Szakonyi Károly A barátság könyve 9-637950-17-6 224 Új Idő Lap- és Könyvkiadó Budapest 1990 0 Javított, végleges verzió 1 2427 szakonyi00446
Szakonyi Károly
A barátság könyve

„Hol romlik meg a barátság, azt csak az isten tudja. Nem figyelünk eléggé egymás bajára, sikerére, esetleg a nagy hangzavarban fakón érkeznek a szavak, a gesztusok…

Pedig könnyen lehet, hogy nem is egymással van bajunk, csak a nyárral, a járdákkal, az autókkal, a vízcsappal, mert egymással valójában mi bajunk lenne?

- - - - az igazi barátságok soha nem romlanak meg. Csak néha leegyszerűsödnek, máskor viszont bonyolulttá válnak.”

(Bertha Bulcsu)

„Körül az ég-ponyva feszül
Fintorral lendítem magam
Megvetik istentelenül
aki ma mutatványtalan”

(Kiss Dénes)

„A zakója jobb zsebe kicsit kidudorodik. Nem csoda, benne van a fél Himalája.”

(Lázár Ervin)

„…virul egy másik ország, s fölötte egy másik ég,
mely elfoglalhatatlan, kikezdhetetlen és leigázhatatlan,
mert álomból van s amíg élünk, halhatatlan…”

(Csukás István)

„Ki merre szaladt? S Gauguin mondaná: hova ért el?”

(Gyurkovics Tibor)

5 6
Dring és Drong I.

Dring emlékezett azokra az időkre, amikor még Dronggal bebarangolták a budai hegyeket, őszi avaron sétáltak diskurálva, vagy a ropogós havat tapodva fejtegették az élet meg a művészet titkát; emlékezett a kisvendéglőkben töltött délutánokra, a csendes termekre, ahol a pincérek a lambériás falnak dőlve várták álmosan, hogy szólítsák őket, megbeszélendő, maradt-e sertéspörkölt délidőről, vagy netán akad még a lábos alján annyi ízes, paprikás lé, hogy abban meg lehessen forgatni egy pár jobbfajta bőrös virslit, s hozzá gerezdekre vágott főtt krumplit is felszolgálna a főúr; ám ha megfőtt a rezgő, veres húsú csülök, az is megtenné mustárral, tormával; azután meg valamiféle bor is kéne, hasas üvegben savanykás asztali fehér, melléje kis üveg szóda, de talán sör is jó lenne, ha elég hideg, s párás lesz tőle a pohár fala. Különösen Drong kívánta jéghidegen a seritalt; mielőtt a pincér felbontotta, Drong az arcához emelte a zöld palackot, s ha megdermedt tőle a bőre, elégedetten bólintott, különben visszaküldte, nem bántón, inkább szelíden, kedvesen; értett az emberekhez, tudott beszélni velük, mondhatni, leszedte őket a lábukról, hiszen ez volt a mestersége, művész volt, nagy mutatványokra képes. A kockás abrosz fölé hajolva erről beszélt mindig Dringgel, a nagy mutatványról, a legnagyobbról amit el kell érniük; álmodoztak, tervezgettek, késő éjszakákig tudtak diskurálni róla. Nem pénzt akartak vagy dicsőséget; a teljesítmény izgatta őket, az erőfeszítés próbája, a tökéletesség mámora. Abban az időben még türelmesek voltak és reménykedők, noha sok minden volt már mögöttük: háborús gyerekkor, éhség és küzdelem a napi létért, vesztett forradalom, pincékben és odúkban eltöltött évek, rommá lett családi házak bús emlékei, szerelmek és csalódások, 7elhagyott gyermekek és megcsalt nők; de fiatalok voltak és bíztak a jövőben.

Pedig a köröttük zajló élet tele volt hamissággal és gyűlölettel. Hazudni kellett mindenütt, a szívek mélyére kellett rejteni a vágyakat, erőszak uralkodott a falvak és városok felett, az emberek szomorú arccal jártak az utcákon, féltek egymástól, féltek a hatalomtól és a hatalom feletti hatalmaktól. Börtönbe zárt barátaikat, halottaikat siratták; idegen zászlók lengtek a kényszerű ünnepeken.

– Aki tisztességes – mondta Dring séta közben, az erdei utakon, ahol szabadon beszélhettek, mert nem hallhatta őket senki –, aki becsüli magát –, fejtegette Dring –, az nem szegődik el sehová sem, nem áll be egyetlen stagionéba sem, nem lép porondra. Aki tisztességes, hallgat. Vár. Készül. Bízván, hogy lesz egyszer egy szabad világ, amikor…

– De mi lesz addigra belőlünk? – kérdezte Drong. Nagy kalapot viselt abban az időben, nagy, kajla kalapot, sápadt arcát beárnyékolta a karimája. – A világ tele van fényes cirkuszokkal, esténként kigyúlnak a fények, felharsan a zene, a bevonulási induló, artisták, bohócok, illuzionisták, állatidomárok, gladiátorok és táncosnők járnak körbe csillogó trikókban; harsog a zene, tapsol a közönség, forró hullámok öntik el az emberek szívét, leng a trapéz, szállnak a kupolában a tornászok, a kifeszített sodronyon egyensúlyoz a kötéltáncos; az a sok ember egyszerre szisszen fel, egyszerre nevet, egyszerre tartja vissza a lélegzetét… Minket is így csodálnának, Dring, de hol vagyunk mi? Hová születtünk? Mit tehetünk? Aki tisztességes, mondod, nem szól, nem lép fel, de mi lesz az életünkkel? Mi lesz a produkciónkkal? A nagy álmunkkal? Mások csinálják meg helyettünk a nagy mutatványt, nyomorúságos senkik maradunk, hiszen nem szökhetünk el innen! Senki sem ismer még minket, csak földönfutók lehetünk a világban, előbb itthon kell ámulatba ejteni a publikumot, de hogyan?! Hogyan, Dring?! Nem állhatunk be a csalók közé, nem alkudhatunk meg, ám akkor hogyan?! Ezt mondd meg, Dring!…

Hosszú sétáikon vagy a vendéglőcskék mélyén, meghitt szobákban, ahol hasonszőrű társaikkal üldögéltek, s hallgatták, hogyan átkozzák mások is a kort, vagy megcsendesedve figyelték a házigazda vendégeit: a verseit felolvasó költőt, a forradalmi múltja miatt mindenünnen kiebrudalt, zseniális zongoraművész játékát, mindig erről töprengtek: hogyan léphetnének ki a közönség elé anélkül, hogy feladják elveiket. Nem akartak behódolni a direktoroknak. Nem akartak mindenáron szerződést a cirkusznál. 8De publikum nélkül mit ér az egész? Illuzionista, bohóc, artista közönség nélkül nem élhet!

Szerencsére a direktorok sem lehetnek meg tehetségek nélkül. Így hát ők alkudtak meg, s nézték el Dringnek meg Drongnak, hogy különcök, hogy nem lehet rájuk csördíteni. Megtűrték őket a társulatoknál. Nemigen kaptak elismerést, ám tapsot annál többet a nézők seregétől. Ezért, ahogy teltek az évek, mind nagyobb és nagyobb betűkkel írták ki nevüket a plakátokra, mert tódult produkcióikra a közönség. Sikerük volt.

Mégis, néha, amikor az esti előadások után, az öltöző tükre előtt öregedő arcukról lemosták a festéket, keserűen gondolták, hogy többre is képesek lettek volna, ha egy jobb világba születnek.

Egyik őszi turnéjukon csendes, tóparti vendéglőben ebédeltek. Rajtuk kívül más vendég nem is volt, a pincérek ott sürögtek-forogtak körülöttük. Illatos körtepálinkát ittak az aranyló leves előtt, sültek piroslottak a tálban; száraz vörösbort kortyoltak a húsra. A tó csendes volt, néptelen; a vendéglő hatalmas üvegfalán túl egy időtlen, elvarázsolt ősz fogta körül őket. Békésnek tűnt a világ.

– Emlékszel, Dring –, szólalt meg Drong, a nagy üveglapokon át csodálva a mozdulatlan vizet –, emlékszel, mit akartunk mindig? A nagy mutatványt! A legnagyobbat! A legeslegnagyobbat a vízesés fölött!

– A vízesés fölött! – bólintott megrendülten Dring, s beleborzongott a gondolatba. – Igen, a nagy attrakció! Mennyire készültünk rá! De mennyire!…

– Most ez a csend félelemmel tölt el – mondta Drong. – Ez a nagy nyugalom! Semmi sem mozdul! Az ősz aranyló, a tó mozdulatlan! De az a vízesés… az ott zubog. És vár! Vár minket!

Mindkettőjüket megszállta a nyugtalanság. Akkor már jól éltek, fellépés fellépést követett, hírnévre tettek szert, s boldogok is lehettek volna, hiszen nem kellett feláldozni a siker oltárán a becsületüket. Lelkük mélyén éppen olyanok voltak, mint hajdanán, a nagy, budai csatangolások, a kisvendéglőben töltött délutánok idején. De úgy érezték, adósai önmaguknak. És a világnak.

Mert a nagy mutatvány elmaradt.

– Még nem késő – mondta csendesen Dring.

– Gondolod? Gondolod, hogy még képesek lennénk rá?

– Miért ne! – lelkesült fel Dring. Bíborszín bor égett a poharakban. A tó fölött fénycsík lobbant, alkonyodott. S ők még mindig ott ültek a csendes étteremben. A pincérek tudták, hogy nemsokára pezsgőt rendelnek, szép összeget tesz majd ki a számla. Két úr, 9két igazi, jó vendég. Pedig csak akkor látták őket először. De a pincérek emberismerők voltak.

– Pezsgőt! – intette oda a főurat Drong.

Vékony talpú kelyhekben pezsgett az ital. Drong koccintott Dringgel és azt mondta: – A tökéletesre!

– A mindent felülmúlóra! – bólintott Dring.

– A Viktóriára!…

– Salisbury-ig repülőn, s onnan terepjárón a Zambezihez!

– Megcsináljuk!

A pincérek nem győzték a pezsgőket bontani. Dring és Drong egymás szavába vágva idézték fel a tervet, annak minden apró részletét. A fémvázakat, a kifeszítő cövekeket, a világ legmegbízhatóbb sodronykötelét. A hírverést. Az ügynökségek plakátjait, a villanyújságot, a videóklipeket, a szalagcímeket a napilapok első oldalán. Dring és Drong a vízesés fölött! Az irtózatos mélység fölött!

– Hiszen mindig is erre készültünk!

– Meglesz! Meg kell lennie!

Jók voltak az ilyen álmodozások. Jó volt elképzelni, hogy még semmi sem veszett el, hogy még minden lehetséges. Hogy erejük teljében vannak, hogy róluk fog beszélni az egész földkerekség.

Bódultan a pezsgőtől kisétáltak a tóhoz. Leültek a kövekre, lábuk alatt csobogtak a hullámok.

– Emlékszel még a fiúkra? – kérdezte az esti csendben Dring. – Emlékszel még rájuk? Emlékszel B. B. vitorlására? L. E. öreg Opeljére, aminek az ajtajában minden kanyarban hangosan lottyant az összegyűlt esővíz? Emlékszel K. D.-re, a késdobálóra? Emlékszel rájuk, Drong?

– Emlékszem – mondta Drong. – A nagy nyarakra, amikor mind együtt voltunk a fellépések szünetében. A kávéházakra, a füstös presszókra, az albérletekre és legénylakásokra, az utazásokra, közös vacsorákra, a homályból előbukkanó nőkre, édes csókokra és vad szerelmekre. Emlékszem a bolond éjszakákra ismeretlen lakásokban, vidéki mulatozásokra, megcsalatásokra és röhögésekre, emlékszem a gyönyörű versekre és a szikár, megrendítő történetekre, mindenre emlékszem, Dring. De az élet még nem szállt el. K. D. még dobálja a kést és mindig célba talál, B. B. álomhajókkal járja be a végtelen vizeket, L. E. csodalényeket és tündéreket varázsol a publikum elé. Cs. I. a gyerekek kedvenc bohóca, cilinderéből sárkányok és más furcsa teremtmények bukkannak elő. És K. Á. is ott áll a porondon, a tűzszívű fehér bohóc, a megbocsátás mágusa. Meg a többiek, mind. E. I. és 10T. K. a világot járják, köveket, szép rajzú píneákat, háborgó tengert, sirályokat és száz évben egyszer virágzó áloékat, öreg, biblikus bölcseket és kedves városokat bűvölnek a közönség színe elé. Az élet még tombol, Dring! Még megvan a társulat, a stagione, barátom! Csak szétszóródtunk, de ez nem jelent semmit. Ez a stagione örökké együtt marad immár. Örökké…

Így beszélt Drong azon az őszi estén, a néma tó partján, amikor elhatározták Dringgel, hogy nem adják fel régi tervüket, eljutnak a Viktóriához, és bemutatják a nagy produkciót.

Boldogok voltak megint, mert reméltek, mint annyiszor már. S így szállt reájuk az éj. A reménnyel teli álmokat adó éj.

11 12
Presszók, albérletek
13 14
A modell: az élet

A Gresham kávéház egyik asztalánál egy tíz évvel ezelőtti délutánon B. Nagy László elolvasta Emberi üdvözlet című elbeszélésem kéziratát. Pontosabban: elolvasott egy cím nélküli kéziratot, s amikor letette, elégedettség ült az arcán, kicsit várt, majd azt mondta: – Legyen a címe: Emberi üdvözlet.

Úgy mondta, mint annak idején a Teremtő azt, hogy: Legyen világosság! És lőn. Cím és – világosság.

Nem vallottam be akkor, csak később, (de nem tudom, B. Nagy Lacinak is bevallottam-e?) hogy egészen a cím megszületéséig nem is sejtettem miről szól az írásom. Csak egy szerencsétlen sorsú emberről akartam írni, K. P.-ről – az elbeszélésben Botos Pálra kereszteltem –, csak az ő hajdan megismert alakját akartam megmenteni az enyészettől. Bajtársam volt a p.-i ezrednél, s miután elszakadtunk egymástól, s többé hírt sem hallottam felőle, még sokáig az emlékezetemben élt. Lelkiismeret-furdalással gondoltam rá, mert akkoriban, ott a századunknál komiszkodásaink célpontja volt. Noha vonzódott hozzám, kereste barátságomat és bizalmamat (talán nem voltam akkora hecc-mester, mint a többiek?), mégsem törődtem vele eléggé; szolgálatunk utolsó esztendejében magára maradt, az italt választotta menedékül, s ezért mélypontra került. Ötvenegyben szereltem le, az elbeszélést egy évtized múltán írtam, K. P. alakja olyan elevenen 15élt bennem még akkor is, mintha csak a minap láttam volna utoljára.

Íme, K. P., az egyik modellem.

Nevét megváltoztattam, de küllemének rajza hiteles; számos tulajdonságát is megőriztem. Ezek szerint hát nem tettem mást, mint lefényképeztem? Dehogy. Egyrészt: elmondtam róla, elmondattam vele mindazt, amiről ő a valóságban soha nem beszélt, de ami mégis lényének sajátja, szerencsétlen sorsának megannyi jegye volt. Másrészt: tragédiáját a végsőkig fokoztam; a valóságban csak (!) személyisége roncsolódott szét, én az elbeszélésben az életétől fosztottam meg. Botos mégis K. P. maradt; a modell nélkül nem teremtődhetett volna meg az írott alak.

Beavatkozásom tehát annyi volt, hogy tömörítettem, kerekítettem az életét, a történetét. Meg akartam mutatni őt egészen, mégpedig abban a környezetben, amiben megismertem és magam is éltem, a korban, amiben akkoriban léteztünk. 1949–50–51. Ezekben az években szolgáltunk a p.-i ezrednél. Társadalmi, politikai feszültségekkel terhes esztendők. Természetes, hogy ez a feszültség benne van az írásban is. Mint ahogy benne van egy országút, egy gyapotföld, egy erdőrészlet, egy kantinsarok, egy laktanyaszeglet, amit egyszer láttunk: a modellem és én.

A hitelesség vezérelt írás közben, ha a valóságot átköltöttem is.

Éreztem, hogy az elbeszélés sikerült, vér lüktet benne. Lehet, hogy formailag tökéletlen. De vér csörgedezik a sorok között: élet.

B. Nagy Laci semmit sem tudott a mű hátteréről, semmit sem tudott K. P.-ről. Ő csak azt tudhatta, amit az írásból kiolvasott. Amit aztán mindjárt meg is fogalmazott, hogy mi az, címéül adván az elbeszélésnek: Emberi üdvözlet.

Akkor kezdtem megfejteni, hogy miért is írtam le Botos történetét. Hogy nemcsak a figura miatt. Hogy többről van szó. A társadalmi kirekesztettség következményeiről. A szeretetlenség reakcióiról. Arról, hogy miként lehet megcsúfolni valakinek a hitét. És arról is, hogy az egymás iránti felelősségünk nagyobb, mint amennyit a törvény előír. Megértettem – utólag.

Aztán jött még más megfejtés is. Az Emberi üdvözlet 16megjelent az Új Írásban, s néhány szám múltán egy kritika jelent meg róla. Vagy talán nem is kritika volt, hanem csak egy kis jegyzet Tóth János tollából. Azt írta, hogy az ötvenes évek torokszorító légkörét, a személyi kultusz emberi buktatóit fogalmaztam meg.

Bizonyára. Hiszen azidőtt játszódik a történet, s minden, ami akkor köröttünk megesett, belekerült. Ha másként nem, hát olyanformán, ahogy azokban az években megfogalmazatlanul érzékeltük.

Mindezt K. P.-nek köszönhetem. Ha eme megfejtett mondandókat szándékosan akartam volna írásba foglalni, didaktikus elbeszélés született volna. De én csak K. P.-ről akartam szólni, s íme, a révén többről is beszélhettem.

K. P. modell volt, de nem kerestem őt modellnek, mint ahogy másokat sem. Ebbéli cselekedetemben nincsen szándékosság. A modell adódik.

Adódnak, s vannak már régóta. Harminc év messzeségéből támadnak fel váratlanul, húsz év távolából jönnek, vagy csak éveket kell bebarangolniok, hogy megérkezzenek. Minél régebbről valók, annál elevenebbek. A tegnap – akaratlanul – megismert modellekkel semmit sem tudok kezdeni, idegenkedve nézem őket, még hosszú ismerkedésre van szükség. Senkit nem kérek fel erre a szerepre, de ne is álljon elém senki felkínálkozva. Semmire sem tudok jutni vele. Sem emberrel, sem tájjal.

Csak a véletlen találkozásban hiszek.

Most, hogy itt élek a Duna partján, Szeberényi barátom sokszor kérdi: – írtál-e már valamit erről a vidékről? – Nem, még nem írtam. Itt van, látom, de nem tudom megformázni. Csak nézem, figyelem, szeretgetem. Az élmény még fiatal. Mikor fog megérni, nem tudom. Mással küszködöm, másokkal – régi modellekkel. Ezerszer nekiláttam már, hogy leírjam azt a salakkal felhintett utat ott, Cenken, a hátsó majorudvarban, aminek a partján a mozdonynagyságú gőzgépek álltak, meg a fogatos gráblák, meg a melaszos lajtok. A lajtok fekete, naptól áttüzesedett testére felmásztunk, hogy nyitott torkukon behajolva a barna massza bogarak, pókok tetemével teli hártyáját egy letört gallyal félrepiszkálva némi édes nyalánksághoz jussunk. S ott van még egy-egy őszi nap a háború utolsó évében: a menekültek ekhós szekereitől nyüzsgő 17falu; ott vannak a szénné égett halottak 45 májusából; a felpuffadt tehén teteme, szörnyű bűze a cukorgyári kerítés tövében; vagy az az este a pajtában, amikor kukoricafosztás közben Terka, a tehenesgazda lánya énekelt, s kinn, a csípős októberi estében a városból hazatért tejeskocsikon összekoccantak a kannák, a lovak püszköltek az emelkedőn, Terka meg csak énekelt, a térdünk összeért, nem mertem mozdulni, éreztem bőrét a bőrömön, s amikor este lefekvéskor nagyanyám imádkoztatott hosszan, fáradhatatlanul, csak arra gondoltam, hogy szeretem, szeretem, de aztán arra is, hogy a háború soha nem fog véget érni, s meg kell halni, elviszik a férfiakat, nemsokára engem is elvisznek, és nem lehet szeretni Terkát, mert meg kell halni. Mindezt és még sok mást ezerszer megpróbáltam már megírni, egy-két részlet sikerült is, de soha nem úgy, ahogy szerettem volna. A salakos út szagát is jó lenne megírni, a szagát, este, amikor a por meg a pára összekeveredik, a füvek meg kilehelik a sok buja illatot, de soha nem találtam meg a kellő szavakat. Le tudtam írni egy-egy suta jelzőt minderről, mint ahogy a gyerekkori szerelemről is, de egyik sem volt az igazi. Talán majd egyszer. Nem tudom, miért kell ezekről írnom, lehet, hogy elmúlnak belőlem anélkül, hogy megírnám őket. Nem is tudom, hol vannak már ezek a modellek, s nem is biztos, hogy úgy éltek s voltak a valóságban, ahogy mindmáig bennem élnek. De hogy léteztek, az bizonyos. Létezett a táj, a cenki major, léteztek a hajnalok, amikor a kocsilámpás fényénél dideregve felléptem a hágcsón, nagybátyám vastag pokrócot tekert a lábam köré, s a hajnali sötétben közibe vágott a lovaknak: „Na, isten nevében!” és létezett a szél, ami az arcomba vágott, léteztek a suhogó platánfák az állomáshoz vezető úton, létezett a messziről feldübörgő mozdony, létezett az ölelés: „Hát aztán majd jövőre…” s létezett a szomorúság, ahogy ültem a vonatablakban és néztem az elmaradó tájat, amit szerettem.

Soha másról nem tudok igazán jót írni, csak arról, amit és akit megismertem.

Meglehet, hogy a táj vagy az ember az írásomban nem azonos az eredetivel. Előfordul, hogy átrendezek egy vidéket, hogy kiragadom az embert a környezetéből, hogy több figurából alakítok egyet. De ez nem ront a dolog hitelén. A történettel egészen más a helyzet. A történetet kitalálha18tom, a történet mellékes. De ami benépesíti: érzelem, eszközök, táj, ember – ezeket mind a valóságból kell összegyűjteni.

Kórházban feküdtem egyszer, amikor a szomszéd ágyon keserves bajával szenvedő társam elmesélte azt a történetet, amiből később a Francia tanyát írtam. Vele esett meg a dolog. Néhány mondatban feljegyeztem a históriát. Először azt gondoltam, megírom, ahogy elmondta. De az kevés volt: puszta történet, semmi más. Csak akkor kerekedett belőle kisregény, amikor a meséhez felidéződött apám fogságának a története, amit akkoriban le is írt, hogy miként dolgozott egy bajor parasztnál 45 nyarán; s felidéződött hozzá a magam élménye: a levente menetszázad, az utolsó napok az osztrák határon; unokatestvérem hazatérése a francia fogságból; és ismét a p.-i ezrednél töltött katonaidőm – tehát egy-két évtizedes régi élmények. Betegtársam, a féltüdejű, oxigénpalackkal lélegző, szerencsétlen sorsú ember lassan kiszorult a történetből, már én voltam az, aki francia fogságban sínylődött, engem akartak örökbefogadni a tanyán. A fantáziám csak így tudott nekilódulni, hogy lássam, érezzem az ismeretlen vidéket, hogy megteremtsem Mme Bertint és Amélie-t. Sikerült – legalábbis annyira, hogy esztendők múltán egy társaságban megkérdezze tőlem valaki, hogy közvetve kitől ismerem az ő fogságának a történetét. Mondanom sem kell, hogy az illető nem volt azonos a kórházban megismert emberrel. Nem a magam, hanem a modell szükségességének igazolására hadd tegyem hozzá, hogy most, amikor a Francia tanyából tv-filmet forgattunk, a fogolytábori jelenetben az egyik statiszta – a háború után ő is francia fogságba esett – bizonygatta Radó Gyulának, a film rendezőjének, hogy ott éppen így volt minden, ahogy a mi történetünk elbeszéli.

Modell nélkül írni csaknem lehetetlen. Kicsúszik lábad alól a talaj. Legyen írásom a legelvonatkoztatottabb is, meg tudom nevezni kiről, miről írtam. Az abszurd drámák, a groteszk novellák is valóságelemekből épülnek. Mindegyikhez megvan az élő, létező modell. Ha jók. Ha nem jók, akkor éppen annyira csapnivalók, mint a kiagyalt, bár realistának mutatkozó írások. Csalni mindenhogyan lehet. De nem éri meg. A modell nélküli mű sikerülhet hatásosra, ám csakhamar kimúlik vészes vérszegénységben.

Mert a modell nem eszköz. A modell maga az élet.

19
Ha nem volt pénzünk…

Ha nem volt pénzünk, ha nem volt annyi sem, hogy vegyünk húsz deka kétforintos kolbászt meg negyed kiló kenyeret, Jutka a segítségünkre sietett, szerzett néhány ebédjegyet a klubban, ahol dolgozott, s mi is – Kiss Dénes, Csukás Pista meg jómagam – ott ebédelhettünk a szakszervezet éttermében, a Puskin utcában.

Dénes akkoriban – ötvennyolcban – a kistarcsai internálásból nemrég szabadulva sovány volt; fizikai munkát végzett valamelyik gyárban. Közösen bérelt szobát a Rumbach Sebestyén utcában Csukással. Pista sem volt olyan testes, mint manapság; régi fényképeinken látható, milyen éhenkórász külseje volt mindkét költőnek. Keveset fizettek a versekért. Éppen csak ki lehetett valahogy nyögni a honoráriumokból a lakbért. Novelláért sem kapott az ember sokat. Valamennyien úgy jártunk, kopott holmikban, lukas cipőkben mint az ágrólszakadtak.

Jutka meg én annak a Dohány utcai háznak a harmadik emeletén laktunk egy cselédszobában, ahol a földszinten a klub működött. A klub a szakszervezetek központjáé volt, valamikor orfeum lehetett, az előcsarnokból lépcső vezetett az emeletre, ahol az oszlopok között egykor asztalok állhattak, s előkelő vagy éppenséggel kevésbé úri népek nézhették vacsora közben a parányi színpadon bemutatott kabarészámokat. A színpad megvolt, poros bársonyfüggöny, rivalda, reflektorok – minden készen állt arra, hogy irodalmi műsorokat mutassanak be rajta; de itt tanították az amatőr versmondókat meg a versenytáncosokat is. Jutka az igazgató tit20kárnője volt. Fél kilenckor beült az irodába; én meg átballagtam a Rákóczi útra, a Marika presszóba. Ott írtam délelőttönként. Az albérletünk fűtetlen volt, háziasszonyunk a zordabb napokon megengedte, hogy a konyhából nyíló cselédszoba ajtaját nyitva hagyjuk, s meggyújtva a tűzhely mindhárom gázrózsáját, némi meleghez jussunk, de az átlagos téli hőmérsékletű időben ez pazarlásnak számított. Így aztán a Marikában töltöttem a napom nagy részét. Kilenc óra tájban ültem a megszokott asztalomhoz, az utcai frontra, az ablak közelében. Galambos bácsi, a pincér már hozta is a szimplát meg a pohár szódát, s letette elém az előző éjszakáról mocskosan maradt abroszra. A Marika minden este átalakult mulatóvá, híres énekesek léptek fel a műsorban; de nappal szolid, csendes hely volt, mondhatnám, pangott az üzlet, ezért hát nem vették rossz néven, hogy csekély fogyasztás mellett ott üldögélünk néhányan délutánig a kéziratpapír fölé hajolva. Mert rajtam kívül ott írt Fejes Endre is; igaz, abban az időben a presszó vezetőnője volt a felesége. Benn, a hátsó, sötét sarokban, háttal a falnak szorgosan dolgozott, töltőtollával francia kockás papírlapokra írta elbeszéléseit. Nagy sikere volt a Hazudós című novelláskötetével; a Marikában írta a Kéktiszta szerelmet is meg a Rozsdatemetőt. Ha nem ment az írás, néha egymás asztalához ültünk, Bandi szeretett mesélni; mindig nagy mesélő volt, színesen, önmagát is mulattatva, tragikus felhangokkal, laza trágársággal vagy éppen szentimentálisan adta elő a történeteket, amiket aztán később megírt. Így mondta el nekem reggelente, mint előző napi eseményt, a Rozsdatemető néhány epizódját. Nem tudtam, hogy azon a könyvön dolgozik, máig sem értem, miért mondta azt, hogy külföldi bolyongásait írja éppen, s már a mű címe is megvan: Szerelemről, bolond éjszakán. De ez csak később került tető alá. Alighanem rövid novellának szánta a Hábetler családról szóló sztorit, s az anyag közben bővült regénnyé. Vagy csak meglepetést akart? A Rozsdatemető nagyot robbant, emlékszem, eleinte mekkora felháborodást keltett. Darvas és Király István a Kortársban egészen kikeltek ellene. Én ugyanis jelentkeztem, hogy írok róla méltatást; ott ültünk a szerkesztőségi szobában, Darvas József fel volt háborodva.

– Ha elfogadjuk igaznak, amit Fejes írt, akkor megtagad21juk minden eddigi eredményünket. Akkor megtagadjuk a szocializmust.

Király is károsnak tartotta a művet, bár elismerték Fejes tehetségét. Hajthatatlan voltam, s Király István, meg kell hagyni elegánsan, beleegyezett, hogy méltassam a regényt. De közölte velem, hogy ellencikket is írat ugyanakkor.

Így is történt. A Rozsdatemető persze rövid idő múlva elfogadott könyv lett. De akkor még botránynak számított.



A Marikába járt Kiss Dénes is, leült az egyik asztalhoz és dolgozott. Néha bekukkantott Csukás, Kalász Márton, Csanády János; jött Hernádi, ha Fejes letette a tollát, hozzá telepedett. Szerettem Hernádi elbeszéléseit a Deszkakolostor című kötetében. Hallottam, hogy szürrealista költőként kezdte; olykor váltottunk néhány szót. Mindig elegáns volt, öltöny, nyakkendő, kalap, vasalt ing, fényes cipő – akárcsak manapság is. Írt egy kisregényt, a Magvető adta ki, remek írás volt, nagyon modernnek tetszett, úgy olvastuk, mint a francia egzisztencialistákat. A péntek lépcsőin. Egy férfi szeretkezése egy nővel, miközben a felesége a kórházban világra hozza a gyermeküket. Egy vétkezés története. Egy ember története, aki kiesett Isten kezéből. Nagyon szerettem, kis, vékony könyv volt, mindannyian elolvastuk. Hernádi nagyon kikapott érte. A kultúrpolitika kiátkozta. Minden általános kritikában hatalmas bunkóval vágták fejbe. Hernádi, az egzisztencialista. Eleinte mosolyogva tűrte; igazából jobb helyzet volt támadott írónak lenni, mint támogatottnak. Hernádi valójában hős lett. Büszkén viselte a stigmát, de aztán egyszer csak elege lett belőle. Filmeket írt Jancsóval, és a filmeken nem szerepelhetett a neve. Állítólag bement a hatalom képviselőjéhez, és azt mondta: – Tudják meg, hogy nem fogok disszidálni!

Hát nem is hagyta magát kiszekírozni az országból.

Ezeken a csendes délelőttökön rajtunk kívül csak titkon randevúzó párok surrantak be a közeli munkahelyekről; némelyek csak a fehér vagy kék köpeny fölé kanyarított kabátban. Összebújtak, hubertust ittak, sugdolóztak. A legtöbbet ismertük látásból. Naponta megjelentek. Ez volt a szerelmi 22életük: a lopott félórák délidőben. Asztal alatt összedugott térdek, futó csókok, kézszorongatások.

Ha jól ment a munka, két szimpla mellett délutánig megírtam egy novellát. Fenn, a cselédszobában legépeltem; aztán amikor Jutka is végzett a hivatalban, moziba mentünk, vagy vártuk, hogy felszaladjon hozzánk valaki a barátok közül. Felolvastuk egymásnak, mit írtunk aznap. Érdekelt. Érdekelt Kiss Dénes verse, érdekelt egy novella, drámarészlet. Ez volt az életünk.

Szegények voltunk; én abban a fekete, bársonygallérú télikabátban jártam, amit apám legénykorában varratott magának, finom kidolgozás volt, láncból készült akasztóval, elegáns béléssel. De csupa rojt volt már. Valamikor ezerkilencszázharmincban varrta a szabó, s már a hatvanas évek elején jártunk. De még pár esztendeig kiszolgált.

Írtunk és vitatkoztunk; hol nálunk, hol Gyurkovicséknál, hol az EMKE-ben vagy a Belvárosiban; rajongtunk Capote tényregényéért, divat volt Hemingway; Kafka, Buzatti, Duras, Sillitoe, Camus voltak terítéken. Dénes rajongott Saint-Exupéry-ért, a pilóta íróért; ízekre szedtük szét kortársaink műveit, de ugyanakkor örültünk, ha feltűnt egy tehetség. Gerelyes Bandi például. Tetszett a Kilenc perc az És-ben.

Mindenki tudta, hogy a Marikában találkozhat írókkal, ha délelőttönként bekukkant. Akik vidékről szaladtak fel Pestre, végezvén a szerkesztőségekben vagy a kiadókban, benéztek a Marikába.

– Úgy járunk ide – mondta egyszer Fejes –, mint a gyárba. Kilenckor blokkolunk. És lenyomjuk itt a nyolc órát…



(Azon az októberi éjszakán, amikor a délutáni és esti tüntetések nyomában fellángolt a harc is a városban, s a Rádió körül már lövöldöztek, hajnali három felé végre rászántam magam, hogy hazamenjek. A Múzeum körút sarkán egy teherautóról fegyvereket osztogattak. A Rákóczi útra fordulva zenés presszó előtt vitt el az utam. Döbbenten álltam meg lefüggönyzött ablakai előtt, nem akartam hinni a fülemnek: miközben a lukas trikolórokkal fellobogózott teherautók száguldottak géppisztolyos, puskás munkásokkal és diákok23kal, miközben sorozatok hasítottak az éjszakába, mintha a legnagyobb béke lenne, odabentről zene szólt, és az énekes tenorja hallatszott ki az utcára. Soha nem felejtem el ezt a hátborzongató ellentétet. Néhány nap múlva a harcok feldúlták a Rákóczi utat is; már nem emlékszem, pedig mindig arra jártam, hogy a presszó kirakatát is bezúzták-e a lövedékek, de arra az első éjre, arra emlékszem. Kitört a forradalom, de a Marikában „közben halkan szólt a dzsessz…”

Azon az októberi éjszakán hogyan is gondolhattam volna, hogy éppen ez lesz az a presszó, ahová két-három év múlva naponta beülök novellát írni…)


A Marikából később gyorsbüfé lett, aztán bezárták. Az épületet átalakították. A presszó már nincs sehol.

24
Hábetlerék

Éppen akkoriban vettem részt O’Neill Hosszú út az éjszakába című darabja próbáin, amikor Fejes Endre kitűnő regényét, a Rozsdatemetőt olvastam. Akkor is – s még most is – számos kritika és vitacikk jelent meg a könyvről; s nekem, különösképpen a Rozsdatemető írói szemléletét kifogásoló megjegyzések, meg az O’Neill-dráma adta élmények asszociációs játéka folytán a következők jutottak eszembe:

A Hosszú út az éjszakába Maryje egy bűnös felelőtlenség áldozata. A férjét színészútjain végigkísérő asszonyt, gyermekágyi betegségében egy hitvány szállodai orvos morfiummal kezelte egykor; ez az olcsó fogás – és mellesleg látványos gyógyítási mód – feleslegessé tette, hogy ez a sarlatán pontos diagnózist csináljon; a kábítószer ugyan feledtette a fájdalmat, de még jobban roncsolt is. Mary életét tönkretette: a szerencsétlen asszony a méreg rabjává lett, s ettől kezdve egyenes út vezette a pusztulásba. Amikor egy későbbi keserű napon, a már kétségtelenül bekövetkező tragédiától riadva az idősebbik fiú szemrehányást tesz az apjának, az apa védekezik: – Ki tehet arról, hogy mindez így történt? – S a fiú azt mondja: – Az a rohadt orvos, az mindenképpen!…

Ha az az orvos akkor a hivatása magaslatán áll!… Nos, a példák mindig sántítanak, bizonyára most sem pontos a párhuzam, de ha már eszembe jutott nekem ez az előbb említett időben, leírtam. Mert arra gondoltam: vajon hány sarlatánt 25ismerhettünk meg az irodalomban és másutt is, akik a pontos diagnózis és a hathatós gyógymód helyett a könnyebb megoldást, a morfiumadagokat alkalmazták?

Természetesen kétféle felelősségről van itt szó. Az első a rossz orvosok, a tehetségtelenek kuruzslószerű praktizálása –, miért nem kereskedtek inkább valahol ott, ahol nem emberéletekről van szó. A másik a tehetségesek megalkuvása. Ez talán még szörnyűbb, még elítélendőbb.



Fejes Endre jó orvos. Gyógyítani akar és nem kábítani. Szigorú orvos, akitől a betegek előbb félnek, amikor az első viziten megjelenik, de nemsokára, tapasztalva szakértelmét, biztos kezét és pontos diagnózisait, megnyugszanak. Megszeretik és tisztelik szigorát, mely nincs másért, mint a betegek gyógyulásáért.

Az egészségesekkel kevés szót vált. Örül, hogy felgyógyultak vagy immunisak. A betegek érdeklik, mert azt akarja, hogy azok is egészségesekké váljanak. Így végül mégiscsak az élet érdekli, azért él azok között, akik megmentésre, segítségre várnak.

A Rozsdatemetőben azokról az emberekről beszél, akikről a sarlatán módszer megnyugtatóan kimutatta, hogy nem kell többé törődni velük, rendbe jöttek. A jelentés hosszú ideig túl szép volt. Aki gyógyítással foglalkozik, örül a javulásnak. De a túl szép jelentések gyanakvást ébresztenek benne. Különösen akkor, ha ismeri a betegeit.

Lelkiismerete arra készteti, hogy alaposan utánanézzen a dolgoknak és egy újabb jelentést írjon, mely nem olyan megnyugtató, mint a korábbi sarlatán jelentések, de igaz, és alapot ad, hogy az igazi orvosok munkába álljanak.

Mert a gyógyításra várók, sajnos, sokan vannak.

Azok az emberek, akikről Fejes ír, megtalálhatók minden családban. Léteztek a negyvenes években, az ötvenes években, és léteznek ma is. Sokan vannak, és ezért még indokoltabb, hogy Fejes törődjön velük. Kitűnően ismeri őket, sőt – saját szavai szerint – szereti ezeket az embereket. Miért is ne szeretné? Hiszen nincs bennük semmi gonoszság, csak éppen: élnek a vakvilágban, – dolgoznak a megélhetésért, örülnek, ha többet ehetnek, jobb ruhában járhatnak, ha valame26lyest megközelítik azt az életszínvonalat, melyet a jobb sorsúaknál láttak… Magyarán: látták, hogyan él a polgár, az lett számukra az elérendő cél, külsőségekben, magatartásban, erkölcsben… s több-kevesebb sikerrel erre törtek. A szocializmusban is csak azt látták jónak, hogy módjuk lesz elérni ezt a célt, pontosabban valami helycserére gondoltak. Eszmék!… Nos, igen, vannak eszmék, van politika, van politikai tendencia, van gazdasági és szellemi program; mindebből el is jut valamennyi a tudatukig a sajtó, a rádió és egyéb eszközök monotonitása révén, de ezek inkább csak beidegződésekké lesznek. A világtörténelem és a nemzet jelentős eseményei valóban elszállnak a „Nagyfuvaros utcai emberek” fölött anélkül, hogy nagyon sokat tudnának vagy megértenének belőle. Nem jó, hogy így van, ez ellen lázadozik Fejes is, de nincs sok csodálkozásra okunk. Bezuhov ott téblábol a borogyinói csatamezőn és nem tudja, milyen óriási esemény tanúja…

Egy cikkíró, Fejes regényéről szólva, azt kifogásolta, miért nem ábrázolta az író alaposabban a regény felölelte ötven esztendő politikai fordulóit. Fejes, ha szándékában áll, megtehette volna, mert mind írói képessége, mind politikai tisztánlátása erre lehetőséget ad. De ő a Hábetler család látószögéből rögzítette e fél évszázadot. Ő a hábetlerek bőrébe bújt és azt írta le, amit ezek az emberek tapasztaltak a világból. S ha nagy történelmi tablót festett volna is, okvetlenül kettős szerkezete lenne a regénynek: a történelmi események egyfelől, és másfelől a Hábetlerék, így, ahogy az most meg van írva. Fejes nem szépíteni akart, hanem kimondani azt, ami nagyon fáj neki. Szereti és félti hőseit. Mint az igazi anya, aki megérti, hogy nem lehet tovább titkolni gyermekei gyöngéit, segítségért kell fordulnia mindenkihez, éppen az ő jövőjük érdekében.



A Rozsdatemetőnek örültek az olvasók. Elkapkodták a könyvüzletekből, kézről kézre járt. Vajon csak a sok vita váltotta ki a nagy érdeklődést? Nem hiszem. Fejes regénye őszinte, igazságos, tiszta írás. Az emberek megérzik ezt. És megérzik a szeretetet, mely nélkül nincs igaz mű.

Örüljünk, hogy az emberek így tudnak örülni a jónak.

27
Havi kétezer

Első írásával 1958 derekán találkoztam. Mindig is megmarad bennem az emlék, mennyire tetszett, amit írt. Személyesen még nem ismertem, novellái olvastán mégis mély barátságot éreztem iránta. Talán csak ötvenkilenc tavaszán futottunk össze először a Marikában, abban a kis eszpresszóban a Rákóczi úton. Fejeshez olykor be-bekukkantott valaki néhány szóra, de sokszor egy egész délelőttre is. Egy napon magas, bajuszos fiatalember látogatta meg, később együtt távoztak, de kifelé menet Fejes megállt az asztalomnál, és azt mondta:

– Ismerjétek meg egymást. Egyforma bolondok vagytok. Ez itt Kertész Ákos. Nappal lemezeket kalapál, este meg, ahelyett hogy aludna, novellákat ír…

Később, amikor jobban megbarátkoztunk, olyan embernek találtam, amilyennek művei alapján ítéltem. Mély hatást gyakorolt rám egyszerűsége, céltudatossága, munka- és életszeretete, őszinte embersége, művészi tisztasága. Akkoriban üzemben dolgozott, fárasztó fizikai munkát végzett, karambolos autók karosszériáit javította. Éjszaka írta a novelláit, feketekávé és cigaretta tartotta ébren. De soha nem hallottam panaszkodni. Az apja cukrász volt, Ákost emiatt nem vették fel az egyetemre, beállt munkásnak. Keményen bírta a terheket. A szakmájában is éppen olyan jól bánt a szerszámokkal, mint amilyen aggályos gonddal írt már a pálya kezdetén is.

1961-ben néhány fiatal írót ösztöndíjjal felvettek a bölcsészkarra. Én is köztük voltam. Éppen aznap találkoztam Ákossal, amikor ez ügyben benn jártam a minisztériumban.

– Te, Ákos – mondtam neki –, nem akarsz egyetemre járni?

– Hogy a fenébe járhatnék?

– Ösztöndíjjal. Szólok, hogy gondoljanak rád is.

– És mennyi az az ösztöndíj?

– Havi kétezer.

– Kevés.

– Kevés? Ne bolondozz!

– Én az üzemben többet keresek. – És megmondta, hány száz forinttal kap többet. – El kell tartanom a családomat…

28

Felesége volt és kisfia. Még nem volt önálló lakásuk, az anyjával meg a húgával éltek együtt a Váci utcában.

– Hát talán megadják neked azt az összeget, amit az üzemben keresel.

– Ha megadják, rendben!

Megadták. Ákos éveken át a karosszérialakatosi fizetését kapta egészen a diplomáig. Akkor ugyanennyiért felvették a filmgyárba dramaturgnak.

Szorgalmas diák lett. Angol-magyar szakra iratkozott be, akárcsak én, de aztán átmentünk a magyar-népművelésre. Én négy szemeszter után lemondtam az ösztöndíjról, otthagytam az egyetemet, ahogy mindig is mindent. De ez az én históriám. Ákos jelesen végzett. Közben írt; a Belvárosi kávéház márványasztalánál körmölt; mindig csodáltam a munkamódszerét: sárga kohinoor töltőceruzájának a belét alaposan meghegyezte, még az üzemben vágott, a sarkainál gondosan lekerekített alumínium lapot tett a papír alá, és türelmes, apró betűs írással rótta a sorokat.

Aligha akad nála pontosabb, igényesebb író. Nem emlékszem rá, hogy félkész, összecsapott írást adott volna ki a kezéből. Nem ír sokat, de amit teremt, kiállja a próbát.

Indulásának éveiben azt a világot jelenítette meg, amelyet a legjobban ismert; azoknak az embereknek sorsáról, küzdelmeiről, örömeiről és bánatairól beszélt, akik között esztendők során át élt. De meríts markodba a tenger vizéből, szagold és ízleld meg, a tenger bármily végtelen és hatalmas, e néhány cseppből érzékszerveid máris megismerhetik. Kertész ismerőseiről, a munkásokról ír legszívesebben. De mert az ember érdekli a munkás alakjában is, írásai nem osztályhíradások. Történetei egyetemes értékűek. Ennek köszönhető, hogy már az első alkotásai is megragadták az olvasók figyelmét, és amikor aztán megjelent a Hétköznapok szerelme című könyve, csakhamar elkapkodták.

Még az egyetemi évek előtt szövetséget kötött a filmesekkel; izgatta ez a műfaj. Volt egy novellája, az Új ember, Rényi Tamás és Bán Róbert rábeszélték, hogy készítsen belőle forgatókönyvet. A gyártást nem szokták elkapkodni, már az ELTE-n kollokválgattunk, amikor műterembe került a produkció.

1963-at írtunk. Felkerestem őket a forgatás helyszínén, és interjút készítettem a barátommal.

29

A Ganz-MÁVAG egy újonnan épült szerelőcsarnokában folytak a külső felvételek. A film címe: Mindennap élünk, és egy karosszérialakatos brigád másfél napját mondja el.

Ákos boldogan sürgött-forgott a filmesek között, overallt viselt, svájci sapkát, mint a melósok. Mutogatta a fogásokat. Sinkovits Imrének, Koncz Gábornak meg a futballista Sándor Csikarnak, Bánhidy Laci bácsinak, Horváth Józsefnek, György Lászlónak.

És komolyan vette az interjút is.

– Miről is szól a filmetek? – kérdeztem tőle, noha ismertem a forgatókönyvet, hiszen ott készült az is a Belvárosiban, az egyetemi előadások közti időkben meg éjszaka, a Váci utcai lakás konyhájában kávék, fröccsök és cigaretták fogyasztása közben. – A brigád tagjai meg akarnak szabadulni az önzéstől, a megalkuvásra hajló természetüktől, persze ki-ki a maga módján. Egy társaság küzdelméről van szó az igaz barátságért, emberségért, az egymás iránti felelősségért, ha jól értem. Végül mégis kudarcot vallanak. A film bemutatja, hol és mit vétettek, de hogy miként is kellett volna cselekedniük, azt az alkotók nem mondják el.

– Én mint író – felelte erre Ákos –, nem akarok választ adni a felvetett kérdésekre. Elmondok egy történetet elejétől a végéig, ebből a tanulságot önmaga számára a néző vonja le. Meggyőződésem, hogy az embernek csak az az igazság válik vérévé, amelyet maga ismer fel. Szeretném, ha a néző részesévé válna a történetnek, higgye, hogy amit a vásznon lát, az az ő hétköznapja. Kerülünk minden erőszakos, túljátszott beállítást, látványosságot, formai bravúrt. Stílusunk egyszerű, közérthető. Rényi, a rendező csaknem mindvégig szemmagasságban fényképezteti a filmet, hogy ezzel is biztosítsa a hétköznapi látás hatását. Dramaturgiai elképzelésünk alapja az volt, hogy az ember tudatosan soha nem él át drámát, mindig a következő perc adja az elmúlt percek drámaiságának értelmét. Filmünk emberközpontú. Ellentétben sok nyugati filmalkotással nem az atomkorszak elembertelenedését, hanem az ellene való küzdelmet igyekszik kifejezni.

– Mi lesz újszerű a filmetekben?

– Újszerű? Ez a film munkásokról szól, hetven százalékban munka közben ábrázolja az embereket. Az ilyen kísérletek ez idáig megbuktak. Az lehetett az oka, hogy az alkotók 30külön ábrázolták a munkát, s külön a hőseik magánéletét. Nálunk azonban a munka az a természetes közeg, amelyben embereink léteznek. Dolgozni! – ez a munkásember élete. A felvételek egy része régi munkahelyemen, az 5-ös Autójavító Vállalatnál készült. Az itteni csarnok berendezését is a volt brigádtársaim vállalták, ők készítették elő a munkadarabokat is, néhányan statisztálnak a jelenetekben… Tudod, ez a melós környezet még számomra is nagyon otthonos, pedig hát hűtlen lettem… Szeretném, ha a film sugallni tudná, hogy egy lakatosnak olyan a szerelőcsarnok, mint parasztnak a föld. Hiszen az ember munkából él, nem? Úgy kell elrendezni az életét, hogy itt is éppen úgy rendben legyen minden, ahogy a szerelemben, az otthonában…

Amikor a film elkészült, Kertész Ákos pénzhez jutott, s végre tudott venni egy önálló lakást.

De az a lakás már a múlté. És a múlté lett a közös, szárszói nyár is. Házat béreltünk a part közelében, együtt, az egész baráti társaság, feleségestül, gyerekestül. Nagy fürdések voltak, nagy viták, éjszakai diskurzusok könnyű kadarkák mellett. Sok minden történt azóta. Válások és új házasságok, s megint szakítások; hol itt, hol ott lakott Ákos is, néha csak egy kis batyuval kopogtatott be a barátaihoz. De a szenvedések és megpróbáltatások – bármily keservesek voltak is – művekké lettek. Ákos leül, gondosan meghegyezi töltőceruzáját, és a régi, régi alumíniumlemezkét a papír alá helyezi, ír, ír… Drámákat és remek regényeket.

Erdőlakók és más csodalények

– Tuvudsz ivigy beveszévélnivi?

– Tuvudovok!

– Avakkovor jovó!

Ki ne ismerné Lázár Ervint? A gyerekek mindenképpen jól ismerik, de a felnőttek is, és nemcsak azok, akiknek lánya-fia Lázár meséin nőtt fel, hanem még azok is, akik csak ritkán 31veszik kezükbe a kortárs magyar írók műveit. Lázár Ervin kivétel. Szeretik, rajonganak érte. Mondhatom, még az írók is kedvelik, s ez nagy szó, nem irigyek rá, talán mert érzik, tudják, hogy barátunk írói világa milyen különleges, egyedülálló. Írásai éppen olyan népszerűek, mint a világirodalom nagy mesemondóinak, Andersennek vagy a Grimm testvéreknek a meséi. Éppen ezért gondolom, hogy őt még azok is ismerik, akik semmit sem olvastak tőle, de hallottak a Négyszögletű kerek erdő lakóiról, Ló Szerafinról, Mikkamakkáról, Vacskamatiról meg a többiekről, a Hétfejű tündérről, Szegény Dzsoni és Árnika kalandos szép históriájáról, a kisfiúról meg az oroszlánról, akárcsak a népmesék figuráiról. Lázár mesehősei egyébként nemcsak a könyvekben élnek, hanem filmeken, színdarabokban is megjelennek, nem beszélve a hanglemezekről.

Lázár Ervint a meséi tették igazán ismertté, s méltán, hiszen valóban egyedülálló értékei irodalmunknak. Szürrealizmusuk csupa költészet, gyermeknek érthető és mulatságos, felnőttnek többrétű és bő humorú, megrendítő és gyönyörködtető.

Emlékszem azokra az időkre, amikor még másféle történeteket írt; novellákat; emlékszem a Csonkacsütörtök című kötetére, a hagyományos hangvételű elbeszéléseire. Ez persze nem azt jelenti, hogy most már egy másféle Lázár Ervint kell ismernünk, nem lett más író, csak rájött, mi a legcélravezetőbb módja annak, hogy a világról alkotott véleményét kimondja. Hiszen voltaképpen nem meséket ír most sem, bár megjelenési formájukban azok; nem, nem, ezek bizony továbbra is novellák. Mégpedig nagyon is bölcsek. Próza-költészet az övé. Költői próza, lírai próza. Tévedés ne essék: nem szépelgő vagy lirizáló, hiszen legtöbbször ironikus, mindig nagyon játékos, olykor kemény is ez a próza, de mégis lelki, szívmeleg.

A mi barátságunk régi, és az évtizedek alatt, mondhatnám, rokonivá alakult. Együtt indultunk a pályán; Lázár Pécsett élt, a Dunántúli Naplónál dolgozott közös barátunkkal, Bertha Bulcsuval együtt. Alighanem Bertha mutatott be minket egymásnak úgy 1959 táján. Ha Pécsett jártam, együtt töltöttük az estéinket, hol a Nádorban, hol valakinek a lakásán; barát, ital, nő mindig akadt. Amikor pedig Pesten jöt32tünk össze, ahová akkoriban Lázár feljárt az ELTE-re vizsgázgatni, fél éjszakákat – néha meg egész éjjeleket – voltunk együtt hol Gyurkovicséknál, hol nálunk; vagy megtalált a Marikában, a Rákóczi úton. Aztán meg nyarakra emlékszem, baráti csapatban megszálltuk a Balatont; Bertha vitorlással érkezett az északi partról, Lázár meg azzal az öreg, szürke Opellel, amit akkori felesége, G., a Pécsi Balett táncosa kormányozgatott haza a nyugatnémet autobahnon müncheni fellépésükről. Lázárnak volt legelőbb autója a társaságunkból a hatvanas évek legelején, de hála Istennek, hozzá illő, mert ütött-kopott jószág, s cseppet sem rontott a képen: a lezser öltözékű, farmernadrágos, csüngő bajszú, a hétköznapi dolgokon mindig könnyedén felülemelkedni tudó Ervinen. Ahogy később a pályadíjak, melyeket gyakran nyert el, az elismerések vagy a nemzetközi hírnevet jelentő Andersen-diploma sem változtatott rajta semmit. Már csak azért sem, mert ez a diploma csakhamar néhány fröccs fejében egy belvárosi pincér tulajdonába került, ha van valaki, aki fütyül a sikerre vagy a szokásokra, hát Lázár Ervin az.

Még soha nem találkoztam olyannal, aki elhúzta volna a száját, ha Ervin szóba került. Senki sem tud rá megharagudni, de neki semennyi szeretet sem elég, mindig kész rá, hogy kételkedjen másokban. – Te már nem szeretsz engem… felém se nézel! – Ezt úgy tudja mondani, mint egy megbántott gyerek, közben szégyenlősen elvigyorodik, mert talán attól fél, hogy csakugyan ráhibázott. Pedig a szeretetlenségtől nem kell tartania.

Egyszer vele voltam, amikor az EMKE előtt belebotlottunk három kövér lányba. Hamburgert ettek tele szájjal, pedig csak úgy remegett a hájtól a testük. Lázár elnevette magát, és odaszólt nekik: – Lányok, ti így hárman együtt hány tonnát nyomtok? – Mindenki más pofont kapott volna ezért, ő nem, a lányok felvihogtak, beszédbe elegyedtek vele, azonnal megszerették, körüldongták, mert bárkik voltak is, megérezték, hogy a szemtelennek tetsző kérdésben csipetnyi gúny vagy bántás sincs, csak őszinte humor, közvetlenség, nyíltság, természetesség, emberszeretet.

Sok évvel ezelőtt a Csonkacsütörtök című kötetéről írtam a Jelenkorban. Bár sokféle novellát gyűjtött össze abba a 33könyvbe, mégis olyan volt, mint egy novellafüzér. Vallomások novellákban. Azt írtam akkor a könyvéről, hogy önérzelemrajz.

Csonkacsütörtök

Lázár Ervin el akar bújni könyvének sorai mögé: alakot és hangot vált gyakorta, kisfiú és felnőtt testbe búvik, mégis ráismerünk, felleljük, bárha nem is akarja. Örömömre szolgált ez a felfedezés, mert nem hiszek azoknak az íróknak, kik műveikben nincsenek jelen, kiknek személyisége nem bukkan elő a „jelmezek” és „kulisszák” mögül. Úgy érzem, az efféle írók nem szenvedik meg a mondanivalót, csak kitalálják. Nincs is mit mondaniuk, csak írni akarnak, hát nem is lehetnek jelen. Írásaikat nem köti semmi a valósághoz, a szó mély értelmében. A Csonkacsütörtök a valósághoz kötött: Lázárhoz kötött. Ezeket a novellákat nem írhatta volna meg így senki más. Az írójukhoz tapadnak, az írójukból teremtődtek.

De örömömre szolgált ugyanakkor az is, hogy Lázár megkísérli az elbúvást; nem magamutogató, nem erőszakos; jelenvalóságáról nem tehet, egyéniség mint ember s mint író egyaránt. De szemérmes, tudja, nem ő a fontos, csupán az, amit lénye, mint egy üzem, feldolgozott a világból. Csak hát ennek az üzemnek megvan a védjegye. Minden jó üzemnek van védjegye, ez teheti elismertté.

Lázár védjegye a szeretetigény.

A Csonkacsütörtök tizenkét elbeszélést tartalmaz, azt mondhatnám: tizenkét különböző történetet. Nem is látszik a könyvben semmiféle szerkesztési igény, inkább csak az írások végén a keltezés mutatja, hogy az író és a kiadó a hét-nyolc esztendő terméséből kiválogatott írásokat keletkezésük rendjébe akarta sorakoztatni. Tehát nem egy megírt, hanem egy összeállított könyvet kaptunk. Mégis, amikor elolvastam, úgy véltem, az író végigvezetett egy úton, mondhatnám: megismertetett életével. De nem is annyira élete ese34ményeivel – noha feltételezhetően sok az életrajzi vonatkozás a könyvben –, hanem érzelmeivel, érzelmei történetével.

A Csonkacsütörtök nem novellafüzér, mégis az. Nem valamiféle egységes környezet vagy állandóan felbukkanó azonos figurák révén, hiszen ilyesmit csak néhány írásában fedezhetünk fel, de novellafüzér; megkockáztatok egy furcsa kifejezést: önérzelemrajz.

A kisfiú, aki a könyv első novellájában elindul reggelente a behavazott pusztáról a falusi iskolába, még gyanútlan, a szülői szeretet melegét, apja-anyja féltését élvező, csak a vidámságot ismerő kis emberke. Szereti tréfálkozó édesapját, szereti a pusztát, a környező tájat, Kobrák bácsit, a kanászt, s olyan bizodalommal lépdel a magas hóban, halad a fergetegben, mint aki bízik mindenben és mindenkiben: baj nem érheti. S nem is éri. Valaki mindig jön a kellő pillanatban: Édesapa mindig ott van a bajban, megsimogatja a kisfiú fejét, tréfás mondókát talál ki, amin jóízűt lehet nevetni. A világ még békés, barátságos; a hosszú téli út az iskoláig hozzátartozik az élethez, természetes, szép.

Ez a kisfiú később is, mindig, nagy, nyílt tekintettel kutatja, keresi az emberi jóságot, bárhová veti is sorsa. Hosszú-hosszú évtizedekre feltöltődött szeretettel és szeretéssel. Ez lett alapismerete: tréfa és simogató kéz, féltő gond és nevetés, együvé tartozás, család, kedves szomszédok. Bárhol jár, kinyújtja kezét minden felnőtt felé, mert a felnőttek segítenek, ismerik az igazságot, tiszteletre méltóak. De ahogy tágul körülötte a világ, ahogy mind hosszabb utak vezetik el a szülői háztól, a kisfiú egyre zavartabb lesz. Nem mindig kell a szeretet, nem mindig kell a kinyújtott kéz. Bizalmat ád, de ritkán kap bizalmat cserébe. A kisfiú eleinte hitetlenkedve lesi a durva mozdulatokat, megütközik a rideg szavakon. Mégsem akar hinni a rossznak, képtelen felfogni, hogy más világba került, mint amit élete első éveiben megismert. (A városi, Dűlőutak.)

