Csukás István
Mirr-Murr, a kandúr
Mirr-Murr, a kandúr
3 4
1. Hogyan kerül Mirr-Murr, a kandúr, Slukk Ödön kabátzsebébe

Erősen tűzött a nap, és Slukk Ödön, az öregedő házaló úgy érezte, hogy pont az ő tarkójára. Hiába sietett vagy lassított, a nap utolérte, bevárta, és megkettőzött erővel sütötte kopaszodó koponyáját.

Slukk Ödön sóhajtva föladta a harcot, megigazította kifakult hátizsákját, és lemondóan fürkészte a poros akácfákat, foghíjas léckerítéseket, a konyhaajtókra szögelt lepedőket, az udvaron elnyúló, lihegő kutyákat, és egy másodpercre világosan érezte, hogy kár volt lejönni falura. Ebben a hőségben úgysem tud semmit vásárolni, eladni, s egy pillanatra fölrémlett előtte, mint egy látomás, lefüggönyzött, hűvös szobája és egy pohár jéghideg, fehér habos sör!

A kiscsacsi, Mirr-Murr és Morzsa a léckerítés aljából bámulták a tétován álldogáló, koponyáját óriási kockás zsebkendővel törölgető Slukk Ödönt.

A kiscsacsi szólalt meg először.

– Eltévedt – mondta. – Egészen biztos, hogy eltévedt. Azért van úgy kétségbeesve.

Mirr-Murr nem szólt semmit, csak morgott.

Morzsa kidugta az orrát a léc között, és úgy szimatolt. Ismerős szagokat, egyszer már felfogott illatokat hozott feléje a szél. Orrát mozgatva gondolkozott, azután azt mondta:

5

– Ez egy öreg házaló. Két évvel ezelőtt már volt itt, ócska ruhákat vett, húsdarálót, borotvapengét meg ilyesmiket adott el. Nem tévedt el, csak melege van!

Mirr-Murr rábólintott, olyan pofával, mint aki pontosan ezt akarta mondani, a kiscsacsi pedig leplezetlen tisztelettel nézett Morzsára.

Slukk Ödön végre elindult, egyet-kettőt kiáltott, hogy „Használt ruhát veszek!” – aztán befordult az egyik kapun.

A kiscsacsiék megunták az ácsorgást, és visszamentek a többiekhez. Csinnadratta, Bóbice és Paprikajancsi az üres nyúlketrec árnyékában ültek, és bámulták az eperfa alatt totyogó kacsákat.

6

– Mit játsszunk? – kiáltott föl Paprikajancsi, mikor meglátta a közeledő kiscsacsiékat.

Vékony hangon Bóbice is utána mondta:

– Mit játsszunk?

Mirr-Murr komoly pofát vágott, és foghegyről odavetette:

– Házalósdit!

– Az mi? – kérdezte Paprikajancsi.

– Hát azt kell kiabálni, hogy használt ruhát veszek, meg izzadni kell, és egy nagy zsebkendővel a tarkónkat törölgetni!

– És még mit kell csinálni? – kérdezte Paprikajancsi.

Mirr-Murr a fejét vakarta.

– A többi nem jut eszembe – mondta.

Csinnadratta, az ólomkatona hajolt előre az árnyékból.

– Ezt a játékot még dolgozd ki jobban! Addig is játsszunk bújócskát, azt legalább tudjuk!

S rögtön el is kezdte a kiolvasót:

Egy-begy, libabegy,
öreg baka arra megy,
világjáró tengerész
a fa alatt heverész,
sikárkefe csupa hab,
ül a pléhteknő alatt!

Paprikajancsira jött ki a kiolvasó, ő lett a hunyó. Arccal a nyúlketrec falának fordult, és elkezdett hadarva számolni: tíz, húsz, harminc… nyolcvan, kilencven… A többiek elosontak búvóhelyet keresni.

7

Mirr-Murr szaglászva lopakodott, lehasalva kúszott egész a konyháig. Hova bújjon? Az igazat megvallva már minden valamirevaló búvóhelyet ismert mindenki. Annyit játszottak bújócskát!

Egyszer csak Mirr-Murr szeme felcsillant az örömtől. Ez igen! Itt biztos nem találják meg! A szögön egy kabát lógott. Mirr-Murr egy pillantás alatt felmászott az ajtófélfán, és belebújt a kabát zsebébe.

– …százkilencven, kétszáz! – Paprikajancsi befejezte a számolást. – Aki bújt, bújt, aki nem bújt, nem bújt, megyek!

Mirr-Murr hallotta még messziről Paprikajancsi halk hangját. Kuncogott egy kicsit. „Engem ugyan kereshettek!” – gondolta, és kényelmesen elhelyezkedett a zsebben. A kabátot sütötte a nap, s bent a zsebben kezdett egyre melegebb lenni. Mirr-Murr bizony lassan elaludt.

Slukk Ödön, az öregedő házaló nyomakodott be a kapun. Köszönt, majd nézegetni kezdte a kabátot.

– Mi tetszik? – szólt ki a konyhából Jánoska mamája.

– Használt ruhát veszek! – válaszolt röviden Slukk Ödön, és nem vette le a szemét a kabátról.

– Nincs eladó semmi! – jött ki Jánoska mamája.

Slukk Ödön ravaszul összehúzta a szemét, és édesen mosolyogni kezdett, hogy a ráncok összevissza futottak az arcán. Nem olyan ember ő, aki csak úgy az első szóra elmegy! A kabát különben is megtetszett neki. Igaz, hogy kicsit poros volt, de hát ha kikeféli, kivasalja, olyan lesz az, mint az új!

Hunyorgott még egy kicsit a szemével, és lassan, ravaszul, 8mint a vadászó róka kerülgeti a kiszemelt vacsoránakvalót, nem beszélt a kabátról, hanem kezdte kirakni a kincseit a fakult hátizsákból.

– Metszőolló, vadonatúj! – mondta, majd gyorsan folytatta: – Habverő, valódi svédacél tortaszeletelő, rozsdamentes laskaszedő, nikkelezett diótörő, sárgaréz derelyeszaggató; tessék csak megfogni bátran, Slukk bácsi még rosszat nem adott el!

Mi tagadás, az öreg házaló értette a módját, hogyan kell elkápráztatni, elkábítani a vevőt.

Jánoska mamája tétovázott a csillogó-villogó, szép sorba kirakott kincsek előtt. Slukk Ödön, mint egy öreg, ravasz szemű, ráncos arcú varázsló figyelte.

– Talán ezt… – nyúlt a sárgaréz derelyeszaggató után Jánoska mamája. – Az enyém úgyis elromlott. Szép a többi is…

– Az egészet magának adom – szólt ravaszul Slukk Ödön –, és nem is kérek érte pénzt!

Jánoska mamája értetlenül nézett rá.

– Hm, hm – mondta Slukk Ödön. – Elég poros, elég kopott, de ha más nincs, ez is jó. Ezért az ócska kabátért odaadom!

S már fogta is a kabátot, s dugta bele a kifakult, hatalmas hátizsákba.

– Hát jó – sóhajtott Jánoska mamája. – Szegény uramé volt.

Slukk Ödön elköszönt, lábával behajtotta a kiskaput, s vidáman poroszkált a poros akácfák alatt a vasútállomás felé. 9„Nincs elveszett nap! – gondolta magában. – Slukk Ödön még tud üzletet csinálni! Slukk Ödön még nem olyan öreg!”

Megváltotta a jegyet, s mert meleg volt, és az üzletre is inni kellett, beült a restibe a piros terítős asztalok közé, és kért egy korsó fehér habos, jéghideg sört. Míg a sört hozták, a kabátot a szék támlájára tette, és kortyolgatás közben nézegette.

A vonat késett, meleg volt, és a kabát is egyre jobban tetszett neki – egyszóval Slukk Ödön, az öregedő házaló egyre több korsó sört eresztett le a torkán.

Kicsit imbolygott is, mikor bejött a vonat, a pincér meg úgy adta rá a kabátot, a hátizsákra. A kabát bő volt, s a hátizsák kinyomta, mint valami púp.

A fülke üres volt, az öreg házaló leült az ablak mellé, és szunyókálni kezdett.

Arra ébredt fel, hogy a kalauz szólítgatja, és a jegyet kéri.

– Igenis, azonnal – motyogta Slukk Ödön, belenyúlt a kabátzsebbe, s az álmosan pislogó Mirr-Murrt nyújtotta a kalauz felé.

– Szép kis macska! – mondta a nagy bajuszú kalauz, és megsimogatta a rémült Mirr-Murr fejét. – Barátságos pofikája van!

Slukk Ödön úgy fogta Mirr-Murrt, olyan kétségbeesett ábrázattal, mint aki rosszat álmodik, és nem tud felébredni. Másik kezével a nadrágzsebébe nyúlt, és odaadta a jegyet. A kalauz kezelte, szalutált és elment.

Mirr-Murr fészkelődött Slukk Ödön kezében. Az öreg házaló maga felé fordította a kandúrt, és úgy nézték egymást 10kíváncsian, töprengve, mint régi ismerősök, akik hosszú-hosszú idő után találkoztak.

– Hm, hm – szólalt meg végre Slukk Ödön.

Mirr-Murr nem szólt semmit, igyekezett barátságos képet vágni.

– Hát jó – fejezte be Slukk Ödön a hümmögést. – Úgyis olyan egyedül vagyok! Te meg kis helyen is elférsz. Igaz? – s fáradt, kék, öreg szemmel nézett Mirr-Murr-ra, s letette az ablak elé a felhajtható asztalkára.

Mirr-Murr az üveghez nyomta az orrát, úgy bámulta az elsuhanó villanypóznákat, a dróton ülő, meg-megrebbenő vadgalambokat, a lassan forduló tájat. Magához tért az ijedségből, és Slukk Ödön is barátságosan viselkedett. Dobogó szívvel érezte, hogy új, izgalmas kalandok várnak rá.

Visszanézett az öreg házalóra, de az már félrebillent fejjel aludt.

11
2. Mirr-Murr első levele barátaihoz

A kiscsacsiék tűvé tették az udvart, a házat, benéztek minden zugba, repedésbe, lapulevél alá, de nem találták Mirr-Murrt. Kétségbeesve kutattak estig, már a nap is lement, de a kandúr nem volt sehol.

Szomorkodva teltek a napok, szótlanul üldögéltek az üres nyúlketrec árnyékában, nem néztek egymásra, nem játszottak, csak nagyokat sóhajtottak.

Egyszer csak Jánoska mamája kereste őket, egy nagy boríték volt a kezében. Mosolyogva nézte az árnyékban üldögélő kis társaságot. Mióta Jánoska elment nyaralni a Balatonra, bizony megint egyedül maradtak. Nem is nagyon törődött velük senki, ő például észre se vette, hogy egy hiányzik közülük. De ma délben levelet hozott a postás. A borítékon nagy ákombákom betűkkel állt a címzés:


KISCSACSINAK, PAPRIKAJANCSINAK,
BÓBICÉNEK, CSINNADRATTÁNAK
ÉS MORZSÁNAK!


Kicsit hosszú címzés volt, nem is fért el az egyik oldalon, a boríték másik oldalára is jutott belőle. Jánoska mamája odaadta a kiscsacsinak a levelet, és visszament a konyhába.

A kiscsacsi nézte, forgatgatta a nagy borítékot, még meg is szagolta, majd kicsit felsóhajtva továbbadta Paprikajancsinak.

12

– Én azt hiszem, hogy te folyékonyabban fel tudnád olvasni! – mondta.

Paprikajancsi krákogott, a torkát köszörülte, letette a borítékot a földre, úgy nézte, majd azt mondta:

– Ez valami külföldi írás lehet. Valami egyiptomi macskakaparás. Ezt az ábécét nem ismerem!

S továbbadta a borítékot Bóbicének.

Bóbice meg se nézte.

– Én csak kottát tudok olvasni – mondta, s odaadta Csinnadrattának a borítékot.

13

– Ezer láncos ágyúgolyó! – mormogott Csinnadratta. – Hát vágjunk neki vitézül! – S szuronyával fölvágta a borítékot, kivette belőle a levelet, egyet-kettőt köhintett, az orra elé tartotta, s olvasni kezdte:

– „Kedves Fiúk és Bóbice!”

– Ezek mi vagyunk! – kiáltotta Paprikajancsi.

– És én! – mondta örömmel Bóbice. – Olvasd tovább!

– „Először is tudatom, hogy a pipacsos vázát nem én törtem össze. Bár rám fogták itten. Mindjárt az első nap. Szép kis fogadtatás! Aztán kiderült, hogy a huzat csapta be az ablakot. Attól esett le a váza. Így végre lejöhettem a szekrény tetejéről, papírt kerestem, tollat, tintát, s most itt ülök az asztalon, és levelet írok nektek.

Lassan megy, mert közben az ajtót is figyelnem kell, mert Vica néni, a bejárónő, aki rám fogta a vázát, minden percben visszajöhet. S akkor vissza kell mennem a szekrény tetejére, mert ő (Vica néni) a lelke mélyén még mindig nem hisz nekem.

Kicsit mogorva és barátságtalan. Slukk Ödönnél dolgozik, aki a kabátzsebben felhozott ide, ami a vonaton rögtön kiderült. Ugyanis jegy helyett engem nyújtott a kalauznak. Mind a ketten nagyon elcsodálkoztak. Rólam ne is beszéljünk! De aztán megtalálta a jegyet is, úgyhogy minden rendbe jött. Nagyon összebarátkoztunk, és mikor megérkeztünk, Slukk Ödön kivett a zsebéből, és azt mondta Vica néninek:

– Itt van ez a kedves kis macska (ez én vagyok!), mától kezdve itt fog lakni, viselje gondját! Adjon neki tejet meg ilyesmit.

14

– Adjon neki a nyavalya! – mondta Vica néni, és úgy csinált a lábával, mint aki táncolni készül. Rossz a modora és barátságtalan. Ebből is láthatjátok!

De erre Slukk Ödön az asztalra csapott, és kiabálni kezdett:

– Itt én parancsolok! Enyém a lakás, én fizetem magát!

Erre Vica néni bevágta az ajtót. De aztán mégis kaptam tejet.

Képzelhetitek, hogy egy kicsit ideges voltam. De azért hamar feltaláltam magamat.

Mikor az ablakból leugrottam, kicsit meglökhettem a pipacsos vázát. De csak egy icipicit! És nem akarattal. De rögtön rám fogta. Még szerencse, hogy az ablak bevágódott, és Slukk Ödön azt mondta:

– Állandóan huzat van ebben az odúban! Magának agyára megy a szellőztetés!

Vica néni nem válaszolt, a cserepeket seperte össze, és közben engem keresett a szemével.

De nem láthatott, mert a szekrény tetején voltam.

És most beszámolok az itteni életről…

Ez egy paca, mert közben visszajött Vica néni, és én majdnem későn vettem észre! De már elment.

Hogy jobban megértsétek, két részre osztom az itteni életet. Jóra és rosszra.

15

Jó: Az ijedségen kívül nem lett semmi bajom, mikor elbújtam, és utána elaludtam a kabátzsebben.

Rossz: Nem látlak benneteket.

Jó: Viszont láttam egy vonatot, egy kalauzt, villanypóznát, Slukk Ödönt.

Rossz: És Vica nénit.

Jó: Slukk Ödön kedvel, játszik velem, és enni kapok, mikor itthon van.

Rossz: Ritkán van itthon.

Most befejezem a levélírást, mert fölöttünk, a harmadik emeleten kezdődik az énekóra. Amáliát tanítják énekelni. Zongorával. Amália egy kislány, és slágerénekesnő akar lenni. De nem valami jó a hallása. És lehallatszik.

A címem: sokszor ölel benneteket Mirr-Murr, a világcsavargó. Ezt Vica néni mondta Slukk Ödönnek:

– Hogy nem tud már itthon ülni vénségére, maga világcsavargó!

És megtetszett, azért írtam ide. Ha megkapjátok, válaszoljatok!”

A kiscsacsiék egymásra néztek.

– Hogyan válaszoljunk, mikor nem írta meg a címét? – kérdezte Paprikajancsi.

– Dehogynem! Biztos nem olvastad jól. Én emlékszem, határozottan emlékszem, hogy írta: a címem! – vitatkozott a kiscsacsi.

Csinnadratta megkereste a levélben azt a helyet, ahol az áll:

– „A címem: sokszor ölel benneteket Mirr-Murr, a világcsavargó!” – olvasta és fölnézett.

16

– Ez nem cím – mondta.

– Nem tehetünk mást – szólt Paprikajancsi –, mint megvárjuk a következő levelét. Abban biztosan megírja.

A kiscsacsiék rábólintottak. Most már, hogy hírt kaptak Mirr-Murr-ról, vidámabban folyt az életük. Játszottak, fecsegtek az üres nyúlketrec árnyékában, és várták Mirr-Murr újabb levelét.

Addig is az első levelet többször felolvasta Csinnadratta, és a többiek ugyanolyan érdeklődéssel hallgatták végig, mint először.

17
3. Mirr-Murr megismerkedik a Piktorral, és modellt ül neki

A Piktor felborzolta gyér és őszülő haját, vékony, fekete selyemszalagot kötött a nyakába, hóna alá csapta három megviselt, itt-ott lepattogzott festékű képét – őszirózsa, szarvas, cigánylány, ez volt a képekre festve –, felsóhajtott, még egy búcsúpillantást vetett rendetlen, festékszagú szobájára, és elindult.

A Piktor hónapok óta nem adott el képet. Mintha átok ült volna rajta vagy valami rossz varázslat. Az emberek unottan, nem titkolt fanyalgással nézegették ócska, rossz képeit, és nem vettek. Féláron se, negyedáron se.

A Piktor eleinte gőgös volt, gorombáskodott, akkor még volt pénze bőven, s nem érezte a közelgő szegénységet, a kellemetlen pénzhiányt.

– Nem kell a művészet? – kérdezte még ekkor fennhéjázóan, a haját borzolgatva.

Ám az emberek a vállukat vonogatták, és egyre többet nézegették s egyre gúnyosabban a Piktor piszkos ingét, selyemszalag nyakkendőjét, felborzolt haját.

Később már szóba se álltak vele, és a háziasszonyok becsapták az orra előtt az ajtót, mikor képeit mutogatva becsöngetett.

Így állt a helyzet, mikor három megmaradt képét a hóna alá csapva elindult.

18

A kapuban megtorpant, ijedten nézegette a kaputáblát, az eget, az égen a felhőket, mintha sose látta volna még.

– Szerencse fel! – biztatta magát. – Milyen nap is van? – tűnődött el. – Szombat! Hiszen akkor még minden jóra fordulhat! Szombat, nem tudom hányadika, de biztos fizetésnap is! Valakik valamiért valahol ma kaptak fizetést. És ezek a valakik fognak is venni képet!

Majdnem vidáman indult el. Próbálkozott egy-két bakugrással, de aztán abbahagyta, és nyílegyenesen, biztosan, mint aki behunyt szemmel is odatalál, az útját a Piros Ló nevű, talponállóval is rendelkező kiskocsma felé vette.

A Piros Lóban ismerték jól a Piktort, hiszen minden útja innen indult el, s ha szerencsés napja volt, vagyis ha rá tudta sózni valakire a mázolmányait, akkor itt is végződött.

Tóni, a vörös hajú csapos a bádogpultot törölgette, Krisztinka, a pénztáros a pénztárgép mögött bóbiskolt.

– Üdvözlet Bacchus csarnokában! – nyitott be hangosan, szélesre tárt fél karjával a Piktor; a másik karjával a képeket szorította, s még egyszer elmondta, hogy üdvözlet, amire Krisztinka felrezzent. Mindig ilyen hangos volt, és idegen szavakat használt. Tónit meg Bacchus szolgájának nevezte, amiért Tóni többször megsértődött, míg a Piktor el nem magyarázta neki, hogy Bacchus egy görög isten volt, aki a bort kitalálta, és egy görög isten szolgájának lenni igazán nem szégyen.

