Csukás István
Csukás István Nagy meséskönyve
A kedves kis napsugár
Fiúk, lányok, figyeljetek,
hegyezzétek a fületek,
a napsugár mindig fent volt,
háza volt a fényes mennybolt.
Egyszer aztán januárban
széjjelnézett a világban,
s tündöklik, amerre jár
a kedves kis napsugár!
Februári felhők mögül
a napsugár földre repül,
körültekint kíváncsian,
hogy a tölgyerdőben mi van.
Lát egy kislányt meg egy őzet,
a nagy hóban kergetőznek.
Mókus ámul: merre jár
a kedves kis napsugár?
Nárcisz, hunyor, iringó,
tavasz vizén elringó!
Virágzik a domboldal,
szedj össze egy csokorral.
Elolvad a hóember,
nem bír a nagy meleggel.
Március néz: merre jár
a kedves kis napsugár?
3
Elcseni, így csinál tréfát,
a hóember piros orrát.
A virágot kipattintja,
vizet áraszt a patakba.
Április néz: merre jár
a kedves kis napsugár?
Lepkét, méhet megszólítja:
röpüljetek, szárnyat nyitva!
Halló, tüskés hátú süni,
ideje már előjönni!
Szól a többi hétalvónak:
Itt a tavasz! Nyár lesz holnap!
Május ámul: merre jár
a kedves kis napsugár?
Most sokáig veletek
maradok, kisgyerekek!
Fussatok ki a rétre,
száz virággal terítve,
rózsa, zsálya, margarét,
tarkabarka lett a rét!
Június néz: merre jár
a kedves kis napsugár?
4
Barna bőrű viháncolók,
hűvös vízbe ugrándozók,
simogatva sütök rátok,
míg ringatnak a hullámok.
Július néz: merre jár
a kedves kis napsugár?
Áldása a nyári napnak,
a földeken most aratnak.
Búza sárgul, szőkül árpa
hajlongva a napsugárba.
Augusztus néz: merre jár
a kedves kis napsugár?
Őszi égen száll a fecske,
új hazáját keresgetve,
a csőrét előretolja,
Afrikába tart a gólya.
Színes kabátot kap a fa,
piros lesz az alma arca.
Ködbe bújik a hegytető,
hűvösebb lesz a levegő.
Szeptember szól: merre jár
a kedves kis napsugár?
5
Szelet kavargat a réten,
bágyadtan süt fent az égen
az őszi nap, alig látszik,
faágakkal citerázik.
Ám a réten kacagás száll,
fent repül a papírsárkány!
Október néz: merre jár
a kedves kis napsugár?
A felhőből vihar támad,
hajlítgatja a vén fákat,
felveri a tengert lázban,
jobb ilyenkor bent a házban!
Kibámulni az ablakon,
míg a meseszót hallgatom.
November súg: merre jár
a kedves kis napsugár?
Hull a hó a dombra, fára,
öltözzetek hó-ruhába,
teszek reá aranygombot,
barna diót, sárga makkot!
Betlehemi istállóban
kisded fekszik a jászolban!
December szól: gyere már,
te kedves kis napsugár!
6
Cillancs felfedezi a világot

Cillancs unatkozott. A kertben élt a két testvérével meg a mamájával. Nyár volt, meleg volt, a kert gyönyörű volt, és Cillancs mégis unatkozott. Ő volt a legkisebb, s vele senki se akart játszani. A nagyobbik testvére a lepkéket kergette elmerülten, a lepkék vidáman billegtették a szárnyukat. A középső testvére meg állandóan aludt. Lustán fújta a kását, a horkolása betöltötte a kertet – úgy zümmögött, mint valami apró fűrész. A mamája a kedvenc helyén feküdt. Ő se játszott vele. Olyasmiket mondott neki, hogy három hónapos cica vagy, tanulj meg egyedül játszani! Elég nagy vagy, ismerkedj meg a világgal.

Cillancs megfogadta a tanácsot, ismerkedett a világgal. A kert volt a világ, a nagy, gyönyörű, nyári kert! Először a fűvel találkozott, abból volt a legtöbb. A fű bársonyosan puha volt, ahogy óvatosan lépkedett benne a talpacskáival. A fűben nem csak lépegetni lehet, de hemperegni meg bogarászni is. Cillancs hempergett és bogarászott.

Mikor már jól megismerkedett a bársonyos fűvel, találkozott egy bokorral. A bokor tetején gyönyörű, tűzpiros virágok nyíltak. Cillancs először lentről bámulta a tűzpiros virágokat, majd elhatározta, hogy közelebbről is megnézi őket.

Nekirugaszkodott, kapaszkodott, majd keservesen nyávogva lepottyant a földre.

– Megszúrt! Megszúrt! – szaladt a mamájához panaszkodva.

– Hát persze! – mosolygott a mamája. – A rózsának tövise van. Mássz fel olyan fára, aminek nincs tövise!

Cillancs keresett olyan fát, aminek nincs tövise, s felmászott rá. Azután egy másikra, azután egy harmadikra. Mikor már minden fára felmászott, búsan leült a fűbe, és megint unatkozott.

Ahogy ott ült a fűben, kíváncsian nézte a házat. A ház a kert végében állt, és oda tilos volt bemenni. Cillancs lopva körbepillantott – a mamá7ja szunyókált, a középső testvére horkolászva aludt, a nagyobbik testvére elfutott egy pillangó után.

Gondolt egy merészet, nekiiramodott, s besurrant a házba. Dobogó szívvel megállt a szoba közepén, és óvatosan nézdegélt. Milyen más volt itt minden, mint a kertben! Először is nem volt fű. Fű helyett szép sárga padló volt, a padlón tarka szőnyegek. Azután nem volt fa, hanem asztal és az asztal mellett székek. Azután nem volt ég, hanem szép fehér mennyezet. Nem volt nap, de volt egy szép nagy lámpa. A falakon ablakok voltak, de nem lehetett kilátni rajtuk, mert hatalmas, színes függönyök takarták. Azután nem volt szúrós rózsabokor, de volt egy nagy váza, tele virággal. Azután volt még valami, ami teljesen elbűvölte Cillancsot: a földön egy fonott kosár, s a kosárban színes pamutgombolyagok.

Ez ám a játék! – gondolta Cillancs boldogan. Nem habozott egy percig sem, odaugrott a kosárhoz, ügyesen felborította. A színes gombolyagok kigurultak, pont a mancsához. Először óvatosan pofozgatta, majd merészen nagyot csapott rájuk.

A sárga gombolyag elgurult puhán, egészen a szoba sarkáig. Ahogy gurult, egyre kisebb lett. Cillancs ámulva nézte. – Nahát! Ez ám a fura labda! Gurulás közben elfogy!

Azután a piros gombolyaggal gurigázott, azután a kékkel. Egyre bátrabb, egyre vidámabb lett. Hogyisne! Hiszen olyan régen nem játszott már! És micsoda pompás játék ez a három gombolyag! Egyedül is lehet velük játszani. És micsoda pompás hely ez a szoba! Bár nincs benne fű, nincs benne fa, és nincs benne több macska sem, mégis jókat lehet benne gurigázni.

Az unalmat meg mintha elfújták volna!

Cillancs gurigázás közben elégedetten gondolt rá: Már nem unatkozom!

Azután egy másik gondolat is motoszkált a fejében: Igaz, hogy egyedül vagyok. Igaz, hogy a két testvérem kint maradt a kertben. De az is 8igaz, hogy az egyik mindig alszik, a másik meg állandóan lepkékre vadászik!

Elvetette a motoszkáló gondolatokat, s a sárga gombolyag után iramodott fürgén. Amikor utolérte, rácsapott a mancsával. A sárga gombolyag puhán gurult. Amikor utolérte, megint rácsapott. Egyszer csak egy nyitott ajtóhoz ért.

Cillancs habozás nélkül belépett az ajtón. Fürkészve körülnézett. A másik szobában is tarka szőnyeg volt a padlón, székek, asztalok álltak rajta. Gombolyagok nem voltak, de volt valami, ami nagyon érdekesnek látszott.

Az asztalon egy nagy, vízzel telt üvegedény állt. Két szépséges, tarkabarka hal úszkált a vízben. Cillancs kíváncsian figyelte.

– De gyönyörű! – sóhajtotta. – Ilyen sincs a kertben!

A két hal is észrevette a bámészkodó kiscicát. Először ijedten fel-alá cikáztak az akváriumban. Majd lassan megnyugodtak, mivel látták, hogy a kiscica csak bámészkodik, és nem bántja őket. Abbahagyták az ijedt cikázást, s megint szép lassan úszkáltak.

Cillancs mozdulatlanul gyönyörködött a tarkabarka halakban, és esze ágában sem volt, hogy bántsa őket.

Majd óvatosan felágaskodott, és az üvegre tette a mancsát. Így nyávogott halkan: – Szép tarkabarka úszkálók, aranyos pikkelyesek! Úgy szeretnélek megsimogatni benneteket!

A halak mintha értették volna, odaúsztak a mancsa alá. Egyszer csak a magasból éles rikácsolás hallatszott:

– Terringette! Rabló! Rabló!

Cillancs riadtan nézett fel a magasba. Egy ketrecben két papagáj ült, hintázott és rikácsolt vidáman. Csak a hangjuk volt félelmetes, amúgy barátságosan nézegették a riadozó kiscicát.

Cillancs is összeszedte magát, s kíváncsian figyelte a rikkantgató papagájokat. Már ő is mosolygott. Nem vagyok rabló! – gondolta. – Csak kíváncsi. És ezek a papagájok, úgy látszik, nem tudnak mást.

Majd meg is sajnálta őket: Be vannak zárva! Lehet, hogy azért rikácsolnak. De én nem tudlak kiengedni benneteket!

Több szoba nem volt. Cillancs kiosont a hátsó ajtón, és meglátott egy lépcsőt. A lépcső lefelé vezetett, a ház alá.

9

Fent már mindent láttam – gondolta. – Megnézem, mi van lent.

Leszaladt a lépcsőn, s egy nagy, homályos pincébe ért. A sötétség nem zavarta, hiszen a macskák a sötétben is kiválóan látnak! Bámészkodott hát, meresztgette a szemét. Látott egy üvegbe tűzött gyertyacsonkot. Meg látott egy egeret. Mind a ketten megtorpantak, majd az egér kapott hamarább észbe, iszkiri, elszaladt.

Cillancs kiáltott: – Ne félj, te kis buta! Nem bántalak!

De az egér már nem volt sehol. Cillancs forgolódott, ide lépett, oda lépett, kereste, hogy hová bújhatott az egér. S ahogy forgolódott, belegabalyodott valami puhába. Dühösen kapálózott, de az a puha valami egyre jobban rátekeredett.

– Hát ez meg mi a csuda lehet? Valami háló – tűnődött. Még sose látott ilyet. Majd megunta a gabalyodást, nagyot csapott a mancsával. A pókháló elszakadt, Cillancs végre kiszabadult. Megtisztogatta a bundáját.

– Majd legközelebb óvatosabb leszek! – mormogta.

Jó is, hogy megfogadta, mert majdnem belelépett egy egérfogóba.

– Elég volt a pincéből! – dünnyögött, s felfutott a lépcsőn.

A hátsó udvarra ért. Kerek szemmel bámészkodott, sohasem járt még itt. Hát ahogy körülnézett, meglátott egy nagy tálat, a tálban víz volt. Azután meglátott egy hosszú, bozontos kutyafarkat.

Mikor már jól megbámulta a kutyafarkat, elhatározta, hogy megnézi a kutyát is. Óvatosan előrearaszolt. A farok egy szép nagy kutyáé volt. Cillancs a lélegzetét is visszatartotta, úgy nézte. A kutya lustán heverészett. Lassan kinyitotta a fél szemét, és megnézte a kíváncsi kiscicát. Hát ez a vakarcs honnan pottyant ide? – gondolta álmosan. – Még sose láttam. Á, biztosan a másik udvarból tévedt ide. Ott mászkálnak ezek a nyávogó szőrgombolyagok! Cillancs kicsit remegve nézett a nyitott fél szembe. Eszébe jutott, hogy miket mesélt a mamája a félelmetes kutyákról! Hogy a kutya a macska ősi ellensége! Meg a macska azonnal fusson, ha kutyát lát! Cillancs meg is feszítette mind a négy lábát, futásra készen. De a kutya nem volt se félelmetes, se ellenséges.

Elfutni ráérek. Előbb jól megnézem! – gondolta Cillancs.

Azután hogy történt, hogy nem, nyilván csak ásított egyet, a kutya kinyitotta hatalmas száját, csak úgy recsegett az állkapcsa, és megmutatta óriási fogait. Cillancs felugrott, s elfutott.

Cillancs futott, futott át az udvaron, nem nézett se jobbra, se balra. Mikor már alig bírta a tüdeje, s alig mozgott a lába, szaporán szedve a levegőt, megállt. Lassan megnyugodott, megszűnt a lábában a reme10gés, s megnézte, hogy hová is került a nagy futásban. Két tüskés bokrot látott, egy nagy tüskés bokrot és egy kicsit. Hát ahogy nézegette őket, egyszer csak ijedten hátraugrott, mert a tüskés bokrok megmozdultak. Először a kicsi, utána a nagy. Kigömbölyödtek, és orruk lett meg szemük meg szájuk, és vidáman rámosolyogtak Cillancsra.

Cillancs visszamosolygott, és udvariasan bemutatkozott:

– Én Cillancs vagyok, és ti kik vagytok?

A kisebbik tüskés bokor pergő nyelvvel válaszolt:

– Mi vagyunk a sünök! Ő a mamám, én pedig a fia vagyok!

A sünmama bólogatott, de nem szólt egy szót sem. Lehet, hogy azért, mert nem is jutott szóhoz. A kisebbik sün fecsegett tovább, látszott, hogy szeret beszélni:

– És mi, sünök, híres egérvadászok vagyunk! Bizony!

Cillancs tágra nyílt szemmel bámulta a fecsegő sünt.

– Mit bámulsz? – kérdezte a sünfiú.