De bármennyire csalódik is, nem akarja feladni hitét. Lassanként felnő, s noha új és új igazságtalanságok és embertelenségek, csalások és hazugságok kavarognak körötte, s ha olykor maga is belegabalyodik ezekbe, mégis vagy sikerül megőriznie hitét, vagy vissza tud térni az igaz ügyek iránti rajongásához. (Sárga kapualj, Ha okos vagy, mint a kígyó, A kerekarcú, Búbos pacsirta.) Soha nem válik gonosszá, nem 35vadul el. Legföllebb kissé gyanakvó lesz, kissé fáradt, kissé keserű, de sohasem hitetlen. Zavartan áll még felnőtt korában is a rosszal szemben. Kiszolgáltatott, mert mindig és újra őszintén akar élni, mert ragaszkodó, mert emlékszik még a szeretetre, amit kapott és amit adhatott. De a szeretet egyre mélyebbre búvik benne, egyre több idegen anyag rakódik rá: elromlott szerelmek, emberi nyomorúság, egzisztenciális küzdelmek, politikai csalódások, társadalmi értelmetlenségek. A szeretet már nem olyan egyszerű, nem olyan könnyen kimutatható, mint a gyermekkor védett éveiben. A kisfiú gesztusait még természetessé formálta a nyílt érzelem; a fiatalember, a férfi mozdulatai már szegletesek, suták, elhibázottak; a kapcsolódás, mely valaha olyan könnyed, örömteli volt, ma kínokat okoz, a szándék visszájára fordul. A férfi, aki a Furcsa kövek Géniánál című kötetzáró írásban – mintegy ennek az önérzelemrajznak a befejezéseként – anyja hívó levelére végre rászánja magát, és hazaautózik szülőfalujába, már nem tudja kimondani többé a kedves szavakat, nem képes formába szorítani anyja iránt érzett rajongó szeretetét, bántóvá lesznek a mondatok, pedig csak önmagára haragszik a férfi. „Szeretem anyámat” – gondolja, de nem meri, nem tudja már kimondani; sírni szeretne, hogy felszakadjon a szeretet a sok idegen anyag alól, de nincsenek könnyei. Siet, el, vissza a városba, nem tud mit kezdeni a régi tájjal, az anyjával. Útközben megáll, Ifigénia majornál, ahol nagy, otromba kövek hevernek a völgyben. „Letérdelt két kő közé, az arcát görcsösen a földhöz szorította. Messziről nézve éppen olyan lett, mint a kövek.”

Keserű szavak. De a kövek közé szorított arcú férfiban mégis, még mindig, ott él a hajdani nyílt tekintetű, bátor, bizakodó kisfiú, mert fáj neki az ő kővé válása, s amíg a fájdalmat érzi, még megmenekülhet a férfi.

Novelláskötet a Csonkacsütörtök, de úgy olvashattam végig – akár írója szándéka ellenére –, mint egy regényt. Egy érzelem történetét.

Mégsem lírai vallomás ez a könyv, hanem egy valódi prózaíró könyvbéli bemutatkozása. Az egyes novelláknak nemcsak a cselekményük más-más, hanem megformálásban is különböznek. Lázár Ervinnek egy meseregénye jelent meg 1964-ben, mégis: ez az első kötete. Bizonyára korábban is 36könyvbe gyűjthette volna írásainak jó részét, hiszen a most kiadott kötetben a novellák keltezéséből megállapítható, hogy már 1958-ban biztos kézzel formálta anyagát. A dátumokat követve írói fejlődése is nyomon követhető. A hangulati írásokat már 1961-ben a nagyobb lélegzetű vállalkozás: az epika kísérleteként jelentkező Ha okos vagy, mint a kígyó című elbeszélés követi. A Búbos pacsirtá-ban (1964) a leleményes szerkesztésmód: a külsődleges cselekmény és a belső síkban játszódó emlékezés egymásra fényképezése a meglepő. Nem hat mesterkéltnek, a novella természetes marad, világos, egyszerű.

Ökonómiájáról, ízléséről tanúskodik, hogy felismeri a mű arányait, a vázra nem rak több – és másfajta – anyagot, csak amennyit az elviselhet. Írói alaphangja mindenütt felismerhető, ám olykor szerencsésen – a témának megfelelően – kitalál egy új, a hangulatot vagy a jellemábrázolást segítő, előadási modort. Például a Bartusek Géza, a kutya az egyetemi, a kollégiumi évek diákhangulatát idézi könnyed, kamaszos hangon; az A kuka meg egy bőbeszédű, kissé primitív villanyszerelő nyelvén elmondott történet.

Lázár – noha egyáltalán nem népieskedik – a szép dunántúli nyelvet beszéli, nagyon olvasmányosan és nagyon természetesen ír.

A Furcsa kövek Géniánál a kötet utolsó darabja, a higgadt, elmélyülésre kész, előadásmódjában is gazdagodó, felnőtté vált írót reprezentálja. A Csonkacsütörtök záró hangja, de – úgy vélem – az eljövendő írások nyitánya is egyben.


– Turgudsz irgigy bergeszérgélnirgi? – kérdi az egyik legutóbbi kötetében, a Pávárbeveszévéd című kis írásában Lázár Ervin.

Remélem, tudok. – Turgudorgok. Hogy beveszévélgevethevesüvünk éppen úgy, mint régen, mint mindig is. Hiába lettünk öregedő apák, ritkábban találkozó barátok. Hiszen ez a mi barátságunk szinte rovokovonivi.

37
Ötvennyolcban

Azon a nyáron Jutkával kibéreltünk egy olcsó kis faházat a Római-parton. Csendes, fás kertben állt, a Duna közelében. Tulajdonosa egy teljes hónapra adta bérbe, nekünk azonban csak két hét szabadságunk volt; a hátralévő időre átadtuk barátunknak, Kárpáti Kamilnak.

Örült az ölébe pottyant nyugalomnak.

Kamilt azidőben ismertem meg, alig esztendeje, amikor Jutkát is. Együtt dolgoztak a művészeti klubban; Jutka titkárnő volt, barátunk pedig afféle tanácsadó és könyvtáros. Nagyon kevéske pénzért végezte ezt a munkát, de alighanem semmi érzéke sem volt az anyagiakhoz. Hosszú börtönévek után 56 októberében szabadult, s annak akkor még alig múlt fél éve. Belevetette magát az irodalmi műsorok szervezésébe, kitűnő költők és írók munkáit szerkesztette kerek előadássá, fiatal pódiumművészek járták ezekkel a munkásszállásokat. Igen, éppen azokat. Fáradt, agyonhajszolt, néhány elemit végzett melósok hallgatták a vaságyakon ülve, sűrű cigarettafüstben és sörszagban Pilinszkyt és Weörest, Kosztolányit és Arany Jánost vagy Füst Milánt, Rimbaud-t és Apollinaire-t. Meg is értették a Kárpáti megírta okos és egyszerű kísérő szövegek keretében. Hősies harcot vívott; a sematizmus után az igazi irodalmat hintette el az építők, vasasok, faipariak és egyebek csodálkozó tömegeiben. Ha kis tér adatott csak neki az ifjan, a bebörtönzés előtt nagy terveket szövő kölyökszerkesztőnek, hát akkor ezen a parányi téren akart teljes szívvel és hittel szépet alkotni. A klub emeleti szobácskájában ült, ósdi Remingtonon gépelte a műsorokat, s ha ideje engedte, a saját verseit is. A falakat könyvespolcok borították, örökösen égett a villany, mert az ablak lichthofra nézett, rettenetesen szürke, hámló, hetedik kerületi tűzfalra; olyan volt ez a szoba, mint egy börtöncella, de barátunk mégsem érezte annak, s neki volt joga igazán különbséget tenni hét és fél esztendős bezártság után.

Nyár volt, amikor 57-ben megismertem. Ha nem mondták volna, kicsoda, szolid hivatalnoknak nézhettem volna. Féloldalasra fésült, szőke haja, fehér arcbőre, kissé korpulens alkata nem árulta el a benne lakozó, indulatos és kérlelhetet38len ítészt, a képzőművészetben és világirodalomban otthonos szellemet, és a költőt. Főleg a költőt! Reggelente pontosan fél kilencre érkezett a klubba jól vasalt, tiszta, drapp vászonruhában, gondosan kifényesített cipőben, petőfiesen kihajtott inggallérral. Pesterzsébetről járt be villamossal; beült a könyvtárszobába és csak délután bukkant elő, közben sem enni, sem inni nem láttuk. Egyszer meg is kérdeztem tőle, miért nem ebédel vagy kávézik, mint más, azt felelte, otthon az édesanyja reggelit ad neki, késő este pedig vacsorával várja, leginkább gyümölccsel, paradicsommal, kenyérrel, tejjel beéri akkor is, többre nincs szüksége. De ez a táplálkozási igénytelenség egyáltalán nem látszott meg rajta, csaknem piknikus jelenség volt; alighanem őt más táplálta: a visszanyert szabadság, a visszanyert élet, noha szabadsága csak fizikai volt, mert költészetével, ha nem is bezárt, de elzárt maradt még sokáig. Ám ő kedélyes volt és bízó. Nem viselte nyomát sem a munkatáborok, sem a magánzárkák keserveinek, sem az ávósok kínzásainak; a kegyetlen éveken átmentette ifjúságát. 49-ben tartóztatták le felháborítóan törvénytelenül, mint Olaszországba készülő ösztöndíjast, a Fra Angelicóra, Leonardóra, Mantegnára éhező, a renaissance iránt lelkesedő, s mindezt Itáliában megismerni vágyó tizenkilenc éves ifjút; Kistarcsára internálták, onnan Recskre került, majd Márianosztrára, de közben el kellett szenvednie a legborzalmasabbat is: a halálos ítélet rettenetét, a bitó árnyékában töltött hónapokat. Elfogatása idején már sikeres pályakezdő költő volt, újságot szerkesztett; reményteljes pályát törtek meg az éberség őrei. De csak a külső, a látható „karriert” vethették vissza hosszú évekre, (hosszabb időre, mint a letöltött fogolyévek!) a szellemet nem. A szellem élt és fejlődött, növekedett és terebélyesedett titkon a barakkokban, a börtönfalak között, az ávósok ostorcsapásai alatt, a kőbányában végzett rabszolgamunka idején is. Amikor kiszabadult, kész, érett, európai színvonalú költő lépett ki a nosztrai börtönkapun. És szinte pillanatok alatt felmérte az irodalmi élet állapotát, kérlelhetetlenül, de igazságosan ítélte meg az alkotókat, olyan pontosan tájékozódott, mintha soha nem rekesztették volna ki a magyar literatúrából. Már publikáló, igényes, kitűnő költők keresték fel gyakorta a klubbeli „toronyszobájában”, érdeklődve hallgatták véleményét mun39káikról. De senki sem sietett kiadni a verseit, kényes ügy volt a Kárpáti-ügy még akkor is. Csak tíz év múlva jelent meg első kötete, az Ördöggolyó…

Ötvennyolcban, azon a júniusi napon, amikor Kamil kijött hozzánk Római-partra, hogy átadjuk neki a bérelt házat, a verseit hozta magával, hogy rendezgesse, kötetbe szerkessze őket. A fiatalkoriakat, a börtönben írottakat, már amennyit meghagytak azokból brutális őrei, akik a szeme láttára pusztították el a tőle elkobzott írásokat; s az új verseit. Láttuk, örül a kert csendjének, az alkotói magánynak, a békességnek. De némi szorongást is észrevettem rajta. Csak akkor értettem meg, mi bizonytalanítja el, amikor elmagyaráztuk neki, hogy mit, hol vásárolhat. – És mennyibe kerül a kenyér? – kérdezte gyámoltalanul. – És ha csak negyed kilót akarok?… – Soha nem felejtem el, Jutkával sokáig emlegettük ezt a délutánt: Kamil olyan volt, mint aki súlyos balesetből lábadozik, s újra tanulja a járást. A szellem kontinuitása megmaradt, de maga az ember idegenné vált a világban, mint egy amnéziás. Mindent újra kellett tanulni. A szabadságot is. A szabadság persze még messze volt. Csak éppen békésnek tűnt a nyár, a kerti délután, s odakinn a konszolidációt hazudó világ.

Aznap június 16-a volt. Másnap a Magyar Távirati Iroda jelentését közölte a Népszabadság: Nagy Imrét és három vádlott társát kivégezték.

Kamil, szabadulása második évében, kölcsönvakációja kezdetén ezt olvashatta az árnyas kertben. Hát persze, hogy még nem adták ki a verseit! Csak éppen nem volt már börtönben…

A költő országlása

Tegnap éjjel egy könyvet olvastam, Kiss Dénes új verseskötetét, százötven oldalnyi költeményt egyhuzamban; pedig éppen csak bele akartam lapozgatni ebbe az új kiadványba. Most jött ki a sajtó alól; a Szépirodalmi bocsátotta útra. A könyv címe Országlás, nyilván annak a versének az éléről 40került a borítóra, amelyikben a költő rokonszenves elszántsággal buzdítja bátorságra szellemét: „Torokba vérbe csontvelőbe /…/ Nézésbe csöndbe arcfehérbe /…/ Szorított öklöm göcsörtjébe / visszagyűrt versek mind előre!”

Amikor idáig értem, megsejtettem, mi is olvastatja majd végig velem mind az öt ciklust; az utolsó lapot behajtva pedig már tudtam, mi vitt végig a könyvön ekkora önkéntelenséggel: a sorokból áradó erő és mély őszinteség!

Kiss Dénesnek nemrégiben jelent meg a válogatott verskötete, a Tűnt nyarak királya, az immáron harmadik évtizedbe fordult költői pálya összegzése, s lám, most máris itt egy újabb gyűjtemény. De nem csupán ez tűnhet fel az olvasónak, hanem ezeknek az új verseknek a friss dinamikája, a válogatott kötet darabjaihoz mérten is gazdagodott expresszivitás; mind tartalmilag, mind formailag oly mértékű tökéletesedés, amely mellett még egy ilyen érett költő esetében sem mehetünk el szó nélkül.

Szerencsés tehetség Kiss Dénes – bár ő éppen ebben a könyvében vallja, hogy csupán sorsa van, ami szép vallomás, és igaz, azzal a módosítással, hogy ennek a tehetségnek van sorsa, mégpedig minden kegyetlensége ellenére is kegyelmes sorsa, hiszen valahány tragédiát, fájdalmat, katarzist, égető szerelmet átélt, azt mind költészetté fordíthatta és fordíthatja, s éppen ettől lehetnek verseiben valódiak a szavak.

Petőfi, Ady, József Attila, Szárszó, eltűnt gyerekkor, Dunántúl, porrá lett Isabor, elillant nyár, elillant barátság, fagyba dermedt szerelem idéződik meg ebben a könyvben – a nagy érintések, a nagy megrázkódtatások a legszemélyesebb körből. Mert természetes módon személyes neki Segesvár múltból világító emléke éppen úgy, mint egy kínzóan magányos józsefvárosi éjszaka a modern toronyházban. Könyvről könyvre, versről versre újból és újból, ám egyre mélyebbről felbuzgón, s most már sok gyógyító ásványi anyagot is hozva magukkal törnek fel a múlhatatlan élmények. Köztük a vesztések keserű pillanatai. De a költő dacosan ezekből is kihasítja jussát: a gyötrelemben szerzett tapasztalást, a szigorrá keményedett bölcsességet.

„Az élő nyelv a holtak nevét is őrzi!” – írja a törökök pusztította, hajdani zalai faluról az egyik verse előtt.

Ars poeticának is beillik ez.

41

Költői program, emberi program.

Semmi sem múlhat el nyomtalanul, amíg létezik az emlékezés felelőssége.

…„szívemben Isabor Isabor éled…”

A költő az élő nyelv – s ez teremti jogát, ezzel törhet országlásra. A szellemi-erkölcsi őrködés szolgálatára.

Kiss Dénes joga kétségtelen. A legjobbak között foglal helyet, ahonnan ő is betekintheti, betekinti népe, nemzete közeli s távoli tájait. Meg az emberiség tájait is ugyanakkor.

Nem könnyű dolog ez az országlás, nem egyszerű sors magyar költőnek lenni. Vállalni kellett mindig, minden időben ezt a nehéz feladatot, akár tetszett, akár nem. A mi éghajlatunk költői, ha élt bennük felelősség, emberi elkötelezettség, soha nem menekülhettek sem elefántcsonttoronyba, sem a könnyed formai játékok szivárványidilljébe. Kiss Dénes mérhetetlen felelősségtudattal megvert-megáldott ember, ez süt ki minden sorából, minden művéből; de mint annyi más magyar költőtársa a múltban és a jelenben, ő is bele-beleroskad ebbe az országlásba.

„Miért nem menekülnénk?
Dehogynem
Helyben állva is lóhalálában
futnánk sorsunk elől ki az
időből
ki a hazából Európából ki a
Földről!…”

De nem lehet. A költőnek beteljesedik sorsa: a költő beteljesíti a sorsát.

„Ítélő arcotok elé
mikor adjam föl magamat?”

Mindig föladja magát. Ítélkezik ő maga is, mert ez a dolga, de védtelenül; a költő mindig is így ítél, hiszen ő se nem isten, se nem joghatalom, így hát hamar meg is ítéltetik; a költő országlása kiszolgáltatott helyzet.

Nem jobban esne-e gyönyörűen játszani csupán a szavakkal? De, biztosan! Nem édesebb lenne-e kínai tökéletességű verseket írni holdról, napról, boroskupáról? De, biztosan! Mert tudná azt is, tudná a bel cantót, de más kell ide, másként kell szépen énekelni, mert „Az emberiség önmagát öli”… mert nem lehet „hamisított életet / majmolni mosolyogva…”, 42mert annyiszor, de annyiszor „szívünkre roskad le az ország!”…

Kemény líra ez, férfias; köz- és magánbajokat józan ésszel mérlegelő, a sebeket szisszenéstelenül, bár sápadt arccal elszenvedő, a felvállalt országlás terhét nyíltan megmutató.

Késő éjjel olvastam el a könyvet, csendes órán – de a szavak felverték körülöttem az éjszakát.

A pilóta

Nem azzal a szándékkal nevezem pilótának, amivel néhány kortársa, kritikusa, méltatója tette, hogy foglalkozását-hivatását írósága fölé emeljem. De életére, gondolkodására – és így művészetére nézve is a levegőben, a levegő meghódításában, majd a légből a föld védelmében töltött évek a legfontosabbak. A repülés az ember totalitásra törekvését szimbolizálja; nála ez több volt jelképnél; a mitikus vágyból hétköznapi cselekvés lett, hogy aztán rendkívüli személyisége, tehetsége révén mindezt újra csodává lényegítse: emberi csodává, egyszerűségében gyönyörűvé: „A világot, melynek rendjében élünk, nem lehet megérteni, csak akkor, ha magunk maradunk vele.”

Ő pedig sokszor maradt magára a világgal.

K. D. barátom szerettette meg őt velem immár réges-régen, szenvedélyes, lelkes korszakunk idején. Felhevülten, rajongva beszélt róla, s méltán. Költő a költőről. Mert a pilóta költő volt, lett légyen bár katona vagy valamelyik légitársaság polgári alkalmazottja, sőt a dél-amerikai Aeroposta Argentina igazgatója vagy prózát közlő író – költő volt mindig és mindenestül.

Az 1966-ban kiadott könyvének borítóján láttuk először arcképét; a kép nagyítás lehet, vagy elkapkodott amatőrkép, sajtófotó, erősen retusálva. Ezen felfelé tekint, talán egy startoló gép után néz mosolyogva. A tábori sapka és a katonaing kissé különössé teszi ezt a derűt; itt bizonyára már a Felderítő Légierő kapitánya, ám egy gyermek arcvonásaival. 43Ez az ember írta A kis herceget? A csodálatos mesét már ismertük, a szívszorítóan szép történetet. Ez tehát Antoine de Saint-Exupéry? A hajdani építészhallgató, az École des Beaux-Arts rajzban is tehetséges növendéke maga illusztrálta könyvét. Az utolsó lap fehér síkján két egyszerű vonal: kietlen, néma táj; fölötte csillag. „Számomra ez itt a világ legszebb és legszomorúbb tája. (…) Itt jelent meg a Földön, s aztán itt tűnt el róla a kis herceg.”

Amerikában, a háború kellős közepén írta; s hogy gyermekeknek, felnőtteknek-e? Az egész világnak. Az egész akkori emberiségnek. …„írjátok meg nekem, hogy visszajött…” – így fejeződik be a mese. A nagyon is elevenbe vágó mese, mert a reménytelenségben is reményt támasztó.

Saint-Exupéry akkor már, negyvenhárom éves korában, megírta legjobb könyveit; A déli futárgép, az Éjszakai repülés, Az ember földje meghozta az írói sikert, a népszerűséget. De az ő szemében az íróság célja nem a siker vagy a népszerűség volt; ha örült is ezeknek, akkor csak azért, mert remélte, hogy így, miként a díjak által is – munkái szélesebb körben terjednek. Nem volt profi – a szó hétköznapi értelmében, de amatőr sem volt; az írást nem a repülést kiegészítő passziónak tartotta, hanem felelősséggel közölt gondolatok, meggyőződések eszközének. Erkölcsi tettnek. Ahogy kötelességtudatát is mély moralitás jellemezte. Nem tekintette magát kivételnek, gyűlölte a kivételezettséget; 1940-ben, a német invázió hónapjaiban kapitányként a légi felderítés katonája lett. Tudta, hogy reménykedésre nincs ok, hogy „semmiféle áldozat fel nem tartóztathatja a német előrenyomulást”. Mégis harcolt, mert ez volt az egyetlen lehetősége. Minden veszélyben volt, amit szeretett; ha feladja a küzdelmet, feladja önmagát is.

Ezt írta meg egy könyvben, amikor a fegyverszünet után leszerelték, s New Yorkba ment. A Pilote de guerre 1942-ben jelent meg; kíméletlen igazságra törekvésével, őszinteségével féktelen rajongást váltott ki a felelősséggel gondolkodók körében; de ugyanakkor féktelen gyűlöletet a megalkuvókból. Saint-Exupéry azt vallja regényében, hogy mindig, minden körülmények között lehet, van remény a jóra.

…„írjátok meg nekem, hogy visszajött”… – A kis herceg története végén is ez a mondat áll. 1943-ban.

44

Az Európa Könyvkiadónál újból megjelent Saint-Exupéry kötete. Az Éjszakai repülés meg a másik két, Rónay György fordította regény mellé most a kötetbe került negyediknek a Pilote de guerre – A hadirepülő, Pór Judit fordításában.

Örültem, amikor a kirakatban megláttam a könyvet. Saint-Exupéryt mindig és mindenkinek olvasni kell. Nem irodalmi műveltsége pallérozása végett. Hanem mert emberséget lehet tanulni tőle. Mégpedig olyat, amire napjainkban is igen-igen nagy szükség van.

„– Csak nem olyan nagyralátó, százados, hogy meg akarja érni a háború végét?” – kérdi a hadirepülőt a bajtársa.

„Gavoille nem tréfált.” A pilótát 1944. július 31-én, reggel fél kilenckor lelőtték felderítés közben.

Negyvennégy éves volt. De teljes életet élt.

Jókedvű mesék

Egyetemista lányom meg a kolleginái hozzák a könyveket, hogy dedikáltassam Csukás Istvánnal; kisfiaim ronggyá olvasták Oriza Triznyák és Mirr-Murr kalandjait; a Pom Pom meséit betéve tudják; ott ülünk a tévé előtt, ha Csukás-rajzfilmet sugároznak; felnőtt férfiak, gondokkal teli asszonyok arca derül fel, ha szóba kerül: – Ó, a Csukás István meséi! Azok igen!…

És emlegetjük a sok kedves bohóságot, a sok fura figurát és helyzetet.

Csukás István a kiváló költő, a komoly hangú lírikus hosszú-hosszú esztendők óta írja mesetörténeteit. Képzeletünket benépesíti bájos alakjaival: a téli tücsökkel, a komolytalan kecskebékával, a pukkancs egérrel, Settenkedő Tódorral, a Pintyőke cirkusz művészeivel, Gombóc Artúrral, a Radírpókkal és természetesen Bogyóval, Pom Pom kis barátnőjével meg a többiekkel. Eredeti stílusú rajzolóművészek: mint például Heinzelmann Emma, Mayer Gyula vagy Sajdik Ferenc aztán képeken is elénk varázsolják ezeket a csupa-humor figurákat.

45

Csukás jókedvűen, könnyedén, szellemesen mesél – és hitelesen. Játékos képzeletvilága bármily messzire ragadja is, ötletei bármennyire képtelennek tűnnek is, ezek a mesék sok szállal kötődnek a realitás talajához. Ezért szereti őket gyermek és felnőtt egyaránt. Ugyanis jólesik olvasóinak ez a felszárnyalás, ez a féktelen szabadság.

Mert Csukás meseírás közben is elsősorban költő. Ahogy lírájában, itt is a valóságból absztrahál. A mese boldog lehetőség a kedélyes, nagy nevetéses, vidám, gyermeki csapongásra. A fantázia korlátlan szabadságot nyer, de lám, mégsem hágja át a logika és a lélektan határait. Minden cigánykeréknek talpraállás a vége. Minden röpködésnek; landolás. A tücskök és bogarak, a madarak és más teremtmények: mi vagyunk. Persze elegáns és pajkos ez az átírás, semmi erőszak, semmi didaktikus kellemetlenkedés. Mégis: a jellemrajzok reánk illenek.

Hiába, na! – egy jó költő írja ezeket a meséket! Márpedig egy jó költő igazán ismeri az életet és az embert.

Csukás – éppen költő mivolta teszi képessé rá – még azt a mutatványt is végrehajtja, hogy teljességgel felidézi magában a gyermekkort, a gyermeki képzelőerőt, a gyermeki naivitást. Ezzel a kicsinyek világába tud helyezkedni, de ugyanakkor minket, felnőtteket is vissza-visszaterel a messzi múltba, a csoda-látó gyerekkorba.

Mindezt most azért mondom el, mert itt van előttem egy új könyve, egy kis regényke: Hogyan lettem filmszínész? A Móra Könyvkiadó Már tudok olvasni! sorozatában jelent meg. Én ugyan már régóta ismerem a betűket, és nem is valószínű, hogy a korosztályom számára adták ki, mégis eloroztam fiaim elől, s olvasása nagy élvezetemre szolgált. Gajzágó Pityike – pardon! – Gajzágó István második ás filmszínész esete a nagymenőkkel bűbájos, de szemem a történetben felfedezte a szatírát is, amit talán a gyerekek ugyanígy nem fognak észrevenni, ám e finom él nélkül nem lenne ilyen remek humorú ez a könyvecske.

Egy szó mint száz, Csukás elemében van, amikor mesét ír. S ami fontos: kedve nem fárad, ötleteiből nem fogy ki, buzgalma sem erőltetettségbe, sem modorosságba nem fordul.

A szép és komoly versek, a már eddig is jelentős lírai élet46mű mellett csak hadd szaporodjon számuk ezeknek a jókedvű meséknek!

Süsü a színpadon

Egy sárkány, egy zöldnagy szörnyeteg, egy tűzokádó, pikkelyes hátú, félelmetes erejű – rózsabimbó szeretne lenni!

Ki érti ezt?

Ahelyett, hogy törne-zúzna, pusztítana – hiszen a sárkányok gonoszak. Na, igen, a hétfejűek. Meg általában a sokfejűek. De az egyfejűek? Hát, úgy első látásra azok sem bizalomgerjesztők! Rondák, otrombák. Ez sem valami világszépség, ez a Süsü nevű: a szeme dülledt, a pofája széles, két lapátfoga kiáll, mancsain veszedelmes karmok! Ki ne tudná, hogy az efféle királylányokat rabol, lovagokat tipor halálra, szegények viskóit, fejedelmek palotáit dúlja fel, rombolja porig?

Hiszen ezt tartja róla a közhit.

Vagy inkább a közhiedelem? Miszerint a sárkány a megtestesült gonosz?

Mintha erről Süsü mit sem tudna!

Jön ártatlanul, s azt mondja: Én egy szegény, kitagadott sárkány vagyok, a családom elkergetett, mert az ellenségemet képtelen voltam bántani, inkább – amilyen vajszívem van! – ápolgattam, betegségéből kigyógyítgattam; na, és ráadásul nemhogy huszonnégy, de három fejem sincs, csupán ez az egy! Lenéznek a rokonaim. Világgá indultam, otthontalanul bolyongok, mindenki riadozik tőlem, senki sem akar a barátjává fogadni, pedig semmi kedvem a sárkánykodásra! Békességre vágyom, lepkét szeretnék játszótársnak, ám a pillangók elszállnak előlem. Ők csak a virágokat kedvelik! Ó, ha rózsabimbó lehetnék, / rám szállnának szépen a lepkék, / kicsi szívem vélük dobogna…

Kicsi szívem?! Ezt dalolja egy sárkány?! Hogy kicsi szívem?! Uramfia! Ennyire tájékozatlanok lennénk? Ennyire a 47tévhitek labirintusában tekeregnénk? Ennyire elhamarkodottak, felületesek, hamisak lennének az ítéleteink?

Csukás István most is, mint már nemegyszer meggyőzően állítja, hogy bizony nagyfokú tájékozatlanságban és felületességben szenvedünk. Nem dörgedelmes prédikációban hozza ezt tudtunkra, hanem ismét egy bűbájos színpadi mesével. Ne a látszatból ítélj – int tapintatosan, jókedéllyel, derűre fakasztón, szívhez szólón Csukás –, mert a látszat csal! Micsoda galádság bárkire, bármire ráfogni, hogy eleve gonosz, haszontalan, ártalmas és így tovább? Kinek van joga általános ítéletekre? Senkinek! Jogunk csak arra lehet, hogy igazságosak legyünk! Márpedig az igazság a látszat mögött található!

Süsü, a sárkány históriája is ezt bizonyítja. Legyen bármily riasztó a külseje – amikor elénk toppan a Vidám Színpad deszkáin, csakhamar megszeretjük. Mert a benne lakozó jóság még tán meg is szépíti ezt a csetlő-botló sárkányfit! Micsoda remek teremtés! Szolgálatkész barát, nemes lélek! A sárkánykodást csakis jóra használja. Felszítja a szénégető tüzét, a cölöpökkel bajlódó hídverőn is segít mérhetetlen erejével – s mindezzel útitársának, egyetlen barátjának, a jó királyfinak is hasznára van. A királyi udvarban ugyan – lám, a rossz beidegződés! – tartanak tőle, bajvívást hirdetnek ellene, ami persze aztán komédiába fullad, bár sárkányunkra nézve könnyen végzetessé is válhatna, hiszen egy jó sárkánnyal mit kezdjen az emberiség? Szeretünk sematikusan osztályozni, szeretjük az eleve kijelölt szerepeket. Süsüt csak a királyfi bölcsessége menti meg a teljes otthontalanságtól: éljen és dolgozzon békességben az ifjú uralkodópár udvarában!

Csukás mesehőse a televízió képernyőjén lett kicsik és nagyok kedvence. Bodrogi Gyulának, a Süsü „hangjának” most az a nagyszerű ötlete támadt, hogy a bábjátékot, Balogh Géza rendezésében, Radványi Sándor játékmesteri közreműködésével színháza színpadára vigye. A Bergendy együttessel, a tévébeli színészhangokkal – de emberbábukkal! Megnyerte ehhez a Karsai Pantomim RT. tagjait. Schéner Mihály, a mesefantáziájú festő tervezte pompás kosztümök és maszkok alatt a mozgás e művészei néma szerepeket vállalva a play back-ről szóló színészi hang-játékokhoz tökéletesen igazodva a legteljesebb illúziót keltik. Ember48nagy, beszélő bábuk! Csodaszép és csodahumoros maskarákban marionettes billegésekkel, szökdécselésekkel, botlásokkal!

Schéner Mihály már hosszú idő óta keresi a színpadot, ahol bábos kedvét, meseköltészetét, szín- és formacsudáit játékhoz alkalmazva bemutathatná. Végre aztán a békéscsabai Jókai Színházban társakra talált. Ott történt az is, hogy rajzolt-intonált Csukásnak egy meseképzetet, ami a költő fantáziáját felgyújtotta. A létrejött művet be is mutatták Békéscsabán. Most megint összefogtak. Ez a színielőadás itt, a Vidám Színpadon Schéner színi előadása is. A maszkok szellemesebbnél szellemesebbek, a kosztümök a gyermeki kifestőkönyvek merész tónusaiban pompáznak. Kék a zöld mellett, sárga a pirossal. Schéner Mihály szerint: ahogy csak Van Gogh merte! Hozzátenném: és ahogy a magyar mesevilágot színekben, jelekben újrateremteni, elénk tárni lehetséges.

A mézesbábokra, játékbabákra emlékeztető bohókás-megejtő maszkokról eszembe jutottak az antik görög színházak maszkjai. Azok nemcsak arra szolgáltak, hogy tragikus vagy komikus arckifejezések sémái legyenek, hanem formai kiképzésük folytán a színészi hangot is felerősítették. Itt, a Süsü előadásán a természetesnél erősebb géphangok is mintha a maszkok alól előtörő és messzehangzó dikciók lennének. Ám ez csak szeszélyes hasonlítgatás. Ami több ennél: a publikum viselkedése, a gyerekek és a velük érkezett felnőttek lelkes figyelme az antik nézők befogadókészségét és izgalmát idézi. Legalábbis azt hiszem, így ülhettek a régi teátrumokban az emberek az álarcos játszók előadta történetet odaadóan lesve, az igazság diadalát tapsolva.

Csukás színházában mindig reménnyel töltekezhetünk fel. A gyerekeknek ez jó útravaló. Nekünk, felnőtteknek pedig orvosság.

49
Versenypályán

Ünnepélyes külsejű könyvet tartok a kezemben. Borítója óarany, miként annak a reprezentatív sorozatnak minden egyes kötetéé, amelyet a két könyvkiadó: a Magvető és a Szépirodalmi bocsát ki az elmúlt három évtized irodalmának bemutatására.

Az a könyv, amiről most szólok, az Egy fogadó lelkivilága címet viseli. Csurka István válogatott novellái.

Természetes, hogy Csurka helyet kapott ebben a sorozatban. Az ő írásai nélkül nem lenne teljes a legutóbbi harminc év írásművészetének körképe. Kitűnő tehetség, kezdeti munkái óta van az élvonalban; kivívott helyét tartja töretlenül, akár egy győzelmekhez szokott versenyző. Nemigen hagyja magát lekörözni a hangjáték műfajában sem, sikeres színházi bemutatóival a drámaírók élbolyában látjuk, nem is akar onnan hátrább szorulni.

Nem vagyunk különösebben meghitt barátok, elég nehézkesen közeledtünk egymáshoz, de idővel kialakult a kölcsönös megbecsülés és valami barátságféle is köztünk. A csapat, amelyikkel ő indult a pályán 1954 után: a Sánta–Szabó István–Moldova–Kamondy (Tóth)–Csurka „ötösfogat” eleinte gyanakodva figyelte-fogadta az ötvennyolc táján startolókat, de aztán összenőttünk. Hiszen egyívásúak voltunk mind.

Csurka prózáját szívesen olvasom mindig. Tersánszkytól tanult, sallangtalan, az élőbeszéd természetességét idéző próza. Ironikus; kivált drámáinak dialógusaiban érzékelhető a csípős, kritikus élű humor.

Csurka nem literátus mester; az irodalmiasság távol áll tőle. Elsősorban az élet érdekli. Az élet felől közelít az irodalomhoz, s nem fordítva: nem sémákba akarja kényszeríteni élményeit. Ez így első hallásra talán csak érdekes fordulatnak tetszik, vagy nagyon is magától értetődő írói módszernek, pedig nem az. Mert ez nem a legkönnyebb út, jóllehet, ez az egyetlen igazi írói feladat. Aki ismeri – vagy megismeri – műveit, láthatja, hogy Csurka hány és hány új alakot és ezzel együtt új és új témát emelt és emel át az életből az irodalomba. De nem a kuriozitás kedvéért, nem az eredetieskedést haj50szolva, hanem mert bátran, sokszor elsőként tud és mer beszélni arról, amit megélünk.

Ez nem kis írói erény. A tehetség nem csak azt jelenti, hogy valaki jól ír, hogy érti a mesterségét, de azt is, hogy mennyire merészel begázolni a valóságba az igazság felfedezéséért – vagy szerényebben szólva: megleléséért.

Kockázatos vállalkozás. De az olvasó szívesen követi az írót ezeken az utakon. Csurka sikere ebben rejlik: izgalmas expedíciókat szervez. Persze, cseppet sem egzotikus tájakra, hanem nagyon is közeli vidékekre, olyan helyekre, amelyeket nagyon is jól ismerünk: kollégiumi szobákba, kocsmákba, gőzfürdőbe, ételszagú konyhákba, lóversenypályára, a pesti utcákra – de még inkább: lelkünk legmélyebb bugyraiba. Csurka írásaiban mindig szembetalálkozunk önmagunkkal. S ezek a találkozások legtöbbször igen kellemetlenek. Eleinte csak gyanútlanul olvassuk a novellát, hallgatjuk a hangjátékot vagy nézzük a drámát, aztán egy idő után elkezdjük szégyellni magunkat – az ördögbe is, ez aztán nem hiányzott, hogy így a szemünkbe mondják az igazságot! Mármint a számunkra kellemetlen igazságot: nyegleségünket, gyáva megalkuvásunkat, önzésünket. Nemigen emlékszem, hogy Csurkáról azt írta volna a kritika, hogy moralista, pedig hát az, mint minden író, csakhogy a jó író úgy moralista, hogy nem lóg ki a lóláb – márpedig Csurka jó író. Nem erkölcsöt prédikál, hanem bemutatja az életet, ami aztán erkölcsi tanulságul szolgál. És nem hárít mindent az egyénre, a társadalom, a világ felelősségét is felmutatja. Pontosan és világosan, éppen úgy, mint figuráinak etikai botlásait.

Mindehhez még hozzá kell tennem azt, hogy remekül ír, bravúrosan. És szellemesen. Dialógusai egy vérbeli drámaíróra valló párbeszédek. Nem hiszem, hogy különösebb műgonddal dolgozna, mégis: írásaiban nincsenek üresen kongó sorok, nincsenek unalmas részletek; leírásaiban is éppen olyan uralkodó elem a képszerűség, a megjelenítő – és hangulatteremtő erő, mint párbeszédeiben. Szerencsés írói alkat. Sokat ír – sokat tud írni; bővérű tehetség; s minden, amit papírra vet, legyen az csupán egy kis tárca: eleven, friss.

A tárca! Az utóbbi időben a Magyar Nemzetben jelennek meg tárcái. Ezt a nagymúltú, de egy időben háttérbe szorult, sőt már-már elparentált műfajt néhányadmagával feltá51masztotta; izgalmas eszmefuttatásait hétről hétre érdeklődve olvasom. Ezekben például jól nyomon követhető írói módszere, amint mondjuk a pesti lomtalanításkor a járdaszegélyekre kitett ócskaságok vagy a téli szántóföldeken sereglő varjak látványából eljut valami általános mondandóig. Nem is olyan régen magam is tanúja voltam annak, hogy mi inspirálta az egyik közérdekű társadalmi kérdést taglaló tárcájának a megírására. Debrecenben voltunk egy drámaügyi tanácskozáson, este a hortobágyi csárdában vacsoráztunk. Záróra felé egy részeg kötött ki az asztalunknál, s arról beszélt zavaros mondatokban, de nagy ingerültséggel, hogy eljönnek ide mindenféle turisták a Hortobágyra, persze késő délután, és keresik a délibábot. Délibábot, este hat órakor! – ezt többször is elismételgette nagy felháborodásában. Még nevettünk is ott többen, hogy na, Csurka, itt a vasárnapi tárca!

Bevallom, ha rám lett volna bízva a dolog, én csak a handabandázó részeg pasast írtam volna meg. Egy figurát ott, abban az éjszakai csárdahangulatban. Ezért hát bizonyos fokú irigységgel láttam a vasárnapi Magyar Nemzetben, hogy Csurka nagyobb fába vágta a fejszéjét, az epizódot csak apropónak tekintette, s kibontott belőle egy közérdekű eszmefuttatást.

A tárca műfaja persze így kívánja. De a példa vonatkozik a novelláira is, sőt minden egyéb írásaira. Csurka írásművészetében a kurióziumból általános érvényű tanulság lesz, a lényegtelennek vélt dolgok lényegessé válnak, az egyéni sorsok a közös sorsot példázzák.

A Nehézfiú

A napilapok valaha meg nem lehettek tárca nélkül; sőt novella nélkül sem; ahogy Kosztolányi előkelően mondja: az újság vendégül hívta meg az irodalmat; s bizony naponta s nemcsak hetente; ráadásul a szépirodalom a vezércikk tőszomszédságában kapott helyet, a vonal alatt. Sokáig így volt 52ez; még a regények is a vonal alatt jelentek meg folytatásokban. Az írók otthon érezhették magukat a napi sajtóban. Tárcáikkal meg különösképpen beleszólhattak a közélet dolgaiba, kinyilváníthatták társadalmi megfigyeléseiket, véleményt alkothattak, vitázhattak.

A magyar novella bölcsője az újság volt – írja Kosztolányi. Ebből a bölcsőből fel is nőtt szépen, hatalmasan. Szívesen mutatkozott mindig is a lapok hasábjain, de nem ez volt egyetlen megjelenési lehetősége.

A tárcának azonban igen. A tárca csak az újságban él, létezik, a publicisztikába ágyazva, a napi hírektől körülvéve. Később könyvbe gyűjthetik, de szülőhelye mindenképpen a hírlap. Ezért aztán, amikor megéltük, hogy a sajtó jóformán teljesen kizárta köreiből az irodalmat, akkor a tárca el is vérzett. Hosszú ideig, amíg a napilapok nem kívánták – nem tartották kívánatosnak – a friss, eredeti gondolatokat, a szubjektív hangú, színes írásokat, a tárca nem is létezett. Talán csak a tárcanovella – más néven: rajz, karcolat – bukkant fel itt-ott az igazi tárcák helyett és helyén; a szépirodalom pedig csak a vasárnapi mellékletekben kapott afféle díszhelyet, udvariasan, a kötelező távolságtartás személytelenségével.

Tíz-tizenöt évvel ezelőtt hallottuk az első hiányoló és biztató szavakat: újra kell éleszteni a műfajt; legyen ismét tárca a lapokban! Legyen, csináljuk! – kiáltottak fel sokan, de kevesen vállalkoztak rá; igazság szerint nem is tudta mindenki, milyen is legyen a feltámasztott tárca. Kövessük Kosztolányi példáját? De hiszen ma politikusabb magatartást kívánnak! Talán Bálint György munkássága lebegjen a szemünk előtt? No hiszen! Hogy kellemetlenségekbe sodorja magát az ember? Mert Bálint György aztán mindig alaposan megmondogatta a véleményét…

Az-e a tárcaíró dolga, hogy alaposan megmondja a véleményét?

Bizony, az! Így hát nehezen született meg az új tárcairodalom, de végül is néhányan elkezdték; egy-két jó író hétről hétre csiszolgatta, tökéletesítgette – hogy a műfaj ne vesszen bele a vezércikk-hangba, a prédikáló-hangba – s közülük páran visszataláltak a tárca igazi természetéhez.

A tárca igazi természete: a szókimondás és a véleményvállalás.

53

Erre az idei könyvhétre megjelent most egy kötetnyi ilyen igazi tárca Csurka István tollából, az Utasok. A múltkori gyűjtemény, a Kettes kolbász után ez is a Magyar Nemzetben kéthetente közreadott négyflekkesekből állt össze, bár a végén nyolc kisebb-nagyobb novella is helyet kapott.

Az, hogy Csurka tárcáit állandó kíváncsisággal várják az olvasók, természetes; minden egyéb művét is izgatott érdeklődés előzi meg. Színházi közönsége óriási, a publikum szereti és becsüli.

Hanem a tárcáit nemcsak az általános szimpátia okán várják olvasói. Valamiféle szellemi, lelki eligazítást is keresnek bennük. A publikum tudni akarja, hogy erről vagy arról a jelenségről mi Csurkának a véleménye. Nagyon nagy dolog, ha egy író ekkora figyelmet tud ébreszteni. Csurka érzi ezt a bizalmat – meg akar felelni és meg is felel ennek. Érzi a felelősséget; esztendők alatt, s éppen a tárcaírás közben egyre gondosabb és bölcsebb lett; bár megmaradt ironikus, könnyed, sőt csevegő hangjánál – lelkiismeretesen ébresztgeti lelkiismeretünket dolgaink jobb intézésére, emberségünk, hívőségünk fáradhatatlan élesztgetésére. Talán tárcái mutatják meg a leghatározottabban, hogy írói és emberi kötelességtudás dolgában mennyire kötődik a nagy elődökhöz. Az Utasok első ciklusának Nehézfiúja – mint Csurka is bemutatja – Kosztolányi Esti Kornéljának vagy Krúdy Szindbádjának a rokona. De a tárcák témairányultsága is meg az a szellemi készenlét is, amivel ország és nép ügyéről, Európa hangulatáról, a világ esélyeiről – s az ember köznapi esélyeiről gondolkodik, ahogy alaposan megmondja a véleményét – az mind a valaha elszakított, de mostan megkeresendő folyamatosság megteremtését is szolgálja.

Csurka István tárcáival sokat tett és sokat tesz a magyar sajtóért; a Magyar Nemzetért is meg az újsághasábok hiteléért is.

54
Arthur

Legelőször valamikor a hatvanas évek elején találkoztunk Szigligeten. Az alkotóházból néhányadmagammal délutáni sétára indultunk, s egyszer csak a háza felé vitt az utunk. – Gyertek, látogassuk meg Görgeyéket! – javasolta a kaposvári úr, a hegyi barangolásban elöljáró múzeumigazgató és költő, Takáts Gyula. Szabadkoztam, hogy ismeretlenül állítok be hozzá; Görgeyvel valahogy soha nem futottam össze az úgynevezett irodalmi életben, vagyis a fővárosi szerkesztőségekben, társaságokban. Csak hírből volt fogalmam róla; olvastam verseit, a Magyar Nemzetben megjelenő írásait, tudtam, hogy fordít, (németből), hogy drámákkal is foglalkozik, de más körökben járt, azokban a presszókban sem bukkant fel, ahol én, az albérleti szobákból menekülve, novellákat írni betelepedtem. Azon a szigligeti, őszi napon találkoztam vele személyesen. De csak néhány percre ugrottunk be hozzájuk, éppen csak elfogadtunk egy pohár bort, feltörtünk néhány szem odakínált mandulát, s inkább gyönyörködtünk a tájban; Görgeyék szőlejéből pompás kilátás nyílt az öbölre; tuszkulánuma talán a félsziget legszebb fokán volt; erre emlékszem, meg a felszínes bemutatkozásra: – Igen, igen, persze, hogy ismerlek… – Én is, igen, a műveidet… – de semmi több. A kedves ház és a csupa figyelem, csupa udvariasság, csupa elegancia házigazda emléke maradt meg bennem; a rozsdabarna ősz és a napverte hegyoldal.

(Ez a szigligeti birtokocska már mindenestül a múlté; évekkel később Görgeyék eladták, de versek őrzik az emlékét.)

Mondom, futó találkozás volt, éppen csak láttuk egymást; hanem később egy mulatságos história mintha valami láthatatlan szálakkal barátsággá szőtte volna ismeretségünket. Az történt, hogy a Hungáriában ültem, még a régiben, a mostani bejárat és ruhatár helyén lévő, bordó-bársony homályú, félköríves teremben. A márványasztalra hajolva írtam, amikor Pap Károlyné, a háború alatt elhurcolt és áldozatul esett kitűnő író özvegye állt meg előttem egy hölgy társaságában. Köszöntöttem őket, de mielőtt folytathattam volna az írást, Pap néni így szólt barátnőjéhez:

55

– Engedd meg, hogy bemutassam neked Görgey Gábort!

Hogyan?! – kaptam fel a fejem, de nem tiltakoztam, egyszerűbbnek találtam elfogadni a tévedést. – Görgey Gábor! – álltam fel, s hajoltam meg udvariasan. A hölgy láthatóan el volt ragadtatva, hogy megismerhetett. Vagyis hogy megismerhette Görgeyt. Szerencsére magamra hagytak. – Dolgozzon csak, nem zavarjuk, biztosan valami szép mű készül!… – Egy távoli asztalnál telepedtek le; én meg gyorsan fizettem, s távoztam, mielőtt Pap néni rádöbben tévedésére.

Talán legelébb ezt mondtam el Görgeynek, amikor néhány év múlva, ha jól emlékszem, hatvanhétben Kaposvárott ismét találkoztunk. A magyar drámák fesztiválját rendezték meg a somogyi városban, meghívtak a zsűribe. Meleg, nyári napok voltak; esténként a színházban sorra néztük a hazai műveket. Köztük a Rokokó háborút, Görgey abszurd komédiáját, amit Sándor János vitt színre. Ma is emlékszem a különös, érdekes, a magyar színpadon szokatlan stílusú darabra. Nekem nagyon tetszett, és szerencsére a zsűri is díjazta. A fesztivál utolsó napján egy környékbeli vadászházban látta vendégül a város a résztvevőket. Ott, a kúria parkjában sétálgatva barátkoztunk össze véglegesen, színházról, irodalomról, életről, eszmékről szólván közös hangra találva.

Görgey jeles költő, mégis mindenekfölött színházi úttörését becsülöm igen sokra. Éppen az elmúlt hetekben került felújításra – már nem is első ízben – a Komámasszony, hol a stukker? című darabja (a Madách Kamarában). Mondhatom, ez a játék adta meg annak idején, a hatvanas években a háború utáni drámairodalmunk abszurd műveinek alaphangját. Görgey első a sorban. Színpadi munkáira leginkább ez az abszurd stílus a jellemző, de tud lírai is lenni; az utóbbi időkben pedig néhány egyfelvonásosában, de különösen az önéletrajzi ihletésű Galopp a Vérmezőn című színművében realistaként is megmutatkozott. Azt pedig főként a Magyar Nemzet olvasóinak nem kell bizonygatnom, milyen érzékeny tollú tárcaíró. Prózája sallangtalan, előadásmódja célratörő és világos, meseszövése érdekfeszítő, finom iróniájú. Ezek az erények teszik olyan sikeressé regényeit is; a Vadászszőnyeg meg a Volt egyszer egy Felvidék népszerűsége a nemes irodalom ritka győzelme ebben a mai, inkább csak a politikai 56szenzációkat, memoárokat vagy az eleddig tiltott műveket előnyben részesítő korban.

Görgey sikeres író. De úgy sikeres, hogy nem paktált le a kurzussal, nem tett sem írói, sem eszmei engedményeket az elmúlt évtizedben. Az írónak az a dolga, hogy minden időkben meglelje a véleménykimondás módját, ha kell, szimbólumokba, ha kell, abszurd művekbe rejtve. De Görgey sikeres ember is, olyan, aki tud élni, szereti és érti az életet. Nem az ügyesség okán, hiszen távol áll tőle az ügyeskedés. Inkább azt mondanám: burokban született. Noha az ötvenes években családjával együtt kitelepítették, noha volt idő, amikor veszélyben volt az egzisztenciája, az élete. Mégis: az a „hős”, aki mindig győzni képes, és ezért rokonszenves. Persze, sikeréhez tartozik arisztokratikus megjelenése, eleganciája, de éppen így becsületessége és gáláns volta is. Világfi – jelenteném ki, ha nem kötődne annyira ehhez a földhöz, ehhez az országhoz. De külföldön épp oly otthonos, mint idehaza; előadásokat tart németül vagy megrendezi saját színdarabját odakinn – s ugyancsak sikerrel. Kényelmét – egy szépen berendezett lakást, egy kényelmes, jó autót – az írói lét összkomfortjának tekinti. Kedvelem módszerességét, pontosságát – na, nem a megbeszélt találkozók időpontjának betartásában, mert annál bohémabb; de pontosságát a munka minőségében. Soha nem elfogult. Megnyugtatóan úriember, a szó legnemesebb értelmében. Karakánsága példaadó, s manapság ritka erény.

Lahtiba utaztunk néhány éve kettesben, egy nemzetközi írótalálkozóra. Moszkváig repültünk, onnan vonat vitt bennünket Finnországba. Görgey még soha nem járt a Szovjetunióban, meglehetősen lehangolták a tapasztalatai.

– Tudod, én voltaképpen baloldali vagyok – magyarázta –, illetve szeretnék lenni, de képtelenség, mert ehhez nem csatlakozhat az ember.

Mostanság azonban, hogy így változtak és alakulnak az események, felemlegetvén ezt halk duruzsolású kocsijában, míg egy vidéki bemutatóra igyekszünk, azt mondja felderülve: – Annak örülök, hogy már nem kell megtartóztatni magam, a gyanú árnyéka sem vetülhet rám, hogy érdekből teszem, végre nyugodtan baloldali lehetek, persze nyugat-európai értelemben…

57

Görgey barátomat, aki polgári keresztnevén Arthur, mostanában illene felköszöntenem, mégpedig egy kerek születésnapi évfordulón.

Hatvanéves.

De ne is beszéljünk erről! Leírni is, kimondani is restellem ezt a hatvan évet. Hiszen akik ismerik, láthatják, tudhatják, hogy hála Istennek, nem fog rajta az idő.

Emlékek őrizője

Aligha van jobb lelkű írónk, mint Szeberényi Lehel. Hadd szögezzem le mindjárt, hogy ez nem széplelkűséget jelent, de nem is valami általános jóságot. Nem. Szeberényi a jóra fogékony; azt hiszem, íróvá is az tette, hogy világot és embert a rossztól megóvni és a jó kertjébe terelni kívánta. Minden alkalmat megragad, hogy eszközével, az írással a Föld hátáról, az ember környezetéből az alantast eltakarítsa, s így az értékeket feltárva örvendezhessen és minket is megörvendeztethessen, mondván: az élet gazdag, tartalmas, becsülendő, s benne az ember tiszteletreméltó és szeretni való.

Itt van most előttem új könyve, az Emlékek völgye. A címe költői; egyaránt illik a benn foglalt írásokhoz és a szerzőhöz. Szeberényi az emlékek hű őrizője. Mindig is megilletődve tud beszélni múltról, messzi tájakról, megtett utakról, társakról, barátokról, tegnapokról vagy csak az iménti pillanatokról is, mert mindent, amit becsesnek tart, meg akar menteni a suhanó időből.

A kötet lírai címében van valami szorongató is; a feltoluló kép: ahogy a völgy lankás, gyöpös-bokros, harsány zöld, derűs oldalait elkomorítja a hirtelen naptalanság, a már kora délután ráboruló, hűvös árnyék – az emlékezés napberagyogta völgye is egyszer csak fénytelenné válik, mert az örökre elmúlt arcokat, a buldózerral romba döntött házat, az eltűnt tereket, a hajdani kézszorításokat, öleléseket, nevetéseket, szerkesztőségi szobák, kocsmák cigarettafüstjét semmi sem hozhatja már vissza, csak a szív olykori sajdulása.

58

Szeberényi tudja, hogy sem restnek, sem bátortalannak nem szabad lenni, s bizony le kell ereszkedni az idő meredélyén ebbe a völgybe. Bolyongani kell ott, igaz, nem nosztalgikus bódulatban, hanem fáradhatatlanul kutakodva az érzelmek és tapasztalások forrásvidékén, hogy a lélek friss maradhasson az értékek fölfogására. A gyermekkor feledhetetlen Losoncáról indulunk vele, s bebarangolunk négy-öt évtizednyi történelmet, holott Szeberényi csak a maga élményeit meséli színesen, néha kis iróniával, néha kis meghatottsággal! Hát hogyne! – amikor élete epizódjai csak ürügyül szolgálnak a háborús idők meg az első békeévek küzdelmeinek elmondására, a Szabad Szónál töltött izgalmas, szép esztendők immár historikusnak nevezhető hősi kalandjainak felidézésére. S közben a barátok, társak portréit is megrajzolja, s mennyi szeretettel! Veres Péter, Sarkadi, B. Nagy László, Kelemen János, Berda József és a többiek, vagy Móricz a távolabbi múltból, ám a jelenből Barcsay mester, Karinthy Cini remekbe szabott arcképei a remekbe szabott, s olykor már novellákká aszúsodott esszékben kerülnek elénk. Az emlékezések, vallomások, az itthoni és külországi útiélmények gyönyörködtető szépprózai alkotások. Mindben felbukkan a hajdani újságíró is; Szeberényi pontossága, aprólékossága, adatközlő serénysége, mindenre kiterjedő figyelme szembeötlő. De éppen így szókincse is. Bűvöletesen tud bánni a nyelvvel. S cseppet sem erőlködve vagy modorosan – természetes tehetsége ez a zenei hallás; más képpel élve: ujjbegyében érzi, mint alakítható még eredetibbé, még engedelmesebbé egy-egy kifejezés. Szeberényi mindig már az első szavakkal megragad, s fogva is tart mindvégig a szépen mondott történet láncán. Hiába van sürgős teendőd, a könyvet félre nem teheted, mert az elbeszélő a formával és a jó gondolatokkal egyaránt rabságba ejtett.

Losoncról a könyv utolján Leányfalura érünk. Ez az otthon, a menedék. A szinte apailag számontartott Móricz Zsigmond szellemi szomszédságában. Az örökség – az emlék – őrizetében az Ő nyughatatlan vidék-féltésével vigyázná Szeberényi is e tájat. A Pap-szigetről írt töprengéseiben a veszendőnek ítélt holtágról „fellegekben járó álmokat” sző, bár közben magamagát inti józanságra, hiszen a szakértők talán bölcsebbek a költőnél, aki „pavilont, lámpafüzéreket, szét59gyűrűző zeneszót” és víg korcsolyapályát képzeleg a roncsokkal, piszokkal teli Duna-ágacskára. Aztán lemondásában csak a dalmát János-ünnep gyertyás-csónakos felvonulását vizionálja; olyan ez most, írja, mint egy temetés. A Pap-sziget temetése.

Szeberényi már a jövőnek mentene meg valamit – s ha mást nem tehet, megment egy emléket. Szavakba s e könyvbe menti a pusztulásba roskadó természetet. Mert ő nemcsak a múlt értékeinek őrizője, hanem a jövendő örömszerzője is.

Profán erények költője

Van-e ma olyan költőnk, mint volt Berda József? Van-e mostanság olyan angyali lélek írók, művészek között, mint volt ő, a szinte nem evilági ártatlansággal a földi élvezeteknek élő, a testi örömöknek áldozó, mégis mindhalálig naivan tiszta maradó, mert minden alantastól és kárhozatostól kegyelmesen megmenekülő? Századokkal ezelőtt jókedvű, pajzán, ám hitére, becsületére mindig kényes, a hedonizmust és az aszkézist képmutatás nélkül egyaránt himnuszokban dicsérő fráternek láthattuk volna őt valamely reneszánsz kolostor környékén… Én kajla karimájú kalapjára emlékszem, alatta gömbölyded, derűsen gyermeki, noha öreges arcára; a zakójára – a bő zakóra és a bő térdnadrágra, színes flanelingére, félrecsúszott, sután megkötött szövetnyakkendőjére. Meg a bakancsára. Az erős lábbelire, ami erdőt, mezőt járni nyáridőben, télvíz idején egyaránt jól szolgált; lapos hátizsákjára – a gombák, zsurlók, gyökerek illatát árasztó iszákra. Áll Berda a Fő utcai borozóban a pultnál, decis pohárból fehér bort zamatolgat. Kortyol, csücsörít, harapja a bort, ízleli, nyeli komótosan. „Bibircsókos, borvirágos orrod, mint / a pulyka pofája; olyan már. / Tán nincs tekintélyed így? Nem baj. / Örülj, hogy éltél, örülj, hogy lobogtál!” – Mert leginkább az keringett róla, hogy kedves és bohém s csupán a villoni vagy a rabelais-i csavargásnak, evésnek, ivásnak, a „márványfehér térdű” nőknek – ágyban, konyhában egyként 60kedveseknek – a költője. Pedig több volt ennél, noha a dicsőséghez ez is elegendő lett volna. Csakhogy ebben a huszadik században ő sem zenghette mindig háborítatlanul a fűszeres levesek, a tündérien meztelen lányok vagy a hajnali erdők gyönyörűségét. „Borzalmas idők tanúi vagyunk…” – kellett szólnia nemegyszer, iszonyodva. Nincs ember, aki mondhatná, hogy Berda vétett ellene, s nincs senki, aki őt hamisságon vagy a rosszal való legcsekélyebb szövetkezésen kaphatta volna. Feddhetetlenségét és szabadságát ember és isten előtt mindvégig megőrizte. Így nyert jogot ítélkezésre meg a nyersebb hangra: „Pukkadj meg, öcsém, mégsem / téged illet a szó. Pendely kell / neked s anyatej, nem szószék, – hallod-e?/ Ne oktass te engem, ne légy kiáltó plakát, / az én elmém nem te világosítod meg, / – fogaid vicsorgató hörcsög! / Szegény szüleim babonásak voltak / s hittek a szabadságban. Ők imádkozták / belém: Inkább szegény, de szabad ember légy!…”

Szegény, de szabad! Kevesen merték ezt vállalni mindenkoron. Bár az övé afféle örömteli szegénység volt, s vállalt, akár ama tizenharmadik századi, assisi ifjúé; csakhogy Berda beleszületett a nincstelenségbe, nem kellett megtagadnia és otthagynia a gazdagságot. „Hej Lepsi, Lepsi, boldogult / Bringyeleváros, hol anyám / hajnaltól vakulásig varrt és mosogatott…” – Az angyalföldi, a városszéli lét egyaránt kötötte a kőrengeteghez és a mezőkhöz. Vonzották a rétek, a hegyek: el az emberektől, vágyott a millió üstökű erdőrengetegbe, az ő igazi hajlékába testvérnek – fráternek –, jobban megbecsült gyermeknek vadak, madarak, fák, füvek közé.

