Méray Tibor Búcsúlevél 126 Magyar Könyves Céh Párizs 1965 0 Javított, végleges verzió 1 20980 meray00001a
Méray Tibor
Búcsúlevél
Előszó

A „Búcsúlevél” gondolata valamikor 1954-55 táján fogamzott meg bennem. Akkor fölajánltam a budapesti filmgyárnak. Érthető módon, nem fogadták el. 1956 őszén közölték, hogy érdekelné őket. Arra már nem került sor, hogy a munkába odahaza belefogjak. 56 decemberében, Belgrádban kezdtem el írni, 57 tavaszán Párizsban fejeztem be.

Azóta, különböző nyelveken, kötetben és folyóiratokban, tizenkilenc kiadásban jelent meg. Pontos bibliográfiát nem adhatok: jó néhány publikálásról csak levélértesülésem van, másoknak, mint például a pakisztáni urdu nyelvűnek vagy a burmainak nem tudom a címét elolvasni. Így csak néhányat említek meg: „Le dernier rapport”, (Calmann-Lévy, Paris, 1958.); „The Enemy”, (Secker and Warburg, London, 1958.); „The Enemy”, (Criterion Books, New York, 1958.); „De Vijand”, (Het Wereldvenster, Baarn, 1958.); „Der Feind”, (Albert Langen–Georg Müller, München, 1959.); „Förrädaren”, (Bokförlaget Gothia AB, Stockholm, 1959.); „El último informe”, (Editorial del Pacífico S.A., Santiago de Chile, 1959.).

Magyarul, azon a nyelven, amelyen írtam, nyolcesztendős várakozás után most lát először nyomdafestéket.

M. T.

7 8
Búcsúlevél

A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének,
Budapest.


Tisztelt Elvtársak!

Az a levél, amelyet most írok, utolsó kommunista cselekedetem. Ami ezután jön, az már csak afféle tipikus kispolgári dolog lesz: főbelövöm magam.

Tudom, hogy az igazi kommunista sohasem lesz öngyilkos: élete a párté s ezért nincs is joga, hogy egyedül döntsön fölötte. Más az, persze, ha maga a párt szólítja fel öngyilkosságra: akkor kötelessége megtenni. De az én esetemben erről nincs szó. Ellenkezőleg, engem éppen a mai napon tüntetett ki, emelt magasabb beosztásba a párt. Ezért hát arra, amit teszek, nincs bocsánat. De ez a töredelmes beszámoló talán enyhíthet valamit a megítélésemen.

Megtanultam, elvtársak, hogy a párthoz őszintébbnek kell lennünk, mint önnönmagunkhoz. Hát őszinte leszek, olyan őszinte, hogy szinte előre beleborzongok s ha nem élne még most is bennem a pártfegyelem – ebben az órában, ebben a percben még tagja vagyok nagy pártunknak –, akkor nem tudnék ellenállni a kísértésnek, hogy ne most azonnal eresszem a fejembe a golyót, mintsem hogy akár írás közben is még egyszer végigéljem mind azt az iszonyatot, amely a végső elhatározáshoz sodort.

De meg kell tennem: számot kell adnom, nem magamnak, hanem Önöknek, s ha ez ezerszerte kínzóbb és megalázóbb is, mint a néma elmúlás, nem térhetek ki 9előle. Ha nyomtalanul tűnnék el, minden szó, minden hátrahagyott sor nélkül – ez kétségtelenül kényelmes megoldás volna nekem, de a Párt számára még ártalmasabb, mint maga az eltűnés ténye. Ezért hát nekikezdtem. Esteledik. Leengedtem a rollót, csak a kislámpa ég az íróasztalomon. Nem tudom, meddig fog tartani ez a beszámoló. Hajnalig, vagy holnap délig, mindegy. Amíg élek, a nap nem tűz be többé ebbe a szobába. A külvilág meghalt számomra, mielőtt én az ő számára. Kihúztam a telefont és a rádiót, a lakáscsengőt kikapcsoltam. Semmivel sem törődöm többet, csak ezzel a számadással. Kolbászt, sajtot, kenyeret készítettem ide magam mellé. Főztem egy liternyi feketekávét. Se éhség, se álmosság ne zavarja a munkám. Ostobaság volna, ha megengedném, hogy a test bajai lekössék a figyelmemet, most, amikor a lélek kitárul és alászáll a múlt poklaiba.

Lehet, hogy végül elsietettnek látszik majd ez a beszámoló; lehet, hogy túl aprólékosnak. Magam tudom a legkevésbé, milyen lesz. Tíz oldalt írok-e, vagy százat? Vissza tudom-e adni az események sorrendjét, vagy zavaros leszek-e és kusza? Meg tudom-e ragadni a lényeget, vagy harmadrangú kérdéseknél időzöm el majd feleslegesen? Lehet ez is, az is. Minden lehetséges. A gimnáziumban elismerten jó fogalmazó voltam – ez minden, amivel nekikezdek. De hát nem remekművet akarok írni. Vallomást. Nem békés lakások, vagy munkáskönyvtárak polcaira szánom ezt a levelet, hanem a központi káderosztály egyik dossziéjába, amelyik az én szerencsétlen nevemet viseli. Nézzék el, kérem, elvtársak, ha bármiben is hibáznék írás közben. A lelkemet teszem Önök elé: ez maradt meg a puszta életemen kívül; ez a levél marad az egyetlen emlék utánam, ha már az életemet is eldobtam magamtól.

10

Úgy emlékszem arra a napra, amikor minden elkezdődött, mintha ma lenne.

Május vége volt, egyike azoknak a verőfényes, bódító tavaszi napoknak, amelyek megszépítik az ember életét. Még azt is látom, hogy az íróasztalomon egy vizespohár állt, benne egy orgonaág: Takácsné, a takarítónőnk készítette oda. Nagyon szeretett engem, mert volt egy beteg kisfia, és én segítettem bejuttatni a Budakeszi Tüdőszanatóriumba.

Tizenegy óra felé járhatott az idő, amikor megszólalt mellettem a házitelefon. Balog Oszkár, a főnököm hívatott.

Az rövid, negyvenöt másodperces út, amely a szobámat Balogétól elválasztja, számomra mindig izgalommal volt teli. Balog elvtárs sohasem mondotta be a telefonba, hogy mért hívat. Mindig csak annyit mondott: kérlek, gyere be hozzám. És mindig egyforma hangon, ugyanazzal a hangsúllyal. Hányszor próbáltam már meg egy hangrezdüléséből kiolvasni: kellemes, vagy kellemetlen hírrel fogad-e, ha belépek hozzá, megszid-e, vagy megdicsér, vagy egyszerűen valami új feladattal bíz-e meg? Sohasem sikerült.

Mikor benyitottam, hellyel kínált. Leültem.

Ő állva maradt, fel-alá sétált a szobában. Ez szokása volt. Néha percekig, néha egy negyed óráig sétált az ablaktól a szemközti falig, anélkül, hogy megszólalt volna. Olykor megállt az ablaknál és hosszú ideig kinézett rajta. Mintha csak az utcát, vagy az időjárást figyelné. De én tudtam, hogy nem ezt teszi. Gondolkozik. Azon gondolkozik, hogyan tudja a legtömörebben, a legszabatosabban, a legpártszerűbben elibém tárni a mondanivalóját úgy, hogy azt én azonnal megértsem, s a szavai, a megfogalmazásai, ha hibát követtem el, megsemmisítsenek, ha valami jót tettem, méltó, de mégsem öntelt jóér11zéssel töltsenek el, ha pedig valami új munka vár rám, azonnal mozgósítsanak.

A hallgatásnak ezek a percei az én idegeimet pattanásig feszítették. Mert éppúgy, ahogy a telefonhívásaiból, ebből a csöndből sem lehetett soha tudni, mi következik utána.

Talán öt perc telt el így, talán tíz, nem tudnám pontosan megmondani. Ekkor Balog elvtárs megállt, egész szorosan a székem mellett, és erősen a szemembe nézett. Nagy, zöldesszürke, kemény pillantású szeme van, az egyik szemefehérjén egy apró fekete pont.

– Németh elvtárs – mondta és egy kis szünetet tartott –, Németh elvtárs, engem a párt más munkára helyezett át. Külföldre megyek. Az én munkakörömet te veszed át.

Mind ezt nyugodt, kimért hangon mondta. Elhallgatott.

Nekem az arcomba szökött a vér. Ezt nem vártam. Így, egyik pillanatról a másikra, minden előzetes bejelentés nélkül, fiatalon, huszonhétéves fejjel főosztályvezető lesz belőlem egy ekkora vállalatnál… Tele voltam kérdéssel, örömmel, kíváncsisággal. Miért megy el a vállalattól? Hová megy? Minek és kinek köszönhetem az előléptetést?

De nem kérdeztem semmit. Úgyis tudtam: hiába. Balog elvtárs mindig annyit mond, amennyit kell. Sem többet, sem kevesebbet. Ha most ennyit mondott, akkor ennyit kellett mondania. Végtelenül tiszteltem Balog elvtársat. Nem akarok hazudni: sohasem szerettem. Inkább féltem tőle. A telefonjaitól, a beszédétől, a hallgatásától. De nagyon tiszteltem. Gyerekkora óta részt vesz a mozgalomban. Négy évet töltött börtönben. Hetet Moszkvában. Az én szememben ő volt az igazi bolsevik mintaképe. A Központi Vezetőség póttagja: a legmaga12sabb rangú kommunista, akivel mindennap találkoztam és tegeződtem.

Nem kérdeztem tehát semmit, csak annyit mondtam –, ugyanolyan hangon, ahogy ő szólt hozzám:

– Megértettem… Köszönöm…

Körülbelül másfél órán át tartott, amíg a folyó ügyeket átadta. Közölte ugyanis, hogy már másnap nem jön be. Egyes nyitott problémákról, konkrét tennivalókról, sürgősebb intézkedésekről tárgyaltunk, meg néhány utasítást adott, ezekre is emlékszem, de felsorolásuk most nem tartozik ide.

Mikor mindent elvégeztünk, az ajtóig kísért. Ezt még sohasem tette, ez a pillanat ünnepélyességét hangsúlyozta. Már egészen az ajtónál álltunk, a kezem a kilincsen volt, amikor megszólalt:

– Még három perc… Van még valami mondandóm a számodra…

Elengedtem a kilincset:

– Parancsolj…

Megint szünetet tartott, hosszan vizsgálta a szememet. Igyekeztem állni a tekintetét.

– Valamire figyelmeztetnem kell téged… Abban a szobában, amelyikben te dolgozol, nem mindenki rendes ember… Abban a szobában valaki – ellenség…

Elállt a lélegzetem. Dermedten néztem rá s végül is nagy nehezen csak annyit tudtam kinyögni:

– Hogyan?

A szája szélén halvány mosoly vibrált:

– Tudom, hogy meglep a dolog… Még fiatal vagy… Nem baj… Meg fogsz edződni…

– De… de… abban… – dadogtam.

– Azt az embert eddig én tartottam szemmel… Most a te feladatod lesz…

– Ki az az ember? – kérdeztem elfúló hangon.

13

– Ha jó kommunista vagy, magad is rá fogsz jönni… – felelte végtelen nyugalommal.

– De mégis…

– Ejnye – csóválta meg rosszalóan a fejét. – Annyit tudsz, amennyit tudhatsz…

– Ha ellenség – folytattam kétségbeesve –, miért nem leplezzük le?

– Még nincs elég bizonyíték a kezünkben… De csak hetek, talán csak napok kérdése… Most mindenesetre a te feladatod lesz… Ne sokat kérdezz… Figyelj!… Hogy milyen főosztályvezető leszel, afelől nincs sok kétségem… Hogy milyen kommunista vagy, annak ez lesz a próbája…

Megveregette a vállam, bíztatóan, jókedvűen. Aztán kezet nyújtott:

– Jó munkát, főosztályvezető elvtárs!

Szédelegve mentem vissza a szobámba. A negyvenöt másodperces út legalább öt percig tartott. Minden kavargott bennem. Az öröm, az előléptetés, a feladat, a kétely. Holnaptól kezdve autón járok. Ki az ellenség a szobámban? Nyolcszáz forinttal több lesz a fizetésem. Ki az ellenség a szobámban? Micsoda munkakör, micsoda szédítő távlatok! Ki az ellenség a szobámban?

Lerogytam az íróasztalom mellé.

A szoba, amelyikben dolgoztam, terem nagyságú. Tulajdonképpen nem is egy, hanem két szoba. Az a rész, ahol az én íróasztalom áll, üvegfallal és üvegajtóval el van választva a többiek munkahelyétől. Az üvegfal csíkozott: átlátszó és tejfehér részek váltják benne egymást. A többiek, ott kint a falon túl, egy kicsit olyannak tűnnek, mint az állatkertben a zebrák. Gondolom, én is ilyennek látszom kintről. Ez néha mulatságos, de többnyire fel sem figyel rá az ember. A lényeg, hogy ők látnak engem. És én látom őket.

14

Rádőltem az íróasztalra és mereven bámultam magam elé.

Az üvegfalon túl még négyen dolgoztak. Weber elvtárs, egy öreg mozgalmi ember, Horváth Pista, gyerekkori barátom, Tumpek Amál, egy vénkisasszony, a legrégibb bútordarab a vállalatnál és Vanda. Vanda a menyasszonyom, a szeretőm, a szerelmem, mindenem.

Most mind a négyen ott ültek az asztaluknál. Amál gépelt. Weber elvtárs szalvétából falatozott – mindig hazulról hozta az ebédjét –, Pista valamit írt, Vanda egy lepedőnyi kimutatás fölé hajolt. Egyik sem figyelt rám és egyikük sem vette észre, hogy figyelem őket.

Tulajdonképpen nem is figyeltem. Kábult voltam ahhoz, hogy figyeljek, vagy gondolkozzam. Kavargott bennem minden, az arcok hol elmosódtak, hol – kitisztultan – szinte ijesztő, félméteres közelségbe jöttek, de legtöbbször szét sem tudtam választani a négy embert odaát, egyetlen masszává olvadt minden, egyetlen csíkos, folyékony, zebraszerű tömeggé.

Meg kell vallanom őszintén, elvtársak: abban a percben, amikor Balog Oszkár telefonja megszólalt, hogy magához hívjon engem, abban a percben a szobánkban nem folyt munka. Talán a tavasz tette, a részegítő május, de valahogy nem fűlt a fogunk a statisztikákhoz és a kimutatásokhoz: Weber elvtárs, ez a kedves, csupa tréfa öreg éppen egy viccet fejezett be. Egy sikamlós, úgynevezett pikáns pesti viccet. Amál kisasszony szokása szerint úgy tett, mintha nem értené, pedig mi tudtuk, hogy érti, s talán nem is veti meg olyan túlságosan az ilyesmit. Mi viszont Pistával és Vandával harsányan hahotáztunk. Örültünk a mókának, az életnek, a tavasznak, a fiatalságnak. Igen, határozottan emlékszem, abban a pillanatban, mikor a telefonkagylót felemeltem, volt egy olyasfajta érzés bennem: micsoda jó 15kis kollektíva ez a szoba, egészen olyan, mint valami családi fészek.

Ahogy most kidülledő szemmel meredtem magam elé, egy pillanatra felvillant bennem ez a kép s úgy éreztem, mintha nem két óra, hanem két évezred, egy világ választana el tőle. Egyelőre nem tudtam még semmit pontosan, csak nagy hidegséget éreztem belül és az egyetlen, amit mégis tudtam: hogy annak, ami eddig volt – vége, örökre vége.

A hidegséget hirtelen valami forróság váltotta fel, a homlokomra kiült a verejték és elviselhetetlen szomjúságot éreztem. Egyszer láttam egy szovjet filmet, a Dzsingisz kán utódát, amelyikben a főhős felragad egy akváriumot és úgy, ahogy van, halastól kiissza. A legszívesebben ezt tettem volna azzal a pohárral, ami az asztalomon állt, orgonavirággal.

Egészen olyannak tűnt, mint valami álom, hogy Vanda felállt az íróasztala mellől, és lebegve, lágyan bejött énhozzám. Mintha megérzett volna valamit, mintha tudná, hogy segítségre van szükségem.

Ijedten, furcsán nézett rám, nem lehettem valami megnyugtató látvány, feldúlt arcommal, gyöngyöző homlokkal, zilált hajjal.

– Valami bajod van? – kérdezte aggodalmasan.

Felnéztem rá. Egy pillanatig hallgattam. Aztán azt mondtam:

– Balog Oszkár külföldre megy… Én lettem a főosztály vezetője…

16




A betegségek és a szerelmek kezdődnek így. Ilyen váratlanul, ilyen mindent felkavaróan. Az ember este lefekszik, szépen elrendezi magában, mit csinál holnap, örül egy holnaputáni színházjegynek, egy vasárnapi hajókirándulásnak, aztán reggel arra ébred, hogy lázas, rosszkedvű, undorodik mindentől, oda a program, a színház, a hajó – két hétig nyomja az ágyat. Vagy van egy lány, akit hetek, talán évek óta ismer, esetleg minden nap találkozik vele az irodában, vagy a pártszervezetben – semmi, egy rezdülés nem sok, annyit nem érez, aztán egyszer összevillan a szemük, vagy a lány olyan furcsán veti hátra a fejét, és attól a pillanattól kezdve halálosan szerelmes belé az ember. Igen, a betegség és a szerelem változtatja meg így egy csapásra mindennek addigi színét, ízét, értékét.

Elnézést kell kérnem, elvtársak, amiért egy fontos pártmegbízatást, a belém helyezett bizalomnak ezt a félreérthetetlen megnyilvánulását ilyen köznapi dolgokhoz hasonlítom. Jól tudom a különbségeket és semmiképpen sem szeretném – holmi olcsó, vulgármaterialisták módjára – a megtisztelő éberségi feladatot az anyagi lét megnyilvánulásaihoz mérni (elvégre végső soron a szerelem is az). Mégis, ha felhasználom ezt az összehasonlítást, csak azért teszem, mert valamiképpen, ha kezdetlegesen is, érzékeltetni szeretném, hogy ettől a naptól fogva minden megváltozott az életemben. Ha nem félnék az elcsépelt szavaktól, akkor azt mondanám: az életem egészen más életté vált, új élet kezdődött, egy új ember új élete. És bármennyire szeretném 17is, ha másképp lett volna, a teljes őszinteség kötelez, hogy kimondjam: ennek az új életnek első kavargása egy betegségre-ébredés lázas nyomottságát s egy nem várt szerelem bénult kábulatát idézte fel bennem.

Egy percig sem kétséges előttem, elvtársak, hogy sokkal helyesebb, az ügyhöz és hozzám is sokkal méltóbb lett volna, ha Balog Oszkár megbízása engem harci kedvvel, tettkészséggel, akaratvággyal tölt el, megfeszíti bennem az izmokat, és friss fényt ad a szememnek. Sajnos, nem így volt. S ha most elemezni próbálnám, miért nem, akkor a legelfogadhatóbb magyarázat még mindig csak az volna: mert a mi szobánk, igen, éppen a mi szobánk olyan nagyszerű, olyan szeretetre méltó kis kollektíva volt. Hiszen ha nem így lett volna! Ha valaki, csak egy valaki lett volna a négy ember közül, aki gyanús, vagy legalább ellenszenves lett volna, akinél a múltban felfedeztem volna valami zavaró körülményt, valami baljós jelet, vagy akár csak egy árulkodó, apró motívumot, akkor gyerekjáték lett volna az egész, még csak fejfájást sem okoz, nemhogy vívódást vagy gondot.

De nem így volt. Azok négyen, abban a szobában: csupa kedves, jó szándékú, igaz, szeretetre méltó ember. Balog Oszkárnak voltak olykor meglepő kérdései (én általában mindig úgy éreztem magam, mikor vele együtt voltam, mintha vizsgáznék, mintha vizsgáztatna). Egyszer például behívatott, és minden bevezetés nélkül megkérdezte tőlem: mi a véleményem Gandhiról? Körülbelül úgy néztem rá, mintha azt kérdezte volna: milyen magyarázatot tudnék adni arra, miért nem esik augusztusban a hó. Megismételte a kérdést: mi a véleményem Gandhiról? Erre dadogni kezdtem valamit, hogy Gandhi… amolyan furcsa ember… mindenesetre angolellenes… de vannak korlátai… azt hiszi, hogy éhezéssel le lehet győzni a gyarmatosítókat… Ekkor egyetlen határozott mozdulattal az orrom elé tolta 18az aznapi Pravdát, és én fogyatékos orosz tudásommal is megértettem a nagybetűs címet: „Gandhi – az angol imperializmus kétszínű ügynöke”. És ő csak rámnézett és nem szólt semmit és én szégyenemben nem tudtam, melyik lábamra álljak, és úgy kotródtam ki a szobájából, mint egy megvert kutya. Mind ezt azért mondom el, mert ezekben a napokban nem tudtam szabadulni a gondolattól: ha Balog Oszkár történetesen s azért, hogy még inkább próbára tegyen, azzal kéretett volna be magához: nevezzem meg a négy legbecsületesebb, legmegbízhatóbb embert a vállalatnál, akkor én habozás nélkül Vandát, Amáliát, Pistát és Weber elvtársat soroltam volna el.

Még szerencse, hogy nem így történt. Még szerencse, hogy ő maga megmondta: valaki bűnös négyük közül. De mind ez nem enyhítette a kínt: vajon melyikük az?

Van egy bizonyos lelkiállapot – nem tudom, ki ismeri az elvtársak közül, s nem tudom, hogyan világíthatnám meg a legjobban –, annak az embernek a lelkiállapota, akit valami bűn nyom, valami régi ügy, egy fiatalkori ballépés, egy hamis, vagy eltagadott adat az önéletrajzában, vagy valami ehhez hasonló, a környezete nem tud róla, csak ő tudja, de a dolog bármelyik pillanatban kipattanhat, és akkor azok, akik eddig becsülték, le fogják nézni, meg fogják vetni – és ő úgy él ebben a környezetben, hogy nem mondhatja el őszintén ezt a régi ügyet, mert akkor minden összeomlik, és tudja, hogy egyszer mégis ki fog derülni, mert egyszer minden kiderül, és akkor úgyis minden összeomlik, és most mégis úgy kell élnie, hogy a környezete ne vegyen észre semmit, de ő már látja az emberek arca mögött azt az arcot is, amelyet majd akkor vágnak, mikor kiderül a dolog –, palástolt rettegés, takargatott szégyen, álarcos alacsonyabbrendűség az egész élete – minek folytassam. 19Valakinek a négy közül így kellett élnie, így kellett éreznie, ebben a lelkiállapotban kellett végeznie a munkáját, szoroznia, vagy könyvelnie, uzsonnáznia és tereferélnie. Nem tudom, nem tudhattam: ki érez közülük így. De én, én így éreztem. Pedig nekem igazán nem kellett volna. Hiszen nem én vagyok a leleplezendő, nekem kell valakit lelepleznem. És mégis így éreztem.

Rengeteg tennivalóm volt. Eddigi munkám nagy részét átadtam: magasabb beosztásomban nem aprózhattam el magam. Ugyanakkor egy sor új problémával, összefüggéssel kellett alaposan megismerkednem. Belevetettem magam az anyagba. Azt akartam, hogy a munka egy kicsit elvonjon attól a kérdéstől. Elvégre Balog Oszkár nem szabott elém határidőt. Még azt sem mondta, hogy sürgős. Az ilyesmit nem is lehet, nem is szabad elsietni. És mégis: bármennyire igyekeztem is beleásni magam a munkába, hogy a helyes arányokat megtaláljam, annál nyomasztóbban éreztem, hogy az én igazi problémám nem az, amit a világ felé mutatok, hanem a másik.

S mintha a világ is összeesküdött volna, hogy erőnek erejével efelé tereljen, röviddel a Balog Oszkárral történt beszélgetésem után elibem toppant Vanda, és nagy vidáman, kedves-csicsergőn az arcomba mosolyogta:

– A szoba úgy döntött, hogy ünnepélyesen elbúcsúztat…

Alig kaptam levegőt:

– Miféle szoba?

– Ejnye, de nagy úr lettél egyszerre – gúnyolódott-évődött. – A szoba, amelyikben eddig dolgozni méltóztattál…

Idegesen csattantam fel:

– Miféle ostobaság ez? Minek búcsúztatni valakit, 20aki itt marad? S különben is: miféle egység az, hogy „a szoba”?

És éreztem, hogy valami belém mar: hiszen igenis, az valamiféle egység. Ők nem tudják, de én tudom: valamiféle egység.

Vanda nem érvelt, csak felágaskodott és orron csókolt:

– Nincs vita, „Medve elvtárs”… Ma este a Mátyásban… asztal foglalva… cigányzene…

Túlságosan zavart voltam ahhoz, hogy valami kifogást rögtönözzek. Egyébként is: Vanda jól tudta, hogy az estém szabad.

El kellett mennem. Mintha kötélen húztak volna, s éppen a Mátyás-pincébe, ahová annyira szerettem járni, amelyik – úgyis mondhatnám – a gyengéim közé tartozott. Talán az elvtársak is tudják, bizonyára tudják, itt adják Pesten – mit Pesten, az egész világon – a legjobb halászlét. Folyami pontyból főzik, kiszálkázzák, hogy semmi ne rontsa az élvezetet, nem lopják el a tejet s az ikrát belőle, amit másutt olyan szívesen elsikkasztanak. Egy kis, kerek alpacca-tányéron apróra szeletelt, vérvörös szegedi paprikát tesznek az asztalra, benne a magja is: ki-ki olyan erősre készíti a maga adagját, amilyenre csak kívánja.

Én úgy szeretem, olyan csípősen, hogy a könnyem is kicsorduljon tőle. Úgy az igazi. S utána úgyis tepertős, tejfeles túrós csuszát eszik az ember, a tészta felszippantja „odabent” a csípős nedveket.

Minthogy a hivatalunk itt van a közelben, nem volt olyan hét, hogy Vandával be ne látogattunk volna ide valamelyik este. Inkább kétszer egy héten, mint egyszer sem. Ha a kis bográcsban ott gőzölgött előttem a piros lé, ha Toki-Horváth rázendített valamelyik szép hallgatójára, akkor éreztem csak igazán, milyen gyönyörű ez a mi új, szabad, békés világunk.

Gondoltam volna-e valaha, hogy itt, ezen a helyen, 21amelyet annyira szeretek, azok között az emberek között, akiket annyira szeretek, a kedvenc ételeim, kedvenc füredi borom mellett életem egyik leggyötrelmesebb estéjét fogom eltölteni?

Az elvtársak, akik jártak a Mátyásban, tudják, hogy a termek apró boxokra vannak osztva, s ez még külön előny, hiszen az ember csak azokkal van együtt, akikkel akar, a többiektől faragott falapok választják el. A mi boxunk ráadásul meg a híd felé eső kisterem sarkában volt, ahová a zene is csak olyan lágyan, zsongítóan szűrődik be. De most mind az, ami azelőtt előnynek, jónak, meghittnek számított volna, a visszájára fordult. Most – ha egyáltalán már ide kellett jönnünk – az lett volna a jó, ha a nagyterem közepén, a zsibongóbb, zajosabb helyen lettünk volna, elkeveredve az emberekkel, másokkal, s a cigány ott húzta volna az asztalunk mellett, hogy még egymás szavát. se halljuk. Hiszen most a legszörnyűbb az volt, hogy szinte össze vagyunk zárva, még szűkebb, zsúfoltabb helyen, mint maga – a szoba.

Egész este valami olyan érzés volt bennem, mintha fuldokolnék. Nem sokkal azután, hogy leültünk, ki kellett gombolnom az ingem nyakát és meglazítanom a nyakkendőmet. A melegre hivatkoztam; a pincében valóban meglehetősen fülledt volt a levegő. Nem vagyok iszákos, de most elég sokat ittam: belülről mintha égetett volna valami. Egyébként mennél többet ittam, annál szomjasabbnak éreztem magam, úgyhogy a végén már csak szódavizet nyeltem, egyik pohárral a másik után.

Szerencsére Vanda szóval tartotta a társaságot. Talán még sohasem láttam annyira bűbájosnak, elragadónak, mint azon az estén. Csicsergett, csevegett, szinte be nem állt a szája. A szerelmünk történétét mesélte el. Azt, hogy már négy hónapja ismertük egymást, de jóformán csak köszönőviszonyban voltunk, aztán egy klubestén 22valami közös társasjátékban vettünk részt, és neki tőlem kellett kiváltania a „zálogát”, és a bírák arra ítéltek minket, hogy a váltságdíj egy „eszkimó-puszi” legyen, azaz össze kell dörzsölni az orrunkat, és ne nevessen Amálka, és ne somolyogjon Weber elvtárs, ezzel az eszkimó-puszival kezdődött az egész.

Mind ezt nagyon aprólékosan és csorgatottméz-édesen mondta el, nem feledkezve meg az olyan részletekről, hogy rajta egy kordbársony blúz volt, drapp szövetszoknyával, én viszont a barna öltönyömhöz kék nyakkendőt kötöttem, ami hallatlanul ízléstelen volt, de egyben kisfiúsan kedves is, és szinte kiáltott egy gondos és gondozó női kéz után. Egyébként nem állt meg a kezdetek elmesélésénél, hanem továbbment, jóval tovább, úgyhogy ha egykori szobatársaimban még némi kételyek lettek volna: meddig jutottunk egymással, akkor ezek után a kételynek még az árnyéka is eloszlott. Érdekes – nem egyszer megfigyeltem már, és nem állhatom meg, hogy le ne írjam –, a szerelmes nők sokkal kevésbé szemérmesek, mint a férfiak.

Arra, amit Vanda elmondott, természetesen nem azért emlékszem ilyen világosan, mintha pontosan figyelni tudtam volna a csacsogását. Egyszerűen arról van szó, hogy csupa olyan dolgot mondott el, amelyek számomra amúgy is ismertek voltak, s ilyenkor a karcolások is megmaradnak az emlékezet tábláján. Jellemző például, hogy abból, amit Amálka, Pista és az öreg Weber beszélt, egyetlen fontosabb mondatra nem emlékszem. Nem tudtam semmire odafigyelni.

Azért nem, mert egy szörnyű gátlás tartott hatalmában. Ahogy ott ültem ezzel a négy emberrel egy kis asztal mellett, elhatároztam, hogy – körülnézek. Talán ha végigjártatom a szemem mind a négyen, az arcokon, az alakokon, az öltözékeken, talán az egyszerű összemérés is sokat fog mondani, talán valaki elüt a többitől, 23kirí a társaságból. És egyszerűen képtelen voltam. Nem bírtam körülnézni. Már az elsőnél vagy a másodiknál elakadtam. Amálkára néztem, aztán Pistára – Pista mellett Weber ült, de már nem ment. Újra kezdtem, ezúttal fordítva: Weber, Pista… és nem ment tovább. Egyszerűen nem ment. Visszafordultam, vagy a levegőbe meredtem. Nem forgott a nyakam; mintha az éjszaka „elfeküdtem” volna, mintha görcs állna bele, nem tudtam tovább fordítani. Talán a gyakorlatlanság tette, de valahányszor belekezdtem, olyan szégyenérzet fogott el, olyan mardosó önfurdalás, hogy a legszívesebben felugrottam és kirohantam volna a szabad levegőre. Sohasem tapasztaltam még, hogy valami belső tényező ennyire hasson a testemre: a nyakam valóban fájni és görcsölni kezdett, úgyhogy az ujjaimmal meg kellett nyomkodnom, mert már szinte mozdítani sem tudtam.

Még az a jó, hogy a többiek – úgy hiszem – nem vettek észre semmit. Egyedül az öreg Weber tett valami olyanféle megjegyzést: „Ez az ünnepelt… úgy ül, mintha botot nyelt volna…”. Erre aztán nyögtem egy pár szót, hogy éppen ez a baj, ez az ünneplés, mire jó ez az egész, nem lettem én se más, se több, mint eddig voltam, csak zavarba hoznak vele. Ez szerénynek és őszintének hatott, el is fogadták, s nem firtattak többet semmit.

