Illyés Gyula
Itt élned kell
Magyarok
1939
I. kötet 7 I. kötet 8
1938. november 2.

Naplót természetesen sohasem írtam. E szóhoz ezeknek a lapoknak csak annyi a közük, hogy zömüket egy-egy élmény végén még aznap, azon melegében vetettem papírra, nemigen törődve megmunkálásukkal, még kevésbé műfajukkal; majd holnap meglátom, mit érnek, gondoltam. Másnap a kikészített fehér lapra a tisztázás helyett új hevenyészés került.

Később megszoktam a módszert is, a műfajt is. Végül már csak ilyen személyes jegyzetet tartottam érdemesnek írni, üzenetképp; az idő sürgetett. Előnyük, hogy akár az időt, ezeket is bárhol el lehet kezdeni. Aki olvasásukba fog, ott veheti fel a fonalat, ahol akarja, sőt jól teszi, ha nem engedi át később sem a vezetést, ha a maga feje után megy: így ellenőrizheti, jó irányba haladtam-e én.

Mert minden fonál, amelyet fölvesz, megfeszülve úgyis egy irányba mutat, a végén egy kérdésre bogozódik. Erre az egységre én is csak később jöttem rá, mások figyelmeztetése után. Évekig oldoztam-kötöztem az anyagot anélkül, hogy magam is láttam volna, mi végre; így írtam készület nélkül, szinte öntudatlanul életemnek – most látom – legnagyobb vállalkozású könyvét. Minden szakasz azt feszegeti vagy arról szól, hogy mit jelent magyarnak lenni.

Magyaroknak szól, egymás között, néha kíméletlenül.

E lapokon nem elfogult nemzetieskedő vall. Épp ezért eleve I. kötet 9vissza kell utasítania, hogy más országok elfogult nemzetieskedői a kulcslyukon, tehát összefüggéstelenül kihallgatott vallomásokat népe befeketítésére használják fel. Ez most divat, főleg hazug összehasonlítgatások formájában. Holott az összehasonlításra csak az írónak lehet joga, hogyha a saját országa után a kéretlen kérkedők országát is megvizsgálhatná. Ezt azok sosem kínálták fel, sőt riadtan elzárkóztak ettől. E vallomástolvajokkal szemben az író magatartása csak az lehet, hogy annál nyíltabban beszél. Magyarnak a magyar közösségben van helye s legjobb dolga. E könyvben vannak öt-hat év előtti feljegyzések; ezek ma már nem időszerűek, dátumuk is jelzi, hogy a történelemhez tartoznak, a helyzet azóta megváltozott. Pirulva s bevallom, ingerülten írtam ide ezt a bekezdést, szeretném, ha a nehéz idők múltán eltéphetném. Az olvasó, akihez eztán szólok, a magyar, vegye úgy, mintha nem is hallotta volna, egy percre elfordultam tőle, másfelé beszéltem. Visszatérek.

A könyv nehéz időben jelenik meg, épp ezért lehet értelme: nehéz dolgokról szól, egy nép létéről s létjogosultságáról. Pontosabban nem tudom összefoglalni, nem is akarom; nem kiszolgálni, nem gyámolgatni próbálom az olvasót, csak megindítani: nem nézem le. Legszebb jutalmam az lenne, ha a könyvet kielégítetlenül tenné le, nemcsak kielégítetlenül, de lelkifurdalással. Ha szomjat oltanék belé; ügyem az ő ügye. Ha úgy tekintené, mint egy csomó levelet, melyekre válaszolnia kell. Minden írásommal ilyesmit akartam. Egyik-másik évről azért van kevesebb jegyzet, mert egy-egy mag köré csoportosulva külön megjelentek, az Oroszországról, a puszták népéről, Petőfiről írt észrevételekben, két verseskönyvben.

Nyomtatásban ezek közül is sok megjelent. Változtatás esetén eredeti alakjuk érvényes. Volt, amelyik visszhangot vert; I. kötet 10rögtön az első, mely a dél-dunántúli magyarság régi kérdését vetette fel újra, majdnem országos mozgalmat indított.

E mozgalom idején kezdett összetoborzódni az a fiatal írói gárda, amely tüzetesebb kutatásai során az ország csaknem minden régi s új kérdését felvetette, megoldást sürgetett, üldöztetést vállalt, majd az elvi győzelem után, a tényleges döntő harc előtt rajokra oszlott. Közös ifjúságunk emlékeül, az egykori közös cél emlékeztetőjéül, nekik ajánlom munkámat. I. kötet 11 I. kötet 12

1933
Észak-Baranya, július

A forró napsütésben, a gyönyörű táj közepén leteszem egy percre súlyos bőröndömet, hogy kifújjam magam és tájékozódjam. Egy esztendeje jártam erre, de éjszaka és kocsin. Harmadnap visszajövet is éjszaka jöttem, gyalog, át a réteken, valami patak mentén, azt szeretném most megtalálni. Vidéken jobban tájékozódom, mint városban, az állomásról elindulva nyugodtan rábíztam magam ösztönömre, de egy kis útbaigazítás mégsem ártana, már csak a bőrönd miatt és a rekkenő hőség miatt sem. A völgyből fölfelé két legény baktat, ingben-gatyában; megvárom őket, köszönök s megkérdezem, jó útban vagyok-e itt A.-felé.

Összenéznek, és nem válaszolnak. Megismétlem a kérdést, az egyik végre megszólal nyújtott, bár elég dallamos, orrhangú nyelven, melyről csak a hanghordozás után sejtem, hogy miféle. Ebből a nyelvből viszont én nem értek egy szót sem. Vállukat rángatják, nevetnek rajtam. Végre csak a falu nevét szótagolom, kérdésképpen föl-fölütve a fejemet. Nevetnek, vidáman, kicsit öntelten vonogatva vállukat, magamra hagynak. Csodálkozva bámulok utánuk, és homlokom törlöm. Visszanéznek, folyvást nevetve; végre az egyik karját a kis völgy irányába, kelet felé nyújtja. Itt kell tehát letérni az országútról, ezt sejtettem én is, ez a rövidebb út a faluba.

A falu, ahova készülök, ősi magyar település, helyét a MeI. kötet 13csek lejtőjén, a szelídgesztenye borította hegyek közt tán még maga Botond szabta meg, aki a monda szerint az erre húzódó foglalók vezére volt. Hajdan színkálvinista község, tanulmányozásra méltó szép temploma a 18. században épült, rögtön azután, hogy Bécs megengedte, hogy az addigi faalkalmatosságok helyett a kálvinisták is építhetnek kőtemplomot. Kijavították, amint az oldalajtó fölötti évszám hirdeti, 1802-ben. A következő javítást sikerült kiverekedni 1933-ban. A templom annak idején mintegy hatszáz lélek befogadására épült. Tavaly épp a vizsga napjára érkeztem; a templomban tartották. Az ünnepi alkalomra jelen volt a falu apraja-nagyja, körülbelül húsz iskolásgyerek és ötven felnőtt. Tavalyelőtt, mint az iskolai jelentésből megtudtam, még néggyel több tanuló volt; az idén már a tavalyinál is kevesebb.

Viszem a csomagot a patak partján, a cseresznyefák között, melyek ágai a gazdag terméssel úgy csüngtek lefelé, akár a szomorúfűzé. A hegyekből leárad tompítón és kábítón a virágzó szelídgesztenye-erdők sűrű illata; édes ez az illat, édeskés és néha émelyítő, mint a meztelen meleg testé.

A falu egyetlen utcája, mint folyam ömlik le a hegyekből, csak fönt válik ketté, fog közre pár házat, mint szigetecskét. Itt végződik a falu német lakta része. Mintha új világ kezdődne ezután. Az udvarokból kihangzó gyermekzsivaj egyszeriben megszűnik. Csend, csend. Mintha kárhozottak földjén járnék; se a házak előtt, se az udvarokon egyetlen apróság. Itt laknak a magyarok. Megdöbbent az egykéről hallott híreknek ez az ijesztő példázása. Mintha csak gondolataim elébe akarna vágni, hirtelen megcsendül a lélekharang. Harangszó alatt lépkedek tovább a meredek utcán, mint egy iszonyú I. kötet 14ízléstelenséggel rendezett tragikus színpadon, fejemben olcsó, de így még tragikusabb monológot forgatva. A paplak, mely vendégül vár, üres. A szolgálótól megtudom, hogy a nagytiszteletű úr épp temet.

Keresztelés évek óta nem volt, de ritka már a temetés is – mondja vacsora után kérdezősködésemre házigazdám, aki egyetemi katedráról jött ide papnak; a kultúra legtündöklőbb tájairól, Párizsból, Rómából vonult vissza, egyre kezdetlegesebb vidékre, hogy megismerje minél közelebbről azt a népet, amelyből származott, s melynek végzetét előre érezte. Tíz éve él így; megismerte, amit ismerni akart, s előérzete most még sötétebb. Ki fogunk pusztulni, összegezte már tavaly vizsgálódásának eredményét, az őslakó magyarság napjai itt meg vannak számlálva, és könyvespolcáról nagy köteteket emelt le, világi és egyházi kimutatásokat. Szavain mosolyogtam, de ezek a kimutatások megdöbbentettek. Három napot töltöttem akkor itt, három napig küzdöttem sötét jóslatai ellen. Sebzetten távoztam, oldalamba törte a nyilat.

(De Pesten, egy hét múlva ismét mosolyogtam. Veszélyben a magyarság? Egymás után idéztem föl a nép páratlan életerejéről zengő szólamokat. Muhi, Mohács: túléltünk mi már különb veszedelmeket is. Ezer esztendeje él e nép! Szomorú érvelés. Melyik nép nem él ezer esztendő óta? És mi következik ebből az ezer évből a jövőre? Biztathatjuk a százéves aggastyánt, hogy örökéletű lesz, csak azért, mert lám, már száz éve él? Így folyt ki ujjaim közül minden, amihez nyúltam, amiben reményt kerestem. A seb egyre üszkösödött; Pest levegője igazán nem alkalmas, hogy efféle sebeket gyógyítson. I. kötet 15Barátaimnak nemigen szólhattam róla; van egyáltalán köztük, aki a népből származik, hány író van, aki a népből származik? S hány, aki a nép között él? Mert csak az ismerheti igazán a népi magyarságot, tehát a filozófia szerint is, amely az ismeretet azonosulásnak tanítja, csak az egészen magyar, tetőtől talpig, tehát nemcsak eszével, de ösztönével is, amelyre épp a közelgő veszélyek idején van oly nagy szükség. Hány ilyen magyar író van? És politikus? És újságíró és tudós és gazdasági hatalmasság és forradalmár, egyszóval olyas, ami Pestet teszi? Először éreztem, hogy Budapest nincs Magyarországon; fölötte, alatta vagy mellette van, tudja a jó isten, hogy tulajdonképpen hol is van, ha egyszer szellemisége után meg kellene helyét keresnünk.)

Végül is, gyógyításért vagy vigaszért ide jöttem vissza, ahol a sebet kaptam. Nemcsak a gyilkos, úgy látszik, az áldozat is érez valami honvágyat a tett helye után; meglehet, csak valami reményt érez, hátha nem is talál ott semmit, nagy semmi tátong azon a helyen, álom volt az egész.

Valóban isten háta mögötti falu ez itt a Mecsek háta mögött, de villanylámpa csüng az ebédlőasztal fölött, villanyfényben ragyognak ott a polcon az emlékezetes kimutatások kötetein az évszámok, akár a sírkövek aranyas dátumai. Nem tűntek el, igazak, s emlékeznem kell, hogy mindegyik kötet egy-egy temető. Még nem merek beszélni róluk, minek is beszélnék, tudom, mi van bennük, oly hasonlatosak egymáshoz! 1870, vagy 1880, vagy 1900, vagy 1930 – egy dologról beszél valamennyi, mint egy költemény ismétlődő üteme, mely vége felé egyre emelkedik. Az első tíz év után öt százalékkal apadt a magyarság, és tízzel szaporodtak a betelepülők, a második után már tizenkét százalékkal volt kevesebb maI. kötet 16gyar, a harmadik után huszonöttel? Ötven-hatvan év múlva már keresni kell itt magyart. Nemcsak itt lent Tolnában, Somogyban és Baranyában, hanem a Dunántúl más részein is. Ez már az én vizsgálódásom eredménye.

Ha csak valami csoda nem jő közbe.

Mit csináljon két ember, akinek véleménye nemcsak hogy megegyezik, de túllicitálja egymást? Kezdetben még volt, ami elválaszt, még tudtunk vitatkozni, izgatottan bújtuk az utolsó hatvan év népmozgalmi adatait. Végül kiderült, hogy csak egymás hiányait pótoltuk. Ma már összetanultunk, kiegészítjük egymást, mint akik egy csónakban eveznek, így haladunk, villámgyorsan. Én vagyok a balszárny, az izgatottabb, aki még elkalandozna erre-arra. Ülünk a kertben, igyekszünk túlszárnyalni egymást, marjuk egymást – ki mást marhatnánk? –, élvezzük, hogy igazunk van s végül már kéjelgünk a keserűségben. Persze, a nemzetet kellene ostorozni szörnyű vakságáért és tehetetlenségéért. De hol a nemzet? Mi is tulajdonképpen a nemzet? Róla, aki itt előttem ül, tudom, mennyire benne él nemzetében, mennyire ismeri, azonosul vele, itt ő a nemzet, nyeljen hát a nyomorult! És így gondolkodik ő is rólam.

„A rettenetes csapás után a haza évtizedekre gyászba borult” – mikor ezt az iskolában bevágtam, képzeletemben alkonyi félhomályban jelent meg Magyarország, a Kárpátok fenyőiről gyászfátyol-darabok lengtek, az emberek lehajtott fővel jártak, még az eső is szemetelt. Ilyen patetikus kép tűnt elém, s nem jutott eszembe, hogy az ország épp akkor is gyászba volt borulva, Trianon után volt, de a menekülteken, I. kötet 17az optánsokon s egy-két költőn kívül nem sok ember szomorkodott nap nap után. Az utcákon pezsgett az élet. Az eső sose esik évtizedekig. Irodalmunk első valamire való gúnydalai 1711 után születtek, Arany Világos után írta a Nagyidai cigányok-at. A nemzet nem sír, úgy látszik, ez már tömeglélektani törvény, és gyanús nekem az is, aki egy nemzetért nyilvánosan könnyezik. A nemzetért, minden közösségért csak tenni lehet valamit, közben akár fütyülhetsz is, sőt még jobb, ha fütyülsz, nem száll meg a gőg. Gyászolni csak egy embert lehet, nagy közösség tragédiájára a bosszúállás illik.

Csipkedjük egymást, ami bizonnyal a tehetetlenség jele. Gondosan kikeresünk minden tünetet, amelybe beleakaszkodhatunk, és egymásba akaszkodunk: erről megfeledkeztél? Ez a legszörnyűbb, itt van a kutya eltemetve, azazhogy magyarul, ez a dolog veleje!

Mert egy nép nemcsak úgy pusztulhat, ahogy itt pusztul. Mert mi a nép? Másfél órai vita után érkeztünk el oda, hogy – bár vannak más ismérvei is – mégiscsak a nyelv. Mi van a magyar nyelvvel? Olyan egyszerre legyintettünk, jelezve a lemondást, hogy fölnevettünk. Alulról ez a népi bomlás, fölülről az a méreg, amelyet Pest áraszt a magyar nyelv szellemébe, mivel végződhetik ez?

Ki tud még magyarul? Ki ismeri még a magyar nyelv szellemét, képzeletét, külön alkatát, amely jogot ad néki, hogy megmaradjon? Egy-két magyar nyelvtani szabállyal máris idegen nyelvet beszélünk. A nyelv nem a szavakban él, hanem izomzatában, mely a szavakat rendezi. Szavunk még volna, de fordulatunk, kifejezésünk, amelyben a nyelv csillog, az már alig. Igazában ez a nyelv, s ha ezt elveszítjük, felesleges a szavakhoz ragaszkodnunk. Ha minden kifejezésünk úgyis I. kötet 18indogermán származék, tehát olyan szellemiségű is, minek fordítjuk magyarra? Használjuk csak eredeti alakjában, a már elterjedteket is fordítsuk vissza, az indogermánoké, joguk van hozzá, ahogy jogászi nyelvünk mondja, loptuk, mikor elsajátítottuk őket. Így legalább látható lesz a folyamat. Hisz úgyis olyan dolgot veszítünk el, amivel már a kutya sem törődik. Nyelvében él a nemzet? Hát akkor rémülhetünk csak meg igazán.

Házigazdám azzal szórakozik, hogy rajtakapjon, nem tudok magyarul. Nem kell erőlködnie. Idegen szót már napok óta nem merek kiejteni, vagy ha a szükség rávisz is, eleve bocsánatkérő mosollyal teszem, mintegy idézőjel között. Az idegen szavak után sor kerül az idegenszerű kifejezésekre is. Itt már elvesztem lábam alól a talajt, és percekig hallgatok, mielőtt szólni mernék. Érzem, hogy’ botladozik, hogy’ küzd a gondolat, míg az agyból a nyelvre ér, mintha e villanásnyi idő alatt évszázadok útját kellene megfutnia. Ő fölényesen mosolyog. Élvezi, hogy igaza van.

Visszaadom a kölcsönt, s én is figyelem az ő szavait. Persze, ő a mester, ő sem tud magyarul, s még fölényesebben mosolyog. Elfelejtettük az anyanyelvünket – mondja diadallal. – Magyarországon senki sem tud már magyarul! Úgy beszélgetünk, mintha párbajoznánk, s a hibák után szeretnénk megállapítani a szabályokat, mert csak a hibákat érezzük. De érezzük-e valamennyit? Lassanként belefáradunk, és tehetetlenül, némán izzadva ülünk a kertben, mint a némaságra varázsoltak; szájjal-kézzel az ivást utánozva tudatom, hogy szomjúI. kötet 19hozom. Elneveti magát, de egyszerre még a nevetése is megtörik, hátha még ezt a széles hahaházást is más néptől vettük át, s az kárörvendezik bennünk?

A falu felett jobbról is, balról is ősi szelídgesztenye-erdők terülnek, évszázados gyönyörű fák, koronájuk magasan az égbe nyúlik, vastag szélső ágaik barátságosan a földre könyökölnek. Mindegyik fa egy-egy külön birodalom, szakadatlan méhzsongással, rigófüttyel és elvillanó mókusokkal. A fák úgy állnak, mint századok előtt álltak (a szelídgesztenye igen lassan nő, ötvenéves korában hoz valamirevaló gyümölcsöt), semmi ápolás nem kell nekik, évente mégis jelentékeny summát hullajtanak gazdáik ölébe. Valóságos paradicsom ez, Magyarország legszebb tája, legalábbis abból, amit eddig én ismerek. Itt láttam, hogyan viseli pusztulását egy nép.

J. J. bátyánk kedvéért másztunk föl ide, akivel, még tavaly, én is összebarátkoztam; háza itt van a hegyoldalban, magányosan a falu felett. Szölleje a gesztenyésbe nyúlik. Ott akadunk rá, s fáról ropogtatva a cseresznyét hallgatjuk, mi az újság. Újság évente három-négy van és mindig ugyanaz: ki költözött megint a faluba.

Új ház nemigen épül, de évente törvényszerű pontossággal mégis tanyát ver három-négy betelepült család. A szomszédos falvakból költöznek be, de tart még a beszivárgás erre a vidékre külföldről is. Egész családok húzódnak át Szerbiából és a Bánságból. Szorgalmas, törekvő és kisigényű népek, öntudatosak és gerincesek. Megvesznek egy-egy roskadozó házat, valamelyes földet, aztán bevonulnak, apraja-nagyja egy-egy fénylő kapával. Ez mindenük, de mire a gyerekek I. kötet 20felnőnek, kész három-négy új raj, mely aztán szintén elvégzi a magáét, hőskölteménybe illő hősiességgel. Neheztelhetünk rájuk? Én bámulom őket, látom, amit maguk sem látnak: megannyi rezdülései egy hatalmas erőnek, mely szemünk előtt fúr, turkál, veti a földszintre vakondokházait a határban, és foglal új s új kolóniát.

– Most már itt a felső végen is ők vettek házat – mondja J. J. bátyánk, aki a hetven körül jár, s emlékszik, midőn még színmagyar volt a falu.

A felső vég, ez talán fáj egy kicsit, azelőtt csak a völgyben laktak németek, horvátok. De nem. J. bátyánk nyugodtan, derűsen magyarázza, hogy szaporodtak, hogy nyomultak fölfelé, s ennek arányában hogy vándoroltak el a magyarok még feljebb, oda a temetőbe.

– Húsz év múlva egy fia magyar se lesz a faluban, János bátyám.

– Lesz más, uram. Nép az is; megszánti az is a földet: fizeti az adót az is.

Ez tökéletesen igaz. Lejövet azt magyarázom házigazdámnak, hogy ez a pusztulás csak az ilyen magunkfajtákat riasztja, akik olyan légszerű valamiből akarnak megélni, mint egy nép szelleme és nyelve. A földnek és az adószedőknek tökéletesen mindegy. („– Alles eins!”) Ha egy nép meg akar halni, kinek mi köze hozzá? A föld nem marad üresen. Legfeljebb az irodalom lába alól fut ki a talaj, ha addig nem tanul meg indogermánul. Nem fog nehezére esni, hisz, amint megállapítottuk, gondolkozni már úgy gondolkozik, és ez a legfontosabb, még a nyelvmesterek szerint is.

I. kötet 21

Bár a nyelvet illetően mégis van, ami reménnyel kecsegtet. Jól írni és jól beszélni magyarul ízlésáramlat lehet, beavatottak élvezete; a sok izmus, zavar és keresés után még irodalmi iskola is lehet. A kor mintha kedvezne neki. Én, aki elég ízt összekóstoltam, magamon tapasztalom, mennyire megejt, ha hébe-korba egy-egy jó magyarsággal, de minden magyarkodástól ment írásmű kerül elém. Úgy szürcsölöm, mint valami ritka, erős italt; elbódít és megvigasztal.

Este hat óra felé érkezik meg a posta, a pesti napilap; szadista kéjjel várjuk, azonnal kettéosztjuk, s úgy teregetjük magunk elé a kerti asztalra, nyelvészkedő vizsgálatainkkal úgy boncoljuk, mint az első orvosok a kísérleti hullákat. Nincs a nyelvnek és a stílusnak olyan nyavalyája, melyből ne ékeskedne egy-egy gyönyörűen fejlett példány, csaknem minden oldalon. Tenyésztésükben főleg politikusaink járnak elöl. Egy-egy közérdekű cikk valamelyik törekvő honatya tollából megfizethetetlen gyönyör a böngésző nyelvésznek. Hát mikor híres népismeretüket, magyartudásukat még szabadabbra eresztik! Húsz sor a képviselőház vagy akármilyen hivatalos gyülekezet gyorsírói naplójából csorduló bőségszaru, évekig kortyolhatod. Kezdő vagyok még ebben a kaján mesterségben, de három-négy lecke elég volt, hogy ma már, mint épp ma is, harsány jókedvre derüljek, mikor öklömnyi betűkkel ilyen címet látok: drágul a búza ára, vagy ehhez hasonló sületlenségeket, nem is beszélve a nyakatekert germanizmusokról, melyeket – belém-belémnyilallik – magam is elkövettem, s bizonnyal még gyakran el fogok követni. Mert nem könnyű mesterség ez, ez a nyelvészet, melynek itt magántanulója lettem, de szerencsére, ismétlem, kaján mesterség, és egyre erősebb bennem a remény, hogy kajánsága révén szép jövő I. kötet 22vár reá: könnyűszerrel kitűnő mestereket szerezhet, törekvő tanítványokat, s végül is elérheti nagyszerű célját: aki tollat fog, vagy nyilvánosan kinyitja a száját, igyekszik előbb megismerkedni a magyar nyelv szellemével. Amennyit én eddig megízleltem ebből a szakmából, mondhatom, jobb, mint a lélekelemzés és a grafológia együttvéve. Varázsszemüveget ád, s azzal fölfedezheted embertársaid nevetséges fogyatkozásait; kitűnőségek veséjébe láthatsz; a nagy íróról megállapíthatod, hogy mikor fontoskodik és a köztiszteletben álló férfiúról, hogy fecsegő, akinek semmi mondanivalója sincs. Nem kell keresztrejtvény, nem kell élclap, a legelső újság vagy falragasz órákra földerít. S ráadásul még az a büszke tudat is eltölthet, hogy nemes dolgot művelsz, mert valóban azt művelsz.

Prohászka s utána sok, véle rokon szellemű gondolkozó isten végtelen bölcsességének jelét látja abban, hogy bennünket ő épp ide vezérelt az északi és déli szlávok közé, majd váltakozva a törökök és németek s aztán a szlávok és németek közé, keskeny földnyelvnek, megakadályozni azok összekoccanását vagy testvéri ölelkezését. Feladatnak elég hősi feladat, bár hasznát véges emberi elmémmel nemigen látom: mi jó van abban, hogy megakadályozzuk, ha valaki ölelkezni akar? Még a verekedők szétválasztása sem sikerült, sőt ráadásul a mi portánkon verekedtek össze, jobbról-balról pusztítva bennünket is, még ma is. Azt hiszem, jobb dolgunk lett volna valami békés völgyben, isten kegyelméből.

I. kötet 23

Síelni vagy sízni, találgatja az Akadémia, és szavakat gyárt, néha elég épkézlábúakat ahhoz, hogy az utcán is tudjanak járni. Ez a dolog könnyebbik fele, de ha mentünk is, ezzel még nem sokat mentünk. Az idegen szavakkal még ellennénk valahogy, egy szerencsés magyarosító sznobizmus vagy könnyen fölölthető divat (mint az egy kerülése) úgy elsöpörheti őket, hogy poruk se marad (mint ahogy nagy részük élősdi életét csak sznobizmusnak és üres majmolásnak köszönheti), de mi lesz a nyelv mélyebb gyökérzetével, amelybe sokkal veszedelmesebb és régibb féreg vette be magát? Ennek a pusztítása lassú, alig észrevehető, s mikor észrevesszük, legtöbbször már késő is. A magyarra fordított idegen szavak, de maguk az idegen szavak is, beolvadhatnak a nyelvbe, hajthatnak olyan ősi sarjat, mint a ziffer-ből a szűrre ragadt cifra, de mi lesz a jól nézek ki-vel, melyet én eddig gyávaságból nem használtam, bár nem hogy jobbat, de vele egyenrangút se érzek már és ennek ezernyi társával? Helyettük nem tudunk újat gyártani, ahogy egy kihalt növényfajt se tudunk életre hívni. Tegnap ifj. J. J. szép mongol arcú feleségétől, aki egy szót sem tud németül, a krumplitermés iránt érdeklődtem, melynek a hirtelen szárazság nem sok jót jövendöl. No, azért majd csak kifizeti magát – mondta.

De bejött ugyancsak tegnap este egy másik parasztasszony, B. néni, és elmondta, hogy adták el Pécsen a cseresznyét. Ezt viszont érdemes lett volna gyorsírással jegyezni, vagy még inkább hanglemezre fölvenni, a Néprajzi Múzeum számára Kodályék dalai közé, bámuljon és vádoljon az utókor, mi süllyedt itt el a szemünk láttára. És megérte volna, hogy I. kötet 24egyszersmind filmet is készítsenek róla, mert B. néni meg is játszotta, amit elmesélt; nem kézzel, hanem csak arca mozdulataival, azaz csak szemével és a szájizmokkal. Elbűvölve csüggtünk rajta. Reggelig elhallgattuk volna, mint valami ünnepi játékot, melyhez csak ritkán juthat az ember.

A szokásos nyaralási üdvözlet helyett B. M.-nek pár mondatban megírtam, amit itt látok. Nem égig nyúló hegyeket, nem gazdag városokat, csak egy nép romlását, de ezt oly hatalmas méretben, annyi változatban, hogy ennél megdöbbentőbbet keresve se találhattam volna, semmi vonatkozásban. Niagaraszerű zuhanás, bukás és erőpazarlás – évek óta mellette éltem, hogy eshetett meg, hogy csak most riadok arra, ami a magyarsággal évtizedek óta történik? Ma kaptam meg B. M. válaszát; pesszimizmussal vádol. Ő is a múltra hivatkozik, amelyet kiálltunk.

Először is nem álltuk ki. „Megfogyva bár, de törve nem” – ezzel hitegettük magunkat, ezzel a mondattal, melyet a költő, küszködve a kísértő képpel a sírról, hol nemzet süllyed el, végre szinte önmaga vigasztalására kiáltott. Nem sokkal utóbb már azt kiáltotta, hogy nincsen remény, és mennyivel megrázóbb, mennyivel mélyebb volt ez! Megfogytunk – vajon méltó származékai vagyunk-e azoknak a régi magyaroknak, az ő származékai vagyunk-e? Már Berzsenyinek más volt a véleménye. Napok óta régi levelezéseket és emlékiratokat olvasok itt, Bercsényiét, Thökölyét s egy sereg névtelenét. Minden kísérlet, amidőn a nemzet talpra akart állni, kudarcba fúlt, nem a túlerő, elsősorban saját magunk miatt. Nemzeti életünk Mátyás óta a mai napig…

I. kötet 25

De nem erről akarok beszélni. Sem helyzetem, sem hangom nem elég erős, hogy erről méltón tudjak szólni, tudásom sem. Csak arról beszélhetek, amit magam is láttam; láttam gyermekkorom óta, s látok most itt megint. S melyről itt ugyancsak elolvastam pár emlékiratot és levelezést, éppoly keserűet és reménytelent, akár Thökölyét Drinápoly és Konstantinápoly között. Magam is ilyet írok.

Oly nagy anyag áll rendelkezésemre, észrevétlenül, már gyermekkoromban annyi személyes tapasztalatra tettem szert, hogy ha nem akarom egész életemet rááldozni, ha rögtön szólni akarok: igazán csak ilyen kapkodó jegyzeteket írhatok, szinte soronként más-másfelé kalandozva. Szomorú bőség, szomorú embarras de richesse; de ezer változatával is egy forrásból fakad. Jól látom ezt a szörnyű pokollyukat? Tapogatódzom magam is, bár ahány fonált fölveszek, mind egy irányba vezet. Ott azonban oly hatalmasság ül, amelynek megingatására, azt kell hinnem, gyönge már ez a nép.

Közben védekeznem is kellene, hogy nem vagyok soviniszta, nem vagyok fajvédő, ahogy a politika értelmezi ezt a szót. Ha a magyarság pártján beszélek, azt szinte kozmopolitizmusból teszem. A népek íratlan nemzetközi jogára hivatkozom. S mint egykor Széchenyi, a veszteségre, amely őket is érheti.

Különb időket is kiálltunk?

A 18. században a Duna két partját, föl Komáromig, szerbek tartották megszállva. Gazdag és művelt kereskedőnépek voltak, mint Jókaiból is tudhatjuk, külön kultúrvilágot tudtak maguknak teremteni. Szellemi és anyagi felsőbbségük tudatában elzárkóztak a körülöttük élő népektől, nem olvadtak velük össze. Virágzó városokat építettek, hatalmas temploI. kötet 26mokat, ezek most üresen állnak. A hajdan büszke nép, amely pedig Szerbiából bőven erősíthette volna magát, kipusztult az utolsó szálig. Ismétlem, jómódúak voltak, senki nem üldözte őket, nem olvadtak be. Megölték magukat. Ők hozták be az egykét, s pusztulásuk példája nem riasztotta meg azokat, akik eltanulták tőlük. Bizonnyal nem „divatból” csinálták, amivel most követőiket, az itteni, szintén jómódú magyarokat vádolják. Magukra maradtak, kiszakadtak a közösségből, amelyet ma jobb szó híján nemzetinek nevezünk, csak egyéni érdekeiket nézték. Akárcsak most az itteni magyarok, akik szintén nem tartoznak már sehova. A nemzet riasztotta el őket, a nemzet, amelynek magyar neve nem véletlenül őrzi még ma is a nemes és nemzetes szavak emlékét.

Házigazdám tanulmányait és jegyzeteit olvasom erről a „kérdésről”, amelynek végzetes súlyosságát csak dunántúli ember érezheti igazán. Az egyke okát ő nem a nép anyagi helyzetében látja, s okfejtése mellett szól valóban, hogy a körülményekhez képest a nép itt meglehetős jólétben él. Jómódban él, de még jobban akar élni, igényei vannak, s mivel a gyermekek nevelése ebben megakadályozná, inkább a gyermekekről mond le. Itt persze nem lehet határt szabni, az egykét követi az egyke s mindaz az erkölcsi eltévelyedés, ami az ilyen számításból már önként folyik. A nép erkölcsi élete valóban megdöbbentő.

Közelről még sötétebb, mint Kodolányi parasztregényeiben. Ez a nép sokak szerint már igazán elveszett, ennek a sötétségnek már nem lesz hajnala. Ezt mondja itt mindenki, aki hozzá mert nyúlni a kérdéshez, ezt mondják maguk a paraszI. kötet 27tok is. Kodolányi A hazugság öl című röpiratában a baj okát abban a kettős, kétszínű életben keresi, melybe a társadalom uralkodó rétegei, a kenetteljes bortivó-vizetprédikáló szellemi és politikai vezetők a népet belekényszerítették. A nép eltévedt, és vakságában agyonzúzza magát.

A tévelygőt persze mindenki elítéli, s ha a mai képet nézzük, mindenkinek igaza is van. Határtalan önzés, nemi eltévelyedés, italosság, pompakedvelés és ráadásul kényelemszeretet. „Figyelje meg őket – mondta a napokban a szomszéd falu egyik notabilitása –, reggel nyolc óra felé kászálódnak ki a mezei munkára.” – „No és ön hány órakor kászálódik be a hivatalába?” – kérdeztem tőle, s egyszeriben a nép pártján éreztem magamat. Igazuk van az erkölcsbíráknak, de vajon van-e joguk ítélkezni? Köszöntem és elmentem sétálni. Hirtelen világosodni kezdett előttem a nép igaza, s most láttam csak igazán, milyen kétségbeejtő a helyzet.

Akik még eddig az egyke kérdéséhez nyúltak (amely már nemcsak itt, a Dunántúlon kérdés: fölvetődik az Alföldön, a Felvidéken is), mindnyájan azonnal a gyógyítás, a gyors beavatkozás szempontjából vizsgálták. Sorra olvasom most a kétségbeesett jelentéseket, tanulmányokat, kimutatásokat: két-három nemzedék, s híre sem lesz e délvidéki magyarságnak. Ez a beavatkozási láz indokolt az orvostudományban, de helyes-e egy nép talpraállításában, bármennyire a mentés lebeg előttünk? Befolyásolja magát a megismerést s valami fellengős jogot ád a nép lekezelésére. A beteg és az orvosok szempontjai rögtön ellentétbe kerülnek egymással. Mi életben akarjuk tartani őket, ők meg akarnak halni, s el tudnám képzelni, hogy még fegyverrel is megvédik ezt a jogukat. A beavatkozás, ha a nemzet szempontjából bármily sürgető, I. kötet 28sőt már kései tán, velük szemben korai: a baj mélyebben lappang. Az egyke eddigi irodalma megannyi jajkiáltás: hirtelen elnémul. Mintha mindenki, aki a sebet eddig kitakarta, megriadt volna a további fölismerés veszélyétől, attól az áldozattól, amit az igazi gyógyításnak csak a kísérlete is jelent.

Egyáltalában jogában áll a nemzetnek, hogy ilyen kérdésbe beavatkozzék? Föltétlenül jogában áll, hisz egész életét fenyegeti. Ha az eleven test vérébe valahol méreg kerül, az egész test azonnal védekezésbe fog, mozgósítja mindenünnen a sejtecskéket a küzdelemre, melytől az egész test sorsa függ. A beteg szervezet nem védekezik, nyugodtan, szinte örömmel várja a halált.

A Dél-Dunántúl veszélyben van, ezt itt mindenki tudja. Pest persze nem tudja, s el tudom képzelni, hogy politikusaink, akik még a Monarchiában nőttek fel, s akik Magyarországot ma is a háború előtti térképek szerint érzik, ha látják is: egy-két megyének nem tulajdonítanak különösebb fontosságot. De mi lesz, ha a baj nem áll meg, ha átterjed az egész Dunántúlra?

A bomlás ék alakban terjed. Talpát a Drávának vetve nyomul Pest felé, már fele útján van, Fejér megye határán. Útjában kemény, életerős szigetecskék várják, puhítják előtte a talajt, Pesttől nem kell tartania: az országnak tán fővárosa volt, a nép mindig idegennek tudta.

I. kötet 29

Bizalmatlan vagyok a statisztikákkal szemben: a végső határon, a kérdés eldöntésénél, ahol pedig igazi szerepük kezdődne, alig válnak be; az emberi természet rugalmasabb a számoszlopoknál. Ma egész délelőtt mégis kimutatásokat lapoztam, s ezeknek hinnem kell, előttem a valóság, csak a szomszéd faluba kell gyalogolnom, csak a kapun kell kilépnem, s máris ellenőrizhetem, igazat mondanak-e. Sajnos, nagyon is az igazat mondják.

Találomra feljegyzek egy-két adatot a református egyház kimutatásaiból. Arról szólnak, hogy hány magyar élt 1912-ben és hány 1928-ban az alábbi falvakban


Babarc

Botyka

Garé

Kovácsháza

Peterd

Szava

Tésenfa

Túrony

1912

120

426

165

313

270

307

334

243

1928

80

283

119

216

104

208

236

156

Ezek valaha virágzó, nagy magyar falvak voltak. Magyar lakosságuk számaránya 1928-tól a mai napig éppolyan mértékben csökkent, mint 1912-től odáig. Babarcon például, melynek kálvinista magyar gyülekezete 1545-ben alakult, ma 424 nem magyar él. A magyar iskolának egyetlen tanítványa van; a református pap, aki egyben tanító is, a saját kislányát tanítja benne.

Hidasdról, ahol gimnazista koromban magam is gyakran I. kötet 30megfordultam, már nincs is kimutatás. Üresen áll a templom és az iskola, a falunak már egyetlen bennszülött magyarja sincs. A pusztulás alig száz éve kezdődött.

Az még istenes, ami itt Észak-Baranyában van, mondják, de mi van még lejjebb! Mi lehet még ennél is rosszabb? Falvakat említenek, ahol egész utcasorok vannak beszögezett ajtókkal, ablakokkal: az utolsó szálig kihalt a család. A házat azért persze nem lehet csak úgy elfoglalni: örökös van, távol, valami távoli rokon, aki várja a vevőt.

Minél jobban fenyeget az elfogultság, annál jobban törekszem a tárgyilagosságra; mihelyt első jeleiket látom, elébe vágok érzelmeimnek. Nem vagyok soviniszta, s szeretnék a magyarok irányában is tökéletesen tárgyilagos maradni, úgy, mint Széchenyiben is nyomát látom, ő az egyetlen, akiben ennek nyomát látom, ez az ő nagyságának igazi titka. Nem tagadom le, hogy a magyar fajta tetszik nekem, tetszik már arcra és termetre is, tetszik tehetsége, ötletessége, líraisága miatt, melyeknek nem egy tündöklő példáját ismertem meg itt is, tetszik még fatalizmusa miatt is… De azért még nem merném állítani és épp a vállalt tárgyilagosság nevében, hogy különb akármelyik népnél. Ezt már csak azért sem állíthatom, mert úgy, mint őt, rajta kívül egyetlen más fajtát sem ismerek, tehát még az összehasonlításra sincs módom. Az első napokban, bevallom, azon kaptam rajta magam, hogy barátságtalan indulattal nézem az itteni idegenajkúak bámulatra méltó szívósságát, életrevalóságát, már amennyit ebből így kívülről I. kötet 31látni lehet. Összevont szemükben hideg elszántságot véltem felfedezni; abból, hogy ellentétben a magyarokkal, nem énekelnek, azt, hogy művészietlenek. Ez nyilván nemtelenség volt.

1800 elején Európa lakossága 188 millió volt; 1933-ban 506 millió, elképesztő szaporulat, ez volt a 19. század! A szaporulat azóta is tart, bár megközelítően sem olyan mértékben, mint a múlt században. Az egykét csaknem minden országban ismerik. Ha mindenütt egyforma arányban lépne fel, alapjában semmi baj nem volna, a népek egyensúlyi aránya megmarad! De csak egy-két évtizeddel előbb lépjen fel az egyikben, mint a másikban, az utóbbi rögtön elnyeli az előbbit. A háború előtti Franciaországra végzetes veszedelmet jelentett, mert ugyanakkor Németország lakossága szaporodott. Franciaország azóta gátat vetett a bajnak. Olaszország mai helyzetét elsősorban lakossága most is tartó gazdag növekvésének köszönheti.

A dél-dunántúli magyarok egykések, a velük egy faluban vagy egy járásban élő németek nem azok. Nem kell magyarázni, mi következik ebből, előttünk a példa. A Duna menti rácok két nemzedék alatt eltűntek, nálunk az első generáció már elbukott. A népmozgalmi megfigyeléseknek törvénye, hogy elég magas százalékú csökkenés után a pusztuló nép elsorvadását már nem lehet megakadályozni. Úgy gyorsul az már akkor az elkerülhetetlen vég felé, mint a föld felé eső test. Ez itt a helyzetünk. Azonos gazdasági feltételek között az itteni németek közt is fölléphet majd az egyke, de akkor mi már nem leszünk itt. A kihaló németeket más németek fogják helyettesíteni, ha ugyan ők maguk nem védekeznek a baj ellen, nem teremtenek olyan gazdasági helyzetet, melyben egészségesen élhetnek.

I. kötet 32

Az egyke oka pusztán anyagi. Nem a szegénység az oka, hanem a szegénységtől való félelem, tehát végeredményben mégis a gazdasági megnyomorítottság. Tehát csupán az felelős érte, aki a gazdasági megnyomorítást okozza. A parasztokat nem lehet hibáztatni. „Szörnyű fertő”-ben élnek, de ezt a fertőt nem ők készítették. Az egykés vidéken ma már százféle sajátos tünetet lehet megfigyelni, de összetéveszti az okot az okozattal az, aki ebben látja a baj eredetét.

A parasztság itt felvergődött valami színvonalra, megszerezhetett családonkint húsz-harminc hold földet, esetleg talán százat is, mint itt-ott a Sárközben, megszokott valami módot, és természetszerűleg még jobbra törekszik. A gyermekáldás a birtok megosztását jelentené, új küzdelmet, újra azt a látástól vakulásig tartó állati munkát, melyet csak azok istenítenek oly bukolikusan, akik két kézzel sose próbálták. Mint a mai társadalom minden tagja, ők is csak egyéni érdeküket látják, nem érzik, és nem tapasztalják, hogy valami nemesebb közösség tagjai, amelyért áldozni érdemes. Szó szerint úgy viselkednek, mint az urak, akiknek udvarán szintén nem szaladgál tizenkét gyerek. Kényelmesen, szépen, nyugodtan akarnak élni, egyre kényelmesebben. Ez minden bűnük.

Ez a sors vár tehát minden emelkedő parasztcsaládra? Míg földjeit jó pénzen eladhatja, ez vár reá. Valóságos csapda ez. A parasztokat úgy nevelték, hogy csak parasztok lehetnek; hogy mit jelent minálunk ebből a sorból „kiemelkedni”, csak az tudja, aki megpróbálta ezt a kálváriát. Nemcsak a szellemi, de az ipari pályára kerülő parasztfiúnak is már a kezdet kezdetén meg kell tagadni származását és családját, lélekben is másnak kell lennie.

I. kötet 33

„Ne csináljunk kódisokat” – mondta ma egy fiatal paraszt gazda, jó másfél órai vitánk befejezéséül. Az ország tele van munkanélkülivel – folytatta –, több ember van, mint kellene, mit akarnak mitőlünk? Adjanak földet, a föld maga megtermi az embert.

Ahol kisbirtok van, ott menthetetlenül megjelenik az egyke. Ez első pillanatra a földosztás ellen szól. A nagy latifundiumok cselédsége még szaporodik, legalábbis az egyke vizsgálói szerint; a cselédeknek nem ád gondot, hogy kire hagyják a vagyont, s minden gyerek ingyen munkaerőt jelent.

Már a cselédség sem szaporodik úgy, mint a statisztikusok hiszik. Köztük a gyermekhalandóság pusztít. Azonkívül nekik sincs korlátlan elhelyezkedési területük, a nagybirtokok ma már kevesebb embernek adnak megélhetést, mint ötven évvel ezelőtt. Az emberi munkaerőt egyre nagyobb mértékben helyettesíti a gép, itt ez a fejlődés útja. A háború előtt aratósztrájk-mozgalmak és zsellérlázongások még elriaszthatták a nagybirtokosokat az aratógépek üzembe helyezésétől (az egész országban nincs tán húsz aratógép), de a külföldi búzaverseny és a „közbiztonság” további megerősödése előbb-utóbb visszahozza őket. A cselédség szaporasága ma épp annyi, hogy magát fenntartsa, és Pest rendőrlegénységét, postásait és háztartási alkalmazottjait kiállítsa.

Házigazdám szerint az egyke egyetlen megoldása, melyet Ravasz Lászlótól kezdve a kérdés minden vizsgálója felvet anélkül, hogy csak gondolatban is következetesen végig merné gondolni: egy új örökösödési törvény, alapelveiben hasonló a Nagy Lajos-féle ősiségi törvénycikkelyhez, melyek a magyar I. kötet 34nemességet négy század vérzivatarai közt valóban fenntartották.

Ennek megvalósítása azonban ma messze vezetne. Érdekes megfigyelni, hogy aki csak fölveti, az első mondatok után hogy kezd ingadozni, hogy kerülget jobbra-balra, s hogy némul egyszeriben el, mintha valami sötét gyanúsítástól tartana.

Ez a tervezet a magántulajdon szentségét érintené. A föld magántulajdonáét.

Magam is tétovázva írok róla. Előbb azt forgatom fejemben, micsoda blaszfémia tulajdonképpen a magántulajdont szentnek nevezni. Hogy ez ellen még egyetlen egyház sem emelte fel tiltakozó szavát. Elsősorban a keresztény egyházak, melyek Jézusa igazán nem volt híve az egyéni vagyonnak. Engem az iskolában hét szentségre tanítottak: első a keresztség, második a bérmálás… a magántulajdonra nem ott tanítottak.

Még egy kis kimutatás, minden megjegyzés nélkül, ezt is ellenőrizheti mindenki: Magyarországon 1130 nagybirtokosnak, a népesség alig egy ezrelékének tulajdonában 5400000 hold van, az ország területének egyharmada. A „földbirtokreform” következtében az ország megművelhető területének csupán 6 százaléka cserélt gazdát. A nagy uradalmak zöme a trianoni határon belül maradt. Az ország lakosságának 56 százaléka él őstermelésből. A mezőgazdasággal foglalkozó lakosság 28 százalékának egy talpalatnyi földje sincs. Az őstermelő lakosság további 24 százalékának 10 holdig terjedő törpebirtoka van. A parasztság 80 százaléka tehát fizikailag képtelen a terjeszkedésre s ebből következően a szaporodásra. I. kötet 35Ha új birtokot szerez, csak egymástól veheti el, a földállomány nem változik. A földbíró lakosság nemzetségi aránya azonban évről évre ijesztő mértékben változik.

Visszautaztunkban A.-ból három nap alatt három faluban háltunk. Nagyanyánkat akartuk meglátogatni, a mi családunk Cenci nénijét, aki elképzelhetetlen erőfeszítéssel az ősi cselédsorból ezt a családot három nemzedéken át fokról fokra egyre magasabbra emelte. Jóval felül a nyolcvanon, most gyermekeinél él. Azt hittük, D.-n találjuk, de onnan már T.-be utazott. Mire T.-be értünk, ő már K.-ban volt. Örök fáradhatatlanul, örökké beszélgetve és dolgozva, úgy vándorol ma is Tolnából Somogyba, Somogyból Fejérbe, mint hajdan az első udvarból a baromfiudvarba, onnan a kertbe, azon a kis zsellértanyán, a cecei kutyaszorítóban. Belefáradtunk most is, mire utolértük.

Közben bejártunk egy sereg falvat, ahol gyermekkoromban gyakran megfordultam. Más változatban a magyarság helyzete ott is éppolyan, akár Baranyában. Mintha kísértetek üldöznének, mintha már belebolondultam volna ebbe a rögeszmébe, mindenütt pusztulást látok. Már magamra gyanakszom, hátha csak rémképeket látok, hogy van, hogy csak én látom ezt egyedül? Nem, itt mindenki látja, bólogatnak is hozzá keserűen.

Utazunk, s úgy érzem, mintha falvak süllyednének köröttem, mint ingoványra tévedt utasok. Gyermekkoromban sokszor megfordultam egy észak-tolnai faluban, távoli rokonaim is éltek ott. Átkocsiztunk rajta, a faluban már nincsenek magyarok. Hova lettek? Az Isten tudja, eltűntek, elnyelte őket a I. kötet 36föld, rokonaimat sem találtam. Beolvadtak a szomszéd faluba, amely fele részben már akkor is más nyelvű volt. Sokat mulattunk akkoriban ezeken a más nyelvűeken, s ők is velünk mulattak azon, hogy milyen zengzetesen magyar a nevük. Úgy hívták őket, hogy Bojtorgó, Hetyei, Kútásó, alig tudták kimondani. Emlékszem, erről a beolvadásról akkoriban, diákkoromban, azt a vigasztaló tételt állították föl, hogy mindig a szellemileg magasabb fokon álló nép olvad be az alacsonyabb fokúba. A kétnyelvű falvakban az intelligensebb fél un bele előbb a mutogatásba, az tanulja meg a másik nyelvét. S mivel egy faluban két nyelvet használni igazán fölösleges, a következő nemzedék már csak egy nyelvet tud. S nevük ellenére is igazi jó németek, ahogy a német nyelvű magyarok is igazi magyarok. A nyelv teszi a népet. Nem egy ilyen falu van azon a környéken, Tolnában. A megye belső része, a híres Völgység, Vörösmarty tájképzeletének alakítója, teljesen német.

A hazafiság a mai magyarok közt, a legjobb értelmű is, enyhe, de inkább csak tréfás zsidózással kezdődik; ez az előjáték; alapjában nem áll másból, mint csendes sóhajtozásból és mély légvételből, mintha csak a tüdő hangszerelése volna. Az is. Folytatódik a kapitalizmus elleni sóhajtozással, ami még ugyanaz a terület, majd átcsap a kifakadásokra Pest ellen, ahová az adó ömlik, s ahonnan büdösödik a hal. Így érkezik végre a vidékre, a magyarság sorsához, ahol aztán a töprengés, azaz búslakodás, nagy fekete semmibe fordul, a beszélgetésnek szomorú legyintések vetnek véget, jelezve, hogy jobb nem is beszélni.

Négy nap alatt három megyében játszották el ezt a némaI. kötet 37játékot vacsora után rokoni körben, ijesztő pontossággal. Minél műveltebb lelkű társaságban ültem, annál gyorsabban érkeztünk odáig, hogy jobb arról nem is beszélni, igyál, öcsém. Fürkészve néztem az arcokat, az egész környezetet, mintha valóban valami messze földről jött utazó volnék. Micsoda egységet is jelenthet ma az, hogy magyarság, tűnődtem, a nyelven kívül milyen kapcsolat van még itt urak és parasztok, gyárosok és munkások között? Ki itt hazafi? Ez a szó így már üres. A nép számára, ami pedig a nemzetnek nemcsak többsége, de „éltető eleme”, így semmit nem jelent, s ez természetes is. Hogy magyarok vagyunk, azt nekünk éppoly fölösleges ismételgetnünk, akár azt, hogy emberek vagyunk és nem madarak. Ennek tartalma nem szavakból áll. Még érezni sem nekünk kell, hanem másoknak kell megérezni rajtunk. Így van, az egyetlen egység, ami összetart bennünket, csupán a nyelv; láttuk, milyen állapotban van ez a kapocs is.

A veszélyt itt is látja mindenki. Telepíteni kellene, mondják, idehozni az alföldi kubikosokat, a hajdúsági zselléreket. Ahogy a románok teszik, akik a regátbeli nincstelenekből egész falvakat ültettek már az új határok mentén az utolsó tíz esztendőben. Ahhoz azonban föld, iga, ház és pénz kellene.

A vonaton Dombóvár és Kaposvár között, ahol oly szelíd és lágy a hajnali ködben a vidék, mintha Corot tájképein utazna az ember, francia szürrealistákat olvasok, egyiktől épp a hazafiságról. Épületes dolgokat mond.

Milyen lehet a természetes fajtaönzésen kívül, ami nálunk tulajdonképpen csak a nyelv önzése, a magyar hazafiasság? Van még ilyen? Minden nemzet gúnyolja a másikat, és valaI. kötet 38mennyinek igaza van, mondja Schopenhauer. Csodálom a franciákat, lelkesülve olvasom a szürrealisták pamfletjeit, most éppen Crevelét; egyetlen hosszú gyalázkodás minden ellen, amivel a francia nemzet ma dicsekedhetik, elsősorban épp a nemzeti büszkeség ellen, a jellegzetes francia értékek ellen, Jeanne d’Arc kultuszától kezdve egész addig a felemás, csak félig sikerült, de egy kicsit idegzetbe gyökeresedett demokráciáig, amely nekem még ilyen felemás állapotban is tetszik. Irigykedve olvasom és nekihevülve már csak azért is, hogy ilyen szabad szájú elmefuttatásokat olvashatok (a szabadság mindig megrészegít), s egyelőre nem is gondolok arra, hogy olyan dolgokat is sárba ránt, melyek nekem kedvesek, elragad a bátor hang. De vajon utánoznám-e?

A gyönyörű tájat nézem, és odázom a feleletet a kérdésre, hogy amit a francia szürrealisták megtesznek Franciaország ellen, vajon meg tudnám-e tenni én is magyarul és Magyarországon? Átkozni a hazát okkal, ez is csak valamilyenfajta hazafiság, erre épp a mi irodalmunk története nyújt jó példákat, sőt gyakran ez a legőszintébb. És a leghitelesebb, mert valóban áldozattal jár, még eleven korodban agyonüthetnek érte. De ez a leghasznosabb-e? Bizonyos, hogy ez a fajta népszeretet némi értelmi és még nagyobb erkölcsi emelkedettséget kíván. Nálunk szinte törvény, hogy fönntartás nélkül gazsuláljunk a fajnak. Közhely, hogy ezt leginkább olyanok mívelik, akiknek fajisága a legutolsó nemzedékekben is, nem a legmagyarabb.

A kortársak sose állapíthatják meg, hogy ki az igazi hazafi, értsd rajta: ki van nagyobb hasznára a népnek. Az átkozódó Crevelnek kétségtelenül a javítás, a szint emelése a célja. I. kötet 39Hangja a francia szellem életében olyan, mint az egyén szellemi életében az önbírálaté. A nemzet egy-egy nyilalló önvádja, szemrehányása önmaga ellen, ami az egyén életében a legvilágosabb, legértékesebb, a legnagyobb tiszteletet érdemlő pillanat.

Éjszaka utazunk vissza Pestre, az egész vonat tele van csendőrrel, a gödöllői dzsemborira mennek. A velünk szemben ülők közül egyiknek az arca kísértetiesen ismerős, hosszasan nézem, s kutatok emlékeimben. Hatalmas szál ember, férfias, kemény vonásokkal, már kopaszodik is. Meglett embernek tartom, jóval idősebbnek nálam, midőn végre fölismerni vélem, s a ráncosodó arcon különös változás esik. Egyre fiatalosodik, egyre naivabb és szelídebb lesz. Rájövök, hogy együtt jártunk elemibe. Most már valósággal gyereknek látom, kövérkésnek és egyre mosolygónak, mint amilyen akkor volt.

Nem szólok neki, kimegyek a folyosóra. Az éjszakában egymás után villannak el az állomások, Csoma, Attala, Pula, Kurd, Hőgyész, Hidegkút… minek hánytorgassam újra, hogy mi vár rájuk? Hogy mi vár az egész Dunántúlra? Falvak villannak elém, s merülnek el a sötétségben. Ismerem valamennyit, tudom, hogy’ vergődik bennük a magyarság: a nyelv, melyen magam is már csak dadogni tudok. Ki látja sorsát? Ha nem vigyáz, ez a nemzedék fogja elveszteni a játszma utolsó tétjeit, de ki vádolhatja majd érte? Mit tehetünk? Hidakon robogunk át, zörgésükről tudom, melyik a Kaposé, a Sióé, a Sárvízé. Vissza-visszanézek az éjszakába. Elmondtam, amit mondanom lehetett; utánunk az özönvíz. Ez legalább nem germanizmus. Après nous le déluge.

I. kötet 40
Szeptember

Az állomás vasárnaponként ma is éppúgy benépesül, akár a háború előtt, noha azóta a falu is megismerte az utazás gyönyöreit, s nem sok oka lehet, hogy világgá vágyakozzék. Nem is vágyakozik, és ebben a vasárnapi gyülekezetben egyetlen lélek sincs, akinek a vidéki költők módjára a vasúti sín előtt fájdalmasan rögtön a csábító, távoli Párizs jutna eszébe. Mikor a vonat utoljára még egy nagyot csuklik, jelezve, hogy most már végérvényesen megállt, a várakozók közül senki sem igyekszik a kocsik felé; leányok, legények ott állnak mozdulatlanul, példás fegyelemben a sínek szélén, mintha csak valami díszszemlére vezényelték volna ki őket. Kínos feszélyezettség fog el, mikor egyedüli érkezőként, karomon felöltőmmel és szerény csomagommal, a tarka sorfal előtt ellépek; érzem, hogy zavarban vagyok, hogy szégyenkezem; oldalvást pislogok az ünnepibe öltözött tömegre, és magam is szörnyen idegennek, jöttmentnek és nevetségesnek tartom magam. Holott a várakozók közt három-négy arcot is felfedezek, akik ugyanazt a nevet viselik, mint én, egy kicsit ugyanazokat a vonásokat is. Fölfedezek olyanokat is, akikkel együtt ültem itt az iskolapadban, s akik nyilván tudják, hogy ki vagyok, ki fia, sőt ki unokája. És mégis, egy pillanatra félelmesen belém nyilallik, hogy egyáltalán nem csodálkoznék, ha most a tömeg hirtelen harsogó nevetésben törne ki. Elkap a képzelet, s a következő villanás már az, hogy azon se csodálkoznék, ha egyszerre, mint egy dadaista filmben, ezek az egészséges kíváncsiak rettenetes vérebekké változnának, és vad csaholással iramodnának utánam. Micsoda titkos bűntudat sugallja ezt a torz képet? Az egész alig tart egy pillanatig; olyan fölszabadulással, mintha nyomasztó lidércálomból ébrednék, I. kötet 41fogadom két unokatestvérem üdvözlését; a sor végén vártak, s most összecsókolódznak velem, a szokás szerint körülményesen a jobb és a bal arcra is külön csókot nyomva, amit én az elsőnél még eltévesztek.

Mire kibontakozunk, a várakozók nagy része már körülöttünk áll; feléjük fordulok, mosolyogva közelednek, kezüket nyújtják, vagy karjukat tárják. Előbb mosolyukból akarom kiolvasni, azután rájuk bízom, hogy kivel kell csak kezet ráznom, és kivel kell összeölelkeznem. Vége-hossza nincs az üdvözlésnek. Mikor épp egy magas, cingár legényt karolok át, idegességemben elfutja szememet a könny. Tévedésből egy vérszegény, de épp vérszegénysége miatt feltűnően szép lányt is meg akarok ölelni, azt hivén, hogy az is rokon; erre kitör az általános nevetés. Nevetve, megkönnyebbülten törlöm ki szememből a könnyet; megindulunk a falu felé.

De csakhamar ismét erőt vesz rajtam a nyugtalanság, bár hasonlíthatatlanul enyhébben, mint az imént; nem kínos már, sőt kellemes, olyasféle, mint mikor találkára megy az ember. Alig beszélünk. Volna mondanivalónk, de nem tudunk mégse kérdezni, se felelni. Mi újság Pesten? Semmi. És itt? Semmi, ugyancsak. Valamennyien úgy-ahogy megvagyunk. Én amúgy is bizalmatlan vagyok a szavakkal. De a csend nyomaszt, minél többen hallgatnak, annál inkább. A csend a hallgatók arányában nyomaszt. Tudom, hogy később feloldódik, de elgondolkoztat és lever a kezdeti feszültség is, amely évek óta minden hazatértemkor ijesztően megismétlődik velem, azóta mindig, mióta első ízben nem csizmában és zekében jöttem vissza ebbe a faluba.

I. kötet 42

– Mit láthatsz meg te a világból? – kérdezem majdnem hangosan magamtól, ahogy kilépek a kis parasztházból, ahol nevelkedtem, s ahová már csak így vasárnaponként térek meg néha-néha. Szeptemberi reggel van, friss és mégis lágy szeptember, melyből minden lélegzet, mintha egy-egy pohár bor volna, üdítő, illatos bor, még a színét is elképzelem. Szép aranysárga, amit nem volt nehéz elképzelnem, ilyen borok teremnek errefelé. „Kezdjük egy pohár borral”, bízom magam a hangulatra, és megindulok a pince felé, amely itt kivételesen a kert végében van. Úgy lépdelek, mintha kezemnél fogva vezetne valaki; költői hangulatban vagy, gúnyolódom magammal. A kertben furcsa lárma fogad.

Töpörödött öreg nénike vitatkozik egy kutyával. Nagyanya, aki már akkor is földre hajolva jár, ha egyenesen akar járni, ott görnyed a sárguló krumplibokrok között, jobbra tőle a félig telt kosár, balra pedig a kutya, a szomszédék kutyája, magasra emelt, figyelő pofával, mintha csak valami munkafelügyelő volna, akit azzal bíztak meg, hogy ellenőrizze: elég gyorsan dolgozik-e a nagyanya. Még a fejét is úgy kapkodja, olyan öntelten és fölényesen, mintha valóban ezért küldték volna ide. Ez persze fölmérgesíti a nagyanyát, rá-rákiabál a kutyára, sőt néha egy-egy krumplit is feléje hajít; de már nincs ereje, hogy eltalálja, a krumpli fele úton a földre esik. A kutya ilyenkor nyikkantva hátraugrik, és ugatni kezd. Aztán vakkantva megint közelebb jön. Éppolyan, mintha csak veszekedne, gyalázná a nagyanyát.

– Ugyan, kergesd el már ezt a ronda dögöt – mondja a nagyanya, ahogy észrevesz.

Jól ismerem ezt a kutyát. Harcban áll a családdal; arról neI. kötet 43vezetes, hogy ameddig visszaemlékszem, folyton átjár a mi kertünkbe. Itt szaladgál, itt kaparja ki a fiatal palántákat, itt kergeti meg a csibéket, szóval itt éli a világát; ez csak azért csodálatos, mert hisz a szomszédéknak is van kertjük, még nagyobb, mint nekünk, s abban a kertben is van palánta, csibe és hancúrozó terület; ott azonban a kutyáról azt mondhatni, hogy úgy viselkedik, mint a kezes bárány. Mentségére meg kell még jegyeznem, hogy a két kert között már híre-pora sincs kerítésnek. Emlékét csak halvány árok őrzi, alig mélyebb a barázdánál.

Hirtelenében kitekerek egy paradicsomkarót, és ugyanazzal a lendülettel a kutya felé emelem. Pontosan hármat ugrik visszafelé, ott megáll és tetteti, mintha nem értené a dolgot. Fejem fölé kapom újra a karót, erre megint visszaugrik hármat, és ugatni kezd. Már magam is dühre gerjedek, és teljes erőből felé vágom a karót. A karó nagy bukfencet vetve, ott esik le a kutya orra előtt; a kutya most már visítva iramodik hátra vagy tíz métert, de ott hirtelen megáll, s csak fejét fordítva hátra, kifejezhetetlen megvetéssel néz reám. A sunyi fitymálás újra haragra indít, kitekerek még egy karót, utánavágom, aztán kikapok még egyet, nekiiramodom, és a hosszú kerten át kergetni kezdem; szűkölve, nyíva rohan, olyan éktelen sivítással, mint a malacok, mikor ölik őket. Dühösen csörtetek utána; gyáván és kétségbeesetten iszkol egész a határig, amely alig látszik ki a földből.

Ott hirtelen pördüléssel visszafordul, és megveti első lábait pontosan a barázda peremén. Már nem ugat; tajtékos fogsorát mutatja, és elszántan várja a támadást, mint aki tudja, hogy a maga birtokát védi. Szemében a düh olyan eszeveszett I. kötet 44lángja ég, hogy nem merem megkockáztatni a támadást. Elhajítom a karót és visszaindulok. Hátranézve, látom, hogy a kutya ott kullog mögöttem.

– Milyen volt az ebéd? – kérdi tőlem P. bácsi, a házigazda, ahogy leteszi a kanalat, és megtörli bajszát.

Megmondhatom őszintén, az ebéd rossz volt; abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ezt nem veszik rossz néven tőlem, félig magam is a családba tartozom. A vasárnapi ebéd, amihez váratlanul betoppantam, rossz volt, sovány volt, nem is volt ebéd, főleg nem vasárnapi. Káposzta volt avas szalonnával. Aki ragaszkodik a hagyományokhoz, az a levét levesnek ehette, a vastagát főzeléknek, a húsát pecsenyének, ha az egészet egy tányérba tették is elébe. Egy kanállal ettük végig a vasárnapi lakomát. Hajdan a heteseknek reggelire adtak ilyet. A házigazda persze ezt még jobban tudja, mint én. Megtörli még egyszer a bajszát, de most már olyan akkurátusan, mint a népszínművek parasztjai; látom, saját magán gúnyolódik. Kidülleszti a hasát, nyakát hátraveti és kísérteties humorral eljátszik egy nyúlfaroknyi Rózsahegyi-szerepet, akit, mellesleg, sohasem látott.

– Szóval, nem ízlett az ebéd? Persze, te úr lettél. De nekünk már csak ez a jó. Ha jobb volna, nem is ízlenék. Az én Gyuri fiam például, ki is hányná, ha mást erőltetnénk bele, igaz-e, Gyuri fiam?

Ráadásul mindezt erőltetett tájszólással mondja, melyet én épp azért nem tüntetek fel, mert először ő maga is gúnyból mondja, másodszor, mert nincs kedvem tréfálkozni.

– Elég büdös van ebben a szobában – mondom.

I. kötet 45

– Itt biz az. Mégpediglen többféle okból. Először, mert némelyes takarékossági célzatból itt főzünk a szobában. Másodszor, mert ott lóg mögötted négy pár csizma, amit ősi szokásunk szerint marhafaggyúval kenünk. Harmadszor, mert magunk is büdösek vagyunk. Tudniillik nem szeretünk fürödni. Ilyen jó szagokban szeretünk élni, lehetőleg egyszerre ilyen sokfélében, ebben már afféle ínyencek vagyunk.

– Az ablakot igazán kinyithatnák.

– Akkor viszont be kellene külön is fűteni. Az pedig megint csak több okból nem lehetséges. Ha pedig anélkül szellőzködünk, Erzsébet ángyod két kisdede, akik most ott az ágyon alusznak, meg találnának fázni, ami a téli népműveltségi előadás szerint tüdőbajt hozhat rájuk.

– Így meg ez a levegő fertőzi meg őket.

– A választásnak ez a lehetősége mi magunknak is felötlött. Rövid tanácskozás után az utóbbi mellett döntöttünk.

– Az a fa, ami ennek a szobának kellene…

– Az igazán alig kerül valamibe. Azt lehetne mondani, hogy ingyen adják.

– Nézze, Pali bátyám, magának van tizennégy hold földje…

– Amihez vagyunk, gyerekekkel együtt, pontosan kilencen. A szobára csak hat személy jut, mert mi emberek az istállóban alszunk. Ezt azért mondom, hogy azon is elcsodálkozz, hogy ebben a szobában Etel nénéden kívül még öten alusznak.

– Valóban borzasztó. De azt mégse mondhatják, hogy nem tudnának annyi pénzt szerezni, ami a rendes fűtéshez kell. Mi kell ahhoz? Naponta legfeljebb egy pengő.

– Annyi se. Harminc fillér.

I. kötet 46

– Nahát. Annyi csak akad?

– Nem akad.

– Harminc fillér egy napra? Egy nagygazdánál?

– Még egy hétre se. Még egy hónapra se. Legalábbis nem fűtésre.

– Hát mire?

– Adóra. Ami azontúl marad, az meg kocsmára. Tudniillik részegesek is vagyunk, ha akarod tudni.

Nem tetszett ez az ellenséges öngúnyolódás. Kalapom után néztem.

– Mennem kell már, kedves bátyám. Kicsit megfájdult a fejem; ettől a bortól.

– Ettől a levegőtől fájdult meg. Elszoktál tőle. A búcsúzkodás végén még utánam kiált:

– Tiszteltetem a nagyanyádat. Mondd meg neki, hogy lánykorában egyszer vettem neki vásárfiát, szalagot meg két üveg kenőcsöt, pontosan negyvenhat krajcárért. Megadhatná mostan, ha van neki.

Visszanéztem, szemrehányóan, egy kicsit türelmetlen keserűséggel, mint aki már unja a felesleges tréfát. Ekkor jelent meg arcán az első szívbelien őszinte mosoly, egy kicsit szégyenlősen küldte utánam, egy kicsit mentegetőzve: ládd, ez lett belőlünk.

Október

Hajdani barátaim már mind megnősültek, az utolsó most készül házasodni. „Eredj, nézd meg, hogy rakja a fészkét” – mondják az ebédnél; ebéd után lesétálok a falu alsó részére.

Nem éppen az utolsó, de majdnem az utolsó telken nagy I. kötet 47házépítés folyik. Nem a ház lesz nagy, hanem az építés folyik nagyban, sürögnek vagy huszan is a félig kész falak körül. Arra kell gondolni, hogy ilyen igyekezettel félóra alatt kész lesz a ház. Megtudom, hogy az ősz kezdete óta rakják.

Azazhogy tiporják. Hatalmas, kettős deszkapalánkot építettek, ezt telehányták földdel, és aztán megtiporják és megdöngetik. Így készülnek a falak. Se építész, se kőmíves nem kell ehhez a mesterséghez; így építkeztek a régiek. A nagyon-nagyon régiek építkeztek így, hatvan éve nem „tömtek” házat. Nem is érti a módját már senki más a faluban, csak az a kis törpe öregecske, aki nyolcvan évével úgy ugrál ott a döngölők közt, mintha máris a lakodalom folyna. Ő intézkedik, szögeli a léceket, egyengeti az agyagot, és vékonyka hangján le-lekiabál a lányokhoz, akik pelyvát kevernek a sárba. Nem könnyű ennyi munkást rendben tartani. Frissen mozognak, de az öregecske még gyorsabb munkát akar. Úgy nyüzsögnek és röpdösnek már a gödrök és az állványok között, hogy az embernek valóban a fészekrakó fecskékre kell gondolnia. Nevetnek, csivotolnak is hozzá eleget.

– Aztán mit fizetsz ennek a hadseregnek? – kérdem a leendő házigazdát; könyékig sárosan jő üdvözlésemre.

– Én ezeknek semmit.

Elmondja, hogy csak úgy segítenek neki, kölcsönösségi alapon. Hallgatólagos megegyezéssel folyik az ilyen munka; ma az ő házát rakják föl, jövőre másvalakiét. Fizetés helyett mindenki arra számít, hogy egyszer őt is megsegítik. Jó negyedóráig részletezi ezt a fajta közös munkát, melyet a régiek egyetlen szóval meg tudtak érteni. A szegénység, hatvan-nyolcvan év után, életre kelti a jobbágykor munkamódját és szokásait. A háború előtt már egyetlen rokka sem volt a faluI. kötet 48ban; most már majdnem minden házban fonnak, szőnek. A parasztok házat építenek, a kőmívesek szántanak.

Óvatosan lépkedve a sáros talajon, a házhoz megyek. A munka megáll egy pillanatra. Barátságos, nevető arcok néznek rám, szinte gyermeki pajkossággal, mintha valami játékban tartanám fel őket.

– Holnap már ennek a kislánynak a házát kezdjük – mutat nevetve egy legény egy lányra.

– Menj a csodába – mondja a kislány, és pirulását a harag fintorával akarja elrejteni.

– Hisz az előbb mondtad, hogy már sürgős…

A fal tetején a kis öreg türelmetlenkedik.

– Hát magának majd mit építenek, öreg, hogy úgy sietteti a dolgot?

Erre mindenki fölnevet. Azt nevetik, hogy az öreg minden ellenérték nélkül buzgólkodik. Az öreg is nevet. Úgy nevet, mint mikor az ember valami nyilvánvaló dolgot nem ért, de csak az eszével. Mert az öreg közben boldog, nevetése úgy cseng, mint a győzelemé.

A próféta nevét, sajnos, nem tudom, de ez nem is fontos, kérdezősködés nélkül is bármikor ráakadhatok. Egy éve jártam ezen a vidéken, utam véletlenül egy idegen szőlőn vezetett keresztül, ott találkoztam a prófétával, akkor épp cseresznyét szedett. A magas fához támasztott létra legfelső fokán ágaskodott, és kötényébe szedte a cseresznyét. A fa a hegy tetején állt, ahonnan az egész tájat végigláthatni. Ott állt a táj legtetején a próféta, s ahogy észrevett, azonnal elkezdte mondókáját. Nem hozzám beszélt. Az én megjelenésem tán csak köteI. kötet 49lességére figyelmeztette, hogy ha másnak nem is, neki harsány hangon el kell mondania, ami szívén fekszik. A világűrnek, a felhőknek, a ragyogó déli napnak beszélt, tekintetbe véve a köztük levő távolságot is.

– Bezárták előlem már a kenyeret is – kezdte messzedörgő hangon –, a saját feleségem zárta le előlem a kenyeret is, itt állok hetvennyolc esztendős koromban, a hasbetegségemmel ezen az áldott hazai földön. Amit Kossuth apánk vére szentelt meg! Itt van ez a lábam, ez kilencvennégyben eltörött, ez a másik is eltörött egy kicsit, és idős koromra más kapujához kell folyamodnom, ha enni akarok…

– Bizony, elég szomorú – akartam már csak udvariasságból is közbevetni, de a próféta nem is hederített rám. Ekkor vettem észre, hogy noha csak ketten vagyunk az egész környéken, nemcsak nekem beszél.

– Azt mondják, minek él már az ilyen ember, jobb volna, ha azt már mentül előbb föld alá takarítanák, a csizmámat már úgyis a leány ura hordja. Nyáron meg azt is elzárják – nem eresztenek már az istállóba se, mert kifejem a tejet…

Már jó messze, majdnem a faluban jártam, de az öreg még egyre mondta. Hangja egyenletesen magas volt, mint a kutyák üvöltése éjjel; olyan fájdalmas és konok is. Úgy lebegett és csapkodott a völgyek és az egyik völgyben meglapuló falucska felett, oly idegenül, magányosan és borzongatón, mint egy megveszekedett lélekharang. Messziről egyszerre éneknek, őrült nyivákolásnak és erdőzúgásnak hatott.

A faluban nem is tartottam szükségesnek megkérdezni, hogy kicsoda ez az ember. Minden falunak megvan a maga bolondja, úgy látszik, ez az idevalósi.

Otthon házigazdám magától rátért szegényre (szegény még I. kötet 50akkor is üvöltött), s megmondta, hogy most valóban ő a falu bolondja. Nemrégen szállta meg ez a jeremiási jajongási düh. Tulajdonképpen nem is igazi bolond. Semmi más baja nincs, mint hogy néha-néha rájön, hogy elüvöltse, ami lelkét furdalja. Költő.

Utána rendesen megnyugszik, és éppúgy tesz-vesz a ház körül, akár a többi korabeli öreg. Néha begyalogol a közeli járási székhelyre, és körülményes áldozatokat mutat be az ottani Kossuth-szobornak, szerényen, a legnagyobb illendőséggel.

Az idén a prófétát újra ott találtam a hegyen, még egyre vadul üvöltve. Mintha tavaly óta el sem mozdult volna, mintha az egész esztendőt végigjajongta volna. Megint a fa tetején volt; most a diót vizsgálta.

Ahogy közeledtem felé, úgy vált állati üvöltése emberi panasszá; a konok hangzavarból minden lépésemre kivált egy-egy értelmes szó. Most is családi bajait részletezte. Feleségét átkozta és egyetlen leányát meg annak az urát. Kényes családi titkokat tudtam meg. Azután a parasztokat kezdte gyalázni, majd összehordva hetet-havat, rávetette magát az egész világra. Arcát az ég felé fordítva üvöltözött az adók ellen, az urak ellen, a búza ára, a „sápítozó nyanyák”, a németek ellen (a falu lakosainak fele német), aztán valami bádogos ellen, akitől hajdan kannát vásárolt, majd a kocsmáros és valami gazdatiszt ellen, aztán újra csak a családja és az angyalcsináló vénasszonyok ellen egyre fokozódó dühvel és gyönyörű magyar tájszólással. Zúgott a fejem, mikor otthagytam. De szava még így is sokáig üldözött. Olyan volt, mintha a hegy, maga ez a gyönyörű táj üvöltött volna, öntötte volna magából eszeveszetten a panaszt, ez a lankás, szép dunántúli vidék, mely I. kötet 51különben oly mélyen hallgat az őszi napsütésben. Egyszerre szégyen fogott el, helyette; mintha én ültem volna ott, üvöltve, a fa tetején.

November

Hideg van; itt a tél, erősen és megcáfolhatatlanul, mint egy logikai alapelv: evidens, közvetlenül, saját bőrön tapasztalható: aki nem fogadja el, az kizárja magát az észlények sorából. Ahogy kilépek a házból, szinte pofonként csattan arcomon jobbról is és balról is, nem lehet kétségbe vonni. Ijedten húzódom vissza a házba, ellenségesen kémlelek ki.

Az első följegyzésre méltó látvány a megkapart ablakon át: a község szánja épp most szállítja be azt az embert, aki az este az s.-i országúton megfagyott. Az üléskosárban nyakig beburkolva egy csendőr ül, mellette, a bundájáról ítélve, a községi orvos; mögöttük a szánderékban a holttest, szalmával s annak tetején gondosan még pokróccal is betakarva.

Útközben, két falu közt megfagyni, ez hajdanában a csavargók téli halálneme volt, nagy ritkán egy-egy beszeszelt pincézőé, ha egy kis erőgyűjtésre lepihent az árokpartra. Ez a mostani halott, amint hallom, nem volt csavargó, még kevésbé részeg. Rendes, falubeli házas zsellér volt, harminchat éves, három gyermek atyja. A legköznapibb szándékkal indult tegnap este a szomszédos tanyára, amely ide összesen négy kilométerre van. A négy kilométerből csak kettőt bírt ki; pontosan a fele úton akadtak rá ma reggel. Mi történhetett vele? Körülöttem a meleg szobában senki sem bírja felfogni, mi történhetett vele, míg nagy sokára megérkezik az orvos, és egyetlen mondattal megoldja a rejtélyt. A hiányos táplálkozás következtében nem volt benne semmi ellenálló erő, csoda, I. kötet 52hogy két kilométert is kibírt. Ezt már mindenki természetesnek találja, csak én tettettem meglepetést. Hiányos táplálkozás ebben az istenáldotta járásban? Hát nem termett neki semmije? Kiderül, hogy igenis termett neki búzája is, krumplija is, azonfelül még részes aratást is vállalt az uradalomban. Mi lett mindezzel? Senki sem csodálkozik, hogy mindez nem kenyérré és pogácsává és következésképp megfelelő ellenálló erővé alakult át, hanem valahogyan eloszlott, mielőtt a szájhoz ért volna.

Rövidesen megértem a csodálkozásnak ezt a magától értetődő ősi hiányát, mikor tudomásomra esik, hogy tegnapelőtt is megfagyott egy ember. A szomszédos t.-i járásban a múlt héten hárman fagytak meg. (Közülük egyet állítólag meg lehetett volna menteni, de az orvos későn érkezett, ami azt jelenti, hogy a faluban egyáltalán nincsen orvos, a szomszéd nagyközség orvosa érkezett későn.)

Megérkezik a fiatal, rokonszenves arcú káplán. Ő hozza a hírt, melyet a rádió az imént tett közzé, a Párizs melletti vasúti szerencsétlenségről, mely „az egész világon gyászünneppé változtatta a karácsony vidám ünnepét”. A katasztrófa senkit sem döbbent meg. A káplán rövidesen belekapcsolódik az előbbi beszélgetésbe, s megjegyzi, szintén csak úgy hozzávetőlegesen, hogy mióta ez a hideg dühöng, háromszor annyit temet, mint közönségesen. Romlik az ellenálló erő, melyet más alkalmakkor őserőnek is szokás nevezni. Elgondolkodom a párizsi kétszáz halotton, akik a ködnek és fagynak köszönhetik végüket, de nem állhatom meg a triviális összehasonlítást, hogy vajon hányan köszönhetik a ködnek és fagynak váratlan és korai végüket itt, csak egyetlen megyében, csendben, minden megdöbbenés nélkül, miniszteri beszéd és I. kötet 53országos fölháborodás nélkül? Ily gondolatokkal ballagok a többiekkel a templomba, az ünnepélyes istentiszteletre. Karácsony van, első-karácsony.

Olyan hideg van, hogy amint a templom elé odakanyarodik egy szán, és a kocsis a kocsisok ősi hetykeségével le akarja dobni a gyeplőt, a gyeplő két szára egy pillanatra megáll az ülés és a lovak között mereven, mint egy-egy lénia. A lovakból dől a gőz, mintha üstben főznék őket. „Életemben nem pipáltam ilyen hideget” – mondja szellemesen a kocsis, mikor kucsmáját leemelve észreveszi, hogy köszönés közben orrán-száján milyen hatalmas gőzfellegeket ereget. A kopasz feje is gőzöl.

Ha lehetséges, bent a templomban még hidegebb van. Mintha a vastag oszlopok, melyeket falusi piktor kedvesen naiv ecsetvonásai igyekeznek márvánnyá varázsolni, és az oszlopok között a kifestett szentek fülkéi a nyáron át még a tavalyi hideget is megőrizték volna, hogy ezt a mostanit növeljék vele. A hideg amúgy is hozzátartozik a templomokhoz, hideg van bennük a legnagyobb kánikulában is; a lélegzetem elállt attól, amit ez a kis templom most lehelt.

Kuporogva ültem a legelső padban, ahova gyermekkorom óta a rokonság avanzsált. A gyertyák ijesztő sárgán küszködtek a fagyban, elöl az oltárnál ölnyi pára lobogott a pap szájából, amint a nagy misekönyv fölé hajolva, a textust susogva szaporázta. Az oltár és az első pad között álltak az iskolások, nagy, bunkó alakú pára lengett az ő szájukból is, akár a primitív festők képein a szentek ajkára írt szövegek. Háttal álltak felém, s a láthatóvá vált fohászok ott lobogtak kis fülük melI. kötet 54lett, megállapíthattam, hogy valamennyi szívvel-lélekkel fújta az éneket, amely most hálát és dicséretet zeng.

Vagy hetvenen fújták gyönyörű angyalhangon az énekeket, derűvel töltötték meg a templomot. Egyöntetűen, tanultan énekeltek, de mikor egy-egy percre abbahagyták, olyan dermesztő, kétségbeejtő köhögésbe fogtak, mintha az előbbi angyali szózat helyett most az ördög parancsolta volna rájuk a maga ünneprontó szörnyű zsolozsmáját. Úgy köhögtek, ahogy a pokol kutyái ugatnak, ahogy a halál kutyái ugatnak. Már ének közben is hallottam zajt.

Háttal álltak felém, arcukat nem láthattam. Vizsgálgatni kezdtem őket így is. Külön a fejük formáját, külön a nyakukat, külön a válluk állását, már amennyit vállaikból látni lehetett, mert szorosan egymás mellett álltak. Eszembe jutottak a statisztikusok valószínűségszámításai, a nagy számok törvénye és a véletlen csoportosítás, amelyek szükségesek, hogy valamely nagyobb tömeg jellegét megismerhessük. Kétségtelen, hogy ezeket itt a véletlen csoportosította. Számolni kezdtem őket. Köztem és a lányok csoportja között pontosan huszonöt fiú állt. A huszonöt közül télikabát nélkül volt pontosan tizenegy. A tizenegy közül kis kabát helyett is rossz pulóvert viselt öt.

Csengetésre a pad előtt az utolsó sorban pontosan heten térdeltek le. A hét közül lábbelije lyukas volt háromnak. A hét közül csizmát viselt kettő, cipőt viselt kettő, három valami különös szandálszerű bocskort viselt (később tudtam meg, hogy a felnőttek ilyenben járnak nyaranta aratni). Lábbeli gyanánt bokára drótozott zsákot viselt egy. Ilyen megfigyelésekkel töltöttem a misét.

Kimenet megálltam a szenteltvíz-tartó mellett, melybe I. kötet 55mindenkinek bele kell ujját mártani. (Bár most ez is be volt fagyva.) A hetvennyolc iskolás gyerek közül kesztyűje volt négynek.

A tanító felvilágosítása szerint „öltözethiány ürügye alatt” a falu száztizenegy iskola- és templomköteles gyereke közül az iskolától is, a templomtól is távol tartja magát huszonhárom.

– És hány a beteg?

– Hagyd már békiben a Sándort – szólt rám a jegyző, aki most partnere a tarokkban a tanítónak. Mert ezt már délután írom, a meleg szobában, a falu intelligenciája körében, akik mögött még vidáman ropog a kályha. Kályhában a falu száztizenkilenc házából körülbelül tizenötben fűtenek.

December 30.

Gyanúsítás, csipkelődés, rágalom, legjobb esetben félreértés – semmi kedvem, hogy a támadásokra feleljek. Egyetlen szúrás ért szíven, S.-é; tavaly még meghitt barátok voltunk, a kisgazdagyűlés után (melyen mint kiküldött vett részt) csak azért maradt fenn Pesten két napig, hogy még jobban megértsük egymást. Támadására levelet írtam neki; aztán mégsem küldtem el. Ezt írtam:

Önérzetes szavaid, hogy „mi, akik az erő és tisztaság vagyunk”, meg hogy „mi, a megfontolt nép”, mintha légneművé tették volna személyedet, aki iránt pedig, tudod, őszinte rokonszenvvel viseltetem. Ahogy az effajta kifejezések erősödtek és sűrűsödtek, olyan mértékben törpültél és halványodtál te; alakodon át olyan területre láttam, amelytől magad is megriadnál.

I. kötet 56

Leveled vége felé, mikor a falu „megingathatatlan erkölcsétől” és már a felsőbb köröket is meghódító divatjának uralomra jutásától vársz mindent: úgy eltűntél szemem elől, mintha nem is te beszéltél volna. Valóban nem te beszéltél. Betűid vonásai arcod vonásait idézték elém, de szavaidat mintha valami rémdráma szelleme harsogta volna a kulisszák mögül. Ahogy írod, kardot a nép nevében vontál megállapításaim ellen, melyek e népet, sajnos, nem az őserő és tisztaság és még kevésbé a megingathatatlan erkölcs jegyében festették. De nem a nép nevében beszéltél. Talán egyszer sikerül megállapítanunk, miféle hang, kinek hangja kísérte ezúttal az Ézsau-kezet, melyet én kardosan is megismerek, és változatlan szeretettel szorítanék a magaméba.

A nép nevében beszélni, kedves barátom –: ez a legnehezebb. Persze, valóban a nép nevében és nem a nép helyett. Úgy, ahogy Petőfi mert beszélni, és ahogy már Arany sem mert. Őszintén, keményen és kegyetlenül, ha kell, még e nép irányában is, mely, sajnos, nem csupán tagadhatatlan erények hordozója, de sebeké és nyavalyáké, sőt bűnöké is, bár e bűnökre neki minden mentsége megvan, elsősorban az, ami e földön minden elnyomottnak az idők végtelenségéig igazat szolgáltat, az, hogy nem ő intézte sorsát, tehát nem is felelhet érte. Még azokért sem felelhet, akik nevükben beszélnek.

Ismétlem, nehéz mesterség ez s az, hogy valaki, mint te is, a népből származik, ez a körülmény csak nehezebbé teszi. Ha a piacon felállsz a nagykocsmából kicipelt asztalra, ha minden szavadat éljenzés kíséri, akkor is legfeljebb csak a népnek beszélsz. Hogy igazi mondanivalóját megtaláld, ahhoz elmélyedés kell, nemcsak a néplélekbe, de egy kicsit a történelembe és olyan gyanús hangzású tudományokba is, I. kötet 57mint például a szociológia. Hogy aztán ezt a mondanivalót világgá is kürtöld, vagy mint te mondod: kapukat döngess vele, ehhez olyan bátorság kell, barátom, amilyenre Petőfi példája óta kevesen vállalkoztak. Azért idézem ismét Petőfit, mert az ő ragyogó koponyáját, melyben minden gondolat a népért vívódott és csillogott, ez a nép nem rózsafüzérrel, hanem fütykösökkel akarta illetni, mikor első ízben szemtől szembe került vele, Lacházán, mint te is tudod.

Hogy mi fejezi ki a nép hangját, az nekem is gyötrelmes kutatás, pedig én is belőle kerültem ki, és nem tagadom, bennem is megvan a törekvés, hogy képviseljem, ha nem is ott és nem is olyan formában, ahogy te. Meglehet, hogy én csak sóhaját fogom képviselni, vagy azt a mondanivalóját, amit már maga sem tudott kinyögni. Amit már maga is szégyell kimondani, vagy amit már meg is tagad, mert úgy eltévedt, hogy maga sem tudja, mi kell neki.

Ismerem az ódákat a Paraszt-Szfinxhez és az Őserőhöz. Abban a kedvező helyzetben voltam, hogy nagy részüket meg is értettem. Volt köztük, melynek harsány ditirambusa fél napra is feledtette velem azokat a nyomortól összeaszott, tüdővészes, rongyokban tengő-lengő kétkezi embereket, akik körében akkortájt éltem, hazánk legáldottabb tájain. Egy ideig gyűjtöttem is őket, azt hittem, útmutatást lelek majd bennük e nép lelkének megismeréséhez, mely minden lényeges kérdésem előtt szfinxi némaságba burkolódzott. Később más természetű idézeteket kezdtem gyűjteni.

Például ilyeneket:

„Somogy megye 1908. évi májusi közgyűlésének alispáni jelentése szerint a Dráva menti Darány községben a nép egy anyát, aki egymás után többször szült, mikor a gyermekágyI. kötet 58ból felkelt, és az utcára először kiment, megcsúfolt, és szidalmakkal illetett.”

Egy tudós katolikus pap könyvéből ezt másoltam ki:

„Egyik Vas megyei család két leánya közül az egyik Baranyába, a másik Zalába ment férjhez. Évekig nem is leveleztek. Végre hat év után eszébe jutott a baranyainak, hogy Zala megyei testvérét meglátogatja. Felcicomázta egyetlen gyermekét, és útrakelt. Mily nagy volt azonban meglepetése, mikor testvére házában mindenütt csak gyereksírást hallott; lépten-nyomon bölcsőkbe meg gyerekkocsikba botlott. Mindez előtte oly gyűlöletes volt, mindez oly méregbe hozta, hogy valósággal átkozódni kezdett. Nénjét – testvéri csók helyett – mindennek elnevezte, házinyulakhoz, sőt patkányokhoz hasonlította, s azzal fejezte be, hogy szégyellje magát!”

Be kell vallanom, kedves barátom, ezek a kifejezések ismerősebbek voltak fülemnek, mint az ódák magas fordulatai: ismerősebbek voltak a te magasröptű kifejezéseidnél is.

Ezen a nyomon indultam tovább, s csakhamar a statisztikai évkönyvekhez jutottam. Engedd meg, hogy a te kivont kardod ellenében ezeket a köteteket emeljem fejem fölé. Oly adatokra bukkantam bennük, melyek minden szablyánál élesebben hasítottak szívemnek abba a sarkába, ahol bennem a magyarság iránti szeretet és aggodalom lappang. Ezekből a szürke adatokból több keserűség és tűz csapott elmémbe, mint a legszárnyalóbb lírai alkotásokból. A népnek szavát is tisztábban véltem hallani ezekből.

Engedd meg, hogy csak egyet eléd bocsássak. Azt tudod, hogyne tudnád, hisz agitációs utaidon gyakran megfordultál arra, hogy Baranya megye lakossága keverten magyar és német. Az előbb említett tudós pap, Pezenhoffer Antal kiszáI. kötet 59mította az egy-egy csoportba tartozó községekben a két nemzet születési arányszámát. Alapul a születési arányszámot vette, vagyis azt, hogy minden száz lakosra hány születés esik. Megállapította, hogy a magyarok a legalacsonyabb születési arányszámhoz tartoznak, a németek a legmagasabbhoz. Vagyis azokban a községekben, ahol a

születés arányszáma

10–15

15–20

20–25

25–30

30–35

35–40

40–45

45–50

50-nél több

magyar

97,4%

93,5%

78,1%

60,4%

43,0%

31,6%

20,6%

16,7%

12,5%

német

1,1%

3,2%

6,2%

25,5%

43,5%

58,3%

68,8%

74,2%

70,3%

Az ellentét a magyarok és németek közt, amely a szomszédos megyék némelyikében még ennél is nagyobb, megmagyarázhatatlan. Miért pusztul a magyarság, és miért gyarapodik a németség ugyanazon a területen, látszólag egyforma gazdasági és szellemi körülmények között?

Erre a kérdésre s e kérdés mellékkérdéseire szerettem volna feleletet kapni, elsősorban azoktól, akik e nép vezetésében és képviseletében felelősek, vagy felelősek lesznek. Tőled már megkaptam.

Azt még ezek után is feltételezem rólad, hogy nem tartasz a magyarság ellenségének. Igyekeztem feltárni a bajt, a Dunántúl magyarságának halálos veszedelmét – gondolhatod, I. kötet 60hogy nem kárörömből tettem. Nem is azért, mert irodalmi kis köreimben kifogytam volna minden tennivalóból. Gondolhatod, hogy a magyarság gyalázása sem lehetett célom.

A parasztság ellen sem szóltam egy szót sem. Tudom, hogy nem hibáztatható sorsáért, legfeljebb csak védekezni próbálkozott a maga módján. Tudom, hogy ez is csak védekezés. Valaha kedvenc jelszó volt, hogy: szabadság vagy halál. Íme, ők betartják a jelszót. Ha másról nem tudnánk, ha saját szavukból sose tudtuk volna meg, ebből megtudhatjuk azt is, hogy mi hiányzott nekik.

Ebből következtethetünk arra, hogy ma is mi hiányzik nekik. Vannak, akik azt állítják, hogy ha ma földet adnának a parasztnak, elegendő földet, ami életet, levegőt, vagyis szabadságot jelent, az sem vetne véget a pusztulásnak. Nem tudom. A pusztulás indítóoka a legkiválóbb kutatók szerint is a földhiány volt. Tehát most utólag a tudomány is azt hangoztatja, amit a nép annak idején csak susogni mert – annak idején, az egyke megindulása és a kivándorlás korában. Akkor ez volt a népnek szava, a te dolgod volna, hogy kifüleld, mit susog most. S azt hangoztasd, ha van hozzá bátorságod.

I. kötet 61
1934
Március

A dunántúli magyarság sorvadásának kérdése általában öt-tíz évente szokott felmerülni. Megfordul egy-két lap hasábján, aztán nyomtalanul eltűnik, míg valaki újra csak nem akad, aki a közben egyre nagyobb iramban terjedő pusztulásra ráriad, s hangot ad a fájdalomnak, mintha személyes ügye volna. Legutoljára, ezelőtt hat évvel Fülep Lajos, a kérdés legalaposabb ismerője tárta fel a Dunántúl magyarságának akkori helyzetét. Szavai hatástalanok maradtak. A helyzet azóta legalább hatszorta rosszabb, ez már a baj természetéből származik.

Eredményt, segítséget én sem vártam, mikor az ő biztatására szinte próbául kiadtam jegyzeteimet, s kapkodva, akadozva elmondtam, amit a kérdésről ifjúkori tapasztalataim és újabb tudakozódásaim alapján ismerek. Mint Fülep, aki e vizsgálódásokban vezetőm volt, én sem reméltem, hogy valami célt elérhetek. Soraimat lemondással, keserűséggel zártam. A kérdést már én is személyes ügyemnek éreztem. Jól láttam a magyar társadalom mai erőviszonyait.

De a kérdés váratlanul gyűrűzni kezdett. Babits megrázó bevezetésével a Nyugat ankétot rendezett, mely különösen Fülep tanulmánya révén tárgyilagos képet adott arról, amiről én csak rapszodikus, lírai vonásokat rajzoltam. Lelkes segítők és ellenzők támadtak. Mintha a kérdés kezdett volna több I. kötet 62lenni egynéhányunk személyes ügyénél. Az ankét nyomán valóságos vihar keletkezett; egykettőre az irodalom határain csakúgy átcsapott, mint az ország határain. Politikusok, közgazdászok, statisztikusok és publicisták szóltak közbe, s taglalták a kérdést a maguk módján. Bátorítottak és támadtak bennünket, dicsértek és gáncsoltak hovatovább oly dolgok miatt is, melyeket mi sosem állítottunk, s melyeknek már édeskevés közük volt a magyarok pusztulásához. Mi okozta ezt a váratlan megértést?

Nem áltatom magam. A Dunántúl veszedelméről beszéltek már előttünk is, megrázóbban is. Hogy szavaink egyszeriben szárnyra kaptak, az nem annyira a mi érdemünk, mint a megváltozott légköré, a közhangulat és a politika új széljárásáé. Hibát követnénk el, ha nem tudnánk számolni az idő nyújtotta alkalommal. De súlyos vétket követnénk el, ha a dunántúli magyarság ügyét nem tudnánk a közhangulat szeszélyes változásai fölé emelni. Ha ezt nem tesszük, az a veszély fenyeget, hogy szavainkat felkapja ugyan a kedvező szél, de el is sodorja, és végül el is ejtheti.

Szerettem volna a kérdést visszavezetni a maga sajátos területére, melyről minden elkalandozás könnyen több kárt okozhat, mint hasznot. Közben védekeztem is. Főleg azok ellen a vádak ellen, melyekre semmi alapot sem szolgáltattam. A dologból olyasféle lett, amit Magyarországon mozgalomnak neveznek. Ismeretlenektől kaptam adatot, buzdítást; még fenyegető levelet is kaptam; egy nyilvánvaló őrülttől tíz pengőt. Nem maradt el természetesen a hazaárulás vádja sem. Vidéki papokkal, tanítókkal találkoztam, egy alispánnal, statisztikusokkal, még politikusokkal is.

Előadásokat tartottam, noha viszolygok a nyilvános szerepI. kötet 63léstől. Cikket cikkre írtam, napilapba, folyóiratba, még orvosi közlönybe is. Vitáztam, olyanokkal is, akiknek más körülmények közt rögtön hátat fordítottam volna: elvakult fajvédőnek neveztek. Volt aki nemzetiségi izgatónak. Mások – isten tudja, milyen következtetések eredményeképp – antiszemitának mondtak. Mintha tűzpróbán mentem volna át, megismertem a magyar szellemi élet hevét.

Az ankétot érdemleges méltatással legelőször a Prager Presse s az ugyancsak mindenképpen prágai Europe Centrale tisztelte meg. Ezt követte egynéhány németországi lap, majd a szintén prágai Statisticky Obzor, mely mint sejteni lehet, cikkeinket a statisztikai kimutatások megbízhatóságának firtatására használta fel. Ezután következett egyik fővárosi napilapunk, mely rendszerint a hivatalos körök véleményét szokta képviselni. Nincs veszélyben a Dunántúl magyarsága! hirdette már a címe is a lendületes cikknek, mely a „könnyelmű amatőr statisztikusok” lebecsülésével kezdődött, és fölényes rendreutasítással végződött. Ezután látott napvilágot Kovács Alajos dr.-nak, a Magyar Statisztikai Hivatal elnökének tárgyilagos tanulmánya Az anyanyelvi statisztika megbízhatóságáról.

Mindez már nem a mi vitánk volt, ezt rövidesen észre kellett vennem. Minél több port vert fel az ankét, annál kevesebb szó esett az indító okról, a magyarság bajáról. Lassanként meg is feledkeztek róla.

Nekünk nem az volt a gondunk, hogy a statisztikai adatok megbízhatóak-e és még kevésbé az, hogy melyik országé a legmegbízhatóbb. De még az sem, hogy a Dunán túl a népszámláló biztosok íveire pontosan hányan íratják anyanyelvül I. kötet 64a magyart. A mi gondunk pusztán az volt, keserű tapasztalataink után azt panaszoltuk, hogy a dél-dunántúli magyarság, nyelvünk és szellemiségünk egyik legértékesebb ága, végzetes sorvadásnak indult. Arról adtunk hírt, hogy két-három megyében a falusi törzsökös magyarság veszélyben van. Mi lesz a Dunántúllal, mi lesz a magyarsággal, ha nem jő orvoslás, ha a már halálra sebzett magyarság ott menthetetlenül elvész? – ezt, egyedül ezt a tragikus képet akartuk a magyar köztudat elé idézni, hogy cselekvésre bírjuk, mert a pusztulás eddigi irama után már ki tudtuk számítani azt az időt, mikor – ha így megy minden tovább – valóban az utolsó magyar is eltűnik azokról a vidékekről. Halálos kór őrli a Dél-Dunántúl magyar falvait! – erről beszéltünk.

Nálam senkit jobban nem örvendeztetett volna meg, ha erre kapunk cáfolatot. A pusztulás, amit láttam, és a veszély, amire következtettem, oly szörnyű, oly lázálomszerű volt, hogy két szememnek is alig hittem. Szinte vártam, hogy felriasszanak. Egy szóra elhittem volna, hogy lenti barátaim és rokonaim egytől egyig rögeszmét hajszolnak, hogy a néptelen falvak, a beszögezett ablakú utcasorok valami kegyetlen játék potemkin-falai voltak, hogy az ijesztő mínuszjeleket, melyek a baranyai, tolnai, somogyi falvak magyarságának csökkenését mutatják oldalszámra, káprázat láttatta vélem – a hivatalos népszámlálás évkönyveiben.

Ezt azonban senki sem vonta kétségbe.

Aki a kérdéshez hozzászólt, s megértette, hogy mit értünk itt magyarságon, az csak a riadalmat növelte. Adataival csak komorabbá festette a képet, a jelenét s a jövőét egyaránt.

A vita csak arra ösztönzött, hogy a dolognak még pontosabban utánanézzek. Egy nap arra ébredtem, hogy nyakig I. kötet 65ülök az adathalmazban, asztalomon oszlopban álltak a tudományos könyvek és jelentések. Szabad időmet vidéken töltöttem. Így csábított – sebeivel – magához az ország.

Szabó Pál Zoltán, a pécsi egyetem volt tanársegéde, nemrégiben pontos táblázatokat készített a Dunántúl három legveszélyeztetettebb vármegyéjének, Tolnának, Baranyának és Somogynak 1830 és 1920 közötti népmozgalmáról. Az adatok hitelességéhez semmi kétség sem fér, a fiatal professzor munkáját a lehető legnagyobb alapossággal végezte. Feladatul annak megállapítását tűzte ki, hogy száz ember közül hánynak volt anyanyelve 1830-ban a magyar, és hány vallotta magát magyar anyanyelvűnek 1920-ban. A két százalékszám különbsége jelenti a változást a magyarság javára vagy kárára. Ugyanezt az összehasonlító kutatást elvégezte az ottani németség és szlávság szaporodására vagy fogyására vonatkozóan is.

Adatait térképre is átszerkesztette. Falvakon átkanyarodó vonalak jelzik a három nemzetiség fogyási vagy szaporodási területeit. E három megye területén (egyelőre csak ezekről van ilyen összehasonlító tudósítás), de kiváltképp a megyék dombos vidékein, különösen Baranyában és Tolnában a magyarság olyan fogyásnak és olvadásnak indult, mint tavasszal a hó. Itt-ott egy folt, egy-egy szigetecske még ellenáll, de sorsa ennek sem lehet kétséges. Az irányzat a pusztulásé, évről évre egyre nagyobb tömegeket sodor le magával. Az elolvadó, eltűnő magyarság helyén frissen, erőtől duzzadóan rajzanak és kanyarognak a németség előretörését jelző vonalak.

Baranya vármegyében, a szentlőrinci járásban 3,41 százaI. kötet 66lék a német lakosság aránylagos növekedése. A baranyaváriban már 5,55 százalék, a mohácsiban 6,12, a pécsiben (Pécs városa nélkül) 9,20, a siklósiban 9,40, a mecsekhátiban 14,74, ami azt jelenti, hogy az iménti járásban minden száz lakos közül 1920-ban majd 15-tel volt több a német anyanyelvű, mint 1830-ban. A magyarok száma ugyanakkor és ugyanott 11,13 százalékkal csökkent. 1920-ban minden száz lakos közül itt 11-gyel volt kevesebb magyar, mint 1830-ban. 1830-ban a járás összes lakosainak még 62 százaléka volt magyar; 1920-ban már csak 51 százalék; a németség száma ugyanakkor 33 százalékról 48-ra szökkent.

Nagyjából hasonló a helyzet Tolnában is. A megye négy járása közül kettőben (a földváriban és a dombóváriban) az összehasonlítás a magyarok számának aránylagos csökkenését mutatja. A németség, a simontornyai járás kivételével, ahol 0,5 százalék fogyást tapasztalunk, a szaporodás és a földfoglalás versenyében mindenütt elöl jár.

Somogy vármegye öt járásából – a kutatás utolsó időpontjáig – a magyarság csak két járásban, a szigetváriban és az igaliban mutat visszamaradást.

Szabó Pál Zoltán a jelenkor adatait az 1920-as hivatalos népszámlálás kimutatásaiból vette. A múlt század közepe óta lappangó veszedelem a háború után bontakozott ki igazán. Az újabb korból még nincs megbízható kimutatásunk. Szarvasmarha-tenyésztésünkről vidékenként mintaszerű kimutatásaink vannak, melyeket az utazó biztosok állandóan ellenőriznek és tökéletesítenek. Egyke-térképünk mindmáig nincs. Magánértesülésből tudjuk, ha valahol föllép, mint legújabban már az Alföldön és Szabolcsban is. Amit tudunk, azt mindnyájan egyéni tapasztalatból tudjuk. S aki csak hozI. kötet 67závetőlegesen is megtud valamit a valóságból, az a pusztulás iramától kábultan és szédelegve tér meg azokról a vidékekről. De ma már nemcsak Somogyban, Baranyában tapasztalhatja ezt a veszedelmet. A baj egyre terjed, észrevétlenül kúszik tovább; hirtelen, partszakadásszerű romlás jelzi, hogy hol ütötte föl fejét. Ahol pedig már azelőtt is befészkelte magát, ott a finálék vad pátoszával hirdeti diadalát, a beteljesedett végzetet.

A Baranya megyei k.-i és m.-i községben a református egyház anyakönyve szerint 1863-tól 1933-ig az alábbi volt a születések száma:

1863

1873

1883

1893

1903

38

27

27

24

23

1913

1923

1925

1931

1933

17

9

5

3

2

Hasonló példát akár százszámra idézhetnék, Baranyából csakúgy, mint Somogyból és Tolnából, de Vasból és Zalából is. Az egész Dunántúlról; reformátust éppannyit, mint katolikust.

A statisztika persze mindebből keveset lát. A falvak összes lakóinak száma ugyanis mindezek ellenére egyáltalában nem apad; a kihaló magyarokat pótolják a betelepülő, a szorgalmas és népes családú, nem magyar anyanyelvű magyarok. Tíz-húsz év leforgása alatt egész utcák, falvak és vidékek cserélnek nyelvet.

Természetesen akadtak, akik ezt valóban nemzetiségi izgatásra akarják felhasználni. Egy budapesti napilap, amely kezdetben lefajvédőzött, most riportert menesztett a veszélyezI. kötet 68tetett vidékre, az aztán el is végezte a maga munkáját: a dolog majdnem nemzetiségi izgatássá fajult.

Ekkor láttam, mit is kavartam fel. Igyekeztem hát leverni a mozgalom határcölöpeit. A magyarok megmentésére indult mozgalom semmiképpen sem irányulhat a törekvő és szaporodó hazai németek ellen, akikkel különben a magyarság mind a mai napig a legnagyobb egyetértésben élt.

Nem a németek gyarapodása, hanem a magyarok pusztulása nyugtalanít, írtam már a kezdet kezdetén. Azóta valahányszor csak felszólaltam, nem győztem ismételni, milyen kényes e két nemzet közötti verseny kérdése, milyen tapintattal kell csak emlegetnünk is! Verseny folyik, tudjuk. De szabad ezért ellenséges szemmel tekinteni azokra, akik igénytelenségük, életrevalóságuk révén, bár nem utolsósorban a versenytárs tragikus fáradtsága folytán is, boldogulnak és terjeszkednek? Igaz, versenytársak, de nem ellenfelek és még kevésbé ellenségek. Nem ők a baj forrásai; legfeljebb akaratlan és ártatlan élvezői. Az ellenséget nem az ő soraikban kell keresnünk. Az ellenséges erőt a magyarok sorvadásának okai közt kell keresnünk. Félresiklatja, hosszú időre, most már talán örökre elgáncsolja a magyarok érdekében induló mozgalmat, megbocsáthatatlan bűnt követ el, aki, ha csak tájékozatlanságból is, ellenük izgat.

Nem vagyok soviniszta – írtam a legelső alkalommal. Nem soviniszta vagyok! – ismétlem egyre –, ember vagyok, és minden ember, minden nép szenvedése egyformán fáj. Ha családomé, nyelvtestvéreimé, a népé, amelyből kiszakadtam, melyben élnem kell, egy fokkal jobban fáj: a fájdalom I. kötet 69még ebben az esetben sem fog elvakítani. Megvetem, és semmi jót sem várok olyan törekvéstől, mely egyik nép boldogulását a másik rovására akarja kiharcolni.

Jelentkeztek természetesen a német nép védelmezői is. Ezekkel sem vitába akartam szállni. Ahogyan nem kívánok vitába szállni Hermann Rüdiger úrral, a stuttgarti hivatalos Deutsches Auslandsinstitut érdemes igazgatójával sem, akinek ösztöndíjas diákjai oly kitűnő munkát végeznek. Előttem fekszik Otto Albrecht Isbert, a berlini magyar intézet asszisztensének kitűnő munkája, az első alapos tanulmány a Vértes és Bakony vidékéről. A Duna délre fordulásától, Csepeltől Esztergomig terjedő szélességben hatalmas vörös sáv jelzi a „zusammengefasste Deutschtumgebiete”-t, a német paraszttelepüléseket a Vértesen át egész Veszprémen túl Devecserig – az ő térképein.

Ezen csak azért hökkentem meg, mert ezt eleddig én sem tudtam.

De tudtam a német egyesülés felkészült teoretikusainak vezérelvét, mely szerint a történelem menete arra irányul, hogy az egynyelvű népek az országhatárokon keresztül is egynek tudják magukat. Magunk is tisztában vagyunk azzal, hogy egy népegység határait nem az országhatárok jelzik. Az olaszok egyformán gondoznak, egyformán magukhoz valónak számítanak minden olaszt, akár Rómában lakik, akár San Franciscóban. Az angolok évszázadok óta ezt gyakorolják, tán épp ebben rejlik hatalmuk titka. Minden nép ezt gyakorolja.

Én azt gondoltam, állandóan azt is hangsúlyoztam, hogy nem szállhatunk le a legtisztább emberiesség, a legőszintébb türelem és jogegyenlőség magaslatáról. E magaslatról kell I. kötet 70vizsgálnunk a következő területet, az egyke kérdését is, amely a magyarság nehézségének folyamatában szintén csak okozat. A vita során a legtöbb vadhajtás belőle burjánzott ki.

Ez idézett legtöbb háborúságot. Reformátusok és katolikusok, vallásos szemléletűek és felvilágosodottak, hazafiak, közgazdászok serkentek talpra s vitáztak erkölcsről, népérdekről, születésszabályozásról, mindenről, csak a magyarok pusztulásáról nem. És arról, ami e kérdésben már a kezdet kezdetén elhangzott.

Az egyke ma már kétségtelenül szorosan összefügg a családi élet és az erkölcs megromlásával, ahogy azt Fülep Lajos és Szabó Sándor somogyi plébános kifejtette. De orvoslást rá, ahogy azt Babits is, én is már az első alkalommal hangoztattam, sem törvényes üldözés, sem az egyéni élet szabadságába való beavatkozás nem hozna. Teremtsetek olyan állapotot, hogy a népnek ismét érdeke és öröme teljen a gyermekben, alkossatok olyan államot, melyben ki-ki utódainak létét is biztosítva látja… ez volt az én egyetlen javaslatom a megoldásra. Oly nehéz ezt megérteni? Alig akadt, aki megértette. Nevetnem kellett volna, ha nem keserít el a csökönyös értelmetlenség, hogy mi minden váddal illettek. Volt, aki végül Wells ama mondata alapján, hogy a felvilágosult ember arról ismerszik meg, mi a véleménye a birthcontrol-ról, fensőséges kézintéssel elparancsolt a baloldalról, egy tiszteletre méltó, tudományos folyóirat gárdájának lelkes helyeslése közepette. Ismételtem volna még századszor is, hogy nem erről van szó? Ismételtem: nem erről van szó; a magyarság ottani bajáról van szó! Az a kérdés: elhiszitek-e ezt, vagy nem? Meggyőzéstekre már nincs szavam, ennyi után fölöslegesnek is tartanám. Ha elhiszitek, engedjétek meg, hogy csak erről beI. kötet 71széljek. Okairól és gyógyításáról – ezt kértem. Hasztalan persze.

1906 táján Buday, az egyke egyik első vizsgálója, kérdőíveket küldött szét Baranya legveszélyeztetettebb falvaiba. Jegyzőket, papokat, bírákat szólított fel, írják meg, miben látják ők az egyke okát, s miben látnák az ellene való legjobb orvoslást. Íveit eljuttatta falusi gazdákhoz, asszonyokhoz is, a baj kétségtelenül legjobb ismerőihez. A válaszok egyöntetűsége megdöbbentő. Egyszerűségük és éleslátásuk meglep és lebilincsel. „Falunk lakóinak száma 430 – írja az egyik –, határunk területe 620 hold. Azontúl kezdődik X. fenséges úr százharmincezer holdas uralmának egyik része, melyből azonban nemcsak vételre, de még bérletre sem kapunk egy kapavágásnyit sem, amire szaporodhatnánk.” K-d községből a református pap tudatja „hogy templomunktól északra 700 ölnyire, nyugatra pedig 300 ölnyire kezdődik a nagybirtok, melyen a falusiak még napszámos munkát sem kapnak. A megélhetési viszonyokhoz tehát a falu már így is túlzsúfolt.” Száz és száz lapon át kétségbeesett litániaként ismétlődik ugyanaz a pár mondat. „Nincs föld… Nincs élet… Mire az a sok ember?… Itt a nagybirtok…”

A pusztulás, a testi és szellemi romlás már akkor elképesztő volt. Azóta majd harminc esztendő telt el. A nép már akkor érezhette, hogy felülről hiába vár segítséget. Amit a történelem folyamán minden század egy-egy alkalommal nyomatékosan tudtára adott, megkapta azt a legújabb kortól is, hogy nem tartozik sehova, hogy panaszait hasztalan jajongja, hogy kívül van a közösségen. Megtanulta, hogy az újabb, a nemzeti, vagy akár a népi állam is csak szép szó, mely mindenki számára jelent valamit, csak az ő számára nem jelent semmit. I. kötet 72Magára maradt, és elvégezte sorsát. Ez is egy fajtája a népi öntudatnak.

Mi változott azóta? – kérdezem ma. A pusztulás még nagyobb mértékben tombol, s ez egyedül, minden jelentésnél és ankétnál meggyőzőbben tudatja, hogy semmi sem változott. Hogy él, hogy érez most a földmívelő nép, melyről közben kiderült, hogy a magyarságnak egyetlen szilárd pillére, mert hisz sem jelentős polgárságunk, sem nemességünk, s még életerős proletárságunk sincs.

– Miért fél ön attól, hogy sovinisztának mondják? – kérdezte tőlem Szabó Sándor. Félek tőle. Szabad látókörömet féltem. A magyarságot is, a magyarság sajátos értékeit is én csak emberi szemmel tudom és akarom nézni. Bizonyos vagyok, hogy neki is ezzel használhatok legtöbbet. De mi érték és szeretnivaló van egy népben, melynek egyik legszebb, legértékesebb rétege a halált választotta?

Mi a magyar most? idézte nekem nemrégiben egyik barátom, a kevesek közül, aki megértette, miről is panaszkodtam. Hivatalom folyosóján álltunk türelmetlen ügynökök és lökdösődő ügyfelek sodrában.

Évekig éltem Franciaországban; azt már az első hónapokban is megéreztem, mit jelent franciának lenni. El tudom képzelni azt is, mit jelent németnek vagy orosznak lenni.

Neki, hevülékeny barátomnak csak azt tudtam elsorolni, magam is egyre jobban nekitüzesedve, hogy mi nem jelenti magyarnak lenni. Csak azt tudtam fölpanaszolni, ami hiányzik; ami összetartás, cél és meghatározhatatlan öntudat alakjában minden népet néppé, valami közösséggé tesz, ami megI. kötet 73van a hazai németségben is, de nincs meg a velük egy helyen élő magyarokban. Ezért is pusztulnak. Hirtelen azt a gyanút és keserűséget és megalázó bizalmatlanságot éreztem valamilyen formában föllobogni bennem, mely a nép tagjaiban már szinte közmondásosan minden úr, minden felülről jövő előtt, minden hivatal előtt fölébred, s melyet bizonyára családi örökség gyanánt hordok magamban. Már dadogtam. Szavaim egyszeriben cikornyásak lettek, mondataim belevesztek abba a pózoló, úrutánzó, nyakatekert szójárásba, melyet századeleji íróink oly előszeretettel adnak az urak előtt feszengő nép szájába s melyet az, mellesleg, sosem használ.

– Itt egy nép kirekedt a saját életéből – fejeztem be végre.

S eszembe jutottak seregestől jelenetek, emlékek, mikor szememmel-fülemmel tapasztalhattam valami egységbe, valami hitet és megnyugvást adó eszmébe való tartozás döbbentő hiányát. Nem lehet büntetlenül századokig egy nép nyakán ülni, kiszipolyozni és megvetni, s aztán, mikor a nemesi nemzet lebukik a történelem deszkáiról, odaszólni neki most légy te a nemzet, alkoss keretet, teljesítsd, ami erre a nyelvre, szellemre, fajtára vár.

„Nem lelte honát a hazában” – kinek a hibája ez? Máskor elmélkedhetünk rajta, most azt nézzük: mit eredményezett.

A Dél-Dunántúlon azt eredményezte, hogy a hontalan, szellemileg és anyagilag egyaránt magára hagyatott magyarság a múlt század második feléig kifáradt, s nem tudott megfelelni annak agyfeladatnak, melyet egy egészséges közösség egészséges tagjának a maga, tehát az összesség érdekében is teljesítenie kellett volna. Nem tudta fenntartani magát, a magyarság képviseletében nem tudott versenyre kelni egy betelepülő nemzetiséggel. Elvesztett egy harcot, melyet csak a I. kötet 74legmagasabb történelmi szempontból nevezhetünk harcnak, de amely épp ezért az egész közösségre nézve végzetes lehet. Mint láttuk, nem volt könnyű dolga e küzdelemben.

Akivel meg kellett birkóznia, a betelepülők szellemileg és anyagilag is nagy fölényben voltak. A 18. század elején betelepülő németek virágzó, fejlődött kultúrájú országból jöttek. Gazdálkodási módjuk az akkori viszonyokhoz hasonlítva már belterjes volt. A csak a völgyekhez és lankákhoz szokott magyarsággal szemben meg tudták mívelni a magasabb fekvésű földeket is. Ők terjeszkedhettek, őket kezdetben sem szorította béklyóba a földhiány. Terjeszkedési területük végtelen volt, utódaik miatt nem kellett aggódniok. Nem tört meg bennük a vállalkozási kedv. De volt még más tényező is.

Betelepedésük óta minden kormányzat őket dédelgette, őket gondozta, ébren tartotta nemzeti öntudatukat. Hisz annak idején, Rákóczi korában, a Törökországban tartózkodó száműzöttek idejében elsősorban azért hozták ide őket, hogy esetleges betörés vagy felkelés alkalmával megbízható védelmezői legyenek Bécsnek, a németségnek, a megbízhatatlan protestáns magyarok ellenében. Amit a magyarok sosem érezhettek, ők minden időben és minden helyen érezhették, hogy valami közösségbe tartoznak, mely nem feledkezik meg róluk. Bizonyos, hogy ha az egyke közöttük lép fel, a múlt század derekán, érdekükben azonnal intézkedtek volna. Ez a láthatatlan, de minden téren tapasztalható védnökség őrizte meg öntudatukat és életerejüket. Föltételezhető, hogy még a háború előtt is egy német anyanyelvű magyar állampolgár elsőbbrendű állampolgárnak érezte magát itt az Osztrák–Magyar Monarchiában, mint az, aki csak magyarul tudott s ha máshol nem, a német nyelvű katonai szolgálatnál pironkodnia I. kötet 75kellett, hogy csak hazája nyelvét beszéli! A közhivatalokban, a kereskedelemben, iparban, iskolában nagyjában hasonló volt a helyzet. A németség fiai előtt nyitva állt a világ, a magyarok riadtan és bizalmatlanul lapultak falvaikban. S mivel a kicsinyke földről nem mondhattak le, lemondtak az életről, a szaporodásról. Észrevétlenül egyszerre csak ott vergődtek az egyke testet-lelket ölő hínárjában, mely fertőnek ugyan szörnyű fertő, de nem ők készítették, s ezért nem is ők felelnek érte.

A „fertő” egyre terjed, a pusztulás a mértani haladvány iramával gyorsul, s nem a rémhír riadalma mondatja vélem, hanem a megfigyelés tapasztalata, hogy ha a romlásnak valami útját nem szegi, most már belátható idő alatt menthetetlen a Dél-Dunántúl ősi magyar lakossága.

De érkezik-e segítség?

S idejében érkezik-e? Lesz-e erő a nemzetben, hogy megmentse önmagát? Mert a mentéshez már csak erő és akarat kell; a mód, a terv régóta készen áll.

Ismétlem, az egyke ma már nemcsak a földhiány miatt terjed. Húsz-harminc, de a százholdas gazdák között is dívik; ma már szokás és erkölcs. Indító oka azonban kétségtelenül a rossz egészségi és gazdasági viszonyok; a föld elaprózódásától, a szegénységtől való félelem volt. Magától kínálkozik, hogy a mentésnek is első teendője, hogy megszünteti a föld elaprózódásától való rettegést, hogy földet ad, hogy végre valóra váltja a magyar történelem legnagyobb követelését, a földreformot, általános telepítést, minden kérdésünk alapkérdését, népünk első légvételét.

Nem politikáról beszélek, ahogy a magyarság pusztulásának föltárásához sem a politika vezetett. Történelmi és szelI. kötet 76lemtörténeti szempontok juttattak ide. A magyarság életműködésének halálos veszedelméről adtam hírt, igyekeztem e kérdést a maga sajátos területén tartani; ha fölkeltettem a figyelmet, ha nyugtalanságot okoztam, kötelességem, hogy a megoldást is ismertessem. Itt van, ez a megoldás. Elítéltem a német kisebbség elleni izgatást; megtagadtam a törekvést, mely az egykekérdést az egyéni szabadság megbolygatásával akarja megoldani. Hitem szerint mindez nem vetne gátat a magyarság pusztulásának. A pusztulásnak csak a földreform vethet gátat. Erre az alapfeltétel megvan. Föld bőven akad.