– Két deci vöröset, icipici szódával! Hitelbe… – tette hozzá.

Tóni keze félúton megállt, tétovázott.

19

– Csak délig – mondta a Piktor nagyot nyelve. – Ma érzem, hogy jó üzletet fogok csinálni!

Tóni belefröccsentett egy kis szódát a vörös borba, és nyújtotta a poharat.

A Piktor egy hajtásra megitta, majd megzavarodva álldogált, forgatgatta, nézte a poharat, csodálkozva, hogy az ilyen hamar kiürült. Búsan nézett körül, a pénztárgépre, a gép mögött ülő Krisztinkára, a füstös falakra, a bádogpulton támaszkodó Tónira.

Látszott az arcán, hogy erősen gondolkodik. Nem volt nehéz kitalálni, hogy min. Kérjen-e még hitelbe, vagy ne kérjen?

A töprengést ajtócsapódás, kurjongatás vágta ketté.

Két pityókás, borzas hajú, szalagnyakkendőjű alak nyomult be, s mikor meglátták a középen álldogáló, üres poharát búsan nézegető Piktor fancsali képét, hangosan felnevettek.

– Üres, kolléga? Üres? – kérdezte az alacsonyabbik.

A magasabbik, mint egy létra, a köpcös vállának dűlt, és félrehajtott fejjel vizsgálgatta a Piktort.

– Teljesen leégett, nincs egy vasa se legalább három hete. Napjában egyszer eszik, ha van mit, és hitelbe iszik, ha kap – fejezte be a jellemzést a hosszabbik. – Eltaláltam, kolléga?

A Piktor búsan bólogatott.

– Na, mutassa: mit árul?

A Piktor szétszedte a képeit, és sorba a pult aljának támasztotta.

A hosszabbik épp hogy csak végigfuttatta a szemét rajtuk, aztán legyintett.

20

– Ócska vackok, klisé után csinálva! Maga reménytelen eset, barátom. Teljesen reménytelen!

A Piktor olyan keserves képet vágott, mint aki vadalmába harapott, és nem tudja kiköpni.

A hosszú mintha egy pillanatra megsajnálta volna. Újra nekidőlt a köpcösnek, úgy mondta:

– Minden megújul a világon! A giccsfestészetnek is vége. Lépést kell tartani a fejlődéssel! Fessen modell után! Úgy bizony, barátom. Élő modell után! És merészebb színkezeléssel!

A hosszú kiegyenesedett, mint egy távírópózna vagy mint egy fekete, szigorú felkiáltójel.

A Piktor szaporán pislogott, áhítatos arccal hallgatta, majd odalépett a hosszúhoz, és könnyekkel a szemében megszorította a kezét.

– Köszönöm – suttogta. – Mától kezdve új életet kezdek!

– Na, akkor erre iszunk! – szólalt meg rekedten a köpcös, aki már kezdte unni a jelenetet. – Vöröset, két üveggel! – szólt oda Tóninak, majd a Piktorra nézett. – Hárommal – tette hozzá.

Rövid idő múlva harsány éneklés verte fel a Piros Ló hűvös helyiségeit. Krisztinka a pénztárgép mögött finoman mozgatta a fejét a taktusra, Tóni meg a bádogpultra könyökölve gyönyörködött a furcsa társaságban.

A Piktor még hazafelé menet is dúdolgatott, dünnyögött, hóna alatt a három képpel.

Mirr-Murr éppen a konyhaablakban napozott, mikor meghallotta a lépcsőn felfelé jövő Piktor danászását. Kerekre nyi21totta a szemét, s úgy figyelt. Egypárszor látta még csak a Piktort, és olyan érdekesnek találta, hogy kíváncsi lett rá.

A Piktor odaért a konyhaablakhoz, és úgy bámult Mirr-Murr-ra, mint akinek odagyökerezett a lába.

– Oroszlán! – suttogta. – Oroszlánt fogok festeni! Ugye, megengeded, oroszlán, hogy lefesselek?

Mirr-Murr szerényen elmosolyodott, és egy kicsit kimeresztette a bajszát.

– Élő oroszlán, élő modell! Most mindjárt megkezdhetem az új életet! – És a zsebéből egy hatalmas pemzlit húzott elő, amit a hosszútól kapott ajándékba, és mutogatni kezdte Mirr-Murrnak.

– Ezzel foglak lefesteni, oroszlán! Merész színkezeléssel!

Mirr-Murr, aki nem volt egészen járatlan a festészetben, hiszen annak idején ő is megpróbálkozott vele, sőt egy sikeres kiállítása is volt az üres nyúlketrec falán, érdeklődve nézte a pemzlit.

„Hogy ez nekem nem jutott eszembe – gondolta magában. – Hiába, a város, az város! Itt mindig tanul az ember valamit!” Majd barátságosan ránézett a Piktorra, mormogott egypárat, ami úgy hangzott, mint valami beleegyezésféle, és kijjebb bújt a cserepek közül.

A Piktor benyúlt érte, óvatosan a másik hóna alá fogta Mirr-Murrt, s elindult a padláson levő műterme felé.

A műterem nagyon tetszett Mirr-Murrnak. A hatalmas, tetőbe vágott ablak eszményi rendetlenséget világított meg. Székek, vásznak, képkeretek, ecsetek, festékestubusok hevertek szanaszéjjel.

22

A Piktor egy-két kézmozdulattal helyet csinált, fölállította az állványt, vásznat tett rá, Mirr-Murrt egy székre helyezte, maga pedig leült a vászon elé, és hunyorogni kezdett.

– Megkérhetlek – mondta –, hogy borzold föl egy kicsit a sörényed? – és elbújt a vászon mögött.

Mirr-Murr levegőt vett, s felborzolta a bajszát és a szőrét.

A vászon mögül azonban horkoló hangok jöttek.

A Piktor félrehajtott fejjel, édesen aludt.

Mirr-Murr várt egy darabig, majd kisurrant az ajtón.

23
4. Mirr-Murr második levele barátaihoz

„Kedves Fiúk és Bóbice!

Legelőször is azt szeretném mondani, hogy égessétek el a képeimet! Tanultam egy új festési technikát. Mert az a helyzet, hogyha már az ember itt van a városban, tanuljon is valamit. Merész színkezeléssel, az a fontos! – ahogy egy nagy festő barátom mondja, akitől most tanulok.

Nagyon érdekes ember, és oroszlánnak szólítjuk egymást, ahogy ez festőkörökben szokás. Meg más ilyen művésztársaságban.

Azért nem indul nagyon könnyen művészi pályafutásom. Akadályok vannak. Mint például Vica néni.

De hát hiába, a művészetért áldozni kell! Én a búvóhelyemet áldoztam fel. Vica néni rám talált a szekrény tetején. A narancs, kék és cinóber lábnyomok alapján. És rögtön kiabálni kezdett, és ha el nem iszkolok, mást is csinál.

Ebből is látszik, hogy semmi érzéke a festészethez, mert a narancs, kék és cinóber nagyon is ügyes színösszeállítás! Különösen ha a sárga parkettát, a fehér szekrényt és a zöld szőnyeget vesszük hozzá alapul. Ugyanis ezeken futottam végig. De előzőleg beleléphettem valami festékbe.

Aztán meg akartam mosni a talpaimat – biztonsági okokból –, de fölborult a lavór. Erről én nem tehetek. Mindenkivel megtörténhetik. És én olyan ritkán akarok talpat mosni. Vica 24néni meg minek teszi az ünneplő cipőjét a konyha kövére? Nem igaz?

És nekem is van önérzetem! Feljebb sétáltam egy emelettel, mert már úgyis régen kíváncsi voltam Amáliára. Aki énekelni tanul. Zongorával. És lehallatszik.

Ügyesen felugrottam a nyitott ablakba. Észre se vették. Amália szemben ült egy széken, és a plafont nézte. Most nem énekelt. Egy fekete hajú fiú ült előtte.

Jobban megnéztem a fiú hátát. Amália még mindig a plafont nézte.

Csönd volt. A fiú felnyögött, de nem mondott semmit.

Éles eszemmel rögtön kitaláltam, hogy Amália unja a fiút. Mert különben miért a plafont nézné? Én is megnéztem, a plafonon nem volt semmi.

A fiú végre megszólalt:

– Ha elvégzem a gimnáziumot, akkora csokor liliomot hozok, mint egy kocsikerék!

Amália elbiggyesztette a száját.

– Utálom a liliomot! – mondta.

Lejjebb húzódtam az ablakban, mert Amália mamája jött be egy tálcával. A tálcán kávé volt. Letette eléjük.

– Nem is tudom, Ernőke, hogy szereti-e a kávét.

– Nagyon szeretem a kávét! – mondta a fiú.

Két ujjal óvatosan megfogta a csészét, előrehajolt, és megfújta egy kicsit, mert forró volt.

Én nem tudom, mi történt: huzat lehetett, vagy valami por ment az orromba? De inkább mégis azt hiszem, hogy megfáztam. Úgy van! Megfáztam talpmosás közben!

25

Mert hirtelen egy óriásit tüsszentettem. Nem dicsekvésből mondom, de ilyen tüsszentést már régen hallottam!

Ernőke háta összerezzent, és a kávét Amália szoknyájára öntötte.

Gyorsan lebújtam az ablakban.

A fiú sápadt volt, mint a fal, Amália meg kiabált, hogy a szép fehér szoknyám! Egy kicsit el is túlozta. A mamája beszaladt, és csúnyán nézett Ernőkére. Ernőke hebegve elbúcsúzott, a mama kikísérte.

26

Amália odajött az ablakhoz, és rám mosolygott.

– Te voltál? – kérdezte, és megsimogatta a fejemet. Nagyon finom illatú, puha keze volt.

– A szoknyáért nem kár! Kijön belőle. De végre elment ez a melák! – és elkezdett forogni, skálázni, énekelni, mire én is gyorsan leugrottam az ablakból, és elszaladtam.

Most itt ülök az asztalon, mert Vica néni elment cseresznyét vásárolni. Be akarja főzni télire. Már vett egy csomó üveget meg celofánt meg ilyesmit. Megkóstoltam kíváncsiságból, nem jó. A celofán. Olyan, mint az üveg, átlátszó. Csak a nyelvemre tapadt egy darab, és nem akar lejönni.

Nem tudom, írtam-e a múltkor, hogy mi a címem. Nagyon egyszerű! Az ember bejön a kapun, feljön a lépcsőn. De ha lehet, kerülje ki a házmestert. Vagy legalábbis ne érdeklődjön utánam!

Kicsit feszült viszonyban vagyunk. Én meg a házmester. Egyszer véletlenül rálépett a lábamra.

Különben jól vagyok. És ölellek benneteket: Mirr-Murr.

És egész a lépcső aljáig gurult. A házmester. De a krumpli még messzebb. Volt olyan, amelyik az utcára is kiment. A tojásról meg a tejesüvegről ne is beszéljünk! Nem érdemes. Én legalábbis, hacsak lehet, mindig elkerülöm. A házmestert. Ha megkapjátok, írjatok!”

27
5. Mirr-Murr föllendíti a Piktor üzletét

Egy reggel a Piktor megállt a konyhaablak előtt, és azt mondta az ablakban sütkérező Mirr-Murrnak:

– Jó reggelt, oroszlán!

Ebben a megszólításban hallgatólagosan egyszer s mindenkorra megegyeztek.

Mirr-Murr felcsillanó szemmel nézte a Piktort, és bólintott.

– Volna egy kis időd? – kérdezte a Piktor. – Mutatnék valamit! – És a hóna alól elővett egy képet, és mutogatni kezdte Mirr-Murrnak.

Mirr-Murrnak a szája is tátva maradt a csodálkozástól. A képen ő volt! Igaz, kicsit nagyobb sörénye volt, mint a valóságban, de például a bajuszát pontosan olyan harciasan meresztgette, ha mérges volt, mint a képen.

Ámulva bámulta a festményt.

– Tetszik? – kérdezte a Piktor. – Úgy érzem, hogy sikerült valamit megfognom a portrédban, és a színkezelés is merészebb lett!

Mirr-Murr összehúzta egy kicsit a szemét, úgy nézte a képet, majd bólintott, hogy igen, a színkezelés határozottan merészebb lett.

A műélvezetet kemény, veszekedő hang szakította félbe:

– Nem veszünk képet! Vigye innen a mázolmányait! Nem hallja?!

28

Vica néni kiabált a szobából.

Mirr-Murr röstelkedve csóválta a fejét, a Piktor grimaszt vágott a szoba felé, összecsomagolta a képet, majd suttogva így szólt:

– Gyere le velem a Piros Lóba. Ott majd beszélgetünk.

Mirr-Murr bólintott, a Piktor benyúlt érte az ablakba, a karjára ültette a kandúrt, és lábujjhegyen lement a lépcsőn.

A Piros Ló helyiségei hűvösek voltak, szőlőillat és padló-olajszag keveredett bennük.

A Piktor odavitte Mirr-Murrt a pénztárgéphez, és bemutatta Krisztinkának. Krisztinka finoman elmosolyodott és biccentett.

Tóni megtörölte a kezét, átnyúlt a bádogpulton, és úgy üdvözölte Mirr-Murrt.

Mirr-Murr elégedett volt a bemutatkozással. „Csupa kedves ember – gondolta. – És nyilván szeretik a művészetet!”

A kockás terítőjű asztalnál ültek, a Piktor kicsomagolta a képet, és a székre állította.

Némán, áhítattal nézték. Krisztinka a pénztárgép mögül, Tóni a bádogpultra dőlve.

És még valaki a sarokból. Csak akkor vették észre, mikor recsegő hangon megszólalt:

– Borzasztóan gyönyörű!

S már ott is állt előttük. Kis, kövér ember volt, sűrű szemöldöke előrehajolt, mint két fűcsomó, és teljesen beárnyékolta a szemét. Haja pedig egyáltalán nem volt, koponyája csillogott-villogott, mint egy üveggömb. Kivette a szivart a szájából.

29

– Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Faták Flórián aranykoszorús szűcsmester.

Leült a székre, rákönyökölt az asztalra, s úgy nézte a képet. Rágta a szivart egy darabig, aztán ránézett Mirr-Murr-ra.

– Téged ábrázol? Eltaláltam?

Mirr-Murr bólintott.

Faták Flórián eloltotta a szivart, és így szólt a Piktorhoz:

– Volna egy üzleti ajánlatom!

A Piktor végigsimított a haján, ünnepélyesen megigazította 30a nyakkendőjét, és várakozó arckifejezéssel nézett Faták Flóriánra.

Faták Flórián még egyszer ránézett a képre, aztán így folytatta:

– Mi a legfontosabb az üzleti életben? A reklám, a reklám és harmadszor is a reklám! Ezt már az inasom is tudja.

A Piktor és Mirr-Murr egyszerre bólintottak.

– Na most, reklám többféle van – folytatta az aranykoszorús szűcsmester. – Úgymint apróhirdetés, körlevél vagy egyszerűen csak az élőbeszéd. De a legfontosabbat utoljára hagytam. A legfontosabb: a jó cégtábla! És most következik az ajánlatom.

Faták Flórián egy szivart vett elő, megropogtatta, meggyújtotta, majd pöfékelve szívni kezdte.

– A képből is látszik, hogy ügyesen tud állatokat festeni. Azon belül is a szőrmés állatokat. Mert engem kizárólag csak ez érdekel. Fessen nekem egy cégtáblát oroszlánnal, tigrissel és a többi szőrmés vadállattal. A választást magára bízom, csak legyen rajta a nevem: Faták Flórián aranykoszorús szűcsmester. Ja, és kell rá egy aranykoszorú is. Az már magának semmi. Na? Bádogot én adok hozzá! Arra festheti. Megegyeztünk?

A Piktor hümmögött, a nyakkendőjét sodorgatta, ránézett Mirr-Murr-ra, Krisztinkára és a bádogpult mögött álló Tónira, mintha tőlük várt volna választ. Mirr-Murr, Krisztinka és Tóni feszülten nézték a Piktort, majd mikor az beleegyezően bólintott, megkönnyebbülten sóhajtottak fel. Krisztinka egy kicsit meg is nyomogatta a pénztárgép billentyűt izgalmában.

31

– Ámbár – emelte fel az ujját a Piktor – nem egészen művészi megbízatás. De hát az a véleményem, hogy az ember ne legyen finnyás, és ne rejtse véka alá a tehetségét.

Aztán belecsapott Faták Flórián tenyerébe.

– Mit iszunk? – kérdezte az aranykoszorús szűcsmester. – Merthogy erre áldomást kell inni! Én fizetem!

Tóni buzgólkodni kezdett a bádogpultnál, poharakat hozott, Mirr-Murrnak is, szódát meg vörös bort.

A Piktor az első poharat Mirr-Murr-ra koccintotta.

– Ezt neked köszönhetem! – mondta.

Mirr-Murr elmosolyodott, s kicsit belekortyolt a borba. Nem ízlett neki, savanyú volt, s nagyokat prüszkölt tőle.

A társaságnak hirtelen jókedve lett, Faták Flórián fölemelte vastag mutatóujját, és rekedt hangon énekelni kezdett.

Ánom-bánom,
szánom-bánom,
egérbőrből a kabátom,
lyuk sincs rajta,
gomb sincs rajta,
jót nevetett, aki varrta!

A Piktor köszörült egyet a torkán, és elkezdte fújni hamisan, de jó hangosan:

Majd mindnyájan Mirr-Murr-ra néztek. Mirr-Murr izgett-mozgott, nem jutott eszébe semmi. Majd hirtelen mentő ötlete támadt, s elkezdte nyávogni a kiolvasót:

Egy-begy, libabegy,
öreg baka arra megy,
világjáró tengerész
a fa alatt heverész,
sikárkefe csupa hab,
ül a pléhteknő alatt!

Nagy sikere volt. Faták Flórián kezet rázott vele. Tóni bólogatott a bádogpult mögül, Krisztinka pedig halkan összeütötte a tenyerét.

Hazafelé a Piktor mosolygott, és azt dünnyögte Mirr-Murrnak:

– Ezt mind neked köszönhetem!

33
6. Viharfelhők gyűlnek Mirr-Murr feje fölött

Ernőke ténfergett a kapualjban. Fel-fellesett az ablakokra, megkereste szemével Amália ablakát, majd visszahúzódott az árnyékba.

Úgy tapadt a falra, mint egy plakát, és közömbösséget színlelve a lakók névsorát kezdte olvasni, ha valaki véletlenül elment a kapu előtt.

A ténfergés, az ácsorgás gyanús volt, nagyon gyanús! Ernőke valamit forgatott a fejében, s hogy valami rosszat, abból is látszott, hogy időnként gúnyosan elmosolyodott. Ilyenkor az orra kihegyesedett, mint egy lándzsa, s döfködött vele a levegőben.

Ernőke többször meghányta-vetette múltkori kudarcát. Képzeletében újra meg újra lejátszotta a jelenetet. De egy pontnál mindig megakadt. Amikor a kávét Amália szoknyájára öntötte. Mitől rezzent ő akkor össze? Mitől? Az összerezzenés eredményét tudjuk, s Ernőke is szentül meg volt győződve arról, hogy amiatt haragudott meg rá Amália. Ha megtalálná az okot – okoskodott magában –, kiengesztelhetné Amáliát!

De csak annyira jutott, hogy valaki tüsszentett. Igen ám, de ki?

Nem bírt otthon maradni, elhatározta, hogy helyszíni szem34lét tart. Minden nagy detektív így csinálja – gondolta magában. A helyszíni szemlén valami mindig kiderül!

De a kapuban megtorpant, nem mert beljebb menni, csak somfordált a hűvös kapualjban, s lopva föl-fölpillantott az ablakokra.

Az üvegajtó mögül Jeromos, a házmester figyelte Ernőke töprengését, szemével követte mozdulatait, s úgy leste, mint egy nagy kövér pók az áldozatát.