Különben is Vanda – mint mondtam – elemében volt és áradt belőle a szó. Amálka egy apáca fegyelmével és a szerelmi ügyek iránti fojtott kíváncsiságával hallgatta, az öreg Weber – bocsánat, elvtársak – az erős halászlétől olyan keserves helyzetbe került, hogy időnkint felállt és odahagyta az asztalt, Pista pedig, ez a kedves, könnyelmű csibész kikezdett a kenyereslánnyal és jóformán semmire sem figyelt, csak szemezett, tréfálkozott és ütemes időközökben rendelt és elfogyasztott egy-egy krémes lepényt.

24

Egyszóval a többiek, ha másnap, harmadnap visszaidézték ezt az estét, valamennyien úgy emlékeztek meg róla, hogy nagyon-nagyon kellemesre sikerült – a többiekbe Weber elvtársat is beleértve, aki a gyomorfekélye miatt évek óta nem engedett meg magának egy szegedi halászlét, s most a következmények ellenére is örült, hogy megtette. Annyira jól sikerült, hogy szinte senki sem akart hazamenni. Amálka, aki Erzsébeten lakott, lekéste az utolsó villamost, úgyhogy én ajánlottam fel: menjen csak taxival, az én költségemre; egy kicsit szabódott, aztán elfogadta. Weber elvtárs viszont gavallérosan felkínálkozott, hogy hazakíséri, vállalva a visszataxizás anyagi és időbeli áldozatát. Mikor elmentek, Pista kijelentette, hogy mi is csak menjünk nyugodtan, mármint Vanda meg én, ő még marad, megiszik egy féldeci rumot, s elgondolkozik az élet értelmetlenségén. Én persze tudtam – sokkal régibb barátok voltunk, s kora ifjúságunkban nem egy hasonló eset akadt, semhogy ne tudtam volna –, hogy egyszerűen a zárórát és a kenyereslányt várja.

Ahogy Vandával mentünk felfelé a pincelépcsőkön, a langyos májusi utca felé, hirtelen belém döbbent, hogy elmulasztottam valamit. Belém döbbent, ami valahol mélyen már azóta bennem volt, amióta Vanda szólt a mai búcsúeste tervéről: ezt az estét nekem arra kellett volna felhasználnom, hogy legalábbis az első lépéseket megtegyem a feladatom elvégzésében. Nekem kellett volna irányítanom a társalgást, kényes és ügyes kérdéseket kellett volna megpendítenem, meg kellett volna figyelnem az embereket, talán már valami értékes jelre is bukkanhattam volna – én mind erre teljesen képtelen voltam. Elmulasztottam az alkalmat, ami önként kínálkozott.

És mind ebben a kínzó az volt, hogy önmagam előtt nem tagadhattam el: nem pusztán az ügyetlenségem, 25vagy a gyakorlatlanságom volt az ok. Az igazság, a nyers, a gonosz igazság az volt, hogy én ezt az alkalmat el akartam mulasztani. Nem takargathattam magam előtt a felismerést: énbennem valami vonakodás van Balog Oszkár megbízatásának végrehajtására. Valami ösztönös és káros viszolygás, valami érthetetlen rossz érzés, amely olykor már-már az undorhoz hasonlítható.

Szégyelltem és lenéztem magam emiatt. És kínzott a gondolat: mi lesz, ha továbbra is gyenge és tétova leszek, ha továbbra is képtelennek bizonyulok a megbízatásom teljesítésére? Árvának és magányosnak és végtelenül szerencsétlennek éreztem magam.

Mikor Vandával a Petőfi-szobor mögött lekanyarodtunk a Duna-partra, a parti lámpákat ringatva visszatükröző folyó mellett olyan erővel, olyan társat, védelmet kereső vadsággal rántottam magamhoz a lányt, hogy az felsikoltott. Mohón és majdnem sírva csókoltam, és elfúló hangon súgtam a fülébe:

– Vanda… mindenem… drágám… de jó, hogy vagy… végtelenül… halálosan szeretlek…

26




Másnap délelőtt az irodában felhívott telefonon az apám. Elmondta, hogy anyám beteg, s meglehetősen rossz bőrben van. Jó volna, ha meglátogatnám.

Este felkerestem a szüleimet. Szükségesnek érzem, hogy számot adjak erről a találkozásról azért is, mert még csak megnövelte vergődésemet, s azért is, mert végső soron ez adta meg a lökést ahhoz, hogy cselekvéshez lássak.

Az öregek kinn laktak a külső Erzsébetvárosban, ugyanabban a házban, és ugyanabban a lakásban, mint az én születésemkor. Még a bútorok is a régiek voltak, meg a képek a falon, s a falvédő a tűzhely felett, a beléhímzett versikével: „Bort, búzát, békességet, szép asszony feleséget”. Az egész változás annyi volt, hogy egy szobát lefoglalt a Tanács – tekintve, hogy a lakás kétszobás, a két szoba külön bejáratú és egy házaspárnak tudvalevőleg csak egy szobához van joga –, s egy szakszervezeti ifjúsági vezetőt utalt be. Ez meglehetősen csendes és rosszkedvű, középkorú férfi volt, nem lett volna vele semmi különösebb baj, csak annyi, hogy minden szombat éjjel embertelenül berúgott, s egy ízben úgy összerondította az előszobát és a mellékhelyiségeket, hogy az öregek ezt azóta sem tudják elfelejteni neki. Máskülönben egészen jól meg lehetett férni vele.

Szegény anyám valóban elég rosszul volt. Két évvel ezelőtt egy epeoperáción esett keresztül, s egy sipolya maradt vissza belőle. Ez három-négy havonként kiújult, ilyenkor magas lázzal, ájulásokkal járt. Az orvosok semmi okosat nem tudtak kitalálni.

27

Szegényke nem is sejtette, hogy apám telefonhívására jöttem; azt hitte, megéreztem, hogy beteg, s így kétszeresen örült a betoppanásomnak. Én meg – minek rontsam az örömét –, meghagytam ebbeli hitében. Amikor elmeséltem neki az előléptetésemet, a szeme megtelt könnyel. „Most már az én kedvemért is gyorsan meg kell gyógyulnia, édes” – mondtam, s ő szaporán, gyerekes egyszerűséggel bólogatott: „Igyekezni fogok, fiam. Igazán igyekezni fogok”. Mindig volt benne valami gyermeteg naivság, hiszékenység és félénkség; sohasem tudott nemet mondani, két kézzel osztogatta a gondosságot és a szeretetet.

Meg akarom itt jegyezni, hogy noha elég későn, jóval nyolc óra után érkeztem a lakásba, anyámat egyedül találtam. Apám a Közértnél dolgozott és még nem ért haza. Majdnem fél tizenegy volt, mikor végül is ránk nyitotta az ajtót.

El kell itt mondanom, elvtársak, hogy az apám korábban maszek kiskereskedő volt. Fűszer- és csemegeboltocskája volt ott, ugyanabban a házban, ahol laktunk. Ha Önök netalán összevetnék ezt a levelemet korábban elkészült és a központi káderosztályon elfekvő önéletrajzaimmal, akkor látni fogják, hogy én ezt a körülményt soha, de soha nem tagadtam el. Természetesen mindenkor hozzátettem, és most is hozzáteszem, hogy alkalmazottat a szüleim nem tartottak, s így a kereskedelem általános jellegén túl e vonatkozásban nem tekinthetők kizsákmányolóknak.

Apám boltját egyébként 1950 őszén államosították. Rövid ideig cipészszövetkezetet rendeztek be a helyiségben, két hónapig a Patyolat-mosoda átvevőhelye, hat hétig pedig totófogadóhely volt; egy darabig aztán üresen állt, mígnem egy négytagú család szükséglakásnak igényelte ki; ezek laknak ma is benne. Elmondható hát, hogy végül is jó célt szolgál. Az öreget – minthogy 28ezen a környéken mindenki mint önálló kiskereskedőt ismerte –, meglehetősen messzire, egy sashalmi Közért-fiókba osztották be; ez azzal a hátránnyal járt, hogy mintegy három órát kellett villamosoznia és vonatoznia naponta.

Tudtam, hogy mikor hazajön, ez lesz az első, amit a szememre fog vetni: egyetlen találkozásunkkor sem mulasztotta még el, hogy ezt ne tegye szóvá. Betéve tudtam valamennyi érvét, a feleslegesen kidobált vasúti költségektől kezdve a munkaerő kizsigerelésén át egészen addig, hogy ő a környékbeli háziasszonyoknak még a gondolatait is ismerte, s most erőszakkal el lett szakítva tőlük. Hiába próbáltam vitatkozni vele, mondván, hogy meg lehet ismerni a sashalmi háziasszonyok gondolatait is, meg hogy, mint maszeknek, végeredményben hálásnak kell lennie, amiért a Közért kenyeret biztosít neki – mind ez falra borsó volt.

– Az ég szerelmére, mit csináltatok ennyi ideig, Lajos? – nézett csupa-szeretet tekintetével a belépő öregre anyám –, már azt hittem, valami bajod van.

– Jegyzőkönyv – mondta apám, miközben ócska aktatáskájából kirakodott a kisasztalra: egy fél kiló kenyeret, kis szalonnát, s egy májkonzervet hozott haza; meg egy vidáman sárgálló citromot, az isten tudja, hogyan jutott hozzá, biztosan a pult alatt rejtegette, anyámnak limonádéhoz. – Jegyzőkönyv vétetett fel – ismételte hivataloskodva és gúnyosan.

– Ejha – csettintettem. – Valami történt?

– Semmi különös – mondta. – Mindössze annyi, hogy a zöldség, a főzelék és a saláta reggeli öt óra helyett délután háromkor érkezett meg. Egy kicsit fonnyadt volt és egy kicsit ehetetlen.

– Disznóság! – csattantam fel.

– A disznóság nem ez – mondta szelíden apám –, a disznóság az, hogy mi mégis eladtuk.

29

– Kinek?

– Aki megvette… szóval mindenkinek…

– Bolondok? Miért vették meg?

– Mert mást nem kapni… és valamit enni kell, igaz?… Még a népi demokráciában is… Aztán az egyik asszony valahogy mégis feldühödött, egy salátát a boltvezető képébe vágott, mire a vezető megpofozta – rendőrség, feljelentés, kiszállt a központ, jegyzőkönyv…

– Hallatlan – ráztam a fejem. – Hogy szabad ilyesminek előfordulnia?

– Egyszerű – mondta apám –, a magyarázat egészen egyszerű. A mi boltunktól négyszáz lépésnyire van egy bolgár kertészet. Te biztosan azt hiszed, hogy mi innen kapjuk a zöldséget. Én is azt hittem. Mind a ketten tévedtünk, fiam. Mi a zöldséget negyvenkét kilométernyiről, Pilisvörösvárról kapjuk. A sashalmi kertészet viszont huszonhat kilométernyire, Albertfalvára szállít. Mármost a vörösváriak teherautója reggel útközben bedöglött és délután lett, mire megjavították…

– Istenkém, ha egyszer elromlik egy teherautó… – kezdtem.

– Ezen a héten eddig kétszer romlott el az autó, egyszer beteg volt a sofőr, egyszer meg termelési értekezlet volt a szövetkezetben… Szóval már minden volt, csak friss saláta nem…

– Ez káosz – kiáltottam. – Szabotázs! Fejetlenség!

– Ph… – biggyesztette le a száját apám. – Eddig azt hittem, tervgazdálkodás…

– Nagyon kérem, apu, tegye talonba a politikai megjegyzéseit – szóltam. – Tudják mind ezt a központban? – Hogy-hogy tudják? – nézett rám csodálkozva. – Ők csinálják…

– De a vezetés?

– A vezérigazgatónk régi illegális harcos. Minden30ki azt mondja, nagyon derék ember. Civilben egyébként szabó. Nadrágszabó. Mármost egy nadrágnak tökéletesen mindegy, hogy Pilisvörösvárról Sashalomra szállítják, vagy Sashalomról Albertfalvára. Egy fej salátának viszont nem mindegy. Összevissza ez a különbség – de sajnos, ő erre még nemigen jött rá…

– Apu persze azt szeretné – mondtam mérgesen –, ha a Közértet egy maszek zöldségkereskedő vezetné…

– Tudom, fiam – szólt csendesen az öreg. – Továbbá azt szeretném, ha Eszterházy hercegnek visszaadnák a földjeit és Weiss Manfrédéknek a csepeli gyárat… Odabent is mindig ezt mondják, hacsak kinyitja a száját az ember… Pedig fiacskám, hidd el, én csak azt szeretném, ha a Kisné és a Nagyné mondjuk reggel kilenc és tíz között friss salátát kapna és nem délutáni hervadt sírkoszorúkat…

– Ez demagógia – emeltem fel a hangom. – Vannak még nehézségek, de ezek a növekedés nehézségei…

– Akkor jó – mondta az apám –, mert ahogy én most látom, ebben az esetben mi nagyon nagyra fogunk nőni…

– Csak gúnyolódjék, apu, egész nyugodtan gúnyolódjék – vágtam vissza. – Mi kibírjuk… Mi sok mindent kibírunk… Mi kibírtuk tizennégy ország fegyveres intervencióját, kibírtuk a gazdasági blokádot, Hitlert, a hidegháborút…

– Szép, szép. – mondta az apám. – És egyik sem volt valami könnyű… De a zöldség, meg a saláta, fiam… az a legnehezebb… Hallgass rám: abból egyszer még valami baj lesz, valami nagy baj lesz, fiam…

– Csak ne tessék fenyegetődzni! – és már szinte süvített a hangom.

– Az ég szerelmére – szólalt meg az ágyban szegény anyám. – Olyan ritkán jössz, és mindig összevesztek, fiam…

31

– Szó, ami szó – mondtam –, apám nem bírja megbocsátani, hogy azt a kis kócos kreizleráját államosították…

– Én még csak megbocsátom – ingerelt tovább az öreg. – A Kisné meg a Nagyné nem bocsátja meg… Mert én abból a kreizlerájból minden hajnalban kimentem a Nagyvásártelepre és az anyáddal együtt kézikocsin húztuk be, de behúztuk a friss gyümölcsöt, a zöldséget, meg a salátát…

– Hagyja már a salátákat a fenébe! Itt nagy gazdasági törvényszerűségek érvényesülnek… Az a kis kreizleráj, úgy ahogy volt, napról napra, óráról órára újjászülte a kapitalizmust…

– Azt én nem tudom, fiam, mit szült újjá… Te okosabb vagy, tanultabb vagy, ehhez te jobban értesz… Én csak azt tudom, hogy harminc évvel ezelőtt is itt laktam, húsz évvel ezelőtt is, és most is… És azt tudom, hogy akárhányszor szültem is újjá a kapitalizmust, azért mindig gond volt egy új ruha, vagy egy télikabát, vagy a havi házbér… És még azt tudom, hogy téged ugyan az anyád szült, fiam, de ez a kócos kis kreizleráj nevelt fel, ruházott, etetett és járatott iskolába… Ezt viszont biztosan tudom és már régóta meg akartam mondani neked, fiam… Hát most megmondtam…

– Az ég szerelmére – kezdte el újra szegény anyám. Felálltam, s úgy mondtam, hogy minden szavam olyan legyen, mint egy kinyilatkoztatás:

– Lehet, hogy így volt… Nem vitatom és nem tagadom… De ha így volt: elég szégyen az nekem –, egy életen át szégyellni is fogom…

Most már az apám is állt, és éreztem, hogy remeg a hangja:

– Lemoshatod magadról azt a szégyent, ha felkötöd magad, fiam…

32

– Lajos! – sikoltotta szegény anyám. – Nem tudod, miket beszélsz…

Anyám felé fordultam, s lihegve, szakadozottan mondtam:

– Apám ennek a rendszernek halálos, esküdt ellensége!

Abban a pillanatban, ahogy kiejtettem ezt a szót, valami tűhegyesen belém nyilalt. Ellenség! Ez az! Éppen ez az! Micsoda észbontó képtelenség! Miféle iszonyatos játék?! Pedig igaz… És mégis… Nem, nem azt akartam én ezzel mondani, hogy az apámnak semmiben sincs igaza; amikor vitatkozom vele, persze nem ismerek el semmit: attól csak vérszemet kapna. De nem vagyok annyira elrugaszkodva az élettől, hogy ne tudnám: vannak még hibák. Van még bürokrácia és szervezetlenség, vannak még oda nem való káderek a különböző munkahelyeken. Talán a Közért vezérigazgatója is ilyen… Lehet… Ha nem is ez a tipikus, ha az eredményeink sokkal, de sokkal nagyobbak is, mint a hibáink, azért mi nem hallgathatunk, hanem bátran és nyíltan beszélünk a hibákról is. Ez éppen a kijavítás legbiztosabb módja. A kritika és az önkritika. Nem az a baj hát, hogy az apám a hibákat látja, még az sem, hogy szóvá teszi. De ő csak a hibákat látja, ő élvezi őket, ő örül nekik, igen, ő vájkál bennük. Az ő bírálata nem építő, hanem romboló. Nem javító, hanem rossz szándékú. Már nem bírálat, hanem rágalmazás. Nincs rá más szó: ellenséges.

És ettől a pillanattól kezdve végig, miközben letaglózva vánszorogtam hazafelé az éjszakai utcán, rabságában tartott a gondolat: ha abban a szobában, igen, abban a szobában, amelyikben eddig dolgoztam, Weber elvtárs, vagy Vanda, vagy Amálka, vagy Pista helyén az apám, az én édesapám ült volna, akkor egy másodpercnyi nehézséget nem okozna nekem, hogy Balog Oszkár megbízatását teljesítsem.

33

És mind ehhez természetszerűen és elválaszthatatlanul kapcsolódott az a másik és számomra nem kevésbé kínzó, sőt talán még elviselhetetlenebb kétség: vajon nekem, aki ebből az ellenséges környezetből, igen, kimondom, a kispolgári fertőből jövök, éppen nekem van-e jogom és miféle jogom van, hogy a balogoszkári feladatot magamra vállaljam és teljesíteni reméljem? Szinte lehetetlen, hogy alkalmasnak bizonyuljak rá, s eleve nem erkölcstelen-e, hogy belevágok? Hát nincs erre tucatnyi rátermettebb, méltóbb, elrendeltebb, mint én, éppen én? Hol van bennem az osztályösztön, amely elengedhetetlen ehhez, miféle osztály ösztöne lappang egyáltalán az én tudatom mélyén, hol van bennem a proletári erő, a határozottság, az éberség, a keménység, mind ama harci tulajdonság, ami nélkül lehetetlen kivitelezni a megbízatást?! Igaz, jó ideje lényegében semmiféle rendszeres kapcsolatot nem tartok a szüleimmel, azon túl, hogy olykor-olykor felkeresem őket, s akkor is többnyire összeveszem az apámmal; igaz, hogy évek óta nekem egyetlen nevelőm van: a párt, a lényeget tekintve tehát túlléptem osztálykorlátaimon, s lélekben, ideológiában azonosultam a proletáriátussal – de vajon sikerült-e ez már teljesen, vajon mi bennem a kispolgári csökevények és az újtípusú, szocialista vonások pontos aránya, vajon feljogosít-e eddigi fejlődésem arra, hogy leküzdve minden akadályt, s mindenekelőtt saját kishitűségemet, nekivágjak e roppant feladatnak?

Nem becsületesebb, s egyenesebb dolog-e, ha megpróbálom valahogy utolérni Balog Oszkárt, s visszaadom a kezébe – ha fájó, ha vérző szívvel is – a megbízatásomat?

34




Reggelre kelve lehiggadtam. Meglehetősen túlzottnak s mondvacsináltnak éreztem egyik-másik aggodalmamat. A csúcsán álló gúlát a talpára kell állítani: rendezni kell a gondolataimat az ésszerűség és a józan logika törvényei szerint. Hová is jutnánk mi, bolsevikok, ha egy családi perpatvarból azonnal elméleteket gyártanánk? Ellenkezőleg, ha valami következtetést kell levonnom, ha valamiféle gondolatsort lehet kiépítenem a tegnapi est tanulságaiból, akkor ez csak a következőképp festhet:

A párt egyik vezetője engem, a párt egyszerű katonáját azzal bízott meg, hogy leleplezzek egy ellenséget. Ez nagy és megtisztelő megbízatás. Bizalmi feladat. Vannak-e bennem kispolgári csökevények? Igen, vannak. Tudta-e vajon ezt a megbízóm, mikor a feladatot adta? Természetesen tudta. Miért adta akkor mégis éppen nekem ezt a feladatot? Mindenekelőtt azért, mert nyilvánvalóan úgy ítélt meg, hogy a bolsevik jellemvonások túlsúlyban vannak bennem a kispolgári vonásokkal szemben. Másodsorban – de számomra nem kevésbé fontos ez a szempont – azért, mert tudta, hogy ennek a feladatnak sikeres végrehajtása során, éppen e feladat során, a bolsevik vonások sűrűsödni, a kispolgári vonások ritkulni fognak bennem.

Ez a feladat tehát nemcsak önmagában véve, az ellenség ártalmatlanná tétele miatt jelentős, hanem életbevágó szerepe van az én egyéni szempontomból is. Nem hiába mondta Balog Oszkár, hogy ez a kommunistaságom próbája. Mennél eredményesebben, határozot35tabban és gyorsabban oldom meg ezt a feladatot, annál inkább elválasztom és elhatárolom magam a kispolgári múlttól, annál inkább egybeolvadok a párttal és a munkásosztállyal. Félre tehát a polgári moralizálással! Lerázni magamról mindent, ami a régihez és az elavulthoz köt! Véget vetni a köldöknézésnek és a problémázgatásnak! Hazai és nemzetközi méretekben osztályharc folyik, és ez az osztályharc egyre élesebb lesz. Ebben a harcban megvan az én helyem: magam választottam, nem lehetek gyenge, vagy érzelgős.

Íme, elvtársak, az első letörtség és az öntépő vívódás így alakult át bennem harci energiává, végső soron így mozgósított és lendített előre. Mind az, ami első pillanatban visszahúzó és bénító tényezőnek látszott, végül is önmaga ellentétévé vált, szinte türelmetlen, persze pozitívan türelmetlen, gyors és kemény cselekvésre sarkallt.

Ez volt egyébként az a nap, amikor véglegesen átköltöztem Balog Oszkár irodájába. Ahogy először néztem körül a szobában, most már az én szobámban, valami ünnepélyes érzés fogott el. Úgy éreztem: nem vagyok egyedül. Mintha Balog elvtárs nem ment volna el: szinte éreztem magamon nagy, szürke szemének erős tekintetét. Elhatároztam, hogy méltó leszek hozzá, méltó leszek a párthoz.

Mikor a reggeli postabontás után maradt egy fél órányi szabad időm, elkezdtem fel-alá járni a szobában. Az ablaktól a szemközti falig és vissza. Gondolkoztam. Most, amikor – hogy úgy mondjam –, végül is megbarátkoztam feladatommal, hadd próbáljam csak hideg fejjel tovább rendezgetni a dolgokat. Eszembe jutott az a nyomott este a Mátyás-pincében. Itt az ideje feloldani a merevgörcsöt: igen, végül is körül kell néznem az „asztalnál”. Ha nem is a valóságban, de legalább képletesen. Most már, gondolom, forgatni tudom a nyakam, 36s a nyakamon a fejemet is, a fejemben a gondolkodás kerekeit.

Ez az! Hiszen éppen erről van szó: csak forgatni kell, csak fordítani kell egyet az egészen.

Abból a négy emberből, akikkel eddig egy szobában dolgoztam, valaki ellenség. Hogy ki, azt még nem tudom. De ha megfordítom a gondolatmenetet: mennyire világos, mennyire kézenfekvő! Ha a négyből valaki, egy valaki ellenség, akkor a másik három – nem az. Erről az oldalról kell elkezdeni. Ki az a három ember, akiben biztos lehetek, akiben a legbiztosabb lehetek? Az első természetesen Vanda. Minden lépését, minden gondolatát ismerem. Különben némi büszkeséget is érzek, hogy olyanná formáltam őt, amilyen. Igaz, az a jóság, a szépségnek és az igazságnak az a szomja, ami annyira jellemző erre a mi új világunkra, születésétől megvan benne, mégis az enyém a dicsőség, hogy megismertettem vele pártunk eszméit. Hány szerelmes sétánk fejeződött be úgy, mint egy valóságos marxista-leninista szeminárium! Csak kusza fogalmai voltak az osztályharcról, a dialektikus materializmusról; órákon át magyaráztam neki, mit is jelentenek ezek a szavak. Odaadó kedvességgel hallgatta kiselőadásaimat. Nem merném azt állítani, hogy érdeklődése túláradó lett volna; néha az volt a benyomásom, hogy ez az érdeklődés meglehetősen felszínes, s ami igazi benne, az inkább az előadó személyénék, mint a témának szól. De akárhogy legyen is, magáévá tette gondolataimat és nézeteimet, s nem kis örömömre, néha megesett, hogy szinte szóról szóra elismételte, amit tőlem hallott. Az ellenséget keresve nála nem érdemes elidőznöm. Ha csak azért nem, mert kimondhatatlan boldogság fog el, valahányszor rá gondolok.

A második: Horváth Pista. Gyerekkorunk óta egy 37utcában laktunk, egy elemibe jártunk, egy gimnáziumba. Együtt szolgáltunk a katonaságnál, együtt léptünk be a vállalathoz. Igaz, sok mindenben különbözünk egymástól. Ő csapongó, én fegyelmezett vagyok. Előttem mindig ott lebeg egy meghatározott cél: kitüntetéssel érettségizni, magasabb rangot kivívni a hadseregben – őt az ilyesmi nem izgatja. „Olyannak kell elfogadni az életet, amilyen” – szokta mondogatni, meg: „Úgy még sose volt, hogy valahogy ne lett volna.” Nem tagadom, engem, miközben a magam egyéniségétől távol állt, vonzott ez a könnyelműséggel határos könnyedség. Pistát nem is a barátomnak – a testvéremnek éreztem. És bizonyos okoknál fogva – szabadságszeretetéért, amely sohasem volt szabadosság, végtelen becsületességéért, amely megszégyeníthetett jó néhány erkölcscsőszt –, magamnál többre becsültem. Ezen az sem változtatott, hogy nem párttag. Ha a becsületes pártonkívüliről szobrot kellene mintázni, őt ajánlanám modellnek Kisfaludi Strobl Zsigmond vésőjére.

A harmadik, aki minden gyanún felül áll – Weber elvtárs. 1918 óta tagja a pártnak. Börtönviselt, harcedzett ember, három évig Rákosi elvtárs szomszédságában raboskodott a szegedi Csillagban, alapszervi vezetőségi tag. Igaz, egy kicsit szabadszájú, s ezt nemcsak a pikáns viccekre értem: néha tesz egy-két furcsa megjegyzést a párttörténetről, vagy egyik-másik vezetőről, akit ő személyesen is ismer, de hát énnekem mindig az az érzésem, csak azért teszi, hogy megmutassa: az olyan régi harcos, mint ő, megengedheti magának az ilyesmit. Sovány, barázdált arca, amelyen a bőr mintha rászáradt volna a csontokra, lelógó ritkás bajsza, nyílt, éles tekintete mindig azokat a bolsevikokat juttatja eszembe, akik egy őszi reggelen, elavult puskával a kezükben, a Téli Palota ostromára indultak. Azt mesélik, hogy 19-ben, a kommün bukása után, néhányadmagá38val a Bükk erdeibe menekült, s hónapokon át gombát, füvet, fakérget rágva, ott partizánoskodott, abban a reményben, hogy egy szép napon megérkeznek majd Oroszországból Lenin felszabadító seregei. Legenda? Lehet. De Weber elvtárs esetében semmi sem volna meglepő.

Egy… kettő… három… Mint autóreflektor az éjszakai országúton, úgy villant fel bennem, olyan hasító élesen és világosan: Tumpek Amál. S egyszerre valami szégyenkezésféle fogott el, amely azonban nem volt távol az önelégültség örömétől sem: milyen egyszerű, istenkém, milyen egyszerű. Milyen ostoba, milyen vak, milyen ébertelenséggel megvert figura vagyok – pontosabban: voltam –, hogy ezt eddig magamtól nem vettem észre.

Tumpek Amál! Amálka, a csendes, a szerény, a pontos, a megbízható. Aki elsőnek jön be reggel és utolsónak hagyja el délután a munkahelyét. Akinek az írása megannyi gyöngyszem, akinek a kimutatásai fillérre stimmelnek. Nem, nem, angyalkám, ezzel az ócska trükkel aligha fogsz tovább az orromnál fogva vezetni. Az már a nagy perek anyagából közismert, hogy az ellenség igen gyakran jó munkájával tereli el a figyelmet igazi tevékenységéről. Aki nagyon jól, nagyon hibátlanul dolgozik, az már eleve gyanús. Annak valami takargatni valója van.

Hogy Amálka vallásos, azt eddig is tudtam. Több, mint vallásos: bigott. Minden reggel, munkába jövet, előbb misére megy, pénteken nem eszik húst, húsvét és karácsony másnapján mindig „influenzás”. Ezt eddig is tudtam. De szemet hunytam a dolog fölött. Egyszerű bogarasságnak tartottam. Most úgy éreztem: komoly hibát követtem el. Nem értettem meg a jelentőségét. Az ilyesmivel nem lehet viccelni. Látszatra persze ártatlan vallásosság. De lehet a vallásosság ártatlan? Nincs-e a 39vakbuzgalomnak politikai tartalma is? Sőt, elsősorban nem politikai tartalma van-e?

Természetesen, elvtársak, nem vagyok bolond, s elvégeztem a három hónapos pártiskolát is. Jól tudom, hogy ha valaki hisz az istenben, az még nem ellenség. De most, hogy Balog Oszkár egyetlen szava világosságot gyújtott a fejemben, rádöbbentem arra, hogy Tumpek Amál esetében ennél sokkal többről van szó. Eszembe jutott, hogy Amálkának van egy nagybátyja, valami aggastyán, aki plébános az egyik dunántúli faluban: a nyári szabadságát általában ennél tölti. És eszembe jutott, hogy egy fél éve, vagy egy negyed éve a vállalatnál egy Szent Antal-láncról beszéltek, ki tréfásan, ki morgolódva: hogy egyesek leveleket kapnak azzal a felszólítással, adakozzanak Szent Antalnak, s a levelet másolják le és tíz példányban küldjék tovább. Teljes határozottsággal emlékeztem rá, hogy az eset kapcsán Amálka neve is szóba került.

Mikor délután Vandával találkoztunk, már ezer százalékig biztos voltam a dolgomban. Moziba mentünk, aztán Vanda feljött hozzám.

A véletlen akarhatta úgy – az mindenesetre bizonyos, hogy nem én hoztam szóba –, egyszerre csak azt vettem észre, hogy Tumpek Amálról beszélgetünk.

– Tudod, mit súgott oda nekem a Mátyásban Amálka a kinevezésedről? – kérdezte nevetve Vanda. – Hogy ő már egy éve imádkozik: Balog Oszkárt vigyék a fenébe.

– Balog Oszkárt nem a fenébe vitték – jegyeztem meg hűvösen. – Külföldre ment… És főleg nem a Jóisten akarata, hanem a párt megbízatása folytán…

– Akárhogy is, hiszen ismered Amálkát – kacagott Vanda. – Szörnyen utálta Balogot.

– Balog elvtárs nálunk a pártot képviselte. Gondolod, hogy engem szeret majd?

40

– Nevetni fogsz. Azt mondta: ő fél évvel ezelőtt egyszer azt kérte a Szűzanyától, bár te lennél Balog utóda.

– Megtisztelő – mondtam úgy, hogy vágjon, mint a borotva, mert ebben a pillanatban már mélységesen gyűlöltem Tumpek Amált. – Egyébként ha azt hiszi, hogy én valami puhány kis vezető leszek, hamarosan rájön majd, hogy téved…

– Mi van veled? – kérdezte Vanda és furcsálkodva nézett rám. – Nem szoktál ilyen harapós lenni.

Csak egy vállrándítással feleltem. Az elmúlt éjszaka sokat gyötrődtem azon: vajon beavathatok-e valakit abba, amit Balog Oszkár mondott nekem. Legalább Vandának szólhatok-e? Vanda előtt nincsenek titkaim, a legelrejtettebb vágyaimat, óhajaimat is ismeri. De aztán úgy döntöttem: nem. Erről senkinek sem szólhatok. Ez párttitok, ez pártfeladat. Igaz, egyedül nehezebb elviselni. De mit mondott Balog Oszkár? Ez lesz a próbám, a kommunistaságom próbája.