Magyarországon mai nap is 3778567 katasztrális hold az ezer holdnál nagyobb uradalmak területe. Közel négymillió hold ezerhatszáz nagybirtokos kezében van, mikor milliókra rúg azoknak a földmívelőknek száma, akiknek egy talpalatnyi sem, vagy legfeljebb csak egy holdnyi föld jut. 82 birtokos rendelkezik egyénenként 10–50000 kat. holddal, 12 birtokos 50–100000 kat. holddal, van, aki egymagában 205000 holddal rendelkezik.

A nagybirtokok zöme a Dunántúlra esik s legnagyobbrészt épp a magyar lakta területekre. A dunántúli német lakosság túlnyomó része tehetős kisbirtokos, tehát a nagybirtokok súlyát elsősorban a magyarok viselik. A földbirtokreform is ezek szerint elsősorban őket mentené ki a halálos fuldoklásból.

Somogy vármegyének 43 százaléka nagybirtok. Nagyjából hasonló, némely járásban még kedvezőtlenebb a helyzet Tolna és Baranya magyar vidékein is. A földínséget fokozza, hogy a parasztok még bérletbe sem kaphatnak földet. Nem tudni, milyen belátásból vagy óvatosságból nagybirtokosaink csak nagybérlőknek adják ki földjeiket. A 2056024 kat. hold bérbe adott területből a parasztoknak csak 464884 hold jutott.

I. kötet 77

Ezeken az óriási területeken csak annyi ember maradhat meg, amennyi a birtok kezeléséhez szükséges. A birtokok üzemben tartásához ma, amikor csaknem minden munkát gép végez, egyre kevesebb embert kell alkalmazni. Ezeken a vidékeken tehát, a Dunántúlon, Magyarország legveszélyeztetettebb vidékein, a nép nem tud sem gyökeret verni, sem terjeszkedni.

A nagybirtokok védelméül azt szokás felhozni, hogy azok olcsóbban és többet termelnek. Nem tudom, mennyire igaz ez, de bizonyos, hogy nekik nem kell annyi embert eltartaniok, mint a kisbirtokoknak. Az olcsóság és többtermelés elve, a haszon könyörtelen törvénye lesöpri, világgá szórja róluk az emberfelesleget, s az uradalmak százezer holdjain valóban csak annyit tűr meg, amennyi az iga és a gépek kezeléséhez szükséges. Hova vezet ez az elv? Kanada végeláthatatlan „búzagyáraiban” ma már oly tökéletes a géppel való mívelés, hogy tízezer holdak kezelését három-négy tucat férfi elvégzi. Az utazók beszámolnak arról, hogy az újonnan feltört területek gabonatáblái között órák hosszat rohan az autó, sehol egy falu, sehol egy fa, csak itt-ott néhány barakk, ahol a mérnökök laknak. Ez a sors vár a Dunán túl a nagybirtokokra is, a dunántúli magyar vidékekre? Az elv ide vezet. A haszon versenye ide kényszerít.

A nemzetgazdaságnak közismert megállapítása, hogy a nagybirtok-vidék aránytalanul ritkább népességű, mint a kisbirtok. Az ország egyik legtermékenyebb területének, Fejér vármegyének csaknem fele nagybirtok. (Pontosan 48,8 százalék.) Népsűrűsége négyszögkilométerenként 57,5. (Somogyé 57,4.) A kisbirtokos vidékek népsűrűsége ennek körülbelül kétszerese.

I. kötet 78

1869–1930 között a Dunántúl lakossága 38,2 százalékkal szaporodott. Az Alföldé ugyanakkor 108,9 százalékkal.

Mindezek közismert tények, bármely hivatalos adattárban megtalálhatók.

Mi magyarázat is volna szükséges ahhoz, hogy a földmívelő nép sorsa a földhöz van kötve? Hogy csak azon virulhat, s annak híján halálra van ítélve?

A dunántúli magyarság egy részén már beteljesült az ítélet, s a nép maga hajtja végre. Ezeken a területeken a földbirtok-politikának sajátos módosításokkal kellene folynia. Sikerrel járna? A lehetetlent is meg kellene kísérelnünk. A lehetségest azonban a legsürgősebben. A Dunántúl némely tája üresen tátong; Szabolcs, a Jászság, Kunság egészséges, életerős zsellérnépe a túlzsúfoltságtól fuldokol. Mi gondolkozni és mérlegelni való lehet még itt?

A cári Oroszország még a század első éveiben törvényt hozott, melynek értelmében idegenek nem birtokolhatnak földet az ország területén. Kerék Mihály, a kitűnő ifjú közgazdász szerint nálunk változatlanul „közel 100000 kat. hold területet foglalnak el a külföldön élő idegen állampolgárok birtokai – túlnyomó részben mamut-hitbizományok – olyan vidékeken, ahol legnagyobb a földínség és ennek következtében legerősebb a terjeszkedésében gátolt agrárlakosság elvándorlása. A nemzeti birtokpolitika célkitűzéseivel ezeknek a magyarsággal szemben minden vonatkozásban idegen érdekeket szolgáló, népességi és szociális szempontból is exponált helyen fekvő nagyüzemeknek fenntartása össze nem egyeztethető…”

„A birtokpolitikáról nem mondhat le egyetlen nemzeti állam sem, amely meg akarja állni helyét a népek nagy versenI. kötet 79gésében…” – mondja ugyancsak ő, és nekem erre egyik erdélyi barátom szavai jutnak eszembe, aki a románok telepítési tevékenységét beszélte el. A trianoni új határ legtöbb helyen hatalmas nagybirtokokon vonult át. A románok a maguk felé eső részt azonnal kisajátították, felosztották, betelepítették, s modern végvárak gyanánt életerős román falvakat teremtettek rajta. A Magyarországra eső rész ma is változatlanul egy tagban áll, kilométerek hosszán uradalmi pusztákon fut a vonat. „Nem volt elég az erdélyi példa? – kérdezte barátom. – Még most sem tanultatok?”

Mi már rég megtanultuk és tudjuk, mit kellene tennünk. De vajon elegendő-e itt a tudás, a keserű tapasztalat, a sötét jóslat, a szomorú panasz…? Tudjuk a megoldást, de vajon ezzel megoldunk-e valamit?

Itt a megoldás, vagy legalább a megoldás első mozzanata, de ha valaki megkérdezné, hogy te, aki sötét híreiddel fölizgattál bennünket, nyugodt vagy-e most – néma maradnék. Nem vagyok nyugodt. A vitának nincs vége. Be kell vallanom, semmi reményem nincs arra, semmi jelét nem látom annak, hogy a megoldás meg is valósul. Ki válthatná valóra azt a megoldást, hol a közösség, amelynek önfeláldozása és bátorsága, hol a nép, amelynek ereje lenne hozzá? Egy olyan földreformhoz, olyan telepítéshez, mely száz- meg százezrével állítaná talpra: földre a magyar családokat. Mert csak ez segítene. Csak ezt nevezhetjük telepítésnek.

A fővárostól várjuk a segítséget, Budapesttől, melyet széles nemzetiségi gyűrű zár el ma is a magyarságtól? Ki ismeri itt a dunántúli magyarság helyzetét? Budapest népének, a vállalkozó kedvűeknek is órákig kell utazniok, míg végre magyart látnak, komorat, gyanakvót és némát valamelyik nagybirtok I. kötet 80mezsgyéjén. Nem várhatunk tőle semmit; igaz, nem is hibáztathatjuk.

Forduljunk, engedve az örök pátosznak, az ifjúsághoz, melybe Fülep is, Németh is minden reményét veti? Rakjuk át az ő láthatatlan vállára a terhet, hogy egy kicsit mégis könnyítsünk lelkiismeretünkön? Hol ez az ifjúság? Kiáltványt írtam. Ezt:

A politikus az az ember, aki csak engedelmeskedik. A legkeményebb diktátor sem tesz mást, mint befogja magát egy jelszó elé. Az országkormányzás a szolgálat tudománya, arra hajlik, amerre a legsürgősebb parancsot kapja. Elébe tárhatjátok a legragyogóbb tervet, ha akarna, sem tudna egyetlen lépést sem tenni, míg nem kényszerítik rá, hisz állandóan annyi meg annyi kényszernek, annyi „égető reformnak” és „elengedhetetlen problémának” kell eleget tennie!

A ti feladatotok, barátaim, hogy az ostromló kérdések falanxában helyet szorítsatok a vergődő magyarság kérdésének és az égető megoldásnak, ha helyesnek találjátok és elfogadjátok. A magyarság rengeteg kérdése előtt ezt kell első helyre emelnetek. Ehhez legelőször is a közhangulatot kell megnyernetek. Szavatoknak csak akkor lesz hatása, ha annak szájából harsog.

Az ankét egyik résztvevője szerint: „A magyarság népi öntudatlanságának tragikus mélységeiről külön tanulmányt kellene írni és feltárni annak történelmi, gazdasági, kulturális és szociális okait.” Ehhez meg kell ismernetek a népet, melyet még az is alig ismer, aki belőle származott. Keressétek fel; a német utazó diákok módjára, akik ezer kilométernyi táI. kötet 81volságból jönnek ide, hogy nyelvtestvéreik sorsát megismerjék és könnyítsék: gyűjtsétek össze ti is népetek szellemi értékeit, készítsetek róla szociográfiai felvételeket, tanulmányozzátok hibáit és előnyeit. Meg fogjátok szeretni. Azt kell kikutatnotok, mit akar, hogyan akar élni ez a nép, mert a ti sorsotok elszakíthatatlanul már e nép sorsához van kötve. Minden értéketekkel a népbe kell visszatérnetek. Nem azt mondom, hogy a kultúrát tagadjátok meg, hogy faji mítoszok rabjai legyetek. Tudástokat oltsátok be a népbe, legyetek egy véle, hogy ha ti emelkedtek, őt is magatokkal emelhessétek. Mert addig éltek, és úgy fogtok élni, ahogy az él. Magatoknak és neki, a századok óta hontalannak-földtelennek, új otthont kell teremtenetek. Sorsotok vagy patétikus lesz, vagy semmilyen. E pátoszt valósággal kell megtöltenetek. Nagy feladat, mert azonnal munkába kell állnotok.

Hazát kell néktek is teremteni!
Egy új hazát, mely szebb a réginél
És tartósabb is! Kell alkotnotok
Egy új hazát, ahol ne légyenek
Kiváltságok kevély, nagy tornyai,
Sötét barlangok, denevértanyák,
Egy új hazát, hol minden szögletig
Eljut a nap s a tiszta levegő…

és így tovább, szó szerint olyat és úgy, ahogy az írva van Petőfinek A Nemzetgyűléshez 1848 derekán kelt versében.

I. kötet 82
Augusztus

Megindító, ahogy a hálás utókorok halhatatlanaikat párosítják az öröklét felé vezető utakon. A legsoványabb ürügy is elegendő, a leghalványabb hasonlóság elszakíthatatlan kötelék lesz, a különbség pedig egyenesen kiegészít, mint a házasságban a nő a férfit. Kortársakkal persze kínálkozó ez a gyermeki hasonlítgatás, bár a boldog egymásnakrendeltek nemegyszer századok távolságából is bevárják egymást. Ritkán fordul elő, hogy egyik elhagyja a másikat, mint legutóbb Verlaine, aki Baudelaire mellől most Villonhoz van pártolóban. Legtöbbször híven állják a véletlen viszonyt egy örökléten át, századok szerint összezördülve és kibékülve. Kar karban, mint Goethe és Schiller, vagy pár lépésnyi távolságból felelgetve-vitázva, mint Kossuth és Széchenyi. Valamennyi ilyen természetű viszony között Arany és Petőfi barátsága a legmélyebb, legmeghatóbb; őket az ártatlan képzelet előtt valóban már a végzet is egymásnak teremtette; korai elszakadásuk nemcsak Petőfi földi életében volt tragédia. Arany sem heveri ki a csapást halála napjáig.

Úgy kezdődött és úgy végződött, ahogy a nagy szerelmek és szenvedélyek kezdődnek. Az egykorú pletyka szerint Petőfi fölszisszent, mikor a Toldi sikerét hallotta. Elolvasta a művet; méltán lefegyverezhette, hisz ami abban erő, szépség és új volt, az belőle volt, Petőfiből, bár valószínű, hogy ezt ő nem érezte, ahogy a maga testét sem érzi az ember. Elbódult saját erejének hatalmasságától, az ügy diadalától, ha ezúttal nem ő kapta is a pálmát. Hány éves ez az ember? – kérdezte. Harminc – mondták. – Akkor nem félek – felelte. Hat év volt köztük a különbség. Mit alkot, mit hoz ő be hat év alatt!

De Arany érezhette, tudta, hogy mi van Toldiban János I. kötet 83vitézből, mi van az ő egész költészetében Petőfiből, már az Elveszett Alkotmány-ban is a Helység Kalapácsá-ból. Érezhette, hogy kettőjük közül Petőfi a királyi elsőszülött, aki az atyai örökség minden kincsét-fényét magának követelheti. És Petőfi lelkesen, rajongó szeretettel megosztotta az elveszett testvérrel a trónt.

Nem tudom megindultság nélkül olvasni kettejük levelezését. Gyermeki vigalom, az egymásra találtság boldogsága, végeszakadatlan testvéri ölelkezés heve csap ki még ma is ezekből a lapokból. Petőfi, aki végre talált valakit a népből, a szertelen, ártatlan Petőfi, aki végre ráonthatja valakire jókedvét, elégedettségét, gyermek lehet, szíve szerint bizalmas és csintalan, jó lehet és handabandázhat; és mellette, nem mondhatok mást rá, a bájos Arany, amint utánadöcög a jókedvben, az istenülésben, sőt a jakobinusságban: a legszebb, legkívánatosabb ifjúsági regény ez, amit csak képzelni lehet! Petőfi meggondolatlan, hogy szinte mintha már egy kicsit tudatosan csinálná, ő a költő, amilyennek a költőnek lenni kell, a példakép, aki Arany előtt eddig is lebegett. Őt kell követni, mert az ő útja a Költő útja, a Költészeté. És Arany követi is őt, kedvesen csapkodja széles szárnyait, megírja a Kiskúnság pandanját, a Talpra magyar-ét, még egypár híres Petőfi verséét, és egyre távolodik önmagától. Érezte, hogy nem repült fel? Érezte, hogy a Szabadság csak Petőfi szájából isteni, hogy a Haza csak Petőfi szívében volt szent, különben marakodó tábornokok területe? Hogy a nép is csak Petőfi lobogó tekintetében oly friss, áldozatkész és angyali? Hogy ő maga is csak hálából, baráti lekötelezettségből volt barikádra vágyó forradalmár, lángoló hazafi és a jövő szerelmese? Bizonyos, hogy akkori versei nem sikerültek, s költő ennél I. kötet 84érthetőbb figyelmeztetést nem kaphat arra, hogy valamilyen zsákutcába jutott.

Ez az érzés, ez a nyugtalanító gyanú különben mintha egész életén végigkísérte volna. Mintha minden nagy alkotása egy-egy kitörés lenne ebből az irányból, amibe természete ellen került. Soha nem tagadta meg Petőfit, sőt a forradalmat sem; ha szóval, sőt elmélettel nyilatkoznia kellett, mindenestül vállalta barátját, sőt nemesen annak eszméit is, bár verseiből egész más jellegű embert ismerünk meg. Ez az ember a legnagyobb titok. Nagy dolgokat alkotott, nemzetének legnagyobb költői műveit, csak éppen a maga nagy művét nem alkotta meg: nem leplezte le magát. Ő, aki fajtájának tökéletes csoportozatjait faragta ki, saját lelkéről csak egy-két skiccet hagyott búcsúzóul, de ezeket is akart öngúnyoló ötlettel torzítva. Örök bizalmatlanságban élt, örök gyászban.

Mondják, zsugori volt, vagyont gyűjtött. Dolgozott benne az ősi vér, a lángelmében ott maradt a paraszti törekedés és szívósság. Ez tetszik nekem. Egész osztályából ő volt az egyetlen, aki abban a tejjel-mézzel, magas búza-árfolyamokkal és előkelő alkuvásokkal folyó korszakban fölemelkedett. És méghozzá az irodalom révén. Minden csodálatom az övé. A bohémség úri dolog vagy úri magatartás utánzása. Igaza volt, hogy megvetette.

Jobban fáj a nemessége, illetve az a csendes idomulás, ahogy elhomályosult nemességét emlegette, hagyta, hegy rátukmálják a nemes származást. Úgy látszik, ez is szükséges volt, I. kötet 85hogy egészen befogadják. Ebben az országban még a paraszt, a nép képviselőjének is nemesnek kellett lennie. Különben tudjuk, hogy még Petőfiről is kisütötték, hogy nemes volt.

Évtizedeken át a nemzet élő nagysága volt, ünnepelt költőfejedelem; soha költőnek olyan visszhangja, minden irányban olyan becsülete nem volt, mint neki, és mégsem tartozott korához; idegenebb volt benne, abban az egész, gyanús-gyors virágzásba szédült Magyarországban, mintha Párizsban élt volna; idegenebb volt benne, mint Vajda János. Gyötrődött, kínozta magát, a kitüntetések több szenvedést okoztak neki, mint örömet. Mi hiányzott belőle? Nem ereszti el magát, műveit szinte beteges gonddal csiszolja, tökéletesíti, fölfegyverzi a művészet és a hatás összes eszközével, rávonja a hazafias és vallásos szólamok aranyfüstjét is: külsőleg megtámadhatatlanok. De ha elereszti magát, ha utat enged a költőnek, annak a költőnek, kinek jellemvonásait Petőfivel egyetemben meghatározták, a nép lelkiismeretének: az aranypántú forma, a ragyogó külső keserű élmények s még keserűbb vélemények ütőfegyverévé válik. E szerencsés találkozás legragyogóbb példája, Arany legleleplezőbb, legkitűnőbb alkotása a Nagyidai cigányok. Az öldöklő vád már előbb is ki-kilobbant belőle, s a hangulatot tekintve kétségtelen, hogy a Nagyidai cigányok mondanivalójának első alakja Petőfi briliáns töredéke, a Táblabíró urak hatása alatt indult Furkó Tamás. Ha ebben a formában írja meg, bizonyos, hogy megfojtják, gyorsabban, mint Kuthyt. Kapott így is eleget; megtanulhatta egy életre, mit szabad és mit nem. A Nagyidai cigányok a forradalom ellen lődöz? Nem, csak a forradalmi Magyarország, a minI. kötet 86denkori Magyarország vezetői ellen, akik ügyefogyottsága épp a nagy pillanatokban világlik ki legjobban. Ezt még Petőfitől tanulta, akiről tudjuk, mennyire lenézte még Kossuthot is, egész udvarával egyetemben.

De ezt a bátorságot, hadakozni jobbra-balra s még azok közt is, akik látszólag legközelebb állnak hozzá, csak egy Petőfi tudhatta végigcsinálni. A lángoló, ártatlan Petőfi, akinek tapintható valóság volt a kor minden szólama és szép ideál a nép, a valóság. Petőfi lehetett lobogó hazafi, mert nem tapasztalta, mi is valójában a haza, mi az örök különbség nemzet és a nép között, forradalom ide vagy oda. Petőfi minden ábrándja egy szép mennybe torkollt, a plátói népbe. Arany maga volt a nép.

Ebben, ebben az együgyű fordulatban látom a kettejük közti különbséget s egyben Arany tragédiáját. Épp Arany jegyezte fel Petőfi édesanyjáról, a kedves kis Hrúz Máriáról, akire nem lehet meghatottság nélkül gondolni, hogy rosszul tudott magyarul. A soviniszta hazafiság még a fölvetésétől is rettegett a gondolatnak, hogy vajon Petőfi anyja anyanyelve a magyar volt-e. Nekem sok mindent megmagyarázna ez, illetve már ez a körülmény is, a könnyeznivaló kis cselédlány, Hrúz Mária rossz kiejtése is Petőfi szünetlen megismétlődő vallomásaiból, dicséreteiből és türelmetlen túlzásaiból, melyekkel a magyarságot, a magyar hazát illette. A rajongásból, ahogy a magyarságba akar olvadni, és fel is oldódik benne örök dicsőségünkre és szerencsénkre. Ahogy ez már lenni szokott: magyarabb lesz a magyarnál, ami természetes is, friss élmény ez neki, friss szerzemény, halál arra, aki ezt a szent dolgot nem becsüli vagy elárulja. Pokolba tehát már azért is az idegen arisztokráciával, a jöttment Habsburgokkal I. kötet 87és egekbe a néppel. A néppel, akihez a mészáros Petrovits fia szintén kívülről közeledett, de amellyel szintén épp azért annál mélyebben, annál hevesebben azonosult. Aranynak sem az egyik, sem a másik nem volt élmény. Ő magyar volt, nép volt, nem dicsőült ebben, az volt a köznapi ruhája. Nem eszményesítette, nem vállalta tündöklő képviseletét, csak úgy viselkedett, mint a nép. Óvatos volt, megfélemlíthető, takarékos, úrtisztelő, de úr-utáló is szíve mélyén, kéjjel odavágó, ha erre jó alkalom adódott, különben alázatos, noha rátarti is. Megannyi ellentét, a magyar és minden nemzetiségű elnyomott paraszt jellemvonásai, amelyek az új környezetben, fent abban az idegesítő fényben, amelyet az irodalmi dicsőség jelent, még erősebben rángatták, gyötörték a költőt, aki ráadásul még műveltebb, képzettebb és finomabb is volt, mint az egész ország valamennyi ura együttvéve.

Akik közül jött, s akiknek énekelhetett volna, azok a népek, a nép, a parasztság, nem létezett, hisz még ma sem létezik, irodalmi szempontból. Az a nemzeti ellenállás, amelynek a kiegyezés előtt és az újjáéledt nemzet, amelynek a kiegyezés után költő kellett, mindent tudott, csak azt nem, hogy földmívelő is van a világon ezer holdon alul. Mit tehetett ezek között a költő, aki már maga is felülemelkedett osztályán, s akit, ismétlem, műveltsége és széles látóköre más problémákkal, más lelki élményekkel is megismertetett, mint a romantikus betyár és a delelő gulya. Tán maga sem tudta, nagyon valószínű, hogy maga sem vette észre, hogyan kezd alkalmazkodni. Anélkül, hogy valami megnevezhetőt elárult, vagy elfojtott volna, úrrá lesz lelkén a tépelődés, az örökös nyugtalanság, mely alól csak nagy ritkán szabadult meg. Mintha valami fonál esett volna ki kezéből. Petőfi állandó I. kötet 88jelenléte, nemes rajongása tán megóvja attól a nyomástól, amit a magyar parasztszármazás jelent, de Petőfi meghalt, nem hagyva hátra mást, mint a súlyos, emberfeletti örökséget.

A nagy irány elveszett, de megmaradt a munka. Amit nagy eszmei vonalban nem tudott megvalósítani, azt megvalósította részletekben. Elfordult a jövőtől, elfordult a neki megfelelő múlttól is – hol volt az idő, mikor Dózsára gondolt, mikor a Szegény jobbágy-ot írta! –, de megmaradt a jelen és az anyag, amiből szíve szerint építhetett. A magyar nyelv, a magyar népi világ anyaga, melyet úgy meg tudott gyúrni, úgy felrakott, hogy alkotásai gerendázat nélkül is örökké állnak!

Pályája hatások sorozata. Kezdve a balladákon, a shakespeare-i Ágneseken, Kund Abigélokon, Lászlókon és a többieken, akik oly egyforma kaptafa szerint bolondulnak meg, és veszik el ezáltal büntetésüket, egész a hun trilógia nibelungi tervezetéig. De ezek az idegenből jött figurák milyen ősi magyarsággal beszélnek, s bonyolult lelkük vergődéseit milyen tündöklőre csiszolt magyar szavak boncolják! Micsoda kürttel, magyar sípokkal, tárogatókkal búg Toldi élete! Milyen népi pörlekedéssel, magyar paraszti testvéracsarkodással folyik Attila és Buda versengése, milyen szagos, színes magyar tájakon és ebédeken! Lírai hevét elfojtotta, de a másfelé irányított hév hogy megtölt, hogy duzzaszt csattanásig egy-egy hasonlatot, egy futó jelenetet! Epikája személytelen? Anélkül, hogy magáról egy szót szólna, egyszerre csak belép, nem is annyira a cselekménybe, mint a jellemekbe és a tájba, fölhevül, átadja magát, mint eposzban még előtte senki, és tökéletesnél is gondosabb, finomabb sorok aranybilincseit rázva kiáltozza, amit valóban személytelen lírájában megköI. kötet 89zelíteni sem mer: egy modern lélek minden kavargását, gyötrelmét, kishitűségét és gyorsan forduló lelkesedését. Magára veszi, elismerhetjük, mit tesz az nála? – egy-egy idegen költő vagy költészet köntösét, bemegy a fényes rácsok mögé, melyeket kora elébe rak, visszahúzódik a magyar múltba, mely amennyire korlátoz, annyira véd is a környezettől, és ott dalolni kezd, mint a megvakított madár, részegülten, önnönmagának, és betölti a magányt. Ha ez nem sikerül, ha megakad a hosszú légvételű dal, gyötrődő, kétségbeeső fogoly és nemcsak költői, de emberi mivoltában is.

De vajon nem szentségtörés és főleg nem kecsegtető, kényelmes rossz kanyar-e a költő magánéletének egy mozzanatából kiindulva boncolni a művet? Nem hasonlít-e túlságosan ez a lélektan ama kamaszkíváncsiságú és Nick Carter-i okfejtésű irányzatához, mely pár éve a közép-európai szellemi plebs körében hódít? Igazolja-e a mű a megállapításokat, melyeket szerzőjén át tettünk? Egy vallomással szeretném befejezni e találgatások sorozatát.

Nem szerettem Aranyt. Nekem a költő Petőfi volt, nemcsak életével és politikai eszméivel, hanem költeményei frissességével, keresetlenségével, elsősorban a fiatalos bájjal. Aranyban is azt szerettem, s ebben tán nem voltam egyedül, ami benne Petőfi volt. Rajongva olvastam az első Toldi-t. Lelkesülve olvastam tovább a kövér kis kötetben, mely a három részt egybefoglalta. Háromszor értem el és háromszor fulladtam el a második rész végehosszatlan címerfestegetésénél. Mire való volt ez? Kinek kellett ez? Nem tetszett az sem, hogy sehol sem találtam többé a vidék, a kisemmizettek, a paI. kötet 90rasztság megdicsőülését, ami az első részben megejtette szívem. Mért hagyta ezt el, mit forog, mit lelkesül annyit a nemesek, a királyok közt, ahol az egyetlen póri származék, az aranyos Bence csak arra jó, hogy nevessenek rajta? A magyar múlt? Ez nem a mi magyar múltunk, nem a népé, akit Petőfi nemzetté tett. Nem tetszettek a balladák sem. Mintha egyenesen az iskoláskönyveknek írták volna. Az Ének a csodaszarvasról, az igen. Aztán újból elolvastam a Bolond Istók-ot:

Szeretem én langy május reggelen
A permet-essőt, mely gyéren aláhull,
Csillámfonalként a dörgéstelen
Napszürte felhők tiszta fátyolábul,
Midőn a tájnak élénk zöldje lenn,
A szőke fényű légből visszahárul
És sárgazölddé lesznek a sugárok,
Melyekből a kelő nap átszivárog.
Szeretem a hölgy szép szemét, midőn
Egyszerre könnyet hullat és mosolyg,
S a még le nem simult bánatredőn
Félénk örömnek kétes lángja bolyg…

A lemásolás után háromszor, négyszer is elolvasom ezt a kis részletet. Ez a tökéletes kis darab, ez a mű, mely előtt nem kell találgatni, tapintani lehet, újra és újra megszemlélni, gyönyörködve, ízlelni lehet ezt és szagolni. Ez Arany vallomása. Próbáljam elemezni, hogy mi van ebben a másfél szakaszban, milyen életfelfogás, milyen emberi szemlélet és költői szemlélet nem is épp azáltal, hogy mit vesz észre, mint azI. kötet 91zal, hogyan rendezi magához, az árnyalatok legfinomabb titkait miképp fogadja be, teszi sajátjává, meleg csöngésű hangján át? A ritmusban, a gondolat lágy kanyargásában, a szavak halk zengésében egy lélek él itt, szinte látni fájdalmas-megbocsátó mosolygását. Műveinek igazi kulcsa az ilyen részletekben van.

Ez a lélek rezeg Piroska hangjában, az Ünneprontók harangszavában, a szélkavarta nádasban, a férfi Toldi dadogásában, Keveháza oly magasan kezdett s egyre emelkedő harci énekében, s már-már vigasztalódva a Mindvégig-ben:

A lantot, a lantot
Szoritsd kebeledhez
Ha jő a halál;
Ujjod valamíg azt
Pengetheti: vígaszt
Bus elme talál.

Ez a költő a magánhangzók csendítésével, a mondatrészek himbálásával s a képek biztos s mégis oly lágy vonalú eleven rajzaival fejezte ki költői jellemét. Mint minden igazi költő.

Ma kezdtem igazán érteni. Költészetét körülfogta, sok helyütt belepte a kor, amelyben élt, melyben még mi is élünk, de a csúcsok egyre jobban ragyognak és emelkednek a maguk színével Petőfi magasságainak láncolata mellett, szép határaiul a kis területnek, mely a magyar szellem világa. Csodálom, hogy ekkorára emelkedhetett, noha a népből támadt. Fő jellemvonása nem az, hogy népies. A maga területén, a maga világában átéli azt, amibe nyugati kortársai akkor vagy később kóstoltak bele: a szellem magányát. Petőfi ebből az I. kötet 92ürességből előre a világszabadság, a nagy testvériesülés irányában akart menekülni. Arany egyedül maradva, bevette magát abba a meleg sűrűbe, ahonnan származott.

November

Megint röstelkedve lépek a hintó lépcsejére, és már röstelkedésem miatt is röstelkedve intek a kocsisnak, aki ott a bakon ülve is, öreg arcát hátrafordítva is valami kínos vigyázzba feszülve mered reám, s úgy viselkedik, mintha világéletében sohasem látott volna, s fogalma sem lehetne: nem holmi nagybirtokost vagy pusztára igyekvő „állami embert” rettegjen-e bennem.

A kocsis az öreg Beszédes bácsi, aki régebbről ismer, mint én saját magamat, mert már keresztelésemnél segédkezett, s akitől egynéhány nyaklevest is kaptam a későbbi évek folyamán. A feszélyezett, zavarodott pillanatokban szellemjáró elevenséggel tolulnak az emlékek.

A kocsi elindul az állomás elől. Udvarias szívélyességgel emelgetik süvegüket a kerítés mentén ácsorgók, akik közül egyetlenegyet sem ismerek, tehát ők sem ismerhetnek engem, mert nemigen szoktam elfeledni annak az arcát, akinek egyszer bemutatkoztam. Zavartan viszonzom a kocsiból ezt az üdvözlést, mely nem személyemnek szól. Pontosan az a feszélyezettség úrhodik el rajtam, mint mikor a pesti utcán valaki összetéveszt valakivel, mosolyogva kalapjához nyúl, de fele úton visszaszívja azt a mozdulatot. „Egyik jele, hogy elszakadtál a vidékről” – állapítom meg magamban. „Ha itt, az ős talajon alakultál volna nadrágossá, mindezt patriarkálizmusnak vennéd.” Nem veszem annak.

I. kötet 93

Nézem a kocsis hátát, ezt a szótalan embert itt fölöttem, aki a valóságban oly mérhetetlenül messze van, alattam van, hogy hiábavalónak tartja szót küldeni felém, úgysem érne fel hozzám. Mi sodort ily őrületes távolságra bennünket egymástól, akik valaha valóban patriarkális viszonyban éltünk? Emlékszem arra az időre, mikor még tegezett, és én magázva Ignác bácsinak szólítottam. Az emlékezés következő villanásánál ráriadok, hogy szegről-végről rokonok is vagyunk Beszédes bácsival, hallom a hangját, mikor nagyanyámat még Annusnak és ángyomnak nevezte. Letolom lábamról a pokrócot, és a sárhányóra lépve fölkapaszkodom melléje a bakra. Felém fordul. „Hajtani tetszik akarni?” – kérdi szenvtelen arccal, és felém kínálja a gyeplőt.

Nem tetszem hajtani akarni, beszélgetni szeretnék vele. Lopva arcába kémlelek. Öreg, borotválatlan cselédarc, vonásain az évszázados bizalmatlanság és elzárkózás kemény kérgével. Ami melegség bujkál rajta, az a szolga mindig kész mosolya. Egy jobbágyarc, mit kerülgessük a szót. Értelmes, határozottan okos és csökönyös.

Ez hát a nép, gondolom fürkészés közben, a tiszta, gerinces magyar nép, a tősgyökér és nótafa, akinek bajait és nagyrahivatottságát barátaimmal Pesten hirdetjük, akit telepíteni és boldogítani szeretnénk. A nép, a zsellérség, a nagybirtokok népe, amelyből származom, amelyben specializálni szeretném magam. Íme, itt van mellettem, fél karral átölelhetném, „keblemre vonhatnám”, csak épp szólni nem szólhatok hozzá, oly ijesztő köztünk a távolság. Én a tisztilakba készülök egy családi ünnepre, ő pedig a munkáját végzi.

Ha zavarban vagyok, azzal szoktam kilábalni, hogy annak, akinek ezt a lélekállapotot köszönhetem, keresetlenül elmonI. kötet 94dom zavarom okát. Majdnem minden alkalommal segítő kéz nyúlik felém. Beszédes bácsi nem nyújt segítő kezet. Bólogat, jól érti, amit mondok, de nincs hozzátennivalója. Már nem bizalmatlan, azt látom rajta, csak nem érdekli, amit fejtegetek. Nem érdekli a kettőnk viszonyába esett furcsa változás, nem érdekli a népből kikerült intellektuelek visszás helyzete, nem érdekli a földkérdés. A telepítés, amely pedig a hozzá hasonlók számára készülődnék, ha készülődnék, éppenséggel nem érdekli.

– Nem is hallott róla?

Hallani hallott róla eleget. Hallott már a háború alatt, kint a fronton, amikor minden hadviseltnek tíz holdat ígértek. Hallott róla az első forradalom alatt, amikor a cselédek a maguk szakállára tán szét is osztották volna a pusztát, ahová készülünk, ha idejében meg nem érkezik a forradalmi népőrség; amely aztán bölcsen meg is őrizte a népet. Hallott az ellenforradalom alatt is róla, hallott végül valamit róla a földosztás idején is. Szóval, épp eleget hallott, hogy meglegyen a pontos véleménye róla. Véleménye nem kedvező. Annyit hallotta emlegetni, hogy már hallani sem akar róla.

Szóval nem csillan fel a szeme, arcán nem gyullad ki a sóvárgásnak az a lángja, melyet a magyar paraszt hagyományos földéhségének neveznek. Igaz, arca akkor sem borul lángba, mikor a magyar nép itteni bajáról beszélek, egész vármegyék magyarságának veszedelméről. Beszédes bácsit a magyarság sorsa sem érdekli, kénytelen vagyok denunciálni őt. A választójog sem érdekli és a kormányzat sem. Tudja a miniszterelnök nevét, egy-két miniszter nevét is tudja, de nem vár tőlük semmit, semmit sem kér számon. Az ellenzéktől sem vár semmit, abból is ismer néhány nevet. Beszédes bácsi úgy éli I. kötet 95a maga életét, mintha valami óceáni szigeten élné. Havi jövedelme kevés. Mellesleg, erről is vállvonogatva beszél, tehát ez sem érdekli különösen. Az ég világon semmi sem érdekli, semmit sem remél. Vissza is merül rövidesen a némaságba. Halálos hidegség száll a szívemre, ez a közöny, ez a hallgatás nagyobb rémülettel és részvéttel tölt el, mintha egész úton kétségbeesett jajongást hallgattam volna.

Így érünk a pusztára. Lekászálódom a bakról. Beszédes bácsi illedelmesen leemeli a kalapját, arca megint olyan, mintha vigyázzban állna. Újra elfog az a kínos zavar, mely a felszálláskor lett úrrá rajtam s amely, most jövök rá, olyasféle, mint a lelkiismeret-furdalás. Feszélyezetten, tanácstalanul, testben és lélekben kifáradva nézek vissza Beszédes bácsira; mintha egy őrülttel utaztam volna.

December

Szabad időmben, vagyis esténként statisztikát tanulok, demográfiát, szociológiát, késő éjfélig – irodalomra már villamoson, vonaton sincs időm. A baranyai jegyzetek örvényt kavartak – abból érzem, hogy mennyit forgok, kapkodok. A jegyzetek publikálása miatt F. megneheztelt és utána K. és B. is – attól tartanak, kellemetlenségük származhat a dologból. Sok tekintetben én is bánom a közzétételt. De hát épp ők is azt panaszolták, hogy senki sem törődik a dologgal, „pusztán hangzik a kiáltó szó”.

Most itt a visszhang, győzzük hallgatni. Igaz, ha kevés reménnyel is, én más irányú, de főképp más eredetű visszhangot vártam, olyat, amely után nálam hivatottabbak és hozzáértőbbek ismertetik a helyzetet – a kérdést; én csak kényszerűségből, és mert más, úgy látszik, nem akadt rá, csak azért I. kötet 96tettem fel újra és újra. Valami olyast reméltem, hogy szavaimat, épp azért, mert járatlan vagyok ezen a területen, átveszik azok, akiknek jártasságuk, hitelük van, nem szólva azokról, akiknek hivatásuk és felelősségük is volna – és én visszavonulhatok a magam vidékeire, az irodalomra. „Megkongatta a vészharangot” – olvasom. Az a nyolc-tíz hónap, amióta a kongatás tart, kiharangozásnak is sok – hol van az már a riasztástól! –, inkább lever és fájdít. Jól érzem ezt magam is, hiszen én vagyok legközelebb hozzá. Nem folytatom soká. Akinek valami siratni- vagy örülnivalója van e veszedelemben, az bizonyára már úgyis felfigyelt. Addig folytatom, amíg az a fölösleg futja, aminek a lelkiismeret megkönnyebbüléséhez ki kell ömlenie? Addig sem. A lelkiismeret nem könnyebbül meg, csak még jobban megkeseredik. S mikor szívemet megnyitottam, ahelyett hogy a keserűség kiömlött volna, új keserűség ömlött be. Egy társaságban az ifjú X azt mondta: na és ha elvész a magyar nyelv? – írunk németül! Szóval, meggyőztem nyelvünk jövőjéről is. Ezt csak illusztrációképp jegyzem fel: 1933-ban nagyjából ilyen volt a pesti ifjúság egy részének irodalmi szelleme. Ők így voltak kozmopoliták, „felvilágosultak”. Mindez közönyösen hagy, ezt a szellemet s képviselőit elsősorban ostobának tartom, fitogtatásra szerzett műveltségük ellenére is mélységesen műveletlennek. A keserűség nem innen ömlik belém. A baranyai tapasztalat csak az első lecke, a bevezetés a magyarság teljes megismeréséhez. Ezt a mostani panaszt, úgy érzem, nem vigasztalás, hanem újabb panasz fojtja majd el s azt egy újabb. Saját életemen is át én így érezhetem majd a magyar folytonosságot.

I. kötet 97
1935
Ozora, július

A faluból ma már csak kilencen ülnek változatos kimenetelű testi sértések miatt életfogytiglani büntetéssel az ország különböző börtöneiben. A hagyományos vasárnapi verekedések szelídülnek és ritkulnak; ünnepek, sőt kettős ünnepek telnek emberhalál nélkül. Tűnőben a régi virtus, homályosul az ozorai bicska három vármegyére tündöklő híre. Már itt a faluban is alig esik szó a szörnyű nagyszombatról, mikor a feltámadás után a felszegen a részeg béndekóljaiak két csendőrt a fél falu szeme láttára, iszonyú népünnepély keretében a kocsma ajtajára szegeztek, pontról pontra másolva a hóhérkodást, mit a zsidók Krisztuson végeztek. Hol vannak az ozorai búcsúk, a híres szentistvánnapiak, melyek, mióta a falu fennáll, vagyis Szent István óta, századokon át az elkeseredésnek olyan hagyományos orgiái voltak, akár a görögök örömének a dionüszoszi napok? Vas Gereben szerint, aki itt a határban, Fürgeden nevelkedett, a Mezőség jobbágyai már az ő korában itt és ezen a napon adtak találkozót egymásnak az év közben esett sérelmek és pletykák tisztázására. Sehol jobb helyet ennél. A falu apraja-nagyja készségesen nyújtott segédkezet, el tudom képzelni. Kiütközött belőlük az ősi vér, melyet még ma is eredménnyel tanulmányozhat, akit érdekel a leszármazás. Századokon át az ozorai vár volt az Esterházy birodalom börtöne, itt tartották az úriszéket. A vár kapujában még ma I. kötet 98is elmerenghet a kőből rakott, mesteri faragású deresen a múlt idők szerelmese. Valamikor idáig áradt a Bakony is. Ami szegénylegényt, félkézkalmárt abból kifogtak, azt idehozták; idehurcolták fölnégyelni, kerékbe törni vagy örökös rabságra a puszták rendbontóit is, az ellenszegülőket, nyakasokat és egyéb „pajkosokat”, az egyik okirat találó gyűjtőneve szerint. Aki közülök az igazság sújtó kezét és a vár szörnyű kazamatáit is szerencsésen megúszta, az már itt le is telepedett. Hova is mentek volna tíz-húsz évi börtön után? A várat festői dombok, hegyszorulatok övezik, s az agyagos partok kitűnő löszét az isten is barlanglakásnak teremtette. A hajdani börtöntöltelék abba húzódott, s elvette régi ismerőse: valamelyik morva porkoláb leányát… Mint minden nagyra hivatott várost, Ozorát is kiválasztott hódítók tették nevezetessé. Magukba olvasztották az őslakókat. Mi maradt a hajdani gazdag faluból, melyet Ozorai Pippo, a Zsigmond király fővezérévé vedlett olasz kalandor, Tarczai György szerint, már Mátyás előtt humanisták és festők azíliumává tett? Egy-két családnév, mint a Nádasdyaké, akik mostani parasztsorsukban is emlékeznek arra, hogy a grófi Nádasdyak belőlük emelkedtek ki. És egy hajdani kolostornak, a vörös barátokénak emléke, melyben az atyák olyan vidám életet éltek, hogy végül közös elhatározással felosztották maguk közt a klastrom kincseit, márványoszlopait és szőlleit, és közönséges hétköznapi atyákká változtak. Egykori szent fogadalmukat a Barát, Gvardián s ehhez hasonló nevű népes családok őrzik. Ebből a jó keverésű televényből fakadt az én családom fája is.

Családom egyik ága, az apai. Mert amilyen étvággyal és szomjúsággal eresztett gyökeret és hajolt vissza újra és újra ebbe a talajba apám törzsének minden ágboga, olyan ösztöI. kötet 99nös idegenkedéssel, iszonyodással húzódott el tőle az anyámé. Karácsonyra, János-napra nagyszüleim ivadékai a megye minden részéből visszaözönlöttek Ozorára, a vők, menyek, gyermekek és unokák olyan tömegével, hogy legokosabb lett volna sátortábort verni nekik a falu szélén. Vége-hossza nem volt a boldog ölelkezésnek és csókolózásnak a helybeli rokonokkal – csak anyám járt idegenül az öles termetű, nagyot mondó, borra és kiabálásra egyformán jó torkú férfiak és nők között. Másfajta volt ő, az apja véréből való, aki mellesleg sohasem tette be lábát ezek közé a „pápista betyárok” közé. Anyánk fülében más csengése volt a falu nevének… Tizenöt éves koromban, egy diák-csetepaté alkalmával véletlenül kést rántottam. Csöndes, elvonuló természetű kamasz voltam, magam sem néztem volna ki ilyesmit belőlem, de mit tagadjam, valahogy meg is sebesítettem egy felsőbb osztályos fiút. Háború volt, apám bevonult, a konferencia anyámat idézte maga elé. „Ó, te ozorai…” mondta, és hirtelen elfordította arcát, mikor az internátus folyosóján meglátott. De az eposzi jelző másik felét, azt, hogy „bicskás”, maga sem merte kiejteni, szívtépő zokogásba fojtotta. Anyai ösztöne minden titkos sejtelmével, rettegve óvott bennünket ettől a falutól. Ó, az a kétségbeesett pillantás, mikor ez a sejtelem beteljesedett. Szombaton testvérbátyám még széles jókedvvel búcsúzott tőlünk, indult vissza Ozorára, ahol megtelepedett – s vasárnap éjjel anyám dermedten ejtette ki kezéből a rövid táviratot: „Ferenc fiad meghalt.” S a pillantás, az iszonyú görög némaságé, melyet másnap apámra, aztán reám emelt a véres, fiatal tetemről. Kilenc halálos sebet olvastunk meg azon. S a rémült, tébolyodott sietség, ahogy a temetés után rögtön elhagyatta velem a falvat. A rengeteg cigányjóslat között neki I. kötet 100is volt, még leánykorából, egy mocskosan förtelmes, amely ugyan ozorai viszonylatban nem lehetett valami rendkívüli: fiai nem természetes halált halnak. Ez most szinte eszelőssé tette. „Csak oda ne, soha!” Meg kellett ígérnem, hogy soha többé nem teszem lábam Ozorába. Aztán meghalt ő is, apám is és utánuk sorra a família minden oszlopa. A család már mi, a gyermekek vagyunk Ozorán.

Múlt nekem az egész falu, a család is, én magam is itten. A napos főutcán úgy kapom föl tekintetemet városi nyári cipőmről, ha ismerősök megszólítanak, mintha rég olvasott regény hősei állnának előttem. Egy téma rántott ide úgy, ahogy mást egy könyvtárba küldött volna egy-két forrásmunka átböngészésére. „Néhány adatra volna szükségem” – jobban mondva csak ellenőrizni szeretném, hogy az az egypár adat valóban olyan-e, amilyennek annak idején emlékezetem szórakozottan följegyezte. Ha valahonnan, úgy ebből a népből való vagyok, mégis már eléggé távol ahhoz, hogy tárgyilagos, sőt ha kell, idegen szemmel nézhessem. Különös, elvarázsolt utazás: mintha sose látott, vad földön járnék, de ahol csodálatosan, mint egy álomban vagy tündérmesében, mégis ismerem a bennszülött lakosoknak nemcsak nyelvét, de gondolatát, múltját, sőt a jövőjét. Feszengek is egy kicsit, nem követek-e el indiszkréciót már jelenlétemmel is?

Nem róluk beszélek. Ég őrizzen, hogy a falu lakóiról, akikhez annyi kedves emlék fűz, akiket szeretek és becsülök, csak egy rossz szót is ejtsek. Nincs is szükségem rá, hogy róluk beszéljek. Amit a szomszéd falvakról elmondhatok, az rájuk is jellemző; sőt, bizonyára a környező falvakról rajzolt kép hűségét legjobban e falu tükrében ellenőrizhetem, ahogy az arckép arányait is tükörből ellenőrzi a festő. Amit én ábráI. kötet 101zolni szeretnék, az, tudom, minden faluban megvan. Ozora csak központja ennek a vidéknek, ennek az „erdő nélküli Bakonynak”, ahol a régi Rengeteg leheletét, hagyományát jobban érezni, mint arrébb a sűrű szálfák közt, melyek alatt most békés kirándulók gépkocsijai kanyarognak.

A falvak elég messze esnek egymástól. Hajnalban kelek. Pusztákon, egy tagban álló ezer holdakon, kukoricáson haladok át cserkészve, mint valami vadász, puska helyett egy zsebbe gyűrt füzettel. Délre minden községben rokoni vagy ismerős asztalnál ülök, ha máshol nem, a falusi nagykocsmában, ahol egy-két családi név kiejtése elegendő, hogy az ismeretlen és méltán gyanús kószáló azon nyomban „édes öcsém”-mé varázsolódjék.

Örömmel fogadom a kézfogást, medveesetlenségemben is boldogan hajlok a jól ismert férfiölelésekbe, melyek alatt nem szemtől szembe karolják át az embert, hanem fél karral, oldalról; szinte bőrömön érzem a társalgás meleg közvetlenségét. Semmi titok, a lelkek meztelenek, fesztelenül csapongnak, ölelőznek, s én egyszerre mégis elnémulok, az érintések megzavarnak, zavartan nézem a szellemnek előttem folyó vidám összefonódását is. Hasonló vagyok hozzájuk, de közben más is, olyan, aki előtt bizonyosan elzárkóznának. A Miska bácsikkal és Eszti nénikkel még vitába szállok. De a helyettes szolgabíró Józsefek és a káplán Sándorok társaságában, míg bólingatva hallgatom a beszédet, képzeletemben tapintható, tárgyszerű valósággá elevenedik a közhely, hogy köztünk szakadék tátong: én az egyik oldalon ülök magányosan, regényes szikla csúcsán, ők pedig a kavargó örvény másik felén – miközben a fehér abrosz fölött szíves koccintásra nyújtjuk poharainkat. Egy masszából vagyunk, s én másik osztályhoz I. kötet 102tartozom. Ha leleplezem magam, hidegebb arccal állanának fel az asztaltól, mintha például egy véletlen szóból az derülne ki, hogy nem is vagyok rokon, lelencként kerültem a családba. Tapinthatónak érzem a felváltva gúnyba és helyeslésbe merevedő álarcot is arcomon, amikor cserélem, szinte pattog és reped, egy rántással a sarokba vághatnám. „Isten velünk” – mondom a hörpintés előtt, s a hörpintéssel keserű fintor csúszik le számról. Szerencsére semmit sem sejtenek.

A b.-i nagyvendéglőben, a nagymise és a déli harangszó közti időben, melyet az intelligencia minden valamirevaló tagja egy pohár sörnek szentel, szó kerül a zsellérekre. Az egyik közeli uradalom intézője csillogó szemmel mesél, mint egy édes látványról, egy hajdanvaló kasznár lapát nagyságú tenyeréről, melyből a pofon legjobb esetben is ájulást okozott. „Ha a Rasch bácsi fölemelte a kezét, olyan csönd támadt a pusztán, hogy ijedtében még a masina is megállt.” Egy másik gazdatiszt botosispánt keresett. Okleveleset? „Egy ördögöt. Valami kiszolgált csendőrőrmester kellett neki, olyan, akit hivatalos hatalommal való visszaélés miatt nyugdíjaztak” – teszi hozzá elégedett nevetéssel, hogy ilyen pontosan meg tudta határozni, mi is kellett. Szörnyű nép ez – ebben valamennyien megegyeznek. Aztán arról indul vita, de csak a részleteket illetően, mert az alaptételt mindnyájan elfogadták, hogy ezt a népet csak akkor lehetett „becsületben tartani”, mikor az uradalmaknak pallosjoguk volt. Szóval, nem változott a lélek, amióta elkerültem, emlékeimet nem árulta el a valóság.

– Hát milyen nép ez? – teszem fel lassan a kérdést, hallgatólagosan mindjárt elválasztva őket a néptől, noha tudom, I. kötet 103hogy az egyik egy falusi asztalos fia, a nagy tenyér rajongója pedig épp egy tollszedőé.

Ami név a különböző bűnözők megjelölésére a törvénykönyvekben előfordulhat, az egy fél perc alatt mind elhangzik itt, megvetően és gyűlölködve. Helyeslően bólintok, igen, így kell beszélniök, emlékezetem színpadán ilyen a szerepük. Megértésnek vagy védelemnek nyoma sincs. Nemcsak ebben a faluban, de a környezőkben is, a szomszéd megyék, az egész Dunántúl, talán az egész világ minden községében a lakosoknak több mint fele nincstelen zsellér, akiknek se földje, se háza, se állatja. Csak két marka a dologra, ha volna dolog. – Miből élnek? – kérdem. – Lopásból a büdösek – mondja engesztelhetetlen dühvel egy testes ifjú. Mint valami jóízű adomával, vagy huncut népi történettel, megismertetnek az „ozorai ridikül” fogalmával, amely persze éppúgy túlterjed a falu határán, akár a bicska.

Errefelé minden szegény ember akárhová indul, hacsak a szomszédba is, zsákot csap a hóna alá, s mindent, amit útközben lel, abba rejt. Faágat, rothadt gyümölcsöt, eldobott cipőt, ha mást nem, hát valami megfőzhető gazt, szóval „mindent, mert a szemük aztán úgy jár, mint az ijedt verébé”. Sz. falvat folyó választja el az uradalmaktól. Egyszersmind a világtól, mert a folyón túl nagybirtok nagybirtok után következik, ameddig csak a láb elgyalogolhat, a madár elrepülhet. Országút azért vezet ezen a területen is, de rajta persze minden gyalogos, akinek nem valamelyik uradalomban volt dolga, gyanús, mert az út két oldalán a herceg vagy a bérlők javai hevernek: répa-, burgonya- és kukoricatáblák, szabadon, mint megannyi nyitott kosár. A folyó hídjához az egyik uradalom igazgatója őröket állíttatott, akik minden gyanús áthaI. kötet 104ladót megmotoztak. Kivétel nélkül minden zsákban akadt valami lopott dolog, egy tök, egy cséve tengeri, egy fürt éretlen szőlő. Honnan tudta, hogy mindez lopásból származik? – kérdeztem – elvégre… – Mi másképp juthattak volna hozzá? – vágott szavamba ingerülten. – Nincs azoknak annyi maguk földje sem, mint a körmöm alatt a piszok! – és hangját kiáltásba hevítette valami rejtelmes megvetés. Megvetés természetesen egyes-egyedül a zsellérek ellen. Akikkel errefelé alig lehet bírni, mert ezek ráadásul még „harapósak” is. Az egyik jelenlevő gazdatiszt egy este az uradalmi dinnyeföld közepén idegen embert látott hajlongani. – Mit keresel, te! – kiáltott be hozzá és feléje indult. – A javát, nagyságos uram – felelte az, de oly sötét hangon, hogy a tiszt megállt, mert épp nem volt nála fegyver. Az ember földhöz vágta a kezében tartott dinnyét, egy kicsit gondolkozott, aztán lassan, a rendesnél is lassúbb léptekkel megindult ellenkező irányban, nem nézett hátra, hogy követik-e. – Kurázsi, az van bennük – bólintgattak a többiek, s a háború alatt véghezvitt, valóban csodálatos vitézi tetteikről meséltek. Ez volt az első alkalom, hogy ajkukról elismerő szót hallottam a népről.

Van, akinek fáj ez a helyzet, vagy legalábbis kényelmetlen. „A legnagyobb hiba – mondja valaki, aki újságot is járat –, hogy az intelligencia legtöbb tagja jövedelmét közvetlenül a falutól, a parasztoktól kapja, illetve saját magának kell azt fenyegetéssel, árveréssel behajtania.” – Így maga a hivatal állítja szembe egymással a parasztokat, akiknek valóban nincs pénzük és a falu szellemi közigazgatási vezetőit, akiknek meg mégiscsak meg kell élniök. A parasztok így szívesen lemondanának azok munkájáról, s nem is tartják igazi munkának azt, amit azok végeznek. Irigylik a tanítók két-háromszáz pengő I. kötet 105havi jövedelmét, nekik egy esztendőre is alig jut annyi. S. faluban az intelligencia takaros fürdőfülkéket építtetett a folyócska partjára. Egy kis italmérést és homokpartot is létesítettek. A pap, az orvos, a jegyző s a kereskedők családja délutánonként fürdőruhában ott kártyázgat – már az közülök, aki bírja a parasztok tekintetét, akik a folyó túlsó partján reggeltől estig tikkadtan aratnak, kapálnak a forró napsütésben. „De hát mit tehetünk?” – kérdik. „A mi hibánk, hogy vége a patriarkális időknek?” A nép közt élnek, s nem érintkeznek vele, csak hivatalosan. Valamikor nem úgy éltek. Volt idő, nem is régen, mikor elkeveredtek a néppel, mikor a jegyző, tanító gazdalányt vett feleségül. Mikor a pap a határt járta, s a parasztok vasárnap együtt kugliztak az urakkal. Akiknek eszükbe se jutott, hogy ők „urak”; viseletük is alig különbözött a népétől.

Szükségszerű, mindenütt így van ez? – vitázok saját gondolataimmal. Nem. Fölidézem azt a pár francia falvat például, ahol hosszabb-rövidebb időt töltöttem. Osztályellentét ott is van, de a falu mégis egységesebb. (Hisz tulajdonképp nincs is olyan nagy osztályellentét a parasztok és az intelligencia közt, majdnem egyformán nehéz az életük. Igényük, műveltségük is – micsoda sértés! – majdnem egyforma, valóban.) Magyarországon is vannak vidékek, ahol kisebb, néha alig látható az ellentét. Csak a Dunántúl volna ilyen átokverte föld? A nagybirtok zárkózik el a néptől, mert a gépek bevezetésével egyre kevesebb népre volna szüksége, s hatalma megőrzése végett egyre nagyobb biztonságra, azaz fegyelemre. A középosztály azt jelenti, hogy egy másik osztály alatt van. A közép mindig az erősebbhez, magasabbhoz vonzódik, azt I. kötet 106utánozza. Nem a nép az erősebb. Társaságban véletlenül kiejtettem, hogy nagyanya cseléd volt. Egyik unokanővérem másnap remegő ajkkal, sápadtan vont felelősségre.

Mint valami népvándorlás, hajdani honfoglalás késői rajai, akiket századokig foglyul tartottak valahol, s csak most engednek egyenként a többiek után, úgy szivárognak a falvakba a pusztaiak. Rendszerint karácsony és újév közti héten érkeznek hóhullásban vagy tengelyig érő sárban. Ökrös szekér hozza őket, olyasféle, aminő a Feszty-körképen látható. A szekéren a darabjaira szedett ágy és disznóakol, az egészben feldobott csirkeól és ütött-kopott sublót közt színes cihákba burkolózva valami kor nélküli vénasszony körül egy fészekaljnyi gyerek kuporog. Fél kézzel a hátsó lőcsöt markolva a szekér mellett, vállán valami rossz lópokróccal férfi ballag, kopottan, rokkantan, borostás arcán annyi fáradtsággal, amennyit egy emberélet alatt nem is lehet összeszedni, egy évezred keserű tapasztalat dereng azon… Ifjú koromban én is terveztem hőskölteményt a magyarok bejöveteléről. A Kárpátok úttalan hágóin, havas esőben ereszkedik a bizonytalan jövő felé egy didergő szekérsereg – ezzel a látomással indultak az esetlen alexandrinusok. Hányszor láttam ezt a képet, voltam szereplő is rajta. Így vonulnak a pusztaiak végre a magukéba. A hófúvás elől a kutya a szekér alá húzódik, ott lépdel óvatosan a kerekek között, néha leesik egy darab fa vagy egy cséve kukorica a saroglyába mentett készletből, a hosszú vándorlás eredményéből, amellyel az új életbe vágtak. Végre megáll a szekér valami nyomorúságos kalyiba előtt, messze kint a falu szélén. Mert a falu nem fogadja be az újonnan jötteket.

I. kötet 107

Elmúltak az idők, mikor a pusztákról vagyonnal tértek meg a cselédek, mikor egy élet végére két-három holdba tudtak telepedni. Állítólag volt korszak, midőn a fiatal falusiak is elszegődtek a pusztára, s onnan hódítgattak, négyszögölenként vásárolva a földdarabkákat, új hont maguknak. A háború óta ritka, aki saját házacskát szerezhet, ha csak akkorka udvarral is, melyen egy borjú meg tud fordulni. Legtöbbjük bérletbe költözik, de így is csak a zsellérsorokba, a hajdani, a szerencsésebb volt pusztaiak portájára. Onnan járnak napszámba vissza a pusztákra, amelyeknek távolról is foglyai, tán még jobban, mint azelőtt. Gyermekeik innen szóródnak világgá, mert a faluban azok sem ereszthetnek gyökeret, még azok gyermekei sem.

A falvak merevek, szerkezetük hasonlít a középkori várakéhoz. A főépületek a templom, iskola, községháza, nagyvendéglő körül, mintegy fellegvárban az intelligencia, a pap, a tanító, jegyző, orvos és a kereskedők házai terülnek; a következő kört az őslakók, a birtokos parasztok s iparosok töltik meg; a harmadik kör a zselléreké, akiknek kis házacskái úgy tapadnak a falu testére, mint sziklára az apró tengeri kagylók. A különböző körök lakói átjárnak egymás területére, de idegennek érzik ott magukat, s dolguk végeztével sietnek visszahúzódni a saját sáncaikba. „Megint itt ácsorgott két alak az alszegről” – mondja férjének az ablakból visszafordulva a jegyzőné, s hanghordozásával sok más mellett finoman s öntudatlanul azt is érzékelteti, hogy ezt valahogyan nem találja rendben valónak, valami intézkedést vár. Igaz, hogy az alszeg ablakai is megtelnek kíváncsiskodó fejekkel, ha véletlenül ő arra jár, a gyerekek kiszaladnak az utcára. A három réteg lakói alig érintkeznek, a templomban is elhúzódnak I. kötet 108egymástól. Nagy néha támad valami eszmeáramlat vagy pletyka, mely a három elem közül kettőt átmenetileg egyesít, a harmadik ellen. A parasztok és zsellérek gyakran majdnem egyformán idegenkednek a nadrágosoktól. A zselléreket a parasztok is majdnem úgy lenézik, mint az urak. De olyan eszme, még gyűlölködő sincs, amely mind a hármat összefűzné.

Az egyik faluban a segédjegyző kislányával mentem az utcán. Vele körülbelül egykorú parasztlányka közeledett felénk, elpirult, mikor elhaladt mellettünk. Kiderült, hogy négy évig egy osztályba jártak. „De mióta kikerültünk az iskolából, nem beszélünk.” – „Összevesztetek?” – „Nem, csak már nem beszélünk.” Beszélni az életben már csak akkor fognak, ha dolguk lesz egymással, s akkor az egyik a másikat tegezni fogja, az pedig magázva felel, s úgy köszön: kezét csókolom.

Az egyik esti összejövetelen a társalgás a gyermekek édes elszólásaira fordul, a szülők büszkén mesélgetik az annyira jellemző gyermekmegfigyeléseket. „Ugye, anyukám, a parasztok előbb halnak meg, mint mi?” – az egyik jószágigazgató hároméves kislánya kérdezte ezt az anyjától. „Miért gondolod?” – kérdezte az anyja. – „Hát azok is olyan emberek, mint mi?” – hangzott a harmadik kérdés is. Föltételezem, hogy az anya akkor a gyermekének azt válaszolta, hogy igen, azok is olyan emberek, mert a halál vagy Krisztus előtt mindnyájan egyformák vagyunk. De itt, ebben a társaságban az ő válaszát már nem beszélte el, ennél a pontnál megszakította a történetet, mint a műfajt és az olvasót jól ismerő óvatos író – ami a kislány előtt még helyénvaló lehetett, ebben a társaságban az ízlés kihívása, hazugság vagy legalábbis erős túlzás lett volna. A kislány következtetése igazán éles elmére vallott, a parasztok valóban előbb halnak meg.

I. kötet 109

A háború óta zsellér nemigen épített errefelé házat. A harmincpengős búzaár idejében – melyről ma úgy beszélnek a faluban, mint boldog, mesebeli aranykorról, melyet távoli, érthetetlen mesebeli szörnyek dúltak fel – csak azokra sütött igazán a nap, akiknek földjük volt, a földbirtokosokra és a gazdákra. Az éhségtől és a gyors politikai fordulatoktól szédelgő városok őelőttük estek féltérdre, selyemharisnyát, zongorát és hazafias ódát nyújtva valamicske harapnivalóért. Fejlődésnek a falunak ez a rétege indult – örökre ijesztő példát adva, milyen zsákutcába és végül milyen buktatókba kerülhet kellő szellemi felkészültség nélkül minden osztály, amely országos színpadon is csak az orráig lát, s mohón apró koncok után kapkod, kisüstöt ment, mikor jövőjét kellene mentenie. A közéletben a magyar zsírosparasztság bukott meg, a földmíves lakosság számra és értékre elenyésző töredéke, az ég óvjon olyan fejlődéstől, mely ismét ezt a réteget keltené uralomra. Mert ez a réteg most csak fogalomként él, a valóságban – ahogy előre látható volt – hatalmával zsírját is elvesztette, visszasüllyedt abba az ősállapotba, melyben alig van különbség paraszt és paraszt között. Anyagi szempontból természetesen. A birtokos parasztság annak idején hozzájárult törvényhozásunk egyik legkiáltóbb szégyenéhez, ahhoz, hogy a munkások szociális biztosításából a földmunkásságot kizárják. Ma még az intelligencia közönyénél is nagyobb közönnyel nézi a falvak végén vergődő zsellérek sorsát, akiknek puszta léte: az, hogy van életkedvük napról napra kibújni odvaikból, nekem is a legnagyobb rejtelem.

Ezen a vidéken sokan barlanglakásban laknak, akár az ősök, a bronzkorszakbéliek, akiknek legrégibb honi rókalyukait itt a szomszédban, Regőlyben fedte fel a népvándorlás előtti I. kötet 110idők híres tudósa, Wositzky – vagy akár az ozorai várból szabadult hajdani betyárok. A barlanglakás magas partba fúrt közönséges pince. Olyan területen fúrják, amely senkié; ha például az országút hegybe van vágva, hát az így keletkezett partba. Megfelelő a vízmosások két oldala is. Ahol a temető hegyen van, ott a temető alá fúrnak, s ott húzzák meg magukat a halottak alatt. Belülről néha egész tetszetősen kiformálják, van olyan, melyikben külön van a konyha és a lakószoba, s az utóbbiban természetes bejáraton kívül egy tenyérnyi ablak is díszlik. Ha fölnyújtom a karomat, a mennyezetet nemcsak a kezemmel, de legtöbb helyen a könyökömmel is elérhetem. Így szeretik, ilyen alacsonyan, mert így kevésbé fenyeget azzal, hogy bedől. A barlanglakók általában szeretik a barlanglakást, legalábbis az intelligencia szavai szerint. A föld mélye ugyanis meleg, télen alig kell fűteni. „Magam is szívesen ellaknék bennük” – mondta az x.-i főjegyző, szinte irigykedve, bár a feltételes mondathoz nem tette oda a feltételt, azt, hogy milyen esetben lakna szívesen bennük. Legtöbb barlanglakás előtt lábnyom nagyságú csinos kertecske fogadja az embert. Akad baromfi is, rendszerint egy különös gonddal ápolt tyúk, mely séta közben hosszú rongypórázt húz maga után, mert az ajtó sarkához van kötve. Az éjszakát a család körében tölti. A lakásban rengeteg a szentkép, a legtöbb Máriát ábrázolja és a gyermek Jézust a jászolban a barmok előtt; mintha a képekről áradna: jámbor istállóillat terjeng a szobában, hangolja össze az égi és a földi környezetet.

Az egyik lakás agyagmennyezetén megfeketedett villanykörtébe ütközött szemem, még idejében ahhoz, hogy fejemmel el ne sodorjam. Újságpapírból ízléses csipkeellenzőt szegtek köré. Egy pillanatra meghökkentem, hisz villanyvilágítás I. kötet 111a faluban sincs. A putriban sincs; a kiégett fekete körtét a házigazda a szoba díszítésére szerezte valamelyik vasútállomáson, ahol mint pályamunkás működött két hétig, ezelőtt három évvel.

Politikai hitvallására nézve a barlanglakók jó része 1935 nyarán lelkes nyilaskeresztes volt. Cipőt általában nem hordanak, de csaknem valamennyi férfi az egyik szomszédos földesúr pártjának egyenruhájaképp zöld inget visel. Különben kevés kivételével hadviselt emberek, mert mióta a minisztérium közegészségügyi osztálya elrendelte, hogy új barlanglakást nem szabad fúrni, s a régieket ki kell üríteni, a község elöljárósága csak különös érdemek esetében huny szemet, ha a dicséretes rendeletet valaki megszegi. A rendelet ugyanis nem intézkedett, hogy a kitelepítésre ítélt utcasorok lakóit hová telepítsék. Új barlanglakás most tehát nemigen készül, de azért mindenki talál fedelet: a régi lakók krisztusi szeretettel több családdal is megosztják hajlékukat.

Hány ember él így ezen a vidéken, s hány ebben az országban? A mai határok közé szorult magyarságból körülbelül hárommillió él zsellér- vagy gazdasági cselédsorban: csaknem minden harmadik magyar anyanyelvű ember. Író vagyok, elsősorban nem az én hivatásom volna, hogy pontos statisztikai képet adjak a nép helyzetéről, melynek nyelvét beszélem; tőlem az olvasó sem azt várja. De nem luxus-e, nem ködverés kultúráról és irodalomról beszélni, míg a nép, amelynek azt a kultúrát meg kellene testesítenie, testét, halló- és látószervét is alig tudja működésben tartani?

Mindez nem irodalmi kérdés… De mi értelme dalodnak is, barátom, ha a fül, amelynek be kellene fogadnia, az éhség vérapadásától dobol, s a szájat, mely dalodat ismételné, vacoI. kötet 112gással tölti meg a hideg? Nem irodalmi kérdés? Voltak s tán vannak boldog országok, ahol nem az. De az az irodalom, mely téged nevelt, a magyar, vajon nem mindig a nép kérdése volt-e, a nyelvében élő nemzet életéé? Csak az én rögeszmém volna, hogy felelnem kell ezért a népért? Ijesztő előjel: csaknem minden író, aki a magyarság nagy sorskérdéséhez hozzányúlt, előbb-utóbb eszelőssé lett.

Napról napra ilyen gondolatokkal térek vissza a faluba, föl ide a szőlőhegyre, magas irodalmi magányomba. Verseket írok, s a versek csak elégedetlenségemet táplálják, még a rendesnél is jobban. Valamennyi, mihelyt elkészül, s hitem szerint talpra áll, mint ellenséges kutya mordul reám, és űzne tovább: idegen vagyok neki és ő is nekem. Ez talán az egyetlen értelmük – mert mit is fejeznek ki a lenti völgyek életéből, melyeket pedig jól ismerek, legmélyebb titkaikat is látom, mint az átlátszó habokon át valami tengerfenék világát? Mellébeszélek, mint kortársaim mind. A tehetség hiányzik vagy a bátorság? Még az vigasztal, hogy legalább lelkiismeretfurdalásaim vannak… mert azzal nem menthetem föl magam, hogy semmit sem tehetek. Nem elhivatottságra gondolok, csak a véletlenre, hogy ismerem a nép múltját, jelenét, s íme, módom van beszélni róla, szavamat magam is talán úgy tekinthetem, mintha nem én ejteném, hanem mintha ez a némán erjedő tömeg sajtolta volna ki.

Évekkel ezelőtt a dél-dunántúli pusztulásról beszéltem, a halálos veszedelem egy-két tünetéről. Hány új tünetet láttam azóta! Viszolygok a károgó varjú szerepétől, de adhatnék-e más hangot, ha szavamat valóban személytelenné, egy tömegI. kötet 113nek véletlenül az én ajkamon át megnyilatkozó szavává akarom tenni? Természettől inkább jókedvű vagyok, mint komor. De ha azzal a testtel azonosítom magam, amelynek anyanyelvemnél fogva tagja vagyok, a hang ösztönösen a panaszé. A magyarság, kultúránk és népünk, ha nem tud megújulni, romlásnak indul. Várom a biztató szót, amely elhiteti velem, hogy megújul. Várom, aki reményt ad, hogy negyedfélmillió lápéletet élő magyar nem fojtódik meg önmagában, hogy levegőhöz jut. Igen, földhöz. Hogy átüti azt a réteget, mely ugyan belőle fakadt. Képes erre? És képesek lennénk mi írók arra a feladatra, hogy felrázzuk – az egész nemzet érdekében? Mert más ezt a szerepet sem vállalja.

Hódmezővásárhely, szeptember

A hódmezővásárhelyi tanyák ifjúsági szervezetei vendégül hívtak mintegy harminc írót és újságírót. Céljuk az volt, hogy megismertessék velük a tanyavilág életét, föltárják annak bajait. Bizonyára gondoltak arra is, hogy az írók majd továbbadják az ő panaszaikat, s így hamarabb kapnak azokra orvoslást. Bár, ha csak ez lett volna a gondjuk, akkor sokkal üdvösebb, ha képviselőket hívnak meg, vagy díszpolgárokat választanak. Azzal, hogy írókat hívtak meg, nyilván nagyobb igényről tettek tanúságot. Az írók talán egyszer regényt vagy verset írnak a látottakról, vagy csak egy sort fogalmaznak másként, mint ahogy a kirándulás nélkül fogalmaztak volna. Az ő támogatásuk – írásaik hatása, ha egyáltalán írnak – legjobb esetben is húsz-harminc év múlva jelentkezhet. A rengeteg munka és költség tehát, amelyet a fogadás, elhelyezés, szervezés igényelt akkora területen, önzetlen volt, hasonlított I. kötet 114a diófát ültető öreg fáradságához, akit nem érdekel, hogy élvezni fogja-e ő is a fa gyümölcsét; bennem mély tiszteletet keltett. Vannak hát mégis, a költőkön kívül, akik bíznak az irodalom erejében? És feladatában? A meghívottaknak körülbelül a fele jelent meg. Mondanom sem kell, hogy a szerényebbje. Olyan, akit a tanyai parasztok is írónak ismernek, azt hiszem, egy sem volt köztünk. Nagyrészt fiatalok voltunk.

Kitörő örömmel fogadtak bennünket. Mikor hajnalban egy éjszakán át tartó utazás után kikászolódtunk a vagonokból, az újságírók az első, mi írók a harmadik osztályúakból, a tanyai állomáson küldöttség s díszebéd várt reánk. Jóllakattak bennünket, majd megmutatták a néhány házból s két templomból álló tanyai központot. Újabb s újabb vendéglátást élvezve megnéztük egy-két mintagazda háza táját. Aztán szétoszoltunk. Mint valami különös vásár végén, az összegyűlt tanyások mindegyike a kocsiban egy-egy írót vitt mutatóul, vásárfia gyanánt haza. Én egy rokonszenves, művelt, korombeli gazda nyakába jutottam, Győri Sándoréba. Próbáltam elképzelni, mit gondolhat furcsa szerzeményéről, akit látatlanban sóztak rá, s mit gondolnék én az ő helyében egy íróról, úgy általában, minden előző ismeretség nélkül? Feszélyezve éreztem magam, mint mindenkor, midőn valami szerepre kényszerülök, ha csak egy mesterségére is.

Szerencsére rövidesen emberré váltunk, mondhatnám a nép egyszerű gyermekeivé. Hódmezővásárhelyre majdnem közvetlenül szűkebb pátriámból érkeztem, tele voltam hazai benyomással. „Nálunk ez így van…” – a beszélgetés a két vidék másféleségéről folyt; az melegített össze bennünket, ami elválaszt. Elcsodálkoztam a különbségen. Úgy is értelmezve a szót, amennyivel itt minden különb, mint a Dunántúl.

I. kötet 115

Tíz-húsz kilométer itt nem távolság. Hódmezővásárhely határa százharmincnégyezer hold, nagyrészt középbirtok. A tanyai gazdák el vannak zárva a világtól. Elmaradottaknak érzik magukat. És épp az elmaradottságnak ez a tudata ösztökéli őket, hogy kapcsolatot keressenek a világgal, a kultúrával és egymással. A szétszórt tanyák között elég sűrűn olvasókörök és gazdakörök vannak, és ami csodálatos, működnek is. A tanyai gazda az egész napi egyedüllét után nem sajnál tíz kilométernyi gyaloglást vagy kocsizást, hogy este valami hírhez vagy könyvhöz jusson. Abban a dunántúli faluban, ahonnan én érkeztem, közel hatezer ember él egymás mellett. Van egy „48-as és függetlenségi olvasóköre”, amely évente egyszer gyűl össze, amikor a tisztikart választják. Könyvtára két nyomorúságos szekrény, tele a háború előtti napilapok ajándék fércműveivel, még szerencse, hogy a kutya sem keresi azokat. A gazdák semmit sem olvasnak, semmit sem beszélnek meg; kerülik egymást, épp azért, mert összezsúfoltan élnek. Hogy valaha, nem harminc, hanem csak egy fél íróra kíváncsiak lennének? Elámultam a hódmezővásárhelyi tanyákon. Hát ilyen nép is van? A „magyart” én nem ilyennel tanultam meg azonosítani. Ha a találkozás célja az volt, hogy az egyik fél elmondja panaszait a másiknak, és segítséget várjon tőle – hát én voltam a panaszkodó és a segélyt váró.

Anyagilag persze a helyzet itt is kétségbeejtő. Az aszály, az Alföld kiszáradása, a rossz utak, az agrárolló, az adósság és az adó, az adó; csak a városi különadó száznegyven százalék. Ezek ellen hasztalan minden szorgalom és élelmesség. És aztán a föld nélküli tanyasiak helyzete, akiknek ütött-kopott, sárból vert kalyibáik úgy állnak a szikesedő sivatag közepén, bekerítetlenül, elhagyottan, akár a kirgiz jurták a sztyeppén. I. kötet 116Azzal a különbséggel, hogy közöttük egyetlen háziállat sincs. Pár rongyos, beteg gyermek ül a porban, s néz az aggastyánok közönyével a kérdezőre. Most tanulják, saját sorsukon, milyen a földosztás, a kegyként kapott; az 1920-as.

A tanyai ebéd után, melyet két bájos fiatal lány készített s szolgált fel, frissen, sürögve és élettől duzzadón, mint némely jó étvágyú olasz festő képén a szakácsnő angyalok, ellátogattunk két gazdakörbe. A „pesti író” hírére (bárki lehetett volna az) mindkettő zsúfolásig megtelt. Válthattam ismét a csodálkozást az életrevalóságon, értelmességen és a súlyos anyagi elmaradottságon.

A feszélyezettséget, melyet az ilyen „néppel való érintkezés” a népben is és a vendégben is kelt, hamar legyőztük. Két-három perc múlva már úgy beszélgettünk, mintha nem vendégségbe, hanem haza jöttem volna. Megdöbbentett forró, már-már kirobbanó elkeseredettségük.

Akikkel itt beszéltem, nagyobbrészt módos gazdák voltak. S ilyeneket mondtak: csúnya világ lesz, ha mi elproletarizálódunk. Egy kedves, fél szemére hunyorgó bácsi az asztalt verte: igen, a telepítés elkezdődött, minket már telepítenek kifelé. – Az adóvégrehajtó mindennapos a határban. – Jobb volt a jobbágyvilág – mondták –, akkor természetben lehetett fizetni, amit az uraknak fizetni kellett. – Kossuth – kezdte valaki, de egy hang félbeszakította: – mirajtunk ő sem sokat szabadított! – A hivatalnokok, az y-osok ellen beszéltek, akiknek fizetése nincs arányban a parasztság jövedelmével és adózóképességével. – Uram – kiáltotta más –, én egész évben nem veszek be hatszáz pengőt. Ennek meg ennek az úrnak meg csak a titkárja havi hatszázat keres. – Arra voltam kíváncsi, hogy képzelnék el a bajok megszüntetését, a kivezető I. kötet 117utat. – Sztrájkkal – felelte nagy meglepetésemre egy széles állkapcájú férfi –, szervezkednünk kellene, mint az ipari munkásságnak és megállni egyszer a munkában, ha már úgysem bírjuk tovább. Akkor majd meglátná a világ a parasztság bajait, de erejét is. Mert így ki tud rólunk? Hány fülön és nyelven tompul a mi panaszunk, míg oda ér, ahol segíthetnének is rajtunk?

A másik gazdakörben ugyanez volt a hangulat. A tanyákon, melyeket a következő nap meglátogattam, ugyancsak. Szárazság, aszály, nyomor. Meglátogattam a szomszédos Weiss Manfréd-uradalom hatalmas öntözőműveit is. Lám, az aszályon is lehet segíteni. A kopár, fülledt pusztából szellős, friss paradicsomba jutottam; az öntözés még a levegőt is megváltoztatja.

Másnap este a tanyai központban a gazdák és írók közös gyűlést tartottak. A műsor szerint a gazdáknak kellett volna ismertetniök a helyzetet egymás után következő hat felszólalásban. Az írók és újságírók azonban az első előadás után szót kértek, s mire mind elmondták, mit gondolnak a népről, a honról s általában az életről, addigra eltelt az idő. A parasztok bajai a tarisznyában maradtak. A teremben felbomlott a rend, kis csoportokban folyt a vita és ismerkedés. Gregus Máté magvas előadását csak azok hallották, akik közvetlenül mellé telepedtek. A sötét udvar is hangzott az eszmecserétől. Így is volt tán jó; a merev, hivatalos referátumok helyett véletlenül összeállt kis csoportok tüzeltek egy-egy gondolat körül, mint megannyi pásztortűz körül. Az ember válogathatott köztük. Csoportról csoportra jártam; mennyi változatosság s ellentét ebben a népies eszmekörben, melyet a kívülállók oly egységesnek gondolnak. Itt vannak a katolikusok, akik a hitre esI. kötet 118küsznek, a fajvédők, akik a német példára, a szegedi settlementisták, akik a magyarságtudományra, Féja, aki a forradalmi felszabadulásra, Takács Ferenc, aki a szocializmusra, Matolcsy, aki a politikára. S hányan, akik csak a jelszóra, a kedvezőnek ígérkező szélre!

A következő nap estéjén a vásárhelyi városházán tartott előadást is a megváltó ötletek e szabadversenye jellemezte. A beszédek közül nekem azok tetszettek, melyek köntörfalazás nélkül őszinték voltak, nem tömjénezték, hanem ostorozták a vidék életét. A közönség lelkesen tapsolt annak is, aki támadta.

A gazdák nem tartottak beszédeket, a munkások sem. Megmutatták, hogyan öltözködnek, mit esznek, milyen a lakásuk. Az írók megnézhették, amit írónak látni érdemes, s ami bizonyára minden előadásnál s adathalmaznál mélyebb benyomást tesz. Egy ideig hallgattam az előadásokat, aztán elmentem, megnéztem a gazdag határú város nyomortanyáit is, a vergődő gerencsérek apró műhelyeit s egy-két gyártelepet, melyek fülledt, egészségtelen termeiben a munkásleányok nyolc-tíz fillért, a munkások tizenöt-húsz fillért keresnek óránként.

Írói kongresszustól, mint általában bármily fajta kongresszustól, nem sokat várhat az ember. A hódmezővásárhelyi kirándulásnak, Simándi munkájának annyi értelme volt, amennyire abból minden résztvevő tanulmányutat tudott alakítani. Azok az írók is, akik a népből származtak, új világot ismerhettek itt meg. Az „őserő és tősgyökér” s a paraszt mítosz romantikus rajongói (ha egyáltalában még vannak ilyenek) ízlelhettek egy kortynyi keserű valóságot, s a pesszimisták, mint magam is, egy csipetnyi reményt. Hogy a tanyaiak mit I. kötet 119nyertek, azt nekik kellene elmondaniok. Vállalkozásuk, bizalmuk a szellem erejében – megindító, ismét csak ezt mondhatom. A kulturálatlanságáról, elmaradottságáról hírhedt vidéket énelőttem egyszeriben magas polcra emelték. Mert vajon milyen más szakmának vagy városnak jutna eszébe hasonló ötlet? S melyik tudná ennyi szeretettel, áldozatkészséggel s hittel megvalósítani? Hódmezővásárhelyen három napig újra azt éreztem, hogy érdemes írni. Érdemes írni oly dolgokat is, melyekért közönségesen csak gúny, rágalom és éhkopp a fizetség Európa-szerte.

Október

Nem én jöttem rá először, hogy ha a magyar irodalomnak azt a jellegzetességét keressük, amely azt minden más nép irodalmától élesen megkülönbözteti, amely tehát eredendően magyar, legelőször is méltó meglepetésünkre valami szorongó pesszimizmusra akadunk. Legnagyobb költőink hangja abban a pillanatban, mikor a legmagasabb skálára érkezik, egyszerre vibrálni kezd, az éterire tisztult dallam a döbbenet, nemegyszer a zokogás staccatóit idézi. Ez a riadt lüktetés – a különböző idők korszerű dalaiban annyira meglepő hasonlósággal tér vissza, hogy valóban elfogadhatjuk egy olyan időfölötti lény élettünetének, amilyen egy nemzet.

Az el-elakadó hang mindannyiszor a magyarság lenni vagy nem lenni kérdését üti meg, és a nemzet fönnmaradásáért szorong. Néha olyan időben csendül meg, amikor a nemzet látszólag a legnagyobb biztonságban él. Mi indította Ady Endrét, hogy a ferencjózsefi korszak legderűsebb szélcsendjében, a magyar történelemnek állítólagos legáldottabb napsütésében, mikor a félkézkalmár egy-két tavasz alatt iparmágI. kötet 120nássá, a kültelki Harpagon bankárrá serdült, egyszerre hangot váltson, s a finom párizsi szólamot, mely neki is, környezetének is úgy megfelelt volna egy életen át, kétségbeesett, szinte már eszelős jajongásra cserélje, hogy vége lesz Hunniának? Honnan ez a szorongás, ez a halálfélelem, mikor az akkori nemzetből csak olyan quantité négligeable indult romlásnak, illetve az óceánon túlra, mint a parasztság? Ismer ilyet más nép irodalma? Norvég és dán kevesebb él a földön, mint magyar, de nem tudok arról, hogy a norvég vagy dán irodalom fő mondanivalója az évszázadokon át az volt, hogy egyik napról a másikra eltűnhetnek a föld színéről. Mit rejteget, mitől szenved az a nemzet, mely ilyen lázálomszerű szavakat küld íróinak ajkára, akik, akárhogy csűrjük-csavarjuk, a nemzet lelkületének mégis leghitelesebb kifejezői? Igazuk volt?

A háború elviharzott fölülünk, a lázálmú jóslatok egy része betelt; azt várhattuk, hogy a nemzet legalább a lába vesztett beteg beletörődő nyugalmával kel fel az operációs asztalról: nagyobb baj már nem érhet. Nem ez történt. Egy egész nemzedék ajkán csendült fel a régi szólam. Lázasabban, sürgetőbben, mint valaha.

A mai ifjú nemzedéknek ez a közös vonása; ez benne nyilván a magyar vonás is, ha magamról ítélhetek róluk. Népies valóban ez a nemzedék? Csak annyiban, amennyiben egy ország baja elsősorban mindig a nép baját jelenti, s így ezek az írók is az országról szólva, mindig a népről beszélnek.

Ahányan vannak, annyiféle területről valók. Még azt sem lehet mondani, hogy barátságban vannak egymással. Bár mindez csak javukra szolgálhat. Ízlésük, természetük ellenére egymás mellé a szorongó aggodalom állította őket.

I. kötet 121

A háború utáni szellemi és gazdasági széljáratok a meglazult magyarság írónak induló fiait oly területekre sodorták, melyekről azelőtt azok álmodni sem igen álmodhattak. Egyik Amerikába vetődött, a másik a proletár külvárosba, a harmadik Párizsba, a negyedik a filozófiába. Volt, aki a hivatalos nemzet dédelgető kegyébe. Szóval próbára szóródtak, mint a mesebeli özvegy utolsó szülötte. Tíz évig csavarogtak, tapasztalták a világot, míg rájöttek, hogy mindenütt idegenek. Egymás után kezdtek visszaszállni, aszerint, hogy ki milyen súllyal és erővel repült el. A régi földről mindnyájan eltávolodtak annyira, hogy visszatértük fölfedezés lehetett. Mindegyikük elébe, külön-külön ijesztő kép tárult.

– Ez az én hazám? – kérdeztem én, mikor Párizsból hazajöttem. Elijedtem.

Távollétem alatt falvak inogtak meg, süllyedtek még mélyebbre a nyomor és az egyke örvényébe. A szegénység, a tudatlanság, a türelem nagyobbodott, vagy csak az én tekintetem lett élesebb? Egyre megy; a látvány kiáltó volt, hazugság lett volna minden szavam, ha nem arról beszélek, ami előttem van. Így fedeztem fel szülőföldemet, a Dunántúlt, a magyarság dermesztő helyzetét, a külső és belső veszedelmet.

Elsorvad a magyarság, a Dél-Dunántúlt elnyeli az idegen tenger, ha gyorsan nem történik valami, ezt mondtam. Reformokat, telepítést, egyketörvényt, a magyar szellemiség új tájékozódását sürgettem. Hány éve ennek? Kettő, illetve három. A visszhang változatos volt.

Mások más sebeket tártak fel a nemzet testén, melyet én elsősorban a dolgozó nép millióival azonosítottam. Hosszú volna felsorolni, mi mindent fedeztünk fel. Távol álltunk egymástól, de együtt voltunk a magyarság sorsáért való aggoI. kötet 122dalomban. A torlódó események csak megerősítettek, hogy minden okunk megvan Berzsenyi, Vörösmarty, de Petőfi szorongására is, akiket én csak most értettem meg igazán.

Jelszavaink jó részét a kormány hivatalos programjában láttuk viszont. A programban, mely körül politikai harc indul, a politika szokásos fegyvereivel.

Ezek a fegyverek nem a mi fegyvereink. Írói állásainkat adnánk fel, ha ebbe a harcba belekeverednénk.

A mi igényeinket és követeléseinket valóban semmiféle politika nem tudja kielégíteni, mert egy kormány sem valósíthat meg annyit, aminél mi még többet ne kívánnánk. A mi eszmevilágunkban a magyarság fogalma a legmagasabb emberi eszmékkel keveredik, melyeket az irodalom maga elé tűzött. Támadnak bennünket – én csak örülök a támadásnak, most derül ki, kinek mennyi köze van – közülünk is, támadóink közül is – a néphez, a dolgozókhoz. De vannak helyeslők is. Nehéz csapda – a csapdát szó szerint értve –, hogy a kormány is helyeselni látszik.

Ahogy nem hederíthettünk annak idején a gáncsra, úgy nem állhatunk meg az esetleges helyeslésre sem – ezt mondtam egyik összejövetelünkön. Mindkettő csak arra buzdíthat bennünket, hogy folytassuk azt, amit nem is mi kezdtünk, hanem maga a magyar irodalom. Tárjuk fel a nép sebeit és erejét, hozzuk napvilágra az értékeket, de a bajok gyökereit is; tudatosítsuk, amit eddig csak aggódásainkból ismertünk; hogy mit jelent a magyar sors. Erre egyetlen reformra van szükségünk, a szabadságra, hogy őszintén szemükbe mondhassuk a bajokat azoknak, akik azokon segíteni akarnak.

I. kötet 123
November

Az országos vitába, hogy lehet-e pénzt előteremteni a letelepítéshez, és ha lehetne (lehet), vajon kit kellene telepíteni és hogyan, vadonatúj falvakat létesítsünk-e, vagy csak falutoldalékokat, nemrég a kormány is beleszólt. A költségvetés évi tízmillió pengőt irányzott elő. Ebből nem lesz telepítés, legalábbis nem olyan, amelytől némelyek az ország megújhodását, mások egyszerűen a világ végét várták. Évente egy-két száz család telepítése, amelyre ez a tízmillió az adminisztrációs költségek levonása után futja, legfeljebb kirakatnak vagy a szándék jelzésére jó, már ki hogyan veszi. A sok vajúdás és a hegyek görcsei után, sajnos, ezen is meglátszik, hogy politikai kényszer szülte, igazi politikai nyomás nélkül, akár angolkóros elődjét, az 1920-as reformot, és nem a nyűgeit vető nép megrázkódása. A veszélyesnek látszó kanyar után, melyben szédülten annyian kaptak a fejükhöz és szívükhöz, majdnem ott vagyunk, ahol voltunk. A vitából visszaestünk a felvilágosítás és a helyzetismerés munkájába. Az előbbi a politika dolga, az utóbbit az irodalom is vállalhatja. Olyan országban, ahol erre másban sem erő, sem bátorság, sem a lelkiismeret sarkallása, ott neki kell vállalnia. Magyarország ilyen.

Jóhiszemű idealizmus, hogy lényegbe vágó újításokat felülről is bele lehet verni egy ország tömbjébe anélkül, hogy a milliók tömbje a föléje telepedett rétegen át kiáltva s azt alulról feszegetve maga is ne követelné az újításokat. A Párizsban tanult előázsiai trónörökösök a hazai „múlt bástyáiról” vérző fejjel szédelegnek vissza Európába csecsemőoltó és babona-I. kötet 124szekularizáló reformjaikkal, mielőtt a híres falakon át csak a kisujjukat mutathatták volna a népnek.

A politika ma a zsilipnyitogatás művészete, s az ország dolga, hogy kellő erővel összegyűljön, és figyelmeztessen, hogy most ezen meg ezen a zsilipen a sor.

A magyar nép akarata jó egypárszor megduzzadt már a földreform zsilipje előtt. A tragédia az, hogy se vissza nem vonult, se át nem zúdult rajta. Előbb a zsilipek mutatkoztak túlságosan erősnek. Aztán a vékonyka kis csorgás zaja vagy a zaj mesteri utánzása kelthette azt a hitet, hogy „valami mégis megindult”. A hatalmas feszítőerő elengedte izomzatát, várt, megáporodott, elposványosodott, kiszáradt.

A földreform a földmívelő népnek kell. Nos, bevallhatjuk szépítés nélkül, a földreformban legkevésbé a földmívelő nép hisz. Ott folyik róla a legkevesebb vita. De hogyan folyhatna róla ottan szó? A napi szellemi élet Budapestre korlátozódik, s ami kevés hang a nép jövőjéről újságokban, pletykákban és rémhírekben Kispál bácsi és Beszédes bácsi fülébe jut ott a zsellérsoron és grófi cselédlakásban, azt az ő fülük nem érti. Nem azért, mert a szó túl magas, hanem azért, mert alacsony és zagyva.

A reformok, a földreform is, ma a középosztály fiait lelkesíti, akik sose fognak permetezővel vagy kapával mezítláb a földre állni, akik legfeljebb a földről indultak el s a megváltott, de persze nem bankspekulációval, hanem egy tágabb humanitás erejével megváltott föld révén remélnek talajt találni. Bennük van szándék és tűz az újításokra, ők hangoztatják a parasztság bajait, ők állanak érte csatasorba. A parasztság hallgat.

I. kötet 125

Az a párszázezer módosabb kisgazda, aki húsz-ötven holdon gazdálkodik, akit hajdan Nagyatádi és Gaal Gaszton képviselt, s akit Pesten a kiirthatatlan népszínmű-romantika emlékével még mindig az egész parasztságnak képzelnek, az itt-ott még hallatja sóhaját. De az a hárommillió nincstelen, nyelvileg a magyarság igazi törzse, aki naponta átlag egy villamosjegy árának összegét kapja jövedelem gyanánt, ez a hárommillió, a nemzet egyharmada, nem nyilatkozik, se közvetlenül, se képviselők útján. Azt sem tudja, hogy róla esik szó, amikor a nemzet gerincéről beszélnek, azt sem tudja, hogy ő a nemzet gerince.

A középosztály eszmélődő fiai, föltüzelve saját csatakiáltásuktól és attól a mámorító izgatószertől, amit az igazság első pár szippantása ad, hadseregnek érezték magukat, és azt hitték, bevehetik a várat. Amelyet igazán még azok sem vettek be, akik most a bástyákon sétálnak, körülbelül olyan szerepben, mint az erdélyi fejedelem a szászok váraiban.

Az újonnan készülődők tiszta szándékukról hitet tettek azzal, hogy nem szedték fel az útjukba kerülő zsákmányt; mivel mélyebbről indultak, azt hitték, nagyobb lendülettel érkeznek majd a hajdan vámból, tizedből, kilencedből és robotból épült falakhoz, melyek persze most is egyszeriben az alkotmány sáncaivá varázsolódtak.

A kerítésen innen és túl csak vita és fogadkozás hangzott, akár az eposzokban. Döntő küzdelemre nem került sor; szerencsére, mert azt a kis töredéket, amely igazi reformokat akart, most még könnyen visszaszoríthatták volna.

A stratégia a kísérlet nélkül is azt parancsolja, hogy mindI. kötet 126azok, akik valóban küzdeni akarnak a népért, és már nem is az ország megújhodásáért, hanem megmentéséért, visszahúzódjanak. Nem a küzdelemtől kell visszahúzódniok, hanem seregért, amelyben nem bizonyos, hogy ők lesznek a vezérek. Sőt, a sereg gyengesége mellett fog szólni, ha ők lesznek a vezérek. Az ő dolguk csak a toborzás.

Reménytelen minden reform, amíg nem azok sürgetik és készülnek föl a végrehajtására, akiknek szükségük van rá, akár a levegőre. Ha az országgyűlés nem tíz, hanem száz vagy ezer milliót szavazna meg és teremtene elő a telepítésre, a telepítés sorsa az alsó néptömegek helyeslése és ellenőrzése nélkül akkor is éppúgy veszélyben forogna.

A földreform sorsa, az ország sorsa nem a földmívelésügyi tárca költségvetésén dől el, korai a kétségbeesés, a káröröm, a diadal is. A gazdasági oktatásnak épp akkora szerepe van benne, mint az útépítésnek, a közegészségügynek vagy a szabadságjogoknak. Aki csak azért akar telepíteni, hogy az egykekérdést megoldja, az sem fogja sem az egykét, sem a telepítést megoldani. Mindezek csak ágai, zsilipjei lehetnek egy nagyobb közös akaratnak. A reform nem egy-egy törvényjavaslat, hanem készenlét. De hol van ez az állandó akarat és felkészültség? Egyik napról a másikra meglehet. Jelszavak nem teremtenek sereget, de sorba állíthatnak. A felesleges szószaporítás helyébe lépő felvilágosítás, az ország helyzetének gyors ütemű tudatosítása, a népnek az új szellemiségbe való belekapcsolása, vagyis az igazi népies politika friss erőt duzzaszthat a zsilipek elé, működésbe hozhatja a „magyarság örök rezervoárjait”. Ezzel bukunk vagy állunk.

I. kötet 127

És ebben egy jó szociológiai felvétel, egy jó falukutató tanulmány, a hiányzó egyketérkép elkészítése, a földviszonyok járásokként való ismertetése, a jövedelemelosztás útjainak feltárása és még ezer hasonló kérdés megvilágosítása van akkora súlyú, mint ugyanannyi képviselőházi beszéd. Akad erre elég önjelölt? Ezen dől el a telepítés sorsa.

December 15.

A népiesség beköszöntött, divatját éljük. Nem kell különösebb éles szem persze ahhoz, hogy ez a divat, mint minden divat, rövidesen elmúlik. Ami időszerű, az időleges. Elmúlik, vagy ami még veszélyesebb: elfajul.

Az még a kisebb baj, ha az édes borzongás, mely ma az előkelő szalonokban is az őstehetségeket itt-ott fogadja, enyhe émellyé változik. De mi lesz, ha a népies nekibuzdulás oda torkollik, ahová a múlt század nagy népies árama, mely a népszínműnek külön színházat emelt, de az aratókba szuronnyal fojtotta be a szót? Parasztság nélkül nincs nemzet, jövő, demokrácia – dörgik jobbról-balról. Elképzelem e lelkes népbarátok jó részének magatartását, ha a parasztság, a parasztságnak az a része, mely valóban kívül áll, egy nap komolyan venné a távolléte miatt ejtett panaszokat, és személyesen jelentkeznék a felkínált szerepre.

Bár már ott tartanánk. Az ember röstelleni kezdi vidéki mivoltát, mely lassankint újra pántlikás kalapot, rámás csizmát és butykost jelent, s mindazt, amit a butykos inspirál, vagyis mellverést, dülöngélő ökölrázást, ködöt az agyra és végül hánytorgást az árokban.

I. kötet 128

A népiesség nemcsak nálunk divat. De van köze a magyar népiességnek ahhoz a népiességhez, melyek most Európa-szerte járnak? Nyilván semmi. A völkisch jelszóhoz, melynek misztikumától a harmadik német birodalom várja a csodát, a francia populizmushoz, melynek legjellegzetesebb képviselői népen a külvárosok proletárságát értik, csak az rokoníthatja, aki nemzetek fölötti széles látóhatárában minden országgal számol, csak a magáéval nem. Az ostobában a széles látóhatár is csak az ostobaságot táplálja. Ha a torony tetejébe mászol, az még nem jelenti, hogy téveszméidet lent hagytad. Esetleg megszédülsz. A messzelátásban szenvedő semmiben sem különbözik a rövidlátótól, aki csak azt veszi észre, amibe már az orrával is beleütközött.

Csak azért, mert valahol egy diktátor is népet emleget, most már diktatúrarajongással vádoljunk mindenkit, aki a népről beszél? Félelmetesen hasonlít ez ahhoz a másik magatartáshoz, amely kommunistát kiált mindenkire, aki a munkás, sőt a kenyér szót kiejti. Nyugodjunk bele, hogy a kérdések is asszimilálódhatnak.

Magyarországon az „új népiesség”, melynek tehát nemcsak divatos kihasználóitól kell óvakodnunk, hanem már-már félrebeszélő rettegőitől, megvolt már akkor is, midőn a külföldi népiességnek még csirája sem ütötte fel a fejét. Az országban, melynek szellemisége legnyugatibb emelkedésében is a néphez fordul szót tanulni, amely a föld, a híres földkérdés miatt nem tud mozdulni, ott a népiesség, ami nekem a nép anyagi és szellemi helyzetével való foglalkozást jelenti, nem új és nem régi. Ott a népiesség nem kérdés, hanem állapot. Ott nemcsak az népies, aki ősi nyolcasban ír, ahogyan nem szükségszerűen népies, aki abban ír. De szükségszerűen I. kötet 129mindenki az, aki „jobbra tör”. Népies volt Ady? Nemcsak azáltal volt az, hogy versei formája s nyelvezete ősien magyar, s maga lelkesen vallotta mindazt, amit a mai „népiesek” vallanak. Ki merné állítani, hogy Petőfi úgy volt népies, olyan sziruposan, olyan kunyhó-kastélyos nyögdeléssel, mint külföldi kortársai, akik póri románcaik ellenére is a nép ellenségeit szolgálták? Ma élő legkülönb népies írónk ingerülten utasítja vissza, ha csupán annak nevezik, s teljes joggal, mert semmivel sem törekszik kevesebbre, mint Goethe vagy Flaubert, vagy akár Valéry. Nálunk a népiesség mint jelző szinte pleonazmus, és valóban csak idézőjel között lehet leírni. Népiesség annyi, mint magyarság. Az a magyarság, melynek álomképe a legjobbjaink képzeletében élt, akik közben a legjobb európaiak is voltak. Oly nehéz ezt megérteni?

Hogy a magyarság sorsa változatlanul a nép sorsa? Körültekintek: kinek kell ezt még magyarázni?

A múlt század reformerei a jogokból kirekesztettek befogadásától a nemzet megerősödését várták.

A háború utáni nemzedék, mely a megkisebbedett országot gyorsabban és alaposabban végigtekinthette, s jobban tájékozódhatott, azt látta, hogy a kirekesztettek ügyére most már a külön magyar nyelvegység élethalálkérdése van föltéve. Sovinizmust ebben csak az az újkori elvakultság láthat, amely az anyanyelvhez való ragaszkodásban is nemzeti türelmetlenséget szimatol. A terjeszkedni nem tudó falvak fuldoklása, a magára hagyatott nép szétbomlása, a magyarság külső-belső erejének apadása, s ezek következményeképp egy új szerencsétlenség rémképe: mindezt ez az új népiesség tudatosította. A további megállapításokban tán tévedhet, tévedhet a megoldás körül is – ha idejében való megoldásra egyáltalában sor I. kötet 130kerülhet –, de a valódi helyzet feltárása az ő érdeme. A magyarságot összeszabdalták anélkül, hogy kötelékeit elvágták volna. A négyfelől oldalba döfött s újabb döfésekre számítható magyarság meg tud-e újulni, mint egy varázsfürdőben, a népben? – a „népies” nemzedék a tragikus megállapítások után, melyektől a demokraták, szocialisták, legszélsőségesebb forradalmárok megállapításai sem különbözhettek volna, ezt a kérdést tette közhellyé abban a szűk körben, mely a vásári ricsaj közepett az irodalomra hallgatott.

S ezzel be is végezte feladatát? A nép divatban van, majdnem úgy, mint Lisznyai és Tóth Kálmán idejében, de vajon jogaiban van-e, ahova Petőfi akarta vezetni? Vajon igaza van-e annak, aki a következő nemzedéket már ismét Párizs felé terelné csak azért, mert felderítő útra a magyar falvak felé akarnokhad fogadkozik, bár sosem indul meg? Mondhatjuk már, hogy ismerjük az országot? Remélhetjük, hogy a nép most már uralkodni fog a politikában, mert uralkodik a giccsben? Mert a jelszavakat fele úton elorozták? Mert beleuntak az okos félreértők ferdítéseinek egyenesítgetésébe?

Jóakaratú idealista, de nem ismeri a történelem erőtörvényeit, aki azt hiszi, reformokat csak felülről is meg lehet valósítani. Hogy a népnek mi kell, azt csak a nép tudja egyes-egyedül. A mi feladatunk, a „népiesség” következő, nehezebb feladata, figyelmeztetni a népet, hogy akarja, ami kell neki. Hogy tudatában legyen, mi a kötelessége nemcsak maga iránt, az emberiesség eszméje iránt, de a magyarság iránt is, mely nagyobb veszélyben van, mint valaha.

I. kötet 131
December 23

Angyal is voltam többek között,

Bokáig érő ingem volt, derékban egyszerű övvel. Szárnyam nem volt; gyalog jártam, csizmában. Beléptem a szobába, s éles fejhangon, akkori hangomon hirtelen kántálni kezdtem. Furcsa nyelven beszéltem, ma sem értem jobban, mint akkor:

Glóriaének szűz szent déja,
Szúgy ide, szúgy ide, pásztorok.
Áll Betlehem szúgy ide
Jézom látom szelvátorom,
Jeruzsálem szalutátem
Kántá-áté!

Ezt mondtam, angyalul, és megráztam a kolompot. Ezzel jelenésem egyelőre be is fejeződött. Levettem fejemről a kifordított kucsmát, és félreálltam. Szétszimatoltam a halandók lakhelyén, az alacsony kis szobában. Itt is töltött káposzta. Vagy zsíros, nehéz illata a töpörtyűnek, melyet azon a vidéken, ahol angyalkodni szoktam, pörcnek neveztek, s melyet már akkor sem állhattam. Az asztal körül ott ült a család, a felnőttek jóakaratú mosolygással, a gyermekek kerekre tágult, álmélkodó szemmel. Igyekeztem szigorú arcot vágni, hogy ne ismerjenek meg. Pörcöt kapunk itt is, gondoltam nehéz szívvel, ilyen az élet. Közben bejöttek a pásztorok, a láncos bottal. A mi Betlehemünk, mit tagadjuk, egész egyszerű, nyomorúságos kis Betlehem volt, nem olyan, mint a versenytársaké. Gyertyánk sem volt. Viszont pásztoraink összehasonlíthatatlanul jobbak voltak, mint azokéi. Tőlük függött minden, noha csak ketten voltak. Hála istennek, mindig sikerük I. kötet 132volt. Nemigen emlékszem már, mit mondtak, a háziak máris nevettek.

A pásztorok nem énekeltek, a verset is rossz prózában törték, mint általában a földiek. Bensőmben ripacsoknak tartottam őket. Csuklottak, bohókás mozdulatokat tettek, afféle jókedvű részegeket utánoztak. „E-e-e, el van minden készítve – mondta az egyik –, a ház fölékesítve, gyertek be hát pásztorok, kóstoljátok meg a jót”, s azzal az ajtóhoz lépett. „Gyere be már, vén Dadó, mer odaki megfagyó!” – kiáltotta, rímérzékemnek öntudatlanul örökre káros irányt szabva.

Dadó bejött, átesett a küszöbön. Társát egész pásztorseregnek tekintve, szemére hányta, hogy mindent elevett előle. „Ru-ru-ru rúlam, téfölös bajcú, penészes szakállú öregapátokrú meg is feledkeztetek” – mondta többes számban. Elmesélte, hogy mit végzett az éjjel. Őrizte a juhokat, megnyírta őket, a gyapjút már el is adta. Aztán ide sietett; úgy sietett, hogy nem is az utcán jött, hanem a kerteken és udvarokon át. Elmondta, hogy mit látott útközben, mert minket keresve ide is, oda is bekukkantott. Itt kellett remekelnie. Épületes dolgokat látott. A háziak dőltek a nevetéstől.

– Ne félj már, öregapám – mondta az első pásztor –, itt annyi jóval várnak, hogy hasad a hátadra szárad.

– Glória! – mondtam és kolompoltam.

Erre hirtelen magukhoz tértek, komolyra fordították a szót. „Itt az angyal”, mondták. „Én az éjjel álmomban, nagy kalbászba haraptam, ugye, pajtás, jó volna?” mondta az öreg. „Bizony, pajtás, jó volna”, felelte a fiatal.

– Glória! – kiáltottam s ráztam egyet újra a kolompon.

– Szólalj, angyal, énekeljél, békés igéket hirdessél nékünk, bűnösöknek – mondták, s azzal lefeküdtek, s rögtön elaludtak.

I. kötet 133

Most következett az én nagy jelenésem. Hosszan énekeltem. Tekintetemet a gerendára függesztettem, bevezetőül elfújtam az előbbi verset s utána egy igen-igen sokáig tartót. Boldog voltam. Érteni abból sem értettem sokat, vagy talán csak most gondolom, hogy nem értettem. A titokzatos, furcsa szavak frissen röppentek ajkamról, szívem is emelkedni kezdett. A vége felé harsogtam.

Keljetek föl pászto-orok,
Nagy örömet hirdetek,
Mert ma este született,
Aki jövendöltetett,
Szűzen szűz szent szűz anya,
A Józseffel Mária,
Meg az ő szent társuk,
Álé, áléluja.

És kolompoltam. A pásztorok „éljen a juhászélet!” kiáltással fölébredtek, s átvették a szerepet. Rázták a láncos botot, most ők is énekeltek. Mit énekeltek? Sajnos, elfeledtem; földi dolgokat. „É-é-é-é – fújták – egy kancsó jó bor mellé, ki torkunkat megkenné, egy kis kalbász, szalonna, pásztoroknak jó volna, azt mindenki megenné, nem is kéne más enné.”

Mindez nem tartozott rám. Én angyal voltam. Félreálltam megint, s csak néha kolompoltam bele a szövegbe, hogy egy-egy kijelentésnek nagyobb nyomatékot adjak. A háziakat néztem, s találgattam, hogy ennivalót adnak-e, vagy pénzt. Pörcöt fognak adni, gondoltam. A versekben mindig ennivalót kértünk, itt-ott esett csak célzás húszasra és máriásra. De azok alig idézték fel a pénz fogalmát, réges-rég kimentek a divatI. kötet 134ból. Fillért és krajcárt kellene tenni a versbe, gondoltam, de rögtön megijedtem, szentségtörésnek éreztem, hogy a régi szövegen változtassak. Nincs ezeknek maguknak egy fillérjük sem, gondoltam, s legtöbbször igazam volt. Ezeknek még karácsonyfájuk sem igen volt. Egy tál töltött káposzta körül könyököltek, néhol az ablakból az asztalra tették a muskátlit, arra aggattak valami díszt. Ahol karácsonyfa volt, oda be sem engedtek bennünket.

„Na, itt van fiam egy kis pörc” – mondta a háziasszony, mikor befejeztük. Sanyi odatartotta a vászonzacskót. Kiléptünk az éjszakába, fölemeltem és derekamra kötöttem az inget, anyámét, hogy a lucskos sárban megőrizzem angyali tisztaságomat.

I. kötet 135
1936
Március

Poétikus nép vagyunk. Nem a regényes csikósok meg a puszták végtelensége révén persze, ahogy azt a külföldi regényes útleírók áradozása után már-már apáink is hitték, hanem egyszerűen és szó szerint csak a versek és a versbe való indulatok kedvelése révén. Más nemzetek sorsfordulatait jó szimatú diplomaták és még jobb szimatú polgárok készítették elő. A mi történelmünk legnagyobb fordulatát egypár fiatal költő. Ezt büszkén emlegethetjük. Nyugaton a régóta készen feszülő nemzeti akaratot közvetlenül egy-egy ügyvéd vad szónoklata robbantotta ki. Nálunk a 48-as nagy eseményeket egy vers, noha verset akkoriban sem sokkal többen olvastak, mint ma. De ez a vers egy pillanat alatt bejárta az országot, ami magában még nem nagy dolog, de behatolt oda is, ahol a nemzet sorsát intézték, és sarokba szorította a nemzet történelmi akaratának, vagyis röviden a nemzetnek az ellenfeleit. A vers szerzője körül egyszeriben legendák keletkeztek. A saját önző érdekeiket s Bécs még önzőbb érdekeit szolgáló politikusok szemében egy föllázadt hadvezérnél is nagyobb hatalom lett a fiatal költő, akit ők alig vagy csak rémhírekből, vagyis teljesen hamisan ismertek, ezzel is bizonyítékát adva, hogy nem ismerték a nemzetet, tehát semmi joguk sem volt többé annak vezetésére. A nemzeti megújhodás híveinek és az idegen uralom védőinek évtizedes harcát ő döntötte el, a I. kötet 136huszonöt éves fiatalember. Hogy milyen nagy dolgot mívelt, azt maga is csak később tudta meg. Kossuthék lelkes táborát ő vitte diadalra Pozsonyban, anélkül hogy kimozdult volna Pestről. Hogyan? Tavaszi izgalmaival minden március engem e titok levetkeztetésére izgat.

Egy nemzet történelmének nagy eseményeit az utókor csillogó fénymázzal vonja be, az emlékezetes, nagy jeleneteket mintegy üveg alá teszi, akárcsak mi szeretteink fényképeit; elkerülhetetlen ez, néha szükséges is: nemcsak a tiszteletet fejezi ki, de védi is a képet. Közelebbről szeretném látni a finomabb vonásokat, fel kell hát emelnem ezt a kegyeletréteget; csillog; de vakít is.

Mi volt Petőfi 48-ban, miért sikerült neki a csoda? Azok közé a költők közé tartozik, akikkel legtöbbször csoportképeken találkozik az ember. Nézem a mellette álló alakokat, aztán szinte nagyítón át a hátteret a hagyományos kútágassal, cserénnyel, gubás juhásszal; a háttér látszik fontosabbnak. Hátha az események színtere mégis az volt, és nem a Heckenast-nyomda, nem a pozsonyi diéta-ház? Az előbbit, a pusztát próbálom a történelembe helyezni, a botjára támaszkodó juhászt, hátha megszólal. A többiek úgyis már annyit beszéltek.

Nagyrészt folyton mellébeszéltek. 1848 februárjában a maradi párt, ha merev álláspontjából itt-ott már engedni is kényszerült, elveiben és szándékában alig volt előbbre, mint tíz évvel azelőtt. Kossuthéknak kemény munkát kellett végezniök, még a külföldi változásokról, az olasz és francia forradalmakról érkező hírek után is. Az elengedhetetlen, nemzetmentő újításokra, az örökváltság, a közteherviselés, a népképviselet megvalósítására nemcsak a rendi tábla nem határozta el magát, de Kossuthék még az ellenzék többségét sem tudták I. kötet 137ezeknek a nagy gondolatoknak megnyerni. A jobbágyság felszabadításáról elmélkedve, a főurak nagy része még mindig Dessewffy nevezetes ajánlatát dédelgette, amely szerint fokozatosan, zökkenő nélkül ez az intézmény, a jobbágyság, pontosan hetvenkét év alatt, tehát épp 1914-re szűnt volna meg.

Így gondolkoztak Pozsonyban a nemzeti fejlődés kerékkötői egész március 14-ig, mikor egyszerre, szinte máról holnapra jobb belátásra tértek. Miért? Hirtelen igazat adtak annak a kisebbszámú nemesi csoportnak, mely valóban mindent, még a saját kiváltságait is hajlandó volt feláldozni a magyar nép jövőjéért. Mi miatt? Egy hónapja még Kossuth hasztalan hadakozik. Március 14-én este a főrendek már saját maguk akarnak a király elé járulni, hogy a közös teherviselés, a nemzeti hadsereg, a népképviselet, az örökváltság, a sajtószabadság, Erdéllyel való egyesülés törvénybe iktatását kérjék. Honnan ez a hirtelen fordulat és bölcsesség?

Igaz, Németországban, Csehországban, majd 13-án már Bécsben zajlott a forradalom, s ez súghatott valamit a pozsonyi uraknak is: jó részük igazi hazájának még akkor is Bécset tartotta, s az ottani eseményekhez igazodott. De a gyors irányváltozáshoz még mindez kevés lett volna, hisz effajta nyugtalanságok, polgár- és jobbágymozgalmak azelőtt is voltak külföldön, s a magyar jobbágyok német anyanyelvű urai mégis nyugodtan ültek székeikben. Magyarországot nem kellett félteniök, a magyar nép nem hallatta szavát; vagy legalábbis nem úgy, hogy az az ő fülükbe is eljutott.

Most azonban adott? A bécsi mozgolódások hírével egyidőben Magyarországról is nyugtalanító hírek érkeztek. A nyugtalanságot persze nem a Talpra magyar kinyomatása I. kötet 138okozta; a múzeumi gyülekezés Pozsonyba érve, ártatlan rendőri hírré törpült, olyanná, amelytől még a rendőrkapitány is nyugodtan alhatott. De érkezett körítésül más hír is. A pozsonyi rendi táblán – senki sem tudta, honnan és miképpen – egyszerre Petőfi neve kezdett szárnyalni. „Petőfi… Petőfi…” adták szájról szájra azok, akik nagy része addig csak azt tudta ennek a névnek a viselőjéről, hogy a kanászokhoz, betyárokhoz van valami köze, szóval a néphez. „Petőfi százezer paraszttal áll a Rákos mezején” – ez a hír csatlakozott a névhez; az ajkakon elnémult a szó.

Már „tizedikén – írja emlékirataiban az ellenzéki Lónyay Menyhért – szegény Atyám elmondó aggodalmait a jövő iránt, félelmét a parasztlázadástól”. 14-éről egy másik szemtanú, Paskay Gyula ezt írja naplójába: „Egész áldott nap híreket hajhásztunk; kaptunk olyan újságot is, hogy Pest alatt a Rákoson százezer ember csődült fegyver alá, s hogy ezen népsereg a lengyel forradalomban szolgált tisztek által a kaszaforgatás rettenetes mesterségében begyakoroltatik… Elhittük e hírt utolsó betűig.” A Pozsonyban tartózkodó éles szemű Deák Ferenc is a törvények gyors elfogadását annak a mozgalomnak tulajdonítja, mely „rokonszenvre talált nálunk is”. A nagy nap után maguk a főrendek is célzást tesznek a pesti rémhírre: „Ezen törvénycikk hozatalára – mondja március 18-án gróf Pálffy József – leginkább okot szolgáltatott az, hogy a Karok és Rendek zavarok kiütésétől féltek.” Ezt vallja gróf Széchen Antal is: „…a törvényjavaslat csak a rendkívüli körülményekre van számítva… a nép megnyugtatására… alapja leginkább a sürgető körülményekben keresendő”.

Kossuthék munkája e rémhír hatása alatt könnyült meg, azt I. kötet 139eddig is tudtuk. Mi volt emögött? A zavaros események színén egyre jobban itt látom a bugyogó forrást, innen ömölhetett az erő, mely az eseményeket mélyítette és szélesítette.

A hírről Petőfi is tudott. Március 24-én ezt írja naplójába: „…A tekintetes karok és rendek s a méltóságos s nem t’om miféle főrendek azt a hírt kapták, hogy Petőfi Sándor a Rákoson tanyáz, de nem egyedül, hanem 40000 paraszttal egyetemben, s ezen kellemetes meglepetés indította őket azon nagylelkűségre, hogy az úrbért eltörülték…”

De hát valóban rémhír volt-e ez a rákosi táborozás? Elfogadhatom, hogy egy elejétől végig merő mendemonda ilyen hatást keltsen? A hírt üres koholmánynak tartotta eddig a történetírás.

Holott volt alapja. A Rákoson, ha nem is fegyveres felkelésre, de valóban tízezres tömegben táborozott a nép, az igazi nemzet. Már 12-től fogva az akkor még majdnem teljesen német nyelvű Pest városát szinte megszállva tartotta a vidékről föltódult magyarság. Az utcákon itt is, ott is magyarul beszélő csoportok állongtak, bő ingujjú juhászok kocogtak szamárháton és gyalog, a kávéházak, vendéglők és szállodák zsúfolva voltak tollas-csizmás kurtanemesekkel, a Rákoson, a még egyszer oly emlékezetessé vált Rákoson igazi csikósok nyargalásztak, igazi karikással durrogtatva, és zsíros hajú, komor hajdúk főzték a gulyást a pásztortüzeknél. A német Pest egy-két napra valóban azzá lett, ami különben csak nevében volt: a magyarságnak székvárosává. Mintha csak a végzet rendelte volna: a nagy pillanatra az ország minden részéből összegyűltek az emberek. Nélkülük nehezen lett volna március 15-ből az, ami hálistennek lett.

A német polgároknak vajmi kevés ellentétük volt a német I. kötet 140vezetőséggel. Ők követelték volna a nemzeti hadsereget, a magyar nyelv és jobbágyság felszabadítását, melyet nem is ismertek? (Őelőttük hátrált volna meg a helytartótanács, az idegen helyőrség? Nyilván nem. Mikor ők – pár nap múlva – megmozdultak, a legmaradibb jelszavakat hangoztatták. Forradalmisággal, magyar és nemzeti forradalmisággal igazán nem lehetett vádolni őket.

A felfegyverzett idegen katonasággal szemben az az ezeregynéhány magyar diák sem boldogult volna, akik akkor Pesten tanultak, s Petőfi szavára a mozgalmat elindították. A márciusi mozgalomnak tömeget, erőt és tekintélyt az a jó pár tízezer vidéki magyar adott, aki épp akkor a pesti vásárra feltolult. Mert vásár volt. Azokra a napokra esett a háromnapos, országos nagy márciusi vásár.

Ezzel ez ideig nem foglalkoztak; én rendkívül fontosnak tartom, 48 tényleges megindulását ezzel magyarázom. Nem kis dolog történt. Három-négy napra a magyar nép markában tartotta a fővárosát. Petőfi legszebb fellépésének alkalmára a sors egy kis népi országgyűlést rendezett. Ez volt alapja a negyven- és százezer magyar táborozásáról szóló legendának, s nem volt komolytalan alap. Az a néptömeg akkor Petőfiék szavára a magyar szabadság, a saját szabadságának kivívásáért bizonyára könnyen kapható lett volna olyan küzdelemre is, amilyentől Bécs pozsonyi hívei tartottak. Ha a helytartótanács szembehelyezkedik a nemzet akaratával, a szűrök alól a fokosok és a menték alól a jurátuskardok könnyen kivillantak volna, ahogy később oly dicsőségesen ki is villantak.

Ez a tömeg ütötte nagy nappá március 15-ét.

Délelőtt a mozgalom még csak egyszerű diáktüntetésnek indult. Legalább a helytartótanács szemében; valószínűleg I. kötet 141ezért nem is gondolt rögtöni elfojtására. A tantermekből kitóduló jogászok, orvosnövendékek és kispapok lelkes kiáltásait a rendbiztonság afféle diák-csendháborításnak vette, az elmaradt óra keltette jókedvnek.