– Azt bámulom, hogy te alig vagy nagyobb egy egérnél. Tudom, mert az előbb láttam egy egeret a pincében – válaszolta Cillancs mosolyogva. – És hogyan tudod te megfogni az egeret, amikor alig vagy nagyobb nála?

– Nem számít! – legyintett a sün. – Majd megnövök, és akkora leszek, mint a mamám, és könnyen elbánok a vacak egerekkel!

De Cillancsot furdalta a kíváncsiság.

– És addig is mit eszel, amíg megnősz?

A sünfiú egy pillanatig tétovázott, s már hadarta is:

– Addig tejet! Tíz litert! Meg kukacot! De egyméterest! Vagy kétméterest!

Cillancs ámuldozott, majd magában ezt gondolta: Nagy hencegő vagy te, kis sün! De nem mondta ki, mert nem akarta megbántani.

11

Cillancs elbúcsúzott a sünöktől, s mosolyogva trappolt a fűben. Trappolás közben tűnődött, hogy merre menjen.

– Haza még nem megyek! Még korán van! És úgy érzem, hogy még nem láttam mindent!

Nagyot kanyarodott, és kifutott a mező szélére. A mező szélén egy kerítés volt, a kerítés mellett egy ló legelészett, mellette egy kiscsikó figyelt felemelt fejjel.

Cillancs félrehajtott fejjel bámulta őket.

– De szépek! És milyen nagyok! És milyen hosszú a sörényük!

Egyszer csak valaki fölemelte, lágyan megsimogatta, és így szólt hozzá nevetős hangon:

– Hát te, kiscica, mit keresel itt?

Cillancs először megijedt, de hamar megnyugodott, hiszen simogatják és nevetős hangon szólnak hozzá! Megnézte, hogy ki az. Egy mosolygós képű kisfiút látott, piros sapkában.

A fiú tovább simogatta és tovább beszélt hozzá:

– Milyen szép, puha a bundád! És milyen okos pofikád van! Hogy hívnak?

Cillancs nyávogott egyet, majd a szemét lehunyva dorombolt. A fiú bólogatott:

– Aha! Értem! Kíváncsi kiscica vagy, és most körülnézel a világban! – Letette a kerítésre Cillancsot.

– Bámészkodj nyugodtan! Én enni adok a lovaknak.

Cillancs elunta a nézelődést, leugrott a kerítésről, és visszafutott a mezőről a szomszéd kertbe.

Éppen azon tűnődött, hogy mit is csináljon, mikor nyávogást hallott a magasból:

– Miáuu! Miáuu!

Fölnézett, és meglátott egy koromfekete kiscicát, a háztetőn sétált a mamájával.

Cillancs visszanyávogott, mire a koromfekete kiscica integetett neki.

– Hogy hívnak? – kérdezte. – És honnan jössz? És hová mész?

Cillancs visszaintegetett, majd megkérdezte:

– Felmehetek? Fent majd mindent elmesélek!

A koromfekete kiscica a mamájára nézett. A mamája beleegyezően bólintott. Cillancs nekirugaszkodott, s ripsz-ropsz, már fent is volt a háztetőn.

12

– Cillancsnak hívnak – mondta kicsit lihegve. – Én ott lakom a szomszédban, két testvéremmel és a mamámmal. És csak úgy kóborlok összevissza. Voltam bent a házban. Voltam a pincében. Voltam egy másik kertben. Voltam a mezőn. És most itt vagyok!

Cillancs kíváncsian körülnézett a tetőn, s büszkén állapította meg, hogy nem szédül! Ekkor meglátott valamit.

– Mi az ott?

– Gyík!

Cillancs tovább bámészkodott, kihajolt a tető peremén, s meglátott egy fecskefészket. A fészekben négy éhes fióka tátogatta a csőrét. A fecskemama és a fecskepapa felváltva etette őket. Amelyik fiókának éppen üres volt a csőre, éktelenül csivitolt.

A koromfekete cica mellékuporodott és magyarázott.

– Négyen vannak. Láttam, amikor kikeltek! Naponta látom, hogy növekednek! Rajtuk tartom a szemem! Vigyázok rájuk!

Cillancs kérdően nézett a koromfekete cicára.

– Miért kell vigyázni rájuk? Hiszen itt a mamájuk meg a papájuk.

– De nincsenek mindig itt! Szúnyogokra vadásznak meg a bogarakra! És azért kell vigyázni, nehogy valaki bántsa a fiókákat!

Cillancs elismerően nézett új barátjára, majd a fecskefészket bámulta. És ahogy bámulta, valami bizseregni kezdett a szívében. Az bizsergett, hogy de rég látta már a mamáját! Cillancs nem habozott, gyorsan lekúszott a tetőről, visszaintegetett a koromfekete cicának, s futott, futott hazafelé. Futás közben halkan fel-felnyávogott, s egyszer csak meghallotta a mamája hangját:

– Cillancs! Cillancs! Hol vagy? Merre vagy?

Cillancs boldogan kiabált:

– Itt vagyok! Megyek már, mama!

Átbújt a kerítésen, s már ott is volt a fa alatt, a mamája mellett. Hozzábújt gyorsan, hízelkedve és boldogan, szaporán pislogott az örömtől.

A mamája kedveskedve szörnyülködött:

– Hol voltál, én csavargó kiscicám? És milyen piszkos a bundád! Gyere, megmosdatlak!

Szelíden tisztogatni kezdte a kócos, piszkos bundácskát.

Cillancs lehunyta a szemét, halkan dorombolt. Büszkén végiggondolta, hogy merre járt.

– Világot láttam! – suttogta. – Szép a világ, jó a világ! De a legjobb itthon!

13
Csizmás Kandúr
Volt egyszer egy szegény legény,
volt neki egy macskája,
macskán kívül volt még néki
egy pár roggyant csizmája.
Szólt a macska: Kedves gazdám,
add a csizmát, elmegyek!
Megkérem a király lányát,
hogy boldogok legyetek!
Elindult a Csizmás Kandúr,
mától kezdve így hívták.
Lát az úton, az út mellett
legelésző sok birkát.
Szól a kandúr: Hé, te pásztor!
Bárki kérdez, hogy kié,
mondd hangosan, ha jót akarsz,
hogy a Csizmás Kandúré!
Ment tovább a Csizmás Kandúr,
látta, ott egy halastó.
Benne állt egy öreg halász,
kosarastól, hálóstól.
Szól a kandúr: Hé, te halász!
Bárki kérdez, hogy kié,
mondd hangosan, ha jót akarsz,
hogy a Csizmás Kandúré!
Ment tovább a Csizmás Kandúr,
sarkantyúsan, peckesen,
és a szeme megakadt egy
aranyszőrű ménesen.
Szól a Kandúr: Hé, te csikós!
Bárki kérdez, hogy kié,
mondd hangosan, ha jót akarsz,
hogy a Csizmás Kandúré!
Ment tovább a Csizmás Kandúr,
megkereste a királyt.
Földig hajolt, ahogy illik,
s érces hangon így kiált:
Gazdám küldött, jó királyom,
hallotta, hogy lányod szép!
Éppen ezért énáltalam
most megkéri a kezét!
Nagyot néz az öreg király:
aztán gazdag a gazdád?
Tudhatod jól, a királylányt
mindenkihez nem adják!
Szól a kandúr: Jó királyom,
üljünk be a hintóba,
majd hiszel a két szemednek,
ha nem hiszel a szóba.
14
Be is ültek, s láttak sorban
birkanyájat, halastót,
ménest! S hogy a király kérdi,
pásztor, halász mind így szólt:
Neki adhatod a lányod,
ez itt mind egy nagy úré,
csizmában jár a macskája,
vagyis Csizmás Kandúré!
15
Tappancs játszani szeretne

Hol volt, hol nem volt, volt egy szép nagy mező, a mező szélén volt egy ház, a háznak volt egy udvara. Ott éldegélt Tappancs a mamájával.

Ragyogott a nyári nap az égen és Tappancs kíváncsian nézte. Majd jobbra nézett, majd balra nézett, majd egyenesen előre. Jobbra a nagy házat látta, balra a szép mezőt látta, elöl meg a mamáját. A ház csendesen álldogált, a mező zöldellt, a mamája aludt.

Tappancs felsóhajtott:

– Haj, haj! – Azután megint sóhajtott: – Haj, haj! – Két sóhajtás között meg ezt gondolta: Játszani szeretnék! Futkosni szeretnék, meg csaholni, meg vakkantgatni, meg ugrabugrálni, meg hemperegni!

Tappancs a lábára fektette a fejét, s búsan pislogott a kutyaólból. A fejében lustán kavarogtak a gondolatok. A gondolatok is búsak voltak: Mindig azt mondják, hogy Tappancs, ne ugrálj! Tappancs, ne vakkants! Tappancs, ne csaholj! Tappancs, ne futkoss! Haj, haj! Megint pislogott egy nagyot, s búsan tovább gondolkozott: Pedig itt van ez a gyönyörű idő! Fent süt a nap, balra zöldell a mező! S itt vagyok én, és megvan mind a négy lábam! Aztán újabb gondolatok kavarogtak: És a négy lábamon kiválóan tudok futni. Hát akkor miért nem futok? Futni akarok! Játszani szeretnék!

Nem pislogott tovább, nem gondolkozott többet. Felállt és elfutott.

Tappancs futott, futott, ki a rétre, zöld mezőre, bársony fűre, vakkantgatott, ugrándozott, hempergett meg bolondozott. Hát ahogy futott, egyszer csak egy csomó sárga gombolyaggal találkozott. Tappancs lefékezett, s vidám szemmel, mosolyogva nézte őket. Majd vakkantgatva, csaholgatva bemutatkozott.

– Vak, vak! Vau, vau! Engem Tappancsnak hívnak! Kiskutya vagyok, és nagyon szeretnék játszani!

– Gá, gá, gá! – mondták a gombolyagok. – Mi vagyunk a kislibák.

Az egyik kisliba közel merészkedett Tappancshoz, és bátran gágogta:

16

– És a miénk a világ!

Tappancs mosolyogva bólogatott és így szólt:

– Helyes! Akkor játsszunk fogócskát! Én leszek a fogó! Egy, kettő, három!

A kislibák szétfutottak, köröztek és cikcakkoztak. Tappancs ugrott, s egy kislibát felborított. A kisliba jajgatott, a libamama odafutott, és belecsípett Tappancsba.

– Buta liba! – morgott Tappancs. – Nem is bántottam, csak játszottam!

Baktatott tovább a mezőn, s egyszer csak találkozott egy csomó nagybundás bégetővel. Megállt előttük, és udvariasan bemutatkozott.

– Vau, vau! Vak, vak! Tappancs vagyok, a kiskutya. És játszani szeretnék!

– Bee! Bee! – bégettek a nagybundások. – Mi vagyunk a bárányok.

Az egyik bégető Tappancs elé állt nagy merészen.

– Másképpen a barikák! És a miénk a világ! És engem úgy hívnak, hogy Bárány Bernát!

– Szép neved van, Bárány Bernát! – dicsérte meg Tappancs.

– Apukámat meg úgy hívják, hogy Kos Domonkos! Anyukámat meg úgy hívják, hogy Juh Jolán!

– Nekik is szép nevük van! De mondd, szeretsz játszani?

– Nagyon szeretek! – vágta rá Bárány Bernát. – Például bakugróst, például fűrágóst, például szürcsölőst!

– Játsszunk bújócskát! – javasolta Tappancs. De már nem tudtak bújócskát játszani, mert egy nagyon erős fog megfogta a nyakát, s felemelte a levegőbe. Majd megrázta, és kidobta a bárányok közül. Egy hatalmas farkaskutya volt, s így morgott:

17

– Te nem vagy bárány! Semmi keresnivalód itt!

– Nem vagyok bárány, nem vagyok bárány… – dünnyögött Tappancs. – Azt én is tudom, hogy nem vagyok bárány! Csak játszani szeretnék! Tovább-baktatott, tovább-bandukolt, mikor egy nagy fához ért. A fához egy szürke bozontos, nagyfülű volt kikötve. Tappancs megbámulta, majd udvariasan bemutatkozott.

– Vau, vau! Vak, vak! Tappancsnak hívnak, és kiskutya vagyok!

– Iá! Iá! – iázott a nagyfülű. – Én vagyok a szamár. Másképpen a csacsi! És azért vagyok megkötve, hogy el ne futkossak! De azért nem unatkozom. Gyere közelebb. Elárulok valamit! Verseket írok! – suttogta büszkén. – Akarod hallani? Tappancs bólintott, bár magában azt gondolta, hogy inkább játszani szeretne. A csacsi harsányan elszavalta a verset:

Hogy történt, hogy nem, egy darázs szállt arra, és a csacsi rémülten kirúgott a két hátsó lábával, s eltalálta Tappancsot.

– Nem akarattal rúgtalak meg! – kiabált a szamár, de Tappancs gyorsan elfutott. Nem kedvelte a rugdosó versfaragókat.

Egyre nagyobb lett a fű, Tappancs lelassult, lomhán evickélt a dús fűben. Egyszer csak a feje fölött lágy kolompszót hallott.

– Gling-glang! Gling-glang! – szólt a kolomp.

Tappancs kíváncsian fölnézett. Két gyönyörű, barna szemet látott. Meg két tömzsi szarvat.

Tappancs belenézett a gyönyörű barna szembe, s így szólt:

– Engem Tappancsnak hívnak. Kiskutya vagyok, és nagyon szeretnék játszani!

– Muuuuú! – mondta a barna szem gazdája. – Látom, hogy kiskutya vagy. Én vagyok a Mú-tehén. És én is szerettem játszani, valamikor, amikor kisborjú voltam! De most nem érek rá. Legelnem kell, hogy legyen sok tejem. Keress más játszótársat, Tappancs! Sok szerencsét, Tappancs!

Tappancs továbbügetett. Legalább barátságos volt! – gondolta. – Meg szép szeme és szépen szóló kolompja van!

Ahogy ugrándozott, meg ügetett, meglátott egy fát. A fa tövében meglátott egy kecskét. Oda volt kötve a fához. Na, ő biztos unatkozik! – örvendezett Tappancs. S már messziről kiabált:

– Hahó! Én vagyok! Jövök már! Akarsz velem játszani?

