Ágh István
Ahogy a vers mibennünk
Az elsőtől a megíratlan versig
5 6
Megpercen álmában a lúdtoll

Elbeszéléseket olvasok, és úgy érzem, mintha ceruzával írna kollégám. Minden bizonnyal géppel, de a szavak, a mondatok, ahogy a papírra kerülnek, olyanok, mint a grafit bársonyos szabadsága, árnyéka van a betűknek, megenyhülnek az éles kontúrok, s finom, fekete puhasággal kapcsolódnak össze. A próza fegyelmezett, mégis könnyed lelkületre vall, mert a ceruza nem gátolja a fogalmazást, a címzetthez idomult magatartást nem juttatja az író eszébe, miként ha nyilvánosságra gondol, hajlékonyságát visszafogja a felelősség.

Nem tudom, megírták-e már az eszközök és a művek stílusának összefüggéseit, bár tudhatjuk, a stílus az ókorban írópálcát jelentett, azzal karcolták a megjegyzendőket a viaszréteggel bevont deszkalapra, s ha a följegyzés elévült, elsimították, ahogy a palatáblát letörölték a régi kisiskolások, s ahogy a tanár a kréta-szavakat, ábrákat, képleteket törlőronggyal, szivaccsal eltünteti. Csak az írók tudhatják igazán, szerszámaik különbözősége, minősége mennyire meghatározza munkájukat. A hegyesre faragott ceruza, a zavartalanul működő töltőtoll, írógép serkenti a kedvet, résztvevője az alkotásnak, hozzá irányul mindenféle viselkedés. Illyés Gyula tudósít erről a Kháron ladikjában.

„– Mit dolgozik a nagyságos úr? – Jegyzeteket ír. – Hová? – Egy nagy füzetbe, Juliska. – Ezt csak ez a mindenki bolondja, szegény kisasszony hiszi el. A füzet ott van egy féltégla alatt a kőasztalon, a gazdája pedig – éppoly fogfájós arccal – a kertben csúsz-mász. Kapál (ott, ahol nem kellene); a kőbástyánál a cserhegyi Kántás Imrével bratyizik (kikalapálja a kaszáját), általában itt csak olyan munkát csinál, amit jobb volna, ha nem csinálna… fejét ingatja, s egy pici kis noteszba egy pici kis ceruzavéggel – újabb fejingatás meg spekulálás közben – valami összeadást csinál, azt volna jó tudni: mit?… A Kisasszony, szegény, nemcsak háztartási munkát végez. 7Napszámra gépel, mégpedig látnivalóan a ház körül tekergő boldogtalan keze alá, mert hozzá viszi, ha egy-egy csomóval elkészül.”

Valami összeadást csinál a ceruzával – gondolja a tihanyi parasztasszony, mert náluk csak összeadásra való az írószerszám. Amíg a gyerekek iskolába jártak, volt a háznál tinta és vágott hegyű toll, aztán a tinta beszáradt, a toll megrozsdásodott, csak tintaceruza maradt lila betűket vetni a kalendáriumba születésről, esküvőről, halálról, ellésről, zsákjaikat megjelölni nevükkel az őrletés miatt; irkába róni a termést összeadva, kivonva a tartozásokat. Volt piroshéjú lapos, laposbélű ácsceruzájuk is. Levelet alig írtak, mert mindenki otthon maradt vagy a közelben lakott. A hivatalos ügyekhez a toll és tinta ott volt a tanítónál. A ceruzák bögrék, kanalak, kések között feküdtek, de inkább kallódtak a házban.

Illyéshez a cselédes múltból kúszott elő a ceruza, azzal írt verset, naplójegyzeteket, csonkig fogyasztva, becsülve, mint a kenyeret. Azt hiszem, mindannyiunkban rejtőzik valami ragaszkodás gyerekkorunk, s a mögött az egész írástörténet eszközei iránt, tudatunk mélyén egy lúdtoll áll a kalamárisban, a szép kalligráfia ideálja. Mögötte a másolóbarátok csőtolla, illumináló ecsete. Általuk érezzük az írás áhítatát, mintha egy klastromban halott nyájak bőrére vezetnénk a betűket, s mintha nemcsak az írást, de a korszellem grafikáját is megteremtenénk, fölélesztenénk a papíron, mint fehér égre a vadlibákat, friss hóra a lábnyomokat.

Balassi iniciálés cirkalmú kezdésétől nagy magasságokkal és mélységekkel, a szavak reneszánsz arányaival olvastatja magát. Csokonai szó- és sorközi tágasságában könnyeden bujkál a rokokós szellő, átlibeg a betűfejek rózsaszirmán, leszáll a tövekig, csak a penna tintabősége téríti el a fuvallatot, ahogy az „Akik régen jó barátim voltak” halvány sora után kitölti a következő „Még felköltek ellenem” hurkait a megmártott toll, megtorpan, s elfordul másfelé, kacérsága rebbenő bánattá csöndesül.

A lúdtoll a repülnivágyás emlékezete, fölcsapó szárnyak törzs alá hajló talpakon. Úgy hasonlít Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi autográfiája, mintha ugyanaz az iskolamester tanította volna őket, mégis mennyire más a tükör koruk és természetük szerint. Berzsenyi Osztályrészem című verse magabiztosan klasszicista: „Van kies szőlőm, van arany kalásszal / Biztató földem, szeretett szabadság / Lakja hajlékom. Kegyes istenimtől / Kérjek-e többet?” Tisztázatba másol, már a teremtés nehéz örömét elfelejtve, mívesen formál, csipkét horgol a papírra. 8Nagybetűi, akár az iniciálék, a P és az S jó kedvvel kunkorodó horga, a B rátámasztaná pocakját kis szomszédjára, de nem érhet hozzá soha, mert a kötés megszakadt, akár a legkisebb távolságtartás úr és jobbágy között. Ugyanígy cirkalmasak Vörösmarty Szózatának kezdőbetűi, emlékkönyvbe illő a Merengőhöz, őrült malom zokogásának, dacnak, kétségnek és reménynek diagramja A vén cigány. Nyelvi erő és kételkedés, egyszerre toluló sorok, bizonytalan és megsemmisítő húzások. Petőfi lángolását nyomdakészre fegyelmezi a Nemzeti dalban. Lúdtollat használni csak moziban, színházban láthatok, most éppen az Ármány és szerelemben döfködi, terjengős mozdulatokkal röpteti a kancellár keze.

De ez a vágott végű hegyes itt az asztalomon, emléktárgyi magányban, négyzet alapzatának vájatában fekszik. Vigyázok, meg ne szúrjon. Az üveg tintatartó besüllyesztve a fába, mint a régi írásmód emlékére formált kisplasztika, öbléből száraz fűszál görbül felém. Mellette márványgömb-fogós, márványlapos hasított hengeren az itatóspapír. Honnan került az ócskapiacra, mielőtt hozzám jutott? Fekete Pelikan tintába mártom a vágott hegyű tollat, írásom Krúdyéhoz kezd hasonlítani, kutyanyelven sorjázó apró betűihez, amint „Közönséges, téglaalakú egyfiókos, az ő magasságához képest kisméretű, lila csomagolópapírral bevont asztalon írt!… Vastag, kerek tollszárral, hegyes tollal, diósgyőri árkusra rótta apró gyöngybetűit.” De milyen szerszáma volt Adynak? Mikor azt hinném, töltőtolla, mert azzal írhat le inkább olyan egyöntetű betűket, sorokat, meglátom javításai függőleges és ferde rácsozatát: fölül még vastagon folyik a tinta, alul elvékonyul, kezdi a belemártás indulatos lélegzetvételével, fáradtan végzi, amint a szufla s a tinta kifogy.

De már Radnóti vastag töltőtollat fog a képen, ugyanakkor ceruzáit is jól kihegyezi. Istenem! A munkatáborban ceruzarejtegetéssel fejeződött be az a pesti íróasztali rend. „Ékezetek nélkül, sort sor alá tapogatva, / úgy írom itt a homályban a verset, mint ahogy élek.” Majd a síri füzetben teste bomlásnedvei átitatják a grafitot. József Attila nyomdához gépeli át versei gyöngykalárisát. A prózát inkább gépbe írják mostanában, de ha a költő is, azonnal érezhető verse természetén. A kézírás életteli lendületét a betűformák állandósága váltja fel, fémtörvényszerűség, a mondat veszít árnyalataiból, csupaszabb. És itt a komputer-idő, elvész a papír fehér nyugalma is. Vagy ott zizeg legbelül, ahogy most ezzel a töltőtoll-ceruza öszvér golyóstollammal írva megpercen álmában a lúdtoll?

9
Az elsőtől a megíratlan versig

Legtöbbször nem tudjuk, miért és hogyan lett az első vers, pedig nagyon lényeges: akkor még a készség olyan csekély, hogy csak az őszinteség lehet megírásának magyarázata, s a művészet erkölcsi föltétele az őszinteség.

Olvasgatom nagy költőink zsengéit. Sajnos kevésnél találom azt a költészet előtti verset. Csokonai iskolai feladványokat költ, Ady közhelyeket mintáz magas fokon, Petőfi évzáróra ír az aszódi gimnáziumban jólnevelt lélekkel, Vörösmarty is tanuló. „Én kiszakasztalak ugyan gyökeredből, gyenge virágszál, / Mégis te meredsz s ujra szinedbe kikelsz.” Akármennyire őszinte Vörösmarty – ki tagadhatná a virágszeretet őszinteségét? – nem volt hozzá annyira köze, mint József Attilának éhségéhez, Aranynak tulajdonához. Ez a két költő már első versében meghatározta magát a világhoz. József Attila „De szeretnék gazdag lenni, egyszer libasültet enni” gyereksóhaja megsejdített jövőjéből valamit. Arany János nyolcéves kori exlibrise, mintha a Megőrző első kopogtatása lenne: „Ha akarod tudni E könyv kié legyen, Az Arany Jánosé Ki sokáig éljen.”

Ha magamra visszagondolok, nem találok belső kényszert első verseimben. Bátyám, Nagy László hatására kezdtem írni. Annyira példaképem volt, hogy mindent kipróbáltam, amit ő csinált. Rajzolt, festett – utánozni képtelen voltam; nagy kézügyességgel nyúlt mindenhez –, én nem tudtam összeeszkábálni még egy játékot sem. Verset írt – a versnél megállapodtam. Vajon nélküle költő lennék-e? Testvéri, professzori mutatóujja sok mindenre megtanított, elsősorban nyelvi fegyelemre a mesterségből, de a tanulóból akkor lettem költő, amikor nagyon fontosat akartam kifejezni.

10

Első füzeteimet, kilenc-tízéves koromból, megették az egerek, ha nem csomagolt anyám tízórait lapjaikba. Homályosan emlékszem, mindegyik vers kívülről indult a bátyám hatására, de nem az ő modorában, inkább Adyéban vagy Petőfi, Arany tájleírásaiban.

Illyés egyik kötetét láttam hirdetni Ady verseinek hátlapján: Nem menekülhetsz. Ez a cím annyira megtetszett, hogy írni kezdtem belőle: „Nem menekülhetsz a Halál elől a végóráidon.” Mert mért ne a Halál lenne a legfőbb, ami elől nem menekülhetünk? Illyésnek a saját költősorsa elől nem lehet. Mit tudtam én akkor, hogy nekem sem? S nem újrafogalmazás a vers, mint ahogy egy Verne-regényt megrímeltettem:

Messze Afrika erdeiben,
hol elefántcsorda tanyáz,
s a pálmafáknak dióiból
sok vadmadár lakomáz,
élt akkor ott az erdő közepén
három orosz tudós karaván,
lövöldözte az állatokat,
gyönyörködött a majmok csapatán.

S a vers nem is külső körülményekhez való igazodás, ahogy ebben az elsőben kétszeresen tettem: először a tartalmi összefoglalással, másodszor a letagadással, mert a regény címe: Három orosz és három angol kalandjai volt, s én csak az oroszokat említettem a kor elvárása szerint, a negyvenes évek végén kitiltottam a dzsungelből az angolokat.

Igazán akkor találtam magamra, mikor szerelmes verset írtam; a tapolcai gimnazista szerelmes lett Kláriba. Csempészett levélben küldtem olyan vallomást, ami nyíltan testi szerelmet jelzett: „figyeltem husos tomporod s a ringást hegyes melleden”. Első őszinte vallomásommal egyszerre bajt okoztam. A lány anyja megtalálta. Többet ne csináljak ilyent! – mondta Klári. Az első tétre menő vers az a csírázó mag, az első kristály, amiből egy költészet fölnövekedhet. Nevetségesen kiszolgáltatott lettem, pedig őszinte voltam. Mondjam azt az időt az útelágazás idejének? Ha azután etikettes udvarlóstrófákat írok, talán megnyerem a szerelmet, de elvesztem költészetemet, mint ahogy Szmergyakov a dalt abbahagyta.

11

Dosztojevszkij a Karamazov testvérek egyik fejezetében a furcsa származású, rejtélyes Szmergyakovot énekelteti.

„– Roppant szeretek mindenféle verset, ha tetszetős – folytatta a női hang. – Miért nem folytatja?

A férfihang megint rákezdte:

Minden kincs mely fogható
Lenne kedvesemhez,
Istenem kegyelmezz
Néki és nekem!
Néki és nekem!
Néki és nekem!

– A múltkor még különbül hangzott – jegyezte meg a női hang. – Azt énekelte: »Nincsen kincs mely fogható lenne szívecskémhez.« Az úgy gyengédebben hangzott, csak mára biztosan elfelejtette.

– A vers badarság, kérem – torkolta le Szmergyakov.

– Ó, nem, én nagyon szeretem a verseket.

– Mindenféle vers csupa merő szamárság, kérem. Csak gondolja meg: hát ki beszél rímekben a világon? Ha mindnyájan rímekben beszélnénk, akár hatósági parancsra is, hát mennyit tudnánk elmondani egymásnak? A vers nem komoly dolog, Marja Kondratyevna.”

Kérdezem Dosztojevszkijtől, hát akkor mért énekelteti Szmergyakovot? Azért, hogy cselekedetét azonnal butaságnak tarthassa? Vagy hogy kifejthesse a versről a véleményét? Inkább, hogy a versről a lényegtelent leválaszthassa, itt a rímet. Mi lenne, ha mindenki rímekben beszélne? Szmergyakov olyan formát talál érzelmeinek, amelyben egyszerre rejtőzködik és vall. Valami olyant, aminek ez az egyetlen formája. S azért tartja hiábavalónak, mert a nő egyszerre jogot érez a korrekcióhoz: „Az úgy gyengédebben hangzott.” Ha Szmergyakov a maga igazolására elkezdett volna rímekben beszélni, akkor valóban a verset ítélte volna el. Nem erről van szó, nem a köznapi beszéd rímeltetéséről. A költészetnek semmi köze a köznapi beszédhez, a beszédhez is csak annyi, amennyire anyaga a nyelv, amennyire nyelvben fejeződik ki egészen más funkcióban.

12

A költészet a nyelv zenéje, matematikája, festészete és szobrászata, de mert mindenki beszél, azt hiheti, versre is képes, megrendülés nélkül szerelmi vallomásokra különösen alkalmasan, aztán lemond róla, ha Marja Kondratyevnának nem tetszik. De udvarolni lehet a közönségnek, a hatalomnak, még önmagunknak is, és egyik sem viselkedik másként, mint Marja Kondratyevna.

A szerelembe helyettesíthetem József Attila materiális vágyakozását, Arany tulajdonosi pecsétjét, az enyémmé változtatás örömét. Ez az energia vonzza össze a költő világát. Enyémmé változtathatom a környezetemet, a tájat, az utcát, a lakást, az embereket. Ha ennek az erőnek olyan intenzitása van, amit már szellemi gravitációnak mondhatunk, akkor megformálódhat a költői nyelvben, abban a különösségben, amit nem lehet másképpen elmondani. Nem az a fontos, hogy versbe férjen minden. Magamon tapasztalom, melyik műfajba mi való. Hogy nem csak verset, hanem prózát, esszét is írok, ezért teszem. Verseszményemnek ellentmond a szociografikus, publicisztikus kifejezés. Mellőzhetném, de szegényebb lennék általa, ezért a hozzá illő formát választom, az értekezést. Ugyanígy gyakorlom a művészetről, leginkább a költészetről való gondolkodásom megfogalmazását.

„Megkívánom az egész rétet” – írtam mostanában. Úgy érzem, jó példának hozhatom föl a szerelemhez hasonló érzésemet versvilágom iránt. Itt nemcsak egy nőbe vagyok szerelmes, hanem mindenbe, ami vele kapcsolatos. Itt még a nő közvetít a réthez, de a közvetítés nélkül is ragaszkodnék hozzá, hiszen magas gyönyörűséget okoz. A táj csak emberi kapcsolatában értelmes a versben.

Egyszer egy író-olvasó találkozón megkérdezték, miért nem írok mostanában szerelmes verseket, talán kihalt belőlem ez az érzés? Azt válaszoltam, a szerelmet jobb gyakorolni, mint megírni. De azt is válaszolhattam volna, minden vers szerelmes valamiképpen, legalább olyan intenzitású, mint a vágy és kielégülés. Életbevágóan fontosnak kell lennie annak, amihez szól, amihez fordul, amit csak akkor veszünk észre, ha hiányzik. Óda a levegőhöz, ha a fuldokló kiált. Nem ismerek költőt, aki megódázta volna az oxigént. Nagy vers születne, ha egyszer nem kelne föl a Nap, s valaki olyan szorongással várhatja a virradatot, hogy napkeltekor himnuszba vált át.

13

Micsoda átok a költő sorsa, ha a vers a hiányból teljesedik ki igazán?

Mért adtad ezt a szörnyü mesterséget, isten,
hogy válasszak közted s magam között,
ha föltámadó ködmönöd
csücskéhez föl nem érek?
de mindig csak lábujjhegyen,
fölfelé kapkod jobb kezem,
József Attila-dac, sótlan Hölderlin-ebéd
a koránkelők megváltása végett.

– írtam.

Kérem az Olvasót, ha nagy költőkről szólok, s magamat közéjük keverem, ne vegye önteltségnek, én őbennük mércét keresek, amelyhez tartom magamat és nem minősítem. Készítsünk a nagy költő kulcsszavaiból statisztikát! Kiderül, mi számára a legfontosabb, mi hiányzik neki és mit akar elérni? Ezek a szavak annyira társadalmi érvényűek, hogy a középszeren szinte hemzsegnek utána, sokszorosítják és kiviszik a divatból. Ha a baj idült, a költő a megkoptatott szót le nem írja, de érezteti, mint valami Fekete Lyuk, jelenléte a versegyetem rendszerében tapasztalható.

Most újra eljutottunk oda, hogy a Magyarország, magyarság, haza szavakat a sok használattól hatástalanítottuk. Petőfi „arany kalásszal ékes rónaság”-ából átváltott költészetünk Ady „én nem vagyok magyar?” jajkiáltásáig, József Attila „s mégis magyarnak számkivetve” sikoltásáig, Nagy László „Úristen, én nem vagyok itthon?” megdöbbenéséig. Mindig a veszélyeztetettségben csaptak ki ezek a jajok. Kormos István utolsó évei táján azt mondta nekem, ő még sosem írta le a Magyarország szót, annyira elkoptatták. De mit csináljak én, az utánuk jövő, s ezért az országért velük egyenrangúan, állampolgárként felelős? Már nem elég a jelzés, mint 1967-ben tettem makedóniai ösztöndíjas koromban: „mindig neked beszéltem az érthetetlen társalgásokból, te nőhangú Magyarország”, akkor még a Magyarország főnevet is újdonságnak éreztem leírva, mert az egész líra kerülte, mintha a nacionalizmus kulcsszava lett volna. Már nem elég egy későbbi sóhajom sem: 14„Levegőm vagy, nem hiányollak soha, de ha kifogynál belőlem, hiányod megfojtana.” Birtokolnom kell ezt a hazát, túl a szerelmi vallomásos közelítésen, hogy minden érte hullatott szónak hitele legyen.

Ember születik, aki magyar vagy bármilyen nációbeli. Embermagyar vagyok a sorsom által. Ez az ország szerelmes érdekeltségem. Önvesztés nélkül a szülőföldet sem lehet elfelejteni. Gyerekkorom meghatároz végérvényesen. Nem az emlékezéssel, hanem a jelen idejűvé tett múlttal élek. Idézhetem, ha értékei vesznek ki jelenből és a jövőből. Idézhetem, ha társadalmi méretű szakadék hasadt, melybe tömegek hullottak. S nem figyelek az előítéletekre, arra, hogy ha valaki falusi származású most, már „újnépies”, vagyis maradinak mondható, és nem a „gondolati megújulás költője”. Jobb esetben voltam „faluról városba szakadt” ember, aki nem találja a helyét a városban. Éppúgy lehetnék városból falura szakadt, aki nem találja helyét a faluban. Attól függ, honnan mondják. Nem szabad hagyni, hogy érzelmi tulajdonomból valamit is csonkítsanak. A költőnek a nyelv a hazája, s államhatársértés minden szava.

1956. szeptember elején, már akkor, mikor a Déli pályaudvaron kiszálltam a szombathelyi gyorsból, megtaláltam közömet mostani lakóhelyemhez. Inkább az idegesített, hogy azt hiszik, hogy azt hiszem… Közöm a világhoz mégis a faluról irányult errefelé. Ott töviről hegyire ismertem mindent, földijeimhez szüleim sorsában és gyerekkoromban közöm volt, hárommillió városba költözött egyike voltam magam is. Magánragaszkodásom társadalmivá gyarapodott.

De ne felejtsem a szerelmes érdekeltséget! A várost meg kellett szeretni, nem utcasarki kalanddal, hanem hitvesi, családi otthonossággal. Ki kellett választanom, ami születésemtől folyamatos, nem a falusi külszín mázait keresve, hanem a mindenhol érvényes emberiességet, vagy annak hiányát, szükségletét. Tizennégy éves koromig laktam falun, négy esztendőt kisvárosban, azóta élek Budapesten. Bőrömön érzem, közöm van hozzá; ha kedvelem, nem a falu ellenére, ha pörölök, nem a falut hozom föl ellenpéldaként. Szellemi utazással közlekedem közöttük, hogy a versben együtt lehessenek. Ennek a magyarázkodásnak időszerűtlennek kellene lennie mára, főként, ha József Attilára gondolok.

15

Versvilága a külváros és az alföldi falu. Filozófiája konkrétuma a gyerekkor és az erre ráhulló élet esője, hava, pora, fénye. Eszmélkedése első tere a szoba-konyhás lakás, a homályos és udvarra néző szimbólummá lett, műalkotási rangra emelődött költészetében. Ez a konyha sokszor a versek indítója, sokszor a magárahagyottság és az éhség kínja-iszonyata talál formát, ott nyílik ez a konyha főzelékek fagyos szagával, kormos tűzhelyével, viaszkosvásznú asztalaival, ragyogó mosogatótállal, hideg kövével, szörnyű kredencével, amely szinte magától reccsen meg. Milyen szerencséje ennek a költészetnek, hogy kiterjeszthette szárnyát az egész magyar valóságra. Találkozása a falu megélése lett, csak innen írhatta meg a külváros nehéz esőit, a falu és a város összefüggéseiben lehetett egyetemes. Nemcsak képei mutatják a falusi táj hatását, nemcsak a fák, füvek, muhar, zsíros donga, málna, békák, nád, saláták, balta, sajtár, hasított fa. A falu ráirányította figyelmét a végtelenre, a csillagokra, érzékeltette az időt, amit csak fűben fekve, szélfújásos búzamezők felett lehet érezni, megismertette a jelenségek hang- és fényhatásaival, megtanította csokonais kecsességre, a könnyűség és a nehézség pontos lemérésére, a növényi és állati bánatra. Falusi élmények nélkül talán le sem írhatta volna: „Egy vaslábosban sárga fű virít.”

Teljes, egységes világkép ez, ahol minden résznek helyi és általános jelentése van. A kicsi magában rejti a nagyságot. Nagy, felmérő verseiben mitológiát teremtett kora fölé, kiküzdött jelrendszert, amellyel utolsó éveiben végsővé tömörödött művészete, olyan egyszerűséggé, mint egy gyümölcs, mint ez a strófa:

Ifjuságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.

A világkép biztosíték, hogy a versek, szavak ne legyenek esetlegesek, alkalmiak. Petőfi nem alkalmi költő, pedig minden műve annak mondható. Arany a tervező, építő, a magyarság eposzát akarta, mint Dante a tükörvilág isteni színjátékát. Ady életével írta ezt az eposzt. Ha valóban igaz, hogy még a nagy költők is csak tíz-húsz versükkel él16nek a köztudatban, mégis az egész ad alapot a halhatatlanságnak, s az örök sorok az egészet visszafelé beragyogják.

József Attila csak a helyzetemben igazolhat. Cselekedetemben koromra és magamra maradok. Sokszor eszembe jut úgy törekedni a mai teljességre, hogy egészében versbe fordulhasson a világ azon része, amit személyem és közösségem szempontjából a legfontosabbnak tartok. De lehet-e a mai táj, környezet lelkiállapotom kifejezése, mikor az emberiség válságát túlélni a legfontosabb?

Aratás idején utaztam szülőfalum felé. Nagy füstöt láttam házunk irányában. Abszolút versteremtő állapot; megyek haza, ég a lakatlan ház, a múltam, gyerekkorom minden kelléke, a parasztság használatlan szerszámai pusztulnak a szemem láttára. Természetesen versre csak akkor gondoltam így, amikor megtudtam, a ház mögötti hatalmas tarló ég. Fölgyújtották szántás előtt. A traktorok oldalt várakoztak, az árokparton három ember, nyugodtan, mint ahogy megszokott cselekedetek idején szokás. Engem a terjedő tűz megdöbbentő tengersuhogása, morgása valami meghatározatlan költemény felé fordított. Mi lenne, ha szülőházunk égne? De ehhez a talajhoz is közöm van, legeltettem rajta. Ég az ifjúságom tarlóvirágaival, egereivel, tücskeivel, lepkéivel. De álljak meg! Már írtam ehhez hasonlót: a hűvösvölgyi Balázs vendéglő tüze martalékává lettek emlékeim, már kimerítettem az efféle tartalmakat. Ám a tarló égése vonzott magához, akár egy tűzimádót. Ritmusával suhogtatott. Alul tomboltak, ömlöttek a vörös, ólom, fekete színek, följebb szétenyhültek rózsaszínné, ezüstté, fehérré. Nem repült arra egyetlen madár sem. Egyszerre gondolhattam Petőfi, Ady, Nagy László prométheuszi tüzére, János evangélista és Juhász Ferenc világvégi lángözönére. A jelenvalóság olyan lehet a szegény férgeknek, növényeknek, mint az atomháború, méretükhöz képest világégés. De csak úgy tehetem magamévá, ha visszakapcsolom az 1945-ös tavaszi estéhez, amikor lebombázták a falut a háború utolsó előtti napján, s olyan hatalmas füst tódult felénk, mint valami világomlás, s azt hittem, mérges az a füst, nem József Attilá-san melegítő, nem mint a disznópörzsölésé, az őszi pásztortűzé, nem mint a téli kémények fényes reggeli füstje. Azt hittem, meghalok tőle, és vártam a tüneteket.

17

Talán így lehetne ebből az élményből valami, a múltra és a jövőre feszítve, mint a vitorlát, hogy repülhessen. Ha azonos lehetne a mostani félelmem a régivel. De mért nem írtam meg eddig? Mert nem tudok a következő jelenettel mit kezdeni: megállt egy tűzoltó járőr, felelősségrevonóan megkérdezte a hadnagy, van-e engedély? ki szólt be és kinek? na, majd meglátjuk! Nem tudom, megnyugtató-e ez a jelenet, hiszen vége a rémes képzelődésnek, bár bagatellizálja az egész látomást, ugyanakkor szorongást kelt az árokparti emberekben az a na majd meglátjuk! Milyen egyszerű lenne leírósan, de itt egy indulatszót kellene megtalálni, hogy igazi vers legyen belőle. Melyik az a mindent összerántó erő?

18
Ahogy a vers mibennünk

Egy szinten lakom a Műegyetem kertjének fáival, életem részei: az öreg akác, amint tetézni igyekszik a központi épületet; házastársa a nyírfő-asszony, díszcserjék a gyerekeik, a gesztenyefák terebélyes rokonság, sógorok és komák, s van közöttük egy furcsa agglegény is, aki ősznek véli a nyarat, tavasznak az őszt. De mondhatnám ezeket a fákat szeretett verseimnek is, ahogyan velem vannak, ugyanazok, mégis mások bennem és én velük.

Tízéves korom táján már olvastam Rimbaud-t és Garcia Lorcát, valami gyönyörű súgást hallottam csupán, de nem értettem, akár a bokrocska a szellőt. És Ady versei! Csak azt éltem át belőlük, mikor a természeti képek önmagukat jelentik. Ma is öröm, enyhület ebben a vulkanikus lávaömlésben, démoni erőtérben az emberibben látott világ. Költészete nem természeti, de ha két szóval szól a fáról, már benne zúg az erdő, ha a lila virág versében kinyílik, maga a virágos rét. Sokszor taszított az „Isten szörnyetege”. Akkor találtam vissza hozzá, mikor a Séta bölcsőhelyem körül című költeményében megéreztem a Toldi táját, a Gőzösről az Alföldben a Puszta, télent. De most az a bölcsőhelyi séta valóban olyan-e, mint mikor Adyhoz visszavezetett? Képzeljük el, mikor Léda meglátogatja Adyékat. Az éppen falusi költő és a párizsi Léda találkozásának eufóriáját, s a feszültséget, mit szólnak a szülők, s az asszony milyennek látja őket? Mintha csak a nyugtató elterelésből fakadna föl ez a nagy, szülőföldbe szerelmes költemény, ahogyan minden szavával szerelmet vall a nőnek. Lásd, honnan jött, aki a tiéd! Ebben a bölcsőhelyben ring minden, ami Ady. A Bence határrész klastroma ködtornyában elsüllyedt harang szól, az Ér ősdicsőségű Kraszna-árok, a Kótó türk horda dúlta elsüllyedt falu. Semmi fölfogható, minden legenda s jel. Csak a repedt meder virágait ajánlhatja föl, mint 19ahogy önmagát, bizonytalanul, elfogadja-e? „Itt akartam járni veled.” Mennyi magány, mélyből gyötrő vágy tömörül ebben a sorban némi szemrehányással a késettség miatt. De semmi ellágyulás! „És most már gyerünk a falumba.” A férfiasság kegyetlen megítélésbe vált: „Mindszentnek hívják hasztalan, / Mert minden gonosz rajta van / S itt, jaj, átkos, fojtó az élet.” Próbára akarja tenni Lédát? Itt szeretne vele élni vagy inkább magához fordítja ezzel az erős rándítással? „Ez pedig itt magam vagyok.” Nemcsak ő az, de ebben az egészben egyszál maga ő. „Régi tüzek fekete üszke”, s mint jegyesnek a templomajtóban, a szülők szárnyas oltára felé el kell dönteni, igen vagy nem. Végzetesen végletes bármelyik válasz következménye. Fenségesen nagyúri, parancsoló. Gőgös hangja annak, aki majd az Elbocsátó, szép üzenetet megírja. Ennek ellentétében, ahogy az embermértékű szerelem valósága és vágya fölmelegíti a Kalota partján a templomból jövő lányokat, s az istenes áhítaton átszövi a romlatlan szerelem emlékezetét, úgy találja meg a Májusi zápor után esőáztatta földillatában a munka és szerelem csodáját, érzelmesen és nyersen. Énekelnivalóan jut eszembe: „S a lábuk térdig meztelen. S a lábuk térdig meztelen.” Kamaszkorom kapáló asszonyaié.

Korán érintett meg Berzsenyi Dániel Közelítő tele, nehéz, mégis eggyé tudtam vele lenni. Nem volt fontos, nem is volt érthető akkor nekem a labyrint, a Zephyr, a symphonia, a thyrsus, csak a késő ősz megjelenítése, a múlandóság bánata. Annyira az enyémmé lett, hogy közeledő telem, falusi tájam, a kertünk, a rétünk végében a Hunyor patak, nyárfáink alatt az ölesárok, a néhány kilométerre magasodó Somló, vázzá meztelenített gyümölcsfáink, akácosunk, udvari bokraink azonosultak a verssel. És a nyelvi méltóság birtokomat fölemelte a nyomorúságból, mintha házunk lenne a Berzsenyi-kúria, mintha én lennék a költő. Ott volt mellettem minden, ami a versben, bár minden választékosabb, disznóröfögés, tyúkkárálás, tehénbőgés nélküli. Ősz, melyet az idegen szavak rejtelmei örökkévalóvá távolítanak tőlem az időben visszafelé. Így lett tegnapi minden, a rózsa, a balzsamos illat, a búgó gerlice, a csermely violás völgye, a mosolygó szőlőgerezd görög, pedig a jelen időben pannon, magyar. Ahogyan Berzsenyi kemenesaljaivá fordította Horatiust, én Berzsenyivel éreztem át akkor őszeimet. Az érzékeny gyermeki lélek fogékonyabb a múlandóságra, hasonlóan 20az öregekhez, de a gyerek elszomorodik csupán a természet egyetemes példázatától, az öregek magukban érzik az esős, nyirkos földet.

„Ősz van, korán sötétül és künn esik. / Vénül az idő s könnyei szakállára peregnek.” Milyen sokára értettem igazán Füst Milán Nyilas havát, pedig tartalma hasonló a Közelítő télhez. Közel ültem a költőhöz egyetemi előadásain, ahogy tíz kilométerre születtem Berzsenyitől, és mégis csak a vers ornamentikája ragadott meg. Mostanában fogtam föl igazán roppant szerkezetét, az ismétlődések logikáját jelzőkkel és szókapcsolatokkal, az egyesüléseket és eltávolodásokat, az indulatok apályát és dagályát, a nyugvást és mozgást, az élet és halál között oda-vissza tűnő szivárgásokat álomképzetben és valóságállapotban, a könny és esőcsepp együttes lüktetését, felhők hánytorgását világosban és sötétben. Minden szó kimért és hatalmas hátterű, ellentmondó és egyesülő, felszínével felénk forduló, mélységeibe húzó. Nyelve bibliai, vibrálása és ritmusa akár egy Shakespeare-monológé. Törekvése Shakespeare-drámát teremteni egy versben óriási kohézióval. Mintha a szavakat valami Lear király utáni Lear mondaná. Mi fedte el előlem a megvilágosodást? A költő maga? Máig hallom a hangját, recseg-ropog, elhallgattatja a hangokat, veres ordasok között indul Perzsiába. Tanterme ablakán át én is láttam, hogy „künn esik”, de én a Gellérthegy veres repkényeinek foszlására figyeltem.

Így zökkent meg egy-egy versben való biztonságom. Most már továbbgondolhatnám a Közelítő telet is. Berzsenyi alig múlt harmincéves, de ha nem írná: „itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli / Nektárját ajakam, még alig illetem / Egy-két zsenge virágait” – azt hihetnénk, sírba készülődő öreg. Rájöhetek, az életkor csupán ellensúlyozása a kifejeződésnek, még lehet valami lollis szerelem, de az nem változtat a szárnyas idő repülésén. „Itt hágy, s vissza se tér…”

Még a legnyilvánvalóbban egyszerű költészetben is van valami prótheuszi alakváltoztató, az élet folyamán más és más, rejtelem. Erre számomra a legjellemzőbb példát bátyám, Nagy László Adjon az Isten című korai versével hozhatom. Azért nekem igazán illett volna tudnom minden ízületét, ott született a vers a szénapajtánkban. És most értem csak, hogy 1944-es fohász. Első kérése a szerencse, szerencse a katonának a fronton, szerencse az itthoniaknak. E háborús időben nem a szabadságszerelem, a politika és szerelem, hanem a szerencse és szere21lem a legfontosabb emberi vágyakozás. Legyen forró a kemence, hogy a kenyér megsülhessen, mert nem biztos, hogy van kenyér, és nem valószínű a tüzelő. Hát ne legyen üres a véka, s legyen a magányos kézben a szeretet parolája, legyen világosság, mutassa meg a hívő arcokat, azokét, akik a kivilágított sötétből is elhitetik, mert másként nem lehet, a háborús rossz megváltozik, és örüljön az ember ebben a fényben, el a temetős szomorúságtól! A vers megzenésítve rendszeresen hallható. A zene kiterjeszti a hatást, de a maga ketrecébe is zárja a szöveget, ekkor már csak énekelünk, és átadjuk szívünket a két műfaj ölelésének.

És sokszor még a ritmus is takar. József Attila Klárisok c. versének zenéje olyan mozarti könnyedségű, szint elfeledteti tragikus tartalmát, a szavak profán jelentését. Az első strófától alászáll a tekintet, a vers a női testen a nyaktól a derékig, a lábig. Az asszociációk távoliak, túl az udvarlás szokványain az elborzasztásig merészkednek: békafejek a tavon-nyakon, nem éppen szerelmes kívánság, amit a hóra potyogtatott bárányganéj alig enyhít. A reménytelen vágyakozást hessegetné, de még a rózsa-holdudvar-aranyöv éroszi ékessége is az öngyilkosság képzetét váltja ki, olyan ez a rész, mint csőd a szeretkezésben, ekkor döbben magára, ekkor szólal meg egyes szám első személyben: „kenderkötél nyakamon” fojtogat, s innen visszagondolva már a klárisok is fojtogatnak. Ezen a két ellentétes megállapításon áll a vers. Hasonlat a szoknya és harang, a láb és a harangnyelv, a szépség dicsérete a lélekharang kongása is ugyanakkor. A láb-jegenye metaforában hagyja örökül a hiányt, a világnagy őszi szomorúságot. A Klárisok dalba rejtett ballada. Szerelmet vallottam ezzel a verssel valamikor, és egyikünk se vette észre, milyen rettenetes. Ölelkező ringatás volt, nyári, őszi, téli tájkép, amibe huszonhárom évesen, József Attila-i korban olyan gyönyörűen beleillettünk.

22
A test öröme léleké

Forró indulatokkal törnek föl az élvezetek Szilveszter és Nagyböjt között. Emlékeim nagy mulatsággá sűrűsödnek, mint Androméda-köddé az egymástól is olyan távoli csillagok. Itt pirosra sült malac, pezsgő, bor és mindenféle erős szeszek, amott töltött káposzta, még csak egyszer fejtett pincebor, törkölypálinka a petróleumlámpás szobákban, népházak olajos padlója fölött, kocsmabűzben. Városi bálok palotással, keringővel, konfetti, szerpentin. Összekeveredik bennem a szmoking, a dekoltált estélyi a konfekciós, sárban vonszolt öltönnyel, csizma és antilopcipő, aranyfilteres cigaretta s a nyers, olcsó dohány, táncba rejtett ölelkezés, lakodalom, s az ablaknál tátogók, maskarádé, szabad bohóckodás. Nagy evések, ivások, s az illemmel feszélyezett kavargás csillárral glóriázva, tükrökkel tágítva, kétszerezve.

A csáktornyai Zrínyi-udvar 17. századi szakácskönyvéből olvasok a töltött malac elkészítéséről. „A tüdejét, máját forraszd fel, egy kis szalonnával együtt vágd igen apróra, petrezselyemlevelet is tégy bele, majorannát, tárkont, egynehány tikmonnyal keverd meg, borsot, sáfránt, gyömbért, apró tengeri szőlőt, ha vagyon, és töltsd meg a malacot, aztán süsd meg vele.” Régies nyelve miatt is jó étvágyat kívánó költészet ez a recept, mint ahogy a fűszerek fölsorolása ízesíti a húst. Kedvcsináló, s még inkább, ha a magát beleélő költő invitál. Ingyen lakoma – miként Illyés mondaná szellemi traktájára, vagy az élet bölcse, Hamvas Béla. „Az éhség a gyomor sötétsége. Az étel a gyomor fénye. Evés előtt sötétség van, és amikor az ember az első falatot lenyeli, ez olyan, mint a »legyen világosság« misztériuma. A hal elsüllyed a gyomorban és fény ragyog fel… Most megérkezik a bor, a lélek illuminációja. Van róla sejtelmed, ember, hogy ilyenkor mi történik? Brahman legmagasabb alakja a táplálék.”

23

Az idő szegényei énekkel hívják tarisznyájukba a húsokat, szájukhoz a bort. Már a karácsonyi áhítatba is betörnek a regölők, az ünnep vigíliája után azonnal betoppannak a havas mezőkről, bár legtöbbször kívánságaikba rövidítik éneküket, régi törvény szerint várják el a nagy rőt ökör felét, háta fele pecsenyehúsát, akkora főtt perecet, mint a szarva, s mintha már a felét sem hagynák a gazdának, csak a farkára akasztott korsó sört, köldökében a köböl komlót az asszonyoknak. Erdélyben még szegénységükre sem hivatkoznak, mint a Dunántúlon: „Hajdina köntösünk van. Cserfa bocskorunk van.” István és János nap segíti vígságból vígságba, szilveszteri mulatságba az embert. „Új esztendő, vígságszerző most kezd újulni, újulásba víg örömet most kezd hirdetni. Hirdeti már Messiást eljöttnek lenni. Légyetek a nagy Istennek igaz hívei!” De hamar felejtik a fogadkozást a bortól és az evéstől. Hova foszlott Bod Péter 18. századi megítélése? „A keresztyének között is sok rendetlen, tréfás és vétkes dolgok mentenek véghez. Mert némellyek lárvákat vettenek, külömböző Nemek ruhájában öltöztenek, sok vásottságot, feslettséget vittenek véghez: némellyek sokféle figurás köntösöket vévén magokra, mutatták magokat Pokolból jött lelkeknek; mellyre nézve helyessen mondották sokan Ördögök Innepének.” Pedig inkább a természetesség engedett szabad utat magának az Istennek kedvelt cselekedetekben, ha ő teremtette vígságosnak is az embert. „Gé, gé, gé, öregasszony gégéje, sör pálinka benne.” Eltáncolnak a vaskosság határáig, s már az asztalon csattogtatják bokájukat. „Elveszett a pincelakat, jaj, de víg szeretőm akadt. Alig várom az ördögöt, hogy elvigye ja vín dögöt.”

Gyerekkoromból előfénylik a kanász réztrombitája, amit talán káplárként szerzett, s horpasztotta, fakította az idő meg néhány verekedés, ha tulajdonosa természete erre is enged következtetni. Itt az Imre cigány énekes koldusjárása régisége miatt alig érthető szavaival. És Berda József, az evés-ivás nagy költője, angyal, felhőszárnnyal jön, már nem úgy, mint Pécsen a vonatról, ahol barátai épp így két fehér szárnyat véltek látni rajta. Nehéz testét emelik a szárnyak angyalivá, hatalmas aktatáskája könnyű, fél liter somlai húzza csupán, fehér mindenképpen, kéknyelű, juhfark vagy cirifánt; papírzacskóban libatepertő. Bakancsát nem fogta sár, ha a mennyekből szállt alá, érkezhet rövidnadrágban, ingben, düftin az egyik, barhet a másik, ám fején mindig ott 24kajlál az a zsíros, napszítta zöld kalap. Megadja a módját a „közönséges” örömöknek, ahogy Platón közönségesnek mondta a testiséget, bár elfogadta: „amit mi most teszünk, az ivás, az éneklés, beszélgetés, nem önmagában szép, hanem a cselekvés által válik olyanná, ahogyan csináljuk: ha szépen és helyesen csináljuk, szép lesz, ha pedig helytelenül, rút”. Berda platóni, ám Kiskamondi Németh Jóska nemzeti és vándortanyai költő olyan rúttá alakította megjelenését, mint amilyen rosszak voltak a versei. Hátán barna katonaláda tele tojással, a kántálást méltatlannak tartotta. Boldog Újévet! Egy tojás! Szélső házunknál anyámmal rántottát süttetett, zabálásra csámcsogta hazafias buzgalmú verseit. Istállók szalmáján aludt, Berda örökös ágyrajáró, szegények voltak, mégis… Az egyik valaholi árokparton pusztulhatott el valamikor, a másik az ártatlanság koporsójában feküdt, melyet a belső fény kékre sugárzott. Megtalálta az élet szépségeit, a szükségből csodát teremtett, evésben, ivásban, gombaszedésben, erdő- és hegyjárásban, emberi kapcsolatokban. Olyan angyalian mondta ki a legközönségesebbeket is, hogy nem keltett visszatetszést. Túlságosan földies tárgyát magasra imádkozta áhítatával. „Szabadszájú volnék? Mily igaz ez! / A szóban indulat forr: tiszta szesz… Bőtejű Marcsákat asszonnyá koszorúz / a vastag szó, mely gömbölyű és csupa hús”; „Én a dolgos örömök ünnepét orgonálom”.

Finom ebédek s vacsorák ízes illatát
szagolja képzeletem: sült husokét
s füszeres levesekét, amint párolognak
az ünnepi asztalon. S látom a rétesek
és bukták tornyos tálait s kidülledt szemekkel
máris rohannék, mint boldog kutya
a zsiros konc után, hogy végre felüvöltsek
dühödt örömömben: dicsértessél, te
méltóságos bendő, ki megvidámitod
borral öntözött friss gerincemet
az örök életre, amen.

Becses fáradság a gőzölgő, fűszerrel teli leves szürcsölése, a lefelé tolakodó töltött káposzta. Legszebb látvány, ha hurkát töltenek a mester25legények, s a piac paprikával, petrezselyemmel rakott szekerei, a kacsák, libák, disznók párolgása a nagyhasú tálakon, s ha a kocsmárosné bőséges idomai könnyeddé bájolódnak kedvességétől. Az étkek kiválnak a versből, szinte laktatóan ehetők, mert a zsír, kolbász, pecsenye sistergése, ahogy Arany János írja A lacikonyhában: „Éhes gyomornak bübájos zene.” S a mi kortárs költőnk elégszer éhes gyomrú volt. Arany a szegényeknek, nem a maga testi gyönyörűségére teremtette meg az érzékszerveknek való esztétikát. Nem Móricz novellájának Kis Jánosa ez a nép, aki osztályharcos indulattal akar megenni ötven töltöttkáposzta-gombócot gazdája lányának a lakodalmán, s mohóságába hal bele a torkán akadt hús miatt a harmadik töltelék után. Ajándékul adta Arany Judit asszony ínycsiklandó szorgalmát a téli vásározóknak, hadd hevüljön a velő, gyulladjon az arc a füstöt vető bortól, amint „hurkát kanyargat a zsír-tóba”. Akár Berda kocsmárosnéi a rusztikus képben: „Tokája mellig, melle a hasáig”, míg teli képű húga a bor mézezésével, borsozásával, paprikázásával foglalatoskodik. Farsangi Arany vására, mára jelmez lehetne a bársonyszegélyű kupeces kalap, a fekete mellény, „min bolyongva vékony / Zsinór szaladgál”, hímzett inggallér, „Térdnél alább ér a bő ingnek ujja”, „redőit művészileg ontja / Le szárközépig, a lábravaló”. S táncra perdülnek, a maguk táncát járják, magyarosan, „s az eredtit / A kellem istennői szeretik, / Öntenek arra illő bájt, nemest, / Erővel és méltósággal vegyest”.

Egyszerre Csokonaival érezhetjük magunkat a dorottyás karneválon, ahogy a nagy előd éppúgy megveti a „galoppétát, straszburgert, hanákot, valcerest, mazurkát, szabácsot, kozákot”, s dicséri a mienket, mert „Csak a magyar tánc az, mely sohasem járja / A jó egészségnek semmi ártalmára. / Mivel mérsékelve mozgatván bennünket, / Frissíti elménket, testünket, vérünket”. Elgondolkodhatnánk ebben a diszkó-világban, miért volt fontos költőinknek a magyar táncról olyan sokszor szólni. Berzsenyi „aestetiás gymnasticát” lát benne:

Berdát táncolni nem láttam, nem is képzelhetem, de biztosan belerikkantott a közös vigalomba, aztán elmevilágosító fénnyel, dér-ezüsttel fogadta a hajnal a szilveszteri mulatság múltán.

Költői évszak

Egyik évszaknak sincs annyi változata, mint az ősznek. Egyszerre szüreti vidám, esővel szomorgató, az élet gyümölcs-édessége, elmúlást hozó ismétlődés, színek, ízek bősége, kifosztottság, szelíd napfény és nyirkos homály. Látszatra egyforma, de mégis más mindenkinek. Költői próba, vajon képes-e még gyermekien csodálkozni a felnőtt? Az elközömbösült hasonlatok mögött talál-e újabb lényegeset? Miként Berzsenyi az időbeni lét filozófiáját kiérezte az időjárás-változásból, mint ahogy Vajda János az őszi tájékból a létezés lényegére rákérdezhetett.

Elhervad a rózsa, lehull a levél!
Ezért születünk hát, ez az életi cél?
Csak eddig pálya, semmit se tovább
Vagy itten az ember csak öltözik át?
Mi itten örök; a halál vagy a lét?
Hol itten a kezdet, hol, és van-e vég?
Mi itt a csalódás, hol itten az álom,
Vajh innen-e, avvagy tul a határon?

A rejtélytől sohase szabadulhatunk. Új s újabb kérdésekkel próbáljuk megközelíteni, s már nem is végső válasz a legfontosabb, hanem a felé igyekvő gondolatok kifejeződése. Akár nehezen haldokló lélekkel, ahogy Füst Milán írta a Nyilas havában, akár tánckönnyeden, mint a Valse Triste-ben Weöres Sándor. Ő ugyanazt az évszakot varázsolta magából nekünk, látszólag költői személyesség nélkül, látszólag konvencionális elemekkel és eszközökkel a rossz vers szakadéka fölötti kötélen egyensúlyozva, zseniálisan.

28

Szomorú keringő. A cím idegen szavainak sejtelme alásugárzik a versre. Időtlen időben, tértelen térben járják a magyar szavak a táncot. De mégis a venyige, a templom dombja, a torony gombja, a kökény, a cserje, a kolomp csöngei, a gyermekkor elsőnek megnevezett világából, a „Hol a szádról a festék?” is onnan, a falusi házból való. Az este-teste rímközhely együtt busong az ősz örök közhelyével. „Hűvös és öreg az este. / Remeg a venyige teste.” Megszemélyesíti és tárgyiasítja az évszakot, nagy térben, az őszi végtelen, mégis idevalósi estben érvényesíti igazán a dolgok intimitását. Elhull a szüreti ének, érzem, amint lehull a levél, kuckóba bújnak a vének, öreg esték maguk is. Majd visszatér a vers egy régebbi körbe, onnan csavarja pörgésével a templomot, a nyári éneket jelen időben, más összefüggésben ismétli meg a vének megbúvását, hűvösíti a minden-árnyéka estét, amint a venyige remegése a cserje csörgésévé változik át. Innen árad szomorú mollban az elmúlás dallama, már nem az öregek, nem az évszak, hanem az idő, melyben „Az ember szíve kivásik”, és „Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég”, „Lyukas és fagyos az emlék”. S vissza megint. Eljött a zöld fák jövője, a piros láz, a ház menedékében sírnak a lányok, még azt se tudják, miért. Rúzs helyett fagy festi kékre szájukat, a hűvös és öreg estékhez vénülnek ők is. És keringőznek újabb dimenzióban a szavak, minden-mindegybe, semmi-emlékbe. A lány asszonysorsa tűnik át a cserje csörrenő kontyán. Kolompol az ősz kolompja az utolsót legelő, hazatérő gulyával. Folytathatja vagy befejezheti a zenekar a keringőt, haláltánc következik mindenképpen.

Ám adódik áldott pillanat, melyben a természet nem kelt semmi képzetet, csak van örökös szépségében, s az ember egyesül a mondanivaló nélküli, hangtalan muzsikával, öröknek hitt jelenben, amit sohasem akar elfelejteni.

29 30
Szegény magyar költő
31 32
Berzsenyi, a magyar Horatius?

A címet látszólag nem kellene kérdéssé bizonytalanítani, hiszen van Berzsenyinek egy körülhatárolható korszaka, melyben Horatius a minta a költemények klasszikus formájában és megelégedett filozófiájában. De magyar Hölderlinnek is mondható a görög ideálhoz való ragaszkodása, s legalább húsz éven át tartó lélekháborgásos, ritka szavú magánya miatt, mikor zseniális magyarázkodásokra szenteli az idejét, hogy verseit megvédje Kölcsey kritikájától. Mércéje Pindarosz és Horatius volt egész életében.

1799-től egy ideig szinte kizárólagosan tekinti Horatiust példaképnek. A sömjéni évek alatt, házasságával befejeződött zaklatott ifjúsága, csillapodik a családi feszültség. A diákkori rakoncátlanságok, a fiúi engedetlenségek, a meggondolatlan katonáskodás, a rangon aluli szerelem Perlaky Judittal, a nemesdömölki pap leányával, elmúlnak, megszakadnak. Feleségül veszi a hagyományos körből Dukai Takáts Zsuzsánnát; ő is, mint apja, középnemesi családból nősül. Külön gazdálkodik. Elégedett: „Partra szállottam. Levonom vitorlám. / A szelek mérgét nemesen kiálltam.” Valódi és képzelt nyugalomban él: „Mindenütt boldog megelégedéssel / Nézek az égre” – írja az Osztályrészemben. Az Amáthusban helyét is kijelöli: „Mint a setét völgy csermelye, életem / Elrejtve lappang s halkva csörögdegél / A laurus-erdők szent homályin, / Illatozó Amathunt ölében.”

Délszakivá, görögössé hasonítja világát. De ahogy Németh László mondja: „Aki nem született Horatiusnak, az hiába esküszik Tiburban megelégedést. Ezek a magyar Tiburok különben is szorosok, feketék, nincs rajtuk Augustus szeme.” Igaza van, ha az akkori szellemi, gazdasági állapotokra gondol, de én még hozzászámítom Hamvas Béla gondolatait is. Van egy táj Magyarországon, a Kemenesalja, melynek in33kább Athén a fővárosa, mint Budapest. Itt a Dél „nem mint mai hely él, hanem a hely, mint örök valóság, örök Géniusz… Berzsenyi tüzesen, keményen, mélyen és ragyogóan harmonikus: – ő még rendelkezik azok fölött az erők fölött, amiket az ős antik harmónia megfékezett. Berzsenyiben minden megvan, ami ebben a létben jelentékeny: az ősnép, a család melege, a Philia, a szociális báj, a kozmikus harmónia s az isteni eredet nyugodt öntudata.” Talán észre sem veszi az ember, mégis hat lelke és gondolkodása mélyéről, meghatározza szokásait, cselekedeteit, öröklődik.

Sokat jártam a Kemenesalján, megírtam Berzsenyi nyomát, szülőházam ablakrámája a Ságot, a Kemeneshátat keretezte. Rómából Tivoli-Tiburba közlekedési tájékozatlanságom miatt nem juthattam el, de láttam Soratte-Soracte hegyét Szőnyi István festményén, Zsuzsa lánya római lakásán, megtudtam, amit Berzsenyi nem tudhatott, a két hegy milyen hasonló, ha a Ság mai csonkaságától eltekintek, körülöttük síkság, fák, szántók és rétek. Részesülhettem a szomszédos Kemenesalja mediterrán fényében, harmóniájában, az emberek kiegyensúlyozott viselkedésében munka és családias együttlét közben. Széttekinthettem onnan, ahonnan a költő, s talán rokon meditációban részesülhettem nyugodt pillanatait fölidézve, s lehet, épp olyan kegyelmi állapot volt az nekem, mint ahogy ő fölidézte az ideákba húzódott világot, mint az élet mértékét. Akkor a szoros pannon terekké tárult, a feketén elömlött a napfény, s Augustus figyelő szeme, segítő keze helyett a föld termőereje segített élni.

Ne felejtsük, ez a kemenesaljai országrész kultúrtáj volt az akkori Magyarországhoz képest. Tehetséges fiai a soproni evangélikus líceumban tanultak, inkább nemesi sarjak, de azért a szegény sorsú Kis János is tanulhatott Sopronban, Jénában, nem zárta sorompó az utat Jéna és Göttinga felé, s már onnan érkezik Kis Dömölkre tiszteletesnek, egy nagy költő felfedezőjének. Berzsenyi is mehetett volna, ha nem szólítja vissza a birtok, az iskolaundor s a jogi végzettségű, morc, magányos, özvegy apa, Berzsenyi Lajos. A kissomlyói elemi iskola mestere Sopronból érkezik a hetyei gyermeket tanítani, s természetesen a soproni iskolára készíti föl. Ott ismerteti meg Horatiusszal Wietoris Jonathán, oktatási programjában külön kurzust szentel a nagy római ódáinak. Jelentős ez a hatás, Horatiusnak a rómaiakhoz írt ódája megalapozza 34A magyarokhoz tizennégy éven át érlelt véglegességének első változatát: „Romlásnak indult hajdan erős magyar!”; „Ó Róma, szörnyü vétkeidért lakolsz… Már őseinknél lagymatagabb szülők / dajkálta romlott faj vagyunk, még / nemtelenebb unokák szülői.” De nem feltétlenül Wietoris közvetítéséből adódik Berzsenyi horatiusi költészete.

Virág Benedek 1799-es kötete erősítette meg eddigi vonzalmait, szabad és sikeres lehet az az út, hiszen már egy magyar szerzetes poéta onnan szerezte az elismerés babérjait. Rajongó verssel üdvözli:

Honnom Flaccusa, oh, Virág,
Itt szegdelsz te dicső delphusi ágakat.
Itt kent fel Polyhymniád,
S eddig nem töretett hellai szirtokon
Nyitsz utat koszorús vezér,
S a Vértest Helicon hangjai töltik el.
Példád élteti mellemet.
Jer, jer, légy kalauz pályafutásomon!
Fáklyád mennyei lángjai,
Mint Pharus lobogó oszlopi, fénylenek.
Jer, jer, karjaidon segélj
Ösvényedre! akármerre vezérelsz, megyek!

1799-től kezdődik Berzsenyi horatiusi korszaka, innen visszatekintve korai versei rímes nyögdécselések. De ahogyan gyakran előfordul, nem nagyon örül a mester az önjelölt követőnek, Berzsenyi hiába reménykedett Kazinczy közvetítésében, hogy bírálja vagy méltatja őt Virág, a tabáni remetétől semmi választ nem kapott. Találkozásuk is kínos, amikor 1814-ben, Berzsenyi második pesti utazása idején enged a fiatal kollégák óhajának: a megismerkedés félszeg szótlanságba, kiábrándulásba zavarodott mindkettőjük számára.

Valójában Virág Benedek hasonult igazán Horatiushoz, ő énekli meg az apró örömöket, az ajándékba kapott likőr Berzsenyinek alacsony tárgy lenne, mikor az ódának magasan kell járnia. Ezért múlta felül mesterét, aki mára csak esetleges ábránd a zajos hajszából egy hajdani életforma után, csak annyi, ahogyan Kosztolányi vágyakozik az 35apró idillért, amikor nem érdekes, „mi marad belőle? Egy kis küszöb s egy villamosmegálló”. Berzsenyiről nem írhatott volna így!

A Horác című vers a példája, mi a hasonlóság és a különbség a magyar és a latin költő között. Ha Berzsenyi Horatius Thaliarchushoz írott versét átkölti, nemcsak magyar nyelvre, hanem a magyar világra, s önmagáévá is hasonítja. A kellékek lehetnek mitológiaiak vagy görög-római illetőségűek, díszítő ékszereiként a zordabb, gondozatlanabb északi világnak, de a lényeg mindig a költő módján marad magyar. Ha fordításnak tartom a Horácot, még jobban látszanak a különbségek, hogyan változtatja a saját eredetijévé az egykori latin eredetit. Korán megismertem ezt a verset idősebb testvéreim valamelyikének tankönyvéből, vagy a falusi népkönyvtár füzetéből. S ahogy a költő latinossággal emelte ki magát a mezei szorgalomból, úgy emelt ki engem, a gulyásgyereket, trágyateregető fiút a mindennapjaimból. Ami ott Boreas, az nekem főszél, s nem sz-szel, hanem s-sel ejtve máig is.

Zúg már Boreas a Kemenes fölött,
Zordon fergetegek rejtik el a napot,
Nézd, a Ság tetejét hófuvatok fedik,
S minden bús telelésre dőlt.

Horatius, Szabó Lőrinc fordításában:

Nézd a Soractét! nézd, magas orma, hogy
ragyog fehéren! roskad a hó alatt
és nyög az erdő, és a fagyban
a folyamok vize mind beállott.

Berzsenyi első versszaka már hűtlen fordítás, az itteni tájba helyezve, s a magyarított tartalom hangulatával. Még a nézőpontja is más. Amott a Soracte megpillantása idézi föl a telet, a hegyről esik a tekintet a lentibb havas, fagyos környezetre. Berzsenyi hatalmassá tágít, egész égboltot húz a Boreasszal a Kemenes fölé, utána figyelmeztet: Nézd! s levezeti szemünket a Ságra. Itt a minden szó jelenti azt, ami a latinban a fölsorolás, ami ott okot ad a védekezésre való felszólításra:

36
Fűts hát, hadd oldja vad szigorát a tél,
fűts jó keményen! s hozd ide kétfülü
kancsódat és fűts bőkezübben,
óh, Thaliarchus, a legjavából!

Berzsenyi, mert nem tartja be a műfordítás szabályait s szerzőnek érzi magát, egy leleményes csavarral Horatius tanácsait sorolja föl:

Halljad, Flaccus arany lantja mit énekel:
Gerjeszd a szenelőt, tölts poharadba bort,
Villogjon fejeden balzsamomos kenet,
Mellyet Bengala napja főz.

Hárman is lefordítják a verset, Szabó Lőrinc kihagyja a fűtőeszközöket, Vargha Gyula tűzhelyet ír, konkrét abban is, hogy „hozz kétfülű szabin csöbörben / tiszta, erős, negyedéve szűrt bort”, Imre Flóránál „jó négy telet látott szabin bor” olvasható. Berzsenyi nem aprólékosan intim, a kitárulkozó költőt fölhasználja csupán a delejes szavak, a bölcs javallatok kifejezésére. A „fűts keményen”, a „Hideg van, enyhítsd fával a tűzhelyet / megrakva bőven”, s a „Tégy tűzre bőven, űzd el a mord fagyot” helyett a „gerjeszd a szenelőt” már jellegzetesen hazai szintagma, amiről nem tudjuk pontosan, micsoda, csak a szemléletes cselekvést idézi, s azt sem tudjuk, hogy akkori közismert megnevezés-e a szenelő, vagy a költő találmánya. Magányos embert képzeltet, amint egyedül fűt, magának tölt, nem kell kimondania, mitől melegedjen, mit igyon. Természetesen sömjéni bort, a sajátját, ami a Cser oldalán termett. Fontosabb az átteleléshez, a túléléshez az érdem. Túl pici a kétfülű szabin csöbör ahhoz a balzsamos kenethez, melyet Bengália napja főzött ki. Először Szíria napja állt a versben, jellemző Kazinczyra a tanácsa, javítsa ki, hátha valaki összekeverné Szíriát a Sziriusszal. Kinek jutna eszébe?

Aztán Horatius három versszaka kettőre tömörül, Berzsenyi elhagyja ezt:

37
Hívnak a versenyek,
s ilyenkor édes sugdolózni
titkon az alkonyi félhomályban,
ilyenkor édes a kacagás, amely
megmondja, merre bujt el a kedvesed,
s a zálogul rabolt gyürű, mit
a keze véd, de a szíve enged.

Kimaradnak tehát a személyes sorok – és hol lennének Sömjénben versenyek? Hogy azonosulhatott volna a szerelmes sugdolózással az alkonyi félhomályban? Kihagyta a pajzánságokat, régebben is csak néha engedett meg magának olyan finom erotikát, mint „Pihegnek már s dagadoznak / Melled hattyuhalmai”, vagy „Itt dűlt égő kebelembe / Édesen elájulva”. Ekkor is a korstílusba vegyült, amely ellenezte őszinteségét.

Használd a napokat, s ami jelen vagyon,
Forró szívvel öleld, s a szerelem szelíd
Érzésit ki ne zárd, míg fiatal korod
Boldog csillaga tündököl.
Holnappal ne törődj, messze ne álmodozz,
Légy víg, légy te okos, míg lehet, élj s örülj,
Míg szólunk, az idő hirtelen elrepül
Mint a nyíl s zuhogó patak.

Csak az életfilozófiát hagyja meg, a hirtelen elrepülő időt, ahogy a boldogság pillanataira gondoltat, akár a sömjéni pincében, akár a tiburi villában.

Ihlete forrásait olyan szűkre szabta azzal, hogy csak az emelkedett érzelmet, gondolatot vélte méltónak megnevezni a versben, már-már azt hiszem, ez az elsődleges oka hosszas és végső terméketlenségének. Horatius dúskál az élményekben, neki versalkalom minden, a mulatság, a történet, a táj, a testi szerelem, a politika. Volt bölcs és bolondos, rengeteg szálon játszott, még a legalacsonyabb tárgyat is versbe emelte. 38Annyira kitárulkozó, szinte Berzsenyit is olyannak szeretném hinni, jól esne, ha magyar utóda is így írna magáról: „Kedvelnek főembereink békébe-csatába, oly apró testű vagyok, napbarnított, hamar őszült, gyors haragú és éppoly gyorsan békülni kívánó.” Berzsenyi a magasztosnál nem adta alább. „Az oly kicsinységek, mint a Csirmasz vára, névnapi és lakodalmi versek csak kicsinységek maradnak, ha maga Homér énekli is azokat… A poézis nem egyéb, mint lelki muzsika… A kérdés tehát, hogy dorombolni akar-e vagy lantolni?”

Túlságosan steril úgy a gondolat, ahogy ő vallotta az erkölcsöt, az észt, a virtust, az életfilozófiát. A költői különösségre, a plasztikus, árnyalt kifejezésre a mitologikus görög-latin műveltség közmegegyezéses lehetőségeit használta föl. Óriási nyelvi energiával!

Idillbe való menekülésnek tartják némelyek a Horácot és a többi sömjéni költeményt. Pedig a természetiség, az emberi természetesség nagy versei. Horatius a visszahúzódást vallja, ugyanakkor könnyed alkalmakat ragad meg. A Horác befejezése a létezés hideglelését döbbenti ránk. Csodálom fönségét. Szeretem odavalósian. Szülőházam elől repültek azok a hófuvatok a Ság tetejére. Horatius Flaccus aranylantján nyugat-dunántúli tájszólásban szól az ének. Sági, somlai bort ittam én is, nem az istenek itala nektárt. A római tógában olyan különössé, kedvessé válhatott a költő, s nagyon szívemnek való lett ebben az emelkedettségben.

39
Berzsenyi és Kazinczy

Szerető olvasója kíváncsi Berzsenyire, de műveiből alig tud meg valamit személyéről. Az ember, a költőszemély leveleiben mutatja magát, s leginkább a Kazinczy-kapcsolatban válik világossá.

Nem levelező természetű, 123 ismert levele van. Kazinczynak 6000. Első levélváltásuk, 1808 vége előtt 6 rokoni ügyekkel foglalkozó leveléről tudunk. Kazinczy irodalomszervező, újdonságos, kitárulkozó, kíváncsi hajlamával magához láncolta, így nemcsak 38 darabot serkentett ki belőle, de mások iránt is nyitottabb lett. Érzett valami fontos feladatot, s fokozatosan felszabadult tartózkodásából. Már öt éve Niklán élt, s még mindig nem tartott kapcsolatot tája országos hírű személyiségeivel: Sárközy Istvánnal, Csokonai somogyi földbirtokos patrónusával, Pálóczi Horváth Ádámmal, a híres népdalgyűjtő költővel. „Horváth és Sárközy urakat távolról ismerem, de sem ezekkel, sem másokkal én még Somogyban barátságba nem keveredtem. Nem azért, hogy sorsom az elsőbb társaságokból kitiltana, hanem mivel mozdíthatatlan princípiumom szerint magamnak és gyermekeimnek éltem és élek. Az én egyedülvaló barátaim a magánosság és az elmélkedés.”

1808-tól, miután Kis János papköltő és Kazinczy az íróvilágba beavatta, szaporodik a postája; leginkább Széphalom felé Kazinczynak, Pestre Helmeczy Mihálynak munkái kiadása okán, Döbrentei Gábornak Kolozsvárra versekkel, drámatervvel, írói léte híreivel tömött koperták, Hetyére apjának az engedelmes fiú kötelessége szerint, feleségének Niklára soproni gyógykúrája idejéből. „Jollehet, serény levelező azért nem vagyok” – nemcsak Döbrenteinek írhatná. Mindig akkor és annyit ír, amennyi föltétlenül szükséges. Általában nem az életét, hanem praktikus ügyeit viszi a levelekbe. Elszámolással kezdi első diákkori levelét; mennyit fizetett csizmadiára, szabóra, kávéra. Jelképesnek 40tartom és vonatkoztatom addig a határig, amíg valaki a címzett filozofikus tartományait nem ingerli és meg nem sarcolja. Csak akkor oldódik tartózkodása, ha a magamutogató partner kihívása elől nem tud kitérni, s a bizalmat szívbeli bizalommal siet kiegyenlíteni. Dicsérjük ezért Kazinczyt, mert csak ő, a költőfejedelem lehetett erre képes. A maga természetes exhibicionizmusával kicsalta barlangjából a mogorva remetét. Berzsenyi éppen az ellentétében hitte magát egyenrangúnak. Mindkettőjük tökéletességéhez a másik erénye hiányzik, s így együtt tökéletes barátság lehetett volna, ha Berzsenyi enged törvényeiből valamelyest, ami soha eszébe sem jutott.

Kazinczy elsőre lekötelezi. A bizalom és a szabad beszéd, a gátlástalan kitárulkozás szinte kötelezően elvárta a partnertől ugyanazt. Nikláról nézve Széphalmon igazi költőfejedelem lakik, akinek bizalmáért, szeretetéért hálásnak kell lenni, s a maga módján hozzá kell idomulnia, ameddig Berzsenyi önérzetét nem sérti. „Ritka ragyogásu barátom!… te engem mesterednek nevezel. Hamis tettetés nélkül s igaz örömmel nyomom vissza homlokodra a szent koszorut, s azt vallom, hogy az téged illet, nem engemet. Elég dicsőség az nekem, hogy Te engem szeretsz.” Berzsenyi válasza a meghatódottságtól könnyes, egy olyan nagy ember, mint Kazinczy, lemásolja verseit, vignettet készít. Ekkora elismeréstől szaporábban dobog a szív, a verseit rejtegető bírálatot kér, tanítványnak ajánlkozik, a helyesírási kifogásokat úgy veszi, mint iskolamestertől a diák, aki tudja, mégsem az a legfontosabb: „mig az óda reptével héjáz, addig hivem, de ha azt egyszer irni kell, kezemtől hirtelen elpártol”. „Grammaticai tökéletességet már én nem igérhetek, mert én annak a legelső reguláját sem tudom, sem azt, hogy van-e a világon magyar grammatica vagy nincs.” Innen lép fel akarva-akaratlan egy olyan szerepben, hogy Kazinczynak ellentéte legyen. Megalázkodás vagy az eredendő géniusz hivalkodása; lecsökkenteni magában vagy maga körül a lényegtelen körülményeket, a lényeg láttatása érdekében? Vagy nem is kellett csökkenteni, inkább hangsúlyozni, apró túlzásokkal a szerephez alakítani? „… én a kérkedésnek még a szinétől is szuperstitose irtózom.” Kazinczy a feleségével dicsekszik: ez a csirkéiben gyönyörködő szoptatós anya „a bécsi francia klastromban neveltetvén, hol két tántja, a két comtesse Rogendorf, apácák, franciául tökéletesen beszél”. Goethét, Schillert olvas, de nem olvassa 41agyon magát. „Én őtet el vehettem volna bátran, hacsak szobalány volt volna is. Termete s mellye, keze, lába gyönyörü volt szintén az irigységig, képe bizarr, de nékem kedves, igen kedves.” Tud franciául, németül, tótul. Jó szíve van. Gróf Török Sophie a feleségideál: csirkéző, egyben művelt, csinos arisztokrata nő. Kazinczy kihívására neki is elő kellett adnia családját. Ha a széphalmi tárgyilagossága álarcos kérkedés, a niklaié a megfilozofált szerénység. „Az én tiszteletem oly szemérmes, oly félénk, hogy az csak az ő testvérének, az illendőségnek karjain és innepi köntösben bátorkodik megjelenni Uraságod előtt; nem fosztom meg tehát gyáva piperéjétől, nem azért, hogy fényesebb küszöbökre lép, hanem mivel tanitómhoz szól.” Zrínyi-, Nádasdi-, Gyulafi-vérből való s jóbanyáiban Csebi Pogány Ilkót és ezüstmedencékben mosdó Török Magdolnát lát. Wesselényivel rokon. Nemességében egyenrangú, s ami gyerekeiben, feleségében műveletlenség lehet, azt ő az egyszerűség erényeivel tetézi, így hagyja ragyogni Kazinczyt, így növel maga köré elkülönítő mítoszt, melynek minden részlete pontosan egymásba illeszkedik, mint Diogenész hordódongái. Gyermekeinek, akár a szülőknek, víz az italuk, orvosságuk a szabad levegő, a felesége „középszerü mindenben”. „14 esztendős korában vettem el, együgyüségben találtam, és abból fel nem szabaditottam… Ha módi ruhák helyett jószágot szerzek, nem zugolódik, hanem a gyertyavesztegetésért és firkálásért nagy panasza van ellenem, de én azt Sokratesként csak ugy hallom, mint a kocsizörgést ablakom alatt.” Valójában tizenhat évesen vette el Dukai Takáts Zsuzsannát, de hát két évvel kellett fiatalítani, hogy igazán együgyűségben találtasson, s a költő szókratészi, diogenészi mivolta nyilvánvalóbb legyen, a magányban fogant ódák még hitelesebben különösek. Ezért lett Hetye is Munkács, az atyai szigor börtöne. S mert a költői erő nyamvadt testből nem zúdulhat, azért szükségeltetett a Táncok című vers alá: „Én egykoruim között legelső magyar táncos voltam, lovat, embert, asztalt általugrani nékem játék volt. Sopronyban magam tizenkét németeket megverém, és azokat a város tavába hánytam, és az én első szeretőm az én karjaim között elalélt.” Tudhatjuk, tizenkét embert egynek megverni s még inkább a tóba dobálni nem lehet, az elalélás pedig mindkét fél szerelmi tapasztalatlanságára vall.

42

Íme a költő! Azonos a verseivel. Kezdődhet a műhelymunka, két, különösségében egyenrangú ember levelezése. Utaznak a versek, járnak a vélemények.

Alig két évre a kezdeti boldog egymásra találás után megérkezik a Berzsenyi szellemi fölségterületét védő irat a dunántúli nyelv érdekében, jónak vélt versei mellett, mert Kazinczy a Fohászkodást is ki akarta hagyatni a gyűjteményből, kétségbevonta néhány óda érzelmi hitelét. Az 1811. február 15-én kelt levélben inkább azt figyeljük: hogyan adta elő? „Barátom! Te kedvet lelsz a Te féltudós barátodnak nyers okoskodásában. Én tehát a Te sok szép verseidet, leveleidet azzal hálálom meg, hogy… perbe, mégpedig grammaticusi perben idézlek! De remélem, hogy a mi perünk csak a szeretőknek pere lészen – mely csak a megbékélés örömét fogja késziteni. Ha én gondolataimat Teelőtted elrejteném, vagy én volnék Hozzád méltatlan, vagy Te énhozzám: vagy hizelkedő volnék, vagy belátásodhoz nem biznám. Ezektől távul vagyok… Én Teveled egy hiten akarok lenni, s hogyha nem lehetek is, eretnekségem meggyónom. – Ezen megröviditett gondolataimat a Te bölcs itéleted alá vetem, hogy minekelőtte ezeket bővebben kidolgoznám, reflexióidat láthassam. S reménylem is hogy valamint én Tehozzád a legszivesebb, legnyiltabb bizalommal szóltam, Te sem fogsz tőlem semmit megtagadni, ami nékem e részben világosságot és bizonyosságot adhat. – Térek egyéb gáncsaidra. – – – Ezen számadással köteles valék Néked. Mely nyugtalan várom itéletedet!… De nem bosszantalak többet! Élj szerencsésen nagyérdemü Férfiu! S Hozzád mutatott bizodalmomat vedd legfőbb tiszteletemnek jeléül.”

Nem sértődött, inkább tisztázó ez a stílus. Folyik a levelezés tovább anélkül, hogy Berzsenyi személyiségéből kimozdulna. A ragaszkodás töretlen. „Te a theória fáklyájával szoktál az igazságok országába hágdosni, én pedig csak a meztelen okosság mécsesénél bukdolódom… Mi különböző utakon járunk, de nem lehetetlen, hogy tán ugyanazon egy resultatumhoz ne vezessenek.”

Nem vezettek ugyanazon következményre. A levelek inkább alkalomból íródtak. 1817. január 13.: „nincs mit irjak, de mégis irok, hogy már valahára rég óhajtott leveledet láthassam”. Lemásolja hát Festetics György levelét, melyben Niklai Bölcsnek nevezi, „akinek dicshirét a halandóságnak köde el nem éri”, ő a somogyi Kazinczy, akire szemeit 43vetni bátorkodik. S éppen a Keszthelyi Helikon ünnepségről szólván írja, nem illenek Keszthelyre. Költőnk szerénység, magyarázat nélkül hagyja a titulusokkal bökni pályatársa szemét, mintha a levelet csak azért másolta volna le, hogy közvetve hozza tudomására egyenrangúságát. Szeptemberben már megtudhatja, meddig merészkedhet. Somogyi Kazinczy? Íme, a Kölcsey-recenzió!

„Berzsenyi gyakran dagályos, feleslegvaló s értelemtől üres expressiókra téved el… Ő minden kifejezésbeli bősége mellett is gondolatokban és érzésben szegénynek látszik… ezen gondolatok, ezen érzelmek szük körben forognak, s igen sokszor, gyakran az unalomig igen sokszor fordulnak elő… magát már egészen kimeritettnek lenni látszatik… Mert másként, hogyan kelle vala származniok azon IV. könyvbeli Episztoláknak, azon durva jambusokba öntött deklamációknak?” „Csokonai harmincegyedik évében hala meg, s ezen korában Berzsenyi már elérte azon pontot, melyet ő nehezen fog többé felülmulni…” – vág Berzsenyire Csokonai-recenziójában is. Tehát a Somogyi Bölcs akár 1807-ben meghalhatott volna.

Olyan hirtelen érte a költőt, akár egy jól szervezett katonai puccs. Niklai kizártsága most üt vissza rá igazán. A kritika 1817 júliusában jelenik meg a Tudományos Gyüjteményben, ő csak szeptemberben olvashatja. Már két hónapja gúnyolódhat rajta az egész magyar írótársadalom, ő meg arat, takarul és csépel. Kihez röptetné levelét, ha nem Kazinczyhoz: „mivel tapasztaltam, mennyit vesztettél Te a Mondolat által, szükségesnek tartom, hogy magamat oltalmazzam… kicsoda, micsoda, s hol van mast Kölcsey?” Nagyon jól ismerte. A kérdés nem válaszra várt, inkább káromkodás, a válasz Kazinczy kiállása lehetett volna. Egy hónapnál később íródik a felelet, hat nap különbséggel kettő is, mert az elsőnél a recenzió nem volt kézközelben. „Aug. 8-dikán napam, sept. 25-dikén testvérhugomnak férje megholtak, s ez a kettős halál, képzelheted, mely bontakozásba hozta dolgaimat, s ki fogsz menteni, hogy későcskén felelek. Kölcsey egy viceispánokat adott ház gyermeke, s velem álmosdi birtoka által atyafi…” A késedelmet családi bajokkal indokolni érthető, de hogy Berzsenyit az érdekelné, Kölcsey viceispánokat adott ház gyermeke-e vagy sem, teljesen nevetséges. Kazinczy sokkal okosabb ennél, ő a levél stílusos szerkesztésével kerítette körül magát, óvatosan tért a tárgyra, vagyis arra, amit Berzsenyi nem 44várt: „Nem gondolok én azzal, hogy ő vagy akárki, akár engem, akár mást megcsapkod; higyd el édes barátom, mindenikünkben van csapkodni való… a korbács használ mind az irónak, mind az olvasónak. Azonban Kölcseyt én is nagyon elkeseredve találtam ez idén Lasztóczon mulattában. Neki semmi sem jó, még az sem jó, amit eddig csudált.” Mentegeti, a saját bajaival magyarázza. Az is kiderül, hogy Kazinczy már korábban ismerte a recenziót: „a redakció kihagya valamit, de abban téged nem érdeklett”. Ha tudott róla, miért nem figyelmeztette Kölcseyt, hogy ne Berzsenyin üsse a magyar költészet ázsiaiságát, vagy őt, mi készül ellene. „Állitásaid sok helyt csak félig igazak.” A másik levélben, most már a recenzió megkerülése után: „Kölcsey nemcsak gorombán nem bán veled, sőt minden sorából személyednek szives tisztelete szól, de sokban veled és velem nincs egy értelemben.” Kiderül, védelmet várni hiábavaló. Kazinczy nem ért egyet az episztola műfaj elvetésében: „Inkább jó episztolát, mint rossz ódát, rossz drámát, a rossz epicumot… Ezt el ne feledd neki mondani, ha igazán szándékod, hogy neki felelj.” Nem óhajtotta megvédeni, de hivatkozhat rá. Ez mindennek a teteje! Megszűnt a barátság, talán nem is volt.

„Láza növekedvén, elkezdett panaszkodni a sors ellen, s mindama sebeket, melyeket életében kapott, vagy vélt kapni, haraggal és néha könnyekre fakasztó fájdalmas érzéssel felszaggatta: éjfél után néha egy-két óráig is beszélt. Haragja és panasza önsorsa ellen irányult…” – mondta el a fia.

Mit tarthatott fő bajainak? A patriarchális tisztelet belekényszerítette az engedelmes fiúi viszonyba, kényszeredett házasságba, belebékítette a vidéki magányba. Szabadságvágya, költői léte, felvilágosultsága, a demokráciára való hajlama kibírhatatlan kettősséget okozott, és abban feszült egész életében. Kettősségben a gazda és a költő. Csak akkor nyugodhatott volna, ha eszményien egyesülnek. Sömjénben volt az igazi, amikor még nem tudta senki, hogy poéta. Az irodalomban mindig gazdálkodó; sohasem lehetett egyenrangú és szabad. Amit hirdetett, a magányosság, a diogenészi sors hordóbetegséggé fajult. Minden olyan későn jutott hozzá, barátai nem voltak, mindenben gyanakodott. Írótársai a háta mögött áskálódnak ellene. Magánmítosza okát nem tudják, póznak, provinciálisnak veszik. Költészetét besorolják a kisebbek alá, Dajka, Virág, Kis János mögé. Hajthatatlansága, elveihez 45való ragaszkodása, taktikára való képtelensége kizárta, hogy tábora lehessen. Nikláról legyen szellemi vezér? Kazinczynak más a természete. Örökké őrlődött a hűséges szív és a józan ész között. Pesten az irodalom, minden vidéki provinciális.

Hol az a Szemere, aki még 1810-ben azt kiáltotta: „Mely pálya az amit Berzsenyi fut. Utána! Utána!” Hol az a Szemere, aki ezt a rajongást Kazinczynak megírta? Védőiratát fiókban hagyja, nehogy Kölcseyt sértse. Kölcsey kíméletlen elvhűsége elvtelenséget szül? Berzsenyi antirecenzióját nem jelentetik meg a Tudományos Gyüjteményben. Teleki József véleménye: „az abban előforduló számos sértegető kifejezések és az egész munkának polémiai iránya annak felvételét tilalmazzák…” A költő magára marad. Minden értelmetlen. Minden csak látszat, amiben eddig hitt.

Három évig nem válaszol Kazinczynak. 1820. december 13-án jut odáig, hogy állapotát összefoglalja. Sopronban gyógyíttatja magát, szervi és lelki bajai egyszerre támadták meg, epehideg, „s egy veszedelmes feldülés, melyben vállforgóm és sódérom letörött… Ide járult tán még a goromba recenció is mely engem oly állapotban ingerlett a gondolkodásra, midőn arra legalkalmatlanabb valék… Egy pesti barátod azt mondá nékem, hogy Te oly tudós munkát, mint Kölcsey recensiója, irni sem tudnál. Én mast azt hiszem, hogy oly gorombát nem tudnál irni. De akár irtad, akár nem, már mast nekem mindegy… csak jobbra fordult állapotomat akarám tudtodra adni, hogy erántam jobb gondolattal légy, s ellenségednek ne tarts, ne gyülölj.” Nem szólítja barátnak, akként nem is búcsúzik tőle. Hiszi, a recenziót Kazinczy biztatta vagy írta. S ezért itt most szakításról van szó. Ilyen még nem fordult elő, mindig Kazinczy szakított, barátságot ő kezdett. Feminim kézzel kap Berzsenyi után. „Ölellek a szeretet, barátság, tisztelet, csudálás, irigylés legszentebb érzésével. Add ismét jelét, hogy szeretsz, s vigasztald meg, nagyon kérlek erre, éretted gondokban lévő barátod.”

1829-ben művei szerkesztésére ajánlkozott az elhidegedett barátnak. Miért fogadná el Berzsenyi, ha 1817-ben úgy vigasztalja, hogy verseit adja ki, a rosszakat hagyja el, vagy tegye függelékbe, vagyis 1829-ben is úgy szerkesztette volna, ahogy azt már 1810-ben jónak tartotta. „Én Téged, mint poétát igen nagynak látlak, mint aestheticust pedig sok principiumokban nem szeretlek… Munkáim kiadása eránt 46tett szives ajánlásodat igen nagyra becsülöm, és köszönöm! De mivel irásaim több principiumaiddal ellenkezetben állnak, kénytelen vagyok magamat ezen jótéteményektől megfosztani; mert mi lenne egyéb a hideg világ szemei előtt mint affektatió? amit pedig távoztatnunk illik.”

Utolsó levelében bízik a találkozásban, nem sikerülhetett, talán nemcsak Kazinczy halála miatt. Vajon változott volna-e a kép? Vajon más lett volna-e ez a drámába illő kapcsolat, ha nemcsak a levelekben valósul meg. Két évtizeden át a személyes találkozásban bíztak, de mintha tartottak volna tőle, így minden az írásra maradt. Berzsenyi jobban hitt a levélben, Kazinczynak még az utolsó levele is „csupa pictura volt”… „mindig szépet és szépen irni.” Berzsenyi igazat írt, a szíve szerint, és szív szerinti választ várt.

Hozzá akartam tartani magamat. Kazinczy által vizsgáltam természetét, mert abban a legnyilvánvalóbb, de gondolatai nehezék nélkül nem ott, hanem Dukai Takáts Judithoz és Széchenyihez repülhettek igazán. Egyikben költészeti, a másikban társadalomfilozófiai elvei ragyogtak olyan frissen és erősen, mint a hirtelen támadó tavaszi szél.

47
Szegény magyar költő (Vörösmarty Mihály)

Megilletődve hallgatjuk, énekeljük a Szózatot, nemzeti énekünk szinte naponta a miénk. Zenéje is megmagyarosodik bennünk, megrendülünk a súlyos szavaktól, a Hazádnak rendületlenül erkölcsi parancsától. A költészet esztétikája átlényegül a mondandó fenségében komoly és végzetes lélekzetté, annyira örökérvényűvé, mintha a nemzet kezdetétől szólna, a történelem folyamában épül tovább, maga az ország, már a határait is meghúzza ott, ahol élnünk, ahol élnünk halnunk kell. Átérzik a halottaikat, akik „annyi balszerencse közt, / Oly sok viszály után / megfogyva bár, de törve nem” megmaradtak. Csak így, a tragédiák sírgödre mellől szólhat az „Egy ezred évi szenvedés / Kér éltet vagy halált!” világra vetett fölkiáltása. Mert „Az nem lehet,” hogy hiába, s „Az nem lehet”, hogy mindig ennyire siralmasan, ilyen kétségbeesetten, „átoksúly alatt” kelljen élni. A sors döntésére várunk, a nagyszerű halállal zsaroljuk olyan magasra vetve, annyira fölértékelve nemzeti létünket, miként ha elpusztulnánk, a népek embermillióinak kellene körülállania a nemzet sírját, gyászkönnyel a szemekben. Micsoda világraszóló bizalom még a pusztulás meggyászoltatásában is! Még ahhoz is itthon kell maradnunk, hogy az a nagy temetés megtörténhessen. Így csak egy váteszi, végzettel számoló nemzet szólhat. De alig múlik el tíz év a vers születése óta, már tátong a nagy sír, és száz év sem kellett ahhoz, ami száz éven túl is megismétlődött, világháborúk és forradalmak után itt vagyunk még, sokan szembeénekeltük az idegen ágyúcsövekkel. Micsoda vers ez, ahogy a maga tanújává, résztvevőjévé állít minden magyart azóta is! Nem is egy költő, hanem mi költjük elődeinkkel együtt. A szerző szinte névtelen, pedig Vörösmarty Mihály. Másként, mint Petőfi. Ő Nemzeti dalának lázittas résztvevője, személye összeforrott a Talpra magyar!, a „Rabok legyünk vagy szaba48dok” kiáltásával, látványosan egy lett élete a költészetével, de Vörösmartyt, mintha ismerni sem kellene hozzá. Bár emlékeztet némi hír, hogy a tragikus részleteket lefedte gyermekei elől, s amikor a szabadságharc bukása után jóslata megvalósulni látszott, magyarázkodni kényszerült: a jóslat még nem teljesedett be, ez még nem a halál, a nagyszerű halálon nem ezt értette, hiszen utolsó nagy versében, A vén cigányban is a „Lesz még egyszer ünnep” reménye suhan át.

A Szózatot időszerűvé halhatatlanítja a történelem, már alig látjuk mögötte a költő arcát. Néha megjelenik, mint őseink képe a falon, láthatjuk megnyerő férfinak, ahogy a költőfejedelemnek lennie kell, s élő halottnak, amint üres szemekkel tekint valahová az utolsó fotográfiáról. 200. születésnapjára föl kellene a feledésből támasztani, még ha tétován kezdjük, akkor is. Eötvös Károly száz év előtti sóhaja oltja belénk a rezignációt: „Vörösmarty, rólad elfelejtkeztek az utóbbi évtizedek. S néhány évtized még, s nyomaidat elfedik a feledés sűrű fellegei. Néhány ifjú, néhány tudós, néhány lelkes nő buzdul még föl örökké szép alkotásaid fényén és melegén: de életed apró titkait, gondolataid és érzelmeid fejlődésének részleteit nem búvárolja senki. Mintha Gyulai Pál nagy művével bezárult volna mögötted a világ örökre, pedig a te élted oly szép és oly gazdag. Oly ragyogó és melegítő.” Gyulai életrajza Vörösmartyról 1866-ban jelent meg. Eötvös Károly a beteg költő utolsó boldognak vélt napját idézi föl egy siheder fiú megszépítő emlékezetével, Gyulai monográfiája tanárosan nevelő szándékú, aprólékos, bár máig nélkülözhetetlen, de mintha a démoni lélektől félne. Tárgyilagos tudósként számbaveszi életrajzát, s egy biedermeier kívánságoknak megfelelő alakot állít elénk, eredményes közszereplőt, akinek gyöngéi is vannak. Nem épít összeköttetést, meghagyja, felejteti a szakadékot az ember illő viselkedése, s tomboló, látomásos érzelmi élete között, melyre csak a művekből lehet következtetni. Romantikus költőnek mondjuk, míg élete majdnem egy táblabíróé, az a címe szerint, de még táblabírónak is szegény, úrifiúk házitanítója a múltban, szegény az agglegénységben, koldus a beteges, nyomorult öregségben. A romantika nagy alakja, de élete a legkevésbé romantikus, azzá majd Petőfi válik, ő a mi Shelleynk, Heinénk, Byronunk, Puskinunk, Vörösmarty legföljebb Hölderlinünk lehetne. Emberi tulajdonságait fölhasználva építette föl magának a kora, csak a kispolgárnak megfelelő 49egyszerűséget, érzelmességet, patriótás, patriarkális tulajdonságokat erősítette, vétette benne észre. Képtelen volt belenézni a tragikus, rémisztően tébolyodott tükörbe, ha már a nemzet nagy költőjének kiáltotta ki. „Egész alakja körül mintha a szentek sugára volna… Idő kellett ahhoz, míg észrevettem, hogy ő se nagyobb mint más, s ő is ember, mint más… Középtermetű, nem sovány, bajusza és torzsolt szakálla szürkülni kezd, de még nem fehér. Keveset és csöndesen beszél szép tiszta hanggal. Lassan sétálgat társaival: két szemöldöke közt mélyebb redő, s két szemöldöke tiszta, fényes szemekre vet árnyékot. Szép összhangzatos napbarnított piros arc. Rövid kézfején jó vaskos ujjak. Barna a ruhája” – festi le Eötvös Károly 1855 nyarán, három hónappal a halála előtt. „Elfeledte nemzete bukását, eszményeinek rombadőltét, reményeinek elsorvadását, s hanyatló életének minden keserűségét. S együtt dúdolva barátaival Farkas Miska hegedűszavára: Hess légy ne szállj rám, beteg vagyok ám én! Adj egy csókot magyar lányka: meggyógyulok ám én!” Nem ismeri az emlékező azt a dúlt viselkedést, a könnybe lábadt szemet, az őszülő fejét karjára fektető ember zokogását, ahogy akkoriban mutatkozni szokott. Akkor már sehol nem érezte jól magát, hazavágyott, s egyszerre elvágyott hazulról, az életből.

Testben, lélekben megrokkant zseni halt meg 1855-ben, ötvenöt évesen, aki már harminc esztendősen is öreg. Negyvenhárom évesen mintha a kordivat szerint is aggastyán venné el a kislányt, akit tizenhatévesen ismer meg, az irodalomtörténet felől nézve esendő körülmények között. Rendetlenül nyit be a szomszéd Bajzáékhoz, s ott találja a háziasszony vidéki kishúgát. Mire az a visszahőkölés, hogy illendő öltözetben jelenjen meg újra a kislány előtt? Leánykérőként akar tetszeni egy pillanat alatt, hiszen amúgy sem emlékeztetett költőre, a köpcös termet, az őszülő haj, a bajusz, a himlőhelyes arc miatt komplexusa lehetett. Hát semmi önbizalmat nem adott a babérkoszorú dicsősége, melyet addigra a nemzet mint nagy költőjének, a fejére rakott? Ilyen apró epizódban érezhetünk némi talányosságot, de nem fejthetjük meg az embert. S más jó és rossz szokások, tulajdonságok, életrészletek is csak az életmű által kapnak súlytöbbletet, magukban nem nagyon érdekesek.

Szorgalmas volt, s egész életében kötelességtudó, elkerülte az ütközéseket. Hallhatunk az emberiességét tanúsító lázadásáról a diáktársat 50megvesszőző fehérvári tanárja ellen. Összezördült Széchenyivel az akadémiai díjazás miatt. Azt írja Gyulai: „Szabad és független véleményét senkinek sem rendelte alá, csak ahhoz közeledett, ki iránta némi előzékenységet mutatott. Szívből gyűlölte a hízelgést, igazságtalanságot, cselszövényt… Visszavonult életet élvén, költői munkásságba merülve, nem örömest vegyült az irodalmi és a politikai küzdelmek közé… Vezérszerepre nem vágyott, szólani is csak akkor szólt, ha mások hallgattak, s mintegy kényszerült föllépni.” Két igazi ragaszkodása volt, a hazához és a szerelemhez, elmondhatjuk, ha ismerjük életét. De ennek mélységét és magasságát csak műveiből tudhatjuk igazán. A hazafiság és szerelem összeforrva, egyszerre fejeződött ki a Zalán futásában.

Az eposz akkor jelent meg, amikor pontosan az ideje volt. 1825-ben a reformkor nyitányaként érkezett a közóhajtásra. A mű nemcsak történelmi példa, a régi dicsőség ébresztése, hanem a korra adott válasz is, miszerint Zalán országának, a jövőtlen, korcs, nemzetietlen, züllött hatalomnak pusztulnia kell, mint Berzsenyi romlásnak indult mai magyarjainak, vagy fölébredni, megtestesülni Árpád vitézben, s megindulni azok ellen, akiket még az egyik vezetőjük is így becsmérel: „csorda ez inkább / Mint hadi nép s én ily népet diadalra vezessek?” A könnyen folyó hexameterek zsúfoltak a csatajelenetekkel, a fegyverek hangjával, a kihívások hetyke és becsmérlő szavai záporoznak, robosztusak a csataképek, lángoló apokaliptikus ökör törtet szabadon a táborok között, „hátában viszi a nyilakat s tört kopja darabját”. Az eposzt akkor sem olvasták sokan, s jellemző, hogy már az is elegendő volt a nemzeti önbizalomhoz, hogy az első hősi eposz megszületett. Pedig még a mai kényszeredett olvasás közben is elcsodálkozhatnánk, a géniusz micsoda lávaömlése tört elő Vörösmartyból, s micsoda erők tombolnak ebben a máskor oly visszafogott emberben. S szemérmes viselkedése mennyire más a költészet leple alatt, Perczel Etelka iránti beválthatatlan vonzalma milyen csodálatos szabadsággal segíti a deli Hajnát megjeleníteni. Micsoda képzelet segíti a meglesett fürdő lány kibeszélését, a minden természeti szépséget fölhasználó körülírását. Megjeleníthette képzelődéseit, amelyek a börzsönypusztai nevelő képzeletében fakadtak, miközben egy melléképületben lakott, a Perczel-kúriába csak dolgai miatt léphetett, legkevésbé Etelka miatt. A szerelmet is csak a költészetben lehet titkolva megvallani. Ezáltal a lány 51olyan versteremtő energiát gerjesztett, hogy az egész monumentális, sértett, neurotikus érzelemvilág neki szolgál, hogy ő adja szinte az egész reális és irreális univerzumát Vörösmarty költészetének. A gátlásos házitanítóból országos hírű költő lett, egyenrangúnak kellene lennie legalább, mégis, mint a gyermek a vad rengetegben, áll elhagyatva a szép szemek fényétől, s mint magyar költő is újra, mint árva fiú vívódik a képzelet és a valóság között megverten, önbiztatással, enyhületért esengve az emberi lét nevében.

Jó gyermekem! a haza szent idejét
– Elmúlt az örökre – ne zengjed.
Ah, ifjú nem érez, a lányka nem ért,
És nincs koszorúja szerelmidért:
Némuljon utána keserved.
Vagy zengj, de magadnak, örömtelenűl,
S a bús dali bért
Tűzd árva fejedre, az árva babért.

Új, feledtető szerelmekkel nem hagyja, nem meri magát megkísértetni, hát teremt külön álomvilágot, Délszigetet, mint óriási metaforát az első emberpár kiűzetéséről, amint a szerelemre-ébredés bűnétől szétszakad alattuk a föld, s két másfelé úszó szigetdarabon elválnak egymástól örökre. Teljes életet vesztett el Szűdeli és Hadadúr. Ott minden hang költészetté változott a kéregsípba gyűjtve. Orpheusz az állatokat bűvölte el énekével, itt az állatok, a külső világ teremti a költőt, a föld képzelt urát, aki fölött mégis egy nagyobb, rettenetes hatalom van. Az ember megszállottan éli át a létét, a világgal egy, akiből a világ beszél, de kiválása, magáradöbbenése a tragédiája. Valami másvilági érzékkel lehetne a Délszigetet követni. Vörösmarty megdöbbenve józanodott ki, nem bírta tovább, töredéknek ítélte a befejezettet. Hiszen a legnagyobb révületekből is, a legsötétebb mélységekből is valami elfogadható végre törekedett. Ilyen humanitárius alku jegyében zárul a Csongor és Tünde, még az őrületes A vén cigány is, a Gondolatok a könyvtárban azért olyan katartikus. A megváltó reményről csak az Előszóban mond le, meg utolsó töredékében, mert a „Büszke reményekkel / Kényedre játszottál” bevallása után már nincs semmi, már véglegesült, kővé dermedt át52kozódása csupán „az ember fáj a földnek… sárkányfog-vetemény”. Azt hitte, A két szomszédvár című elbeszélő költeményben véget vet az Etelka-komplexusnak, akkora irtást végez, még olvasójának is muszáj vérben tocsognia. A legyilkolt család után visszajáró kísértet a szép Enikő-Etelka, azt hiszi, a Tihamér-Mihály is elmenekülhet a sági vidékről a hétköznapokba, a munkába, az agglegényéletbe.

A hazafias tudóskodás tíz esztendeje alatt a sikertelen szerelem indulatai megfáradtak, de nem hunytak ki, nem engedték, hogy valaki másban megfeledkezzen róla. Ha valamely alakja szőke sugár lány, szép arany pillangó, ha szép Ilonka, akkor is Perczel Etelka az, sőt azon túl a talányos szerepcserékben maga a költő is lehet, vagy éppúgy az ősz Peterdi a költő, az öreg hadastyán, vadász király pedig a lány. Mintha a lepkevadász leány, s az álomvadász király regéje támadna föl 1841 nyarán a Csajághy Laurával történő találkozásban. A rendetlen öltözet miatti szégyen, a hirtelen visszafordulás, ruhaváltás a tizenhatéves kislány tiszteletére, gyanút kelt. Épp annyi idős, mint a régi Etelka, míg a megöregedett férfi álmai korába újulna vissza, de már fordított rangkülönbséggel. A nagy költő mellett Laura szerepe lentibb, akit mindenképpen muszáj elnyernie. Ott kísért Etelka minden versben még úgy is, hogy a merengő Laurában a költő magát akarja múltba merengéséről lebeszélni. A korkülönbség a régi rangkülönbséghez hasonló, s már-már a rábeszélésre kényszerházasságnak tűnő az esküvőjük. A levelek mondják a valóságot, meg az 1845-ös költemény:

Nem fáradsz-e reám mosolyogni, ha csüggedek és ha
Megszédít a gond tűrni szeszélyeimet?
Nagy feladás vár rád: fiatal szívednek erényét
Tenni napúl megtört életem árnya fölé.

Tűrni a szeszélyes öreget? Aki tehetetlensége közben hazátlan Lear királlyá tébolyodik, lehajtott fővel jár, nehogy a mennyezet agyonnyomja.

Mintha régi látomása, a harminchárom évesen írt A hős sírja borzadálya teljesedne be rajta: „Vészes fiatalkori napjaira / Néz vissza reménytelenűl.” Csak álmaiban él a „harc s koszorúk” fia, s ott esik el a csatázó kísértetek mezején, hősi haláltól magasztosan, hogy márvány 53és dal hirdesse dicsőségét. Mintha a vidéki magányba kényszerült baracskai dinnye- és dohánytermesztő lázas kényszerképzete, önmaga sorsának kétségbeesett előérzete volna a vers, egy olyan hősé, akit már elfeledtek, hiszen túlélő. Hiú ábránd, akinek képzelte magát. Petőfit egy ország várja vissza, mindenütt föltámadva látja. Ő a nemzet nagy költője, nem Vörösmarty, ő verseivel cselekedett, előde a szabadságharc mellékszereplője csupán, alig írt, s olyan követ, ki meg sem szólal, bujdosása fölösleges, inkább a megélhetés kényszeréből gazdálkodik vidéken. Költői mivoltában se részese már a kornak, múltja elavult, jelene észrevétlen. Fogyatkozó hívei hiányolják csak újabb verseit, hát legendákat gyártanak a gyertyalángban hamvadt iratokról. Azt a néhányat viszont vonakodtak közölni a lapok, nem illettek a képbe, melyek a megroppant lélek kínlódásáról szóltak. Ahol megfordult, kegyeletes színlelés övezte mindenütt. Még a barát, Toldy Ferenc is csupán magának meri bevallani, ha fiókjába zárja ítélő töprengését, hogy „el kellett törpülnie (ahhoz képest, mi lehetett volna)”. S lehetett a szánalom kegydíján tengődő szegény, egy szegény magyar költő. Csak a

Véred megsűrödött,
Agyvelőd kiapadt,
Fáradt vállaidról
Vén gunyád leszakadt

– Lear királya.

A végzetes, legrettenetesebb bordal ideje ez. A közönsége megdöbben, nem hiszi el a „lesz még egyszer ünnep a világon” vigaszát vagy nem is érti az őrült malom pokoli zúgásától, hiszen még az Isten sírja is reszket, és az egész emberiség története visszhangzik a gyilkos testvér botja zuhanásától. Aki a sírba nézett, olyant látott, amitől a világmindenség is megtébolyodik s beleőszül.

De a hazafiságában, személyes létében megrokkant költőt ne idézzük tovább! Van egy másik arca, a Fóti dal énekeséé is. Ebben a versben lehet kedvében látni. Itt nem kényszerűen reménykedik, még természetes a bizakodás. A Szózat végzetének elkerülésére talál választ. Oda kell állítani a költeményt a Szózat és A vén cigány közé a magunk ezredvégi megkönnyebbülése miatt is, mert enélkül olyan sötétség uralná az emlékeze54tünket, jövendöléseinket, mintha se neki, se az egész magyarságnak nem is lett volna napsütése, zöld ligete, szőlőskerti víg áldomása. Valaha szőlőt vett ő is gróf Károlyi Istvántól Fóton Fáy Andrással és Ferenczi István szobrásszal együtt, de csak Fáy tartotta meg a magáét, és megvásárolta a barátaiét, míg azok seregestül visszajártak az elhíresült szüretekre, új művekkel szórakoztatva egymást múlatták az időt. Pohárköszöntőként olvassa fel bordalát Vörösmarty 1842. október 5-én. Akkora a hatása, zene is készül hozzá, estére már azt éneklik a szabad tűz mellett.