A helyzet délután fordult komolyra.

Aki járt már vásárban, az tudja, hogy három-négy órára a legnagyobb vásár is oszladozni kezd, főleg, ha még az eső is csepereg. A rákosi vásár ott zajlott le, nem messze a Múzeum mögött; a Rákos mezeje akkor még majdnem odáig benyúlt a városba. Három óra felé a gyülekezet bomlani kezdett, de az emberek még nem hagyták el Pestet, mert a vásár másnap is folytatódott. Az ország minden részéből összesereglett gazdatisztek, kisemberek, parasztok, juhászbojtárok és iparosok – ha csak egyéb dolog híján is – odaszállingóztak a Múzeum elé, ahol egy hatalmas vers őket, az ügyes-bajos dolguk után járó hétköznapi embereket egyszeriben magyarokká, egy nemzet tagjaivá, izzó honfiakká keresztelte.

A vásár akkoriban nemcsak az áruk csereberéjét jelentette. A vásár napjára jelentek meg a könyvek, a színházak legsikeresebb darabjukat játszották, a politikai pártok akkor tartották legfontosabb összejövetelüket. Szóval, a vásár egy kicsit az eszmék és gondolatok beszerzési forrása is volt. Az előző év, 1847 márciusi vásárának napjára jelent meg Petőfi összegyűjtött verseinek hatalmas kötete is, s ugyanazon a napon volt része oly lelkes ünneplésben az „Ellenzéki Kör” lakomáján. Évek óta a nemzeti eszme nagy találkozója volt ez a nap, afféle magyar dionüszoszi ünnep. Az „Ellenzéki Kör” most, 48-ban is nagy ünnepséget tervezett, több száz terítékes vacsorát, méghozzá a szabad ég alatt, ugyancsak a Rákos mezején. A vacsorából nem lett semmi; de azok is, akik a vásárra I. kötet 142nem csupán eladni- vagy vennivalójuk miatt jöttek fel, a délutáni népgyűlésen, a Múzeum előtt azok is megjelentek.

Ez a veszélyes erejű tömeg – amelyben az ország minden értékes rétege így képviselve volt –, ez áramlott aztán az alig maroknyi írógárda felszólítására a városháza elé, majd a helytartó budai székházához. Ezzel az erővel nem lehetett ujjat húzni, erről mindenki érezhette, hogy ez maga az ország. A bécsi hatalom képviselői kitekintettek az ablakon, és a fiatal írók minden követelését teljesítették. Semmi kétség nem lehetett, hogy azok valóban a nemzet nevében beszéltek, és a nemzet nevében fogalmazták meg azt a 12 pontot, melynek puszta felmutatása a magyar történelem egy korszakának vetett így véget, és egy újat nyitott meg.

Mindez 15-én történt, de éppígy megtörténhetett volna egy nappal előbb is, ha a sorsdöntő bécsi hír akkor érkezik; sőt, megtörténhetett volna a bécsi hír nélkül 13-án is, ha az „Ellenzéki Kör” megtartja a tervbe vett összejövetelt, amelyre, mint tudjuk, a Talpra magyar íródott. A pozsonyi tétovázók érezték ezt. Érezték a nemzeti erő feszülését. A levegő sűrű volt, robbanásig tele azokkal az indulatokkal, melyeket eladdig csak írók és költők hangoztattak, s melyeket a hatalom urai csak afféle firkászi ötletnek tartottak. A költészet egyszerre testet öltött, szárnyra kapott, Pozsonyban termett, s a magyar újjáéledés akadályait úgy eltüntette, mint a napfény az éjszakát.

A negyven- és százezer fegyveres magyar a Rákos mezején tehát nem volt legenda. Nemcsak úgy volt igaz, ahogy a költészet teremtette valóság igaz. A nemzeti és emberi szabadság kivívására készülődő százezer magyar nemcsak úgy élt, ahogy Zalán futásá-nak bajnokai vagy a János vitéz hős huszárjai, I. kötet 143bár így is elértek volna annyit, mint egy igazi hadsereg. Megvoltak a valóságban, ha árnyékuk győzött is.

Kossuthék Pozsonyban egyszerre csak azt látták, hogy a haladás ellenzőinek évtizedek óta oly szívós hadfala megbomlik, hátrálni kezd, lerakja a fegyvert, s belátja, hogy a jobbágyságot nem hetvenkét esztendő, de egy nap alatt is fel tudják szabadítani azok, akik a nemzet javára a saját kiváltságaikról is le tudnak mondani. A rémhír azért nem volt rémhír, mert könnyen valóságra válhatott. Nem rémhír volt, hanem figyelmeztetés, melyet, hálistennek, még mindenki idejében megértett. S ezt a figyelmeztetést egy költő küldte oda, ahol az ország sorsát intézték. S egy versen át ő sugározta szét az ország minden részébe, hogy van erő ebben a nemzetben a megújhodásra.

A pesti vásár abban az évben örömünneppel zárult. Másnap, 16-án a várost kivilágították, egymást érték a felvonulások, köztük Landerer nyomdájának száz alkalmazottja kék vászonzekében, fejükben piros-fehér-zöld papírsüveggel. Emich könyvkereskedésében Petőfi megvilágított arcképe ragyogott. A Nemzeti Színházban a felvonások közti szünetben a Nemzeti Dal-t szavalták és énekelték. A fiatal költőnek is, ahol csak megjelent, újra és újra el kellett szavalnia gyújtó költeményét. A vidékről feljött magyarok áhítattal hallgatták a verset, hisz a számukra íródott; megértették a költőt; megfürdették szívüket a lelkesedés áramában. Másnap szétoszlottak, elhagyták Pestet. Sose vittek haza ilyen becses vásárfiát.

A márciusi eszmék oly gyors, országos diadalát is ennek magyarázom. Egy egész hadsereg alakult át hadseregnyi követté. A vásártérről tízezer agitátor indult az ország minden sarkába.

I. kötet 144
Szeptember

A konyhába bejön egy béresasszony. – Édes lelkem – mondja a testvérnénémnek –, mondja meg, mennyi pénz ez itt… idekinn van a némedi szilvásember, szeretnék egy kis szilvát venni a gyerekeknek – azzal egy húszfillérest, két kétfillérest, egy ötvenfillérest meg újra két kétfillérest rak le az asztalra, összevissza, ahogy itt felsoroltam. Nem ismeri a pénzt.

Ezen egy kicsit magam is elcsodálkozom, ilyen is van még a világon? Én számolom meg a pénzt; Hajnóci nénit csak az érdekli, futja-e egy szakajtó szilvára. – Hát honnan vette a pénzt? Amikor kapta, nem olvasta meg? – Az almárium tetején álló bögréből vette ki, az a család kincstára, s mellesleg pontosan annyit tartalmazott, amennyit Hajnóci néni most összemarkolászik az asztalról. Aztán megy is ki a szilvásszekérhez. A felvilágosítás ellenére is úgy fizet, hogy a pénzt nyitott tenyerén a kereskedő elé tartja, s a pénzzel együtt a lélek bizodalmát is, mert a kereskedő az összegből pontosan annyit csipeget ki, amennyit akar, amennyire a lélek ráviszi. Így folyik itt az áruforgalom.

Itt, Nebándon, a négyezer holdas dunántúli pusztán, családom ősi fészkében, hogy így fejezzem ki magam. A házban, ahol lakom, itt lakott már a nagyapám is; ide nősült, nagymama szülei körébe, akik délszüleiket is innen kísérték ki a legelők közepén terülő temetőbe.

Hatalmas nagy épület ez, valamikor birkaistálló volt, az erődítményszerűen körülépített óriási udvar birkateleltetőül szolgált. Innen szaporodott világgá a bibliai szaporaságú család: a három vármegyében híres juhászok, akik büszkébben vallották magukénak ezt a földet, mint a mindenkori tulajdonosok. Akik közül mellesleg, a családi hagyományok szerint, I. kötet 145csak valamelyik szépapa ismert egyet személyesen, valamikor a 18. század utóján. A pusztát a magukénak tekintették; haza meghatottan vagy büszkén ide tértek meg, ahol egy talpalatnyi földjük sem volt. Ilyen érzéssel térek én is vissza a pusztára, valamikor csak visszatérhetek. Sose csalódom benne; mint a remekművek, minden újabb látogatásra tartogat valami meglepetést, egy sereg új vonást.

Az idén, szeptemberben, mikor váratlanul megérkeztünk, azonnal be kellett ojtatnunk magunkat tífusz ellen. Kiderült, csak most derült ki, hogy a puszta ősi tífuszfészek; az a pár ember, aki talán az Árpádok óta minden nyáron érthetetlen hirtelenséggel meghal, tífuszban hal meg. A betegek halálozási arányszáma az idén harminc százalék volt. A tífusz ellen hétnapi időközzel háromszor ojtják be az embert, minden ojtás után egy-két napi erős láz következik. Mucát nem lelkesítette fel a különös fogadtatás, hogy az ölelések után rögtön öt centiméteres tűt löktek a vállába, de én nem bántam a kínzást. Az ojtásokra a puszta legtávolibb sarkaiból is összeterelték az embereket. Ahogy a magam porcióját megkaptam, nekitámaszkodtam a kerítésnek; a névsorolvasásra gyermekkorom legsötétebb zugaiból ömöltek elém az arcok és velük az emlékek.

Hányszor idéztem fel ezeket az embereket, hányszor írtam is róluk! Háromszázhatvan lélek sorakozott el előttem, háromszázhatvan ütés a szívre. Micsoda lelepleződések! Minden elkiáltott névre képzeletemben egy kedves ismerős és a valóságban egy sötét árnyék merült fel.

A pusztaiak egy tömegben álltak a számtartói iroda előtt, I. kötet 146ahol az ojtás folyt. A névsor arra kellett, hogy az ojtásból senki se maradjon ki, bár az első halott után nem kellett sok biztatás az embereknek, hogy beojtassák magukat. A neveket az irodaajtóban az egyik segédtiszt olvasta.

– Tamási Ferenc!

Vártam Ferencet, a hajdani kipödrött bajszú kocsislegényt, a hetyke kötekedőt, aki egykor: ezelőtt tíz évvel olyan felfordulást csinált a búcsúban. Egy meghajlott hátú öregember lépett ki a tömegből; első pillanatra azt hittem, a Ferenc apja.

– Dalos Imre!

Most kellett Dalos bácsinak jönnie, a kanásznak, aki egykor az ürgevadászat, sőt az ürgepaprikás élvezetébe beavatott. Egy kísértet jött, egy aggastyánnál is aggastyánabb nyomorék, medvejárással, térdig lelógó kézzel. Számításom szerint ötven-ötvenöt évesnek kellett lennie.

Hajnóci néni ismét visszatért a konyhába, nem azért, hogy ellenőriztesse velünk a vásárt, hanem hogy váltson egy-két szót, ha már kimozdult a saját tűzhelye mellől. Nem hagy nyugton, amit az imént megtudtam róla.

– Hát az hogy lehet, Hajnóci néni, hogy maga nem ismeri a pénzt?

Hajnóci néni akadozik.

– Ismerem, kedves fiatalúr – mondja kegykereső mosollyal –, ismertem én jól, de aztán annyiféle volt… meg aztán lassan-lassan elszokik tőle az emberlánya.

Nem sok pénz fordul meg a kezén.

– Hát mikor a boltba megy vásárolni?

A kérdés rossz volt. A pusztán nincs kereskedés, a legközeI. kötet 147lebbi falu ide hét kilométerre esik. De vásárolni oda sem igen jár el Hajnóci néni, abból az egyszerű okból, mert eszébe sem jut, hogy valamit vásároljon. Férje egy esztendei készpénzfizetése, amint rögtön kiderült, huszonnégy pengő, az nem sok gondot ad; akkor, amikor el kell költeni.

Sót, petróleumot, mint a többi cseléd, Hajnóciék is az uradalomtól kapnak. Igyekszem rögtön egy másikkal feledtetni a felesleges kérdést.

– De olvasni tud, Hajnóci néni?

– Hát már régen nem próbáltam… mit olvasgasson a szegényember lánya… Az iskolában kellett olvasni, hát ott olvastam… de milyen egy olvasó voltam én. Tetszhetik emlékezni rá.

Mit hegyezzem tovább, Hajnóci néniről kisült, hogy velem járt egy osztályba. Nem kellett restelkednem, megbocsátotta, hogy nem ismertem meg.

– Hát bizony megöregszik az emberlánya.

Képtelen voltam magam elé idézni annak a kis Tóth Katának arcát, aki Hajnóci néni ezelőtt huszonkét évvel volt, ott a tanyai iskolában, tőlem jobbra a negyedik padban. A ráncos, fekete, megtört arc még emlékben sem engedte megfinomítani magát.

– Hát akkor – nyögtem zavaromban – mi valamikor tegeztük egymást?

– De az ám. Meg az volt az iskolában a szokás, hogy a gyerekek csúfolódásból egymásnak szeretőt adtak.

Hajnóci néni volt az én szeretőm.

Fonnyadt arcából, mely egy ötvenéves asszony arca, kedves mosolyt erőltet felém. De a mosoly nem tud megbirkózni a nehéz ráncokkal. Úgy dereng vissza a hajdani gyermekI. kötet 148korra, mint ott künn az őszi felhők körül a fáradt nap, melynek tavaszi fényét már csak az emlékezet őrzi.

Ezzel Hajnóci néni megy is, vissza a közös cselédházba, ahol öt gyerek várja.

Mikor kilép, testvérnéném megszólal:

– Ez volt, aki a gyerekét megfőzte.

Nem kell megijedni, nem igazánból főzte meg. A legkisebb fia angolkóros, csenevész kis torzszülött volt. Hajnóci néni meglangyosított egy fazék vizet, a tűzhely szélére tette, aztán a fazékba beleültette a kisfiút. Közben a napa háromszor megkerülte a házat, s valahányszor az ajtó elé ért, beszólt:

– Mit főzöl, Kati?

– Csontra húst – felelte mindannyiszor Hajnóci néni, és kevert egyet a langyos vízen. Itt, Nebánd-pusztán, ahol e sorokat írom, ma is így gyógyítják a gyerekeket. Így is gyógyulnak azok, föltéve, ha a szertartás közben a varázsigén kívül senki sem ejt egy szót sem, hanem csak az Úrangyalát mormolja, hirtelen fölemelve a hangot annál a szónál, hogy: Jézus.

Október

Egy örökös népszerűségre jutott mű feledésbe boruló szerzőjének emlékét szeretném feltámasztani; egy méltatlanul háttérbe szorult költőt szeretnék visszavezetni az őt megillető helyre, a nagy költők sorába. Közben hálámat is lerónám. Engem ez a költő barátkoztatott meg az irodalommal. Ő volt szerzője annak az olcsó, ponyvakiadású verses elbeszélésnek, melyet még a szülőházban olvastam. Azóta minden évben kétszer-háromszor is elolvastam. Elragadtatásom és csodálatom évről évre növekedett. Tiszteletemet az iskola se tudta I. kötet 149lerontani. Rajongásomat, véleményemet később úgy őriztem, mint egy hazai titkot, mígnem rájöttem, hogy nincs mit szégyenkeznem ifjúkori lelkesültségem miatt: Lúdas Matyi valóban mestermű, Fazekas Mihály igazi nagy költő. Embernek, jellemnek is az, mint később megtudtam.

Ő az első nemes származású költőnk, akiről csak a halála után derült ki, hogy nemes. Ő maga sohasem emlegette. Szerénységből vajon? Nem hiszem. Elvonuló természetű volt, de nem szerény. A katonaságból harminc esztendős korában önként megválik, mert „Már nem akar kezem ontani vért – Tzimerekért, se ditső nevekért”, de mindvégig harcias, sőt harckereső. Az Árkádia-pör során Debrecen védelmében Kazinczyt a szitkozódásig ingerli. Tartott irodalmi hírére is. Midőn a kéziratban forgó Lúdas Matyi-t Kerekes Ferenc a szerző megjelölése nélkül és „azon lutskosan, mint 1804-ben a világra kipottyant, egy néhány bába kéz-szennyével” 1815-ben Bécsben kiadja, azonnal jelentkezik, a szöveget kijavítja, sőt még negyven sort ír az új kiadáshoz. Nem tülekedik, de a felkínált városi és egyházi tisztséget elfogadja. Elvállalja a debreceni kalendárium szerkesztését, és lelkiismeretesen végzi a feladatot. A nép számára komoly, klasszikus menetű verset ír belé ezzel a címmel: A’ Debretzeni első Kalendáriumba, mellyből az időjövendölés kimaradt. Egyszóval, érdemesnek tartja, hogy a babona ellen küzdjön. Az ilyen embernek minden téren elvei vannak. „Társaságunknak ne legyünk heréji” – így vélekedik a társadalomról, következésképp a nemességről is.

Nem szerény, de nem is mohó. Nem írt sokat. Irodalmi pályafutása mintha készülődés és erőgyűjtés lett volna egy feladatra; ezt aztán teljesítette is. Hasonlít ebben Madáchra. I. kötet 150A sors mintha életét is csak e mű szolgálatába állította volna. Oly környezetbe helyezte, köréje oly barátokat, kezébe oly könyveket adott, melyek mind segítették s ösztökélték arra, hogy eredendő tehetségével korszakalkotó művet írjon, a magyar felvilágosodás első nagy költői dokumentumát, melynek azóta sem akadt párja. A mű, irodalmunk legnépszerűbb hőskölteménye, jobban sikerült, mint szerzője gondolta. Lúdas Matyi élőbb, ismertebb alak lett, mint Fazekas Mihály. A lompos, agyafúrt parasztfiú igazi hős lett; a fuldokló jobbágyságé. Életerős voltára bizonyít, hogy a jobbágyság után is eleven maradt; a szabadság szimbóluma lett, nekem még ma is az. Rendkívüli képességekkel kellett annak az embernek rendelkeznie, aki az irodalom berkeiből ilyen hús-vér alakot tudott átküldeni arra a területre, melyet ma azzal szoktunk lebecsülni, hogy politikai, s melynek levegőjében az irodalom alakjai legtöbbször csak pár napig bírják szusszal. Fazekas Mihály irányművet tudott írni, olyat, mely ma is izgat – korunk már ezért is leveheti kalapját előtte.

Csökkenthetjük érdemét, s növelhetjük környezetéét azzal, hogy nem egyéni felfogását, hanem környezetéét fejezte ki? Ha így volna, büszkék lehetünk a 18. század végi, a 19. század eleji Debrecenre; sárfalai közt kifejlődött városi szellem jellegzetesen magyar volt, nem vesztette el kapcsolatát a néppel, de a kultúra közlekedőedényein egy nívón állt a nyugati országok városaival is, ha ugyan itt-ott nem múlta felül azokat.

Voltaire a kálvinista Svájcba vonta meg magát, Rousseau a kálvinista Svájcból indult, a protestáló kálvinizmus útján Debrecenbe is gyorsan megérkeztek az új eszmék. A szigorú I. kötet 151professzorok tán maguk sem sejtették, hogy a puritánság igéivel mit hintettek az ifjú tanítványok fejébe. Dicséretükre szolgálhat, hogy nem riadtak meg, mikor a vetés kikelt – Csokonai, Földi, Szentgyörgyi, Domokos, Kis –, egy nemzedék, melyből csak azok, akiknek neve fentmaradt, betöltötték volna a magyar konventet, vagy legalábbis annak közművelődési szakosztályát. A gyermek Fazekas magánszorgalomból megtanul franciául Debrecenben! Aztán németül. Aztán botanikával foglalkozik, majd filozófiával. S mindezt tizenhat esztendős koráig, amikor megunva „a kevés tudománnyal jutalmazó collégiumi életet”, mint kitűnő életrajzírója, Tóth Rezső mondja, felcsap katonának. Tizennégy évig szolgált, járta Európát.

Mit láthatott a világban ez a debreceni világfi? Élete e szakaszáról kevés adatunk van. Külföldi bolyongásaiból Szűcs István jegyzetei nyomán Tóth Rezső csak egy jelenetet ismertet. A francia hadjáratban a költő csapatjával egy francia városba vonult, ott szabad rablást engedélyeztek. Fazekas bement egy házba „s annak igen jeles könyvtára szemébe tűnvén, a könyvtárból kiszemel egy igen jeles könyvet, asztal mellé ül s olvas a könyv mellett addig, míg eltelik a sarc ideje, s akkor a könyvet visszateszi helyére, s meghajtván magát, kifelé indul. E nemeslelkűségen elámulva, a háziúr erőnek erejével egy értékes zsebórát tukmált Fazekasra emlékül”. A történet hitelességét nem támogatja adat, de támogatja a költő jelleme, melyet verseiből ismerünk. Versei közt, melyek javarésze csak halála után jelent meg nyomtatásban, ilyen címűek vannak: A’ férje halálán kesergő anya, A’ fija halálán kesergő anya, és egypár aufklärista Bútsúzás a’ hadi élettől.

A hadi élet csak megerősítette enciklopedista puritánságáI. kötet 152ban. Debrecenbe visszatérve Rousseau ujjmutatása nyomán a természethez tér vissza, ez a demokrata Debrecenben a néphez való visszatérést is jelentette. Földet, szőlőt szerez, a természet és a magyar nyelv, a növényei és versei javítgatásával foglalkozik. Csokonai friss pasztellt fest alakjáról:

…Számlálgatja víg ortzával
Az ezüst játzintokat,
S az ibolyák aranyával
A szagos gyémántokat.
…Majd a rendtartó méheknél
Kedvetelve átsorog,
S érzi, hogy az embereknél
Az ország nem így forog.
Már meglátod: gereblyéjét
És kalapját elteszi
S félig harmatos Linnéjét
Pipája mellé teszi…

Ilyesmiről énekel Fazekas is. Költészete, akár Csokonaié, abból a debreceni barokkból indul, mely a francia mintára megfésült és kigöndörített természetben Blumauerék szemével és szimatjával keresi a vaskos jeleneteket, s mely e hatások iskolájából kinőve oly eredetien magyaros, azaz népies tudott lenni, sőt pórias, Kazinczy nagy bosszúságára, de nem a mienkre. A finomkodó idill-költészetet Fazekas egyre jobban a valóság felé hajlítja. A légnemű francia pásztorok az ő idilljében egyszerre eleven alföldi bojtárokká és csikósokká válnak. Szép Nyári Esti Dal-ának első két szakasza még csupa lehelet, de a harmadik szakaszban hirtelen

I. kötet 153
A’ mocsáros nép kuruttyol,
Prüccsög a sok kis bogár,
Réce hápog, fürj palattyol,
Hangitsál egy kis madár.

A francia udvarból megérkeztünk a Hortobágyra, melyet szintén megénekelt a Hortobágyi Dal-ban.

Óh, te áldott Kanahám
Hortobágy mellyéke!
Beh sok szegény legénynek
vagy te menedéke,
Jó paripán ugratod,
Pénzt adsz erszényébe,
Szép menyecskét karjára
Jó bort a kezébe.
– – – – – – – – – – – –
Csaplárosné galambom!
Tölts bort a’ kupába,
A’ szegény magyar legény
Hadd igyon búvába;
Pajtás! Isten áldjon meg
Őrizzen a’ kártól,
Vármegyétől, Fiscustól,
Töröktől, Tatártól.

Kitűnő szeme van, nagyszerű füle. Ebben a versben mintha Petőfi közelgő hangját hallanánk. Egy másikban, A megégett nagytemplom falai közt serkent gondolatok-ban pedig, mintha Berzsenyiét:

I. kötet 154
No, megvan a Kár! hajdani címerünk
És régi díszünk pernye alatt hever
– – – – – – – – – – – –
Sem a’ tatárok, vagy törökök, sem a’
Rossz nyíri pajkos nép riha tábora
Nem tettek ennyi kárt közöttünk
Mint ihol e’ ravasz elpuhúlás.
A közhaszonról már nem is álmodunk,
Egymást emésztjük, s bóldog atyák! jeles
Érdemteket, hív társainknak
Kornyadozó nyakokon tapodjúk.
Némelly, csak önnön hasznokat éhező
Fukar kevélyek, mert bizony a sasok
Bagoly torongyokká fajultak,
– – – – – – – – – – – –
Halld meg uram! könyörülj hazámon.

Egy hang tévelyeg itt a ködben, el-elrekkenő hang; egypár esztendő múlva diadalmasan zendül majd meg Petőfi és Berzsenyi ajkán, de magáén Fazekasén is. Nem ismerjük elég pontosan versei sorrendjét, fejlődését nemigen követhetjük nyomon. Mint kortársai, ő is sorjában cserélgeti az idillt, a tankölteményt, az ódát, de egyre kényelmetlenebbül mozog e feszes, divatos öltönyökben. Mondhatnánk, egyre természetesebben. A többiek főurakat és királyokat köszöntgetnek, az ő ódája A’ kelletekorán jött csendes esőhöz szól, hexametere A Krumpli-ról. Az előbbiben ilyen gondolatokat bíz a nemes görög lejtésre:

I. kötet 155
Jókor értél hát kis esőcske! látod,
Mennyi sinlődőt hozol új erőre!
És ki nem dícsér? csak az a’ ki búzát
Vett nyereségre.
Ő gyaláz, mert a’ gabonának árrát
Megtöröd, ’s a’ mit beszedett: nyakán vész.
Add Uram! hogy rádohosodjon. A’ nép
Rá ne szoruljon.

Lassanként megismeri magát. Saját verseiről így ír:

Lantosok-é, hegedűbe valók, vagy tárogatóba
A’ miket én eddig firkálék? – Hogy ne hazudjak:
Nem tudom én. Apró cseprők, azt látja akárki,
És ha dorombba verik sem szégyenlik magukat meg.

Egyre szaporodnak ezek az „apró cseprő” mozzanatok, költészete gyöngyszemei. Valahányszor ki-kizökken a divatos hanghordozásból, remeket alkot. A szenvelgő sorok közt egyszerre fölcsendül egy-egy eleven szó, találó hasonlat:

A’ siralom
Én italom,
A’ csuklás ételem…

Nyelve tömör, képei frissek, eredetiek, a nép életéből valók. Az én kis kertem Petőfiig irodalmunk legtökéletesebb tájfestése. Ebben is az esőt írja le. Az eső, a vihar különben kedvenc tárgya. Azután a virágok. Eső után ilyen képet fest róluk:

I. kötet 156
Némellyik kinyílt örömébe,
Másik cseppet szorít keblébe,
Némellyik tömjénzi jó szagát,
Másik bókol, leiván magát.
Eggyen oly szép a csepp játszása,
Mint egy siró szűz mosolygása,
Másiknak úgy függ leveléről,
Mint a gyöngy a’ szépek füléről…

Természeti képbe burkolja érzéseit is. Ide másolom egyik szerelmes versét, melyet egy Ámeli nevű hölgyhöz írt. Tartózkodásával, egyszerűségével megrázóbb, színesebb költeményt keveset ismerek. Megdöbbent s lenyűgöz a látomás, mikor a naphoz hasonlított nő búcsúzásul némán mellét érinti, s aztán lefordul; a kép szinte olajnyomatszerű, itt mégis zseniálisan költői. Az egész vers ennyi:

Agglegény volt. Katonakorában egy Ruszánda nevű „moldvai széphez” írt szerelmes verseket. Aztán egy Mantzi nevűhöz. Legtöbb szerelmes versét, összesen nyolcat, ehhez az Ámelihez írta. Ámelie, valószínű francia volt, neve után arra lehet következtetni. A költő később, deresedő férfikorában kis unokahúgához, háztartása vezetőjéhez, Diószegi Erzsihez írt néhány kötekedő-enyelgő anakreon-verset.

Tiszta, cicomátlan versek ezek, de már száraz tűzzel lobognak, szenvedély helyett bólintgató derű melegszik bennük. Érdeklődése mindinkább a természettudomány, azaz a botanika és a közügyek, azaz a nép élete felé fordul. Környezetében mindenki ezek iránt lelkesedik. Sógorával, Diószegi Sámuellel még a tudós Földi életében s nyilván annak buzdítására vagy példájára eltökéli egy magyar füvészkönyv kiadását. „Minden figyelmemet a fák, füvek, virágok vonták magukra” – írja Kerekesnek. Közben tán anélkül, hogy maga is sejtené, mit alkot, megírja a Lúdas Matyi-t. Természet- és népismerete, költői kereséseinek, társadalmi vizsgálódásainak minden eredménye éretten és frissen tódul a műbe, amelyre tudtán kívül készült. Világfelfogása éppoly tiszta abban, akár nyelve, melyet szintén egy életen át tanulmányozott és védett. Az „eredeti magyar rege négy levonásban” első sorától kezdve a kétségtelen remekművek elevenségével és biztonságával csillog, nevettet és lázít. Ennek csak utat kellett nyitni, hogy ömöljön. Megállíthatatlan hatására jellemző, hogy egykettőre szétömlik a nép közt, a magyarság legalsó rétegeinek legkedvesebb olvasmánya lesz, közmondás és népmese fakad belőle, noha hexameterekben van írva s nem is eredeti s még kevésbé magyar.

I. kötet 158

Lúdas Matyi nevét Fazekasig nem ismerte a magyar irodalom. A bátor pásztorfiú meséje, aki furfangosan háromszor is megbosszulja azt, hogy ura egyszer igazságtalanul megverette, minden bizonnyal francia eredetű. A 13. századbeli fabliau valamelyik változatát, valószínűleg azt, melyet Claude Tillier híres regényében, a Mon Oncle Benjamin-ben is feldolgozott, Fazekas Franciaországban olvashatta vagy hallhatta. Érdeme, hogy a szétfolyó francia mesét ritka elbeszélő tehetséggel kerek egésszé szerkesztette, melyben egyetlen felesleges mozzanat, egyetlen henye sor sincs. A mese demokratikus célzatát még jobban kihegyezte. Magyarrá azzal tette, hogy rendkívüli megfigyelő és kifejező képességével a hősben egy magyar jobbágyfiú alakját festette le. Környezetéül a magyar falvak életét örökítette meg. Szóval varázslatot mívelt, a valóságból kipárolta az örök művészetet. Egy mű sorsa sosem a benne elmondott történeten fordul meg. Fazekas nyugodtan rábízta magát az idegen történetre, melynek mellesleg mindenütt volt hitele, íze, felsőbb értelme, ahol jobbágyság, elnyomatás és az elnyomatás ellen lázongó hév volt. Tehetségét épp azzal bizonyította be, hogy eredeti meseszövés nélkül is megállta a próbát. A kijelölt úton megindulva, két kézzel szórja hamisítatlan értékeit; keresetlen szavai friss fordulatoktól, lelki és természeti képektől csillognak. Egy sor egy egész társadalmi osztályt leleplez. Mondatai vaskosak, mégis gördülékenyek s átlátszóak. A négy rövid „levonásban” egy egész világ kínja, baja és derűje árad a hallgatóra. S ráadásul minden szón ott párázik még a költő ajkának melege, az elbeszélő költemény sorról sorra a leglíraibb hevülettel ömlik. Lúdas Matyi furfangjairól van szó, de a furfangok sorozata tulajdonképpen a költő hangján válik igazi hőskölteménnyé. I. kötet 159A debreceni jázminok között, ha akarom, egy nagy műveltségű aufklärista gúnyolódik, ha akarom, egy Dózsa György dörög. Ismerjük a bevezetést.

Hajdan ütleggel magyarázták a mi atyáink,
Hogy mi az alsó nép törvénye? kinél az igazság? –
Aki erőssebb volt, ugyan az kényére bitangolt. –
A lepocsékolt nép dühös indúlatja kanóccal
Adta jelét ollykor bosszújának, de oroszlány
Szíve kevésnek volt, hogy mint Matyi visszapofozza,
Ami goromba csapást vett a zabolátlan erőtől.

A vers, eszmei tartalmán túl, az egymásnak felelgető jelzőkkel árulja el magát. A költő kezében tartja anyagát. Ilyen természetesen folyó, ilyen magyar hexametert nem írtak előtte, gondolkozom, hogy utána írtak-e. A száj görög módra skandál, de a fej magyarul gondolkozik, a szem, a fül hazai színeket és hangokat közvetít. A hősköltemény a népmesék természetességével és biztonságával indul:

Hajdann egy faluban, a Nyirenn-é, vagy az Erdő-
Háton, vagy hol esett, jó szerrel nem jut eszembe,
Már csak elég az, hogy: volt hajdan egy öreg asszony…

S annak egy tunya fia. Attól a pillanattól fogva, hogy Matyi feltápászkodik a heverésből, minden mozdulata oly emberien eleven, minden hely, ahol megfordul, oly feledhetetlen, amilyent csak a remekművekben látni. Közeledtére a középkor és a romantikus iskola zord várura is megrázkódik, leveri magáI. kötet 160ról a hagyományos port, és piros-pozsgás, káromkodó-szuszogó magyar földesúrrá válik. Ezzel akaszkodik össze Matyi. A küzdelem honi talajon folyik, minden dobbantásukra az édes hazai föld visszhangzik egy keservesen hiteleset. Az idegen forrás ellenére is Lúdas Matyi a legnemzetibb eposzunk.

A történetet mindenki ismeri. A mihaszna Matyi a döbrögi vásárra hajtja anyja húsz libáját, „egy vén gúnárral s egy pár öregecske tojóval”, a vásáron Döbrögi úr nagy önkényében elkoboztatja a ludakat, majd az igazát „nyers-nyakason” védő Matyit a kastélyába hurcoltatja, és ott a hajdúk

Ötvent vágnak rá, melyet süvegelve faránál
Egy ispán híven számlált, és Döbrögi bőrös
Karszékből szemlélt. – Matyi így szólt, hogy felereszték:
„Én, uram, a fizetést köszönöm; ha az Isten erőt ád
S életben megtart, majd megszolgálom; azért csak
Róvja fel a kapufélfájára, hogy el ne felejtse:
Háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza!”
Ezt csak alig végzé, néhány zöld ingesek agyba-
Főbe verék, s kiveték jól meghurcolva hajánál
Fogva, hogy a földet még a lábujja sem érte.
Míg húzták-vonták, mégegyszer visszakiáltott:
„Osztán háromszor veri meg Lúdas Matyi kendet!”
Hogy már ott kinn vólt, így szóllott a sokasághoz:
„Majd meglássátok, háromszor megverem azt la!”
Ezt minden neveté; de kivált a Döbrögi-háznál
Őrültes szavain Matyinak hahotára fakadtak.

Nem tudom, a francia változat költője, ha ilyen tömören egyáltalában meg tudta volna írni, hogy írta volna meg ezt a I. kötet 161jelenetet. A kép magyar levegőt lehel. Elsősorban Matyi alakja, akinek konokságában a pót-meggyalázás alól is kitörő állhatatosságában a magyar jobbágy lelkére ismerek. A francia változatban tán izgalommal várnám, miképp éri el, amit megfogad. Itt bizonyos vagyok benne, hogy beváltja, amit ígért. Fazekas ismét a mesék természetességével mondja el, hogy tartotta meg szavát.

A mi Matyink könnyen lehet gondolni, hogy anyja
Háza felé képpel sem fordult; búgva-morogva
Elment földetlen földig; s’ elvitte magával
A bosszúállás lelkének is ördögi mérgét.
Hogy dühe céljához juthasson, pénz kuporásra
Adta magát; jótskán keresett is, hol napi számmal,
Hol szolgálattal; s néhány nyelvekben eléggé
Jártas lett, mert sok nagy városokat bebarangólt;
S annyira-mennyire sok mesterségnek kitanúlta
A csinnyát binnyát. – – –

Kitanulta az ácsmesterséget is. Így tér vissza Döbrögi falujába. A földesúr épp házat építtet, az udvaron ott feküsznek már a gerendák, Matyi mindent leszól. Döbrögi kérésére hajlandó maga elvégezni a munkát. Jó ebéd után az egész cselédséggel együtt kimennek az erdőbe, hogy megfelelő fát nézzenek. Matyi ravaszul szétküldi az embereket, majd Döbrögit fához köti, szájába mohát rak, és kegyetlenül elveri. Ezután következik a költemény legművészibb része. Fazekas remekel a természet és a néplélek, az „ijjedezésre rákapatott jobbágy” lelkületének ábrázolásában.

I. kötet 162
Már a fejszések nem lévén munka, pihentek.
Már jobbára ledöntve hevert a címeres erdő
Legszebb része; menő félen már a nap: az ember
Bár ha dologtalan is, de az ácsorgást is elúnja:
Mégsem jő sem az úr, sem az ács. Végtére az ispán
Nem veszi a dolgot tréfának, hoppogat: erre
Hoppot mond itt, ott, meg amott a rengeteg erdő.
Hallgatnak: de csak a baglyok huholási szakasztják
Félbe az alkonyodást követő vadon estveli csendet. –
Már most mindnyájan kurjantsak; a hangok özönje
Zengeti a zordont; beljebb beljebb morog, amíg
Mélyen elnémul. – Figyelem van utánna, sehonnan
Egy kukk hang se felel. Most, most szeppen meg az ispán
Széjjel rendeli a látványságot, hogy az erdőt
Hajtsák meg, mert már bajnak kell lenni akárhogy. –
Amint egynéhány hajtók a völgyet elérik,
Hallanak egy olyan horkantást, mint mikor a kant
Megdöfik, és szívét ért sebje miatt az utólsót
Elhergette. Mi az? megdobban az ijjedezésre
Rákapatott jobbágy: hátrál; ordítja az ispánt;
Ott terem az, s félénk népét biztatva lemégyen
Ólálkodva az aljra velek; – mit látnak? az Isten
Mentse az ilyentől még a’ jó krími tatárt is!
Fához kötve urok, fa mohával szája betömve,
És a drága ruhák szét vannak rajta feselve.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egyik jobbágy a másiknak kurta gubáját
Megrántá; más a mellette valóra könyökkel
Titkon bökdöse, míg urok óbégatva könyörgött
„Óh fiaim! vigyetek szaporán, mert meghalok”, – ugymond.
I. kötet 163
Megfogták ezek a jó emberek, és az ölökben
Vitték a kocsihoz, mások famohát szedegettek
És derekának lágy fekvést puhogattak, az egyik
Szűrét tette alá, másik betakarta gubával.
Hogy haza cammogtak vele a lovak, egy banya két pint
Szappanos égett bort kent széjjel rajta; az udvar
Egy kis mákszemnyit sem aludt, minden köhenésre
Öt-hat férjfi cseléd, és szintúgyan annyi fejérnép
Ütköze egymáshoz; nagy vólt egyszóval a hű-hó!

A második részletet Matyi utazó orvos álöltözékében rója le. Döbrögi háznépe kényszeríti be a kastélyba, hogy agyonkínzott urukat meggyógyítsa. Matyi megint szétküldi a cselédséget, ezúttal különböző varázsfüvek szedésére. Mikor egyedül van, már maga is mulat ügyességén és Döbrögi rémületén. A stílus árulja el, hogy a költő együtt örül hősével.

– – – „Uram!” úgymond,
„Nem felcser vagyok én, hanem a Lúdas Matyi, kit kend
Megveretett s lúdját elvette; de hasztalan a szót
Nem szaporítom; elég, hogy másodszor adom meg,
Amit megmondtam; főképp hogy kend is a hosszas
Várakozásba magát ne gyötörje sokára, csak essünk
Által rajta; ha még nekem a jó Isten erőt ád,
Harmadszor se fogok majd késni!” – – –

De most már nehezebb a dolga. Az egész környék őt hajszolja. Döbrögi lassan-lassan „kiheverte Mátyás keze szennyét”.

I. kötet 164
– – hanem a Lúdas név annyira fészket
Vert szívébe, hogy a vidék lúdját kiölette,
Mert csak lúdtollat látott is, azonnal elájúlt;
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Húsz láncsást csak azért tartott, hogy tíze napestig,
Tíze viszont éjjel mindég őrt álljon az udvar
Környékén; – hozzá közelítni akárki fiának
Sem lehetett, ha ugyan csak előtte nem esmeretes vólt.

De Matyi nem azért fürdött meg a népmesében, hogy ne fogjon ki rajta. Döbrögön újra vásár van. Matyi „meglát egy virgonc lovat egy idegen sihedernél”. Az alku során a ló kipróbálására azt ajánlja a legénynek: ha kíséretével Döbrögi arra jő, kiáltsa oda, hogy ő Lúdas Matyi – de aztán iszkoljon is. Ha nem érik utol, megveszi a lovat. Előlegül tíz aranyat mindjárt át is ad a legénynek.

Tetszett a tűzről pattant sihedernek az alku,
És nehezen lesi, hogy mikor indúl már az az úr ki. –
Egyszer lárma esik, – riogatják széllyel az embert;
Döbrögi jő hintón, útjából félre vonódik
Minden igaz lélek. – Pezseg a pozsgás sihederben
A jó vér, csak alig várhatja, hogy a kerek erdőt
Érjék Döbrögiék; mint a nyíl utánnok ereszti
Ráróját; – „Lassan, lassan uraim!” kiabálja;
Mellészöktett a hintónak – „Tudod-é uram” úgymond,
„Hogy ki vagyok? tudd meg, Lúdas Matyi én vagyok!” – „Uccu!
Rajta legény!” ordítja az úr – egyszerre utána
Hajt a tíz láncsás, de mi haszna, nyomába se hágnak.
I. kötet 165
„Fogd ki kocsis nyerges lovadat,” mond Döbrögi, „jobb e’
Mind a tízénél, mondjad, hogy száz arany aki
Elfoghatja! – Szorítsd!” Maga a hintóra felugrik,
És kíváncsi szemét düllyesztve mereszti utánnok,
Hogy fogják már el Matyit. – Ő pedig a kerek erdő
Sarkánál elbújva fülelt, s látván, hogy az ur már
Csak maga van, kilopószkodik, és megrántja ruháját:
„Mit bámul az uram? nem fogják azt ma el,” úgymond;
„Osztán nem Lúdas Matyi az, hanem én vagyok, akit
Megveretett kelmed, s lúdját elvette erővel.”
Döbrögit a mennykő ha azon nyomban megütötte
Vólna, talám sokkal könnyebb lett vólna szegénynek;
Összverogyott, és a kocsiból ájúlva zuhant le.
Ott Matyi szánakozás nélkül megverte utólszor;
S’ erszénnyét a lúd árába viszont kiürítvén
Mondja: „Ne féljen az úr, már többet nem verem én meg.”
Azzal lóra kapott, s elment dolgára örökre.

A történet befejezésére Fazekas megint a népmesék szerkezetét használja. Lélektanilag tán döccen egyet az eposz, de a költői igazságszolgáltatás teljesen diadalmaskodik. A „megzsákolt úr” ráadásul még meg is tér.

Fazekas mindezt 1804-ben írta. Utána mind kevesebbet írt. Olyan költő volt, akinek csak társaságban van kedve énekelni. Barátai sorra elhaltak. Ő maga 1828-ban halt meg, tüdővészben. Nevét gyorsan elhomályosították az új költők, akik már nem a népről, hanem a nemzetről énekeltek. Avult lett mellettük, jóllehet mindnyájuknál modernebb volt. Tisztaszemű és bátor. Hiszem, közeleg a kor, amely ismét értékelni tudja, azaz, fel tud emelkedni hozzá.

Október

Csúsztunkban-zuhantunkban a meredélyen érezhettük, érezhetjük, micsoda magas vízválasztó volt 48 a magyar élet minden vonatkozásában. Micsoda csúcs, már-már valóban a csodák birodalmaival határos, alulról nézve! Nem hiszek csodákban, nemrég majd egy esztendőt töltöttem, hogy – ingerültségemet aprólékos nyomozásra váltva – rájöjjek ennek a hirtelen emelkedésnek kézzelfogható gazdasági és társadalmi indító okaira. Nem volt könnyű dolog, lépten-nyomon szédület fogott el, az a fajta boldogító részegség, amelyet az alpesi levegő sugall. Vigyáznom kellett, elsősorban önmagamra.

A fenti réteget, a 48-as korszak világát csak akkor kezdtem érteni, mikor már úgy-ahogy megszoktam, vagyis elszoktam a lentitől, a közelmúlttól. A magyar szellemnek és életfolyamatnak egy másik nívójára kellett lépnem, s onnan veszélyes volt már a letekintés is, hát még a magyarázat; az ember I. kötet 167könnyen elveszthette a fejét. Nemcsak utánozni, de megismerni sem lehet kockázat nélkül ezt a fenti kort: ahogy akkor megvizsgáztatta a résztvevőit, megvizsgáztatja kései tanulmányozóit is. Középosztályunkat ma is ez méri meg, s választja ketté, mint ahogy hajdan kettéválasztotta azokra, akik a Múzeum előtt felállított oltárra odadobták az aranyukat, aztán csatatérre, börtönbe, Törökországba és sírba sodródtak és azokra, akik nem dobtak oda semmit, nem haltak meg, hanem elfoglalták az előbbiek helyét, és – csak a jelszót véve át azoktól – alakítani kezdték az országot, a mindenkori „kor törvényei szerint”.

Akármily szigorral olvassuk a Werbőczi-fajta nemesség fejére a hírhedt bűnöket, meg kell hökkennünk annak láttán, ahogy ez a nemesség négyszáz esztendős vétkeit alig negyven év alatt, a diéták idején expiálta. Nem hiszem, hogy az orosz dekabristákon kívül volt még egy középosztály Európában, amely annyira megértette a nemzeti közösség iránti kötelességét, mint ez. A Felsőbükiek, Bezerédjek, Királyiak honfoglalók előőrseiként tűnnek fel váratlanul a század hajnalán. Valóban hont foglaltak s valóban sereg követte őket; a negyvennyolcas nagy gyülekező mutatta meg, hogy névtelenül, ismeretlenül minden faluban élt belőlük egynéhány már évtizedekkel azelőtt. Volt korszak tehát, amikor a magyar szellemnek és nemzeti akaratnak lett méltó testi képviselete, volt korszak, amikor lett magyar középosztály, olyan, amely a nemzet érdekeiért a saját érdekét is támadni merte: Kossuth, sőt Madarász is nemes volt! Túlságosan is jól teljesítette ez a középosztály a kötelességét, talán épp ez volt a tragédiája; neki is, a nemzetnek is.

67-ben aránytalanul nagyobb a jólét az országban, mint I. kötet 16847-ben, az ember mégsem meri egymás mellé tenni a két képet: a szellemi elszegényedés megdöbbentő. Hová lettek a húsz év előtti értékek? Másutt a polgáriasodás még az anyagi megerősödés előtt is a nemzet morális megerősödését jelenti – nálunk az ország csak szemre hízik, sőt puffad: belső izomzata egyre satnyul, végül már épp az satnyítja, aminek táplálnia kellene: a háj. A Tisza Kálmán-i kor gyönyörű gazdasági tevékenysége, az „ökonomikus” földosztás, tízezer holdas darabokban a lecsapolt lápi vidékeken, az a szégyensorozat, ahogy a parlament Kossuthtal szemben eljárt, példaképként is bőségesen bizonyítja nemcsak a nemzeti akarat, de az emberi magatartás hiányát. Hova tűnt a középosztály, amelynek ezt képviselnie és kifejeznie kellett volna?

Meghalt, nincs rá más magyarázat. Börtönbe került, világgá szóratott, lelkében megtöretett, szóval meghalt. Nagyrészt valóságosan is meghalt, mert a halál jól válogat, mihelyt az elvet vérrel kell tanúsítani, de még inkább meghalt mint szellem, mint osztály. Természetesen nem a hatszázezernyi nemesség halt meg vénestül-csecsemőstül az utolsó lábig, hanem csak az a falvankénti három-négy réteg esett el, rokkant meg és tűnt el, amely ennek az osztálynak, és rajta át akkor a nemzetnek tudatot, szellemet, idegzetet adott. Ez úgy meghalt, mint hajdan az urak Mohácsnál, mint a szerb nemesség Rigómezőnél. Egy ilyen rétegnek nem kell nagyszámúnak lennie, egy országban sem az. Hány zsoldos kellene ma azoknak az európaian művelt s szilárd jellemű férfiaknak elfogatására, akik életüket áldoznák a közösségért? Negyvenkilencben valamivel több kellett, de nem sokkal. Talán csak öt-tízezer ember tűnt el a magyar életből; de az ország kiürült.

A magyar szellemnek ezt a szörnyű vérveszteségét, mint I. kötet 169Németh László, én is vidéki kúriák könyvtárszobáiban tapasztalhattam, már azokban, amelyek könyvtárszobáinak polcain, ha másból nem, hát kegyeletből még könyvek sorakoztak. A serdülő Babits még nagyapja polcáról emelte le a Georgicon-t, két jogi könyv közül. Ilyen könyvtárakat láttam. Az elsőhöz még örömmel közeledtem. A többihöz már fokozódó szorongással. Az egymás mellé állított kötetek hátlapján olyan világosan olvashattam egy század szellemi felívelését, majd lehanyatlását, akár egy grafikonon. A könyvsor rendesen régi kiadású Horatiusszal és Vergiliusszal kezdődött, aztán szépen tarkulva, magyar neveket kezdett csillogtatni, Daykáét, Baróti Szabóét, Berzsenyiét, az Auróra évkönyveiét, Vörösmartyét; a csúcspontot és itt is a vízválasztót Petőfi jelezte; aztán egy sorozat Jókai következett, aztán egy-két lexikon dadogása után a Remekírók egy sorozata, az aranyozásnak érintetlenségét sejtető villogásával, aztán megint egy kis dadogás az Akadémia néhány kiadványával, aztán egy sorozat Herczeg, aztán már dadogás nélkül egy folyamnyi Színházi Élet. Íme, így süllyed el egy nemzet; nem úgy, ahogy Vörösmarty dalolta! – gondoltam. Így halt el egy nemzet tudata, egy középosztály.

Csak emléke maradt, bár inkább ne maradt volna! – gondoltam hozzá. Mert e nyirkos idők alatt az emlék is megromlott, üres forma lett, olyanformán tartalmatlan, mint a rossz dió, gusztustalanul.

Ahogy az emlékezők, múltra hivatkozók elképzelték a régi úriságot, a nemzetvezetés előkelőségét! Az emlékezés a műveltség alapja – a nemest majmoló álnemest, formanemest az jellemzi, hogy a jó emlékezéshez szükséges műveltségre sem képes. Mivel a múltból csak külsőséget tud meglátni, saját I. kötet 170maga is külsőséges lénnyé alakul: hagyomány helyett gesztust tisztel, úr helyett úrhatnám, a nemesen zengő mondatból csak a pátoszt érti és veszi át, amely az ő ajkán menthetetlenül álpátosszá válik. Mivel belső biztonsága nincs egy feladat nemességére, arcizom– és kargyakorlatokkal erősítgeti magát a szerepre.

Úr neki azt jelenti, hogy nem nép; igyekszik tehát minél jobban elzárkózni a néptől – jól sejti, hogy ha egy sorba állna azzal, legfeljebb abban különbözne ki, hogy még ott „lent” sem állná meg a helyét. Az ember elsősorban őt magát sajnálja.

S szinte csak azután mindazokat, akiket megfertőz, elhitetve, hogy az elsőbbrendűség, a kultúra, az emelkedettség, amelyre minden ember egészséges ösztönből vágyódik, az amivel ő díszeleg: fehér antilopcipő a bokáig érő falusi porban is, selyeming, unatkozó fintor, pökhendiség mindennel szemben, ami előtt már nem kell hajlongania, vagyis ami előtt már kiegyenesítheti derekát, férfiasan! Milyen könnyen elérhető az a külsőleges előkelőség! Sem a léleknek, sem a szellemnek semmi erőfeszítése hozzá. S mert ehhez is csak külsőség kell, ez indokolja, miért számítana társadalmi bukásnak, ha egy közhivatalnok fia lakatosinasnak állna (társadalmi lehetetlenség, hogy annak álljon), ha egy bírósági altiszt nem hivatalnoknak neveli gyermekét. Ennek a beteges, mert valóban tünetien külsőséges fölfelé törekvésnek persze vannak rideg és nyomós gazdasági okai is. A kétkezi dolgozók aránytalanul és indokolatlanul kisebb jövedelme.

Franciaországban az ipari munkás keres annyit, ha nem többet, mint a hivatalnok, kulturális és anyagi emelkedése tehát nincs ál-úri úrhatnámsághoz kötve. Ezért nincs ott oly I. kötet 171ijesztő „értelmiségi túlprodukció”, azért nincs diplomásprobléma, illetőleg ha van, könnyen megoldható. A középosztálybeli ifjú értelmiségiek kérdése, mellesleg nálunk is csak ezen az alapon oldható meg, az „alsó” társadalmi osztályok felemelésével. A kérdés magva nem a szellemiségi rétegek helyzetében rejlik, hanem a munkásságéban, a szegényparasztságéban. Azt hiszem, nem kell különösképpen fogadkoznunk, hogy ahelyett a hat-nyolc órai hivatali „szellemi” munka helyett, amivel úgy-ahogy kultúrélet-nívót biztosítunk magunknak, szívesebben dolgoznánk ugyanannyi időt a szabad mezőn – ha azzal ugyanannyit kereshetnénk. Tán az sem túlzás, ha ezt egy egész nemzedék nevében mondom.

S tán az sem az, hogy az igazi értelmet, a nem adathalmazt, hanem helyes ítéletalkotó-képességet eredményező műveltséget, a jó észjárást inkább föllelem a magyar kétkézi dolgozók rétegében, mint a polgári középosztályban, amely annyira nem töltötte be hivatását, hogy tulajdonképpen – nincs. Mert hogy valami van, él, azt csak arról tudom megállapítani, hogy miként működik – működik-e egyáltalában.

A magyar szellem és nemzeti akarat 48 óta csak lelkifurdalás formájában élt; akik a népért s a nemzetért erőfeszítést tettek, azok majdnem mind kétségbeesésből feszültek neki a munkának. A polgáriasult középosztály, amelyből legnagyobbrészt származtak s amelynek, mint a szellem s a nemzeti akarat hordozójának segítenie kellett volna őket, éppúgy szemben állt velük, értelmetlenül és ellenségesen, akár a nemzetirányításra rég jogosulatlan arisztokrácia vagy nagypolgárság.

Megváltozik ez? Nem volt nemzetvezető polgárságunk; de a nemzetvezetésre Európa-szerte már a polgáriasult középI. kötet 172osztály is képtelenné s jogosulatlanná gyengült vagy romlott: a nemzeti tudat ismét a nép tudatává válik, ha válik; a nemzetek sorsa ismét a nép felkészültségén és felemelkedésén fordul meg, a felemelkedésen azt is értve, hogy: az ország irányításáig. Másutt az erre való leckét a nép megkapta a polgárságtól, a középrétegtől. Nálunk, láttuk, mit kapott. Magától is rájön a tennivalóra? Közvetlen példa nélkül, iskola nélkül is képes lesz a feladatra a nép? Van benne, születésétől fogva, kellő értelem, szívósság, helyes ítéletalkotó-képesség, önzetlenség az egész nemzet érdekéért?

November

Megint vita: sajnálni kell-e a népi kultúra eltűntét? Ha már volna helyette más! Műveltebb volt-e a parasztság, mikor még nem tudott írni-olvasni? Stb. Unom a vitát, annyira önző vagyok, hogy érveimet is megtartom magamnak. Hallgatok akkor is, midőn már-már azt a sületlenséget olvassák rám, hogy az írni-olvasnitudás ellensége, a falvak városias civilizálódásának ellensége vagyok.

Azért hallgatok, mert érvelésem mentegetődzésnek látszhatna. Bíróság előtt is szégyenkezve igazolnám magamat: gondolataimat. Furcsállom az olvasót, aki az írótól a mélységhez rögtön még liftet is igényel, aki egy eszme megértéséhez nem járul legalább annyi erővel, amennyivel az író a megértetéshez. Profanizálásnak érezném hát csak megemlíteni is, hogy nem gondolatom, de papíron tervem van otthon, amelyen egy elhagyott tanya, egy megreformált mezőgazdasági üzem cselédjei emeletes házban laknak, villanyuk, fürdőszobájuk van, a földszinten könyvtáruk, mozijuk, sőt uszodájuk, I. kötet 173mert a reform-megtakarította pénzből még arra is futotta. Megvetésből hallgatom el a következő érvet, illetőleg tapasztalatot is:

A művelődés nem folyamatosan halad, hanem vibrálva, néha szinte szeszélyesen. Ha a népi kultúra helyett a parasztság rögtön kapott volna megfelelő új kultúrát, egy szavam sem volna. De semmi érdemlegeset nem kapott, holott mindent elvesztett; majdnem úgy mondtam, hogy mindent elvettek tőle. A Haladás istennője más téren is megengedett magának ilyen játékot. Hogy csak egy példát mondjak: a múlt század hatvanas éveiben, nyilván merő szórakozásból, levettette a parasztokkal a szűrt meg a gubát. Miért? Ez a viselet tökéletesen megfelelt a magyarországi éghajlatnak, az akkori társadalmi, közlekedési viszonyoknak. A parasztok dideregtek, meghűltek, meghaltak. Felelni csak azt tudták volna, ha valakinek eszébe jut megkérdezni őket, hogy a szűrviselet már nem módi. Jó ötven évbe tellett, míg az istennő megkönyörült rajtuk, és közibük is elvitte a nagykabátot, a kötött mellényt. Ez is a fejlődés „törvényszerű menete” volt? A híres sorsnak, még ha történelmi szükségességnek hívják is, csak akkor engedjünk át valamit, ha azonnal kapunk valamit. Ezért vagyunk emberek. Ha valami jobbat kapunk. Ezért vagyunk haladók. Követeljük a jobbat, mielőtt a régit átadnánk. Ezért vagyunk sorsunk urai.

December

Milyen volt a népi kultúra, volt különlegesen magyar is? Nem csupán álomképet siratunk? Adott, vagy adhatott volna valamit a következő kultúrahordozó rétegnek, a polgárinak? I. kötet 174Rengeteget adott át, a nyomokat ma is láthatjuk a képzőművészetekben, a zenében.

Legközvetlenebbül és legérthetőbben ez a kultúra nyilván a költészetben fejlődött ki: a népdalban és a népmesében. Értékeiből, eredményeiből – a látszat ellenére is – legkevesebbet az irodalom vett át. Kölcsey éjszakákon át izgatottan forgatja, tapogatja, feszegeti a „parasztdalokat”, egy alkimista módjára próbálta elemeire bontani azokat, s az elemekből aztán új kincset alkotni. Külső hámjukon, formájukon nem tudott tovább hatolni. A zenén, a ritmuson, egy-két prozódiai szabályon kívül az irodalom sem tudott mást kibontani belőlük. Petőfi volt az egyetlen, aki sejtette a titkot: onnan tudjuk, mert élt vele; ígérte, hogy meg fogja magyarázni, de nem magyarázhatta meg. A lényeg előtt ma is értetlenül állunk.

Ezekben a népdalokban először az tűnik fel, hogy a dal rendszerint valami természetből vett képpel vagy valami roppant egyszerű megállapítással kezdődik.

Esik eső az ekeszarvára –

Mi köze van ehhez az utána következő sornak:

Ne hajts kislány a legény szavára –?

A ritmus, a rím fonalán kívül mi fűzi össze ezt a két, egymástól oly távoli világból beszélő sort:

Bartók, Kodály és Vikár gyűjteményeit forgatom, százával sorolhatnám az ilyen egymástól úgy elütő s mégis oly erősen egységes sorpárokat.

Elszakadt a szép bécsi keszkenőm.
Elhagyott a szép barna szeretőm.

Ilyenfajta szokványos természeti képek más népek népköltészetében is vannak. A román népdalok jó része az ismert frunza verdé-vel, a zöld levéllel kezdődik. De mindig csak azzal, nyilvánvaló tehát, hogy ez a két szó itt már szinte csak hangulatkeltőnek, indulatszónak számít; figyelemre vagy a dalolásra hív, és így nem is szükséges, hogy különösebb értelme legyen, mert hisz tulajdonképpen még nem is a dalhoz tartozik. A magyar népdalt kezdő sor mindig más és más; ha kissé különös módon is, de mindig hozzátartozik a dalhoz, ezt érezzük.

Ujvárosi kerek tóba
Fürdik két fekete csóka.
Bárcsak én galambom csókja
Rárepülne az arcomra…

Vagy a cigányzenekaroktól unalomig ismert két sor

Sokáig a népélet tudománya sem látott ebben népi furcsaságnál egyebet. Az énekelt dalban a dallam a fontos és nem a szöveg, ez volt nagyjából a vélemény.

Elsőnek Vikár Béla kezdte bontogatni a titkot. Az összegyűjtött népdaloknál is nagyobb élvezettel olvasom a dalokhoz fűzött magyarázatokat. Harminc éve írta ezeket a jegyzeteket, de ma is izgatottan figyelem, helyes úton indult-e el. Kortársainak nem ez volt a véleménye. Ahogy a régi kiadványokat nézem, állításai körül némi vita keletkezett. Vargha Gyula sem osztotta Vikár felfogását. Először e versszak birtokáért csaptak össze:

Magos a torony teteje –
Bárányomnak nincs mezeje.
Bárányomnak jó mező köll,
Magamnak szép szerető köll.

E versszak – mondta Vikár – képbeszéd; magyarázatra szorul. „Népköltészetünkben az elérhetetlen vagy alig elérhető magasság (torony, nyárfa), az éppen nem, vagy alig elérhető vágyat, a hiábavaló vagy kétes reményt fejezi ki… A tárgyalt verskezdet tehát egyszerű prózára feloldva ezt teszi: hiába vágyakozom, bárányomnak nincs mezeje (amint magamnak nincs szeretőm; pedig), bárányomnak mező, magamnak szerető kell”

Vargha Gyula a régi felfogást, Erdélyi Jánosét képviselte. Erdélyi ugyanezt a dalt egészen másképp, a festőiség szempontjából fogta fel. A szerelmes juhász ott áll a sík pusztaságon, szeme a távol toronyra téved, előtte a kisült mező, melyen juhai nem találnak egy harapás füvet; elgondolja: beh jó volna juhainak jó I. kötet 177legelő, magának pedig, eszmetársulás útján, hű szerető. Valóban, a perspektíva szabályai szerint megfestett tökéletes kép – mondja Erdélyi.

A köztudat akkoriban, illetve azok többsége, akik ilyesmivel egyáltalában érdemesnek tartották a foglalkozást, azt vallotta, hogy a képek, a benyomások érzéssé válnak a nép lelkében. Ennek a felfogásnak is lehet alapja, bár általa nemigen férkőzhetünk közelebb a titok nyitjához. Eszerint annak, aki a dalt megteremti, kezdetben nincsen is semmi égető mondanivalója, csak nézi a világot, s arról jut eszébe valami. Nem egy belső közölni valót öltöztet fel, fejez ki a külső világ tárgyainak segítségével, hanem a külső világ ébreszti föl benne, hogy ő is szólhatna épp valamit. „A tisztán, élesen látó magyar szem nem alkalmas az ily jelképi felfogás közvetítésére” – érvelt Vargha. Szóljak bele a vitába én is? Ennek az érvelésnek csak az a hibája, hogy gyakran az egész költészet sem egyéb, mint jelbeszéd. Mert mit csinál a költő? Az érzelmeket, a megelevenítő tárgyakat ő is hasonlatokkal, a kifejezendő dolgoknál ismertebb vagy szebb fogalmakkal teszi érzékelhetővé.

Ezt míveli a népdal is, a maga törvénye szerint. Abból, hogy milyen törvény, milyen belső szokás és megállapodás szerint teszi – máris messzi következtetést tudnék levonni a magyarság legbelső lelkivilágára, e lélek kialakulására és eredetére. Eszembe jut Frazer, Lévy-Bruhl tanítása.

Az egyszerű, még pusztán a természet hatalmában élő népeket őszerintük is az jellemzi, hogy amit különös tiszteletben és becsben tartanak, ami szent előttük, azt nem nevezik a nevén, hanem körülírják. Szemérmesen tartózkodnak legbelsőbb érzelmeik néven nevezésétől is, mintha azokat már a I. kötet 178puszta kifejezéssel kiszolgáltatnák mások kényének-kedvének, jó- vagy rosszakaratának. A személyek sem mutatkoznak be a saját nevükön, hanem magukat a természet olyan teremtményeihez hasonlítják, amelyek tulajdonsága illik az ő érzelmükhöz. Ez még a mai primitív népeknél is így van. A magyar nép legközelebbi nyelvrokonai, a vogulok sem nevezik sose néven a legkedvesebb táplálékukat szolgáltató állatot, a medvét, hanem mindig körülírják, legtöbbször csak úgy nevezik „az öreg”.

Ilyenfajta tartózkodás rejlik a magyar népdalokban is? A szerelmesek a dalokban is bujkálnak a világ elől.

Az egyik dalban így búcsúzkodnak a hadba vonuló legények a lányoktól:

Búza, búza, be szép tábla búza,
Felnőtt abban két szál majoranna,
Ki fogja azt ápolgatni,
Ha mi fogunk masírozni
Az ezred után,
Az ezred után.

Nyilvánvaló, hogy itt az illatos, szép, környezetéből kiváló majoránna virágon az elhagyott kedvest kell érteni.

Moszkva és Nyizsnyij-Novgorod között tanultam Nagy Lajostól ezt a dalt, hasonlít az előbbihez:

Ebben a kis remekműben, a nagyszerű szerkesztésen kívül először azt kezdjük figyelni, mint emelkedik a mondanivaló a tárgyi világból a költészet tündöklő régiójába, s a szakaszok mint festik alá egyre nagyobb művészi erővel a refrén váltakozó gondolatát. Egy szerelmes lélek egész tragédiája játszódott le előttem. Az első szakaszban, ahol a sorozó bíró közeleg, a hős (hogy így mondjam) még otthon van. Még csak retteg az elválástól. A másodikban már búcsúzik, mert megjött az érthetetlen, német nyelvű behívólevél. A levelet azonban nem a postás hozza, ilyen fájdalmat már a levél hozójával is érzékeltetni kell, ezért röppen be a dalba a szomorúság jelképezője, a vadgerlice. A harmadikban a bánat annyira úrrá I. kötet 180lesz, hogy már nem is a hűtlen kedvest akarja megeleveníteni, hanem magát a hűtlenséget, az elszáradt érzést. A kerek erdőben a gyönge vessző a kedvest jelenti, a madár pedig, amely nem tud megállni az aszu ágon, magát a szerelmet.

Emlékszem még ennél is szebbre. Ezt Erdélyi Józseftől hallottam. Ennek már minden szakaszában előtérbe lépnek a jelképek, s azok művészi válogatása adja a vers rendkívüli szépségét. Az első szakasz a kedvestől búcsúzik.

A gyaraki bíró kapujában,
Leesett a kalapom a sárba.
Gyere babám add fel kalapomat,
Sajnálom a szép szabadságomat.

Szükséges még magyarázkodni, hogy a kalap nem véletlenül esik le, hogy helyére majd csákó kerül s így magától értetődően a civilélet, a legényélet szabadságának elvesztését jelenti?

A második szakasz az édesanyát idézi föl.

A gyaraki bíró udvarába
Lehullott az akáca virága,
Fölszedné azt de sok édesanya,
Csak a fia ne lenne katona.

A hulló fehér akácvirág a hulló könnyeket idézi. Az édesanya könnyeit, aki mindent elkövetne, hogy fiát megtartsa magának. A harmadik szakasz vége a búcsúzó legényről szól, aki a kapuból az udvarba, egyre közeledik felénk és a vers lényege felé.

I. kötet 181
A gyaraki bíró kiskertjébe
Lehullott a ropogós cseresznye,
Olyan piros, mint a kicseppent vér,
Meghalok a kedves galambomért.

A hulló akácvirág, a hulló könny után a hulló piros cseresznye, az ömlő vér mesterien zárja be a költeményt.

Ezekben a versekben a jelképeket könnyű volt felfedezni. Egyelőre nem is akartam többet, mint felfedezni őket, mint kimutatni jelenlétüket. Kimutatni azt, hogy a természeti leírások nem véletlenül kerültek a népdalokba; és ha ott vannak, jelentenek is valamit. Hogy Vikár mellé kell állnom, ha ő szoros összefüggést lát az ilyen sorokban:

Egerben a fűszál mind bánatnak hajlik,
Az én kedves rózsám rólam gondolkodik.

Persze hogy igaz, hogy a lekonyuló fűszál nemcsak hangulatot, de hasonlatot is teremt a gondolkodó szerelmessel; így tudom meg róla, hogy szomorú dolgokat gondol.

Ezek után világos lesz az is, hogy e dalban:

Kaposvárban ég a gyertya,
Barna legény gyujtogatja,
Hol eloltja, hol meggyújtja,
Bús szivemet szomorítja –

a leány nem a ki-kilobbanó fény miatt szenved, hanem a legény szerelmének változása miatt; a gyertya, általában a tűz a szeI. kötet 182relmet jelképezi, nemcsak a magyar népdalban. Látom a kínálkozó utakat, az álomfejtés, a bécsi lélektan felé; egyelőre nem akarok kilépni a területről.

Úgy ég a tűz, ha raksz reá,
Szól a világ, ne adj reá.

A másik, amelyet egyszer már leírtam, szinte önmagáért beszél:

Ég a kunyhó, ropog a nád,
Öleld hozzád ezt a barnát. –

A versben nem a nád ég: a szenvedély. A hirtelen kitörő szerelem, amely éppolyan ellenállhatatlanul hatalmába keríti, felgyújtja a legényt is, a leányt is, akár a láng a száraz náddal fedett kunyhót.

Utca, utca, ég az utca, messzi látszik a lángja,
Piros, piros, mindig piros az én rózsám arcája,

Miért? A dal maga szolgál magyarázattal, félreérthetetlenül egyértelművé téve a kezdő szimbolikus képet

Nem titok, kimondom:
Összeölel, összecsókol engem az én galambom.

Legtöbb kép a szerelemre vonatkozik:

A fű száradása a szerelem apadását jelenti.

Mondom, messzire mehetnék ezen a területen. A freudizmus eszközeivel egy divatos lélekbúvár különös világot fedezhetne itt fel. A költői képeket az elfojtott vagy tudat alá szorított vágy megtestesüléseinek véve minden népdalunkban a lélek olyan mélységeiről ránthatná le a leplet, amilyen mélyre az éneklő tán még álmában sem merészkedne.

Kísértésül csak egyet:

Torony nélkül mi a város –
Mi a leány, ha nem páros.

A freudizmus megszületése, illetve elterjedése előtt is leereszkedtek egypáran ebbe a mélységbe. Többet fedeztek fel ott, mint amennyit a mindig csak egy területet vizsgáló lélekbúvár felfedezhetne. Egy elsüllyedt költői vallásos érzés, tán még egy ázsiai népi világmagyarázat maradványai tárultak fel.

Ezekről a jelképekről egész szótárt tudnék készíteni. Vikár ezt nagyjából meg is csinálta; felhasználta az előtte járók tapasztalatait is.

Megfigyelte, hogy ezekben a dalokban a kaszárnya például vagy a börtön, ahova a legényt viszik, mindig sárgára van festve. De:

Sárga a csikó, sárga a nyereg rajta,

melyen a legény búcsúzni megy. A sárga a hervadás, a gyász, a romlás, az elválás színe. Miért érdekes ez? Mert a magyarsággal nyelv- és fajrokonságban levő ázsiai népeknél is sárga I. kötet 184a gyász színe. Somogyban, Csökölyben talán ennek a kései hatásaképp gyászoltak még nem rég is fehérben.

Szín, virág, madár, a természet csaknem minden jelensége és tárgya helyet kaphatott egykor ebben a kimeríthetetlen szótárban.

Magasan repül a daru, szépen szól.

A daru költöző madár, a pusztán élő magányosan szemlélődő pásztornak a nyártól, a könnyebb élettől való megválás jelképe, a közelgő őszé, a szomorúságé.

A virágoknak is pontos szerepük van. Mindegyik külön-külön jelképez, kifejez, vagy előkészít valamit. Mi határozza meg a jelentésüket? Nyilván az, hogy erősebben vagy finomabban bódító illatukkal, szirmaik különös alakjával és színével, levelükkel, termékenységükkel valami olyanra emlékeztetnek, amit a lelkileg mindig szemérmes nép ilyen körülírással is azonnal ért.

A rózsafa a termékenysége, védő tövisei miatt jelenti az édesanyát? S a rózsa – mint annyi nép nyelvében – szépsége, illata, tisztasága miatt a fiatal leányt? A népdal szépen kapcsolja egybe a kettőt. Egy trubadúr-költő sem fejezhette volna ki tömörebben:

Az anya – kínálkozó ez is – sokszor madár képében jelenik meg. Néha nem is rokonszenves madár alakjában:

Hármat tojott a fekete kánya,
Engem szeret a kend barna lánya.
Akármilyen korhely gyerek vagyok,
De szeretőt mindig szépet tartok.

A készlet, mondom, kifogyhatatlan:

Könnyű apró halat fogni,
Nehéz szálkájával enni;
Könnyű szeretőt találni,
De nehéz azt megtartani.

A dal egyszer szomorú, egyszer – csak a hasonlításra felhasznált tárgy említésével – humoros, jókedvűen kötődő, mint például:

Összedült a sajtárom dugája,
Elhagyott a szeretőm bujába,

Azaz, ha összedőlt is valami, amit eddig abroncs fogott össze, nem a világ dőlt össze. Vagy ez:

Azaz, nem is olyan siratnivalóan messzire. De térjünk csak vissza a virágokhoz. A magyar népdalban mindegyiknek megvan a maga külön-külön pontos szimbolikus jelentése.

Kálmány és Vikár szerint a zsálya például az égő szerelem jelképe, mindig azt idézi.

Tele kertem zsályával,
Szerelemnek lángjával –
Márta asszony kerüli,
Megcsókolni nem meri.

Ellentétben az érzéki zsályával, Vikár szerint az igénytelen, több éven át tenyésző, folyton virágzó szegfű az igaz szerelmet idézi fel:

Szélrül van a rózsám háza,
Körülfutotta a zsálya.
Nem futja a székfü körül,
Mert nem voltál igaz szivü.

A viola szintén a heves szerelem jelképe.

A violát akkor szedik,
Mikor reggel harmat fénylik,
Mert ha akkor le nem szedik,
A színe is megváltozik,
A legények nem szeretik.

Természetes ezek után, hogy a kert magát a szívet jelenti.

I. kötet 187
Sohasem tartottam egy virágnál többet,
Mégis azt kilopták irigyim kertemből.

A csillag, kedvesen, maga a legény, a lányok szemében:

Fényes csillag kezd ragyogni az égen,
Olyan szépen nem ragyogott már régen,
Fényes csillag ragyogj nekem sokáig,
Míg a babám hozzánk talál, odáig.

A hasonlóság néha azonossággá válik, mint például ebben a négy sorban:

Kaszás csillag jár az égen,
Kaszál a babám a réten,
Arany dészü a derekán,
Nem hajlik a kasza után.

Természetesen, nem minden képről mutatható ki ilyen mély összefüggés. Az az ősi költői szellem, mely ennek a virágnyelvnek, ezeknek a képeknek egész rendszerét diktálta, idővel feledésbe megy, és maga a nép is sokszor oly képpel kezdi a dalt, melynek semmi köze a mondanivalóhoz. Maga sem tudja felismerni mindig a kapcsolatot, feledi az ősi hitvilágot, a hajdan volt kultúra nyelvét, a szellemet.

I. kötet 188
1937
Február

Sikert kívánok a tudományos kísérleteknek, melyek a testalkat, a vérképlet alapján rokonítják a fajtákat és népeket. Bár már túl lennénk rajtuk. A rokonságkeresésnek sokkal titokzatosabb és izgatóbb állomásaihoz érhetnénk el, illetve vissza. Nemcsak oda, hogy két olyan, fajilag testvérnép, mint a német és francia, miért nem bírja egymásnak még a szagát sem, hanem – ami ennél még titokzatosabb – mi okozza, hogy más népek viszont, akiknek az égvilágon semmi közük egymáshoz, szinte betegesen sóvárognak egymás után. A svédek és norvégok évszázadokon át hangtalan, de kemény nyakleveseket váltottak a közös tető csendjében, amíg végül sikerült szétosztani a portát is, a biztos tetőt is; ez érthető: történelmi fejlődésre, földrajzi helyre, nyelvre, de még sorsra is testvérebb két nép náluk igazán alig képzelhető. De mi magyarázza a dekabristák, Puskin birodalomra menő híveinek elszánt anglomániáját? A 19. század elejének orosz bojárjai európaiabbak az európaiaknál; egész bizonyos, hogy Dosztojevszkijt – akit legelőször a németek értettek – ők még ma sem értenék. Mi volt az oka a majd négy századig tartó lengyel-magyar barátságnak, amely valóban majdnem olyan meghitt volt, amilyennek a politikai szónoklatok mondják? Bercsényinek Jászvásárban és Targovistyében is voltak jó komái – miért nézett Krakkó felé akkor is, midőn nem menedékhelyre, haI. kötet 189nem csak vigaszra volt szüksége? A titok tán ott kezdődik, midőn Lehelék a svájci Alpokat mászták lóháton, holott, ha igazán csak szerezni akartak, hát a közelibb Kijev táján is akadtak volna egyre-másra.

Vannak nemzetek, melyek földrajzilag oly távol esnek, hogy hírt is alig hallanak egymásról. De amikor elvétve, véletlenül mégis összeakadnak, ámulva tapasztalják, hogy gondolkozásuk, temperamentumuk, ízlésük mennyire azonos, mennyire összeillenek ők ketten. Közös vonásokat mutatnak a lényeges nagy dolgokban, de – ami még csodálatosabb és jellemzőbb – a legapróbbakban is. Például egyformán gondolkoznak a nőkről vagy a szabadságról. Vagy mindketten borivók, noha körülöttük mindenki más sört iszik. A távolság miatt, ismétlem, maga a két nemzet alig tud érintkezni, de mikor a két nemzet közül valamelyiknek a fia véletlenül a másik nemzet területére sodródik, ámulva és izgatottan állapítja meg magáról, hogy valamiképp otthon érzi magát. Szülőföldjéről több mint ezer kilométert tett meg, útközben három-négy országon is áthaladt, ám mindig csak mint érdeklődő utazó, mint idegen, s itt egyszerre honi lég csapja meg. Nem ismeri a nyelvet, de ismerni véli az embereket. A szokások meglepik, de a lelket, mely a szokásokat szülte, meghittnek érzi. Nyugtalanul, a kedves meglepetés okozta nyugtalansággal tekint körül: honnan ez a titkos rokonság? A táj, a szőlővel teliültetett enyhe lankák és közöttük a széles, termékeny folyóvölgyek a hazai földre emlékeztetik. De egyes-egyedül a földrajzi fekvés kétségtelenül erős népalakító hatásában rejlene a fura rokonság – elfogadhatja ezt a nagyon is racionalista magyarázatot? Kutat tovább. Egymás után fedezi fel a tárgyi különbözőségeket s az ezek mellett konokan, egyre sűI. kötet 190rűbben, úton-útfélen felbukkanó belső hasonlatosságot. S minél jobban a nép jelene s múltja felé fordul, a különös lelki vagy temperamentumi közösségnek annál több valóságos tünetével találkozik. A tünetek okai rejtelmesek, ésszel nehezen foghatók fel, de a vizsgálódónak már alig van szüksége rájuk. „Tudnék esztendőkig, tán örökké is e nép körében élni” – vallja be magának – s ez – én is bevallhatom – minden tudományos oknál döntőbb erősségű. Megpróbálom én is az elképzelt vizsgálódó utas módszerét, így tudom talán legjobban megértetni magam. A franciákról és magyarokról beszélek.

Elfogultan, nem tagadom. E sorokat, hogy így kezdjem, olyan ember írja, aki látásmódjának, de még talán temperamentumának kialakulását is a magyar szellemiség jellemalakító ereje után a latinokénak köszönheti. Ahogy testi életét az apától és anyától: szellemiségét e két szellem, a latin és magyar párosodásából kapta. Merészség részéről, ha szellemi szüleit is úgy szeretné elképzelni, mint akiket már a sors rendelt egymáshoz, s akik össze is illenek? A tudósok dolga megállapítani, hogy valóban merészség-e. Ő, íróként, egy írói vizsgálódás merészségével felfedezendő lelkiállapotról beszél. Most nem arról, mely első franciaországi tartózkodása alatt (és nem is Párizsban, hanem Bordeaux-ban) úrhodott el rajta, s mondatta vele, hogy „itthon érzem magam”, hanem jó pár évi franciaországi tartózkodása után szülőföldjére megtérve mondatott vele olyasmit, hogyha franciának született volna, akkor sem érezné magát idegennek ezen a földön, a magyaron. Rokonságba keverni egy Kaukázus-alatti, átmeneti hazájából alig ezer éve Európába költözött, Európának tehát legkeletibb, legrokontalanabb, még csak nem is árja (hanem ural-altáji) népfaját, a magyart Európa legjellegzeteI. kötet 191sebb nyugati népével, a franciával, ha csak szellemi vonatkozásban is? Kicsit csodálatosnak tűnhet föl. Épp azért megérdemel némi vizsgálódást.

A Káspi-tó és Fekete-tenger közti szabad síkságról a szlávok és germánok közé beékelődött magyarságot történelmi és geográfiai helyzete arra rendelte volna, hogy – mint a népvándorlás többi, elütő nyelvű és fajú népe – a környező nagy népekhez idomuljon. Szellemi téren elsősorban a germánokhoz, akik a már szervezett európai kultúra képviselői voltak Közép- és Kelet-Európában, s hatásukat nemcsak a kis népekre, de sok tekintetben még a náluk számbelileg hatalmasabb szlávokra is kiterjesztették. A magyarságra – ezer esztendő ezer kísérlete során – soha.

Volt idő, évtizedek voltak, amidőn a Habsburgok germanizáló törekvése úgy látszik, hogy célt ér, s a germánság politikailag meg tudja szállni a török-tatár betörések elleni küzdelemben elgyöngült országot; ezek a magyarság történelmének legszomorúbb korszakai. A politikai uralom következményeképp a közigazgatás, az oktatás, sőt az egzakt tudományok is mutatnak némi germán hatást. A szellem azonban, a magyarságnak nevezhető lélek mindig konokan ellenáll. Egy jottányit sem vesz át a germánság sajátos és oly értékes szellemiségéből, vagy ha átmenetileg valamit belőle átvesz is, rövidesen türelmetlenül, meglepően heves ellenhatások közben adja ki azt magából. Ez a furcsa ellenállás már önmagában figyelemre méltó lehet; fokozza az a tény, hogy a magyarság egyáltalában nem merev az idegen hatásokkal szemben. A germánság nyugati határain túl eső területek hatásait készségesen fogadja magába, a történelem régebbi korszakaiban és a közelmúltban is.

I. kötet 192

Azokat a nyugat-európai áramlatokat, melyek a német szellemiség keretében születtek vagy érlelődtek, a magyarság egykettőre átformálja, jellegzetesen magyarrá teszi. Ezek a megmagyarosított új formációk inkább hasonlítanak a nyugaton, Franciaországban kapott képükhöz, mint akár a német eredetihez. Vannak nyugat-európai áramlatok, melyek német közvetítéssel s rendszerint már jól átgermanizálva érkeznek a magyarsághoz. Ezek a magyarosodás folyamán egykettőre elvesztik a fölvett német vonásokat, és eredeti alakjukhoz hasonulnak vissza.

A reformáció megindulásakor az európai civilizációba már szervesen beletartozó Magyarország bámulatosan rövid idő alatt lutherizál. A reformáció nagy hullámai Magyarországon vetődnek legmagasabbra, talán azért is, mert kelet felé csak idáig terjednek, itt ütköznek az ortodox szlávokba, akik egy cseppet sem vesznek át belőlük. Az ifjú magyar hitújítók örömmel vándorolnak Heidelbergbe és Wittenbergbe, lelkesen hozzák haza az új igéket, melyekből aztán még csodálatosabban rövid idő alatt egy különös magyar protestantizmus alakul ki, oly nemzeti, hogy „magyar vallásnak” nevezik. Ez a magyar protestantizmus már nem Luther hitelveivel tart rokonságot, hanem annak Rajnán túli formációjával, a hugenottizmussal. A „magyar vallás” alapjai egy francia nyelvű teológus elveire helyezkednek, Calvinéira, aki itt annyira otthonossá, magyarrá válik, hogy nevét nemcsak a nép, de az írástudók is magyarosan ejtik. A magyar református templomokban ma is Clément Marot Dávid-zsoltárainak fordítását éneklik, akit különben a nép éppoly derék magyarnak érez, mint magát Kálvint.

Így reagál a nemzet legérzékenyebb tudata, a szellem. I. kötet 193Folytathatnám a példákat. Ez a szellem néha elúrhodik a politikában is. A történelem folyamán valahányszor a magyarság belső szabadságáért fegyvert fog, ellenségei németek. Szövetségesei néha franciák. Rákóczi udvarában és seregében a magyar mellett csak francia szó hallik, olyannyira, hogy mikor az egyik alvezér, Károlyi Sándor csapatai elfognak egy német nyelvű levéllel utazó futárt, a levelet a fejedelem hadiszállására küldik, mert a huszonötezer főnyi seregben egyetlen ember sincs, aki el tudná azt olvasni.

Az irodalmi élet kifejlődésével az elzárkózásnak és vonzódásnak ez a különös játéka csak erősbödik. Nyugodtan leírom a mondatot: a tizenkilencedik században, mikor az ország új berendezése sokszor német mintára történik, a szellem leghívebb kifejezője csöppnyit sem vesz át a német irodalomból, hanem megint csak a Rajnán túl eső vidékek szellemi mozgalmaihoz kapcsolódik. Van egy pillanat, a sok irodalmi iskola között akad egy, a nyelvújító Kazinczyé, amely német példát követ. Népszerűségre sohasem tud szert tenni; mint mondtam, a nemzet ösztöne ezt az irányzatot egyszerűen képtelen befogadni. A különben tehetséges és nagy érdemű Kazinczy költeményeit az olvasók ma is, igazságtalanul, olvashatatlannak tartják.

Ha átjön is a germán szellemiségből valami hatás, az – megismételve azonnal a már a reformációban tapasztalt példát – azon nyomban függetleníti magát, sőt németellenes lesz. A 18. és 19. század európai nagy népies áramlatát a német Herder közvetíti Magyarországra. A magyar népies iskola költője és teoretikusa, Petőfi, játszva alakítja jellegzetesen magyarrá ezt a mozgalmat, ő maga fanatikus germángyűlölő, a franciákért rajong, megindító kamaszos elfogultságban BéI. kötet 194ranger-t messze Goethe fölé helyezi; ő maga azt hiszi, hogy azért, mert az első demokrata volt, az utóbbi pedig egy király miniszter-szolgája; valójában csak azért, mert az első temperamentuma felel meg az övének. (Franciarajongása idézi elő azt a különös helyzetet, hogy akad egy ország, Magyarország, ahol Béranger négy évtizeden át az emberiség egyik legnagyobb költőjének számít, s közepes chansonjainak hatása alatt remekművek születnek.)

A keleti nemzet nyugatra vágyik, és nyugat az ő számára mindig a Rajnán túl kezdődik. Ugyanakkor, midőn Közép-Európa népei, például a csehek, belekapcsolódnak a német eszmekörbe, sőt Bécsen át az állami életbe, a nagy magyar reformkor híres utazói jóformán meg sem állnak a német nyelvű területeken; Angliát és Franciaországot járják, az ottani intézményeket akarják hazájukba átplántálni. A latin gyökérzeten megerősödött irodalom változatlanul a latinosság örököse: a francia irodalom felé fordul.

Ez a magatartás változatlan a huszadik század elején is. E kor legnagyobb hazafija, Ady, csukott szemmel és füllel utazik mindaddig, míg francia területre nem ér; Párizsban lélegzik fel szabadon. A francia költészet hatása alatt bontja ki jellegzetesen magyar képességeit. Francia hatás alatt? Ismét előttünk a különös keveredés: amit némelyek benne, megrovásképp, a legélesebb francia hatásnak mondanak, mások épp ugyanazt tartják leghatározottabban magyarnak. A probléma valóban nem egyszerű: én sem tudnám hamarjában eldönteni, hogy e költő eredendő lelki magatartását, a szimbolizmust, Verlaine-iskolájában sajátította-e el, vagy pedig a magyar népdaltól tanulta.

Irodalomról beszélek, azt tartom egy nemzet lelkülete legI. kötet 195hívebb tükrének. A jelenkori magyar irodalomról is azt mondhatom, amit a múltbeliről mondtam. A magyar szellemi életet sohasem fenyegette oly közelről a német szellemiség beszüremlése, uralomra jutása, mint ebben a korszakban, a polgárosodáséban. A német nyelvű svábság és zsidóság, melyből polgárságunk nagy része rekrutálódott, csak német könyveket olvasott, s mivel ebben az időben könyvet nagyrészt csak a polgárok olvastak, bizony, előfordult nem egy faluban, hogy Schiller és Heine művei több példányban voltak meg (főleg a kereskedő családoknál), mint a magyar klasszikusok. Természetes lett volna, hogy mikor ez a polgárság elmagyarosodik, a saját ízlése és olvasmányai hatása alatt német irányú polgári irodalmat teremt. Amit ilyen irányút teremtett, azt alig lehet irodalomnak nevezni. A nyelv állt ellen? Mert másképp alig magyarázhatom, hogy a magyar irodalom ebben a korban is, nemhogy nem került a német irodalom hatása alá, de abból, ismételten, szinte mákszemnyit sem vett át. Újból jellegzetesen magyarrá alakult, s ha ebben volt külföldi irodalom segítségére, az megint csak a francia s kisebb mértékben az angol volt. A század elején még fordítanak német könyvet, a németek oldalán vívott háborúban már alig, a háború után meg jó, ha minden harmadik francia és angol könyvre esik egy irodalmi műnek tisztelhető német. Magyarországon van jelentékeny német nemzeti kisebbség, van határozott tisztelet a német alaposság és fegyelem iránt, csak német irodalmi hatás nincs. Noha a polgárság zsidó származású rétege éppúgy ragaszkodik a német eszmekörhöz, akár a sváb származású. Az előbbi, jobb híján rendületlenül issza a Wassermannok, Gläserek és társaik irodalmat érintő csatornáját, az utóbbiak szelleme a közhivatalokban még mindig német szintaxisra I. kötet 196fogalmazza mondatait, melyeket az országban első olvasásra csak ő ért meg; de az irodalmat egyik réteg sem érinti. Legifjabb regényírói gárdánk a francia iskolán át emelkedett európai színvonalra. Az az újabb népies irodalmi irányzat, amely ma a legsajátosabban magyar, oly szellemi temperamentumot mutat, melyet csak a demokrácia és a világosság népei érthetnek igazán. A legmeglepőbb az, hogy e mozgalom képviselőinek nagy része sohasem járt Párizsban. Legtöbbjük paraszti származék, s indulataikat, szellemük sajátosságát egyenest a népből merítették.

Annyi példa felsorolása után beszélhetnék végre a lelki alkat titkos hasonlóságáról? Magyar ember alig tudja mosoly vagy meglepetés nélkül olvasni a francia szerzőket, ha népük jellemének erősségeiről s fogyatékosságairól írnak… Találékonyság, bátorság, idegenkedés a szervezettség merev formáitól; a függetlenség, az egyéniesség szinte már túlságos szeretete, hevülékenység, mely, sajnos, sokszor csak szalmalángként lobog… A magyar szerzők szó szerint ezeket tartják népük legjellegzetesebb tulajdonságainak; ezekről szólnak, hol dicsérve, hol megrovással a 17. században éppúgy mint napjainkban.

Seregestől idézhetném még a magyarság ismertetőjeleit, melyet a franciák olvashatnának meglepett csodálkozással. Honnan van, hogy a magyar nyelv, a szellem leghívebb megelevenítője legfőbb tulajdonságául, akár a francia, a már szinte kegyetlen világosságra törekvést mutatja, idegenkedést a homálytól, a sejtetéstől? S még mondatszerkesztési módjában is, ahogy ellentétben a német és szláv nyelvekkel, az alárendelt mondatfűzés helyett a mellérendeltet kívánja, legjobI. kötet 197ban a franciához hasonlít? Mi ennek az oka? Tán sohasem lehet kideríteni, ahogy a felsorolt többi hasonlóság alapját is nehéz volna, vagy talán nem is lehet megtalálni.

Március

A tömeg megtöltötte a Múzeum előterét, sőt a vasrácson kívül, az utca járdáján is álltak néhányan. A hallgatóság nagy része diák volt, egységes kék-barna-zöld foltokban virítottak itt is, ott is a bajtársi egyesületek sipkái. Mikor a hangszóró a Himnusz-t harsogta, az Arany János-szobortól balra a tömegben vagy negyvenen-ötvenen jobbjukat feszesen előre, a levegőbe nyújtották, s így tartották, amíg csak a dal véget nem ért. Mindezt jól láthattam, mert fent álltam a lépcsőt szegélyező keskeny kőfalon, mely föntről sokkal magasabb, mint ahogy lentről gondolná az ember; ott, ahonnan annak idején Petőfi szavalt és Vasvári szónokolt. Most értettem meg, hogy a régi metszeteken miért látni mögöttük vagy mellettük mindig egy-két embert; egymagukban a szűk, lapos kiugrón könnyen szédület, mélységiszony foghatta volna el őket. Ettől engem jobbról-balról egy-egy véletlenül mellém került rendőrtiszt óvott. A nép nevében című aktuális vers sorait forgattam fejemben; a rendezőség azonban nem tudta idejekorán bejelenteni a verset, s így, örömömre, nem kellett elmondanom; a szerepléssel járó izgalom s viszolygás nélkül élvezhettem az ünnepélyt. Mikor Zilahy megszólalt, megeredt az eső, lent esernyők nyíltak, a kép pontosan olyan volt, mint nyolcvankilenc évvel ezelőtt.

Előbb a tömeg hangulatának hullámjátékát figyeltük és kommentálgattuk Sárközivel, Szabó Lőrinccel. Egyedül a I. kötet 198szél szabja meg e hullámjáték törvényét? Zilahy kemény szavait a hagyományos márciusi frázisokról éppoly lelkesült éljenzés fogadta, akár Féja csípős, Habsburg-ellenes oldalvágásait vagy Kovács Imre tudósításait a nép mai helyzetéről. „Földet!” Dörgő taps és éljenzés volt rá a válasz. „Reformot!” Jó egy percig tartott a helyeslés. „Azonnali telepítést, a parasztság és munkásság új felszabadítását!” A Múzeum csarnoka nem győzte öblögetni a tömeg csatlakozó kiáltásait. A nép fiait a kettős sorban és vigyázzban álló rendőrök képviselték, természetesen hallgatagon. A tömegben az ellenkező jelszavak is a helyeslésnek ugyanazt a viharát keltették volna? Nem hiszem.

De mindezeket a jelszavakat rendes körülmények között, vagy legalábbis a munkamegosztás elvei szerint, melyek a szellemiekre is vonatkoznak, politikusoknak kellett volna hangoztatniok. Írók vállalták helyettük ezt a szerepet – milyen hatalmas, talán végtelen az írók feladatköre – gondoltam –; a társadalom életében minden megbénuló szerv működését nekik kell átvenniök, ezt el is várják tőlük. Bizonyos vagyok benne, ha az orvostudomány valami ok miatt egyszer csődbe jutna, az emberek a gyógyítást is az íróktól követelnék, s árulást kiáltanának, ha azok illetéktelennek mondanák magukat a feladatra. Erre büszkék lehetünk, gondoltam, ott, a gyomorforgató magosban. Egy társadalom egészséges működésére egyenes arányban lehet következtetni abból, hogy milyen mértékben engedi íróit a saját és mégiscsak sajátságos területükre. Nálunk még az ínségtelepek házait is nekünk kellene átépítenünk. Nem egyedül engem furdal erre a lelkiismeret.

A Múzeum előtt a tömeg bizonyára elvárta az íróktól, hogy csakis az ő bajaival foglalkozzanak. Ugyanúgy tapsolt volna, I. kötet 199ha az írók a munkás- és paraszt-, meg a jövendő orvos- és mérnökrétegek követelései közben a maguk szakmai követeléseivel is előállanak? Mit is követelhettek volna, reálisat, manapság is megvalósíthatót? – gondoltam, mert én is mértékletesen, bölcsen vagyok haladó. Legtöbb írásomat ugyanolyan szorongással adom ki a kezemből, mint amilyen akkor elfogott, mikor azt hittem, szerepelnem kell. A magyar sajtótörvény szerint a magyar író mindent megírhat, kiadhat; aztán várhatja otthon, szűkölve, hogy mikor nyúl utána a büntető törvény, melynek pontos rendelkezéseivel talán egy ügyvéd mindig tisztában lehet, de egy író nehezen s kiváltképp írás közben, az ihlet annyit magasztosított perceiben, nem. Ez, ez a tájékozatlanság, ez az örök zsombékon járás az oka az úgynevezett „öncenzúrának”, annak, hogy az író szinte léptenként tapogatja ki lábával, hogy meddig haladhat. Ez az oka, hogy a magyar író gyakran háromszorta óvatosabb, mint ahogy a helyzet követelné, a humort taglaló könyvek amaz iskolapéldáját mutatva az utókornak, mikor a törpe földig hajol a diadalív alatt, hogy fejét bele ne verje a boltozatba. Mennyivel jobb, emberibb dolguk volt Petőfiéknek! Írtak, amit akartak, s Reseta bácsi, a cenzor szépen kihagyatta a veszélyes részeket anélkül, hogy azokért lecsukatta volna őket. Cenzúra most csak akkor van, amikor már eljárás és könyvelkobzás. Tanulmányozni kellene azokat a 48 előtti sajtóviszonyokat, gondoltam, már az ünnepély végén, a történelmi lépcsőn lefelé jövet, szakszerűen az írók esetleges szakmai követelni valóin tűnődve.

Mi kiállunk a népért; mikor fog kiállni a nép miértünk? Nyilván, mikor érdekeink azonosak lesznek az övéivel. Ez nem azt jelenti, hogy a „tömeget” szolgáljuk, nem azt, hogy I. kötet 200az irodalom nagy eszményeiről lemondjunk. Ellenkezőleg, azt, hogy ezeket az eszményeket szolgáljuk, kitartóan, megalkuvás nélkül, egymás mellett, szédülés nélkül, mint Petőfiék.

Április 25

Vannak szavak, melyeknek nem árt az idő és a használat, az sem, hogy kik használják; a „pimasz” vagy a „remény” mindig kereken a saját értékét jelenti, akár a Milói Vénusz. Ezzel szemben vannak szavak, melyek lassan fölingerlik az embert. Mások, melyek a használat folytán, főleg aszerint, hogy kik használják, megoldódnak, letekeregnek, mint a pamutgombolyagok, s fölfedik, hogy magvuk, mely helyzetüket s lényegüket adta, egy fületlen gomb, vagy egy összehajtott, ócska újságpapírcsücsök. Egész szótárt lehetne, sőt lenne is írói kötelesség összeállítani belőlük. Hadd gombolyítsam ki a sok közül pl. a demagógiát, vezércikkeink és közéleti szónoklataink kedvenc kifejezését, melyet tehát már a környezet is, ahol oly sűrűn megfordul, gyanússá tehet. Előkelő megjelenésű szó (már csak azért is, mert idegen), de közben a legarcátlanabb. Szemtől szembe semmivel sem mond kevesebbet, mint hogy ostobák vagyunk. Abból, hogy egy ország szellemi hangadói évente hányszor használják a demagógia szót, pontosan meg lehet állapítani, hogy milyen mértékben tartják műveletlennek azokat, akikhez szólnak. A demagógia a féligazságok egész igazságokként való feltüntetését jelenti; nálunk elsősorban a nép félrevezetését. Olyan könnyű a népet félrevezetni? Annyira kell tartani a nép szellemi kiskorúságától, hogy minden igazságot, sőt tényt, csak alapos megrágás után adhatunk a szájába? Oly buta, hogy nemcsak az árnyaI. kötet 201latok közt nem, de a kiáltó fehér és fekete között sem tud különbséget tenni? Kételkedem ebben, s ezért fog el valami belső viszketegség, valahányszor ezt a szót hallom, főleg olyanok ajkáról, akik egy élet munkájával tettek vizsgát szellemi elmaradottságukról. Ne védjenek bennünket olyan nagyon, ne rágjanak, szűrjenek meg mindent oly óvatosan; bocsássák csak nyugodtan elénk a tényeket. Hogy azokban mennyi az igazság, azt tapasztalatom szerint a vándormunkások és a parádés kocsisok éppoly aprólékosan és élesen meg tudják állapítani, mint a hírlapírók és politikusok; sőt, még aprólékosabban és élesebben, mert az ő érdekeik a tényekkel és igazságokkal kapcsolatban még aprólékosabbak és élesebbek.

Hírlapjainkban azt olvasom, hogy például a pécsi bányászok sztrájkját pusztán a demagógia okozta s nem az, hogy a bányászok havi 50 pengőt keresnek. Figyelem a szó pályafutását, szemem előtt történő jelentésváltozását. Írók tudják, mi lehet egy-egy szóból, ha nem vigyáznak rá. Évszázad óta az alföldi városokban a munkára kínálkozó napszámosok gyülekezőhelyét a nép találó és világos szóval emberpiacnak nevezi. Egy író gyanútlan papírra veti a szót, megmutatja etimológiai tartalmát, most hallom, hogy demagógiával vádolják. Vagyis a demagógia szó enni kezdi ártatlan társait, metamorfózisa során kedves ragadozóvá alakul. Sőt, nemcsak a szavakat, pusztítani kezdi a fogalmakat is. Villogó szemmel, ugrásra készen ül a sarokban, egyre többször csap le. Írók dolga, hogy móresre tanítsák, visszaszorítsák ketrecébe. Ha nem ügyelünk rá, „lelkiismeretlen demagógia” lesz az az igazság is, hogy fázni szokott, akinek télen lyukas a cipője; hogy szegény ember egyáltalában van a világon. S mindez a szegények érdekében.

I. kötet 202
November 20

Ady most volna hatvanéves. Az ember meghökken; mintha nem volna odaillő esztendeiről beszélni. Költői alakjának már rég nincs kora, ahogy Balassinak vagy Csokonainak sincs, akikkel egy sorban áll. De ha egy-két ostoba véletlen összetalálkozásának következtében nem hal meg, akkor mi, az utána jövő nemzedékek, akik sohasem láttuk, mi is kortársnak éreznők. Talán barátkoznánk, tegeződnénk vele, mint egyívású barátaival; talán vitatkoznánk is. Valószínű, hogy azért, amiért most becsüljük, kevésbé becsülnők; „az volt az ifjúság” – mondanánk. Műve előttünk alakulna, emelkedne egyre magasabbra, mint a hajdan véle indulók közül mindazoké, akik megmaradtak írónak. Mint azoké, az ő műve is most „érne meg”, a keményebb idő próbái alatt.

Csodálatosképp így is érik. Mintha titokban tovább dolgozhatna, állandóan javíthatna rajta: életének alkotása egyre teljesedik. Egy-két jelző megfakul, szinte kitörlődik a versből, mert közben köztulajdon lett, mások viszont, amelyekre akkor senki sem figyelt, hirtelen kidomborodnak, hangsúlyt, egyéni hangszínt és mély értelmet kapnak. A halhatatlanság azt jelenti, hogy az író nem hagyja el a művét, örökké mögötte áll, mintha újra rendezné, nyesné, egyenesítgetné, mint valami kertész. Vagy azt jelenti a halhatatlanság, hogy az ember annyit ad, oly mérhetetlen mennyiségét az emberinek, hogy abban az idők végtelenségéig mindenki megtalálja, ami személyesen épp neki szól? Apad vagy növekszik az ő műve? Már nem az a kérdés. Az idő minden szaka után tisztább. Ezek az időszakok, akár az esztendőéi, nem mindig kedvezőek. A majd tizenöt évig tartó kánikulai ragyogás után például most, úgy érzem, egy kicsit borúsabb felette az ég. Nincs I. kötet 203mit aggódnunk emiatt. A feleslegessé vált lombok, a tavaszi tarka díszek hulltával most tűnnek ki a legnemesebb gyümölcsök; mi baj, ha a könnyebbeket, a korán éretteket tán félrenyomják, s a később érőket elrejtik? A böngészők majd meglelik azokat is.

Tiszteletére már nem rendeznek hetente ünnepséget, iszonyú előadóművésznők nem szipogják a pódiumon Zozó levelét, a fiatalok egyelőre nem „esküsznek rá”, amit már csak azért sem kell fájlalni, mert hisz az esküt az előttük járó nagy esküvők sem tartották meg; viszont érteni kezdik lényét. Az emberek már nem szavaitól rúgnak be, hanem attól, ami a szavak mögött van; attól könnyülnek bátrakká, abból merítenek erőt szembeszállni az idővel és a valósággal. Verseit már nem megszállottan az utcán szokás szavalni a szélbe, amikor az ember a saját indulatát önti a sorokba; Berzsenyi és Arany között tétovázó kézzel, este a könyvespolcról vesszük le műveit, bár betéve tudjuk. Félve írom le: klasszikussá vált?

Most kezdődik számára is a klasszikusok erőpróbája: minél többször olvassuk, annál több új szépséget, tartalmat, hitet, emberséget fedezünk fel benne, a remekművek ezzel jutalmazzák híveiket. Az ember már nem lebke mámort kap tőle, hanem tartósat, és ijesztő szó, tőle is okulást, élni. Szeretném, ha élne. Nem azért, hogy mit szólna, ehhez vagy ahhoz, maradi lenne-e vagy haladó; ilyen badarsággal szellemét csak azok zaklathatják, akik még ma sem értik ezt a szellemet. Minderre ő megfelelt, állandóan felel, szerencsére nem a pártok nyelvén; ezek éppúgy széttépnék, éppannyi csapdába szorítanák, akár életében. Külön győzelme, hogy a pillanatok bajnokain, a pártokon is felülemelkedett, ő már valóban ideI. kötet 204ákért küzd. Hangja most érik az egész magyarság hangjává. Neki már az idő dolgozik, művét az tökéletesíti. Beleszólnunk alig lehet, szavunktól arca alig változnék többet, mint akár Horatiusé. Csodálattal nézhetjük csak ezt a titkos, vigasztaló munkát, s az anyagot, amelyet ő e munkára átadott.

November 22

Verseskönyv kiadására készülök. Előszót kellene írnom; csak ide írom. Ez a kötet az utóbbi években írt verseimet tartalmazza. Pontosat ennél többet alig mondhatok róla prózában. A költészet érzékeny; néven nevezni is, akár az isteneket, csak óvatosan lehet. A bejelentőlapra az ember nyugodtan odaírhatja, hogy „festőművész”, de azt soha, hogy „költő”, ezzel máris arról adna bizonyságot, hogy nem az: nincs ízlése. A polgári népszámlálás, jellemzően, egyetlen költőt sem tüntet fel, a szakmát sem ismeri. A kapitalizmus uralma alatt a költők, akár a szentek és bölcsek, más mesterség mögé rejtőznek, rendszerint írónak hazudják magukat, noha nyilvánvaló, hogy ehhez a kenyérkeresethez sincs sokkal több közük, mint akár a kéményseprőséghez. A költő szó csak némi megdicsőülés után jár ki, leginkább halál után. Ilyen könyörtelen a Múzsa. Ilyen előkelő, bár közben nálunk ráadásul még vad demokrata is: a vers alá kanyarított név előtt száz év óta sem örökölt, sem szerzett címet nem tűr, ami épp a rangkórság honában konok kihívásnak tekinthető. Aki költőnek megy, annak a szerzetesekhez hasonlóan, minden földi hiúságról le kell mondania, a magántulajdonról is.

Természetes hát, hogy művészet- és illemtudó ember a lelkében azonnal kalapot emel, mihelyt szabályos szakaszokba I. kötet 205nyomtatott sorokat lát. Ismernie kell a rejtelmes erőt, amelytől a hétköznapi szavak, hasonlóan a varázslók dobjaihoz, hipnotizáló tam-tamot kapnak; a különös kohéziót, amely a jó vers megbonthatatlan soraiba semmi romlandó, hamis anyagot nem ereszt be, elsősorban semmi hazugságot, művészit persze, azaz lényegeset, bensőt: a művészet igazságszolgáltatása úgy viszonylik a „való” életéhez, mint a patikamérleg a barommázsához. „Mondd ugyanezt alkaioszi strófában s megmondom, hazudtál-e”, ez mélységesen igaz. Minél szigorúbb a forma, annál szigorúbb szűrő és bíró. Az emberi szellem elbutulása kétségtelenül ott kezdődött, mikor azok, akik hivatásul az eszmék és érzelmek kifejezését kapták, a legszigorúbb aszklepiadészi formáról visszatértek a hexameterhez; onnan már csak egy lépés volt az áradó próza, melynek, mint tudjuk, minden korban több köze volt a pletykához, mint az irodalomhoz; inkább valami leselkedő, torz kéjszükségletet elégít ki, mintsem művészit. Ő felelős a sok álproblémáért, amely nemcsak az úgynevezett politikusok és közírók, hanem már az ártatlan útkaparók nyelvét is annyi, pallérozott ésszel felfoghatatlan ostobaságra és aljasságra indítja. Nehéz a költő dolga. Mert a rendcsinálás persze, mint mindig, most is ráhárul. Elsősorban azzal, hogy a rejtező fogalmakat néven nevezze, „életre hívja”.

A saját verseimről sem mondhatok mást, mint általában. Összegyűjtve néha megleptek. Amellett, amit én akartam kifejezni velük, gúnyt, alpári kötekedést, sőt miszticizmust találtam bennük, megannyi tulajdonságot, amelytől civilben a lehető legerősebben idegenkedem. Mintha álmomban beszéltem volna. Egyik-másik annyi tiszteletlenséget, izgatást, szemérmetlen (a való tényeknek egyáltalában meg nem felelő) I. kötet 206önleleplezést tartalmazott, hogy ezekért nem is vállalhattam a felelősséget egy olyan, eléggé el nem ítélhető jogrendszerben, amely ilyesmiért nem a korszellem és az örök szellem közös leányát, a Múzsát, hanem bűnös hanyagsággal a költőt vonja perbe. A költő csak arra kérheti az olvasót, hogy a közreadott verseket se vele azonosítsa, hanem saját magával. Közülök csak az sikerülhetett, melynek olvastán az olvasó szíve is megrezeg, olyasféleképp, mint mikor leleplezik az embert. Van kellemes leleplezés is; pl. mikor az ember rájön, hogy mégsem olyan szörnyeteg, amilyennek tettei után hinnie kell magát.

I. kötet 207
1938
Március

Igyekszem a legkisebb körre szorítani, azon kipróbálni: mi is hát a haza; mit jelent otthonosnak lenni: itt kell rejtőzködnie nyilván a hazafiasság gyökereinek is. Van kísérleti területem. Van egy helység az országban, ahol minden második ház, ha belépek, azon nyomban öccsé, báttyá, sógorrá alakít át, megfoszt egyéniségemtől, igaz, hogy idegenségemtől is. Sokáig a családot épp nagysága miatt nem éreztem. Kamaszkoromban unatkozva ültem végig a népes, a törzsek kupaktanácsára emlékeztető rokoni összejöveteleket, annyira másnak éreztem magam; ha volt is véleményem, elhallgattam. Egészen addig, míg észre nem vettem, hogy csöndességem nemcsak az én akaratomon múlik; míg egyszer, mikor merő udvariasságból mégis megkockáztattam egy félmondatot, belém nem fojtották a szót, már a legelsőt. Az ellenvélemény, a vita, a veszekedés ébresztette fel bennem a törzsi érzést. Elvégre én sem vagyok zabigyerek, az apai asztalnál csak van jogom szabadon beszélni! Így közeledtem a családhoz. Legközelebb akkor kerültem hozzá, amikor ki akartak tuszkolni belőle. Így vagyok a magyarsággal is. Ha szólási jogomat vonnák kétségbe, nemcsak nemzeti érzésemben sértenének meg: tudatára ébresztenének vérség szerinti jogomnak is; elvakultan, türelmetlenül, Emese unokájaként hirdetném, hogy az igazságnak még nem kritériuma, ha Emese unokája hirdeti.

I. kötet 208

Az időszerű kérdések, melyek úton-útfélen megütik mindnyájunk fülét-szemét, az én gondolataimat a legáltalánosabb kérdések felé terelik, a magyarság legősibb „sorsproblémáihoz”; ahhoz, hogy mi is hát az a magyarság, melyről most annyi szót ejtenek, ejtettem magam is? Képzeletem már az első ugrással válaszért a kalandozások korában terem, Augsburgban, Konrád udvarában; Lélt épp az akasztófa alá vezetik. A történelemtől várom a feleletet. De jó helyen tettem-e fel a kérdést? Lél és Bulcsú magyar volt már, annyira is, hogy őseimül vállalhatom őket? Van magyar folytonosság, s mikor kezdődik? Lebediánál, Vereckénél? Vagy ha nincs, mikor lett magyar a magyar? Ha átalakult, mi alakította át inkább: a keresztvíz-e, mely a még nagyjából egyformán szögletes fejekre hullt, vagy a századok folyamán a sokféle fajtából a már egységes lelkületű nemzetbe csordogáló vér-e? Ha felel, hogyan felel a történelem?

Kétségtelenül a népek magatartásával. A magyarságot attól fogva számíthatom magyarnak, amitől fogva viselkedésében rendszert látok, amikortól egyforma érintésekre egyforma mozdulattal reagál. Egyszerűbb és biztosabb ismérvet ennél nem tudok.

Magyarrá a magyart tehát kétségtelenül nyugat tette. Ide érkezve vált igazán mássá, itt kapta a legtöbb súrlódást és sértést, itt kellett legtöbbször visszavágnia; azt, hogy ki, azt itt tudta meg, úgy, hogy tudtára adták. A Don-vidéken még rokon volt, s ha ott marad, könnyen megtörténhetik, hogy szétszívódik a rokonnépek egyre tágabb köreiben. Nyugaton már mint idegenre, csak a pusztulás várhatott rá, vagy saját értékeinek felfedezése után az azokhoz való ragaszkodás, az önI. kötet 209állóság, a külön lét. Ha nem akarta legyilkoltatni magát, magyarrá kellett válnia. Az utóbbi sikerült.

Mi magyarok már ezt a puszta tényt is büszkélkedve emlegetjük. Európa irántunk való jóakaratát tekintve valóban büszkék lehetünk a teljesítményre. Szomszédaink, akik közé könyékkel bevágtuk magunkat, ezer éven át minden lehetőt elkövettek, hogy szorongatásaikkal, sőt öleléseikkel is belénk fojtsák a lelket. Viszont büszkélkedésünk azon nyomban csappanhat egyet, ha a kevés adat nyomán megpróbáljuk elképzelni, milyen és mekkora volt az a népi érték, amely a Kárpátok közé jutva a magyar nevet kapta. Méltó folytatói lettünk-e annak a hét törzsnek, amely itt államot alkotott? Ezeréves létünk valóban emelkedés-e s nem hanyatlás, nem a szorító karok lassú győzelme-e? Minderre, ismétlem, csak adatok nyomán felelhetünk; van riasztó adat is. A bevonulást követő első félezredben is volt részünk bőven gyilkoltatásban, de Mátyás alatt még több magyar él a földön, mint angol… De katolizálásának harmadik évszázadában a magyarság már saját erejéből önálló keresztes hadjáratot szervez, amivel ha kereszténységéről tán nem is, de katonai hatalmáról, s így néptömegének aránylagos nagyságáról szolgáltat némi képet. Hány nemzet szervezett rajta kívül még keresztes hadat? Azokkal áll egysorban. A magyart a francia népmese éppúgy emlegeti, akár Villon. Ha hátulról a tatár és elölről a német gyilkolt bennünket, hát úgy látszik, volt miből. Mai számarányunk után mi magunk is hajlunk arra, hogy Árpád csak vitézségre és szívósságra nagy nemzetet vezetett át a hegyeken. Abból, hogy az első ötszázéves megpróbáltatások után még mindig mi maradt, én arra következtetek, hogy lélekszámra is tekintélyes néptömeget vezetett ide. A hun- és a tatárjárás köI. kötet 210zött mi lehettünk a legkomolyabb görgeteg Európa felé; azzal a különbséggel, hogy bennünket nem lehetett sem visszaűzni, sem visszacsalni, tehát valamiképpen a hunoknál is, a tatároknál is több értéket hozhattunk. Ha néptömegben nem, hát műveltségben, szervezettségben, benső értékben. Miben jelentkezett ez s mi maradt belőle?

Hogy miben jelentkezett, erre megint csak a magatartást idézhetem. A nyugat markába került, meg-megszorított magyarságból értékei úgy csurrannak, mint a szőlő leve a szorító ujjak közül. Pusztán csak hadi erények voltak ezek? Kötve hiszem. A harcias nép csak támadni tud, védekezésében összeomlik, erre épp az előttünk és utánunk járt kísérletezők hosszú sora a példa, az avaroktól a törökökig. Az első magyar csoda (csoda, mert okait nem ismerjük) akkor következik be, mikor a nyugatot kalandozó, a kidőlt víz módjára szerteáramló magyarság a visszaütő veszély pillanatában egyszerre összefut, összeáll, merev egységgé válik, a német és a cseh hadak véres fejjel tántorulnak vissza róla. Tudunk csatákat veszteni anélkül, hogy földet vagy szabadságot vesztenénk. Nép ily módon, ekkor lesz ország. Államot is, országot is így kaptunk nyugattól. Az erő, a szikra bennünk volt, a nyugatiak acéla kellett, hogy kicsillanjék.

E téren kétségtelenül legközelebbi nyugati szomszédainké a legnagyobb érdem, hálásak lehetünk nekik. Most, midőn már úgy-ahogy Európa minden nemzetét ismerjük, megállapíthatjuk, hogy alig akadt volna még egy, amely erre a szerepre oly isten rendelte mód alkalmas lett volna; amely annyira más lett volna, mint mi. Épp azért, mert legközelebb ő volt hozzánk, vagyis az ő súrolását éreztük legjobban.

I. kötet 211

Meghittebb baráti körben, ahol a karikatúrával kifejezett állításnak éppúgy értik az igazi tartalmát, akár a képlettel kifejezettéét, el-elismételtem azt a tréfás történelemszemléletet, hogy a múltban a magyarság mindig annyiban volt nemzet, amennyiben germánellenes. Sietek megjegyezni, hogy legközelebbi szomszédjaink felé ezt is dicséretül mondom. Még Szent Istvánnak is vérrel kellett kevernie és pallossal kellett beraknia a maltert a maga államépítményébe. De, mint tudjuk, még meghalnia sem kellett ahhoz, csak épp betegágyba feküdnie, hogy az építmény egyszerre három helyen is megrepedjen, a tetejétől az alapzatáig. A segítség szerencsére idejében megjelenik. A nagy király álmának megvalósulását igazában nem azok a germán lovagok szolgálják, akik seregében harcolnak, hanem azok, akik a dunai uszályokon épp az álom összetörésére ereszkednek le. Ha Péter nem adja el az országot, a nyugatira-keletire oszlott nemzet talán maga elvégzi, amit nyugat is, kelet is tartogatott számára: elpusztul; a szabad sztyeppéken képzeli magát, azt hiszi, szabad neki itt is a testvérharc. Az építmény düledezik, de a falakra felszaladt magyarság egykettőre betömi a repedéseket. A krónikák semmit sem mondanak arról, mint viselkedtek a veszély e perceiben a Koppányékat leverő páncélos vezérek és őrmesterek ivadékai, de Koppány, ha még él, bizonyos, hogy István szellemi ivadékai mellé áll, s nemcsak a méltóságban és anyagiakban elszenvedett sérelmeket, de tán az ostyát is lenyeli, ha ez az ára, hogy őt is a bástyára eresszék. Semmi különös ebben, minden egység így teremtődik, a határaival. Az almának sem volna héja, ha nem volna körötte hideg, szél és nap, ha nem tudná, hogy mindezek ellenére és mindezek révén külön vaI. kötet 212lamivé kell érlelődnie. Bőrével utasítja vissza és szívja magába a világot, mint az emberi test is.

Minden élőlény felülete ott vastagszik meg legjobban, ahol a legtöbb súrlódás éri. Ez az egészség jele. A megvastagodott rész csodálatos mód egyszersmind a legérzékenyebb is. Akik intellektuel életüket nem a pólyában kezdték, tudják, hogy ha a kéreg a megfelelő helyen, a tenyéren hasznos is, micsoda örök tiltakozás mondjuk két ujj között. Egy valamire való bütyök nemcsak a csizma legapróbb mozdulatáról küld azonnal nyilalló jelentést, hanem az égboltozatéról is, az időjárásról. A sebhely, a heg már kevésbé érzékeny. Már színével is az ellenség felé mutatja a test leggyengébb pontját; gazdáját rögtön elárulja: egy tűszúrásra is oly buzgón önti a vért, mint amikor a kardcsapásra. A példák, hazánk szent testére vonatkoztatva talán pázmányiak, azaz triviálisak. A magyarságot magatartásán kívül arról ismerem meg, hogy bőrén alig van anyaszülte-érintetlen felület; kéreg és sebhely borítja. Kéreg arrafelé, ahonnan nem veszély, csak súrlódás érheti és sebhely arrafelé, természetesen, ahonnan azokat a csapásokat kapta, amelyek nem az ellenség jó természete s szándéka miatt nem lettek egytől egyig halálosak.

Recrudescunt vulnera… valahányszor a magyarság nemzet, mindig vérzik; nemzeti létét a fájdalom tudatosítja; akár a beteg, kínjai révén ébred arra, hogy ki volt, és ki lehetne még, ha sebei hegednének. De ellenségeit sebesülten is félrevezeti. Már a földön hever, a gyilkosok már a kegyelemdöfésre emelik karjukat, amikor váratlanul felugrik. Ez a megújulás a nagy magyar „rejtély”. Mert a talpra ugrás után megint csak I. kötet 213földre terül – hogy újra erőt gyűjtsön. Meddig bírja ezt a harcot? Vagy elterülése is az ösztön okossága, a fűbe, a gyökerekbe kapaszkodva akadályozza meg, hogy kituszkolják e földről? Miért e kétségbeesett szívósság? A barbár konoksága ez, aki a hadifogságban sem adja meg magát, vagy valóban örök életre van ítélve? Rendeltetése van? (Nem hiszem, hogy népnek más rendeltetése van, mint hogy tagjainak a lehető legemberibb életet biztosítsa; erről még kell szólnom.) Európai itt-tartózkodásának második félezredében valahányszor földre dől, ellenségei a szó betű szerinti értelmében megnyúzzák. Új és új külsőben jelenik meg, de magatartása az új külső alatt is mindig a régi.

A nemzet testében mindig van egy erő, amely az adott esetben védő burokká alakul, egységbe foglalja a nemzetet. A történelem alakulása szerint mindig akad egy társadalmi osztály, mely – hosszú volna kutatni, hogy valójában milyen érdekből vagy ösztönből – bőr lesz a nemzet testén; mely minden esetben, még akkor is, mikor az előre látható, összevagdaltatja, sőt lenyúzatja magát, ami mégsem durva anyagi ösztön mellett szól. A szerepre vállalkozó társadalmi osztályról azt állapíthatjuk meg, hogy az minden időben igen művelt, elég tehetős és származásra nézve magyar. Ez a három kellék szükséges ahhoz, hogy feladatát teljesítse. Magatartása, e téren is, örökség.

