Faludy György
Börtönversek 1950–53
Az ávó pincéjében és Recsken
A szenvedés ábécéje
Október 6.
A vesztőhelyre sáros út vitt
és kikericsek kékjei.
Száz év, s meghaltam volna úgyis –
vígasztalódott Vécsey.
Láhner György sírt s a földre nézett,
Damjanich szekéren feküdt,
Leiningen felmentő honvédek
árnyát kereste mindenütt.
S a táj olyan volt, mint a fácán:
tarlók, fák vérző foltjai,
és ők tarkán, libegve, hátán:
elhulló, bús-szép tollai.
Aradon így. A pesti téren
is ütötték a dobokat,
de ő nem félt, csak arca széle
vetett rózsálló lobokat.
Mosolygott. Mit bánta, hogy vége?
Branyiszkónál nevét az égre
karcolta kardja, a híres.
Ez volt Dembinski hadsegéde,
Abancourt Károly ezredes.
S mi elfeledtük. A miniszter,
bár hívták, maradt egyedül.
– Az Aldunán – szólt – mély a gázló,
s vénember már nem menekül.
Leszek bitófán harci zászló,
ha sorsom ezt így rótta ki –
s habár magyar volt Csánÿ László,
úgy halt meg, mint egy római.
9
A többit, mintha friss, mély sebből
fröccsen szét érdes cseppű vér,
Kufsteinbe, Grácba, Josephstadtba,
Olmützbe vitte a szekér.
Huszan egy odvas pincelyukban,
nehéz bilincsben, pipájukkal
egyensúlyozták magukat:
így éltek, sakkoztak, dohogtak
és elmélkedtek, jó urak.
Kegyelmet vártak s forradalmat,
áldották-átkozták a hont,
és írtak vert hadakra verset,
tábornok Bemre disztichont.
Volt, aki bírta; más kivénhedt;
olyik megőrült, de az élet
sodrából mind-mind kiesett.
Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól
gömbölyödtek a hitvesek.
S az ország rothadt. A rabságot
mindjárt megszokta, s elfeküdt
a földön, mint télvízkor vágott,
rózsás rügyekkel tele bükk.
E rügyből egy se bontott zászlót:
a nagy tavaszi láz heve
kilobbant, múló szalmaláng volt
vagy elköltözött másfele,
Londonba, New Yorkba, Turínba
és hűs lidércként messze táncolt.
Száz év – s a magyar börtönéjjel
nem változott száz év alatt.
Száz év – s az első fordulóra
ébredtetek és lassan róva
a lépést, méláztatok róla,
mit hozott Világos, Arad:
10
száz év – hűséges ingaóra,
én folytatom járástokat,
mások járják lépésetek,
s míg árnyékunk a kőpadlóra
hull – hány nap, hét és hónap óta! –
s kihúnyunk, pisla mécsesek:
sok szép magyar fej, hervadt rózsa,
Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!
Árnyatok felénk integet.
(Az ávó pincéjében, 1950 október 6)
11
Lőrinc pap

Illyés Gyulának

Árok, bozót, cser, ingovány, haraszt:
ez háza, melyben kenyerét eszi,
hónaljában az őszi köd gubbaszt,
a téli szél vitorlának veszi,
a felkelő nap sólyma csuklaján,
halántékába a hold belenő,
szájszéle csúf, lecsüggő – szemfogán
odvat kopácsolt a harkály idő,
őrült szemfénye lett a pisztolya
a vad füttye, melyet téboly hallani,
lábfürdője dombhátak lisztpora
s fagyott szekérnyomok szántalpai.
Későn van ez, soká Mohács után,
s hajlik már útja síri rög felé,
vállából karja kiugrott sután,
szeme lágy s fonnyadt, mint a döghalé;
olykor már egy tanyára is belép,
csámcsogva fal mézes lepényt, ha van,
szikkadt torkának nagy s örök hevét
aludttejjel hűsíti hasztalan,
kemencékhez formálja derekát;
marasztalják, de ő nem nyughatik
és minden este új s új dombra át
hurkolja árnya hosszú húrjait.
12
Régvolt nevét egyszer fecsegte el:
feladta akkor a zabhegyező,
a dögszagú, madárfő siheder –
de nem hitték el róla, hogy ez ő.
Azóta hallgat. Mélyen, mint a sír.
De hallgatódzik háznál, kert megett,
hogy Györgyről s róla szól-e még a hír,
s ha szól: mélyen, huhogva felnevet,
s ha nem – vizek partjánál ácsorog,
követ dobál tükrükbe és figyel,
hogy visszatér-e hozzá s hányszoros
a hullám, melyet ő indított el.
Budán látták, a Várban. Ott maradt
Szent György terén, a kőben, lábnyoma.
Az Úr testét ha felmutatja pap,
azóta nem láthatja Zápolya.
Tarpán bolond aggnő szólt rája így:
„Kuckón ül, nézd, de árnya nagyra nő,
vad hímszag rajta s homlokán a dícs.
Vélném, Lőrinc, a Dózsa papja ő.”
Sukoró mellett, hol nádon lakott
zsombékon ülve, egy suttyó gyerek
vetett eléje három mondatot
beszédéből, mit régen elfeledt.
Azóta érzi: nem halhat meg ő,
nagyot nyújtózik, ha a földbe lép,
talajvíz lesz, mindenhol felszökő,
ha ásnak, felmutatja ujjhegyét;
hódfészek lesz agykérge, szelleme,
hódjárat: minden partfokot kiváj:
földvár, az ország kulcsa; ellene
hadjáratot hiába kezd király;
lesz hosszú, cingár karja iszalag,
mely zöld csapdákat rejt az út alá,
s két ujja közt a boka kiszakad,
mely őt e földből kiszakítaná.
13
Lesz láp mélyén burjánzó borbolya,
iszapok vadkan hátán hever el,
de kézről-kézre adja őt tova
szélvész, tűz, ár, had, pestis, viheder;
bejárja az országot, ellepi,
határt reá nem szab idő, se tér,
gyújt, lángol, ég: csak szikra kell neki,
s mi benne volt, magától terjed, él:
az Eszme, mely virágporként lebeg
s az agybarázdák földjén újra nő,
s a Szó, mit még anyjában, vérerek
hallócsövein ért a csecsemő.
S végül: mikor az égen átrezeg
a hajnalt jelző első zöld fonál,
szíve kigyúl, s megáll egy domb felett
Czegléd papja, az öreg áldozár.
Valója már csak foszló férc, lidérc,
legendás váz, csalóka, elhaló;
lidérce lesz az érc, a sziklabérc,
örök legenda, nem haló való.
Nem látják ketten egymást újra itt:
alászáll ő – amaz meg fellebeg,
s helyére lépve, vándorútjait
örökké rója, mint a fellegek.
(Recsk, 1952)
14
Kurucok
Börtönömnek ők népesítik
lázálmas, hosszú éjeit.
Nyeregből rúgják fel az ajtót,
bejönnek ágyam széleig,
borókaszagú ködöt fúnak
arcomba mokány méneik.
Vad, hetyke nép ez: kurjant, köpköd,
dalol s mókáz a vérpadig;
szemükben arany fények úsznak,
tarkójukon a szél lakik.
Megállnak. Börtönt sokat láttak:
ilyen borzalmast még alig.
Hümmögnek, aztán megcsodálnak,
mint halottat a gyerekek,
egyik rám dobja köpönyegjét
– malomkőnél is kerekebb –
és nyergük alját ketten oldják,
hogy párnáim is legyenek.
Iszákjukból sonkát kínálnak,
roppant császárhúst tőrhegyén,
veres lúdsültet – „combközébe
e flaskanyak a vőlegény:
meghúzhasd, Isztergomban termett,
Bottyán uramnak szőlején.”
Mellém ül egy: a haja szőke,
balján pisztoly, övén fokos,
tarkója a budai német
hóhér bárdjától vérnyomos –
jaj, Béri Balogh Ádám! Kendet
sem ösmerem meg, én okos.
15
Az ajka cserepes, az arca
láztól rózsás meg szikfehér,
földieper szagú az inge,
térdére hajlik, szinte fél,
s mikorra szavát összeszedte,
felém fordul, és így beszél:
– Kigyelmedben nem látok mást én,
hanemha sémi herceget,
aki, mikor a libertásnak
itt rőzsetüze sercegett,
hozzánk állt, ránk tett kardot, pennát
s napjából minden perceket.
– Nem bánta, hogy nyomát köd issza,
sem hogy vérebek kergetik,
nem kívánt tőlünk hópénzt, szállást
s habár hét balsors verte itt:
nem jajgatott, hogy odahagyta
a Hesperidák kertjeit.
– Háznépét megölték egy szálig,
könyvén a máglya pírja ég,
és most, hogy a börtönből meddő
ágyékkal kora sírba lép:
értünk való vitézi holtát
nem zengi kürt, nem sírja nép.
– Hazámért itt, e tömlöc-sírban
ezennel most megkövetem,
s ha jóvá tenném, szívest halnék
esmég tőkén vagy cöveken,
s kegyed előtt a porig hétszer
alázom tisztes fövegem.
Szabódom. Éppen ő, a mártír
beszél így? Ugyan, hagyja el.
Magyar földön a szabadságért
bárd alá jutni? Bagatell.
S ahogy ő halt meg bátran egykor,
úgy halnék én is majd, ha kell.
16
A másik lovas a nyeregben
ölembe vadkörtét hajít
s nevet. Elnézem pödrött bajszát
s végüknél sodrott ajkait.
Legott meginstál: – Komáromból
Rácz Miska vagyok magam itt.
S mesél. A lest, hogy Szencznél vártak
s elkapták Stromperget teli
bukszával; táncot morva várak
boroshordóin; reggeli
vágtát, hol arcba ugró ágak
harmatja volt a reggeli.
Bécs bordélyát, hol álruhában
szálltak meg: gáláns éjszaka!
Jávorka Ádám fringiával
húsz dunyhát szúrt le egymaga,
s a pékné rémült arca reggel
és kétszáz kifli friss szaga!
A dunamenti marsot: szemközt
vonult a labanc, négy napig,
s az arany őszben egymás anyját
szidták az áron át, amíg
a tejszín vízben összefolytak
valószerűtlen árnyaik.
S a végét: távol pestiscsengők;
a táj: tört kóró, régi nád;
hült tűznél agg vitéz pipázik,
Vauban-t lapozgat a diák,
s fölöttük, oldalt kéken fénylő
szemekkel szálló vadlibák.
A deszkapriccsen, szemlehúnyva
látom Rákóczit: most beszél,
a Felvidéknek veti vállát,
baljában sárga oklevél,
s mint arany almáját a császár,
úgy tartja Újvárt jobbkezén.
17
Serege Bécsnél jár: mögöttük
karikás ostor a vihar,
vagy ülnek alkonykor a Dudvág
partján, hol messze kürt rivall,
s táncolnak pannón dombtetőkön
a porfelhők szoknyáival.
Pajták, padlások s röhögések
bújtatják őket, hogyha kell,
szoknyák s köcsögök várnak rájuk –
az ország roppant anyamell,
az ország, amely velük érez,
fortyog, lapul, sír, énekel.
Könnyű lovasság, könnyű bánat,
kik éltek s haltak könnyeden:
mért nem halhattam velük én is?
Itt fekszem most és könnyezem –
ők hümmögnek, szedelődzködnek,
majd útra kelnek csöndesen.
Búcsúzkodón mind visszapillant,
amikor a küszöbig ér el;
a folyosón Rácz Miska fordul
lovával, a rőt telivérrel,
s én sírok, sírok, míg szememet
két sebnek érzem, teli vérrel.
(Sötétzárka, Recsk, 1952)
18
Zsuzsának a tömlöcből
Nessun maggior dolore
che ricordarsi del tempo felice
nella miseria…

Dante: Inferno, V., 121–123.