Remete talán csak azért nem lett, mert hol terem jó borocska, hol akad kacér asszonyka a rengeteg mélyén? „Barátom, boldogan vallom meg neked: / fenséges dolog a változatosság, – mindennap / másfajta asszonnyal foglalatoskodni! / Tegnap ötven, ma százhat kilóssal volt komolyabb munkám, holnap /nyolcvankilósra fenem majd fogam. Kövér, sovány, – / mit számít az?…” Valamint a párolgó sertéscsülkök, vörösen fortyogó birkapörköltök sem a bokrokban teremnek. Hogy tudott enni! „Ropogós malacsült, jó gyomrunk / üdve: hová lettél?!…” Szigligeten csak ámultam néha, miféle finom fűszereket rakott a tányérja köré, miként szelte levesébe a méregerős kis paprikákat, hogyan ecetezte pikánssá a kari61kába vágott hagymát. A flaska mindig vele vándorolt a szobájából az ebédlőbe – és vissza. Akkurátusan töltögetett, ivott. Látni is öröm volt ezt a csaknem vad bujálkodást étellel, itallal. Mit csinált még Szigligeten? Bebarangolta a tájat, a szőlődombokat; bekukkantott a pincékbe, kóstolóra; felkaptatott a csapásokon. Alighanem egész Magyarországot bebarangolta így. Ismerte ennek a hazának minden zugát; ismerte hévizeit és hűs forrásait, szikláit és síkságait; derűs és borongós időkben a lépteivel szorgosan felmért útjait. Verseit mikor és hogyan írta? Lehetetlen őt íróasztalnál, írógép fölé görnyedve elképzelni. Talán jártában-keltében, kocsmaasztaloknál vagy egy-egy szusszanónál születtek a sorok, a ritmusok. Ahogy felderülő arccal, megilletődve, kalapja karimája alól szemügyre vette a tájat. Elbűvölte az élet. Ez a bűvölet lett verssé, vidámmá, széppé vagy haragossá – már aszerint, hogy mikor milyen képet nyújtott a táj.

Hatvannégy évet élt ebben a bűvöletben; utolsó hónapjaiban megadón fogadta a szakítást; … „már nincs ellenállás, hiába erőlködöl.”

Szép Ernőnél, Rákoskeresztúron

Azt olvastam egyszer Szép Ernőtől, hogy az apja, bár nagyon sovány fizetésű, falusi tanító volt, soha egyetlen koldust sem engedett üres kézzel távozni házuk küszöbéről. Pedig megjelentek ott sokan, naponta legalább tizenöten. A gondterhelt zsidó tanító reggelente átment a fűszeresboltba váltani, hogy legyen krajcárja minden kéregető számára. S az alamizsna mellé járt kézfogás is, meg – ahogy Szép Ernő írja – a Békességnek a szent nyelven ejtett neve. És még a tanítóné-főzte cibere is: korpacibere, céklacibere egy karéj kenyérrel. Ha pedig némelyik vándor pénteki napon kopogtatott be hozzájuk, azt ott fogták szombatra is, csak vasárnap hajnallal engedték útjára. Nyáron a tornácon, hűvösebb éjszakákon a pitvar földjén, szalmazsákon elhálhatott.

62

Amikor ezt olvastam, arra gondoltam, hogy Szép Ernő alighanem az atyai házban látta és tanulta a vele született jólelkűségéhez az adakozás tisztességét, az elesettek iránti részvétet. De nem a leereszkedőn gőgöset, hanem az alázattal telit, a derűsen barátit. Az apai példán nevelkedett Szép Ernő jó író lett – nemcsak esztétikai mércék szerint, hanem a szív mértékével mérve is. Tanúskodnak erről művei. Versei, novellái, regénytörténetei, színdarabjai. Sokat írt a szegényekről, a szegénységről, sokszor mulatságosat is, de soha nem a nyomorúságot nevettette ki, hiszen azon nincs nevetnivaló, hanem a szegénység megcsúfolását, a vékonypénzű, de kivagyiságra törő úrhatnámságot. Amikor megcsalatik az ínség, amikor a nyomort maguk a nyomorultak árulják el – azon ironizált. A hazugságot, az álságot pellengérezte ki. De meghatódást is tudott humorba oldani, hogy elviselhető legyen a finomság, a könny. És a dolgok fonákját is szívesen megmutatta, néha odamondogatósan, néha bánatosan.

Itt, a sírja fölött most születésének centenáriumát ünnepeljük. De túl ezen a temetőn, emlékezünk rá művei felébresztésével is. Szép Ernő hagyatéka – költeményekben, prózákban, párbeszédekben – a jóság. Vagyis az emberség. Vagyis a derű és a fájdalom, a szépség és a szomorúság.

Nehéz időket élt meg, keserves-kegyetleneket is. Két háborút. Az első megrettentette, a második, iszonyatával, önkéntes némaságra késztette. Aztán megélte az üldöztetést. Aztán megélte a békesség helyett a – közönyt.

Hogyan is írta a kegyelemkenyérre szorulókról? „Nagyobb koromban olyan sejtelmem kerekedett, hogy ezek a kéregetők Isten rendeléséből járják az országot, térítők ezek, a jóságra térítik a halandókat.”

A halandókat nehéz vagy alig lehetséges jóságra téríteni. De őt örökkön elkísérték a szoboszlói emlékek. Pesti lett, valódi pesti; Tersánszky azt mondta róla, hogy nem is csupán jól öltözött, de kiöltözött volt; ám igazából egyszerű fia maradt annak a szegény, falusi hitközségi jegyzőnek, a megélhetésért biztosítási ügynökölést is vállaló, pénzszűkében hegedűleckéket adó, nincstelen tanítónak, aki a nagy szükségben is gazdag nevelést adott neki, hiszen szeme láttára segítette szüntelen a rászorulókat. Egy-egy krajcárral. Amikor a krajcárt felváltotta a fillér – hát fillérrel. Ezt ta63nulta ő, Szép Ernő, ezt őrizte meg magában költőként, elegáns gavallérként, kávéházi úrként, sikeres íróként, csokornyakkendős színpadi szerzőként – adni, adni, mikor miből futja, de adni, mert oly sok a szomorú szemű vándor.

Persze fanyalogtak sokan, hogy ez programnak silány. Hogy ez naiv, gyermeki dolog, nem elég nagyszabású írói vállalkozás.

Pedig ez teszi naggyá írásait.

Most már sokkal jobban értik, értjük. Most már becsüljük megint, ahogy becsülték mindig is az értők. Ahogy Kosztolányi üdvözölte egy cikkében: „Szép Ernő (…) az aszfalton, a kávéházban, a villamosban, a jelen fakónak hitt díszletei között is az örökkévaló dolgokat látja, s abban, ami másnak mindennapi, kopott, az ősi mítoszt veszi észre.”

Az Aranyóra bemutatója után lelkesedett így, 1931-ben.

Ráakadtam egyszer Szép Ernőnek egy kis tárcájában ezekre a sorokra: … „emigráns vagyok, aki visszamegyek majd a hazámba, egy csillagra, hol hibátlan gyöngédség és udvariasság szerint élünk…”

Sehol sincs ilyen csillag. Vagy ha van, hát az emberben van, egynémely olvasóban, színházi nézőben.

Remélhetőleg.

Szép Ernő Rákoskeresztúron fekszik, a háborítatlan temetőben, fák ága-boga alatt mohásodó, zöldellő sírkertben. Szerény hantja van, mint ahogy szerényen élt a földön is, sikerek és szenvedések közepette egyaránt szerényen.

Emigráns volt akkor is.

Rajzolat keretben

Éjszakai csengetés.

Két évvel a halála után jelent meg ez a könyve.

Aligha lehet alkalmasabb címet találni egy posztumusz kötet élére. Az éj az emlékezés ideje. A magány óráiban egyszercsak reánk csöngetnek a hajdaniak. Felzaklatnak álmos békességükből.

64

Van tehát e címben némi misztikusság is – jön, bebocsátást kér hozzánk valaki az élet utáni sötétből.

De ez a cím mást is sugall. Mi, Gáll lstvánnak, a könyv írójának kortársai jól tudjuk, mit jelent az evilági éjszakai csöngetés. Különböző korszakokban különböző egyenruhát vagy más jellegzetes öltözéket viselő, sötét tekintetű alakok éjnek évadján vég nélkül, szándékos riadalmat keltve nyomták a lakások csengőit; rugdostak kaput, öklöztek ajtót. Ám a címadó novellában 1982-ben a hatóság emberei csupán azért verik fel a házaspár késő esti nyugalmát, hogy közöljék: bejelentés érkezett, hogy ismeretlen tettesek feltörték az autójukat. Hál’ Istennek, csak ezért! A fiatal nyomozó nem érti, miért derül ezen a feleség, de a férj nagyon is jól tudja, miféle nyomasztó emlék elhessentése csalt mosolyt asszonya arcára.

„A férfi és az asszony egymást nézte. Mióta összeházasodtak, húsz év óta nincs mitől félniük. De a frász ott van bennük. És immár ott is marad, mindörökre! – legalábbis ezt hitték a mai napig.

Mindezt most megcáfolta, hogy a felesége mosolygott, mielőtt még tudta volna, hogy mi történt. Mert tudta, hogy mi nem történhet…”

Gáll Istvánnak, az írónak azok az idők adták a legsűrűbb élményeket, amikor még sok minden másként, máshogyan történhetett. A háborús évek, az ötvenes esztendők…

A kötetcím líraiságában is, szikárságában is találó.



Kortársunk posztumusz könyvét kézbe venni – megrendítő. Akinek földi léte múlttá vált, egyszeriben újra megtestesül írásaiban. Ez a kötet persze csak részben nevezhető posztumusznak, hiszen a benne megjelent írásokat már korábbi publikációk révén ismerhetjük. Csupán néhány kerül most első ízben nyilvánosság elé. De a kötetbe gyűjtés szándéka már nem lehetett az íróé, az a hagyatékot gonddal kezelők – Módos Péter és Csontos Sándor – értő igyekezetét tükrözi. Mindketten körültekintően válogattak az írói műhelyben talált munkákból. Az első ciklus novellákat tartalmaz; ezek a katonatörténetek megszokott légkörét idézik, de köztük négy novella Gáll ismeretlenebb írói oldalát mutatja.

Gáll István sohasem volt önelemző, soha nem tért le a szi65gorúan vett realizmus útjáról. Alakok mögé bújt, történetek mélyére rejtezkedett, röstellte volna a líraiságot. Ahogy köznapi megjelenésében is kerülte a feltűnést – nem öltözött színesen, megvetette a divatot, ám mindig rendes volt, mondhatnám, katonásan pedáns: friss ing, tiszta cipő, beretvált arc, gondosan összehajtogatott zsebkendő… A különcködést, az előtérbe tolakodást zavartan, idegenkedve nézte. Érzelmeit, filozófiai eszmefuttatásait, belső énjét odakölcsönözte figuráinak. Semmi magamutogatás. Semmi szenvelgés. És semmi hebehurgya hit, lelkesedés. Csak a szikár valóság.

De ebben a könyvben a Halál Pesten meg a Szörnyike (az egyik 1966-ban, a másik 1982-ben íródott), felvillantanak valamit egy titkolt, líraibb énből.



Hiszen költőként indult!

Egyszer Szigligeten egyidőben töltöttünk el két hetet az alkotóházban. Kora ősz volt, enyhe, színes, balatoni vénasszonyok nyara. Néha, írás helyett sétálgattunk a parkban vagy fenn, a hegyközség szőlőiben, esetleg kölcsönvettük a ház ladikját, s kieveztünk a tóra. Akkor mesélt az életéről, írói indulásáról.



Annak előtte csak futólag találkoztunk itt, ott, Pesten. Legelőször a Belvárosi Kávéházban. A Belvárosi akkor még a kispénzűeknek, az íróknak is elérhető hely volt, s nem olyan méregdrága és kínosan nagyzoló, mint most, hogy újra megnyílt, s már a közelébe sem merészkedem! Nem, nem; abban az időben naphosszat tanyázhattunk a márványasztaloknál egy-egy szimpla kávé és pohár szóda mellett, irományaink fölé hajolva.

Emlékszem, egy téli délután odasietett asztalomhoz egy fiatal, zöldesszürke öltönyt viselő férfi, ha jól emlékszem, az inge is szürke volt, füstszínű nejlon, és kissé hadrikálva, kapkodva a szavakat bemutatkozott: – Gáll! Gáll vagyok, Gáll István, kollégák vagyunk, ismerlek, barátkozzunk össze, én is novellákat írok, különben egyívásúak vagyunk, üljünk össze néhanapján… – És így tovább.

Meglepődtem, de minden bizonnyal udvariasan üdvözöl66tem. – Foglalj helyet! – valami ilyesmit mondhattam neki. (Mindig csodálom azokat, akik memoárjaikban képesek szó szerint felidézni évtizedekkel korábban lefolytatott beszélgetéseket; szerintem csak helyzetekre emlékezhetünk, legfeljebb sorsdöntő szavakra. De hosszas diskurzusra pontosan – aligha!)

Gáll nem ült le az asztalomhoz, menőfélben volt, éppen csak bemutatkozni akart, felvenni velem a kapcsolatot vagy efféle. Persze, persze, bólogathattam, majd összeülünk!

De az elkövetkezőkben csupán annyi történt, hogy néha egymásba botlottunk a Belvárosiban vagy az EMKE-ben. Gállnak inkább ez utóbbi esett útjába. Igaz, ő soha nem azért telepedett be valahová, hogy írjon; otthon dolgozott hajnalonként; a kávéházban csak a magával hurcolt, idegen kéziratokat silabizálta. A rádió dramaturgiáján dolgozott, aktatáskája tömve volt a mások jó-rossz műveivel. Előfordult, hogy nem a Marikában, hanem az EMKE-ben írtam; ha ott talált, megszólított.

– Zavarlak? Csak felhajtok egy kávét, aztán megyek…

Ha az ember küzdött az írással, nem nagyon bánta, ha feltartották, igazolást nyerhetett a napi penzum elmulasztására.

Gáll akkoriban kalapot hordott; sápadt arcával, konfekcióöltönyében olyan volt, mint egy silányan fizetett hivatalnok. Már megjelent a Kétpárevezős szerelem című elbeszélésciklusa. Adott is egy dedikált példányt.

A pincérnők ismertek minket; mindig jó kávét kaptunk. Gáll szivarra gyújtott; odakinn zörömböltek a villamosok, a kirakatüvegen át a térre lehetett látni, a Nemzeti Színház művészbejárójára, a kispadra; mindig üldögélt ott ismerős színész, szóba hoztuk őket; de legtöbbször mégis inkább az üzletben zajló forgalmat figyeltük. Akkortájt nagy leánykereskedelem szemtanúi lehettünk. Látásból jól ismertük a felhajtókat, a bőrdzsekis, garbós, őszhajú urat, a folyton kalapban gubbasztó, fázós, teát szürcsölgető kisöreget; a nem éppen első osztályú, de mégis kapós lányok le-leültek melléjük utasítást várva vagy taktikai megbeszélésre. Gáll Pistával találgattuk, kifélék is lehetnek a léprecsalt pasasok; a lányok leginkább vidékiekre hajtottak, Pestre érkezett anyagbeszerzőket, konferenciázókat, bővérű piackutatókat csíptek nyakon. S miközben mindezen mulattunk, Gáll mesélt a ha67tárvidéki életről, ahol katonaként sok hasonló, furcsa figurát vetett elébe a sors. – Van egy csomó novellám efféle históriákról… – mondta.

(Itt, most, ebben a posztumusz kötetben nézem a dátumokat; a Rendkívüli esemény, egy helyőrségi bordélybotrány Hunyadysan anekdotikus története 1956-ban íródott.)

Gáll azt mondta, az ötvenes évek eleje óta ír katonatörténeteket. Valahogy ezek a seregbeli emlékek hoztak össze minket; én is fiatalon szolgáltam, ugyan csak két évet, és nem a határon, hanem egy gépkocsizó és páncélos ezrednél, de tollamra kívánkoztak nekem is az angyalbőrben megélt esztendők.

Nem tudom, megvoltak-e neki is azok a fényképek, amelyeken állunk egymással szemközt, Gáll István meg én egy weimari parkban, aztán a költő és államférfi háza teraszáról nézzük az őszt, meg ott feszítünk a színház előtti kettős szobor talapzatánál: Schriftsteller-Meeting am Nationaltheater Weimar. Die Kollegen Gáll, Szakonyi, Goethe und Schiller – írta a képre Magnus barátunk, a szatirikus író és fotografus. Szászország és Thüringia városkáit járva, éjjel-nappal együtt időzve volt módunk kiismerni egymást. Berlinben, abban a kopottas hotelban, a Spree közelében, a Friedrichstrassén közös szobában laktunk; nemrégiben húzták fel a falat a város köré, feszültség vibrált a levegőben, s mi ebben az atmoszférában egyre messzebb és messzebb mentünk vissza az emlékeink távolába. Egyívásúak voltunk; sok közös tapasztalatunk adódott a háborúból, az azt követő esztendőkből, a katonai szolgálatból meg az ötvenes évekből. Volt mit összevetni.

A katonakorunkat emlegettük ott Szigligeten is, csónakázás közben, vagy az ebéd utáni sétákon. Mesélt pályakezdő éveiről, Pécsről, az ottani írókról, akikkel kapcsolatba került: Szántó Tiborról, Csorba Győzőről, Galsairól, Őrsi Ferencről meg a többiekről. Gáll az osztrák határvidékről került a délire, húsz-huszonegy évesen felcsapott önjelölt prózaírónak, de a gránicokon játszódó elbeszélésektől – ez ötvenkettőben volt! – a Dunántúl szerkesztői visszariadtak. Volt azonban egy szerény kis verse is, így aztán inkább a líra felé taszigálták. Csorba Győző javasolta neki, hogy írjon költeményeket. Mit 68tehetett? Hallgatott a jeles mesterre, de a vers csupán rímes epika lett.

Garabonciás diák címmel 1954-ben meg is jelent az első kötete.

Most, hogy olvasom posztumusz könyvének utolsó szakaszát, az Életem, műveim cím alatti ciklust, mindezek a beszélgetések felidéződnek bennem. Gáll akkori arcát látom, fiatalos hangját hallom, jóllehet, tudom, hogy önéletrajzi vallomásait már ötvenévesen mondta hangszalagra a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársának. Vagyis akkor, amikor már betegség gyötörte, s ha találkoztunk – Szentendrén vagy az Új Írás szerkesztőségében – panaszkodott, hogy kedvetlenül ír, sok testi bajjal, szakmai gonddal küszködik, nem is tudja, hogyan folytassa; este korán fekszik, álmatlanság kínozza, hajnalban testileg-lelkileg kimerülten ül íróasztalához… Németországi csatangolásunk idején világosodott meg előttem, hogy Gáll István miben hisz. Hogy mi élteti. Nyoma sem volt benne a művészet áhítatos tiszteletének, mégis elsősorban az íróságban hitt. Magában az írásban. Legjobban – ha nem kizárólag – a prózában. A magáéban és a másokéban. Később, mint ahogy dolga is lett az Új Írás prózarovatában, szorgalmasan figyelte kollégáinak, a legfiatalabbaknak is, a munkásságát; nemcsak szerkesztett, de kritikákat és esszéket is írt. Szubjektív ítélettel, egy prózaíró szuverenitásával – de mindig nagy befogadó készséggel.

Az epika fortélyai izgatták. Mint egy mesterembert a szakmája. Szeretett erről beszélgetni. Hogy milyen is a jó novella. A regény. Azt is emlegette, hogy van élménye bőven, van mit írnia; szinte hálás volt a sorsnak, hogy nemzedéktársaival egyetemben annyi keserves élményben volt része. Összefüggéseiben, folyamatában kívánta bemutatni a múltat; a regényei mellett ezért alakultak füzérekké, majdnem-regényekké a novellái is. Mindig és újra visszanyúlt az emlékek messzeségébe, kereste, kutatta, mit nem mondott még el…

Mit nem mondott még el?

Az Életem, műveim e néhány ívnyi szövegben sok, általam ismert adat mellett számos új információt is nyerek Gállról. Továbbra is hű önmagához, vallomás helyett inkább törté69neteket sorol közvetlen modorban ifjúsága és felnőttkora idejéről. Aztán terveiről beszélt, őszintén.

És sok bizakodással!

Tehát valójában mégsem vesztette kedvét! A Bechterew-kórtól űzötten is terveket kovácsolt. Mégpedig nem is akármilyeneket. Tudta, nagyon is jól tudta, merre akar utat találni. „Most valószínű, hogy az utolsó harmadba fordul az én órám is, mert hát van még vagy húsz évem, amíg írhatok, írni tudok, amit elterveztem, ezekben az években jó lenne megírni…”

Amit eltervezett, jó lenne megírni!

Reggelente uszodákba járt, igyekezett erőben maradni. Egy napon a Thermálban kellemetlen incidens éri, novellát ír az esetről, szinte még azon melegében, a „dühtől fuldokolva” veti papírra a sorokat a valutaszerzési státusának fensőbbségi tudatában az egyszerű honpolgárokkal basáskodó bürokratáról. (Budapest fürdőváros.) A jövőt illető írói elképzelései a magnószalagról átmentett önvallomásában egészen meglepnek. Történelmi regényeket akart írni. „Az a fajta írás, amit én művelek, most nem divatos.” – És egy Anonymus-regényről beszél, aztán egy 1848-ban játszódóról, majd megint a régmúlt: epika a honfoglalás koráról. Ő, éppen ő, aki annyira kötődött a jelenhez? Éppen Gáll akart más korokba kalandozni?

Erről soha nem hallottam őt beszélni, erről csak itt olvashatok, ebben a halála után kiadott könyvben.

Persze, történelmi regényeiben sem szakadt volna el a korától. A felsorolt témák mélyén ott lappanganak a mai gondok tükörképei. Nem azt mondom, hogy parabolákat írt volna. De feltétlenül a jelen kérdéseire keresett volna tisztázó példákat a históriában.



Gáll István fiatalkorában – mint határőr katona – aknákat telepített, erre kötelezte őt a szolgálat. Íróként aknaszedő lett; a komor évtizedek felszíne alá rejtett, alattomosan robbanni kész aknáit igyekezett felszedegetni. Sikerült is hatástalanítania néhányat, annyit, amennyire erejéből, tragikusan félbeszakadt életéből futotta.

70
Zsanna és Aljosa

Mostanában sokszor gondolok rájuk. Utoljára néhány éve New Yorkból írtak, akkor még nem rendeződött az ottani életük, bár mindketten elhelyezkedtek valamilyen állásba, ha jól emlékszem, Aljosa hűtőgépek gyártásával vagy eladásával foglalkozó céghez került, Zsanna éppen munkahelyet változtatott; a kislányuk letette az első vizsgákat, ragadt rá a nyelv, de ők is tanulták az angolt szorgalmasan, jóllehet, hetvenkilencben, amikor Moszkvában megismerkedtünk, angolul társalogtunk, persze mindhárman silány angolsággal.

Amikor a nyolcvanas évek elején megérkezett New Yorkból az első levelük, elámultam: mintha egyik bolygóról a másikra költöztek volna, annyira valószínűtlennek tűnt, hogy Amerikában vannak. Nem taglalták a kivándorlásuk körülményeit, nyilván jó okuk volt rá, hogy ne részletezzék, de ismerték is felénk a dürgést, úgy vélhették, nem tanácsos még egy magyarországi barátnak sem indokolni a Szovjetunióból való távozásuk okait. Inkább tényeket közöltek: megérkeztek, letelepedtek, lakást kaptak valamelyik Hill-en, munka után néznek, Natasát iskolába íratják, és remélik, előbb-utóbb hivatásuknak élhetnek, vagyis Zsanna játszhat, mint otthon, Aljosa pedig rendezhet; jelenleg – írták akkor – Aljosa fordítót és kiadót keres művei megjelentetéséhez. Annak a drámámnak az orosz nyelvű példányát kérték, amit hetvenkilencben, Moszkvában Aljosa rendezett, s aminek Zsanna volt az egyik főszereplője. Abban bíztak, hogy egy ottani, emigráns orosz színtársulathoz csatlakozva előadhatják.

Megszereztem a példányt, feladtam. Csatoltam mellé egy angol nyelvűt is.

De nem tudok róla, hogy sort keríthettek-e a bemutatóra.

Közös moszkvai barátaink elmondták aztán, hogy a család Zsanna révén Izraelbe kérte a kivándorlási engedélyt. De onnan az óceán túlpartjára repültek. Mielőtt elhagyták volna szülőföldjüket, nagy búcsúestet tartottak Korolenkó utcai lakásukon, titkon meghívták minden kedves emberüket – titkon, mert az otthonmaradóknak nem volt ajánlatos a távo71zásra készülőkkel kapcsolatban lenni. Örmény konyakot, vodkát, grúz vörösbort ittak; O., a kitűnő francia fordító, szokása szerint ízletes pástétomokat készített, L. hagymás salátákat vitt a piknikre; Zsanna pengette a gitárt, elszorult torokkal énekelték a bús, orosz dalokat, mert tudták, hogy ezentúl soha többé nem tehetik be lábukat a hazájukba, el kell búcsúzniuk Moszkvától örökre. Szomorú este volt, mesélték barátaink, de a bánatba remény is vegyült: odakinn talán jobb lesz! Nekik legalább… – gondolták a többiek. Persze fájt, hogy ezen az áron, a száműzetésnek is felfogható távozással. Aljosa, mint mindig, csendesen viselkedett, de amikor munkái kerültek szóba, felizzott szenvedélye. Szenvedett attól, hogy kisregényeit a fiókban kell őriznie, hogy Natasát egy olyan rendszerben kell felnevelnie, amelyben inkább a képmutatásra, a megalkuvásra, semmint véleményének nyílt hangoztatására tanácsos szoktatnia. A nyitott szobaablakon át a hajnali Moszkva szürke ege alatt messzire szállt az ének – éppen úgy, mint akkor, hetvenkilenc májusában, amikor kis társaságunkra is így virradt egy átbeszélgetett, remek éjszaka után a reggel.

Aznap ismertem meg őket abban a színházban, ahol a darabomat előadták. Nem a bemutatóra érkeztem; a darab már jó ideje műsoron volt. A korábbi években nem játszhatták Moszkvában, a premiert most is ki kellett harcolni; a társaság örömmel és nyílt szívvel fogadott. Én is azonnal megszerettem őket. Amikor kiürült a nézőtér, körülültük a színpadon a berendezéshez tartozó asztalt, és mohón faggattuk egymást. A közös ügy összekapcsolt, szabadon, fesztelenül beszéltünk művészetről, hitről, emberségről – s mindezek kapcsán a politikáról. Otthon éreztem magam köztük. Csak akkor fagyott meg a levegő, amikor a színház valamiféle főembere közénk telepedett; Aljosán vettem észre azonnal, hogy hallgatásba burkolódzik, s mintha tekintetével erre intette volna társait is. Hazafelé, már kinn az utcán mentegetődztek: nem bíznak ebben az emberben, kétszínű, beépített, korlátolt alak, akitől nem árt óvakodni, ezért fordítottak a szón. Megértettem, nem kellett sokat magyarázniuk.

Zsanna azt mondta, kár lenne szétválni, menjünk fel hozzájuk. Amolyan lakótelepi házban laktak: a halványzöldre 72festett téglafal vakolatlan, az ajtók, ablakok élénk színekre vannak mázolva, a lépcsőház sötét, rossz levegőjű; nyomor és nyomor. A lakás kicsiny: parányi előtér, konyha, szoba. De látszott, hogy szellemi emberek tanyája. Könyvespolcukon felfedeztem Szolzsenyicin arcmását; Aljosa tisztelettel és büszkén beszélt róla, Zsanna akkor árulta el, hogy a férje is ír, majd fotókat, plakátokat vett elő, szerepeiről, terveikről mesélt; megmutatták a kincseiket is, néhány angol nyelvű kiadványt, francia lemezeket Piaf sanzonjaival, egyebekkel. A falon, két-három ikon mellett ott függött a gitár. Készítettünk valami harapnivalót, felbontottuk a magyar pálinkát, amit vittem, bor is akadt; a kedves, szegényes, de meghitt otthonban szabadon beszélhettünk ötvenhatról, a megbocsáthatatlan szovjet beavatkozásról, a sztálini, hruscsovi politikáról, Brezsnyevről, akit ki nem állhattak, a kétségbeejtő gazdasági helyzetről, a prágai bevonulásról, amíg csak ránk nem virradt. Valamelyikünk elmondott egy korabeli viccet: Prágában, hatvannyolc után a műtörténész idegenvezető kalauzolja csoportját a múzeumi képek között. Mutogatja: – Ez Rembrandt… ez Tizian… – Majd egy jókora, akna ütötte lyukra a falon: – Ez pedig El Grecskó! – Nem nevettek rajta, Aljosa elkomorodott; szégyen, azt mondta, szégyen az ilyen szovjet politika. Hogyan nézzünk a barátaink szemébe? Az emberek szemébe?…

Azon a néhány napon át, amíg Moszkvában tartózkodtam, sokat voltam velük. Jártuk a várost; Aljosa a regényeiről beszélt, s miközben én kígyókrémért, grúz konyakért és gyerekeimnek az olimpiai mackóért bújtam az üzleteket, tört angolsággal elmondta, ezerkilencszázötvenhatról is írt, a történet arról szól, hogy mekkora reményt öntött a magyar felkelés az elkeseredett szovjet emberekbe. Persze alaposan eldugta a kéziratot. Nagy meleg volt Moszkvában, izzott az utca, s mi mentünk, mentünk a tömegben, földalattival utaztunk, kilométereket gyalogoltunk, pravoszláv templomokba tértünk be, s fáradhatatlanul próbáltuk megérteni egymást a gyatrán beszélt közvetítő nyelven. De értettük mégis. Értettük jól. Mély nyomokat hagyott bennem a vélekedésük, ám a kétségbeesésük is. Mindkettejüket az gyötörte, közösséget vállalhatnak-e a rendszerrel. Ahogy sok más értelmiségit is. 73Nem bíztak a változásban. Tíz évvel ezelőtt nem is lehetett bízni benne. Nem tudom, most odakinn New Yorkban hogyan látják az eseményeket. Remélik-e, hogy egyszer hazatérhetnek, hogy Zsanna megint oroszul játszik hazai színpadon, hogy Aljosa otthon is kiadhatja a műveit? Remélik-e, hogy ez remélhető?

Semmit sem tudok róluk. De mostanában sokszor gondolok rájuk, hiszen barátaim maradtak az emlékeimben.

74
A garnizon

A garnizon. Búcsúzik a garnizon…

Ezt még sokáig emlegettük nevetve, emlegettük évtizedekig, ha szóba kerültek a pécsi évek. Pécs volt a második ifjúságunk. Fiatalok voltunk, de már megjelentek a novelláink, szerződésünk volt könyvre, színdarabra. Sok minden volt már mögöttünk: háborús évek, éhezés, kemény munkák, szellemi kalandok, letiport forradalom, megromlott házasságok, albérletekben laktunk, presszókban írtuk a műveinket; úgy éltünk, mint Alaszkában az aranyásók, de mint a Jack London-i hősök, mi is fáradhatatlanul kerestük a kincset.

Jó verset, elbeszélést, drámát akartunk írni.

Néha felkerekedtünk, vonatra szálltunk, mert hiányoztak a barátaink; Bertha Bulcsu vagy Lázár Ervin várt a pécsi pályaudvaron vagy a Nádorban. Náluk éjszakázhattunk, mint ahogy ők is bármikor betoppanhattak hozzánk Budapesten.

A garnizon!

Én találtam ki, azon az estén, amikor azt a nagy murit csaptuk egy idegen lakásban, ahová egész napi ivás után bevetődtünk. Valamikor délután verődhetett össze a társaságunk, előtte Bertha Bulcsu uránvárosi lakásán iddogáltunk, aztán bementünk a Széchenyi térre, a Nádorba. Ott volt Lázár Ervin akkori felesége is, a szépszemű balerina, meg mások, újságírók, költők. Körülültük a márványasztalt, talán vodkát rendeltünk; akkoriban nagy divat volt a lengyel vodka, olcsón mérték; B. B. lakásán, az íróasztala mellett, soha nem felejtem el, vagy félszáz üres vodkásüveg sorakozott mint valami szobadísz; a falon persze Hemingway képe; kedven75cünk volt az amerikai mester. Hemingway, Faulkner és Sherwood Anderson; az európaiak közül meg Camus; ötvenhét után végre hozzájuthattunk a munkáikhoz. Róluk beszéltünk a Nádorban is, aztán Bertha Bulcsu és Lázár Ervin előrukkoltak a pécsi történetekkel, a szerkesztőségben és a riportútjaikon megesett kalandokkal; közben nők telepedtek mellénk. G. -nak, a balerinának be kellett menni a színházba, hét óra közeledett, az esti előadás ideje. Valaki egy lakást emlegetett, hogy ott várnak ránk, hát felszedelődzködtünk. Öreg, belvárosi házra emlékszem, boltíves kapualjra; folyosóra nyíló ajtón át lehetett bejutni a lakásba. A gangra néző ablakok mögött vörös és sárga fényben árnyak mozogtak, zaj és nevetés hallatszott ki, meg gramofonról szóló zene. Vittünk néhány üveg bort. Senkit sem ismertem a társaságból, de nem számított, kedvesen fogadtak; Bertháék persze mindenkivel haverságban voltak. Lófráltunk a konyhában meg a szobákban; mindenütt ültek már a földön, a díványon, a szőnyegre dobált párnákon buja lányok, férfiak ölébe bújva, maguk alá húzott lábakkal, alkoholtól fátyolos tekintetekkel. A selyemernyős lámpák fényét elnyelte a sűrű cigarettafüst. Lassú tangóra táncoltak a párok. Kinn a konyhában kenyér, szalonna, sonka meg valami pástétom volt az asztalon, hosszú, hegyes késsel metszett ki-ki ebből is, abból is valamennyit, ahogy kedve tartotta. A kredenc mellett magas, bárszék forma alkalmatosságon egy barna, kibontott hajú lány ült, rám nevetett, egyél, mondta, s megkínált egy falattal; amint a számhoz ért az ujja, gyengéden megharaptam, nevetett, felállt, táncoljunk, azt mondta. Húzott maga után a szobába. Kívánatos, karcsú testű, kedves nő volt, macskásan simult hozzám, nem törődött a többiekkel, átölelt; csókolóztunk. Nekitámaszkodtunk a szekrénynek; a haja beborította az arcomat. Valaki szólt neki, hogy szálljon le rólam, mert bejöhet a vőlegénye.

– Vőlegényed van? – kérdeztem derűsen.

– Mmmmmm… nem tudom – mondta álmosan, és tartotta az ajkát a csókra. – Talán… Talán kinn van az udvaron. Talán nem érzi jól magát, kiszellőzteti a fejét. De ne törődj vele!…

Nem kellett biztatnia. Bertha később azt mondta, nagyon belemelegedtünk, figyelt minket. Csak a csörömpölésre hagytuk abba; bejött a nő vőlegénye és féltékenységi jelenetet rendezett; amikor meglátott minket összefonódva, betörte 76a konyhaajtó üvegét, kitámolygott a kenyérvágó késért, azzal jött vissza, fenyegetődzve, hogy megöl. A nő nem ijedt meg, kibontakozott a karomból, szelíden megsimogatta a vőlegényét, mire az elejtette a kést, és sírva fakadt.

– Ne csináld ezt mindig! Ne csináld! A menyasszonyom vagy, szeretlek!

A nő átölelte gyengéden, leült vele egy sarokba, vigasztalta. Jóképű, kissé borostás, de kellemes megjelenésű férfi volt, később megbarátkoztunk, felhajtottunk egy békepohárral, még biztatott is, hogy csak nyugodtan táncoljak a menyasszonyával, ő soha nem féltékeny. De most még ott sírt a nő vállára borulva.

Bevetettem magam egy kanapé sarkába, néztem a többieket, lazák voltunk, imbolygó mozgásban volt a tömeg, a gramofonon forogtak a régi lemezek, lassú tangók, angol keringők. Csak egy idő múlva vettem észre, hogy a kanapé másik sarkában egy rövid hajú, csaknem tüskésre nyírt frizurájú nő gubbaszt és figyel. Amikor rátekintettem, elmosolyodott.

– Mit iszol? – kérdeztem tőle. – Hozzak valamit?

– Kösz, semmit!

– Hiszen te józan vagy! Hogy bírod ki köztünk?

– Nem szabad innom – mondta kedves mosollyal a nő. – Gyógyszert szedek, tilos szeszt fogyasztanom.

– Valami komoly baj?

– Á, nem komoly, csak kellemetlen. Összeszedtem valakitől valamit… Gondolom is, hogy kitől, de nem haragszom rá, mert édes fiú…

– Nem is táncolsz?

– Nem. Jobb így. Csak nézelődöm, nem akarom felhúzni magam. Már hallottam rólad. Bertha Bulcsu barátja vagy. Egyszer majd talán szerencsésebb helyzetben találkozunk…

Aztán még ittam a síró vőlegénnyel, aki addigra már megnyugodott. Lázárt körülfogták a nők, imádták, a bajszát cibálták, beleveszett a nők gyűrűjébe. Berthának is fennakadt valaki a hálójában.

Hajnal felé már olyan volt a lakás, mint egy garnizon kantinja.

Amikor taxiba szálltunk, már derengett az ég.

– Búcsúzik a garnizon – mondtam. – Mint amikor búcsúzik garnizonjától az ezred…

Igen. Pécs volt a második ifjúságunk.

77
Ismeretlen vizeken

Bertha Bulcsu nyaranta hajót bérel a boglári kikötőben és vízre száll. Ha tehetné, tengereken vitorlázna, de tudvalévő: a Balaton is rejt elég veszélyt. Bertha is sokszor került már viharba, olyankor – bevallja, nem szégyelli – kísértette a félelem; de mindig nagyobb volt benne a győzés reménye-hite, s ezért vállalta a veszélyt. Berthában sincs kevesebb vágyakozás a biztonságra, mint más halandóban, de ösztöneiben jól érzi, hogy a művésznek, a művészetnek semmi köze a nyugalomhoz és a megelégedettséghez – amiként Faulkner írja.

Ilyen belső szándékkal foghatott regényíráshoz; a novellista Bertha oly’ biztonsággal áll e műfaj talaján, hogy már elérkezettnek látta az időt: valami veszélyt kell vállalni, írói veszélyt, erőpróbát, merészen, berthai módra.

Megírta a Füstkutyákat.

Az író már évek óta elkényeztette olvasóit; magam – másokhoz hasonlóan – ha megláttam a nevét egy novella elején, vagy felütöttem elbeszélésgyűjteményeit, tudtam, mit várhatok: Bertha ismét megengedi, hogy betekintsek teremtett világába, ahol keserű-szomorú emlékekre itt-ott fény hull az író szeszélye szerint, láttatva a vízparti emberek lassú mozgását, a szerelemmel sután-szépen küzdő lányokat és férfiakat, a ködben bolyongókat, a fáradt munkásokat és a világot érteni akaró fiatalokat. Álomszerű víziók ezek, hirtelen támadnak és váratlanul érnek véget, hogy megmaradjanak emlékeze78tünk poggyászában, s magunkkal vigyük valamennyit, mint a velünk megesett dolgok terhét. Novelláiban már-már eléri a tökélyt, azt, amely egyre kialakulóbban az ő berthaisága, s kik értőbbek a tudós méricskélőknél, a bölcs mezében tetszelgő irodalom-osztályozóknál, jól tudják, hogy ez az egyetlen lehető mérce: mennyire hasonlít egy író önmagára.

Nem azt akarom mondani, hogy Berthának a novellák írása már nem okoz gondot, korántsem azt, hiszen jó művész, igazi író, s az ilyen soha nem ír egyszer csak könnyebben, mint írósága kezdetén, hanem újra és újra szűzen megküzd a műért; a legszebb és legkeservesebb az, hogy a tehetség soha nem vált át rutinba, az időnkénti írni tudás adomány a sorstól, nem pedig a gyakorlat eredménye. Mégis: meglelheti valaki a terrénumát, mint ahogy az ember megragad egy tájon. Bátorság kell a kalandozáshoz, a fölfedező utakhoz; ezt a bátor útrakelést éreztem regénye olvastán.

Becsülöm őt, hát meg kell mondanom, a Füstkutyák nem tökéletes mű, nem olyan lenyűgöző, mint a novellái, mégis rokonszenves munka, mert indulattal írta, hiteles írói indulattal – ha ez az indulat nem is találta meg igazán a tárgyát.

Olvasóim bizonyára emlékeznek ifjúságunk azon idejére, amikor először tört ránk a szerelem testet és lelket égető érzése, noha vágyakozásunknak még nem volt valóságos alanya; szerelmesek voltunk anélkül, hogy valakit igazán szerethettünk volna. Azt hiszem, ez az állapot nem sokkal, vagy egyáltalán nem különbözik a későbbiektől, amikor már párra találtunk. Önmagában mindkét állapot egyazon értékű, legföllebb praktikusan különböztethető meg. Az írói indulat is ekképpen: érték önmagában is, csupán a kész mű láttán bírálható, vajon az indulat tárgya miféle: elégséges-e, vagy kevésbé?

Bertha írói – regényírói – indulata nagyobb a Füstkutyákban, mint amit választott tárgya, illetve a tárgy regénybeli felvetése – megérdemel. Nincs meg a kellő arányosság. Nem az indulatból kellene kevesebb, hanem amit céloz, az lehetne érdemesebb. Nagyszabású emberi sorsokat sejtek – Bertha tehetségének jóvoltából – egy publicisztikai értékű gond körül. Nem akarom a regény cselekményét ismertetni, akik olvasták, jól tudják, miről beszélek. Az okorcai termelőszövetkezet közgazdasági problémái – nem tagadom – összefügge79nek az ott élő parasztok sorsával, de ezeket a közgazdasági kérdéseket egy műben vezető szálként kezelni kockázatos, inkább csak színfalként, kellékként lehetnének a történet színpadán. A Füstkutyákban az emberi sorsok, tragédiák képezik a kulisszát, pedig ezek alapos kibontása érdekelne; nem egy rövid szakaszban summázva-elbeszélve, hanem a mű folyamán elemezve, kibontva.

Pazarlást láttam, gazdag lehetőségek elmulasztását. Ami Berthának oly’ nagy erénye novelláiban, hogy varázsló-tehetsége révén figurái bőrébe bújhatunk, és így magunkon érezhetjük mindazt, ami embereivel megesik, az itt a regényben csak néhol bukkan fel, egy-egy epizód erejéig. Berthában mindig azt szeretem, hogy írásai magába fogadnak, amiként én is azokat – most, a Füstkutyák olvastán külön éltünk: könyv és olvasó, kicsit idegenként, csupán egy-két gesztussal megteremtett kapcsolatban.

Mindamellett a könyv olvasmányos, az író tehetsége vitathatatlan; egy-egy kézmozdulattal, hangsúlyos valóságot teremt. Él a könyv, vérkeringése van, érzékletes és – mondottam már – lüktet benn az igazi írói hangulat. Ez az a berthaiság, ami minden írásában ott van, akármit ír. Bertha Bulcsu már nem tud rosszul írni, ezt bizonyítja a Füstkutyák is: egy csaknem publicisztikai anyagot emel tehetsége írásművé. Novelláiban túlszárnyal önmagán olykor, itt ő emelkedik könyve fölé.

Jól tette Bertha, hogy megírta a Füstkutyákat. Erőpróbát akart, s az erőpróba sikerült, tehetsége mindent kibír. Tisztességesebben cselekedett, mintha nem szállt volna idegen, ismeretlen vizekre. Amikor újra kikötőbe ért, bizonyára megvizsgálta a hajó kötélzetét, a vitorlákat; emlékezett a viharok és szélcsendek idejére, megismerte a víz mélységét, már tudja, hogyan készüljön fel a következő útra. Nem lesz könnyebb ez a következő út, mert új és új veszélyek várnak a vállalkozóra, de ha nem szakadna el soha a parttól, nem válna belőle jó hajós.

Nem féltem útjaitól – látom hajóját, amint tágas-szép vizeken úszik, s bejárja a maga útjait a parton várakozók gyönyörűségére.

80
Ember a jég hátán

Amikor Bertha Bulcsu 1958-ban a Jelenkorban közreadta a Jégnovellát, huszonhárom éves volt; még kölyökember. De csak évei számát tekintve volt az. Mert maga az írás bizonyítja: ezt a novellát egy tapasztalatokkal bőséggel megáldott – vagy megvert? –, korán felnőtté és bölccsé érett, keserű, de küzdő, szigorú pontossággal ítélni tudó férfiember írta.

„A hálót elrejtettem a nádba, aztán visszamentem a hátizsákomért a lékhez. A széle meghártyásodott. Amíg a szíjakat becsatoltam, még egyszer körülnéztem. Csendes volt minden. Alkonyodott. A nap fennakadt a gyenesi nádasokon, megduzzadt, aztán vörösen szétfolyt a jégen.”

Ez az első bekezdés. Hat hosszabb, rövidebb mondat. Idéztem, hogy lássuk, mennyire puritán, a nyelvtani szabályok egyszerűségével megírt mondatok. Alany, állítmány – minden rendesen a helyén. Semmi látványos eredetieskedés; a stílus, mint később is mindig – tiszta, világos, cikornyátlan. És ez nagy biztonságra, természetes erőre vall! Vagyis arra, hogy Bertha eleitől fogva bízott – s méltán! – látásmódja, hangja, kifejezőereje eredetiségében; s azt is tudta, hogy a valóság, az igazság teszi, teheti elevenné, érdekessé és feledhetetlenné a szavakat – a nyelvet.

Húsz éve valahányszor elolvasom – a novellából megcsap a balatoni tél lehellete, legyen bármilyen évszak, fölöttem hófelhőktől szürkére színeződik az égbolt; nád neszez, rianó jég zeng, szél tutul – s a nap vörösétől megfestett befagyott tavon elémbukkan ez a gyanakvón, ám reménykedőn körülkémlelő ember, az orvhalász, akinek a története mindannyiszor ugyanolyan izgalommal tölt el, mint legelőször.

Nagyon szeretem és csodálom ezt a szép, kegyetlen, mélységesen igaz, csupán néhány lapnyi, de a görög sorstragédiák istenítéletét sugalló, pompás arányérzékkel, biztos kézzel megírt korai mesterművet.

Megvalósulatlan terveim között szerepel egy kortársi antológia megszerkesztése; ennek élére gondoltam mindig a Jégnovellát.

Most itt áll Bertha Bulcsu válogatott elbeszéléseinek gyűjteménye, az Ilyen az egész életed elején.

81

Mint egy fiatalkori arcképen, amin a jó szem felfedezheti a majdan elmélyülő vonások rajzolatait – a Jégnovellában is ott található minden későbbi Bertha-mű fontosabb jegye: a feszes szerkezet, a hatásos atmoszféra, a markáns emberábrázolás, a remek tájleírás és az erős emóciókat kiváltó történetvezetés. Bertha már az első írásaiban megmutatta, hogy mennyire prózaírónak született, hogy milyen felkészülten indult a pályán. De mitől lehet felkészült egy író? Tanulmányaitól alig, olvasmányai is csak annyira csiszolják, amennyire a mesterek a köztük ténfergő és a fogásaikra figyelő inast. Az írót igyekezetétől és akaratától függetlenül a körülmények nevelik, edzik, érlelik, alakítják. A jó és rossz körülmények egyaránt. Etnográfusok jegyzik fel a primitív népekről, hogy némelyik békés, kiegyensúlyozott életű törzs művészete korántsem ér annyit, mint a küzdelmekre szorított, állandó védekezésre, harcra késztetett, veszélyeknek kitett törzseké. Mielőtt ezen töprengenénk, gondoljunk a magunk világára; azok az évtizedek, amelyeket ebben a félszázadban megéltünk, bizony küzdelmeseknek mondhatók; egy olyan tehetséget, amilyen Bertha Bulcsu, a közép-kelet-európai körülmények alaposan felkészíthettek és ösztönözhettek az íróságra.

Az a fiatalember, aki csaknem negyedszázada a porondra lépett, tapasztalatait tekintve tehát cseppet sem lehetett amatőr; de a kötet elejét lapozgatva felidézhetjük, hogy már nem kevés szakmai tudással is rendelkezett; ráadásul akkor – és azután is – folyamatosan arra törekedett, hogy profi legyen. „Nem mellékesen, szabad idejében élte az életet, mint az emberek milliói, hanem egyfolytában, beleértve a délelőttöket, a hajnalokat és az éjszakákat is.” Ezt éppen a kötet címadó elbeszélésében közli hőséről, Lintről, azon figurák egyikéről, akikkel – ha egyáltalán fontos ez – többé-kevésbé azonosíthatjuk az írót. A gyerek Ambrus, a fiatal Geng vagy Lint, a porcelánfestő, vagy a férfihősök közül Illés – a különböző novellákban az ő alteregóinak tekinthetők. De hiszen hőseik álarcában általában maguk az írók lépnek a színre. És számoljunk azzal is, hogy Bertha lírai alkat – ezen elsősorban azt értem, hogy élményeinek – személyes élményeinek – a kiszolgáltatottja. Arról ír, amit megélt, megismert.

Éppen ez mutatja, hogy tapasztalatai milyen sokrétűek, 82tudása milyen széles körű. Ő aztán nemcsak abban lett profi, hogy elsajátította az írás mesterségét, hanem abban is, hogy amihez az életben értenie kellett, azt szakszerűen megtanulta. Egyik nagy erénye az alaposság. Bertha írásaiban nincs tárgyi tévedés; legyen szó horgászásról vagy szőlőművelésről, háborúról vagy építkezésről, munkáról vagy politikáról, vízről, vitorlázásról, autóról vagy más egyébről, amiről ebben a gazdag témavilágú könyvben olvashatunk – amit Bertha mond, arra mérget lehet venni. Félek azonban, hogy a profi szó csengése egyesekben feleslegesen rossz reakciót vált ki, hadd magyarázzam meg tehát, hogy a profiság Berthánál csak következmény és nem cél; a cél az igazság, aminek a megközelítésére és felderítésére az író a dolgok megismerésének, pontos meghatározásának és megértésének útját választja – ez az ő profisága. Gyanakvó természet, semmit sem fogad érzelmi hebehurgyasággal; hiába állítják kész tények elé, addig nem hisz bennük, amíg meg nem győződik hitelességükről. Azt is tudja, hogy mi a naiv fellángolások, önbecsapó lelkendezések ára – az érzelmeket is ellenőrzi; s ettől igazán jó és profi prózaíró. Bertha gyanakvása imponálóan férfias. Gyanakvása a lényeg felderítését szolgálja, következésképpen íróságának is motorja. Ám mindemellett érzelemdús alkat, de emócióit csak ritkán engedi fedetlenül szabadjára; a gyengédség elkendőzése, a visszafogottság adja azt az eredeti, berthai atmoszférát, ami minden műfajú írásának sajátja. Néha azonban a prózaíró fölé kerekedik Berthában a költő. Ilyenkor – mint például a Lányok napfényben, A kis lilik kiáltása vagy más novellákban minden rejtegetés ellenére szabadon előviláglik a líraiság.

Talán tájleírásaiban oldódik leginkább tartózkodása. Ekkor üti meg a leggyengédebb hangot. Pompás, érzékletes tájképei azért is megragadóak, mert Bertha Bulcsu otthon van a természetben éppen úgy, mint a városok, falvak világában. Ő valóban jól ismeri a róka csapáját a téli, havas mezőn; ismeri a vizeket, az erdőt, a balatoni vihar szeszélyeit, a fákat, növényeket; irigyelnivalóan sokat tud, de mindez kevés volna, ha nem tudna nagyszerűen írni.

Ami már az első időkben is erénye volt: a formájában egyszerű, világos stílusról sosem mondott le valamely divatos módi kedvéért. Modernsége a realizmus; realizmusa: hogy 83megéli és kifejezi korát. Ez a könyv ezzel az ötvenkét elbeszéléssel Magyarország utóbbi évtizedeinek a történelmét is tartalmazza, de még pontosabban: népének történetét; hiszen ezek az emberek, ezek a szereplők itt éltek, élnek ebben a hazában; mozdulataik, cselekvéseik, gondolataik, szavaik ismerősek; láttuk és hallottuk, látjuk és halljuk őket. Mennyi elevenség van ebben a könyvben, mennyi fontos és szép, keserves és felemelő pillanata az életünknek!

Írásművészi szándékaiban ez a berthai novellisztika folytatása a magyar elbeszélő irodalom legjobb, legerősebb vonulatának. Bertha a nagy mesterek utóda – immár maga is mester. Ez a tizenötödik könyve. A művészet nem mennyiségi kérdés, de ezek az elbeszélések, regények, írói portrék, szociográfiai és egyedülállóan remek publicisztikai munkák – mind alapos, kiváló, nagyszerű prózák. Ha Bertha Bulcsu mondjuk angol író volna, írásművészetéről legalább annyi esszé – s bizony könyvnyi esszé is – megjelent volna, mint amennyit már ő helyezett el az ország könyvespolcára. Ezek a tanulmányok részletesen taglalnák mondatszerkezeteit, az irodalmi nyelvbe emelt jellegzetes tájszavait, valóságfeltáró módszereit, emberábrázoló tehetségét, lélektani tudását, tárgyismereteit, hangulatfestő képességeit, a művekben következetesen fel-felbukkanó motívumok jelentéseit, plasztikus dialógusait, történeteinek ritmusrendszerét, novelláiban a múlt és a jelen összefüggéseit stb.

De Bertha Bulcsu nem angol író. Magyar író, s egyelőre most arról van szó, hogy kezünkben tartjuk elbeszéléseinek szép gyűjteményét. Ilyen az egész életed – találó cím; utal az íróéra, de a miénkre is; a korra, amiben élünk.

T. C. és B. B.

Könyvheti vendéglátóim Győrben, ottlétem mindkét napján csak délutánra szerveztek találkozókat, ebédig mindig ráértem, kiballagtam hát a szép, folyóparti strandra, de hogy a 84szokatlan heverészést ne érezzem henyélésnek, vittem magammal olvasnivalót a könyvheti kiadványokból.

T. C. – azaz Truman Capote könyve volt az egyik, B. B. – azaz Bertha Bulcsu kötete a másik.

Ez utóbbit még odahaza a táskámba tettem, hátra volt benne néhány olvasatlan novella, így aztán a strandra menet az egyik sátornál a Capote-mű megvétele már-már az élvezetek halmozását jelentette. De boldogan cipeltem a zsákmányt, jó napom lesz, gondoltam, két ilyen remek író – hát lássuk! Úsztam egy nagyot, aztán kifeküdtem a napra, és – az újdonság varázsa, persze! – Capote könyvét lapoztam fel. Mozart és a kaméleonok.

Mi lesz itt?!

Ismerem Capote munkásságát. Szeretem az írásait. Valamikor a Más hangok, más szobák vagy a Hidegvérrel lenyűgözött. Most is úgy fogtam az olvasásba, hogy na, itt remek irodalommal lesz dolgom. De Bertha könyvét, a Fehér rozsdát is, még otthon, ugyanígy vettem kézbe; az ember biztos benne, hogy nagyszerű ajándékot kap, ugyan még nem sejti, mit is, de nagyszerűt!

Capote előszóval kezdi. Utálom az előszókat, máris lapoztam volna tovább, de ez lekötött; pompás kis esszé, az író önmagáról vall, elmondja, hogy milyen korán, gyermekfővel kezdett írni, elmondja, hogyan tanulta meg a szakmát, milyen korszakai voltak, mekkora sikereket ért el, mégis mennyit elégedetlenkedett önmagával.

Az átlagolvasót pályafutásáról tájékoztatja, közben új könyvét is propagálja. Ám a bravúros előszó, a remek önelemzés és valami frissen felfedezett írói módszer beharangozása a bennfentest is felcsigázza. Capote komolyan veszi a mesterséget, és ez rendkívül vonzó. Tudásáról, felkészültségéről olykor ugyan kissé nagyképűen nyilatkozik, de művészi kételyeinek őszinte feltárásával feledtetni tudja ezt a zavaró, bár kétségtelenül jogos beképzeltséget. Nem csupán érdekes fordulatnak szánja, amikor azt írja, hogy aligha csak a jó és a rossz írás között van különbség, hanem a nagyon jó és a művészi között is. „Ez a különbség bonyolult, de kíméletlen” – teszi hozzá. Régóta emészti ez a gond; ezért is keresett mindig és mindig új kifejezési formákat. Mint legutóbb is. Most az izgatta, hogyan kombinálhatná az író egyetlen novellába 85mindazt, amit a többi műfaj gyakorlása közben, drámát, filmforgatókönyvet, riportázst, regényt vagy verset írva megtanult. Arra törekedett, hogy megtalálja azt a keretet, amelybe mindez a tudás beilleszthető. Az eredmény, mondja, ez a könyv…

Izgalommal kezdtem el olvasni a három kis ciklus darabjait. Mondhatom, igazán élvezetes, remek olvasmányok. De hadd mondjam meg őszintén, az, aminek Capote olyan nagy feneket kerített az előszóban, voltaképpen mellékes. Valóban felfedezhető néhány technikai újítás. Újítás? Semmi sem újítás az irodalomban, mindent kitaláltak és kipróbáltak már. Igazából hagyományos novelláknak tetszenek ezek az írások, még ha másként tördeltek is, mint szokásos, vagy például ha a szerző – T. C. monogrammal szerepelve – dialogizál is az alakjaival. Ám kétségtelen, Capote törekvése a komplexitásra, vagy más szóval a tökéletességre, nem haszontalanok. Eszemben sincs lebecsülni műhelygondjait, de olvasás közben lehiggadtam: nincs itt boszorkányság, csak egy nagy művész káprázatos tehetségének, az írói eszköztár gazdagodásának lehetünk tanúi.

Este a hotelben elővettem a Fehér rozsdát és Bertha-novellákat olvastam. Ebben a könyvben nincs előszó, de a művek ugyanarról tanúskodnak, amiről T. C. írt. A sűrítésről, elmélyülésről, a műfajok kombináltságáról. Bertha hosszú évek óta interjúkkal, riportokkal, publicisztikával is foglalkozik. A műfajok hatnak egymásra. Segítik egymást. Bertha nem elemzi ezt a folyamatot, amerikai kollégájával ellentétben nem ír róla esszét, csak az elkészült művekben, mint például a Rex Judeorumban, a Műhelyben, az Egy köcsög aludttejben stb. lelhetjük fel szándékait.

Kétségtelen, T. C.-nél is, B. B.-nél is tudatos munka eredménye, hogy az idő haladtával egyre nemesebb lesz az irodalmuk. De a tehetség öntörvényű érésének is köszönhető mindez. A valódi tehetség örökösen feltöltekezik a világ és önmaga áramforrásaiból.