A Fóti dalban arannyá érett a gyermekkori szüreti emlék, a magát gyakran borosgazdának képzelő egy ország felelős gazdája lesz azonnal az áldomás pulpitusán, kezében az istenek italával, melybe már beleérett minden zamat, tűz és kedély, ahogy a keserűség kiforrott belőle. Körül nem füstös kocsma, Csiga-vendéglő hazafias italosokkal, biedermeier szalon, ez nem a robot szobája egy magányos ivóval. A fóti Somlyóhegy őszi derűben emelkedik a táj fölé, messze ködöl a három város, onnan érkeznek a fogatok köszöntő ágyúdurrogásban. Jön a reformnemzedék eleje Kossuthtól Deákig. Vörösmarty zsebében kész a vers, de mintha ott, abban a pillanatban írná, hisz még a halat is hiányolja a fogások közül, ezzel annyira hitelesíti a pillanatnyiságot, hogy az időtlen témák megtelnek újdonságos elevenséggel, s cselekvő részessé varázsolják a vendégséget. Az egész országot. Először még azt hisszük, kizárólag a bor a jókedv oka, elveszti nehézkedését a pohárban a gyöngy, jól teszi, ha fölfele száll, joga van hozzá, mint nekik a jókedvükhöz, a kedély súlytalanságában emelkednek ők is. A göröngy maradjon a földön, az étel ízzé válik, a bor lélekké. A vigasságot pajkos, humoros kiszólások fokozzák, magukhoz biztatják a nőket, szerelmet ígérnek a pohárból, s a szavak is táncba kezdenek, ropni való a ritmus, mintha valami békés vetélkedésre toborozna. Mert „Magyar ember már búsult sok / Századig… Most kell neki fölvirulni / Vagy soha.” Áttűnnek a Himnusz és a későbbi Nemzeti dal szent magyar közhelyei, de milyen derűsen, mennyire bizakodva. Akkor még „A legelső magyar ember / A király”, mert azon az őszön még jó uralkodó, mintha rendbe kezdenének jönni a dolgok, nem jut eszébe senkinek a felségsértés. „Akasszátok föl a királyokat!” Úgy tűnik, szent akarattal más haza, igazi teremthető.

S Fóton is egy új vérszerződés fogadalma hangzik el. „Egy künn hatalmas, benn virágzó / És szabad” ország érdekében.

55
Petőfi, tárgyaiban

Áhítatosan veszem kézbe a Petőfi család relikviáit bemutató könyvet, amint gondosan hozzávezetnek a képek, a tárgyleírások, a lelőhelyek titkai, amint az egész kiadvány megható ráadás-élmény. Ünnepélyesség árad a mindennapiságból, ahogy a régi leletmentők és a mostani közreadók érezhették az anyagban a hérosz delejét. „A tárgyakkal maradtam. Velük / szólok, ha még beszélek” – írta le Illyés. Petőfi velük is beszél, de nem maradt soha tárgyaival. Ezt csak egy hosszú megállapodottságban lehetett volna kimondania, amikor már élete emlékezetével körülzsongják gazdájukat, belebékítik múltjába, miközben létezése értelmét is igazolják. Jókai érezhetett így igazán, ha füredi villája kertjében megpihent a kínai császárfa árnyékában, s onnan gondolt dolgai halmazára, mert talán ő volt egyedül az a magyar író, aki érdeme szerint kapta vissza a sorstól azt, ami megillette. Petőfi túlságosan zaklatottan élt, tragikusan rövid ideig, hogy körülötte rendben fölhalmozódjon a tárgyi múltja. Örökös vándorlása, követhetetlen sietése miatt mindenét úgy kellett fölkutatni. Örökölt vagy szerzett vagyona különben sem volt, mindig csak épp egy málhára való, hogy annak elhullatott darabjait a felfedezés örömével ünnepelhessék a megtalálók. Csodálat tölthette el őket, akár a katonaruha gombja miatt is. S bár a költőhéroszt leszállították dicsőségéből házisapkája láttán, azt hitték, fölemelkedtek hozzá nemzeti érzésük bűvkörében.

Petőfi minden cselekedetével kielégítette Messiás-váró népét. Áldozati teste mintha mennybe szállt volna, mielőtt még itt bolyongott a legendában. Versei, történetei nem maradhattak élő valósága nélkül, s amikor már el kellett hinniük a halálát, minden fogható tárgyát élővé varázsolták. Csak a kezdet és vég rekvizítumait nem találjuk sehol: bölcsőjét a félegyházi gyermek-generációk „használták el”, mielőtt a szü56lők ráébredtek volna haszonértéken túli jelentőségére. Nem maradt utána semmi utolsó viseletéből sem, ha félmeztelen, egyetlen pantallóban lökték bele a tömegsírba. Csak ami e nemlétezők határai közül került elő, azt vehetjük leltárba, az aszódi diák kanalától Egressy Gábor pamlagjáig, amelyen a Petőfi család elkocsizott Mezőberényből Tordára az utolsó közös utazáson.

A festményekről tudhatjuk leginkább, miben és milyen díszletek között óhajtott megmutatkozni. Orlay Petrics Soma úgy örökítette meg Mezőberényben, amint most elképzelhetnénk a győztes szabadságharc utáni első napokban. A portrén komoly derű, biztonságból derengő remény érezhető. Már pamlagra fektetheti kardját, forradalmi vöröstollas kalapját, zöld köpenyét. Keze könyvön pihen, hosszúszárú, földig érő török csibukot tart a másik. Könnyűesésű finom fehér ingben, felemás lábbelivel, csizmában és papucsban ül a nemesen faragott karosszékben. Asztalán könyvek, tintatartó, papírlapok. A fiatalember arca komoly a bizalomtól, s már-már derűsen messze néző, mintha nem is gondolna a szörnyű időre, amelyről akkor ott írta meg a sejtelmek mélyéről feltörő jóslatot, a legutolsó verset. Még eldöntetlen Erdélybe indulása, mintha ezentúl így maradna a napvilágos szigeten. De a későbbi néző megláthatja az ingben a segesvári zsákmányt, azt a fekete pantallót még meghagyták rajta. A pamlagra fektetett kardot adhatta bajtársának az eltörött helyébe. Ő majd anélkül menekül vitorlavászon zubbonyban, kitárt gallérú ingben az ispánkúti forrás felé. A mezőberényi kellékekből csak az esztergált karosszék maradt fent, és most annak történetén keresztül próbáljuk meg követni a relikviák sorsát, amint nyom nélkül elkallódtak vagy előkerültek, „mint sok egyéb, az események során naggyá nőtt csekélység”. „S ha Soma hon nem vólt s ott megunatkozott, / Hozzám jött s e székben ülve csibukozott” – írja fölajánlási verses levelében Bonyhai Benjámin 1885-ben a Petőfi Társaságnak. Ezért választotta kedves székében megfestetni magát. Múzeumba került Bonyhaiék fotelje is, s mint „nagy becsben, eredeti állapotában megtartott ereklyét” őrizték meg. Hasonló tisztelet övezte annak a Tordán használt kávéskészletnek egyik darabját is, melyet Szendrey Júlia használt, „és amikor a muszkák elől Kolozsvárra menekültünk, ebben a csészében vittük Petőfi Zoltánnak a tejet” – emlékeztet Miklós Miklósék lánya 1911-ből.

57

A 242 tárgyi emlék sorsa éppoly kalandos, mint aki bírta őket, és hozzá hasonlítanak, szeszélyesek, fiatalosak, érzelmesek. Lepréselt falevelek, virágok, női hímzések gondoltatnak a szerelem fuvallataira, pipák és borospoharak, sétabotok és sétapálcák valami aranyifjúságra olyan fiatalember közegéből, aki éppen csak elszakadt az apai hentesbárdtól, az anyai mángorlófától. Mindegyik megjelöli személyét, akár a vándorbot, a tollszem, a kokárda, a kard, a jegyzetfüzet. De ő eszményi lantjára házasodott, igazán csak azzal törődött. „Köztudomású dolog, hogy férjem a velem kötött házasság előtt – ami általánosan, de főként magyar írók esetében szokásos volt – vagyonnal egyáltalán nem rendelkezett.” S ha már ilyen szegényen kezdett a fészekrakásba, akkor miféle értékek gyűlhettek össze Júlia hozományán kívül? Inkább elvesztek azok is az egyre szegényesebb pesti bérlakásokból vagy a futárutak, csatamezők, menekülések zűrzavarában. Hiszen mindenütt csak szállása lehetett, sohasem otthona, valami poggyász a vándorlásban, a hónapos szobákban. Ráadásul a szülők gyakori költözése. S mindent valahol ottfelejtett vagy elajándékozott. Vándorbotját egy pozsonyi szabónál hagyta, fokosát Landerer nyomdájában felejti, falióráját Petrics Somának ajándékozza, erre a sorsra jut pipa és gyertyatartó, sétapálca és ivótülök, dohányzacskó, pecsétnyomó, sakk-készlet és a Bemtől kapott jatagán, mint valami potomság, de az a kard ott Segesvárnál mégis csak megbocsáthatatlan.

Csak amit az emlékezések emlegetnek, amit a festők fölpingáltak, azt láthatjuk az öltözetéből, azt a nemzetőrkardot, atillát, karszalagot, kokárdát, a szobarészletek polgári világát festményen és az egész háztartást a lefoglalási jegyzőkönyvben. Francia forradalmárokról készített nyomatok, igényes könyvek közt Saint-Just művének 1791-es kiadása: „Petőfi Sándor kincse.” Igazi könyvgyűjtő szenvedély e téren látszik. Jó lenne tudni, mit árvereztetett el 1848 májusában a hadsereg felállításának támogatása miatt. Azt is mondhatnánk, általában nem kötődött igazán tulajdonához, bár a ragaszkodásánál mindig erősebb kényszer sújtotta, a szegénység. Bemtől kapott lovát azért adta el, amikor Klapka miatt leszerelt, s már zsoldtartó szelencéjéből sem váltathatta föl Aranynéval tallérjait „bankjegyekért nőjének”. Nyomorba hajszolta a császári hatóság üldözése is, mert ha őt magát nem tudták elfogni, mindenét, a bútoroktól a vastalicska formájú sótartóig lefog58lalták már 1849 telén, Pest elfoglalása után nemsokára. S majd a bukás után el is árverezték mindenféle német nevű pestieknek. Kit érdekelt, kiét vette meg? Talán csak a városi írnok és a kirendelt ügyvéd szerény vásárlása jelez valami emlékére utaló hajlamot, hogy a hírhedt költő kávésfindzsáját megszerezzék, s a nád gyerekkocsit megtartsák utódaiknak.

59
Porladó díszkiadás (Tompa Mihály)

Tompa Mihály összes verseinek díszkiadását olvasom. Az aranyveretes, klasszikusnak kijáró kötés mállékony lapokat föd, törik ujjaim alatt a papír, sárgásbarna darabkák esnek asztalomra, mint a múlandóság töreke. Nem nyúltak hozzá talán évtizedek óta, ahogy költészete is beporosodott az időben, szóba nem kerül már igazán, legtöbbször Petőfi és Arany életrajzában előforduló kevésbeszédű név. Ám el lehet gondolkozni azon, mivel érdemelte ki ebben a díszkiadásban is a sajtó alá rendezők tiszteletét, akik a 19. század második felének írónagyságai voltak: Arany János, Gyulai Pál, Lévay József és Szász Károly, a barátai. S azon is elgondolkodhatnánk, miért nevezte ki Petőfi Arannyal és magával együtt a költői triász tagjának? S miért szerette Arany annyira, hogy haláláig kitartott mellette levelezéssel, barátsággal? Ízlését, nagyrabecsülését kellene kétségbe vonnunk, ha nem föltételeznénk megbízható ítéletét.

S miért ragyogott magasan a huszadik század elejéig? Riedl Frigyes, az irodalomtudomány modern professzora a tizenkilencedik század nagyjainak csoportképébe képzeli „a túlérzékenység mártyrját, a fiatal papot, Tompa Mihályt”, s Petőfi verseit elemezve őt is bevonja a hasonlításba, például melyikük mit hall ki a pacsirta, a rigó, a vadgalamb hangjából. De Illyés Petőfijében alig említődik, s akkor is megítélően: „a közép-tehetségek óvatosságával félt attól, hogy a kritikát maga ellen bőszítse, a havonta elmaradó 2-3 forintot is sajnálja, s talán az sem esik neki rosszul, hogy a Honderűék a fiatal költővel szemben néha-néha Hiador mellett őt kiáltják ki a nagy költőnek” – jegyzi meg Petőfi és Vahot Imre veszekedésével kapcsolatban, mikor a Pesti Divatlap szerkesztője elhatározásuk ellenére közli verseiket. Szerb Antal irodalomtörténetében az ősz költőjének kegyelmez meg csupán: „Petőfi egy ide60ig magával egyenrangúnak tekintette. Petőfi sokkal hevesebb és Tompa sokkal gyanakvóbb volt, semhogy szövetségük tartós lehetett volna… És azóta az irodalmi tudatban is leszállt Tompa triumviri méltóságáról – ez a triumvirátusok törvénye, hogy az egyik a három közül jelentéktelen.” Mára ez a mellőzés is érdektelen. Engem sem foglalkoztatott az egyetemen sem addig, míg egy látszólag igénytelen verse, a Mosoly föl nem hívta rá a figyelmemet, kicsoda mégis, aki így ír?

Mosoly! ki a szív mozdulásit,
A fényt s homályt így rajzolod:
Mi vagy te a halottak ajkán…?
S hol lészen magyarázatod…?

– olyan költőre vall, aki összetéveszthetetlen mélységekből kiáltja föl rémisztő és végzetes kérdéseit. Itt kezdődik a nagy költő, nem regéiben, mondáiban, balladáiban, beszélyeiben, melyekkel hírnevet szerzett.

A Hét évszázad magyar verseiben Petőfi 150, Arany 180, Tompa 22 oldallal van jelen. Az arány valamiképp igaz, a maradandónak tartott versekből kitetszik a líra sajátos képe, de a válogató inkább a szólamok jelzésére, nem a legerősebb, kivételes hang fölmutatására törekedett. Nem győződhetünk meg egyértelműen, hogy az őszi, melankolikus, őrjítő létkérdéseket jajdító verseivel a legnagyobbak között van a helye. Olvashatunk népdallá híresült népies dalokat – „Télen-nyáron pusztán az én lakásom”; „Békót tettem kesely lovam lábára” –, melyeknek inkább csak tárgya a nép, a népi gondolkodásba próbál beleilleszkedni bizonyos tanulságok levonása végett. Olvashatunk a hangyáról La Fontaine-es darabot; hazafias verset: „Ki rosszat kiván a hazának / Az Isten verje meg! … Éljünk, ha él a szent szabadság, / Ha vesz, vesszen bennünk s velünk.” Jónak tartható a Pusztán című vers, még akkor is, ha a szabadság szimbolikus tere hamar közhellyé változott. Az én lakásom máig hatóan ironikus. Kihagyhatatlan A gólyához irodalomtörténeti allegóriája, mely a szabadságharc bukása után hatásában Vörösmartyval versenyez, a mi időnk is megszólal a „szívet cseréljen az, aki hazát cserél” a Levél egy kibujdosott barátomhoz által. Elbűvöl a légiessé absztrahált virágrege, az Égő szerelem. Megérint A madár fiaihoz üzene61te, a dacos „fiaim, csak énekeljetek!” Itt a Vörösmarty nagy verseihez törekvő Forr a világ, az élet értelmét igazoló napra vágyó Új Simeon, s a költészete lényegét szimbolizáló Ikarus. De csak a Tornácomon és az Őszi tájnak… biztat igazán összetéveszthetetlen élményével a hasonló versek fölkutatására.

Gyönyörű folyamatosság Berzsenyitől Vajda János felé! Ez Tompa igazi, győztes vonulása, nem a tűnő divat után kapkodó botladozás.

1841-ben mutatkozik be Vörösmarty, Bajza és Toldy Ferenc lapjában, az Atheneumban az Alkonyat, majd a Mohos váromladékon című regéivel. Petőfitől egy évvel később jelenik meg ugyanott A borozó, Arany János fölfénylése a Toldiban még éveket várat magára. Tompa avatása a mohos váromladék, a hír, a pompa és dicsőség elmúltán merengő ősz vitéz megjelenítésével történik meg. Petőfi a hazától mámoros Fóti dalra tekint, Tompa az egész nemzeti romantika divatjára a Zalán futásától Czuczor Gergelyig. Így bocsátja magát a kor nagy áramlatára, s repül a közönség tetszésében. Ragyog, elégedett, még az sem zavarja, ha Vörösmarty „meggyőződésből róla rettentő keveset vagy semmit se tart”. Hiszen közölte, Bajza sokat vár tőle, de ennél is fontosabb neki egy nemes asszony rajongó buzdítása. Bónisné Pogány Karolina a megtestesült közönség, a legfontosabb mérce.

Neki írja meg a bejei tiszteletes az ars poeticáját 1846-ban. „Lant és biblia, e két szent barát / Karján ringatja boldogan magát… Én az egyszerü nép őre vagyok!… S az elhagyott népet, mi isteni, / Növelni, oktatni, deriteni… A természet az én szerelmesem!” A tetszés tudatában számol be költői munkájáról, rá érvényes, magabiztos sorokban:

Ezek a Pogány Karolina-félék emelték a Népregék és mondák 1846-os kiadásának példányszámát bámulatosan magasra.

Szeress minket is, a lant emberit,
Nekünk ugy is kevés öröm virít!
Olyan az is, mint az őszi kikirics,
Virága halvány, s zöld levele nincs!

Halálával egy hasznos női eszményt is eltemettek.

Értetted a lángészt művében,
Érezted a költő dalát!
Lantomnak is bús zöngelmében
Kedved tölt, s azt meghallgatád!
Boldog valék, hogy megragadtak
Oh dicső! annak hangjai…
Én, bírtam volna egy-magadnak
Éltem végéig dallani!
Bocsáss, bocsáss meg most is nékem,
Minek ez bús, de szent öröm!
Dalaim’, hogy éltök hosszabb légyen,
Neved- s emlékedhez kötöm!
S meghajlok, oh fényes jelenség!
Halmodon, mit köny árja mos…
Fohászkodván: hogy sok szülessék,
Ki hozzád lesz hasonlatos!

Pogány Karolina „derék, lelkes jó nő volt. Forradalomkor a gazdag, izléses úrhölgy minden ezüstjét összeszedte s beküldötte a magyar kormánynak… Verseimet e lelkes, dicső nőnek ajánlottam. Fiamnak 100 hold földet hagyott, de so’se jutott kezeimbe a lelketlen öröklő miatt.” 64Tekintsünk el az anyagiaktól, bár elgondolkoztató, még efféle juss sem maradhatott utána. Mint ahogy megszűnt Világossal a nemzeti, népi romantika s biedermeier tápláló ereje is, s a líra barokkos epigonizmusba süllyedt.

Tompa azért bízta rá magát annyira a sikerre, mert születésétől a szeretet s az otthonosság hiányában szenvedett, végigtépázta idegeit a kielégítetlenség. Tüdőbajban hal meg az anyja olyan korán, hogy azt sem tudja, emlékszik-e rá vagy csak képzelődik róla. Rimaszombatból, szülőhelyéről nagyszüleihez kerül Igricére, mert lezüllött csizmadia édesapja nem törődik vele. Szegény anyagi és szellemi körülmények között állandóan ki van téve a nagybácsik durvaságának, százat ver a fenekére a pap, mert elsütötte a puskáját véletlenül. „Nem beteg ő, több annál: árva szegény! hanyagolva, lenézve s elutasítva: idegennek érzi magát az életben s korán megfélemlített lélekkel jár a világban, e zúgó rengetegben.” A nyomorúságból Bihari György, tanítója emeli ki, anyaiskolájába, Sárospatakra segíti Nyilas Misinek, ahol értelmiségivé képezheti magát, tanító vagy pap lehet belőle, s költővé bontakozhat az önképzőkör szellemétől. Tanulmányait meg-megszakítva rektor Sárbogárdon és családi nevelő Eperjesen. Alsó helyzete rontja kapcsolatait, csökkenti önbizalmát a szerelemben. Pedig magas, erős fiatalember, a homloka nagy, okosságra vall, tüzes szemeiben szelíd öröm és méla bánat tükröződött, vidám tudott lenni a társaságban, kiváló adomázó. Mégis nehezen nősül, szerelmeit megtartja baráti emlékezetében. Feleségére elég későn talál, házasságát Zsoldos Emíliával szentnek tartja, ugyanakkor rabságnak is érzi. Indulatos, sértődékeny, gátlásos, hiú netán. Legátus korában belesül a Miatyánkba, ezért rossz minősítést kapott a paptól, s ezt az imát egész életében az imakönyvből olvasta föl a gyülekezetben. Lelki és testi bajai miatt hatványozottan megbántott és hipochonder. Így érkezett meg a dicsőséges és átkos irodalmi világba gyanútlanul.

Mint reményteli költőtársat keresi fel Petőfit Bártfáról 1844-ben. Verses levelében bordalai szerint képzeli el és várja: „Szivesen lát a barátság, s kehely.” „Majd felpipázva, éltünk / Tarka-barka perciről beszélgetünk.” A válasz ugyanezen a hangon szól, mintha a bor lenne a kapocs, nem a költészet, vagy talán mégis az, annyira, hogy már róla nem is kell beszélni: „De legjobban az gyönyörködtetett, / hogy a bort 65öcsém te is szereted… Jőjünk csak mi össze… fenn az égben / örömkönnyet sír Csokonai.” Eperjesen történik meg a találkozás 1845 tavaszán, ott a pályakezdők bizalmában kerekedik a híres költői verseny Petőfi, Tompa és Kerényi Frigyes között. Az eredmény pontosan megmutatja tehetségüket, Petőfié a legjobb, de Tompáé is sikeres, Kerényié megfelelő. Már itt kialakul a későbbi sorrend, s majd Arany föllépte után Tompának a mindenkori harmadik hely jut. De itt még a verseny tréfás költői időtöltés, melyben Tompa a legjobb képességeit mutatja.

Völgy felett, a bérc alatt, középen,
A behorpadt hegynek oldalában:
– Hallgatózva néma csend körűle, –
Nádkötésű kis lak áll magában.
A kis csermelyt rácsos ajtajánál
Át sem kell repűlni a madárnak;
Habtalan fut, szótalan fut, benne
Tarka pintyek lépegetve járnak.
Görcsös águ bükkel a sötét szílt,
Mely a házat vészek ellen ójja:
Udvarában eleven sövénnyel
Foglalá be régi jó lakója.
A vad-szőlő gazdag levelével,
Mely magát a vért-telekre fonta:
Sátort képez, és a gazda, déli
Álmot alszik árnyában naponta.
Míg fiát a fatetőkre csalja
A piros tojásu vércse-fészek;
Vagy kiáltja gondtalan kedéllyel:
Héh kakuk, kakuk! szólj: meddig élek?
Itt a hajnalt nem kakas kiáltja,
Van dalos madárja minden ágnak:
A rigó-fütty, gerlicék búgása,
S csattogány-dal szépen összevágnak.
Fenn kivágott cserfa törzsökéhez
Kötve ing a vízmosás bürűje;
És a törzsök, zúgva ki- s bejáró
Kék darazsak mézetlen köpűje.
Lenn a mélyben, szirt, s fatordalék közt
Elvesz a bérc harsogó patakja;
Rejtekét a szirt s fatorladéknak
Smaragdszínű gyíkok népe lakja.
Hallgatás ül bércen omladékon…
Meg-megrendül a vakond turása…
S hallik itt-ott vén cser oldalárul
Tarka harkály gyors kopácsolása.
Meg-megdördül csendes alkonyatban
Gyilkos csője a leső vadásznak;
Fel-fellobban bérctetőkön a tűz,
Ahol a szénégetők tanyáznak.
Tengeren csend és vihar. Hazája,
Mérhetetlen tenger a szigetnek.
Rengetegben csend s vihar. Szigetje
E kicsiny lak a nagy rengetegnek.

Ha itt befejezné, pontos, plasztikus leltára, színes képe lenne csupán az erdei laknak, csak a tárgy romantikusan idilli, a megvalósulás realizmusát érzékletes benyomások vibráltatják, akár egy Markó Ká67roly-festményt. Aztán a befejezéssel allegóriában teljesül ki, ahol már az összetéveszthetetlen jelenik meg.

Vadregényes erdőség vidéke!
Majd ha a tél fagy-bilincsbe zára:
Távol nézek hótakarta kunyhód
Felgomolygó két füstoszlopára.
És ha éjjel a lak ablakából
Mécskanócok fényt lövelve égnek:
Azt hiszem, hogy mindez lüktetése
A megdermedt jégvidék szivének.
És lelkemben nyugtató hit éled:
Nem hal meg, csak alszik itt az élet!

Petőfi száll föl azonban a valóságból már a kezdő hasonlattal is: „Mint a szív az első szerelemnek titkát, / Rejti e kis kunyhót bércek koszorúja.” Ő szalmával fedi, hogy a szegénység szabadságának méltó hajléka legyen. A földi tündériesül.

Mint a kergetett őz, fut le gyors futással
Kis patak magasról a völgy mélységébe;
Kétfelől virágok, mint kacér leánykák,
Kandikálnak a víz fényes tükörébe.
S a viráglánykákhoz jőnek az imádók,
Égő szenvedéllyel jőnek a vadméhek,
S élveznek szerelmet. Hej, de sok megjárja!
Vízbehullás vége részeg örömének.

Tompa nem bontja ki a képet, csak megállapítja, hogy a fatörzs meztelen köpűje a kék darazsaknak. Petőfi érzelmeivel telíti a leírást, a szabadság eszméjét látja az erdei lak élővilágában megjelenni, forrongó eszméit fakasztja belőle, melyeket olyan konkrétummal hitelesít, mint a valódi szalmafödél, ami csak azért is nádkötésű Tompa versében. 68Ilyen korán, s ilyen apróságban akart különbözni? Jellemzőbb rá, és komolyabb, hogy később az erdei lak voltát is megtagadja, s úgy teremt ebből előnyt a maga számára, hogy nagy képzelőerejére fordítaná a figyelmet. Az ő verse valószínűsíti leginkább az erdei lakot, elképzeltnek szeretné hitetni mégis. „Egyszer azt mondja Sándor: fiúk, írjunk valami verset együtt, ugyanazon tárgyról szóló verset, mely találkozásunk emlékeül maradjon. Elfogadtuk, meghatározván, hogy a tárgy az erdei lak leend. Ez a szobában történt. Határozottan ki volt mondva, hogy a költemény festő-leíró lesz. Semmi reflexió. Csak magam maradtam hű a tervhez… Sokat beszéltek akkor erről a hírlapok, s későbben magam hallottam ifjabb eperjesi lakosoktól, olvastam helyleírók, átutazók kinyomtatott úti jegyzeteiből, hogy látták a mi erdei lakunkat… Íme, a soha nem létezőből miként csinált a képzelet létezőt, mert mi semmi kunyhót nem láttunk, képzeletbeli volt minden… Mosolyogtam, de nem nyilatkoztam: valóságos barbarizmus lett volna lerontani a közvélemény illúzióját, költészetét.” Hát akkor ő is illúziót teremtett a Pesti Divatlap 1845. július 17-i számában a versekhez? „Eperjes mellett van egy kis erdei lakocska. Ennek környékén járván mind a hárman elhatároztuk, hogy szorosan ezt fösteni le, csak körülbelül olyan forma térképet adni.” Irányi István is együtt volt akkor velük, s említi az erdei lakot, amint egy völgyben találtak rá a Tarca-patak fahídjától néhány lépésre, a szalmafödeles, sövénykerítésű házikó alsó végén baromfiól, felső végén pedig rozoga méhes volt látható, a kerítés ajtaja előtt forrás fakadt, Irányi biztatására figyeltek föl rá, a forrás vizéből is ittak. Már előbb elhatározták a költői versenyt, amelyre ez a házacska alkalmas lehetett. Az egyszerű reflexióhoz sem maradt hű Tompa, hiszen személyisége átlelkesíti a leírást úgy, hogy benne marad a vers szerkezetében. Sajnos nagyon sokszor megszegte a hozzá illő versteremtést, elvesztette önazonosságát az elvárások miatt, természete ellenére s a körülmények összeállása folytán mindig vesztesnek kellett maradnia Petőfivel és Arannyal szemben, és annyi hasonlításra ad alkalmat, alig férünk oda, ahonnan előnyére ítélhetnénk meg.

A repedés lassan szakadékká tágult, s beleveszett munkái tetemes része. Ki ismeri a Szuhay Mátyást ma? Most kerestem meg én is azt a pályaművet, melyet a Toldival együtt bírált el a Kisfaludy Társaság. Csinált kuruc-labanc történet, Herkó páteres italozással nedvesítve, a sze69relem furfanggal alakított diadala költői tények nélkül. A tragédia megjelenítésére csekély a tehetsége, mégis megírja Bosnyák Zsófia Antigonés történetét Garay János mellett ugyanarra a pályázatra, felszínesen, említésre sem méltó módon. Ugyanezért bukott el Petőfi és Arany azonos tárgyú műve között a Szécsi Mária. Ritmusba, rímbe szedett előadásából csupán nyolc költői sor keveredik ki, mikor Wesselényi Ferenc és Szécsi Mária egymás iránti érzelmeit mondja el.

S ereszt hosszu szálat pók gyanánt a kétség,
Aztán a két szívhez kötvén a két végét,
Fel s alá futkosott nagy sietve rajta,
És a két szív közül, hol ezt, hol azt marta.
– – – – –
S ölelték az uj párt boldogság karjai,
De teljességéből hiányzott valami;
Olyan volt az, mint a pohárba tett virág,
Mely szép, mosolyg, de már veszíti illatát.

Nem kell búvárkodni Arany és Petőfi művében ilyen gyöngyök után. Óriási a különbség a költői erőben, a feszes dramaturgiában, a szemléletes megjelenítés szépségében. Arany Szécsi Máriája:

Petőfi természeti képe a várostrom csodálatos előjátéka:

Jött az ifjú hajnal, az ékes levente,
Ragyogó szép csillag a kócsagtoll fején,
S vállán újdonat-új piros bársonymente;
Így jött elé fényes diadalkerekén…
Megölte az éjet, fejét vette: vére
Fölfreccsent egész a fellegek szélére.
A köd pedig, az éj csüggeteg tábora,
Mert fő nélkül maradt, futni kezde gyáván,
S oszladozott számos apró csoportokra,
És elbujt a völgyek legtitkosabb táján,
Ott végső kétségbeesés szálla rája,
S fölakasztá magát fenyőfák ágára.

A mindig a javukra billenő minőség társukat teljesen megalázta. Ha már van a Szondi két apródja, kit érdekel az Arszlán pasa? Tartogat-e különöset A fülemüle után a Három daru veszekedő házaspárja? S még olyan, önmagukban tökéletes balladák is másodlagosak, felejthetők, mint az Etele hun királyról és a Kun Kocsárd. Ott lett vesztes, ahol Petőfi és Arany sikere buzdította. A költészet népművelője maradt, „emelni a népet fölfelé, édesgetni a nagyobbakat hozzá lefelé”, „ha írunk népdalt, mért ne népmesét?… meséltetni magamnak és kidolgozni aztán tisztán népiesen; igaz hogy a nép nem venne újat, de más köntösben újonnan venné, és meg lenne mégis a hatás, más oldalról azok, akik a néppel érintkezésbe nincsenek, azt nem ösmerik, szájizet kapnának költészetéhez, megösmernék sajátságos gondolkodásmódját, lelkét, örömeit, bánatát, szokásait sat sat s lenne száz meg száz ki rokonszenvet érezne iránta és megszeretné” – írja Aranynak. Nem a népet akarja uralkodóvá tenni a költészetben, hiszen a népfi maga sem tartja népi költőnek magát: „Engem igazság szerint csak félig lehet népköltőnek tartani, átnézem például, amit összesen írtam, sokkal több benne mind nyelvre mind eszmére tekintve a nem népies; és látom, hogy ez jövőre is így marad, mert belőlem azon melancholikus gondolatok, melyek sokszor elfoglalják lelkemet, ezután is illyen nem-népiesen fognak 71kiömölni.” Beje, 1848. március 2.! Már készül a nép a zsarnokság megdöntésére. Nincs szinkronban akkor sem. A vidéki létből fakadó tájékozatlanság volt és lesz oka lemaradásának, zavartságának. A kordivat leszálló ágába kapaszkodott, s azt hitte, sudáron függ. Nem nézett szembe magával sohasem annyira, miként azt Aranyhoz írta fentebb.

Petőfivel való veszekedése is mintha csak két indulatos természetű ember vitája volna, pedig a mélyén esztétikai természetű. Petőfi valójában lenézte Tompa költészetét, sértette, ha egyenrangúnak mutatta magát. Ez lehet az oka, hogy a „kapcáskodó komisz páter Tompa mindig dühbe hoz”-za. Nem olyan csipkelődés, tréfálkozás ez, mint amit Arannyal művel. Kezdetben egyenrangú a helyzet: „Ő azt mondja, hogy ez és ez a munkám nem ér semmit, hogy az silányság, én azt felelem, hogy nem igaz, mert ez remek… s ha én mondom neki, hogy ez és ez a műve nem ér semmit, hogy ez nyomorúság, ő feleli, hogy nem igaz, mert épen ez a legjobb munkája. Átaljában a fiatal irodalom tagjai talán tulságosan is szigorúak egymás iránt.” Egy műveletlen, tohonya embert mutat az Úti levelekben: „Míg én a táj páratlan fönségén s a múlt idők nagyszerű eseményein a legköltőibb ábrándokkal merengtem: addig Tompa Mihály aludt és hortyogott.” A Murány romjainak látogatásakor, a Szécsi Máriáról szóló elbeszélő költeményeik „helyszínelése” idején! Az erkölcsi felháborodás nemsokára megváltoztatja Tompa költészetéhez való viszonyát is. Az Életképekhez tömörülni szándékozó fiatalok kijátszása, közlése miatt háborodott föl annyira Tompán. Nem érdekelte, hogy a vidéki ember nem értette pontosan szándékát. „Ki hitte volna, hogy még ez iránt az ember iránt is meghülök, meg kell hülnöm… mert én csak characteres, szilárd characterű embernek tudok barátja lenni… Egyszer azt mondja, hogy ő mint új gazda nem dolgozhatik 7 ft 30 krért, máskor meg, hogy neki Vachottal bonyolódott viszonyai vannak, azonkívül meg nekem már szavát is adta. Azok a bonyolódott viszonyok határtalanul gyanusak előttem mindenkor és mindenben, azt szeretném volna én látni, kapott volna-e különben 7 frt 30 krt is, ha én nem kivántam volna Jókaytól, hogy hármunkat egyenlően fizessen? de ha húsz annyit kapna is! midőn az ügy áldozatokat kiván, áldozni kell. Kutya seggibe való fráter, aki csak haszonért áll a szent zászlóhoz. Ez minden bitangtól kitelik.”

72

Tompa még magasabb honoráriumát is Petőfinek köszönheti, nem versei minőségének. „Hát Tompa Szécsi Máriáját olvastad? – folytatja Aranyhoz írt levelét – nem is Szécsi Mária az, hanem Panyó Panni. Isten látja lelkemet, nem irigységből beszélek, nem is kárörömből… de ő velem akart versenyezni és ollyat bukott, amillyet csak a Rotschild-ház volna képes bukni, noha az én Marcsám is, amint Miska mondta Adorján Bódinak, »nagyon középszerű«… Vahot engem akar ellensúlyozni lapjában, a Szemle rovásomra dicséri őt, Gömör vármegye Európa csillagának tartja… és a szegény Miska… bizony isten sajnálom.” „Meglásd Tompát a versenyzés öli meg, ő velem akar mindenáron futtatni, adja isten, hogy elhagyjon, de attól tartok, hogy megszakad.” Arany rá jellemzően figyelmezteti: „kérlek, válaszd a legjobb ítéletet, ami lágy, az érettebb is”. S közvetíti Tompát: „Én futni akarok magam, futtatni senkivel. Azonban, ha azon ügyekezet, hogy mindig jobbat és tökéletesebbet akarok adni, ha azon gyönyörű dologhoz, miket Petőfi írt, hasonlót igyekszem csinálni, futtatás: úgy igenis futtatni akarok nemcsak Petőfivel, hanem mindazokkal, kiknek csak egyetlen versét is szépnek láttam életemben.” És úgy is próbálja barátját csitítani, hogy tárgyilagos véleményt mond: „Tompára ne duruzsolj. Nem hidd azt, hogy ő veled mérkőzni kiván. Én legalább nem hiszem, hogy Tompában, ki néha, sőt többnyire olly jókat ír, ne volna annyi műérzék, hogy Szécsi Máriádnak az övé feletti hasonlíthatatlan elsőbbségét ne érezze. Ezt pedig annál inkább van okom állítani, mert maga írja nekem, hogy az ő Máriája középszerü história, jó lesz valamelly lapba… Egyébiránt az ő Máriájában a felfogás is szerintem igen áldatlan. Ha positiv törvény, a lélek és a szív törvényeivel hozatik összeütközésbe, mint Tompánál eskü és szerelem (nálunk csak önkénytesen felkarolt pártérdek és önkénytelenül támadó szerelem, férfiaskodás és nőiség hozatik küzdésbe, az utolsó győz, győznie kell, a cél el van érve, tehát semmi tragicus vég, sőt triumphus). Ott ha az utolsók győznek, tragicus vég kell. Úgy de itt a történet ellenére nem csinálhatott tragicus véget, mert tudva van, hogy Szécsi Mária, a lánglelkű nő, kinek nem kis része lehetett a Veselényi-Conjuratióban, túl élte férjét, s végre is Bécsben a szabadság ügye áldozatául halt meg, tehát e legszebb halállal, mi azon időben honleánynak juthatott. Kár volt tehát avval az esküszegés históriával akarni bepiszkolni a nem minden napi jellemet. Na, meg a ki73dolgozás hozzá. »Mille die versus«-nak is gyarló.” „Ami a Szécsi Máriát illeti – írja Tompa Aranynak –, én szivesen elhiszem, hogy hibás az illyetén felfogás mint én felfogtam; tudnám ugyan menteni és védelmezni a dolgot, de hogy papírt és időt ne vesztegessek, és igen szerelmesnek ne lássam lenni Mariskámba, inkább hallgatok.” Indulatos természete ismeretében tudhatjuk, ez a papír- és időkímélés Arany irányában a sértett költő kitörését fékezte meg. Petőfit nem kímélte ennyire, de akkor sem versei minősítésén dühöngött – látszólag. Arany a népies felé hajló, Petőfi balladai gyorsasággal nyargaló költeménnyé teremtette a Habsburg-párti Wesselényi Ferenc és az erdélyi fejedelemre esküdött Szécsi Mária történetét, Tompa váromlasztó tragédiát írt, holott a hősök élve maradnak úgy, ahogy a levelezésből is kitetszik.

Petőfi és Tompa kapcsolatában az elhidegülés bonyolódik tovább. Nem a pap-barát esket Erdődön. De a gyanakvás a pesti látogatás alkalmával teljesedik ki szakítássá. Betegsége miatt német fürdőbe utaztában értetlenül fogadja a baráti kör viselkedését: „Ezek az emberek csodálatosak lettek, e hazamentő óriásokkal nincs lelked, hogy okos szót válts… szédült az egész város.” Petőfi hidegen viselkedik vele, s amikor arról beszél, hogy a hadügyminiszterségen kívül más állást nem vállalna el, Tompán kitör a gunyoros nevetés, „ellen mondván én maga felőli felcsigázott politikai képzelgésének: öszvezörrentünk s kedvetlenül váltunk meg egymástól. Ő azután méltatlankodott velem… arcképemet árnyékszékében lábbal akasztotta fel… én megtudván ezt: első ifjui, gondolatlan fellobbanásomban számos levelét a tűzbe dobtam… Mily bűn volt és mily kár az! arról nem akarok, nem merek beszélni.” E szomorú végeredményt annyi minden okozta, mégis inkább a vesztes költő képzelődését, önuralmát vesztett idegzetét tarthatjuk a legdöntőbbnek, s innen nyomozhatunk tovább. Nem csak Petőfi vonalán.

Beteges, vért hány, fél a megvakulástól, szívbaja van. Ha Pestre költözik, a pezsgő irodalmi élet helyett a Rókus kórházban tengődik, s inkább távolról tagja a Tízek Társaságának. Kimarad a forradalom és szabadságharc eseményeiből, akkor is betegeskedik, vízkúrával gyógyíttatja magát Gräfenbergben, tábori pap a gömöri honvédek között, Schwechatig jut, s egyetlen dolga a lórúgta katona temetése, a csatavesztés teljesen kedvét szegte, visszavonul gyülekezetébe, megnősül, 74egyik fia csecsemőkorában, a másik nyolcévesen hal meg, újabb szülésbe az anya belehalna. Bezárkózik a bajos családba, sokgondú gyülekezetbe. Elhíresült verse, A gólyához miatt több hónapos vizsgálati fogságba kerül. Különben semmi bántódása, papi szolgálata mellett gazdálkodik Keleméren és Hanván. Míg Arany átköltözik tanítani Szalontáról Nagykőrösre, majd Pestre az Akadémiára, ő temet, esket, keresztel, prédikál, s azzal foglalkozik, hogy mennyiért adja a szénát. Kiadják összes verseit, mégis úgy tekint a fiatal poétákra harmincnyolc évesen, mint a virágoskertet pusztító gazra, Gyulai Pálra haragszik bírálata miatt, annyira, hogy tíz évig nem ír levelet hozzá. Nem lépi át az Akadémia küszöbét többé, mert Toldy Ferenc Kazinczy emlékezetére írt ódáját hibás szövegből olvassa fel szenvtelenül. S Arany Széchenyi emlékezete mögé sorolják. Gyanakszik a kiadókra, Kertbeny Károly műfordítóra, s talán legfőképp önmagára: egészségére, tehetségére. A halálfélelem és testi szenvedés az öngyilkosság határáig sodorta. Fényképezés ürügyén szerezne ciánkálit. Sürgönyöket, búcsúleveleket fogalmaz, önmaga költi halálhírét, mikor az egyiket véletlenül föladja, éppen Arany Jánosnak, s Jókai révén belekerül a lapokba, megérhette saját halálhírét. Még ebben is szerencsétlen, úgy nevetséges, hogy már nem sok ideje van hátra.

Mégis ezekből a szörnyű évekből valók azok a versek, melyek olyan tündökletesek, hogy jelentőségükön túl ráfénylenek Tompa életművének maradandó felére. Ezekben az őszbe vegyített emberi lét kifejezése olyan tökéletes, még a világköltészetben is ritkán találunk hasonlót. Univerzális mulandóság zokog az emberi szomorúságban. Az Utolsó verseimben a halandóság muzsikája úgy ömlik a búcsúzó szívből, hogy a mindenség belesárgul.

„Vagyonos Atyánk” (Arany János)

Nyárban gondolkodom Arany Jánosról és természeti képpel indítom az írást, ahogy ő is szokta. Aratás, vágott gabonák illata, kukoricavirágzás édessége, napraforgótáblák sárga tányér-rengetege, már gyönge sarjú, néhány kint felejtett szénaboglya. Teljes Arany János-i világ.

Beleképzelhetem Buda halálát, a Toldit, a negyvennyolcas honvédeket. De ugyanígy tehetném bármelyik évszakban, mert mintha költészete maga lenne az anyatermészet, amelyben az emberi közösség él múltjával, jelenével, jövőjével együtt.

Innen juthat eszembe teljességteremtő csodája.

Élete elengedő volt, hogy Homérosz, Vergilius, Ovidius, Dante, Shakespeare, Goethe rokona lehessen ez az egész magyarsággá inkarnálódott költő, kikerülhetetlen, s már poézisén túli jelenség.

Arany addig létezik, ameddig a magyar nép.

S mert ezt most már pontosan tudom és tántoríthatatlanul hiszem, szorongani kezdek, pirulós szégyennel gondolok a vele való kapcsolatomra, ideiglenes hűtlenségeimre. Úgy tűnik, nekem is végig kellett élnem az oda- és elfordulásokat, akár a rákövetkező magyar irodalomnak.

Kezdetben a Toldi meséje, mikor még olvasni sem tudtam, összekeveredett a helyi legendákkal, betyártörténetekkel, melyek a családi körben szállongtak, mint a csöndes hó, hamvadtak, újraéledtek, akár az akácfaágak az esti tűzhelyen. Arany egyszerre fiatal bátyám lett, ősz hajú apám, érte szigorú tanítóm, álmomban vénséges vándor, s mindig otthonos, mert ismerős dolgokból varázsolta elő a titkot. Nagyon korán megvoltak piros vászonba kötött összes versei. Ez a Franklin-kiadás velem volt iskoláim során. Mintha belőle tanultam volna legjobban örülni a versnek. Tartalma érdekessége, ismerős távolisága mögül 77zene hallatszott, s ez a hang tovább bongott bennem, mint mikor megáll a harang és folytatódik a zengés, a lélek zenéje. Mert szavainak muszáj a sejtelemből megformálódniuk, megtanulásukra kényszerítettek. Nem egyszerűen a történetek, inkább zenéjük hatott rám memoriteri fönségükben. Olvasásukban pedig a versek egyetemes világvarázslata, a plasztikusság, a részletesség szinte a fűszálakból, a csillagsugarakból szőve. Eposzai monoton ritmusában rátaláltam a nyelv és a költői képek változatosságára, az egyénítő zsenialitásra. Balladáiban a szerkesztés nagyvonalúságára, mikor a sutának tetsző részletek is erős tartószerkezetté állhatnak össze. Ritmusa paripa-táncát ki ne csodálhatná? „Zsibongva hadával a völgyben alant Ali győzelem-ünnepet űlet.” „Állata őrzeni négy alabárdost.” Vagyonos Atyánk – szólította meg József Attila. Micsoda nyelvi nagybirtokos az, aki a végső rímeket: az azonos hangzású, más értelmű szavakat úgy csöndíti össze, mintha csak ragrímek volnának!

Összegyüjti budai tanácsot:
„Jó emberek, adjatok tanácsot:
Boldogasszony temploma keresztjén
Török zászló lengjen vagy keresztyén?”

Micsoda lelki repülés szükségeltetik ahhoz, hogy a valamíg azt – vígaszt összeütését ne tartsuk kényszeredettnek!

A lantot, a lantot
Szorítsd kebeledhez
Ha jő a halál:
Ujjad valamíg azt
Pengetheti vígaszt
Bús elme talál.

Már úgy szorítottam azt a kötetet magamhoz, akár ő a lantot, s nagyon sokszor az ő ezüstláncon ketyegő zsebórája mutatta a versidőt.

Azután a könyvet kölcsönadtam, vissza nem kaptam. Sok hatás ért, régi és újdonúj. Arany a mindennapokból kifelejtődött, csak a hatások alól forrott ki akaratlanul az egész magyar líra együttesében. Én is hiá78nyolgattam személyét titkoló szemérmességét, késői líráját kívülről tekintgettem, tartózkodtam tankönyvi mintapéldáitól. Nem hiányzott a kölcsönadott könyv sem. De mikor megvettem kötelességből újra, mintha a régi frissesség és öröm tért volna vissza a sárga borítókból.

Én abban tartom Aranyt nagynak, aminek mostanában hiányát érzem kísérteni, a teljes világképre törekvésben, a megtervezett és végigcsinált építkezésben. Nem formai és tartalmi követésre gondolok, szellemi jelenlétét szeretném. Minket már nem húznak le utóhatásának retrográd kötelei. Arany már nem tápláló az élősdieknek, végre azoké is lehetne, akiket eddig elkergettek tőle – fordítom jelen idejűvé és óhajtó módra Ady jóslatát. Egyértelmű és szabad lehetne bennünk.

Sajnos, mintha valóra kezdene válni rezignált jövendölése:

S összevéti annyi mással
A jövendő nemzedék,
Mely se kérdi tán, se tudja,
Nem is igen lesz rá gondja:
Hogy itt éltem, s a tömegben
Én is lantot pengeték.

Ki vitatkozik róla mostanában? Ki fedezi fel, mint Füst Milán Berzsenyit? Vas István és Nemes Nagy Ágnes összekoccanásán kívül, mikor a Keveháza hangsúlyos vagy időmértékes voltán vitatkoztak, élesztő hangot nem hallok. Vita nem utóhatásában, hanem az egész történelmi magyar költészet jelen ideje s az avantgárd elképzelt jövő ideje között folyik. Arany János azokban él, akik mindegyiket együtt akarják.

79
Vibrálva ragyogó (Babits Mihály)

Utolsó éves egyetemista koromban, 1961-ben, a Széchényi Könyvtárban gyakorolva belenézhettem a Babits-hagyaték tenyérnyi fényképalbumába. Mintha családi képek lettek volna zöldben, kiránduláson. Nem a képek, hanem a tárgyi emlék emlékezetes nekem, amelynek fedelén összekeveredhetett ujjlenyomatom az övével. Életre szóló, megörökített kézfogásnak éreztem ott, amitől bensőségesebb kapcsolat kezdődik. Ha vizsgáztatott volna, elszégyellem magamat. Mit tudtam róla éppen diplomázás előtt? Egyet-mást igen, százféle lényege előtt ma is dadogok. Sorsszerű azonban, hogy Babits-kötetem 1961-ből való. Volt Csokonaim, Berzsenyim, Vörösmartym, Petőfim, Aranyom, Adym, József Attilám. Azt hiszem, addig az én időmben Babits meg sem jelent. Mentség csak annyira, amennyire a nagy költőknek kézközelben kell lenniük és én nem kaphattam meg semmiféle boltban.

Falusi származásom miatt jó ideig a csirkeház mellől éreztem költészetét. Ahogy ő a Vers a csirkeház mellől szemléli a vályogfalat, a piros cserepek taraját, a fehér levélként keringő két galambot, ahogy tűnődik és vágyakozik az egyszerű bölcsességre. Innen tudtam életműve hitelét általam is igazolhatónak, csirkeólmelléki magam is. Mert legyen ez csirkeház, vagy akármi hasznosan természetbe illeszkedő elem, azonosította, megszerettette azt az embert, akinek művelt versvilágától olyan messze álltam.

A másik vonzalom ellenkezőleg, Füst Milán katedrájáról indított feléje, mikor az öreg, reszkető fejű médium behunyt szemmel, levegőben bolygatva hosszú ujjait, szavalta: „Lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen, bús alvilágban, asphodelosok között, hol asphodelos meg se moccan, gyászfa nem bókol gallyával, mákvirág szirmát nem ejti, mert a szél ott mélyen alszik, alszik asphodelos ágyban, mélyen alszik, nem 80beszél…” Füst Milán transzba esett torkából Babits vékony, kántáló hangja hívott.

De elég lett-e ez a kétféle kerítés, hogy belül, nyugalmasan, fiúi tisztelettel szellemi családtagja lehessek? Fizikailag elképzelhető, hiszen apám hat évvel fiatalabb nála, anyám József Attilával egyidős. Másféle világképem: származásom és neveltetésem állandóan elsodort környezetéből. Rajongtam és félreraktam, újra visszatértem. Más nagy költőkkel is előfordult, de velük beteltem inkább. Babits vonzott és taszított. Mások is hatottak rám ellene. Ráfoghatnám József Attilára hűtlenségemet. De én vagyok az oka, hogy dogmaként követtem a sértődött posztkamasz-zseni tobzódását, a pamfletre és a daladög-versre jobban ügyeltem, mint a férfiember bűnbánatára. A magam megnyugtatására tanulmányt írhatnék József Attila logikusnak tűnő tévedéseiről, de már nem érdekes, hiszen csak gondolkodásom múltját magyaráznám, a kiküzdött jelen időnek semmi szüksége rá.

Mert Babits él.

„Mindig lesz benne fölfedeznivaló” – mondta Szabó Lőrinc a halál alkalmából. Ő teljes ismerete birtokában képzeli el, én még most is az ismeretlent fedezem föl benne és kapkodok, mit tartsak fontosnak, lehet, csak a magam számára kimondani. Tudom, él Babits, ha egyetlen versét sem ismerném, akkor is Weöres Sándorban inkarnálódva. És az egész mai magyar költészetben szétszivárogva, bennem is. Büszke lehetnék, valamikor Babits-idegen időmben egyik versemet hatása miatt adta vissza a szerkesztő az ötvenes évek végén. S mert ismerem, tudom, Arany János közvetlen folytatója a magyar költészet nagy ikervonulatában. S mint ahogy Aranynak megadta a sors Petőfit, Babitsnak éppúgy megadta Adyt. Kiválasztódott génjei által szenzibilis, törékenységéből nagyra törő, magába mélyedő és kitárulkozó testtel-lélekkel mértéknek, mint a tusakodó, csatakos Ady másik énje, hogy az egyensúly megmaradjon, hogy meg ne szakadjon a folyamatosság. „A modernség tetőfoka volt, konzervatív formában” – idézem újra Szabó Lőrincet. Arany utóda az építkezésben. Arany a magyar történelem és szellem eposzát akarta. Babits európaibb, de rokontervű Dante Isteni színjátéka fordításával, egész életében katedrális-álmú, melynek színes ablakai a versek, meg tornyai, harangjai, kis és nagy oltárai.

81

„Elszakadni, mindenáron, Nyugatra” – írta Adyról, aki Párizsban lett igazán magyar. Babits, lehet, hogy éppen Fogarason, a havasi, metsző téli szél elől, tüzes, balkáni kályhánál ógörög könyvvel kuporogva lett igazán európai a bivalytej-zsíros kávé ellenében.

„Toronyba vonulásom egyuttal itéletet jelentett, a logikátlan és csunya világgal szemben. Biró fia voltam, s véremben az itélkezés. Az itélet jogát követeltem a költő számára; sohasem tudtam belenyugodni abba, amit eszem vagy igazságérzetem nem szentesitett.” A Szabó Lőrinc-i „felfedeznivaló” arra irányít, micsoda bonyolult személyiség gyakorolta az ítélkezés jogát, aki csak a maga szentesítette igazságokért állt ki. Visszafelé zavarba hozhat az ember, hiszen igazságaink nem mindig azonosak, de műve nem, mert a történelem változó megvilágításában mégis neki lett igaza, bár mennyire az ellenkezője történt időnként. „Hiszek a müvészetben, mely nem tagad meg semmit… de tulnő mindeniken, mert nem rabja senkinek.” A filológia vizsgálhatja, ez vagy az a vers miként esett meg vele. Tudom, azonos volt bonyolult önmagával, ez a bonyolultság számtalanszor zavarba hozó, de teljes az egység életben és versben. Ő a legrejtélyesebb magyar költő, akinek izgalmasságát tartalmai adják, nem kifejeződésük. Klasszikus formájúak akkor, mikor a huszadik században olyan gyorsan követik egymást a hódítások és az elhagyások, mint a nomádság idejében. Neki az Árpád-féle honfoglalás többet jelentett Attila és Batu kán világbíró összeomlásánál. Büszkén tartja magát István király örökösének, hiszen ő volt az első magyar „nyugatos”.

Szavára figyelek: „Soha kinosabb probléma nem volt az irodalom aktualitása, mint épp manapság: mikor a kor szinte évente váltja képét és hangulatát, s mire az író lelkében földolgozódtak és formát öltöttek volna korszerü mondanivalói, már el is avultak… aki félretesz minden programot, annak az magától adódik.” Figyeljünk szavaira költészetünk kapkodó időszakában!

Képeit nézem a gyerekkoritól a halotti maszkig, ahol már nem látszik a szem, de marad a végső koponyaforma. A negyediktől az ötvennyolcadik évig azonos világfaggató tekintet. Nézem mefisztói, „soha-meg-nem-elégedés”-szemeit, a gyötrődve ítélkezőt, a barna, éles, hirtelen gyúló és fáradó szembogarat; alakját környezetében, ahogy kiválik jelentőssé, mert mindeniken, mintha élne; vibrálva ragyogó halhatatlansággal.

82
Abszolút költő (Kosztolányi Dezső)

1900-ban, Vörösmarty születésnapján, sóhajtva írja naplójába a kamasz Kosztolányi: „Milyen szép nagynak lenni. Tán 100 év múlva az én ünnepségemet fogja bámulni a világ?” Ünnepeljük a százéves költőt, nem harsányan, inkább gondolkodva, tűnődő szeretettel. A megrendelt tapssal, a színpadra röptetett lángoló fülemülékkel ő már 1921-ben leszámolt, mikor a véres költőt, Nérót megírta. Mit üzenhetünk a nagyképzeletű kamasznak? Kicsoda most nekünk?

Az ünnepségét bámuló világot Magyarországra kisebbítem, e hazából is azokra, akik szépségre, világosságra, a létezés állandó, egyetemes átérzésére áhítoznak. S ha ezt a boldogságot apadni vélik, s megöregszik bennük a zöld, mint hiányzó emlékhez, Kosztolányihoz nyúlnak a könyvespolcra.

A költő – élet; mondja Néró pusztító álköltősége ellenében. Ady elsőre, a Négy fal között megjelenése alkalmával, abszolút költőnek nevezi. „Ha föladnám neki Arábia történetét, a reneszánszot, Häckelt, az egyszeregyet vagy az agrárkérdést: ő mindegyikben ezer költői témát találna”, mert „rendkívül gyönge, finom, vibráló, hallucináló lélek”. Születésétől haláláig költő. A szegény kisgyermek panaszait a felnőtt írja meg, mégis valódi gyermeki élmény a betegség, a láz, a doktor, a nagyapa halála, a szoba képzelődést növesztő homálya, az ódon, ónémet, cifra óra, az első halálfélelem, olyan hangulatokkal, minden érzékszervre ható élménnyel, melyre csak eleve költő képes. Az volt szörnyű haldoklásában is. A Szeptemberi áhítat ünnepi magasában elröptette az utolsó verset, nekem mégis a némaság följegyzéseivel fejeződnek be összes művei; már csak nyögni, sípolni, sivítani tud a száj, a betűk is szétesnek, akár az utolsó morzsák:

83
De szeretnék verekedni. Jól festenék!
Hosszu koporsóm lesz.
Meghalok.
Vár az apám, vár a sirásó –
Borzasztó. Kosztolányi Dezső.
Aki segíteni akar, az jöjjön utánam.
Orvost.
Jézusom! Kosztolányi Dezső.
Egyedül.

A nevét úgy használja, mint végleges aláírást. Az „egyedül” után már nem volt ereje arra sem. Egyedül maradt, és a feleség, a fiú, a kórház, az ország is egyedül, arra a pillanatra, azután elkezdődött a transzcendens viszony.

„…nagy költő volt, olyan volumenű alkotó szellemmel, amilyen ő, állandóan foglalkozni kell a fiatalabb kortársnak, az utódnak, aki mestert lát benne anélkül, hogy tanítványnak érezné magát” – mondja Szabó Lőrinc nemsokára. A tanítványt függőségben gondolom, a mestert szabad együttlétben.

Együtt lehet-e a mai kor embere vele? Hiszen sokszor nagyon távolinak tűnik a pompázó könnyedség. Mit ad a tél cukortorta-élményével annak, aki fázik? Mit ad tiszta rímeivel az iszonyatban, mikor jajgatni kellene? Végletes kérdéseimben a válasz: még akkor is vigaszt, valami győzelem-érzetet, ahogy József Attila utolsó hexameterei, s a Nagyon fáj. Kosztolányi maga volt a mérték, a pontos szerkezet, az összecsengés, nem kellett magára kényszerítenie. Azt hiszem, a Meztelenül kötet versei olyanok, mint mikor Kassák rímelt; azzal próbálkoztak, ami nem természetük. Mindig az egyéniség szublimációja a lényeges a belső törvények szerint. Mondogatják mostanában, a rím, a szabályos ritmus gátolja a megnyilvánulást. Van, akit gátol, van, akit nem. A magas művészi fokú korszerűség, a jelen idő legfontosabb kérdéseire adott legpontosabb válasz átvészeli a divatokat.

Tudjuk, mit élt túl Kosztolányi művészete: a politikai kívánalmakat és a szépségcsömör idejét is túl fogja élni. Mindkét felől kikezdhető volt és kikezdhető. Megmaradt annak az önérzetes ifjúnak, akit kicsaptak a gimnáziumból. Mondta, amit gondolt. Bélyege lett egyszeri 84elszólása: Inkább az elefántcsonttorony, mint a pártiroda. Életfilozófiája is ellene fordítható. „Költő voltam és bölcs. Közönyös, mint a természet. Csak az örökkévaló dolgokról volt véleményem, de erre nem voltak kíváncsiak. Az ő hitvány, unalmas életharcukról pedig egyáltalán nem volt véleményem… Szerettem az életet, az igazságát is és a hazugságát is… Jobb is vagyok, tisztább, mint azok a korlátoltak, akiket jellemeseknek, azok a képzelethijas durvák, akiket férfiaknak, azok az esztelenek, akiket hősöknek neveznek” – mondja Senecával, mint ahogy Füst Milánnak: „– Nekem nincs véleményem. – Semmiről? – Azt nem mondtam, de majdnem semmiről.” Ez a „majdnem semmiről” az életműve, több a véleménynél, mert állásfoglalás, művészi cselekvés. Az Édes Anna éppen abból a korból, mikor a szegénység a forradalmakban megpróbálta érvényesíteni magát, s utána a bukás megalázottságát tudhatta meg, akkor a regény a lázadás magyarázata, figyelmeztetés: az állati szolgálatból mindig fölkapható egy konyhakés, a gyilkosság bármikor, bárkivel megtörténhetik.

Kosztolányi „rendkívül gyönge, finom, vibráló, hallucináló lélek”, nem egyértelmű cselekedeteiben, aki ennyire szenzibilis, gyermeki. Tévedései, másságai mégis másodlagosak nekem az időben. Elutasította a homo moralist a homo aestheticus, de csak napi alkalmak miatt, elhatárolódásból tette, ahogy Ady-kritikájából, a népi irányzatú költők bírálatából kitűnik.

Természetesnek tartom, ha gyengeségeit is vizsgálja az irodalomtörténet, mégis távolabbról, a részletek fölött már nem arra gondolok, miért volt néha túlságosan könnyed, már-már felületes, kevésbé végiggondolt, ítéleteiben engedékeny. Csúcsai érdekelnek, nem lapályai. Nagy költő, író, akinek ekkora magasságai vannak. A poétánál nem rakom a szépírót elébb, mert a Hajnali részegségre, a Szeptemberi áhítatra gondolok. A költőt látom műfajaiban. A Hattyú, ez a magyarnak jelölt kuvasz ott fehéredik, hallatszik az Édes Annában és A bús férfi panaszaiban. Mesterem Kosztolányi abban, hogyan lép át a költő a versből anélkül, hogy versei vérét szegényítené. Minden műfajban költő, akit Kosztolányi Dezsőnek nevezünk, bár lehet regény-, novella-, esszéíró, színikritikus, nyelvőr, mindennapi karcolatok, gyakori útiélmények szerzője, szereplője. Tanulmányaiban egységben láttat személyiséget és alkotást, saját melegével éleszt holtakat, együtt látogatunk kortársai85hoz, s még a szivarfüstön is elandalít, ha az arc éppen a kavargó, omló homályban jellegzetes. Széchenyiről szólván látnia kellett a szétroncsolt koponyát.

Mondhatnám, állandó figyelőállásban él, pontosabb vagyok, ha együttélőnek mondom inkább, a tollat és a papírt tartja készenlétben. Munkanaplója, ez az egyetlen férfikorból maradt füzet, bizonyíték mámoros gyűjtésére. Mintha el sem fáradt volna, munkája akár a szívdobogás, érzékenysége kiapadhatatlan. Még utolsó cselekedetében is költő: „Egy piros szívet tépeget le ruhámról keserűre bágyadt tekintettel, mint aki azt mondja, hogy gyász kell már nemsokára, nem piros” – emlékezik a felesége. A szépség múlhatatlan képzete ő. Mint egy felejthetetlen mű után, megrendítő dallamok kísérnek.

Hol volt, hol nem volt a világon egyszer
mégis csak egy nagy ismeretlen Urnak vendége voltam.
Mi fájt szivednek és szivemnek
Caesar, Napóleon korában?
Miért csodálkozol, csodálatos?

Az már nem érdekes, hozzá vezet-e a melódia, vagy oda, amit éppen fölfoghatok érzékeimmel. Megíratlan Kosztolányi-vers ez a hattyú itt a tavon, süllyedhetetlen márvány-alak, mintha nem is földi lény lenne, megfoghatatlan patyolat-jelenés, de egyszerre ledér tollászkodássá változtatja méltóságát, liliomnyakát szárnya alá görbíti az úszó tünemény, lábát víz fölé emeli. És ahogy a park nehéz tölgyfaillatából az egzotikus fenyő gyantája fölidézi az emlékezetet, keressük hozzá a tárgyat, a formát múltunkban, műveiben.

86
Fekete elégiák opálos ragyogásban (Sinka István)

A sors kegyelme folytán, ötéves korom óta van közöm Sinka István költészetéhez. Akkor még csak, és sokáig, egyetlen vers szálán. Testvérem megtanította:

A mezőn, hol szétfoly a köd
s hosszura nő a vadcsalán:
csókom szegény kis hercege,
messze túl a major mögött,
alszik sárral a homlokán.
Fölötte bodza. Kicsi. Vad.
Fillér penészlik a szemén…
– Aludj kis herceg, az apád nagy
csavargó lett, eltünt és nem megy át
többé a róna peremén.

Az a különösen titokzatos bánat egész kis lényemet betöltötte, mint ahogy éppen a múlandóság megérzésének az idejére esett, akkor szomorított el anyám az árva gyermek Eötvös József-es történetével, megsirattam az elvesztett szülőt, ez a vers pedig azzal sajnáltatott, hogy én is meghalhatok. Bár szinte minden szava már kisgyermekként is érthető, részleteiben megtapasztalt, mégis olyan sejtelmes, mint a halál. A mező, a szétfolyó köd, a vadcsalán, a bodza közönséges értelme áttérült valami különös, hihetetlen térbe, ma már azt is mondhatom, opál mezőbe, hiszen birtokolhatom Sinka István egész lezárt költészetét a tűnődő vibrálás alatt. S úgy nézek vissza rá, magamra, mint a valamikori világra a költő a Szigetek könyvében, miként a halott kisgyermek hercegnek mondható, de hiába fejtődött meg a „Fillér penészlik a sze87mén” rejtélye, hiába tudom, a kis herceg az elsőszülött István, akit Bélmegyeren, a Kárász-uradalom gereblyési majorján messze túl temettek el, ahonnan apja távolra költözött. Az akkori érzelmek általánosabb emberi érzéseket érintenek: a múlandóság bánatát, a halál természetellenes koraiságát, amelytől már-már elviselhetetlen a jövő. Hiszen épp a szomszédos versben olvasható: „Így halt meg a kis juhászbojtár, / a nálam két évvel idősebb / testvér” … „Szemére kék cserepet tettek, / egy-egy fillér sem volt a háznál.” Olyan mindennapi, akár a barna légy, „a jelenvaló halálnak darva”. Jött Ács Lajiért, Katona Zsuzskáért meg a többiekért. A vers rám is vonatkozhatott, és kicsalta könnyemet. Azóta ez a dolgokból áradó titokzatosság határozza meg Sinka István költészetéhez a viszonyomat.

A találkozás abban az éden-időben történt, amikor az emberpalánta meghallja a „titokzatos zsongást, ami a világból jön s az eltemetett lélek ajtaján dörömböl, és el akarja nekünk mondani az élet tulajdonképpeni értelmét”. Arra a kinyilatkoztatásra igazított a költő, amit maga is érzett éppen abban az életkorban. Volt egyszer egy sikátora a mestereknek Nagyszalontán és mesélt. „Furcsa mesék voltak azok: belőlem ragyogtak elő, s a sikátor csendje megelevenítette őket, s ez az eleven kép visszaragyogott belém. Ebben a sikátorban jöttek hozzám találkozóra a világ titkai, a sejtelem és az ösztön lehelete, s ama sejtelem és ösztöntúli zsongás, ami megtölti a kinyíló lelkeket vágyakkal, s a földnek, vérnek, fáknak, kék égnek, messzeségnek s körül a mindenségnek halhatatlan muzsikájával. Muzsika? Nem muzsika. Hanem – Dal! Nem dal. Hanem csak zümmögés, csudálatos zsongás, ami, nem tudni bizonyosan, honnan jön, honnan szűrődik a fülünkbe, de az arra teremtett lélek felfogja, érti, hallja és megtelik vele.” 1947-ből emlékezik így.

Áldott természetességgel és szerencsével onnan indulhatott, ahova mások visszamentek, a líra ősi anyaga felől. Nem Kukorica Jancsi–János vitéz furulyája hallatszik a pusztáról, hanem prófétai hang, bibliai pátosz, mítosz és látomás, madárdal és virágének. Őstehetség volt, de úgy, mint a népközösség tehetsége dalaiban, balladáiban, zenéjében. Költő pedig úgy lett, ahogyan megtörténik a csoda. De ha ismerjük életrajzát, olvassuk a Fekete bojtár vallomásait, nem lepődünk meg, minden úgy alakult, hogy költő legyen, hogy a sejtés formába váltson, 88beteljesedjen az ösztön, működjön hajlama a József Attila-i elvegyülés és kiválás értelmében. Aki még a ponyvaregényekből is világokat tanul, aki Gogolban, Tolsztojban, Csehovban a megidézett sorsra talál biztató mintát, aki szétolvas minden föllelhetőt, az nem az időt múlatja. Készült, s tette ezt olyan figyelemmel és fegyelemmel, akár a kétkezi mesterek, akiket a Kölesér melletti sikátorban megismert, s ahogyan pásztortársai értenek állataikhoz, az időjáráshoz, a növények ízéhez, hozamához.

Aki egyetlen bárányát Petőfi-kötetre cseréli, az Petőfi vándorútját követi, nem falkája vonulását. Miközben tudja, egyetlen fegyver a vers, a szellemi és egzisztenciális önmegvalósulás kizárólagos eszköze. Hosszú évek után így szólhat már 1943-ban: „Aki énrám figyel, az a népre figyel. Én nem visszaforduló vagyok a nép fele, hanem a nép vagyok. Egy a milliók közül, aki hírt ad a névtelen, becsapott és megtagadott milliókról… Én az irodalomba egy kis darabka ceruzával jöttem, de nyitott szemmel és készen arra, hogy belepusztuljak. A felállított irodalmi szabályok között nem fértem, és nem férek el. Szűk az nekem és idegen. A nyelvezetem és mondanivalóm számára kicsi, a régi forma is, olyan sok és olyan nagy a hír, amit alulról hoztam, hogy semmiképpen sem fér el benne, tehát új formát teremtettem magamnak, amiben érvényesül a nyelv és a mondanivaló.”

Tintaceruza-csonkkal csizmaszárra írta első igazi versét. Az előzmény és a körülmény elég hiteles ahhoz, hogy ne tartsuk legendának. De mintha a Szent Gellért-legenda elevenedne meg, a magyar dal születése és fogadtatása: ez a pórlánytól hallott ismeretlen nyelvű ének.

S csobogott a dal a leányka lelke.
És nem hasonlított hozzá más ütem,
más nyelv és más hang; olyan volt az angyal
nyelve az első emberi ünnepen,
mikor a dallam megszületett, még
tengerkék este volt, s opálszín hajnal.

Nem lehetek biztos, hogy ebben az ötvenes években keletkezett Népdal című versben a Tizenhét szilfára gondolt, s akkor sem jutott eszébe a Gellért-legenda, sokkal áttételesebb a kapcsolat közöttük és csak 89később társíthatók. Ott az eredendő élmény az önéletírásban. A Pósa major kútjából akarta szomját oltani. „Benn az udvaron, egy félszer alatt darálókő állott s egy faros menyecske forgatta a követ, az öreg napa meg a tornácon ült és a két karján ringatott egy szundikáló kisgyereket és danolt lassú, mély, monoton hangon, fején a fekete fejkendője félrecsúszott s bennülő öreg szemei révedeztek az elhagyott tájon. Nézett az öreg mámi és dalolt s a darálókő mormogása eggyé vegyült a hangjával az elhagyott majorban… Úgy éreztem, mintha az én szegény kis nagyanyám ülne ott a tornácon s a két karján engemet ringatna, hogy pihenjek el a világ elől; mintha csak megfutott útjainak a messzeségével, szomorúságával és gyötrelmeivel altatna most engem” – írja. Megteremtődött a szoros érzelmi kapcsolat, de itt még említetlenül áttűnhetett az időn az anyakép is.

Este tájon, lenn Biharban
rozsot darál az én anyám,
a haja kibomlik s leng a szélben,
szemébe belesír a mező,
kicsi malmát körbe forgatja
s úgy dalolnak: ő meg a kő.

„Alig tudtam mozdulni a kúttól. Még a pipámat is elővettem, megtömtem, rágyújtottam, lassan, hogy mennél több időt tölthessek el ott… hátam mögött a kongó üres majorban egy kopott tornácon a fekete öregasszony dúdolta az árvaság altatóját.”

Három nemzedék ősállapota elevenül meg ott egyszerre, mint ahogy „nagyanyáim s a szépanyáim / lelke dalolt nekem a pusztán”, s az az ős, akit Szent Gellért püspök is hallott már. Öröklődött az ének az őszi szomorúságban, megtalálta a tallón legeltető pásztorfiút. A körülmények ilyetén való együttállása fakasztotta ki az igazi költészetet, mert mintha a szélzúgásban is az öregasszony dalolna. „Én ültem csak és rágyújtottam és szállt, csavargott az ég felé kéken a pipafüst, s elnéztem, miként vész el a semmibe. Úgy, mint ahogy én veszek majd el – gondoltam – s abban a pillanatban kibomlottak előttem a verssorok. Elővettem tintaceruza-csutkám, a csizmám szárát jól letöröltem a szűröm ujjával, hogy szépen ragyogjon rajta a betű és oda írtam föl a ver90set… Nem kellett kínlódni a verssel. Jött egyszerűen. Ott voltak a szilfák, szállt a pipám füstje, Guldi, a kis puli ott feküdt a szűrömön… A vers leírása után olyanná váltam, mint a felleg, ami, miután kibocsájtotta magából az esőt, felhővé vált.”

Óh, szállj pipám drága füstje,
dohányom foszló ezüstje,
s lengj a messzi puszta mélyén,
hogy futhasson a lelkem véled
életemnek tünt lepkeként
tovaillanó reményén.
Itt Barmón a Csikótanyán,
tizenhét szilfa hajlatán
sír az esők vőlegénye,
én az állásszagu bojtár,
ki puhatalpu kis pulinak
Isten mégis a szemében.
… Óh, szállj pipám árva füstje,
dohányom bomló ezüstje
s ringasd rövid ifjuságom,
ami itt a Kerek-érben,
kilenc varnyu szeme láttán
ugy foszlik szét, mint az álom…

Jellemző, milyen természetesnek veszi a vers elemeit – hiszen ott voltak. Mindig is ott voltak, s maradtak költészetében a pipa, melynek eltűnő füstjében száll el az élet, a füst és a lepke, a létezés pillanatnyisága, a tünékenység és a lecövekelt valóság, hogy a Barmó és a Csikótanya, a Kerek-ér, a megszámlálható szilfa, az állásszagú bojtár, s ahogy minden légiesül, s az esők vőlegénye a puli szemében Istenné nő, magasodik, szállong, foszlik, bomlik a pipafüst nagy metaforájában, s a puli Istenének álmai varjak szeme láttán semmisülnek meg. Kész a mű, csak az utolsó előtti sor változik majd „Szőr Tóth Bálint szemeláttán”-ra, „hogy a magam állapotát vele szemben is kifejezzem”. Hi91szen ő is ekképpen gyötrődött az őszi nyomorúságos pásztorkodásban. Az álom semmibe foszlik, de e nagyszerű vers pipafüstje fel-feltűnik a későbbi művekben majd, akár az őssejt, osztódva, emlékeztetve.

Óh, sok hasztalan estéim,
óh, tovatünt kék lepkéim,
óh, álmom, mi semmivé lett,
most látom, hogy nélkületek
füstté foszlik szét az élet.

Így meditálnak a füstben sorsosai, akiknek „a pipafüsttel együtt / álmodni repült / a lelke: sodorta / kóbor vágya, / de az is csak egy / sóhajjal tért vissza, / hogy nincsen a lónak / nem termett bodorka”. „A kamorában a ponyván / leveles dohány / puhult, hogy legyen / kék füstje emléket ringatni / pipás embereknek / este, mikor a / vastag tenyereknek / munkája szünetel / s a merengő arc az idő távolába / bámul, s befonja álmait a füstkarikába.” De ezek a sorok már a Szigetek könyvéből valók, az öregedő emlékezésből, mikorra az esők vőlegényéből a világ özvegye lett.

Költővé vált Sinka István tizenhétéves korára, megszületett a Vers (legkorábban 1915-ben a Fekete bojtár vallomásai szerint), világra jött, de nem a semmiből, inkább kicsattant, mint a virág a jó időben. Kellett hozzá természetes előzmény, nemcsak élettapasztalat, hanem figyelmes készenlét, készülődés, mezei „algimnázium”; Jézus, Tolsztoj, Petőfi; „szemléltető tárgyak”: fű, fa, állatok, emberek, az idő kiérzése a puszta nagy teréből, a légkör egyensúlyának ismerete, az állandóság fölborulása a napfordulókon. S gyakorlatok: amit lát, arról elkezd magában hangosan beszélni, és elképzeli, miként írná le, milyen hangot ad a fa a szélben. „Észrevettem, az öregasszony, ha énekel, mint láncszem a láncszembe, úgy kapcsolódik egymásba a hangja, s ha beszél akár ő, akár más! – azt el lehet dalolni.”

De még a pipafüst-vers után is éveknek kellett eltelnie ahhoz, hogy a világával azonos érzelmeit kidalolja, messziről hozván, messzire küldve a gondolatot, „mint ki utolsó fordulattal / az egész műbe értelmet vitt…” Az első költeménynek nemcsak úgy van sorsbeli jelentősége, hogy az első megkülönböztethetetlen, úgy is, ahogy megírja: „meg92szabadultam láncaimtól, mint a rab, mert megbirkóztam Petőfivel s belül győztes maradtam”. Szétázhatott a bevarrott szűr ujjában a Petőfi-kötet, magára hagyta a Biblia is, széttaposhatta a falka éles körmeivel. Tűzbe dobta eddigi írásait. Azonban megmaradt a bibliai hangzás, a petőfies világlátás, olyan, amit A puszta, télenhez lehetne hasonlítani, s megkülönböztetni. Lényege a legpontosabb, legapróbb realitás, és a határtalan, mesebeli fantázia. A legkisebb részletek bomlanak hatalmas távlatokba.

Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábúl;
S a csizmaszárábul
Pipát huz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-oda néz: nem üres-e a jászol.

Petőfi alant repülő sorai fölemelkednek a lebukó nap véres, királykoronás látomásába. Hasonló a részletezés a Kocsink, mint nagy sárga bogár című Sinka-versben. A címben előlegezett képben az utas mégis lát valami föntebbit is: „ötszáz ázott szarv fénylett kinn a meleg esőben… Felhőknek gyönge ezüstje / átszürte már a délt, / de az ibolya-messziben / körül még köd henyélt… láttam egy nagy szőke gulyát rózsaszin esőben.” Ennek a szépségnek ad értelmet az emberi létezés.

S micsoda mikrovilág fölött úsznak a felhők tündérregéi Petőfi Kiskunságában? Mit látnak meg a puszta gyermekei, vándorai? Petőfinek a síkság otthonos, megszépül, nem ő a ködbe vesző betyár, háta mögött farkassal, hollóval feje fölött. Nem az irdatlan őszi pusztaság nagyságában őrjítően magányos pásztor, akit Sinka Istvánnak neveznek, aki túllépve egyéni sorsán fölénekelte azt a bihari, békési mélyvilágot. Mások szóltak a nyomorúságról, átérezték, de nem ők mentették kétségbeesve a megkergült falkát a vonattól. Belőle Tiborc beszél.

Ezért a panasz a legfontosabb, ha vádol, panasz a vád. Elégiákat ír a balladákban is, a siratók fekete elégiáit. „…felőlem az rendeltetett, / hogy vihar fujja meg a számat” és „a lelkünknek kínja mondhatatlan” között szólal meg bánata az ég kékjével s a mezők évszakos színváltozataival átitatva.

Mint ahogy versét gyermekkoromban iránytűnek adta a sors, hogy általa szerzőjéhez eljuthassak, fiatal házasként szomszédja lehettem Budán a Keleti Károly utca 50.-ben, a hatvanas évek elején öt esztendeig. Rendszeres vendége, mindennapi társalgója, inkább hallgatója, versei közönsége voltam. S megtudtam tőle, miként lehet birkahajtás közben aludni, télen melegedni a trágyadombban. Megéreztem vágyakozását is olyan elismerésre, ami úgy illeti meg, hogy nem kell megalázkodnia. Olyan garzonban lakott fölöttünk, mint mi; sötét főzőfülke, annál szebb lakrész, szobájuk a Rózsadombra nézett nagy ablakával. A beépítetlen telek színeiben váltakoztak az évszakok; a tél tél volt, egy rozsdás vashordó a hóban, nagykabátos szökdelők a Rét-lépcsőn, a kertészet meg a fasor tavaszi zsendülése, nyári kiteljesedése, fakóba tűnő elmúlása, hogy odafehéredjen a dérnek. Sinka ritkán nézhetett ki az én időmben, idegfájdalmak gyötörték, idegzsába torzította az arcát. Könyökére dőlt az ágyán, olyan szokásból, akár a puszta füvén lenne, s rétnek képzeltem takaróját. Nem pásztorbot az oldalánál, de ceruza és irka. Versei arra jártak, ahonnan elindult, csak már az idő opálos derengésében. Ismertem, olvastam folyóiratokban a Lovasok opál mezőkön, a Véres Párcium nagy költeményeit, gyönyörű dedikációval megkaptam a Végy karodra idő versválogatását 1964 húsvétján, adta, mint énekes az énekesnek. Fölolvasott a főműnek szánt Szigetek könyvéből. Ugyanarról szóltak ezek a költemények, de mégis másként. A bölcsesség és a megbékélés, az örökkévalóság képzetét keltették bennem. A Lovasok opál mezőkön öregkori lírájának csúcsa, de csupa gyönyörűség a környezete is, az a megújulás, betetőződés, ami az utolsó tíz esztendejében történt. Úgy hiszem, a szerelem vitte ilyen magasra, mint a költészet nagy energiája. Mert szerelem nélkül a vers is kiszárad, általa fönséges lehet. Megírta az Éna-dalokat feleségéhez, Szin Magdához, de a többi műnek is Éna adhatott szárnyat. Ő a Lenge, a mennyei angyal hasonmása, aki a sárral dobált fiúk álmait őrzi.

Sokan írtak már az opál mezők verséről, hadd fűzzem hozzájuk a magamét. A valahai álom, ott a penészes ólpiacon, a mai emlékezés. A lét: drágakő-sugárzásban élni nyomorúságosan, s az emlékező 95messzeségből visszanézni, akár a holdból kék bolygónk ékkövére. Lehetne fekete-, tűz- és kékopál. Sinka inkább a nagy távoli zöldben kékbe ködlő mezőkre gondol, s láttatja, mint hatalmas aurát. Dicsőséggel övezi szárnyanőtt lovasait, s tágítja a verset valóságon túlivá, ellentétévé a sárral dobált fiúknak, egykori önmagának. Költői jelentőségű vízióvá növekszik az úrtól úrhoz szegődés, a pásztorló kóborlás, a csikós terelő vágtatása, a juhász méla magánya méla tájon, opál börtönben. S már nemcsak az egyszeri jelentés: „Mert vándorokként éltünk e világon, / kikről nem hallott hírt senki sem”, már nemcsak a pásztorokról szól, hanem az egész emberi létezésről, melyet a pásztorélettel személyesít, a leányszemek titkos violájáról való ábrándozással boldogít, és hogy mindig ott maradunk az Isten nagy festményén, melyet opál mező és nagy sárga nap ural, s az a tizenegy felhőrongy-darab, az elszállásolásra készülődő, elrepülő tizenegy fiú a halál lovain. „És egy lovas maradt csak, / ki éjjel is lát és éjjel is énekel.” A Vád mottójának abszolút hangja, elrendeltetése e vers keletkezésének idején, 1958-ra a túlélő keservese már, halálos látomása lett a fekete opál, gyémánt éjszakában, az ősz nagy lelkével együtt vágtató lovasokkal.

A vers mágikus hatása rezdülékeny titokzatosságra vált az Emlékezés távoli csillagokra című költeményben. Illat, csillagok, falusi zsongás citerapengés közben.

valahol egy udvar csendjében sírtak előre századokra;
lámpa szórta fényét Zsuzsimnak hajára,
s az eperfa lombja földig érve zengett

– kis világ Arany János módján, de az nem fordult elő a másik nagy szalontainál, hogy a családi körből előre századokra sírjanak. Nem jelen idejű, időtlen és ősi ez a sírás, mégis valamit sejtet a lány személyes sorsáról is, az elszakadásról, a korai halálról.

Ahogy a pásztor odább állt szerződése lejártával Szent Mihálykor, úgy válik meg a nyájtól és az emberektől, mégis mintha a szeretett társak hagyták volna el őt. „Aztán őszre válván / az idő, Zsuzsim is, falum is mind magamra hagyott, / mint csonka kéményt ahogy elhagyják a gólyák.” Mintha még jelen időben történne, ami elmúlt, de visszanézve válik annyira titokzatossá, kimondhatatlanná.

Ez a balladai kihagyásos tömörség majd epikussá térül a Szigetek könyvében. Egyszer konkrét megvilágításban, máskor lírai fényben, álomszerűen. Mert „aki álmodni tud, álmait annak nem lophatja el / sem az út, sem a járom, befelé él az”. Ennek jegyében jöttek létre az utolsó hosszú költemények, a Mesterek uccája és a Szigetek könyve. Az előbbi világ visszaálmodására mégis inkább a földiesség a jellemző. Szegény mester családok élik „a téli madarak hangtalan nyomorát” a vadrózsák sziromdíszei mögött. Jellemrajzaival a realista irodalom legjobb műveire emlékeztet. Van gondja és fantáziája szereplőit a legapróbb részletekig megformálni, jóságból és gyarlóságból, rezzenésnyi viselkedésből. Jól ismeri a mesterségek jellemformáló hatalmát, a női lelket, a szerelem szép cseleit, az anyaság fürkésző figyelmét. Bölcsességek tárháza ez a költemény, tapasztalatát a közmondások tömörségével, és a kibontott gondolatokkal egyaránt tudtunkra adja: „Rendet / kellett teremteni maga körül, / de nem úgy, hogy e rendtől a világot ne lássa… Valóság kell nekik. Olyan ország, / hol kibontakozhat az élet… kézzel fogható legyen az öröm. / Ha csak álom: a semmié az: füst. Az áll, ami van… Olyan ország kell: hogyha nem is menny, / de mindenki idvezül… Olyan, ahol erős, inas / vitéz a történelem.” Minden részletében érezhető, hogy a költészet mesterségéről olvasunk, túl a mesterségek költészetén. A zenélő asztalos, a maga teremtette angyallal viaskodó rézműves, a formázó fazekas, a látomásos és okos szűcs, a gyönyörűségeket álmodó takács a költő ars poeticáját jeleníti meg, figyelmeztetve minket az anyagszeretetre, a szépségre, a vágyakozás szabadságára, a fantázia merészségére, s arra, hogy a költészetnek szárnya van.

A Mesterek uccájában, a szalontai sikátorban indult meg Sinka költői létezése, s ha a Szigetek könyvét az életmű enciklopédiájának tartjuk, ak97kor ezt a hosszú verset az elsőnek is vehetnénk. Az Így kezdődött írásban is jogosít erre. „Végtelen szánalmat éreztem minden iránt, ami be volt zárva a sikátorba. Úgy képzeltem, hogy arca és lelke van a karónak a kertlábban. Igen: lelke. S hogy az a lélek milyen sokat és mennyit gyötrődik azon, hogy ott kell állnia örökké, összefont börtönében, s nem sírhat, nem kiálthat, hogy alul rohad a lába, benn a földben. Micsoda az a hatalom, ami ide zárta őket – és miért van az a hatalom? – tűnődtem. És nem tudtam… Nem felelt senki. Valamelyik udvarban fűrészt reszeltek, s a kertvégek fölött átsírt a hang, s meghalt a sikátor némaságai között, vagy ha tovább úszott, elnyelte a kék ég.” Az lett a sorsa, a feleletet Sinka Istvánnak kellett megtalálnia itt, majd a pásztoréletben, aztán a kisbérlők földjén, Bundaszigeten; Péterszeg-szigeten, a zsellérek vidékén, a nagykörszigeti özvegyek háza táján; Sártalló-szigeten, ami az istenkeresők mezejének is nevezhető, s végül önmagában, azon a magányos szigeten, ami „nem széle földnek, nem partja vizeknek; kívül van mindenen”.

A Szigetek könyvében a lélek önéletrajzát írta meg. „Megírtam már a sorsomat korábban is, de itt egy ember, egy költő életének legtitkosabb rejtelmeit próbálom felmutatni… Olyan iszonyú szembenézésnek, léleklátásnak tervezem, hogy legjobb lesz, ha személyemtől elkülönítve, örökségként hagyom itt azoknak, akiket érdekel majd, hogy ki voltam… legtökéletesebb, legtisztább művemnek szánom, amelyben minden korábbinál nagyobb siker koronázza örök harcomat a szépség hatalmáért” – nyilatkozta 1967-ben. Halála után jelent meg, először csonkán, majd teljesen Püski Sándorék jóvoltából, ahogy oldódott a politikai tilalom, de az előítélet máig is megalázza. Mi sem ismerjük egészében, s épp ezt a nagy Emberi Színjátékot, melyben a társadalmi és személyes magányról vall. Tárgyias és álomszerű szép beszélgetés, fekete elégiák sora opálos ragyogásban. Van benne egy fönséges szakasz, amely a róla való gondolkodás közben nem engedett a csábításnak, hogy az előítéletekkel szemben válaszra kényszerüljek.

Minek magyarázkodjak, ha úgyis helyt állnak magukért a művek eredetiségben, időtlen érvénnyel, a magyar nyelv, a magyar ritmus nagy változatosságát játszó zenekarával, a képek pontosan kidolgozott részleteivel, s lenyűgöző monumentalitásával, a lélek és anyag, az ember és természet katedrálissá épített idejével.

99
Nem menekülhetsz (Illyés Gyula)

A Nem menekülhetsz adott hírt először Illyés Gyuláról gyerekkoromban. Úgy emlékszem, Ady a Magyar Élet kiadásában megjelent Ütések alatt kötetének hátlapján hirdették a válogatást ezzel a címmel. Még nem ismertem a költeményt, s azt hittem, amit naivan meg is fogalmaztam: „Nem menekülhetsz a halál elől a végóráidon.” De a később olvasott szöveg egészen más annál, mint ahogy a gyerek rádöbben, meg kell halnia, talán valamikor hetven év múlva. Mikor megtudtam, miről szól, már volt tapasztalatom, a Helka, a Kelén, a Csobánc fedélzetéről, tizenegy évesen.

Megértettem, micsoda erős képzettársítás végeredménye a felkiáltójel. A költők első megismert verse meghatározó, mint a szerelem első pillanata, ahhoz viszonyul minden további, főként, ha az ember életére, tapasztalataira is válaszol. Parasztgyerek voltam, bár nem ismertem a puszták népét, de a munkát, a munka emberi és táji környezetét annál inkább, és túl korán. Emiatt Illyés minden írása, vers, próza, dráma egyaránt, a szegénység kétkezi léte, a történelmi igazság, a társadalmi jobbítás forradalmi kimondásával lett az enyém s mindenkié lehet, akinek a költő tárgyaihoz s a magyar nyelvhez köze van.

Hiszem, Illyés halálával nem zárult le a magyar költői mindenesség korszaka. Negyvenöt után még ő is azt hitte, fölszabadult az irodalom közgondi terhei alól: „éppen most jön majd el az idő, amikor az irók a vad és megfékezhetetlen indulatokat örök és halhatatlan formákba öntik”. A magyar irodalom sorsa nem változott, figyelmeztetnie kell. Aki másként gondolja, vagy a beleszólót akarja elnémítani, vagy a magánakvalóságot akarja piedesztálra emelni, mondván, ez a költészet magyarázkodó. De hogyan didaktikus, direkt a Bartók, az Egy mondat a zsarnokságról, A reformáció emlékműve előtt, az Óda a törvényhozóhoz, a Koszorú? Aki idejétmúltnak tartja a nagy gondokat, keresse ki a lét örök tétmáit például a Semmi közelít posztumusz kötetből! A költők másfélék egyéniségükben, verseszményükben, hiszen különböznek a valamire valók, de a nagyok mindig a nemzeti, az európai, az emberiségméretű sorskérdések szent keresztjét hordozzák.

Erről beszélt nekünk 1979 novemberében, amikor házában fogadott bennünket, a Heteket. Illyéssel többször kezet fogtam, bemutatkoztam, de nem látogattam meg előbb, csak akkor, és sajnos már azóta sem tehetem. Szemérmem gátolta, hogy becsöngessek hozzá, idejét ra101bolni illetlenség, mikor még annyi elvégzendő dolga van. Zavaromtól valami kisebbségi érzéssel féltem. Pedig máskor fesztelenül ültem együtt Déryvel, Veres Péterrel, Örkénnyel, Vas Istvánnal, Weöressel, Sinkának szomszédja, mindennapi vendége voltam, bátyám Nagy László, Juhász Ferenc, Sánta, Csoóri, Fodor András, Kondor, Kamondy, Szabó István idősebb barátaim. Megható fürgeséggel sietett elénk a kertkapuhoz hetvenhét évesen bekecsben, kucsmában. Több láda almával köszöntöttük. – Ennyi még tavaszig se fogy el! – Körbe ültetett bennünket a könyvtárszobában, baljára kerültem véletlenül. – Itt laktunk Némethékkel a háború alatt. – Mindenkit sorban megvallatott: – Mit akartok tenni? És te?… És te?… – Közben ravaszkásan megjegyezte, belőlünk nagy költő nem lehet, lemaradtunk az időről, s az igazi kor még nem jött el, hasonlítunk a múlt századvégiekhez, mikor csak Vajda csinált valamit, de ismer nagyon okos, tájékozott, több nyelven beszélő húszéveseket, majd ők… – A népi írók az utolsó igazi nemzedék. – Egymás után feleltünk céljainkból, lehetőségeinkből. Nemcsak a beszélőre figyelt, a szellem ragadozó madaraként forgatta fejét, fürkészett engem is válla fölül. Utolsónak kerültem sorra. – Akármit tennénk, falba ütközünk. – Öntudatlanul megváltoztattam a társalgás irányát. – Mindent lehet és kell is! Írjatok prózát, a versre senki se kíváncsi. Most prózával lehet hatni igazán, s leginkább a vidéki lapokban. – Érveit, szenvedélyét, megszégyenítően pontos logikáját, metsző telitalálatait sajnos nem örökítettük meg. Tudtam, a könyvtárszobában tilos a dohányzás. Flóra néni tizennyolc-húszunknak készített uzsonnát meglepetésünkre, alig fértünk a konyhába kísérőinkkel. – Minden vendégünk itt eszik, de ennyien soha nem voltak. – Franciás sajtkrémet kaptunk, palackozott borokat. Rágyújthatnék-e, Gyula bácsi? – kérdeztem látványosan forgatva cigarettámat. – Nem! Gyerek van a házban! – Kivételesen megengedhetnéd. – Nem! – Flóra néni szóba hozta a tüdőrákot, Gyula bácsi hosszas gyomorfekélyét. – Én a kórházakban végeztem el az egyetemet. Sokat olvastam. – Fürgén kísért ki bennünket, ahogy fogadott. Akkor láttam utoljára. Ki gondolta volna, mikor a lejtős úton tüntető daccal rágyújtottunk? Nemsokára a dedikált Beatrice apródjait hozta a postás. Elszégyelltem magam, nem küldtem soha könyveimből. Nyolcvanadik születésnapján verssel köszön102töttem, nemsokára díszőrséget álltam koporsójánál, hittevésül, fogadalomként is.

Kilencvenedik születésnapja előtt olvashatok a Naplójegyzetekben látogatásunkról. „Pontosan ötkor, sőt valamivel öt előtt, de már éjszakai sötétben egy egész kis különítmény a kerti felső kapu előtt; a lakitelkiek. Egyenest a tanácskozásukból. Lezsák Sándor vezetésével Kiss Anna, Buda Ferenc, Serfőző, Ágh, Ratkó és még két lány? asszony? A nemzedéki kérdésről én, elég hosszan, a rövid-halk szavu kérdéseikre. Mi ujat mondhattam? A politikai élet rögziti a nemzedékeket – mert hisz mindegyik a maga célját tartja fiatalosnak –, a szellemi élet a nemzedékekkel lép vagy rostokol; vagy hátrál. Baráti szövetkezés? A baráti viszony lustitja a nemzedék haladását. (A mienkben csak jóval később alakultak inkább bajtársi, mint pajtási kapcsolatok, a veszélyben már.) Egy-egy nemzedék tagjai egyénileg is többet és jobbat alkothatnak, mint nemzedéktagok. Mint a villanyfejlesztésben az indukálás: az érintkező szellemi tartalom növeli a – tartalmat is.

A konyhában közben Flóra megterített, hideg ucsorát, mert már hét óra mult. Ennyien – tizenketten – sose szorongtunk a volt »cselédszoba« és konyha terében.

Hoztak egy láda almát, van tán husz kiló is.”

103
Jankovich Ferenccel Szántód partjainál

Tizenegyedik nyaramon léptem először a somogyi partra, léptem, mondom a cselekedet jelentőségét megemelve, mintha valami új földrészt fedeztem volna föl. Számomra az is lehetett, ha komolyan belegondolok, hiszen először találkoztam a költészet szülőhelyével. Szántódon, egy réges-régi kertes fogadó sárga falán olvashattam a márványtábláról, itt írta Csokonai Vitéz Mihály A tihanyi ekhóhoz című versét. Az a hely valóban poétának való, szemben a közeli félsziget szirtfokával, s ha ráadásul visszhangos is, legalkalmasabb az egyedül szóló ember magánbeszédének a fölerősítésére. Most úgy tűnik, mintha ismertem volna már a költeményt, de ha nem, későbbi találkozásom mégis csak azzal a tölgyfás kerttel, klasszicista épülettel együtt valósul meg, hiszen már akkor majdani költőnek képzelgettem magamat romantikus pózokban, helyzetekben. Ami énbennem gyermekes álmodozás volt, azt tudtomon kívül valaki megvalósította, az akkor még névtelen, akinek indulóját oly sokszor énekeltem: „Sej, a mi lobogónkat / fényes szelek fujják, / sej, az van arra irva: / éljen a Szabadság!… Sej, szellők, fényes szellők / fujjátok, fujjátok – / holnapra megforgatjuk / az egész világot.” Jankovich Ferenc a szerző, aki egy Szántód partjainál című verset írt, talán azzal a szándékkal is, hogy az utódok valóságban vagy képzeletben Csokonai mellé szegezik az ő márványtábláját, mert itt írta meg ő is versét sorsa fordulatáról.

A Szántód partjainál kollektív érzelmű számadás, az emberélet útjának felén egy olyan helyen, ahol az ég s a víz két tágassága végtelen kékbe vegyül, szemben a félsziget a bakonyi vadon képzetét emeli az égbe, Somogy, a pannon dombok hátországa felé. Ilyen természeti környezet telt érzelmeket fakaszt, s nagyon fontos, kit milyen lélekkel talál, s mi felé irányít éppen. Ez nem József Attila kávéházi szeglete, ahol 104szintén számot vet magával a költő. Jankovich valamit meg akar találni, József Attila végső magányban gunnyaszt az asztalsarkon születésnapján. Ajándéka csak a költészete, mellyel más híján csak maga lepheti meg magát csecse-becse rímekkel, drágalátos üveggolyókkal. De ha Szántód partjainál érte volna ez a harminckettedik április 11-e, talán úgy zokog, mint Csokonai Lilla vesztén. Más akusztikája lenne az ultima ratio kimondásának: „Én egész népemet fogom, / nem középiskolás fokon / taní- / tani!” Átléphetne sértettségéből egy országnyi sérelembe, amint csillagtársa, Illyés Gyula Jankovichéhoz hasonló helyzetben, csak éppen egy balatoni hajó fedélzetén fogalmaz meg jónási, ninivei dilemmában: Nem menekülhetsz! „nem feledhetsz, / nem menekülhetsz, – bárhova kerülj!”

Szinte az egész magyar költészet folyamatába besorolható a Szántód partjainál. Janus Pannonius Búcsú Váradtól, Berzsenyi Búcsúzás Kemenesaljától versein át találjuk társait az innenre és az onnanra osztott élet berzsenyis, börceháti pillanatától Csokonai, József Attila, Illyés megrendüléséig. Ezért lett alapvers Jankoviché, három magasba futó tételével a cselekvő hazaszeretet megvallása.

Ki gyermekkézzel szórtam gondtalan
ifjuságomnak harminc aranyát,
megállok most és vallatom magam:
láttam Párizst – nem láttam Baranyát:
láttam Monte Carlot és Avignont –
s mint a játékos, kinek pénze fogy,
riadva kérdem: mit nyertél, bolond?
Elmult Avignon – itt maradt Somogy.

Az összehasonlításnak túlzottnak kell lennie a versbeni igazság érdekében. Bár minden sorát tagadja élete valósága, mégis igazabb ennél a „láttam Párizst – nem láttam Baranyát”. „Elmult Avignon – itt maradt Somogy.” Ehhez képest kérdezheti csak: „mit nyertél, bolond?” Különben az a tékozlásnak mondott harminc arany, harminc év a szellemi gyarapodás ideje volt. Kiemelkedés a sárpentelei szegénységből az Eötvös Kollégiumba, az egyetem francia szakára, kétévnyi hasznos idő az École Normale Superieure-ön. Adódott szerelmi idill a 105fontaineblau-i erdőben, a Szent Lajos szigetén, de nem feledhette faluja kanászát, aki „ha fölfordul, mint a disznaja: / nem fáj senkinek”. Onnan is rá kell kérdeznie a kócos kocsisra: „miért vagy?”

Mert éles szociális érzékkel verte meg, áldotta a sors, küldetéstudata azonos az akkor népi szellemi buzgalommal, amely Szántódon is, Csokonai költőhelyén élete értelméről elgondolkoztatta, válaszút elé állította.

Midőn Csokonai Vitéz Mihály
megirta itt dorgáló énekét:
midőn lent ült Szántód partjainál
Tihany felé elmerengetve két
mandulaszemét, már többet tudott –
nem látta Watteau-t, nem látta Boucher-t,
de éppoly szépet, szebbet álmodott –,
s lába előtt bölcsőben sirt a Lét.

Tudta, hogy a megszenvedett élet több minden másodlagos élménynél. Megismerhette az eljátszható jelen Monte Carlóját, megismerhette a történelem Avignonját, mégis az eredendő szegénység, s az az ázsiai Somogy marad csak Nyugatról jövet, amiért tenni kell valamit az első somogyi oskola megvalósításának hitével. Csokonai echójával a dorgáló sorokban találkozik, amint elődje a kies Füred kútfején és partjain vigadó gondtalanságot emlegeti, s barátok árulását, a tyrann törvényt, mely Lillától elszakította, s talán arra a végkövetkeztetésre juthatna Jankovich is, ha annyira hazátlan lenne. „S e szigetnek egy szögében, / Mint egy Rousseau Ermenonvillében, / Ember és polgár leszek.” … „Távol itt egy más világban, / Egy nem ismért szent magánosságban / Könnyezem le napjaim.” Németh László szerint Csokonai Watteau is lehetett volna különös szépségeivel, de hát magyar volt, nem engedhette meg magának a különös szépségeket csupán. 1795 tavaszán már túllépett, túlkényszerült azon a messianizmuson, amire Jankovich ott arra készült: „tán megvajudsz, Világ… Holnapra talán megszületsz, Hazám.” Nagy vallomással ajánlkozik föl a „százmellű anya, dombos vidék… én Dunántulom”-nak, ellenpontozva az első tételt: „Elhagytunk egykor, hogy majdan legyünk / honunkba megtérők – honfoglalók.” 106Akár a régi, Európát járt diákok. Apáczai, Misztótfalusi buzgalmával vallja:

Én is, ki künn tanultam küzdeni
nagy mesterek fogását bámuló
apródsoron – most fogom kezdeni:
ifju elmével tollam forgató;
tollam kivonva fényesröptü kard –
bár ajkamon nem harsan induló;
mégis e jelben fogok győzni majd –
repíts Pegázus, bontott szárnyu ló.

Túlteszi magát az Európát járt jeremiádozó magyarok adys döbbenetén, hogy mi van itt amahhoz képest. Cselekedni akar.

A harmadik tételben föloldódik a vers feszültsége, elbúcsúzik Párizstól, s „bujócskás szemü csillagok” tüzétől, „Isten hozzád Croisset, Lisieux”, búcsúzik könnyed élete elillant hölgyeitől.

Engemet már a Bakony völgye hí
és számadásra serkent az Idő –
melynek aranyszemü hálója már
körülfogott, s ugy őrzi majdani
dicső orcám –, sem élet, sem halál
nem fogja róla leszakítani.

Az ő Bakony-völgye nem az, mint Csokonainak a remeteség, ő hatni akar egy magyar költőnek kijáró dicsőséggel, melyet életműve ismeretében mondva, teljesített. S mindig a konkrét jó és rossz szívében dúló harca következtében, sohase alkudozva, mindig szembenézve. Mert a haza-anya nemcsak százmellű dombság.