Cellám falán akasztófákat látok,
s hatvanhat napja nem néztem eget,
de búval-bajjal, múlttal és jövővel
nem gondolok félannyit, mint veled.
Csak most látom, hogy milyen óriás vagy,
nem bír le bennem félelem, halál,
és győzöl itt is, vaksi muslicák közt,
ahogy rovom sétámat fel s alá,
s e verset mondom, melyből, mint a láva
tör fel szerelmünk árja, ritmusa,
és közben, ízes barackmagként, számban
édes nevedet forgatom, Zsuzsa.
Mit Dante szólt a vesztett boldogságról:
úgy, mint mi, más nem érti azt talán.
Jaj, hány gyönyört hagytunk megkóstolatlan
szerelmünk alig terült az asztalán.
Most egyedül vagy. Üldöznek miattam.
Ha sírsz, meghallom s együtt könnyezünk.
Szeretsz-e még? És jut eszedbe néha
kit elmulasztottunk, a gyermekünk?
Oly sokszor látom. Szemén egy szemernyi
arany cikkázik. Keze lágy moha.
Nem lesz-e késő majd, ha hazaérek,
halványan, mint holtnak hitt katona?
19
Találgatom, vajon hány hónap addig,
vagy év? Egy, kettő? Bármi lesz, kivárd;
emlékeink forgószelét csavarjad
magadra szűzi lobogó gyanánt.
Mit együtt láttunk, éltünk: összefűzzön,
mástól elűzzön: – fű, fa, napsugár,
beszélgetésünk elhagyott bárkája,
mit zöld hajában ringat a hinár,
bizsergő csókunk langyos eper-íze,
útunk a boldog Balaton felé,
és zsugorodott, összebújt alvásunk,
mint bronzkori sír vagy az anyaméh.
S ha tíz, ha húsz év? Akkor is kibírom.
Szemem mély lesz, mint éji mozdonyok
lámpái a mezei sorompóknál,
húsom, mint tészta lóg a csontomon,
magom kivész, mert nem a piramisok
búzája, mely bír ezeréveket,
de bénán, porban kúszva, üszkös rákkal
is eljövök még, hogy megnézzelek,
s hogy egyszer üljek ezüst hajad mellé
egy padra, nyáron – pántos és nehéz
napfényben, s akkor e rémkép keserve
édes lesz, mint egy óceán-nyi méz.
S ha meg kell halnom: sírgödrömben állva
kiáltok örök hűséget feléd.
Őszesten, hulló lombok szandáljában
küldöm hozzád tűnt lépteim neszét.
Álmokba s tejüvegbe burkolódzom,
de megmutat a félhomály s a könny,
ha széken szundítsz – madárárny a ködben –
suhanok át a csipkefüggönyön,
s a holt zörejek lomtárából hangod
szegődik mellém utamon, ahol
zokogásod láthatatlan patakja
kísér pincékből s gyökerek alól.
20
Ne válassz férjet! Ha majd únt közönnyel
vagy pimasz gőggel az ölébe húz:
zokoghatnál és én jutok eszedbe,
a lágy, a légi, lányos Orpheus,
kivel hiába játszotok bujócskát:
az éjben is rátok találok én,
felhő-lesen, magános csónakokban,
mély pincékben vagy lugasok ölén;
flaskák sötét üvegjén nézek rátok,
minden szőlőszem hamván ott leszek,
vizekben megnyúlt nyakkal ringatódzom,
felhőkön gőgös arcot mímelek;
közétek ülök asztalon és ágyban,
rátok koccintom emlékem nehéz
borát, mely egyre tisztább s édesebb lesz:
ettől szégyenled férjed tar fejét,
ezért utálod görcsös köhögését,
s bokáját, mely elszürkül, mint az ón.
S éjjel, ha vénen nem tudtok aludni,
dunnád csücskére állok ragyogón.
Akkor sírhattok, párnátokba fúlva.
Hiába éltek! Hol a diadal?
Én lenn a sírban, az a régi hulla,
győztes maradtam, szép és fiatal.
Szerelmünk győz – éneklem hát, a költő,
holt kedves, bús rab, mindig hű rokon
késő nászunkra édes hegedőnek
vagy orgonának túl a sírokon.
Nehéz terep! Külön vagy együtt hullunk?
E szakadékos esztendők fölött,
melyet nyílként magamnál messzebb küldök,
csak ez a vers, e vers legyen örök!
Száz év és úgyse fáj, hogy dús gyönyörrel
vagy rút görönggyel fizet e tusa –
de az idő visszhangos folyosóin
örök szerelmünk verse szól, Zsuzsa.
(Az ávó pincéjében, 1950 szeptember)
21
Széljegyzet papír nélkül
Dögölj meg – sziszegte az ávós,
mikor e lyukba belökött.
Két és fél lépés. Itt sétálok
fel és alá négy fal között.
Ez nem panasz. Tudtam, mi vár rám,
és futhattam volna nyugat
felé, amikor még nem zárták
le drótsövénnyel az utat,
s később is, mikor jóbarátok
vezettek volna ki. De csak
maradtam. Mért? Kíváncsiságból.
Azért is, mert már túlsokat
bolyongtam, és mert ez a város
a hazám meg a földem, és
mert tudom, hogy a versíráshoz
jó ihlető a szenvedés,
és mert kell, hogy megörökítsem
azután, hogy kiismerem
e társaságot, mely mezítlen
képét mutatja idebenn.
Panasz helyett inkább dicsekszem,
hogy ellenségnek vesznek és
hogy költőink közt éppen engem
ért e megkülönböztetés.
Itt gondolkozhatom nyugodtan.
Attól lettem szabadabb, hogy
lezártak, s hogy oda jutottam
végül, hová való vagyok.
22
Mint máskor. Szájas humanistát,
lecsukatott a budai
basa. Nézem a tömlöc piszkát.
– Dögölj meg – szólnak csauszai.
Ezerhatszáz? hétszáz? vagy nyolcszáz?
Szabad szám messze elszaladt?
Mi a választék? Visz az osztrák:
börtön, hóhér vagy gályapad.
Világosra Spielberg, Lipótvár,
Buda? Ehhez képest egész
jó tömlöcök voltak. S Czuczornál
jobb verset írnom nem nehéz.
Orvos-hugomat innen küldte
Szálasi a halálba. Most
Rákosi tart itt. Egy a csürhe:
a porkoláb is azonos.
Sebaj! Mert megalázni engem
ily társaságban nem lehet.
Pofozhatnak, és én fejemben
tovább csinálom versemet.
Akármi – én vagyok az úr itt.
Kínzóim sírja összedől.
Rímeim élnek. Körben húrik
szállnak. Nem félek senkitől.
Egy gondom van, mely éjjelente
a nyálkás priccsen felriaszt:
hogy nemcsak én írom e verset,
én is vagyok a kézirat.
(Az ávó pincéjében, 1950 nyarán)
23 24
Kihallgatás
Egész nap nyúzott. Hol bokámat rúgta
s ordított, hol dühödten nógatott.
Vadul gyűlöl. Pedig pontosan tudja,
hogy ártatlan vagyok.
Hencegni ezzel már én sem kívánok.
Bárcsak tettem volna egy keveset
ellenük! S nem most kéne kifundálnom
a kémkedésemet.
Mindegy. Az embert úgyis elítélik.
Az ablakra haránt dőlt a nehéz
napfény. Fölém lógott Dzserdzsinszki Félix
szakállán a penész.
Az ávós kandúr, ha szemébe néztem,
elfordult. Oldalvást, az írógép
mellett egy nő terítette a széken
szét vájdling-alfelét.
– „Mi volt az apja?” – szólt, mikor megitta
a kávéját. – „Tanár.” – „Tanár? Nagyon
szép”, és diktált: „Írja! Kapitalista
családból származom.”
– „Nem” – mondtam, de a nő már lekopogta.
– „És hol tanult?” – „Apám?” – „Nem, maga.” – „Én?
Jogot hallgattam” – hazudtam – „Bologna
híres egyetemén.”
Diktált: – „Két Ny-nyel írja, hogy: Bolonnya
egyetemén jártam ki a jogot,
mert már akkor a fasizmus bolondja
voltam, s az is vagyok.”
25
Ez lesz a vallomásom. Hitvány lócán
ültem. Napestig ily színvonalon
tárgyalt s engem ez inkvizíciónál
kivert az unalom.
Röhögjek vagy sírjak? A járdát néztem
az út túlján, hol nők és férfiak
mutatkoztak, kiket nem fogtak még el.
Idő kérdése csak.
Vagy vágtam volna ávósom szemébe
(azt is tudom, hogy Zala a neve),
hogy semmikor, semmiért, semmiképpen
nem cserélek vele?
Avagy idézzem Szókrátészt azoknak,
kiknek minden szava örök titok,
hogy szörnyűséget elkövetni rosszabb,
és elszenvedni jobb?
Avagy adjak hálát Szent Erazmusnak,
aki a rabok védő szelleme,
hogy néhány kisebb rúgással megúsztam,
s már visznek lefele?
Itt állok most a kimeszelt cellában.
Karom lecsüng. Vén verejték tapad
testemhez. Gondolj, súgom, Attilára,
és fel ne fújd magad.
Mit érlel sorsod? Mit kaptál hazádtól?
Mért jöttél vissza? Minek vagy magyar
ily bolondul? Téged e föld nem ápol
s nyom nélkül eltakar.
(Az ávó pincéjében, 1950 nyarán)
26
Börtönóda egy régi dámához
Finom fejed a rizspor fellegén
először akkor libbent fel elém,
mikor foglárom az ablaktalan
cellába rúgott, ó Madame Roland!
S azóta itt csacsogsz, csevegsz, nemes
hölgy s oly okos vagy és oly szellemes,
hogy szinte sok. De a jó társaság
nagyritka kincs; az ember megbocsát.
Dalolj, ezüst csíz, Concièrgerie-m
falán s végsők között tiéd e rím,
írom, költőd, új André Chénier,
ma még tiéd; holnap a semmié.
Mondd hát: látva a halál ciprusát,
így tündökölt neked az ifjúság,
s gyermekkorod elsüllyedt útjait
tapogatták-e újra ujjaid?
Csapott-e rád vadul, ha nyílt a zár,
anyád szekrénye – jázmin-illatár –
s míg lenn a Szajnán éji hold úszott,
daloltak-e holt, régi koldusok?
Holbach szalonja, nagy kerek feje,
az első csók, Fontainbleu erdeje,
hol akáclombon a nyár tovaszáll
s fényeivel a Palais Royal?