41




Megvallom, végtelenül bosszantott, amit Vandától hallottam. Ezek szerint az ellenség örül a kinevezésemnek. Ebben a lebecsülésemet, a veszélytelenségemet, a liberalizmusomat éreztem visszatükröződni. Sértésnek vettem. Elhatároztam: nem húzom sokáig Tumpek Amál ügyét.

Valami, aminek máskor talán nem is tulajdonítottam volna különösebb jelentőséget, most még inkább megérlelte bennem a döntés szükségszerűségét. Nem mintha ezek után már nem éreztem volna, hogy helyes nyomon járok, de mégis, nem egyszer előfordul, hogy egy véletlennek tűnő esemény adja meg a végső lökést a szükségszerű elhatározáshoz.

Két vagy három nappal az iménti beszélgetés után történt. El kell mondanom, elvtársak, mert bármennyire magánjellegű is, szorosan a történtekhez tartozik: én akkoriban már hosszú hónapok óta minden vasárnap Vandáéknál ebédeltem. Habár nem tartottunk semmiféle szabályos eljegyzést, azért már ország-világ előtt menyasszony-vőlegénynek voltunk elkönyvelve, s csak megfelelő lakásra vártunk, hogy összeházasodhassunk. Ezek a vasárnapi ebédek már amúgy előzetesen családi szertartásnak számítottak, s én nem mondhatom, hogy kellemetlenül éreztem magam egy-egy ropogós sült csirke, vagy egy jóízű almáspite elfogyasztása közben. Vandának volt egy öccse, tizenhét éves, kedves fickó, aki betéve tudta legalább harminc futballcsapat összeállítását és szenvedélyes Kinizsi-drukker volt: nagyszerűen lehetett ugratni azzal, ha az ember a csapatát, vagy akárcsak a csapatnak egyetlen játékosát is szidta.

42

Tizenegy óra tájban állítottam be hozzájuk ezen a vasárnapon, de sem Vandát, sem az öccsét nem találtam otthon. A mama nyitott ajtót, s elmondta, hogy Iván Győrbe utazott: ma ott játszik a „csapat”, Vanda pedig már több mint egy órája elment, nem szólt semmit: hová.

Leültem egy karosszékbe, s egy képesújságot kezdtem olvasgatni. A mamának a konyhában még bokros tennivalói voltak, s különben is, kissé nehézkesen ment vele a társalgás. Vanda anyja ugyanis orosz származású. Az apja hadifogoly korában ismerte meg odakint, valamikor az első világháború után, ott vette el feleségül, a két gyerek ott is született – aztán úgy a harmincas évek közepe felé hazajöttek: a férfit elfogta a honvágy, nem bírta tovább, s egy szép napon családostul felkerekedett. Mintha megérzett volna valamit: fél évvel a hazaérkezése után meghalt. Az asszony maga nevelte fel a gyerekeket – nagyon szépen varrt és hímzett –, valóban a két keze munkájából.

Engem mindig valami titkos büszkeség fogott el, elvtársak, amikor láttam, hogy Vanda egy-egy kérdőívre, kimutatásba, igazolványra azt írja, vagy diktálja be születési helyéül: Szverdlovszk. Ha hirtelen megkérdeznének, nem is tudnám pontosan megmondani, hol van ez a város, északon-e vagy délen, Európában-e vagy Ázsiában; de egy biztos: a nagy szovjet hazában van, és az én szerelmem ott született, az én kis szerelmem – ha nem is állampolgárságát, de születését tekintve –, szovjet lány. Ráadásul Vanda úgy beszélt oroszul, mint magyarul, elvégre az orosz valóban az anyanyelve volt, s ennek nem egyszer komoly hasznát is vette: mikor szovjet elvtársak jártak a vállalatnál, azonnal érte szalajtottak az igazgatóságról, s remek szép beszédével, no meg az üdeségével, a csinosságával mindjárt olyan légkört tudott teremteni – ezt nem én mondom, aki elfogult va43gyok, hanem a tárgyalásokon részt vett elvtársak szokták utólag elmesélni –, hogy a legszigorúbb szakértők és tanácsadók is percek alatt szinte báránnyá szelídültek. Egyszóval: kincs volt, és ez a kincs – az enyém volt.

Mint említettem, elvtársak: az ebédlőben ültem le. Vandáék lakásában télen-nyáron valami édes-kesernyés bodzaszag terjengett, a fehér bodzavirágok illata eső után. Szerettem ezt a szagot: bár sohasem jártam szovjet földön, nekem mégis mindig a végtelen orosz mezőket, a csendes Don partjait juttatta eszembe. Talán Vanda anyjának is: azért őrizte ezt az illatot a kis budai lakás falai között.

Azon kapom rajta magam, elvtársak, hogy nem vagyok egészen őszinte. Mert ha a teljes igazságról akarok számot adni – és higyjék el, ezt akarom –, akkor köntörfalazás nélkül meg kell mondanom: nem csupán az ebéd körüli tennivalók vagy a nyelvi nehézségek miatt nem mentem ki a mamához a konyhába. Elvégre töröm már annyira az oroszt – három éve járok nyelvtanfolyamra, dehát köztünk szólva kegyetlenül nehéz egy nyelv –, s a néni is tud annyira magyarul – bár tízegynéhány év alatt jobban is megtanulhatott volna –, hogy ezért a kezünk meg a lábunk segítségével elcseveghessünk egymással. Az igazat megvallva, azért vonultam vissza a bodzaillatú szobába, mert – hogy is fogalmazzam –, nos, mindig volt bennem valami félelemérzés a mama irányában. Félelemérzés vagy bátortalanság, feszélyezettség vagy tartózkodás, nem is tudom, mi a leghelyesebb kifejezés. Röviden: mindig volt bennem egy olyasféle érzés, hogy Olga Mihajlovna – mert így hívják – nem szeret engem. Pedig nem mondhatom, hogy nem volt kedves hozzám. Tapintatosan és sokat kettesben hagyott minket Vandával, noha ő is gyaníthatta (nem tudom, Vanda megmondta-e neki), hogy túl vagyunk már a kézszorongatásokon, még a csókolózá44sokon is – a főzésnél igyekezett a kedvemben járni, és mégis: ha tiszta, oroszos kékségű szemével rám nézett, mindig valami hidegséget éreztem benne, valahogy nem tudtunk feloldódni egymás iránt. Arra is gondoltam, hogy nincs többről szó, mint az anya féltékenységéről, akitől egy „idegen férfi” elrabolja a lányát. De néha volt valami más érzésem is: igen, valami olyan érzés, ami máskor is elfogott, amikor szovjet emberekkel találkoztam.

A szovjet emberek – de minek is ezt az elvtársaknak hangsúlyoznom – mások, mint mi vagyunk: új típusú, szocialista, magasabbrendű emberek. A mi példaképeink ők, hozzájuk hasonlóvá akarunk válni: felnézünk rájuk és – ez óhatatlan – ők egy bizonyos mértékig felülről néznek le ránk. Mármost valahányszor csak közvetlenül találkoztam velük, nekem mindig a legjobb tapasztalataim voltak: mosolygósak, emberségesek, öntudatosak, szívélyesek. De kisebb vagy nagyobb mértékben mindig éreztem valami olyasmit is, hogy nem tudunk egészen, maradéktalanul közel kerülni egymáshoz. Minek kerülgessem a dolgot: akárhányszor is találkoztam, beszéltem velük – s ez elő-előfordult a vállalatnál is, a katonaságnál is –, mindig valami olyasmit éreztem bennük, amit azzal a szóval lehet megnevezni: bizalmatlanság. Igen, mintha nem bíznának eléggé az emberben, a ragaszkodásában, az odaadásában, az őszinteségében. Természetesen tudom, elvtársak, hogy ez a bizalmatlanság jogos: őket már nagyon sokszor és sokan becsapták, belső árulók és külső, kétszínű szövetségesek. Tudom azt is, hogy mi még nem állunk a fejlettségnek olyan fokán, mint ők, nálunk még sok a burzsoá elem, a volt kizsákmányoló osztályok maradványa, sőt: aktív és még felszámolatlan kizsákmányolók is vannak (a kulákok), így a bizalmatlanság nemcsak jogos, hanem elengedhetetlenül szükséges is. Sokszor úgy éreztem 45beszélgetéseink közben az ő éles és biztos tekintetükkel a párttagságom mögött is, elméleti felkészültségem mögött is tisztán és azonnal meglátták a kispolgári csökevényeket: ezért némi kisebbrendűségi érzéstől soha nem tudtam megszabadulni ilyen alkalmakkor. Úgy szerettem volna, ha jobban megbíznak bennem! Úgy szerettem volna feltépni a mellem és odatenni elibük a szívemet: „Íme, elvtársak, ez a szív a tietek”. De nem lehettem türelmetlen: vannak dolgok, amelyeket nem lehet siettetni, amelyeknek meg kell érniök. Ilyen a bizalom kérdése is: rossz, amikor az ember nem érzi a teljes bizalmat, leverő és bénító egyaránt, de annál jobb, serkentőbb és felszabadítóbb, amikor aztán kivívja azt.

Mármost mind ez, amit itt általában a szovjet elvtársakkal kapcsolatban elmondtam, eltöltött Vanda édesanyjának közelében is. Politikáról sohasem beszélgettünk. Illetve, ha én elkezdtem is beszélni róla, dicsértem a szovjet életet, a szovjet művészetet, a szovjet embereket, ő sohasem szólt semmit; olyan embernek a hallgatása volt ez, akinek mind ez nem új, aki mind ezt már tudja. De általában: jóformán semmiről sem beszélgettünk. Mondom, barátságos volt hozzám, egy ízben megkérdezte apám nevét, s miután megmondtam, azóta bájos mellékzöngével Vince Lajosovicsnak nevezett – rengeteget mulattunk is rajta Vandával –, gyakran főzött scsít, mert azt nagyon szeretem, de körülbelül ez volt minden, eddig terjedt a rokonszenve és nem tovább. No nem baj, szoktam vigasztalni magam derűsebb óráimban, elvégre nem őt veszem el, hanem a lányát, és az unokával megjön majd a nagyobb szeretet is.

Már majdnem dél volt, amikor Vanda hazaérkezett. Úgy robbant be a szobába, mintha maga a napsugár törte volna szét a falakat, árasztotta volna el a bútorokat, hímzéseket, vitrintárgyakat, egy meglehetősen régimódi lakás szokványos kellékeit. Ilyen volt ő: csu46pa frissesség és játékosság, átlátszó, mint az üveg, s a hangja: mintha egy gyűrű koccanna oda véletlenül egy ólomkristály váza széléhez. De ezen a vasárnapon talán még könnyedébb és felszabadultabb volt, mint máskor: igen, ha visszagondolok, ennyire derűsnek és gondtalannak csak nagyon-nagyon ritkán láttam. Kitárt karokkal szaladt felém, percekig tartott az első csókunk, s mikor kibontakozott az ölelésemből, egyre csak azt csengetyűzte:

– Olyan boldog vagyok… Olyan boldog…

Első pillanatban arra gondoltam, talán a kinevezésem teszi őt ennyire önfeledtté, aztán eszembe jutott, biztosan az az értesítés, amelyet előző nap kaptam: tudniillik közölték velem, hogy a vállalat segíteni fog a lakásproblémám megoldásában (eddig egy albérleti szobám volt mindössze).

– Hol jártál? – kérdeztem, éppen csak hogy megkérdezzem, mert hisz máskor is előfordult, hogy elszaladt ide vagy oda, s én előbb érkeztem az ebédhez, mint a „vendéglátóm”.

– Találd ki – nevetett a szemembe. – Fogadjunk, hogy nem tudod kitalálni…

– No – szóltam –, mondd meg… (Nem voltam valami tréfás kedvemben).

Tovább játszott:

– Hármat találgathatsz…

– Vicánál… (Ez egyik közelben lakó barátnője, már férjes asszony, s boldog kismama: néha átszaladt hozzá, a gyereket „megdögönyözni”.)

– Nem…

– A fodrásznál… (A hajáról sohasem tudtam megállapítani: mikor jött a bura alól. Az anyja ritka szálú, szőke hajától elütően sűrű, göndör, sötét koszorú keretezte arcát, amely a fodrásztól jövet volt mindig a legkócosabb.)

47

– Ó, csacsi, nézz rám… Már csak egyet mondhatsz…

– Szabad a gazda… Megadom magam…

– Előbb ülj le… Így ni… És fogóddz meg jól: templomban voltam… A Bazilikában…

Azt hittem viccel:

– Ugrasd az öregapádat…

– Komolyan mondom..

– Ugyan már…

– Megesküdjek?

Úgy meredtem rá, mint valami eszelősre:

– Megbolondultál? Hogy kerültél oda?

– A János-passiót énekelték… Csodálatos volt…

– Hogy kerültél oda? – ismételtem meg, szinte gépiesen, mert valóban, még mindig nem tértem egészen magamhoz.

– Gyalog… Az apostolok lován…

– Ha nem tévedek, te nem is vagy katolikus…

Valami rémlett nekem: egyszer régebben elmesélte, hogy az anyja után keresztelték meg, már itt Magyarországon, amikor hazajöttek.

– Nem tévedsz, drágám – nevetett. – Görögkeleti vagyok, ha egyáltalán vagyok valami… De…

– Úgy tudtam eddig – s most már kezdtem összeszedni magam –, hogy nem vagy vallásos…

– Nem vagyok, persze, hogy nem vagyok – kacagott olyan nyíltan és üdén, mintha nem is valami nagyon komoly dologról volna szó. – Nem kell félned, nem csaplak be, te szamár… Nem hiszek istenben, és szilárdan a dialektikus materializmus talaján állok…

– Csodálom, hogy van kedved még tréfálkozni is…

– Édes, butus, okos kis medvém – csacsogott tovább. – Ne légy már mindig olyan halálosan komoly. Nyugodj meg, mióta téged ismerlek és te nevelsz „ideológiailag”, olyan tökéletes ateista vagyok, mint annak a 48rendje. A mai mise után is az maradtam. De tudod, olyan furcsa volt… Olyan megható… megrendítő… Már legalább hat éve nem voltam templomban…

– Egyszóval jól érezted magad?

– Olyan különösen… A zene… Bach… orgona… tömjénszag… Hogy is mondjam el neked? Mintha egy órára a gyerekkorom tért volna vissza… Kislány voltam, tizenkét éves bakfis, akit kézen fogva vezet templomba az édesanyja…

– Már nem vagy bakfis és az anyád most scsít főz a konyhában…

– Igen, már nem vagyok bakfis – és mintha kicsit szomorkás lett volna a hangja.

– Egyedül voltál?

– Nem… nem egyedül…

– Kivel? – csattantam fel, s rossz érzések kezdtek gyötörni.

– Amállal… Amálkával…

Az arcom nagyon elváltozhatott, mert Vanda most egészen elkomorodott, és fürkésző szemekkel kérdezte:

– Talán valami ostobaságot csináltam? Nem értem… Becsületszavamra nem értem…

– Én már igen! – csattant fel a hangom. – Egyszóval az a vén papzsák csábított el…

– Nem csábított – mondta Vanda. – Megemlítette, hogy holnap ünnepi mise lesz s megkérdezte, szeretem-e Bachot?

– Bach!… Bach!… – üvöltöttem. – Mi köze ehhez Bachnak? És nekem miért nem szóltál előre, ha szabad érdeklődnöm?

– Hiszen te utálod a klasszikus zenét!

– Már megint a zenével jössz? Hát ennyire ostoba lennél, vagy csak tetteted magad? Zene, orgona, Bach… Politika! Érted: po-li-ti-ka! Minden politika! Már megtanulhattad volna: ezen a világon minden politika…

49

Tévedés ne essék, elvtársak, nem szeretném, ha Önök azt hinnék rólam, hogy azért, mert valóban nem nagyon kedvelem a klasszikus zenét, ne tudnám, hogy Johann Sebastian Bach a világ zeneirodalmának legnagyobb alakjai közé tartozik. Természetesen tudom azt is, hogy Bach passióit, vagy Michelangelo szentképeit vagy Dante Divina Commediáját minden vallásos tartalom ellenére sem lehet úgy felfogni, mint a klerikális reakció termékeit. Tanultam marxista esztétikát, és tudom, hogy ezek a nagy mesterek túllépték koruk korlátait, kitörtek a klerikalizmus béklyóiból, és vallásos tárgyú műveikben is az általános emberit, a haladót, s nem egyszer éppen az egyházelleneset ábrázolták. De ugyanakkor világosan láttam azt is, hogy ebben az esetben a legkevésbé sem Bach megítéléséről, vagy a passiók társadalmi tartalmáról van szó. Itt egyszerűen arról van szó, hogy Amál kisasszony, azaz Tumpek Amália tudatos és tervszerű ellenséges aknamunkát folytat a vállalatnál, a legagyafúrtabb módon megkörnyékezi a gyanútlan dolgozókat, behálózza, templomba csalogatja, hogy aztán majd további célokra is felhasználhassa őket. Ha arra gondoltam, hogy immár a legközvetlenebb környezetemre, a szerelmemre veti ki hálóját, ha arra gondoltam, hogy Vandát a templomban, vagy a templomból kilépve bárki ismerős megláthatta volna s hogy milyen következményekkel járhatott volna egy ilyen incidens énrám vonatkozólag is, szavamra végigfutott a hideg a hátamon.

Mikor a mama behozta a párolgó káposztalevest, akkor már bennem megrendíthetetlen volt az elhatározás: nem, ezek után egy percig sem fogom tűrni, hogy az ellenség Bach János Sebestyén és az orgonabúgás mögé bújva tovább garázdálkodjék a vállalatunknál.

50




Másnap behívattam magamhoz Tumpek Amáliát. Őszintén szólva, nem ment olyan könnyen a kivitelezés, mint ahogyan azt előző nap eldöntöttem magamban. Fiatal ember vagyok, s akkor még alig néhány napja voltam vezető pozícióban. Természetesen jól tudtam, hogy egy felelős állásnak nemcsak kellemes, hanem kellemetlen oldalai is vannak. Mikor a kinevezésemet megkaptam, s eltöltött az öröm, akkor sem felejtkeztem meg egy pillanatra sem Rákosi elvtárs intelméről: „A szocializmus útja nincs rózsákkal behintve”. Igen, tudtam, hogy lesznek nehézségeim, lesznek kényelmetlen feladataim is, de mégis, más tudni valamit és más konkréten szembenézni valamivel. Nos, hadd mondjam meg nyíltan és röviden: én addig még sohasem bocsátottam el az állásából senkit.

Zavaros és – nem tagadom – rossz érzésekkel töltött el, hogy néhány perc múlva valakinek azt kell mondanom: „Kérem, ön mostantól fogva nincs a vállalatnál”. Különösen, ha arra gondoltam, hogy alig néhány nappal korábban az illetővel még egy szobában dolgoztunk, s mint már említettem, ebben a szobában szinte családi egyetértés uralkodott. Tudom, hogy ennek a körülménynek lényegében inkább arra kellett ösztönöznie engem, hogy megkeményítsem a szívemet, elvégre arról volt szó, hogy éberség dolgában mind ez ideig gyengén álltam, és az ellenségnek sikerült az én bizalmamba is beférkőznie – mégis, felvillantak bennem közös beszélgetések, tréfák, örömök emlékei, s ezek nem kis mértékben megnehezítették a dolgomat.

Vajon hogyan fog viselkedni Amál kisasszony? Hogyan fogadja a döntést? Vitatkozik-e, esetleg küzd, verekszik, szemtelen lesz-e? Az ilyen vénkisasszonynál 51semmit sem lehet előre kiszámítani. S egyébként is: milyen indokolást adjak, ha indokolást követel? Megmondjam-e az igazságot, vagy csak célozzak rá, vagy az ügy érdekében mondjak valami olyasmit, hogy minden különösebb indok nélkül, egyszerűen mint létszám felettit kell elküldenem? S ha az utóbbit választom, mi lesz, ha nem hisz nekem, ha nekem ront, követelődzik, vagy egyszerűen – amitől talán a leginkább féltem – sírógörcsöt kap?

Már útban lehetett az irodám felé, amikor arra gondoltam: talán mégsem kellene elbocsátanom. Mi volna, ha még egy ideig figyelném? Nem lenne különösebben nehéz elszigetelnem a többiektől, úgy, hogy ne árthasson. Esetleg áthelyeztethetném egyik vidéki fiókunkoz. Röviden: kevésbé brutális megoldást is kereshetnék, több diplomáciáról vagy kompromisszumos szellemről tehetnék tanúságot, már csak azért is, hogy elkerüljem ezt a kínosnak ígérkező jelenetet.

Mondhatom, elvtársak, az aggodalmaim túlzottaknak bizonyultak. A dolog simábban ment, mintsem gondoltam volna.

Amál kisasszony nem sírt, nem vitatkozott, nem rendezett jelenetet. Mozdulatlan arccal vette tudomásul a döntést, kicsit szomorúan, de azért mégsem elkeseredve nézett rám, aztán csak annyit mondott:

– Nézze, Vince (mert annyira jóban voltunk, hogy a keresztnevemen szólított), ha maga így döntött, akkor biztosan nem volt más választása…

Ez a furcsa jóindulat, ez az indokolatlan bizalom megzavart egy pillanatra. Egy kicsit úgy éreztem magam, mint a hóhér, akinek az áldozat azt mondja: én nem haragszom rád, én tudom, hogy te csak a kötelességedet teljesíted. Igen, egy pillanatra mintha megsajnáltam volna őt. De csak egy pillanatra. Aztán felvillant bennem: hiszen ez megint csak az én lebecsülésem, oly52bá vételem, mintha nem önállóan gondolkodó fej, önállóan cselekvő kéz, hanem puszta gépezet volnék, egyszerű eszköz valami felső hatalom kezében. A legszívesebben odavágtam volna neki: nem, Amál kisasszony, szó sincs arról, hogy nekem nem volt más választásom! Nem! Nekem ez volt a választásom, a saját választásom, az önálló, jól meggondolt, egyéni döntésem, minden felső utasítás vagy sugalmazás nélkül. Ennek az intézkedésnek éppen az az értéke az én szememben – és talán majd más, illetékes elvtársak szemében is –, hogy önálló gondolkodáson, felismerésen és eltökéltségen alapul.

Mind ezt természetesen csak gondoltam, de nem mondtam meg neki. Talán akkor még nem volt elég bátorságom hozzá. Azóta – noha már úgyis mindegy, mégis hadd mondjam meg –, lényegesen megváltozott ebből a szempontból a helyzet. Az ember „belejön” az olyasmibe is, mint mások elküldése, kidobása, kellemetlen dolgok nyílt arcbamondása. Az ember rutint szerez. Ma már az ilyesmi nem okoz nekem különösebb problémát. Rájöttem arra is, hogy az „áldozatok” általában lényegesen kisebb ellenállást tanúsítanak, mint ahogy azt el tehetne várni tőlük. Érdekes: az emberek jelentős része mennyire nem tud harcolni önmagáért.

Amál kisasszony sem érvelt, nem hivatkozott eddigi jó munkájára – semmire. Csak akkor, mikor már az ajtóban állt, akkor jegyezte meg nagyon halkan:

– Tulajdonképpen kár. Tudja, ötvennégy éves vagyok. Mindössze egy év választ el a nyugdíj-jogosultságtól. Ha hat héten belül nem helyezkedem el… És ebben a korban már nem könnyű elhelyezkedni…

Megint megrezdült valami bennem; arra gondoltam: valóban, egy élet munkáját teheti most tönkre ez az elbocsátás. Egy évvel a nyugdíj-jogosultság előtt itt maradni kenyértelenül, ez egy pillanatra túlságosan kemény ítéletnek tűnt. S nem tudom, miféle gyengeség – 53hiszen említettem, elvtársak, mennyire gyakorlatlan voltam még –, szóval valamiféle gyengeség kilökte számon az ígéretet:

– Nézze, Amálka, ha valahol talál munkát magának, mi innen csak a legjobb információkat fogjuk adni…

De abban a pillanatban, amikor ezt kimondtam, már tudtam is, hogy nem mondok igazat. Egyszerűen nem mondhatok igazat. Hiszen mi történik, ha egy másik vállalat, amelyik esetleg alkalmazná Tumpek Amált, a személyzeti osztály útján átír nekünk és káderjellemzést kér? Vajon mondhatom-e akkor azt, hogy Tumpek Amál szorgalmas, becsületes, igyekvő, pontos vénkisasszony? Vajon nem lesz-e kommunista kötelességem jelenteni, hogy Tumpek Amália szíve mélyéből gyűlöli a mi új társadalmi rendünket és a klerikális reakció meggyőződéses és aktív támogatója? Ha pedig ezt jelentem, akkor nyilvánvalóan sehol sem fogják alkalmazni.

Érdekes, elvtársak, abban a másodpercben, amikor az ígéretet tettem, még nem akartam hazudni. De a következő másodpercben már tudtam, hogy nem mondok igazat. Mégis, egy csöppnyi lelkiismeret-furdalást sem éreztem. Elvégre – kinek hazudtam? Az ellenségnek! S van-e, lehet-e olyan harci eszköz, amelyet a párt érdekében az ellenséggel szemben ne vehetnénk igénybe? Hogy egészen őszinte legyek, utólag még tetszett is nekem ez a magától jövő, akaratlan hazugság. Ügyesnek, hatásosnak találtam. Olyannyira, hogy később, mikor arra került a sor, hogy különböző okok miatt másokat is elbocsássak a vállalattól, ezt a jól hangzó ígéretet mindenkinek megismételtem. Akkor már eleve azzal a tudatos eltökéltséggel, hogy nem mondok igazat. Íme, így alakulnak, fejlődnek az emberben a dolgok…

54




Tumpek Amál eltávolítása után valami kimondhatatlan jó érzés vett erőt rajtam, elvtársak. Azok a vegyes érzelmek, amelyek kinevezésemkor eltöltöttek, most szertefoszlottak. Tulajdonképpen most örültem először és igazán, amúgy tiszta szívből az előléptetésemnek. Kaptam egyébként egy levelezőlapot anyámtól is: azt írta, hogy jobban van, már láztalan és az orvos is biztatja, aztán még hozzátette, hogy az apám sajnálja azt az erős kifejezést, amit használt és eszembe ne jusson haragot tartani, jöjjek csak el hozzájuk minél előbb. Mi tagadás, végeredményben ennek is örültem: az embernek az apja mégiscsak az apja. Úgy festett tehát, hogy minden rendeződik. Megkönnyebbültem, mint aki valami kellemetlen nyomás alól szabadul fel, vidámnak és erősnek éreztem magam. Talán csak egyet sajnáltam: hogy nem láthatom Balog Oszkárt, nem állhatok elébe, nem jelenthetem neki: „Balog elvtárs, becsülettel teljesítettem, amit rám bíztál.” De hát Balog Oszkár külföldön volt, lehetetlen volt találkoznom vele.

Élveztem az életet, a fiatalságot, a tavaszt. Igaz, nem hallgathatom el, hogy Vanda szemrehányást tett nekem Tumpek Amál elbocsátása miatt s még azt is megkérdezte: nincs-e a dolog összefüggésben az ő templomba menetelével. Az öreg Webernek, sőt az én testvéri jó barátomnak, Horváth Pistának sem tetszett a döntés: tettek egy-két bíráló megjegyzést. De én mindenkinek azt mondtam: felsőbb utasításra jártam el így és ne aggódjanak, majd igyekezni fogok segíteni Amálkának az elhelyezkedésben. Vandát megnyugtattam: az 55egésznek semmi köze sincs az ő miselátogatásához, de azért megjegyeztem, hogyha mindenáron Bach-passiókat akar hallgatni, jobban teszi, ha a rádió vagy gramofonlemez útján elégíti ki ez irányú szükségleteit.

Meg kell jegyeznem, hogy előzőleg alaposan meggondoltam: ne mondjam-e meg Vandának is, a többieknek is az igazságot. Ne lépjek fel nyíltan, esetleg valamelyik gyűlésen az ellenség, a klerikális reakció ellen? Elvégre a nyílt leleplezés tanulságosabb, nevelőbb hatású a többiek számára, mintha suba alatt intézem el az ügyet. De a végén mégis úgy döntöttem, hogy a csendes megoldás a jobbik. Mint említettem, Tumpek Amál igen régóta volt a vállalatnál és kétszínű szorgalmával, álcázó szerénységével meglehetősen nagy rokonszenvre tett szert az emberek többségének szemében. Számolni lehetett volna azzal, hogy egyesek felállnak és még a védelmükbe veszik. De a döntő ok a tapintatosabb ügyintézésre mégsem ez volt. Sokkal inkább az, hogy a gyanú és a bizonyítékok, amelyek a vénkisasszony ellen bennem felsorakoztak, nagyobbára szubjektív és nem objektív jellegűek voltak. Lényegében nem kézzelfogható vádakról, hanem sokkal inkább az osztályösztön sugalmazta felismerésekről volt szó. Még pontosabban: a vádak vagy bizonyítékok nem olyan jellegűek voltak, amelyek konkrétan beleütköznek szocialista törvényeinkbe, vagy hivatalosan meghirdetett alapelveinkbe. Önök tudják, én is tudtam, hogy sztálini mintára készült alkotmányunk biztosítja a teljes vallásszabadságot. Mármost nyíltan fellépni valakivel szemben, azon az alapon, hogy az illető vallásos, templomba jár, van egy pap rokona, vagy akár, hogy mást templomba invitál – nem is szólva arról a személyes kényelmetlenségről, hogy ez a „más” nem más, mint az én menyasszonyom –, esetleg vitát nyitni erről, hagyni, hogy valaki netán vitát provokáljon erről, nem és megint csak nem: sem56mi kétségem sem volt afelől, hogy ez nem nekünk, hanem csak az ellenségnek használhat. Éppen ezért határozottan úgy ítéltem meg a helyzetet, hogy a csendes megoldás a megfelelő.

Mindent egybevetve tehát: Tumpek Amál távozása megnyugtatott és jó kedvre derített. Mintha megint a régi lettem volna: a régin a lelki egyensúlyt s azt a testi jó érzést értem, amit az ember egy vasárnap reggeli langyos fürdővízben érez. Megint a régi voltam, csak valahogy – magasabb fokon. Edzettebbnek, kipróbáltabbnak, keményebbnek éreztem magam, mint eddig, jobban kihúztam a derekamat s anélkül, hogy a fejembe szállt volna a dicsőség, úrrá kezdett lenni rajtam a meggyőződés: nem méltatlanra pazarolta bizalmát a párt, nem egyszerűen a véletlen, vagy a szerencse dolga, hogy éppen én szemeltettem ki az osztályvezetői tisztségre.

Hetekig tartott ez a jóleső, termékeny állapot; a munkámat is jobban, magabiztosabban végeztem, mint eddig, néhányan meg is jegyezték: nem vagyok kevésbé ígéretes osztályvezető, mint az elődöm volt – szóval hetekig tartott ez az alkotó, melengető jó érzés, amikor aztán hirtelen vége lett mindennek.

Ha a logika jéghidegségével akarnám gyökerükig feltárni a dolgokat, akkor a Szent Antal-lánchoz kellene visszavezetnem a megrendülést. Az történt ugyanis, hogy két vagy három héttel Amálka távozása után újabb Szent Antal-lánc futott végig a vállalaton. Ha nem tévedek, a kitelepítésekkel volt kapcsolatos, ezt a kemény, de fontos intézkedést egyszerűen deportációnak nevezte. A pártszervezet ezúttal nem hagyta annyiban a dolgot: erélyes kézzel nyomozáshoz látott és sikerült felgöngyölítenie a láncot. Kiderült – amit nem lehet eléggé sajnálni –, hogy az egészet a DISZ szervezőtitkára, egy fiatal, rokonszenves külsejű bérelszámoló kezde57ményezte – ez volt egyébként a negyedik lánc, amit a vállalatnál megszervezett. Lelepleződtek a „másolók” is: összesen tizenegy férfit és nőt hajítottak ki egyszerre, fegyelmi úton a cégtől. Csak helyeselni tudtam a szigorúságot. De ami számomra érdekes volt: Amálka neve a vizsgálatok során a régebbi láncokat is beleértve – egyetlen egyszer sem került szóba. Mondom, ez érdekes volt, de különösen fontosnak azért nem tartottam. Elvégre az én egész gondolatmenetemben, gyanakvásomban és megbizonyosodásomban a Szent Antal-lánc semmiféle komolyabb szerepet nem játszott. Éppen ezért, ha némiképpen fel is figyeltem erre a körülményre s ha az látszanék is logikusnak, hogy ettől kezdve támadtak bizonyos kétségeim, határozottan merem állítani: nem így volt. Az életet nem lehet puszta logikai folyamatnak tekinteni. Néha egy-egy mellékkörülménynek, apróságnak sokszorta nagyobb a szerepe, mint az ésszerűség minden tanúságtételének.