– írja 1941-ben a „Széchenyi emlékezeté”-ben. A Szántód partjainálban feltűnő, a hazát csak a Dunántúllal azonosítja. Én azt hiszem, azért, mert a hazáról mindig a megélt tájban gondolkodott. Inkább stílusjegynek vélem, még akkor is, ha ez Alföld lesajnálására itt-ott példát találhatok. A Kétféle tájban a Dunántúl: viruló szűkebb hazánk, tölgyfaláng, rózsaláng, bazaltláng, fáklyaláng, ősláng, az Alföld pedig szalmaláng, lomha láng, paszulyláng, mocsárláng, kadarkaláng, meggyulladt sár. De azért még így sem foghatjuk rá a pannon gőgöt, és Jankovich Ferenc sem vegytiszta pannon költő, hiszen a Krisztinavárosból, Budáról a Bakony és a Balaton felé mindig a Sárréten át vezet az útja, mint ahogy Illyést a tolnai puszták felől fogadta a délszaki teraszára Tihany. Jankovich nem olyan békés, mint az önelégült Kisfaludy Sándor Szegedy Róza badacsonyi szoknyája mellett, nem olyan melankolikus, mint kemenesalji Tíburjaival a somogyi makkosba veszett Berzsenyi Dániel, nem tudja megvalósítani az eleve polgár somogyi Takáts Gyula bece-hegyi harmóniáját. Inkább Vörösmarty rokona mély hangzatú, kételkedő filozófiájában. „Ég és föld és embercsont a világ… S mi csak vagyunk! A táj mozdulatlanul / embert tenyészt és véle a korát… A föld se fogy el, inkább vastagul, / gyürükbe temet multat kulturát” – írja földije emlékezetére mint rokon Az emberek, a Gondolatok a könyvtárban, az Előszó, A vén cigány reménytelen reménységében.

Mégis azok szerették, értették igazán, akik pannoniai, badacsonyi létében társai voltak, Tatay Sándor és Takáts Gyula, műveikben ő az a baráti szomszéd, aki énekében kidalolja a vulkán láthatatlan tüzét hangja bazalt-orgonájával.

108
Szabó Lőrinc kálváriája

1957. március elején az 56-os autóbuszból láttam a Clark Ádám téren egy forgalomba zavarodott öregembert. Ahogy a Pobedák és mindenféle keleti karosszériák összetorlódtak az Alagút bejáratánál, s kifelé a Lánchíd előtt ugyanúgy, a lökhárítók fémlése közepette, mint az erdőből idetévedt nagyvad, bizonytalanul, idegesen szűkölt, ugrott, megállt, visszahőkölt, s talán kiverte a verejték, talán szemüvege is bepárásodott a félelemtől, s kiszolgáltatottságtól. Szabó Lőrincet láttam így, először és utoljára. Számomra ez a pillanat lett a nyitánya a költő-drámának, amelyet már könyvből ismerhettem, de most, olvasva a Bírákhoz és barátokhoz kötetet, naplóját, védőbeszédét, ez a látomáserejű emlék rögzült az én Szabó Lőrinc-szimbólumommá. A mostani rendszerváltozás izgalmában, a feltörő salakkal fortyogó tisztulásban a független egyéniség, különösen a szenzibilis, mélységet, magasságot átzokogó és ujjongó művész kiszolgáltatottságára, s egy nagy költő végleges, végzetes magányára aktuálisan irányítja a figyelmet. Mi a politika és mi a személyiség szuverenitása?

Már nem sok ideje volt hátra 1956-os őszi nyilatkozatától: „Legyünk türelmesek még az ellenfeleinkkel szemben is.” Kínos tapasztalatai mondatták vele ezt az egyszerű szentenciát. Ő aztán igazán tudhatta, mire képes a türelmetlen, vad ösztöneit gátolni képtelen, sértett és bosszúért kiáltó ember, hiszen a célpontja szíve volt, hiszen örökös magaboncolása éppen akkor vált életveszélyessé, amikor ez az ország demokratikus vágyait megvalósulni oly nagyon akarta és hitte.

„Tízezer kard és nyíl tört belém, itt csak generális gyógyszer segít: vagy hisznek nekem, vagy meghalok. Ki ellenségem? Mindenki. Nem igaz: mindenki mellettem van! Mellettem lesz! Őrület, ami történik!” „Végem van. Sziv lélek. Beteg mind. Hogy megdagadtak a lábaim a 109fogdában! A terveim! Eh ez a legkevesebb!” „Az utolsó három hónap alatt, négy hónap alatt többet éltem, mint egész életemben.” Többet szenvedett. „Talán utolsó üzeneteim a világnak. Nevetséges és szégyellnivaló.” A mondatok nagy érzelmi fesztávolsága között válik megdöbbentően láthatóvá a költő, meztelenül. Kik, miféle erők kényszerítették ebbe az állapotba? Miért közölték nevét az újságok, feltűnő helyen, a háborús bűnösök között, a koholt vádakat igaznak hazudva? Rendőri felügyelet, letartóztatás, anyagi és szellemi, írói létbizonytalanság a két súlyos vád miatt: németbérenc és antiszemita, melyeknek végállomása a népbíróság lehetne és tovább. A Szabó Lőrinc-hajsza lélektanát Edmund Goncourd naplója nyomán gondolja végig: „maga a kivonatolás már hamisít… Igazán lehetetlenség és erkölcstelenség, de az agynak és a léleknek káröröm is, ha kikürtölhetünk közös viták óráiban és perceiben, baráti falak közt elhangzott gomolygó közléseket, melyek igazán nem jelentenek szükségképpen meggyőződéseket, kialakult, megszenvedett hiteket, ugy tünteti fel, a maguk elszigeteltségében, minthogyha végleges… nézetek, hitvallások lettek volna, melyek kimeritik a jellemzett személyek lelki-szellemi tartalmát… Sz. L. esetében sok személynek többnyire egymástól átvett, és egymásén hizlalt téves közlései és igazságtalan »igazságai« sürüsödnek és sulyosodnak egyetlenegy áldozatra, méghozzá olyan időszakban, mikor a morális légkört mérgessé és fülledtté, gyilkossá és robbanóvá teszi… mindnyájan tudjuk, hogy micsoda. Ó, de fájdalmas élni, de mocskos dolog még védekezni is!”

S miért éppen az ő gyötretése ilyen látványos, ilyen kisstílű az oroszokkal fenyegetőző házmesternétől a Népszava rovatvezetőjéig? Úgy vélem, Illyés erre válaszol: „…nem volt könnyü természet. Nemcsak könyörtelen magaföltárásával riasztotta el magától azokat, akik az adott pillanatban nem érezték meg (s ennek érdekében, sőt az ez iránti hálából nem viselték el), hogy itt egy örökléttel eljegyzett lélek működik. Annak pedig dolga és beszéde az egész emberiséggel van. Még akkor is, mikor az esetlegesség egyének előtt beszélteti. Ártatlanságával, eredendően gyermeki gyanutlanságával Szabó Lőrinc tán még több felebarátját megriasztotta.” Hadd tegyem hozzá, irritáló lehetett az a kettőség, ami a polgári életvitelből, s ami a tekintetnélküli, szellemi önállóságból, a végletes érzelmi örvénylésből, a „rettenetes méretű 110erotikából” látszott. Besorolhatatlan, hát kivívta maga ellen a kollégák, a nők, a házmesterek irigységét, sértettségét. Ez is egyik fölhajtó ereje lett a közszájon forgó, a sajtóban közhírré tett rosszakaratnak. „A drága ujságiró kollégák! Csak terjedjenek a rossz hírek, a szörnyű pechek is csak változzanak teherré, gyalázattá a kivédett rohamok is.” Riport 1943-ból: „Magáról azt mondják, s a minap le is írták egy folyóiratban, hogy már huszéves korában beérkezett, állása volt, utazhatott, s most csak az hiányzik, hogy sarokháza legyen a Köruton! – Messziről igy festhet a dolog. – És közelről? – Az a kritikusom nem ismeri sem az életet, sem az én életemet… egész életemben rabszolga voltam, és hogy ugy dolgoztam, mint egy fegyenc, mint egy gályarab. A szerencsém a két kezem, a vállalt munkáim, a kitartásom, a nyomorúságom volt… Szörnyű életem volt. Ez az ünnepélyes és pontos igazság… Minden egyéb látszat.” Mégis „villája van a Svábhegyen”, pedig csak főbérlő a Volkmann utca 8.-ban. „Ni, a Szabó Lőrinc már megint katona, ugy szereti az egyenruhát, hogy folyton behivatja magát.” Élete szerencsétlensége, 1918-tól nem tud megszabadulni a katonaságtól, behívják tartalékosként. „Hitler: isten!” „Sajnállak egyébként, de ki fogunk irtani benneteket…” „a Hitler-istenitő cikkeket én kényszeritettem rá a német követség utján a Pesti Napló-ra”. „A horogkeresztes szendvicsek. Hogy nem tudnak nyugodni… A vajaskenyér-darabokon horogkereszt alakban lett volna meghuzva a rátét, a szardiniapaszta-izesitő… s hogy ez »jellemző az egész házra«! Itt »így nevelik a gyerekeket«! Micsoda marhaság! S milyen kétségbeejtő félreértés, félrelátás, félremagyarázás, micsoda gyilkos rágalmazás! Irtózatos beteg képzelődés állít itt vádakat, amelyek ma rettenetesek, s állította őket éveken és éveken át, s hordozta magában, átalakította, a sérelem, melyet ő gyártott, erjedt, érett benne, nőtt, alakult feltételezésekké, rágalmakká, elfogultságokká, hogy végül már mindent csak így tudott látni a maga belső gőzölgései miatt, ilyen irányban magyarázott, torzított mindent!” Tartós ez a ráfogás máig. Nem győzhetem meg azt a hölgyet, aki ebben magát koránál, baráti körénél fogva illetékesebbnek tartja. A szendvics-ügy nem került az igazolóbizottság elé, pedig ez az apróság mutatja meg a legabszurdabban azt a mechanizmust, azt a lábasfejű szörnyet, amelyik Szabó Lőrincet fojtogatta. Innen torzul a Vezér című vers A vezérhez címre, ez az 1928-ban íródott, egy monológba sűrített 111személyiségfajta kifejezése az 1939-es nyilas újság kalózközlésével Hitler dicsőítésévé.

„…csak az a valóság, amit sokan úgy hisznek.”

„Magának már jó üzlet volt 1944 decemberében megmenteni I. Gyuszit a nyilas elhurcolástól!” Az az Illyés, akihez állandóan segítségért kiált, várja, kérdezi, reménykedik benne, a segítő barát is bemocskoltatik a Népszavában: „Tudjuk, hogy az írók igazoltatásának megakadályozása bizonyos emberek megmentése érdekében történik. Bárki legyen is az aki erre vállalkozik, iró, költő, nemzetgyülési képviselő vagy publicista – esetleg valamennyi egy személyben – gondolja meg jól, hogy miközben a »fasisztamentés« büncselekményét követi el, önmagát teszi gyanussá.” A tehetség mentése, az elhallgattatás kivédése ellenében „a nyilas- és fasisztamentőket internálni kell”. Így akár az egész igazolóbizottságot is, mert: „Emberi szempontból a Bizottság megállapította, hogy Szabó Lőrinc akár vallás, akár demokratikus, vagy baloldali érzületük miatt üldözötteket védeni törekedett… legalább 20 zsidó vallású író, tudós és költő érdekében önszántából, anélkül, hogy erre bárki is felkérte volna, sőt az érdekeltek nagyrésze által nem is tudottan lépéseket tett a vallás és közoktatásügyi minisztériumban, és itt egyenesen erőszakosan lépett fel annak érdekében, hogy ezek, vagy minél többen kormányzói kivételezésben részesüljenek.” A cikk logikája szerint internálni kell a tanúkat is? Gelléri Andor Endrénét, Nagy Zoltánt, Kardos Lászlót, Keresztury Dezsőt, Péchi Blankát, Szép Ernőt, Gáspár Endrét, Pap Károlynét, Szegi Pált. Hajnal Györgyné kivételével, aki gépírónő volt a lapnál? „Felejteni szeretném ezt a nőt… tudtam, hogy érez, miket mond akkori világnagy hatalmasságokra, mivel vádol hálából a hátam megett; s természetesen nem ártottam neki.” Az újságírók megrovással igazolták.

Nem tudom, hideg elmével vagy a segítő iránti csalóka remény ködében írta-e: „Legjobban még a kommunista radikalizmus értheti meg bennünk a dolgok komplikáltságát.” Ha tudta volna, mi következik…? S milyen büszkén idézte 1942-es lillafüredi beszédét: „aki… a legpontosabb elemzéssel, és minden kötelező tapintat mellett a legélesebben kifejtette, hogy miért volna képtelenség a kért, remélt vagy szuggerált magyar aktivista irodalom, az én voltam… ahhoz a misztikus segítséghez, amelyet az ihlet jelent és amely nem az akarat függvénye, 112hanem valami felsőbb kegyelemé, semmiféle földi hatalom és semmiféle elhatározás nem elégséges… Belső sugallat nélkül a legjobb szándék és a leglobogóbb hit sem tud mondjuk zsurnalizmuson felüli műveket létrehozni.” S a találkozás Révaival! „Olvasom az ön védőbeszédét: csupa dicsekvés. – Hát van mit dicsekednem. – De olyan sokan mondják a rosszat. (Higgadt, kemény, értelmes elme. Nem is sejti, milyen közel vagyunk egymáshoz.)” Jaj, csak újabb adalékot ne szolgáltassak a költő ellen! S még azzal is, hogy 1957-es Kossuth-díját megemlítem. Vagy ha ideírom Bihari Sándor barátom emlékezését. „Október 23-án szerzői estet rendeztünk Szabó Lőrincnek. Ott élték át a felkelést Illyés Gyulával. Ismerősöknél ért bennünket a diósgyőri munkások tüntetése. Néztük az ablakból és elkezdett zokogni. – Ki ez a síró ember? – Szabó Lőrinc, a költő. – Éljen Szabó Lőrinc! Éljen Szabó Lőrinc! – harsogta a tömeg. – Sok csodálatos dolgot megértem, de ehhez hasonlót sosem – mondta, s még az utcán is a vállamra roskadt.”

1957. október 8-án mi is szaporítottuk a gyásznépet egyetemista barátaimmal. Gyönyörű őszre, napfényes platánavarra emlékszem, nagy fekete lovakra, s Németh László, Illyés Gyula cézári koponyájának szomorú méltóságára. Mára már olvasnom kell Illyés búcsúbeszédét: „halhatatlan szellem, a legnagyobbak közül való”. Naplójából megakadnak szemeim véletlen: „megindult házunkban a gáz! Milyen csoda volt. Mint egy vadember, ugy bámultam a lobogó arany rózsára.”

113
A végső menedék és a lila bélésű pongyola (Jékely Zoltán)

Gyöngyházy Kálmánról álmodtam olyan történetet, amit ébredés után azonnal elfeledtem, csak derűje maradt, csak Jékely Zoltán elbeszélései, rögzített álmai abban a vastag könyvben, melynek borítólapján a feledhetetlen, ritkás hajú, rakoncátlan fényszálakkal aurás fej, dús szemöldöke alól egyenes tartással néz le a múltba, a földbe. Lehet, az a gyöngyházys álom azért történt meg velem, mert utolsó írása befejezetlennek tűnik azzal a három ponttal, s a halott folytatja tovább a már megírhatatlant bennünk, bennem. És álmomat azért törölte le a hajnal, mert érvényesülni kelletik a szerzői jognak a testamentumos utolsó bekezdés szerint, mi csak a mögött élhetjük, álmodhatjuk a költő képzelt és valós történeteit. Mert „Célhoz ért, nincs tovább; valami, amire régóta várt, beteljesedett – vagy lehetne ennél többet várni az élettől?… és hirtelen, mint valami hol vízszintesen, hol függőlegesen pergő-forgó filmszalag, gomolyogni kezdtek előtte a múlt, az éjszaka, a hajnal, a jelen alakjai és eseményei. És egyszer csak Carmen alakja kivált, a filmet eltakarta kitárt, lila bélésű pongyolája…”

Írtam már Jékely Zoltán költészetéről, megfogalmaztam szerető nagyrabecsülésemet, de gyanítom, ez a történetes álom felszólítás volt, ne maradjak verseinél, ne hagyjam abba az együttérző rágondolást azzal a hatalmas költészettel, amit a kóbor kutyák balladájával indít tizennyolc évesen, s halála előtt a barlanglakó könyörgésével fejez be: „a szárnyas-emlős elevenszülő” denevérrel.

Itt is a három pont befejezett befejezetlensége. S mögötte az utolsó mondat annyival másabb, mint a végső menedékhez a lila pongyola. Ha a költő-embert szeretem, s elámulok a mű tökélyén, s nem figyelek a prózaíróra, féloldalas az ismeretségem, néhány csodálatos, személyes találkozásra szorul, hát most már akként olvasom novelláit, hogy kiderüljön teljes valója a síri denevér mellett a megnyílódó pongyola profán ellentétében.

Ám előbb Illyés véleményével kell megküzdenem! „Az emberi szellem elbutulása kétségtelenül ott kezdődött, mikor azok, akik hivatásul az eszmék és érzelmek kifejezését kapják, a legszigorúbb aszklepiadészi formáról visszatérnek a hexameterhez; onnan már csak egy lépés volt a locsogó próza, melynek, mint tudjuk, minden korban több köze volt a pletykához, mint az irodalomhoz, inkább valami torz kéjszükségletet elégít ki, mintsem művészit.” Illyés cáfolja meg magát a Koratavasz, az Ebéd a kastélyban történetes műveivel. Sohasem volt a költészet arisztokratája, de érthető az a dilemma, ami egy prózát is író lírikusban mindig fölmerül. Valóban, a vers közelebbi rokon a zenéhez, képzőművészethez, a matematikához, a statikához, s néha már úgy tűnik, a fogalmi, nyelvi kifejeződés az egyetlen közös. Mégis a prózát is író költő kiterjeszti önmegvalósulását, s megnő egyik műfaj a másikától.

Tudomásul veszem, mégsem általánosítom Jékely vallomását. „A vers- és prózaélményeknek – hogy úgy mondjam – az ihletküszöbe majdnem azonos vagy hasonló, úgyannyira, hogy egy-egy novellát akár versbetétekkel fűszerezhetnénk vagy megfordítva: egy-egy novellarészletet csak versbe kellene szednem.” Az ihletküszöbről azonban nem mindegy, merre indul a lélek kifejeződése, ez a spirituális fölfoghatatlan milyen formában érzi jól magát. Jékely életművében, ha vele gondolkodom, gyakran egy-egy vers a próza szubsztanciája, ideák, lét-alappontok, az erkölcs szervült parancsolatai. És úgy jelennek meg, ahogy föntebb megvallja.

115

A Vendetta novellájában és a Rigótemetés című versben ugyanaz a teremtő szellem, amit a Vadászzsákmánnyal idézhetek: „Tudom, hallotta belső hangomat, / hogy »egy vérből való vagyok veled!«” A Vendettában egy vérből való az agyonvert kisrókával, a Rigótemetésben a halott feketerigóval. A versbeni temetés emberiesül egy cigányra való emlékezéssel.

A rigó feketén feküdt hanyatt,
lábánál fogva tettem a gödörbe;
mély volt az már, tán embernek való!
Szepegve ültünk körülötte körbe.
– Az volt csak a borzasztó temetés,
amikor a megölt cigányt temették!
(A fegyházban verték agyon szegényt,
bünükre ne legyen eleven emlék.)
– – – – –
Így szólt apám – közben bealkonyult –,
arcát kezébe tette, mintha sírna;
szőlőre, sírra zokogva borult
a bársonyos rigóhang bakacsinja.

A próza versbe foglalható is lehetne. „A tornakert fái alatt már roskadoztak a nagy flekkensütő tüzek… jóllakottan álldogáltak a tanári családok… Jó lenne sötétbujócskát játszani… Cicával s Lilivel, biztos menhelyre vinni őket a hunyó elől s ott összebujni velük… megszagolni a hajukat, a bluzukat, aztán álmodni a sötétbujócskát az ágyban, s még szebben látni s érezni mindent, mint igazában.” Költemény az emlék-álom párájában. „Úrfi! Úrfi! Vége a galamboknak!” Kezdődhetne, ha az előbbi próza, a rémséges versbetét látomása. A két veres bucskázó összemarcangolva, Mytil, a kínai sirálynőstény, Tarquinius Superbus halott, a hatalmas, angol golyvásgalamb szárnya összetörve. S Tenger Egon–Gyöngyházy Kálmán–Jékely Zsoli „kegyetlen bosszút esküdött a rém fejére, mint Bloody Fox, akinek apját meggyilkolták a sivatag haramiái”. Rókafiókát vettek a havasi móctól. „Megszökött a róka! – A pince szellőzőkéményén, farkát maga alá rakva párnának su116nyin ült…” A fiúk agyonverik, fölakasztják. „Ásót hozott, s nagy sírgödröt kapart neki a diófa alatt. Hozott egy jókora cipőskatulyát, és beletette, elhantolta. Elimádkozott felette egy miatyánkot. Aztán felmászott a diófa tetejére sírdogálni.” A természet egyöntetűségében a rókának, a rigónak, az embernek ugyanolyan végtisztesség jár. A versben azonosul a rigó és a cigány, a rigóé is szinte már emberi sírmély, ahova a kert összes madara kerül; a cigány anyaszült meztelen, deszkára kötözve, börtönben verték agyon, azonos gyászban az agyonvert kisrókával, aki után a vad kölykök diadalmi dala, a barbár: Ahumm, ahumm, ahumm, dihidumm, dihidumm, dikkendári, füfundári, bumm! Valaholi cimbalom zördült a cigányért, a rigó siratója ezt a történetet elmondó apa, míg bársonyos rigóhang bakacsinja terül a szőlőre, sírra. A novella 1935-ből, huszonkétéves korából való, a Rigótemetés visszagondolás 1951 áprilisából, s a novella emlékbeli, gondolati szomszédságában:

Akkor voltam én is a legszegényebb,
mikor galambot tartottam, sokat;
s akkor voltam mégis legboldogabb,
amilyen nem leszek, bármeddig élek.
– – – – –
Álmomban most is vissza-visszajárnak
s őket tiszta buzával etetem;
hálásan simogatják égi szárnyak
szegény, boldogtalan fejem.

Mytil! Tarquinius Superbus! Minden madarak, halak, vadak! „Azért élek én, hogy adjak, / halnak, vadnak, madaraknak, / s magamból semmit se hagyjak. / Mert én csak úgy maradok meg, / hogy azok, akik szeretnek, / dirib-darabokra szednek.” E Szent Ferenc-i világszeretetet dúlja, dúlná mindig valaki Rém, kutyapecér a szabad kutyáknak. Ő, aki

Hátborzongató történetben jelenik meg teljes valóságában, A halászok és a halál második elbeszélésében. Kihalásznak egy olyan nyakméretű hurokkal drótozott téglát, amiből egykori gyilkosság következtethető. „– Római tégla! – kiáltotta a megvilágosodás diadalával… – Tudjátok, mit jelentenek ezek a betűk?… Legio Quinta Macedonia!” Most kell kitörni a viharnak, menedéket keresnek. „Hirtelen eszeveszett csaholás, vonítás zendült bele a vihar évszázados fákat ríkató kórusába. Bármilyen iszonyú és hihetetlen is, leírom: a Kornis-kripta volt! Igen, a Kornis-sírbolt ajtajának rése mögött megszámlálhatatlan eb nyüzsgött! Mihelyt észrevettek, egymás hegyén-hátán tolakodtak a rács elé, s mint valami állatkerti majmok, nyüszítő, makogó hangon követeltek ennivalót, lábukat kunyerálón ki-kinyújtogatva. Az előtérben lerágott hatalmas csontok, marhafejek, patkós lószárcsontok hirdették egykori lakomájukat… Mintha csak e kutyákban – loncsos kuvaszok, tépettfülű komondorok, vedlett tacskók, korcs vizslák, örvös juhászok és guvadt szemű pincsik – a nevezetes történelmi család lélekvándorlás útján kutyaformát öltött egyedeivel találkoztam volna… Valami parancs, tán gyermekkori beidegződés emléke – kisfiú koromban, ha kellett, testi épségem kockáztatása árán is kiszabadítottam a sintérek vinnyogó foglyait! – odapattantam a rozsdás, összerágott, ebnyálas rács elé, s a drótot, mely szabadságuk porkolábja volt, eltávolítottam… A megrepedezett, míves faragású faoszlopokon, melyek az emeleti folyosót tartották, még alvadt-véres, kidolgozatlan kutyabőrök függtek, akár egy nagyszabású, új nemeslevéltár kellékei. Az udvar közepén pedig szinte önmaga undokságától borzongva, szürkén és büdösen ácsorgott a rácsos ablakú sintérszekér; oldalán kampósszegeken három hurok és egy szorítóvas, amivel a kapálózó kutyát a hurokból ki- s a ketrecbe beemelik.” Nem az Álomnaplóból került ide ilyen valószínűtlen valóságosan ez a szörnyűség? Melyet a ház asszonya, a „rút némber” tovább fokoz; kancsal, „fogai közül csupán két agyarszerű alsó szemfoga volt meg… Dereka S alakban volt megtörve, jobb lába fél arasszal rövidebb volt, mint a bal, fara minden lépésre nagyot biccent hátrafelé.” Ellentétben a kéj lusta cigánynősténye, a húg, Nasztázia. Rókatáncos, 118pálinkás bacchanáliává torzult minden, csak így lehet fogadni Buffa Demeter gyepmestert, a bérlő patakba dobott gyilkosát. „Néhány percre látni véltem magam előtt egy tagbaszakadt, kurta bekecses, vadászkalapos, birgericsizmás alakot; ragyavert arcából őrület villogott. Mögötte cingár, bőrbujkás legény fütykössel hadonászva vicsorgatta fogát, mögöttük felemelt furkóval egy harmadik ólálkodott, meg egy öreg nagyszakállú, támadásra készen…” Eszméletlenné verik őket, ugyanazzal a sodronydróttal kötözik meg, mint a római téglát. S mintha a túlvilágról hallatszana az ítélet: „– Otthon asszonyotok gürcöl, gyerkőcötök éhezik, s ti naphosszat kujtorogtok vad berkekben, nádon-éren! Szegénylegény módjára lopjátok a napot, hurboljátok a drága cipőt, ruhát. Sintértanyán dáridóztok! Cigánynék öröme vagytok!”

A versek nem visznek ilyen messzire, ott a horgászöröm pompázik, halnevek ragyognak, akár a hálóban: balin, compó, dévér. Aluszik a menyhal, hízik a szendergő botikó, álmában is úszik az ingola, s elkezdik a pisztrángok éhségtánc-balettjüket. „Ugye, holnap elindulunk, Apu” – visszhangzik a gyerekkori kérdés még akkor is, ha:

Hányszor telt el a drága nap,
egy hal nem sok, annyit se fogtam –
de vad hitem csorbitatlan maradt:
holnap jobban megy majd, sokkalta jobban!
És megvigasztalt a berek, a rét
s piros foltokban a karthauzi szekfü,
menekülő Daphne sajgó sebét
érezte meg a közöttük igyekvő.

A szenvedély isteni, ördögi hatalma, ős kötelességtudás, az elmúlásfelejtető, a világgal összekötő zsineg, mámor a költészetben, kaland és bűnhődés a prózában. A feleségét hanyagoló horgász megcsalatik, világgá induló asszonyát légitámadás pusztítja el a vasútállomáson; „azt a büntetést mérte magára, hogy élete végéig horgásszon, de sohase fogjon egy fia halat… Csak ül a lék mellett, s a vízbe lógatja a puszta zsineget.”

119

A halászok és a halál első elbeszélésében íródik meg az az élmény, ami a Madár-apokalipszis hatalmas verslátomásává emelkedik. Gyanútlan tapasztalatlansággal nézi a repülőket; a hasonlat szelíd, „apró, tűhegyre sem szúrható, ezüst szúnyogok rajai csillognak a kora délelőtti napban. Olyan szépek és földöntúliak voltak, hogy félni tőlük egyáltalán nem lehetett… Egy foghíjas deszkakerítésnek támaszkodva figyeltem a fejem fölött nyüzsgő szárnyas nappali ezüst csillagokat, csodálkoztam, hogyan játszadoznak kéjes biztonságérzetükben az ég végtelen szövetében. De hirtelen irtózatos süvöltés rázta meg a levegőt.” Elkezdődött a repülőgép-apokalipszis, „apokaliptikus szunyogtojások” a bombák. Aki nem élte át, olvasva megtudhatja, mi az. Én csak azt a részt emelem ki, amikor „két horgász botjait eldobálva, akár a menekülő békák, rémült üvöltözéssel vágtatott be a folyóba, s meg nem állott, amíg nyakigérő vízbe nem jutott”. Majd a Madár-apokalipszisban így rántja vissza a költő a látomást emberléptékűvé. A próza a pontosan megfigyelt élmény leírása, a vers az emlék szublimációja, előérzetes szorongás a béke idejéből 1947-ben. Akit az ezüst szúnyogok csillogó rajai becsaptak, azontúl az oly kedves madarakban sem hihet mást, csak végzetet.

Már az első versszakban szokatlan madár-esemény történik: északra húznak. Tavasszal, amikor délről jönnek, csak egyenként vesszük észre, mint ahogy fölkiáltunk: Megjött a gólya! Mi ez a megfordult vonulás? Kardszárnyú fecskehad fekete vonata, fönti gyűlölködés, röptében is friss vérről álmodó bagoly, haptákban a kócsag, valóságosan és mégis jelképesen, lehetne díszelgés, de követi a bombázónál borzalmasabb keselyű. A lenti háború fölszállt mása az égben? János apostollal lát Jékely Zoltán, a főnevek csupán tárgyiasítják a különböző ugyanazt. A nagy föllobbant, fölrobbant csillag végórájában önvérével szeretkezik, mint Lóth és Lóth-leány, s mint ahogy az első saskeselyű után a többi is megjön, az a csillag is jelzése a széthulló világegyetemnek? A Földnek, ahonnan rémülten várjuk a végítéletet?

Jékely akkora költő, akkora nyelvi erejű, beleborzadunk. A fönti üzekedés az Elefánt-szerelem világméretű mása: „Bizony mondom, a kéjük tömegükkel arányos, / Az elefántokénál a földön nincs nagyobb, / Földrengés morajától riadt a messzi város, / S nézd, nézd hogy lángadoznak láttán a csillagok.” Ha az elefánt-szerelem földrengést 120okozhat, akkor világrengés a csillagoké. A költő tudja, ezt a jelenést nem lehet a versben sem elviselni másképp, csak ha a héjázó nyelvet visszarántja: Sőtér és Grandpierre nevének köznapiságával folytatódik lentebbi síkon a vers tovább. A tragédiás, mítoszos Ganymed- és Lóth-képzetünk után Sőtér arcán vér, Grandpierre arcára forrt hősi vigyor. Így hozza le az elviselhetetlen borzalomból az elbeszélés két horgásza az életet, s menekíti az „iszapgalacsinná gyúrt emberi maradványok” közül. Emitt a baráti hármas elegendő a lét értelmének hiteles kérdéseihez. „– Mi voltam én? Mik vagytok? Mi az ember?” A válasz most már olyan egyszerű: véges, elpusztuló, pusztítható. Költői szóval: mínuszjel a végtelen előtt.

Ami a versekben létfilozófiai látomás, énekké bájolt érzelem, a prózában történet, sorsdarab, kapcsolatok tragédiája, komédiája, elégiája. Ha eseményes a vers, mint a Vén csordás temetése, egy jelképes élet fölmutatása kívánkozik költészetté, „hogy jobban megjegyezd!” „Hűn őrizé faluja barmait, / ötven évig a szemét be se hunyta!” A Minden mulandó temetési szertartásmestere, Klődör János köszöntőember halála, furcsa végrendelkezése: fia mérje meg 190 centis termetét, valóban annyi-e, mert nem akar „mértékre szabott koporsó híján, egy kicsi, sovány ládába dömöcköltetni”. Furcsa esetek sora kerekedik ki a koporsóvásárlásból, részegeskedés, elázott vándorköltő abban a méretes koporsóban. Nincs az a közös ihletküszöb, nem onnan indul, nem is igényli a prózaíró remeklése. S megannyi Jékely-novella öntörvényű a maga műfajában, melyeknek előadója Gyöngyházy Kálmán, erdélyi Szindbád Tomi-Konstancától Itáliáig, Nagyenyeden, Kolozsváron, Budán és Pesten. Szépséges, groteszk, valószínűtlen, mosolyogni való, melankolikus dolgok esnek meg vele, mert költői költő emlékezése, képzelete, álma rója margótól margóig a sorokat.

121
Ember és polgár (Jánosy István)

Boldog kíváncsisággal olvastam Kabdebó Lóránt Jánosy Istvánnal készített interjúkötetét. Gyanakvásomból oldódva éreztem, milyen természetességgel nyílik meg előtte a zárkózott, szelíd, szemérmes költő, aki sorsát, lelki hányattatásait már-már Arany Jánosként szokta írni kötetei kapcsos könyvébe. A valóság meghökkentő képeit a formai tökély, a nyelv reguláival transzponálja olyan szürreális, álomi dimenzióba, mintha csupán a képzelet fantasztikus világában keletkezhetett és történhetett volna meg a költemény. Az emberiség hatalmas kultúrélményébe merülve téríti el magáról a figyelmet. S ha mégis közel enged, akkor egyes szám harmadik személyben, a Kakucsi nevű valaki sejteti, hogy itt az ő tapasztalatai formálódnak elbeszéléssé, bár a kulcsszereplő álarca bizonytalanságot támaszt, mindenben azonos-e Jánosy Istvánnal? „…tudása, műveltsége tetemes, de a való élethez csecsemő… saját életével semmit sem törődik…”, akinek „nem kell sem pénz, sem hírnév, sem állami díj, sem státusszimbólum a boldogsághoz”; „olyan természetem van, hogy nem e világon élek, nagyon keveset veszek észre a reális világból”; „Végletes szorongásos lelki alkat vagyok. Aggodalmaskodó. Lelki egyensúlyomat igen könnyen elveszítem.”

Mintha egész életében a gyermekkori elvonulás folytatódna, ahogy a nagy család nyüzsgésében észrevétlen, félrevonulva magára marad, elfoglalja magát. S egy Géza nagybácsinak kell észrevennie, megnyitni az önkéntes magányt, miként most Kabdebó Lóránt már jelenlétével is, mint a barokk áradású Szentkuthy és Határ Győző, s különböző nyitott vagy zárkózott írók vallomás-krónikása, nagy gyakorlattal teremt olyan fesztelenséget, hogy előhívhassa ezt a különös család- és életregényt.

122

Mint ember és polgár jelenik meg előttünk a költő. Ezek a kivételes tisztasággal telített szavak a legnemesebb értelmükben értendők és továbbgondolandók, túl a kitárulkozó személyiség körén. Nagy kultúrtörténeti örökséget birtokol a közép-európai térben és időben, munkával, leleménnyel, intellektussal, magyar indentitással megélt sorsok, különböző nemzeti jellegek találkoznak benne. S itt, a század második felében, a családfa csúcsán a testvérek hármasa: István, György és Ferenc, a költő, az építész, a festő kiemelkedő életműve.

E könyv ismeretében nem kell feltétlenül genetikusnak lenni a tehetség kibontakozásának megfejtéséhez, az emelkedő út vonalán indulhatunk, a régmúlt föl-fölbukkanó adatainak grádicsán a múlt századvég anyagi, szellemi reneszánszáig, s az egész 20. századot átfogó szétszórattatás, kifosztás stációin át, melyet ez a nemesi, polgári család végigélt az apai és az anyai ágon: Jánosyk, Hudeczek, Skultétyk.

Egyik felől a kemenesmagasi porta, szerény, falusi hosszú ház, két ablakkal tekint az utcára, ám valójában magába zárják a falak, a kapu és a kőkerítés. Kúriákat képzelhetek mögé, akár itt, akár az egykori Jánosiban, a mai Adorjánházán a Marcal völgyében, melyet uráról neveztek akkor, s ha egy falu az ősök nevét őrzi, nem lehettek azok köznemesek, hanem községalapító urak már 1270-ben. Föloldódtak a táj történelmében, s valószínű, olyan volt az életük, szellemi mozgásterük, mint a kemenesaljai evangélikus köznemességnek, az ismertebb Berzsenyi, Dukai Takáts családoknak. Jó termőföldjeiken, szőlőikben európai színvonalon gazdálkodtak, Sopron, s a nyugati protestáns kultúra vonzásában éltek, ahogy Jánosy István is ott végzi teológiai tanulmányait, mint Berzsenyi Dániel rokona és diákutóda.

A századforduló polgárosodása fölkavarta a hagyományos megállapodottságot, a család fiútagjai elindultak magasabb pályák felé, idősebb Jánosy István az Eötvös-kollégiumba, az egyetemes klasszika-filológia s történelem szakára, testvére demokrata érzelmű képviselő lesz, unokaöccse a világhírű magyar növénynemesítés irányítója. Munkabírást, aprólékos szorgalmat örökölhetett ebből a vérből a költő, s biztosan azt a hajlamot is, ami apjával olyan erősen összekötötte, a család s az emberek iránti felelősséget, szeretetet, megértést, a nemzet tragédiájának teljes bensővel való átélését, bátor kimondását, ahogy a Fasori Gimnáziumban tette a háborúvesztés küszöbén. Egy szelíd tanár s tu123dós, a műveltség ideájába feledkező apa hagyta tulajdonságait fiára, melyet az édesanya vadóc természete, császárnői keménysége, Pallasz Athénét idéző megközelíthetetlensége konfliktusokba kevert, s a vonzódás és taszítás nyugtalanságával állandóan befolyásolt. „…a fiú felettes énje teljesen anyja követelései alapján formálódott, már korán belerögződött a dogma, hogy az erotikum, illetve végső soron a szeretkezés nemcsak halálos bűn, hanem maga a halál.” De benne is nagy szenvedélyeket nyomhatott alá a puritán erkölcs, a zabolázó akarat, s az a szerep, melyet rákényszerített a megmaradás parancsa. Bizonyosnak érzem a könyvből, felőle irányul az az alkotóerő, amely fiaiban a művészi teljesítményt megalapozta, ő vitte gyermekeibe a Hudecz és Skultéty család-történelem polgári kulturális örökségét.

Amott a falusias Jánosy-porta, emitt a besztercebányai neoreneszánsz Hudecz-villa lett utolsó hajléka egy tősgyökeres famíliának. Jelképe, csúcsa a történelmi emelkedésnek, amely a kiegyezés után teljesedett ki igazán. A Hudecz dédapa magyarul se tudó magyar érzelmű szlovák, aki a szánját a szakadékba siklatja inkább, mintsem forsponttal szolgáljon az osztrákoknak a szabadságharc idején. György nagyapa építész, építési vállalkozó, részt vett a milleniumi földalatti munkálataiban, ő emelte a selmecbányai főiskola épületeit, s mint Besztercebánya főépítésze, a város modern arculatának kialakítója, az úthálózat, a vízvezeték- és csatornarendszer megteremtője. Restaurálta a középkori épületeket, visszaállította a Mátyás-palota eredeti gótikus képét, eredeti formájában fölújította a garamszentbenedeki apátsági templomot. Felesége, Skultéty Paula őse, tizenkét évvel a Jánosyak első föllelt nyoma utáni adat 1282-ben az a Hermann, aki privilégiumot kapott a királytól a felvidéki cipszerek letelepítésére. Severinus bártfai lelkész Melanchtonnal levelezett a reformáció korában. Lehet, csak a tudat alatt, mégis meghatározta ez az örökség a kései utódok önismeretét. Bár Trianonnal az életvitel biztonsága, megállapodott polgári módja fölszámolódott, maradt annyi az emlékezetben, a tárgyakban, hogy garantálja folytonosságát a szellemiségben legalább. Így a furcsa, legendás körülmények között vásárolt Madarász Viktor-féle bútorzat is, melyet az oroszok semmisítettek meg a háború alatt. „Nemes arányaival az egész együttes olyan nyugalmat árasztott, mintha a világon 124semmi sem változott volna meg, pedig velünk már egypárszor ugyancsak minden megváltozott.”

István Stromfeld Aurél ágyúdörgésében jön a világra 1919-ben, három év múlva a szülőház leég, a kisgyerekkori édenerdőből űzetik ki ő is, mint ahogy tanár apjának családostól el kell hagynia Csehszlovákiát, öccsei, húga már Budapesten születnek, menekült rokonok tömegszállása mindegyik lakásuk. De azért akad valaki, akinek a sorsa, karrierje a család elhivatottságára figyelmeztet. Hudecz László építési vállalkozó Sanghajban, „nem volt egyoldalú műszaki értelmiségi, gimnazista kora óta érdekelték a humaniórák, főleg a teológia, filozófia és történelem”. Húszéves kínai működése alatt honorárium nélkül tervezett templomokat katolikus szerzetesrendek számára, 1945-ben Európába költözött, Svájcban Kerényi Károllyal barátkozik, részt vesz Szent Péter sírjának feltárásában. Miután Kaliforniába, Berkeley-be költözik, az amerikai külügyminiszter jelenlétében tart előadást az ásatások módjáról és sikeréről. Nagy jövő elé nézett a fiatalabb, Géza, a Fasori Gimnázium érettségijével, a budapesti építészeti kar diplomájával indult világgá Amerikába, Sanghajba bátyja után, ott halt meg huszonévesen, a bélcsavarodás vitte el. „Utólag úgy látom: a családnak is és főleg Laci nagybátyámnak nagy tévedése volt, hogy Gézára mindenáron ráerőltették az amerikai gründoló-vállalkozó életformát. Semmi sem állt tőle távolabb. Senkinek sem ártó gandhizmusával, síugrásaival, falusiakat bűvölő harmonikájával, vakmerő kalandjaival, Don Quijote-szerű gyöngéd, költői lélek volt, valóságos Krúdy-figura. Az egyedüli felnőtt, aki gyerekkoromat lebilincselte és elbűvölte. Később testvéreimmel – mindhárman: István, György, Ferenc – művész valónkkal a Géza útját követtük.”

Talán mert ő volt a sokféleségtől villódzó természet, végletek között cikázó szellem, feltűnő jelenség. A Jánosy fiúk legközelebbi példája és inspirálója, s mindegyikük érezhetett benne valami magához illő rokonságot. Hathatott Istvánra kelet-ázsiai eszméivel, költői lelkületével, Györgyre nyitott szeretetével, konstruktív leleményével, Ferencre krúdys szabadságával, szindbádi bolyongásaival, és mindhármukra sugárzó, művészi érzékenységével.

Van valami szerencsés logika, s valami elrendelés a véletlennek tetsző rátalálásokban, találkozásokban. Ha István imádja a zenét és kivá125lóan zongorázik, akkor egyszer csak Szirákon azon a zongorán játszik, amelyen Liszt Ferenc ujjai röpdöstek. Csak a Fasori Gimnáziumba kell járnia, azonnal eldönti vonzódását, érdeklődése irányát magyartanára az apai hatásokkal együtt az irodalomhoz és a történelemhez. Családi könyvtár a magyar és világirodalom remekeivel, Berzsenyi, mint rokon vezette el a görög-latin mérték, szépség és erkölcsideál forrásaihoz. „Mindez a legtermészetesebb volt.” Az a Mikola Sándor tanította őt is, aki Neumann Jánost, Wigner Jenőt. Faluba György matematikus és a hinduizmus tudósa tereli a keleti filozófiák felé. Ebben a környezetben Babits egyetemes szelleme termékenyen működhetett tovább ókeresztény és középkori himnuszfordításaival, s mint költői élmény meghatározta a fiatalember szándékát a költészet hivatásos művelésére. Hiába biztatja hazalátogató nagybátyja a román és gót stílusú város modelljére, hiába mondja – Hisz ebből a fiúból zseniális építész lesz! –, mégis a családi s anyai óhaj ellenére a soproni teológiára iratkozik, majd párhuzamosan a budapesti bölcsészkar görög-latin-pszichológia szakára. „Engem az építészet nem érdekel, szeretem a régi román és gótikus templomokat, a patinás középkori városokat, mint Besztercebánya, de több semmi, legkevésbé érdekel a kapitalista vállalkozás, amilyen ügyefogyott vagyok, nem is lennék rá képes.” A családi hagyomány mégis folytatódott, György „megvédte a Hudecz firma becsületét”. Aki a mai magyar építészetben jártas, tudja, egyik legjelentősebb építészünkről van itt szó.

Jánosy István második felesége, Nyikos Katalin családjának múltja sokban hasonlít az övéhez. Otthonos érzést, egymáshoz valóságot állandósított a szerencsés, véletlen találkozás. Az első látogatáskor meglepett a törökbálinti ház nagysága és furcsasága, berni parasztház magyar környezetben, méltóságos étkezésre késztető porcelántányérok, tálak, ezüst evőeszközök, s a festmények a falon, a három öreg hölgy valami Erzsébet-kori képzetet keltett bennem. Az esztergált, dúsan faragott bútorok is a hajdani polgári jólétet mutatták a gyermek- és ifjúkori emlékek áttűnésében. A sikeres festő-nagynéni munkái a falakon. S a magáéhoz hasonló családi fesztávolság befogta a svájci francia nagypapától a székely nagyanyáig a nyugati patrícius és az erdélyi Bethlen grófokkal bizalmas viszonyban lévő famíliákat. Bethlen grófné keresztlánya bejáratos éppen abba a házba, ahol Hunyadi Mátyás szüle126tett. Nyikos Katalin édesapja pedig kálvinista pap volt Vértesdobozon. Lánya magyar–német szakos tanárnő.

Így tágult ki a kör, s kerített olyan életet, amit nagyon hosszan, drámákkal, tragédiák kísérteteivel lehetne megidézni, miként ez a vallomás-kötet. Most csak arra a közismert megaláztatásra, vesszőfutásra célozhatok, melyet a magyar polgárság viselt azzal az erőtartalékkal, ami emberöltők alatt halmozódott föl, s teremthetett a tudatos és ösztönös szellem, a démon és az angyal küzdelméből egyensúlyt, magyar és egyetemes életművet.

127
A költő védő- és vádbeszéde (Sipos Gyula)

A posztumusz könyvek olvasása nehéz szomorúság, még inkább annak, aki ismerte a szerzőt. Sipos Gyulát sokan szerették, ismerték az országban. Költő volt és nyugtalan újságíró, hetente falvakat járó. Nem az irodalmi életben, nem falujárásai közben találkoztunk először, csak olyan egyszerű mindennaposan, mikor kolléganőm, Kováts Zsuzsanna férjeként belátogatott a Népművelődési Intézetbe. Kézfogásaink nem az idősebb és a kezdő költő üdvözlései; hasonlóan adhatta kezét minden jóravaló embernek. Ismeretségünk, a hatvanas évektől 1976-os haláláig tartott. Megismertem a vidám-jószívűt, a szenvedélyeset, s azt a keserűt, ami utolsónak olyan jellemző volt rá. Mosolyát hirtelen megszakította fáradt legyintéssel.

Válogatott verseskönyvének címe: Védőbeszéd. Kiért? Miért? A magyar szegénységért, a megváltó eszményekért, önmagáért, hiszen önkéntes védőügyvéd ő. Ám a versek sorából kitetszik, a cím Vádbeszéd is lehetne.

Első lapozásra a világ legszomorúbb fényképe fia kamerájából félrehajolva, mintha sírba látna magas házak előtt, s mintha nyakazásra várna: tarkóján a Fogaskerekű vasút vágányai. Két erős homlokránca vízszintesét a szemközti ágak párhuzamos árnyéka, sebhelye metszi. Elképzelem a mellkép folytatását, karjait súlyok húzzák, a korszerű társasház-világból kiebrudaltan még talán hátra gondol, nem lenne-e jobb visszafordulni, ha előtte szakadék, az a végső. Hosszú út nincs szándékában; inge kigombolva, félig lehúzva zekéjén a cipzár, nagykockás moher sálja hanyagul odavetve.

Mintha a sírba nézne. De ez a sír nemcsak a magáé, azoké az eszményeké is, melyekért ifjú éveit élte. Lámpa akart lenni a ködben. Lámpák a ködben első kötete címe, Hétvége az utolsóé, a posztumuszé, melyben 1281969–1976 közötti versei vannak. Bizalom a jobb világban, s egyformán költői kifejeződésben kétely, düh és rezignáció – nemzedéke sorsa, az övé, élet- és lelki történetében lezártan, folytathatatlanul.

Tíz évig költőként alig cselekedett, 1954-ig politizált. 1956-ban jelent meg a Vadludak, nagy sikerű könyve, akkor tudhatta meg az ország, ki az a költő Sipos Gyula, mert addig inkább a Győrffy-kollégium igazgatója, az Ideiglenes Nemzetgyűlés képviselője, a Paraszt Párt Intézőbizottságának tagja, a földreform egyik előkészítője, végrehajtásának irányítója volt. 1945 előtt – nem szabadna neki így mondanom, mert meggyőződéssel, daccal és egyértelműen felszabadulásnak említi ezt a dátumot – tüntetéseket szervezett, lefogták, a csillaghegyi csendőrnyomozó-telepre internálták.

1921-ben született a somogyi Tüske-pusztán pásztor famíliában. Származása predestinálta múlhatatlan szociális érzékét, lázadásait, forradalmas akaratát:

mert meghalni is
érdemes azért
amiért ma még
élni nem lehet

– búcsúzik 1944-ben, s a fölszabadult szegénység láttán mámorosan táncoltatja versét.

Itt is divatot csinált
a szükség: Tóth Sándor bácsi
most szivja a bibliát.
Elszivta Ádámot, Évát,
Ábrahámot, Józsuét.

Illyés, Benjámin, Zelk, Nagy László, Juhász Ferenc, Simon István abban az időben szőtte bizakodó kedélyből verseit, mígnem odajutottak Illyés kivételével, ahová ez a Füst című is:

Első részében még az a hitelesség, ami a fényes szellők nemzedékét jellemezte, amiből valóságos érvényét vesztve a költészet sémákkal gazosodott. De akkor Sipos Gyula nem írt addig, amíg nem érezte, már csak a verssel lehet tenni valamit, csak versbe lehet rejteni az igazságot.

Ha könyvének a Vadludak címet adta, lássuk a címadó darabban, hogyan?

Fenn a vadludak szállnak,
nincs szavuk, csak a panaszra.
– – – – –
Fátylat lenget a présház,
mintha csak rejtekezne,
füstje borítja az utat,
köddel elkeveredve.

Panasz, füst, köd és rejtekezés! – a korabeli költészet jelképrendszeréből. Illyésnél A szil és a szélben a fa „vallatott rab a pofonok alatt”. Ekkor mondta Benjámin: álmodtál, Gulliver. Zelk a bánat jogáért protestált, mert természetéhez jobban illik a „Szélfútta levél a világ. De hol az ág? De ki az ág?” Juhász Ferenc A virágok hatalmával, Nagy László az Aszállyal, a Gyöngyszoknyával, A vasárnap gyönyörével jelenti igazságait a költészet s minden művészet komisszárjai előtt.

De vissza Sipos Gyulához! Milyen környezetben a Vadludak, ez a szelíd, szép költemény? Rácsap az Iszony tizenkét sora.

A szörnyű ítéletidő, a fénnyel lápra csalt ember-okádta mocsok ráülepedik a vadludak panaszára, a présház füstjére, s beleborzadok. Bemutatkozik, panaszkodik Veres Péternek, annak, aki a tiborci szavakat legjobban megértheti:

Úgy kell az emberséges szó!
S kinek ebből kevés jutott,
simogatásra is remeg,
mint a sokat vert állatok.

Epigrammái valamennyire megkönnyebbítenek, nem az átélhető látvánnyal hatolnak át egész szervezetemen. Epigrammázó hajlama ekkor érvényesül igazán; egyszer szép emlékkel borongósan (A földmérő, Az fontosabb, Katonavendég, Győrffy-kollégisták), máskor lúgkövesen (Álpartizánok, Kiskirályok), s bölcsen (Kétféleképp, Téli vadászat, Se fönn, se lenn).

Ma: finom bor, bő élelem,
holnap a nyálamat nyelem,
ma nagyúr, holnap útfelen
a kanász komázik velem.
Igy élek én: se fönn, se lenn.

Életműve végéig hallatszik ez a hang. Féltve kenyeret, szabadságot, féltve ifjúsága, fiatal férfikora szent szándékainak elévülését, ostort fonván, mintha Jézus a kufárokat űzné ki a templomból. Az Érvényes vagy érvénytelen című versben később már higgadtabban szól, úgy, mintha valami társalgás monológjának hihetnénk, annyira nélkülözi a 131költői alkotás akaratát, s dísztelenül, áttétel nélkül folynak a mondatok, higgadtan, de határozottan. „Végigmentem a hit grádicsain s elértem oda, ahonnan repülni kell vagy zuhanni. Választhatok minden nap, minden percben.” S választja az Olümposz helyett a természetes életet, nem a régi és új gazdagokét.

Betérünk a borozóba, állunk és dülleszkedünk, nem beszélgetünk sokat. Erre a vallomásos versre valót tízéves találkozásaink alatt szedhettem volna össze. Fürdünk a Balatonban Zamárdi táján, kis telke végén, azután nekilát a kertnek öröklött készséggel, jó érzéssel, idő híján nem főz bográcsgulyást, kínál, mint vándortarisznyából, sört iszunk a közeli kimérésben, egy bódénál, ahol annyira ismeri a csapos, mint kocsmáros a falubelijét, szót értenek. Vissza Pestig állunk a vonaton, fülledt kánikulában, nem érdekli. Eszembe jut, ha a Kossuth-díjasnak gyorsvonat első osztályút fizet a meghívója, Sipos Gyulának másodosztályú járna, jobban is érezné magát, mert ott még beszélgetnek. „Jó meginni a pult előtt egy fröccsöt, és beolvadni a közhangulatba. Az is jó, ha ismeretlenekkel sorbaállás közben, villamoson, vagy éppen erdei kiránduláson elbeszélgetünk, mint régi ismerősök, s úgy búcsúzunk, a viszontlátásra, pedig sose látjuk újra egymást.”

Az írók 1970-es közgyűlésén nem került a hivatalból javasolt választmányi tagok listájára, valaki ajánlotta és megválasztottuk. Nem tudom, örült-e, vagy későnek érezte az elégtételt, szomorúan? Falnak támaszkodott, mint aki bármikor otthagyja az egészet.

Nem vagyok szabályos költő.
Nem vagyok szabályos ember.
Nehéz ezt megmagyarázni.
Kilóg a lábam minden skatulyából.

Aki a költő természetére kíváncsi, efféléket olvasson, mint ez a Legenda nélkül című.

Eddig én is az ember sorsáról írtam, ahogy a történelmet csinálja, ahogyan visszaszól korának, bár a néhány idézetből kitetszhetett valami az igazi jelentős költőből, aki több, mint kora krónikása.

Első versei, tizennyolc éves korától, nemcsak ígéretesek, helyükön állnak formában, nyelvben. A népi költők ritmusa, képvilága váltako132zik a szabadfolyású, pucér, belső szabályúakkal. Egyéni voltukat garantálja az a tulajdonság, amellyel egy ember sorsa a közösségből kiválva eredetéhez visszafordul. Nem ártottak költészetének a hosszú hallgatások, a hasznosabbnak vélt politikai munka, csak az irodalmi elismerésnek, ahogy a rangosztók fejéből Sipos Gyula máig kifelejtődött.

Nagy verseket sorolhatnék.

A Rorate coeli teljes világkép. Gyermeki áhítat, a férfi voksa a jóra és csalódása. Feszesre tölti az élet a lírát, törvényt mond s bont, megsejtet s meghatároz; elsodor áradása. „RORATE COELI, harmatozzatok égi magasok” és a „RORATE COELI, nincs égi harmat, csak kín és kétség. Hazug a szó, hát hogyan hihetném, hogyan szolgálnám?” kezdő és befejező sorok között képzelet pompázik és szellem; földi és égi mozzanatokkal telítődve. Egyszer éteri:

harangszó koldul kék szárnycsapással, hajnali madár,

máskor a szegények valósága:

Villanyfény csobban a lavórokban konyhák szögletén,
viaszosvászon teritőkön a bögre párolog,
fésü simítja remegő ingü leányok haját,
férfiak húzzák sörtés állukon a szappanhabot.

Aztán egyetemessé növekszik:

Ki látott hangyát boly nélkül élni egy szál magában?
Csak a mindenség hangyabolyában ember az ember.
– – – – –
Bontod atomok szerkezetét és tudod a rendet,
hogyan bomlanak, állanak össze csillag-parányok,
messzi világok fény-fonalát szétfésüli ujjad
s szálaiban a távoli csillag anyagát látod.

Nem a látomás, metafora, újdonságos nyelv, az absztrakció mögöttes költőisége, hanem az indulat szavakat pontosan egyberántó ereje 133jellemző rá, és a tárgy kiválasztása, mert maga is költői, akár a somogyi vadkörtefa.

Nőnek még fák meg erdők, tölgyek, platánok, hársak,
nékem már ez marad meg örökre óriásnak,
ez a vadkörtefa, a félig lombjavesztett,
jaj, nékem ez a legszebb, mégiscsak ez a legszebb.

Ekképpen hiszek az erkölcs esztétikájában.

Utolsó verseiben kereshetem és megtalálom a halál előérzetét, a számvetést és a készülődést. Szavak tűnnek föl a halál szótárából: temetés, koporsó. Mégsem jellemzi kizárólagosan az utolsókat. Az ember fiatalon is halál-árnyékban él, idősödve egyre tudatosabban, s talán az életet jobban becsülve, békésebben. Sipos Gyula sosem fordított hátat az egyszerű örömöknek, mert a szegénység, a táj, a szél, a virágok, madarak, szarvasok csapásain indult forradalmas útjára. Nem csinált költői forradalmat, de végzett országalapítást, földosztást, szolgálatot. A halálra készülődés most már nyilvánvaló, mégsem utolsó versei lényege. De megcsalatottság, kicsorbult hit a régi akarat nyugdíjaztatása miatt; ráadásul csodálkozás a tiszta világra, barátságra, szerelemre, munkára, természetre, mint ahogy kiderül az ég és néz bennünket, mi meg az eget. Nem egyedüli költészetében, természetesek ezek a testámentumi sorok:

In memoriam Pilinszky

Kiadott életműve után itt van személyisége könyve. Vallomásokból alkotta Bogyay Katalin. Látjuk, mint egy tükörteremben. E hasonlatnak olyan alapja van, hogy törzspresszójában, a Nárciszban, körülvett tükrökben látszódott a vendég. S ő ott ült az apró asztal mellett, ujjai közt füstölt a cigaretta, előtte kávéspohár, háromcentes cseresznye, s ha közeledtünk, nemcsak merengéséből üdvözítő mosolyát láthattuk, de az egész gótikus vonalú embert szemben és háttal, jobbról és balról. Aki ismerte, az lehet mostani tükre, s aki olvassa ezt a könyvet, élőnek véli, vele van, mintha öröktől ismerné és szeretné, hallgatja mélyből vékonyodó szavait, túlvilági nevetését, ott lehet a gyóntatószéktől a hajnali csehó pokoli nyüzsgéséig, ahol a betérő piacozók valószínűtlen csöndben hallgatják szavalását; beléphet a Hajós utcai szobába, ahonnan inkább csak ő szokott kijönni.

A legtöbb emlékező meghatározza viszonyát, s talán senki sem említi, hogy barátja lett volna, mert bárki barátjának képzelhette és mégsem, hiszen mindenkivel úgy érintkezett mintha… talán még Kondor Bélával is, pedig… „A barátság mint kapcsolat az adás és elfogadás egyenlőségén alapszik.” (Wiener Pál). Én azt hiszem, Pilinszky számára mindenki Isten teremtménye, s ezáltal az adás és elfogadás egyenlőségén alapul kapcsolata. Így tartott számon „mindent és mindenkit, és el is hullajtott mindent és mindenkit” (Vasadi Péter). Ahogy az élők megjelennek és eltűnnek a földön.

Nem rejtőzködhetsz, János, nem leplezheted magad „meztelen” költészeteddel, intellektuális rajongásaiddal, s nem tudom, mit szólsz ehhez az égben, bár mindenki nagyrabecsüléssel és szeretettel ad ki téged, hogy „látva lássanak”. „– Kedves Nemes Nagy Ágnes, Ön sok mindent tudhat Pilinszky legbensőbb életéről. Akarna erről még vala135mit mondani? – Nem, nem. Elég ennyi a magánügyeiből. Száz szónak is egy a vége: Pilinszky nagy költő, verseit könyv nélkül kell tudni, mindig minden pillanatban. Egyetemessé tette minősége, világlátása. Lírája a magyar kultúra egyik világútlevele.” De ha már ismerjük művészetét, és akik ismertük az embert, mohók vagyunk, kíváncsiságunk az ő teljes egészét akarja megemészteni.

Megszokott jelzője: vallásos költő. Innen indít a könyv is gyóntatója, Jelenits István piarista rendfőnök válaszaival. „– Mi volt Pilinszky számára legfontosabb a hitben? – A kegyelem. Egész költészetéből is kitetszik, hogy – Pascallal szólva – nem a filozófusok, hanem Jézus Krisztus Istenét kereste s találta meg. Nem egy végső okot kutatott tehát, hanem a kegyelmet kereste.” A kegyelem a szeretet meghosszabbítása egészen a gyilkosig. „Még azt is tudta szeretni, aki őt nem szerette” (Kocsis Zoltán). De ő legjobban érezte az elesetteket. Ha lökdösi a részeg katonatiszt, kéri barátját, ne bántsa vissza, „könyörületért protestál”. A Savoy táncosnőjét méltánytalanság miatt óvja, fedelet kölcsönöz számára, elvenné feleségül. Karamazov Aljosa! Segíti a hasonlítást a magába lényegített Dosztojevszkij; élete vége felé két könyvet olvasott csak, a Karamazov testvéreket és a Bibliát. „Szenvedő alkat volt, akár csak az égboltja. A szenvedés megváltását és kegyelmét kereste, s a kegyelem éles sugarai minduntalan bele is világítanak szenvedő világképébe. Mennyi extatikus föllobbanás!” (Nemes Nagy Ágnes). Eszerint alkatához illett az a történelem is, amelyben fuldokolt, lélekben élte át a KZ-lágereket, de valóságosan a bolsevizmust, az, aki félt még a szelíd kutyáktól is, vérebet képzelt bennük, a nyári hőségtől úgy jajdult, mint a pokolban: „Iszonyú!” – mondta nekem a Belvárosi Kávéház júliusi vasárnap délutánján. Elképzelhető, hogyan korrigálta bérmunkában Lenin műveit, figyelmetlenségtől rettegett, s a fekete kocsitól. Rettegte haláláig, mint egy szimbólumot.

A mellőzés szó őrá kevés, őt száműzték az irodalomból majd másfél évtizedig, s valóságban rabkenyéren élt, melyhez véglegesen hozzászokott. „De ha Pilinszkyt nem tiltják be, akkor nem tudja megírni például az Apokrifot. Olyan volt, mint amilyen a mélytengeri hal: ha följön a víz felszínére abból a mélytengeri nyomásból, szétdurran, mert a lenti világhoz szokott hozzá a szervezete” (Lator László). Valamennyi társa így beszél, akivel együtt lélegezték azt a sötét ködöt, s úgy 136érzik, fölmentése után elfáradt mint költő, s mint ember elvesztette karakterét. Mégis én, aki oldódása idején ismertem meg, bár tudom, egészen más lett utolsó korszaka, nagy és felejthetetlen verseket érzek emitt is. Valóban, az Apokrif a magyar irodalom nagy verse. Végső tömörség: egyetlen sora is világképlet lehet. „Látja Isten, hogy állok a napon” – van a teremtő Isten, az univerzum a Nap, s a napon valaki Ádám-ember. Szálkák: a szálkák is szögek. „Amint kezdtem, végig az maradtam. / Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom. / Mint a fegyenc, ki visszatérve / falujába, továbbra is csak hallgat, / szótlanul ül a pohár bora előtt.” „Vesztőhely télen. Semmit sem tudunk.”

Úgy folytatta régi önmagát, mintha teljesen megváltozott volna. A „világfi” Párizsban napokig ki se mozdul, nem akaródznak a találkozások, mindenhol és sehol se volt otthon.

Mégis ezzel a „világfisággal” talált rá a két nagy szerelemre, meglelte Juttát és Ingridet, az első talán plátói volt, a második halál előtti papszentesített feleség. „Pilinszky nagyon kiszolgáltatott ember volt, a szerelemnek is kiszolgáltatottja. Poklukkal, fájdalmukkal és szépségükkel mégis igen fontosak voltak számára. Ezek a szerelmek azonban nem ragadták őt idegen világba, hanem saját életének lóugrásait segítették megtenni” (Jelenits István). „Mennyi extatikus föllobbanás!”

Karamazov Aljosa Zoszima sztarec halottas ágyánál megérzi a bűzt, s berúg, Pilinszky ezzel is azonosult, csak hosszadalmasan. Nővére halála után asztalán pálinkásüveg, kiürítetlen tele hamutartó, szellőzetlen szoba. Ugyanígy erdei magány, végtelen zenehallgatás, recsegő-ropogó lemezek: „napi tizennyolc órát hallgatta a muzsikát, többet, mint én” (Kocsis Zoltán). S vissza a társaságba, magához oda is. Sokat beszélt. Így csiszolgatta szabatos, a gondolat sajátos dimenziójában indázó mondatait, s ha nem hagyott szóhoz jutni senkit, művészi önzés volt ez, hát megbocsátható.

„Ön szerint önpusztitónak minősül-e az életmódja? Tudjuk, hogy gyógyszereket szedett, ivott, eksztatikus állapotban tartotta magát. – Sokszor gondolok arra, hogy azok a kategóriák, melyekkel hozzá közelítünk, nem illenek rá. Valóban ugy élt, mintha önpusztitó lett volna, ezzel együtt nem gondolom, hogy önpusztitó volt. Ügyetlen volt, hallatlanul ügyetlen… Csetlett-botlott az életben… Pedig állandóan változtatni próbált életmódján, csak nem sikerült neki… Mindig törekedett 137arra, hogy valamilyen rendszert alakitson ki maga körül, csak ujra meg ujra összeomlott. Szeretett volna ugy élni, mint a többi ember, csak nem sikerült neki.” Jelenits István)

Különös fényképe a vágynak: ül a velemi bolt lépcsőjén bevásárlókosárral. Tudjuk, honnan került oda és hova azután.

Helyében nyitott irkája karosszékén, a régi bársonyon.

138
Vonulnak rózsák és sebek
139 140
Visszaálmodott emlék (Nagy László)

A fiatal Nagy László lírájában az élmények meglepően áttételesek. Pedig a világszemléleti, esztétikai vonzalom, mely a népi írókhoz fűzte, természetesen irányíthatta volna a konkrét, epikusan előadott valósághoz. Öcsként, nyiladozó értelmem idejéből emlékszem a Sinka-, Sértő Kálmán-, József Attila-kötetekre. Közülük inkább a népdal jellegű versek voltak rá kimutatható hatással. A sors, a természet a lelkiállapottal azonosított formában jelenik meg. Nem az életkép, a történet, hanem a dal. Inkább a korai József Attila, mint Sinka. Bár a szeretet egyformán ragaszkodó. Miért éppen verseiket tanította meg a négyéves gyereknek? Előbb tudtam a „Nincsen apám, se anyám”-at, mint káromkodni, Sinka szegény kis hercege megsirattatta velem magát, mert sárral a homlokán alszik halva, messze túl a major mögött. József Attila Cserépfalvi kiadásában, Laci beragasztása szentkép a címoldalon. Sértő Kálmán szegénysége riasztott, ez a költősors? ez bizony! Levetett pár rossz bakancs csámpásan a képen, s a derékig meztelen költő, mintha inge se volna, azért olyan nagy a haja, hogy sapkátlan feje, gallértalan nyaka meg ne fázzon.

Én természetesen kapcsolhatom élete, életünk eseményeit egy-egy szóhoz, mert mindennek odavalósi gyökere van. Ha vérpettyes vércse repül, akkor kertalji nyárfáink lakója, ott húzódik a büdösbürkű árok a nyesett akácok alatt. Ha a pajtáról ír, tudom, ott szeretett aludni nyáron, oda húzódott a családtól legénykedni, verset írni, ott mászhatta meg a pocakos pók, s verte föl álmából a bagoly. Az alkonyat mindig az, amelyre nyugati ablakaink tárultak. A bazalthegy keleten, a Somló. A Vörös-domb elfödi a pápai utat, elfödi a szülőháztól az iskolavárost, meghatározza az út irányát, ahol szedret ehetett a Szederkirály. A vadcseresznyefa a kert végében terebélyesedik, előtte a meggyes bozótja. 141Busa és Sörös nevű ökreink is föllelhetők a rajzokon, vízfestményeken. Márta, Szabó Márta; Mária, Tomor Mária, a Kismariska, az erős és a törékeny nőiesség szeretett alakjai, egyik ábrándos, a másik valóságos szerelem. Minden a lírai realizmus fényében, a beszűkítő szegénység és a kitörni vágyás összefeszülése szerint.

Köztudott, tízéves korában egész életre kiható baj érte, sokat szenvedett miatta testben és lélekben, mégis csak általánosítva jeleníti meg, s egyszer említi csupán: „Árokparton járok mindig, / billegőhöz csak ez illik.”

Az életmű magasából nézve mégis találhatunk olyan verseket, melyek a későbbi mitikus költeményekre utalnak, amikor majd az élettények nagy összefüggésekben állnak elő. Köztük a Lánglakodalom már növeszthetetlen apokalipszis, a falu bombázása 1945. március 24-én este.

Apánk megetette az állatokat, anyánk megfejt, Laci bement a faluba esti szokása szerint, fölgyújtottuk a villanyt, a délutáni meleg után hamar kihűlt a konyha, ilyenkor ritkán égett a sparhelt, mert friss tejet szoktunk vacsorázni. Villámcsattanás, mennydörgés, sötétség! Az asztal vagy az ágy alatt találtuk magunkat, észre se vettük az ijedtségtől, amit csináltunk. Anyánk fölsikoltott, amikor csönd lett, Laci hol van? Éppen hazatartott, leült a közeli árokszélre, onnan látta a falu lángolását. Égtek a zsúpos házak, az istállók, a pajták; mire fölocsúdtunk, elmenekültek a németek. A falusiak futottak felénk, nyárfáink alá. Míg a férfiak kiabáltak: Idesanyám! Gizella néni! anyám és két nővérem között szaladtam én is a többiekkel, belélegeztem abból a hatalmas füstözönből, amitől, azt hittem, meg fogok halni. Apánk és Laci hol van? nem beszéltek össze, hogy kiengedjék az állatokat az égő istállóból, összetalálkoztak a végén, de nem hiszem, hogy ölelkeztek, csókolóztak volna, csak azt mondták, jól van!

Így lett a tényből világháborúvá, világvégivé növesztett látomás, a parasztság menthetetlen állataiból jósolt emberpusztulás. Pedig alig égtek az istállókban a barmok, s a bombázásnak két halottja volt, amint a vendég és vendéglátó búcsúzott egymástól a kapunál, bomba tépte szét őket. E versben említetlenek, mert a heroikus küzdelmet csak a gyáva megfutamodás ellentételezheti.

A későbbi, kibontott versek csírái már ekkor megnevezhetők. Az Üvegkoporsóban a Deres majálist előlegezi:

gondolkodok a messzi hóban
elveszett barátaimon.
Nem tudok értük dáridózni,
borommal elfogyott a fény,
előttem üres bádog-dózni,
se dohány nincs már, se remény.

Itt általános, amott személyhez kötött a pusztulás:

Az utolsó versek közül való Hószakadás a szívre monogrammal jelöli a felsőiszkázi doni halottakat:

De N. L. N. F. M. K. T. I.
meg a többi kétszázötvenezer
már nem ábrándozik többé
hazáról tüzről tüzes levesről
még lelkük se bujdoshat elakadt
belefúlt az is a hóba

Nagy Laci, Nagy Feri, Mátis Kari, Tomor Imre. A szimbolikus hó végigszakad költészetén, mintha a kisgyerek élménye nőne óriásivá 1929 teléből. Testvéreim öt-, négy- és kétévesek az időjárás ostromában. Ereszig nőtt a hó, a ház és a pajta között hóhegy, ahogy az északi szelet az akácos nem csöndesíti, a zúduló havat átengedi magán, s tövénél hosszan ejti el. Apánk szorost lapátolt az istálló, a pajta és a szalmakazlak között. Annyira vonzotta a hólabirintus a kétéves Marit, majdnem elveszett, megfagyott. Bella nagynénénkhez, Ácsékhoz, Laci a kovács felé szökött, míg szüleink az állatokkal törődtek. Valaki karácsonyfáért, borókáért ment a harasztba, s összetalálkozott Lacival, „látta, hogy olyan kótincán van, meztelláb, aztán ott a kabátjába fogta, aztán hazahozta” – emlékszik anyánk. „Reggel a tetőn kellett kilépnünk, akkora hó esett… Azon a télen indultam el ingben mezítláb a kovácshoz” – írja Életem című vallomásában Nagy László. Az idő lírai formája A karácsonyfás ember. Egyszerű átvételekkel, terebélyes áttételekkel valósul meg a vers. Az ellentétes irányok találkozásában részt vesz a táj is: „Rókák ugattak a dombon, a dögtemetőnél. És távol égtek még a Bakony zsiványszemei is.” Belefordul a világháború, mint katonaköpeny, s a szegénység tüdőbajos köhécselése, a valósághoz karácsonyi képzetnek kell járulnia, hogy lehessen a gyerek, Kisjézus, a borókafenyő cserepárja. Szép költői esemény, de azért föl kell rajta szállni a létvers magasába: „Ma úgy látom a hóban, szájjal aggatva véres szalagjait örökzöld lovára, mert a halálba akkor indult. Én pedig igazán akkor 144születtem, mert akkor léptem először pajzs nélkül a télbe.” Ezt a mentőangyal-embert anyám se nevezi meg. Talán, hogy valószínűtlenebb legyen, pedig biztosan odavalósi volt, hiszen tudta, hova kell menni a fáért, a Haraszt agyagbánya-gödrei fölött örökzöld borókák nőttek. Kellett a sejtelmes a meghatározott emlékekhez. Így íródnak egyre egzaktabb látomásokká a kisgyerek élményei, legtöbbször versprózában a hetvenes évek elejétől. Fölébredt a korai versek előtti világ, mítosszá teremtődött költői érvényű részletekből.

A magtalan Sógor bácsiék, az Ácsék szívbeli állomások a templom és az iskola felé. Sógor bácsi nekem csak mohazöld-ruhás áttűnés konyhájukon, testvéreimnek jó kedélyű ember. „Vicces volt, melegedtünk, közben kivett egy forgácsot, Mari kezébe nyomta: Edd meg! Sütemény, kráfli. Mikor bele akart harapni, akkor látta, hogy kráfliforma forgács” – mondja Izabella nővérem. Ácsék nemcsak magtalan házaspár, akik bátyámat fiukká szerették volna fogadni, nemcsak hangulatos, meleg kikötő voltak, de Gyula bácsi szellemi élmény is. Így maradt mohazöld árnyából rám is valami kézzel fogható: a Szent István Társulat könyvei, meg a Magyar Zászló című lap évfolyamonként, rézmetszetes képeivel. Folytatásokban A francia rémuralom története. Így kerülhet a Magtalanok Jézuskája című versben a Pajkos ló és a Rózsa tehén mellé a képeskönyv a mindenen csodálkozónak. Itt a szentcsaládos hangulat ellentéteképpen mondható ki igazán, milyen szilaj kölyök volt ő. „Rossz vagyok, égetnivaló.” „Virágom, te karácsonykor is csatázol, mikor békesség vagyon? – Én akkor is. Akkor is.”

„Lackó egészséges, virgonc, pirospozsgás gyerek volt, vasgyúrónak mondták, nem volt magas, de erős, vakmerő. Kézimunkaóra végén gombostű szúrta át az ujját, megvárta, mikor az imádságot elmondjuk, aztán a többiek kiabálták, hogy a Nagy Lacinak gombostű ment a kezébe, a tanító kihúzta az ujjából minden jajszó nélkül. Disznóöléskor belefeküdt a halasnyelű bicskába. Fakorcsolyával korcsolyázott a réten, ahol a Hunyor kiöntött, agyonfagyva jött haza, fájó kezét mindig anyánknak kellett dörzsölgetni.” „Kígyófejű ostort fontunk s kötöttünk parittyát. Az ostorokra fölakasztottuk egymást, játszásibul. Kegyetlenül birkóztunk. Átestünk sok-sok próbán.” A szilaj, vakmerő játékokból, a zabolátlan képzeletből lelkiismeretfurdalás fakad, jön a vi145téz Novák plébános, mint Papírfejedelem a passióból, büntetni parázna vágyaiért.

Selyembajuszával a Szederkirály
magát nagyságolva legénynek
átlép a zöld, a paráznaszagú
kenderbe, álmodva gyereket csinál
Polányi Ilonnak, a szaloncukor-
illatu paplaki szobalánynak.
Pirpír ne piruljon, de féltse Szedert!
Ó, ha az a színarany-pápaszemes,
ezüstbiciklis, kutyakorbácsos,
agárkutyás, agárkutya-száraz,
vitéz-jelvénnyel zománcozott szivű
Papírfejedelem ezt látná, letépné
féltékenyen a fülit, farkát is,
megráspolyozva bajusza helyét
a buja kis Szederkirálynak!

A családi legenda szerint mintha ez az elevenség lenne oka elrontott lábának. Okozhatta a csontvelőgyulladást megfázás, mezítlábas futás a hóban, s a hideg fal, amelynél a konyhai ágyon aludt. Mégis legkönnyebb a közvetlen előzményekre gondolni. A rétről tehénen ülve hajtottak haza Bertha Lacival, Mátis Laci meg Kordolák Egon barátaik megijesztették a teheneket a kukoricásból, bátyám a sarkára esett, megrázkódott a csontvelő, és begyulladt. A képzelődők természetesnek tartották, hogy a ló rúgta meg. Ő így ír:

„1935 augusztusában… végzetes baj jött rám a réten. A láz, majd a hideglelés ott lepett meg a réten őrzés közben. Délben már nem ettem, a mákgubás zsákba dőltem, és félrebeszéltem. Bal lábam is nagyon fájt. Csak napok múlva hívtak orvost. Ő megvádolt, hogy zöldalmát ettem. Izzasztást ajánlott, vasbort írt receptre. Tíz napig izzasztott anyám, vizet nem adtak. Csak ritkán voltam észnél a láztól. A pápai doktorok levágták volna a lábam… Verebély klinika, éjszaka főzik a műszereket. Lekötnek, éteres kosár alatt számoltatnak. Reggel fölébredve tapasztalom, hogy megvan a lábam… Szeptember végén már iskolába jártam. 146Októberben már szaladgáltam. November végén elsápadtam újra. Este a ló faránál elszédültem. Csak decemberben, a hóesésben nyargalt velem a kehes ló az állomásra. Pesten megvéstek újra, tán az idegeket is elmetélték. Csak behajtani tudtam a lábam, kifeszíteni nem. Madzagot kötöttem lábfejemre, rángattam, hogy helyrehozza. A doktor azt mondta: kár. Azóta járok járógéppel.”

A fájdalmas emlék tőmondatokban szaporítja a stílust. Meg kell írni, de mielőbb túllenni rajta. Az életrajzban az eset kihagyhatatlan. A korai versekben, ahogy mondtam, egyetlen utalás található rá. A város idézése című versében a valóság álomi szörnyűség lesz. „Részeg sebészek konzíliuma mint a kárhozat jött fölém. Levágták volna ballábamat a disznaiknak, de egy áldott kéz elrántott leheletüktől.”

A száguldást imádta, a vágtató ló elő-elővillanó képe, s valójában a mítoszi lószeretet attól az akadályozott mozgástól is adódik, az apai lómánia-örökségével egyetemben. Már-már az arkangyali csődör is azért született, s mentődött vissza a háború végén a gazdaságba, hogy a száguldás, a legyőzhető vadság szimbólumát betöltse, hogy a feszülő emberi energiának méltó párja legyen. Fél kézzel tudta lehajtani a fejét a szügyéig. Igába törte, kocsizott vele, kiszolgáltatta magát kiszámíthatatlan természetének, és a sok földűlés, anyai ijedezés ellenére mindig állta a próbát vele. Lábára húzza a dögtemetőben a pata-maradványt, melyet a vadállatok sem tudtak megenni: „pata nékem lábra való, te szép Baba ló”. S lett kengyelfutó a Szederkirály a teljes azonosulásban, hogy aztán épp a lába miatt csalatkozzon, mintha az elragadtatás bűne bosszulná meg magát.

Már nem tudsz világgá hasítani,
soha vidámat sikítani,
lánc a lábadon, csacsogó láncszem,
kis királyom sajnállak, ámen.

A kezdeti lírai realizmusból a legnagyobb tartalmakat hordozó szimbólum, valóságos mitológiai lény lett a ló. A Vértanú arabs kancában figyelhetjük meg igazán az emlékek elemeinek átváltozását. A valóság több irányból tart a vers felé, hogy a távoli alapélményből megteremtődjön. Vemhes szürke lovunkat kölcsönadta apánk, hogy fuva147rozhassanak vele az egyik húsz kilométerre lévő vasútállomásra, a hatalmas tehertől megszakadt a kanca, elvetélt, belepusztult. Erre a gyászra gondol vissza korábban a Kiscsikó-siratóban: „anyádat elásták… szívedet hallgattam, alig dobogott… bőrödet lehuzták, száritják napon, / Sírodat megásták a meggyfák alá… bőrödből csináltak fekete sipkát, / drága bőrtarisznyát borosüvegnek… ott ficánkolsz te a csillagok között, / onnan megrugdosod az én szivemet, / minden reményünket befödi a hó”. Lehetne a Búcsúzik a lovacska nyitóvers is a végső, nagy kiirtásban való azonosulásban, mikor már a ló-ember beszél: „Jaj, a hó / gyönyörüen kavarog a hó”, ami a Kiscsikó-sirató végén mindent beföd, mikor „fiu-arcomból irtó / apokalipszis-pofát / bűvöltetek”. És „hasam alá tüzet ki gyujt?” – kérdezi a Vértanú arabs kancára mutatva. Ami a versben félelmes máglya, az a valóságban csiklandó biztatás szokott lenni, hogy induljon el az egész napos állástól ideges ló. A szőlőmunkások nehéz dolga volt akkor a kora tavaszi kitakarás, a tőkék megszabadítása a fagytól védő földrétegtől. Apánk borral traktálta segítőit munka közben, melyet szokás szerint mulatozással fejeztek be. Előfordult a tűzgyújtás is a ló hasa alatt, hogy a csípéstől megijedjen, a pince zsúpjából szálakat húzkodtak, meggyújtották, véknyánál ingerelték vele. A versben iszonyú állatkínzás lett belőle. A cselekedet új történetté alakulhatott, rá lehetett képzelni a megszakasztott ló emlékére. Közelebbi az igazsághoz a Szederkirály sora: „de bazaltot fuvaroztattak véled, / csak vaslapáttal tapogattak meg téged”. A Jönnek a harangok értem emlékekkel megvert vallomásából is kihagyhatatlan: „S mérlegen lóbőr, csak a farka lóg a kamra porába, fölötte keserü öt seb a kenyértartó keresztjein.” A versbeni idő sem akkori, mikor terhes volt velem édesanyám, itt 1938 kora tavaszának kellett lennie, bátyám akkor már nem futhatott a részeg kapások elé a lába miatt. Valamikor máskor nem vitte magával apánk a Somlóra, el akarta érni árkon-bokron át, mezítláb. Itt küldetést kellett teljesítenie a fölfokozott látomás következtében. „Az elvetélt kiscsikót apám nyuzza, mintha jövendő öcsémet fejtené a bőrtől.” A viharlámpa is, mintha kisded lenne a kiscsikó és az öcs harmadik jelentéseként. Ráveti fényét a bűnre, mely magában hordozza az apagyilkosság képzetét: „képzeletben már végeztem vele. S hirtelen el is pityeredtem a halálos vétek miatt.” A csikóbőrből a Kiscsikó-siratóban fekete sipka lett, itt nyakba akasztott fekete prém. A ló 148szerszámát a gazda vette magára, s „mögéje álltak a többiek vértanu irhájával”. Vezeklés a vonulás az idők végezetéig az éjszakában, hol minden mássá, jelképessé növekszik a költemény katedrálisában. Hatalmas és örök az az iszkázi út.

Hasonló elemekből, azonos építkezéssel teremtődnek A város idézése, az Artista, havazó tartományban, az Álmaim, verőerekkel s az Ereklye című versek is. A költői igazság törvényei szerint.

149
1928. augusztus 16. (Juhász Ferenc)

E. H. Gombrich írja A művészet történetében: „a chartres-i gótikus katedrális szobrai valósággal élnek, mozogni látszanak, komolyan néznek egymásra, köntösük redőzete is elárulja, hogy eleven testet takar…”

Juhász Ferenc a hatvanas évek elején, egyik nyugati útja alkalmából elküldte a katedrálist, képeslapon. Nem kellett gondolkodnom, miért. Ami rendeltetése, azzal üdvözölt: katedrálist építeni a költészet nyelvéből, s tudni az emberiség ábrázatát; éljenek, mozogjanak beleszőve nyolcszáz év penészfátyolába, tudván, az ember, aki volt, megmarad bennünk mindörökké.

A magyar költészetben ez a katedrálisépítő szándék, megvalósulás, nagyratörés a köznapi sziszegésben, ez az Istennek emelt kétkezi működés teremti meg az elrendeltetés fantasztikus építményét Dante-objektivitással, erőltetett menetben a Pokol bugyrai és a szférák Szaturnusz-gyűrűin át.

Van a sorsnak olyan elrendeltetése is, hogy figyelmese lehessen a megvalósulásnak égre tekintő szeretettel. Mert meghatja a tizenkét éves gyereket az a huszonkét éves felnőtt, aki „1950 Karácsonyára küldi és öleli, hogy még nagyon sok verset írjon és mindig tudja, hogy kiknek is kell verseket írni”. A gyerek figyelmét bátyja, Nagy László irányította, hozván a Szárnyas csikót, a Sántha családot, az Apámat és az Új verseket.

Az ifjúság ködében, amikor olyanok az éjszakák, mint az éjjeliőr bakancsa, magánakbeszélése; olyanok az éjszakák, mint egy eltévedt kölyök, aki azonos lehet a félős őrszemmel, mikor a macskát a padlásról a törvény nevében szólítja le; azonosság van a köd palástja alatt.

150

S mikor a kölyök, aki csillagász szeretne lenni, rátalál a Göncöl és a költészet azonosságára, megtalálja azt az optikát, ami nem más, mint szemei; az igazi távcső.

A lámpára harmat koppant,
kormos üvege elroppant,
a fa is, mintha ősz volna:
lepergetett egy tyúktollat.
A Göncölszekér fölöttem
kifogva áll. Meglepődtem.
Észre most vettem először,
hogy a rémület előtört; –
hát hol a ló, hol a kocsis?
Ősidőktől fogja a kannát
és itatja azóta is
a két örökszomju kancát.

A rátalálás rémülete tör elő, a költészet hatalmas istene feje fölött csodáival. És ettől már minden megváltozik, mindent átérzékenyít a kozmikus Démon. Először még, ahogy József Attila csillagai, földiek, ahogy a Göncöl: szekér, de akkor „hol a ló, hol a kocsis?” Ám ettől a kérdő fölkiáltástól a népi látomások megváltoztatják magukat. Megásódik a katedrális fundamentuma.

Nem láttam Chartres-t, de láttam Bayeux-t, a városka szélén ősi templom, évszázadokban kékült falai tövén a jelen fű- és favilága, mindig az a birkacsorda és mindig az a lovacska, s a vegetáció minden ábrája együtt bennem az apácák történelemhímzésével, Juhász-sorokkal:

Ugrott a királyfi, szája
tapadt táltos orrlikára,
tüdejét degeszre szívta,
táltos erejét megitta.

Egyidejűségben, jelenben a múlt és a jövő! Jelenben, jövőben, múltban a Sántha család, az Apám, a Jégvirág kakasa; ott, akkor a realitás árnyalataival; a Tékozló ország pontosan, amikor kell, az ötvenes évek ele151jén, s ötvenhat után A halottak királya, IV. Béla országa-vesztett, teremtő himnusza. Megmutatta a bekötött kéziratot, alig javított fölszabadulást éreztem benne, láttam kristálysorokat, végérvényes kalligráfiát, a visszatalálás és a jövőremény hosszú, fekete sorait. Azt, amikor önmagát teremti a szó kő-, malter-, freskóvilága, a költő nem konklúziós, mert katedrálisa megszólaltatja önmagával, hiszen ő világít szent ablakaiban. S ha mégis megszólal a napfénynek állított alak, hozsánnát hallok a beférhetetlen néphez.

Ó, ember, a hitedet ne veszitsd el, őrizd meg a lélek nagy hitét!
Ki volna nálad nagyobb, nem lehetsz vágytalan, ne tűrd a szenvedést.
Ha kell, százszor újrakezdjük, vállalva ezt a legszebb küldetést,
mert a szabadság a legtöbb, amit adhat önmagának az emberiség.

Ezt a strófát kiírattam ballagási meghívónkra 1956-ban. Nem szóltam róla Ferencnek, mert tudtam, nemcsak egy gimnáziumi osztály, hanem a magyarság búcsúvesztése a letört, megsütve-megalázott szép forradalom emberhús-lakomájának végső kiáltása volt; kezdet a végben: „Árva nép, puszta ország, téged ki fog majd méltón elsiratni?”

Még nem gondoltatott olyan valóságosan a jövőre, amit jósolva érzett, amire nem maradt szó abból az óriási kincsből, ami a sajátja. Szókarátjai marták, mint a kutyák, majdnem tíz éven át a Harc a fehér báránnyal megrendítő ajánlásáig: „egy győztesen megvívott harc után; a ki tudja még micsoda harc előtt”. Kitapinthattam vers-verőerét: „Fekszem a földön, a sárga halálon. Halálomat legyőzöm. Ott lüktet a csont-virágon.”

Magányában szerethettem meg igazán, födetlen volt a Krisztus-lepelig. Hűséges szeretetemet mindig megajándékozta vigassággal, mosollyal, szomorúsággal, meghívással, látogatással. Én meg kiálltam érte mindenek ellenére, végigolvastam, amikor azt mondták, követhetetlen; pedig akkor égette meg magát A Szent Tűzözön regéivel, A gyötrelem óráival, a Bombával, Az éjszaka képeivel. A valóság hidrogénbombáin éltünk, figyelmeztetésül föl kellett építenie a borzalom katedrálisát: „Pistáéknak, nem-mindennapi szeretetemmel, barátságommal, testvéri szívemmel, egy tűzözön előtt, ami remélem, sohasem fog eljönni.”

152

Megnyugodtam a reménytől. Megnyugtatott. Megidézve pusztította el, elégette a legnagyobb krematóriumban, láthattam a lángot, a zsírjában sistergő halált. Elvitt a föld alá giliszta-halott-humusz-evőnek a Fekete Saskirályban. „Tolt, hogy az árnyékot, a halált megszokjam.” Végigélte halottak-önmagát, fölemelkedett Dante Paradicsomába, s onnan a gyermeki édenhez a férfi, mintha már sohasem hagyná el Biát és első látomásait.

„Aztán kamaszbajszos számba vettem a cigarettát s rágyújtottam lassú gyufával, nagy slukkot szívtam, s néztem a parázsdarazsat, a sercegő cigarettaparazsat, ahogy a láng eszi a szögletes pálcikát, a gyufafej fekete szénpontszeme, széncsöppkocsonyája lassan elsorvadik a fekete cérnává vékonyult parázsnyakon, a fekete pernyecsigolyán, s lehull, mint guillotine-nal levágott rab feje, lehull a fekete-forgács szénhártya nyakról, mint a láng nyaktilójával levágott asszonygyilkos feje, aki fémhordóba forrasztotta megölt szeretőit, asszonyait kazánban égette el.”

Végiggondolva ezt a versrészletet, ki kell javítanom magamat; nem édeni, hanem az ősi, ősemberi lét-rettegés magánya a lehulló gyufafejben, mint a Halott feketerigóban, mert a rózsákat meg kell metszeni, temetni kell a rigó-halott létet, s nem bántani az élő énekest.

„Ki tiltja meg, hogy beszéljek? Ki tiltja meg, hogy beszéljek rólad, Remény, Világ? Ki akarja megtiltani, hogy éljek?… Nem azért születtem hallgatag szegénynek… nem azért szült anyám, hogy a hallgatás aranykoporsójába gyömködjetek. Nem azért szült 1928. augusztus 16-án…”

153
Meggyfa és kőnyomat (Fodor András)

Találkozásra indulok, közeli hozzám, mégis hosszú az utazás, évekig tartó készülődés. Óvakodtam eddig megfogalmazni költészetét, hátha pontatlanul és méltatlanul szólok, mert Fodor András bármennyire egyértelműen közvetlen ember, baráti és a magán- és közdolgokban résztvevő, mégis van valami többrétegűség személyében és verseiben, s megtéveszthet, ha netán lényeginek gondolom a felszínt. Naplói megjelenése után ismerhettem meg teljesen, igazolódott, amit eddig is tudtam, s földerült, ami sejthető titok.

Könnyen megtéveszthet a legendátlanság legendája is. Mintha az emberben nem volna semmi különös, mindennapi, kizökkenthetetlen szorgalommal éli az életét családban, hivatali rendben, melyben együtt a könyvtári kötött munkaidő, lapszerkesztés, irodalomszervezés, országos vonatokon utazva vállalni töméntelen kötelességet, vasutas apjától örökölt pontossággal, a karjára bilincselt idővel egyeztetve ott lenni valahol társaságban, ülésen, hangversenyen. Sokszor úgy tűnik, nincs jelen gondolatban, csak ül és hallgat, szól néha, majd elmegy, s meglepődünk, ha az előbbi együttlétből összetalálkozunk, és kellő idő után fölállítja a következő. És ahogy bemozogja az időt és a teret, olvashatjuk verseit itt is, ott is, másutt tanulmány meg irodalmi est másokért, bámulatos fölkészültséggel. Nem felejtem, 1983 februárjában Miskolcon köszönti az ötvenéves Kalász Lászlót azzal a levéllel, melyet az ünnepelt a Csillag rovatvezetőjének írt. S naplóra is jut ideje. Hogyan? Negyvennyolc órásak napjai? Ha szomorúnak látszik, nem kérdezzük, miért, mert inkább figyelő. „Ízléstelen ki sohase unalmas” – jut eszembe Auden versmondata, bár ismerőseit nem lepi meg legényes jókedve a borozó alkalmakkor. Biztosan tudom, józanok a reggelei, mint akit „az őrült szépség örökre józanná vakít”-ott.

154

S mintha nem érdekelné a politika, de érdekli a nép, a történelem. Nem politizál, pedig a magyar író szokása általában, és ezt a hajlamát szeretik kihasználni a rendszerek, mindent megtettek, hogy befogják, fontosságát elhitették, pedig csak olyan volt nekik a lantos, mint valaki a személyzet közül. Akik átlátták ezt az ördögi manipulációt az utóbbi évtizedekben, számolhattak a belső, külső száműzetés következményeivel. Ő a Rajk-per rádióközvetítése kötelező hallgatását abbahagyja a kollégiumban: „Hát az én emberismeretem, józanságom azt nem veszi be… Otthagyom a közvetítést.” Öntörvénye látszik már ebből is, negyedik utas, vagyis független, nem áll táborba se régen, se most. Mert nem volt soha feltűnő, közismert se lett annyira, ha a politikai pikantéria többet számít a művek minőségénél. Bár szerencsés, akinél a közéletiség az esztétikummal egybeesik. De nézzük a Józan reggel kötetet 1958-ból; a Tilalmas ifjuságban:

Meddő erő a némák tisztasága.
Lázadni kéne, béna vagy, – tűrnél, de nincs miért;
Szemedbe döfnek villogó tilalmak.
Rángat, gyötör a sok parancs, akár a szél az ágat.
Osztoznak legszebb vágyadon kufár ügyeskedők.
Megvédenéd hited, de nincs hatalmad.

1956 után nagy bátorság a megjelentetése, születése is éppen akkori. Az Elszántak 1957-től asztalfiókban, akár a forradalmárok, akikről szól, a börtönökben, s valaholi sírban a versbeli esemény halottja. A Meggyfa című új kötetben 1952 és 56-os korabeli és emlékező műveket is közöl. Nem látványos, nem mozgósító, de igaz, miként Fodor András személyisége.

Lénye legbensőbb lényegéhez engem a nagy angol költő, Philip Larkin vezet, most értem igazán, miért dedikálta a Nászi szél kötetbe: „szeretettel küldöm; majdnem úgy, mint sajátomat…” Nemcsak mert szívből fordította, persze azért fordította szívből, mert a larkini tartás az ő ideálja biztosítéka, ellentéte mint megtartó kötele. Élete mozgalmasságában, munkabőségében van egy állandó, kolostor-mozgásterű, szűkszavú, líra-aszkétikus. Larkin könyvtáros, húsz év alatt két kötete jelenik meg, évente három-négy verset ír; külföldön kétszer járt csu155pán, alig mozdul ki Hullból. Fodor András 1955-től induló kötetsora a szülőföldön és Budapesten kívül jelzi Angliát, Olasz- és Spanyolországot, Skandináviát, a Baltikumot, a Balkánt, Görögországot, Szibériát, Japánt, Indiát.

Ahogy szeretett költőjéről ír, magára is mutat. „Versindításai többnyire látleletként realisták. A vonaton szemben ülő lengyel légikisasszony, a dokkba érkező révhajó hajnali tülkölése, az ablakon át megpillantott táncolók, később egy áruház, egy plakát, egy régi síremlék, a tengerparti strand, az utcai mentőkocsi vagy a kirakodóvásár részletes helyszínrajza elegendő, hogy fölszárnyaljon belőlük a költemény, sokszor éppen a kitűnő megfigyelések, a szuggesztív érzékeltetés, a látszólag lazán elbolyongó, mégis szorosra fogott szerkesztés diadalaként… Különben nincs köze sem e felújult szürrealista kísérletekhez, sem a személytelen versbeszédhez, a színtelen-szagtalan szövegek kezdődő divatjához… Érzelmi óvatossága, az idővel való folytonos viaskodása mögött mindenkor a jövőnek szóló gesztus érződik. »Azért írok verseket, hogy megőrizzek dolgokat, amiket láttam-hallottam-éreztem… mind magam, mind mások számára… hogy ezt miért csinálom, arról fogalmam sincs, de azt hiszem, minden művészet mélyén a megőrzés rejlik.«”

És Fodor András önvallomása:

Mióta eszemet tudom,
izgat, hogy kéne épen tartani
a perceket, miket megértünk.
Nem a szempillák öntudatlan
szárnya közül kihulló,
névtelen pillanatokat,
de amiket a bennünk sarjadó
idő az emléksejtek eleven,
áttetsző zárványába foglalt:
a színről színre testesült valót.

1943 május elsejétől folytonos megörökítő akarat a naplóvezetésben, 1944. IX. 17-től a költészetben. Tessék meglepődni a tizenötéves fiú tehetségétől! Címe: Ősz küszöbén.

156
Im, őrzi még magát nekünk a nyár,
aztán ledobja majd a lombruhát.
Ősz lesz, a száraz sárga levelek
eloldozódva hullnak, lengenek
a fa alá.
Miért is már a vékony napsugár?
Jöjjön az ősz, a keménymarku tél!
Az izzó, fénylő, kéklő ég alatt
végigfutottam ugy is a nyarat.
Nincs más esély.
Jöjjön az ősz! Mezítelen jegenyék,
lehántott tölgyek csontvázágai,
kopár határ, mely ég felé mered,
ködben imbolygó varjak, verebek,
tarolt vidék!
Ti jöjjetek! S némán köztetek
megállok várva, mint a téli mag.
Nem nézek hátra, nem rettegve már,
megélek, mint a nádtövi madár
az ég alatt.
Hullj hát levél! A reményem te vagy.
Jöjj fénytelen homályu alkonyat;
dértől fehérré dermedt reggelek,
szivemben hittel várlak bennetek,
türelmesen.

Formakészsége annyira nyilvánvaló, nem kell említenem. De olyan pontos a szerkezet, mint az évszakok váltakozása, ahogy az emlékezetben forognak, s nem mozdul ki az emlékező az ősz küszöbéről. A bennünk sarjadó időben a nyár, ősz, tél, tavasz egyszerre a múlt és a jövő. Óhaj mozdítja, tolja az állóképeket, lüktet a látvány az eredetiségtől, megnyerő a fiú tapasztalata, övé az eloldozódva hullás, a keménymar157kú tél, a nyár végigfutása, az ég felé meredő kopár határ, a ködben imbolygó varjak. Aki leírja, „megélek mint a nádtövi madár”, nem másolhatta senkitől. A vers lelke pedig a gyermeki őszinteség, a nagyon várt téli örömöket elhiteti, mert mi is hasonlók voltunk kiskorunk falusi természeti képletében. Majdnem ötven év távolságúak, még a címben is visszautalók a Most is utolsó sorai:

Csak azt akartam,
késő éjjel,
mikor a lépcsőn ledobogva
sorjáztok át a küszöbön,
megélni veletek együtt:
a téli kapu odva, s kint,
az ut hideg sikátora,
kilobbant ölelésetektől
miként lesz melegebb.

De addig sok elutazás és hazatérés Fodor András költészetében. Már annak is harmincöt éve, hogy fölfedeztem a Józan reggel kötetben a Bátyám citerál című versét, ezt a nagy, realista rekviemet, melyben a kór-gyötrött, balesetet túlélt, udvarán muzsikás énekével bajűző vigasztalja magát és munkába fáradt hallgatóságát. Megrendítő a tartalom, sírból peng már a citera, de míg a versvéghez nem érünk, csupa élet a látomás. Hajdani olvasatában a naggyá emelt apróságok bűvöltek inkább, a finom kapcsolatok, mint ahogy

Néztem a két kezet: a balt, a föl-le siklót,
mely büvös rovátkák fölött a nótát araszolta,
míg jobb felől vigan perdült a hegyes-végü ludtoll,
a dallamok hullámain imbolygó kis vitorla.

Plasztikusan sorjázik a költői megfigyelés; Petőfi, Arany, Illyés írta ezt így. Akár A puszta, télenben „Leveles dohányát a béres leveszi / A gerendáról, és a küszöbre teszi”, bátyja „föltette a citerát a nyulház tetejére”. Belül a kisnyulak „mozgatták fürge orruk”. Gyönyörűséggel telítődik az ember, örül, hogy a költő részesévé tette az élet univerzális 158csodájának ezzel a piciséggel. Mintha zsebre rakható szoborban éreznék monumentumot. Most már azt is tudom, a nyúlház mellől fölfelé tágul a lét; a buzgalom hevében a száj szögletét gyengéden félrenyomó nyelv, a kurjantó hang után hátracsapott fej, s a mindenségre révedő tekintet, „szemét a háztetők fölött az ég felé emelte”, s máris égben van, onnan citerál lefelé. S most, lírai birtokát keresztül-kasul barangolva veszem észre, hány efféle teljesítményre indítja a zene, s úgy hiszem, a versek felől nézvést nincs semmi különbség bátyja citerálása, Sztravinszkij vezénylése s a baseli, 1937-es Bartók-portré között. Bár a somogyi legény pozíciója más, ő a halandó égre néző, Bartók meg égi csillag, a halhatatlan géniusz.

A Meggyfa című 1992-es kötetből idéztem, a szintézis verseiből. A Bátyám citerálban népiség. Az 1949-ben írt nagyformátumú Bartók közeli Szabó Lőrinc Tücsökzenéje dikciójához, áthajlított, tört sorai ritmusának katarzisához, városi az, vagy inkább helyeken túli, más térben táncoló, miként A csodálatos mandarin, vagy ahogy

Nem gunyoros mosollyal,
nem groteszk tompa medvetáncként,
de mint villámló borzadály, mint
ránkszabadult itélet tombolt
a Fából faragott királyfi.

Fodor András lényegéből való, hogy a versteremtés körülményei odavalósiak, ahol a bátyja citerált, Buzsákra, Lengyeltótiba viszi Bartókot megírni, s még csak nem is az Eötvös-kollégiumba, főként nem valami jeges albérletbe, nepperes kávéházba. Pedig a Mandarin éppen odavaló. „1949. I. 1. Szombat, Buzsák. A házban tudják, hogy versem készül, magamra hagynak… Én meg gyötrődve írok. Azaz nem írok, csak gondolkodom. Óránként néha még három sor sem válik le a ceruzámról. Hiába, itt nagy a tét, nem írhatok le akármit. Este kilenc tájban elképedve állapítom meg, hogy napi munkám eredménye mindössze 18 sor. 10 óra után, mintha mindent helyre akarnék hozni, írok még ennyit. Éjjel kettőre már a Cantata profana részbe is belekezdek. I. 2. Vasárnap – Lengyeltóti. Ebéd után már csak a vers záróképe van vissza, de ez a legnehezebb. Megszállottként gyötrődöm vele, sohasem voltam még szavak miatt ilyen feszültségben. Végre 3 óra 20-kor sikerül megtalálnom az utolsó sorokat:

az halhatatlan, aki fél de
ki félelmét is biztatásként
hagyja reánk, a rokonokra.

…Masonnak levélmelléklettel elküldöm a Bartók-verset. Micsoda megkönnyebbülés! Aludni azonban nem tudok. Még háromkor is ébren forgolódom. Majd, ami ennél is rosszabb: félálomban írom tovább a verset. Minden, ami csak eszembe jut, sorokba szedődik, 160ritmusba rendeződik. Nagyon szenvedek ettől a kényszeres agymunkától.”

Öt ősz küszöbét lépte át első jó verse után, s meglett a nagy mű huszonévesen. Érett, pontos, tárgyias, filozofikus, zenemód zengő, jajgató, kínban-örömben született gyermek. Nem tudom, hova nőtt volna ez a költészet, ha évekig nem zárják ki a napvilágból. De biztos, abban az időben erősebb pozíciót teremthetett volna magának, hogy a mai is erősebb legyen. Reményfutamra kényszerült, hogy beváltódjon a remény. Nézzünk körül! Megannyi megtört életmű, megtépázott biztonságérzet. Pilinszky, Kálnoky, Nemes Nagy, Rába, Kormos, Lakatos, Lator, s a bebörtönzött Tóth Bálint, Kárpáti Kamil. Fodor Andrásnak is ki kellett dolgoznia taktikáját és technikáját, hogy valamennyire nyerésre álljon.

S megtalálta a prózás versben.