Azután, mikor már mindent jól megnézett az ácsorgó fiún, éles szimatával megsejtette, hogy ebből még neki valamilyen haszna lehet – diszkréten köhintett egyet.

Ernőke összerezzent, s úgy csinált, mint aki el akar futni. Ám Jeromos hatalmasat vigyorgott, s mindenképpen igyekezett barátságosnak látszani. Ez nem ment könnyen. Jeromos mosolygását már többször félreértették a kiálló szemfoga miatt, úgyhogy jónak látta, ha inkább nyájas beszélgetést kezdeményez.

– Segíthetek valamiben? – Úgy hangzott, mint egy kenetlen sarkú ajtó nyikorgása.

– Nem, nem, semmiben! – felelt gyorsan Ernőke. És ott maradt.

– Pedig Jeromos sokat lát, sokat hall, és sokat tud! És ha erről a házról van szó, akkor mindent! – jelentőségteljesen nézett Ernőkére, s hosszú, csontos mutatóujjával a saját homlokára bökött. – Itt ész van, nem szilvalekvár! Nos?

– Hát esetleg… – habozott Ernőke.

– Valami szívügy? – vágott a közepébe Jeromos. – Férfiak vagyunk!

35

– Olyasmi, illetve… – nyögdécselt Ernőke. – Illetve én most nyomozok.

– Akkor helyben vagyunk! Jobb helyre nem is jöhetett volna!

Betessékelte a fiút a kapu alatt levő szobájába, és nagy sugdolózásba kezdtek.

Jeromosnak gyerekjáték volt kitalálni, hogy ki tüsszentett. Nem lehetett más, mint az a szemtelen pofájú kandúr, akit Slukk Ödön hozott magával a házba. Meg különben is elszámolnivalója volt a kandúrral, és most kapóra jött az alkalom; mondta is rögtön Ernőkének:

– A macska volt!

– Biztos? – kérdezte fanyalogva Ernőke, aki kevésnek talált egy macskát, azt hitte, hogy legalább a hétfejű sárkánnyal kell megküzdenie, de mindenesetre méltóbb ellenféllel, mint egy macska.

Ám Jeromos ütötte a vasat.

– De ravasz macska! Nagyon ravasz macska! Még velem is kibabrált.

Jeromos egy zsákot vett elő a sarokból, és odaadta Ernőkének.

– Itt van ez a zsák. Ebbe majd beledugod, és bedobjuk a szenespincébe. Slukk Ödön nincs itthon, Vica néni pedig majd be fogja hunyni a szemét. Ezt a részét én vállalom a dolognak. Csak bátran! Gyerünk!

Úgy lopakodtak fel az emeletre, mint két csúf árnyék. A kövér, hájas árnyék Jeromos volt, a vékony piszkafaárnyék pedig Ernőke.

36

Mirr-Murr a virágcserepek közt ült az ablakban, és elbújt, mikor meglátta a fölfelé lopakodó Jeromost és Ernőkét, kezében a zsákkal.

Jeromosék a konyhába mentek, s Jeromos rögtön a tárgyra tért.

– Szomszédasszony! – mondta. – Panasz van a macskájukra. Hatósági panasz! Itt ez az úr – mutatott a gyáván meghúzódó Ernőkére –, ő is tanúsíthatja. El kell távolítanunk a házból!

37

És egy nagyot kacsintott, csúfan mosolyogva.

Vica néni nem tiltakozott, dehogyis tiltakozott! Inkább keresni kezdte a kandúrt.

Ám Mirr-Murr ezt nem várta be. „Nincs itthon Slukk Ödön, védtelen vagyok a túlerővel szemben!” – gondolta magában, és fölsurrant a Piktorhoz.

A Piktor ajtaja azonban zárva volt.

Mirr-Murr nem akart üzenet nélkül távozni, ezért rákarcolta az ajtóra:


KIRÁNDULNI MENTEM! SÜRGŐS VOLT!

HA TISZTA LESZ A LEVEGŐ, VISSZAJÖVÖK!


OROSZLÁN, MÁSKÉPPEN: MIRR-MURR


Azután leszaladt a lépcsőn, ki a kapun az utcára, ott még megállt egy pillanatra, hogy merre is fusson. Végül elindult jobbra a fal mellett.

38
7. Oriza-Triznyák

Mirr-Murr futás közben hátra-hátrapislogott, hogy jön-e Jeromos vagy Ernőke a zsákkal.

Szerencsére nem jöttek. „Biztosan eltévesztették a nyomomat!” – gondolta a kandúr, és kifulladva leült egy fa tövébe. S mikor kifújta egy kicsit magát, kezdett körülnézni, hogy hova is került. „Én tévedtem el!” – állapította meg, de egy cseppet sem volt elkeseredve miatta.

A nap sütött, a fény játékosan villant a zöld levelek között, villamosok csilingeltek, majd sárgán csillogva rohantak, s eltűntek az utcasarkon.

Mirr-Murr bámulta egy darabig, míg meg nem unta.

„Nem baj, úgyis világot akartam látni! – biztatta magát. – Mirr-Murr, a világcsavargó!” – kiáltotta a fának, a járdának s a sárgán csillogó villamosoknak. „Én vagyok az!” – tette még hozzá, s elindult egy nagy park felé.

A park tele volt emberekkel, de főleg gyerekekkel. Valamit körülvettek, és izgatottan suttogva vártak valamire.

Mirr-Murr nem látott semmit, furakodott, de mindig visszatolták. Így próbálkozott a lábak között egy darabig, mikor megszólalt a feje fölött egy hang:

– Gyere föl, tökmag! Innen jobban látsz!

Mirr-Murr fölnézett, és észrevette, hogy a fán egy macska integet neki.

39

Tűnődött, hogy fölmenjen-e. A megszólítás sehogy sem esett jól. De végül is győzött a kíváncsisága, nekiiramodott, és egyből fölmászott a fára.

Mikor elhelyezkedett jól az ágon, elhatározta, hogy tisztázza a „tökmagot”.

– Nem vagyok tökmag! Van rendes nevem is! Mirr-Murr-nak hívnak.

Az idegen macska figyelmesen nézte Mirr-Murrt, még a fejét is félrehajtotta. Mirr-Murrt idegesítette a nézés, és megkérdezte:

40

– Mit nézel?

Az idegen macska bólintott.

– Nincs rád írva – mondta. – Se elöl, se hátul! Honnan tudjam én a nevedet? Valahogy mégiscsak meg kellett hogy szólítsalak! Hajlottam rá, hogy először bengáli tigrisnek szólítalak, de hidd el, ezzel mind a ketten nevetségessé váltunk volna. Nem vagy bengáli tigris. Nem tehetsz róla, és nem is olyan nagy szégyen. Így aztán maradt a tökmag. Nem is tudom, de az jött a nyelvemre. Meg innen, fentről minden kisebbnek látszik. Figyeld csak – tette hozzá az idegen macska barátságosan. – Ezért érdemes néha fára mászni. A lelki egyensúly miatt. Ha már nagyon kicsinek érzed magad, ripsz-ropsz, fölmászol egy fára, és minden rendben van!

Mirr-Murrnak elszállt a mérge, s derűsen hallgatta az idegen macskát. Olyan furcsán beszélt. „Hiába – gondolta Mirr-Murr magában –, született városi!” Aztán eszébe jutott, hogy még nem is tudja a nevét.

– És téged hogy hívnak? – kérdezte.

– Oriza-Triznyáknak! – válaszolta az idegen macska.

– Oriza-Triznyák? – csodálkozott Mirr-Murr kicsit neveletlenül, ő is megbánta rögtön, de hát ez igazán furcsa név.

– Igen – mondta Oriza-Triznyák –, ez már így van! Senki se választja a nevét. Kapja. Akár tetszik, akár nem. S aztán viseli egész életén keresztül. Én egy nyugdíjba vonult kéményseprőtől kaptam a nevemet. Egész életében a háztetőkön mászkált, és kissé bogaras lett tőle öregkorára. Ő volt a gazdám, míg meg nem szöktem, azóta szabad vagyok! – mondta büszkén Mirr-Murrnak.

41

Mirr-Murr leplezetlen tisztelettel bámult Oriza-Triznyákra. Annak láthatóan jólesett, mert közel hajolt Mirr-Murrhoz, és azt mondta:

– Tudsz titkot tartani?

Volt valami a hangjában, amitől Mirr-Murr izgatott lett, és csak némán bólintott.

– Ez nem elég! – mondta fojtott hangon Oriza-Triznyák. – Valami biztosíték is kell. Mondd el valami titkodat te is!

Mirr-Murr tűnődött, hogy milyen titka is van neki. Aztán mert a másik már nagyon sürgetően nézett rá, eszébe jutott Ernőke. Elmondta, hogyan tüsszentett, és ettől Ernőke hogyan öntötte ki a kávét.

Oriza-Triznyák elégedetten bólintott, és azt mondta:

– Most pedig el fogom neked árulni a nagy vágyamat!

Kis szünetet tartott, és élesen Mirr-Murr szemébe nézett.

– A kóbor macskák világszervezetébe szeretnék bejutni!

Mirr-Murr soha életében nem hallott még a kóbor macskák világszervezetéről, de valami azt súgta neki, hogy ne árulja el tudatlanságát. Komoly pofával rábólintott, s ha lehet, még nagyobb tisztelettel nézett Oriza-Triznyákra.

– De ez ám nem olyan könnyű, mint ahogy gondolnád! – folytatta Oriza-Triznyák. – Nem úgy van, hogy csak odamész, mintha a boltban kenyeret kérnél: itt vagyok, vegyenek fel a kóbor macskák világszervezetébe! Ha így kezdenéd, akkorát nevetnének a kóbor macskák, hogy legurulnának a háztetőről! Mert azt tudnod kell, hogy főleg a háztetőn tartózkodnak. Szikrázik a szőrük, villog a szemük, és senki sincs, aki a közelükbe merészkedne. Holdtöltekor pedig, mikor a 42Legnagyobb Kóbor Macska képe megjelenik az égen, közös énekléssel üdvözlik. Hogy csak úgy zeng tőle a város! Ha én egyszer velük énekelhetnék!

Oriza-Triznyák elmélázott ezen egy kicsit. Mirr-Murr sok mindent nem értett az elbeszélésből, de nem mert kérdezősködni. „Legjobb, ha hallgatok – gondolta magában. – Várjuk meg a végét!”

Oriza-Triznyák abbahagyta a mélázást, és így szólt:

– Eleinte én is csak messziről néztem őket. Vártam, hogy észrevegyenek. Az egyik éjszaka aztán szerencsém volt. Nem is hinnéd! Észrevettek! És nem is akárki. A Nagy Odvas Kéménytől számítva az ötödik helyen ült. De még az árnyékban! Mert tudnod kell, hogy az a legjobb hely, ameddig az árnyék elér. Ott ülnek az igazi kóbor macskák! Oda bejutni már igazán dicsőség. Így szólt hozzám, aki az ötödik helyen ült: „Látom, szeretnél közénk jutni. Figyelj rám, három próbát kell teljesítened!” Gondolhatod, milyen boldog voltam!

Mirr-Murr most szólalt meg először. Nem vitás, őt is kezdte érdekelni ez a kóbormacska-dolog.

– És mi az a három próba? – kérdezte.

Oriza-Triznyák tűnődve nézett Mirr-Murr-ra.

– Csak akkor mondhatom el, ha te is teljesíted őket! Akarsz kóbor macska lenni?

Mirr-Murr izgatottan bólogatott. Akar, hogyne!

– Lehetek én is? – kérdezte reménykedve.

– Megpróbálhatod – felelte óvatosan Oriza-Triznyák. – Ide figyelj! Elmondom neked. Első: itt lent most mindjárt kezdődik a térzene.

43

Mirr-Murr lenézett a fáról. Annyira elbűvölte Oriza-Triznyák beszéde, hogy eddig észre se vette, mi készül ott lent. A park közepén már körbe állt a zenekar, hatalmas rézkürtök villogtak, fuvolák csillogtak, s a zenészek a középen álló karmesterre figyeltek.

– Tűzoltózenekar! – mondta Oriza-Triznyák. – A kóbor macskák legnagyobb ellensége!

Mirr-Murr nem értette, hogy miért. Kérdően nézett Oriza-Triznyákra.

– Mert hosszú létrájuk van – válaszolta az tömören és rejtelmesen. – Éppen ezért az első próba: hangosan el kell mondani egy verset, mikor játszanak. Azért másztam ide fel a fára. Mindjárt kezdik, addig megsúgom a verset, s ha szólok, együtt hangosan elmondjuk. Aztán futás! A többi próbát majd utána mondom el, nehogy összekeverd őket.

Mirr-Murrnak bizony kicsit dobogott a szíve. Jól megjegyezte a verset, s izgatottan kapaszkodott az ágban. A futás nem nagyon tetszett neki, futni rendszerint akkor kell egy macskának, ha baj van. De hát Oriza-Triznyák olyan nyugodtnak látszott, és ő sem akart gyávának mutatkozni.

Lent nagy csinnadrattával, cintányérveréssel elkezdődött a térzene. A bevezető szám után halkabb rész következett, a fuvolák játszottak éppen, mikor Oriza-Triznyák meglökte Mirr-Murrt, és így szólt:

– Háromig számolok, és rajta! Egy, kettő, három!

S a két macska torkaszakadtából elkezdett kiabálni, nyávogni a fáról:

44
Zenekar, trotty, trotty,
zenekar, trotty!
Zenekar, trotty, trotty,
Zenekar, trotty!

Nem volt valami szellemes szöveg, de a hatása leírhatatlan volt!

A karmester kezében megállt a pálca, és szemével haragosat villantva a fákat kutatta. A gyerekek mozgolódtak, nevettek, és a fára kezdtek felmászni a két macska után.

De Mirr-Murrék már hetedhét határon túl jártak, lihegve futottak, hátra se nézve.

45
8. A második próba

A nagy futás után végre megálltak egy utcasarkon. Csendes mellékutca volt, nem járt senki. Kifújták magukat, Mirr-Murr leült a fal tövébe, az esőcsatorna mellé, Oriza-Triznyák pedig átment a másik oldalra, és a háztetőket kezdte nézegetni. „Igen, igen – dünnyögött magában. – Ez jó lesz!”

– Mit nézel? – kiáltott át neki Mirr-Murr.

Oriza-Triznyák visszajött a másik oldalról.

– A kéményeket – mondta. – Kicsit kifújjuk magunkat, s addig elmesélem a második próbát.

Benézett az esőcsatorna bádogcsövébe, aztán leült Mirr-Murr mellé.

– Megnéztem, hogy nem hallgatózik-e valaki. Fő az óvatosság! A kóbor macskáknak sok ellenségük van. Láthattad magad is!

Mirr-Murr komoly pofával bólintott.

– A második próba – kezdett bele Oriza-Triznyák a beszédbe – már korántsem olyan egyszerű, mint az első volt. Az első, úgy is mondhatnám, pofon egyszerű a másodikhoz képest! Az elsőhöz csak zenei érzék kellett, egy kis hallás, annyi csak, hogy meg tudd különböztetni a fuvolát a vadászkürttől, s akkor belenyávogni, mikor a fuvola szól. Gyerekjáték.

Mirr-Murr is rábólintott, hogy ez valóban gyerekjáték.

46

– Hanem a második próba – emelte fel a hangját Oriza-Triznyák – már nem ilyen könnyű! Nem bizony. Ügyesség kell hozzá meg szívósság. Úgy is mondhatnám, hogy macska-ügyesség. A második próba készít fel a Nagy Odvas Kéményen való ülésre. Már persze, aki odáig eljut. Az a legnagyobb rang, aki ott ülhet! Te álmodban se gondolj rá. Nekem is csak épp hogy eszembe jut. Nos, a második próba a következő: kiválasztunk egy-egy kéményt, itt a háztetőn, és azon ülünk estig. Ha szél fúj, ha hó esik, akkor is!

Mirr-Murr felnézett az égre, az ég gyönyörű kék volt, még felhő se úszott rajta. „Nem valószínű, hogy hó essen – gondolta –, hiszen nyár van!” De nem szólt semmit. „Annál jobb!” – tette hozzá gondolatban.

Felmásztak a háztetőre, s ráültek egy-egy kéményre. Mirr-Murr kíváncsian nézelődött, háztetőket látott sok-sok kéménnyel, s ha lenézett, látta, hogy jönnek-mennek az utcán az emberek, de mintha kisebbek lennének. Átmosolygott a másik kéményre, át is integetett egy kicsit, de Oriza-Triznyák morcos pofát vágott, és nem viszonozta a mosolygást. „Lehet, hogy szédül!” – gondolta magában Mirr-Murr, és üldögélt, figyelt csendesen.

Eközben az egyik lakásban fűtéspróbát tartottak. A háziasszony papírt hozott be meg aprófát, és odaadta a kályha előtt guggoló kéményseprőnek.

– Tavaly se volt jó a kémény – mondta. – Nem elég huzatos.

A kéményseprő dörmögött valamit, de nem válaszolt. „Először kipróbáljuk – gondolta –, mert a baj rendszerint ott kezdődik, hogy nem gyújtanak be rendesen! Mert fortélya 47van ám annak is! Először az aprófából kis máglyát rakunk, de úgy, hogy jó sok rés legyen közte, hogy könnyű lánggal lobbanjon majd fel. A lángtól fölmelegszik a kémény, és húzza kifelé a füstöt. Bizony.”

Meg is mutatta a zsörtölődő háziasszonynak a takaros kis máglyát a kályha tűzterében.

– Tetszik látni? – mondta. – Ez úgyszólván egy szál gyufától is meggyulladna. Ide aláteszünk egy kis papírt, és meggyújtjuk.

Ám a papír alig-alig gyulladt meg, s rögtön el is aludt.

A kéményseprő vöröslő képpel fújni kezdte. Hatalmas füst csapott vissza a kályhából.

– Na látja! – mondta a háziasszony.

A kéményseprő nem szólt semmit, konokul újra próbálta ötször-hatszor. „A csuda érti – gondolta magában komoran –, most tisztítottam a kéményt!” És belefújt a kályhába.

Mirr-Murr már majdnem elbóbiskolt, és arra riadt föl, hogy Oriza-Triznyák a másik kéményen hatalmasat tüsszentett.

– Egészségedre! – kiáltott át.

Oriza-Triznyák mérgesen nézett vissza, nem válaszolt, az orrát csavargatta. Mikor megmoccant, hatalmas füst csapott ki alóla a kéményből.

Mirr-Murr komolyan megijedt.

– Gyere le! – kiáltotta. – Eleget ültünk már!

Oriza-Triznyák a fejét rázta, s ilyenkor kis füst csapott fel jobbról-balról, olyan volt, mintha fehér zászló lenne a feje mellé tűzve kétoldalt. Végre megszólalt rekedt hangon:

48

– Figyeld a napot! Majd ha a torony mögött eltűnik, akkor lemegyünk! – és egy hatalmasat tüsszentett rá.

Mirr-Murr fél szemmel a napot figyelte, közeledik-e már a toronyhoz; fél szemmel meg Oriza-Triznyákot, ahogy egyre sötétebb lesz a szőre, lassan már koromfekete az egész bundája a füsttől.

„Nincs szerencséje – gondolta magában. – Pont olyan kéményt kellett kifognia, amelyik füstöl!” S aztán arra gondolt, hogy mi lenne, ha az övé is elkezdene füstölni, s ettől nyug49talan lett, fészkelődött, szaglászott, de szerencsére nem volt semmi baj.

Végre! Végre! A nap elérte a tornyot, ült a tetején egy kicsit, mint egy hatalmas piros begyű madár, majd eltűnt.

– Lement a nap! – kiabált Mirr-Murr. S gyorsan lemászott, odament a már félig alélt Oriza-Triznyákhoz.

– Lement a nap! Mehetünk!

Oriza-Triznyák bólintott, lemászott a kéményről, kicsit szédült, és tiszta korom volt a pofája.

– Gyere! – sürgette Mirr-Murr. – Lent majd megmosdasz.