A kecske leszegte a fejét, s alulról nézte a vakkantgató kiskutyát. Nem szólt egy szót sem. Tappancsnak ekkor eszébe jutott valami. Az jutott eszébe, hogy látott ő már kikötve valakit. És az a valaki a hátsó lábával megrúgta. Megtorpant, gondolkozott: Világos, hogy nem szabad hátulról menni! Tovább gondolkozott: Világos, hogy elölről fogok menni! Így is tett, elölről ment, barátságosan mosolyogva. Ám a kecske nem mosolygott, nagyot öklelt a fejével, s Tappancs repült a levegőben.

19

Ez is olyan rugdosós! – gondolta Tappancs dühösen, s elfutott. Futás közben elpárolgott a dühe, s már mosolyogva, csaholva állt meg egy kőkerítésnél.

Ugrándozott, próbálkozott, míg végre fölkapaszkodott a kerítés tetejére. Tappancs előtt nincs akadály! – gondolta büszkén, majd lenézett a kerítésről. A kerítés mögött egy udvar volt, az udvaron rengeteg nyúl. Ugrándoztak, bukfenceztek, kergetőztek, heverésztek.

Megörült Tappancs. – Mennyi játszótárs! – Örvendezve rájuk vakkantott.

– Vau, vau! Vak, vak! Én Tappancs vagyok! És nagyon szeretnék veletek játszani! Vau, vau!

Még végig se mondta a mondókáját, mikor a nyulak rémülten szétfutottak, s remegve pislogtak rá a távolból.

– Hát ezeknek mi bajuk? – ámuldozott Tappancs. – Én csak játszani akartam velük!

Búsan üldögélt a kőfal tetején, már nem volt kedve leugrani se. Lógatta az orrát, lesunyta a fülét, s pislogott szomorúan. Hát ahogy ott üldögélt, meg szomorkodott, meglátott valakit. Rögtön abbahagyta a szomorkodást meg az orrlógatást, felállt a kőfalon, és kíváncsian figyelt. Egy hatalmas, gyönyörű kutya közeledett, és finoman mosolygott. Tappancs bátortalanul visszamosolygott, oldalt hajtva a fejét.

20

De gyönyörű kutya! A legszebb kutya, akit eddig életemben láttam! – gondolta Tappancs. Majd boldogan felsóhajtott egy picit:

– És rám mosolygott!

Bátran visszamosolygott hát ő is, és bemutatkozott.

– Tappancsnak hívnak!

A nagy kutya figyelmesen megnézte Tappancsot, majd így szólt:

– Örvendek! Illemtudó kiskutya vagy!

Tappancs elpirult a dicséretre. A nagy kutya barátságosan folytatta.

– Engem Lordnak hívnak. És örülök, hogy megismerkedtünk.

Tappancs gyorsan rávágta:

– Én is örülök! Nagyon! Igazán! Hidd el!

– Elhiszem – bólintott Lord finoman. – Honnan jössz?

Tappancs a háta mögé mutogatott.

– Onnan. A szomszédból. Ott élek. Illetve ott születtem.

Lord erre is bólintott. Majd megkérdezte:

– És mit csinálsz ott fönt a fal tetején?

Tappancs lehajtotta a fejét, úgy motyogta:

– Én? A fal tetején? Felmásztam…

Lord tapintatosan érdeklődött.

– És miért másztál föl?

Tappancs még jobban lehajtotta a fejét, és még halkabban motyogta:

– Azért másztam fel, mert játszani akartam a nyulakkal. De ők nem játszottak velem. Elfutottak.

Tappancs nagyot sóhajtott.

– Senki se akar játszani velem! Miért nem akar velem senki se játszani? Se a kislibák, se a bárányok, se a szamár, se a tehén, se a kecske, se a nyulak!

Lord mosolyogva nézte a panaszkodó Tappancsot.

– Ne búslakodj, ne csüggedj! Mindenkinek lesz játszótársa! Keresd meg a tiedet! Van időd bőven!

Tappancs hálásan nézett Lordra, majd elbúcsúzott, s leugrott a kőfalról. Futás közben boldogan így morfondírozott: Milyen udvarias! Milyen barátságos! Milyen szépen elbeszélgettünk! És milyen igaza van! Rengeteg időm van! Megyek és megkeresem a játszótársamat!

Harsány nyerítés hallatszott a mezőről. Tappancs meglátott egy futkározó kiscsikót.

– Várj meg! Várj meg! – kiáltotta a kiscsikónak. A csikó nagyot ugrott, nekiiramodott, és futás közben biztatta Tappancsot.

– Gyere, vakarcs! Érjél utol! Fogjál meg! Nyihaha!

21

Tappancsnak nem kellett kétszer mondani, nyakába szedte a lábát, és uzsgyi, rohant a kiscsikó után. De hiába, Tappancsnak kurta volt a lába, nem érte utol a szélként száguldó csikót. Ihegett-lihegett, s fáradtan leült a fűbe.

Most meg azért nem játszottam, mert elfáradtam! – gondolta búsan. – Haj, haj! De hát nem tehetek róla, hogy ilyen rövid a lábam!

De aztán gyorsan megvigasztalódott:

Majd megnövök! Megnő a lábam is! S akkor utolérek minden vágtató csikót!

Ahogy ott feküdt és tűnődött, finom illatok csapták meg az orrát. Szaglászott, szimatolt, s megállapította, hogy honnan jön a finom illat.

Óvatosan kúszott a fűben, és meglátott egy gőzölgő kutyatálat. Onnan jött a finom illat. Meglátott két kutyakölyköt, aztán meglátott egy szigorú kutyamamát.

Tappancs tudta a szabályt, hogy más táljába nem szabad beleenni! Így hát messziről nézte csak a lefetyelő szőrgombolyagokat.

De egyszer csak meglátott valaki mást is, aki szintén messziről bámulta a falatozókat: egy cirmos bundájú kiscicát.

– Psz! Psz! – pisszegett neki Tappancs. Majd magára mutatott: – Itt vagyok!

A cica egyből felmászott a fára, s onnan figyelte a pisszegő, mutogató kiskutyát.

Tappancs a fa alá sétált, és felszólt a cicának.

– Ne félj! Beszélgessünk!

A cirmos bundájú kiscica lassan megnyugodott.

Mennyi kutya! – gondolta. – Ahová csak néz a macska, mindenhol kutya van! Bár ez itt lent barátságosnak látszik, meg mosolygósnak!

Visszamosolygott Tappancsra.

Tappancs felvakkantott a fán gubbasztó cirmos bundásnak.

22

– Engem Tappancsnak hívnak! Kiskutya vagyok, de azért ne félj!

A cirmos bundájú kiscica gúnyosan elhúzta a száját.

Azt látom, hogy kutya vagy, te nagyokos! És egyáltalán nem félek tőled! – Hangosan meg ezt nyávogta:

– Engem Cillancsnak hívnak! Kiscica vagyok. Ha nem látnád. És egyáltalán nem félek!

– Ennek nagyon örülök! Akkor talán még barátok is lehetnénk!

Cillancs eltűnődött, majd megrázta a fejét.

– Azt, sajnos, nem lehet! Kutya és macska nem lehet barát!

– Miért? – kérdezte Tappancs elszontyolodva.

– Nem tudom – vallotta be Cillancs őszintén. – Nem tudom, hogy miért. Nekem is úgy mondta a mamám.

– Kár! Nagy kár! – sóhajtott Tappancs.

– Miért kár? Mi a nagy kár?

– Az a nagy kár, hogy nem lehetünk barátok! – magyarázta Tappancs. – Ha barátok lehetnénk, jókat játszhatnánk! Én nagyon szeretek játszani!

Cillancs is sóhajtott.

– Én is, nagyon.

Tappancs sóhajtott.

– Miért nem lehet mindenki egyforma?

Cillancs a fejét rázta.

– Azért nem lehet mindenki egyforma, mert akkor csupa macska lenne a világon, vagy csupa kutya! És az nagyon unalmas lenne!

Ekkor sürgető nyávogás hallatszott.

– Hív a mamám! Szia, Tappancs!

Tappancsnak is rögtön eszébe jutott a mamája. Meg az is eszébe jutott, hogy éhes. Meg az is eszébe jutott, hogy álmos. Nem töprengett sokáig, felvágta az orrát, beleszimatolt a levegőbe, s nyílegyenesen futott hazáig.

Boldog vakkantással köszöntötte a mamáját.

– Itt vagyok! Éhes vagyok! Utána meg álmos vagyok!

A mamája mosolyogva nézte.

– Hát megérkeztél, te világjáró? Itt a finom vacsora!

23
A madármenyegző
Rigó úrfi így rikkantott:
Gyertek, még ma lagzit tartok!
A szép mátkám íme, itt jő:
a barázdabillegető!
S jöttek sorba a vendégek.
Rigó néni fürgén futott,
cipeli az ajándékot.
Lépked a pinty, balra, jobbra:
Ez a mező legszebb csokra!
Nászdalt fúj a fülemüle,
megfájdult a násznép füle!
Holló bátyó nagy károgva
az ifjú párt összeadta.
Fülesbagoly se hall, se lát,
Mind megette a vacsorát!
Vége lett az ünnepségnek,
hazamentek a vendégek.
24 25
A kelekótya kiskakas

Hogyan is kezdődött a kelekótya kiskakas története? Úgy kezdődött, hogy ő bújt ki utoljára a tojásból, megrázta magát s körülnézett, hogy hová is került.

Szép nagy udvart látott, bokrokat, fákat, csibeitatót, malacvályút, kutyaólat, galambdúcot és sövénykerítést.

Bámészkodott, gyönyörködött, megnézett mindent apróra, csillogott a szeme, piroslott a taraja, pici szíve vidáman dobogott. De szép a világ! – gondolta magában.

Majd mikor a szeme megtelt a világgal, jól kinyitotta a fülét és hallgatózott.

Kotkodácsolást hallott meg csipogást, meg bégetést, meg ugatást, meg nyávogást, meg röfögést, meg gágogást és hápogást, meg nyerítést és mekegést, meg bőgést és iázást, meg turbékolást és cincogást.

És én hogyan beszéljek? – tűnődött a kiskakas.

Elindult a kelekótya kiskakas, hogy megtanuljon beszélni. Odaért a kutyaólhoz, s megállt előtte peckesen.

A hatalmas kuvasz nyújtózott egyet, ásított egyet, majd mosolyogva megbámulta a kiskakast.

Nini! – gondolta. – Egy kiskakas! Biztosan most bújt ki a tojásból, mert eddig én még nem láttam. Pedig én mindent látok és mindent tudok, ami az udvarban történik. És végre van egy kakasunk. Igaz, hogy kicsi, de majd megnő!

Majd barátságosan vakkantott meg ugatott.

– Vak, vak! Vau, vau!

A kelekótya kiskakas figyelmesen hallgatta. Azután fölvetette a fejét, és ő is vakkantott meg ugatott.

– Vak, vak! Vau, vau!

A kuvasz mosolyogva megcsóválta a fejét.

– Nem jó! – dörmögte. – Te nem vagy kutya. Nem jól csinálod!

A kelekótya kiskakas elszontyolodott.

– Hát akkor mutasd meg, hogy hogyan kell csinálnom!

26

– Nem tudom megmutatni! – brummogott a kuvasz. – Sajnálom.

A kelekótya kiskakas továbbment, hogy megtanuljon beszélni. Odaért a bocihoz. A boci egy fa alatt legelészett. A kiskakas elébe került, s peckesen megállt.

– Hú, bú, egy kiskakas! – bőgte vidáman a boci. – Biztosan ma született, mert még nem láttam eddig.

Barátságosan bőgött, abbahagyva a legelészést.

– Buú! Buú!

A kelekótya kiskakas figyelmesen nézte, hallgatta, majd felbőgött.

– Buú! Buú!

A boci mosolyogva csóválta a fejét.

– Nem jó, te kelekótya! Nem vagy boci, nem áll jól neked a bőgés!

– Hát akkor mutasd meg, hogy hogyan kell csinálnom! – kérte a bocit a kiskakas!

A boci sajnálkozva mondta.

– Nem tudom megmutatni! Sajnálom. Buú! Buú! Mi bocik csak bőgni tudunk. – És szélesen elmosolyodott.

A kelekótya kiskakas nem sértődött meg, továbbindult, hogy megtanuljon beszélni.

Odaért a disznóólhoz. Az ól előtt a malacok játszottak, visítoztak meg röfögtek.

– Ui! Ui! Röf, röf, röf!

A kelekótya kiskakas hallgatózott, majd visított és röfögött ő is.

– Ui! Ui! Röf, röf, röf!

A malacok mérgesen nézték a röfögő kiskakast. A mamájukhoz szaladtak és panaszkodtak.

– Csúfol! Utánoz és csúfol! – mutogattak a kelekótya kiskakasra.

A kövér coca-mama kigurult az ólból.

27

– Miért csúfolódsz?! – kérdezte szigorúan.

A kelekótya kiskakas megszeppenve mondta.

– Nem csúfolódom. Beszélni tanulok!

A coca-mama elmosolyodott.

– Ejnye, ejnye! Rossz helyen tanulsz! Te nem vagy malac!

– Mutasd meg, hogy hogyan kell csinálnom! – kérte a kelekótya kiskakas.

– Sajnálom – mondta a coca-mama. – Mi disznók csak röfögni tudunk!

A kelekótya kiskakas továbbment, hogy megtanuljon beszélni. Odaért a libához. A liba szép fehér tollát tisztogatta s halkan gágogott.

– Gágágá! Gágágá!

A kelekótya kiskakas fülelt, figyelt, majd halkan gágogott ő is.

– Gágágá! Gágágá!

A liba abbahagyta a tollászkodást, és csodálkozva megnézte a gágogó kiskakast.

– Ej, ej! Hát téged meg mi lelt? Félrenyeltél?

– Beszélni tanulok! – motyogta a kelekótya kiskakas. – Mutasd meg, hogyan kell!