Naplója lírai tényeit küzdötte föl. Nem kassákos szabadvers, amint a külső áramlatokkal hatolt befelé, József Attila Nem én kiáltok és Kosztolányi Meztelenül kötetének kitérőjéhez, Berda alacsonyról magasztosult whitmanes imádságaihoz sem hasonlít. Ő belülről indult más irodalmak felé, s azt hiszem, onnan vette a bátorságot. „A prózaiság, a pózok nélküli keresetlenség önmagában nem teremt értéket. Auden kihívása azért lett új lehetőségek forrásává, mert művészi erejéből arra is futotta, hogy virtuóz módon legyen köznapi” – írja. Hozzáfűzhetném, Auden olyan mitológiát teremtett a hétköznapiságból, egy Olivetti táskaírógépből, a Síkságokban a hiányból szirtet, nincs-Ovidiust, hogy a verselemek teljesen másértelművé lesznek. „Színlelni se tudom / a laposság poézisét, de olykor / jó emlékezni: nincs báj önmagától / a költészetbe se, ha nincs hozzá közünk.” Fodor András fordítása. Először az élmény, a valakihez, valamihez való kapcsolat, vonzás-taszítás, az anyag papírra szivárgása, s megválasztják a szavak cselekvő formájukat, a síksági vagy az égi változatot.

Szörnyű terhet vett magára, hogy költészetét a magyar hagyományból kiszakítsa, hogy azzal újuljon meg, ami megszokott hajlama ellen való. Eddig minden próbálkozás poétikus, Ady, Babits, Füst Milán ezen kívülinek találta volna például a Juventus ventus diákos történetét, mint egy mesélni való eseményt a bolondos ifjúságról.

161
Ám hirtelen elénk akadt
a feketeruhás
forgalmista, akár egy fölmentő futár.
Kajánul elfecsegte, kit kivel
látott az árnyas hegyi út
horgában csókolózni.
– – – – –
Hová is lett a jókor
idézett hegyi legény?
Nem messze bűnhelyétől
a temetőben fekszik.
S a jókedvü leleplező?
Öccsét a betört
lékből menekítve,
eltűnt szegény a jég alatt.
És hova lett a hetyke lány?
Kérdeztem egyszer falujukba járva,
Akárha mesemondók felelték volna:
– Elment Amerikába.

Húzzuk el verseszményünk függönyét, hadd süssön a Nap! Megvilágítja az asztali lámpát, amint ezüstösen lehajtja fejét a könyvre. Metanyelvvé, költészetté válik, mint Carlos Williams lélektöredéke: „megettem / a hűtő- / szekrényből / a szilvát / pedig / alighanem / a reggelihez / tetted el / Bocsáss meg / felséges volt / olyan hűs / olyan édes.” Cendrars 1914-ben kezdte már: „Első költemény metaforák nélkül / Képek nélkül / Újdonságok / Új szellem”, s fölsorolta a groteszk étlapot, mint költeményt. Elvesztették a szavak metaforikus jelentésüket, jeleznek csupán egy mögöttes, köztes világot. Tárgyi és lelki jelenségeket, mint Róźewicz. Fodor András prózai versei az eseményeké, melyek az ifjúság, szerelem, család, barátság, a történelem körében esnek meg vele. Mondtam, ez a stílus sokszor hajlama ellen való, húzza, köti a „szülöttem föld”. Ő nem cserélgetheti lakhelyeit, mint Auden, ha el162szakadna, visszahull, elmenni-visszajönni, a magyar költői hagyományból a világlíra útjaira és haza.

Egyszer a Bach-fúga egylélegzetű forma-fegyelme, az egész versen végigvitt rím lejt egy másikkal, repdes a tisztán komponált zenére tisztán és magasan.

s a gazdátlan vak éjre vont
irdatlan szemfödő
alatt szövődik szüntelen
az ég felé növő
eleven létra-rács, ahogy
a múlt-jelen-jövő
kerengő fensége mögül
kilép a nagy törvénytevő
s bitangolt univerzumától
bennünket visszakér
az Örökkévalóval is csak
ez a halandó zene beszél

Szomszédságában a Szigorú atyák, az édesapáról és Fülep Lajosról íródott „antivers”.

Féltem a mennydörgéstől.
Egyszer ugy elbujtam a szobában,
kampósbottal az ágy alól
kapart elő apám.
De sokkal jobban szorongtam apámtól.
Eltört rajtam egy térképlécet,
úgy lökött ki az irodaküszöbről,
hogy beestem a bukszusok közé.

Itt Örökkévalóról beszélő halandó zene, aztán térképléc, irodaküszöb; könyvcímeiben Meggyfa és Kőnyomat – számomra Fodor András költészetének jelzése, jelentése.

163
A költő poggyásza (Takács Imre)

Takács Imre könyvcíme, a Poeta Benedictus Pilinszky Jánost jelöli – áldott költő, de mindketten áldottak a tehetségben és a hitben, s megvertek a sorsban. Az időben mégis a latin jelző érvényesült inkább, és abban a teremtő akaratban minden írások kezdetén, mikor a papír angyalszárnyára írja magát az ég.

Egyetlen regényét, A csillagok árulását a hatvanas évek elején olvastam, de ez a csodálatosan szép, ez az elsőre tökéletes mű most alszik az emlékezetben, én is ettől a prózakötettől gondolok vissza rá újraolvasatlan, mert elkallódott költözködéseim valamelyik kanyarulatában, hozzá csak huszonhat éves recenzióm vezet. Igazoló sorokat írtam a könyvtárosok ajánló lapjában, az Új Könyvekben, hogy elhiggyék, nélkülözhetetlen, a törzsanyagba való. „Takács Imre szigorú szerkesztéssel, a prózaműfaj logikájával általános, emberi érvényűvé emeli élményanyagát… Stílusa olyan pontos, hogy kevés szóval is lényegeset mond… Eredeti figurákat teremt egy-egy barát, summáslány, kaszás, ispán személyében. Emellett valóságos szociográfiáját adja a Dunántúl paraszti világának, a munkának éppúgy, mint a szórakozásnak. Némelyik leíró jellegű fejezet szinte önálló néprajzi tanulmányként is megjelenhetne, mint például egy citera- és harmonikaszó mellett tánccal, dalolással eltöltött vasárnap délután.” E korra és életidőmre való megfogalmazás mögül most fölsejlik nekem az érett gabonaillat, s a szegények szerelem-csillaga. S megtalálom a célzást: „Az első regényem megírása után… úgy éreztem, minden kedves mondanivalóm kiégett énbelőlem.” Hogy ne keseregjen a hamu fölött, faragni kezdett a soponyai nevelőotthon tanáraként, s majd a székesfehérvári élet visszaváltja írónak. „Új regényt kezdtem írni… a felköltözés esztendejéből való az első kisprózám is.” Szabó István mondta akkoriban, regényt olvasott kéz164iratban Takácstól, veszélyes tárgyú, 56-os. Természetes kíváncsisággal vártam, várom azt a művet, míg az 1961-től folyó huszonhat év prózájában gyönyörködöm. Szép oka van önzésemnek, ha közügy, ha a tizenegyedik verseskönyv mellett elégedetlenkedem a megíratlan regények miatt. Bár megértem: „Hosszú lenne elmondani itt, hogy miként dugaszolódtak el az írás csatornái – vagy csak a töltőtollam. Régi, hogy »az ember a mértéke mindennek«, a magam dolgainak tehát magam. Akik valami árulással szeretnék magyarázni az én irodalmi munkásságomnak a vastagságát vagy a vékonyságát, és valami árulást látnak abban is, hogy sokféle dologgal próbálkoztam, azok kifelejtenek egy fontos dolgot, egy előttük ismeretlen tényezőt, vagyis a mivoltomat.”

Ám akkor tudomásul vehetnénk, ami van, most ezt a gyűjteményt, melyről kiadása után egy évvel írok, s nem találtam eddig se kritikát, se méltatást róla. „Ezekbe az önelemzésekbe azért volt képem bocsátkozni, mert ez ideig egy kritikus se nézett meg jól.” Egy nehéz sors teszi láthatóvá magát, a kérget feszítő tehetség fölszabadulása, visszahökkentése, görbedése, csavarodása a lehetőségek hasadékain át, szellemi alkalmak, egzisztenciális ellehetetlenülések között törekvés az egyetlen lét teljességére, a kifejeződések fajtái a tapogató kéz remekléseitől a súlyos vagy légies filozófiáig erkölcsben, szeretetben, ámulásban, hódításban és formálásban ez a könyv – a megmaradás története. „A Lepusztulásom történetét nem a rakoncátlan, nem az oktondi, nem a maga tehetségét elpárologni látó, nem a maga érdektelenségétől rémült író mondta volna, hanem – elnézést, hogy még ebben a mondatban a nemzet értékei közé fogom sorolni magamat – a nemzet értékeinek az elsilányosítása fölött érzett gondolkodó mondatta volna velem. És ennek a gondolkodónak fő aspirációja nem a vers, nem a regény, nem a glossza, nem a színjáték, hanem maga a gondolkodás.” Csak így lehet megmaradni, s ha szavait helyükben megpörgetem, a gondolkodás az írói megvalósulásban, a testté lett ige metanyelvében érvényes, amint földet és szőlőt művel, építkezik, játékot csinál, kosarat fon, fát farag, rajzol, fest, tanulmányt ír a Fejér megyei parasztházakról akár.

„Az író mindig exíró és mindig írójelölt. Az emlékezésekre és a várakozásokra sok ideje megy. És ha nem lump ember, megkísérli hasznosan eltölteni a homály időközeit, a derengés tartalmait.” Tele a szatyra, mert mindig szüksége lehet valamire, legyen ott a készség, ami165kor kell. „A várakozási időt így tömtem be. Igen – kalapáccsal, fareszelővel és csőrfogóval. Rozsdamentes kárpitosszeggel és montázsba tervezett hajcsavaróval. Hegesztéshez való bronzpálcával és ráspollyal. Nitrozománccal és fűrészporral. Homokkal, csiszolópapírral és homorú favésővel. Kalandos úton szerzett mahagónival és kunyerált körtefával. Műbőrrel és alumíniumnyesedékkel. A Tiszai Vegyi Kombinát ragasztójával és rostlemezzel. A szatyorban van még szögfúró, nittszeg, drót, kés, vegytinta, ecset, lenolaj, facsavar, kaparóvas, colstok – és persze ceruza is.” A ceruza az utolsó, lehet, csak a tarisznya alján, alig említendő, olyan természetes. A szatyor tárgyai jelzések az építő, gondoskodó, tartalékoló, öröktevékeny ember szíve és esze irányára. S mögöttes tartalomjegyzéke ennek a könyvnek, melyben megláthatjuk az ő egész valóját.

A másik poggyászban rejtett üzemanyag: „…köszönöm a szüleim genetikai csomagját. Úgy vélem, jó csomag volt. A világ legtöbb boldogtalanságát… a rossz, hibás genetikai csomagok okozzák.” Szüleiről szólván érthetjük az okot. Anyja „Tanító szeretett volna lenni, de trágyás szekéren ül…” Nem innen ered-e a kiválás indulata? Innen a mindig előbbre. De hogyan? Költővé lenni zsellérek unokájából, szegénynél szegényebbek fiából csak isteni akarat által lehet, ahogy csoda a kivirágzott vesszőkosár, és Péterek szelíd biztatása süsse a hajtásokat. „Verset is írtam olyat, hogy azt híresztelték a faluban: fölakasztanak, ha az amerikaiak bejönnek majd.” A mezei legény irodalmat tanulhat a pesti egyetemen, az lehet, akiről tudjuk már, kicsoda. Az anya ellentétében serkent, az apa erkölcsi tartást ad. „Két dologban akarok rád hasonlítani: sok robotod ellentéteként sose vonz munkátlanság, szelídséged ellentéteként sose vonz gőg. Ami tebenned jó volt, őrzöm… És viselkedem illően, mert te már nem változhatsz.”

Harmadik hozadéka a természet, láthatár, pajta, szekér kell hozzá, de testhezállóbb kertje közepén megállni, s kimondani, mint egy keresztelőn: „gyapjas gyűszűvirág, fehér lóhere, vadlucerna, porcsinfű, papsajt, réti perje, talpasmuhar, fostosparéj, disznóparéj, tyúkhúr, cigányzab, katángkóró, békaszék, gyövőtin, vadbükköny, tarack. Mozgékony köztársaság ez. Ha beavatkozok, megváltozik. Ha nem avatkozok be, akkor is megváltozik, csak másképpen.” A természettől való természetesség, részesség a változatok egyensúlyában, a tűnődő figye166lem, s az az érzékenység, mely szóra bírja a világot a kölcsönös együtthatásban, hogy mindegyik érzék fölfoghassa és megálmodhassa a nyelvet. „Az illatot a valóságban is esős napon vagy esős éjszakán érzi ki az ember a száraz szülességből – a szálas takarmányból. A vízből minden ázott dolognak más szaga lesz, és a pajtában szárazon maradt lucerna, lóhere és réti széna a beáramló nyirkos levegőben adja ki igazi természetét. Ilyenkor csak a virágteák illata vetekedhet a dugig megrakott pajta illatával. A lucsokká ázott falvak illatbázisai voltak ezek a könnyen fölégethető építmények.” „Vannak szépségei a száraz nyárnak. Másmilyenek az illatok, másként érnek be a gyümölcsök. Az illatok szikárabbak, a gyümölcsök zamatosabbak.” „A gyümölcs gyanánt is jó otelló – a muskotályosok mellett – borában megőrzi októbervégi zamatait. Kissé mezei zamatok, hasonlóan különbözik a vadak húsa a háziállatok húsától.”

Olyan odaadóan írja le a pajtát, ott kellene aludni nyári éjszakákon, általa a direkt termő, alig becsült szőlő édes gyümölcs. S nem lódít, mert gyerekkoromra emlékezem. A szerzett hazáról, a pákozdi szőlőskertről azért tud otthonosat mondani, mert betelepítette rábasömjéni örökséggel. Csak úgy lehet magáévá tervezni a vidéket, ha még utazás közben is a messzeségben pince-bódéját keresi. „Eper, málna, csemegeszőlő vagonszám teremne itt a semmire se használt területen vagy birkalegelőkön. Mandula, dió még alig valami munkával tonnákban teremne itt… A Velencei röghegység… Dél-Franciaországban vagy Angliában már rég a legkülönfélébb csemegekészítmények címkéin híreskedne.” Ő teszi a dolgát úgy, ahogy: „Én az alaptermészetemből sohasem irthatom ki a szelíd paraszti vonást, még ha tisztességtelenség vesz is körül.”

De szent a tárgyak tisztessége, a magacsinálta vagy az ízléshez illő tárgyak becsülete, valami olyan fontossággal, mint a gyerekkori játékkörhinta, amit cérna húzásával lehetett működtetni. Épen maradt ragaszkodása vezeti a kosárfonástól a pásztor-művészetig, Servátius Jenőig, Orosz Jánosig, az alumíniumszobrok absztrahált jelzőművészetéig, s Picassóhoz, akinél „a tárgy az együttélő kutya módjára sír a gazda után”. Úgy gyűjti be a világ szellemi energiáit, a neki valót, mint ahogy bulgáriai utunkról lófejforma márvánnyal szakasztotta meg kofferét a pákozdi kertig. „A lengyel művészetben a régiesség, a népiség és az új167ság egyaránt erőteljesebb és elmélyültebb, mint ahogy ezt a magyar művészetben tapasztaljuk. Az ugyancsak figyelemmel kísért Projektből és a Przeglad Artystycznyből is ez világosodott meg előttem.”

S vajon Nagy Lászlóval is az erősítette testvériségét, hogy egyként fejtették meg az anyag álmodozását? Vagy inkább a költői magatartás, a szeretet kapcsolta őket? S a szeretet és az erkölcs készteti szóra Veres Péterért, Móricz Zsigmondért, Illyés Gyulához, Csorba Győzőhöz? S a szépségre bátor Hajnal Annáért? Takács Imre és Pilinszky János találkozásai két végső magány a fehérvári Beles presszóban és az utcán, olyan mélyen, hogy onnan csak egy nem létező katedrális nagy hajójában visszhangozhat a himnusz. Alulról: „mit érünk el itt öt-hat fél konyakkal, és mit érünk el egy költői életművel? Kinek kellünk mi itt az utcán, kinek a panelházakban, kinek a régi bérű lakásokban, a bársony- és drótkultúrákban? Ki ad miértünk egy kéznyújtást?” Föntről: „Áldott, aki el tudja hinni magáról, hogy az Úr nevében jön, hogy valami életigazat hoz az Úr nevében. Áldott, aki úgy tud jönni az Úr nevében, hogy el is hiszik azt neki. Áldott.”

Poeta benedictus.

168
„aki most nem vagy mint az isten” (Tornai József)

Nem sejthette a pálya elején Tornai József sem, micsoda tragédiát kísért meg. A mindennapi humánum és a szépség jegyében indult. „Azoknak a szerelme tetszik nekem, / akik a villamoson is csókolóznak szégyentelen… vagy akik a fél-rom házakban összebújnak földrengés után”, az emberek jók, reményteliek, „zsenge húsukból építenek paradicsomkertet.” A sötétségből a poézis madara tűnik elő, a képzelet szivárványos sziporkázása hív a nagy kalandra. Azután meg kellett tudnia, „csatornanyílásba gyömöszölik a paradicsommadarat”, a költői lét hamleti kérdés. A külső világnak még a látszata is darabokra hullik, s csak a mítosz tarthatja össze. Hát vissza kell térni egészen az első emberig, akinek „Még megvolt lelkében az analógiák, a mindent átfogó megfelelések hatalmas képessége”. Ez folytatódott a természeti népek világfelfogásában, a görög mítoszokban. Oda kell visszatérni akár „mezítláb, énekelve”. Újrakezdi, szinte az őskortól mai önmagáig barangol az elemek, az emberi alkotások és viszonyok között, a rontó, kísértő népdalok, a totemek, az autók, a világvárosi zsúfoltság, az alföldi puszták, bálványerdők, a hirosimai atomvillanás egymásba csapó feszültségében. Megtalálja magában is az oda vezető ősnyomokat, kamaszkori találkozását a kozmikus, kozmikus fölötti világgal, s végigjárja a szív-odüsszeát, átérezve az új ismertekből fakadó tudást, a kaland végzetes esélyét.

Most, a Holdfogyatkozás című kötetét olvasva, tragikusan mindenhatónak mondható az az utazás, mely a szerelem, az ádámi testből önállóvá teremtett másik Én, a nő iránti szenvedélyes kapcsolatát betölti. A szerelem szürrealizmusa, A sikoltozó rózsa, a Minden, ami virágzik elragadtatott, héjanászos gyászba borulása ez a könyv, rekviem egy halott asszonyért. Bár a 123 versben kifejezett élő-halott viszony annyira 169kizárólagos, hogy senki mást nem enged körébe, mégis nagyobb a kisugárzása annál, hogy magánügynek tekintsük. Emberiségnyi gyásszá növekszik, általa mindannyiunk sötét eshetőségével szembesülünk.

A heveny gyász idejének megjelenítése a mű. Rokonaira gondolva Petőfi Cipruslombok ciklusát, Szabó Lőrinc Huszonhatodik évét, Csoóri Sándor Elmaradt lázálom kötetében közreadott halotti verseit kellett végigolvasnom, hogy Tornai könyvét jobban megértsem. Ami nála létfilozófia, az Petőfinél a huszonkét éves költőre jellemző, élettapasztalatok nélküli őszinte megdöbbenés, meg a szentimentális, romantikus korhangulat elegye, ami majd a Szeptember végénben emelkedik teljes önazonossággá. Csoórinál hatalmas szomorúsággal teljes búcsú, az élet csodájának pompája a halál tündökletében. Szabó Lőrincnél rettenetesen precíz magaboncolás. Tornai rekviemje méreteiben, kétségbeesett utazása kalandjaiban leginkább mégis Szabó Lőrinccel rokon, ugyanakkor tőle a legjobban különböző. A Huszonhatodik év költője a lélek orvosának tartja magát, vizsgál s ítél, „szava olyan biztos, mint a számok képletei”, csodájában, zenéjében arány és szimmetria van, nem lantpengetés. Tornai bizalma a dalban szinte már gáttalan. „Éltél verseimet hordtad ölembe semmi / se vagy verseimet vérzed agyamba… ebbe kapaszkodik elestig a költő kicsi / és nagy érző lények is ettől időznek / a földön… fények szakadoznak / a lapályra hol élek még a nyelv / szigorú portása / nem kell félnem / míg ő kezedet fogva énekel.” Orpheusz szólal meg. Szabó Lőrinc csupán lehetne az is, de a feltételezéssel azonnal kizárja e szerepvállalást: „indulnék én is –: hátha rád lelek? / S pörölnék a Pokollal – könyörögnék, / uj Orpheus!… Sehol-Soha a neve új hazádnak: / ott vagy. Ott se vagy. Nem vagy: csak fáradt / képzelet kapkod a semmibe utánad.”

Tornai azzal, hogy a költészet-szerelem-halál ősi vezérfonalát választja alászállásában, s a megválthatatlan megváltásában bízva akarja visszaénekelni Euridikéjét az alvilágból, mítoszideál. Egyetemességében érvényesítheti föloldott egyéniségét, fölmutatván az örök emberi talányt, a megoldásban feszülő nyugtalan akaratot.

Csak a versek felől lehet érvényes, az átváltozásokban lehet valóságos, de végeredményben önámítás. Ez az állandó gyászversben való létezés, mint Orpheusz alvilági útja, de itt már nincsen alvilág, csak a Szabó Lőrinc-i Sehol-Soha, a Semmi van. Nem lehet majdnem vissza170hozni, csupán az emberi gyarlóságon bukni sem azzal, hogy teljesül a kívánság, ha nem néz vissza a halott szeretőre. Neki nincs kire visszanézni. Nincs más lehetősége, mint a tudatban a megsemmisülést újrateremteni, makacsul, lehetetlenül, gondolatban élni meg élete látszatát: emlékekből, tárgyakból, környezetrészletekből.

Neked írtam neked aludtam
neked gondolkodtam
aki most nem vagy mint az isten
– – –
neked akartam megvilágosodni
megnyitni a mindenséget
– – –
neked őriztem az időt
– – –
neked akartam jobb lenni
neked emeltem túlvilági katedrálisokat
aki most nem vagy mint az isten

– írja a kezdőversében, ahogy elindul az alászállás útjain.

A szerető halálával meghal az isten is, a nagy világvezérlő szellem nélkül történik meg annak keresése, akinek megsemmisülése az isten halálát is okozta. „járom a földalatti üregek sötétségét / érzem a rothadást csontjaimban / és nincs harsona hogy szavára / kihasadnál sivár gubódból halottam / csak sirás van” – testtelen élettelenség, hozzáhalódás, bele- és vele-semmisülés. Így folyik tovább a lehetetlen megkísértése, ez a modern rekviem, melytől a költészet más állapotai, végletei alakulnak. Csak az életről szólnak, ami nincs, csak a halál viszonylatában és múlt időben, jelen idejűvé tenni a múltat olyan varázslással, melytől mégis ha megfogalmazódik, örökéletű maradhat. De mégsem az, aki volt. A halott az élő mása, az élő a halotté. Úgy történhet meg a teljes eggyé válás, mint a valóságban soha. „különös másik életem / ellobbantott katáng.”

Mintha a vers, az a nagy ragadozó, követelné magának a halált, azt a tökéletes Múzsát, aki táplálja, s bensőjét teljesen kitölti: „talán az volt a dolgod… még megszülni / az öreg költőt és elmenni oda honnan / több igét-képet küldesz mint / életedben Súgd meg mit kell még megírnom… egyetlen munkám maradt / hogy halott-élővé tegyelek napról napra.” „Addig írom a verset, míg el nem érlek.” A remény, a lemondás, gyönyör és kegyetlen indulat a versbeni lelkiállapotok sora, ódák, himnuszok, rapszódiák, balladák, népdalok, szürrealisztikus képzettársítások, zsoltárok, pogány imák emelkedett zenéje, azonnali oldások a makacs megkötésben. Minden, ami valóságos volt, már csak az emlékekben jelenvaló, örökkévalóvá nyilvánított, s teljesen más a jelentése, mint ami volt. Sohasem lehet evilági.

A Minden árny című versben fölajánlott kert, mint Évának az Éden, ahonnan már kiűzhetetlen, ahol az évszakok télen is örök őszök. A halott tájának akarja azt a földi teret, ami neki már elveszett, ahol nincs mérget harapó kutya, mint Euridikének a kígyó, mérgezetten alászálló szív. De csak bájoló ráolvasás lehet. Őszbe foszlik a kert, ahogy elhervad a vázában az utoljára szedett vadmargaréta, a személyes tárgyak, a ruhák: fétisek, képzelt alkalmak, hogy „legyőzzem a halált / csókjaimmal szoknyád testébe fúlva”. „A Tisza-parton elveszített blúzod / helyett adtam rád selyemingem” – mondja, és beleképzeli a testet is, azt, akit a hamvasztással megsemmisített emberi forma még a testi feltámadásból is kizár. Ebben a képzet-térben rendeződnek be a valamikori bútorok, a tárgyakhoz nyúló és elváló mozdulatok:

Nagy verse a Fleur de Fleurs, mint a szellemnek a parfümben, illatban való fölidézése, megjelenése: „hiába halott hiába hogy / én is az vagyok mi élünk az ön / illatától… minden nőt / gyűlölök aki él mert maga már / nem élhet”.

Visszafűz újra az Orpheusz–Euridike-mítoszra. A férfi akkor is, mert nem tudta visszahozni az alvilágból a nőt, meggyűlölte az egész nemet, ez lett a veszte, s a végleges együttlét megoldása ugyanakkor. A bacchánsnők harci zaja elnémította lantjának a hangját, elvette varázserejét, kiszolgáltatottá alázva az énekest, a félistent halandóvá, halottá, aki csak halálában nyerheti el kedvesét: visszatekinthet rá, nem kell félnie. De a Hádesz-beli megtalálás ára a földi daltalanság.

Tornai csak akkor azonosulhatna a mítosszal, ha hinne az alvilágban. Ő az énekben hisz, bár a Semmiben nem következhet be semmi végkifejlet, csak a Semmi felé bolyongás, a Semmi ellen támadt emlékezés. Egy mítosz nélküli kor rettenetes magánya, költészete.

173
„Hadd lásson, aki látni akar!” (Csoóri Sándor)

Breviárium – jelentős személyiségek műveiből összeállított szemelvény-, idézetgyűjtemény, Bartóké s most Csoórié könyveim között. „Az induló Breviárium sorozat elsősorban fiatalokhoz kíván szólni. Huszadik századi irodalmunk olyan kiemelkedő alkotóit mutatja be, akik bármiféle iskolai oktatástól függetlenül magyarságképünk törzsanyagához tartoznak. Az első kötetben Csoóri Sándor (1930) verseinek, esszéinek válogatása kap helyet, Csoórié, aki fokozatosan vált szellemi életünk központi alakjává, s aki legteljesebben vette át Illyés szerep- és feladatkörét: a nemzeti költőét, akinek dolga sohasem csak a költészetben akad.” Logikus lenne, ha Illyés következne a sorozatban, az ő breviáriumát 1946-os nyilatkozatával kezdeném: „elkövetkezik majd az idő, amikor az írók visszaszabadulnak írónak… Erre most jött el a pillanat, nyugodtan üzenhetem tehát minden aggodalmaskodónak és a magyar irodalom körül üldögélő siratóasszonyoknak, hogy igenis klasszikus korszaka következik a magyar irodalomnak, nem a szó száraz és poros, pókhálós értelmében véve a klasszicizmust, hanem éppen most jön el majd az idő, amikor az írók a vad megfékezhetetlen indulatokat örök és halhatatlan formába öntik.” Aztán kiderülne, nem az történt, amire Illyés áhítozott, hiszen a huszonnyolc évvel fiatalabb Csoóri máig és biztosan ezután is megkapja azt a történelmi behívóparancsot a magyar nemzettől, hogy érte áldozni, föláldozni magát szent kötelessége legyen a megmaradásért, a megtisztított igazságért, a teljes, autonóm emberért. A nemzet rebellise – címezi föl Vasy Géza a pályaképet, s a válogatást a költő római látomásával indítja: „fél napot töltöttem el azon a téren, ahol Giordano Brunót megégették. A vonzó, gyönyörű férfit, a testével kihívót meztelenre vetkőztetve kísérték hóhérai a máglyához. Úristen, mi lesz, ha utána én követke174zem!” Az ötvenes években ő is következhetett volna, de akkor lázadása még levélszintű volt, s éppen Illyésnek címezve, jó ösztönnel és nem véletlenül: „Mindent kiteregettem gátlástalanul. Rá két hónapra a fiatal írók tanácskozásán találkoztam vele. Megkérdeztem, megkapta-e a levelemet. »Igen – mondta. – Roppant érdekes volt a levél, de azt tanácsolom neked, hogy írj inkább szerelmes verseket.«” Szerelmes verseket, mikor ő veszi a kenyeret paraszt szüleinek ösztöndíjából? „Anyámra durván szólnak jöttment idegenek? / anyám az ijedtségtől / dadog és bereked; / sötét kendőjét vonván, / magányát huzná össze; / ne bántsa többé senki, / félelmét ne tetőzze.” „Apám riadtan alszik otthon, apám dadogó álma fáj. / Egy lófej néz az ablakán be, zablája vasból vert sugár. / … Recseg a szérűnk, mint agyagtál / talpam alatt, pusztul a multja – / Fölnyög apám elásott ökre, / földet rendít meg hegyes szarva.” S jönnek a motyogók „az utcán szemközt / s megszólít hangos gondotok – / azt mondjátok, mit nékem kéne, / ha üvöltök, ha dadogok”.

Költészetét 1959-től, a parasztosztály megsemmisítő évszakától teljesen megváltoztatja a próza. Verseskötete, a Menekülés a magányból (1962) és a Tudósítás a toronyból (1963) szociográfiája idején először még csak sejtve, s egyre tudatosabban áthelyeződnek súlypontjai: a vers közeledik örök és halhatatlan formája felé, a próza a nemzeti önismeret és az élesre töltött politikum tornyában strázsál; először Zámoly fölött, aztán jelképesen az Országház magasában. Ez a kettéválás 1963-ban még magyarázatra készteti: „Ezt a könyvet, bármilyen furcsán hangzik is, kétségbeesésemben írtam. Verseket szerettem volna helyette írni, de nem sikerült. Nekifutásaimról és ugyanakkor kudarcaimról is számos befejezetlenül maradt verstöredék tanúskodik. Az alku kegyetlen, de ha valami csoda folytán a múzsák utólagos közkegyelemben részesítenének, e kétszáz-egynéhány oldalas prózát három-négy jó versért gondolkodás nélkül odaadnám… A vers József Attila-i értelmezés szerint a törvény és a rendteremtés eszköze. Kivet magából minden magyarázkodást, meggondolandó indokot, esetleges és mellékes körülményt. A költő nem a nevét, a sorsát írja a vers alá, így hitelesíti ítéleteit, kétségbeesését vagy szorongását… A költészet nagy teherpróbáit kevesen tudják csak kiállni. Egy ideig sajnos nekem sem sikerült, de mivel a továbbiakban sem akarok kitérni előle, a végső 175eredmény helyett egyelőre „prózai edzések” tapasztalatairól számolhatok be. Tényeket és adatokat halmoztam fel, történeteket beszéltem el, hogy nemcsak mások számára, de a magam számára is világosabbá váljék a kor, amiről határozottabban kell vallanunk és ítélkeznünk.” A „prózai edzés” csak annyira érvényes a költészetre, amennyire megtisztulhat prózai és publicisztikus, alkalmi ballasztjaitól, de a próza is fölemelkedik a valóság földszintjéről az érzékeny gondolkodás, értelmezés esszé-emeleteire a költészet szárnyain. Így, amennyire Csoóri lírája magában való, prózája a költői személyiség gyakorló- és csatatere.

A Szántottam gyöpöt tanulmánya a népköltészetről tárgyán túli lényeggel is szól. „A népdal földrajzilag meghatározó helye a mindenség. A második sor (Még a vizet is gyászolom) olyan elszólása a léleknek, amely fölöslegessé tesz minden magyarázkodó körülírást. Aki már a vizet is gyászolja, annak semmiféle részletező érvre nincs szüksége… észrevétlenül átfordul az elvonatkoztatások világába, és semmi, de semmi köze se lesz többé a természetes éghez, a természetes földhöz, hajnalhasadáshoz… A »Körtefa, körtefa, gyöngyösi körtefa« kezdés… nem egyszerű természeti kép, sokkal inkább jelkép… A lélek nem előre, hanem utólag fedezi föl a természetet… A népdal a megíratlan idők lírai emlékezete.”

Csoóri költészetére mondván: a hó a Fejér megyei csaták helyét világgá tágító emlékezet és jelenidő, jelkép, mely a nyelv beláthatatlan emlékezetét hordozza magában. A jelképeket tudjuk és nem magyarázzuk, mert tudomásunk közérthető és megmásíthatatlan. „Valaki üzen neked / a téllel. A sok megcsontosodott beszéd után / a hó, a Hold, az ürességet betöltő / gyémánthasadás hangján üzen.” Ez a valaki annyira bizonyos, hogy már ki sem kell mondani; a vers a Keleti Károly utcában történik meg, mégis jelképes térben. „A lélek nem előre, hanem utólag fedezi föl a természetet.” Ez az utólag „kísér az úton hazafelé Rákoskeresztúr minden varjúja” előérzete is lehet, ami az Elmaradt lázálom és a Kezemben zöld ág kötetekben megvalósul: „egy édes ország egyetlen lakója vagy, / halálraítélten is az enyém! / a kontyod csuklómra zuhan, mint az este, / s hátaddal együtt fordulok az északi csillag felé –”. Jelkép a hó a halódó kedvesre, jelkép a nyár, a duzzadó gyümölcsök, hőben az eleven hús, az egymásba telő élet: „Miért irjak verset / ha veled lehetek? / Szebb a te melled, mint a legváratlanabb ha176sonlatok / és a szád, / mint a legmeztelenebb rím. / Nyár van, / kézfejed éget, mint a nagyítóüveg, / a hasadtól meg átforrósodik / a tóparti homok.”

Versei latinosan szabadok, világítók, mintha a legtermészetesebb könnyedséggel valósulnának meg, a gesztusok szélesek és nagyvonalúak, s ő, mint a síbajnok vagy a vitorlázó repülő, ámulatra méltó; minden erőlködéstől annyira mentes, hogy a legváratlanabb váltás sem meglepő. „Hajtsuk ki a várost egyivásra!” „Corso, süllyesszük el nyelvünket, akár egy anyahajót.” „Áramszedők kisülése lesz az ég.” Ilyen zökkenetlen illeszkedik a „fennkölten züllő ország szemével farkasszemet nézve”, „ez az ország már nem is az én országom”, „Szemem kialudt tüzeket lát / az elüszkösödött királyi várban / és vérben vonagló tömeget az Országház körül”. „Ó, szemérmes diktatúrák, micsoda történet ez!” „Sötét szemüveget visel az ég is, mint a puccsista tábornokok”, „a félrevezetett haza” politikus jelképeivel. Nem a hermatikus versbe vonul vissza, hanem a törvényalkotó szavakba emelkedik, melynek kifutópályája az esszé, csak egymásrautaltságukban képzelhető el repülése, föl- és leszállása. A kifutópálya és a repülés vagy akár a politikai dobogó a személyiségben megtörténő egység, így nem pontos a hasonlat, mert a prózában is héjáznak a szavak, fölszólalásai esszé-értékűek, s megíratlan mozdulatai rapszódiák, elégiák, dalok. Vers-szövegkörnyezetben is elképzelhető A magyar apokalipszisből: „A víz visszacsorgott a vödörből a kútba, mintha belém zuhogott volna vissza… A szívem torkomban lüktet: ez már az én háborúm!” S nem prózavers-e a Tudósítás a toronyból ló-apokalipszise? „Ki mondja meg, hol vannak a körhinták falovai? S hol van apám parázsló fejű lova? Hol vannak a hajnali udvart fölverők, a sár poklába ragadt kocsikat kirángatók? Emlékeimet hirtelen befújja a hó.” Nagy László akkor írja a Búcsúzik a lovacskát: „Jaj, a hó / feketedve kavarog a hó / még a fogaimat is megőrlitek!” S készül már Huszárik az Elégiára, mikor a körhinták falovait is elhagyja az ember, s csákánnyal sújtja szét lova csillagos homlokát. S tovább, a gondolkodás szomorú poézise a Tenger és diólevélben: „Gazdátlanabb, magárahagyottabb népcsoportot – legalábbis Európában – aligha találna modern utazó, mint a történelmi Erdély hajótörött magyarjait… Néhány írójánál csak neurózisa nagyobb. Létformája az összehúzódás. Legszabadabbnak én az erdélyi magyarokat 177akkor éreztem, ha munkájukról beszéltek, vagy ha énekeltek.” Az Utazás félálomban: „Az első és második világháború is apokaliptikus példája annak, hogy mi minden szörnyűség elfért az európai humanizmus galambháza mellett.” A félig bevallott életből: „ha egy versnek nincs egzisztenciális szikrázása, múlandóbb a tiszavirágéletű újságcikknél.” „Mert aki csak félig ismer meg és tár föl valamit, bizonyos idő után semmiben sem különbözik attól a hamis tanútól, aki önérdekből hallgat el súlyos és perdöntő részleteket.”

Axiómái, mint templomtornyon a kereszt, alatta az épület vérből, verejtékből, makacs akaratból. Déva vára! Alatta Csoóri Sándor sorsa, mint ahogy mondja, az aláírás. S mennyi elvetélt idő, a népi írók időajándékával összehasonlítja a mienket! „Vajon húsz-harminc éves kihagyás után tudnánk-e mi, mostani értelmiségiek a régihez hasonló szerepet vállalni a közéletből? … A politika bűne az, hogy mindent megígérve leszoktatott bennünket a gondolkodásról, s arról, hogy érvényt szerezzünk a gondolatnak. A mienk pedig az, hogy ez ellen akkor sem lázadtunk föl, amikor már a kettős veszteség is nyilvánvalóvá vált: a politikáé és az értelmiségieké is” – írja 1978 szeptemberében. A Tenger és diólevél erdélyi jajkiáltását 1978 előtt. Meglakolt miatta majdnem eddig, mikor most ezt az írást befejezem

1989 márciusában.
178
„Vonulnak rózsák és sebek” (Csoóri Sándor)

a zámolyi Gyertyaszentelő másnapi láng-táncától a budai havazásig, s megállnak Csoóri Sándor hatvanadik éve küszöbén. Szüleink, akik századunk nagyját végigélték, két világháborút, három forradalmat, leveretést, olyan időkbe teremtettek minket, amikor egyszerre eszméltünk a föléledt csataképre, a télesti, nyár-templomdombi szörnyültető mesékre, meg arra, milyen gyönyörű lehetne az élet zölddel, virággal, szerelemmel, állat-meleggel, borral, búzával, békességgel. Szüleink elmúltak, múladoznak, sír engeszteli már őket, egész életük kifosztására, a békétlen békeidőkre nem kaptak jóvátételt. S a mai ötvenen túliaknak, mi jutott nekünk? Halál, csata utáni gyász, csönd, olyan nehéz, miként az ólmos esőtől az ágak zúzódnak, lezuhannak. Jutott még pár év csalóka szabadság, aztán testünk-lelkünkre sortűz, repesz, és egyhangú, mocsaras laposa történelmünknek, melyben vízinövényekhez, hüllő-kétéltűekhez hasonlítottunk inkább.

Mégsem! Azértsem!

A megtestesült dac költőjét köszöntöm, Csoóri Sándort.

„…az idő egyetlen pillanatra sem hagyta megvénülni szemem.” Hiába száradtak rá a ráncok az arcra, a szem olyan maradt, mint a bizodalmas, játékos, szűzdühű gyermeké, kamaszosan szemérmes, suhancosan dévajkodó, sírásban sem láthatnám reménytelennek. Ha festő lennék, ezt a feltűnő ellentétet fejteném ki a vásznon sötétből derengő színeimmel. Ha filmet csinálnék, a székre fáradt testet ráhajtanám a kéz kardtalan vívómozdulatára, hirtelen otthagynám a társaságot, rejtett kamerával kísérném sietését a Keleti Károly utcán: országos dolga van, vagy éppen segítségre szorul valaki. Válltáskája alig képes követni. A miniszter autót utalhatna neki sofőrrel, s szabadjegyet a világ minden vonatára, valamennyi légitársaság repülőjére. Sohasem láttam el179időzni a kirakatok előtt, ülni az olajfaillatú park piros padján. És csodálkozom, csodálatosnak tartom, sietései ellenére hogyan tudja olyan érzékennyé, árnyalttá, kiegyensúlyozottan végiggondolttá fogalmazni verseit, esszéit.

Tenger: hatalmas közhelyem,
háborogsz, érvelsz, legyőzöl minden pillanatban!
viszel az égbe is, magadhoz ölelve,
mint földi foglyot –
de a partodon talált árva kesztyűvel
a szemhéjamon át is megigézel.

Az igazi költő mindig megtalálja a négylevelű lóherét, csak lenéz, s már ott van, mint az a kesztyű a tengerparton, mint a sírásó lapátjára mászó hangya, s ahogy a „Földből kifordult betyárcsonton szöcskék napoznak időtlenül”. Mint a síbajnok, a magasság és mélység akrobatája, koncentrálóképessége is olyan fokú, egyetlen másodpercébe belefér a tűnődés hosszú délutánja. „Megőrzött arcomon a ráncok, mint költők összegyűjtött versei.” Az arc változásai az élete az örök-kamasz lélek-tükör körül, és az arc ebben a diszharmóniában valóban összegyűjtött versek. Láttam kínlódni a gerinc korszakában, meglepődtem hirtelen föltámadásain. Tudta, ami bensőjéből fájdít, a szervezet sorsa, de a legyintések, sértések, letiltások, aszalt szilván való koplaltatások nem magánügyei, közösségiek.

Föl kell készülni a jövőre – mondta tíz éve nekem, mondhatta volna húsz-harminc éve is. Most értem meg igazán, mennyire fontos volt ez a készülődés, s ha Magyarország jóra fordul, életműve által is történhetik. Aggódtunk, ebben az önfeláldozásban nem csonkul-e művészete, mi, kiknek leginkább az írás volt a cselekvés, akik hosszan merengünk a tollig, papírig, megállapíthatjuk, természete, intellektusa szerint egy az egyben való a dolga; a világ protestáló emlékműve lett a tél diktatúrája ellen a nyár szabadsága, a fertőzött hó ellenében a havazás szűzi jászol-békessége.

Hajlamunk volt csonkított életünkbe felejtkezni „a félresiklott remény évszázadában”. Az országra ülepedett korszakos ködben sokszor azt hittük, egyedül vagyunk. S valóban, történelmünk magántörténe180lem, 1956 óta mostanáig az összemosódott évgyűrűk nem jeleztek időt, egyharmad évszázadon át semmi cselekvő alkalmunk nem adatott, politikát, kultúrát, gazdaságot nem mi alakíthattunk.

De Csoóri Sándor – azértis! csakazértis!

Verseit mégsem politizálta át, pontosan tudja, melyik műfaj mire való. A költészet létfilozófia, s annyira egyetemes, amennyire a teremtő egyéniség. Származása szerencsés nyersanyaggal, a természet és az egymásra utalt kollektivitás erkölcsével, népi stílus- és arányérzékkel jussolta, világvárosi szellemmel gyarapította terrénumát, hogy belevethesse a világ-hozadékot. Szüleink alig jutottak messzebb, mint amennyi távolságot egy nap alatt bejárhattak. Nagy utazásaink jelképesek is, Csoóri Sándoré költészete napútja, szabadsága, motívuma. Messze, hogy hazataláljon!

„Párkány és por marad emlékül rád, s pillengő fecskék, mint széttépett gyászjelentés papírszeletkéi a délelőttben.” Hasonlatával a vándormadarak útját íveli át a „Haza érni már csak itt érek haza” Esztergomig. Sors szabta rá az esztergomi tető menedékhelyét abban a panorámában, annak a flórának, faunának késői utódai közt, annál a Dunánál, melyet ezer éve látott, hallott az államalapító király? Onnan még azt is elképzelheti, ősrégi a kocsizás apjával a zámolyi mezőn, de jelenkori az udvar, ahol „már csak te vagy az egyetlen, magasba csapódó arcél, a pusztuló falu-Ninivékre emlékező Jónás”. Pedig „nem akartam más lenni, csak fény, fény, ki eltársalog Istennel, el a nyárral… Az vagyok, ami a végtelenség szeretne lenni: magáraébredt arc és mámoros várakozások színhelye újra s mindig.”

181
A szavak érkezése

Vidéki nyaram idején megakadt a szemem Illyés Petőfijén, ki tudja, hogyan került oda a másfajta könyvek közé ez a Nyugat-kiadás. Kiemeltem és forgatni kezdtem az olvasottat. Örömmel töltött el nyelve és okossága, a szavak sugaras kapcsolódása, felfrissített, mint a folyami fürdés, cirógatott, mint a reggeli fény. A mondatok kitágultak az áradó Dunáig, a ház mögötti akácos löszhegyig, fönt járkáltak a diófa szellőivel. Éreztem a nyelv együtthatását a világgal, ahogy távolról indul és hozzám érkezik, s bennem visszhangra lel. Petőfi csodálatosabb lett, mert együtt éltem át környezetemmel.

Miért jut eszembe éppen, mikor Csoóri Sándor Nappali Holdját olvasom? A tér és az idő ellentéte miatt. Bár egy budai emeleten ülök, látom a csupasz fákon túl a Dunát, mégis a hírek totális támadása, a nyelv zsargonjai, paneljei között, az ügyintézések állandó eltérítésében sodródva ez az esszényelv épp olyan természeti élményt ad, mint Illyésé, de kiválaszt a hétköznapból, nem egyesít vele, mint az a másik helyzetben levő. Most nekem a nyelvsivatag oázisa, ahol szomjamat olthatom, megenyhülök, és nem akarok kilépni belőle a szárazon komponált fogalmias írások felé sem, ahol a szavak tündérsége, fényudvara elveszett, s idegen nyelvi szellemük gátolja szívembe való érkezésüket. Hamar elfárad tőlük az ész figyelme, ez a Petőfi útirajzain, Arany tanulmányain, Ady mesterlövészetén, Szerb Antal izgalmas világosságán, Füst Milán súlyos, mégis könnyednek tetsző esztétikáján nevelkedett. S Kosztolányi anyanyelv-haza állampolgárának vallja magát.

A Nappali Hold kötet vége felé meg is találom a Kosztolányi példája című írást, melyben egyenesen adódnak a következtetések, kapcsolódva a nemesebb közfelfogáshoz: „kisebb-nagyobb mértékben nyelvkárosultak vagyunk mindnyájan… Elég ha a tartós mellébeszélésre gondo182lunk. A nyilt vagy álcázott hazudozásokra a közéletben és mindennapi, kis életünkben. A félig elmondott igazságok mindenkor elszegényitik a nyelvet. És az el sem mondottak még inkább! Az igék ilyenkor elbátortalanodnak, a képzelet összeszűkül, s a mozgékonyságra született jelzők ágrólszakadtan csak szédelegnek.” Azért tetszik Csoóri értekező prózája is művészetnek, mert igéi, főnevei, jelzői az egyértelmű igazságra-törés kifejeződései.

Amit Márai Sándor Halotti beszédéről mond, visszafordítva rá vonatkoztatom: „Fakó a körút, a házak homlokzata kopottas, bennem azonban megindul valami nedvesedés, mint a március eleji fákban. Ugy tetszik az igazi szavak mindenkor megérintik az embert.” S mikor a szavak összeállnak gondolkodó mondatokká, azután kisebb-nagyobb tanulmányokká, könyvvé, itt lüktet előttem egy élő szervezet, maga az író szerveivel és szellemével, kitárulkozón, reménnyel és keserűséggel, ha világtól aggodalmasan, sorsával is elégedetlenül. Egyes szám első személy ebben a nagy személytelenségben.

Megerősíthette Donáth Ferenc biztatása: „még, még, lombosítsam én is tovább a nyelvet, mert a költői szó nem pusztán gondolatot közöl és érzelmeket, de a lelki függetlenség titkos gyönyörét is”. Az utolsó mondattagból következik a meglepő tanulság, már túl az esztétikai hatásfokon: „A lengyelek politikai mozgalmának terepe a gyár volt és az utca. A mienk a nyelv… Ők a testükkel politizáltak, mi a szavainkkal.” S „szavainkból árvíz lett, és most ez az iszapot is fölkavaró áradat hömpölyög át városokon, üzemeken, tárgyalótermeken, kollégiumi hálószobákon”. De a fogalmiság tárgyiasul, megtestesül, plasztikussá válik Csoórinál, iszapot kavaró áradat, „nyelvünk ezekben a megiramodásos pillanataiban ösztönösen is kidob magából egy-egy hasonlatot, képet”. A diktatúrában politizáló ember Deák Ferencbe oltott Rózsa Sándor; statisztikai adataink úgy riogatnak, mint terrorista csapatok; ráadás a Gulag szögesdrótjaira Szibéria és az Északi-tenger fagytüskés, dermedt világa; az élet a táborokban annyit ér, mint egy véletlen, hosszú ásítás; a budapesti havazás a fehér ruhás mennyasszony lába elé dobott, koszos fölmosórongy; a jégverte körtefát mintha kocsmai verekedésben széklábakkal verték volna agyba-főbe. „Az igazi vér mellett a rémregények, rémfilmek Missisippivé dagadó festékvére. Túltermelés ebben is, mint a női melltartókban.” A felvilágosodás zsenialitása 183olyan, mint mikor az „ember világgá röptet ujja hegyéről egy katicabogarat, s a szárnyakon feketedő pettyektől kedve támad megszámolni a Tejut csillagait, az alig hallható zöngésből kihallani a végtelenség egyhangu morajlását”. Micsoda távolságokba röpíti a szárnyas ihlet a stílust, s aranyrögöket hoz föl a szellemi furatokból! Nagy a gondolat fesztávolsága, magától értetődő könnyedséggel, szinte már szürreális szabad társítással bomlik ki az írás. Ha nem említi Proust Az eltűnt időben gőzölgő teáját, kekszízét, akkor is eszembe juttatta volna ez a bármiből indítható, bárhova megérkező képzelet, amint aztán pontosan helyére talál a szerkezetben, s így lehet a nyári viharélmény, mint egy Beethoven-mű. „Mint Picasso Guernicája. Mint Illyés Egy mondata vagy a nagy indulati szélsőségek közt csapongó Bartók-verse.”

S már el is jutottunk a sorskérdésekhez, az író és a politika viszonyához. Panaszkodik, alkalmi írásokra futja csak idejéből, még álmai is politikaiak. Sztálinnal beszélget a falusi ház beüvegezett verandáján, s arról tájékoztatja, hogy a drótkerítés mögé zárt lengyeleket, angolokat visszametszett fákként engedik ott élni, fogai fafogak a vezérnek. Már évtizedek óta, különösen a nyolcvanas évek végétől a politika elefántcsonttornyában, megfogalmazatlan művek hiányérzetében, állandó kitörési szándékban, nekifeszülve, visszarántva. „Nyári egyetemek és téli »misszionáriusi« föladatok kötöttek le, s a füzeteimbe került »nyári töredékeim« csak aszalódnak magukban, mint a fán maradt cseresznye.” Vajon a rendszerváltozás küzdelmei értelmessé teszik-e ezt a terméketlenséget? A politikai cselekvésekbe sodort, s azokat vállaló költő kettős életét nagyon megszenvedi. Ismerem, persze másképpen, a meddő állapot nyomorúságát, de Csoóri Sándor szelleme termékeny, csöppöt sem fáradt, szálldosó, mint a nyári lepke, sugarak hintáján röppenő sárgarigó az esztergomhegyi kertben. Ahogy a politikában, „ha az ember nem időben beszélhet, veszteségre itéltetik”, éppúgy az irodalomban, ha nem azonosul a mű az ihlet óráival, akkor nem találja meg az igazi formáját, elvész.

Nem a politikai gondolkodásról, hanem a költői időt kiszorító részvételről van szó. 1990 júliusában kivonulása hónapja alatt megírja a Nappali Hold százoldalas naplóját, ezt a jelennel átszőtt számadást. Mintha a jövendő versek, regények, drámák kifutópályáját építené meg, s ha ez a terep még csöndes, mégis ott van, bármikor működtet184hető. Érett az elhatározás: „utolsó játszmáimat is elveszíthetem, ha egyszerre akarok írni és politizálni”. Miután Illyés negyvenöt-negyvenhatban megtette a dolgát, visszavonult az írói cselekvésbe, az Egy mondat a zsarnokságról és a Bartók messzehordó gondolatainak fedezéke mögé. Tudom, Csoóri Sándor, ahogy Orbán Ottóról mondja: „Hozzá képest a verseimben én politikától elszakadt, sőt politikától irtózó szerző vagyok”, enélkül is érvényesíti hajlamát prózai munkáiban. Valami újabb Nomád napló, A félig bevallott élet, Készülődés a számadásra, Nappali Hold születik. S mint eddig, ezután sem gondol arra olvasója, alkalmi okból vagy olyan elengedettségből, mint azon az esztergomi nyáron.

185
Tóth Bálint misztériumszínpada
Nehéz örökség

A feltámadási körmeneteket letiltották, csak a költőnek volt engedélye megrendezni magában és a versben. S micsoda feltámadássá áll össze a sereglet? Nem a Krisztinaváros sárga templomából indulnak a rügyező gesztenyefák alól, messziről és a múltból jönnek Magyarország nulla kilométerköve szomszédságába, az anyaegyház szentélyében sugárzó oltáriszentség Krisztusához. Nem hallelujázó tavaszi tömeg hullámzik fehér, piros, kék, aranyozott zászlókkal, kehellyel, ministránsok rézcsengőivel, harangzúgással, s azzal a pillanatnyi csönddel, amiből kihallatszik a madárszó. S ez a feltámadás nem is a Megváltóé, inkább azé a seregé, amely a költő szívén át kifordul az Alagútból, a Gellérthegytől a Vérmezőig hömpölyög. Halottak menete a suttogó Duna, a hallgató rakpart, az alkalomra óriássá boltozódó Gellérthegy ártéri környezetében.

Fekete-arany kereplők szólnak,
meghalt az Isten Egyfia.
Mi lesz holnap? Tán nem lesz holnap!
Meghalt. Meg kellett halnia.

S ha nem lesz holnap, akkor mire való az egész? „Meg kellett halnia.” A holnaptalanság kétsége ellenére, mégis? Hogy ez a fölvonulás az élők holnapi igazi szabad körmenetévé váljon. Most pedig legyen súlyos figyelmeztetés!

Egyetlen dunai loccsanás Szent Gellért püspök mártíromsága, az idő éjszakájának szürrealitásából nap-holdkerekű kordén bukdos alá a sziklákon. Egymás mellett az elképzelt ősidő és a közelmúlt forradalmárának araszos sírja a Klauzál téren. Most már tudjuk, Gérecz Attila rabból ellenállóvá, s hősi halottunkká lett fiatal költőről van szó: „mint nászra, meztelen temettük, / mert eddig ölelt csak és nem ölt”. A hatvanas évek végén olvasván e verset, mintha megérteni is féltünk volna azt az egész szörnyűséget, ami a mienk utolsó ötszáz évünk történetében. Mássá válnak az aradi vértanúk, a bujdosó kurucok, Mohács és Dózsa, ha tudjuk, az akasztottak ezrede az ötvenhatosoké, s azok a virágos vonatok nem külföldre szakadtakat hoznak, hanem visznek a Don-expressz és a Foksani-gyors marhavagonjaiban. S az „Előre éhenhalt zászlóalj! / Előre mind, ki megfagyott!” a Don-kanyar és hadifogság letiltott emlékének föltámasztása. S teszi mindezt a börtönök túlélője, aki föltámadásra szorul maga is.

Merni s tenni. Mert sem keresztfa,
sem tűztrón, ha nem moccanunk
nem válthat meg se pénz, se fegyver
csak mi magunk, csak mi magunk.

Azért csukták le, mert történelem-, magyarság-, igazságérzete, örökségből fakadó küldetése a zsarnoknak bűn volt.

Kilépett pap, szabadgondolkodó nagyapa az anyai ágon. Az apai ősök juhászok és vadászok, természetben élő földnélküli született szabadok, bor- s asszonykedvelők, utódaik vármegyei szolgálatban. „Nagyapám Kossuthnál / is járt Turinban. Így hát én kétfelől / örökségül hozom a szabadság vágyát s a lázadást: / a vármegyei – Eb ura fakó! – / együtt csattan az enciklopédisták / halk, de annál kérlelhetetlenebb / érveivel: sem istent, sem tekintélyt, / amíg az ész latjára nem vetettem / s meg nem mértem, ne ismerhessek el… Az őseim / szándékban! / Bornemissza, / Janus, Madách, Kölcsey és Ady / s mindaz, ki magát soha meg nem tagadta.” Származását hamar tudatosították a körülmények. Apja a Festetics gróf fogorvosa Keszthelyen, anyai nagyapja a berlini Magyar Intézet igazgatója. Az új rend kitaszítottjai lesznek, s a Pannonhalmán serdült ifjú azonnal rákérdezhetett, mi ez? Ki187álthatta ő is: Eb ura fakó! De korábban a történelem első alulütése, a kislegénynek jelen idejű háború. Háborús verseiben az élmény történelmi gondolatba vált. A Magyarország 1944. március 19. címűben egy vak, fehér botos ország megy a jövő felé. De hova jut el vakon? És A halottak köröndje, a Farkasréti temető sírtalan gyertyavilága az odaveszettekért, ezen a „világszéles köröndön”, „mindenki senkiföldjén” megidézett doni legelők, Huesca, Auschwitz csöndje alatt. A Karácsony vigiliája 1944. Bajcsy-Zsilinszky Endre fohásza a siralomházban. Szomorú elgondolni a magyar Szentestét a fronton, az ostromlott Budapesten, a csonka családokban, s most éppen Sopronkőhidán.

Az ország, hányan hitték, hogy övék lesz,
magyar, tudom, enyém.

Ezt a verset csak halkan lehet mondani, mint az imádságot. Magyar, tudom, enyém – s halántékdöngés az imádságra, távolról hallatszik a „micsoda magyar zene!” S „Vak ügetését hallani eltévedt hajdani lovasnak” Az évfordulók országában. „Mint három kuruc” „bajok és párbajok múltán” fekete, vasderes, fehér lovára kap Ady, Krúdy és a költő, elindulnak, „nem vágtatunk, csak kocogunk” tempóban Szilágy, Podolin, Zala felé. Visszatérhetnének a krisztinavárosi körmenetbe, odavezérelhetné egymást a rokon utód, akiket két végen égetett az ország. A cím kimondja, itt a nagyoknak évfordulós dicsőség jut csupán; „Magyarországon, ha poéta az ember, akassza föl magát”. De minket még az a jogosság is érdekelhet, ami által a költő természetes résztvevője a múltnak valami grimaszos otthonossággal:

s lóról szállván mielőtt nyeregbe
pattannának ama Szárnyas Lóra,
búcsúzóul vígan három arany
szivet pössentünk a hóba
(az utókorra)
mert egy árva vasunk sincsen.

A vers nem történelmi nyomat, de a múltból fakadó jelenvalóság. Tóth Bálint történelmisége erkölcs, népjog, erős jellem.

188
Magánzárka

Mostanra megjelenhettek börtönben írt versei is, a Fő utcai, váci, gyűjtőfogházi rejtekből eljött az idő előhúzni őket. 1951, 1952, 1953, 1954! Eddig csupán rejtvényes utalások. 1951. szeptember: „Hej, de szivesen felcsapnék betyárnak, / de az idén, aligha látsz Bakony!”

A zárkafalra, vagy elmémbe róttam
bent a napot, a hetet, hónapot.
Táncolhat most a naptár tébolyultan,
az időn itt kint sem változtatok.

A vers még általános, elképzeltnek is tűnhet, máskor hasonlatból gondolhatunk költői megkésettsége okára.

Mint dühöngő gumiszobában,
úgy lökném szét a falakat,
egyszerre áradjon be minden,
mi tíz év alatt kimaradt.

Itt nem is a megkésettség, hanem a szellemi magánzárka, de ez a vers még korai ahhoz, hogy tudjuk, mennyivel hosszabbodik meg. „Nemzedékem elkésettjei közé tartozom” – írja magáról negyvenévesen, első kötetében. Negyvenhat éves korában még mindig fiatal a szerkesztő fülszöveg-ajánlata szerint. Ez a fiatal költő öt év múlva megkapja a fülszövegben ezüstkorát. Hirtelen megöregedett? Született 1929-ben. Első kötete vallomásában fölsorolja foglalkozásait. „Voltam orvostanhallgató, bölcsész, csillés, segédmunkás az építőiparban, hengerdében, kagylóesztergályos a Martinban…” A fölsorolásból íratlan is kitetszik Rákosi börtöne. Késleltető idő, de költészete, most látjuk igazán, nem késett meg. Az én nemzedékemhez tartozna, aki kilenc évvel fiatalabb vagyok, de öregebb a megjelenésben? Oda sem. Marad egyedül, maga. 1990 tavasza szüntette meg a háta mögötti smasszerbakancs csattogásának hallucinációját.

Batsányi, Kazinczy lúdtollal írhatott Kufsteinben, Radnóti holdvilágnál, ceruzával araszoltatta sorait Borban a távoli hitveshez és az em189beriséghez. Tóth Bálint és fiatal költőtársai fejben, zárkalépés-ütemre teremtik verseiket.

Tíz hete már egyedül, nem látom senkinek arcát,
őröm is úgy őriz: nesztelen, arctalanul.
Nemcsak az élethez, a halálhoz sincs jogom immár:
sűrüszövésű drót védi az ablakomat.
Hát járok fel-alá, két lépés hosszu a zárka,
s gyülnek a verssoraim; nagyszerü módszer ez így:
most szaporázom a lépést, egy fél pentametert ad
kongva cipőm sarka: tá-titi-tá-titi-tá.
Járj költő fel-alá, mormolj és gesztikulálj csak,
számolgass, de mit írsz, óvd belül és le ne írd!

mert

másnap a verseidet elviszi egy motozás.
És rokkantagyúvá vernek majd percek alatt, hogy
meg nem ismer anyád, élve, ha tán szabadulsz.

Gyűjtőfogház, 1952. január. Szorított koncentráció, aszkétikus memóriagyakorlat a versek átmentése érdekében, mint a testi kondícióért a megszámlált fekvőtámaszok. A forma alkalom engedte ritmus- és rímsegítséggel, tömörséggel; a vers magánzárkában, s rabbá születik maga is. A töredéknek gondolt, csak a prózai vallomásban idézett két sor éppúgy lehetne egész: „Állok az ablaknál, körül alszik egész Magyarország, / Csend. Nagyorosz tél van, hull a halálpuha hó.” Folytatni máig sem hagyta a vers, ebben a formában nyílik a tilos távlatokra, akár a rácsos ablak a börtönudvar reflektorfénye mögé. Cezúra bent és kint között, akár a kitekintő, akinek háta mögött „Bab, borsó, krumpli, lencse, tészta, / egyforma szerdák, szombatok”. Eltéveszti a hóhér áldozatát, nem a halálraítélt nyakbőségét méri meg, hanem Tóth Bálint számozott rabét. Káromkodik, s a szomszéd zárkában a fiú egész éjjel üvölt, dörömböl, okádik, elájul, vödör vízzel keltik életre, hogy elvonszolhassák az akasztófához. Aztán süti a főtörzs reggelijét, serceg a zsír a fokhagymás hús alatt. Nagyszerű költemény a Reggel a hóhér. Pontosan megszerkesztett állapotrajz huszonhét sorban a korabeli börtönviszonyokról, amiről 190hosszú memoárokat írtak, itt az egész szublimációja a halálraítélt, a rab, a hóhér meg a rabtartó végletében. Bár tévedés az a mértékvevés, mégis a tudat mélyén lapuló szadizmus kifejeződése. S micsoda szörnyű ellentét az okádék és a smasszer-reggeli, a hullaszállítóra nyíló vaskapu, amint csak halottnak tárul, a sűrű dróthálón besütő nap meg a „holnapután sötét”, a frissen sült kenyérbe a mohó harapás meg a „Holnap félkoszt”, s az „Eszedbe jut ma van a tárgyalásod / a Lánchíd mellett. De nem érdekel.” A vers végén közöny, de előbb pontos, férfias önismeret.

Ki fogod bírni, nincs más választásod:
árulás vagy a beigért kötél.
– – –
Ők bizonyosan tudják, hogy megtörnek,
te bizonyosan tudod, hogy soha.

Visszautal a szomszédos versre:

mind sulyosabb napokkal mérten
most billen el, hogy mennyit értem,
ezen a komisz iskolán – – –
Fiút vesztettél, hát zokogj csak,
férfit kapsz vissza, vagy halottat.

Férfi szabadult, aki egész költészetében megmutatkozik. De odabent is csak a kemény, húszvalahány éves felnőtt írhatja meg a gyönyörű Januári elégiát: „S bár törjön erőszak, / nem hajlom, maradok: ember az emberekért.” S a Februári óda érett, életerős szerelmi vallomását, ahogy a természet roppant univerzumából kiválik a szétszakított emberpár, és a dac, az akármi történjen is egyesíti őket életben vagy halálban. A huszonöt éves költő nagy verse egész költői létre való biztosíték.

Mozdíthatatlan

Ötvenöt évesen a divatok ellenében végzi el a számadást magáról. Harmincnyolc december múlt első versei óta. Hány irányzat dagálya és kimúlása, réteges üledékei? Amikor a szerzők külső hatások által akar192nak jelen lenni az időben, Tóth Bálint belső törvényei szerint. S nem is arról van szó, hogy túl az ötvenen „formai bukfenceket” csináljon, nem hogy régi iskolában nevelődött, hanem mert kora ifjúsága óta klasszikus állandóság tartja fönn költészetét. S életművel a háta mögött bizton mondhatja: „soha senkihez nem szegődtem, / sem sírásban, sem vigalomban… tizenkilenc évem óta én egy vagyok / – szívelsz barátom, nem szívelsz – / mozdíthatatlan, mint a csillagok”.

Ezek után a hagyományosságra és a modernségre gondolni illetlen lenne. Azt tartom modernnek, ami megrendít, elámít most engem, ami nem riszál, nem röhög ki a jövő nevében, ami világi és hazai súlyokkal terhel. Ezek a szabályosnak tetsző költemények nem is olyan egyszerűek. Költészetében Horatius, Catullus, Janus Pannonius, Balassi, Csokonai, Berzsenyi, Vörösmarty, Arany, Vajda, Ady, Babits, Szabó Lőrinc, József Attila, Illyés lélekvándorlása. Válogatásából kimaradt, a Túl a vesztett kert fáin kötetében olvasható a Horatiusszal borozok című verse. Ahogy Berzsenyinek a Ság hegy a latin Soracte, úgy Tóth Bálintnak a Zsíroshegy a nagykovácsi szomszédságban. „Vides ut alta stet nive candium Soracte…” s rá visszhangzik: „Nézd, hogy hízik a hó fenn a Zsíroshegyen… Ez csak egy a visszhangok közül húsz évszázad óta. Volt már több is, jön még több is.” A Karácsonyváró kezdősora: „Nézd, hogy hízik a hó fenn a Zsíroshegyen”, s rá jézuskás istállómeleg és szilveszteri víg pohár. Újra-újraíródnak Exegi monumentumok, miként „Nézd, a vén Badacsonyt hó fedi vastagon”, időtlen Boreas mordul a Bakonyban, lecsap a Balatonra. Honosított világ, akár Róma, akár Balatongyörök, és állandó cselekvés a télbeli megmaradás érdekében, „míg a bükkfaparázs zökken a tűzhelyen, / míg csak tart a borod, kedved, a könyveid, / két korty somlai közt…”, míg a Latin tavasz, a mindig azonos visszhangú tavasz el nem érkezik, mikor

dörmögve a vén botjával a hegyre kiballag,
mord pincék mélyén kotyogtatni a szűknyakú korsót,
kortyolgatni a múlt nyarak érett aszú-aranyát,
s estefelé butykossal dödörészni vissza az úton,

s ugyanakkor az ifjúság „tajtékos mének alatt tüzelő combbal rogyadozva” tűri a tavasz vad rohamát, s „friss lepedők közt karcsu boká193val” kulcsolja ölébe a férfit. A Badacsonyi bordal nemcsak honi tájelemekkel, de magyaros ritmusával is rokona lehet az antikvitásnak. Bacchus jár vagy magyar csizma csattog a szüreti hegyen, ugyanaz. Mintha bukolikus lenne, mert érik a szőlő, forr a must, van boros vigalom; s mintha pannon, mert érezhető Pannónia lélegzete. Ám bukolikája keserű vagy dühös csakazértis-indulat, földhöz csapott pohár. S ha pannon, akkor miért gondoltat Adyra, József Attilára? Ha eljár a múltos jelenbe, vagy onnan visszajön, egyféle természet veszi körül, s ez a természet beleemésztődik a vers-gondolatba. A szarvas, a vadkan, szálerdő, bükkös, legelő, hófúvás, jégzajlás, köd, vizek, nádasok meg a gerlék és szajkók, sirályok örökös jelenvalók, megszólíthatók: „Ma – Jóestét! – mondtam egy borznak, / s egy őzbaknak, – Jó éjszakát!” Magunkhoz válogatjuk a világot; természeti terror a tél, s rá a dac a rigóval, s erre a döngő halánték magyar üteme. Aztán télbűvölő, télűzés borral, pálinkával, parázsnak való bükkfahasábbal, szépasszonnyal, hejehujával. S mindezek fölött az öröktől való, mozdíthatatlan csillagok.

A magyar költészetben József Attila lel igazán földi hasonlatot a csillagokban, egyszer „békadudára járják táncukat”, máskor „csillagok rácsa az egen”, tavaszi embernek való világ és hideg téli börtön. Pilinszky egét hamu borítja be, a mindenség messzi égi vályú, halálos a magas, a kihűlt világ tetejébe hajított ócskavasak a csillagok. Tóth Bálint a világegyetem emberlényeként, asztronómusként, szinte távcsővel tekint a végtelenbe, s megnevezi, magához szólítja a csillagokat. Bár azért ő is talál bennük hasonlatot a költészetére, a szerelemre: „úgy lobogok benned, mint szörnyü Sziriusz, éjbe / vágott égi parázs sarkaid csillaga közt”; a barátok halálára, Huszárik és Novotny, amint „szemük messzebb a Lyra-ködnél”. Mégis inkább magukban valók, saját létezésük jelentése világít az univerzumban és a versben. „Odafent egyre távolodva fut / fényes ezüst küllőin az ég, / még felvillan a roppant Androméda, / Orion, Véga, / a szögletesrajzu Kassziopéja, / csend, –” Ámulat, miként Al-Birúni mondja: „Sok mindent láttam életem során”:

Ez a csoda magyarázhatatlan, mert a Teremtő Isten a mozgatója, ahogy jelzi értelmen túli jelenlétét sajgó fényeivel, s az időt évszaki mozgásával. A koraősz a „Szűz tenyeréből Mérlegbe görbülő Nap” kertje, „S ha bikákkal hördül szeptember-vége, / Orionnal az ég magaslesére / csillagderes ösvényen visszajársz”. Aki csillagórán méri az időt, az időtlenben megnyughatik: „Ki az égen otthonra lelt / sosincs egyedül”, elincselkedik Vénusszal, morgós kedvű Szaturnusszal borozgat, csillagboglyában hempereg, neki Dávid hegedül, Cicelle táncol a Holdban. A téli Sziriusz, akár a tavaszi, nyári égboltról kitagadott Lear király, egy percre látható a Duna-hídról, mégis hatalmas bizonyosság, mert van, s van aki tudja ezt. De a teljes, fölfogható égbolt nyomán döbben akkora versre, mint a Csillagok. Roppant gyémánt mágnesek teremtik és mérik a teret, ők az egyszerre múlt és jövő, a jelenben sohase jelen, ötszázmillió földév távlatában az űri semmi, a magát megemésztő világ, a feltámadás reménye.

tán megszűnik mind, mi Kicsi, s mi Nagy,
s egy gömbbe robban idő, tér, anyag?
s mi húszmilliárd fényév messze volt,
oly közel lesz, mint ü betün a pont?
S ha akarom egy ezüst tollhegyen
az Androméda-ködöt meglelem?
végítéletre, ha feltámadok,
egyberobbantok újra, csillagok?

Ez lenne az ómegája annak az alfának, melyet a Túl a vesztett kert fáin kiűzetése tájától él át az emberiség, a csillag-sorsú tudat – a világ tarkaságában, tömegében, az erdőre hágó szilvafás kertben, s a nagy kövek, nagy hómezők csendjének csillagközökből áradó űrsarki szelében.

Madárjósok?

Fölösleges lenne a vers? Hiába írta volna a létezés ódáit, elégiáit, a történelem krisztinavárosi körmenetét? Habókos, anakronisztikus madárjósok lennének a költők? A kérdés oka a jelenlegi technikaimádat, a 195fogyasztás tombolása, az anyagi magánakvalóság, mikor a gyarapodás, az elszegényedés, a politikai zöldár fonnyasztaná a lélek csodálatos növényzetét. „A madárjósokhoz leszünk lassan hasonlók? / A bélben turkáló vajákosokhoz? / Csipős kumisztól kerengő sámánhoz?” A kérdésre kijelentő módban a válasz, de a rossz napkeltére bámuló majom, az emberré válás reménye nélküli állat, mint végletes figyelmeztetés tagadja ezt, lehetetlen! Akár Dante Ravennában – a kötet befejezése –, végső konklúzió: „Írt. S míg az undor a torkáig áradt: / Magából csinált pártot önmagának.” Ahogy Dante a „riszáló rimák”, „nagyügyes kis himek”, köpönyegforgatók, koncra lesők közül kiválva íráshoz ült, a fóliánsra hajlott, s úgy építette föl az Isteni színjáték katedrálisát, nagy verseivel Tóth Bálint is teremtette a magáét, mindig valami ellenében valamiért. A szerelemért, legyen az kesergő a Hiányod legendájában, távoli, halhatatlanná rögzített legenda, vagy az Üvegtestedben egész életem mindennapi tapasztalásból égre szálló, emberfeletti, csodálatos együvétartozása, egyesülése. A fényes, finom, nyers, férfias erotikától, mikor a női száj, mell, öl, comb érzékiségével pompáz, máskor esdekel, mint a trubadúrok, akik a méltatlan fogadtatás után egybeénekelnek régi ábrándot és mostani átkot, eljut, túl a Catullusokon, a szerelem és a halál szétválaszthatatlan, versbe teremtett filozófiájáig. Már nem a

Mert más becézi rózsásudvarú nyers
bimbóidat, más csókja alatt remeg
tárt dombod, míg én itt dühöngök
éjcsatakosra harapva párnám

-féle mytilénéi sorok, sem az anakreóni „ficánkoló farocskák”, „érett birsalmakeblek”, hanem A pataki Borostyánszállóban az idő, tér, látomás, kéj és borzalom versbe gyötört energiája sodor, ámít, mércét szab vissza és előre.

A szobában, ahol a másik ágy üres, rabvággyal, nász-cellában képzeli el, aki nincs ott, de aki majd a vers végén

Ez a verskeret, s belül rettenetes és gyönyörűen megírt emléket hívnak meg ezek a sorok:

tudtam vajon, mi igaz, mi hamis
a szerelemben? nem tudtam sohase,
korán jössz rothadás igézete,
majd túlélten elviselem talán.

Hívják az iszonyt.

letérdelek, a lábad csókolom,
mint boszorka-annusnak, s ő nevet,
„Úgy, úgy urfi! Most feljebb, közelebb.”

Ez lenne a szerelem? A férfi-gyermek kúszása fölfelé a comb-melegben a nőstény-arcmás fekete öléig, mikor Pokolannus tömi a libát? Libát fojt, tyúkot öl, s közben biztatja a behunyt szemű úrfit: Úgy! úgy! Kés rosszan a húsban, szárnyak csapkodnak, aztán a félholt állatot szabadon engedi Pokolannus:

csapkod, iramlik, rugdos, erei
még szétfröcskölik vérével életét –
nézi, s nevet: Ez sokáig elélt.

Rettenetes ellentét egyesül még pokolibbá Pokolannus ölén: „magam látom félig elevenen”. Már minden nő kezében kés, úrfiznak, nevetnek Pokolannus ölénél feketébb hajzatuk alatt. Boszorkányéj e látomás. Mefisztó tölt a pohárba, s mutat valami irányt egy asszony jószagához.

Nagy vers! Vegyük tudomásul, nem madárjós, hanem nagy költő él Budán, s a kék busszal elérhető faluban, csak néhány megállóra a benti kultúrközönytől.

197
Látogató egy égitesten (Csokits János)

1949-ben Nyugatra emigrált Csokits János, a huszonegy éves joghallgató. Megérezhette sötét jelekből, mi következik, s nincsen helye itthon annak sem, aki fegyvert fogott a megszálló németek ellen. Vitte magával költeményeit is. Negyvenkét év múltán jelenhettek meg versei a szombathelyi Életünk Könyvek kiadásában.

Nem ismerem személyesen. Fényképe a hátsó borítóról néz rám, s fürkész valahová a mögöttes messzeségbe; dús sötét haj, kockás ing, könnyű pulóver. Azt mondják, csöndes, befelé élő ember, szerény, de magabiztos, amit én is megtudhatok prózájából, versei állóképességéből, s ennél többet a Pilinszky Nyugaton, a 32 levelet tartalmazó, s a körülményeket, a hátteret kommentáló könyvéből, a próza közvetlenebb előadása által. Pontos ember. Tudja, az irodalomtörténetnek munkál, s akkor éppen levéltárosként katalogizál, mikor minden Pilinszky-levél után zárójelbe teszi, kinél lakik, kinek a címére válaszoljon, milyen a papír fajtája, minősége, milyen tollal ír, netán kétféle golyóstollat használ egyetlen levélhez, mit húzott ki, mikor kapkodó néha egy-egy betűt kihagyva, grafológusi sejtéssel állapítja meg az akkori testi-lelki kondíciót. „A kézírás nyugtalan lelkiállapotra vall: a levél másik oldalán három szót kijavított. Valószínűnek tartom, hogy az első oldal alján, az utolsó sorban nem »kis«, hanem »kissé orthodox«-ot akart írni.” Lelkiismeretes munkása a műfordításnak, az arra készített nyersnek. Pilinszkyt a legnagyobb angol költő, Ted Hughes vállalta magára, nagy kedvvel, rokoni szeretettel foglalkozott vele kilenc éven át, míg megjelent 1976-ban 47 vers. A Szerelem sivatagának „sosem felejtem, nyár van” mondatát kétféleképpen lehet érteni. „Gyanúsan egyszerűen hangzik, de egyszerűsége megtévesztő… és kidolgoztam az említett két lehetőség néhány változatát.” Levelez Hughes-zal, Pilinszkyvel. Egyik 198értelmezése: „A múlt emléke a jövőben jelenné válik”, a másik: „Ez a nyár örök jelen.” Pilinszky: „második értelmezésed helyes, mely a jelennek egyszerre ad múlt és örök jelen értéket. Örökké jelen lesz a jövőben is, miközben én magam megélem mulandóságomat. Valahogy úgy, ahogy egy múlhatatlan emlék, nemmúló-jelen, csak még inkább múlandóvá tesz.”

Sértette Csokits ragaszkodó alázatát a felületes nyersfordítás, megítélte. Hughes-tól elhessegette az iparosokat, s lett olyan Pilinszky-kötet, ahol az angolra átlényegült magyar versekben alkotó résztvevő Csokits is. Interjú az angol rádióban Hughes-zal: „…a verseket eredetileg Csokits János közvetítésével fedeztem fel… Végtére nem tudok magyarul. Igaz, Csokits János rendkívül megjelenítő, szószerinti nyersfordításainak angolsága sokszor olyan pontos és jó volt, hogy csak nagyon nehezen lehetett javítani rajtuk… gondoskodott róla, hogy ne kalandozhassam el semmilyen irányban, egyetlen szóval sem… angolságának végleges költői hatása olyan közvetlenül nyilvánult meg, hogy egyszerűen nem változtattam rajta. Rengeteg ilyen verssor van a kötetben. Ezzel párhuzamosan Csokits felfedett előttem valamit Pilinszkyből, és pedig nagyon pontosan, ami, úgy éreztem, minden más költőtől, magától Csokitstól is elüt.”

Nemcsak a fordítói odaadásban, a személyes kapcsolatokban is teljességre törekvő. Segített Pilinszkynek örökös pénzzavarában, kifizette szállodáját, s még a számla is irodalomtörténeti unikummal szolgálhat, mert van arra is figyelme: „A második éjjel 3/4 1-kor hívta fel Juttát egy hosszú beszélgetésre. Másnap délelőtt, az indulás előtt, 10 óra 4 perc és 10 óra 12 perc között még egyszer telefonált neki, talán mert mással beszélt, csak az utolsó hívás volt hosszú… alig hinném, hogy akad még egy nagy költőnk, akiről pontosan tudjuk, hány óra hány perckor szólt hozzá a múzsa.” Szerelme, jövendőbelije volt a hetvenes évek első felében Jutta Scherer párizsi német vallástörténész. Házasságukat annyi minden akadályozta, lassan szétfoszlott a kapcsolatuk. Csokits nem akarta hűteni Pilinszky elragadtatását megérzéseivel, a beszélgetések, levélsorok apró jelzéseiből lélekbúvárként olvasta ki, nem illenek össze: „ahogy idővel jobban megismertem: jellemének, természetének árnyoldalai is előtűntek… Jutta sem a lírikusnak, sem a misztikus gondolkodónak nem lehetett valódi társa. A költészet – 199nemcsak a magyar – terra incognita volt számára, sejtelme se volt, mi fán terem a líra. Jánosnak pl. egyszer – talán többször is – azt vágta a fejéhez, hogy nem »korszerű« költő, mert verseit kötött formában írja… A politikában marxista elméletek vonzották, mondhatnám, fertőzték meg a gondolkodását. Nagy tisztelője volt Bertolt Brecht és Lukács György munkáinak, és azzal vádolta Jánost, aki mind a kettőt utálta, hogy »szubjektív« alapon érvel ellenük.” A másik ok, átengedik-e, mikor és meddig a vasfüggöny keskeny résén. Aczél György macska-egér játékától meg lehetett őrülni. Jutta pedig nem akart Magyarországon élni, mert „nagyon deprimált ország”, levelében arról is értesíti Csokitsot, „jeleink vannak Aczéltól, hogy János már nem sokáig folytathatja ezeket az itteni látogatásait”. Baljós következetésre indítja az egyik levél befejezése: „Édes János, hajnal van, Jutta Oroszországban. Nagyon egyedül vagyok. Ne felejts el. Jancsi.” A „Jutta Oroszországban” tőmondat kötetekkel ér fel. Miért megy éppen akkor Oroszországba, mikor nagynehezen együtt lehetnének? Miféle aczéli szigorítások zárják be, s választják el? Nyugaton akart maradni.

Itt hívom fel a figyelmet Csokits zavarbaejtő emlékezetére. Nem vall naplóra, de a disszidálásról lebeszélő találkozás olyan, mintha rögtön följegyezte volna. Kitér a helyszín minden részletére, az akváriumban félméteres cápák, a parancsnoki hídnak álcázott bárpult körül néhány iddogáló szabadnapos amerikai katona. Aprólékosan idézi föl a beszélgetést, melyben érvelése meggyőzően logikus, bár „késő éjszakáig tusakodtam vele, mint Jákob az angyallal… Meg kellett mondanom Jánosnak, hogy nyugati meghívóira… csak addig számíthat, amíg Magyarországon él, csak addig »érdekes« nekik, amíg ellenkező politikai előjellel ellátott világból látogat Nyugatra, amíg az ő kultúrpiacukon egzotikumnak számít. Műve szemükben csupán kultúrpolitikai részvény, amely, ha ő maga kinn marad Nyugaton, nyomban elveszti a névértékét, mint egy csődbejutott vállalat értékpapírja.”

Saját emlékemmel is igazolhatom kiváló memóriáját. Ott voltam Pilinszky megalázásán a belgrádi magyar nagykövetségen 1967 októberében, s most valóságosan jut vissza hozzám, amit elmondott Csokitsnak. Azt hitték, disszidál, s úgy akarták megakadályozni, hogy besorolták egy íródelegációba, egy nappal előbb érkezett Rómából, valami sufniba helyezték el a Slavija Hotelben a delegáció megérkezéséig. 200E könyvben nem olvasok az előzményekről, csak Darvas és Marjai követ kegyetlen, sírásra nyomorító kérdőrevonásáról, hogy a szokottnál többet ivott, ám Darvast én segítettem, föl a szállodai szobájába. – Mért vagy te a másik oldalon? – Mert oda taszítottatok. – Szavak pörölyével folytatódott a kínzás, elsírta magát, megcsókoltam: – Ne sírj! – Csak csókolózzatok! – mondta gúnyosan Darvas.

Csokits barátja sorsába képzelhette magát, hiszen ez történt volna vele is, ha nem emigrál. Tanúja lehetett egy nagy magyar költő vergődésének zavaros körülmények között, csodálkozhatott, hogy kibírta az a szív a hatvanadik évig. Kapcsolatuk azt is jelezte, nemcsak kivándorolt, hanem kiátkozott is, mert a SZER, majd a BBC munkatársa ellenség, aki nem írhatott Budapestre, nevét kiejteni veszélyes a fordításkötet bevezetőjében: „Nem árthat-e Pilinszkynek Magyarországon?” De vele is előfordult olyan méltatlanság, amit a „békés egymás mellett élés” diplomáciai protokollja okozott. Megjelentek a versfordítások, Pilinszkyt meghívják Angliába, 1976. augusztus 25-én érkezik. „Kiderült, hogy én nem mehetek ki eléje, mert a látogatás »hivatalos jellegére való tekintettel« a londoni magyar nagykövetségtől is lesz ott valaki. Pilinszky meghívói bizonyára »diplomáciai incidenstől« tartottak: feltételezték, hogy jelenlétemet a követség provokációnak minősítené. És emiatt Kádár János megharagszik Angliára, akkor mi lesz?” Ted Hughes-t Füst Milán-nagydíjra javasolta az özvegy, nem engedték a hazai hatalmasok. „Hányszor fordult elő irodalmunk történetében, hogy egy Pilinszky nagyságrendű költőtől egy Hughes-hoz mérhető nyugati költő egy kötetre való verset fordított le anyanyelvére? A válasz nem nehéz: egyszer se. 1967 és 1976 között megtörtént a hihetetlen. És ebből mi következik? Láthatjuk, semmi.” S közben a magyar jeremiáda: „költészetünk csodáit a külföld sem ismeri”. „Lám, mi vár hazánkban a nyugati hajósra, felfedezőre, aki kilencéves nyelvi odisszea vállalásával hozzáférhetővé tette honfitársai számára a magyar sziget, a magyar egzotikum néhány keserű-édes gyümölcsét. No, ugyan mi várna rá? Rá se rittyentenek a magyari bennszülöttek.” Elszomorodva, mérgesen odaütne, s tehetetlen lemondóan legyint. Milyen kevés az egyenes jellem, s van-e emberléptékű államrendszer a földön?

201

A Látogatás egy égitesten többértelmű kötetcím. Egyszer idegen bolygóra, máskor a földi létre gondoltat, melynek látogatói vagyunk, lehet a hontalanság is. De fölösleges külön taglalni, mert lírájában mindig együtt értelmezhető a lelki tér és idő.

Tacitus, Montaigne egy-egy mondatát állítja mottóul saját életfilozófiaként. „Amiképpen a régiek azt látták, meddig lehet elmenni a szabadságban, úgy mi, meddig a szolgaságban.” – „A halálra készülni annyi, mint a szabadságra készülni. Aki megtanult meghalni, az leszokott a szolgaságról.”

A könyv első, a Pusztulás könyve ciklusa egyetlen itthoni verssel indul. A Rézmetszet már jelzi, mi s hogyan következik utána, milyen a nyelve, szimbolikája, a külvilág belsővé lett metamorfózisa miféle. Semmi enyhületes szín, növény, állat sehol, nem ezen a földön, embertelen térben és időben történik meg a vers. „Egy csontváz mered rám: társat keres.” A hold a holt földi táj tükörképe, üres, sötét szakadék, „szürke az út, a pora is”, éles, sebző kövek, véres habok, véres világ, „A vérgőzön megyek tovább – / pereg a dob: nincsenek csodák!” Invokációja az a mag, amelyből majd szárat, ágat ereszt, s terem a szervetlen világ kristályfája. Szellemi bőség, megkövesedett nyelv, egymással csiszolt szavak az idegen közegben, bár nekem úgy tűnik, ennek a kopár kővilág-költészetnek nem ez a legfőbb oka. „Külföldön… megkezdődik a küzdelem az anyanyelv megtartásáért a tudat alá is beszüremkedő idegen nyelvek ellen… A negyven éves nyelvi háborúban lépésről lépésre fel kellett adnom bizonyos területeket: csökkent a szókincsem… Emlékezetem csak a számomra fontos szavakat őrizte meg, aminthogy a sivatagban is azt hordjuk magunkkal, ami a létfenntartáshoz feltétlenül szükséges.” De neki sivatag lett volna Magyarország is, nemcsak Ausztria, Párizs, München, London, s Andorra, ahová 1986-ban nyugdíjasként telepedett, a haza a létezés sivataga volt.

A Tájkép versében ugyanaz a viszonya, akár az itthoni keletkezésűben: „tájjá lettem” és „Ez a táj végig üres. / Nincsen Isten… Ez a mező nagyon széles. / Útja szürke, / füve sárga, / vize véres.” Belülről kapcsolódik a kintihez: „A fák / itt úgy emelkednek / mint a lélekben a kétely.” S megfogalmazza vándornak emigráns önmagát: „Valahonnan elindultam: / ezt nem kértem! / Valahogyan / felindultam: / ide értem… járjál bennem! / Nincsen vissza. / A vándor a / halált issza.” 202A Hadak úján a színek döglöttek, a tegnapi zöld folyó mára véres, holnapra a halottak sárgáját veszi fel, apadtával zöld és barna hullámokat rak le a sárba, s taszító, undort keltő hasonlat illik rájuk: „az arcukat / sár takarja, / mint kalács a mazsolákat. / Agyukban a halál bűzlik…” Azt érzem, nemcsak a hadak pusztulása ez, hanem az egész emberiségé. Nyomasztó álom a valóság, másvilági szürrealizmus.

Te a borzalmat csak kivülről kapod
s ha undorodsz, hát megkerülheted,
mint minden rosszat, ami szembejön.
Bennem szomoruarcu ősállatok
tépik a páfrányfa leveleit s lehet,
hogy egy nap eltaposnak, ha nincs erőm.

A Pusztulás könyve az Egy perc az év… évszakból évszakba forduló képeivel fejeződik be. Rőzseégetés, sárga gyümölcsök, de mégis muszáj észrevennie a dinnyéken alvó legyeket. Gyanús „A szívekben aztán szép az ősz”, a „szenvedélyes déli erkölcsök / és hátul hófehér hegyek” derűje, ezt gondoltatják előbb a legyek, utóbb „az ágakon gombóc verebek / fagyos füzére…” közeli szó a fagyott-hoz. A gyerekek kék szemét azonnal a néma jelző követi. Valóban némák vagy csak nem beszélnek?

A későbbi Három vázlat a télről a belső reménytelenség kinti hasonlata, ami nem annyira reménytelenül kopár, mint a lélek, van benne valami a kitörés óhajából. „Cirógass égő gondolat, / angyalszáj, csöndes lobogás… országot rajzol a remény”, de azonnal visszahőkölteti: „ahol mező volt nincs remény… rügyezve nő a rémület”.

Belső tája majd Emily Brontë világával azonosulhat azon a kiránduláson, amit Ted Hughes vendégeként élhetett meg Pilinszkyvel. Nyugat-Yorkshire borongós, kopár, sivár vidékén a jégkorszak skandináv jégözöne dombokká tarolta a hegyeket. „A dombokat körös-körül, ameddig a szem ellátott, sárga hangafű lepte, bodrosan, mint valami ősállat szőre, itt-ott vörhenyes foltok ütöttek ki a jégkori lankákon, mintha gyulladásba jött volna a föld… A rühes, ótvaras halmok láttán az a kényszerképzetem támadt, hogy a bolygó eredendő tisztaságát a 203szerves élet fertőzte meg, attól szenved a táj – az élet a létezés bőrbetegsége.”

De az egy égitest látogatóját a Földön, az időben körülveszi a szerves világ. Ő, a tudatos lény értheti csak az univerzum történelmét egy kőben, kezében tartja Isten egy darabját, testvéresül a szikla, testvére minden kőnek, s „mert ahol világ van, nem lehet halál”. A kihalt bolygón sem.

Mint a a szervetlen, a szilva a szerves világ jelképe az Elégiában. Amott kozmikus, emitt földi élettörténelem, s a költő filozófiai önéletrajza. A gyümölcsszimbólum viszi véghez a verset. „A földi éden elszórt betűi / az ébredés zafír vizében, / ragyogva megjelennek.” Semmi körülírás, csak a „káráló augusztusi reggel” fölleltározása; a fátyolvirág, kapor, pöszméte-, ribizlibokor sokszorozódik hazai kertté: „egy hunyt világ álmait hüvelyezem… gyermekkor hallgatsz?” Emlékezete annál is túlibb, „párolgó dzsungel… Az ősvilág / égő mocsár, mocsokból nőttek / a tündéri gyíkok, és gyilkosuk: / az eszme! Álmodban őrzöd / a sárkányok harcát, véredben / tűz és víz változó gigászai.”

Az érett szilva a kertben az élet. Megreped a hőtől és cukortól, hártyás, lila lánggal világít a fűben, felnyíló húsa lüktet elevenen. S vajúdó szörny lesz: „roppant emlősként szüli magzatát”. „Ikrás lényét aranysűrűn osztja / fűnek-fának, aki éhezik, / éhséget gerjeszt, hogy az élet / nélküle is csírázzon tovább / s bűnt nem ismer, hol az erkölcs bűnös”. Majd kiszürkül az aranyból, mézből, „erjedő husán parázs / fullánkok, csápok vértes / dögevők marakodnak”. S megint óriásira nől a pusztulásban: „megszikkadt bőre tompán / szikrázik, mint az ólom / szikes mezőin halad a hold”. A romlás, pusztulás dicsfényében újra olyan szépségben, mint az érés idején. Emelkedett zenéjű a vers, rekviem, Shakespeare, Eliot, Auden, Dylan Thomas, Ted Hughes megrendítő angolos dikcióihoz hasonlóan árad.

Nem, mert az a törvény, hogy hulljon. Lelke távlata a kozmikus végtelenség, „gyöngyöző éjfél, / tejúttal csillagokkal”. Az az apokalipszis első angyalának harsonája, ez a gyümölcs-végítélet; az ember, a személy végzete, mikor már

Fekszem, mint időben a kő,
vagy csillagfény a kőben,
nem kérdem lesz-e még idő,
ha kő sincs az időben.

Idelátszik János jelenéseinek látomása, folytatódik Pilinszky Apokrifja után az Armagaddonban. „Egybe gyűjték azért őket az helyre, mely zsidóul neveztetik Arma gaddonnak.”

Szürkén kering a Hold,
hamvába fúl a Nap.
– – – –
Se én, se te, se ő,
se fény, se levegő,
ahol már semmi nincs,
csak homály és puszta kő:
a lét elmállott morzsái közt
feszül a tér
lüktet az idő.

Pilinszky írja: „Remekmű! Mozdíthatatlan. Már első olvasásra is – de többszörire egyre inkább: sorsod, sorsunk! Egyetlen korrekciót javasolnék: Szürkén kereng a hold. (?) Persze nem vagyok egészen biztos benne. A kering talán inkább érzékelteti a visszamaradt, pusztuláson túli égi mechanizmus részvétlenségét. Míg a kereng: elveszettebb.” Csokits megjegyzése: „a »kering«-et nem igazítottam ki »kereng«-re, 205mert az ember utáni világot én nem érzem elveszettnek: az elveszettség érzése Pilinszky költészetének egyik jellemző sajátossága. Minden iránta érzett tiszteletem ellenére sem akartam világomat »pilinszkysíteni«.”

Amíg él az élet, addig Törvénytelen séta, Tizenkét ének férfihangra, Keserű földrajz, Kékszakáll hetedik monológja, Az Édes porában, Ars mutandi, Egy hajótörött naplójából s Haiku:

Mélybeli ének (Gyurkovics Tibor)

Mert eddig mindig mentem
és nem voltam sehol

Első kötetével kíméletlenül megvágta magát 1961-ben Gyurkovics Tibor. Grafit címet adott verseinek abban az évben, mikor a Mindenütt otthon volt a nyerő. Mi az, hogy Grafit? Mint Kosztolányinak a Mák? Az értetlenség, félreértés betonját kellett szétrepesztenie, de éppúgy megfulladhatott volna alatta. Legújabb, nem számolom, hányadik verseskönyvéig rendületlenül vonta tovább grafitja kalligráfiáját.

Aztán megint: mi az, hogy Grafit? Mint a Mák Kosztolányinak? Uralg a személytelenség tipográfiája, papírba fullasztott traverzek, lakatlan szavak, melyekben az elfordult lélek üzenetet sem hagyott. S lám, ez a költő rímel párosban, keresztben és ölelkezőn; kimondja a magáét szélfúvás, tó, nádas, vonatzökögés ritmusában.

ég, távol ég, messze, messze
két kerék,
fekete föld, a síkja barna,
szőkeség,
platina város,
nyírfa, nyírfa,
cár, a cár, a
száll az ég.

Fölírja filctollal könyve borítójára: Szeretlek, akárki vagy Szeretlek akárki vagy Szeretlek akárki vagy. „…minden ember hivatott arra, hogy életében megtörténjen vele a lényeges… Az írásban is ezt az értelmet látom, és semmiféle artisztikum vagy tartalmi fénylés nem érdekel… Én azt szeretem, ha minden mű megszüli a maga elidegeníthetetlen formáját. A tehetség ezt önmagából bontja ki. A képletirodalom, képlet207művészetek ellen mondom én ezt. Egy módszer hiába tökéletes szakmailag, ha csak képletigazságot fejez ki… A gyerek azt mondja a gyufásdobozra, hogy ez egy ablak… A huszadik század rájött erre a gyufa dologra. A gyufa már ablakot fog jelenteni. Így jön be az álmodernség.” Bertha Bulcsu barátjának vallja, mint az egyik „meztelen király”. Önmaga avantgárdja ő, és nem sok időt veszteget értelmezésekre, él és dolgozik gyurkovicsosan. Ez a módra célzó jelző nemcsak azt jelenti, hogy Gyurkovics ír, nemcsak hogy az övé, inkább hogy műveiben egy emberszervezet középtermetű-köpcösen, szakállasan hunyorog vízszintes mosollyal s hirtelen elkomorul, homlokára csap, mintha akkor döbbenne rá, Jézusmária! itt van, nem egy barokk kertben.

1966-ban együtt utaztunk az „egy kopejka, két kopejka, vodka, vodka, nyírfa, hagyma” Moszkvába, fiatalnak mondott írók társasága, Buda, Csanády, Csukás, Csurka, Demény, Gáll, Szakonyi, Gyurkovics többek között. Innen érzem az ő élő szervezetét verseiben. Tobzódik szóval és testtel, mulat, elképedek, mintha Karamazov Mityával ülnék együtt, akit nem Dosztojevszkij írt meg, s hirtelen átvált – jellemzőek lelki filmvágásai – piarista diákká, akinek első pénteken gyónnia kell, de azonnal kísértésbe esik a leningrádi platina pincérlányoktól, akikkel magyarul is megérteti magát. Hangsúlyai, mimikája, pantomimje, nevetése, vékony nyerítése, nyüszítése, egész testét rázó, döcögő fantasztikuma olyan, akár a Hadrovics–Gáldi nagyszótár. „Fántásztikus!” Könnyesre röhögi magát, de lehet, sír akkor éppen. Míg mi a Passzázs áruházban órákig keringünk a szibériai prémek és a semmi körül alpakka készletért, ő kakukkos órát vásárol, Csurka teknőcskét, szelencét. Elképedés a vámnál!

Aztán tovább viszi magát a szűkebb társaságon, tovább folytatja, mégis mintha barátok között lenne, pedig ott a városi tanácselnök is. Aztán színdarabok szerepeiben osztja szét magát a szent ripacs. Fekvőtámasz. Veszprémben ő az ezredes a jutasi-marha őrmester, a kantinosnő, a kiskatona és a szeleburdi kurvás szűz fölött. Közönségének fáj a nevetés, őrületesek a szikrázó dialógusok, tombol a bakanyelv, trágár, mint a komiszgatya, élveteg, mint kanszagban a női mell. De húsz–negyven fekvőtámasz, békaügetés, végletekig fokozott szadizmus.

Ellentétül eszembe jut írói tulajdonsága másik véglete, a Bíboros című novella, ez a Flaubert- és Proust-finom nyelvű, ezoterikus képlet. 208„Nem az a szenvedélyed, hogy ember légy. Ezt éreztem. A szerelem emberi kötelék és lehetőség. De a te szívedben nem emberi szenvedély fáklyája ég, más tűz, idegen tűz, nem emberi láng. Ez a földi alászállás csak a felemelkedés előtti pillanat szárnyhagyása, hogy annál erősebben elrugaszkodj a földi világtól.” A Bíboros a költő égi mása, aki alul megírja az Énekek énekét, a bibliai magasztosságra profán őszinteséggel. Nem: „A te köldököd, mint a kerekded csésze, nem szűkölködik nedvesség nélkül; a te hasad mint a gabonaasztag, liliomokkal körülkerítve. A te két emlőd mint két őzike, a vadkecskék kettős fiai. A te nyakad mint az elefánttetemből csinált torony. A te szemeid, mint a hesbonbeli halastók, a soknépű kapunál. Milyen szép vagy és milyen kedves, oh, szerelmem, a gyönyörűségek közt.” – Hanem:

A primitíveket szerettem
akik egyetlen rémületben
míg beszakad a szénaboglya
magukat odaadták volna!
Ja – Gesztiben – volt egy ilyen
tózöld szeme volt azt hiszem
a kapáláskor lehajoltunk
nyers szőlőindákat karóztunk
Valódiak vonzottak volna
valóban gyerekkorom óta
ki rajtam kivül sose néz
másra az arca mint a méz
csak értem retteg Meg is kaptam
ahogy tyukot megkap a kappan
az ahogy alám elterült
egész faluval lefeküdt

A francia, középkori fabliau-k vaskossága ez, melyen átüt a létezés-halál.

209
Kiket is szerethettem volna
ha egy szerelmem nem lett volna
kivel hanyatt az ágyakon
fekszünk ahogy a sírhalom
és szeretjük egymást vakon.

„Én ámulok, hogy elmulok” – sóhajtja József Attila, s törvényként jelenti ki: „Ím itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat.” Gyurkovics nem sóhajt, költészetében a magyarázat belül-kívül, kívül-belül, s nem ámul, hanem káromkodik. Igen! Ő dühöse külső-belső rossznak egyaránt. Költészete, ha kell, gépfegyversorozat, kiütésre menő bokszmeccs, haláltánc, hét-nyolc szótagra hangolt szabálytalan áradat, szavak robbanása, odavetése-odacsapása, s a kifulladás előtt preludes, gordonkahang, a csönd zenéje.

„Ó, jaj, a költő, Feneketlen mélységű kútba esett, lepte iszap, sár, ördögi forrás. Durva átkokat szórt a költő, mintha megindíthatná az eget, könyörgése káromkodássá, fröcskölő fohásszá fajult. Mumifikált áldozatát – magát – a költő saját hajánál fogva próbálta pokla sarából legalább a földre emelni. Drasztikus dalokkal riogatta a puha léptű, szelíd arcú vándorokat. A költő függőleges kútban énekelt.

– Én vagyok ez a költő – mondta a költő. – Sőt én vagyok a puszta ország, a menekülés, a kiölt szerelem, a lóhalála.”

Hova tűnt az a buffonád, akit Oroszországban megismertem? Aki a barátok Gyurkovicsa volt, aki itt és ott, gyereke képzeletében még a telefonfülkében is lakott, habzsolva élvezett ételt, italt, napot, nőt, valószínűtlen volt és gyermeki. „Azelőtt élt a költő.” „Nem lovas vagyunk – árnyéka a lovasnak… míg űzzük ezerfejű lovainkat – hová hová – csak rohanunk… mindig előre – ez az egy marad a megfordíthatatlan rohanásban már nincs szemünk… csontunk üli meg már csak a lovat már nem marad meg semmi csak a ló… előre előre a menekülő füveken… már magunk is ló vagyunk s észre sem vesszük hogy nem nyíl-iránt futunk hanem menekülünk…”

Lova e lóhalála előtt sírok között lépdel, az egyedülvaló pusztulásba süppedt halottak között, valami családi kertben, anyja átléphetetlen hóárnya mellett, mely az öregedő házaspárra vetül. Lépdel a kiábrándulás sivár kertjében: „Még mit ne lássak? Hogy a hóhér elad bármikor hat vak lóért… Látom a baromságokat!”

E sétalovaglásban kitárulkoznak Gyurkovics költői tulajdonságai, van időnk eltűnődni még rajta. A pontos szerkezetben, melynek kerete a hó az Anyámra tiszta hó hull és a Hó-költemény között a Hárman, a magasztosságra fittyet hányó vagabund, szomorú, látszólagos hányavetiség.

Akármikor akármennyit pofáztam
jól mutat egy szamovár a szobámban
Szekrényfalon rajzszöggel Liv Ullman van
hogy tőle majd elmulik az unalmam
– – – – –
– a világon jó ha hárman szeretnek

S rá klasszikus dallam a Húszévi szerelem.

Én már nem tudom visszaadni
amit te adtál nékem
ösztöneidből összenőtt
bogáncsvirág az én fejékem

Profánság a németalföldi mester ürügyén költött Szerelmes-párban.