Rákóczival az akkor még színmagyar főnemesség fedezi fel a magyarságát. Az országban egész országrész a fejedelem magántulajdona, a táborozások alatt Bercsényi után társzekér viszi a könyveket, Bezerédj, Sigray, Esterházy a saját jobbágyaiból csapatokat tud állítani. Kossuthtal a tudta nélkül polgáriasult kisnemesség ébred végre magyari hivatására. RáI. kötet 214kóczinak is, Kossuthnak is lobogóján a szabadság szó ragyog. A nemzet szabadsága, amely azonban a harc menete szerint elkerülhetetlenül átalakul vallásszabadsággá, jobbágyszabadsággá, mindenné, amit az egyén is kívánhat. Van, úgy látszik, jó irányú lejtő is, amelyen nem lehet megállni. A szabadság, úgy látszik, egységes rendszerbe tartozik, egyik sarkát nem lehet következetesen a másik nélkül igényelni. Bocskai csak a hit szabadságáért harcolt, de – micsoda „gazdasági kényszerből”, micsoda „történelmi szükségszerűségből”? – tízezerszámra szabadítja meg a jobbágyterhektől is híveit, a hajdúkat. Rákóczi országgyűlésén összekaptak az urak, hogy adjanak-e anyagi szabadságot a népnek; nem adtak, de az is eléggé jellemző, hogy összekaptak, s bizonyos, hogy ha a szabadság nem botlik akadályba, nem esik el, további útján azokat segíti diadalra, akik a szabadságot a jobbágytelkekre is be akarták vinni. Kossuth kezdetben csak a polgárságnak s a polgáriasult nemességnek akart új életformát adni; a jobbágykérdéshez, mint tudjuk, az „események sodorták”; ha Világos csak egy évvel később következik, bizonyos, hogy az igazi kérdéshez, a nincstelenekéhez is elsodródik. „Mindig szabadság bajnoka volt hazánk.” Valami különös kiválóság folytán? Voltak nemzetek, melyeket a történelem arra kényszerített, hogy ravaszak, kegyetlenek, csalók, hódítók legyenek, ha élni akarnak. A magyart, nyilván minden erkölcsi meggondolás nélkül, szabadságra ítélte. Semmi büszkélkedni valónk vele, de ha felismertük, ehhez kell tartanunk magunkat. A testvértelen, mindenünnen kinézett, örökké elnyomatás ellen hadakozó nép magatartása szükségszerűen rokonul az elnyomatás ellen harcolók, a mindenkori szabadságharcosok magatartásával. Mindig melléjük is álltunk, már a vallásháborúktól kezdve I. kötet 215mindig el is buktunk, mert a szabadság természetéhez ritkán tartozik a győzelem; sajnos, nincs módunkban, hogy a leckékből okuljunk.

Jellegzetesen cselédvidékről származom, de legcsöndesebb földijeimben is, ha a magyarság jegyeit keresem, konok elkülönülést, függetlenkedést, meggondolatlan érzékenykedést, bicskát kirántó izgulékonyságot találok; ez különbözteti meg őket a velük akár egy faluban élő más nemzetiségektől; a szabadság, úgy látszik, már tetőtől talpig megfertőzött bennünket, nyilván hajlamosak voltunk rá, már Vereckénél.

A magatartás körvonalai tehát megvolnának, de hol fejezi ki ma őket a nemzet? Mi a magyar most? – idéztem négy évvel ezelőtt a Nyugat-ban fejezetcímül egy tanulmányban, amely ugyanazokat a veszedelmeket latolgatta, amelyek most kezembe adják a tollat. Honnan fut ki most a nemzet testéből az erő, amely burkot és egységet teremt, visszautasít és beszív? Rákóczi magyar főnemessége úgy állt ki, hogy örökre elveszett; elveszett Kossuth kisnemessége is azáltal, hogy földjét és műveltségét elvesztette. A nemzetvezetést Európa-szerte ezeknek az osztályoknak a kezéből a polgárság vette át, a középosztály. A mi középosztályunk… nem ismétlem el, amit mindnyájan tudunk róla. Feladatára (hogy csak a konklúzióját írjam ide egy elég könnyen elképzelhető gondolatmenetnek) akkor vállalkozhat, ha belső köze van a magyarsághoz is és a változó külsejű, de lényegében mindig egyforma kultúrához is, ahhoz a szellemi erőhöz is, mely minden igazi nemzet, minden értelmes közösség szervező eleme. Polgárságunk berkeiből hallatszik mind a két követelmény neve, sajnos, legtöbbször csak mint jelszó, de még mint ilyen is elkülönülve; I. kötet 216„magyarság” és „szabadság” a berek más-más területéről hangzik, más-más táborból; s a táboroknak a feladat elvégzése előtt még egymással is van elvégezni valójuk.

Az állomásról jó egyórás kocsiút a falu, az új kocsis mellé telepszem. Mi újság otthon? Béni bácsiról kezd mesélni, a kárörvendés legegészségesebb nevetésével; Béni bácsi öreg, szegény, s mint mindjárt kiderül, egy kicsit együgyű. A múlt héten idézést kapott valami ősrégi pörben, Szekszárdra. Az idézés hétfői napra szólt. Mivel Szekszárd elég messze van, de mivel kedden a szekszárdi piacra volt kocsi, Béni bácsi keddre halasztotta a megjelenést, úgy gondolva, ha a szekszárdiak tudnak egy napig várni a tojásra meg a vajra, tudhatnak a pörre is. Kedden reggel sok huzavona, utánjárás után végre ráakadt a bíróra, aki ügyét tárgyalta. Az udvariasan, de úgy látszik, mégis túlságos tömören azt tudatta véle, hogy ügyében marasztaló ítéletet hoztak. Béni bácsi fellélegzett, hálásan megköszönte a szívességet, derűs arccal tért haza. Az egész utcasor három napig abban a hiszemben élt, hogy Béni bácsi megnyerte a pört; a marasztalásról ott csak azt tudták, hogy az valami kedvező, szívélyes, szerencsés dolgot jelenthet, az ember azt marasztalja, akit szeret, a vendéget. A csendőrőrmester világosította fel őket.

Este még egyszer szóba kerül az eset, megvédelmezem Béni bácsi értelmességét: nyelvtudását; Béni bácsi a helyes nyelvösztön áldozata, azért sült föl, mert jól tud magyarul… Ez nyilvánvaló, de azt miért hitte, hogy az igazságot is úgy mérik, mint a sót, hogy mindegy, mikor megy érte, hétfőn I. kötet 217vagy kedden? Ennek is megvan az oka; a példát mondom el, amit ott elbeszéltek.

A k.-i megyei kórházban nyaranta nyolc-tíz sebészorvost is alkalmaznak; az egész hetet kártyázással és ásítozással töltik, véletlenül sem akad dolguk. Mégis miért tartják őket? Mert szombat estétől vasárnapig aztán egyfolytában húsz helyett dolgoznak, egy pillanatnyi megállásuk nincs. A pusztákról ugyanis csak akkor jönnek be a betegek, akkor kerül ilyesmire is idő. Az arató, ha szerdán lépett is bele a vasszögbe, kihúzza a hetet, „nem érzi az a fájdalmat sem”, mert a kár, ami az aratórész elvesztésével érné, még jobban fájna neki. Az orvosok seregestül végeznek olyan vakbéloperációt, melynek nevezetes „utolsó pillanat”-a már öt nappal előbb bekövetkezett. Volt állítólag eset, hogy valaki három törött bordával négy napig dolgozott a masinán, nyikkanás nélkül. Sőt olyan is, hogy valakin az elmebaj is csak szombaton tört ki, pontosan a napszámfizetés után. A társaság egyik tagja mindebben fajtánk szívósságát, férfiasságát, őserejét látja.

A kultúra úgy siklik a századokon át, akár jelképe, a kígyó: ki-kibúvik bőréből. Amit külső ismertetőjelének hittél, ami felé már messziről tisztelettel közeledtél, arról igazán csak a szentségtörő megtapintáskor derül ki, hogy üres bőr. Maga az eleven állat, új színben ragyogva már messze jár. Keserűen írom e sorokat, mert fogalmam sincs, merre jár. De a halott bőrt összemorzsolom, hadd haladjanak gyorsabban az utánam jövők; ne álldogáljanak levett kalappal olyasmi előtt, amire a babona szerint rögtön rá kell hágni sarokkal.

Azok pedig, akik védeni akarják e kultúrát, a szellemet, I. kötet 218amelyért, úgy vélik, még egyáltalában érdemes élniök, hát ne üres templomot védjenek, ha valóban jön a barbárság. Üres templomot? Ha csak üres volna! A veszély pillanataiban akkor talán alkalmi erődül használhatnánk, mint a középkori falvak istenük kőfallal és cinteremmel övezett házát; érdemes volna magukért a szép falakért is vért ontani, őseink sírjaiért, ha csak kegyeletből is. A ház azonban – bár a szellem elköltözött belőle – nem üres.

A demokráciaellenes rendszerek a kultúrát és a demokráciát elsősorban azokon az intézményeken át akarják megrendszabályozni, amelyeknek az égvilágon semmi közük sem a kultúrához, sem a demokráciához. A fenyegetettek jajüvöltése téveszti meg őket?

A lakáj-drámaíró, a limonádé-szerző, a tőzsdés, a közgazdasági zsarolásból élő „zughírlapíró” s unokatestvére, aki a közgazdasági pausáléból él, a posvány-zsurnaliszta, a ponyvakiadó, a producer, a rossz filmíró és színházi vállalkozó, akikre, már nincs is jelző, a görlmenedzser, sőt a lánykereskedő mind-mind kultúrajajt bömbölnek, és minket biztatnak, hogy haljunk hősi halált értük, hisz mi is a kultúrát, a demokráciát, a szabad sajtót, a gondolat szabad terjesztését emlegettük. Nem tudom felsorolni mindazokat, akik elvárják tőlünk, hogy mi, akik eddig ő ellenükben kényszerültünk védeni a kultúrát (sajnos, eredmény nélkül), most őket védjük. Hisz ők is e kultúrának köszönhetik létük – mondják, megfeledkezvén arról, hogy csak úgy, ahogy a vasúti tolvajok, az ópiumcsempészek is. Vigyázzunk magunkra; nehogy új ellenségeink előtt szövetségesül kínálkozó régi ellenségeink veszejtsenek el bennünket. Megtörténhetik, hogy fel kell áldoznunk magunkat. Méltó mód végezzük, a magunk ügyéért. Ha tenyerünk bőrét I. kötet 219tisztán tartottuk tőlük, csontjainkat ne egy gödörben találja az utókor.

Védeni akarom a kultúrát, védeni vérem utolsó csöppjéig, s riadtan nézek körül, hol védjem? Látom az ellenséget, de csak ebből tudom, hogy hol kell harcvonalba állanom s nem abból, hogy hol van az én védeni valóm, hol az a terület, amelyre az ellenséget nem szabad beengednem, mert az a föld már az én kincseimet és isteneimet rejti. Nem könnyű dologról beszélek.

Védeni fogom a sajtószabadságot, de még mielőtt vérem ontom érte, gyorsan elárulom, hogy én halálát kívántam e sajtónak akkor, amidőn a legszabadabb volt, amikor a legszabadabban prostituálta magát. A legjobb esetben egy üres tartályt védek, abban a reményben, hogy valamikor egyszer talán mégis megtelik. Harci buzgalmamat ez erősen megcsappantja. Tiltakozom, de mennyire, a könyvégetés ellen, de elárulom, hogy mielőtt e veszély fenyegetett, én a kultúra meggyalázása keltette pillanatnyi indulatomban nemcsak a könyvek egy részét, de szerzőiket is máglyára kívántam. Becsukják a színházakat? Legtöbbjüknél ezzel legfeljebb a világítók és a díszletezők rövidülnek, a Múzsa nem, onnan őt már rég kiutasították. Harcba tehát úgy indulok, hogy igyekszem megbocsátani védencemnek, szemet hunyok neki, rá se nézek, nehogy leköpjem, mielőtt meghalok érte.

A harmadik bekezdést szánom már ellensúlynak; mennyi minden van, amiért mégis igaz szívvel aggódunk, ami valóban a kultúrát szolgálta. A kultúrát, vagy azt az emberi légkört, amelyet a kultúra teremtett, amikor igéből testté vált, I. kötet 220amikor társadalmilag is kezdte megvalósítani magát. Ez volt az újkor legcsodálatosabb jelensége, micsoda égi és földi fortyogások, villanó tünemények, háborúk, kataklizmák, forradalmak közepette ment végbe (amennyire végbe ment); akár az új kinyilatkoztatás. Sajnos, a népek ezt sem értették sokkal jobban, mint általában a kinyilatkoztatásokat. Számunkra mégis ez az intézményekbe átváltódott, utcán, piacon, társadalmi formákban megmutatkozó kultúra tette emberivé, érdemessé a földi, a társadalmi életet. Nélküle nem élhetünk; magunkat védjük, amikor őt védjük; arról tán nem kell több szót ejtenem, hogy magától értetődően milyen fontos, elengedhetetlen nekem ez a társadalmasult kultúra is. De ez mégiscsak következménye az igazinak, mely e formája nélkül is élhet; most az foglalkoztat, a mag.

De hát hol rejtőzik e kultúra, mi éleszti, mi terjeszti? Riasztó gondolat ötlött eszembe, leírom, mert magamnak írok, a végén fogom meglátni, vállalhatom-e a felelősséget érte. „J’écris pour clarifier mes idées” – írta Remy de Gourmont. E jegyzetek értelme a szabadságuk, hogy magamnak készülnek, s ha megjelennek is, az olvasót sem meggyőzni akarják, csupán meggondolkoztatni, akár magamat. A riasztó ötlet az, vajon a gondolatterjesztés eszközei hasznára vannak-e a kultúrának? Jobban mondva, nincsenek-e kárára?

Ha a jó éppolyan ragadós volna, mint a rossz, tán nem kellene aggódnunk. De képzeljünk el egy érintetlen lelket, melyet egymás után egy jó és egy rossz behatás ér. Ebben az esetben még lehet kétségünk, hogy mi lesz a kísérlet eredménye, hogy milyen irányban hajlik a lélek, bár a történelem, a I. kötet 221lélektan: az emberi szellem minden kutató módszere amellett sorakoztat adatot, hogy a lélek ösztönösen a rossz, a silány, a giccs felé hajlik. De elmondhatjuk-e, hogy a gondolatterjesztés eszközei ma ilyen arányban közvetítik a jót és a rosszat? Nem mondhatjuk el. Azt mondhatjuk, hogy átlagban minden száz bárgyúságra, szellemrothasztó ostobaságra jut véletlenül egy igaz gondolat, egy darab művészi érték. Ezt különben a hatáson, a mai közízlésen is mérhetjük. Még vállalom az ötletet; mintha valami vigasz is derengene benne: nincs sok vesztenivalónk?

Hát hol rejtőzik a kultúra, mi erjeszti, mi sorvasztja? Lélegzetet vettem, midőn a puszták lakosságáról leírtam, hogy az sejdítésem szerint műveltebb, művészi és ítéletalkotó képességében egészségesebb lehetett akkor, amikor még nem tudott olvasni, mint most, amikor olvas ugyan, de csak szemetet. A tapasztalat mondatta ezt velem. Nagyapám a biblián kívül nem forgatott könyvet, de amellett legalább négy kötetnyi Krizát tudott betéve, faragványaiból a népművészeti angol folyóirat húsz oldal fényképet is közölhetne csontpapírján; ráadásul jogérzéke is lehetett, mert egy egész kis társadalomban szolgáltatott igazságot paragrafusok és fegyveres ítéletvégrehajtók segítsége nélkül, ami azt bizonyítja, hogy akiknek igazságot szolgáltatott, azoknak is épp annyi érzékük volt a joghoz, akár neki. Mindez épp a népoktatás terjedésekor tűnt el.

Hőskorában a polgárság tán szórt szét szellemi értéket a nép közt, addig, amíg volt miből, amíg a kultúra hordozója volt. Hogy azóta művészi szempontból csak ocsút szórt le, az fájdalmas, de történeti szükségesség – magyarázzák még a történelmi materialisták is. Meglehet, hogy így van, de ez I. kötet 222nem akadályozhat meg engem abban, hogy az ocsút ne mondjam ocsúnak, ne sürgessem a kisöprését, ugyancsak történeti szükségességből. Még a következő állítást is vállalom: abból, hogy egy népréteg mit ad tovább a kultúrából, következtetni tudok arra, hogy ő maga mit sajátított el annak lényegéből. A polgárság korában a kultúra képviselőinek alig lehetett több közük a rendszerhez, amelyben élni kényszerültek, akár a frakkokhoz, a nyakkendőkhöz, amelyet kényszerből, vagy oda se figyelve, magukra öltöttek. Kényelmesen sem ebben, sem abban nem érezték magukat.

De mégis, hogy emelkedett a kultúra? A gyámi juhászok ökörszarvra karcolt rajzai és az ősember mamutagyarra rótt ábrái között egy világ van, s az út mégiscsak fejlődésről tanúskodik. A kultúra mégis terjedt, a lélek mégis reagált a jóra is. Azért, mert csak jót kapott, mert a római iskolákban és a kolostorokban mégiscsak megnézték, hogy mit érdemes továbbadni, mi éri meg a fáradságot, a költséget? A terjesztés eszközének drágasága volt a szűrő és a mérték? Bizonyos, hogy Gutenberg első gépei a Vergilius-példányok mellé aránylag ontottak annyi szalmát, mint a mai rotációsok. A szalmát az idő kirostálta, a földbe újra legfeljebb trágyának került; a fáraók búzamezeit most is vissza lehetne varázsolni: a gúlákban lelt magvak négyezer év múlva is kikeltek.

A kicserélődés használ a gondolatoknak? Amennyire a súrlódás élesíti, ma már annyira akadályozza is őket röptükben; a széles nyilvánosság, kiváltképp a rögtöni, néha a legerősebb cenzúra. Megírja Villon a bordélyházi balladáit, ha nem egy szűk baráti körnek ír? A nyilvánosság fénye hízlalja a művészt; I. kötet 223a mű sokszor annál erősebb lesz, minél kevesebben várják. Akiknek véleményére én adok, azokkal levélben is közölhetem alkotásaimat.

De hogyan énekelne az énekes, ha ráparancsolnának, hogy áriáiból, mondjuk az é vagy cisz hangokat a skála minden fokozatán hagyja ki, helyettük pislantson vagy nyeljen egyet, vagy, ami még ötletesebb: úgy ugorja át azokat, hogy a hallgatóság észre se vegye? Tudna egyáltalában énekelni? Így énekelek én. Magamban jó ideig kérkedtem azzal, hogy ha másban nem is, e különös énekmondásban majdnem művészi tökélyt értem el: a kényes hangokat sokszor sikerült úgy ejtenem, hogy a szigorú fül csak holmi zümmögést hallott, a jóakaratú hallgató azonban pontosan tudta, mit kell oda illesztenie, sőt akadtak, akik úgy megérezték a hangot, hogy maguk énekelték bele a csöndbe. Szerettem volna figyelmeztetni őket. Ma olvastam, hogy egy nagykátai kisgazdát egyetlen mondatért tizennégy napi fogházra ítéltek. Azzal védekezett, s a bíróság ezt enyhítő körülménynek is tekintette, hogy a mondat idézet volt; szó szerint az én egyik könyvemből idézte. Nem szeretnék élcelődni, hogy íme, nemcsak az írásnak, de az olvasásnak is megvan a veszélye. Őszinte lelkifurdalást érzek, bűntudatot (bár tudom, hogy nem vagyok bűnös), zavart; levertséget, mint rosszul sikerült vizsga után. Különös művészetemből, tudtam, már régen megbuktam, de a kedvem is elment tőle; attól is, hogy a körülmények parancsa szerint esetleg tovább tökéletesítsem. A kényes hanghoz közeledve, hirtelen berekedek, s ha valahogy átlépem is azokat, krákognom kell. Fiókomban ijesztően gyűlnek a gikI. kötet 224szer félelme miatt hirtelen elfátyolozódott, megszakadt, örök befejezetlenségre ítélt kéziratok. De hisz miattuk a befejezettek is hamissá válnak, csonkán fejeznek ki engem. Nem volna becsületesebb egészen elhallgatni? Készülök rá, és nem félek tőle; amit eddig a kultúráról leírtam, erre volt önbiztató.

Meghökkenve olvasom Suarès cikkét a Nouvelle Revue Française-ban, illetve a cikknek csak azt a töredékét, melyet a lap a Mouches à miel-ből átvett; mintha az én töprengéseimre felelne. „Volt egy korszak – mondja Suarès –, a miénkkel merőben ellentétes, amikor a gondolat hősei folyton istent keresték.” A 17. századra gondol, pontosabban arra a korszakra, amely Montaigne születésével kezdődik, és Leibniz öregedésekor ér véget. E kor költője: Shakespeare, regényírója: Cervantes, fizikusa: Newton és Kepler, filozófusa a határjelzőkön kívül: Pascal, Fermat, Descartes; Galileit, Spinozát, Hobbes-t, Huygenst szinte csak ráadásul említi Suarès. A korszak festője Rembrandt.

Személyesen alig ismerik egymást, legfeljebb levélből. Suarès egy szót sem pazarol a társadalom festésére, amelyben éltek. Előttem is csak egy pillanatra villan fel: a vallásháborúk legszörnyűbb ideje ez, amikor már nemcsak országok hadakoznak országok ellen, hanem falvak falvak ellen, sőt falvak önmagukban is. Európán nem egy vagy két zsarnok uralkodik, akikhez valahogy mégis alkalmazkodni lehetne, hanem ezer meg ezer, szinte minden járásban egy, és félévenként váltakoznak. A kultúra hordozói és fejlesztői mintha nem is látnák őket; magasan járnak, azért nem ütköznek beléjük? – kérdezem vigasztalódva. Suarès csak azt hangsúlyozza, hogy I. kötet 225a társadalom sem tud semmit erről a maroknyi nagy szellemről, akik mégis azt a kort képviselik, akik markukban tartják a jövőt. „De ha a világ minden nemzete köréjük gyűl is, hogy meghallgassa őket, a nyáj legkiválóbb koponyái akkor sem értenének még semmit abból, ami ezt a kis kört foglalkoztatja. Egymás közt tökéletes világosságú nyelven beszélnek, ami a sokaságnak épp azért homályos.”

E férfiak közül egyetlenegynek sincs képesítése vagy diplomája. Egyiknek sem polgári mestersége a geometria vagy a fizika. Nyoma sincs bennük politikai vagy akár csak időszerű töprengésnek. Érintkezésükből nem tűnik ki, hogy milyen országhoz tartoznak, hogy mit gondoltak, ha egyáltalában gondoltak valamit a köröttük dühöngő háborúkról. Ha szükségesnek érzik, hogy közös nevük legyen, beérik azzal, hogy magukat csak becsületes embereknek nevezzék.

Április

„Isten csodája, hogy még áll hazánk.” Petőfi nem hitt vallási csodában; a csoda neki egyszerűen ésszel föl nem foghatót, illogikust jelent, valami olyast, ami kívül esik a józan, az érdeket, a következményeket latolgató gondolkodáson. A magyarság magatartása valóban ilyen. Létét vakmerő harcainak köszönheti. E harcok kezdettől fogva mindig védekező harcok, az idő teltével mind kétségbeesettebben védekező szabadságharcok. Valamennyi reménytelen. A meglepő az, hogy kitörésük pillanatában a legreménytelenebbek; az ellenség mindannyiszor legalább hússzor erősebb, a józan ész visszatántorodnék ilyen vállalkozástól. A higgadtságáról, tárgyilagos szemléletéről híres nemzet látja, hogy nekiugrása csak kudarccal végződhet s mégis újra és újra nekiugrik a Góliátnak. I. kötet 226Balsejtelme mindannyiszor valóra válik, de ebből a leckéből sem okul. Történelmünk nem logikára oktat. Arra oktat, s ez benne a vigasztaló és magasztos, hogy nemzetek életében olyan fogalmaknak is van értelme, mint bátorság, merészség, ideákhoz való ragaszkodás. Ezer esztendőket még a népek is csak csodák révén élhetnek; a főniksz mintájára.

„Rákóczi átlépi a magyar határt” – szép volt gyermekszememnek a hófehér lobogókkal, fénylő paripákkal, veres díszmagyarokkal rikító olajnyomat, középen, méltóságos urak élén a szép arcú fejedelemmel; de mennyivel szebb s megindítóbb volt az a másik kép, melyet a Histoire des Révolutions de Hongrie olvasása közben később maga a fejedelem rajzolt elém. Ezen a képen berúgott zsoldosok tántorognak, rablóvá züllött parasztok hadonásznak fütykösökkel, rongyok lobognak, egy „szemtelen és házsártos” bocskoros nemes hányja-veti magát, szinte az út is lucskos. Oh, az a bevonulás! Az a sereg! Közvetlenül a határ előtt egy nyomorult kis galíciai falu, Szkólya lakosai – talán adóbehajtástól rettegve –, fel tudják tartóztatni. A szabadság már-már valami csúnya faluvégi bicskázásban vérzik el. Szerencsére „a feleselés közben egy zsidó rám ismert (írja maga Rákóczi), a ricsaj és lökdösés örömre és udvariasságra fordult”. A felszabadításra váró nemzet ott a határnál 200–250 szökevény, veszekvő szolga, akiket a felszabadító is ugyanezen az oldalon egymás után háromszor csőcseléknek nevez, „mely rablás között sajátítgatta a háború elemeit”. Vezéreik Esze Tamás mellett egy „bűnei miatt üldözött tolvaj” – aki annak köszönheti tekintélyét, hogy bandájában ő a legkülönb ivó.

Rákóczi legszívesebben visszafordulna; őt nemcsak az a lengyel selyemágy várta, melyről Ady énekelt, de abban seI. kötet 227lyempuha szerelem is. Miért nem fordult vissza? Harmincöt év múltán könyve fejezeteinek bevezetőjében szinte soronként föltekint és fölsóhajt „oh örök igazság!”, hozzád. E pillanatban, e kócos csőcselék közepén is, e testtartásban kell elképzelnünk őt, a tapasztalatlan, huszonhat éves, törékeny, franciásan finom herceget; az égre tekint. Aztán két kézzel belenyúl a szutyokba, szervez, parancsnokokat nevez ki (egy tolvajt és egy iszákost), jelt ad az indulásra. Néhány nap múlva 3000 embere van.

Akkor már maga is elsírja magát a zokogva elébe omló szökött jobbágyok láttán. Így indul neki a Keleti-tengertől a Földközi-tengerig terpeszkedő óriásnak. Közvetlenül előtte 30000 főnyi ellenség áll. Első csatáját egy ház udvarán vívja, a hadszíntér leírásában ilyen terepmegjelölések vannak: sövény, ól, kapu. A tetőt rágyújtják, félig öltözötten, poggyásza (két útitáska) hátrahagyásával, alig tud egérutat nyerni. De most már szoríttatva sem fordul vissza. Veszekvés, iszákosság, tudatlanság (ezt az utóbbit panaszolja legtöbbször), csatavesztés és megaláztatás közepette konokon az égre néz; „oh örök igazság!” ismétli, szinte már eszelősen. Nemcsak nagy lélek, de tündöklően világos fő is: reménye csak akkor van, mikor sikerül rászedni vagy rászedetni magát. Mi értelme van hát a vállalkozásnak? Az, ami a mese hőséének, aki belülről kirúgja a szörnyeteg állat oldalát. Csatát veszt, de nem ügyet. Károly, Teréz és József alatt miatta nem tudja Ausztria németté emészteni az országot. Daca másfél század múlva Petőfi szemében villan meg; másfél századig csapong elevenen, fészket keresve.

Magatartása semmi esetre sem a másfajta magyaroké, mondjuk Görgeyé, akiben a logika győzött, de az eszme vereI. kötet 228séget szenvedett, akinek mindenben igaza volt, csak éppen abban nem, hogy nemzet sorsa felett is adásvételi alku szabályai szerint lehet dönteni. Görgey nem akart több áldozatot, s ebben igaza volt. Szörnyű, s én képtelen is volnék olyat tanácsolni, hogy annyi áldozat után ilyenkor már nem egyénenként kell számba venni a nemzetet. Az idő, sajnos, nem őt igazolta. Áldozat a józan fegyverletétel után is lett annyi, mint amennyi úgy lett volna, ha 24000 főnyi seregével nekimegy az ellenségnek, vagy beveszi magát Komáromba, vagy ha gerillaháborút kezd, vagy Kossuth teatrális terve szerint Olaszországba tör – vagyis ha elmérgesíti a helyzetet, ha a nemzetet nem engedi a lagymatag kiegyezés útjára s azon keresztül oda, ahol most vagyunk. Ha tűzre dobja magát, a 20. század második decenniumára a nemzet tán főniksz-sorsra születik. Ő azonban mérnök volt. Példája így visszán is, megáll Rákóczié mellett. Akármekkora is az örök túlerő, még mindig érdemesebb vakmerőnek lennünk, mintsem meggyávultnak, megalkuvónak. Nem meggondolatlanságra biztatnám persze én sem a nemzetet. Csak arra a magatartásra, melyet a két cselekvés, Rákóczié és Kossuthé között a konok nemzet szóval is kifejezett, Berzsenyi ajkán ilyen hiteles-gyönyörűen:

Nem félek. A kürt harsogását
A nyihogó paripák szökését
Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem
Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat,
Ez tette Rómát föld urává,
Ez Marathont s Budavárt híressé.

Bár Buda tornyai csak versben álltak rendületlenül.

I. kötet 229

Merésznek persze kifelé a legkönnyebb: befelé légy merész, magadba vágj, ha bátor vagy. Nos, ezen a téren nem sok merészséget mutattunk, még akkor sem, midőn vágni csak kelevénybe kellett volna. Nem ritka jelenség: a bajnok nekiront Akhilleusznak, de verejtékezve hátrál a foghúzástól. Elcsüggesztő, milyen gyávák vagyunk mimagunk iránt; szántszándékkal nem írtam úgy, hogy magunkkal szemben. Hogy a fognál maradjak, kérd meg a hőst, hogy nyissa fel a száját, mert alighanem egy odvas agyar miatt nem tud aludni: a köztudat egy tanyai vénasszony rémületével üvölti világgá, hogy meg akarod ölni. Ma sincs másképp. Ma még sokkal rosszabbul van. Hol a magyar magatartás most, mióta a maga területén, kifelé tehát szabadon él a magyar?

Szekfű neobarokk elméletét semmi sem igazolja jobban, mint az a neobarokk hajlongás, amivel rápirító megállapítását fogadták, mint az a sok gyönyörűen kitekert szófüzér, amivel a megállapítás lényegét eltakarták, szinte a tiltakozásra lendült kezet is megkötötték. Észrevette? Szellemi életünkben ez a neobarokk olyan hiteles barokkot szült, amelyen még a stílus egyik hetedízigleni őse, a bizantin is teljes pompájában kiütközik. Tele vagyunk sallanggal. A képen, amelyet ez a nemzetismeret nyújt, a magyarság háromszor megcsavart nyakkal, ájtatosan az égre néz, szájából papírszalagok kanyarognak: „Tekintélytisztelő vagyok!” „Törik-szakad, királypárti vagyok, Petőfi nevét sohasem hallottam”; – pufók angyalkákat csak azért nem lát, mert a homlokáról is sallang csüng; az csüng a térdéről, a lábikrájáról, a bokájáról, ellenségei gáncsától nem féltem úgy, mint e gyönyörű díszektől. Kinek ne támadna melege, ha a sokféle azonosulás közben, I. kötet 230amire, hálistennek, az ember képes, egy-egy pillanatra magyar részével azonosul?

Hagyján, hogy a mai magyarról ilyen a kép; e szorgalmi alkotás mellé összehasonlításul minden pillanatban fel lehet utaztatni egy dorozsmai kubikost vagy kövesdi sommást. De hovatovább a magyar múlt csarnokában is addig, ameddig csak a szem ellát, ilyen módon festett és faragott képek sorakoznak. Melléjük már nehezebb felidézni a modellt, s lassanként Kinizsit például magam is azon loknisan, brillantinosan fogom lelki szemeimmel látni, ahogy nemrégiben egy tanulmányban rácsodálkoztam. Ettől azért tartok, mert ismerem a teremtmények erejét, a szellemiekét is; egy ilyenfajta Sieges-Allée éppúgy kitörhet az országra, akár egy eleven had, s még annál a lelkületnél is iszonyúbbat mutathat, mint amit alkotója beleálmodott; pedig az is épp elég. Félős, hogyha ez a Sieges-Allée megszólal, Toldi például nem a kisemmizett legkisebb gondolatait mondja, hanem az érdemes államtitkáréit, akiről izomzatát megmintázták. Ha jövőnk nem is, múltunk az alakul. Új tudományos felfedezések alapján? Hallgass meg magántársaságban egy ifjú szellemtörténészt, közírót, vagy bölcselőt, és olvasd el aztán, mit ír. Súlyos történelmi tények, mint például, hogy első királyaink adománylevelének tekintélyes része durva hamisítvány, mint édes szalonpletykák kerengenek. De ha jobb orcádon a magyar vér fut össze pirulásra, bal orcád sem marad érintetlen. A vallás szólamaitól, amelyre kereszteltek, sose húzódoztam annyira, mint mióta azok tegnap még szabadkőmíves, sőt szocialista hírlapjaink hasábjain olvashatók. A szép kollektív igehirdetések lelkes népmentő grófok ajakáról hallhatók. Az ember elcsodálkozik, miért e szereposztás-csere? E sok sallang? Miért e sok oda I. kötet 231nem való malterdísz az épületen? Kinek készül ez a rengeteg gipszkérkedés? A tragikus az, hogy saját magunknak.

Elkáprázódik mindettől az ifjú magyar szeme? Amilyen mértékben elkáprázódik, olyan mértékben válik balkánivá. S annál nagyobbat „destruálódik” (a szükségesnél is jobban), mihelyt megvilágosul. Milyen könnyen megingathatná az ilyen módon nemzeti ifjúság alatt a talapzatot csak egy leheletnyi is abból az „átkos felvilágosulás”-ból, melyet a zsidóságnak szokás tulajdonítani. A zsidóságnak nevezetes asszimilációs hajlama mellett alig bizonyít más élénkebben, mint az, hogy néhányan az újabbkori elsötétüléshez asszimilálódtak, neofita túlbuzgósággal. Egy részük a fajvédelem terén alig marad el a másik színezetű fajvédők mögött, ha az ő védekezésük újabban valóban a megtámadottak védekezése is. A munkát, a fattyazásét: a nemesítő „destrukcióét” nekünk kell elvégeznünk; úgy kell néznünk a nemzetet, amelyhez tartozunk, mintha kívülről néznénk; úgy kell magunkba tekintenünk, mintha idegen szemmel tekintenénk.

Sok kéziratot elvesztek. Félig megírt prózák, egy sor híján kész versek röppennek el rejtelmes módon asztalomról, közvetlenül kezem ügyéből, mintha vállam fölött egy cenzor Múzsa olvasná soraimat, s tépné szét azon melegében azt, amivel nem ért egyet. Ki vagyok szolgáltatva neki, akár annak a másiknak, aki az ötleteket súgja; már nem is futok az elragadt művek után, melyek képzeletemben természetesen mind remekművé változnak, nyilván befejezetlenségük révén: az üresen maradt részek a legnemesebb anyaggal pótlódnak. Majd előkerülnek egyszer, gondolom, s bennük van minden bizoI. kötet 232dalmam. Néha merő tréfából elő is kerülnek, de legtöbbször fájdalmat okoznak, akár a hajdani, eszményesített s már eszménnyé ért kedves nők, amikor megtörten, ráncosan egyszerre csak valóságosan is elénk bukkannak –: mit szerettünk rajtuk? mit akartunk tőlük? hogy folytassuk a régi udvarlást? – alig van szavunk hozzájuk. Ide iktatok egy ilyet. Sógorom vadászkabátjának soha-azelőtt, soha-azután papírt nem látott belső zsebéből tűnt elő; két vagy három éve ebben a kabátban nyugtalanítottam az ozorai fácánokat és nyulakat. Itt kezdődik, szólok, ha véget ér:

– És a magyarság hivatását miben tetszik látni? – rokonszenves, kitűnő szellemiségű egyetemi hallgatók kérdezik ezt, mind gyakrabban, bizonyára nemcsak tőlem. A magyarságnak már több hivatásáról hallottak, azt szeretnék, ha előadást tartanék az egyre szaporodó hivatások közül arról, amelyet én tartok igazi hivatásnak. A magyarság tele van hivatással; már-már egyebe sincs.

A múltban is sok hivatásunk volt. Így hivatásunk volt például a kereszténység védelme a török ellen. E hivatással nem egyedül csak mi dicsekedhetünk, más népeknek is ez a legfőbb hivatásbeli büszkeségük, ahogy annak hétköznapibb, diákosabb megnyilatkozásáról némi meghökkenéssel, sőt sértődöttséggel véletlenül, esztendőkkel ezelőtt értesültem. Még Párizsban egyszer, az Association des Étudiants Chrétiens-ben, mely a családi otthon melegét a mindenütt otthonos Egyház családi melegével pótolva, főleg külföldi diákoknak nyújtott kellemes tűzhelyet a szó szerinti melegedésre és vége-hosszatlan vitákra. Egy alkalommal egy bolgár diák ismertette a bolgárság hivatását. A bolgárság hivatása, mint tudhattuk, a kereszténység megvédése volt. A bolgárnak nyilván I. kötet 233volt valami igaza, ám előadása végén elragadtatta magát, s mintha valami évszázadok óta esedékes számlát nyújtott volna át, azt foglalta ellentmondást nem tűrő mondatba, hogy Európát a bolgárok védték meg a pogány áradattól. Kínosan éreztem magam: a felszólalásban azonban megelőzött egy szerb kartárs, aki határt szabott a bolgár önhittségének, mert hisz nyilvánvaló – gondoljunk csak Rigómezőre –, hogy Európát a szerbek mentették meg. Képzeljék a fölényt, amellyel ez elől egy gyors beszédű lengyel elkaparintotta a pálmát Szobieszki kétségtelen érdemeinek emlegetésével. „Nevetséges ez a balkáni kicsinyeskedés” – fordult hozzám egy mellettem ülő svéd leány –, akkor, midőn egy olasz vagy albán diák épp azt fejtegette, hogyan zárták el az olaszok a török elől nyugatra a Földközi-tengert. – „Remélem, tudja, hogy Európát tulajdonképpen mi védelmeztük?” hagyta el a béketűrés a svéd keresztyént. – „Hogyne – feleltem feszengve –, csak az a baj, hogy maguk is rosszul; mert közben a törökök mégiscsak bejöttek.”

Aztán arra gondoltam: ha a hivatást (ahogy a hivatáshoz illik) mindezek a népek előre érezték volna, s nem csupán abban a pillanatban, midőn külön-külön már nyakukon volt a veszély, akkor Bizánc sem esik el. Nem sorolom el valamennyi hivatásunkat.

Újabban Közép-Európában van hivatásunk. A gondolkodó figyelmét bizonyára nem kell felhívni arra, hogy az összes múlt- és jelenbéli magyar hivatások kivétel nélkül külföldi országok érdekében teljesítendő hivatások voltak, soha a saját népünk érdekében; ilyen gavallérok vagyunk. Arra sem, hogy míg helyzetet, esetleg szerepet gazdasági viszonyok szabnak, hivatást valóban csak isten szabhat. Aki hivatásban hisz, logiI. kötet 234kusan hiszi azt is, hogy a nemzetek sorsát és alakulását, de még a politikáét is, isten irányítja.

Azok a nemzetek, melyek valóban a többi nemzet életének irányításában is játszanak némi szerepet, nemigen emlegetik a hivatást. Az angolok nyíltan bevallják, hogy nyersanyagot vagy piacot akarnak nem Jézus, hanem közelebbről a manchesteri textilérdekeltségek nevében. Tengeri uralmuk nem hivatás, hanem érdek; erkölcs itt csak olyanformán jelenik meg, hogy az érdekeltek azt érzik, vagy azt az érzést tettetik, hogy az ő érdekük másoknak is érdeke. És igazuk lehet, mit tegyünk. Mihelyt bebizonyítják, hogy a képviseltük érdek közérdek, azaz, mindenkinek jót akar: az erkölcs is érdekszférájukhoz tartozik, a morál is az övék, a laikus persze, de hát – csavarhatjuk – ezen a téren mindnyájan laikusok vagyunk, a taine-i, renani értelemben.

Ezzel szemben nekünk érdek nélküli hivatásaink szoktak lenni.

Ez most

A kézirat itt szakad meg, pályavégző csuklással. A kukoricaszár-kötegre emlékszem, amelyen ülve írtam, a csillogó ökörnyálakra, melyek nekem alpesi felhőket varázsoltak a pincehelyi-görbei szőlőhegyek derekára, a fekete földiszederre, mellyel szomjam csillapítottam; a nagy karikában fölbukfencező utolsó nyúl halálos sikolyára, amely éppolyan, de félelmetes pontossággal, akár a kisdedeké, s amely engem egyszeriben kiállított a vidám durrogtatással vonuló „zsák”-ból. Ezek révén halványan felrémlik az is, amit vártamban még felírtam volna, ha a sógorok hada nem idő előtt csörtet ki a kukoricásból. A szent hivatások után sorra vettem volna azokat a nemes tulajdonságokat, amelyekkel a különböző I. kötet 235nemzetek, mint jellegzetes nemzeti értékkel dicsekednek. A felesleges sallangok ellen írtam volna, azok nélkül is van elég díszünk. A jellegzetes nemzeti vonások egy része Grönlandtól a Fokföldig mindenütt szó szerint ugyanaz, s főleg hálásra-evésre, vendéglátásra vonatkozik; a pálma e téren, mint tudjuk, állítólag az eszkimóké, s hálistennek, nem a magyaroké, akik tapasztalatom szerint már nem szerén túl vendégszeretőek, amiben igazuk is van, mert ahány vendég, az még mind kitúrta őket a házból. Az álbarokk nemzeti jó tulajdonságok másik része már változatosabb, a büntetőkönyv csaknem minden passzusát magában foglalja. Az egyik nép a kegyetlenkedésével kérkedik, a másik azzal, hogy élelmes, remekül tud vagyont szerezni (másoktól), a harmadik a kérlelhetetlen, már-már szentségszámba-menő önzésével, a negyedik… felesleges valamennyit felsorolni; végső tanulságul azt vonhatjuk le belőlük, hogy gyakran minél nagyobb közösség alakít ki a maga számára erkölcsi normát, annál könnyebben függetleníti magát azoktól az erkölcsi tételektől, amelyeket saját egyedei számára ő maga is kiszab. A nagy közösségek eszmei magatartása alig különbözik az utcai tömegek különleges lélekalkatától. Természetes; az egyéni felelősség szétoldódik a milliókéban.

Mi magyarok ebben is kivételek vagyunk. Nemzeti büszkélkedésünk, ha közelebbről megnézzük, megindító. Mi elsősorban lojálisak vagyunk, a lojalitásnak külön magyar értelmezésében, vagyis úgy, hogy hajlandók vagyunk, sőt boldogok, ha érdek nélkül, ingyen, a legkisebb ellenszolgáltatás nélkül föláldozhatjuk életünket és vérünket.

Hivatás dolgában tehát tanácsos a szerénység, nekünk kétszeresen is. Én beérném, ha a kereszténység helyett, melyet I. kötet 236isten sugallt és teremtett, s így nyilván adott esetben meg is tud védeni, a nemzet a védtelenek, az özvegyek, árvák, a munkások és nincstelenek védelmére adná magát, s ha nagyra akar nézni, hát a kereszténység elveinek védelmére. Közép-európai hivatásunkat is tehát abban látom, hogy gyorsan, minden mellékgondolat nélkül valósítsuk meg magunk számára mindazt, ami nemcsak egy népet, de több népet is boldoggá és szabaddá tehet: a rengeteg ígéretet. Az legyen a hivatásunk, hogy feláldozzuk magunkat a példára, a kísérletre. Kezdjük ezt a lehető legalacsonyabban, például a napszámbérek rendezésével, de vigyük oly magasra, hogy minden nemzet sóvár irigységgel nézzen ránk, és kívánkozzék, hívás nélkül is, felénk. Barátaim, a 19. század tele volt hivatáshirdetővel, világmegváltó utópistával; mennyivel többre becsülöm náluk azokat, akik egyszerűen csak a jobbágyokat akarták megváltani terheiktől. Minél magasabb, magasztosabb egy idea, tapasztalatom szerint mostanában annál kevesebbre kötelez itt, e lapos földön. Sokan csak azért vallják, mert a magasság távolságot is jelent.

Ilyesmikkel pótlódott volna a határbeli, szabad levegő szülte elmélkedés, melyet hazám ifjúságának szántam. Nemcsak azért iktatom ide, mert mostani gondolataimba vág, azért is, mert látszólag ellentmond a mostaniaknak: a jelenről, a jövőről szól s a józanságot dicséri, ellentétben a múltból levonható illogikussággal. Ilyesmi egy ember magatartásában sem ellentét, még kevésbé egy nemzetében. A hamis gondolatokkal szemben logikusnak kell lennünk, az igaziaknak akár felelőtlenül átadhatjuk magunkat, megfelelnek azok értünk is, oh örök igazság!

I. kötet 237
Május

Nem dicsérem a magyarságot, öndicséret lenne; a dicséretet másoktól kell kiérdemelnünk; nyilván előbb elérjük az őszinteséggel, a férfias önvizsgálódással, mint holmi asszonyos magunk-kelletésével. A dicséret elsősorban a szerepet illeti, s csak a szerep végén, vagy egy-két nagy jelenet után.

A történelem úgy nevel, hogy néha kezdőket állít hatalmas feladat elé; rendezésében az az izgató, hogy eladdig dilettánsokra bíz óriási szerepet: így vizsgáztatja őket, így ad nekik helyet egy csapásra a csillagok soraiban; vagy zárja ki őket örökre a fényszórók köréből. A bevált kitűnőségeket pedig úgy vizsgáztatja, hogy átmenetileg hálátlan szerepet ad nekik. A kápolnai vad tumultusban – hogy csak egy jelenetről lebbentsük félre a függönyt – öntudatos, emberi méltóságukra már századok óta keményen rátarti tiroli parasztok, sőt talán már forradalmian is öntudatos cseh iparoslegények (Bakunin akkoriban köztük élt) szögeztek szuronyt, s rohantak jozefinista mód aufklärista bécsi tisztek vezetésével, harsogó „Hoch Kaiser!”-kiáltással az ellenségre. Arra a néhány ezer nincstelen jobbágyfiúra, akik még egy év előtt otthon szisszenés nélkül hajoltak a deresre, ijedten kapták le süvegjüket a zsarnokság legparányibb megyei töredéke előtt, de akik itt mégis a maguk „Éljen a Szabadság!”-kiáltásával valóban a Világszabadságért verekedtek, verték szerencsésen szét a tudatos vagy öntudatlan bérenceket. A történelem figyelője, aki a távolból csak a kiáltásokat hallja, a magyarok mellé áll, ha a történelemben a fejlődés áramait, az ideák megvalósításának folyamatát figyeli. Ily pillanatban Szeretlek látni, nemzetem, s bízom Vak végzetedben.

Kívülről jövő támadás ellen a nemzet a szabadság gondoI. kötet 238latkörében válik egységessé, válik nemzetté, ezt valósítja meg a világban. Elsősorban tehát a világnak tesz szolgálatot. Magára nemigen gondol: a Szabadság gondolatát befelé nemigen tudta megvalósítani, ahogy már mondtam. Történelmi véletlenek özönével lehetne magyarázni, miért nem került erre is sor, miképp alakult ki a magyarságnak ez a kifelé más, befelé más természete. Gondom azonban nem a magyarázat, hanem a biztatás: hogy befelé is olyan magatartást tanúsítson, mint kifelé, hogy a szabadságot ne csak héj módjára viselje, de húsává-vérévé váltsa. Kezdettől ez a magyar jobbak gondja. Megfordítva a „kis nép, nagy nemzet” szép mondatot: kis nemzet mivoltunkból nagy nép lehetünk, ha a ránk rótt szerepet végig betöltjük. Azzal, ha sorsunkkal azonosulunk, ízig-vérig; ha a Szabadságot magunkra is alkalmazzuk.

Az „események forgatagát”, a „történelem szédült iramát” már úgy nézem, mint itt a tanyán a köpülőgépekét: zavart, micsoda habot vernek, de közben szétválasztanak; egypár perc múlva a savó tetején ott úszik ezer apró darabkában a vaj, csak össze kell gyúrni. Ha gondolataimat ilyen erők indították is meg, az eredményt már látom; anélkül, hogy különösképpen akartam volna, a találomra leírt mondatok fölött ott úszik a világnézet, akár tételekbe is gyúrhatnám, sőt politikai programmá: legyen a magyarság egyedeiben, külön-külön is olyan szabad, mint összességében; rendben, egészségesen az ő atomjai ebben az áramkörben kerengenének. De az általánosságnál jobban érdekel az, amit abból rögtön magamra alkalmazhatok. Ez is megvan, ez a világnézet is kész, régebbtül gyakorlom, mint hangoztatom; egy mondatba gyúrva a mélyI. kötet 239ség és a magasság találkozik benne, ezért használható tán mások számára is. Életemnek programot és értelmet az adna, ha a gondolatok terén mindig a legmagasabb régiókban járhatnék, s amit ott lelek, azt a társadalom, a valóság legalacsonyabb osztályainak oszthatnám szét; itthon először az agrárproletárságnak.

A léleknek ez az átdolgozó működése titokzatos, akár a nemzésé, de volt már benne részem, volt eset, hogy gyönyörét szinte a bőrömön éreztem. Mikor „faluvizsgáló” utaimat jártam, olvasmányul könyvet sose a tanulmányozandó tájról vagy népről szólót vittem magammal (amely az anyaggyűjtést megkönnyebbítette volna), hanem ösztönösen mindig a szellem legelvontabb alkotásait. Jó egynéhány évi neki-nekiindulás után Pascalt a h.-i sommás istálló priccsén olvastam el egyhuzamban, mily lelkesen, azonnal milyen tökéletesen értve a gondolat legfinomabb nyilallását is! Boldogság volt ez is; de a másik, a titokzatosabb, a mélyebb az volt, midőn este az aratókkal beszélgetve egyszerre megéreztem, hogy mondandóimat Pascal szelleme hatja át (anélkül, hogy gondolataiból csak egy töredék is eszembe ötlött volna), s ezt a szellemet öntudatlanul átvették a nehéz illatú kaszások is; csöndes derűvel bólogatva, ők is ebben a szellemben beszéltek. Az igazságról beszélgettünk, mely mindig a szegények oldalán áll, csak azért, mert azoknak nincs módjuk igazságtalanságot elkövetni. Hát ezért soha ne is legyen, maradjanak meg mindvégig szegénynek? A kérdés nem volt könnyű.

Ahogy irodalmi pártállásom, úgy politikai pártállásom sincs, eszményeim azonban vannak. Politikában azok az egyszerű Csala Imrék, Szántó Kovács Jánosok, akik a századfordulón oly férfias öntudattal, bölcs higgadtsággal s mégis forI. kötet 240radalmi merészséggel álltak az alföldi szegény parasztság élén, Bánffy huszárjainak kardcsapásai alatt, a derestörvény bírói pulpitusai előtt! Politikai irányzatot egyes-egyedül csak akkor s azért vallanék, midőn ez a szűkítés elválaszt, megakadályozza, hogy máshova sorozzanak. Barátaim, ifjúságom harcos társai most egymás után csatlakoznak valahová, s a kérdéssel szorítanak: te hová állsz? Én ezek mellé.

Ismerem ezeknek az egyszerű agrárszocialistáknak, ezeknek a Fekete Nagy Andrásoknak, Bors Páloknak, Szilágyi Albertoknak életét; műveltségük és elvhűségük előtt „gladiátori félénk tisztelettel” emelt kalapot egy főispán, Vadnay Andor is; igaz, hogy Magyarországnak azóta sem volt három oly művelt főispánja, mint ő, nagyszerű szociológiai népleíró könyve, a Tiszamellékről című előtt, nekünk kell kalapot emelnünk, gladiátori bajtársiassággal. De ismerem ezeknek a Tolsztojt-, Lafargue-ot, Petőfit-forgató kubikosoknak és részeseknek nemcsak eszmevilágát, hanem lelkivilágát is; a szocializmus gondolata itt kezdett sarjadozni honi talajból (amit később annyit hiányoltak rajta), itt tiporták el, csírájában. Pártban nem tudnék megmaradni semmifélében, de boldog otthoniassággal állnék e megindítóan bölcs és hős férfiak sorában, a fiaikéban! Egyik kezemmel az ő jobbukat fognám úgy, hogy közben a másikkal egy percre se ereszteném el Pascalét, mindazokét, akik tekintetüket rád vetették, oh változásaidban-kanyargásaidban is mindig egy irányú justice éternelle! Így tudnám megvalósítani igazán azt a kétkulacsosságot, melynek vádja eleddig, sajnos, érdemtelenül ért; így lehetnék az a mohón futó gyökér, az a konok füst, mely Németh László szerint oly hajlékonyan kavarog, hogy (ezt már én teszem hozzá) egyszerre két oltárnak áldozhasson! Így I. kötet 241tudnék pártot fogni, a szó etimológiai értelmében; így tudnék nem e nép mellé állni, hanem felnyúlva is megmaradni e népben minden áron, kettétépetés vagy kettétépődés nélkül. Nehéz vállalkozás. Eddig került annyi gyötrő erőfeszítésbe, hajlongásba, szívósságba, sőt akarnokságba, mint amennyire a naponként változó szelek közt a fűszálnak vagy a jegenyének szüksége van, vagy a pásztortűznek, füstjével és fényével egyetemben. A táj felett naponta cserélődött a szeles mennybolt. A veszély nem az volt, hogy a véletlen kigyúlt szellemet, gyanús mocsárlángnak tartva, ez ideig minden szél ki akarta oltani. Az, hogy az így nagy lángra szított szellem (már nem magamról beszélek) maga esett kísértésbe: különb hely való a te ragyogásodnak, magasabb! Elfeledkezve arról, hogy ragyogni hévvel csak azon a földön tud, amelynek bomlástermékeit fényre váltotta át.

Elítéltek. A lépcsőn lejövet döbbentem rá igazi bűnömre, arra, hogy semmi bűntudatot nem éreztem.

Ma, a következő nap, ismét elítéltek. Véletlenszerű, de annak is már szinte humoros, hogy valahányszor a nemzet eddig valamilyen formában hivatalosan megbélyegzett, mindannyiszor épp akkor várta el, hogy én viszont koszorút tegyek rá. Ma is még jóformán meg sem értettem a bíró szavát, hogy miért kellett engem nemzetgyalázásért elítélnie, máris rohannom kellett, ezúttal egy angol íróval való találkozásra, hogy megmagyarázzam neki, a baloldali kartársnak, hogy a magyarság miért nem olyan, mint amilyennek festegeti némely I. kötet 242állam baloldalja, amely azáltal, hogy kormánya programját követi és szolgálja, éppolyan szolga lesz néha, észrevétlenül is, akár az, akit megfizetnek ezért.

Közhelyeket ismétlek, akár a lírában, ahol Terpandrosz óta alig folyik másról szó, mint arról, hogy a költő nem helyesli a halált, a közállapotokat, a nők magatartását. Vagy nagy ritkán helyesli. A százszor elintézett kérdések azáltal elevenülnek meg, hogy ki teszi fel azokat: nem ők méretnek újra s újra: ők mérik az embereket, így válnak örökéletűvé. Így mérnek engem is az örök magyar kérdések, és rajtam – egy részen át – az egész magyarságot. Szinte kísérleti alanyként figyelem magamat (még a kelleténél is nagyobb tárgyilagossággal, sőt szigorral, sőt néha – magamnak csak megengedhetem – ellenségeskedéssel); csak ennyiben foglalkoztat: örvendeztet meg, vagy ver le, hogy magyar vagyok, egy rész a nemzetből, melynek így – ha a testen és véren át kiütközik – rajtam is ki kell ütköznie.

Mondjuk, népfi vagyok; nagyapa, becsületszavamra, juhász volt; bár ez csak árnyalattal segít másoknál közelebb a néphez: valamelyik nagyapja mindenkinek juhász volt, Éva nem szült árvaszéki ülnököket; a néphez tartozás időrend, emlékezet dolga, az ösztönök emlékezetéé. A népről nincs semmiféle különösebb titkom. Az írók és köztisztviselők világában, ahová engem sorsom nem fel-, nem ki-, csak elvetett, pontosan azzal az ösztönnel tájékozódom, úgy, akár a falu végén, a pusztán hajdan, amidőn még tetőtől talpig bontatlanul, I. kötet 243egész hitelesen kucsmával s csizmával voltam népies. Megállok, rábámulok a mondat végén erre a szóra; szimatolom, mi is van benne. Mi a változás, mióta a népiesség nem foltozott öltöny, hanem jelző rajtam?

Egy-egy pillanatra körülvesz az a vastag közeg, melyben ifjúságom telt; leginkább orrom idézi fel, egy-egy emlékeztető, véletlenül elkapott illatfoszlány révén. Van, hogy tavaszi lapuk nyers kipárolgását érzem, s ez jelenti az ifjúságot. De legtöbbször áporodott pincedoh hozza fel az ifjúságot, a szülei vagy nagyszülei házat. Vagy az a savanyú-édes szag, amit a tűzhelyhez nyújtott havas lábbeli terjeszt, s már szemem előtt is vannak a nehéz lábbelik, amint döngve leverik a havat, s utánuk most már rendre feltűnnek a csizmákat mozgató buggyos térdek, törzsek, vállak, mélyet bókolva az alacsony szemöldökfának. Rég elfeledt alakok lépnek be körömbe, az udvarra néző kis szobába, ahol magam is régi alakzatomban kuporgok egy szalmaszéken, rendszerint az apró ablak előtt, s majdnem azzal a kiejtéssel, ahogy a múlt századi népszínművek beszéltetik a parasztokat, megkérdik tőlem: mit olvasol, ecsém? Catullus vagy Verhaeren verseit olvasom, illetve preparálom ki belőlük a szavakat, kínlódva, mert agyam sírnivalóan nehezen fog. Később Grave-ot olvasom, hónapokig. Ezt meg is mondom, s ha kérdeznek, még többet mondok, annál is, amit tudok, mert beszélni még szeretek. Ruteboeuf angyali verseiről és pokoli életéről beszélek, vigyázva, hogy lehetőleg azt mondjam róla, amit a múlt héten, mert nagymama ide fülel a krumplihámozásból, és helyreigazít; a költőt már ismeri ő is, egész Magyarországon mi ketten ismerjük, ott a temetőutca második házában, Cecén. A válasz elbeszéléseimre természetesen nem afféle „hű, az árgyélusát a I. kötet 244beste burkusának”, hanem közönyös vagy biztató bólintgatás, esetleg egypár váratlan kérdés, olyasféle, aminőt én teszek fel, ha régi ismerőssel összeakadva az utcán azt hallom, hogy holnap Dél-Amerikába utazik, hidat épít az Amazon valamelyik mellékfolyóján. Ruteboeuf az első francia lírikus volt, vele kezdődik a világi, sőt antiklerikális költészet; Szent Lajos és Merész Fülöp alatt élt, két századdal megelőzve Villont, a nyomorban és csavargásban is. Nem akasztották fel, Közép-Európában ezért nem fordítják, noha írt egy Vengeance du Charlot le Juif-et is.

Ezért rándulok meg vajon egy kicsit, valahányszor egy plasztronos úr is ecsémnek szólít, s azon az árgyélusos hangon kezd szót velem: érintkezik vagy azonosulgat a néppel? S mikor ráadásul még tőlem is ilyen burkusos hangot vár (vaskos szavakkal, zamatos „népi” szókimondással gerjesztve rá étvágyat), ezért szeretném orron pöccinteni, hogy hátrább az agarakkal? Ugyanilyen hatással van rám, mikor a nép közvetett ellenségei visszhangozzák nekem a parasztság jajait, dörögnek a dzsentri és az arisztokrácia ellen, akit tegnap még rajongva majmoltak, de aki ellen (mert átmenetileg elfordult tőlük) most, átmenetileg, szövetségre vagy féltékenységkeltő barátságra van szükségük. Nem azért sértődöm meg, mert ilyen könnyen parasztnak tartanak, hanem azért, mert parasztfogásra tartanak ilyen könnyűnek. Nemegyszer volt ilyenben részem; volt olyanban is, mely mosolyra, gúnyolódásra ingerelt s ezek közül olyan is, midőn én próbáltam – merő játékból – urat fogni, vagy legalább zavarba ejteni. Hálás téma volna hosszabban is elmondanom találkozásomat honunk I. kötet 245egyik legbefolyásosabb politikusával. Ellenezte a választójog hosszú jelzői közül már nem is tudom, melyiket, azzal a hagyományos érveléssel, hogy a magyar nép arra még nem ért meg. Ezt őszintén gondolta, mert egy másik befolyásos politikusnak, aki rendesen halálos ellenfele, de akkor épp kebelbarátja volt, őszintén bevallotta, hogy szemtől szembe még nem találkozott olyan népi származékkal, akinek révén a nép igazi lelkületére következtethetett volna; fogalma sincs, igazánból hogy is elmélkednek a milliók. E szerénység jó észjárásra vall. A politikus-mód jó barát megígérte, hogy ő szerez neki egyet. Választása reám esett. Az első jó barát mintha már olvasott volna valamit tőlem; a másik ugyan semmit sem olvasott, de két alkalommal beszélt velem, s tudta, pusztai vagyok. Itt volt az alkalom, hogy a népet méltó módon képviseljem. Szmoking és lakkcipő akkor volt rajtam először és ezeddig utoljára. A finom klub lépcsein fölfelé lépdelve egy pillanatra átvillant fejemen, hogy kiveszem zsebórám üvegét, s azt is fölillesztem, de erről letettem. Dicséretére legyen mondva, a kitűnő honatya az első tíz mondat után fürkésző, lapos tekintetével nemcsak kártyáimba, de lelkületembe is belelátott. A nép lelkületére ezúttal sem volt kíváncsi. Le Bonról beszélgettünk, annak kapcsán, hogy egy mellékmondat csücskében leszóltam.

Népiességem csalhatatlan jelét abban látom, hogy obszcén szót világéletemben még véletlenül sem ejtettem ki (parasztok között még álmomban sem), hogy a részegek és duhajok feszélyeznek, hogy elpirulok, ha egy cselédleány bokorugrós szoknyában a színpadra lép, s ott énekelni kezd a tapsoló nagyságának (aki a konyhában ezért megpofozza), ha az állomáson egy ártatlan kisgazda Laokoonként vergődve a közheI. kötet 246lyek füzérében vége-hosszatlan dikciót intéz a népjóléti miniszterhez. Tartsunk távolságot, azaz illemet, gondolom, s arra gondolva, hogy Arany mint pirult volna ilyen esetekben a nép helyett, bizonyosan tudom, hogy ebben magyar vagyok. Ez azért tetszik nekem, ez a szemérmesség (a „magyar paraszt méltósága”), mert minden fajtában tetszene, mert fajtáktól függetlenül emberi értéknek tarthatom. Végre egy tulajdonság, amely nemes annak ellenére is, hogy nagy csoportot, tán egész fajtát jellemez! A fajták „jellegzetes ismérvei” engem, az egyént, majd mindig viszolygással töltenek el. Csak azt becsülöm, amit minden fajtától elvárhatok. Ily úton keresem magamban a népiest, s ha a magyarság jellemvonásait valóban a nép őrzi, hát a magyart. Leggyakrabban párnázott ajtajú hivatali vagy fogadószobákban, márványburkolatú folyosókon, szellemi összejöveteleken villantatta viselkedésével vagy észjárásával valaki agyamba: „micsoda közönséges paraszt”.

A népről nem azért beszélek, mert a népből eredtem. Abból, hogy mondandóm parciális, nem következik, hogy igazságom is az.

S ha egyszer leleplezném, hogy igazánból gróf Mittudom-kicsodának hívnak vagy Rosenthal Amáliának? Megváltozna ezzel annak értelme vagy érvénye, amit a népről írtam s gondolok? Bizonyos, hogy alkotás akkor válik művé, amidőn eleven, egész ember tűnik föl mögötte és felel érte. De ez az ember is a mű által teremtődik. Szegény Kerényi is énekelt I. kötet 247a Szabadságról, vérét is ontotta, ötszörte mártírabb, hátborzongatóbb halált halt érte, mint a segesvári áldozat (lakástalanul, tébolyultan négykézláb egy kemencébe mászott be, s ott égette agyon magát Amerikában) s mégsem ő lett a Szabadság nagy költője. Az ember igazolja a művet, de előbb magát kell igazolnia a művel. Nemcsak Segesvár magyarázza Petőfit, de megfordítva is.

Július 28

Semmi szükség már, hogy a nép mondandóját írók közvetítsék, színezzék. Csak rontanának rajta. Ez a mondandó tömör, méltóságos és félreérthetetlen. Cocteau mondja a Szakmai titkok című könyvecskéjében, hogy a stíluson sokan azt értik: egyszerű dolgot bonyolultan leírni. Holott a jó stílus bonyolult dolgok minél egyszerűbb leírását jelenti. Így ír a nép is. A papírra, mit elébe teszünk, rögtön a lényeget veti, bevezetés és magyarázat nélkül; nem becsüli le az olvasó értelmét. Amennyire díszít és farag meséiben és dalaiban, itt annyira puritán. Ösztönösen érzi a hatás fogásait. Szabó Zoltán kitűnő könyvében is a legmegrázóbb lapokat az iskolás gyermekek írták, irányt mutatva az egész műfajnak. Több mint négyszáz ilyen papírlap fekszik előttem.

A jó írásműnek kijáró tisztelettel rendezem őket, akár egy költő irodalmi hagyatékát, akár egy véletlenül felfedezett kódex szövegét. Tudom, mivel van dolgom. Feladatom csak a kibetűzés; az értékelést, az anyag felhasználását is az illetékesekre hagyom; a papírlapok súlyos üzenetet tartalmaznak.

Az üzenetek pontosan úgy készültek, ahogy mondtam; a nép, gyermeke és felnőttje vegyest, íróeszközt és papírt kapott. A papírlapon kérdések voltak, ezekre kellett felelni; ősi I. kötet 248módszere ez sokfajta néptudománynak, az országlásnak is: a választási szavazócédulák sem egyebek. Itt ezek a kérdések voltak a kések, melyek érintésére az ősi törzsök bugyogni kezdte levét. Az adatok ugyanis egy színmagyar faluból valók.

A kérdések megszövegezésénél én is közreműködtem, most a válaszok átolvasásakor látom, hogy nem elég buzgalommal. A kérdések egy része felesleges volt vagy értelmetlen, a nép vállvonással felelt, vagy még azzal sem. A bizottságnak, amely a kérdéseket összeállította, többféle célja volt. Elsősorban a nép lelkivilágáról, értelmi képességéről, tehetségéről vagy fogyatékosságáról akart megbízható adatokat nyerni.

A felnőttek is külön lapot kaptak, a gyermekek is. A gyermekek, fiúk és lányok lapján tizennégy kérdés volt.

– Melyik évszakot szereted a legjobban és miért? – hangzott az első, rögtön feleslegesen, legalábbis az én szempontomból, mert a kérdésekből a test és lélek együttes állapotát, magát az egész emberi lényt akartam megismerni. A gyermekek természetesen a nyarat szerették legjobban, azért, mert akkor nincs hideg. A kérdéstől azok vártak valamit, akik a gyermekek értelmiségi fokát vizsgálták: vajon hány éves koruktól fogva jutnak azok némi tapasztalatra? Már a hétévesek zöme is azt tapasztalta, hogy fázni nem jó.

Kevés eredményt hozott a következő kérdés is: Melyik állatot szereted a legjobban és miért? A lovat szerették, mert az húz, és a disznót, mert azt meg lehet enni. A macskát csak egy kilencéves kisleány szerette, nem mondta meg, miért.

Hogy mire valók a fák meg a virágok, a gyermekek erre is megfeleltek, csaknem egyöntetűen. A fa árnyékot ad, tüzelőt, esetleg gyümölcsöt, a virágot szagolni lehet. Mást én sem igen tudnék mondani.

I. kötet 249

Fogasabb és jellemnyitóbb volt már a következő kérdés. Külön írom ide a lányok és külön a fiúk feleletét, minden sorrend nélkül, ahogy a papírlapok épp összehányódtak. A neveket nem jegyzem fel. Így névtelenül reám még jobban hatnak. Mintha egy hatalmas, ismeretlen néptömeg litániája hangzanék, hol emelkedő, hol süllyedő ritmussal és erővel a mélyből, mintha egy kardal szállna fel láthatatlan ajkakról, egy kollektív és szimultán szabadvers. A felelők első csoportjában hét-tíz éves kislányok állnak. Kéziratukhoz nem nyúltam hozzá, ahogy tájszavaikhoz, kiejtésükhöz sem nyúlnék. A maguk nyelvén beszélnek. Úgy, ahogy egy mező megszólalna, az isten egy kérdésére. A kérdés ez volt: Kihez szeretnél hasonló lenni s miért?



A fiúk is ezt a szólamot fújják, de hangjuk itt-ott már mutálni kezd; személyessé is válik.


Én janihoz szeretnék hasololeni mert jani kövér de én nem

Én lajcsikát szeretem legjóban azért ha ő mindig hiv magával

Én lacinkhoz mert olyan mint én

Olyan nincs

Én Lacsiho kövér

Anyámho mert szeretem

Én apámho akarok hasonlitani

Kiráyhoz én met anak sok a péze

Én szeretnék lajosunkhoz azért met szép mer kövér

Apámhoz, mert apám

Apámho szeretnék hasonloleni miér azér me aszeretem

Én apáho szeretnék hasonlo leni mert sép

Kihez szeretnék hasonlitani én csak apámhoz szeretnék hasonlitani majd ha nagy leszek

Én Balázs Erzsikre a karok hasonlitani

Én az édesanyámhoz azértrenék huzni mer az szépkövér

Lajcsiho azért mert szép köver meg szép piros

Én legjobban szeretem anyámot

Kirájhoz én mert sok pézt kapok

Kirájhoz én


Az utolsó két mondat ugyanattól a hétesztendős Ferikétől való. Az adatfelvevő kisasszony cukorral jutalmazta a ceruzával bajlódókat. Ez a kis író volt az egyetlen, aki a vallomásra vagy keresetre másodszor is visszajött. Nem turpisságból. „Rágva mindig írnék én.” Második munkáját a bizottság nem használhatta, de az értelmi képességet vizsgáló osztályI. kötet 251nak azt ajánlottam, hogy életrevalóságból kérdezés nélkül öt jó pontot adjanak neki.

A következő kérdés még jobban elevenbe vágott: Mit tennél, ha nagyon gazdag lennél? Most is előbb a lányok felelnek, sokkal szaporábban, mint eddig, egyik-másikból csak úgy ömlik a szó. Az egyéniség is kezd kiütközni.


Mit tennék én vennék ruhát vennék buzát cipőt vennék harisnyát meg vennék kötőt

Dolgoznék én vennék ruhát papucsot egy almát

Ruhát cipőt nalykabátot csizmát kötőt tálat tányért

Én ha gazdag vagyok én adok a szegénynek ha eljön

Én azt szeretném hogy házam lene és földem

Szegínnek adnák pízt magamnak ruhát

Én biciklit fazékot veszek nagy kabátot veszek

Ha nagyon gazdag lennék akor örülnék

Ha egy vilát venék rajta boldog leszek

Én a szegények számára gyűtenék a töbi pészen meg vetem játikot meg enivalót meg ruhát

Azt tenék hogy elmenék dolgozni és aból pénzbol venék magamnak ruhát és cipőt

Nem tudom én

Nem csinálnánk semmit csak mindig ennénk azt a jó hust meg az urak csak sétálnak

Semmit

Én földet venék és házat építenék rá fel ruháznám magamat hogy legyen

Venék cipőt meg ruhát meg butort meg asztalt meg sifont

I. kötet 252

Szántanék vetnék csépelnénk akor adnék a szegényeknek buzát pénzt és ugy adna nekem is a jó Isten magamnak vennék egy öltözet ruhát

Ha én nagyon gazdag lenék én adnék a szegényeknek a szegényeket és a betegeket megjutalmaznám a rossznak pedig nem adnék semit

Én a szegények számára a pénzemet minden honapba odaadnám a szegények számára kiosztanám venék 2 lovat megy hintót én magamnak

Én a szegényeknek gyűtenék pénzt és elküdeném a postásbácsiva befognák a lovat és elvinék

Lovat venék kocsit tehenet disznot meg egy tyukot

Én a szegényeknek nagyon


Nem másolom le mind a feleletet, az eddigiekben is sok az ismétlés. A többi képzeletbeli hét-tíz esztendős gazdag is a szegényeknek gyűjtene, házat vásárolna és hozzá egy kötényt.

Ilyen a fiúk válasza is. A különbség az, hogy az ismétlődő vágyálom náluk így kezdődik: lovat veszek, kocsit, földet. Mutatóul csak néhány választ sorolok fel; a falu lelkivilágának képe már világosul.



A tartalmas írásmű kezdőknek nem könnyű olvasmány, nem is élvezetes. Az volt a tervem, hogy egy-két részlet lemásolása után taglalni fogom az írásműveket az irály szempontjából (hogy – például – miért fordul elő bennük oly sokszor és oly nyomatékosan a személyes névmás), aztán a tárgyilagosság szempontjából, majd a lelki magatartáséból. Most feleslegesnek érzem. Az olvasó szövegmagyarázat nélkül is látja a lényeget. Ahogy Ráskai Lea buzgó másolásai egyszerű fordulataikkal felidézik a hajdan volt Nyulak szigetét, a jó tekintetű olvasó ezekből a keresetlen írásművekből is látja a hátteret. Elképzelheti a szerzőket is. Bizonyára meglátja az ilyen elírásnak látszó mondatok mély lelki tartalmát is: a szegényeket és betegeket megjutalmaznám.

Július 30

Pedagógusok, lélekbúvárok faggatták hetekig a falvat. Orvosok is jöttek, érverést számoltak, a mellre szívhallgatót nyomtak, négyszáz embernek lehúzták az alsó szemhéját; így próbáltak átlátni a népen, vagy legalább belelátni, egy pillanatra. Álomboncolók is voltak; mások a nép gyakrabban és hangosabban ejtett szavait jegyezték és rostálták: a népdalokat. A különböző műszerek előtt hosszú sorban álltak a férfiak és nők, kihallgatásra várva, mint valami tömegper tanúi. A feladat nem volt könnyű; a nép szavát nehéz megérteni.

I. kötet 254

Én régóta tudtam ezt, ezért izgatott különösképpen a vállalkozás. Mit tudunk meg – megtudunk-e valamit? Az eleven embernek csak testét látjuk, lelkét nem. A hatalmas óriásoknak, a nemzeteknek viszont csak lelki alakja áll tisztán és pontosan, de némán előttünk; amivel a lélek pillanatonként vagy akárcsak évenként kifejezhetné magát, a test, az megfoghatatlan. Nyelvét nem mozdítja akárkinek. Igyekeztünk a kérdéseket ügyesen, sőt ravaszul feltenni.

Testi állapotáról a falu, akár az egyén, elég hamar adott választ, csaknem az első „hogy vagy?”-ra. A községbeli gyermekek átlag másfél-egy évvel maradtak el fejlődésben a hasonló korú külvárosi gyermekek mögött, – ez már két-három napi vizsgálat után kiderült.

A lélekről most is előbb a közlékenyebb természetűek, a gyermekek kaptak kérdést. Mi akarsz lenni? Miért? Gondolod-e, hogy az leszel? Hogyan?

Rögtön az első válasz, egy nyolcéves kislányé, éles megfogalmazásával, hökkentően mindenre megfelelt. Én olyan akarok lenni, akinek pénze van. Mert nem kell sokat dolgozni. Nem leszek az. Mert nem lehet.

A többi felelet is ezt részletezte, a könyörtelen éleslátáson és helyzetismereten kívül vigasztalóan sok bátorságról, kitartásról és gyengédségről adva tanúbizonyságot annak, aki az ilyen egyszerű szavakban olvasni tud.


Azóny akarok leni

Én mikor nagy leszek akor elmegyek vilásnak és mikor meg kaptam akor veszek butort

Az akarok leni magyar akarok leni és asszony akarok leni és akor mindent szép tisztára ki takaritok és az ágyat bevetem

I. kötet 255

Szogaló csak

Én ha meg növök osztán nagy lány leszek varóné leszek

Én aszony leszek sepregetek

Én magam elmegyek kapálni Én ha ki kapom a pénzemet veszek ruhát és butort és széket

Assony leszek kint a földön kapálom a répát

Én elmegyek szolgálni és sok pénzt keresek hogy vegyek rajta kis házat

Villás leszek mert ottan kapunk pénzt meg buzát

Én bótos leszek mert nagyon szeretek bótos leni


Királyfi felesége vagy nagy táncosnő tehát egyetlenegy sem akar lenni, de még orvosnő vagy apáca sem, ahogy a városi kislányok. Pontosan tudják, hogy vágyálmukban meddig nyújtózkodhatnak.

Éppilyen szigorú pontossággal ismerik sorsuk határát, már hét-tíz éves korukban! a paraszt kisfiúk is. Sok közülök természetesen katona akar lenni, de ez csak azt jelenti, hogy a katonáskodás idejére. Nem az egyenruha csábítja őket. Ábrándozásaikban is hívek népünk híres tárgyilagosságához.


Én kupec szeretnék leni

Én csendőr azír hogy minden elsején kapok száz husz pengőt és sok vagyont mutat az

Gazda leszek akor veszek lovat veszek tehenet veszek dinót cirkét veszek veszek ruhát veszek

Én gépész szeretnék leni mert viném a gépet csípilni

Én gazda ember akarok leni én csak azér vágynék gazdának leni és én gondolom hogy ha a jó isten meg segít ako az is leszek

I. kötet 256

Én hentes szeretnék leni mert a hentesnek van sok mindene van neki minden féle húsa van neki kolbász oldalas szalonna

Ha legény leszek akor katona vagyok és ha ember leszek hentes szeretnék leni hentesnek azér jó leni mert a husból szalonábol és zsirból töpörtöből sok pénzt is kapnék

Suszter mert cipőket csinál

Ember mert arat

Én ha nagy leszek beálok majd katonának meg leventésnek mert megtanulok gyakorlatozni


A levente sokszor előfordul, értelemalakulással: mindnyájan így írják: leventés, kijárom a leventét.


Én bótos azért akarok leni mert egy hét alatt keresünk sok pénzt

Én ha megnövök akor kapálni szeretnék

Biró mert sok pénzem lesz

Én muzsikus leszek mert egy bár filért kereseg

Ember

Arató

Villás


A következő kérdés, hogy: Mi a legnagyobb örömöd? csak tőszavakat, tőmondatokat eredményezett. A lányok válaszainak zöme ilyen: Ruha, cipő, új cipő, cseresznye, jádzani, jó isten, pénz, illetve: „az a píz, mer akor szaladok én a bótba cukorír”; továbbá: labda, karácsonyfa, virág, meleg lakásban leni, kenyír, ha a kistestvérem pesztrálom. Egy nyolcéves kislánynak a legnagyobb öröme a világon: a kíp, ami a falon van.

A fiúk legnagyobb öröme ezeken kívül: a ló, ha a lovat I. kötet 257hajthatom, a disznó, házat csinálni, tehén, a meleg, kapálni, és újra csak házat csinálni, mer abban hálunk és nem ázunk meg, a nyár, fátvágni. Egy nyolcéves kis zsellérfiú ezt írta Én nagyon szeretnék ótokázni. Egy másik kisfiú legjobban a vízimalmot szereti. Egy harmadik azért örül legjobban az állatnak, mert el lehet adni. Végül egy kis művészlélek: a feckének mt repul.

Volt egy kérdés, amelyre ezek a kis pöszélő gyermekek is filozófia-bölcsességgel válaszoltak: Mi a legrosszabb az életedben?

A legroszab a halál. Ha éhes valyok, fázok szegélyvalyok

Ezt egy kilencéves kislány írta. A többi is így gondolkodik.


A legroszab a betegség

A tél

A hideg

Hotol ha megfázok oszt baj

Ha ütnek

A legnagyobb baj a halál mert beletesznek a földbe mert ott béka van


Egy kislány a legnagyobb rosszra rögtön magyarázattal is szolgál: Azért kaptam ki mert éhes vótam. Egy másik kislány azt a meglepő választ adta, hogy a legrosszabb az életében: a lú mer mindig eszi a szölőt.

Neki kellett vigyáznia rá.

A skálát itt a kisfiúk sem tudták feljebb vinni. Halál legjobban fáj. A halál met nagyon rósz, írják. Mert akor a fődbe tesznen, elrohadok és nem tudok játszani. Rossz még: havat hání mert hideg van hó olyankor meg hogyha nincsen házunk, meg I. kötet 258a folyó, mert bele lehet fúladni, meg, ha csak dolgozni kel. Egy hétéves kisfiú szó szerint ezt írta le: nékem a lene a legroszab hogy ha meg halna apám meg anyám meg ha nem tudnak semit se eni.

Egy kilencéves pedig: az éle tem ben az a leg roszab hogy anyámékat nem lá tom őszig. Németországban vannak, napszámos munkán.

Ezután egy pár kevés sikerű kérdés következett. Szeretsz adni másnak abból, amid van? A kérdésre legtöbben az iskolában tanult szólammal válaszoltak. Érdekes csak akkor lett a válasz, ha utána, kéretlenül is, magyarázat következett: szeretek adni azírt mert akor ha lesz majd nekem is ad. Így feleltek arra a kérdésre is, hogy megfeleznék-e ennivalójukat. Mind megfelezné. Hasonlóképp a vízben fuldokló embert is mind kihúzná, részint úgy, hogy bemenne érte „hajóval”, részint, hogy utánaúszna; azok is, akik úszni nyilvánvalóan még nem tudnak. Csak kevesen mondták, hogy segítségért szaladnának; a képzeletben a bátorság felülmúlja a gyakorlatiasságot.

Kit tartasz te jó embernek? – Ebbe a rovatba egy kilencéves fiúcska azt a megdöbbentő választ írta: a tehenet. A választ nem kellett megindokolni, mégis majdnem valamennyien fűztek hozzá magyarázatot, itt buggyant ki belőlük a hála. A kislányokból így:


Én Bókaiékat, adnak kenyírt, ítelt

Én aszt tartom jó embernek aki nem ver meg

Kereszt apámat mert mindig ad pénzt

Aki az utcán is és a lakásán is hajlékony és illendő

A jó Isten a legjob ember

I. kötet 259

A fiúk válaszai változatosabbak. Ismerik már mind a két végletet; ítéletük is van.


Kit tartok jó embernek? Mindenkit

Jót nem ismerek

Én a gyereket

Az a jó ember aki segít a társán és ad a vagyonából

Mindenkit aki nem kiabál meg nem káromkodik

Aki segit rajtam

Én a doktor urat tartom jó embernek

Én magamat jó emagam


Az utolsó két kérdés volt a legleleplezőbb. Már nem emlékszem, hogy szántszándékkal helyeztük-e őket oly módon, hogy keresztezzék egymást. A gyakorlatban úgy sikerültek, akár a rendőrségi keresztkérdések.

Az első ez volt: Megvan-e mindened, ami kell? A második pedig: Mire volna leginkább szükséged? Miért? A válaszokat egyszerre, párosával kell olvasni, így világítják meg, nemcsak egymást, hanem az ártatlan felelők lelkivilágát is és az övékével együtt az egész népét. A két felelet összetartozása legjobban úgy derül ki, ha egy mondandónak veszem, egy sorba írom azokat. Előbb a lányokét:


Énekem meg van mindenem a mi kell – Énekem leginkább cipőre van szükségem

I. kötet 260

Meg van mindenem – Ruha kellene

Igen. – Butor kellene meg kaszni meg asztal

Énekem meg van – Énekem házra és ruhára és cipőre van szükségem

Meg van – Cipő kellene meg ruha meg kötő is

Meg van mindenem – Pénz kellene hogy vehessek

Nekünk is meg van mindenünk csak disznót meg tehén Én aszt hiszem énekem eni legnagyobb szükségem

Meg van mindenem ne hijázi semi – Nekem kel ruha meg lábeli

Nincs – Még a kirájnak sincs, az se tőt be minden jukat – Ruhára meg cipőre meg harisnyára van szükségem

Nics – Én szeretnék egy cipőt mert nics cipő


A fiúknak is ilyen formában van meg mindenük; de ha már kérdik őket, nagyobbra néznek:


Minden van. – Leginkáb lóra van szükségem

Meg van – Dolgozni kegyér

Minden van ami kel – Kenyér kel

Meg – Ruha csizma

Meg van – Favágni

Igen – pízt

Nics kupa(tolltartó) – Kocsiva kocsiva hordanám a buzát haza

Nekem meg van mindenem – nekem ara lene szükségem hogy be álni leventének

Meg van – Nekem földre van szükségem é hászra csíplő gépre

Nincs tehen – Nekünk tehenre mer az hasznos

Nekem mindenem van – Leginkább ara valno gondom hogy öltözetet venék

Nincsen – kenyére miért azér hogy jóizű

Nincs meg mindenem mert kéne egy öltözet ruha kenyérnek való – Buzára lóra zsira azért hogy ne legyek szegény


Nekem biztatásra van szükségem.

I. kötet 261
Július 31

Olyan kifejezésnek, hogy „mit szól ehhez az ország”, még képletesen is alig van értelme. Az ország nem szól hozzá csip-csup dolgokhoz, annál sokkal rátartibb. Vagy zárkózottabb? Nagy dolgokra is rendszerint csak biccent, néma szemhunyással jelzi, mit helyesel, akár a fejedelmek. Elvárja, hogy még azok is, akik segíteni akarnak rajta, tülekedjenek, hangoskodjanak, kínálgassák magukat és terveiket; ő csak választ; nevében az beszél, akit megtűr. Ez a mentség a politikusok önkelletésére, amely különben viszolygatóan szemérmetlen volna. Magától megszólalni egy-egy ország pihegve, fújva csak akkor szokott, indulatszavakkal, amikor már cselekszik is; ez a forradalom. Nehéz kezelni.

Máskor csak zümmög az ország. Úgy zümmög, mint az erdő: aki benne jár, már nem is hallja. így járkál a népvizsgáló bizottság is a faluban, ijesztő csönd övezi. Ömlenek a papírlapok, a kitöltött kérdőívek, asztalomon apró kazlakban állnak. Már csak találomra veszek ki egyet-egyet s annak, legalább egy levélnek külön zümmögéséből próbálok következtetni a többiére; a milliónyi halk neszből szövődött sűrű csendet így próbálom elemeire bontani. Jól ki kell nyitnom a fülem.

A kérdőív-árasztás közben a bizottság egyik rokonszenves és a lélekhez nemcsak tanulmányok alapján értő tagjának jutott eszébe: adjanak a gyerekeknek végül teljesen üres papírt, minden kérdés nélkül. Írjanak rá azok, amit akarnak. Vagy, mivel tanácstalanságukban tán nem tudnák, mihez kezdjenek, kapjanak élőszóval valami általános kérdést vagy témát, de csak azért, hogy legyen min megindulniok; ha írás közben elkalandoznak tőle, vagy elfeledik, annál jobb. Életem története I. kötet 262– ezt a témát kapták, ezt, amelyhez hétpróbás írók is csak évtizedes edzés után mernek nekigyürkőzni. Feszült figyelemmel olvasom a kilenc-tízesztendős kis parasztgyermekek visszaemlékezéseit. Tömörek, de minden mondatukat én egy-egy fejezettel tudnám kiegészíteni saját gyermekkoromból. Nem hiszem, hogy csak én. Aki ismeri Joyce szerkesztési módját, általában az új angol szabad-képzettársító regénystílust, az könnyen kiismeri magát e szétfolyó, elkalandozó vallomásokban is. Összevissza csapongnak, de egy egész világot bemutatnak s épp szabad csapongásuk vezeti az embert egyszerre lélegzet-elállító magasságba. Egy nyolcéves kislány szó szerint s betű szerint is így vall:


az én életem köszönöm jól vagyok én nyátszani szeretek meg a paradicsom levest szeretem meg a soskalevest szeretem joban én sokat éhesztem meg én mindennap kikaptam a pálcábul meg a korbácsbul meg felmásztam a fára és kitört a nyakom lábom kezem mégis meg van mindenem nem nadyon fáztam télen a hoban hogojoztam meg az iskolába is kikaptam énekem két testvérem halt meg mikor leakarok feküdni e lőször imátkozok és asztán keresztett vetek a párnára és asztán fekszek le meg a testvéremmel szeretek szaladgálni kergetőzni azért szeretek élni mert jó a világon játszani én egész nap játszok meg dolgozok és kisepregetek én már álmodtam a csirkéket dobáltuk fel aszt hittük repül meg a nyércéket el ültetem a kasba.


A következő vallomást egy tízéves fiúcska írta. Ujja alól csak úgy folyt a betű, itt-ott megismételte, amit írt, két oldal is kevés volt neki; tömör életleírását még jobban tömörítve másolom le:

I. kötet 263

Születtem 1928 március 3 dikán ref iskolába járok és egy télen hümlős voltam az iskolába lehet tanulni lehet játszani és mikor kiadták a vakációt akkor is kel meni templomba ez a falu nagyon szegény télen hideg van és fázunk mig a zöld konyhára nem jártam adig sokat éhesztem nyáron lehet sárkánt csinálni és felengedjük pesten lene jó leni mert ot sokszép van és mindent lehet látni az anyám jó mert mikor kérectem tőle valahova elengedt és mikor apám napszámra járt vitem neki az ételt mikor haza jötem lementünk fürödni mikor hoztam a maktárbol a tejet sikos volt az ut és ki öntötem a tejet mikor bucsu volt édes anyám vet dudát hármonknak harminc fill a legkisebnek vet tajicskát harminc fill felültetet négyönket a forgóra negyven fill vizet hordok hogy lehesen mosni mikor hordtam elég vizet akor indulhatunk ebédre mikor haza mentem föl seperem az udvart fel locsoljuk hogy ne legyen ojan száraz és este kiülünk az utszára és beszélgetünk mán érik a körte alma szőlő élni jó mert aki meg hal anak nem jó – egy ősszel felborult egy autó és álmodtam édes anámról és apámról hogy már hazajötek németországból.


A gyermekeknek csak mellékesen, többek közt mondták, hogy álmaikról is írhatnak, ha épp akarnak. Csaknem valamennyi írt. A következő vallomástevő, egy tízéves kislány a valóság világából szinte mondatonként átcsap az álom világába, mintha emlékezetében a kettő még összefolyna; az természetesen véletlen, hogy az állami szót is álominak írja:


Én jártam az álomi iskolába ecer elvágtam a kezem ecer egy éjszaka fel ijjetem bejöt egy ember a szobába és fel ijjetem a fején fekete és leugrotam az ágyról és odamentem az édesanyám ágyához szalatam egy diófa alat egy ember a diofa alat keringél I. kötet 264és kiabáltam édes anyám és meg gyútota édes anyám a gyertyát és meg nézte ki az meg egyszer bele fulat egy fiu a folyóba hítam egy jószivü embert és hihuzta és kerestem és nem találtam és egyszer csak megtaláltam és egy pengőt adtam amiér kihuzta.


A következő vallomást egy kilencéves kislány teszi:


Én elvágtam az ujamat Én az iskolába csak kétszer kaptam ki, mert nem mentem iskolába Én beteg voltam vírbajom volt Kicsi koromba én babával játszottam meg asztalal meg sifonyal volt loca szék legjoban szeretem a disznohust meg tyukhust mi heten vagyunk testvérek Mikor mentem a folyóra hát egy cigány le akarta veni a fejemről a fésűt és kiabáltam mert majdnem el vete a füsüt.


A falu földje agyagos. A gyermekek leggyakoribb játéka az, hogy agyagból, tégla alakú lapot gyúrnak, közepét kivájják, s aztán a lapot földhöz vágják; ha ügyesen vágják oda, az agyaglap elég nagyot durran. Ezt a „puskát” mindnyájan elég tüzetesen leírják. Egy nyolcéves fiúcska így írja le: „szedek egy csomó sárt és kilapogatom osztán kijukasztom és fölálok osztán oda csapom osztán lű nagyot”. Sárból csinálnak még ökröt, lovat, szekeret; más játékszert nem ismernek. Az állatot valamennyien szívesen gondozzák, és néha az embereknél is jobban szeretik. Élete történetébe csak egyetlen (tízéves) fiúcska fűzött be ilyen, már őszintesége miatt is meglepő részletet: „mikor anyám kitete az udvara a kantát megfogtam a csirkét és bele hántam a kantába szeretem nézni hogy ugrál és nevetem mikor ángyomnál disznót öltek – aki jó anak hoz a kis jézus sok szaloncukrot meg kis szájharmonikát.”

I. kötet 265

Életük története a játékon kívül főleg betegségről szól. Eleget betegeskednek, a halált is közelről ismerik. Testvéreiket mind felsorolják, de aki négyet megemlít, az rendszerint még hozzáfűzi: „mariska meg józsika meg pali meg meghalt”. A betegségről szólva is vissza-visszatérnek az álmokhoz: „én olyan beteg voltam – írja egy kilencéves kisfiú – hogy olig birtam felálni és anyám vitt a doktorhoz egyszer meg olyan beteg voltam hogy olyan volt a lábom mint a kezem szára ki kelet meni anyám kendőt terítet rám és meg fogta a kezem és ugy vezetet ki az udvara és egyszer álmodtam hogy átvoltunk a magtárnál és egyszercsak látjuk jön egy nagy feleg és szalatunk haza és lefekütünk és egyszer csak felvisitotam.”

A felriadás, a nyugtalan álom, a megmagyarázhatatlan félelem sokkal gyakoribb, mint gondolná az ember. Nem csupán a gyermekeknél.

A bizottság külön kikérdezte az anyákat is. Nem volt könnyű bizalmukat megnyerni. Néha mégis sikerült s meglepő felfedezést eredményezett. „Én se nem mék ki este – mondta egy harminchat éves napszámosasszony – még egy lépést se merek este tenni.” Éjjelre gondosan bezárkózik. A vallomás azért meglepő, mert az asszony még ott a zsellérsoron is a legszegényebbek közé tartozik, szobája oly puszta, hogy ha nyitva hagyná, abba még a tolvaj is legfeljebb bevihetne valamit, ki nehezen. Mitől tart hát? „Ha ez a gyerek velem van, akkor már nem félek.” A gyerek mindössze kétéves.

Így zümmög az erdő, értem a szavát. Lapozom az ákombákomokkal, orvosi műszavakkal, szórövidítésekkel telerótt íveket. Mindegyik külön levél az erdőből, mindegyik mást-mást I. kötet 266zizeg s mégis mind ugyanazt. Rajtakapom magam, hogy már nem oly buzgalommal hallgatom titkukat, mint kezdetben. Pedig az anyag érdekesnek csak most kezd érdekes lenni. A gyerekfeleletek apró boglyája mellett itt van bal kéz felől még a felnőtteké is: az asszonyok vallomásai saját lelkivilágukról, aztán férjükéről. Mennyi szívósság, nagyság, hősiesség; mennyi titok.

A szakemberek majd kibogozzák. Táblázatra veszik a hang modulációját is, átírják a maguk nyelvére, képletbe foglalják. Mindez nem lesz hiábavaló: meglehet, az ország szavának ilyen szűrőkön kell áthaladnia, hogy végül tisztán megértsék. Én enélkül is értem, annyira, mintha az én ki nem mondott mondandóm volna. Annyira, hogy tulajdonképpen nem itt volna a helyem a vizsgálók táborában, hanem ott, azok közt, akiket ez a bizottság oly lelkes buzgalommal vizsgál. Beszélnem kellene kérdezés nélkül.

Július 31

A nagy művek néha ahelyett, hogy felemelnék, eltakarják alkotójukat. A Himnusz nélkül Kölcseyt jobban ismernénk; jobban számon tartanánk egyéb érdemét. Ez a vers azáltal, hogy szerzője nevét örök ragyogásba borította, akaratlanul is sokat elvont abból a fényből, amely a személynek járt volna ki. De a ragyogás, a hír sokat elfedett – mert szinte vakított – magának a versnek értékéből is. Magunkon tapasztalhatjuk.

E vers minden sorát hatéves korom óta betéve tudom. Tudtam, mielőtt értettem, akár a gyónási imádságot, akár a kisorsoló gyermekverseket. Mielőtt erős hevéből egy szikrányit átadott volna, én bizalommal előre szívem minden hevét beleöntöttem. Valahányszor első betűjét kimondtam, villaI. kötet 267nyos ütést éreztem, tekintetemet rögtön a mennyezetre emeltem, úgy énekeltem, dagadó nyakkal. Ez nem vált hasznára, hisz akármilyen szöveget éppígy énekeltem volna. Most magam elé terítem a verset.

Elhessegetem a varázslatot, melyet több mint száz év óta milliók szívéből egyre szív magába, s mely már rádiumfényként árad belőle. Arra gondolok, hogy e bűvölő erőt véletlennek köszönheti, annak, hogy megzenésítették, egy nép hivatalos hálaénekévé tették. Méltó volt a kitüntetésre? Úgy olvasom, mintha most olvasnám először.

Első szakasza még küzd a szavakkal; mint az imádkozó, aki lélekben Isten színe elé kerülve, megilletődik vállalkozása merészségétől, attól, akihez vágyódott. Egyszerre mindent kimond, aztán zavarában szinte dadog. Bal sors akit régen tép, – Hozz rá víg esztendőt, – nemcsak bennem volt a hiba, hogy gyermekfővel a nehézkes inverzióból, az alanytól öt sornyira eltávolított tárgyi mellékmondatból sokáig csak a szavakat értettem – az értelem keresése nélkül siklottam át rajtuk szomjasan és türelmetlenül a következő sorra, melynél nem a parancsoló felkiáltó jel, nem is a zene miatt, hanem a megcáfolhatatlan, nyilvánvaló igazság, a kirobbanó értelem miatt kellett mindannyiszor teletüdőből fennen kiáltanom: Megbűnhődte már e nép – A multat s jövendőt!

A vers itt kanyarodik hirtelen fölfelé, ennél a szinte támadó-vádoló sornál, e kálvinista ízű magyar kifakadásnál, amely miatt majdnem elesett a vers a nemzeti himnusz dicsőségétől, mert hisz a katolikus dogma szerint bűnhődni csak a múltért lehet, a jövőért nem, isten mégsem olyan szigorú!

De a magyarok egy istene, aki a katolikus-protestáns új összeforradásban egy kicsit Janus-arcú lett, úgy látszik, mégis I. kötet 268az. A katolikusok engedtek. Ezt az Istent nemcsak kérni lehet, hanem majdnem felelősségre is vonni. A vers ennél a hirtelenül, a mély érzelem világosságából felszökkent sornál kezd bugyogni, önti magából azt, ami az első szakaszt, épp túlzsúfoltsága miatt, csak ide-oda lökdöste, elrekesztette. A vers szólama ettől fogva egyenes. Ereje még az ünnepélyes széttekintésre is futja, a méltóságos szárnycsapású ívelésre. Őseinket felhozád – Kárpát szent bércére, – maga a költő, ha öntudatlanul is, emelkedéssel kezdi a táj és a történelem, a kétféle, „a tér és az idő” határolta haza ábrázolását. Mesterien váltogatja.

Magasról kezd, szépen hullámzó siklórepüléssel szállni felénk, a jelenbe. A versnek a rím és a tiszta trocheusok mellett belsőbb, hatalmasabb üteme is van: a vonalvezetésé. A leheletnyi csönd és a zaj, a béke és a dörgő pusztulás oly eltanulhatatlan arányossággal váltakozik benne, akár egy szimfóniában. A mű tudatos nagy művész alkotása. Az ember síkságot és dombokat, a dombok közt végtelenbe nyúló völgyeket lát azokon a képeken is, melyek az időt ábrázolják.

Rézbe lehetne metszeni. A várak koszorúzta hegyek közt a messze völgynyúlvány végén a Stephanskirche tornya ködlik. Csak egy pillanatra. – Hajh de bűneink miatt… a láthatár úgy borul el, olyan hirtelenséggel, mint nyári zivatarkor. A sötétben csak egy szikrázó istent látok, elevenen, a remek sor mögött: S elsújtád villámidat…

Ami azután történik a három versszakon át, mint a szűnni nem akaró, újra és újra fölgurgulázó vihar; egyre fokozódik. Ez a mi történelmünk. Körös-körül csattog az ég, vág az eső és jég, barlangból tekint szét, hasztalanul, aki széttekint. Petőfi festette csak ilyen megrázóan történelme közepén a magyart, „szétszórt hajával, véres homlokával”. Kölcsey rádobja a képre még a vérözön és a lángtenger vörösét is. A versnek ez a forrpontja, fokozásban ezen túl nem mehet, heve minden szót gőzzé váltana át. Most kell jönnie a fordulatnak, az iszonyú zaj után a csöndnek.

Az ember a vad reménytelenség után természetesen reményt vár; ezt diktálná a vers hullámzó menete, ezt a romantikus versszerkesztési mód is. Az égzengés valóban egy csapásra úgy áll el, mint holmi színpadon. De most következik Kölcsey, most múlja felül német kortársait, egész korát. Ami ezután jön, azt csak magyar írhatta. Valóban csend következik; ijesztőbb, mint a zivatar.

Szárnyalásából a vers megérkezett, ez a jelen. Ez a magyar béke. Reményért, vigaszért igazán csak az éghez lehet fordulni. E szakasz után olyan a csönd, mint az orvos szavaira: itt már csak Isten segíthet. Ebben a valóban halotti csöndben száll fel az utolsó szakasz sóhajtása. Halljuk szinte a tüdőből be-, majd kiáradó levegőt is. Oly nagy a feszültség, gondolja az olvasó; oly mesteri volt a helyzetteremtés, az előkészítés, mondja a bíráló. Ez a szakasz nagyjából az elsőt ismétli, milyen mély érzelmi tartalmat adva mindannak, ami ott dadogás volt! A vers a legkétségbeesettebb reménytelenség bólintó magyaros beismerése után behunyt szemű fohászban oldódik fel. Különös egy himnusz. A himnusz műfajilag ugyanis vallásos hálaének, a görögöknél még örvendőző.

„A magyar nép zivataros századaiból” – mondja az alcím. Valóban csak a cenzor felé? A versben nincs semmi, amin a cenzor megütközhetett volna. A saját lelkületét akarta mentegetni a költő? Pesszimizmusát józanon: a vers megírása után maga is túlzottnak ítélte?

Harminckét éves volt, mikor ezt írta. Ahogy az előttem levő szép, sárgult első kiadásban közvetlenül a cím alatt olvasom, Csekén, 1823. január 22-én írta, vagy fejezte be, mert kötve hiszem, hogy egy nap alatt készült el vele. Nehezen dolgozott. A megelőző hónapokban főleg bordalokat írt, jobI. kötet 271ban mondva a bor ürügyén a kétségbeesésről, az élet reménytelenségéről.

Minden por, álom,
S füst e világon –

Ebben az időben elég hosszú hallgatás után nyúlt tollhoz, de a következő napról is van vers, január 23-áról, a Remete című. Kezdő sorain a Himnusz hangulata remeg:

Bal sors akit számkivete
Kedv és öröm közűl,
Cellájában a remete
Kulcsolt kezekkel űl.

Az itt is felmerülő bal sors és a remete cellája, amely a következő szakaszokban már barlangot jelent, rávilágítanak, hogy a Himnusz-ban is kit ver igazán a balsors, kinek barlangjában nyúlt oly félelmesen az üldözők kardja, ki nem lelte honját a hazában. Februárban kezdi írni a Vanitatum Vanitas-t.

A Himnusz reménytelensége tehát csak a költő reménytelensége? Nem, hisz most még a próbák előtt áll. Az annyiszor megénekelt keservet a gondtalan nemzettől veszi át, s mert szinte egyedül csak ő veszi át, azért roskadozik alatta. Ez kergeti majd a próbákra – s azok majd mind ezt a „költői hangulatot” igazolják. A reformkor kezdetén vagyunk, egy pillanattal a nevezetes hajnal pirkadása előtt. Valaki utolszor saját magán megméri, mit jelent magyarnak lenni. A költői könnyű megállapítás akkor lett volna tévedés, ha a reformkor, a nagy század sikerül.

I. kötet 272

Amit mi csak a századvég tüneteiből láthattunk, azt Kölcsey már a Himnusz után tizenöt évre tudta. A nagy kudarc után akkor már megint Csekén élt, és arról ábrándozott, hogy Amerikába vagy Svájcba vándorol. Jobbágyai, mint tudjuk, fellázadtak ellene, a jobbágyszabadító ellen! Szomszédai ráhajtották barmaikat a vetéseire, kétévi termését tönkretették. Irodalomtörténetünk azt tanítja, hogy a magyar hazafiságot legvilágosabban ő fogalmazta meg; európai módra fogalmazta meg, európaiak számára.

Életével is megfogalmazott valamit. A világos fejű és világos szavú magyar helyzetét? Kora, a jobbak szerint oly nehezen vajúdó reformkor, ismerős nekünk, szinte tapasztalatból is. Ő ezt a kort is kétségbeejtőnek érezte; harckereső volt, maró és önmardosó, mert a veszedelmet is látta, teljes egészében. Mindent látott a következményekkel együtt, pontosan: az arisztokrácia önzését; a középréteg műveletlenségét és közönyét; a parasztok életszínvonalát, akik családonként csak évi 12 mérő búzához és rozshoz jutottak, s éheztek, mert ez a mennyiség egy személynek sem elég, ma sem. Tárgyilagosan látni, ez már akkor azt jelentette, hogy sötéten. Kiben, miben bízhatott volna? A véleményről úgy beszél, mint Szabó Lőrinc, azt írta róla, hogy olyan, „mint az ásítás, ránk jön és elmúl”. Sorsát el tudom képzelni, egy kicsit a mienk. A hivatalos fórum hazaárulónak tartotta, nemzetgyalázónak. Szinte hiányzik, hogy nem börtönözték be, ahogy Wesselényit, ahogy Kossuthot. Az ő kora mégis felülről nézhet reánk és egy kicsit az egész világra; ha másért nem, azért, mert egy irodalmi remekművet fogadott el nemzeti imául. Tudott I. kötet 273figyelni a szóra, s ha nem követte is, megértette, sőt továbbadta, hallhatja ma is, akinek füle van. Hálásak lehetünk e kornak. Amit a magyarságról tudunk, jórészt ennek köszönhetjük. Holott Kölcseynek csak zokszava van rá. A kővel öszvehajigált próféta utoljára elnémul, s kiáltó szó a pusztában sem leszen. Ezért nem szabad kiáltani, hogy hátra vagyunk; s oly igen hátra, hogy a jót a felette rossztól megválasztani nem tudjuk, írta, s ezt részletesen megírnia nemcsak szabad volt, de érdemes is. Tudjuk, hogy az ő szívet hasogató reménytelensége volt a szántás Széchenyi és Kossuth reményteli kora alá. A szellem útjának e hegeli törvénye lehetne mentsége neki is, nekünk is, ha mentegetődzésre szorulnánk; így ez a biztatónk, nekem egyetlen reményem még.

Augusztus 1

Beszélgetés Sz. R.-rel; éles, kiművelt fő; elméje szinte veszélyes gyorsasággal forog, figyelme, tekintete is; ujjában lehet valami lustaság, ami megakadályozza, hogy gondolatai révén méltóbb helye s szerepe legyen, keveset ír. Épp ezért éli oly hevesen a gondolatok s az irodalom életét? Az első írók közt volt, akiket megismertem; azok közt a kevés számú írók közt van azóta is, akikkel összeakadva a beszélgetés még bevezetőül sem irodalmi pletykáról vagy személyi ügyekről folyik, hanem azonnal a lényegről: a mesterségről. Most félóráig ha beszélgettünk, gondolatrövidítésekkel, mintegy gyorsírásstílusban. Emlékeztető szavakként jegyzem le, amire emlékszem.

A meleg kézrázás még tán a személynek szólt, de már kézfogás közben fő gondomról beszéltünk, a magyar pesszimizmusról. Mi az oka ennek?

I. kötet 274

A magyar irodalmat, leírtam már, kezdettől fogva valami baljós szorongás hatja át a nemzet, az ország létéért. A jövendőre gondolva Kölcseynek éppúgy a torkában dobog a szíve, akár Zrínyinek, Berzsenyinek, Vörösmartynak, Adynak, sőt Petőfinek. Az egy Aranyt kivéve, költőinknek a nemzet felé csak lángolásuk és keserű dühük van. Ha a remény megcsillan is néha az arcukon, könny és görcs közt csillan meg, mint Vörösmartyén a Vén cigány dalolása végén.

Meghökkentő, de optimista nagy versünk alig van. Véletlen ez? Hajdan Schöpflinnel erről beszélgetve, ő ebben látta irodalmunk legjellegzetesebb vonását, ez különbözteti meg a miénket a többi nép irodalmától. Valóban így van? Mi ojtotta belénk ezt a sötétenlátást s mi végre? Annyira ellenkezik híres józanságunkkal, híres szalmaláng-lobogásunkkal is!

– Tán épp azt ellensúlyozzuk vele – mondja Sz., s fürkészve szemembe néz. Pillanatnyi pontossággal érzem, hogy most kapcsolt, most vette át e kérdés körül forgó gondolataimat, azok lökőerejét; fejét hirtelen, mintegy a lökéstől, felkapja, tekintete megelevenül, benne van az áramforgásban, ért mindent.

– Más nép nem ismeri ezt az érzést? – kérdi, inkább önmagától.

– A nálunk kisebb népek sem ismerik – segítem az ellenőrzésben. – Hallott valaha norvégot népe „nagyszerű halálá”-ról énekelni? Hollandot, aki országos végveszélyről beszél? Vagy szlovákot, vagy horvátot?

– Várjunk csak. Azoknak vannak rokonaik.

– Nemrég került kezembe agy albán antológia. Csak úgy dagad a mellük a biztonságtól.

– És a finnek?

I. kötet 275

– Azok sem ismerik. Még az észtek sem. Sőt a vótok és a lívek sem, szegény nyelvrokonaink, pedig azok elpusztulása már megállíthatatlan. Azzal, hogy kevesen vagyunk, nem lehet megmagyarázni ezt az érzést. Mellesleg, nem is vagyunk olyan kevesen. Azt hiszem, számra a tizenegyedik helyen állunk Európa népei közt.

– Sok megpróbáltatásban volt részünk. Az utóbbi félezredben ötven évenként volt egy nemzeti tragédiánk, ilyen megrázkódtatásra a nemzet tudata is emlékezik. A népnek nem volt hazája, s a barlangba is kard nyúlt. Az országot a török s a német kettészakította, gondolja meg!

– Lengyelországot három részre szakították, úgyhogy épen egy csücske sem maradt. A lengyel irodalom csak szomorú, de nem pesszimista. Sőt. Fogadkozik, erőt gyűjt. A jelen sivársága miatt századokon át lelkével szinte csak a jövőben él, oly bizonyosra veszi.

– Az oroszok pesszimisták.

– Könnyű nekik! Vagy még jobban mondva, nekik szabad. Tudják, hogy úgyis fennmaradnak. Jöhet akármilyen tűzvész rájuk, olyan mezőtűz nem loboghat végig világnyi birodalmukon, amely után a szláv fű újra ki ne ütköznék. Ez a televénybiztonság magyarázza nekem, hogy a legtúlzóbb forradalmárok soraikból kerültek ki, hogy oly gondtalanul s aggodalom nélkül (ez a jó szó) fordultak szembe mindennel, ami nemzeti: a magukét nem kellett félteniök! Dosztojevszkij őrjöng népe sorsa miatt, s közben épp azzal a néppel akarja a világot megmenteni.

I. kötet 276

Megálltunk. Tekintetünk egy pillanatra megint összeakadt, az övé most már a türelmetlenségtől nyugtalanul. A kérdés fogasabbnak bizonyult, mint gondoltuk. Várjunk csak – mondta. Próbáljuk meg a matematika módszerét, a kiküszöbölésit. Kezdjük az összegezéssel. Költőink minél nemzetibbek, annál nagyobb féltéssel beszélnek a nemzet jövőjéről, ez igaz. Van, aki élete végére kétségbeesik; nem egy van, aki a kétségbeesésbe beleőrül. Nyugalmas, békés öregsége egynek sincs. Élete utolsó jeleneteiben majd mindegyik úgy beszél, mint Lear. A végzetet mind közelinek érzi.

– S a végzetet, a szörnyű véget legtöbbjük valami vonatösszeütközés-szerű katasztrófának képzeli. Lassú halálról, „lassú méreg”-ről egyedül Berzsenyi beszél. A többi előtt a Vörösmarty festette kép lebeg, a sírról, melyben nemzet süllyed el, hirtelen belebotolva.

Ez persze naivitás egy kicsit, s így számunkra vigasztaló lehet. S az is, hogy a jóslatok mégsem váltak be. Milliós nép nem veszhet el csak úgy, egyik napról a másikra.

– Természetes. De nem is arról van szó, hogy a nemzet elveszhet-e. Erről nem is vitatkoznék, mert ebben nem hiszek. A kérdés csak az, miért szorong ettől a mi költészetünk? De a költészetünkön kívül szorong-e tőle a szellem is?

– A kettő egy. A nemzet szelleme az irodalomban lakik, erre ne is térjünk ki. Kultúra csak esztétikai kultúra lehet. Politikusunk említésre méltó csak olyan volt, aki értette kora költészetének szavát, mint a versolvasó Széchenyi, Berzsenyi nagy igazolója.

I. kötet 277

– De hátha a költők pesszimizmusa csak a saját életükből következett? – emelte fel Sz. egyszerre a hangját szinte támadólag. – Nem kapták meg a nemzettől az elismerést, társadalmon kívül éltek.

– Ez nagyrészt rege. Mint más nép költői, annyi elismerést ők is kaptak. Zrínyi bán volt, Berzsenyi nagybirtokos; Vörösmarty előtt sövénnyé váltak a járókelők, ha kilépett az utcára. Az iskolapéldát, Petőfit huszonhárom éves korában tiszteletbeli táblabírává választotta két egész vármegye! Csokonai, igaz, semmit sem kapott, de épp ő a legkevésbé pesszimista. De lebecsülnénk őket, ha föltennénk, hogy eszméiket ilyesmi irányította. Ennél különb elmék s különb jellemek voltak.

– Nemcsak a dunántúliak pesszimisták? Nézzük csak: Zrínyi, Berzsenyi, Vörösmarty, Vajda, Babits.

– Kölcsey tiszaháti. Igaz, ő a dunántúliaknál is nyugatibb. Ady is tiszaháti, bár a nyugatosság neki is jelzője.

– Származásra nézve ezek a szorongók majdnem mind színmagyar eredetűek? Így van?

– Csak azért, mert nagy költőink érzésükben mind színmagyarok; a kivétel itt – bár utálom ezt a szótréfát – valóban erősíti a szabályt. Noha a beolvadtak a szellem minden más terén számarányuknál jóval nagyobb munkát vállaltak, ide nemigen törekedtek. Ez természetes. Nemcsak a nyelvvel nem lehet játszani, de a költészet másik nagy kellékével, a már kiforrott közösség lelkületével sem. Ehhez nemzedékek kellenek.

– Épp ilyesmivel akarok előhozakodni. Ferenczi, a pszichológus, egyik tanulmányában arról beszél, hogy az egyén szoI. kötet 278rongási érzésének oka a születési nagy megrázkódtatáson kívül valószínűleg az a megrázkódtatás, amely a hajdan vízlakó emberőslényt a szárazföldre való léptekor érte. Ha az egyén életében el tudunk képzelni ilyen megrázkódtatást, elképzelhetünk ilyen nemzeti traumát is.

– Mikor a meóti mocsarakból kiléptünk? Bocsásson meg, ezt az utat én nemcsak képletesen tartom sikamlósnak, azaz járhatatlannak. Félni csak olyantól tudok, tudatalattitól is, amitől valóban félnék. A nevezetes születési megrázkódtatás még belemenne a fejembe, mert a fulladásról van fogalmam, sőt tapasztalatom is. De hogy a szárazföldtől rettegjek, s a vízbe vágyódjam? És később, milyen gyermekkori vagy kamaszkori megrázkódtatásra sejdíthetne vissza a férfi magyarság? Mikor Etelközbe megtérve, apját, anyját, összes nőit legyilkolva találta?

– Talán ilyesmire. Volt hajdan valami szörnyű esemény, amiről nem esett aztán szó, ami a nemzet tudata alá szorult. Ez és az ettől való szorongás nyilatkozik meg a nemzeti lelkület nagy kifejezőiben. Tán, ha fennmarad a mi népeposzunk, az kibeszéli, feloldja ezt a nagy, sorsdöntő eseményt. Vagy általában utat ad a szorongásnak, s a nemzet – mert beszélhet, sőt énekelhet róla – megszabadul a szorongattatásnak ettől a bujkáló érzésétől.

– Meglehet. De nekem is jutott eszembe valami. Ezt a szorongást a magyarságnak egy része nem ismeri. Épp az, amelyet a történelem is, a jelen is legjobban megszorongatott. A székelyek.

I. kötet 279

Egy percre ismét megálltunk, mint valami tisztáson. Ha véletlenül is, valami remény megcsillant. De épp csak kifújtuk magunkat, a véletlen eredmény csak felizgatott bennünket, vágtunk újra neki a bozótnak. A kiküszöbölési bölcs ösvényt persze már rég elhagytuk, mindegyikünk, most már inkább a hevülettől, mintsem a rációtól vezetve, a maga útján csörtetett, a másikhoz szinte látatlanban beszélve át. Csak nagyjából emlékszem, hogy melyikünk mit mondott. A gondolat az eszmecsere második fordulóján már közös lett, s a hozzászóló többet formált rajta, mint az, aki felvetette. A párbeszéd csak a gondolatmenetet jellemezte, nem a beszélőt. Egymás szavába vágtunk. Ha valaki hallgat bennünket, a vita, illetve a gondolatláncolódás folyamatát nyilván illogikusnak találja; mi azonban a legodanemillőbb kiigazítás közben is egy mélyebb logikát véltünk követni.

– Úgy látszik (ezt meg én mondtam), a pesszimizmusnak mégis van valami köze nyugathoz (ha a keleti magyarság nem pesszimista). Talán az összevetésből származik. A nyugatian művelt, sőt elméjével már nyugati magyar összehasonlítja hazája és Anglia helyzetét, világosan látja a tennivalót, de ugyanakkor érzi, nemcsak a nemzet, hanem a saját maga ázsiai mozdíthatatlanságát is. Tragikus önismeret, ilyen címmel lehetne ezt egyetemi előadássá duzzasztani, két szemeszterre. Pascal szelleme Oblomov testében, vagy Adam Smith-é, vagy mind a kettőé egyszerre.

– De micsoda erő van ebben a pesszimizmusban! Vette észre, hogy általában ezek a pesszimisták dolgoznak? Széchenyi magántársaságban, naplójában csak úgy ontja magából a reménytelenséget, de két jajpanasz közt Lánchidat csinál, Al-Dunát szabályoz, lóversenyt rendez. Könnyeit törli, hogy írni I. kötet 280lásson, de szakszerű utasításokat ír a gyáriparról, a hitelügyről. Kossuth, az optimista, az építés közben is elsősorban csak optimista. Védegyletének alaptőkéjét az első szélhámos elsikkasztja. A tényleges munkát másra bízná, ő csak irányít. Csak a jövőnek él. Valóságosan a jelent a múlt kétségbeesettjei viszik előre.

– Nem az uralkodó osztály titkos önbüntetése ez a szorongás? Íróink eszmeileg ehhez a réteghez tartoztak – hátha csak ennek a vezeklési vágyát fejezték ki? Olyan módon, mint Spengler, aki a német hanyatlást, nyilván vigasztalásul, az egész Nyugatra kiterjesztette. Nem a nemzetnek volt tartanivalója, hanem csak annak a rétegnek, amely akkortájt ezt az elnevezést egyedül magának vindikálta?

– A hangja megindító ennek a pesszimizmusnak. Semmi bosszúállás, semmi átkozódás benne. Szerény és férfias. Legszebben Zrínyi fejezte ki: Ne bántsd a magyart! Úgy hangzik, mint egy könyörgés.

– Vagy mint egy fenyegetés. Még hozzá a legveszélyesebb fajtából. A halálraszánt mormolja, a fogai közül, aki – nem törődve, mi lesz – nekiugrik a százszoros túlerőnek is; nem adja meg magát.

– De hátha egyáltalában nincs is alapja az egésznek? Rémkép, tévedés vagy divat – az irodalom ismer ilyesmit. Valaki kitaI. kötet 281lálta, s a többi folytatta, azt híve, hogy igazi hagyomány. Talán költői vagy műfaji félreértés, mint a hármas egység törvénye a francia klasszikus drámában.

– Az önbüntetésben lehet valami, mármint a nemességében. Történelmünk ismer ilyesmit. Mohácsnál a csata délután öt felé már eldőlt, akiben működött az életösztön, az menekült. Az urak, a fők nem menekültek. Két héttel azelőtt még Budán egy sókoncesszióért ölre mentek, úgy adták-vették a haza értékeit, mint a cigányok; zsebeltek, hisz ismeri a Zápolya-kor előestéjét! Nos, mostan hősökké váltak. Vagy az életösztön állt meg bennük? Egy szál karddal megbicsaklódtak a sátrak előtt, ott ölették le magukat. Én először azt hittem, a poggyászaik miatt. De nem; megmutatták, hogy tudnak fizetni, az életükkel. Cs. Szabó ezt nevezi a mohácsi csodának.

– Vagy talán kedvezőtlen korban alakult ki nemzeti öntudatunk? A 18. században minden nyugati nemzetnek csak úgy dagad az izma a kamaszpolgárság erejétől, merészségétől. Kölcsey szalmatetős városokat lát, ahogy írja.

– Vagy valóban emlékeznénk Ázsiára, s európai szerepünket, a váratlan jólétet, az elismerést és szép ruhát mindvégig hitetlenkedve néznénk magunkon, szorongással várva, hogy mikor derül ki a félreértés? Ismerem az érzést. Nem juthatok olyan magas polcra, hogy néha-néha ne lepjen meg a révület: véletlen az egész, egy nap a világ rájön, az ég tudja, mire, s fülemnél fogva vezet vissza a rácegrespusztai ököristállók mögé, ahonnan pályámat futni kezdtem. Tudja, hogy élnek I. kötet 282legközelebbi nyelvrokonaink, a vogulok, ott a Pecsora és Konda tundráin? Mindössze ötezren vannak, holott valaha nyilván mi szakadtunk ki őbelőlük, a helyben maradt nehezebb masszából.

– De mondok megint vigasztalót is. Ezt a pesszimizmust a parasztság szellemisége nem ismeri. Gondolatban végigszaladok újra rajta, hálisten, eredménytelenül. Egyetlen népdalunk nem szól róla. Vagy, ami még döntőbb: egyetlen népmesénk sem. Vagy nem maradt fenn olyan.

– Semmi csodálatos benne. A parasztság nem a nemzet, hanem az ország. Felette nyomtalanul vonul el a történelem. A népet nem idea köti, hanem a föld.

– Befejezésül még valamit. Hátha íróink, akik a nemzetnek lelki alkatot adtak, íróknak is túlságosan nagyok voltak? Minden nagy író bölcsen reménytelen, mert hisz maga az élet is az.