S előtted is így éledt fel a múlt?
Tűnt percek száz csillagszórója gyúlt,
s minden zárt könyv, halott száj, régi fa
kinyílt, mint egy victoria regia?
27
S mondd, ugye te sem félted a halált?
Csak ifjan és hiába menni fájt.
Ne vigasztalj, hogy ügyünk az igaz;
néktek vigasz volt, nékem nem vigasz.
Ily zord időn az igazság s az ész
hangját nem hallják, pártja elenyész,
a szélsőség bikája nekiront
s ki marad a porondon? A Gironde.
Véretek elfolyt; s én e vérfolyam
tükrébe néztem s nem láttam magam.
Csapdába estem én, ki Dantonék
sorsát ösmertem s mégse tanulék.
A zsarnok cirkuszába most bevet
– cirkuszt nyitott, mert nem ad kenyeret –,
hullámból terrort főz a kannibál
s lótetű bajsza alatt elpipál.
S ne vígasztalj, hogy a barát Nyugat!
A kalmár nyugat rádión ugat,
s nem tesz semmit. Fő, hogy az áthozat
stimmel, plusz egy önkéntes áldozat.
Ülj inkább mellém, mutasd szép bokád
– Roland miniszter márcsak megbocsát –,
s amin töprengek vagy hét napja itt,
pletykáld el azt, a zsarnok titkait.
Igaz, hogy ő, az eszme-magvető,
titkon cinikus, mindent megvető,
s minden elvet, mit másban elvetett,
magától rég s undorral elvetett?
Igaz, hogy azt, mit ír, pofáz, izen,
szajkolja mind s nem hiszi senkisem
s széthull a nagy ideológia,
ha felfordul vagy meg kell lógnia?
28
Igaz, hogy jó? Csak a rossz egyedek
halálát kéri, semmi egyebet?
És mert a rosszak száma számarány,
mindig marad, kit vágóhídra szán?
De egyszer minden s ez is elapad,
s a jóság szobra egyedül marad.
A guillotine zsilipjén kánoé
jelenik meg s rajt ő, az új Noé.
Erről beszélj magányom drámai
napján, jelenség, szép és dámai,
mert titkon fújt meg e rút salak itt,
anélkül, hogy láthatnék valakit.
Hallasd bonmot-idat, fecsegj, mesélj,
vidíts! Örökké a zsarnok sem él,
s míg listáján kihúzza nevemet,
rossz könyvein még egy jót nevetek.
(Az ávó pincéjében, 1950 július)
29
Vámbéry Rusztem szelleméhez
Gyakran jársz nálam, dervisarcú holt,
s én is, kinek a Van-nál több a Volt,
sírodhoz lépek minden naplementén
ott, túl a Hudson mentén.
Végigkísértem pusztulásodat.
Jaj – szóltam tavaly – tested elrohad,
arcod hamvát a férgek már leették,
de szép szemed nevet még.
Novemberben, egy éjjel, néztelek.
Tollat sem tudna fogni kézfejed,
körmeid hullnak s összegyűlnek, halvány
kagylók, koporsód alján.
Aztán a tavasz, e bitang kölyök,
nyakadba mocskos vizet öntözött,
s szemed helyén ma két csúf tócsa bámul.
Borzalmas ez, tanár úr.
Négy éve még ott sétáltál velem
– kosárral karodon – a Broadway-en,
hol várt vevők és boltosok füzére
tréfád görögtüzére.
S magas szobádban fenn, ha este lett!
Szép, ősz nejed vasalt: én lestelek,
míg szellemed szünetlen fénylett, forgott,
mint világítótornyok.
Később tea volt, toast és grape-fruit
és nyitottad az emlék kapuit,
majd átadtál – jeléül nagy kegyednek –
mézes cukrodból egyet.
30
Csak futva mondtad – közismert dolog –,
hogy milyen fontos a római jog,
s hogy ezerhétszáznyolcvankilenc eszméi
nélkül nem lehet élni.
Bölcs agg! Olyan vagy nékem most, ki nincsen,
mint álmaimban visszatérő kincsem,
és minden szép szavad nyomomba törvén,
mint kőtáblán a törvény.
Most, hogy a szörnyű államhatalom
úthengere mindent laposra nyom,
s kettő lehetsz csupán e présfej égbolt
alatt: tetű vagy vérfolt,
most, hogy a jogot rongyként elvetik,
s ártatlant kötnek fel, ha kell nekik,
most már tudom, mi az, amiről ott fent
beszélgettünk: a jogrend.
S mi a szabadság és testvériség!
Mikor barátok közt a lég is jég,
beszélni nem mersz, szájad íze vackor
s remegsz a gondolattól,
mikor mindenből pelyva s ocsú lett,
és elsőnek veszett a becsület,
mert rőfről-rőfre árultuk ki, gyáván,
az ember méltóságát.
Egyre nagyobbra nő szobrod, te holt!
Hol rám egy ország romsora omolt,
az éj mélyéből sikoltok utánad.
De kései a bánat.
(Az ávó pincéjében, 1950 július)
31
Havas Bandi
Hallottalak, Havas, mikor ma éjjel
a priccsen forgolódtam, félig ébren.
Bocsáss meg. Oly sokan és annyi nyelven
szólnak hozzám ilyenkor. Nem figyeltem.
Mégis felültem. Több, mint három éve
nincs már köztünk se barátság, se béke,
de ezt nem tudtam hinni. Lehetetlen,
hogy ávós vagy és kintről gúnyolsz engem.
S akkor másodszor hallatszott a hangod.
Nem kintről; bentről, egy cellából hangzott:
– Éljen Sztálin! – A te hangod volt, s mégse:
a tébolyultak felséges fölénye
ércessé tette s hideggé. Hogy zengett!
– Éljen Sztálin! – Álltam az ajtó mellett.
Gumibotok ütései. Majd csend lett.
Elájultál? Otthagytak? Agyonvertek?
Jaj, Bandi! Pajtás, útitárs és testvér!
Barátom! Háziszentem! Hogy szerettél!
Hol van a múlt! Hová lett régi kedved?
Hogy mókáztál, mikor a bombák estek
köröttünk! És a hadnagy hogy meredt rád,
mikor Hitlert játszottál egy gerendán,
vad billegéssel, sok rozmárfogaddal!
S mit röhögtünk a kolerabarakkban!
Tikkadt pajtákban és hajófenéken
hány költeményedet szavaltad nékem!
S mikor a nagy görögdinnyét szerezted
gyors lábaiddal! Mikor Marrakesben
megkövezésünk szeplős angol képed
miatt maradt el! A „köszönöm szépen”-t
is untuk, mert már annyiszor mentettük
meg egymás életét! Csak biccentettünk.
32
És hogy örültünk! Minden reggel hatkor
keltél: hadd lásd, ha virrad az aranykor.
Milyen biztos voltál, hogy annyi álság
után a világot végleg megváltják,
s a szabadság virágba szökken itten!
(Egy kevéskét mindebből én is hittem.)
S aztán? Ujjongtál, s arcod belesápadt
az ujjongásba. Azt mondtam: lakáj vagy.
S pártod! Ettől mindig felforrt a vérem.
Hányszor verekedtünk ezért Tangerben!
A párt, a párt! A vöröslámpás némber!
Anyám – mondtad. Meghaltál volna kétszer
naponta érte. Sokszor megpróbáltad.
A párt! Azt hitted, így szolgálsz a pártnak.
S mit hittél még? Mire mentél, ha térden
csúszkáltál? A grúz Drakulának vér kell.
Mikor hoztak be? Tegnap? S milyen váddal?
Te vagy a főkém! A párt megkér: vállald!
De elvtársak! Elvtárs? Talpalni kezdtek.
Az őrület maradt csak, hogy megmenthesd
hitedet. Hová kerültél, mit képzelsz?
Hős kommunista lettél náci kézben?
Az ochránán vagy? S amíg agyonütnek,
Sztálin nevét vágod hitvány képükbe?
A folyosón át hány sóhajt, hány véres
jajszót küldjek feléd, mely mind nem ér el?
Mit mondjak még? Elvtársaid ölnek meg,
ok és cél nélkül. Mit ért tiszta lelked,
hűséged, harcod, mikor ez a vége?
Gyalázatuk felüvölt a nagy égre
s a négy égtájra. De mit tudok tenni?
Sok itt a mártír, s rég nem figyel senki.
(Az ávó pincéjében, 1950 őszén)
33
Emlékezés egy régi udvarházra
Ilyenkor ősszel, ha vad szél csahol már
és börtönömben felriadok éjjel:
öregapó áll elibém, a molnár
és udvarháza a vén gesztenyével.
Minő varázsa volt a régi háznak!
Fogam közt bűvös íze most is laktat.
Ahányszor kapuboltja alatt jártak,
az udvaron magától nyílt egy ablak.
A folyosó végén a nagy pohárszék
megcsendült benn, ha kinn az ajtót fogtad:
ismerték itt a tárgyak egymást már rég
és titkos dallamokban összeszoktak.
S a roppant lomtár! Elvarázsolt kastély!
A járást ketten tudtuk a huzattal.
Volt ott minden: kőkancsó, kályharostély,
gyöngyháztámlájú szék, brokáthuzattal,
bélelt doboz, melyet a moly kirágott,
öreg fahordók, bennük dohos odvak
s én, mint Robinson; kék üvegvirágok,
miket sirattam, hogy így porosodnak;
vén tégelyek, aljukon csillám festék
– körmömmel tudtam őket csak kivájni –
s tűnt illatoktól még opál üvegcsék,
miket hordoztak Wallenstein rimái.
A háztetőn nagyanyó ápolt kertet.
Én ősszel jártam ott, ha már kiszáradt,
s mert vérszín szegfű nőtt csak benne, dermedt
vért tartogattak száradt szegfűszárak.
34
A régi házról mit nem szólna még szám!
E verset is bár százszor kezdeném én.
Virágai közt – holt lányok közt vénlány –
egy hervadt, vérszín szegfű állt: a néném.
Az udvaron nyüzsgött lúd, jérce, kappan,
de este mind elült s mikor setét lett:
a csillagok fogantyúihoz kaptam,
mert nem volt ennél setétség setétebb.
De benn a házban az öröm vendégelt;
ebédlőjében gyömbér szaglott s ánizs,
s kerültek ott elémbe ódon étkek,
miket irígyelt volna Szemirámisz.