T. C. és B. B. tudva, tudatlanul egyre közelebb jutnak annak megsejtéséhez, hogy mi a különbség a nagyon jó irodalom és a művészet között. Annál is inkább, mert már nemegyszer át is lépték a kettő közti határt. Most is, ezekben a könyveikben.

Egy amerikai és egy magyar prózaíró.

86
Maestro Bertha

Még nem ismertem személyesen Bertha Bulcsut, amikor a Jelenkorban megjelent Jégnovelláját olvastam. Lenyűgözött. Már a cím is különös hangulatot árasztott; itt, alább egy kemény, rideg történet következik, mondta a cím; és valóban, a sztori mellbevágó volt. Az orvhalász kegyetlen harca a megélhetésért, a gyilkosság a korcsolyával, a kietlen táj, a dermedt Balaton, a köd, a kásás jégen a vér, a nyomorúságos kelepce…

Igen, a Jégnovella.

Már megint a Jégnovella!

Bertha bizonyára unja már, hogy örökké ezt emlegetem. Valahányszor róla írok, ezt a novelláját ráncigálom elő. Mintha más se jutna – juthatna! – eszembe. Mintha egész eddigi életművében ez a korai írása tetszene nekem a legjobban. Nem, nem; a Jégnovella csak annyiban kivétel, hogy az ifjúságunkat juttatja eszembe, és azt az örömet, amit egy remekül induló pályatárs megjelenése keltett bennem annak idején. Bertha már akkor nagyon értette, hogyan kell érzékletesen megjeleníteni egy vidéket, egy alakot; hogyan lehet bevonni az olvasót a történetbe, hogyan sikerülhet a légkörteremtés a szavak ügyes használatával, a mondatok ritmusával; mennyit kell elmondani, mennyit elhallgatni.

Tetszett nekem ez az író.

Később ismerkedtünk meg. Kiss Dénes barátunk mutatott be egymásnak minket Pesten, a Marika eszpresszóban. Magas, csontos, vörhenyes hajú, szigorú és gyanakvó tekintetű fiatalember állt előttem, nyűtt lódenkabátban, csatos aktatáskája fülét erősen markolva, mintha félne, hogy valaki elragadhatja tőle; aztán szögletes mozdulatokkal, kissé behajtott könyökkel kezet nyújtott, keskenyre szorított szája nem futotta mosolyra, ám udvariasan, úriasan de mégis inkább tartózkodón, mint lelkesedést mutatva, vállból cseppet meghajolt, és bemutatkozott. Viselkedése feszélyezett. Tudtam, hogy négy évvel fiatalabb nálam, s bár dús hajával, sima arcával egészen fiús volt, bölcsnek, megfontoltnak, alaposnak látszott.

Kurtán kérdezett, kurtán válaszolt. Nem oldódott fel az 87első találkozáskor – sőt még sokáig azután sem; mindig éreztem a jelenlétében valami feszültséget; társalgott, viselkedett vendégként, barátként, de az embernek állandóan az járt a fejében, hogy na, ha elakad a szó, miként is folytassuk, uramisten! – s ezt olykor még ma is érzem, noha barátságunk szinte már rokonivá alakult.

Ott, a füstös presszóban is zavart szótlansága. Meglehet, nemigen tetszett neki a hely. Odakinn latyakos, borús, sötét idő volt, szürke pára, piszkos délelőtt; a presszóban égtek a sápadt fényű falikarok, az abrosz pecsétes volt, a bordó, elkoszolódott tapétán a százéves ház málló falának salétromfoltjai ütöttek át; Berthát a szokatlan környezet mindig is ingerelte. Feszengve hajtotta fel a szimplát; valami baja támadt a szódával, már nem tudom, nem találta elég szénsavdúsnak, vagy a pesti víz klóros ízét kifogásolta, de az is lehet, hogy a pohár szélén virított rúzsfolt. – Menjünk! – mondta fellebbezhetetlenül. Engedelmesen felálltam, szólítottam a pincért, s míg az összeadta a cechet, Bertha szúrós tekintettel megkérdezte tőle: – Mondja, kérem, önöknél mindig ilyen világosbarna a kávé? – Galambos bácsi, az alacsony termetű pincér meglepetten nézett rá: – Kérem, mi az urakat mindig a legkörültekintőbben… – Persze, persze – sietett a védelmére Dénes –, nagyon jó kiszolgálást kapunk! – Akkor rendben van – mondta megbocsátólag vagy inkább megengedően Bertha. – De igazán, uram!… – kísérte az ajtóig a pincér, ám ő elhárította a mentegetődzést. – Semmi baj, csak érdekelt az önök kávéjának minősége… – És már kinn is voltunk az esős utcán. Feltette svájcisapkáját, elindult; Dénes felhevülten magyarázta, hogy ez itt valóban rendes hely, végeredményben alig költünk, mégis megtűrnek minket napszám, de Bertha mintha nem is hallotta volna, sietve, kissé begörbedt háttal, aktatáskáját markolva furakodott előre a Rákóczi út forgatagában, majd amikor az útkereszteződésnél elakadtunk, azt mondta: – Nem árt, ha az embert szeretik, kedvelik, de még jobb, ha tartanak is tőle!…

Amikor legközelebb – másnap, harmadnap? – a Marikában a pincér elém tette a szimplát, megkérdezte: – És a kedves barátja? Aki a napokban itt volt önökkel, az a magas, az a nagyon érdekes, különös úr… szintén író?

– Az egyik leghíresebb a fiatalok közül!

88

– Hogyhogy nem jár ide? Ahová Fejes úr meg Hernádi úr is… És Kertész úr… meg Csanády úr, Kalász úr, Csukás úr…

– Ő pécsi. Pécsen él.

– Á, vagy úgy!

– Pécsen a Nádorba jár.

– Ó, a Nádor! – derült fel a pincér arca. – Az egy valódi kávéház! Akkor megértem… Így már egészen más! És hogy is hívják?

– Bertha. Bertha Bulcsu.

– Nagyon szigorú ember, ugye?

– Sok baja volt az életben. Nem volt könnyű sorsa.

– Áhá, az lehet! Majd figyelni fogom az írásait. Nem költő, ha jól értettem.

– Hacsak nem tekintjük a novellistát is költőnek, akkor nem.

A pincér ezt tréfának vélte.

– Márpedig hogyan tekinthetnénk annak, ugyebár?

– Ki tudja? – néztem rá titokzatosan, mert abban az időben még hittünk a lírában. A próza lírájában. Később kezdtük szégyellni, de talán nem tagadtuk meg egészen. Talán nem.

Galambos bácsi, a pincér egy szép napon lelkesen újságolta, hogy olvasott egy novellát Berthától. Lehet, hogy Kiss Dénes juttatta el hozzá. Dénes jó propagandistája volt a barátjának, mindenkinek dicsérte szeretettel átfűtött hangon, izgatottan: – Remek! Remek, író, remek!…

– Remélem – mondta a pincér –, nemsokára ismét szerencsém lesz kiszolgálni Bertha urat! Tetszett, amit írt. Remélem, ő is meg lesz elégedve a szimplánkkal! Tessék megüzenni neki, hogy gondom lesz rá…

Így volt vele más is. Felfigyeltek rá, respektálták.

A Nádorban is.

Amikor a hatvanas évek elején egyszer Pécsen átutazóban meglátogattam, elvitt a Nádorba. Bertha azidőtt rovatvezető volt az Esti Pécsi Naplónál, neves újságíró, nemcsak novellista. Szerkesztő úr. Szabadidejében a Nádorban tanyázott. Vacsoraidő volt, ittunk, beszélgettünk. Én már nem tudom, mit kértem az étlapról, ő a szokásosat hozatta ki: kaszinótojást. A pincérek jól ismerték, mégis elkövették azt a hibát, hogy figyelmetlenül szervíroztak.

89

– Hol van innen a petrezselyem?! – mutatott Bertha a majonézzel leöntött étekre. – Erről hiányzik a petrezselyem!

– Azonnal visszavisszük! – serénykedett a főúr.

– Hát legyen szíves! – nézett rá mérgesen. Mulattam a dolgon, azt hittem, csak valami hecc, csak nekem akarja bizonyítani, mekkora tekintélye van itt. De nem. Bertha igazán dühös volt. – Így bánni egy törzsvendéggel!… – dohogta.

Sietve hozták neki a petrezselyemmel díszített kaszinótojást. Elégedetten bólintott, majd – még a pincér szeme láttára – késheggyel a tányér szélére pöccintette a zöldséglevelet, fel sem pillantva megsózta-paprikázta a helyét, s jóízűen bekapta az első falatot.

– Ki nem állhatom a nyers petrezselymet – nézett rám komolyan.

– Akkor hát csak megugráltattad őket?

– Megugráltattam?! Én?! Elő van írva, hogy petrezselyemmel tálalják! Így van kalkulálva! Ne sikkasszák el! Az már az én dolgom, hogy megeszem-e vagy sem!…

Mindez így anekdotikusan hangzik. Meglehet, az is: kedélyes történet egy immár nagy sikerű, neves íróról. Csakhogy Bertha azért olyan jó és népszerű író, mert tehetsége mellé ilyen különös természettel áldotta meg az ég!

Elmondok még egy esetet.

1965-ben két hétre Csehszlovákiába utaztam vele. Az ottani írószövetség vendégei voltunk. Már csak a Prágáig tartó hosszú vonatúton is éppen elég időnk akadt diskurálni; mesélgettünk egymásnak az életünkről; akkor ismertem meg jobban ifjúkorát, a magányos, küzdelmes balatoni és pécsi éveit; beszélt régi, kenyérkereső foglalkozásairól, az emberekről, akik segítették, és az emberekről, akik keresztezték az útjait. Akkor valahogy olyannak láttam, mint egy valaha kár sújtotta farmert, aki aztán szívós munkával mintagazdaságot varázsolt a birtokából, de akin ez a küszködés örökös nyomokat hagyott, s akit álmaiban mindig és újra a valamikori katasztrófa, az aszályos évek vagy a tanyáját ért romlás kísérti.

A cseh fővárosban egy toronyszerű hotelban laktunk, szobáink egymással szemközt voltak valahol fenn, a nem tudom hányadik emeleten. Ide tértünk meg városi portyáinkból eleséggel és sörösflaskókkal megpakolva, s ha nem ültünk be 90a földszinti, méregdrága étterembe, akkor egyikünk vagy másikunk lakosztályában költöttük el a sajtokból, felvágottakból, konzervekből álló vacsoránkat, majd sörözgetve fél éjszakán át beszélgettünk. Bertha pipázott; pöfékelve ült a faburkolatú szobában, néha gyanakodva körülkémlelt, megtapogatta a falakat, felhajtotta a padlóról a szőnyeget. Egyszer, megsokallva a dolgot, kérdeztem tőle, mit keres.

Rám meredt.

– Hát te nem vettél észre semmit?!

– Mit kellett volna észrevennem?

– Valahonnan jön a meleg…

Késő ősz volt, hideg, kellemetlen idő.

– Fűtőtestből jön – feleltem. – Hát persze.

– Hát persze?! Mi az, hogy hát persze?! Látsz te itt valahol fűtőtestet? Kályhát? Fűtőcsövet? Látsz te itt egyáltalán valami olyan szerkezetet, ahonnan a meleg áradhat? Pedig árad!

– Az a fontos, hogy árad!

– Az a kérdés, hogy honnan árad?!

– Oda se neki! Valahonnan!

– Szóval téged nem izgat, hogy honnan?! Mi módon?! Téged ez a titok nem érdekel?!

– Nincs itt semmiféle titok…

– Akkor tessék, mutasd meg, hogyan fűtenek? Mert engem érdekel! Nem szeretem az efféle rejtélyes dolgokat! Ahol rejtély van, ott ellenőrizhetetlenek a dolgok. Ki szabályozza ezt a fűtést? Az biztos, hogy nem én! Tehát ki vagyok szolgáltatva. Márpedig ez nem tetszik nekem! Nincs kedvem olyan szobában élni, ahol ellenőrizhetetlen konstrukciók vesznek körül… Csak ne nevess! Csak ne vedd olyan könnyen! Az ember elkezdi könnyen venni a dolgokat, vonogatja a vállát, ugyan, mit érdekel egy vacak kis rejtély! Eleinte csak egy kis vacak, aztán mind több és nagyobb vacak, végül csodálkozik, hogy kiismerhetetlen az élet!

– Ej, ne izgasd magad!

– Már hogyne izgatnám! Az író izgassa magát! (Így, rövid i-vel mondta az írót, ahogy mondja még manapság is.) Miféle író az, aki nem izgatja magát?!…

Több ilyet is mesélhetnék, hiszen az évek teltével tapasztaltam – láttam és olvastam –, mi mindenért izgatta magát 91Bertha. Akik ismerik műveit, jól tudják, miről beszélek. A fentieket ugyanis nem azért mondtam el, hogy Bertha különcségeivel szórakoztassam az Olvasót. Csupán barátom talentumának alapjaira szerettem volna felhívni a figyelmet.

Igen, egy prózaíró – ha tud! – legyen olyan, mint Bertha Bulcsu. Tartózkodjon a hiszékenységtől, ne olvadjon el az első nyájas szóra, bizalmát ne fecsérelje úton-útfélen, legyen gyanakvó, mérlegelő, alapos. Sok ostobaságtól menekedhet meg így az életben is, az irodalomban is.

Bertha most ötvenéves. Tizennyolc könyve van, meglehet, mire ezek a sorok napvilágot látnak, kirakatban lesz a tizenkilencedik vagy huszadik is. Díjakat, kitüntetéseket kapott, tisztségekkel halmozzák el, kitűnő szellemek keresik barátságát, nemkülönben közéleti személyiségek is, akik közül sokan legalább a rokonszenvére tartanak számot. Az emberek tisztelik. Még azok is elismerik, akiket írásaival fel-felbosszant. Sziszegnek, de bólogatnak is: jó író, nagyon jó író!

Becsüli ország-világ.

Valóban már ötvenéves? Hiszen nem is olyan régen volt, hogy ott, a pesti Marika presszóban az a dús hajú, csontos fiatalember…

És valóban még csak ötvenéves ennyi eredménnyel, sikerrel a háta mögött?

Hát csak bírja továbbra is erővel, indulattal, gyanakvással. Ne menjen lépre; kutassa a titkokat, a rejtélyeket, de őrizze meg a sajátjait.

És figyelje vizsga szemmel a jelenségeket.

92
A Puskin moziból jöttünk

A Puskin moziból jöttünk ki mindketten egy Makk Károly-film után, ott találkoztunk össze a Kossuth Lajos utca sarkán. Azt hiszem, tél volt. Tél eleje vagy vége? Gyurkovics, ha jól emlékszem, elegáns krombi kabátot viselt, kalapot, semmi bohémság nem volt az öltözetében. Még éppen csak futólag ismertük egymást. Közös szobrász barátunk, Andrássy Kurta János mutatott be Tibornak, a műtermében, ahol időről időre társasági esteket rendezett; felolvasásokat ültünk végig, politikai és művészeti vitákat folytattunk, miközben Kati, a szobrász felesége szendvicseket és italt szolgált fel, majd zongorakísérettel klasszikus szonátákat hegedült. Andrássy Kurta János szenvedélyes ember volt világéletében, s ezek az összejövetelek, akkor, a hatvanas évek elején felértek egy kisebb összeesküvéssel a rendszer ellen.

Ide jártunk; itt cseréltünk köteteket: Gyurkovicsnak megjelent a Grafit című verseskötete, nekem meg a Középütt vannak a felhők című; amikor a Puskinból kijövet egymásba botlottunk, Tibor mindjárt a novelláimról kezdett beszélni. Belemelegedtünk, beültünk az Astoriába; még abba a régi, tükrös presszóba, aminek galériája is volt. Ott barátkoztunk össze.

Meg ahogy elkísértem a buszmegállóig. Budán lakott, én meg a pesti oldalon, a Dohány utcában. Meséltünk egymásnak az életünkről. Tibor az elmeosztályról beszélt, ahol pszichológusként dolgozott, meg a családjáról; már három lánya volt. Megbújt a szavaiban valami célzás önnön boldogtalanságára, de nem vettem komolyan, vagy csak nem egészen ér93tettem, mert inkább kiegyensúlyozottnak láttam, olyannak, akit műveltsége és tehetsége minden fölé helyez, mindentől megóv; csak később, amikor már alaposabban ismertük egymást, hittem el, mennyire távoli természetétől a nyugalom és boldogság.

94
…„Mindazt, ami világnyi, s ami pont”

Kissé szórakozottan megyünk el a megjelent művek mellett, de mondhatnám, sokszor bűnös szórakozottsággal, mintha bizony pazarlásra volna módunk és okunk, és a jó művek láttán nem kellene ujjongva fölkiáltanunk, hogy ismét született valami, amely gazdagabbá teszi emberi voltunkat; hogy újabb drágakövet leltünk, melynek valódisága segít felismerni a gyakoribb hamisat, amit talán az igazi pótlására tartottunk meg, de végre eldobhatjuk, s értékeink való értékek lesznek.

Íme, itt egy könyv, amely ismét a gazdagodást szolgálja: két borítólapja közé varázsolja a világot; de a kötet minden egyes versébe is, és ekként, mint egy soktükrös teremben, látni véljük a végtelenséget is. De a különbség mégis óriási, mert a csalóka tükrök, ha csábítanak, beléjük ütközünk és az illúziónkat megköti a négy fal, ám itt a tükrök üvegén áthatolhatunk és nem állja utunkat semmi sem.

E végtelen úton elindulni talán az egyetlen értelmes tett, s aki ezzel a lehetőséggel megajándékozott, azt szeretném köszönteni e pár sorban: Gyurkovics Tibort.

A Kenyértörés című második kötetét egyvégtében olvastam el, s hangsúlyozni ezt nekem azért érdemes, mert ritkán tettem így verseskötettel. De ezek a versek magukkal ragadtak, nem engedtek el, s az utolsó sorokkal is csak a könyvet tehettem le, a versek bennem maradtak. Vagy én maradtam a 95versekben? Valahányszor, ha jó művet olvas az ember, részévé válik az az életének, aminthogy részese lesz ő is a műnek.

Hasonlóan a rossz kirándulóhoz, aki szokásból vagy alkalmi ötletből, vagy mert tagja egy turista szakosztálynak – a térkép gondos tanulmányozása után nekivágunk az útnak, de csak a teljesítmény érdekel bennünket: hány órakor érünk célba, hány kilométert tehetünk meg ezalatt, s nem köt le bennünket a táj, pedig hát azért érdemes útra kelni. Nem figyeljük az erdő dús növényzetét, nem kutatunk a bokrokban, ha egy madár neszét vagy füttyét halljuk, hogy láthassuk és megismerhessük a madarat, nem guggolunk le az ösvényen tanulmányozni a bogarat, mely ott botorkál a porban… Persze a természet emiatt még nem veszít csodás rejtelmeiből és pompájából, csupán mi, rossz turisták maradunk tapasztalatlanok, akár neki se vágtunk volna a tájnak. Csak a menedékház érdekel bennünket, mikor érünk a menedékházba? Ott pedig várnak ránk és megkérdezik, mit láttunk, meséljünk. De nem tudunk mesélni, mert nem ismerjük, amin jártunk, az ösvényt, nem láttuk az arcunkba csapódó levelet, csak szitkozódtunk az ágak miatt, csak megcsúsztunk a széttaposott bogár tetemén, csak mentünk, mentünk vakon.

De valaki közénk ül és elmond mindent. Ő is az ösvényen jött, akárcsak mi magunk, ő is a menedékházba igyekezett. De szeme és füle nyitva volt a látásra és hallásra. Mi hallgatjuk, csodálkozunk, néha felkiáltunk: úgy van! Már-már azt hisszük, magunk is elmondhattuk volna mindazt, amit ő, ám megpróbálván, elakad szavunk.

Ám még ennél is többet tesz, ennél is többet mond. Ismeri azokat a titkokat, amelyeket a természet elrejtett – féltékenyen, de nem elragadhatatlanul – az élőlényekbe, a tárgyakba, az emberbe. Hány réteg őrzi a világ titkait? Néhány rétegét a sokféle tudomány hántja le: a fizika, a biológia, a kémia, a filozófia… s amelyiket már egyik sem képes feltépni, az marad a művészetnek. Gyurkovics Tibor jól tudja, melyik réteg ez, s másokkal együtt ő is ennek a lehántásán munkálkodik. S mint ez a kötet mutatja, eredménnyel.

Kimagasló eredménnyel.

Verseit jellemezve, maga így ír: „Én… azt az utat választottam, amikor minél kisebb és kevesebb anyagba sűríthető a 96világ.” Nos, az űrhajó üzemanyaga is kondenzáció, s éppen azért, hogy minél magasabbra, minél messzebbre juttassa az embert. Ez a sűrítés teszi, hogy műveibe varázsolhatja: „mindazt, ami világnyi, s ami pont”. Egyként érdekli mindkét véglet, és az is, ami a kettő közé feszül.

A költő, mint mondják, önmagáról vall. De hát igaz, ami igaz, így van ez a jó prózában is. S aki jól vall önmagáról, az mások nevében is beszél, az másoknak is szól, abba a vallomásba belesűrűsödik mindaz, amit lényeges elmondani az életről. Ezért kerülnek versei az olvasó birtokába és ezért kerül az olvasó a versek birtokába.

Amit Gyurkovics létrehoz, igazi, valódi költészet a szó legnemesebb értelmében, és mégis szeretnék egy meglepő fordulattal élni: versei olykor a próza, méghozzá a novella belső, mély rokonságával hatottak rám, noha ez a költészet nem éppen leíró, elbeszélő jellegű. De mégis! Mintha például egy-egy kitűnő Hemingway-novellát olvastam volna, ahol – nagyon fegyelmezetten persze –, szó esik erről, arról, mintha csak véletlen csevegés volna, de az utolsó szavaknál döbben rá az ember, milyen céltudatos csevegés! – majd a befejező mondat mellbevág: az egyetlen, a megmásíthatatlan végső következtetés ereje valami soha nem gondolt felismerésre döbbent rá. Idézni ehhez kevés lenne egy-egy sor vagy versszak, verseket kéne leírnom itt, mert felépítésükben, egész valójukban adják meg mindezt az élményt: a jóleső borzongást, melyet az igazi mű olvasása kivált.

Mindig is azzal mérem le a művek értékét, hogy érzem-e ezt a borzongást. Elismerem, nem racionális mérce. De még soha nem csapott be. Így olvastam József Attilát is és bármit, ami nagyszerű. Boldoggá tesz a mű tökélye, az, hogy a lényeg megérinthető.

Mindezeken a szubjektív vélekedéseken túl Gyurkovics költészetét, munkásságát a magam ügyének is érzem, s bizonyára így van ezzel mindenki, akinek fontos az új magyar irodalom. Csak jó művek egyengethetik ennek az új magyar irodalomnak az útját. A Kenyértörés ilyen kötet.

Gyurkovics Tibor beérkezett vele a társak közé.

A közösségbe vágytam mindig én is,
mint árva pajtás, tárgy közé a tárgy
97
s mint a hunyóban, szívrepesve vártam,
amíg valaki rámtalált.

E rátalálás megtörtént, örvendezéssel, köszöntéssel. Szívem szerint az egész kötetet elmondanám, mintegy türelmetlenül, hogy mindenki megismerje a verseket; de egyet mindenképpen: azt a programot, mely verssé foganva olyan sokat elmond költőjéről, s amely program akármelyőnké lehetne. Nem véletlenül a címadó vers.

Kenyértörés veled, velem
s az emberekkel szüntelen
eledelen és sebeken.
Madarakkal és az egész
világgal közös élet és
ellenkezés és etetés
Mint emberek maradék kosztjuk
felét, megáldjuk, ahogy szoktuk
aztán megtörjük és megosztjuk
a kenyeret s a szenvedést.
A szeretet gubancában
(Gyurkovics Tibor: Szeretlek, akárki vagy)

A szeretet útjai keresztezik, elhagyják egymást, áthágnak egymáson, párhuzamosan futnak, elkanyarodnak, egy pontba csomósodnak, szétküllőznek, más utakba torkollnak, bozótba vesznek, romokba ütköznek, elgazosodnak, burjánnal nőnek be, előbukkannak, kiszélesednek, folyók partján kígyóznak, fák alatt tündökölnek, agyonhasogatódnak, sárba, iszapba fúlnak, kőomlástól pusztulnak, hegycsúcsra kanyarognak, sötét völgyekbe ereszkednek, összeszűkülnek, el98enyésznek, földrétegek alól előtűnnek – a szeretet útjai, mindig a szeretet útjai. Mennyi kusza szövevény, felmérhetetlen, megismerhetetlen, rendszerezhetetlen terep, térképre felrajzolhatatlan; hatalmas fehér foltok jelzik csak az ész atlaszán. Mégis bejárhatók, íme, mert bejártak, mert bejárják: ott fut, szalad, botladozik, vár, remél, áll, bolyong, lohol kitárt karral, remegve nők, nők, nők, férfiak, lányok, emberek, gyerekek nevét kiáltozva és hívogatón Valaki, útról útra váltva, iránytű nélkül tévelyegve az ismeretlenben, ahol nincsen senki, mert nem lehet senki, hiszen a fehér foltok vidéke belakhatatlan dzsungel. Nincs is ott más, csak a Magányos – a magány tájain társát, társait keresve eleve reménytelenül. Hiszen jól tudja, hogy senkivel sem találkozhat, mégis vár és bizakodik, kiált követelődzve valakiért-mindenkiért, de ugyanakkor el is rejtezik, hogy meg ne találják, elébe ne kerüljön, akit hívott, megidézett, mert amennyire vágyódik egy társra, éppúgy a magányra is; s mindeközben arra, hogy míg egyetlen embert ölel, magához szoríthassa a többit is, valamint, hogy mindenkivel együtt legyen és ezzel egyidőben egyesegyedül. A lehetetlent akarja – tehát a lehetetlent átkozza. Vergődik a megszabott világ határán innen és túl, belegabalyodva a szeretet dzsungel-gubancába, a kezet, lábat béklyózó, torkot fojtogató, szájat betömő, ereket elszorító liánokba a szeretetnek ez a kalandora és áldozata, sóvárgója és megcsömörlöttje – a szeretet agyonkínzott foglya.

Útirajz ez a könyv a szeretet-dzsungel ösvényeiről. Nem az expedícióból már megtért ember írta otthona békés csendjében. Nem. Palackpostán, gyűrött levélpapíron, fakéregre írva, kőbe vésve érkeznek hozzánk ezek a tudósítások az útvesztők halálos-zöld-arany fényű sűrűjéből. A költő küldözgeti vers-üzeneteit, miközben egyre csak megy, megy előre – vagy körbe-körbe? – kicsorbult dzsungelkésével kaszabolva a szeretet-liánok kuszaságát, egyre nagyobb csend-mélybe merészkedve, egyre visszahívhatatlanabbul, visszatérhetetlenebbül.

A megrázó vers-üzenetek egyetlen mondatot adnak ki összerakott betűikből: „Szeretlek, akárki vagy!”

Ki felel rá? Ahol jár, oda követni nem tudja senki. Ott nem bukkan elébe senki.

Torkunkat szorítja a rémület: nem fordulhat vissza! Üze99netei mind messzebbről érkeznek, de eljutnak hozzánk, itt vannak. Hiteles, megszenvedett híradások.

A hősi küzdelem lenyűgöző.

A szeretet bilincsében
Szeretném ha a szeretetnek
csuklóéles bilincseit
levernék rólam hogy eresszek
el a kezemtől valakit
hogy szerethessek szerelemmel
kezénél fogva valakit
és újra rámvernék egy ember
csuklóéles bilincseit

(Gyurkovics T.: Bilincs)

Gyurkovics Tibor akár verset, akár prózát, akár drámát ír, voltaképpen mindig a szeretet bilincsébe vert, a bilincsből szabadulni akaró, de máris újabb szeretet-bilincset kívánó, a bilincsben és bilincs nélkül egyaránt szenvedő emberről szól. Műveiben az alakok önmagukkal és környezetükkel a szeretetben ütköznek meg, küzdenek egymással és egymásért fájdalmas és groteszk csatákban. A szeretet mindenhatósága és gyarlósága, szépsége és pusztító ereje megélt élménye az írónak, s éppen ezért az olvasóra-nézőre katartikus hatású minden művében. Nem ábrázolásról van szó, hanem a tragikus vagy tragikomikus sorsok pőre megmutatásáról, feltárásáról. Gyurkovics témái nem irodalommá alakulásukkal hatnak elsősorban, hanem valódiságuk erejével, bár, természetesen, megformálásukban is jelentősek. Nála a magányba taszított vagy a társakkal összecsapó ember szenvedése nem érdekesen megragadható téma, de a legfőbb mondandó az emberi életről. S ilyenformán a drámai konfliktus – nemcsak a színműveiben, de verseiben, prózai munkáiban is – a magánélet köreiből szétküllőzik az emberi társadalom egészébe. Min100den összefüggésben van azzal a ponttal, ahol a szerző a legérzékenyebben fájlalja a sorsot. Az öröm és a bánat, a megoldott és megoldatlan élet az egyén és a kis közösség szféráin áttör a nagy közösség – a társadalom – kozmoszába; nem nézhetünk tehát egyetlen sorsot sem közönnyel, mert akár egyetlen is meghatározza a többiekét, valamint a többiek sorsa egyetlenegyét.

Gyurkovics írói érdeme, hogy onnan szemléli a világot, ahonnan a legjobban látja. Művei egységét – valamennyi műfajban – ez adja meg.

A szeretet színpada

…„Borzalmasan megijedtem. Mert szabályos revolvert vettek elő és rálőttek a bohócra, óriási durranás volt, és a bohóc összeesett. Kétségbeestem. Apám nyugtatott, fejemet simogatta. – Csak játékból csinálja… Majd meglátod…

Sokáig gondolkoztam, évekig, ma sem tudom, mi az igazság. A bohóc hófehér arca világít. De azt tudom, nem szabad rálőni a bohócokra. Meghalhatnak.”

(Gyurkovics T.)

Megint egy kulcs: Gyurkovics drámáihoz, színpadához. A szeretet béklyóiról író Gyurkovics a szeretet melegével teremti életre, állítja elénk alakjait. Bármennyire elviszi is őket a végső kétségbeesésbe, bármennyire engedi is, hogy kegyetlenek, szeretetlenek legyenek egymással, végül mégis odaáll eléjük, hogy megmentse őket. Nem oldja fel a feloldhatatlan konfliktusokat, nem hazudtolja meg a valóságot, de drámái végén mindig gyújt egy kis tisztán fénylő lángot a szenvedélyek éjszakájában.

Első drámájában is megtette már ezt. Az Estére meghalsz mindent akaró és ezért mindig mindent elveszítő, nyughatatlan, az életet építeni vágyó, s azt minduntalan tönkretevő fő101hőse a darab végén agyonkínzott szerelmében egy őszinte, gyengéd mondattal felébreszti a bizakodást. Az Öreg című komédiában – mely műfaji megjelölés azonban Gyurkovicsnál sem hagyományos értelmű, hiszen mint néhány kortársnál, a komédiába nála is sok keserű hang vegyül – az apát a családjától ért bántások csaknem a halálba kergetik, de – ha nem is könnyen, mégis – kicsikarja a szeretetet. A Nagyvizit kórházi ágyhoz kötött hősei az elviselhetetlenségig marakodnak, de a legsúlyosabb beteg, Badari, az utolsó erejét megfeszítve, az önfeláldozás határán megakadályozza szobatársa öngyilkosságát. Az utolsó pillanatok ezek, a drámában is, az életben is, a végső percek, amikor még feltámadhat az emberiesség, amikor még erőre kaphat a szeretet, az egymás iránti aggodalom.

Ezt láthatjuk az Őszinte részvétem című új drámájában is.

Őszinte részvétem
(Csóka család)
Majd kínzol, mint egy állatot,
vízitündér a vízitündért,
kínzásainkkal lakolunk
meg elveszített életünkért.

(Gyurkovics T.: Majd)

1975 tavaszán mutatta be a Pesti Színház a Csóka családot, amit most Őszinte részvétem címmel láthat Miskolc közönsége. A címváltoztatásból nem kell arra következtetni, hogy a darab szövege is változott. A szerző természetesen élt az alkalommal: a budapesti bemutató tapasztalatait felhasználva kisebb javításokat végzett a tragikomédián, de ezek említésre is alig méltók. Az új cím csak visszatérés a pesti premiert megelőző eredetihez.

Az Őszinte részvétem a Csóka család gyásszal teli napjait mutatja be. Az apa, a neves professzor halála megrendíti a família addigi látszólagos egységét; az elhunyt családfő 102mintha magával vitte volna azt az erőt, ami a szülőket, testvéreket, rokonokat eddig összekapcsolta. A széthullást, viszálykodást fokozza, hogy megindul a harc az örökségért, egy állítólag sokat érő, a professzor noteszában feljegyzett félelem elleni szer képletéért. Ez a küzdelem egybeesik a temetésre készülődés zűrzavarával, az egyéni érdekek hátráltatják a közös elvégzendőket; a gyászt – a szeretetet – elnyomja a kapkodás, az önzés, a kicsinyesség, a kapzsiság. Magára marad az Anya; de magukra maradnak mind: kínozzák egymást, és „kínzásaikkal lakolnak” – amikor végre felbontják a végrendeletet, döbbenten veszik tudomásul az apa üzenetét; megértik, hogy oktalanságukban mint pusztítják el életüket. Suta gesztusként a maguk vétkeit jóváteendő: ügyetlen szeretettel halmozzák el az Anyát.

S a darab végén az író megint odaáll, védve alakjait: az Anya, fájdalmas magányában is, felismerheti a szeretet jeleit az életben, hogy minden rossz ellenére vele együtt mi is hinni tudjunk az emberi jóságban.

Vagy legalábbis annak lehetőségében.

Kudi, hol vagy?

– Itt vagyok – mondja készségesen, ha kérdik –, itt, itt, erre!… De hiába fordulok a hang felé, nem látom sehol; Kudi ugyanis láthatatlan. Noha létező! De nem mindenkinek mutatkozik meg, csak Bojának, azaz Lányomlányának, ahogy Gyurkovics Tibor nevezi pöttöm, csudaédes regényhősét. A csöppség különlegesen jó barátságban van Kudival, aki ott ül mellette az asztalnál, odaül a párnájára, elkíséri őt mindenhová, érti a lányka szavát, (lábbeszédét!) – a többiek legfeljebb csak tudomásul veszik, de hiába keresik tekintetükkel. Hát persze! Kudi, a levegőember. Ez a címe Gyurkovics új könyvének, amit a Móra Kiadó tett közzé. Gyermekregény. A műfaji meghatározás azonban nem tartott vissza attól, hogy ne nagy elmélyedéssel olvassam; le is nyűgözött ép103pen úgy, mint valamikor Saint-Exupéry gyönyörű meséje, A kis herceg.

Arról van szó, hogy a kis Boja napjait a nagyszülőknél tölti, hiszen apja és anyja, sőt nagyanyja is eljár a Dolgozóba, azaz a munkába. Az ibolyavirág szemű lányka Papulival marad otthon, a gondos, türelmes, bár gondok garmadájától roskadozó, csupa szív, ám morgó, körülményeskedő nagyapjával. A dolgozóbajárók, amint tehetik, sietnek haza, jó kis fészek a lakásuk, nincs is nagy hiba a családi élet körül, bár mindenki kapkod, elfoglalt, fáradt, érzékeny és így tovább; vagyis el-elkapja őket a gépszíj, a világ kisebb-nagyobb bajokat zúdít rájuk, ám ők kitartanak, összetartanak, szeretetben sincs hiány, a Boja iránti rajongás is belengi a házat, a pöttöm mégis sokszor magányos. Ezért kell neki Kudi. Kudi, akit kitalált, megteremtett magának nagy búsultában. Kudival megoszthatja bánatát, örömét, Kudi az ő meghitt barátja.

Gyurkovics pompásan írja le harminckét mulatságos fejezetben ezt a bolondos, fura, kedves családot: a taxisofőr apát, a szép, szőke Főanyát, a Boját imádó Alanyát (nagyanyát), rengeteg humorral, groteszk fintorral, nyelvi ötlettel mesél és mesél… Kinek? A gyerekeknek? Azoknak! A felnőtteknek? Azoknak! Vagyis gyermekregény ide, gyermekregény oda: ez egy nagyszerű könyv az életről, hajszás világunkról, a szeretetért folytatott mindennapi küzdelmeinkről, a megélhetés és a meg nem élhetés emberi és embertelen gondjairól. De leginkább arról a magányérzetről, amelyet oly hamar megismerünk, már életünk elején, s amely ráadásul nem is attól függ, vannak-e köröttünk szerető emberek, rokonok, társak, hanem valami mástól, többtől is, amire csak Kudi – egy Kudi – az orvosság.

Lehetünk közösségben is mérhetetlenül egyedül. Ki ne emlékezne gyermekkora riadalmas perceire, óráira, amikor a legderűsebb, legszebb családi körben is egyszer csak úgy érezte, árva a mindenségben? Mert más is kell az embernek a magány eloszlatásához a törődésnél, a gondoskodásnál, de talán még a szeretetnél is, hiszen az leginkább csak puszta aggodalom, óvás, gyakorlott erkölcsi szokás. Több kell mindennél! Kell egy Kudi; szükség van egy lényre, valamire-valakire, aki szívünk-lelkünk értője-érzője, bensőséges társ, örökkön nekünk, velünk, miattunk való teremtés.

104

Gyurkovics – ismerem annyira – nem ravasz találékonysággal állította gyermekhőse mellé Kudit, a levegőembert. Nem az érdekes mese kedvéért ötlötte ki ezt a furcsa alakot. Az ügy komolyabb: az írói bravúrt felülmúlja a tapasztalás, az értő figyelés. Kudit Boja, azaz Lányomlánya, akarom mondani egy valóságos gyereklányka találta ki magának; Papulinak – vagyis az írónak csak meg kellett ragadnia az alkalmat, hogy könyvvé formálja ezt a mulatságosan megható, könnyeztetően derűs históriát. Mindezzel nem személyeskedni, műhelytitkot elárulni akarok, csupán Kudi irodalmon túli létét szándékozom bizonyítani. Kudi igaz vágy, valódi igény gyermeknek, felnőttnek egyaránt. Mert a felnőtt is szeretne magának egy Kudit, (azért is olvassa mohón Gyurkovics könyvét!) csakhogy ő már nem képes társául varázsolni ilyen drága lényt. A felnőtt csak vár, vár, ahogy Estragon és Vladimir Beckett darabjában várja Godot eljöttét. De Godot késik. S jön-e? Van-e? A felnőttnek nincs ideje, ereje Kudit képzelnie, csak a gyerekben van annyi türelem, hogy létrehozza a maga csodavilágát, reményét, hitét; hogy előcsalja a Semmiből a maga lelki vigaszát. Csak a gyerek kelt a tökéletlenség helyébe tökéletességet. A felnőtt azután irigykedhet, sóhajtozhat vagy legyinthet, kinevetheti a hóbortot; mi mást is tehetne a köznapok gúzsába kötve? Esetleg megjátszhatja, hogy ő is látja, ismeri Kudit. De bizonytalan marad afelől, hogy kicsoda is ez a láthatatlan. Boja mellett egy másik gyerek? Egy földöntúli – egy E. T.? Megértő szív? Gondviselő szellem?…

Ám egyszeriben hová lesz az is? Mert Boja mellől is eltűnik végül az ő Kudija. Amikor elkezdődik az élet, a harc, amikor a pöttöm iskolába kerül. De lehet-e Kudi nélkül élni? „Azért ne sajnáljatok!” – veti oda hősiesen a gyermek. Nem is őt sajnáljuk, hanem magunkat. A Kudi-nélküli magunkat. Hiszen Kudi a többlet, Kudi a hiány, Kudi az igény.

Szép ez a könyv, nagyon szép, ott a helye a polcunkon a francia pilóta-író remeke mellett. Ahogy Exupéry kis hercege, Gyurkovics Kudija is, a láthatatlan levegőember, örök barátunk.

105
Boszorkányszerelem

A vérvörös borító: tűz lángja, fénye. Lobog a rönkök kazla, rőt színűre fest mindent a pokoli parázs. Lángnyelvek emésztik a boszorkány testét, piros tűz pusztítja, takarja mindenét, csak az ölét nem; az öle nem enyész el a forróságos máglyán, mert az a tűznél tüzesebb, mert boszorkányöl, mert elvarázsolt. S ebből a pusztíthatatlan ölből új boszorkaság jön a világra.

De ki hisz a boszorkányokban?

Gyurkovics Tibor. Ő hisz bennük. Hiszi, mert hinnie kell, hogy léteznek. BOSZORKÁNYOK PEDIG VANNAK – kiáltja világgá új könyve címével, látszólag Babits soraival ellenkezve, melyek szerint: „… – bátor csibék! Nincs róka! – mécset fújva / nyugodtan alhatunk. Nincsen kísértet!” – valójában azonban a nagy előd fintorát átvéve, cinkosan, hiszen Babits is azt mondta, hogy van, igenis van kísértet, (1904-ben írta a költeményt!) – van, csak dőrén letagadjuk, pedig félünk! Gyurkovics hasonlóképpen vallja: léteznek boszorkányok, bűbájolnak, akármekkora utat tettünk is meg a huszadik századig és a huszadik században, akármekkora demokraták, technokraták és asztronauták lettünk is, démonok hatalmában vagyunk a legkiszolgáltatottabb óráinkban.

Gyurkovics ismeri a boszorkaságot, nem először ír szédítő, elvesztő, megtartó, keserves, gyönyörűséges létezéséről.

Legtöbbet a nő-boszorkányokról tud. Valamelyik versében egyszer arról beszélt, hogy a nők miatt nem jutott el az Istenig. Vagy az Istenhez? Szóval a tökéletességig. A megvalósulhatóságig. Így valahogy. De ez csak amolyan gyurkovicsi fonák. Az az igazság, hogy éppen miattuk jutott, juthatott el odáig. Megismerésük révén cserkészhette be önmagát meg az Istent is. Vagyis a szeretet tökéletlen tökéletességét. Ehhez ért közel, erről tudhatott meg sokat; erről írt hát most is vers-próza-vers „regényt”, bizarr emlék-naplót, vallomáskönyvet. A nők kegyesek voltak hozzá mindig. Kegyesek szeretetükkel és gyűlöletükkel egyaránt. Kegyesek imádatukkal és imádhatóságukkal. Bekebelezték, valamint engedték magukat meghódítani, de nem könnyedén, nem felületesen, nem csacskán, flörtök ízén kacarászva, hanem inkább 106önfeláldozón, de ugyanakkor áldozatot követelőn, esetleg ártatlan, gyermeki erőszakkal, vagy éppen némberi féltékenységgel, garázdán. Boszorkányosan. Búbájolással, rontással.

Rontás és szeretés – leginkább erről szólnak e kötet versei meg hosszabbacska-rövidebb prózai vignettái. A nőszeretésekről, nőimádatokról; a boszorkányszerelemről.

De nem csak erről.

A rontás és szeretés másféle démonairól is. Amire Babits vág olyan fájdalmas gúnnyal: a felvilágosultság micsoda hőssé, bátorrá teszi a mai embert. Holott! Holott cseppet sem kevesebb bűbájolás riogatja, mint elődeit. Persze nem a csáberejű italok, a ráolvasások, a keresztúti huhogások meg a csontzenék korát éljük, nem pókhálós hiedelmek kerekítik csodálkozásra szemünket, de vajon nem úgy van-e, hogy rontás kísért eszmékből és szavakból? Hogy babonák – hamis tudatok, álságok, vak remények, hiú ábrándok, zagyva beidegződések, gonosz indulatok – zavarják posványossá a tisztának indult gondolatokat?

Hogyan is vélekedünk emberségről, magyarságról, nemzetről? Hányféle akarás – megkísértés, bűbájolás – bódít naponta, évente, korszakonként? Boszorkányszombatokon döntik el a sorsunkat. Kényre-kedvre küldhetik ránk a rontást –

Első második világháború
lába között csúsztunk ki a világba
örvendeztek, hogy megint egy fiú
ki még az ágyú csövét is meghágja

és azóta is, mindig:

Köröttünk a történelem
csak áradt mint a förtelem…

a világban. Áradt; árad mindig; árad az egész huszadik század, mi benne, „bátor csibék! Nincs róka!” – próbálunk nyugodtan aludni.

Elmebájok – ahogy Gyurkovics írja. S e vers előtt: – „Társadalomban kell élni – mondta Kiskunfélegyházán a tanár a 107gyerekeknek, a katedrára besütött a nap –, le kell… vizsgázni… le kell… érettségizni… le kell… szakvizsgázni… le kell…

Le kell.”

Sután levitt, fennmaradni akaró hangsúly, befejezetten befejezetlen, érthetően érthetetlen; disszonáns, ahogy a legmodernebb kori zene. Fülbántó, rosszul hangzó, amilyenek általában a napjaink. Vagyis az élményeink. A kötetben sok az ilyen szándékos, átélt, megélt, megszenvedett disszonancia. Néhol már csak jelek helyettesítik az értelmet, hangzászörejek-zenék; a tartalmat a ritmus intonálja, a szótagszám, a „dallam” támaszt az emlékezetben régi-régi, elfeledett emberi szót.

Dollen, dollen,
bala-bala kotta,
bala-bala kotta
dollen di…

Vagy félig még így, félig már úgy: emberi nyelven vagy csak makogva, mint a becketti hősök:

Europlánban Pláneurópában
indulunk olympiában
a nyolc boldogságban
arc ember könyök szem
mömömö légy vendégünk
Áldd meg amit mömömö

Lírai futamokat groteszk sorok nyelnek magukba, az érzelmet elfedi a kemény, keserű hang ebben a kötetben. Máskor is írt már így verset, drámát, prózát Gyurkovics, mégis: fokozhatónak látszik-tetszik újra és újra ez az írói „kedv”, kétségbeesés, figurázás. Azt gondolom, már a végsőkig ment el a fricskázásban, amikor tud ismét meglepő lenni: még epésebb, még odacserdítőbb. Ebben az új könyvében csak az utolsó, a nyolcadik ciklus a meghitt lírává oldódó; ez se könnyen, ez is fogcsikorgatásos dühön át csillapodó. A személyes gyász emeli a fájdalom gyönyörű költészetévé – és a dacos indulatok fölé, ennek az utolsó szakasznak a verseit.

A költő rosszkedve jókedve, öröme-fájdalma nem ma108gánügy, nem magánérzület; az ember csak olyan verset ír, írhat, amilyet az emberiség diktál. Ha az ember – a költő – ragaszkodik hozzá, hogy valódit és igazit írjon.

Gyurkovics ragaszkodik a valóhoz és az igazhoz. Vannak boszorkányok, vannak búbájolók, vannak varázslatok és vannak rontások. Megvallja tőlük való félelmét, rettegését, de olykori rajongását, bódult vonzódását is irántuk. Boszorkányok élnek velünk; nappal ártatlannak látszanak, de éjfélkor üstökben hol delejes csábitalokat, hol mérgeket kotyvasztanak, hogy szerelemre vagy gyűlöletre lobbantsák szíveinket.

„Szeretni szeretek a legjobban” – idézi az első ciklus elején M. L. naplójából Gyurkovics Tibor. S kölcsönveszi ennek a „36 éves asszonylánynak” sorait mottónak egyebütt is a maga költői kényszerhelyzetét megvilágítani: „Mért vagyok hát ember, mért nem más élőlény, vagy dolog? Annyira megerőltetőnek tűnik most.”

Két tenyérbe fogható könyv ez az új kötet, amit Kakasy Éva szép megtervezésében a Szépirodalmi Kiadó bocsátott útra. Mondom, két tenyér közt elfér, de kétszáz oldalán az élet sűrűsödik vaskosan; meztelen lányok, szerelmes asszonyok, bolond hazafiak, kóklerek, fehér kabátos zenészek, balatoni dámák, álmodozó kamaszok, kormányzók, katonák, borbélyok, nők – nők, nők és nők, élők és holtak keringenek a prózai sorokban és a versekben színesen, sebzetten, könnyesen, gúnyosan, röhögve, jajongva, mint egy hatalmas látomásforgatagban valamely boszorkányéjen. A század – az elme dicsőségének és a szeretet bukásának, a társadalom tökéletesedésének és a magányosság elterjedésének, a világnépesség szaporodásának és a halál tombolásának – boszorkányéjjelén.

109
Társak búcsúztatása
Kamondy László

Mondhatnám, sorbeliek voltunk, egy nemzedék, egy csapat, s noha a széles frontszakasz más-más pontján küzdöttünk is, találkoztunk olykor az elcsendesedés óráiban. De hányszor volt már, hogy ezeken a sorakozókon üresen maradt egy-egy hely: az elesetteké, azoké, akik nem tértek vissza. Ilyenkor lehajtott fővel álltunk, mert tudtuk, társaink előrebukva estek el, ami mindenképpen a hősies viselkedés jele: szemből kapták a lövést. A bátrak közül valók voltak. Akik az élen harcoltak, akik belefutottak a tűzbe. Sarkadi… Szántó… Váci… a negyvenévesek korosztályából.

S most legutóbb Kamondy László.

Helye üresen tátong sorainkban.

Látom Kamondy Lacit baszk sapkával a fején, szája szegletében a kis konok mosoly, mintha mondaná: – Tudom én, értem én!… Tudta, értette, hogy hátrálni nem lehet. Fegyverével, a tollal elszántan küzdött, új és új módot keresett az eredményesebb harchoz. A tisztességtelenség minden kis tűzfészkét ki akarta irtani, fel akarta szabadítani az emberiség terepét. Nem engedélyezett magának megtorpanást; nem tűrte a belefáradást, a feladást. Ha kudarc érte, újra nekirugaszkodott teendőinek. Csak a becsületes harchoz értett, az pedig felemésztette erejét. De azért mindig és mindig a frontvonalban maradt. Nem kért pihenőt. A kényszerpihenők idején is visszavágyott a küzdőtérre. De hiszen lélekben ott volt szüntelen.

Ott is esett el, onnan nem tért vissza.

Mert komolyan vette a harcot.

A Farkasréti temetőben búcsúztattuk. Gyászoló családja elvitte őt – ki onnan indult ifjan, mint Tóth László – Tatára, szülőföldjére. Ott helyezték örök nyugalomra. De Kamondyt nem lehetett, nem lehet örök nyugalomra helyezni. Az író nem halt meg, miként a közülünk immár annyi hiányzó társunk sem halott, mert szellemük tovább él műveikben. Hol vannak a katonák? Bármi történt is velük, a helyükön vannak, a helyükön maradnak, s harcolnak tovább az idők végezetéig.

110
Váci Mihály

Mindig vibrált körülötte a levegő.

Még az utcán is, ahogy ment, sietett, mintha szelet kavart volna. Emlékszem, abban az időben, amikor a Százéves étterem törzsasztalánál megismertem, jelenléte felforrósította a levegőt; ha megszólalt, rá kellett figyelni. Noha alapvetően szerény volt. Akkoriban drapp felöltőben járt, világosbarna, puha hajával, magas termetével derűs, kiegyensúlyozott lelkű fiatalembernek látszott; magam is csodálkozva és hitetlenkedve hallgattam, hogy mennyit szenvedett, mennyi baj, nyomorúság van a háta mögött.

Váci, a költő!

Az ötvenes évek végén egy csapásra lett jó csengésű a neve. Friss, lendületes – erőt, mély, férfias lírát sugárzó versekkel lépett elő. Nem kölyökzseniként lobbant fel a magyar költészet egére, hanem sokat megélt férfiként, akinek lírája bölcsességgel volt ötvözve.

De fiatal volt mégis – fiatalos indulatú!

Társakat keresett, társakat talált az irodalmi életben. Elődöket – és kollégákat. Közösségbe vágyó, közösségben hívő ember volt, jó barát, cimbora – a szívét tárta ki, a szívét nyújtotta mindenkinek. Mindenkinek – és mindennek: hitnek, hazának, szülőföldnek, népnek – emberiségnek.

Akárhol találkoztunk – utcán, szerkesztőségben, elkapott, odaszólt, ölelt derűsen. Ide figyeljetek csak! – és mindig mondott tréfák vagy indulatos kitörések közepette valami fontosat, lényegeset a köznapokból – az életünkből. Minden ügy izgatta, járt-kelt az országban, rendet, igazságot akart mindenhol, mintha egymaga akart volna elintézni ezer tanyasi gondot, száz falusi, kisvárosi problémát, emberi becsületeken ejtett csorbákat szeretett volna azonnal kiköszörülni, magánfájdalmakat próbált sebtiben gyógyítani – aztán, amikor látta, hogy egyetlen ember orvoslási szándéka nem elegendő, lázasan verset írt, versben kiáltott jogért, versben vádolt és versben kért segítséget, versben igyekezett tettre és gondolkodásra, morális tartásra, felelősségre serkenteni. Petőfis lelkülettel élte át a költészetet, a népéért élő és alkotó ember kötelességét.

Egy időben a Gellért Szálló presszójában találkozgattunk, 111jött a Lágymányos felől, barna öltönyében, kézirat-paksamétákkal, szerkesztőségi irományokkal teletömött, nagy, csatos aktatáskájával, hogy behúzódjon egy csendes zugba dolgozni; én is ott írogattam, megállt az asztalomnál „csak egy pillanatra” – s máris húzta maga alá a széket, szeme körül nevetésbe szaladtak a ráncok: – Édesapám, hát sosem jövünk össze? Hozzál valami írást a lapnak, olvastam a múltkor… jó volt, olyan kell, hozz kéziratot, várunk! – Soha nem ment el barát, ismerős mellett szó nélkül –, jó szó nélkül. Aztán az ember máris benne volt a mindenféle aktuális dolgokról való diskurzusban. Régi emlékek, politika, irodalom…

Egyszer záróra tájékán találkoztunk a Park étteremben, a Feneketlen tónál. – Most nem szabadulsz! – Bort vettünk meg konyakot, felvonultunk a lakásába, késő volt, késő éjszaka, de nem számított. Jó kedvünk volt, jól érezte magát, távoli népek zenéjét tette fel a lemezjátszóra, keze a levegőben, dúdolta a dalokat. – Ezt hallgassuk meg! Csodálatos! – Keresgélt a könyvek, papírhalmok között az íróasztalon, a polcon. – Gyönyörű dolgok ezek! – mondta. Ahogy átélte a dalokat, a népek fájdalmát. Aztán leült a harmóniumhoz, zsoltárokat játszott, messzi, ifjú évei idéződtek fel azon a vidám éjszakán. Háttal ült, kissé előrehajolva, haja leomlott; fel-felnézett izzó tekintettel – felhevülve, felzaklatottan, örömmel, érzelmekkel teli. – Milyen tehetséges az emberiség, gyerekek! – Aztán váratlanul: – Megmenekültem – mondta. – Az mentett meg, hogy mertem élni, élni akartam… A szanatóriumban meghaltak, akik elhagyták magukat, de én felöltöztem mindig, kijártam, élni akartam, idefigyeljetek csak gyerekek, mi mindent kell még csinálni, mi mindent lehet, lehetne még csinálni…

Mindig csupa tűz volt.

Egyszer együtt léptünk fel egy irodalmi matinén, délelőtt volt, vasárnap, éppen megjelent valami kis tárcanovellám, ő már olvasta, dicsérte, mindig olyan részleteket tudott kiragadni – szerkesztőként is – az írásokból, amelyeket az ember a legfontosabbnak vélt; ő észrevette, megérezte. Nagyon finom műszer volt benne a mások dolga, a mások sorsa, a mások megértésére.

Szerette a cselekvőket, a közért fáradozókat – és alázatosan tisztelte a szegényeket – akik közül jött, akiket tanított, 112akikért küzdött egész életében. A nép fia volt – költőként az emberiségért felelős, az élet szerelmese.

Messzi országban halt meg, de itthon temettük. Megnéztem a ravatalon. Különös, amit mondok – szép volt. Szép, nyugodt férfiarc. Elcsendesedve, megpihenve.

Évek múlva, egy kora nyári estén újra szembetalálkoztam vele. Nyíregyházán a szállodából a színházba siettem, s amint a térre érkeztem, hátrahőköltem. Ott állt, lobogón, kitárt karral, üdvözlésre tárt tenyérrel.

A szobra.

A földön áll, nem posztamensen. Olyan elevenen, mintha fogadná az arra járót – ma is derűs hittel, baráti biztatással.

Szabó István

Nagyanyánk mindig azt mondta, ha szeleskedtünk: „Ne beszéljetek hjábavalóságokat!” Ezt a figyelmeztetést máig hallom.

Talán Szabó Pistának is mondogatták gyerekkorában. Soha nem beszélt – írt – hiábavalóságokat.

Minden novelláját ismerem, egyet sem hagytam ki. Márpedig nem sok az olyan író, akitől mindent elolvastam. Szabó István egyetlen novelláját sem tettem le azzal, hogy na, ez most nem érte meg a fáradságot. Kívántam, s jólesett olvasni amit írt, s olyik művét többször is. Teszem azt, a Hosszú téli napot. Úgy voltam vele, hogy ismét és ismét bele akartam ereszkedni a hangulatába. Alig mozdul abban valami történet – más írásaiban sem sok –, de éppen ez az erénye; olyan hatású, mint egy magam-megélte élmény, amely váratlanul, de nyilván nem véletlenül – mert fontos – újra felvillan az emlékezetből. Egy nap, az elmúlástól konokul elragadottan; életből mentett kincs. Általában ilyenek az ő novellái.

Ahhoz volt tehetsége, hogy elbeszélései ne művekké íródjanak, hanem egy új életté.

Gonddal dolgozott, akárcsak írásainak szereplői végezték takarosan munkájukat; de ez a vesződség nem látszik-érződik a novellákon. Nem írva vannak, hanem teremtve, mint a föld, az ember, a növények. Ilyen természetességgel, ennyire híján minden fortélynak, amelyek segíthetik az írót hatásos113ságában, feltűnésében, igen-igen kevesen mertek és tudtak írni. Ehhez nagy tehetség kellett, de bátorság is. Tiszta, eredeti tehetség volt. Került minden magamutogatást: az irodalmiaskodást, s valamennyi régi vagy újkeletű bravúrt is. Nem bűvészkedett. Ilyesmire nem volt szüksége.

Nem írt sokat, de hogyan írt volna többet? Nem akart kitalálni semmit. Képzeletét arra szorította, hogy amit élete legfontosabb szakaszában megélt, azt részletről részletre felidézze. Ehhez pedig idő kellett: feléleszteni embereit; a hangjukat, a mozdulataikat; hitelesen megrajzolni a konyhaszegletet, a rosszrament lábbelit, a köles aratását, a sárbábukat gyúró gyereket, egy zörgő biciklit, a köznapi reggelt, az öreg és száraz ajtókilincset, a havas udvart, a mise utáni kocsmázást, a baksör színét, a szerszámfán csusszanó vonókés nyomán finoman kunkorodó szíjácsot, „a Vilma ló nem-nemjeit, amint a bágyadtan próbálkozó legyeket elhadarintotta a fejével”, a vadalanyba oltott, s megeredt szelídvesszőt, az utat a lóherésben – a világból a világot.

Novelláiból akárhonnan olvasok sorokat: tömör, tartalmas valahány mondata. És szemérmes, férfias próza az övé. Mint az indulatokkal, érzelmekkel fűtött, de igen fegyelmezett férfiak beszéde. A nyelve: tiszta, világos, a Dunántúl ízeivel. Sok szót hozott hazulról, de ezeket a tájnyelvi kifejezéseket cseppet sem eredetieskedve használta. Kár, hogy manapság már nem tekint arra a kritika, hogy ki milyen szókinccsel, mennyire magyarul ír. Szabó István az első dicsérendők között lehetne.

Ismerte tehetségét, s nem rontotta meg semmivel. Utolsó írásai is bizonyságok: egyszer sem tért le az útjáról, nem tett engedményeket, még megbocsáthatókat sem; nem csapta be önmagát. S minket sem.

Egészsége odalett, teste nem bírta tovább a földi létet. Mit végezhetett volna még? Korán halt meg, nagyon korán. De amit betakaríthatott, az az utolsó szemig érték: Élet.