Ebben az esetben is tulajdonképpen egy fojtott nyáréjszaka értelmetlen, párás fülledtségében zavarodott össze bennem minden.

Általában nyugodtan alszom és szeretek sokat aludni. Legkésőbb tizenegykor leoltom a villanyt és reggel fél hétkor kelek. A legritkábban történik meg, hogy közben akárcsak egyszer is felébredjek.

Máig sem tudom megmagyarázni: miért – ezen az éjszakán, éjfél után háromkor felriadtam. Valami külső nesz tette-e, vagy álmaim zökkentettek ki az alvásból – nem tudom. De abban a pillanatban, amikor felébredtem, már tiszta és világos volt az agyam: Tumpek Amál ügyére gondoltam. S nem telhetett bele egy perc, valami furcsán összeszorította a szívemet. Az a felismerés, hogy – tévedtem.

Igen, egészen pontosan emlékszem: valahogy fordítva kezdődött a dolog. Nem a kétségekkel, hogy talán 58tévedtem, hanem a bizonyossággal: tévedtem! És csak később enyhült a bizonyosság kétséggé: lehet-e, előfordulhatott-e, hogy a döntés nem volt helyes, hogy melléfogtam, hogy hibát követtem el?

Perceken belül elfogott újra az álom, de ötkor megint felébredtem s aztán nem tudtam többet elaludni. Tulajdonképpen maguk a kétségek ekkor kezdődtek bennem, egyelőre csak homályosan és minden reális megalapozottság nélkül. Lehet, persze, hogy a tudat mélyén mégis a Szent Antal-lánc ügye indította el ezt a folyamatot, de akkor is legfeljebb csak elindította, hiszen egészen őszintén mondom: ennek sem akkor, sem később nem tulajdonítottam igazi fontosságot.

Mindenesetre, mikor reggel bementem a hivatalomba, zúgott a fejem, a hangulatom nyomott volt és néha szinte hányingert éreztem: Tulajdonképpen – utólag meggondolva – az egész éjszakai felriadásnak a Szent Antal-láncnál sokkalta inkább az lehetett az oka, hogy előző este tojásos bifszteket vacsoráztam s úgy látszik, a mustáros, nehéz hús megnyomta a gyomrom. Szeretem az át nem sült, véres marhaszeleteket – franciásan, ahogy a pincér szokta mondani. Vanda még nézni sem tudja, mikor eszem, s rosszul lenne, ha meg kellene kóstolnia; ez külön is mulattat. Összekeverni a tojás sárgáját a hús piros levével és kenyérbéllel kimártogatni: remek ez így. Mármost este, úgy látszik, kiéhezetten és túl mohón faltam a vacsorát s alig rágtam meg, csak nyeltem a majdnem nyers húst. Vagy a tojás nem volt egészen friss? Tény, hogy mihelyt lefeküdtem, úgy éreztem, mintha egy kő volna a gyomromban. Lehet, mondom, hogy éjszakai nyugtalanságomnak, értelmetlen aggodalmaimnak ez volt a kiváltó oka.

Mindegy, akárhogy is, a kétségek most már nem tágítottak.

Megpróbálom – ha csak vázlatosan is – visszaidéz59ni az akkori gondolatmenetemet. Ha most nem tűnnék teljesen világosnak, vagy tökéletesen felépítettnek, szolgáljon mentségemül az, hogy maguk a gondolatok akkor kavarogva, zúgva, egymást előzve és félrelökve tolultak fel bennem, s többé-kevésbé való rendezésük is emberfeletti erőfeszítésbe került.

Először – határozottan emlékszem – nem arra gondoltam, hogy a tévedésem esetlegességét firtassam, azt, hogy valóban tévedtem-e, hanem kész voltam elfogadni: rendben van, tévedtem, hibáztam, melléfogtam. Jó. De akkor a szobámbeli ellenség nem Tumpek Amál volt. S ha nem ő, akkor kicsoda? Említettem, hogy a szobámban Amálkán kívül még hárman dolgoztak. Vanda, Weber elvtárs és Horváth Pista. Nem! Lehetetlenség. Ebben a három emberben úgy bíztam, mint önmagamban. Árnyalatnyi gyanú sem férhet hozzájuk.

Megakadtam.

És most kezdtem csak azon gondolkozni, amivel logikailag tulajdonképpen kezdenem kellett volna: egyáltalán mire alapozható az, hogy netalán tévedtem? Elvégre egy éjszakai felriadás önmagában még semmit se jelent. A Szent Antal-láncról említettem, hogy Amálka bűnösségének bizonyításában sem játszott lényeges szerepet; nem lehetett bizonyító ereje az ártatlanság megítélésénél sem. Éreztem, a legjobb az volna, ha elhessegetném magamtól a tévedés gondolatát és napirendre térnék az egész ügy felett, ha megmaradnék amellett, hogy helyesen jártam el, amikor Tumpek Amálban fedeztem fel az ellenséget. Igen, ez lett volna a legjobb megoldás. De nem ment. Bármennyire szerettem volna is, nem tudtam szabadulni a gondolattól: hátha iszonyú hibát követtem el. Az ellenség helyett egy ártatlan és ártalmatlan embert távolítottam el a vállalattól. S ami ezzel egyet jelent: az ellenség továbbra is itt 60maradt közöttünk. Mit fog szólni ehhez Balog Oszkár, ha megtudja?

Mire tudnám alapozni azt, hogy melléfogtam? Emlékszem, határozottan emlékszem: Balog elvtárs alakja mutatta meg a gondolatok útvesztőjéből a kiutat. Ahogy az ő egykori szobájában fel-alá járkáltam, a faltól az ablakig, lassan és kimérten, ahogyan ő szokott, némán és gondolkozva, egyszer csak úgy éreztem, mintha ő is ott állna a szobában. Nem hiszek a csodákban, elvtársak, és csak gúnyolódni tudok azokon, akik természetfeletti jelenségekkel magyarázzák tetteiket, vagy gondolataikat. Egy pillanatig sem állítom, hogy az én esetemben most valami csodába illő jelenésről volt szó. Egyáltalán nem. Kétségtelen, hogy a kimerült és túlfeszített idegek játéka volt a jelenség, mégis, higyjék el nekem, azokban a percekben szinte kézzelfoghatóan, tapinthatóan ott láttam a szobámban, pár lépésnyire magamtól, Balog Oszkárt. És ahogy ránéztem, egyszer csak ott állt mellette Tumpek Amália is.

Abban a pillanatban mindent megértettem. Abban a pillanatban megvilágosodott előttem, hogy az éjszakai felriadásnak igaza volt: tévedtem, tévedtem, iszonyatosan tévedtem. Miért? Elég volt egyetlen pillantás erre a két emberre: Balog Oszkár, ez az erős, kemény, tapasztalt férfiú, a Központi Vezetőség póttagja és mellette Tumpek Amálka, egy aszott, törékeny, szürke, szenteltvíz-szagú vénkisasszony. Lehet-e egy másodpercig is komolyan gondolnom arra, hogy Balog Oszkár ebben az egérszerű, jelentéktelen figurában sejtse, gyanítsa az ellenséget? Vajon erre a kis senkire hívta volna-e fel olyan sokatmondóan, olyan nyomatékosan a figyelmemet? S ha még mindig határozottan fenntartom, hogy aggodalmaim és kétségeim nem a Szent Antal-lánc ügyének kipattanásával kezdődtek, tény, hogy 61a végén mégis ebbe torkolltak bele. Itt a szobában világosodott meg előttem, hogyha Balog Oszkár valakiben a klerikalizmusa miatt látta volna meg az ellenséget, akkor az illető már eleve nem lehetett Amálka, hiszen a vallási reakciónak sokkal fontosabb és elvetemültebb személyiségei voltak a vállalatunknál, semmint Tumpek kartársnő. Egy Balog Oszkár kapacitású ember csak magához méltókat választhat még ellenfeléül is: ha ő ezen a vonalon gyanakodott volna – s most már biztosnak látszott, hogy nem ez irányban gyanakodott –, akkor a DISZ-be befurakodott szervezőtitkárra irányította volna a figyelmemet. Tumpek Amálka! Micsoda képtelenség! Csodálkoznom és szégyenkeznem kellett, hogyan veszthettem el ennyire az arányérzékemet? Hogyan lehettem ilyen mérhetetlenül, ilyen végzetesen ostoba?

Idáig jutottam a gondolataimmal s akkor döbbentem rá: kétségbeejtő helyzetbe kerültem. Két bizonyosságot sikerült kikövetkeztetnem. Az egyik az, hogy nem Tumpek Amál a keresett ellenség. A másik az, hogy az a három ember, aki még szóba jöhetne, teljesen gyanún felül áll. A két bizonyosság homlokegyenest ellenkezik egymással. Hogyan fogom megtalálni ebből a kiutat? Most éreztem csak, hogy a megbízatásom, a helyzetem sokkalta nehezebb és bonyolultabb, mint ahogyan azt nem is olyan régen láttam. Valamerre el kell indulnom. De fogalmam sincs, hogy merre?

Nem volt mást tennem, úgy döntöttem, hogy egyelőre várok. De ez a várakozás tele volt kínnal és gyötrődéssel. Az a biztonság, amelyet az előző hetekben éreztem, semmivé lett. A munkámban több hibát követtem el: nem nagy hibákat s nem is olyanokat, amelyeket kívülállók is észrevehetnek. De én magamban tudtam, hogy egy sor dolgot ügyesebben és hasznosabban is megoldhattam volna. Fizikai könnyedségemet valami 62furcsa elnehezülés váltotta fel. Esetlenül mozogtam, szórakozottá váltam. Az agyam nehezebben fogott és lassabban reagált. Nem volt étvágyam. Semmire nem tudtam igazán összpontosítani a figyelmemet.

Pontosabban: csak egy dologra. Nappalaimat és éjszakáimat csak egy kérdés töltötte meg, akármivel foglalkoztam is, a fejemben csak egy kérdés dörömbölt, bármire gondoltam is, egy feltörő gondolat mindig elnyomta a többit. Ki az ellenség? Ki az ellenség? Ki az ellenség a közelemben?

Fontos tárgyalásokon üres és réveteg szemmel ültem az asztalnál. Kérdésekre, amelyekre máskor könnyed biztonsággal mondtam igent vagy nemet, most csak annyit tudtam nyögve válaszolni: majd holnap… még gondolkoznom kell… Pártnapokon és üzemi gyűléseken, ahol a legjobb felszólalók közé soroltak, hallgattam. Lehet, hogy nem tartozik ide, de ezt is megírom: a szerelemben sem voltam az igazi.

Így következett el az a délután, amelyik megtetézte ugyan kétségeimet, de egyben – legalábbis akkor úgy éreztem – kisegített a zsákutcából.

63




Ezekben a napokban sűrűn belátogattam a régi szobámba. Miért? Magam sem tudnám pontosan megmondani. Talán azért, mert Balog Oszkár egykori szobájában most túlságosan magányosnak és elhagyatottnak éreztem magam. Zavartságom és ügyefogyottságom miatt kerültem az emberek társaságát és ugyanakkor kerestem is. Magamhoz akartam térni újra és azt reméltem, a többiek segítségével, azoknak a segítségével, akikben legjobban megbízom, ez gyorsabban fog sikerülni.

Őszinte vagyok-e, elvtársak? Csak azért járogattam-e be a régi szobámba, hogy támogatást leljek a többiekben? Hogyan is magyarázzam? Ha most Önök úgy éreznék, hogy ebben a levélben ma nem vagyok őszinte, kérem, higyjék el, ez csak annyit jelent, hogy akkor önmagamhoz sem voltam az. Igen, alighanem ez az igazság. Mert akárhogyan próbálnám is szépíteni ma és akármennyire titkoltam is magam előtt akkor, volt még valami, ami engem visszavisszavitt a régi szobába, a régi barátok közé. Sőt talán… igen, ez a valami volt a döntő. Nem kertelek: azért jártam oda, hogy figyeljek. Hogy megfigyeljem őket. Azokat, akikben a legjobban megbíztam. Mert ahogy törtem a fejem, ahogy emésztettem magam, abból a megoldhatatlannak tűnő ellentmondásból, amelyet fentebb leírtam, végül mégiscsak egyetlen megoldás mutatkozott, a kiúttalanságból egyetlen kiút. Az egyensúlyban levő mérlegnek ki kellett billennie. És csak egyfelé billenhetett. Az ellenségnek itt kell lennie. Az ellenség köztünk van.

64

A szobában eljövetelem óta nem változott meg semmi. Pontosabban: a két elhagyott íróasztal, Amálkáé, meg az enyém, árván porosodott ott, egyébként minden a régi volt. Amálka munkáját Vanda és Weber elvtárs osztotta fel maga között, az enyémnek egy részét továbbra is megtartottam, a nagyobbik felét pedig „fellazítottam”. Ilyen volt például Horváth Pista pénztárosi munkájának havi ellenőrzése. Pista halálpontosan végezte a feladatát, soha egy fillér differencia nem mutatkozott nála; semmi szükség sem volt az én havontai ellenőrzésemre. Úgy döntöttem, hogy félévenként kell majd a főpénztárnál elszámolnia.

Mikor az említett délután rátettem a kilincsre a kezem, odabentről világosan hallottam a kiszűrődő nevetést. De mire becsuktam magam mögött az ajtót, már csend volt. (Érdekes és csak zárójelben jegyzem meg, hogy az utóbbi időben egyre gyakrabban történt meg velem: ha odaléptem egy beszélgető csoporthoz, a beszélgetést hirtelen félbeszakították, vagy jókedvű emberek arca a közeledésemkor amolyan merevvé, hivatalossá változott.)

– Nevettetek, ne is tagadjátok – próbáltam közvetlen hangon újra előcsalogatni az iménti mosolyokat.

Vandából kitört a kacagás:

– Mondja el Vincének is, Weber elvtárs!

Az öreg morgott valamit az orra alatt:

– Neki?… Minek?

– Nevessen ő is – erősködött Vanda. – Az év legjobb vicce, komolyan…

– Á – fürkészte az arcom Weber. – Olyan ez újabban, mintha be volna savanyítva…

– Ejha! – csattantam fel. – Titkolóztok előttem?! Halljam azt a viccet, de tüstént…

– Még félreérti az elvtárs – morogta az öreg Weber. – Vagy félremagyarázza…

65

Most már Horváth Pista is bosszankodott, hogy az öreg annyira kéreti magát, s mondott valami cifrát. Erre aztán Weber elvtárs nekirugaszkodott s elmesélte – immáron másodszor – a viccet.

Kérem, elvtársak, ne vegyék zokon, hogy most olyasmivel rablom el az idejüket, mint egy tipikus pesti vicc idemásolása. Higyjék el, én sem vagyok olyan hangulatban, hogy vicceket meséljek. Talán egy óra, talán néhány óra választ el a haláltól. Ha most mégis megteszem, ez egyszerűen azért van, mert ez a vicc fontos szerepet töltött be a továbbiakban és ismerete hozzátartozik mind annak a megértéséhez, ami ezután következik. (Ha netalán ismernék már, akkor külön elnézést kérek.)

A vicc a következőképpen hangzott:

Kohnhoz elmegy egy népnevelő, hogy békekölcsönt jegyeztessen vele. Kohn kijelenti: nem jegyez. „De Kohn elvtárs – mondja a népnevelő –, tudja maga, mire fordítják a békekölcsönt?” „Tudom – feleli Kohn. – Amit három éve jegyeztem, abból építettük fel Sztálinvárost…” „No látja…” „Amit tavalyelőtt jegyeztem, abból építettük fel Inotát…” „No látja…” „Amit tavaly jegyeztem, abból építettük fel Kazincbarcikát…” „De Kohn elvtárs – csodálkozik el a népnevelő –, ha ilyen jól tudja mind ezt, akkor most miért nem akar jegyezni?” „Nézze – feleli Kohn –, vasművem már van, acélművem már van, erőművem már van. Abból, amit idén jegyeznék, egy ballonkabátot szeretnék venni magamnak…”

Vanda újra kacagni kezdett, Horváth Pista is harsányan nevetett, Weber elvtárs pedig erőltetett komolysággal nézett rám. Mit tehettem mást, én is nevettem. Pedig – és ezt a legőszintébben mondom, elvtársak – nekem már az első pillanatban nem tetszett a vicc. Nem mondom azt, hogy első hallásra a mélyébe láttam, hogy tüstént megértettem, mi minden lapul, rejtőzik el mö66götte, de valami visszataszító, valami idegen volt az egészben és ezt rögtön megéreztem.

Nem szeretném, ha az elvtársak azt hinnék, hogy merev és fanyar figura vagyok és nem értem a tréfát. Aki Pesten született és itt nőtt fel, annak a viccek hozzátartoznak a mindennapi életéhez. Weber elvtársról még külön említettem ennek a levélnek az elején, hogy csak úgy ontotta magából a csattanós történeteket, az anekdotákat és ezért még külön is szerettem. Tehát, mondom, egyáltalán nem valami eleve elfogultságról volt szó. Egyszerűen arról, hogy ez a vicc valahogy más volt, mint a többi, még az átlagos reakciós viccek között is, amelyekkel Pest egyébként mostanában sajnálatosan tele van, kivételes helyet foglalt el. Én legalábbis az akkori túlérzékeny idegállapotomban így éreztem.

S mennél többet gondolkoztam rajta aznap este és éjszaka odahaza, annál inkább látnom kellett, hogy igazam van. Mert tulajdonképpen mi is van ebben a viccben?

1.) Ebben a viccben mindenekelőtt az van, hogy a mi népünk nem szívesen jegyzi a békekölcsönt. Ez szemenszedett hazugság. Ismeretes, hogy a békekölcsön előirányzott összegét a magyar nép minden esztendőben jelentősen túljegyzi. Ez a vicc tehát nem egyéb, mint népünk megrágalmazása.

2.) Ebben a viccben másodszor benne van nagy létesítményeink, Sztálinváros, Inota, Kazincbarcika lebecsülése. Közismert dolog, hogy ezek a nagy építkezések szocialista fejlődésünk büszkeségei. Ezek hivatottak arra, hogy hazánkat a „vas és acél országává” alakítsuk át. Minden viccnek és gúnyolódásnak van határa. Gúnyolódni Sztálinvároson – ez nem más, mint szentséggyalázás.

3.) Ebben a viccben továbbá az van, hogy a mi dolgozóink annyira rosszul élnek, hogy egy ballonkabát 67megvásárlását sem engedhetik meg maguknak. Ez nem igaz. Azt senki sem tagadja, hogy a nép életének megjavításában még akad tennivalónk, de a Központi Statisztikai Hivatal kétségbevonhatatlan közlései szerint az életszínvonal évről évre emelkedik. Lehet, hogy a ballonkabátok valóban nem nagyon olcsók. (A ballonkabát egyébként többé-kevésbé luxuscikk.) De ha valaki becsületesen dolgozik és olyan nagyon akarja, azért meg tud magának egy ballonkabátot vásárolni.

4.) De a legsötétebb, legelvetemültebb dolog ebben a viccben az, amit nem mond ki nyíltan, de ami igenis benne van, sőt úgy is mondhatnám, hogy ennek a viccnek az eszmei mondanivalója. És ez nem más, mint Sztálinváros építésének és ama bizonyos Kohn elvtárs ballonkabátjának a szembeállítása. Egy olyan ki nem mondott, de nagyon is világosan érzékelhető feltételezés, mintha a dolgozó emberek azért nem tudnának maguknak ruhaneműeket vásárolni, mert a pénzüket elveszik a nagy létesítmények építésére. Közismert pártunk állásfoglalása ebben a kérdésben. Pártunk arra tanít, hogy ma áldozatokat kell hoznunk azért, hogy a nehézipar fejlesztésével biztosan megalapozzuk a holnapi életszínvonalat. „Nem ehetjük meg a tyúkot – mondotta Rákosi elvtárs –, amelyik holnap arany tojást tojik.” Hová vezetne, ha mindenkinek volna ugyan ballonkabátja, de az országnak nem volna Sztálinvárosa? Nyilvánvalóan egy ilyen fajta mai életszínvonal-emelkedés a holnapi nyomort készítené elő, az ország legyengülését, kiszolgáltatottságát az imperializmus erőinek. Ez a vicc tehát az áldozatvállalás ellen izgat, demagóg, destruktív és defetista.

Körülbelül idáig jutottam a vicc elemzésével, amikor valami belém döbbent. Mégpedig az, hogy azt az elméletet, amelyet ez a vicc takargat, már ismerem valahonnan. Sztálin elvtárs nagy művének, a Bolsevik Párt 68Történetének IX. fejezetéből. Ebben a fejezetben, ahogy az elvtársak biztosan emlékeznek rá, arról van szó, hogy a sztálini nehézipar-fejlesztéssel szemben a trockisták-buharinisták kiadták a jelszót: az elsőbbséget a könnyűiparnak. A trockisták-buharinisták nem a vasüzemeket, hanem a textil- és selyemgyárakat akarták fejleszteni. Úgy éreztem, mintha nyakoncsípném a viccet. Ez a vicc – most eltekintve attól, szórakoztató-e vagy sem, sőt súlyosbítva azzal, hogy szórakoztató mázba van burkolva –, ez a vicc ideológiailag nem más, mint közönséges trockista-buharinista propaganda.

69




Természetesen nem akartam Weber elvtársat, akiről mindig úgy tudtam, hogy pártunk régi és kipróbált tagja, trockizmussal gyanúsítani. De mégis jónak láttam, hogy – négyszemközt – őszintén beszéljek vele erről a viccről. Másnap behívattam magamhoz. Mindjárt az elején megmondtam neki: ne értsen félre, a legkevésbé sem szeretném, ha úgy érezné, mintha kioktatnám – ehhez embernek is, párttagnak is túlságosan fiatal vagyok. Az öreg barátságtalanul fogadta a szavaimat.

– Előre tudtam – morogta –, hogy meg fogja nyomni a gyomrodat, öcsém…

Megpróbáltam felsorakoztatni az érveimet. Világosan, okosan, szerényen. Az öreg egy ideig hallgatta, aztán félbeszakított.

– Az a vicc – jó vicc, te pedig – nagy marha vagy, fiam…

Sarkonfordult és kiment a szobámból.

Úgy éreztem, mintha arcul csaptak volna. Én jóindulatúan, elvtársian közeledem és íme, ez a válasz. Azért, mert Weber elvtárs régibb párttag, mint én, még nincs feljogosítva arra, hogy így beszéljen velem. Nem is szólva arról, hogy akárhogy vesszük is, én hivatali főnöke vagyok.

Először arra hajlottam, hogy úgy ítéljem meg a dolgot, mint egy öreg párttag gőgjét, mint bárdolatlan, csiszolatlan és elvtársiatlan magatartást. De hamarosan rájöttem, hogy tévedek. Hiszen itt egészen másról volt szó. Weber elvtárs nem tett kevesebbet, minthogy kitért a probléma nyílt megbeszélése, a kommunista vita elől. 70Ezért volt a gorombaság és a sarkonfordulás. De ha így van, márpedig így van, akkor valami oka is van annak, hogy nem akart velem vitatkozni. Vagy nem tudott, vagy nem mert. Hogy nem tudott volna, ezt aligha hihettem: régi és gyakorlott mozgalmi emberről volt szó, akinek a pártkérdések megvitatása egyébként nem okozott semmiféle nagyobb nehézséget. Maradt tehát az, hogy nem mert vitatkozni. És miért nem mert? A vitakérdés lényege az elmondott vicc trockista ideológiai tartalma volt. Vajon miért nem vitatkozik Weber a trockizmusról? Talán nem akarja még egy négyszemközti beszélgetésben sem megbélyegezni? Talán nem is tartja olyan elvetendőnek? Talán… talán egyet is ért vele?

Úgy vágtak belém ezek a kérdések, mintha késsel hasogatnám önmagam. Önök látják a lelkemet, elvtársak: esküszöm mindenre, ami szent, a pártra, Sztálinra, a Szovjetunióra: nem akartam egy régi elvtársat, egy régi párttagot alaptalanul meggyanúsítani. De a tények logikája kérlelhetetlen volt.

Harmadnap megint ott üldögéltem a régi szobámban. Úgy döntöttem ugyanis, hogy nem sértődöm meg az öreg goromba magatartása miatt. Ha felhúzom az orrom és megszakítok Weberrel minden személyes kapcsolatot, ezzel csak magamat fosztom meg a további megfigyelés lehetőségétől. Egyébként az öreg is úgy tett, mintha nem történt volna közöttünk semmi. Úgy látszik, a maga részéről nem tartotta túlságosan komolynak a dolgot.

Jókedvében volt, megint vidám és érdekes történeteket mesélt. Pompás előadó volt, le tudta bilincselni az embert. Emlékszem: a régi időket idézte, egy 1932-es sztrájk előkészítését és végigharcolását mondta el. Csupa izgalmas részlet: titkos nyomda egy mosónő lakásán, egy besúgó lebuktatása, tárgyalások a tőkés igazgatóval, a ravasz és „nagyvonalú” Sombor-Schweinitzer, a 71budapesti rendőrkapitány. Az öreg saját magáról mindig mint valami csetlő-botló, ügyefogyott emberkéről beszélt, akinek sikerül ugyan egyet-mást keresztülvinnie, de azt inkább a szerencsének, vagy az ellenfél ostobaságának köszönheti. Hogy valójában milyen szerepe volt az eseményekben, az olyasmikből derült ki, hogy Hain Péter, a rettegett detektívfőnök heteken át tartotta őt „személyes kezelésben”, hogy a Töreky-tanács tíz évi börtönre ítélte, hogy tagja volt a szakszervezetek elnökségének.

A történetek, amelyeket elmondott, megzavartak. Ha otthon voltam és magamban gondolkoztam a dolgokon, eléggé megalapozottnak találtam a gyanúmat, s eléggé megbízhatónak a saját elemzéseimet. De mikor szemtől szembe kerültem az öreggel, nagyon nehezen tudtam elhinni, hogy ez az ember hűtlen volna a párthoz, a szocializmushoz. Valahogy olyan becsületesnek, nyíltnak, egyenesnek tűnt, s a történetei, akármennyire szerényen adta is elő őket, egy öreg harcos megnyerő és hitelesnek látszó, tiszteletet és megbecsülést keltő visszaemlékezései voltak.

Hajlottam arra, hogy azt gondoljam: túlbecsültem a minapi vicc fontosságát, az öreg, mint afféle régi ember, kicsit többet enged meg magának a szokásosnál, ennyi az egész és semmivel sem több. Tumpek Amál esete után nem szerettem volna újra melléfogni. Viszont ha Tumpek Amál esetében melléfogtam, ez annyit is jelent, hogy a valódi ellenséget még nem találtam meg.

Vajon mégicsak az öreg Weber lenne az?

Egy hét sem telt el és már bizonyos voltam benne, hogy így van.

Mint ahogy a legtöbb hivatalban és üzemben, nálunk is az a szokás, elvtársak, hogy minden hétfőn reggel Szabad Nép-félórát tartunk. Ilyenkor nyolc órakor gyülekezünk az egyik szobában, s fél kilencig megbe72széljük pártunk központi lapjának az elmúlt héten közölt legfontosabb cikkeit. Valamikor, évekkel ezelőtt, ezek a félórák izgalmasak és tartalmasak voltak: élénk viták, hozzászólások tették emlékezetessé őket. Tartozom az igazságnak azzal, hogy az utóbbi időben bizonyos fokig elszürkültek. Egyesek azt állítják: azért van ez így, mert a Szabad Nép vált szürkévé és unalmassá, olyan lett, mint egy termelési-statisztikai közlöny, de az én véleményem az: pártunk lapja helyesen jár el, amikor főfigyelmét a szocialista építő munkára fordítja, és bennünk, a mi nevelő munkánkban van a hiba, hogy nem tudtuk megfelelően felkelteni az elmaradottabb emberek érdeklődését. A gyakorlat az utóbbi években az volt, hogy valakit előre megbíztunk: készüljön fel a félórára, rövid bevezetőben vázolja a legfontosabb cikkek mondanivalóját, s aztán a többiek hozzászóltak, kiegészítették a beszámolót.

Ezen a héten Horváth Pista volt a soros. Ismertetőjében főleg a vasárnapi Szabad Nép egyik cikkével foglalkozott, amelynek az volt a címe: „Becsüljük meg jobban a régi párttagokat”. Főleg, sőt kizárólag erről a cikkről beszélt, úgyhogy néhány perc múlva felébredt bennem a gyanú: ez a csibész Pista a lapból egész héten egyedül ezt a cikket olvasta el és most „ebből él”, ezt ismerteti mérhetetlen hosszan. Említettem, hogy testvéri jóbarátom nem volt párttag, és nem is igen érdekelte őt a politika; ezért kisebb-nagyobb trükkökkel lavírozott, hogy az érdeklődés hiányából adódó esetleges kellemetlenségeket elkerülje. Én semmiképpen sem tudtam helyeselni ezt a magatartást, de annyi átlátszó kedvességgel csinálta, no meg annyira szerettem őt, hogy sohasem volt erőm megharagudni rá miatta.

Mikor már vagy nyolcadszor mondta el, hogy „sajnos, elvtársak, a régi párttagok nem részesülnek megfelelő megbecsülésben, s éppen ezért a Szabad Nép fon73tosnak tartja, hogy…” – olyasmi történt, ami az ilyen félórákon ritkán esett meg. Az öreg Weber dühösen közbeszólt:

– A pokolba a megbecsüléssel… Munkát nekünk!

Az első pillanatban nem értettem, miről is beszél tulajdonképpen. Hiszen neki van munkája, igazán nincs miért panaszkodnia. Aztán átfutott a fejemen a gondolat: ami azt illeti, a múltjához mérten valóban nincs az öregnek valami fontos beosztása. Talán emiatt volna elégedetlen? Nem tudtam sokáig rágódni a dolgon, mert Horváth Pista folytatta a beszámolóját, s hamarosan ismét különös mondatok zavarták meg a máskor oly békés Szabad Nép-félóra hangulatát.

Pista éppen azt idézte a cikkből, hogy ezek a régi elvtársak már azért is megérdemlik a megbecsülést, mert nem egy közülük hosszú éveket szenvedett börtönben az eszméért, a pártért. „A börtönévek száma – olvasta fel Pista a cikkből – már egymagában is foka és ismérve annak, milyen kipróbált, milyen áldozatkész elvtársról van szó.”

– Ilyet csak egy hülye írhat le – csattant fel dühösen az öreg Weber. Olyan nyugtalan és ideges volt, amilyennek még sohasem láttam. – Először is – folytatta –, a börtönévek számát a Töreky-tanács szabta meg és nem maga a vádlott. Hogyan lehet akkor ebből lemérni az áldozatkészséget? Másodszor, ismertem én a börtönben olyan embert, aki több mint tíz évig volt becsukva és mégis olyan önző volt, a rabtársaival szemben is olyan zsarnok és szipolyozó, csomagdézsmáló, erőszakoskodó, mint akinek semmi köze nincs a szocializmushoz.