– Sajnálom! – ingatta a fejét a liba. – Nem tudom megmutatni. Mi libák csak gágogni tudunk!

28

A kelekótya kiskakas továbbment, hogy megtanuljon beszélni.

Odaért a nyulakhoz.

A nyulak kergetőztek, bukfenceztek és vidáman makogtak.

– Mak, mak, mak! Mak, mak, mak! Sárgarépa, bekaplak!

A kelekótya kiskakas kitátotta a csőrét és makogott.

– Mak, mak, mak! Mak, mak, mak! Sárgarépa, bekaplak!

A nyulak körbeállták a kelekótya kiskakast, és hasukat fogva nevettek.

– Hihihi! Hahaha! Egy makogó kiskakas!

A kelekótya kiskakas mérgesen kiáltott.

– Ne nevessetek! Inkább mondjátok meg, hogy hogyan csináljam!

Az egyik nyúl abbahagyta a rihegést meg a röhögést, s a vállát vonogatva mondta.

– Nem tudjuk megmutatni! Mi csak makogni tudunk!

A kelekótya kiskakas legyintett a röhögő nyulakra, dacosan továbbment. Azért is megtanulok beszélni, ahogy a kakasok szoktak! – gondolta. – Valaki majd csak megmutatja, hogy hogyan kell!

Odaért a szép fehér szakállú kecskéhez. A kecske mélázva nézegette a kiskakast: Hm, egy kiskakas! Tarka tollas, tarajas! – Majd szelíden felmekegett.

– Mek, mek, mek!

A kelekótya kiskakas kinyitotta a csőrét és mekegett ő is.

– Mek, mek, mek!

29

A kecske megrázta a szakállát és mosolyogva mondta:

– Nem jó! Csak a kecskék mekegnek! És te nem vagy kecske! Te kiskakas vagy!

A kelekótya kiskakas bánatosan lógatta a taraját.

– Akkor mutasd meg, hogy hogyan csináljam!

A kecske meleg hangon válaszolt.

– Nem tudom megmutatni! Én csak mekegni tudok! Sajnálom!

A kelekótya kiskakas csak egy kicsit búslakodott, csak egy picit lógatta a taraját, megrázta magát s újra elindult, hogy megtanuljon beszélni.

A kacsaúsztatóhoz ért. A vízben sárga kiskacsák úszkáltak, lebuktak, csőrükkel kutattak, keresgéltek, tollászkodtak, fecserésztek.

A kelekótya kiskakas megállt az úsztató szélénél. Egy sárga pelyhes kiskacsa odaúszott, megnézte vidáman csillogó szemével és hápogott.

– Háp, háp, háp!

A kelekótya kiskakas figyelt, majd nagyra tátotta csőrét és hápogott.

– Háp, háp, háp!

A sárga pelyhes kiskacsa intett neki, hogy jöjjön be a vízbe!

A kelekótya kiskakas bedugta az egyik lábát óvatosan a vízbe, majd kikapta gyorsan s megrázta a fejét, hogy nem megy! A sárga pelyhes kiskacsa mérgesen kiabált.

– Nem is vagy kacsa! Akkor miért hápogsz? Csúfolódsz? He?!

30

És lespriccelte a kelekótya kiskakast.

A kelekótya kiskakas lerázta tolláról a vizet s dünnyögve továbbállt.

– Azt én is tudom, hogy nem vagyok kacsa, te buta hápogó! Azért még nem kell lespriccelni!

Ahogy ment, rápisszegett valaki.

– Psz! Hé!

A kelekótya kiskakas megállt, körülnézett, hogy ki pisszeg? Egy egeret látott, egy csillogó szemű egeret.

– Te pisszegtél? – kérdezte a kelekótya kiskakas.

– Én hát! – mondta az egér.

– És miért pisszegtél? – érdeklődött a kelekótya kiskakas.

– Azért pisszegtem, hogy állj meg!

– Megálltam – mondta a kelekótya kiskakas.

– Látom – fontoskodott az egér. – És mielőtt nem álltál meg, hova mentél?

A kelekótya kiskakas elgondolkozva nézte a kíváncsi egeret.

– Erre, meg arra… Miért kérdezed?

31

Az egér roppant komoly képet vágott.

– Azért kérdezem, mert én mindent tudni akarok! Ugyanis én tanár vagyok! Híres tanár! És ez itt egy híres egériskola!

Az egér körbemutatott büszkén. A galagonyabokor alján volt egy rajztábla, a rajztáblára krétával egy nagy A-betű volt írva és egy 1-es.

A kelekótya kiskakas megcsodálta a rajztáblát.

Az egér megpödörte a bajuszát és tovább hencegett.

– Tanítok írást, tanítok olvasást, tanítok számolást! Esetleg még éneklést és szavalást! Figyelj! Elszavalom az egér-verset!

Az egér kidüllesztette a mellét, nagy levegőt vett és elszavalta a verset.

Dohogott az egér,
sosincsen friss kenyér,
Ahogy mondom, ezér
dohogott az egér!
A boltba bandukolt,
csukva volt az a bolt.
Ahogy mondom, úgy volt,
csukva volt az a bolt!
Végül is mit csinált?
Hát morzsát rágicsált!
Egyebet nem csinált,
Csak morzsát rágicsált!

– Szép volt! – dicsérte meg a kelekótya kiskakas. – Taníts meg, hogy hogyan kell beszélni!

– Ó, semmiség! – legyintett az egér. – Figyelj!

32

– Cin, cin, cin! Cin, cin, cin! Most te!

A kelekótya kiskakas eltátotta a csőrét és cincogott.

– Nagyon jó! – dicsérte meg az egér.

– Köszönöm! – hálálkodott a kelekótya kiskakas, és cincogva ment tovább.

Nem vette észre a nagy cincogásban, hogy egy sötét árnyék lopakodik a nyomában!

A sötét árnyék nem volt más, mint egy nagy tarka macska! Csodálkozva nézte a cincogó kiskakast, majd dühösen megrázta a fejét.

– Brr! A macska rúgja meg, azt hittem, hogy egy egér! Mit cincogsz? Mi a csudának cincogsz?

A kelekótya kiskakas megijedve válaszolt.

– Nem jól csinálom?

A tarka macska mérgesen morgott és nyávogott.

– Persze, hogy nem jól csinálod! Nyáu! Nyáu!

A kelekótya kiskakas óvatosan utánozta a nyávogást.

– Nyáu! Nyáu! Ez jó?

– Nem jó! Te nem vagy se egér, se macska!

– Kérlek, mutasd meg, hogy hogyan kell csinálnom!

A tarka macska megvonta a vállát.

– Nem tudom megmutatni! Én csak nyávogni tudok!

A kelekótya kiskakas lehorgasztott fejjel bandukolt tovább. Ahogy bandukolt, beleütődött valamibe. Az a valami egy szép fényes pata volt.

33

Fölnézett és meglátta a lovat.

A ló lenézett és barátságosan nyihogott.

– Nyihaha! Nyihaha!

A kelekótya kiskakas fülelt, majd ő is nyihogott.

– Nyihaha! Nyihaha!

A ló nagyot nevetett.

– Nini! Hahaha! Már azt hittem, hogy egy kiscsikó! De csak egy kiskakas! Miért nyihogsz?

– Nem jól csinálom? – kérdezte a kelekótya kiskakas.

A ló megrázta a fejét, csak úgy lobogott a gyönyörű sörénye.

– Nem, nem jól csinálod! Csak a lovak nyihognak.

A kelekótya kiskakas nagyot sóhajtva továbbment.

A magasban galambok röpködtek, leszálltak a galambdúcra, búgtak, turbékoltak.

– Kruu! Kruu!

A kelekótya kiskakas fölnézett rájuk, levegőt vett és turbékolt.

– Kruu! Kruu!

A galambok a fejüket rázták.

– Nem jó! Nem jó! Te nem vagy galamb!

Csöngettyűszó ütötte meg a fülét. A kelekótya kiskakas megszaporázta a lépteit, ment a csengőszó után.

A csengő egy bárány nyakába volt kötve, a bárány vígan ugrándozott, a csengő ezüsthangon csilingelt.

– Beee! Beee! – bégetett a bárány ugrándozás közben.

A kelekótya kiskakas figyelmesen nézte, majd ugrált egy-kettőt cérnavékony lábán és bégetett.

– Bee! Bee!

A bárány abbahagyta az ugrálást meg a bégetést, csodálkozva nézett a kiskakasra.

– Te bégettél? – kérdezte.

A kelekótya kiskakas bólogatott.

A bárány körbejárta a kelekótya kiskakast.

– Neked csak két lábad van! – mondta végül. – És szárnyad van! És csőröd van! Te nem vagy bárány! És ha nem vagy bárány, ne is bégess!

A kelekótya kiskakas lehajtotta a fejét, úgy suttogta:

– Mutasd meg kérlek, hogyan csináljam!

A bárány ingatta a fejét, a csengő halkan megszólalt a nyakában.

– Nem tudom megmutatni! Én csak bégetni tudok!

Eljött az este, eljött az éjszaka, az udvar népe aludni tért. Csak a ke34lekótya kiskakas nem tudott aludni, szomorúan üldögélt a kerítés tetején.

Hát senki se mutatja meg nekem, hogy hogyan kell csinálnom? – gondolta búsan.

Így búslakodott meg szomorkodott, észre sem vette, hogy elröpült az éjszaka. Lassan világosodott az ég alja és tűzpirosan fölkelt a Nap.

A kelekótya kiskakas ámulva nézte, még sohasem látott ilyet!

A Nap visszanézett a kiskakasra és mosolyogva unszolta.

– Üdvözölj, kiskakas! Szólalj meg!

A kelekótya kiskakas bólintott, majd ugatott, nyávogott, röfögött, gágogott, mekegett és makogott, hápogott és cincogott, nyerített és bégetett.

A Nap mosolyogva szólt.

– Ejnye! Nem így kell!

A kelekótya kiskakas bánatosan lehorgasztotta a fejét.

– Mutasd meg! – suttogta. – Senki se tudja megmutatni!

A Nap nyájasan válaszolt.

– Tudod te azt! Tátsd a csőröd, kukorékolj! Rajta! Próbáld meg!

A kelekótya kiskakas kitátotta a csőrét, hátrahajtotta a fejét, behunyta a szemét és kukorékolt!

– Kukuriku! Kukuriku!

Zengett a kukorékolás, a Nap felszökkent az égre, az udvar lakói összeröffentek s ámulva hallgatták a kiskakast.

– Milyen szépen kukorékol! – súgták-búgták, röfögték és cincogták.

A kiskakas büszkén nézett le rájuk s így szólt.

– Fölébresztettem a Napot! Én egyedül! Én, a kiskakas! Kukuriku! Kukuriku!

35
Fecskemama bölcsődala
Kicsi fecském, csöpp fiókám,
hunyd le szemed, hunyd le már!
Szárnyad alá dugd be fejed.
Alszik a méh s kis bogár.
Alszanak a szelíd őzek,
s a nyulak sem kergetőznek.
Kicsi fecském, csöpp fiókám,
aludj el, mert a bagoly
ideszáll, s nem-alvóknak
a fülébe kuvikol!
De ha látja, hogy már alszol,
befogja a csőrt, és nem szól.
Kicsi fecském, csöpp fiókám,
aludj, én vigyázok rád!
Jó meleg a paplanocskád,
s pihe-puha a párnád.
Aludjál hát egy kicsinykét,
s kapsz majd finom reggelicskét!
36 37
Brum Brum Brúnó, a lovaglóművész

Brum Brum Brúnó, a tányértalpú bársonybocs előre-hátra lovagolt a hintalovon, és harsányan énekelte a medve-indulót:

A bundám szőrös, kócos és
a talpaim nagyok!
Kedvencem a hársfaméz,
bár bársonybocs vagyok.
Ha brummogok, hát megremeg
az erdőrengeteg!
Nagy hős ez a medve-gyerek,
de ti ne féljetek!

– Bizony! Brum, brum! Gyia, gyia! Előre! Illetve hátra. Mivel ez egy hintaló, gyakorolni ez is jó! De most már egy igazi lóra vágyom!

Brum Brum Brúnó, azaz B.B.B. elindult hát lovat keresni.

– Viszek magammal egy hosszú kötelet, hátha vad lesz az a ló, s nem foghatom meg kockacukorral!

38

Ahogy a nagy síkságra ért, meglátott egy gyönyörű paripát. Megszólította, s ahogy illik, bemutatkozott.

– Helló, te ló! Kössünk barátságot! Én vagyok B.B.B., a tányértalpú bársonybocs és mellesleg lovaglóművész! Itt vagyok én, a lovaglóművész, ott vagy te, a ló. Gyere közelebb!

De a ló meg se mozdult.

– Így is jó! – dörmögte Brúnó. – Beszélhetünk másképp is!

Brum Brum Brúnót elfogta a vadászszenvedély.

– Ezer üveg málnaszörp! – brummogta. – Most megismered Brum Brum Brúnót, a tányértalpú bársonybocsot, a lovaglóművészt, plusz a nagy vadászt! Valami azt súgja, hogy kerítselek be, te ló, és hopp…

Óvatosan keringett a ló körül, egyszer jobbra, egyszer balra. A ló kíváncsian nézte a lopakodó, settenkedő tányértalpú bársonybocsot. Fülét hegyezte, sörényét borzolta, farkát csapkodta. De hiába hegyezte, hiába borzolta, hiába csapkodta. B.B.B. meglengette a kötelet… A kötél megfeszült, a ló nyihogott, B.B.B. nevetett.

Brum Brum Brúnó felugrott a vadló hátára, hopp!

– Így ni! Fent vagyok a ló hátán! – De még ki se mondta, máris repült a levegőbe. – Mi vagyok én? Madár?! A tányértalpú bársonybocsok nem szoktak röpködni! Hallod-e, te ló! Értetted egyáltalán, amit mondtam?! Állj egyenesen, hogy ráülhessek a hátadra!

Azzal lepottyant a levegőből, egyenesen a vadló hátára. Ám a vadló megint kirúgott a hátsó lábával, s feldobta a bocsot.

– Na, ebből elég! – mormogta B.B.B. – Nem fogom az egész napot a levegőben tölteni!