Később, mikor vetkőzni készen álltam,
nagyanyó jött be – nesztelen kísértet –,
szeme rajtam legelt; így jött a tállal,
melyről birsalmasajt s narancs kísértett.
A lámpa húnyt s a kályha lidércfénye
dunyháim roppant fehérségén táncolt,
míg én feküdtem, s dermedt szemmel néztem
az öklömet, mely karmazsin zománc volt.
Álmomban sem lett az iszonynak vége
s jól tudtam gyermekfejjel, mitől félek –
hogy egykoron e dunyhák fehérjére
én járok vissza majd táncolni fénynek.
A fény! Nagyapám is csak erről szólott,
ha hátramentem hozzá a malomba,
hol liszttel teltek meg roppant fiókok
és én nem tudtam megfejteni, honnan.
Nefelejcskék szem, széles, hátraomló
homlok, rövid nyak – állt malma porában.
A tankönyvben volt egy hozzá hasonló
Brandenburg őrgróf, Erazmus korában.
35
Arról beszélt, hogy elmegy nemsokára,
és itt a földön nem lelek nyomára,
mert ha az ember meghal, minden dolga
olyan, akárcsak sohasem lett volna.
Egy helyen marad meg igaz valója:
a fénysugáron, mely leválik róla
s amelyik sok millió kilométer
sebességgel nyeldesi az étert.
A múlt filmjéből nem vész el egy kép sem:
a felvétel tovább repül a fényen,
az állócsillagok közt ugrál sorra
s tűnt életünket ott tűzi műsorra.
Ha van jó szárnyad, érd be és ott nézd meg,
hol lovasai Bouilloni Gottfrédnek
nyolcszáz fényévre járnak tőlünk, s holnap
a Sárkánycsillag ellen lovagolnak,
míg Napoleon császár s az orosz cár
még csak a Tejút ködében poroszkál.
Maholnap indul ő is, nyolcvanhárom
évével ülve hosszú fénysugáron
s a huppanókat egyre messzebb rója,
ha a görbült tér négy dimenziója
úgy irgalomból nem fordítja vissza,
s arcom borát ő akkor újra issza.
De addig is, míg majd a sírban kint lesz,
gondoljak rája, hogyha feltekintek,
melyről sok könyvet búvárlott s oly égve
tudott szeretni: a csillagos égre.
Matrózruhámban ott, a régi kékben
hallgattam bűvös dallamát szavának
s azon töprengtem, hogy talán megkérem:
ha majd a fényre lép, vigyen magával.
Így állt, pipáját horgászbotként tartva,
s nézett – kissé hunyorgott jobb szemére –,
s mint gombostűfej, a jobb szeme sarkán
el-nem-csorgott könnyének sűrű méze.
36
Ha börtönömből visszanézek,
így látom még a házat állni,
szemközt domb, fenyves erdőszélek
– ezek a halál orgonái –,
ha börtönömből visszanézek.
De hol a ház s gazdája hol már?
A házat tán elhordták régen,
és nagyapám, a régi molnár
már égi lisztjén áll, a fényen.
De hol e ház s gazdája hol már?
Mert meghalt mind, ki élt e házban:
nyakát elvágta, így a néném;
a többi ostromkor vagy gázban,
húgom a jeges Duna mélyén –
mert meghalt mind, ki élt e házban.
Szakadt ingemben, tele vérrel
felállok most a deszka-ágyon,
egy fénysugárra kell csak lépnem,
anyám sikolt s én szállva szállok
szakadt ingemben, tele vérrel.
Köd-dunyhák jönnek, hófehérek,
hol napok kályha-tüze táncol,
és bűvös gyantaszagot érzek,
és égek karmazsin zománctól –
Tejutak jönnek, hófehérek.
Családi est a Szíriusznál!
A sarkon túl nagyapó vár rám,
húgom amott a jégben úszkál –
terasznak szép az Aldebárán,
de fényesebb a Szíriusznál.
(Az ávó pincéjében, 1950 októbere egyik éjszakáján,
mikor másnap hajnalra ígérték kivégzésemet.)
37 38
Kínrímek
Jaj, jaj nekem!
Csupa ütés, csupa rúgás
az alfelem.
Mi lesz velem?
Tízévi börtön, pusztulás,
jaj, jaj, nekem!
Húszévi sitt:
az ember nők után visít,
de nincs vizit.
Szibéria!
Jajgathatok, mire megyek?
Visz Béria.
A tundra:
ahol elfagy a rab feje
s az ujja.
S az ávós banda!
Mikor megvertek, mindegyiknek
felállt a farka.
Jaj nekem!
Felakasztanak, tarkón lőnek.
Jaj nekem!
Ha pedig
szabadulnék, megírom őket.
Jaj nekik!
(Az ávósok összerúgdostak, majd 24 órára a
falhoz állítottak; akkor gondoltam ki ezt; 1950.)
39
Zárt teherkocsi
Kattog a négy kerék.
Azt kérded, hova visznek?
Mondhatnám: szinte mindegy.
Függélyesből vízszintes.
Négy kattogó keréken
odavezet a sín,
ahol levél nem ér el,
hol nem vagy név, se cím.
Tán negyvenen vagyunk.
Azok ott már többéves
rabok, halálfehérek,
nyugodtak, csendesek;
mi új rabok vagyunk,
akiknek inge véres,
ne nézd a különbséget:
rab és rab egyremegy.
Mért gubbasztok ily búsan?
Szökőkút volt a kedvem,
hány ágyban hemperegtem,
és hány tengerben úsztam!
Ami tortát megettem:
vagy harminc emelet.
Kár, hogy be nem fejeztem
még minden versemet.
Hogy Alfred de Musset-nek
szebben virult a nyár?
E század gyermekének
rosszabb mahorka jár.
Nem nősz magasra itten.
Kattogni kezd a sín.
Mit elmulasztott Hitler,
behozza azt Sztálin.
(1950 őszén)
40
Recski est
Leoltották a villanyt. A többség alszik. Gyertek
a szalmazsákra, Dosztál, Vér, Nyeste, Berzsenyi,
Sipos, Györgyey, Egri, B. Rácz, Földváry, Csendes,
Gábori, Garamvölgyi! Lehet-e kezdeni?
Magas kémények mellett ül így egy raj kísértet.
Jó, hogy szellemet nem mi idézünk egyedül:
Görgey a Monte Christót mondja ott éjről-éjre,
és Czebe húsz árnyéknak a Toscából fütyül.
Mit kívántok? Plátóról, Erazmusról beszéljek?
Einsteinről szóljon Nyeste? Plótinosz istenét
mutassam be, az Egyet? Melyik tudja betéve
Jónás könyvét? A Toldit? Mindegy, hogy ki beszél.
Mindegy! S nem baj, hogy ülve is majdnem összeestek:
kezdjük, s mindjárt erőre kapunk az esteli
agytornától. A szellem megmozdítja a testet:
Európa hány ezer év óta keresi
e titkot! Plátót mondjam? Csuklóm, térdem elvásott,
üres léggömb a gyomrom; oly jó, hogy veletek
vagyok, akik segíttek, védtek s jobban vigyáztok
reám, mint magatokra. Egy egész keveset
tudok most én is adni. S szerelmemet, mely nappal
– csepp csepp után, éreztem – kicsordult s összegyűlt
bennem. Estére tartály vagyok, amely megpattan,
ha tartalmát nem osztom most észrevétlenül
41
szét köztetek. S mit mondjak néktek a Lakomáról?
Könnyű a dolgom, mert hány rejtett forrás fakad
ilyenkor az emberben! Kedvem fáklyája lángol;
levetkezett kígyóbőr mélyen gégém alatt
a testem. Ez volnék én? Eldobtam minden terhet,
s nehezebb lettem. Milyen reális és tömör
az immateriális! A világ transzcendensebb,
semhogy képzeltem volna. S az érzéki gyönyör
itt vibrál a fejemben. Ki nem érti a leckét?
Boldogság, hogy így élek vagy halok köztetek.
Egyszerre lett itt kínzóbb s gyönyörűbb a mindenség.
Megérte a tanulság? Avagy nem érte meg?
(Recsk, 1951)
42 43
A vérebek
Ma éjjel történt. Pár hónapja
érkeztek meg a vérebek:
hat behemót kutya egy ávós
tisztessel. Édes keveset
törődtünk velük. Mit árthatnak
ugyan még nékünk e dögök,
őrtornyok, pisztolyok, szögesdrót,
géppuskák s lángszórók között?
Az őrök néhány rabtársunkat
választották ki s ezeken
tanították be a kutyákat,
a törzs előtt, a zöld gyepen.
– Fogd meg a rablót! – ordították,
s a félholt emberek után
szaladtak velük. Ha elérték,
visszarántották a kutyát,
vagy nem. Éjente csaholásra
ébredtem fel a vackomon
őrségváltáskor; aztán ezt is
megszoktam, mint mást. Csak azon
csodálkoztam, hogy ávósok
dühödt szövetségeseik
iránt sem ismernek irgalmat,
s ezeket is rúgják, verik,
kővel dobálják, mint bennünket,
s ahogy a mókusokat is
agyoncsapják, s ahogy a szende
szalamanderek lábait
44
elcsapkodják szekercéjükkel,
s ahogy az útról gondosan
letérnek, hogy egy halványlila
kökörcsint eltapossanak.
Szerettem ott kinn a kutyákat
s ők engem. De a vérebek
közelét itt sehogyse bírtam,
és elfogott a rémület,
ha mellettük kellett dolgoznom.
Egy borjúképű, tejfehér
szukától féltem a legjobban:
ez oldalvást fordult felém,
s úgy bámult mindig. Hagyd már abba
– gondoltam –, undok szörnyeteg!
Büdös vagyok és fogpiszkáló
lábszárcsontom nem jó neked,
combom, mint csontváz a szertárban,
hátuljamon hús nem maradt,
s ráadásul jog, törvény ellen
és ártatlanul tartanak
e táborban, mint szinte minden
rabtársamat. Legyen elég!
Ne nézz, vérszomjas dög! De az csak
nem vette le rólam szemét.
Ma éjjel, álmomban hallottam
a nagy ugatást a barakk
előtt, s az őrt, ki az ajtóról
leszedte a nehéz vasat,
s aztán, félig ébren, hallottam,
ahogy kihívott valakit.
Az embert, hogy ne leljen nyugtot,
vallatni ilyenkor viszik
45