Gerelyes Endre

Arra a korszakára emlékszem vissza szívesen, amikor még fiatalon, egészségesen a ringben volt, miként nagy feltűnést keltő, első novellájának hőse, a bokszoló. Önmagáról min114tázta az alakot, hogy azután a figurát ő maga teremtse majd ismét életre egy kisfilmben: az erejével nem fukarkodó, támadástól, visszacsapástól egyaránt nem félő, de az ellenfelet sportszerűen tisztelő fiatalembert.

Akkor láttam őt először, a filmvásznon, ha nem tévedek, a mai Horizont moziban, amit akkor még Híradónak neveztek. Most is magam előtt van izmos, zömök, nem éppen alacsony, de nem is magas, fiús termete, férfias tekintete. A fénybe néz, a ring fölötti reflektor csóvájába, szeme keskenyre szűkül, szemöldöke ráncba szalad, arca megfeszül, szája dacosan összezárul. Rövidre nyírt, szőke hajával, magas homlokával egy profi bokszoló meg egy kollégiumi diák keveréke.

Készenlét, erő, bátorság – ezek mind férfias vonások. És férfias volt a határozott, kicsit pattogó beszéde is.

Ő az! – gondoltam akkor a moziban –, tehát ő írta a Kilenc percet. Gerelyes Endre!

Később személyesen is találkoztunk. A Belvárosiban. A Fiatal Művészek Klubjában. A klubba esténként be-betért az ember, mindig jó társaság verődött össze: zenészek, festők, szobrászok, színészek, írók… Filmesek. Rendezők. Pályakezdők vagy valamennyire már befutottak. Olcsó büfé volt – akár felírásra is! – és egy flaska borral, egy üveg vodkával asztalhoz lehetett ülni, diskurálni, vitatkozni hajnalig; vagy felkerekedni, s kikötni valamelyik műteremben, lakásban.

Bírtuk az éjszakázást, fiatalok voltunk.

Szerettünk együtt lenni sokan, sokfélék. Szerettük (volna!) megváltani a világot.

Gerelyes Bandi mindig nagy hévvel vetette be magát a vitákba. Mindig ringbe szállt, s komolyan vette a mérkőzést. Nem szenvedhette a langyos szót, dühbe sodorta a partner közönye, cinizmusa. Ő minden kérdést kiélezett. Mindenkit színvallásra késztetett. Mi mindenről folyt a szó! Szerelemről, házasságról, új etikáról, új morálról! Politikáról, közgazdaságról. Vagy arról, hogy szabad-e csalni nőt, férjet – életet! Van-e hitre méltó eszme, hogyan kell becsülni hazát, népet, hogyan kell, hogyan lehet szeretni az embereket. Jó-e a pénz, használ-e vagy megrohaszt – s akkor még azt is meghánytuk-vetettük, kell-e autó, kell-e magánvagyon, kell-e tengernyi teher a szabad ember vállára? Az író vállára? Uramisten, milyen könnyedek voltunk még lakás nélkül, telkek nélkül, 115rendes öltözet ruhák nélkül! S persze dacosak, modernek, izgatottak, terveket szövők! Vitáztunk hosszan, virradatig, fáradhatatlanul. – Most te mondd meg! Most te! – Bandi kíméletlenül kérdezett. „Ütött”, de állta is az „ütést” – ám soha nem kellett azt lesni, hogy övön alul üt-e? Nem szabálytalankodott. Nem okozott szántszándékkal fájdalmat senkinek. „Nem használsz fogvédőt?” – kérdi a Kilenc percben az egyik bokszoló a másikat. Mire az így felel: „Nem. Nincs rá szükségem. Te meg tudnád tenni, hogy kiverd valakinek a fogát?”

Pedig könnyen indulatra lobbant.

Szüntelen próbálgatta a szellemét.

Meg a fizikumát.

Egy idő után kevésnek érezte a gyermekkorban, a szülőföldjén, a tanárkodása éveiben szerzett élményeit; kevésnek a fikciót is, és különös kalandokra indult. A legnehezebb helyzetekben akarta felmérni erejét. Az ember erejét. Mit bír ki az ember testileg, lelkileg, ez érdekelte. Kísérleti alanynak szánta magát erre. Mindent meg akart élni, mindent meg akart tapasztalni a megírandó mű érdekében. Boncolásra járt, kényszerítette önmagát az élmény befogadására, végig akarta nézni a műveletet, hogy riportot írjon – elsősorban nem a proszektúráról, hanem önnön félelme legyőzéséről. Azt hiszem, mindig is így írt, ezért írt. A papírra vetett alakjait, hőseinek helyzetét aztán mint idegen modelleket, mintákat szemlélte, tanulmányozta, ahogy Hemingway is alakítgatta magát a saját írásaiból merített példák hatására. Gerelyesnek tetszett Hemingway módszere, koncentráltsága, célratörése, keménysége, tudatos történet-megélési kényszere, önformálása. A szerep. Az íróság szerepe. Az íróság, mint szüntelen erőpróba. Bár ő, Bandi, nem pózolt. Védtelenebb volt, mint a nagy amerikai. De kereste a kalandot, akárcsak példaképe. Persze nem harctereken, spanyol bikaviadalokon, óceáni halászatokon, afrikai szafárikon – hanem kőbányákban, ahová munkára elszegődött, kocsmákban, restikben, hétvégi fekete vonatokon, a melósok között, vidéki városokban – vagyis magyar tájakon. Büszke volt verejtékes munkában kérgesedett tenyerére, ivócimboráira; büszke teherbírására, teljesítményeire, hogy mennyit bír kőfejtőként, életmegfigyelőként, borivóként. Eközben sebeket szerzett, mint mestere, s az öklét is használta, ha kellett. Hem papa is 116szerette a ringet. De Hem papa rátartibb volt egy balegyenesére, mint az intellektusára. Bandi nem. Benne ott élt örökké a bölcsész is. A magyar-történelem szakos tanár is. Agya a tűző napon éppúgy dolgozott, ahogy izmos karja. Tapasztalt és értékelt, küzdött és gondolkodott.

Később már ritkábban találkoztunk.

A klubból is kikoptunk, kiöregedtünk. Szétszéledt onnan mindenki. Lakások után kezdtünk szaladgálni. Egyik telket vett, a másik autót, szerelmek lobbantak el, házasságok bomlottak fel, barátságok foszlottak szét, kire-kire ránehezedett az élet. Vagy azért, mert sikere lett, vagy azért, mert háttérbe szorult. Pénze lett, vagy szegény maradt.

Már nem ültünk össze hajnalig tartó vitákra. És ha összeakadtunk is, nem firtattuk szenvedélyesen a világ állapotát. Csak üdvözöltük egymást felcsillanó örömmel, de sietősen.

Siettünk. Már mindig siettünk.

Közben-közben hallottam Bandiról. Némelyek azt mondták, hogy bedobta a törölközőt a ringbe. Máskor meg úgy hírlett, mégsem hagyta ott a szorítót. Igyekezett talpraállni, talpon maradni. Megtámadta szervezetét az alkohol, de ödémás arccal is megpróbált mosolyogni; építkezni kezdett Sződligeten. És Editke, a felesége, születendő gyermekükkel volt várandós.

Bandi regényt írt. Isten veled, Lancelot! Az Új Írásban olvastam belőle részleteket. Nagyon tetszett. Férfias hang volt, bölcs, de ugyanakkor az ifjúkor szilajsága is ott fénylett benne.

„Lancelot meghalt.

– Tévedsz – intett tagadón Merlin. – Lancelotnak nincs joga meghalni.

– Király úr, én tudom, hogy valóban meghalt.

– Meglátod – Merlin szomorúan és talán bátorítóan is nézett –, ha kell, Lancelot, akiről azt mondtad, hogy meghalt, harcolni fog…”

Ez a Lancelot ő volt. Csakis ő lehetett. Gerelyes Bandi önmagát képzelhette Lancelot helyébe. Nagy tüzek lobogtak a szívében. Tiszta tüzek, szent hitek…

Ostoba baleset végzett vele. Fejsérülés. Jött haza Sződligetről, rácsapták a vasúti kocsi ajtaját a halántékára. Elsősegélyt kért az orvostól a rendelőben, semmiség, mondták, ha117zaküldték. A vérömleny másnap vagy harmadnap a halálát okozta.

1973-at írtunk. Harminchét esztendős volt.

Galsai Pongrác

Egyszer régen Galsai Pongrác felhívott telefonon, és egy fél délelőttön át faggatott a drámaírás titkai felől. Panaszkodott, hogy soha sem sikerül neki darabot írnia, pedig most is van egy kitűnő témája, ha jól emlékszem, négy nőről akart elmondani egy történetet, akik valami különös hangulatú, öreg, budai villában élik tragikus életüket. Megpróbáltam tanácsokat adni, Gráci hálásan hallgatta dramaturgiai ötleteimet, majd amikor már egészen jól ráhangolódott a dologra, hirtelen letört. – Á, nem vacakolok vele, hiszen a színházak körül akkora a maffia… – Felmentette magát a munka alól. De később megtudtam, hogy komolyan foglalkoztatta a színház, el is kezdett egy drámát; ám inkább hangjátékokat írt, a rádió azokat sorra be is mutatta.

Azt hiszem, szeretett volna feljutni a világot jelentő deszkákra.

Amikor tragikus hirtelenséggel itthagyott minket, kedves lapjában, a Grimaszban elbúcsúztattuk, ami igaz, az igaz: kissé rendhagyó nekrológokban. A lap és Galsai személyéhez méltóan groteszk hangnemben. Magam is írtam egy kis novellát arról, hogy Gráci lelke feljut a Mennyországba, ahol aztán bosszankodva tapasztalhatja, hogy minden folytatódik tovább: egy magyar író, vagy egyáltalán az író nem hagyhatja oda az életet, témái, figurái és mindaz, ami a Földön körülvette, elkíséri Odaátra is.

Ez adta később az ötletet arra, hogy Pécsett, Galsai kedves szülővárosában előadást rendezzünk az emlékének, mégpedig olyan színi játékot, amely a Másvilágról az életére visszapillantó írót idézi meg. A pécsi színház dramaturgjaként különben is fontosnak tartom, hogy azok az írók, akik kötődnek vagy kötődtek ehhez a városhoz, szerepeljenek a szűkebb pátriájuk színpadán. Mint például majd Bertha Bulcsu, Lázár Ervin, Mészöly Miklós, Gyurkovics Tibor vagy mások.

De Galsai már nem írhat darabot nekünk. Így hát más 118úton-módon akartam őt a pécsi publikum elé vinni. Groteszk nekrológom hangulatából kiindulva, Galsai néhány hangjátékának a részleteit felhasználva megírtam a Mennyei Kávéház című – jobb műfaji meghatározást nem is tudok rá mondani: galsaiádát.

Soha nem tartoztam Gráci szűkebb baráti köréhez, de szerettük és becsültük egymást, aztán pedig a Sipos-asztaltársaságban igazán összemelegedtünk. Ebben az öreg, óbudai vendéglőben keddenként összegyűlő társaságnak lelke Galsai volt. Ő találta ki, hogy találkozgassunk, ő telefonálgatott az elmaradók után, szinte maga köré gyűjtötte a kollégáit, haverjait. Feledhetetlenek azok az esték, ahogy megjelent olajfényesre fésült hajjal, testesen, már az ajtóban – télvíz idején is! – ingujjra vetkőzve, izzadva, nagy hanggal, hogy aztán a vacsora és a felhevült diskurzus alatt is ő vigye a prímet anekdotáival, friss híreivel, aggodalmaival és panaszaival, éles kritikáival, pompás élceivel. Galsai a vendéglőkben és a kávéházakban volt igazán otthon; ezért is vittem őt ebben a pécsi darabban egy mennyei kávéházba, ahonnan, letekintve a Földre, újra kell élnie mindazokat az epizódokat, amelyek írásra ihlették.

Tudvalévő, a saját élményeit tudta legszebben és legjobban papírra vetni. Ez persze nem jelenti azt, hogy művei szigorúan vett életrajzi elemeket tartalmaznak. Nem. Gráci csak nyersanyagnak fogta fel ezeket a személyes élményeket, és a fantáziája révén színezte őket érdekes, irodalmilag értékes történetekké.

A Mennyei Kávéház tehát nem elsősorban Galsairól szól, hanem az Íróról, aki olyan, mint Gráci volt, következésképpen az alakok sem valóságos, az életben megtalálható figurák, csupán a képzelet szülöttei.

A Mennyei Kávéház emlékeztető darab. Emlékeztetni akar Galsai Pongrácra, aki alkotóereje teljében hagyott itt minket. Hedonista volt és hipochonder, életművész és életimádó, és ragyogó tollú író, sok-sok örömöt szerzett nekünk műveivel, szórakoztatott színes egyéniségével – de ismerem magunkat: hajlandóak vagyunk, mint minden eltávozottat, hűtlenül elfelejteni. Hát én azt akarom, hogy ne felejtsük el. Ez a színpadi játék buzdítson bennünket arra, hogy ismét és ismét elővegyük munkáit, könyveit, olvassuk és olvassuk, 119mert bűbájos stílusa, megragadó humora mögül életbölcsesség szikrázik fel, olyan bölcsesség, amilyenre minden időkben szükségünk van.

Janek

A város fölött lakott a magasban, a tizenkettedik emeleten. Kis lakás – talpalatnyi előszoba, teakonyha, szoba, hálófülke. Benne minden finom ízléssel elhelyezve-elrendezve: a magyarországi emléktárgyak; a régimódi bútorok; a hatalmas porcelánváza; a falat betöltő könyvespolc, magyar írók műveivel meg szótárakkal, lexikonokkal roskadásig; az ódon keretekben egykor élt lengyel panok és panik olajportréi; az ólomkristály csillár; túlméretezett berendezés, a négyzetcentiméterek aprólékos kihasználása. Az ablakban faládikában virágok nyíltak, kis sárga virágok, olyanok, mint nálunk a szentendrei kertben. Késő őszig virítanak, szirmuk bársonyos, igénytelenek; jól megéltek a város magasában.

A vásárcsarnokra lehetett látni, Varsó háztetőire, a hatalmas égre. Itt élt Janek.

Gombás szendvicset készített – nyers gombát, hagymát, petrezselymet vagdalt össze, vajas kenyérre kente; az ő különlegessége volt –; vodkát bontott, teát forrázott, üvegpohárban tette elénk. Íróasztalán a gépben mindig befűzve várta a papír, a félig kész munka, a fordítás: novella, regény, színdarab, hangjáték. Sokat dolgozott. Ittuk az illatos teát, a soronlévő munkáiról beszélt; a PIW-nél volt szerkesztő, a magyar részleg vezetője.

Ebédelni vitt törzshelyére, a Stara Polskába.

Vicceket mesélt, pesti vicceket, dunántúli vagy alföldi tájszólásban előadott anekdotákkal, szójátékokkal kápráztatott bennünket; kortyintott a vodkából, keveset, mindig csak keveset; a házigazda izgalmával leste, ízlik-e a céklaleves; vörösbort rendelt a második fogáshoz – a Stara Polskában otthon volt.

Agglegény életet élt, de nem hiszem, hogy magányos lett volna, barátai voltak mindenütt; s talán ideje sem volt rá, hogy magányos legyen. Életét betöltötte az irodalom – a mi 120irodalmunk. Értette és szerette. Miközben törzsvendéglője lengyeles étkét, a bigost ízlelgettük, fel kellett sorolni, amit csak tudtunk az itthoni színházakról, a megjelent könyvekről, a művek fogadtatásáról, az irodalmi vitákról. Nem sok újat mondhattunk, alaposan ismert mindent. A folyóiratokat megkapta; ha nálunk járt, estéit színházakban töltötte, megnézte a magyar filmeket; könyvekkel megrakodva tért haza Varsóba. Minden esztendőben eljött hetekre, olykor hosszabb időre is. Régebben néhány évet Magyarországon töltött, a követségükön dolgozott, meg a Lengyel Kultúránál, s még előbb hallgatója volt az ELTE-nek. Kitűnően beszélte nyelvünket. Bravúrosan. Ha mégis adódott egy-egy kacifántosabb kifejezés, azonnal megkérdezte, néhányszor fennhangon elismételte, s máris megjegyezte – gyűjtötte a szavakat. Úgy vélem, szókincse már csaknem felért azokéval, akiket fordított. Sokan csodáltuk, hogy milyen szépen és tisztán beszél magyarul.

Amikor az utolsó munkáját meghozta a posta, már nem élt. Dzikie gesi. („Vadludak” – Sarkadi a címadó.) Novellaválogatás; tizenhat magyar író falusi tárgyú írását gyűjtötte-szerkesztette kötetbe. Némelyikét fordította is. Neve már gyászkeretben jelent meg a címoldalon. Jan Zimierski. Gyászkeretben.

Még most is hihetetlen. Ahogy leírom, egyre hihetetlenebb.

Írni akartam róla mindjárt azután, hogy megtörtént a tragédia, de képtelen voltam rá, lehetetlen volt elhinni, megérteni, hogy Janek elveszett. Annyira jelenvaló volt mindig; ott él Varsóban, gondoltam, majd jön tőle levél, majd megérkezik megint, pesti szállásáról lapot küld, hogy mikor találkozhatunk; majd megint elmegyünk hozzá a Krochmalna utcába, a tizenkettedik emeletre a gyorslifttel, majd beülünk a Stara Polskába, vagy vodkát veszünk és felmegyünk Mazurkiewiczhez – Alizkához – vagy Krystynához, a barátainkhoz…

Levelét mindig így írta alá: Janek, a „Verhetetlen”. Mi találtuk ki rá, mert verhetetlen volt szolgálatkészségben, barátságban, ügyintézésben, munkában.

De a neve most már élettelenné vált tizenkét betű fekete 121keretben. És az utolsó üzenete az a háromszáz oldalas gyűjtemény…

Októberben írta Alicija Mazurkiewicz, hogy mi történt.

1973 októberében.

Előzőleg, a hónap elején Magyarországon volt Janek. Jött Szentendrére, Gergő fiamnak gumibabát hozott, csörgőt. Nekünk ajándékokat. Szép ősz volt, napsütéses. Ebéddel vártuk, paprikással, amit szeretett. Nevetve mesélte, hogy az utolsó pillanatban érte el a buszt, nem volt hely, de ő franciául kérte a kalauznőt, hadd szállhasson fel. Valaki akadt, aki tolmácsolt. Egész úton gondjaiba vette ez az idegen, s Janek már nem árulhatta el, hogy beszél magyarul. Útbaigazították, lesegítették a Határcsárdánál. Pedig jól ismerte a járást.

Tíz nap múlva volt Miskolcon a premierem. A Hongkongi paróka. Eljött, megnézte az előadást, velünk volt a banketten. Viszi a példányt, mondta, lefordítja. Pezsgőt ittunk vörös borral. Meséltük Illés Pistának, a rendezőnek az éjféli táviratokat. Ez a történet még abból az időből való volt, amikor Janek az Ördöghegy című darabomat fordította, s különös táviratokat küldözgetett. Ilyeneket: „A lépcsőfeljárat kinn van vagy benn. Sürgős választ.” A darab színleírásából ugyanis nem tűnt ki elég világosan, hogy az említett grádicsok látszanak-e a színpadon. Válaszoltam: „Lépcső az ajtó mögött, de jól látható.” S néhány nap múlva Janek megint sürgönyzött. „Szent Pál levelei hol találhatók?” S ezek valahogy mindig éjszaka érkeztek, én meg ugyancsak éjfél körül hívtam fel a távírdát, hogy bediktáljam a választ: „Levél a rómaiakhoz. Stop.” De ő újból kíváncsi volt valamire. „Az egyszeri bolond szerzetes te vagy? Stop. Vagy élő személy? Stop. Sürgős választ…” Az erre feladott távmondatom, véltem, már felkelthette a posta érdeklődését irántam. Később, mint azon a miskolci éjszakán is, sokat nevettünk Janekkal azon, hogy vajon miféle sifrírozott szövegnek foghatták fel éjnek évadján érkezett és küldött táviratainkat?

Miskolc után néhány napig még Pesten maradt; egy keddi délelőttön indult a gépe Varsóba. A Hernád utcában volt a szállása; érte mentünk, hogy kivigyük a Ferihegyre. R. a fiunkat is hozta a karján, s már lenn az utcán, a kocsinál, a 122csomagok mellett a járdán fényképet készített rólunk: Janekről, Gergőről meg rólam – a három fiúról. Krystynát is vártuk, ő is Pesten tartózkodott éppen, s megígérte, hogy velünk jön a reptérre. De késett; elindultunk. Még a régi, rozzant Trabantom volt, féltem, hogy bedöglik, és Janek lekési a járatot. De mielőtt kocsiba szálltunk, odaadtuk ajándékunkat, egy bronz tálkát, egy XV. századi lelet másolatát, aminek a közepét ismeretlen címer domborműve díszítette. Színes filctollal írt „kutyabőrt” is adtunk mellé, miszerint a címer ezentúl Jan Zimierskié, s vele a „Verhetetlen” előnévre immár „hivatalosan” is jogosult. Amint átadtuk a csomagot, a papírzacskó kiszakadt s a tál csengve hullt az úttestre. Kicsit megijedtünk. Csak baj ne legyen a repülővel! Janek nevetett, tetszett neki az ajándék, majd felteszi szobája falára, mondta. Menet megbeszéltük, mikor jön újra, mikor megyünk mi Varsóba; írjál, biztattuk, írjál azonnal, amint megérkezel. A gyorsforgalmi úton, amikor a reptérhez vezető sávba váltottam, már látszott rajta az utazás izgalma. Ez az út már a hazádba vezet, mondtam neki. S azután már csak perceink voltak, elbúcsúztunk a tranzit ajtajában, kicsit várakoztunk, hátha int még odabentről, de ismerősre akadt, azzal tűnt el beszélgetve, újonnan vásárolt bőrkabátjában, a csomagjaival.

Ez kedden volt; rá egy hétre, reggel, kerestük Gergő csörgőjét, amit Janek hozott, de sehol sem találtuk. A nagy kajtatásban nem is hallottuk, hogy bejött a postás a házba. Expressz levelet hozott Alicja Mazurkiewicztől. Janek híradását vártuk, s Alizka írt.

…a Marszalkowska sarkán egy tűzoltóautó személykocsit kerülve felszaladt a járdára, és négy embert halálra gázolt…

Köztük Janekot. Október huszonegyedikén, vasárnap délben, fél kettőkor.

Felhívtuk Krystyna Pisarskát. Már tudta. Találkoztunk. A fénykép elkészült, odaadtuk Krystynának. Jan mosolyog kockás sportsapkában, kávébarna bőrkabátban. Minden bizonnyal az utolsó kép, ami róla készült.

Még nem volt negyvenéves.

Kitűnő irodalmár volt, sokat tudott a magyarokról, rengeteget dolgozott azért, hogy hazájában megismerjék klasszi123kusainkat, kortársainkat. Misszionáriusunk volt, a műveink terjesztője lengyel földön.

Varsó már nem ugyanaz, mint amikor Janek még ott várt a repülőtéren, az élet már nem ugyanolyan, mint amikor még levelek érkeztek tőle, amiket így írt alá: Janek, a „Verhetetlen.”

Nem, azóta Varsóban többé nem várt úgy minket senki.

Először Lengyelországban
(Jan Zimierski kérdez)

Ha jól tudom, most először jár Lengyelországban, Varsóban.

– Igen, nagyjából így van. Először töltök itt hosszabb időt. Ugyanis amikor az Adáshiba című darabom finnországi bemutatójáról, Helsinkiből Budapestre utaztam, a varsói repülőtér tranzitjában eltöltöttem egy órácskát… Különös élmény az ilyen: benn lenni egy ország szívében, de néhány négyzetméteren kívül többet nem láthatok belőle. De már akkor reméltem, hogy hamarosan megismerhetem ezt a várost és ezen kívül még valamennyit Lengyelországból.

Ezek szerint nem kellett sokáig várni erre az alkalomra.

– Szerencsére nem. A Lengyel Írók Szövetsége vendégeként két hetet tölthetek itt. Régóta készültem ide. Sok lengyelt megismertem már, illő, hogy végre lássam a hazájukat is. A lengyelekkel első ízben 1939-ben hozott össze a sors. Nagycenken, abban a nyugat-magyarországi faluban, ahol gyermekkoromban oly sokszor élhettem a rokonaimnál, szóval abban a községben volt egy félig lerombolt cukorgyár. Ott szállásolták el akkoriban a lengyel menekülteket, a katonákat, akiket a magyarok befogadtak. A közeli majorban szabadon jártak-keltek, talán dolgoztak is? Erre már nem emlékszem. De tudom, hogy a majorbeliek nagyon összebarátkoztak velük. Van néhány fényképem is abból az időből; téli kép. Ők szakállasan, szegletes sipkában, földig érő köpenyben állnak a hóban, s én köztük… Az emlék mindig 124kedves volt az idők folyamán, s ezt nem azért mondom, mert éppen egy lengyellel beszélek most. Nyolcéves voltam, érthető, hogy homályos az emlék, de a hangulata eleven. Kedveltük ezeket az embereket. Sokan rajzolgattak, muzsikálgattak közülük. Kár, hogy akkor még nem értettem a történelmet, s így nem láttam bennük mást, mint barátságos, szakállas, szomorú férfiakat furcsa egyenruhában. Csak később fogtam fel a tragédiát, hogy miért is voltak ők ott, Nagycenken. Vajon mi lett velük? Hová lettek azok a katonák? Itt, Varsóban jutottak eszembe ismét, hogy élnek-e még valahol, vagy az ő emléküket is márványtábla őrzi a varsói házak falán? November 2-án érkeztem Varsóba, halottak napja után, láttam a szüntelenül lobogó mécseseket az utcákon, a krizantémok halma közt, a márványtáblák alatt. A lángok a gyilkosok golyóitól elesett hazafiakért égnek az utca kövén, ahol a testük feküdt a rommá lett város halott kövein. Láttam a Várostörténeti Múzeumban a Varsó pusztulásáról készített filmet, láttam a téglahalom várost. A pusztaságot; a pusztaság fölött a keresztjét cipelő Krisztus megroskadt, de karját előrenyújtó alakját, az iszonyú szenvedés márványba vésett jelképét. S aztán láttam ugyanezt a márványszobrot a Szent Kereszt templom lépcsője fölött az újjáépült Varsóban. Láttam az Óvárost, amit életre támasztott az erő és az akarat, a feltámadásra képes ember. Ma már nagyszerűen lehet sétálni az Óváros csendes utcáin, lehet gyönyörködni a házak díszes homlokzatán, be lehet ülni a hangulatos kisvendéglőbe, meg lehet állni a kirakatok előtt a novemberi estében, hallgatni a vándorzenekar utcai hangversenyét a Fő tér sarkán, vodkát lehet inni és találkozni a barátokkal – de mindeközben nem lehet megfeledkezni azokról, akik vérüket adták ezért a jelenért, mert emlékük elevenen él a szívekben. Emléküket virágok és égő mécsesek idézik az utcákon mindenütt. Az utazó, aki csak napokat tölt el egy országban, egy városban, nem láthat mindent, nem ismerhet meg mindent alaposan. Csak megérezhet valamit. Aligha tévedek, ha azt mondom, hogy a tragikus múltból való feltámadás szándéka soha nem lankadó hittel és erővel töltötte el a lengyel népet. Az új Varsó fényei ennek a hitnek a fényei. S ez nagy erővel hatott rám. Érzem ezt a művészetükben is.

Volt alkalma találkozni művészekkel?

125

– Igen, hogyne! Elsősorban azokkal, akikkel már személyes találkozásunk előtt is barátságot köthettem – ismeretlenül. Lodzra gondolok, ottani barátaimra. Megnéztem az Ördöghegy című darabom egyik előadását a Nowy Teatr-ban. Izgatottan vártam ezt az estét. A dráma magyarországi fogadtatása annak idején kissé lehangolt, természetesen féltem, hátha Lodzban sem lesz sikere. Félelmem oktalan volt. Az előadás után beszélgettem a művészekkel. Kiderült, mennyire szeretik a darabot, s láthattam, a közönség is szívesen fogadta az előadást. Jan Skotnicki úr, a rendező eleven, mélyreható előadást produkált, a színészek kitűnően, a darab lényegét igazán értőn játszottak. Ismerős légkör csapott meg a színpadról, azt láttam, amit megírtam. A beszélgetésből kiderült, hogy milyen alapos munkával készültek fel a bemutatóra. Ez volt a 38. előadás, és a színészek azt mondták, még mindig fel-felfedeznek valami újat a szövegben; egyáltalán nem rutinosan, hanem elemzően játszanak. Hittel. Skotnicki úr személyében is egy rendkívül érzékeny, bölcs művésszel ismerkedhettem meg. Sokoldalú színházi ember.

Az Ördöghegyet a Varsói Televízió is feldolgozta. A következő időkben valamikor a Hétfői Színház műsorában fog szerepelni. Mi a véleménye a tv-változatról?

– A tv-film szükségszerűen rövidebb, mint a színházi estét betöltő darab, tehát némi szövegelhagyásra volt szükség.

Úgy vélem, a darab fiatal rendezője: Bogdan Augustyniak e más műfajú feldolgozásban okosan, ügyesen kurtította meg a drámát. Semmi lényeges nem veszett el, ugyanakkor a húzásokkal elérte, hogy a mű a televízió sajátosságainak megfelelően érvényesülhessen.

Arra gondolok, hogy így módja volt sok közelképet csinálnia az alakokról, s ezzel a formai törekvéssel együtt a figurák belső világát is jobban kiemelhette, hangsúlyozhatta. A televízió képernyőjén az ilyenféle rendezés hat igazán.

Nagyon örülök, hogy olyan kiváló művészek, mint Jan Machulski, Henryk Borowski, Henryk Machalica és a fiatalon is már igen tehetséges, kiforrott Hanna Giza alakításában került képernyőre a darab.

A krakkói stúdió az Adáshibát készítette el ugyancsak tv-filmre. Megnyerte tetszését a produkció?

– Az Adáshiba feldolgozásában a rendező Ryszard Smo126zewski ötletessége tetszett leginkább. Ő ugyanis egyszerűen megfordította a tv-dobozt, s ezáltal mi, a nézők kerültünk a készülékbe, s a színészek pedig a szobába. Mindez, persze, képletesen van így, de a látvány, a hatás ezt szuggerálja. Remek találmánynak tartom, hogy egy – illetve a kamera, mint tv-készülék egyszeri elmozdításával két – gépállásból vette fel az egész darabot, ezzel is erősítvén az alapötletet, hogy ti. mi szorongunk a képernyőn, s csak azt láthatjuk, ami ennek a határain belülre esik. A módszer a népmeséből ismert „csuka fogta róka – róka fogta csuka” képtelenségére emlékeztet. Bravúros dolog. De az igazsághoz tartozik az is, hogy a bravúr egy kicsit háttérbe szorítja a színészi játék hatásosságát. Őszintén meg kell mondanom, hogy elsősorban az ötletes feldolgozás tetszett, s nem sok maradt meg bennem az előadás lényegéből; félek, hogy a közönség is így lesz ezzel. Az Adáshiba a képernyőn inkább formai mutatvány, szellemes, groteszk tréfa, s kevésbé a színészi játékkal és a dialógusokkal ható komédia.

Végezetül: bizonyára látott néhány más színházi előadást is. Elmondaná, mi tetszett leginkább?

– A Nemzeti Színházban láttam a Hamletet Daniel Olbrychskivel. Nagy erejű előadás. Modern, de nem modernkedő; igazán jól közvetíti Shakespeare indulatait. Nem hagyományos előadás, a szöveg alaposan meg is van kurtítva, de a rendező semmi erőszakot nem vett a darabon, csupán lehántotta róla az időt mind a mai napig. Az eredeti gondolat érvényesül, de a mai korra értelmezhetően, mostani nemzedéki konfliktusokat sugall, nem akar mást mondani, mint amit Shakespeare, csupán a mai néző számára érzelmileg felfoghatóvá teszi a történetet. Nem tudok lengyelül, mégis talán ez a Hamlet-előadás értette meg velem igazán a darab lényegét. Olbrychski olyan Hamletet alakít, amilyet el sem tudtam volna képzelni soha. Ő küllemében is nagyon mai típusú fiatalember, de a játékában is felfedezhető a körülöttünk élő fiatalok magatartása, etikája. Töprengésre késztető előadás.

Láttam egy Rózewicz-darabot az STS-ben, a Befejezetlen felvonást. Kellemes, szellemes játék, jóízű fricska. Witkiewicz Suszterok (Szewcy) c. darabja az Ateneumban igazi színházi élmény. Nagy kár, hogy a szövegből nem sokat ér127tettem, de így inkább a játékra figyelhettem. Nagyszerű színészek, vérbő rendezés. Amikor felment a függöny, és megláttam a díszletet, s a színpadon felhalmozott töméntelen cipőt – aminek később erős drámai funkciót is tulajdonítottam, ti. hogy ily módon a tömegeket, az emberek sokaságát tudta a szereplők köré idézni a rendező – majdnem tapsra csattant a tenyerem. De itt talán nem szokás megtapsolni a díszletet? A Suszterokra nehéz jegyet szerezni, s a darab láttán megértettem, hogy miért. A 39-ben meghalt Witkiewicz ma is elevenen ható problémáról beszél.

Sajnálom, hogy nem volt időm elutazni Krakkóba. Majd legközelebb. Szeretném látni az ottani színházi előadásokat is. Két hét nem sok idő, de arra mindenesetre elegendő, hogy sok új barátot szerezzen az ember. Remélem, hogy ezek a barátságok nem úsznak el az idő végtelen vizén a messzibe, hanem látható, hallható közelségben maradnak egymáshoz.

128
Szabadon a napban
129 130
Százéves fűzfa

A kezdet kezdetén az illusztrációk vezettek be az irodalomba. Emlékszem, milyen nagyszerű élmény volt elcsenni a könyvespolcról valamely ódon könyvet – legalábbis számomra, a gyerek számára régit, és fellapozni a kemény táblák közé zárt oldalakat – a képeket keresve. Olvasni még nem tudtam, így hát a rajzok, fametszetek csodálatába merültem. Borongós délutánokon, amikor az őszi eső vagy a tél hava szobafogságra ítélt, jó volt a tűz mellé telepedni, és meglepetésről meglepetésre jutni a betűkkel – vagyis az ismeretlen jelekkel teli könyvben.

A rajz, a kép soha nem volt ismeretlen jel, így hát előbb tanultam meg a történeteket ezek révén, az illusztrációk mondták el nekem a mesét.

Háborgó tengerből kiemelkedő sziklacsúcs, a parton a habokból éppen csak kimenekedett ember, tíz körömmel kapaszkodik a szárazföldbe, közelében kettétört árboc, szakadt vitorla. A halál karmaiból menekült ifjú: Defoe hőse, Robinson. Aztán a képek során a lakatlan sziget, a békésen legelésző lámák, amelyeknek Robinson vesszőkből font karámot, a barlang mélye, a sásból készült napernyő, és Péntek, a hű szolga… meg az emberevők tánca a tűz körül. Aztán a Robinson-fabrikálta vízijármű, a menekülés, a távolban feltűnő gőzös… De éppen így, a képekkel olvastam el Verne műveit. Az illusztrátor jóvoltából láthattam a Holdrakétát, 131Némó kapitány víz alatti világát, a nagyszerű találmányokat; és az illusztrátor varázsolta elém az alakokat is, kürtőkalapos urakat, mellényes, köpcös férfiakat, régi utcákat, városokat, távoli tájakat… Feküdtem a díványon és faltam, faltam ezeket a képeket; máig is itt élnek az emlékezetemben. Talán jobban, mint a később aztán elolvasott történetek. Defoe-t, Vernét és sok más írót úgy olvastam azután, úgy láttam a leírt szituációkat, figurákat, ahogy a rajzolók megálmodták egykoron.

Ezek az illusztrációk talán a mai képregényekhez hasonlíthatók; még aláírás is volt alattuk, idézett párbeszédek, vagy egy jelenetre utaló mondat a regényből.

Manapság a film, a televízió, a videó változtatja képpé az írott műveket. Regényeket, novellákat. Aki a vásznon találkozik először Anna Kareninával, azt olvasás közben éppen úgy befolyásolja a filmrendező a maga „illusztrációjával”, mint engem annak idején a rajzolók. Aki ellenben a könyv ismeretében kapja a képet, könnyen csalódhat, hiszen volt elképzelése a személyekről, a tájról, a szobáról, Anna és Karenin közti jelenetről és így tovább. „Nem ilyennek képzeltem Annát” – mondja az ember. Nem ilyennek az utcát, ahol a házuk áll, nem ilyennek a szobát, a lépcsőt, a telet, a pályaudvart, a délutáni teázást… És igaza van, ha a lelke mélyén berzenkedik, hiszen az ő szuverén műélvezeti világába avatkoznak be. Mert minden olvasó elkészíti a maga filmjét, illusztrációját az olvasott műből. Sorról sorra. Betűről betűre. Akarva-akaratlanul. Ugyanis a könyveket ketten írják: az írójuk és az olvasójuk. Nincs két teljesen azonos élményű, emlékihletésű ember. Legyen bár az író a legszuggesztívabb leíró, elbeszélő, mesélő, megjelenítő, ábrázoló, mégsem közvetítheti száz százalékig azt, amit ő lát, érez munka közben. Még ha a legaprólékosabban írja is le a tájat, a házat, az alakot, a jelenetet, akkor sem. Mert az csakis és kizárólag az ő fantáziájában teremtődött meg úgy. Az olvasó pedig, bár fokról fokra követni igyekszik az író meséjét, mégis azonnal a maga fantáziáját lendíti működésbe. A házsártos háziasszony, egy őszi táj, egy villámsújtotta fa, egy erdei tisztás, egy szerelmi jelenet, egy elesett öregember képe, a kemencepadkán nyújtózkodó macska, egy autóút, hajókirándulás vagy akármi nem annyira az író képzeletvilágából vetül elébe, ha132nem a maga-megélte élmények szerint. A házsártos asszony egy, a gyermekkorban megismert nagynénit idéz fel menten, az őszi táj ezernyi megélt őszi hangulatot, a szerelmi jelenet az ifjúkort és így tovább. És ahány olvasó, annyi „film”, annyi illusztráció!

Ha így áll a helyzet, kell-e a könyvekbe kép, kell-e a szöveg közé rajz, kell-e az az egyetlen látomás, amely mellé még ezer és százezer kerülhetne ugyanígy? Vagyis nem erőszakos dolog-e az olvasókra kényszeríteni egy alak képi megjelenítését, egy szituáció rajzi megelevenítését?

Néha igen. Akkor, amikor a grafika nem lesz önálló alkotás. Alkalmazott műfaj ugyan, de mégis önálló, mert a szövegből úgy merít ihletet, ahogy az életből. Csak éppen rokontémát választ, csak éppen örül az apropónak. Úgy vélem, ha egy művésznek nincs igazán lelki kapcsolata az illusztrálandó regénnyel, akkor éppen olyan rossz munkát végez, mintha kellő belső indíték nélkül látna festéshez, rajzoláshoz vagy faragáshoz. Ismerek művészeket, akik nem megrendelésre, hanem éppen az olvasott – passzióból olvasott – művek ihletésére ragadtak rajztollat, filcet, vagy – mi több! – szőttek gobelint. Nem titok, kikről beszélek – és hadd tegyem hozzá, azért róluk, mert őket nagyon ismerem, a barátaim: Eigel István, ha valami jót olvas, azonnal illusztrációkat készít hozzá, ellenállhatatlan kényszer hajtja, hogy egy más műfajban, egy másik művészeti ág eszközeivel megteremtse a megkedvelt, megszeretett, érdeklődését felkeltő figurákat. Meg kell hagyni, remek rajzokat készít, pompás karaktereket, az irodalom megihleti – és ebből az ihletettségből új, önálló művek születnek. Ahogy például Tassy Klára egyik gyönyörű művére is így emlékezhetem. Annak idején mohón, izgatottan olvastuk Marquez Száz év magányát, egymás kezéből kapkodtuk ki a regényt, élveztük, csodáltuk. Eigel István Marquez remekművéhez is sok rajzot készített, csak úgy, a maga gyönyörűségére. De most nem az ő illusztrációit akarom emlegetni, hanem Tassy Klára gobelinjét. Klári Nagymaroson meglátott egy folyóparti fűzfát, egy gyökereivel már alig kapaszkodót, lombtalan, vénséges törzset, görcsöset, odvasat, de királyian szépet. És az ő sárga, barna, dohányszín pasztelltónusaival megteremtette belőle a maga Marquez-illusztrációját, egy remekművet. A megszőtt gobe133lin a Száz év magány címet kapta. Illusztrációt mondtam, de milyen értelemben? A megvilágítás értelmében. Tassy Klára fűzfája a regény lelkét idézi fel. Az író ráismerne a művére, ha meglátná ezt a gobelint.

De ott van például Szabó Ákos három rajza is. Az Arany János fordításában olvasott Szentivánéji álom ihlette a pasztelleket. Az irodalom a festőnek olyan valóságos élmény, mint a hétköznapok bármely eseménye. Mint a megélt szenvedés vagy öröm, szeretet vagy harag, mint egy eleven lény, egy megcsodált táj.

Hazai és külföldön élő magyar művészek bocsátották egy érdekes kiállítást megszervezők rendelkezésére műveik eredeti példányait. Polony Elemér és Zugor Sándor az USA-ból, Szabó Ákos Párizsból; velük együtt huszonnyolc művész – hogy a kiállítás címét idézzem – szállt fel Pegazus szárnyain az irodalommal, az írókkal, bizonyítva a művészetek testvériségét.

Vizek partján

Azzal kezdem, hogy Tassy Klára és Eigel István boldog emberek. Tudom, merészség kimondani ezt valakire, de lehet-e boldogtalan az, akit megihlet a természet ebben a mai, lélekölő világban, lehet-e boldogtalan, aki napról napra, fáradhatatlanul nekiül lerajzolni egy fát, annak minden ágabogát, törzsének görbületeit, lombozatát; lehet-e boldogtalan, aki belerévül a hegek pompás vonulatának látványába, a vizek színébe, a növényzet elámító vegetációjába?

Boldogtalan-e, aki testvérének érzi a természetet?



Gobelinek, olajfestmények és grafikák Tassy Klára és Eigel István legújabb munkái. Egyetlen esztendő eredménye került kiállításra Balatonfüreden, a galériában. Vizek partján – ezt a címet kapta a tárlat. De nemcsak azért, mert Füred az ő második otthonuk; fenn, a város fölött áll a házuk, ahonnan 134belátni az egész öblöt. Látni Tihany mediterrános panorámáját, éjszaka pedig a sziget fénypontos sziluettjét. Mint egy szicíliai falu utcáját, durva terméskő kerítések szegik a dombra vezető utat, a falakra mandulafák lombja hajlik; feljebb az út kitágul, véget ér a kertek birodalma, szelídke vadon borítja a tájat, s öleli körül barátomék vén parasztviskóból átalakított házát. Alacsony szobák, barna gerendák, százesztendős padozat, rücskös, egyenetlen falak, mély ablakok őrzik az egykori gazdák emlékezetét, s sugallnak végtelen nyugalmat. Csend van itt; a meditációra és az alkotásra serkentő csend. Mégis, néha elvágyódnak ők, a festőpár, innen is, még biztosabb menedékbe, a Földközi-tenger partjára.

Mentoni barátnőjük lakását veszik birtokukba hosszú hetekre, hónapokra. A ház, amelynek ablakából a tengerre látni, nem először ad nekik otthont; szeretnek ott élni télidőben, mert azon a tájon februárban virít a mimóza és érik a citrom, napfényben fürdik a riviérai táj, dús és buja a növényvilág, és karácsonykor is barátságos a tenger.

Erről a vízről is szó van tehát; a tárlaton látható munkák a Földközi-tenger partján készültek vagy ihletődtek.

Irigylésre méltó lehetőség két magyarnak abban a környezetben élni hónapokig. Vannak persze arrafelé nagyon gazdagoknak való, drága helyek is – Monte Carlo, Monaco –, de ők nem úri passzióból választják a francia Riviérát, hanem különös, de érthető vágytól kergetve; az élet virulásának közelében akarnak lenni. Naponta megszállottan bolyonganak a partvidéken, a sziklák között, és papírra varázsolják tustollukkal a bűbájos tájat.



Egy fát lerajzolni fontos-e? Vagy lefesteni a partra fröccsenő tengert, egy aloé- vagy agavébokrot, a hegyoldal domborulatát? Fontos! Mert minden fa, minden hullám, a hegyoldal minden hasadéka, minden virág és növény csoda a Földön, a Lét csodája, s ha valakinek szabad és nyitott a lelke, akkor éppen úgy meg tud állni egy bokor, egy lomb, egy göcsörtös törzs előtt, mint szánandó vagy szeretnivaló embertársa előtt.

135

Van Eigel Istvánnak egy képe öreg, különc barátjukról, Bíró Antalról, a festőről. Ott áll a szakállas, clochard-küllemű, próféta tekintetű férfiú mentoni háza lépcsőjén, akárha egy bibliai épület előtt sütne rá a déli nap. Azt hiszem, az anyagi világban oly idegenül mozgó, a valóság fölött lebegő barátjukkal való újbóli találkozásuk is mély nyomokat hagyott bennük – ez látszik képeiken. Békesség, derű, harmónia a vegetációval, a vízzel és az éggel – a világ színeivel, ehhez segíthette hozzá Bíró Antal őket. Az öregember szemlélődő nyugalma csitította az ő magyar idegeiket is nyugalomra. És minden talmi kötődéstől szabadulva egyszeriben fontosabbá vált mindennél a habot verő tenger, a csigák formája, a száz évben egyszer virágzó, hatalmasra nőtt aloé, Roquebrune sziklái, a sirályok szárnycsapkodása, a fák és megint csak a fák.

Gyönyörűek a tussal rajzolt fáik. Mennyi szelíd alázat kell ahhoz, hogy valaki ennyire maga fölé emeljen egy ilyen természeti egyszerűséget, mint egy píneát. A píneák felmagasztosulnak a művészek keze nyomán a papíron, de nemcsak ott, hanem már a szemünkben és a szívünkben is. Ezek a fák már örökkévalók; kidöntheti őket a vihar, elkorhadhat a törzsük, kifordulhatnak gyökereik, de igazán el nem pusztulhatnak már soha. Ez a művészet csodatétele: az élet megmentése. Vonalakba, színekbe mentése.

A színek. Igen, a színek. Túlnyomórészt grafikák vannak a tárlaton, de a festmények jól mutatják, micsoda fényekkel és színekkel találkoztak útjukon Eigel István és Tassy Klára. Amikor hazajöttek, panaszkodtak is, hogy itt nálunk minden fakó, hogy nem elég zöld a rét, nem eléggé kék az ég, nem elég barna a föld. De elhozták nekünk azokat a színeket.

Úgy mentek el innen néhány hónapra, mint a szökevények. El akartak menekülni a napi gondok, a politikai viharok, a kicsinyes ügyek elől. Elmentek a Föld egy szerencsésebb sarkába, de végül is vissza kellett jönniük, mert mégis itt van az életük. Ám elhozták a tenger partjáról a derűt. Elhozták a csigák rajzolatában, a fák ágaiban, a kardélű agavéban, a színekben.

Alighanem sértés ma valakit boldognak mondani. Az életünk merő boldogtalanság.

De a barátaim képein mégiscsak látom áruló nyomait két ember boldogságának.

136
Emberarcok

Arcok. Arcok, arcok és arcok. A toll, a filc gyors, könnyed mozgása nyomán született emberarcok. Egymáshoz hajoló alakok; magányos férfi egy padon a vénséges fatörzs tövében, magába zártan, ahogy sorsába zártan áll az időette fa is; a fehér papíron vékony, finom vonalakból teremtett emberek némi környezetben, de legfőképpen csak az arcuk; sovány, megtört férfiak, deli nők, szépek és vonzó tekintetűek vagy ijesztő boszorkák; elzsírosodott, tokás, kopasz urak meg kalaposak, nagy loboncúak. És a toll, a filc nyomán a tökéletes mozdulatok, a mozgások sokszor csak leheletnyi jelzései, melyekből azonban történeteket olvashatunk ki, élethelyzeteket; becsapottságot, büszkeséget, reményt vagy csalatkozást; a kezek, nyakak, fejtartások pontos ábrázolatai, a vállak ejtésében, a szemekben rejlő vallomások, melyeket meg is hallunk, meg is értünk, ha kellő figyelemmel nézzük a rajzokat; arcok; toprongyos fickók arcai, hidegen a semmibe nézők vagy hittel az égre tekintők arcai; nők kalapban, kibontott hajjal, szédítőn, boldogtalanul; bűvészek, kiknek kezében eltűnnek a kártyák, ujjaik között golyók pörögnek, vállukra tépett galamb száll; titokzatos alakok, sötét sikátorokból előosonók; köcsögkalapos uracsok a fehér papíron, összebújva suttogók, múltjukkal dicsekvők; utazók, örökösen úton lévők, kisvárosokba érkezők, állomások restijeiben zsíros pörköltszaftot mártogatók, habzó söröket ivók, handabandázók és szentek; katonák; tábornokok és bakák, csákós és bajszos svihákok, istencsudája lények, messzi tájak emberei, messzi irodalmak figurái, francia, angol, columbiai regényhősök…

Ezek Eigel István rajzai.

Őt az ember érdekli. Az ember arca. Az ember gazdag arca. A jellem érdekli, kutat a személyiség titkai után; egy grimasz mögé rejtett sors, egy mosollyal elfedni kívánt tragédia, egy fennkölt fejtartással eltussolni akart kudarc felderítése érdekli. Festészetében is, de kiváltképpen a rajzaiban. A rajzai mindig és mindig az emberről szólnak, embereket teremt, s főleg emberarcokat. Mesterien rajzol, ihletetten, nagyszerű légkört képes teremteni néhány vonással, árnyékolással, sej137tető rajzolattal; órákig tudom nézni az alakjait, mert mesélnek, beszélnek, elmondják az életüket, és érzékelhető a táj is, a kor is, amiben léteznek. A művész embereket szabadít a világra, akik eddig nem voltak, csak a keze nyomán születtek, ki tudja mennyi és miféle élmény kromoszómájából. És most már vannak, elpusztíthatatlanabbul, mint az elevenek.

Nem véletlen, hogy szeret illusztrálni. Nem alkalmazottan, és csak igen ritkán megrendelésre. Csupán a maga kedvére, olvasás közben. Megragadják a leírt figurák, tollat fog, s lerajzolja a róluk támadt látomásait. Hosszú barátságunk alatt már nemegyszer tapasztaltam, hogyan késztették illusztrálásra közös olvasmányélményeink. Amikor például Marquez könyve, a zseniális Száz év magány lenyűgözött, azonnal odaadtam neki, hadd ismerje meg ő is. Mire végzett az olvasással, el is készült a számtalan lapból álló sorozat, csak úgy, magánpasszióból. Lelkesen mutatta Buendía ezredest, Melchiadest, a torzonborz szakállú, bűvös cigányt, a boszorkányos szerkezetek mágusát, Ursulát, Második Aurelianót, Amarantát, a buja nagynénit, Rebecát és Macondo többi, fura lakóját, a columbiai író csodás, mulatságos és tragikus alakjait. De éppen így megrajzolta már Bertha Bulcsu vagy Doctorow, Kiss Dénes vagy akár egy angol, francia, olasz szerző, meg Gyurkovics Tibor vagy Hamvas Béla, Szabó Lőrinc vagy jómagam írásainak figuráit is.

Lelkes. Lelkes és fáradhatatlan. Ilyennek láttam jó néhány évtizeddel ezelőtt is. Felületesen már régóta ismertük egymást, amikor 1959 táján barátságot kötöttünk. Ott éltünk egymás szomszédságában a város szélén, a vidékies XVI. kerületben, amely annak előtte csak Árpádföld néven volt ismeretes. Ők – Eigel István és festőfelesége, Tassy Klára – néhány telekkel arrébb, a helyiérdekű vasút völgye felett, egy kedves hangulatú, öreg házban laktak. Kezdő író voltam, ők azonban kitüntetően érdeklődtek a munkáim iránt; Békésről magukkal hozott, nehéz, családi bútoraik, festményeik, zöld növényeik és könyveik között a diószínű zongorán ott találtam azokat az újságokat, amelyekben novelláim megjelentek. Aztán a Százados úton béreltek műtermet; gyakorta összejártunk. Abban az időben Eigel Derkovits-ösztöndíjas volt; franciaországi útról ábrándoztak, és vettek egy öreg Wolseley kocsit, angol gyártmányút, jobb oldali kormánnyal. 138Elegáns volt, de szakértőbb kezekre vágyott, úton-útfélen otthagyta őket, bal felőli ajtajának kilincsét menet közben tanácsos volt szorosan tartani, de mégiscsak autótulajdonosok voltak, s ez nagy szó volt akkoriban.

Késő estig tartottak ezek a műtermi összejövetelek; Eigel játékokat eszelt ki, szellemi tornákat, vitatkoztunk a modernségről, az izmusokról, az egzisztencializmusról, rajongtunk a lengyel irodalomért. Később, már párizsi útjuk után Ionescu Kopasz énekesnőjét mesélték el, amit közülünk elsőnek ők láthattak. Eigel engem mindig inspirált, mint valami lelki klinikára jártam hozzájuk. Tassy Klára franciás koszttal kínálta a vendégeit; a festőállványok között, a vakkeretek, furnérlapok, felfeszített kartonok mellett a rezsón készítette a vacsorát, éppen olyan művészi gonddal, ahogy munkáit: a virágokat, madarakat és a természet egyéb csodáit ábrázoló képeit és gobelinjeit. Mindketten Bernáth-tanítványok voltak, Eigelnek Rudnay Gyula is mestere volt, közvetlenül a háború után fejezték be a főiskolát, és menten össze is házasodtak – ez a házasság máig is töretlen. Magánügy, mondhatnánk, de talán mégsem az, mert Eigelt nehezen lehetne elképzelni hűsége nélkül. Nem híve a felületességnek semmiben. Szeretetet ád és követel, a hűség számára nemcsak emberi, de művészi hitvallás is. Nem tudja különválasztani a kettőt. Élete a művészeté, és a művészet tölti be minden napját, minden percét.

(Hogy csak futó áttekintést nyújtsak eddigi pályafutásáról: Újpesten született 1922-ben. 41-ben került a főiskolára, 46-ban végzett. A hatvanas évek elején a Képző- majd az Iparművészeti Főiskolán tanított. Közben festői pályája egyre jobban felívelt. Bár 47 óta vesz részt hazai és külföldi kiállításokon, első egyéni bemutatkozása 1957-ben volt a Fényes Adolf teremben. Aztán a Velencei Biennálé (1960) után egyre sűrűsödnek a bel- és külhoni tárlatok. Biennálé-díjak, pályázatokon nyert megbízatások követik egymást. Két ízben kapta meg a Munkácsy-díjat, 76-ban pedig az Érdemes Művész kitüntetést. Murális munkáit megtaláljuk a röszkei határátkelőnél éppen úgy, mint az ország különböző városaiban. 1981-ben Tassy Klárával közös kiállítása volt a Műcsarnokban, s még ugyanebben az évben elkészítette a Rádió új épületének üvegablakait, a felújított Operaházban nagy139méretű gobelinjét láthatták a megnyitó díszvendégei. Intarziák, mozaikok, sgraffitók, táblaképek – munkássága kiterjedt.)

Komolyan veszi a dolgát. Komoly, de nem komolykodó; talán Csehovnál lehet megtalálni azt az életszeretetet, amit az ő megnyilvánulásaiban. Ez látszik rajzain is; az élet teljes elfogadása minden tragikumával és groteszkségével egyetemben. Talán azért is van ez így, mert nem lett – hála Istennek, nem lett! – igazán felnőtté. Szívében ott él az ifjúság naiv hite, és az a vágya, amivel megismerni és a gonoszságtól megszabadítani akarta a világot. Az évtizedek alatt rá kellett ugyan jönnie, hogy vajmi kevéssé sikerülhet ez, mégsem adja fel a reményt. Ebből táplálkozik művészete. Még most is, már nem fiatalon, úgy tud rácsodálkozni a világra, mint hajdanán.

Nagy utazók mindketten. Amióta csak lehetséges, felkerekednek: Párizs, London, Zürich, Menton, New York… Ilyenkor aztán csak levelek meg képeslapok jönnek, s nagyon hiányoznak a velük tölthető, inspiráló esték, a viták, a diskurzusok a művek felett. De karácsony havában – jó néhány éve már – a fenyőfa alá szánt csomagban mindig megérkezik az egyedi Eigel-naptár, rajzokkal, monotípiákkal a hónapok lapjain; szellemesek, szépek, ötletesek, kijárnak minden jóbarátnak, s mind különbözőek, gonddal, szeretettel készítettek.

Néhány éve Amerikában járt a feleségével. Eigel szüntelen keresi az új és új élményeket, az alkotásra késztető miliőt, mohón kívánja a feltöltődést, az idegen tájak, városok, épületek, a tenger, a kavicsos partok, a hullámverte mellvédek hangulatát, a Broadway nyüzsgését, a kínai negyed különösségét New Yorkban vagy a római utcák forgatagából kiemelkedő klasszikus romok bizarr képét, a spanyol föld színét, a Lorca-látta égboltot, messzi emberek tekintetét; élményeket gyűjt, színfoltokat raktároz el emlékezetében, sziklák tövében, völgyben legelésző lovakat jegyez meg, de aztán egyszer csak – mint a félelmetesen nagy amerikai városban is, azt mondja a feleségének: – Menjünk haza Máriaremetére! – Mert a műtermes ház, a kertben a mályvabokrok, a lugas, a japán tyúkok és kakasok, Jokó, a borzas, szürke-fekete kutya, az örökké javításra szoruló, mert szervizbe soha nem vitt autó, a megkezdett képek, Klári növényei hiányozni kezde140nek. Hiányoznak a könyvek, a hanglemezek, a barátok, a munka, a küzdés a hétköznapokért. De itthon nemsokára megint kocsiba pakolnak, és lemennek Balatonfüredre. Évekkel ezelőtt fenn, a város feletti dombon, ahol már csak a bokros rét csendje fogja körül a fennsíkon a tájat, egy öreg parasztházat vettek, nádfedelest, azt építgették át kedves fészekké. A teraszként szolgáló kertből a vízre, Tihanyra, az öbölre látni. Ide menekülnek pihenni az ügyintézések, a városi szaladgálások elől. Jó dolgozni a csendben, nyugalomban, a vén tölgyfa alatt olvasni, felolvasni egymásnak egy regényből, novellás kötetből, lelkesedni egy versért – aztán tollat, filcet ragadni és rajzolni, rajzolni az élmény nyomán. Emberarcokat rajzolni, alakokat; megteremteni őket, megteremteni ezeket, az élet mély titkait őrző figurákat.

Ritmus és geometria

Andrássy Kurta János három és fél évtizeddel ezelőtt – vagyis ezerkilencszáznegyvenegyben – szerepelt először szoborral a Műcsarnok Téli Tárlatán. Húszéves volt akkor, most ötvenöt. Művekben gazdag pálya áll mögötte; szobrai városainkban és a Nemzeti Galériában is erről tanúskodnak. E mostani kiállítása mégsem gyűjteményes, csupán az elmúlt öt-hat év alatt létrehozott alkotások bemutatója.

De a bemutató nemcsak azért jogosult, mert ötévenként termet kaphat a művész. Andrássy Kurta János új, egységes ciklussal jelentkezett. Valamit elkezdett az 1961-es kiállítása után, s ez mára lezártan létrejött; a tárlat tehát egy végbevitt terv, alkotói elképzelés elénk tárása, s nem pedig erre az alkalomra összeszedegetett szobormennyiség.

Andrássy 1961-es kiállítását örömmel fogadtuk, hiszen 1948 óta nem szerepelt nyilvánosan. Úgy gondoltuk – ismerve addigi munkáit –, hogy ha nem is gyarapítja tovább életművét, művészetének rangos helye már kijelölt a magyar szobrászatban. Leginkább kövekbe, s olykor márványba faragott tömör kompozíciói – amelyek a népművészet ősi ele141meinek és a jelenkori szobrász világképének különös, szép ötvözetei – a kis- és nagyplasztikák, a domborművek egyszerűségükkel, puritán megjelenésükkel a magyar művészet olyanféle értékei, mint Bartók vagy Kodály zenéje. Az életmű tehát kerek volt öt évvel ezelőtt, de Andrássy ötvenéves korában még nem a lezárás, hanem a bővítés módját kereste. A térben és az anyagban új vonalak, alakzatok képét látta.