Augusztus 4

Hányan vannak – íme Kölcsey, ő, a szabott mértékben dikciózó és stilizáló, ő is a türelmetlen magyar mintaképe. A hazafiságnak nálunk is ősi tartozéka ez a türelmetlenség; talán a legmagyarosabb eleme, ez különbözteti meg a többi nép hazafiságától. Azért vajon, mert oly sokáig éltünk idegen elnyomás alatt vagy idegen szorításban, s a keret feszítése évszázadok alatt nemzeti ösztönünk lett? Aki a helyzetbe belenyugszik, vagy csak egy kicsit okosan mérlegeli, az nálunk már egy kicsit labancszámba is megy. Akiket viszont a nép igazi, karakán magyaroknak tart, azok a „békétlen Koppány” óta dörmögnek, elégedetlenkednek, egyszeriben, hirtelen akarnak valami nagyot, kétségbeesetten forognak, mint Petur, vagy lángolI. kötet 283nak s elégnek a lángokban, mint Petőfi. Sorsukat tragikusnak érezzük, de – a tragédiához ez is hozzátartozik – ki ne érezné igazukat is? És érdemüket? A nemzet meg-megáll, e türelmetlenek érdeme, hogy aztán szinte robbanásszerűen emelkedik, így pótolja, amit elmulasztott. E türelmetlenkedők szívják be feszítő erővé a keservet, áldozzák ekrazitnak magukat az akadályok félrevetéséhez.

Megindító, mikor ez a kicsit keleties, pogányos türelmetlenség olyan túlfinomult, olyan jellegzetesen nyugat-európai lélekben kezd erjedni, amilyen Kölcseyé is volt. Olyan kiművelt, mindent tudó elmében, amelyet nem könnyít meg egy egészséges „eb ura fakó” felkiáltás; aki nem szélmalomban látja az ellenséget; aki nem rohanhat, bár hősi lélekkel, de mégis fejjel a falnak: a falon is átlát. A Himnusz költőjét kultúrája és megfontoltsága akadályozza, hogy Koppány-módra kiadja magából ezt a türelmetlenséget. Ezáltal nyugatos. Gyűjtenie, fokoznia kell eladdig, míg össze nem roppan alatta. Mi oltotta ebbe az álmodozó, törékeny gondolkodóba, az első modern, öntépő magyar intellektuelbe ezt a türelmetlenséget, amely Koppányénál is szívósabbnak bizonyult? Az, amit ma lebecsülni illik, elsősorban épp az álmodozása.

Túlságosan magasra néz, s úgy fordítja tekintetét a valóságra; példaképül a legragyogóbb eszményeket állítja hazája elé. Tizenegy esztendős korában, alig hogy megismerkedik Cornelius Nepos történeteivel, iskola után, míg társai longamétáznak, ő – írja róla Toldy – egyik gyermekbarátjával Athenaet vázlotta a fövenyben, a görögök nagyjainak csontokból emlékoszlopokat állogatott, s felettük beszédeket tartott. Debrecen homokbuckáin!

I. kötet 284

Ezt csinálta egész életében. Megismerkedik a görög műveltséggel? Míg szeme elbűvölten csüng az Olimpuson, keze máris rakná a magyar Akropoliszt, ha sárból, ha vályogból is! Mikor a nyugati államok berendezkedésével ismerkedik meg, rögtön azokhoz hasonlót akar építeni, azt is Debrecen homokbuckáin! Illetve még azoknál is különbet: a demokráciának és a liberalizmusnak azt az eszményképét akarja megvalósítani, amely Nyugaton is csak eszménykép. E törekvéseknek csak írott, ideális alakját ismeri, a valóságost nem, mert hisz – akár Petőfi, akinek lelkéhez az ő lelke oly sokban hasonlít – sose került el Nyugatra, ahová vágyódott. Így – megkímélve a tapasztalat esetleges keservétől – magában valósítja meg az ideákat, szerintük él, és elvárja, hogy mások is azok szerint éljenek. Őt ez teszi türelmetlenné.

Mint általában a lángelméknek, neki is gyakran szemére hányták büszkeségét, ezt a követelődző gőgöt. Szigorú volt, a valóság rovására is, de nem az ideál s az igazság rovására. Holott a lángelmék legmegindítóbb tulajdonsága, hogy mindenkit magukhoz mérnek, mindenkit képesnek tartanak arra, amire – ha álomban is – ők képesek. „Nem volt közibénk való” – vallotta róla halálakor még olyan jellemóriás is, mint Wesselényi. Tragédiája az volt, hagy ezt mindenki tudta, csak ő nem. A sors kiválasztottjai ilyen módon szerények.

Erőfeszítése óriási. Bármely oldalról nyúlt népe sorsához – a verstantól kezdve a börtönügyig majd minden oldalról hozzányúlt –, az országot, a török-német dúlástól évszázadokkal visszavetett országot a legmagasabb színvonalra akarja emelni. Olyan állapotba, amelyről Nyugat szerencsésebb népei is, mint mondtam, csak ábrándokat szőttek.

Mégsem holmi ábrándlovagnak képzelem. Semmi köze I. kötet 285azokhoz a romantikus ködevőkhöz, akik korábban seregestül nyüzsögtek. Nem légvárakat épített. Erőfeszítését emberfelettivé az teszi, hogy amit ő fel akart emelni, az valóságos anyag volt; ismerte az országot. Egy-egy felszólalása előtt komoly tanulmányokat végzett. Kornis méltán nevezi az első falukutatónak. Tudta, mivel kell megküzdenie. Tudta, mit jelent magyarnak lenni; elsősorban abból tudta, hogy döbbenetesen ismerte saját magát is. Nemcsak a diétán: saját lelkében is sok nagy vitát és harcot kellett megvívnia. Ő az első, aki kettős, keleti-nyugati sorsunkat szavakba öntötte.

Büszke magyar vagyok én, keleten nőtt törzsöke fámnak,
Nyúgoti ég forró kebelem nem tette hideggé…

Magát – akár a törzsök másik, későbbi nagy türelmetlenje, Ady – Ond vezér unokájának vallja. Örököm kard s ősi dicsőség – mondja vörösmartyasan ugyanakkor – 1831-ben, midőn megyéjében már viharrá kavarta az ősi dicsőség élősdieinek és szószátyárjainak csöndjét, s készült, hogy a tisztító vihart országossá terjessze. Nem forradalmat, sőt nem is elégedetlenséget terjeszt, annál műveltsége folytán óvatosabb. Az élet főcélja a tett – vallja, de nem ragadtatja soha el magát, pedig Pozsonyban mellette is áll egy márciusra hajlamos ifjúság. A könnyebb lázadás helyett a nehezebb munkát választja. Roppant tudása ezt mind nehezebbé teszi; egyre újabb munkaterületeket nyújt neki.

Képzettsége egyre jobban elüti a hiszékenység vigaszától. Nem elég – írja öccsének – tudni Athenében, Rómában, Angliában vagy Amerikában hogy van? Ugyanazon idea különböző helyeken, korban és környületben különböző foganattal munkálI. kötet 286hat. Tapasztaláson épülő vizsgálat fog megtanítani, hol a hiány, hol a tennivaló? Egyetemes formák sem egyes emberre, sem egész nemzetre állandóul nem alkalmaztathatnak. Unokaöccsét és annak révén egész nemzetét előbb arra oktatja ki, miként kell igaz férfinak, igaz embernek lenni s azután, ebből kiindulva tanítja meg, milyennek kell a jó magyarnak lennie. Az ő érdeme, hogy magyar hazafiak úgy lehetünk, hogy közben egy pillanatra s még gondolatban sem kell eltávolodnunk a legmagasabb ideáktól. Ezt kevés nemzet mondhatja el magáról. A keleti és nyugati magyart, mely eddig nemcsak az országot, de egy-egy lelket is kettéhasított, ő békítette össze. Tanítása ma is érvényes.

Pontokra szedhetném e tanítást, eszmevilága szétdarabolva mutatná igazán az egységet. Valamennyi ponton egy alapeszme süt át: már a fejezetek alcímében és bevezető mondataiban ezek a rokoncélú szavak ütnek ki lépten-nyomon: jobbágyfelszabadítás, szólásszabadság, népvédelem, sajtószabadság, vallásszabadság. Magyarázatul pedig ilyen megállapodások következnek: Jaj a nemzetnek, mely írott parancsokat némán olvas s vakon engedelmeskedik. – Szolganépet kormányozni szerencsétlen rabelsőség, szabadok közt érni főhelyre, legszebb jutalma a személyes érdemnek. – Szerencsés nép az, melynél törvény és igazgatás a társadalmi életet úgy veszik korlátba, hogy szolgaság és járom az emberiséget meg ne alacsonyítsák. – Ember ember mellett és után szokott meghalni: de a nemzetnek ezredekig tartó életet óhajtunk. A nemzeti otthont, amelyet népének szán, minden nép példának veheti.

Így ötvözi, ilyen anyaggal nemesíti egyre ragyogóbbá ezt a szót: hazaszeretet, amelyet azelőtt elsősorban testi bátorsággal kellett bizonyítani. Ő emelte szentséggé, de olyanná, I. kötet 287amelyért a racionalista elme is hevülhet. A magyar hazát, amely eladdig elsősorban szintén harci teret, ostromolt várat a „vitézség iskoláját” idézte az ember szeme elé, ő tette a lélek lakásává.

Tragikus, de mennyire megértem, hogy ebben az otthonban épp ő, az építő nem lelhetett nyugalmat: elégedetlenül folyton ki-kiszaladt belőle, kívülről szemlélte, bírálta, hogy – lelkiismeretes építőmester módjára – miként tehetné még szebbé, még tökéletesebbé. Türelmetlenül, elégedetlenül, keserű lélekkel halt meg: keveslette azt is, amit ő végzett, azt is, amire kortársait bírta. Hogy mennyi érték és erő volt benne, azt abból is látni, hogy mennyi maradt még felhasználatlanul. Holott akkor, most száz éve, már serényen folyt a munka, épültek a haza új bástyái és tornyai: 1848 nagy bemutatóján ámult az új vár erősségére és szépségére a nemzet is, de Európa is.

Ha ünnepi beszédet kellene mondanom, ezt mondanám: Ma is ebben a házban lakunk. A pillérek ugyanazok, amelyeket ő lerakott. De nemcsak ezek, a próbák után is szívós pillérek vannak meg, hanem a tervek, sőt a használati utasítások is. Az üres hálaáradozás helyett módunk van tehát reális munkára, a munka folytatására, barátaim. A fagyasztó pesszimizmust, melyet ránk hagyott, feloldhatjuk azzal, ha ifjúi türelmetlenségéből is átveszünk valamit. Korunk hasonlít az övére. De az örök haza megmentésére egy próbánk, egy életünk nekünk is van. A hazát és az öröklétet is ő kapcsolta össze. „Jelszavaink valának: – írja – haza és haladás. Azok, akik a haladás helyett maradást akarnak, gondolják meg: miképpen maradás szónak több jelentése van. Korszerint haladás épen maradást hoz magával; veszteg maradás következése pedig I. kötet 288senyvedés” A megfogalmazás oly tömör, hogy első hallásra súlyát alig érteni. Megismétlem. Azok, akik a haladás helyett maradást akarnak, gondolják meg… Kor szerinti haladás épenmaradást hoz magával; vesztegmaradás következése pedig senyvedés. Ezt a pozsonyi diétán mondta, legutolsó beszédében, mikor szatmári követtársa nevében is leköszönt a követségről, visszavonult a politikától. Utána fennhangon ezt kiáltotta: Isten őrizze meg a nemzetet minden gonosztól! A maga és társa számára csak a szívekben kért egy helyet… de csak addig, míg a hazának, a nemzetnek s az emberiségnek hívei lenni meg nem szűnünk.

Ezt mondanám és emlékezvén a szónoklástan törvényeire, melyeket ő oly fontosnak tartott, oly alaposan tanulmányozott és alkalmazott, nyelnék egyet, a hatás kedvéért. Azt nyelném el, amitől rágondolva nem tudok soha megszabadulni, talán igazi könnyekkel küzdve azt, hogy ő, aki a nemzetnek s az emberiségnek híve lenni soha meg nem szűnt, ki akart vándorolni, s amikor pedig mégis megszűnt, mert meghalt, koporsóját a nép megdobálta.

Augusztus 6

Istenről nem tudnék beszélni, de – lépésben, apránként közeledve a nagy kérdéshez, ahogy az emberiség is tette – istenekről igen. A Múzsáról például már tudom, hogy sajnos, van. Nem lényeges, hogy milyen formában, milyen név alatt; ebben a legmagasabb rangúakhoz hasonlít. Ezt elismerve, legegyszerűbb, ha régi nevén nevezzük. Sajnos, nincs jelen mindenütt, látni sem lát mindent. Mindenható is csak a költőkkel szemben tud lenni, ha azok nem vigyáznak. Tanácsos vigyázni.

I. kötet 289

Ha tapasztalataimnak van alapja, némely tapasztalatom szerint a Múzsára jobb nem figyelni, sőt ügyet sem vetni rá. Aki kegyeit keresi, aki eltökélten, rögtön csak szépet akar írni, attól – ha néha rápislant is – előbb-utóbb fanyalogva elfordul, mint a kényeskedő, hiú nők. Hízelkedéssel nem lehet kielégíteni, bár úgy viselkedik, mintha lehetne. Mentsége, hogy – mint általában a nők – nem ismeri magát.

Ám azonnal izgatottan hajol a vállon át a papirosra, ha az ember szemét például az Igazságra függeszti, vagy szíve mélyén a Jogra gondol, és rücskös testű útkaparókról ír, Lúdas Matyiról, egy kis részletekig kidolgozott tróndöntésről. Az igazi nagyok így dolgoztak, ilyen hűtlenül, s a Múzsa ájtatos arccal kuporgott a lábuknál. Ölbe se való, úgy sose kerül munkára a sor. Tanácsos hajába nyúlni, a földre kényszeríteni, a talpat fürtjein tartani és úgy írni. Keresztény költőnek lenni igen nehéz: vagy teremtés, vagy könyörület. Magyar költőnek lenni könnyű, de igen veszélyes, nagyszerű torzóink sora rá a bizonyíték. A fékentartáshoz, a harchoz nem elég az erő; szívósság és ügyesség is kell hozzá. A Múzsa harap, nemcsak csókol; ritkán lehet kiszámítani, hogy jutalmazó ölelése mivel végződik.

A világ valóban borulni látszik. Én mindezt megmondtam előre – mondja K., és bárhogy leverik is az események, lel egy kis örömet abban, hogy már messziről látta a jöttük. Én is előre láttam – mondja D. nekihevülve. L. is előre látta, Cs. is és mindnyájan megvigasztalódnak. Ahogy a társalgás komorul, a társaság úgy derül. Mit mondjak én, aki részletekbe vágóan valóban sok mindent megmondtam? De az ösztön kinek I. kötet 290nem súgott meg mindent előre, mint Bencének a Toldi-ban? Hozzam föl azt e bölcs előrelátóknak, hogy én már születésem pillanatában mindent megmondtam, azzal a fájdalmas ó-val, majd a menten hozzáfűzött fölényes áhval? Azt hinnék szellemeskedem. Holott e szerencsés kifejezésnek köszönhettem sokáig lelkem egyensúlyát; ennek férfitorokra illő mását szeretném ma is meglelni.

Keressük a magyarság ismertetőjeleit, s a legtöbben folyton valami színpadiasan megrázót várunk, villanást, mennydörgést; az „éji homályból” valami kinyilatkoztatást, fajtalélektant kőtáblákon; konokan az égre nézünk, illetve a felhőkbe. Innen a sok misztikus sorstudat, a sok álomkép elrendeltetésünkről; e képek – még szerencse – szinte percenként változnak, akár azok a felhők, melyekről Hamlet beszél Ophélia ölében. A keresett jelek és jegyek közben a földön hevernek; csak akkor vesszük észre azokat, ha úgy botlunk beléjük, hogy haragosan nézünk vissza rájuk. Zenész barátom, a magyar zene kitartó kutatója szinte haraggal emlegeti a közismert tényt, hogy ellentétben a szlávok, germánok, olaszok: Európa csaknem minden népének társas éneklési módjával, akik ilyenkor rögtön szépen elrendezett kart alakítanak, a magyaroknál az együtténeklés azt jelenti, hogy ki tudja túlharsogni a másikát. Ilyen fegyelmezetlenek, ilyen önteltek; mindegyik csak a saját hangját akarja hallatni, sőt hallani.

Vagyis ilyen individualisták, amit máskor dicséretképp szeretünk emlegetni és bizonygatni.

A francia parasztok is így énekelnek, akarom megjegyezni, de a franciákról eszembe ötlik egy példa, nekem is, szűkebb I. kötet 291érdeklődési körömből. Hagyján az az individualizmus, ami az éneklésben nyilatkozik meg ilyen kiáltóan.

Először meglepett, később természetesnek vettem, hogy a legválasztékosabb s legigényesebb francia költők is milyen százszor elcsépelt rímeket használnak. Még egy Valérynak is csillogó zene- és eszmemutatványa hellyel-közzel a jól kitaposott gloire-victoire-szerű rímeken forog és szárnyal – mert attól még valóban szárnyalhat, a rímek köztulajdonok. A magyar vers egyik hallgatólagos törvénye ezzel szemben, hogy az egyszer leírt rímet nem illik másnak megismételnie, minden rímpár egy kicsit a költő sajátja; minden költőnek új rímet kell találnia – a föld egyik rímben legszegényebb nyelvében! Miért ez a fura igényesség, elkülönülési vágy? Lélektani alapja nyilván az, ami a túlharsogási vágyé. Ilyen apró tünetek leplezik le nekem sorstudatunkat, híres szabad egyéniességünket, hírhedt szabadosságunkat. Bizonyos vagyok benne, hogy százával lehetne felsorolni az ezekhez hasonló áruló jeleket minden szakma köréből, a földműveléséből csakúgy, akár a borbélyiparéból.

Miért érzem egy kicsit erkölcstelennek azok magatartását, akik azért szavalnak a parasztság mellett, sőt esetleg azért is szeretik, mert a parasztság támogatása hasznos a hazának? Hasznot néznek – mintha közvetve a maguk hasznát néznék. A haza nem érdekből szereti fiait. Az a bő ölű, fátyolos nő, aki az allegóriákon tört oszlop tövében ül, nem kofa.

I. kötet 292

Egyik költő barátom a Kalevalá-ról írt meggondolkoztató tanulmánya, a Kalevalá-ért való szép lelkesedése közben hirtelen egy magyarság-, sőt világmentő vallást alapít, a finnséget; a másik Szophoklészből alapítana új vallást; a negyedik a kun nyelv fennmaradt töredékeiből; én bevallom, annak idején a vogul medveénekekből próbáltam. Mennyire jellemző tünet a magyar költői céhre! Angolban elképzelhetetlennek tartanám. Minden területről azért nyúlunk türelmetlenül ezerfelé, mert egyedül vagyunk; nálunk az egyéniség szóban ez a szó rejtezik.

Először tehát ebből kellene kigyógyulnunk, ebből a magányossági érzésből.

Azt hiszem, Európa már rég befogadott volna bennünket, semmi különlegeset nem látna rajtunk, ha időnként nem figyelmeztetnők, hogy nézzen csak meg jobban bennünket. Ilyenkor fintorokat vágunk s „Nem hasonlítunk a kínaiakra?” kérdezzük dobogó és dacra kész szívvel. „De, mintha…” – mondja merő udvariasságból Nyugat, s mi most már sebzett oroszlánként, tőrrel szívünkben sóhajtunk Ázsia után.

A Múzsa, mondják, nem szereti a szalonok finom entellektüeljeit, nem nézi ki belőlük azt, ami nő mivoltában neki is kell: a férfiasságot. De az sem igaz, hogy azokat a hetyke, árvalányhajas falusi legényeket szereti, akik egy-két rövid tájszó után letépik róla az inget, s alkotás közben is magukon hagyják a csizmát, az a sejdítésem, hogy félelemből: az első csók után férfivoltukat gyakran már csak ez képviseli. A Múzsa nem ilyen perverz. Ha ilyennek karjába omlik, szerelemből teszi ugyan, hisz a megindító benne az, hogy örök fiatal, azaz I. kötet 293örök naiv (évezredek óta közhelyeket gondol); de épp ezért könnyen ki is ábrándul. Bár újabban családanyai ösztönei vannak: ahogy a kávéházi éjjelezést sem szereti, akként a suviksznyomot sem a takarón. A fönnhagyott csizmára pillantva azt gondolja: na, annál hamarabb összeszedelődzködik. Vagy levetteti – legalább ilyen alkalomra – a csizmát. Nekem Petőfiről a legmegindítóbb képem az, amelyet Bathó (Júlia sógor-nagybátyja) emlékezéseinek köszönhetünk. A költő ezen piros és kék virágokkal és madarakkal kihímzett hálóköntösben (valószínűleg a feleségéében) kuporog az íróasztal előtt, ír, már reggel nyolc órakor! A népről ír, a jobbágymilliókról, a paraszti éleslátás és vaskosság olyan erejével, hogy azt Dózsa is megirigyelhette volna; méltán; olyat kivágni csak egy Shakespeare-en, Desmoulins-on, Shelleyn, Horatiuson élesült elméjű férfi tudott kivágni – aki közben kardját is élesítette, ez volt benne a paraszti hetykeség, az őserő! Együttlakásra a Múzsa férfiigénye ilyen (Júlia e háztartásban csak szolgáló), ilyen felháborítóan sok. A Múzsa ugyanis ábrándokon nevelkedett, akár a vidéki iparoslányok, akik ugyan nem várnak többé királyfit, de felemás életüket már csak egy királyfi tehetné boldoggá.

Közép-Európa népei versengnek a dicsőségért, melyikük lett előbb keresztény, azaz nyugati és civilizált. István, igaz, a prágai Adalberttől kapta a keresztséget; a magyarok első térítői, a clunyi bencések, cseh földről jöttek. Azért jöttek, sőt rohantak hozzánk, mert mialatt szent püspökük Itáliában járt, a pogány csehek megrohanták breunowi kolostorukat, és kergették őket, akár Vatáék később Szent Gellért jámbor seI. kötet 294gédeit. Közép-Európa népei így adták át egymásnak a kultúrát. Kérkedni csak azzal kérkedhetnének, hogy a civilizáció e sajátos terjesztésére melyikök nyújtotta először a példát; mely még napjainkban is hat.

Te a magyart fölül kezded számolni, „a legelső magyar ember a király” aritmetika alapján; én alulról. A nincstelen tömeget tekintem elsősorban magyarnak, vagyis olyannak, aki mindenekelőtt támogatásra, fényre, döntésre: nemzeti dicsőségre jogosult itt; nemcsak azért tekintem annak, mert történelmünk különös alakulása eredményéül épp ez a réteg a legmagyarabb, nyelvileg s ha kell, fajtailag is, hanem azért, mert ez a legmegbízhatóbban magyar: nincs mása, mint a magyarsága. Amilyen mértékben módosul, emelkedik valaki, olyan mértékben van alkalma kiemelkednie is, e földről. A kultúra nemzetközi, annak élvezője is azzá válik. Ezt nem helytelenítem. A földhöz kötöttség és a földhöz ragadtság között vajmi kevés a különbség, sajnos. Csak ellened érvelek ezzel, csak azt akarom a te érveiddel bebizonyítani: miért van jogom ahhoz, hogy a legmagyarabbnak a legszegényebb nincstelent tartsam, s tőle kiindulva haladjak az értékelésben tovább, a sort a királynál zárva.

Augusztus 10

Mindent összeszámlálva: ellenségem egy van, az ostobaság. Elvi ellenségem is: akkor sem könyörülhetek rajta, ha megértem. Szánhatom, de nem bocsáthatok meg neki. Népem ellensége is, a legveszélyesebb. Szakmai ellenségem is. Ha a katonaság létjoga, hogy az országot az ellenségtől védje, a szellem I. kötet 295táboráé az, hogy a butaságot szorítsa vissza, a külhonit s belhonit egyaránt. Bár tudnánk más hivatást is találni, ma jórészt a dőreség elleni harcból élünk, vagyis végeredményben magából a balgaságból. Illő hát, hogy néha alaposabban foglalkozzunk vele, fölmérjük hadállásait, előnyomulásáról térképet készítsünk, kémeket küldjünk. Előnyomulása változatlanul tart.

A botorság válfajai felsorolhatatlanok. Az alacsonyabbakról, a hétköznapibbakról, melyeket Flaubert kézikönyvbe akart gyűjteni, már könyvtári irodalom van. Épp ezért kevésbé érdekelnek. A badarság sikerének fő tartozéka az álruha, az, hogy bölcsességnek tartsák – mihelyt leleplezik, előbb-utóbb eliszkol a jobb társaságból, néha a láthatárról is eltűnik. Vagy a szabály szerint legalábbis el kellene tűnnie, én ezért tartom még érdemesnek is, élvezetesnek is ellene a küzdelmet. Az újabbkoriakról beszélek, a nehezebben felismerhetőekről, azokról, melyek divatos öltözet és magatartás alá rejtőzködtek, még megtévesztően kifogástalan nyelvet beszélnek. Eleven alakokra gondolva rajzolom a típust.

Korunk természetesen az örök, ős bárgyúságot is magához idomította. Miként bölcseinknek, akként hülyéinknek lelke is bonyolult, gyakorta finoman árnyalt; eszmeviláguknak, agyműködésüknek több rétege van. Legfelül sokszor értékesnek látszó, sőt önmagában tényleg értékes elem úszkál. Ez nemcsak a környezetet téveszti meg, hanem magát az ártatlan tökfejűt is, szentül hiszi, hogy az anyag fenékig nemes.

Elie-t, a remek emlékezőtehetséggel megáldott mulyát Montherlant mutatta be egyiptomi sötétség közepette, ameI. kötet 296lyet a hős épp remek emlékezőtehetségével szőtt, sűrített áthatolhatatlanná maga körül. Az ilyenfajta rigolyás még aránylag ártalmatlan, a sötétség leginkább őt magát burkolja be és fojtogatja.

Az adatokban gazdag félküllős sokszor már egy egész életen át garázdálkodik. A megcáfolhatatlan tények segítségével, mint megannyi orvosi ojtótűvel szurkálja lelkének alapanyagát, a kábító kábaságot mindenkibe, akit csak elér.

Éppilyen veszélyes a vele rokon debatter-hájfejű, az ékesszólással felruházott kerge, aki sziporkázó viták során fröcsköli a csípős hígvelejűséget. Aki szóvitában győz, az általában gyanús.

Az erkölcs megszállta oktalan már baltával dolgozik, még szerencse, ha csak festett képek ellen. Akibe, hite szerint, egy közösség lelkülete vagy akarata, vagy álma költözik, a kollektív eszelős nemegyszer gépfegyverhez jut. A vallást bitorló együgyű, mint tudjuk, pörköl, önmagát ritkán. A hamis nemzeti gondolattól fortyogó kelekótya száműz. Az emberjavításra, a nevelésre ferdült csajbókos áldozatait hajdan kalodába zárta, ma „éld ki ösztöneidet!” felkiáltással kétes hírű házakba tuszkolja. A művészhóborkás annál veszélyesebb, minél tehetségesebb, remekművű oltárt nemegyszer a megtestesült háborodottságnak állít. A szellemi foglalkozásúak néha szakmájuk értésének arányában málék, oktondiak, töksik vagy bangók más területen. Vannak viszont szakmák, amelyek egyenest hajlamosítanak a golyhóságra, mamlaszságra vagy bogarasságra. A színésznek nagyon kell vigyázni; az írónak még jobban. Volt költő, aki épp azért szállt magasra, mert szellős volt a felső hajlék. Ellentétben a köztudattal, a bajnok testedzők sorában átlag kevés a gyámoltalan és tökkelütött, I. kötet 297azok is ártalmatlanok. A hírlapíró eszement viszont veszélyesebb, mint az őrültre bízott patika. Mit csinál az, akiben a csábult elméjűség geográfiával vagy csillagászattal vegyül? Az elég korán elmegyógyintézetbe kerül, a szaktudósoknak csak területükön kívül van megengedve a fúrtagyúság: minél kisebb az eszmekör: a téboly, de az észficamodottság is annál hamarébb kiütközik. Kivéve mindenesetre a lélektant; a lélektannal kompenzálódó fajankó elméleteket gyárt és gyógyít, a meglepő, hogy sokszor sikerrel. Az ártatlan bódi, aki a tudatalattijában kavargó feneketlen semmitől szenved, meghat, mert valóban örvény fölött kuporog. A gőgje felett feszítő félvödröst is már csak szánom.

Az együgyűségnek és az önmagukban értékes emberi tulajdonságoknak erről az érdekes keveredéséről hajdan tragédiát akartam írni, görög kórusokkal. Egy falu szellemiségének jóakaratú tagjain kellett volna megnyilatkoznia, milyen lassú pusztítást és váratlan robbanást idéz elő, e téren is, akár a kémiában, az elemek helytelen keveredése. A drámai mozgalmasság az lett volna, hogyan lesz a legnemesebb lélek is egy-egy pillanatra meglódult, gügye, sőt futóbolond. A kórust a merő jó szándék miatt szenvedő polgárok kara szólaltatta volna. Épp falun tartózkodtam, körülnéztem a terepen.

Arra a meglepő felfedezésre jutottam, hogy legtöbb helyes ítéletű és szemléletű lelket átlag a legegyszerűbb nép soraiban találni. (Értelmesnek már akkor egyes-egyedül azt tartottam, aki gyorsan el tudja választani a jót a rossztól, a lehető legfinomabb árnyalatokkal.) Fölfedezésemet később nem tartottam meglepőnek. Az egyszerű nép, amelynek alig van helye I. kötet 298abban az ezerfelé rángató érdekszövevényben, ami a mai társadalom, megőrzi tárgyilagosságát, a fehérre nem mondja azt, hogy fekete, még azt sem, hogy szürke: nincs szeme előtt semmi köd vagy fátyol: javak és érdekek semmiféle viszonya, azaz hálója. Azért, mert semmije sincs? Az okot arrafelé kellett keresnem. Nincstelen napszámosok között ragyogó elméjű bölcseket találtam, szemléletük oly tiszta volt, mint házuk tája. A magukba szálló próféták, úgy látszik, nemhiába vonultak a pusztába, gondoltam. Aki tisztán akar látni, annak mindentől meg kell szabadulnia, az anyagtól is? E bölcsek, tudtam, akaratuk ellenére voltak bölcsek, de valóban azok voltak, egyetlen szóval megfeleltek a legbonyolultabb erkölcsi, társadalmi, sőt, alkotmányjogi kérdésre, mert kísérletül ilyet is feltettem. Akkor ébredtem rá, hogy a józanság hősi állapot, a viszonyokkal zilált társadalomban az értelem hívének naponta karddal kell megküzdenie érte. A tragédiát nem írtam meg, előbb élni akartam.

Augusztus 12

De mit is jelent végre az észnek ez a szó, hogy magyar? Jó néhány évvel ezelőtt elmentem egy nagy francia városban szorongó kis magyar csoport irodalmi ünnepélyére. Az ünnepség főleg szavalatokból állott, nagyrészt Adyt szavaltak. A hallgatók, akik nyilvánvalóan verset esztendőszámra nem olvastak, föl-fölkiáltottak, szinte hörögtek a kéjtől, a padlót rugdosták. Ehhez hasonlót azóta is csak egyszer láttam, egy szektásgyűlésen, az ördögűzőkéén, de ott is csak a vége felé. Az a hajdani irodalmi ünnep még titokzatosabb volt. Felállt a pódiumra egy sovány hölgy, első szavait nem értettük, de mikor I. kötet 299azt mondta: írta Ady Endre, az emberek egyszerűen alig tudták visszatartani a könnyüket. A hölgy A perc-emberkék után című verset szavalta; szakaszonként megakasztotta a taps. Volt egy rész, amely után a terem formálisan fölbomlott, szinte féloldalra dűlt, mint egy süllyedő hajó, az emberek fölugráltak. A vers még itt sem fejeződött be, az egyik szakasz utolsó szava keltett olyan hatást, hogy üvöltenünk kellett, mert akkor már én is üvöltöttem. Én egy francia lánnyal voltam, aki az egészből egy árva kukkot sem értett. Egyéb érzelmei kifejezéséül ugyan szünetlenül mosolygott és tapsolt, de erre az eszeveszett megszállottságra átlépte a határt. – Mit mondott, mi ez? – kérdezte már ő is izgatottan. Kipirultan fordítani kezdtem:

Most perc-emberkék dáridója tart,
De építésre készen a kövünk.
Nagyot végezni mégis mi jövünk,
Nagyot és szépet, emberit –

– az utolsó szónál hirtelen megálltam, riadtan s kijózanodva. Azt kellett volna fordítanom, hogy s magyart; a quelque chose de grand et de beau, d’humain után már ajkamon volt a szó, hogy et de hongrois, mikor belém nyilallt: és ha azt mondanám, et de bulgare vagy – ennek a Marianne-nak igazán mindegy – et d’azerbedjan? Megérti ez, hogy ebben a sorban a nagy, a szép s az emberi után úgy áll ott a magyar, mint az összeadás számoszlopai alatt az összeg? A kérkedéstől riadtam vissza. Ezer évet kellett volna összegeznem, azaz, ennél is ezerszer többet: ezer esztendő reményét. Aztán mégis lefordítottam. Egy pillanatig csodálkozva rám nézett, aztán I. kötet 300– mit felelhetett volna? – ezt felelte: Vous êtes vraiment très gentils. A mondatot önkényesen többesszámban értettem ezúttal: szétosztottam, merő hazafiságból.

A háború előtt a családot a takarékos, szívós anyák és nagyanyák emelték. Mostani emelkedését a család a vitézségnek köszönheti, az életben elég esetien apák rejtett katonai erényeinek. A fronton kitűnően verekedtek, önzetlenül, ösztönösen, jutalomra vagy elismerésre álmukban sem gondolva. A vitézségi érmek észrevétlen hullottak a mellükre; talán csak akkor törődtek velük, mikor azok már a zubbony ujjáig sorakoztak, nem fértek el a szív körül. A háború utáni jutalmazás is váratlanul érte a hősöket, akár Bocskai hajdúit a nemesség. Elfogadták, de nem büszkélkedtek vele. Testvérnéném elpirul, ha nemzetes asszonynak szólítják, érzi, hogy a kitüntetés ráadásként jött, véletlenül. Hasznát csak a fiúk látják. Aki utánam a családból kiemelkedik, az majdnem mind katonai pályára készül.

Ez a szakma nem könnyű, rengeteget kell tanulni. Élvezettel figyelem öcséim szellemének kibontakozását, mi mindent el kell sajátítaniok! Hol vannak ők a békeidők tisztjeitől, akik Sipulusz és Herczeg regényeiben fejest ugrottak a nagybőgőbe. L. most a szünet alatt is állandóan tanul, délelőtt felsőbb matematikát, délután nyelveket; este meg „képezi magát”, vagyis sorra olvassa a könyveket, melyeket én hoztam haza. Tegnap vacsora után éjfél utánig arról, nem vitáztunk, hanem csak tanakodtunk, van-e Isten. Ismétlem, elragadt ifjú elméjének élessége, befogadóképessége. Érzem kettőnk között a különbséget, tán épp ezért érzem tisztán gondolatai I. kötet 301eleven kanyargását. Becsülöm jellemének fiatalos szilárdságát, egyenességét is. Ma délután a szőlőből jövet egy mondat közepén hirtelen belém karolt, mint mindig, mikor szavai hirtelen vallomássá melegülnek. Egy kicsit akadozott, de végül mégis kivágta.

– Mondd, igaz, hogy a zsidók világuralomra törnek? – Egy pillanatra az égre tekintett és csak aztán reám.

Megnyugtattam, hogy igaz. Világuralomra törnek, akár az angolok, akár a busman-négerek, akár a vöröshangyák, akár a fű, vagy ellensége a szik. Minden, ami van, világuralomra tör, nyilván mi magyarok is arra törünk, történelmünknek leghivalkodóbb lapja nem az-e, mely a három tenger mosta határról beszél?

– És…?

– És annál inkább arra törnek, minél jobban zsidókká kényszerítik őket. Ha nem tudnák, hogy zsidók, bizonyára eszükbe se jutna. Aki közülök magyarnak tudja magát, az mint magyar tör világuralomra. Aki humanista, humanista mód. Eszerint rostáld őket.

Szót váltani a fajtakérdésről igazán csak azokkal volna még kedvem, akik elsősorban a maguk fajtáját vagy csoportját bírálják: az árják közül az antiárjákkal, a szemiták közül az antiszemitákkal. Sokkal többen vannak, mint gondolnánk. Miért hallgatnak? Őket kellene összeereszteni vitára. Milyen nemes eszmecsere lenne. A tárgyilagos igazságot ők közelítenék meg legjobban, ők, az elfogulatlanság elfogultjai.

I. kötet 302

Tíz esztendővel ezelőtt véletlenül, azt hiszem, én indítottam meg azt a nagypapa-kultuszt, amely ifjú irodalmunkban akkortájt annyi szakállas, részben gatyás, részben kabátos aggastyánt vonultatott be, életrevalóságban messze felülmúlva az én három szerény öregemet. Milyen szépen megfértek egymással akkor ezek az oly különböző fejfák alól feltámasztott vének, milyen egyforma tempóssággal csavargatták bajszukat vagy fürtjüket, a költészet fényében mennyire hasonlítottak; még a szavakat is egyformán ejtve, legnagyobbrészt alexandrinusban. Vajon hajdan, elevenen is ilyen testvéri békességben éltek? – gondolom, hogy annyi esztendő után ismét eszembe juttatja őket az, hogy a családkutatást, az őskutatást most a hivatalos körök kívánják meg. Útlevelet akartam. Át akartam lépni a határt, s ehhez majdnem annyi lelket kellett magam köré gyűjtenem, mint amennyivel egykor Bulcsú vagy Béri Balogh átcsapott a Lajtán. Az ősök itt vannak, még többen, mint ahányan kellettek, kéziratom alatt összehajtogatott halotti és születési levelek szélei botlatják a tollat, tele van velük az asztal. Elhűlve nézem őket. Nevek merülnek fel, amelyeknek valaha arcuk és termetük volt, s ezekből egy-egy vonást az én arcomba plántáltak át, önzetlenül, névtelenül. A 40-es években egyszerre megjelenik egy Börcsök nevű juhász, mögötte végtelen libasorával további Börcsököknek. Milyen lehet egy Börcsök, gondolom, s érzem, nem mernék tükörbe nézni.

Hajdan volt férfiak és nők együgyű magyar neve feszeng a latin rubrikák rácsa közt; nézem őket, s lassanként mégsem állhatom meg, hogy ne képzeljem el hozzájuk azokat az eleven lényeket is, akik közül, ha csak egy is kiáll a sorból, a létra I. kötet 303összedűl, én sose jutok föl e világra. Napokig e csupa rövid szótagból álló név bűvöletében éltem: Fekete Ilona.

Fekete Ilonáról mindössze annyit tudok, hogy 1835. június 4-én, tizenhét éves korában, mint Illés Ferenc juhász hitvese, az Újdombóvárhoz tartozó Nosztány-pusztán szült egy János nevű fiút, aki az idők folyamán nagyatyámmá serdült. Fiat szülni tizenhét éves korban egy juhászlegénynek, egy nosztány-pusztai közös cselédviskóban – s mindezt értem! Hogy háláljam ezt meg? Mit adhatok ezért neked, Fekete Ilona, mit tenéked Kállay Dávid, Énekes Mihály, akiről csak azt tudom, hogy causa mortis: tarkóntsapatás által? Tűnődésem hirtelen meghökken; szeretném elkerülni a pátoszt. Nosztány-puszta ma is áll, tele Fekete Ilonákkal, annyit tudok róluk, mint dédanyámról, tehát éppannyit tehetnék értük. Most, visszatekintve ébredek rá, hogy az én őskultuszomat a hála vezette. Csak a hála, a jóvátevés, a kárpótlás érzése, semmi más. Én nem kapni akartam az ősöktől, hanem adni nekik, valamit abból, amihez – hány évszázadnyi erőfeszítés után – engem végül hozzájuttattak. Jobb híján adtam ezt az élőknek. Én így lettem a nemzet tagja; s ez megvigasztal.

Aztán elképzelem még egyszer ezt a nagyapák zsúfolta múltat, ahogyan azt mi, költők alakítottuk. A versek lábaira állítva milyen békés egyetértésben sétálnak az ősök, valóban! Íme, ilyen lenne a világ, ha egyszer a szellem alakítaná. Magyarország egyszer állt komoly megváltás előtt, akkor, midőn már-már úgy volt, hogy költői diktatúra tör ki, Petőfi vezetésével. Amit ő képzelt, elképzelem annak megvalósulását: a világ egyszer nem visszafelé idealizálódik, hanem előre.

I. kötet 304

Ki idegenkedik a harctól? Férfi nem. Jó volt a testnek, a léleknek, akár a víz, melyben biztos csapásokkal úsztam. Jó volt a győzelem, mikor frissen, elsőként a partra értem; ha fel kellett adnom a küzdelmet, s kimerülten elnyúltam a parton: a fáradtság is jó volt; az elem megtisztított. Most kényeskedve nyújtom bele a lábam s nem, mégsem lépek be – miért? Nem attól félek, hogy hideg. Olyan csürhe versenyez benne, amely előzően nem fürdött meg. Mielőtt őket legyőzném, undoromat kellene legyőznöm.

Végre rájöttem – tízesztendei fúrás-faragás, teheremelés után –, hogy „stílusprobléma”, amiről mostanában újra a próza terén is annyit fecsegnek, tulajdonképp nincs is. A probléma itt is a becsületé, az állhatatosságé, a szókimondásé, de illedelmes szókimondásé. A költők ezt mindig tudták. És a helyzetismereté. Még a zsarnok halálát is másképp tudatom özvegyével, mint a néppel. Rossz stílus volna például ehhez most azt fűzni hozzá, azt a szellemeskedő, de valószínű igazságot, hogy a nép őrjöngene a fájdalomtól, az özvegy esetleg könnyebbülten sóhajtana fel. Azért volna rossz, mert a halálból, mint anyánkból sem, nem illik gúnyt űzni. Rendet kell tartanunk. Az életnek éppúgy megvan a „kötött formája”, akár a szonettnak. Ez teszi érthetőbbé is, „hatásosabbá” is.

Nem restellem, hogy vonzódásomba a tájhoz már némi szenvedély vegyül, olyasféle, mint a gyűjtőké. Közeledik a kor, amidőn a tárgyak, emlékek értéke észrevétlenül, önmagától emelkedni kezd, mint valami elfeledt értékpapíré, amelyről I. kötet 305ekkor veszünk tudomást; a betéve tudott versek magányukban nemes aszúízt erjesztenek. Az összeboruló akácok alatt, a meredek vízmosta úton olyan türelmetlen izgalommal kapaszkodom a szőlőhegyre fölfelé, amilyennel egy kedves könyvben egy-egy ismerős kép után lapozok. A kaptató végén itt is kép vár, minden részlet itt van a fejemben, miért szomjazik mégis rá a szem? A hegy, a Tükörcsös, utolsó kiszögellése a Völgységnek, Tolnának, lent kezdődik Veszprém és Fejér, a Mezőség, a Sió széles folyóvölgye, kétfelől az uradalmak fehér gyerekjáték-istállóival a végtelen búzatáblák között. És közvetlenül a lábnál a falu, Ozora, oly közel a meredély tövén, hogy a kalapot szinte a toronyra dobhatná az ember. Más falu, ameddig a tekintet elér, sehol. Csak jobb kéztől messze Simontornya; Szilas sejlik valahol még a dombok mögött, mint az emlékezetben egy hajdani ünnep.

Megállok az utolsó szőlőkarónál, elégedetten nézem a művet, mintha én alkottam volna; majdhogy hátra nem lépek, ahogy a festők szokták. Cséplőgépek búgnak, az utakon takarodó szekerek cammognak, a szőlők kéken ragyognak a rézgálictól. Minden rendben, minden él, ezt vártam. „Sokért nem adnám” – gondolom, még mindig képnek látva. Úgy nézem, mintha gazdája volnék. Legyőzve a szerénytelenséget, épp kérkedőn dicsérni akarom; amidőn sógorom felé fordulva, aki valóban a gazda szemével nézi a vidéket, ez a kérdés hangzik el számról, váratlanul az én fülemnek is:

– Ha a gazdasági szükség nem kötné épp ide őket, hány ember maradna paraszti sorban ezen a vidéken? – Először úgy akartam mondani: a vidéken?

– Hát… nem sok.

– Ha osztani kezdenék itt ötezer altiszti állást, Pestre, havi I. kötet 306egyszázzal – a fél falu otthagyva csapot-papot, tódulna oda, mi?

– Az egész.

– A határ kiürülne.

– Mint a tenyerem. Mindenki városba vágyik. Tudod, ki most egy villamoskalauz a vasárnapi táncban? Több, mint azelőtt az első gazda gyereke. Húsz éve még rá se igen néztek az olyanra. Aki elment, az valahogy embernek éppolyan fél volt, mint aki frissen jött. Különben a szó is egy rájuk: jöttment.

Hátat fordítottunk a gyönyörű tájnak, a vágások közti szűk úton visszaballagunk a présházba. Itt a diófa, itt a malomkőasztal, a padul döntött fatörzs. Mialatt sógorom bent, a pince mélyén a lopót csorgatja, rájövök, miért ötlött eszembe az imént az a váratlan kérdés. Ideutaztomban a vonaton Halévy híres könyvét olvastam (A Visites aux Paysans du Centre-t.), ott dudorodik most is az ágra akasztott felöltő zsebében. Kiveszem, egykettőre meglelem azt a részt, melyet megjelöltem volna a margón, ha a könyvet Ortutaytól nem kölcsönbe kapom. Átfutom a sorokat, hogy mire sógorom előjön, így kapásból is fordítani tudjam. Onnan kezdve, ahol a francia vidék elnéptelenedéséről esik szó, 1920-ban.

– …Egészségünkre. Hallgass csak ide egy kicsit.

„A vidék szigorú, az ember mindig menekült róla, mert retteg a kemény élettől. A város, akár az alkohol, csábítja, izgatja és elpuhítja… A munka, tripalium, kínzóeszköz volt, a szökött rabszolgát ahhoz kötözte az úr. A mezei munka is ilyen szerszám, az embert mindig úgy kellett odakötözni hozzá. Az emberek csak kényszernek engedve maradtak meg szántóvetőnek. Az antik kor kezdetén ott volt a helotizmus, I. kötet 307a rabszolgaság; a római birodalom bevezette a kolonátust, azután jött a jobbágyság… Sötét küzdelem ez, jól csak a szökevény jár. Sem a helotizmus, sem a kolonátus nem mentette meg Görögországot, Rómát. Az antik világ minden kegyetlenkedése ellenére is elvesztette földmíveseit…”

– De most mégis vannak.

– Várj csak.

„ …Orvoslás mégis jött, nem az emberektől persze, nem az ő szánalmas intézkedéseik révén. Az orvosság a katasztrófa volt. A szétzüllött emberiségen a barbárság lett úrrá; lerontotta a városokat, a nyomorult, megrettent népeket erőszakkal kiűzte a messzi, magányos földekre, amelyek táplálékot, rejteket és védelmet nyújtottak. Így támadtak újból földmívelő évszázadok, így készítették elő azok Európa újjászületését: korbács alatt.”

– Megint ez várna ránk?

– Ezt kérdezi ez a francia is, akinek szomorú bölcsességét különben nemcsak ebből a könyvből ismerem, hanem szomorú tekintetéből, csöndes hanghordozásából is.

„Elkerülhetjük mi a katasztrófát? Apáink még azt hitték, az ártatlanok! Nézzük meg jobban a történelmet, ne tévesszük meg magunkat a ragyogó díszektől, amelyekkel felcicomázkodik… Ki tudja, talán a mi katasztrófánk is megkezdődött már… Még egy-két háború (talán hamarosan), és a mi világunk is rom lesz. Akkor majd megint jó lesz erdő mellett lakni…”

– Kérlek, szó szerint idézem. „Alors, il fera bon vivre au bord des forêts… akkor majd jó lesz a forrás és az istálló mellett lakni. A repülőgépek halálos gőzbe és tűzbe borítják a városokat. Akkor majd jó lesz a magány, az elhagyottság, a városiak szétszóródnak, mint amaz emlékezetes 410-ik esztendőben Róma finom előkelői, akiket Alarik Afrikáig, Szíriáig kergetett. És egy beaujolais-i vityilló többet ér majd, mint egy gyöngynyakék, mint egy gyémántpatak (hogy szó szerint fordítsam ezt is). Igazuk van azoknak a nyakas parasztoknak, akik földet vásárolnak; az az egyetlen, aminek még van értéke, az az egyetlen, aminek nincs ára.”

– Mi ettől még messze vagyunk. Ha Franciaországban már rá kell beszélni a parasztokat, hogy vegyenek földet – nos, nálunk talán nem kellene sokat kardoskodni emellett.

– Valóban kedvezőbb a helyzetünk ebből a szempontból, tréfa nélkül is. A nagy zavar után hamarabb rájárna kezünk a kapára. Talán óvatosan, csöndesen kapálva a zavart is elkerülhetnénk. Hátramaradottságunkat egyszer javunkra fordíthatnánk…

Elhallgatok; minek sorakoztassam az érveket, minek töprengjek – magamat győzzem meg arról, hogy miért és hogyan kellene gyorsan újrarendezni e nép ügyét? A tájat nézem, s azt gondolom: te vagy már egyetlen szövetségesem; légy majd könyörületes, légy okos. Légy olyan hű hozzánk, mint amilyen szép vagy. Én már majdnem megértem arra, hogy annyi csapongás után csak veled éljek, holtomiglan.

Valóban megértem rá? A kőasztalra könyökölök, nézem a tájat, állom, hogy nyugodt arcával, melyen egyetlen vonás sem rezdült meg a jazigok óta, farkasszemet nézzen velem. Az egyik dombon kapavas villan, mint egy ravasz hunyorítás. I. kötet 309A másik dombon a temető, ahol új sír ásásakor kelta csontokat vet ki ma is a föld, mint fizetésnél a boltos: ez meg visszajár. Tekintetem mint lépcsőkön halad fölfelé a rokonok sírjain, megleli végre a vaskeresztet, amelyet apám kovácsolt, testvérbátyám sírjára. Felidéződik a délután, mikor frissen hantolt földet néztem innen azon a síron. A temetés után mi, férfiak, akkor is ide vonultunk fel a hegyre: a falubeli ház asszonysírástól zengett, gyertyaszaggal émelyített. Itt ültünk akkor is e kőasztal körül, előbb némán; csak fejjel biccentve a töltögetőnek, hogy mennyi legyen a bor, mennyi a szóda; lopva pillantgattunk át a szomszéd hegyre, mintha vádló tekintetet tudtunk volna magunkon. De meglehet, csak én éreztem így. A beszélhetnék, a visszafojtott életkedv, akár a betömött forrás, csakhamar arrébblökte az akadályokat. „Ezt szerette szegény, ezt a kevert pirosat” – s egy pohár a levegőbe emelődött. „De ezt csak tisztán.” Negyedóra se telt belé, s a szavak megérkeztek oda, ahova indultak: „A nótája meg ez volt szegénynek” – és halkan, tiszteletteljesen, akár imént a Circumdederunt, brummogva kanyarogni kezdett egy dal, egyre tágulva, egyre több éneklő hangjával gazdagodva. Apámra néztem: leszegte fekete fejét, tenyerével szájára simította bajuszát, s bólogatva dúdolt, ő is; noha akkor már évtizedek óta nem hallottam énekelni. „Hát ennyi nektek a halál?” gondoltam akkor fölzaklatva. „Hát ennyi valóban?” gondolom most, de már megbékülve. Bólintok, mintha a tájnak bólintanék, lecke végén: megértettelek. Sokat adsz, de sokat is kívánsz. Őslakóidtól már születésük pillanatában annyit, amennyit a bölcsektől egy életnyi tapasztalat után. Méltán húzódik mindenki ettől az iskolától. Húzódoztam én is, de egy-két lépés még s a másik úton, a kerülőn megérkeI. kötet 310zem én is; oda, ahonnan elindultam. Talán egy perccel előbb, mint ahogy a világ, az Alarikoké küldene. Sorsom ezen az egy percen fordul meg. Ez az egy perc dönti el, hogy legyőzött leszek, vagy győző.

Augusztus 14

Megbízatás és kellő igazoló iratok nélkül a történelmet is úgy járom és kutatom, ahogy néhány éve a magyar vidéket. A szociográfia terén sem voltam „szakember”, társaim sem voltak azok; a középiskola kapuján egyik sem azzal a szándékkal lépett be, hogy falukutatásra szerez műveltséget és bizonyítványt. Sarkokat ismertünk, ez adott bátorságot, hogy ítélkező szemmel egész vidékeket áttekintsünk, majd végül az egész országot. Megállapításunk helyes volt, munkánk eredményes – kétségbe vonná bárki, aki figyelte, tudományos tárgyilagossággal? Érdemünk a mesebeli gyermeké volt, aki a királyra rámondta, hogy meztelen. Azzal a különbséggel, hogy mi a népre mondtuk ezt, aki maga is tudta, hogy meztelen.

A történelemből is csak sarkokat ismerek. De tekintetem néha oly messze vidékeket fog át, hogy azt hiszem, ez a sarok véletlenül csúcson terül. A környéket nem jártam be, de ismerősnek tetszik, s általánosításra biztat.

Egy magyar falvat nézek, mely egy más nyelvű faluval határos. Népe mindennek nevezhető, csak béketűrőnek nem, de a szomszédos faluval meglepően türelmes, sokkal türelmesebb, előzékenyebb, mint az ővele. Más fajtákkal s nemzetiségekkel valóban olyan türelmes a magyar, mint amilyennek hirdetik, azok is, akiknek ártalmára lenne, ha nem volna? Nem vagyok feltétlen híve a türelmességnek, főleg azért, mert I. kötet 311tapasztalatom szerint magam végtelen türelmes vagyok, s elégszer ittam a levét; legtöbbször merő butaságból voltam az.

Ezt a türelmes falvat 48-ban majdnem felégette egy nemzetiség. Nem egy nemzetiségi katonaság, hanem egy szomszédos falu kisebbségi lakossága. A bosszúra később nyílt volna alkalom, izgatottan keresem a nyomát. Nem, magyarjaink a fülük botját sem mozgatták. Gyorsan végigtekintek a falu történelmén, már ameddig az én szemem ellát. Hozzávetőlegesen elég messze, a falu már egy Szent István-korabeli oklevélben is szerepel. Aztán, jobbra-balra, már az egész nép történelmét nézem; a kiragadott példa után az általánost.

És nézhetek akármeddig, nem találok egyetlen esetet, mikor egy magyar falu lakossága önszántából rátámadt csak azért egy másik falu lakosságára, mert az más fajtájú vagy nyelvű volt. Nem háborúról beszélek; akkor a nép vezetést és amellé rendszerint indulatot is kap: hanem a földmívelő nép érzelmeinek spontán kitöréséről, adódó alkalommal. Holott alkalma is, oka is lett volna rá elég, hisz – hogy csak ezt említsem – a betelepültek jelentékeny részét nem lakatlan vidékre, hanem az őslakosság nyakára ültette egy-egy magyarbarátnak egyáltalán nem mondható hatalom. Holott, mint a példának felhozott falu esetében is, a többi nemzetiség, sőt a később betelepültek is tettek tanúbizonyságot a nemzeti érzelmek ilyen türelmetlen megnyilvánulásáról. Hogy azok a magyarban legtöbbször az urat támadták? Nemcsak azt támadták. A magyar még urát sem támadta ilyen alapon, pedig mentsége rá neki is lett volna annyi; ha nem több.

Felsorolhatnám e magatartás hátrányait is, találnék tán kevésbé nemes indítóokokat is, de jobban esik érdeménél elidőznöm. Némi elégedettséggel tekintek körül: valóban ilyeI. kötet 312nek volnánk? Helyemet lelem a magyarságnak ebben a magaviseletében, el tudok nyújtózkodni benne, magamhoz illőnek érzem. S mivel magát a magatartást erénynek ismerhetjük el, ne nyugtalankodjunk eredete miatt – gondolom; hibát válthatunk érdemre, ha bűnhődünk, nem isten büntet.

Holott, ha gyűlölni nem is, de nem szeretni, azt alaposan tudunk. Középiskolába én még olyanba jártam, ahol a történelem tanára Habsburg helyett a világháború alatt is rövidesen csak Hasburgot mondott, bajusz alatti mosollyal fejezve ki, hogy ugye, értitek? Nem gyűlöletet kellett értenünk. Megvetést? Ördög tudja, pontosan mit. Ez a Hasburg nemcsak egy családot jelentett. Egy nemzeti veszedelmet? Nem kellett félnünk e veszedelemtől. Népünk ellenségeitől nem illett komolyan tartanunk; azokat, akik a magyarral szembehelyezkedtek, azokat, öreg tanárunk bajusz alatti biztatására, úgy éreztem, keresztényi elveink ellenére is, egy kicsit le kell néznünk, mint a cigányokat; engedtem a sugallatnak. Nyilván ennek köszönhettem, hogy valami mélyen emberi érzelem szerencsés költői kifejezését, a nagy versek hevét szippanthattam ki a II. József halálakor keletkezett ismeretes legátusklapanciából.

Holott… egymás után legalább tízszer leírhatnám ezt a nyegle holott szót egy-egy bekezdés élére. Holott az osztály többségének neve idegen hangzású volt, holott a magyar nevűek famíliája is összevissza volt szőve idegen nevű rokonsággal, holott a szomszéd falvak nemzetiségei, ha néha átkocsiztak a mi vidékünkön, rajongó ámulattal bámultuk, hogy lám, ilyenek is vannak a világon, ilyen facipősök – csizma helyett I. kötet 313fehér harisnyát húznak a bársonynadrágra! Büszkélkedve, mint varázsigét ismételgettük a szavakat, amelyeket idegen beszédükből elkaptunk, s tanulékony vadak módjára, mint ünnepi köszöntőt harsogtuk feléjük. Holott történelemtanárom a mohácsi csata magyarázatát némi hallgatás és kálvinista nyakmerevítés után azzal zárta: ezentúl csak a magyarok történetéről lesz szó, Magyarországé egyelőre befejeződött. Egyelőre: a Habsburgok uralmáig; egyetlenegyet sem talált köztük, akire magyar szempontból jót mondhatott volna; meg volt akadva a mesterségével, el tudtam képzelni. Nemcsak tanította a történelmet: benne is élt. Egy életen át nem tudta eldönteni, hogy Buda 1686-os visszafoglalásának örüljön-e, vagy szomorkodjék miatta. Thököly török oldalon volt! Érzelmeit és okait évente változtatta, ahogy a felsőbb osztályosoktól tudtuk.

A prózaírók közül azokat szeretem, akiknek sorai mögött megérzem a versírót, a cserbenhagyott költőt: megsértett, szemrehányó tekintettel néz ki börtönéből, de elárvultan, fogolyként is ellenőriz, tilt, helyesel, akár maga a dörmögő lelkiismeret. Prózát csak jobb híján lehet írni, állandó bocsánatkéréssel, tartózkodással; különben a műfaj menten visszazuhan oda, ahonnan (folyton idegen mankókra támaszkodva) felemelkedett: a nyúl- vagy adatvadászok korlátlan lódításaiba.

Valamikor összetévesztettem a gondolatok igazságát és erélyét. Az eszményeket úgy osztályoztam, egy-egy gondolat igazságát is azon mértem, hogy hányan tudják érte önként vérüI. kötet 314ket ontani; ilyen sokra tartottam az embereket, így bíztam értelmükben. A felosztás persze csak oda vezetett, hogy vannak húsevő és növényevő eszmék, de ettől, táplálékuktól függetlenül, szolgálhatják vagy gáncsolhatják az igazságot. Ez ijesztő volt és fájdalmas – az embereket tehát még a legegyénibb érdekük, egyéni életük fenntartása vagy feláldozása sem vezeti mindig helyesen a gondolatok világában? Másképp kezdtem nézni a mártírokat, sőt a hősöket is. Legtöbbre változatlanul őket becsülöm. De az eszmék igazi természetére már nem az ő szavazatuk szerint következtetek. Hogy az emberek útját megtaláljam, legelőször is emberteleníteni kellene magamat.

Tanulmányt kellett írnom a magyar nép fajtájáról vagy fajtáiról. Azzal kezdtem, hogy a kunok büszkén emlegetik, hogy ők kunok, sőt kiskunok, s ezzel valahogy azt akarják kifejezni, hogy ők aztán igazán magyarok ám, szemben mindazokkal, akiknek semmi ilyen eredetjelzőjük nincs. Ha valaki jásznak vagy besenyőnek vallja magát, én az előtt is lapítok, átengedve neki magyarságból az elsőséget; nekik, a későbbjötteknek, a beolvadtaknak – a kunok, mint tudjuk, a 13. században kopogtattak be a már remeken kész magyar portán! A tanulmányba nem illett bele, ideírhatom a gondolat melléknyilallását. Ha a magyarországi zsidóság sorsa úgy alakult volna, mint apáink az emancipációkor vélték, akkor tán ötszáz év múlva a magyar előtt a zsidó jelző is ilyen melldüllesztő, magyarnál is magyarabb értelmet kap – mi, jeltelen magyarok idáig megyünk a vendégszeretetben. Szomorú, hogy ez tréfásan hangzik.

I. kötet 315

Ennek a fenti jegyzetnek semmi politikai éle nincs. Világnézeti sincs. Tartalma semerre sem vág, egy önmagában kerek gondolat az egész, a lehető legsemlegesebb ötlet. Gúny sincs benne, noha férne bele; még humor sincs, vigyáztam, kísérletül írtam. Mert bizonyos voltam, hogy mindenki, aki elolvassa, talál benne valami gyanúsat; valami rejtett szándékot a sorok közt! A szomorú, hogy zsidók és nemzsidók egyaránt valami ellenük irányított sértést sejtenek.

Mindez az íróra szomorú, akinek hivatása mégiscsak az, hogy ne kész világnézetet szajkózzon, hanem saját gondolatát vagy ötletét fejezze ki. Bizonyos vagyok benne, hogy akadnak, akik ebben az utójegyzetben is sejdítenek valami sértést. Sejtenének az ehhez fűzött pótjegyzetben és ennek a pótjegyzetében is. Ilyen öntelt korban kellett beszélnem, a saját nevemben. Mindenki, a szerénységet hírből sem ismerve, azt hitte, hogy vele foglalkozom.

Augusztus 15

Nézem a vonatablakból az idegen országot, úgy tele van zsúfolva történelmi műemlékekkel, mint valami vitrin. Minden hegy tetején, a kisebbekén is, egy-egy csinosan odahelyezett fellegvár, megerősített kastély, pontosan a hegy nagyságához szabva. Elismerően bólintok az ízléses kalaposmunkához. Egy bennszülött mellém áll, előzékenyen magyarázatba burkolja kérkedését. Később távcsövét is kezembe nyomja: nézzem csak, milyen sértetlenek ma is, egy repedés sincs az értékes emlékeken. Megnézem, valóban egy csorba sincs rajtuk.

Egy ránc se, a gyönyörű naplopókon – kezd egyszerre dohogni bennem a gondolat –, e kővé meredt bájos heréken, ez I. kötet 316ékes mihasznákon és szökevényeken! Épek vagytok – gondolom, és szülőhazám kultúrájának hajdani művei és erődjei jutnak eszembe. A mi középkori váraink, kastélyaink, katedrálisaink, melyeknek omladéka sem maradt meg, az omladék mű emléke sem. Mert azok megtették a kötelességüket! Mert mi másra készül egy ilyen erődítmény, mint arra, hogy az ellenség lője, nyűje, próbára tegye? Amelyik ezt elkerülte, s századokon át csak a hasát süttette a napon, annak léte felesleges volt, az egy kicsit szégyellheti magát, akár a katona, aki egy karcolás nélkül hozza vissza kardját a csatából, aki nem is látta az ellenséget; mint a senkinek-se-kell csúnya nő, aki erényével van nagyra! Milyen védőmű az, amelyik semmit se védett? Csöndesebben tehát a kérkedéssel – gondolom, s a következő pillanatban már azt, hogy: hány ilyen elem van a nyugati kultúrában! Fenn sokszor csak az marad, ami már kezdettől fogva felesleges. Meglehet, hogy az igazi kultúrnép mi vagyunk, akik használtuk, laktuk, ettük e kultúrát, oly éhesen megemésztettük, hogy morzsája sem maradt. Ki tudja, tán a vérünkké vált. Tehát mi ismerjük igazán – mi teremthetnénk most is újat, igazit, nem díszelgésre, hanem életre valót, csak volna időnk rá! – gondolom, barbár gőggel elfordulva az ablaktól.

Valamit azért mi is adtunk Európának, tettünk a kultúrához mi is valami olyat, ami még ma is látható. Ötszáz kilométeren át figyelem a szekér, a magyar kocsi különböző változatait. Ausztriában még nagyjából olyan, amilyennek annak idején a Komárom megyei szerény Kócs községben feltalálták, amikor rájöttek az első tengely forgathatóságának korszakalkotó I. kötet 317előnyére. A vonatablakon át kedves ismerősként üdvözlöm a merész kócsi találmányt a Linz körüli mezőkön, a Salzburg felé vezető utakon. Gyere csak, gondolom, s szorongva figyelem, meddig jut el nyugat felé. Bajorországban a kocsi egyre hosszabb kezd lenni, megnyúlik; az első és a hátsó kerekek egyre messzebb kerülnek egymástól. A torzítást szinte sértésnek érzem. Hol vannak ezek már a frissen poroszkáló, rövid dunántúli szekerektől! Szinte óránként nyúlnak, annyira, hogy már a kettészakadástól féltem őket. Nem oktalanul. Egyszerre csak – pontosan nem figyeltem meg – valahol München és Kehl között –, a szerencsétlenség valóban bekövetkezik, a kocsi kettészakad; Elzászban már megint az a kétkerekű kardé járja, amelyet még a rómaiak feledtek itt. A kocsi uralma véget ér.

Miért épp itt ért véget? – kérdezem. Hódító útján bizonyára már ötszáz év előtt elérkezett idáig, miért nem haladt tovább? Melyik volt az a falu, amelyik már nem könyörült meg a szegény lovakon – a kordé rúdja majd agyonnyomja őket –, amelyik nem tanulta el a szomszéd falutól a magyar kocsi ember- és lókímélő előnyeit? A kérdés nem egyszerű. Van olyan titokzatos, mint akár az: hol álltak meg a kultúra más vívmányai, nyugatról keletre való haladtukban? Hisz a példa közönségesen a járványnál, a szélnél is gyorsabban terjed! Hol volt az a döccenő, az a szalmaszál, amely a jónak útját szegte, a bűnös szem a láncban, az áruló? Az a konok ökör, aki az emberiség haladását föltartóztatta, egy világrészre, egy ezredévre?

I. kötet 318

Ahogy átérünk francia területre, rögtön azt nézem, azt szeretném ellenőrizni, igazuk van-e a francia falujáróknak, akik már a háború előtt az elbarbárosodástól féltették a maguk vidékeit. A francia szántóföld egyre kevesebb szerintük, a régi nemes gyümölcsösök elpusztulnak, a búzát fölváltja a legelő. Másutt irtani kell az erdőt. Franciaországban az erdő magától növekszik, kiárad, lassan visszaereszkedik a völgyekbe. Mint hajdan a hun veszedelem hírére: a falvakban csak a vének és a mindenre elszánt konok bátrak maradnak meg. Az ellenség most nem űzi, hanem csábítja a népeket, a város, a biztonság, a kényelem felé. Haute Savoie-ban, hallottam még tavaly is, hét-nyolcszáz frankért házat lehet kapni elnéptelenedett hegyi helységekben.

Így, vonatablakon át a veszélyből persze alig látni valamit. A föld láthatóan terméketlenebb, mint mifelénk, a rozs jó, ha térdig ér. De a szántó valóban feltűnően kevés, szaporodnak a nyájak. A nyájak, a pásztorok és a halászok. A pásztorok nem kampós püspökbotra támaszkodnak, hanem esernyőre, amit mellesleg örömmel üdvözlök; egyáltalában nem siratom az ilyesfajta népi szokások megszűnését, nem búsulok, ha a búsuló juhász megvidámul, akár egy esernyő vagy rádió hatása alatt. Miért érzem mégis, hogy ezeknek a juhnyájaknak már alig van közük a pásztorvilághoz, a földhöz? A szövő-fonóipar olyan alkatrészeinek érzem őket, akár a gépeket.

A horgászók szinte egymás mellett ülnek a folyóparton, tíz év óta ezek is feltűnően megszaporodtak. A halászathoz természetesen ezeknek is vajmi kevés közük van, hisz ha mindegyik horogra akadna hal, holnap már legfeljebb csak békák tanyáznának a francia folyókban. A horgászók nem a hal kedvéért ülnek a parton, ezt sem nekem kellett megállapítanom.

I. kötet 319

Nézem a tájat, s szinte pontosan érzem a kultúra kettéhasadását. Franciaországból eltűnt a falu, a régi helységek helyén városdarabkák állnak, emeletes házakkal, kávéházzal, nyilvános kerttel. Ezt is helyesnek találom, a falu ilyesfajta városodásának csak örülni lehet. Az sem zavar, hogy a vonatba az egész útvonalon egyetlen paraszt sem száll fel: nem lehet különbséget tenni falusi és városi között.

A falu eltűnt, de nem a falusi érzés. A falusiak a városokba költöztek, már ezelőtt ötven évvel; azóta valahányszor egy szabad pillanatuk van, rohannak vissza a faluba. A mezei munkát lerázták magukról, a mezőt nem. A természetből nemcsak a béke kell nekik, hanem a lét igazolása is, ezért tesznek úgy, mintha dolgoznának, ezért tartják naphosszat a horgot, hasztalanul. El kell hitetniök magukkal, hogy igazi munkát végeznek. S ezzel hitet tesznek amellett is, hogy a városban végzett munkát nem tekintik annak, szükséges rosszként végzik. Nemcsak zsákutcába, de csapdába is kerültek, s abból csak úgy menekülhetnek, ha lelküket kettéhasítják, s vele egész életformájukat, kultúrájukat.

Párizs, augusztus 18

Mint egy fürdő, üdvözülők tornáca és karantén, olyan volt megérkezésem után az első két nap; ágyban kellett töltenem. A gépkocsiból tántorogva léptem be a szálloda kapuján, megálltam, homlokomról dőlt az izzadság; valóban pihegtem, betű szerint, ahogy a vers előírja. Nem erre készültem, hogy ágyban fogamat vicsorítsam. Aki sohasem beteg, az a legkisebb intésre is egész hosszában áll ki a halál elé, főleg egyedül, egy tenyérnyi párizsi szállodai szobában. A portás tudomásul I. kötet 320vette, hogy valahonnan keletről jöttem, némi lázzal, dadogva és ki-kifúlva, már ahogy a keletiek érkezni szoktak, talán bombavetés után vagy golyóval a hasamban – minden kiderül majd a vallatásnál vagy a boncolásnál, gondolhatta, kezembe nyomva a kulcsot. Két napig a kutya sem nézett felém. A nyugatiak nyugodtak. Előbb hánykolódtam, mint veremcsapdában a vad, de lassanként én is megnyugodtam. – Türelem – véltem kihallani a város távoli dohogásából, előbb meg kell tisztulnod. A szentélybe nem rohan ajtóstul az ember; saruidat már levetetted, most szállj egy kicsit magadba. Nem volt más dolgom. Tisztultam; izzadtam keletet, hallgattam éjjente a szerelmesek és a gépkocsik sikolyait. Mindez nem volt könnyű, arcomról is folytak a cseppek. Aztán kiszálltam a purgatóriumból, ijesztően megnyúlva, körülbelül azzal a testi s lelki könnyű súllyal, aminőt hajdan engedélyezett ez a föld, mikor koplaló diákként hordozott még hátán. Emlékeimet elfeledtem, tárgyilagos lettem, olyanformán, mint a szellemek, akik átsuhannak a tárgyakon; a lényeget láttam, visszafelé is, benned is, hazám! A kövér hazugságban is a csontvázat. Úgy éreztem, mintha nem két napot, hanem esztendőket feküdtem volna a hét esztendő óta, midőn utoljára párizsi ágyba feküdtem. Ismét párizsi lettem, vagyis lelkileg is csodálatosan megkönnyebbült; kihevertem a múltat; be üdítő volt! A rákövetkező nap meghozta a legnagyobb csodát, a tájékozódásét: valóságosan is ott éreztem magam, ahol voltam. A lélek követte a testet.

I. kötet 321

Utazás közben a lélek ritkán követi a testet, ez a bosszúja a közlekedési eszközök embertelen gyorsasága miatt, amelyek valóban sebesebben haladnak, mint ahogyan a gondolat, egy-egy épkézláb eszme halad, azaz terjed. Az ideák, sajnos, nem tudnak csak gyalog járni, ezért telik bele néha száz, százötven esztendő is, amíg egyik országból átjutnak egy másikba, amíg egy nyomorúságos folyón nagy üggyel-bajjal átvergődnek. Ilyen gyalogtempóban halad a lélek is, mentségére legyen mondva, hogy ő hűségből. Hetekig tartózkodtam már Moszkvában, szemem már rég megszokta a hagymaformájú kupolákat, a scsivel és borscs-csal barátkozó gyomor már készen volt a hazaárulásra, amikor gondolataim kitartóan még mindig otthon formálódtak, a lélek földrajzilag konokan Magyarországon állt – emlékszem, milyen csodálkozással, sőt sértődöttséggel néztem az orosz térképeket, amelyek középpontjában, ahol Budapestet kerestem, a világ legtermészetesebb módján Moszkva feszített! Hogy én is ott vagyok, az a kiáltó valóság ellenére is csak hetek múlva fért úgy-ahogy a fejembe, addigra érkezett meg végül a lélek is, a térkép szélére nyomott apró, alig látható foltocskából, a hazájából. Párizsban most egykettőre utolért. Azért, mert egy kicsit ez is a hazája volt? Itt nevelkedett, itt emelkedett, egyre szélesebb kört véve tekintetébe, innen ismerte és szerette meg szülőhazáját, tárgyilagosan, majdnem idegenként, tehát annál hitelesebben, igazabban: hiszen majdnem szabad választása volt! Elhiszem, hogy Párizsban vagyok, s örülök a csodának; örülök, hogy innen is körbe tekinthetek a világon; elsősorban azért örülök neki, mert először innen is azt a távoli hazát figyeltem s a távolság miatt mily átfogóan, mily más fény alatt, mily józanító és mégis szívdobogtató távlatból! „Madártávlatból” – I. kötet 322mondanám, ha nem félnék, hogy a pátosz, melyre hajlamos vagyok, menten fiait védő sast, viharmadarat vagy békegalambot súg azonosulásra.

Emlékeimből élek, nem képletesen. Ők táplálnak. Néha egyenként szállonganak, néha csapatostól lebegnek körém, és táplálnak, szó szerint, mint egykor Illést a hollók. Megérkezve vettem észre, ami különben már máskor is megesett velem, hogy kevés pénzzel érkeztem. Ők segítenek ki a bajból. Mint mesebeli vén anyókák tipegnek elém, kézen fognak, s elvezetnek egy vendéglőbe, ahol öt frankért meg lehet ebédelni. Becsatangoltam a városnegyedet, ahol egykor koplalva és vacogva szabályszerű óriásnövendék voltam. A Quai d’Anjou és a rue Budé sarkán hálából egy hang fülembe súgott, hogy itt most jobbra, aztán át a hídon, ott nyílik a Saint Jacquesból az a kis utca, a rue Galande! ahol a járdán sustorgó üstből azt a finom, olajban sült burgonyát mérik, zacskóban ugyan, de egy-két sou-ért. A szoba átlag napi huszonöt-harminc frankba kerül, de én csak tizenkettőt fizetek itt a Hôtel de la Sorbonne-ban, ahova lakáskeresés közben egyszerre egy távoli-távoli, már visszajáró jelenségnek is alig látható hölgy emléke irányított. Bizalommal járok a városban, vakon is megtalálnám a legjobb utat. Otthoniasnak és erősnek érzem magam. A hajdani szegénység vezet, készségesen és lelkendezve, mily megnyugtató! Vele vagyok, mi baj érhet? A szegénység vendégel egy hajdani házigazda szíves bőkezűségével. Ismerem készleteit, s tudom, hogy kifogyhatatlanok. Most már hálás vagyok, hogy hajdan az ő fedele alatt laktam. Éhségtől és gőgtől szédülő fővel én néztem egykor irigyen a I. kötet 323Sorbonne udvarán előkelő magyar diáktársaimat, akiket a szülői támogatáson kívül még kormányösztöndíj is biztatott a francia stíl elsajátítására? Már nem irigylem azokat, akik ifjúságukat jómódban tölthették. Nevelésüket egy kicsit fogyatékosnak érzem, mint azokét, akik nem tudnak úszni vagy kerékpározni, vagy cigarettát sodorni. Vagy koplalni, megszállottan egy eszme kedvéért. Tévesen neveltek benneteket, fiaim, mondanám, becsapódtatok. Non scholae… de az életre is csak az életben lehet nevelődni.

…C’est leurs majestés d’Angleterre, qui nous emmerdent! – ezt a társasgépkocsi vezetője mondja, illetve kiáltja magyarázatul valakinek a tömegbe, amely az utca két felén épp az angol felségek ünneplésére várakozik. A kocsinak is ezért kell várakoznia. A tömeg, amely aztán az angol királyi párt megtapsolta, éppúgy megtapsolta ezt a tiszteletlen megjegyzést is. Királyt, a világ leghatalmasabb királyát is így illik ünnepelnie a népnek, ilyen szabadon, jókedvűen, úgy véve a dolgot, ahogy van, vagyis úgy adva meg a császárnak, ami a császáré, hogy közben még a plebs is megőrizze a maga méltóságát, jogát a jókedvre és a szóra – gondolom, miközben ezt a történetet hallom. A társaságban mindenki nevet, noha hölgyek is vannak. Mindenki igazat ad a gépkocsivezetőnek is és a népnek is; valószínű, hogy a király is igazat adna. Nyugaton ilyen értelme van annak a szónak, hogy népies – ellentétben a kelet-európai értelmezéssel, ahol a nép már nem is mint fenség, hanem mint isten jelenik meg a költeményekben, a filozófiai értekezésekben s a politikai szónoklatokban. Az utcán másképp jelenik meg. Azt hiszem, oldalakra terjedő fejtegetéseknél is I. kötet 324világosabban megértetem, ha bevallom, hogy a mi, új „népiesek” felfogása is a népiességről ilyen nyugati gyökérzetű. A népiesség megnyilvánulásait nem misztikus elmefuttatásokban szeretem látni, hanem ilyen egyszerű jelenségekben. És természetesen nem a népies, vaskos kiszólás miatt, hanem a szabadság miatt, amely minden emberinek szólási jogot ad.

Párizs, augusztus 20

– Minden betű, amit leírtál, színtiszta igazság, különösen amit a sajtóról, a kultúra élősdieiről, akikkel valóban csak emelkedő gyomorral lehet egy arcvonalba állni, ha egyáltalában lehet! De mégsem lett volna szabad megírnod most, ilyen körülmények között, ebben az időben – stb.

S ezzel már indul is a vita, hogy szabad-e az írónak mindent megírnia, illetve azt, amit még lehet; kell-e számolnia pillanatonként a hatással; a körülményeket kell-e néznie vagy az igazságot, amely hol erre kegyetlen, hol arra stb., stb. Az érveket s az ellenérveket is unalomig ismerem, s tudom, hogy másfél órai szószaporítás után is csak azt felelhetem, amit most: a taktika a politikusok dolga és szégyene. És örök kudarca. Mire vagy kíváncsi: arra-e, hogy mint szolgálok, vagy arra-e, hogy mint érzek s gondolkodom? Ez dönti el, hogy szóba állok-e veled, szólok-e hozzád, azazhogy olvasónak tekintelek-e, vagy öntelt kényúrnak, hasonlónak azokhoz, akikkel szemben a szabad szólás jogát hangoztatom. Légy szerényebb, fiam. Ne hidd, hogy a többiek, akiket attól féltesz, hogy félreértenek, ostobábbak, mint te, aki íme, a legfontosabbat értetted félre: a különbséget a plakát és az – ugyanolyan betűvel nyomtatott – írásmű között. Olvasás I. kötet 325közben légy legalább olyan szerény, mint írás közben én; én néha törlök, igazítok, nem könnyen lelek magamra; ha valami nem megy a fejedbe, először te is magadba nézz; térden, borsón olvass: a gondolat az maga a lélek, te eretnek! Nem téged szolgállak, tévelygő.

Beszélgetés a Régence teraszán

– Gáborral mi lett?

– Nem sokkal azután agyonlőtte magát. De csak nő miatt. Nem bírta el, hogy előtte mással is volt viszonya.

– Ő, a szabad szerelem hirdetője?

– A pozsonyi Duna-hídon lőtte agyon magát, úgy, hogy a vízbe zuhanjon. Pedig a nő csak őt szerette. Azt hiszem; mert aztán az is öngyilkos lett.

– És Sanyi?

– Kérlek, az megbolondult. De előzőleg elképesztő üzleteket kötött, egész erdőket vett meg hitelre, de csakis lucfenyőerdőt; fogpiszkálót akart csinálni. Milliókat keresett. Aztán beszállították a belgrádi elmegyógyintézetbe. Ott láttam is. Ha jobb kézzel a kilincshez ért vagy akármi fémhez, rögtön megvolt a drót nélküli összeköttetése a Kremllel. Sztálinnal vitázott napokig, de zubbonyt csak ritkán kellett adni rá. Később meggyógyult.

– Tóni?

– Az is megölte magát, amikor az utolsó pártból is kizárták. Párt nélkül nem tudott élni.

– Lajos?

– Nem találta fel a háromdimenziós mozit. Dél-Amerikában van, spanyol leckéket ad portugáloknak, vagy portugált spanyoloknak. Emlékszel, milyen nyelvzseni volt.

I. kötet 326

– És a kis Brunci?

– Meghalt, Madridnál. Bandi is ott halt meg. Sokan lementek innen. A nagyobbik Liptai megrokkant, az a „ne szólj szám”. Leginkább a hallgatagok mentek le, búcsúzás nélkül. Hauser, a szakállas is lement, de a másik táborba. Ambrus végre alkalmazni tudta a teóriát, melyen annyit tűnődött; megfestette Beethoven IX. szimfóniáját, sorozatban; sokkal kifejezőbben, mint a muzsika: a ritmus szemmel látható, valóban.

– Jenő?

– Ő bent van a vonalban, Berci is. Dolgoznak, némán ők is. Dani még mindig lelkes, egy statisztikai adattól fél napig villog a szeme. Mariska is megvan, ma is szétosztja mindenét.

– És Artúr?

– Melyik?

– A költő. Aki azt írta, hogy „kihörpintem a holdat”.

– Ja. Három évet ült. Még feldolgozta mártírságát Majakovszkij stílusában, aztán – nem találkoztál vele a Duna-korzón? Hetilapja is van; zughírlapíró.

– Laci?

– Mérnök. Valahol Szibériában. Nem hallani róla.

– Paula?

– Férjhez ment valamiféle arabhoz, hét gyereke van, Algírban… De Topcinak sikerült. Végre megjelentek a versei, igaz, kirgizül vagy kazaksztánul, valami ilyen nyelv kiadói tervébe fértek bele, de az illusztrációkkal együtt. Majd megmutatom.

– Leó?

– Nem olvasod? Az is hírlapíró lett, londoni tudósító. A keresztneve, igaz, most Levente.

I. kötet 327

– És Samunk?

– Az visszament mégis rabbinövendéknek, rabbi lett. Valahol a rutén földön él. De ő is ír még. Ferinek vagy három éve megküldte egyik imakönyvét.

– És Feri?

– Ő az átkozódókhoz tartozik. Amióta eszményképét, a bátyját Moszkvában elítélték, tízévi kényszermunkára. Különben Bélát, Józsit, Annát is elítélték ott, de még a nagy pörök előtt. Talán azért úszták meg elevenen. De Terit agyonlőtték.

– És a vőlegénye? Az csak megbízható volt?

– Kérlek, az is megőrült. A szimbirszki őrültekházában van.

– Géza megírta a könyvét?

– Egyszer már megírta, de át kell dolgozni, mert a harmadik kötetben Hegel sehogy sem klappolt a második kötetbeli alakjával. Egyszerre, a toll alatt, tovább kezdett gondolkozni, függetlenül. Géza előbb megijedt, aztán, mint mondta, megalázkodott. Most a British Múzeumban cédulázik. A húga, az a kis pöttöm vastaglábú, aki a lelki tisztaság megszállottja volt, az is öngyilkos lett.

– És Ingusz, az „örmény”, a „bölömbika”?

– Elesett. Bécsben, még az 1927-es felkeléskor. Egy barikádról lőtték le, épp szónokolt.

– István?

– Öngyilkosság. Méreg. Ok: semmi.

– Szegény Zoltán is.

– Ő sem bírta. Pedig neki még azután is maradt miért élnie. Őalóla hiába vonult vissza a tenger; magában is meg tudta volna csinálni, amit mindnyájan akartunk.

I. kötet 328

– Te tudod, mit akartunk?

– Ördög tudja… A világ fölé akartunk lépni, az áradat fölé, ami a történelem folyása… eszmékbe kapaszkodva. Ideáknak akartunk élni, azt hiszem.

– Gyuri is?

– Ő is. Ő legkivált, hisz táncművésznek készült. A kollektív tudatot akarta eltáncolni, milliós tömeg előtt, lehetőleg a Concorde téren, háttérben a guillotine-nal, persze csak díszletként. Ő lett volna a tömeg „testet öltött lelke”, a szavára is emlékszem. Különben mi lett vele?

– Pénzt hamisított. Ül.

– Szóval, ő sem tudott visszatérni. Nehéz visszatérni.

– Az ember nehezen törődik bele, hogy vége.

– Gondolod, hogy vége, véglegesen?

– Meglehet, csak az ifjúságnak. Épp mi ketten vagyunk a példák rá: úgy beszélgetünk, akár a múlt századi regények végén a hősök, „vingt ans après” a márványkandalló mellett, beszámolva az olvasónak a mellékalakok sorsáról. Az olvasó akkor még nyugtalankodott a hősök, a mellékhősök jövője miatt is.

– Pedig milyen vidámak voltunk. Milyen biztosak a jövőben! Emlékszel a fások népgyűlésére a Saint-Denis-i réten? Micsoda délután volt. Egy létra tetejéről szavaltál.

– Én, öregem?

– Te, te. A hajad az álladat verte. Aztán harmonikáztál.

– Harmonikáztam?

– Vagy furulyáltál. A munkáslányok körbefogództak, úgy táncoltak. Isten bizony, olyan az egész, mint egy Watteau-kép. Egy kicsit ködös. Egy karcsú spanyol leánnyal voltál. Legalábbis ő tartotta a kabátodat, mikor megpróbáltál kéI. kötet 329zen járni. Orvosnövendék volt. Már nem tudom, hogy hívták.

– Az is meghalt. Baszk volt.

– Iszonyú, mi volt itt. Csupa halott, őrült. Ki mérte ezt a próbát erre a nemzedékre? Több az áldozat közülünk, mintha mi is kikerültünk volna még a frontra. Mintha egy hajóra zsúfoltak volna bennünket, amely aztán elsüllyedt. Micsoda dráma. Ezt írd meg.

– Rémdráma, sajnos. Ehhez még ezek az esztendők is túlságosan irodalmiak. A sós íz nekem is még az arcomon van. Aztán… aztán én partra jutottam-e? Már az előbb az ötlött eszembe, vajon rólunk kettőnkről hogy emlékezne meg a többi szerencsés-szerencsétlen életbenmaradt? – Hát az Illyéssel? – ezt akartam kérdezni – mi lett vele azután, hogy a kézenjárásból talpra ereszkedett? Van merszed felelni? Képzeld, hogy nem én ülök itt.

– Fasiszta, bolsi, ezt mondták rólad nemrégiben is, és én hallgattam, beleegyezően vagy lustaságból; nem volt ellenbizonyítékom, hiszen még élsz. A fajtája fáj az ártatlannak, mondták, házat vett rajta! K. és E. azt terjesztette, rendőrkém lettél, az emberek bólogattak, egyszeriben sok minden, addig homályos dolgot érteni kezdtek: az orosz utat, a Baumgarten-díjat, érthetetlen előmeneteleid a nőknél, azt az egész népi származást. F. azt terjesztette, hogy zsidó vagy. Az anyádat – nem vagyok bizonyos benne, de azt hiszem, te voltál az is, aki az anyját szegényházba zárta, ami nem is olyan rossz, megvédtelek. Amikor elítéltek? A Magyar Hírlap épp akkor közölte rólad, folytatásokban, hogy eladtad magad a kormánynak. A Szocializmus-ban én is olvastam, hogy egyes-egyedül csak a hiúság mozog benned. A betű szent. Remélem, már I. kötet 330megszoktad. A fontos, öregem, hogy, szavamra mondom, semmit se változtál, mindjárt megismertelek. És én? Mit szólsz?

– Te sem változtál. Változni, azt hiszem, az a legnehezebb.

Párizs, augusztus 23

Tzara megőszült; haja ezüstösen megcsillan a délelőtti fényben, tekintete is, amikor a fiáról beszél. A dada megteremtője családapa lett. A dada, a háború utáni, mindent felfordító-megtagadó szellemi irányzat, a trónra emelt értelmetlenség az ő fejében született meg, a mozgalomnak ő adta a nevet, amely magyarul falovat jelent. Azok voltak a nagy idők, beszélni sem tudok róla, szemérmesen kavarom a teát. Költözködés van, a gyerekszobában ülünk. Lopva körülnézek, a falovat az ifjú Tzara is kinőtte. „Már olvas, klasszikusokat” – mondja az apa, aki hajdan úgy adta elő verseit, hogy közben beszappanozta magát, és megborotválkozott a nyílt színpadon. „Chénier-t olvassa” – teszi hozzá előbb némi büszkélkedéssel, majd hirtelen elnéző, megbocsátó mosollyal. Mit tehetünk? Mikor értették meg a fiúk az atyákat? Ilyen a világ. Egy percre elhallgatunk; néma gyásszal tisztelgünk a múltnak, mint a népgyűlések, mikor az elesett hősöknek áldoznak, nem tekintünk egymásra.

Aztán is csak fürkészve; fürkészve és szorongva nézzük egymást: mi lett belőlünk, a szabadság régi megszállottjaiból, akik még azt a megkötést sem bírtuk elviselni, amely a mellékmondatokat összefűzi? Pirulva döbbenek árulásomra, hogy esztendők óta vesszővel, ponttal, sőt pontosvesszővel élek; bevalljam? A régi ismerősöket emlegetjük, a róluk mondott véleménnyel közeledünk egymáshoz, semleges területen.

I. kötet 331

Crevel nagyszerű fiú volt, minden könyvéből, mind a kilencből csak úgy árad a tehetség; milyen bátor, eleven volt, hogy sugározta a tettrekészséget, a szellem merészségét, hogy dolgozott azok alatt a napok alatt is, melyeket nálam, Pesten töltött. Az igazságot ő közelítette meg legjobban. Miért ölte meg magát?

– Talán épp azért. Előző este még beszéltem vele, jókedvű volt. Két órakor ment haza, hálóköntöst öltött, lefeküdt, de aztán megint fölkelt, kiment a fürdőszobába, és inkább mégis megölte magát. De utolsó könyve, a Csizma az asztalon remek.

Crevelben úgy értünk egyet, ahogy a halálban. Más próbák, más tapogató eszközök kellenek.

Breton nem ír már szürrealista kiáltványt, egyelőre. Ebből az egyelőréből tudtam meg, hogy talán az addigiakat is kár volt megírnia. „Most jött meg Mexikóból, Trockij mellett mondott beszédeket, képzelje!” Elképzelem és fejemet csóválom hozzá, amiből Tzara azt tudja meg, hogy akármi is, de trockista nem lettem. Ő sem, teszi hozzá mosolyával. Ennyivel hát közelebb vagyunk egymáshoz.

– Eluard már csak szerelmes verseket ír. Nem Angèle-hez, annak vége. Ezt Nusch-nek hívják. Az utolsó előtti könyvét Picasso illusztrálta. A nő elég szép. Ezt persze Picasso illusztrációiból csak alig látni. Megjelent egy verskötet Man Ray aktfényképeivel is, melyek mind Nusch-t ábrázolták, illetve részleteket Nusch-ből, a legmeghittebbeket. „Les yeux de Nusch”, „Les seins de Nusch”, sőt „Le sein de Nusch”, nagyítva, közelről. Ezeket a verscímeket illusztrálták a képek.

– Ügyes.

Csak annyit felelek, mert Eluard-t nem Nusch, nem Man I. kötet 332Ray fényképei után mérem és becsülöm, változatlanul sokra. Így Tzara felkínált mosolyát is csak egy lépéssel viszem tovább, már amennyire az udvariasság kívánja, mert őt is nagyra becsülöm.

– Aragon szerkesztő lett, a Ce Soir igazgatója. Regényeket ír, verset már keveset. Akkor is csak propagandaverset.

– Milyenek?

– Sokat veszekedtünk. Nem helyesli, hogy az én verseimnek nincs témája. Pedig már van. A legutóbbi is, amit ugyan még nem fejeztem be egészen…

Megkérem, hogy azért olvassa fel; legjobb mégis az egyenes út.

Noteszlapokat szed elő zsebéből, a díványra telepszünk. Kántálva, egy kicsit Babits szavaló modorában olvasni kezdi, majdnem félóráig olvassa a hosszú verset, amelynek valóban van témája is, értelme is és amellett szép is; spanyol témája van. Gratulálok hozzá; végre megérkeztünk, tökéletesen értjük, ismerjük egymást. Sajnos, kitárulkozását nem tudom viszonozni; hasztalan unszol, hogy olvassak én is, akár magyarul, már csak a hangzás, a ritmus kedvéért. Gyerünk inkább ebédezni.

Az olasz vendéglőben, ahova elvezet, még csak apéritifet szolgálnak fel a rekkenő hőségben. Az egyik asztalnál óriási vörös-kék sálba bugyolálva, oldalt oroszlánsörényű, de feje tetején színkopasz, zord tekintetű férfi bámul maga elé, nézi azt a nagy árkus papirost, amelyen hatalmas betűkkel – messziről is látni – egy nyilván frissen szült szonett hever. Beléptünkre az alkotó egy pillanatra fölveti fejét, ránk tekint, kezét is felénk lebbenti, de csak olyan módon, mint vízből a még föl-fölmerülő fuldokló, mert már süllyed is vissza abba az örI. kötet 333vénybe, amelyben, tapasztalatból tudom, a frissen írt versek tartják, néha órákig az embert. Óvatosan, némi kerülővel megyünk el mellette. Vezetőm magától tudja, mit kérdezhetek.

– Költő, szintén. Zdányevics. Aki a zaoum nyelvet feltalálta.

– Az mi volt?

– Egy nyelv, csak költők használatára. Zdányevics találta fel, még futurista korában, Moszkvában. Csak ritmusból, szép hangzatból állt, jól csengő szavakból. Valamikor én is értettem, már azt, ami elkészült belőle, hála Zdányevics erőfeszítésének. Nem volt könnyű munka.

– És most szonettokat ír?

– De csakis óbolgárul: az ortodox egyház liturgiai nyelvén. Ide „fejlődött”. Szerinte ez volt fejlődésének nyílegyenes útja.

– Miért mondja gúnyosan, hogy szerinte? Szerintem is. Más útja szerintem sem lehetett azoknak, akik csak a szép hangzásra figyeltek. Akiknek csak a zengés fontos, miért ne zenghetnének akár egyházi zsolozsmát is? Nagyon szépek. Sajnos, akik a szöveget is szem előtt tartották, azoknak nem volt ilyen kényelmesen egyenes útjuk. Vissza kellett térniök az emberekhez, épp akkor, amidőn a zengés útján már a legnagyobb szabadsághoz értek el, az áhítozott semmihez. Ott dőlt el, hogy ki mint értelmezi a szabadságot, amely éppúgy testire és lelkire oszlik, akár maga az ember, de amely éppúgy oszthatatlan – amíg a földön él.

Tekintetéből érzem, hogy az ő gondolatait mondom. Gyorsan tovább mondom hát, hogy pontosan lássam véleményét, saját megfogalmazásomban.

A hajdani művészi szabadosságból az volt a szép is, jó is, I. kötet 334ami jókedvből teremtődött, játékból, itt Párizsban. Ami ennek utánzatául filozófiai, sőt gazdaságtani alapon Európa más részein teremtődött, az rossz volt. Nevetni azonban már nem tudunk, én már nagyon régóta nem tudok, utat kellett tehát váltanunk, épp az eredeti cél érdekében. Ez nem volt nyílegyenes, mint Zdányevicsé, de remélem, az igazán kínos akadályok, az értelem akadályai sem tévesztenek meg, nem térítenek el róla.

Ha a kultúra úgy halad, koronként bőrt váltva, mint a kígyó, úgy kell haladni a jó írónak is, vagy legalábbis úgy kellene, én úgy szeretném. Mindig kiábrándít, ha egy író beváltja az ígéretét, azaz, pontosan azt adja, amit vártak tőle. Azt igazán felesleges volt megmondania, amit hallgatói úgyis tudtak! Az író, aki útjában visszanéz közönségére: sóbálvánnyá merevedik. Akkor sem irigylem, ha ezt a sóbálványt rögtön ércbe öntik. A feladat nemessége a kockázatban van, az örökös helycserében és futásban. Még mindig keveslem pályám cikcakkjait; lustasággal és hazugsággal vádolom magam; hazugsággal, épp azért, mert a megszokott útról még mindig nem vezettem elégszer félre a világot azokra a területekre, melyekről, igaz, csak sejtelmem van. Akit egy korszak vagy a közönség utolér, megérint, annak az írónak a neve éppúgy „nem ér”, akár a gyermekjátékban; igazság szerint tehát ki is kellene állnia a játékból, hadd gyűjtsön új erőt a futásra. Fejlett, egészséges irodalmi élet ott van, ahol ezt az olvasók tudják; nálunk nem tudják.

I. kötet 335

Népi rokonszenvből a fiatal népi költők, minden városba kerülő ifjúnépi származék okulására jegyzem ki ezt a meghökkentő részletet Benjamin Gorjelijnak az új orosz költészetről írt könyvéből, amely véletlenül itt került kezembe; nekem már nincs rá szükségem:

A parasztsznobság már a háború előtt virágzott Oroszország polgári köreiben. Gorodeckij, az író nagy rokonszenvvel fogadta a falvakból érkező költőket. Mindig új és új tehetségeket fedezett fel köztük; előadóestéket szervezett a parasztköltők tiszteletére, s ezekre mindegyik költő a maga vidékének népviseletében jelent meg. Társadalmi esemény volt, amikor Szergej Jeszenyint a szintén parasztköltő Klujev ezekbe a körökbe bevezette. Zinajda Hippius, a híres költőnő lornyonja mögül elragadtatva kiáltott fel:

– Paraszt! Egy igazi paraszt! Egy hiteles!

Jeszenyin akkor tizenhét éves volt. Az előkelő társaság sznobjai és nagy dámái rögtön körülvették. Gyönyörrel hallgatták, mert Jeszenyin erős tájszólással beszélt, az o-t keményen megnyomta.

– Hogy mondja? – kérdték. – Mondja csak még egyszer, hogy: poéta! Oh, milyen érdekes!

Ebben az időben Jeszenyin még orosz inget viselt és azt a durva nemezből készült csizmát, a valenkit.

Hippius egyszer ezt kérdezte tőle:

– Nini, maga lábszárvédőt visel!

Jeszenyin, mikor elbeszélte ezt, ártatlanul tette hozzá:

– Pedig a vén dög nagyon jól tudta, hogy nem lábszárvédőt hordok, hanem valenkit.

Éppígy mondta el barátainak azt is, hogy az asszonyok, akik vendégségbe hívták, meztelenül fogadták, mikor megjelent.

I. kötet 336

– És mikor megcsókoltak. Mintha ki akarták volna szívni a szájam szélét.

Nagyon is igazuk volt a szovjet kritikusoknak, amikor azt írták, hogy „a költőt az elfajzottak ölték meg”.

Minden versét betéve tudta, s igazi tehetséggel szavalta akkor is, amikor berúgott. Ha a népgyűléseken tökrészegen jelent meg, s már azon volt, hogy botrányt kerekítsen, megnyugtatásul versszavalásra kérték. Néha – mondja Voronszkij, az ismert kritikus – ez sikerült is, és ilyenkor förgeteges tapsot aratott.

Később levetette az inget is, a csizmát is, és lakkcipőt meg cilindert öltött.

– Puskinra akarok hasonlítani – mondta.

Aztán, mint tudjuk, megölte magát, ő is. Fölvágta az ereit, és a fröcskölő vértől szutykosan még fel is akasztotta magát a leningrádi Hotel d’Angleterre egyik szobájában. Láttam ezt a szobát. Most már látom az utat is, amely őt odavitte: pedig ő valóban lángelme volt.

Bordeaux, augusztus 25

Párizsból egyenes vonalban oly eszeveszett iramban jött a vonat, mintha emeletről zuhantunk volna le, dél felé. Útközben fél napig függtem Angoulème vörös szikláin, tovább nem bírtam, körömmel kapaszkodva sem, Lacostes-ék betű szerinti visszaráncigálása ellenére sem, úgy vonzott a végcél. Az állomásról kijövet épp a villamos felé tartottam, mikor egy kiáltás – elég messziről – megállított:

– Hé, bouffeur de chandelle!

A hang ismeretlen volt, de a mondat ismerős, máris derűI. kötet 337vel villogón; az itteniek hajdan – isten tudja, milyen muszkagúnyoló mese alapján –, ha a baráti meghittség már kötődéssé melegült, gyertyaevőnek neveztek engem is, az egész titokzatosan távoli magyarságot is. Hátrafordultam.

Nem ismerem azt, aki megszólított. Ő sem ismert, mégis biztos léptekkel közeledett felém, s invitált aztán egy törpe kis gépkocsiba.

Trinquecostes-ék nincsenek a városi lakásban, kint vannak a szőlőben, azért küldték értem. – Gépkocsivezető? T.-éknek így felvitte isten a dolguk? Nem, napszámos, hatodmagával dolgozik T.-éknél (már a szüretre készülnek), de tud vezetni is, hát ő jött be Mariul kocsiján, mert Mariul bevonult.

– És miről ismert rám? – kérdezem földerülve, nyilván amiatt, hogy íme, egy béres, egy napszámos ilyen közvetlenül legyertyaevőz; mintha máris barátaim között lennék. Őt is barátaim közé számítom.

Madame Solange nagyjából leírt neki, tegnap este beszélt rólam (innen a gyertya), fényképemet is mutatta egy hajdani csoportképen… de hát elsősorban a ruhámról ismert rám.

Nem magyar népviseletben járok. Ruhámról Louis azért ismert rám, mert úgy vagyok öltözve, mint egy herceg; ezt azonban csak akadozásból s szinonimaképp mondta, mert a herceget azon nyomban előbb maquereau-ra, majd a még tüzetesebb pontosság kedvéért gigolóra helyesbítette, ha az első megjelölését nem ismerném a típusnak, amely onnan özönlik… enfin, de votre patelin, de cette sacrée… nem hazámat mondta, hanem annak egyik keleti szomszédját; az ellen sem közvetítem a nemzetgyalázást, noha mind a két kifejezésben megértettem.

Megértettem, de nem vettem sértésnek, mert megértettem I. kötet 338rögtön a szavak mögött rejlő kritikát is, és jogosnak találtam. A kispolgári rend a közép-európait valóban hercegi köntösbe kényszeríti; ez a kényszer nem ismer kegyelmet. Aki a Duna-táján nem nép, vagyis nem hordja már sem a parasztok, sem a koldusok népviseletét, az, ha akarja, ha nem, kénytelen az angol arisztokraták jelmezébe bújni, ha anyagilag beleomlik is. Mert különben összetévesztenék, mert előkelő mivoltát csak így tudja tudtul adni? A törvényt én is nyögöm.

Párizsi szállodásom vagyonát egymillió frankra becsülöm; a milliomos maga söpri a folyosót; ezt még elfogadtam valahogy, a régi nemzedék tagja. De midőn fiát, aki saját autójában kerekezik minisztériumi hivatalába, egyik vasárnap délelőtt gallér és nyakkendő nélkül leltem egy kávéházi teraszon, hasonlóan gyanús öltözékű alakok társaságában, ez egy kicsit meggondolkoztatott. Simontornyán ezt nem tehette volna meg.

Míg a gépkocsi rákanyarodik a cenoni hídra, azon tűnődöm: van mégis, ami miatt nem panaszkodhatunk; a magyar középosztály tanulékony, életmódját ügyes szelekcióval a legragyogóbb példák után állította össze. A germánoktól, akik kitűnően laknak, de csapnivalóan táplálkoznak és öltözködnek, átvette a lakás művészetét, a latinoktól, akik kitűnően esznek, de förtelmesen laknak és öltözködnek, az evését, az angolszászoktól az öltözködés művészetét vette át. Micsoda nívóra emelkedett; nekem ma is titok, hogyan bírja, miből? Miért idegenkedem mégis ettől a nívótól, miért érzek lelkifurdalást? Azért, mert a nép nem követte oly tanulékonyan a példát, sőt ellenkező irányú helyváltoztatással reagált a középréteg emelkedésére?

I. kötet 339

A nép itt valóban most is olyan göncökben nyüzsög a város főterein is, mint nálunk a vásárban, a cigányság, de az is igaz, hogy változatlanul úgy él, mint Gargantua asztaltársasága. Ha másutt tán nem is, de az asztalnál könyökig vájkál a jólétben. A Louis-féle napszámosok is.

Másfél napja vagyok itt T.-éknél a szőlőben; nem írom le a kapások étrendjét; nemcsak a francia szöveg miatt hasonlítana azokhoz a menűkhöz, amelyeket a dîner de réceptionokról szóló színes tudósításokban bámul meg az ember. A rongyosok e fa alatti lakomájából természetesen a feketekávé sem maradhat el. A kávéért külön gyalogol be valaki a két kilométerre eső városba. Ma egy kicsit megkésve érkezett a kávé, de nem lett baj belőle, a társaság úri megértéssel várakozott, csitította a mentegetődző háziasszonyt, békéltetően veregetve domborulatait. Madame Solange végre kitölthette a várt nedűt. Tréfából s hogy tájékozottságomat fitogtassam, megjegyeztem, hogy a kávé nincs „megöntözve”, azaz nincs benne rum, amelynek ilyen élvezete, tudtam, e néprétegben is szokásos.

Tudat alatt egy kicsit csipkelődésnek szánhattam ezt a mondatot, jó dolgunkon akartam gúnyolódni. Elménckedésem nem sikerült. A fa alatti társaság őszinte megdöbbenéssel eszmélt a hiányra; csak hosszas tiltakozással értem el, hogy nem szalajtottak el valakit rumért.

Mariusnak sikerült egynapi szabadságot kapnia, ma reggel megérkezett, egyenruhában, sarkig érő vörös köpenyben, amely körötte mindent színpadszerűvé varázsol. Az utcán, fürödni mentünkben állandóan az az érzésem, mintha valami I. kötet 340shakespeare-i tragédia elszabadult alakítói volnánk – gyarmati ezredben szolgál, főhadnagy, mégpedig – ámulva hallom – repülő. – Ebben a bugyogóban? (Lottyos török nadrágja hupikék, arany vitézkötésekkel.)

Felelet helyett balkáninak nevez. „Minden külsőségbe belekötsz – mondja –, vagyis csak azzal törődsz még te is; a szemed csak arra jár, nem a lényegre! Azt hiszed, felvilágosult vagy, holott csak puritán vagy; mint minden háborgó balkáni.”

Mikor aztán már a homokban heverünk, mentesen minden keleti-nyugati ismertetőjeltől, békítésül még ezt teszi hozzá: – Tudod, miről látni, hogy magyar vagy? Arról, hogy soha nincs egy nyugodt pillanatod. A mongolok ferde szeme, nyakamat teszem rá, a leselkedéstől ferdült meg. Folyton leselkedsz, kutatgatsz, feszegetsz, egyre vinnél haza valamit, mint őseid, akik annak idején szőrös tatárlovaikon idáig portyáztak. Legjobban akkor leplezted le magad, mikor elárultad, hogy Velencében az első gondolatod az volt: milyen jó volna ezt az egészet kötélre kötni, mint egy uszályt és a Dunán elvontatni a Margitsziget mellé.

– Nem az első gondolatom volt.

– De azt mondtad, hogy milyen jó helye volna ott! Hogy megbecsülnék! Ott derülne csak ki – egy kicsit szellősebb környezetben –, hogy mit ér. Meg hogy a világ kincseit arányosan szét kellene osztani a földön! Egyszóval, mintha folyton követségben járnál. Fogalmad sincs arról, mi az egyéniség, a személy szabadsága. Sose tudod elfeledni, hogy tartozol valahová. Egyszóval magyar vagy. Fogadok, hogy itt a lábadnál ezt az ártatlan Atlanti-óceánt is irigyled.

– Irigylem, bevallom. Nekünk is jó volna.

I. kötet 341

– Szóval, igazán nem is tudod élvezni, mellékgondolat nélkül. Egyre utazol; de nem tudsz utazni sem, mert folyton kíváncsiskodol. Másutt nem tudsz otthon lenni, még otthonos sem. Nem tudsz egyszer pusztán csak önmagad lenni. Súlyos betegség.

– És te nem így voltál Ozorán? (Tavaly a nyarat nálunk töltötte; már harmadszor.)

– Mindenesetre nem rohantam már másnap a kerületi mezőgazdasági kamarához, ahogy te itten. Pedig nekem még szakmám is volna. Ültem a hegyen, néztem a vidéket, de nem azt kutatva, hogy mit vághatok zsebre.

– Elfeledted, hogy francia vagy?

– Annyira, öregem, hogy majdnem magyar lettem. Idehaza vettem észre. Már figyelgettem, vizsgálódtam, hogy mi lehetne hasznotokra, majdnem levelet is írtam róla neked. Majdnem megkaptam a ragályt, ijesztő náció vagytok. Pedig én Franciaországban is csak magánember akarok lenni; a nemzet tagja csak végső szükség esetén. A haza védvárnak teremtődött, ne feledd.

– Azt hiszem, mi állandóan ilyen szükséget érzünk.

Ezt felelem, de ezt is csak azért, hogy válaszoljak valamit. Olyan természet vagyok, hogy az ellentmondást szívesebben veszem, mint a helyeslést: ez a táplálék nekem, lehet min rágódni. Elhallgatok hát és rágódni kezdek, mialatt Marius nyugodtan elalszik.

Mennyi tanulás, csiszolódás, a szellem milyen finomodása kellett valóban ahhoz is, hogy rájöjjek: barbár vagyok. Ahogy művelődtem, tudatosodtam, úgy tünedezett elő lelkemen I. kötet 342– mint valami szorgosan törölgetett tükrön – a szittya. Ezt természetesnek tartom. Véletlenül jött ki tollamból a szó, hogy „tudatosodtam”, de ezzel tulajdonképpen mindent elárultam, az egész folyamatot felfedtem. A kezdet kezdetén kozmopolitának hittem magam; az is voltam, tizenhat éves koromban, Tüskepusztán! Most itt Arcachonban, a fél kozmosz becsatangolása után, az Atlanti-óceán homokján hétpróbás kozmopoliták között heverve kezdem látni, hogy miben különbözöm, föloldhatatlanul, örökre. A faji jelleg öreg korban üt ki az arcon: úgy látszik, a lelken is. Ez szórakoztat is, nem vagyok egyedül: a nyugati, aki mégis uralkodik bennem, fölényes mosollyal táncoltatja a medvét. Gyanítom, hogy igazán úgy ismerné meg, ha birokra kényszerülne vele, de remélem, erre nem kerül sor. Hisz termetes alakját, erejét, napi táplálékát is a nyugatinak köszönheti a medve, talán létét is; nemcsak engedelmességgel, hanem hálával is tartozik neki.

Mikor Marius felébred, végre aktualitásról is szó esik. Megkérdezem, mit gondol a háborúról? Csehszlovákiáról? Ha már bevonultatták, mit sejdít, a frontra fog vezetni az út?

– Végső szükséget még nem érzek – mondja. – Még mint egyén gondolkodom mindenről; a csehszlovákokról még csak azt gondolom, hogy roppant nehéz a nevüket kimondani.

Aztán rábeszél, hogy maradjak csak itt még nyugodtan útlevelem lejártáig, várjam meg már a szüretet, úgy lesz a legjobb. Épp rábeszélése hatása alatt határozom el, hogy még holnap hazaindulok. Megmondom neki.

– Na látod! – feleli.

I. kötet 343
Augusztus 27

Vissza Párizs felé egy darabig együtt utazom Mariusszal, Orléans-ban kell átszállnia. Késő este indulunk, a vonat zsúfolva van bevonulókkal, nagyrészt már egyenruhába öltözött tisztekkel. Szó szerint zsúfolva van; az átjárókon és folyosókon is köpenybe burkolt katonák és – amin egy kicsit megint elcsodálkozom – tisztek hevernek a földön, egymás hegyén-hátán. Ilyen gyorsan elfogadják a háborút? Vigyázva lépegetünk át rajtuk, nehogy a fülükre hágjunk, alszanak. Végre lelünk a folyosón egy talpalatnyi helyet. Egy ideig hűségesen váltogatjuk talpunkat rajta, dülöngélünk az eszeveszett iramban, de mikor egy baka elkászálódik, Marius leteríti köpenyét a megürült helyre, s máris ott kuporog a földön, teljesen megfeledkezve mindenféle rangról, arról is, amit a hadseregben, arról is, amit a t.-i egyetemen elért.

De ez csak a beszélgetés során villan át a fejemen, mikor már magam is a földön kuporgok, sőt rövidesen fekszem. Munkájáról beszél, illetve panaszkodik, hol alig érthető dörmögéssel, hol szónokiasan vad állításokat kockáztatva, nyilván az ellentmondás, a vita kedvéért, hogy még jobban nekimelegedhessék. Ismerem természetét; tíz-tizenöt évvel ezelőtt még bátran akaszkodtam össze vele, úgy be tudott csapni; oly természetes egyszerűséggel, olyan könnyű, majdnem könnyed franciás világossággal beszélt gondjairól és problémáiról, hogy a vitában egyenrangúnak éreztem magam, s csak a vége felé jöttem rá, hogy azok a legbonyolultabb, legelvontabb tudományos kérdések voltak. Bevallom, meglepődtem egy kicsit, amikor Cs. Szabó (aki személyéről semmit sem tud) egyik pénzügyi tanulmányában mint tekintélyre hivatkozott rá, a kiváló ifjú francia elméleti közgazI. kötet 344dászra! Éppilyen meglepetéssel akadt meg nevén szemem a Szabadság téri bank könyvtárkatalógusában is. Igaz vajon, hogy jórészt az ő publikációi hatása alatt változtatták meg a Banque de France alapszabályait? Minden lehetséges. Elvesztem biztonságomat, alig merek válaszolni. Meghúzom magam, különben testileg is: most már nekem kell a fülemre vigyáznom. Csak tekintettel biztatom szóra. Zavarba ejt, hogy legrégibb, legmeghittebb barátomban talán Európa egyik legkomolyabb tudósa rejtőzködik. A barát részéről ezt egy kicsit árulásnak, a tudós részéről komolytalanságnak veszem.

A munka nehézsége miatt panaszkodik; a nehézség nemcsak az ő egyetemi munkájában jelentkezik, hanem a francia munka szellemi részének csaknem minden területén. A nehézség a problémák felfedezésében van. Ezt először nem értem. Tűzbe jön.

– A problémák megoldása, mi az? Mi kell ahhoz, ha egyszer már világosan feltártuk? Az elintézésük is gyerekjáték már akkor! De megtalálni azokat! A rengeteg jelenség közt, amely valami miatt mind problémának látszik, megtalálni az igazi problémát! Ez egyre bajosabb lesz. Minél jobban bonyolódik, finomul a gazdasági élet, annál keservesebb rájönni, hogy mi is kellene a további tökéletesedéshez, vagy egy-egy rendellenesség kiküszöböléséhez. Mert ha itt valami visszásságot megszüntetek, amott épp azáltal esetleg háromannyit idézek elő. A francia államnak volna módja rengeteg reform bevezetésére. Megvolna sokszor hozzá a jóakarat is. És alig tudjuk, hogy mihez nyúljunk hozzá, már alig tudjuk kihámozni az I. kötet 345igazi kérdéseket. Itt volt például a negyvenórás munkahét megvalósítása. Kibírta a termelés is, a tőke is; a munkásságnak is volt elég ereje, hogy kikényszerítse. Milyen lelkesedéssel vezettük be, hisz jóformán egy tollvonásba került az egész. Nos, a bevezetés után kellett munkához látnunk, de micsoda emberfeletti erőfeszítéssel és kapkodással, hogy igazi reform legyen belőle, ne forduljon esetleg épp a munkások ártalmára. Pedig problémának ez igazán világos volt, csak a részleteit nem láttuk előre. Százat tudnék ilyet mondani. Kérlek, a legutóbbi félévben feladtam a tanítványaimnak a kérdést: milyen sürgős újításokat ajánlnának a francia gazdasági életben? Az eredmény szánalmas volt. Vagy apró-cseprő foltozgatásokat írtak, vagy az utópiákat plagizálták. Fogalmuk sem volt, mi kell a valódi fejlődéshez, mi kell igazánból a népnek. Mi ennek az oka?

Számba adta, hát megkockáztatom a magyarázatot. Talán a szellemi élet, még itt is, eltávolodott a néptől, azért nem tudja, mi is kell annak. A nép az nyilván tudná. Hogy miként oldaná meg a dolognak azt a részét, ami mégis a szellemiségiek feladata? Ha maga is a szellemiségiek színvonalára emelkednék.

– Miközben azért testi munkát is végez?

– Aközben.

– Szóval, teszerinted is ez az egész társadalmi megzavarodottság a munka és a szellem kettéhasadásából származik? Amit mellesleg alig indokol valami, hisz az úgynevezett szellemi munkások jó részének már alig van köze a szellemhez. A fizikai munkások közt viszont igen sok akad, akinek van; több van ahhoz, mint az anyaghoz, melyet megformálnak. Az egység hiányozna tehát?…

I. kötet 346

Elnémul, a fölröppentett kérdés után bámul. – Milyen jó nektek! – mondja aztán váratlanul. – Milyen könnyű Magyarországon fiatalnak lenni!

Egy bakancs közibénk helyezkedik; mikor kiemelkedik, akkor hallom a folytatást:

– Nem kell így keresgélni a problémákat. Három-négy nagy kérdéstek van, világos, félreérthetetlen, sőt elodázhatatlan. Nem kell kínos és talán meddő töprengéssel az időt töltenetek. Munka vár. Rögtön dolgozhattok. Egy egész nemzedék számára minden meg van oldva.

Orléans-ban egy kicsit kiürül a vonat, Marius is kiszáll, de ott marad a pályán, megvárja, míg az én vonatom továbbmegy. Föl-alá sétálunk a kocsi előtt. Elég nagy a háborús forgalom: szinte percenként érkeznek és távoznak a vonatok. Szaladgálás, kiabálás; egyre azt hisszük, most indul a vonat, percenként összeölelkezünk, melegen elbúcsúzkodunk – talán egy életre. Ez lassanként kimerít. Végre mégis elindul a vonat, otthagyom Mariust. Az ablakból sokáig visszanézek rá. Vörös köpenye miatt sokáig szemmel tarthatom a tömegben; a távolodó vonatból sokáig méregethetem, el tudnám-e találni ilyen messziről, aztán ilyenről. Integet. Végül szerencsére eltűnik. Egyszerre önt el a megkönnyebbülés és a szégyen.

Nem hiszem, hogy van még egy irodalom, amelynek régi nagyjai oly keveset veszítenek frisseségükből, időszerűségükből, mint a miéink. Mennyire a mai kornak, nekünk beszél I. kötet 347valamennyi; tanításaik, tanácsaik mennyire érvényesek. A magyarázat egyszerű: körülményeink alig változtak, a nemzet helyzete s így lelki magatartása századokon át csaknem ugyanaz. A régiek más szóval a mi gondjainkat, a mi mondandóinkat mondják, észrevételeiket ma is szemmel láthatjuk. Tán ez magyarázza azt is, hogy alig van irodalom, mely oly keveset törődik régi nagyjaival, mint a mienk. A régiek majdnem mind ugyanazt mondják, azt, amit mi is tudunk, egyre közvetlenebbül, első kézből. Mind megmarad embernek, egy sem válik legendává. Egész múltunk eleven; rengeteg, beláthatatlanul sok a meggondolkoztató, a nyugtalanító, az élő írónk. Jelenünk Mátyásig nyúl vissza; és a jelent is állandóan történelmileg kell élnünk. Ez a mi „folytonosságunk”. Úti olvasmányul Zrínyit hoztam magammal.

Már jövet elolvastam, illetve újra olvastam, most Orléans után megint őt veszem elő, valami különös melegséggel szívemben, mintha kárpótolhatnám némiképp azzal, hogy íme, tőle ily messze is, én hű vagyok hozzá, e háromszáz éves és kétezer kilométeres idegenségben is neki áldozok, ekkora út után sem találtam volna fontosabbat, időszerűbbet! Az ugráló vasúti kocsi falának támaszkodva kapkodom ki-kiugró sorait, félre-félrevágódó villanyfényben. Lapjait a modern környezet még meghittebbé teszi; a köröttem nyüzsgő bakákra annak az embernek a büszkeségével s elzárkózottságával tekintek, akinek valami fontos titka van; azéval, akit magánlevél olvasása közben zavarnak.

Komolyan és férfiasan ír; közvetlensége a katonáé, a csata előtt: egyszerre testvéri és szigorú. A magyar bajtárs szó első I. kötet 348tagja, bármennyire odaillik is, nem a baj-t jelenti, hanem a finnugor pajk-ot, amelynek fiú, gyermek az értelme; a teljesen hasonló eredetű és összetételű pajtásban még egész világosan érezni. A bajtársnak és a pajtásnak e különös és oly jellemző jelentésalakulását érzem írásaiban, magatartásában is. Katonásan nyílt, egy bátya módjára férfias – de igazán akkor hat meg, midőn e szép komolyság mögött váratlanul feltűnik a művész gyermekessége is. Az állandó nemzeti hadsereg felszereléséről beszél, igen röviden, tömören; kevés helye és ideje van. A katonáknak öltönyt is kifogástalant, elegendőt kell adni: „…ha lehetne gyalogságnak kéket, lovasnak verest…” – teszi hozzá. Mért éppen olyat? Ő ilyennek álmodta meg azt a szép hadsereget, rögtön ilyen színesnek, elevennek, művészien is szépnek. Maga sem veszi észre, hogy elárulta magát; a következő pillanatban ismét katonahangon beszél, abrakról, szénáról, zsoldról.