Egy pillanatra csend ült a szobára. Aztán Horváth Pista megrándította a vállát, s meglehetős unalommal jegyezte meg:

– Ezt nem én mondom… Ezt a Szabad Nép írja…

74

– Én nem is rád haragszom, fiam – szólt lecsendesedve az öreg. – No, fél kilenc van… gyerünk a dolgunkra…

Nem tudom, a többiekben mi ragadt meg ebből a parázs jelenetkéből, de engem a végtelenségig felzaklatott. Mert abban a másodpercben, amikor az öreg Weber azt a félmondatot kimondta, hogy „több mint tíz évig volt becsukva”, az én agyamban azonnal egy név villant fel, egy név, amely szent minden magyar kommunista számára. Rákosi elvtárs neve. S már kapcsolódott hozzá a gondolat, amit fentebb említettem is: Weber egyszer, még évekkel ezelőtt, elmesélte nekem, hogy ő annak idején a szegedi Csillagban volt becsukva, és az egyik szomszédos cellában töltötte börtönéveit a mi nagy vezérünk és tanítónk. Az illegális párt tagjai közül sokan senyvedtek Horthy börtöneiben. De tíz évnél tovább már csak igen kevesen. Vajon kire gondolt Weber, amikor az erőszakoskodó, csomagdézsmáló, zsarnok fogolyról beszélt? Leírnom is kín a feltételezést, elvtársak, dehát mit csináljak – ahhoz, hogy megértsenek engem, a tapintat és a tisztelet korlátait is szét kell feszítenem, hozzátéve azt, hogy maga a feltételezés annak a kényszerűségnek következménye volt, amelyik Weber szavaiból adódóan irányította gondolataimat.

Hihetetlennek tűnt számomra, hogy valaki népünk atyjába merjen belemarni. Hogy burkoltan és név nélkül, de mégis félreérthetetlenül, a Legnagyobb Magyart rágalmazza. De bármennyire vakmerő és lélegzetelállító volt is ez a merénylet – sőt éppen mert ilyen volt –, nem hunyhattam be a szemem, nem foghattam be a fülem többé.

S ha még hajszálnyi fenntartás maradt volna is bennem a tévedés eshetőségére vonatkozóan, az sem élt sokáig. Folytattam azt a gondolatsort, amelyet Horváth Pista beszámolója alatt az események félbeszakítottak. 75Hosszú pártmúltjához képest Weber valóban jelentéktelen munkakört tölt be. Nem kétséges, hogy sem képességei, sem kora nem adnak erre megfelelő magyarázatot. Tagadhatatlanul képzett és okos ember, s nála jóval idősebbek is vannak fontosabb beosztásban. Mi lehet akkor a félreállítás, a mellőzés oka?

A személyzeti osztályról felkérettem az öreg Weber dossziéját; mint hivatali főnökének, jogom volt ehhez.

Kedves, bölcs, sokat tudó szürke dossziék! De nehéz is volna a bolsevik munka nélkületek! De sokszor segítetek is ki bennünket a bajból, kard élességű igazságaitok de sokszor vágják is ketté a pártmunka gordiuszi csomóit! Egy-egy apró ellentmondás az önéletrajzokban, egy-egy picinyke adat a múltból, a házmester egy-egy találó megjegyzése, a szomszéd lakó, vagy a társbérlő egy-egy bejelentése hányszor is tesz világossá és egyszerűvé sok mindent, amit évek közös munkája, hosszú ismeretség, órákig tartó személyes beszélgetések sem tudnak tisztázni. Ha a kádermunka még kiterjedtebbé fog válni, ha behálózza majd az egész országot, ha minden egyes állampolgárnak meglesz majd a legaprólékosabb részletekig feldolgozott szürke dossziéja, a proletárdiktatúra egész tevékenysége tízszeresen könnyebb lesz a mostaninál.

Röviden: Weber „elvtárs” dossziéjából kiderült, amit eddig sohasem tudtam: hogy az öreg 1939-től 1941-ig ki volt zárva a pártból. Az ok: elítélte a német–szovjet megállapodást és a finn–szovjet háborút. Amikor Hitler megtámadta a Szovjetuniót, akkor újból jelentkezett illegális munkára, s a párt megbocsátott neki, visszavette.

Íme, hát a valóságban így festett a régi, kipróbált, okos, „elvtárs” nagyhírű múltja. Így már érthető a „mellőztetése”, s érthető az a gyűlölete is, amelyet pártunk 76vezetői iránt érez. Éppen azt nem értette meg a sztálini politikában, ami a legzseniálisabb volt: a Hitlerrel történt megállapodást. Éppen azt nem értette meg a sztálini stratégiában, ami a legelőrelátóbb volt: a finnországi benyomulást. A legnehezebb időkben támadta hátba a pártot. Igen, ha rendszerezem a tényeket, ha kiértékelem őket – s kérdem, egy kommunistának nem legelső kötelessége-e a tények számbavétele, csoportosítása, osztályozása, valamint az összefüggések felderítése –, egyszóval, ha elvégzem ezt a feladatot, akkor nem kell különösebb éleselméjűség annak megértéséhez, hogy a trockista vicc, Rákosi elvtárs megrágalmazása, a szürke dosszié tanúságtétele – mind ez egyetlen töretlen és félreérthetetlen vonal. Az ellenség vonala.

77




Most már nem volt bennem semmi kétség. Újra erősnek és határozottnak éreztem magam. Úgy éreztem, mintha a kezemben tartanám az öreg Weber torkát, s már csak az volt a probléma: hogyan és mikor szorítsam össze. Tumpek Amál esete nyomán egy valami világos volt előttem: többé nem fogom suba alatt intézni a dolgokat. Igaz ugyan, hogy Amálka esetében nem volt egészen helyes a keménységem – ámbátor elhibázottnak sem mondanám, hiszen végeredményben mégiscsak a klerikalizmus egyik képviselője ellen léptem fel –, de az a körülmény, hogy eltávolítása elég széleskörű részvétet és rokonszenvet ébresztett irányában, éppen a nyílt fellépés hiánya, a leleplezés elmaradása miatt, arra ösztökélt, hogy Weber esetében a legteljesebb nyilvánosságot, a legkérlelhetetlenebb harcot válasszam. Hadd tanuljon a tagság, hadd nevelődjenek az elvtársak, edződjenek a küzdelem fényében és tüzében. Csak arra volt gondom, hogy a leleplezésre a legmegfelelőbb helyet és időt válasszam meg.

Az alkalom nem váratott sokáig magára. Körülbelül két héttel az említett Szabad Nép-félóra után vezetőségválasztó gyűlés volt vállalati alapszervünknél.

Önök tudják, elvtársak, miként zajlanak le általában az ilyen választások. A felsőbb szervek előzetesen összeállítják a megválasztandók névsorát. Ezt egy jelölőbizottság előterjeszti. A jelöltek személyét egyenként megbeszélik, néha elmondatják velük az önéletrajzukat, egy-két kérdést intéznek hozzájuk. Feláll két-három 78elvtárs és megdicséri a jelöltet, legfeljebb valami megjegyzést tesz: hogy fordítson több gondot a felesége ideológiai fejlődésére, vagy legyen barátságosabb a hivatali altisztekhez. Ezután – tekintve, hogy mindenki tudja: a lista a felsőbb szervek munkája, s pártunkban érvényesülnie kell a demokratikus centralizmusnak – valamennyi jelöltet egyhangúan megválasztják.

Úgy festett, hogy ez alkalommal is simán és zökkenésmentesen fog menni a dolog. Az öreg Weber tagja volt a régi vezetőségnek – ezek szerint sikerült kijátszania a felsőbb szervek éberségét –, és most is jelölték.

A bizottság javaslatát taps fogadta. Ez a taps megbizsergette a vérem. Éreztem, hogy nem lesz könnyű dolgom, de annál jobban örültem a harcnak. Az olcsó diadalok sohasem igazán értékesek.

– Van-e valakinek hozzászólása vagy kérdése a jelölthöz? – kérdezte az elnök.

Hárman jelentkeztek hozzászólásra. Egy negyed órán át lelkendeztek Weber „elvtárs” érdemeiről. Hogy milyen régi, kipróbált, harcedzett ember, mennyire szerény és egyszerű, milyen jókedélyű és szolgálatkész. A lényeg az volt: nem is neki, hanem nekünk megtiszteltetés, hogy a vezetőségünkbe beválaszthatjuk.

Hagytam, hadd beszéljenek. Mikor végre kifogytak a szóból, s az elnök még egyszer feltette a kérdést: van-e még valakinek hozzászólása, magasba nyújtottam a kezem. Szót kaptam.

– Meg akarom kérni Weber elvtársat – szóltam –, mondja el nekünk az önéletrajzát.

Ez hallatlan szemtelenségnek tűnhetett. Egy öreg harcost, egy ismert és köztiszteletben álló kommunistát arra kérni, hogy kezdjen számot adni részletesen a múltjáról, mint valami dadogó; remegő tagjelöltecske, nem, ilyen még nem fordult elő sem alapszervünk, sem Weber elvtárs legutóbbi éveiben.

79

Az öreg felemelkedett a helyéről, meghökkenve nézett rám, aztán elfordította rólam a szemét, mereven a levegőbe fúrta és belekezdett:

– Három évtizede veszek részt a munkásmozgalomban…

Közbeszóltam:

– Megszakítás nélkül?

A teremben a megdöbbenés csendje uralkodott. Nekem úgy tűnt – de lehet, hogy tévedek –, mintha egy idősebb elvtársnő felsikoltott volna.

Weber arcvonásai megkeményedtek:

– Ha az elvtárs – (nem mondta ki a nevem, csak úgy mondta: az elvtárs) – arra gondol, hogy 1939-ben kizártak a pártból, ezt én sohasem titkoltam és sehol sem tagadtam le. 1945-ben a tagságomat töretlennek ismerte el a párt.

– S ha szabad kérdeznem: miért zárták ki? – a hangom élesen hasított végig a termen és már érzékeltette, hogy fölénybe kerültem.

– Azt az elvtárs éppolyan jól tudja, mint én – vágott vissza az öreg Weber. – Mert úgy látom, alaposan felkészült a mai alkalomra.

– Hogy én tudom, vagy sem, az mindegy – replikáztam. – A fontos most az, hogy a tagság is megtudja.

Az öreg részletesen elmondta kizáratásának a történetét. Én alig figyeltem rá. A hallgatóságot néztem. Ő már nem volt többé érdekes a számomra, egy kicsit úgy éreztem, mintha egy élő hulla beszélne. De a hallgatóság, a párttagság – az igen. Láttam, hogy az öreg kínos magyarázkodása közben hogyan válnak egyre fagyosabbá az arcok, egyre merevebbé a tekintetek, láttam, ahogy egyesek, akiknek az öreg beszéd közben a szemébe néz, hogyan fordítják oldalt a fejüket, a mellette ülők szinte észrevehetően elhúzódnak a közeléből. De láttam azt is, hogy egyesek még bizonyos részvéttel néznek rá. 80Elvégre a szovjet–német megegyezés, a szovjet–finn háború annak idején az egyszerű emberek számára nem volt olyan világos és tiszta dolog, nagy politikai érettség és önfegyelem kellett a megértéséhez és a helyesléséhez –, így egyeseknek nem volt teljesen idegen és elfogadhatatlan Weber akkori magatartása. Éreztem, hogy a lelkekben lappangó részvétet még szét kell zúznom. És szétzúztam.

Mikor az öreg befejezte a magyarázkodását, én emelkedtem szólásra. Nem szeretném önmagamat dicsérni és különösen nem a mostani iszonyú helyzetemben, de mégis, azt hiszem, nem túlzás elvtársak, hogy kitűnően beszéltem. Talán a legjobban egész életemben.

A múlttal kezdtem. A párt nagylelkűségéről szóltam, arról, hogy megbocsátott Webernek, aki vétkezett ellene. De ennél nem időztem sokáig; a mára tértem rá. Elmondtam Weber viccét a kölcsönjegyzésről. Nyugodtan állítom: egy mosoly nem volt a teremben. Részletesen elemeztem a vicc osztálytartalmát. (Zárójelben jegyzem meg: azóta megszűnt a viccmesélgetés a vállalatnál.) Elememben voltam. Éreztem, hogy a kezemben tartom és viszem, sodrom magammal a hallgatóságot. Ekkor hozakodtam elő Weber megjegyzésével arról a bizonyos elvtársról, aki tíz évnél többet töltött börtönben, és mégsem becsületes ember.

– Álljon fel, Weber úr – dörögtem, és még a kezemmel is rámutattam –, álljon fel, és mondja meg nyíltan, itt a párttagság előtt: kire gondolt.

A levegő pattanásig feszült. Mindenki Weberre nézett, s úgy néztek rá, mint valami bélpoklosra. A vén bitang nem állt fel. Ahhoz úgy látszik, már nem volt mersze, hogy teljes nyíltsággal beszéljen.

Én sem mondtam ki a Nevet. Nem volt már arra szükség. A termen valami iszonyú csönd ült. Éreztem: ez a félelem csendje. Az emberek féltek, hogy ő vagy én, 81valamelyikünk kimondja a szót, és akkor ki tudja, még mi lesz?

A befejezés egyszerű volt és világos. Sztálint idéztem: a szocializmus építése közben az osztályharc állandóan éleződik. A megvert osztályellenség ereje súlypontját magába a pártba helyezi át. A főveszély a párton belül van. Trockij, Tito, Rajk ügye mind ezt világosan bizonyítja. Ha kisebb mértékben, ugyanez igazolódik Weber esetében is. Nem ismerhetünk irgalmat vele szemben.

Csak azért nem kaptam nagyobb tapsot, mint amekkorát kaptam, mert az emberek még mindig dermedt csendben ültek beszédem hatása alatt. Azt hiszem, nem volt kis teljesítmény: egyetlen óra sem telt el és szétzúztam egy embert. Egyetlen órán belül tisztelt és népszerű pártvezetőségi jelöltből mosogatóronggyá változtattam.

Illetve, nem egészen. Mert a törvényszerű mind ezek után az lett volna, ha Weber feláll és görnyedten kisompolyog a teremből. De nem ez történt. Volt képe ahhoz, hogy szót kérjen. Beszélni kezdett.

Sokkal felhevültebb voltam annál, elvtársak, hogy egészen pontosan emlékeznék a beszédére, és sajnos szó szerinti jegyzőkönyv sem készült. De azért a főbb gondolatokat fel tudom idézni. Annál is inkább, mert én még ilyen dolgokat soha nem hallottam. Egész érvelése, egész gondolkodásmódja annyira idegen volt számomra, hogy már csak azért is megragadt a fejemben, mert teljesen különbözött az enyimétől.

Arról beszélt, hogy ő egy egész életen át harcolt a kapitalizmus ellen és most is gyűlöli. De mi az, ami ebben az országban a régi rossz rend helyére került? Miféle szocializmust védelmezek én tulajdonképpen? Milyen szocialista építést emlegetek? Hol a több kenyér és hol a nagyobb szabadság, amelyek – szerinte – fő 82előnyei lennének a szocializmusnak a kapitalizmussal szemben? Hol a proletárdiktatúra akkor, ha nem a proletárok, hanem a proletároknak diktálnak? Ha a törtetők és a talpnyalók érvényesülnek, s nem az áldozatkészek, az igaz szívűek. S mit ér, ha megszüntetjük az embernek ember által való kizsákmányolását, ha azt az embernek az állam által való kizsákmányolása váltja fel? „Nem volna jó – mondotta –, ha Marx és Engels feltámadnának. Nagyon rosszul éreznék magukat Budapesten.”

Iszonyatos beszéd volt. Ha az én felszólalásom nem lett volna elég, ez a „védekezés” egymagában is alaposan betette volna az ajtót Weber mögött. Olyan volt, mint egy vádbeszéd a népi demokrácia ellen. Szerencsére a tagság világosan megértette és – vádbeszéddé változtatta át a felszólalóval szemben. A taggyűlés Webert egyhangúan kizárta a pártból.

Az éjszakai utcán némán baktattunk Vandáék háza felé. Nem tudom, ő mire gondolt. Engem valami felemelő érzés töltött el. Hadvezérek érezhetik magukat így győztes csaták után. Tudom, hogy a hasonlat nevetséges, az én csatám nem mérhető Austerlitzhez vagy Sztálingrádhoz. De ha a méretek különbözők is, az érzések lehetnek hasonlók.

Tulajdonképpen nem is Weber bukásának örültem. Higyjék el, elvtársak, nem vagyok gonosz, vagy „lebuktatós” természetű. A magam emelkedése töltött el boldogsággal. Nem rangban, címben, vagy fizetésben emelkedtem, hanem ami ennél több: kommunistaságban. Különb, erősebb, edzettebb bolseviknak éreztem magam, mint akár egy fél nappal ezelőtt. Szerettem volna, ha a hajnalodó utcán, a nap első sugaraival alakja körül, feltűnnék Balog Oszkár és én eléje állhatnék és jelenthetném: Balog elvtárs, lelepleztem az ellenséget, Balog elvtárs, megálltam a próbát.

83

A kapuban – inkább illendőségből, mintsem felhevülésből – meg akartam csókolni Vandát. Elhúzódott tőlem. Én azonnal sejtettem, miért. A taggyűlés után többen forrón gratuláltak nekem, egyesek percekig szorongatták a kezemet. Tudtam: az én kicsi Vandámban van egy olyan félelem, hogy túl magasra nőttem, föléje nőttem, s még talán elveszít engem. A szívem megtelt melegséggel, hiszen Vandát soha, a fejlődés semmilyen fokán, az előrehaladás semmilyen fázisában, soha senkivel el nem cserélném. Egész gyengén elmosolyodtam, „csacsi” – mondtam, s könnyedén homlokon csókolva hazasiettem.

84




Boldog és kiegyensúlyozott napok következtek. Napok és hetek. A gyanú felszakadozott a lelkemről, újra nyugodtnak és vidámnak éreztem magam. A hivatal visszhangzott a nevemtől: már szinte túlzásnak is tartottam. Mindenféle találgatás kelt szárnyra újabb kinevezésemről, előléptetésemről. Csak legyintettem. Hiszen nem azért tettem, amit tettem.

Ehhez kapcsolódva el szeretnék mondani egy epizódot, amely nemcsak akkori helyzetemre világít rá, hanem arra is: az élesedő harc milyen megvetésre méltó eltorzulásokat eredményezhet egyes – tisztesség ne essék szólván – elvtársaknál.

A taggyűlést követő napon bejelentette a titkárnőm, hogy Balassa elvtárs kívánna velem beszélni. Ez a Balassa ott dolgozott a Tervosztályon, évekkel ezelőtt egy szemináriumra jártunk, mondtam: tessék, bejöhet. Úgy lépett be a szobába, olyan alázatosan, görnyedten, mintha legszívesebben egyszerre jönne is, eltűnne is, ha lehetne.

– Tessék, elvtárs, foglaljon helyet – mutattam egy székre az íróasztalommal szemközt. (Valamikor, még a közös szeminárium idején – úgy emlékszem – tegeződtünk. De azok még olyan idők voltak, amikor mindenki mindenkivel tegeződött. Természetesen azóta sokat fejlődtünk, és a párton belül is véget vetettünk a kispolgári egyenlősdinek: helytelen és tekintélyromboló, ha régi barátokon, vagy nagyjából egyforma beosztású elvtársakon kívül csak úgy mindenki tegeződik.) – Miben állhatok a rendelkezésére?

85

– Tulajdonképpen – kezdte, és láttam, hogy alig találja a szavakat –, tulajdonképpen, Németh elvtárs, én önkritikát jöttem gyakorolni…

– Ide? Önkritikát? Miért?

– De hiszen tetszik rá emlékezni… tegnap, a taggyűlésen…

– Mi történt tegnap?

– Lehetetlen, hogy Németh elvtárs elfelejtette volna!

– Beszéljen már világosan! Mit akar tőlem?

Hitetlenkedve nézett rám:

– Csakugyan… lehetséges, hogy már kiment volna Németh elvtárs fejéből?… Egyike voltam azoknak, akik a taggyűlésen felszólaltak… és akik, sajnos, hibás álláspontot foglaltak el…

Csak most „kapcsoltam”. Hát persze! A taggyűlésről beszámolva említettem, elvtársak, hogy még az én felszólalásom előtt hárman hozzászóltak Weber jelöléséhez, és agyba-főbe dicsérték őt. Nos, a háromból az egyik ez a Balassa volt.

– Ugyan hagyja – legyintettem. – Csak nem gondolja, hogy valami jelentőséget tulajdonítok ennek az apróságnak?

– Nem, nem – rázta makacsul a fejét Balassa. – Németh elvtárs ezt most csak úgy mondja… De engem ne tessék vigasztalni… Én tisztázni akarom a dolgot…

– De ha mondom…

– Nem, nem – ismételgette mit sem tágítva. – Németh elvtárs engem most csak le akar rázni… De tegnap még egészen másképp vélekedett…

– Hogy vélekedtem tegnap? – kérdeztem csodálkozva.

– Csak nem tetszik akarni azt mondani, hogy már erre sem tetszik emlékezni? Ó, nem, nem… Németh elv86társ tegnap azt mondta: „A Balassák éberségét ki lehet játszani, Weber úr, de a párt éberségét soha.”

Valóban ezt mondtam volna? Lehet. Meg kell jegyeznem; elvtársak, hogy én ott a taggyűlésen, abban a feszült, forró légkörben olyan lázas lendülettel, olyan nekihevülten és elragadtatottan beszéltem, hogy jó néhány mondatomat szinte önkívületi állapotban formáltam meg.

– Mármost elvtársi tisztelettel meg bátorkodom kérdezni – recsegte tovább Balassa –, hogyha hárman is felszólaltunk Weber úr mellett, a három közül miért éppen az én nevemet tetszett idézni és többesszámba tenni? Ez éppenséggel nem azt mutatja, hogy Németh elvtárs nem tulajdonít fontosságot a felszólalásomnak.

Igaz, miért is éppen az ő nevét idéztem? Megvan! A kérdése eszembe juttatott mindent, a taggyűlés adott pillanatát, az én említett mondatomat. Hát igen: úgy volt, hogy a nagyobb érvelő erő, az ellentétek hangsúlyozása, no meg a tagság nevelése miatt is, legalább egy fél mondat erejéig oda akartam suhintani azokra, akik még az imént koszorút fontak Weber feje köré. Mármost az volt a helyzet, hogy beszéd közben hirtelen a három közül csak ennek a Balassának a neve jutott az eszembe: említettem, együtt jártam vele szemináriumra. Mit mondjak most neki? Ha megmondom a pofon-egyszerű és prózai igazságot, akkor még megsértődik.

– Figyeljen ide, Balassa elvtárs – kezdtem, és még nem tudtam, hogyan is folytassam –, figyelje jól, amit mondok… Izé… Ha mindenáron tudni akarja az igazságot, hát jól van: akkor vegye tudomásul, hogy a maga részéről az ébertelenséget mi lényegesen súlyosabban ítéljük meg, mint másoknál… Remélem, megért engem és nem kell részletesebben megmagyaráznom…

Ezt valóban őszintén reméltem, elvtársak, mert bizony ha Balassa magyarázatot kér, igazán nem tudtam 87volna, mit mondjak. De nem ez történt. Láttam, hogy ez a nagy termetű, kövér ember egészen összecsuklik és pirospozsgás arcából kifut a vér.

– Hát igen… Ez az… – mondta lehajtott fejjel. – Tudtam én mindjárt, hogy erről van szó… De hát kérdem én, Németh elvtárs, felelhet-e egy apa a felnőtt, húszéves fiáért? És lehet-e, hogy egy apa élete tönkre legyen téve, mert a fia egy meggondolatlanságot, egy csibészséget követ el?

No nézd csak, hát persze – majdnem a homlokomra csaptam: egészen kiment a fejemből. Ennek a Balassának a fia tavaly, vagy tavalyelőtt, nem sokkal az érettségije után Ausztrián keresztül kiszökött Palesztinába. Pesten nem vették fel az egyetemre kispolgári származása miatt, ő viszont hallani sem akart róla, hogy a termelő munkában helyezkedjék el (azt mondják, egészen az agyára ment, hogy matematikus akar lenni) – egy szép napon aztán eltűnt és legközelebb valahonnan Haifából adott hírt magáról. „Azt a kis cionista nemjóját a családfádnak” – gondoltam most magamban némi büszkeséggel. – „Úgy látszik, ráhibáztam, amikor tegnap éppen a te nevedet említettem”.

– Ez az én formám – nyögdécselte tovább Balassa. – Nem elég ez a pech a fiammal, kellett nekem még a Webert is ajánlanom…

– Szeretném, ha tudatosítaná magában – szóltam most már magabiztosan és szigorúan –, hogy mind ezt nem volna okos dolog a véletlennel, vagy a balszerencsével magyaráznia. Nehezen fog megszabadulni az elvtárs mindattól, amitől meg kell szabadulnia, ha a „formájára” hivatkozva elhessegeti magától a felelősséget és nem ás mélyebbre az igazi okok irányában…

– Kérem, édes Németh elvtárs – mondta, és a hangjából éreztem, hogy majdnem sír –, kérem, én mindjárt azzal léptem be a szobába, hogy önkritikát akarok gya88korolni. Kérem, tessék nekem elhinni, hogy én nem akarom elhárítani a felelősséget magamtól. Én nagyot, én súlyosat hibáztam… Kérem, én mélyre, egészen mélyre akarok ásni magamban… Engem megtévesztett ez a Weber: a mozgalmi múltjával, a régi történeteivel, az álszerénységével… Énnekem nincs olyan pártmunkási gyakorlatom és olyan fiatalos lendületem, mint önnek, Németh elvtárs. De én kimondom bátran, lesz, ami lesz, én megmondom a Németh elvtárs szemébe is: a Németh elvtárs felszólalása, ez a bátor, nagyszerű kiállás, kinyitotta a szememet… Tessék nekem elhinni, ezentúl százszorosan éber és ezerszeresen harcos leszek. És kétszer szülessen meg az a valaki, akit én még egyszer ajánlani fogok egy taggyűlésen…

Ömlött belőle a szó. És engem olyan undor kerített hatalmába, elvtársak, hogy legszívesebben ott helyben, igenis, lehánytam volna ezt a visszataszító figurát. Magasságos egek, miféle emberek szereztek pártkönyvet az elmúlt esztendőkben! Mi közük ezeknek a párthoz, az ügyhöz, a proletariátushoz? Itt locsogott, vonaglott, nyálzott előttem ez az állásáért reszkető, mihaszna kispolgár, mosta magát és vádolt másokat, még az egyetlen fiát is megtagadta, csak hogy a maga bőrét mentse. Milyen idegen volt számomra a gyávaságával és az embertelenségével, az álságával és a fogadkozásaival. Milyen idegen és gyűlöletes volt számomra hétrét görnyedő alázatával, talpnyaló hízelkedésével. Közel járt a hatvanhoz, talán az apámmal lehetett egyidős, és úgy „Németh elvtárs”-azott, „tessék”-ezett, hajbókolt, mintha én lettem volna az apja, a gazdája, vagy az istene. Már szinte – bocsánat – rokonszenvesebb volt nekem a kizárt Weber, aki legalább nyíltan kimondta a maga ellenséges nézeteit, mintsem hallani legszebb szavainkat, a párt, az éberség, az önbírálat fogalmait ennek a Balassának – azelőtt egyébként Blaunak hívták –, illetéktelen és 89duzzadt ajkain. Ezt természetesen nem antiszemitizmusból mondom, elvtársak, hiszen pártunk elítéli és megbélyegzi a faji előítéleteket, de tény, ami tény: az ilyen Balassák, akik Palesztinába szökő fiakat nevelnek és úgy viselkednek, ahogy ez viselkedik, maguk nehezítik meg a teljes asszimilációt. Nem a gyűlölködés, hanem a szeretet: a párt szeretete mondatja ezt velem. Itt volna az ideje – gondoltam magamban – egy újabb, szigorúbb párttisztogatásnak.

És mégis, túl az undoron és a megvetésen, volt valami jóérzés is bennem, elvtársak. A beszélgetés alatt is és utána is, valahányszor rágondoltam. És ez a jóérzés ugyanabból a felismerésből táplálkozott, mint maga az undor: abból, hogy mennyire idegen nekem, mennyire idegen tőlem ez az egész Balassa-féle magatartás. Elvégre, ha nyers nyíltsággal akarok beszélni, akkor teljesen világos, hogy Balassa nemcsak korban hasonlítható az apámhoz: tulajdonképpen társadalmi eredetét illetően is egy osztály, illetve réteg képviselői. Ki tudja: tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt neki is fűszerüzlete, vagy kávémérése, vagy használtruha-boltja volt a Kazár utcában vagy az Almássy téren. Egy réteg, egy osztály az apámmal, és én is ebből az osztályból származom. És soha, soha nem éreztem még annyira, mint a Balassával való beszélgetés alatt és után: mennyire más vagyok már én, mint ők, mennyire sikerült elszakadnom a saját osztályomtól, mennyire nincs már közöm hozzájuk, és – minden önteltség nélkül, hiszen az érdem nem az enyém – mennyivel különb vagyok náluk.

Soha, de soha nem éreztem annyira, mint most, a harc és a helytállás közben, hogy valami új, valami nagyszerű, valami magasabbrendű születik ebben az országban és az egyes emberekben, e harc katonáiban is. És a szívem megtelt hálával, tanítóm és nevelőm, az én igazi apám: nagy pártunk iránt.

90




Mikor Balog Oszkár átadta nekem a főosztály vezetését, tudtam, hogy új szakasz kezdődik az életemben. De hogy ilyen gyorsan ekkora fejlődésen megyek majd keresztül, túlzás nélkül: egy fejjel növök régi magam fölé, arra még csak gondolni sem mertem. És lényegében nem a munkámnak, nem a hivatalban elért eredményeimnek köszönhettem, hogy a nevem különös és szép csengést kapott egyre magasabb körökben. Ha mint főosztályvezető rosszul dolgoztam volna is, az aligha változtatott volna a helyzetemen. Látnom kellett, hogy mindent az éberségemnek, pontosabban: a pártmunkámnak köszönhetek. És mert a pártmunka iránt különös hajlamot éreztem magamban, ez még inkább megnövelte készségemet a cselekvésre és magabiztosságomat. Nem tudtam, mit tartogat még a jövendő, de azt tudtam: engem a megkezdett útról soha semmiféle erő többé le nem téríthet.

Jól éreztem magam, és csak akkor fogott el valami idegességféle, mikor alkalomadtán a régi szobámba tévedtem. Már csak ketten dolgoztak ott: Pista és Vanda. Azok is zavartak valahogy, akik eltűntek, s azok is, akik ottmaradtak. Weber is, Amálka is megérdemelte a sorsát, de mégis, ebben a szobában mindig eszembe jutott a régi családi társaság, és ha nem rajtam múlt is, hogy mindennek vége, azért egy kicsit fájt, tagadhatatlanul fájt.

Lehet, hogy Pista és Vanda is erre gondolt, mert valahogy ők sem voltak egészen olyanok hozzám, mint ré91gen. Pistához fűződő barátságom tulajdonképpen már hosszú idő óta nem volt aktívnak mondható; lényegében nem állt egyébből, mint abból a bizonyosságból, hogy akármi történik is, túl ellentéteken, mindenen, tűzön-vizen át számíthatunk egymásra. Egyébként alig érintkeztünk; az a tény, hogy én a pártban tevékenykedtem, s ő még csak be sem lépett, lassan és szinte észrevétlenül egyre vastagabb válaszfalat emelt közénk. Külön világban éltünk, másféleképpen gondolkoztunk és másként ítéltük meg a magunk és a másik világát.

Hogy Vandával mi volt mostanában a baj, arra nem tudtam volna ilyen egyszerűen megfelelni. Ha röviden akarnám jellemezni, akkor csak annyit mondanék: mintha a napsugár tűnt volna el a lényéből. Az a csodálatos, utánozhatatlan tulajdonsága, hogy megfényesített, derűvel és szépséggel töltött el mindent maga körül. Fáradtnak és megviseltnek látszott, réveteggé és szórakozottá vált, gyakran gyengélkedett is, és a szerelemben sem volt olyan, mint annak előtte. Nem hessegethettem el a gondolatot: az utóbbi hetek eseményei hatottak így rá. Hiába, a harchoz külön adottság, erő és keménység kell. Nem haragudhattam érte, csak éppen nem hagyhattam figyelmen kívül: ha az én drága, édes kis Vandám születését tekintve szovjet leány is, azért meglátszik rajta, hogy nem odakint nevelkedett: még messze van a bolsevik asszony típusától.