S lesurrantak a tetőről.

Lent, a kályhában végre meggyulladt a tűz. A kéményseprő letörölte a homlokáról a verítéket, és így szólt, kicsit fáradtan, de diadalmasan:

– Sikerült! Az a baj, hogy nehezen melegszik át a kémény!

50
9. Potya reggeli a kávéházban

A két leendő kóbor macska az éjszakát egy szalmakalapban töltötte. A szalmakalapot valaki a padon felejtette, a szél meg lefújta a földre, így találtak rá.

Mirr-Murr ébredt fel először, hatalmasat ásított, s hunyorogva nézett az éles reggeli fénybe.

Csodálatosat álmodott. Egy fehér tányérból itta, szürcsölte, nyalta a tejet, s a tej sehogy sem fogyott el, pedig még kenyeret se harapott hozzá.

Még most is a szájában érezte az ízét, de sajnos, csak az ízét, mert a tej nem volt sehol.

Fölkeltette Oriza-Triznyákot, és elmondta neki.

– Jutott volna belőle bőven neked is! – tette hozzá.

Oriza-Triznyák dühös pofát vágott.

– Nem látok semmiféle tejet! – mondta. – Biztos felfaltad az egészet, amíg én aludtam!

– De hiszen csak álom volt – mentegetőzött Mirr-Murr.

– Álom, álom – dörmögött Oriza-Triznyák. – Ismerem az ilyesmit!

Aztán nagy mérgesen kiugrott a szalmakalapból, sétált egy-kettőt, s odavetette Mirr-Murrnak:

– Megyek reggelizni!

– Várj! Én is megyek! – mondta Mirr-Murr, s kimászott a szalmakalapból.

51

– Hiszen te már reggeliztél! Hogy egyesek milyen telhetetlenek!

– Hová megyünk reggelizni? – kérdezte Mirr-Murr, míg Oriza-Triznyák után szaladt.

– Kávéházba. Tejeskávét fogunk enni habbal. Sőt: dupla habbal! – válaszolta Oriza-Triznyák nagyokat csettintve, és már egyáltalán nem volt dühös.

– Nincs pénzünk – mondta Mirr-Murr elszontyolodva.

– Bízd csak ide! Te csak figyelj engem, és csinálj mindent pontosan úgy, ahogy én!

Mirr-Murr lelkesen bólogatott, mert már nagyon szeretett volna reggelizni. Fürgén szedték a lábukat, míg végre odaértek a kávéházhoz.

A kávéháznak hatalmas, földig érő üvegablakai voltak. Az ablak mögött asztalok álltak, az asztaloknál emberek ültek, újságot olvastak, vagy éppen reggeliztek. A fehér ruhás pincérek hatalmas tálcákkal sürögtek-forogtak. A tálcán kávé volt csészében és ropogós, aranyszínű zsemle.

Oriza-Triznyák le-föl futkosott a földig érő ablakok előtt, befelé pislogott, és dünnyögött magában:

– Ez nem jó. Az nagyon mogorva.

Hosszasan megnézett egy fiatalembert, aki papírjai fölé hajolva körmölt valamit. Meg-megállt az írásban, fölnézett bánatos képpel a mennyezetre, cigarettára gyújtott, pedig még égett egy előtte, s nagyot sóhajtva újra körmölni kezdett.

– Ez se jó – dünnyögte Oriza-Triznyák –, ez nem is szokott reggelizni!

Tovább vizsgálta a vendégeket.

52

– Az meg magától is sajnálja! – mormogott megvetően. – Hopp, ő az!

Megállt a futkosásban, s merőn vizsgálgatni kezdett egy piros képű öreg bácsikát. Mirr-Murrt is odaintette s rámutatott.

– Ő az! – suttogta. – Ő fog nekünk reggelit venni dupla habbal.

Az öreg bácsika egyedül ült az asztalnál, vékony keretű szemüveg volt rajta, újságot olvasott, lassan, ráérősen, s időnként kinézett a nagy üvegablakon az utcára, a fákra, az égre.

Mirr-Murr izgatott lett.

53

– Ő? Igazán? És miért?

– Csak bízd rám! – mondta Oriza-Triznyák. – És nagyon figyelj! Mindent pontosan úgy csinálj, mint én! Most bemegyünk.

Oriza-Triznyák reggeliszerző taktikája igen egyszerű volt, de hatásos. A taktika legfontosabb része: fölhívni a figyelmet, utána pedig a szívbe férkőzni.

Éppen ezért megálltak az öregúr előtt, s áhítatos, kissé szende pofával bámulták. Egészen addig, míg az öregúr ki nem pillantott az újságja mögül, s kicsit elmosolyodva rájuk nem nézett.

Oriza-Triznyák azonnal rátért a taktika második pontjára: szívfacsaró dorombolással az öregúr lábához dörgölőzött. Mirr-Murr mindenben követte, dorombolt lelkesen ő is, s a másik lábhoz dörgölőzött.

Így keringtek egy darabig, mikor végre a bácsika tétován lenyúlt a kezével, és megvakargatta Oriza-Triznyák füle tövét.

Innentől kezdve már gyorsan peregtek az események.

Oriza-Triznyák Mirr-Murr-ral együtt kivonult a szék alól, leültek az öregúr elé, és Oriza-Triznyák egy fájdalmasat nyávogott. A nyávogás minden nyelven és félreérthetetlenül azt jelentette, hogy „éhes vagyok”!

Mirr-Murr őszintén nyávogta el magát, sőt a biztonság kedvéért kétszer is.

Az öreg bácsika mosolyogva nézett a két macskára, a pincértől tejet kért meg dupla habot egy kistányérra, és elébük tette.

54

Oriza-Triznyák mintha egy pillanatra látta volna, hogy a körmölgető fiatalember irigyen fölpislant. De nem törődött vele.

A két macska azonnal nekilátott, s pillanatok alatt felszürcsölte a reggelit.

– Látja, kérem! – szólt az öregúr a pincérnek. – Megérezték, hogy jó szívem van. Mert miért jöttek ide egyenesen hozzám! Tudták, hogy nem fogom őket elzavarni!

A pincér bólogatott, majd egy nagyot ásított. Őt nem érdekelte az öregúr jó szíve, neki csak az volt a fontos, hogy valaki kifizesse a reggelit. Az egyik macska különben is gyanús volt neki. Mintha látta volna már. De ezen sem törte a fejét, csak állt az asztal mellett, s próbált belelesni a körmölgető fiatalember papírjaiba, de az eltakarta a kezével, és kihívóan nézett vissza a pincérre.

Oriza-Triznyák lenyalta a bajuszáról a tejet, még egyet nyávogott, amit – ha nagyon akarta valaki – „köszönömnek” is lehetett érteni, és kisurrantak a kávéházból.

Kint a sarkon megálltak. Mirr-Murr hálásan pislogott a barátjára. „Tej volt – gondolta. – Dupla habbal. Ez aztán a finom reggeli!”

Oriza-Triznyák szólalt meg:

– Most pedig elmesélem neked a harmadik próbát. Ehhez bátorság kell, és nem is kevés! Azért jött jól nagyon ez a reggeli. Teli hassal mégiscsak könnyebb bátornak lenni!

55
10. Átfestenek egy cégtáblát

Mellékutcákon tekeregtek, kissé lustán a bőséges reggelitől.

– A harmadik próba – kezdett bele Oriza-Triznyák –, úgy is mondhatnám, hogy a csúcsa az első két próbának! Mindenképpen a legnehezebb. Tudott dolog, hogy a kóbor macskák harciasak. Ez olyan természetes, mint hogy nappal világos van, éjszaka meg sötét. Gyáva kóbor macska nincs! Nem fordulhat elő. Aki gyáva, az lehet házicica, gazdi kedvence vagy szorgalmas egerésző, de kóbor macska nem lehet!

Mirr-Murr lelkesen bólogatott, Oriza-Triznyák pedig egyre jobban szította a harci szellemet.

– Gyáva és kóbor macska, ez két, egymást kizáró fogalom – és szigorúan nézett Mirr-Murr-ra, a bajuszát meresztette.

– Éppen ezért a harmadik próba a következő: farkasszemet kell nézni egy kutyával annyi ideig, míg tízig elszámolsz magadban. Nem hagyhatod előbb abba, nem futhatsz el!

Mirr-Murr egy kicsit megijedt, és kerülte Oriza-Triznyák tekintetét. „Csuda tudja – gondolta magában. – Ez nem is olyan veszélytelen dolog. Attól függ persze, hogy milyen az a kutya!”

– És most keresünk egy alkalmas kutyát – mondta Oriza-Triznyák. – Gyere! Ne félj, vagy legalábbis ne mutasd! Annál rosszabb! Attól még egy gyáva kutya is felbátorodik.

Útnak eredtek jobbra-balra nézegetve.

56

De Mirr-Murr nagy örömére egyelőre nem találkoztak kutyával. Se gyávával, se bátorral. Ahogy így sétáltak, Mirr-Murr a fal mellett sompolyogva, Oriza-Triznyák pedig az út közepén, Mirr-Murr egyszer csak egy kerítés előtt megállt. Intett Oriza-Triznyák is, hogy jöjjön oda.

A kerítésen hatalmas cégtábla lógott, rajta teljes életnagyságban Mirr-Murr képe s körül írás:


FATÁK FLÓRIÁN ARANYKOSZORÚS SZŰCSMESTER

57

És még egy hatalmas aranykoszorú.

Mirr-Murr büszkén állt a cégtábla előtt.

– Ez én vagyok! – mondta. – Egy barátom festette.

Oriza-Triznyák gyanakodva s cseppet sem lelkes pofával nézegette a cégtáblát.

– Na? – mondta Mirr-Murr. – Milyen?

– Hasonlít – morogta Oriza-Triznyák. – Elég baj az!

Mirr-Murr nem értette: miért baj, hogy hasonlít? És egyáltalán, kicsit lelkesedhetne Oriza-Triznyák! Mégsem kis dolog, hogy az arckép, az ő arcképe kint lóg a kerítésen! S méghozzá elég forgalmas helyen. Bárki megnézheti!

Meg is jegyezte Oriza-Triznyáknak.

De Oriza-Triznyák csak morgott:

– Hiszen éppen ez a baj! Sőt nagyon nagy baj, hogy forgalmas helyen van! Még ha valami eldugott mellékutcában lenne, és mondjuk, a kerítésen belül.

– A kerítésen belül? Annak nincs semmi értelme! – mondta Mirr-Murr kicsit megsértődve.

De Oriza-Triznyák a fejét vakarta és hümmögött.

– Mindenképpen baj. Értsd meg! A kóbor macskák nem szeretik a szűcsöket! De nem ám! Nagyon nem szeretik. Ezért baj, hogy a te arcképed egy szűcs cégtábláján pompázik. Ezen valahogy segíteni kell! És semmiképpen se említsd, hogy téged ábrázol. Sőt, inkább tagadd le! Most pedig gondolkozom, hogyan hozhatnánk helyre ezt a hibát.

És föl-alá kezdett sétálni a kerítés előtt, s időnként sandán rápislantott a cégtáblára.

– Még hogy aranykoszorús! – mormogta. – Mennyi kóbor 58macska nyomhatja ennek a lelkét. Faták Flórián! – mondta megvetően. Aztán megállt. – Megvan a megoldás! Bajuszt festünk rá meg szakállt! S úgy majd nem lehet ráismerni, hogy te vagy.

– Jó – mondta Mirr-Murr szomorúan. – Ha nincs más megoldás. De hadd nézzem még egy kicsit!

– Nézzed csak – mondta Oriza-Triznyák. – Addig én szerzek valahol egy széndarabot.

Míg Oriza-Triznyák a széndarabot keresgélte, Mirr-Murr leült a cégtáblával szemben, és úgy bámulta a saját arcképét. Eszébe jutott a Piktor, eszébe jutottak a Slukk Ödönnél töltött szép napok, s akárhogy nem akarta, eszébe jutott Vica néni is.

Ez egy kicsit helyrebillentette elszomorodott lelkét. „Ha találkozom a Piktorral – gondolta magában –, majd elmagyarázom neki, hogy taktikai okokból volt rá szükség!”

Megjött Oriza-Triznyák két széndarabbal. Az egyiket lent hagyta a földön, s könnyedén felugrott a kerítésre.

Torzonborz, vastag bajuszt festett Mirr-Murr arcképére, és hegyes kis kecskeszakállt, mert már elfogyott a széndarab, s többre nem futotta. Így is borzalmasan nézett ki a cégtábla! Egy oroszlánsörényű, felismerhetetlen valami hasalt rajta, vastag detektívbajusszal és kecses, franciás kecskeszakállal.

Oriza-Triznyák gyönyörködve nézte.

– Na?! – kiáltott le. – Hasonlít még?

Mirr-Murr bánatosan rázta a fejét.

– Írnék még valamit rá – mondta Oriza-Triznyák –, úgy belejöttem! Dobd föl a másik széndarabot!

59

Mirr-Murr földobta, és Oriza-Triznyák nagy nyomtatott betűkkel firkált a cégtáblára:


ITT SENKI NE CSINÁLTASSON BUNDÁT!


Gondolkozott még egy kicsit, majd így folytatta:


MERT ÁRTATLAN MACSKÁKBÓL CSINÁLJÁK!


Nagyon jó felírás volt, éppen kifért a nagy bádogtáblán, csak az volt a baj, hogy fordítva lett írva. Merthogy Oriza-Triznyák fejjel lefelé írta, a kerítésbe kapaszkodva.

– Nem számít – jegyezte meg Oriza-Triznyák. – Akit érdekel, így is elolvassa. A legfontosabb pedig, hogy most már nem lehet rád ismerni! De most már fussunk!

A sarokig futottak, ott megálltak.

– Várjuk meg, milyen lesz a hatás – mondta Oriza-Triznyák, és lesték az utcát, a kerítésen villogó, átfestett cégtáblát.

Nem vitás, feltűnést keltett az átdolgozott cégtábla. Az utcán járó-kelő emberek megálltak előtte, mosolyogva vagy borzongva nézték az oroszlánsörényű, detektívbajszú, kecskeszakállas valamit, és fejüket félrehajtva olvasták a különös felírást.

Egy gyerek pedig hangosan kiabálta:

– Macskabundát tessék! Valódi macskabundát!

– Na jó – mondta Oriza-Triznyák. – Ezt elintéztük. Gyerünk, teljesítsük a harmadik próbát!

60
11. A harmadik próba

Ahogy ténferegtek az utcákon, egyikből ki, másikba be, Mirr-Murr észrevette, hogy Oriza-Triznyák húzza az időt, óvatosan kerüli a kutyákkal való, találkozást. Ez egy kicsit megnyugtatta. „Ő is fél – gondolta magában nem kis örömmel. – Vagy legalábbis nem olyan rettenetesen bátor. Így is van jól. Nem kell elsietni. Kutya van bőven, miért ne válogatnánk köztük?”

Meg is mondta Oriza-Triznyáknak, ravaszul célozgatva, hogy észrevette a köntörfalazást.

– Rengeteg kutya van! Nem itt, úgy általában.

– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte morcosan Oriza-Triznyák.

– Hát azt, hogy nem kell elsietni. Először válogassuk meg, hogy melyik legyen az, akivel farkasszemet nézünk.

Oriza-Triznyák megkönnyebbülten csatlakozott Mirr-Murr javaslatához.

– Igazad van. Annál is inkább, mert ez a legnagyobb próba, vagyis körültekintően kell eljárni. Itt nem vallhatunk kudarcot, vagy legalábbis nem sokat, mert híre megy!

S ettől kezdve kimerészkedtek azokra az utcákra is, ahol fák álltak, vagy padok voltak, felszabadult kedéllyel, sőt majdnem hetykén és kihívóan mustrálgatták a kutyákat. Hiszen ráérnek válogatni, nem kell az első jöttment kutyával 61farkasszemet nézni! Oriza-Triznyák néha még túlzásba is vitte a válogatást, pimaszul odament egy hatalmas farkaskutyához, igaz, hogy a kutya oda volt kötve a boltajtóhoz. Körüljárta, nézegette.

– Ez túl nagy! – mondta, mikor visszajött Mirr-Murrhoz. – Nem hinnék el, hogy ilyen nagy kutyával néztem farkasszemet! Majd keresünk egy olyan közepest. Keress te is! Egyszerre ketten nem nézhetünk a szemébe.

Mirr-Murr az utolsó megjegyzésre csalódottan sóhajtott. Titokban azt hitte, hogy ezt együtt is csinálhatják. Úgy mégis könnyebb lett volna!

– Jó – mondta cseppet sem vidáman.

– Az lesz a legjobb, ha te átmész a másik oldalra, és ott keresel egy kutyát – mondta Oriza-Triznyák. – Az utca végén találkozunk.

– Jó – mondta még egyszer Mirr-Murr, és átballagott a másik oldalra. Onnan visszapislogott, és látta, hogy Oriza-Triznyák lesi, körüljárja a kutyákat, éppen egy öleb előtt állt meg, az öleb rémülten bújt egy asszony lábához.

– Ez se jó! – hallotta Mirr-Murr. – Ez meg túl kicsi!

Ballagott egy keveset, át-átsandítva a másik oldalra, nézte, Oriza-Triznyák vajon hogyan csinálja, mikor egyszer csak összeütközött valakivel.

– Pardon, bocsánat! – hallotta Mirr-Murr, mire ő is elmotyogta, hogy „bocsánat”, és fölnézett.

Egy mosolygós képű kutya állt előtte, nyitott szájából kilógott a nyelve, s vidáman csaholt egyet-kettőt.

Mirr-Murr első gondolata az volt, hogy elfut, de rögtön a 62második gondolata pedig ez: „Miért futnék el? Kutyát kerestem, nem igaz? S ez itt nem is látszik olyan veszedelmesnek, hiszen azt mondta, hogy pardon, bocsánat! Még ha meggondolom, szerencsém is van. Vele fogok farkasszemet nézni!”

És Mirr-Murr megállt a vidám képű kutyával szemben, merőn nézte, és közben számolt:

– Egy, kettő, három, négy, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz.

A vidám képű kutya érdeklődve figyelte Mirr-Murrt, majd megjegyezte:

– Az ötöt kihagytad! Különben jó volt. Miért számolsz? 63Most tanulsz számolni? Oppardon! Elfelejtettem bemutatkozni. Nevem: Téglagyári Megálló. Ugyanis ott talált a gazdám. Kicsit furcsa név, megengedem, de én már megszoktam. A gazdám meg azt mondta, mikor elkeresztelt, hogy neki nagyon kedves emlékei fűződnek ehhez a névhez. Ráhagytam. Mit tehettem volna? Mert különben derék fickó.

– Engem Mirr-Murrnak hívnak.

Mirr-Murr udvariasan figyelt Téglagyári Megálló elbeszélésére, ő is bemutatkozott, de közben az járt a fejében, hogy nem érvényes a farkasszemnézés, hiszen az ötöt kihagyta. Nincs más hátra, megkéri a furcsa nevű kutyát, hogy még egyszer a szemébe nézhessen.

– Megkérhetlek valamire?

Téglagyári Megálló buzgón bólogatott.

– Hogyne! Mire?

– Hogy még egyszer a szemedbe nézhessek. Még tízig elszámolok. Az előbb az ötöt kihagytam, és félek, hogy úgy nem érvényes.

– Mi nem érvényes?

– Hát a farkasszemnézés! Ez a harmadik próba.

– Milyen harmadik próba?

– Hogy kóbor macska legyen valaki. Már kettőt sikeresen letettem.

– Kóbor macska? Nahát, ez nagyon érdekes! Nem mesélnél bővebben róla? – kérte Téglagyári Megálló kíváncsian.

– De, szívesen, ha a szemedbe nézhetek!

– Tessék – mondta Téglagyári Megálló. – Ne felejtsd el az ötöt!

64

Mirr-Murr jól odafigyelt, és sikerült is tízig elszámolnia. Téglagyári Megálló meg is dicsérte.