Bámulom diplomáciai éleslátását, szókimondását. A magyaroknak e téren is örök érvényű dolgokat mondott, de mintha a franciáknak vagy a franciákról is azt mondott volna. Sajnálom, hogy nem olvastam fel Mariusnak a rájuk vonatkozó részt, illusztrációul, amikor azt magyaráztam, hogy a történelem a nyugati hatalmaknak Kossuth óta, Rákóczi óta azt súgja, hogy a közép-európai népeket veszély esetén hagyják cserben – tanulják meg végre azok: csak egymásra számíthatnak, sorsuk maguk közt dől el! Az előkelő, hatalmas jó barát – mint általában minden előkelő, hatalmas jó barát – lefelé mindig csak mosolyát nyújtja, de kezét nem, még kisujját sem. A leckéből, az okulási alkalomból tehát a cseheknek is kár volna kimaradniuk. A leckét Zrínyi már Kanizsán tudta.

„Francúz nemzetrűl – írja – van mit mondanunk. Ez a I. kötet 349nemzet bizonyára hadakozó, dicsősséges, hatalmas, de az is nyilván vagyon, mikor nem magának keres s nem magának hadakozik, nem igen sok jót várhatni tűle. A mi magyar históriánk két példát mutat felölök; egyik, mikor Nápoly alatt Zsigmond király a harcot a francuzok miatt elveszté, az másikat a pápai árultatást. (1660-ban Pápa vára a francia zsoldosok árulása miatt majdnem török kézre jutott.) Egyikből sem csinálhatunk magunknak kévánatos emlékezetet. Ahoz, a francuz ha győz, eltürhetetlen, ha nyomorodott, semmire kellő.”

És ha itt a vonaton ezeknek a kékbe öltözött mai francúzoknak olvasnám fel ezt a részletet? Felesleges. Ahogy nézem őket, tudják ezt ők is; ők sem változtak. Prágában kellene kiplakátozni.

Augusztus 31

Utolsó nap Párizsban, hálistennek, már a negyedik; reggeltől reggelig húzom az indulást. A lélek már úton van, fölszállt: amilyen csökönyösen indul el hazulról, olyan fürgén tér meg, nehéz súlyokkal is. Csodálkozom, hogy az emberek megértik még kényszeredett kérdéseimet; hosszú válaszuk már alig jut el fülemhez; ami eljut, azt, egy kicsit rögeszmeszerűnek találom: mért mondanak Szajnát Duna helyett? Magasból nézem a várost, miközben megállok a Boulevard Saint Michel és a Rue des Écoles sarkán.

Ez az a húsz-egynehány négyzetméter, amelyen minden párizsi és Párizs-látó legtöbbször áthalad, ezt nem lehet elkerülni. Ez hát a világ közepe, állapítom meg gyors szűkítési eljárással, ha Európa valóban a föld góca, ha a legtöbb idegen még I. kötet 350mindig Párizsba gyűl. Egy pillanatra igyekszem megilletődni, közelebb megyek a nevezetes sarokhoz. Semmi különöset nem érzek. Nyilván a tejfölösszájú rendőr sem, aki a kereszteződés közepén a forgalmat irányítja. A forgalom nem nagy, a rendőr intését be sem várva kelek át a kritikus ponton. Aztán még egyszer visszatekintek a rejtelmes találkahelyre, ahol némi lesbenállással előbb-utóbb mindenkit horogra kap az ember. A görög politikai ügynökök innen szegődnek hosszú nevű honfitársaik nyomába, az ukrán emigráns ötévi türelmes várakozás után itt puffantja le az emigráns hetmant.

A forrongó világnak itt kellene tehát bugyborékolnia.

A világ közepének egyik partján egy gyógyszertár és egy papírüzlet áll, a másik oldalon egy könyvesbolt és az Au Caid feliratú tajtékpipa-műhely. Az emberiségnek nyilván ezek a leglényegesebbek, ha ezek kerültek a legfontosabb helyre. Itt van még a Marcusot-féle pékség is, mely már Ady kortársai szerint éjjel-nappal nyitva állt. A bölcs készenlét nem volt hiábavaló, elég gyakran érkeztek, éjjeli háromkor, egy falat kenyérért esengve, hercegek és hercegnők a világ minden részéből. A bolt ma is hajnalig nyitva tart. Szemben vele egy esernyőüzlet áll, szintén végszükség esetére. Aztán egy bank, egy ékszerkereskedés, egy trafik, első pillanatban, úgy látszik, ezek is kellenek. A Rue Racine-ból egy fürdő cégére látszik, a Rue Sommerard-ból egy kínai vendéglő. Egy ugrással elérhető a Sorbonne, egy másikkal a Cluny, ahol az erényöv-hamisítványok láthatók és azok az utcaburkoló kövek, amelyek Párizst már Krisztus után 700-ban fedték. A Rue de l’École de Médecine sarkán virágokat raknak le cserépben, nagy ládákban. Mást nem láttam a világ közepén, hiába faggatnak majd Ozorán. A világ itt csöndesnek látszott. KözelI. kötet 351ről, a szívét nézve, az embernek az a képzelme támadt, hogy ez a világ magától is jól működik. Este a sarkon színesek jártak szaglászódva föl-alá, az égre néztek, valami csillagot várva. Feljebb a kávéházak teraszán hallgatag német száműzöttek ültek, tökéletesítgették véleményüket Hitlerről. Előttük bakák korzóztak pontosan úgy, mint Dombóváron a Korona előtt.

Búcsúzóul a harmadik utolsó előtti napon egy hajdani szép kezdet tűnt fel; az, akihez itt első lírai verseimet írtam. Üde leányhangján gyönyörűen zengette az erdélyi nyelvet; ki tudta mondani az ly-t, úgy, ahogy más senki; azt hiszem, elbűvölt filológusként azért szerettem bele. A szakszervezetben tanítottam akkor magyar munkásoknak előbb franciát, aztán óratoldalékképpen csillagászatot, ásványtant, valamit a lepkék nemi életéből, drámaírást, sőt összehasonlító finn-ugort, mindent, ami iránt épp érdeklődtek. Érdeklődésük kimeríthetetlen volt. Naponként három-négy szakkönyvet is fölfaltam azon nyersen, készület nélkül, lelkes telhetetlenséggel; műveltségem pilléreit ott szereztem meg, életem irányvonalait is. Ott ismertem meg Annát is, varrólány volt. Désről jött egyenesen Párizsba, anélkül hogy akár Kolozsvárott is kiszállt volna. Egy rokona hozatta ki, mert árva is volt. Szinte szégyenlem halmozni mind a kelléket, mely egy ifjú költő szívének kell, de rajongó idealista is volt, eszméknek akart élni, ha kell, verseknek; órákig olvashattam neki Petőfit, vacsora helyett, az Apostol Szilveszter padlásszobájának pontos másában. Szegény is volt, természetesen. Szépségére, mint egy felesleges ráadásra csak hónapok múlva hökkentem rá, I. kötet 352majdnem ingerülten, mert nekem már az ly is bőven elegendő volt, de figyelmeztettek.

Nem féltem a viszontlátástól; mióta a haláltól nem, az élettől sem félek. Annából a három rokon mássalhangzó szép gordonkazengzetére emlékeztem, ahogy hajdan a pódiumról Petőfi sorát beleszavalta a terembe, mint egy hangszekrénybe, utasításom szerint modulálva: csalatkozásban vagyok, jó királyok… (Szavalástant és színpadrendezést is tanítottam.)

A fülemben őriztem egész lényét. A sors megjutalmazott. Lefelé jöttem a szálloda lépcsein. Lent, a lépcső aljában a portástól valaki irántam érdeklődött. A kiejtés hibátlan francia volt, nevem is franciás torzítással hangzott. De az összenyomorított név közepéből diadalmasan zengett föl az édes gordonkahang a mély húrnak azzal a lágy utóvibrálásával, amelyet csak a magyar nyelv ismer, illetve csak az erdélyi, mert hisz kiejteni magam sem tudom. Megálltam, hadd halljam még egyszer. Így tudtam meg, Anna sem feledett el. Visszafordultam a szobámba. Még volt egy próba. Hadd halljam azt az egérkaparászást is, amit hajdan, így küldve maga előtt finom szerénységét, kopogtatás helyett mívelt az ajtón.

Az egérkaparászás is hiteles volt. Természetesen Anna sem változott, mérlegelhettem az egykori baráti figyelmeztetéseket, midőn aztán a második-harmadik percben tetőtől talpig végigmértük egymást, többször is; tán már azt ízlelve, mint változik át ez a rendesen megvetésül használt végigmérés most a lélek testvéri tapogatásává. Vonásait még a meghatottság bujkáló mosolyával is szépítve, nemes és nyílt arcú hölgy állt előttem. Elegáns volt, a legutolsó divatvívmányoknak és a feltűnéskerülésnek olyan arányos vegyítésével, amely még a párizsi nők közül is kiemeli a jólöltözködőt. Ajkamon volt I. kötet 353már a dicséret; jókor eszembe jutott, hogy az Opera-környék egyik leghíresebb divatszalonjának lelke áll előttem. Tehát sorsa nem változott. Csak a termete egy kicsit; magas volt.

– Megnőttem. Akkor tizenhat éves voltam.

A hajdani szép érzelem rögtön visszatalált egykori egyedüli területére, a filológiára. Anna nyelvére franciául tolultak az első szavak, tökéletes kiejtéssel.

A francia női nyelv, nem csodálkoztam hát, nem is irigykedtem, bár a nyelv első elemeire én tanítottam Annát. Esztendők óta nem lát magyart, franciák között él. Élhet is nyugodtan, nincs, aki szólása után ne párizsinak tartaná. Rövidesen persze magyarra fordítottuk a beszédet, kérés nélkül, udvariasságból maga Anna fordította arra. Ámulva figyeltem. Változatlanul erdélyiesen beszélt. A finom francia kéreg alatt eredeti frisseségükben várakoztak és ízes erdélyi-partiumi szavak és szólejtések, illatosan öntötték a messze szilágysági, szolnok-dobokai levegőt, mikor feltörhettek. Anna így őrizte meg nemzetiségét, anélkül hogy maga is tudta volna. Így lapult benne, a gyermekkor gyökérzete közt, a magyar. Az előbb úgy beszélt, szavait olyan kecses fejtartással is ékítve, mint egy Etoile-negyedbeli grófnő. Aztán úgy beszélt, mint egy parasztlány, polyvahordás közben, mert magyarul egy kicsit hangosabban beszélt. Kísérteties és elbűvölő volt ez a kettősség. Fejtartását és leheletfinom mozdulatait megtartotta polyvahordás közben is.

Így forgott a szobában, a varga babszemező árvájából percenként tündérkirálynővé alakulva; hunyorgatva néztem utána. Cserélgette a két nyelvet, egész lénye csillogott és vakított, mint napsütésben a tenger. Az egyik pillanatban sekélyesnek látszott, másikban, mikor már fölényesen mosolyogni I. kötet 354próbáltam, dermesztő örvénybe zuhantatott a szavak mindig egyformán villódzó hullámmenete. Férjhez ment, elvált, férje elesett a spanyol háborúban. Még azelőtt másodszor is férjhez ment, második férjéről is azt tudja – hathónapi bizonytalanság után –, hogy elesett Spanyolországban. Sírt. De közbe-közbe bocsánatot kért, hogy nem tudott pontosan arra az időre jönni, ahogy írta, hogy félórát késett. Ilyenkor mosolygott. Tizenkét éve láttuk egymást utoljára. Soha semmi nem történt köztünk. A múltat azzal idézhettük volna, hogy ő fölvarrja kabátomra a leszakadt gombokat, én meg közben verset olvasok, hangosan, de letettünk róla. Odaadtam neki a ritkaságot, amelyet a Nemzeti Múzeum hírlaposztályának szánva vásároltam: a spanyol fronton megjelenő magyar nyelvű lap évfolyamát. Aztán lementünk; a sarkon almát árultak, rájuk villantotta, a régi fénnyel szemét, vettem neki most is egy félkilót.

Persze hogy van, író létemre is, politikai véleményem, küzdöm is érte hangosan, elfogultan. Nem titkolom és nem restellem… nem restellem, csak épp írás közben. Írás közben feszélyez; úgy érzem, le kellene vetnem, akár a civilruhát mise előtt a papnak. Végül le is vetem.

Legelőször mindig saját politikai véleményemmel ütközöm meg, azt mérem le; ilyen tárgyilagosságra kényszerít… micsoda is? Az írás becsületkódexe? A félelem a magunk hírhedt ítélőszékétől, amely előtt öt év vagy talán öt század múltán is felelnem kell? Azt hiszem, csak a más kárán nyert tapasztalat kényszerít rá, az, hagy egy jól megírt mondatnak a hangsúly kellő elosztásán, a megfelelő helyre tett vesszőkön I. kötet 355és jelzőkön kívül a helyes ténymegállapítás, egyszóval az igazság is elengedhetetlen tartozéka. Az én kezemben majdnem mindig azért makacsolja meg magát egyszerre csak a toll, nem engedelmeskedve a saját politikai véleményemnek sem. „Most nagyobb dologról van szó – vélem hallani –, nem magánügyről!” Ezért veszem nemcsak egyéni sértésnek, hanem művészi képességem leszólásának is, ha valaki a végül így leírt politikai véleményemet elfogultnak meri mondani. A politikusoknál ezért állnak mérhetetlenül magasabban az írók, még a politika területén is. Állításaikkal ők valahol már levizsgáztak, hitelük van. Ezért élek örök sértődöttségben, hogy a világ mégsem őreájuk hallgat.

Szeptember

A párizsi vonat németországi késése miatt mi is majd másfél órás késéssel indulunk Bécsből, alkonyodik, mire a magyar határra érünk. Visszanézek a határról. A nyugati ég színpadiasan vörös; valahol Bécsen, Németországon túl még ragyog a nap; fénye, ahogy a hegyek mögül előtűn, olyan, mint egy távoli lampionos népünnepélyé, szinte várom a zene hangfoszlányait is. Állunk, az alkony nyirkos szürkületté szutykosul, aztán vigasztalan sötétté. Az égen semmi fény. Csak keleten, messze, bent hazám felett villog magasan a vacsoracsillag. Költő vagyok, a csillag összetett szép nevének első tagja súg tehát valami költőit, már magyarul. Akik ilyen meghitt, emberi névvel tisztelték meg a csillagot, mit vacsoráznak most alatta s hányan? Eszembe jut a vers, amely költői nagylelkűséggel „egy-egy szárnyat, combot nyujt” a napi munka után a kicsinyeknek, a népnek. A vers bűvöletébe jutok egy I. kötet 356percre, elfeledem a valóságot, az egész ország azzá az édes tájjá alakul, melyet a Toldi-ból és a Családi kör-ből ismerek. Pásztortűzzel és csirkepaprikás-illattal teli alkonyi síkság felé kell, úgy érzem, sietnem, nehogy elkéssem a vacsoráról, amelyre valahogy az egész nemzet vár, meghalt anyám helyett; aztán hirtelen megrázkódom, és magamhoz térek, körültekintek. A vonat még egyre áll.

Van érzékem a szellem játékaihoz; arra készültem, hogy a magyar határt átlépve, úgy figyelek, úgy nézem a tájat, s a látottakból megint csak úgy igyekszem képet és ítéletet alkotni a nemzetről, mintha először járnék lakóhelyén. Sajnos, hiába kémlelek kifelé, már egészen besötétedett, az ablak saját arcomat mutatja, mintegy jelképszerűen, mintha azt mondaná: magadba nézz! Megpróbálom, az ott terülő hazát megpróbálom áttekinteni.

Itt benn pontosan látom, kisebbített alakban, de annál egységesebben. Akár a modern kiállítások üvegre rajzolt térképein, amelyeken egy-egy gombnyomásra hol a hegyek világosodnak meg, hol a vasgyárak, a lakosság vallási elhelyezkedése, a gyógyfürdők, azt a jellegét varázsolom magam elé, amelyik tetszik. Alakját már kitörölhetetlenül olyannak látom, ahogy hajdan az iskola faláról gyermekszemembe rögződött: valami álombeli kedves állat, lábait hasa alá húzva szürcsöli az Adriát, és közben dorombol és meleg. De látom megszületését és fejlődését is, látom, hogy rángatódzik, hogy vonja össze és terjeszti ki határait, hogy lapul le, aztán az erőt gyűjtő lélegI. kötet 357zet hogy emelgeti hátát. Így egyszer versben is leírtam; az utolsó szakaszban meglepetésemre egyszerre talpra szökkent, nyerítve fölugrott az égre, ha jól emlékszem, a Göncöl-szekér elé. Politikusok és költők hazája, a gyeplő azok kezében van, azok hajtják gyakran ostorral. A politikusok, díszelgő parádés kocsisokként, rendszerint agyonhajtják; naggyá a költők teszik. Természetes hát, hogy elsősorban azokat szereti, azokra emlékezik s a látszat ellenére is azoknak engedelmeskedik.

Európa közepén árva kis földdarab, két folyó nyúlik föl belőle, mint börtönrács mögött két segélyre tárt kar. Jobbról-balról sívó homok vagy virágoskert? Az is olyan, amilyennek a költők akarják. Vörösmartyig hegyes volt, várromokkal. Petőfi egy mozdulattal laposra vasalta, vigaszul délibábbal szórta tele, a hegyek szégyenkezve lelapultak, Ady – százévi késéssel – ossziáni tájjá varázsolta, lépkedő csenddel, beszélő fákkal, titokzatosan föl-föltűnő vitorlásokkal, északi ködben sistergő hatalmas napkoronggal, mintha Debrecen alatt fjordok zubognának; ehhez mérten flóráját is megritkította: a szürke ugaron bogáncs rohan. Így jár a kis ország, ha aránytalanul nagy alkotókat nevel. Szorongva nyitom fel az új verseskönyveket, a jövendő baedekerjeit: mi lesz a következő metamorfózis? Mit tartogat e táj? Élvezetes és változatos rajta élni.

Ott él egy nép. Míg földjén álltam, s onnan néztem ki, nyugat felé, amíg őt hasonlítottam a többi néphez, alig láttam különbséget. Most, fél lábbal még idekint, a kintieket hasonI. kötet 358lítva őhozzá, látok már különbséget. A tavasz és ősz szinte észrevétlenül szalad el felette, az egész alig egy szippantás, az emberek télben és nyárban élnek és gondolkodnak ott: szélsőségekben. Évente kétszer életmódjukat úgy meg kell változtatniok, mintha lakóhelyük hathavonként Afrikából felhajózna Szimbirszk magasságába. Az égnek van egy jellegzetes magatartása, melyet másfelé ritkán mutat: kánikulában néha két hétre is felhőkbe burkolódzik, sem fényt nem bocsát, sem esőt, csak szürke, tompa forróságot. Még a lovak is izgatottan kapkodják fejüket, egymás nyakába marnak, türelmetlenül, ágaskodásra készen nyerítenek: inkább jég vagy napszúrás, csak ennek legyen már vége! Ez a jellegzetes közép-európai éghajlat és lélekállapot.

A sok között ott él egy nép. Csak annyit tudok róla, hogy Ázsia felől jött. De mintha – átlépve a fejlődés tízezer esztendeit – a Kárpátok bérceire egyenest az ősteremtés vidékéről száguldott volna fel, eredete oly titokzatos, mint magáé az emberi fajé. Ami eredetéről olvasható, elolvastam: éppoly érdeklődéssel olvasnám az eddigiekkel merőben ellentétes feltevéseket, nem vagyok megnyugtatva. Nem csodálkoznék, ha holnap valaki az irokéz indiánokkal rokonítana. Mellesleg kitaposott ösvényen járna, Peretsényi Nagy Lászlóén, akinek „esthonnyai” eposzát diákkoromban oly lelkesülten olvastam; még ma is átfut rajtam valami melegség, ha ujjam a könyvek hátlapján végzett, szinte zenei futam közben egy pillanatra az övén pihen meg. De éppígy elfogadnám a görög vagy a maláj rokonságot – mennyi hasonló vonásra döbbennék azonnal! Ez az örök készenlét minden testvériségre enI. kötet 359gem boldoggá tesz, végtelenül szabaddá. Melyik nép fiának adatott ilyen szippantás az univerzitásból?

Pontosan a határon vagyok, két ország között – szakadékban vagy magaslaton? Kinyitom egy pillanatra az ablakot, belelélegzem az égbe, mint búvár a vízbe merülés előtt. Jövet egy-két napra megálltam a német Alpokban. A fenyő frissítette orr tisztán érzi az őszi kukoricások édes illatát, aztán a szőlőét. Tüdőmre ömlik az illat, elönt; fullasztás helyett egyszeriben átalakít. Elememben vagyok, mint a hal.

Így él, karnyújtásnyira tőlem, egy nép, idegzetében tán még mindig a nyugatra rohanás izgalmával, még mindig nem állapodott meg. Hogy a szellem oly könnyű kézzel alakíthatja lakóföldjét, az is azt bizonyítja, hogy a nép teljesen még ma sem szállta meg; nem sarkokhoz ragaszkodik, hazáját nem darabka tájhazákból rakta össze, mint a nyugatiak: az egészet tartja, görcsösen, végszükségből. Még forr, még ide-oda kanyarog benne; nem a föld alakítja őt, hanem ő a földet. Ezért áll meg mindenütt a talpán? Bárhová kerül, mindenütt azzal a fürkésző és találékony pillantással tekint szét a tájon, amivel ügyes elei a honfoglalás pillanatában. Tájékozódási képességét minden század álmélkodva külön-külön felfedezi. A háború alatt vadidegen tájakra egy ottfeledt ágyúalkatrészért négynapi járóföldről visszatalált legegyszerűbb fia is, tán a legegyszerűbb talált vissza legbiztosabban, valami rejtelmes kutyaszimattól vezetve. Ezt idegen katonai szakértők jegyezték fel róla. Szökésre készülő hadifoglyok ebből a fajtából szereztek vezetőt, s az Kamcsatkából is toronyiránt hazahozta őket. Mintha kóborlásra még mindig az övé lenne az egész I. kötet 360világ. Holott nem szívesen mozdul el hazulról. Bár otthona ma is olyan, hogy fél nap alatt felszedhető. De le is rakható. Nincs még egy olyan települő, mint ő. Friss. De csak tömegben, maga fajtájabeliek közt tud megmaradni. Még nem vidékekben él, hanem családokban.

Majdnem törzsekben. Származékait hetedíziglen és hetven mérföldre számon tartja, akkor is, ha a legutolsó elváláskor a markok parola helyett bicsakot melengettek. Ennyire sejti, hogy jöhet pillanat, midőn minden harag eltörpül? Ennyire benne él még valami igen hajdan volt alkony emléke, midőn az ökörszarv riogására mindenfelől és minden holmival össze kellett szaladni, és harag ide, harag oda, az ősz dédapa körül csoportba állni, mert holnap indulás, csak a jó ég tudja, hova? Gyűlölködés közben is ilyen atyafiaskodó – ennyire magányos? Ó, ha ésszel is elhinné! Nemcsak ösztönével, a veszély percében. Hazafi, a haza fia – a nemzet fejlődésének ő valóban még ezt az életszakát éli; csupa gyermek.

Legkevésbé akkor áll a földön, amidőn legalantabb járó, legföldibb dolgairól van szó. Állandóan szerepben él? Hazája sem a földön áll; valami felhők közt szikrázó, gyönyörű képződmény, legtöbbször csak az áldozat önkívületében lehet fölemelkedni belé. Egy udvarias külföldi ezt úgy fejezte ki: a magyar haza nem ország, nem fajta, hanem egy civilizáció. Milyen civilizáció? Másfajta, mint a többi? Lehetnek a civilizációnak fajtái? Vagy e földön alakult más színűvé a mindig egy civilizáció?

I. kötet 361

A vonat megindul; már éltem annyit, hogy – ismerve hanyagságom – ügyeimre barátilag a külvilág is figyelmeztet, szinte a vállamra üt: a vonatlökés a szombatonkénti vidékre indulásaimat idézi fel, majdnem zsebemhez kapok, viszek-e valamit öcséimnek, van-e elég apró nálam az öreg Beszédes számára. Mozdulatlanul állok az ablaknál, a kéz lapít, a feléje indult rezzenet az arcra szalad, pírnak.

Zárkózott és szemérmes nép, a sokat szenvedett gyermekek módjára. Nők tudják, hogy az igazi férfiasságot melléktüneteiről lehet legjobban megállapítani; gyermekessége e népnek férfiassága mellett szól. Összességében – mint minden igazi férfiegyüttes – gyermekien hevülékeny, szertelen, légvárakat építő, hiszékeny, sőt könnyelmű; külön-külön férfias. Melyik vonás a jellemzőbb rá? Érthetetlen szenvedései konokságra hajlamosították, konoksága magányosságra – tehát utóbbi vonása a jellemzőbb. Férfiassága olyan, amilyennek a férfiasságot a gyermekek elképzelik, bosszúból vagy rajongásból megfogadják, s nagy néha felnőtt korukban meg is tartják. Könnyelműsége az, hogy életét is könnyen odadobja; hiszékenysége, hogy ezt sokszor érdemesnek hiszi. Ilyen volt már látható útja elején, feltűnése pillanatában a Kárpátok hágóin, tehát már akkor felnőtt, kész nemzet volt, minden tulajdonsága ezt mutatja. Ekkori tulajdonságaiból sok máig változatlanul megmaradt. Elárulja magát az első szóval.

Nyelve férfias, nem az alkudozás, a meggyőzés, a latolgatás nyelve, hanem a kijelentésé, az ítéleté, az akaraté. Tagoló nyelv, minden szót erősen megnyom. Idegenek első hallásra vezényszó-nyelvnek érzik. Nem az. Nem parancsolót és enI. kötet 362gedelmességre váró csoportot idéz, hanem szabad pusztaságot, rajta két férfit nagy távolságra egymástól, akiknek minden betűt tisztán kell kiejteniök, hogy megértsék egymást; minden szó külön felröppentése után meg kell várniok, amíg az legyőzi a természet ellenállását, a fák és habok szószátyárkodását. A magányt idézi már az ősidők kezdetén! S a tiltakozást a magány ellen. Akik ezt kialakították, csak eleve megrágott, kész gondolatot közöltek, aztán elhallgattak: minden szónak külön hitele van. Minden gondolat mögött való élmény, ha nem fájdalom. A gondolat szót a gondból bővítette ez a nyelv.

A szolgaságnak konokan ellenálló, egyenlőségi nyelv, még ma sem akarja elfogadni a társadalmi és születési különbséget. A hódolat szavai egytől egyig jövevények. Ő szemtől szembe szól. A vezérnek nem mögéje áll, hanem melléje. A magázás mindössze három-négyszáz éves benne, és még ma is csikorog, alig használható, némely formája sértésszámba megy. Maga, ön, kegyed? – az ember kínosan dadog, ha nőket kell magázva megszólítania, érzi az ősi szabályt, hogy vagy tegeződés, vagy némaság. Még nehéz hazudni e nyelven. Ilyenkor megfagy.

Dalba fűzve csodálatosképp meglágyul és hajlékony lesz. De énekszava is nagy távolságot kíván, mert vagy kurjantást hallat, hogy a hetedik határban is hallják, vagy elnyújtott, hosszú zokogást, szűkölő panaszt, már-már a holdra. A gyermek hangja tör ki belőle, de már nem is emberi keserűséggel. Hogy otthon, Ázsiában a mama is meghallja? Nem tudja, hogy otthon azóta mindenki meghalt? Mi fáj neki? E nyelv nem tanult a tapasztalatokból.

I. kötet 363

A nép férfinép, a nők ma is egy kicsit idegenül állnak mellette, mint ama hajdaniak, akik legelőször megcsodálták zárkózottságát, fiús szégyenlősségét, esetlenségét, különös hallgatagságát még ölelés közben is; akik talán épp ezért szerették meg, noha rablás hódította meg őket, tán ezért szeretik ma is. Asszony nélkül érkezett e nép; az Etelközben maradt gyermekeket, özvegyeket, nőket a bosszuló bolgárok legyilkolták, a honfoglaló nép egy sereg keserű legény és özvegyember volt.

Ismét vizsgálat, a határ óta talán már a harmadik. Átnyújtom útlevelemet, még mindig némi szorongással, mert nem rendes útlevelem van, hanem ügyészségi utasításra csupán kéthónapi érvényű, nehogy elkéssem valamiképp a napról, amidőn ismét bíróság elé kell állnom. Azért kell bíróság elé állnom, mert a pásztortűz-körüliek vacsorájáról mondtam valamit, Aranynál egy árnyalattal reálisabb-népiesebb irályban. A rendőrtiszt visszaadja az útlevelet, és szalutál: honfitársának fogad tehát, valami szélesebb fokon testvérének. Belül vagyok tehát, bent a családban, föllélegzem. Aztán megint csak az éjszaka felé fordulok, bámulva ezt az üveg alá tett sötét semmit.

Valamit már megtudtam erről a népről, legtöbbet akkor, midőn kívülről is nézhettem, három lépésnyi távolságból. A nyugatiak azt mondják róla, hogy nem ismeri a pénz értékét, aztán dicséretül azt teszik hozzá, ők, akik már-már egyebet sem ismernek, hogy nem is becsüli. Ha szerezni próbál, I. kötet 364nem azért teszi, amiért a nyugatiak, nem azért, hogy legyen mihez még többet szerezni, hanem azért, hogy elköltse. Gyakran már előre elkölti, és csak szükségből, utólag szerzi meg; örök előlegből él, vagyis van még olyan friss, hogy mást jobban szeressen. Az életet? A népen változatlanul a dolgozókat értem; a magyar nekem először burgonyakapálás vagy patkókalapálás közben mutatkozott be, homlokát törölte, mielőtt végre megszólalt.

Én is hallgatagnak találtam e népet ittléte ezredik évében is. Hallgatagnak és bizalmatlannak, titkát, ami legtöbbször csak panasz, nemcsak a nőkkel nem közli, de a pohárral sem. A lecsorgó bor őszinteségáradatot szorít fel legtöbb nép ajkára? A hajdani nyarak értelme alkohollá nemesedve hajdani nyarakat varázsol vissza, az ifjúságot, a mámor az ifjúkor magaslatának könnyű legébe emel vissza? Meztelenre vetkőzteti először is a lelket? Ő úgy mulat, igaz a megfigyelés, hogy órákig némán bámul maga elé, nem száll ki magából, hanem magába merül, és süllyed, süllyed le, vissza valahová, oly kitartón, hogy az ember szinte várja, mikor csúszik le sztyeppei törökülésbe vagy Buddha-kuporgásba, de csak bámul, mintha pásztortűzbe bámulna, míg végül egyszerre – talán a kísértés elleni tiltakozásul – fölriadva kirúgja maga alól a széket, az ember azt hinné, most tért hirtelen magához; de első mozdulattal a lámpát leütve, csak most tör ki, önti ki keservét arra, akit épp maga mellett lel. Akikkel együtt hallgatott, akiknek ezzel a hallgatással közölt valamit gondolataiból. Vagy ha a mondandó már nagyon feszítette a mellét, hát egy-egy dallal. A dallal főleg sorsáról való gondolatait közölte, I. kötet 365mert hogy atyái min mentek keresztül, milyen csapdákon, délibábbá oszlott reményeken és arccal előre zuhanva milyen buktatókon, azt e dalokból sejti, történelmének egy-egy korszaka foglalódik össze azokban. A hegedű szavából ma is többet tanul, mint a professzorokéból s a papokéból. A szerelmesek legnagyobb boldogsága, mikor már teljes odaadással, minden félreértés nélkül együtt hallgathatnak.

Türelmes nép, majdnem alázatos. Ha gondja van, szinte kétrét görnyedve jár, de ha kiegyenesítheti derekát, tekintetének az Alföld láthatára is kevés. De legtöbbször van gondja.

Türelmes nép, majdnem közönyös. De – csodálatosképp – vigaszra sincs szüksége, tapasztalatom szerint, még a vakhitére sem. Mintha eleve elfogadná a lehető legrosszabbat. Már eddig is ily kegyetlen iskolába járatta a történelem?

Vagy valóban ázsiai, olyan értelemben, ahogy európaira mondják ezt a szót? Aki járt Ázsia határán, tudja, hogy az ázsiai a magyarra mondva nem az élhetetlenséget jelenti. Nekem zokszavam, kifogásom volt számára, amíg csak nyugati népek közt jártam, amíg azokkal hasonlítgattam össze: Ezután sem teszek mást. Ma is azok mellé helyezem, a legfejlettebbek, legműveltebbek, legszabadabbak mellé! De volt pillantásom hazafelé kietlen gács mezőkről, száz éve épült kelet-európai fakalyibák, a cári és a bojár uralom nyomait ma is panaszló földek és népek közül. Nálatok ezt híják szántásnak, rozsvetésnek? – gondoltam ott –, ez nektek ház (a tehén és ember együtt lakott), még csak így tudtok méhészkedni? – s I. kötet 366az én derekam is egyszer egyenesedni kezdett. Emlékszem a hajnalra, meghatottságomra, mikor a felső orosz tájak felől jövet a monoton nyírfa- és törpefenyő-cserjések után Odessza környékén feltűnt végre az első akácfa, az első meszelt ház, gémeskút! Milyen értékes lett egyszeriben mindez – mindaz, aminek otthon csak hátrányát láttam. Még az akácon is eladdig csak a port láttam.

A fenyőkkel, szilekkel, vadgesztenyékkel betelten, szemem most is szinte testi étvágyat érez egy akácfa után. Homlokom az ablaküvegre nyomom s a kirakatbámuló szegény sóvárgásával kémlelek az éjbe. Végre az egyik állomás olajmécse alatt feltűnik egy pillanatra egy kis gömbakác – egy szempillantás alatt bekapom, üdítőn járt át, jólesett.

Költői nép, hadd írjam le tizedszer is. Külföldi megfigyelői jegyezték fel róla, hogy valahányszor magát ünnepli vagy gyászolja, szavalat kell neki, a vers hallgatása közben érez valami időfelettit, úgy emelkedik fel sorsához. Talán csak a vers ritmusán át, az értelem másodlagos. Különben a prózai szónoklatok sem egyebek idejük múlta verseknél: meggyőző erejük, gyújtó hevük azoknak is egyes-egyedül formai ütemükben van, ha van. A nép csak azt az eredményt, azt az érvet fogadja el, amit versben is szájába rágtak. Ez igaz; magatartásának sajátos nemzeti szabályai nem paragrafusokba vannak foglalva, hanem rímekbe. E téren különben konok nyelve is meglepő engedékenységet mutat: az egyetlen, amelyen pozíciós klasszikus verset lehet írni; éppúgy lehet nyugat-európait is. A versen át mindenki megközelítheti e népet. De hallgatni a versre is csak száz év múlva hallgat, akkor ismeri be I. kötet 367– szintén versben –, hogy hibát követett el, amikor nem fogadott szót. Mert együttesen, egységesen nehezen hallgat a szóra. S mivel nemzeti jellege a természetben való remek tájékozódás: csoportban nem szeret járni, s így minden tagját külön-külön kell meggyőznie annak is, aki új utat a tettek vagy az eszmék mezején lel.

Külön-külön meghökkentően éleselméjű és megnyugtatóan belátó. Együttesen vakul és vadul és makacsolja meg magát, húz – épp éleselméjűsége miatt – ezerfelé, rontja le, amit külön-külön fölépített, válik tábornyi önmarcangolássá, irigységgé, dölyffé. Egy személyben úr és szolga, úrhatnám és térdhajtó, kínzó és megkínzott. Egyszóval magányos, az isten rázná már vállon. Magamra ismerek benne.

Nyelvében és szellemében. Testében úgy ismertem magamra, hogy fájni kezdett. Az egyenes lelkű nők módjára úgy kezdtem megszeretni, hogy előbb sajnáltam, aztán féltettem, aztán segíteni akartam rajta; mikor elhatároztam, hogy egy életre melléje állok, akkor már büszke is voltam rá, akkor már nemcsak gyengéjét, hanem erejét is láttam. Vagy csak udvarias fogás volt részéről, a közeledést akarta megkönnyíteni, mikor elhitette velem, hogy szüksége van rám?

Most ismét közeledem felé. Megint veszedelemben van? Hirtelen türelmetlenség fog el, keveslem a gyorsvonat iramát. A kocsi szinte lélegzetkihagyón csattog, szaporázza a száguldás ütemét; nyugtalanságomban még sebesebb ütemben verdesem oldalához sarkamat, még erősebb vágtára sarkallnám, sarkantyúznám. Az üres, fekete táj jó vászon a képzelet röppenő rajzaira: az ősz dédapa körül már összegyűlt a I. kötet 368társaság, türelmetlenül csak énreám vár, várja, hogy ezúttal mi hírt hozott. Egy pillanatra azt képzelem, hogy valóban hozok valamit, valami egy szóba foglalható, nagy jelentést: északra ügyeljetek vagy nyugatra! Azt képzelem, hogy a múltban is mindig ő bízott meg egy-egy feladattal, kémleútra, követségbe ő menesztett, mint egykor Kusidot. Visszaülök a padra, aztán azzal a hirtelen szomjjal, amely rendszerint fogalmazás előtt lep meg, rágyújtok egy cigarettára.

Valóban szüksége volt rám? Már csak arra emlékszem, hogyan aggódtam érte. Jajaira füleltem – szerénységből? Vándorútra keltem, éjszakákon át gyalogoltam, pajtákban aludtam, de amennyire az ő szívét vizsgáltam, vizsgáltam annyira a magamét is. Volt, hogy kétségbeestem. Pesszimizmusom csak növekvő szeretetemet mérte? Ifjúságom végén eljutottam egy felismeréshez: hogy az embereknek javára legyek, hogy a helyes jövő felé haladhassak minden akadályon át, célul eszményt kell alakítanom róluk, de épp az eszmény érdekében távol tartom magamtól az embereket, nehogy letérítsenek az útról; tudtam, van egy-egy pillanatra olyan arcuk, amelyet össze lehet téveszteni az eszményével. Elhagytam miatta ezt az elvet. Elfogadtam, mikor a kimondott hang visszhang-feleletével szerepbe szorított; csak akkor álltam félre, ha az eszménytől kellett volna elfordulnom. Volt értelme a szerepnek, volt értelme szólnom, olyan területeken, amelyek tulajdonképpen nem az enyéimek? Voltam nemcsak hangja, de szándéka is e népnek? Beleszólhatok sorI. kötet 369sába? Szívemben mindig igen bujkált az az igen, amelynek Szabó Lőrinc adott hangot, ugyancsak versben. Beleszólhatunk sorsába, bizonygatta tárgyilagos, sőt matematikai alapon, ahogy ma költőhöz illik: ha száz évet élünk, az ország életének egy tizedrészét mint jelent éljük át, hisz mindössze ezeréves az. Még fiatal. Még fogékony, még meghallgathatja a jó szót. Érdemes hát felemelni szavunkat. Viszolygok a pátosztól, de – hogy megértessem magam – már-már éltem vele, mint az imént is; holott ha hangom remegett, mindig a keserűség remegtette.

Már eléggé túl vagyunk a határon, az előbb a sötét ablakra rajzolódó arcon valami távoli város villanyfényei suhantak át, nem pásztortüzekéi. Aztán megint csak a csillagok ütnek át rajta. Szemben velem már ismerős ül, olyan, akivel megoszthatnám gondolataimat. Beszélgetünk, de közben-közben ismét kifelé fordulok, mintha a láthatatlan tájnak s annak az arckarmoló fényes égnek tartoznék számadással, nem a kortársnak. Ritkásan váltunk szót, minden kérdésre két felelet alakul bennem: az egyiket előbb-utóbb kimondom, a másikat magamban tartom, elküldöm a lélek minden hegy-völgyébe: s magam lesem, milyen visszhangot gyűjt, mit sikerül bátorításul vagy vigaszul összeszednie? – Hogy mire készülök? A harmadik ugrással a szétszakadozó visszhang már azt keresi: mit értél el eddigi készülődéseiddel? A feleletek lassankint érkeznek, állnak egymás mellé, alakulnak sorokká, egy-egy mondat soraivá. Talán vezetett mégis valamire a sok régi készülődés, gondolom; ha a vonat most egyenesen Rácegresre vinne, a kísértő istállóvégbe, ahol a béresek, mint minden vasárnap, bizonyára ma is (vasárnap van) összegyűlnek hallgatni egy órát, ott talán – mint a mesebeli, világotjárt kiskonI. kötet 370dás, beszámolhatnék valami eredményről. Ezt láttam, ezt tettem értetek, ítéljetek, csak a ti szavatok számít. Nekik, tudom, az is elég lenne, hogy nem feledtem el őket. Szerényen kezdem a beszámolót, ilyen alacsonyan.

Azért, hogy még több biztatót csikarjak ki magamtól? Hogy a következő visszhang már magasabbról érkezzék? Nyugodtan hallgatom, tudom ellenőrizni, igazat mond-e. Társaidról beszélj, mondja, akikkel utadon szerencsédre összeakadtál. Itt nem kellene szerénynek lennem; épp azért leszek hűvösen tárgyilagos.

Higgadtan, majdnem személytelen szárazsággal tekintek néha-néha a zsúfolt éjből rám tekintő arcra. Mint pódiumról, mikor az ezernyi arcból kiválaszt egyet az ember, és – hogy szavai közvetlenek legyenek – csak annak az egynek beszél: úgy nézek rá, egyetlen tanúmra, már ismerős. A lámpalázszerű izgatottság elmúlt, komolyan és egyszerűen szólok.

A sok készülődés nem volt hiábavaló. Adtunk valamit e népnek. Elsősorban hangot. Hogy a jövő mit hoz, nem tudom. De egy olyan nemzet életében, amelynek sorsát még emberi életkorral lehet mérni, húsz év nagy idő. Elmúlt húsz esztendejében mi vittük a hangot. Még tárgyilagosabb leszek.

E nép szellemiségének Ady nagy korszaka után következő szakaszát arról a csoportról kereszteli el az irodalom, amely a dolgozó nép hangját és jogát hangoztatta. E csoportba természetesen nem csupán azok tartoztak, akiket népieseknek neveztek, először megvetésképp. E csoport biztosított egy folyamatot; olyan feladatot végzett, amelyet történelminek leI. kötet 371het nevezni; nem az én hivatásom, hogy ezt taglaljam és értékeljem, magam is tagja voltam e csoportnak, ez életem vigasza. Olyan munkát végeztünk, amely nélkülünk nem végeztetett volna el. Nyolcan-tízen voltunk. Ennyien kezdetben; ma ha valaki nyilvánosan szóra nyitja száját, három mondata közül kettőben a mi gondolatainkat kényszerül ismételni, azokat szívja be, a levegőből is.

Férfimunka volt, nem a példabeszédbeli légyé, amely a maga zümmögésének s csípéseinek igényelte a dicsőséget, hogy a lovak hegytetőre vitték a teli szekeret. Harcolnunk is kellett, sokszor azokkal, akik az eredmény láttán riadtak rá, hogy ez az ő feladatuk lett volna. Komoly hatalmakkal is harcoltunk. Szembe kellett szállnunk csábítással is. De a nemzet, amelyben kezdetben úgy jártunk, mint a testben a fájdalom, talán magára ébred. Természetesen nem azokban, akik szavainkat csak ismétlik.

Idáig érek a gondolatsorban, azért állok meg, mert ha mást nem, elégedettséget kellene éreznem, s hökkenve állapítom meg, hogy semmi elégedettséget nem érzek; lelkiállapotom alig más, mint hajdani visszatérteimkor Pestre. Rohantunkban a sötét tájon, melyet én is a magam módján alakítottam és népesítettem be, szorongás úrhodik el rajtam s a régi aggodalom. A padon újságlapok hevernek, nem olvastam őket, kiáltó címük is eleget mondott. Európa népei kézigránáttal kezükben méregetik egymást, s én szeretném fedezni azt, amelyikről annyit beszéltem. Még egyszer felmerül a gondolat: miért épp ő elé akarsz állni, nem árulsz el azzal valamit, I. kötet 372az emberiséget? Nem árulok el semmit, épp az emberiesség állít erre a helyre. De ettől sem könnyebbülök meg.

Mi ez a nyomás hát, ez az örökség? Bennem is ezzel az ősi szorongással ad hírt magáról a magyar? Eszembe jut a régiek pesszimizmusára találgatott magyarázat: hátha csak saját életük következménye volt? Magánéletem most pusztaság; annál is kevesebb: rom és magam döntöttem romba mindent; otthon helyett üszök, elvadult kutya és könny fogad, és a vigasztaló simogatás jogát is eljátszottam. De a másik nagyobb szorongást ez a közelebbi, ez az érzékelhetőbb sem feledteti.

Nem magyarázzák a padon heverő hírek sem. Tán én is túlságosan magasra néztem? Bár az magyarázná.

A rögeszmét vagy fogyatékossági érzést, vagy nemes hevületet, hogy életemnek csak akkor van értelme, ha az emberiségnek használhatok, intenzitásában nem szűkítettem azáltal, hogy egy megszabott földterületre próbáltam alkalmazni. S így, ha ez egyúttal erkölcs is, az erkölcsből sem adtam fel semmit. Sőt még én támogattam azáltal, hogy a bizonytalan töprengés helyett rögtön megvalósításába kezdtem az első alkalmas ponton.

Már nem kell az éjszakai tanú biztatása, komoly figyelme. Érzem már, komolyan figyelnek mások is, tekintetemet meghordozhatom tágabb körben is; barátaim arcát idézem magam elé. Szükségük van nekik is biztatásra? Együttesen nyugodtak lehetünk.

Ha a hang terjedését nézem, általános nagy sikerekkel is I. kötet 373dicsekedhetnénk. A dunántúli veszedelem felfedése idején kimondtuk, hogy telepítés: majdnem szakminisztérium épült egyetlen szóra. Később kimondtuk, hogy reform: egész reformnemzedék alakult, képviselői mandátumokra. Kimondtuk, hogy falukutatás: hivatalos küldöttségek indulnak már kutatni. Mindennek, ha közvetlen eredménye nem is, de értelme volt. Jó, hogy mi mindig csak mondtunk, de semmiben sem vettünk részt; őrizzük a szó teremtő varázserejét; így jogunk lesz még többet is mondani.

De sikerre gondolva, nem ezekre gondolok. Arra a levélre, amelyet egy középbirtokos intézett hozzám: Tisztelt uram, véletlenül elolvastam, amit a cselédek helyzetéről írt, feldúlva siettem ki azon nyomban a béresházakhoz, köszönöm, hogy mulasztásaimra figyelmeztetett; csak most írom ezt meg vezeklésképpen, midőn már sok mindent jóvá tettem – írta, s én, bevallom, majdnem nedves szemmel olvastam: ha csak húsz ember sorsán könnyíthettem! Egy mérnök elküldte az általa épített új pusztai lakások fényképét: a terv előtt az ön könyvét mutattam be a birtokos egyházi hatóságnak. Tudom, hogy titeket is hány ilyen vigasz ért. K. – aki pedig tudja mit beszél – egy szomorú estémen azzal ösztökélt, hogy a mezőgazdasági munkások öregségi biztosításának törvényre emelésében volt némi része az én írásaimnak is. Ez alig jelent havi öt pengőnél többet – de ha csak havi öt pengővel is könnyíthettem egy öreg béres sorsán! Az ő könnyebbedésükkel könnyebbülnék én is ettől a szorongástól? Egyéni rögeszméimhez tartozik, hogy képtelen volnék életemet úgy rendezni, hogy irodalomból éljek. Egyszer elvesztettem állásomat; alig két hétre rá a h.-i gazdakörtől, ahol senki sem ismert, levelet I. kötet 374kaptam: költözzem le hozzájuk, adnak élelmet, lakást, s nem kérnek mást, csak estente beszélgessek velük, esetleg csak minden második este, ha sokallom. Két napra akkor megkönnyebbültem. Két napig úgy jártam az emberek közt, mint hajdan, midőn abban a hitben éltem, hogy egyetlen csatával meg lehet váltani őket.

Hogy munkánk jó úton haladt, legjobban ezt tán mégis az bizonyította, hogy mindenki, aki a nép közvetlen vagy közvetett ellensége, szinte törvényszerű sorrendben végigvágott rajtunk. Afféle tűzpróba volt ez: akiben benne lakott ez az ősi népgyűlölet, az tekintetünkre, de legtöbbször már soraink láttán menthetetlenül eltorzította arcát, akármilyen ájtatos vagy népbarát mosolyt viselt is eladdig. Ezt is eredménynek számíthatjuk: a lég tisztult. Már-már aggódtam, ha a görcs nem időben jelentkezett. A düh legtöbbször nem elvnek szólt, hanem személynek. Hagyományos szerencsém engem itt sem hagyott el. Gáncsolóim nem nőttek ellenféllé, ebbé törpültek, mihelyt hátrafordultam. Felemelem egy percre a tollat, visszatekintek, számolok. Támadóim között egyetlenegy sincs, akit jellemnek tisztelhetnék, aki előtt már ne dugtam volna hátra kezemet akkor, amidőn még hízelgő jókívánatot nyújtott felém.

Kint a tájon szaporodnak a lámpák. Ahogy befelé haladunk, úgy nő nyugtalanságom, legotthoniasabbnak a határon éreztem magam. Látom a sorsomat e népben. Életem eddig olyan I. kötet 375volt körében, mintha két életet kaptam volna; magam nem akartam, hogy a kettő összeolvadjon: az író és az, aki az írónak a mondandót súgta. Barátaim megjegyezték kifogástalan jó modorom; mondják, udvarias mosolyomról s kitérő simulékonyságomról vagyok ismeretes közöttük. Valóban, nem a jelen a fontos; ami körülvesz: csak átmenet; megjelenésem egyszerre üdvözlet és búcsú, azért jöttem, hogy továbbmenjek. Meglepődnek, mikor e tökéletes előzékenység mögül egyszerre egy sötét tekintetű béreslegény eszmevilága, kegyetlen szándéka villan elő, sőt nem is eggyé, mert azt még meg lehetne békíteni, hanem valamennyié, egy személyben. Az természetesen más fogadtatásban részesül. Általában egész hazám részéről kétféle bánásmódot tapasztalhatok. Néha egyidőben oly ellentéteset, hogy mosolyognom kell rajta egységesen, szívem mélyéig. Egy miniszter vacsorájáról hazajövet házkutatás várt.

De tudom azt is, hogy mindez nem az én kettősségemet jelenti; hanem e még alakuló földét. Ha barátaim mosolyognak, én visszamosolygok rájuk. Biztosabban nálam kevés állt közülök e földön. Eszmék, arcok, akaratok forogtak köröttem; mióta nézem már úgy őket középről, mint az évszakokét! Azzal vigasztalom magam, hogy úgy vagyok nyugtalan, mint az iránytű. Azt hiszem, eddig, a legnagyobb zűrzavarban is, sejtettem valami általános jó irányt, arrafelé rezegtem. Mindnyájan eltűntök, én is; de ezért a rezgésért, mely szívemet néha embereken és hazákon túli boldogságban remegtette, tán érdemes volt élnünk.

I. kötet 376

Fáradtan fordulok el az ablaktól, útitársam szavait hallgatom. Hallgatom, de felhasználva nem mindennapi képességemet, miközben szavait figyelem, sőt bólintok és válaszolok is rájuk, másra gondolok: arra, milyennek képzelhette utazásainak éjjelén, a kocsiban vagy a ló hátán maga körül kétoldalt a vaksötétben a tájat IV. Béla azon a tavaszon, mikor a tatár után Pest felé közelgett? Mintha helyében ülnék, jobbra-balra a földeken mindent apró részletességgel látok, összehúzódom, még a fejemet is lecsüggesztem hozzá. A kép szomorú. Hirtelen, minden ok nélkül remény száll meg. Minden előzmény nélkül egy sor fut át fejemen, oly tisztán láthatóan, nyomtatásban, mint előbb a batui táj. Utána még egy, aztán még egy, aztán egy negyedik…

Milyen boldogság, – most alakul csak az én hazám!
A többi nép elkészítette már övét, – be rosszul készítette el!
Nem mondom el hibájuk, – de lakhatatlan majd mindannyia –
Ám itt a kő, a mész, a vas: még mind a tág telken hever
S a régi lakból némi törmelék – Mily munka várhat ránk, barátaim!

Csak ennyit tudok elkapni belőle. A sorok gyorsabbak, mint emlékezetem rögzítő képessége, nem is akarom megrögzíteni őket. A ritmus (nyilván a vonatkattogásra) egyre sebesebb lesz, a szavakat épp csak felvillantja, szökik tovább, de magával ragad. Önzően, egyedül, magamban élvezem végig a verset, s mivel már nem is értelmét, hanem csak lendületét és hevét érzem, mivel minden esztétikai ellenőrzés nélkül átadom neki magam, szinte belemelegszem a hirtelen szabad I. kötet 377gyönyörbe – miközben a sarokból, ahova egészen behúzódzkodtam, élénken bólingatok az útitárs szavaira, sőt mondok feleletül egy épkézláb mondatot is: az a vigasztaló, hogy aki a szegények és elnyomottak útját követi, az nem tévedhet el az eszmék hegy-völgyeiben sem – mit féltesz hát engem?

I. kötet 378 I. kötet 379 I. kötet 380
Lélek és Kenyér
Kozmutza Flóra értelmességi- és ösztön-vizsgálataival
1939
I. kötet 381 I. kötet 382

Ez a könyv három részre oszlik. Az első a tájékozódás, az ereszkedő keringés a tárgy felé, a bemutatás s egy kicsit bemutatkozás. A személyes ismerkedés, személyes részletekkel: író fogott a vállalkozásba. A második rész a közvetlen lélektani megfigyelés; a harmadik a tudományos módszerekkel végzett vizsgálás és annak eredménye. Ez a legtárgyilagosabb; ez már nem az én munkám.

Emlékeztetőül: az ország lakosságának 51,8 százaléka földmíves, pontosan 4499393 lélek. Ebből a gazdasági cseléd 599622, a mezőgazdasági munkás 955621, vagyis összesen 1555243 lélek. A mezőgazdasági népesség 30 százaléka tehát teljesen földnélküli. De hozzájuk lehet számítani az egy holdon aluli birtokkal vagy bérlettel rendelkező 271767 léleknyi napszámost és a 27700 kubikost is. Könyvünk róluk és értük szól; nekik ajánljuk.

I. kötet 383 I. kötet 384
Első rész
Vizsga

A falukutató szó nem helyes, mert falukutató az, aki falu után kutat, az pedig felesleges, mert a falvak megvannak, nem vesztek el. A szótól nemcsak azért idegenkedem, mert magyartalan: nyilván a házkutatásból léptették elő. A helyes kifejezés a faluvizsgálat, ez legalább az orvos munkájára emlékeztet. Megint falvat vizsgálok.

Szorongva nézek elébe, érzem, hogy a dolog megint úgy fog fordulni, mint eddig még mindig: a falu vizsgáztat majd engem, emberségből, hűségből, bátorságból; és magyarságból, amit én az előbbiek gyűjtőfogalmaként értelmezek. Aztán írnitudásból, mert a kérdésekre, sajnos, csak tollal lesz módom válaszolni, bár el tudnék képzelni más eszközt is. Úgy szorongok, mint a vizsgák előtt; nehéz helyzetben vagyok, bár készültem.

A kétoldalt sorakozó apró házakat fürkészem, egy ideig egy helyben állok, konokan, akár azon a másik területen, a szellemi magatartásén. Van értelme még ennek a magatartásnak, ennek a munkának? Van szükség rá? Tíz évvel ezelőtt ugyanezt kérdeztem. Nemcsak én, egy egész írói gárda. Aztán kéretlenül mégis munkába kezdtünk s kiderült valami.

A munka értékéről épp azért tudok tárgyilagosan beszélni, I. kötet 385mert magam is részt vettem benne: a szorongató önbírálatot társaim munkájára is kiterjesztettem.

Az utca elején állok, a ködtől nyálkás falusi járdán, karnyújtásnyira könyvem tárgyától. Mozdulnom sem kell, művem hősei máris közelednek: a legközelebbi ház kiskapuja kicsapódik, egy kisfiú és kislány lép ki rajta s rögtön felém szalad, mezítláb, bokáig csattogva a hideg őszi sárban. Kérdezzem meg tőlük, van-e cipőjük és esőköpenyük és őszikabátjuk és télikabátjuk és kesztyűjük és kucsmájuk? Foglaljam jegyzékbe egyheti étrendjüket? Kérdezés nélkül írhatnám, hogy krumpli, krumpli, krumpli, meg nincs, nincs, nincs, nincs, nincs. A kérdés is, az írás is felesleges. Ezt nemcsak én tudom, de azt hiszem, nem akadnék olyan olvasóra sem, aki ne tudná, ezt már az egész ország tudja; tudják még az „illetékesek” is. S ez mindenkit bánt. Tehát a lelkiismeretet sem kell már indítani. Mindez a munka felesleges. Feladat akkor lesz felesleges, ha már mások elvégezték. Lehet beszélni a faluvizsgálókról s főleg a módról, ahogy a közvélemény fogadta őket, de hogy ezt a munkát ők végezték el, arról a beszéd is felesleges. Elég alapos munkát végeztek.

Mégis felteszek egy kérdést, mintegy ellenőrzésül:

– Nem fázik a lábatok, gyerekek?

Majdnem belepirulok; a kérdést én már nem is feleslegesnek, hanem frivolnak érzem. A gyerekek rám emelik arcukat; szemük héja és orruk piros, szájszélük kék. A kisfiú jobb talpát bal lábfejére teszi, és egyenletesen szétmázolgatja rajta a sarat. Így fejezi ki a tűnődést, melyet tíz év múlva majd állsimogatással, húsz év múlva pedig fejvakarással fog kifejezni. Nem válaszol, csak mosolyog; megbocsátó udvariassággal.

I. kötet 386

A válasz is felesleges.

Nyelek egyet, mert utálok más magánügyeiben vájkálni. De azért még megkérdem.

– Csizmád nincs?

A kislány felel, büszkén; arca egy darab ragyogó hajnal:

– Neki nincs. Nekem van.

– Hol van?

– Ferin.

– S az hol?

Először olyasmi kezd világosulni, hogy a csizmát Feri, a gyerekek bátyja hordja, illetve hordhatná, ha akarná, de mégsem hordja. Miért nem? A kislány akadozni kezd. A kisfiú öregesen bölcs és elítélő pillantást vet rá. A kislány belegabalyodik, aztán belepirul, majd belesül a kérkedésbe. A csizma mondatonként törik, horpad, lyukasodik, rövidesen cipővé kurtul, de annak is két év előttinek. Végül könnycsepp alakban fordul ki a verdeső pillák alá.

Így kezdődött hajdanában is a munka, felfedhetem a módszert.

Tulajdonképpen csak közvetítettünk, egy sóhajtást, egy félig elmormolt szót, egy legyintést. Ezek a szavak azonban egy nemzet mondandói voltak. Bejelentés és nekikészülődés nélkül a legnagyobb feladatba vágtunk, amire irodalom vállalkozhat. Azt a fajta közvetítést próbáltuk meg, amely egy nép szellemi rétegének erőpróbája arra, hogy van-e köze a néphez és a szellemhez. A próba nemcsak a hang próbája volt, hanem a szívé is. Voltak, akik írói eszközzel fogtak a feladathoz, mások a tudományéival. A sokfelől jött hang szép egységbe I. kötet 387fonódott. Azért, mert mindegyikben ott volt egy közös vonás. A nép vizsgálása közben társaim közül is ki-ki vizsgát tett a maga módján, ennek a vizsgának az eredménye volt hasonló: az állásfoglalás. Így hasonló lett a cél is. A magyar szellemi életben régóta, tán Petőfiék óta nem volt ilyen kerek, egységes mozgalom; mert a vállalkozásból csakhamar mozgalom lett. Nyolc-tíz mélyfúrást végeztünk az ország különböző részén, nyolc-tíz könyvet írtunk. Ezek mintájára azonban az ország minden falváról lehetne egy-egy könyvet írni; nem ilyenre készülök.

Vizsgázott a falu, vizsgáztunk mi; a legtanulságosabb, szociológiai szempontból a legleleplezőbb az volt, ahogy az ország vizsgázott: midőn azok feleltek, akik közvetítésünk hallatán fejüket fölemelték, bólintásra vagy rázásra vagy a düh ráncaival. A szövevény – most már magától – ekkor bomlott ki igazán, a kép ekkor lett teljes. Tudósításra készültünk, s juliáni követek lettünk. Meggyőzésre készültünk s vitába, majd harcba keveredtünk.

Jó volt a harc, jó mulatság, férfimunka, mert… Megállok a mondat közepén, melyet nyilván a kötelező vitézkedés diktált. A harc nem volt jó, nem volt szép, férfias sem volt. Ismerem a szavak súlyát. E harc ocsmány volt, nemtelen. Tulajdonképpen ellenfelünk sem volt, azaz nem állt ki nyíltan ellenünk; biztos várából lődözött, orozva mindig bérenc hadát uszította. Csaknem havonként más irányból, más lobogóval és jelszóval.

A vita, amelyet vállaltunk volna, már az első percben úgy alakult, hogy nem érveket, hanem rágalmakat kellett volna visszautasítanunk. Nem válaszoltunk, én merő tisztaságérzékből. A magatartás helyes volt, az idő is igazolta. A rágalI. kötet 388mak, ahogy sokasodtak, úgy mondtak ellent egymásnak, végül egymást cáfolták, néha ugyanarról a nyelvről hangozván. Így zajlott, amit mi Pest felfedezésének neveztünk; tanulságos társadalmi tanulmányt lehetne erről is írni; de ez sem célom. Az anyagi bajnak pontos megfelelőjét találtuk meg Pesten, erkölcsiekben. A béres arcán reszkető szolgamosolynak szinte tükörképe volt a monokli alatt feszülő fagyos pökhendiség s a bértollnok mindent tudó fölénye. A főváros úgy illett az országra, mint fazékra a fedő.

Így forgott el egypár esztendő, a tarka gyorsaságot épp azok érezhették, akik egy helyben álltak. Felesleges azt is hangoztatni, mi mellett tartottunk mi ki. Újra és újra akadtak, akik „programot” követeltek tőlünk, eszmeit, világnézetit, gazdaságit, sőt filozófiait. Ez nekünk eszünkbe sem jutott. Úgy élt bennünk ez a program, mint az iránytűben a delej, minden tettünkkel, minden rezzenetünkkel azt kommentáltuk. Csak épp az nem kért tőlünk programot, akinek útján előőrséget vállaltunk: a parasztság. „A nép követett bennünket” – nehezen írnék le ilyen megfoghatatlan szólamot, de megható kis jelenetek, baráti kézfogások, néma férfiölelések sorát tudnám idézni arra, hogy valami ilyes történt. Ritka dolog, de ők éppoly jól tudták, akár ellenségeink, hogy az ezerirányú s mégis egységes munkával mit akarunk. Ez volt vigaszunk.

Háború van, a jósok nem győzik fejüket, a törtetők vitorláikat kapkodni a négy égtájról ömlő szelek felé. Birodalmak dagadnak, mint a tenger, s apadnak majd, mint a tenger, egymás után válnak valóra a vitapezsdítő, tréfás ötletek, melyeket az utóbbi tíz év alatt ellenfele ugratására az ember I. kötet 389kibökött: én kiböktem egypárszor a népvándorlást is. A szem riadtan fürkészi a jövendőt; nem tartom véletlennek, hogy én ezt a falusi utcát fürkészem. Itt állok a sárban, konokan, megátalkodottan, mint a kutya kicsinyei fenyegetett ólja előtt.

A falu, a nép, ez az egész faluvizsgáló divat átment az első fordulón; az őstehetségek fölött borulni kezd az ég, a kikapart nagyatyák csontkeze pásztorbot helyett ismét nemesi pecsétgyűrűt szorongat, a témájában elrekedt közíró a hétvégi szociográfusokra ereszti tántorgó mellékmondatát. Percek kérdése, hogy íveivel s műszereivel a kéretlen népmentő a színpadon is megjelenjék, hálás figura lesz.

Hétvégi kirándulásra érkeztem legelőször a faluba, mert máskor nem érek rá, csomagomban nagy köteg kérdőívet hoztam, három-négyfélét is, mindegyiken egy sereg kérdés. Több, mint egy évig ez a falu volt a gondom. Ezek a kérdőívek duzzadnak most is a zsebemben. Van nálam egy-két lélektani vizsgálóeszköz is. Fényképezőgépem is van, sőt stopperórám. Társam testes dobozt szorongat hóna alatt, egy újfajta ösztönvizsgáló alkalmatosságot. Kérdéstől duzzad a fejem is. Így állunk az utca elején.

Azelőtt nem ismertem a falvat, a környéket, az országrészt sem. Pesten, az első indulás előtt, a legutóbbi népszámlálás köteteiben megnéztem, s gyorsan felírtam a falu egy-két adatát. Még itt vannak. Ezek szerint a lakosok pontos száma 1930-ban 6469, közülük nő 3255, férfi 3214, magyar 6438, I. kötet 390református 5133, katolikus 1069, evangélikus 150, görögkeleti 67, izraelita 17, görögkatolikus 9, hatévesnél idősebb analfabéta 682. Lakóház van 1330; kő- vagy téglaépítményű összesen 67, a többi vályog vagy sár. Van a községnek külterülete is – távolabb eső falurészek, ezeken 1409 lélek él. A falu összes lakosa így tulajdonképpen 7878.

Az 1935-ös felvétel szerint tehén a faluban összesen 563 van, ló – a csikókat is beleértve – 855, sertés, malacokkal együtt 6707, juh 4, kecske 6, szamár 2, házinyúl 21, tyúk 17974, lúd 1768, kacsa 1284, galamb pontosan 1122.

Almafa van 12040, körte 2467, cseresznye 2568, meggy 3393, őszibarack 1268, kajszi 1199, magvaváló szilva 14743, dió 1714, mogyoróbokor 33, mandula 7, gesztenye 8, eperfa 3492.

Az adatok akkor kapnak határozottabb alakot, hátteret és színt, ha földre helyezzük azokat: a község földterületére.

A község összes földbirtok-területe 14710 hold. Megélhetésre nagyjából elég volna a majd nyolcezer léleknek, mert a családok átlag 5–7 tagból állnak s a föld kitűnő.

A határból azonban 9659 hold ezer holdon felüli nagybirtok. Ezt levonva a határból, a falu többi lakosának már csak 5061 hold marad. Már fejenként egy hold sem, ha arányosan oszlana meg. A faluban azonban vannak módos gazdák is, van egy ötszázholdas középbirtok is, mindez azt jelenti, hogy a nagyobb rétegeknek annál kevesebbet lehet számítani. A kis- és törpebirtok nagysága összesen 3929 hold (ebből 1931 holdat az 1920-as földreformkor osztottak ki).

Sokkal áttekinthetőbb a kép, ha családok szerint nézzük I. kötet 391a kisbirtok megoszlását. Erre az adatokat itt a faluban kaptam. Ezek szerint:

30–40 holdja van

20–30 holdja van

10–20 holdja van

5–10 holdja van

1–5 holdja van

2 családnak

2 családnak

53 családnak

105 családnak

405 családnak

1 holdnál kevesebbje van 238 családnak, egyáltalában semmi földje sincs 659 családnak.

A határból erdő 2673 hold; földadó alá nem eső terület 1008 hold.

Nem kell bonyolult számítgatás: ahogy az ember végigmegy a falun, puszta szemmel látja, ösztönével, de titkos tájékozódási szimatával is érzi, hogy a falunak legalább háromnegyed része föld nélküli napszámos, zsellér, kikopott cseléd. Ezek érdekelnek.

A föld megoszlása megvilágítja az állatállomány valódi megoszlását is. Az állatok tekintélyes része a nagybirtok tulajdonában van. Az 563 tehén közt ott vannak például azok is, melyek tejét az uradalmi tejüzemek dolgozzák fel, amelyek tehát a falu népességével csak a statisztikában vannak viszonylatban. Ez a lakosság tejfogyasztásánál lesz fontos. Hasonló szempontot kell figyelembe venni a lovak, sertések, gyümölcsfák számának helyes megbecsülésénél is.

A tekintet, ahogy végigszalad az utcán, a valóság apró jegyeiből egy pillantás alatt megállapíthatja azt is, amit az istállók és kamrák rejtegetnek. Ez az utca nyílegyenes, széles: vagyis jobbágytelepülés, a hosszú, katonás rendben sorakozó házak I. kötet 392helyét a grófi tiszttartó mérhette ki. Az utca szép, egészséges. Teljes szélességben bokáig érő s most az őszi párában üdén csillogó fű veri fel, kocsinyom annyi sincs rajta, mint takarodáskor a tarlón, csodálkozva nézem. Az egész utcában tehát egyetlen kocsi, egyetlen fogat sincs? Nincs. Az alacsony kerítésen át bekémlelek az udvarba. Istálló sincs. Tehát tehén sem. Aztán bemegyünk a házba.

Első kérdések

Nem az anyagi helyzet vizsgálására vagyunk itt; amit eddig a gazdasági körülményekről elmondtam, csak bevezetőül mondtam el. Ez az alapozás, amelyre a tervezett alkotást rakhatjuk, ez a talaj. Ki kell hát tapogatnunk s később is vissza-vissza kell majd nyúlnunk hozzá, valahányszor egy új pillérnek helyet keresünk.

A második napon már magamtól is pontosan tudom, hogy élhetnek itt, hogy élhetnek bárhol a földmívesek, akiknek semmi földjük.

Mint az egész országot, e kérdéssel kapcsolatban engem is az foglalkoztatott, merre visz a kivezető út ebből a helyzetből? Ismerem a terveket, ezernyi van belőlük. Az illetékesek véleményére voltam kíváncsi, az érdekeltekére: magukéra a nincstelenekére. Milyen megoldást látnak ők, s látnak-e egyáltalán ilyet? Feleslegesen is azért tartottuk fontosnak, hogy anyagi helyzetüket tőlük maguktól halljuk. Ha sorsuk rossz, hogy gondolnák ők megjavítani? Erre voltunk kíváncsiak.

Tudom, milyen bajos a parasztokat kérdezgetni. Magam is finnyásan utasítanám el, ha valaki meghívás nélkül beteleI. kötet 393pedne szobámba, kérdőívet húzna elő, s faggatni kezdene legmeghittebb kiadásaimról, sőt elsősorban épp azokról faggatna. Válaszolni már csak azért sem tudnék, mert ugyan ki tartja számon egy évre visszamenőleg, hogy mennyit adott ki gyufára meg levélbélyegre.

Azok tartják számon, akik még erre is csak háromszori megolvasás után ejtik ki ujjuk közül a pénzt. A kérdezés így mégis kecsegtetett némi reménnyel. De persze csak úgy, ha az emberek őszintén is válaszolnak, ha sikerül bizalmukat megnyerni. Szerencsére ezzel nem kellett törődnünk, a bizalmat akaratlanul is megnyertük, még tavaly.

Tervet készítettünk. Az a nyegle gúnyolódás, ahogy szellemi életünk nem egy kiválósága is a faluvizsgálók kérdezősködő módszerét emlegette, ez a bűntudat-csitító lebecsülés adta a gondolatot, hogy részletes kérdezési módszert dolgozzunk ki. Elolvastunk egy-két szakkönyvet, tanácsot kértünk egypár gazdasági és pénzügyi szakférfiútól. Szaknyelvű mondataikat lefordítottuk arra a nyelvre, amelyet az is megért, aki csak magyarul tud. Aztán íveket készítettünk. Száz család adatát, száz gazda véleményét akartuk felvenni, hogy – a kerek szám miatt – könnyebb legyen a százalékszámítás, a statisztikai munka. Nem lett szükség rá; a legkisebb töredék is hitelesen vallotta az egészet.

Az adatokért először magunk jártuk a házakat; a rovatokat mi töltöttük ki, beszélgetés közben. Az első tíz-tizenöt ház után azonban kiderült, hogy a gazdák sokkal jobban értik a lényeget, mint ahogy gondoltuk, s bevezető meg magyarázat nélkül is nagyon jól meg tudnak felelni a kérdésekre. Kísérletül egy csomó ívet náluk hagytunk, s őket kértük meg a kitöltésre. A próba jól sikerült. De közben azért – más terI. kötet 394mészetű látogatások és találkozások alkalmával – magunk is folytattuk a felvételt, ellenőrzésképpen.

Csak munkabíró családokhoz fordultunk, vagyis olyanokhoz, ahol a férj is, feleség is kereshet, még fiatal. Nem a nyomorról akartunk képet kapni, hanem a munkaképességről és a munka eredményéről. A házastársak közül azonban még ilyen esetben is csak a férj keres, mert az asszonyt a fiatalkorú gyermekek kötik le.

Előre elkészített tervünk szerint a kérdések három irányba ágaztak. Az első csoport a keresetet akarta tisztázni, annak különböző módjaira kért pontos választ.

Azok keresete, akik az egész esztendőt a faluban töltik, évenként körülbelül négy-, ritkábban ötszáz pengő. Ebből aratással mintegy 5 mázsa búzát és 1 és ¾ mázsa árpát keresnek, vagyis pénzbe átszámítva 120 pengőt. A többit napszámba-járással, tuskóásással, favágással s egyéb alkalmi munkával keresik meg. De ezt is csak azok, akik éberen figyelik, hogy hol akad, ha csak egynapi munka is, és azonnal jelentkeznek. Igen sokan vannak, akik nem képesek erre az állandó lesállásra, közönyösek, nemtörődömök lesznek, s az évszakonkénti nagyobb munkákon kívül csak akkor járnak napszámba, ha hívják őket. A tavaszi-nyári kapáláson, az őszi nagy terményszedésen kívül nemigen akad munka; oka ennek az, hogy a környező nagybirtok rosszul gazdálkodik, csőddel küzd. Bőven találtunk családot, amelynek évi keresete 200–300 pengő körül járt.

A kérdések második csoportja a háztartások menetére akar világot vetni; arra kért választ, hogy a keresetet a család I. kötet 395mire fordítja, vagyis mit ad ki tejre, lisztre, sóra, ruházkodásra és egyébre.

A teljesen földtelen M. G. hónapszámos válasza: „Költök 30 pengőt lakásra, 5 pengőt sóra, 8 pengőt cukorra, 40 pengőt fára, 30 pengőt krumplira, 100 pengőt zsírra, 120 pengőt kenyérre, 20 pengőt egyéb fűszerre, 60 pengőt ruhára”, évenként. Vagyis összesen 413 pengőt, az egész családra. Helyzete a többséghez mérten kedvező: hónapszámra szerződve az évnek egy részében munkája állandó; fiatal, nemrég nősült, gyermeke még csak egy van.

Az ötgyermekes M. P. válasza, szó szerint: „tejet csak akkor veszünk, ha nagyon muszáj, lisztre, kenyérre, krumplira 260 pengő körül, sóra és egyébre 80 pengő körül költünk. A ruházkodásra nem tudok felelni, mert egyik rosszból csináljuk a másikat.”

Sz. M. „a ruházkodást adományozásképpen” szerzi be, N. L. annyit költ „ahogy a kereset engedi, mikor mennyit, mikor semmit, azt nem lehet kiszámítani”. Ruházat? „Ezt nem lehet ruházkodásnak nevezni, mert azt a 100 pengőt csak ócska rongyokért adjuk ki.” Heten vannak.

Sz. L. kiadásait hetenként, majd naponként sorolja fel: „egy kiló bab, 5 kiló krumpli, 2 liter tej, de legtöbbször egy csep se, egy kiló liszt, egy negyed só, másfél kiló kenyér naponta, egy nyolcad kiló zsír és amit lehet, nélkülözöm” M. S., aki pedig évi 600 pengő keresetről számolhat be, mert a családban nem ő dolgozik egyedül, a ruházatra így válaszol: „ruházatra annyit költök, amennyi az évi élelemre nem kell, esetleg az egyik héten az egyiket nélkülözük, a másikon a másikat” Sz. K. az egész érdeklődésre egyetlen mondattal felelt, szó szerint így: „eszt nem lehet felszámítnyi, mert van hét, hogy egy fillér sincs.”

I. kötet 396

Külön érdeklődtünk a tej-, a hús- és a cukorfogyasztás felől. Ezt már más szempontból is, a gyermekek fejlődése szempontjából akartuk tudni. Most is szó szerint, sőt betű szerint másolok ide egy-két általános érvényű választ. A háromgyermekes Sz. J. fogyaszt: „tejet hetenként semenyit, esetleg havonként egy litert, cukrot havonként egy negyed kilót. Húst hetenként egy kilót.” Az ugyancsak háromgyermekes K. M.: „hetente 2–3 liter tejet, literjét 14 fillérért, húst a székből soha semit, legfeljeb nyáron vasárnap egy-egy tyúkot, cukrot egy héten egy nyolcad kilót.”

Az ötgyermekes L. J. szóval mondta el, hogy egész évben cukrot 2–3 kilót fogyasztottak, húst talán 2 kilót, néha-néha fél kiló szalonnabőrt vettek 20 fillérért, meg disznófejet, kilóját 50 fillérért. A fogyasztás a gyermekek számának növekedésével csökken személyenként: több száj többet eszik. A kétgyermekes T. L. így ír: „egy héten egy liter tejet, meg sokszor annyit se, húst két hétben eccer, akkor is ha van rá, cukrot egy nyolcadot egy héten.” A hatgyermekes M. P.: „tejet 2–3 hétben 1 litert, húst szintén 2–3 hétben egy fél kilót, cukrot pedig akor veszünk, amikor muszáj, 10–12 fillérért”

Tartalékja senkinek nincs. Abban az értelemben, ahogy a város: a kamra fogalmát szinte nem is ismerik. A kamrában, ha ilyen helyiség egyáltalában van, csak a nyáron keresett búza zsákjai árváskodnak, körülbelül a tél közepéig, nagy ritkán a sarokban egy halom krumpli.

Mindenki pontosan annyit költ, amennyit keres. Így a következő kérdéscsoportra már ezzel megkaptuk a summás választ. Ebből annak kellett volna kiderülnie, tudnak-e valamit I. kötet 397félretenni jövedelmükből a földtelenek? Ha igen, mennyit s mire használják azt fel? Ezzel kezdődött volna a tulajdonképpeni vizsgálat.

A merész tudakozódás mégsem volt hiábavaló.

Az első eredmény nyelvészeti, a német Einkommenból csinált jövedelem szó fogalmi tisztázása. Tíz magyar közül legalább négy akaratlanul is kijavította a kérdést. „Keresetemből semmi jövedelmem sincs”, válaszolta rögtön az első, a jövedelmen helyes nyelvösztönnel a nyereséget értve „Jövedelmem egy fillér sincs”, írta egy második, noha előzőleg négyszáznyolcvan pengő keresetet vállalt. A jövedelmet megtakarításnak vették. Erre aztán ömlött a válasz, egyöntetűen. Különbség csak hangban van köztük.

„Semmi, semmi, semmi”, írja a higgadtabbja. „Ez a kereset még a szerény eléléshez is kevés, hogy tudnék én félretenni?” kérdezi a kérdezőt K. M. „Keresetem 8 tagú családom eltartására és ruházására sem elég” – feleli Sz. L. A hatgyermekes M. P. így felel: „Nemcsak félrerakni nem tudok, hanem inkáb hitelre szorulok, aból amit tudok, megadok, amit pedig nem, az marad.” A négygyermekes N. G. válasza: „Megtakarítani pénzt azért nem tudok, mert hozzájutni sem tudok.” „Nem tudok én a jövedelemből félreteni egy filért – írja a hatgyermekes T. M. –, arról még szó sem lehet, hiszen a szegény ember olyan, hogy ahányszor eszik, anyiszor megéhezik.” A kérdezettek jó része válasz helyett szemünkbe nézett azzal a félig fürkésző, félig rendreutasító tekintettel, ahogyan az elmeorvos a betegére nézhet. Mások az íven, méltánylandó határozottsággal, áthúzták a kérdést, mint nem odavalót.

I. kötet 398

Az egész eddigi kérdezősködés afféle kísérleti emberkínzás volt a tudás érdekében: élveboncolás. Nemcsak haszontalannak éreztük, de kínosnak is, magunk is szenvedtünk tőle. Becsületből csináltuk végig, azért, hogy egész bizonyosak legyünk abban, amit úgyis tudtunk. Felszabadultan tértünk át a kérdések harmadik csoportjára: meg vannak-e elégedve munkájuk eredményével, s ha nem, milyen módon gondolnák megjavítani az eredményt. Azt hittük, a szabad remény szabadra ereszti a képzeletet, legalább a lelket. Nem eresztette szabadra, a nincstelenek nem szőnek álomképeket. Ez volt az első nagy tapasztalat. Talán a legnagyobb. A válaszok szinte csak a lélek magyarázó ábráiként álljanak itt.

„Munkám eredményével nem vagyok megelégedve, mert nincs megfizetve, hogyha keresnék hetenként 25 pengőt, akkor a családom jobban tudnám táplálni, de így nehéz”, írja N. G. Négy családja van.

Petőfi szép hangütése óta, hogy még kér a nép, sokat foglalkoztak azzal, hogy hát pontosan mit is? A zsellérek szerények. Heti 25 pengőnél egy sem megy tovább. Tárgyilagosak. A panasz is csak a reális jelzők halmozásából csendül ki itt-ott.

Meglepően tárgyilagosak, maguk felé is. „Most hát nem vagyok megelégedve, mert ehez a csekély koldus kis évi keresetemhez ojan nagy szám kivetést akarnak tőlem, a mire én méltó nagyon gyenge vagyok – írja M. S., noha hét gyermek eltartásához nem gyenge –, mert a nincsenből nem tudok sem szorozni, sem osztani.” Különben ő évi 600 pengő keresetről ad számot.

Vannak, akik a napszám emelésétől várnák az eredmény javulását. Ha az esztendő minden napján lenne munka, ha csak két pengővel is. Nagyobb számvetést a jövőről valóban I. kötet 399nemigen tudnak csinálni, de csaknem valamennyi válasz végén az utolsó megoldás a föld. A száz földtelen közül 96 nem feledkezett meg a földről. A remény persze a második kérdésre a felhőkbe röppen, de még ott is tárgyilagos.

„Munkámat csakis megfelelő földhöz jutatásal gondolnám megjavítani.

Töb eredményt csak úgy tudnék érni ha volna 10 hold földem 6 családnak úgy találnám meg a jobb dolgot.

Állandó munkával gondolnám megjavítani, vagy ha földet jutatnának tisztességes haszonbérre.

Több munka alkalmat vagy pedig földhöz jutást.

Ha föld volna.

Ha nem csak azokra gondolnának a föld jutatáskor, akiknek van arra pénzük, mert azok már úgyis élnek.

Ha legalább 5 katezteri földem volna, mindjárt jobban tudnám nevelni a családot.

Ha 5 holdat dolgozhatnék, akkor úgy gondolom meg tudnék élni de erre nem remélek lehetőséget, mert sem földre sem felszerelésre nincs pénzem és így soha nem is lesz.

Ha földhöz juthatnék az Álam segítségével, mert az keresetből semmi esetre sem jut hogy előre fizessek.

Egy kis haszonbérlettel javítanám én meg, legalább hét nyolc ktsz föld jutános haszonbérlet mellett.”

A száz ív közül kilencvenhatról másolhatnánk le egy-egy ilyen mondatot, amelyben még a reménytelenség burka alatt is a föld húzódik meg. Álljon csak egy itt. Egy hatgyermekes napszámos válasza:

I. kötet 400

„Munkám eredményével nem vagyok megelégedve, mert munka van, de nincs anyi eredménye, hogy munkám után megéljek, olyan módon gondolnám, ha tehetségem volna hogy legalább volna egy házam amibe belebúnék nem kéne lakónak leni a más hátán meg 12 kateszter földre volna legnagyobb szükségem amiből elő tudnám az évi megélhetésemet szerezni.”


Két kérdezett egyenesen elutasította a föld gondolatát. Ezekkel személyesen beszéltem. Az egyik vallási alapon, de elég logikusan azt fejtegette, hogy a vagyon Krisztus megtagadásához vezet. A másik, a nyolcgyermekes M. P. pedig azt, hogy neki teljesen mindegy, mi módon juthat keresethez; lapján ez állt: „a sokból elveni, a kevéshez pedig tenni és a gyermek nevelést az államnak kellene rendezni.” „Neki nevelünk” – mondta. A harmadik, aki nem említette a földet, némi magyarázkodás után arra szólított fel, hogy ígéret helyett nyújtsak át neki egy valóságos pengőt. Azután pedig, már mosolyogva, arra, hogy kimondott szavaim után rögtön adjak át neki további egy-egy pengőt, amíg csak a tapintható lényegig nem érünk, mert ő már sem a szemének, sem a fülének nem hisz, hanem csupán a tenyerének. Volt – egyetlenegy –, aki azt írta, hogy őneki így is jó, mert már megszokta.

A lényegre az utolsó kérdéscsoportnak kellett volna tapintania. Ám a zsellérek, szóban is, írásban is tájékozatlanul tapogatóznak a kérdésre, hogy mire fordítanák, ha több keresetük volna, s mennyi kellene akkor? Legtöbbjük általánosságot felel: „Bizony, sokkal több kellene.” „Még egyszer annyi volna jó, mint ami most van.” „Akkor mindig volna zsír, meg jobban élnénk.”

I. kötet 401

Az elképzelt összegen a legbátrabbja is úgy lépdel, mintha jégen járna. „Talán ha minden hónapban száz pengőnk is volna” – írta a hatgyermekes M. P. Egy másik hatgyermekes behívta a feleségét, azzal próbálta összeadni, mennyi is kellene a jóléthez. Kívánságaik olyasféleképp bonyolódtak, mint a mesebeli szegény emberé, aki végül a felesége orráról kívánta vissza a kolbászt a serpenyőbe. A keresettöbbletet majdnem mind arra fordítaná, „ami a legszükségesebb”. A legszükségesebb a legtöbbnek a föld.

„Ha több keresetem volna, akkor venék földet, meg ruházkodásra fordítanám, meg a bótos kitisztázására” (vagyis az adósság törlesztésére). A nyolcgyermekes B. K.-nak „1200 p kellene a maji korban, hogy családom tisztességes megélhetését biztosítani tudnám emberhez méltón.” „Az én hattagú családom föltáplálására, nevelésére, ehez legkevesebb 7 vagy 8 száz pengő kellene.” Volt, aki csalamádét venne, a csalamádéhoz aztán „valami jószágot”. Másnak „havonta 70 pengő kelene mert eből a mostaniból nem lehet gyermeket nevelni”. Öt gyermeke van. K M.-nek a több kereset is csak földre kellene, de úgy, hogy a törlesztést csak egy év után kellene fizetnie, lehetőleg ősszel. Sokan házat vennének. Sz. J. a fölösleget „ennek a kis háznak a megjavítására fordítaná, mert már rosz a teteje nádas és befoj rajta az eső és egészségtelen mert penészes a szoba belseje”. Hogy arra mennyi kellene, azt talán akármelyik mesterember megmondaná. Volt, aki tőlem kérdezte meg, hogy mit válaszoljon: mennyi kellene az emberi élethez. Őszintén válaszoltam, de ő tréfának vette. T. J. akkor nem várná meg a karja „száradását”. Sz. J. a többletet hat pár csizmára fordítaná, annyi gyermeke van, „a megmaradt öszeget pedig vagyon gyarapításra”. Az ötgyermekes K. P.: I. kötet 402„jószágba fektetném és abból tudnék földet venni, abból meg tudnék ruházkodni, így még egy rosz malacot sem tudok tartani, mert nincs miből”. B. S. helyett a felesége írta, hogy: „a fő óhajunk hogy egy kis saját családi házat tudnánk építeni és nem ijen egéségtelen drága máséban lakni ezel a nagy családjával az embernek. Bocsánatot kérek ha őszintén feleltem de ez így van.” A községi utász a mostani évi 477 pengő helyett részletes költségvetése alapján pontosan 836 pengőt kívánna. „Én leírtam ezt – teszi hozzá –, de ki ad nekem igazat?” Aki feljebb néz, az mind fűz valami megjegyzést még a vallomáshoz, nehogy eszelősnek nézzék. Sz. K.-nak kellene „egy kis ház meg 5 föld, erre kéne 2500 pengő de ez nincs meg és nem is lesz míg a világ világ lesz az én sorsom nem tudom leírni vannak elöljárók azok tudják ki a szegény ki a gazdag”. A száz kérdezett család között egyetlenegy akadt, amely gyermekét, kilencéves kisfiát taníttatná, mert az nagyon ügyes. De itt is a válaszoló nem a férfi volt, hanem felesége, értelmes, friss szavú asszony, maga is ki tudott bennünket egy-két dologra okosítani a világ törvényeiről.

Utoljára hagytam a legemberibb feleletet. K. S. adta. A lapon egyetlen rovatot sem töltött ki, a lap alján írta oda:

A lélek határai

Ülök a földes szobában, ma délelőtt is már a negyedikben vagy ötödikben; én felöltőmbe burkolózva a sarokban ülök, társam az asztalnál, előtte a látogatás ürügyéül szolgáló papírlap, amelynek látása a háziakat rögtön szívélyes fogadásra indította. (Tavaly az ilyen látogatás után egy-két hónapra csomagot kaptak, egy-egy viseltes kabátot, hócipőt, levetett holmikat barátainktól.) A háziak mezítláb ülnek és állnak a földes szobában. Társamat régebbről ismerik, szeretik is, őszinték hozzá, már amennyire a szegénység egyáltalában lehetővé teszi az őszinteséget. A szegényeknek a grammatikájuk is más.

Tudom ezt, s ezért hallgatok, s figyelem, hogy a szabályai itt is olyanok-e, ahogy én azokat a Dunántúl megtanultam, s aztán eléggé tökélyre vittem. Lesem, hogy a dadogás, a hirtelen nekieresztett mellékmondat-özön ott következik-e be, ahol kell. Pontosan ott következik be. A jelen és a múlt idő szabályszerűen folyik össze, a feltételes módnak itt is megvan mind a harminchat árnyalata. A hangsúly a mondat végén konokan itt sem esik le, nem nyugszik meg; a pont helyén pirulás, legyintés áll, s indokolatlan tekintet a mennyezetre.

Más világba kerültem, a körvonalak egykettőre kialakulnak. A földrajzi fekvés után jól látom már azt a tájat is, amelyben a lélek mozog. A házigazda megfontoltan válaszolgat, mintha maga is tudná, hogy minden szava fontos adat e lelki táj monográfiájához. „Hány napot dolgoztam?…” – rágja a kérdést és a mennyezetre néz. Társam jegyez. „Hát a ruházat…” I. kötet 404– ismétli ezt a kérdést is, és most a lába nagyujját nézi, mintegy tanácskérően. „Disznót azért nem öltünk, mert…” a mondatot – helyes nyelvösztönnel – nem fejezi be, felesleges. A látkép, azé a belső tájé, tiszta.

Nem először járok e lelki tájon, hírt sem először adok róla, hosszas bevezetővel nem untatom hát az olvasót. E tájra jövet is hegyeken keltünk át, itt vagyunk. Az ég alacsony, de nem a kereszténység angyalai laknak benne, a látóhatár nyomasztóan szűk. Azon túl körben nem Európa fekszik, vagy legalábbis nem európai távlatok. (Rögtön megértjük.) Az időmérték sem európai. A tér fogalma általában minden területen valami más világrészből, hogyha nem bolygóról való.

Társam faggatja az értelmes gazdát (már nem anyagi helyzetéről, mert azért nem kellett volna idefáradni, hogy földje csak annyi van, amennyi ott az ablakban a muskátli alatt feketéllik), tapintatosan erről a lelki látóhatárról faggatja. A gazda mindent ért, és készségesen felel. Érzi, hogy nem magát leplezi le, hanem ezt a különös tájat. Nem vall, hanem felvilágosítást ad; legmeghittebb ügyeiről egy idegenvezető hangján beszél: nem övéi. Egy népet leplez le. Most kezdődik az igazi vizsgálat. A gazda képzeletére vagyok kíváncsi; meddig repül az anyagiak világa felett s milyen erővel? Egyéni mérőeszközöm van hozzá.

Az én ingerhatárom, vagyis az a pont, ameddig képzeletem szállhat, a számok területén valahol a százezer körül van; az egymillió már igen-igen messze, párában és ködben halványodik. Felhasználható pénzben például annál többet már nem tudok magam elé idézni; a különbséget azon túl éppoly I. kötet 405kevéssé veszem észre, mint azt, ha ezer gyertya mellé még ötöt meggyújtanak.

Figyelem a gazdát, az ő számhatára vajon meddig terjed, s most már én is kérdezgetem. El voltam készülve rá, hogy a határ nem lesz messze, de mégis meglepődöm. Aztán megdöbbenek, aztán feszélyezettség fog el, szorongást és szorítást érzek, mintha holnap már nekem kellene azon a szűk területen mozognom.

Esetleges nagyobb jövedelmükről beszélve a száz gazda közül csak hat részletezte, hogy boldogulásához körülbelül mekkora összegre volna szüksége, de ezek is elég tájékozatlanul: az ismeretlen területen egy szalmaszálban megbotoltak, szakadékokat viszont könnyű szárnyalással röppentek át, akár az álomban. A többi nagyon is tárgyilagos volt, a földön járt, szinte földhözragadtan. Az úgynevezett átlagot ez a gazda testesíti meg.

Százhúsz pengőnél már botladozni kezd. Kézen kell fogni, hogy százötvenig eljusson. Nagy nehezen eljut, nagy nehezen elképzeli, hogy lenne százötven pengője. Én képzeletének izzadságos munkáját képzelem el: a napszám átlag kettő ötven, de évente legfeljebb százhatvanszor-száznyolcvanszor akad, s itt van hozzá ez a hét család, meg ennek a kis háznak a bére, évi nyolcvan pengő. „De ha mégis – mondom –, ha az a százötven úgy volna meg, hogy nem menne el azonnal adósságra, zsírra, sóra, két éve esedékes csizmára?” A gazda most a kezére néz, zavartan, szinte szemérmesen; aztán feleségére néz s végre kimondja: „Talán egy borjút…” De aztán legyint, a borjú etetését, a szénát, a csalamádét legyinti le. S ha az is meglenne?

Tovább viszem, lépésenként nógatva és bátorítva, mint I. kötet 406egy járni tanuló beteget. Beteg volna valóban? Kétszáz pengőnél fájdalmasan, majdnem hogy könyörögve tekint rám. Felesége, karján a tatárszemű kisdeddel, gyanakodva elhúzódik. Háromszáz pengőnél a férfi nagyot lélegzik, arcán mosoly áramlik szét. Megérzem, hogy ez a határ, följebb nem lehet. Pontosan úgy szedi a levegőt, mint én egypár hónapja a Jungfrau csúcsán. Ezután már csak a felhők szédítése jöhet, a tömör kék semmi, a mesék világa! Megállok, mert én a valóságot vizsgálom. Egy hold föld ára hétszáz-nyolcszáz pengő.

Átmegyünk a másik házba. A szoba, a bútorzat, a ruházat, a feleletek, de még az arcjáték is csak annyira különbözik az előbbitől, mint mikor ugyanazt a darabot látja más színészekkel az ember. Ott fűzhetem tovább, ahol az imént abbahagytam.

Én elsősorban a gazdasági cselédek lelkivilágát ismerem, köztük nevelődtem. Az „ingerhatár” e sajátos működését náluk ismerhettem meg, előbb közvetlen tapasztalásból, később – ellenőrzésképpen – szinte tudományos kísérletezésből. Számérzékük a pénz terén, az övék is, csökkentnek mondható. De még gazdagabb adatot kapott a megfigyelő, midőn időérzéküket vizsgálta.

A béres, akivel előzékenységből már júliusban tudatták, hogy az év végén egész családjával egyetemben el kell hagynia az uradalmat, még novemberben is a legnagyobb nyugalommal élte világát, s a kilakoltatás előtt legfeljebb egy-két héttel kezdte el a kószálást új helyért, de akkor is legtöbbször csak az asszony biztatására. Bár az előrelátó gazdálkodáshoz I. kötet 407az asszonyoknak sem volt különösebb érzékük: a negyedévre kapott hat pengő készpénznek például már két hét múlva kivizsgálhatatlanul nyoma veszett, nem osztották be három hónapra. Arra a kérdésre, hogy „mi lesz a télen”, olyan tekintetet nyitottak, olyan ártatlanul nyugodtat, akár arra, hogy mi lesz az utolsó ítélet után.

A felelet itt is ilyen. A gazdának fogalma sincs arról, hogy mi lesz a jövő nyáron, arról sem, hogy mi lesz tavasszal. Azt is meg akartam kérdezni tőle, mi lesz a fiaiból az iskola után. És vele öregségében? Hogy képzeli? Leteszünk ezekről a kérdésekről; mondtam, csak kísérletül szolgáltak volna. Szűkítem a kört, az esztendőnyi távolság helyett évszaknyival próbálkozom. Tág még ez is. Hónapban is csak a kenyérlisztről szólva tudnak számolni. Hát az aratással keresett búza valameddig elég lesz; öt és fél mázsát kerestek. De a babnál a kör már hetekre szorul, a zsírnál napokra, a készpénznél pillanatokra. Hát a jövő felé nemigen megy; előre a láthatárt majdnem a szempilla súrolja.

Holott ez a gazda is rendkívül értelmes, ha volna egy tízholdas gazdaságom, nyugodtan gondjaira bíznám igával, állattal, teljes felszereléssel együtt. Szép magyar neve elárulja, hogy ősei ott voltak azok között a „visszatérők” között, akik a rácdúlás után a falvat újjáépítették, tehát valószínűleg részt vettek az Árpád-kori megszállásban is, értenek a településhez. A gazda semmit sem tud róluk; ahogy a jövő felé, úgy a múlt felé sem indul meg. Eszembe jut, hogy Petőfi erről a vidékről indult utolsó útjára, Erdélybe, a halálba. E tájon élte sorsa utolsó békés napjait.

– Ki volt Petőfi Sándor?

Kedvesen elmosolyodik.

I. kötet 408

– Gyerekkoromban tudtam róla egy verset – mondja és szája körül mosolyba fut a felidézett édes íz. Emlékszik a versre:

Petőfi Sándor
Gatyában táncol.

A család itt is köröttünk áll, a megszámlálhatatlan nyüzsgő apróságból itt is jut egy picike az anya karjába. A gyerekek boldogan nevetnek.

– Nem úgy van az! – vág közbe a legnagyobb kislány, ötödik elemis. S már mondja is, hogy hogy van:

Petőfi Pál
Gatyában áll.
Rejtett törvény

A vidéki közigazgatás még mindig Eötvöst nyögi, az ember akaratlanul is a nagy regény mintáit szimatolja. Bevallom, meglepődtem egy kicsit, mikor a falu jegyzőjével összeismerkedtem, nekem is voltak még eötvösi tapasztalataim.

A főjegyző itt szívélyes, készséges, ismeri népét. A nép is jól ismerheti őt. Az utcán állunk, beszélgetünk, a téren játszó zsellérgyermekek körénk gyűlnek. Nem tartják be a tisztelő félelem nyolc-tíz méternyi távolságát, a tisztelet épp csak szavukat veszi, különben itt csetlenek-botlanak a lábunk előtt, megfogják a jegyző kabátját. A jegyző valamennyit név szerint ismeri. Erdélyi ember.

Tán ezért ismeri a falvat, távolról jőve kívülről figyelhette. I. kötet 409Mosolyogva idézi fel első észrevételeit. Erdélyben minden falunak megvan a maga külön erkölcs- és szokásvilága, a községek évezrede egy helyen ülnek; a hegyek védelme mögött befelé fejlődnek, külön-külön kis országokká függetlenődnek. Itt, az Alföldnek ezen a részén a falvak nyíltak, mindenkit könnyen befogadnak, de el is bocsátanak; eleresztik az ősök szellemét is. Eleven népszokás hát így nincs is. Azaz, egy mégis van; a „lapátosok”.

Ha valaki meghal, jó barátai nem ünneplőben, hanem hétköznapi munkaruhában jelennek meg a temetésen. Ásóval jelennek meg. A menet elejére sorakoznak, a temetőbe menet karjukban, lefelé fordítva viszik a lapátot, hazajövet a vállra vetve. Van temetés, ahol ötven-száz lapátos is kerül a menet élére, ez a megbecsülés, az érdem jele. Szép rendben, egymás után járulnak a sírhoz, sokszor kire-kire csak egy ásónyi föld ledobása jut.

Kiderül, hogy ezenkívül is van még egy-két különleges szokás. Ezt egy rövid történetből hámozom ki. A kegyelmes úr (a gróf) épp a kastélykertben sétált, az úton összetalálkozik egy sereg napszámossal, lehettek vagy ötvenen, a gazdatiszt valami munkára vezette őket, oda a kertbe. Az emberek némán mennek el a kegyelmes úr mellett, az ötven közül senki sem köszön neki, véletlenül sem. A gazdatiszt fölháborodik (ő persze köszönt), s egy kicsit arrébb ráncba akarja szedni az embereket. – A kenyéradó gazdátok, így, úgy s a többi! Az emberek csodálkozva néznek rá, végre az egyik kiböki, szíves felvilágosításképp:

– Egyedül volt! Mi meg egész csapat. Neki kellett volna köszönni. Tudjuk mi, mi az igazi tisztesség!

Ők tudják, s ma is konok szigorral ragaszkodnak hozzá. I. kötet 410Egy szempillantás alatt fölmérik, hogy két szemben haladó csoport közül melyikben vannak többen, melyiknek kell a köszönésre várni. Egy ember megsüvegeli a tiszteletest. De ha kettő jön, akár két koldus, akkor már a tiszteletesnek kell először a kalapjához nyúlni.

A jegyző mosolyog, látszik, hogy nincs kifogása a szokás ellen; barátja a népszokásoknak.

Másban is tesznek különbséget. Volt egy harangozó, segíteni szokott a pap gazdaságában is. Segített, s ami épp a kezébe ragadt, azt hazavitte. A pap tudta ezt, de hagyta, a gazdaság nem sínylette meg a kárt. A dolognak enyhe egyezségíze volt, a harangozó is tudta, hogy a pap mindent tud. Egyszer a harangozó növendék fia, véletlenül, még tájékozatlanul a rendszerben, némi pénzt is zsebre vágott, talán húsz fillért. Maga az apa hozta fülénél fogva a pap elé a bűnöst, és nem fogyott ki a felháborodásból. Lopott! Ilyet, az ő fia!

Lopásnak csak a pénz elemelése számít. Volt egy bíró (hajdanában), aki maga is megrakta szekerét az urasági szénakazal mellett. Meg volt egy elég módos gazda, aki… Meg volt itt egy favágó… Seregestül jönnek a történetek. Nem novellatéma gyűjtésére vagyok itt, így hát csak élvezem, s nem jegyzem a jóízű történeteket. S az élvezet közben is okulok: bizonyságot kapok régebbi feltevéseimhez.

A tolvajlás dolgában, hogy úgy mondjam, nincs szükségem sem példára, sem adatra. Hallgatom a rengeteg fura esetet, s mind beleillik abba a különös magántulajdoni rendszerbe, amelyet ide száz meg száz kilométerre ismertem meg, részint tapasztalatból. Nem tolvajlásról van itt szó, hanem megint I. kötet 411csak egy más erkölcsről. Csak arról, hogy ez a népréteg száz-kétszáz évvel előbb kapta meg a polgári felfogást a magántulajdonról és akkor is polgári tulajdon nélkül. Vagy ő maradt el száz-kétszáz esztendővel a világ mögött? Lelkében az ősi földközösség szokásjogát őrzi. Annál inkább őrizheti, mert a hajdani földközösségből mást úgysem őriz. Tán ha neki is volna elég magántulajdon földje, másképp gondolkoznék. De a világ az ő megkérdezése és részeltetése nélkül mondta ki, hogy ez is tilos meg az is. A világ tárgyai váratlanul alakultak át jogi fogalmakká. Ilyesmit nehéz megszokni. Némely dologban fél ezredéves iskola is kevés.

Az iskola, tudjuk, körülbelül fél ezredéve kezdődött: Európa parasztsága a 12–13. században állhatott gazdaságilag s így bizonyára műveltségileg is a csúcsponton. Jellemzésül elég tán csak annyi, hogy eladdig nem fázott és nem éhezett: szabad vadászati és favágási joga volt. Jószágainak, ekéjének s gyermekeinek ott volt a még mérhetetlen föld, urai ellen a hegy és az erdő. A hanyatlás a 14. században kezdődött; a tragikus ellenállás s utána a szörnyű lecke a 15. században. Az újkori jobbágyság épp csak a paradicsomról való kitiltás ideje volt: a falakon túl ott állt régi formájában az éden, nem lehetett feledni. A falakat a kapitalizmus döntötte le, ő szerezte meg a megszerezni valót, alig száz éve; de néhol oly ügyesen szerzett, hogy a falak ma is állnak.

A széna már érték, a legelő magántulajdon, de lelke mélyén a föld egyetlen parasztja sem tartja bűnnek, ha jószága a máséba, főleg az uraságéba téved. Veres és Darvas parasztjai természetesnek veszik, ha a mezőn dolgozva szednek a közeli gyümölcsfákról, letörnek egy-egy cséve sütni való tengerit. Azt én sem tudtam megmagyarázni a hazai béreseknek, I. kötet 412hogy miért nem szabad az előttük elfutó nyúl lábát eldobni. „A verebet mért szabad?” kérdezték enyhe, afféle mindennél többet értő konoksággal. Ugyanúgy csodálkoztam én el itt, midőn megtudtam, hogy errefelé az is lopásnak számít, ha a zsellérek a legelőn felszedik a kiszáradt marhaganéjt. Fölszedik, fűtenek vele.

Az erkölcs viszonylagos; azt megértjük, hogy világrészek szerint változik. Változik korszakok szerint is. Itt épp most van kialakulóban.

A szegények pontosan tudják, hogy hol, mikor, kitől és mennyit szabad elemelni. Meg tudnám írni paragrafusonként sajátos törvényeik kódexét, de ez igazán túllépné művünk határait; a törvényt különben is nemcsak a földmíves szegények követik.

Egyetlen jellegzetességet tudnék kiemelni, bizonyítékául annak is, hogy a magántulajdonról mégis határozott fogalmaik vannak. Azt, hogy a csalást százszorta nagyobb bűnnek tartják a lopásnál, talán még a rablásnál is. Ez azért meglepő, mert más tájak népei nem így gondolkodnak; a középkori francia paraszttörténetek kedvelt hőse a mindenki eszén túljáró öreg pásztor. Az ott szinte fölmagasztalt fondorlatért az Alföldön és a Dunántúl kés jár, s ezért a csalás ritka, legalábbis paraszt és paraszt közt. Mert a csalás, illetve a megcsalatás önérzetében is sérti az embert? Mert épp a legszebb emberi tulajdonsággal, a jóhiszeműséggel él vissza? Bevallom, hogy teljesen megértem, sőt átérzem a nép magatartását. Nyilván e gondolatkörbe tartozik, hogy a parasztok a vásári s a kereskedők rovására elkövetett lopást sem ítélik I. kötet 413meg kellő szigorral; van eset, hogy holmi virtusnak tartják, bosszúnak, visszafizetésnek.

Lappang valami elferdült virtus a lopásokban is. „Híres enyveskezűek ezek” – mondja az uradalom egyik embere, de maga sem rejtheti el a mosolyt, midőn elmeséli, milyen agyafúrtan szerzik meg a hírességet. Volt közöttük egy, aki valósággal mesterségig vitte az ősi hagyomány ápolását; sehogy sem lehetett rajtakapni. Végül maga az egyik tiszttartó jött ki az ellenőrzésre, s fogadást ajánlott, hogy őt nem játssza ki. Épp csépeltek. A mester állta a fogadást.

A tiszttartó meg egész nap állta a strázsát, egy pillanatra nem vette le szemét a félmeztelenen dolgozó bajnokról. Fújás után az bevezette a strázsát a szomszéd kukoricásába, s megmutatta neki az eredményt, a majdnem félmázsányi halom tiszta búzát. A csizmájában hordta oda. A gép körül térdig gázolt a szemben, a búza befolyt a csizmaszárba, épp csak félre kellett vinni.

Az asszonyok meg a szoknyájukkal seprik össze a magvat. A szoknya alján egy kis darabon kifejtik a felhajtást, oda varázsolják be a szemet, naponta egy-két kilót is, ha jól ügyeskednek. „De visznek azok még a pillantásukkal is.”

A gyermekek a tarlóra, az épp learatott földre járnak. Csokorba szedik az elhullajtott kalászokat. Ki győzné elhajtani őket? Meglapulnak a mezsgyeárokban, ők maguk is állítanak őrt. Annak a füttyjelére egyenként beszaladnak a földre, hasra vágódnak, akár a rohamozó katonák, s ha a csősz észreveszi is őket, mire kiérnek, már kezükben van a kalászcsokor. Eldugják, vagy átadják a maguk őrének, s kezdik elölről. Estére egész nyalábbal térnek meg; sötéttel persze, mert azért ez sem tréfadolog, törvény van erre is. De ismerik a módit I. kötet 414ők is, beleszületnek. Ilyenek ezek már egynapos korukban, az ember azt sem tudja, hova legyen a csodálkozástól; mit szólok hozzá?

Nem szólok semmit, bár csodálkozom. Erről például én magam sem tudtam, hogy bűn. A bibliában a kalászszedés még szabad volt; szabad volt az én gyerekkoromban is. Úgy látszik, pontosan addig tartott.

Az orvostudománynak a faluban már nem kell jó hírét költeni. Az iskolások közt alig akadt egy is, aki nem járt orvosnál, évente többször is. Feltűnően sokan voltak kórházban. A kórház is, az orvos is ingyenes, az anyák általában a legkisebb bajra karjukra kapják gyermeküket, és megvizsgáltatják. A falu egészségi helyzete nem az orvoshiány miatt nem javul.

Babona, kuruzslás állítólag nincs. „Református község ez!” – mondja valaki, némi önérzettel. Emellett vall természetesen a lelkiismeretes, kitűnő orvos is, ő maga az eleven bizonyíték: agyon van terhelve munkával. Igaz, még külön is foglalkozik a néppel, s ennek első eredménye szintén a több munka. A babona és a kuruzslás valahol az ősállapot és a civilizáció fele útján van, ott, ahol mellesleg az egész falu. Az emberek elmennek az orvoshoz, de a receptet gyakran a javasnál csináltatják meg. Vagy fordítva: a kuruzsló receptjét készíttetik el a patikában. Mint mindenütt, a gyógyszerész itt is órákig tudna mesélni, hogy mi minden varázsszert kívánnak tőle. Mesél is.

A varázsszert a parasztok részben meg is kapják. Fekélyesedés ellen medvezsírt kérnek; közönséges disznózsírt kapI. kötet 415nak. Veszettségre ma is békazsírért jönnek; erre is disznózsírt kapnak, axungia porcit.

Itt különösen a füstölést kedvelik nagyon. Mindent megfüstölnek. Megfüstölik a beteg gyermeket, állatot, de füstölnek a baj megelőzése céljából is, prevencióból!

A füstölőt maguk készítik el, épp csak az anyagra van szükségük. Tömjént kérnek, mirrhát és ördögürüléket. Nem ezzel a szóval kérik. „Azt a háromféle füstölőt” kérik, „tetszik már tudni”. Tetszik; a tömjént és mirrhát megkapják, a harmadikat a tudomány asa foetidaval, egy afrikai növény leveléből kifolyt tejnedv megszáradt gyantájával pótolja. A három anyagot a parasztok összekeverik, pléhkanálba vagy cipőkrémes doboz fedelébe teszik, izzó faszenet dobnak rá, s a tehén alá tartják, rendszerint az alá a testrész alá, amelyet a meddőség okozójának vélnek; a gyermeket megforgatják felette.

Használják a „sokféle füstölőt” vagy „szobafüstölőt” is, ezt az egészség megóvása érdekében. E címen szagos olajba áztatott faforgácsot nyernek; a kályhára téve, kellemes illatot terjeszt.

Ha az asszonyoknak „nem jő meg a nyavalyájuk”, azaz, ha el akarnak vetélni, vörös fahéj- vagy fehér fahéj-tinktúrát vesznek, tinctura, illetve aqua cinnamoni spirituosat. De ismerik e célra a kinint is. Általában sok orvosságot ismernek, és még többet használnak.

Másutt az egyke miatt néznek felülről görbe szemmel a parasztokra, itt a sok gyermek miatt. „Törődnek is azok, miből él majd az a sok pulya!” A dunántúli falvakat a jövőtől való rettegés nyomorítja meg végül anyagilag is, ezt a jövő iránti teljes közöny.

I. kötet 416

A parasztok valóban nemigen látszanak törődni azzal, hogy miből fognak ivadékaik megélni, azzal sem, hogy hol – különben nem volna ennyi gyerek. Sok van. A falu végén szivardoboz nagyságú házak sorakoznak; megjelenésünkre úgy dőlt belőlük az apróság, mint a bűvész kalapjából a galamb. Hol fértek el benne? Előbb kíváncsiskodva mentünk be egy-kettőbe, hogy a titkot megfejtsük. Kérdésünkre a háziasszony szerénykedve pillantott szét a tenyérnyi szobában, s az egyetlen ágyra mutatott, hogy hát ott is elfér kettő, kettő ott a ládán, egy a kemencepadkán, egy meg a tetején. Még így is maradt egy felesleg. „Hát csak szorítunk helyet ennek a kis drágának is” – mondta az anya, olyan sietséggel kapva karjába a csöppséget, mintha – hely híján – el kellene szakadnia tőle. Ahol ő elfér, elfér ott ez a gyermek is. Úgy állt ott, karján gyermekével, a telezsúfolt szobácskában, olyan elszántan s kihívóan szinte, ahogy az anyák a táncoló mentőcsónakban, a romantikus festők képein.

Este a falu egyik lelki vezetőjénél ülünk. Ő is más vidékről került ide. Szintén rokonszenves, értelmes egyéniség. Érdemei véletlenül és apránként, beszélgetés közben derülnek ki, látszik, hogy ő maga számba sem veszi azokat. Ez még rokonszenvesebbé teszi. Hivatásában is modern, felvilágosult, jó társalgó. Nők is vannak a társaságban, de midőn a nagy gyermekszaporulatra kerül a sor, fesztelenül tud beszélni a parasztok nemi erkölcséről, az idetartozó szokásokról is. Finoman s mégis félreérthetetlenül megnevezi a legkényesebb fogalmakat. A nagy gyermekszaporaság oka szerinte az, hogy az itteni parasztok nem tartóztatják meg magukat, nem hajlandók lemondani a szerelem kínálta öröm egyetlen mozzanatáról sem, legkevésbé a legvégsőről; nem szakítják félbe azt. I. kötet 417Egyszóval e téren őszerinte sem gondolnak előre, nem törődnek a holnappal!

Úgy érzem, mintha ezt egy kicsit elítélő hangon mondaná. Jól éreztem? S ha igen, igaza van a helytelenítéssel? Szókimondó egyenessége tetszik, de közben már másra is figyelek. Személy szerint a nép mellett van, szemléletével akaratlanul is ellene. Szemlélete egy felsőbb társadalmi rétegé: nyilván akkor vette át, mikor e rétegbe fellépett. Bizonyos vagyok benne, hogy tudtán kívül vallja, mint annyian az értelmiségiek közül. Egy pillanatra arra gondolok, hogy ezt a lélektani tünetet is érdemes volna tanulmányozni: azt a különös jelenséget, hogy egy jó szellemű egyén gondolatai közül is miként csillog ki egy-egy társadalmi osztály akarata. Tán arra a fura felfedezésre vezetne, hogy az osztályok gondolati lényeknek is különállóak, egészek. Így az igazság körüli nagy vitában csak egy-két döntő álláspont lehet, annyi, ahány osztály van. Ez az igazság kiderítését is megkönnyíthetné, ha az osztályokban elég türelem volna eszmei vitára is. Érdekes lélektani tünet, hogy türelmét mindig az erősebb veszíti el előbb.

A jövőről

Nem voltam ismerős a faluban, de a helyzettel igen, már az első napon. A falvak csak olyasféleképpen külön világok és egyéniségek, ahogy a betegek: magukban semmihez sem hasonlítható egészek, de az orvos rögtön rendszerbe teszi őket, félóra múlva tudja már, mi a bajuk, mi segíthetne rajtuk, s kérdezősködésbe legtöbbször csak biztonság vagy ellenőrzés végett fog. Régtől tudom, mi egy falu; csak összehasonI. kötet 418lítanom kellett, s már ismertem ezt is. Jobb is, hogy kívülről közeledtem én is feléje: ha itt nevelődöm, hozzánevelődöm fogyatékosságához és erényeihez, s így tán sosem veszem észre azokat. Így rögtön észrevettem: a hiány rögtön feltűnt, a ráadás még inkább. Egy műalkotásról azért tudom azon nyomban megmondani, hogy jó-e vagy rossz-e, mert előzőleg már rengeteg olyat láttam, nem abból az egyből kell a műfaj törvényeit kibontanom. A parasztok alig kezdtek mondókájukba, már tudtam, hová fognak kilyukadni. A faluba vendégként érkeztem, de a népben otthon voltam.

Szempontjainkat így egyre tágíthattuk s emelhettük, hovatovább a parasztság legáltalánosabb sors- és létkérdéséig, kezdve azon, hogy miképp keletkezik ez a réteg, mi tartja fenn, s mi lesz belőle. A helyszínen való tartózkodás itt azért volt tanulságos, mert a különböző felfogású és nemzetiségű szerzők véleményét magukkal a parasztokkal beszélhettük meg. Vagyis itt ők voltak az ellenőrzők.

A paraszt úgy lesz paraszt, hogy annak születik – a származásra a magyarázat eddig nagyjából ez volt. A parasztok világosabban látták különlegesnek mondható helyzetüket. A beszélgetés közben egy idősebb kazalrakó, egyetemi katedrára méltó előadásban fejtette ki, hogy mivel a parasztság az a népréteg, amelynél alacsonyabb már nem található: különféle hosszas történelmi átalakulások révén belőle vezethet felfelé út, hozzá, lefelé soha. Nemcsak a halnagykereskedő nem megy el, még bukása után sem, első béresnek, de a város szélén nyomorgó proletár sem megy el falu széli zsellérnek. Mindezek már felsőbb fokú képződmények, mintegy okozatok. A parasztság tehát valami végső ok; az az osztály, amely – az ősnemzéshez hasonlóan – szinte a földből, a I. kötet 419puszta anyagból áll elő. Kéretlenül s gyakran feleslegesen a társadalom legmélyéről ömlik ingyen s mindenre használhatóan. Ezért is illetik különféle őserőt idéző jelzőkkel, melyeket különben vízesésekre, olajkutakra és büdösbarlangokra alkalmaznak. Figyelemmel hallgattam a fejtegetést.

Halévy szép könyvének, a Visites aux paysans de Centre-nak legemelkedettebb fejezetében szinte líraian azt fejtegeti, hogy a földmíves-sors a helotizmustól akár a mai napig alapjában száműzetés, a fényből és kényelemből. Mihelyt enged a nyomás, amely a parasztot, századonként változó ürüggyel s törvénnyel a barázdához köti, az ekék és földek elárvulnak, a nép a városokba fut. Az ember, önszántából, úgy borul csak a földre, mint a gránát neszére, veszélyben. Szabó Zoltán parasztjai fél lábbal már kint vannak Tardról; egy táska utcaseprői szerződéssel én is ki tudnám üríteni Ozorát. Erdei egy egész könyvön át vonja logikus paraszti elmével a tanulságot, hogy a paraszti állapot puszta átmenet, a parasztság nem osztály, hanem korszak, s a fejlődés is, az emberiesség is s maga a parasztság is azt kívánja, hogy eltűnjék, ahogy eltűnt a rabszolgaság, a jobbágyság. Ne szóljunk a paraszti idill újkori ápolóiról. A paraszti sorsot a parasztok közül is csak azok tartják kívánatosnak, akik ott lent falun sem a parasztok zömének életét élik. Ezt vallották az itteni parasztok is.

A szegényparasztság mégis éhezik a földre.

Jobb híján, egyrészt. Másrészt meg ezt a mesterséget tanulta; felnőtt korban mi máshoz ragaszkodjék az ember, mint aminek mégis ismeri már úgy-ahogy a fogásait? A gyerI. kötet 420mekek még nem parasztnak készülnek, a példa nem csábítja őket. Mikor elfogadják, akkor már egy kicsit beletörődtek, az életbe is.

A parasztság történelmi magatartásáról nem azért soroltam fel a véleményeket, hogy a magamét támogassam. Nem így vélekedem, bólingatásom csak a végső következmény levonásáig tart, ott tagadó fejrázásra fordul. A vidéki élet ízeiről nemcsak Móricz és Kodolányi számolt be, hanem Vergilius is. S vannak, akik a városi életforma kitapasztalása után nyilatkoztak a parasztiról. A nagy kérdésre, hogy elavult-e a paraszti életforma, a válaszok még hátra vannak. De az elmélet a puszta kérdésektől is meginog. S ha a nép a városiaknak kijutott kultúra és emberi önérzet igényeivel akar élni a földből? Ha a műveltség és táj nemcsak kiránduláskor találkozik? A legfelső, mert legkényelmesebb életforma, a városi, nem átmenet? Merre lesz a következő lépés? Parasztot és mesterembert már láttam dalolva munkába menni, előre tenyerét dörzsölni a munka élvezetére: hivatalnokot és gyári munkást még nem. Szellemi életre csak renyhe test képes? Németh László Kert-Magyarországát a gúnyos bírálat a felhőkbe lökte, de az altisztek és nyugdíjasok konokan mutatják a példát rá, s nem a parasztság szégyene, hogy nem ő mutatja. Vannak, akik a hivatalnoki életet érzik száműzetésnek, s minden tavasszal megteszik lelkükkel és erszényükkel a számvetést a szabadulásra: a tíz hold földre, amelyen végre úgy dolgozhatnának, hogy értelmét is lássák. És persze emberi s nem állati tevékenységgel. A paraszti életformának egyetlen fogyatékossága van, s fogyatékosságának egyetlen titka az, hogy díjazása nincs arányban a kifejtett munkával. A legfontosabb, az élelmi cikkek termelőit a társadalom negyedannyi bérben I. kötet 421sem részesíti, mint mondjuk a szempillafesték termelőit. Mindezt mindnyájan tudjuk. Csak a kísérlet van hátra: a kor midőn a szőlőkacsoló kétszer annyit kap a társadalomtól, mint az ajtónálló; tudása is kétszerannyi. Mindezt azért mondom el, mert a kérdéseket is felvetettem a helyszínen, s a hozzáértők bírálatára bocsátottam. Helyeslésük bátorított fel további következtetésre.

A parasztság a város, a polgáriasodás felé halad? Véres fejjel fog visszavonulni, ha meg akar maradni embernek, vagy épp azon az úton akar még különb ember lenni. A polgáriasodást egy kicsit könnyelműen használjuk, hogyha ugyan nem felelőtlenül: mindnyájan tudjuk, hogy proletárosodást jelent, „eldologiasodást”, legjobb esetben is csöbör helyett vödröt.

A földet mindig kell valakinek művelnie; paraszt mindig lesz, a legtökéletesebb gépkorszakban is. A parasztságnak a földön kell bevárnia tehát a gépek rohamát, csak ott tudja azokat maga alá gyűrni s szolgálatába fogni; csak így tudja magát végre megváltani. Mindehhez természetesen legelőször olyan föld kell, ahol lábát megvetheti: amelyen állva a társadalomban is méltó helyen áll. Ha elmegy a földről, nem tűnik el: a társadalom átgyúró üzeméből helótaként fog visszahullani, megint csak a földre. A vidéket nekem nem az ökörbőgés jelenti; bőghet helyette szántógép is, gépkocsi tülke is, akár minden parasztlegény kezében és akaratára, sőt központi fűtés kazánja is. Csodálatosképpen ezt a társadalom működésében oly járatlan parasztok könnyen el tudták képzelni. A hasztalan, tehát felesleges tervezésben agyuk egy tapodtat sem mozdult. Lelkük egy pillanat alatt befutotta az ésszerűség legmagasabb csúcsait is.