Kisméretű plasztikák születtek, különös mozdulatú figurák. A vaskosság, zömökség most eltűnt; nyúlánk testek, görbülő, szegletes vonalak támadtak. Más kifejezési módot választott? Nem mást, csak újat. Nem szakadt el a régitől, nem változtatta meg a hangját. El akart mondani valamit: belekezdett ebbe a ciklusba, amely itt áll most előttünk a kiállításon.

A szobrok: megannyi geometria. Tudatosan és ihletetten megteremtett kompozíciók. Gyönyörű ritmus árad belőlük, az ember legszívesebben azt gondolná: az anyag tánca. Ritmus, geometria. Kubisztikus formák némi lírai oldottságban. Nem tekintve néhány portrét, az andezit- és márványszobrokat, a bronzok legtöbbje – a legelső pillanatban – nonfiguratív műnek tetszik. Egymást keresztező, egymásba forduló, fonódó, hajló szimmetrikus és aszimmetrikus formák. Ellipszis, háromszög, homorú-domború hajlítások. Pedig mindegyik egy-egy emberi alak, vagy emberpár; egyik sem nonfiguratív, mind valóságtartalmú a szónak hagyományos értelmében. Mi ez hát? Játék vagy fricska? Bizonyítása annak, hogy a nonfiguratív elemek csupán műhelykísérletek a kifejezési eszközök gazdagítására, tehát pusztán formai értékűek, dekorációk, s csak így – reális tartalmak közlésére alkalmazhatók?

Aligha vezette ilyen felületesség a művészt. Ami ezeket a szobrokat létrehozatta Andrássyval, egészen másfajta indulat.

Művei bizonyítják: mindig az emberi harmóniát kereste. Amikor ennek az új ciklusnak első darabjait formába teremtette, akkor sem tett mást; nem szakította meg, hanem folytatta azt, amit harmincöt éve elkezdett. A korban él, a XX. század kemény évtizedeiben. Ezek az évtizedek sok új gond és riadalom támasztói. A fizika is fölénk nőtt, ránk telepedett. S ahogy valamikor a természet formáit láttuk, úgy látjuk 142most ennek a világot kormányzó fizikának képletformáit, jeleit, szerkezetét. Az atommag keringési pályája riasztó is, meg szép is; legyen, ne legyen – erről már nincs vita, csak arról, hogy miként legyen. Zűrzavarosnak látszik a világ, s a művészet sokszor ezt a zűrzavart ábrázolja; a szobrász is: torz, kegyetlen alakzatokat vet elénk, riasztókat.

Andrássy szobrainak a formái is ebből a modern vizualitásból származnak. De az ő optikáján át a torz egyszeriben renddé alakul, kisimul, szabályos lesz, mint a Törvény. Nem embertelennek, hanem az embertől-valónak látja azt, amitől más megriad. Ezt akarják kifejezni a szobrok; a tudomány elvont ábrái az emberi test, az emberi mozgás kifejezésére szolgák, eszközök. Zártak ezek a figurák, mondhatnánk: önmagukba zártak, de éppen ezért a végtelenbe futnak a vonalak, miként a szellem törvényei. Nincs ellentétes mozgás az ember és a fizika világa között, belőlünk támad minden –, ezt a harmóniát sugallják a szobrok.

A kiállításon jól látható az átmenet a korábbi formamegoldásokból az újba (például az Anya c. bronz, vagy a vörösmárvány Gyermek, Alvó, a márvány Álmodó szobrokon.)

Noha igazságtalan a kiemelés, mégis néhány fölöttébb kiválót külön kell említenünk a művek sorából: az Assisi Szent Ferenc, az Olvasó, a Kiáltó; az andezitből vésett Fiatalasszony és az Önarcmás című szobrokat.

A falon függő tollrajzok bravúros rajztudásról, biztos komponáló készségről győznek meg. A monotípiákon a foltok és vonalak játéka bizonyítja, hogy a művész nem csak a plasztikában tud szépet alkotni. A színes pasztell- és olajkréta rajzok festői megoldása bemutatja a szobrász mellett a piktort is. A színek tobzódása már a virtuozitásig merész (Férfi és nő, Szüret, Törölköző stb.) máskor visszafogott, éppen csak derengő, vagy márványszínben tetsző (Éden, Cigánynő, Anya, Fájdalom).

Nonfiguratív pasztelljei közül a Felszállott a páva a népmesék világát idézi; a Nagyvárosi hangulat pedig akár a Csodálatos mandarin címet is viselhetné, annyira Bartók-szerű.

Andrássy Kurta János gazdagon tárja elénk öt-hat év anyagát. Ritkán találkozunk ilyen harmóniával, a hitnek 143ennyire a művekbe oldottságával, egységes mondandóval kiállításokon. Andrássy hisz az emberiségben, s ez lenyűgöző. Ez a hit formálja egyéniségét és szobrait.

Czóbel a kertben

Ha az utas autóból, buszból odapillant, hiheti, valóban ül, pihen valaki, egy magányos férfi a gyepes tér mélyén, a távolt fürkészve vagy a fű szelíd zöldjén nyugtatva szemét; de ha félbeszakítja útját, s kíváncsian közelebb megy, felismerheti a bronzszobrot, a bronzalakot; mégis, egészen közel érve ismét eleven embert lát a vén kerti széken, előreejtett vállú, ölbe tett kezű, lábát keresztbe vetett, sovány, szép koponyájú, markáns arcú, ám törékeny testű és szomorú tekintetű – vagy csak gondokon töprengő? – férfit, nyűtt pulóverben, kitérdesedett nadrágban, félrebillent fejjel, merőn egy pontra szegzett tekintettel.

Ez a szobor, ez a tekintet eleven.

Czóbel Bélát Varga Imre formázta bronzba öt évvel ezelőtt.

És Czóbel azóta ül ott a rácsos széken, ismét a kertben, a valamikori kertje helyén.

A kert most zöld terecske; gyep, kirakott út, néhány fiatal facsemete a vénséges diófa árnyékában. A kis parkot a város, Szentendre kezeli. Szomszédságban a Kerényi-múzeum, a telek mögött a régi művésztelep az új műtermekkel és a galériával. Elágazó út háromszöge fogja be e zöld mezőt; innen néz a Festő Leányfalu felé, ahol Móricz élt, s ahonnan az akkoriban távozott örökre, amikor ő, Czóbel éppen hogy csak letelepedett – két-három éve – a Duna-parti városkában.

Móriczot halálra gyötörte a kor, halálra gyötörte Magyarország, a magyar élet, az újbóli háború (már második az évszázadban), nem talált menedéket e tájban sem, amit pedig annyira szeretett. Innen vitték el bénán, szélütötten – amint béna, szélütött volt ez a haza, ez a világ is. Móricz hatvanéves volt akkoriban, amikor Czóbel, ugyancsak közelítve ehhez az 144életkorhoz, 1939-ben Párizsból ide költözött. Nyaranta, 36-tól kezdve járogatott ide, megkedvelhette ezt a mediterrános tájat, s talán békét, nyugalmat remélt ebben a hangulatos, a hegyek és a folyó közé bújt, soknyelvű városban, amikor feldördültek a háborús fegyverek, amikor a Blitzkrieg csatazaja felverte Európát. Bízhatott, bízni akart Czóbel ebben a tájban a kontinens nyugati ege alól érkezetten; védelmet remélt a kertben, a házban, amit itt talált, ahol most gyep veszi körül a diszkrét posztamensen. Berendezte otthonát, műtermét Modok Máriával, a festőnővel, második feleségével. A kamillavirágok között kőtábla: itt élt és dolgozott…

Harminckilencben is, ahogy 1914-ben, a háború verte ki Franciaországból; akkor Amszterdam, Bergen – Hollandia lett a menedék. Húszéves korától második hazája volt Franciaország. Ott érett festővé olyan kortársak között, mint Picasso, Dufy, Matisse és a többiek. 1940-ben Párizst már megnyomorította a megszállás. De mi sorsra jutott mindaz, ami Czóbelnek kedves volt másutt is, ami az életéhez, a piktúrájához tartozott? Milyen lett Berlin; mi lett a Galerie Paul Cassirer-rel, a Goldschmidt galériával vagy a Wallersteinnel, ahol a húszas években a kiállításait megrendezték; s milyen lett München, az akadémia? Mivé lett a nagyvilág, ahová Nagybányáról ifjan és tehetségesen berobbant; a párizsi champs-de-mars-i szalonban szinte pelyhes állú korában már képe függött a falon; aztán a Julian Akadémia; a Salon d’Automne Fauves… Milyen messzire került mindez! De mekkora távolságra volt New York is, a Brummer Gallery…

Aztán elülnek a fegyverek. 1948-ban már újra kiállít a Galerie des Beaux-Arts-ban.

Újra Párizs.

Kimegy, ki akar menni, szentendrei vásznakat visz magával, hogy lássák!… „Nem szabad, hogy elfelejtsenek…”

Még van harminc éve!

Az igazi otthon most már ez a kis, Duna-parti város, de vissza-visszatér a Szajna-partra is.

Kilencvenkét éves, amikor a szentendrei Templomdombon, a volt kántorlakban múzeuma nyílik.

Innen, a múzeum faláról néz ránk ifjúi arca. Lombos fa vagy bokor előtt áll egy művészkalapos, pulóveres fiatalember. Arca sima, szabályos; orra erőteljes, ajka húsos, duzzadt, 145csaknem dacos, de szelíd mégis; a szeme csak két összevont rés a kalapkarima árnyékában.

Czóbel 1903-ban.

„Ami előttem van, az csak egy látszat…” – olvashatjuk keze írását a múzeumi katalógusban. Olyanok ezek a fekete sorok, dőlt, deformált, rajzolt betűk, mint a későbbi, már expresszionista piktor képei. Öregen írta, de ennek a fiatal, művészkalapos festőnek a szemrése mögül süt felénk az igazsága. „A természeti látványra szükségem van. Ez egy kiindulási pont, mire támaszkodhatok. Ami előttem van, az csak egy látszat. Minél tovább nézem, annál gazdagabb lesz a látásom és olyan dolgokat veszek észre, amit, mikor kezdtem, nem láttam. Nem a látszat érdekel, hanem ami körüle, mögötte van. A látszatot lefordítom a festés nyelvére.”

Ez a fiatal művész, összehúzott szemmel, a látszat mögötti valóságot lesi, keresi. Ott képi a vallomás, talán még az „ars poetica” szándéka nélkül, puszta önsejtésből. De itt már az öregkori bölcsesség késztet hófehér papírra vetni a tapasztalatot, a megértett lényeget.

Az az ifjúkori nézés, kutató figyelem él a szobor tekintetében is. A hajdani sima arc persze meggyűrődött, meggyötrődött, barázdált lett. Egy csaknem százéves ember arca! Mi minden véste, mélyítette ezeket a barázdákat ebben a hosszú évszázadban Czóbel Béla arcára! A szakadatlan kutatása a mögöttesnek, a mérhetetlenül erős összpontosítás a rejtőzködő szépség felderítésére. Lírai alkat – mondták, mondják róla. Érzelmileg közelített a világhoz. Szépség, ifjúság egyaránt lenyűgözte, talán mert annyira lenyűgözte maga az élet is. Való igaz; ha megnézzük képei jegyzékét: portrékat, figurákat, utcarészleteket, házakat, kerteket, enteriőröket, csendéleteket, virágokat, nőket – nőket és nőket! –, aktokat, tarka ruhás lányokat, kalapos asszonyokat festett. Semmi „epika”, semmi „társadalmi dráma”, semmi tragikus hangulat. Szelíd líra, atmoszféra, érzelem. De én mégis inkább azt tartanám igazságosnak, hogy mindez mélyen és nagyon-nagyon festői. Az életet festőként élte meg, a világot festőként szemlélte. Amerre nézett, amerre fordult: festői témát látott a lombban, az utcácskában, a ház sárga falában, a nyitott ablak derűjében. Színeket, tónusokat látott és érzett. „Ami előttem van, az csak egy látszat”… Nem másolt, nem hazudta szebbnek a 146szépet, csúnyábbnak a torzat; nem csalt ha embert, női testet ábrázolt, nem lopott be harmóniát a deformáltságba, csupán az elnagyoltság, az esetlenség, a sutaság szépségét is felismerte. Szerette az életet, szerette az embert, szerette az ember környezetét. Talán csodálkozva, megrendülve, megértően, gyengéden, de igazságosan. Arcára keserű, mély árkokat vájt ez a szeretet. De Czóbel türelmes volt. Mint művész türelmes, és nagy figyelmet szentelt mindannak, ami emberi. Lefestette a kis, piros-fekete csíkos kabátban esetlenül álló Meyer urat; a zöld mezőben feketén sötétlő reverendás-kalapos, paraszti arcával egyszerűen kedves Noisy le Grand-i plébánost; a holland Munkásfiút; a Piros sapkás férfit; a kerti napfényt, a Berlini utcát; a heverő nőket…

Élete alkonya felé, a hetvenes évekre csodálatos erővel új alkotókorszakba lép, szinte tobzódik a színekben. Csupa élénkpiros, türkizkék, lila, almazöld, sárga minden a vásznain. A Boulard műterem, a Mimi, a Pihenés színkáprázata, az 1975-ös Önarckép a zöld, piros, lila foltokkal, a Zöldkalapos Carola, a Legyezős lány, az Akt piros kendővel vagy a Félakt elbűvölő. Megható. Megható ez a kitörő szerelem – talán mindannak az összegzése, amiért élt; s ugyanakkor bizonyítéka is annak, hogy újra és újra feltámad az alkotóerő, hogy új és új zsenialitáshullámok csapnak fel a művészben, ha a sors kegyes hozzá, s engedi élni.

Vajon mi mindent tudott volna még létrehozni a leányfalui szomszéd, Móricz is, ha tovább élhet?

Czóbel bronzarcán mégis némi szomorúság, gondterheltség. Fáradtság. Nehéz volt felfedezni, kibontani ebből a világból a szépet. Nehéz volt nem összeroppanni, életben maradni, végigküzdeni ezt a XX. századot.

Ül, üldögél ott a nemlétező kertben, az eltűnt ház eltűnt árnyékában; fenn, a dombon a múzeuma, körülötte a város, a városa; körülötte Európa, a Nagyvilág…

Ül, töpreng, nézi, keresi még mindig a látszat mögött a lényeget. Mintha azt gondolná kissé lebiggyent szájjal: – Akkor is! Mégis! Én a széppel, a szépséggel mondok ellent! A dűlt házak, a kificamított fák, a szétomló csíkok, a deformált alakok, a nagy csípőjű nők meztelenségével mondok ellent 147mindannak, ami durva, embertelen és pusztító. Azok helyett is, akik belepusztultak. Azok helyett és – azokért!

És néz, néz Leányfalu felé.

El az Ararátig

Valamikor a negyvenes években egy mecseki kiránduláson lehasadt paladarabkát találtam a hegyoldalban. Valami roppant prés parányi páfránylevélkét lapított bele – vagy inkább rá; a rajzolat tisztán, finoman látszott.

Bűvölten néztem ezt a – talán éppen egy gigászi katasztrófa idején megkövült – tanút, a messzi múlt véletlenül elém hullott hírnökét. Csodálatomat és izgalmamat valami végtelen nyugalom és öröm váltotta fel, amikor eszembe ötlött, hogy íme, az évmilliós lelet élő, pontos mása ott zöldell az erdei ösvény partján; a mai páfrány semmiben sem különbözött a régitől.

Az erdő árnyában bokrosodó, klorofilltól friss, eleven növény és a palán a leheletnyi rajzzá, síkká, önmaga lenyomatává vált levélke egyszeriben összekapcsolta bennem a múltat és a jelent; felfoghatóvá és ismerőssé lettek az évezredek; a történeti időnek arca lett, rokoni, köznapi arca.

Azt gondoltam, a művészet is ilyen: sorsszerűen megmentő és megőrző, katasztrófából is kimenekítő, részletben az egészet tükröző, hírmondó, korokat összekötő, évmilliókat is egybekapcsoló.

Azon a kiállításon is eszembe jutott ez, a Mednyánszky Teremben, ahol Sövegjártó Mária kerámiáit láttam; az ő műveiben is ezt a megőrző, megmenekítő szándékot figyelhettem meg.

Keramikus. Ősi anyaggal dolgozik: a földdel és a tűzzel. A nagy masszából veszi anyagát, hogy alakzatokat gyúrjon, korongoljon, mintázzon, szikkasszon, égessen, s így menjogot nyerhessen a kimarkolt rész legalább, emlékeztetőnek az Egészre. Ahogy a páfrányt őrző pala a vad erdőségekre, a hajdan zöldellő hegyekre-völgyekre.

148

Mert mire való a művészet? Mire jó? – teszik fel a kérdést fitymálva vagy okoskodva, s védőn vagy támadón felelnek rá. Mi haszna? A tanítás? A nevelés? Elvek propagálása? Politikai célok ismertetése, népszerűsítése? Öntudatunk ápolása, tudásunk pallérozása? Lelkünk gyógyítása? Vagy vidítása?

Egyszóval: van valami praktikus cél?

Itt, ezen a kiállításon, ahol kerámiák láthatók, különösképpen felmerülhet a kérdés. Mi a keramikus célja? Használati edényeket készíteni vagy szemgyönyörködtető tárgyakat létrehozni?

Talán van ilyen gyakorlati cél. Hiszen a zene is lehet pusztán hangulati effektus, a vers is lehet csak alkalmi, a színdarab is csupán szórakoztató. Nem a műnem a fontos, hanem a belső parancs, a visszafoghatatlanul előtörő szándék. A keramikust is ugyanaz készteti alkotásra, ami bármely más művészt: a festőt, a szobrászt, az írót, a zenészt, a színház művészét. Ha nincs szenvedély, ha nincs teremtő indulat, ha nincs sarkalló élmény – sem a kancsó, sem a váza, sem a fali kerámia nem jöhet létre.

Legalábbis olyan nem jöhet létre, mint amilyet Sövegjártó Mária formál és éget a műhelyében.

Ezek a kerámiák egy karakteres, erős egyéniség alkotásai. Régebbi munkáira emlékeztetően van itt néhány játékos figura, de a korábbi kiállításain megcsodált gótikus íveket most tömpe, keleti kupolák, tömzsi tornyok váltották fel. Ám nemcsak a forma más – az anyag is.

Ami itt látható, mind nemes, kemény cserép, magas tűzön égetve, anyagában színezve. Új anyag, új technológia. A vázák – kisebbek, nagyobbak, asztalra valók, padlóra állíthatók – használhatóságuk mellett is elsősorban műalkotások. De nemcsak szépészeti értelemben, hanem, mert ugyanaz az indulat és szándék eredményei, mint a faliképek. A tégla alapú, négyszögű, ovális munkák, amelyek növények, csigák, korhadó fatörzsdarabok, füvek, ágacskák, állatkák lenyomatait őrzik, a kiállítás legeredetibb darabjai. A művész kövületnek nevezi őket.

Egy zürichi élmény és emlék: ásványtani kiállításon látott csiga egy kőben, elegendő indíték volt Sövegjártó Máriának arra, hogy a természet nyomdokába akarjon lépni. Ezeken a „képeken” mesterséges úton, a művészet eszközeivel megy 149végbe az a folyamat, amit a természet végzett el ama csigával vagy ama palába zárt páfránnyal. E cserepekben pompázatosan öröködnek meg a tenger és a föld lényei, minden élők és elenyészők – terra marique. Szárazon és vízen.

Nagy hit hajtja a művészt; bizalom a jövőben. Szinte megrendítő a buzgalma, amivel érdemesnek vél megmenteni mindent, még a fa félig elkorhadt törzséből is darabkát, a fűszálat vagy egy bogár tört szárnyát is. Milljom csiga közül azt a legparányibbat is akár. Miként Noé, aki hitt a sugallatnak: ments meg minden élőből egy példányt a bárkádba!…

Sövegjártó Mária optimista. Hiszi, hogy érdemes jelt hagyni a jövőre. Hiszi, hogy nem lehet akkora özönvíz, amiből ki ne magasodna egy Ararát. Ahová el kell juttatni az élet üzenetét.

Egy különös sorsú festő

Tengerparti kikötő kőlépcsőjén néhány alak. A kék vízen, a felhős ég alatt színes vitorlák. Ezt a képet kaptam Haranglábi Nemes Józseftől emlékbe, amikor már idős korában megismertem.

Franciaországban festette, ahol az első világháború után egy évtizedig élt.

A festőt Simonffy András szerepelteti a Kompország katonái című történelmi montázsregényében. Mint katonát említi – és idézi. Nemes József őrnagy ebben a könyvben elmondja, miként vitte ki 1944 októberében Horthy kormányzó megbízólevelét az akkor már Moszkvában tárgyaló fegyverszüneti bizottságnak.

A történet kalandos és rendkívüli; részletesen és érdekesen leírta a naplójában. Nekem inkább most az jut eszembe ezekben az október elejei napokban, amit az életéről elmondott.

Fogarason született, az Olt mentén, 1889-ben. Apja a helyi gimnázium igazgatója volt. Nemes József festőnek készült, de az apa valami biztosabb pályára akarta adni, ahol az elő150menetel sem kétséges. Beíratták a nagyváradi hadapródiskolába. Vége az álmainak – gondolhatta volna, de éppen egy festegető főhadnagy volt a gyermekkori példaképe; a katona a szomszédjukban lakott, s minden szabad óráját a piktúrának szentelte. Ez az emlék bátoríthatta fel Nemes Józsefet is arra, hogy már a budapesti I. honvédezred hadnagyaként szorgalmasan látogassa Ferenczy Károly óráit az Epreskertben. Aztán, amint tehette, felhagyott a katonáskodással. Fiatalon nyugdíjaztatta magát; havi ötven koronából élt, de végre szabadon tanulhatott tovább. Mestere ajánlatára Münchenbe utazott Hollósy Simonhoz. Itt, majd nyaranta Nagybányán és Técsőn dolgozott; megismerkedett Kernstok Károllyal, barátságot kötött számos, Hollósynál tanuló orosz piktorral is. Rajongott az irodalomért; rajongott Puskin költészetéért, s hogy eredetiben olvashassa az Anyegint, a kollégáktól oroszul tanult. Annyira belevetette magát, hogy a későbbiek során keleti történelemből, orosz irodalomból és művészettörténetből doktorátust is szerzett.

Kitört az első világháború, behívták. Megsebesült, fogságba esett. Turkesztánban, Szibériában töltött éveket. De felvette a kapcsolatot a régi, orosz kollégákkal. Festéket, vásznat kapott tőlük, dolgozhatott. Kinti munkáit egy volt Hollósy tanítványnál hagyta.

1918-ban tért haza. Kernstokhoz járt aktrajzra. Felvetette egy szabadiskola gondolatát. Ez aztán meg is valósult Nyergesújfalun; Kernstok vezette. Velük volt Derkovits Gyula is.

A Tanácsköztársaság bukása után Kernstoknak menekülnie kellett. Nemes József segített neki a szökésben, sőt utána is ment Berlinbe. Innen Párizsba vitt az útja. Festett és festett – mindenütt a táj ihlette meg. Művei közül jó néhány Lyonba, Glasgowba került.

1933-ban visszatért Magyarországra. Megpróbálkozott a portréfestészettel, de a szabad természet, a tájban felbukkanó alakok, a városképek, a vízparti esték, a virágzó rétek piktora maradt. A Munkácsy-céh titkára lett; ez a társaság a kispénzű festőket támogatta.

A második világháborúban a vezérkarhoz osztották be, a tolmácsosztályra. A fronton a Don főparancsnokságon szolgált, Jány Gusztáv alatt. Orosz előadó volt. De még ebben a beosztásában sem hagyott fel igazi hivatásával, naponta az 151állvány elé telepedett; az odakinn töltött esztendőben vagy félszáz képet festett.

1944. október elsején Faragho Gábor vezérezredes, Szent-Iványi Domokos külügyminiszteri tanácsos és Teleki Géza egyetemi tanár Moszkvában tárgyalni kezdtek a fegyverszünetről. Kiderült, hogy nem vittek magukkal megfelelő felhatalmazást a kormányzótól. Faragho táviratilag javasolta, hogy Nemes Józseffel juttassák ki a levelet.

Orosz fogolynak álcázva vitték a frontvonalhoz; így, ebben az öltözékben – perfekt orosz tudását most aztán igazán használva – jutott át a szovjet csapatokhoz…

Amikor a háború után a kormány Budapestre költözött, Nemes József a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium főosztályvezetője volt. A tudomány és a művészet kapcsolatait kellett ápolnia egy felégetett országban, egy felégetett Európában.

A romos főváros képe ott van a vásznain. Festett – és közben Vorosilov személyi tolmácsa volt.

1948-ban nyugdíjazták. A festészet mellett fordított és nyelvleckéket adott.

Csaknem kilencven évet élt. Mindvégig szellemi és testi frissességben. Érdekelte ez a század. Nem kereste a kalandokat, de nem is riadt vissza a különös feladatoktól. S közben szelíd tájképeket festett.

A képzelet madarai

Egy ősi mesterség mai mívelőjének a munkái között állunk; Szabó Kinga műhelyéből kikerült, ezer- és ezerévek edényformáit idéző, egyszerűségükben köznapi, díszítéseikben, mázaikban mégis pompázatos és egyéni alkotások között. Szabó Kinga par excellence keramikus, nem szobrászkodik, nem készít öncélú, csupán dekoratív figurákat, tárgyakat; nem, ő elfogadja, mégpedig alázattal, a mesterség határait, és ezeken belül teljesíti ki művészetét. Ez a nehezebb út, az eredetiség szempontjából ez a kockázatosabb, de éppen ezért 152izgalmas is: korsókat, vázákat, tálakat és más edényeket, vagyis használati eszközöket az artisztikum szférájába emelni.

Szabó Kinga kerámiái formák, színek, minták harmóniájában egyesítik közös emlékkinccsé a parasztok hajdan a mezőre vitt korsóit, valamint a kúriák asztalain egykor ékeskedő vázákat, a tanyasi köcsögöket éppen úgy, mint az úri bonbonnièreket. A művész mindezek újrateremtésének szüntelen vágyában ad a fantázia sugallatára a mai embernek is használható készséget – ám ugyanakkor esztétikai élményt is. És ha figurákat mintáz, azok funkcionálisak: korsófülek kiegészítői, édességtartók tetőinek fogói – a használatot segítő díszítések.

Szeretem Szabó Kinga szép edényeit, rajtuk a mázak fényeit, a könnyed rajzú ornamentikákat, a finom vonalú halakat, szarvasokat, tigriseket, oroszlánokat – de leginkább a madarakat.

Szabó Kinga tányérok öblébe rajzolt madarait nagyon kedvelem.

Szeretem pálcikalábukat, hosszú, íves, hegyes csőrüket, gombszemüket, testük gráciáját, karcsú nyakukat, tárt szárnyukat, tollukat, színüket.

Mit szeretek még bennük?

Mit szeretünk a madarakban? A csodát szeretjük, az áhított repülést, az emelkedést, vitorlázást, leszállást és megint felröppenést, a magasba emelkedést, a tovatűnést a levegőégben. A földtől, víztől elszakadást, az égboltba veszés bódulatát.

Az álmunkat szeretjük bennük.

Álmainkban mi is szállunk, emelkedünk, könnyűek vagyunk – szabadok. Madarak röptét elirigylők, a szárnyalást megtanulók.

Köröz felettünk a madár. Házunk tetejére, vállunkra, ujjunk hegyére száll a messziből, a kékség végtelenjéből, valahonnan az Isten felől; megpihen, már-már azt hisszük, a mienk, örökké látni fogjuk, amikor hirtelen szárnyat bont, elhessen, eltűnik újra titkos útjain a légnek.

Irigyelt, soha meg nem érthető, soha meg nem fejthető, csodált lény a madár. Mezőn, erdőn kényesen sétáló, ágakon daloló, felhők között lebegő, sziklák csúcsán büszkélkedő.

153

Madarat fogni – minden gyermek óhaja. Az illanót megragadni, birtokolni, a látomást foglyul ejteni. A gyermek reszketeg vágya a felnőtt vissza-visszatérő álma. Ezt az álmot karcolja, színezi, égeti edényeibe Szabó Kinga. Hányféle madarat teremt műhelyében, képzeletmadarakat, mégis valóságosakat, mert amit a művész létrehoz, az már attól kezdve létező, attól fogva múlhatatlan.

Szeretem hát felszegett fejű, nyitott szárnyú, gazdag tollazatú, kékben, zöldben, barnában izzó madarait. A várakozókat, pihenőket, egymást ölelőket – a semmiből érkezőket és az ismeretlenbe szökőket – de ittlétük idején gyönyörködtetőket. A fogságban szenvedőket, haldoklókat, a tenyérben reszketőket – csakis a szabadságban élni tudókat.

Csoda-álmunkat mutatja elénk százféle alakban Szabó Kinga: a teremtés csúcsát, a tökéletesség ábráját a karcolt, rajzolt, zománcolt, kézzel varázsolt, tűzben ragyogóvá égetett madaraival.

A képzelet szárnyasai ők. Ott vannak az agyagba vésve – de az agyagból felröppenve, a föld nehéz anyaga fölé emelkedve. A sárból gyúrt legősibb alakzat, Isten edényének, az ember testének és szellemének szabadságvágyát jelképezve.

Szabó Kinga munkái, miként a fazekasok, cserepesek edényei mindig is, használati tárgyak. De ezeket a tálakat, tányérokat, csuprokat, korsókat egy költő álmodja formákká, színekké; a praktikumot lírává emeli a máz, a dísz, a tündöklő madarak rajza. Kecsességükkel kápráztatva a paradicsomi békesség hangulatát hozzák el ezek a madarak, nekünk, Paradicsomból kiűzötteknek, kishitűen az álmunkat vesztőknek, de a mesemadarak láttán újra reménykedőknek. Együtt van itt tárgy és lélek, anyag és szellem, dolgos kéz munkája és a költészet – vagyis minden, ami egykor a Teremtésben is, amikor az Úr lehajolt egy marék sárért, és azt mondta: – Most pedig gyúrok ebből valami csodát. Hogy szebb legyen a Föld.

154
Játsszunk örökkévalót
155 156
Csehov közelében

Csehovot 1946-ban A medve és más egyfelvonásosok című kis könyvecskéből fedeztem fel magamnak. Néhány novelláját ugyan már korábban is olvastam, de ebben az említett füzetben egy fergeteges tréfájára bukkantam, a Nyári tragédiára, aminek a humora elbűvölt. Tizenöt esztendős voltam, s még egészen ösztönösen olvastam. Csehov humora más volt, mint amit másoknál megszoktam; nevettetett, de ugyanakkor megrendülést, meghatottságot is éreztem. Tolkacsov históriája kacagtató: nyaralójából jár be naponta moszkvai hivatalába, és a felesége meg a szomszédok állandóan apró ügyek intézésével, csip-csup holmik vásárlásával bízzák meg, kéréseik elől nem térhet ki; az egyhangú, lélekölő hivatali robot után lélekszakadva rohangál boltról boltra, csomagok terhétől roskadozva ér haza, s a tetejében még otthon is számtalan kellemetlenség éri, sehol sincs nyugta; ezernyi kisszerű bajtól kell szenvednie, s mi végre? Mi végre?! Már nem bírja tovább a felesége sznobságát, környezete ostobaságát és önzését, a haszontalan napok monotóniáját, a barátjához ront be, revolvert kér, hogy főbe lőhesse magát. És akkor még ez a barátja is megkéri egy szívességre: vinne ki a nyaralótelepre valakinek néhány pakkot.

Mulatságos történet; de szívszorító is a kelepcéjében vergődő Tolkacsov esete. „Mi célja ezeknek az erkölcsi és fizikai kínoknak, amiket kiállok?” – kiált fel kétségbeesetten Cse157hov hőse. – „Értem, ha valaki eszmékért szenved. Az igen!” – S majd aztán: – „Ez nem bohózat, ez tragédia!”

Amikor később megismertem Csehov életművét, s benne a drámákat, a hősök szájából ugyanezeket a megrendítő jajkiáltásokat hallhattam más-más mélységben, más-más tónusban és különböző helyzetekben önmarcangolón kérdve: mi haszna az életemnek, ha testi és lelki erőmet nem az emberiség felemelkedését szolgáló eszméért áldozom, ha napjaim céltalanul, reménytelenül telnek?

Tragikus élethelyzetek, sorsok következnek ebből a hiábavalóság-tudatból. De groteszk is a világ s benne az ember, ha híján van a jóra való eszmének; legtöbbször groteszkül tragikus egyszerre. Csehov mélységesen tisztelte és szerette az életet, maga a munka, az értelmes cselekvések megszállottja volt; pontosan tudta, hogy a humanista eszmék és az ezekért tett erőfeszítések nélkül az ember elveszti nemes tartását, megrokkan, méltatlan helyzetbe kerül; a jobb élet utáni puszta sóvárgás nem elégséges a boldoguláshoz. Írói indulása a századvégi Oroszországban arra a korra esett, amikor az apolitikus tespedtség uralkodott a társadalomban, és a szellem tájékozódását igen megnehezítette az eszmék zűrzavara. Az ilyenféle helyzet különböző védekezésre készteti az embereket: önzőek lesznek, kisstílűek és kishitűek, „tokbabújtak”; melankóliába zuhannak vagy az italban keresik a menekülés útját; lényegtelen ügyekkel foglalják el magukat stb. Csehov alapvető írói élménye lett az önhibájukból vagy önhibájukon kívül cselekvéstelenségre, esetleg pótcselekvésekre kárhozottak sorsa.

Valamennyi művéből hosszan lehetne idézni azokat a részeket, amelyekben hősei elvetélt életüket panaszolják.

Asztrov doktor például így beszél Ványa bácsinak:

„A mi kettőnk élete, a tied meg az enyém, reménytelen. Akik majd száz, kétszáz esztendő múlva járnak a földön, akik majd lenéznek bennünket, hogy az életünket ilyen ostobán és ízléstelenül éltük, azok majd megtalálják azt a csodaszert, amely boldoggá teszi az embert. De nekünk… Bizony, testvér, az egész járásban csak két rendes lateiner ember volt: én meg te. De néhány évtizednyi szürke élet, silány élet eltorzított bennünket. Ez az élet miazmás kigőzölgésével megmér158gezte vérünket, és mi olyan sivár, sekélyes emberek lettünk, mint a többiek…”

Szomorú, szép vallomás. És kemény vallomás. Asztrov és Ványa bácsi, mint megannyi csehovi hős látja reménytelen helyzetét, de nem változtat rajta; nem tud változtatni rajta, vagy már nem is akar, nem hiszi, hogy volna rá lehetősége. Csehov megérti az embert, de összeroppanását indulattal – iróniával vagy szigorral, de mindig megrendülve – figyeli, s nem tud belenyugodni abba, hogy ennek így kell lennie. Nem próféta, nem hirdet tanokat, csupán hűen ábrázolja az életet, hogy feltárja a társadalom betegségeit. Írónak is orvos: az anamnézist tartja fontosnak a gyógyítás érdekében.

De mi hozhat gyógyulást? Mitől lehet jobb, szebb, emberibb az élet? Az Egreskert című elbeszélésében Ivan Ivanics állatorvos így fakad ki: „A szabadság – üdvösség, így beszéltem, nélküle nem lehet megélni, mint ahogy levegő nélkül nem lehet; de várni kell. Igen, így beszéltem, de most azt kérdezem, minek a nevében várjunk? (…) Milyen elképzelések nevében? Azt mondják nekem, nem megy minden egyszerre, minden eszme lassanként, a maga idejében valósul meg. De ki mondja és hol van rá a bizonyíték, hogy ez igaz? Maga hivatkozik a dolgok természetes rendjére, a jelenségek törvényszerűségére, de mi abban a rend és törvényszerűség, hogy én, élő és gondolkodó ember, ott állok az árok fölött és várom, mikor fog magától összenőni, vagy mikor telik meg iszappal, pedig talán át is ugorhatnék rajta? És ismétlem, minek a nevében várjunk? Várjunk, amikor nincs erőnk élni, pedig kell élni és szeretünk élni!”

Csehov az élet nevében gunyoros vagy haragos; műveiben nincsenek a régi értelemben vett hősök, kívülállóként is csodálatos tettekre képes, nagy emberek. Az ő alakjai a hétköznapok terheitől megrokkant „kisemberek”, legyenek bár más és más társadalmi réteghez tartozóak, foglalkozásuk szerint különbözőek. Gorkijnak írta egyszer: az a törekvése, hogy figurái ne legyenek a tömegen kívüli személyek; így aztán voltaképpen maga az élet lett műveinek a főszereplője.

Drámáiból ez egészen ámulatra méltóan kitűnik. A színpadra az élet áramlik be a maga teljességében. Dramaturgiája ma is lenyűgöz mindenkit, és szinte felderíthetetlenek azok az írói fogások, amelyekkel remekműveit annyira egyszerűvé és 159bonyolulttá tudta tenni, mint amilyen egyszerű és bonyolult az élet.

Csehovot mindig és újra játszani kell. Nem csak azért, mert felülmúlhatatlan, hanem mert általa él, lélegzik a huszadik századi dráma.

Sokféle Csehov-előadást láttam már itthon és külföldön. Különböző korszakokban, különböző rendezői elképzelések, divatok szerint. Ám az igazat megvallva, egy sem akadt köztük, amelyik ne tetszett volna. Tudniillik soha nem az érdekelt, hogyan korszerűsítik a Sirályt, a Három nővért vagy a többi remeket. Nem a furcsa játéktér, az ilyen vagy olyan ritmus kötött le. Nem az értelmezés. Hanem maga Csehov. Mindig és mindig ő. A bármiféle koncepción nagy erővel átsugárzó tehetsége.

Azt tapasztaltam, nem lehet úgy rendezni, úgy játszani, hogy ne ő kerekedjék felül. Elég, ha csak annyit mond valamelyik szereplő kissé álomittasan, kedvetlenül, borzasan: „Hát igen, hát igen…” – Vagy: „Ej, fiatalság, fiatalság!” – s máris beleborzong az ember. Alighanem a színész is. Akiket láttam: németeket, oroszokat, lengyeleket, angolokat, magyarokat – valahogy mindig nagyon jók lettek. Megihlette őket az író. Megérintette a lelküket. Felszabadította szívükben a tiszta érzéseket. Természetes tehetségüket. Az élettel való azonosulásra késztette őket. Persze akadt köztük nem egy zseni is, de a csupán jó vagy közepes képességűek is hamisság nélkül beszéltek és mozogtak a színpadon.

Néha ámulva olvastam a kritikákban a kifogásokat. Az okoskodásokat. Nem értettem, mi a baj? Mellékesnek tartottam a fontoskodást; nagyképűnek a kijelentéseket, miszerint így meg így kellene korunkban (mindig az adott kordivatról van szó!) játszani Csehovot. Nem, nem. Csehovot lehetetlen istenigazából kiforgatni, átalakítani, elrontani. Mintha a darabjaiban lenne valamilyen helyesbítő készülék, szerkezet, ami magától korrigálja az előadások tévedéseit.

Valamikor az is nagyon bosszantott, hogy annyi mindent belemagyaráztak írói szándékaiba. A darabjaiba. Érdekes: más írók műveibe még valahogy csak-csak bele tudtam képzelni az erőszakolt ideológiai tartalmakat, de Csehov munkáiba nem. Semmi sem sértett annyira, mint az ő félremagyarázása. Személyes bántásnak vettem mindig is.

160

Egyébként könnyedén ellenállt minden politikai ostobaságnak.

Amikor kölyökfejjel, azzal a kis Nyári tragédiával felfedeztem magamnak, azonnal mély hatást tett rám. Megszerettem. Sokat olvasó kamasz voltam, olvasmányaimat aszerint válogattam, mennyire állnak közel az élethez. Csehov elkápráztatott. Különösen a drámái; belebolondultam a színházába. Ebbe az eleven, póz nélküli színházba. Az élethelyzetek ismerőssége, természetessége, színdarabtalansága, mindennapisága ragadott meg. Olyannyira, hogy háttérbe szorult minden, az egész Csehov előtti drámairodalom, egészen a görögökig. Ma sem adok oda egy Csehovot egy Shakespeare-ért.

Moszkvában, a régi Művész Színházzal szemben van egy kis bisztró. Évekkel ezelőtt, májusi melegben, a napsütötte utcáról betértem oda egy italra. Az ablakból láttam az épület homlokzatát, a kopott, zárt kapukat, az öreg falakat.

Itt járt annak idején, ez volt az ő színháza…

Nem kevés keserűség érte a darabjai révén. Pedig ezek a művek határozták meg az elkövetkező idők színmű-világirodalmának útját egészen napjainkig. Az abszurd irányzatot is beleértve. De két kezemen meg tudom számolni azokat az 1904 óta írt színjátékokat, amelyeket az övéi mellé tehetnék, annyira ő van még az élen.

Minden rajongásom ellenére sohasem jut eszembe róla, hogy zseni volt. Inkább a szerény, okos, szellemes, komoly és humort kedvelő, pontos és józan ember képe van előttem. Cseppet sem volt áhítatos, ettől bölcsessége megóvta. De tudott szeretni teljes szívvel, alakoskodás, méricskélés nélkül. Nem kedvelte a nagy emberek kivételezettségét, gőgjét, tudálékosságát. Még Tolsztoj morális dörgedelmeit is feszengve olvasta. Nem bírt elviselni semmi túlzást. Lehet, hogy Thomas Mann-nak van igaza: nem volt szenvedélyes, mert mintha ahhoz is túl szerény lett volna. De mégsem tagadnám meg tőle ezt a jelzőt, hiszen szenvedélyes volt az élet tiszteletében, az élet kutatásában és ábrázolásában. Az őszinteségben. Szenvedélyes volt a tényekhez való ragaszkodásában. Mértékkel élt, nem akarta túllépni hatáskörét sem mint ember, sem mint író. Poétikusnak is mondják, holott csak rendkívül érzékeny volt, s elsősorban kényes az igazságra. Ész és 161értelem teljes harmóniában élt benne, s ugyanilyen egységben nyilvánult meg írásaiban is.

Szuvorinnak írta egyszer, levélben, a munkájáról szólván: „Én úgy vélem, hogy nem a szépíróknak kell eldönteni olyan kérdéseket, mint az isten léte, a pesszimizmus stb. A szépíró dolga csupán annak ábrázolása, hogy ki miként és milyen körülmények között beszélt vagy gondolkodott az istenről vagy a pesszimizmusról. Az író nem lehet hőseinek bírája, sem annak, amiről hősei beszélnek, az író csupán szenvtelen tanú lehet. (…) Az én dolgom csak az, hogy tehetséges legyek, vagyis meg tudjam különböztetni a fontosabb tanúvallomásokat a lényegtelenektől, hogy meg tudjam világítani hőseimet, és beszélni tudják a nyelvükön. (…) Az íróknak (…) el kell végre ismerniök, hogy ezen a világon nem ismerik ki magukat semmiben, mint ahogy azt Szókratész meg Voltaire elismerték. A tömeg azt hiszi, hogy mindent tud és mindent megért; s minél ostobább, annál szélesebb látókörűnek hiszi magát. Ha a művész, akinek a tömeg hisz, rászánja magát, és kijelenti, hogy semmit sem ért meg abból, amit lát, már ezzel is igen sok ismerettel gyarapítja a gondolkodás területét, és nagy lépést tesz előre.”

Soraiból világosan kitűnik írói elkötelezettségének lényege, amit Gorkij Csehov objektivitásának nevezett. Szerinte Csehov magának a valóságnak a gyökeres megváltoztatásával vélte orvosolni mindazt, amitől hősei szenvedtek, groteszk vagy tragikus helyzetekbe sodródtak. „És én azt hiszem, hogy nemsokára megtudjuk, miért élünk, miért szenvedünk” – mondja Olga a Három nővérben.

Csehov hitte, hogy ez bekövetkezik.

Ördöghegy és környéke

Shakespeare színész volt, Molière is, O’Neill is játszott (noha Csehov nem!), Osborne ugyancsak a színpadon kezdte – szíves elnézésüket kérem szerénytelenségemért – én is! Nehéz lenne megállapítani, hogy a hivatástudat vezérelt-e, vagy 162csak az ily módon álcázható „lógás” lehetősége, a körülmények mindenesetre kétes értékűvé teszik elhatározásomat, ugyanis színészi pályafutásom katonai szolgálatom idejére esik. Remek ötlet volt: létrehoztuk Piliscsabán az Ezred Színházat, 1951-ben, kora tavasszal. Azonnal felmentettek minket minden szolgálat alól, még az áprilisi díszszemlére sem kellett gyakorolnunk; amíg a többiek a laktanya udvarán a viponokat mosták, fényezték, mi a tiszti klub hűs színháztermében próbáltuk a Béke szigetét. Én Mr. Jakobs-öt játszottam Kemény László alakítása nyomán. (Ha jól emlékszem, a darabot a Madách Színház mutatta be 1948-ban.) Nyárra, az ezred pomázi táborhelyén szabadtéri színpadot is kaptunk, a legénységnek, meg a testvérezredeknek ott játszottunk négy vagy öt alkalommal. (Ha hiszik, ha nem: az aszódi páncélosok parancsnoka megkérdezte, hogy melyik profi színház produkcióját látják. Éppen a minap találkoztam egyik akkori „színész kollégámmal” – ha kételkednek szavaimban, ő kész állításomat hitelesíteni, ez ügyben keressék fel a Szabadság Szálló bárját, ott találják J. J. főurat a bárpult mögött.) Színházunkkal szép terveink voltak, függetleníttetni akartuk magunkat, az őszi nagygyakorlatok idején is mint Tábori Színház kívántunk szerepelni, katonai szolgálatunk hátralévő idejében csakis civilben akartunk járni, és a többi, de törekvéseinket nem fogadták kellő lelkesedéssel, így aztán vállalkozásunk, mint ahogy az a korát túlszárnyalóval lenni szokott, megbukott. Színészi pályám véget ért, színpadra többé nem kerülhettem, csak később, tizenkét év múlva, egy decemberi estén, fekete öltönyben, s a Béke szigete Jakobs alakítójához mérten sokkalta nagyobb izgalommal: első darabom bemutatóján. Ez a lehetőség kínálkozott számomra, hogy ismét színpadra lépjek.

A színpad tehát mindig is vonzott. Valamit létrehozni, ami olyan, mint az élet, de mégis több; pontosabban, ami az életből kiválogatja, kiszűri s felnagyítja a lényegest – már legalábbis azt, amit én lényegesnek tartok. Hiszen ez vezetett akkor is, amikor írni kezdtem. Csakhogy a prózával szemben a drámának az az előnye is megvan, hogy itt valóban a megtévesztés határáig mehet végbe a folyamat: a valóság absztrahálása, amely – jó mű esetében – újra valósággá válik, hiszen materializálódik a környezet, s a környezetben az ala163kok. Hús-vér emberek beszélnek, megérintik a tapintható tárgyakat, s az egész olyan, mintha megtörténne. De, hogy így legyen, ahhoz aztán alaposan neki kell gyürkőzni. Elsősorban az írónak. Már jó ideje műveltem a prózát, s még mindig nem mertem drámaírásra gondolni, noha izgatott a feladat, csábított a varázslás eme lehetősége. A jó próza sem terem az útszélen, de azért könnyebb valamit elmesélni, akár ráérősen, akár bakugrásokkal, s nehezebb adott térben, adott időben megjeleníteni. E sorok elején, úgy tetszik, tréfából említettem „színészkedésem”, pedig nem egészen: hiszen, hogy megismertem, mit tesz játszani, ma is tudom, mi az, ami igazán eljátszható, vagyis, mi hiteles a színpadon, s mi nem. Első darabom Benedek Andrásnak köszönhető, ő dobott be a mélyvízbe, megsejtve, hogy az úszástól immár csak az ostoba gátlások tartanak vissza. Nem tudom, kinek mi a véleménye, nekem az, hogy ez a merész vízbe lökés jó ötlet volt, talán máig is kerülgetném a medencét, nem beszélve arról, hogy gátlásaim esetleg örökké távol tarthattak volna tőle. Az Életem, Zsóka megírása, s még az évi bemutatója, a darab kedvező fogadtatása egyszerre zúdult a nyakamba, nem is nagyon tekinthettem át, mit csináltam; s ha igyekeztem is a saját hangomon szólni, szándékom sikerült-e? Egy ideig nem is tértem magamhoz, eltelt egy fél év is, amíg végre elszakadtam az írott szövegtől, s annak színpadi megjelenítésétől. Új darabot akartam írni. De – hogy az iménti példánál maradjak – csak ekkor döbbentem rá: jé! úszom, úsztam! s ez annyira meglepett, hogy megfeledkeztem a kar- és lábtempókról, kapkodva vettem a levegőt, s máris merültem, fuldoklottam. Partra érve röstelltem riadalmamat, felidéztem tudatomban az úszás módját, s újra a vízbe vetődtem. Légzés, kartempó, lábtempó – vezényeltem magamnak. Semmit sem ért. Nagyon is odafigyeltem, emiatt megzavarodtam, minduntalan menekülnöm kellett a vízből. Benedek András ott állt a parton – bizakodó tréner! –, és hajtogatta: ússzál! Hiszen bebizonyosodott, hogy tudsz úszni! Én is erre gondoltam, de hiába. Elvesztettem a biztonságomat, mert nem tudtam megfeledkezni a technikáról.

Igen, ez az. Elhatároztam, hogy az elsőnél jobb darabot kell írnom. Hát ilyet akarni nem nagyon lehet. Ésszel dolgoztam, csak ésszel, tudatosan. Egeret szültek a hegyek. 164Meddő igyekezetem annyira megharagított és elkeserített, hogy az időben még színházba se szerettem járni. Aztán lassan megnyugodtam. Mint minden kudarcra, erre is megszületett a magyarázat: vannak egydrámás írók. Prózát írok és kész!

De mihelyt lemondtam a drámáról, s nem gondoltam rá többé, megváltozott a helyzet. (Egy barátom szokta mesélni: az egyszeri nászutasok felkeresték a pszichiátert, és kétségbeesetten panaszolták, hogy noha szeretik egymást, közeledésük napról napra eredménytelen marad. Nézzék, mondta az orvos, ne akarják. Egyáltalán ne akarják! Megfogadták a tanácsot, s már másnap lelkendezve telefonáltak neki: – Rendben van minden, doktor úr, már abba sem tudjuk hagyni!) Hát én sem akartam. S akkor megszabadultam a tehetetlenségtől. Mire a Madách Színháztól Lengyel György rendező barátom felkeresett, kérését szívesen fogadtam. Igen, írnék.

És megírtam az Ördöghegyet.

Tokba bújt emberek

A hatvanas években különös dolgokat tapasztalhattak hazánk polgárai. Hosszú évtizedek után azon kapták magukat, hogy némi szerencsével végre lendíthetnek anyagi helyzetükön. Annyi keserves esztendő múltával, beleszámítva a háborús időket is, a prosperitás jelei mutatkoztak, és ez mindenkit meglepetésszerűen ért.

Meglepődtünk az élet ilyetén alakulásán.

Sokáig szűkölködtünk, hozzászoktunk hát a vékonypénzűséghez, a takarékoskodáshoz, az önmegtartóztatás sokféle formájához, a nincstelenség elfogadásához és még számtalan dicső erényhez; olyan lemondók lettünk, mint a legszigorúbb rendek szerzetesei, akik szegénységi fogadalmat tettek, erre késztetett minket néhány évtizednyi magyar történelem. Elgondolkodtató, nem volt-e hasznos ez, nem gyakorolt-e jótékony hatást a lélekre, miként a böjt, mely javára válik a 165testnek. Persze, vigyáznunk kellett, hogy ne járjunk úgy, mint a cigány lova, az ugyanis amire megszokhatta volna a koplalást, gazdája nagy sajnálkozására kimúlt, pedig már ott tartott, hogy a vízről is megtanult lemondani. Megtanultuk mi is az életet szerényen élni, bár közülünk sokan belerokkantak, sőt bele is pusztultak ebbe a nagy lemondásba. Ám bárhogyan volt is, érhettek bennünket a legnagyobb katasztrófák, a háború kegyetlenségei, harctéri szolgálat, kényszermunka, deportálás, halálmenet, hátországi veszedelmek (bombázások idején), majd az országon átvonuló front borzalmai, hadifogság, romok közt botladozva induló élet, aztán az ötvenes évek létbizonytalansága, a koncepciós perek félelmet növelő légköre, később a nagy megrázkódtatás: a megelégelt terror alól való szabadulás reménye, a tengernyi áldozat, az újból vérző ország, majd a megtorlások ideje, aztán a csend, a tűrés csendje, az önkéntes hallgatás csendje, és a további gyanakvások évadja; érhetett minket mindez, mégsem adtuk fel a reményt, mégis bíztunk egy értelmes élet eljövetelében. Annyi bizonyos: a lélek nem hájasodott el, a lélek nem eresztett pocakot ezekben az évtizedekben. Edzetté lettünk, kevéssel is beértük, aszkétákká nevelt a sors, az óceánon semmi kis tutajon kitartóan hánykolódó hajótöröttekké. Az ember örült, hogy él – ez volt a lényeg. Vásott könyökű kabátok, kitérdesedett nadrágok, rojtos ujjú ingek, félretaposott cipők korszakai voltak ezek. A háborús ételreceptek sokáig közhasználatban voltak és maradtak. Tökbélből főztük a húslevest, hagymából, száraz kenyérből, petrezselyemből, miegyébből készítettük a mű kenőmájast, babból a gesztenyepürét, kukoricából a bort. A zsíros kenyér csemegének számított. És a kétforintos kolbász egy nemzet legfőbb elesége lett. Soványak lettünk (maradtunk), de frissek. Igen, frissek: mindenre figyelők, szellemiekre fogékonyak, filozófiai, vallási kérdésekben elmerülők. Az emberek olvastak, klasszikus művekben kerestek vigasztalást, a költészet berkeibe menekültek, árgus szemmel lesték a sorok közti üzeneteket. A színházak nézőterein feldübörgött a taps a Bánk bán előadásán, Tiborc panaszát égő torokkal, visszafogott lélegzettel hallgatta a publikum; Katona, Madách, Shakespeare, Molière – voltak olyan népszerűek, mint ma a Depeche Mode vagy Michael Jackson. A III. Richárd nemzeti dráma lett. 166Nem az operettek világába süppedtünk bele, hanem a klasszikusok nehéz veretű, bölcs szavaiból próbáltunk igazodást nyerni hétköznapjaink elviseléséhez. Az élet hazug volt és félelmetes – a művészet gyógyír volt a megfáradt szívnek és agynak. Korgott a gyomrunk, nem volt autónk, nem vásárolhattunk ingatlant, nem utazhattunk külföldre, nem járhattuk be a Nyugat gazdag országait, nem ismerhettük a XX. század technikai áldásait. Ráértünk figyelni, kifelé és befelé is.

És akkor egyszer csak kezdett másként lenni minden.

Melyik évben? Már nem tudom. De hallottunk róla, hogy ez is, az is gépkocsit vett, telket vásárolt, öröklakás után nézett. Építkezésekbe bonyolódtak sokan, házat, hétvégi vityillót húztak fel az akkoriban még nem méregdrága telkekre, amelyek azelőtt kukoricaföldek voltak vagy parlagok.

Mindez persze korántsem máról holnapra történt. Eleinte még meg lehetett számolni azokat, akiknek ilyesmire futotta. Honnan van a pénz? – ezt kérdeztük. Honnan került elő egyszeriben ennyi családi hagyaték? Persze, mozgásba lendült az élet, adni-venni lehetett szabadabban, mint addig, és a falu is kezdett magához térni. Ha nem is a közösbe vitt földeken, de a háztájiban szorgos munka folyt, igaz, csaknem a könyörtelen önkizsákmányolásig. A szerződéses állattenyésztés pénzt hozott; tenyérnyi birtokán a magyar paraszt kamatoztathatta tehetségét. Aztán meg ott voltak az ötvenhat után külföldre távozott rokonok. Odakinn már pozícióhoz jutottak, küldték a támogatást. És végül az itthoni keresetek, jövedelmek is javultak. A forint már nemcsak a tengődéshez volt elegendő („a megélhetéshez kevés, az éhenhaláshoz sok” – mondogattuk keserű humorral a fizetésünkről szólván eladdig). Értéke lett a pénznek; az emberek kezdték tisztelni és félni a pénzt. Kezdett divattá lenni a szerzés, később a vagyonosodás. Amire azelőtt soha nem gondolt, autót akart mindenki. Keservesen meg kellett koplalni a kocsi árát. Ám sokan úgy tartották, hogy inkább lógjon ki a fenekük a nadrágból, inkább kopogjon szemük az éhségtől, de ott feszíthessenek büszkén és boldogan a volán mögött. Státuskérdés lett az autóból, ahogy más technikai eszközből is; státuskérdés, mint az őserdei népeknél a nyakba akasztható tükörcserép megszerzése és viselése.

Ma már nevetségesen hangzik, de ez volt a helyzet a frizsi167derrel is. Kinek jutna eszébe ma fennakadni azon, hogy hűtőszekrényt talál egy háztartásban? A hatvanas évek elején azonban szinte jelképe lett a bűnös elkispolgáriasodásnak. Ideológusokat foglalkoztatott a jelenség; a nép ugyan mit sem törődött velük, csak azt nézte, hogyan is juthatna hozzá az élelem higiénés tárolásához elengedhetetlen gépezethez (lám, volt már tárolható, vagyis elegendő élelem is!). A marxizmus felkent papjai azonban kétségbeejtőnek találták a hűtőszekrény-szimptómát, a korszak e romlás tünetét el is nevezték frizsider-szocializmusnak. Mulatságos. Persze, a frizsider elterjedését nem lehetett megakadályozni. Isten tudja, visszagondolva erre a savonarolai átkozódásra, erre a marhaságra, talán mégiscsak volt benne valami megszívelendő, valami elfogadható, érthető aggodalom. Kezdetét vette akkoriban ugyanis a javak szerzése: először csak egy nyavalyás jégszekrény kellett, aztán turmixgép, aztán magnetofon, aztán autó, telek, nyaraló, öröklakás…

(Szegény jó Várkonyi Zoltánról, a kiváló színházi emberről, színészről, filmrendezőről pletykálták, hogy helikoptert akart vásárolni, de nem kapott rá engedélyt. Egyetlen szó sem volt igaz belőle, de jellemző, az emberek már ott tartottak, hogy valami efféle hírrel felül akarták múlni az általános szerzési hóbortot.)

Álljunk meg! Ne legyünk igazságtalanok, és főleg nevetségesek! Micsoda ostoba szemlélet nevezteti velünk hóbortnak azt, hogy egy XX. századi ember be akar rendezkedni a kor kínálta civilizációs készségekkel? A frizsider-szocializmust az kiálthatta csak, aki fogadott vagy fogadatlan prókátorként védeni és menteni akarta az árubőség előállítására képtelen, rosszul szervezett, eleve hibás elképzelésekből hibásan felépült társadalmat. Mégis azt kell mondanom, hogy a szerzés hóbort lett. De elítélni nem tudom, hiszen azért lett hóborttá, mert hirtelen szakadt ránk, a mohóságot a túlságosan sokáig elviselt nyomor váltotta ki. Megróható-e a fogságból szabadult katona, aki első otthoni vacsoráján, noha figyelmeztették a veszedelemre, beteggé zabálja magát? Az annyi időn át elszenvedett éhség – éhség mindenre, amit a század produkált, de amihez nem juthattunk hozzá – késztetett minket mohóságra. Másutt, fejlettebb országokban a civilizáció apródonként tette kényelmesebbé a létet, mi pedig 168most mindent egyszerre akartunk behabzsolni. Őszintén szólva, nem is igen volt rá pénzünk. Ezért aztán elkezdtünk kuporgatni; jószerével a luxusért. De nem járt-e nekünk is a luxus? Hamarjában pótolni akartunk mindent, és felborult a fontossági sorrend. Hajdani polgárok, jómódú középosztálybeliek, szocializmusban pozíciókhoz jutottak, a hatvanas évek gazdasági fellendülésében egzisztenciálisan magukhoz térők, a történelem folyamán először jómódba kerülő parasztok egyaránt és egyformán újgazdagok lettek; kezdtünk úgy viselkedni, mint a parvenük. Fenn az ernyő, nincsen kas. Groteszk helyzet.