– És most mesélj valamit a kóbor macskákról! – kérte.

– Majd a barátom! Ő többet tud.

És Mirr-Murr integetni kezdett a másik oldalra.

Oriza-Triznyák mérges képpel át is jött.

– Ki ez a kutya? – kérdezte félrevonva Mirr-Murrt.

– Téglagyári Megálló. Az a neve. Sikerült farkasszemet nézned?

– Nem – vetette oda dühösen Oriza-Triznyák.

Mirr-Murrnak eszébe jutott valami.

– Megkérhetnénk Téglagyári Megállót, hogy te is farkasszemet nézhess vele. Biztos megengedné.

Oriza-Triznyák erősen töprengett, hogy elfogadhatja-e, amit Mirr-Murr ajánlott; vajon szabályos-e, mikor odajött Téglagyári Megálló, és udvariasan köhintett.

– Bocsánat, de azt mondtad, hogy mesélni fogsz a kóbor macskákról!

Mirr-Murr rögtön felhasználta az alkalmat.

– Ez itt Oriza-Triznyák. Nem nézhetne veled ő is farkasszemet?

– Rendben van – mondta türelmesen Téglagyári Megálló. – Úgyis éppen ráérek. Csak tessék. Ha akarod – mondta a vonakodó Oriza-Triznyáknak –, számolok helyetted tízig.

Ám ezt Oriza-Triznyák nem fogadta el. Odaállt a furcsa nevű kutya elé, a szemébe nézett, és lassan, keményen, de elszámolt tízig.

– Most pedig – mondta, mikor befejezte a számolást – meg 65kell mondanom az igazat. Nagyon sajnálom, de a kóbor macskákról nem mesélhetek semmit! Barátom egy kicsit könnyelműen ígérte meg. Különben is, miért érdekel téged?

Téglagyári Megálló udvariasan mosolygott.

– Csak merő kíváncsiságból – mondta. – De hát ha nem szabad elmondanod, az se baj. Csak arra gondoltam – tette hozzá tétován –, hogy nem lehetnék-e esetleg én is kóbor macska. A kaland kedvéért. Ugyanis egy kicsit unatkozom…

– Te? – kérdezte Oriza-Triznyák. – Hiszen te kutya vagy!

– Igen, igen – motyogta Téglagyári Megálló. – Ez kétségtelen.

– De azért nincs harag! – lépett közbe Mirr-Murr. – És köszönjük a szívességet!

– Nem tesz semmit – mondta Téglagyári Megálló. – Ha erre jártok, máskor is szívesen!

És a képe újra mosolygós lett, vidáman csaholt egyet-kettőt.

Mirr-Murrék elbúcsúztak a furcsa nevű kutyától, és tovább baktattak. Könnyedén lélegeztek, hiszen túl voltak a három próbán, s valójában már ők is kóbor macskák!

Ugráltak, keringtek a fák körül örömükben, végigfutottak a padokon, ahogy Oriza-Triznyák mondta: levezették az izgalmakat.

Egy posta elé értek, és Mirr-Murrnak eszébe jutott, hogy már nagyon régen nem írt levelet a barátainak.

Besomfordáltak a postára, bent kellemesen hűvös volt, a nagy üvegablakon besütött a nap, s Mirr-Murr egy óvatlan pillanatban borítékot meg papírt csent egy asztalról, Oriza-66Triznyák pedig bélyeget, de a bélyeg ráragadt a mancsára, úgyhogy nem tudták semmire sem használni. Mirr-Murr még egy tintaceruzát is talált a földön.

Így fölszerelve elsétáltak egy parkig, ahol Mirr-Murr a padon hasalva belefogott a levélírásba, Oriza-Triznyák pedig fölmászott egy fára, és a rigókkal veszekedett, utánozta őket, csúfolódva nyávogott.

A rigók félrehajtott fejjel, fekete gombszemükkel nézték az ordibáló macskát, s gúnyosan a legmagasabb ágra ültek, ahová Oriza-Triznyák nem mert utánuk menni.

67
12. Mirr-Murr harmadik levele barátaihoz

„Kedves Fiúk és Bóbice!

Legelőször is azt kell mondanom, hogy ha visszanézek az elmúlt napokra, sok minden történt! Velem. Ezért is jó ez a város.

Merthogy el lehet bújni benne, hogyha baj történik. De már elmúlt, illetve eljöttem. Csak azt sajnálom, hogy a Piktortól, akivel oroszlánnak hívtuk egymást, nem tudtam elbúcsúzni. Mert sietni kellett, és ő nem volt otthon. Biztos búsul, mert hát kiről fessen ezután oroszlánt? Merész színkezeléssel. De azért hagytam üzenetet az ajtón, hogy visszajövök, ha tiszta lesz a levegő. Ebben már nem nagyon bízom. Ugyanis nem tudom, hogyan kell visszamenni.

Oriza-Triznyáktól megkérdeztem, mert ő sokat tud, de ezt ő se tudta, se a Piros Lót. Sőt az utóbbira azt mondta, piros ló nincsen, csak ha befestik! »Na ugye – gondoltam magamban –, mégis van!« De nem szóltam semmit, mert nem szereti, ha vitatkoznak vele.

Különben jó fiú, és ti is biztos megszeretnétek. Ha látnátok. Mindenféle mókás dolgot tud beszélni, hogy például ha az ember már nagyon kicsinek érzi magát, ripsz-ropsz fölmászik egy fára, és minden rendben van. Azt mondja, hogy ez a lelki egyensúly miatt kell. Próbáljátok ki ti is! Ott is van fa.

És neki köszönhetem azt is, hogy teljesen megváltoztam! 68Ugyanis kóbor macskák lettünk, csak még nem tudom, hogy mi az.

De nagyon izgalmas! Három próbát kellett tenni. S közben összeismerkedtünk egy Téglagyári Megálló nevű kutyával. Furcsa név, de hát ilyen nagy városban minden előfordul. És kedves emlékek fűződnek a nevéhez. Nem nekünk, a gazdájának. És aztán még kisebb átalakítást végeztünk egy cégtáblán, amit a Piktor festett, s amin az én arcképem volt.

Nekem jobban tetszett átalakítás előtt, de nem szóltam semmit. Úgyis lemossa az eső. Az átalakítást.

És most rátérek a legfontosabbra!

Oriza-Triznyák leesett a földre, és dühös. Ugyanis egy parkban vagyunk, én egy padon írom a levelet, Oriza-Triznyák pedig fölmászott egy fára, és a rigókat csúfolta. Azok meg fölcsalták a fa legtetejére, és onnan leesett. Milyen lehet a lelki egyensúlya? Mert újra felmászott. Egy másik fára, és gesztenyével dobálja a rigókat. Nem nézem tovább, úgyse találja el őket!

Inkább rátérek a legfontosabbra!

Ha ingyen akartok reggelizni egy kávéházban, a következőt kell csinálni…

Tévedtem, mégis eltalálta! De nem a rigókat. Egy bácsit. Csak az még nem tudja, hogy ki volt. Csak néz jobbra-balra, és morog. Idáig hallatszik. Azt mondja: «Még nem is érik a gesztenye!»

S ebben neki teljesen igaza van. De zöld gesztenyével is nagyon jól lehet dobálni. És Oriza-Triznyák igazán nem kuksolhat a fán addig, míg megérik a gesztenye!

69

A legfontosabb, ha ingyen akartok egy kávéházban reggelizni, az, hogy bementek az ajtón. De nem, először be kell nézni…

Oriza-Triznyák nagyon dühös lehet valamiért, mert össze-vissza dobál. Eddig eltalálta a fagylaltost, pedig az állt a legmesszebb! Aztán egy labdázó gyereket, még egyszer a padon ülő bácsit, aki újra megjegyezte, hogy pedig még nem is érik a gesztenye; egy üres padot, aminek nem volt semmi értelme. De rigót egyet se talált el. Majd belejön. A rigók ráérnek. Úgysincs semmi dolguk, csak a fütyörészés.

Oriza-Triznyák abbahagyta a dobálást. Úgy látszik, most pihen, elfáradhatott.

Visszatérve a legfontosabbra, ha ingyen akartok reggelizni egy kávéházban, először is be kell nézni az ablakon. Nem sok ideig, egy kis darabig. És utána kell bemenni! Ez a sorrend.

Megint tévedtem. Oriza-Triznyák nem pihent, hanem gesztenyéket gyűjtött! S most valóságos pergőtűzzel árasztja el a parkot. Alig győzöm követni. De azért megpróbálom.

Hát így, sorban, ahogy mondom: a fagylaltos még egyszer, egy gyerek, de nem az, aki az előbb volt, két kislány egyszerre, az üres pad, egy szemétkosár, a padon ülő bácsi harmadszor, biztos elmondja, hogy pedig nem is érik a gesztenye; de nem várom meg, mert akkor nem bírom követni. Ugye, mondtam! Kihagytam egy őszirózsát, még most is mozog, innen tudom, és a parkőrt! A parkőrt máshonnan tudom: onnan, hogy kiabál.

Ez az Oriza-Triznyák egész jól fut! Nem is tudtam eddig róla, hogy ilyen kiváló futó! Igaz, hogy kergetik. A parkőr.

70

Az őszirózsa még egyszer megrezdült finoman, ahogy Oriza-Triznyák elsuhant mellette. Aztán már nem rezdült. A parkőr pont rálépett. Körbetaposta a virágágyakat, és közben kiabált:

– Megállj, te macska! Összetaposod a parkot! Fűre lépni tilos!

Oriza-Triznyák integet valamit, és mutatja, hogy még háromszor körbefut, aztán menjek én is.

Úgyhogy gyorsan be kell fejeznem a levélírást. Már a máso71dik körnél tartanak, s a parkőr kezd kifulladni. Elébe akar vágni Oriza-Triznyáknak, de a rózsakarók közt nehezen tud mozogni.

Amit még feltétlenül meg kell írnom, az, hogy a címem megváltozott. De hát ezt magatok is könnyen kitalálhatjátok abból, amit elmeséltem! Úgyhogy ne a régi címre írjatok!

A parkőr már minden virágot letaposott, tehát befejezem a levelet.

A legfontosabbat el ne felejtsem! Mikor már bent vagytok a kávéházban, a pincér rögtön hozza a tejet meg a dupla habot. Nem tudom, hogy miért, de hozza. És habot csak duplát szabad elfogadni! És utána ki kell jönni.

Ölel benneteket:
Mirr-Murr, másképpen Oroszlán,
legújabban pedig: Kóbor Macska!

A parkőr egy gyönyörű sárga rózsát, azt hiszem, nemes rózsa, tövestül kitépett a földből, és szagolgatja. Én biztos vagyok benne, hogy le fogják vonni a fizetéséből! Mert mi lenne, ha mindenki tövestül tépné a rózsát, ha meg akarja szagolni?

De nem elég, hogy megszagolta, hanem az egészet Oriza-Triznyák után vágta! Tövestül. Úgyhogy mennünk kell.”

72
13. Egy esőcsatorna könyökcsövére kitűzik a titkos jelet

Telt-múlt az idő, és Mirr-Murr mindennap megkérdezte Oriza-Triznyákot, hogy mikor mennek el bemutatkozni a Nagy Odvas Kéményhez.

Oriza-Triznyák azonban mindig azt felelte, hogy még nem jött el az ideje. Majd ha megkapják az üzenetet.

– Milyen üzenetet? – kérdezte Mirr-Murr.

– A gyűlésbe hívó titkos üzenetet – felelte Oriza-Triznyák. – De nekünk is sürgősen ki kell tennünk a titkos jelet! – tette még hozzá nagyon komoly képpel.

A szalmakalap-szállást már rég otthagyták, mert Oriza-Triznyák azt mondta rá, hogy nevetséges szalmakalapban aludni, meg nem is méltó a kóbor macskákhoz. Meg hát a parkban sem lehetett tovább maradni a parkőr miatt.

Egy esőcsatorna ottfelejtett könyökcsövébe költöztek. Biztonságos és kényelmes volt. Egy öreg, csendes ház tövében állt, s attól meg nem kellett félni, hogy kimossa őket az eső, mert a könyökcsőnek nem volt folytatása, rég leszerelték a bádogcsatornát fölüle.

Mirr-Murr nagyon megkedvelte az új szállást, kidugta a fejét a csőből felül, s úgy bámult jobbra-balra. Mintha páncélba lenne öltözve, úgy nézett ki a csőben. Vagy kergetőztek Oriza-Triznyákkal: alul be a csőbe, felül ki, míg el nem szédültek, vagy meg nem unták. Éjszakánként pedig ki lehetett látni az 73égre, s egy csillag pont a cső fölött állt, szikrázva szórta a fényét, s nem mozdult el egész éjszaka.

„Biztos minket néz!” – gondolta ilyenkor Mirr-Murr, s ő is visszanézett a csillagra, míg el nem aludt.

Egyszóval vidáman teltek a napok, játszottak, hancúroztak, s ha reggelizni akartak, bekukkantottak egy-egy kávéházba, s valahol mindig kaptak ingyenreggelit, dupla habbal természetesen.

Csak Oriza-Triznyák motyogott, mormogott folyton a bajusza alatt:

– Ki kell tűznünk a titkos jelet! Itt az ideje éppen!

S kutatva nézett körül.

Mirr-Murr megkérdezte:

– De hát mi is az a titkos jel tulajdonképpen? És miért kell kitűzni?

– A titkos jel egy halszálka! Egy csupasz halszálka. S azt jelenti, hogy itt kóbor macskák laknak. És azért kell kitűzni, hogy megkapjuk az üzenetet. És most már nem halogathatjuk tovább, még ma szerzünk egyet, és kitűzzük a könyökcsőre.

Szép kora délelőtti napsütés ragyogott végig az utcán, feltündököltek tőle a kopott, vén házfalak, s a csenevész fák lombja zölden izzott, mint az üveg.

Mirr-Murr a könyökcső előtt hasalt, és nem sok kedve volt halszálkát keresni. A hátát sütötte a nap, lustán nézte az utcát, a fákat, majd lecsukta a szemét is a gyönyörűségtől. Próbált elaludni, erőltette is egy kicsit, hogy hátha Oriza-Triznyák majd elmegy egyedül halszálkát keresni. De nem sikerült sehogy se elaludni, pedig aludni, azt mindig tudott! De most 74nem lehetett, mert Oriza-Triznyák pontosan a fülébe beszélt és egész közelről.

– Tudok is egy helyet! – hallotta Mirr-Murr az izgatott hangot. – Hátul kell menni. Egy étterem konyhaajtajához. Ott szokták kirakni a csontot meg ilyesmit. Biztos lesz köztük halszálka is! Ilyen nagy étteremben lehetetlen, hogy ne egyenek halat. Gyere, induljunk!

Mirr-Murr lustán kinyitotta a szemét.

– Nem szeretem a halat! – mormogta.

– Nem kell megenni! Csak a szálkájára van szükségünk! Gyere, siessünk, mert később sokan lesznek, és esetleg elkapkodják a halszálkát is!

Mirr-Murr nyújtózott még egy utolsót, és lustán Oriza-Triznyák után ballagott.

Hamar odaértek az étterem hátsó bejáratához, és szerencséjük is volt, mert senki sem tolongott még ott a kirakott edények, szemetesvödrök körül.

Oriza-Triznyák gyorsan végignézett minden edényt, minden vödröt, de nem talált egyikben sem halszálkát.

– Nincs – mormogta. – Lehetetlen, hogy ne főzzenek halat!

Közelebb settenkedtek a bejárathoz, s belestek óvatosan a hatalmas konyhába.

A konyha csodálatos látvány volt, Mirr-Murr alig tudta levenni róla a szemét. Hát először is mindenféle finom húsokat vagdaltak, szeleteltek egy nagy asztalon. Azután hatalmas, fehérre zománcozott kondérokban, üstökben, lábasokban, faze75kakban kevertek-kavartak valamit fehér bóbitás kukták, időnként megsózták, megpaprikázták ezt a valamit.

Mirr-Murr figyelmesen sorra nézett mindent.

– Halat nem látsz? – bökte oldalba Oriza-Triznyák.

Mirr-Murr a fejét rázta, hogy nem lát halat, s áhítatosan tovább figyelte a konyhát.

Középen egy mosolygós, fehér köpenyes szakácsnő állt, dirigált, intézkedett, vezényelt, mint egy hajóskapitány, és néha belekóstolt egy-egy fazékba, lábosba. Különösen az utóbbi mozzanat kötötte le Mirr-Murr figyelmét; aprólékosan követte a mosolygós szakácsnő minden mozdulatát, és még nyelt is egyet óvatosan, titokban, mintha ő kóstolgatna a finom ételekből. Mi tagadás, kicsit éhes volt!

Akaratlanul is nyávogott egyet halkan.

A szakácsnő odanézett, s mikor meglátta a két, kerekre nyílt szemű kis macskát, kedvesen elmosolyodott.

– Nini – mondta –, kis cica!

Oriza-Triznyák gúnyosan elhúzta a száját, Mirr-Murr finoman visszamosolygott.

A szakácsnő megtörölte a kezét, és odajött az ajtóhoz.

– Éhesek vagytok? – kérdezte.

Mirr-Murr szaporán bólogatott, Oriza-Triznyák sem akart kimaradni a várható csemegéből, így hát ő is biccentett.

A szakácsnő sült húst tett eléjük, és vidáman nézte, hogy Mirr-Murrék egy pillanat alatt bevágták az egészet.

– Falánk kis macskák vagytok. De nem baj. A jó étvágy a legfontosabb! Maradhattok, ha akartok. Én szeretem a jó étvágyú macskákat! És itt mindig akad valami.

76

– Csak hal nincs! – mormogta a bajusza alatt Oriza-Triznyák.

– Nos, maradtok? – kérdezte mosolyogva a szakácsnő.

Mirr-Murr megingott. A sült hús bizony komoly dolog! Főleg ha mindig akad egy-két darab!

Oriza-Triznyák észrevette, és gyorsan a fülébe súgott:

– Ne dőlj be! Az egész csak maszlag! Gondolj arra, hogy kóbor macskák vagyunk! Megszerezzük a halszálkát, aztán futás!

Míg a szakácsnő Mirr-Murr fejét simogatta, Oriza-Triznyák besettenkedett a konyhába, körülnézett, s látta, hogy az egyik hokedlin nagy fazék halászlé áll. Kikapott gyorsan egy főtt halat a halászléből, és futni kezdett kifelé. Futás közben odakiáltotta Mirr-Murrnak:

– Kóbor macskák, előre!

77

Mirr-Murr rámosolygott a meglepett szakácsnőre, és Oriza-Triznyák után futott.

A szakácsnő fölsóhajtott, s bement a konyhába.

– Pedig olyan kedvesek voltak! Főleg az egyik. És olyan falánkak!

Oriza-Triznyák szépen letisztogatta a szálkáról a halat, s a varrótű nagyságú, fehér szálkát a könyökcső egyik repedésébe tűzte. Úgy állt ott, mint egy apró zászlónyél.

– Na – mondta Oriza-Triznyák elégedetten. – Kitűztük a titkos jelet!

Mirr-Murr is körülsétálta a kitűzött halszálkát, és dicsérte buzgón, hogy eloszlassa még az emlékét is annak, amikor egy pillanatra megingott. De Oriza-Triznyák még csak nem is célozgatott rá, el is felejtette az egészet, úgyhogy Mirr-Murr megnyugodott. Bebújtak a könyökcsőbe, és várták a titkos üzenetet, s közben szépen elnyomta őket az álom.

Az utcáról is eltűnt a napfény, egy utolsót csillant még a háztetőkön, és már be is esteledett.

Mirr-Murr ébredt fel először, álmosan hunyorgott, megnézte a feje fölött szikrázó csillagot, bólintott felé, mintha köszönne. Azután körülnézett az utcán, de az utca üres volt.

S ekkor látta meg a titkos üzenetet! „Csak az lehet – gondolta magában –, a titkos üzenet!”

Fölkeltette Oriza-Triznyákot, és együtt nézték.