I. kötet 422
Hely a társadalomban

A zsellérek szemléletében a társadalom szerkezetének képe világos, egységes, bár egy kicsit torzított. Olyasféle, ahogyan a ház tövéből fölfelé irányított fénykép az emeletek arányait mutatja. Az ötholdas gazda szemükben már polgár, a húszholdas közelebb áll az ezerholdashoz, mint hozzájuk. Annak magassága pedig a felhőkbe vész. Ezért inkább természeti jelenségnek tartják, mint emberinek, s úgy is beszélnek róla. A napszámot úgy keveslik, ahogy az esőt, a ritka kegyet pedig úgy fogadják, mint a téli napsütést. Mindez nem jelenti azt, hogy nem bírálják. Az eget is eleget bírálják.

A társadalom széttagoltsága miatt sokat szenvednek, nemcsak testileg, vagyis anyagilag, hanem – amit kevésbé vártunk – szellemileg is. A rossz ruházat például nemcsak azáltal sújtja őket, hogy fáznak, hanem ennél tán még jobban azáltal, hogy szégyenkeznek miatta. A megfelelő ruha híján a táncból kirekedt lányok női mivoltukban is megalázva érzik magukat. Ez erkölcsi életüket is befolyásolja; szomorúbbá s egyben könnyelműbbé teszi. Vannak családok, melyek a vasárnapot esztendőszámra otthon töltik, mintegy önkéntes száműzetésben; sem a templomban, sem a kocsmában nem jelennek meg. A falu hajdani lelki közösségének megbomlását nagyrészt ez okozza. A különböző rétegek közt a társadalmi érintkezés úgyszólván teljesen megszűnt.

Emlegetjük a falusi értelmiség eltávolodását a néptől. Hovatovább ebben látja mindenki a falu társadalmának osztályokra tagolódását. Holott, a sok között, ez a legkevésbé veszélyes I. kötet 423és a legkönnyebben megszüntethető. Némi túlzás volna azt várni, amit ma várunk, hogy megválasztása pillanatában minden segédjegyző magába szippantsa Rousseau eszmevilágát s hozzá Szent Ferenc lelkét. A zokszó különben e csoda után sem némulna el, bizonyítékául annak, hogy eddig is csak jogosan hangzott, de nem mindig jó irányba. A parasztok legkevésbé az értelmiség eltávolodását fájlalják. Hisz már nem is emlékeznek arra, hogy valaha közel volt. (Csak akkor volt közel, midőn egy-egy ellenség egy hajtásba fogta az egész falvat: a szabadságháborúk után, a reformáció hősi korában.) A falusi értelmiség kérdése csak a hivatal jó és emberséges ellátásának kérdése; erre egyre több a kedvező jel.

A magyar falvak szellemiségének igazi, gyakorlati vezetője az értelmiségnél is jobban a falusi iparosság volt. E réteg művelődési szerepéről eddig nemigen emlékeztek meg, vagy ha igen, akkor is lebecsülő vagy gúnyoló hangon. Mert versenytárs volt? A politikus és a csizmadia szavak egymás mellé téve mosolyt fakasztottak, az osztálygőg puffasztotta arcon. Holott azokban a nagy politikai időkben épp a csizmadiák, a falusi kádárok, asztalosok, kovácsok, kötélverők és kocsigyártók magatartásában rejlett a nemzet helyes politikai ösztöne. Több újságot járattak, mint az értelmiségiek. Vasárnap délelőtt a pappal s jegyzővel ültek egy asztalnál, délután a parasztokkal. Az első falusi könyvtárakat ők létesítették. Tudásukat rögtön közvetítették a népnek. Nagyrészt az ő sorából kerültek ki.

Amit nyugaton középosztálynak hívnak, azt nálunk ők testesítették meg. Értelmiségünk sohasem volt oly független, I. kötet 424hogy külön s főleg valaminek közepén megállhatott volna magatartásában, vágyaiban, egész lelkületében fölfelé csatlakozott. A csizmadiák nevezetes rétege megállt ott, ahol volt s talajon állt. Művelődésének szerencsésen nem vetett gátat az a jellegzetes közép-európai szellembénító kórtünet, amelyet legtömörebben „érettségi-ragálynak” nevezhetünk s amely hazánkban különlegesen nagy pusztítást végzett. A csizmadiák felnőtt korukban is érdeklődtek, szerények voltak, el tudták képzelni, hogy van egy-két dolog, amit még ők sem ismernek. Így sokat tanultak. S mint mondtam, sokat tanítottak. Bizonyítékul a róluk szóló fejtegetést is lírai térre tudnám rántani, hálás hangon idézgetve hajdani beszélgetéseimet öreg falusi suszterokkal a föld keletkezéséről, Rákóczi elfogatásáról, India körülhajózásáról. A magyar művelődésben szerepük ott falun az volt, ami az ipari munkásságé a városokban. Kifogásképpen s búcsúztatóul csak azt mondhatjuk róluk: nagy kár, hogy e csizmadiák nem politizáltak eléggé, vagyis országosan is.

Mert ez a réteg eltűnt. A tőkés termelés gyári csizmái, fazekai és szerszámai kiszorították a falvakból ezt a réteget, ezt már elvitték proletárnak. (Nem a „fejlődés” ellen beszélek, csak a tényt mondom.) A falu társadalmának szellemi épületéből ezzel mintha a malter hullott volna ki. Hogy ez a réteg volt a középosztály, hogy ez kötötte a parasztságot az értelmiséghez, azt legjobban a mostani kép mutatja: hova jutott a parasztság e természetes kapocs leszakadtával. A régi mestereket, akik nemcsak mesterségük miatt voltak méltók e szóra, hasztalan kerestem ebben a faluban is.

A zsellérségnek osztályostársa sincs. Az ipari munkásság messze van. Mikor kerülnek vissza a hajdani mesterek fiai, I. kötet 425a hajdani hivatással és lelkülettel? A népnek addig nem lehetett más útja, mint hogy a saját alapjaira, saját lelkületébe vonuljon vissza. Mint egykor ősei a gyepűk mögé.

Milyen e lélek magatartása a társadalom keretei, a közösség látható alakulataival szemben? Hogy fogadja a szép eszményeket, melyeket a múlt század nagyjai neki, a népnek készítettek, sokszor életük árán? Gondoltuk ugyan, hogy előbb azt kellett volna tisztáznunk, mi lett ezekkel az eszményekkel, de azért felkészültünk erre a kérdésre is. Megtervezett módszer alapján különféle jól csengő eszmeáramlatok, meglevő vagy megígért társadalmi szerkezetek, hitre, érdekre, vagy egyszerűen semmire alapozott mozgalmak érthető nevét kevertük a beszédbe, és vártuk mérlegünkre a választ. Nem feledkeztünk meg a felülépítményekről sem. Aztán egyszerre abbahagytuk ezt is. A feleletekben nem volt semmi helyi különlegesség, nem volt fajtai s országszerinti sem. A földmívesek úgy válaszoltak, mint a földmívesek a föld bármely részén. Meglepő tárgyilagossággal, éleslátással és tömörséggel; néha csak egyetlen szóval vagy legyintéssel. Hívó szavaink közé pártok s politikusok nevét is felvettem.

Legfeljebb a hagyomány ereje lepett meg, annak a titokzatos nemzeti s tán fajtai tudatnak elevensége, amely a mélyben, a néphez húzza át a századokat, s csak néha-néha tör ki egy-egy rendkívüli szellem ajkán át. Örömmel állapítottuk meg, hogy e különös, személytelen tudat ma is él, örök. A lényeges kérdésekre a kérdezettek klasszikusaink gondolataival feleltek, néha csaknem szó szerint. Az országlásról pontosan úgy vélekedtek, mint Petőfi, főurainkról, mint Széchenyi, I. kötet 426a haza fogalmáról, mint Vörösmarty, a közelebbi jelenről s így a többi néphez való viszonyunkról, mint Ady nemzedéke. Válaszaik a megfogalmazásban is oly szerencsések voltak, hogy a szerep ismét felcserélődött, a kérdezőből tanuló lett. Midőn ők intéztek kérdést hozzánk egy-két bonyolultabbnak látszó dologról, én egy pillanatra el-elhallgattam, véleményemet újra mérlegeltem, s mikor végül kimondtam, akkor láttam, hogy gondolatom már az övékhez hasonlított. Puszta tekintetüknek ellenőrző, környezetüknek igazságra szorító hatása volt. A kiröppent szónak az első szárnycsapás után próbát kellett állnia belső erejéből; hamisan hangzott, szánalmasan bukott le, ha csak egy mozdulattal eltért valamerre. E körben csak az érdes, nyers valóságot lehetett mondani. Mint különben mindenütt a parasztok közt. A hazai klasszikusok sorát így bátran megtoldhattuk volna a külföldiekkel is, az emberiség nagy tudatosítóival s leleplezőivel. Mindazokkal, akiknek gondolatait nem kötötte meg s nem vezette félre az anyag; akik pártatlanul, az érdekvilágon kívül ítélkezhettek az érdekek bonyolult világa felett. Akik fölébe léptek annak, amibe e földmívesek még be sem léptek. Eszmejárásuk azért azonos.

A paraszti sors misztikumát szerencsére s természetesen a parasztok értik legkevésbé. Jó érzékük van a költői képekhez, az idülteket kényesen elvetik. Így ha valaki a múlt század kelléktárából azt szedi elő, s mondja meggondolatlanul szemükbe, hogy ők például a társadalom oszlopai, akkor, igen helyesen, csak oszlopra gondolnak, s szemüket végigjáratván magukon, megállapítják, hogy ők nem oszlopok, hanem emI. kötet 427berek. Ilyen szemléletet tanít többek között Valéry is. Így tehát fundamentumok sem, források, őserők és semmiféle gyökerek sem. S ehhez hasonlóan földjük is csak szántó vagy rét, szóval föld, amelyből néha pára száll, néha illat, de rejtelem s kiváltképp szó soha. Aki a földből különféle szólamokat hall, annak irodalmilag rossz a füle, tehát paraszt már csak azért sem lehet.

A hazáról, nemzetről való gondolataikat előbb meghökkenve hallgatja az ember. Azután – ha elég művelt és emelkedett szellemű – büszkeséggel és megvigasztalva hallgatja, mert arra gondol: íme, a nagy eszmények mégsem halnak meg! Mert e téren is klasszikusaink legmélyebb gondolatait visszhangozzák. Néha azokat a gondolatokat, melyeket még klasszikusaink sem voltak képesek világosan szóba önteni, vagy legalábbis nem tudtak közzétenni koruk elmaradt szelleme, vagy nemzetgyilkos önkény tilalma miatt. Az egyik középkorú földmíves A nép című vers alapeszméjét mondta el nekem néhány tömör szóban anélkül, hogy e verset valaha is olvasta volna.

Hasonló szemléletük a társadalmi szerkezet, a vallás, a túlvilági és földi igazság dolgában is. Az értelmességi vizsgálatok során azt tapasztaltuk, hogy a zsellérgyermekek szellemileg jóval elmaradtak más társadalmi rétegek gyermekei mögött. A felnőttek értelmi képességét bátran összehasonlíthattuk volna bármely réteg szellemi készségével. Arra kellett gondolnunk, hogy képzésük nem fejeződik be az iskola elvégzésével, hanem tulajdonképpen csak azután kezdődik. Mint a jó papok, ők is holtig tanulnak, gyakorlatilag s első kézből: az élettől, amely, úgy látszik, mindenki számára egyformán a legjobb tanítómester. Lelki képzettségük nyilván emiatt a léI. kötet 428nyegbevágó dolgokban, a végső nagy kérdésekben alapos. Az államformát s általában a külső formát éppoly mellékesnek tartják, akár a nagy angol közgazdászok. A címek, rangok s vállverések osztogatásánál többre értékelik a javak elosztását. A napszám-egyeztető bizottságon elhangzott elnöki megnyitó szép mondataiból egy szót sem tudnak; a napszámbéreket tíz évre visszamenően tudják. Szemléletük mégsem anyagias, azt mondhatnók: anyag híján. Takarékossági s általában gazdálkodási képességüknek megfigyelése sem végződött jó eredménnyel. E tulajdonságokat azonban, mint tudjuk, a bölcsek is megvetik.

A bonyolult társadalmi viszonyok törvényeinek meglátásán kívül különösen az erkölcsi ítéletek megfogalmazásában tűntek ki. Döntésük itt is sommás; egy-egy nagy közéleti férfiú egész életművéről való véleményüket gyakran egyetlen kézmozdulattal fejezik ki. Döntésük kísértetiesen biztos és végleges: megállapítható, hogy a kézmozdulatot minden esetben Clio is átveszi. Tehát történetírói, sőt auguri érzékük is elsőrendű s annyira megbízható, hogy a jelenben is lehetne alkalmazni. Aki mindezt a megállapítást róluk túlságosan szubjektívnak véli, az sosem közeledett még e néposztályhoz a megfigyelés objektív magatartásával s eszközeivel. Mi igyekeztünk e módszert követni; ám amilyen egyszerű volt idevágó vizsgálataink lefolyása, éppoly körülményes volna azok részletes ismertetése. Azért csak néhány szót erről.

E népréteg műveltségének s életszemléletének alappillérei ma is a közmondások. Felesleges volna rámutatni, hogy e ma is használatos közmondásokban rejlő bölcselet is mily meglepő hasonlóságot mutat az emberiség nagy szellemeinek világfelfogásával. E közmondásoknak s szállóigéknek ez ideig I. kötet 429csak nyelvészeti, verstani, főleg ritmikai feldolgozásuk van; filozófiai egységükről használható munka nincs. Meglepetést fog okozni, ha lesz. Bölcseleti irányukról kaphatunk hozzávetőleges képet, ha bármely nép szállóigéinek gyűjteményében fellapozzuk pl. a bíró, pap, szerzetes, törvény, prókátor, úr, nemes, szegény, húz, ág stb. címszavakat. (Magyar viszonylatban tanulságosan forgatható e szempontból Margalits Ede Akadémia jutalmazta műve, 1896.) E közmondások értékét újabban a tudomány talán azért nem becsülte eléggé, mert az ütemes mondatokba foglalt ítéletek mögül hiányozni látszott a bizonyító tapasztalati adatok sora. Ezek egy részét valóban elnyelte az idő, bár hatóerejükön ez semmit sem változtatott; más részüknek logikai megalapozottsága ma is jól látható, sőt tapasztalható. Ez ítéletek helyessége akkor világlik ki, midőn egy-egy tudományág évtizedes kutatás után is megállapítását szó szerint azzal az ítélettel fejezi ki, melyet az íratlan népi szemlélet – kétségtelenül hasonló tapasztalatok s viták után – már évszázadokkal előbb közzé tett („Minden szentnek maga felé hajlik a keze”, „Éhes disznó makkal álmodik.” „Ahol nincs, ne keress” stb.). Legyen szabad megjegyezni, hogy e sorok írója a társadalom s a művelődés felsőbb köreiben tett jelentősebb kanyar után lett e népi igazságoknak s általában a nép igazságának tisztelője és vallója. Ott szerzett ismeretei csak alátámasztották, s a tudomány szaknyelvén igazolták azokat a tételeket és igazságokat, melyeket tudni már gyermekkorában tudott.

I. kötet 430

Tanulságosnak mutatkozott a földtelen földmíveseknek a társadalomról vallott nézetét is összehasonlítani más rétegek nézetével. Ezt elvégeznünk itt azért volt felesleges, mert az összehasonlítást bárki maga is megejtheti: társadalmunk irányt adó osztályainak véleménye nyomtatásban is, élőszóval is elég sokszor megnyilvánul, s helyes módszerrel eredményesen tanulmányozható. Csak például említünk egyet. Legutóbb napvilágot látott egy összefoglaló munka értelmi ifjúságunk világszemléletéről is. A pécsi egyetem filozófiai intézete készítette elő az ország egyetemi hallgatóságától kapott válaszok alapján, és Makay Gusztáv adta ki A magyar fiatalság a sorskérdések előtt címmel.

A körkérdésnek arra a pontjára, hogy „mit tart a társadalmi különbségekről, hiszi-e, hogy azok megváltoztathatók?” ilyen feleletek érkeztek 18–24 éves főiskolai hallgatóktól: „A társadalmi rétegek között merev vonalat nem lehet vonni, hiszen azok jórészt maguktól alakultak ki, és ezeknek megbolygatása és felforgatása természetellenes, tehát rossz.” „A társadalmi különbségek nem áthidalhatatlanok, de ennek a problémának a vitatását nem tartom időszerűnek.” „A társadalmi különbség elég nagy, ezért kell az alsóbb néprétegeknek is művelődniük, hogy ezáltal ne érezhessék magukat oly idegennek.” (A másolás helyes; nem: érezzék, hanem: érezhessék.) „A társadalomban csak akkor van rend, ha van, aki parancsol.” „A társadalmi különbségek megszüntetését mindjárt az iskolákban kellene kezdeni.” Egy egyetemi tanár joghallgató fia ezt írta: „Társadalmi különbség van, de annak mai visszhangja túlhangsúlyozás.” Az összehasonlítás eredményéül elég tán annyit megjegyeznünk, hogy ennyi magyartalanságra, nyelvben és gondolatban, a földmívesek már neveltetésük folytán sem volnának képesek.

I. kötet 431
Az értelmiség és a nép

Mátyás álruhában járta az országot. A falu értelmiségében az övéhez hasonlónak érzem a szerepem, csak fordítottan. Az értelmiségiek öltözékem után maguk közé valónak tartanak, az előkelő intézmény, amelyhez munkám kapcsol, holmi glóriaként fénylik fülem mögött, látható tiszteletet ébreszt. Átesünk a nyugdíj meg a fizetési osztály kérdésén, egy-két űrtöltő, se ide, se oda mondat után a beszélgetést egyenesen a parasztokra terelem. Érdekel a vélemény, szemrebbenés nélkül hallgatom. A vélemény nem kedvező. Figyelmesen, de belül azonnali mondatboncolásra készen hallgatom. Úgy érzem magam, mint a vígjátéki hős, akinek az embroglió csúcsán valaki, nem tudván, hogy kivel beszél, kereken megmondja, hogy milyen embernek tartja. De nekem nincs kedvem a nevetésre.

A vélemény tárgyilagos. Be kell látnom azt is, hogy ismereten és tapasztalaton alapszik: akik itt a népet bemutatják, évtizedek óta élnek közte, volt alkalmuk megfigyelni és kitapasztalni, a saját bőrükön. Hiteles tanúk, elfogultságra nincs okom gyanakodni. Hovatovább nem is tudok szemükbe nézni; szembesítésen érzem magamat, s nem találok ellenvetni valót. Ha szerencsés és kérkedő a nemzet, kiold magából, ha szerencsétlen, azonosulásra kényszerít. Még annál is többre: arra, hogy én piruljak helyette. Feszélyezettségemben magatartásom pillanatonként változik: előbb sértést és megalázottságot érzek (mert belül tudom, hogy mégis igazunk van, ha annak minden ellentmond is), aztán mosolyogva, nyakkendőmet igazítva bólintok, s biztatom a beszélőket. Azok semmit sem sejtenek, s merő barátságból még jobban I. kötet 432megkínoznak. De aztán visszanyerem egyensúlyomat, sőt vállalom a bíró szerepét is. Vannak persze kideríthetetlen ügyek.

Délelőtt a parasztokkal a napszámról beszéltem. Az idén a bér viszonylag elég nagy volt (nem a megélhetéshez, hanem az elmúlt esztendők béréhez viszonyítva), a napszámosok az ellen nem panaszkodtak. A nap volt kevés, kedves uram! Azt szerették volna, hogy az év minden napján legyen munka. Az a jó bér csak egy-két hónapig, igazság szerint egypár hétig tartott. Most ősszel már épp hogy csak csurran-cseppen valami kereset, télen meg semmi sincs. Nem vigasztalta meg őket, midőn elmondtam, hogy ez országszerte így van. Sajátos mezőgazdasági termelésünk olyan, hogy a mezőgazdasági munkásság az év 365 napjából – a hivatalos kimutatások szerint – átlag csak 180 napon lel alkalmazást. Van vidék, ahol csak 150 napon. „Ez olyan”, mondták a zsellérek.

Nincs tehát napszám. Az intelligencia szerint napszámos nincs. Az egyik tanult vállalkozó, akinek nemcsak tárgyilagosságáról, hanem a nép iránt való jóindulatáról is meggyőződtem, elmondta, hogy kertje felásására hetekig nem kapott embert. A fiatal tanító, noha csodálkozva, de mégis inkább sajnálkozással, mintsem ellenséges érzéssel mondja el, hogy tavaly télen le kellett volna takaríttatni a havat a korcsolyapályáról. Egy pengő ötvenet fizettek volna érte. Nem akadt jelentkező. Végre valaki majdnem szívességből vállalkozott rá. Társaságban ülök, mindenki mond egy-egy esetet. A dolgot senki sem érti, mert azt elismerik, hogy bizony a parasztoknak nagyon is jól érkezne akár ötven fillér is, főleg télen. Az eseteket én is meg tudnám toldani, más vidéken szerzett hallomásokból. A lényeget azonban az sem világítaná meg.

Az ember könnyen talál megnyugtató feleletet mások viselI. kötet 433kedésére, ha a magyarázattal önmagát akarja megnyugtatni. ítélkezéstől sem riad vissza. Érzem a veszélyes pillanat közeledtét, s fölkészülök rá. Elhangzik a kínálkozó magyarázat: lusták. A magyarázat még ingadozó, de ha csak épp megáll a talpán, győz: az ellenállás oly gyenge. Megnézem, aki a szót kimondta. Vidám tiszttartó. Szinte hálával tekintenek rá, neki aztán igazán lehet tapasztalata a napszámosok munkakedvéről. De van-e tapasztalata a munkáról?

S milyen lustaság az, amely az éhkoppal is dacol? A tohonya szó illik arra? Arra a magatartásra, hogy valaki korgó gyomorral inkább a hideg vackon heverjen, mintsem kinyújtsa kezét a felkínált javakért. Mert azt senki sem tagadja, hogy télen nélkülöznek. Azt sem tagadják, hogy a nyári munka alkalmával derekasan kitesznek magukért. Mindezt csak magamban gondolom. De aztán a társalgás egypercnyi szélcsendjében mégis kimondom, hozzátéve, hogy itt valami mélyebb ok rejtőzhet, talán a lélekben.

Vállvonás, tájékozódást fürkésző pillantások; de az elébb felvillantott szó nagyon is szerencsés volt: seregestől csalja maga mellé a bizonyítékokat. Tuskót ásni is például alig mennek. Az egyik erdei tisztviselő ki akarta takaríttatni az istállóját: majdnem magának kellett megcsinálnia. Favágás? Könyörögni kell, amíg akad rá valaki. És a szolgálók! Hosszú panaszok a háztartási alkalmazottakról, a szokásos „fizetett ellenség” alapon. Engedem áramlani fülem mellett a panaszt, elmélyedve magamban keresem a magyarázatot a belső okra, úgy is magamban, hogy belül. Kísérletre és megfigyelésre van egy kis falusi társadalmam, velem van állandóan: csak emlékeim közt kell világosságot gyújtanom.

I. kötet 434

Télen nálunk sem dolgoztak. Nem dolgoztak a jobbmódúak sem, akik saját maguknak dolgozhattak volna. Nem igaz, hogy ilyenkor „a gazda szerszámait javítja”. A gazda ilyenkor pipált, fázott, olyan óvatosan mozgott, mint a vakok, azaz, mégis dolgozott, de félelmetes testi-lelki üzemcsökkentéssel; szerszámait kapkodva tavasszal javította meg. A szegények még kevesebbet dolgoztak. Persze, tettek-vettek, mert hisz van, aki egy faluvégi házkörnyék ellátását is épp elég munkának érezheti, de hát ez mégsem volt dolog ahhoz mérten, ahogy másnak dolgoztak, aratáskor. Novembertől márciusig alkonyi vagy hajnali, azaz, munka utáni vagy munka előtti hangulat lengett a falu felett. Én gyakran vasárnapi hangulatot éreztem: dolgozni valahogyan nem illett, csak épp a legszükségesebbet. Valahogy a kapun kilépni sem illett, az utca olyan volt, mint a padok köze úrfelmutatáskor: aki végigkocogott rajta, magára vonta mindenki tekintetét. Aludni és pihenni illett, valljuk meg, volt mi után és mi előtt. Akinek erre sem tellett, azt lelkük alján a többiek megszólták, méltán. Valamiképpen olyanfajta bizonyítványt állított ki magáról, mint a mesebeli tücsök a hangyák közt: mit csinált a nyáron? A falu nyári és téli élete úgy elválasztódott, akár a fáké, akár a medvéké. Akár a rideg gulyáké. Akár a nomádoké, akik a félesztendős forró csatangolás után ősszel meghúzódnak valami víz partján, egy szertelen szombaton degeszre zabálják magukat, aztán igyekeznek átaludni a telet, mint valami hetes ünnepet; ha felébrednek, gyorsan bekapnak valami reggelipótlékot, s buzgón hortyognak tovább, védekezésül az ebéd ideji nagyobb éhség ellen: tudni sem akarnak róla. Valamikor természetesnek vettem ezt a hangulatot, alávetettem magam neki. Még diákkoromban is, a karácsonyi I. kötet 435szünetek alatt zökkenő nélkül bírtam a ház végehosszatlan szunyókálási iramát. Testemmel tehát értettem okát is. Ezt szeretném most elmémmel fölidézni.

Nyilván a testnek is van valami költségvetési ösztöne, a parasztok azért csendesülnek meg télen. Még verekedni is kevesebbet verekednek, mint nyáron. Bírná a medve a koplalás téli teljesítményét, ha a barlangi langyos hortyolgatás helyett a köpködő sarában álldogálna, vagy naphosszat a kerítések felett dugdosná a fejét, hogy hol van egy kis fűrészelnivaló? Takarékoskodik azzal a maga köré fejlesztett kis meleggel, takarékoskodik izmaival, de nyilván még agyának és ösztönének működtetésével is. Bizonyos, hogy annál jobban takarékoskodik mindezzel, minél gyengültebbek azok: minél soványabban végezte az idényt. A hús, az mindenkin egyformán hús, s én el tudom képzelni a falusi test belső számvetését egy-egy munkára mozdulás előtt. Az üzem egyensúlya még mindig jobbnak ígérkezik, ha a test tétlenül hever, mint azzal a pótlással, melyet az egész napi kínos jártatás után egyötvenért kap. Pihenni is kell.

Az OMGE kevesli az évi 180 munkanapot, a népbarát szociológusok nemzeti szerencsétlenségnek tartják, a zsellérek egyénileg tartják annak anélkül, hogy a dolog mélyére néznének. Ha odanéznének, mást hangoztatnának.

Igaz, az évi időből átlag 180 napot dolgoztak. A napot én is keveslem. De sem az időt, sem a dolgot. E 180 nap alatt többet dolgoznak időben is, mint a sorsukon aggódó szellemi munkások. Többet dolgoznak az ipari munkásoknál is. Pihenőjüket tehát nem a pihenés szempontjából lehet kifogásolni.

I. kötet 436

Látástól vakulásig dolgoznak. Az alatt a 180 nap alatt testük átlag napi 15 órát fárad, szerény számítással. 180 megszorozva 15-tel, az 2700. Egy esztendőben tehát 2700 órát dolgoznak.

Évi 300 napnál többet az országban senki sem dolgozik, se munkás, se hivatalnok, hisz csak piros betűs ünnep 68 van egy évben, s a hivatalnokok példájára végre a gyári munkásság is kap fizetett szabadságot. Szóval, az évi 300 napot dolgozó réteg egy esztendőben – ha a fizikai munkások törvényes legmagasabb napi 8 órai munkaidejét vesszük – összesen legfeljebb 2400 órát dolgozik. Tehát legalább 300 órával (38 munkanappal) még mindig kevesebbet, mint a mezőgazdasági munkások. Miért épp az ő munkájukat keveselljük hát? Mert ráadásul még minőségileg is a legnehezebb? Egy aratási nap 15 órája erőkifejtés dolgában 20 órának is megfelel, akármilyen más szakma munkájához mérve. Semmitől sem tartózkodom úgy, mint a nemzeti elfogultságtól. De hogy a magyar, ha egyszer nekikezd, a dologban magasra kiválik, azt gyermek szememmel én is jól láthattam a háború alatt, midőn a búzaföldeken szinte nemzetközi verseny állt a magyar szabadságos katonák és az orosz, olasz meg szerb hadifoglyok között. Győztek idegen pályán is, mikor ők voltak hadifoglyok. Virtus náluk a munka, az adott szó betartása, erkölcs? Nem kímélik magukat. Minden joguk megvolna hát a pihenésre; még az eddiginél is nagyobbra. Módjuk nincs rá.

Ezeket gondolom, de még mindig nem szólalok meg. A társalgás, mintegy a lelkifurdalás intésére most arrafelé kanyarodik, hogy azért vannak szorgalmasok is. Név szerint megI. kötet 437nevezik a szorgalmasokat, szinte ajánlva egymásnak őket. Aztán megemlítik, hogy a szükség azért mindenkit rávisz a munkára előbb-utóbb, tavasz felé bizonyosan. Hangsúlyukkal elismerést fejeznek ki a szükségnek, mint valami okos rendtartónak, aki érti, hogyan kell a makrancosokon kifogni. Hallgatok, a belső hangot hallgatom, egy kicsit mosolyogva azon, hogy majdnem úgy folyik, mint egy közgazdasági előadóé; az emlékek, ha megszólalnak, mindig csodás nyelven szólalnak meg.

Különös a parasztok lelki magatartása; de oly különös azoké is, akik épp a szűkölködőtől várják el, hogy egy repedt polturáért is napestig dolgozzék (a jobbmódú jobb megfizetését természetesnek tartják), s valami erkölcsi alapon éreznek felháborodást, ha a szűkölködő nem adja be derekát. Montherlant remek bankár-hőse jut eszembe a Célibataires-ből, aki hosszas lelki küzdelem után végre ad valamit egy koldusnak, de harag önti el, s szánalmas baleknak tartja magát, midőn később visszaemlékezik arra, hogy a koldus keze tiszta volt.

Először én is kérdezősködtem a zselléreknél, hogy miért nem fognak valami háziiparba; de azután nem kérdezősködtem, elszégyelltem magam. Másutt kellene kérdezősködnöm s másról. Ha nyáron ők is csak napi nyolc-kilenc órát dolgoznának, akkor szemükre vethetném, hogy hisz van fölös idejük. Hogy nehezen mozdulnak, megértem más oldalról is. Láttam közelről a szűkös viszonyok zsibbasztó erejét. Megértettem, bár először megcsodáltam a különös jelenséget, hogy telente nem azok ragaszkodnak az otthonhoz, akiket fűtött lakás és tisztaság övez, hanem épp azok, akiket megdideregtet az otthon. A jó lakás legjobb tulajdonsága, hogy I. kötet 438elbocsát, sőt el-elküld. Aki hálótermében is fázik, az még jobban tart a kinti hidegtől. Én már csak testgyakorlásból is vállalnék egy kis tuskóvágást a jégcsapok ékszereibe öltözködött havas erdőn. A zselléreknek nincsen erre szükségük.

A lelki okokat keresem, s az ügybuzgó hang itt belül, bennem még mindig a test okait sorolja. De vajon a lélek viselkedését nem a test szabja-e meg minden esetben itt? Oly messze van ide az eszmék és eszmények világa! A konok nemtörődömséget először holmi ázsiai örökséggel próbálom magyarázni, de aztán fejembe villan ez a nagyon is nyugati és modern szó: a lélek sztrájkja, s emellett fogok pártot. Bizonyos, hogy ezen a csapáson is messze jutnék. Amerikában ezt a magatartást slackingnek hívják, amerikázásnak. Mindenütt van neve, ahol a lélek szemben áll valamivel, de azt mégsem mondja ki s azt még kevésbé, hogy miért.

De aztán Amerikából valami mégis visszaránt, a rántás hevével Európán is túl, megint csak a sztyeppékre. Gyanakodva vizsgálódom itt, nevezetes ázsiai származásunkban soha nem találtam különös lelkesülnivalót; most a rendesnél is nagyobb gyanúval nézem; az utóbbi esztendők tapasztalatai egyre inkább az Ázsia-vallók mellé kényszerítenek. Ahogy idősödöm, amilyen mértékben magamba szedem az időt, olyan mértékben veszti tekintélyét előttem a történelem időtengere. Gyermekkoromban a honfoglalás óperenciányira volt, most már alig folyó választ el tőle, odalátok. Odalátok, s visszatekintve erre a falura, Árpádék világát fedezem fel. Nemcsak az arcokat nézem, hanem a taglejtést, a járást, a tekintetet, az élet semmibevevését, a házakat. Az imént a mondatokon átsuI. kötet 439hant, hogy nomád. Ez a nép még ma is elevenen emlékszik nomádságára. A házépítésben nem úgy nomád, hogy sátorformát rak, hanem úgy, hogy nem sajnálja, ha holnap ott kell hagynia. Ezt nem tartom erénynek. Jártam igazi sztyeppén is.

Nomád emlékezetű az esztendő beosztásában, a földhöz való viszonyában: a munkát egyszerre, rohamszerűen végzi, mintha kergetnék. Nem fészkeli be magát a talajba; bármily furcsán hangzik is: lélekben még elég messze van tőle. Húzzuk a párhuzamot, húztam magam is a német és a magyar falvak közt. Miért boldogulnak azok jobban? Ezer választ is tudnék erre a lapos célzatú kérdésre, de csak egy felkiáltással felelek: ezer év! Mi egy nép életében ezer év? Ha akarom, sok, ha akarom, kevés; attól függ, meddig nézek előre. Ezer éve, de hétszáz éve is ez a nép itt még futott; a német már ezerötszáz éve megállt. Ezerötszáz évvel előbb érkezett meg a földhöz. Csak a föld s nem a lélek műveléséhez persze, mert a nomád sok tekintetben műveltebb, tapasztaltabb, világlátottabb a helybenlakónál; csak egy életformához ért el előbb. A magyar helyben állva is nyugtalanul nézelődik, nekiiramul, legyint, aztán bevágja magát a vacokba, s terv helyett álmodik egy nagyot.

Kelet népe. Ezt nyugatról jőve látja az ember, ma is. Széchenyi még a nemességben látta, az örökség azóta két társadalmi osztállyal lejjebb ereszkedett, de megvan, változatlanul, naponként egy véka tünetet gyűjthetnék össze. Kelet népe, ez azt is kifejezi, hogy a nép már nincs keleten – irigylem a szép címet, ha Széchenyi nem írta volna, én írom fel könyvem fedelére. Keleti nép nyugaton ma itt azt jelenti, hogy aki csak egy grádussal is kilép a népből, rögtön Párizs nívójára emelkedik, nem kiválasztódik, hanem valóban kivál. I. kötet 440A falu szélén sátorlakó lelkek gubbasztanak, itt az úriszobában tökéletes spaléták mögött az eszmék Ford agytekervényei szerint csavarodnak. A társalgás megint a körül a rejtély körül csomósul, hogy miért nem állnak napszámba a zsellérek akár egy pengőért, ha amúgy sincs dolguk? Más utakon, de elérkeztem oda, hogy megfeleljek rá, végre megszólaljak.

Azt mondom, hogy annyiért én sem állnék munkába, reggeltől késő estig. A furcsállásra röviden, olyan gyöngébbek kedvéért stílusban elmondom álláspontomat: a zselléreket éppolyan embereknek tartom, mint magamat. Igen, pontosan olyanoknak, mindenben, minden körülmények között, sőt mindennek ellenére. Ez elvem, ezért nem is vitázom róla, ilyen vagyok. Ha én nem állok, nem kívánhatom, hogy ők meg álljanak! Így vagyok egyszerre keleti és nyugati; így léptem ki a népből anélkül, hogy elléptem volna.

Nem vitatkoznak, csak megnéznek; mosolyogva, tehát az álruhából még semmit sem sejtenek. Önként leplezem le magam. Egy kis csend támad. Aztán jóakaratúan, udvariasságból, mintegy betegnek kijáró tapintatból, mindnyájan elfogadják érveimet. A titok itt persze még mindig kiderítetlen, itt még mindig nem látom, hogy hát napszámos vagy munka nincs-e elég, hogy kinek van igaza a munka körül, a munkakeresőknek vagy a kínálóknak-e. „Csak szembesítéssel lehetne kideríteni – gondolom, megint némán –, az volna a legegyszerűbb.”

I. kötet 441
A múlt a jelenben

Ezer év nem sok. Történészeink büszkén emlegetik, mi az, ami a nemzet magatartásában alig változott az alkotmány, az országlás s ezek eredményei terén. Kiemelik, hogy milyen konokan ragaszkodik a nemzet egy-egy ősi szokásához, melyet tán még Ázsiából hozott. S hogy milyen nehéz az ilyen magatartásról leszoktatni, akkor is, midőn az már századok óta időszerűtlen. Ifjú történetfilozófusaink az ország belső szerkezetének ma is álló pilléreit jellegzetes nomád alkotásnak vallják és dicsérik. Államszemléletünk kicsiben ma is olyan, mint Attiláé: türelmes, sok népet összefogó.

A nép is így őrzi a hagyományt, jót, rosszat egyaránt. Amit mi csökönyösségnek vagy épp lustaságnak látunk, az nemegyszer csak az ősök konoksága vagy óvatossága, s tapasztalatot, esetleg hajdan értékes magatartást őriz. Vagy ha már ártalmast is, legkevésbé a ma élőket lehet hibáztatni érte. Lépten-nyomon látom az ilyen jeleket itt. A falvat úgy tartom a múlt elé, akár egy lezárt borítékot a világosság elé: látom, mi rejlik benne, néha még ki is betűzöm. Története most csak ebből a szempontból foglalkoztat.

A falu még a Rákóczi-korban sem ismerte a földmívelést. Azután kezdtek itt-ott szántogatni, de még akkor is csak az újonnan jöttek. A falvat a legújabb korig erdő és mocsár övezte, leginkább mocsaras erdő. Makk is volt, sár is volt – már a legelső írott emlék, 1075-ben királyi kanásztelepnek nevezi.

A falu különben nem is Árpád-kori, hanem a vezérek korabeli település. Az erdő és a mocsár az őslakos magyarokat eléggé megvédte attól, hogy más népekkel keveredjenek. E küI. kötet 442lönleges geográfiai helyzet megszűntével különleges anyagi helyzetük védi őket elannyira, hogy még a legújabb korban is egy-két szlovák család befogadásán kívül legfeljebb csak cigányokkal keverednek. A fajta tehát eléggé őrzi ősei vonásait, azokat ma is tanulmányozni lehetne.

A kanászok idők folyamán méhészetet s halászatot is űztek. Erre nevelték is őket, kormánytámogatást kaptak, a legutolsó jelentékenyet – 70 emsét és 60 méhkast – II. Bélától kapták, 1138-ban. A falunak csaknem minden korból van írott emléke. 1552-ben a helység papja a trienti zsinatra utazó követ országos költségéhez egy forinttal járult, a legkevesebbel az országban, ő volt a legszegényebb.

A legrégibb kortól a legújabbig az okmányokban előforduló név egytől egyig mind magyar: Tar, Fodor, Bodor, Igaz, Kerék, Szekeres, Veres, Istenes, Képíró.

A török hódoltság idejében, „mint alkalmas búvóhely”-et emlegetik, egyetlen feldúlásról sem tudunk, a falu békésen fejlődik. 1590 táján kimérik a határát, egy Sáros Tamás nevű sihederfiút a határpontokon erősen megvesszőznek, hogy „azokra jól megemlékezzék”. Meg is emlékezik, 1620-ban az ő vallomása dönt az egyik szomszédos községgel való határperben.

Az első háborús csapás a falvat 1662-ben éri: Wesselényi Ferenc nádor nem ismeri el a falu lakóinak az erdélyi fejedelmektől kapott nemességét, azokat megint jobbágyságra fogja s a csökönyös falvat egyszerre négy végvári katonatisztnek ajándékozza, s ezek „részint rettenetes fenyegetések, részint marháik elhajtása által kényszerítenék a nyomorult lakosságot arra, hogy nekik adózzanak”. A falu végül adózik is, de most már Erdély sem hagyja a dolgot; megjelenik a jog, I. kötet 443s az ördög sem ismeri ki többé magát. 1683-ban a falu Apafit uralja. Ugyanebben az évben teljesen elpusztul, a lakosság elmenekül. De alig tér vissza, 1703-ban újra elmenekül, most a császárpárti rácok elől. A falu kuruc s issza is a levét. Menekül, visszatér, újra menekül, a világ fölfedezte az alkalmas búvóhelyet.

Úgy látszik, menteni mégis volt mit: az 1717-es megyei összeírás szerint a faluban találtatott 32 család emberi élőlény, 8 ökör, 32 tehén, 20 ló, 21 sertés, 88 köböl búza, 21 köböl árpa, 4 köböl zab és 88 forint készpénz. A kanászkodással tehát már feladtak, viszont tehene minden családnak volt; attól fogva egyre kevesebbnek lett.

Békés időben a falu mindenkoron feltűnően békés, zavaros időben annál inkább zavarog, „mintha a jobbágyi alázat és a lázadás egyetlen léthelyzetnek két arca lenne”: Frobenius térképeinek mintájára a falu bekarikázásánál Ortutay szépen cserélgethetné színes ceruzáit a honi történelem-lélektani térkép rajzolása közben.

Rákóczi leveretése után huszonnégy évre a falu már újra előszedi a libertásos lobogókat, Rákóczi éljenzésével csatlakozik e környék legvéresebb parasztlázadásához, a Peró-féléhez, 16 önkéntes fegyverest ad. A felkelés három vezére közül az egyik, Papp Gáspár, a gyalogok kapitánya idevaló. A sereg szétszórása után a faluból, illetve a faluba visszatértek közül tizenegyet ítélnek el.

Hasonló lelkesedéssel s a lelkesedésnek hasonló okaival csatlakozik 48-hoz. Hasonló eredménnyel is. Azután a béke korszaka következik, most már huzamosabb időre. Az ország virágzásnak indul; a falu csak szaporodik.

Az alföldi vízszabályozás új földet hódít, százezer holdas I. kötet 444tömbökben; az itteniek lába alól épp ezzel rántja ki a földet. A falu ütőeréből, a kertek alatt kanyargó folyóból holtág, büdösárok lesz, eltűnnek az ingyenhalat adó tavak és mocsarak, a gazdag legelők, a családonkénti legalább egy tehenek.

A falu meginog létalapjában s lelkületében is. Tájékozatlanul kapkod, a nagy gazdasági nekilendülés idején ő az anyagi fejlődés dolgaiban húsz-harminc év alatt századokat zuhan visszafelé. Az új földön tulajdonképpen most is azzal a felkészültséggel s világravalósággal áll, mint halászó-pásztorkodó ősei a honfoglalás korában; azt tudja, amit Árpád tudott.

Ezer évben mérve az időt, a megrázkódtatás szinte egy perc alatt éri; estéről reggelre szorul ki az erdőből, a páskomokból és a halas szittyókból. Géza meg Béla Benedek-rendi szerzeteseket, továbbá emsét és méhet küldtek neki, az új kor nem küld ekét vagy gőzgépet, nem tanítja. Az emberek lusták? Egyszerűen csak nem tudják, mihez kezdjenek. Csökönyösek, nehezen mozdíthatók? Ahova eddig csónakon hálót emelgetni vagy a tehenek mögött furulyázni jártak, oda most napszámba kapálni járhatnának. Ilyesmit nemcsak az elme, de az izom sem tud megszokni egykettőre. Szemükre hányjuk, hogy miért nem virágzó kisgazdaságok közepén serénykednek lovaikkal, bólongó diófák alatt, mint a német telepesek? Azokat évszázadok óta mívelt földről hozták, s rögtön földre helyezték. Az ittenieknek csak a házhely maradt, s nemzedékenként az is darabolódott, mert a nép szaporodott. Szaporodott, s ennek arányában még a napszám is csökkent, az emberek ülhettek ismét naphosszat a kiszáradt árok partján úgy, ahogy századokon át testük-lelkük megszokta. Heverhettek, mint egykor tegzes őseik a vadat lesve; lustálkodhatI. kötet 445tak, senki sem zavarta őket. Nem volt föld, s nemsokára eljött az idő, hogy munka sem volt; annak számára sem, aki kereste. Az emberek – akik sohasem hallottak arról, hogy a földdel is lehet vállalkozni – csak épp annyit dolgoztak, amennyire a perc vagy a nap késztette őket: ezt a magatartást, ezt a bizalmat is vadász-halász őseiktől örökölték. A munkát úgy tekintették, mint az erdőt, a tavat: azt hitték, mindig ki lehet fogni belőle, ami épp vacsorára kell. A kapitalizmus lényegét, a gyűjtést, az üdvösnek mondott „tőkeképződést” máig sem értették meg. A változás csodaként jött; érthetetlenül; mivel az általa teremtett világ is érthetetlen volt, várták a változás újabb csodáját. Lesték a szerencsét, de tegez nélkül. Közben sorsuk egyre jobban olyan lett, mint a halé, mely velük egyidőben vettetett szárazra.

Erről a folyamatról persze – amely még ma sem fejeződött be – a falusiak semmit sem tudnak. Nem tudnak róla a parasztok, de az értelmiségiek sem. A házak padláshomlokzata mögött még ott porosodik egy-egy hálófoszlány, csónakfenék vagy szigonyrúd, de a homlokok mögött már emléke sem dereng annak, hogyan is kellett azokat használni. Az értelmiség csak azt tudja, hogy a parasztok nemtörődömök; a parasztok még azt sem. Nem ők voltak lusták, hanem a társadalom volt lusta őhozzájuk.

De nem is lusták, nem igaz. Érdeklődésük vizsgálata közben láttam, hogy frissek, elevenek, szinte játékosan találékonyak, mihelyt olyan dolog vagy gondolat kerül elébük, amelyhez valami közük van, amit értenek. És egyenesek, állhatatosak, az igazság megőrzésében a dacosságig kitartók. Ezt bizonyítja szellemük története is.

I. kötet 446

A falu a protestantizmus megjelenése óta protestáns, református. E hitét sohasem változtatta.1713-ban a hívek templomot is raktak, igaz, hogy csak sárral és trágyával becsapkodott fűzkerítésből, paticsból. 1771-ben vályogból építettek helyette egyet. Ez állt egészen 1794-ig, amikor a falunak lelkes református papja akadt.

Ő építette a mostani szép, nagy kőtemplomot. 1798-ban készül el vele, ő is szentelte fel. Kitűnő pap lehetett, Kállay Sámuelnek hívták. A szomszédos Gyulaváriból való volt.

Nem vagyok egyedül, midőn értesülök erről az adatról, hirtelen nyugtalanság fog el; de csak percek múlva ébredek rá, hogy miért. „Van erről is írásos emlék?” – ötlik fel bennem, de olyan fura szorongással, aminőt valami terhelő nyomozás iratainak lapozása közben érezhet az ember. Van. A megye rengeteg okmányát két mű is feldolgozta, kéznél is vannak, lapozni kezdünk bennük. A papról mindkét mű megemlékezik, többször is. Elsorolják tanítói és papi működését. Az egyik könyv a családjáról is megemlékezik. A család őse, Kállay Péter hajdúkapitány, 1605-ben kapta ármális nemességét vagy nemessége elismerését Bocskaitól. Ivadékai mint birtok nélküli nemesek, nagyrészt papok voltak; nemcsak Sámuel volt az, hanem testvére, József is, az utóbbi épp Gyulaváriban. De Sándor, unokaöccsük, már Gyulán puskaműves volt. A család egyre lejjebb szállt. Engem a templomépítő foglalkoztat. Rámosolyodok, mintegy útközben, mert azt hiszem, csak egy pillanatra foglalkoztat. De még később is rágondolok, este is. Aztán belátom, hogy nem térhetek ki előle, kedvéért a tárgyilagos beszámolóból ismét félre kell kanyarodnom, reméljük, rövid lírai mezsgyére. Húzódva lépek rá: az az én lelkembe vezet. Egyedül nem is vágnék rá, társam biztat.

I. kötet 447
Örökség

Szociográfus ügy lettem, ahogy némely kíváncsi arisztokrata történész lesz vagy – továbbfinomulva – bűnügyi szakértő: a család viselt dolgain merengve. Atyáim megyehíres nyájaiból nem maradt rám egy fia jerke sem, de emlékből az első hangra akkora nyáj sereglett körém, hogy számlálni se győztem: azonmód, bandában adtam tovább rajta. Hovatovább akármiről ejtettem szót, ők, az emlékek áramlottak, már hívás nélkül is. Életem végéig elélhetek rajtuk minden műfajban, a szellem minden ágában, a történelemtől a kuruzslásig. A családot szíva példás egykönyvű író lehetett volna belőlem, bár csak egy-állásfoglalású voltam. Annyiszor tolult tollam alá a család szegénysége, hogy már azt éreztem szegénységnek; bújtam a tárgy elől. Kevés sikerrel. Magam is tárgy lettem.

Miért kellett a léleknek ennyire a nép, a szegény? – ezen magam is elgondolkoztam. Támasztéknak az egyedülségben, tájékozódónak a veszélyesebb, mert magasabb fordulóknál? Paraszti őseinkkel hivalkodni éppúgy hivalkodás, akár a grófiakkal, próbáltam magamra pirítani, de ezúttal is kevés sikerrel. Belülről egy hang rögtön visszafelelt, hogy ez nem olyan hivalkodás, mert hivalkodni magunknál értékesebb személyekkel szokás, nem pedig olyanokkal, akiket mindenki más röstell. A lélek daca volt hát? Példaadás? Krisztus azt kívánta a gazdag ifjútól, hogy mielőtt követné őt, ossza szét vagyonát a szegények közt. Én a lelkemet, egyéniségemet akartam szétosztani, a legértékesebbet? A családot, a múltat a szegényeknek zálogul ajándékoztam oda a jelenre és a jövőre. Nem lehetett különös okunk a bánkódásra, midőn a példa hatni kezdett, s a kezdő írók pirulva hallgatták el államtitkár I. kötet 448és lámpagyáros dédjeiket, s kocsisgazdák fiai óhajtottak volna lenni. Hát egyszer ilyen csoda is esett. Nem volt mindennapi hódítás.

Bevallom, apám családjában már vadászni kellett az igazi kétkezi szegényekre, a harmadfokú unokatestvérség, távoli, homályos sógorság és keresztapaság síkjára húzódtak; a juhászszármazékok közt veszélyesen szaporodtak a káplánok, segédtisztek és malomellenőrök. No, de ott volt anyám családja! Azok közül amennyi felemelkedett, maradt annyi az alapon is: a Vajta körüli pusztákon hiteles csikósok, erdőőrök és béresek vártak készenlétben. S aztán a múlt! Apám családja toronymagasságból nézett le anyáméra: szegények voltak azok, reformátusok s legelsősorban jöttmentek azon a tájon. Nagymama cselédlány volt, okiratokkal igazolhatóan; nagyapa faragóbéres, tizenhat éves korában elhagyta szülőfalvát, és sose vágyakozott vissza. Megálltam itt, sorsuknak ezen a pontján; mint a Sió a Balatonból, szememben sorsuk itt csorgott ki a szegénység, a nép ősi nagy tengeréből. Ezen az ágon a világ valamennyi szegénye egyenes származékának tekinthettem magam.

A tengerből csak egy-két hullámverést őriztem. Nagyanya egyetlenegyszer járt nagyapa szülőfalvában, napa temetésén. A háromnapi vonatozás után igen elégedetlenül tért meg: a sógorok a temetéskor nem tudták megmutatni, hol fekszik a megboldogultnak tíz-tizenkét évvel előbb elhunyt férje. Ennyit sem törődnek azok egymással! S milyen koldustársaság (az udvaron főztek, két tégla közt rakott tűzön). A halottnak, az anyjuknak még szemfödelet sem vettek.

Összeszedem, amit nagyapától szülőhelyéről, gyermekkoráról hallottam. Az emlék annak idején gyermeki félI. kötet 449markomban elfért, de gyémántként ragyogott. Nyilván a nagy csillogás miatt szórtam el később, üvegnek nézve. Az egyik emlék az volt, hogy az ő apja nem koca alól nevelt malacot, hanem fogott az erdőn egy-két vaddisznókölyket, kimiskárolta, s azokat hizlalta meg, nagykorukban vasláncon álltak az ólban, még úgy is majdnem kidöntötték a hídlást. Meg az ő apja egyszer szarvast is akart nevelni, kocsi elé! Mert az mindenhez értett. Meg ott nem kellett krumplit kapálni: a sás gumóját főzték, az volt a finom dolog, ha még egyszer olyat ehetne! Továbbá, hogy anyját – akinek még szemfedő sem jutott – Szabó Juliannának hívták, egy pap lánya volt. És még, mikor negyvennyolcban a kozákok két napra tanyát vertek a faluban, minden családnak egy fazék ételt kellett főznie nékik; ijedelmében minden asszony jót főzött, ki tyúkot, ki csuszát, ki rétest: a kozákok mindezt egy nagy üstbe öntötték, megkavarták, s úgy osztották el, a községháza előtt. Nyers uborkát haraptak hozzá.

Mindez mesévé folyt össze, s mesebelivé varázsolta a tájat is: nagyapa szülőfalva közvetlenül az Óperenciás-tenger partján feküdt. Soha nem is kerestem.

Legkevésbé persze most kerestem. Ebbe a faluba, ahol most vagyok, nem a táj, nem is a lakosság kedvéért jöttem. Egy tudományos vizsgálat csábított ide bennünket; merő véletlen volt, hogy a szíves meghívást annak idején elfogadhattuk. Csak a kínálkozó tapasztalatért jöttünk, az általános, a minden jelző nélküli nép kedvéért. Bárhova éppígy elmentünk volna. Én még örültem is, hogy ilyen messze kerültem szűkebb hazámtól, végre egyszer nem a családról kell beszélnem, elkerülöm mindazt a feszélyezettséget, ami ezzel jár. Milyen örömmel azonosítottam magam az itteni néppel; I. kötet 450milyen természetesen vallottam belül magamat az itteni zsellérsorok fiának is, midőn az értelmiségiek társaságában védelmükre keltem. Milyen meleg biztonsággal vállaltam, vágytam szinte a kiközösítő pillantást.

Itt tudtam csak meg, hogy Gyulavári szomszédságában vagyok. A csodálatos falu ugyanis, ahol nagyapa nevelkedett, Gyulavári volt. Meghalt anyámat családi nevén Kállaynak hívták, Kállay Idának. Nem részletezem tovább a dolgot, így is sejthetik. Kállay Sámuel, a templomépítő, a szépapám. Elmosolyodtam; a véletlenek szórakoztatnak, így védekezem ellenük: az ellen, hogy én legyek mosolyra indító játékszer gyanús hatalmak kezében.

De a hírre a község, mintha egy perc alatt lerogyna s újratámadna, különös változáson esik át. Tulajdonképpen erről akarok beszámolni.

Szemem előtt megjelenik a templom, egy percre félig-meddig magántulajdonomnak érzem, családi vagyonnak. Képzeletben előtte állok, s mintha talpam alatt a föld egyre keményebb, tömöttebb volna, mintha biztosabb talajon állnék, a sajátomon. Aztán úgy nézem a templomot, ahogy a levitézlett birtokos ivadék nézheti ősei kastélyát, melyet apja elkártyázott, s melyben most – ő úgy érzi – érdemetlenek élnek, bitorlók, betolakodottak. De alattam a talaj ettől csak annál szilárdabb lesz, támadásra ingerel, visszaszerzésre; most már arra, hogy a lábamat megvessem rajta. Aztán a biztonság érzését éppily hirtelenül kétségbeesés váltja fel, a számkivetettség dideregtető érzete: kaptam valamit – de cserében nem vesztek-e el mindent, az egész múltat és életet, a szegénységet?

I. kötet 451

Társam, aki eddig a kutató izgalom mosolyával segített forgatni a könyveket, az írásos bizonyítékokat, megérzi ijedelmemet, tréfával akarja elütni. Kettőnk között eddig én voltam a nép, emlegettem neki is. „Az érdem elnyeri jutalmát – mondja –, fejedelmi kegyből kaptál egy falut, népfi.”

Egy percre valóban úgy érzem, mintha donációt kaptam volna, szinte Bocskai kézfogására is emlékszem. Nekem azonban nem kell ez a donáció. Ezt hangos szóval is kimondom, s elhallgatok, belülről várom, hagy miért is nem kell. A következő pillanatban azonban megint csak kell. Tetszik talpam alatt a tömör talaj, tetszik Péter is, a hajdúkapitány; a hajdú elől az utolsó pillanatban nyeltem le azt, hogy „hetyke”. A nyelés megint a veszélyre figyelmeztet: máris díszítenék s szépítenék? Miért tukmálok hetykeséget Péterre? Semmit sem tudok róla. A hajdúkról viszont illenék tudnom, hogy falupörkölőknek is derekasak voltak.

Fölállok az iratok mellől, zsebre vágott kézzel járom körbe a szobát, bent vagyok a kutyaszorítóban; a kacagányos apák Feszty-körképes fölrobogása elől a viskók vályogfalához húzódom. De aztán eszembe jut valami, s előrelépek, egy próbára; illetve egy lélektani kísérletre, hisz egész nap olyasmit végzünk. „Ilyen nem mindennap adódik” – mondom társamnak, megállva a szoba közepén. „Hogy valakit váratlanul csak így belemártsanak a múltba, mint a lakmuszpapírt a lúgba; figyelj, kérlek. A nemzetet egész ma estig én úgy képzeltem, mint hajdan a tanyai iskolában: távoli, tragikusságában is boldog együttesnek, két szomszédvárral, Lánchíddal, János vitézzel és eb ura fakóval, amelybe én sohasem léphetek be; talán azért, mert nem bírnám felemelni Botond bárdját. Egy kicsit tündérvilág volt, egyszóval pontosan olyan, I. kötet 452amilyennek a jobbágyok álmodták távolról és a költők dacból. Ebben a pillanatban beléptem; úgy, ahogy itt látsz, benne érzem magam. Úgynevezett középosztályunkra, a nemzet tényleges vezetőjére én eddig csak vizes lepedőt teregettem, tudhatod, egy-egy csücske ért téged is. Olyan könnyű volt kívülről támadni! Nyilván lelkemmel ezért nem léptem ebbe sem; akkor sem, mikor lábamon a finom félcipővel és harisnyával már beléphettem volna. Most ennek is tagja vagyok, méghozzá a mostanában használatos legnagyobb jogon, a vérségin. S hozzá hitelesen: Péter nyilván ontott vért, szakmája volt. De a szellem jogán is: nézz ki a templomra. Jogom van hát a nemzet nevében beszélnem. A nemzet elsősorban a múlt. Talán jegyezhetnél. Észlelsz már valamit?”

– Csak azt, hogy a nemzet legelsősorban nem a múlt. Tegnap még nem mondtál volna ilyet. És egyáltalában: nemzet! Úgy beszélsz, mintha írnál.

Szerintük az! Értsd meg: őket próbálom magamon! Vagy bennem. A középosztályról nem vettünk fel lélektani próbát. Most itt az alkalom. Ha parancsolod, magamra ereszthetem ennek az osztálynak a gondolatvilágát, átmenetileg persze; bár valószínű, hogy csak lelkiismeret-furdalását eresztem magamra. Köztük állok s hozzá csúcson; olyasfélén, aminőn Jézus megkísértetett.

– Félek, csak játszol.

– Mert félni is volna azért okom. Hányan állták meg ezt a próbát? Aki valami képzelt vagy hazug alapon áll a világban, azaz, a puszta semmin, azt éppúgy űr veszi körül, akár azt, aki igazi csúcson áll. S szédülni az még előbb megszédül! A középosztály ellen, de most már Európa-szerte, az első kifogás az, hogy magaslata, emelkedettsége, társadalmi állása csak ilyesféle.

I. kötet 453

Megállok egy percre a beszédben, érzem, hogy félrekanyarodtam. Ha mindjárt támadok, semmi sem lesz a kísérletből hisz máris kiléptem onnan, ahova a véletlen vetett. Feljebb léptem? Csendesen visszatérek a donációba, s megvárom, amíg körülöttem a váratlanul kapott birtok, a múlt és a nemzet nem kezdi újra sugárzását. Megint csak felelősséget sugároz.

Társam el fog mondani egy elméletet az ösztönök titkos munkájáról: a jellemek vonzásáról s bujkálásáról nemzedékeken át. Az ősök megjelenésének ő mint bizonyítéknak örül: elméletében az író és a pap egy csoportban áll, a társadalom-javítóékéban. A Kállayak alászálltak a parasztságba, de az örökség nem veszett el, Sámuel földbe és ivadékaiba bútt, de másfél század után, íme, fölütötte fejét, ismét hús-vér lakásba költözött, megkérdezésem nélkül. Úgy érzem jelenlétét, hogy szinte viszket. Hiába is tagadnám: amit ő akart e faluban, azt akarom én is. A szellem mintegy tanulmányútra indult; mint a faluvizsgálók a parasztok házait, végiglakott három nemzedéknyi szegényt, s tele adattal, személyes tapasztalattal ismét szólásra jelentkezik. Sürgetése erősen feszélyez; de úgy érzem, meg tudnék indulni, egyenest föl a szószékre, melyet Sámuel emelt, hogy megmagyarázzak valamit a híveknek, akiknek szelleme éppígy bujdokol, éppily kevéssé változik.

Először is köszönetet mondanék. Volt egy korszak Magyarországon, midőn a szellem egy fedél alatt együtt lakott a néppel, vele szaladt, frissült és izmosodott – a paticsból vert templomok kora volt ez, az üldözött prédikátoroké. Szerencsére, elég soká tartott. Ha van külön érték a magyar reformációban, innen futja. Sztárai hegyek tetejéről prédikált, miután gyönyörű énekhangjával kicsalta vermeikből a jobbáI. kötet 454gyokat. A példa hősi és követésre ingerlő. Azután együtt evett és hált a parasztokkal, a földön, szűrbe burkolózva. Ilyennek képzelem Sámuelt is, ilyennek vállalom. Szegény faluban élt, templomépítés közben is szegényen a szegényekkel – a bizonyíték, hogy vérét azokéba keverte. Az igazi szellem első ismérve, hogy nincs nagyra rendkívüliségével, nem is érzi. Sámuel nem érezhette süllyedésnek, hogy ivadékai parasztokká váltak. El is hitte a szép mondatot, melyet prédikálnia kellett, hogy „a szeretet soha el nem fogy?” S hogy a szellem sem fogyhat el? Hogy sok-sok mindent átadott, azt nagyapámon láttam. Már csak a nyert tapasztalat miatt is bölcsebben járt el, mintha szellemét leendő Bach-huszárokba plántálja át; legyünk hálásak iránta.

Ezt mondanám a szószéken. A nemzet kebelén belül meg röviden azt, hogy az eddigi helyzet sem volt rossz: még serkentőbb volt, vissza is térek oda. Búcsúzóul csak azt vallhatom még be, hogy eddig is minél biztosabb jelekből tudtam, hogy magyar vagyok, mindannyiszor annál keményebben igyekeztem azon, hogy csak ember legyek; tisztesség dolga volt ez, ne hozzak szégyent a névre, a családra. Mostanában mindenki újra meg újra magyarságáról beszél hovatovább divatszerűen. Egy kicsit ludasnak érzem magam: én is beszéltem. De nem így, nem ilyen példaként! Volt a magyarság számomra rejtély, vizsgálandó jelenség, aztán meghatározható tény: értékmérce nem. Ezzel magunkat becsüljük meg, ezt gondoltam, magunk fölé emelkedünk. Nem tudtam ismételni, még taktikából sem, barátaim érvelését, hogy a földmíveseket azért kell segíteni, földhöz juttatni, hogy a határvidéket megerősítsük, hogy a fajtát talpra állítsuk, esetleg egyben irodalmi nyelvünket s nőink öltözködését is megI. kötet 455ízesítsük. Egy elfeledett jelszóra emlékeztem: azért, mert igazuk van.

Szillabusban mondom el ezt társamnak, türelmetlen vagyok; szeretnék elmenni azonnal a templomhoz, hogy lássam, hát az alkotással, azzal mi lett?

A tetten ért idő

Az Alföldre a Bach-korszak kényszerítette rá a kerítést. A házak közt eladdig nem volt határ, az udvarok összefolytak. Az istállók, csűrök, kazlak a falvat övező szérűskertekben feküdtek, csak ezek voltak bekerítve, ezért is kapták a kert nevet. A falvak szerkezete a sátortáboroké volt, a sátortáborok meghittségével, összetartó erejével és belső szabadsággal még akkor is, midőn a hajdani vagyonközösség maradványaképp már csak a gond s a jókedv volt közös. Ez a – nem is oly régi – világ nyomtalanul eltűnt, emlékét az irodalom sem őrzi. Hirtelen kellős közepébe jutok.

Észrevétlenül jutunk bele, úgy ámulok rá, mintha egy mesebeli tájra vezettek volna, bekötött szemmel. Elmerültünk a beszélgetésben, így sétáltunk ki a faluból, s érkeztünk meg, semmit sem gyanítva, a község e külső településére, a tar akácok alatt lapuló falu-dudorba. Már bent jártunk a házak között, midőn felpillantottam, nyugtalan lettem, mint aki tudtán kívül lép át egy országhatárt: a hajdan volt világ hangulata riasztott fel. Kezemben a fényképezőgéppel Rákóczi korában érzem magam, aztán – alaposabb szétszemlélés után – valamelyik Endréében. Izgatottan dobom el cigarettámat. Egy bennszülött azonnal felemeli.

I. kötet 456

Műemléki fényképeznivaló nincs; a településnek csak szerkezete hajdani, épületei nem. Épületei nagyon is újkoriak, az egyik tetejét szétvagdalt bádoghordókból szabták. A sátortábor-rendszer és -hangulat nem egyenes vonalú maradvány a nagy időkből. A hagyomány megszakadása után nyilván új erő vetette fel megint a napvilágra az idők mélyéből, s alakította az egykori szokás szerint. Szemlélése csak annál tanulságosabb.

Az utca, udvar, piac nyelvünkben jövevényszavak; a falunak is beillő, terjedelmes település abban a korban látszik élni, midőn e kifejezések még nem érkeztek meg honunkba, vagy épp csak tünedeztek a láthatáron. A telepen az utca még út, s a szigetként egyedül álló házak közt kedvére kanyarog; helyét naponta változtatva mindenütt lehet, akár a szabad mezőn, vagyis pontosan még sehol sincs. A puszta senkiföldjén egy malac túr, nyakába vetett kötéllel, kipányvázva; ilyet se láttam. Arrébb egy tyúk, ugyancsak pórázon, akaratlanul is a lábzsinóros sólymokat, a sólymos hölgyeket, nekem már Balassit idézve. Pendelyes kisleány őrzi. Egy kicsit még tájékozatlanok vagyunk, nem annyira a térben, mint inkább az időben: megzavarodunk, midőn a közösnek vélt ösvény az egyik fordulóján hirtelen megszakad, majdnem belök bennünket egy konyha ajtaján. Enyhe laksértést érzünk, s bocsánatot rebegve visszafordulunk. Rövidesen meghitt családi együttesbe botlunk, kopogtatás nélkül, a család épp étkezését, részben már ebéd utáni pihenőjét végzi egy kis tér sarkában. A családtagok, vegyítve a kétféle keleti szokást, törökülésben s fedett fővel étkeznek.

Sokat nem kell mentegetőznünk, a lakosság szívélyes. Készségesen szolgálnak útbaigazítással, mert a telepre nem I. kötet 457a véletlen vetett bennünket, egy családot szeretnénk meglátogatni. Át kell vágnunk ezen a portán, aztán csak bátran azon a kis krumpliföldön, a keresett család abban a kis házban lakik, amelyik farral áll ide. Óvatosan haladunk az időben, ezúttal abban, amidőn még a ritirata szó sem érkezett meg szerény jövevénynek, Dante hazájából. A telepen nincs mellékhelyiség.

A házigazdát nem leljük otthon, nejét sem. Mindketten Németországban tartózkodnak, már a tavasz óta, mint szegődményes hónapszámosok; csak a gyermekek vannak otthon s nagyanyjuk. Az utóbbi fogad bennünket a küszöbön kuporogva. Eleven tekintetű, fekete asszonyság, inkább csak öreg, mint vén. Midőn megtudja jövetelünk célját, olyan mozdulattal, mint más a legyet, frissen lehessegeti magáról a rengeteg apróságot; ahogy mondja „készségesen áll rendelkezésünkre”, s mintegy bizonyítékául ennek vagy tán a szó bűvölőerejének hatása alatt, rögtön fel is áll. Helyére ülök, mert írásos felvilágosításra van szükségünk, jegyezni szeretnék. A házból kiballag még egy öreg néni, ez még kevésbé vén.

Feljegyzem a távollevő házigazda nevét s gyermekei számát. Nyolc gyermeke van. „Ez a többi csak vendég, a szomszédból; ezeknek az apjuk is odavan. Én vagyok az óvódásuk!” – mutat a nagyanya a sereg gyerekre, akik szép karéjban állnak előttünk.

Feljegyzem a házigazda foglalkozását; azután korát kérdezem. Hirtelen a személyi adatoknál százszorta fontosabb értesülést kapok. Újabb hiteles képet e távoli időkből. Papír van előttem, kezemben toll, szó szerint írtam, ami ezután következett. Másodszor kérdezem hát, hány éves a néni távollevő veje. A nagyanya készségesen felel.

I. kötet 458

– Huszonnyolc. (Elgondolkozik.) Úgy huszonnyolc körül.

– És már nyolc gyereke van? Olyan korán nősült?

– Korán. (Ismét gondolkozik.) Mert négy gyerekük meg is halt. Ha nem öt. Vagy a Sándoréknál halt meg öt? Ki tudja ezeket számon tartani? (Szemrehányóan néz a gyermekekre.)

– Akkor meg éppen nem lehet csak huszonnyolc éves.

– Persze hogy nem lehet – szól közbe a másik néni. (A húga.)

– No, persze… (Határozottan.) Hát akkor harmincnyolc!

– De, kedves néni, az nem mindegy, hogy huszonnyolc vagy harmincnyolc! Tíz év nagy idő.

– Több az már annyinál is!

– Talán negyvennyolc?

– Hát, ha itt volna, ő megmondhatná. Tessék talán akkor visszajönni, ha nagyon fontos. Már nem legény, az bizonyos!

– Most volna fontos, hogy tudjuk. Látja, írni akarom. Gondolkozzék csak.

– Nocsak, hát mikor is volt a lakodalmuk? (A húgára néz; az a pillantást az égre közvetíti.) A Jóskáék előtt, ugye? (A húg bólingat.) Vagy dehogyis! Sokkal később volt az! (A húg bólingat.)

– A lánya hány éves, néni?

– Melyik?

– Amelyik a vejéhez ment férjhez! akinek ez a szép nyolc gyermeke van. (Mosolyogva mondom, a gyerekek fölnevetnek, és közelebb jönnek.)

– Huszon… (Elakad, nem néz rám, keresgél; végre győzelmesen:) Megvan az már harmincöt is! Még harmincnyolc is!

A kéziratul használt kérdőívben a sorok közt zárójelben I. kötet 459ez a megjegyzés van: görögök. Írás közben, ott a küszöbön kuporogva egy pillanatra a kezdeti görögség képe villant föl elém. Azok törődtek ily kevéssé az idővel. Boldog bizonytalanságukat a földön valamikor ezzel a nemtörődömséggel magyaráztam. Tán ezért nem volt gondjuk a halál; nem számolták percenként a közeledését. Anakreon nyolcvanéves korában is tizenhat éves lányoknak csapta a szelet, s állítása szerint nem eredménytelenül. Homérosz dobálódzik ily könnyen a tízesztendőkkel, mint ez a vidám tekintetű néni. Egy pillanatra meg is irigylem érte.

– A gyerekek – veszi át a szót társam –, akik meghaltak, mikor haltak meg, kedves néni? Miben?

Lelkemben egy pillanatra a néni pártjára állok, s inteni akarok társamnak, hogy hagyjuk, úgyis hasztalan; de kíváncsiságból mégis megvárom a néni válaszát.

Életszemlélete annak valóban egységes, unokái halálának évét sem tartotta számon – annyi gondja van az emberleányának! Betegségben haltak meg, az orvos akkor a baj nevét is megmondta – de hát, baj is annyi esett már azóta! Elkeveredett a sok között.

Temps retrouvés! – ezt írtam még magánfigyelmeztetőül a lap szélére, épp csak a szót kölcsönözve Proust-tól. Arra gondoltam, hogy a hasonló gazdasági körülmény milyen pontosan megtalálja, fölidézi és visszahozza a múltból a neki megfelelő időt, az akkor dívott életformát, szokást, erkölcsöt, még hanghordozást is! Azután felkelek a küszöbről, elbúcsúzunk. A telkes gazda kapujáig kíséri el az embert; a néni is kísérni kezd bennünket a szabad területen, de hirtelen megáll, s ott I. kötet 460végzi a szokásos második búcsúzkodást: udvariassága határát adományozom neki portája határául.

Elméletalkotásra minden téren a tapasztalat biztat bennünket. A néni akaratlanul is fonalat adott kezünkbe; elhatározzuk, kipróbáljuk, hogy meddig ér. A többi házban is érdeklődni kezdünk a távollevők életkoráról, egy-két fontosabb családi esemény időpontjáról.

Az eredmény meghökkent. A tájon, amely engem nevelt, az emberek nyomozói pontossággal emlékeztek a dátumokra, különösen az öregek, s még különösebben az írástudatlanok. A biblia üres oldalai házi anyakönyvek voltak. Művelődésem első forrásait, a padláson kötegszámra lelt öreg kalendáriumokat a beléjük jegyzett fedeztetések, búgások, ellések, borjazások és birkalékelések nagy napjai mentették meg az utókornak. Bár a valamire való gazda mindezeket betéve is tudta. A jószágok és javak sorsfordulóit az itteniek is megjegyeznék? Az emberi lényekéit a többi házban is alig tudják.

Kísérleti módszerünkre, sajnos, anyag bőven akadt. Legtöbb családnál két élő gyermekre jut átlagban legalább egy halott. Sok a gyermek, sok tehát a kiskorban elhunyt is – van ház, ahol az anya négyet-ötöt is összeszámlál, némi gondolkodás után. Mikor haltak meg, miben? A gondolkodás még odaránt egy-két ráncot a homlokra az eddigiek mellé. „Ősszel – mondja az anya –, ősz felé volt; akkor hűlt meg”. Miben haltak meg? Csaknem valamennyi válaszoló azt az utolsó okot, legtöbbször rohamot nevezte meg, amely a halált közvetlenül előidézte. „Egyszerre csak fulladni kezdett szegény.” „Hányt.” Az élő gyermekek születésének napját mindnyájan tudták. De szüleikét már csak ritkán.

Tervünk az volt, hogy hasonlóan többi lélektani kísérleI. kötet 461tünkhöz, erről is táblázatot készítünk, az eredményt esetleg százalékban is kifejezzük. Bizonyára jól kiszélesíthettük volna azt a kísérletet, amelyre ugyancsak a tapasztalat vezetett, midőn a gazdálkodási és takarékossági hajlam puhatolása közben e népréteg sajátos időérzékét és a számok terén való jártasságát megfigyeltük. A kísérlet azonban, várakozásunk ellenére, fájdalommal járt, fájdalmat okozott. Az anyák egyszerre zokogni kezdtek. A dátumokat elfeledték, de az élmény – tán épp emiatt – hirtelen oly eleven lett, mintha csak tegnapi lett volna.

Szemre maga az egész település is időtlen. Házairól éppoly kevéssé lehet leolvasni valamilyen kort, akár a puszta földről, a még alaktalan sárról. Öt év előtt éppúgy épülhettek, mint ötszáz év előtt: a szükség stílusa örök. A már említett bádogfedelűn kívül van köztük nádfedelű, zsindelyes, sőt lapos tetős is. A népi építőkészség hitelesen tanulmányozható rajtuk: legtöbbjét maga a tulajdonos rakta, igényeinek s képességeinek aprólékos összeegyeztetésével. Az adásvétel elég ritka, nehézséggel jár. Az egyik házban a gazda a korai házvételt nevezte meg anyagi előrejutása akadályául. Háza nyolcvan pengőbe került, telekkel.

– Nyolcvanba?

– Részletfizetésre.

Konyhából s egyszerűbbnek mondható szobából áll. A szemben fekvő ház, amely százötvenért cserélt gazdát, valamivel takarosabb: padlása is van. Megtekintjük. Ennek szobájában már hét ágy, sőt azok közt – a tér gondos kihasználásával – egy asztal is elfér. Láda az ágy alatt. A vendég érkeztére szívélyesen az ágy elé húzzák, merengve nézem róla a falakat. A falakat újságból kivágott képek díszítik, I. kötet 462az egyik hadihajók összecsapását ábrázolja, a másik útra készülő fecskék gyülekezését egy sürgönydróton. A kiszögezett négy fénykép pontosan ugyanaz, egy gyorsfelvétel négy másolata, egy áldozóruhás lánykáról. Ezen meghatódom. „Unoka?” Unoka. A házban három nemzedék lakik.

A település lapos helyen fekszik, a közeli folyó védgátja mellett. Fölmegyünk a gátra, széttekintünk, mintegy összefoglalásképpen. A falu elég messze van, vagy másfél kilométerre. A település szabadon, szellősen fekszik a tájban, a sorsban. Körüle hiányzik a bekerített istállóknak, csűröknek, kazlaknak az a gyűrűje, melyről Györffy oly meggyőzően mutatta ki, hogy valaha azt hívták „kert”-nek. A kertek gyűrűje egykor védőövként is szolgált, a török s tatár ellen. A telep tehát még előbbi korban fekszik. Szabad, oly szabad, hogy még védekezésre sem kell gondolnia. A langy őszi fényben idecsillog Sámuel tornya, az alkotás; most karcsún, könnyedén, mintegy a levegőben lebegve. Nem hasonlítom sem égre mutató ujjhoz, sem felkiáltójelhez; tárgyilagosan, hűvösen szemlélem, ahogy alkotást illik, belehelyezve azt is az időbe. Értem a szándékot is, a kivitelt is. Fázva lesietünk, a gáton erősebb a szél.

Az európaiasodó, a huszadik század felé igyekvő anyafalu meg van akadva ezzel a múltba rekedt településsel; néha ránt rajta egyet, próbálja maga után vonszolni, vagy legalább közelebb húzni magához, egy félszázaddal. De aztán legyint, és otthagyja a fele útban. A telep pedig iszkol gyorsan visszafelé, még beljebb a sötét időbe. A falu fejcsóválva nézi ezt a csökönyösséget, semmit sem ért. Éjszakánként vidám hejeI. kötet 463huja, citera-, meg hegedűszó hallik a telepről. Egy tapasztalt országjáró – Féja Géza – szerint a mulatozás telente már délután négy órakor megkezdődik.

Én megértem ezt, s ezért értelmetlenül hallgatom a falubeli értelmiségiek csodálkozását. Kezdetben egy kicsit szégyen volt a telepre költözni, valaminek a feladását jelentette s valami újnak a vállalását. De már régóta nem szégyen. Vannak bőven, akik eljöhetnének onnan, falubeli házra is tudnának takarítani, de nem jönnek, nem takarítanak. Megszokták ezt a máma hopp, holnap kopp életet. Az tetszik nekik.

Hallok egy-két adatot erkölcsükről, szerelmi életükről, melyet a faluban nem tartanak dicséretre méltónak. Én az adatot nem tartom megjegyzésre méltónak, ismervén jól a különös tünetet, ahogy a különböző társadalmi rétegek egymás erkölcsére tekintenek: a fentiek a lentiekére mindig lefelé. Egy portugál bölcselő szerint, ha egy rétegtől munkaerőt, terményt, mindent olcsón meg lehet kapni, a vásárlók eszmevilága szükségszerűen úgy alakul, hogy el sem tudják képzelni: rendkívülinek, sőt afféle szerződésszegésnek érzik, ha valami mégsem olcsó, vagy kiváltképp nem kapható.

Mást tartok ellenben megjegyzésre méltónak, nemcsak sejtetett időszemléletem szempontjából, hanem országosan is.

A magyarság elég könnyen keveredik mindenféle néppel. A cigányokkal alig. Csaknem minden falu végén van egypár putri – de azt sehol sem láttam, hogy a faluból, akár a legszegényebb sorról is valaki oda menjen el vőnek, vagy onnan hozzon leányt. Ezt természetesnek találtam, a nagy társadalmi s anyagi különbséggel magyaráztam.

Itt láttam ilyesmit. Az iskolások neve közt akadtam egy-két jellegzetes cigánynévre is; meghökkentem, midőn a névre I. kötet 464egy-egy szőke, kerek arcú csöppség állt fel. Falubeli gazdák gyermekei.

– Igen – hallom a felvilágosítást –, van, akinek már a nagyapja beolvadt. Szánt, vet, mert akad ilyen a módosabbak közt is. A zömük persze szegény. Mert bőven van ilyen. Az elvegyülés majdnem általános. Az a cigányélet tetszik nekik.

Az a félig nomád élet, mely egy helyhez kötve most kezd valamiféle faluvá csomósodni. Vagy a falu most oldódik vissza egy régibb életformába?

Nem kellett több magyarázat. A sátortábor-szerű település takaros házaiban magyarok laknak, a cigányok csak egy-két házat szálltak meg. Az időben kóválygó új falu fejlődési fokát mutatja azzal, hogy kit fogad be, kinek az életformája rokon az övével. Ismétlem, a település nem régi keletű, nemrég indulhatott meg ezen a történelminek is nevezhető úton. Az értelmiségiek közt egy-két szóval azt fejtegetem, hogy jelképes kapu ez, a fejlődés nevezetes útja erre fog vezetni, erre visszafelé, ha nem vezet előre. Ennyiből is megértik, s egy kicsit megborzadva kérdezik, hogy visszafelé hol lesz az út vége? Ez éppoly kiszámíthatatlan akár előre; sajnos, éppoly hosszú is lehet, szinte végtelen.

Azért érdekelheti őket, mert a szállongás a faluból a településre egyre tart, mind sűrűbben. Ott a legolcsóbb a telek, ez az út a függetlenség felé. S a szabadabb élet felé. Ott nem szégyen a szegénység, s annak szokásos járuléktömege; ott nem érvényesek a falu ezerféle megkötései. Már több ilyen telep is van. Mint a léghajó a nehezéket, a falu oda veti ki terhét és feleslegét; bár ürül, mégsem száll könnyebben a jövő felé. Az új települések nőnek, nemsokára gyűrűbe állnak a falu köré, beléakaszkodnak, s magukkal ránthatják.

I. kötet 465
Igazságérzék

„Mulatni, azt tudnak”, mondja az értelmiség egy tagja elismerően s ugyanakkor némi megrovással. Megint értelmiségiek körében ülök, megint némán: nem élőszóval, hanem csak itt belül mérlegelve és boncolva a hallottakat. „Egész héten lóg az orruk, de néha szombaton…!” – a hangsúly olyasfélét fejez ki, hogy akinek egész hete szomorú, annak szombaton valami főfő-szomorúsági ünnepet kellene tartania, így volna logikus.

Egy másik tagja az értelmiségnek megint az erkölcsöt veszi elő. Sok a válás, de még több a különköltözés. Ennek oka nyilván az, hogy korán házasodnak, illetve állnak össze. Sor kerül megint csökönyösségükre. Milyen konokok, milyen nehéz őket előrevinni a maguk útján, a saját boldogulásuk felé is! A tisztasággal is többet törődhetnének. És milyen könyörtelenek tudnak lenni egymáshoz! És háládatlanok, persze. Nincs sok önállóságuk sem. Meglátszik rajtuk, hogy jobbágyok voltak: egyik napról a másikra élnek, mintha sorsukat ma is a földesúr intézné. A társalgás egy percre megreked, mintegy néma gyásszal fájlalva, hogy nincs többé fölöttük birtokos, holott van. A rövid szünet után valaki azt adja elő, hogy a szemtermelés kora lejárt, tulajdonképpen csak átmeneti volt, a nép sose tanult bele igazán, hisz holdanként ma is alig termel többet, mint ötven évvel ezelőtt. Állattenyésztés való ennek, olyan munka, amelyhez egyéniség kell, ember – a belterjes kertgazdálkodásba tán beletanulna. Másvalaki azt fejtegeti: lehessen eladni a reformföldeket (de csak kisbirtokosoknak), természetes kiválasztódáshoz vezetne. Aztán a társalgás megint visszakanyarodik I. kötet 466oda, hogy azért vidámak is tudnak lenni; nagy ritkán, de akkor ugyancsak.

Mindez tény, magam is tudom. Az adatokat nem rosszindulat sorakoztatja, hanem – egyénileg – inkább a segíteni vágyás, ezt is tudom. A beszélgetés új és új hibákat görget, de képzeletem már úgy követi csak a szóáradatot, mint a halászmadár a folyót. „Kelet” – ötlik fel bennem is újra, majd „Szent István műve nincs befejezve.” Aztán arra gondolok, hogy a szegénység konzervál.

A felnőttség az önállósággal kezdődik, a felelősséggel, amidőn az embernek már rendelkeznie kell, anyagiakkal is. A gyermekkor az örök tilalom ideje: az örök korlátozottságban tartott lélek is mindvégig kiskorú, gyermeki marad. A szegények gyermekiek.

A tökéletes szegények így sokszor vidámak, jobban mondva nem oly állhatatosak a szomorúságban, ahogy ezer meg ezer ok miatt szinte az illem is megkívánná tőlük. Szemükben még ott csillog a könny, aztán egyszerre fölnevetnek, sőt táncra perdülnek. Később természetesen megint sírnak és jajveszékelnek, de következetlenségükkel a naturalista regényirányzaton nevelt olvasót megzavarják, gyakran az enyhe felháborodás határáig.

Hirtelen szembeszállok mind a hibával, amit a szegénység szemére lehet vetni. Csökönyösségükre éppúgy találok mentséget, mint háládatlanságukra vagy kegyetlenségükre. Tiszták is hogy lehetnének ilyen környezetben? Tüzesen sorakoztatom fel az érveket, de még mindig csak magamban. Szinte várom, hogy új kifogás hangozzék el, új erőpróba, nekem.

I. kötet 467

Úgy hagyom el az értelmiségi társaságot, mintha jól kivitatkoztam volna magam. Tovább is győzném a vitát, társam intésére emelkedem fel. El kell mennünk egy parasztcsaládhoz, megígértük.

Egy darabig némán lépdelünk az utcán. Bennem tovább buzog a vita s mint mindig, valahányszor úgy esett, hogy én kerekedtem felül, most is önként lemondok helyzetemről, sőt ellenfeleim álláspontját és helyzetét próbálom magamévá tenni.

Dicsérjük és szánatjuk a népet – mondom társamnak –, buzgalmunkban hibáit is levesszük róla (mivel terheit nem tudjuk), s másra rakjuk, mert a földre, sajnos, nem rakhatjuk: valaki mindig felel, semmi sem kívánja úgy a gazdát, mint a bűn. Mily könnyű és felszabadító volt a nép minden fogyatékosságát urai vállára és lelkére dobni! Én magánhasználatra majdnem filozófiai rendszert is kidolgoztam, ismered: a népnek azért van igaza, s mellette azért lehet, sőt kell szívvel-lélekkel, de ésszel, tehát az erkölcs fegyverével is kiállni, mert nincs módja igazságtalanságot elkövetni. Azért van igaza, mert az igazság-igazságtalanság rendszerben ő mindig szenvedő fél, rajta teljesül be a rossz, nem általa, tehát ártatlan. Ezt ma is vallom. Az elnyomottság erkölcsileg tisztasági állapot, vigyázva kell tehát kifelé haladni belőle: természetesen csak arra vigyázva, hogy ez a kincs el ne vesszék.

Mert sajnos, a kincs, az igazság, még a szegények közt sem egy-egy ember kezében van, hanem az állapotban, magában a szegénységben. Egyénileg a szegényeknek éppannyi joguk van a rosszra, mint bárki másnak. Megvan hozzá a hajlamuk is. Élnek is vele, mihelyt tudnak. A szegények is rosszak. Van demokrácia.

I. kötet 468

– Igazság szerint – mondja társam –, ha több rosszat tűrnek, több rossz elkövetésére is volna joguk: ha ilyen vonatkozásban lehet jogról beszélni.

Megáll, hátrafordítja fejét, mert egymás mögött lépdelünk az egy személynek szánt járdán, a sárba rakott köveken. Aztán megy tovább.

– Nem lehet – magyarázom a hátának, illetve a figyelő tekintet híján inkább csak magamnak. – Mert abban a pillanatban, hogy másnak ártanak, kikerülnek ebből a különös üdvözültségi állapotból, maguk is elnyomók lesznek; úgy mondhatnám, ha másban nem, lelkiekben gazdagokká válnak. Kizsákmányolni nemcsak pénzzel lehet. Mennyit bántják egymást, a gyermekeiket! Milyen gyávák! Ha az ütést arrafelé viszonoznák, ahonnan kapják, tán hamarabb rendeződnék a világ. De nehezen rendeződik.

– Hallgassuk el hibáikat? – folytatom hangosan és inkább csak magamnak, mert én akarok megfelelni is a kérdésre. – Taktikának tán helyes volna. De a taktika is ott van azok közt a korszerű szavak közt, amelyek – mert idejében nem toltam el azokat – már kihoznak a sodromból. Vagy bontsuk szorgosan addig a hibákat, kutatva a történelemben, amíg valahol nem leljük meg az úri kéznyomot? A második lépéssel már legalább Mohácshoz érkezünk, az út kitaposott. Nem szeretem terméknek nézni az embert, még történelminek, társadalminak sem: annyi minden alól fölment! Csak mondjuk ki a hibákat.

– Mondjuk.

– Én már mondtam egypárszor. Legfőbb hibájuknak azt tartom, hogy szinte ragaszkodnak az állapotukhoz, néha azt érzem: valami belső, erkölcsi sugallatra. Szóval, nem is olyan I. kötet 469régen, véletlenül olyan társaságba kerültem, ahol érdemesnek, sőt kötelességnek éreztem öröklött hallgathatnékom legyőzését. Egy befolyásos párt irányadóit láttam köröttem: ha valakik, ezek segíthetnek, gondoltam. Egészen belemelegedtem a szóba, amikorra az alsóbb néposztály elmaradottságához, saját sorsa iránti nemtörődömségéhez, igénytelenségéhez értem, én ezeket is hibának tartom. Nem tudják a lehetőséget kihasználni. Igaz, nincs földjük, de amiből kertet csinálhatnának, portájuk fele is parlagon áll, nem ássák fel. Hallgatóim hallgattak, bólogattak, mintegy helyeslőn. Az igénytelenségről, a már embertelen türelemről beszéltem, ezt is bűnösnek neveztem. A társaság feje itt megszólalt. Okos volt, jóakaratú, felelősségteljes. Azt mondta el, hogy ez az állapot sok szempontból szerencsés, a nyugodt fejlődés alapja. A türelem – mondta – a legfőbb társadalmi erény. Krisztus éppúgy azt hirdette, akár a demokrácia. Ezt vallja ő is, és örül, hogy előadásom megerősítette hitében. Az igény feltámasztása ellen az iskolás latin közmondásokkal érvelt, erkölcsi és ugyancsak társadalmi alapon.

Bennem rekedt a folytatás, az okfejtés, hogy mindezért nem a szegények felelnek, s hogy mindez csak szegénységük mélységét világítja: a nyíl akkor már ott rezgett egy célban, nem az enyémben, hanem az övékben, s a lélektanból tudtam, hogy a második ajzás már hiábavaló lett volna. Nem szeretnék többször mellétalálni. Válogassam meg, hogy szólok s kinek? Nem író, akit nem lep meg néha a feszélyezettség, hogy írását bárki olvashatja: aki nyomtatásra is nem úgy szeretne írni, mint magánlevélben. A levél és a nyomtatás közt csak az a különbség, hogy az utóbbi még bizalmasabb: több lelket keres a bizalomra. Vannak, akik részéről levélI. kötet 470titok megsértésének érzem, ha soraimba orrukat beleütik, s még van arcuk beleszólni, idézni és továbbadni, meghamisítva a mondandót már azzal az egyszerű dologgal, hogy átöblítik a szájukon. Szeretném eltiltani őket ettől. De hogyan? Sok baj van az irodalom körül. Amit a szegények hibájáról mondok, az csak a szegényeknek szól, nekik mondom, csak magunk között; arról csak ők elmélkedhetnek; orgazda, aki ellenükben abból hasznot húz.

Nem folytathatom, társam kapu elé ért, előreenged. „Mindent meg kell mondani” – mondja most már ő az én hátam megett mintegy a lelkiismeret szavaként.

Kopogok, benyitok az ajtón. A küszöbön kezet fog velem a gazda; egyszeriben lefoszlik rólam minden vitatkozhatnék, minden kétely. A lírai kitérő után megint itt vagyunk a valóságban, a nyers anyagban. A szoba egyszersmind konyha is, a szülőkön kívül öt gyermek és egy nagyapa tartózkodik benne. Adatokat kell felvennünk. Nekikészülök az írásnak.

Az adatok érdesek és kegyetlenek. Álnokok s egyben szertelenek (tavaly az öt gyermek közül négynek fülfolyása volt). Az adatok hálátlanok és csökönyösek, mert kezelhetetlenek (a padlás minden évben átázik, nem lehet megjavítani). Mondhatnánk szinte, hogy erkölcstelenek és arcátlanok. Tollamat kényszerítenem kell, hogy tárgyilagosan rögzítse a konok tényeket, mindegyik után belefűzne a szövegbe valami egyéni megjegyzést. Az imént, az értelmiségiek közt, hangtalanul hallgattam a népről szóló igazolt adatokat. Most, szemtől szembe minden adattal órákig tudnék vitázni: hát ez mit I. kötet 471keres még mindig itt, ki küldte, ki marasztja? A vita messze vezetne.

A száraz tények másolása és a belső magyarázkodhatnék közben hirtelen kétely fog el: hogy fogom ezt a kettőt összeegyeztetni? Kétféle műfaj, sőt kétféle szakma keveredését érzem, milyen mű származik ebből? Naponta egyformán gyűl a lírai és a nagyon is tárgyilagos, a tudománynak való anyag, bennem egységbe fonódik a kettő, de ha majd számot kell adni róluk, nem rontja-e egyik a másiknak hitelét? De aztán arra gondolok, ha bármelyiket is elhagynám, csonkítást követnék el. Ifjúkoromban csak jobb híján, eszközként vágytam írói rangra; azért, hogy egy néprétegnek a szavaknál súlyosabb szándékát közvetítsem. Vállalnom kell, amivé az idő alakít, engem is, művemet is. És jegyzek szorgalmasan tovább. Azt rögzítem részletesen, hogy a gazda miként látja el családját. Szűkösen, de gondja s mondandója épp ezért bőven van.

Csillapítóul, mint a vizsgálat után az emberséges orvos, cigarettával kínálom a gazdát. Felsőtestével tisztességtudóan előrehajlik egy kicsit, de tömpe ujjaival hasztalan kaparja a cigaretták végét. A cigarettákat egy kicsit előrerázom a dobozból. Kivesz egyet, megnézi, „Extra”, mondja ki végre, harmadszori nekibuzdulás után. A külön nyelvtan, a hangsúly tudatja, hogy sosem szívott ilyet. Aztán a cigarettát finom, majdnem nőies mozdulattal jobb füle mögé tűzi, aztán tenyerével ott a füle mellett valami szalutálásfélét végez, miközben fejét megbiccenti. Bennem a test tömör tájain villámcsapás vág át, oly hirtelen s szinte sercegő ragyogással, hogy majdI. kötet 472nem hátrahőkölök. A mozdulat, a cigaretta föltűzése, a tisztelgés, a biccentés rezzenetről rezzenetre apámé volt. Dűlőút szélén álltunk, húsz évnyi és kétszáz kilométernyi távolságra ide, apám egy hintó felé, a hintóban a szívélyes uraság felé végezte ezt a mozdulatsorozatot, már a cigaretták hasztalan kaparászásától kezdve. Sose gondoltam erre a jelenetre, sejtelmem sem volt, hogy ilyen emlékem is van, hogy ez is bennem volt, robbanásra készen. Gimnazista voltam, levett kalappal álltam a szép jelenetben, a bal kezemben szorongatott Ovidius bőrkötése egyszerre síkos lett az izzadságtól, csak ez figyelmeztet most, hogy a jelenetben volt mégis valami dermesztő. „Rendben van, János” – mondta az uraság.

Atyám, János, még egyet biccentett, de az előbbi majdnem baráti mosolyt a parancsfogadás komolyabb mosolyára változtatta át, kezét háta mögé tette. Nem tekintek a gazdára, a fejemet elfordítom, nem kell több a kísérteties megelevenülésből. Tenyerem átnedvesedik. Nagyon is benne vagyok a tájban, az ő szintjén vagyok, érzem a magasságot.

Azt érzem, hogy már engem is kérdezgethetnének, tudnék én is felelni, a nép nevében. Kész vagyok a vizsgára.

I. kötet 473
Második rész
A tapogatózó lélek

Az anyagi körülmények csak bizonyos fokig jellemzik és alakítgatják a lelket, azután emészteni kezdik. A víz csak száz fokig mutatja a hő hatását, azután megadja magát neki, s átalakul, nem víz többé. Nem kellett messze mennünk a lélek vizsgálásában, hogy észrevegyük: a vizsgálandó elem, mint olyan, eltűnik kezünk közül, a lélek minden rezdülete már a külvilág uralma alatt áll: annyira attól függ, hogy hiú dolog más szempontból figyelni. Változását és alakulását annyira a dologi világ irányítja, hogy a lélektani jelenségeket is közvetlenül a dologi világ mérőeszközeivel lehetne mérni és indokolni, akár rögtön pengővel. A falu társadalmában így olyan réteget kellett találnunk, amely nem érte még el a forrpontot.

A parasztság a legérzékenyebb ágában, gyermekeiben, azok fejlődésében leplezi le ösztöneit. A felnőttek társadalmának működését hovatovább csak azért figyeltük, hogy a gyermekekről kapjunk környezetképet. Úgy tekintettük őket, mint az általános, még osztályon és korszakon kívüli emberiségnek ebbe a helyzetbe került követeit; mintegy újonnan jötteknek, friss lényeknek tekintettük őket. Ők még elevenen reagálnak, hisz élményük is eleven, ezt gondoltuk. Mit mondanak ők a környezetről, erről az életről, melybe I. kötet 474– lelkük mélyén ők még ezt érezhették – véletlenül kerültek? S hogy alakulnak s mivé?

Tavaly a gyerekek ijedten kapták el fejüket a simogatás elől is: kéztől ők csak ütést vártak. Az embernek úgy kellett magához csalogatni őket, ételt és édességet nyújtogatva, majdnem olyan kézmozdulatokkal és beceszavakkal, akár a fiatal állatok felé.

Nagy nehezen odaszorultak a térdhez, de még úgy is fogni kellett őket, tétova mosolyuk fölött a tekintet lökte az embert, legalább három lépésnyire. Biztonságban és saját világukban csak pofontávolságon kívül érezték magukat, a leszegett fő, a szemöldök alól küldött fürkész pillantás hadállásában. A szóra, még az ajándék átvétele után is oly nehezen válaszoltak, akár a vadak, akkor is csak egy-egy vállrándítással. Most alig tudok lépni tőlük, az iskolaudvar egy gyerek-bozótos, egy apróság-hínár, sovány ujjak meg karok kapnak át, kúsznak a nyakam felé, sodorják le gombjaimat, karórám szíjáról a bőrcsatot. Pontosan úgy kell utat törnöm, akár egy sűrű cserjésben; kézzel hajtogatom térdem elől a vissza-visszacsapódó ágacskákat, eleven liget árad és csipog mögöttem, eleven bokrok vonszoltatják magukat kabátom szárnyába akadva, azok karmolásznak és csicseregnek a karomban, sőt a nyakamban is, ahogy végre elérem a küszöböt és belépek az ajtón. A tavalyi vizsgálat óta ez az első eredmény, ez a fogadtatás. Nekem ez a legfontosabb. Íme, így nyílik ki, így egyenesül föl a lélek, az óvatos érintésre.

Nem kérhettünk a gyermekektől olyat, amit azonnal boldogan ne teljesítettek volna. A hangulat oly meghitt, családias, hogy nagyképűségnek éreznők még a gondolatát is annak, hogy kísérlet folyt. Inkább játék folyt. Ahogy egy-egy I. kötet 475kisfiú vagy kislány elkészült az írással vagy rajzzal, vidáman ugrott fel, s büszkén mutatta alkotását. El is játszotta, hogy mit akart írni vagy lerajzolni. Be kell vallanunk, hogy nemegyszer mi magunk is játszottunk s velünk együtt a két helybeli rokonszenves úrinő, akik szeretetre méltóan és nagy hozzáértéssel munkánkban segítségünkre voltak. Elragadta a hangulat a néha-néha betévedő szülőket is.

A gyermekek nem feszélyezték magukat. Az udvaron „kint a farkas, bent a bárányt” játszottak; a kísérletek akkor sikerültek legjobban, ha velünk feleletesdit játszottak. Mint az udvaron, itt bent is éppoly szabadon mutatták ki természetüket, jellemüket. Meglátszott, ki szeleburdi, ki komolykodó, ki akar vezérkedni, ki fütyül az érvényesülésre. „Azt még én sem tudom”, mondta az egyik kérdésre egy hatéves szöszke apróság, s hasát kidüllesztve mutatta önérzetét.

Legelőször az élet legáltalánosabb dolgairól kértük nyilatkozatra őket, maguk a válaszok árulják el, mi végre. Százhúsz gyermeket kérdeztünk meg, annyinak válasza van előttünk.

Csak teljesen föld nélküli parasztok gyermekeinek véleményére voltunk kíváncsiak. A falu egész az Árpád-korig visszamenően tiszta magyar – érdeklődésből feltettük a kérdéseket ugyanolyan korú, más nemzetiségből származó, de magyar anyanyelvű gyermekeknek is. Az összevetés eredményét rögtön elárulhatom: lényeges különbséget minden esetben csak attól a pillanattól fogva észleltünk, midőn a társadalom hatása már érvényesül a lélekre is.

Volt még egy összehasonlítási alap, az időbeli. A most megkérdezett gyermekek ezelőtt egy évvel is feleltek már ezekre I. kötet 476a kérdésekre. Az akkori válaszokat részben még tavaly megvizsgáltam, az eredmény egy-két pontjáról számot is adtam a Magyarok második kötetének három fejezetében. Most azt kellett volna kutatni, hozott-e változást az idő? Alig. Az ugyanolyan életkörülmények közt élő gyermekeknek véleménye nem változott a világról az alatt az egy év alatt. Csak azoké változott, akik más életkörülményekbe kerültek.

Igazi képet úgy adhatnánk az olvasónak, ha valamennyi gyermek feleletét, az összes kérdőlapokat elébe tárnánk. Ez azonban kazalnyi, külön vaskos könyv tellenék ki belőle; áttekintése is fáradságos lenne, folytonos magyarázat nélkül. Megpróbáltuk az anyagot oly módon rendezni, hogy az már első tekintetre magától is beszeljen. A legfiatalabbak hatévesek, ezek a tapasztalatot már önállóan ki tudják fejezni.

Minden korcsoportban először két lány, aztán két fiú felel. Akik már írni tudnak, azok maguk írták le a választ.

Néhány bevezető kérdés után az első fontos kérdés ez volt: kihez szeretnél hasonló lenni és miért? A hatévesek válaszai:


nagyanyámho én, – mer nagyanyámis olyan amilyen én vagyok

senkihe

virágho mer az jószagu

apámho azért mer jó

I. kötet 477

A hétévesek válaszai:


anyámho mer főz itelt

nénikéhe mer az a legszebb

anyámho mer elmegyen a vásárra

Hortihoz azértmer énis az szeretnék leni


A nyolcévesek válaszai:


a jóistenhemert hühozánk

Rózáho mert szép

én az emberhö szeretnék hasolo leni metha álat lenék akor rosz volna azért szeretem az embertestet mer jo

virágho mert azt nem bántják soha


A feleletek értelmét csak jól odafülelve lehet kihallani. A kisebbek általában az ideálnak, akihez hasonlítani szeretnének, csak külsejét látják; a nagyobbak a testi szépségen kívül észreveszik a lelkit is. A lányok – majdnem korkülönbség nélkül – a szépségre, jóságra, kötelességre néznek; a fiúk az erőre, hatalomra, emberségre. Érdekes, hogy önmagával egy sincs megelégedve. Példaképeikben nem nagy a választék, híres színészhez például egy sem akar hasonlítani.

A kilencévesek feleletei:


a testvéremhez azért hogy az a legszeb

a jó Istenhez azért mert jó Isten

én a bátyámhoz szeretnék hasonlítani mert az már nagy legin

a fényképhez mert aki meghalt megvan fénképen

I. kötet 478

A tízévesekéi:


én édes anyamho szeleknét hasolétani mert nekem szép édes anyam meg szép édes apám van – azét hogy nem őrá hasolétok

én legjoban Jézuskához zeretnék hasolitani mert biztosan tudnám hogy nem jutok a pokolba

én nénikéhez szeretnék hasonló leni azért mer nénike nagyon jó hozánk és énis ojan jó szeretnék leni

henteshe mert az kolbászt ehetik amennyit akar


Azt terveztük, hogy ugyanilyen szempontból megvizsgálunk ugyanennyi városi gyermeket is, külön proletárt s külön vagyonost. Összehasonlításra alkalmas anyag azonban nem volt, nekünk kellett volna ezt is elkészítenünk. Ezt nem vállalhattuk. Csak egy-kettőnek tudtuk feltenni a kérdéseket. Mutatóba ezek válaszai:

Nyolcéves proletárlányok és fiúk:


Sirley Templéhez – Ahhoz, aki szép; – Senkihez, meg vagyok magammal elégedve – Apukához, mert én is rézműves akarok lenni – Mérnökhöz, mert az csinál autót.


Vagyonos (gyáros, egyetemi tanár, báró, közgazdasági újságíró, nagykereskedő) szülők tízéves lányai és fiai:


Jeanette Mc Donaldhoz, mert szép hangja van. – R. nénihez, mert az igen édes és kedves. – A jó istenhez, mert olyan bölcs és igazságos; – Anyukához. – A jóhoz, mert a jókat szeretem.


A következő kérdés az volt: mit tennél, ha nagyon gazdag I. kötet 479lennél? A gyermekek most is az előbbi sorrendben felelnek. A hatévesek így:


hus levest ennék

vennék ruhát meg kőtőt meg kantust

kocsit, lovat vennék

virágot vennék


A legutolsó, a virágos az egyetlen irreális, illetve nem tárgyias felelet. A gyermekek jól látják a világot (néha már a jövőt is), és csak olyan dolgot művelnének, ami valakinek a javára van, vagyis még pontosan tudják, mire való a vagyon, mi azzal a tennivaló, sőt kötelesség.

A hétévesek feleletei:


cukrot vennék meg sót meg paprikát

vennék anyámnak házat meg ruhát

vennék rajta disznót

vennék házat meg kocsit meg földet meg tehenet disznót is


A nyolcévesekéi:


boltos lenék

én ha nagyon gazdag lenék akor hajőne valami koldus nem zavarnám ki hanem adnék neki valamit

én adnék belőle a szegénynek is belőle és nem csak egy kisdarabot

elmenék a kocsmában

I. kötet 480

Ez a kis társadalom s ebből ennyi példa is azt mutatja, hogy az ember nehezen s csak kellő iskola után tesz le arról, hogy magát ne a világ közepének tartsa. A kisebbek egocentrikusabbak, mint a nagyok. Tárgyilagosabbak is a világgal, a társadalom erkölcse még alig hat rájuk. Gazdagságukban magukon kívül legfeljebb szüleiknek juttatnának valamit, a szegényekre csak néhány esztendő – s nyilván némi tapasztalat vagy oktatás – után gondolnak. (E tekintetben alig van különbség köztük s a városiak között.) Jellemző azonban, hogy a puszta harácsolás örömét nem érzik: azt a különben elég gyakori választ egy sem adta, hogy a vagyont eltenné.

A kilencévesek válaszai:


örülnék

adnék a szegijnek

a szegényeknek adnék eni nekik enivalótés ruházatot

lovat venék 3 darab


Az évek számával egyre jobban kialakul a különbség a lányok és fiúk között. A lányok esze a válaszok közben is inkább az étel és ruha körül forog; a fiúké már most is a kocsi, ló, disznó, föld körül.

A tízévesek válaszai:


szépen felöltöznék uj cipőt uj ruhát uj papucsot szép szalagot venék szépen felöltöznék

én azteném hogy ha jöne egy szegény ember adnák neki ötvenfilért is és egy darab kenyeret

én emeletes házat csináltatnék

I. kötet 481

én nekem ha adnának milio pengőt akor nekem nem kék mid hanem kiosztanám a szegényeknek


Városi nyolcéves proletárgyermekek:


Venék egy autót – Venék egy nagy házat és abba venném a szüleimet – Adnék a szegénynek; – elmennék dolgozni kőmivesnek – Autót vennék, emeletes házat, ha maradna adnék a szegényeknek


Városi tízéves vagyonos gyermekek:


Földet vennék és műveltetném – Segítnék a Szegényen is – Először a szegényeket segíteném, aztán vennék mindenfélét; – Örülnék – Adnék sok pénzt – Boldog lennék – Autót vennék – Eltenném

A következő kérdés az volt: mi akarsz lenni? gondolod, hogy az leszel? hogyan? Az eddigi kérdésekre a gyerekek gondolkodás nélkül, folyékonyan válaszoltak szóban is, írásban is. Így kezdtek most is a válaszba. A kérdés második pontjánál azonban sokan már el-elakadtak, tekintetük tanácskérően, majd tanácstalanul meredt a levegőbe. Itt fedezték fel, hogy jövő is van, illetve, hogy a jövő éppoly valóságos lehet, akár a jelen. A korlátlan nagy gazdagságot hunyorítás, sőt mosoly nélkül vállalták, nem érezték tréfának: természetesnek vették, mintha az lenne a rendes emberi út; a további kérdezésre hosszasan részletezték, hogyan is osztanák be, illetve szét azt a rengeteg pénzt. (A falusi válaszok 94%-a nem feledkezett I. kötet 482meg a szegényekről.) A hentességhez vagy boltossághoz vezető úton rögtön meglátták az akadályt; a további kérdésre némák maradtak, legfeljebb mesébe csaptak át: sose volt nagybácsikat hívtak segítségül. (Fel kellett keresnem az egyik családot. A gazda hatodik elemis kisfia útközben gazdagon kiszínezve mesélgette, hogy keresztapja ki fogja őt taníttatni „tanár-orvos”-nak. Sarkadon. Apjától megtudtam, hogy a keresztapa útkaparó, illetve útkaparó is csak volt, most így-úgy abból él, „ami épp csöppen”. A legtöbb nagyratörő szándék mögött ilyen tartalék lapult.) A válaszok most is az előbbi sorrendben következnek. A hatévesek kezdik:


asszony, az szeretnék én csak lenni

szolgáló; csak

katona, azért, hogy messze háboruzzak

rendőr, azért hogy sok pénzem legyen; ugy leszek az, hogy veszek egy kardot, aztán egy rendőr ruhát


A hétévesek:


asszony, mert én adok a gyerekeknek kenyeret mert csak az tudok lenni

menyasszony; lakodalomba szeretnék menni

huszár, hogy ruhába legyek; az leszek; hogy elmengyünk máshova

katona azér mer szeretek parancsóni

I. kötet 483

A nyolcévesek:


gazdag, – mert akkor több mindent ennék

akarokleni varonő azér mer sok pénsz keres

én borbé akarok leni mert nem fáradnéki anyira mert szeretem a borbéságot

szegény azért mert lehet dolgozni. Gondolom.


A kilencévesek:


tanítóné azért mer parancso

varónő nembaj lesz ha nem is

enber azér mert csinálhatok mindent

én kubec akarok leni mert töbet lehet keresni


E feleletek során is pontosan követni lehet az élet- és a világismeret szélesedését. A lányok kisebbje még egyszerűen s helyes ösztönnel csak asszony s menyasszony akar lenni; a nagyobbja már magasabbra néz: varrónő, tanítónő, sőt – mint látni fogjuk – tömören úríné akar lenni. A fiúkat egyre a hatalom csábítja. A kisebbek rendőrök és katonák szeretnének lenni, a nagyobbak – a szem élesedik – boltosok, kupecek és hentesek. Legtöbben persze csak menekülésből akarják otthagyni elrendelt sorsukat. De van olyan is, aki már e korban beletörődik, s lenni is az akar, ami kelletik: szegény.

A tízévesek feleletei:

I. kötet 484

uri né akarnát leni met anak legjob leni met van sok péz

én főző né a karok leni azért gondolom hogy az akarok leni mert mán sokszor főz tem

hentes – nem hiszem hogy az leszek

én botos szeretnek leni azért mert lesz pézem és árulnák


Városi nyolc-kilenc éves proletárgyermekek:


Zongoraművésznő, keresek sok pénzt, gondolom, hogy az leszek – Varrónő szeretnék lenni – Én irodába szeretnék menni, gondolom lehet, ha jól tanulok – Királyné szeretnék lenni, mert a királynénak nagyon jó dolga van; Kocsis, akkor lovakat hajtok – Rézműves, mert apukám apja is az volt, s azt akarom a fiam is az legyen – Gépészmérnök, nem gondolom, hogy az leszek – Jó isten akarok lenni, mert az mindent tud.


Vagyonos kilenc-tíz éves gyermekek:


Énekesnő, bár nem hiszem, hogy az leszek, mert apukám nem akarja – Én tanítónő, mert nagyon szeretem a gyermekeket, gondolom, mert van róla szó – Én tornatanárnő, vagy énektanárnő; – Forgalmi tiszt, mert elindíthatom a vonatot, gondolom, ha sokat tanulok – Villamoskalauz, mert átfordíthatom a táblát, nem gondolom, csak szeretnék – Én cukrászkereskedő, mert szeretem a süteményt – Mozdonyvezető, mert láttam már mozdonyt belülről – Lovastiszt, mert ő vezethet katonákat, vezethet

I. kötet 485

A következő kérdés az volt: mitől félsz és miért? Itt idézhetném majdnem mind a százhúsz gyermek feleletét: csaknem valamennyien ugyanazoktól a dolgoktól félnek: farkastól, medvétől, bikától, attól, amivel ijesztik őket. Félnek a háziállatoktól is: ők, a földmívesek gyermekei kezdetben éppoly nehezen barátkoznak össze azokkal, akár a falura kerülő városiak. Itt mutatóba tehát nem az átlagos válaszokat közöljük, hanem a szokványoktól némiképp eltérőket. S ezeket is inkább a különböző korok félelmeinek, a félelem fejlődésének ábrázolására. A hatévesek feleletei:


semitől

attól ami harap


A hétévesek:


farkastól, mert szétcibál

tüztől, mert megégünk

mikor villámlik mert megcsap

a Dunától mert ha kiönt oszt elviszi a házat meg a kertet

a sidótól mert annál kís van ozt megölnek


A kisfiú, aki a Dunától fél, sosem látta a Dunát; hasonlóképp az, aki a zsidóktól tart, az sem tudta megmondani, milyenek a késes zsidók vagy általában a zsidók.

A nyolcévesek:


a boszorkánytól mer megöl

a kigyótul mert ránktekergőz

I. kötet 486

a bozorkátul mert az csozog utánam

tigristű


A boszorkánytól félő kislány azt mondta, hogy látott már boszorkányt, hangját is hallotta.

A kilencévesek válaszai:


orozlánjtul mer igen mirges állat

nem filek én semitől

senkitől nembánt senki

haláltol sajnálom anyámat meg a többit


A tízévesek:


En a farkastol félek meg elefánttol a bikától medvétől

Az Jo Istentől mert ha roszat csinálok megbüntet

aki üt

senkitől én


Városi gyermekektől erre nincs válaszunk.


A következő kérdés az volt: mi a legnagyobb örömöd a világon?

A hatéveseké:


a kutya

a testvérem

tej

tehen lu meg a kocsi

I. kötet 487

A hétéveseké:


virág mer joszagu

hogy idesanyám megvan

a piz meg a madár

ha csendört látok


A nyolcéveseké:


a karácsonynak mer sok cukor ég rajta

hogy megvagyok

a diszno

a forgo


Az örömük ugyanabba az irányba mutat, ahová a vágyuk. Itt is tárgyilagosak. A városi gyermekeknek ebben a korban már van bőven szellemi örömük is – olvasás, mozi, utazás –, ők tárgyaknak, kézzelfogható dolgoknak örülnek, a lányok itt is ételnek, ruhának, a fiúk disznónak, lónak, kocsinak. Az érdektelen, hogy úgy mondjuk, szemléleti örömet a madár, a forgó, a csendőr okozza. Később nem.

A kilencéveseké:


az enivalo

nekem a ruha mer abba nem fázok

ha apám haza jöne

a játik meg a könyv kéne

I. kötet 488

A tízéveseké:


nekem a világon a legnagyobb ha uj ruhát kapok

ha ilünk meg anyám apám is

a piz mer mer azir veszek

ha lovagolok


Feltűnően soknak a pénz a legnagyobb öröme. A százhúsz gyermek közül harminckettő adta ezt a választ; legtöbbjük a pénzt csak úgy ismeri, hogy filléres-e az, vagy fehér; hónapszámra ilyet is alig látnak, s csak olyasmit tudnak róla, hogy az a kulcs a vágyakhoz. Huszonegy gyermek legnagyobb öröme azért a karácsonyfa, mert a szokással tényleges ismeretük még friss: először tavaly állítottak nekik a zöldkeresztben; a tavalyi válaszok közt egyetlenegyszer sem fordul elő a karácsony; eladdig csak az olvasókönyvből tudtak róla.

A nyolc-kilenc éves városi proletárgyermekek:


A zongorázás volna – Ha örömet szerezhetek a szüleimnek – Az, hogy iskolás vagyok; – Anyám – A bicikli, amit kapni fogok – Kapok olyan körzőt, amit bele lehet szúrni a papírba és lehet rajzolni köröket.


Vagyonos kilenc-tíz éves gyermekek:


Ha beszélek Sári nénivel és anyukával – Ha együtt vagyunk mindnyájan; – Amikor jön a Jézuska – A nyaralás – A játszás – A szünet – Ha olvashatok.

I. kötet 489

A következő kérdés az volt: Mi a legrosszabb az életedben?

A hatévesekében:


a rongy

a gyerek

a farkas mert az hazudozik hogy az a mi anyánk

a dolgozás mer megfájul a kezünk


A hétévesekében:


ha csunyát mond valaki

ha az édesanyám meghal

a tüdővész a betegség

a tél


A nyolcévesekében:


az hogy kikapok

állat csak az álat

aleg roszab a életemben ha a fülemben kiabálnak

Ha elhagyok valamit ner akor nakon mirges vagyok


Életükben a rossz csak ritkán egyéni; legtöbbször olyan, ami mindenkit érhet, általános. A városiaknak az intő rossz, a különlegesen rossz apa; a falusiak elől ezt a finomabbnak mondható megkülönböztetést eltakarja a sok közös, egyéniséget nem kívánó rossz: a hideg, az éhség, a tüdővész. Erre mondjuk, hogy a falusiak jobban a természetben élnek.

A kilencévesek válaszai:

I. kötet 490

a cselán

az ilet

az ördög mert csábítja az embereket

oda van apám katonának


A tapasztalattal csak többféle rosszról kapnak ismeretet, de még mindig nem egyéniebbekről. Életük – itt látható legjobban – közösségben fog lefolyni, ezt tetszés szerint nevezhetjük sorsközösségnek, népközösségnek vagy vérközösségnek, vagy kollektivitásnak. Jellemző, hogy a szellemi világ is e válaszokban tűnik fel leghatározottabban.

A tízévesek feleletei:


ha szidnak

ha nem tiszta a lelkem

a legroszab az életben a légy

a háboru és a tüz meg az árvíz


A telet és havat huszonkilencen vallották legrosszabbnak; a betegséget Tizenkilencen. Megjelenik még a farkas is. Egy kisfiúnak a legrosszabb az volt, hogy felnő és akkor majd agyonlövik. Egynek az, hogy Magyarország csonka.

Városi nyolc-kilenc éves proletárgyermekek:


Ha megszidnak – Ha intőt kapok – Hogy én nagyon rosz vagyok is; – Apuka – Iskolábamenés – Ha kikapok.


Vagyonos kilenc-tíz éves gyermekek:

I. kötet 491

Ha anyukámat nem látom – Az iskola – Amikor beteg vagyok – Az iskola év; – Az életben a legrosszabb a szegénység – A tanulás – Ha valaki rossz

A következő kérdésre nem kell részletezni a feleleteket. Arra, hogy: szeretsz-e adni abból másnak, amid van, valamennyien ezt a két szót váltogatták: igen, szeretek. Egyetlenegy tízéves kisfiú, B. I. írta azt, hogy nem.

Az előbbi kérdés kiegészítője s ellenőrzője volt az a kérdés ha a barátod is éhes, meg te is éhes vagy: adsz neki az ennivalódból és mennyit? A gyerekek megállták a próbát. Következetes volt még az a kisfiú is, aki az imént nemmel válaszolt. „Nem adnék semennyit” írta. A többi is előbbi magatartását ismételte; a jellemző itt az volt, hogy miképp.

A hatévesek így:


adok én sokat

a kenyir felit

amennyit kér

annyit adok, amennyi kell neki


A hétévesek:


igen, egy levesmerő kanállal

adok én neki még a kalácsból is, meg tejet

szoktam adni egy falatot a szalonnából is

ha nagyon éhes, egy karijt

I. kötet 492

A nyolcévesek:


hát kétfele törném

nincsen nekemse nicsen

kicsit adnák neki

ha van valamim kicsin kenyir a zsebemben azt megfelezük


A kilencévesek:


adok a nagyobat magamnak

ha van nálam kenyir török neki belőle

hazamék oszt hozok

én anyit adnák a menyit kérne


Más térről is tudjuk, hogy a szegények, saját elvükkel ellentétben, általában szívesen adnak, nagyrészt ezért szegények. A gyermekek közül a kisebbek rendszerint inkább bizonytalan mennyiséget adnának, leginkább mindent, ami van; a nagyobbak már csak a felét – igazságérzékük fejlődik. Ez nagyjából az egész osztály magatartása is. Sajnos, az értelmesség jelének kellett tekintenünk, ha valaki megjegyezte, hogy azért magára is gondol, magának is hagy. A százhúsz gyermek közül csak egynek jutott eszébe, hogy nincs miből adnia.

A tízévesek válaszai:


Én adok neki belőle felit mer nem álom meg hogy ne agyak

de egy kicsit nekem is hagyom

tudni adni de csak egy kicsit

akor elosztom egyformán

I. kötet 493

A városi proletárgyermekek:


Szeretek – Én nem szeretek másnak adni semmit – Először megkérdem anyámat; – Igen, az ennivaló felét – Adok mindenből – Nem


A városi vagyonos gyermekek:


Adok neki egy felet – Nagyon szívesen a felét – Nem igen; – Nem szeretek adni – Szeretek; – Én nem szeretek másnak adni, mert kellenek nekem az iskolában – Amennyit tudok – Egy keveset szeretek adni, mert én is éhes vagyok.