A nagy pénzhajszában, az erőn felüli vállalkozások közepette a szellemi érdeklődés háttérbe szorult, a hivatás másodrendű lett, a morál alól kicsúszott a talaj. Egyesek még sokáig szívósan kitartottak, nem voltak hajlandók beülni a ringlispílbe, nem hagyták megszédíteni magukat, mondván, hogy a konjunktúrának nincs igazi, biztos alapja, itt csak az ügyeskedők érvényesüléséről van szó. Valóban: elszabadult a szabadrablás, szokásunk szerint átestünk a ló másik oldalára; az értékrend megítélése körül általános lett a zűrzavar. A szkeptikusoknak többé-kevésbé igazuk volt, valamiféle parttalanná lett gazdaságpolitika, azt is mondhatnám: végső soron ellenőrizhetetlen rendszerű gazdasági mechanizmus tereire értünk. Mint amikor valaki egy nagy örökség megszerzésének reményében megmámorosodik: költekeztünk, de fedezetünk még alig volt a költségeinkre. A külcsín azonban, amire szert tettünk, tetszetős lett. Nyaralók épültek, vaskerítések és díszes kapuk emelkedtek a birtokok védelmére, villák nőttek ki a földből utcát képezve a zöldövezetekben, és sokasodtak a lakótelepek betonkaszárnyái is. A parkolási gond mutatta az autóállomány szaporodását. Butikok nyíltak és önelszámolós üzletek, a gebinesek busás haszonhoz jutottak; pénz pénzt fialt. Gazdagodtak a vállalkozók, miközben az állami szektorban maradók nem tudtak tisztességesen megélni a fizetésükből, tehát óhatatlanul növekedni kezdett a leltárhiány, csökkent a becsület táplálta aggály. („Nem érek rá pénzt keresni, mert dolgozom” – hangzott a cinikus kijelentés, vagy megfordítva: „Nem megyek állásba, mert pénzt kell keresnem!”) Ez a helyzet is mulatságos volt: egy szocialista társadalomban, ahol nem is 169olyan régen még köztulajdonba vettek mindent, ahol a családi házakat is államosították, elűzték a kisiparost a műhelyéből, mondván, hogy a kollektivizmusé a jövő, abban a rendszerben, amelyben az, aki a gyermekét tovább akarta taníttatni, letagadta (ha tudta!) még a kiskereskedői múltját is, ott most egyszeriben magánvendéglők nyílnak, manökenek butikjai kínálják a drága árut, iparosok jutnak kiváltságos helyzetbe a magánpraxis révén. Mindez önmagában nem lett volna baj, különösen ha a gazdasági élet törvényeiből természetesen adódik. De csak abból adódott, hogy az állami szektor képtelen volt megbirkózni a kereslettel, meg szelepnek is jó volt ez, egy kicsit megbolondítani a népet: kap itt is éppen úgy mindent, mintha Nyugaton lenne. Az emberek, akik élve a lehetőségekkel, vállalkozásokba kezdtek, furcsa ellentmondásba keveredtek: egyfelől invesztáltak, másfelől féltették a beruházott összegeket, ki tudja, meddig engedik ezt a maszekoskodást? Ezért hát aligha akadhatott köztük olyan, aki egy majdan egyre virágzóbb és virágzóbb üzletházat kívánt volna alapítani az elkövetkező évszázadokra, a maga, a családja és a köz hasznára. Nem valószínű. Inkább a helyzetet kívánták kihasználni, megforgatni a pénzüket, amíg lehet. Amíg lehet – ott volt ez minden gondolatukban. A befektetett tőkét igyekeztek a haszon révén mielőbb kimenteni, de mi mást is tehettek volna, hiszen üzletüket egy adott határon túl nem fejleszthették, nem hozhattak létre üzlethálózatot, később áruházat és így tovább. A nyereségből nyugati kocsi, balatoni villa, dunakanyari nyaraló, ékszer, perzsaszőnyeg, miegyéb lett. Következésképpen a kereskedők és iparosok nem arra törekedtek, hogy lassan, de biztosan megalapozzák cégük hírnevét, hanem hogy „kirabolják” az üzletet – és persze a vevőket is. Mert dúskálhattak a vevőkörben. A konkurenciától nem kellett tartaniok, a boltok és a szolgáltatásban részt vevő mesterek kínálatát messze felülmúlta a kereslet, így aztán nem kellett gazsulálni sem a vevőnek, sem a megrendelőnek, az árakat ellenben fel lehetett emelni az egekig. Egy ilyen helyzetben nem tud létrejönni tisztességes ipar és kereskedelem. Ráadásul a maszekok éppen úgy rákényszerültek a korrupcióra, mint az államiak. Az árubeszerzés nehézségei megkeserítették az életüket. Hajdanában-danában ha egy ügynök, mondjuk a Zwack-likőrtől felkeresett egy 170vendéglőst, azt mondta: „Főnök úr, rendeljen tőlem árut, fél százalék kedvezményt adok…” Ma a főnök dugdos csúszópénzt a szállítóknak, hogy előnyben részesítsék a többivel szemben, és jó árut kapjon, vagy egyáltalán, hogy kapjon árut. Hajdanán csak az a nagykereskedő élt meg, aki kifogástalan holmit ajánlott, ma minden nagyker megél (ha nem jut valami más okból csődbe), mert a piac nem kényes. A piac kiszolgáltatott.

Egy szó, mint száz: ezen a téren is – jobb híján – a vagyonszerzés lett a legfőbb cél.

Az egész társadalomban kezdte felütni fejét az anyagiasság. Az anyagiasság lett az a hit, amely minden mást pótolt, minden más hitet, amelyet a történelem elrabolt az embertől.

Az anyagiasság persze önzővé tesz. Megöli a szeretetet, az egymás iránti figyelmet, irigységet, tokba bújtságot és egyéb kicsinyességet szül, amelyek aztán bőséges programot adnak, alaposan lekötik az embert.

Már úgy értem: eléggé magánakvalóvá formálják.

Így alakult az élet itt, a mi tájainkon a hatvanas években. Hajsza a pénzért, a pénzen a javakért, hogy pótolhassuk mindazt, amit a fejlettebb társadalmakban már régóta élveznek.

Nem is történt volna semmi baj, ha nem borul fel az értékrend. Ha a szerzés nem haladta volna meg az erőnket, vagyis, ha mellette maradt volna továbbra is időnk az élet fontosabb dolgaira is. De azt mondtuk: majd! Majd újra kézbe vesszük a verseskönyveket, majd újra felnézünk Istenre, majd újra megkérdezzük egymástól, hogyan érzi magát, nincs-e szüksége valamire, nincs-e egyedül, nem fél-e, örül-e valaminek; majd újra elmélyedünk Mozart, Beethoven muzsikájában, majd újra feltekintünk a csillagos égre, majd újra hiszünk a barátságban, csak előbb megvesszük a Trabantot, a Skodát, a Ladát, a BMW-t, az Opelt, csak előbb felhúzzuk a házat a Dunakanyarban vagy a Balaton partján, csak előbb…

És akkor végszóra még a televízió is megjelent.

Ha jól meggondoljuk, a hatvanas évek végére tehető a televízió elterjedése. A lakások főhelyére kerültek az otrombán nagy készülékek (robbanásveszélyes képernyőikkel), és kékesen villódzó fényük az alkony leszállta után betöltött minden otthont. A család apraja-nagyja már a vacsorát is ott köl171tötte el a tévé előtt, a sötét szobában, a bemondónők, a hírmagyarázók, a riportalanyok és riporterek, a külföldi államfők, ENSZ-képviselők, királyok és köztársasági elnökök, rablógyilkosok és hadseregtábornokok, bombázók és légelhárítók, tengerészek és dzsungelharcosok társaságában. Aztán a párálló teák vagy jéghideg sörök kortyolgatása közben már kényelmesebben, belesüppedve a fotelokba a világsztárok színe előtt ültek félkaréjban, híres filmcsillagok tették-vették magukat a képernyőn, énekesek, hajdani vagy új nagyságok szórakoztatták a csecsemőt és a nagymamát, a gimnazista fiút és a komoly családfőt, a fájós lábú anyát és a munkában fáradt férfiút; iparost, kereskedőt, gépészt és orvost, könyvkötőt és képügynököt, sofőrt és kalauzt, földművest és tudóst – egyszóval minden magyar polgárt. Este héttől a késői órákig senki sem mozdult el a helyéről (karosszék, fotel, kanapé, sámli, hokedli, földre dobott párna stb.), és ha valaki váratlan látogató megzavarta a szeánszot, hát nem leplezett bosszúsággal nyitottak neki ajtót. Köztudottá vált, hogy főidőben nem illik vendégségbe menni, nem illik zavarni a tévénézés szent áhítatát. Ha mégis vendégeskedni akart valaki, hát helyet kaphatott a képernyő előtt maga is. A szomszédok, akiknek még nem futotta készülékre, tudták a szabályt, a híradó előtt kell érkezni, esetleg ülőalkalmatossággal és némi rágcsálnivalóval felszerelkezve. Ők a befogadottak szerénységével pisszenés nélkül, a háttérben maradva élvezték a XX. század nagy ajándékát, a távolbalátást.

Igazán érthető volt ez a nagy buzgalom. Senki sem akart lemaradni. Senki sem akart kimaradni a csodából. A televízió előtt elmondhatta, hogy kinyílt előtte az egész világ, sőt a világmindenség is, ha az űrhajósokról szóló tudósításokat is figyelembe vesszük. A magyar honpolgár a szendvicsei, fröccsös- és söröspoharai mögül ott érezhette magát Afrikában és Ázsiában, az amerikai elnökválasztási kampányban, hóförgeteg tombolásában a hős, szibériai útépítők között, a tengermélyben, megismerhette a bálnák életét, a mikro- és makrokozmoszt. Legalábbis úgy vélte, hogy megismeri. És meg is ismerte volna, ha valóban odafigyel, de épp olyan türelmetlenül várt képet képre, műsort műsorra, mint ahogy élt hajszolódva. S mi több, szkeptikusan fogadott mindent. Csak azt hitte el, amit hinni akart, mert tapasztalata alapján elhi172hetett, minden mást gúnyosan kritizált, fumigált, csípős megjegyzésekkel kísért. Ugyanis meg volt győződve róla, hogy végzetesen manipulálják, félrevezetik, hogy propagandák áldozata lehet, ha bedől a híreknek, kommentároknak, tudósításoknak. Mégsem kapcsolta ki a készülékét. Mert elbódította a látvány, kellemesen elzsongította, azonfelül kénye-kedvére játszhatott hívőt, hitetlent, miközben elébe vonult a világ. Aztán meg ott volt a krimi. Jött a nagy össznépi szórakozás. A hatvanas években ez is a mindennapi kenyerünkké vált; számosan, akik a kezükbe nem vettek volna soha ponyvát, piff-puff regényt, de még egy Agatha Christie-t sem, most kábán lesték a nyomozók meg a gengszterek párharcait, a körmüket rágták izgalmukban, és lepisszegték a mocorgókat, közbeszólókat; a krimi szent dolog lett. Agymosás. Komoly urak és hölgyek, magas intellektusok várták ezeket az esti agymosásokat, félre a gondokkal, nincs fontosabb az autós üldözésnél, a bravúros lövöldözésnél.

Ott ült a család, ott ültek a barátok, ott kuporogtak az ismerősök, szomszédok, vendégek a tévé előtt, együtt voltak, szoros együttlétben, de nem egymásra figyelve; diskurzus nem esett, csak egy-egy megjegyzés hangzott el, az sem talált célba, mert meg sem hallották egymást. Nem látták egymást, nem érezték egymást. A Föld különböző pontjáról hozott elénk képeket a tévé, soha a történelemben még ember ilyen távolságokra nem látott el, soha messzi földről ily gyorsan hírt nem kapott, mégis rettenetes űr tátongott ember és ember, ember és világ között. Miért? Ki érti ezt? Olyanok lettünk, mint a gépek; mechanikusan engedtük át magunkon az információkat, telezsúfoltuk agyunkat az ismeretekkel, felhalmozódtak bennünk rendetlen összevisszaságban, és nem volt időnk rendszerezni a látottakat és hallottakat, és nem volt időnk megtudni, hogy mit is gondol mindezekről a társunk. Együtt voltunk, és mégis kezdtünk elmagányosodni, érzelmileg elsivárosodni, mert – miként a javak szerzése idején – most is azt gondoltuk, hogy majd, majd… csak még megnézzük ezt… még meghallgatjuk azt… és közben eltelt az idő. Már akkora lett a felhalmozott adósságunk egymás iránt, hogy reménytelen volt kiigazodni benne, reménytelen volt jóvátenni a mulasztásokat.

Mindezt persze nem vallottuk be. Titkoltuk még önma173gunk előtt is. Azzal áltattuk magunkat és másokat, hogy soha ilyen nagy nyíltságban nem éltünk, soha nem tudtunk ennyit társainkról itthon és a nagyvilágban. Mennél jobban elmagányosodtunk, annál hangosabban bizonygattuk ezt. Szinte kétségbeesetten kiáltva, hogy eljusson embertől emberig – lélektől lélekig.

A tévé betetőzte azt, ami a javak szerzésével elkezdődött. Ismét óriási értékrendtévesztés történt: egy eszköz, amit a szolgálatunkra találtak fel, a rabságába ejtett minket. Megsejtettük, megéreztük benne a mákonyt, és éppen erre volt szükségünk, nehogy a gondokba merüljünk – de főleg ne a gondolkodásba! Helyzetünk alapos elemzése, sorsunk vizsgálata helyett bódítsuk el magunkat estéről estére; meneküljünk a hamburgerizmusba, vagyis ahelyett, hogy különleges ízekkel magunk készítenénk el vacsoránkat, kapjunk be a bódé előtt egy húsgombócos zsemlét a szokott mustárral, hagymával és ketchuppal.

A televízió lett a szellem hamburgere. A hatvanas évek hozták el nekünk, s itt maradt velünk, itt van ma is.

Amikor az évtized utolsó esztendejében a Vígszínház darabot kért tőlem, ezekből az élményeimből írtam meg az Adáshibát. A komédiát – amit keserű komédiának neveztem – sokan ismerik, helyszűke miatt sem akarom elmesélni. A darabírás körülményei sem olyan érdekesek, hogy untassam vele az olvasókat. Elég annyi, hogy a színen a televízió a főszereplő meg az előtte ülő Bódog család, vagyis mi, a kor emberei. Olyanok, akik mindazt, amiről fennebb szóltam, átélték, megszenvedték, akiket a tűzből vízbe, vízből tűzbe kergettek szüntelen, hidegből melegbe, melegből hidegbe mártogattak, míg végül megzavarodva magukra maradhattak.

Magukra maradtak a tévé előtt. Mára már videót is vásároltak, lesöpört könyvespolcuk tele van kazettákkal, csak be kell dugni a műanyag dobozt a gépbe, s máris indul a film, indul tízszer, százszor, ezerszer is, és amíg pereg a kép, az agy a szokott táplálékát kapja, most már akkor is, ha nincs központi műsor. Megtanulta ki-ki kábítani önmagát.

Begyakoroltatták velünk, hogyan lehet kiküszöbölni a gondolkodást. Horror és karate, akciófilmek, szex, sci-fi, videoclipek villódznak a házi monitoron. És lukas perceinkre 174ott a sky channel kifogyhatatlannak tetsző műsordömpingje. Rock és pop rock zenészek vonaglanak csillogásban és füstben, a heavy metal zaja betölti a világot, hogy végképp ne halljuk egymás szavát. Csak a ritmikus forgatagot látjuk a képernyőn, ám nem tudhatjuk, hogy a rángás az élet ritmusa-e, vagy a halálos sebet kapottak vonaglása.

Lähetyshäiriö

Nehéz kimondani az Adáshiba finn címét; többszöri gyakorlás után is beletörik a nyelv. Vajon a darab szövege is ilyen idegenül hangzik majd a fülemnek? Arvi Kivimaa professzor, a Finn Nemzeti Színház igazgatója megmutatja a színházat; a folyosók falán olajfestmények: a színészek portréi, Joel Rinne ősz hajú, markáns arcú férfi erőteljes ecsetvonásokkal festett arcképe előtt megállunk, a professzor úr „bemutatja” a kiváló művészt: – Herra Bódog – mondja. A finn Bódog úr Páger Antal kortársa. Nemsokára a kamaraszínház színpadán találkozunk vele és a darab többi szereplőjével; kölcsönös izgalom: a színészeké, hogy miként fogadja munkájukat a szerző, s az íróé, hogy a távoli ország színpadán az idegen nyelv nem orozza-e el azt, ami eddig az övé volt; de még inkább: hogy a más társadalmi rend közegében bizonyára sok tekintetben más világlátású és más élményeket átélt közvetítők kezén nem veszett-e el darabjának világa? És a közös izgalom – de talán megint csak legjobban az íróé – vajon a közönséghez eljut-e valami abból, ami eredeti környezetéből oly sok száz kilométernyi messzeségből érkezett ide, Helsinkibe?

Az izgalom – kiderült – felesleges volt. Színész és író megnyugodhatott, a találkozás túl a baráti vendéglátáson, mélyebben az ünnepi gesztusokon – megteremtődött. Az előadás kezdete után néhány perccel már megfeledkeztem arról, hogy a színpadon finnül beszélnek, az eredeti szöveget hallottam, azt sugallta a játék. Remek, a darab leglényegét értő játék; élvezetes színészi alakítások, kitűnő rendezés. Vala175mikor talán azt mondtam volna, hogy a vérátömlesztés megtörtént, ma azt mondom – korszerűen – a szívátültetés sikeres volt.

És a közönség? Akárcsak itthon. Kezdettől fogva értette, hogy miről van szó. A mindkét nyelvet ismerők szerint Tauno Huotari, a darab fordítója nagyszerű munkát végzett. És Edvin Laine rendezővel mintha sokat és hosszan beszéltem volna a darabról, mintha a színészeknek aprólékosan megmagyaráztam volna a figurák jellemét, magatartását, úgy, ahogy én elképzeltem. Egyszóval: mintha ott, Helsinkiben közösen hoztuk volna létre a produkciót. Igazán nagyszerű élmény volt.

Nagyszerű élmény?

Hiszen elsőre csak annak örültem, hogy a nézőtéren ülő finnek természetesen fogadták a darabot, a televíziót néző Bódog család estéjét; ismerősen fogadták, s nem messziről érkezett érdekességként. De tisztességes dolog-e, hogy az író örül a sikernek, mutatványa sikerének? Már a hazai egymást követő bemutatók idején is megütött a gondolat, hogy nem lehangoló-e inkább az Adáshiba sikere, mint felvidító? Igazán Helsinkiben érezhettem ezt, ahol – és ez evidens – elvesztek az apró poénok, ahol nem fakasztottak nevetést azok a hétköznapi, szűkebb körben időszerű kis gondok, amelyeket csak mi ismerünk. Maradt hát a darab legmélyebb lényege: az emberek közötti elviselhetetlen közöny; a veszélyes tokba bújtság, az önzés; a gépről, vagyis a technikai civilizációról József Attila szavainak – „Kezes állat / No, szóljatok rá! Mi tudjuk a nevét” – visszájára fordulása. Tehát másutt is ez hat leginkább, s ha így van, akkor ez azt bizonyítja, hogy bódogok mindenütt vannak, sokan; a közönség szemben ül Bódogékkal itthon is, Prágában is, Helsinkiben is; és Bódogék szemben ülnek „Bódogékkal” mindenütt. Azért mondom hát, hogy a siker fölött érzett öröm kétes értékű. Azt is megkockáztatom (remélve, hogy értjük egymást, és a Kedves Olvasó nem veszi nagyképűségnek!), hogy jobban állna az emberiség dolga, ha – például – az Adáshiba értetlenségre találna. Az író nem zsonglőr, hogy ügyességével kápráztasson és mindenképpen a sikert keresse, hanem inkább orvos: felfedezni és gyógyítani akarja a betegséget, s minthogy hivatása, ezt te176szi, de szívesen lemondana az igyekezetéért való elismerésről, ha baj és beteg híján nem lenne dolga.

Ünneprontás itt és így erről beszélni? Nem hiszem. Dolgunkat végezzük és ez is a dolgunknak egy része. A színház játék ugyan, de csak annyira, mint minden kedvvel és jószívvel végzett emberi tevékenység. A játéknál fontosabb az a közös igyekezet, amit író, rendező, színész és – közönség (!) kifejt az élet dolgainak tisztázására. Az öröm hát inkább ez: megteremteni ennek az igyekezetnek a lehetőségét. Itthoni és külföldi barátaim és segítőim iránt hála él bennem, és a fentebb elmondottak ellenére is: optimizmus. Hiszen az önzésről és a közönyről szóló Adáshiba kapcsán sok helyütt – s így Helsinkiben is – annyi emberi kitárulkozás, figyelem és szeretet élményében volt részem, hogy hinnem kell: az ember képes arra, hogy társára figyeljen.

A szín üres

Fehér Tibor Jászai-díjas, Érdemes művész, a Miskolci Nemzeti Színház örökös tagja 1984. aug. 30-án váratlanul elhunyt

Előttem van, ahogy Csebutikint játszotta a Három nővérben. Ott ült Prozorovék szalonjában civilesre koptatott katonazubbonyban, kitérdesedett tisztinadrágban a szamovár mellett, s ránézett Tuzenbachra: – „Az imént azt mondta, báró, hogy az életünket majd nagynak nevezik; de az emberek mégiscsak kicsinyek… Nézze, milyen kicsi vagyok. A magam vigasztalására kell azt mondanom, hogy az életem nagy, és van értelme…”

Kissé egysíkon tartott, magas, vékony, kántáló hangon beszélt, ráérősen ejtve ki a szavakat, úgy, ahogy ment, mozgott is mindig utcán, színpadon; ahogy kövérkés testén a könnyű, elegáns öltönyökben, őszülő hajfürtjeivel, sápatag, de örökösen mosolyra kész, gyermekien szelídnek megőrzött arccal bejön színházba, színpadra, büfébe – így van előttem. – 177Pufi!… – Szervusz, szervusz! – s már ölelt is, gombszemében őszinte, baráti örömmel. – Jó voltál, nagyszerű voltál! – szorongattuk a kezét az öltözőben, ahol a tükrök visszaverte, éles fényben, félig pucérra vetkezve, sminkjét törölgetve, verejtékes testét lemosva – hirtelen egy másfajta valóságba kerülve mindig olyan már a színész, mint tárna mélyéből felbukkant, holtfáradt bányász. – Remek vagy, Pufi, remek!…

Hetvenegyben ismertem meg igazán, amikor Bódogot alakította a miskolci Adáshibában. Ott ültem a nézőtéren, s bevallom, könnyezve, harsányan nevettem – a saját darabomon! Ő tette ezt velem, Pufi – vagyis Fehér Tibor. Olyan különleges humorral játszott, olyan fapofa volt, értetlenkedő, de okoskodó és hiú, nevetséges, ám megrendítően szánalmas. Igen, ennyi húron tudott egyszerre játszani. Talán a hajdani táncoskomikus, a buffó keveredett benne a jellemábrázoló alkattal; a víg és keserű humor a tragikus komolysággal. Nem egyszerűen átélő volt, inkább alakteremtő. Az eljátszandó figurát distanciával, s éppen ezért véleményezve állította a publikum elé. Márpedig ez nagyobb talentumra, gazdagabb eszköztárra vall, mint a puszta érzelmi azonosulás, amikor a színész a hős természetét vagy a hősével a magáét összekeveri. Fehér Tibornak az ábrázoláshoz volt kitűnő tehetsége. Személyisége, világnézete a jellemrajzokkal került a színre. De nem csak a megvilágított deszkákon nyilvánított véleményt az életről. Felelősségérzete arra késztette, hogy a miskolci Nemzetinek, amelynek az aradi és más vidéki társulatnál töltött színészévei után 1947-ben tagja lett, művészetpolitikai, szociális gondjait is, funkciókban vagy azok nélkül, a vállára vegye. Ha munkáját, színészetét elismerték, boldog volt, megtisztelve érezte magát, de szerénysége folytán inkább a társak, a barátok éreztek elégtételt, amikor egy-egy díjat – a Munka Érdemrend arany fokozatát, a Déryné Emlékgyűrűt vagy más kitüntetést – megkapott.

Szerette és tisztelte a színházat és az életet.

Ezért is tudott olyan jól Csehovot játszani. Illés István rendező vezette be ebbe a világba. Reábízta a Sirályban Szorint, a Három nővérben Csebutikint, az Ivanovban Lebegyevet. De Hirint is a Jubileumban, Csubukovot a Leánykérésben, Zsigalovot a Lakodalomban – és Szvetlovidovot, az öreg színészt a Hattyúdalban. Fehér Tibor szereprepertoárja az ope178rettől a legszikárabb drámákig terjedt. Volt Frosch a Denevérben, Orgon a Tartuffe-ben, Falstaff Shakespeare remekében; játszott kortárs darabokban, például Gyurkovics Tibor Csóka család című sírós-nevetős tragikomédiájában; játszott Shaw-t, Molnár Ferencet, Hašeket, Brechtet… Legutolsó szerepe a Csiszár Imre rendezte Wedekind-darabban, a Luluban az egészségügyi tanácsos volt. Estéről estére meg kellett halnia. Fehér Tibort cukorbaj kínozta, a szívét is féltette, különben sem titkolta hipochondriáját. – Nem szeretek meghalni – panaszolta a Wedekind-darab előadásai után. – Most már öreg vagyok, nem szeretek mindig meghalni…

És mégis! Többé már nem megy be a színpadra. A szín üres.

Emlékszem, ahogy a Hattyúdalban bebotorkált a kulisszák mögül. …„No igen, a súgólyuk látszik egy kicsit… a karmester pulpitusa… a többi mind csupa sötétség! Mély, fekete gödör…” Aztán meg, ahogy térdelt, égre emelt karral: …„micsoda színész voltam én, Nyikituska, mi? Hova tűnt, hova lett az a szép idő? Tudod, ma belenéztem ebbe a gödörbe – és minden eszembe jutott… Ez a gödör nyelt el negyvenöt évet az életemből…”

Negyvenhat évet – helyesbíthetnék. Negyvenhatot a hatvannégyből. Ennyi idős volt, amikor elragadta egy szívroham.

Hogyan mondta Csebutikint játszva? „A magam vigasztalására kell azt mondanom, hogy az életem nagy, és van értelme.”

De Fehér Tibor élete valóban az volt. Gazdag élet. És volt, nagyon is volt értelme.

Fénykép Editről

A fényképet nemrég kaptam ajándékba Koncz Zsuzsától, ő készítette valamikor 1963 végén a Hungária kávéházban: Domján Edittel ülök egy asztalnál, előttünk kávéscsészék meg egy kézirat: az Életem, Zsóka példánya.

179

Nagyon fiatalok voltunk!

Edit haja félrövidre vágva, lazán, kis választékkal bal felől; ruhája egyszerű: sötét, kivágott kötött blúz; arcán mosoly, kedvesség, odaadás; csuklóján vékony aranylánca. Kora délután van, a színházi próbáról érkeztünk a kávéházba, riport készül velünk a premier előtt.

Emlékszem, esős idő volt, a bemutatót hirdető plakátok már kinn voltak az utcán, s én némi megilletődéssel néztem a színésznőt, első darabom főszereplőjét. Látszik ez a megilletődés a képen: tekintetemben zavar, öröm és rajongás.

Nyár volt, amikor megismertem. A Nemzeti Színház művészbejárójában találkoztunk; kinn vakító napsütés, benn félhomály; a színpad mögötti rács-aknában a lift éppen a földszintre ért, Osváth Béla szállt ki belőle sietve, elkésve, futva, mint mindig. Belém botlott, karon ragadott, s máris kérdezte szenvedélyesen:

– Hol a darab? Készen vagy már? Mi lesz? Itt a nyár, nyakunkon a szezon vége, szeretném olvasni! Mivel töltöd az idődet? Novellákat írsz? Ne írj most novellákat, a darabot fejezd be, várjuk…

Hebegtem valamit; ha az embert a munkájáról kérdezik, amivel kínlódik, zavarba jön. – Majd… most már… A második résznél tartok…

– Hát siess vele!

Osváth Béla vezette a dramaturgiát. Új darabot akart; új darabokat, magyar szerzőktől. Németh László-rajongó volt; Hódmezővásárhelyen színházat teremtett valamikor, onnan hozta magával lázas izgalmát. Sürgetőn dolgozott; hajszolta magát, s mindannyiunkat, mintha érezte volna, hogy nemsokára elragadja a gyomorrák.

Kilencszázhatvanhármat írtunk, május volt, májusi forróság a körúton, a Blaha Lujza téren. A régi színházépület vastag falai között még ott lapult a tél hűvöse, de a kiskapun bevetült a fény.

És ebben a fényben jelent meg Edit.

Csak a sziluettje. Középtermetű, karcsú nőalak.

– Editke!

Osváth elengedett, Domjánt üdvözölte, aztán újra elkapott, hogy bemutasson.

– Ismerkedjenek meg! Ez itt egy fiatal író, most írja az első 180darabját. Magának! – mondta hirtelen ötlettel. – A főszerepet magának írja!

– Igazán?

Most is hallom, ahogy azon a kedves, csengő, kicsit elnyújtott hangján, derűsen kérdi: – Igazán?

Kezet fogtunk. Közel álltam hozzá, éreztem a belőle áradó tüzet. Perzselt a közelsége, annyira volt, s mégis oly szerény. Cseppet sem hivalkodó. Szép volt, barna volt és csinos. Zárkózott, mégis nyílt. És nagyon finom, elegáns.

Emlékszem erre a pillanatra: ahogy rabul ejtett, de mint egy egzotikus hercegnő – elérhetetlenül.

Talán azért is tudtam megírni azon a nyáron a darabot, hogy találkozhassam vele. Mert azt mondta akkor:

– Nahát! Várom!…

Ősszel kitűzték a próbák idejét. Az Ódry Színpadon dolgoztunk, Vadász Ilona rendezte a darabot.

Megbarátkoztunk a próbák során. Örült a szerepnek, szerette. Sokat beszélgettünk a figuráról, oldott volt, de belőlem mégsem szállt el a megilletődöttség. Soha nem beszéltem vele zavar nélkül: annyira hatott rám nősége. Megbabonázott.

A színpadról is így hatott a nézőkre. Titokzatos volt és szeretnivaló. Rajongtak érte, sikere volt. De ő kibírta a sikert. Be-benéztem hozzá az öltözőjébe, elmondtam neki, milyen az aznapi esti publikum. Kik ülnek a nézőtéren. Barátságosan meghallgatta, de mindig azt mondta szelíden: – Én magamnak játszom. Szeretek játszani, ez az életem, én csak játszom, játszom…

Elhittem. Elhittem, hogy nem a siker izgatja, hanem a színház, a játék: az élet.

Az életet vette komolyan.

Nem voltak színésznős szokásai. Semmi allűr. Sem a színházban, sem az utcán. Alázatosan, lelkiismeretesen dolgozott, láthattam az Életem, Zsóka próbáin, hogyan készült a szerepre. Pontosan tudta a szöveget, nem lazított, figyelt. A csendet szerette, az elmélyülést. Kerülte a rutint, mondhatnám, gyűlölte.

Amiként az élet rutinját is.

Művészete önfeloldás volt: lány- és asszonyalakokat teremtett, bolondos és szomorú, szép és keserű sorsokat tárt 181elénk, hogy megismertesse velünk a világot úgy, ahogy ő látta, érezte. A világban a nőt, a nő örömét, bánatát.

Játszott hangjátékaimban is, de nekem úgy marad meg ő, mint Zsóka.

A darab végén, egy hideg hajnalon azt mondja:

„Ó, mennyire szerettek hinni a varázslatokban! Hogy mindent helyrehozhat a megbánás, a gyengeség magyarázatára meg feltaláltátok a sorsot!… De megtenni az utat, tisztán, miért nem lehet?! Miért?!…”

Áll ott abban az utolsó jelenetben még egy pillanatig némán, aztán kihunynak a fények.

Hitte ezt a néhány mondatot.

Amikor 1972 karácsonyán a halálhírét vettem, nem értettem, miért fejezte be önként? Miért?!

De aztán fejet hajtottam. Ő mindent komolyan vett. Odaadó volt és kedves, szerette az életet. Ahogy a színházat szerette. Nem akarta olcsón adni.

És nem is adta olcsón.

Az a forró, májusi nap, hatvanháromban a Nemzeti kiskapujában…

Meg ahogy ülünk egymás mellett a Hungária asztalánál, miközben Koncz Zsuzsa elkészíti a fotót…

Egy pillanat.

De a pillanat mégis örök.

Lélekjáték

Játszd el a magányt. Játssza el, kérem, a magányt. A magányról egy színdarabot!

De hogyan?! Mit tudunk róla? Mit tudunk a magányról, a magányosokról? Egyedül van – mondogatjuk. Vagy: egyedül él. Elhagyták. Nincs senkije. Így valahogy. Helyzetnek tartjuk, átmeneti állapotnak, életformának. Kis sóhajjal, némi lelkifurdalással vagy egyszerűen csak értetlenkedve hümmögünk: na, igen, igen… És nem fogjuk fel igazán, hogy milyen alattomosan pusztító kór ez. Ki nem magányos? – vetjük 182oda hetykén, ingerülten, csakhogy elhessentsük magunktól a gondját. El is hessentjük. Aztán egy dermesztő hír valakiről, aki belehalt, felráz: tenni kellett volna valamit! Vagy ahogy később kérdezzük, szomorúan: lehetett volna tenni valamit?!

Félünk tőle, ugyanakkor bagatellizáljuk. A magány?! Ugyan, kérem!… S legyintünk, mintha nem szedné áldozatait éppúgy, mint a rák.

Játsszon nekünk a magányról színdarabot, hogy szembenézhessünk vele, megértsük – és megsejtsünk ellene valamit, talán, ha lehetséges.

És Almási Éva játszik.

A magányról próbál Kaló- Aldobolyi Egyedül című zenés darabjában, a Madách Kamara színpadán. Színésznőt alakít, Zsuzsát, aki egy Domján Editről szóló dráma főszerepére készül.

Vak, üres ablakok fogják körül a színt. Hátul vörös kárpit; függöny kettényitva, de inkább kettéhasítva, mögötte messzi fény. Onnan jön felénk a Színésznő. Megjelenik Almási ebben a gégenben, ebben az ellenfényben, körülfogja a ragyogás, aztán csak a sziluettje látszik, mintha éppen csak feltűnni és máris eltűnni akarna, mutatván, hogy csak ennyi az egész élet, színészet: egy hódító átvonulás a színen a fényből a sötétbe. De mégis: előrejön, megáll előttünk hosszú estélyiben, meztelen vállán boa. A sikert hozza magával a reflektorok világából. Énekel. Hangjában enyhe fájdalom, de arcán színpadi csillogás. Mikrofonba énekel, mint egy dizőz. Aztán csend. Megfordul lassan, lehajtott fővel. Kezéből földre csúszik a mikrofon. Válláról lehull a boa.

És kezdődik a játék a magányról. A színésznő színpadon kívüli életéről. Ha ugyan különválasztható a színpadi élet a priváttól.

Ez a Zsuzsa magányos. Ünnepelt színésznő, most is premier előtt áll, a szerző egyenest neki írta a szerepet: „Csodálatos leszel! Csak te tudod eljátszani!” – mégis reménytelennek érzi helyzetét. Karácsony este van, egyedül kuksol otthon, várja szerelme telefonját, aki megígérte, hogy felhívja, s majd feljön hozzá fát díszíteni, vele vacsorázni – vele lenni. De hiába cseng a telefon, mindig más van a vonal végén, barátok, kedves emberek – csak az nem, akit vár, akiért eseng, 183egyre türelmetlenebbül. Pedig az életet jelenti, ha jelentkezik. S a halált, ha nem.

Telefon, magnó, kietlen szoba, néhány kellék, üres ablakok, egy tükör. Színház. Színdarab. Fikció.

Fikció Zsuzsa is. A személye, a sorsa, a magánya. Ezt a fikciót varázsolja életté Almási. Ebből a fikcióból alakít valóságot – valóságos alakot, valóságos sorsot, valóságos magányt.

Zsuzsa rádöbben, hogy elhagyták; a férfi, a szerelme elhagyta egy csitriért: „Kell nekem a fiatalsága, értsd meg, különben elpusztulok!”… És Zsuzsa?! A színésznő ne pusztuljon bele, ha a hűtlenség meg az elhagyatottság is arra emlékezteti, hogy ő már nem fiatal?! Hiába a siker, hiába az emberek szeretete, rajongása, az mind távoli; a szerelem helyett semmi sem elég annak, aki arra született, hogy legyen, elsősorban nő, nő! – imádott és imádó a lángoló eggyétartozásban.

Almási Éva alakításában mindez felzaklatóan hiteles, igaz és gyönyörű, már a próbán is elfogadtatja velünk ezt az érzelmi felfokozottságot; elfogadtatja tehetséges játékával, tehetséges érzékenységével az emberismeret és lélekismeret iránt; és elfogadtatja emlékeinek felizzításával is.

Zsuzsa Domjánt játszani készül; Edit sorsa foglalkoztatja; ezen az estén különösen közel érzi magához azt a másik nőt, aki félt a magánytól, de aki, éppúgy, mint most ő, nem menekülhetett kelepcéjéből – csak a halálba.

„Negyvennél tovább egy percig sem!” – idézi a mindig kéznél lévő szövegkönyvből. Aztán a magnóba is, ami ott hever, hogy társa legyen embertárs helyett; a mikrofonba mondja: „Negyvenéves volt, amikor meghalt”… – Negyven éves!… Kétségbeesve várja a férfi telefonját: – Beszélj!

„Beszélj, beszélj, beszélj”… – halljuk most Edit szép, csengő, kedves, kérlelő, riadt hangját valahonnan a színház boltja alól. – Itt vagy! – tekint rajongva az énekhang iránt Almási Zsuzsája. – Itt vagy! A hangod, a mosolyod, az egész lényed! – ezt érezni az előadás minden percében, Almási Éva megidéző képessége révén. Ritkán fedezhető fel színpadon valamely alakításban ekkora megdöbbentő erővel az élményanyag fellobbanása, mint éppen itt, ebben a monodrámában. És Almási mindezt Zsuzsának, a figurának kölcsönzi; vala184mennyi emlékét Domján Editről az alakra ruházza, hogy az Domjánt idézhesse fel megtévesztően, mintha ő ismerte volna igazán, s nem Almási Éva. Különös játék ez; különös, különös lélekjáték. Almási sok mindent előad ezen az estén: eljátszik, elénekel, eltáncol egy színdarabot, elevenné teremt egy képzelt alakot, Zsuzsát, és képzeltté egy elevent, vagyis önmagát, hogy Zsuzsa elmondhassa nekünk, mi mindent tud Domján büszkeségéről, bölcsességéről, szépségéről, tragédiájáról.

„Negyvenéves volt, amikor meghalt” – forgatja vissza a magnókazettáról. Levesz egy csipkés sálat a tükörről, és groteszk, szívszorító dalt énekel az öregségről. Táncol, bolondozik könnyesen, keserűn csúfolva a kort, amitől Edit annyira félt, mert nincs kiszolgáltatottabb helyzet az öregkori magánynál. Vad düh sarkallja akkor is, amikor a telefonba nagyanyót, dédanyót utánoz; lám, még mire nem futja a színészi tálentumból, gondolja a halálra készülőben is büszkén Almási Zsuzsája. Bravúros magánszámokat ad le, sírását visszafojtja, ahogy egy színésznőhöz illik, ahogy ebben a szakmában kell, a játékkal magunkat elfeledve, hozzá csak vérünket adva, az utolsó pillanatig.

Játssza el, kérem, a magányt!

Almási Éva játssza a próbán. Hideg fények között, vak, üres ablakok közt, sivár szobában – életünk kicsiny színpadán.

Márkus-köszöntő

Harminc éve lesz lassan, hogy éppen a Hajdúságban kerestem a kenyerem, már nem tudom, melyik nagyközségben volt napi tíz forintért szállásom télvíz idején, így hát azt sem mondanám meg pontosan, hol is láttam a debreceni színház társulatának tájelőadásában a Csárdáskirálynőt. Bizonyára meg sem maradt volna az emlékezetemben, hogy a fűtetlen albérletből a művelődési ház melegébe menekültem Kálmán-melódiákat hallgatni, ha nem szerepelt volna a darab185ban egy rendkívül megnyerő játékú színész, akit akkor még hírből sem ismertem. Fiatal volt, enyhén korpulens, de inkább teltkarcsú. Nagyszerűen táncolt, énekelt – és a prózai szakaszokban is elbűvölően jó volt. Bóni grófot alakította komikusan ám elegánsan, szívderítően, de minden túlzás nélkül. Ez nagyon tetszett, mert operettekben mindig túlzásokba esnek még a legjobb tehetségek is; ő azonban, mintha a legmívesebb drámában lépett volna színre: jellemet, vérbő, eleven alakot gyúrt Bóniból. Ez, meg a másokétól olyannyira különböző, megannyi gesztusa, a hol huncutul összehúzott, hol tágra nyílt, csodálkozó tekintete, a kisfiús mosolya, a gyakorta kissé méltatlankodó hangja – meg általában a hangszínei, hiszen minden regisztert meg tudott szólaltatni (már akkor is!) – vagyis az egyénisége feledhetetlenül megmaradt bennem.

– Ki lehet ez? – töprengtem meglepetten. – Ki ez a nagyszerű színész? Ez a remek játékos?

Úgy tetszett, ennek a fiatalembernek a szakma minden fogása a birtokában van. De nemcsak a sok csín – ez az ember kizárólagosan a színpadra termett, ez az ember lobog a játékért, s tud is játszani. Profi, ám ugyanakkor gyermekien nyitott, őszinte, hittel teli.

Kijövet ott láthattam a plakáton a nevét: Márkus László.

(Amit később tudtam meg: Lehotay Árpád és Hegedűs Tibor, e két nagy mester készítette fel Szegeden a pályára. Aztán a főiskola, majd a debreceni évek… Én úgy 1954 körül láttam.)

– Jéééé! Naháááát! Te emlékszel arra a Csárdáskirálynőre? – kérdezte boldog csodálkozással, amikor egyszer említettem neki. – Pedig az szörnyű régen volt! Szörnyű régen!…

Régen, hát persze. Debrecenből Pestre szerződött, a Madách Színházhoz. Ennek a társulatnak a tagja azóta is. Itt lelt kiváló partnerekre; itt ívelt fel pályája; innen ismeri az ország. Mi mindent játszott el az évtizedek folyamán! Modern és klasszikus szerepeket. Volt elegáns főúr és toprongyos fösvény, király és lúdtalpas hivatalnok, keménykalapos angol gentleman és pesti ügyvéd, orosz földbirtokos, menedékhelyen vegetáló báró, herceg, polgár és még mennyi tragikus, komikus, fenséges és szánandó figura. Átváltozó képessége kimeríthetetlen, megjelenítő ereje, tehetsége számtalan fajta 186szerepre teszi alkalmassá. Lehet a szerző Achard vagy Shakespeare, Csehov vagy Molnár Ferenc, Shaffer vagy Dürrenmatt – Márkus csalhatatlanul megérzi a stílust, rátalál a hangra, felfedezi az alak jellemét, hiszen játékra született, vagyis az emberi tulajdonságok lejátszására, és ehhez tökéletesen ért. Norrisont megrajzolni Molnár Egy, kettő, három című darabjában neki éppen oly fontos feladat, mint Molière Tartuffe-jában Orgont alakítani. Nem is kent oda soha egyetlen szerepet sem. Nem alázza meg a színművészetet azzal, hogy hitetlenül lát dologhoz.

Jó pár éve a Gogol regényéből írt Holt lelkek próbáin volt alkalmam látni, hogy készül fel a munkára. Még jóval a próbák kezdete előtt sokat és lelkesen beszélt arról, hogy milyennek képzeli az eljátszandó Szobakevicsot. Hogy milyen lesz a maszk, a kosztüm, a cipő, hogyan fog járni, mennyire medvés lesz. Valóban csodálatos és megdöbbentő volt, amikor csoszogósan, bumfordian, kitömötten, kefefrizurával, ajkát előre ugrató protézissel és még a kézfejét is sminkelve, de szinte egész testében átváltozva belépett a színpadra. Zabált, böfögött; elszunnyadt társalgás közben; ostoba volt, ám ugyanakkor körmönfont; a feje búbjától a talpáig kimunkálta Szobakevicsot. De hiszen így dolgozza ki mindig a szerepeit. Újra és újra fel tudja szítani magában az átváltozás örömét. – Milyen a közönség? Kik vannak itt? Mit szóltak? Tetszett? – faggatott, ha bementem hozzá az öltözőbe. Soha nem láttam, hogy rezignált lenne, mint némelyik más, a munkába belefáradó színész. Talán leginkább még a rajongva szeretett partnerében, színpadi példaképében, Kiss Manyiban lángolt ennyi játékszenvedély. Ez bizonyára születési adottság, a sors ajándéka a művésznek, ráadás a tehetségre: az örömérzet boldogsága.

Színház, film, televíziós szerepek; Márkus népszerűsége vitathatatlan. De a fiatalon megkapott első és utána még a másik két Jászai-díj meg később az Érdemes- és Kiváló művész cím is bizonyítja, hogy művészete korán kialakult – és töretlenül ível át az évtizedeken. Mekkora karriert futott be a hangja is! – ha lehet így mondani. A hangja, amit például olasz színészeknek, animációs alakoknak kölcsönöz oda nagyúri bőkezűséggel a szinkronműtermekben, remeklésekké hat187ványozva az idegen alakításokat, milliók barátaivá téve a rajzfigurákat.

Márkus a közönség kedvence, de a pályatársak, a kortárs szerzők barátságát, őszinte elismerését is élvezi. Így hát sokak-sokak nevében köszönthetem boldogan, szeretettel kitüntetése, a Kossuth-díj alkalmával! Amire méltóvá legfőbb rangja teszi: a tehetsége.

A tizenharmadikon

– Ezt megírhatnád! Ez a holnap reggeli lapokban benn lehetne! – fogadott lelkesen Márkus László, éppen esztendeje, egy februári estén, (pontosan 10-én) a Játékszín öltözői folyosóján. – Nahát! – dőlt hátra kissé, nevetve, csípőjét előretolva, kezét összecsapva – nahát, most mit szólsz? Itt maradtak! Az egész ház! Senki sem váltotta vissza a jegyét, amikor bejelentettük, hogy vagy elmarad az előadás, vagy várni kell a kezdéssel. És képzeld, mindenki várt! Semmi botrány! Vártak egy teljes órát! – mondta felemelt ujjal, az ó-t kissé elnyújtva. – Mit szólsz? Én intéztem el!

Gyerekes örömmel nevetett, élvezte személyes sikerét, vonzerejét, amit mennyire megszokhatott már, s mégis újra és újra boldogsággal töltötte el.

– Nem írod meg? Írd meg! Persze, hova? – Ajkát lebiggyesztette, melléhez szorított csuklóból könnyedén legyintett. – Ilyesmiért manapság nem kapkodnak az újságok! Pedig ebben a mai színházi világban szenzáció!…

Akkor nem írtam meg, most itt az ideje, hadd maradjon meg ez is emléknek Márkusról.

Havas idő volt; aznap családi vendégeskedéssel telt el a délután, csak fél nyolc felé jutott eszembe, hogy a Játékszínben az Adáshibát adják. Illett volna bemennem, mert néhány barátom azon az estén nézte a darabot; ott voltak Szendrey-Karperék meg az Erdélyből áttelepült Kocsis Istvánék.

Kilenc órakor megszólalt a telefon.

– Itt Kocsis István! A színházból beszélek…

188

Mellbe döfött ez a megszégyenítő udvariasság.

– Ó, már vége? – kérdeztem. – Jó volt?

– Vége? Dehogy van vége! Innen beszélek az igazgatói irodából… – Hallottam is a háttérzajt, valami fergeteges nyüzsgést. – Semmiképpen sem lehetne vége, hiszen a mai előadást nyolckor kezdték volna…

– Kezdték volna?! – hüledeztem.

– Mert bizony nem kezdték! Hiányzott egy szereplő, de megvártuk. Márkus beszélt a közönséghez, senki sem ment haza, a büfét azonban alaposan kifosztottuk, ettünk, ittunk… Most már sietek, mert Berényi Gabi azt mondja, megérkezett Lippai a Madáchból… Szevasz, már csengetnek is!

– Mondd meg nekik, hogy azonnal bemegyek! – kiáltottam a telefonban, de addigra Pista letette.

Szaladtam a színházba a havas, latyakos estén. Már ment az első rész, a közönség viharos tapssal fogadta azt a jelenetet, amikor Imrus (Lippai László) belép a színre, és azt mondja: – Szevasztok! Kicsit elmaradtam! – mire Bódog, azaz Márkus: – Kicsit! A hal tönkremegy, a torta elolvad…

Az egész zűrzavar abból keletkezett, hogy valamilyen egyeztetési tévedés miatt Lippai nem tudott aznap esti fellépéséről. Még szerencse, hogy nem hétkor kellett volna kezdeni, mert így a Madách Színházból, ahol Száraz György darabjában volt színen, Kerényi – persze hosszas telefonálgatások után – el tudta engedni kilenc óra tájban.

Még úton volt, amikor végre, a Játékszínben felmehetett a függöny. Lippai úgy esett be a Bódog família otthonába, hogy szinte azt sem tudta, hol tartanak a kollégái. (Szevasztok, kicsit elmaradtam. Taps.)

A szünetben lelkendezett nekem Márkus. Hogy ő állt ki a függöny elé, ő tárta fel a kínos helyzetet, ő kérdezte meg az emberektől, maradnak-e vagy azt kívánják, hogy a pénztár visszaváltsa a jegyüket?

Maradtak.

Persze ehhez Márkus kellett. Ahogy ezt ő el tudta mondani, ahogy a közönségre nézett, ahogy cseppet elnyújtotta a magánhangzókat kérlelőn, szeretettel, ahogy azt sugallta: itt vagyok, itt vagyunk, játszani szeretnénk, velünk maradtok-e?

Boldog volt, hogy a színházban tarthatta a közönséget.

– Ezt meg kell írnod! Ez nem akármi!

189

Az ügyelő a második részhez szólította.

– Remek ház van! – kacsintott Márkus, mielőtt bement a még elfüggönyözött színre, hogy beleüljön a foteljába. – Csak hallgass bele, hogy milyen jó ház van!

Elindult a bársony, lassan kezdett felgördülni… de hirtelen óriási zaj, recsegés, ropogás: leszakadt a színpadnyílás fölé tekert vetítővászon.

Pillanatnyi döbbent csend.

Majd hahota.

Márkus hahotázott. – Ez nem igaz! Ez nem lehet igaz! Óriási!

És nevetett, tapsolt a közönség is.

Izgatott futkosás, műszakiak előkeresése. A fiúk üggyel-bajjal felráncigálták a vetítővásznat, rögzítették. Mindenki újra beállt a kezdésre, az ügyelő intett – és akkor megint, uramisten, megint leszakadt az egész!

Már dőlt a kacagástól a publikum.

– Mondom! – kiáltotta át a zajt pukkadozva, hahotázva Márkus. – Mondom neked, ha ezt nem írod meg?! Még ilyet!

Ott szaladgáltunk a színpadon, sírtunk a nevetéstől, ez már túl sok volt a jóból egy estére. Túl sok.

– Megvan! Gyerekek! Hát megvan! – csapott a homlokára Márkus. – Tudjátok hányadik előadás ez a mai? A tizenharmadik! Hát erről van szó! Fantasztikus! Fantasztikus, mi? Fantasztikus!

A műszakiak most már kapkodva szegeltek, fúrtak, kalapáltak. Végre valahogy elkezdődhetett a második rész.

Ült minden poén. Soha ilyen jó, ilyen együttjátszó nem volt a közönség. Tapsoltak, tapsoltak, Márkus elemében volt, játszott, játszott – s vele mentek mind a többiek, a partnerei a nagy játékban.

Éjfélre lett vége az előadásnak. Az öltözőben pezsgőt bontottunk. Márkus csillogó szemmel ült a tükör előtt, vékony halántékán megfeszült a bőr, sápadt volt, de a szeme csillogott: – Micsoda este! Micsoda este, ugye, gyerekek?!

Aztán szóltak, hogy megjött a taxi. – Csók, szevasztok, jóéccakát!… – Lement a keskeny lépcsőn, ki, a havazásba.

Vajon elmesélte-e a sofőrnek, hogy micsoda nagy marhaságok történtek, képzelje!… vagy csak ült erőtlenül, fáradtan, a kocsi mélyén, ahol már nem látta senki.

190
Üres öltöző

Megint üres egy öltöző. Az asztalkán a krémek, vattapamacsok, ceruzák, tégelyek. Tiszta törölköző, félretolt szék, az égő izzó, fehér fénye a tükörben. A falra szerelt kis hangszóró néma.

„Páger művész úr, színpadra! Páger művész úr, színpadra!”…

De a színész eltávozott. Az ügyelő nem szólíthatja már.

Az arcát látom, ahogy a lámpa megvilágította az öltözőben; a tükörbe nézett, a tükörben néztem, úgy beszélgettünk kezdés előtt; Páger nem sminkelt, nem készített maszkot, csak felvette színpadi öltönyét, hátul laffogott a nadrágtartó – a hózentróger! – ami majd nevetésre készteti a közönséget. Nem olcsó fogás, csupán az alak jellemzése, ettől lesz igazi a figura, a tévé előtt üldögélő Bódog papa az Adáshibában; még korán volt, korán jött be mindig a színházba, soha nem késett, soha nem kellett félni, hogy bizonytalanná válik miatta az előadás.

A tükörbe néz, a tükörben látom: mesél. Szüntelenül mesél, régi szerepekről, sikerekről, meg hogy miként készültek régen a filmek, hogyan futtatott be írókat, hogyan szerzett tőkést a produkcióhoz, hogy a Tamás utcai otthonának kertjében volt egy kis faház, ott dolgozott a stáb, író, rendező oda voltak bezárva, beszállásolva, amíg az ötletből forgatókönyv nem lett; filmek, színházi esték, élet, háború, evakuálás, hazatérés Argentínából ötvenhat nyarán, a Gellért Szállóban találkozás Szilágyi Beával, a későbbi feleségével, barátság Várkonyi Zoltánnal, az első vígszínházi fellépés, aztán a szerepek, a Kossuth-díj…

„Páger művész úr, színpadra! Páger művész úr!…”

Az arcát látom, festetlen, maszk nélküli arcát, a sápadt, májfoltos homlokot, az éber, figyelő szempárt, az ősz, stuccolt bajuszt, a szájszegletben az idővéste ráncokat, a kissé kesernyés mosolyt. Látom előadás után, trikóban; verejtékét törli, fésüli gyérülő haját; a szűk szobába emberek törtetnek be boldogan, tekintetükben az elragadtatás tüze: – Gratulálunk, gratulálunk! – Páger öltözik, siet, előadás után mindig siet, nyakkendőt köt, és mintha oda se figyelne, de azért él191vezettel hallgatja az elismerő szavakat, bólogat kedvesen (és meghatottan) – Köszönöm, köszönöm!… – Aztán szinte elsőként hagyja el a színházat elegánsan, raglán felöltőben Bea, a felesége oldalán.

Bea mindig ott van, nézi, megnézi századszor is ugyanabban a darabban; taps után feljön az öltözőbe: – Jaj, Téni, remek volt, nagyszerű, micsoda siker! Csak meg ne fázz, meg ne hűlj, nem vagy fáradt? Jól van, menjünk, Ténike!

És mennek, Bea boldogan kíséri, picinyen, törékenyen, mosolyogva, féltőn.

A művész arca nyugodt. Játszott, ahogy kellett, taps fogadta, mint mindig. Jó volt, hibátlan, tökéletes. Valóban: Páger sohasem volt rossz. Soha nem volt hamis a játéka. Egyetlenegyszer sem volt erőltetett, gyenge, nézhetetlen. Szuggesztív volt, pontos, eleven, telibe találó. Mindig élvezhető volt színpadon, filmen, képernyőn, rádióban.

Hányféle figurának kölcsönözte oda az arcát, miközben maradt mégis mindig ugyanaz. Csak az idő formázta a vonásait, maszkmester alig. Nem volt szüksége külső eszközökre – bekebelezte a szerepeket, hogy aztán önmagából vetítse ki az alakokat.

Hitte, amit csinált – és elhitte.

Ez volt legfőbb színészi, művészi titka.

Hanem a jelmezek! Azok igen, azok voltak szép számmal! Kis pörge fövegek, méltóságot adó Eden-kalapok. Sapkák. Simléderesek, karimátlan filcek, csibészesek. És a lábbelik: paraszt- meg dzsentri csizmák, lakkcipők, kitaposott szandálok, vásott bakancsok, meg a pantallók! Bricseszek, bohócosan lötyögősek, úriak, foltosak. Zsakettek, lüszter kabátok, könyökben kopottak, munkában nyűttek. Lobogós parasztingek, mellények, ködmönök. Iparoskötény, gazdakötény. Kubikusok gúnyája, zsellérek cejg ruhája. A legtöbbjét ő válogatta össze gonddal. Hiszen sokszor jobban tudta, mint a tervezők, hogy mit visel a földműves vagy a munkás, a csavargó vagy a mágnás, a tanító vagy a cseléd. Ismerte őket, ismerte az életet, az embert. A jelmezhez nemigen kellett neki más, több semmi, hogy az alak megszülessen. Elég volt a testtartás, a tekintet, a hangsúly, a mozdulat, a járás, a köszönés módja, egy kaján szemhunyorítás, ajakbiggyesztés, könnycsepp, nevetés, odavetett fél szó, hümmögés…

192

Játszani és ábrázolni. Ember teremtett embert – önmagából.

– Tudod, volna néhány filmszüzsém, amit ki kellene dolgozni. Te megírhatnád őket… – Háza teraszán ültünk, nyár tombolt a szép kertben. Bea uzsonnával kínált. Az egész napot náluk töltöttem, kérte, korán menjek, s maradjak estig. Elmondta az életét, ezúttal sorjában: a makói gyerekkort, a szegedi sikereket, a későbbi éveket, a nehéz esztendőket, mindent. – Megírtam az emlékeimet négy nagy korszakra osztva, négy folyóhoz kötötten. Amikor a háború után Argentínában éltem, sokszor horgásztam. Festettem, abból tartottam fenn a családot, akácfás alföldi vidékként álmodtam vászonra az ottani tájat. Don Antonio – így hívtak. Kijártam a folyóhoz, bevetettem az ólmot, s közben arról ábrándoztam, hogy ez nem is a Rio de la Plata, hanem valamelyik otthoni folyó. Minden fejezetet így kezdek: „Dobom az ólmot, dobom az ólmot a Marosba… a Tiszába… a Dunába. De lám csak, belecsobban a Rio de la Platába…” Mert ennek a négy folyónak a partján telt el az életem…

Ebéd után Bea aggodalmaskodott. – Le kell pihenned, Ténikém! – De ő határozottan elhárította: – Most beszélgetünk, nem vagyok fáradt, különben sem szeretek nappal aludni! – De, Ténike! Fogadj szót! – Nem! Ha mondom, hogy nem! – És tovább mesélt, aztán megint a filmszüzsékre terelte a szót. – Például egy kabát története. Egy zsaketté! Ahogy különböző gazdákra talál. Hordaná egy mágnás, majd megunná, elajándékozná valakinek, az illető, szegényebb rokon, eladná a handlénak, attól megvenné egy vékonypénzű tisztviselő, de ellopnák tőle, a tolvaj egy idő múlva kihajítaná a zsakettet a szeméttelepre, ott megtalálná egy koldus és így tovább. Eljátszanám sorra a figurákat. Képzeld el, valamennyit! És az epizódok! Az egyik mulatságos, a másik szomorú, aztán meg tragikus, majd megint nevetséges… Micsoda remek játék! Végigjátszani mind!

Végigjátszotta. Ha nem is ezt a szüzsét, de megteremtett száz és ezer alakot. Őrzik a filmek, a video- és hangszalagok, a színházi előadások fotói – meg az emlékezet.