egy összeesküvés ügyében,
mit aznap délben a kehes
bérgyilkos Péter Gábor fundált
ki íróasztala megett.
A barakk, mintha szétnyílt volna:
hosszában átfütyült a szél,
s egyszerre ott feküdt mellettem
a borjúképű, tejfehér
véreb. Kinyúlt és meg se moccant,
csak éppen halántékomat
nyalta búzgón. Én puha szőrét
csókoltam a torka alatt,
és átöleltem. Kintről az őr
kíváncsiskodott: – A kutyák?
Amire egy sipító fejhang:
– A fasisztákhoz álltak át.
Ezen röhögtek. Velem szemközt,
a priccsen Ziegler Bandi és
Somogyi Béla közt – mindketten
felültek – egy sötét, nehéz
test, mit négy kézzel simogattak.
Víz van, de miből etetem? –
töprengtem. S máris elaludtam,
a fejével a mellemen.
Együtt ébredtünk fel ma reggel.
Oly hosszú volt a munkanap
fenn a hegyen! Csak egy órája,
hogy bevonultunk, alkonyat
előtt. A törzs alatt a lejtőn,
vérbe fagyva feküdt az öt
kutya, és csak a fehér élt még:
a kettős drótsövény között
46
járt lassan körbe, három lábon,
lecsüggő fejjel; szép fehér
szőrének már megtört a fénye,
csupa agyag volt s csupa vér;
olykor megállt egy pillanatra,
bizonytalanul, mint aki
megadta magát, s felvonított
az ávósok barakkjai
felé. Száz lépés volt közöttünk
s az árok. A baka lelő
az őrtoronyból, ha átmászok.
Vér és bugyborgó levegő
tört fel az oldalán sebéből.
Én meg csak álltam. Mit tegyek?
Jaj, Magyarország, sóhajtottam
és eltakartam szememet.
Itt fekszem most a szalmazsákon,
kint már setét van. Két kezem
elszáradt falevél mellettem.
Denevér ül a térdemen.
Tüdőm sípol. Sebláz vacogtat.
Az oldalamból vér csepeg.
Azt is tudom, hogy képzelem csak;
de mindhalálig képzelem.
(Recsk, 1951)
47
Éhség
I.
Nem rossz ez itt a kék napfényben.
A barakk földjén sár dagad.
Uszonyokat növesztek éjjel,
napközben zsenge szárnyakat.
A bőröm somfánál keményebb:
alája dugtam lényemet.
Nem mar a fagy, pofont nem érzek,
mag lettem végre héj helyett.
A beleimen is túladtam,
amikor majdnem megevett
az éhség; most csak szemsarkamban
szorongat még egy keveset.
Meg az is, hogy bolhák ugrálnak
és lakmároznak farkamon.
De mért is őrzök luxustárgyat
itt Recsken? Holnap eldobom.
Szerelem? Szépség? Szabad élet?
Álomnak még jó. Ásítok.
Farcsontomból üvegcserép lett.
Nagyon rossz ülnöm. Állni jobb.
Mindjárt hozzám lép, felrúg, megver,
agyoncsap. Csipkés fellegek,
vadkék ég. Mindent lát az ember,
és mindent mindjárt elfeled.
II.
Két napja Borostóbi Jóska
halt éhen, ma délben Szuha
bukott szemem előtt a hóba.
Legyen nekik a mész puha!
Mindről verset kéne szereznem.
Hányat? Ötvenet? Hatvanat?
Már könnyem sincs, oly könnyű lettem.
Pihe? Kísértet? Almahab?
Még jó, hogy szellemem töretlen:
a homlokomban csillagok
s egy kard; s hogy olvadnak köröttem
a rég elfagyott illatok!
Most mind a garatomon táncol:
a Pápéte-i éjszaka,
meg nagyanyám verandájáról
a jácint-gyertyák kék szaga,
aztán a japán légibombák
füstje. Szagolnám szívesen,
de szállni kezdek. Ez az ország:
mindegyik dombját ismerem.
Ott Béla király Isztergomban:
az apró, sárga trónterem
s az oroszlánok. Lehajoltam,
s eléje csúsztam térdemen:
„Maradj velünk!” De nemet intett.
A királynő apródjai
vagyunk, s karóba húznak minket
a nádorispán Báthory
kívánságára itt Pozsonyban,
a vízpart árnyas tölgyei
alatt. Ajkam közt szörnyű szomjam
s alvadt vérem göröngyei.
A karóról most visszamászok
a hóba. Hány festő nevét
tudom M-mel a reneszánszból?
Mantegnáét, Melizzóét –
aztán Giovanni da Milano,
Mazaccio, Michelangelo,
Martini, Memling, da Majano,
meg Mazzolino – erre jó
az ismeret lerágott csontja.
Inkább százszorszép kellene,
hogy a szirmokon kiszámoljam:
mi történik majd itt velem.
De százszorszép nem nő a hóban.
Helyette megpróbálhatom
a római uralkodókat.
Kezdem. Caesar – éhenhalok,
és így Marcus Aureliusszal
tizenegy újabb név után.
A császárokat sose tudtam
tovább. A téli délután
csupa gejzír. Gyémántot szikráz
s nyersselymet őröl a malom.
Hány órája, hogy a hókristályt
nézem a kabátujjamon?
E földre én is készületlen
jöttem. Behúnyom a szemem.
Azt látom, ahogy megszülettem
védtelenül és meztelen,
mint most. Mért jöttem a világra?
Mi volt a célja? Ne keresd!
Ez itt a fény nagy uszodája,
hová beugrattak fejest.
(Recsk, 1951 telén)
51 52
Mandelstam a kerítésnél
Oszip, most megzavartál. Itt guggoltam,
nem messze a szögesdrótkerítéstől
a már-már lombjavesztett erdő szélén,
a lila forrás gödrénél, ahol
kiestem mindjárt a rab szerepéből,
mikor az őszi avarra hajoltam
térdem mellett. Hány szín, hány árnyalat!
A vadgesztenyelevelek bús-barnán
feküdtek; az elmúlás vasalója
kisimította őket; széleiknél
már foszladoztak, még csak az erek
cérnája tartott. A tölgylevelek
is mind hanyatdőltek, de pár piros
és zöld foltot megőriztek, vénségük
s fiatalságuk emlékéül, s itt-ott
felhólyagoztak, mint a sűrű kása
a tűzhelyen, mintegy tiltakozásul,
hogy nem a szellők vitorlái már.
Aztán két, csónakmódra összegörbült
apró levél, mint két virágszirom,
az egyik okkersárga, rózsaszín
a másik; ezek túl korán estek le;
honnét? tán az alig galamb-magas
tar bokrocskáról öt lépésnyire.
A rózsaszínűt megfogtam; két ujjam
egymáshoz ért, mintha nem tartanék
semmit; ezek nem esnek szét, tünődtem,
elpárolognak még az éjszaka.
S az ovális, szalonnabőrszínű
kemény levélkék, meg a citromsárgák
a kátrányszínű csíkokkal, császári
zászlók a múltból a vadkörtefáról.
A többi nem mutatta felszínét
a pusztulásnak; összecsavarodtak,
53
mint a szivar borítólevele,
kis hengerek, csövecskék, múmiák;
hozzáértem az egyikhez; görögni
kezdett a lejtőn; a többi utána
a tányérforma mélyedés felé, hol
egymáshoz bújtak és megálltak. Rájuk
hajoltam még egyszer, magamba szívtam
az erdei tömegsír illatát
és felkeltem. Az ég kék volt; az esti
csillag szikrázott az ágak között.
Még itt is mennyi szépség vesz körül,
sóhajtottam s megpillantottalak,
Oszip Mandelstam.
A kerítés mellett
álltál kalappal és rövid kabátban.
A tüskésdrót átlátszott testeden;
arcod fehér volt, fiatal s nyugodt.
Tudtam, hogy meg fogsz látogatni. Hányszor
gondoltam rád, még ott kint, ágyamon,
ha kivert a verejték, s a hideg
falat fogdostam nyirkos tenyeremmel,
s mikor ébredtem itt a vérebek
csaholására szalmazsákomon.
Oly sok köt hozzád, oly egy a sorunk!
Nem szívest szólok erről, hencegésnek
hangzik, de mégis mi ketten vagyunk,
és egyedül mi ketten, kik Sztálin
ellen saját portáján verset írtunk.
Legyintettél? Tudom, nem voltunk bátrak
(nyugodtan merek nevedben beszélni:
ugyanazt éltük át), nem voltunk bátrak,
már akkor is féltünk, mikor a vers
eszünkbe jutott; s remegtünk, miközben
leírtuk; s akkor kezdtünk igazán
remegni, mikor kész volt s észrevettük,
hogy lényünk szerves része lett, húsunk
és vérünk; és elkapdostuk szemünket
a tükröktől, mik kiszívták belőlünk
az életet, és íróasztalunknál
54
lengetni kezdtük vacogó bokánkat.
Megemelted a karod? Mit szeretnél
még hozzátenni ahhoz, amit mondtam?
Hogy nemcsak féltünk. Terjesztettük is
a verseinket, meggondolás nélkül,
talán azért, mert száz jelből tudhattuk,
hogy – vers ide, vers oda – felszámolnak
minket úgyis, nemcsak azért, amit
írtunk, de azért is, amik vagyunk.
És nemcsak féltünk, de örültünk is,
hogy végre akadt, ki megírja őt,
Dzsingiszt, a nyelvészt, a lótetű bajszú,
ragacsos grúz borokat csámcsogó,
két lábon járó fekete halált,
a népek hullahegyén ülő atyját,
a szárazölű szadistát, kinek
ágyéka helyett az agya sül el.
De mit beszélek néked az élőről,
mikor egymásnak többet mondhatunk,
egyik halott a másiknak. Vagy élsz még,
egy táborban a tajgán, messze fenn
Szibériában s verset írsz a szörnyű
munka után? Hogy bírod? Vagy feladtad,
éhenhaltál, megfagytál, agyonvertek?
Mért nem felelsz?
Kongatták a kolompot
bevonulásra. Futni kezdtem mindjárt,
hogy fel ne fedjék eltűnésemet,
de közben visszanéztem még néhányszor.
Azt hittem, elment. De nem. A kerítés
előtt állt kalappal s rövid kabátban.
Testén keresztül szögesdrót futott.
(Recsk, 1951)
55
A felsőbbrendű ember
Pompás beosztást kaptam mára:
a gyilkos kőtörés helyett
virágok közt, a domboldalban
egész nap kertészkedhetek.
Itt állok hát, s rögtön megértem,
amit nem tudtam soha még:
hogy tizenkét órát kapálni
langyos napfényben: semmiség.
Szegfűk közt én, a rózsabokrok
mellett Sárospataki György
professzor dolgozik. A dombon
csoportban ácsorog a törzs:
táborparancsnok, bányamester,
meg négy altiszt. Mind ideges.
Vendéget várnak. Dzsip fordul be,
s kiszáll egy szovjet ezredes.
Kerek fejű, kissé már őszes,
gyorsan mozgó és nagy darab
orosz. A túróscsusza-képű
sofőr a volánnál marad,
s kiköp. Az ávósok nem tudják:
hányszor s hogy tisztelegjenek
a földre szállott, felsőbbrendű
embernek. De az ezredes
nem kíváncsi a fogadásra,
csak tányérsapkáján pöccint
egyet, és szalad le a lejtőn.
Az ávósok utána mind.
56
A ruszki Sárospatakihoz
siet és nyújtja a kezét:
– Jónapot! Újból rózsacsokrot
akarok! – Magyarul beszél,
és jól. Mögötte a hat ávós
topog, figyel, izzad, liheg:
hogy szolgálhatnák a vendéget?
Csak Sárospataki hideg:
Mohi! Mohács! Gályarab ősök!
Kazamaták! Habsburg bitók!
– Vegyesen? – kérdi. – Úgy, mint mindig?
– Vegyes rózsákat. Két kilót.
– Marhák! – Most végre elemében
a táborparancsnok s fehér
a dühtől. – Mindig elfelejtik!
Nyomás a konyhamérlegért!
A professzor a rózsát vágja.
Hogy mit gondol, nem tudni, csak
szép hernyóbajsza rezdül olykor,
mint Móricz Zsiga bácsinak.
Szemköztről a kőbánya jajgat,
sivít. A lencsefőzelék
bűzét hozza a rabkonyháról
a nyári szél. A völgyben két
csontváz vánszorog el a lajttal.
Hat vállon hoznak valakit.
A ruszki csupa derű. Szétnéz:
ez már az ő világa itt.
Futásban jön a konyhamérleg.
Sztálin! Franklin D. Roosevelt!
Ilyen a felsőbbrendű ember
s a rózsa-rózsa-rózsakert.
(Recsk, 1951)
57
Magánzárka
Rég nem félek a haláltól
hadd ropogjak ha ölel
féltem tőle hosszútávon
nincs mit félnem ily közel
van még két egér barátom
ők táncolnak térdemen
amikor a deszka-ágyon
napi egyszer étkezem.
Mentől többet adok nékik
annál több marad nekem
ezt azonban csak az érti
aki rabként vizen élt itt
s egy kevéske kenyeren.
Van kincstári nagykabátom
mínium-sávtól kemény
a kabát megáll magától
ha leteszem de nem én.
Porhomokkal megtöltöttem
bő csizmámat: mint a vas,
és két falhoz két könyökkel
támogatom magamat
állok így a kurva télben
köpönyeggel fejemen
leheletem melegében
tűrhetőbbé vált az élet
hogyha annak nevezem.
Koldusember voltam Bécsben
ahol minden utca jó
fenn az eresz védett térden
alul hullt csak rám a hó
alkonytájban félkenyérrel
és sonkával Zsuzska jött
58
Tóth főhadnagy is benézett
– Maga él még? – Hess, te dög!
Aztán Zsuzskához hajoltam
– Csőszmesterség? Vállalom
Rőzseláng nemezsátorban
vizavi a Balatonnal
vadgalamb a vállamon.
Elkészültem negyven sorral
hogy is volt a gyermekkorral?
vissza meddig mehetek?
Három évvel verset írtam
úgy ahogy most nem papírral
szabad gégén lebegek.
Szótagok hangok öt érzék
négy három anyám haja
asztalsarka a dada
fények. S aztán? Nagy setétség
megfogom a barlang végét
kopogtatok a falán.
Túlnan hallgat az apám.
Kongatnak takarodóra
kész egy másik ronda nap
társaimnak sok-sok óra
nékem másfél óra csak
itt az idő nem parancsol
zsebkés összecsukható
relatív szólt egykor taknyos
nagybátyám Szilárd Leó
várt Auschwitzban a kemence
ránk s ő végleg elfutott
lett tehát a sors kegyence
Einstein Albert asszisztense
míg nekem csak Recsk jutott.
59
Késő este már az ember
csizmája felett lebeg
fenn a légben – két hüvelykkel
négy hüvelykkel – egyremegy
s hirtelen a lényegesre
gondol mit miért csinál?
Tegyek végre pontot Recskre,
ne kívánjak élni már?
Annyi jóbarát küzd értem
küzdjön mindegyik csak én nem?
Mit gondoljak, mit akarjak
hogy túléljem? hogy meghaljak?
Melyik a tiszteségesebb?
(A recski fogdán, 1952 december)
60
Nyugat Ausztrália
Szemem előtt egy bélyeg kering, száll két nap óta.
Gyermekkoromban láttam, régenvolt széria:
nagy hattyú úszik rajta, szelíd vizek hajósa,
s alatta, vén betűkkel: WESTERN AUSTRALIA.
Ausztrália, múlt század! s már látom is a képet,
ekhós szekérsort sárban, sok ökröt és igát;
szakállas férfinépet, kik gyors ütemben lépnek,
s öklükben meg-megrázzák az araszos pipát.
Irtásokon, mint balta, zuhan a fény ezüstje,
tóparton épül, kész is és oly csendes a ház,
akár a tengermélyben. Vasmacskalánc a füstje,
mely fel, a csillagflotta fényéig karikáz.
Viola taftruhában nők járnak. Mellük halmán
mint tengelyen a küllő, forog a sok gyerek.
Nagy, fémkeretű tükrök mélyén, mely mindig halvány,
nézik magukat néha; s alig öregszenek.
Újság kevés jár arra, a hír is lassan ér el,
nem tudják, Bismarck mit tesz, s Khártumért ki hibás,
míg egyszer mégis megjön az első út, fehéren,
majd zöld zakóban sárga szakáll: egy távirász.
Lágy esti konyhatűznél ír gulyásfőzelék fő
s kinn birkák, mint a számum, és számuk egyre nő,
a zseblámpa csodáját hozzák meg Adelaideből,
a fiú vizipuskát kap s karmantyút a nő.
Nagyritkán összeülnek – az ünnep szent kiváltság –
füstös kocsmán, hol láncon lóg a petról-világ,
s dörögve, hogy elcsukló könnyüket túlkiáltsák,
köszöntik a királynőt, az ősz Viktóriát.
61
Vén párok kerti padon ülnek az alkonyatban
s a tavon, melyre már a nap búcsúfénye süt,
nagy hattyú jön fel s libben át, szinte mozdulatlan
s oly békés-boldog-büszkén, akár az életük.
S itt hirtelen megállok, ki magam tetten érem,
s elfog a szégyen, lám, hogy két év rabság után
elég e zárka néhány pofonnal s rettegéssel,
s máris futok a csábos, szép hattyú nyomdokán,
hogy én, egy ország ajkán nagyalvó Csipkerózsa,
feledtem, mi a hűség, az etika, a hír,
s álmomban ráfonódtam egy idegen karóra
és egy másik földrészre szöktem, mint pionír,
lettem alattvalója a holt Viktóriának,
magam is boldog hulla, nem élő pária
s homlokcsontomra hívtam szemergő glóriádat,
te porhanyós, szabad föld, Nyugat-Ausztrália!
Nem így, mondom s felállok vad mosollyal a számon,
melyet véresre rúgtak és némán szavalom,
hogy börtönben, rabláncon küzdök a zsarnok állam
ellen és rímeimben még holtan sem hagyom,
s hogy százszor újra kezdem, ha kell százszor hiába,
míg nem leszel szabad, szép s új otthonom, haza,
s ha megyek, látogatni megyek Ausztráliába,
de azt a boldog hattyút, azt elhozom haza.
(Sötétzárka, Recsk, 1952 szeptember)
62
Monológ életre-halálra
Úgy, mint az őrült szerető szeret
vizes fejjel, beomló ég alatt
taposni őszi fasor avarán:
e földön úgy szerettem járni én.
Vagy mint utas idegen városokban,
ki első este sétaútra megy,
ide-oda fut, néz, nem tud betelni,
megizzad s boldog révületben érzi,
hogy álmainak városába ért,
hol minden új: a kirakatok fénye,
a kávéházi italok színe,
a sok sétáló – mintha ünnep volna –
s a szabadság vad kakukkfű-szaga
s vágyik maradni már itt mindörökre –
mint ő, úgy voltam e világgal én.
Én tudtam: itt minden új, meg nem térő,
páratlan, ritka s múló fenomén.
Ha lepke szállt, azt mondtam: „Jól megnézzed,
először és utólszor látod ezt.”
Ha jóbaráttal boroztam, oly szívvel
és szóval láttam, mintha reggelig
meg kéne halnom – és mindezt azért,
mert folyton féltem a hajnaltól, melyen
nem lesz barát, se bor, se ébredés.
Érez így más is, de agyába gyűri.
Ám én a homlokomban hordtam ezt.
Súgólyukából tudatom csak egyre
fenyegetődzött: „Minden elmúlik.”
S e szikra itt a nemlét vasfogói
között, a lét csodája, hogy vagyok,
a pusztulás fogatlan állat-ínyén
még felvillanó szentjánosbogár,
az ellentétek izzó sistergése
63
s az elmúlás örökös, csontig vájó
tudata: ezek adtak életemnek
ízt, színt, gyönyört, varázst és glóriát,
ezek tettek bolonddá, mámorossá
s ezek bűvöltek kacsalábon forgó
kastélyt a puszta létből énelém.
Ittasan a föld egyszeri borától,
reáfonódva, úgy öleltem át
minden fogalmat, tárgyat és személyt,
mint részegek a lámpaoszlopot.
Így lett világom szép. A csillagég
gobelinekkel tapétás múzeum,
a tér három dimenziója körben
élménybálákkal telt raktár, ahol
órám számlapja tizenkét személyes
terített asztal, s másodperceim