211
Kicsit kövérek lettünk
kicsit elnehezedtünk
hasunktól alig érjük
el egymást a szemérmig.

Babits–Kosztolányi–Weöres-rokonság tetszik a Hó-költeményből. Valós helyzethez köti a szürreális Hó-világot: „Széher ut 51/b ne gondolj semmit mellé”, s mintha a továbbiakban reál lenne a szürreál és irreális a hólakás, a hóhalottak, a hó karosszéke, függönye, asztala, szilvóriuma, szekrénye, mellénye, festménye, étele, órája, szobanövénye,

s a lassan vállig érő hóban
egy kicsit egymáshoz hajoltan
behavazott hó-emberek
ülnek – nem is veszekszenek.

Megállapíthatom, az az igazi vers, amit nem tudok elképzelni másként, mint ahogy van.

E sétalovaglásból váltó ügetés fölgyorsul a lélek parcelláin, szétvágtázza a lelket, de ahhoz már a hasonlat nem elég, hogy kimondjam, amennyire kíméletlenül őszinte magához ez a szakmája szerint pszichológus, olyan a világhoz is.

vagy ami van, a férfi és a nő: „a gyilkos és az áldozat együtt rogy le a földre”. A történelem: „Ez szörnyű lépcső Hova föl? Ahol az Isten maga öl”. És Magyarország! „Itt folyton meg kell halni”,

Itt nem marad más hátra
mint a csillagok háta
talán azon megmaradna
négy-öt magyar összehajolt
bús Magyarországa

Emlékeznek-e még, akik apolitikusnak szólták le a Grafitot? Vagy most azon háborognak, hogy 56-ban kapott óráját sohasem lehet elveszíteni? Még a Tisza iszapjából is előkerül. Ady-mód botránkoztató a magyarkodóknak, annak, aki „Ellengősen és fellengősen dalolja, hogy magyar erősen”. Megveti a kiüresedett jelszavakká magolt szavakat, megtagadja a Déva vára agyoncsépelt díszítőelemként használt szimbólumát: „Ne épüljön olyan vára amelyik ember halála… le van szarva Déva vára!”

A költő függőleges kútban énekel, s ha énekel, remény, vágyakozó szeretet.

„Négy hidrogénbombát New Yorkra, öt hidrogénbombát Washingtonra… Gyurkovics fölült:

– Az emberek ott…? És Krisztus arca? – kérdezte.”

213
A Nagy Dilettantissimo (Páskándi Géza)

Páskándi Géza könyve borítóján Voltaire bölcs, ravasz, gonosz arcát Botticelli Vénusának combtövű kezei ollózzák, hátul a filozófus ledöntött szoborfeje, a Vénus keblet, ölet tapintó mozdulata is átváltozik a szépséges szemből, szélfútta s omló hajtincsekből Madonna-anatómiává. Profi és műkedvelő?! Mint ahogy „Hivatásos lett Voltaire úr… Ám egyszer halálhoz hívatott s a Nagy Dilettantissimót biz’ ő is elrebegte. Profi volt kellemes esze, és amatőr a lelke.” A megvetett dilettánst a költő visszaállítja nemesebb értelmébe, akár Thomas Mann Wagner és Tolsztoj ezen jegyeit, mint ahogy a szerelem is csupa perverzióból áll össze, mégis szerelem marad, „isteni fenoménje a világnak”. A Rajna kincse „Nem is zene… csupán akusztikus ötlet: minden dolgok kezdete. Önkényes és dilettáns hasznosítása ez a zenének egy mitikus eszme ábrázolására… Richard Wagner zsenije csupa dilettantizmusból tevődik össze.” Tolsztoj „titáni-ügyefogyottság”, „egy gyermekded barbár tiszteletre méltóan ügyefogyott birkózása… nagyszerű és egyben szánandó színjáték”. Páskándi visszatér a kezdetekhez, mikor a „gyermek műkedvelőn kacag a világra”, a teremtés is „Műkedvelő hat nap!… S műkedvelő eszünk a hit”; „az amatőrnek az Űrben gondolata bizony hazátlan”. Biztatja magát s minket: „Légy műkedvelő és feledd: VALAHOL EGYSZER MÁR VOLT HASONLÓ.” Vissza a kereszt, az ágy, hal, madár, kígyó, vakond, koporsó egyértelműségéhez! Vissza a költőnek önmagában való belső kezdetéhez s nekünk is!

A kötet kezdő ígérete: „Ki ennyi mindent elmond magáról, lehet valami mélyebb titka” – azt hiteti, külső és belső történéseket morzsolgatunk majd szellemünkkel, mint az üdvösség rózsafüzérét vagy a rablánc-szemeket, de nem olyan egyszerű költészet ez, hogy a mélyebb titkot nyilvánvalóan elfödje, mert ami konkrét, az a konkrét fonákja egy 214olyan megközelítésben, mely szokatlan nyelven hangzik, szokatlan látószögből tekint, fordított logikára csavar: „Én okozat ki nem okoz S okozat ki nem üt az okra.” Fölborítja a szerkezet statikáját: ANNAK LEHETŐSÉGÉRŐL HOGY EGY HÁZTETŐ AKKOR IS MEGÁLLJON HA A FALAK ÉS A FUNDAMENTUM NEM TARTJÁK AVAGY FÖLÖSLEGESNEK TETSZŐ DOLGOK TUDOMÁNYÁRÓL cím alatt: „Nézőpont kérdése csupán Ha belül ugyanaz a rend van.” De ez a rend is a MIKÖZBEN és a SIKAMLÓS állapotában. A kezdő vallomásból átsikamolhat annak ellentétébe; „Újfent valami mit végül is nem tettem / És ezek szaporodnak énfelettem / Mert nem akartam vallani soha / Valljon a gyilkos meg az ostoba / … S immár mindenről szelíden letettem.” A MIKÖZBEN a bizonytalanság térideje, csupa kérdés-ország: „MIKÖZBEN ebben a MIKÖZBEN-ben élek De milyen tér-idő Ez milyen föld milyen Szélességi és hosszúsági fokon gyökeredzik A Valami a Semmibe… És MIKÖZBEN hősi halottja én leszek.” A nagybetűs fogalom megfoghatatlan, mint a SIKAMLÓS, bár az utóbbi mégis a kígyó, a sikló, melynek alakja, mozgása magán viseli a megmagyarázhatóság jegyeit: „mindig átértékeli ugyanazt, épp a sejtelemmel is… A Sikamlós egyben mozgó fényforrás is, míg a naturalizmus és a romantika »álló« fényforráshoz viszonyított… A Sikamlós a szellemi kacér… Megérint: érzed, ám tovasuhan… Legnagyobb ellenfele a Bivalybőr Közöny: ebbe belepusztul. De ellen-Sikamlós a Kiégett is… suhanás közben, által él… Mint Csokonainál a remény: vándor-remény az, garabonciás.” A MIKÖZBEN a bizonytalanság, a SIKAMLÓS az ideál a rútat földíszítő, hangzavaros benső között „bolyong, tűnik át meg át, hol erre, hol arra veti sejtelme sugarát, az Ezüsthomályt… súlyosabb, mint a súlytalan és súlytalanabb, mint a súlyos”, még a Halál is zord-fenségű Sikamlós.

A Nagy Dilettantissimo írója teremtő-gyermekien hisz a filozófiai költészetben, s mert a magyar csak soraiban vonja meg a törvényeket, egészében a lét lényegéből bokrosodik, virágzik hagyományosan vagy újítólag a születés, életidő, szerelem és halál. Páskándi ehhez képest zavarbaejtő. „Divatjamúlt én nem lehettem Higgyétek el CSAK DIVATOS LEHETTEM ÉN… Hatok rátok HATOK HATOK… Divat-túlvilágon DIVAT LESZ HALÁLOM.” Bemegy a kicsinyítő képzők, jelzők csapdájába s kiverekszi magát. „Én – grafomán (?) Nézd, a füvek, fák, 215árnyak végtelen körmondatait A jelekét GRAFOMAN A LÉTEZÉS MAGA.”

Mégis, mi teszi költészetté a filozófiát? Költészet lehet a kristályfényű gondolat is, elmearaszolás a csavarintos logikán, s ott a költői kellék a szó előtt, mögött, vagy a szervetlen és szerves szóból sugárzik, mint az arany, mint a klorofill s a vér. Aforizma-líra: „a törpe nem szörnyszülött, hanem a takarékos természet diadala”. Költészet: „a szentjánosbogártól nem kérhetem számon a napkorongot”. S költészete van a szójátéknak, s költészete az elvont és konkrét összefeszülésének a ritmusban, rímben.

Levél a föld alól (Hervay Gizella)

Írni kezdek, kinézek az ablakon, merre szokott átvágni Hervay Gizi a kis lakótelep udvarán, nem törődve a kijelölt utakkal, át a füvön és a játszórészen. Életében, költészetében így tette-e? Mindenesetre ebben a toronyirántságban van valami rá jellegzetes, sok labirintusa után, hátha kikeveredett, ne menjen úgy, mintha a kijelölt utak azokra a labirintusokra emlékeztetnék.

Nem jön már, 1982 óta „halál utáni szerelemben”. Öt évig várt a magyar állampolgárságra, június elején megkapta, a hónap végén befejezte. Pomogáts Béla görög tragédiába illő sorsról beszélt a temetésen. Másfél évvel később kerülhetett urnája a kolozsvári házsongárdi temetőbe volt férje, költőtársa, Szilágyi Domokos, és a bukaresti földrengés áldozata, fia mellé. Másfél évig még a föld fölött, temetetlen halott. Azóta kezdődhet túlvilági nyugalma, s olyan egyértelműsége verseinek, melyeket sem az élő, sem a Temetetlen nem zavar.

Így olvashatom már a Lódenkabát Keleteurópa szegén című utolsó könyvét is. Félve, mint kísértettől, de ott tartja feje mellett a kísértetet az ember, vagy a kísértet nem tágít tőle, megszokják egymást, elbeszélgetnek erről-arról. Most a verseiről beszélgetek. „Emlékszel, mikor azt írtam rólad abban a pici recenzióban, nincs egyetlen hasonlat a verseidben?” Büszkén megsértődik, mert nem tudja, jó vagy rossz értelmű ez a megállapítás. „Jó értelmű” – mondom én. Valóban, Hervaynak nincs szüksége segítségre a tárgyak megnevezésében, nem kell kitágítania a verset, mert akkor fellazul a tragikus szigor.

Istenem! Micsoda út az első, Virág a végtelenben (1963) kötettől a Lódenkabátig (1984), pedig ez a kelet-európai holmi akkor is rajta volt már, csak friss-zölden, mint a májusi rét, akkor még impresszionisztikusan, miként Méliusz József az előszóban írja, s mondja Kaffka Margit 217utódjának az asszonyiságban, a kis, női-emberi dolgok kapcsolatában. „Amikor ezeket a sorokat rójuk a költő kötete elé, Valentyina Tyereskova, a hatodik szovjet űrhajó pilótája a Föld körül kering. De idelenn még millió és millió asszony hántja, tépi ki tudatát elmúlt századok keserű örökségéből, a múlt tárgyai közül és álmodozva pillant az égre. Hervay már az új, szocialista tudatú dolgozó asszonyokkal éli meg Valentyina perceinek jelentőségét.” A fülszöveg mellett nevetős, szép női arc.

Virág a végtelenben –
Szirom-szemedben csillag-utak.
Virágillattal árasztja el a föld
a lebegő világokat.

Már akkor látszott a tehetség, de nem errefelé. Istenem! milyen messze ez a fénykép és a vers az általam ismert arctól, meg attól a fotótól, amelyik a Száműzött szivárvány hátsó borítóján megjelent. S az utolsó kötet utolsó nyolc sorától.

Se ember se asszony csak vádirat
Alultáplált vendégmunkás
Érvénytelen érveréssel
Szükséghazában szükséghalott
Itt fekszem
Só a számon
Már csak a hallgatás jöhet
Harmadik honfoglalásom

Nem tett A mondat folytatása válogatott könyvébe az elsőből verset. Azt hittem, az Ősz című abból való. Az egyik befejezése: „Vibráló fényből kottázok szimfóniát”, a másik:

Nem folytatja tovább, minek magyarázná: a fájdalom tája maga a vers. Ez a verstáj Hervaynál a pokol vagy a Golgota s a Pieta leginkább. Könnyű lenne mindent magánéletére fogni, mégis az öt érzékszerv, idegrendszer teremti költészetét társadalmivá úgy, hogy azonos alkotójával.

Szociográfiát akart csinálni, Baranyába járt, ha betegsége engedte, érzem az élményt a „szekrény tetején a zsoltár zsoltárban a fénykép” címűben. Egy családról beszélt, meg akarta írni a szétszóródott gyerekeket, a juhász-famíliát.

szekrény tetején a zsoltár
zsoltárban a fénykép
s a fiú meg a lány egymás mellett
nem is láthatták őket kicsi koruk óta
csak a fényképüket küldik haza
elment az asszony elment
összefényképeztette őket
párosan állnak a zsoltárban
a szekrény tetején

Csak most, írás közben jut eszembe: mások sorsában kereste önmagát, gyerekkorát, felnőtt magyarországi létét: testvérei Romániában, ő itt, mikor ő Romániában, öccse Budapesten. Lehetne ő is annak a baranyai családnak egyik tagja, csak másféle labirintusban: Makón született, Zilahra került, aztán Kolozsvár, Bukarest, Kolozsvár, Budapest; magyar állampolgár, aztán román, majd hontalan és újra ahogyan kezdte. Honvágya kétirányú, miként a labirintusnak két vége van a világosságra, mikor belehajszolták, a másik ég lett a remény, ahogy előre megy, a hátrahagyott ég fáj.

Ha a magánvonatkozást mellőzöm, mintha az életutat nem ismerném, rettenetes külvilággá tágul ez a költészet, ahol összecserélődnek a halálok, a „hitek rézgombjai”, a „népek belei”, ahol hazátlanság és vallatás. Mennyi hazátlanság és hányszor, hányféle vallatás! Nem kellene mást tennünk megértéséért, csak a címeket végig, egybe olvasni: ez a 219nyár dögtáviratokkal; nézd ezt a sivatagot; mert nincsen már se sötétség se menedék se néma gyász; neve neme foglalkozása stb.; lábnyomunkban kialszik a fű; mert fuldoklásunk szenzáció; lángoló hóban mezítláb; föltámadunk lám sírva aprópénzzel a szívben; kioltották a szemem; karácsony van kopaszra nyírom koponyámat.

Ne tévesszük össze Kalász László elsősor-címeivel, a mai magyar költészetben ő gyakorolja kizárólagosan. Kalász természeti ember, léptéke más, minden sorának más a súlya, megindul és eljut valahová inkább a kedély korlátaiba kapaszkodva, kezdhet semleges szóval, mondattal, ami majd kibomlik.

Hervay költészete gépfegyversorozat, össztűz, minden golyó, minden sora halálos, sebesítő, örüljünk, mert élve maradtunk. Mert ebben a könyvben nagyon sok névtelen meghal, katonák a háborúban, bányászok a mélyben, békebeli gyilkosság áldozatai. Akad-e kegyetlenebb ballada ennél:

vödörbe rejtette az asszony az urát
vödörbe rejtette az asszony a fiát
leeresztette az asszony a kutba az urát
leeresztette az asszony a kutba a fiát
ott fulladt szomjan a kutban az ura
ott fulladt szomjan a kutban a fia

Még az Istent is megcélozza könyörgő kegyetlenséggel a Gyalogzsoltár ciklusban: „gyáva vagy Uram gyáva / magaddal beéred”.

Lelkében túlzsúfolt nehéz élet, kitörni, kimondani vágyó. Csak toll kellett és papír, már meglett a vers, vagy mint ahogy megszúrt ujjbegyből csorog a vér. Emlékszem, asztalhoz ült nálunk, fél óra múlva készen húsz-harminc sor, tökéletesen.

De láttam, utolsó kötetét gyötrődve állította össze ilyen fekete kristályszerkezetté. Terhes lett a sötétség rekviemje, balladája, halálfélelmes, halálvágyas dallama. Ki akart törni belőle gyöngédebb tartalmak felé. Újabb korszakát szerette volna költészetének. Néhány elszórtan folyóiratban, s hagyatékában talán. Mégis, ahogy a hontalanság lehetett természetes állapota, úgy a Kettészelt madár, a Száműzött szivárvány, a Lódenkabát Keleteurópa szegén kötetek. És semmi más!

220
A közép-európai költő megteremtődése

Mostanában az erdélyi Farkas Árpád verseivel foglalkoztam. Kisebbsége sokaságában a magyar költészet hagyományaival teremt, kérdez és válaszol biztonságosan. Nem vonatkoztatja magára a vajdasági Végel László marginalitást dicsérő szavait:

„Nomádja vagy a nyelvednek, éppen ezért vagy saját, egyéni módon független: saját iránytűddel haladsz előre, bekalandozod a nyelvi világrészt, ismered a nyelved, kultúrád gazdag térképét. Ennek egyik szögletében élsz, ám mindenhol tájékozódni próbálsz. Nyelved olyan eszköz lesz, melyet többféle anyaghoz szoktatsz, két kultúrád van, mindkettőt feltétel nélkül sajátodnak vallod, s nyelvedet mindkettőbe magaddal viszed. Új terheket rósz rá, mindig váratlan oldalról közelítesz határaihoz, megküzdesz minden szóért, hogy a szokottnál összetettebb sorsodat kifejezhesd. S küzdelmed a nyelvvel nem más, mint küzdelem saját világodért. A te szellemed centrum nélküli, avagy többcentrumú, ezért nemcsak mást mondasz, hanem másként is, mint ahogy azt az anyanyelvi kultúra előírja. Állandó feszültségben fogalmazol, a feltartóztathatatlan felejtés határán. Nyelved nem kalitkád, s tiszteletreméltó sírboltot sem épít részedre.”

Végelhez hasonlóan fogalmazott Angliában Cs. Szabó László, csak ő nem a kisebbségi író marginalitását dicsérte, nem az egyéni, közösségi pereméletet, hanem a robinsoni egyszál-emberét.

Hármójukhoz Tőzsér Árpád szlovákiai magyar költő Mittel Ármin képtelen alakjával csatlakozik.

Mittel – németül – eszköz, mód, képesség, lehetőség, szer, anyag, vagyon, közeg, átlagérték, mértani közép, harmonikus közép, közvetítő, kör, közép. A versben: „Belső szervre hasonlít… hasnyálmirigy… érzékenység minden irány nélkül… a függőlegességek feszültsége a lent és 221fent között… Között. Kő. Tanknyomok.” „Mittel úr a léttelen lét, ő a vers nélküli versek írója, az összekuszált idő szülötte.” Szolipszista, akinek a világ csak látszat, a tudat képzete, de mégis mittelszolipszizmus, aki „a lét és tudat között egy olyan harmadik minőséget produkált, amelynek jelene egyenlő a zérussal”. „Szomorú, több dimenziós tudatához sehogyan sem talált létet…” „Körülötte már semmi sem volt azonos önmagával, minden valami másra utalt, volt és leendő létezésére.” Előbb éli meg jövőjét, mint a múltját. Mittel urat Vojtek, a gombaszedő társ, apjára emlékeztette, ahogy zsebéből ette a szilvát, ettől a cselekedettől arra a Veres Péterre gondol, akiről a még meg sem írt memoárban szintén ilyent olvashatott: „apja és Veres Péter azonos gesztusában, valami misztikus egyezést, közép-európai sorsot látott… igazolva érezte korábbi fölismerését: a szilva stigmájú Közép-Európát mint hazát…” A zsebből ehetőt.

Mittel úr nem a kisebbségi magyar írói lét groteszk előde, ő közép-európai úgy, hogy neve német, hiszen még az Ármin is Arminus germán vezér nevéből származik, de a moszkvai Gosztyinicában fogadja fiait, a köztes nevű a közteseket, nem otthonukban, hanem egy olyan helyen, ahol kisebbségek valamennyien.

Ez a felfelé hulló hasas pasas itt
pan Zbigniew Herbert,
ez a szurós fekete szem a képzetek üvegfalán
Vladimir Holan,
s ez a goszpodin, aki
a tárgyak szemhéja alatt hajózgat,
Vasco Popa.
Tudni kell
róluk, hogy pan Mittel
fia mind, de nem mittelt
jussoltak apjuktól:
csak titelt.

A lengyel Herbertnek is van egy figurája, Cogito úr, ő már maga a költő. Mittel úr mindannyiuk előképe, utódai hasonlatosak hozzá va222lamelyest, úgy, ahogy itt kifejeződik a legpontosabb találattal Herbert, a cseh Holan, a szerb Popa. S Mittel úr nemzetközi zsidó.

Ez hát Mittel úr utóbbiban,
folytatta a szlovákiai magyar költő,
s elődeiben sem kevésbé furcsa alak.
– – – – – –
Míg éltek, e fejeket millió láb taposta.
Feküdtek két kontinensnyi zsinagóga
küszöbén, a létezésből is kiátkozva.

Titel ohne mittel – rang vagyon nélkül. S a szlovákiai magyar költő testtelen verssé válik, hogy megérthesse ezt az egészet.

S beszéd közben a szlovákiai magyar költő
– mintha valami előszobában állt volna –
egyre vetkezett.
Elegáns mozdulattal letette fejét, majd karját,
előbb egyiket, aztán másikat.
Kibujt husából is, s mikor
a hajlongó vers az utolsó
csontját is átvette tőle,
a már csak lebegő érzékenysége s pőre
tudata jelezte, hol volt azelőtt feje és szive,
egy álltól az alsó szelelőig hasított sérven keresztül
belépett Mittel úr emlékeibe.

Tőzsér Árpád Mittel úr emlékeiben megtalálta Közép-Európát, mint hazát, s akár Marcel Aymé a faljárót, ezen a görbe tükrön vezet át bennünket sorsához és gyomorfájdalmú költészetéhez.

Kör. Ha az ember kör, akkor véglegesen bezárult lehetne. Műve körgyűrűk, egymást kerítik; legbelül a falusi világ, aztán a város, az elszakadás, erre Közép-Európa, ha már igazi hazája nincs, Európa és a nagyvilág és a túli egyetemesség meg az egyén viszonyulásai. Ez az egyén filozofikus, létről, léthelyzetről gondolkodó, melyben éppúgy elfér a Közép-Európa-haza, mint a kis falu.

223

Közép-európai vagyok én is, nem én, csak országom kisebbségi a nagy nemzetek, nyelvek között. A szlovákiai magyar költő kisebbségi a kisebbségben. Velem is hasonlóak történnek meg, mégis másként, másféle valószínűtlenségek. Ha egy részeg a szomszédos kocsmaasztalnál rám fogja, hogy a fejére hamuztam, s hamutartójába nyomtam a csikket, s a pincér nekem támad, hiszen még füstölög ott a csikk – csak emberségemben sért közép-európailag. Ha Pozsonyban a kisebbségi költőt nem veszi föl a taxis, mert barátjával magyarul beszél, emberségében, fajtájában egyaránt sérti meg.

Indulásunk hasonló, közép-európai. Tőlünk nyugatra az elszakadás nem költői tárgy. A faluról származott költő nem tántorog úgy Párizsban, mint mi valaha Pozsonyban vagy Budapesten. Én mégis a Móricz Zsigmond körtéren, a Lordok házában ittam első fővárosi sörömet, az Eötvös-kollégiumban laktam, nem a Vydrica utcában, albérletben. Tőzsér Árpád verse az enyém is, élményeim az övéi, mikor a kidobott részegről írja:

Piros hajából
vér hull csomósan,
rendőrkékszín vér.

Egyféleképpen gondolunk haza:

Fogalmaidban
agyonvert ősök
dühe kékül.
– – – – –
S hol az édes táj?
Hol a gyerekkor,
anya-álmod?

Még az állandó lakásbejelentő otthoni, a városi ideiglenes. Otthoni a költészet is, vagy hazatekintő. Ott éri a megírnivaló kín-gond, ujjongás-öröm, ahogy az istennel telt aranyszékbe belefér.

Iszkáz! – jut eszembe szülőfalum. Megírhatnám a Hazai naplót falunevekkel, hegynevekkel, sorsokkal; őrizze őket a vers. „Az öt kicsi falu körülüli Bátot, mint a tábortüzet este a cigányok.” Mégis más, hogy a szlovákiai és a magyar falvak hová nomadizálnak. S az is más, ha Péterfalva, Tajti, Óbást, Almágy, Hidegkút versbe vésődik, mert szlovák nyelven jelzik őket a szélső háznál. Megszokhatatlan furcsának tűnik, ha magyar egy magyar eladótól koronáért, rubelért, lejért, dínárért vásárol másnyelvű cégtábla alatt. Nekem csak furcsaság, ami Tőzsérnek sors. Más értelműek ugyanazok a jelenségek.

Macedóniai ösztöndíjam idején meghatódtam az ohridi nagy tölgyfa alatt éjszakázó magyar kamionostól, idegenkedése elkeserített – emlékszem, mikor a Fejezetek egy kisebbség-történelemből csalódott, önmeghatározó sorait olvasom.

„Maguk eszik meg Magyarországot.”
– – – –
Ebben a „maguk”-ban nőtt fel
egy gyermek, s kapott egy néptöredék
létet és nevet.

Ettől a mindenütti „maguk”-tól lesz Tőzsér is Mittel-utód.

Elmúlt a „cigarettára gyújtok a dalra” ideje, a vers már nem vivát a pohár sörként habzó nyárra. Levedlenek a hagyományos költészet pihetollai, legyenek bármilyen nagyszerűek a versek. Nincs már:

és a

Szomorkodik a táj is körülöttem,
a hó rajta már fekete vászon.
Alkonyodik, mintha rátöröltem
volna a hegyekre nehéz gyászom

versszépség, plaszticitás, erős kifejezések ideáljától egy új, közép-európai gondolkodásba integrált lírába.

Régi versekben hagyományos képek,
félretolt csillékben a múlt nyár lombja.

Újra a Papír partján, mert a költői megoldások hagyományos formái kétségesek. Az új életérzés új fogalmazást akar.

„pléhágon madár…”
Rossz.
A pléh az ág a madár
nem állnak össze betonerdővé
– – – –
Egyedül maradok minden oldalról

Más a prozódia, ritkulnak a rímek, igazodván a kül- és belvilághoz. Az ősz – fémszőlőtáblák, zöld műtőasztal. Kőmetafora a szobor. A haza átmeneti, mint Szenczi Molnár Albertnek, Keplernek a Prágá226ban lakás. Rokonaihoz – Herberthez, Holanhoz, Popához – társul a Mittel-utód.

Ágyra csatolva
mutatom az időt
Az ütésektől lassan
szétrázódom
de ketyegek tovább
darabokban

Az igazi fordulat a Vetítés harminc darabjában következik be. Képek egymás után, álló és mozduló képek sora, valahogy mindig beállítva, közel a valósághoz valószínűtlenül.

Már csak az irány számít: a sugár
a vásznon örökre innen
– – – –
a szürke göröngy
hátracsapott füllel
belerohant az
árpatarlóba
már a homlokcsontomnál
járt mikor rájöttem
hogy nincs fül a nyúlhoz
s tulajdonképpen
nyúl sincs a nyúlhoz

Nyúltalan nyúl és versnélküli vers – Mittel úr létfifozófiája!

„Két Kultúrád van, mindkettőt feltétel nélkül sajátodnak vallod, s nyelvedet mindkettőbe magaddal viszed” – idéztem Végel Lászlót. Ennél a szokásos megállapításnál nekem Tőzsér költészete sokkal többet jelent. Egy embernek csak egy kultúrája van, hiszen a kultúra nem a jelenlét jelenideje. Kisebbségi sorsa csikarta ki – ami nekem nem így parancs, de rám is vonatkozik – közép-európaiságunk megfogalmazását az anyanyelvi kultúrában.

Ezért lehet Tőzsér Árpád a legjelentősebb magyar költők között.

228
Bemocskolhatatlan vagyok (Bihari Sándor)

Kevés fiatal költészet élte túl az ötvenes évek álságos indíttatását. Bihari Sándornak is sötét esélye volt a szalmahamvadásra: az első írókongresszus legfiatalabbja, ahol talán Martin Andersen Nexö a legidősebb. Vitte a vonat Erdélyen és Regáton át a bukaresti világifjúsági találkozóra, Sződd a selymet elvtársba csattogó keréken. Közben eszébe juthatott a borsodi front, a román katonahalottakat trágyadomb-magasra rakták Kisgyőrben, szülőfalujában. Első könyve, Emelt fővel 1953-ból, Summájába egyetlen darabbal sem került. Nem nézek utána, ha ő is így akarja kimondatlanul. Állva maradt a tíz évvel későbbi Vándor neonfényben által. Micsoda erő vitte tovább a tehetséget? Őbenne a lélek a szeretet, világszeretet, nem csak az emberek iránt. Assisi Szent Ferenc, aki versekkel beszél a madaraknak, míg visszafütyörészget a cinke a kisgyőri, miskolci, debreceni és budapesti fáról. Humanizálja a macskát, a kutyát, olyan egyenes testtel viszi a szigligeti alkotóház Lujza macskájának az ételmaradékot, akár a középkori tányérfogó, aggódva hívogatja s figyeli, hogyan hízogat; a kispesti zöldben sétáltatja szikrázó irhájú Basa kutyáját, s az állatok jogegyenlősége miatt a parkőrrel perbe keveredik. Dühös, mintha a szabályok ártatlan embert sértenének.

Már-már azt hiszem, biológiai adottsága a jóság, nem a lélek tükre a szem, inkább a szem tükre a lélek; levegőt billentyűző ujjaival követ, szerszámnyelet, tollat tapint, kézfogás és karolás a gesztikulációja. „Testemből verset csinálok, s álmomból készül a műanyag.” Csücsörítő száj artikulálja dicséretét a Wekerle-telepnek, a hazai hideg tejfölös bablevesnek, amilyen üdítően cirkulál a reggeli kupicameleg az erekben! Váratlan humor a fölpattanó ajak: Mért nem hoztál debrői hárslevelűt? – kérdezte feleségétől a hosszú kóma utáni ébredéskor. Szájszéle keskenyen 229összezáródik, ha valami bántja, föltartott fejjel néz maga elé, ha izgatja valami, szótlanul durcás, mint a gyermek, pedig csak az időjárás változik, minden időjárás-jelentést meghallgat és haragszik az égre.

A világot úgyse győztem gyűrni én
sose a gyülöletbe,
hagyom magam már végképp a
szeretetre.
– – – – –
Mivel e földön jónak lenni oly nehéz,
hogy lehetetlen,
tudom, hasztalan dolgokat kell
cselekednem.

Ő is mondja Szabó István levéltörmelékével együtt azt a vadászkaland-szimbólumot, amikor a meglőtt fácántyúkot betakarja szárnyával a kakas: „Tudtam, hogy én többé fegyvertelen vadat nem lövök meg… A Fontosat, a Lényeget láttam ott az erdei nyiladékban.” „A nyilvános telefonfülke tövében dobjatok oda nekik egy elrongyolódott lábtörlőt, mert azt hiszik, hogy kihalt az emberiség. Hadd aludják ki szegények, hogy kik vagyunk” – szól Zelk nevében a kutyákért.

„Az élők közt gyöngém volt, hogy a gyengébbet szeressem” – a szegény, dolgos édesanyát, a szerető feleséget, a fantáziás fiút. Anyját a „kapa, zsákolás, aggódás után” a délután sárgalábú nyugágyában pihenteti. Feleségéhez, aki „Talán elment birkahúsért a rokonokhoz. Talán a kisfiúra igazította-szabta a ruhát, a nagyfiúét… A fáradtság eltakarta benne a tündért”, de „Ó, élő térdeid idejéhez igenélküli mondat, az én ép elmém folyamodik”; szép, dicsérő szerelmet ír meg catullusian.

Keresztényi és pogány, ahogy Máriában a Megváltó anyja-Marcsában hitvesét dicséri a költő: a József, az ács. Így lehet a család ember-melege, a mai, tegnapi, történelmi örökkévaló; isteni, emberi, állati, növényi egyaránt. Francis Jammes szelleme suhan át a verseken, s a szobát huzat nélkül szellőzteti. Gyöngéd áram frissíti a kisgyerek képzeletét. Bihari Sándor úgy tekinti, olyan tavaszias örömmel éli át az apróság képzeletét, mintha a rügyfakadást hallaná. Teremtődünk.

Apa, lányok vannak, meg fiúk, tudod-e?
(mondta Márton
öltözködés közben). Igen? És te mi vagy?
(arra vártam,
a cipőfüzőt megköti-e). Én? Én fiú vagyok.
(S újra meg újra
nekikezdett a huroknak.) És honnan tudod,
hogy fiú vagy?
(Sikerül-e? Sikerült. De:) Te kösd meg a
másik lábamon.
(Kötöm.) Na, honnan tudod? Azt hiszem a
Csibor Ritától tudom.

Bájos! – mondanám, ha nem lenne ez a szó túlságosan babahintőpor-szagú. Mégis hadd legyen megjelölő főnevem a báj! S a Hajónapló meg a Márton jegyzőkönyve is mindannyiunknak szétosztott gyerek- és apaöröm. Gyerekké változott apák, anyák érthetik igazán ezeket az angol, skandináv fonákkal pörgetett sorokat, magyar rokonuk Petőfi Arany Lacinak és Szabó Lőrinc Lóci-versei.

„Kezében a lét szerszámnyele” van, „emberhez embert szólni lehet”, akár emberhez a szerszámot, s a toll, a papír, akár a parasztnak a kapa, a kasza. „…kapádat láttam, sarokba támasztva… Hát ezt hagytad. Végül is a fájás megtalálja helyét a köznapi szerszámaink között.” A toll, a papír a költészet föltétele: kétkezi munkás – kétkezi költő. Bihari szerszáma verselem, a közvetítő beleíródik a sorokba. „…megpattan a golyóstoll egy mozdulattól.” „Gereblyézek itt a verssorokkal… Megfojtott indulat – és ellökött kötőszó sírhat a vízszintes panaszfalnak, a papírnak… Mint verssor elején állok szívdobogva.” „Történj velem papírokra, mik véremen vitáznak, ideteszlek, tűnődj felőlem, te kő.”

Iszonyú ez, iszonyú,
csak most tudom meg, hogy mi történt,
várom, hogy egy verssor szorul
körém, s majd bevégez önként.
Úgy nézek a papírra,
csendre azóta, mint aki
életét a halála szikra-
hullásából betűzte ki.

A grammatika is versbe íródott szerszám, nemcsak a kifejezés eszköze: „elfröccsennek a mondatszerkezetek … ellökött kötőszó sírhat”. A toll magnetikája, gravitációs tere „Kiskunfélegyháza, s tovább a végletekig” … „föld feszül homlokomnak a versben”. Mikro- és makrovilág egymás mellett, fölött, alatt egyetlen kompozícióban, mintha bazaltkövet csiholna a meteoritdarabhoz, s verset gyújt ki a szikra, „a tárgyakat énekeltető, mint az álmot”.

Az Anyám zsoltára, ez a siratóének, csevegő kukoricásból, kendőbe kötött kenyérből, szalonnából, tejesüvegből emelkedik himnusszá –

hiszek a világban, hozzászegődöm az emberekhez,
akiknek egy lesz és teljes lesz a boldogsága,
amilyen árva és teljes volt a te szegénységed,
mert látom én a te világra üzött álmaidat,
mosolygásod biztatása mozdítja csontjaimat,
hogy írjam a sírod fölött felhangolt életemet.

Rotációs papírra nyomják a verset, s egy költőpalánta fölfedezi a kallódásban.

Kendermadzagok, szíjak, kulcsok és üres
befőttesüvegek
között magukhoz rántották a sehova
néző tekintetet
hétköznapi tárgyakkal elkeveredve, csomagolópapír-
nak, hús- és kenyértakarónak használva
…ami nem volt jó nekem, annak
voltak a szünete.

A Bükkök az út partján szép, tiszta érzékenységét az álom és emlékvalóság vibráltatja: „vitték a gombát, gyöngyvirágot, eladták a vadontermő álmot” gyerekkora parasztjai, kiknek „ünnepekre sárgáll a sülttök”. Még apja halála is a köznapi valóságba gabalyodik:

Máshol a kecskelegeltetés zöld szabadsága, s lebbencsleves, „amelyen el lehet élni szélfújta himnuszokért”.

Bihari Summája elejétől végig tartalmi és esztétikai állandóságnak tűnhet. A könyvet az Aranyba, bronzba kezdi reményes leütéssel: természet, szépség, a télből, halálból kifelé s a szerelembe. Ha a sors emberi, költői irányát megváltoztatni nem is tudta, szenvedéssel vegyítette töltetét, küllemét átformálta. Voltak olyan fordító idők, melyek életszakaszokat szabtak meg. Börtön 1957-ben, cellája közel a halálraítéltekéhez, hallotta a hajnali kivégzés előtt egész éjjel énekelni az ember minden dalát. Mi lett a Hajnali részegségből, a Hajnali karénekből? Akasztófa! Innen ocsúdott, döbbent rá, hogy már meggyilkolták. De akkor még csak nap- és embermelegbe húzódott, akkor még a döbbenet kimondhatatlan, húszegynéhány évnek kellett elfolyni, mikor egy az egyben megírni képes:

A hajnal a kivégzés-
idő volt, a túl-
élőknek is. Az ajtó
szemben a halálra-
itéltek ajtajával.
Az ablak az akasztó-
fára nézve, de a szem
hiánya mögötte.

Máshol:

Ennyi év után még a tengerparton is kísért a fekete emlék, beleüti smasszer-orrát az elemek megrendítő, egyetemes hatalmába:

börtönfalra írt négy égtáj. A bakancs-
sarokkal tengerpart a priccsig hányja
habjait, aki kölcsönbe nagylélegzetü levegőt
kínált föl, közben sétált le-föl a kamatláb.
Én csillag meg szalmazsák között zsugorodtam.

A másik fordító idő a krisztusi kor, a harmincharmadik után megírja a Summát. Úgy ad számot, hogy megértette a megfeszíttetés misztériumát. Summáját írja önmagának, a történelemnek, s olyan csalódásoknak, ahogy a kisgyerek hitt még a mesékben, az istenben, aki egyszerre elhallgat a szívben, „mert igaz a történelem”.

mert a jászol nem is volt jászol, csak küszöb,
a háromkirályok végrehajtót küldtek maguk helyett,
és Máriát elütötte az autóbusz,
József meg agyvérzést kapott –
Jézus diplomával a kezében darukötöző lett.
Nem váltotta meg a Földet
s az emberiséget.

Nem Istentől, az emberiségtől – a történelemtől kérdezi: „kié a hatalom és a dicsőség?”, de ő feleli meg:

a kereszt tövében mindig ott a bölcső,
a hóhérral szemben a költő

A bölcső-költő rímpár tartalma a remény, megfordíthatjuk, már rímtelenül: a bölcsőből kereszt leszen, a költő lehóhérolható.

Visszatalál a hitehagyott felnőtt a gyerekhez a verseiben. „Hát dolgozom, írok komoran egy akácot, hogy megkössem magam.” És megtörténik a Lélegzet „egyetlen lakható mondat virradatában”. A Mindennap élni és a Lélegzet közötti hosszú hét év (1970–1977), a summázás utáni csönd, az újrakezdés és a rátalálás ideje. Ebből a kötetből válogatja a legtöbbet eddig. Egyszer szavakat zsúfol Vörösmarty-sűrűvé, szálkásan töri a versvégeket, hasonlóan a legújabb költészethez, a Naptárban. Negyvenöt kisgyőri határnévből rakja össze táját és történelmét: KOLERÁS KÁPOLNAKERT RAVASZKA TEMETŐSZÖG. A „Balsors, akit régen tép” Kölcseyje utókorát kő-szavakkal súlyozza:

236
Egymaga egy hazát írt, Kölcsey uram.
Száj nélkül dudolhatja a levegő.
Néha hallatszik, éneklik a temetők is.
Máig a szavain kötéltáncolunk, uram.

Megvakul a víz a világbetegség megnevezetlen vírusától.

Elfehéredsz, hogy íme, szerves anyagokat
zabál az elrákosodott igekötő,
a műanyag-jelző, kipukkadt képzetek
libegnek homlokodnál, ujjaid iszamosak
az elkocsonyásodott grammatikától –
úszik bennük, sejthető, még ütődik
az ujjbögyökhöz: a határaiból kilazult,
az érzékeknek nem valló valóság.

Nem lehet félrerúgni a kétség ragadozóját, de nagyon ragaszkodni kell a jóhoz. Meg kell nevezni! „És most nyüszít a telefon. A Szabadság tér meg a Kolerás keveredik, kavarodik.” A Zsiványok 1522. jelenvaló, örök. „A tartományt érti csak a leltár-tevő, a hazát nem… A Hova lett, a Hamu fölött áll – mondatokban bujkál, kiütközik rubrika-rácson, az a fogyóeszköz Magyarország.” A lényeg kétsorossá préselődik vagy kiterjed, mint test mellett a kihúzott harmonika, Apollinaire Égövét muzsikálja, sípolja, hörgi. A külső belsővé lesz, de amikor magáról ír, mintha belső világa a külső lenne. A metaforák, hasonlatok bősége miatt érzem így. „Zörgök mint macskától a madárház.”

Ahogy az eső ősszel két nyár buzájára esik.
Fogalmazok folyton, ahogy az alkoholista iszik.
– – – –
Rámröhögnek földarabolt sütőtökök,
mint akik sütőtökké szürcsölték a földet, levegőt.
Én meg egy csillaggal vitázom, a képzeteimmel küszködök.

S megérződik, amit fölfogni sem tudunk, a saját-lét befejezése, már nem apáé, anyáé, hanem a magamé, ahogy az én halálom is meghal ve237lem: „végső súlya a kéznek, a szájnak, a példák fogunk közé kivirágzanak”.

A halál gondol életemre.
A halál, ha
gondolkodik rólam, én is gondolok
a halálra.

1984 decemberében megrendült agyában a vérrög. Megkezdődött második, eszméletlen stációja. Hosszú kóma, lékelés, ébredés, lábadozás. Rövidebbek a versek, a régebbi nagyobb kompozíciókra még nincsen erő.

Mint egy közeli halottam,
úgy él önnön gondolatomban,
aki egy éve voltam.
Furcsa mód itt van, aki mégis ott van.

A betegség költeményei tárgyilagos, orvosi példatárba illő leírások és lelki látleletek. „Nagy dolog nem-meghalni, még nagyobb megmaradni, magamat, mint legelső kölcsönömet a világnak visszaadni.”

Új korszakából az Átló jobbról balra fontos, magas mű. A magányos ház egyetlen lakója készülődik: „Éreztem, hogy a ház kezd üresedni, / pedig még ki sem léptem az ajtón. / … A hely és az idő / mindig fontos volt nekem, most is, amikor / az e történet előtti helyet és időt / írom, ahogy az öntudatlanság homályán át / visszanézek. Mint aki tudja, hogy el / fogja veszteni őket, önmagával együtt. / De még semmit semmit sem tud.” A tárgyias költészet egyik mintája lenne, ha besorolnám. A 71 sorban három hasonlat van; egyik a baj előtti: „mint hálóingben a lányok, ködben álltak a fák” balsejtelmes; a betegség közben: „Csörömpöl a világ fejemben, mint a kizáró kulcs a konyha kövén”; s a gyógyulásban: „Várt a házban ez a kicsi asztal, hogy a megfogalmazás sétáljon a hátán, hogy énekelni kezdjen az öntudatom, miközben dolgokról dolgokra röpköd, mint a madár az ágakon.” Költői kép az utolsó sor: „S fejem fölött egy csillag alá csusztatva ott a kulcs.” Ahogy már 238említettem, milyen gyakran, s itt is tartópillér, átkötő- vagy szelemengerenda az írás kétkezi munkája, mint verselem:

Elindultam, és
elkezdődött sorsom, a bőröndömben nem folytatódott
az utolsó verssor: Attól nem tud lenni a halál,
senki sincs, hogy kimondaná.
Egy el nem kezdett sor pedig
nemsokára történni kezd: Szemerkél
agyamról az agyamra a meleg vér.

Az Amerikai úti agysebészeten, közel József Attila Korong utcájához „megnyitották a koponya csontját, ahol 500 méterrel odább, ahol ötven évvel előbb József Attila az Eszméletet írta, amely szerint az ember az életet halálra ráadásul kapja”.

Ez a halálra ráadásul kapott második élet a Summa új verseiben bontakozik a „Megszoktad már, hogy élsz?” körül. Friss versei négy év múlva az Új Írásban: Égrenyíló, Szeptember aranya.

239
„Színes a jelző és fényes az ige” (Kondor Béla)

Kondor Bélát ismertem 1960 óta, voltam első, feltűnő kiállításán, amikor fölbocsátotta a műtücsköt a szputnyik-ováció idejéből; ő maga jelenség a belvárosi utcán, a kocsmától a presszóasztalig; műterme nyitott hajlék a Bécsi utcában, sorstársaknak, a város vándorainak, lihegőknek, szabad hölgyeknek, nekem is cseresznyepálinkás, vodkás pihenő a forradalom vörös angyala, s a nőmodellű Csokonai alatt.

Mondták, verseket is ír. Nem érdeklődtem, tudtam, annyit mond el magáról, amennyit akar, s ki kell érdemelni bizalmát figyelemmel, hallgatással, tapintatos hűséggel. S egyszerre orgonál, odavezet a rovarszárnyú, törékeny kis szerkezetekhez, megmutatja verseit. Nemsokára megkaptam tőle mártélyi ciklusát. Nem akartam csalódni, nem másodlagos-e, amit egyenrangúnak vél másfajta kifejezésben? „Emlék Mártély Kedves táj, kedves asszonyi táj mostmár vélem maradsz, hogy elhagytalak. Nem lehet mondanom. Borzas üstökű, csonkult fűzfák izmos törzsüket érteni, mennyit veszkődtem. Nem érdemes érteni.” Mikor az ember annyit „veszkődik” a nyelvvel, kompozícióval, ritmussal, rímmel – íme, milyen könnyen legyint a költői erőfeszítésre, mégis úgy metszi egymás alá a mondatokat, hogy valahonnan hátulról valamiféle vonzással hat kimondatlanul. Nem engedi verseit meggömbölyödni, még a Gömbölyű versikét is törött idomként zárja le.

Gyakori a megtekert, sutásított mondatvég: „Ha erősen esik is, épül a Ház csak”, „Meglökdöstek az utcán és megálltam tényleg”, „Mintha megesett volna, mint ahogy”. Funkciója, mint egy kitágított pontnak, profán nyelvi nyomaték, hogy tovább történhessen bennünk. Hasonló a szóismétlések rendeltetése: „És futva, hogy utol ne érjen senki, senki sem.” Kitágított pont és visszafojtott sírás, amint a megbántott gőg állati szomorúsággá semmisül.

És még a nőktől szabadíts meg!
A mi hölgyeink immár nem igazak
csont és kebel segg-tanulmány valahány,
idétlen életük vonalát írja csak
lepedőjére valahány szegény, valahány,
valahány.

Nem hivatásos költőként írt, hát olvasójának le kell vetnie a költészet konvencióit, csak úgy érezheti meg, valóságosnak fogadhatja, ami különös, mint az „aranyos szégyen”.

Költő vagyok, ez derék szégyen:
Bennem a mult és a lesz
lágysokasága felködlő
lármát ver; felhőket
és csillagokat festenek
unottan fenn, mennyekben.
Én bujkálok felködlő
papírcafatjaimmal.
Ha törvény, hát szégyen.

Szemérmesség, szégyenlősség, de ok és törvény szerint valóság. A hivatásos alig vallja be „derék szégyenét”, neki változtató akarat, társadalmi szerep, az írás hatalma. Kondornak a költemény pedig a „testemből való hiány”. Nem mások kiszolgáltatottja, amikor „már mindenki lehet költő a helyesírás ismeretében”, nem a ceruzarágcsálók közül való, akik „ha fogytán a papír majd egymást falják, mint a pókok ájtatos férjeiket”. „Aztán felkapod gyűrhető papírjaidat, ahová sokszor 241egymásután írtad: Igazság, igazság, igazság.” „a költészet egy kalap szart ér ott, ahol a szar hombárban áll és fejeken kalapok.” Ő a kétség, a remény, a költő-angyal-ördög hármas szólama; igazi költőként élő ember. „hivatásom: legyenek érzelmeim, nemes gondolataim és kötelességem formásan közölni ezeket a rendesen lényegtelennek tűnő belső eseményeket”. „nem érdemes arra törekedni, hogy valaki első vagy utolsó legyen az utolsók között, akik azzal áltatják magukat, hogy elsők.” „inkább hinném valamiről, hogy nincs, semmint a másolás, és a merő kitalálás között ingadozzam.” De mindez mire való, ha

Már miért nem röppen fel a dalom
s lenne dal? és miért homályos
fürdőszobában gyenge tükör előtt?
Hol van már az igazi ének?

Nem hiszem, hogy a festőből termett volna a költő, bár gyerekkorában azt mondta, festő vagy pilóta leszek, s talán szellemi szárnyai versek lettek. Az egyik képesség gyújtotta a másikat. Szavakat komponál képeibe: „A szelid oroszlán megeszi a vad bárányt; Savonarola úr a nők bálványa; A prédikátor minálunk; Eltörlöm a JÓT visszavesz; Az isten engem bottal vert bosszuszomjam nincsen verje meg az isten.” Sokszor a festőből tűnik át költőbe; könnyen megfejtenénk, ha képeit fogalmazná meg, de csak az egy tőből eredés a letagadhatatlan. Ellentétében hasonlatos az Értekezés a színekről és Rimbaud A magánhangzók szonettje. Rimbaud a hangokat vizionálja színné, Kondor a színeket hanggá és filozófiává. „Szurok Á! hó É! rőt I!, zöld Ü! kék Ó!” Kondor színeit a szavak kimozdítják egy másik dimenzióba, a megállapodott síkból a fantázia terébe csorognak, ahol mintha a megállított harang zengne tovább, s már nem is a harangból, hanem az egész világból szólna, s a fák, a falak, a sziklák színe lenne a hang. „A fehér gyászszín, könnyekkel sós vízben mosdatott feketeség.”

Ha nem egy nagy festő verseit olvasnám, nem jutna eszembe a visszagondolás; az „Ekevasba fogott madárszárny” költői kép, de megfesthető is, Kondor írhatja versbe és képbe. Mint a közlekedőedény csöveiben áll egyszintűvé a kép és a vers, s mert múltja, jelen környezete, tárgyai, eszközei a megélt világ nyersanyaga, csak annyira gondolok képzőművészetére, amennyire ismerem.

Rajzom, mint hasonlatok és ugyancsak
hasonlataim borus, durva ákombákomok
hasmánt földbefurt vékony vonalak, cirok.

Egyszer megfestetlen kép a vers:

Máskor mintha valamelyik rézkarca leltára lenne: „A háztetőn nagy állványt ácsoltak deszkákból és rozsdarágta fémlécekből. Egyik fadarabról lucskos csigakerék, rajta átfűzött vadonatúj kötél csüggött. Dib-dáb összebarmolt elefánt-tákolmány az egész, biztató. Harmadnapra a kötél kibújt átkozott sikoltással szaladó kereke igájából és véletlen lehullt.”

Nyersanyaga hasonlatai természetesen következnek mesterségéből: „mint rézlemezbe mart jegy, létezem névtelenül”, „s mint egy régi kép divat-keretben eggyé barnult az árnyas idő”. Gépek, zúzott hangszerek, csontkarú acél és kényes szerkezetek, „kékszinü képek zöld épületroncsokból”, fémes emberek, négyszögesített, puha szeretők mind a festőt idézik. De Kondor festő verseiben költő, nem mellékalak, nem szelleme másodlagossága. Verset azért ír, mert amit úgy akar kifejezni, azt csak versben lehet; csupasz fogalmazásokba, törvényekbe csúszik át: „gyűlölöm mindazt, amit nem értek meg és titok és erény”. De ábrándozik a szavakon túli, inneni jelentésről, amit csak az Isten fog föl:

Faragatlan állataid létükkel
élnek és dicsérnek szavaktól
mentes hangjaikon
Önmagamtól szabadíts meg
mert gonoszabbat nem ismerek
én tudatlan.

De csak Isten előtt! Itt a földön Mester nyelvében is! Nem alkothatott félvállról, ösztönösen, csak másként, ahogy élete egyszeri, különböző és magányos. Hasonlíthatatlan félrevonult tevékenységében, a Pusztában, éhségtől szikáran, áttetszően az Úr előtt, sátánkísértésben költő, angyalok szolgálatától megtisztultan megtudhatta, kicsoda. A jövő verseit írta meg úgy, hogy nem vallott semmiféle izmust, mozgalmat, mégis most, a teremtés után húsz-harminc évvel, a mai új költészet jobbik részének elindítója, átengedte magán az avantgárdot, ahogy aranyüledéke kiragyog verseiből:

Nagy, távoli asszociációk, mint Kassáknál, fotómetszetek az időből: „Aztán mégis egy hölgy fogott meg, belenyúlt ebbe az ijedt képbe.” Megcsavart mondatok, lenyakazott jelentés, mintha a sebesült szavak lüktetve áhítoznának egymásra. S lüktetve áhítoznak egymásra a Mozgófényképek magánzárkába örökített alakjai, a mondat a fénykép, melyet a költői működés mozgat hervadó történetté, nincs semmi túlgondolás, kibeszélés, mégis mindent megtudunk a nőről és férfiról. „Magányos nő piheg az ágyban. – A férfi a cellában ücsörög majd rágondol. – Rovottmultú öreglányok színes gyászban. – Cicomás hölgy és várandós művésznő egyben. – Töpörödött apró öregember, szemüveggel. – Kockás fedő a puffadtan szepegő nőszemély tetején.”

A maga idejében nagy káromlása a költői és politikai konvencióknak ez a sorvégeken leütött, átbukó, de verssor vonalán is szálka-jelentéssel bíró részlet:

Túlterhelve jóval, szobákkal
mostoha rendeskedéssel, nincs rend
túl a szálkás elméleteken, hosszu
pillanatok csak, fogd meg, ha.
A buta munkát szeretni ezentúl
felsorolások, panaszom dicsekvés
mesterkedések alantasokkal, alantas
mester derékig derék ezentúl, megfogadta.
Túl a csunyaságon, megfuló időn, én életkorom
túl gonosz ripőkön, gátlástalan senkik
névtelen semmik, pénz és fegyverek
aki motyogni tud csak vagy ordítani
Mindez tied, fogadd el, ezentúl tied.

Egyszer töredékek, lét-lábjegyzetek Kondor Béla versei, boldogság- és bűntudathiányok, máskor megszerkesztettek, mint Dürer és az ő rézkar245cai, s mint ahogy Dürer-sorozatában szétrongyolódnak a lényeges alakzatok körül a drapériák, s megteremti az új arányokat. Aztán fölkapja az elemek áradata, vízzuhogással hömpölyög tova, földrengés utáni tájképe porzik, füstölög, tűzvész rendezi át a hideg, közönyös állandóságot, sziporkázik a pusztulás, gyújtogat a szél. Ha a világköltészetben keresem társait, az idős Blake-et találom, a Prófeciákat, a Menny és Pokol Házasságát, inspirálóját az Angyal, ördög, költő nagy, filozofikus látomásának, Blake lehetett az igazi rátalálás. Könyve mindig az ágya mellett, mint meglelt őst rakta közelébe, hasonló a működése, költészete és ábrázolása egy tőről fakadó, ahogy fönt lebeg, törődik az Atyaúristen, az angyalok és démonok között alul „Blake úr egy baltával a kezeügyében az Úristennel mosolyog össze épp. Így a fekete sziklából ólompor, átok és ördögfajzatok. De akkor az Úr megtiltotta a léha beszédet.” Pokolra szállt Rimbaud Egy évad…-ával is: „egykor az életem ünnepély volt” – idézi, s már csak „emlékezetes ábránd” az angyal és költő kettős tétovaságában, mikor az ördög átlát a falon, le a Blake-víziókba: „Megkérdeztem társamat, hol az én kijelölt helyem az örökkévalóságban? – A fekete és a fehér pókok között” Házasodik a Menny és a Pokol! Kondor csalódott angyala mondja: „Elhívott oda költői rosszakaróm, akit valaha szeretni véltem… Ifjuságom vidáman repkedő tündérei máris új szavakért lapoznák fel az emberkáromló szótár betürendjét. Igen: szégyen, szégyen! …roppant világűr keletkezett emberekből… az Ördög (azóta egyetlen barátom)…” Csalódott az angyal, a költő, csalódottak a teremtés műhelyétől, melyet az ördög mutatott nekik, s mindketten itt hagyják a földet világgá röptetett versben: „egyszerre eltűnt… szép szürke pára maradt utána, útját jelezve. A pára színe pontosan a költő kabátja színével egyezett és hamarosan fölszívódott a gondtalanságban. A kékségben, amelyik mintha szürke lenne.” Az angyal a szép halál nyugalmával tér vissza, „ahol minden megvan”, s a halál „egy nagyszerű lakoma előtti pillanatnyi egyszerű éhség, biztos és jóleső, hiszen terített asztalt ígér. Én tudom, miféle étkek várnak rám.”

Pilinszky Kondor első kiállításán a Pusztáról beszélt: minden művész sorsa a pusztába vonulás, igazán csak utána szólalhat meg. Nem voltam még harmincéves, hogy megértsem Máté evangéliumát: „Akkor Jézus viteték a Lélektől a pusztába, hogy megkísértessék az ördögtől. És mikor negyven nap és negyven éjjel böjtölt vala, végre megéhezék… Ettől fogva 246kezde Jézus prédikálni.” Minden bizonnyal, Kondor harmincévesen írta meg nagy versét, 1961-ben kezdte a Blake-sorozatát is. Egyik serkentette a másikat. „A költő egy évnél is többet töltött a pusztában vezeklésül elkövetett jövendöléseiért, nem kevésbé az őt addig ért örömökért.” Pusztája a mindennapok, ahol mindenből „tapasztalás lett”. A „sarki hosszú pult Álldogáló rémképei” a kísértők: „reggelizés ürügyével ócska pálinkát kap inni… a legolcsóbb hölgyeknél kapható örömök”, a sötét szoba, ahol megérti: „Itt minden mindennel ellenkezik… Ronda gyűjtögetés, gyűlölt élet, idétlen csak-kapni akarás! Bicsaklások sorozata.” A feleség megháborodásának tárgyai: „egy véres alsónemű, két elveszített kulcs, néhány elveszejtett nadrággomb, házmesteri jelentések, elszáradt ibolyacsökevények az oldalzsebben, otthagyott ebédek és ablakon kidobott vacsorák, kifizetetlen adósságok valami lármás ivóban. Éjszaka, álmatlanság, majd kérdezősködés telefonról, látogatókról, elszórt és kölcsönkért aranyforintokról, melyek elgurultak valahová, hogy soha vissza ne térjenek tulajdonosuk hites feleségének birtokába. Aztán egy szózat a megőrülésről, öngyilkolásról, még valamiről és rémületes összeomlásról; ha így meg ha nem úgy.”

Láttam a Pusztát, 1961-ben ott voltam, mikor Sarkadi Imre Kondoréktól zuhant ki.

Gyötrelmes megtisztulások által lehet csak a kinyilatkoztatás. „…minden megnyugvás az elvégzés öröme által van… Jaj annak, aki nem mer képzelődni, mert hamar megvakul… Tudom, lesznek művészek (és ebben áll életem reménye), akik »fogyó életük növekvő lázában« igyekeznek majd akár évmilliókra szóló nyomot hagyni, anyagban, jelrendszerben. Tartósan és cáfolhatatlanul, az utánuk vagy máshonnan jövő értelmes lények számára. Jelet hagyni, hogy voltunk és elbuktunk, de lényünkben és a jelekben a magyarázat. A tanulság. Művészet lehet csak.” Meghatározó ez a sors-vers: a gondolat drámája, létfilozófiai kifejeződés ott, életműve közepén, az előzmények beletorkollanak, s onnan ered minden következő. Ha csak ezt az egyetlent írta volna, akkor is megfejthetnénk az embert, a művészt, akkor még azt is mondhatnánk, képeihez nyíló ajtó. De ő ebben a könyvben három kötetre való verset írt, életművet teremtett, s akként tartható számon. Mert lehet, lejegyzett axióma az „Egyetlen kérésem a mindent-változtatás”, de azt csak ezen túli költő írhatja le: „és nyugszol bennem ahogy egykori ágyadban alszom én”.

247
Egy világ mintája (Marsall László)

„Milyen lehet egy jó pohár szeretet? – először csak az üveget látni, reggel a kamrában matatva, eldugva hátul a polcon… Nem tudni, hogyan-miként került oda, de vonzza a szemet, bűvöli, akár az ismerős polcocska a pálinkára kiéhezettet. – Forgatnám? Töltenék? Nézegetném? Szimatolnám? – Vajon sötétsárga, mint az ó-furmint? … Valami emberbuborékos pezsgő? … Csak mint a víz? Lehet-e sűrű és piros…? És az íze? Mint a György-napi harmaté? lombikban párolt ibolyáé?… Lehet, hogy egyszerű anyatej… Vagy maga a semmi, hogy üres vele a töltött pohár, és aki hörpinti, lesz részeg józansággal, ámde másokká szertesemmisül… És többé nem kérdezi: milyen lehet egy jó pohár szeretet?” (Egy pohár szeretetről, Egy világ mintája, 1987.)

Hajdani félreismertségből – gémléptekkel, melyek sokkal nagyobbak a megszokott emberi járásnál, s olyan testtartással, mely a húzd ki magadnál is húzd ki magadabb volt, vagyis hátradőlt siettében sehol-sincs-a-világon fölcsapott fejjel, ahogy képzelődhetek valaki hosszúnyakú, dacos állú, semmibe koncentráló szemű, hajával is dúsan gondolkodó válogatott röplabdás-matematikus-költő hármasságra – leült a Páhi borozó asztalához Marsall László. (Vízjelek, 1970.)

A barátságnak nincs kezdőpontja, áttűnő, mint az évszakok s az évek. A barátságnak nincsenek megbeszélt randevúi; ösztönös együttlét, magyarázatra nem szoruló öröm. És beszélgetés, nevetés, elszomorodás, koccintás, hazatántorgás vagy a családi kötelékek miatti elszakadás. Barátom hosszú előadások indáin kúszott az ujjai közül bomló cigarettafüstben. Ezek az előadások nem személyesek, hanem éppen, mondjuk, a halmazelmélet vagy Minkowsky tétele, miszerint a csillagok mögötti láthatatlan csillagok kiszámíthatók a foton-áradatból a tér görbülete miatt. Idekeveredhet alsó tagozatos fia regénye a Robbanó Rézmusról (micsoda duhaj asszociációk!), vagy egy békési ember, a Körös vízőre, közbeszól valami népdalfoszlány és néhány verssor, Pilinszky Sztavroginja: „Nem gondoltak a rózsakertre / és elkövették, amit nem szabad. / Ezentúl üldözöttek lesznek / és magányosak mint egy lepkegyűjtő. / Üveg alá kerülnek valahányan. / Üveg alatt tűhegyre szúrva / ragyog, ragyog a lepketábor. / Önök ragyognak uraim. / Félek. Kérem a köpenyem.” Hangja magán-tájszólás. Viselkedése önfenntartásra való magános gőg. Ebben társa volt Papp Zoltán, az uradalmi kovács fia, szakérettségis rádiós, angol műfordító, aki Heller A 22-es csapdájával brillírozott. Csak hallgattam, mikor „Feldmarsallal” társalogtak. Közben a játék magasán átrepült az érzelmesség, a szeretet galambja, amint a fahegyi sas fölcsapott szárnnyal rajtra készül.

(Szerelem alfapont, 1977.)

„Juditkának és Pistának »partot mosó lassu víz« nevében barátsággal Marsall László 82 márc 15.” A könyv belső címlapja kitépve. Akkoriban régen nem találkozhattunk, valószínű, az új szerelem magánakvalósága miatt.

(Portáncfigurák, 1980.)

Első kötete, a Vízjelek nem kezdésre valló. Olyan magasfokú verseket ír, annyira tökéletes a forma, s bár absztrakciói Reverdyt juttatják eszembe, ahogy a francia fogalmaz („A térben ím megállott / egy kéz mely senkié se már”), akár változatlanul végigvihette volna költészetén, az élet folyásának kitéve várni a tartalmak változatosságát. Persze a kezdő hang is folytatódik, de újabb és újabb szándék csavarja és tagadja meg. A vasárnap útjai és útvesztői Vízjelekből kilógó verstablója, matematikai pontossággal mért irányaival a Püthagorász keresztrejtvényeire mutat. Még csak csírádzik az Egy világ mintája nyelvi-gondolati iróniája, bravúr-halmazata, majd gyökeret ereszt a Szerelem alfapontban („Jónapot született bébidollom! TRRRRRRRRR” stb.). Teljesen kilombosodik a Portáncfigurákban, csak nem annyira fölfokozott stilizáltsággal és politikusan. (Gonosz főbérlők, Példázat a kommunikációról, Burleszk házibuli és biliárdgolyó stb.). Hogy a komolyságból a nyelvi, tartalmi iróniaváltást érezhessük, vegyünk két ugyanazon helyzetű verset az első és a legújabb kötetből. (Matematikus hallgató volt, el is végezte az egyetemet, de gyakorlati tanítás nélkül nem kaphatta meg diplomáját, annyira rühellt tanítani, amennyire előadni szeret ógörög módon kocsmazugban, utcán, lakásban, telefonban.)

– írja a Bolyai koponyájában elébb. Mennyivel másabb a Régi egyetemek nemrégről!

Tüskés taps, poreső; meg egércsontváz
rázkódik, mint a földrengéses erdő,
mint kakas alatt tyúk e pódium-ház,
a francba is! egy jó kuruc kesergőt!
Jól jönne most víg pálinkás tekergő,
ha idekúszna rumos szélkeleppel,
hogy szellőzzem, s egy légvonatos kürtő:
szálljunk szurvást kopasz istenekkel.

Az éterikus magyar Reverdy megérkezett volna Arany János Bolond Istókjához? Itt a szavak nemcsak hangzásukban, de jelentésükben is „összecsengenek”: zavarban – hadartam, díszterembe – deszkaverembe, túlnan – kinyúltam, poentírozza – falurossza, vizigótok – áramteli drótot, mérték – eszme-térkép – adóját bemérték, egér-csontváz – pódium-ház, rumos szélkeleppel – kopasz istenekkel. Az ötvenes évek kifordított világában életmentő diákröhögés ez a színpad alatti vers-álom, mikor Csérp díszdoktori székfoglalóján azt mondja: „Imprlist át nem buj semmi bástyarésen! a láncoskutya már ott a batyuban! Bekötjük! Vízbe dobjuk! Összeverném! Gaussnál volt a mérték, de Bólyaival szemben falurossza!” Ebben a valószínűtlenségben a nagy Lagrange is megjelenhet:

És Lagrange így: kimarjult parókám,
ma chaussette is a bokámra lecsúszott,
az odafönti ciróka-marókát,
örülnék, hogy ha itt alant megúszod.
Möszjő Fejért kerestem, a vizigótok
szótrágyázását amidőn megintem,
majd tekernek rám áram-teli drótot,
hát oltalmas, möszjő, eltűnnöm innen.

S beleférhetnek a maga teremtette s valódi tájszavak, idegen szavak: szurvást, szélkelep, chaussette. Nemcsak itt! Loncgarád (a lonc lépcsőzete), morkoláb (morc porkoláb), ficogó rangya szajha (fickándozó 251rongy szajha), sziláca (szilánk), bucskázik (bukfencezik), kátozni (kiáltozni), firnyákos (jól megcsinált) stb.

A Régi egyetemek második szomszédja a Február végi vagonok is emlékező vers, s éppúgy keserűséggel dévajkodó: „rum szén mester, végsősoron / valék fagyos nagykabát”, azurvást repülésből vagonkirakás lett. A Legenda a szélmalomról címűben a magyar történelem Borsszem Vitéz anti-Don Quijotéja csatabíró fegyvernek röpíti a szélmalmot az égbe, de a győzelmeken mások osztozkodnak.

Rogy-e léggömb, kit szellentés dagasztott?
Nyílik-e forrás, szómosás lika?
Olyan forrás, kit Szent László fakasztott?
És prestissimo törik-e pika?
Ám vagyunk, a történés megszalasztott,
nem ugy, mint Toldi Miklóst a bika.
Sok szó fröcsög és olyik enni kér.
S a halott mind nagyságos és pucér.

Pierre Jean Jouve egyik verskezdete: „Nap nem süt. Vagy nézzük a fonákját” – s folytatja tovább a napsütéssel. Marsall László a fonáknak a fonákját írja meg, visszatér, így válik valóságossá az abszurdumban olyan Arany János-i szemlélettel, amit Arany sohasem költött ki.

Csalni tőrbe enmagamat,
(most jegyzem meg „csillag alatt”),
mívelvén szavad járását,
van lőcslábam, Arany-maszkom –
s bakk! botlom rossz asszonancon,
összetörve lényed mását,
kit fölölték…

Fényképed szemközt a bíró – írja Arany János emlékére.

Úgy tűnhet, aránytalanul gondolkodom költészetének fönti szeletével, hiszen az Egy világ mintája kötetben ciklus csupán. De úgy tapasztalom, egyre kibomlóbb ez a virágos tüskebokor azóta. Kiadják a negy252venegy öregről szóló verseskönyvét. A kanalak ürügyén fogalmaz ezen a hangon. „Sok jóillatú fakanállal a pofájában megérkezett az óriási fekete kandúr, rövidebb, mint a Margitsziget, de alig hosszabb, mint az Erzsébet híd.”

Van ennek a groteszk hajlamnak változata is, amely mintha teljes ellentéte lenne, a komoly archaizálás, a Parafrázisok Ámos prófeta könyvére 16. századi nyelve, ritmusa, zsoltáros protestálása; a Ballada a bolygómérnökről, mint a kérdő-felelő gyerekjáték ősi nyolcasban, balladásan. („A bolygómérnök, vagy tüzes indzsellér, a magyar néphit szerint, a határban bolyongó halott, aki elmérésekből eredő bűneiért vezekel.”)

Kérdezlek, te bolygómérnök,
hol az utcám, hol a házam?
– Nem én voltam nem felelek.

A Régi dal a Halotti beszéd nyelvére fűzve, a Zrínyi álma korabeli modorban, Zrínyihez való azonosulással. És a Zsoltár (1), Zsoltár (2) – különös ének a gyerekkor református templomából, hetes, ötös szótagokkal a 35. és a 136. zsoltár dallamához hasonlóan, a költő szerint ír népdal dallamára – ars poeticává változik. A Múltjából ki tép a kapcsolódás normája: „multjából ha tép, csak magát nyúzza”; „holtaknak szájából / volt idők nagyjából / szakít derék részeket”. Csak a konstrukció közepén archaizál így, zsoltárosan, Balassi Bálint-osan, a keret mai forma, egyfelől a költőre jellemző tárgyiasság:

És útjuk mentén kétfelől elszórva:
furulya-roncs meg nyűtt ciha, cserép,
örökös tavalyt mutató zsebóra,
kinőtt nagykabát és gombtöredék.
Sorolhatni, hogy mennyi potyadék:
díszoklevél, vers, együgyü kérvény,
levél, notesz, sok panasz-maradék,
záradék, érvényét vesztett érvény.

Másfelől összeáll a múlt valami időtlen dimenzióba:

253
És nincs nyomuk, nincs: előttük-utánuk,
kik angyalfényes óriás kristálykőben
– és nem hosszu és nem rövid a lábuk –
együtt vonulnak időtlen időben.

Említettem matematikai, elméleti fizikai okosságát és tudását, ragaszkodik hozzá költészetében is, hiszen a vers, a matematika és a zene tejtestvérek. A Példázat a foton-fi ifjúságáról címűben a „kronométer tikk-takk keringője annabáli szoknyák alsó szegélye”. Természeti világképére példa ez a költemény. Einsteinnek és Minkowskynak ajánlva, s a költőire úgy, ahogy a foton megszemélyesül, s kifejezi a fiú távolodását apjától az apa-fiú végtelen ellentétében:

s míg sebességed által, Te fiatalodva
sittyensz a Sziriuszra, bizony itt szunyókál
két fittyedő emlő közt a vén Pató Pál.

A Püthagorász keresztrejtvényei szerkezetarányaiban az aranymetszés hármassága, ha nem is a törvény végigvitt szabálya szerint: ha egy távolságot úgy osztunk két részre, hogy a nagyobbik rész középarányos az egész távolság és kisebbik rész között. Három tétel, háromsoros strófák megismétlése a következőben, a vers első és utolsó sorának kibillentett azonossága. Zsoltáros ritmusvágásokkal keresztrejtvényként olvasható szomorúságot mond ki: „halott verejtéke vagyok”. „Földem te elkurvuló / magadat mutogató / ki ma született / pelenka bagyulában / te csak emlékezz / bölcsebb ha lehetsz / elmenekülj és maradj / s rázz le magadról / sokasodj megbocsássatok.”

„Ha egy zenei összhang vagy képzőművészeti forma lényegét számtani struktúrában ismerjük föl, úgy a minket környező Természet értelmes rendje a természeti törvények számtani szerkezetén alapul.” Heisenberg gondolatát folytatván a költői nyelvet is hozzá lehet számítani.

Az Egy világ mintája mértani modell, vagyis gyakorlati tanácsok egy modellhez.

254
Végy egy tojást, szúrd átal árral óvatosan,
– – – –
Szívd ki fehérjét-sárgáját…
– – –
Majd végy rövidke szalmaszálat, …
… és told át gondosan az üres
tojáson…
– – – –
és mesd le csaknem tövig a kiálló végeket.
Íme a többszörös világ mintája, formája.
És bent a tojás űrsötétjében, belső falán a héjnak,
járja kanyargós útját a hangya-emberiség.

E modell színe-visszájában, új távlatokban, más szemszögben, másként látásban, a kitáguló bezártságban az ember „Új lényként születik tágasabb világban”. Egy tojásban a jövő kozmikus emberisége magával cipeli emlékezetét a vers hasonlataiban, a Húsvét előtt pingáló asszonyokat, úri pipa csutoráját, vasrácsra fűzött szalonkát, a baktert, ki égbeli lett, a felkapott fejű őzet, s a szerkezet azonnal költészetté válik.

Mint ahogy a Prae-maturusban az ellentétek mérleg-nyugtalansága elcsöndesedik a konklúzióban. Ellentét az is, ha emlékekből teremt filozófiát, s úgy néz vissza kamaszkorára, mintha „az ős Pannon tenger hullámzik alatta”. Az ember érése előtt minden és minden ellentéte.

valaki, aki más:
kalapácsnak formázott szög, szögnek kalapált kalapács
– – – –
magát okozó okozat
– – – –
hat ló és gyászkocsi egyszerre, s a koporsóban is ő.

Az ábécés könyv margójára már a kamaszkor veszendő édeni változata. Lehetne buja park, netán akácás, Dylan Thomas Páfránydombja, végtelen sűrűség, ahova első szerelmét csalogatja képzelete. Ami bennünk a versből tovább párázik, gomolyítja ezt a képzetet a kimért kompozíció mögött, melyet az ábécés könyv hanggá változott betűi 255szabnak meg. Rimbaud hangjai jutnak eszembe („Éj Á, hab É, rőt I, zöld Ü, kék Ó zenéje”), a végső zenéhez, színhez nyújtózkodnak, itt a bimbózó szerelem történéséhez. Az első versszak a margó: „Cseresznyeszüretelő kétágu létrája – A”; a másodikban a betűk szavakba forradnak, bekebeleződnek a történetbe: „A-lmakompót B-urgonya teába C-itrom”; a harmadikban már csak a szintézis érvényessége az A és az I, a cseresznyeszüretelő létrájának dőlése.

Cseresznyés-bácsi kétágu létrája – A
haptákban immár és dől föld iránt
bizony – I azaz római egyes eldől
és meg nem tartja semminő égi fonal
mert „éljen minden bájos szép nő”!
s légyen tenyerem ahány barázdája
melleken csípőkön örök sorsvonal

Szigorú fúga-kompozíció! Könnyeden átvezethetem ezt a megállapítást a Régi ábécés könyvem című versre is, az „Ábécés könyvem / páva-soros fedőlapja” refrénjével viszi a motívumot keresztül élete polifóniáján. A Hátha megérkezik Ő minta lehetne, akár Az ábécés könyv margójára, ahogy a „Soha nem hidd el őt / ne a lovaglócsizmát, csak a rossz tornacipőt” refrén megemésztődik a szövegben, s végül a visszájára fordul, nem is a hangok zenélnek, hanem a gondolat muzsikál.

Emlékek álomi félhomályából derengő, vagy határozott kontúrú, színű tárgyak, titokzatos személyek, titokzatos párbeszédek, a filozófia ódai héjázása, vagy mintha szirmok lennének tartópillérei a gondolatnak, a szinte határtalan nyelvteremtés, a megvalósítás a legvalószínűtlenebb indításból, mint ahogy a klasszis a földtől egy centire emeli át a labdát a hálón, olyan szép, rejtelmes, bravúros művészetű Marsall László. Költői természete újdonságos; a lényeg laboratóriumi analizálása, mikroszkopikus megfejtése, a nyelv széles mezejének birtoklása parádés gyakorlatra tett szert, mintha semmi sem gátolná azt a régi „partot mosó lassu vizet”.

256
Rekkenő agyagos ívek alatt izzó parazsak bozsgatnak ős-mocsarat
porrá porlik a kő homokban elrekedő nomád temető
valahány halottja forróvíz bujkálta csontja lassan elég

– a Barokk óda egy régi artézi kúthoz, a „mélységes mély a múltnak kútja” artézi kút, melyből a réges-rég föltör a Thomas Mann-i szólás ellentéteként, szarmata állkapcsokon, pontoszi karperecen, tarsolylemezen át, nomád lovasrohamok útján, s

kannák hasában ingadoz hintázik akár éjen át
tisztaszobában a nászágy
s e kerek kávának körülötte
telik a kanna dübörögve
szakad e langyos áradat mindétig örökre

– hozza belénk a titkot a föld alól, s kiteljesíti a magányok magányával, mi is a vers leszünk, mert időtlen az idő. Ballada békeidőben:

Légyfogó-sárga derengésben ott ül
a soha meg nem ismerhető, föl- s eltünő
embernek álcázott Ő, a mindig valaki Más,
a mindig átváltozó név, év és adat,
ott ül a félfarnyi-vadász-széken Ő,
a soha nem tudni kihez beszélő.
Önmagát kérdezi most is, mint valaki mást:
És felel is. Önmaga a kérdezett helyett.

Titkok az elsötétített beszélgetésben, valami megölt szerető, „és a hamut chomunak mondtuk torkhangon”, „csak tudjuk, ami bekövetkezhet”, „bekötött szemmel holmi gyilkolás”. Minden megtörténhet ebben a szublimált titokzatosságban.

257

És megtörtént! A hirtelen elárvulás óráján ciklusban, ebben a halottak könyvében, a nyelvi bravúrok átkönnyesedve váltanak lelki monológokká. Apja, anyja, Papp Zoltán, Kormos István barátai, saját halálának képzete a Rögtönzött öröklétemben Spalatóban Kovacsics, Vapcarov és ő Radnótiként, s a Távolodás:

Elsőnek az apák maradnak el
s vélük a nevetés, uram, s a félelem is.
Aztán fogytán a bor is, valamint a kenyér.
Akkor már én is ott vagyok
az egyszerre magas és mély
gordonkahangok napközelén,
én aki te aki névtelen
csupa egyes szám harmadik személy

Itt a hirtelen elárvulás órája gyermekké visszadöbbent borotválkozással, lomtalanítással, s olyan közel a halálhoz, még tüzet is kérhetne tőle cigarettára gyújtani. Bekopog a hátranézvést árva ember fia halálhírével. Micsoda hatalom a költészet, hogy a kimondhatatlan kimondható általa! Nem jajongó siratóénekkel, hanem tárgyiasult és gordonkahangú lélekleletekkel.

a kiálthatatlant
kerülgetem; hogy ürügy a kép a látomás a metafora
a mesterség minden fortélya alkalom elodáznom
kiáltsam: ezerkilencszáz nyolcvanhárom
július másodikán elsőszülött fiam…

Ezeket a verseket nem elemezhetem, sírt dúlnék föl, elhallgatom és beléjük borzadok. Tudom, világirodalmi nagyságúak, de milyen áron, Istenem?

258
Város papírmadárból

Mi következhet Marsall László kötetindító verse után? Miféle okok indokolják az átváltozás mai kísértését? Valami örök emberi vágy megszabadulni önmagától? Erre az időtlenségre utalhat a hagyományos Arany János-i mérték, a hamisan tanúzó vén Márkus fölidézése. Hamis tanúzás lenne az élet? Azért a kísértő csömör? Hogy még nem is egy repülő lényhez, hanem annak szállongó begyetollához akar hasonlítani? Piheként lebegne tovább: „alábukni nem érni hozzá / az érzékszervek fölfokoznák / pihécske lényemet”, még alkalom se legyen a megnevezésre, ne lehessen

az énekben is nyelvi tárgy csak
vagy más tárgyaknak tárgyi mása
s gomblyukba tűzött jel
piheségemet is lerontják
egy „madár indexének” mondják
bár mire sem felel

– inkább mintha-létben a priori tétovaság, s azon túl a „talán sehova” feleletének megtagadása is a teljesen megszüntetett vágyban, gondban és kísértésben.

Konkrétabb, életből valóbb a Kucorognom dívány ölében öreges óhaja, amint a megfáradt ember kipihenné magát a mindennapi kötelességek robotjából, összetörvén csontját a Pegáznak: „volna kedvem heverészni / lesni cirmos vadnyulat”. Legyen ott óriás dívány, tavalyi szilva, körte, egy üveg szürkebarát; kiskozmikus, heverészős, idillikus, pilácsoskás est a kívánsága: „csak lenni tökélyesen” a cselekvés csökkenésének fölfokozott jelentésében, háborítatlanul legalább annyira, 259hogy az „országházas, hites varjak… fölöttem jó magasan / károljanak pizsamában”. Megint Arany! Az Őszikék tamburás öreguras fáradtsága, alkonyi fénye, ami azért mégis emlékeztető, csak másként, mint ahogy a valóságban volt. Ritka, s ebben a könyvben még ritkább a múltbeli azonosulás, mikor

meztelenül fölmásztam
a kertben virágzó cseresznyefára, s voltam
egyszerre az, aki, s a Termékenységnek égi istene is,
virágzás eső, zokogás is, visszazúdult rám-ránk
jeltárgya nyelvemnek valamennyi, s e Titok íze
máig a számban

– írja mint ős-öreg nyelvet teremtő gyerek. A Bizonyos korlátok és bajok cím alatt, „A voltat és leendőt szétfeszítő tágított jelen”-ben nehezebb megidézni a gyerekkor emlékképeit, „a megrágott kenderkóc-madzag” ízét, a szétdörzsölt kapor szagát az ujjak begyén, látni az asztalt az asztal alól, az akkorit nehezebb mivoltában megélni, mint most beverni egy képszöget, lefotografálni egy gólhelyzetet, bár nagy feladat rászánni magát az életunt öregedőnek. A jelen „Csupa szorongás, készenlét, szódavíz-források fakadása / a bőr alatt, de áldott üresség is”.

Benne imbolyognak
halottaim, akiket szerettem, benne torony épül,
benne bolyonganak a szétvert seregek maradékai is,
keresve alakulatukat idegen földön…
Elérkezik a villám is,
koponyámból induló s a bal kulcscsontom alá becsapódó. Ámen.

Az áldott üresség, a rettenetes nagy vákuum költészetét teremti Marsall László, miképp új világot alkot benne nyomasztó, kétségbeesett, gyermekien horroros, halálos játszadozással. Bármi elindíthatja a képzeletet, s végigfuttatja a verset tekervényesen. Nem mindennapi fantáziáján elámulhat olvasója. Ezt a minden művészet áldását olyan újdonságosan működteti, mintha éppen most, azon melegében kerülnénk kapcsolatba a teremtéssel. Különösségével tudatja, semmi volt 260ott, ami van. Puszta papír? Üres színpad? Kihalt pálya másfajta játékok után? Hozzá alkalmazkodva rakom a kérdőjeleket, ahogy valóban, de hát mégis, ki tudja? Mert ha biztosan ugyanaz a tér, akkor az időtől bizonytalan lehet, s ennek a fordítottja is. Egyszer csupán az indázó, önmagát gerjesztő képzelet, ahogy képes ciklusokat írni az öregekről, a macskákról, a kanalakról. E könyvben két mintát közöl az Egy barokk kanálra és a Kanalak szótalan pincérek által. Talán van olyan darabja, amiben pontosan leírja a kanalat, mint tárgyat, de a barokk evőeszköznek élettörténete van, kanálsorsa és embersorsa tulajdonosai révén. Deklasszált maga is „a nemesfémek fogyatkozó családjában”, szerencsétlen, mint elzálogosítója, s kiszolgáltatott albérlő valami „piros-orrú orgazdafélénél”, hirdetésre eladott s használaton kívüli, mint egy régi katonatiszt, és sötét fiókban véglegesül a „hideg-fekete és egyértelmű gyönyörtelenségbe”. Nyolcsoros dráma, a magát sokszorosan túlzengő rekviem halálos méltóságával. A Kanalak szótalan pincérek az evés krúdys gyönyörűségét, az ínyencség technikáját, az ágadzó-bogadzó ízlelés fajtáit halmozza s törli el, ha a fiókban fekszenek vízszintesen, „mint táborban a deportáltak”. Úgy támasztja elevenné a költő a tárgyakat, hogy a költészet és tudomány, a képzelet és az objektivitás közti különbséget is kimondja.

Mondja a jó étvágyú filozófus:
nincsenek emlékeik, lefürdetve és szárazon,
csupán jeleik az ízeknek, a való éhségnek,
hírnökei a formáló kéznek-gépnek.

Egészen más a matematikus hajlamú költő, aki az elvont tudományokból vesz át módszert, logikát, szerkezetet, szabályt és törvényt. Ha ismernénk tanulmányát A költészet és a matematika súrlódásáról, bővebben látnánk kifejtve talán éppen azt, amit az Anthropos és a Mathesis dialógusából:

A Lucretius emlékéhez kötődő Tanköltemény érzékszervekről az ezoterikus angyalok és az egyetlen célra bonyolított komputerek ellenében, az élőlények világbefogadásának tanúságtétele, a bőség és az árnyalatok, változatok, azonosulások és idegenségek pontos, bőképzeletű kifejeződése. Mit sem tud arról Tycho Brahe holland csillagász agyafúrt távcsőlencséje, hogy a tudós a „Sátán temérdek fekete gyomrába” pillant általa.

Marsall versei szomorúak, a létezés nyomorúságának letargiái, mégis életképzetűek. Így indokolják azt a kegyetlen, mindent kizáró szakítást, melyet az indító vers mutat, ahogy A nagy zabáló is az egyik igazi ok, miként mint harmadik szomszéd visszafelel. S vele a Dante intelmei a szögesdrót őreinek, a Meghökkenés és torpanás, a Kép és jelkép, A külföldi kufár háborgása. Túltesz a hasonlítható A nagy zabálás című film borzalmán is, mert ott csak az unalom, a fölöslegesség pótcselekvésének magántragédiája, a halálra evés rémít, embernek való falatokkal. Itt bárkit-bármit fölfalhat a Mindenevő, Hatalmas ember: jázmint vacsorázik friss katonavérrel, ágyútölteléket s darált pulykapépet, mozaikállatot, tán épp Picasso szörnylovát, rántott agyvelőt, nádcukorral édes tigrisbundát, macskakölyköt gyöngyvirág-mártással, friss ecetes sással. „a pincérek lesnek csaknem hasra esnek, / a Hatalmas ember int, nem kiabál, / fal s nem retirál”. Akár a sztálini szögesdrót-őrök, ez a „Jozefiánus, puskás társaság” máig való izgága fosszília, s ha kopandóban a sztárkabát, vagyis a pufajka, őrruha, a fegyver működik, durran a szögesdróton fütyörésző madárra a szadizmus automatája, „s pottyan szökevény férj és feleség”. A Mindenevő és a Mindenölő ugyanaz, de az utóbbi mégis pokolra valóbb, Dante-mód: „poklodba bújsz, s most halld fondorlatom: – / puskád csövében menet vagy, spirál… / elébb csupán-csuszkálj a porhavon / aztán majd cibál tüzes vasszakáll, / amit tettél agyadra rárovom…”

Társadalmi, politikai vákuum a Meghökkenés és megtorpanásban. Az oroszok kimentek, a szójáték szerint „A folyón át a FÁK közé”. Nyomukban föllélegzések, sóhajok, káromkodások, aszalódó tapsviharok, 262nagy határozások, tétovaságok, kavargások, rendeződések, vitatkozások, üvöltések, ki- és beugrások, hezitálások, csoportosulások, talányok, töprengések, törvénybeiktatások, prémium-hiányok, pimaszságok. A hivatalokból, kitüntetésekből hirtelen válhat napóleoni arany, a jól megjegyzett számkombinációk által nyithatók a trezorok. És új nyelvújítás, „már önvédelmi takarás”. Mit értene Kazinczy az új ideogrammákból? Show, big, great „Bio-regenerálás és solarium”, OMO, Persil, Amway L. O. C. Concentrate, OMBRA, Voll Dusch, Shampoo, Panda butik – „felzárkózás a Napnyugvás iránya iránt / az ún. »fejlett gazdagokhoz«: Karban tartás és remény!” Nyelvvesztés, országvesztés. A fogyasztás szeméthalmaza. A Kép és jelkép az Én kikiáltása, semmi bors-, gyömbér-, kakukkfűíz, „Csak szénsavval dúsított üvegekben. / Színes címkék és reklám… Zavarban a felhők, a rókák.” A téma a köztudatban, inkább újságcikkbe való. Marsall László nagy lélegzetű mondatokkal, egyszer méltóságos, máskor reklámba koszlott fogalmakkal ömleszti ránk a sorokat, az anglomán miliőt latin szavakkal régiesíti, hogy Kazinczy, Berzsenyi világában érezhessük magunkat, a jelen és a múlt, a szerves és a szervetlen ütközőjére állít.

S kitalál olyan groteszk fabulákat, hogy nevetésünkbe dermedünk. A külföldi kufár háborgása – verskrimi. Furfangos csempészés: a furgon teli dugig szemetes kukákkal, minden kukában egy-egy lopott szentségtartó, minden szentségtartóban régi Világatlasz, a Világatlaszokban éles kézigránátok, heroin és marihuánás cigaretta. A közparkokban és a rosszul világított köztereken elhelyezett szentségtartókat elemelték, a kábítószereket USA-dollárra cserélték vagy elszívták a stricik kurváikkal, az egyik kézigránáttal fölrobbantották a furgont, a többit gyúlékony üzemek raktáraiba dobálták. „Kérdezem: mi ez? Hogy lehet itt s kivel fair play kereskedni?” Az abszurditás hatványozott, avagy holló a hollónak kivájja a szemét. De ez a Körös-parti kölök, aki rabló-pandúros játékokon nevelődött, piff! puff! lövöldözött mindennel, ami a keze ügyébe került, botránkoztatott ravasz cseleivel, most is gyermeki vehemenciával rakja rendbe a világ nemszeretem dolgait, hóhérinak kinevezett hentesbárddal, mutatóujjából képzelt automata géppisztollyal vágja a rendet. Tragikomikus színdarabot rendez, balkáni lakodalmat. Szögelés zajával, félbevágott, félértelmű mondatokkal kezdődik, s később megtudható, koporsóládát ácsolnak a halott nagymamá263nak, mely egyelőre terített asztalként kerül használatba, hetedik hónapban a menyasszony.

Van dosztig pörkölt meg sütemények, borok,
roma-zenészek, és a jó öreg, a kecskebőr dudás is
fújja, táncolunk – én egy sóhajtozó pirinyóval,
inkább álmomban való, tenyerem derekán – már senki?
Kurjongatások szertartása? Részegek. Részeg vagyok?
Viszik a menyasszonyt a házba, vele a doktor, a nászasszony.

Nagy részegségben, tébolyult álomban folyik a balkáni lagzi, muri a halotton, halottak a tátogatók, míg fölsír a gyerek odabent, a vőlegény sehol, s eleve elfuserált partit játszik füstösen a pallér és a főnök a kéményre rakott sakktáblán. Valószínűtlen, őrült lakodalmas ház a mai Balkán. S ha nálunk is olyan elképesztő, részeg, követhetetlen irrealitások mutatják valóságosnak magukat, mint a karthauzi rendbe lépett körzeti megbízott vacsoráján Charles d’Orleans herceg és Villon elázott párosával valahol a karcagi sík fölött; s megadóztatható a tűz, víz, a nappal s éjszaka, a verssor, az idő, az anyahas, a falevél, nem is olyan abszurd, ha az elveket fölfokozzuk, s ha a csonka országot függélyesen lehet csak kiterjeszteni, mindek következtében Magyarországról Magyarországra emigrál, akkor indokolt a szállongó pihévé változás kepzelme, eltávolodása önmagától is.

S mert Kopár pokol a lakása, „a bútorok bennük üldögélnek”, akár a vénkisasszonyok; „Dantei enteriőr”, ahol nincs ördög, „csak Proszektura / Vasárnap éjjel a hétfői boncolás előtt”, még a fekete-harisnyamaszkos ördögnek álcázott betörők fegyvercsöve is befagyna itt. Míg az álom-anekdotás, krimis, horroros versekből kiérzünk valami gyermeki győzelemittas mámort, megszeretjük a játékosságot, találékonyságot, a groteszk dramaturgiát, a telített, kövér nyelvet, a kakukkmarcis, rabelais-s, colasbreugnonos zsigerszabadságot, őszinteséget, megszeretjük a költeményt, bár utáljuk a tárgyát, addig a magánlíra elkeserít jobb esetben, végső soron pokolba, sírba ránt minket is leplezetlen őszinteségével. „Istenem, nem tudok arca elé kerülni!”

264
Miért nemzettelek, ha nem vagy,
s ha nem vagy, miért vagy ilyen cudarul,
létezve nem-létezőben, távolodóban.
Botrány. El kell viselni ezt is.

Vagy nem? Inkább helyet foglalni a sírban, „mint egy ideiglenesen letartóztatott akárki… – a pokróc elvágólag – …mint cellájában idegen halott… lehetnék-e ugyanaz, aki –, vagy csak zene és alázat?” Tovább gyötörve magát fölcserélni fiát, feleségét énje részeg felével, s azt az „ocsondék rongya pártváltó gazembert… ezt az élve idefönti dögöt” leütve beledobni a sírba. Iszonyú! „nem ugrana-e ki a gödörből, mint a »vén Márkus« / megdühödvén rám a gyalázatért”. Kötetzáró verseiben röpdös ez a vén Márkus is, akit bűnéért nem fogad be a föld. Máskor élvezettel hasítja a levegőt a feltételes mód szárnyán. Az Országház tetején kitanulná a varjú-nyelvet – „mint aranyjánosi Rebi néni”. Farmernadrágban ugyanakkor, nem mint Ikarusz, madár és angyal. Anorákja aláhersenő cipzárján tolná ki szárnyát, mint Körös-parti kölök, a Werbőczi Gimnázium diákja, meglepő mutatványos, aki „hanyatt kifordulna immelmann-fordulóval” kamaszkorából, szállna nagy tereken lelőhetetlen, „mivel ott most akkor volna” – mivel itt most ekkor van, elképzelt szabadságban.

Mindent elölről kellene kezdeni, nem a foghíjak kitöltése az épülés-szépülés, teljesen új város telepítésével teremthetünk igazibb lakhelyet, olyan önfeledt ihletettséggel, „elszánt együgyűséggel”, „nem evilági pontossággal”, mint a papírhajtogató japán kislány. Lehetne papírmadárból a város, de fontosabb a befejezéshez való időben, a műveletben a megváltozásunk.

A kötet sodra szépnyugalmú verseket vet ki elénk, a megtisztulás állóképét, mint hatalmas gunarat a hóban, ahogy a világ előtt a látomás-szobor, ahogy a távolodó ott marad örökös jelenlétben. Hölderlin tornya benépesül, bebútorozódik fantáziával, regenerálódik lakottá, aranyesős fiatallá, s Tóth Árpád az avartakaró alól gordonkázza a halottak siratóját.

265
Amíg a párkák szótlanul figyeltek (Orbán Ottó)

Az árva gyerekek intézetének lelki terápiás kísérletéből jelentős költő nőtt ki. A többiek szétszóródtak mindenféle foglalkozásba, országba, talán kigyógyultak a háború rémálmaiból, s csak a gyógyítónak nem írhattak rosszabb verseket, mint a kis Szauer Ottó – „Tizenegy év, mily kicsi szám! És mégis ezalatt halt meg az Édesapám!” –, nem lett gyönyörű végzetük, létük a költészet, mint az Orbán Ottóvá nevezett fiatalembernek. Elgondolkozhatunk, mert sok alkalom hívta mentségül a versben való kifejeződést – szeretethiány, befogadatlanság, csalódás a befogadottságban, szerelemben –, vajon csak emiatt lett-e költő? Ezért is, de mert eleve az, vonzották a lelki bajok a lírai kilábolás reményét. A gyerekkori szörnyűségek a rákövetkező életet magyarázzák, s vissza magyarázatot nyernek a háború borzalmai. „Semmibe venni a létet a legnagyobb bűn, amit egy költő, vagy akár gondolkodó ember elkövethet.”

1956 szeptemberében találkoztunk, két évvel idősebb csoporttársam a magyar–könyvtár szak első évfolyamán. Otthonos a bölcsészkaron, hiszen már vendéghallgatóként próbált egyetemi polgár lenni. Szemének az a törtfényű riadalma, mikor mintha külön működtek volna nevetőizmai, külön a kisimult és gyűrődött a kissé húsos és kerek arc a gondolkodástól, máig megmaradt orbános jellegzetességnek. A bocsánatkérő cinizmus, ironikus, de félszeg mosoly, ki tudta akkor közülünk, milyen életmúltat fedez, s hogy már kész költő ül közöttünk a számára kevésbé újdonságos tananyag uniformizált unalmától álarcosan. „Én voltaképpen nem az egyetemre szerettem volna bekerülni, hanem a társadalomba.” Csalódott, ha az idegklinika után nem jött vissza, s a Belvárosi Kávéház agórájában rászabott társaságra lelt.

266

Míg én a harmatban, zöld lucernával szekerező ifjúsággal kezdtem a fogalmazást, ami Orbán Ottónak olyan valószínűtlen volt, mint ahogy a belvárosi utcákon járkálok vele szívemben marék ibolyával, emlékeimben játékszerháborúval, nem is lehettem komoly partnere.

Őrült! Őrült semmi! Sugaras fenséges!
Tébolyult beszéd hiába öl engem.
Mennyed malomkövén őrölj, az is kevés,
az emlékezet, nézd, sebezhetetlen!
– – – –
és porrá lesz a tűz, a kéj, a szenvedély,
minden, ami a léten túl is tép benn.
Porrá a föld, porrá a szív, és már csak én
darálom kínjaim egyhangu versét,
megölhetetlen nyelv, a sírok sebhelyén
növő, eleven var: a végtelenség.
– – – – –
Az üresség vagyok, jajunk a fény, a por,
az évek csóvaként az égre dobnak.
S ha jön világ, mely látja már, mi volt a kor,
csak az temet el – ha akar – halottnak.

A rimbaud-i Részeg hajó túlterhelt mámora nem hánykolódik közöttünk, hogy a hatásra gondoljak, tartalma időszerű verskényszer. Inkább csodálkozom a tizennyolc éves formaérzékén, s útját követve megállapíthatom, már itt, korlátlan befogadó, emésztő, az idegen anyagot magába szervítő képességét.

„Ösztönös költő vagyok, fél évre rá megírom az első igazi versemet, mely húsz év múlva fog először megjelenni válogatott verseim kötetének első darabjaként. Kínálkozik a magyarázat: a háborús élményanyag egyszerűen kirobbant belőlem, és magával sodorja azt a félművelt kamaszt, aki vagyok. És ez – részben – igaz is. A versben egy sebesült emberi lény dobálózik a csillagokkal (és a szavakkal), aki összeégette kezét gyerekkorában dübörgő tankok felhevült páncéllemezeivel. Az élmény formáló ereje? Strófáim másról is árulkodnak, Rimbaud 267Részeg hajójáról, amit saját költeményem megírása előtt néhány héttel olvastam. Versemben zene és élmény ájultan omlik egymásba, és ma sem igen tudnám megmondani, hogy melyik volt az igazi mozgatóerő, az élmény zenéje, vagy a zene élménye? Feltehetőleg azért nem, mert tudtomon kívül, mintegy a hátam mögött megy végbe a találkozás. Nem vagyok tudatában annak, amit csinálok, a vámos Rousseau hozzám képest a művészetelmélet szakembere.”

Erre a versre érti, s nem sértődik-e meg, ha egész költészetére mondom? De így vonatkozik mindenkire, ha „a dal szüli énekesét”. S mindig valahogy más költő is szüli az énekest addig, amíg teljesen megkülönböztethető formátummá válik. „…a későbbiekben annyi hazai és külföldi költő neve merült fel velem kapcsolatban, mint olyan szerzőé, akinek hatását sehogy sem tudtam elkerülni. Holott én ezeket a hatásokat már a kezdet kezdetén sem elkerülni akartam, hanem átélni, és épp azért, mert ezeknek a költőknek a műveiben valami olyasmivel találkoztam, ami – csíraállapotban legalábbis – bennem is megvolt. Sok költő hatott rám, de nem mindegyik…”

Ismertek a versek valósághatárai. S nem mondok újat, ha alkalmanként a Nyugat-nemzedék verskultúrája, Pilinszky, Nemes Nagy, Whitman, Rimbaud, Apollinaire, Lorca amerikai versei, a beat-nemzedék ginsbergi, corsói vad áradása jut eszembe, s közbül a nagy irányfordító Dylan Thomas. S ha akarja, Arany alexandrinban, Ady, Füst Milán, József Attila, Illyés, Weöres, Vas István, Jékely, Nagy László, Tandori álruhában, titokfejtően vagy paródiásan. Kimutatható lehet a saját és az épp akkor fordított versek párhuzama. „Látom az éveket elzuhanni dísztelenül, mint az árvízben a fákat” – kezdi a Menet címűt; Ginsberg így az Üvöltést (Orbán fordította): „Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban.”

Az Emberáldozat kötetig inkább a gondolat, a tárgyi elemek egyéniek, a képekkel telibe talál, de a zene és a szerkezet rokonaival rokonítható. Az alvó vulkántól mindent tudóan puritán. Előbb miért oltotta volna el az ifjúság vad tüzeit? Gyanús nekem a haikut író fiatal, a szívet és a genitáliákat kápláni reverenda szorítja le, hiányzik belőle a művészet imperatívusza, a látomás és indulat. Orbán Ottónál nem hiányzott: „Fölöttem nem feszül idegen ég, mint síkság széles az életem.” Széles élet, nagy gesztusok! Szekrényben nem lehet kitárulkozni!

268
Én csak nézem, mint aki fölött az ég elvonult
s megértem, hogy a csók is bonyolult. –
Halak, halottak, halott lány, élő gyerek –
Így élünk rétegekben, mint a kőzetek,
szivünkben hordunk nevetést, sót és halált,
míg a legyek fölszállnak, az ég megreped
s a mindenség kiált:
„Minden út egyfelé vezet!”
állok a fényben, szivem és kezem
lobog a gyötrelmes föltámadásban.

Kassák költészete halálig egyirányú, egytermészetű. Orbán Ottó prótheuszi alkatához nem illett az „olyát írjon sokát”. Mérsékeltebben én is érzem, inkább szív-, mint észparancsra, a szabadabb, rímtelen versek után a kötöttség iránti szomjúságot, elunom magamat, csapodárkodom egyik és a másik között. Barátom parádésan hűtlenkedik, álarcokat rak föl, a maszkot félrehúzván kikacsint, ugyanakkor elhiteti, hogy az arc és az álarc ugyanaz. Leírtam ezt a példázatot, s azonnal be kell ismernem pontatlanságát, mert a cselekvés indítéka a költői létezés hamleti kérdéséből való. „Ha nem a kellő pillanatban találkozom vele, talán még az is lehetett volna belőlem, akinek a lehetőségét ő látta bennem, szabad versek faldöngető költője, másodosztályú magyar beatköltő, ahogy ezt mások sokkal kevesebb jóindulattal megfogalmazták. Az mindenestre biztos, hogy enélkül az elismerés nélkül sohasem fúrom magamat úgy, és épp kétségbeesésemben, Dylan Thomas húsos zenéjébe, mint féreg az almába.”

Átvillámlott a fiatalságomon
a szoba megtelt szénaszaggal
azt hittem ez a költészet
a hallható illatok

1977-ben már csak azt hitte, de 1964-ben, 1965-ben, Dylan Thomas magyar kiadása előtt, fordítás közben, saját költészetére is magyarította az angolt, nyelvben és mindenségerotikában. A Búcsú Betlehemtől269tetet Dylan Thomas jegyében fogja össze az első és utolsó verssel. Szent tavasz (Orbán Ottó fordítása):

Szó
Ne köszöntse e csupa Gábor angyal
És tűzbokor tavaszt, mikor felörvendez a reggel
halott hamvaiból
És sárrá hűl a sokaság kénköves könnye a siratófalnál
Mert tiszta tűzfiaival
Telt tegezébe megtér tékozló napom –
De jöjj áldott földrengés, zivatar,
Jöjj vérszomjas, bár bizonyos csak a dal, amit magában
Énekel az ember otthona kagylójában és
A szent tavasz anyás és düledező lakában,
Ha utoljára is.

Zöld ország:

Milyen bodzakirályok voltunk, milyen indiánzöld
palást lebegett vállunkon; micsoda nyár haja! –
hatalmunktól hajtotta az út a folyóra madárnyakát
s tűrte a víz az édes kortyokat, mint csókot az ég,
míg szarvasvattát gyűjtve a szélben
átlebegett az égen az esti vadászat is, és hazaértünk
bolondszagu almafa-úton, selymes bégetés
puha lándzsái közé.