Pedig éppen most igazán nem volt ok a megtorpanásra, ellenkezőleg: most jött el az ideje az igazi jókedvnek és ragyogásnak. Az történt ugyanis, elvtársak, hogy lakást kaptam. Önöknek igazán nem kell magyarázgatnom, milyen óriási dolog ez manapság minálunk, amikor sajnos egyik legszűkebb keresztmetszetünk éppen a lakáskérdés, és ki tudja, mikor sikerült volna nekem is lakáshoz jutnom a vállalati elvtársak segítsége, anélkül az őszinte elvtársiasság és szeretet nélkül, amelyet 92– úgy látszik – új munkahelyemen helytállásommal és harcosságommal sikerült kivívnom. Alighogy átvettem a főosztály vezetését, konkrét ígéretet kaptam arra, hogy a vállalat segíteni fog a lakásügyem megoldásában. Nem sokkal később – alig valamivel Amálka eltávolítása után –, behívott egy feketére az ÜB elnöke, és poharazgatás közben – a fekete mellett egy kis barackot is iszogattunk –, azt a kedves és baráti tanácsot adta: a legjobb az volna, ha én magam próbálnék valami lehetőség után nézni, és ha az megvan, akár lelépés, akár társbérlet, akár leválasztás formájában, az anyagi lebonyolítás során ők majd a szociális keretből segíteni fognak nekem. Ez igazán szép és nagyvonalú javaslat volt, én még szabadkoztam is, hogy nem tudom, mivel érdemeltem ki, de ő nagyon határozottan és erőteljesen megnyugtatott, majdnem hogy rámparancsolt: az én munkaköröm olyan nehéz és felelősségteljes, hogy nem egyszerűen az én magánügyem, hanem a vállalat érdeke, miszerint megfelelő lakásom, nyugalmam és pihenésem legyen.

Nehéz meghatottság nélkül visszaemlékeznem mind erre, annak a lakásnak a falai között, amelyhez az elvtársi segítőkészség juttatott hozzá, s amelyben most életem utolsó óráit töltöm – hiszen én valóban a saját példámon mérhettem le, milyen gyönyörűen érvényesül az emberről való gondoskodás magasztos eszméje a mi társadalmunkban.

Az ÜB-elnökünk javaslata után már csak egy kis szerencsére volt szükségem, hogy valamiféle elfogadható megoldást kutassak fel. S a szerencse ezúttal rám is köszöntött az én Pista barátom képében. Pistának volt valami ismerőse, és ennek az ismerősének volt egy rokona, egy orvos, pontosabban egy orvosházaspár. Háromszobás, összkomfortos, verandás lakásban laktak kint Zuglóban, remek helyen, közel a város szívéhez és 93mégis a zöld övezetben. Mármost az igényjogosultságuk megvolt a három szobához, tekintve, hogy mindketten orvosok voltak, s így a lakószoba mellett egy dolgozó szoba és egy rendelő is járt nekik, viszont otthon praxist úgysem folytathattak, mert egész napjukat a kórházban töltötték, s párttagok lévén, a magánpraxist amúgy sem nézte volna jó szemmel a pártszervezetük, másrészt pedig az asszonyt feljelentette egy elhunyt betegének, egyik diplomatánknak az özvegye, állítólagos hanyag kezelés miatt, a per rengeteg költségükbe került, úgyhogy pénzre volt szükségük, ezért elhatározták a lakásleválasztást.

Az ÜB azonnal kiutaltatta nekik a lelépési összeget. Elkészíttette a mérnöki tervet is: két kis bűbájos szobahallos lakás lesz a háromszobásból. Minden rendben és simán ment, egészen idáig, s itt hirtelen úgy látszott, hogy leküzdhetetlen nehézségbe ütköztünk. A mérnöki tervet kivitelezni is kellett, a leválasztási munkát el kellett végezni. De kivel és hogyan?

Végigjártam vagy tíz építő kisipari szövetkezetet. A legjobb esetben másfél, két év utáni kezdésre vállaltak volna megbízatást. Arra gondoltam, hogy – szükséghelyzetben lévén – egy maszek építkezési vállalkozóhoz fordulok. Igen ám, de a mi vállalatunk állami vállalat, és törvény tiltja, hogy maszekkal dolgoztasson.

Teljesen tehetetlennek éreztem magam. Van lakásom, és még sincsen. Mit lehet csinálni? Megint csak az elvtársi szolidaritás, a kommunista segítőkészség mutatta meg a kivezető utat: méghozzá olyan csodálatos, olyan felemelő formában, hogy lehetetlen hallgatnom róla. Ezekben az órákban és ezekben a sorokban én az élettől búcsúzom, és szükségszerűen sötét és gyötrelmes dolgokról adok számot; engedjék meg, elvtársak, hogy néhány percig elidőzzem amellett is, ami szép volt, ami új típusú és nemes volt, hiszen ha az én egyé94ni sorsomra nem is, a mi új társadalmunk életére mégiscsak ez a jellemző.

Mikor az ÜB-elnökünknek elmondtam – talán két-három nappal az öreg Weber kizáratása után történt –, hogy ebben az átkozott lakásügyben milyen akadályokba ütköztem, s hogy képtelen vagyok saját erőmből megbirkózni velük, a legteljesebb megértéssel és együttérzéssel találkoztam nála. Azt mondta, a probléma valóban nem könnyű, de azért élünk, hogy segítsünk egymáson és legyek egészen nyugodt, ő minden emberileg lehetségeset megtesz, s ha ő valamit egyszer a kezébe vesz, az kézbe van véve. Nem értettem pontosan, mire gondol, de nem hagyott kétségek között: két nap múlva beüzent értem, hogy – ha tudok – fáradjak át hozzá.

Nem volt egyedül a szobájában: egy nyurga, vöröses arcú, ritka szőke hajú, nyílt tekintetű fiatalember ült az íróasztalával szemközt, feketekávé és egy kupica barackpálinka mellett. Az ÜB-elnökünknek ünnepélyes volt a hangja:

– Bemutatom egymásnak az elvtársakat… Németh elvtárs… Bobolya elvtárs…

Nekem, mi tagadás, heveset dobbant a szívem. Ki ne ismerné az országban Bobolya Márton s a Bobolya-brigád nevét? Ez az ember s ez a brigád beírta magát az ország történetébe, s aranybetűkkel írta be: hiszen ők a magyar építőiparban a Sztahanov-mozgalom megteremtői, kezdeményezői, úttörői. Akkor vált híressé a nevük, amikor Muszkáé az esztergályozásban, Tajkov Andrásé a bányászatban: amikor a nagy Sztálin hetvenedik születésnapját ünnepeltük. Munka-hőstettektől visszhangzott az ország, a Joszif Visszarionovics iránti szeretet megszázszorozta mindenkiben a munkakedvet. De – ahogy az elvtársak is emlékezni fognak rá – az építőiparban, ebben a nagymúltú, harcos magyar iparágban nem mozdult semmi. Tél is volt, s ilyenkor itt ke95vesebb a munka, de ami ennél is veszélyesebb: egy káros elmélet terjedt el, az tudniillik, hogy a vasiparban lehet, a bányászatban lehet, mindenütt lehetséges, de az építőknél lehetetlen a sztahanovi munkastílus. Bobolya Márton és a Bobolya-brigád volt az, akik a gyakorlatban széjjelzúzták ezt az ellenséges zagyvaságot. Ők alkalmazták Magyarországon először M. K. Maximenko élenjáró gyorsfalazási módszerét. Csodákat műveltek. Órák alatt akkora falakat emeltek, mint más brigádok napok, vagy hetek alatt. Úgy osztották be a habarcskeverés, a téglaadogatás, a habarcsodacsapás, az elsimítás, a tört téglákkal való kombinálás munkáját, hogy az már-már tökéletesnek számító diadala volt az emberi észnek, ügyességnek és akaraterőnek. Nem törődtek a rájuk szórt rágalmakkal: hogy a falaik idő előtt megrepedeznek, nem is egészen egyenesek, az ajtók és az ablakok nem nagyon passzolnak a helyükre, dolgoztak, alkottak, teremtettek, s míg a többi sztahanovistával nem egyszer különböző bajok voltak – Muszkának fejébe szállt a dicsőség, Tajkov ivásnak adta a fejét –, a Bobolya-brigád pályája töretlenül és egyenesen ívelt felfelé.

Most itt állt ez az ember, szemtől szembe velem – mert a bemutatkozásnál felemelkedett a helyéről –, s mikor kezemben tartottam nagy, erős kezét, úgy éreztem, hogy a magyar munkásosztállyal van eltéphetetlen kézfogásom.

– Bobolya elvtárs – mondta ÜB-elnökünk –, a jövő héttől kezdve a mi vállalatunknak fog dolgozni az üzemi kultúrotthon építkezésein. Mármost tegnap elmeséltem neki a te lakásod ügyét. Megmondtam, hogy egy nagyon jó, nagyon becsületes elvtársunkról van szó és megkérdeztem: mit lehetne csinálni? Adjon tanácsot. Persze az volna a legjobb, ha ő – hogy úgy mondjam – külön elvállalná az építkezést. A brigádjával megcsinál96nák egy-két hét alatt. De ez nem megy. Ő is állami vállalatnál dolgozik, nem végezhet maszek munkát. Pláne az ő nevével, az ő tekintélyével…

Szomorkásan hallgattam: úgy látszik, ez a lakásügy sehogysem sikerül. S most még szinte megtetéződik a fájdalmam, hiszen örökre büszke lettem volna arra, ha a szobáim falába a Bobolya-brigád keze munkája lett volna beleépítve.

Az ÜB-elnökünk felemelte a hangját:

– Maszek-munkát nem végezhet, az igaz. De pártmunkát igen. Németh elvtárs, nagy hírem van a számodra. Bobolya elvtárs nyomatékosan megkérdezte, hogy valóban olyan jó, olyan megbízható elvtárs vagy-e? Én személyesen vállaltam érted felelősséget. És ekkor Bobolya elvtárs felajánlotta – jól figyelj, kérlek –, Bobolya elvtárs felajánlotta, hogy ha a vállalat biztosítja az építőanyagot, akkor a brigádjával pártmunkában megcsinálja a lakásodat.

A szememet a meghatottság párája futotta be. Nem, erre igazán nem számítottam. Kerestem a köszönő szavakat, hiába. Csak néztem Bobolya nagy, világoskék szemébe, ezekbe a becsületes munkásszemekbe, s úgy éreztem, hogy ezért a percért érdemes volt a világra jönnöm.

– Az építőanyagra ne legyen gondod – mondta a pillanat forróságához szinte illetlen tárgyilagossággal ÜB-elnökünk –, éppen elég van a kultúrház-építkezésnél, Bobolyáék majd átdobnak egy keveset hozzád…

És a következő héttől kezdve minden áldott délután ott dolgozott a lakásomon a Bobolya-brigád. Háromig tartott a munkaidejük a kultúrházi építkezésen, fél ötkor óramű pontossággal megjelentek, teherautóval jöttek, hozták az anyagot meg a szerszámokat.

Öröm volt nézni, ahogy dolgoztak: égett a munka a kezük alatt. Ezekben a hetekben alig vártam, hogy vé97ge legyen a hivatali időnek, rohantam „haza” – a lakásba, amelyikben még nem is laktam –, hogy legalább a sötétedésig egy-másfél órácskát együtt lehessek Bobolyáékkal. Szerettem volna egy kicsit segíteni is nekik, akárhogyan, valamiképpen, de egy téglához nem engedtek hozzányúlni, csak az anyagátvételi lapokat íratták alá velem, ez volt minden tennivalóm. „Bízza csak ránk, Németh elvtárs – mosolygott huncutul nagy kék szemével Bobolya –, ez a mi szakmánk, ehhez mi jobban értünk.”

Mindig mosolyogtak. Micsoda emberek ezek, istenkém! Tulajdonképpen „családi brigád”: Bobolya mellett a fivére meg a sógora dolgozott benne, s a két Bobolya-testvér felesége. (A sógor asszonya, Bobolya húga éppen gyereket várt, a kilencedik hónapban volt.) „A békesség kedvéért álltunk így össze – mondogatta Bobolya. – Így kevesebb a vita és több a meló.”

Valami mérhetetlen bizakodás, a jövőbe vetett szilárd hit sugárzott a mosolyukból. Néha mintha valami cinkosságot éreztem volna benne; mint akik azt mondják: „Mi is tudjuk, te is tudod, valami nagy közös épületen dolgozunk mi együtt, az új Magyarország, a szocializmus építkezésein.” Sokat beszélgettem velük az életükről. A két Bobolya-testvérnek már saját családi háza volt Érden, a sógornak is lesz nemsokára; rendszeresen jártak színházba, moziba, kétszer voltak már Csehszlovákiában nyaralni, Bobolya, aki tanácstag is volt Pest megyében és képviselő az országos listán, hat ízben ült már az operaházi ünnepségek díszelnökségében, egy MSZT-küldöttséggel beutazta a fél Szovjetuniót, személyesen ismerte Rákosi elvtársat: íme, itt álltak előttem az új szocialista ember élő típusai. Amikor szidalmazóikra, rágalmazóikra került a szó, Bobolya csupán legyintett: „Csak a hülyék átkozódnak – mondta. – Akiknek eszük 98van, azok inkább ellesik, amit csinálunk, és megpróbálnak utánozni minket.”

Soha semmit, a legcsekélyebb apróságot sem fogadták el tőlem. Ha cigarettával kínáltam meg őket s rágyújtottak, alig dobták el a csikket, Bobolya már vette elő a tárcáját – arany cigarettatárcája volt, Kazahsztánban kapta, az ottani szakszervezettől –, s már kínált is vissza engem. Nem is egyszerűen a munkájuk – az öntudatuk volt a leglenyűgözőbb. Úgy éreztem magam közöttük, mint egy nagy proletár-üstben: beledobtam magam fenntartás nélkül, hogy át- meg átfőjjek benne. Nap mint nap a saját szememmel láthattam: milyen aljasak és elvetemültek voltak Weber „úr” rágalmai a proletárdiktatúráról, azok az ocsmány kígyósziszegések, amelyek kétségbe vonták a több kenyeret, a nagyobb szabadságot, s az embernek az állam által való kizsákmányolásáról fecsegtek.

Kik az urai ennek az oszágnak, ha nem a tanácstag, képviselő, díszelnökségben ülő Bobolyák? Mikor éltek ebben az országban a munkások úgy, mint a háztulajdonos, színházba járó, külföldön nyaraló Bobolyák? Vajon nincs-e tökéletes szabadság ott, ahol egy munkásbrigád – a mindennapi nehéz munka után –, a kényszer árnyékától is mentesen, teljesen önként és ilyen jókedvűen, ennyi derűvel és szeretettel, pártmunkában vállalja egy elvtársa megsegítését.

Természetesen jól tudtam és tudom most is, elvtársak, hogy nem minden munkás él nálunk olyan jól és gondtalanul, mint Bobolyáék, és nem minden munkás áll az öntudatnak ezen a fokán. (Ők maguk is elmondták egyébként, hogy meglehetősen sok az ellenségük és az irigyük, még a szakmabeliek között is.) De hát a lényeg nem az: hányan élnek így és hányan rosszabbul, és akik rosszabbul, azok mennyivel rosszabbul? Nem, nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy az út nyitva áll: a Bobolyák 99útja. Ez az igazi szabadság. És a proletárdemokrácia nem az, hogy mindenki olyan, mint Bobolya, hanem az, hogy mindenki kivétel nélkül – és ezen van a hangsúly: kivétel nélkül –, úgy élhet, olyan lehet. Íme, a példa, csak követni kell.

Soha nem éreztem még annyira, mint azokban a napokban, amelyeket Bobolyáékkal töltöttem együtt: milyen magasrendű a mi rendszerünk. És soha nem voltam annyira biztos, mint azokban a napokban, amikor a lakásom épült, hogy helyesen jártam el, mikor a vén Webert lelepleztem és kizárattam a pártból.

100




Nem védőbeszédet akarok én itt írni a mi új rendünk mellett, elvtársak: nincs annak erre semmi szüksége. Önmagam felett kell vádbeszédet mondanom, vádbeszédet, vagy gyászbeszédet, döntsék majd el Önök úgy, ahogy megérdemlem. Vissza kell térnem tehát fő mondanivalómhoz, ahhoz a megbízatáshoz, amelyet Balog Oszkártól kaptam. Bocsássák meg, kérem, ha néhol látszólag eltértem ettől: úgy éreztem, hogy mind az, amit elmondok, hozzátartozik a teljes igazsághoz. Mindenesetre ígérem, hogy a továbbiakban igyekszem majd rövidebbre fogni a gyeplőt: ha a fáradtság, amely minden feketekávé ellenére egyre inkább eluralkodik rajtam, nem tesz összefüggéstelenné vagy locsogóvá, akkor már nem kell túlságosan igénybe vennem a türelmüket.

Mikor a leválasztás elkészült, elhatároztam, hogy egy szerény kis lakásszentelőt rendezek. Eredetileg Vandát és Bobolyáékat akartam meghívni, de a sztahanovista család lemondott: minden pillanatban várták a legifjabb családtag beköszöntését. Arra gondoltam, hogy apámékat és Vanda anyját meg öccsét hívom el; de aztán ettől is elálltam: féltem, hogy nem éppen a legjobb ez az „összetétel” s még valami bonyodalom lesz belőle. Végül aztán úgy döntöttem, hogy egészen szűk körben „avatunk”: Vanda mellett csak Pistát hívom meg, hiszen tulajdonképpen neki köszönhettem a lakást.

Előzőleg Vandával nagytakarítást rendeztünk, szé101pen elrendeztünk mindent (a bútorokat a szüleimtől és Vandáéktól szedtük össze), a pártszervezettől kaptam egy szép Rjepin-reprodukciót ajándékba, azt kitettük a szoba fő falára, vettem részletre egy Orion-rádiót, ezt egy kis asztalkán a hallban helyeztük el, mellette „vörös sarkot” csináltam: ide raktam az ideológiai könyveimet, a Társadalmi Szemle összegyűjtött évfolyamait és egy fehér porcelán Sztálin-mellszobrot. Egyszóval kevés holmival is meghitté és otthonossá varázsoltuk a lakást.

Az avatáshoz én vásároltam be, a gyönyörű éjjel-nappal Közértben a Nemzetivel szemközt: sonkát, téli szalámit, májas hurkát, sajtot, bolgár cigarettákat, egy üveg román bort, gyümölcsöt és marcipán-süteményt – egyszóval lucullusi kis hideg vacsorát. Az ember ritkán szentel lakást: ilyenkor ne legyen szűkmarkú. És vettem még valamit, amit az est meglepetésének szántam: két jegygyűrűt. Mert ezen az estén akartam hivatalossá emelni azt, hogy menyasszony-vőlegény vagyunk és hamarosan össze fogunk házasodni. (Meg kell jegyeznem, elvtársak: tudom, hogy a jegygyűrű kispolgári csökevény. De az én drága, vidám kis Vandám annyiszor elmondta nekem előzőleg, hogy ő nem tudja másként elképzelni a házaséletet, mint jegygyűrűhordással, gondoltam, annyi mindenben alkalmazkodik ő énhozzám, ebben az egyben én fogok engedni neki. Amellett ekkortájt már úgy éreztem – kérem, gondolják csak meg: Amálka és Weber eltávolítása, a Balassával való beszélgetés és a Bobolyáékhoz fűződő barátság megszületése után voltam –, hogy annyira semmi közöm immár a kispolgársághoz, hogy meg is engedhetek magamnak egy-két kispolgári vonást. A vezető elvtársaknál is megfigyeltem: ha az ember már teljesen elkülönült a burzsoáziától és teljesen azonosult a proletariátussal, akkor többé semmi kivetni való sincs abban, ha 102egyben-másban átveszi azt, ami a polgári életben kényelmes, vagy kellemes volt. Sőt olykor szinte tüntetésszámba is megy: egy feltűnő amerikai töltőtoll, egy modern festmény az iroda falán, vagy egy furcsa formájú akvárium a lakásban, mintha azt mondaná: mi már annyira túl vagyunk mind ezen, hogy nekünk ezt is lehet.)

Pista pontosan nyolc órakor toppant be, s mintha sejtené, hogy több is készül ma este a lakásszentelésnél, egy ízléses kis ólomkristály hamutartó mellett hatalmas vörös rózsacsokrot hozott ajándékba. A legnagyobb zavarban voltunk, vázánk nem lévén, végül is a konyhai felmosó vödörbe kellett beállítani. S mialatt Vanda odakint tevékenykedett, hogy megfelelően „szervírozza” fel a vacsorát, mi, férfiak a hallban telepedtünk le, s három percen belül már egykori diáktréfáknál, régi bogaras tanároknál és honvédségi kiképző őrmestereknél tartottunk, s akkorákat nevettünk, hogy szinte düledeztek az újonnan húzott falak. Őszintén sajnálni kezdtem, hogy ilyen ritkán jövök össze Pistával, akivel ezer és ezer emlék fűz egybe eltéphetetlenül, ámbátor ki tudja: a túl sűrű találkozások sem jók, elkoptatják az élményeket és a barátságokat.

Vanda a pompás falatok értékét megduplázta szinte, annyi csínnal, ötlettel rendezvén el őket a tányérokon, hogy puszta látásuk is a kielégülés közelébe juttatta el az embert. Farkas-étvággyal estünk a húsoknak, köreteknek – burgonyasalátát és oroszos, nyers uborkasalátát készített a felvágottakhoz –, és egy ideig a beszélgetés is elnémult: átadtuk magunkat a falatozás örömeinek.

Hosszú percek után vettem csak észre, mennyire figyelmetlen vagyok: a román csemegebor még felbontatlanul állt az asztalon. Egyetlen gyors mozdulattal kirántottam a dugót, és már töltöttem is a három pohár103ba, amelyekből mellesleg megjegyezve csak kettő hasonlított egymásra: nem volt még ugyanis három egyforma poharunk. A bor sárgás csillogása villantotta fel bennem a gondolatot: illenék néhány szót szólnom, valami pohárköszöntőfélét tartanom. Az első pillanatban arra gondoltam, hogy Vandára emelem a poharamat, s előkotorva zsebemből a jegygyűrűket, bejelentem az eljegyzésünket. De aztán túl korainak éreztem ezt a megoldást, majd a végén, a legvégén, hadd legyen ez a csattanó. És hirtelen nagyszerű ötletem támadt: Bobolya és a Bobolya-brigád. Az övék legyen az első pohár, ki érdemelné meg jobban, mint ők, azok akiknek jóvoltából ma itt ünnepelhetünk.

Felemelkedtem és formás kis szónoklatot vágtam ki. Azokról beszéltem, akik nincsenek itt, és mégis itt vannak: hiszen a kezük munkáját, a verejtéküket és a szeretetüket beleépítették a falakba, az ablakokba, még a konyha hideg cementpadlójába is. Ők ennek a mai estének igazi ünnepeltjei: mi csak a haszonélvezői vagyunk. „Emelem poharam Bobolyára és a Bobolya-brigádra – mondtam –, és kívánom, hogy az az apróság, akinek a születését most várják, már a felépült szocializmusban munkálkodhassék – a kommunizmus építésén.”

Koccintottunk és ittunk. Nem gondoltam volna, hogy ez a pohár mézédes bor mérgezi majd meg a pompásan induló estének a hangulatát. Alighogy letettük a poharakat s újra falatozáshoz láttunk, Pista, miközben ízesen ropogtatta a szalámit meg az uborkasalátát, nevetve megjegyezte:

– Aztán remélem, Bobolyáék is isznak majd egyet a te egészségedre a házavatásuknál… Megérdemled, ugyanúgy, mint ők…

Nem értettem, mit akar mondani.

– Miféle házavatásról beszélsz? – kérdeztem.

104

– Ugyan, ne viccelj már – nézett rám vidáman. – Mit gondolsz, miféle házról?

– Ha mondom, hogy nem tudom… Nem beszélhetnél világosabban?

– Már miért is ne? – nevetett tovább. – Az érdi házról, amit a te lakásodból építettek.

Most már igazán nem értettem semmit.

– Hálás volnék, ha részletesebben elmagyaráznád…

– Jól van – mondta Pista –, hajlandó vagyok belemenni, hogy hülyének nézzél, és elvárd, hogy én nézzelek téged hülyének… Arról a házról beszélek, amelyet Bobolyáék építettek most Érden.

– A Bobolya-testvéreknek két házuk van Érden – mondtam határozottan –, és ezeket nem most építették…

– Én a harmadik házukról beszélek… A sógor házáról…

Rossz sejtések kezdtek gyötörni:

– Mi közöm nekem mind ehhez?

– Öregem – szólt még mindig vidáman Pista –, húszegynéhány éve ismerjük egymást, legalább előttem ne add a bankot.

Éreztem, hogy cserbenhagy a türelmem. Paprikavörösen fújtattam felé:

– Kikérem magamnak a gyanúsításokat… Most már követelem, bogy beszélj világosan…

Pista megrándította a vállát:

– Csigavér, csigavér – mondta. – Olyan világos leszek, hogy belevakulsz… Vagy éppenséggel látni kezdesz tőle… Isten uccse, nem gondoltam, hogy ennyire ostoba vagy… Úgy látszik, néha érik meglepetések is az embert.

– Térj a tárgyra… A filozófiád nem érdekel…

105

– Ahogy kívánod… Egyszóval Bobolyáék ezt a lakást…

– Pártmunkában építették – vágtam közbe.

– Kérlek – folytatta nyugodtan –, miután annyira erőszakoskodtál, most már engedd meg, hogy elmondjam az én változatomat. Pontosabban nem az enyémet, hanem a vállalatét, minthogy ezt az egész vállalat tudja. Utána majd meséld el te is a tiédet.

– Változatok lehetnek – mondtam dühöngve. – De igazság csak egy van…

– Mármost az igazság az – vette ki a számból a szót –, hogy Bobolyáék abból az anyagból, amit a te lakásleválasztásodra felvettek, összedobtak egy kis családi házat is a sógornak Érden… Istenkém, mindenki úgy lop, ahogy tud. Ők sztahanovisták. Ők jól tudnak.

– Micsoda hang ez – mondtam magamból kikelve. – Milyen alávaló benyálazás!

– Minden délután háromkor abbahagyták a munkát a kultúrházon… – folytatta zavartalanul Pista.

– És fél ötkor már itt dolgoztak…

– Stimmel. Háromkor felpakoltak a teherautóra, leszaladtak Érdre, ott lerakták az anyag nagyobbik részét, és fél ötkor már itt végezték a „pártmunkájukat”.

– Hazugság! – süvítettem. – Halljuk, ki vele, mi a bizonyíték?

– Megbolondultál? – meresztette nagyra a szemét Pista. – Ki akarja ezt bebizonyítani? Ki akar ujjat húzni egy Bobolyával?

– Hohó! – mondtam diadalmasan. – Álljon meg a menet! Véget fogunk vetni a névtelen mocskolódásnak. Követelni fogom a nyilvános bizonyítást. Én, én fogom követelni. Az egész vállalat előtt tisztázni fogom ezt az ügyet.

– Ehhez persze jogod van – mondta Pista –, sőt el106sősorban neked van hozzá jogod… Elvégre biztos veled íratták alá az anyagigényléseket… Igaz?

– És ha velem! Ez csak nem bűn?

– Miért volna bűn? Nem tűnt fel neked semmi?

– Meg sem néztem őket. Csak nem képzeled? Egy Bobolyát fogok ellenőrizni? Különben sem értek hozzá. És vedd tudomásul: egy szót sem hiszek el az egészből.

– Az a legjobb – mondta Pista és felhajtott egy újabb pohár bort. – Én is csak azt tanácsolhatom neked: hagyd a fenébe az egészet. Pletykálnak, hadd pletykáljanak. Arra való a szájuk. Vannak bizonyos dolgok, amiket nem érdemes megkavarni, mert büdösebbek lesznek… Neked van egy rendes kis lakásod, nekik van még egy családi házuk Érden. Kinek van kára mind ebből? Nem igaz? Építettek ők már másnak is házat, meg lakást… Minisztereknek, szaktanácsfunkciknak, ÜB-elnököknek. Elvégre a házépítés szép dolog, jó dolog, hasznos dolog. Ebben az országban meg úgyis mindenki lop, akinek egyáltalán módja és alkalma van rá…

Döbbenten hallgattam. Miféle gyanúsítások, milyen durva általánosítás, micsoda szemlélet, istenkém! El tudja képzelni egyáltalán, hogy én hallgatni fogok erről az ügyről? Még ha ezerszer is énrólam van szó és százszor is Bobolyáról. És ha miniszterekről, vagy magáról az atyaúristenről is. Hagyhatom-e azt, élhetek-e úgy, hogy a nevemre, a személyemre bármiféle gyanúnak, vagy visszaélésnek még csak az árnyéka is rávetődjék? Hogy tudjak róla és ne tisztázzam magam? Az első dolgom lesz holnap, hogy vizsgálatot fogok követelni.

Persze, aki az „úgyis mindenki lop” világnézetével él, ezt nem érti s nem is kívánhatom, hogy megértse. Pista, te kedves, jó, becsületes fiú – mert tudom én jól, alapjában becsületes vagy –, íme kivontad magad a párt nevelése alól, és miféle filozófiák hatása alá kerültél! Mennyire igaz az a zsdánovi megállapítás: aki nem vértezi 107fel magát a mi ideológiánkkal, az óhatatlanul kiteszi magát annak, hogy az ellenséges nézetek áldozatává váljék. Az osztályharcban nincs légüres tér. Nem tudtam megállni, hogy lenyeljek egy feltoluló, keserű megjegyzést.

– Öregem – mondtam –, túlságosan sokáig voltál egy szobában az öreg Weberrel…

Pista, úgy látszik, nem értette, vagy elengedte a füle mellett a megjegyzésem igazi célját. Vagy éppen mintha a fordítottját vette volna ki belőle.

– Jó, hogy említed az öreget – mondta –, eszemben volt, hogy szólok neked róla. Tegnap beszéltem a feleségével, sírva panaszolta: annyira megtörte a férjét a kizárás, hogy kórházba kellett szállítani.

Nem szóltam semmit. Az villant át a fejemen: jól sikerült ez az én lakásavatásom. A jegygyűrűk ott lapultak a kabátzsebemben. Eddig alkalmam sem volt, hogy elővegyem őket, most meg aztán – őszintén szólva – kedvem sincs hozzá.

Vanda, aki az egész lakás-vita alatt sápadtan és idegesen hallgatott, most megszólalt.

– Mit mond Weberné? – fordult Pista felé. – Súlyos?

– Eléggé.

Vanda rám nézett. A tekintete csupa részvét volt, csupa ártatlan jóság.

– Mit szólnál hozzá, ha meglátogatnám?

Még ez is! Miféle őrültség, miféle női ostobaság! Már a nyelvemen volt, hogy nemet mondjak, de aztán mintha valami sugallat suhant volna át a belsőmön, megváltoztattam az elhatározásomat. Elvégre emberek vagyunk és nem fenevadak. Éppen elég bajunk van amúgy is az életben, új és új gondok, verekedések. A leterített ellenséget már nem érdemes bántani, méltóságunkon aluli is volna. Eléggé keménynek kellett lennem az elmúlt hetek harcaiban; semmi értelme, hogy túlfeszítsem a húrt.

108

– Miért ne mennél el hozzá, ha akarsz? – néztem vissza Vandára. – Ebbe igazán nem szólhatok bele…

Éreztem, hogy egy kissé megoldódott a hangulat. De azért a szép estéből már nem lett semmi. A rózsacsokor árván piroslott a konyhai vödörben. Pista a süteményt sem várta meg: elbúcsúzott és elment.

Engem mérhetetlenül bántott ez a Bobolya-féle ügy. Nem mintha elhittem volna: éppen az alattomossága, a gonoszsága zaklatott fel. Odaálltam az ablak mellé és kibámultam a langyos zuglói éjszakába.

Egyszer csak ott éreztem magam mellett Vandát. „Szegénykém” – gondoltam –, „ennek az estének te vagy a legfőbb vesztese”.

Egészen hozzám simult, olyan odaadóan és puhán, mint már régen, meglehetősen régen nem. Az ajkai nedvesen csillogtak, és jószagú melegség áradt belőlük, mint tavaszi eső után a felszántott földekből.

– Kis medve – szólt halkan –, valamit mondani akarok neked.

Ránéztem: a szeme csupa ragyogás volt, csupa holdfény és tisztaság.

– Azt akarom mondani, hogy úgy örülök… Nem is tudod, mennyire örülök… amiért elengedtél az öreghez…

Egy másodpercre elhallgatott s a szeme is mintha sötétebbre váltott volna át.