De azért megcsinálhattuk volna. Talán várta is. Karácsony esteken mindig telefonáltunk egymásnak. Késő délután, az ünnepi óra előtt beszélgettünk üdvözlőkártyák küldése he193lyett, évről évre. Ilyenkor mondogatta: – Még lehetne valamit a tévében. Egy nekem való szerep… Rád bízom! Gondolkozz rajta!

Az idén is készültem felhívni, nem írtam neki a Tamási Áron utcába, gondoltam, majd huszonnegyedikén estefele…

Hát már nem lehetett.

Az üres öltözőben fehér fénnyel ég a lámpa a tükör fölött. Vakít a fény ott, ahol annyiszor tükröződött a színész arca. Csend van. Vége az előadásnak.

Hilda: Csikós Rózsi

A felvételi tervből: 1980. VIII. 11-én 1. kép VIII. Baross u. 98. Csopak étterem. Szereplők: Tábori Nóra, Páger Antal, Hunyadkürti István, Csikós Rózsi, 150 statiszta.

– Izgulok, tudja, nagyon drukkolok, hát mégiscsak: Páger Antallal együtt játszani!… Nem is tudom, miért vállaltam el, miért hagytam magam rábeszélni! Prózai szerep! Ez a fiú beugratott, ez a kedves, erőszakos rendező… jaj, nem kellett volna!… – Tavaly nyáron, a fenn említett étteremben, ami voltaképpen ételbár, hiszen azért forgattunk ott, mert egy önkiszolgáló étteremben kezdődik a történet – tehát ennek az üzletnek a szűk kis irodájában, ahol jelenésre várt, miközben a fodrász még igazított valamit szőke frizuráján, és a sminkes is bekukkantott hozzá, hogy minden rendben van-e, művésznő? – akkor, azokban a percekben hirtelen megijedt a feladattól. – Minden rendben, persze, de nézzétek, csupa drukk vagyok…

Kinn a nyüzsgő teremben már dolgozott a stáb, az asszisztencia heves mozdulatokkal, de némán vezényelte a statisztériát, a vendégek tengerében már – felvétel! figyelem! csapó! – elindult a Sókyné – Varga jelenet, vagyis a Tábori Nóra és a Páger játszotta két magányos, csak itt, az ételbárban találkozgató ember históriája; folyt az incselkedő szópárbaj. Aztán az következett, hogy az öregúr nyugtalanul a bejárat felé tekinget, mire Sókyné gúnyosan odaveti: – Á, jön már a 194hölgy! – Jön? – és Páger zavarában a pohár mellé önti a korsóból a vizet. – Hol? – Jaj, ne tegyen úgy, mintha nem látná!…

Valóban, ekkor tűnik fel Hilda – Csikós Rózsi – a nyüzsgő tömegben. Félénk, törékeny, elegáns, hidrogénezett hajú, csipkekesztyűs, bűbájos teremtés. Őket keresi; mi több, az öregurat. Aggodalmasan tekinget körbe, aztán boldogan közeledik az asztalukhoz. Taszigálják, de ő csak mosolyog, és lépked finoman, kecsesen, mintha nem is e világban járna.

És ott, a kamera előtt, a játék pillanataiban már nem az iménti civil drukktól rebbent a hangja, nem a készülődés izgalmától csillant a szeme, rezdült meg az ajka; nem, ez már a szerep volt, ez már Hilda, a szemérmesen epekedő, egyedülálló, idős hölgy.

Tábori Nóra, Páger Antal és a többiek is mind, a Három dobás hat forint filmforgatásának késő estébe nyúló óráiban szeretettel vették körül. Radó Gyula rendező meg a stáb őszinte lelkesedése bizonyára sokat segített Csikós Rózsinak a munkában. De az is nyilvánvalóvá vált, hogy az operett világában otthonos színésznő egy realista prózai darabban is ugyanolyan jól megállta a helyét.

Latymer: Szabó Sándor

A tartás, ha nem magunkra kényszerített viselkedés, megnyerő. De tegyük fel, hogy egy színmű hőse csak takar, fed, álcáz valami titkolt gyengeséget az imponáló tartással. Hogy lehet ezt színészi eszközökkel, úgy értem, túl a szavakon, érzékeltetni?

Szabó Sándor Hugo Latymerje impozáns jelenség. Még a házi selyemköntösében is, a kávészín selyempantallójában, lakkpapucsában, inggallérja mögé kötött sáljával is az. Mintha a svájci szálloda lakosztályának falai közt is állandóan kíváncsi tekinteteknek lenne kitéve. Pedig a közönség – Hugo Latymernek, az írónak a közönsége most nem látja bálványát, ám ő mégsem lazít. Alighanem sohsem lazít. Sohsem lazíthat.

195

Latymer viselkedik.

Ezt sugallja Szabó Sándor azonnal a játékával, amint belép a színre a Madách Kamarában, Noel Coward darabjában, az Alkonyi dalban.

Ez persze egészen finom játék, egészen elegáns kis gesztusokkal megmutatott, amilyet megszoktunk tőle, de ami mégis mindig más és más a játszott karakterek szerint. Itt most egy „nagy írót” játszik, egy sikeres embert, aki szüntelen aggodalommal védi nagyságát és sikerességét. Minden mozdulata óvatosság és eleven védekezés. Félti magát a meglepetésektől, italoktól, ételektől, a felesége intézkedéseitől. Mindig, mindig résen van, s ez meglehetősen fárasztja. Szabó Sándor apró, ingerült mozdulatokkal, hangszínekkel ábrázolja ezt a körülményeskedőn túlfeszített éberséget. Miről tárgyal már megint Hilde, ez a tüchtig kis német asszony – aki feleség és titkárnő egyszemélyben? Miféle filmesítési jogról?! Dehogy, dehogy! Nem egyezik bele! Csak elrontják mindig a regényeit! Szabó Latymerje gőgös; magabiztosságát rutinosan bizonyító. Aztán meg nyűgös: mi lesz itt ma, miféle vendégség?! Mit akar ez a Carlotta, jaj, minek jelentkezett a messzi múltból, a feledésből, mi a csudának?! Minek felkavarni a leülepedett emlékeket? Nem sül ki abból semmi jó. És ráadásul Hilde el fog menni vacsorázni lehetetlenül közönséges barátnőjével, utána még beülnek egy moziba is, uramisten, végeérhetetlen este lesz, s ő máris fáradt. Eleinte mulatságos az ódzkodás, nagyképű affektálásnak hat: minek vacsorázni, fecserészni az egykori szeretőjével?! De Szabó Sándor a hangulatba belopja a figura rossz előérzetét is. Mit hozhat a véletlen? Élete biztos talajáról nem vezeti-e süppedékes ingoványba ez a találkozás? Mindezek apró, bravúros színészi jelekkel. Egy hirtelen csenddel, jól előkészített zavarral; azzal, ahogy forgatja ujjai közt a vodkás poharat, ahogy a válla előre görbed, mert szinte a hátán érzi a kellemetlenségek súlyát. Meg ahogy a hangjával játszik: panaszosból egyszeriben fojtottá, majd bántóvá, fennhéjázóból elégedetlenkedőre váltva át. S békülékennyé. S megint támadóvá.

Már mi is átvesszük a rossz érzést: mit hozhat ez az este?

De még nincs itt Carlotta. Hugo Latymer még át sem öltözött a fogadására. Húzza-halasztja az időt, pedig a hölgy nemsokára megérkezik.

196

Szabó Latymerje ennek ellenére kényelmesen, nagyon is kedvére valóan Felix-szel, a szobapincérrel cseveg. Amikor kettesben maradnak, Latymer egészen más lesz. Fellélegzik. Felszabadul. Igaz, mintha tilosban járna, érződik hangján némi izgalom. De ez most másfajta. Latymer élvezi ezt az izgalmat. Van annyi kis bátorsága, hogy élvezze. Felix ugyanis csinos, kisportolt fiú. Jó modorú. Ő fogja feltálalni Hugónak és a vendégnek a vacsorát. Amit természetesen Hilde rendelt meg körültekintő alapossággal.

Latymert nem a vacsora érdekli. Hanem, hogy a fiú mit csinált a szabadnapján. Vízisízett? Igen? Hol? Kivel?

A fiú elegánsan nem vesz észre semmit. Csak mi nézők lepődünk meg: mintha Latymer egy formás, kívánatos pincérnőnek csapná a szelet…

Szabó Sándor ebben a villanásnyi jelenetben – ha mondhatom így: két-három ceruzavonással – az alak mélységes titkából mutat meg valamit. Pedig szinte fel sem néz, csak lopva; szinte meg se mozdul, mégis van a testtartásában valami frivol.

Pár percnyi remeklés: karakterrajz.

Carlottát eleganciával fogadja. Kedvetlenül, de elegánsan. Mint egy herceg. Mint a nagy, a divatos regényíró. A világhíresség. Kék bársonyban, puha, harmonikus színekben, mégis már-már a különcség határát súrolva.

Azonnal mintha oldalvágást kapna: Carlotta, a hajdani szerető nincs akkora reverenciával iránta, mint ahogy elvárná. Nagyszerű színészi játék indul: a férfi először nagyképű, magabiztos, aztán unatkozó, majd felháborodó. Szabó Sándor fokról fokra bontja ki burkából ezt az alakot. Amikor Hugo Carlotta szándékát megtudja, mármint azt, hogy készülő emlékirataiban az egykor hozzá írt szerelmes leveleit is közölni akarja, kellemetlen, udvariatlan, parancsoló, sőt kérlelhetetlen lesz. Egészen addig, míg kiderül, milyen ütőkártya van Carlotta kezében őellene.

Egész élete, szépen felépített karrierje, a konvencióknak megfelelő, s ezért sikeres pályája alapjaiban meginoghat, ha Carlotta nyilvánosságra hozza egy hajdani, intim kapcsolatának, egy olyan szerelmi viszonynak, amely Hugót egy férfihoz fűzte, megmaradt dokumentumait. Nem, ő már rég túl 197van azon a fiatalkori botláson, Carlotta igazságtalan. Carlotta zsarol!

Igen, Carlotta zsarol; mi mégsem Latymer pártját fogjuk, mert a színész úgy akarja, hogy lássuk: ez az alak bizony ingoványos talajt vélt szilárdnak a talpa alatt. Mert megtagadott valamit önmagában, nem őszintén, csak a konvencióknak engedve! Viselkedésre szánta magát egész életében, s most elérkezett az óra, amikor valaki átlát rajta. Most sarokba van szorítva! Szabó Sándor játéka itt kettős hatásra tör: egyfelől átérezteti velünk ennek az embernek a gyötrelmét, másfelől könyörtelenül megmutatja: nincs kitérés, előbb-utóbb szembe kell néznünk önmagunkkal.

Már Carlotta kegyelmező gesztusa sem menti meg: Latymer előttünk roskad össze, s lesz rajtakapottan silány alak. Szabó remekül játssza: Latymer kék bársony eleganciájával látszólag még impozáns, ám ugyanakkor elveszett és üres.

De talán mégsem így kell őt otthagynunk? – Hallottam, hogy bejöttél… – mondja Hildénak, amint az visszatér, Carlotta kikísérése után, a szobába. Hallom, hogy létezel… Hallom, hogy más is létezik… Hallom a másik embert… – valami effélét jelent, ahogy Szabó Sándor furcsa torokhangon, a mondat végét befejezetlenül fenntartva, megszégyenültségét, hirtelen magányt, ám a felcsillanó reményt is éreztetve megszólal.

Hogy emberségesen emberséget kölcsönözzön Latymernek.

Warrington: Zenthe Ferenc

Szörnyűséges darabot adnak a Madách Színház Stúdiójában. A Leart. Rémségét az élet szolgáltatta; a Shakespeare-i ihletésű mű Edwars Bond tollából származik, a borzalom pedig a világból, az emberiség történelméből, de a legutóbbi századból, a XX.-ból is jócskán, noha a dráma a múltat idézi elénk, persze tele anakronizmussal ami az öltözékeket meg a fegyvereket illeti; a katonák meg a hivatalnokok az államvédelmi 198hatóságok embereire, a rabok a koncentrációs táborok foglyaira emlékeztetnek, a politikai fondorlatok és gyilkosságok pedig a mi megélt korszakainkra.

A Stúdió keskeny szűk termében zajlik a játék a fekete falak között; a publikum a hosszantilag elhelyezett két-két sor padon szorong. A darab egyhuzamban megy, be vagyunk zárva abba a sötétségbe, ami az emberiség históriájának folytonos gyászosságát juttatja eszünkbe; gyér vagy éles fényekkel ott világosodnak meg előttünk a jelenetek a parafa morzsákkal sűrűn telehintett porondon. Ott ágálnak, küzdenek, vitatkoznak és támadnak egymásra előttünk alig fél méternyire a játszó személyek, orrunkba száll a felvert por, szemünk előtt hadonásznak a kardokkal, érezzük a puskapor csípős szagát, látjuk a verítéket a színészek homlokán.

Benn vagyunk a kegyetlen játéktérben. Benn vagyunk a szorítóban valamennyien.

De nem a darabról akarok írni, hanem ennek az előadásnak egyik szereplőjéről. Kis szerep az övé, mégis felejthetetlen.

Warringtonról van szó, Zenthe Ferenc alakítja. Warrington Lear jó embere, bizalmasa. Akkor látjuk először, amikor az első jelenetben bejön a király kíséretében; Lear, aki a Bond-darabban falat épített a birodalma köré, hogy népét megóvhassa az ellenségtől, Cornwall és North hercegek seregeitől, és országának örökös békét biztosíthasson, éppen egy szabotázsakció fölött ítélkezik leányai: Bodice és Fontanelle jelenlétében. S ott van Warrington is, a csendes, hű férfiú. Szürke, átstilizált, némi udvari jelvényekkel díszített polgári öltönyt visel és ugyancsak átstilizált Eden-kalapot. Méltóságos és figyelmes. Alig van szava, de érezni a megjelenéséről, hogy jelentős ember. Szemrebbenés nélkül szolgálja urát, számára elképzelhetetlen az árulás, nem úgy, mint Lear lányainak, akik – ellenszegülve apjuk akaratának – az ellenséges hercegekkel lépnek házasságra; Fontanelle Cornwall hitvese lesz, Bodice North-hoz megy nőül, és egymással is rivalizálva törnek álnokul a hatalomra.

A nagy csata idején Warrington bölcsen békességre inti Leart, majd bevallja, hogy a király lányaitól levelet kapott, árulásra akarták bírni, külön-külön, majd arra, hogy a testvérük árulójává is legyen, hálából hadvezérséget kínáltak fel 199neki. Meg ágyaikat. Csakhogy ő hajthatatlan. Királyhűségéért azonban nemsokára kegyetlenül megbűnhődik. A csatát nyert lányok ítélőszéke elé kerül, de mire újra látjuk, már a börtönből vonszolják elő, s már meggyötörten: hogy szót se szólhasson az árulásra felszólító levelekről, Fontanelle és Bodice kitépették a nyelvét.

Egy katona vezeti a nővérek elé. Ruhája már megtépett, előkelősége meggyalázott. De ez még nem elég. Fontanelle és Bodice remegnek a vágytól, hogy megkínozni láthassák. „Akarják, hogy valamilyen különleges módon végezzek vele?” – kérdi a nőktől a katona. „Néha azt kívánják. Egyszer néhány hölgy kívánságára egy torkot kellett elvágnom a szemük láttára.” Fontanelle és Bodice vérszomjas mohóságukban türelmetlenek, de végül is a katonára bízzák a kínzást. A hóhér-katonára.

És most következik az, amiért mindezt elmondtam. Mert az a rövid, de felfokozott jelenet, ami ezután látható, színészi csúcsteljesítmény.

Warrington – de bátran mondhatjuk: a színész megkínzatása zajlik le előttünk. Mondom, kartávolságnyira. Természetesen tudjuk, hogy a katona szadista dühe markírozás, hogy bravúros összjátékról van szó, mégis borzongató. Borzongató, mert a kíméletlen gyilkosok rémtetteit látjuk benne; és borzongató, ahogy Zenthe az áldozatot eljátssza. Üstökön ragadják, ütik, öklözik; ellökik úgy, hogy állával szánkázik végig a porban, vesén rúgják, gyomorszájon vágják, nyakát hátrafeszítik, verejtékes, szétvert arcát vízzel teli vödörbe dugják, majd újból leterítik, kezét széttiporják; torkából a némák artikulátlan nyögése, hörgése tör fel, szemében ott a vad, eszeveszett rémület. A halálát akarják. Testét szinte ronggyá verik; az iszonyt tükrözi üveges tekintete.

Fontanelle és Bodice csaknem az orgazmusig jutnak a kéjtől: „Ó, hadd üljek a tüdejére! Vedd ki nekem!” – rikácsolja a perverz kívánástól reszketve Fontanelle a katonának. És Bodice is: „Nem kegyelmezek. Ez az igazi kielégülés.” Aztán nekiugrik a félholtnak, és kötőtűvel kétfelől a fülébe döfködve megsiketíti.

Zenthe ott, előttünk viseli el a szörnyűségeket, az első sorban szinte el kell kapnunk előle lábunkat, nehogy útjába legyünk. Ott vergődik előttünk, s mi meglátjuk játékában a 200minden megkínzottak, megalázottak szenvedéseit, átéljük kegyetlen századunk minden bűnét és gyalázatát.

A színész ezzel az alakításával emléket állít az áldozatoknak.

Aki látta az előadást, tanúsíthatja: felkavaró a jelenet. Természetes, hogy a jó színész szuggesztív. De nem csak erről van szó. Zenthe Ferenc a tökéletes játéka mellett másért is figyelmet érdemel. Mégpedig a fizikai teljesítményért.

1920-ban született. Most, amikor ezeket a sorokat írom, november van, 1989-ben. Hat hónap múlva Zenthe Ferenc hetvenéves lesz. Persze csak az anyakönyv szerint. Mert valójában nyoma sincs rajta a kornak. Úgy játssza végig ezt a nehéz, testet-lelket igénybevevő jelenetet, mint egy harmincéves. Vagy, mondjuk, mintha még mindig a Tenkes kapitánya volna.

Gyakran felpanaszoljuk, hogy a magyar színészek nem vigyáznak a kondíciójukra. Elhíznak, eltunyulnak, nem képesek akrobatikus teljesítményekre. Hála istennek, akad kivétel, de a többség mégiscsak ilyen. „Hja, kérem, Amerikában! Ott igen, ott érdemes, különben nem kap szerepet! És meg is fizetik!” Sok igazság van ebben. Zenthe Ferenc, úgy látszik, mégsem így gondolkodik. S lám, a hetvenedik esztendeje küszöbén is elfogadhat olyan feladatot, amihez nagyon is szükséges az erőnlét, a kisportolt izomzat. Készen áll rá. És megoldja. Remekül.

Warrington rövid szerep. De Zenthe alakításában súlyos és felejthetetlen.

Félpénzen a vásárba…

A száz év előtti régvolt időkben, amikor még a tótfalui határból erre terjedő kórság, a filoxéra ki nem pusztította a tőkéket, s bő terméssel érett be a szentendrei szőlő, azt mondják, víg vásárokat tartottak az itteniek. Jöttek a budai, pesti, váci, esztergomi meg a külországi iparosok és kalmárok, ki hajón, ki szekéren, ki gyalog, hogy posztóikat, kelméiket, főre- és 201lábravalóikat, mézesbábjaikat a helyi mesteremberek és kereskedők holmijai mellé gazdag választékul kínálják a jó pénzekhez jutott szőlősgazdáknak, szentendrei polgároknak. Az adás-vevés közben aztán nagyokat ettek és ittak, vándorkomédiások vidító bolondságain mulattak, a magyar meg a délszláv muzsikaszóra fényes kedvre derültek.

Nyüzsgött a sok idegen a Duna-parti városkában, amint most is nyaranta; s különösen ezekben az idei, júliusi napokban, amikor egy-egy szombati, vasárnapi délutánon ama hajdani vásárok támadnak mese-életre a Templomdombon. A nap még fényben tartja a háztetőket, a Dunát meg a szigetet, de a kőbástya mögül már zene és zsivaj hallik ilyenkor; a csevapcsicsa-sütő lacikonyhájának illatozó füstjével a látványosságokhoz csábító kikiáltó hangja is alászáll a dombra kígyózó sikátorokba. S odafönn, az ősi plébániatemplom körül már nagy a sokadalom; tülekszenek a népek a pénzváltónál, mert illőbb ide a mani, a szentendrei félpénz vagy a hárombuznyákos – a tíz, huszonöt vagy ötven forintért váltott valuta –, amiért aztán az árusok sátrainál könyvet, régiséget, az iparművészek cserépedényeit vagy festett kelméit éppúgy meg lehet venni, mint ahogy a Czóbel-ház tövébe tákolt „korcsma” jó borát, serét, meg mindent, amit csak a vásárosok kínálnak. Evés-ivás nélkül nem vásár a vásár, de nézelődés nélkül sem. Van látnivaló. Emitt, a templom falánál Rákóczi-nótákat énekelnek; amott, a nagy fák alatt délszláv dalokat pengetnek; udvar hűsében lantmuzsika szól. Bábjátékosok köré sereglenek a gyermekek. Fotográfus hívja masinája elé a jövő-menőket. Öt óra tájban hangos csapat vonul fölfelé a kaptatón: megérkeztek a komédiások. Nagy hanggal vannak, verbuválják a publikumot. Hordók tetején, szekérderékban állva ágálnak; ácsolatokon, fa tetején, deszkaszínpadon játszanak, táncolnak, énekelnek…

Olyan minden, akár a múlt időkben lehetett a derűs vásárok idején – csakhogy színház ez; elbűvölően, jó szívvel-kedvvel megrendezett, elevenné szabadított színház. De itt nemcsak a lelkes és nagy fantáziájú rendező, Kerényi Imre másodéves színinövendékei, és nemcsak a bábozó képzőművészek, a Vujicsics- vagy a Bakfark lantegyüttes, meg a helyi szobrászok, festők a szereplők, hanem még a sátrában az árus, a lacikonyhás, a korcsmáros, a pénzváltó és a – kö202zönség is! A deákos öltözetű kikiáltó csábszavaira látványosságtól látványosságig tóduló közönség. Mintha a publikum kicsinye és nagyja valami ilyenféle rendezői instrukciót kapott volna: „Ti vagytok a népség-katonaság, a bámészkodók, a vásáron lebzselők” … – annyira szereplőként vesz részt mindenki ebben a délutáni játékban. Nincs áhítatos csend, s így nem is válik külön játszó és néző; a maskarás, kifestett színinövendékek az emberek között, a vállak és fejek fölött naiv gesztusokkal, a természetes zsibongást torkot-próbáló hangon túlkiabálva adják elő a „tanulságos históriákat” a borivó asszonyról, a hazudozó katonáról, a nyavalyákat meggyógyító Aesculapius doktorról, a telet elégető cigányokról, Bacchus bukásáról és feltámasztásáról. Mindezeket nagy hahoták és közbekiáltások kísérik; olykor még a borok istenének hordó-trónusa elé fogott lovak is bele-belehorkannak a teátristák dialógusaiba.

Hét óra felé nótával, tánccal búcsúzva, elvonulnak a komédiások. Lassan a mellvéddel kerített Templomdomb is kiürül. Akinek sikerült jegyet vennie a teátrum esti előadására, sétálgathat még valamennyit a Duna partján, vacsorázhat a Görög Kancsóban – szerb ételeket is, hogy őrizze a séta hangulatát –, vagy felballaghat a Szamár-hegyre, a Tobakosok keresztjéig, onnan szép kilátás nyílik a Preobrazsenszka-templomra meg a városra.

A Tévedések vígjátéka nyolc órakor kezdődik. Shakespeare szórakoztató komédiáját ugyancsak Kerényi Imre rendezte. A délután legfőbb élménye a Templomtéri-játékok természetessége. A mesterkéletlenség a teátrum előadásában is megnyerő. Már maga a Götz Béla tervezte, pompás egyszerűségű díszlet is, amit talán nem is szabadna díszletnek nevezni, annyira illeszkedik minden eleme a valóságos környezethez: a kis, vasajtós toldaléképület a Blagovesztenszka-templom oldalához; a terecskére a szökőkút (mintha mindig ott lett volna), a zöldséges üzlet ablakára és bejáratára a rézkarikás deszkatáblák, s fölé a „Főnix” felirat, meg a ház falát díszítő virágtartó korsócskák; de a tejesbolt ajtajára is a színes gyöngyfüggöny; a sikátor torkolatába a talyigakerekekkel, zsákokkal telezsúfolt fészer, meg az utcák fölé a csíkos ponyvaernyők, a boltív és a mögüle előzöldellő lombfüzér – vagyis minden, ami az ephesusi utcát idézi; s ez több, 203mint színpadkép. Ez az adott környezet művészi érzékű kiigazítása.

A játék ugyanígy: erre a térre, ezekbe a sikátorokba szabott és illő. Vagyis Szentendrére. S különösen, hogy a darabot – nem sértve ezzel cseppet sem Shakespeare-t – Kerényi délszlávra hangolta. A jelmezek, a tréfás-könnyed utalások (egy-egy: „ne hagyd magad, Dusán!” meg „Bozse moj!”) és a felhangzó dalok, a tánc, a zene feledtetik Syracusát és Ephesust, s inkább a mi vegyes nemzetiségű városkánkba varázsolják a történetet. Vagy Szentendrét varázsolják az Égei-tenger partjára? Amikor például Antipholus – a syracusai – a lejtős Görög utcán a partra zavarja Dromiot, hogy kutasson fel egy kifutó hajót a menekülésre, bizony nem arra gondolunk, hogy a tengerpartra szalajtotta, hanem – mert hisz’ ott folydogál a sarki házak előtt – a Dunára.

Az öt felvonást egyvégtében adják, s jó, hogy nincs szünet, mert így egységes az élmény. Lenyűgözően színes és életteli itt minden a szabad ég alatt. Kerényi a mellékszereplőknek, a statisztáknak is igen pontos játékokat talált ki; az utca élete a főcselekmény mögött állandóan jelen van, mégpedig igen szellemesen, az önmagukban is élvezetes kis, néma epizódokban. S ha a háttér ennyire eleven, az előtér még inkább az. A színészek nagy kedvvel játszanak, néhány elragadó alakítást, ha most kritikát írnék, hosszan elemezhetnék. S említhetném a jobbnál jobb rendezői ötleteket is. A Tévedések vígjátéka mesteri szövésű mese; bravúros, mulatságos és szép; a nagy drámaköltő ezzel a darabbal szórakoztatni akarta a publikumot, s közvetítői ezt a szándékát a Szentendrei Teátrumban hűen szolgálják.

Tizennégy előadásra szabatott ki idő és pénz, de a Szentendrei Nyár, amely az idén már június 8-án kezdődött, augusztus 20-ig még számtalan más – országos érdeklődést kiváltó – kulturális- és sportrendezvényt kínál.

A város várja a vendégeit. Jönnek is sokan. Hogy mekkora lehetett hajdanán a sokadalom a szentendrei vásárban, ki tudja? De hogy most mekkora odafönn, a Templomdombon? A legutóbbi hétvégén másfélezer ember zsibongott a látványosságokra kíváncsian.

A Teátrum előadásaira pedig csak szerencsével lehet jegyet kapni.

204
Kis muzsikusok

Pöttömök, megilletődöttek – lánykák és fiúcskák, fehér ingben, megfésülködve, copfosan, borzasan, ülnek félkaréjban a kirakott székeken, és muzsikálnak. Haydn: Divertimento. A gyönyörűen felújított díszteremben a fiatal, karcsú zenetanárnő fekete, földig érő ruhában int, biztató szavakat formál némán az ajka, bólint, dirigál – és kis muzsikusai bátortalanul, megérintve a vonókkal a húrokat, felzengetik a dallamot. Akadozik – de szól, szól; zenélnek a gyerekek, a budapesti Szabolcsi Bence Állami Zeneiskola ifjú hallgatói, hegedűsök, ütősök, zongorán, csellón, xilofonon játszók. Purcell, Bartók, Schubert, Bach után Ránki és Durkó művei szólnak, Couperin és Mozart, Rubinstein és Vivaldi csendül fel az apró gyermekmuzsikusok hangszerein. Mint madárdal, trilláz a furulya. A szülők ott ülnek a teremben és tapsolnak, a kis művészek hajladoznak, komolykodnak, izgulnak; a tanárok együttérzően figyelik tanítványaikat, de minden feszültség eloszlik, amikor felszárnyal az Allegretto vagy a Mazurka, az F-dúr szonáta vagy egy angol tánc. A gyerekek vagy negyvenen vannak, általános iskolások, itt tanulják a zenét a Belváros közepén, a fergeteges forgalmi zajban, a benzingőzös utcák fölött, a városban, ahol mindent elnyom a közlekedés lármája, de mégis mindenek fölé kerekedik Baklanova és Corelli és Rameau, és nincs most más, mint a tiszta, csengő muzsika.

Ülök a díszteremben, magam is a fiáért drukkoló szülő, aki lesi, hogy hibátlanul pengeti-e gyermeke Sor Andanté-ját a mestergitáron. Kinn tavasz van, a házak tetejét süti a sárga, áprilisi nap, galambok repkednek az emeleti ablakok előtt, s mintha ennek a tavasznak a derűje támadna fel ebben az arany-fehér teremben. Idegesen, rosszkedvűen jöttem napi dolgaimból, fáradtság és gond ült meg reggel óta, de a kis zenekar, a „Tücskök” hegedűhangjai máris nyugtatón körülmossák a szívemet. Nem baj, hogy megbicsaklik a hang, nem baj, hogy valaki a karmesterasszonyt megelőzve vonja végig a húron a vonót, nem kényes műélvezetért, hanem a muzsika újra- és újraszületéséért vagyunk itt; ezek a lurkók a legszebbet tanulják, próbálják, amit csak lehet; irigylem őket.

205

Mindig is irigyeltem a muzsikusokat, akik a hangszereikből elővarázsolt hangokkal gyógyítgatják az embert. Ezt tanulják itt a kicsinyek: békességet teremteni ezzel a csodával. Kell hozzá tehetség, de nem rendkívüli tálemtumoké csupán a dobogó; nem is fontos, válnak-e igazi muzsikusok belőlük, felkerülnek-e majd a pódiumra hivatásosan is; a titkok megismerése, megértése a fontos. A kis koncert sem más, mint örömszerzés maguknak meg a hozzátartozóiknak. És ha nem lesznek is majd zenészek ők, orvosként, autószerelőként, ügyvédként, számítógépesként vagy kereskedőként másként érzik, hallják majd a világot, mint azok, akik soha nem kerültek kapcsolatba a muzsikálással.

Fiaink zenei osztályba járnak; az ábécével együtt ismerték meg a kottát, anyanyelvükké vált, irigylem őket. Én magam, noha tanítottak hegedülni, nem jutottam semmire. Volt öröklött hangszerem, s talán öröklött képességem is, de elszalasztottam a lehetőséget. Pedig apám nagyon szerette volna, ha játszom. Ő, gyerekként, a pusztán, ahol éltek, a citerát ismerte meg; eleget mesélte életében, hogy ünnepeken vagy nyári estéken micsoda áhítattal hallgatta a cselédek karéjában Biricet, a majorban a legjobb citerást. Apámban nagy ambíciók lobogtak, mindenképpen tanulni akart volna – zenét is. Egyszer egy kalendáriumban hirdetésre bukkant, tangóharmonikát kínált valami bécsi kereskedő, hát addig kérlelte nagyapámat, míg végül hozatott neki a csempészekkel egyet odaátról. Nagy újdonság volt a harmonika. Nem tudom, mennyire tanult meg bánni vele, hol volt már az én időmben az, csak sokat emlegette, meg azt is, hogy később hegedűje is lett; amikor Pestre került, s valamelyik nagy hotel – talán a Ritz – éttermében volt főpincér, záróra után vagy a szabadnapjain az ott muzsikáló cigányprímástól vett leckéket. Nem sok eredménnyel. Fájó szívvel emlegette, hogy kimaradt a zene az életéből. Bennem akarta megvalósulva látni elveszett álmát. Fogadott egy zenetanárt, emlékszem, hetente kétszer jött, bezárkóztunk a szobába, oktatott: kottaolvasás, vonófogás, kéztartás – én azonban nem akartam gyakorolni. Volt rá okom. Anyám öccse kitűnő hegedűs volt, de tizenhat éves korában elvitte egy tüdőgyulladás. Én csak fényképről ismertem; a szép, szomorú fiú, hangszerével a térdén, egy bekeretezett fotóról nézett rám; az ő hegedűjét örököl206tem, az ő kottáit, bordó bársonnyal bevont kottaállványát, s éppen ez lehetett a baj. Féltem. A hegedűmuzsika fájdalmas szépsége az ő tragédiájára emlékeztetett, babonás rettegés fogott el, ha megtanulok játszani, véltem, talán engem is elragad a korai halál. Szorongásom miatt maradt örökre ismeretlen előttem a hangszerek megszólaltatásának titka. Pedig anyám is zenélt, zongorázott. Ha megkértük, Strauss-keringőkkel szórakoztatott bennünket. Ilyenkor felderült az arca; lánykora juthatott eszébe, amikor matrózblúzban, lobogó, barna hajjal, carneol-szín szemében ragyogással, s hóna alatt a kottáival leszaladt a Vároldal lépcsősorán a Vízivárosba zongoraórákra. Később, ahogy nőttünk, egyre kevesebbszer ült a zongorához, legfeljebb csak a húgaimmal gyakorolni. Én csak néztem őket. Ha egyedül maradtam, felnyitottam a klaviatúra tetejét, és improvizáltam. Órákon át improvizáltam, de csak disszonanciák zengtek ki a feltámasztott tető alól. Nyomorúságos érzés volt, s maradt ez a tehetetlenség. Pedig keserves óráimban milyen jó lett volna zenélni, belemerülni a muzsikába.

Hallgatom most itt, a díszteremben a kicsiket. Haydnt játszanak finoman, óvatosan, majd belefeledkezve. És Bachot játszanak meg Bartókot, és érzelmes német szerzőt, modern magyart, pezsdítőt és andalítót – szól, zeng kezük alól a dal. Gyönyörű lánykák és gyönyörű fiúcskák – és talán gyönyörű lehet majd az életük is. Talán megvédi őket a muzsika az egyre zajosabb, kegyetlenebb világban az érzelmi sivárságtól. Talán olyan harmóniára lelnek, amit soha nem vesztenek, veszíthetnek el, amibe mindig belemenekülhetnek, ha zaklatott, gondterhelt, megkínzott szívvel menedéket keresnek.

Hazafelé utcai muzsikusokat látok. Három gitáros fiú; játszanak, játszanak az alkonyatban, a tavaszi estében – erősítőre kapcsolták hangszereiket, hogy messzire hallatszódjék a város zajában a dal.

207
Régi indiánjaink

Néhány hete Winnetout láthatjuk a képernyőn. Winnetou, a meszkalero. Nem egészen ugyanaz a történet, mint amit May Károlytól olvashattunk annak idején. De jó történet ez is. Szerepel benne Old Shatterhand meg Sam Hawkins, bár ez utóbbi is másmilyen, mint a regényben. Remélem, Old Death is feltűnik majd. Winnetou azonban ott van a sorozat minden epizódjában. Jóképű színész, Pierre Brice alakítja. A főhős tehát rokonszenves, csinos, erős, bátor – szép férfi. Ráadásul rendkívül okos. Bölcs. Józan, megfontolt, becsületes. Szertartásos, de nem bigott. Rendíthetetlen; voltaképpen semmi sem hozza ki a sodrából; ha valami gazság mégis felbosszantja, legfeljebb keményebben szól, de ilyenkor is méltóságteljes, nem pedig indulatosan elragadtatott. Vagyis uralkodik érzelmein. Amellett költői lélek. Férfiasan lírai. Tisztán, világosan fogalmaz, céltudatos. Mit mondjak még? Tökéletes. Olyannyira, hogy az szinte már sok – lenne, ha nem róla volna szó! Mármint Winnetouról. Mert May Károly is ilyennek ábrázolta, mi pedig ilyennek ismertük meg kölyökkorunkban, és lelkesedtünk érte; fantáziánkat, szívünket rabul ejtette.

Egy gáncsnélküli hős. Ezt szerettük és csodáltuk benne, a gáncsnélküliséget.

Emlékszem, amikor apám, nagy csodálkozásomra, mert csak komoly könyvekre adott ki pénzt, valamikor harminckilencben vagy negyvenben egy könyvügynöktől megvette nekem a vaskos köteteket, milyen mohón olvastam, nem is egyszer – és leginkább éjszakánként – ezt az izgalmas történetet. Pedig másfajta irodalomhoz voltam szoktatva. A realizmushoz. A klasszikus meg a korabeli modern szerzők műveihez. Igazából soha nem érdekeltek az ifjúsági regények, a vadnyugati kalandok is hidegen hagytak, hiszen még Cooper sem kötött le. Igaz, May többi munkája sem. Csupán a Winnetou. Miért? Ezt kérdem magamtól most is, amint a televízió előtt ülök a fiaimmal.

Ők úgy vélik, Winnetou superman. A fantasztikus filmek kiagyalt hőseihez mérik. Látom, most mégis megilletődöttebbek: a derék indiánt nemcsak talpraesettsége miatt ked208velik. Persze, hiszen a superman, bár drukkolhatnak neki, csak izgalmukat fokozza fel s egyre feljebb, ám nem kerülhetnek érzelmi bűvkörébe, mert ügyessége pusztán üres bravúr.

De Winnetou a szív szülötte.

Ez a történet voltaképpen mély érzelmeket érint. Megsejtheti a gyerek, ahogy akkoriban, kölyökfejjel mi is, hogy jópofa indiánosdinál s holmi piff-puff bunyónál többről van szó. May Károly a tizenkilencedik század elbukott szabadságharcai után nosztalgikus szenvedéllyel írta regényét a pénzzel és fegyverrel orvul sarokba szorított népről meg egy pusztulásra szánt faj hős és büszke fiáról.

Átragadt valami szenvedély a könyvből a kalandfilmsorozat létrehozóira is.

Winnetou a képernyőn haláltmegvető, gyors, ügyes. Megküzd a pumával, mérsékletre inti a forrófejű, ifjú indiánt, jobb belátásra bírja a harcias törzsfőnököt, megakadályozza az ostoba bosszút. Szigorú, de igazságos.

A filmen különösen talpig gentleman.

Azt mondhatnám, ilyen indián nincs. Ez egy álruhás herceg, egy mokaszinos professzor, egy prérit járó Üdvözítő, egy békepipát szívó Tolsztoj Leo. És mégis… Elfogadom, mint sivatagi vándor a délibábot. Látni akarom az oázist – hát látom.

A negyvenes években, amikor kézről kézre járt köztünk, belebolondultunk a regénybe. Elhatároztuk, hogy mihelyt tehetjük, kimegyünk Amerikába, felkeressük a Szikláshegység, a végtelen pampák nemeslelkű őslakóit. Majd, mondogattuk, majd, a háború után. Rajongtunk – Karl May nyomán – az indiánokért. Erkölcsi fölényük, megtizedeltségükben is őrzött reményük, életfelfogásuk lelkesített. Egy tiszta gondolkodású nép. Egy megkínzott, de bátor…

Aztán persze nem mentünk Amerikába. Akik később mégis kijutottak oda, már nem az indiánokat keresték.

Negyvenhatban még történt valami. Az Atheneumnál megjelent egy könyv, a Rézbőrű Messiás. Fehér Szarvas írta. Az iskolában előjegyeztethettük. Én is olvastam. Korántsem volt olyan hatású, mint a Winnetou. Illúziótlanabb volt, azt hiszem, igyekezett hű képet adni a XX. század indiánjairól.

A könyvpremierre a szerző is hazalátogatott az Egyesült 209Államokból. Találkoztunk vele. Egyik nap, ötödik óra után becsődültünk a tornaterembe. Zsúfolásig megtelt; a bordásfalakon lógtunk, hogy lássuk az előadót.

Hófehérre cserzett, piros hímzéssel díszített szarvasbőr zekét viselt, nadrágja ugyanabból az anyagból készült, és varrásainál vastag rojtok szegélyezték… Nyakában „orvosságos zacskója” függött… Derekát szantilló takaró övezte… Karl May festi le így egyhelyütt Winnetout. Mintha őt láttuk volna a tornatermi dobogón. Az indián bőre vörösesbarna volt, haja hosszú és kékesfekete. De arca inkább európai, mint mongolos. Szájtátva hallgattuk – Fehér Szarvas kitűnően beszélt magyarul. Megtudtuk, hogy már a nagyapja is az indiánok közé került, megszökött Magyarországról, a családjától, hogy a préri sokat szenvedett fiaihoz juthasson. Kilenc Vadlúd főnök lett a neve. Mindezt gondosan titkolták az unoka előtt. De hiába. A fiú, Borvendég Deszkás Sándor, sashalmi házuk udvarán folyvást indiánosdit játszott. Valami atavizmus hajtotta. Érettségi után, amit a mi gimnáziumunkban, a Barcsayban tett le, otthagyta otthonát, akárcsak a nagyapja. Hamburgban matrózinasnak állt, s kijutott Kilenc Vadlúd népéhez. A rézbőrűek testvérükké fogadták.

A romantikus történet még egyszer felgyújtotta rajongásunkat, bár Fehér Szarvas a rezervátumokba szorított, a fehérek uralma alá kényszerített, így hát szokásaikat, kultúrájukat éppen csak ápolgatni tudó indiánok életét tárta elénk. De mi a régi, szabad népet láttuk képzeletünkben mégis.

Most, hogy nézem, nézem a tévében ifjúkorom kedves hősét meg a barátait (a rendes fehéreket is, mert köztük is van tisztességes, Old Shatterhand és Sam Hawkins; – Ez csak kettő! – jegyzi meg a filmen az ifjú Tasunko. – Igen, ez csak kettő – bólint rezignáltan Winnetou –), nos, amint figyelem őket, eszembe jut a már korábban is felsejlett, de elaltatott gyanúm, hogy e derék indiánok ábrázolása erősen idealizált. A hétköznapok is teremthettek ilyen jellemeket, de az átlag mégiscsak nyomorúságosan kényszerült viselkedni a hódítók fegyvereinek árnyékában. A többség megtört, betört, életéért odadobta büszkeségét.

A képernyő előtt most mégis, ismét elhiszem a szépet. Fel210nőtt fejjel is jó hinni a gáncstalan hősökben. Hátradőlök a fotelban meghatottan. – Vágtass csak, vágtass pompás musztángodon ifjúságunk szabadlelkű Winnetouja!

Mit hoz a jövő?

Ülök a moziban, egy dokumentumfilmet nézek. Négy és fél évtizeddel ezelőtti meghurcoltatásokról szól; parasztemberek vallanak, hajdani ifjúságukra emlékeznek, amikor szerelem, család, tisztességes munka és gyarapodás helyett megaláztatás lett a sorsuk: marhavagonokba zártan messzire vitték őket otthonaiktól, el a beregi tájról a Szovjetunió távoli vidékeire, táborokba, raboknak, foglyoknak, pedig nem is voltak katonák. A múlt, a múlt, megint a keserves, gyászos múlt – gondolom a sötét nézőtéren keserűen, míg nézem a vásznon az arcokat, és hallgatom a töretlen emlékezettel elpanaszolt élményeket. Közben azt kérdem magamban, vajon mit hoz a jövő? Mit hozhat? – kérdem szorongva, ismerve a múltat; ismerve ezt a lassanként elmúló évszázadot, amely néhány, kezdeti békeévet leszámítva a véres tragédiák, brutális diktatúrák, ostoba ellenségeskedések, igazságtalanságok, gyűlölködések és a pusztítás évszázada volt. Amióta Szarajevóban 1914 nyarán Gavrilo Princip eldördülő revolvere megölte az osztrák trónörökös párt, azóta csaknem szünet nélkül halljuk a fegyverropogást, de legalább is szemünk előtt villognak a szuronyok. Mennyi erőszakos halál, mennyi szenvedés, mennyi nyomorúság – erre gondolok, míg nézem Sára Sándor legújabb dokumentumfilmjét. A vásznon nem látni mást, csak arcokat meg kezeket; férfiak és asszonyok beszélnek, de mérhetetlenül sok minden van ott a szavak mögött: negyvennégy ősze, tele, a háború utolsó hónapjai; aztán a gyűjtőtáborok meg a kétségbeesett embereket szállító szerelvények, az ordítozó katonák, a puskatussal mért ütések, a géppisztolysorozatok, a drótkerítések, a romokban heverő tájak, az éhezés, a halál, a fagyott földbe éppen csak elkapart holtak; és ott vannak a férfiak nélkül maradt porták, 211az ekék elé fogott gyermekek, a lerongyolódott, megtépázott világ. Pedig csak arcok váltakoznak a képen; ahogy mondani szokás: egyszerű emberek arcai. Barázdált, megvénült, besüppedt vagy éppenséggel öregesen elhízott arcok; a felvevőgép kegyetlenül közelre hozza a foghíjas ínyeket, a táskás, könnyben úszó szemeket; és a kezek! – micsoda kezeket láthatunk! Inasakat, kérgeseket, köszvénytől göcsörtösöket, munkába gémberedetteket. Premier plánban bajszok, dús szemöldökök, felkopaszodott homlokok árnyékban és fényben az elmosódott hátterek előtt; semmi más nincs ezen a filmen órákon át, csak ezek a portrék; a férfiaké mellett ugyanígy az asszonyok arcai, fekete kendők alól előtűnők, rajtuk az öregségben a hajdani szépséget csak a ráncok közt emitt-amott megőrzött orrívek, szájvonalak mutatják. Bájaikat elrabolta a gonosz történelem- és időboszorkány, zsenge lánykákból, takaros ifiasszonyokból kérges tölgyekké, mohos sziklákká változtatva őket. De szívükből nem tűnt el a múlt, nem fakult a fájdalom, nem csitult a bánat. Elmondják, hogyan hívták háromnapos munkára a férfiakat 18-tól 50 éves korig. Elmondják, mennyire féltették embereiket, fiaikat még ettől a néhány naptól is. Kérték őket, ne menjenek, bujkáljanak inkább, ki tudja, miféle álnokság rejtőzik a hívás mögött. Megérezték a bajt. Mert a férfiak se harminc, se háromszáz nap múlva sem tértek meg. S volt aki soha többé. Csonka-Bereg. A kárpátaljai tragédia. Amikor a szovjet csapatok elérték a Tiszát, vitték a férfiakat, a civileket táborokba, hadifogolyként őrizték őket, bányákban, építkezéseken, kolhozokban kellett dolgozniuk. Mondják, sorolják felváltva az iszonyú élményeket. A szökési kísérleteket, a megverettetéseket, megkínzatásokat, társaik halálát; mondják egykori gyötrelmeiket, csontváz mivoltukat, harmincegynéhány kilóikat. Nézem ezeket az arcokat, a fogatlan szájakat, nézem a poklokat megjártak seregét. És közben felrémlenek a többiek is, a százezrek és milliók. Az olasz front és a keleti hadszíntér katonái, a cáriak foglyai, a doni ólombányák rabszolgái, a szibériai száműzöttek, a Gulag rabjai, az orvul lemészároltak, harminckilencből a lengyel menekültek, a katyni erdőben tarkónlőttek, negyvenből a hazátlanná lett franciák; aztán a munkaszolgálatosok halálba masírozó serege, a Don-kanyar Pergőtűz-ében odaveszettek, a sebesülten, fa212gyott végtagokkal megmenekültek; a deportáltak, gázkamrába vetettek, a kutyákkal szétmarcangoltatottak, az akasztottak és felkoncoltatottak; a gettókba zártak és megcsúfoltak; a földönfutóvá tett ukránok és oroszok, a megszállt országok túszai, a hirosimai kínhalált szenvedettek, a hadifogoly táborokban elhulltak, a tömegsírokba temetettek, a bombázások áldozatai – ez az egész rettenetes évszázad.

Mi mindent kellett elszenvedni, mi mindenbe lehetett belepusztulni, mi mindent kellett megúszni. Micsoda gyilkosságok és kínzások sorozata ez a mi századunk!

Nézem a vásznon ezeket az embereket. Mekkora csoda, hogy életben maradtak! Csodalények, hiszen a testi és a lelki kínokból mégiscsak felépültek valahogy. Nem marcangoltatták őket szét vérebekkel, nem eresztettek beléjük, csak úgy vaktában, egy sorozatot, pedig megtehették volna azok, akiknek kénye-kedvére kiszolgáltatták őket. Nem fagytak meg, nem haltak éhen… Milyen nagy szerencse kellett ehhez!

És nézem az asszonyokat, akik éppen csak megismerhették a szerelmet, hogy aztán el is veszítsék mindjárt, és soha többé ne ölelje őket férfi. Ma is elsírják magukat, ha felidézik a várakozások, a reménykedések majd a reményvesztések idejét. Semennyivel sem szenvedtek kevesebbet, mint embereik. Kezek rebbennek a vásznon, pereg a könny. Pereg a könny a férfiak szeméből is, megremeg az ajkuk a visszafojtott zokogástól: – Istenem, amikor visszatértekor nem ismerte meg fiát az anya! Vagy amikor megérkeztek végre, sokára a falubeliek szakállasan, vénségesre aszottan biztatás helyett a halálhírekkel!…

Fájdalom rakódott fájdalomra ebben a XX. században. Sára Sándor, mint egy régész, kamerájával már nem először beleás a történelem talajába, hogy a felbecsülhetetlen értékű leleteket feltárja: az utolsó tanúkat. A még élőket. Akik talán öregségükben nemigen emlékeznek a néhány nappal előbb történtekre, de az évtizedekkel ezelőttiekre nagyon is pontosan. Mert akkor fordult másfelé az életük. Akkor akarta őket is elemészteni ez a század.

A mozi sajnos csaknem üres, mert nem „érdekes” a film. Nem úgy érdekes, mint az előcsarnokban látható monitoron az a szuper sci-fi, amelyben égi lények harcolnak űrhajósok213kal, robotok és száguldó csodamasinák küzdelme zajlik, lézerrel pusztítják egymást a harcosok…

Megálljunk csak! Hát ez lesz a jövő?!

Tizenegy évünk van hátra a századvégig. A következő évezredig. Mi vár ránk? Géppisztolyok és bombák helyett lézerfegyverekkel fogjuk ölni egymást?!

Az ember sokat kibír. És sokat kibír az emberiség. De nem kellene mindig próbára tenni magunkat.

A Csonka-Bereg utolsó kockáin harangok kondulnak. Gyertyák imbolygó fénye világítja meg a temetőben a fejfákat, sírköveket. Nevek és nevek. És utánuk ennyi: Eltűnt… meghalt idegenben.

Még van néhány évünk kétezerig. Talán rendbe tudjuk tenni dolgainkat, talán megmenthetjük utódainkat a megsemmisítő lágerektől, a pogromoktól, terrortól, diktatúráktól és a tömegsíroktól. Talán lehetséges.

214
Dring és Drong II.

Kifeszítették a kötélzetet a vízesés fölé. Fáradságos, de alapos munkát végeztek, mindent százszor is ellenőriztek, hiszen az életük függött a pontosságtól. Nem hívtak segítségül senkit. Maguk cövekelték ki a fémvázakat, erősítették a két part szikláihoz a sodronyokat; a kötél szükséges ívelését is ők számították ki. Volt benne gyakorlatuk.

Évek hosszú során át készültek erre. Évtizedeken át gyakoroltak. Mindig is kötélen dolgoztak; eleinte a vándor stagionék sátraiban, később kőcirkuszok kupolái alatt; aztán mind nagyobb és nagyobb veszélyekkel szembenézve. Szakadékok fölött egyensúlyoztak, hegyormok között táncoltak végig a kötélen az emberek ámulatára.

Dring és Drong.

Most hát eljutottak ide is. A Viktóriához. A harsogva, bömbölve lezúduló vízeséshez.

Óriási érdeklődésre számítottak.

Nem voltak elbizakodottak, csupán tisztában voltak önnön értékeikkel.

Mindenki tudhatta, mire készülnek. Fényreklámok hirdették, videoclipek és újságcikkek népszerűsítették vállalkozásukat.

Ők ketten, Dring és Drong már jóval a beharangozott nap előtt megérkeztek a vízeséshez, hogy mindent előkészítsenek.

Fenséges volt a táj. A hatalmas zuhatag örök párafelhője gyöngyfátylat vont a víz fölé. Sziklák és növényzet fürdött a permetben; dübörgött a szüntelen aláomló víztömeg.

Irtózatosnak tűnt a kötél alatti mélység.

Nem beszéltek róla. Nem szóltak egy szót sem a ve215szélyről. De titkon mindegyikük latolgatta az esélyeket. Bíztak a tudásukban, mégis számolniuk kellett azzal, hogy hibázhatnak. Elég egyetlenegy figyelmetlen mozdulat… Elég egy csöpp megingás. Egy kis szédület. És mint lelőtt madarak, hullanak alá a zuhatagba.

Ép ésszel felfoghatatlan volt, miért vállalkoznak a produkcióra.

Csakhogy elszánták magukat. Erre szánták el magukat már azóta, hogy a cirkuszban először felléptek. Tudták, hogy egyszer majd a legnagyobb mutatvány következik. Hogy meg kell próbálkozni a legnagyobbal, a leglehetetlenebbnek tetszővel.

Szívükben nem volt gőg, csak elszánás.

Módszeresen dolgoztak a kötélzet kifeszítésén. Verejtékezve, a rosszabb napokon újra és újra kudarcot vallva. De végül is ott ezüstlött a váz és a sodrony a mély fölött.

A mutatvány napján korán keltek. Kiültek a lakókocsi tövébe. A fehérre mázolt deszkákon nagy, piros betűkkel virított a nevük: DRING és DRONG. Ültek szótlanul, végiggondolták az átkelés minden mozzanatát. Minden lépést. Minden lélegzetvételt.

Torkukban dobolt a vérük.

Meg kellett nyugodniuk. Mire sor kerül a produkcióra, el kell belőlük múlnia az izgalomnak. Jól tudták ezt. Koncentráltak, higgadtságot erőltettek magukra.

Délelőtt tizenegyre hirdették a mutatványt. Ez volt az az idő, amikor előnyös szögben sütött a nap, és a nézőket nem vakíthatta el a fény, bárhonnan is nézzék majd őket.

Kilenc óra körül Drong nyugtalankodni kezdett. Szeretett volna a feladatra összpontosítani, erre lett volna szüksége, de aggasztotta, hogy senki sem bukkan fel a hegyi utak felől. Furcsállotta, hogy az emberek nem igyekeznek jó előre helyet foglalni maguknak. De hallgatott. Csak fél tíz felé tette szóvá a dolgot.

Dring csillapította. Korán van még, az emberek a munkájukkal vannak elfoglalva, majd megérkeznek tizenegyig.

– Az már késő lesz.

– Hát akkor fél tizenegyig – mondta Dring. Ő sem érezte magát valami fényesen. Bizakodással töltötte volna el, ha lát néhány érdeklődőt, bátorította volna a nézők sereglése.

Tíz óra után még mindig csend volt.

– Fél tizenegy – mordult fel Drong.

Bömbölt, zuhogott, zúdult a víz, gomolygott a pára a kötélzet körül. A hegyi utak üresek voltak.

216

– Hát hol vannak?!…

– Nyugalom – mondta Dring. – Szükségünk van a nyugalomra.

– Tudom!

– A nyugalomra!

– Tudom!!

Fegyelmezték magukat. De ahogy múltak a percek, megdermesztette szívüket a félelem.

– Jönnek egyáltalán?! Tizenegy óra!

– Igen – mondta csüggedten Dring. – Tizenegy.

– És senki! Senki!!! – Drong kiáltása visszhangzott a szemközti csúcsról. – Senki!!!

Dring sápadtan hallgatott.

– Mi ez?! Mi történt?! Hiszen tudják! Hiszen mindenki láthatta a reklámot! – Drong felugrott, már nem törődött a koncentrálással. – Mi ütött beléjük?!

– Talán elnézték az időt – dadogta Dring.

– Vagy a napot?! – kapaszkodott az önámításba Drong.

– Vagy a hetet? A hónapot?!…

De tudták, hogy nem erről van szó. Tudták.

– Mit tegyünk?! – nézett rémülten Dringre Drong.

– Várjunk – mondta Dring.

– Várjunk?!

– Várnunk kell! El kell jönniük! Nem lehet, hogy ne jöjjenek! Ez világszám! Ez szenzáció! Ilyet nem láthatnak mindig!…

– Akkor hát hol vannak? Hiszen tudnak rólunk!

– Talán…

– Talán? Mit akarsz ezzel mondani?

– Talán… – Dring kétségbeesetten tekintett Drongra. – Talán éppen most, éppen ezen a napon, éppen ebben az órában valahol mások… valami mást mutatnak be!

– Mások?! Mást?!

– Igen. Talán érdekesebbet. Talán nagyobb a hírük… talán jobban felhívták magukra a figyelmet. És az emberek őket nézik…

– Nem, az nem lehet – mondta elszürkülő arccal Drong.

– Csak gondolom – hajtotta le a fejét Dring. – Csak úgy gondolom. Legjobb lesz, ha várunk. Hiszen nekik akarjuk bemutatni…

– Úgy van, várjunk – hagyta rá Drong reménykedve. – Biztosan eljönnek, csak várnunk kell…

Valóban nem tehettek mást. Vártak. Dél lett, aztán lejjebb szállt a nap, egyre lejjebb. Alkonyodott.

– Dring! – szólt rekedten Drong. – Mit gondolsz?…

217

– Hát…

– Igen, én is azt hiszem. Nem várhatunk tovább.

– Nem várhatunk. Alkonyodik.

– Sötét lesz. Meg kell csinálnunk sötétedés előtt.

– Megcsináljuk?

– Hát persze.

– Nélkülük?

– Nem hátrálhatunk. Ha nélkülük, hát nélkülük…

– De nélkülük minek?! – Dring megragadta Drong trikóját. – Minek?! Azt mondd meg, nélkülük minek?!

Drong hosszan, szomorúan nézte a barátját. Neki sem volt mindegy, de csendesíteni akarta.

– Azért – mondta lassan, magyarázóan –, azért, Dring, mert ez a dolgunk. Erre készültünk. Hát nem emlékszel? Abban a tóparti vendéglőben… azon az őszi turnén! Amikor elhatároztuk. És ha nincs közönségünk, hát nincs. Nem számít!

– De számít!

– Igen – bólintott Drong. – Tudom, hogy számít. Nagyon is számít. De nincs más választásunk. Nemsokára sötét lesz, gyere! Amíg van némi fény, neki kell vágni!

A fény csakugyan fogyóban volt. A párafelhő már nem csillogott úgy, mint a napsütésben. Csak a víz döreje, zuhogása nem változott, csak a mély maradt irtózatos.

Dring felkészült, s Drong követte. Mindent úgy csináltak, mintha közönség tombolna köröttük. Meghajoltak, mosolyogtak, s még azt is mondták, hogy: ollé!

– Ollé, Dring!

– Ollé, Drong!

Könnyed léptekkel közelítették meg a fémállványt, felkúsztak rá, s odafönn, a kötélnél megálltak. Drong a barátja kezébe adta az egyensúlyozó rudat, s útjára bocsátotta. Kis idő múlva maga is követte.

Zúgott, zúgott alattuk a vízesés.

Morajlott a mély.

Táncoló léptekkel haladt elöl Dring, mögötte Drong ugyanígy. Világszám voltak, produkciójuk egyedülálló.

Alkonyodott.

Egyre gyorsabban közeledett az estéli homály. A szürkületbe olvadt minden: a víz párája, a fémek, a sodrony finom rajzolata és ők ketten: Dring és Drong.

– Ollé, Dring!

– Ollé, Drong!

– Micsoda mélység! És mi táncolunk felette!

218

– Ne félj, Drong, átérünk!

– Átérünk, Dring! Nem félek!

Utolsót lobbant a nap a hegyek élén. S ők még csak útjuk közepén tartottak.

Aztán elnyelte őket az este.

A sötétségben mintha erősebben dübörgött volna a víztömeg. Mintha jobban bömbölt, harsogott, zubogott volna.

Talán kiáltottak.

Talán Drong kiáltott. Talán Dring.

Ki hallhatta volna?

De akárhogyan történt is, nem hátráltak meg. Egész életükben ez volt a vágyuk, áttáncolni a mélység fölött.

Hát nekivágtak.

Vajon átértek-e?

219