A bodzakirályok, a folyó madárnyaka, szarvasvatta, almafa-út, a selymes bégetés, s a vers többi szóalkotása: gombasisak, málnaország, tigrisfüvek, birka-csata – Dylan Thomas páfránydombos, hallható metafora-illata Orbán Ottó zöld országában. A nyitó vers, a Trónbeszéd a Berzsenyi-forma, a thomasi metafora virágporrablása Orbán Ottóban sűrű mézzé változik, a Közelítő tél helyett a tavasz honfoglalása.

Tovább olvasva az összegyűjtött verseket, nem felejtem az édes szót, a létezés szenvedéssel kiküzdött édességét. A Búcsú Betlehemtől kötetben szinte mindegyik költemény hatás-hangpróba, kísérlet a jövőre. Itt mondható rá igazán – prótheuszi alkat. Népdal a Nyolc szerelmes énekben:

lovasember szerelme
nehéz mint az álom
gyerekember szerelme
alma az ágon
függök én a kereszten
elégek a szádon

A Nyári ünnepben barokk és antik stíluspróbák, másutt weöresi könnyed szótánc népdalosan, majd Hódolat Weöres Sándornak másfelől:

Magas kőparton ülve soha-nem-volt
színü vizekbe lógatom a lábam,
madárhangon fütyülni kezd a mennybolt
s kenyérhéjat hajigálok vidáman.

Barcsay Jenő képszerkezete a szavakban, Elégia vonósnégyesek számára, T. S. Eliot úr tiszteletére:

271
Az ég romjaira
zúdul a fekete föld
hulláma. A házak tövig égnek.
Kissné zokogna, vakaródzik,
tíz óra, végítélet.

Mintha fekete iróniája csírája lenne. A Szigetek életrajzi versprózái 1962–63-ból szokatlan újdonságúak a magyar költészetben; Saint-John Perse jut eszembe, de ő próza-tipográfiájú szabad verset ír, lírát, Orbán epikus.

Képzelhetem-e, hogy ez a lírai epikusság az alap-alkata? Mert lassan elapadnak a metaforák, vagyis csak olyan vetületükben érezhetők, mint napfény a falon, mi csak a mélyből, magasból, a létezés, a lélek, a megbölcsült gondolkodás kivilágított formáit látjuk és érezzük át. „Szép nyári nap, a párkák szótlanul figyelnek.” A halált tudomásul vevő, életesélyű embert figyelik szótlanul a párkák, aki a Teljes élet című versben most már nem csillagokkal dobálózik, hanem gondolkodik.

Hiába: most, hogy lassan elúszik előlem
e halottak és élők lakta partszakasz,
egy világnagy szőlőszem édességét
érzem hullámzani a nyelvemen –
a fényes körcikk kerekebb a körnél!
Eszelős logika ez, hiszen emberi…
A forradalmak rendítik meg eszerint
a rendíthetetlen törvény talapzatát,
s a repedésből füstölgő, kénsárga vér bugyog,
az izzó kaptár ismerős méze, az új esély.

Nem sűrít költőien, kezdeteiben nem fordulhatott volna elő: „Hiába: most, hogy lassan…” „Eszelős logika ez, hiszen emberi…” „A forradalmak rendítik meg eszerint…” E fordulatok természetessé segítik, a prózai puritánság előhívja a filozófiai, megrendítő szépséget: „egy világnagy szőlőszem édességét érzem hullámzani a nyelvemen”.

Néhány éve az Írószövetségben a párizsi Magyar Műhely munkatársaival találkoztunk. Orbán Ottó ilyesfélét mondott: Én számotokra 272úgyis ásatag, konzervatív hülye vagyok, hát akkor szabadon elmondhatom a véleményemet a munkátokról. Fölolvashatta volna versét is magyarázatul:

Sokat beszélek a mesterségről.
Egy szavam sincs a mesterségről.
Ha mesterségről beszélek, nem a mesterséget értem rajta.
A mesterség kulcs a zárhoz.
Kinyitom az ablakot, beömlik a szobába az ég.
S határtalan világoskékjében, amilyennek az egyszer-élő látja
egy izgága madár csapong.
A mesterség kit érdekel?

„Mesterségem, sötét művészetem” – írta Dylan Thomas –; ha a mesterség művészet, akkor már a művész léte. Orbán ebben a versében inkább csak az egyik igazságot mondja ki, kipukkantván a mesterségnek-valóság léggömbjét. Valóban kulcs a zárhoz, de maga a zár, a kinyitott ablak, a szobába ömlő ég, s az az ember, aki ezt végigéli. Tudhatjuk, a vers Orbánnak életmentő és sors. Hát miért ne fejezné ki korszakaihoz illően, magyarként:

Melyik fának nem természetes közege az erdő,
de melyik fa mondja magáról: „erdő vagyok”?
– – – –
úgy vagyok magyar, ahogy az erdő fája fa. –

Itthon fölöslegesnek tartván, de külföldön beillesztődve a közép-európai, kisebbségi nagyvilág-akarásba, kimondódik magáról a közép-európaiság, akár így is: „és a kisváros-világ mellékutcáján kényelmetlen kérdésekkel feltűnik a túlélésre kiképzett általános ÉN, a nagyszájú közép-európai”. Költészete, ha sorskérdés, nem lehet a mesterség falansztere. Magába zárja: „Minden perc a teremtés perce. Minden tett teljes felelősség.” Megfogalmazza: „a költészet kitartó és aprólékos önképzés”. „Talán a valóság is költészet?” Életrajzzá teszi: „Költők, versek és nők gubancolódtak össze az én életemben is.” „Zöld elmével még 273hittem abban, hogy a költészet az élet, de most e betonsivatagban költészet az, hogy élek.” „Fiatal fejjel egyéniség akartam lenni, ezért aztán kiraboltam Ginsberget és Pilinszkyt; megvártam, amíg befordulnak a sarkon, és zutty…” „Versei tükrében? Hogy oda ne rohanjak!”

Ha évtizedeket nem is lehet önmagunkban különválasztani, mert nem úgy kezdődnek az ötvenes, hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek, ahogy írjuk, ő fejezi ki legmakacsabbul magát a változó, egymásra ható, elvető idő tükrében, mert azt hiszi, akarjam, hogy legyen a tükör, ebben a magántörténetű korban kollektív történelmet talált a szellem művészeti forradalmaiban. Átélte ezeket az évtizedeket annyira, hogy professzor lehet, mint írásom idején éppen Amerikában.

274
A költő válaszai (Orbán Ottó)

Jelenkori költészetünket az a makacs hitetés fojtogatja, miszerint nagy változásaink közben a vers nem érdekes, s ha az irodalom valamelyest, akkor legföljebb az esszé. A regény nem lehet aktuális üteg, a novellát maguk a szerzők is hanyagolják. Aki így veszi tudomásul, magába zárkózik, kesereg, legföljebb fityiszt mutat az egésznek posztmodern szövegekkel. „Személytelenség és mítosz, harsogták négy égtáj felé; / sehogy sem fért a fejükbe, az egyes szám első személy a versben / nem a nyelvtan egyes szám első személye, / hanem a közvetlen és halálos kockázaté.” Könyve utószavában írja Orbán Ottó az Önarckép mocsári szörnnyel cím alá: „Körülöttem egy mélyen kispolgári kor, a posztmodern dicső korszaka. Meggyőződése szerint a vers bohóság, a felnőtt férfi műfaja az esszé, mely egy pártprogram körvonalát sejteti… én meg jövök a nagy eredménnyel, hogy tessék, épp az avantgárd eszközök fölényes használatával bizonyítható a legfényesebben a klasszikus teljességigény szükséges volta; az, hogy a legmeghökkentőbb modor sem több modornál, s hogy a lényeg mindig a versbe mentett élet…”

Kijelentéseit növeli, olyan költő mondja ezt, aki átlényegítette magán a modern irányzatokat, tehát nem egy konzervatív protestál, hanem a tanú, akinek gyönyörű végzete, léte a költészet.

Neki a vers életmentő, sors indulástól kezdve, de túl e magánügyön az emberiség megmentésére való törekvés is. Sőt bizonyosság! Mert ha sátrat bont a Gutenberg-cirkusz, a karavánja égre hajt a földi mezőkről, „Az emberiség meg fázósan sutyorog: Magunkra maradtunk. Hétköznap hétköznap után. Mi lesz velünk?” Ebből a végletből fényesebben szól a bizalom: „Látjuk, baj van, de válság azért nincs. Bízva bízunk helyi szokás szerint.” A vers, mint emelkedett beszéd, a nyelvi tömörítés magnetikus tere, megannyi tízes találat, nem magyaráz, mint a 275csavarintos logikájú értekezések. Ha kezdetben vala az Ige, mindétig megmarad az Ige. „…megszállottan követtem egy-egy szót a vadcsapáson, / hogy elejtsem a nagyvadat a jövőidejű jelenést / s ma lenézhet akárki… / a jobbik énemet adtam föl a még jobbikért / hogy plasztikbombaként gyúrható kéziratokat / rejtegessek a dossziémban / időzített reményt hogy egyszer / valamikor valamilyen könyvben rájuk lapoz az olvasó / s tekintetéből fölrobban a döglött betűhalmazban alvó eleven élet…”

Mondhatom a közhelyet, ujját ott tartja a kor ütőerén, s ennek a hirtelen, előbb még elképzelhetetlen időnek szellemi-lelki krónikása lett. A versek dátumai: 1988, 1989, 1990, 1991. A válaszok naprakészen, de nem publicisztikus felszínesen, s nem elfogult vagy álcás függetlenkedéssel. Ő az ember, az élet, az erkölcs pártosa, a szent kívülállás, a kellő távolság tárgyilagos krónikása, nem az eseményeké, hanem amint az események szóra késztetik, nem a vélemény, hanem a törvény, olyan létfilozófia, ami a félálom tudatminimumától az elmeél szikrázó tisztaságáig húzza meg a félreérthetetlen egyenest. A kötet címadó verse az Egyik oldaláról a másikra fordul; él többet képzeltet a halvány megvilágosodásnál, él, alkalma van tudni a dolgokat. „A legnagyobb, ami élővel megeshet, maga az élet.” „Mindegy, mi a hír. Mindegy, miből s hogy készül a vers. / De fontosabb a halálnál is, hogy az összeg pontos, a hír igaz / s hogy mondatainkban minden szó a helyén legyen.” Egy nagyon is rá jellemző versnyelv birtokosa lett, egyrészt hétköznapi, inkább csupasz, másrészt pontosságával, hevével, hidegével a formai technikától független, a szavak minőségében, kapcsolódásában rejlő energiák nagy hatásfokú vezetéke. Ne fogd meg! Csavard rá izzólámpádat, láthatsz, bár körülvesz a dzsungel- és éjsötét. „Jóság, gonoszság, nagyság, törpeség; mikor, hogy. / A krónikák nem jegyzik a tetteidet, / a pénzkeresést, a gyereknevelést, a tízezer hétköznapot, / pedig te műveled a túlélés művészetét, / melyet tisztátalannak tart a seprűnyelet nyelő filozófus, / holott te mented szatyraid cipelve az ő eszméit is / … Pusztító zavarral sejtjeimben, hadd legyek, mint te, egy darab élet, / szóljak a mindenség nyelvén, hajlékony köznapi nyelveden.” Óda a közemberhez az indító vers, 1989-ből való. A kötet négy év reménye, kétsége, ahogy éppen a hír vagy a tapasztalat verssé kényszeríti. 1988-ban látja a szöuli kapitalizmust, csak előérzet lehetett ak276kor a kelet- és közép-európai jövőről: „egy államtitkot képező koktél receptjét tanulom… végy egy rész Bergen-Belsenhez két rész New Yorkot.” „A kapitalizmus halálos ágyát körbeálló, / szedett-vedett rokonság meghökkenve látja, / hogy a haldokló frissen ugrik az ágyból / és rámenősen tárgyal, vesz, elad, gyártmányt fejleszt, fuzionál.” És jött az 1989-es év: „Az ország címerében ott a jelmondat: NEM MŰKÖDIK.” 1990: „Mások nevétől volt hangos az irodalmi élet; / az ő grafikus jelük hánykódott tengeri bójaként / a lobogókon és címerpajzsokon, / miközben rissz-rossz bádogban csörömpölve átléptük a korszakhatárt. / Nem voltam vezérnek való kételyeimmel.” 1991: „A seggfej, mivel orra nincs, hogy a hegyéig lásson, a lényeget látja, / a marxizmust és a madarat, / s hogy az előbbi csődje az utóbbit mélybe rántja – / úgy hull alá a világ, mint fadarab. / A korszak képe mindig vak közelkép, / a nagy gesztus kell neki, a jelkép, / nem mi magunk.”

A kötete egészén ugyanazon gondolkodás, hangsúly, a személyiség pozíciójából ível vissza a kiinduláshoz, miként a záró vers, A rómaiakhoz bezárja a kört a közemberrel, a néppel. A rómaiak a hatalom, a szenátus, a politizáló elit. Nem éppen hízelgően, de mérlegre téve, melynek nem túlsúlya a kiábrándulás, az egyensúly biztonságában jöhet csak a szigorú kimondás. Egyfelől: „Őrült hiheti csak, hogy májusban kinyílnak a szóvirágaitok”, másfelől: „de őrült az is, aki télnek gondol minden évszakot”. A vers ez a túlpolitizált ország, mikor még az égdörgés is arra képzeltet: „nem a hordó döng-e az aznapi szónok alatt?” Kössük a valósághoz a változás reményét, mert „Minden utópia főbaja az, hogy szembe süt: / a vezető jobbra-balra tekeri a kormányt, majd árokba fordul…” S ne feledjük: „Száz évet ugrani helyből? Szép elgondolás. / Kár hogy valami közbejön, például a nép, bogárzik százfelé, büdös kocsikban utazva seftel, / behajlított karral mutatja, mit, hova… Politikusnak alig marad több, mint a szájalás.” Jogosult kimondani: „Sérült társadalom sérült társaságának produkál.” Ő is, mint a Belvárosi Kávéház értelmiségi társaságának egyike, a szellemi elit mozgásterét próbálta nagyobbítani, „a lassan kelő kenyértészta élesztő értelmisége…” „a csak emléknek szép hatvanas évek” után „Statiszták voltunk és nem csak a filmben”, s mára szétszakadt a társaság. Elérte célját: „A cél – Aczél.” Életünk „bűzlik és ragyog”. Ragyog!

277
Élni, mulandóságban (Csukás István)

Fényképe, a hatvanévesen megörökített pillanatban, fölidéz bennem negyvenvalahány esztendőt, miként sok azonos helyen jártunk, az Eötvös-kollégiumban, a kávéházakban, szerkesztőségekben, s az irodalom mindenféle más terein meg az evő-ivó tanyák boldog hangulatában. Nemzedéktársam, barátom az emberi, művészi gondban, éhkoppos korszakától eddig, mikor már kivételes életművéhez közelítek. Költővilágába invitál a garbós, ujjatlan pulóveres, bajuszos, szilvaívszemű széles arccal, mintha Szamarkandból tévedt volna ide, pedig csak Kisújszállásról érkezett Budapestre, Óbudára. Könnyű hozzáképzelnem termetét, mely éppen annyira magas, hogy jól elbírja súlyát. Járása biztonságosan egyenes a környezet közegében. Elképzelhetem, a Kolosi téri piacról siet, s nem liheg, inkább fütyörészget, miközben tömött szatyrokkal látható, összevásárolt mindenféle különbnél különb formájú gyümölcsöt, virágszínt, zöldségillatot, gombapuhaságot, karajbársonyt és diókeménységet, mintha a szülőföldjét szerette volna visszavenni. Ez a mostani Csukás István a Sipos Halásztanyában is megtalálható lehetett volna a közelmúltban, akkora sült fogast fogyasztana, amekkora egy játékladik, s miközben énekelni kezd, már tódulnak is a cigányok zeneszerszámaikkal, míg ő az irhabundára kacsint, melyet a vonóba fűzött pénzéből spóroltak össze. Szívszerinti az a mára már elmerült világ, a régi társak. Talán akkor kezdtek a vendéglő átalakításába, bezárták, mikor az írók, színészek, tudósok és más törzsvendégek a különteremből, besúgóikkal együtt végképp elszállingóztak onnan. Néhányan előre a nagypolitikába, ő meg „Egyre hátrább, újabb s újabb / bozótba, / elmúlt évek homályába / huzódva”.

Onnan tűnik elő a számomra első régi arckép, a négy évtizeddel fiatalabb, egy emlékezetes antológiából, amelyben ő is megjelent, mint a 278tizenöt fiatal költő közül a legifjabb, a százötből négy versével. Sovány és érettségizőként messze tekintő, abban a világosbarna ruhában találkoztam vele először, akkor már viseltes volt, de még sokáig úgy fejezte ki őt, mintha egyenöltönye lenne az íróvá törekvés lázas hitében. Innen lett mesebeli kánja, királya mesebeli teremtményeinek, míg én most inkább a verseire kívánom terelni a figyelmet, miközben elbűvöl a Mirr-Murr kandúr, a Süsü sárkány, a Pom-Pom, a Madárvédő Golyókapkodó, a Gombóc Artúr, a Pintyőke Cirkusz világa, hiszen abban is ugyanaz az alkotószellem munkál, s nevel a gyerekekből irodalomszerető felnőtteket, otthont teremt a képzeletnek, hogy a nagyok körében is megértésre találjon az, aki a gyermekirodalomban országos hírnévre tett szert.

Hinni segít az igazi költészetben, mert ha nem írna verset, nyugtalanabb lenne a világ. Biztonságra segít, akár az egyértelmű gyermekkori évszakok. Akár hóba írt lábnyomokon indulnánk végig a győzelmes bimbók, lepkelevelek felé, emberhez méltó vágyakozásban. Úgy vezet, mintha hétköznapokon járnánk az idő ünnepeit. Keresetlen hívással csalogat a versbe, bár csak a piacra, a Balatonhoz, a kutyaházhoz érkezünk.

Mert itt fent volt a mennyország,
életünk isteni része,
csupa fény és csupa álom,
csakhogy mi nem vettük észre.

1957-ben megjelent egy antológia, amely a Juhász Ferenc–Nagy László–Simon István nemzedékét követő generációt kívánta fölmutatni, a 15 fiatal költő 105 verse című könyvben Csukás István is helyet kapott. Valamennyien az alsóbb osztályokból induló, kiteljesedést ígérő ifjak. Legtöbben eleget tettek ennek a várakozásnak. Azóta már azt is tudhatjuk, mennyire jellemző volt többségükre a kiválás, az elszakadás, a megfelelni akarás kínja, az a belső válság, amelyet a kiválaszttattatás körülményei gerjesztettek, s fölemelkedésükben mennyiszer aláztattak meg. Csanády János, Csoóri Sándor, Fodor András, Kalász Márton, Szécsi Margit, Takács Imre, Tornai József különbözőképpen 279élte át és oldotta meg ezt. Úgy érzem, Csukás a legbonyolultabban, sokáig tartó bűnhődéssel és vezekléssel feltörekvése miatt.

„Családomban én vagyok az első, aki nem végez kétkezi munkát. Még nem tudom, hogy fejlődés-e ez vagy degeneráció… Ez a bizonytalanságérzés már-már pszichózissá fajul, az elszakadás lelkiismeretfurdalássá – annak ellenére, hogy mióta az eszemet tudom, el akartam szakadni… Miért akkor mégis a nosztalgia, sőt: a lelkiismeretfurdalás? Ráadásul… a történelem is a kezemre játszott: utat nyitott az addig elérhetetlen kiváláshoz… s egészen kivételes utat, mármint onnan nézve, ahonnan kiváltam. Ugyanis egy olyan képesség révén tettem meg az első lépést (jó hallásom volt), amelynek értéke a családunkban és környezetemben a nullával volt egyenlő, vagy még annál is rosszabb: jó hallásra, muzikalitásra a cigánynak volt szüksége, annak is csak a vályogvetési idény után. Vagyis első lépésem iránya is eleve gyanús volt, talán még szégyellni való is…”; „lépten-nyomon szemérmes, szégyenlős mosolyú, mentegetőző gesztusú feltörekvőket, feltörteket látunk (a szemérmetlenek, a nem szégyenlősek nem ide tartoznak). A generálgátlásnak a kisugárzása ez? Titkos működése, üzenete a lent maradt törekvőknek, hogy legalább lelkiismeretfurdalást, gátlást helyez el, táplál a belőlük kiváltókban?”

A vesztes szülők gyermekei lehetnek ilyenek inkább. Apja nem akarja elengedni a békéstarhosi zeneiskolába, úgy érzi, a fiát pontosan úgy veszik el tőle, mint az iparát, s míg ő Sztálinvárosban gépész, az alföldi kastélyban fölkészítés folyik elárulására. A kovácsüllő helyett a haszontalan muzsikálásban a családi hagyomány megtagadása lappang. De épp ez a családi morális örökség táplálja az első szégyent, az erősödő elégedetlenséget akkor, mikor mindennek a legnagyobb rendben kellene történnie. „Mindenki kedvence lettem, kivéve a társakat, s nagy esélyem volt rá, hogy őszintén megutáljanak. Egy-két kivételezettel barátkoztam csak, szerelmeimet elképesztő önhittséggel váltogattam, mint művész… pózoltam, ágáltam egyre nevetségesebbé válva.” „Belterjessé és egyre irreálisabbá vált az életünk a környék szemében is… Hamar kivívtuk azt a képtelen vádat, hogy mi olyanok vagyunk, mint a grófkisasszonyok.” Az apja mellett töltött sztálinvárosi nyár kegyetlenül szembesíti magával, vissza kell térnie az emberibb közösségbe, mintha hamis királyfi, álruhás paraszt lenne a világban. A munkás280szálláson letépi valaki a Befejezetlen szimfóniát sugárzó hangszórót. Őneki meg féltenie kell hegedűs kezét a szerszámoktól, s mi lesz így ősszel? „De bírtam és csináltam összeszorított fogakkal, nyáron a téglahordást, maltercipelést, télen a hegedülést. S egyszerre lázadtam fel mind a kettő ellen tizennyolc éves koromban.” Nem úgy lehetett abbahagyni már, hogy visszafordul, nincs mire visszamennie, talán szakmunkás lehetne, mint az öccse, ha nem tudatosodott volna benne a tehetsége. Ő már mesehősnek érezte magát, aki „izgatottan olvasta a nádfedeles ház egyetlen szobájában Petőfi verseit, s eltökélte, hogy meghódítja a világot… Már nem akartam hegedűművész lenni, már költő akartam lenni.” De az otthoniak szempontjából szerencsésebb-e ez a még fölfoghatatlanabb pálya?

Az élettől túlcsorduló fiatalember nem a művészet közvetítését, hanem a megteremtését akarja. És ehhez számára a költészet áll a legközelebb, az anyanyelv révén fejezni ki azt a nagy gazdagságot, amit hozadékának érez. Így a békéstarhosi iskola végül is költőképzője lett. „Kodálytól nemcsak magyarul énekelni, hanem magyarul beszélni is tanultunk. A nyelv ízét, mélységét-magasságát, rugalmasságát, tömörségét, hajlékonyságát éreztük a természetesnek ható, tökéletesen ráillő és beszélő dallamban, a zenei felhangokat a közönséges beszédben is hallani kezdtük; a hangutánzó szavak zenei élményt nyújtottak. S mennyi régi, elfeledett szó támadt fel éneklés közben, fogantatásig érzékeny hallásunkban? Dallam és szöveg valamikori egységét sejtettük, éreztük, tanultuk meg. S a ritmusét.”

Bölcsésznek jelentkezett, de jogásznak vették fel. Ez talán megnyugtatta a szülőket, mégis bölcsésznek áll tovább, majd azt is otthagyja. Hiszen már első verseit azonnal megjelentette Kellér Andor a Művelt Nép hetilapban, Szabó István íróbarátja azt jelenti akkor Kodolányi Jánosnak a Ménesi úti diákszállóról, az Eötvös-kollégium épületéből: „Igen mohón és kíváncsian vetettem magamat a tanulásba, az egyetemi munkába. De rá kellett ébrednem, hogy ez nagyon is kisstílű, néha nagyonis értelmetlen korlátolt és fájóan nevetséges taposómalom… Egyéni terveimből nem lesz semmi. Rettenetesen csalódtam… Szent lelkesedéssel jöttem az egyetemre, a barbár lélek alázatos leborulásával a kultúra előtt… Sajnos mindannyian vackorba haraptunk.” Csukás 281verseiben így emlékezik: „Tanultunk rossz szorgalommal, / birkóztunk sok hamis lommal… Otthagytam dacos / szívvel az iskolát…”

Úgy emlékszem arra az időre, amint az Eötvös-kollégium lépcsőjén ereszkedik lefelé és sohase tér vissza. Aztán látni lehetett a Hungária Kávéházban tekintélyes írók között. Nem tűnt feszélyezettnek. Íme – mondtam magamban –, ő egy igazi fiatal költő! Eltűnt és újra megjelent kávéillattal tüntetni el albérlete vénasszonyszagát, s némi pihenést tartva két szabadúszó karcsapás között. Állása lett, lakása, aztán minden a fordítottja. Játékosan vidámnak látszott, de versei erről az időről egészen másképpen szólnak.

Nyugtalanságát könnyebb a körülményekkel magyarázni, az igazi okok a lélekben rejlenek. Ha a költészet nem ragadja kizárólagosan magához, kiváló hegedűművész lehetne vagy literátor, netán professzor is. Pályaválasztása bonyolult állhatatlansággal vegyes, szökésektől zaklatott, vagyis egyetlen hűséggel teljes. Yehudi Menuhin hegedűje döbbenti rá a Károlyi-kertben arra a kétféle lehetőségre, ahogy a zenétől „álomba bujdokol / terhe elől a lélek”, míg a valóságban „Álom-trapéz / helyett vadabb örömmel / kapát markol a kéz”.

„én csak magamhoz voltam kegyetlen / és soha nem adtam fel a reményt” – folytatja a Csak elmondani adj erőt sorsához való fohászkodásában. Olyanért óhajtozik, ami több „a bűvész-cilinderbe fúlt” verseknél, mert az „álom-égben sátrat verő kölyök-idő” reményében gyökeredzik. S a tét nagyon nagy.

Már mint diákot falhoz szorított az éhség
– harcom határát én szabom meg –,
nem pénzért dobott föl a merészség,
lángszóróval pusztított terep
lehet jövőm, de gyönyörű is lehet!
Nem az én dolgom az eredményt kivárni,
mit vállaltam, kínnal veret,
csak elmondani adj erőt, sors, s jöhet rám akármi.

A Képzelt szabadság dacos életprogramja még célratörőbb, minden elgyengülést kizár, szembeszáll bármilyen alkuval. Befoghatatlan!

Bőséges költői nyersanyag, amit magával hozott, de amit általa kimond, az jóvátétel, vezeklés; városi témáival pedig az elszakadás értelmét bizonygatja. Így lett jellemző első korszakára a megvallás, mellyel élete szakadékát próbálja átívelni a teljes bizonytalanság és az elhagyott biztonság között. A várost gyönyörű, veszélyes szerelemmel azonosítja, szüleiben, a kétkezi munkában, a tájban fölnevelőjét szereti.

Én otthon voltam itt és most se vendég!
Megtisztul örökségem és a hit
szólít, hogy legyek hű növendék,
s emlékeimre megtanít.

A várost „én meghódítottam versben is. Annyi verset írtam róla, mint legalább a szerelemről… második nagy témaköröm lett a gyerekkori táj után… Mindig is egyenesnek és töretlennek éreztem utamat a városba. Nem vágyom innen sehova.” Az Óda Budán rajongó érzékiségén áttűnik az Ácsorgok üvegcsarnokban vallomása a pályaudvarok népéhez. A „csodálom ezt a várost most-éledő szerelemmel” bámulatát a „fatáskás véreim” honvágygerjesztő látványa kísérti, s az a tudat, hogy bár végigdolgozzák az országot, de kétkezi sorsuk miatt ők mégis hazamennek haza. Neki meg csupán a költészet emlékezete marad: az apai 284kovácsműhely, a lópatkolás, anyai virágmúlással, befőttsustorgással. Mégis ezzel a hazai otthonossággal teszi lakhatóvá a várost. De az Arany János-i, Kosztolányi-féle városi vidékiséggel nem azonosulhat igazán, mert hiányzik a hozzájuk mérhető egzisztenciája. Ami bennük az elveszett ifjúság fölidézése az alföldi, vásározó szekerek látványában, a bácskai fák Üllői úti virágzásában, Csukás esetében a jelenvaló üresség kitöltése.

Két Űr között váltogat szívem,
a gyerekkor örök ölébe már
vissza csak ugy utazhatok, mint
fölöttem a rakéta! – tükrös nyár
villog, az elveszett kölyköt mutatja,
ki voltam, végtelenbe sokszorozva.

A vidéki fiatalember, mintha nőt hódítana meg, mikor a várost hódítja, ahogy a szerelemben találja meg a legbiztosabb köteléket.

Én nem hadakozhatok már más módon,
érted se, csak sorsommal (pillanat
sugallta harcok kis cselét megoldom),
hozom kiéheztetett ifjúságomat,
mely országot, álmot hódítani indult,
s az örömért a szivednél kiköt –
felkönyökölve nézem éjbe fordult
hajad homlokod félholdja fölött.

Mint a bicikliversenyző, várta a startot. „Körülbelül húsz évig tartott ez az álldogálás, ami veszélyesen hasonlított a repüléshez, s lassan-lassan önáltatássá alakult át, hogy nincs eldöntve a verseny, hogy ott fent még minden lehet, csak semmi kapkodás, az olcsó alkalmak helyett ki kell várni az egyetlent, a méltót, az igazit.” Késleltetése mellőzést jelentett. Az irodalmár Czibor János rokoni figyelmeztetésül mondta: „Téged most egyetlen veszély fenyeget, hogy karriert csinálsz, mint pártköltő! Ideális a származásod és ideális a tudatlanságod.” De éppen a származáshoz való hűség térítette el a kétes, szégyellni való 285karriertől. Az otthagyottak sorsát mondta verseiben ő, a szétszórattatott hárommillió vidéki, falusi egyike a városi reménytelepen. S a volt budapesti diák, aki átélte az 56-os forradalmat, ha ragaszkodott az igazsághoz, nem állhatott be a forradalom megtagadói, rágalmazói közé, átélte, hitte és nem hallgatott róla. Körülírja, metaforákba, szimbólumokba rejtve mondja ki a tiltott kimondhatatlant: „Mint rommá lőtt lakásban, ajtót nyitsz / a semmibe: havas hullák, üszök, csönd – / úgy vagy, foszforeszkálsz csontomban örök / bénult álomként s mindig újra nyílsz / bennem” – szólt a szerelmeséhez, az 56-os városképpel talál rá hasonlatot. S az Őszben: „Őszi könyörgés száll, megcsalt élet / muzsikája – augusztus, szeptember… majd a kürtszónak / októbere jön: B-dúr! harsány tornak / öröme, pirospettyes ősz a fán.” Összecsúsztatja az időt, emlékezésnek mutatja a jelent. Rátalálhatunk a levert forradalom motívumaira A megrontott lélek soraiban is:

Lehet, hogy az ősi nyolcas ritmusa leplezte a verset, de az is lehetséges, hogy éppen ez a magyaros dallam ébresztette föl olvasóját: itt az ötvenes évek végének magyar valóságáról van szó. Mindenesetre a hatalom ravasz őrei úgy tettek, mintha észre se vették volna, mert ha nem beszélnek róla, elsikkad még a félreérthetetlen szó is. És ami a Tornyai János című versben áll: „a legnagyobb jogod / neked fáj az is, hogy elmondhatod, / mivé torzult míg életben maradt / jelen s jövő a hatalom alatt”. És Bartók, aki „erkölccsé vált és erkölcstelenné tett / mindent, mi más ütemre ordít” – világossá teszi, melyik oldalról mondja.

Megszokottabb és hatásosabb dekadenciával vádolni, polgári individualizmussal indokolni rosszallásukat, ha indokolták vagy figyelembe vették Csukás Istvánt egyáltalán. Valamiképpen mégis besorolták a nemkívánatos költők közé. Azokat választotta mintának, mesternek, akiket a Rákosi-rendszer negligált, az Aczél-korszak megtűrt, hiszen gondolkodásban és kifejezésben azok voltak hozzá közel. A Nyugat nemzedékeinek európai stílusideálját ötvözte a népiek természetiségével. Versek sora rokonítja Szabó Lőrinccel és Sinka Istvánnal, a benső világ kegyetlenül őszinte feltárása együttvaló a nagy kollektív felelősséggel, miként „Felőlem úgy rendeltetett, hogy vihar fújja meg a számat”. S e két végpont között megtaláljuk Vas István lírai prózaiságát, Berda József epikureus érzékiségét, Jékely Zoltán sötét mulandóság-tónusait, Tamkó Sirató Károly játékosságát, Weöres Sándor próteikus alkatát, a világirodalomból pedig a középkori vágáns költészetet és Villont. A megtapasztalt valóságból érezte ki az időtlen sugallatot akkor, amikor megbélyegző fogalmak voltak az időtlenség, a magány, a me287lankólia, minden, ami a lélek mélyéből tör föl. Azért érvényes ma is a korai Őszi énekben az a nagy emberi kérdésfölvetés, amitől költővé vált a tetten ért időben, mikor kiszökve a békéstarhosi tanteremből megállt a tetőn, s megértette a föld felől szüremlő, kifáradt őszből a mulandóság sugallatát.

S mert mást nem tudsz nézni, önmagadba mélyedsz,
zubog a vér, kicsap: élet és enyészet!
E kettős képletű sors kísér, míg élek!
Kettős tükörben vibrál
életem, minden moccanásom, s cserélnek
forró kézzel a lét s halál –
És megyek, nem gondolnék rá, de a lélek
beleszédül néha, mint ki áll
fortyogó mélység fölött, se földön se égen –
És összegomolyog szívemben múlt s jövő,
s kijózanít ólmos, ömlő őszi eső.
Tisztán élni magamért s az életért!
a hemzsegő s összekoccanó
kusza vágyakért, e széthulló őszi tájért
– felelősség, amely a szót
kikényszeríti s leláncol, ha futni vágynék!
Az egymásra halmozódó
életekben lenni biztos ész, irányzék!
Itt állok a világ kereszttüzében: mérnek!
Nyugtass meg táj, ó, emberek! Itt az őszi ének.

Később is, évei múlása közben gyakran megállva eltűnődik, mérleget készít, útjelzőket hagyva maga után; „megriadok, hogy huszonnégy évemmel nem érzem magam fiatalnak”, „Huszonhat éve csavargok / s halhatatlan szavakon tűnődöm… Hasztalan hát nem vagyok, / huszonhat évet megértem / kevés húson, sok kenyéren, / többet ártani sem ártok, / mint a hites állampolgárok, / s erőmön felül én éltem.” A Harmincéves férfi éneke valami különbékét, megállapodott bölcsessé288get jelez: „próbálok csak szerényen élni: / érdemes gondok közt a férfi… Mert ez a kor már lehetne szép is / s lehetnék benne boldog én is, / ki megfürödtem hevében-havában, / a torkomig ömlő magányban.” És eljön a negyvenedik, a férfikor nyara a változtasd meg életed jegyében. Csak fordítani kell magán, akarni kell, hogy „lehetnék boldog én is”, hát, legyen! „Mert ez a kor már lehetne szép is”, hát megkeresendők a szépségei.

Végre dördül a startpisztoly. József Attila-díjat kap negyvenegy évesen, 1977-ben. Már nem lehetett nem észre venni. De az is jellemző, milyen nevetséges körülmények között, jelölés nélkül, ötletszerűen adják, hivatalos levél helyett telefonértesítésre, szinte zsebből fizetve.

Megtűrt költője voltam hazámnak,
tűrtem, mit tehettem volna, e hazát.
Mivel nekem csak ez az egy van, akkor is,
ha rám szól: beszélhetsz, de közben befogod a szád!

Mind a nyugatos, mind a népi verseszmény és forma akadályozta már teljes valójának kifejeződését. Olyanná kellett költészetét változtatnia, hogy minden ízében személyiségéből fakadjon. Azt hiszem, a gyermekirodalom művelése irányította erre leginkább, s az a kedélybeli, képzeleti, nyelvi szabadság, ami Csokonai, Petőfi diákos humorából, rakoncátlan szelleméből árad, továbbá Arany János fanyar öniróniája, a népdalok hetyke bája, üdesége, s a zeneiskolai tapasztalat, hogy muzsikája van, költői értéke lehet a közönséges beszédnek is. Ilyen felszabadultnak érezhette magát József Attila, amikor kassákos korszaka után megírta a Tiszta szívvelt és népdalszellemű szegénységverseit, így ámulhatott el saját hangján, csak őt nem a férfikor delén hatotta át a döntő élmény. A negyvenéves Csukás költészetében már a mulandóság távlatában történik meg a világ.

A megújulás folyamatának pontos leírását kapjuk az 1980-as, Az üres papír elégiája című kötetben. Petőfihez tér vissza itt, a legelső versélmény szelleme éled, szinte az „ásatag ének” vonalán talál rá modern szólamára. Először még a szerző is zavarba esik velünk együtt, aztán közösen győződünk meg az egyszerűség mögöttes bonyolultságáról. Nézzük a Füzetkezdő verset!

289
Új füzetet kezdek – magam,
s nem az Isten nevében,
nem hivalkodva, de nem is
alázatos-szerényen.

A következő strófa rímein nevetni is lehetne, micsoda emlékkönyv-szinten kaparássza az írást?!

Habár kiment a divatból,
szívem: viharvert kalóz,
s a nagy papiróceánon
vidáman, s bátran hajóz!

Mi lesz itt, ha így folytatja: vidáman? bátran? A kalóz-hajóz olyan rímpár, amit a kisiskolások mondhatnának elbűvölően, a dilettánsok meg hősiesen és nevetségesen.

s mintha éltem függne tőle,
fogyasztom a papirost.

Már-már a nagyképűség szégyenébe kerget: na, nézzük, mire fogyasztja? Arra, amit a Lassan húsz éve fölmutat az írás nehéz vajúdásából:

Lassan húsz éve, hogy verset
írok, bizony húsz esztendő –
mégis az üres lap előtt
úgy izgulok, mint egy kezdő.
Zúg a fülem, gyomrom szűkül,
és tériszony émelyegtet,
mint ki a tíz emeletről
rácsot fogva letekinget.

Arra fogyasztja a papirost, amit Az üres papír elégiája kötetcímmé emelt fontos versében megír. Innen érthető meg költészetének nagy 290fordulata, ahogy a szembenézéssel kezdődik, s a papíron, az írásban történik meg. „Ha szembetalálkoznék végre magammal – és mégis rettegve várom, hogy szembetalálkozom, egyszer végre és véglegesen magammal” oszlopain áll a költemény. „mint véletlenül egy nagy szállodai tükörben / Újvidéken”, vagy „ha másképp nem az üres papiron…” Ennek a találkozásnak itt nem a tükör, hanem a papír a végzetes lehetősége, s a papír már teleírva, melyben az egyedüli ember minden mozdulata lelepleződik.

mégis, ha találkoznék végre magammal,
eddig mindig mással, mindig más szemében,
s elmaszatolta a képet mindig a szemérem,
bőröm mögött a bőröm, szavam mögött a szó
nem hagyja magát kimondani, pedig

Ez a pedig kötőszó a verset szabadjára ereszti:

a postás-csöngetésre is riadtan bezárkózó
ajtó mögött falat vető nyíltság türelmetlenkedik,
magányomban a magányom, mosolyomban a mosolyom,
a versben versem rejtőzik kimondatlanul,
életem mélyén az igazi életem lapul,
villámlás-ajtórésben igazi alkalom oson,

s a szó mögötti szó kimondatik. Találkozott magával, mert megszületett a vers. Itt önmagára, a Regresszív címűben a külvilágra talál rá.

Csupa kérdés, „izgága kis horgok”. Tegyünk helyettük pontot vagy felkiáltójelet. Így lesz a kérdésből válasz: De hát olyan érdekes ez a világ!

Olyan is, mint a Levél a nyárról története.

kisgyerekek csupasz lepke-popója világít;
s nagymama-korban levők kifehéredett halszinü bőrrel;
a csontos agár-férfi, avagy éppen nagy pocakos megy,
csattog a meztelen talp, levegőzik a bőr, a ruhátlan,
vidul a szív, kerekül a szemünk, gunyoros röhögésre
szánk, de legyőzi a hitvesi intés; nézz a tükörbe!
s renyhe humort felráz a parancs: mars krumplipucolni!

Jönnek a barátok, „rottyan a bogrács, ehető, sőt konyhamüvészet”, „a nők mosogatnak, isszuk a sört, hadonászik a kezünk, majd jót pisikálunk”. Ez a tükörbenézés mégsem a krumplipucoláshoz fordít igazán, persze ahhoz is, hogy a költőt a strandi lötyögésből vendégei közé vezesse. Ám, azon is túlra, ismét a „nem fiatal, de nem is vén szívvel, épp a közepén időhöz”. A negyvenedik évhez. S mintha túlélők lennénk ezután. A régebbi halálfélelem ehhez képest naiv és komolytalan, most már nyilvánvaló a hajnali ébredésben, egy ugró szívdobbanásban, szédülésben, remegésben, éjféli izzadásban, s a temetőkben, ahol szinte látjuk, mit művel a föld. „…mindent / pontosan leírtam – hátha kapok egy kis haladékot.” Minden versében a haladék öröme, így forog a világ a titokzatos keleti kun-mosolyban.

Az élet és enyészet régi, az Őszi énekben megpendített szólama a mulandóság felé erősödött, az utóbbi két évtized verseiben megtalálható ihletforrás. De Csukás István költészete mégis megunhatatlan, élvezetes, úgy játssza ki a hagyományos közhelyet, olyan artisztikummal adja elő, már-már felejteti azt, ami a verset létrehozta, csak messziről 292hallik a szomorú gordonkahang, s bánatosan szűrődik át a bőséges életen, a létezés gyönyörére gondoltat inkább, mint a halálra.

Nem is kell elkerülnie a magasztos, csorduló érzelmű szavakat, annyira nyilvánvaló mindennapi látomás, profán szelleme, mint egy albatrosz bevásárlószatyorral. Elegendő valami bárkivel megtörténhető esemény, ha ő adja elő, hogy megjegyezzük, s már úgy megyünk a Farkasréti temetőbe, hogy az ő verse jut eszünkbe. „Tegnap egy költő sírját koszorúztuk / utána sétáltunk egyet a gyönyörű temetőben… felkerestünk minden / ismerőst, habár mindegyiknél csak pár / percet voltunk, mégis későre járt, s töprengve / álltunk a kapuban: érdemes-e hazamenni.” Félelmes ez a humor, de úgy engedi ki a poént, hogy azért mégis elmosolyodjunk temetőközeli életkorunkon. Ne törődjünk „e fogatlan, mindent elrontó savanyu dohogással”. Inkább legyen afféle gyermekmondóka, mint „Ments meg engem Uram, az örök haláltól”.

Lehet ám, hogy meghalok,
és ez micsoda dolog!
Isten, akkor mit csinálsz?
Nem lesz, akire vigyázz.

„Hát üdvözöllek kopogtató öregség! / Ez az egész egy borzasztó nagy hülyeség.” Súlyfürdőben képzeli el a másvilágot. A kaszárnyai, kollégiumi tusolások hangulatát engedi rá a vén testek látványára. Profán a hangulata, a témája megrendítő, s együtthatásukból keverődik ki az az érzés, amely zavarba hoz, kifordít és megragad bennünket,

Antiversnek indul, s milyen igazi dallá emelkedik végül! Mindez a fölényes mesterségbeli tudás, a fürge játékosság következtében. Az ellentétek teszik olyan élvezetessé, s egyben megdöbbentővé az Elmúlás ellen babérlevelet című verset. Címéből természetesen a halhatatlanító dicsőségre gondolunk, de a szövegben a babérmorzsolás miatt éppen a fordítottjára: fintorogva rágja és hozzáképzeli a bablevest. Magasról ejti a sorokat egyre lejjebb, a kutya szájáig, „adok neki is a levélből, kiköpi s nem / képzel hozzá semmit, végül is egy kutya, / s fogalma sincs az elmulásról.” A költő most éppen nem kívánna az elmúlásról beszélni, csak a kutya juttatja eszébe, mert az állat, mintha a tűnő nyarat akarná visszajátszani: „együk meg a vízcsapnál fürdőző rigókat / vagy a szomszédban szőrt meresztő macskákat / vagy keritésre tekeredő virágokat! / Rábólintok, helyes, játsszuk azt, hogy élünk!” Aki a földi létet mennyországként szeretné megélni, a haláltudat nélküli állattal fejezteti ki azt, ami az emberre is olyan jellemző. S ebben az indázó szerkezetben nem találunk semmi bonyolultat, csak valami mesteri fölényt, mit is tud előképzelni a nyárvégi életképből.

Az Albatrosz bevásárlószatyorral lehetne színpadi magánszám, eltáncolt monológgal. Ez a boltig vivő út nem a Csatárka utca, helye az evilági mennybemenetel jelképei között található. Mintha „az utolsó nagy utazásra” vásárolna be. „Óvatosan kipróbálom a repülést is, / hogy ne érjen készületlenül a mennybemenetel.” Boldog és marasztaló a bolti bőség: „most nem érek rá meghalni, / majd holnap talán! Ha lesz holnap.” Mi vele együtt úgy képzeljük mégis, lesz holnap, bár nem árt azért vigyázni.

Két felejthetetlen versében, a Hová tűnt húsz kiló s a Visszatért húsz kilóban illuzionistaként teszi föl a gyermeki kérdést, és mesemondóként válaszolja meg.

Eltűnt és visszatért valami világűrnyi hiányból. Még azt hisszük, a végső eltűnés produkcióját játszotta el, pedig csak lefogyott, visszahízott egy ember, akinek mutatványától borzongani és vidulni egyformán lehetséges.

295 296
Honvágy egy álom után
297 298
Világ ne menj világgá (Kalász László)

Ellenkezőjére fordítom Kalász László új kötetének címét, Világ menj világgá, csitítom a „magam is megélek” dacos keserűségét nyugvása végett, harmincéves szeretetem, barátságunk jogán. Vagy régebbtől, mert híre megelőzte találkozásunkat: kiváló fiatal költő él Miskolc fölött, Szalonnán, csöppnyi faluban. Idézte is valaki: „Anyámnak kontya van kerek”, s folytatta fejből. Sinka Istvánt juttatta eszembe: „Ág Boris, neked nagy szemed van / s mellé, Isten is veled van.” Olyan plasztikusnak, olyan természetesnek hatott ez a megállapító mondat, mint egy megéledt Medgyessy-szobor. Közvetlen hasonlattal kerekíti a meleg, eső utáni éjszaka dús lombjáig a kontyot, aztán mértéktartóan folytatja ugyanúgy: „anyámnak szíve van meleg”, majd a befejező strófa kettős, egymásból következő ragaszkodássá válik:

csak akkor leszek kedvesed
ha kerek kontyod lesz neked
ha mint anyám: első jajomra
gyógyírt találsz minden bajomra.

Semmi cicoma, könnyeden folyik a lírai kényszerűség gátja nélkül; rusztikusan valóságos az éterien sugárzó.

1963-ban ismertem meg a fiatal költők pécsi találkozóján. Nagyszemű, söröző fiú ült oldalt vagy háttal, a sört sernek mondta, nagyon hátulról képzett e hangon. Nem kérette magát versei fölmondására, akkor hallhattam az Ökrök címűt is, s hogy meggyűlt vele a baja, allegóriának hitték elég jogosan, s gyanítom, azért sincs egyetlen verse sem fölcímezve, mert a cím azonnal a lényegre irányítja a figyelmet, főként a cenzorosat. Csak a második kötetében jelentette meg 1970-ben a 299Szarvuk hegyével kezdősor alatt. Elő sem fordul a versben az ökör, de csak a figyelmet tereli el a konkrétumról, a lényeg megmarad, s általánossá tágul. „szemükben értelem? / ugyan! / fejükben zsír terem / szivük ha van / az is csak faggyu / undok váladék… patájuk alatt / sár leszek / néma / fű nő belőlem / majd leharapnak.”

Ő, a perkupai útkotró fia, aki gyerekkorában apja árokpartján, útja közepén, fűben, sárban és porban annyi ökrösszekeret, ökörcsordát láthatott elvonulni, döbbenten, halálfélelemig szemléletesítve figyelhette ezeket a mérsékelt égövi elefántokat. A butaság, az igába hajtható stupid erő a heréltek természete. Látta széthúzni őket, aztán egymásnak támasztani farukat, az ökörkosárból fű után habzó szájukat, látta, ahogy „pókhálóeres szemükön / légyraj hízik / fekete könny”. Átbődültek a bávaságból megmagyarázhatatlan vadságba, taposásba. Eszerint Kalász ökrei igaziak, közösek az ember állati tulajdonságaival. Így lehettek minden behemót, buta erőszakosság szimbólumai.

Nagy László korai verseiben gyakran feltűnnek, de mindennapi alkalomként mint háziállatok, gazdájuk balsorsa végletei: „köröttem az élet csupa por / marhacsordát portenger sodor”. Az ő szomorú ökrei nem a behemót zsarnokot jelenítik meg, hanem az igás kiszolgáltatottságot. A Busa meg a Sörös láncát a költő oldja el, ő ül az ökrösszekéren nagyon távol a petőfies kedélytől, világ-lassúságban. Illyésnél az ökörbőgés verselem ifjúsága udvarában, beleveszik a kutyaugatásba, a „harangláb gyors fecsegésé”-be, a forradalmár népfi számára inkább a magányos bika az erős jelentésű hasonlat, a vers panorámájához közvetlenül hozzátartozó kép, s ugyanakkor a kudarc metaforája is. „Utam nem ér, tudom, soha magasabbra… Mit állasz hegyem? Vess föl, mint a tenger habja!”

A Világ menj világgá versei között az undorító erőszak félelmetesebb, mert meghatározhatatlan rémálom-közérzet, miként Szent Antal kísértetei Hyeronimus Bosch, Matthias Grünewald ecsete nyomán.

Nem nagyok
és nem erősek
mint hittem és nem is ökrök
rosszabbak: nincs hova szöknöd
sosem előlük: átröpköd
bármelyik bármely világba
kurta szárnya görcsös lába
mindnek ijesztőre állva
s csüngnek fejjel lefelé
– – –
mintha ember lenne mind
görbedt csőrből játsznak szájat
cifra tollal berzenkednek
ugrálnak s játszó kis sorsuk
utánzod már akaratlan
s fényes gyürüikbe ring
ványadt akaratod lassan
hol millió papagáj
embernyelven kiabál
tarka tollból pólyált bendő
feneketlen begy az ágyad
drága jóizű jövendő
– ott rohad el minden század

Az emberben fásultság, a magányosság zárkáinak iszonyatos éjszakái, még a Nap is kitaláció, olyan ásító unalom lep meg, hogy „állkapcsunk már / majd ketté hasad… eldugult fülünkben / úgy ásítunk, hogy szemgolyónk / préselődik”. Nem belső ez a baj, hanem külső, melynek okai megnevezhetetlenek, csak az okozat a kimondható, mikor világgá megy a világ, s ott marad magában az ember. Mégis a mai rálátásban jobban értjük, mi volt az a csillogó falú bánya, ami az élő feketeségre kövült. Most tárul fel igazán, miért

301
nem szólhatok magam szavával
nem szólhatunk magunk szavával
választott fényem nem világít
mert itt a másik ott a másik
tartalmam célom minden másé
másé a bensőm másé a másé
s én csak állongok állong minden
és csak hallgatok hallgat minden
mellettem rémült fák és házak
mellettem rémült ember állat
aki tud még: segítsen gyorsan
mert elmegyek hogy itt se voltam

Az élet olyan keserűséggé nyomorodott, nem lehet poétikus hatásokkal semlegesíteni, s már az is ellene hat, hogy nem fejezheti ki magát természete szerint. Pedig Kalász László költészete természeti, falusi, tájas, évszakos versanyaga nagy lehetőség a világbavegyülésre. A város elzárná efféle lehetőség elől, az ablaktalan tűzfalak nosztalgiába taszíthatnák, idilliesíthetnék, s így elvennék igazságai élét. Szalonnán teremtő csönd van. Először a bazaltzúzalékkal beterített utak, szív alakú lapátok, árokparti lapulevelek, kákicsban rejtőzködő sóskövek csöndje, a csorda, a szekér elvonulása utánié, a pataké két csobbanás között, ahogy a víz a nagy kőről lebukik, s még elhallgat egy pillanatra, s tovább, tovább a költő-tanár iskola utáni csöndjéig, szülöttei alvása idején az egymásnak felelő kutyák ugatásáig. Dalt, meditációt, érzékeny képzeletet s taposó ökörpatákat teremt ez a csend. S bölcsességet. Nem vidékies bölcsesség-e ez? Nem hat-e a teljes megvalósulás ellen? Ha így kérdeznék, én lennék a provinciális! Rest, begyöpösödött, gondolkodásra képtelen, hiszen megrögzött véleményt hajtogatnék. Éppúgy kétségbe vonnám hazám nyolcmillió polgárának képességét a szellemi életre. Nemcsak a vidéki költőt nézném le, de a vidéken élő népet a szalonnai emberekkel együtt. A nép szemével lát, eszével gondolkodik, szívével érez. Kézenfekvő a kategória – népi költő, de szűkítő, mint minden besorolás. Én inkább T. S. Eliotra gondolok, mércém Kalászt 302illetően, amit századunk nagy modern költője mondott: „…ki s hogyan hozza létre ezt / A zsongó bübájt, melytől álmodott / Ábrándunk szabad szárnyalásba kezd? … Finom szállal, mit áttetszőn sodorsz – / Hanggal, mely föl sem mérhető titok.” Lehet ezoterikus, minden anyagiasságot nélkülöző:

Ki volt az?
helye itt maradt
látni hogy jó ideje állt
faragnám képzelet után
levegőből a figurát
vagy itt van még
a néma vendég
és láthatatlan szemei
rezdületlen merednek rám
s nincs mód beletekinteni?

Isten? Ördög? Valaki halott szelleme e „föl nem mérhető titok”?

S lehet gyönyörű dallá sűrített természet s természetesség szublimációja, túl minden elemezgetésen, a költészet titkának sejtelmes tánca, muzsikája, ahogy megvalósul a másképpen kimondhatatlan.

Nem akarom a varázslatot a magyarázat pórázára kötni, mégis meg kell állapítanom, ahogy a szökellő patakban önmagát véli, úgy növeszti létét másba is; alatta a föld, fölötte az égbolt, körülötte a természet növényi, állati, emberi univerzuma, s a költő átlelkesíti, kicseréli magával a világegyetemet, s megajándékozza vele, akit szeret. Egyszer: „szakállam mint a fű… lucerna lóhere / tábládzik mellemen… sarkantyút sarkamra / csillagból köt a szél”, máskor: „ne folyjak mellékmedreken… hajót malmot vigyázzak… utam mindig szabad legyen / örvényt is álljak bátran”. Csillag nő asszonya szívéből, virágzásban teljesedik, kerti csillagok között harmatot hullat az égből, s már ő a Nap: „életedet sugárzod / de nagy a te hatalmad!”, „néha nézi magát fának / lent gyökérnek fentebb ágnak / maga mögé búvott lelke / szívódik a levelekbe”. De a végső természetté vegyülés az elmúlás óriás ágyán történik meg:

Majd az elemekkel társul, magva lesz ezer galambnak, a tekintete villám, Nap pupillája, szíve a jövendő győztes élet, dühe toportyán karma. Ugyanakkor a szervetlen megszemélyesül, a csillagok „bebujnak az ég-kék paplanba / estig ismét orruk se látszik / alkonyatkor már mocorognak / egyik még gubbaszt / másik ásít / s parazsuk mellé kucorognak”. Ahogy József Attila csillagai, mikor még nem rácsok az égen, békadudára járják táncukat, földies lények, s mint a népdalban csillag a szerető, s miként Csokonai vigasztalásért eseng a két szép szemecskéhez: „Üzzétek el hát éjemet / Ti, két halandó csillagok!”

Kalász megszemélyesítése, azonosulása nem költői stílus, hanem természeti világkép. Visszanyúlik a finnugor ősköltészetig, a tetejetlen fa tetején éldegélő Arany Atyácska mítoszáig, a lépésmézes, vadfogó hurkos, varsás, rokkás mindennapokba, az aranyalmás, sárkányos népmesékig, ahol örök igazságok érvényesülnek. A Nap, Hold, Csillag nemcsak égitest, jel inkább, ősi képlet is. Úgy kelnek, nyugszanak a mai vers egén, akár valaha a távoli nyíresek fölött. S ha igaz költő láttatja bennük magát, ha a versszerkezetben, mondatrendszerben a kellő helyen alkalmazza őket, akkor nem tűnnek szokványosnak, miként az „Úgy elválunk kisangyalom egymástól, / Mint a csillag fényes ragyogásától” népdalsorok szürreálisnak tetsző realizmusa sem.

A népdal alapérzelmek, alaptörvények kifejeződése, a közös ihlet gömbölyded gyöngye, nincs éle, szöglete, oldala, íve a szólássá, közmondássá törekvés. Kalász László verseinek nagyobbik része népdallá formálódik vissza, de nem az utánzásban, hanem az azonos gondolkodásban, egyértelműségben.

ha a világot hoznám
lennél megértő hozzám
ha pedig csak magamat
lesnéd minden szavamat

– úgy vág, mint Erdélyi József az Ibolyalevéllel.

305
Kedvesem ha iszik
italát csókolja
beletüzesedik
minden csepp a csókba
– – –
levegő megszédül
egy leheletétől
semmi sincs anélkül
az ő csókja nélkül

– csitítgat, mint József Attila Ringatója.

Ágakról szakadó
madarak rebbennek
az ég mint a savó
áttetsző a szemnek
madarak rebbennek
szelek útrakelnek
ha tudnék se tudnék
menni merre menjek

– ahogy Nagy László Az én szívem című verse lüktet, s a durva gaz-erdőben a virág csalánná, az édesség ecetté válik, Kalászt a madarak s a szelek otthagyják hasonló keserűségben. Ez a rokonság elődei indulásával közös, ő egész életében az azonos mezsgyékkel határolt belső birtokát műveli.

Mondtam, költői értékeit nem csökkenti, de közérzetét annál inkább komorítja élethelyzete, amikor „szivemből rekedt ének tör fel – én csak verseimnek hiszek”. Mégis tágas hazát teremt Szalonna román kori templom-fundamentumától, a leronthatatlantól az égbe szálló fehér ludak látomásáig, pedig csak falusi utcára való esemény, valami megmagyarázhatatlan akarat késztette ezeket a földönjáró szárnyasokat fölszállni „e lucskos világból” az ég tavára, mennybéli jelenségekben való részvételre. Utánuk küldi az anya a fiát, hazahajtásuk lett a küldetése, az égi tünemény pásztorlása.

306
Buda Ferenc hármaskönyve
Füvek példája, 1963

Valamikor, mintha az idők kezdetén, egy kiűzött-szökött ifjú emberpár várt a pesti bölcsészmenza előtt, mintha esőben ázva álltak volna ott, s bemutattattam nekik: Buda Ferenc és felesége: Márta. Otthagyták Debrecent, azt a várost, ahol ők is egyetemisták voltak, mint én a menza főzelékszagában. Ferenc mögött már az ötvenhat utáni Állampuszta, egyéves sárban-rohadó-borsóföldi rabság, segédmunka, szegénység. Álltak, akár a kivándorlók a New York-i kikötőben, állástalan, lakástalan, lesz-ami-lesz daccal. A képhez még hozzátartozik az Erzsébet-híd rozsdás hídfő-kapuja, akár egy kettős daru-roncs. Megíródott már az a vers, amelytől később, mikor már két zsendülő költő találkozott, fölemelt kézzel nagyot csettintettem.

Nem vagyok én hős csak hülye
más bolondok hegedüje
melyről ha egy húr lepattan
mégis marad egydarabban
S bár Krisztusnak lenni szégyen
hisz kivégzik észrevétlen
míg a vízre rászáll a Nap
kiválasztom nádszálamat

Tóth Éva bemutatott. De egyetlen vers okozhat-e barátságot? Lehet, nélküle is, ám makacsul hiszem, ezekkel a sorokkal indult negyedszázadnál is valamivel régibb összetartozásunk a kézfogások megszakíthatatlan láncszemein át.

307

Aztán a szegénység albérlete a rózsadombi villa eresze alatt, segédmunka a Chinoinban, három műszak, de költészet, de irodalmi élet is az Új Írás körül, és olyan asztaloknál, ahol az emlékezetben még mindig ülnek halott nagyjaink: Veres Péter, Sinka István, Tamási Áron, Kassák Lajos, Nagy László. Ifjúságunk: kezdő költő, fiatal házaskorunk, kislányaink tétova hintázása, hajnali hazatántorgás május parkvirágain át.

Füvek példája. Ifjúságunk. 1963.

Megszoktam, hogy szeretett költőimről könyvük megjelenése táján fogalmazzak, barátom kötetével huszonhárom év után teszem ezt. Ennyi idő után házassá, szülővé érik az ember. A versek is megértek az időben, újabbakat nemzettek génjeik szerkezete és iránya szerint. Kezdem az újraolvasást.

Kínozzák egymást az ágak, nyikorognak,
a messziségek ördögi merevitő-
köteleit eloldozza az erős szél

Vissza – és mára – gondolva a magyar költészetben ez a forma kikezdhetetlenül egyéni; ütőhangszerek zenéje, erő és szaggatottság. Az Éjszaka a máig érvényes, továbbtartó lírai eszmények és motívumok invokációja.

Magam vágok a hegynek.
– – – –
dermedő öklömet zsebre gyűröm,
– – – –
leengedett nyaku konokság visz előre,
– – – –
én meg nem állok, nincs bennem töredelem,
– – – –
fölfelé gördülő kő vagyok.
Fújj hát erős szél.

Térben és időben látom a második műszakról hazatérőt, én, kinek akkor a hegy aljáig volt hazafelé, aki az elszakadást, s az otthoniak der308medt öklét írtam meg, s a jeges, szélkegyetlen életet bőrömön éreztem. S ha barátságunknak meglett a szerződés-verse, megíródott szomszédságunknak is, újra fölemelhettem kezemet és nagyot csettinthettem.

Legyen sötét. Aludni kell.
Kenyeret se hozok haza,
virágot se tépek
magamnak.

Még akkor nem sejtettem, efféléket írok rövidesen én is. A vers megdöbbentő egyszerűsége, cicomátlansága szuggerált. Nem előzmény nélkül, hiszen akkori költészete több darabja maga a népdal.

Nincsen semmim, egy kevés se,
lehet, nem vagyok már én se.
Milyen jó a csupa semmi:
sohasem kell megkeresni.

Vagy Erdélyihez, Sinkához, a még romlatlan Sértő Kálmánhoz, Nagy Lászlóhoz hasonlítsam?

Jaj, merre tűnt a kölyök?
Kínok marták – kacagott,
vérré vált s kiontatott,
lett belőle szerelem.
Ott szárad a kezeden.

A népdal bármilyen szomorú, mindig elégiában vagy dévajságban oldott a zene miatt; leveti magáról a vasat, mint bilincsét szeretné a rab. Buda Ferenc költészete pedig tele vassal, jéggel, mínusz fokba váltó sárral, s ellenük valló hittevéssel a rosszaság ellenére. Ritkán találok „Akácvirág te tiszta hófehér / hitem egy kis bogárként benned él”-féle, léttel együtt lüktető hittevést. S ritka, mint a címadó versben a vas-szelídségű fű. Későbbi könyveiben talán nincs is.

309

Ha költői szépségeivel példálóznom kellene, a Trágyaterítgető… címűhöz folyamodnék; minden erénye benne van. Talán azért tűnik így, mert „töretlen nyugalma” engedelmet ad a szemlélődésre, mint ahogy a magányos munkából fölnéz az ember és eltűnődik. A ritmus lassan folyó, a páros rímek elnyúlnak a hosszú sorok végén. Ilyen lelkiállapotban lehetett József Attila Az a szép, régi asszony, vagy Radnóti a Levél a hitveshez című írásának óráiban. A nyugalmat, a józanságot mégis a halál borzongatja meg Budánál:

E tárvahagyott szárnyú, nagy nyugalom az őszé,
de vaskörmét növeszti az ágakat verő szél,
s hiába látszik így ez, ahogyan van, öröknek,
eszelős-fekete óramutatók pörögnek,
s életed selyemszálát vert-konok kötelemmel
együtt orsózza föl egy forgó óratengely.

Mégis, a szilva a bánatát kisíró asszony szemhéjához hasonlatos, összezárt ujjú tenyér a háztető, két életre-halálra összenőtt lélek, s a gyermek megfogantatása, nagy lét-verssel példálóznék.

Ősz. Aztán „bubjáig megfagy a vízcsepp”, a ban megjelenik a vasszarvú idő. Ha megírja a kertet, gyerekkori az.

ó, kert, te mindenből-egy-kevés,
ó, kert, aggodalom ünnepe,
kimélet végigtérdelt temploma,
ó, kert, gyerekkor emlékek
erdeje, kavargó nyugalom
élő ágya, ne légy menedék!

Menedék a jelenvaló szegénység tisztessége, a szerelem, a hűség – versvégi fohász, amíg mögötte egymást löködik előre a szavak.

A szavak szívverése, dobüteme, a szavalókórushoz illő szaggatottság fölerősödik majd a Szólaljatokban, a Tanya-hazámban. Mintha egyetlen emberi száj ki se tudná mondani a verset; a sodrást térítő ismétlésekre rázúdulnak új s újabb hullámok. A „naponta felkelek” szókapcsolat ismétlődése sodorja a külvárosi hajnalt, az „Elmulás őszi halál”, „Fut, fut, fut visszafelé / huszonnégy szürke huzal”, mintha az Őszi vonat megállója lenne, sorban ugyanaz, egymás után.

Ahogy a versvégeken a költő föltartja fejét a reményre, hitre, erős elszántságra, úgy sújt tavaszi ággal könyve végén a télre.

Ébresszen aranysíp, 1970

„Az emberről vallanak, aki nem kiált és nem lármáz, de teszi a dolgát, hite és ereje szerint, aki nem a sírral köt szövetséget, hanem a Nappal, a Nap udvarában él, és karjára gyűjti a bárányokat, esztendőt esztendőhöz ad, hisz az életre született, nem az ölésre.”

(Kincseket őrzök)

Hét év versei, negyven oldalon Buda Ferenc új kötetében, hét év gondja-kínja, kevés öröme és állandó reménye ez a könyv, ez a jelentőssé tömörödött, magát újra megmutató költészet.

Buda Ferenc onnan jött, ahol minden falatért verejtékezni kell, s nincs maradék, inkább mindig valamivel kevesebb az étel, mint kellene. Onnan jött költőnek, de ott maradt embernek, szegénynek a szegények között, visszahökkentve korunk gazdagabb asztalától, megverve korszerűtlen szegénységgel, hogy szeplőtelenül mutathassa föl a küzdelmet és a hitet.

Nagy terhek teszik próbára, olyanok, melyek alatt a gyönge elpusztul vagy tisztességtelenségre vetemedik, s csak az erős marad meg összeszorított szájjal, szúrós tekintettel és konok testtartással. Nagy teher az emberszáj éhe, élethalálharc, a verset a legnagyobb fajsúlyok felé szorítja. A vizet és eget a vasba, a sarat a fagyba, a test lágy részeit a csontba sodorja. Az ihletnek ritka pillanatokat juttat, hét év alatt huszonhárom versnyi időt, ünnepet, a súlyok alatt kristállyá nemesedett költeményt.

Szeretnénk törvényeiből kiszabadítani, kívánnánk neki oldódást, költői fölszabadulást, játékot, első kötetének szertelenebb, szabadabb áradását, rímei és ritmusa hetykeségét, hogy a megküzdött győzelem nemcsak vágy, de valóság lehetne, hogy ne csöndből, hanem szóból teremthessen. De Buda annyira vállaló, annyira a termő szegénységbe kapaszkodó, hogy nem a kiemelkedés, hanem az együttemelkedés, a teremtő munka nagyobb érvénye és megbecsülése táplálhatja életét és költészetét.

Hazája térképét is a munka rajzolja ki a világból, nem a kirándulások. Ahol vasakat kell hajlítani, parkettaszögeket cipelni, etetni a vil312lanyfűrészt, esőben dolgozni az őszi mezőn, ott van a hazája, mint a munkásoknak és a parasztoknak. S ha a Szólaljatok című, „hol a hazád” indíttatású verséből nyomozunk vissza világa megismeréséért, ráakadunk a vonatozókra, akik kőkemény hajnalokon mennek a vaslemezekhez, a szürke lapátok és keserű téglák felé, s fáradtan, erő nélkül térnek haza. Megtaláljuk az ő faluját, mindnyájunk faluját: a mély sár, kutya, templom, tövis-szegénység, ostor, kapa, beleket rázó traktor, fakó öregek, motorbiciklisták, fekete vonatok faluját – s mindezt a télvégi olvadásban, mintegy a remény, rideg, mégis fagypont fölötti állapotban, a tavasz kezdetén. S ráakadunk magára a költőre is, aki a téli éj, a téli élet rohamában teszi, amit tenni kell: betakarja az alvókat az éjszaka aknamezején, a legkisebb gyereknek enni ad, emlékezik az ifjúságra, ahol minden szeplőtelen és zöld, s a hó is szűz, szép, tudomásul veszi a jelent, az emészthetetlen gondok jelenét, a számlák, kérvények, árcédulák, igénylések, SZTK-beutalók stb. jelenvalóságát. Pontos és tiszta vallomását így mondhatja ki:

Jó lelkiismerettel és felkészült elmével
állok ide fegyvertelen. Meg nem puhultam,
meg sem lágyultam, alku ma sincs.
Szakadék életünk örökös küzdelem az
örömért, maradék ifjúságunkért.
Konok hit nélkül nem megy. Nélkülünk
ki hajtaná végre a virradatot? Füvek, levelek
hatalmára esküszöm.
Virulj fel, szabadulás.

Így áldoz az elesett katonák emlékének, a háborúban és a hétköznapok rohamában meggyötörteknek, elesetteknek, így szól a kiszolgáltatottság veszejtő lehetőségeiről.

Buda Ferenc a szegénység tájaiból és évszakaiból építi képi világát. Ahogyan visszatérő jelzője a vas, ugyanúgy visszatérő jelzője a tél. A tél, akit minden szegény gyűlöl, ellenségnek tart, aki zsarnok, és a kulcslyukon, a rosszul záró ablakon, a kialvó kályha csövén a lélekig hatol, huzatos gyárudvarokon suhint, kiveti magából a gömbölyű, ár313nyas kedélyt, állandósítani akarja a levedlett fát, az erdei vadak éhét, a kispénzűek, vékonyan öltözöttek didergését. A tél Buda költészetében a megpróbáltatás, de a kibírás évszaka is. És mert az élet állandó megpróbáltatás és kibírás, megtalálja a télben kifejezését. Buda költészetének természete nyártalan, tél-központú, minden a télbe törekszik, vagy a télből lábal ki sárosan.

Megjön a fagy is, az igazi, fölépül
fehér világa, sürü acéllal beültet
mélyszántást, kövér vetést, esendő vadra
durrog a visszhangos vasmennyezet

Ez a költészet természeti indíttatású, de a természet legszigorúbb vas-állapotából való, szinte szerkezetté alakul a világ. Ez a szerkezet préseli össze azt a teret is, melyben az elmúlt ifjúság szép, tavaszias világa akar terjeszkedni. Prés zsúfolja a szavakat olyan közel egymáshoz, hogy mintha a szavak már egymástól vennék el a levegőt, nem hagyja kifutni a sorokat, visszagörbíti, a rímeket borotvaélesre köszörüli és jajgattatja.

Pilinszky Jánosra kell gondolnom, aki másból fakadó, de hasonló nagy nyomás alatt küzdött a megszólalás öröméért. Pilinszky és Buda is végponton állnak fokozhatatlanul. A költő innen csak szárnyas, szabadságot élvező lélekkel juthat tovább, ha szabad lehet.

Holt számból búzaszál, 1982

Ül a hatalmát vesztett költő a négy fal között és dohányzik. József Kisjézus mellett, aki nem hisz a megváltásban, egyetlen reménye a tisztességgel leélt élet. Erkölcse, szívóssága a tehetetlenségben. Ismeri munkára, hitre való erejét, látja a születésben a halált.

Buda Ferenc kötete is szűkszavúságtól feszül, így hitelesíti önmagát. S már nem vágyakozom nagyobb árnyalatokra, tudom, most a megvalósulás csak ekképpen történhet meg. A Tanya-hazám a könyv tengelye, a poéma felé sorakoznak a versek és onnan oldódnak tovább. Mielőtt a közepébe vágnék, a hosszú versről gondolkodnék, előre ho314zom annak bevezető gondolatát: „mégsem hallgathatok kétségeim felől; nem lett volna-e hasznosabb, ha bizonytalan – mert megmérhetetlen – hatásfokú versek írása helyett viselem tovább türelemmel az alázat igáját, vonom a szolgálat szekerét, s válok a tanyasi nép tanítójává? …akiknek nem tudtam szolgálni semmit.”

A költészetben ritka ez a végsőkig fokozott kérdés. Alig találni ennyire élére állítva a vers hasznosságát. Sokszor bizonytalankodunk a vers szükségességében, de a különféle lehetőségek között úgy gondolhatjuk, meglesz a gyakorlati haszna is. Ezt a kérdést csak az teheti föl, aki a szegénység minden pillanatát megéli, maga is az, együtt fázik, együtt osztja be a nehezen keresett kenyeret, ugyanarra szomjazik a lelke. És az előszó nem magyarázkodás, hanem a legközösségibb hittevés. Nem magyarázkodás, mégis Buda költői állapotának a nyitja; a cél és a tehetetlenség diagnózisa az emberi lét legalsó helyzetében.

Távolról a szentcsaládos szeretet fényeit is megláthatjuk, mint ahogy nézhetem a melegfüstű tanyát vonatablakból, vagy a karácsonyi mítoszt tekintem érzékenyen a képeslapon. Ezek a távoli szivárványszínek mégis a bevert ablak sziporkái. Az egyik oldalon: „Megáldott méhednek van igaza”; a másikon: „Beomlott pincében vergődünk, legalján romjainknak”. József Attila proletársága hasonlatot nyert anyában, vénszegény nagyapában, környezetükben. Budánál nincs hasonlóság, csak azonosság. Sorsszerűen dalai szülötte, ha arra gondolunk, hogy a dal szüli énekesét. Egész élete efféle versek létére alakult át. Csak az tud így írni, aki évtizedekig hallja a csecsemők éjjeli fölsírását, látja a szülés, etetés, gürcölés által kizsákmányolt anya romjait.

Ha ő arra gondol, többet tehetett volna népe tanítójaként, én megköszönöm, hogy ebből a kétségből megírta protestáló verseit, mert csak ő tehette meg, kudarcát nem tartom annyira végzetesnek, ha nem csinálhatta egyszerre a kettőt. Egyként következik a költő és a tanító társadalmi pozíciójának csekélységéből.

Innen énekelhet föl a prédikátorok erejével valami megtisztult istenhez, tisztítótüzű úrhoz. Szólásért való énekkel.

Bár a vers hasonlít a népdalokhoz, a könyörgő énekekhez, mégsem a hagyományos forma jut eszembe, hanem a vallomás őszintesége. A fenti idézetnél vált át a vers formáját felejtető minőségébe. Ténye a gyér szólásnak a vékony kötet, s az életrajz: „kezdettem én más munkába”. Innen viszi át a verset esztétikai minőséggé az erkölcs. Az erkölcs, ami sohasem hivalgó, mert a tisztaság, esendőség és könyörgés szemérmes, bűnbánatos léptékein át fejeződik ki. Megharcolt jog a Tanya-hazám nagy kórusához.

Szavalókórusra épített, szavak ütéseivel kezdődik. Főnevek topografikus, megjelölő felsorolása, amint a tájból beléphetünk a tanyára. Egyetlen jelző sincs, a fogalmak úgy hordozzák képzeteinket, ahogy még lényegükről nem tudunk semmi tapasztalatit. Sejteti a fölsorolás, hogy itt más a dűlőút, más a kukoricás, más a tanyabejáró, más a tanya. A szavak erőltetett menethez hasonlítanak. „Ki hívott közétek, tanyák…” ide, amiben nincsen semmi szép.

József Attila alföldi tájai még akkor is enyhültebbek, ha épp ilyen mélységekről szólnak, mert engedékenyebbek a szépségek iránt: aranyos lapály, gólyahír, áramló könnyüségű rét, tányér krumplipaprikás-falucska. Juhász Ferenc a Tanya az Alföldön című versben kiválasztja a nyári vegetációból a szerelmeseket, hogy az emberi lét értelmét megtalálja: „csak engem emészt az emberi gond, s a szerelem. Ez ad nekem fájdalmat és hatalmat.”

Nem arról van Budánál szó, mintha nem akarná a világ szépségeit, de semmi enyhítő motívumhoz nincs, nem lehet köze a versnek. Ha megkérdezi: „mért voltam boldogan boldogtalan veled, mért lettem hűtlen fiad?” – akkor itt nem érvényesek a boldogság képei. Ide „kérlelhetetlen szelek… füst… avas tetők… csöpp fény… sovány remény” szükséges nyelvtanilag is, mint a csalódás ábrázata, a „vérrel beszöktetett 316kökénybokor”, s az akácgyökér testvérisége. A lényeg: „Szó, szó, de mit ér”; „ki gyógyít meg, ki erősít meg, ki gyógyít meg?” A kérdések után a valóság leltára és újabb reménytelenség.

Többi verseiben is télbe torkollik az élet, fagyba a zsenge fű, vasba-kőbe az egész világ, a nyárfák pihevirágzása hószakadás. A Tanya-hazámban az évszakok változása sem olvasztja föl a lélek „kontinentális telét”, mert a nyár robot, a kötelesség parancsszavai csapkodnak: „jószágaidat etesd, megitasd, ültess, kapálj, horolj, karaszolj!”, „de aki lerogyik, földet ehet, gyomlálhat gyászvirágot”,

tengődni vadfa gyümölcsén
ki akar? szegényen élni, szegényen halni
ki akar?
– – – –
Szüretnek:
örömnek ideje,
ősz évada,
minden kifosztva.

A mű végső kifosztottsága a magára hagyott öregember pusztulása. Látomás és nem szociografikus a vers, bár indítéka annak is mondható, de hát a költői megvalósulás számít, akár a Külvárosi éjben, akár a Holt vidékben. A végső mondandó nem a költő lelkiismereti válsága, hanem az ország lelkiismeret-ébresztése.

A könyv megjelenése után olvastam Ázsia fölött című versét. Ahogy átrepül egy világrészen, úgy növeszti meg hazai horizontját, s megérzem benne Buda Ferenc egyetemessé táguló jövőjét.

317
Hogy a csillagok meg ne varasodjanak (Ratkó József)

Tanácsa szerint próbálok vallani Ratkó Józsefről: „Vigyázzatok, ha közelíttek hozzá – nem gyors, hirtelen mozdulatokkal, mert újból megriadhat. Lassítsátok meg az ölelés mozdulatát is.”

A szegénység bérkaszárnya- és tanyafalának támasztja hátát s mint egy számadó, onnan faggatja a temetős és a halottak fölötti létet, onnan álmodja át a csillagokat olyan ragaszkodással, kegyetlen őszinteséggel, kizárólagos szeretettel, vakmerő akciókra képesen, hogy már-már megszégyeníti azokat, akik nem mindenben követik. Minden szava hiteles, mint egy személynévnek, ha egész élet a mögöttese. Szüntelen panaszkodhatna, üthetne, de mert az általánosítható dolgok kimondását tartja törvényének, nem írta meg például a tákosi rapicfalú templom restaurálásának trehányságait, ott voltam, mikor centiméterek, s a hanyagul félredobott mennyezeti képek miatt káromkodott. De fölszólal Váci Mihály szülőházának lebontásakor: „Miska, kivégzik szülőházadat”, házba a szülőhaza is beleérthető. Innen gondolhatok vissza a Halott halottaim és a Törvénytelen halottaim abortusz-, szike-, nyomor-, kórság-, háború-, forradalom-, fegyver-, tüzestrón-, halottégető-jelképeire, sorsoktól súlyos szavaira.

Köztudott, Ratkó József állása a társadalom kiszolgáltatottjai között van. Itt minden közeli és az övé, okos részese annak, amit megír, s lehet a nagy költői viszonylatok folytatója a magyar irodalomban. Sorsa József Attiláéval annyira rokon, szinte összetéveszthető pesti proletár-gyermekkoruk, lelenc-árvaságuk a szabadság félkenyerén, mindketten egy kenyéren. Könnyű lenne József Attila párhuzamára egyszerűsítenem; irányát Adyhoz, Illyéshez, Sinkához, Erdélyi Józsefhez, Juhász Ferenchez, Nagy Lászlóhoz, Váci Mihályhoz is igazodva látom, s nemzedékem édes családtagja ő. A hasonló gondolkodásúak stílusa is ro318kon jegyű. Mostanában a művészeti dogmatizmust tagadva sokan idejétmúltnak tartják a művészet társadalmi ragaszkodásait, Ratkó olvasatában is észrevehetnék, a minőségről szabad csak ítélkezni, a teljes személyiség szublimációjáról a műben. Ne hányják Ratkó szemére, ha muszáj a hagyományban maradnia, hisz van elég régi és újabb baj, melyre csak egyféle állásból lehet válaszolni, kiénekelni, elkiáltani.

Költő vagyok – hát tudom én,
hogy hivatásom a remény,
és tudok hinni is – kemény
gyémánt-jövőnkben bízom én.
De ugrik, illan a hitem,
naponta meg kell védenem,
mert ez a kétélű jelen
hol ellenem van, hol velem.

Bármennyire egyenlő súlyú itt az ellenem és a velem, mint mindig, a költészetben az ellenem sokszorozódik, ami ellen tenni kell valamit partizánmódra vagy táborosan. Ratkó lírája nép-, nemzetféltése miatt egyre inkább önvédelem is. Lassan már tukmálni, hirdetni kell ezt a költőfajtát.

Ki ülne a vádló ének elé? Akinek pedig a gondokhoz nincs köze, másféle tartalomból vár másféle formát. S hol az a nép, akiért beszél? Hallják-e a „csillagtalan, vékony szegények”?

Énekelhet nektek az ember,
nem szabadok akartok lenni,
hanem gőgös gazdagok.
Félitek a szabadságot.
Itt-ott ha marad tartaléka
bátrabb szivekben.

Beléjük kell szuggerálni, kicsodák.

Ránk bízatott az élet időtlen
idők óta – mi nem adhattuk el
hatalomért, de a szabadság gerincét
mi kapáltuk keményre, egyenesre.

Pontos, közérthető idézetekkel fordítanám a figyelmet makacs költőtársamra, aki szeretne játszani, de nincs ideje rá, mert a baj, panasz, káromkodás nem kísérlet, s nem mindegy az ének a Föld forgó lemezén. De melyik ének marad meg? Bármelyik, csak ének legyen? Oda énekel ő is, ahol a kín hangjai ellenére „zeng a ráénekelt madárdal, szól kizöldült fuvola, nyárfa, dalolni kezd a gyermek”.

Megértem, József Attila büszke lehetett szegénységére, kacérkodott vele, öntudata miatt volt szüksége rá. Ratkó szégyelli, dühöng miatta, hiszen megváltást ígért e kor, de naponta becsapottnak érezheti magát s az új összefüggésben a régi fölnagyítódik, s ha még újabbakkal is bővül, kibírhatatlan, szinte őrjítő olyan társadalmi érzékű embernek, mint ő.

320

„Ez a falu is megöregszik – … csak a csönd növekszik. Pedig béke van… Üres házakat építenek itten… jövője ágyrajár a városokban.” „Ez a hazám.” Mint ahogy József Attila mutatott a külvárosra, Ratkó a tanyákra, „szűkebb hazám ez, fojtogat”, „megállni itt alig lehet, nem is lehet, kifújja talpunk alól a szél a homokot, az utat”. „Az utak befagytak fenékig, vonul rajtuk gazdátlanul és fegyvertelenül fekete sereg. Névtelen halottainknak nyárra emlékmű épül, búzakereszt.” „Itt nincs temető sem.” Ki hagyhatná szó nélkül ezt a világot? Ratkó mindig akkor mondja ki a bajt, amikor megtörténik, de a lámpák még tilosak, s karambolozik. Ő lenne a legboldogabb, ha költészetének ez a hatása s mondanivalója elavulna, dokumentumnak maradna, bár büszke lehetne első figyelmeztetéseire, ha csak esztétikai érvénnyel hatna, mint vers csupán a vers. Petőfi Alföldje, József Attila Külvárosa elvesztette, lassan elveszti azt a forradalmi aktust, miként a szegény nép hazáját festették a kastélyfalakra, csárdát és kocsmát a nimfák közé, nekünk maradtak zseniális kompozícióknak, már nem a kastélyfalakon. Utóduk hasonlítható verseiben a minőségre nem figyelünk annyira, mert a kimondás mellbe vág, de azért érezzük, tárgyukhoz illő formátumúnak kell lenniük, bonyolultabbak a közlésnél. A tanyavilág kipusztul, sorvad a falu, s emberhez méltatlan életekkel tengődik tovább; kétmillió korahalott, abortuszok, önpusztítás, öngyilkosság, történelmietlen jelennek-valóság szociológiai tényei kényszerítik ki a verseket, mégsem szociografikus, mert költői eszközökkel, műfáján belül teszi. A totális bajra minden stiláris eszköz mozgósíttatik, s varázsol olyan hatást, hogy pódiuma dübörög, csöndjébe belefeszülünk. Ha publicisztikus, akkor a legjobb publicista, ha szónokias, akkor ő a legjobb szónok. S mert olyan dolgokat mond ki, amelyek nem odázhatók, s azért teszi, hogy megváltozzanak, csak rosszindulattal lehet számon kérni olyan esztétikát, amihez eleve semmi köze sincs. Számon kérték és majdnem elérték vele, mint Kölcseyk a Berzsenyikkel.

Csontbőr vers. Nem szól,
csak könnyeit nyeli.

Válogatott kötete utolsó darabja figyelmeztetés.

321

A Félkenyér csillagot kiadhatta volna előbbi, Törvénytelen halottaim, 1975-ös dátumú könyve után nemsokára. Vigaszul 1984-ben a Segítsd a királyt! drámával együtt kaptuk meg. „Teremtett világodban egymásra vetül, egymásba nő a király, a költő és az évezred” – Kósa Ferenc a drámáról mondja, de mondhatta volna Ratkó eddigi életművéről is. Ez az egész életművet beboltozó mű beborítja a többéves csöndöt, színdarabról szólva: a csönd színpadán újrajátszatja és tovább emeli, dialógusokban villóztatja, egymásra szabadítja a gyászt és a reményt, a cselszövést és az igazságot. Ha a király maga a költő, akkor eddig mintha csak a drámabeli Istvánt hallottuk volna. A dráma lehetősége nagyobb az egytömbű, időbe sorozott versekhez képest.

A Segítsd a királyt! csak az a költő írhatta, aki a világot drámaként éli át, akinek élete is dráma. Most tudomásul kell venni, jelen van újra a kor egyik legjobb darabjával. Aki szeretetből aggódott, megnyugodhat; megnyugszom én is. Nem pusztán új és újabb verseket akartam, csonkának éreztem életművét éppen akkor, mikor a csöndből igazán rá valló, összetéveszthetetlen hangon szólt ki. Visszanézvést jobban kitűnnek a hatások, mint a maguk idejében. A kifejeződés elemei gondoltattak gyakran József Attilára, Juhász Ferencre, Nagy Lászlóra, Illyésre, Váci Mihályra. Például az Éjszaka című verset megkülönböztethetem a Külvárosi éjtől és a Tanya az Alföldöntől a versidő szerint, de a szerkezet vázában J. A. védjegyű metaforákat, J. F. védjegyű rendeződést találok. Bármilyen pontos:

Emitt, mint óriás csiga,
lassu ház mászik

eszembe jut a

lomhán szinte lábra kap
s mászik a súrolókefe.

Nemcsak az ige miatt, hanem a hasonlat-metafora azonos alkalma szerint inkább, ahogy a leírás jelképpé érvényesül egy-egy megállapítás vagy a törvény kimondása okaként. József Attila a Külvárosi éj végére 322fokozza törvénnyé a tájleírásban sorjázó képeket, sort, Ratkó József, mint Juhász Ferenc, a leírás cezúráiban következtet:

A Hold: cigányszem –
ragyogna s elfeketül.
Fél az anyag egyedül.

Juhász:

S míg a nedvesség a sejtekben átszivárog,
mint az embrió-testen az anya-vér,
odabent naprendszerek,
s azokban naprendszer-tömegek
keringenek zizegve.
Él az anyag lihegve.

A korábbi Éjszaka lehetne Nagy László Vasárnap gyönyöre ellenpárja a hétköznap-éjszakák pokoli sötétségében.

Ó, itt testrészek alszanak, testrészek, nem emberek,
lábak, gerincek, vállak, feltagolt szervezetek!
Nem is ép emberek, mintha volnának árnyékai,
kiváncsi, komisz kölök-isten elrontott játékai!
Ihol egy szétterült száj az arcon, szikrát vet rajta a csók;
fogak kocódnak, csikorognak, feketék, iszonytatók.
Kupacba rakva millió lábujj, mint szagló kavics –
hollá! a foszló utakat hajnalra kikövezik!
Alszik a csukló, csont, a bőr – mindegyik külön-külön,
sűrüdő fekete csönd szárad a sértett fülön.
Szemek moccannak gyanakodva, gyűlölet lőrései.
Isten, aki az éjszakát épségben átvészeli!

A ritmus, a tagolás, a kérdések, fölkiáltások annyira egyneműek, annyira jó ez a vers, hogy az azonosulást muszáj tudatosnak hinnünk.

323

A párhuzamokon azért akadt meg a szemem, hogy a kivívott egyéniséget ezután jobban lássam. Az első és a második Éjszaka a korai, 1969 előtti kötetekből való.

A kiürült jelentésű szavak a költészetből kivásnak, konvencionális elemek, annyira megszoktuk őket, rájuk se figyelünk. A csillag hiába tartozik legszebbjeink közé, talán ezért használódott el, s annyira gyanús lett. Ratkó József válogatott verseinek címe mégis Félkenyér csillag. Hozzá- és helyénvaló. Úgy tűnik, József Attila az egész életérzést kifejezhette a csillagok által is; emberközeliek, megszemélyesülők. Sokszor kis állatokká változnak, a tücsöknek felelgetnek, békadudára járják táncukat – mezeiek. S lesznek külvárosiak: a gyárak vasainak, konzervdobozoknak, megmeredt tárgyaknak fönti fényei. A vas-élményből következik a hajnali ég érceiben a seregek csillogása. Lehet az égbolt a rend, értelem, szabadság, rabság, szerelem, halál – a társadalom égi mása. Ezt a társadalomfilozófiai világképet Juhász Ferenc a mai természettudományos világképpel bővítette ki.

Ratkó indítéka elődeivel azonos, ha jelkép, de önmaga körében olyan terhelésű, akár a virrasztó pásztoré, aki bajait, vágyait képzeli beléjük az ősi metaforák, az idő-kezdeti nyelv logikája szerint. Az éhség csillagai szikráznak föl az égre, a fölsebzett tenyérben parázsló csillag gyullad, az Isten fénnyel futtatott, elvékonyodott csillagot, aprópénzt szór le a csillagtalan vékony szegényeknek, s ha a kisgyerekek tenyerében fészkel, lesz tisztaság és szépség. Nem pazarolja unalmassá, ám okkal tobzódik a címadó versben, hadd legyen a szegénység ősi mélyvilága világegyetemmé, ami lehetne s ami van. Gyönyörűséggel olvassa rá a népi csillagneveket a valóságra; a Vénuszt, mint Álomhozót, Pásztorok serkentő csillagát, a Sziriusz Árvalány pillantását, a Pleiadesz-Fagyhozó csillagot, a Nagykutya-Ebédhordót.

Koldusbot csillag, Nehézlábú Fogoly csillag, Sereghajtó, Félkenyér csillag, Átkozott, Álmatlan, Ködszemű csillag, Véreres versengő csillag, haldokló csillag, Magányos özvegy csillag, Halál választott csillaga.

Néhányat gyerekkoromból, néhányat a néprajzból ismerek, s ha a költő bővítette a nevek sorát, nem tett másképpen, mint a nép, a legősibb metaforákat teremtette a huszadik század második felében. De „Az ég derengő inkubátor” a Halott halottaimban, muszáj monumentálisnak lennie, hogy beleférjen az egész nemzet, s le kell lógni az űrnek az elhagyott temetőig, ahol se fű, se madár, ahol a halál életben való folytatódása sem vigasztalhat, pedig a halottak emléke nélkül a Kerék csillag küllői kiüttetnek.

Bár mondják, hogy a csontok
levedlik mind a gondot,
s világnemű a halott,
s csupán az elme játszik,
ha honává sajátit
földet, eget, csillagot.
Bár mondják, hogy hanyaggá
a földben lágy agyaggá
züllik a tündöklő agy:
te kő-magyarosító,
füvet gyarmatosító
ének világnemű vagy.

Ratkó Józsefé ez az ének.

325
Gyalog csillag (Ratkó József)

Életünk fényképével gondolok rá; bevilágítja a miskolci Búza teret ifjúságunk mosolya. Mintha onnan indultunk volna, onnan képzeltük jövőnket, kilépvén a fotográfiából. Ötven évünkön át lazultak a világ eresztékei, átfújt rajtunk a szél, de szélárnyékba sohase húzódtunk. Ratkó sorsa a társadalom kiszolgáltatottjai között teljesedett ki, ahol minden közeli és az övé. Okos részese volt annak, amit megért, a nagy költői viszonylatok folytatója. Egykenyéren a költészettel, egykenyéren szeretetteivel, egykenyéren velünk azon a képen, ahol egymás szívébe mosolygunk múlhatatlanul. Hajnal volt, s számára legfényesebben világított a „Hajnal szakadékja felé tántorgó Gyalog csillag”.

Halálával mintha testrészemet amputálták volna. Hiányzik, mégis azt hiszem, itt van. Testvérem volt a szeretetben, szellemben és költészetben; testrészem úgy is, ahogy az ember sokszor nem tudja magához méltóan megtartani. Költészetét végigéltem, s ami már befejeződött, folytatódik és munkál bennem tovább.

Tudtam, morális alapállapota garantálja esztétikumát, és nem igazán törődik azzal, micsoda újdonságok lehetnek a formában és a tartalomban. A tartalommal is egy múlhatatlan, hagyományos szegénységhez állt, szinte odaparancsolt költészet volt az övé, és nem menekült el onnan, és nagyon szomorú vagyok, miért nem pihente ki magát a magában való boldogság erdejében. Ugyanakkor boldog vagyok, hogy azt a pozíciót, amit vállalt, úrian, fejedelmien vállalta annak ellenére, hogy mindig pesti vagány maradt. Életformáját tiszteltem minden pillanatomban. S egyszerre féltettem, mert nagyon árva, egész élete árvaság, önmaga árvája, a társadalom árvája, a jövő árvája is. Élete szenvedéstörténet és üdvtan, fölfedett pokoljárás. A gazdáknál sínylődő lelenc már-már Móricz Árvácskájával azonos a kiszolgáltatottságban, a 326szeretet- és világhiányban. A pokol további bugyrai még pokolibbak, „de most már nem vagyok védtelen. Eszemmel, verseimmel ellenszegülök. Engem, minket a gyermekvárosban úgy neveltek, hogy ne tűrjünk meg magunk között semmi embertelenséget, semmi igazságtalanságot… Bajaim ebből a közösségi érzékenységből támadnak ma is. Ha valami gondról, igazságtalanságról tudomást szerzek, nem állom meg, hogy bele ne avatkozzak. Versbeli szavaim hitelét járatnám le, ha nem segítenék.”

Sorsa József Attila-i, és tudható, a sors meghatározza a kifejeződést is. Amikor gyerekkorát megírta, József Attilát is megírta vagy fordítva, József Attila megírta Ratkó gyerekkorát. Nem tudott és nem is akart megszabadulni tőle, olyan létszükséglete, mint a levegő, és természetes, ahogy kinyílnak a virágok, ahogy folyik a Tisza. Az életörökség mégsem rekesztette meg, mert amit ő még azon túl megírt, az a mindenkori jelen idő okozata. József Attila látja az égből, tudja, mit nem írhatott meg ő, amikor megalkotta mondjuk a Holt vidéket, a Falut, a szegénységről szóló verseit. Ez a hű utód nem akart, nem tudott elszakadni a József Attila-féle versállapottól, pedig a ragaszkodás bilincsnek is mondható, amely béklyózza az embert. Balassitól következményei vagyunk a magyar költészetnek letagadhatatlanul és eltéríthetetlenül. Ratkó egyenes járással, gyönyörűen ment végig ezen az úton. Bár az ember elszakad és visszatér, bizonyító példának tartom őt: nem eltaszítani elődeinket, hanem kezet fogva együtt tartani előre valahová, miként valamit mindannyian egyszerre tudunk, vagy egyszerien és egyszerűen tudunk.

Nézem a mostanában megjelent verseket, s még arra is gondolok, egy új sematizmus kerekedik az avantgárdban. Hát akkor mért vonjam kétségbe rímei miatt, vagy mert hangsúlyos mértékben írt, vagy négysoros strófákban a népdal, a kuruc dal, betyárdal hangját vetette a selyemdalok közé? Én modernségét abban tudom, hogy az egyetemes együttlétet hitelesítette önmagával a temetőktől a csillagokig, hogy az emberség nagy metaforája kifejeződjön. Ezt a nagy vonulatot csak akkor lehet végigjárni, ha az idő megérett magunkban. Ha versei hagyományos formájúak, akkor éppen azt kell értenem, hogy szükségük szerint léteznek-e. Minden művészet végkifejlete akkor modern, amikor 327abban a pillanatban célba talál, amikor éppen kívánja a kor. Lassan már tukmálni kell ezt a költőfajtát.

Mégis volt közöttünk vita a publicisztikusságban. Én nem tartottam költői jellegnek, prózát azért írok. Nekem a költészet a lélek mélyének csodálatos kútbeli fénye, forrása, virága, döbbenet, jelenés, bár akció is határai között. Ebben nem voltunk igazán együtt. Mégis tiszteltem akarását, révületét, amit én nem tartok magamra érvényesnek. De az biztos, ha ő versben fejezi ki, ami szerintem prózába való, akkor sodróbb a hatása. A közügyek direktebb lírája is lehet lenyűgöző. Úgy gondoltuk, ő is, én is a magunk mértéke szerint végezzük a dolgunkat. S micsoda magasan repül István király-drámájában!

Sokszor elhallgatott, mint madarak a télben. Annál megrendítőbben zendült föl a Segítsd a királyt! drámájának tavaszában. Ezt a művet csak az írhatta, aki a világot drámaként éli át, akinek az élete is dráma. S temetőközeli: „nem menekültem én a halottakhoz, a halottak szólítottak meg engem”. Hiszem, minden költészet előérzetes: „Én nemsokára meghalok / s kialakul végleges arcom.” Csak a próza enged számára bizakodást: „Négy-öt korosztállyal még előttem jár a halál.” Nagyfeszültségű indulatokban szikrázott, míg ki nem csapott szíve biztosítéka. S vajon megcáfolta-e az idő a „Költő ha meghal nyugodtabban motoz a rabló” állító mondatát?

328
Daltalan énekes (Serfőző Simon)

Húsz évvel keletkezése után jelent meg az Élet és Irodalomban húszéves kori verse, a Por keveredik és szél van. Megírta a téeszszervezés lélekgyötrő idejét. Sokkal fontosabb lett volna akkori nyilvánossága, de az aggodalom érvényes ma is: „Mi lesz öregeimmel? Itthon maradottként mi lenne velem? A nagykazal is menne világgá innen.” Serfőző későbbi versei, kötetei ebből az aggodalomból indulnak, s az aggodalomra csapódó dac, makacsság adja energiájukat. S a tanúságtétel. Ez a költemény éppen késői megjelentével bizonyítja, elölről igazolja írója állhatatosságát, hajlíthatatlan ragaszkodását az igazsághoz.

Agitátorok kiabálnak a kiskonyhában,
Szövetkezet lesz erre a földeken,
s apám az ablaknál izzad.
Az ellenkezős-száju nagygazdákat
napok óta
dzsippek hordják a községházára.

A vers a nép híreire épül, mert az agitatív lelkesedés ellenére szükséges a tanulság, az igazság szavatolja művészi értékeit.

Aki ismeri Sinka István Szigetek könyve eposzát, ezt az alföldi Odüsszeiát, mely a mezei szegények életének hatalmas tára, megtalálja Serfőző atyai rokonát Sinkában, vagyis Sinka egyik nagyon erős jellegzetességében:

Serfőző is annyira azonos lírai tárgyával, szinte már maga az Alföld, a sár, a por, a tanya, a szerszámok és a kor, az elmozdítástól zokogó idő. Alig marad dallama, de végtelen a monotóniája.

Verseinek két alaprétege van: egyik a szűkszavú, komoly kijelentés, a másik a természeti képek emelkedettsége a megszemélyesítésben. Váltakozásukban hömpölyög, csapkod, nyugszik meg a mű. A prózai mondatokat beragyogják a metaforák, az életre keltett dolgok, a meghökkentő képzettársítások. Aki az apjáról azt írja:

Vadlibák
járjátok körbe
gyertyával az országot
most meghal

leírhatja:

Elhagyott, félreeső falvainkat
lassan a senki lakja.

Egyik balladából, másik hétköznapi beszédből való. Egyik föltételezi a másikat, hogy meglegyen a Serfőző-vers.

A Bűntelenül című kötetben egyetlen darab emelkedik gyönyörű énekké, olyanná, mintha lélek volna, amiről szólni nem lehet, csak mondogatni.

Ha Serfőző, mert vágyok rá, rímelne, s ilyen tiszta-gyönyörű dalban többször írna, hiszen ebből látszik, mekkora tehetsége van hozzá, nagyobb hatású költő lehetne. Persze ez a megért, transzponált vers talán csak akkor jöhet létre, ha jogot nyer a többiek között, ha már a többiek megteremtek.

A népdalokra gondolok és Jeszenyinre, ahogy ének kerekedett az élet elviselhetőségéért, ahogy a fájdalom bánattá oldódott, s szivárványa lett a vers a nehéz szavaknak. Serfőző könyvében alig enged a dalnak, de láthatóan nem idegen tőle. Inkább a parancs köti: „Írtam azokért, akikért, hogy könnyebb legyen elviselni a terheket, ne hallgasson el a szó.” Lehetne Jeszenyin rokona is. Ugyanaz a tapintatlan, jobbnak hazudott változás Jeszenyin Oroszországában. „Én vagyok a falu utolsó költője – – – Az óra hördül nemsokára, rekedten mondja, hogy: betelt.” Jeszenyin a pusztuló faluban magát látja, végül is mindig magáról beszél. „Dalaimban egy vagyok veled”; falusi fiú, természeti lény; a táj, a falu párhuzamában, ellentétében ég el, emlékeivel enyhíti seblázát:

Újra melegszem az otthoni padkán,
lenn a bakancs és lenn a bekecs,
régi remény lobog életem utján,
újra gyerek vagyok, ugrifüles.

Serfőzőnél:

Nem enyhülni megy haza és nem lel semmi enyhületre valót. Alig találni magyar költőt, akit ennyire betöltene, már-már rabbá tenne szociális lekötelezettsége. Buda Ferenchez, Ratkó Józsefhez hasonlíthatom, de azt hiszem, náluk a költészet felől teremtődik a közösségi, Serfőző közösségiben szorongó lelkiismerete fordul a vers felé.

A Hegyekre kiállva a kötet legnagyobb formátumú darabja. Valójában leánykérés, szerelmes hívás, csalogató, de az egész magyar költészetben hozzá hasonlót nem ismerek. Talán az amerikás népdalokban fedezhetném föl néhány hajszálerét. A költő lehetne akár század eleji amerikás magyar, mert otthagyta azt a falut, amelyik nem adott neki jövőt. Amonnan inkább hazavágynak a „nevijorki” kikötőből az „ókantriba”, pénzük nem elég hajóra, párjuk nem utazik hozzájuk.

Elment az én rózsám idegen országba;
Levelében írja: menjek el utána.
Nem megyek, nem megyek én Amerikába,
Inkább meggyászolom fekete gunyába.

Serfőző nincs Amerikában, ő egy falusi fiú a városban, de élete épp olyan távoli, mintha az Atlanti-óceán hánykolódna közbül. Megmaradhatott volna a szerelmi érzelmek vonalában, dalolhatott volna. Ő a páros kiszakadás négytételű, nyelvet szakogató, az egész parasztvilágot tépő művet komponált meg a leánykérés óhajtó fordulataival. Nyelvi fortéllyal tuszkoltatja ki szerelmesét falusi életéből, éppen a menyasszony-búcsúztatók ellentétével. Itt nem lehet semmi sóhajos búcsúzás apától, anyától, leánypajtásaitól, attól a világtól, itt minden küldi a leányt: madarak, bokrok, kacsák, mosóteknő, macska, nagyszarvú eke, puli, vasvilla, szalmáskosár, törekboglya, fészerlakó szerszámok: lapát, gereblye, ásó – megéled, indul, kérdez.

S mondja tovább: „Nincs miért marasztalnod magad”, hiszen nem akarod már hallani a nyögő lőcsök, rudak, szerszámnyelek fáradt felnyögését, „Halottaikat sem akarod temetni”. A leánykérő ígérni szokott, elmondja, mi vár a lányra, a valóságot fölcsokrozza, mintha még annál is rosszabb lenne, ahonnan elhívja a párját: hajrámunka ingázó sorsúak között, együtt a barakk- és albérletlakókkal, a városi falusiakkal teljes hontalanságban. S milyen lélekismeretre valló telitalálat az az esendő, már-már alig hallható kiszólás: „Mégsem panaszkodhatok, hisz járdán megyek, nem dűlőn!”