– …mert ha nem engedsz el, én akkor is elmentem volna… de te soha többé nem láttál volna engem…

Hökkenten néztem rá. Nem értettem, mit akar mondani. De aztán nem is tudtam gondolkozni rajta. Amúgy is zaklatott és felkavart voltam. És a keze beletúrt a hajamba, éreztem a teste remegését, és olyan jól esett most ez az asszonyi forróság.

Összetapadva, mohón és egymást tépve zuhantunk az ágyra. Ez volt az első éjszakánk az új lakásban.

109




Kérem, legyenek elnézőek, elvtársak. Most már igazán ígérem, hogy csak a leglényegesebbekről fogok szólni: az idő is rohan előre, s én is mintha fulladoznék, már másodszor főztem friss feketét magamnak, az ennivalót is mind megettem, mégis egyre elnyűttebb és kimerültebb leszek. De olyan jó volt, annyira édes és bizsergető még egyszer elidőznöm Vanda mellett, a csókjai mellett, hiszen tisztán érzem: ami az én életemben emberi és szép volt, az – természetesen a párthoz való tartozásom mellett – Vanda, a szerelem. Az imént percekig hunyt szemmel és elandalodva dőltem hátra a széken. Ha hinnék a túlvilágban, mint ahogy nem hiszek, ennek az utolsó, igaz ölelésnek az emlékét szeretném magammal vinni a sírba: az égben sem juthatnék különbhöz, s a poklok égető forróságát sem érezném tőle.

Rövid leszek, és nem lesz nehéz rövidnek lennem. Ami ezután történt, az olyan szaggatott és rohanó volt, hogy lélegzethez sem jutottam szinte. A folyó, amely eddig csak lassan hömpölygött a medrében, most hirtelen rohanó árrá változott át, zúzott, rombolt és sodort-ragadott mindent magával. Nem volt immár többé megállás.

Vanda egészen újjászületve jött vissza a kórházból. Az öreg Weber, aki egészségileg elég csapnivalóan volt, úgy örült a látogatásának, mint egy kisgyerek. S Vanda – mert jót tehetett – csupa ragyogás volt újra, bearanyozott mindent maga körül. S minekutána az öreg hogylétéről beszámolt, egészen váratlanul, szinte mellékesen megjegyezte:

110

– Képzeld, megfellebbezte a kizárást… És azt mondja: odafönt biztatják valamivel…

Csak úgy sugárzott az arca, ahogy mondta. Értetlenül néztem rá. Tulajdonképpen miért örülne, ha Webert visszavennék a pártba? Az öreget én zárattam ki, a visszavétele olyan pofon volna a számomra, amilyet talán sohasem kaptam. S a szerelmemet, az üdvösségemet, a mindenemet – ez boldoggá tenné. Furcsa, ugyancsak furcsa.

Még persze szerencse, hogy ilyesmiről szó sem lehet. Csak mosolyogni való: amíg világ a világ, amíg párt a párt, addig Weber kizárása biztos, mint a halál. Hagytam, hadd beszéljen csak Vanda. Tudtam, amit tudtam, s a kétségnek még az árnyéka sem merült fel bennem.

Két hét múlva levelet kaptunk a kerületi pártbizottságtól. Nem akartam hinni a szememnek. Az öreg Webert visszavették. Pártszerűtlen kijelentéseiért és súlyosan helytelen magatartásáért szigorú megrovásban részesült, de – tekintetbe véve régi mozgalmi múltját és érdemeit – a tagsági könyvét visszakapta.

Azok érezhetik úgy magukat, ahogyan én éreztem, akiket golyó ér a fronton, de még egy pár lépést egyenesen mennek tovább, a villamosszékben ülők érezhetik így magukat az első ütés után, amely valami áramköri hiba miatt nem volt halálos. Mi ez? Mi történt? Hogy történhetett? Én nem tévedtem. Talán a felső szervek? Talán rosszul informálták, talán tudatosan félrevezették őket. Gyötrelmes volt, észbontó volt, hihetetlen volt.

Rohantam fel adatokkal, bizonyítékokkal a kerülethez. Ott mindent tudtak. Talán még többet is, mint én. Egyáltalán nem dicsérték Webert, csak éppen a kizárását hibáztatták. Zavarosfejű, sértődött, demagóg, mondották – de azért nem ellenség. Sokat áldozott, sokat 111szenvedett a pártért. S a párt erős, nagyon erős, megengedheti magának a nagyvonalúságot.

Nem tagadom: nehezen értettem meg a dolgot. Egy pillanatig még az is átsuhant az agyamon: mintha valami másik erő érvényesülne pártunkban, de aztán elhessegettem ezt a gondolatot. A mi pártunk szilárd és egységes. S nekem meg kell hajolnom a felsőbb szervek döntése előtt. Nem lehetek bölcsebb egy egész kerületi pártszervezetnél: az én véges eszem nem szállhat harcba vagy vitába egy egész testület érettségével, tapasztaltságával. Tudomásul kell vennem, hogy az elvtársaknak van igazuk, és én tévedtem, újra és megint csak tévedtem.

S ez a beletörődés annál könnyebben ment, mert a kerületben egyáltalán nem tettek szemrehányást nekem azért, ami történt. Ellenkezőleg, nagyon melegen és elvtársiasan beszélgettek velem, dicsérték a határozottságomat, az éberségemet, s ha említést tettek is a fiatalos hévről, ezt is inkább szeretettel, mint elmarasztalóan. Szó sem volt arról, hogy az ügy nyomán megcsorbuljon a tekintélyem: a határozatban, amely a kizárást megrovásra változtatta át s amelyet az egész tagság előtt ismertettek, külön bekezdés foglalkozott velem, méghozzá elismerően és méltatóan. Az egész tagság érezhette, hogy becsülnek és szeretnek a pártban.

A nyomasztó és a döbbenetes az egészben nem is Weber visszavétele, vagy a presztízsem kérdése volt. Valami más, valami egészen más.

Ha a párt Webert nem tartja ellenségnek – és nem tartja –, akkor minden eddigi kutatásom és gyötrődésem egy vak ember hadonászása volt az éjszakában, értéktelen kapkodás, ostobaság, ügyefogyottság. Akkor megint nem találtam meg azt, akit Balog Oszkár megbízásából meg kell találnom. Az agyam olyan volt, mint egy robbanásig fűtött kazán. Félmondatok, képtöredé112kek kergetőztek benne, egymáshoz csapódtak, mint a biliárdgolyók, és odébbtaszították egymást, mintha kis szikrák pattantak volna ki belőlük, s már-már lángra lobbantottak valamit, de aztán elhaltak, és sötétség ült mindenre, áthatolhatatlan feketeség. Megint visszatért, s még kínzóbban, mint eddig, mind az a rossz érzés, beleértve a fizikai rosszulléteket is, amely Weber leleplezése előtt gyötört. Sem enni, sem aludni nem tudtam. Én vadásztam az ellenségre, s mégis én éltem úgy, mintha üldöztek volna.

Önök, elvtársak, most bizonnyal azt kérdezik, miért nem fordultam gyötrelmeimmel Balog Oszkárhoz. Annyi sok kín és kínzás után miért nem kértem, követeltem tőle a választ. Hiszen megtettem, persze hogy megtettem. Elérkeztem egy ponthoz, amikor úgy éreztem, nem bírom tovább, és csak ő segíthet rajtam; nyakamba vettem a várost, hogy megtudjam, kikutassam a címét.

Sikerült kiderítenem, hogy a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsánál dolgozik. A Tanács székhelyét sohasem hozták nyilvánosságra. Valaki azt mondta, hogy Bukarestben van. Oda címeztem a levelemet. Felbontatlanul érkezett vissza: a címzett ismeretlen. Aztán valaki azt mesélte, hogy látta Balog elvtársat Moszkvában, tudomása szerint a Hotel Nationalban lakik. Újra írtam neki. Ez a levél nem jött vissza, de válasz sem érkezett rá. Balog Oszkár néma maradt. És én értettem a némaságát. Ez a némaság annyit jelentett, elvtársak, hogy a próbát nekem, nekem egyedül kell kiállanom.

Az a tény, hogy Amálka és Weber esetében is tévedtem, nem egy újabb tévedés lehetősége, hanem egy újabb döntés elkerülhetetlensége miatt volt igazán félelmetes és nyomasztó. Hiszen eddigi tévedéseimből következetesen és félreérthetetlenül egy bizonyosság sugárzott ki, egy végzetes bizonyosság: ha nem Amál és 113nem Weber az ellenség, akkor valaki másnak kell lennie. S döbbenetes volt még csak rágondolni is: ki lehet az a más? Már csak kettő között választhattam: Pista vagy Vanda.

Vanda nem! Ha az utóbbi időben egyszer másszor kissé furcsán víselkedik is, ha szamárság volt is Amálkával templomba mennie, ha teljesen felesleges volt is a kórházi látogatása és máig sem értettem a megjegyzését arról, hogy ha nem engedtem volna el Weberhez, akkor soha többé nem láttam volna, mindezek ellenére nem és nem. Mindennek ezer oka lehet, ezer különböző oka, nem utolsó sorban én magam, az én ziláltságom, túlzott lekötöttségem, csak az az egy nem, hogy ellenség. Milyen jogon, milyen alapon merem egyáltalán csak bevonni is a nevét ebbe a szörnyű gondolatkörbe, mi köze neki az egészhez és mi köze ennek az egésznek őhozzá? Nevetséges és szégyenletes még csak beszélni is róla.

De Pista sem… Önök talán most azt hiszik, hogy a barátom irányában kezdtem el keresgélni. Elvégre mindazok után, amik az utóbbi időben történtek, némi okom még lehetett volna is rá: megjegyzése, amelyeket a lakásomon tett és egész életszemlélete nem azt mutatták, mintha túlzott rajongás élne benne a mi pártunk és rendszerünk iránt. De hát Pista mindig ilyen volt: szabadszájú és könnyelmű, felületes és mégis gyermekien kedves és ártatlan lelkű. Higyjék el, elvtársak, nem gyanakodtam. Egyszerűen szellemi és fizikai képtelenség volt számomra ez a gyanú, nemcsak értelmetlen, hanem lehetetlen is egyben. A gyerekkor ezer emléke fűzött össze minket, közös játékok a grundon, izgulások az iskolapadban. Diákszerelmek édes titkai. Testvérek nem bízhattak jobban egymásban, testvérek nem szerethették jobban egymást, mint mi. S ha az utóbbi időben eltért is egymástól az utunk, annyira azért mégsem, hogy 114a gyanakvásnak csak az árnyéka is közénk férkőzhetnék.

Volt még valami, ami a külső szemlélőnek talán megfoghatatlan, de az én lelkemben úgy élt, hogy eleve lehetetlenné tett és még a feltörés pillanata előtt elzárt minden gyanút. Ahogy viaskodtam a saját beteg gondolataimmal, amelyek galádul és legtöbbször, higyjék el, elvtársak, akaratom ellenére törtek rám, egyre gyakrabban eszembe jutott egy réges-régi emlék. Nekem még a gyerekkor esztendei óta valami bántotta a lelkiismeretemet Pistával kapcsolatban, s most újra és újra megjelent bennem, szinte védőgátként új gyanúk ellenében. Gyerekek voltunk és szenvedélyes bélyeggyűjtők. Nekem volt egy Mauritiusom. Persze nem a nagy, nem a híres, hanem csak egy közönséges és lényegében értéktelen, de mégiscsak Mauritius; ez a fogalom számunkra a bélyeget jelentette. Titkos kincsként őriztem: csak Pistának mutattam meg olykor. És egyszer eltűnt. Mindenfelé kerestem, hiába. Csak egy ember tudta, hol tartottam: Pista. Nem akartam meggyanúsítani, hiszen jobban bíztam benne, mint önmagamban, és mégsem tehettem mást. Szóltam az apjának. Az egyszerű vasmunkás volt; nem sokat kérdezősködött, alaposan elverte a fiát. Akkor vagy fél esztendeig nem beszéltünk egymással. És közben valahogy véletlenül előkerült a bélyeg: az egyik nyári ruhám zsebében felejtettem. Tulajdonképpen újra beszélnem kellett volna az apjával; de nem volt hozzá bátorságom. Lassan úgyis feledésbe merült az ügy, a gyerekharagok nem tartanak soká; kibékültünk, s minden a régi lett újra. Pista biztosan már nem is emlékszik az egészre. De én igen. S emlékszem arra is, és egyre gyakrabban jut mostanában eszembe, hogy én akkor megfogadtam: soha, soha többé még csak gondolatban sem sértem meg ezt a drága fiút.

Az életem, elvtársak, nem volt már élet többé, csak 115gyötrődés, iszonyat, önmarcangolás. Ha sem Vanda, sem Pista, akkor ki az ellenség? Tévedett volna Balog Oszkár? Éreztem magamon szürke tekintetét. Nem, Balog Oszkár – ha a pártról volt szó –, még nem tévedett soha.

Mint annyiszor eddig, szinte sorsszerűen, s mintegy utcalányként ajánlva fel magát, egy véletlen mozdított ki a kínzó bizonytalanság tehetetlen öntépéseiből. Az egyik délután Vandára vártam, s mert az én szobámat már takarítani kezdték, benéztem a régi szobánkba. Pista már elment, s Vanda a tussolóban szépítkezett. Odasétáltam az üvegfal mögé, az egykori helyemre, leültem az asztal mellé, könyöklő tenyerembe támasztottam a fejem, s úgy bámultam magam elé, mint akkor délben, amikor az egész elkezdődött. Akkor négyen ültek az asztaloknál, négy nyugodt, gondtalan ember, és most üres volt a szoba. És mégis – mart belém a felismerés –, én ugyanott tartok, ahol akkor. Egy lépéssel sem jutottam közelebb a célhoz, a feladat megoldásához, s ma bizonytalanabb, sötétebb minden, mint a kezdet kezdetén.

A szemem végigpásztázta az íróasztalokat. Amálé és Weberé üres volt, elhagyatott, Vandáén egy nyitott ridikül feküdt feldúltan, ahogy a rúzst, a fésűt, a hajcsattokat kikapkodta belőle, Pista íróasztalának a sarkán egy könyv hevert.

Elfogott a kíváncsiság. Vajon mit olvas a barátom? Mennyivel okosabban tettük volna mind a ketten – gondoltam magamban –, ha legutóbb, azon a kellemetlen emlékű lakásavatáson, Bobolyáék, vagy az öreg Weber helyett könyvekről, színházról, szórakozásról beszélgetünk. Hiszen régebben elképzelhetetlen volt, hogy egymás nélkül menjünk el valahová, most meg már szinte egyáltalán nem ismerjük egymás ízlését, szenvedélyeit.

Felálltam, s lassan odasétáltam az íróasztalhoz. Pis116ta irodalmi érdeklődéséről nem tudtam meg semmi újat: a könyv – nyelvkönyv volt. „Tanuljunk könnyen, gyorsan angolul.”

Őszintén mondom: nem a gyanú, hanem a meglepetés okozta, hogy – határozottan emlékszem – hangosan mondtam ki az üres szobában a két szót: „Ez mi?”. Nem értettem, első pillanatban egyszerűen nem ment a fejembe. Minek tanul ma angolul egy huszonhét éves, erős, egészséges pénztárnok? Tévedés ne essék, elvtársak, én jól tudom, hogy a világimperializmussal való szembenállásunk nem vonatkozik az imperialista országok nyelvére. Jól tudom, hogy az angol nyelv Shakespeare, Byron és Harry Pollitt nyelve is, nemcsak a Wall Street bankáraié. Ez mind rendben is van. De konkréten, az adott esetet tekintve: Horváth István vállalati pénztárosnak miért kell angolul tanulnia? Egész pénztárosi-könyvelési módszerünk ma már az élenjáró szovjet tapasztalatokon alapul. Ha oroszul tanulna, hogy még jobban elmélyedhessen szakmája ismereteiben, ezt megérteném. Ha nem tanul oroszul, akkor nem tanul. Rendben van, még ezt is megértem. De angolul! Erre nem tudtam magyarázatot találni.

Arra gondoltam, hogy legegyszerűbb, ha őt magát kérdezem meg, de féltem, hogy sutának tűnnék az érdeklődésem és még a látszatát is el akartam kerülni annak, mintha gyanakodnék. Pontosabban és őszintébben fogalmazva, elvtársak, a látszatát is el akartam kerülni annak, hogy észrevegye: gyanakszom rá. Mert megvallom, felocsúdva az első meglepetésből és egyre többet gondolkozva a dolgon, már gyanakodtam.

És figyelni kezdtem.

Szinte napok alatt és minden különösebb megerőltetés nélkül, olyan dolgok sora bomlott ki előttem, hogy a megdöbbenés a lélegzetet is belém fojtotta. Nem egyszerűen azért, hogy ilyesmi lehetséges és éppen a leg117jobb barátomnál fedezhető fel, hanem azért, mert a saját felületességem és ébertelenségem bizonyítékát láttam mind ebben: hónapok, talán évek óta folyik az orrom előtt valami, és én a világon semmit nem vettem észre belőle.

Elég volt csak az öltözködését jobban szemügyre vennem. Csapottvállú kabát és elvékonyodó nadrág, tarka harisnya és kis csomójú nyakkendő. Ugyanebben ült velem szemben a Mátyásban és ugyanígy két óra hosszat a lakásomon, s nekem fel se tűnt: úgy kirí már a külsejével is a mi szocialista társadalmunkból, mint a fekete bárány a nyájból. A körúton, a divatüzletek kirakataiban lehet látni ilyen öltözéket: nagyon szellemesen majmokra húzzák rá, hogy így küzdjenek az ifjúságra ható nyugati kozmopolitizmus ellen.

Kozmopolitizmus. Ez a helyes szó. Megtaláltam. Hajbókolás a nyugat előtt, behódolás a kapitalizmusnak, külsőben, öltözködésben és belsőben, angol tanulásban egyaránt. Nyitott kapu az ellenséges ideológia számára: ez lett Horváth Pistából, gyerekkori barátomból, majdnem-testvéremből.

Lényegében véve már tiszta és határozott képem volt a helyzetről, amikor egyik nap azzal állt elém, hogy menjünk el együtt szórakozni valahová. Az volt az érzésem, hogy vissza akarja adni a lakásszentelési meghívást, és talán szeretné elfeledtetni, vagy feloldani az akkori elfuserált hangulatot. Minthogy most már fokozottan érdekelt minden, ami vele volt kapcsolatos, azonnal elfogadtam a javaslatát. Szemmel láthatólag örült: „Tudok egy remek helyet – mondta. – Vandának is tetszeni fog. A legjobb tánczene egész Pesten…”

A Duna-szálló bárjába mentünk. Nem akarom az elvtársakat megbotránkoztatni azzal, hogy részletesen leírjam ezt a förtelmet. De mert kevés valószínűség van arra, hogy a Központi Vezetőség tagjai személyesen is 118megismerkedhessenek e bűntanyával, ezért mégsem kerülhetem el, hogy néhány jellemző részletre ne utaljak.

A helyiség maga kicsiny és fojtott levegőjű, főleg a szálloda külföldi (nyugati) vendégei látogatják. A világítás tudatosan rossz, egészségtelen erotikára bújtogató. A zongoránál egy hatalmas termetű, kövér férfi ül, a két karjával szinte átfogja a nagy hangszert, a dobos viszont apró, göndörhajú figura, hangoskodó és szemtelen. A zene, amit játszanak, majdnem kizárólag amerikai. A táncok, amelyeket a vendégek járnak, kivétel nélkül alattomos ütemű tangók, vonagló, vad rumbák és szvingek.

Én megértem, elvtársak, hogy a nyugati vendégek kedvéért szükség van az ilyesmire Pesten. Láttam ott egyébként egy amerikai újságírót, aki tökrészeg volt, s összevissza beszélt. Gondolom, a pincérek az ilyen helyen élesfülű fickók.

De hogy kerül ide Horváth István hivatali pénztáros? S nem arról volt szó, hogy egyszer-kétszer idevetődik; a meghökkentő éppen az volt, hogy a főpincér régi ismerősként üdvözölte, ő viszont a zongoristát egyszerűen Lulunak, a dobost Pubinak szólította. S minden szégyenkezés nélkül elfecsegte, hogy alig van olyan hét, amikor ne nézne be ide, s ha nem is fogyaszt sokat, de élvezi a zenét, mert – mint mondta – Pestről máskülönben „sikerült” az igazi dzsesszt teljesen kiszorítani.

Nem volt nehéz megértenem: ez a gúnyos megjegyzés a kultúrpolitikánkra vonatkozik, amely évek óta küzd – sajnos, nem eléggé eredményesen – azért, hogy a nyugati dekadencia őrjöngése helyett a tiszta népi zenét kedveltesse meg a tömegekkel. Megjegyzését mérlegelve, s körülnézve a bárban, óhatatlanul arra kellett gondolnom: ez a Pista munkásgyerek, olyan tökéletes proletárszármazású, hogy annál különbet még ha119zudni sem lehet egy önéletrajzban. És íme, most én, az erzsébetvárosi kreizleros fia, én védem meg a proletariátus ideológiáját– ővele szemben, s ő képviseli azt, ami burzsoá, rothadt és halálraítélt. Így alakulnak át maguk az emberek is, teljesen attól függően, hogyan viszonyulnak a párthoz, s mennyire szívják magukba, vagy tartják távol maguktól a párt ideológiáját. Én – úgy éreztem ott a bárban – most már nyugodtan állíthatom magamról, hogy proletár vagyok. Ő?

Táncolni vitte Vandát. Amint néztem őket, összeszorult a szívem. Vanda szemmel láthatóan élvezte a táncot. Ahogy mozgott, ahogy nevetgélt, látnom kellett: jól érzi magát. Igen, gondoltam, olyan ez, mint a ragály. Fertőz, gyilkol, amíg nem találják meg az ellenszerét. Kipusztít egy egész nemzedéket, ha nem lépünk fel idejében és kellő határozottsággal ellene.

Meg kell itt jegyeznem, elvtársak, mint annyiszor már e levél folyamán, hogy nem szeretném, ha merev, és életgyűlölő embernek képzelnének el. Nagyon jól tudom, hogy a fiatalság – fiatalság; a fiatalság szeret táncolni, s ezt megtiltani neki ostobaság, vaskalaposság, szektarianizmus volna. Továbbmegyek: ha az utóbbi időben nem is igen jutottam hozzá – azért én magam is kedvelem a táncot. Üzemi, hivatali mulatságokon, a pártszervezetek rendezvényein órákig is el tudtam néha táncolni, különösen pár évvel ezelőtt. De itt, ezen a helyen, ebben a légkörben, ha táncolnom kellett volna, hacsak három lépést, hacsak egy fordulatot kellett volna megtennem, akkor úgy éreztem volna magam, mintha emberi és kommunista valómban gyaláztak volna meg.

Keserű volt számomra, hogy Vanda gyönyörűséget lel mind ebben. Annak sem örültem, hogy templomba jár Bachot hallgatni; de most még zavartabb és tétovább voltam vele kapcsolatban, mert sehogy sem tud120tam megérteni, miképpen egyezteti össze a Bach-zene szeretetét Lulu és Pubi amerikai dzsessz-muzsikájával. S még keserűbbé tett egy kellemetlen gondolattöredék; nem tudtam szabadulni attól, hogy úgy ne érezzem: mintha Vanda és Pista jobban összeillenének, mint Vanda és én. Nagyon-nagyon szeretnék minden félreértést elkerülni, és a szívem kiteszem az asztalra, ahol ezeket a sorokat írom: nem valami férfi-féltékenység dolgozott bennem. Ha így lett volna, akkor mind arra, ami ezután történt, sötét és gonosz árnyékot vetne ez a körülmény. De nem így volt, esküszöm, nem így volt. Csak hát mégis, elkerülhetetlenül, volt egy olyan megérzés bennem, hogy Vanda és Pista alapjában egyfajta anyagból vannak gyúrva és én valami másfajta anyagból. Táncoló testük ritmusa, egymáshoz simulásuk valahogy azt a sejtést lopta belém, hogy ez a felismerés – tudattalanul és akarattalanul és minden további jelentőség és mélyebb megértés nélkül – a tánc során talán őbennük is felébredt.

Néztem őket tánc közben, néztem az egymással feleselő, egymásnak engedő lábakat, s a szemem megakadt Pista cipőjén. Antilopcipő volt, olyasfajta, amiből aligha szaladgál húsz párnál több az egész országban. Az antilopcipő csúszkált és pergett a parketten, emelkedett és ledobbant, barnán vigyorgott és kihívóan, és én minden mozdulatát olyannak éreztem, mint egy rúgást belém, egy tiprást a mi világunkon.

Mikor visszajöttek az asztalhoz, megjegyeztem:

– Te aztán élvezed a táncot, öregem…

Megrándította a vállát:

– A Szabad Nép félórákat élvezzem?

Mint aki azt mondja: ti aztán igazán nem adtok sok gyönyörűséget az embereknek. Elengedtem a fülem mellett a megjegyzését.

– Még a cipőd is „tánchoz álló” – mondtam.

121

– Tetszik? – kérdezte felcsillanó szemmel.

– Mondjuk…

– Vadonatúj. Ma van először rajtam.

– Jól megy neked. Mibe került?

– Négyszázötven forint. Nem tudtam ellenállni neki.

– Tíznapi fizetésed…

– Inkább nem vacsorázom egy hónapig… – Rám kacsintott: – Ne mondd meg senkinek: egy vasam sem volt, amikor megláttam… Hó vége van.

– Hitelbe vetted?

– A vállalat hitelezett.

– Miféle vállalat?

– Nem érted? A pénztárból vettem ki, a fizetésig.

Nekem elöntötte a vér az agyamat. Gyalázat! Íme, a „mindenki lop” és „a mindenki úgy lop, ahogy tud” ideológusa a gyakorlatban is bemutatja saját zseniális elméletét. Ha nem is mindenki, de ő lop. Ha más nem is, de ő tud. Az állam pénzéből, a nép pénzéből fedezi szennyes költekezéseit. És még ez az ember merészelt vádaskodni országos hírű sztahanovistákkal szemben, ez merte mocskolni, feketíteni Bobolyát.

Természetesen nem felejtettem el, elvtársak, hogy a Bobolya-ügyben még szükség van néhány tisztázó szóra. De valóban csak néhány szóra, hiszen egyszerűen az ellenség uszályába kerülnénk, ha hagynánk időnket és figyelmünket lekötni olyan problémákkal, amelyeket – provokatív célzattal – csak azért vetnek fel, hogy zavart keltsenek, és erőinket a fő kérdésekről elvonják. Említettem, hogy a lakásszentelőn leszögeztem abbeli elhatározásomat, mi szerint másnap tisztázni fogom ezt a dolgot. Így is történt. Illetve másnap reggel első utam az ÜB-elnökünk irodája felé vezetett. Már-már benyitottam a titkárságára, ahogy mondani szokás, szinte a kilincsen volt a kezem, amikor még egyszer vé122giggondoltam az egész vádat. Eddig csak nagy általánosságban, a felháborodás gőzében kavargott bennem a dolog, s tudják, hogyan van ez, elvtársak, az ember, mielőtt belép egy szobába, szereti legalább az első mondatát megfogalmazni. Én itt, az első mondatnál elakadtam. Mit mondjak ennek a talpig becsületes, derék embernek, az ÜB-elnöknek, aki valóban barátilag és önzetlenül segíteni akart rajtam? Alaptalan és bizonyítatlan vádaskodással fizessek a jószándékáért és a segítőkészségéért? Hiszen ha a vád hazug – és én meg voltam győződve róla, hogy hazug –, akkor a legkellemetlenebb, a legvisszásabb és visszataszítóbb helyzetbe kerülök. Ugyanez vonatkozik, csak még fokozottabban, magukra Bobolyáékra. Heteken át dolgoznak ingyen, erejüket megfeszítve azért, hogy nekem, aki lényegében sem rokonuk, sem ismerősük nem vagyok, nekem, Németh Vincének lakásom legyen, s akkor egy pletyka, valami alattomos sugdolózás nyomán megyek és feljelentem őket. Hogyan fognak ők rám nézni, és hogyan fogok én a szemükbe nézni, amikor mindent tisztáznak, hiszen számomra egy pillanatig sem lehet kétséges, hogy mindent tisztázni fognak. És itt egy kicsit elszégyelltem magam. Elszégyelltem magam azért, mert előző este, amikor Pista gyanúsítgatásaival előrukkolt, nem utasítottam vissza határozottabban, sőt – minek is tagadnám, elvtársak – rövid időre bár, de a befolyása alá is kerültem. Felvillant előttem a mosoly, Bobolyáék mosolya, amelyről már megírtam, hogy mindig valami kis cinkosságot éreztem benne. Vajon nem azt akarta-e ez jelenteni: te is tudod, mi is tudjuk, egy kis lakást, no meg egy kis házacskát építünk neked és magunknak ebből a pártmunkából? S a vakon aláírt anyagigénylési és átvételi lapokon vajon hány tégla, mennyi mész, cement, vagy padlódeszka átvételét igazoltam? Most, az ÜB-elnök szobájának küszöbén tisztán állt előttem, mennyi123re hajuknál fogva előráncigáltak ezek a kérdések, ezek a gyanúsítások. Csak nem a Bobolyáék mosolyával akarom a vádakat igazolni? Ami pedig az anyagátvételi lapokat illeti, higyjék el, elvtársak, nem az aggasztott engem, hogy én magam is felelős vagyok, hiszen – akárhogyan is – én írtam alá őket. Természetesen afelől nem volt kétségem, hogy számomra is meglehetősen kényelmetlen ez a dolog: elvégre, ha a vádak igazaknak bizonyulnának, nemcsak a lakásról illenék lemondanom, de eléggé nehéz volna tisztáznom azt is, hogy én „menet közben” mit sem tudtam az egészről, s az ellenőrizetlen aláírások felelőssége alól semmiképpen sem lehetne felmenteni engem. Mégsem ez tartott vissza az elhatározó lépéstől: egy bolsevik nem hátrálhat meg az igazság feltárása elől akkor sem, ha ez az igazság számára kellemetlen, sőt veszélyes is. Nem, ami visszatartott, az annak a képtelenségnek a felismerése volt, hogy Bobolyának, a tanácstagnak, a képviselőnek, a sztahanovistának, a nyílt és tiszta tekintetű embernek éppen az én lakásom hulladék anyagára volna szüksége ahhoz, hogy a sógorának Érden családi házat építsen. A jótett helyébe nem fogok gaztettel fizetni, az önzetlenségre piszkolódással válaszolni. Sarkonfordultam tehát és visszamentem a szobámba.

Mennyire örülök most, hogy így tettem! Hiszen most már a legparányibb kételyem nem lehetett az iránt, mit akart ez az elvetemült fráter a Bobolyáék megrágalmazásával. A tolvaj kiáltott fogdmeget. Persze, ha meg tud engem győzni, hogy „ebben az országban mindenki lop”, s különösképpen arról, hogy a legjobb sztahanovisták lopnak, akkor az ő kis „kölcsönzései” a pénztárból, amelyekre előbb-utóbb nyilván rájöttem volna, csak afféle jelentéktelen apróságoknak tűnnének. Továbbmenve: ha elülteti bennem a tévhitet, hogy az én lakásom is egy nagyobbszabású lopás „melléktermé124ke”, akkor ezzel befogja a számat, a saját néma cinkosává avat. Eszembe jutott: ő egyáltalán nem tanácsolta nekem, hogy kérjek vizsgálatot, leplezzem le Bobolyáékat; ellenkezőleg: csak a „tényeket” közölte velem, máskülönben hallgatást tanácsolt. Egy mocsárban úszkáltunk volna, nemde, ugyannak a pocsolyának lettünk volna undok és hidegtestű varangyai. Nem, most az egyszer alaposan tévedtél. Lehet, hogy valamikor barátok voltunk, lehet, hogy a lakásomat is neked köszönhetem, de vedd tudomásul, engem sem ezzel, sem azzal nem lehet megvesztegetni. Nem fogom leplezni a gazságokat, nem szegődöm titkos szövetségesévé a visszaéléseknek, az egykori barátból nem lesz újsütetű bűntárs.

Egy szót sem szóltam. Másnap reggel első dolgom volt, hogy felhívjam telefonon az ellenőrzést. A revizorok még délelőtt kiszálltak, délre megtalálták a hiányt.