Brum Brum Brúnó mérgesen szólt le a vadlónak:

– Te ló! Látom már, hogy teljesen el vagy vadulva! Látom már, hogy nem jártál iskolába! Vagy ha jártál, megbuktál! Majd én megtanítalak egy-két apróságra. Állj egyenesen, jövök!

A vadló azonban iskolakerülő lehetett, vagy megbukott a csikóiskolában, mert ahelyett, hogy megállt volna, elszaladt.

B.B.B. a földre huppant, a kalapja is leesett. Dühösen vakargatta a fejét.

– Lepottyantunk a földre, én és a kalapom! De ezer üveg málnaszörp, ne legyen Brum Brum Brúnó a nevem, ha feladom! Megállj, te iskolakerülő! Én leszek a tanárod!

Brum Brum Brúnó máris megkezdte az oktatást.

– Első lecke: fel kell ülni a ló hátára! És van is egy pompás ötletem! – Ripsz-ropsz, fölmászott egy fára, annak is egy kiálló ágára. – Na, in39nen már egyszerű! – mormogta. – Ide kell csalni ezt a kelekótya, ütődött, zabropogtató vadlovat. Mégpedig pontosan ide, az ág alá. És erre is van egy pompás ötletem! – Kikiabált a levelek közül: – Játsszunk bújócskát! Fogadjunk egy zsák zabba, hogy nem találsz meg!

A vadló gúnyosan nyerített, és a fa alá ügetett. B.B.B. elengedte az ágat, és szépen suhant lefele.

Brum Brum Brúnó diadalmasan mosolygott, hogy lám, ennyi az egész, egyszerű ez, mindjárt befejezzük az első leckét! Le is ért szépen a vadló hátára, de még annyi ideje se maradt, hogy kifújja magát, újra a levegőben volt.

– Na, tessék! Megint repülök! Nem tudom, kettőnk közül ki nem akarja felfogni, hogy nem repülőleckéket akarok venni, hanem lovaglóleckéket akarok adni! Én még ilyen buta lovat nem láttam!

És csak bukfencezett a levegőben, és vele bukfencezett a kalapja. Közben tovább dirmegett meg dörmögött:

– Az ember, illetve a medve, kiteszi itt a lelkét és ez a hála!

Amíg Brum Brum Brúnó dirmegett meg dörmögött, meg a levegőben hengerbucskázott, vagyis bukfencezett, valaki szigorúan figyelte egy szikla mögül. Barna volt a bundája, tarka toll libegett a fején, íj volt az egyik mancsában, nyílvessző a másikban, és nagyon szúrós szemmel nézett. Félelmetes szőrmackó volt, és első pillantásra is látszott, hogy indián! Márpedig az indiánok nem tréfálnak és nem kukoricáznak!

– Irgum-burgum, falapát! Két sasszemem, ni, mit lát?! Mit keres itt 40ez a sápadtarcú, városlakó, plusz tányértalpú bársonybocs?! Ez az én vadászterületem!

A szőrmók indián, mikor már jól kimorogta, meg jól kibámészkodta magát, abbahagyta a fogcsikorgatást, és így suttogott:

– A tettek mezejére lépek! Vagyis a harci ösvényre!

A barna bundájú indián szőrmedve ezután némán ráhelyezte a nyílvesszőt az íj húrjára, behunyta a bal sasszemét és célzott. Mégpedig a sápadtarcú Brum Brum Brúnót célozta meg, aki természetesen semmit sem tudott, se a szőrmackó indiánról, se a nyílvesszőről. Ez utóbbit tudta meg először: a nyílvessző süvítve szállt, mégpedig pontosan feléje!

– Ezer üveg málnaszörp! Ennek a fele se tréfa! Futás, Brúnó!

És elfutott; elöl ő, mögötte a nyílvessző.

Futott Brum Brum Brúnó, ahogy a lába bírta, és közben dörmögött:

– Elég nagy szégyen, mondhatom, hogy a saját talpamon rohanok! Én lovaglóművész vagyok, és nem futóművész! De hol egy ló?

És meglátta a vadlovat! Gyorsan arra kanyarodott. Futtában így kiabált a lónak:

– Hej, hej, te ló! Figyelj! A ló mindig várja meg a lovasát! Érted? Még jobb lenne, ha a ló futna a lovasához! De elég, ha most csak a felét jegyzed meg! Na? Nem vagy te olyan buta! Érzem!

És csodák csodája, a vadló ilyen rövid idő alatt megjegyezte, vagyis megvárta Brum Brum Brúnót.

Brum Brum Brúnó nekifutásból, hopp, felugrott a ló hátára.

– Ne állj meg! Vágtass, és ne nézz hátra! Ne félj, futás közben megtanítalak mindenre, amit egy lovaglóművész lovának tudnia kell! Művészt faragok belőled! Ezzel a két kezemmel. Meg a két lábammal. Tehetséges tanítványnak látszol, csak ne állj meg!

A ló bólogatott, hogy érti. B.B.B. tovább suttogott a fülébe.

– Ne bólogass, mert még leesek. Csak vágtass! Esetleg nyeríthetsz örömödben, hogy ilyen szépen haladsz a tanulásban!

A ló nyerített, meg a farkával csapkodott és vágtatott, mint a szélvész. Brum Brum Brúnó örömében hahózott meg kurjongatott.

– Hahó! Itt száguld a tányértalpú lovaglóművész! Éljen!

Először a vadló vette észre, hogy nincsenek egyedül. Nyihogott, meg a fejével mutogatott. Végre Brum Brum Brúnó is felnézett.

– Nicsak! – mondta csodálkozva. – Ezer üveg málnaszörp! Te meg ne bámészkodj, és ne is integess a fejeddel, hanem vágtass! Közben mindent elmagyarázok! Most magasabb osztályba léphetsz, te ló! Eddig egyszerű volt a lecke, mondhatnám úgy is, hogy sétagalopp. De most 41más a helyzet! Többen vagyunk, s ha többen vagyunk, el lehet dönteni, hogy ki a legjobb! Akarsz a legjobb lenni? Mert én akarok! Nyomás! Mindent bele!

Vágtattak, suhantak, mint a szélvész, mint az orkán, s nem csoda, hogy mindenkit lehagytak! Egyszer csak egy faluba értek. Az utcán a közönség integetett és éljenzett. B.B.B. büszkén körülnézett.

– Világos, hogy minket ünnepelnek! Mosolyogj te is, de azért vágtass! – oktatta a lovat, amikor az utca végén meglátott valamit. – Látod azt a szalagot? Ott a cél! Ott osztják a bizonyítványt!

Teljes erőből átszakították a célszalagot, s B.B.B. boldogan felsóhajtott.

– Elértem életem célját! Éljen Brum Brum Brúnó, a tányértalpú lovaglóművész! No, és a lova!

42
Brum Brum Brúnó, a nagy vadász

Brum Brum Brúnó, a tányértalpú bársonybocs nagyot rikkantott:

– Ezer üveg málnaszörp! Itt a vadászat ideje! Gyerünk Afrikába!

Fogta az elöltöltős dugós puskáját, fejébe csapta a parafa sisakot, s elindult. Közben brummogott meg dörmögött:

Brum Brum Brúnó puskát ráz,
őt rázza a vadászláz,
céloz, lő, nem magyaráz,
éppen ezért jól vigyázz!

– Hopp! Vagyis állj! Itt járt valaki! Utána!

Brum Brum Brúnó, a nagy vadász settenkedett, lábujjhegyen lépegetett, tányértalpon lopakodott. Egyszer csak megzörrent előtte a bokor.

– Ezer üveg málnaszörp! Csőre tölts! – dörmögte, majd megköszörülte a torkát, s szigorúan rászólt a bokorra: – Van ott valaki? Bújj elő! Állj, vagy lövök! Ne mondjam kétszer!

Aki kidugta a fejét a bokorból, nagyon hasonlított egy oroszlánra. B.B.B. először arra gondolt, hogy elfut, vagy legalább hátrál egy-két lépést. Azután meg arra, hogy nem fut és nem hátrál.

– Vadászni jöttem, nem? Ha más nincs, akkor legföljebb oroszlánra vadászok!

43

Brum Brum Brúnó, a tányértalpú bársonybocs, jelenleg oroszlánvadász, összeszedte a bátorságát, s így szólt:

– Hé, te oroszlán! Csak semmi kapkodás! Csak semmi ijedtség! Ez itt egy puska, csőre töltve. Látod?

Meglóbálta a csőre töltött puskát. Az oroszlán nem szólt semmit, bámult a bokorból, meresztgette a szemét.

B.B.B. óvatosan lépett egyet előre.

– Látom, hogy megnémultál! Jól is teszed, hogy nem bömbölsz itt összevissza! Engem úgyse tudnál megijeszteni. Az oroszlánvadászok nem félnek.

S még egyet lépett előre.

Brum Brum Brúnó, a tányértalpú bársonybocs most minden bátorságát összeszedte, s úgy viselkedett, mint egy igazi nagy oroszlánvadász.

– Ezer üveg málnaszörp! – brummogta. – Ne remegjen a kezem! Nem szeretnék mellé lőni! Csak egy golyóm van.

Lassan, nagyon lassan fölemelte a puskáját.

Lassan, nagyon lassan összehúzta a szemét.

Lassan, nagyon lassan célzott.

– Most elszámolok háromig! – brummogta halkan. – Egy, kettő, három! Tűz!

Gyorsan meghúzta a ravaszt. A puska nagyot pukkant, csak úgy csengett tőle a füle. A parafa dugó süvítve repült a levegőben.

Brum Brum Brúnó, a tányértalpú bársonybocs, jelenleg oroszlánvadász, a golyó után rohant. Közben nagyokat rikkantgatott, meg kurjongatott, csak úgy visszhangzott tőle Afrika. Úgy szólt a hangja, mint egy diadalmas vadászkürt.

– Eltaláltam! Érzem, hogy eltaláltam! Minden érzékszervemmel érzem, hogy eltaláltam! Érzem a fülemmel, a szememmel, a hogyishívjákkal, meg az izével… vagyis biztos, hogy eltaláltam! Brum Brum Brúnó, az oroszlánvadász! Éljen!

A bokor mögé csörtetett. Nézett jobbra, nézett balra, lenézett a földre, felnézett az égre. Az oroszlán nem volt sehol.

Brum Brum Brúnó, a tányértalpú bársonybocs összeráncolta a homlokát, s így brummogott:

– Lehet, hogy továbbmászott, és több sebből vérzik! Megyek, és megadom neki a kegyelemlövést.

Megtöltötte a puskáját, s a bokor mögé ment. Először nem hitt a szemének. Majd mikor hitt a szemének, lassan piros lett a feje a dühtől. Egy majom röhögött meg vihogott meg bruhaházott a bokor mögött. A ha44sát fogta, úgy nevetett. A földön hempergett, úgy nevetett. A fűben meg nagy oroszlán-álarc feküdt.

– Ezer üveg málnaszörp! – dörmögte Brum Brum Brúnó. – Mi ez itt?!

Brum Brum Brúnó, a tányértalpú bársonybocs mérgesen brummogott, meg dörmögött, és a fejét vakarta. Addig dörmögött, míg rájött, hogy mi is történt.

Az történt, hogy valaki itt tréfálkozott. Meg viccelődött.

– Ezer üveg málnaszörp! A hascsikarás álljon a nyavalyás majomba! Viccelni merészel a híres vadásszal! Vagyis velem, Brum Brum Brúnóval. Ezt a szégyent! Ezt a szégyent!

Mikor jól kidühöngte magát, így brummogott:

– Na várj csak, te majom! Lemossuk a gyalázatot! De le ám! És az nevet, aki utoljára nevet!

Brum Brum Brúnó, a tányértalpú bársonybocs, jelenleg megtréfált oroszlánvadász, kimászott a bokorból, ravaszul elmosolyodott, majd eltűnt a nagy fűben.

Csend lett, nagy afrikai csend.

De úgy is mondhatjuk, hogy vészjósló csend! Nem lehetett hallani semmit, csak halk brummogást, ilyesmit, hogy brum-brum-brum.

Meg valamilyen furcsa, rekedtes torokhangot, ilyesmit, hogy krr-krr-krr.

Nem lehetett látni semmit, csak egy fehér sisakot a nagy fűben.

A röhigcsélő majom abbahagyta a röhigcsélést meg a hempergést. Fülelt erősen a nagy fű szélén, de nem hallott ő sem mást, mint halk brummogást, meg a furcsa torokköszörülést. A szemét meresztette, de nem látott mást, mint a fehér sisakot a nagy fűben. Abbahagyta a fülelést meg a szem-meresztgetést. Megvonta a vállát, hogy nem érdekes, brummogjatok csak, meg köszörüljétek a torkotokat!

Majd újra rihegett meg röhögött, mert eszébe jutott egy újabb tréfa.

– Hihihihi! Hahahaha! Ez ám a jó ötlet! Még egyszer megtréfálom a nagy oroszlánvadászt!

45

A tréfás kedvű majom kuncogva meg vihogva felmászott egy pálmafára. Kényelmesen válogatta a nagy kókuszdiókat.

– Ez jó nagy! Ez is jó nagy! Ez is jó lesz! Ez meg akkora, mint egy ágyúgolyó!

Letépte a hatalmas kókuszdiókat, s ledobálta a földre.

Majd lemászott a fáról, és vigyorogva összeszedte az egészet. Makogott meg motyogott közben.

– Most rettenetes csapás következik! A rettenetes oroszlánvadászra! Hihihihi! Bele fog remegni a feje!

A vihogó majom odasettenkedett a nagy fűhöz. Óvatosan lerakta a kókuszdiókat, s vigyorogva leselkedett.

A fehér sisak ott világított a fűben.

– Hihihi! – röhögött a majom. – Ott a rettenetes nagy vadász rettenetes kalapja!

Majd felvett egy kókuszdiót. Célzott vele.

– Cél! Egy, kettő, három! Tűz! Bomba, bumm! Így lövök én! A rettenetes makimajom!

A kókuszdió süvítve szállt a levegőben, s hatalmasat csattanva telibe találta a fehér sisakot.