A halszálkára két szalámihéj volt húzva.

– Megjött – suttogta izgatottan Oriza-Triznyák. – Megjött a titkos üzenet! Ma éjszaka nagy ülés a háztetőn. A Nagy Odvas Kéménynél! Gyerünk!

78
14. A Legnagyobb Kóbor Macska üdvözlése

– Messze van még? – kérdezte Mirr-Murr kicsit fáradtan, mivelhogy már órák óta csúsztak-másztak vénséges vén háztetőkön, valahol kint a külvárosban, ahol alacsonyabbak a házak, a cserepek iszamosak a rothadó mohától, s a kémények pedig egyre nagyobbak és egyre odvasabbak lettek.

Ám Oriza-Triznyák nem válaszolt, megnyúlt testtel, fáradhatatlanul lopakodott előre a háztetők gerincén, habozás nélkül fordult jobbra vagy balra az elágazásoknál, s Mirr-Murr nem tehetett egyebet, igyekezett felzárkózni barátjához, mert félt, hogy lemarad és eltéved.

Így talpaltak némán a korompuha éjszakában, merthogy sötét volt, mint egy bőrzsákban. De ők jól láttak a sötétben is. Szemük foszforeszkálva derengett, mint két pár apró mozdonylámpa. Oriza-Triznyák úgy is fújtatott, mint egy mozdony, majd hirtelen lefékezett, Mirr-Murr csak az utolsó pillanatban vette észre, de még így is összegabalyodtak egy kicsit.

– Ott! Látod? – suttogta Oriza-Triznyák izgatottan, s előremutatott.

– Mi van ott? – kérdezte Mirr-Murr felriadva.

– A hold! A Legnagyobb Kóbor Macska! Elindult egerészni!

– Nem látok sehol egeret – mondta Mirr-Murr.

79

– Nem is olyan kis vacak egerekre vadászik, mint mondjuk, te!

Mirr-Murr megsértődött a személyeskedésre. De a kíváncsisága nagyobb volt, ezért megkérdezte:

– Hát milyenre?

– Azokra ni! – mutatott körbe Oriza-Triznyák az égen felszikrázó csillagokra. – Attól olyan szép fényes a képe. Merthogy minden éjjel megeszik tíz-húsz csillagegeret!

– Várjuk meg, míg bekap egyet! – javasolta Mirr-Murr nagyot nyelve. S lesni kezdte a holdat, hogy a szeme is káprázott belé.

A telehold nyájasan nézett vissza Mirr-Murr-ra, de nem kapott be egyetlenegy csillagot sem.

– Az nem úgy van! – magyarázta Oriza-Triznyák fontoskodva. – Először körbejárja a vadászmezőt. Válogat köztük, s a legkövérebbet bekapja. Te nem így tennél?

„Én nem” – gondolta Mirr-Murr magában, de nem szólt semmit.

– Mindenesetre üdvözöljük! – mondta Oriza-Triznyák.

– Hogyan üdvözöljük? – kérdezte Mirr-Murr, s rendületlenül meresztgette a szemét a holdra, nem akart egy pillanatot sem elmulasztani az égi egerészésből.

– Én azt hiszem – morfondírozott Oriza-Triznyák –, nyugodtan üdvözölhetjük úgy, mint egy barátot. Hiszen most már mi is kóbor macskák vagyunk. De azért nem árt, ha az üdvözlésünk hatásos is lesz! Vagyis nem árt, ha fölfigyel ránk!

Mirr-Murrnak már megmerevedett a nyaka a folytonos 80figyeléstől. Nagyokat nyelve, kiszáradt torokkal nézte a fényesen tovább-továbbguruló holdat. Az elképzelt egerészés izgalma teljesen a hatalmába kerítette. Mormogva biztatta a Legnagyobb Kóbor Macskát, rekedten suttogta az ég felé:

– Azt! Azt! Azt a kövéret kapd be! – Majd mikor a hold továbbgurult, Mirr-Murr is izgatottan csusszant egyet a fenekén, s úgy súgta: – Vagy azt a másikat! Ott van jobbra!

Nem is vette észre, hogy mellette Oriza-Triznyák miben mesterkedik.

Oriza-Triznyáknak a hatásos üdvözlés járt a fejében, hiszen 81milyen jó lesz majd eldicsekedni a Nagy Odvas Kéménynél vele! Helyezkedett a tetőn, szaladgált körbe-körbe, de mindig úgy érezte, hogy túl kicsi ahhoz, hogy észrevegyék. „Ami pedig túl kicsi – morogta magában –, eleve nem lehet hatásos!”

Így hát elkezdte keresni a szemével, hogy mi emelkedik ki a tetőn a legjobban. Ezen a tetőn véletlenül egészen alacsony, vacak kémények voltak, Oriza-Triznyák megvetően méregette őket. Hanem a kémények fölött volt valami, ami megnyerte a tetszését. Karcsún felnyúlva egy vascső állt a kémények mellett, a tetején keresztben egy vasléc, a vaslécen fehér porcelán csigák, a csigákon villanydrót feszült. „Ez jó lesz! – nyugtázta elégedetten. – Ez kellőképpen kiemel majd engem!”

Nekirugaszkodott, felugrott a kéményre, a kéményen két lábra ágaskodott, átölelte a vasrudat, és mászni kezdett felfelé. Alul tolta magát, felül húzta, a körmével csikargatta a rozsdát, amely a szemébe porlott, úgyhogy nem is látott egy darabig tőle. Vaksin tapogatózva megmarkolta az egyik szál villanydrótot, és felhúzta magát. Gyorsan kidörzsölte szeméből a rozsdaport, egyensúlyozva ráállt a két villanydrótra, és megkereste szemével a Legnagyobb Kóbor Macskát.

Hatalmas üvöltés csapott az ég felé. Mirr-Murr összerándult, és úgy megijedt, hogy majdnem legurult a háztetőről.

Az üvöltés végighasított az éjszakában, élesen, mint egy kés, kettévágta az emberek álmát, s itt is, ott is kivágódtak az ablakok.

Mirr-Murr végre összeszedte a bátorságát, és az üvöltés irányába nézett.

82

Amit látott, attól kis híján még egyszer majdnem leesett.

Oriza-Triznyák üvöltött.

De nemcsak üvöltött. Két lábát szétfeszítve állt két dróton, és szikrázott. Úgy világított, mint egy furcsa alakú villanykörte. Egy üvöltő villanykörte.

Mirr-Murr rémülten körbeszaladgált a tetőn, és nagyon gyorsan suttogta:

– Gyere le, gyere le, gyere le!

Majd végre hangosan is ki bírta mondani:

– Gyere le!

Oriza-Triznyák panaszosan üvöltötte:

– Nem tudok! Ide vagyok ragadva!

Az üvöltéstől-e vagy a szörnyű látványtól, vagy pedig attól, hogy észrevette a szokatlan üdvözlést, a Legnagyobb Kóbor Macska egy felhő mögé bújt. Aztán sietve még egy felhő mögé. Az ég egészen elsötétedett, csak Oriza-Triznyák világított a háztetőn, mint egy fáradhatatlan villanykörte. És üvöltött, bár kezdett már berekedni.

Mirr-Murr végre magához tért egy kicsit, és nekiszaladt a vascsőnek, hogy lerántsa Oriza-Triznyákot, de lecsúszott, és a szeme tele lett rozsdával. Kétszer-háromszor még megpróbált felmászni, s aztán csüggedten leült a vascső tövébe.

Oriza-Triznyák már teljesen berekedt. Már csak világított.

Ekkor a beborult égről nagy szél indult el, meghajlította a csenevész akácfák lombját, súlyos szárnycsapásokkal zúgott át a háztetőkön, és lesodorta Oriza-Triznyákot a villanydrótról.

83

Oriza-Triznyák ráesett Mirr-Murr-ra, és együtt gurultak lefelé, majd megakadtak a bádogereszben.

Mirr-Murr boldogan ölelte Oriza-Triznyák nyakát, és a fülébe súgta:

– Rohanjunk!

Oriza-Triznyák némán bólintott, mivel a hangját teljesen elvesztette az üvöltésben. Kikecmeregtek a csatornából, és rohanni kezdtek.

84
15. Egyéb kóbor macskák

Úgy rohantak a háztetőkön keresztül, hogy már alig kaptak lélegzetet; leszegett fejjel, se jobbra, se balra nézve, mikor egyszer csak nekikoppantak egy széles kéménynek. Lehuppantak a fenekükre, s úgy rázták a fejüket, hogy magukhoz térjenek.

– Hol vagyunk? – kérdezte Mirr-Murr.

Oriza-Triznyák tovább rázta a fejét, ami azt is jelentette, hogy fogalma sincs róla.

Mirr-Murr meg akarta kerülni a kéményt, aminek nekikoppantak; próbálkozott jobbra-balra, de az olyan széles volt, hogy teljesen elzárta az utat a háztetőn.

Visszaültek a tövébe, hogy összeszedjék magukat és gondolkozzanak.

– Pszt! – szólalt meg egyszer csak Oriza-Triznyák rekedten, ami teljesen felesleges volt, mert Mirr-Murr percek óta nem szólt egy kukkot sem.

– Pszt! – pisszegett tovább Oriza-Triznyák. – Hallgasd csak!

Mirr-Murr fülelni kezdett, s nemsokára ő is hangokat hallott. Majd szavakat is ki tudott venni. S ezek bizony elég furcsa szavak voltak.

– Pikk ász! – mondta egy érces hang.

– Treff bubi! – mondta egy lágy hang.

85

– Honnan vegyek, lopni menjek? – mondta egy vékony hang.

– Három macska ül az ágon! – énekelte egy öblös hang.

– Kártyázunk vagy énekelünk? – mondta egy éles hang.

Oriza-Triznyák képe lassan kezdett felderülni. A szeme villogott, a bajusza kackiásan kimeredt. Úgy látszik, érti az egészet.

Mirr-Murr, aki egy szót sem értett, megkérdezte:

– Mit csinálnak ezek ott?

– Pókereznek – mondta Oriza-Triznyák röviden.

– Az mi?

– Az egy kártyajáték.

86

– És kik pókereznek? – kérdezte Mirr-Murr.

– Mindjárt megtudjuk – felelte Oriza-Triznyák, és kopogtatni kezdett a kémény falán.

– Szabad! – hangzott fentről.

Oriza-Triznyák nekirugaszkodott a kéménynek, Mirr-Murr utána, és felmásztak a tetejére. Onnan bámultak lefele.

A szemük, a szájuk tátva maradt a csodálkozástól. A kéménynek tágas odva volt, s közepén egy asztal állt. Az asztal körül öt csapzott macska ült és kártyázott. Az egyik idegesen felmordult:

– Ne fogjátok el a világosságot!

Mirr-Murrék leugrottak és bemutatkoztak.

De senki se vetett ügyet rájuk, kártyáztak tovább. Mit tehettek, fogtak egy-egy téglát, élére állították, és leültek.

Kis idő múlva az egyik kártyázó macska nyújtózni kezdett, lecsapta a kártyáit az asztalra, és így szólt:

– Tartsunk öt perc szünetet!

Erre a többiek is lecsapták a kártyáikat, és Oriza-Triznyákra néztek.

Újra bemutatkoztak, aztán egymás szavába vágva elmondták, hogy ők kóbor macskák, és a Nagy Odvas Kéményt keresik.

– És miért vagy olyan rekedt? – kérdezte az egyik vöröses szőrű macska Oriza-Triznyáktól, s figyelmesen rászögezte tekintetét.

– Meghűltem – vetette oda Oriza-Triznyák.

– Különben Plomba Pál vagyok – mondta a vöröses szőrű komoly pofával. – Ez pedig itt sorban: Abronczy, Böhönye, 87az ott Czirok s az pedig ott Körmös. Mind régi kóbor macskák vagyunk.

– És voltatok már a Nagy Odvas Kéménynél? – kérdezte izgatottan Mirr-Murr.

– Nem voltunk – rázta a fejét Plomba Pál. – Odáig még sose jutottunk el.

– Meg se próbáltátok? – kérdezte Mirr-Murr csodálkozva.

– De igen – felelte Plomba Pál. – Természetesen megpróbáltuk. De tudod, olyan nagy ott a tülekedés, hogy inkább kivárjuk, míg sorra kerülünk. S hogy addig se unatkozzunk, kártyázunk. Erről jut eszembe: nincs kedvetek beszállni?

Mirr-Murr a fejét rázta. Oriza-Triznyáknak csillogott a szeme.

– Nincs pénzem – szólalt meg.

– Nem baj – mondta Plomba Pál. – Nekünk sincs pénzünk. Felírásra játszunk. Válassz ki magadnak egy téglát a hátad mögött, és arra karcold fel a nyereséged, illetve a veszteséged. Mirr-Murr közbeszólt:

– És hol van a Nagy Odvas Kémény?

– Itt, nem messze, a negyedik kémény – válaszolt futólag Plomba Pál, majd Oriza-Triznyákra nézett, hogy mi lesz; kezdhetik a játékot?

Mirr-Murr Oriza-Triznyák fülébe súgott:

– Hallod? Gyere, menjünk!

– Játszunk vagy beszélgetünk? – szólt éles hangon Czirok. – Idő múlik, gumi nyúlik! – tette hozzá.

– Én megyek! – suttogta Mirr-Murr. – Gyere te is!

88

– Na, mi lesz? – kérdezte Plomba Pál, aki osztani kezdte a lapokat. – Kérsz lapot?

– Kérek – mondta Oriza-Triznyák. Majd Mirr-Murrhoz fordult: – A kémény megvár. Addig játszom egy partit.

Mirr-Murr csendesen ült, figyelte a játékot. Mikor vége lett a partinak, megszólalt:

– Gyere, menjünk!

– Nem látod, hogy nyerésben vagyok? – mondta Oriza-Triznyák.

– Én megyek! – mondta Mirr-Murr.

– Jó – felelte Oriza-Triznyák. – Majd utánad megyek. Szervusz.

Mirr-Murr kicsit búsan készülődött. Úgy képzelte, hogy együtt fogják megkeresni a Nagy Odvas Kéményt, s lám, most Oriza-Triznyákot eltérítette a kártyaszenvedély.

A kémény pereméről még egyszer visszaszólt:

– Akkor én elmegyek.

Oriza-Triznyák nem válaszolt, a lapját nézegette. Abronczy fölnézett, és öblös hangon énekelni kezdte:

– Az ég megáldjon, kis vitézem! Tra-rá! Tra-rá! Oly bús a szívem, asszonyom! Kérek egy lapot!

– Ilyen hanggal mért nem mész énekes koldusnak? – kérdezte élesen Czirok, akit idegesített az éneklés, mivelhogy sokat vesztett.

Mirr-Murr-ral senki se törődött. Mirr-Murr még egyszer visszanézett a lázasan kártyázó társaságra, és felsóhajtva elindult.

A kémény fölül eltűntek a csillagok, az ég kivilágosodott, 89de a kártyázók nem sok ügyet vetettek rá. Legföljebb annak örültek csak, hogy jobban látják a lapokat.

Oriza-Triznyák már félig telekarcolta a háta mögött levő téglát vonásokkal: ez volt a nyeresége. Jól ment a lapja. De ettől függetlenül is megkedvelte a különös társaságot. Érdekesen, csípősen beszéltek, és folyton ugratták egymást. Meg is mondta nekik, hogy milyen jól érzi magát itt.

– Azt elhiszem – mondta merengve Körmös. – A nyerők egészséges kedélye van benned.

– Csak az zavar – folytatta Oriza-Triznyák –, hogy semmit se tudok rólatok.

– Majd elmeséljük – mondta Abronczy – izgalmas életünket.

– Vagy megírjuk képeslapon – folytatta Czirok.

A következő szünetben Plomba Pál mesélte el a történetét.

90
16. Plomba Pál története

– Azon kezdem, hogy megszülettem – kezdett bele Plomba Pál. – A játékos gyermekidőket nyugodtan átugorhatjuk. Ifjúságom hajnalán felkerültem a fővárosba, s egy igen előkelő és tudományos állást kaptam: kineveztek egy könyvtárba. Az egereket kellett kordában tartanom a raktárban, s megfenyítenem, ha már túl sok könyvet rágtak össze.

Mondanom se kell, hogy nem hagytam ki a kiváló alkalmat: ízlésemet fejlesztettem, és elmémet élesítettem. Vagyis sokat olvastam. S ahogy egyre többet olvastam, természetesen okosodtam is. S ahogy okosabb lettem, egyre ravaszabbul tanítottam móresre az egereket.

Három nap és három éjjel gondolkodtam például, míg kitaláltam a Plomba-féle felkiáltójelet.

Az volt ugyanis a véleményem, hogy az egerek azért rágják összevissza a könyveket, mert nem tudnak olvasni. Ezért elhatároztam, hogy megtanítom őket az olvasás alapelemeire. Mégpedig mindjárt először a felkiáltójelre.

Szigorú voltam, de igazságos.

Egy hétig gyakoroltuk, mégpedig úgy, hogy én kiálltam középre, egyenesen feltartottam a farkamat, és az egerek utánam csinálták. Aki nem csinálta utánam, azt bezártam a fiókba.

91

Ezután következett a Plomba-féle kérdőjel.

Kiálltam középre, feltartott farkamat meggörbítettem, s aki nem csinálta utánam, azt bezártam a fiókba. Szigorú voltam, de igazságos; ment is minden, mint a karikacsapás.

A baj akkor tört ki, amikor áttértünk a számtanra. A Plomba-féle egyszeregyre.

A szorzásig jutottunk el, tovább nem, pedig nagyon egyszerű volt. Két egér háttal állt egymásnak, és keresztbe tette a farkát. Szigorú voltam, de igazságos, azonban először így is mindet be kellett zárnom a fiókba, mert nem tudták megcsinálni.

92

Mikor kiengedtem őket, mint az őrültek, kirohantak a raktárból, és meg sem álltak az olvasóteremig. Ott persze kitört a botrány, és engem rövid úton elbocsátottak. Így lettem én kóbor macska.

Bizony, barátaim, a műveltség áldozata lettem! És ezért még nem is kérem, hogy megtapsoljatok.

93
17. Abronczy története

Abronczy köszörülte a torkát, krákogott, mint az operaénekesek, majd öblös hangon fogott bele a történetbe:

– Nagyon szép kismacska voltam, becsszóra! A csodámra jártak, s a végén annyira rám kaptak, hogy belépti díjat kellett értem szedni. Ez volt életem rövid időszaka, amikor pénzt kerestem a családomnak.

Ugyanis később felnőttem, és hát nézzetek rám – ma már nemigen lehetne értem belépti díjat szedni!

De mielőtt még idáig jutottam volna, megpróbáltam valóra váltani életem nagy álmát.

Ugyanis rájöttem, hogy nagy kincs rejlik a torkomban. És én ezt a kincset szét akartam osztani az emberiségnek. Először egy szabadtéri előadáson próbálkoztam. Nem kértem egy fillér fellépési díjat sem, gondoltam, majd akkor, ha majd felfedeznek.

A hatalmas szabadtéri színpad mellett gesztenyefák álltak, én oda másztam fel, s ameddig elláttam, fegyelmezetten ült a közönség a helyén.

Zenekar is volt. Lent ültek az árokban, s szemben velem egy karmester vezényelt a pálcájával. Először a kürtösnek intett, azután a vonósoknak s azután a fafúvósoknak.

Vártam, hogy nekem mikor int, mert taktusra akartam belépni.

94

Végre felém intett. Levegőt vettem, jó sokat, és elkezdtem.

A hatás leírhatatlan volt! Ugyanis fél szemmel a közönségre sandítottam, a másik fél szememet pedig változatlanul a karmesterre függesztettem.

Nem vagyok álszerény, de ilyen hatásra még én sem számítottam! Az első sor például, mintha rángatnák, előrehajolt felém, úgyhogy beleláttam az emberek arcába. A szemük kidülledt, úgy figyeltek.