nehéz mézcseppek csöppenései.
Így lettem én a föld szerelmese,
a nagy rajongó, felhők Rómeója,
holt városok alatt a trubadúr,
gót csipkedíszek faragója rímben,
s éjféli fürdés pogány ünnepének
mezítlen papja, míg időm lejárt
s eltűntem én, a múló fenomén
a fenomének örök tengerén.
(Recsk, 1952)
64 65
Búcsú Recsktől
Zárószót kértek tőlem? De mondjátok, mely titkot
hoztam magammal Recskről, amelyet ti nem tudtok?
Én nem szólhatok másként, csak a magam nevében:
tegyetek tanúságot, ha igazat beszéltem!
1.
2.
Sosem tartottam Recskig
testemet külön számon.
Én intézkedtem. Most ő
intézkedett magától.
Megpuhult a szakállam,
a bőröm kőkemény lett,
és zsibbadoztak benne
az idegvégződések,
ha gúzsbakötve ültem,
67
ha talpaltak, ha vertek,
ötven kilónyi húsom
kis bunkerébe beljebb
csúsztam s fájdalmam tompább
lett, és mikor tíz hétig
szakadt az őszi zápor
s a víz hátamon végig
csorgott, s bár tudtam róla,
érezni úgy éreztem,
mintha esővíz folyna
a közeli ereszben.
Gyomrom, mint a nagy malmok
őrlői, megemésztett
mindent: vargányát nyersen,
rügyet, mohát, fakérget,
a boróka bogyóit
meg az encián édes
gyökerét; ha mozdultam,
az izmaimra fékek
tapadtak, mivel testem
nálamnál jobban tudta,
hogy a szabotázs éltet
s éhenhalat a munka;
kifele zsugorodtam,
durvultam, kövesedtem,
míg forró, láthatatlan
kénlángok égtek bennem:
felfogtam minden hangot
két Dionüszosz-füllel,
de amikor aludnom
kellett, megsiketültem;
szemem reflektorfényét
soha senki nem látta,
belenyúlt a holt térbe,
mint tengeri rák csápja;
s a szaglás! ott pihentünk,
állókép az erdőben,
ha jöttek az ávósok,
megszimatoltuk őket
száz lépés távolságból,
68
vadászokat az őzek; –
de mit beszéljek erről
tovább? Egyszerre lettem
extro- és introvertált,
érzékeny s érzéketlen;
s megtudtam közben azt is,
hogy sok-sok tagú testem
titokban összeesküdt,
hogy megmenthessen engem –
engem, mondom, mert azt is
megtudtam, hogy míg élek,
ketten vagyunk: testembe
beletársult a lélek,
s bár minden porcikám jó
barát, fegyvertárs, testvér,
én nem vagyok az összeg,
mert több vagyok a testnél.
3.
4.
Ha majdnem minden elveszett s nincs örömed, se kenyered,
s a zsarnok állam megkötött: annyi hatalmad és jogod
mindig marad, hogy szabadon választhass jó és rossz között.
E választás a menedék, ahol megőrzöd lényedet,
a fellegvár benned, melyet az ellenség be nem vehet,
hiszen, ha tudná, micsoda, sem érne semmit ostroma.
S hogy mi a jó és mi a rossz? A kérdés itt kint nehezebb.
Benn egyformán mezítlenek voltunk, rabtartók és rabok.
A rossz? Egy csajka ételért szomszédaidat besúgod
s megfeketedik a pofád, mikor zabálod a babot.
Hogyan? Bonyolult a világ. Recept kell? Azt meg nem adom.
Ha nem tanultál etikát, ha ítéleted ingatag,
vedd elő az esztétikát, vagy ízlésedre bízd magad,
avagy csak éppen nézz körül és tedd fel a kérdést: mi vagy?
Az inkubátor-környezet mélyén kiköltött kiscsibe?
Rousseau, Marx avagy Rosenberg üstjének kozmás csirize?
Pavlov megkínzott kuvasza, melynek szájából dől a nyál?
Skinner patkánya, amelyik csak piszkálásra reagál?
Vagy ócska rab, kiben maradt egy kevés szabad akarat,
amivel tisztességedet megvéded, de nem magadat?
Így töprenghettünk volna Recsken.
Átéltem mindezt magam is; de csak utólag összegeztem.
S nem összegeztem volna én
semmit, ha börtönbe nem tesznek, hol végre gondolkodni kezdtem
már túl az élet közepén.
5.
Meneszd a búsba Freud Zsigát.
6.
A szenvedés. Már rég kijárt nekem belőle egy adag.
Örökké torzó maradok, ha át nem adom magamat.
Volt, aki úgy szürcsölte hideg árját, mint a forrásvizet,
más elnyúlt, mint a tetszhalott, míg más örökké jajgatott.
Hátranézek s szégyenkezem, amiért könnyebb volt nekem,
mert minden kínom és bajom elzsibbad, ha megverselem.
S ha nem zsibbadt? Lázongtam s ezt mondtam: mindez mit ér nekünk?
jobb lesz Magyarország attól, hogy oly sok éve szenvedünk?
Felejtsük el, mert Recsk letűnt. De tanuljunk belőle:
jobb lett az ország, ha ugyan mi jobbak lettünk tőle.
(Budapest, 1954)
72 73
A vadkacsa
(Részletek egy verses önéletrajzból)
Bevezető
1.
Szoktál-e ülni nagy víz mellett,
hogy megforgasd a kavicsot
és keresed-e, mint a gyermek,
az áttetszőt, a rózsapettyest,
a seszínűt, a vérpirost?
2.
Felkelsz-e májuséjszakákon,
mikor nyílnak az almafák,
és fojt-e a sírás, mikor látod,
milyen fehér ág mellett ág,
olyan fehér, hogy olvadt fémek
s a gyermekkori első fények
fehérségénél is fehérebb,
fehér, hogy még a holdsugár
is szürke, mely mögötte jár?
3.
4.
S át kávéházi ablakon,
utcán, parkokban, piacon
szoktál-e nézni arcokat?
És vonz-e tartás, mozdulat,
hang, szín s minden, mi emberi,
hogy szíved szerint azt kívánd:
bár a halandók ezrei
jönnének – néhány milliárd –
s te elnéznéd titkon s a port
nyelve, a roppant libasort?
S ha közelednék már a vége,
felhördülnél: nem elég néked,
jöjjön öt újabb nemzedék,
s ott bámészkodnál egyre még,
ha nem tudnád, hogy ifjúságod,
mint egynapos légy, száll tova
s hogy törzsvendéget még nem látott
e földi garni-szálloda?
5.
6.
S végül: – ha múzeumban jársz
alkonyatkor, záróratájt,
megállsz-e olykor egy-egy képnél
vagy néha egy szobor alatt,
melynek modelljét szívesen
ösmerted volna még magad?
Megállsz s lehántasz – mert most mást
nézel, mint a műalkotást –
stílust, egyéni jelleget,
pózt, pátoszt, színt, ezt s azt, amit
az alkotó még beletett
hízelkedéstől sellakkig,
amíg az ember fellebeg,
ki a képmásban bennlakik?
7.
8.
Egy sápadt ügyvéd, Cicero,
márványtorokkal így beszél:
– „Öcsém! Köztünk marad a szó,
mert mind eladó, aki él.
Az ember előbb füllent, lódít,
aztán rágalmaz, mocskolódik,
hamisít, sandán szövegez,
majd csal, lop, veszteget, felbujt és
a tisztesség s a vagyongyűjtés
áldott öblére beevez.
Így lett belőlem híres, bátor,
legyőzhetetlen nagy orátor,
ki védtem a köztársaságot,
míg csak Pompeius megvásárolt –
mit akarsz tőlem? Zeus isten
segítségével (és ha nincsen:
a magaméval) sokra vittem
– e szobrom is jó helyen áll –,
az igazságról kérdesz itten?
Vakító és mihaszna fény.
Mikor Rómában kamaszok
vitáztunk (képzeld: havazott!)
akkor hallottam róla én.”
9.
10.
A Louvre falán ül egy hölgy,
s mert mar a szerelem,
hogy megöleld (s ha nem, megöld),
átlépsz a kereten.
Sikolt a donna s elpirul,
ott ült a lomb alatt –
sipító hangja elgurul,
mint cérnagombolyag.
Beéred. Rizspor nem kevés
esett rád róla. Ím:
ez ő. Ruhája szürke és
eperkrémrózsaszín.
Kis Ámortemplom, benne mécs,
tó, fák, pad: ez a szín.
Féltél: mohó lesz, mellbeteg,
makrancos és hazug.
De nem. Üde leánygyerek,
mélyvizű, tiszta kút.
Csak fátylas hangján érzesz egy
kevéske mélabút.
(A bú! Nőn, férfin, díszleten:
e búnak leng a bája.
A faunok szobra mind nevet,
de mintha szivük fájna.
Mily hegedős a szín megett
hozott ily bút a tájra?
A hegedős! Túl közel áll,
túl közel jár vonója.
Ne hallgasd őt: ezért a bál,
ezért a maszk, a móka,
ezért oly víg a táncterem,
és halálos a szerelem,
bár csak habcsókok csókja.)
Egy padról a füzek alatt
a tavat nézitek,
hol fénydárdák aranylanak,
gyűrűznek kék vizek,
s libegnek langy aranyhalak,
mint lomha péniszek.
– A bokrok közt – mondod – csodás
szénakazal ragyog.
– Ott lenne a marcangolás?
Uram, én szűz vagyok.
– Akkor nem lesz, csak hangolás,
nem vágta, csak barangolás,
játszódás, pedzés, lantolás,
az is csak úgy-ahogy.
– A pengetés nekem kevés,
jobb lesz a ringató.
– Úgy én az úrlovas leszek,
a hölgy a hintaló.
– Úristenem, miket fecseg.
Jöjjön, mert vár a tó.
Magadhoz húzod dobogó
szivét. A nap lejárt.
Az ég viola lobogó
s mint esti szerenád,
egy messze hárfa zokogó
hangján zsong-bong a rokokó
az őszi kerten át.
11.
És így tovább, míg eldől, széna
lesz nászágyatok, vagy a tó?
Így próbálkoztam könnyedén a
példával, mi a vízió,
miként ébreszd őket, barátom,
kik éltek őseink korában
s kiket nem ért már senkisem,
mert egy kakasszóval korábban
rebbentek szét a semmiben.
(Kistarcsai internáló tábor, 1950)
80
Első rész
Si nequeo flectere superos
Acheronta movebo