Ó, jaj, a nagy fűből kiemelkedett a fehér sisak, és megfordult.

Ó, jaj, a fehér sisakkal együtt kiemelkedett egy hatalmas gorilla, és ő is megfordult. És nagyon morcos képet vágott.

A vihogó majom azonnal abbahagyta a vihogást, és rögtön elkezdte a remegést. Citerázott a lába, vacogott a foga, reszketett a szája és verdesett a szempillája.

A gorilla mély torokhangon, dühösen fölmordult.

– Te nyavalyás majomutánzat! Te vágtál kupán engem?! He?! Te találtad telibe a kobakomat?! He?! Na, megállj csak! Elhúzom a nótádat!

Brum Brum Brúnó, a tányértalpú bársonybocs előjött a fa mögül, felvette a fehér sisakot, és leporolta.

Elégedetten nézte az afrikai futóversenyt. Elöl futott a vicces kedvű majom, utána a dühös gorilla.

– Bejött a cselem! Na, te viccelődő, röhögős majom, mindjárt kiporolják a nadrágodat! Hahaha! Most majd elmegy a kedved, hogy híres oroszlánvadászokkal viccelődj! Vagyis velem. Többet ésszel, mint erővel! Megmondtam, hogy az nevet, aki utoljára nevet!

Fölcsapta a sisakot a feje búbjára, s vidáman brummogva folytatta a világkörüli vadászsétát – Afrikában.

46
Brum Brum Brúnó és a kalózok

Jajkiáltás szállt végig a kikötőn.

– Segítség! Segítség! Elrabolnak!

Cirmi Cica kiabált segítségért, de hiába.

Két marcona kalóz fogta keményen a karját, s vitték Cirmit a hajóra. Félelmetesen villogtatták a szemüket, vicsorgatták a fogukat, meresztgették a karmukat. Mindenki elfutott, senki se mert a közelükbe menni.

Cirmi Cica nagyot sóhajtott, s így szólt panaszosan:

– Hol vagy, Brum Brum Brúnó? Már csak benned bízom.

A kalózok gúnyosan felröhögtek.

Brum Brum Brúnó, a tányértalpú bársonybocs, a rettenthetetlen tengerész döngő léptekkel érkezett a kikötőbe. Forgatta a fejét jobbra, balra, s félelmetesen dörmögött.

– Jól hallottam? Valaki a nevemet emlegette? Mintha Cirmi Cica hangját hallottam volna.

De a kikötőben nem volt senki.

Ekkor B.B.B. a tenger felé nézett, s meglátta a távolodó kalózhajót.

– Ezer üveg málnaszörp! – kiáltott fel. – Az átkozott kalózok! Elrabolták Cirmi Cicát! Utánuk!

Brum Brum Brúnó, a tányértalpú bársonybocs, a rettenthetetlen tengerész még egyszer végignézett a kikötőn.

– Hogy menjek utánuk? – dörmögte. – Úszva? Úszva sose érem utol a gaz kalózokat. Ezer üveg málnaszörp! Valami hajó kellene. Valami csónak. Vagy valami jármű.

47

Hát ahogy nézegetett, meglátott egy vízibiciklit.

– Jó lesz ez is! – brummogta. – Ha hajó nincs, jó a vízibicikli is. Fő a bátorság! Az pedig van! Bátorság van! Megyek, és jól befűtök a bitang kalózoknak!

Felpattant a vízibiciklire, és taposta a pedált.

Brum Brum Brúnó, a tányértalpú bársonybocs, a rettenthetetlen tengerész utolérte a kalózhajót. Ugyanis a szél elállt, s a kalózhajó egy helyben vesztegelt.

– Nem vettek észre! – brummogta. – Ezért jó a vízibicikli. Nagyon csendes jármű. És ha én is csendben maradok, nem hall meg senki. Most szép csendben felmászom!

Úgy is tett, vagyis csendben maradt, nem brummogott és nem dörmögött. Már csak azért sem, mert a foga között volt a kardja.

Némán felkúszott a hajóra.

Brum Brum Brúnó, a tányértalpú bársonybocs, a rettenthetetlen tengerész puhán lehuppant a fedélzetre.

– Eddig szerencsém volt! – brummogta, mivel már kivette a szájából a kardot.

Jól is tette, hogy kivette, mert alig tett egy lépést, szembetalálkozott a gonoszul vigyorgó leopárd-kalózzal, aki őrségben állt.

– Véged van, tányértalpú méznyaló! – sziszegte a leopárd, és kivont karddal nekirohant.

– Kettéváglak, te pettyes macskautánzat! – dörmögte B.B.B., és ő is elindult. A kardjával suhintott egyet, vágott kettőt, s legyőzte a leopárdot.

Brum Brum Brúnó, a tányértalpú bársonybocs, a rettenthetetlen tengerész szúrós szemmel körülnézett a fedélzeten.

– Merre lehet a börtön? – brummogta. – Hol tartják fogva Cirmi cicát? Lent? Fönt? Jobbra? Balra?

Lenézett és fölnézett, jobbra nézett és balra nézett, de nem látta a börtönt. Végre egyenesen előrenézett, és meglátta. Cirmi Cica könnyes szemmel mosolygott egy rács mögött, és így suttogott:

– Tudtam, hogy eljössz értem, te rettenthetetlen tengerész!

– Itt vagyok! És kiszabadítalak! – dörmögte B.B.B. – Csak egy baj van. Be van zárva az ajtó!

Brum Brum Brúnó, a tányértalpú bársonybocs, a rettenthetetlen tengerész dühösen nézte a vasajtót. Mérgében belerúgott, az ajtó nagyot döndült. A fedélzet egy pillanat alatt megtelt kalózokkal. A fogukat vicsorgatták, a szemüket villogtatták, a kardjukkal hadonásztak.

48

– Ennek fele se tréfa! – dörmögte B.B.B. – Ezer üveg málnaszörp! Ezek a nyavalyás kalózok felébredtek!

Jobbra suhintott, balra csapott a kardjával, s közben félelmetesen bömbölt:

– Nesze! Nesze! Üsd-vágd, nem apád! Csihi-puhi!

De hiába suhintott és hiába bömbölt, a kalózok sokan voltak.

Brum Brum Brúnó, a tányértalpú bársonybocs, a rettenthetetlen tengerész hősiesen harcolt – majd hősiesen hátrált.

– Várjatok csak, várjatok, nyavalyás vízipatkányok. Vacak lesipuskások! Kicserzem a bőrötöket! – brummogta. – Többet ésszel, mint erővel!

A hajó végében elkapott egy kötelet, fürgén megkapaszkodott, s nagy lendületet vett. Majd félelmetesen, mint egy hatalmas ágyúgolyó, a kalózoknak ütközött. Egy szálig ledöntötte őket a lábukról, mint a kuglibabákat.

Brum Brum Brúnó, a tányértalpú bársonybocs, a rettenthetetlen tengerész a börtönajtóhoz sietett.

– Itt vagyok! – brummogta Cirmi Cicának. – Ne félj! Kiszabadítalak!

Cirmi Cica mosolygott a rács mögül.

– Nem félek, te hős Brum Brum Brúnó, te rettenthetetlen tengerész! De hogyan szabadítasz ki? Az ajtó zárva van.

– Semmiség! – dörmögte B.B.B. – Kitalálok valamit. Homlokát ráncolva körülnézett, s meglátta a kerekes ágyút. – Már ki is találtam! Hiába, az én fejemben ész van és nem szilvalekvár!

Brum Brum Brúnó, a tányértalpú bársonybocs, a rettenthetetlen tengerész, akinek ész van a fejében és nem szilvalekvár, az ágyú kötelét odakötötte a börtönajtó kilincséhez. Mert ez volt a nagy ötlet, a pompás ötlet! Majd kiszedte az ékeket a kerekek alól.

49

Barátságosan rászólt Cirmi Cicára.

– Fogd be a füled! Mert nagy bumm lesz!

Azután ő is befogta a fülét, de előbb még elsütötte az ágyút.

Az ágyú hatalmasat durrant, majd hatalmasat ugrott, s hatalmas erővel kitépte a börtönajtót.

Brum Brum Brúnó, a tányértalpú bársonybocs, a rettenthetetlen tengerész átölelte a remegő Cirmi Cicát.

– Most már ne félj! – brummogta. – Szabad vagy. Eltűntek az átkozott kalózok.

Cirmi Cica remegve mutogatott, hogy nem tűnt el mind, ott jön egy kalóz! Brum Brum Brúnó mérgesen kirántotta a kardját.

– Ezer üveg málnaszörp! Itt van még egy vacak kalóz! Biztosan felébredt a nagy durranásra. Na, megállj, te vízihörcsög, kicakkozom a füledet! Fasírtot csinálok belőled!

Brum Brum Brúnó, a tányértalpú bársonybocs, a rettenthetetlen tengerész félelmetesen hadonászott a kardjával. Csitt-csatt! Piff-puff! A kalóz feje tele lett dudorral, végül elszelelt.

Cirmi Cica vidáman mosolygott, s kedvesen így szólt:

– Győztél, Brum Brum Brúnó, te hős kardvívó tengerész! Köszönöm, hogy kiszabadítottál!

50

– Brum, brum, semmiség! – brummogott B.B.B. – Most pedig lehúzzuk ezt a ronda lobogót. Miénk a hajó, és mi nem vagyunk kalózok! De mit húzzunk fel helyette? Kell valamilyen zászló!

Elkérte Cirmi Cica csokornyakkendőjét, és felhúzta az árbocra.

Brum Brum Brúnó, a tányértalpú bársonybocs, a rettenthetetlen tengerész kifeszítette a vitorlákat, és a kikötőbe kormányozta a hajót. A kikötőben összegyűlt tömeg nagy éljenzéssel és tapssal fogadta a hőst, aki kiszabadította Cirmi Cicát, és a tengerbe dobálta a kalózokat.

– Éljen Brum Brum Brúnó, a hős tengeri medve! Éljen Brum Brum Brúnó, a bátor kapitány! – kiabálták a parton.

B.B.B. mosolyogva integetett, majd így dörmögött:

– Semmiség, csak egy kis testgyakorlás! De azért köszönöm. És bízhattok bennem! Ha valami baj van, Brum Brum Brúnó ott terem!

51
Májusi ünnep
Hív az erdő, vár a mező,
gyertek májust ünnepelni,
ingyenes ma a belépés,
csak jókedv kell és más semmi.
Öreg tölgyfa mohos törzsén
nyuszi rikkant: Gyertek, gyertek!
Ünnepelje e szép napot
minden felnőtt s minden gyermek!
Mosolyogva megérkezik
mókus úr és szelíd párja,
Vakond pislog a föld alól,
ki az alagutat járja.
Sárgarigó s a fekete,
jön a pinty és a seregély,
cérnalábú cinkék hada
tiririzik, vígan zenél,
boldogan zeng a sok torok,
itt a tavasz, itt a május,
ne tétovázz, szedd a lábad:
a tündöklő ég alá fuss!
52 53
Füllentős játék

(Játsszák: Füllentők, Igazmondók. Egymással szemben állnak, s a leleplezett Füllentő átáll az Igazmondók hátához.)

I. Füllentő:
Zöld erdőben jártam,
verébcsordát láttam,
füvet legelésztek,
lustán heverésztek,
a nyakukban kolomp szólt,
vak varjú volt a pásztor,
s hogyha eljött az este,
sorba mindet megfejte,
nincs finomabb étel,
mint a friss verébtej!,
Mind megitta,
s teli lett a
lukas hordó feneke.
Ezt a mesét hiszed-e?
I. Igazmondó:
Elhiszem, ha majd látom,
hogy tehén ül az ágon,
és ha látok olyan ökröt,
amely ide-oda röpköd,
füllentettél az elébb,
tejet nem ád a veréb,
nem volt igaz egy szavad se,
füllentős volt ez a mese!
II. Füllentő:
Van nekem egy fűzfasípom,
akkor is szól, ha nem fújom,
nőtt azon egy piros alma,
holnap lesz a lakodalma,
császárkörte a vőlegény,
fél lábára biceg szegény,
no de sebaj, vacsora
nem lesz, csak zenebona,
lakmározunk hajnalig,
míg mindenki jóllakik,
gyertek mind a palotámba,
kilenclukú furulyába,
egértoll a teteje,
ezt a mesét hiszed-e?
II. Igazmondó:
Összevissza beszéd volt ez,
ebből ez lesz, abból az lesz,
fűzfasípból piros alma?
Sok beszédnek sok az alja.
54
Bicegős a császárkörte,
lábát vajon mibe törte?
Mit is beszélek hiába,
a körtének nincs is lába!
Megfelelek minden szóra,
az egérnek nincsen tolla,
s furulyának nincs teteje,
füllentős volt ez a mese!
III. Füllentő:
Van nekem egy olyan kutyám,
sose szalad a nyúl után,
inkább szépen felöltözik,
tejeskávét reggelizik,
pipára gyújt, s csak úgy frakkban
kerékpárjára felpattan,
az utcákon kerekezik,
macskával sose veszekszik,
mindenki kezel vele!
Ezt a mesét hiszed-e?
III. Igazmondó:
No, ez aztán furcsa eset,
figyeljük csak egy keveset,
nyulat, macskát nem zavarja,
tejeskávéját kavarja,
s pipázik is, ez ám fura,
mi mindent tud ez a kutya!
S frakkban ül a kerékpáron,
nem hiszem el, kisbarátom!
Nem volt igaz fele se,
füllentős volt a mese!
IV. Füllentő:
Utoljára én maradtam,
tarisznyámat teliraktam,
van itt sok fura mese,
igaz vége s eleje!
Volt egyszer egy gőgös bolha,
nem állt senkivel se szóba,
csak egyedül pattogott,
idáig hiszed-e, mondd?
IV. Igazmondó:
Idáig igen, a bolha
nem is állhatott szóba
soha senkivel, hiszen
nem tud még beszélni sem!
IV. Füllentő:
Egyszer ám a koma talált
a földön egy fényes krajcárt,
megörült neki nagyon,
hisz ez nagyon nagy vagyon!
Úgyis régen fájt a mája,
mért nincsen neki csizmája?
Megkérte hát a vargát,
csináljon neki csizmát,
55
ám a varga fejét rázta,
kevés a pénz a csizmára!
A bolha a kovácshoz ment,
egy krajcárért patkolja meg.
A kovács ráállt a boltra,
örült is nagyon a bolha.
Ráült szépen az üllőre,
talpát nyújtotta a dőre,
és a kovács megpatkolta,
s ugrani akart a bolha,
de a patkó nem engedte,
s ide bújt a zsebembe,
megmutatom, elhiszed-e?
IV. Igazmondó:
Elhiszem, ha megmutatod!
IV. Füllentő:
(Egy patkót húz elő.)
Itt van, magad is láthatod!
Hű, a bolha elugrott,
inged ujján befutott!
(IV. Igazmondó Füllentő mögé áll.)
56
Ugrifüles, az illemtanár
Miért köszönjünk? Hogyan köszönjünk?