De nemcsak ők. A színpadon is mind megálltak, és áhítatos arccal engem kerestek.

Éreztem, hogy ez már siker, és egy kicsit kijjebb dőltem az ágon, hogy jól lássanak.

95

Ekkor valaki megfogta a farkamat, és lerántott az ágról.

Mondhatom, szép dolog!

A többire nem emlékszem pontosan, csak arra, hogy ütni kezdtek.

De legjobban az fájt, mikor a karmester is odajött, és a fejemen verte a taktust a pálcájával. Pedig esküszöm, hogy betartottam a ritmust! Ez fájt a legjobban.

El is határoztam, hogy nem énekelek többet az emberiségnek!

Nem érdemli meg!

Így kerültem ide.

96
18. Böhönye története

Böhönye így mondta el a történetét: vízkék szemével a semmibe bámult, s ettől az arca olyan lett, mint aki elkábult.

– Egyszer Böhönyén összetévesztettek egy kutyával – mondta.

Hosszú csend után sürgetni kezdték:

– Tovább!

– Nincs tovább – mondta. – Ennyi volt az egész. Azóta hívnak Böhönyének.

97
19. Czirok története

– Ellentétben a barátaimmal, nekem valóban érdekes a történetem – kezdett bele Czirok. – Elejétől végig!

Kezdem ott, hogy egy hatalmas, csendes pusztaságon születtem. Egy tanyán. Gyöngyéletem volt. Szabad voltam, mint a madár, s azt csináltam, ami éppen jólesett.

Tejet annyit ihattam, amennyi belém fért, kolbászt annyit ehettem, míg kétfelé nem állt tőle a fülem.

Semmi bajom nem volt, illetve…

Illetve az evéssel-ivással, mászkálással nem.

Az önérzetemmel volt baj! Azt folyton megsértették. Ezt mondtak rám, azt mondtak, és én sosem tudtam lenyelni.

Egyszer is azt mondja nekem az öregasszony:

– Eredj a lábam alól, te világcsúfja, mert kicakkozom a füledet a derelyeszaggatóval!

Betelt a pohár, elég volt! Fogtam egy szál száraz kolbászt, és világgá mentem. Vissza se néztem.

Innentől kezdve is nagyon kalandos volt az életem.

A száraz kolbász hamar elfogyott. De nem hagytam magam, nem én!

Igaz, hogy szerencsém is volt, meg hát ügyes is voltam. Beverekedtem magam a vásárcsarnokba, a pacalrészlegre. Nem tudom, ismeritek-e?

Itt aztán annyi pacalt ehettem, hogy a fülem is kétfele állt.

98

Nem is volt semmi bajom, illetve…

Illetve a durva beszédet itt sem állhattam. Sértette a fülemet. Azt mondja nekem egyszer az egyik henteslegény:

– Gumipuskát csinálok a füledből, te malacképű, és kilövöm a fejedet!

Itt is betelt a pohár! Fogtam egy darab pacalt, és odébbálltam. Innentől kezdve aztán még kalandosabb lett az életem!

De ezt majd máskor mesélem el. Illetve…

Illetve úgy egy-két év múlva, merthogy ez a pacaldolog most volt nemrégen. Tegnapelőtt…

99
20. Körmös története

– Én nem ott kezdem, hogy születtem, ezt úgyis azonnal kitalálja mindenki, ha rám néz – kezdett bele a beszédbe Körmös.

Én ott kezdem, hogy megismerkedtem a Pintyőke cirkusz világszámmal!

És rögtön, ahogy megismerkedtem, fel is léptem. Vagyis világszám lettem én is. Természetesen.

Úgy történt, hogy a piactéren sétálgattam szülőfalumban, levegőztem, nézdegéltem erre-arra. Főleg arra, ahol a sátrak álltak. S ahogy közelebb sétálgattam a Pintyőke cirkusz világszámhoz, egyszer csak valaki elkapta a grabancomat.

– Na végre! Már azt hittem, hogy sose ér ide! – mondta ez a valaki, és egy boldogat sóhajtott. – Remélem, ebből nem csináltok pörköltet! – tette még hozzá.

Ezt én is nagyon reméltem.

Aztán Pintyőke, mert ő volt az, aki nyakon csípett, a cirkusz tulajdonosa, egyszóval Pintyőke elmagyarázta, hogy mi a nagy helyzet.

Volt neki egy világszáma, amit egy nyúllal csinált meg egy cilinderrel. Amolyan hókuszpókusz.

Namármost a nyulat tegnap megették. A cilinder ugyan megmaradt, de azzal egyedül nem lehetett világszámot csinálni. Ez volt a nagy helyzet.

100

Vagyis hogy én beugorhatnék a nyúl helyett. A világszámba. Vagyis a cilinderbe. Bár a fülem elég kicsi, meg se közelíti a nyúlét, de ha szorgalmas leszek, ettől eltekintenek.

– Úgy beszélek veled nyíltan, mint művész a művésszel! – mondta Pintyőke.

Belementem a dologba. És rögtön este nagy sikerem volt. Tombolt a közönség! Majd szétszedték a sátrat!

És én nem tehetek róla, hogy még aznap, az éj leple alatt meg kellett szöknünk a faluból. Pintyőke azt morogta, mikor megkérdeztem, hogy nem szereti a tombolást. Meg mikor 101szét akarják szedni a sátrat. Az az övé! És nagyon alantas bosszú, ha valaki összetöri a székeket. Azért a pár fillérért! Még erőlködjön is az ember? Haha!

Tény az, hogy ettől kezdve sehol nem volt megállásunk. Vándoroltunk faluról falura, később már csak a tanyák közt mertünk bolyongani, a pusztaságban.

Míg egy nap aztán feloszlott a cirkusz.

Pintyőke búcsúzóul mindenkivel kezet rázott, és azt mondta:

– Köszönöm a művészet nevében! Mást nem adhatok.

Erre, míg élek, mindig emlékezni fogok! A Pintyőke cirkusz világszám mindig számíthat rám! Csak füttyenteni kell, és én rohanok! Csomagolok és megyek!

A művészet nevében.

102
21. Mirr-Murr negyedik levele barátaihoz

„Kedves Fiúk és Bóbice!

Az örömtől elcsukló hangon tudatom veletek, hogy beteljesült életem nagy álma! Ez így igaz szórul szóra!

Pedig már megpróbáltam mindent a csuklásra, ittam vizet, visszatartottam a lélegzetemet, és mégsem akar elmúlni.

Így tehát örömtől elcsukló hangon tudatom veletek a nagy hírt.

Lehet persze, hogy azért csuklom, mert emlegettek otthon. Ez bizony nagyon jólesik! Kimondhatatlanul jólesik!

De azért tartsatok egy kis szünetet, hogy hátha akkor elmúlik a csuklásom.

Mert nehéz így, és nem is illik egy kóbor macskához, aki a Nagy Odvas Kémény árnyékában a második helyen ült!

Ez a nagy hír, amit örömtől elcsukló hangon tudatok veletek!

És most elmesélem, hogy történt, elejétől végig.

Eleje: Oriza-Triznyák leült kártyázni, úgyhogy egyedül indultam el.

Vége: lebontották a Nagy Odvas Kéményt.

De a közepe a legérdekesebb, ami közben történt!

És most elmesélem, ami közben történt.

Lehet, hogy közben abbahagytátok az emlegetést, mert elmúlt a csuklásom. Ennek örülök. Attól viszont szomorú let103tem, hogy már nem emlegettek. De legalább gondoltok rám? Néha? Itt-ott? Valahogy így: »Ezt Mirr-Murr mondta!« Vagy így: »Ezt Mirr-Murr szerette!« Vagy emígy: »Ezt csakis Mirr-Murr tudta a legjobban!« Igen?

Nahát, egyszóval ha elfelejtettétek volna, akkor most jusson eszetekbe! Mert most már igazán büszkék lehettek rám! A kóbor macskára. Aki a Nagy Odvas Kémény árnyékában a második helyen ült.

Pedig nem volt könnyű, nehogy azt higgyétek!

Viszont nagyon érdekes volt. Legalábbis a közepe.

Mentem, mentem, vissza se néztem oda, ahol Oriza-Triznyák kártyázott teljesen elmerülve a kártyaszenvedélyben. Óvakodjatok tőle, nagyon káros szenvedély!

Eleinte nehéz volt a szívem, hogy egyedül maradtam, és hogy Oriza-Triznyákot láthatóan nem érdekli már ez az egész kóbormacska-dolog. Pedig én is tőle tudtam meg. Csak hát őt elcsábította a kártyaszenvedély.

De engem nem!

Behunytam a szemem, és csak mentem, mentem előre. Addig meg sem akartam állni, míg el nem jutok a Nagy Odvas Kéményhez.

Később már a szívem se fájt annyira.

Arra gondoltam ugyanis, hogy még egypár lépés, és beteljesül életem nagy álma!

Ettől egész vidám lettem.

Így értem oda a Nagy Odvas Kéményhez.

Hogyan is meséljem el nektek, hogy megértsétek?!

104

Egyszóval kéményt láttam már ilyet is, olyat is, kicsit, nagyot, odvasat, kormosat.

De olyat, mint a Nagy Odvas Kémény, még sosem láttam. S le merném fogadni bármibe, hogy ti sem láttatok.

Először is nagyon nagy volt! Ahogy úgy lentről néztem, eltakarta a fél eget.

Másodszor: akkora odva lehetett, hogy akkora tán nincs is a világon. Ezt onnan tudom, hogy megfigyeltem.

Nagyon ravaszul.

Azt ti is tudjátok, hogy egy kémény odvát hogyan lehet lemérni. Úgy, hogy meghallgatja az ember. A szelet hallgatja meg az ember, ahogy huhog a kéményben.

Namármost.

Ha vékonyan huhog a szél, akkor az egy kis vicik-vacak odv lehet.

Ha vastagabban, akkor arról az odvról már lehet beszélni.

A Nagy Odvas Kéményben bömbölt a szél!

Olyan erővel, hogy mást sem igen lehetett hallani.

Én is sokáig kuksoltam ott, míg megszoktam a hangját. Vagyis a fülem kezdett kitisztulni, és a bömbölésen kívül más hangokat is felfogni.

Valahogy így: Böm-böm! Maga nagyon hasonlít valakire! Böm-böm! Kire? Böm-böm! Azt már elfelejtettem. Böm-böm! Ez a korral jár. Böm-böm! Nicsak! Böm-böm! Az a tejfölösképű is hasonlít valakire. Böm-böm! Hol? Böm-böm! Ott az esőcsatornában. Böm-böm! Biztos egy új kóbor macska. Böm-böm! Elég nyápic. Böm-böm! Tudom már! Böm-böm! Egy csecsemőre hasonlít! Böm-böm!

105

Tovább nem hallgatóztam, hanem kimásztam az esőcsatornából.

A tető telisded-teli volt kóbor macskával! Volt ott kicsi, nagy, sovány, kövér, fiatal, öreg, szürke, barna, cirmos, iromba, fehér és fekete. Ültek, beszélgettek, bámultak vagy szunyókáltak.

Én még annyi macskát nem láttam együtt! Úgy is mondhatnám, hogy itt volt a macskák színe-virága! Hogyisne! Hiszen mind kóbor macska volt. Velem együtt.

Büszkén legeltettem a szememet rajtuk. Először végigpil106lantottam egyszerre az egész tetőn, azután szép lassan megnéztem mindegyiket.

Elöntött az öröm. Íme, hát itt vagyok. Igaz, hogy a tető legalján, fél lábbal még az esőcsatornában, de pontosan szemben a Nagy Odvas Kéménnyel!

Ott, akkor úgy éreztem, hogy megérte. A fáradságot, az izgalmakat és a próbákat.

Olyan volt az egész, mint egy álom. Tejfehér fényben ázott a tető, a Nagy Odvas Kémény bömbölt szakadatlanul, és fönt, pontosan a fejünk fölött, feltűnt a Legnagyobb Kóbor Macska képe!

Mosolyogva nézett végig rajtunk, kóbor macskákon. Kihúztam magam, hogy jobban lásson.

Ekkor egy kicsit elvesztettem az egyensúlyomat, és megkapaszkodtam valamibe. Nem láttam, hogy mibe, mert hiszen fölfelé néztem, csak jó erősen megkapaszkodtam. Hogy le ne guruljak.

Ekkor harsant fel az első üvöltés. Valahogy így:

– Jaaa-jafarkam!

Az az öreg macska üvöltött így előttem, aki mindenkit összetévesztett valakivel. Azután rögtön az előtte ülő nyávogott föl:

– Jaaa-jalábam!

Azután a harmadik, majd a negyedik, s nemsokára nyávogott az egész tető, még a Nagy Odvas Kémény bömbölését is elnyomták.

Mivel jó erősen fogóztam, s biztos voltam benne, hogy már nem fogok leesni, gondoltam, én is bekapcsolódok a Leg107nagyobb Kóbor Macska üdvözlésébe. Nem jutott hirtelen más az eszembe, úgyhogy ezt nyávogtam:

– Éljen! Éljen! Éljen!

Jól láttam, hogy a Legnagyobb Kóbor Macska ránk nevet. Biztosan örült az üdvözlésnek. Majd elindult egerészni. Lassan a tetőn is lecsöndesedett a zaj. Majd teljesen elhalkult.

Úgyhogy tisztán hallottam, amit az előttem ülő öreg macska mondott rekedt hangján:

– Lenne szíves végre elengedni a farkamat!

Meglepetésemben egy szót sem szóltam, hanem elengedtem.

Egyszerre teljes csend lett.

Úgyhogy tisztán hallottam, hogy a Nagy Odvas Kémény árnyékában ülő első macska, akinek egy nagy lánc lógott a nyakában, megszólalt:

– Ki kezdte ezt a nevetséges macskakoncertet?

Mind rám néztek. Én nem néztem hátra, mert jól tudtam, hogy ott már nincs senki.

Így hát megszólaltam:

– Én. Illetve én csak megkapaszkodtam valamibe.

– Valamibe?! – hörrent fel előttem az öreg. – Még hogy valamibe! Az én farkamba!

– Igen – ismertem el. – De az én véleményem az, hogy az üdvözlésnek biztosan nagyon örült Ő! Ott fent! – böktem fel a fejemmel.

Erre elkezdtek sustorogni, morogni, dirmegni meg dörmögni, egyszóval etye-petye, járt a szájuk. Hogy ez igen, ebben lehet valami, de hát ez eddig sose volt, meg hogy teljesen új találmány, nincs benne a törvénykönyvben meg ilyesmi.

108

Azután hirtelen mindnyájan az elsőre bámultak, akinek lánc lógott a nyakában.

Az megköszörülte a torkát, csendet intett, és így szólt:

– Vádlott, álljon fel! Két részre osztom a tettedet! Jóra és rosszra. Az üdvözlés ötlete jó. Ezt rá is fogjuk karcolni a Nagy Odvas Kéményre! A törvények közé. És ezért jutalmat érdemelsz. A jutalmad: ideülhetsz az árnyékba.

Csodálkozó morajlás csapott föl. Én pedig nagyon büszke voltam.

– A farokhúzás viszont rossz! – folytatta tovább. – Majdnem legurultunk a tetőről. És ezért büntetést érdemelsz! A büntetésed: maradsz ott, ahol vagy, az esőcsatornában! Vádlott, bűnösnek érzi magát?

Nem éreztem magam bűnösnek.

Az előttem ülő öreg gúnyosan felnevetett. Nekem pedig tele lett a szemem könnyel, és hogy ne lássák, lehajtottam a fejem.

– Most pedig – hallottam újra az elöl ülő hangját –, most pedig megnyitom az ülést! Csendet kérek! A dohányzást tessék abbahagyni! Csendet kérek, mert kiüríttetem a termet!

Végre csend lett, csak az előttem ülő dünnyögött a bajusza alá:

– Meglátszik, hogy törvényszéki macska volt! Jól eltanulta a vezénylést a bíróságon! Hiába – tette még hozzá –, mindig a pandúrból lesz a legjobb betyár! Merthogy az már érti a dürgést!

Ezt nem nagyon értettem, így hát inkább arra figyeltem, amit ott elöl a láncos beszélt. Aki törvényszéki macska volt.

109

– Figyelem! – mondta. – Első napirendi pont: ismertetem a Kóbor Macskák Törvényét! Első paragrafus! – Szembefordult a nagy Odvas Kéménnyel, és olvasni kezdte a koromba karcolt törvényt: – Első paragrafus: Kóbor Macska az a macska, aki letette a három próbát. Második paragrafus: a Kóbor Macska a világ legbátrabb, legszebb, legokosabb, legügyesebb, legravaszabb, legjobb szívű, legbecsületesebb, legerősebb és leghatalmasabb macskája. Harmadik paragrafus: a világ Kóbor Macskáinak szent helye a Nagy Odvas Kémény, és szeretve tisztelt vezetői, akik a Kémény árnyékában ülnek. Negyedik paragrafus: példaképünk és vezérünk a Legnagyobb Kóbor Macska. Ötödik paragrafus: a Legnagyobb Kóbor Macskát mától fogva egyperces közös nyávogással kell üdvözölni – majd elhallgatott.

Hát ezek voltak a paragrafusok.

Remélem, ti is megtanuljátok. Fölhívom a figyelmeteket az ötödik paragrafusra. Nagyon szép paragrafus! A többi is szép, nem tagadom, de az ötödik áll legközelebb a szívemhez. Sejtitek, hogy miért? Mondhatnám úgy is, hogy az életem főműve!

Igaz, hogy változatlanul a tető szélén gubbasztottam, fél lábbal az esőcsatornában, de nem sokáig! Mindjárt elmesélem.

A kóbor macskák meghallgatták a paragrafusokat, azután újra elkezdődött a terefere, mormogás, locsogás. És a Nagy Odvas Kéményt néztem, meresztgettem a szememet, úgy olvasgattam, betűzgettem a koromba karcolt paragrafusokat. (Különösen az ötödik paragrafust! De ezt már mondtam, hogy miért!)

110

Hát ahogy ott meresztgetem a szememet, észreveszem, hogy mindnyájan újra rám néznek. És mintha megijedtek volna. Legalábbis a szemük kerekre nyílt a rémülettől. Furcsállottam, és nem értettem, hogy mit akarnak tőlem, és főleg, hogy miért ijedtek meg. Úgyhogy a biztonság kedvéért rájuk mosolyogtam.

De ők csak bámultak rám tovább rémülten. Én még nyájasabban mosolyogtam, hogy hát igazán, tőlem aztán ne féljenek. De ez sem használt. Egynémelyiknek már a szőre is felborzolódott az ijedségtől.

Mondom, nem értettem a dolgot.

Azután egyszer csak ismerős hangokat hallottam a hátam mögül:

– Bocsánat. Itt van a Kóbor Macskák Világszervezete?

A rémülettől senkinek se jött ki egy hang se a torkán, úgyhogy én válaszoltam:

– Igen – és megfordultam a jövevény felé.

Téglagyári Megálló volt az, a furcsa nevű kutya, kilógó nyelvvel, mosolyogva állt ott. Rögtön megismert, s vidáman üdvözölt.

– Mit akarsz itt? – kérdeztem tőle.

Ügyesen felugrott a tetőre, amire a kóbor macskák rémülten húzódtak föl a Nagy Odvas Kéményig, s azután válaszolt:

– De jó, hogy találkoztunk! Be akarok lépni a Világszervezetbe. Légy szíves, ajánlj be! Tudod, nagyon unatkozom. És itt minden olyan érdekes! – és barátságosan ugatni meg csaholni kezdett.

Én fölfelé néztem, az árnyékban ülőkre, hogy mit szólnak 111hozzá. Az árnyékban ülők kétségbeesetten integettek, megrázták a fejüket, úgyhogy megértettem, szó se lehet róla.

– Sajnos, nem lehet – fordultam Téglagyári Megállóhoz.

– Miért? – kérdezte.

Gondolkoztam, hogy mit válaszoljak neki. Fölnéztem a kémény felé, de ott csak integettek, meg a fejüket rázták, hogy nem lehet.