Pista bejött hozzám:

– Szörnyű – mondta. – Ilyen pechet… Talán ha te szólnál nekik… Hiszen tudod… A cipő…

– Ühüm – bólintottam. – Majd meglátom, mit csinálhatok.

Hányszor hallottam tőle: „Úgy még sose volt, hogy valahogy ne lett volna”. Érdekes. Most mintha megfeledkezett volna erről a bölcsességről. Egyszerre rám volt szüksége, hogy a dolgok „valahogy” elrendeződjenek.

A revizorok felfüggesztették őt és bűnvádi feljelentést tettek ellene. Az ilyesmiben nem ismernek tréfát a mi szocialista államunkban. Jól jár, ha hat hónappal megússza.

Itt meg kell állnom egy másodpercig, elvtársak. Tudom, nagyon jól tudom, hogy az, amit tettem, a köznapi szóhasználatban egyszerűen aljasságnak minősül. Mikor ott állt előttem Pista, segítségemet kérve, egy pillanatra átvillant az agyamon a Mauritius-bélyeg emléke és az akkori fogadalmam, hogy soha-soha az életben 125nem fogom őt többé meggyanúsítani. De most másról volt szó. Akkor alaptalanul gyanúsítottam; de ok lehet-e ez arra, hogy amikor valóban bűnös, akkor hallgassak a bűnéről? A cselekedetek megítélése csak osztályszempontból lehetséges. Kétféle erkölcs van: polgári és szocialista. A polgári erkölcs értelmében én visszaéltem barátom bizalmával – elvégre ő maga mondta el nekem a pénztárból való „hitelezést” –, titokban feljelentettem és aljasul börtönbe juttattam. De a szocialista erkölcs szerint lelepleztem a párt ellenségét, az államvagyon megdézsmálóját, a burzsoá ideológia és életmód hordozóját, szolgálatot tettem az ügynek. A szocialista erkölcs magasabbrendű, mint a polgári: nem törődik kisszerű emberi kapcsolatokkal, olyanokkal, mint a barátság vagy a hála – mindent abból a kiindulópontból vizsgál meg, használ vagy árt-e a pártnak? Én, eszerint, helyesen, becsületesen jártam el.

Ott álltam az ablakban, Balog Oszkár ablakában, amikor Horváth Pista kilépett a kapun. A válla előreesett, lehajtotta a fejét, s fázósan összehúzta magán a kabátját. Nem tudom, miért, az jutott az eszembe, hogy tizenöt évvel ezelőtt bőrig áztam egy osztrák–magyar meccsen, és akkor az ő kiskabátjában mentem haza. Mit tagadjam: sajnáltam őt. De lelkiismeret-furdalást nem éreztem. Sőt, túl az emberi részvéten és a baráti sajnálaton, bizonyos nyugalom töltötte meg a bensőmet. Ugyanaz a nyugalom, ami Amál és Weber esete után, de most még fokozottabban, azzal a bizonyossággal tetézve, hogy most már nem tévedtem, s azzal az elégültséggel, hogy a végére értem ennek a fárasztó, bonyolult ügynek.

Nem vártam meg a hivatalos munkaidő leteltét, megengedhettem magamnak azt, hogy korábban hazamenjek. Vandához sem szóltam be, egyedül akartam maradni; azzal az elhatározással léptem át a lakás kü126szöbét, hogy korán lefekszem, és végre egyszer jól kialszom magam.

Egy óra sem telt el azután, hogy hazaértem, éppen csak hogy letussoltam és egy gyors rántottát kaptam be, amikor vadul dörömböltek az ajtón.

Vanda volt. Feldúltan, fésületlenül állt a küszöbön. Valami furcsa fény lobogott a szemében.

Félrelökött s szinte betört a szobába. Aztán megállt velem szemben, és majdnem sikoltva mondta:

– Te voltál… Tudom, hogy te voltál… Te jelentetted fel őt…

Olyan volt az egész, mint valami olvadt kátrány-zivatar. Tagadni sem tudtam, majdnem dadogva feleltem:

– És ha én voltam… A kötelességemet teljesítettem.

A láng a szemében olyanná vált, mint a szerelem legizzóbb pillanataiban. De mégis más volt. A gyűlölet lángja.

– Szemét vagy – lihegte. – Állat vagy. Elaljasultál…

– Hogyan beszélsz?

– Ahogyan megérdemled. Törtető vagy és elvetemült.

Felzokogott:

– Hogyan is szerethettelek, hogyan?

– Nézd, Vanda – szóltam –, te ezt nem érted… Én még mindig szeretlek téged. El fogom neked szépen magyarázni…

– Nem kell – szakított félbe. – Én ezt nem is akarom megérteni. Nem kellenek az érveid, a szempontjaid, a hited, a pártod…

Áradt felém a szózuhatag. Olyan féktelenül, olyan vadul, mintha egy lappangó, mérges vizű forrás törne fel a mélyből, egy forrás, amelyet eltömtek, eldugaszoltak, s most kilök, félresöpör minden akadályt, és nyers 127erejét a sok éves visszafojtottság megszázszorozza. Nem, ezt a Vandát nem ismertem eddig.

Ahogy beszélt, gyalázott és vádolt engem és mind azt, ami szent nekem, az én orromat hirtelen valami fanyar-kesernyés szag töltötte meg. A bodzavirág szaga.

És valami olyan felismerés döbbent belém, amely majdnem megalvasztotta a csontjaimban a velőt s hideg verejtékkel lepte el egész testem. Én őrült, eszeveszett, kötöznivaló barom, aki hagytam becsapni és félrevezetni magam – aki önmagamat csaptam be. Elhitettem magammal, sőt még tetszelegtem is abban, hogy a menyasszonyom – szovjet lány. Mi köze ennek a Szovjetunióhoz, a kommunizmushoz, a szovjet emberekhez? Orosz, fehérorosz, cári orosz – ez az igazság. A bodzafák nemcsak Sztálin alatt virágoztak, hanem II. Miklós idején is!

És most már olyan világos és logikus volt minden! Az anyja sohasem szeretett, és én, ostoba, még azt hittem: azért, mert nem vagyok eléggé újtípusú ember, mert még érzi bennem a kispolgári múltat. Hiszen éppen azért gyűlölt, mert már nem voltam többé kispolgár, legnagyobb ellenségét: a bolsevik embert érezte meg és utálta bennem. Miért hallgatott mindig, amikor politikáról beszéltem, miért lapult némán, amikor a Szovjetuniót dicsértem neki? És miért jöttek el egyáltalán Oroszországból? Milyen átlátszó a mese a férje honvágyáról. Annak az embernek éppen húsz évvel ezelőtt, amikor odakünn az első gigászi ötéves terveket teljesítették és túlteljesítették – éppen akkor támadt ellenállhatatlan honvágya, éppen akkor nem bírt tovább ottmaradni. Honvágy! Neki nem a Minden Népek Hazájához húzott a szíve, neki édesebb volt az úri Magyarország, mint a forradalom világközpontja.

És ha már a honvágynál tartunk: miért nem volt az asszonynak is honvágya, amikor a férje meghalt? Miért 128nem pakolta fel a pereputtyát, az én kis Vandámat és azt a semmirevaló fiát, és miért nem ment velük vissza Szverdlovszkba? Nyilvánvaló, hogy itt tudatos választásról volt szó: a fasizmust választották a kommunizmus helyett.

A bodzaszag már marta, facsarta az orrom, elviselhetetlenebbé kezdett válni a latrinák bűzénél. Ez a lány, ez az átkozódó, üres kis senki az elmúlt hetekben sorozatosan arculcsapott: templomba ment Amálkával, meglátogatta Webert a kórházban – és az a tánc Pistával –, jobb nem is emlékezni rá. És én mind ezt tűrtem, vakon és hülyén. Az egyetlen mentségem, elvtársak, hogy szerelmes voltam. Hiszen ez a kis dög táptalaja minden kórságnak, egyszerre és egy személyben mind annak, amit én külön-külön igyekeztem három másik emberben felfedezni, a klerikalizmusnak éppúgy, mint a pártellenességnek, vagy a kozmopolita beütésnek. Most már megértettem a fenyegetését: ha nem engedem Weberhez, akkor soha többé nem látom őt. Még neki volt mersze és képe fenyegetőzni!? Zsarolt és rabságban tartott, az érzékeimnél fogva. Biztosnak érezte magát a dolgában. Hát tévedett: elvesztette a játszmát.

Egy másodpercre átvillant rajtam, amit egy ízben már említettem: hogy a szovjet elvtársak milyen szívesen vették, ha ő tolmácsolt, s mennyire kedvesek voltak vele. Pedig hát ők az első percben észrevették, amit én önmagam előtt is titkoltam: hogy fehérorosz. Meg szokták kérdezni: hol született, mióta él Magyarországon? – biztosan már a kiejtése is elárulta őt. Igen ám, de a mi szovjet elvtársaink e téren nagyvonalúbbak lehetnek. Náluk már negyven éve győzött a forradalom: ők megengedhetik maguknak, hogy egy-egy elszakadt fehérorosszal kedvesebben elcsevegjenek. Nálunk még más a helyzet. Mi a kezdet kezdetén vagyunk. Őnáluk már nincs ellenség, likvidálták és átnevelték a szemben álló 129embereket. Mi még nem érkeztünk el idáig. S ha nekünk útmutatóink, példaképeink is ők, azért határozottan tudnunk kell: nekünk még náluk is éberebbeknek és keményebbeknek kell lennünk.

Talán furcsának tűnhet, elvtársak, hogy mind ezt ilyen gyorsan és logikusan végig tudtam gondolni, és éppen akkor, amikor közben vadul szidalmaztak, de talán már Önök is voltak hasonló helyzetben: ilyenkor vagy teljesen eltompul és megadja magát, vagy borotvaélessé válik és felül tud emelkedni mindenen az agy. Nálam mintha érdekes és hirtelen váltás történt volna: Vanda beléptekor, mint említettem, szinte dadogtam, most viszont egy egész gondolatsor épült ki bennem, anélkül, hogy a szidalom és a vádaskodás egyetlen szemet is ki tudott volna szakítani a láncból.

Ezek után már minden világos volt előttem. Tévedtem, Horváth Pista esetében is tévedtem. Igaz, idegen befolyás alá került; igaz, olyan pénzhez nyúlt, ami nem volt az övé; igaz, a lejtőre jutott s nem sok reménye maradt, hogy le ne csússzék rajta. De ha elrontotta is az életét, az ellenség mégsem ő volt. Az ellenség itt áll velem szemközt. A szeretőm, a menyasszonyom, a mindenem, Vanda.

Nem vártam meg, amíg befejezi a szitkozódását. Metsző ridegséggel szakítottam félbe:

– Elég volt… Ezért felelni fogsz…

– Feljelentesz engem is? – sikoltotta majdnem őrjöngve. – Kinyírsz engem is, ugye?

– Az lesz veled, amit megérdemelsz… – És nem tudtam megállni, hogy hozzá ne tegyem: – Kis ringyó!

Kerekre tágult a szeme:

– Mit mondtál? – aztán eszelősen nevetni kezdett:

– Talán igazad van. Aki veled le tudott feküdni… Ó, hogy undorodom magamtól, mennyire undorodom…

130

Leköpte a saját ruháját, az arcába tépett, megfordult és kirohant a szobából.

Nem tudtam egyelőre, hogyan intézzem el az ügyét. Mindenesetre eléggé kellemetlen volt, hogy az egész vállalat tudott a köztünk lévő kapcsolatról. A zsebemben még ott lapult egy csinos kis doboz fedele alatt a két karikagyűrű. Átkoztam a sorsot, hogy egy ilyenbe kellett valamikor beleszeretnem. És áldottam is a szerencsét, amiért a gyűrű még a zsebemben volt és nem az ujján. Mi lenne, ha már előbb tartanánk, mi lenne, ha már a feleségem volna? Beleborzongtam még a gondolatába is. Most valami olyan megoldást akartam találni, ami viszonylag tapintatos. Egész este ezen törtem a fejem.

Reggel nem jött be a hivatalba. Még így lesz a legjobb – gondoltam –, talán van annyi esze és magától eltávozik.

Délelőtt a pártközpontba hívattak. Nagy meglepetés várt rám: közölték velem, hogy Balog Oszkár néhány napon belül Budapestre érkezik, és átveszi a Kereskedelmi Minisztérium vezetését. Azt a határozott kívánságát fejezte ki, hogy főosztályvezetői rangban én legyek a személyi titkára. Azt üzente nekem: szemmel tartotta a távolból is a munkám, meg van velem elégedve és számít rám.

Valami nagy-nagy jóérzés töltött el. Úgy éreztem: sokat vesztettem az elmúlt időszakban, barátokat, szerelmet, illúziókat, de megérte. Mert amit nyertem, az több: a párt teljes bizalma. Ezt jelentette számomra Balog Oszkár üzenete. Azt jelentette: hétköznapi párttagból elismert bolsevik harcossá váltam.

Mikor visszaértem az irodába, akkor fogadott a szörnyűséges hír. Vanda öngyilkos lett. Megmérgezte magát. 131Rohantam a kórházba. Még élt. De az orvosok nem engedtek be hozzá. Délután fél ötkor meghalt.

Azt mondják, utolsó szavával engem hívott. Mert szeretett, szegény.

Ott álltam a kórházi folyosón és felfordult bennem minden. Valami piszkosszürke kavargás dúlta a belsőm, lehunyt szemmel nekidőltem a falnak, mert máskülönben elvágódtam volna és a belső szemhéjakon, mint valami mozivásznon, négy arc kergetőzött, váltotta egymást olyan ütemben, mint gyermekkorom némafilmjeinek torzul siető alakjai. Amál, Weber, Pista, Vanda. Amál, Weber, Pista, Vanda. Amál, Weber, Pista, Vanda.

És akkor, ott a kórházi folyosón, iszonyú felismerés fogamzott meg bennem.

Rádöbbentem, hogy Vanda is ártatlan volt és Pista is, és az öreg Weber is és Amálka is.

És rádöbbentem: ki az ellenség?

Az ellenség én vagyok, elvtársak.

132




Amennyire fájdalmas, ugyanannyira könnyű is megcsinálnom az összegezést. A többiek után nyomozni kellett, adatokat gyűjtöttem, szaglásztam, elejtett félmondatokra csaptam le. Magamat ismerem: nincs szükségem bizonyítékokra. Így, ahogy vagyok, tetőtől-talpig, születésem pillanatától életem minden óráján és cselekedetén át magam vagyok a megtestesült bizonyíték. Nincs értelme az alakoskodásnak, csak utálhatom, megvethetem és leleplezhetem magam. Az időt sem akarom húzni: mielőtt a fegyver eldördül, hadd végezzek magammal gyorsan itt ezeken a fehér lapokon is.

A kispolgári fertőből jöttem. Az elvtársak még bizonnyal emlékeznek apám gonosz, gyűlölködő megjegyzéseire a népi demokráciáról, a mi új világunkról, a tervgazdálkodásról, fenyegetőzésére, hogy itt még valami nagy baj lesz, szidalmaira és gúnyolódására. Nos, ebben a légkörben nőttem én fel. Az apám azt mondta: a kreizleráj táplált és nevelt. Minek kerteljek? Ebben az egy dologban igazat mondott. Azokból a fillérekből és pengőkből ettem ebédet és kaptam cipőt és jártam iskolába és mehettem nyaralni nyáron és síelni télen, amit az apám vékonypénzű proliasszonyok só- vagy liszt- vagy salátavásárlásain keresett. Egy élősdi élősdije voltam: mi közöm nekem a munkásosztály pártjához?

Micsoda hazug önáltatás volt egyre azt méricskélni magamban, mennyi bennem az új proletárelem és mennyi a burzsoá maradvány, mik az arányok, fejlődöm-e? Idegen vagyok az osztálytól és a párttól, csupán 133dörgölődztem mindig hozzájuk, ami rám tapadt, csak külső máz, de a lényegen mit sem változtat. A lényeg változtathatatlan. Az vagyok, aki voltam és mindig is az lennék, ha megkegyelmeznék az életemnek.

Lehet, hogy Balog Oszkár nem volt ilyen szigorú irányomban és ő csak a bennem lévő kispolgári csökevényekre gondolt, amikor figyelmeztető szavait elmondta. De bármennyire élesszemű is ő, azért én jobban ismerem magam, így kevésbé lehetek elnéző. Tudhatott-e ő azokról a remegésekről, amelyek elfogtak, valahányszor megszólalt az íróasztalomon a telefon és ő keresett; azokról az idegtépő, félelemmel teli negyvenöt másodpercekről, amíg a szobámtól a szobájáig vánszorogtam? Kitől, mitől rettegtem? Tőle? Nem ilyen egyszerű a dolog. A párt volt félelmetes és kiismerhetetlen a számomra, elvont és átláthatatlan, mint a hívőnek az isten. Sohasem tudtam azonosulni vele: mindig idegen maradtam.

Nem a szándékaimon múlott: a véremben volt ez az idegenség és vonakodás. Emlékezzenek vissza, elvtársak, arra az időpontra, amikor Balog Oszkár megbízatását megkaptam. Egy igazi harcos tele lett volna kedvvel, örömmel, lendülettel. Én viszolyogtam, görcsöt fogott a nyakam, egészen beteg lettem tőle. Ha utóbb mindig le is tudtam magamban győzni, de nem tagadhatom: valahányszor egy fontosabb, élesebb pártfeladatot kaptam, az első reakcióm mindig a kispolgár habozása, vonakodása, ellenállása volt. Mikor az élet lassan hömpölygött, akkor mindig hajlandó voltam elhitetni magammal, hogy új, magasabbrendű emberré válok; de viharban, hullámveréskor, döntő és elválasztó pillanatoknál újra és újra kibújik belőlem a kispolgár.

Szörnyeteg vagyok: hiszen az első órában tudhattam volna mind ezt, és talán tudtam is, igen, azon az estén, amikor apáméktól hazavánszorogtam és vissza 134akartam adni Balog Oszkárnak a megbízatásomat. És mégis belevágtam, mert silány és gyenge vagyok, kegyetlen és önző, a végsőkig elvetemült. Tönkretettem négy embert: kenyértelenné egy vénkisasszonyt, beteggé egy régi kommunistát, a börtönbe juttattam a legjobb barátomat és halálba hajszoltam a szerelmemet. Elárultam és eladtam azt a négy embert, akik a legközelebb álltak hozzám, akik bíztak bennem – iszonyúan fizettek a bizalmukért.

Mint valami világokon túli kiáltás vájtak belém Vanda szavai. Igen, állat vagyok, szemét vagyok, elaljasultam. Maradhat-e számomra más út, mint hogy főbe lőjjem magam?

Levelem végére értem, elvtársak. Itt fekszik mellettem a revolver. Ez a legjobb, ez az egyetlen megoldás. Nincs más kiút: akármennyi lelkesedés, odaadás, vagy jóakarat volt is bennem, egész életem egyetlen kudarccá, egyetlen végzetes tévedéssé vált. Nincs mit félnem a haláltól; materialista vagyok, tudom, hogy pillanatok műve az egész, aztán a semmi jön, a fájdalommentes, nagy nihil. Miért is félnék. Azért a villanásnyi fájdalomért talán, amíg a golyó átüti a bőrt és a csontokat? Mi ez ahhoz a fájdalomhoz képest, amit én okoztam embertársaimnak? Vagy egyszerűen azért haboznék, mert fáj az életet odahagyni, fáj tudni, hogy lesznek új tavaszok és új szerelmek, új orgonaágak és új nagy győzelmek a szocializmus útján? Hát igen, fáj, nagyon fáj, hogy mindezt már nem láthatom: de nem fájna-e jobban, megtörten, félrelökve, erkölcsi hullaként a szemétdombról figyelni az életet és az előrehaladást?

Vanda öngyilkosságából – botrány lesz. Nyomozás, pletykák, rágalmak. A kapcsolatunkról mindenki tudott. Ez az öngyilkosság nemcsak a szívemet törte össze, hanem a pályafutásomat is. A párt nem szereti az 135eféle históriákat és a felelősségemet nehezen tagadhatom.

Egy pillanatra – nem tudom, miért –, elém villan Balassa-Blau arca: látom rajta a mohó vigyorgást, a kárörömöt, amit bukásom fölött érezne, s amit nem rejtene el a szemem elől. És hány Balassa-Blau van még a vállalatnál? Akkor már mégiscsak jobb a halál.

Nem, nem félek. S ha még egy-két percig nem húzom meg a ravaszt, higyjék el, ez nem azért van, mintha tartanék a kezem remegésétől.

Nem! Csak egy gondolat zaklat, bánt, zavar még mindig, elvtársak. Az, amivel a levelem kezdtem. Vajon meg fog-e bocsátani végül is a párt az öngyilkosságomért?

Talán furcsának tűnhet az elvtársaknak, hogy azok után, amit az imént magamról elmondtam, még a pártra hivatkozom, a pártra gondolok, törődöm a párt véleményével. De nem szeretném, ha félrértenének: én mind azért, ami történt, nem a pártot, hanem magamat okolom. Hiszen hivatkozhatnék én arra, hogy mind abba, amit tettem, engem belehajszoltak, belelovaltak, belekényszerítettek. De nem teszem. Nem volna őszinte sem: hiszen ha vonakodva is, azért jóleső érzéssel fogadtam Balog Oszkár megbízatását – és nem volna méltó se hozzám: hiszen így, lélekben pőrére vetkőzve is, él bennem az ügy és a cél szeretete. A párt énhozzám jó volt, a hónom alá nyúlt és felemelt. S mert éppen olyan emberrel tette, mint én vagyok, ezért csak külön hála és köszönet illeti. Ha tele vagyok is kispolgári csökevénnyel, azért hosszú esztendők pártnevelése nem kophat le rólam órák alatt. Nem mehetek úgy el az életből, hogy mit se törődjem azzal: felold-e végül is a párt? Vajon elfogadja-e azt az érvemet, hogy nem volt számomra más kiút, mint a halál? Vajon elég meggyőző-e ez az elvtársak számára? Vajon nem fogják-e mind ezek után 136is azt mondani: Németh elvtárs, helytelenül cselekedtél. Elvégre, ami megtörtént, az megtörtént. Tulajdonképpen most mit használsz azzal a pártnak, ha golyót röpítesz a fejedbe? Igen, ebben a kérdésfeltevésben határozottan van valami. Valóban, mit is használok? Megölöm magamban az ellenséget, a kispolgárt. Ez igaz. De azzal, hogy felismertem, hogy lelepleztem magamban, vajon nem teremtettem-e meg a feltételeit annak, hogy leszámoljak vele? S az, hogy ez az önleleplezés ilyen könyörtelen és szókimondó, nem ad-e fokozottabb reményt a végső leszámolásra?

Súlyos, döbbenetes hibákat követtem el. De ha most megölöm magam, ezzel kétségtelenül olyan látszatot teremtek, mintha megfutamodnék a felelősség elől. Gyávának fognak tartani és némiképpen joggal. Talán nehezebb, de mindenképpen bátrabb dolog, ha szembenézek a bűneimmel és jóváteszem minden hibám.

Tulajdonképpen így kellene cselekednem. Elvégre nehéz eldönteni, mi a kevésbé jó: a szégyenteljes élet, vagy az a halál, amelyet a gyáváknak járó megvetés sújthat. S míg ez az utóbbi biztosan elkísérne a síromon túlra, kérdés, vajon az élet, mely előttem áll, feltétlenül a mellőztetés és a szégyen élete lenne-e? Kétségtelen, hogy az eddigi munkahelyemen majdnem lehetetlen volna mutatkoznom az emberek előtt; de hiszen éppen ma közölték velem, hogy új helyen fogok dolgozni, Balog Oszkár mellett. Oda igazán nyugodtan bejárhatnék; a múlt aligha kísérne nyomon és az ő részéről megértésre számíthatnék még az olyan fájdalmas ügyben is, mint Vanda öngyilkossága.

S bár nem tagadom, hanem töredelmesen megvallom – hiszen láthatják, elvtársak – mind azt a rosszat, amit elkövettem – de végül is mivel kell vádolnom önmagamat és mivel vádolhat a világ? Igen, tönkretettem 137négy embert. De talán csak a sajátmagam gonoszsága okozott-e mindent, vajon nem voltak-e olyan szerencsétlen, de objektív tényezők, amelyek alapot adtak nekem a cselekvésre? Túloztam, minden esetben – ma már látom –, túloztam; túlbuzgalmam olyan sajnálatos cselekedetekig sodort, amelyeket ma már őszintén fájlalok. De az a tény, hogy túlzásokról lehet beszélni, már magában rejti azt is, hogy bizonyos fellépés minden alkalommal szükségszerű és az ésszerű határig még helyes is volt. Ha túlzás volt is Amálkát a nyugdíjától elütni, azért arról még vitatkozni sem lehet, hogy a vénkisasszony klerikális és reakciós beállítottságú. S ha Weber kizáratása is túlzás volt, nem volt-e legalább olyan túlzás vad és gonosz beszéde a szocializmusról azon a bizonyos taggyűlésen? Pista életmódja és nyelvleckéi és sikkasztása a pénztárból: ez talán nem volt túlzás? Vanda! Csak Vandáról ne kellene számot adnom. Az az egy szó, az a piszkos kis szó kegyetlenség és rosszaság volt tőlem, hiszen nekem tudnom kellett, és tudtam is, hogy én voltam az első és az egyetlen férfi az életében. De kellett-e ezért mindjárt öngyilkosnak lennie? Ahogy én most itt, a halál közvetlen közelében is viszonylag higgadtan újra meg újra át tudom gondolni a dolgokat, vajon miért nem tehette volna ezt meg ő is, miért kellett annyira sietnie? A csúnya sértésért, amellyel megbántottam, felelős vagyok és vállalom is a felelősséget –; de az elhamarkodott lépés, a pillanatnyi elmezavar minden következményét mégsem tudom a lelkemre venni.

A halál gondolatával viaskodva, mindent újra felmérve és megvizsgálva, van még valami, amit nem hagyhatok figyelmen kívül. Ez az a kérdés: vajon miért, minek az érdekében követtem el a hibákat, amiket elkövettem? Vajon rosszat akartam-e velük? Ártani akartam-e? Nem, ezt senki, soha nem mondaná rám. Én a 138hibákat és a túlzásokat is mindig a párt talaján állva, a párt érdekét szem előtt tartva követtem el.

Sőt, egy lépéssel tovább is mehetnék. Maguk a túlzások éppen azért jelentkeztek a tevékenységemben, mert nemcsak úgy közepesen, hanem átlagon felül szeretem a pártot. Igen, ez teljesen világos: a túlzott keménység és a túlzott éberség, a bizalmatlanság és a gyanakvás, a polgári nyelven kétszínűségnek nevezhető szolgálat, mind-mind a párt iránti odaadásomból, rajongásomból, féltésemből következik. Ha egy kicsit mélyebbre nézek, akkor fel kell fedeznem: ennek így kellett történnie, ez nem is történhetett másként, bármennyire fájdalmas is az, ami történt. Ha csak egy kicsit is lazább, puhább, vagy pártszerűtlenebb vagyok, akkor a tények logikája következtében előbb-utóbb könyörtelenül oda kellett volna jutnom, abba a szellemi zűrzavarba, abba az ideológiai moslékba, ahová az öreg Weber jutott, aki gyűlöli ugyan a kapitalizmust, de nem ismeri el szocializmusnak azt, amit mi csinálunk.

Nincs harc áldozatok nélkül és én megtanultam áldozatokat hozni ebben a világméretű küzdelemben. Sokat, nagyon sokat veszítettem, elvtársak. A legjobb barátot, a leghívebb szerelmet. Vajon szememre vetheti-e valaki, hogy önző voltam, hogy nem voltam elég áldozatkész? Lehetetlen, hogy magam előtt is, a világ előtt is az a részvét, amelyet megérdemlek, ne befolyásolná a megítéltetésem.

Az ítélet, ha igazságos akar lenni, nem lehet túlságosan lesújtó. Elvégre, ha megvizsgálom magam, vagy bárki más megvizsgál engem, látnia kell, hogy az elmúlt hónapok során a hibák és a túlzások közepette is sokat tanultam, sokat fejlődtem, sokat keményedtem. Ezekben a küzdelmes, dúlt, zavaros hónapokban kétségkívül megteremtődtek bennem a lehetőségek, hogy jobb harcos, igazabb ember legyek, mint amilyen voltam.

139

A kérdések kérdéséhez érkeztem: szüksége van-e rám a pártnak? Így, ahogy vagyok: múltam hibáival, a próbatétel megrázkódtatásaiból kikerülten, esendőn és teli odaadással. Elég körülnéznem a világban, ebben a mi alakuló, jövővel terhes világunkban, hogy nyugodt lelkiismerettel adhassam meg a feleletet. Kik veszik körül az embert? Miféle gyűrűben élünk, mi, harcos és aktív bolsevikok? Hisz a magam története a legjobb példa rá: ez a világ még telistele van klerikálisokkal és trockistákkal, kozmopolitákkal és cionistákkal, kispolgárokkal és ellenforradalmárokkal. Felsorolni sem tudnám a fajtáikat, minden zúgból leselkednek felénk, álarcot öltenek, vagy meglapulnak, mint a tetvek, gyűlölködő szemek néznek ránk erről is, arról is, mintha öklök emelkednének újra, meg újra a sötétben – valami gonosz, merev, és idegen anyag vesz körül minket: az ellenség, az ellenség, az ellenség. Az ember csak kinyújtja a kezét és szinte nem is tud melléfogni. Mennyi harcba, micsoda emberfeletti erőfeszítésbe kerül még majd megtisztítani ezt a mi új életünket mind ettől, eltüntetni a fehér foltokat, arról a nagy rózsaszín térképről, amely a Sárga-tengertől az Elbáig és a Dunáig nyúlik, felszámolni a felszámolandókat, szétzúzni a szétzúzandókat, likvidálni a likvidálandókat. Ki fogja mind ezt elvégezni, ha nem mi, a párt katonái? És én még odáig megyek az önmarcangolásban, hogy magamat tekintem ellenségnek? És én még azt kérdezem: szüksége van-e rám a pártnak? A pártnak – s ezt igazán nem az önteltség, amelyre most a legkevésbé sincs okom, hanem a helyzet pontos felmérése mondatja velem –, a mi nagy pártunknak éppen énrám van szüksége; az olyan emberekre, amilyen én vagyok. Ezt a bizonyosságot sugalmazza nekem Balog Oszkár üzenete is. A párt szólított engem: várja a munkám, számít reám. Nem rendelkezhetem úgy az életemmel, mint egy ékszerkereskedő egy 140rézgyűrűvel: ha a csillogása ma még nem az igazi is, azért csak nem hajíthatom el.

Döntöttem. Félre kell dobnom a revolvert. Ez a gyötrelmesebb, a kínzóbb megoldás, de választhatja-e egy igaz kommunista a könnyebbiket? Vállalom a sorsom. A kínok, az iszonyat tisztítótűzében megedződtem. Fontos poszton állok. Nem futamodhatom meg. Magamon érzem Balog Oszkár tekintetét; érzem, hogy szürke szeméből derű árad felém. Mert végül mégiscsak megértettem.

Továbbmegyek az úton, amelyen elindított. Új feladatokat fog rám bízni és én becsülettel teljesítem azokat is. Az elmúlt hónapok eseményeit újra és újra ki kell majd értékelnem, hogy a jövőre vonatkozólag levonjam belőlük a következtetéseket. De egyet, a legelsőt már most is látom: véglegesen és minden kispolgári szentimentalizmus nélkül szakítanom kell azzal a világgal, amelyből származom. Én az anyámat igazán szeretem, és tudom, hogy fájdalmas lesz neki, ha többé nem megyek el hozzájuk. De nem vállalhatok közösséget a fertővel, amely ott terjeng és mérgez abban a házban, ahol születtem. A jövőben meg kell szüntetnem minden érintkezést a családommal. Az én utam másfelé visz. Rögös és nehéz ez az út, tele van szenvedéssel és megpróbáltatással. De mégis, ez az egyetlen igaz és emberi út. A párt útja. Ha hibáztam is, sohasem lettem hűtlen hozzá. És esküszöm: nem is leszek, ameddig csak élek.

141