Nagy kopácsolás hangja szállt a réten, ami kiverte az álmot Tüskéshátú szeméből.

– Ejnye, mi az! – morgott álmosan. – Mi ez a nagy kopácsolás?

Nézett jobbra, nézett balra, s meglátta a legkisebb Ugrifülest, amint épp egy nagy táblát szögelt az ajtaja fölé.

Odaballagott, s kíváncsian megkérdezte.

– Mit csinálsz, Ugrifüles? Mit szögelsz? Mit kopácsolsz?

– Nem jó! – mondta szigorúan Ugrifüles.

– Mi nem jó? – csodálkozott Tüskéshátú.

– Az nem jó, ahogy kezdted! Először a köszönéssel kell kezdeni! Ha találkozunk valakivel, először köszönni kell! Borzasztó, hogy mennyire nem ismeritek az illemszabályokat! Borzasztó! Éppen ezért határoztam el, hogy megnyitom az illemiskolámat. Éppen ezért szögeztem ki ezt a táblát.

– Aha! – mondta Tüskéshátú. – És hogyan kell köszönni? És mit kell mondani?

Ugrifüles abbahagyta a kopácsolást, és felemelte az ujját. Most éppen olyan volt, mint egy tanár, mint egy illemtanár.

– Figyelj!

Majd nagy levegőt vett, és egy szuszra sorolni kezdte:

– Barátsággal köszöntelek, szívélyesen üdvözöllek, szervusztok, szia, csaó, jó reggelt, jó napot, jó estét, kezét csókolom, viszontlátásra, adj’ isten, tiszteletem, agyő, pá, mély hódolatom, alázatos szolgája, ég áldjon, béke veled, itt a kezem, nem disznóláb, csapj bele!

57

Majd megint levegőt vett, mert teljesen kifulladt.

– Mi az, amit itt egy szuszra elsoroltam? Ha egy csomó kifejezést ma már nem is használunk, mert idejét múlta, mindenki számára világos, hogy köszönésről, üdvözlésről van szó! Ezek közül bármelyiket választhatod!

Tüskéshátú elgondolkozott.

– Azt választom, hogy mély hódolatom!

– Jól választottál, főleg akkor mondd, ha velem találkozol! – nevetett Ugrifüles. – De figyelj tovább!

– Figyelek, vagyis csupa fül vagyok! Meg tüske!

– Mikor szoktunk köszönni? Ha valakivel vagy valakikkel találkozunk, vagy ha elválunk, elbúcsúzunk! Világos! Egyedül nem szoktunk köszöngetni, ugyebár?

– Értem – bólogatott Tüskéshátú. – A köszönéshez legalább ketten kellenek!

– Nem is hinnéd, hogy a köszönés milyen réges-régi szokás! Úgy is mondhatnám, hogy a legelső illemszabály! És mennyi-mennyi változata volt, és van! „Ahány ház, annyi szokás!” – tartja a közmondás.

– Hát nem mindenhol egyformán köszönnek? – csodálkozott Tüskéshátú.

– De nem ám! Csak az az egyforma, hogy köszönnek! A legelső üdvözlés valami olyasféle lehetett, hogy amikor két vadászó ősember meglátta egymást, nagyot rikkantottak, és egymás felé lengették üres tenyerüket! Ez az üdvözlés mai nyelvre lefordítva azt jelentette: Örülök a találkozásnak, barátságos a szándékom, láthatod, hogy üres a tenyerem! Nincs benne fegyver!

Tüskéshátú rögtön felemelte az üres tenyerét.

– Így? Így köszöntek az ősemberek?

– Valahogy így. Folytatom! Vagy itt van például a kalapemelés! Ez a szokás onnan ered, hogy az ókorban, vagyis nagyon régen, a rabszolgáknak kopaszra volt nyírva a fejük, s a fejfedőt felemelve, ezt meg kellett mutatniuk! Ez a két mozdulat ma is ismerős, a kézemelés és a kalapemelés! Később köszöntő szavakat is mondtak hozzá. Mint például ezt, hogy itt a kezem, nem disznóláb!

– Persze, hogy nem disznóláb! – nevetett Tüskéshátú.

– Ne nevess, mert a disznóláb nem azt jelentette, hogy disznóláb! Hanem a kovás pisztolyt vagy puskát hívták disznólábnak! És ez a mondás azt jelentette, hogy nincs nálam fegyver! Pfű! Pihenjünk egyet. Utána folytatom!

58
Sokan vagyunk, de az a jó!

– Mi az, amit rögtön észreveszel, ha kinyitod a szemed?

– Mi az? – visszhangozta Tüskéshátú.

– Hogy nem vagy egyedül!

– Persze, hogy nem vagyok egyedül! Például itt vagy te, azután ott vannak a barátaink, azután…

– Nem kell mindenkit és mindent felsorolni, arra kevés lenne egy év is! Leszögezhetjük, hogy sokan vagyunk! És mi következik ebből?

Ugrifüles megint fölemelte az ujját, mint egy tanár.

Tüskéshátú a vállát vonogatta, hogy nem tudja. Ugrifüles leengedte az ujját, és így folytatta:

– Az következik, hogy ennek a sok mindenkinek érintkezni, találkozni, beszélgetni kell egymással! Mivel egymás mellett élnek, segíteniük kell egymásnak, ki kell térni egymás útjából, hogy össze ne ütközzenek, meg kell egyezniük, és el kell viselniük egymást. Vagyis viselkedni kell, mégpedig legalább úgy, ahogy az először köszönő ősember. Vagyis barátságosan.

– Azzal is, akit nem ismerünk?

– Igen. Hátha megismerkedünk.

– Azzal is, akit nem szeretünk?

– Azzal is udvariasnak kell lenni. Az illemszabályok védenek is!

– Védenek? Hogyan védenek? – csodálkozott Tüskéshátú.

– Úgy, hogy ha megtartjuk, és a másik is megtartja, nem fajul nyílt, rosszízű veszekedéssé az ellenszenv. Kordában lehet tartani!

Tüskéshátú a homlokát ráncolta.

59

– És ha, tegyük fel, mégis összeverekedtem valakivel?

– Az illemszabályok arra is adnak módot, hogy ne tartson örökké a harag. Például kölcsönösen bocsánatot lehet kérni. Udvariasan el lehet simítani az ügyet.

Tüskéshátú még mindig ráncolta a homlokát.

– Értem, értem, el lehet simítani, de csak utána! És előtte mire jók az illemszabályok? Úgy értem, hogy nekem, Tüskéshátúnak, személyesen mi hasznom van belőle?

Ugrifüles elmosolyodott.

– Van hasznod belőle, ne félj! Mert az a lényeg, hogy az illemszabályok kölcsönösek! Csak akkor tartanak tiszteletben például téged, Tüskéshátút, ha te is tiszteletben tartasz másokat! Csakis akkor!

– Értem. Ha tehát én köszönök, nekem is köszönnek. Erről jut eszembe! De ki köszön előbb? Mindig én?

– Attól függ. Ha például te lépsz be valahová, vagy te szólítasz meg valakit, vagy te távozol először, akkor te köszönsz előbb!

– És ha az utcán találkozom valakivel, és egyszerre látjuk meg egymást?

– Az udvarias embert általában nem lehet megelőzni a köszönésben. Próbálj te az első lenni mindig! Nem olyan nagy fáradság!

– És nekem sohasem köszönnek előre?!

Ugrifüles rákacsintott Tüskéshátúra.

– Dehogynem! Mikor például hozzád lépnek be! Vagy téged szólítanak meg! De ebből nem kell önérzeti ügyet csinálni! Próbálj meg mindig elsőnek köszönni! Ez nem szolgalelkűség, hanem udvarias szolgálatkészség! Képzeld, el fog terjedni, hogy Tüskéshátú a legudvariasabb a környéken!

Tüskéshátú bólogatott, hogy az bizony nem lenne rossz. Majd megint elkomorult az arca.

– És ha nem köszönök vissza?

– Az nagy udvariatlanság! Egyenesen sértő.

– És milyen köszönés van még?

– Van családi, baráti és hivatalos köszönés! Vagyis háromféle! Az emberfia a családjának szeretettel köszön, vagyis melegebb hangon, ez világos.

– És a barátjának?

– Barátok között kialakulhat tréfás köszönés is, amit csak a barátok értenek.

– És a hivatalos köszönés?

60

– A hivatalos köszönésnek általában szabott a formája, mint a katonáknál az „Erőt, egészséget”, a bányászoknál a „Jó szerencsét!”. Ezekkel a köszönésekkel néha kézmozdulat is jár, tisztelgés.

– És mikor nyújtunk kezet?

– Köszönéskor, bemutatkozáskor. Kesztyű nélkül és tiszta kezet.

– Télen is?

– Ha nagy hideg van, fent hagyhatjuk a kesztyűt.

– És nyáron?

– Mi van nyáron?

– Honnan vegyünk kesztyűt, amit lehúzunk?

– Igazad van. Hagyjuk a csodába a kesztyűt. Maradjon a tiszta kéz!

– És ki nyújtja előbb?

– Idősebb a fiatalnak, nő a férfinak.

– Többféle köszönés nincs?

– Előfordulhat, hogy több embernek köszönünk egyidejűleg. Mikor például a barátod megy a mamájával, és te odaköszönsz. Így: „Kezét csókolom!” Ez a mamának szól. „Szervusz!” Ez a barátodnak.

– És ha nem a mamájával megy?

– Ha egy ismeretlennel megy, akkor előbb a barátodnak köszönsz, utána az ismeretlennek.

Ugrifüles nyújtózkodott, hogy csak úgy ropogtak a csontjai. Tüskéshátú töprengett, igyekezett az agyába vésni a sok-sok illemszabályt. Mikor már az agyába véste, amit eddig hallott, megkérdezte:

– Mindent értek, csak még egyet nem: mi van a tegezéssel, magázással? Mikor tegezünk, mikor magázunk? Ezt nagyon szeretném tudni, mert néha belegabalyodom!

– Igen, igen! Nagyon fontos kérdés! Azt mindenki érzi, hogy csak úgy nem tegezhetünk le valakit! Általában először mindenkit magázni szoktunk! És várjuk meg, míg felajánlja a tegezést. Utána tegezhetjük.

– És a felnőttek? Ők mindig tegezik a kisebbet!

– Ez már így van, ezen nem kell megsértődni! Udvariasan magázzuk tovább is őket, ha nem ajánlják fel a tegezést!

Ugrifüles elővett egy nagy sárgarépát, szagolgatta, majd mint ahogy egy illemtanárhoz illik, megkínálta Tüskéshátút is.

– Tessék, harapj belőle! Rágcsáljunk egy kicsit. Tele hassal könnyebb a beszélgetés.

61
Jó étvágyat!

Tüskéshátú lassan rágta a répát, majd abbahagyta a rágást, s zavartan megkérdezte:

– Miért nézel olyan mereven, Ugrifüles? Rosszul eszem?

– Nem, nem! – mentegetőzött udvariasan Ugrifüles. – Nem azért néztelek! Ellenkezőleg! Tetszik, hogy ilyen jó étvágyad van! Csak egy kicsit elgondolkoztam.

De Tüskéshátú megmakacsolta magát.

– Biztosan rosszul eszem…, és úgy hallottam, hogy van egy csomó szabály az evésről!

Ugrifüles mosolyogva nézett a barátjára.

– Van, van, de nem olyan nehezek! Edd nyugodtan a répát, én közben elsorolom az étkezés illemszabályait.

– Jó – mondta Tüskéshátú. – Sorold!

– A legfontosabb, hogy szépen együnk! Jó étvággyal, de nem habzsolva, mint a hörcsög. Ne tömjük tele a szánkat. Nem szürcsölünk, nem szuszogunk, nem csámcsogunk, szép nyugodtan eszünk!

És mindig akkora falatot kapjunk be, amekkorát csukott szájjal kényelmesen meg tudunk rágni, és le tudunk nyelni. Így jobban esik az étel is, érezzük a finom ízeket. Miért szalasztanánk el ezt az élvezetet? Eddig érted?

Tüskéshátú bólintott, hogy eddig érti.

– Ha evés közben vagy evés után iszunk, előbb nyeljük le a falatot! – folytatta Ugrifüles. – És ivás előtt töröljük meg a szánkat, hogy ne legyen zsíros a pohár! A poharat pedig fogjuk meg mind az öt ujjunkkal, s ne tartsuk el a kisujjunkat! Minek tartanánk el?

Tüskéshátú bólintott.

– Értem. Szájtörlés, pohárfogás.

– Helyes! Most figyelj! Általában tányérból szoktunk enni, a levest mélytányérból, a többit lapostányérból. Használunk kanalat, kést, villát. A kanalat jobb kézbe fogjuk, úgy kanalazunk vele. A kanalat ne kapjuk be, nem azt akarjuk megenni! A hegyéről öntsük ügyesen a szánkba a levest. A tányérba úgy merítsük be, hogy ne csörömpöljön a fenekén. Kés62sel-villával a húsételt szoktuk enni. Jobb kézbe fogjuk a kést, balba a villát. Egyiket se fogjuk marokra, mert úgy nehezebb vele enni. Elég hozzá három ujjunk is. A késsel vágunk egy falatot a húsból, a villára toljuk, a villával a szánkba tesszük. Ilyen egyszerű az egész! Újra vágunk, újra eszünk. Előre ne vágjuk fel a húst, nem szokás! A kést pedig sose vegyük a szánkba, mert nem illik, és még elvágja!