Azután eszembe jutott valami.

– Azért – mondtam –, mert te kutya vagy! Így hát nem léphetsz be a macskák világszervezetébe! – A macskákat jól megnyomtam, hogy világosan megértse.

A kémény felé sandítottam, hogy mit szólnak a válaszomhoz. Az árnyékban ülők boldogan bólogattak, hogy igen, igen.

És ismerjétek el, ez nagyon jó ötlet volt! Téglagyári Megálló is elgondolkozott rajta, majd azt mondta:

– Ha nem lehet, hát nem lehet! Én igazán nem akarok erőszakoskodni meg tolakodni – és egy kicsit elfancsalodott a képe.

– Hanem tudod, mit – mondtam neki. – Alakítsd meg a Kóbor Kutyák Világszervezetét! Oda biztosan te is beléphetsz!

Téglagyári Megálló vidámabb lett.

– Köszönöm az ötletet. Igazán nagyszerű! Megyek is, és megalakítom a Kóbor Kutyák Világszervezetét! Még egyszer köszönöm!

Barátságosan biccentett és elment.

Egy ideig csend volt a tetőn. Néztem őket, de ők nem néz112tek rám. És nem is mosolyogtak, pedig én mosolyogtam rájuk.

Egyszer csak a láncos, aki legelöl ült az árnyékban, integetett nekem, majd rekedten meg is szólalt:

– Gyere ide. Még közelebb!

Egészen maga mellé hívott. Vállamra tette az egyik mancsát, megköszörülte a torkát, és hangosan így szólt:

– Tisztelt esküdtszék! – Majd rám mutatott. – Én téged magam mellé veszlek! Másképpen: hősies magatartásodért mától kezdve megosztom veled a helyemet. Hogy is hívnak?

Képzelhetitek, hogy alig tudtam szólni az örömtől, de végre kinyögtem:

– Mirr-Murr, a kandúr.

– Helyes – mondta. – Mától kezdve együtt vezetjük a Kóbor Macskák Világszervezetét! Tapsoljátok meg! – szólt le a tetőre.

Megtapsoltak.

– Most pedig – folytatta – megosztom veled a felségjelvényt!

A nyakában lógó láncot fölemelte, és intett, hogy bújjak bele. Belebújtam. Egy kicsit vágta a nyakamat a lánc, de nem szóltam semmit, hanem mosolyogtam.

Újra megtapsoltak.

Kár, hogy nem volt a közelben fényképész, megörökíthetett volna dicsőségem csúcspontján! Én meg eltehettem volna a képet, és nézegethettem volna!

Mert nem sokáig tartott, sajnos, a dicsőségem csúcspontja.

Mondjuk, úgy három óra hosszáig.

113

Mert már hajnalodott, s a Legnagyobb Kóbor Macska is befejezte az egerészést, és elment aludni.

Mi is bóbiskolni kezdtünk. Én nem. Úgy véltem, hogy ez nem illik. Még titokban reménykedtem is, hogy a Legnagyobb Kóbor Macska még visszanéz, és esetleg bólint is nekem a dicsőségem csúcspontján.

Ekkor hallottuk a végzetes hangokat:

– Tyű, a kutyafáját, mennyi macska van itt! Sicc! Sicc! Sicc!

Azután rögtön kezdődött a recsegés-ropogás, világ vége.

Bontani kezdték a tetőt.

A kóbor macskákat meg világgá zavarták.

Futottam én is a társammal, nyakunkban a lánccal. Elég nehezen ment így a futás, mondta is a társam:

– Bújj ki belőle! Mégiscsak a helyettesem vagy! És a lánc az enyém. Majd ha találkozunk, belebújhatsz! Viszlát!

Kicsit fájt a szívem, nem tagadom. Visszanéztem még egyszer a tetőre, épp akkor döntötték le a Nagy Odvas Kéményt. Az ötödik paragrafussal együtt.

Hát ez történt közben.

A végét már csak röviden mesélem el. Visszamentem Oriza-Triznyákhoz. Még mindig kártyáztak.

– Lebontották a Nagy Odvas Kéményt – mondtam.

– Igen? – kérdezte.

– De előtte még beválasztottak a vezetőségbe – mondtam.

– Gratulálok! – felelte.

– Nemsokára ideérnek – mondtam. – És ezt a kéményt is lebontják.

114

– Hallottátok? – szólt Oriza-Triznyák, – Felemeljük a tétet! Utolsó parti következik!

Ezt már nem mesélem el. Zárom soraimat

Mirr-Murr, a kóbor macska
és a Kóbor Macskák Világszervezetének
helyettes vezetője.

Azt se bánom, ha ezt mindenhol elmesélitek!

Ha megkapjátok a levelemet, írjatok. Utolsó cím: a Nagy Odvas Kémény árnyékában az első hely fele. (Ide írjatok! Azt akarom, hogy a postások is tudják meg, hol ültem én!)”

115
22. Vissza az úton

Az utolsó kártyaparti, amelyet felemelt tétekben játszottak, véget ért. Világos volt az ég, s már idehallatszottak a csákányütések.

Oriza-Triznyák a téglát feszegette, majd kiemelte a falból, amelyre a nyeresége volt karcolva.

– Ezt magammal viszem! – mondta. – Jó lesz, ha újra leülünk játszani. Úgy látom, én vagyok a fő nyerő! – hencegett. A többiek alig figyeltek rá, bedagadt, álmos szemmel pislogtak, Plomba Pál tornagyakorlatokat végzett, Abronczy pedig hatalmasakat sóhajtott:

– Soha többet nem ülök le kártyázni! Soha többet! Ez volt az utolsó!

De őrá se figyelt senki.

Oriza-Triznyák hóna alá fogta a téglát, intett Mirr-Murrnak, s búcsúzni kezdtek.

– Nagyon örültem! – mondta. – A nyertesek egészséges humorával búcsúzom tőletek. Nem árt, ha titokban gyakoroljátok a kártyázást! És nehogy azt higgye bárki is, hogy elengedem az adósságát! Szervusztok!

Mirr-Murr is mormogott valamit, amit búcsúzásnak érthetett, aki akart, s elindultak.

Mielőtt lemásztak volna a tetőről, visszanéztek. Oriza-Triznyák azért, hogy még egyszer búcsút intsen barátainak, Mirr-116Murr pedig azért, hogy nappali világításban is megnézze a környéket, rövid dicsősége színhelyét.

A kémény peremén üldögéltek a kártyapartnerek, és lustán integettek. Oriza-Triznyák meglóbálta feléjük a téglát, Mirr-Murr biccentett, és lemásztak a tetőről.

Hát most merre?

Mirr-Murrnak kicsit párás volt a szeme, búsan gondolt rá, hogy ilyen hamar véget ért ez az egész dicsőség. Oriza-Triznyák ellenben vidám volt, még fütyörészett is.

A hajnal hideget hozott, csípős szél fújdogált, szaporázni kezdték a lépéseket, hogy ne fázzanak. Oriza-Triznyák elöl, Mirr-Murr hátul. Mirr-Murr nem kérdezte, hová mennek, Oriza-Triznyák pedig nem mondta. Így ügettek jó darabig, csendben, a falak mellett, kerítések tövében.

Végre elértek a parkhoz, ahol annak idején Oriza-Triznyák a rigókat dobálta.

Talpuk alatt zörögtek a sárga falevelek, s ezüst csíkot húztak a deres fűben.

Mirr-Murr kényeskedve emelgette vizes lábát, Oriza-Triznyák előrerohant a padhoz, feldobta rá a téglát, majd maga is felmászott.

– Gyere – mondta. – Ez nem olyan vizes. És mindjárt ideér a nap!

Mirr-Murr felugrott mellé a padra, s mivel hideg volt, átölelték egymást, és várták a napot, hogy megszárítsa bundájukat.

Úgy kucorgott, vacogott ott a két világcsavargó kóbormacska, mint két ijedt madárfióka, akik kipottyantak a fészekből.

117

Fészek! Jó puha, tollas, meleg fészek!

Mind a ketten erre gondoltak: a meleg, puha otthonra. Mirr-Murr Slukk Ödönre meg a tejecskére, Oriza-Triznyák meg a bolondos kéményseprőre, volt gazdájára, bár semmi jó nem jutott róla eszébe.

Mirr-Murr kezdett el először beszélni.

– Tudod – mondta –, ha az ember már megszokta Vica nénit, a bejárónőt, akkor már nem is volt olyan rossz dolga Slukk Ödönnél. Mert főleg meleg volt! És főleg kapott egy nagy tányér tejet!

Oriza-Triznyák felnyögött a tejre.

– És tudod – folytatta Mirr-Murr –, igazán érdekes társaság volt ott. Mindjárt elsőnek a Piktori Művészvilág. És ott is meleg volt, a műteremben. Meg a Piros Lóban is meleg volt.

Oriza-Triznyák is bekapcsolódott a beszélgetésbe:

– Emlékszel a szakácsnőre? A konyhára? A teli fazekakra? A halászlére? A sült húsra? A rántott húsra? A sült csirkére? A rántott csirkére? A főtt marhahúsra? A sült marhahúsra?

Nem tudta tovább folytatni, a szája kiszáradt, a gyomra pedig összehúzódott az éhségtől.

– Gyerünk! – kiáltott fel. – Nem csücsülhetünk itt tavaszig!

– Hová? – kérdezte Mirr-Murr.

– Slukk Ödönhöz! – válaszolta Oriza-Triznyák.

Hóna alá kapta a téglát, és elindultak.

Már magasan járt a nap, dél volt, mikor odaértek a ház kapujába. Ott Mirr-Murr megtorpant. Eszébe jutott Jeromos, a házmester és Vica néni.

118

– Várjunk csak – suttogta. – Mégsem illik ajtóstul berohanni! Meg aztán hátha nincs is itthon. Előbb meg kellene tudni valahogy.

– De hogyan? – kérdezte Oriza-Triznyák.

– Mi lenne, ha levelet írnánk neki? – kérdezte Mirr-Murr.

– Nem jó – mondta Oriza-Triznyák. – Az legalább két nap, míg megérkezik! Küldjünk neki táviratot! Azt rögtön kézbesítik!

Mirr-Murr helyeselt. De hogy küldjenek táviratot? Ő még sohasem küldött senkinek se táviratot!

Oriza-Triznyák intett, hogy bízza csak rá. Csak találjanak egy postahivatalt. Mirr-Murr emlékezett rá, hogy itt a közelben van valahol. Meg is találták.

Ott jutott eszébe Mirr-Murrnak, hogy pénzük sincs, holott a távirathoz biztosan sok pénz kell. De nem szólt, rábízta az egészet Oriza-Triznyákra, és figyelt.

Oriza-Triznyák tájékozódva nézett körül, majd bólintott, mikor megtalálta a táviratosztályt.

Egy üvegablak mögött volt. Óvatosan hátrakerültek, ahol egy nagy kosárban feküdtek a kifizetett, lebélyegzett táviratok.

– Ez az! – suttogta Oriza-Triznyák. És egy óvatlan pillanatban, mikor senki se figyelt oda, kikapott egy táviratot a kosárból.

– Gyerünk! – mondta.

Előreosontak az asztalhoz, ahol a tintatartók voltak. Ott Oriza-Triznyák fogott egy tollat, belemártotta a tintába, áthúzta az eredeti címet, és fölé írta: Slukk Ödönnek.

– Milyen utca? – kérdezte.

119

– Kacsa utca 13. – mondta Mirr-Murr.

Oriza-Triznyák beírta a címet.

– Na! – mondta. – Ezt egy óra múlva megkapja! Mi meg lesben állunk, és megfigyeljük, hogy ki veszi át.

– Mi van a táviratban? – kíváncsiskodott Mirr-Murr.

Oriza-Triznyák megfordította és olvasta:

– „Ma reggel megszületett a kisfiúnk! Bécikének fogjuk hívni! A boldog apuka!”

Mirr-Murr a fejét csavargatta.

– Ennek nincs semmi értelme!

– Nem sok – ismerte el Oriza-Triznyák. – De nem is a szöveg a lényeg!

– Hogy fog majd csodálkozni Slukk Ödön! – mondta Mirr-Murr.

Visszacsempészték a kijavított táviratot a kosárba, és kiosontak a postáról.

A kapualjban elbújtak és vártak.

Nemsokára jött a táviratkihordó, a biciklijét a falhoz támasztotta, és becsöngetett Jeromoshoz.

– Itt lakik Slukk Ödön? – kérdezte.

Mirr-Murrék feszülten figyeltek.

– Elköltözött – mondta Jeromos. – Mi van a táviratban?

A táviratkihordó ügyesen kifordította, és elolvasták.

– Mi a csuda! – füttyentett Jeromos. – Ki hitte volna! Hiszen nem is volt senkije. Most meg egyszeriben nagypapa lett. Na, ezt elmondom Vicának! Még hogy Bécike! Haha!

– Nem tudja, hová költözött? – erősködött a táviratkihordó.

120

– Vidékre! – mondta kurtán Jeromos.

Mirr-Murrék kisomfordáltak a kapualjból, és elsétáltak.

– Elköltözött – mondta Oriza-Triznyák.

– Gyerünk a Piros Lóba! – szólt Mirr-Murr. – Keressük meg a Piktort! – s Oriza-Triznyákra nézett, mert eszébe jutott, hogy az nem hitte el a Piros Lovat.

De most nem vitatkozott.

A Piros Ló ajtaja tárva-nyitva volt, s ez eléggé feltűnően hatott a hidegben. Majd nemsokára egy rendőr jelent meg, és kézen fogva elvezette a Piktort. Az széttárta a karját, felnézett az égre, majd mélyen lecsüggesztette a fejét. A keze tele volt mozijegyekkel. Mirr-Murrnak földbe gyökerezett a lába, mikor meglátta a jelenetet. Oda akart kiáltani a Piktornak, de Oriza-Triznyák idejében rátette a mancsát a szájára.

– Egy szót se! – suttogta. – Ezt éppen letartóztatták! Meg ne mukkanj, mert azt fogják hinni, hogy a bűntársa vagy!

Mirr-Murr nem szólt egy szót se, csak nézte a távolodó Piktor hátát, borzas sörényét, és a jobb vállán fennakadt cipőpertli-nyakkendőt.

– Várj itt, majd én megtudom, mi történt. Addig fogd meg a téglát! – suttogta Oriza-Triznyák, és bement a Piros Lóba.

Bent Tóni, a csapos és Krisztinka beszélgetett.

– Szegény! – mondta Krisztinka, és félrehajtotta a fejét, mint egy figyelő madár.

– A lejtőn lefelé visz az út! – jegyezte meg Tóni a csapokat törölgetve.

– De egy ilyen nagy művész! – folytatta Krisztinka, és a másik oldalra fordította a fejét.

121

– Nem azért vitték el! – mondta Tóni. – Bár azért is megérdemelte volna! Micsoda ronda mázolmányokat sózott az emberek nyakába! Brrr! De nem ezért vitték el. Közönséges jegyüzér volt. Idáig züllött. Mozijegyekkel üzérkedett.

– És hogy jöttek rá? – kérdezte Krisztinka, és egyenesen a plafonra nézett, mint aki azt lesi, hogy esik-e az eső.

– Haha! – mondta Tóni. – Jó kis hecc volt! Összevásárolta az összes jegyet a moziban az esti előadásra, és elaludt. Már nem tudta eladni a jegyeket, és teljesen üres volt a nézőtér. Ez feltűnt. Hiszen kint volt a tábla, hogy minden jegy elkelt. Haha! A jegyszedőnők az igazgatóhoz siettek, az igazgató meg a sarki rendőrhöz, a sarki rendőr meg egyből elfogta a barátunkat, aki éppen akkor kezdte árulni a jegyeket, meg ingyen osztogatta a járókelőknek. Azt még megengedték neki, hogy egy utolsó fröccsöt megigyon a Piros Lóban, aztán mars a dutyiba! Hát így történt. Azért mondom én még egyszer, hogy a lejtőn nem lehet megállni! Így jár az, aki giccsképeket fest, ahelyett, hogy dolgozna! – és mérgesen belevágta a rongyot a borba a pulton.

Oriza-Triznyák eleget hallott, kijött a Piros Lóból.

– A te barátod befuccsolt! – mondta. – Egy darabig nem látod.

– Mit csinált? – kérdezte Mirr-Murr.

– Nem tudott megállni a lejtőn! – mondta Oriza-Triznyák, és visszakérte a téglát. Elindultak.

Mirr-Murr szótlanul ment, a barátjára gondolt. Nem értette az egészet. „Mindenesetre – gondolta magában – a lejtőn vigyázni fogok! Főleg ha esik az eső, és csúszós lesz!”

122

Oriza-Triznyák dühösen caplatott előtte, a téglát a földön húzta. Dél elmúlt, a nap lefelé tartott, s ők, egy falat nem sok, de annyit se ettek egész nap.

Mirr-Murr hallotta, hogy morog Oriza-Triznyák:

– Sült hús! Rántott hús! Sült csirke! Rántott csirke! Halászlé! – És egyre gyorsabban lépkedett, és egyre gyorsabban mormogott: – Főtt marhahús! Sült marhahús! – A végén már futott, úgyhogy Mirr-Murr is nekilódult.

A nap eltűnt a felhők mögött, egyre hidegebb lett, és egyszer csak esni kezdett a hó.

Fehér lett az utca, a bokrok, a fák, a háztetők, a kémények fehéren világítottak.

Egyre gyorsuló iramban futottak az utcákon, szelték át a kanyarokat. Elsuhantak a kávéház előtt, ahol ingyen reggeliztek. Mirr-Murr futólag látta a pincéreket, ahogy az asztalnak támaszkodtak, és látta a fekete hajú fiatalembert is, aki a papírjai fölé hajolva körmölt. Felsóhajtott, de Oriza-Triznyák ügyet se vetett a kávéházra, rohant tovább leszegett fejjel, maga után húzva a téglát.

Szőrük csapzott volt, fülük lekonyult, és a szemük szikrázott az éhségtől, mikor megálltak az étterem hátsó bejáratánál.

Bentről bódító illatok áramlottak. Sült hús szaga, rántott hús szaga, sült csirke szaga; Mirr-Murr nem is tudta hirtelen, hogy melyiket szagolja.

Ott ültek a küszöbön fújtatva, szaglászva. Oriza-Triznyák vadul bámult befelé. Mirr-Murr halkan elnyávogta magát. Benne volt ebben a nyávogásban a világ minden bánata, ami 123csak egy macska szívét szomoríthatja. De legfőképpen az éhség, s utána rögtön a vacogás.

A nyávogásra megjelent a hatalmas, mosolygós szakácsnő, meglátta a két ázó-fázó, csapzott bundájú macskát, összecsapta a kezét, majd nyakon csípte őket, egy zsákdarabra helyezte a két világcsavargót, és törölgetni kezdte a bundájukat. Oriza-Triznyáktól el akarta venni a téglát, de az nem engedte.

Mikor jó szárazra törölte őket, egy tányért tett eléjük, meleg sült hússal megrakva, és mosolyogva nézte, hogy egy szempillantás alatt befalták.

124

– Hát visszajöttetek? – kérdezte.

Mirr-Murr bólogatott, Oriza-Triznyák csak biccentett.

– És itt is maradtok?

Mirr-Murr abbahagyta az evést, hízelegve dörgölődzni és dorombolni kezdett, hogy igen, itt maradnak, ha lehet. Oriza-Triznyák megnyalta a száját, és bólogatott. De ezt úgy is lehetett érteni, mintha a tányérját mutogatná, hogy üres, elfogyott a hús!

Mikor már degeszre ették magukat, hogy moccanni se bírtak, a szakácsnő feltette az ablakba őket, s mivel Oriza-Triznyák ragaszkodott a téglájához, azt is melléje tette, ők pedig bámultak kifelé az ablakon, elégedetten, lustán nyújtózkodva nézték a hóesést, ahogy lassan belepi a várost.

125