Hárommillió városba költözött falusiról és falusiért szól így a költő. Nem a szerelem hangján írja meg, mégis szerelmes verset teremt a férfi-nő nyomorúságos egymásrautaltságában. Gyere, mert rossz nekem itt, neked is ott nélkülem! Minden sora mondja, hogy egymás nélkül nem lehet élni.

Semmi kétség Serfőző Simon személyessége iránt, nemcsak mert a verset feleségének ajánlja, bizonyítják a főnevek, jelzők, fordulatok, igék, hiszen olyan pontosak, átlelkesítettek, amilyeneket csak az tud írni, akivel mindez megtörtént; aki a szerszámokat fészerlakóknak nevezi, akinél a bokrok kiskabátban iszkolnak, az ismeri a paraszti világot; aki a gyár mögötti szemétben úgy kapar, mint a csirke, az megélte a faluról városba menekülők sorsát. Ezektől a pici stílusjegyektől iga333zolódik a költő eddigi életműve versben, prózában, drámában egyaránt. Hiteles, hallgatni kell rá.

Javára dolgozzam,
lássa hasznom,
aki ide tartozom,
mint mások máshová,
s idevalósi vagyok hazám,
s szülőföldem jogán.

Verseket növel a hiány. A paraszt-szegénységből indít, ahol „Gondoktól ködölt mindig a láthatár-perem”. Ez az otthon-jog adja költészete egész mozgását, világképét, így mondja ki az igazat. De mért kell bizonyítani itthoniságát? Ha túlnézünk a költőn, mért nem érezheti otthon magát a paraszt? A könyv első ciklusa mért bizonygatja: Ide tartozom. Ha megfogalmazza az otthontalanság múlt idejét, mintha jelen időben tenné, mintha bujdosó kuruc mormogna maga elé. Nem meglazultak, inkább széttépettek a kapcsolatok, vagy mintha testrészünk szakadt volna ki.

Hazámból kívülrekedtek
tájak országrészek
– – – – –
Visszahőköltetett nép vagyunk.
– – – –
még mindig
a múltból hozzánk öntögetett szemetet
taligázzuk történelmünk kertaljába.
– – – –
De a vétkesek nem mi vagyunk.

Az „idevalósi vagyok hazám, a szülőföldem jogán” dacos kijelentésére így következhet a történelemmel, a bukott félútú forradalmakkal, követelve a beteljesedést, hogy „e fáradt homályú, önállótlan létű hazában” sorsát a nép végre maga intézze, „a múlt magas szeméthalma mögött” ne legyen a nép leghátul. Mert még mindig ott, hiszen amikor 334ebben a történelmi gondokkal zsúfolt ciklusban jelen időbe vált át a Nekünk kell pártolni című verssel, pocsolya-strandot, gond-szérűt, bérház-pusztákat emleget, s embereket, akik „gőgjeik lobogóival csak dicsekedni jönnek. Csak lenézni a messze elszóródott tájakról lassan szárnyra kapó népet.”

Amely még ma is,
magát nem sokra becsüli,
oly sokszor leszólták,
még bárki rákiabálhat.
Nekünk kell pártolni,
meg ne alázzák.

Nagyon nehéz a dolga annak a magyar költőnek, aki ennyire fölosztja szívét a múlt és a jelen között, s testi-lelki táplálékának hiszi a verset. Mert tudja, az igazat kell írni, nemcsak a valódit, a jövőtudat nélkül bizonytalanná válhat. Serfőző lírája is a jövő hitétől szárnyalhatna tiszta egyértelműséggel. Akit ennyire megtanított az idő gyanakodni, nem enged olcsó hiteknek. Akinek idegei „már azt megérzik, hogy egy madár berepül az országba”, elviselhetetlen érzékenységét a szociális gondok okos, emberséges oldásával lehetne könnyíteni. Nehéz a dolga, mert teljes világképe ellentétében éppen az a szétzilált világképű nép szóródik szét, akiért tehetségét áldozza: kollektív akaratával szemben a magánérdekű egyedek halmaza. Úgy várhatja a jövőt, mint a Ha jönne című csupa-kérdő, csupa-remény, csupa-kétség versében.

E költemény az ellentétes érzelmek egyensúlyának tökélye. Serfőző Simon egész költészetét egyberagyogtató desztillátum, s még több is annyival, amennyire a költő jövőjét, megújulását hiszem benne.

336
Megválaszolni, amit nem lehet (Bella István)

Ritkán lehet megjósolni a költők első verseiből jövőjüket, de az a történelmi megrendülés, amely Bella István tizenhatéves gimnazistát szóra bírta, mégis mintha meghatározná a későbbi életmű legfontosabb vonzalmai közül a szabadságvágyat. Biztosan írt másféle, aztán elkallódott verseket is kamaszkorában, ám A ligetben ma újra láttam és a Kollégium nyolcsorosai, ezek az ötvenhatos forradalomból fakadt reflexiók, mint a tilos, titkos üzenetek, meg kellett hogy maradjanak lankadatlan izgalomban tartani a kimondás akaratát. S most, mikor az összegyűjtött versek között megjelenhettek, s nyomon követhető burkoltan vagy egyértelműen a forradalom megvallása, ezek a félelem- és bezártságsóhajok is fölerősödve hallatszanak, több lírai élménnyel töltenek el annál, mint amit elsőre mutatnak. Nagyon halk, szinte észrevétlen az élmény kifejezése, melyben a szerelem ligete az élet vagy halál bozótja, „célzó csillagokba” néz a meghasadt létű ember, „vérszaggal terhes estében”, mikor „felhangzott egy ócska fegyver”, „vérében haldokolt a hold”. Emitt még liget-harctér, amott már kollégium-börtön, hajnali rémület a kinti katonák menetelése, „az élők rabjai lettek a rendnek”, annak, ami a méltó értelmét a szabadságban nyerhetné el igazán. Ekkor már nyilvánvaló, hogy beláthatatlan kiszolgáltatottság következik, s talán ezeket a verseket is el kellett volna égetnie, mint Vörösmartynak a szabadságharc bukása után, hiszen még a sóhajt is elfojtja a józan mérlegelés a szívében.

Inkább az emlékezés! Vissza a gyerekkorba! Az a Szaggatott világ lehet ennek a mainak a hasonlata, a szegénységet mondja ki első kötetében, de egyszerre önmaga árvaságába ütközik, mert annak okát is titkolnia kellett, végül is mindazt, ami számára a legfontosabb. Elhallgatni a szovjet fegyverektől elesett apát, talányos költői képekben szólva: 337„Apám elúszott észrevétlen, / nyújtott testtel, mint a szarvasok, / átszökkent a nagy tétlenségen, / s az idő fenyvesébe futott.” A Cantata profanára gondoltat, s azonnal valami botrányt sejtet, mert a létezés törvénye ellen való vétek, hogy az apa hagyja el a fiát, s a tehetetlen tétlenséget, amely közöttük húzódik, a kimondhatatlanság okozza, hiszen még a háborút is titkolnia kellene. Még azt sem mondhatja ki egyenesen, hogy az özvegy édesanya melyik elmúlással beszélget, mint a megháborodott, az övével vagy a párjáéval-e? S mitől tartja vissza az anya a fiát, miért veszekszik? hogy a sors behívó parancsát ne teljesítse a megmaradás érdekében? Miként később a szerelmes nő: „Alkudozik, s hogy tetten ne érjem, / szelidít: kegyelemkenyéren / tart, hogy ne fussak vadonba.”

A bajok okai a szimbólumokban rejlenek, költői kis világokban jelennek meg. A hajnalban tüzet rakó anya „megfőzte a nyomorúságot”, „a tegnapesttől kért kölcsön kenyeret”, nem valakitől, hanem a megszemélyesített nagy sötétségtől. Többet jelent a soványságot az árvasággal kifejezni, ami olyan vézna, mint a szegénység. Innen bővül az életkép a nyomorúságos idillbe: „Ázott csutkák, vizes tengeriszárak / tüzén melegedett gyerekkorom”, s a gyermeki szépségképzetben teljesül ki még akkor is, ha az egész együtt valójában az elviselhetetlen füstös konyha, bár „kékellő füst-tulipán”, s „megrázkódó virág köhögető anyám.” Így látja a fölébresztett gyerek, aki felnőtt dologra indul, hihetetlen, mégis valóságos munkába, hiszen ő a faluban a kántor, „kilencéves árva evangélista,” „hatholdas Jézus, napszámos apostol” között a Passióban, „egy rossz nadrágért, földig lógó kabátért”. „Innen hoztam az éneket magammal” – jegyzi meg a hűség ars poeticáját, s az egész világra való elhivatottsággá emeli föl az emlékképet, aki „jó szóért: kenyérért énekel”. Azok szeretetéért, kenyérarcáért éhezik, akik lírai hőssé változnak át a versekben viszonzásul. Minden falubeli megkapja a maga legendás elégtételét, éppúgy az éhes fiú is jóllakhatik a képzeletében. Ő a „jószág helyett a fákat hajtotta csak haza”.

Azért olyan varázslatos a képzeletvilág, mert olyan messze van attól, aminek valóságosnak kellene lennie. Majd a felnőtt is életre szántan haláláig éhesnek érzi magát. S nemcsak az ifjúság szereleméhsége hajtja, hanem az árvaság magányossága is egy nőért, aki „egészen anyámig betakar”. Bájoló, gyönyörű dalokkal szólítja meg, mégis mindig a „célzó csillagok” alatt. „A szebbnek szültél, mint az anyám” fényességét megüli a háborús múlt köde: „s hiába tudom: nem vagyok száműzött, / úgy fekszem melled, combjaid között, / mint a lovak, temetetlen dögök / tetemei közt izzadt és sáros katonák”. S egyszerre kifulladt a versi szépség vigasztalása:

Azt kéne mondanom szeretlek
és tudom – nem mondom soha
Hát hagyj el Ócska mágia
ez az egész télről tavaszról
Annyi az igaz az egészből
magam vagyok mint még soha

Hiába a fiatalság húsz évének táltos paripája, a testtől meggyulladt ingben való repülés, a század fiának születni naponta ezerszer szépnek és merésznek, s közben csibészes, hetyke dalban kiénekelni, felejteni a városi magányt, „kívül gyöngy, befele iszony” marad az egész Ártatlan dal, az élet.

Akkori költészetét a gyöngy és iszony kettőssége egyensúlyozza, így a félig kimondható a lírai ráadással az egészen kimondható illúzióját keltheti. Emiatt a hatvanas években mintha meg is felelt volna a közvélemény tartalmi és esztétikai eszményeinek. Mintha József Attila fiatalos, szegénységből ébredő verseinek a folytatója lenne, és olyan szép és megrendítően emberi, mint aki a Tiszta szívvelt írta. Majd ezt a nyugalmas egyensúlyt borítja föl a Válasz nélkül szenvedélyes kiáltása a halott apához.

Tudja, hogy a fizikai jelenvalóság csak félig-meddig élet, „hiszen nem is veled / beszélek én szüntelenül magamban, / de magammal, hogy értsem, megválaszoljam / azt is, mit nem lehet”. Nem nyugszik bele, hogy élete örök tiltás legyen. Hiába mutatja szelídnek magát a világ, a szívbe vizel, mint a tiszta víz göröngyén ülő varangy. „Árulás, hitszegés, vad hitetés ez? / Vagy csak magány, ami közösséggé lesz / és szüli a magányt?” Mögüle József Attila Levegőt! követelő versét hallani, s a szavaló diákét, aki ötvenhat októberében levegőért kiált a teherautó platóján. De József Attilánál is többet mond, a forradalom leverése utáni főkérdést bontja ki.

Lélegezhetem, mert ki nem elégít
ez a szabadság, akárhogy is, de én itt
nem érzem jól magam!
– – – –
Mondd meg, mi ez, s hogy meddig ér a lélek,
hol a határ, a kint, mondd meg, ha félek,
miféle félelem
szorongatja szívem, s milyen ítélet
feszül fölém, hogy étlen, szomjan élek,
habár nem éhezem.

Válasz szavakkal nincsen, de futóárokkal, földbemálló katonaköpennyel, égbe szállott rézgombokkal, csatos csillagokkal felel a csönd, s tanít. Míg a vers a maga idejében botrányt kavar, s elég az is, hogy csak a bölcsészkaron, de már nem lehet az első kötet címadója, s mikor a Szaggatott világ megjelenik, épp a Válasz nélkül elhallgatása miatt csonkulnak meg a kritikák. Nélküle az értelmezés sem futja másra, mint hogy azok a versek „absztrakciók voltak, jelszószerűek, örökök és egyben divatosak: ifjúság, félelem, boldogság, szerelem, Én… pársoros metaforakagylóval akart egy-egy tématengert kimerni. De oda kellett figyelni e műveletre, mert közben rácsodálkozhatunk metaforáira: ké340pei egymásba játszó, kecses-szép úszására, versdallama finom melankóliájára vagy hetyke tiktakolására, mely hol a kamaszfájdalmak siralmát hozta felénk, hol a robbanni kész pokolgép féktelenségével ijesztett.”

Pedig azt kellett volna mondania: első kötete egy felnőtt felelős ember műve, költőjét korán éretté tette az élet. Megható az eleven kifejezésben, nem alkuszik az igazságra, rokonszenvesek szellemi kapcsolatai. Úgy kezdi a pályát, hogy a kiteljesedés többféle lehetőségét ígéri.

Második könyve, Az ifjúság múzeuma, ifjúsága tudatos számbavétele. „Az volt a jó az ifjúságban, / hogy nem tudtam, ez az ifjúság.” Mit kellett volna tudnia és megírnia? Az ideálokat? Az élet jó ízét? A boldogságra szomjas ember kielégülését? Leválni a világ árvájának kötelékeiről! Mi lehet a megoldás? Talán egy olyan gyönyörű vers, mint az Esik a hó, a kócsag és a szitakötő nyári illúziójával. A dolgok zenévé változtatása, amint a szerelem a test zeneszerszámaivá varázsolja a füveket, a fákat, az a gyönyörű versélmény, mikor a szerető árnyát, mint „finom, törékeny hegedűt / állukhoz szorították a fák”. Az anyanyelvben történő testi kapcsolat, amint a jelentések áttűnnek egymáson és egyesülnek. S ahogy a táj és a természet elveszti magábanvalóságát és költészetté szublimálódik.

Bella Istvánnak a természet az igazi otthona, az a tér, amelyből a személyiség táplálkozik, s kiárad, „valót mondtam, s nem a világot, / a szelet s nem a mozduló ágat” ellentétét akarja megvalósítani. Azért oldódik föl minden természeti elem egy más közegben, jelképpé eszményül, átlelkesíti az anyagot, a fogalmakat pedig tárgyiasítja. Így valami köztesben valósul meg a mű, amint a nyelv által a zenéhez közelít, a zenében akar kiteljesedni.

A nagy hangzat csöndet teremt, a zene néma visszhangját a szívben. A foghatatlan testet ölt, a személy dallá változik az elvarázsolt évszakokkal.

Úgy tetszik már, a forradalmi zászlókat lobogtató tavasz és a dúsfürtű nyár szépségeivel még az árvaság is megváltható, enyhülésre a kín is hajlamos lehet annak ellenére, hogy Az ifjúság múzeuma könyvének első strófájából kicsap a jeges novemberi szél. De már a Hetedik kavics versei egyre inkább szavak a télre. A háborús tél látomása, vagy inkább a sötét valóság az, amely mint varjú az elhagyott csatatér fölött kering? Szétterül az apa fagyott, véres köpenye, s az apakép: döggödör, holnapféreg, sohasem olvadó vashó, kőhó, rézhó, a „Hó vagy te is Vonulsz sohase olvadsz” hullása, menetelése az időtlen télben, „az idei, a jövő, a múlt, a tavalyi télben”, szimbólumförgetegben. Hullnak a fehér szavak valahol Szibériában a száműzött Oszip Mandelstamra. Talán ez az éjszakai fehér rémség fedte be apját valahol, ki tudja hol? Eltűnt, akár az orosz költő, ugyanabban a zónában, keresni sem lehet, tilos beszélni róla. De a fiú és a költőtárs fölolvasztja a hallgatás fagyát egy versnyi időre.

A hetvenes évek elején annyira fölszabadul, olyan mámorosan csap a magasba költészete, szinte maga is meghökken, még az anyag is megijed önmagától, hogy amit kimond, s ahogyan kifejezi, nem fér a megszokott forma medrébe, beláthatatlan a kaland következménye, hiszen a világavantgárd idáig honosodó eszményeivel sem ellenőrizheti magát. A Szeretkezéseinkben megírja a beteljesülő cselekvés biológiai, lélektani és történelmi nagy ódáját, amikor az ember, aki megismerte a hangot, a fényt, a földet, már el is veszíti, hogy újrateremthesse valakiben. Világ keletkezik a szeretkezés, a vesztés és megtalálás ősködében, a „nincs sincs”-ben, a „NINCS SINCS Csak te az ige: a lenni lehelete!” delejében. Onnan indul a történelem, amikor a férfi és a nő szeme fénye összemosódik és kicserélődik, éppúgy a kéj és a kín – az elragadtatás időtlenségéből.

Hát mi vagyunk mi, drága, hányfele
tört kard, szakadt íj, hány föld lélegzete,
hány szó, hány száj, hogy mind itt vérzene:
mongol bonc, szláv száj, Kölcsey félszeme,
az idő terén, a turista világ napszemüvege
előtt Európa égő csuvas-szerzetese.

Mint ahogy a világ születik, a szavak is úgy születnek.

Igésített főnevek, melléknevek vagy főnevesített, melléknevesített igék születése, óhajtó feltételessége, jelen és jövő idő együtt egy szóban, ez a magyar költészetben, ennyire halmozottan egyedülálló. És érvényét a vers tárgya adja meg.

Elvesztett világa és önmaga keresésében legmesszebb a Sárkeresztúri énekben jut el. „Vissza, / csak vissza, / vissza a gyökerek közé, / a vak virágok közé … vissza a csöndhöz a csöndbe. / Csöndkishúgom édes öléhez, / kistestvérem édes öléhez”, ahol még együtt a család, a világ emberként, növényi formájában is, ő pedig testrészenként széledt szét valami halálon túli télben. Egy másik lét varázsolja magát haza, hogy a koponya és az arc egymásra találjon a tavasz misztériumában. A ráolvasás, bájolás hosszas szómágiájával sámánkodik a feltámadásért. Ugyanebből az ősi egyetemességből eredő, de már vigasztalan látványa tűnik föl a világfának Az a jegenye, az a jegenye című versében. Visszaváltozik kivágott, földarabolt mai magyar fává a történelem Fehérvárra menő országútja mellett föltámaszthatatlanul. Ki hallott ráolvasást föltételes módban, az úton elfele robogásban? Hiszen az elveszített látvány még a szavát is belefojtja: „Az a jegenye, az a jegenye, az a je”. Mégis valami csoda történt, a jegenye kiterebélyesedett a versben a világfa emlékévé.

A költői személyiség föloldódott az elfelejtett és föltámasztott mítoszban. Tudsz-e még világul? A Cantata profana nyelvén és ritmusában kérdezi véreit. Az élő anya nem ad rá választ, nem akar; az apa a sírból nem is tud; az unoka már nem is érti. Azért talán, mert a kérdező is „szanaszét-szócsontokkal” szólít? A Cantata profana drámájában a szarvasokká változott fiúk és az apjuk megértették egymást, felelgetni tudtak, itt mindenki elkerült onnan, ahol még egy nyelven beszélnek, ahol egymással lehetne élni, nem csak halni, átváltozni külön-külön, s még akkor is a fűszál emlékében. A Halotti beszéd is erről szól néhai Bella István karpaszományos honvéd sírtalan sírja fölött. „Gyere fiam, menjünk el apádhoz! / Te, a hadiárvagyöp, és a hadiárvaföld.” S mennek a magyar történelem terhével mindenfelé „világul” élve, mert „Nincs zöld, hol ne füveltünk volna, / föld, hol ne röglöttünk volna”. S akit az árva annyira keresett, elveszítve találja meg a mindenségben. Közben a mítoszát megtalálva is elveszíti, hiszen szétszivárgott és emléktelen az ember arca.

344

Csak a legenda emberi a legendák hőseire való emlékezésben. A költő megkérdezheti őket, s azok a sorsukkal pontosan válaszolnak. A belőlük írt verseknek akkora az ölelése, hogy általuk minden lényegeset befoghat, azonosulhat a magyar sors teljes fölvállalásában, ahogy Vörösmartyval a Vén-cigány Mihály Testamentomában, aki a legenda szerint a megírás után elégette a szabadságharc bukása utáni verseit.

Ahol elég a szó, elég a lélek is
ahol pernye a vers, ott már korom az ország,
elapad a velő, a nők méhe is
karddal kirakott kút, a jövőt dögkútba dobják,
– – – –
Nem ott ássák a sírt, ahol megássák,
ha összekeverül igazság és álság.
Ne legyen hamu a szó, ne legyen por a lélek,
se lángpernye a vers, az ember, ha magyar,
– – – –
soha ne zengjen más-ajkon szerzetesének,
a föld fölött, mely ápol s eltakar:
Látjátok feleim szümtükkel mik vogymuk,
isa pur és homu vogymuk.

A vers vége a Halotti beszéd kezdete. Megrendítő, hogy első nyelvemlékünk temetési szózat, és lehet-e nagyobb reménnyel a nemzet annál, mint hogy ez a beszéd ma is magyarul hallható. Ennek Bella István Királyok völgye ciklusának darabjai is a bizonyítékai.

Nagy nemzeti sorsszimfóniát szólaltat meg Illyés Gyula és József Attila okán. Mindketten az „itt élned, halnod kell” parancsát teljesítették. Igazolását látja ő is bennük választásának, vállalásának. „Pedig maradhatott volna a Puszta Fia / párizsi költő, és modern – a fél francia / avantgarde tanú rá … De hívóbb és kihívóbb volt a honi sár, / s mindennapi kenyerünk, a nyelv”… s az, hogy „gyilkos hit között” tegye a dolgát minden gáncs, gúny és gyalázkodás ellenére, a megfeszítés szitkai között abban a máig tartó perben, hogy „mit akar / Európaiak közt egy nigger, egy magyar?!” Még a koporsóban is fölfelé szállva vi345szi magával a Világ színe elé nagy elődeit, hogy „lássák – legbelülről – / mit akar / európaiak közt / egy magyar.” S az a József Attila pedig, akinek a halála miatt Illyést akarták büntetni, halhatatlanná változik utódai mártíromságának örökkévalóságában, a „meghalva élni hagyott” Radnótiban, az önkény akasztottjaiban, a levert ötvenhatos forradalom tragédiájában, a mai elvetélt, eldobott csecsemőkben. A vers a „nem rettenek születni újra érted / te kétmilliárd párosult magány” József Attila-sorok értelméből nőtt ki, s azzal a kétséggel fejeződik be, amikor már a jelenkor költőjében folytatódik tovább.

…Mi lesz magával MA,
ebben a kettéhasadt felemás világban,
ha itt marad egyenkint, egyedül, szemközt
hatmilliárd elvetélt halállal, azzal, hogy él, él, él,
mert ver a szív, szíve, mert meghalni élni hagyják,
és kisded testére világűr borul,
nem ez a csillag-kisded, földgolyó-ország:
a véges végtelenség?
születni,
élni
lesz még?
vagy a halál kapui erőt vesznek magán?

A kérdés a költészetre vonatkozik, lehet-e írni még? Eddig a választ az életre kereste mindenfelé Bella István a halálban. Úgy érezte, ha nem veszi el tőle az apját a háború, tán nem is írna verset: „mert magaddá kereszteltél halálod égő kezével, / s míg – árva, megneveződtem, meghasadt fölöttem az égbolt, / eleven szavak szálltak megszólalni a számra, szívemre.” A nyolcvanas évek végére, Az arcom visszakérem kötettel ez a szerep és nyelv betöltötte rendeltetését. De már közben is elkezdődött valami új, az érzelmi telítettségű líra után vált meghatározójává legújabb verseinek, az Ábel a sivatagban című könyvnek.

A mozarti, csokonais szépségeszmény, amely József Attila tündéri korszaka nyomán annyira jellemző volt a kezdetekben, s azután is a nyelvi gazdagságban, leleményben, s a népköltészeti frissességgel meg a romantikus képi erővel együtt fejeződött ki, s érzelmektől gazdagon 346szólt, fölnevelte a csúcsok hajlatában azokat a darabokat, melyek irányt szabhatnak számára. Már nem az elhallgatással kell megküzdenie, hiszen a diákkori versek titka is fölszabadult, a forradalom, az apa, a szabadsághiány bevallható. És az Arccal a földnek kötet keletkezése idején változóban volt már a rendszer, ő pedig a szabadság világosságában újra végigtekinthette életét, hogy igazságait nyilvánvalóbbá tegye.

Az Arccal a földnek kötetcím és befejező költemény a bolsevizmus kivégzettjeire való gondolás, versalkalom, arrafelé mutat a „fekete kátránypapír-éj”, de inkább a saját és mindannyiunk életét emeli föl a halál kapcsolatában. A Zrínyi-mottó biztonságos nyugalma vezeti önmagához: „Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó, / Órám tisztességes csak légyen utolsó. / Akár farkas, akár emésszen meg holló: / Mindenütt felyül ég, a föld lészen alsó.” Erre hangolja az „Arccal a földnek, ahogy éltem, / élek, élő, a föld alatt”, mert „a fönti ég csak sötétség volt, / vagy a napvilág látszata”. Világ visszájával záródik a könyv, ahol minden valóságosabb annál, mint amit a Meghalni csak úgy? indító verse megszab, s kijelöli e líra legújabb idejét. „Meghalni? Csak úgy? Még csak az kéne! / Ugy hagyni itt az életet, / mint egy harmadosztályú krimót, észrevétlen.” Századunk minden szülöttére, s leginkább nemzedékünkre céloz, háborúra eszméltünk, s nőttünk, felnőtté értünk járandóságunk felényi adagjain.

s ha tudtam, valaki meglopott,
mért nem vágtam képébe rögtön,
azt, amit kiadott s kihozott:
azt a felényi adagot?!

Prufrock, T. S. Eliot versalakja ehhez képest a maga ura: „kávéskanálként mértem ki életem”. Bella Istvánnal együtt mondhatjuk: „Szolgává tettek?… Szolga voltam? Éltem. Szemernyit” hallgatva beszélve, beszélve hallgatva mi vagyunk a történetekben, történelmünkben. Tagadással, mert sohasem lehettünk teljesek, igenléssel, mert mégis éltünk, napot és holdat láttunk. Már visszapillantó tükörben köszönnek a boldogság és boldogtalanság tájai, s olyan fölöttesen tekint hátra a költő, akár Zrínyi Miklós előre. „Búcsúzik ez a nap is?… nem kezdek 347perlekedni, / se búcsúzkodni, se integetni, / hát viszlát, viszlát napvilág-világ.”

Mintha a sírban is kibírható helyet akarna magának, onnan szól, hogy kimondhassa a mindannyiunkra vonatkozó létezéstechnikát: „mi éltetett, amíg éltem… A munka és a szerelem.” A szabadság, szerelem – a politika és szerelem –, a szellem és a szerelem úgy áll a magyar költészetben, mint az eligazító csillagképek. A mindig azonos ikerszó nem éppen a férfi és nő kapcsolatát jelenti, hanem az én és te, az ember és a világ közötti szívbeli azonosulást. Ez a szerelem a költészet is, a szó. Lehet megrendítő, mint „Ahogy egy siketnéma dalol / egy bombatölcsér peremén”, lehet, mint „az emberinem remény, / az él, beszél, eteti a dacot: // hogy kisül egyszer a napvilág-kenyér, / és annak, aki vetett s aratott.” Lehet a haza is Székely Dózsa Györgyben és Bartók Bélában. Jóslat is a kisgyerek világháborújából, az apátlanságból, a marmalád-lekváros doboz-koporsóban temetett Ili baba emlékéből, hiszen annak a verse a szerelem, aki az örök hiányt boldogabb gyerekvilággal próbálja megszüntetni. A gyerekversek Áni Mánija, mintha az egyszeri kislány inkarnációja lenne. Ő támadt a tudat mélyéről? Magától leng a hinta, ő lökdösteti a februári nappal? S a ruhaszárító zoknihalásza is? És a játékos versek önfeledt képzeleti, nyelvi örömében nem a szomorú gyermekkor kapja meg kései kárpótlását? S a testi vágy a doromboló szerelmet a cigánymeggyfamadonna varázslatában, mikor mosolya záporával kimossa, kimosolyogja párjából a földet, a halált.

348
A költő jelenléte (Kiss Anna)

Fabábu, Feketegyűrű, Kísértenek, Világok, A viszony, Az idő, Az esély, A jelenlét – Kiss Anna kötetei 1971-től 1993-ig. A címek jelentéséből is érezhető az életmű iránya a konkrétumoktól a fogalmakig. De a kezdeti tárgyiasság sem valami földhöz kötött valóság, hanem annak a képzeletben éledő, különös térben és időben leledző mása. Mint ahogy a fabábu sír, és ág szeretne lenni, a fabábu sír, és ember szeretne lenni. Játék, de nem csupán alkalmi eszköz, megéledt sírás abban a határesetben, ahonnan visszavágyik ág-eredetéhez, vagy tovább alakulna faragvány-alakjából teremtője hús-vér, emberi mivoltához. És Kiss Anna mindent megtesz ezért, szóra bír és mozgat, gyermeki leleménnyel éleszti föl az anyagot, néhány lépést hátrál, és beavatottként biztos abban, hogy az ökröcskék igaziak a kukoricaszárból, húzhatják a krumplikerekű szekeret, amit a csuhébabák hajtanak. Ha valaki ilyen bűvös akarattal rendelkezik, képzelete uralma alá kényszerítheti az egész világot, ami éppen közelében van, akár szél, vak csirke, tükör, kémény, mozsártörő. S ez az ősi hiedelmekből fakadó képzelődés, ahogy a népköltészet legrégibb rétege gyermekszájra valóan él, ahogy a kéznél lévő fák, rongyok, héjak játékká lettek, e költészet világában egy újabb fordulattal bálványokká, jelekké válnak. Legújabb kötete ezeket a jeleket vetíti különös viszonyokba, az idő esélyeibe, emberi jelenlétbe.

„Volt egyszer egy szalmapap, / Szalmakardját kihúzta.” Nem hiszem, hogy a költőnek mást kellett volna tennie, csak emlékezni gyerekkorára, mit játszott és mit mondott, énekelt közben. Pontos emlékezete nemcsak a reprodukálásért, a boldog fölmutatásért működik, nem is egyfajta stílus vonzása miatt, inkább mert így tudja kifejezni azt a szegénységből fölmagasodó, gazdagságában pöffeszkedő, esendően széllelbélelt embert, akit ő lát. A kezdeti nyilvánvalóságtól jutha349tunk általa a meghökkentő áttételekig, a sokágú absztrakciókig. Előbb egy állandónak hitt világ természetessége, akár a Mesterek uccájában, ahol az irracionalitás is odavalósi a mese-álomban, ahogy Borbolya Bá beszél Galícia háborús haváról, a vaskalappal köszöngető hóemberről, odavalósi a babonában, minként „A fehérnép iszonyú fürgeséggel dobja maga mögé a késeket, a sivító fanyelű kések hivatottak a babona szerint láthatatlanná tenni a zsírt, a szalonnát, ami ott fogyatkozik a sarokra tolt szekrények mögött.” A boszorkányos cselekedet egyszerű oka az állami ítéletvégrehajtó megjelenése.

Végrehajtó a jelenkor is, mert elvinné, s viszi az életértékeket, a szívbeli munkát, melyet állandóvá varázsolva Istenre bíz Kiss Anna fohászában.

Uram, ki műhelyedben egykor
formáltad a fazekasremeket,
első a mívességben, ki a sárnak
hajlandóságát ismered,
és tiltod a léleknélküli munkát,
kényszerűségből hozzád fordulok,
ne legyen a szép mindig éktelenné,
a míves mindig semmirevalóvá,
mikkel muszáj élnünk, ha nem leszünk,
csizmadiák, pékek, gombkötők,
fazekasok, építőmesterek,
fonók, szövők, kötélverők, kovácsok,
mert az elhibbant dolgok közt
magunk is elhibbanunk,
s akkor mivégre voltunk?!
– – – –
Éltünk mi úgy, hogy még a végrehajtó
is elsírta magát a semmi láttán,
és életünk mégsem volt dísztelen,
mert nem hittük, hogy vége a világnak.

Fohászkodás az ország térképét teleíró mesterekért, műhelyekért, s akiknek szolgálnak tisztességgel – az egész magyarságért.

350

Újat kell teremteni az elmúló fölé, a megőrzött szellemiségből új világképet, melynek alapja éppolyan sejtelmes, természeti Kiss Anna szerint, mint a múlt ősi homályában a káoszból rendeződő egyetemesség. Költészetéről gondolkodva ezért kell lemondanom a megszokott lírai formák respektálásáról, s kifejeződés konvencióiról. Nem olyan az ő világa, mint ahogy menetrendszerű járműre szállunk, ahogy vásárolunk a boltban, dolgozunk, pénzt keresünk, politizálunk, ahogy a nő és a férfi másfelől gombolkozik. Ebben a lecsupaszított, ismeretlen bonyolultságú létezésben még a dolgok színe is visszájának tűnhet, mert szokatlan valóság. Babonák, hiedelmek, meglepő akaratok, szélkavaró vajákosok, csepűrágók, bábosok, rafinériák csigaszarv-nüanszai, a bolondító datura cigánygyümölcstől való viselkedés, fordított látomások kavarognak olyan versekben, melyek csak akkor mondhatók versnek, ha mellőzzük a megszokott képleteket. Már a Fabábuban is több darab prózatükrű vers jelent meg, mely a történet, példabeszéd, a lírai nyelv és szerkezet határán nyugszik. „Néztük a jégbeveszett madarat, s elment a kedvünk. Öreg Ferkó fenn toporgott egy sárga fűcsomón, és fütyörészett, jó, hogy csak mi láttuk a madarat.” Színielőadásra rendeződnek a párbeszédek, a bábjátéktöredékek az olvasó kiegészítő közreműködésével keltenek versképzeteket, miként a színpadi utasítások, a tulajdonosokra jellemző nevek, az állatok, növények népi tapasztalatban állandósult tulajdonságai, s bűvölő-bájoló hatása az egésznek, együttesen. S valami olyan nyelv, ami az ősi kultúrák ráolvasó kizárólagosságát egyesíti a bölcsesség szavakon túlra ható szublimációjával.

Ez a világteremtő akarat Weöres Sándor és Juhász Ferenc rokona a magyar költészetben. Dylan Thomas juttat ilyen kísérteties tájakra, Ezra Pound így emészti a világörökséget magába, ahogy darabjai még fölismerhetők a nyelvi halmazatban, T. S. Eliot Átokföldje fejeződik be úgy – „Rendbe hozzam-e legalább a saját földjeimet?” –, ahogy Kiss Anna újabb működése elkezdődik.

„A jelképek vállalásával a közösséghez tartozásunkat hangsúlyozzuk. A hagyományokhoz való ragaszkodást nyilvánítjuk ki általuk, igazodásunkat egy kultúra értékrendjéhez, az ideológiai vagy vallási képzetek elfogadását, a ritualizált viselkedésformák követését, a csoporthoz tartozás tudatosítását. A jelképek rendszere a kultúrában az identitás megerősítése” – írja Hoppál Mihály. Kiss Anna a tudatosítás esztétikai útján jut el identitása, identitásunk megerősítéséhez.

Végig kell élnie újra saját életét a műben, saját életét együtt az egész földi léttel a teremtéstől, letakarítani a civilizáció üledékét az eredendő, tiszta lényegig, mikor csak az alapigazságok a fontosak. Furcsának, némileg idegennek hat az a világ, de ha a költő magával igazolja, tudomásul is véteti. „Viselkedésem kezdettől gyanús, ha a bába ki nem térdel anyámból, nem születek meg, pedig minden jel arra vall, evilágra való vagyok, nagyanyám állítása szerint nem is sokára kígyóval civakodtam egy csupor tejen. Nagyanyám, kinek az őrizetén voltam, ezen éppúgy nem ütközött meg, mint az idők akkori vad folyásán, beszédre, lélekbátorságra egyszerre tanított, és ez nem volt fölösleges dolog, beváltak balsejtelmei. Túl életem zavarosabb felén, kígyókkal, füvekkel, öregasszonyokkal beszélgetek megint legszívesebben, érdemes folytatáshoz gyűjtöm az erőt, a bábának meg most már az ő lelke rajta.”

S az a kígyó nemcsak különös emlék, de a zsidó mitológia Samáelje, az Éden kígyója, itt szívhez férkőző, időtlen jelenlét, amint kiszemelte magának a költő-embert: „emlékezetemben rejti zöld / gyümölcseit az / avatatlan elől, nehogy a / halált kóstolja bennük.” „Samáelt sejtem mindenütt a ködben…” „Samáel meg / az ő vizei mentén elidőzik, / árnyékokkal jelöli homlokunk, és / árnyékokkal körülvett minden forrás, / amire ő hajol, / bár nem látta soha senki.” „A szerelmek / mind Samáelhez térnek…”, „árnyéka tükörben / létből létbe vezet”. Az ember nem ebben a mítoszban csábítódik el, csupán a csábítás következménye a kígyó-gyümölcs-ember hármassága. Nem volt soha Éden, hát nem is kell Samáelt okolni a semmikori kiűzetésért, inkább az inspiráló, új dimenziókba vető energiát kell fogadni benne, s a biztos viszonyítási pontot.

Így lesz a családregény fotóalbumának rejtőzködő szereplője a kígyó. „Antikváriumban összebogarásztam egy családra való fényképet – köztük a magamét is – egy akkor még kialakulatlan, vázlatos történethez. Negyven éven túl már elég sokat tudunk életről, karakterről, az ismeretlen arcok köré amúgy is regényt képzelünk. És ez együttvéve elég egy igazi nagy kalandhoz.”

Az ódonság barnás sárgájából tetszenek ki az alakok, kellő viselkedés a fotográfus előtt korhű öltözetben, családi szobabelsők, fontosnak tartott események mozdulatai, kandúr, lovak, kertrészlet, időbe merevedés vagy alakoskodás. Valamely nézőnek lehetnek érdektelen idegenek, másnak történeteket indító, csipkés szélű kártyák, s a titkok tudójának, amint kiveti őket asztalára, beszédesek a múltról, az éppen megrögzített jelen egyetlen pillanatáról, ahonnan a jövő kezdődik s a jóslat. Elnevezheti a családot a Dári és Vikol ágból valónak, Lenor és Zsofa nővéreknek, Pelbárt és Kristóf udvarlóknak, férjeknek, ahogy mindannyian a sublótra állított vásári portéka, Szent Virgil árnyékában élnek, s a Vikol nagyapa meséi láncán. „Komárommal / mindig előjön orvul, / ha közönsége van”, az a Klapka-vitéz. Az anya örökké befőz, s majd fakanállal hal meg, az apa elvérzik kuplerájügyletein. Álcás idill az ellenkező vér utódokban vegyült gyúanyagaival. Különös történetek esnek meg velük.

Hiába Az idő és Az esély kötetek fotóalbuma, e családregény látszólagos állandósága, már ott elkezd bomlani a bolondériáktól, hogy aztán uszadékká törjön, sodródjon A jelenlét időfolyamában. A régi tükör az üres szoba havában áll, „homályos / szélű képeit egyre / vetítgeti”, mind távolabbról a konkrétumok: álarcok, tojáshéj-füzérek, csontvonók, fiákerek küllői. „Egyszer minden elmúlik”, ahogy „alámerül / a vízben két levél / esőben / hullik a rózsa szirma”, a gombos cipő, a vibráló selyem moaré kabátka, a zsebórák, a rózsalekvár receptje, Lenóra kivetett kártyájából a zöld felső féltékenység-mutatója, Zsofa lángoló tincsei, a tükörképek mentén újraéledő történetek. Hóba vetít a nagyszoba tükre, de Samáelt sejtet a mindenkori köd fája gyümölcseivel.

Itt a tükör, de hol a szimmetria, hiszen nemlétezőt vetít, az emlékezet képei újraélhető történetek az eredetig haladva, visszafelé, hogy egésszé állhasson össze a törött.

Fogalmakká, jelekké, végső ábrává csupaszodik minden. „A víz csak / forgatja, őrli a / hajódongákat fává és a fát / maggá, a magot jellé.” Jelek közé vegyül a Hold s a Nap, míg az „alacsony / poláris ég alatt a dolgok / csupaszabbak a jeleknél is”. S „a nemlét / feltekeredett kígyója, Samáel / alszik, a kétértelmű felséges jel: spirál”. Elhagyja a kertet, mert nincs kiért, nincs kit függőségében tartani, ha a Teremtőnek is egyetlen dolga a magában sakkozás.

De a nagy inga
rombol érzékeimben Európa
esőfelhőin át.

Újraélednek az amszterdami történetek, a Szabad Művészetek Háza filmálmai, az óceáni esők, a happenerek, a létben lézengő hippik, a nagy víz kikötője körül, ahonnan csak visszafordulni lehet Eurázsia kontinentális kultúráihoz. „Adieu, Európa! én szerettelek… Ifjúságom egyetlen földje voltál.” Folyamatos halál a levelek alján a kőkerítés övezte kertben, hát muszáj útnak indulni a vászoncipőben, idegen nyelvek szótárával a zsebben, a túl sokáig marasztaló érzelmekből elképzelődni Rangoonig, ahol a régi holmi hennaszíne az alkonyat.

Kezdődik a Világfilm fölvétele, s mint az egyik forgatókönyvhasábban a rendező utasításai meg a technika, a másikban pedig a történet, az ottlét eposztöredékei. Felvesz a gép a szalagra, megvágja a filmet a költő, ugyanakkor a kamera mozgásának, állapotának is vershelyzete van, a szalag pergése az idő múlása. A montázs esetlegessége a szándék és a rátalálás bizonyosságában állapodik meg, a történet ívét éteri haiku, a keleti bölcselet különös képletessége töri meg: „feltúrja / pár356náimat a szél / egy halvány / szirom után”; „hét tilos / dolog van: s ha néha / meg nem szegnénk, / Thathya sem hagyná el / az eget és nem járna / emberrel egy ösvényen” – vagyis ha megszegjük, mégis jót teszünk, hiszen közénk ereszkedik az Isten. Befejezték szerelmeskedésüket a natok, ezek a lyukas kőben lakozó szellemek. Új utazásra késztet a megismert világ.

Érintések jutnak át
ama tágabb terekből, szavakba
nem foglalt válaszok,
a baobabfák alatt már senki,
csak a vén terepjáró,
felvevők, fémdobozok s a térkép
homokon lappangó kecskeszőr
sátrakhoz.

Belső-Ázsia, „a szélvédő két oldalán becsapó homok…” s tovább szibériai múltunk nyomában, ahol a világfa, sámánrévülés, vadlúdszellem, bagolyasszonyka személyesen is megtapasztalt mitológiája fogad, s aztán az örökvándor cigányság eredeteposza, régi-új széphistóriája a Világfilmen, míg le nem fut a szalag az üres orsóról. Világjárás, mégis a zuglói lakásban, a Toktogul hercegnek nevezett teknős esendő bája mellől, ahol éppúgy tart ébren az újhold, s a teljes holdfogyatkozáskor újévi áldomásra emelkedik a zöld borospohár, szélfútta naptárlapokon küldi híreit a kinti világ.

Mi értelme a nagy szellemi barangolásnak, ha a terepjáró oda érkezik, ahonnan elindult? Az ember mostantól a kozmosz valakije lett, visszajutván az eredethez, s onnan az elhagyott európai mába. Profán jelszóval igazolja magát a jövevény: „Ej, fagyos valagú népség…! Világosság szűrődik Rembrandt nagyapó templomából.”

357
Fekete létrán azúrba (Tolnai Ottó)

Mégis van magyar avantgárd irodalom, ha nem itt, hát a Vajdaságban támadt föl a hatvanas években. Számunkra lehetetlen szabadságot láttunk ebben. Hogyan is jelenhetett volna meg nálunk az Új Symposionhoz hasonló folyóirat? Akik Domonkos István, Ladik Katalin, Tolnai Ottó költészetéhez hasonlóan verseltek, csupán a gépiratokból ismerősek. Ott a kritika, az esszé is korlátlanul szólhatott a miénkhez képest. Bori Imre, Bányai János, Végel László és mások támogatták a törekvéseiket, s fölfedték a történelmi kapcsolatokat. Persze, gondoltuk, a nyelvi kisebbségi, perifériális helyzet miatt lehet szabadnak lenniük, ám nemhogy elszigeteltséggel nem járt ez, sőt a délszláv irodalommal voltak összehangolva, vagyis az akkori nyugat-európaival. Tíz évig bárhol tartózkodhattak, utazhattak útlevelükkel, nem vették el a könyveket a vámon, nem kellett szellemi tapasztalatukkal, gondolataikkal csempészkedniük. Jugoszláviai költőtalálkozókon érezhettem a különbséget, más funkciójú tárggyal, formával álltak elő, a pódiumon kiélték a vers megvalósításának lehetőségeit pozitúrában, mozdulatban, különösre modulált hangban, valami dadás jellegben. De ha 1970-ben Tolnai Ottó a balatonfüredi költőtalálkozón törökülésben mondta szövegét, elnéző mosoly kísérte, sajtóbotrány követte Ladik Katalint Budapesten. Polgárpukkasztásnak gondoltuk gesztusaikat, pedig csak a mi ideálunk volt másféle, a mi ellenzékiségünket nemzeti, személyi függőségünk s a ravasz konszolidáció elleni ingerültség táplálta. De Tolnaiékat csak innen véltük szabadnak, ők az otthoni és világméretű eltömegesedés középszerűsítő, kommercializáló hatása ellen lázadoztak.

Valóban, mi lesz velünk? – kérdezi Tolnai Ottó Balaton című versében, a hatvanas évek végén: nem amiatt, hogy „mi lesz velünk ha egy358szer majd nem fogjuk tudni a legújabb táncokat”, nem, hanem hogy épp akkor halt meg Kassák és Füst Milán, „két költőóriás hullája / virágos rézsút csíkos gumimatracon / a tó / békebeli-palackzöld ravatal… a magyar szabadvers hajózik velük”. A lényeget Végel László fogalmazza meg: „Az új romantika vágyódásának, amelyet szellemi térségünkben újabban érzek… az lenne a célja, hogy a forradalmi ember újra megteremtse az egységet önmagával, legalább azt a minimálisat, amit a pozitivista életérzés szétcsupált… A romantikus vágyódás lényege tehát az, hogy az individuum saját forradalmi logikájával fölülmúlja a »ténylegesen adott« közönséges valóságot… Minden forradalom romantikus… élet akar lenni és nem annak árnya, a »Valóban, mi lesz velünk?« kérdés azt is tartalmazza, hogy valóban hol is van a szellemi harc dinamitja. De ugyanakkor e romantikus lázadás teszi lehetővé, hogy egyetlenegy elem se abszolutizálódjon. A léleknek szabadságra és nem abszolutizálásra van szüksége, ezért egyetlenegy elvhez se maradhat igazán hű. S esetünkben ezt nem is nehéz elérni… bolyongásra vagyunk kényszerítve, s szellemünknek, elszakítva az éltető elemtől, nincs is tulajdonképpen országa.” A magyar avantgárd líra egyetlen nagy alakja Kassák, s hogy kivétel maradt, annak okát a Trianon utáni ország szellemi megrendülésében is kereshetjük, hiszen állandóan bizonyítani kellett megcsonkítatlan kultúránkat, kimondva vagy kimondatlanul a csonka hazát megülő életérzést, ragaszkodva az éltető hagyományhoz. Az avantgárd költészetnek ott van igazán létjogosultsága, ahol a személyiség, a művészi egzisztencia teljesen magára marad, ahol a hatalom számára érdektelen, nincs szándékában kisajátítani, miként a diaszpórában is. „Életünk jelentős része abban telik el, hogy egy groteszk szituáción belül egy nagy akció lehetőségét kutatjuk, amely összhangban van ideáljainkkal, és azon ideák totalitásának megteremtésén fáradozunk, amely összhangban lesz akciónkkal… a tényekre alapozó pozitivista életszemlélet még azt idézi elő, hogy az útkeresések vereséggel végződnek, de egy sem fejeződik be végleges vereséggel, a vereségnek megszületnek a nagy siratóénekei, a bolyongásnak a mechanizmusa, lelki térképe, a szökésnek pedig a tanulsága, hogy mint minden pozitív akció, úgy ez is jó összeesküvéssel kezdődött.”

Végel megállapításai, jóslata valóra válását mi sem bizonyítja jobban, mint negyed század után Tolnai Ottó huszadik, Magyarországon 359kiadott kötete, a Versek könyve. A megváltozott körülmények között múltba vesztek az előítéletek, idevalósi lett tán szándéka ellenére is, aki nem akar mások kedvére kötődni, otthonos lenni, életműve zavartalanul hathat ránk, bennünk is kiteljesedhet egész mivoltában.

A valóság színe és visszája, megtörtént valószínűtlenség, álom, a jelenségek szabad asszociációs forgataga, a bizonyosság tagadása, más bizonyosság, új logika, jelenidejűsítés a múltból, szűzi és trágár, tűnődő és hisztérikus, finom és durva, plasztikus és leltárszerű, szürke bácskai por, azúr tenger, festménnyé változott szó, s képaláírás, apróhirdetések eposza, csalogató anzixra írt csalódás, miközben egyik sem tagadja a másikat, olyan állandóság, amelyben minden bizonytalan, kaleidoszkóp-véletlenség, de örökkévalóvá rögzült kép a versben, valósnak hitetett kitaláció – sorolom a hívószavakat, s próbálom formába rögzíteni a Próteuszt.

A költő világosságba vakuló gyökérrágó, önpusztító kanári, aki énekére akasztja föl magát, a mindenható fülébe beszél, a mindenségbe, ami lehet éppen „nagy szamárfülként” lógó „narancstapéta”, a költő szerelmes a tengerbe az anyagtalanhoz, a tagolatlanhoz, az örökkévalósághoz, a semmihez való vonzódással. Szétteregeti életét a költészetben, de alanyisága egyenragú minden más verselemmel, mint ahogy az írás körülménye, technikája, receptje önarckép, ars poetica.

Az ihlet függőlegesei és vízszintesei keresztezik egymást. Találkozik a hatalmas a kicsivel, a hétköznapi az ünnepivel, a tisztaság a piszkossal, a piszkozat a véglegessel, s megváltódik a vers mikrokozmoszában: a műrostos farmer az indigó kék távlatában, a lárva a jövendő kabóca énekével zsong, itt van, mint a lapostetű azúrképzete s a karácsonyfadísz-szaxofon fényrepesztő ereje. A közönséges és a magasztos szomszédsága kimozdítja egymást megszokott jelentéséből, visszafogja a prózai a költőit, a költői fölemeli a prózait. Ettől az egyensúlytól nemcsak formájában lehet szabad vers a vers, hanem egész bensejével, mint egy élő szervezet. Minden a szavak helyzetétől függ, hogy kapcsolatot tudnak-e teremteni, adva-kapva az energiát. Így lehet Cendrars költeménye étlap, elrepülhet Kassák nikkelszamovárja fejünk fölött. Tolnai ezért huzigálhatja a műanyag gödényt a világporban. Az élet sem kevésbé abszurd, mint macskahomokban a mamuttemető. A versközegben semmi sem az, ami, hiába jelenik meg hiperrealista, tudományosan precíz formában. A valóság az ellentétében is érvényesíti magát, mint ahogy a naturális leképezés a művészi teremtés kétségbevonásával tüntet. A műalkotás, például egy festmény, csak egy levlapbélyegen lesz hiteles.

A kis versek nagy képzetű tere a terjedelmes kollázsokban leszűkül az egész érdekében, s meghatározóvá nő a motívumok jelentősége. Gyűjtőszenvedélyből kerültek a helyükre, igaziak vagy kitaláltak, a versben mindenképpen létezők.

Együtt megannyi Tolnai-motívum, majd átvándorolnak máshová, nyomukkal behálózzák ezt az egész költészetet. A vakvágány a tehetetlen megrekedés jelzése, az azúr expressz a tenger végtelen, tündökletes világába való vágyakozásé, a Virág utca ellentéte majd a szőrös ház utcája, egyike az otthonosságra, otthonrabságra, a másik a megnyúzott állatok borzalmára, láncaira döbbent. A fehér létra a költőműhely szintjére vezet: „megerősíteni a fehér létra korlátját / a fekete csak verseimbe létezik / a fekete korlátját is megerősítem / le ne zuhanjak”, „hiába is menekülnénk a fehér létrán / hiába is menekülnénk fel a mennyezetre / mint mágnespatkóval cipőjükben a marx-fivérek / hiába is menekülnék fejjel lefelé…”; „a rothadt kaptafa előtt celebrálok / Hallom elviszik a fehér létrát / és idetámasztják a fogatlan feketét / a jó részeket gyorsan kiradírozom”. Él a pelikán a képzelettől, játék a mindenség porában a költészet madara: „hogyan fogom megfogni / hogyan fogom ismételni sokszorozni a szabálytalant”. A rothadt kaptafa, mint a fölöslegesség örök jelenvalósága, Duchamp talált tárgyát idézi, a fogyasztó társadalom szemete, reklámhulladéka Andy Warholt. Motívuma lehet a tollseprű, a radír, a tintaceruza, a palatető, az esernyő, a karfiol, a liszt, a csicsóka, az ecetgyár, a csipkerongyika, a flamingó, a gyöngy, az aranysakál, a kabát, a pizsama, az ing, a saru, az Adria azúrja, az alig lakott sziget, a kőbánya, a sópároló valódi és irreális mivoltában, ahogy képzetritmust ad a költészetnek, feszített energiája sorokat araszoltat, taszigál s robbant.

362

És az érzékelés finom intimitása a lisztben, a flamingótoll rózsaszín puhaságában, a nyúlszőr kalapban. A jelentéktelenből teremt mítoszt, magánmitológiát: „forgolódott bennem az elmúlt évtizedek folyamán / egy történelmi kisfilm amelyben semmi sem történik”, „mindinkább a mikroformák holdudvarában keringek”:

kitörtek a malacok az elmocsarasodott hátsó udvarból
és a nagy pelyhekben hulló dunyhához tépett hóban
pillanatok alatt tisztára hemperegték magukat
mostanában nem tudom tudod-e sokat foglalkoztam
a flamingókkal
illetve a rózsaszínnel mint olyannal
még a rózsaszín rózsa tetvének
rózsavíz-vérét is rákentem fiam (játék-)
mikroszkópjának tárgylemezére
ám most innen a teraszról megdöbbenve láttam
a malacrózsaszín még rózsaszínebb
ha lehet így mondani (nem lehet noha én valami
olyasmire gondolok mint a kék esetében
az azúr) abszolútabb
gyorsan megkötöttem a kutyákat
jócskán maradt ugyanis lánc a bikák után
középkori börtönre hasonlít azóta házunk
súlyos láncok csüngnek a falakból
moravicán van egy láncgyár
(ez olyan igazi vajdasági vers-
sor érzed ugye)

Érzem a metszetek fölötti pontos kis mozdulatokat, a tárgy iránti szeretetet, s olyan karitászt, mikor a mivoltában jó a helyére kerül, de a rossz sem annyira taszító, ha a mű alkatrészei közé tartozik.

Melankolikus a borzalom tündöklete, már-már kétségbe vonható: „tán csak én éreztem valami borzalmas / égi verést”. Lehet, hogy csak az emlék álma kísértett az éjszakában: „a gyerekek tíz éve is lehet már ennek / szép nyári jéghullás volt / gyöngyöt markoltak akárha ama gyöngyszoknyából / és betették a mélyhűtőbe egy még nyúzatlan vad363nyúl mellé”. Az Apokalipszisban maradnak meg úgy a kiszolgáltatott gyengék, s lehet a költő is annyira mindenható, hogy megváltódjanak szeretetében, s törvényesüljön a véletlenszerűség: „milyen erős egy cinkekoponya nem puha cinkupa”, „sehol egy agyonvert meztelencsiga / futni kényszerült-e végre tűnődök tovább / futni kényszerült-e meztelen a jégverésben / kapkodni konfúzan futni cikcakkban / vagy valaki titkon jelzett neki a takonytávírószalagon”.

Fáradhatatlan a világnak birtoklásában, ha nincs országa, akkor hazát teremt, bár sohasem utal rá szó szerint, s azonnal kizárja a hagyományos értelmezhetőséget.

s itt az alapot a szó szoros értelmében használom
föld amelyben áshatok
föld amelyben ültethetek
csicsókát példának okáért
ugyanis egyszer velencében is láttam csicsókát árulni
de akkor még nem ismertem senkit velencében
és nem sikerült megtudnom honnan hozzák
hol ássák azokat a formátlan aranyrögöket
melyektől verseim formáit kölcsönöztem
(ilyen értelemben az én verseim kötöttek
csicsókához kötöttek voltak)

Az utazásokban is önmagát keresve, az egyedüllétben különített személyiségét megfogalmazva is szüksége van az alapra. A Mi volt kérded a legszebb Dániában válasza az északi repcetábla, mintha sárga visszfénye lenne a hazai bácskainak, s a dán sör, mint a már otthon megszokott Tuborg, a temetőben napozó lányok meghökkentő látványában, a kéményre állított jegesmedveszobor abszurditásában megjelenik földije, Kosztolányi, a magyar költészet a hamleti Helsingőrben.

Hozzáképzelem a Gyökérrágó kötet fényképeit a belső borítóról: Ottó gyerek fekete sapkásan, angyalingecskésen fogja a tarka tehén láncát, a csöppség bizalma és az állat jámborsága nem sejtet semmit, még a másik is a legidillibb családi kép lehetne, mikor az anyja karján ül a kisfiú, s kicsik, nagyok, népviseletes asszonyok, kucsmás, micisapkás, kalapos férfiak a tarka tehén körül, s a két fehér kötényes mészáros: egyik a láncot fogja már, a másik emeli a taglót, fotópóz látszatában valamennyien. Hát ez az élet hatja át erős szálaival a Tolnai-verseket. A fehér véressé válik, végzet csírázik minden nyugalomban.

mióta szerettem volna úgy írni
mint ahogy a kis ars poetica mondja
hogy csak tárgy és tény legyen
de én a mikrodokumentumot
még tovább püfölöm olympiámon
akárha valós olimpián versenyezve
tovább verem csipkévé
agyonverem s így nemegyszer csupán
véres csipkerongyika lesz versem
véres csipkerongyika

Három terjedelmes költeménye, a Bayer-aszpirin, az Izéke homokozója avagy a mamuttemető és A gyönggyel töltött browning jelentéktelen, mégis fontossá „püfölt” pillanatok és esetek foglalata. Egyikük például a rendetlenségbe tűnt aszpirint teszi tárgyává. „A darabbal semmi mondanivalóm nincs” – írja Tolnai Ottó, de a választott Kosztolányi-mottó rácáfol erre: „Egyszer szél és fehérség. Por. Kísértés. / Mindenki valamit keres, / még a homok is ideges.” A monodráma rendezői utasítása is ugyanezt sugallja: „a háttérben kb. 2 méter átmérőjű műanyagból 365vagy gipszből öntött / BAYER-aszpirin / kezdetben fekete az is / csak sejlik a keresztforma felirat / világosodik fehéredik vakítóvá lesz / a végén a betűkereszt ragyogni sugározni kezd / úgy kellene elhelyezni hogy a maga körül kapkodva forgó színész- / nő-színésznő felfeszülhessen.” Versértékű sorok: a színpadi látvány megidézi a monodráma mondanivalóját. S következhet a szóáradat, akár József Attila szabad ötletei, egymásból indázó asszociációk, semmiségek hívják elő a fontos részleteket egyforma eséllyel, a versbeni súly és súlytalanság egyenlő értékűnek tűnik, s az is valójában. De ki tudhatja, a szemölcsből nem lesz-e rák? Halál ebből a rendetlenségből, ahol az élet is úgy kallódik, mint az aszpirin, a kontaktlencse, a melltartó, a vörös TUBORG-ot elfedő mosatlan bugyi, az AZÚR mosópor szatyra, melyben a lisztet tartaná, hol van? Nincs meg a türkiz szifon, s önmagát is meg kell keresnie, közben állandóan elkésni munkából, válóperes ügyvédtől, eljön-e még a szerető, ha nincs itt? A tudatalatti működése megszólalóban, gáttalan, gátlástalan gondolatok, emlékpetárdák, szeretkezésrészletek nyersben, bugyuta szójátékok, halandzsa. Csak az adhatja elő ezt a rivaldafényt nélkülöző, hisztériás hipochonderlétet, nyomorúságot, aki a szerep és a magánélet kettősségében él-nem él, egyszerre magát és a költőt játssza, de a végletek női kellékeivel. Tolnai Ottó magáról is tudatni akar itt valami első személyben kimondhatatlant, nőt beszéltet, hogy általa még inkább elvonatkozódjon. Milyen férfias Kassák! A beatnikek szavait Whitman szélfúvása ragadja el, megteremtvén a hosszú soros vers egységét. A Bayer-aszpirinban az ismétlődések tartják a szerkezetet, s nem az igék hordozzák az energiát, hanem egybeterelik a különböző elemeket, akár a vonatkozó névmások. A prózaiságot a véletlen vágások emelik föl, akár Cage minden hangot befogadó zenéjét, a szimultaneitást a képzettársítások röptetik magasba, hogy az aszpirin kereszttel jelölt ostya lehessen, a betűk keresztje, melyre az esendő ember feszíttetik föl.

Az Izéke homokozója avagy a mamuttemetőben a múlt jelenvaló hatalom. A fejjel-lefelé-denevérségből, a háborús félelemből, az Izéke nevű macska s a zaccjóslatból idevetődött férfi társaságából kiemelkednek a mamutcsontok: „e csontok velőcsatornáiban / sosem is folydogált félelem /ezek az ormótlan az ártatlanság csatornái / az ártatlanság rőt fenyvesekkel borított hatalmas hegyei / a szem tiszta kék tavával”.

366

Hova repült a nikkelszamovár? – kérdeztük Kassák halála idején az életmű fölött; akkor még úgy tűnt, sehova. Ez a lemondó vélemény tévesnek bizonyult. Tolnai Ottó avantgárd eredetű költészete például a megőrzés, megörökítés elemi indulatával fordul a hagyományok felé, s ezáltal gyökerezik vissza a magyar költészet hagyományába.

Megérkezik az Azúr-expressz a kékbe, kék füzetbe rögzíttetik, amit most a költő balettnövendék lánya olvas a Duna-parton, a gellérthegyi kollégiumban, a kék füzetet, a tolnai-lexikon világlexikont. Hatalmas költeménnyé árad szét a kék motívum, fölragyog, ahogy a vízen járó Krisztus azúrtalpa a keresztfán.

367
A Fehérlófia magyar odüsszeiája (Kemenes Géfin László)

Kemenes Géfin László sorsa lett megteremteni ezt a magyar irodalomban egyedülálló művet, a testi-lelki nagy utazást térben és időben, Celldömölktől Torontóig, ősi létünktől, a gyermeki képzelet meséjéből Fehérlófiaként át a történelmen a kanadai erdőig, s közben a képzelet cikázásaival a Hód-tótól a Horn-fokig, Rodostótól a Corvin-közig, fűszáltól a kozmoszba s vissza. Mindenek fókuszában az ötvenhatos forradalom hatalmas robbanása, a kitaszítottság láncreakciós energiáival a mindent elmásító végletes egyetemességben. Ez a könyv birtokregiszter, biológiai állapot- s képzelet-telekkönyv, lélek-leltár, a szavak újjáértelmező tára versben, prózában, értekezésben, drámában.

Az elme reaktív zónáiból előpergetett film, miként tudatunk minden másodpercünkről huszonöt filmkockát rögzít, látványt, körülményt, érzelmet, érzékletet, s tárolja a tudattalanban hívásra készen. Meghökkenünk az előhívás után, más a nyelv, más a logika, mások a tér- és időbeli összefüggések, nincs szabálya a válogatásnak, egyszerre növényi ártatlanság és állati ösztön, emberi jóra, rosszra való hajlam, találékonyság, vágyakozás és undor, észveszejtő kollázs – a létezés valósága.

Nem hív el könyve érzelmes utazásra. Megszokott várakozásunkat nem teljesíti, sőt botrányosan próbára teszi fölfogóképességünket. Türelmet kér, olyant, amely „nem csupán a kellemetlen események ellenszegülés nélküli elviselését jelenti, de sokkal inkább a fegyelmezett várakozás képességét…” Arra, aminek csak akkor van érkezése, ha új esztétikáját átéljük, megértjük, elfogadjuk. „A szavak nem hasznavehetők, és a leíró próza a legnagyobb erőszaktétel, mert a világ és az én nincs bent a nyelvben, csak a szavak, a szavak pedig meghatározott pályán keringenek, csak a költői képzelet bombázásakor változtatják meg he368lyüket, de a magot sohasem érintik… igazi töltést csak az Imagináció ködkamrájában kapnak, ám ez a töltés illékony, amíg a szó a Költői Belső tér röppályáihoz igazodik, amelyeknek feszültségében felvillan a megszokott és a szón túli kollíziója… minden vers versen belüli vers, a látomás verse a szavak versében.”

Nem lepődnek meg a huszadik századi nagy újítók ismerői. Felkészülhettek Apollinaire, Michaud, Breton, Tzara, Reverdy, Joyce, Pound, Eliot, Beckett, Borges művészetéből, már nem áll előttük áthatolhatatlan fal. Kemenes Géfin az ő álarcukat is magára ölti, az övéi lettek egyetemes élményéből. „Sem Buddha, sem Szókratész, sem Krisztus nem írt könyveket, egyikük sem váltotta föl életét logikus folyamatokra (egészet töredékre, bankót aprópénzre), de mi van akkor, ha az írás sem logikus folyamat, ha nem »szent« az »írás«, de szabad és egyszerre láthatatlan törvényeknek engedelmeskedő, befogadó tevékenység, amely költői képen alapszik, mert a kép áttör, mert egész, a világot egészében látja és láttatja, ragadja meg, mert metafizikai és empirikus is ugyanakkor, érzéki tapasztalatokból épül fel, nem logikus észérvekből, mert a kép lebonthatatlan – kikezdhetetlen MONÁD, eredeti, nem utánoz, konkrét, ugyanakkor nem szilárd, hanem fluidum, út az alaktalan igazság felé, mely mélyebb a pozitivista tudomány »igazságánál« vagy a diszkurzív elméleteknél, a kép az élet sodrán kívül van és bizonyos értelemben »halott«, de élő mégis, mert egy magasabb valóságban lakozik, nem gép, hanem organizmus, tartalomformája szétválaszthatatlan, szándéktól, céltól független, ezért is nem magyarázható és mert a képzelet világa nem tartozik az animáló elme körébe.”

Ezek után abba is hagyhatnám ezt az írást, hiszen mégis valamiféle elemzést kíván a Fehérlófia bemutatása. Fölfoghatom egységében, de szólni róla csak a szavak konvencionális jelentésével lehet. Megpróbálom keresni a hozzá vezető utakat, hidakat építek a szakadékok fölé, hajóra szállok, repülök, oda, ahol

Indult pedig a nyugat-dunántúli kisvárosból fél évszázada vagy több ezer éve az ÉN, Kemenes Géfin László Fehérlófia, Pálóczi Arthur. „Az ÉN kivételével minden szereplő maszkot visel… PÁLÓCZI ARTHURé realisztikusabb, nemesvonású magyar arcmás, mintázható valamely nagy XIX. századi alakról (Wesselényi Miklósról, Eötvös Józsefről, Savanyú Józsefről stb.). KEMENES GÉFIN LÁSZLÓ maszkja Énrám hasonlít, de kifejezése költőibb, az arcszín pirospozsgás, nagy vitalitásról árulkodik… PÁLÓCZI ARTHUR pesti, KEMENES GÉFIN LÁSZLÓ szép Vas megyei kiejtéssel beszél, ÉN pedig a legvastagabb sági tájszólást, azt is gyakran hadarva használom.” Apavesztett félárva polgárfiú, háborúra eszmél, az egységes világ hamar széthullik körülötte, minden más, mint lennie kellene, idegen katonák, megmagyarázhatatlan üldözések, anyagi, szellemi szükségben serdülő, kirekesztettsége ellen lázadó ministráns, titkos latinórák diákja, kiskamasz összeesküvő Sztálin hetvenedik születésnapi ünnepélye ellenében, ötvenhatban a járási Nemzeti Bizottság tagja, potenciális emigráns gyerekként, menekül tizenkilenc évesen, kanadai melós: textilmunkás, kórházi takarító, anyagmozgató, raktáros, plakátfestő, műtős, sofőr; tisztviselő, kereskedelmi utazó; egyetemista, az angol-amerikai irodalom doktora, egyetemi tanár, Ezra Pound híres Cantóinak fordítója, s gyerekkorától költő.

Eleinte témája köré növeszti a verset, mint magból, dugványból sarjad formává, szerkezetté, megszabott a kifejezés mozgástere, ahogy a címből várni lehet a következményeket: Halál, Kirándulás, Van Gogh, Jégvirág, Tibetig, Tündérkert, Zrínyi harmadik éneke. Most már a Fehérlófia erős motívuma csupán a hatalmas versszövegnek, kék jelzés a vadonban. Mesére nem számíthatunk ilyen kezdés után:

Inkább a menekülés konkrétumai: „kukoricagóréban Éva és Ádám ölelkezik… vadak borotvás szeme / világít a határkő túl a szögesdrót taraján.” Egyszerre ömlik ránk az idő, események, helyek, emlék és történelem: 1956 – „a tank megtette / kötelességét / a tank mehet… ott a haza: léken / fuss szafaládé a Magyar Ifjúság útján / Emese nem ezt álmodta nyusztprém nyoszolyáján.” Más mitológia ez, s azért erősödik föl annyira, mert veszendő, azért kísért meg, mert elérhetetlen, valószínűtlenségében még nagyobb félelmet kelt, ami van.

fehér ősló elbotlik zokogásában
patanyomok glóriája süppedő tőzegen
Mert nála senki sem fehérebb
Izzóbb dicsfény senki homlokát nem övezi
s amikor az illatos vadon vad őszbe fordul
amikor recsegő lemezbe gyűrődik az erdei tó
ő a szenet egyedül lapátolja: Ó én édes fiam
egyetlen magzatom hogyan is tudtál elhagyni engemet
a földön fetrengtem kínomban amikor megtudtam
a vöröskereszttel se üzentél nekem
– – – –
a fajtánk kimerült, hallgat a fagy
a mégnincs gyereksírást hamarabb elfelejtjük
mint a holtak motoszkálását
– – – –
két szám között az élet és halál múlik el
de addig legalább szabad meditálni.

Lehetne egyvonalú történet, de a vonalak összegubancolódnak párhuzamukból térré, a menekülés, a forradalom-emlék, a magukra hagyott, magukba menekült szerelmesek jelen ideje. Fehérlófia-mítosz a zokogásban, s az anyai kérlelés, a megcsalatottság Cantata Profaná-s hívása, ami annál inkább fölerősödik, amint egyre reménytelenebbé válik. Hiszen a szülőföld, Celldömölk, Ság, Marcal és az elhagyott haj371lék, ahová „szarvunk be nem férhet”, lakhatatlan Góbi-sivatag, lázálmos Átokföld ma és régen. A Hétszűnyű Monyók „kimászik a keleti homokbuckák mögül… kosidejű ég alatt állatföldön ez a hétszűnyű hunyorgó… vigyorogva dől le a Körút homokjára… szőrös csuklóján a sok karperec / meg-megcsörren…” Minden rémség szimbóluma. Lehet az oroszok bejövetele. „Harsog a kisváros zeng minden. Vojna Kaput… Hozsánna néked, Hiéna, háromszor is hozsánna.” S gyermekmondókás szörnyűség: „Vaszili elment vadászni / ez meglőtte / az hazahozta / Tercsi megsütötte / az icike-picike kapitány mind megette.” A zsidóüldözés után a konszolidált megszállás előtt, a háború végén „Vaszili meghalt hastífuszban / Vaszili nem lőtt novemberben”; „lityenánt Simon politikai tiszt – Drégelynél” – az orosz rákopírozva a törökdúlásra. Míg az iszlám nem akart lelket hódítani nálunk, a kommunizmus egy szép leningrádi turistalány képében beszállásoltat „balalajkát Azsájevet Borisz Polevojt egy távoli dalt”. Csak a szürke por és sárga homok, a kínzás színei annál élénkebbek: okker a kitépett végbél, ultramarin az összevert vese, olajzöld a kihegyezett ujj, cinóber a leszakított herezacskó, rózsaszín a vízkúra, az önéletrajz citromsárga, a pofozó körme fehér, a gumibotos álma hupikék. „Szétnéztünk Muhin, B. kán azt mondja: szeretem magam körül a sivatagot, ki nem állhatom, ha megindul a jávorfa nedve… azt komálom / amikor apraja-nagyja Munkára Harcra Kész / s a tyúkleves fő a sztalinorgonánál / s a páncélautókon a gyerekek ipi-apacsot játszanak.” Mintha mindig így lenne a történelemben, s ahogy az élet medrében halad előre az idő, rátorlódik Muhi, Mohács és Don-kanyar a gyerekkorra, Tiborc panasza a padlássöprésre, az ötvenhatos Mosonmagyaróvárra, Győrre, az elhallgatott igazságra s az emigrációs létre.

Mit tegyünk a versért mit tegyünk a forradalom
huszadik évfordulójára
19 óra 14 perc, Éva ma este túlórázik
felteszem melegedni a vacsorát, lencsefőzelék lesz
füstölt oldalassal.

A kérdésre egyetlen felelet a tehetetlenségben a számkivetettek életének szabad fölmutatása, kimondani az Óperencián túlról, ami volt, 372ami van itt és ott. Amint „ott ülnek a padon zöld ballonkabátban / gombostű lyuka látszik kokárda helyén”. Ha végül jutottak valami egzisztenciához, csak a túlélésre találták meg számításukat a fogorvosok, pszichológusok, szűcsök, kárpitosok, ál-üzletemberek, örökdiákok, örök-komornyikok. Valakiknek mondható senkik a reménytelenség küszöbén.

megszűnt a valami semmivé lett a semmi semmivé lett
semmi lett a semmiből a második semmiből semmi lett
semmi
semmi lett a végtelenségig a végtelenen túl semmi lett semmi

Ám addig zarándoklás Bartók sírjáig a pontosan megnevezett útvonalon, „aki úgy fekszik itt a föld alatt idegen bronztáblák között, mint tömegsírban”, mellette az otthoni esőkabátra térdepelve „adózunk a valódi hazai tömegsírokban nyugvó szent halottaknak is, azon fiataloknak, akik 1956 őszén szembeszálltak a zsarnoksággal”. Idegenben temetett sír a végállomás, a „meghalni csak magyarul lehet” után az idegen földben lakás megfejtett képlete. Az átélt és tudott történelem, a szülőföld és az emigrációs létezés teremti meg a szövegkollázs egyensúlyát, szerkezetét. Így lesz forma a véletlenszerűségből. A személyes és az idegen anyagból, az imitációkból és az álszövegekből hiteles valóság. Pound-verstechnika, Borges-apokrif, Misztótfalusi Kis Miklós elmásított mentsége, kitalált Mikes-levél, Bartók-összhangzatszavakból, szócikk Irkutszkról, a kis Brezsnyev rémtetteiről, gulág-történet Weöressel, indítvány az erdélyi magyarság érdekében: szerződés pecsenyecsecsemő tenyésztésére, mit Ceauşescu őrületére való rájátszás, kassai útikalauz, mert lenne a gyerekkor-álom állam, a Közép-Európai Birodalom fővárosa, ballada a három fölakasztott erdélyi magyar tanítóról, Bánk bán-abszurd íróperi vallatással Illyés átdolgozása ihletésére, költészetfilozófiai esszék, tájszólás, halandzsanyelv. A degenerált szavak alkalmasak az iróniára. „Nyelvem a Féktelenbe / bűnbánó Makkdolna hagymásan-ecetesen / párizsi saláta szt. Furkó Mihály lován szőrtúszos nyerek”, „legenda-virgács”, „bingós major-dráma”, „bérpadig, kigulágos-kigúwattig”, „kárpercek”, „rántástól vakolásig”. Szólásoknál kifejezőbbek a parafrázisok: „senki nem próféta saját hazáján kívül”, „hát 373annyi baj legyen, több is veszett Maléternél”, kifordítva Kádár elhíresült mondása: „én nem önökkel vagyok, hanem önök vannak énmellettem és ezáltal nincsenek ellenem”. Az idegen nyelvi kollázsának amerikai környezetben még erősebb az indoka.

Egyszer menekülés „Irónia istennő karjaiba”, máskor elérzékenyülés, „tavasszal legszebb a diaszpóra a kikerics a gólyahír”, ahogy a felsorolás mégis ironikus marad a diaszpóra bevágásával, ugyanakkor elszomorít, miként a diszpóra-virág része a vegetációnak.

A Fehérlófia harmadik könyve (A vadászat), az ősi létbe való elvegyülés Fehérlófia-világa Kőmorzsolóval, Vasgyúróval, Fanyűvővel, akik lehetnek P. Arthur, W. Botond, K. Attila, T. A. Illés, Katalin, Ilona. A természet a transzcendencia kezdete, s „Mi virágos erdei tisztásokon hempergünk nem flaszteron”. Egyszerre golyósfegyver és íj, ősemberi helyzet, szavak grammatika nélkül: „barlang előtt tűz kéz kinyúl combért”, s rá magas filozofálgatás: „a művész nem a természetet utánozza, hanem tekinthet az érzékfeletti létezőkre is, tehát a művész egy szinten van a Természet Alkotójával…” A költő „nem giccstől fél valójában, hanem az érzelmeinek való korlátlan átadástól; így válik maga is szövegelemmé… önmaga emberi azonosságát a költői mű létrehozásának érdekében kiürítette, feldarabolta és egyetlen rétegben szétterítette a szövegben”.

„De jaj nekem, szennyes földi szókkal hívom szerettemet” – mert csak ez az egyetlen kommunikáció, ettől lesz a kollázs aurája az ének, a zenével magasra röpített nyelv, át az óceánon, haza.

Árnyékszobrok (Rózsa Endre)

1960 szeptemberében találkoztunk először Rózsa Endrével az Eötvös-kollégiumban. Buzás Andor barátom, közülünk Tandori mellett a legérettebb költő akkor a bölcsészkaron, mutatta be. Ez a vékony, barna hajú, -szemű fiú meglepően jó verseket írt tizenkilenc évesen. Kiváló formaérzék, táncoló ritmusok, tiszta rímek, különös képek, rövidre szaggatott és margótól margóig érő hosszú sorok a papírtükörben, akár Juhász Ferenc Tékozló országában. Azonnal barátokat talált bennünk. Magunkkal hívtuk a Borostyánba. Szikkadt vagyok! – kiáltotta valaki, s indultunk ösztöndíjból vagy kölcsönből borozni a régi vendéglő asztalához, muszájból hallgatva Bókai László népdalénekest, professzorunk druszáját, Buzással, Baranyival, László Ernővel, Rácz Zolival. Mi lesz belőlünk, nem tudhattuk a szép egyenrangúságban. Szelíd és kedves mosolyú volt akkor is Rózsa Endre, az András, bizalommal a világ és a jövő iránt. De hamar indulatos, ha sérelmesnek érzett valamit, például azt a bekísérést a kerületi rendőrkapitányságra egy ártatlan kihágás miatt, gumibottal vertek ki bennünket az utcára. Ő ezt megbosszulandó, kiszúrta a legelső autó gumiját, úgy sivított, akár a megbolondult mozdony, a Trabant, mi pedig hanyatt-homlok menekültünk széjjel a garázdaság vádja elől. Szelídség és indulat költészetében is.

Amikor nagyon fontos a megírás ideje, datálja verseit, megelőzi a találgatást, ne bizonytalankodjak, hogy korai lehet, mintha már akkor olvastam volna. Válogatott kötetét nem időrendben, hanem hasonló tartalmú ciklusokba szerkesztette: az emlékezés, az ifjúi helykeresés, a társadalmi ingerek, a létezés, a magyar és idegen költők iránti boldog adózás, a Kilencek tagjainak ajánlott darabok, mint a barátság füzértáncában szólaló énekek ezen az Elérhetetlen földön. A groteszk, a gúny, 375az irónia, ha elönti az egész verset, egymás mellé kerül, legyen még erősebb ez a hang, bár egész költészetében szétszivárog. Így a politikai szólalást csiholó rendszerváltozás, a statáriális betegség, a halálba torkolló élet döbbenetes figyelmeztetése a meglett férfikorban.

Ám a könyv elején még a kamasz- és ifjúkor zöld határán jár, a Tavaszi dombon, ahol a megszemélyesített idő még nem létfilozófia.

Pihegő, puha dombra a húnyt havu, lomha
Idő felülni zihálva szökött.
Csupasz ágak alatt ibolyákra fakadt,
S fürdött a rügyek pihe-bolyha között.
Kirohanva pirulva a kis hegyi útra,
Feljöttem a lanka szelíd vonalán,
– – – –
Csak álltam a dombon, a sokszinü gondon
Töprengve, mi hajtja az életet így,
Hogy a sír mire ásít, ha zsendül a pázsit,
S miért, hogy a fény olyan álnok, irigy.

Anapesztusz-parádé, mint Áprily Márciusa, az „ugye zeng, ugye zeng a szived”. Weöresi hangulatú a még korábbi, a tizenhét évesen írt Hajlik a jegenyefa. Elbűvölték ezek a korán megismert költők, általuk varázsolt újabb bűvöletet, és nem zárhatom ki, az akkoriban rendre megjelenő kínai versfordítások elmeélénkítő teáját is kiitta.

A szerkesztő írja ajánlásában: „Rózsa Endre a Nagy Lászlót követő költői iskola egyik legjelentősebb képviselője, aki tanítványból maga is mintát adó, öntörvényű alkotóvá vált.” Nincs egyetlen iskolája, mestere. Sőt! Nagy László inkább csak indulatával, egyértelmű igazságával, szigorú tömörségével hatott rá, a kifejezésre kevésbé, alig. Mindketten metaforikusak, de hát a képiség a magyar nyelv tulajdonsága. Juhász Ferenc korai versei áradnak így, ahogy a Jöhet még idő.

töltve az ágyú süvöltő szirénhanggal
hegedűszóval mely repülőhal volt egy szonáta sodra felett
borostyánkőbe meredt rovarok panoptikum-figurák némaságával
ferencjóska gigászi blöffjével mindentmeggondoltammindentmegfontoltam
– – – –
töltve az ágyú de ki gyújtja meg a kanócot
kinek kell magyarázni hogy elhiggye azt ami van
kinek a koponyáját dübörgeti át ez az ének
mely nem gépágyúsorozat mert nem lehet az mert nem lehet az

Hasonló a Falusi elégia látomása, ahol a jászoltól eloldott barmok a holdba ügetnek az aszály istállóiból, a vadludak ősz hajjal repülő nagyapák. És Kosztolányi! Nemcsak a hozzá íródott költeményben, melyben úgy száll a por, mint a bácskai síkon s mindent belep az, „ami történhet – / homokbucka-pergés, homokszem-történet”. De a fogyó idő a homokóra apadásában, s az életen túli Ismeretlen arcának egyre határozottabb kontúrjában is föllelhető. Ilyenkor Kosztolányi mellett 377Babitsra gondoltat, meg József Attilára valamennyire. Mielőtt arra a megállapításra késztetnék, hogy Rózsa Endre költészete csupa kivehető hatás, meg kell jegyeznem, itt az egész magyar líra hagyományaiból táplálkozó életműről van szó, kifejezésbeli változatossága, tartalmi terebélye nem köthető egyetlen iskolához. Nem vette mintának Szabó Lőrincet, ha Szabó Lőrinc pontos megfigyelő csodálkozásához hasonlítom a Gördülő siralomházat, amint az első rész Kosztolányi-lejtésű, -hangulatú, lassan oldódó képe vonzza magához a Szabó Lőrinc-i nyersességet és döbbenetet.

Füllesztő illatokkal altat az álmodó nyár,
árnyékba bújt kocsikra japánakácok szirma
hull, mintha érett asszony színes tükörbe sírna,
s bár nem tudja: miért is? – csak hagyja, hadd peregjen,
s megköt a sok fehér könny hervadó rétegekben.

Földibb tünetekkel folytatódik ez a légiesség: „Hálószatyorban dinnyét lóbál egy fiatal lány. / S mint hogyha külön ringna rugalmas melle halmán, / kettéosztva, ami lent a szatyorban: egy – / s hátul is: két fél dinnye, míg fart riszálva megy.” Ebbe a szelíd erotikus látványba jár be a gördülő siralomház:

A befejezés általánosítható ítélet. Előzménye mindannyiunk lehetséges sorsa a korban, melyben a szimbolikus bárd eszeveszett mechanizmusa működik. Az 56-os forradalom megtorlását, a tömeges akasztásokat csak sejteni lehetett Nagy Imréék, s a Győr megyeiek kivégzésének nyilvánosságra hozatalával. A november 4-i brutalitás már előbb elnémította az országot.

A hatvanas évek első felében írta Az elsüllyedt csatatér című elhíresült költeményét. Én akkor már végeztem, az Egyetemi Színpadon hallottam a becsapottság és a fölöslegesség reménytelenségében is dacos, férfias énekét, a mintha volna és mégsincs mezejéről. Megszűnt a történelmi részvétel, semmi közös cselekvési lehetőség nem adatott 56 után. „Sosem halunk meg ezen a csatatéren, / Mert nem csatatér ez s mi nem harcolunk.” A lövészárok megrepedt föld csupán. Ágyú helyett „csak kitárt szánkat szövi be a pók” – szólni tárul a száj, de néma a visszahökkentett szavak miatt. Az emlékek összekuszálódnak, kioltják egymást: „Mi még sohasem jártunk erre s ha jól emlékszünk nincsen is.” Az ellenség sehol, ténferegnek a katonák.

Sosem halunk meg ezen a csatatéren,
De hát mért csatatér ez, ha nem csatatér,
Ha csak a tenger kaszálja a lábon álló eget,
Ha csak a kalászok nőnek fejjel lefelé.

Tíz év múlva visszagondol a versre, ironikusan. Elveszett már a reménytelenség pátosza, hiszen az akkori jelen ugyanúgy folytatódik. A Lux perpetua a többes szám első személyből harmadik személybe 379vált. A költő nem vesz részt a dörgő kánonban púzó hadastyánék fakardos háborúskodásában, a szemkiszúrósdiban, játszásibul, a Kádár-rendszer áljóléte közepette. Mikor „Békebeli a béke: / SOHASE ESSÉK SEMMI! / Az unokák mind a két kezüket / fölemelik ha / – klozetra kell menni.” Végérvényes a régi kérdés: „megtörténhet-e nélkülem is, / ami velem”? Megtörténhet, megtörtént. A Fillér és csillag huszonnégy éves romantikus bátorsága, huszonvalahány év alatt teljesen érvényét vesztette.

Mi a tűzhozó lelemény vagyunk!
Könyörtelenül vágyunk a teljes igazságra!
Erre a kis országra
mindenki előtt van alapos jogunk.
– – – –
A kivégzettek kőtáblasebét
nyers ürömszár szakítja a föld alatt keresztül.
Percig sem érezhetjük
magunkat szabadnak, míg szabad annyi pribék.

Akkor még: „érces / csallán-ingben / porozz / el innen”. Mert „Énvelem maszlagot akartak / etetni, hogy éhen ne haljak… Hát gyomrom sincs, de sejtjeim fala / fölemészti, ami veszett haza”. Menekülne A káprázat földjéről, mert hazátlan a Honfoglalásban.

Az első ciklusban fölidézett háború és gyász a gyereknek fölfoghatatlan, elviselhetővé szelídíti az emlékezés, a felnőttnek a szemtől szembe világ minden rossza nyilvánvaló. S ahogy múlik az idő, a szilajból tűnődő bölccsé, esetleg szkeptikussá, gúnyossá változik. Példa rá a Kosztolányi nagy verseivel rokon Kortársaimhoz:

1964-ben kezdi a Párbajt, 1987-ben véglegesíti bordalát. Szarvasagancs-nyelvű huszonhárom évét a világ asztalába vágja akkor, önmagával párbajozik, ha jövőjével vív, az élet múlását halánték-ketyegés méri olyan újabb huszonhárom éven át, amitől öngyilkos is lehetne. De akkorra már az egyetlen élet mindennél fontosabb. Megjelenik a szemhéj nélküli lény és farkasszemet néz vele negyvennégy éves korában.

Fél kezem körme két időre forrott,
fél lábam egyfolytában sírba lóg.
Sőt: fél oldalam, fél fejem csügg mellé.
Minden: feles, amióta a jobbot
a zűr érte… Kétszer könnyebb vagyok:
egész szívem e baj – hogy érdekelné?

Különben: Köszönöm, megvagyok, vagyis úgy él, mint aki természetesnek fogja föl, de nemcsak tudja, hanem testben, lélekben érzi halandóságát. „Felnőttem már a halálra. / Tudom: egy élet – az Élet… Megszülték megszületésem. / Szemem koppanva lezárom… Megértem már a halálom.”

Várom megsemmisülésem.
Az egy igaz élet az ára.
Foroghat a föld is idétlen,
a fia nélkül: árva.
Nem lesz zokogás, se remény, se kudarc –
no de én sem!

Melankóliára, elégiára hajlítana a múló idő. Rózsa Endre a tárgyiassággal, személyesítéssel akadályozza meg az ellágyulást. Miként 381Csokonai emberformájúnak látja, markában sereg szú és sápadt a mohás tölgy alatt. Ő egyszer malomnak, máskor homokórának, és mindig erősebb az a fiatalkori halánték-ketyegés, mára a hóvihar önjáró malmának a hangja: „a malom / kerekei hóból / a malom / karórát őröl, vekkert, toronyórát”. Embert, hajlékot, települést. Homokóra lett a világ, van ég- s föld-homokóra, lomb-homokóra, fölfelé pergő félbetört homokóra, földbe ásott óra, lelakatolt óra, tébolyodott óra, mutatótlan óra. S az ember is mérőeszköz az Idő kezében.

Férfiasan, sokszor nyers őszinteséggel zárja ki magából az elérzékenyülést, mégis olyan gyermekien, mint József Attila a Kései siratóban: „…emlékeimmel jóllakottan / sugaras képed porba dobtam / arcvonásaid rábíztam a szélre… Hurcolja széjjel: ég veled! / Kevésbé fáj, mintha az / orrom vére ered. / Porontyodként éppen eleget / bőgtem érted: már vége.” „Anyám, apám – nem ismerem / e két szót. Nekem idegen.” Sírás mégis ez az önkínzás, ahogy halott szüleivel tusakodik.

Déltől legmesszebb Észak van: eves
Szemérmed is haj-szőr koponyától.
Valamit akarsz mondani… Mi gátol?
Árnyékod is meghalt. Légy csendesebb.
Mert hogyha nem – én föl nem zúdítom
a temetőket: nem foglak kiásni!
Már szuvasodik büszke agyvelőd.

S ahogy a szeretett nőnek odavágja:

Boldog vagyok. Hisz benned sincs már könyörület.
Szenes csontjaink ágyadon keresztbe rakva füstölögnek,
vagy mit keressek itt? – Sosem szerettelek!

Dehogynem! Hiszen azért lett meg ez a vers. A kemény tartás létfeltétel és költői jelleg. Olyan líráé, melynek enyhülete a természetisége, az univerzum pályáin keringő metaforák, földi képek és formák, még akkor is, ha önmaga árnyéka szobra beáll az abroszra az üresség, a kietlenség figyelmeztető szimbólumaként.

382
Világ, sors, Isten (Utassy József)

A márciusban született ember, Utassy József, a kikelet fiának mondja magát. „Mintha csak rám várt volna a természet! Csoda-e hát, ha egy életre elszegődtem hozzá költőnek?” Szolgálatáért bőséges a fizetsége, egész életre szóló járadék, kifogyhatatlan a gyermekkor hozama a kiválás után is, mikor a régi természeti lét megbomlott, s az ellenkezőjére látszik fordulni. És kérdéssé változik a kijelentés, zaklatott felkiáltássá a vigasztaló békesség. Most, túl az ötvenedik évén, együtt töprenghetünk azon, hova tűnt a „jókedvü rigók cimborája, fülig maszatosan is vezér”? A libasereg marsallja, akinek „gyönyörű aranymondat az ég”, s a nagy mező félholdja kaszasuhintás. Aki maga volt akkor az évszakok, és a kis jövős mindentudó, madár, virág, vadnyúl módjára otthonos, egész testével boldog. Aki a szépséges vágyak forrongásait a márciusi fák forradalmában élte át, s ha rátörtek a fagyok, dacosan fölkiálthatott: „a feslő fák erejére mondom: győzni kell a gyöngyös gyökereknek!” Hova lett a kamasz, aki a bimbózó szerelmet így tudta kifejezni: „nagyon szerethetlek, ha már a sálam is integet utánad”. S az a fiatalember, aki a szeplőtlen költészet korai tudója lehetett. És olyan frissen, hogy úgy szólalt belőle a magyar líratörténelem, mintha a népköltészet, Balassi, Csokonai, Petőfi, Arany, Ady, Babits, Szabó Lőrinc, Sinka, József Attila, Nagy László, Juhász Ferenc egyszerre szólalna Utassy József Bükkszenterzsébetről származó örökségében, s nevén. Olyan költők utódának is mondom, akiket nem éppen a természetiség eredendő poétáinak szokás emlegetni. Pedig Ady szilágysági hazameneküléseiben nyilvánvalóan az, s nemcsak a Séta bölcső-helyem körül, a Krisztus-kereszt az erdőn, a Májusi zápor után s a hasonló, leírásba hajló versek esetében, de a természeti szimbolikában is, például a magyar ugarban. Babits finom világszeretete, Szabó Lőrinc életrajzi időbeli383sége azonos késztetésű, mint a Hol ifjuságom tűnt el évszakokra hangolt tértörténete.

Hagyományossága zavartalanul míves, és meghökkentő egyszerűséggel sugárzó. A saját világ népdalmuzsikája szólhat ilyen gyönyörűen, mint

Őszül a zöld fűszál, libanyáj pepitázza a tarlót.
Vedlik az ostorom is.
Száll sihederkorom is.
Meg-megroggyan a zsák, hazagondol már a malomból.
Szérűn tyúkjaival
szunnyad a szalmakazal.
Csönd van. Fényes csönd. Gyönyörű harkály veri mellem.
Hej, görögök, latinok!
Kopp, kipikopp, kipikopp.

Az élet haladtával bajok, kínok, rémisztő veszteségek tagolják a pályát, férfisikolyok visszhangoznak a csöndben, már azt hihetnénk, a végső csönd is bekövetkezik, de a természeti létezés evidenciája megerősíti a megmaradás őstörvényű erejével. „Arany sisakot hord a tollam, / s fényes gondolatot.” „Te vagy csak ártatlan, / te: / drága dalom.” Elveszhetne, ha nem nézne vissza az évszakokból felnőtt önmagára a hetyke gyermek, az a libaseregvezér, s ha a népköltészet bánatmalmának hosszú mormolása nem nyújtana vigasztalást, s az évszakok deresedő hajzatba bölcsült érkezése, itthagyása. És költészetében az eredendő játék! A ritmus és a rím, a fölébresztett nyelv áldozatainak hite és hitele.

Azért olyan természetes bukolika a Szüret, hogy a sokszor megénekelt, önmagát kiüresítő tárgy megújulhasson a megnevezett Szentgyörgyhegy, a sárga zubbonyos tőkék személyiségjegye által, a refrén kedélyesen váltogatott jelentéseivel, s ahogy a névmások, személyragok, munkadalos igék vibráltatják az ismétlődést: „hisz én voltam a puttonyos”. S milyen találékony az utolsó versszak rímelése!

384
A hordókat kopogtatjuk,
rossz a termés: három hektó.
Nevet ránk az égből Bacchus,
vágtat szekerével hat ló,
röpíti szekerét hat ló.

De meghallgattatik-e mostanában az én bizonyító szándékom? Korunkban a személytelen, tárgyias művészet a módi, mintha érvénytelen, a használattól megkopott, kidobandó, elhordásra való lom lenne az egész hét évszázados örökség. Csak a fogyasztás pillanatnyisága, a minimal art és a konceptuális akció tiszavirág-látszata való, s már-már semmirevaló a jövő idő a kreációval megszűnő művészi tettnek. Erre az öncsökkentésre szólító diktatúrában nemcsak a másféle költészet tűnik fölöslegesnek, de az is, aki érte szól. Tagadni a metaforát annyi, mint a metaforikus magyar nyelvet közlő eszközzé fokozni alá, a termő kifejezést morzejelekké csupaszítani, a lombot traverzzé, a madarat berregő gépecskévé, látszattá szegényíteni. Le az indulattal és a látomással? Amit éppen a kopár környezetben élő Füst Milán emelt a művészet mértékévé. Le a gyümölccsel? Amit szintén ő, a nagy átfordító tudott olyan nedvdús-kívánatosan megjeleníteni? A csillag agyonhasznált verselem? Csak a tehetség a garancia arra, mivel emelkednek élő alkalommá a szavak. Utassy költészetét erőlködés nélkül hozhatom bizonyságul, mert végigjárja azt a veszélyes ösvényt, amely a megszokott csapáson mégis a szokatlanba vezethet úgy, hogy a hagyományos anyaggal mondhat-e valamit a jelenről a jelennek. Tud-e gazdálkodni az evidenciákkal, hogy az evidenciák megcsendüljenek bennünk?

A természeti ember nyelve, szókincse, mondatrendszere, képzettársítása is természeti, örök. De olyan egyérvényűséggel szabad csak kifejeződnie, amely fölidézi azt az újdonságot, amelyet az évente átélt ibolya nyújt a tavasz kezdetén. A közhely a vers pillanatában megtöltődik-e érzékelhető nedvekkel, ízekkel, vagyis szó-életté változik-e? Mitől lesz jó vers a Fehér svájcisapkám?

Azért emelkedik ki a leíró vízszintességből, mert nem szemlélő, hanem résztvevő a költő, s azért lehetett még inkább verssé ez a pillanat, mert a legfukarabb jelzéssel, egyetlen birtokosraggal fejezi ki odavalóságát: a fehér svájcisapkám odahonosítja a hasonló sürgönypózna és paradicsomkaró mellé, mint együttvalót a szélcsend és hóesés evidenciájával. Egyszerűen adódnak a konvencionális tények: „mig a télnek / zsarnoksága / meg nem dől”, csak egy Petőfi-versben eredeti, de ha a főmondat a barka-sün metaforában esztétikai minőséggé változik, növényi, állati egyetemes élővilággá teljesül, akkor a birodalomnagy zsarnokság is a helyén való lehet, s az egész vers, A kétszinű tél is szimbolizált társadalmi képlet. S ha a repedt fazék fejfedős, sárgarépaorrú Hóember kifordíttatik a köztapasztalatból, mert „Szeme Tatabánya szene”, s fölemelkedik, ha jövője a berzsenyis szárnyas időnek a fonákja: „a hóember / távlata óceán, tenger”.

Szegény már-már arra gondol,
hogy szökjön meg udvarunkból.
Roskatagon, ám fényesen,
elinal majd egy éjjel, el.
Reggelre hűlt helyét leljük:
meg fazekat, szenet, seprűt.

A gyermek-emlék gyermekvers maradna ezzel a befejezéssel. Rögzített régi kép, de a meglett férfi sóhajtja el megrendülten a múlandóság elégiáját:

S valami bánt, valami bosszant!
Nézünk magunk elé hosszan.

A „Jégkirályt lincsel” petőfies metaforáját magáévá honosítja a Tarna, a kis életeket átfolyó patak, ezután a verset Utassy már bensejéből írja, még akkor is, ha Petőfihez kapcsolja március történelme, 386a fák forradalmán áttűnik a 48-as március, a virágok lángjain az akkori győzelem, de a „Fiúk, dobjuk rá nagykabátom” felejteti az inspiráció azonosságát, a szokásosból egyedi, megismételhetetlen tünemény lesz a virágzó fára dobott nagykabáttal, az eldobott téllel, s valami mennybe fektető jókedv által.

Így váltakoznak az évszakok olyan hagyományos jelentésben, ahogy azt mindenki megéli, ismeri, mégis a képzelet, a szavak összeállásától eredetien, s szinte észrevétlenül megjelenik a közismert időélményben a különös.

Méhkas a meggyes.
Nem figyel a kisdiák:
egyest kap, egyest.
De gyűjti pénzét,
a moziban beváltja:
Király Irénkét!

Ellentétekkel növeli a versélményt: „Habzik a fürtös / orgonalomb, / fényzuhogásban / túr a vakond.” Új költői szférába emelkedik, ha „Vedlik a vén puli / dolga csupán / nézni a gyapjas / felleg után” – a lenti puli égi felhőbárányokat őriz. Apró észrevételek gyöngyeit fűzi össze a kifejezés logikája, a „pókszerelem a függönyön” ellentétes következménye az özvegység, s az előbbihez visszahajló érzelem: „És belereszket / majd elájul / ha a suhanc szél / blúza alá nyul.” S az égre támasztott létrán csillagdalokba érkezünk:

Virágporos szél jár a kertben.
Szeretkezik vele a mák.
Sziromszoknyája földre lebben,
s magát megadva, önfeledten
hajlongja át az éjszakát.

Vagy:

Tudja az igazi költő, hogy az univerzum örök jelrendszere, a Nap, Hold és csillag nem jelenhet meg önmagában, új összefüggésekben új tartalommal kell megtöltődnie. Amúgy jelentéstani, emígy már költészeti érvényű, s mert most a költészetről van szó, csak az újszerű hasonlat hitelesítheti:

A Kékes kilátója fölött piros pont már a Nap, fordított
mennyei fölkiáltójel, mert gyönyörű arany mondat az ég.
– – –
Akkora félhold süt le a mezőre, mint egy kaszasuhintás.

Oltáriszentség-nagy hold áll az ég tetején, s lehet utolsó tantusz, mellyel az Isten fölhívható. Egyszer állókép, máskor eszköz, s lehet a gyerek-szegénység kifejezője is: „Láttam égre kelni / akkora sárga foltot, / amekkora még este / poros pantallómnak / becses felére holdlott.” Egy kenderáztatós idillben pajkos játszópajtások az égitestek:

Néhai menyecske: cukornádszál
ahogy a vízből partra röppen.
Hajlong, nem leli ám ruháját!
Melle növekvőn majd lecsöppen.
Jaj, mi meg hattyupásztorok, hárman
tülekedünk egy fűz ablakában.
Egymás hátán a Nap, a Hold és Én!
Kukucskálunk a levelek résén.

A Csillagok árvája kötettől Utassy József csillagai már árvaságra alkotnak hasonlatot. Ettől kezdve szava „csillagfegyelmű ének”, rideg, halott égitestektől ragyogó. József Attila csillagai is rácsok lettek végül. Utassyért csillagbronzból öntött nagyharang szól. De még az ifjúság természetbe vegyült idejében vagyunk, a hegyi legelő szarkalábas táján, 388zöldarany legyes marhák között, ahol a félrevert szívben világ kolompol, a tűnő ifjúság füvében, a halhatatlan suhanc bükkszenterzsébeti határában.

Országos és személyes tragédiák következnek ezután, s felőlük közeledve ízlelhetjük az édességben a mérgeket. Megérkezett a gyászcsomag a frontról. „Ezerkilencszáznegyvenhárom márciusában kaptunk egy dobozocskát, a minszki hadikórházból küldte anyámnak és nekem egy katonaorvos. Volt ebben a kis fekete dobozban egy lereszelt karikagyűrű, negyedkiló kristálycukor, ceruza, radír, borotva, zsebóra, néhány levél és egy agyonmutogatott fénykép anyámról és rólam. »Tisztelt Asszonyom! Az ön férje nem tűnt el a belorusz hómezőkön, bajtársai egy hónapon keresztül húzták szánon egész Minszk városáig. Kezeim közt, szemem láttára halt meg a hadikórházban. Sajnos nem tudtam már segíteni. Lőtt seb, harmadfokú fagyás és nagyméretű vérveszteség volt halálának oka.«” Voronyezs után, a visszavonulás közben egy német tiszt el akarta venni az egyik magyar katonától a zabot, szóváltás közben agyonlőtte, s a fáradt golyó sebesítette meg az apát.

Így repesztette meg a kisgyerek világegészét az a fölfoghatatlan, amit háborúnak neveznek. Attól kezdve csak nőtt a rés, az életre szóló hiány. „Menek Oroszországba… Hogy kiássam apámat.” Azóta élő fejfa a sorsa, meghatározza az árvaság, csillagos éggé terjed, beborítja a koldus, özvegy anyahazát, s minden rossz ehhez a kiszolgáltatottsághoz viszonyul, ebből fakad az imádságos és káromló ragaszkodás a világhiányban: „nekem nincs kihez bújnom”. A katonahalott még halála után is érthetetlenül kiszolgáltatott, megalázza, elhallgattatja a rendszer az emlékezetét is. S a kegyetlen düh az ország ellen fordul: „Apámat tagadjam meg?! Te Rongy Akarnok!! / Ringyó Magyarország! Szégyentelen.” Repeszti a kor a suszteráj meséjét, beletolakszik az iskolai zsivajba Sztálin-gyászos, országos vigyázzal, két nagy pofonnal az 56-os forradalom leverése után. Semminek tűnhet az a verés a terror akasztófáihoz képest. „De ha föltépem a heget, most is szivárog belőle a vér. Mert életemben először ekkor találkoztam égrekiáltó igazságtatansággal! Sajnos, nem utoljára.”