Vergilius

Ha az istentrónt el nem érem,
úgy fellázítlak, Ákheron.
Repülni kezdtél, költeményem,
hagyj most a földre szállanom –
amit tőled kérdeztem éppen,
magam vagyok a válaszom.
Mert én vagyok a térképnéző,
az utazó, az arcidéző,
aki a múltba belelát,
s ki, ha az idő jobban késne,
mindjárt mindenből kőbe vésne
relífet, szobrot, kámeát.
A fénygyűrűket, mit az ember
a nyárnapon lát csukott szemmel,
én úgy néztem, mint más a filmjét,
mint kedvenc filmjét, melyhez ismét
betér, ha van rá alkalom,
s a rigófütty, a reggel hallott,
bennem napestig elcsavargott
s mosoly maradt az ajkamon.
A múltkor kedvesem hajába
hajtottam le a homlokom.
Szőke hajának minden szála
úgy csillogott a nyárnapon,
úgy villogott, fénylett, keringett,
akár megannyi bolygópálya
az asztronómus-atlaszon.
– Ez itt a Vénusz ívelése,
szikráit mind nekem dobálja,
gondoltam s pezsdült szívverésem,
ez üstökös hiperbolája,
zsarnokhalált hoz, mondják, s pestist
(mikor érjük meg végre ezt is?)
s ha a kedvesnek nincsen dolga,
napestig így játszódtam volna.
De ennyi sem kell, hogy a léttel
beteljek, mint egy díszebéddel,
elég egy rím, a szilva hamva,
egy kaleidoszkóp, egy bogár,
vagy üss le, zárj be, hagyj magamra
s vagyok a bűvös sötétkamra,
mely képet-képre exponál.
Ezt vágyom, lám, még most is fújni,
s a nap világa csak egy ujjnyi,
jön a sötétség, bő palást,
fel a koturnuszt! le a maszkkal!
Jöjjön, ki felment s elmarasztal:
magamtól teszek vallomást.
(Sötétzárka, Recsk, 1952)
82
Második rész
Én nem szoktam meg semmit itt lenn,
hol minden új és egyszeri,
s míg más rendszert talált vagy Istent,
lettem zord bútor közt a kisded,
ki fejét mindig beveri.
De így nem lettem szürke rabja
a mának, sem a gát lovagja,
ki hasznot les, tapos, figyel:
a metafora mindig jobban
érdekelt, mint a karrier.
Énem nem illett semmi sorba,
mert szögletes volt, csillagforma,
nem síma szabvány; sose fért be
rekeszbe, pártba, kartotékbe,
de önmagából jött a fénye.
A kollégáim kinevettek
vagy öklüket rázták felém,
közösségükből kivetettek:
most érkeztem a kivetettek
mélyebb közösségébe én.
Nem lázadás volt – ez a lényem,
s ha ellankadtam, hogyha féltem
s éreztem: friss seb súlya húz,
magamhoz és a mindenséghez
kaptam – földjéhez Anteus.
Ki ismeri így a világot?
Rajtam kívül ki tudja még,
hogy télen az esőgiliszta
olyan csavart s oly lilakék,
mint egy nyomás szardellapaszta?
Közös cellám van egy egérrel.
A percet tudom, mikor ér el
társbérlőm a pszichikai
döntéshez, hogy a kenyérmorzsát
ujjam közéből kapja ki.
S az ó kocsmákat, mély pincéket
ki ismeri oly jól mint én?
Száz tájról ki tud ennyi étket,
s keveri, pontos tűzszerész,
mindhez ráillő fűszerét?
Volt egy kőfindzsám – sírom vissza –
melyben mór s indonéz teákat
pároltam, mint az alkimista;
égett szeszekből és borokból
Párisban lettem dupla doktor.
De félre tréfát! Mennyi embert
szerettem, kik viszontszerettek,
s most sem felednek engemet:
kik mindig kéz a kézben ültek,
a drága néger öregek,
Aleppó mellett Pál diakón,
Friscóban két sziú diákom,
s az eszkimónő Kodiákon: –
szemfényük most is felderül,
ha képem bennük felmerül.
Ki tudja, mit hitt egy eretnek,
mint telt napja egy vizigótnak,
Athén utcáin min nevettek,
s ha haldoklott, mily víziókat
látott a régi római?
Ha rám jön itt a börtönbánat,
megnyergelem a pegazust,
költői szkizofréniámat
s ülve hasadt, bár ép tudatra
szállok elsüllyedt mélyutakra.
Tegnap a Posilyponon
boroztam; Caesar kora volt.
Magamban ültem, úgy toroztam
érted, Catullus, ifjú holt.
A könnyem patakokban folyt.
Ma is vizes a köpenyem.
De este újra elmegyek:
ha majd az őr a lámpát oltja,
a deszkán összekuporodva
hallom a castrum kürtjeit,
és míg beszélünk, nézve-nézem
szemedbe omló fürtjeid
setétjét s homlokod fiús
fehérségét, költőm, vezérem,
Vergilius! Vergilius!
(A recski fogdán, 1952)
Harmadik rész
A szépség útján Schiller unszolt,
Byron nyitotta ki szemem,
házitanítóm Erazmus volt,
Voltaire az első mesterem.
Vendégek szombat délutánra
mézeskalácson s óboron
Anatole France Ernest Renannal,
s Rabelais az orvos-sógorom.
Fogam közt Heine cukra: tőle
lett édes és fanyar a szám;
párnámon Shakespeare, Dante, Goethe,
Euripidész, Lukián.
Elvenni ezt senki se tudja,
s a foglár hiába kínoz:
tőlem nem tágít Zénó, Buddha,
Csuáng Ce, Plátó, Plótinosz.
Sem tőlük én, mert hűnek lenni
könnyű. Árulni nehezebb.
– Légy hű – szólított meg mindegyik,
mikor megfogta kezemet.
Légy hű! De mihez? A Fasorban
ballagtam, kisdiák – de rég
volt már –, s cipőm orrához sorra
koppantak a vadgesztenyék,
lihegtem, pirultam, szívemhez
emeltem a tankönyveket,
s megesküdtem rá, hogy nagy ember
és még nagyobb költő leszek.
Légy igazi s valódi – mondtuk
harminccal, mint a hitvallók.
Költő vagy? Állj fel a valóra,
amit ígértél, váltsd valóra,
mutasd valódat, írj valót
és igazat! A nők is benned
találják meg az igazit,
igaz légy, és ha kell, az ember,
ki a világon igazít.
Hogy az ötödik évtizedre
mi lesz a mottó, nem tudom;
csak azt tudom, hogy ennyi fegyver,
könyv s gondolat kell az úton,
hogy a reánk omlott salakban
keresse céljait az Én
magánál feljebb s magasabban
e század szörnyű közepén.
Emlékszem, mikor meneteltünk,
amerikai katonák,
és már vagy húsz mérföldet mentünk
a hév trópusi napon át:
George Mize elhányt pisztolyt, pulóvert,
a mormon vizet keresett,
az Istent szidta Teddy Rowland,
Wilbur elájult s elesett,
Lepaitret, a század bikáját
ketten támogatták, míg én
Árisztótelész Etikáját
olvastam a sor elején.
a többi némán dőlt hátára,
szemük kinn járt a semmiben,
vagy vackukon négykézláb állva
a kondért lesték mereven,
amíg mi – száznegyvenből négyen –
vitáztunk, hogy a női test
mért zsíros minden Rubens képen,
s milyen lehetne Budapest
új városterve, rendezése,
és Goethenek mért csúf a gót –
s nem is méltattuk említésre,
bár tisztán láttuk s férfimód,
hogy tar mongol fejével szemben
az éhhalál bálványa néz: –
hányszor jutottál az eszembe,
jó Henri Stendhal, Milanese,
s ahogy a Nagy Had, holtraváltan,
rongyosan s fázva menetel,
te meg simára borotváltan
sétálsz velük és jegyezel.
Ki győz? A cár vagy Buonaparte?
A lőszer a Memelig tart-e,
velük pusztulsz-e? Egyremegy.
Csak az, mit erről feljegyeztél,
maradjon meg: a műremek.
Vagy e félév a fogdán itten.
Naponta egyszer ehetem.
Csontvázzá fogytam. Szívem minden
lökését érzem mellemen.
Olykor pánik fog el, hogy éhen
veszek vagy elpusztít a fagy,
s mint érc beomlott bányamélyben,
e vers agyamban bennmarad.
De nem hagyom. A mestereknek
kezét csuklómon érezem,
s mint ordas eszmék éjén bolygó
embernek, ég a mécsesem:
sosem húnyó, de csak hunyorgó
szegényes mécs: az értelem.
S remény, a jóremény utószor,
hogy helyettem e pár futó sor
koromról s rólam vallani
révedbe ér, utókor. És ez
bús érdememre nem kevés lesz.
(A recski fogdán, 1952 december)
89 90
Jegyzet

Az itt közölt verseket 1950 és 1953 közt csináltam az Andrássy út 60. pincéjében, Kistarcsán és az ÁVO recski büntetőtáborában. A „csináltam” igét azért használom, mert Rákosi börtöneiben csakúgy, mint Hitler megsemmisítő táboraiban, papír és írószer nem állt a rabok rendelkezésére. Így ezeket a verseket „fejben csináltam”, jelentős részüket sötétzárkában. Egyedül a Búcsú Recsktől című költeményemet írtam már szabadlábon, papírral és asztallal magam előtt.

Az alig három lépés hosszú recski fogdacellában, ahol hónapokig tartottak, nem egyszer gondoltam irigykedve Tommaso Campanellára, aki 350 esztendővel korábban sok évet töltött az inkvizíció nápolyi börtönében, ahol nem kellett éhenhalástól tartania, ahol toll, tenta, íróasztal állt rendelkezésére és ahonnét kéziratait magával vihette. Ugyanekkor azonban be kell vallanom, hogy technikai nehézségek nem álltak utamba. A fejben való versírást már az ÁVO pincéjében megszoktam és megszerettem; részben erőt adott és részben meg is nyugtatott, amiért mesterségemet vagy hivatásomat még ilyen kínos körülmények közt is nyugodtan és még hozzá egész nap gyakorolhatom.

Legfőbb gondom az volt, hogy verseimet emlékezetembe véssem; eladdig mindig szenvedélyemnek ismertem a más verseinek megtanulását, de a magaméit figyelmen kívül hagytam. Ha az első négy sort elkészítettem, elmondtam magamnak nyolcszor-tízszer; a következő négy sorral ugyanezt tettem, aztán a nyolcat ismételtem ötször-hatszor, és így tovább, míg a napi, átlagos 40 sor penzummal elkészültem. Reggelenként felmondtam magamnak mindazt, amit addig írtam: száz sort, ötszázat, ezret. Közben megelégedéssel nyugtáztam, hogy börtöncellában, de kivált sötétzárkában vizuális fantáziám legalább kétszer akkorára nőtt, mint amilyen a szabad életben volt; az éhség okoz91ta állandó kóválygás és szédülés logikámat – melyre, Wittgensteinnel szólva, senkinek sincs sok szüksége, de költőnek egyáltalán nincs – ugyan elfújta, de intuíciómat megnövelte és – ezt már régebbről tudtam – halálfélelmem hozzásegített, hogy a tőlem megszokottnál tűrhetőbb verseket csináljak.

Legjobb barátaim már a kistarcsai internálótáborban megtanulták néhány versemet, nemcsak a feleségemnek írottat (Zsuzsának a tömlöcből), hanem azokat a költeményeket is, melyeket még szabadlábon szereztem, mint a Sztálinhoz írt ódát, a Kirándulást a Koloskavölgybe stb. A fogdáról egész kötet költeménnyel – ezzel a kötettel – fejemben jöttem ki. Ezek után számos rabtársam tanulta meg azokat a verseket, melyeket jobbaknak, vagy a legjobbaknak tartottam. A megtanulás indoka nemcsak a kölcsönös, törhetetlen szeretet volt, melyet akkor és azóta is egymás iránt érzünk és nemcsak a magyar nép sajátsága, a költészet iránti, merem remélni múlhatatlan lelkesedés. Sőt még nem is az, hogy ezekből a versekből – akármilyen is legyen irodalmi értékük – erőt tudtak meríteni. Hanem elsősorban az a tény, hogy költeményeimet meg kívánták menteni az utókor számára. Az akkori helyzetben, gyönge fizikumommal rendkívül valószínűtlennek tűnt, hogy túlélem Recsket. A túlélést, számos társammal együtt, nemcsak annak köszönhetem, hogy Sztálin későn ugyan, de a számunkra legkedvezőbb pillanatban patkolt el, hanem elsősorban annak, hogy Nagy Imre lett a miniszterelnök, aki a büntetőtábort feloszlatta.

Így az itt közölt versek jelentős részét számos rabtársam tanulta meg betéve. Sajnos, nem tudtam valamennyivel emlékezetüket megterhelni és így történt, hogy amikor 27 évvel Recsk után összegyűjtött verseim kiadására végre sor került, két verset nem voltam képes többé visszaidézni. Az egyik a G betűvel kezdődő költemény, melyről nem tudom, mi is volt, a másik a T betűvel kezdődő (Tizenöt éve, sírgödrödnél Szárszón); ezt a recski fogdán írtam 1952 decemberében, Attila temetésének tizenötödik évfordulóján. A többi viszont, nem kis mértékben Nagy Imre és barátaim segítségével, fennmaradt. Amikor a recski tábort fel92oszlatták, engem az utolsó csoporttal engedtek ki. Így költeményeim egy része előttem érkezett a szabadba. Egyik fogolytársam, Gábori György szabadulása után mindjárt felment feleségemhez és elmondta néki a Zsuzsának a Tömlöcből című versem első három szakaszát. „Tovább nem tudom” – mondta. – „De holnap szabadul Egri Gyurka, az is feljön hozzád és elmondja néked a következő öt szakaszt.”

A versek kései megjelenése miatt többször megesett, hogy a szövegre pontatlanul emlékeztem és az eredetinél rosszabb verziót adtam közre. Barátaim, mint Nyeste Zoltán New Jerseyből, Dálnoki Miklós Lajos Új Zélandból és mások, jobban tudták nálam verseimet és levélben avagy személyesen figyelmeztettek a hibákra, amiért köszönetemet fejezem ki. Ebben a kötetben a már javított, végleges szöveg kapott helyet.

Befejezésül egy kuriózum. Recsken a szörnyű munka, éhezés és a bestiális bánásmód mellett nem volt könnyű verseket kívülről megtanulni. De ezen túl azt igazán nem kérhettem barátaimtól, hogy e könyv tartalomjegyzékét is bevágják. Verseik sorrendjét viszont a költők fontosnak tartják; Baudelaire hosszú hónapokat töltött el a Romlás virágai költeményeinek rendberakásával. Így fundáltam ki, hogy e könyv verseinek sorrendjét kezdőbetűik adják meg: A-tól Z-ig.

Eredetileg 24 vers volt; a G-vel és T-vel kezdődőre, mint említettem, nem tudok visszaemlékezni.

F. Gy.

93