A következő kérdés így hangzott: kit tartasz te jó embernek?

A hatévesek véleménye:


A jó Istent

Mihályunk is az lesz majd

Balogh Pistát a pajtásomat

Csak nagyapámat


A hétéveseké:


mindenkit

aki nem veszekszik

keresztapám mer ád pénzt

a katonákat

I. kötet 494

A nyolcéveseké:


lyézust meg anyámat

aki nem iszik

lóvat

a királyt talán


A kilencéveseké:


aki nem bánt

aki jó szivü

doktor bácsit meg aki kisegít

Senkit


Szemléletük eddig a valóságra, a tárgyakra, az anyagi világra irányult. Meglepő, hogy most egyszeriben irányt vált a gyermekek zöme a lelki tulajdonságok alapján tesz különbséget a jó és rossz ember közt. Logikus tehát, amidőn a legjobb embernek a jó istent tartják. A pénzre, ételre, ruhára itt alig néznek. Megható, hogy a jóságot a passzivitással is tudják mérni: nekik már feltétlenül jó az is, aki nem cselekvő rossz, aki nem bánt.

A tízévesek válaszai:


Én azt tartom jo embernek a ki nem isza a szeszes italt meg aki tiszteségesen megy az ucán

én azt aki rendes és tiszta

Én azt, aki engem elvit valahová elvit

még senkit

I. kötet 495

A válaszok azért nem változatosak, mert a százhúsz gyermek közül 85 természetesen az édesapját tartotta a legjobb embernek.


A városi proletárgyermekek:


Szüleimet – Aki igazságos – Akin magam is látom, hogy jó ember – Aki minden kötelességét teljesíti és mindent megtesz, amit feljebbvalói kívánnak tőle; – Miksa bácsit, az az én nagybátyám. Az nem bánt – Aki rajtam segít – Mikulást mert hoz ajándékot.


Vagyonos városi gyermekek:


Aki jószivü – Az istenfélő embert – Mindenkit – Aki nem lop – A papot; – Aki segít mindenkinek – Apukámat – Aki nem követ el bűnt.

Az utolsó kérdés páros volt, egy kicsit a keresztkérdésekre emlékeztető. Még a tavalyi vizsgálatokkor vezetett rá a tapasztalat. A gyermekek nem egyszerre feleltek rá, s így saját magukat igazították ki. A feleletek egymás után állnak, a második mindig zárójelben. Az első kérdés ez volt: megvan mindened, ami kell? A második pedig, amely csaknem minden esetben leleplezte az elsőre adott választ: mire volna leginkább szükséged?

A hatévesek így vallottak s cáfolták meg rögtön vallomásukat, figyelmeztetést adva, hogy milyen alaposan kell eljárni az ilyen kérdéseknél:

I. kötet 496

Meg (Ruhára hogy felöltőzhessek benne)

igen (ennivalóra meg tejbegríz volna jó)

nekem meg (A szívemre, mert ha az nem volna, meghalnánk)

meg (szalonnára leginkább)


A hétévesek:


igen (piz, azon lehet ruhát venni)

meg van (ruha kéne meg táska – legény nem kel)

igen (csak ipp itelre, hogy megegyem)

meg (egy ótóra mer lehet menni mindenüvé vele)


A nyolcévesek:


meg (ennivalóra)

igen (hogy jol lakjak meg kötőre)

megvan (ruhára cipőre)

meg (csizmára meg kapcára meg téliruhára)


A kilencévesek:


meg (nagykabátra)

meg (nyára mer akor jo mer meleg van)

megvan mindem (egy tehenre mer lehet fejni)

meg (gurigára hogy gurigázam)


A gyermekeknek, még a legidősebbeknek is, elsősorban elemi szükségleti dolgok kellettek, megint csak étel, kabát, csizma, aztán meg ló és kocsi. Korukhoz illő vágyról csak egy I. kötet 497számolt be; ez játékot kért, egy üres cérnaorsót, hogy gurigázzon. (Megkapta.) Szellemi dolgot egy sem kért; nem azért, mert nem lehetett volna szükségük rá, hanem azért, mert azt még nem tartották értéknek.


A tízévesek:


nekem kéne csak ruha csak cipő nekem más semi (meg még egy gobine – kombiné – mán akor meglelégedek)

Én nekem megvan mindenem amicsak volt (Énekem az a legnagyob szükségem hogy a jószágnak adjak)

Megvan (A csizmára mert hideg van)

nekem megvan (nekem egy ló mer ló)


A százhúsz közül csak tizenkilenc kezdte azzal, hogy nincs meg mindene; vagy rögtön azzal, hogy kötőre van szüksége meg csizmára.

Nyolc-kilenc éves városi proletárgyermekek:


Megvan (Szeretnék 12 drb. színest, nekem az év elején volt több nagy színesem, de sokat firkáltam és aztán elvesztettem) – Megvan (Nekem tanulásra volna szükségem, mert én nem jó tanuló vagyok); – Minden; – Igen (cukorra) – Bicikli, karóra kell (Bicikli, mert bemennék a városba, nem kell gyalog menni) – Igen (Körzőre)


Kilenc-tíz éves vagyonos gyermekek:


Meg van (Észre mert nincsen elég) – Igen (Gazdaságra) – Mi az hogy, sőt túl is (enni folyton); – Igen, megvan (Tanulásra azért mert ember akarok lenni) – Meg (Semmire) – Nekem I. kötet 498meg van mert vigyázok rá! (A játszásra meg a lapdázásra van. Mert azt szeretek legjobban) – Igen (Ruhára azért, mert azt veszem fel.) – Meg (Semmire sem.)


Érdekes, hogy már a proletárgyermekek sem elemi szükségletű holmit kívánnak, hanem színest, körzőt, kerékpárt. Nézni legalább felfelé néznek. A vagyonosok kívánsága legtöbbször merőben szellemi természetű: ész kell nekik meg tanulás meg játszás, labdázás. Az, amit szeretnek. A falusiaknak az, ami hiányzik.

Vallomás

Az emlékezet csúcslakó, akár a sas: ha felriasztják, első röptét oromról oromra próbálja. A gyermekek éppúgy a kimagasló eseményekre emlékeznek, akár a felnőttek. A döntő itt, hogy ki mit tart kimagasló eseménynek. A szálló lélek saját maga építi meg röpte alá a tájat. Így kétszeresen is jellemző, hova száll le.

A tavalyi vizsgálatoknál a legelevenebb, legemberibb anyag akkor kezdett dőlni felénk az eladdig csak kevés eredménnyel kopogtatott mélyből, midőn megszakítva a kérdezősködést, a gyermekek elé üres papírlapot tettünk: írják rá életük történetét. A feladat, tudtuk, nem könnyű.

Saját életük kerek összefogásába egy-egy társadalom legkiválóbb szellemei is csak pályafutásuk vége felé mernek vállalkozni s akkor is csak ritkán sikerrel. Az biztatott, hogy az a társadalom, melyben ezek az ifjú írók élnek, elég szűk, a vallomást tevők talán még nem tévednek el benne, a közeI. kötet 499pén hiszik magukat, s úgy beszélnek. A kísérlet meglepő eredménnyel végződött. Musset a maga Vallomásai bevezetőjeként rögtön azt vallja, hogy az életleíráshoz először is az kell, hogy az író élt legyen. A kis falusi életleírók rengeteget éltek. A négy-öt négyzetkilométer és nyolc-tíz év határai közé szorított életekben csak úgy nyüzsgött az esemény. Meghökkentő volt a csúcsok, a kiemelkedő események hasonlósága. Ez hökkentett meg először az idei vallomásokban is. Az általános kép nagyjából ilyen:


fájt a lábom leestem a létrálol elvágtam a kezemet elestem kikaptam leestem az ágyról kiestem a székből kikap tam beteg letem fájt a fejem meg harapot a kutya és nagyogetegletem kikap tam megcsipet a cinger egyszer keresz anyáméknál lábombáment együveg a lábamba és feldagat és nagyon fájtt és elmentünk a doktor ho már egy hétmulvamegygyógyult a lábom.


Ezt egy nyolcéves kislány írta, K. E. (A cinger darazsat jelent.)

Több mint százötven ilyen vallomás van előttem. Valamennyi gyermek kivétel nélkül írásban vallott. Más térről is tudtam, hogy őszintén vallani csak írásban lehet, a tapasztalat itt is megerősített. A szóval feltett kérdésre a gyermekek zavartan pislogtak, kényszeredetten mosolyogtak, egy szót sem tudtak kinyögni; látszott, hogy valóban nem jut eszükbe semmi, a kérdést sem értik. A vallomásból legfeljebb vallatás lehetett volna, minél ügyesebb, annál hiábavalóbb; az csak a vallató lelkületét leplezte volna le, itt is. A papíron azonnal megindult a szó; a lélek legmerészebb vezetője, úgy látszik, I. kötet 500a gyermek kezében is a toll. Volt, amelyik kezében úgy működött, mint a forráskutató pálcája. Hogy jól vezetett, és jól működött, annak első bizonyítéka, hogy minden kézben egy irányba kanyarodott, ugyanazokon a helyeken mutatott a mélybe. A táj nemcsak csúcsaival volt egyöntetű: mélyében is mindenütt ugyanazokat az erőket forralta és fortyogtatta. Erről tanúskodott a tavalyi és idei vallomások összehasonlítása is.

Írni természetesen csak azok írhattak, akik tudtak írni, vagy akiknek már kellett volna tudniok. Országosan ezt nyolcéves kortól lehet számítani, a második elemi elvégzése után. Sajnos, a faluban elég gyermek akadt, aki még ennyi előképzettség után sem értett annyira a betűvetéshez, hogy gondolatait csak hozzávetőlegesen is kifejezhette volna. Az ő írásművük erre volt jellemző.

A tulajdonképpeni közleményen kívül minden gyermek írásműve szolgáltatott adatot más természetű megfigyelésre. A külalak éppúgy tanúskodott valamiről, akár a szókincs, a tájnyelv, a mondatfűzés vagy a helyesírási hiba. Grafológus nem látta a műveket.

Az anyagot kor szerint csoportosítottuk, aztán nem szerint. A nyolcévesek kezdik, előbb a kislányok.

N. M.:


egyzer felmáztam a szin tetőre és ahogy megyek aréb hát lezakadt a cserép és leestem és meg fájult a lábam elmentem a doktorhó és hétnap nementem iskolába atélen meg meg fásztam I. kötet 501a temploba és vizhojag gyuladásom let és elmentünk az orvoshoz és adot orvoságót és nyolchétig nementem iskolába és nagyn sajnáltam hogy visszamaradtam, apám csőz szegények vagyunk


Ez is még az általános kép kialakítására szolgál. A következő N. J.-é, szintén:


lestem a szilvafáról meni akartam volna felmászni aztan visza estem betört az orom nagyonfájt fojt beleöle a vér benvoltam a kórhászba nagyon betegvóltam el vitek a kórhászba lekurultam az ágy rol otháltam a foldö háltam vág ni akarni a kenyeret elvágtam a keszemet nagyon fájt a keszemet ahogy szaladni akartam volna bele szaladtam a kaszába nagyon fájt a lábom nemgyógyult akór eltör a fésüm nagyon sokat ritam a testvérem beleszurta a vilát a keszembe nagyon fájt a heje bekötötem a zsebkendővel udvaron volt a boron beleháktam aztan a iskolábavitem alabdád elveszet


Tucatjával van a hasonló vallomás. A kis életek nagy eseményeiként csak baj és baj pörög, konok egyhangúságával már majdnem a humor határát súrolva, akár egy filmbohózat, melyben a hős minden léptével kellemetlenséget zúdít magára. Változatosságot legfeljebb a kellemetlenségek változata nyújt, mint M. R. leírásában is:


Lestem az ágyról elvágtam akezemet és eltörtema tányért ahogyitam kiejtetem a kancsót a kezemből lestem a létráról belement a vasvila a lábomba egyszer ahogy tanultam bicikliznitanultam lestem és megütötem a nagylábujkom kihasitotam a labom

I. kötet 502

Egy kislány egész eddigi életének történetét ebben az egyetlen mondatban foglalta össze:


Én az életbe jácani szeretek legjobban


Akad már ebben a korban, aki nemcsak a bajt veszi számba, hanem lassanként a kötelességet is. Mert a kettő valamilyen fokon összetartozik? A sok közül erre a legjobb példa Sz. E.:


leestem az ágyrul és felkötötik a kezemet elvitek a dogtorho édesapámék el mentek kukoricátszedni és nemtudom hogymikor jönekhaza elmosogatam és kipucoltam a konhot kisepregetm és elküldtek a falubamentem és elmentemazártézikutra vizir és kimentem a kamorába sepregetni és azután elővetem a köntyemet éstanultam és nemsokákelet meni iskolába otankelet inekelni és elmentunk hoztelekre és szetuk akukoricát és azutánhazajotem


Természetesen a kisfiúk sorsa is ilyen. Őket talán még több baj éri: messzebb és magasabbra merészkednek az életben. Sz. S. leírása:


Egyszer az törtért velem hogy el mentünk hordani és mikor raktuk a kévét és mentünk aráb és én nem tudtam hogy menek aréb és én le estem róla és meg ijedtem nagyon. Aztán meg le szakadtam a jégen és akor is a volt a szerencsém hogy ott volt az István és az ki huzot. Máskép ot maradtam volna a jég közt. Egyszer meg a Nagynéném dia fájáról le estem róla és nagyot estem és meg ütötem magamat és megfájult a lábom és beteg letem és el mentem anyámal a doktorhoz és meg gyógyultam

I. kötet 503

Épp, mivel őket több baj éri, s így több tapasztalatot szereznek: mintha több érzékük volna, hogy különbséget tegyenek a bajok közt. Látóhatáruk tágul. K. J.:


szegények vagyunk és apám répátszedni jár és tenap kezdet szedni és kereset 2 pengő 70 filért összesen. és meg rugot a lo és elestem és meg harapot a kutya és elmentünk a doktor ho és bekötőte és egy hét mulva megint elmentünk akor kikötöte és megnészte és azt mondota hogy adig legyen bekötve nig le nem esik le rola a seb és mikor leeset a seb akor kikötötem ako meg mostam és felhuztam a cipőt és akor este le irtam a leckémet akor olvastam és azután lefeküdtem és alutam és elaludtam! még haragot a disz mo az oldalamban és elmentünka doktorho és bekötöte és azután egy hétmulva elmentünk ésnem gyogyult és berendelt a korházba és ot gyogyitoták és adig bent votam mig megnemgyogyultam és mikorr meg gyogyultam akor kihosztak akorr meg anyám meg vert és ritam és akor biciklisztem és leestema bicikliről


Van, aki már a baj okával, sőt okozójával is foglalkozik. S. D.:


én vereketem betürtik az óromat és ritam de kelet nékem mert én keztemkivele megvert anyám is megvert harmad napra beteg letem demeg gyógyultam fel másztam a fára és leestem a fáról eltört a lábom és bevitek a kórházba meg gyógyult aztán meg el ütött egy katona belement a puskacsü a homlokomba.


A valóságos, az ellenőrizhető események közé beleszövődik néha a képzeletbeli is (semmivel sem kisebb). B. J. leírása:

I. kötet 504

egem meg kergetet egy csavargo és elszalatam tőle nem ért utol és mikor elszaladtam elole más fele egy veszet kutyával találkosztam és a partmelet eloposztam a szemeelől és mikor mesze elmentem ekezdet balagni adig balogott hogy elkezdet szaladni na nekem szalat ekeztem szaladni és nem ért utol tavaj meg kergetet egy ember és ahogy szalatam az ember felbukot ementem és aztán visszafordult és nem jőt utánnam mostan meg ahogy mentem egy szido kergetet egy gyereket de agyereket nem tuta elfogni és a gyerek visszafordult, őrült a gyerek én voltam a szakaszvezető és sorba álitotam őket és dalaltunk és volt nekem pisztojom és paripám és löttam vele és utána játszotunk és vidámakvoltunk már örültünk és fódbalászunk


Egy kisfiú eddigi életének elhihetően legnagyobb eseménye az volt, hogy


édes apámal szét szetük a kocsit. Sok csavar lett de soká is szetük széjel minden sok let 10 kerék let


Egy másik, V. K. pontokba szedte az eseményeket, még meg is számozta azokat. Pontosan 22 eseményre futotta. Górálni annyit jelent, mint hajigálni.


1. életemben betört az órom 2. életemben elestem 3. életemben lestem a fáról 4. életemben beleszakatam a vízbe 5. életemben megórtak 6. megütotem magamat 7. kitortem az ablakot 8. fán voltam 9. voltam a padláson 10. jacotam 11. goraltam 12. sárosztam 13. irtam 14. alutam 15. voltam a házteton 16. megszurt a tovis 17. olvastam 18. számoltam 19. megharapot a kutya 20. etem 21. melegetem 22. rajzoltam.

I. kötet 505

Nekem is eszembe ötlött: hátha az emlékezet, mely öregkorban oly szívesen idézgeti a múlt szép eseményeit, ifjúkorban kajánul csak a rosszat gyűjti és őrzi. Csak nagyjából van így. Az összehasonlításul megvizsgált városi gyermekek közül élete fontos eseményéül bajt csupán azok soroltak fel, akikkel valóban történt ilyen baj, elsősorban a proletárgyermekek. A többi mértéket tart; vallomásukban a baj az anyagi helyzet emelkedésével ritkul, sok esetben nyoma sincs: elfojtja más, kellemesebb esemény. Csak egy példa álljon itt, egy magasrangú köztisztviselő kislányának vallomása. Élete történetét ő úgy foglalja össze, ahogy minden kislánytól elvárná az ember:


Én ara emlékszem hogy tanolttam járni. És ez ugy volt hogy ecer anyuka kint főzőtt a konyhába és akor lépéseket hallott hát gyorsan kinézett és látta hogy én negykezlab jákálok az előszobába. És igy tanulttam meg járni. Én hanagy leszek akor orvos néni szeretnék leni, mert akor lehet vizsgálni a gyerekeket és ez nagyon jó. Az én kedvenc tantárgyam a olvasás és a számolást a helyesirást utálom, a természet rajszt sem szeretem. A kedvenc sportom a korcsolyázás. Nagyon szeretem anyukát és apukát is, de anyukát jobban. Nagyon szeretek szinházba és moziba meni. Szeretem az operákat de csak ecer voltam az operába és akor aszt latam hogy baba tündér milyen hős teteket cináltt. Nekem a fő hibám az hogy durcás vagyok, de vanak más hibáim is!

I. kötet 506

A kilencévesek élete csak több, de nem más, mint a nyolcéveseké. A helyesírás javul; a mondat és a szemlélet bővül a mellékmondatok már nem mindig csak monoton ismétlések, hanem továbbfejtik, magyarázzák a felvetett eseményt. A nagy élmény már nemcsak a testen át érződik: a léleknek is van élménye. A kis Sz. R. ezt rögzíti meg örök emlékül: „egyszer meg eltörtem a majálison egy üveget nagyon féltem hogy kikapok de mikor haza mentem megse kaptam ki”. Különös, de megjegyzésre méltó: a jó érzést és az örömet általában a hiány okozta, a várt rossz elmaradása. „Eltörött az ág de nem estem le”, „megvertek de nem fájt merd kicsi volt” – írják. A különbségtevés árnyalatokig finomul s vele az érzékelés is. A gyermekek már tudják, mit várhatnak az élettől, kezdik megismerni. Már érzelmekről is vallanak. Először most is a kislányok. O. M.:


Fájt a fejem fájt a lábom én szeretem édesanyámat édesapámat testvéremet is It az ovodafelé dolgoztam aztán játszotam habeteg voltam orvoshoz vit anyám havalamit nemjol csinál tam megvertek


Egy-egy véletlen mondatban megcsillan a szülői és tanítói dorgálás hatása. N. B. vallomásában így:


leestem a padlásról. sokat kel a kisjanyal bajlódni. a nyáron nem kaptam ki. Megcsipet a cinger és nagyon feldgat a karom meg a szám szélen megharapot egy kutya és nagyon betegletem elvitek a kórházban nem szabad vót felkelnem és teját kelet ini kaptam cukrot.

I. kötet 507

M. J. vallomásában már a szokásos fogadkozás is helyet kap:


Én egyszer mikor a vizbegázoltam akor elestem és mentembe és mikor mentem kikaptam amért bele estem a vizbe egyszermeg azért mert veszekedtünk és akor is nagyonkikaptam és ki is voltam terdeltetve a sarokba és ritam és akor még jobankikaptam máskor nemleszek demégis roszoktamleni demáskor szót fogadok.


Már tapasztalnak némi jót, ha csak a kórházi ápolás alatt is. B. J.:


Én vélem az történt hogy betek letem és bevitek a korházba és kaptam sok mindent katulya csokoládét meg babát sok cukrot és kihoztak a korházbol és othon játszotam anyámék tengerit szedtek és én játszotam 4 négy testvéremvan. én vélem az történt hogy virhasban voltam és bevitek a korházba és adtak orvoságot meg jo sutemenyt meg sok cukrot meg jo etelt meg sok gyumolcsot sok csokoladet meg vetek ruhat meg szép papucsot szép kendot meg telire nagy kabatot meg egy szép nagy gumi csizmat meg egy fehér harisnyát kőtőt is. anyam beteg let és elviték a doktorhoz és azt mondta hogy bekel neki meni a korhazba és bevitek a korházba és azt monda hogy kapok sok mindent.


De egyre többször föltűnik a gyermeki szorongás is, az állandó készenlét a riadozásra. B. R. egész élete ijedelmek sorozata:

I. kötet 508

Egyszer meg ijeszetet egy ember egyszer meg vert egy gyerek és ritam egyszer egy gyerek elököt és ritam egyszer meg egy gyerek bele lököt a vizbe egyszer meg metem fürödni ahogy ot ulok bele estem a viz be egyszer meg ahogy ot mik a parton egy gyerek megijesztet egyszer meg egy veszet kutya kergetet egyszer meg nyul fel ugrot és meg ijetem


Az élet egyre tágul, a lélek birodalma felé: élmény már az álom is. Akár a költők vallomásaiban: teljesen összeolvad a valósággal. Sz. J.:


Egyszer azt álmodtam hogy haza jott edes apam memetországbol és hozot ruhákat nagyon szép ruhát meg cipőt mikor fel keltem nem látam semit. Egyszer kint voltam a disznoknal a mezon és elszalad egy szep süldo és mikor haza ertem othon volt a süldo nagyon meg orultem. Egyszer meg anyám elköldöt a boltba es mikor hoztam az ecetett hat elejtetem az uveget és eltör az üveg és ki önlöt az ecet és mikor haza mentem és meg montam édesanyámnak nem kaptam ki. Egyszer meg boltba köldöt édesanyám petrolomir és petrolom hejet ecetet kértem és mikor hazafelé mentem és mikor oda értem a lakásunk elé és eléjtetem az üveget és meg montam édesanyámnak és nem kaptam ki meg sem tudta hogy ecet hejet petrolomt vitem meg azt is nagyon meg örültem. Egyszer megint álmot látam aszt álmodtam hogy én kin voltam a mezőn, és sok kigyot látam és jőtek felém és meg akartam fogni és megijedtem és elszaladtam és megint jötek felém és megint jötek felém és felébretem és megint elalutam és mint jötek felém és meg akartam fogni és elszalatam és el tüntek és sok békák tüntek elő és ugráltak játszadoztak és I. kötet 509volt egy fazékal cukor és kiöntöték és nyalakodtak és ara mentek macskák és csaknézték és egyszer közujük ugrot a macska és meg eték az egerek aztán felébretem.


A fiúk élete éppilyen kanyarokban halad előre, csak talán nagyobb kilendülésekkel. Ők is a bajokon átlábolva kezdik érzékelni az élet többi tünetét. N. J. a következőképpen:


én már vóltam hümlös és asz t hitem hogy belehalok abaa rosz betegségben. voltam tüdőbajban is bevitekakórhászba és vóltam sebes mindenem csupa seb volt dehála ajó istenek hogy mindenből kigyógyultam abola sok betegsegből hala ajoistenekhogy nem haltam bele voltam in már oljanjo kedvemben hogy ürümümben sirtam egy kicsit. volt jokedvem es rosz kedvem.


Van, aki már egy cselekmény egész folyamatáról számot ad, s közben állást foglal, sőt bírál, mint Sz. S.


Én tenap is elestem és csupasárletem és hazamentem és kimosták. Egyszer felbuktam és észresevetem hogy leutötem a lábojumat és ugy fájt aztán. Egyszer elestem és csak a farom let sáros és a keszem is sároslet. Egyszer egy télen hahogy ereszketem nem jol kormányoztam és lestem és csupa holetem és ugyancsak sepertem rólam hogy kinekapjak anyámtol és nem kaptam ki. Máma is ahogy mentem és ahogy hátranéztem és elestem és ugy megütötem a fejemet és egy bácsi csak kacagta és gondoltam magamba hogy jól esne neki ha elesne akor meg tudná ő is megtudná. Egyszer elestem és ugy megututem a lábomat és nem tudtam hazameni és tajicskával vitek

I. kötet 510

Olvasmánynak tán kevésbé érdekes, de fejlettebb értelmiségre vall, midőn valaki az élmények alig összefüggő felsorolása helyett életéről azt ad, amit kértünk: áttekintő, egységes képet. Az eseményeket ilyenkor magatartás váltja fel, a sok mozzanat már rendeződik: a gyermeknek nemcsak a világról, de saját magáról is van szemlélete. Mint például S. G.-nek:


Apám földmüves anyám napszámos és nemszeretek iskolába járni de dolgozni szeretek szoktam sokat fodbalozni meg kergetőzni és buvócskáztunk irtam ralyzoltam veszekedtünk raboztunk ültetem kis fát raktam atüzre és elmosogatam


A gyermekek fél lábbal már benne állnak a munkában, abban, ami sorsuk lesz. Figyelmük így láthatóan arrafelé terelődik, amit az élet komoly dolgainak nevezünk. Összehasonlításul álljon itt egy vagyonos városi kisfiú önéletleírása, egy kilencéves kis báróé.

Bevezetőben leírta, hol és mikor született, hogy hívják apját, anyját, testvéreit, és hogy azok hol s mikor születtek. Mindezt minden esetben az ország, a megye, a hónap és a nap pontos feltüntetésével. Fájdalomról, se testiről, se lelkiről nem tett említést, noha nyilvánvaló, hogy volt bennük neki is része. Az év egyik felét vidéki birtokukon töltik. A többi betű szerint így következik:


…Március elején megyünk B-re. Nekünk 12 nevelőnőnk volt A Testvéreim K.-ban vannak, V. megyében.

Én a következő főzelékeket szeretem a sárgarépát nyersen, a babfőzeléket paszirozva, a vörös káposztát, a zöld borsót és I. kötet 511a sárgaborsót paszirozottan is és nyersen is főzve is. A következő főzelékeket nem szeretem! A savanyu káposztát és a sárgarépafözeléket tejfölel leöntve és a tejbegriszt sem. Tésztágből csak a habot nem szeretem és a gesztenye pürét habbal és a spanyolszeletet habbal. Papukának már a hatodik autója van az első volt egy Steyer a második egy Lancia a harmadik egy Talbó a negyedik egy Rönő az ötödik egy Opel a hatodik szintén egy Opel.

„Az én életem nem jó” – a tízévesek közül négyen is ezzel vagy ehhez hasonlóval kezdték a leírást. A föl-föltolakvó emlékek közt az állásfoglalás egyre gyakrabban kövesedik határozott véleménnyé, nemegyszer ítéletté. Legtöbben már egyéni életrajzot írnak. Kezdenek beleilleszkedni a világ menetébe, igen gyakran a felnőttek észjárását hangoztatják. Életüket már annyira egységben akarják látni, hogy nem elégszenek meg saját tapasztalataikkal, hanem beveszik a leírásba a hallomásokat is, a leírást születésük napjával kezdik. A lányok általában jobban írnak, mint a fiúk. Most is ők jönnek először. P. Zs. ezt írja:


Én mikor megszületem akor még nem tutam semit meglétemről és mikor két éves votam akor mán tudtam magamrol és mesélte édesanyám is hogy mikor 2 éves voltam akor nagy betegségen estem keresztül és ott nem volt doktor és vonaton kelet utazni mink anyamal kimentünk az alomásra és ot bementünk a süteményes bodéba és vetünk 5 mézes tésztát és aztán mán fütyölt a vonat és már szaladni is kelet mert lekéstük vona de mikor a doktorhoz értünk mán nagyo roszulvotam és a doktor I. kötet 512el teritet az aztalon megvizsgált és azt monta enye enye de kár nemtudok semit segiteni anyám akor bejőt hozám de mijest bejöt röktön ki is ment mert megláta hogy kivagyok nyulva azonal kiment és sirt sirt egyszer jön két cigány aszony megkérdezte anyám hogy nemtud valamit ajanlani a cigány aszony megnézet és aztmonta anyámnak hozason 1 liter pálinkát és vászon törülközöt márcson a foralt pálinkában és azt tekerje a lányára anyám ez megtete egypárszor de igaz volt és használt a cigány aszony szava mikor harmacora probáltuk akor mán éjszaka kolbaszt kértem édes apám ugrot ki az agybol és hozot is kolbaszt másnap mán boldogan jácotam a homogba de hálá istenek még azota nem votam beteg de nemis akarok mert akor nemtudnák iskolába meni és nagyon elmaradnák a tőbitől édes apámék szokták elmeni dologra és én meg othon szoktam leni a tesvéremel és apámék éjszaka jártak haza.


Az események mögé hátteret rajzolnak, emlékeiket valóságos kis novellákká kerekítik. A rendezőkedv néha úgy elkapja őket, hogy egy-egy kiragadott történet életük minden más eseményét elfedi: belevesznek a részletbe, vagyis életük már olyan tág, hogy elmondásához egész könyv kellene. Sz. E. leírása:


Én mikor kicsi voltam nem akartam aludni és Juliska meg Margit elhatározták hogy le teritik a rosz pokrocot és monták hogy alugyak de én nem aludtam hanem mindég sirtam és mikor kiment édesanyám akkor ki boritotak és a bölcső rám dőlt. En nagyon sirtam. Mikkor édesanyám bejött akor kérdezte hogy micsináltatok és mikor megmonták és édes anyám elővete a nád légy csapót és ugy meg verte minda ketőtt hogy azt mondták I. kötet 513tőbet nem bóritnaki azota mindig emlegesük. En egy egyszer ugymeg ijedtem egy embertől hogy ase tudtam micsináljak mer ara ugrot az ember felém és én el visitotam magam. Egyszer elvágtam az ujom hogy doktorho kelet menni. Es én nagyon meg ijedtem és mikor hazamentem mindég sírtam. A télen mikor mentem iskolába rámentem a jégre és nem volt teljesen befagyva és rámentem és Horvát Istvánal mentemrá és én aszt hitem hogy Isván a táskam hajigalja ho labdával. De nem az dobált hanem a jég vált kétfele mindég mentünk bejebb csak egyszer mindég jobban és jóbban recseget a jég adig mig egyszer meglatuk hogy két fele van válva a jég és mink mind a keten meg ijedtünk és visza futotunk! De mikor futótunk visza akkor megint el kezdet recsegni a jég.


Van, aki már annyira csak a külső világot látja, hogy nem azt tartja fontosnak, ami vele történt, hanem azt, amit mások emlegetnek, mint legfontosabb dolgot. Egy kislány azt mesélte el, hogy szüleinek miképp sikerült tavasszal napszámot, nyáron részes aratást kapniuk. Egy másik, K. I., saját sorsát egy kereskedő pályafutásával méri:


Mikor megszületem akor aztán ganc ur eladta a két lovat akor kapot erte szaz pengot es akor vet földet es vet buzat es elvetete es let neki buzaja es megint el vetete es megint let neki buza akor let neki száz mázsa buzája és akkor elmentem és én voltam már beteg és bent voltam a korházban mikor elsö osztájos voltam akkor jo volt akkor rem volt rossz


Összehasonlításul egy vagyonos, tízéves kislány leírása; apja gyárigazgató:

I. kötet 514

Az év elején nagyon csunya eset ért. Én nem tudom hogy hogyan jutott az eszembe az, hogy letagadjam a leckét. Ez az eset is az év elején történt. Az én intőmet haza küldték. Mikor haza jöttem kérdeztem, hogy kaptam e intőt? Az mondták hogy nem. Kérdezték, hogy gondolom e, hogy kapok? Mondom nem. Es mikor megtudta a nagynénim, nagyon szomoru lett hogy én nem mondtam meg neki hogy kaptam intőt. Az életembe már nagyon sokszor kikaptam. Legtöbbet és legerősebbet apukától kaptam. Anyukától csak a kezemre kaptam. De én már megfogadtam hogy én mindent elfogok mondani és nem fogok hazudni.


A fiatalabbak életrajzukat a szabad képzettársítás alapján szerkesztik, példát adva arról, hogy a képzetek szabadon is mily szigorú belső rendet követnek: annál szigorúbbat követnek, minél szabadabban rendeződhetnek. Az életrajzok hasonlítanak egymásra. Hasonlítanak az életek is.

A társadalom a képzeletet is megköti. A falusi gyermekek képzeletének nem használ a tapasztalatszerzés. A tízéves kislányok bőven áradó mondatokban részletezik napjaik eseményeit, szerencsésen egyesítve a valóságot a lélek eredendő színező hajlamával. A kisfiúk tartózkodóbbak. A gyermeki mesebeli világból átmenet nélkül kerülnek a szigorú valóságéba. Van, aki nehezen törik be, s öntudatlanul a valóságot próbálja saját lelkületéhez törni. A felnőttek ezt nevezik gyermeki hazudozásnak. A tízesztendős S. M. válasza (nincs tehenük):


Én velem már azis történt hogy egyszer egy este mentem ki az eső nézni éshogy nésztem a palason ugy rán ugrot a macska I. kötet 515hogy aszt hitem hogy öszerogyok és ugy kikarmolta az arcomat hogy majdnem bele fért az ujom Egyszer meg az történt hogy a tehenuket el akarták lopni és a személy nem vete észre hogy én az istáloban a szenába ülők a széna köszt a botal és mikor a tolvaj a tehenet elakarta oldani ugy fejbe váktam a botal hogy még regel is atul és ot sirt Egyszer meg a ház elől répát lopták és énmeg észrevetem hogyki lopta és én meg megmontam apámnak hogy a répát lopják és apám meg vete magát és ment a csedörőkért adig mig eljötek a csedőrök a tolvajt kikötöték a vas ládához akorára előjőtek a csedörők és a tolvajt meg vasalták és elviték a tolvajt mikor viték akor mik csufoltuk igyjár a tolvaj


A külvilággal való harc másnapján a valóság alakjai valóságos mitikus lények lesznek, akár Trója hősei a megtért Odisszeusz beszámolójában. Az eleve meglevő ijedelem növeli őket. H. J. élete felett olyan hatalmas mindenütt jelenvaló a csősz, akár Jupiter:


én egyszer kint voltam az erdőbe és jöt a csősz megijetem és elszalatam és haszamentem másnap elfelejtetem és megint kimentem a erdőbe és kint járkáltam és niszkéltem a fákat. és egyszer jön laci és én megijetem hogy jön a csősz de laci azt monta hogy ne féj mert én vagyok akor elkesztünk játcani és egy kis időmulva jöt a győsz akor laci azdmonta niszd jön a győz akar hazaszalatunk és meg huzottunk, egy este mentem a kutra és a nagy mezőből kiugrat egy nagy ősz megijetem mer aszitem hagy kutya de ősz volt én mikor jötem haszafelé akor megint kiugrot egy másik ősz akoris meg ijetem de akor nemnagyon. I. kötet 516egyszer meg egy este mentem bótba és egy gyerek megijesztet és elszalatam a saroktol és mikor mentem visza akor is meg ijesztet akor nemijetem meg de a gyerek azhite hogy megijetem


A lányok értelmi képessége általában fejlettebbnek látszik, mint a fiúké, megfigyelés, elmondás dolgában. De az ítélőképesség a fiúkban jelentkezik előbb: a középponti szemléletet ők adják fel előbb. Személyes élményeikbe egyre többször kerül egy-egy tárgyilagos megállapítás a külvilágról, a környezetről.

Van, aki a tények, az okozatok végtelen láncolata helyett rögtön az okokat kezdi sorolni. De a gyermeki világból persze még ilyen veszélyes képességgel sem szakadnak ki. Megható, ahogy az aggastyánnak is kemény fájdalmat a gyermeki játék mellé teszik az egy lélegzettel fújt mondatokban. Mint a sok között például B. I. is:


Az én életem nem jó mert mindig beteg vagyok fáj a szemem és lábam és eni eszunk de ruhánk nincsen és fazik a lábam a nyáron bukfencet hánytam Mikor volt napszám keves volt a napszám és apam nemtudot keresni.


Jellemző eset az életrajzokban, hogy ki mit emelt ki, mit részletezett, mit színezett, mit helyeselt, mikor volt őszinte vagy titkolózó, mikor dicsekedett. Mindennél fontosabb s jellemzőbb azonban a tények tárgyilagos közlése volt, a nagyon is egyéni sorokból kirajzolódó személytelen valóság. Minél idősebbek a gyermekek, annál inkább errefelé haladnak; elismerve a világ uralmát, annál inkább elszíntelenedtek. Annál jobban közeledtek a felnőttekhez. Kísérletül s összeI. kötet 517hasonlításul írattunk életrajzot egy-két felnőttel is. Magukról, testi-lelki bajaikról azok már alig szólnak; munkájukat részletezik: az a fontosabb. Egy-egy gyermek még visszakanyarodik és felkiált a mélységből: anyám! Másik a munkát egy ideig legalább játékként próbálja végezni: P. I. vallomása:


Apám napszámos, anyám othon dolgozik a konyhában én is mikor apámék ithon voltak akor dolgoztam hortam a vizet és vágtama fát. Hatan vagyunk testvérek sokat jácotam életembe majd bele fulatam a kudba és ha anyam nem jön a kutho akor bele fuladok a kutba akor fel kiáltotam anyám.


Sz. F. vallomása a szomorú felsőfok. A gyermek még csak tízéves, de sorsa, azaz gondja, már egy meglett emberé. Lelkén nagyjából befejeződött a társadalom munkája:


Az életemben az történt eltört a kezem és elmentem a tanyára és ot szolgátam egy homapig őriztem a diszmot meg a libát meg a tehenet. És eszter nénémnél szolgáltam három hétig őrisztem libát meg disznot meg tehenet meg máshol is szolgáltam kosarat fontam és fojt az orom vére és nagyon elszidültem meg nagyon beteg votam a nyáron még bukfencet is hántam meg totágast is áltam és a telen csuszkáltam és elestem meg szánkoztam denagyon szegények vagyunk apám csősz és ötven pengot kap de az nem eleg tizőnknek és nincs ruhánk meg csizmánk meg sapkám.


Jellemző természetesen az is s a lélek fejlődése szempontjából gyakran a legdöntőbb fontosságú, ha az életrajzból hiányzik valami, például a betegség, az éhezés, a fagyoskoI. kötet 518dás. A megvizsgált százhúsz földtelen földmívesgyermek közül ilyen egy vallomásából sem hiányzik. Összehasonlításul egy városi kereskedő tízéves kisfiának életrajza:


Én 19… november harmadikán születtem. Nagyon csunya lehetem akkor, a nagynéném nem bírt 4 hétig rám nézni. Anyukám azt mondta, hogy nagyon édes voltam. A legjobb barátom volt S. Hugó. Aztán nagyon köhögtem hát elvittek a Tátrába. A tátrába nagyon elhanyagolták a nevelésünket, az igaz sokat mentünk kirándulni és én azt szerettem a legjobban.1 ½ hónap mulva hazamentem és a második osztájba ott ismerkedtem meg E.-vel ő lett a legjobb barátom. E. H.-val 1 házba lakott, és igy őneki mondta el a titkokat. Sokat jártam hozzá ugy amikor az iskolának vége volt hozzájuk mentem és társasjátékával fél ketőig is játszottunk 3man. Szombaton elmentünk vagy a károlyi kertbe játszani vagy ők elmentek fodbalozni. Nekem a legmulatságosab volt a kertbe bulyókát vagy csendőrzsiványit játszani a bokrok között. Sokszor jártunk mi együtt moziba. Ha hárman voltunk mindig kikezdtünk a lányokkal.

Ha nekem valamit nem adnak mingyán mérges vagyok. Ha valami forró mérges vagyok. Mindig félek ha orvosok vizsgálnak. Én ugy gondolom, hogy lehetőleg akkor hivjanak enni, mikor az étel már az asztalon van, hogy forró teát rendesre hütve agyák.

I. kötet 519
Rajzok

Egyik tanulmányában Babitsnak ötlött eszébe, milyennek képzelheti a hegyet egy alföldi gyermek, aki még sosem hagyta el szülőföldjét. Hegyet is rajzoltattunk a gyermekekkel.

A kisebbek közül az első rögtön egy kés hegyét kezdte rajzolni. Másik egy ceruzahegyet rajzolt. A vizsgálathoz hozzátartozik, hogy nem szabad segíteni. A lelkükben élő fogalmakról a félreértés, tétovázás is képet nyújt.

A többiek szemük laposítva gondolkodtak. „Nagy hegyet rajzoljatok” – mondtam, mert mégsem állhattam meg. – „Rajzoljatok egy nagy hegyet” – ismételtem, hátha nekik egy névelő is mást mond. Az iménti kisfiú a késhegy mellé odarajzolta egy még egyszer akkora kés hegyét. Megkaptam háromszoros nagyításban a ceruzahegyet is.

A többség persze megértette a kérdést. Hegyet még ők sem láttak, de el tudták képzelni természetben is. Sokan egynéhány vonással sík területre magas toronyszerű cukorsüveget vetettek oda, gyakran csak a cukorsüveg tetejét; lelki szemükkel így látták a hegyet, ilyen meredeknek, valóban ilyen hegyesnek. „Föl lehet rá menni?” – kérdeztem egyik-másik rajzolótól. Elakadtak, megnézték alkotásaikat: azokra bizony bajosan kapaszkodik föl ember. „A hegyre nem lehet felmenni” – mondta az egyik. A másik szerint: „Hát aki odavaló, csak felmegy.” „Azok vannak ott, akik odaszülettek” – mondta a harmadik.

Hegyek; az első K. R. 6 éves kislány rajza, a második B. R. 7 éves kislányé, a harmadik S. S. 10 éves fiúé; az utóbbi rajzán a fehér pontok barlangok. A gyermekek közül egy sem látott természetben hegyet

Sokan végtelen hullámvonalat rajzoltak, szabályosat, mint egy csipkeminta; képzeletükben a hegyvidék rendezetten, olyan mértani pontosan volt hegyes-völgyes, mint ahogyan az Alföld lapos. Némelyek az iskolakönyvekben látott tájI. kötet 520képek után állítottak össze valami hegyfélét, merész sarkokkal, az egyensúly és a nehézkedés törvényét semmibe vevő kiugrókkal. Igen soknak a hegy csak hármas csúcsot jelentett, a magyar címerét. Egy kislány csak felhőket rajzolt. Egy másik visszaadta a papirost azzal, hogy fehérre nem tud havat rajzolni; őt is a puszta szó vezérelte: a havas. Az egyszerű vonalakból könnyű volt következtetni arra, hogy fejükben milyen fogalom élhet a magaslatról. Olyasféle, mint a németalföldi festőkében, akik oly kedvteléssel rakták tele bibliai képeik hátterét égig nyúló csúcsokkal.

A gyermekrajzoknak bő és szép irodalma van. Sokan pedagógiai szempontból tanulmányozták a rajzokat, mások már a művészi alkotás szempontjából, párhuzamot vonva a gyermekek s a primitív népek néha meglepő hasonlóságot mutató művei között. Bennünket a rajzok is elsősorban a szellemi I. kötet 521képesség és fejlettség oldaláról érdekeltek. Ennek is gazdag irodalma van; sajnos, megfelelő összehasonlító anyagot mégsem találtunk. Nagyrészt csak a közvetlen tapasztalatból kellett következtetnünk.

Sz. P. 8 éves fiú rajza: férfi, nő, gyermek

A kérdés első, kitűnő magyar tanulmányozója, Nagy László a gyermekrajzokat Siegfried Levinstein elmélete alapján pusztán nyelvnek tartja: olyan kifejezésnek, melynek eszközei a hanggal csaknem egyenrangúak. Ezt a rajzok ereI. kötet 522detével bizonyítja. A gyermek, akár a primitív ember, gondolatait taglejtésekkel fejezi ki, elbeszélés közben folyton mutogat, sőt eljátssza: így futott a nyúl, így táncolt a ló, így dőlt fel a szekér, így döfött a tehén. Az utánzás és más társadalmi hatások a mozgást rajzolássá fejlesztik. A kezdeti alaktalan huzigálást úgy lehet tekinteni, mint a beszédben a gügyögést. Ekkor is, de később is „a rajzból, mint a taglejtésből, a beszédből s írásból jogosan következtethetünk a gyermek lelki jelenségeinek természetére, tartalmára, fejlettségére” – mondja. Következtetni lehet természetesen a gyermekek természeti és társadalmi környezetére is.

O. M. 8 éves kislány rajza: kutyák, emberfejjel. A szőr az állat körvonalán kívül

Az alaktalan rajzolás a gyermekeknek nem annyira értelmi, mint inkább érzelmi, hangulati állapotát fejezi ki. Az anyát néha egy egyenes vonal jelenti, néha egy háromszögféle, a mellette levő kör az anya orra, esetleg esernyője: a papíron még szimbólumok vannak. Hároméves kortól kezdődik az idő, amikor minden normális gyermek rajzol, csapongó képzelettel, gyakran valóságos művészi belefeledkezéssel, sőt I. kötet 523ízléssel. Szemléletét nem a látszat, hanem a képzelet vezeti: a házba belerajzolja a bútort is, az arányt s távlatot semmibe veszi, a részleteket elhanyagolja, általánosít, egyszerűsít és absztrahál. (Tévedés azt hinni, hogy a gyermek képzelete gazdagabb, mint a felnőtté: csak meglepőbb s épp szegénysége, tájékozatlansága következtében merészebb.) A távlat, az arány, a külső világ törvényeinek felfedezésével és elismerésével csökken a rajzolási kedv; tizenkét-tizenhárom éves koron túl fokozatosan megszűnik, vagy a lélek egészen más természetű jelenségévé lesz.

M. M. 7 éves fiú rajza: férfi kalappal; a kéz a fejből nő ki

Az idén összesen 120 öt-tizenkét év közötti gyermekkel rajzoltattunk, mindegyik tizenöt rajzot készített. Nagy részük tavaly is rajzolt s tervünk szerint a következő négy esztendőben is fog rajzolni; így később módunk lesz a fejlődés menetét is tanulmányozni.

A szellemi fejlettség megállapítása során először arra kértük őket, rajzoljanak le egymás mellé egy férfit, egy nőt és egy gyermeket: kezdetben a legtöbb gyermek emberi alakot ábrázol. Az érdekelt bennünket, rajzban mikor tesznek látható különbséget a három között. Azután az, mennyire követik az átlagos gyermekrajzok törvényeit.

I. kötet 524

A gyermek kezdetben minden alakot meztelennek rajzol, s a világ dolgait csak fokozatosan rakja rá. Érdekes, hogy nem a ruházattal kezdi. A férfi előbb kap pipát vagy puskát, mint nadrágot vagy kabátot. Sajátosan halad a felöltöztetés is: előbb jelenik meg a kalap és a csizma, de a gallér is, mint a pontosan vett ruha. Gyakori, hogy a kabátot még a gombok is megelőzik, csak úgy a pucér hasra illesztve. De nehezen találják meg helyüket a testrészek is: a kéz néha a fül helyén nő ki, az ujjak közvetlenül az oldalbordából. Az alak eleinte mindig homloklátszat szerint szemben áll, s csak később fordul oldalra. Érdekes az a sajátság is, hogy a föld minden népénél a gyermekek zöme az emberi és állati alakokat oldalrajzban bal felé fordítja. (A balkezes jobbra.)

Lena Partridge híres művében, a Children’s Drawings of Men and Women-ben táblázatot állít fel arról, hogy a gyermekek hány éves korban és milyen mértékben rajzolják rá az emberi testre a legfontosabb részeket.

I. kötet 525

Partridge eredményeit véve alapul mód kínálkozott egyrészt arra, hogy az alföldi magyar gyermekek szellemi képességeit a rajzok útján mérjük, másrészt, hogy az alföldi magyar gyermekek színvonalát az általa megvizsgált gyermekek színvonalával összehasonlítsuk.

E módszerrel csak száz magyar gyermek rajzát rendeztük. E célra teljesen megfelelő anyagot azonban csak a 6–12 év közöttiektől tudunk szerezni, így a számítást is csak ezekre vonatkozóan készíthettük el, vagyis a 4–5 évesek nélkül. Az összehasonlítás így is tanulságos lett.

Eszerint tehát a legszembeszökőbb, hogy a magyar gyermekek sokkal rendszertelenebbül fejlődnek, mint az angolok: Partridge nyolc vonalában mindössze öt törés van, a magyar gyermekekről felvettek közt csaknem valamennyiben. A három legfontosabb testrész ábrázolásában az alföldiek valamivel vezetnek; a három utolsó tárgy, a ruházat megfigyelésében azonban jelentékenyen elmaradnak. Meg lehet még állapíI. kötet 526tani, hogy ellentétben az angolokkal, akiknek fejlődése csaknem tökéletesen emelkedő vonalat mutat, az alföldi magyarok a magasabb szinten kezdett indulás után meg-megtorpannak, tétováznak, gyakran a visszaesés határáig.

Sajnos, Partridge-éhez hasonló pontos összemérési anyagot többet nemigen leltünk, s így a más természetű rajzokból nehezebben ment az értelmi képesség kiolvasása. Az előbbi módszert részben itt is felhasználtuk.

A következő kísérlet az volt, hogy a gyermekeket kutya és madár, majd fa és virág rajzolására kértük. A szellemi képesség fokára ezúttal is abból véltünk következtetni, hogy mikor tudnak különbséget tenni a kétféle állat, a kutya meg a madár és a kétféle növény, a fa meg a virág között s hogy a különbségtevés milyen természetű. Az eredmény, a szellemi kép hasonlított az előbbihez. A rajzokból kivétel nélkül rögtön meg lehetett látni a különbséget; akkor is, midőn egy-egy kisfiú vagy kislány a kutyának is, madárnak is egyformán emberfejet rajzolt.

Az átlaggal való összehasonlításban e téren a norvég Helga Eng leírásai és megfigyelései voltak segítségünkre. Helga Eng részletesen tanulmányozta egy kislány rajzoló ösztönét egyéves kortól nyolcéves korig. Elméleteit az oslói népiskolákban végzett kísérletre alapozta. Az alföldi gyermekeken végzett megfigyelés sommásan azt mutatta, hogy a magyarok a norvégokkal összehasonlítva kezdetben hatéves koruk felé nehezen indulnak, kilencéves korban elérik, néha felül is múlják a norvégokat, de aztán hirtelen visszaesnek.

A rendszer felismerése a gyermekrajzok terén is fejlettebb szellemi képesség jele. A gyermekek ugyan már elég korán papírra vetik az általuk lényegesnek tartott alkatrészeket, de I. kötet 527még nem kapcsolják azokat össze. Megvan például a fej is, a kalap is, de a kalap jóval a fej felett lebeg; később is csak épp hogy érinti; sok erőfeszítésbe kerül, amíg úgy-ahogy sikerül a fülig lehúzni. Még magasabb értelmi fok kell a dimenziók, a távlat felismeréséhez, a táj elrendezéséhez. A lényeges elemek itt is megvannak, de oly önkényes vagy önkényesnek látszó elhelyezésben, hogy gyakran még az ég sem választódik el a földtől, s a bokrok a felhők közt állnak, a nap meg a szántáson ragyog.

Passy azt fejtegeti a Notes sur les dessins d’enfants című tanulmányában, hogy a gyermekek nem ügyetlenségből ábrázolják a maguk módján a távlatot, hanem azt a valóságban is úgy látják. A felnőttek rajzolta tölcsért ők virágcsokornak nézik, a vasalót harangnak, de az egymás távlati szempontból helytelen rajzaiban rögtön kiismerik magukat. Egységes, külön világuk van.

Ebben a világban a felnőttek bizonytalanul tájékozódnak, még a tudomány műszereivel is. Rouma a fejlődést Langage graphique de l’enfant című művében négy fokra osztja.

Kezdetben a gyermekek mindent lerajzolnak, amit csak a rajzolt dologról tudnak, s nem törődnek azzal, hogy egy tekintetre mit lehet abból látni. A kocsira rárajzolják mind a négy kereket, néha a kocsit ábrázoló téglalap négy sarkára. A házon a négy homlokzat egymás mellett áll.

A második fokon a síkok egymás fölött feküsznek. A messzebb álló személyek vagy tárgyak az első fölött levő síkon vannak. Mindegyik sík önmagában zárt egész.

A harmadik fok a különböző síkok összekötésekor kezdődik.

A negyedik fokon azok a gyermekek állnak, akik ösztönöI. kötet 528sen rájönnek a távlat törvényeire, s noha még sok hibát ejtenek, a törvényt már úgy-ahogy követik.

L. G. 9 éves fiú rajza: ház, egyszerre elölről és oldalról. A szobában látható a tűzhely, rajta a fazék; a kamrában sonkák és kolbászok sora

Nagyjából hasonlóan tesz különbséget a gyermeki rajzkészség fejlődésében Kerschensteiner is Die Entwicklung der zeichnerischen Begabung című könyvében. Szerinte a gyermekek a negyedik fokon alkalmazzák már a vonaltávolság, a légtávlat, az átmetszések, a kontúrok, a mélységméretek, a fény és árnyék összes szabályait. Ez a tizenötödik életév körül következik be.

Mint mondtuk, kor szerint alkalmazható nemzetközi fokozatsorozat nincs a fejlődés pontos menetére, ilyet általános érvénnyel a tudomány mai állásán talán nem is lehet készíteni. A különböző országok, sőt tájak, más és más irányban befolyásolják a gyermeki lelket, s így képességeiket is másképpen fejlesztik vagy gátolják. Elég tán például megjegyezni, hogy Binet-Simon egyik, ötéves francia gyermekek számára készített, mértani tárgyú próbáját a magyar gyermeI. kötet 529kek hétéves korukban is alig tudták megoldani, de ugyanazok játszva megfeleltek a francia tízévesek nem egy fogas próbájának; hasonló volt a tapasztalat az orosz Oseretzky mozgásvizsgálatainak a magyar gyermekekre való alkalmazásánál. „A magyar gyermekek rajzain – írja még 1905-ben Nagy László – visszatükröződik a mi családi, népi és nemzeti életünk számos vonása.” Ugyanő rámutat arra, hogy a rajzok megalkotásának módjában is van eredeti nemzeti (vagy táji) vonás. Magyar jellegnek elsősorban a rajzokon feltűnően kiütköző tüzes, élénk képzeletet tartja. Bizonyos, hogy a színezés terén is ki lehetne mutatni a rokonságot a magyar gyermekrajzok, a magyar népi hímzések s néhány magyar festő alkotása között.

T. J. 7 éves kislány rajza: férfi és nő; az ujjak a törzsből nőnek ki

Minél magasabb fokú korszaknak megfelelő rajzot készíttettünk a gyermekekkel, a szellemi képességet annál inkább a hazai anyagból kellett megállapítani. Összehasonlításul itt megint csak a városi gyermekek rajzait vehettük.

O. M. 8 éves kislány rajza: templomba menő asszony. Példa az alakdíszítésre

Egy nyári és egy téli tájat rajzoltattunk velük, tetszésük szerint s természetesen emlékezetből. (A gyermekek még I. kötet 530az előttük álló személyt is „emlékezetből” rajzolják: épp csak odapillantanak, tudomásul veszik, hogy kiről van szó, s többet arra sem néznek; a maguk rajzolási szabályát követik annyira, hogy az alakra a rajzon egész más ruhát raknak, arcát másfelé fordítják, esetleg lóra ültetik.) Hogy a tájképben a mozgás iránti érzékük is rajta legyen, megkértük őket, hogy a téli tájra hólabdázó gyermekeket, a nyárira pedig fürdőzőket is rajzoljanak.

Azt az első tekintetre megállapíthattuk, hogy kézügyesség, jobban mondva a ceruza és a papír kezelése dolgában a falusi I. kötet 531gyermekek jóval elmaradtak a városiak mögött. (A falusiak túlnyomó többsége az iskolában egyáltalában nem tanul rajzolni; a városiak igen, sőt egyéb tantárggyal kapcsolatban is rajzolnak; dolgozataik nagy részét illusztrálniuk kell.)

A lényegesebb lelki jelenségek közt értékelés helyett azonban inkább csak különbséget tehettünk: előbb azt kellett volna eldöntenünk, hogy a szellem melyik magatartása az értékesebb. Az értelmi képességre jellemzőnek kellett vennünk, hogy a falusiak átlaga a másolás szabályainak felismerésében egy-két évvel hátrább volt a városiak mögött.

H. Zs. 7 éves kislány rajza: tóban úszó gyermekek

A falusiak természetesen jobban ismerték a természetet, e képeik így reálisabbak és gazdagabbak voltak. A tájat – még a maguk önkényes ábrázolási módján is – jobban, mondhatni művészibben rendezték; a festők nyelvén szólva, nagyobb biztonsággal komponálták, mintegy uralkodtak rajta. A nyolc-I. kötet 532tíz évesek rajzai közt nem egy akadt, amely bátran vetekedhetett egy Paul Klee finomságával, Marc Chagall képzeletvilágával. A városiak képe ziláltabb, szétfolyóbb, de ugyanakkor meseszerűbb, több rajta a hallomásból ismert elem: tündér, isten, griff, egzotikus állat. Az értelmi képesség különbözőségére tán csak az mutatott, hogy a városiak jobb megfigyelőknek bizonyultak, többet foglalkoztak a részletekkel.

K. F. 9 éves fiú rajza: érkező madarak a felhők alatt; az egyik gólya csőrében kisdedet hoz

Nem általános vidéki, hanem csak különleges táji vonásnak kellett tartanunk, hogy a szabad díszítés terén ennek a falunak a gyermekei messze elmaradtak a városiak mögött. Ezt akkor állapítottuk meg, midőn az előttük levő papírra két kört I. kötet 533rajzoltunk: tekintsék azokat egy-egy tányérnak, és díszítsék fel a saját ízlésük szerint, erre kértük őket. A parasztszobákban látható virágos tányérokat emlegettük, s állítottuk példaként lelki szemük elé. A városi gyermekek ezt a feladatot elég szépen oldották meg, sokan a népi motívumok alapján. A falusiak eredménye szánalmas volt. Okára, legalább részben, később jöttünk rá. A falusi gyermekek szüleinek parasztszobáiban virágos tányér régen nem látható; a szülők esztendőkkel előbb átengedték azokat a székvárosi műkereskedőknek és őstehetség-kutatóknak. A falu egykor híres volt népművészetéről. Az általunk vizsgált népréteg bádogbögréI. kötet 534ből nagyrészt a háborúból megőrzött bádogcsajkából táplálkozik.

B. R. 8 éves kislány rajza: nyár. A folyóban fürdőző gyermekek, a folyó és a fasor között a nap

Hasonló kudarccal járt a másik díszítési kísérlet. A körök után vonalzóval két téglalapot rajzoltunk a papírra: ez meg két könyv fedőlapja, díszítsétek be ezt is úgy, ahogy gondoljátok. Egy ilyen feladat akármelyik sárközi falu elemi iskolájából kiállításteremnyi ornamentikát fakaszt. Az itteniek tehetetlenül meredtek a lapra, amit csináltak, kínból csinálták. Biztattuk őket, gondoljanak meséskönyveikre. Képzeletüket, sajnos, ez sem segítette. A megvizsgált gyermekek közül egynek sem volt meséskönyve. Egyetlenegynek sem, soha.

G. E. 7 éves kislány rajza: fák. Példa a korai látszatábrázolásra

Az alakok, a ruhák feldíszítésében találékonyabbak voltak.

A nemzetközi megfigyelések szerint a gyermekek rajzaiban egyik legritkább jelenség a cselekvés. A gyermekek még a mozI. kötet 535gásban levő alakokat is merev tagokkal ábrázolják. Az általunk vizsgált gyermekek e téren meglepő fejlettséget mutattak. Már a hatévesek között bőven akadt, aki nemcsak a tagokat, hanem a testet is meghajlította, az idősebbek közül a szaladást, ugrást, esést igen sok tudta helyesen ábrázolni, sőt a mozdulatokat gyakran indokolás nélkül is kifejezte. Volt egy, akinek rajzán a szobában tartózkodó család minden tagja lábát emeli. Először azt hittük, táncolnak. A rajzoló azonban felvilágosított, hogy futnak. Kínálkozó a feltevés, hogy ebből a gyermekek élénkebb temperamentumára és szorongására következtessünk.

Kínálkozott a gondolat, hogy a gyermekek rajzát összehasonlítsuk a népművészet, a primitívek s a lelkibetegek sokban rokonságot mutató alkotásaival.

A hasonlóság ezekkel nyilván onnan ered, hogy az utóbbiak sem tartják be a természethű ábrázolás szabályait. De legtöbbször merőben más okból nem tartják be; ennek kutatása messze vezetne tárgyunktól. Az egyiptomi rajzokon a két egymás mögött álló alak hol egymás feje tetejére van helyezve, hol egyik a másik mögül fél testtel kiemelkedik, vagy pedig egy alaknak kettős körvonala van. De vajon a távlat nemismerése miatt-e? Giotto képén Szent Ferenc akkora, mint a lateráni bazilika tornya, egy busman rajzon az ellenség a busmanokhoz mérten ugyancsak torony magasságú; nyilvánvaló, hogy mind a két művészt lelki ok is vezette. A népművészet sajátságos vonásainak, mint például a dunántúli pásztorfaragások egyöntetű alakábrázolásának sem első oka a járatlanság a rajzban; a motívumokat századok óta száz meg száz faragó vette át, egy-két természethez hívebb fogásra rájöhettek volna. A cifra szűr eredetileg naturalista virágainak és a I. kötet 536népi szőttesek madarainak stilizálása is amellett tanúskodik, hogy itt szinte tudatosnak mondható díszítésről van szó.

A lelkibetegek rajzaival való hasonlóságot érdemes tanulmányozni, elsősorban azért, hogy vajon a gyermekek rajzaiban fordul-e elő elmebetegek rajzaira jellemző sajátság. Vagy lelki rendellenességre mutató jel? Ezt a tanulmányozást elvégeztük. Elmebeteg vonást szerencsére nem találtunk. Lelki rendellenességre mutató jelet azonban annál többet leltünk. Biztos állítást azonban egy esetben sem kockáztathattunk meg, a tárgy tudományos kivizsgálása híján óvatosaknak kellett lennünk. Inkább csak következtettünk, egyéni felfogásunk vagy még inkább érzésünk alapján.

K. R. 6 éves kislány rajza. Példa az erősen szorongásos gyermek alkotására

A belső rémületet, a támadó készséget s vele rokon szorongást a rajz is kifejezi. Nemcsak a torz alakzatok, hanem sok esetben már a szokatlanul kemény vonalvezetés, sőt a ceruza látható megnyomása által is. A paroxysmalitásnak, a szertelenségnek a rajz nyelvén is valóságos szótára van. A pontos megállapítás ennek ellenére is kétséges lett volna. Általában I. kötet 537I. kötet 538azt mondhatjuk, hogy a gyermekeknek csaknem fele lelkében erősen kiegyensúlyozatlan.

Sz. S. 10 éves fiú rajza: vadászat. Példa a művészies szerkesztésre

Az oligofrénokat, a szellemi fogyatékosokat a rajz terén is az árulja el, hogy a normálisoktól lényegesen elmaradnak, tízéves korukban is úgy rajzolnak, mint más ötéves korában. Országos átlagban, Éltes Mátyás számításai szerint, minden ezer egészséges gyermekre tizenöt szellemileg elmaradott jut. Itt, a rajzok tanúsága szerint százhúsz közt kettő akadt.

Felkészültünk az elmaradás okainak kikutatására is, részletesen számba véve az akadályokat, melyekbe a serdülő lélek ütközhet. Mindezt feleslegessé tette egy véletlen tapasztalat. Az egyik látogatóút alkalmával otthon feledtük íróeszközeinket; akkor vettük észre, midőn már az egyik házban előttünk volt a papír, az asztalra könyöklő sereg gyermek közepette. Ceruzát kértünk, aztán tintát. Ezt is, azt is hasztalan, noha a gyermekek közül egy már iskolás volt. Ettől fogva kísérletül a kérést majdnem minden házban megismételtük. Legtöbb helyt akadt ugyan egy-egy féltve őrzött ceruzavég a szekrény tetején, papirost azonban csak nagy elvétve tudtak adni. Mire rajzoltak volna a gyermekek, mivel gyakorolták volna magukat? Nagy László elmondja, hogy az általa megfigyelt gyermekek négy-hat éves korukban, a gépies rajzolás korszakában néhány perc alatt huszonhárom-huszonnyolc rajzot is elkészítettek. Az általunk megfigyelt gyermekek épp ebben a korban egyszerűen az eszközök híján nem tudták képességüket kipróbálni, még kevésbé kifejleszteni. A kerítésekről s a házakról is hiányzott a másutt oly gyakori gyermeki firkálás. Feleslegesnek tartottuk, hogy ezek után az esetleges mélyebb lélektani akadályokat is kutassuk.

I. kötet 539
Álmok

Azt álmodtam, hogy budapesten voltam nénikénél és mentünk a Dunára hajókázni és a hajó elsüjedt és a buvárhajó kereset meg minket.

Meg azt, hogy háboru volt és miránk is rántörtek és én beleugrotam a kutba.

Meg hogy egy kigyo a derekamra tekergözöt és én én elsirtam magam.

Azt álmodtam hogy voltam németországban és ot édes apám kivit dolgozni és én leestem a gépről és meghaltam apám meg beleugrot a tengerbe.

Meg azt álmodtam hogy a köség házánál össze vesztek és agyon löték egymást.

Meg egyszer azt hogy iskolába járok és mikor tanultunk akkor jöt egy csavargó és meg akart ölni és mi kiugrotunk az ablakon és hazajötünk.

Azt is álmodtam hogy az erdőbe jöt László gróf és agyonlő eszaladtunk és féltünk.

És azt álmodtam hogy hogojóztam és egy gojó a fülembement és bevitek a korházho és megsüketültem!


Ezt egy tízéves kislány, Sz. E. írta le. A nyolc álom közül négyben erőszakos halál van, háromban halálos veszedelem véletlen megmeneküléssel. Derűs vagy csak közömbös mozzanat egyetlenegy sincs; a szabadon megnyilatkozó lélek minden szava rettegés, iszonyat, szűkölő borzadás. Az élettől? Körünkben a kis E. maga a megtestesült elevenség és szolgálatkészség. Fürge és vidám, feltűnően értelmes. Tekintetünk egy kicsit ferdén álló, szép mandulaszemén akadt meg; I. kötet 540szív alakú arcával olyan, mint egy kis mongol tündér, még a megváltás előtt: rongyban, mezítláb. Budapesten csak álmában járt, szülőfalvát sosem hagyta el. Ahogy megsejdítette, hogy foglalkozunk vele, mellénk csatlakozott, azóta nem marad el. Boldogan karikázik a boltba, a vizsgálatok alatt ő vigyáz a kisebbekre, mindenre szaporán megfelel, még énekel is, mert ráadásul kellemes, kedves hangja van, s a népdal úgy ömlik belőle. Mit rejt mélyében ez a felszínén oly ragyogó szellem?

A választ nem lehet elsietni. Az álomtudomány napjainkban sajnálatosan elmaradt állapotban van, a századvég francia iskolájának biztató eredményei után egy merész felívelés szédületében, már-már szakadékában. Eszköz helyett inkább ötletet kínál, ám annyifélét, hogy az ember bármelyiket választja is, több dolga akad az eszköz vizsgálatával s magyarázatával, mint a vizsgálandó s magyarázandó anyaggal. Ez nem lehetett célunk. De a tudomány zsákutcája sem állíthatott meg bennünket; utunk messzebb vezet.

Feladatunk úgy véltük megoldani, hogy – híven eddigi tárgyilagosságunkhoz – amellett döntöttünk: e téren is a puszta tárgyat adjuk elő, szabad választásra bízván a következtetést. E téren még szigorúbban ragaszkodtunk álláspontunkhoz: már az adatgyűjtésnél tartózkodtunk a különböző vizsgáló módszerektől. Magyarázattal csak ott szolgálunk, ahol a magyarázat közvetlenül az anyagból kínálkozik; egyszóval, csak rámutatás arra, amit mindenki rögtön láthat és ellenőrizhet.

Négytől tízéves korú gyermekek álmait gyűjtöttük össze. Egy részüket, főleg a fiatalabbakét úgy, hogy az álmokat elmondattuk, s közben leírtuk; más részüket elmondattuk, és I. kötet 541utána a gyermekekkel írattuk le; végül az anyag zömét úgy, hogy a gyermekeket minden előzetes megbeszélés nélkül kértük meg álmaik leírására. A gyermekek saját kezű leírását ezúttal is betű szerint közöljük.

A még írni nem tudó négy-hat éveseket élőszóval is hiába faggattuk, hogy álmaikat részletesebben elmondják. Az álmokat egy-egy mondatba zsúfolták, legtöbbször egy tőmondatba, de néha egy-egy szóba. Bár lényeges különbséget nem tapasztaltunk a lányok és fiúk álmai között, a válaszokat nem szerint is elkülönítettük, egy későbbi s tán alaposabb vizsgálatra gondolva. Előbb a kislányok álmait közöljük, a négy-hatéves óvodásokét.

A kérdésre, hogy mit álmodott, Sz. E. sorrendben így válaszolt:


Malacot, benn volt a házba. Meg kutyát, O. Mariskáéké, fent az ablakban ült, nyitogatta ki az ablakot. A farkas bent volt. A kígyó bent volt (a házban).


T. R. válaszai:


Farkast, bent volt. Macskát, nyávogott, rámugrott. Borjút, aludt. Kutyát, ugatott. Bocit, aludt.


Ettől fogva – nyilván a gyermeki szellem ritmizáló gépies működésére – egymás után sorolta fel az állatokat; valamennyi aludt.

E. M. válasza:

I. kötet 542

Azt, hogy jött a Jézuska, hozott karácsonyfát. Hogy jött a lengyel zsidó, meg akart ölni. Hogy jött az angyalka. Hogy jött a katona bácsi. Meg hogy jött a farkas, be akart kapni.


L. M. csak egy álomra emlékezett: arra, hogy belefulladtak a gyerekek a folyóba.

N. Zs. válaszai:


Kutyákról álmodtam, ugattak. Jöttek a farkasok, meg akartak enni. Jöttek a maukusok (mókusok), bejöttek volna a házunkba, megettek volna. Jöttek a katonák, lövik le a házakat.


K. J. szintén farkast álmodott, aztán disznót, kutyát, tyúkot, sorjában egy egész baromfiudvart.

K Zs. válaszai:


Azt, hogy belehaltam a nagy vízbe. Azt, hogy a kutyák elcibáltak. A tehén meg felöklelt. Hogy meghaltam. Hogy a malac megdöglött.


Az óvodás kisfiúk közül a még pösze K. J. álmodott:


Ed kutát, az meg ugatott. Ed embel ütötte a bilsalmát le. Még ed kutát.


B. D. válaszai:


Jöttek a farkasok erdőbe. Cigányokat, megnézték, mit csinálnak a klampuszok. Légyfogó farkast. Vadászokat, kergették a farkast. Meg aztat, hogy meg akartak enni a boszorkányok. I. kötet 543Azt, hogy agyon akartak ütni az oláhok. Azt, hogy csendőrök. Katonák fel akarták akasztani az ellenséget. Katonák a vízbe belefulladtak. Azt, hogy a gőzhajó a vízbe volt. Azt, hogy a gőzhajó meg fekete lett a víz. Bele fulladtak a gyerekek a fekete vizbe. Tányéros farkasról. Kis kutyák játszottak, bokorban bujóskáztak. Farkasok megfogták a kiskutyákat. A gőzhajó elütötte a farkasokat. Ott volt a tlaktól (a traktor) belefulladt a vizbe. Fekete volt a viz, gyerekek uszkáltak. Hó volt. Fák voltak a vizbe, megszurta a gyerekeknek a lábát, oszt folyt a gyereknek a vére. Az ótok (autók) mentek a vizbe. Lepülők (repülők) mentek a háboruba. Lepülők összeütköztek. Kutyák ragaszkodtak a lepülőkhöz, oszt leestek, oszt kitört a nyaka a kutyáknak, oszt vitték a kutyákat a dögtemetőbe, oszt jöttek a cigányok, oszt meglátták a kutyákat és hazavitték és megfőzték, oszt megették. Jött a cigányasszony, meglátott egy őzet.


K. T. azt felelte, hogy rossz a foga, azért nem tudja megmondani, mit álmodott. De aztán mégis megmondta, hogy azt álmodta, hogy jól aludt.

A kisiskolások, a hatévesek álmai alig különböznek az óvodásokéitól. Az ő válaszukat is élőszóval vettük fel.

K. B. válasza


Hogy Gabi beleesett a kutba. Aztán meg hogy anyám ment a városba, oszt nem vett semmit csak cukrot. Hogy a cukrot kidobta az uccára, aztán felszedték a gyerekek. Legurultam az ágyrul a földre. Aztán meg ahogy megütöttem a hátamat Margit meg rámült oszt megnyomott. Anyám kihuzta a fogamat. Hogy mentünk a folyóba, oszt megfürödtünk.

I. kötet 544

A kisfiúk álmai szinte szó szerint hasonlók. Mutatóba csak egyet közlünk, B. I.-ét:


Katonákról, háboruztak. Repülőkről, én repülök. Kutyákról, játszottak, féltem tőlük. Farkasról, szaladt, filtem. Rókárul, ivott, filtem.


Mint látjuk, az eddigi álmokban két elem uralkodik: a félelem és a vágy. A kívánság vagy szorongás nyíltan megjelenik, jelkép nincs. (Talán, mert a gyermekek nem emlékeznek eléggé a részletekre.)

A hétévesek között már írásban is válaszoltak. Itt is előbb a kislányok sorakoznak. Először B. R., írni ugyan írt, de a szabályos betűivel is olyan ákombákomot, hogy csak ő tudta elolvasni; csodálatos volt, milyen lelki szótár alapján, mert az első maga írt válasz ez volt: egykiskuerzekutirotzeminazerzmaentirt, azaz: Egy kis kutya megharapott, aztán elkezdtem sírni. További válaszai:


Egyszer odavótam a bucsun oszt jött egy ember oszt azt mondta, hova mész te kisjány, meg jött egy gyerek oszt azt mondta, hova mész te kisjány, oszt azt mondtam nékik, hogy megyek az erdőfődre, ott vót egy csősz oszt kérdezte, mitczinász te kisjány, oszt azt mondtam, menek dógozni. Jött egy kutya, osztán ugatott nagyon. Jött egy asszony oszt azt mondta, hova mész te kisjány, oszt asz mondta, megyek a tengerifődre. Jött egy kisgyerek, kérdte, hova mész, mondtam megyek keresztanyámho. Jött egy kis macska, oszt mondtam neki, hova mész te kismacska, oszt nem mondott semmit oszt láttam, hogy bement Erzsi nénihe.

I. kötet 545

Sz. E. válaszai:


Egyszer le éget a házunk és ahol leéget ott nagy viz let. Egyszer meg elmentünk pestre és látunk ottan egy nagy tigrist. Egyszer meg mentünk végig a nagy utcán és ott jön egy nagykutya. Egyszer meg mentünk és ott volt egy nagy viz és aba bele eset zsuzsika mikor kijöt a vizből akor oljan kis gombokat adott. Egyszer meg mentem át erzsinénijékhe és ahogy mentem ki rontot egy kutya és meg akar harapni.


Sz. E. válaszai:


Én álmotam egy veszett kutyáról. Álmotam egy kislályról és emberől. És egy rókáról meg egy birkáról. Én egy zsidóról és bikáról medvéről. Egy halotról meg egy tehényről. Egy őreg aszony veszekedet egy egérel egy öreg ember agyon ütöte magát mert nem szerete az életit. Én azt éreztem magamba hogy nem tudok olvasni meg számolni meg irni. Én oszt modom hogy én tüzetraktam és megiget a ház és én is megégtem. Egy kislánynak megiget egy szalag és egy kis cipő meg egy kis macska és egy nagy cipő. Egy szalma megéget és az aszont meg büntetik és sirt az anja. Én ahogy alutam és meg éjetem és ritam. Én egy majomtól megijetem. Egy részeg ember kitörte az ablakot. Égen egy kis egérke és eset le egy dijó.


S. J. – mint annyi más – egybefogta valamennyi álmát; nyilvánvaló, hogy nem egyfolytában s nem is egyszerre álmodta azokat:

I. kötet 546

Az éjel álmomban asztámodtam hogy jőtek a katonák és agyonszurtak a katonák. Aztán átmentem mari nénémhez azután meg sirtam aztán megjöt anyám a vásárol… aztán aztán jöt a farkas asztán bekapta aztán elmentem. Aztán jácotuk ilokával ahogy jácotuk jöt egy boszorkány nagyon megijetem és jöt a Jézuska aztán és nagyon megörültem és adot a jézuska karácsofát és megcsokoltam érte mert szeretem jézust.


A hétéves kisfiúk álmai közül csak a némileg elütőt közöljük. Sz. F. válasza:


Felöklelt egy tehén meg bekapot egy farkas meg a csirkéből tehénlet meg volt kocsim meg a farkasbol aszony let koscsibol lo let.


S. D. válasza:


Én azt álmotom hogy játszotuk az erdőbe és találkoztam egy farkasal és nagyon megijetem és elakartunk szaladni de ne tutuk szaladni és haza akartuk meni. Találkoztuk egy medvével atul is nagyon meg ijetük és a tik is ham bekapot.


Gy. I. válasza:


Azt álmotom a szomszédban hogy a ház leéget meg hogy a jézuska karácsonyfát hozot meg a kasti le dült meg hogy regere el dül a házunk. Azt álmotam hogy regere a mese várban leszek. Azt álmotam hogy meg halt anyám és mikor fel ébretem ot fekut meletem meg hogy az écoka meg tanultam biciklizni és el küldöt anyám biciklivel. Meg hogy az écaka el lopták a fakanalat.

I. kötet 547

A nyolcéves kislányok álmai csak abban különböznek, hogy előadásuk valamivel folyamatosabb.

M. J. álma megint a belső ritmusra példa:


én aszt álmotam hogy alutam juliska meg belém szurta a kést, én meg jajgatam montam édesanyámnak édesanyámnak én félek it. aszonta na gyere ide. Asztán oda mentem. Megcsókoltam Imádkoztam lefekütem oszt álmotam hogy a kisegér megharapta a lábom. kutyamég ugatot. Én meg felibretem kimentem látam hogy csilagos az ég bejötem ujra lefekütem el alutam aszt álmotam hogy it az ovodába szorogaták a gombokat doktornéni még a doktarbácsiék elakartak meni nagyon bús vot az ovoda. Álmotam hogy itt az ovoda előt a gödörbe feküt egy nagylán látom, hogy teték bele a koporsoba elkesztem siratni alig hogy meg bikültem siratom a másikat.


A kisfiúk álmai, illetve elmondásai ugyanolyan szerkezetűek. S. F. válasza:


Én mentem a kis testvéremel a folyóra. Egy csavargótol nagyon negijetem és viszaszadtam othon kérdezték hogy mért jötem haza mert megkergetett a csavargo. Másodszor meg azt álmodtam hogy fel ugatot a kutya harmadszor meg hogy fen háltam a fán hogy a padláson háltam azutá meg azt álmodtam hogy beleestem a pincébe azután meg a kéménybe háltam hogy a kertben háltam az utá meg hogy a nyárfatetején háltam.

I. kötet 548

Sz. I. válasza:


Én aszt álmotam hogy egy veszet kutya megakart harapni és ara ment a vadász és agyon lőte. Aszt álmotam hogy a ló elszaladt. Kirontott a disznó. Az ovódába kört fogtunk és játszotunk és egyszer asztálmotam hogy el mentünk a vására és ott mindent látam.


M. M. válasza:


Én azt álmodtam hogy az égen a csilagok meg rezentek engem meg a kart egykutya harapni egy vadálat szét akarténi én azt álmodtam hogy egy nagy veszet kutya berontott anyára meg ijedtem.


K. J. válaszában láthatóan a még nappali képzelet tágítja és színezi az álmot:


Tüzet álmotam hogyéget a Ház és jötek atüzóltók é jötek a lajtók és pricelték és jötek vilával és hordták a vizet vederel és beleéget egy kisgyerek osztán mikor vége let a tüznek azután várták hogy hüjön meg regelig, regel asztán keszték bontani le és mikor le bontoták és veteték a vájugot és mikor a vájugot megveteték elmentek és vetek gerendát és lécet és oszlopot és ajtot és mikor haza jötek akor felépiteték a házat és azután lepadlásolták és asztán letapasztoták és a ház oldalát is betapasztóták. Télen álmódtam és eset a hó és befagyot a folyó és lementem csuszkálni és beleszakatam és kihuztak és anyi vizetitam és mikor megszáradtam akor elővetem a kisszánomat akor szánkosztam és akor csak észrevetem hogy megköyebül a számko I. kötet 549és hátra nésztem hát it vót a komám hát hagy vagy pista komám jol vagyok gyere le a jégre na menyünk na adide az egyik korcsolyát és korcsojáztunk azután lejöt apám és aszonta hogy leszakad még az a jég.


K. I. válasza:


Aszt álmotam hogy rám dült a ház meg hogy anyám meghalt és hogy ég a házunk és Apámat agyon löték és hogy ledült a kastél és hogy apámat katoma ruhába látam meg hogy az öszes butor ég meg hogy apám nagyon beteg és hogy az háboruznak és hogy az én tesvérem meg halt meg hogy apám nincs az ágyba és hogy az egész világ öszedült meg hogy az egész ház öszerepet és én öszeégtem és hogy katoma vagyok és hogy az é anyám nagyonbeteg és hogy az én apám egy nagy templom. És aszt álmotam hogy én erdőben vagyok elveszve hogy anyám meg hólt meg el is temeték Meg aszt Álmotam hogy apám egy nagy vár Meg hogy anyám a korházba fekszik és hogy apám megvan halva és a házunkba nincs semise de asztán még is látam hogy a szobába otvolt a sok butor és asztálmotam hogy az én anyám mikor alut ugy látszott mint egy ház.


Amint látjuk, a felnőttekéhez hasonlóan értelmetlen álom alig van; az elemek a valóságból vagy hallomásból szinte változatlanul mennek át az álomba. Álmukban a gyermekek attól félnek, amivel nappal ijesztik őket. Hogy rendesen hazatérjenek, azzal rémítik őket, hogy a sötétben elkapja őket a farkas vagy a medve; a csavargás ellen azzal, hogy elviszi őket a cigány vagy a batyus zsidó. A késes zsidó nyilván a vérvád hatása. A vágy elemei is pontosan megvannak a valóságban.

I. kötet 550

A kilencévesek sorát is a lányok nyitják meg.

J. M. válasza:


egy csavargó bejöt a házba és megölt nagyanyámék és ara jöt egy veszet kutya és ugy meg ijetünk hogy nem tudtun hova menyünk ijedtünkbe. Egy vad nyul szaladt az utcán keresztül és ugy meg ijedtem magam voltam egyedül nem jöt velem senkise. Felibredtem és kiniztem az ablakon hát látok egy embert és megijedtem.


T. E. válasza:


egyszer azt ámotam hogy mentün ki az erdöhöz értünk kiugrot egy oroszlán.


Sz. I. válasza:


Sok pénzt tanáltam. Angyalokrol hogy berepültek az ablakon és repketek. Veszet kutyával hogy ösze visza tépet. Bucsurol hogy vetem játikot. Egy boszorkányról hogy rám ült. Egyszer egy cigány aszon meg akart ölni. Sok álatokrol hogy a kis medve rágta a lábom. Erdőről hogy bent voltam az erdőben és szetem a fát jöt a csösz és belém lött én hayat vágotam. Mikulásrol hogy belépet az ajton és a kismikulást beletete a cipönkbe.


Sz. E. válasza:


énzat álmotam hagy gyeszer az ágyam elöt ál egy ember én meg ritam és elmet az ágyamtul azután felémjöt egy kutya és leharapta a fülem és vitek orvoshoz és azt monta hogy nem baj I. kötet 551és a kutya ugatot ér meg kiátotam ne báncs és ugatot és bekapot én meg visitotam. Ako meg jöt egy egér és megharapta a kezemet és visitotam nagyon megijetem meg az hitem hogy ördög de nem volt ot senki visza jöt a kutya.


Sz. R. válasza:


Aszt ámotam hogy nagyanyámnálvoltam aban az udvarban volt egy szélmalom anak a kereke mindig forgot nagyon szédültem. És kaptunk cukrot mikor hazamentünk bejöt egy rabló mi pedig megvoltunk ijedve és bebujtunk a kemencébe az a rabló meg azt mondta hogy regel megöl én pedig fölébredtem rá. Nagyapámékal mentünk gazszedni voltak otan mások is azoknak mondtuk hogy ne kijabáljatok Mikorhaza jötünk azt mondtam édesapámnak hogy csináljon hóból csirkét aztán felébredtem rá.


A kilencéves fiúk közül Sz. S. válasza:


Én álmotam hogy sok tehenet orisztem és nekem akartak szaladni. Elszalat a diszno és utána szalatan és meg fogtam a fülit és elszalat megin. Hogy elopták a háztetőtt. Azt álmotam hogy felketem és montam hogy gyertek haza libuskámim. Oda jöt egy kutya és kimentem és el zavartan. Azt álnodtam hogy el szaladt a burnyu oszt nem lesz.


N. K. válasza:


Bandival jácotam és a kiskutya odajöt Nagybátyánat agyon löték Bandit elviték Az ágy megyen velem Az egér mászik I. kötet 552a fülemen A jegen bele szakatam a vizbe. Ementem fűrődni. Belestem a vizbe Lestem a fáról Leestem a padlásról. Katona vótam. Háboruztam. Szárnyam volt.


N. I. válasza:


Én aszt álmotam hogy az elefánt bejöt a házba hogy északa jüt egy ürdüg és nála vólt a kése oszt hogy egy iszaka egy galamb bejüt. Hogy ránkrogyot a ház. Mentem sétálni akor látom az ördügüt aszt monta hogy áj te. Egy disznó meg akart eni. Rámjöt a tehén. A ló rám hágot Hogy a macska számba tete a farát. Aszt álmotam hogy meghaltam és pedig nem. Aszt álmotam hogy az égbe jártam. Hogy egy lengyel zsidő elakart vini de apám nem hagyot. Hogy egy kutya leakart huzni az ágyról. Hogy egy ló agyon rugot Hogy édes angyám meghalt. Hogy egy eber agyonütöt. Egy galamb belém vágta a csörét. Hogy leltem egy doboz cukrot. Hogy bele fulatam a vízbe. Hogy a templom tetején vóltam. A kemencébe háltam. A királji palotába jártam. Aszt álmotam hogy egy csilagot meg üleltem.


S. G. válasza:


Bele estem a kutba és kijabáltam segitség és jötek emberek kötélen egy vedret hoztak és beleültem és fel hoztak és kivetek a vederből és anyám be vit a házba és másnap kocsival vitek a kórházba és vaságyra feküdtem jó puha ágy volt és haza hoztak kocsival és még fájt a gyomrom. Olyan roszat álmodtam hogy álmomba ritam hogy mindha öltek volna és mikor fölébredtem nem látam semit.

I. kötet 553

Sz. S. válasza:


Egyszer meg azt álmodtam hogy mentem az ujtelepre és egy háztól ki jöt egy kutya és egyet nyalt a földre és belém haragot és én már utójára el visitottam magam aztán meg azt álmodtam hogy a ló hátán ültem és le hajitott a hátáról és az ágyról le estem a földre. Egyszer meg azt álmodtam hogy minálunk lakodalom volt és sokan voltak ott és mikor felkeltem és kérdezem anyámtól hogy ténleg volt lakodalom de csak nem volt lakodalom nálunk.


A falusi és városi gyermekek álma közt nincs lényegbevágó különbség. Állattal álmodni nem különleges falusi vonás, álmodnak azzal a városiak is, ők talán még többet: az ő álmaikban a kutya és a ló az az ijesztő, titokzatos szörny. Azt említhetjük még meg, hogy a falusi gyermekek álmában alig van támadó, agressziós vonás. S azt, hogy mesélő kedvük, mesealkotó hajlamuk sokkal elevenebb, erősebb. Ez főleg az idősebbek álomelmondásában nyilvánul meg. Képzeletük még közelebb jár a valósághoz, jobban mondva a napközben hallottakhoz és tapasztaltakhoz. A tízévesek álmait most is a lányok álmaival kezdjük. P. Zs. válasza


Én álmotam édes apámal: mikor szeték a kukoricát és azt monta nékem hát te mit csinálsz lányom és nem szoltam semit és apám meg haragudot és azt monta na megály ha még azt sem erdemlem meg hogy egy szot szoj hát akor lásad következményit ha haza megyünk gyorsan szegyed a csomagot és indosz a vonathoz. Meg azt álmotam hogy nékem vot egy tehenem és az belement a tilosba és el jöt a csősz hogy hajcsuk be a tehenet a köség I. kötet 554házára és én szabatkoztam hogy nem de csak muszáj vot behajtanom és azt monták hogy hajcsam visza és visza hajtotam és jol el vertem. Azt is álmotam hogy föztem az ebedet és el jöt az angyal és az monta én meg tanitalak egy imátságra és kezte mondani az imát. Azt is álmotam hogy karácsonykor csengetek az angyalok és kérdezték be szabade hozni a kis jézuskát édes anyám azt monta be, akor az angyalok szüzmária szent jozsef és a pásztorok énekeltek hogy bölcsöskével márija te meny be előre. Azt is álmotam hogy Bözsink hazajöt és vet egy szép ruhát és cüpöt és azt monta mariska néninek tesék el teni, mikor felkeltem az vot az elso hogy a ruhát megnézem de bizon a ruhát nemtaláltam. Azt is álmotam hogy egy éjszaka amikor elalutam, az ablakon beugrot egy kutya és mintha tudná a hejemet szépen melém feküdt és engem a hátara vet és elszalat velem és a parton voltunk mikor találkoztunk egy másik kutyával és az nékem meg harapta a lábamat és én ugy eljajgatammagamat hogy a kutya röktön el dobot és én haza mentem. Meg hogy károj bácsijék eljötek és hoztak egy sejem ruhát és nyaksálat és cvetert és azt monta ha meg egyszer eljövünk akor pistának is hozok hogy őse maradjon kapatlanul és legyen neki is valami. Meg hogy elmentem az erdőre anyámal és látjuk hogy amoda az erdő közepén valami világit és mengyünk ara hát látyuk hogy két kis gyerek ot a tüz melet térdelve imátkozik és anyám meg kérdezte kiért imátkoztok fiaim azok azt monták édes apankért hol van a haboruban hát anyátok a korházban beteg igen hátikteket ki gondoz hát nagyanyám hol laktok ujfaluban.

I. kötet 555

S. Zs. válasza:


én Azt álmoltam hogy le estem az ágy lo mert be törte az ablakot a bika es nagyon megejetem mad le estem az ágyrol és ritam. Édes anyám kérdi mi lelt, én azt feleltem rá hogy félek a bikától ó te maha mitől fész azután megint ritam mig édes anyám meg nem vigasztott azután továb alutan és elhalgatam.


B. J. válasza:


Én azt álmodtam hogy lakodalomban voltam és etünk itunk és mulatunk voltak sokan és volt sütemény is voltak szakácsok és főztek és vacsorát adtak. Azt álmodtam hogy az ágyon volt egy kut és szálotam bele a kutba és jötek apamék és kivetek a kutbol. Azt is hogy angyalok járkaltak fölötem Azt is hogy vásáron voltam és kaptam ruhát és babát cipüt labdát. Én azt álmodtam hogy lelötek és eltemetek. Azt hogy moziba voltam és ot táncoltam és ot kinevetem magamat.


A tízéves fiúk álmai elsősorban csak annyiban különböznek a lányok álmaitól, amennyiben e korban már életük, játékuk, elfoglaltságuk is más.

P. P. válasza:


Én a mult héten aszt álmatam hogy három farkas támadtmeg és megakartak enni és ot volt egy fa oszt ara gyorsan fel másztam a farkas jött volna utánam de nem tudot és mikor Éhes volt akor elment és a saroknál meg ált nem látom akor jöttem le a fárol, mikor majdnem leértem akor szalat oda és ojat ugrot hogy majnam le huzot a fárol és megint elment de akor mán I. kötet 556nem mentem le mán énis éhes voltam az egyik fárol át mentem a másikra és nem láta meg, akor fel egy háztetőre onan le a földre és a kerten keresztül men tem, átmásztam a keritésen es mentem haza szaladva mikor fel keltem nem látam semit.


P. I. válasza:


Én azt álmodtam hogy haza jötek a majmok az erdőből a legnagyobb majom jóregelt kivánt és azt mogya hogy micsinálsz te, én azt mondtam hogy jóregelt. Apámék is haza jötek vetek tehenet meg lovat én egyszer hajtotam a lovat akor megugrot és el szalat velem.


Sz. S. válasza:


Egy ejcaka aszt álmotam hogy jöt egy repülő és az ember kiugrot belöle és meg akart ölni én meg beszalatam a házba és bezártam. Ecer meg azt álmodtam hogy az elenség bejöt és a mi házunk felrobant én meg kiszalatam a házbol. Meg aszt hogy mentünk a kutra jött egy ember oszt meg akart ölni. Ecer meg aszt hogy mentünk és tanáltunk egy kémet mire oda értünk akor megmontuk a katonáknak gyorsan sijetek hogy elfogják.


S. M. válasza:


Én aszt álmodtam hogy egyszer a viz ki öntöt s éjszaka volt és aludt mindenki és a viz kimosta a partot és kitört a földekre és elöntöte az öszes földet és házakat én meg ara ibredtem fel. Egyszer aszt álmodtam hogy a nagy házban a nagyapam és én aludtunk és hogy aludtunk jöt husz krapusz a házban daloltak I. kötet 557és én meg felibretem látam öket megijetem szoltam nagyapámnak és felébredt nagyapám felvete a botját és öszest derékon vágta. Én aszt is álmodtam hogy apamék odavoltak a felvidéken és egész nap és egész éjel dolgosztak és egyszer meg is irták és anyám nagyon sirt meg én is sajnáltam egyszer elébem került egy angyal és asz montahogy ne bánatkoz majd megsegit beneteket a joisten és én meg ere fel ibretem.


A gyermeki lélek vizsgálói többször tanulmányozták, és sok következtetésre használták fel azt a körülményt, hogy a falusi gyermekek még a városi szegény gyermekeknél is jobban tanúi lehetnek szüleik testi kapcsolatának: egy szobában alusznak velük. A gyermekek szorongásait, félelemérzését ezzel indokolták. Gondoltunk e kérdés megvilágítására is; az általunk vizsgált gyermekek valóban hatosával-hetesével hálnak egy szobában, nem ritka, midőn hárman is egy ágyban, illetve fekhelyen. A kérdés feszegetéséről mégis lemondtunk: a legóvatosabb tapogatódzás is (idegenek részéről) több megrázkódtatást idézhetett volna elő a lélekben, mint maga a tény.

De véleményünk szerint a tény sem jár oly következményekkel, mint más társadalmi körben. A falun, a természetben élő parasztgyermekek előtt vajmi kevés az effajta titok; öntudatuk kezdeti ébredésétől fogva leplezetlenül láthatják a természet törvényeit; az állatok élete sok mindenről felvilágosítja őket: a tudnivalót kellő időben, kellő adagolásban, érdeklődésük fejlődésének foka szerint megtudják. Megtudhatják a felnőttek keresetlen beszédjéből is. Azok cselekedetéből már kevésbé. Népünk a téren valóban szemérmes, a többi népekhez hasonlítva feltűnően tartózkodó. A rémüldözésnek I. kötet 558és szorongásnak más az oka. Elsősorban az, ami a gyermekek elmondásából keresés nélkül is kitűnik.

A társadalmi és anyagi helyzet közvetlenül csak itt-ott lepleződik le az álmokban. Közvetve annál gyakrabban. Különleges magyarázat azonban ehhez sem szükséges.

Mese

Lelkének poklából vagy édenkertjéből senki sem törhet ki anélkül, hogy e különös haza nyomait ne vigye mindenüvé magával. Az álom leleplez? De próbálj akár csalni, azaz, kerekítsd ki az álmot vagy hazudj egyet elejétől végig: az éppúgy leleplez, éppannyira jellemző lesz rád; ha megfelelően gyakorlod, íróvá érdemesít – van-e meztelenebb lélek a kitalált históriákat és érzelmeket részletező költőkénél? Nem véletlen, hogy a modern lélektan – könnyebb végénél fogva meg a dolgot – belőlük él, a készből. Freud Szophoklész recenzora Athénen kívüliek számára, vidékieknek.

Az életrajzokban is, az álmokban is gyakran észrevehetjük, hogy a gyermekek egyszerre csak eltérnek a „valóságtól”, képzeletüket szabadon engedik. Képzeletük minden esetben nyílegyenesen arra a területre szabadult, amelyet egy új francia költői irányzat plus réel que réel-nek, valónál valóbbnak nevez. Ez indított bennünket arra a kísérletre, hogy a lelket már az indulásnál szabadjára engedjük.

A rajzolás közben is megmondtuk már a gyermekeknek, hogy a kapott feladaton kívül rajzolhatnak saját kedvük szerint is. Művészi hajlamuk ekkor világlott ki leginkább. Az életrajzok s álmok leírása után is megkértük őket, hogy írjanak, I. kötet 559amit akarnak. Írjanak olyan mesét, melyet ők maguk találnak ki. A kísérlet egyszerre két irányba hajlott.

Az első ennek az említett valónál valóbb területnek a kipuhatolása volt. A másik egy titokzatos pillanatnak, a mese s általában a népi alkotás születési pillanatának leleplezése. Ilyen kísérletről nem hallottunk, s ezért óvatosan jártunk el.

Nem tartjuk szükségesnek, hogy a mese keletkezésének valamennyi elméletét ismertessük. Több van belőle, mint az áloméból, de mind feltevésre alapozódik s nem gyakorlati próbára. Az elméletekből nagyjából azt lehet kirostálni, hogy egy egyéni ötlet, egy mesemag szájról szájra szállva alakul: a nép tudatában erősen élő ősi műszerkesztő törvények hatása alatt csiszolódik kerekké olyanformán, mint a patakban a kavics. Ilyesmit vallott Arany is, a népdal kialakulásáról szólván. A sodródó nyers anyaghoz mindenki tesz valamit, vagy elvesz belőle. Mindez azonban már folyamat. Ki dobja fel először a közös munkára szánt anyagot? Ezt kellett kideríteni.

Alkotó tehetség nem minden bokorban születik. El voltunk készülve, hogy eredeti ötletre képes vagy merész elmét keveset találunk. A nehézség valóban már ott jelentkezett, hogy a gyermekek alig értették meg azt, hogy most nem ismert mesét kell leírniuk, hanem a saját elképzelésüket. Így sokan nem is vállalkoztak a feladatra. Ismerve, hogy a művészi alkotáshoz először is kedv, szebb szóval ihlet vagy legalább ihletre való hajlam szükséges, nem erőszakoltuk őket. De voltak, akik szívesen fogadták a kérést, s látható kedvteléssel láttak az alkotáshoz.

A jelenleg érvényben levő műfajok alapján könnyű lett volna alkotásaikat osztályokba sorolni. Egyik drámai hajI. kötet 560lamot mutatott, a másik elbeszélőit, a harmadik a költészetre oly jellemző képalkotásit. De volt szociográfia is: némelyek a falu történetét, illetve meséjét írták meg.

Legérdekesebbnek tartottuk egy nyolcéves kisfiú, K. J. alkotását. Egyaránt felfedi a szerző és a nép lelkületét. Ő mesét szerzett. Betű szerint ezt:


volt egyszer egy szegény ember anak volt nyolc kutyája és az ember elment vándorolni és akor találkozot egy erdővel és akor mikor belement és ment mendegélt akor egy házho ért és bement és akor nem volt bent senki kint voltak az udvaron. Akar lopot két egéz keyeret és elment haza. A kutyák megőrültek és akor az ember jotartota a kutyákat és akor mikor jo laktak akor megint elment és mikor egy házhoz ért és nemvolt ót se senki akor is elopot egy odal szalonát és hat keyeret. Ot volt a kocsija és bement és akor lapot megint tiz keyeret és öt ódal szalonát és 60 szál kolbászt. Asztán elment másik házhoz ot se volt senki és akor bement és három ódalt lopot és akor meg ötezer milijo pemgőt lopot és tiz egész keyeret és mikor haza ment akor lepakolt a kocsiról és akor elment megint oztán talált megint egy házat és akor volt a zsákba buza és akor kihozta a kocsira és akor kilencven zsák buzát és tiz oldal szalonát lopot és haza ment és lepakolt és akor megint ment és akor az a szegény ember igy gazdagult meg


E ma keletkezett mesében a királyfijelölt kondás helyett ilyen hős indul a népi mítosz világába és így boldogul, csak így. Az alkotás – valljuk meg – annyira plus réel que réel, hogy vajmi kevés magyarázatra szorul. Eredeti és mégis megtalálható benne a mese hagyományos formája és tartalma; I. kötet 561a külső ősi szabály és a belső, még ősibb ütem. Szemlélete dermesztően éles. Egyszerűségében is kerek, de alkalmas egyéb csodás elemek befogadására, a tudósok emlegette közös munkára is. Erre szintén gondoltunk.

Kísérletünk következő szakasza valóban az lett volna, hogy a kidolgozásra alkalmas anyagot átadjuk annak a folyamatnak, melyet az imént a patak csiszolta kő hasonlatával véltünk érzékeltetni. Természetesen tudtuk, hogy eredeti népmesét, melynek kivirágzási ideje néha ezer év, nem lehet előállítani művi úton egy köteg papírral, húsz ceruzával és egy stanicli savanyúval, de a próba megfigyelése is érdekes eredményt adhatott volna. E kísérletünket elhalasztottuk; beérjük egyelőre a kísérlet lehetségének ismertetésével.

A többi gyermek, mint említettük, nagyrészt meglevő mesét vagy meseelemet variált. Ezeknél a vizsgálat célja az volt, hogy miért épp azt mesélték el, amit meséltek, s azt hogyan tömörítették vagy bővítették: mit tartanak lényegesnek. Erre az egyik nyolcéves kislány, S. M. írásműve a legjobb példa:


Eszer kapot egy ember 1 szem buzát, beletete a zsákba és vite a szomszédba és mondta asz ember, vigyázanak ere az egy szem buzára jo jo vigyázunk, az ember oda volt kodulni jön visza kérdi hol a buza, meg ete a bubos tyuk, no enyém a tyuk, teszi a zsákban viszi a szomszédba, vigyázanak ere az 1 tyukra, jo jo vigyázunk, mig az ember odavolt kodulni adig a diszno megete a tyukot, haza ment az ember kérdi hol a tyuk, megete a diszno, no enyém a diszno, teszi a zsákba viszi a szomszédba. ujra modja vigyázanak ere a disznora, jo vigyázunk. Mig az ember oda volt kodulni adig átdőfte a disznot a tehén. (és igy I. kötet 562az is az övé lett, aztán a ház is, ahova a tehén bement, aztán a falu is, ahol a ház volt, meg az ország, ahol a falu volt, meg minden, de minden és a szegény ember azt mondta, igy már jól van, kifogtam rajtatok.)


A kislány a történetet élőszóval fejezte be.

A gyermekektől kapott mesék közt feltűnően kevés az olyan, amelyben tündérek vagy királyok tevékenykednek. Annál több az olyan, amelyben valaki szerez egy kis ennivalót, és gyorsan megeszi. Pusztán az előadásmód érzékeltetésére és megfigyelésére álljon itt a következő mese, egy tizenegy éves kislány, P. Zs. leírásában.


Egyszer volt hol nem volt volt egyszer egy szegény ember, anak volt három fija két tyukja egy kokasa. Egyszer azt mongya az öreg ember a legnagyobb fiának, gyere elém, had agyam ki a jusodat. Ot a nagyob tyuk az a tied, a másik pedig a másik fiamé. Hát az enyém mejik, monta a kisebik. Hát fiam, a tijéd a kis kokas. Mán mikor ezt kimonta az öreg ember, meg is halt. Akor a legkisebik gyerek már nagyon éhes volt és mit vot mit leni elment a testvéréhez és azt monta, agyál mán egy tojást, mert éhes vagyok és a kokasom meg nem tojik. De bizon azok mintha azt monták volna, nagy bot a kezedbe ugordj a kerezsbe. Haza ment a kisgyerek és sirt, sirt. Bement hozá a kis kokas és kérdezte, mért sirsz kis gazdám. Mert nincsen mit eni. Na ne sirj majd hozok én. És elment a kis kokas, megy megy mendegél, találkozik egy farkasal, aszt mongya néki a kis kokas, halod te farkas, gyere a szárnyam alá a farkas szívesen oda ment. Megy mendegél a kis kokas találkozik egy cingerel. Azt mongya néki a kis kokas, halod cinger gyere a szárnyam I. kötet 563alá. Az is szivesen oda ment és menek mendegélnek hát látnak ám egy gyönyörü palotát. Esze vot a kokasnak, rászálot a keritésre és egyet kukorékolt. Ezt meg halota a gazdaszony és megfogta és bekötötte az olba, ahol a teheny volt. Egyszer azt mondja a kis kokas a farkasnak halod farkas –


Művét ő sem fejezte be, megunta. Ismerve, hogy az íráskényszeren kívül művészi tevékenység közben milyen döntő tényező az abbahagyás kényszere is, a folytatást itt sem erőszakoltuk: vizsgálatunk célja, mint mondtuk, az előadás módja volt s nem tartalma.

A szociográfusi hajlamúak közül elsőnek H. I. leírását közöljük, tízéves kisfiú.


a gyeregek köszt van kicsi is nagy is, a jányok köszt is van nagy is de van kicsi is. A gyerekeg sokszor szoktak játszani és a nagya jár iskolába, a kisebek ovodába járnak. A hászak nagyok de van kicsi is. Az emberek a járdán járnak. Az aszonyok is járnak a bijarcra. A gyerekek a köves uton szaladgálnak, de a kerékbár is ott megyen, mikor jön a bicikli és a gyerek ot mén ahol a bicikli, akor az rácsenket. Vanak hászak van temblom van akászfa és van eberfa. Egyszer a korsma elöt vereketek az emberek a bicskával és viresek letek mid a keten. A pijacon az aszony vet egy cübröt a másiknak és mikor odavite akor a fejihe vákta hogy nem ezt kelet hanem lábas és összevesztek és a csendörök elmentek a aszonyhoz és bezárták a börtönbe és kapot három hétet.


A következő megfigyelő, Sz. S. is fiú, nyolcéves:

I. kötet 564

A lányok egyik kinyeseb mint a másik. A gyerekek az is egyik roszab mint a másik. Az nagyleágyok szépek egyikmásiknak ondolalva van a haja ojan kényes. Az emberek egyikmásik a pénszét elköti a kocsmába és öszetörik a poharakat és a felesége meg haragszik és szidja és meg akarja verni és elszalad a szomszédba és beszárkosznak.


Sz. E. tízéves kislány megfigyelése:


Ez a köség nagyon rendes. Nem csak a ruházata felöl hanem háztartásképen is. A köség nem nagyon gazdag de azért háziálatokal és minden félével jol bának. Itt igen rosz hejzetben vagyunk. A község nem nagyon rendes a felöl hogy ha el megy az utcán egy tanitó ur vagy egy csendőr akkor nem köszönek hanem ha szabadna még le is ütnék egy mást akirre haragudnak. Ezért a község nagyon elvan csufitva. A lányok jók és kelemesek azért járnak templomba is és vasárnap délután meg sétálni járnak.


Sz. I. tizenegy éves kislány a múltat is feltárja:


It a legények részegesek és a lányok nagyon irigyek az öreg emberekre és az öreg aszonyokra ha haragutak rá rá fogták hogy boszorkányok és mágiára teték és ha meg éget a talpa akar aszonták hogy boszorkány és elégeték. Némelyik ház ojan rosz és nem gondozák a házakat és sokan ojan roszok az emberek hogy éheztetik a gyereket. És nem kimilték a gyerekeket ütöték ugy mint a kutyát és régen ojan szigoru parancs volt hogy vasárnap és ünep napon muszáj volt a templomba meni mert aki nem ment anak levágták vagy a lábát vagy kiszurták a szemit levágták a kezit. Mostan nagyon izgatótnak hogy ez a rosz világ I. kötet 565van hogy kezdődik a háboru már elfoglalták lengyelországot. És vanak ojan emberek is hogy részegesek és az anyjának valamit eltör vagy ösze visza szigya és ha lefekszik akor felháborodik a gyomra és vanak ojan legények is akik nagyon berugnak és nem tudnak haza meni és kilökik a kocsmából és ot fekszenek az árokba vagy az ucában a kapuk tövében és verni szokták a keritést. Legjoban csak akor ha ünep van szoktak berugni és lakodalomkor szoktak berugni.


Népviselet, népművészet a faluban már semmi sincs. Annál több a népdal. Annyi van, hogy majdnem minden kisgyerek kötetnyit tudna leírni, tollba mondani vagy énekelni. A népdalgyűjtés azonban nem volt célunk. Ezt az anyagot is csak abból a szempontból vizsgáltuk, hogy a gyermekek mit énekelnek: mit választanak ki a sok közül. Énekelnek bőven sikamlós tartalmút, s értik is a tartalmat. A műdal és a népdal közt nem tudnak különbséget tenni: S. M. által elénekelt 54 dal közül 11 volt műdal; P. Zs. 34 dala közül 8, Sz. E. 45 dala közül 6. A szöveget gyakran hibásan mondják, egy-egy szót kihagynak, a ritmust a szavak elnyújtásával vagy rövid szünettel ütik helyre. Dalműveltségük szemünk előtt megy tönkre. A gyermekek kifogástalanul fújják a fővárosi divatos műdalokat; a régi balladákból csak foszlányt, töredéket tudnak. Az utóbbi példázatára álljon itt az alábbi dal: az előbb említett Sz. E. énekelte, szó szerint így:

Tej

A gyermekek szellemi képességeinek vizsgálata is csaknem minden fordulónál közvetlenül fölvetette a gazdasági okot. A szellemi vizsgálatok eredményéből még nem vonhatunk le országos következtetést. Annak előfeltételét, a táplálkozást, elsősorban a tejfogyasztást azonban nézhetjük már országos viszonylatban is. Az általunk megvizsgált gyermekek szülei közül egynek sincs tehene: szándékosan a parasztság legszeI. kötet 567gényebb rétegének gyermekeit vizsgáltuk. Milyen azonban a többi réteg, az egész parasztság tejfogyasztása, most már országosan? A kérdéssel véletlenül már esztendőkkel ezelőtt is foglalkoztam.

A magyar tejtermelés és fogyasztás megszervezése nem mai keletű; hatását így sok vonatkozásban már elég tisztán láthatjuk.

A tejtermelés megszervezői előtt észrevehetően annak idején elsősorban a városi, illetve a nem földmívelő lakosság tejjel való ellátása lebegett; bizonyára arra gondoltak, hogy a falusi, mintegy a forrásnál élő lakosságnak ilyen problémája nincs. Később a tejtermékek külföldre való szállítását igyekeztek megszervezni. Sok eredményt értek el. A városi lakosság asztalára ma több szempontból ellenőrzött, egészséges tej kerül; a tej ellenében a gazdák az eddiginél nagyobb jövedelemhez, a külföldre szállított tejtermékek ellenében pedig az ország jelentékeny, bár évenként elég váltakozó mennyiségű s értékű devizához jut. Hogy közben s nagyrészt e kétségtelenül eredményes tevékenység következtében a magyar agrárlakosság mennyi és milyen tejhez jut, az csak a legutóbbi időkben okozott gondot néhány orvosnak, mikor a népegészségügy szempontjából vizsgálni kezdték e népréteg táplálkozását. Az orvosok megállapításai megmaradtak a tudományos szakirodalom falain belül. Az újabb irodalmi nemzedék falukutatóinak adatai nagyobb visszhangot keltettek. Az orvosok is, az írók is azt állapították meg, hogy földmívelő népünk ijesztően rosszabbul táplálkozik, mint ahogy a végzett munkához táplálkoznia kellene.

Az 1934–35. év tejgazdálkodásáról például a hivatalos adatok a következők:

I. kötet 568

tehén

évi tejelési átlag

állattenyésztésre felhasznált mennyiség

mezőgazdasági lakosság fogyasztása

városi lakosság fogyasztása

feldolgozott mennyiség

908 478

1 750

286 000 000

720 000 000

410 000 000

174 000 000


liter

liter

liter

liter

liter

Az O.M.T.K. becslése szerint Magyarország évi átlagos tejtermelése az 1937. esztendőben 1665 millió liter volt;. ebből a mennyiségből az állattenyésztésre 200 millió, az országos tejfogyasztásra 788 millió 500 ezer liter jutott; a főváros tejfogyasztása 127 millió 750 ezer liter volt; sajtgyártásra 80 millió, vajra 368 millió 750 ezer és egyéb tejtermékekre 100 millió liter tejet fordítottak.

Szöllősy Zoltán dr. számításai szerint 1930-ban Magyarországon egy lakosra naponként 0,42 liter tej jutott. Budapesten a tej fejadagja 0,38 liter, vidéken pedig 0,43 liter volt.

Ebből, a deduktive kapott adatokból azonban alig következtethetünk arra, hogy egy lakos ténylegesen mennyi tejet fogyasztott. A summásan mezőgazdasági fogyasztásnak nevezett mennyiségben ugyanis benne van a tejtermékekre fordított tej is, ez magyarázhatja a hivatalos és az O.M.T.K. adatai közti eltérést. Tudva, hogy például földmívelő népünk a túrón kívül semmiféle tejterméket nem fogyaszt (vajat csak nagy ritkán, véletlenül, tejszínhabot, cukrászsüteményt stb. pedig véletlenül sem), a falusiak által előállított tejtermékekre szolgáló tejmennyiséget rögtön levonhatjuk a falusi nép élelmezésére került mennyiségből.

I. kötet 569

De éppígy lehetetlen megállapítanunk azt is, hogy az „országos tejadagnak” nevezett mennyiség mennyiben arányos. A jobb módú családok fogyasztása ebben a vonatkozásban csakis a kevésbé jobb módúak rovására történhet. Az ország szociális viszonyaira az ilyen adatok egyáltalában nem vetnek világosságot. „Dedukció rendszerű népélelmezési adatmegállapítások – írja dr. Mészáros Gábor egyetemi tanár Csongrád megyei Népélelmezési adatok című cikkében –, amikor termelési és fogyasztási statisztikánknak a népességgel való összehasonlítása alapján állapítják meg a fogyasztást, csak nagy átlageredményeket adnak… Az ilyen adatokat csak arra tudjuk felhasználni, hogy egyes országok adatait hasonlítsuk össze.”

A magyarországi fejadag a nemzetközi összehasonlításban is elég csekély.

A Népszövetség The Probleme of Nutrition című kiadványainak IV. kötete képet nyújt a nemzetközi tejfogyasztás 1930–34. évi állapotáról. A kiadványban Magyarország nem szerepel. A hiányt azonban könnyen pótolhatjuk. Magyarországon az 1930–34. években az egy személyre eső évi tejfogyasztás 146 liter volt. Ha ezt a mennyiséget átszámítjuk a Népszövetség által használt gallonra (1 gallon = 4543 liter), Magyarországot is beilleszthetjük a fölsorolt országok közé. Így a következő képet kapjuk:

Belgium

Csehszlovákia

Finnország

Franciaország

Németország

I. kötet 570

Olaszország

Lengyelország

Románia

Svédország

Svájc

Anglia

Egyesült Államok

Ausztrália

Új-Zéland

Magyarország

80

83

144

69

79

24

50

21

140

112

89

81

102

127

32

Mint látjuk, a sorrendben Magyarország csak Romániát és Olaszországot előzi meg. Ám az ilyen kimutatás még nemzetközi vonatkozásban is csak akkor vetne világot a népélelmezés kérdésére, ha tekintetbe tudnánk venni, hogy a különböző országok lakossága tejtermékek alakjában is mennyi tejet fogyaszt: de ennek is csak akkor volna jelentősége, ha tudnánk, hogy az illető ország lakosságának a tej és tejtermékeken kívül még mi a legfontosabb tápláléka. Szóval, végeredményben az elfogyasztott kalóriamennyiséget kellene vizsgálnunk. De természetesen ezt sem az országos átlag, hanem a társadalmi csoportok és osztályok tényleges, személy szerinti fejadagja szempontjából.

Vissza kell tehát térnünk Mészáros Gábor állásfoglalásához, és igazat kell adnunk neki. A már idézett cikkében még a következőket mondja a deduktív úton, a termelési–fogyasztási statisztikából kapott adatokról:

„Nem alkalmasak az ilyen adatok arra, hogy kisebb – társadalmi, foglalkozásbeli vagy vagyoni szempontból kiragadott – csoportok, de arra sem, hogy akár egy ország élelmeI. kötet 571zéséről képet alkossunk magunknak. Erre a célra csak az induktív adatgyűjtés alapján készült statisztikák felelhetnek meg.”

Csak egy-kettőt sorolunk fel az ilyen induktíve, közvetlen tapasztalat útján nyert adatgyűjtésből.

Az első induktíve nyert helyzetjelentés magáé Mészáros Gábor egyetemi tanáré. Kérdőívek alapján ő 5215 Szeged környéki család tejfogyasztását vizsgálta. Az 5215 család közül 859 tejet egyáltalában nem fogyasztott, 991 család legfeljebb hetenként egyszer-kétszer fogyasztott tejet; teljesen kielégítő csak 1707 család tejfogyasztása volt. A professzor megállapítása szerint a megvizsgált családoknak „42 százaléka kap jobb élelmet, mint az országos letartóztatási intézetek letartóztatottjai.”

Walter Károly ugyancsak a Szeged környéki iskolásgyermekek táplálkozását vizsgálta, összehasonlítva azt a Szeged városi iskolásgyermekek táplálkozásával. Ő 6000 kérdőívet dolgozott fel. Az ezekből kialakuló helyzetkép még élesebb. A megkérdezett tanyai és falusi gyermekek 87%-a nem kapott tejet reggelire. (A Szeged városi gyermekeknek 37%-a.)

Szabó Zoltán egy Borsod megyei falu száz iskolás gyermekének táplálkozásáról készített kimutatást. Megállapítása szerint: „a reggelik 49,5%-a száraz kenyér. A tejfogyasztás igen kicsiny, és szembetűnő eltérések mutatkoznak a jobbmódúak és szegényebbek tejfogyasztása között. Az 5–10 holdas gazdák gyermekeinek 11%-a iszik reggelire tejet, viszont a 0–5 holdasok gyermekeinek listáin a reggeliknek csak 1,5%-a tej. Általában a tejfogyasztás a holdak számával egyenes arányban csökken.” Ebédre és vacsorára sem fogyasztanak tejet.

I. kötet 572

Szabó idézi Gortvay György megállapítását, aki a falusi gyermekek táplálkozásában három alapvető sajátságot figyel meg: „1. A tej, tojás, vaj s gyümölcsfogyasztás teljes hiányát; 2. a csaknem kizárólag szénhidráttal való táplálkozást és 3. a csekély zsírfogyasztást.”

Hasonló képet kapunk az újabb szociográfiai munkákból is, így Kerék Mihály, Kovács Imre néptáplálkozást vizsgáló tanulmányaiból. (Ők főleg az alföldi, vagy mint Szabó, az északi dombos vidék népélelmezését vizsgálták. Szomorú megállapításaikat részben indokolhatja, hogy ezek a vidékek tejtermelésben meglehetősen hátramaradottak, hiszen például az 1930. esztendőben az országos tejmennyiségnek az Alföld csak 33%-át, az északi dombos vidék 15,8%-át adta: a fennmaradó 51%-ot egyedül a Dunántúl szolgáltatta. Néptáplálkozás szempontjából azonban a helyzet a Dunántúlon sem kedvezőbb. Erről én szerezhettem, épp a Dunántúl legismertebb tejtermelő vidékén, Tolna vármegyében közvetlen tapasztalatot; Tolna vármegye egyik magyar községében s a községhez tartozó uradalmakban.

Az uradalmak mind iparszerűen foglalkoznak tejtermeléssel. Régebben a gazdasági cselédeknek joguk volt a konvenció értelmében egy tehén (s egy növendék borjú) tartására. Ha a cselédek tehenének napi tejelését csak hat liternek vesszük, ez a mennyiség elég volt a különben igen fogyatékosan táplálkozó család tejszükségletének kielégítésére. A tehéntartási jogot azonban az uradalmak legnagyobb része megszüntette, és helyette a konvencióban a cselédeknek családonként napi egy liter tejet (s néha még évente egy métermázsa rozsot) juttat. Nyilvánvaló, hogy ez a mennyiség a rendszerint több gyermekű család számára már elégtelen, még abban a rendI. kötet 573kívüli esetben is, ha az apa mellett átmenetileg a család még egy tagja is kap konvenciót. A helyzetet súlyosbítja, hogy ha a cselédek hajlandók vagy képesek volnának a tej vásárlására, a legtöbb uradalom nem szívesen foglalkozik a tejnek kicsiben való árusításával. Sőt a három-négy fillér értékű lefölözött tejet, a disznóhizlalás egyik legfontosabb anyagát sem engedi át a cselédeknek. Így alakul ki azután az a különös helyzet, hogy még a több százból álló tehéncsordák pásztorai, etetői, fejői sem juthatnak elegendő tejhez.

A helyzet a faluban még elszomorítóbb. A falu egyik orvosának nyilatkozata szerint a szövetkezet működése óta a faluban lényegesen kisebb a tejfogyasztás, mint azelőtt. A földművelők közül csak azok fogyasztanak tejet, akiknek tehenük van.

A közvetlen adatgyűjtés céljából megvizsgált K. utca 34 háza közül fejős tehén csak 16-ban van. A másik 18 ház lakói nyilatkozatuk szerint tejet csak a nagy ünnepekre készített kalácssütéshez vásárolnak. A gyermekek reggelire kenyeret kapnak vagy néha teát, egy kis borral. (A vidék szőlőművelő.) De minimális a tejfogyasztás a tehénnel rendelkező családokban is. Ezekben legfeljebb a gyermekek kapnak reggelire tejet, bár megtörténik, hogy a megszorult család, melynek állandó s legkönnyebben, mert szinte naponta elérhető jövedelme a tejeladás, a gyermekeknek szánt mennyiséget is a szövetkezetbe viszi, mert falusi viszonylatban tekintélyes összeget – literenként tíz-tizenkét fillért kaphat