Ekkor történik meg a kölyökkor temetése, s egy újabb kifosztás következik. A halhatatlan suhanc azonnal öreg felnőtté válik. Költészete iszonyú fájdalommá érett.

389
Hold veri rám az ablakot.
Fenyegetnek a csillagok.
Micsoda ősi félelem
fagya dermeszti éjjelem.
De én tagadom, hogy a félhold
szabaditotta rám a tébolyt!
Gyilokkal néz farkasszemet,
aki maga elé mered.
S iszonyú huzat járja át
koponyáját és mellkasát.

Keresztjén: IRNI 1972. „meztelen, mint Jézus. / Nagy szeme lobbanékony. / Harminchárom éves.” A halál daltalanság, a daltalan élő halott.

Elhagyott minden.
Isten se pártol.
Száműzetett az
ének a számról.
Sisakos tollam
bebábozódik.
Nincs dal! Az ember
csak átkozódik!

Azóta Pokol, Pokolból jövet, s azóta is időszerű a kérdés: Hová a pokolból? A Szárnyas oltár című verse 1977-től újra meg újra megjelenik könyveiben, hogy jelezze, az a vers, amit Rimbaud-nak ajánlott, a mostani állapota is, indulata és elhatározása nem hirtelenül új. Ahogy ő a szárnyas oltár előtt, úgy áll Rimbaud a tenger előtt, de más következtetésre jutva.

390
ki most a Tenger színe előtt áll.
Lelkére már a moraj se gyógyír,
csak áll a parton, pokolból jövet
áztatja lábát Arthur. S Rimbaud sír.
Mert nincs többé Párizs, …
– – –
Történelem sincs! Csak igazolt bűn.
És bőgnek a tevék. Árusivatag. Csend.
Mint egy arany százfrankos a vízből
ellenállhatatlan, óriási Nap kel.
– – –
Íme: van itt egy világ! Hát add el!!!
Mindened lesz majd, csak igazad nem.

Rimbaud pokla kísérlet a művészetért: „pompás mérgeket vettem be” – írja az Egy évad a pokolban. Évadnyi delírium. Utassynak maga a test a méreg, s a világ. Nagy víz előtt áll, háttal az ifjúságnak, de nem ül hajóra. A francia azt tagadta meg, amibe Utassy belekapaszkodik, a költő-, költészetsorsba, makacsul, s olyan életveszélyesen, mint egy fölborult csónakba a Balaton közepén. S ha még lenne gyarmatárus kaland, sivatagi kalózkodás, s Menelik, Choa királya, akinek fegyvereket lehetne eladni hosszas tevekaravánozás után, s ha még nem járta volna be európai Szomália Ogadin tartományát, hogy Bubassa városát elsőnek lássa, ha még lenne fölfedezni való a földrajzi társaságok számára, Utassy akkor is költő maradna, és Magyarországon magyar. Számára érvénytelenek a rimbaud-i szavak, nem őrizkedik az igazságtól, nem a szemfényvesztés mestere, nem hiszi, hogy minden egyes lény végzete a boldogság, s nem elmegyöngeség az erkölcs, „ahol őrület kószál, hogy túszokkal lássa el ezeket a szerencsétleneket”. Az Egy évad a pokolban a magyar költőnek nem kiáltvány, csupán a csúcsra jutott alpinista kudarca. Utassynak a vers életjelenség. Nem elszánt hivatástudatból szállt alá dudásnak, hanem a belekényszerülés szörnyű rendeltetése által. Az az életrablás, amely már teljes szellemi kifosztottsággal, hölderlini el391némulással fenyegetett, kimondathatott, még akkor is, ha a Keservesben talált el az életreményhez a szó.

S micsoda keserűség ez a kimondás-öröm! A forma hasonlít a régihez, a tartalom annak kegyetlen ellentéte. Most is beleillik a tájba, de keserű fűszállal a szájban, s ahogy csupa dér, csupa zúzmara minden. Csak a költészet kegyelmével bírja elviselni katonakorú fia halálát, a legnagyobb keservest, a Választ világomtul apai gyászát, az Új Magyar József-siralmat, amit fölfakasztanom tilos, csak annyi engedelmet kérek, hogy egyetlen strófában láttathassam.

Eleddig én apám sírkeresztje voltam,
veled most jövőmet temetem el végleg.
Kell az Istennek egy ember, aki árván,
őszen, kiraboltan: a Napba néz érted.

Kell az embernek az Isten! Lényeg-szavak, szókapcsolatok vezetnek el hozzá, imádság és káromkodás. Mint mindannyian értelmünk hajnalán, ő is a kérdések tolulásában várja a választ, mi a halál? mutassa meg magát, ha van, az Isten! Tegyen csodát! A csúzlival égbe lőtt selyemcukorkát kapja el! Visszapottyan a káposztalevélre. A gyermeki ős-transzcendencia megszűnik a csalódástól, s marad a semmi vagy antropomorf Úr, akitől félni lehet, akihez könyörögni kell, aki minden baj oka, ha a világ teremtő igazgatója. Nem a természeti népek istene, hanem a papé, a templomi szentképeké. Bünteti az ártatlanokat, hát éppúgy felelősségre vonható, mint minden rosszakaró. Káromolni lehet az apa halála miatt gyermeki kegyetlenül:

fölriasztom hát
a templomban a csöndet:
Isten,
Isten,
ha vagy, dögölj meg!
dögölj meg!

A gyermeki sértettség ugyanúgy irányul, mert ugyanabból fakad, Istenre, hozzátartozóra, országra, politikára. De a hívő hitetlenség a 392legtehetetlenebb pozíció. Ha segítene, volna, ha nem segít, nincs is. Túlvilág se, „csak bűz van és tízezer féreg”. Az élet maga a kárhozat.

Dől belőlem a csönd, úgy hallgatok.
Helyettem eb rí, ló nyerít fel.
Sajog minden idegsejtem, sajog.
Megáldozom egy Millerillel.

Ilyen mélyről káromkodva, ironizálva, gyalázva valaki csillagközi csalót, mégis csak az a hívő képes, aki az őszinteség tisztítótüzén keresztül jut el a létfilozófia Istenéhez, s ha költő, akkor a költészetben talál vissza hozzá, s ekképpen önmagához, a személyes világegészhez, helyretolván a kizökkent időt.

A világ örökbefogadása, örök befogadása (Kiss Benedek)

Kora tavasztól késő őszig szőlőjében, s még télen is odaköti figyelmét a fejtésre érett bor pincevégvárához. Ott található Kiss Benedek világszép környezetben, a Szentgyörgyhegy déli lejtőjén. Fölemeli és szétteríti a venyigefüstöt a böjti szél, jó időben diófája alá rakja a poharakat. Inkább a borról és a szőlő állapotáról esik szó, boldog sóhajtást fakaszt a panoráma, de a táj és a nedű mond el legtöbbet metanyelvén, s az innen fogant versek, még a megíratlanok is. „…akinek dala van, magához vonja azt / a pólyázó magasság! / Éneket választ ki a lélek, / miként testem a verítéket.” Nemcsak az égi magasság végtelenje alatt ülünk. Elhiteti velünk a perspektíva, fölötte vagyunk Szigligetnek, Badacsonynak, Gulácsnak szemben és balról, jobbról az edericsi hegyeknek. Ott kószál Kisfaludy és Tatay Sándor szelleme Badacsony tőkéi között, mereng valaki költő Szigliget teraszáról, a becei Takács Gyula tekintetét ragyogtatja a Balaton. Itt boldog lehet az ember hozzáalakulva harmóniához, fényhez, a hajlatok, tetők, az ősréttől zöld medence, a színek változatában élő tó együttes arányaihoz. Pannon táj, pannon lélek, akár idilli ekloga a görög és latin ideálban, mikor könnyed a lélek, befogadó és teremtő. S ha a szőlőműves költő, akkor már nem a termés robotosa, borozgatással enyhítvén fáradtságát, másik termést is növel benne ez a világ, dúsfürtű verseket a metszőolló-csettegés ritmusára, permetzizegésre, az egymásba kapaszkodó vesszők rímeire, teremt tömör metaforákat.

Gazdálkodói rendre lelek könyve szerkesztésében, mint ahogy a fajták szétválogatva: ez az emlékezés, ez meg az érzékenységgel áldott, megvert magán- és „közkirály”-i élet gyümölcse. Vívódón emlékező, a Sötétbársony-, külső és belső okoktól, a létezés hideglelésétől terhelt jelen a Sugárban, bűnben-, a magyarság nehéz sorsa a História-, testvéri példák, küzdőtársak néven nevezése a Jegenyék-, a szerelem lebíró kínja, fölemelő kegyelme a 394Pünkösd-, az állapotok alkalmai a Pörgetvén napok kereplőjét-ciklus, Giordano Bruno időszerű erkölcsi tépelődéseinek, a halál előtti, végleges egyértelműség drámája a Bruno-dalok, s a Számvetésféle felúton-ciklus. Tárgyuk szerint, mint ahogy egyszerre összeállhat a múlt-jelen-jövő a személyiségben, s kimutatja magát. Húsz év termése 1968-tól 1988-ig. Megállapíthatom, Kiss Benedek életmódja nem menekülés, hanem érték- és életmentés, a természetéhez illő természetiség óvóhelye. Itt a csillagok tisztán láthatók, teléstől fogyásig a hold, rásüt a nap hajnaltól alkonyatig, megélhető itt minden évszak, növények, állatok színpompája, illat- és énekmámora, boldogsága és szomorúsága, a kétkezi munka nehéz nyugalma, öröme. Élete elvegyülés, költészete kiválás.

Természet bibliája, te, fölmérhetetlen
évgyűrű-rétegű sejtelem-hirdetőoszlop:
téged betűzlek én, betű, ki le rólad hullott,
téged betűzlek magam-nevéért nevezhetetlen.

Ott leli meg költészete anyagát, magyarázatát, ahol forrása van, ahol a legnyilvánvalóbb a világ örökbefogadása, örök befogadása. Természeti költő, testévé-lelkévé változik minden körülötte, s mintha a versek lennének a külső világ. „Ami az ujjaim közt átfolyik, / észre sem veszi, / és kezemmé lesz” – a víz, a kő, a könyv, a kés – „mintha rezegnek orgonaágak: / ők mozgatják kezeimet”. Tagadja a kopárság mai divatját, melynek tűzfal a távlata, elemei a szobabeli tárgyak, nem a bőséges természet, föld, víz, nap, hold és csillag, fa, virág, madár, négylábúak és emberek együvé tartozása szélben, esőben, hóban, nem fakaszt hasonlatokra az évszakok változása, régi módi az álom s a népi szürrealitás. Lehetnek persze elkopottak, csak akkor találtatnak könnyűnek, ha frázisok. De ha a

s ha a

Március – nullásra vágott fák, mankó-ág,
vedlő mundérban dudvahad.
Március – dunnába bújó menyecskék,
arcuk korom-álca:
szőlőtőkék.
Dunna-lágy trágyaszag. –

akkor már érvényes meghökkentő újdonságával.

Metaforái példák a szűkítő középszer ellenében: „Vadkanagyar-döfte alkony”, „varrógép-orgona”, „Kabátja alatt lopótök: / a Nap szomszédolni kullog, / hurutos fa köhint, dörmög, / gallyat zörget – pincekulcsot”, „bajonettbajszú ősz, / tanyák veteránja”. Maga alkotta hangutánzó és ritka tájszavak gazdagítják a nyelvét: kotog a tört ág, fölnyihhanó csikó, duhhog, vihardul, ducorog; galymósbot, kopolya, árvagané, résutca. S ha a látomás mozgóképei egybetorlódnak megejtve érzékszerveinket, nem azért hatnak-e ránk, hogy átéljük, tudatosítsuk, s oldjuk fel magunkban létezésünk döbbenetét? Csodálkozzunk a csodálatoson! A Bőjti szél című hosszú vers nem történhet meg tárgyias absztrakciókban, miként János apostol apokalipszisa sem. Így válhat hatalmassá A félelem születése, a kutya a kisgyereknek:

Mi közöm hozzátok emlékeim? – kérdi először. Úgy védi múltját, hogy múltja jelenét megtagadja. „Mi közöm hozzátok…?” Rájuk ülepednek a kétes civilizáció rétegei, a „friss cserepezésű házak”, antennák, „újkori háziállatok”: mosógép, hűtőgép, kérődző, röfögő, mekegő porszívó. Kutya helyett a panel-ólban „olajat nyáladzó autó”. Mégis, mint a bumeráng, mint a postagalamb a hazai emlék. Mégis, mert onnan fakadt ez az élet, onnan hallatszik az édesanya „varrógép-orgonája”.

Én más vagyok már, és mások vagytok, s azonos is, hogy
énekké feketedve hordozzam halott arcotokat.
S mint némaság gyilkos vizéből fölvetett szót:
kimondjam sok halott arcom.

A József Attila-i „mi közöm nékem?”, s a „Nehéz a szívem. Védjetek meg engem!”, az elutasító és a kérő kettősség végül felmutatássá, megvallássá békül. S folytatódik a mitikus jelenésben: „Remegő orrcimpákkal felbőg… a véragancs-szarvas, / dobbanása / fölkavarja az emléktelen / televényt, a sápadó avart, / forrásvizek / nosztalgiáját… s nekiront a holdvilágban / égig meredő tűzfalaknak.” Elkezdődik az anyai kapuig való utazás, az „ami mögöttem: / mind szembejön” a vonaton, máskor el sem kell mozdulni, megjelenik a visszavarázsló Páfrányos zsebtükörben. Az ihlető élmény a megszokott reggeli borotválkozás. Kitudódik a vers végeztével, de addig Dylan Thomas Páfránydombján kószálunk, csöppöt sem olyan boldogan, mert ha „szidolozott nap fényesedik”, akkor „megállok rozsdaverten”. Ez az ébredés, akár az élet indulása, felnőtt találkozása kiskori másával régen vásárolt bazári zsebtükörben. A „hasított rézoxid-reggel” a múlton áttűnő jelen, s a jelenen áttűnő múlt tudathasadása, e sor ismétlődése visz hátra s visszahoz:

397
íme, az ébredés zöld vidéke,
csupaszem füvek, vizslatók,
anyám elsápadt, szegett szivére
vijjogva csapok, puszta kenyérre

Fölcserélve a kenyér és a szív jelzőit bűvöli át a szívet kenyérré, szívvé a kenyeret, a mohó éhséget és a mohó szeretetet egyesíti – „de régi reggel, régi song”.

Pereg az idő, ezüstpáfrány
pereg a tükrön – falhoz vágom!
meghasított rézoxid-reggel,
kukucskálok a lyukas halálon,
borostán angyalhabot verek,
arcomon húzom a keserű dalt,
s itt guggolnak mind, itt omlanak
bevérzett ébredések
s álmok, a végezetlenek!

Mennyi felkiáltójel itt és másutt! Legtöbbször nem a felszólító, óhajtó mondatok mögött, hanem a túlfeszült, önmagával alig bíró szavak jelzéseként; ostorcsapás, ahogy a költőre vissza vagy tőle vág kifelé a sudár. A versélmény a létezés metaforájává lényegül át. Sorjáznak a költői képek, egyikből tolul a másik, Dávid győzelme Góliáton óhaj egy parasztudvaron: „hisz Dávid lennék, ki Góliátra / pisált a ganérakásra, / füstölt a lelke, a hamurakás”. A lehetséges nem lehetett. „Pereg az idő, ezüstpáfrány / pereg a tükrön” – az elöregedett foncsor romlása a múlandóság jele, így lesz több a tükör is, visszafelelő, igazmondó, káromkodásra ingerlő, tűnődő szembesülés azzal, ami történik, a megszokott jelentéktelen vagy jelentős megszokhatatlan sorssal, bár közönséges, ósdi használati tárgy.

Emlékezése küzdelmes értékvállalás, kimondása ideg- és versfeszültség. A Kettőző madrigálban gyásztetejű vályogházakhoz lehet csak visszatalálni, de arra a rétre, ahol a gyöngypáva fölszivárványlik – sohasem. Csak a szegénység, a küszködés, a szomorúság, a gyász vidékére jut el. Mindenütt a falusi gyerekkor rekvizitumai: műhely, kölyök-szil398fa, tökinda, varrógép, gombostű, zörgő gally, száraz kukoricaszárat nyálazó, csörgető állatok, holdat ugató kutyák, káposztalevél, káposztalepke, fekete kendős öregasszonyok, ahol a „szegénykéim: esendők” tengetik életüket – Sinka Istvánt idéző balladás elmúlásban. Minden az ősz felé tart a sivatagos nyárból, az elfüstölgött pipa tetovációja felé. Mint Sinka elégikus balladái, s ahogy ő a halottakat mondja, Kiss Benedek úgy mondja ki a halott Sinkát, a finnugor költészet rejtélyes sámán-nyelvén támasztja föl.

Jussa ez a költészet-jószág, természeti jogon az övé. Hűséggel és talentummal érdemelte ki, Sinkához hasonló képzelőerővel, mely merengő sejtelmű, derengő bánatba révedő éneket bűvöl. „Sebzett öröklét fölöttem, / ájulatban mesén nőttem.”

Az ég virágos vadmező,
libákkal ékes legelő –
nagyanyám ki libát tömött,
így mondta a műhely mögött.
Hogyan fiú? a csillagok?
halott emberek laknak ott! –
nagyapám ki már mit se várt,
így mondta, hol a szilfa állt.
– – – –
Régen volt. Ki mondta, szegény,
ő is ott lakik már, kezén
idelátszik a tetovált
szív s a pipa, hol szilfa állt.
Nagyanyám is egyre készül,
haja-tolla kifehérül,
szálljon – várja a nagy ködöt,
kihűlt üres műhely mögött.

Hűség az emlékekhez nemcsak a tartalomban, a kifejezésben is. A költői képeket a szerető ragaszkodás pontosítja, erősíti: „Anyám gesztenye-lomb hajában / megfészkelt a bánat… Anyám, mint fazekad, / szemed is kilyukadt… Megetette anyám a kályhát, / kárál a tűz, mint a tyúkólak… ha csorda jön hazafelé / a vének megfeketülnek!… Süt a hold, útmenti sárgarózsa, / nagy keze érte nyúl, kalapjához / tűzi, s hogy csodát tett, sumákol zordan: / letépett mosolya kalapján fodroz… sirályok árnyéka csobban… Szeszfőző nagy árvaság. / Bujkál a venyigeláng, / kushad, mintha lopna.”

400

Emlékezik, mikor a hatalom kritikusai vádként csaholják az emlékezést: visszasíró, menekülő, retrográd. Hát még ha Sinka kitagadott költészetével is rokon! Nemcsak kimondja, óvja is azt a közösséget, hagyományt, miként Sinka zsákját viszi tovább. Nevekkel vallja, hova tartozik, azokhoz, affélékhez, akiknek verseit ajánlja. A tanya-hazában gürcölő Buda Ferencnek szól sorsosaként: „Mindig szélein járok én / e szögletes világnak… szorítom arcomra ezt a tájat: / kendő! könnycsipkés, vérmonogramos / kendője szép magyar Veronikánknak.” Ezért és ehhez hasonlóan a Hetek és a Kilencek költőinek: „Nézzük magunkat szomorúan, / áramlik a világ, / ifjúságunk, / halott köveken dobol a lábunk, / Godot-ra mégsem várunk, uram!” Czine Mihálynak, Ilia Mihálynak, Juhász Ferencnek, Nagy Lászlónak, Kormos Istvánnak, Weöres Sándornak, Illyés Gyulának, Hervay Gizellának, Latinovits Zoltánnak, Németh Lászlónak szólván nyújtja a kezét, s bátorításért fogódzik példáiba.

Szív zuhog, s mint kocsitengelyre
föltekerednek rám az utak,
mik tájból és időből szövődnek egybe.
Anyám, a végeket csavard le –
mint a géz:
minden csupa vérnyomat.
Im, népünk életrajza, a történelmünk!
Lásd: a hazám, hazád.
Mosd ki vasald ki anyám
s varrj belőle
kinek-kinek testére mérve
Húsvétra való ruhát

– írja Csoóri Sándornak ajánlva. S az Ének magunkért eskütétel a megnevezetlen, a magyar nép előtt.

Ének? Népies közhely! – stigmázzák kétfelől. Naiv, sámános hit, primitív igric-dana. Kiss Benedek költészete szárnyas ének a magasban. Dalos voltát emlegetnie szükségtelen, úgy van ő mindegyik versében. S még leírásai is dalhatásúak: a sorok ismétlésével, ahogy a Páfrányos zsebtükörben a „hasított rézoxid-reggel” négyszeres visszatérése, mint lélegző lüktetés, összefogja a költeményt; hasonlóan a Vénasszonyok nyara alapmondatai: „fekete három öregasszony, / három feketeodvas boszorka, / fekete kendő, fekete szoknya.” Dalképzet támad az egy rímre épített képritmus által a Március, perzselt mezőkön végig: pernyeszag – dudvahad – trágyaszag – egybeszakad – gallyat ragad – szemet csukat – szemet szurat – újfent a Nap – hordókat hajt – zászlók alatt – tolonganak – vadmadarak. S a Békarígató II a Cigányrománcokat juttatván eszembe García Lorca életművéből, a nyolcütemű, húsz soron átfűződő egyetlen rím hangzásával, hangulatával, s fölemelkedik az alliteráció, a mással- és magánhangzók variált azonosságának muzsikájával a mindenség akusztikájában:

Azonos hangzású szavak is dalt éreztetnek az ősz – ősz, fog – fog, sírunk – sirunk külső és belső rímhelyzetében. Ráadásként én úgy fogom föl a szójátékokat, szóleleményeket is: „DAL / DALOM / FÁJDALOM / FÁJ DALOM FÁJ… hüllő nyarak ti! / hüllő telek… fő feje, mert fő / saját levében.” Énekel úgy is, miként a szerkezet összhangzat és egyenlet.

Hogy csönd ne legyen (Farkas Árpád)

Úgy szól át Erdélyből Farkas Árpád, mintha itthon lenne, s azt képzelteti velünk, mi vagyunk nála. Válogatott kötetén gondolkodva meglazítom a pontos eresztékeket, ahogy ciklust és verset passzint a másikhoz gondolkodása folyamatában, mértani szerkesztéssel. Az egyetemes magyar költészet családtagja, közöttünk nincs határ; egyek lehetünk tartalmai és kifejeződése szerint.

Nagy László az ő tajtéksörényű méneivel ment érte, „hőkön, pányván” nem maradhatott. Higgyük a példát fölszabadítónak, aki szabadságra ébreszti, és szabadon hagyja a széles mezőkön. Nagy magyar költők a mesterek, rokonai. Magatartásukkal, néha még nyelvük szerkezetével is azonosul – azonosulásnak mondom, nem öntudatlan átvételnek, önfeledt hatásnak. Az árnyalatokért szól Sütő Andráshoz Ady ritmusában, petőfis, adys, Nagy László-s szavakkal, célzatosan; szelleme nedveivel dúsítja föl a montázst, és úgy szabja meg, hogy azért kitessék, valami más egészből rakta föl.

Ragaszkodásnak hiszem, s szív- és észbeli rokonainak találom Petőfit, Adyt, József Attilát, Illyést, Sinkát, Nagy Lászlót, s a megmagyarult Jeszenyint. A Fehérben József Attila falujára gondolhatok:

A hegyek alatt alszanak a falvak,
ráncos kis öklüket szájukba veszik.
– – – –
Aludjatok csak kiterítve, szépen.
A szuszogást majd gondozza a szél.
A fájdalom pirosa úgy is észrevétlen
üt át, mint gézen a vér.

Jeszenyin felé térít a Hófúvás:

S gyűl a fehérség bűne már bennem:
pelyhek galoppja
a mellkason át.
Hamari tej gyűl a csecsemőmellben
ilyen idejekorán.
Fut, fut a hó, a kis hegyiló
bokája benne meleg.
Élni a hó alatt is lehet jó,
de csattogó szélben érdemesebb.

Farkas Árpád daca Jeszenyin galoppos ritmusa, az utolsó két sor a búcsúzó vér-vers következtetésének ellentéte. És Sinka, ahogy a gyerekszerelem szép szomorúságát énekli el, mint itt a Nagy-szoros elégiája címűben:

– fakardos király a szegények édenországában, bimbózó szerelem csiklandozásától viszketőn, aki a kockás, pici szoknyát a hajdani szűztisztaság lobogójának képzeli vissza férfikorából.

Székely, 1944-ben született Siménfalván. Természeti ember, mint az erdélyi szegények, a tengődő nép. Társai fenyvesek, tisztás legelők, rétek; mint a kaszásoknak a fű; mint a favágóknak a fák. Harmatpára-könnyedséggel alakul verssé ez a világ: maga a költemény. „dérrel, derüvel mindig fényre állni, szívdobbanásnyi csöndben ismét eggyéválni” – hát legyenek mondatai világosak, akár a harmatos, deres reggel, vagy a teliholdas, havas éjszakák! Hagyományos költészetét nem gondolom elavultnak, akár az életet sem, ezt a „gyönyörűszép átkot”. Az átok gyönyörűsége a stílus szépségében fejeződik ki. Nyelve mai századunk nagy költői után; a perlés nyelve Adyként, Nagy Lászlóként. Érvekkel, szóképekkel József Attilaként: „Mint a száritott borjubél, víziótlanul zörren velem az éj.” Egymás mellett a magyar költészet evolúciója, rétegei, ahogy József Attila magában beszélő, áhítatos szándékát Nagy László Havon delelő szivárványának parancsa követi, a föltételest, az óhajtót a fölszólító mód: az Alagutak a hóban a Dúdoló után:

Havazás lennék, lengő áldó,
gyűrött arcokra, földre szálló,
csitítgató is ott, hol láz van.
Méltóságos a pusztulásban.

A méltóságos pusztulás valami szigetvári kirohanásra készülődés, készenlét az utolsó órára, míg az Alagutak a hóban úgy kezdődik, ahogy a Dúdolóból tudjuk, mit jelent: „Havaztam volna magam is.” A hóvilág égigérő, kafkai hóban a táj, de: „Alagutakat a hóban!”, mint egyetlen lehetőséget a megmaradáshoz.

„Szét ne zülljön a csillagok égi kertje” – hallom a Havon delelő szivárványból. S Illyés közbevetéseire gondolhatok a Kocsmafüstben:

s kigyulladnak a baj
– akár a haj –
pállott kazlai végre!

A Nehéz föld és a Sarjurendek lázadó akarata a Háziállatokban:

S kutyák, kutyák, a holdra, hű ebek,
vonítsatok – a Gazda fél, nem alhatik!
– – – – –
s kosok, berbécsek, ájtatos juhok,
harmadfűn nőtt szelid önkéntesek,
ostort csördítek, lószőrből fonott
ostort az alázat felett.
– – – – –
a nyárba kitör
millió emberarcba öltözött
emlős
az emlősök között.

Az Ének Erdélyi József dobpergése:

Háromezer esztendeje
ugyanaz a tél hull,
mégsem hinném, hogy az ember
végül belebénul.

A Kalevala ősi nyolcasait viszi magával Nyugatra a Határátkelésben:

A Határátkelés a könyv második ciklusa; a bevezető hazai táj- és emberképben a költő bemutatja magát, honnan való, micsoda világ, ahonnan elindul, ahonnan visszanéz a messzeségből, magasságból. Csak az veheti észre a befalazott szószéket a Szent István katedrálisban, aki otthonról tudja, mi az. Ez a vers természetesen változhat iránytűvé a kötetcímben, A befalazott szószék, bár arról még nem árulkodik, micsoda akarattal törekszik szétprédikálni a falat. A Stephans-dóm előtti tér evő-ivó, kártyázó közönye ellenére kell cselekednie, a mai, borral szolgáló Kapisztrán Jánoson túl, s azon is, hogy „mit érne, ha mi itt kongatni kezdenénk közömbös Európa közömbös harangjait”.

Az otthoni fáradtság ellenére cselekvő Farkas Árpád költészete.

Nem nőhetek fel céltalan
a roskatag magányon,
miként a körmök nőnek meg
a holtak ujjain –

Minőségét csak akkor ismerhetem meg igazán, ha nem csak a felkiáltójelek villámaival csapkodott, kimondott társadalmi és lelkiállapotokra figyelek, hanem együtt is lüktetek a vers szerkezetével. Kimozdulok, ahogy a Csak csend ne legyen szavai a nyugalomból. Kijelentő móddá képzelem át az első két versszakot. Kipattannak a vékonyka hangok a hallgatag hajnalok tömbjéből, szétáradnak a rétek csillámpartjain, a margaréták tányérain megcsendülnek, szólnak a hársak, utak szilofonjai, kerekes-, gémeskutak nyöszörögnek, a cserepek csattogó szárnyak az álmok felett. A költői kép igésített, akár Arany János, Petőfi Alföldjén, József Attila külvárosában. De Farkas Árpád versében, verseiben nem a költőn kívül működik a világ, ahogy az égitestek, ahogy a fákat 408fújja a szél – akarata szerint történik minden, felszólításaival a kimozdítás pillanatában.

Ars poetica lehetne:

Mert itt a csendnek csönd az ára,
mint boglyák alján a nyirok: sárga,
a gondolat benne illó, vékony,
mint futóhomokon a keréknyom.
Aki itt él, az mind így éljen:
lobos idegekkel fogózva a szélben,
ne hagyja, hogy a lanyha nyugság
gyapjas juhai elringassák.
Legyen felséges kínnal boldog,
álmait tartsa vaskenyéren,
ne várja, míg a hullafoltok
kiütköznek rajtuk kéken.

Csak csend ne legyen! A szavaktól kiolvad az ajtófélfából a fejszeél, sajgó igéket sürget, mert a nyelvek alól kimosódnak az ezeréves barlangmélyi szavak. „Ne szólj! – de szólok, mert a gondolatjel miközöttünk vajkeveset pótol.” Félti szent tartalmait, fél, hogy nélküle történik minden, pedig még a halál is szolgálat közben lenne sorsszerű. Történelemmé akar válni, természeti képei történelemre, sorsra mutató értékűek, ahogy a Körhintában írja: „lehet, nem ősz ez, csak történelem”. A jelen időt példaadó múlttá változtatná, a Kolozsvári testvérek Szent Györgyével ölné a mai sárkányt, mert „Ideje volna végre már kapni lándzsavégre s nemcsak bűvölgetni ama sárkányokat”. Övé a Szent György-szobros magyar középkor, a parasztháborúk, táboriták, Dózsa, Kőrösi Csoma, és azok a költők, írók, akikhez a magatartáson túl a művészi megvalósulásban is köze van.

Elképzelem, mennyire szeretne tehetsége szép lugasában megpihenni, úgy szeretni, akár Tamási Áron hősei, pataktisztán, gomblyukában gyöngyvirággal, csikószabadságban dévajkodni pántlikásan a tavaszi mezőn, mámorosodni a havasi fenyvesek örökzöldjétől, illatától. Még 409emlékezetben is alig lehet. Első sorától muszáj a hittevés: „Itt, Erdélyben a suvadásos dombok a férfiakban éjjel mélyre szállnak.” A maiak az anyafölddé vált ősök utódai, őseikre lépnek, akiknek „forradalmas-szép arcuk foszforeszkál”, s hazáig mutatja az utat. Milyen öröme telne olyan gyönyörűt írni, mint a Balladácska, ahol a „Havasi szép, fehér alkony, szürkülődő gyermekasszony” egymásba sejlése égiesített szomorúság, csupán a lét tragédiája, nem az a minapi, nem egy nép pusztulásának idegtépő előérzete, nem ilyen feszült várakozás, mint mikor „ki így-úgy tartja még magát, de tudja: – végül érte jönnek”. Lehetne a nyár másnapos, ha közben a metafora artistája.

Kujtorogni-gyáva nagyivó a poharat,
már nem venném el számtól a nyarat!
Lehangolt részeg ősz, szomjaztat és lehűt,
ivó cigány
az álla alá szorult
hegedűt.

Nincs gyönyörködnivaló olyan esztétikumban, mint a „hurutos szelek”, „szalicin-hó”, „jobbágykék fal”. Rátalálásait megnyugtatóan pontosnak vélheti, még leírni is fájhat, mert belül él, s „álmodni nem lehet jelen időben”, s

Honvágy egy álom után (Döbrentei Kornél)

Költői nagyratöréssel, nyelvi magasfeszültséggel tesz próbára Döbrentei Kornél, alig hagy enyhületet, engesztelhetetlen magával is. Szabadulnék, de visszatérít mágnesbűvölete, ott tart, míg meg nem fejtem titkait. Célját eléri, ha ilyen makacsul horgonyoz szívemben. Úgy kezdi, mintha a zenekar minden hangja egyszerre kiömlene, s végig a legnagyobb erők dübörögtetik szólamaikat. Első kötetétől érezhető ez a rimbaud-i rokonság, nyelvi, indulati, gondolati töménységében és tengeri távlataiban versteremtő láza rimbaud-i láz, tengerén is sodródik egy részeg hajó, vallhatná ő is:

Mert kit megfürdetett már minden vizeknek búja,
Nem szállhat révbe többé kalmárhajók után.

Tengerész volt, nem képletes a vonatkoztatás. Veszélyesen küzdött az elemek roppant energiáival, s törékeny ember voltát muszáj hozzájuk igazítania a távollétből megtérve is; a közellétben a létezés szélfúvása épp akkora, akár a vizeken, nem rév, hanem örök hányattatás, életmentés, hazamentés a múlt, jelen, jövő közötti navigálás csillagokra függesztett tekintettel a történelem lényegébe, a sírok mélyéig tartó jóslás és következtetés, ragaszkodás, kizárás, megdöbbenés és ámulat. Dylan Thomas, Nagy László kifejezésbeli ideáljára, Juhász Ferenc egyetemességére gondoltat. A versszerkezet nem egyirányú, mint Szabó Lőrincé, Illyés Gyuláé általában. Térben terjeszkedik, akár a növény, s ha a kezdősor rámutat eredetére, loncos kacskaringójú lián, mely nevének, a címnek kapaszkodóján fut tovább a befejezésig, közbül a részletek, a szavak sokaságában megannyi költemény külön-külön, s csak ak411kor lehet számbavenni, ha újrakezdve egymásról elhajtogatjuk a leveleket, megállunk, kémlelődünk, eltűnődünk.

Az Állapothatározó című versben egész kötetre való információ rejtekezik, melyek átkúsznak környezetükbe, visszakanyarodnak. Az alapszavakra – csiga, meggy, anya, akác, halál, történelem, malac – tekerednek a mondandó szálai, s kimondatlanul összeáll a Kádár-korszak története, utolsó évtizede.

Csak úgy nem élni, ahogy a csiga benyálazza a percet,
émelyitőn, fényesnyomdokú türelem – a csusszanásnyi táv:
végitéleti, kurta etalon a sorsoddal zsúfolt
terrárium-térben; megtorpanva messze érni, mint a meggy
elevenszülő burkában a mag, mely kiköpve, repeső
önívelés után, csontzsámolyként landol egy kátránykezelt
felkiáltójel oszlopa alatt: bitófában szálkát ne keress,
ott csak a szú nem otthontalan, giling, galang, lélekharang,
de nem…

Magára, vagyis arra irányítja a figyelmet, akihez szól tegezve, annak fedi föl állapotát, a pudvás mellüregben az alma-képzelgő szívet, melyet fehér koszorúban furkálnak a duzzadt kukackák, falas szabadsága madártrilla, így veszti el egyértelműségét az ég, mert halovány hegyhát, „keresztény-kulissza-kék, de iramlásos vonulás a hullalilába… ábrándosan talmi hősiesség a málhád”. Óriási abszurditás szükségeltetik, hogy innen el lehessen jutni az anyához, a szemből patakzó magzatvíz tengerképzetével. S az anyatenger elévülhetetlen szeretet, egyetlen biztonság a vagylagos fordítottságban, mert „hízókúrára fogott a halál”; kiüresedés, „mint egy kapitulációs pisztolytáska”.

Döbrentei Gregor Samsája sokféle átváltozást elutasít, mégis disznóvá változik. Franz Kafka Gregorja egyszerűen arra ébred, hogy féreg. Ami ott a kishivatalnok groteszk tudathasadása, itt az egész rendszer minden tagja lehet az az egyes szám második személy, aki reménytelenül dörzsöli bűntől rühes, ártatlan hátát az ajtófélfának. Megfertőztettünk, emberi szavunkat elvesztettük. Végső állapot, költőileg is folytathatatlan.

Döbrentei Kornélnak megadta a sors a tengert, s már első kötete által különleges helyzetbe kerülhetett, együtt élt a nagy vizekkel. Akárhány tengerrel kapcsolatos magyar vers született, a költő mindig a parton állt, esetleg alkalmi hajóutat tett, s akármennyire megérezte a határtalanság felemelő nagyságát, a roppantó erő és nyugalom mélységét, nem lényegítette át egész költészetére meghatározóan. A magyar költő szárazföldi lény, Döbrentei tengeri hajós. Fakad ez a szerencséje abból, hogy kora ifjúságában matróznak állt, azután tengerésztiszti iskolát végzett. Odüsszeusz útjait barangolta be.

A versben a tengerészélet csak alkalom a tenger filozofikus kimondására, a tenger is csak alkalom, hogy a költő kimondattasson. Ezek a kapcsolódások valami olyan újat eredményeznek, amire a magyar költészetben még nem volt példa. Az élet-halál, a gyerekkor, a szerelem alappillérei úgy komorulnak el és derülnek ki, ringnak, föltornyosulnak, harsognak, mormolnak, mint a tenger, amely nemcsak tartalmi, hanem nyelvi, ritmus- és rímbeli meghatározóvá is válik.

A távollét című versben bizonyságot találunk rá. Olvasáskor gondoljunk mindig a legkézenfekvőbb dolgokra, hiszen minden költeményben ott rejtőzködik a serkentő tárgy, emlék, tapasztalat. A távollét – elsőre, távol valakitől, valamitől, talán a tengeren, aztán távol valakitől holtan, talán a tenger fenekén, végül a két fogalom együtt: a távollétben már benne rejtőzik a halál. „Halálom sétáit megszövöm.” Távollétek láncolata az élet, így ez a vers önéletrajzi is, egyszerre élete folyása és a jelenidővé transzponált történetiség. „A lerombolt lovak ünnepélye egykoru velem.” 1946-ban született, a lemészárolt ember-állatok háborúvégi korszakában, ahol „halálom sétáit unatkozom cson413tig-böjt létezésben”. Az ifjúság: „Arcomon hevül dáliák aranykora. Megnyakalt tinták sodrán hallgatok.” Bizonyos pontokon megjelenik a hóhér, a mészáros, Döbrentei költészetének egyik erős motívuma, a gyerekkorban „megfeneklik”, az ifjúságban „földbevértelenedik”, a ma felé tartva újra föléled: „hóhérom megszövöm tinták sodrán”. Ez a vers történetisége. Jelenideje egy tengeren kóválygó csónaké, ritmusa a csónak hánykolódása, billegése. A sorok is kettétörve, mint a megütköző hullámok; az egész szerkezet a távolodás és visszatérés hullámmozgása. „Halálom sétáit szövöm” – később: „halálom sétáit unatkozom” – a végén: „úszom halálom szüntelen sétáit”. Ebbe vegyül, mint egy második hullám-dallam, a „Megnyakalt tinták sodrán hallgatok”, és a „hóhérom megszövöm tinták sodrán”. A többi rész a hullámvölgyek sora, a versvég pedig az elnyugvó tenger képlete, ahol minden külön rángatózik, hogy véglegesen megbékéljen. Halálba némulva térnek vissza újra a megismert elemek:

kiteljesül, hóhérom, halálom,
szüntelen úszom virágzás
sodrán, hóhérom, hallgatok.

A távolodás-visszatérés nemcsak ebben a versben, hanem a versek sorozatában is tapasztalható. Tartalmait nem édesíti matrózromantika, hajósai „ha bogra csomózzák ujjaik, ordít ölükben a tenger”, s „az árboc hegyében halálfejes tajték a kalózlobogó”.

A krisztusi kor felé halálosan nyomasztó ez az élet. Vissza a nagy távlatokból az anyához és az apához! Vissza gyereknek! „Toronyiránt meghalok… Kitiltva minden évszakokból anyám szeméből levetem magam.” A Szökőévben a költői képek más kimondatlan képeket teremtenek, a megírt „félrevert fej”, megíratlan félrevert harang. „Megvénül zuhanásom” – hosszú halódás képzete az égszínkék szemű kukacok közé. „Köldökzsinóromon fekete pók terem, álmodik fölfele” – csak a szörnyűség álmodik épp azon a vezetéken, ami az anyához köti. Az anyatorony egyetlen állva maradt a csillagcsődületben, alatta kivert fogú szájjal rézgombokat szopogat a gyerek, tán apja katonatiszti gombjait.

414

Rémálom ez vagy absztrahált valóság? Magán vagy társadalmi okai vannak? A Gólyalábon Ady-mottójából megtudható, ez a nyomasztó közérzet – kívüli.

Ülök, csapdos ár és hideg szél
Babyloni sötét vizeknél

erre feleli ő: „A tengerek is kalodában.” Az is közbevetésével magára mutat. Nyomasztó bugyrokon át juthat innen a dacig, s anyai segedelemmel:

Anyám hátát megülve kaptatok
a Nap iránt, a fájdalomnak nyele van,
megragadom – jöhet a sárkány.

A sárkány konkrét legalább. De mi zárta kalodába a tengereket? Ki dobta az anyatej két piramisa között kifeszített napsugárra száradni, mint a megnyúzott tündér bőréből szikrákkal összeöltött tarisznyát? A kép terjedelme megint többszörös – egész gyerekkor. S megint csak az anya a bizonyosság. A többi természetellenes, bár természetesnek is fölfoghatnánk az őszi képet:

Az Öregisten fölélt dohányzacskója
az ősz, karfiolködök tenyésznek
alján és temetésre idomított
krizantémok; aszpikos agyvelejükön
könyököl a tél, szélesen mereng –
jóllakott meszesgödör.

Mégsem az avarégetők, hamvas zöldségekre, a halottak szelíd krizantémos gyászünnepére utal, hanem az idomított agyvelőkre, melyek megkocsonyásodtak már, s a meszesgödrök megteltek halottal. Ahogy kiugorhat az anyja szeméből, úgy a vadállati szív: „Anyám etesd meg… bömbölve kitör bordaketrecéből… oly bestia-könnyed ívet húz át a pondrók egén, hogy elvirágzik az ostor.” Ha a pondrók szintjén az ég, akkor a mennyboltnak muszáj gólyalábon állni a sár fölött, a messze415ség liliputi, a kéz haszontalan és zsebretett: „kétoldali üvöltés a nadrágzsebem”.

A Teliszájjal versben megint az éhség, szomjúság, idegenség. A száj elmúlott málnaízzel, tündöklő fűrészekkel, darazsakkal teli, emlékké, tárgyakká, dolgokká válnak a szavak, és visszaváltoznak az apai tartás, férfiasság példája nyomán érthető emberi beszéddé.

Apám, a fogaim lobogó gyertyái
körülállják csöndben a szívedet.
– – – – –
Serlegben ringatom a szemed színét, apám.
Nagy kék ködöket szeretnék.

Nagy versek a Kentaurok a porondon körül. Magas fokon beszélek, mert tárgya által is minden lehetőségét megragadja, betölti a költemény, a szerző minden erénye egyszerre nyilvánulhat meg. Mintha egész lényéből fújná a szavakat egy szuszra kifelé. „Mert láncban is tengerként zengtem én” – jut eszembe Dylan Thomas. Ugyanakkor tragikus, de mert a nyelv egészséges és erős, egészséget és erőt sugárzik belénk, tudást, hogy életben maradhassunk az erkölcs, a szeretet, a küzdés emberi, krisztusi, démoni értelmében.

Költészete pogány a vallás felől, de hívő az egyetemes emberi nem, a személyiség, a haza irányából, mert ellenfele a rossz és a romlás; kimondása változtatásra akar kényszeríteni. A Júdás magánbeszédében nincs köze Júdáshoz, mégis a hagyományos megítélés ellenében szólaltatja meg. „Mit neki a vasszögek, felgőgölt törpék!” – mondatja a Megfeszítettről, és egyenrangúnak hiteti, mintha ő lenne a Megtestesült másik énje, mintha ő lenne az igazi ellenfél: „Meg egyedül én sebeztelek… sajgott hiányod börtöne… megutált halom rongyként hevert a testem, s véget nem érőn delelt benne az émely… kofazseb-mélyre szállt… ezüstjeim fertőző fényessége”,

Nem az beszél, aki megbánta tettét és fölakasztja magát. Ő a Rossz Krisztusa, az Árulás halhatatlansága.

Ahogy a kentaurokat kihajtják a porondra, verssé testesül az örök elnyomottság, a költő magánbeszéde a végleges rabszolgaságra vetett nemzet hangja. Lefokozott mindennapiságunkban, mintha másra alkalmatlanok, fölöslegesek lennénk, félállatok.

De ha a kentaurok idomárja a Teremtő, akkor a teljes emberiség történelme, nemcsak a jelen kétpólusú filozófiája a Gladiátorvers és a Kentaurok a porondon; félember, félállat, de inkább idomítható, terelhető ösztönlény, akinek kivételes küzdelme az egész emberréválás, ne elegáns galoppban kelljen indulni az elmúlásba; „a porond viadalgyűrte ráncaiból mégis föllidérclik a spartakuszarc!”

Ez a bibliai és latin gondolkodás a három versben csak térben és időben tágasabb magyarságtudatánál. Az indíttatás indulata azonos: „megfonnyadt fülekkel hallgatózzátok: a medveláncon táncoltatott nép üressé ármánykodott szivében miként visszhangzik titáni munkálkodása” – mondja egy gladiátor, s éppúgy Döbrentei Kornél a rómaiakra, s az oroszokra, akik medveláncukat ránk rakták Európában. A jelen tapasztalataiból tágítja verseit a múltba gyötrelmesen, kínban zihálva, de sírnivaló gyönyörűen is, mint a Kopjafában.

Virradattal szemközt temetted el magad,
hontalan ősbölcsőd a koppányi nyereg,
elringat kényesléptű ostyaszín lovad,
amint odalent humusszá üget veled,
szeme gödrében feszül a komor mennybolt,
olyan üres! – ezerévig lakatlan volt,
angyalai a messzeszálló vadludak,
Uramisten, mióta vak, mióta vak.

„bitófamankóidon hova igyekszel, ország?” – kérdezi az Aradi őszben; „óvd meg a sírokban telelő múltat, jaj ne takard ki” – szól könyörögve az Egy régész naplójából.

Költészetét fölkészítette a változásokra. Első két kötetében önmagával válaszolt, a Naplövő harmadikban s újabb verseiben már a történelemmel, a hazával és Közép-Európával is. A múltat egyidejűsítette a jelennel, s olyan biztonságra edződött, esztétikájában, gondolkodásában zavartalan lehet a változás énekese. Együtt az idővel, precíz iránytűvel 418hajózik, versei hajónapló-hűek bensejükben. Talán csak Orbán Ottó ennyire egyidejű most. 1956-tól számolja a magyar sorsot: Egy meg nem festett Kassák-képre, A tó, János próféta jelenései. Kádár-korszak: Kis magyar delírium, A tábortűz, Egy Martinovics-arcképre, Hangulatjelentés Berzsenyi Dánielnek, Félig-lét, Állapothatározó, Élőközvetítés, Az elidegenített védőháló, Amikor a szippantók megjönnek, A magyar Olümposz. Rendszerváltozás: Átpingált március, A Medveölő halála, Ha majd értem szól, Rebellis türelem. Erdély: Elvégeztetett, A csíksomlyói búcsú.

A késleltetett jelen idő után még hallik a diktatúrából a disznóvá változtatott ember-röfögés, de lassan visszagyógyulás a tagolt beszédre, újra-tanulása az írásnak, olvasásnak, és az öncenzúra helyett a tisztesség lehet a legszigorúbb kontroll.

honvágyam van
egy álom után, a húsevő ábrándok helyett,
egy mártírhullák kezeslábasából végleg kivetkezett,
sosem volt-lehetett, kandallómeleg Magyarország után,
– – – –
honvágyam van
részegen és józan-félszegen, ügyesen lélegezve és életben maradva sután,
honvágyam van egy sosem volt-lehetett Magyarország után.

Ahogy edződött a felszabadulásra, úgy vesztették el a metaforák bújtató jellegüket, maradtak költészeti tények. Lírája kifejeződése 1989 után is megtartja tulajdonságait, de már nem kell rejtvényként fejtenünk, matematikai példaként megoldanunk. Most élhetek az alkalommal gondolkodni stílusáról is. Láthattuk, milyen tömör, zsúfolt, szinte mindegyik vers annyira fölfokozott, hogy erotikus hatású, tartalmától függetlenül. Égi zsúfoltság, a szavak és metaforák ütközése során válik ez a költészet erotikussá. Bár esetenként változtatnom kell megállapításomon, ha a tartalom maga is az, de sohasem a szerelem szálldos Ámor szárnyacskáján, a férfi-nő érzelme, erotikája szétszivárog a létezésbe, dúsítja megnevezetlenül. A nemiség antropomorf az Egy körtefa erogén zónáiról című versben. Fölnagyított „nőstény-szándék”, hatvány419ra emelt anatómia: csupa hónalj, villódzó pórusok epedő kórusa, az ágak Siva-karok, ajzott csiklórügyek

dús-paráznán nyujtózkodva
csupa köldök, ágyék, emlő,
csurig-tavasz, degesz tömlő
éroszi magánya sóvár,
megváltja irgalmas harkály:
rátapad, döfi ádázul,
vénuszi dombok között dúl,
konok hévvel egy ütemre,
amíg a fa meggörbedve
kifullad az ájulásig,
s gyötrő kéjjel kivirágzik.

A körtefa, mint nő-más, növényi ártatlanságával, „titkokat érlelő bűbáj”-ával mentes a szemérmetlenségtől. Nem így Az elidegenített védőháló artistanője a cirkuszi sátorban, jelképezvén keleti, balkáni sorsunk pornográfiáját, ocsmány borzadállyá válik, ami gyönyörű lehetne.

Döbrentei nyelve erősen színhatású, vastagfestékű, mint Van Gogh napraforgói, húsos. A Nagyanyánk utolsó vászna előttben írja ellentétesen: „Ezek nem a gyehennaszenvedélyű, vangoghi sárgák, a géniuszsóváran vonítók, akik a látomás ketrecnyi kozmoszában örök-szabad fenevadak”, mégis

…elnyűtt kezedben megéledt csonkja az ecsetnek –:
nyomán klorofilltól diadalittas levelek
karéjodnak elő, husukban pajzsok súlyos
szándéka érik, újszülöttek létbekiszakadó
sírásából szőve harssá a vászon, a tavasz
spenótvad őszinteség

Amíg a vers kiterjed, belül a szavak összezsugorodnak, a harssá harsánnyá helyett még gyenge példa, jellemzőbbek az igésített főnevek: 420liliomodik, ébenedik, szárnykodok, szétkolumbuszozott gyarmat, délibábol, csendéletezik, bárkázódik, muszájul.

Most szólhatok a ritka derűről. A fa, „ki makacs-zöld tűvel odaférceli a szívhez a reményt”, rajta mókus, pintyek és rigók, s ha karácsonyra kivágták, a Háromkirályok lelkükben újra fölnevelték, s vitték

Egy ars poetica megvalósulása (Nagy Gáspár)

A hatvanas évek második felében olyan megújulási vágy és kényszer, mértékké kiáltott divat terjedt el a magyar költészetben is, amellyel évszázados hagyományaiból, lényegéből óhajtották kifordítani. Bár nemzedékenként megújult mindig, sajátosságait, a sorsvállalást, a nyelvi képességet, az alanyiságot még a modernizálódásban is megőrizte valamennyire. Befogadta a világlíra hatásait, s magához formálta öntőmintájába. Lehetett az éppen akkor az amerikai beat, a francia avantgárd, az angol Dylan Thomas, Auden a német Brecht és Gottfried Benn hatása a látásmódra és a prozódiára, a hatásuk meghonosodott. Ami addig természetes volt, úgy tűnt, nem hallatszik túl a határokon, akadályozza érvényességünket, a provincializmust konzerválja, s talán az új eszmények szárnyain a nyelvi karantén átrepülhető. Kavafisz konkrétumokból szublimált filozófiája, Eliot személyiség-elvonása, William Carlos Williams prózaisága lett a példa.

Pilinszky megtalálta azt a fiatalt, aki „egyik legfrissebb, legismertebb megtestesítője annak az „új hullámnak”, mely leváltja nemzedékemet.” Takács Zsuzsára hárította, amit már eldöntött a Nagyvárosi ikonokban régebbi önmaga leváltására. Vas István mint Eliot fordítója és szellemi rokona, Petri Györgyöt avatja be. „Eliot felszabadító hatására azért volt szüksége, mert túl akart jutni a közvetlenségen és a személyességen… »Eliot módszere« férfiasságot, fegyelmet, észt, iróniát, erkölcsöt jelent a költészetben – másfelől fogalmazva: a szépelgés, higítás, nagyzolás, mindenfajta misztifikáció elutasítását. Petri nem mindennapi becsvágya tehát olyasvalamit vett célba, amire nemcsak a fiatal, de az egész mai magyar költészetnek is szüksége van.” Petri vallomása szerint „a József Attila-i hagyomány közvetlenül nem folytatható: ő volt az utolsó, akinek még sikerülhetett a lírai alapok egyszerű422ségének megőrzésével, a személyesség maximális intenzitásával nagy költészetet teremteni… Számomra a személyesség nem program, hanem probléma. Mert analitikusan szemlélni a versek élményanyagát, ehhez távolságtartás és irónia szükségeltetik, viszont a személyesség érezhető jelenléte nélkül a vers elemei centrumuk vesztett töredékké válhatnak.” Az akkoriban induló Várady Szabolcsot úgy látja Domokos Mátyás, hogy lírája „képek és jelzők, hasonlatok nélküli ténymegnevezés… sohasem használja a vallomásosság hangerősítőjét”. József Attila költészetével már az utódok-elődök is megbirkóztak, hatásából kinőttek az újholdasoktól, Juhász Ferenctől, Nagy Lászlótól kezdve, és Csoóri Sándornak, Orbán Ottónak, Marsall Lászlónak is inkább az előttük járók hatása alól sikerült önállósulnia, csak éppen nem az „elioti módszert” alkalmazták.

Nagy Gáspár ilyen szellemi közegben indul. S az összegyűjtött versek Szabadrabok című kötetében a prae korszaknak mondott Tejfogak ciklus irányít akkori helyzetének megértésére, mennyire befolyásolta s hagyta érintetlenül az a máig ható, szinte a korszerűség mértékévé szabott gyakorlat. Akkor még közvetlen elődei sem hatottak rá, nem törődött a költőiséggel, viszont a magyar költői hagyomány kényszerítette megszólalásra a szombathelyi főiskolás fiatalembert olyan következménnyel, ami miatt a nyilvánosság elé sem léphetett. „ki bérelt föl a pörlekedésre? / S ki fogta be a szádat?… Az bérelt föl a pörlekedésre, / aki befogta a számat.” „Pimaszul későn kezdtem a vershez, de kellett a bizonyosság: szólítottak. Talán több hang is egyszerre, s mindig éjfél után, a »nyújts feléje védő kart« után, a »megbűnhődte már e nép« után. Aztán 1968-ban, Szent István király napjának éjszakáján tankoszlop dübörög elő a ködből, lezárják az utakat, elterelik a forgalmat. Eljegyeznek a történelemmel: előre és hátra az időben. Az emlékezés jogát és felelősségét tanítják ott nekem. És azt: hol is élünk. Én nem vonulok be, de elfoglal Közép-Európa. Lefoglal a szégyen… »felelős álomjátékos« lettem.” S egy másik Eliotot idéz: „A költészet örökös emlékeztető mindazokra a dolgokra, amelyek csak egyetlen nyelvben mondhatók el és lefordíthatatlanok.” S hozzáfűzi: „Óriási paradoxon első hallásra… És mégis Igaz.” Paradoxon az is, hogy a költői példaképet másként értelmezi, mint a példaképállítók, de hozzájuk hasonlóan akarja megvalósítani kifejeződését. Visszafogja a metaforikus hajlamot, a 423versszerkezet szokatlan, tördelt, a lejtés szabálytalan, a mondat célratörő: „már az eligazodási / nehézségek ismételgetése / teszi bonyolulttá a világot”, „a kard és a zászló elavult”. Nemcsak a formával kockáztat, a kimondással százszorosan: „az eltemetést engedélyezik / de nem a katakombákba / az utókort meg akarják kimélni / egy vértanú-históriától”. Már tudjuk, mihez igyekeznek ezek a sorok. A hatalom arcába vágott Örök nyár: elmúltam 9 éves vers felé.

Az első versek a korabeli viszonyok között egy költői pálya azonnali csírába fojtását okozták volna. Nem zsengék, érettek, s olyan kemények, csak elfogadni vagy porrá törni lehet őket. „Költészet: hogy éljen, elegendő ok / egy sor vértanú-ikon”, vággyal aláaknázott képzelet. A szabadság, a szabadságban kiteljesedő, méltó élet. De a szavak kővéválása is, a kő elszabadulása, ütése; Petőfi kétségbevonhatatlan igaza úgy, ahogy „Hazámra rátalálok / ha népe már nem is keres!”, vagy ahogy Nagy Gáspár élethelyzete lett a korban.

Születtem csaknem a század
felezési idejénél
a csaknem miatt lettem szabálytalan
– – –
szabálytalan költő
egyetlen szabályom ebből következik:
a teljes „tudathasadás” előtt
– minden óvintézkedés ellenére –
robbanok!

Mikor első versei megjelennek, mit sem tudunk e titkos robbanóanyagról. De most lett nyilvánvaló, hogy a versek vadonában visszavonultan kell folytatni, partizánként. Néha úgy tűnik, az a tér nem is földi már, túlnani, pedig a város, mint a világűr, mint a túlvilág. Kép- és szimbólumsűrűjéből golyóként hatnak a részletek, sorok, szavak olyan szövegkörnyezetben, ahol az arca láthatatlan, így marad észrevétlen valamelyest, kevésbé számonkérhető a hatalomnak. Költőtársaival fedezi, többségbeveszőnek érezteti magát. A Kilencek magatartására hangolódik: „Az a fajta szókimondás, a falak tágítása, amit az Elérhetetlen 424föld című antológiában felmutattak, nagyon vonzott… És persze csodáltam Nagy Lászlót és a többi nagyot.” Atyai barátja Jékely Zoltán és Kormos István.

Nem szakít hát, de kapcsolódik. Nincs egyedül a testvériségben. Nem tűnik annyira föl, ha megszokott szimbólumban érvényesíti lázadását. Pedig a Koronatűz, Dózsa tüzes koronájának ősformája nyilvánvalóan a lázadás és a büntetés jelképe a jelenre utal. Az áruláskényszer és a fölmagasztosult áldozat az egész magyar történelemre jellemző lehet. A hetvenes évekre is! Akár Juhász Ferenc Tékozló országa a forradalom előtt! Vagy Ady idejében. Ott a Sebő pajtásokat egyként büntetik Dózsával, mert épp oly szörnyű annak is, aki eszi. Ezért egyformán érvényes rájuk a föloldozás, a „megvált bennünket Dózsa trónja”. Nagy Gáspár Gyönyörű bűn című versében a kádári spiclirendszer kórlapjába olvashatunk inkább, s a lázadás fölmagasztalását érezhetjük.

Gyönyörű bűnt hagytam rátok,
a lázadást, mely több mint Dózsa György;
mit bánom, ha több az áruló,
de lázadót is teremjen a föld!

A Koronatűz világosságában éjszakai megvilágításban látszanak a dolgok. De ha valaki nem lát tovább a marxista történelemképnél, akkor a saját ideológiájának is hiheti ezt a verset. S aki nem néz az első kötet Sütő Andrást idéző vallomása mögé, megállapodhat a költészet általános alaptételeinél, az örök emberihez való ragaszkodásnál: „egyik hősétől tudom, hogy az ember ott kezdődik, amikor összetéveszti magát azzal, amitől megfosztották. Az igazi vers is innen indul: azért a hiányért és szüntelenül cipelve a rábízottakat: bánatos csikóarcot, madárként repdeső gyerekkezet.” Mi az, amitől megfosztották? Mi az a hiány, amit szüntelenül cipelnie kell? Itt még az elveszett gyerekkor is lehet, a vér- és tájrokonság, az udvar, a születés májusi karácsonya, sziromhava, az égő kazlak, elszakadás és tékozló fiús visszatérés, hogy „kell valami szabadítót mondani / a kapu alatt / mielőtt tompán becsukódnak”.

425

A metaforák jelképekké rögzülnek, rendszerré ismétlődnek. Sokszor előfordul a fal, melyet ebben a költészetben úgy kell értelmezni, mint az ellene való harcot: ledönteni. Szimbolikus szavak világítanak ki a versek szövetéből: tenger, patyolat hajók, a galamb, mint Noé-madár, harang, kasza, Don, kereszt. Kulcsok a zár titkára nyitásra készen. Sorokat, strófákat, verseket visznek közelebb céljukhoz a nyílt beszéd és a talány köztesében. „Hátországból előörsnek / küldött valaki bennünket… egy országnyi temetőben / hasítjuk a szemfedőket” – szól az Elérhetetlen föld költőihez. Csigolyákból ácsolva látja Európa keresztjét, szimbolikussá emeli át a főneveket: „az ember már befelé köpne… édesanyánk dehogyis szülne, / szemünk vaksága, tél keresztje, / hódülők fölött köröz a vércse.” Korán megjelenik a későbbi A Fiú naplójából motívuma is: „riadót csörög Júdások ezüstje”. Meg az Advent előttben a gyász, ahogy a majdani Öröknyár… felé mutat: „Kanizsai Dorottya jön felém… de minden temetés elmarad / a fájdalom bennem fogva van, / készül advent előtti születés.”

Kilépett első versei fogalmiságából, a magyar költői hagyomány folytatója lett, miközben sajátosságát keresi, hogy tudatosítsa magában szellemi adottságait, szíve, esze törvényeit. Lassan távolodik a közvetlen élményektől, de nem teremt fogalmi lírát, mindig ott érezhető a fogalmi felület mögött az élmények személyes, képi sugárzása. Átrendezi a gondolatsíkokat, úgy építi a versek struktúráját. Tudja már, a töredék görcsberándult gesztusa sokszor érvényesebb a gömbegésznél: „borzasztó töredékes itt minden, mint az élet / csak rárakódik majd csöppnyi hézagos tapasztalat”. Máskor minden hiányt kitöltve építkezik, s már a verse címével is megosztja velünk a vers titkát. Mert írni kényszerül „a szó egyetemes súlytalansági állapotában”, s úgy élni, hogy „átzubogni az összes szennycsatorna / cserepes torkán”. A kiirtott (kiírt) versek korában, A halántékon lőtt versek emlékműve mögött.

Amikor a mű keletkezett, a hetvenes évek második felében, még forrásban érett Nagy Gáspár költészete. Ekkor dőlt el, végzetesen vállalja-e azt, aminek megvalósításáról álmodik.

A jövőbe is állíthatja minden kiirtott vers kopjafáját. De csak az élőben nem veszik el a megőrzés, s az árulás is csak abban mondatik ki. Miközben az ellentéte kísért, a halál előtti mindent befúvó utak tágassága, a sivatag semmi-végtelensége, a halál utáni titoktalanság tehetetlensége. Ez a költemény ítéletnapi előérzetű, látomású, itt kezdődik, 427amit majd evangéliumi módon megír az ezredvégen a Tudom, nagy nyári délután lesz biztonságával. De még a költői létezésre céloz, mint ahogy Rimbaud súgja a lehetséges sorsot: „Még nem kezdtem el / de holtbiztos abbahagyom… halálnyira / leszek az édesvízű / földrészektől… Én nem sejtem / miként és hogyan lehet –”

Ha nem adja föl, innen csak fölfele juthat. Egyszer: „Most már örökre a Pokol fókuszában”, melyet az elhagyhatatlan város fejez ki, hiszen nincs visszatérés „a kasza-guillotine roskadó csendje” alá. Máskor a „Szálla alá poklokra” feltámadásában reménykedik, a harmadnapon halottaiból… élteti. Nyilvánvaló a krisztusi evangéliumi azonosulás, a seregélyeknek kitett szőlőszem példázata a seregély-ejtőernyős képben is:

ahol az éjszaka vagyok
zseniális eszközeimmel
fölrobbantani kész
a költészet fölhalmozott
készleteit, hogy higgyetek
nekem, fölnyílott zöld
sebeimben landolhat ujjatok

Nagy László kései költészetével rokon a versben bujdosása, versből szól éles beszéde, zaklatott kompozíciói tágassága. Mégsem haramia a vadonban-versben, isten remetéje inkább, de ugyanazzal az odafordulással, mint „Európa, íme, itt vagyok, / te félelemnek fókusza”.

Aki egészen az Úré, testnélküli lélek. A földöntúli, kozmikus, másvilági dimenziók alatt az élettelen föld roncsa, mint egy lezuhant repülőgépé (Bölcsődal Perzsiából, 50 sor Sütő Andrásnak), az odüsszeuszi kaland apokaliptikus végkifejlete (Ködhimnusz), a magyar történelem személyes és nemzeti katasztrófái, a „mindörökre a Donban állunk”, a „valaki fél e történelemben” élő hagyatéka (Csak nézem Olga Korbutot…), mégsem reménytelen, mert elfojthatatlan gyermekdal hallatszik: „csak megmaradni engedi”, s van egy költő, aki eldadogja azokat, „akik nem természetes haláluk ellenére is / eljutottak a Kerubok közé”, s van egy Olga Korbut tornászlány, aki megvalósítja legalább a SZALTÓSZABADSÁG-ot, mely „tapskisiklást” okoz. Elgondolkoztatja, választásra készteti ars poeticáját illetően.

hiszen bemutathatnád te is
a költészet minden trükkjeit
az egynapos csodát
a konkrét vers és
szövegek sorát
átverhetnéd a
semmi szigonyát
a banális nagyhalon
soha nem kínálkozik
így az alkalom
de engem a tenger
érdekel
– – – –
minden igaz költő-halánték
hatalmasoknak csupáncsak játék
de a csönd is hatalmas katlan
de a zsámoly sohasem térdeletlen

A konkrét hűséghez, nem a konkrét szövegköltészethez vallja meg ragaszkodását, s az „a zsebregyűrt diáksapkaroncs” formájában kifejezhető ország, az „átvert / madarak kalickája, édes hazája, / temetőkben halottak szívzöreje, / kontinensnyi álmok vesztőhelye”.

429

A Halántékdob kötet pokoljárásából, a versek purgatóriumának katartikus tisztítótűzében megújulva tér vissza. Megtalálta helyét és arcát, innentől összetéveszthetetlen formákban folytatódik. A pátosz méltósággá nemesedik a magatartást kifejező nyelvben. Hangja ironikusan eltávolító éppen azoktól, akik a cinikus iróniát mint divatot akarják kizárólagos mértékké szabni. Így bírálja a modernkedőket a Nyelv-tan című versében: „akik / a szárítókötélre aggasztott / szavak színének puszta sor- / rendjében vélik fölfedezni / majd föltálalni végül k-iá- / rusítani… a semmi tündöklő árnyalatait.” Megjegyzéseket ír a divat kihívásaihoz Az ún. nyelvkritikus költészet manifesztumának rekonstruálása eredeti dánból és honi sajt(ó)ból. (margináliák vidám betérőkkel) cím alatt. Azokról, akiknek „mindenek előtt volt a tej / jóval a fű előtt”, mégis a pózoló tudálékosság a legfontosabb: „a nyelv… csak nyelv / akar maradni ergo / a nyelv nyal”, „a mellényelvelés finanszírozott nyelve”, „túlontúl gépies / mintsem népies / és főleg nem képi / képtelenül képzelettelen / nincs benne búslongo-bárd-kodás… mit nekünk színek / csak a szószedetből elsajátított / félvörös hát- és bélszinek”. Pedig maga is távolodik a metaforától a pontosíthatóbb nyelvi forma felé. Arany János diákos, népi humora, öregkori bölcs iróniája jut eszünkbe. A „Nyelvész urak jobban tudják”, amint a költő érez vitája, úgy látszik, nem új, s a természettudomány számonkérése is milyen grimaszban jelent meg Aranynál, mikor A reggel leírását természetrajzilag adja elő: „Égő gáztakarója körét meglátom a Napnak, / Mely a mi Földünknél (szám ide!)-szorta nagyobb.” A mai költő iróniája úgy rokona Arany Jánosnak, hogy egyként van miért nem szeretni az efféle csinálmányokat. Igazi tétje van a versnek, mert

…ha a fogságba vetett gondokat
az Isten se veszi észre, akkor az égi körök
hintáló mérlegein majd mennyit nyomnak a
földi pörök s mennyit a hallgatás aranyrögei
az árulás színezüstjeivel tetézve?

A hatástalan játszadozás, a semmitmondás azonos az elhallgatással, melynek következményeit félreérthetetlenül mondja ki a kommunista diktatúrával perlekedő költő. Itt kőbevésett szavakra van szükség. 430A Földi pörök kötetben kifejeződik a szándék megvalósulása, olyan átütővé keményedik, ahogy az Infinitívusok lányom olvasókönyvéből című versében a „nyelvet kiűzni; hazát orozni; pártot követni; zsákban szaladni; vakon betűzni”. Szolidaritásból és a hazai cenzorokat eltérítendő ajánlja a verset Domonkos Istvánnak Újvidékre. Mert, ami ott, az éppen úgy itt van, Kelet-Közép-Európában, a Duna táján. Ahol a folyóban nem dinnyehéj úszik el, hanem „valami más nép naszádja”. Míg az egész rendszer primitíven groteszk: az automata mást dob ki, mint amit akarunk, itt még a technika is őrületes, nyomasztó Automata-álom vérszínű málnával, spicli- és rendőrarccal figyelmeztető „pofonformájú variáció”, s az éremként bedobott élettől kihulló a „szövetkezetünk hulladék / anyagából – felíratú fehér poharak”. Ez az automata Marin Sorescu román költő rémálma is lehet, mert valóság, amit célzatosan dedikál neki.

Nagy Gáspár földi pörei a lágerben folynak. Együtt élni át Sorescuval, Vasco Popóval, Danilo Kišsel, Veno Tauferrel, Milán Kunderával, Czesłav Miłosz-sal, Zbigniew Herberttel a diktatúrát. Válasza az övék is, a pör tárgyát ugyanaz a vádló védőbeszéd szólaltatja meg a Zónaidőben, ahol szabadrabok a versek. Szomszédos sorstársai költészete régen megújult az izmusokban, kifejezése alkalmasabbnak látszott a nyelvünk természete miatt is metaforikus magyar líránál. Nagy Gáspár nemcsak az igazság, jóság, tisztesség visszaperlésére vállalkozott, ugyanolyan elszántan törekedett a magyar költészet erre való alkalmasságára. Herbert Pan Cogito ciklikusáról szólva jegyzi meg, hogy csak a „lecsupaszított nyelv és az igényes gondolatra jogot formáló költői vállalkozás” révén lehet közeljutni a falhoz, melyet „már úgy tűnt, metaforákkal megmászni lehetetlen… A vers átdöf a falon, és szűkszavúan bánik a nyelvvel. Elvből szerény, rátartiságból fegyelmezett, hogy a gondolati mag falkemény burka is átüthető legyen. És átélhető is.” Mikor a közép-európai költészettel találkozott, már teljesen fölkészült megértésére. Nem a hatásukra változott meg, inkább a saját útjai igazolását tudhatta bennük. Olyan prozódiát talált, amellyel mint kötéltáncosnak kell átegyensúlyoznia a stílus szakadéka fölött. Az igazság szépsége az egyetlen fogódzkodója. Alig igényeli a hasonlatok biztonságát, a költőiség mágikus vesszejét, csak némi szójáték enyhület, többsütetű 431irónia a magasban, amint a szóbelső zárójelei vibráltatják a jelentést, mert „a szétzilált szó kibogozza az összekuszált értelmet”.

Megvalósult egy olyan ars poetica, melyre Vas István szavai szerint az egész magyar költészetnek szüksége van. A fogalmiból a konkrét, a konkrétból a fogalmi felé induló mozgás középútján csomósodik a vers, mindegyikből megőriz valamit másféle lényegében. A személyesség testi jelenléte helyett a személyesség szelleme, mint erő, fény hatja át a költeményeket. S valami érő gyümölcsök ízével teljes, aranytól fényes nagy augusztusi délutánt képzelünk. Már nem a gyerekkori kert, a gyök alatti ház és haza, hanem annak hatványa, talán a Csendes-óceánig. Szemben a végtelen tenger, ahonnan hátraarc nélkül is hazakerülhet, és egy félfordulattal ott láthatja, érezheti magát a sajátléptékű térkép szélén, melyen még a baltavári templomot is feltüntette a Kartográfus az odavezető utak lábnyomaival együtt.

Sokszor elgondolkoztam, konok szelídsége honnan való, s az a visszafogottság, amitől nem akar versének hőse lenni. Talán az ezeréves bencés gimnázium szellemből képződött anonimitásra törekvő hajlama. Vagy még régebbről örökölte, a vasi regölőktől, mint ahogy a vőfély-nótákat fabrikáló nagyapa után folytatta „a lakodalmak másnapjain is a megátalkodottságot”. Nem törekedett soha a „Plakáton ázik arcom” sorsra sem, mégis elhíresült, mert földi pörökre vállalkozott, szelíd merénylőnek látszott, pedig a legszörnyűbbre felelt a bárány haragjával. Megfeszített- és Antigoné-szavú a Júdások ellenében. Olyan, mint a palimpszeszt, áttűnnek élete képei titkaikkal a betűk új sorain, együtt olvashatók a modern és a nyelvújítás előtti mondatok szavai olyan összhangzatban, mintha szaggatott zsoltárt, elfojtott himnuszt hallanánk.

432
„És mégis… Álmaimban én magasba szállok” (Kántor Péter)

Kántor Péter 1949 végén született. A század első felében minden rémség és remény összehalmozódott már, s most visszanézve a mi korunkra is meghatározónak láthatjuk. Megjelent, megbukott vagy hanyatlani kezdett akkor az irracionális utópia, a faj- és az osztályelvűség mítosza áldozatokat hagyott maga mögött s alatt. A század közepe a technikai robbanás ideje, s vele együtt az ideológiáé, a művészeté, az irodalomé, hogy aztán valami eklektikus maradékon próbáljon kezdeni magával az ember, berendezkedni a túlélés vissza- és előretekintő pozíciójában.

Itthon megindult az a lírai forradalom, melyet Juhász Ferenc és Nagy László nevével jelölünk, ekkor érett be a József Attila-i örökség, s változott véglegesen emberiség-kiáltássá a Nagyon fáj. Elkezdődött Amerikában a beatnikek fehér négeri létezésének üvöltése, s az évtized végére karrá alakult. Ami ott botrányízű, az Európában lenyugodva kikerülhetetlen hatásúvá válik, akár a pop art, s annak minimál, koncept neoavantgarde válfajai. Ebben a környezetben nő fel Kántor Péter, mint jó tanítvány, hogy aztán e szellemi nyereség birtokában meglelje egyéni arcát.

Neki még József Attila és a beatköltészet közvetlen élmény, a később indulók nem küzdenek meg velük, lehiggadt eredményeiket öntudatlanul építik munkásságukba. Ő életében és művészi szándékaiban is rokonra, követendőre lel bennük. Az a született tehetség segíti ebben, melynek lényege a gyermeki, angyali ártatlanságból fakadó fényesség, természetesség, a durcás, zavarhatatlan kiállhatatlanság, a kiscsibész árvasága.

Talán az utolsó magyar költő a sorban, aki még József Attilát tartja tanítómesterének. Így iskolázza ki magát, aztán a hatásból élmény lesz, 433mikor már nyilvánvalóan bekebelezi, végül hommage, a családfa fölmenőjének adatolása. Gyermekkoruk másféle hiányokban közös, hiszen nem a proletár-nyomorúságból sóhajt föl a gyermek: „De szeretnék gazdag lenni, egyszer libasültet enni!”, ő a télapó ajándékaira mondhatná így, ő a csillogó játékokat kívánhatná, és azokon túli örömökre, lelki kielégülésre vágyik, hogy földerüljön körülötte a kicsik magánya, amely aztán férfiasodik, de soha el nem vész. Ahogy a „Merengő szemü labda vár focicsapatra”, ahogy leopárd van a feltört dióban, s az asztalbontásra megkeseredik, s az elmúlást Micimackó és Malacka öregedése jelenti. Ez a Micimackó-világ valódi annak a gyereknek, s mintha befogná, magyarázná az egész életet, miként állandóan kikezdi a világ. A költő férfikorában, e válogatott versgyűjtemény végén is mohikán marad, bár utolsónak az a nagyot akarás, amit annyira csodált tízévesen, évtizedekkel később megelevenedik egy játszótéri kisfiú személyében: „egy hajnalban a sötétség sziklájáról / a világosság sziklájára huppanva, / arra ébredek, amit mindig is tudtam: / én vagyok az utolsó mohikán”. A szennyezetlen természeti ember, a képzelet nagy hőstetteinek utolsója, a romantikus jobbraváltó.

A szorongás és a szomorúság keresi tárgyát, a gyermek-magány fokozza a képzeletet, a szeretet követeli a szeretetet, hogy aztán szíves jósággal viszonozza: „Letörött egy faág, / kedves az a faág, / kezemben hordozom, / a világ kincséért se / ejteném a földre”; „kéményt formálni, pipálni, / istent jó füsttel kínálni”. Azonos szeplőtelen kedvesség József Attila Kertész leszek című versével, s az Istenem baráti gesztusával: „vacsora után melléd ülnék, / pipámat egy kicsit elkérnéd, / s én hosszan, mindent elbeszélnék”. Nagyon vágynak a szeretetre és az otthonosságra, azért tudnak annyira szeretni, azért képesek otthonossá tenni a legnyomorúságosabb, legsivárabb dolgokat. Kántor Péter környezete is majdnem a vaslábasban virító sárga fű, mert a pesti bérház fala, a félig-meszelt szoba, hálót szövő pók, „kis kalickában fáradt madarak”. De ő nem akarja megtalálni bennük lelkiállapota tárgyát, inkább az ellenkezőjére int:

A gyermekverseknek mondott Sebbel-lobbal kötetből való válogatás az egész rá jellemző világlátás kiemelt része.

Mikor kinézek az ablakon,
jó lenne tengerre nézni,
és nem a szemközti házra.
De az én ablakom nem nyílik tengerre,
közelemben folyik a Duna,
de nem a szemem előtt.
És mikor kinézek az ablakon,
a pizsamakabátos szomszédot látom,
ő meg engem.

A takarítónő Hüvelyk Mari, s természetesen „három meglett galamb a szemtanú a gangról”. Ám itt is a legszebb elköszönő kívánság a „jó éjt, jó paripákat!”

Ez a létkifejezés azért válik drámai jelentőségűvé, mert a gyermeki ártatlanság veszendőségét, elvesztését gyermekmód éli végig, s olyan természetességgel mondja el, mintha a vers annak az egyetlen lehetséges formája volna, nem gátolja semmi kívülről megszabott fegyelem.

Négykézláb valahogy őszintébben
bámul az ember.
Mintha.
Állva kicsit feszélyez a két kezünk.
Meg az a tudat, hogy a föld gömbölyű.
Meg hasonlók.

Emlékezhetünk, József Attila „négykézláb másztam. Álló Istenem lenézett rám és nem emelt föl engem” tragikumára, arra a kozmikus félelemre, ami itt gyermeki-állati léthelyzetre csökkentett megállapítás, 435de ha az emberke föláll, beszél, olvas, ír, költővé választódik, megváltozik minden.

Ott történik meg a költemény az elveszthető, elvesztett ártatlanság katarzisában, aztán már csak elő kell venni a tollat. Mintha azonnal fölfogható lenne a vers, annyira hétköznapias, mintha könnyedén birtokolnánk, de azért elejt mindig valami titkot, rejtvényt, hogy visszafordítson magához. Ezt a versteremtést a beatköltészettől is tanulhatta. Más az élmény, de csábító a kifejezés rokonsága, az a technika, amit a beatek Walt Whitmanhez, Williamshez fordulva alakítottak ki, a hétköznapi nyelvet szimultanizmussal, montázzsal emelték az esztétikumba. Az egymás mellé vágott, nagy mezőről gyűjtött mondatok feszültséget teremtenek, akár a hasonlatok és a metaforák. Úgy keletkezik a vers, ahogy a cím is sóhajtja: Ó, Igen! – jön a hétköznapokból. Nem abból az elhatározásból, hogy legyen vers a behunyt vagy kimeresztett szem igézésére, egy megidézett Ady mámorától, fontoskodó hivatalnoki hozzákészülődésből. Eljön, ha jönnie kell, ha nem is várja senki. Az oldott hétköznapiságban egyszerre megtörténik bűntelenségének elvesztése, a „lecsúszik a melltartó”, a bűnbeesés, de a kiűzetést a Grimm testvérek hajtanák végre.

mosolyognak, félnek, tereferélnek,
hordár hozza utánuk a bőröndöket
tele levágott ujjakkal, vasorral,
és tolja a hordár a bőröndöket,
tolja felém, közeledik,
ütött az órád, ütött az órád! –
ekkor tollat, papírt rántok elő.

Máskor iróniával üti el ezt a tudatalatti rémmesét: „És amíg az ember ír, legalább nem gondolkodik.” Hogy meg ne bolonduljon? Innen való a vers, amit megélt, s nem a beleélés látszatából. Az öreg beat-költőket olvasva címmel is kifejezi, hogy csupán olvassa őket, megítéli. Ők „József Attila lázkiütéses öcsikéi odaát”, „az egész Nyugati Part egyetlen mentőmellény rajtuk”, „tele vannak szabadság-mániájukkal, megváltás-mániájukkal, befuccsolt, befröcskölt, bebetonozott, bearanyozott igazukkal… Jack Kerouac, Allen Ginsberg és a többiek”. Számára a 436szabadság rendet szülő világosság, a szerelem pajtási sors-szövetség, az élet nagy dolog, mégis pátosztalan, nem héroszi és nem is deheroizált, a gyermeki csodálkozás továbbéltetése.

Ezért lesz meg A hang udvarába című verse is a szomorúság tiszta hangján, válaszul az ember süllyedő világának SOS-jelére.

És vannak mindig olyan percek, órák,
olyan idő- s lélekjárási zónák,
mikor az ember úgy véli, hiába
kapaszkodik, süllyed vele világa,
s hogy jobbat, többet érdemelne,
hiszen nem bűnöző, nem gyilkos, kinek szörnyű terhe
nem engedheti, hogy fejét fölemelje,
és mégis, mégis, mintha térdepelne.

Íródik a vers a lehetséges emberi hangon olyan zajban, ahol sziszegve, csikorogva, recsegve énekelnek

Arról, hogy ráncosodnak, rohadnak az almák,
s hogy ki-ki maga hámozza és lengeti a skalpját –

Ők biztosan nem, hát akkor ki segít? Rátalálhat-e a helyes útra, ha benőtte a fű, befútta a hó, s csak a virrasztó szellemléptek járnak arra? Elmét és érzéket hibernálva várhatja csak a virradatot? A Napló 1987–1989 kötetből válogatta a Mentafűbe, olyan idő- és lélekjárási zónában, mikor a kérdés ugyancsak aktuális volt. Ebben a versben a Magyar stanzák Anno 1987 tárgyiassága spiritualizálódik. Egymás mellé kell gondolni a verseket, hogy pontosan megtudhassuk a szomorúság okát az „átmeneti porban egy átmeneti korban”. Előadása megint ironikus.

„Most fejét bekötik kis lepkényi lidércek.” Így lépett negyvenes éveibe, épp a hanyatló és az új rendszer fordulásának idején, mikor már enélkül is megráncosodnának az igéző nők, árnyékot növesztene az összes napos oldal, különben is fel kellene tennie a kérdést, megtett-e minden tőle telhetőt önmagáért, s a „haza üdvéért”? Nem volt-e könnyebb a gyerekkor, a rajztábla, az iskolatáska? Most a tudás terhétől nehezebb a lélek úgy is, ahogyan visszanéz.

A gyermek-perspektívából megélednek a családi fényképalbum sárgásbarnába oldódó alakjai, „néztek hallgatagon, / a maguk befejezett tudásával, / amikor nekem még iskolatáskám se volt”. S miféle befejezett tudás az ő elrendelése? Mi eshet meg még ezen a földön, ha velük az megeshetett? Mintha az élet-drámák dalbetétjei lennének az emlékező legendák. Mindenkivel frivol módon történnek meg a dolgok, de nagy kérdés, hogy mi van a hétköznapinak tetsző valószínűtlen mögött. „Sanyi bácsiék fölszálltak a füstben.” „Miska bácsiék táboroztak, úgy esett, ami volt odaveszett”, „aki visszajött, az se mesélt sokat, újra nősült, elvette ugyanazt”. Szétszórattatás a magyar–csehszlovák–ukrán Kaszonyból a világba, bizonytalan és esetleges élet Budapesten.

Ernő bácsi a talált tárgyat önként
visszaadta: elment a semmibe,
munkát talált a MÉH-nél Samu nagypapa,
és sorolhatnám még a sok-sok mindent,
Ilon Amerikában halt meg, Miska kolhozt
vezetett tán, mikor Gyurit lefogták,
s én megszülettem; negyvenkilencet írtak.

Ami a felnőttek óvó leplezéséből kilátszik, némi más összefüggésű részlet, mintha oktalan hétköznapi lenne, mégis érződik belőle valami rejtélyesen rettenetes, akár az 56-os szénszünetből a forradalom leve438rése. Tankot rajzoltak az első osztályosok, a és öl szavakon tanulták az 1 betűt, nem tudhatták, miért a svájci csokoládé, milyen exodusból káprázik az üveggömb, „amit, ha kicsit megrázott az ember, / belül nagy pelyhekben hullt a svájci hó”. Retusált fotók mögött keresheti a felnőtt az akkori szorongás eredetét, közben félelmetessé nőnek, s megszelídülnek akaratától a tárgyak, az állatok, az elemek a mindenkori Duna metaforájában.

Mint kortalan óriásállat,
mint egy bernáthegyi székek, asztalok között,
nyujtózik házak, házfalak között a folyó.
Nézem a Dunát,
nézem hullámzó tükrében a várost,
arcom, arcaim mását:
milyen tükörképes és milyen tanulékony,
milyen jóllakott és milyen kietlen,
milyen sebezhető és milyen szeretetlen,
és milyen élni, élni, élni vágyó!
Nézem a Dunát, nézem a százezer éves folyót.

A folyam szomszédos valósága nagy terekre növeszti a képzeletet, hazát lehet találni általa: „szinte a szobán át, úgy folyik / a Margit-hídtól a Lánchidig, / Feketéből a Feketébe – / mintha azonos volna az eleje, vége”. Beleömlik „bőrömbe, körmöm alá, a lehelletembe” – eggyé válik vele, s a haza iránti ragaszkodássá lényegül át, „Az én folyóm, az én világom itt… feloldódik benne a volt-lesz élet”.

Ha bárhol vagyok, bárhová megyek,
innen indultam, ide érkezek,
ismerem évszakait és napszakait,
tavasszal, ha barnán árad, és nyáron, ha vakít,
ismerem madarai hasát, szárnyát, a felhők
szélben vonulását, s a csillag-ernyőt

Ő az, amelyre mindent vonatkoztatni lehet, az ábrándok kifejeződése, a szerelem tér-ideje, s a mindennapok csúnya és szép világa. „Ó, 439ez a víz piszkos nagyon, tudom!”, mégis „ennek partján tünik napra nap, évre év, sirásra sirás…” „Ezt a vizet nem lehet cserélgetni, / ez nem olyan, mint a ruha.” Csodálatos is, mert az övé, magához vonzza a megindító természetélményeket:

Ezen a hajnal pára-fátylon át dereng,
s a reggel néha mint az őszi kikerics,
fehér hajó a dél, vagy szürke köd,
a délután méla uszály, s az este –
bomló rózsafejek.

Ilyen szép szeretetbe az aggodalom természetesen vegyül. Félteni lehet a hazát a politika miatt, s olyan diákos duzzogás is inkább megmosolyogtat, miként „nem táplálok irányodban illúziókat. / Olvastam, miket írtak kritikusaid / a könyvemről, mennyi ostobaságot.” Idevalóságát így is érezteti, s ezután már nem a szemközti házfal, a pizsamás ember, a porszívójába szívódott háziasszony a világ, egyetemesebb összefüggésekben tudhatja magát, akár Amerikában, Oroszországban, akár egy balatoni éjszaka alatt. Az Ábrahámhegyi éjszaka lehet a példa, milyen gyönyörűen képes szervesíteni, dúsítani a sivárságot, még ha az alapkérdés itt is ugyanaz a létezésre, ám a többszólamú felelet hitelesebb, reményteljesebb. Az idő és a hely alkalmas önmaga meghatározására, a benti pók, a légy nyugalma s elmozdulása indítja el a kinti esőt, s a kérdéseket: „hányszor fürdünk még, ember és kacsa?”, „mennyit csíp a szunyog? Meddig mereng a pók? / Mikor megyünk haza?” – kettős jelentésűek, a nyárra és az életre szólnak. „A kert végében az óriás fűzfa, / akár a sötétség néma zuhataga” – az elmúlás fája, de itt mégsem olyan rettenetes, mert otthonos emlékek tapadnak hozzá. Máskor így fejezi ki ezt: „nem tudom pontosan, csendes falomb, / vagy sulyos láncok kötöznek ide”.

A kiküzdött verseszmény valósul meg az Ábrahámhegyi éjszakában, az a mérték, ami a Hogy derengjen című ars poeticában mondatik ki egyszerre. Mottója Arany János balladájából való: Ki az? mi az? vagy úgy. Az álmából riadt V. László kiáltása, melyre nem vár feleletet, mintha tudná a választ, nem a strázsáét, a válasz kényszerképzet, nem külső, inkább a belső vihar, vagy mind a kettő egyben – a semmitmondó 440vagy úgy-ból dereng föl a lényeges. Ezzel Kántor Péter megüti az alaphangot, s rátér egy nem létező vers elemzésére, olyan mintára, amelynek meg kellene formálódnia. „majdnem lássam, de azért ne egészen”, mert csak így fokozhatja iránta a kíváncsiságot, ne intézze el hamar, mint kopó a nyulat, így kösse le a figyelmet, „Hogy már nem odanézni ne lehessen!” Maradjon, mint egy jelenség, s a szerző „lassan eltünődjön benne”, legyen személytelen, s ettől a vers teljesen új, s olyan lebilincselő, hogy „Figyelme teljét ki rápazarolja… mintha más dolga nem is volna”.

A majdnem de azért nem egészen egyre tudatosabb szándék, s a Most jut eszembe című versben már-már értelmen túli zenei hangzatba merészkedik. A nyelv tárgytalan ködéből keletkezik olvasója előtt.

Most jut eszembe, mi lesz, mi lenne,
ha egyszer úgy esne, ha úgy esik tán,
valaki szólna, megkérdi tompán,
ha rám esik, rám esne, mint a medve

A Duna ritmusára árad, egymásból alakuló vetődő hullámokkal, s csak az utolsó szakaszban derül ki, olyan megválaszolatlan kérdések miatt íródott, mint: „Ön kicsoda? Ön hol száll le?” Az úgy esik történik, a rám esik a megtörténésben való cselekvés, és a feltételes módokban a különféle lehetőségek bizonytalansága: „ha egyszer úgy esne” valamikor, akkor is, „ha úgy esik tán” nyelvi fokozással lesz még bizonytalanabb. Csak a költő helyzete a biztos, ott áll a Duna fölött és nézi az ablakból a közeledő uszályt, s megint áttűnik egymáson a mostani van és a jövőbeli volna, ahogy a jön felém, jönne, jöhetne mostani valósága átvált a majdani lehetségesbe. Másik bizonyság az elhúzó uszály. Onnan várja a választ? „De hova? Merre? Én is?” Tulajdonképpen mi az élet célja? Talány az egész, akár ez a vers.

Másféle odafordulások közepette találhat valami megközelítő választ, leginkább, ha az utóélet a tárgya. A Ki beszél? hommage à J. A. túlvilági mű, az Eszmélet mai változata, elválik szerzőjétől és külön életet él, az egyszeri megteremtett világ folytatódik a halhatatlanságban, éppúgy a vasútnál-lakás és a töltés mentén. Talán így írhatná meg József Attila, ahogy Kántor Péter vagy bárki más. Az űrbeli látogató és a földi 441halandó ugyanazt kapja és hagyja hátra, ami az eszmélés alkalma volt. „Akárki is, aki beszél, megosztozik velem a jusson.” Úgy él tovább az előd, miként örökéletűvé tette a legmúlandóbbat, „a kis alvó hangyát”, ahogy belesóhajtotta a körforgásba: „a vonat leviszi a hangját. Elviszi, visszahozza, adják / szájról szájra ház, tanya ól, / lakótelepek, kertek, kamrák.” Így lényegül át a halhatatlanságba Hendrick Avercamp festményén a Jég-öröm, a befejezettség lakkrétege alatt, ahol „mindent beleng valami lenni – szép”.

Csak egyszer vittél volna ki a te jegedre!
tettél volna rám kalapot meg lágy fényt, ami csak kell,
s lakkoztál volna le megérdemelt helyemre!

Kimondva, már nem rejtegetve élteti a boldog maradandóság vágya Kántor Péter költészetét.

442
„Zászlók helyett is lobog a hajam” (Tóth Erzsébet)

Tóth Erzsébet fölemeli a karját, szinte egyetlen mozdulatára versébe indul a világ. Már első kötetében „Tengersimogatás kézfejemen”, „szemek és kezek mágnese” vonzza verssé a külső és belső történéseket. A történés szóval figyelmeztetni akarok a mozgalmasságra, ahogy ez a költészet hánytorog, ring, csapkod a szélfúvásban, vagy a mozdulatlan hőségben vibrál. Úgy tűnik, mintha könnyedén történne meg, de hát minden sikeres produkcióra hihetnénk, ha nem tudnánk, mennyi munka van mögötte, mennyi lelki gyakorlás ebben a szép gimnasztikában. Szép, magabiztosan izgalmas versek. Egyéniségére gondoltat, bár nem annyira versei egyéniségére külön-külön. Állandóan önarcképét, önmagát keresi, vizsgálja és választja ki a világ dolgai közül; szembe néz, oldalt fordul erős fényben és többféle megvilágításban.

ó, verseim, félek tőletek
nehéz adósság, ültök szívemen
de csontom törik, tükröm kigyullad
Anyám sírva fakad
valahányszor hozzátok igazítom arcomat
szememben hajnalok és világvégek gyakorlatoznak

Ami kívül, valóságos tükörben egy fiatal nő arca körül; ami belül, a gondolatoknak, indulatoknak, jajnak és örömnek a vers. Együtthatásukban keresi magát a költő. Összeszámolható, hányszor fordul elő kötetében ez a két szó. Makacsul, sokszor a próba, az önbizonyítás kulcsszavai, s mindig olyan csodálkozással, mintha először látná magát a tükörben, először írna verset, olyan elsőnek és titokzatosan.

443

Tavasszal hosszú percekig néztem egy barázdabillegetőt, ahogy a szőlőskert tisztásán álló autó visszapillantó tükrében észrevette magát, s nem tudott tükörképétől megszabadulni, leszállni való helye nem akadt, hát röptében próbált megállni, hogy jobban megismerje azt a másikat, aki önmaga. Talán bele is szerelmesedett, talán haragudott, irigykedett rá, talán gyűlölte, mert megunhatatlan volt, hiszen örökös mozgásban mutatkozott, mindig hagyott valami kétséget, mindig vissza kellett röpülni hozzá, mindig röptében látni úgy, ahogy a szél áramlása, a nekilendülés pozíciója megmutatta, mindig másként, sohasem véglegesen.

Tóth Erzsébet verstükre éppen ilyen kihívó és megunhatatlan. Nem hagyja odébbállni olvasóját sem, mint ahogy én azt a barázdabillegetőt most is nézem. S már elhiszem, hogy a verstükör mágikus szentség. Nem gondolok hiú költőieskedésre, ezért követem végig a nyilvánosság előtt, hogy magamnak is bizonyítsam, Tóth Erzsébet a sokszor emlegetett verset, a költőembert nem önreklámnak, még nemes póznak sem veszi, hanem a legfontosabb lényegek egyikének. „Ilyenkor halnak meg a versek” – írja Félelem című költeményében – „s én csak nézem tehetetlen, hogy falja őket a keselyű éjszaka”. Abból a környezetből tör föl végső gyalázatként, mikor „csak lágyulunk, mint hús és büdösödünk… és dolgoznak a csontfestő boszorkányok”. „És mint egy halott költő, nyugodtan kérdem: kell-e a szívem iránytűnek?”

mióta nem szeretlek
verset írni sem szeretek
új szavakat akarok kitalálni
új évszakokat, új virágokat, új folyókat
újra akarok nevezni mindent
mert a régiek nagyon fájnak.

Ez az idézet ellentétében, a tagadás tagadásában állítja vissza a törvényt, a költészet rangját, a költészet által a szabadság, a változtatás erkölcsét, tekintélyét. „Egy költő halotti maszkja, nincs másom, ami félthető.” De álljak meg, ne böngésszek tovább igazoló mondatokért! Azért tereltem errefelé a figyelmet, hogy a következő részlet értelmezését ne engedjem elfajulni: „amire vársz, amire várok, az a vers még hi444ányzik, Édesanyám”. Kihasználható lenne, csak idézni kellene és kész a bírálat a költő fejére olvasott szavaival. Lám! Lám! De itt a tökélyről van szó, amire mindannyian várunk, érte kapaszkodunk, mint ahogy minden igaz költő lábujjhegyen, kinyújtott karral, már-már repülve akarja elérni a mennybemeneteli köntöst, azt amit itt Tóth Erzsébet versnek nevez, ahogy mondtam már, a legnemesebb lényegek egyike, amit a legdrágábbnak, az Édesanyának vall meg.

Mozgóképsor az egész könyv. Állítsuk le az egyik önarcképnél!

Akinek minden kipusztult szeméből,
az tud így mosolyogni a repülőre.
– – – –
Annak gyönyörű a fagy.
– – – –
elhinni, hogy a közelítő nyár
se lesz sűrű, veszélyes,
talán átléphető lesz
mint aszfalton a gyerekrajzok.
Mert a fájdalmat
megtanulta, mint a táncrendet,
pokolnak nyoma sincs már,
csak lenyelni a napokat egymás után,
szeliden, akár az ostyát.

Itt belenyugvó-szelíd, máshol vad-ingerlékeny, vagy halálosan kétségbeesett. Ha mondtam izgalmasnak, akkor ebben az arcképváltozásban is az. És izgalmas a szabadságban, s nem elsősorban az ideára gondolok, nem is a szabadversre, inkább a vers-szabadságra a szabadságvágy és a szabadvers együttesében. És izgalmas az őszinteségben.

Nem szeretem a nőköltő ketrecet, sok kétes ítélet ragad hozzá azért is, mert a magyar irodalomban egészen századunk második feléig nem volt egyetlen, nagy költészettel mérhető nő, mert túlzottan nőiesek akartak lenni, ezzel leválasztódni, vagy a férfiak által rájuk kényszerített szerepben tetszelegtek, elnevezve magyar Szapphónak, szaffóskodtak. Csak az őszinteség válthatta meg őket, mint ahogy Petrőczi 445Kata Szidónia is csak titokban írt versei által lehet költészetünk régi történetében egyedülálló poetessza.

Az őszinteség nem művészi mérték, de valóra váltja a művészi értéket, célhoz irányítja a mondatokat, leválasztja a fölöslegeset. Ezért elsőrendű munka az önvizsgálat, az önismeret olyan pontosan, hogy a költő testtel-lélekkel, mint verse alanya önmagától függetlenedjen, önmaga bírája legyen. A férfiak sohasem akartak férfiköltők lenni. Tóth Erzsébet sohasem erőlteti, nem érezteti, hogy ő azt írja meg, amit a férfiak nem tudnak; ír, mint egy felnőtt ember, úgy válaszol a világnak, aztán ránk bízza, ha tudni akarjuk, mi benne a női; talán az apróságokhoz, a testiséghez való érzékenyebb viszony, de az sem biztos, a férfi nem lesz femininebb ugyanettől. Természetessége, őszintesége nyomán eljuthatunk szívéhez. Én Weöres Sándor Psychéjében találtam az őszinteségre magyarázatot, példát abból az időből, amikor álarcos volt a költőnők divatja, akár a farsangi karneválon. Psyché őszintesége azért olyan botrányos, s a mai költőnők legjobbjaiban azért olyan természetes.

Tóth Erzsébet őszintesége alkati szerencséje. Szerencséje, mert megértette, az őszinteség alapfeltétel. Biztatást kapott erre elsősorban Csoóri Sándor költészetéből, a mediterrán nagyvonalúságból, a szabadság nyári égöve alól.

Ha Csoóri közvetlen elődnek tűnik is, hatása rokoni és nem fölérendelt. Én örülök, hogy Juhász Ferenc, Nagy László, Pilinszky nemzedéke után a fiatalabb Csoóri egy alakuló költészetre világíthat, egy érett életmű a másik egyéniségének kialakulására serkenhet. S ha a magyar líra úgy gazdagodik, hogy nem idegenesül. Mindig volt valami rokonságunk a mediterrán, ó- és újlatin költészettel, a franciával és az olasszal, később a spanyollal és a latin-amerikaival. Csoóri által Apollinaire, Paul Éluard üzen Tóth Erzsébetnek többek között. De érti Kassák repülő nikkelszamovárjának duzzogásait is.

Nem szereti a homályt, a titkok között kalandozik, hogy megfejthesse. Ezért tűnik titokzatosnak. Magyarországon az évszakok pontosan meghatározottak, mégis az egész kötet összhatása májusi, nyári, koraőszi; tele rózsával, orgonával, húsvéti bokrokkal, őszirózsával, meggyfával, búzavirággal, nárcisszal, dáliával – a fenyőfa is karácsonyfa, boldog zöld. A virágoknak nincs egyéniségük, nem valami növény446határozóból valók; nevük, színük, illatuk belefullad a versbe és szétárad. A boldogtalanságot szinte boldoggá teszi a költeményben. Különös, hiszen tartalmai már-már halálosan végzetesek, félelemmel teljesek, menekülők, tehetetlenül itthon maradók, egyszerre belenyugvók és lázadók. De a valóság képei ennek a lelkiállapotnak az ellentétében; a lélegzet erős, a határ tágas, tengeri, majdnem határtalan. Ha az alaphelyzetből indít, inkább belső alaphelyzet az. Bár szoba és kert, nagymamás gyerekkor-emlékbe kétségbeesetten zuhanó Tokaj-expressz; a félelem ágyáról egészen Kaliforniáig utazhat, a jövős jelenbe majdnem valóságosan.

Rabszolga szabadságdalok, szabadság-képzetűek. A versszerkezet ebben az indulatban sorakozott menet, előre s visszafutás.

Fölemeli karját és első szavára versbe indul a világ. S az indítás után a lényeg kicsokrosodik a belső szabályok szerint, s mindig annyira, amennyire telik az indulatból. Szinte az egész könyv egy szaggatott hosszúvers. Egy végtelen vers közepe a címe első kötetének, Paul Éluardnak van egy Véget nem érő költeménye, s a Gyertyaszentelő kötetnek van egy Pillanatképek című ciklusa a végtelen vers közepén. A líra természetét a Pillanatképeket koszorúzó fonatban érzékelem a legnyilvánvalóbban, szinte kergetem egyik rátalálásommal a másikat. A líra minősége a Pillanatképekben sűrűsödik. Ne tévesszen meg a cím kicsit lefokozó jelentése. Talán azért nevezi pillanatképeknek, mert kis versek, ám itt a túlírás is kevesebb, a belső szabály jobban határoz, s olyan pillanatokat metsz ki az időből, a végtelen versből, hogy a gyönyörűségtől és a kíntól megborsódzik a hát (arckép, balzsam, napraforgó, elégia, katona).

Én még tartom a József Attila-i törvényt: a vers világegyetemből mikrokozmosz legyen! De ha a mai fizikai világképet elfogadom, ha az új vers-világképet ahhoz hasonlítom, meg kell értenem a belülről táguló határtalan, kompozíció nélküli költészetet is, míg szívemnek kedvesebb az emberi lépték, az emberrel szerkezetében azonosuló alkotás, hogy az életműben minden egyes résznek legyen egyénisége. Tóth Erzsébet új versei közül azért tetszenek jobban a Pillanatképek s az Érted és érte, mikor olyan egyértelműen találja meg a formát a tárgyban, hogy egyetlen mozdulattal az országon kívüli bentivé csempészhető, azért tetszik különösen a Diófa, a Farkas utca, ahol mintha vándortarisznyába csomagolná mindenség-hozományát. A Csendéletben nem érzek semmi külsődlegeset, csak az önmegvalósítás akaratát, akár a gyümölcsben, melyhez hozzáképzelhetem, és Tóth Erzsébet megteszi velem, minden hitemet, kétségbeesésemet, kétségemet személyem, környezetem, hazám, emberiségem szorító ölelésében.

A Csendélet első sora: „Itt vagy még.” Mint egy szélesre nyitott kapu, betódulhat a vers az itt vagy és a még között. Az alaphelyzet ideiglenessé tágítva, a jelen a jövő időbe oltva, még tél és majd tavasz: „a szekrény tetején fenyőágak, de már egy csokor hóvirág is itt van”. Semmi rögzülés, megmozdul minden, a sorok a címet megtagadják. A költő átlelkesíti a világot magával: „minden fában magadra ismersz: meghalnak és újra élnek”. Antropomorf méhek, fecskék, orgonák között a haláltudó ember ólomnehéz magánya, akinek „jó lenne megtagadni ezt az elrendelést”, „jó lenne válogatni”, „jó lenne irigyelt, távoli zenékre suhanni, forogni”, de nem lehet, mert itt van és még van itt, „és fekete fátylaid mögött virágzás jön, mint a végzet”. Teljes kompozíció.

448