Apróra vagdalt húshoz, például pörkölthöz, fasírthoz, vagy halhoz, főzelékhez, tésztákhoz elég a villa! Együk csak nyugodtan villával! Ilyenkor jobb kézbe fogjuk a villát! Legfeljebb egy kenyérdarabkával segítünk. A csirkecombot kézbe vehetjük, ha zsíros, szalvétával fogjuk meg a végét. Kézzel fogjuk még meg a gyümölcsöt és a kenyeret, de amit megfogtunk, el is kell venni! Kézzel esszük a fánkot, a pogácsát, a szendvicset. A kenyérből is kézzel törünk le egy-egy darabot, és nem harapjuk. Ha megettük a húst, villára szúrt kenyérdarabbal kitörölhetjük a tányért, kár lenne a finom szaftért!

Tüskéshátú figyelt, nehogy elszalasszon valami fontos illemszabályt. Majd töprengve megszólalt:

– Eddig mindent értek, nem is olyan nehezek ezek az illemszabályok! Csak azt nem értem, hogy ha villával, illetve csak kanállal eszünk, hol legyen a másik kezünk?

Ugrifüles kapásból válaszolt, mint akinek a kisujjában van az egész.

– Igen, igen! Tartsuk a kezünket az asztalon! Ne lógassuk le! Az evőeszközökkel ne csörögjünk, ne játsszunk, ne hadonásszunk! Együnk velük! Ha végeztünk az evéssel, az evőeszközöket, a kést és a villát egymás mellé fektetve az üres tányérunkra tegyük vissza! Ezzel jelezzük, hogy befejeztük az evést.

A használt evőeszközöket ne tegyük az abroszra, mert bepiszkítja! Éppen ezért a csontot, magot, halszálkát is a tányér szélére tegyük! A villával, s nem a kezünkkel! A tálból a levest merőkanállal szedjük, a húsostálból villával és késsel vegyünk, de ne a sajátunkkal! Mi van még? A szalvéta! A szalvétával a szánkat, a kezünket töröljük meg! Kész! Ennyi az egész!

Ugrifüles vidáman hátba vágta Tüskéshátút.

– Látod, nem is olyan nehéz szépen enni! A kés, a villa használata nem boszorkányság! Gyorsan meg lehet tanulni! Egyszer megtanulod, és többet nincs rá gondod!

63
Hogyan játsszunk?

Tüskéshátú elszaladt a labdájáért, lihegve, kipirulva jött vissza.

– Itt a laszti! Állj be a kapuba, én majd rúgom neked a gólokat! Hajrá, Tüskéshátú!

Ugrifüles finoman ingatta a fejét.

– Nem jó.

– Mi nem jó? A labdázás nem jó?

– Ahogy elkezdted, úgy nem jó! Talán választanánk, hogy ki lesz a kapus!

– Enyém a labda! Én választok! – mondta Tüskéshátú dacosan. – Vagy talán már a játékra is vannak illemszabályok!? – kérdezte.

– Vannak bizony! – mondta Ugrifüles. – És érdemes betartani, hogy ne legyen veszekedés, meg civakodás, meg marakodás!

– Na, erre kíváncsi vagyok! – ült a labdára Tüskéshátú. – És előre megmondom, hogy én akarok gólt rúgni, mivel nem szeretek veszíteni!

Ugrifüles széttárta a karját, mint aki tanúnak hívja az egész világot.

– Ki szeret? De hát nincs olyan verseny vagy csapatjáték a világon, amelyben valaki ne veszítene! Ez benne az izgalom! Ha mindenki csak győzne, ami képtelenség, borzasztó unalmas lenne.

Azonkívül pedig egyszer veszítünk, máskor meg győzünk! Aki ma vesztett, holnap nyerhet. Mind a kettő hozzátartozik a játékhoz. Éppen ezért férfiasan, siránkozás, dührohamok és sértődés nélkül kell elviselni a vereséget. A győztes pedig ne hetvenkedjen, mert holnap ő lehet a vesztes!

Tüskéshátú elgondolkozott.

64

– Van benne valami… – ismerte be végül.

– Na már most: minden játéknak van valami szabálya! Amit meg kell tartani. Vagyis csak akkor lesz jó a játék, ha komolyan vesszük és szigorúan megtartjuk a szabályokat. Ez is világos?

– Világos – ismerte el ezt is Tüskéshátú.

– Minden játék, amit többen játszanak: társasjáték. Mit jelent ez? Nemcsak azt, hogy többen vannak, hanem azt is, hogy teljesen egyenlők. Mármint az induláskor, a játék elkezdésekor! Ez nagyon fontos dolog! Nincsenek előnyök, nincsenek kivételezettek! Mert csak így tiszta a játék! És ha egy játék nem tiszta, abban nem érdemes győzni! Csalás árán?

Tüskéshátú ingatta a fejét, hogy nem, nem, csalni nem szabad!

Ugrifüles elégedetten nézte, és nagy lendülettel folytatta:

– Aki csal a játékban, az másban is fog csalni, vagyis csorba lesz a jelleme, lepattogzik róla a zománc, mint egy ócska fazékról! Ki szeretné, hogy ilyen jelleme legyen?!

Tüskéshátú enyhén elpirult, s zavartan motyogott:

– De hiszen a játék csak játék…

Ugrifüles komoly képet vágott.

– Nincs szebb dolog, mint a játék! Nincs szebb dolog, mint barátságosan viaskodni, versenyezni, összemérni az erőnket, az ügyességünket, az eszünket! És milyen jó győzni! Na, persze, ha veszítünk, az nem olyan jó, de kiváló alkalom arra, hogy eddzük a jellemünket, a kitartásunkat, hiszen holnap lehet javítani!

Tüskéshátú felpattant, letette a labdát, és megölelte Ugrifülest.

– Igazad van! Hogy én eddig milyen pukkancsbéka voltam! Itt a laszti, sorsoljuk ki, hogy ki lesz a kapus, és ki fog gólt rúgni!

Ugrifüles leplezetlen büszkeséggel nézett Tüskéshátúra. Ilyen kiváló tanítvány! S lám, az illemnek milyen hatalmas ereje van!

Kisorsolták, hogy ki lesz először a kapus, és játszottak egész délután.

65
Mit vegyünk fel? Hogyan öltözzünk?

Tüskéshátú vigyorogva állított be Ugrifüleshez, a fején egy hatalmas cilinder volt. A cilinderre mutogatott, köszönt, és azt kérdezte:

– Kíváncsi vagyok, hogy ehhez mit szólsz? Kíváncsi vagyok, hogy van-e erre is illemszabály?

Ugrifüles is vigyorgott, körbejárta Tüskéshátút, megnézte, megcsodálta a cilindert.

– Olyan vagy, mintha jelmezbálba készülnél! És ha igazán kíváncsi vagy, igenis, erre is van illemszabály!

– A cilinderemre? – csodálkozott Tüskéshátú. – Vagy azt is megszabja az illem, hogy mit vegyek fel? És hogyan öltözködjek?

– Azt is! – bólogatott Ugrifüles. – Figyelj, elmagyarázom!

– Figyelek. Csak előbb leteszem a cilindert, egy kicsit meleg.

Tüskéshátú egy ágra akasztotta a cilindert, Ugrifüles meg nagy lendülettel belefogott a magyarázatba.

– Nézzük csak, milyen ruhában járunk!? Nyár van, vagyis a fiúk nadrágban, ingben, a lányok is könnyű nyári ruhában. Vagyis mindig az évszaknak megfelelően öltözködjünk! Ez világos, minden épeszű télen hordja a bakancsot és a kucsmát, nem pedig nyáron!

Azután az is világos, hogy másként öltözünk, ha az utcára megyünk vagy a boltba, mint ha például a színházba mennénk. Ilyen helyekre elég, ha tisztán és rendesen öltözködünk, megfésülködünk, kipucoljuk a cipőnket.

66

Megint másként öltözünk, ha például focizni megyünk vagy játszani. Ilyenkor egy szatyorban viszünk tornacipőt, esetleg rövid gatyát, hogy ne koptassuk az utcai holminkat, meg hát jobban is lehet játszani ezekben.

Ugrifüles az ujjain számolta, hogy hány hely is lehet még, ahova fel kell öltözni.

– Például mehetünk kirándulni! Világos, hogy jó erős és kényelmes cipőben megyünk, meg olyan ruhában, ami nem akad bele semmibe, és nem szakad el könnyen. Ezek a szabályok olyan könnyűek, hogy mindenki tudja magától is!

Tüskéshátú bólintott, hogy ezek igazán könnyű szabályok. Majd megkérdezte:

– De milyen ruhában menjünk színházba, hangversenyre, klubdélutánra? Netán cilinderben?

– Nem, nem cilinderben! Az ilyen divatjamúlt holmikat inkább álarcosbálba vegyük fel! A többi helyre pedig rendes, csinos, tiszta ruhában menjünk! Legföljebb még az alkalomra való tekintettel alaposabban megmosdunk és megfésülködünk! Megtiszteljük ezzel egymást és a művészeket. Túlöltözködni, cifrálkodni ilyenkor sem kell! Nem a ruhánkat visszük mutogatni a színházba!

– Értem – mondta Tüskéshátú. – A cilindert itt hagyom, majd rendezünk egy jelmezbált, és akkor felteszem!

67
Hogyan viselkedjünk nyilvános helyen?

Ugrifüles összeráncolt homlokkal járkált föl-alá. Tüskéshátú kíváncsian nézte, majd udvariasan megkérdezte:

– Ha nem zavarlak, min gondolkozol?

– Azon gondolkozom, hogy hogyan kell viselkedni azokon a helyeken, ahová többen is járunk. Vagyis a nyilvános helyeken, mint például a moziban, a klubban, a sátortáborban.

Tüskéshátú nagyon elcsodálkozott.

– Ott is kell viselkedni? De hát oda szórakozni járunk, meg pihenni!

– Szórakozás közben is meg kell tartani egy-két szabályt! Ne felejtsd, hogy az illem az egymással való érintkezés tudománya! Márpedig ezeken a helyeken elég sokan szoktak lenni.

Tüskéshátú ezt elismerte.

– Az igaz! De azért kíváncsi vagyok, hogy a moziban mit kell csinálnom.

– Beszéljünk inkább arról, hogy mit nem illik csinálnod! Először is nem illik elkésni. Nem azért, mert lemaradsz a híradóról. Hanem mert a későn jövő zavarja a többieket, amíg bemászik a helyére a sor közepére! Az már szinte törvényszerű, hogy a későn jövőknek mindig középre szól a jegyük!

Tüskéshátú a vállát vonogatta.

– Jó. Tegyük föl, hogy elkésem. Akkor mit csináljak? Nem állhatok az ajtó mellett! Megvettem a jegyet!

68

– Akkor udvariasan kérj elnézést, és köszönd meg, ha felállnak! És még egyet! Lehetőleg az arcodat mutasd feléjük, míg befelé igyekszel a sorban, ne a hátsó feledet!

– Értem. És mit nem illik még csinálnom?

– Hangoskodni, másokat zavarni, zacskót zörgetni, előre elkiabálni a poént, ha már esetleg láttad a filmet. Nem illik még elfoglalni a teljes karfát, az nemcsak a tied. Mindig arra gondolj, hogy téged is zavarna, ha mindezt más csinálná!

– És izgulni sem szabad?

– Dehogynem! Az ember nem unatkozni jár a moziba! Csak halkan izgulj!

Tüskéshátú nagyot sóhajtott.

– Akkor jó! Már megijedtem, hogy a sok szabálytól nem lesz időm a filmet nézni!

– Ha senki se zavarja az előadást, akkor lehet igazán figyelni! És még egy! Ha véletlenül elszakad a film, nem biztos, hogy a füttykoncerttől hamarabb összeragad! Valószínű, hogy lassabban ragad. Esetleg a gépészt idegesíti a fütyülés. Nagyjából ugyanúgy kell viselkedni a színházban is, mint a moziban. Annyi különbséggel, hogy ott tapsolni is lehet, ha tetszik az előadás.

– És ha nem tetszik?

– Akkor nem tapsolsz. Udvariasan néma maradsz.

Tüskéshátú vidáman bólogatott.

– Azért ez nem is olyan nehéz! De kíváncsi vagyok, hogy milyen szabályokat kell megtartani a klubdélutánokon. Hiszen oda játszani és szórakozni járunk!

– Azért a klubdélutánon is meg kell tartani egy-két szabályt! De ezeket már mind ismered, ezekről már beszéltünk. Vagyis udvariasnak kell lenni, megfelelően kell öltözködni, és csalás nélkül kell játszani! És még egy szabály: semmi olyat nem illik tenni, amitől elmegy a többiek kedve, ami elrontja a hangulatot!

Tüskéshátú ravaszul mosolygott, az jutott eszébe, hogy most azután egy igazán fogós kérdés következik! Kíváncsi volt rá, hogy a nagy illemtanár tud-e majd erre is válaszolni! Meg is kérdezte rögtön.

– És a táborozásnál? Ott milyen illemszabályok vannak?

De Ugrifüles nem jött zavarba. Egy pillanatig gondolkozott csak, és már mondta is.

– Kezdjük ott, hogy a táborozáskor kint vagyunk a természetben! Éppen ezért a természettel szemben is illedelmesen kell viselkedni!

69

Tüskéshátú nagyon elcsodálkozott.

– A természettel?

– Igen. A fával, a vízzel, a heggyel!

– Na, erre kíváncsi vagyok! Erre aztán igazán kíváncsi vagyok, hogy hogyan legyek udvarias egy fával?!

– Például nem töröd le az ágát, csak hogy közelebbről megnézd a levelét! Mi lenne, ha mindenki letörne egyet? Nem rázod ki a madarakat a fészkükből! Nem vésed a nevedet a fa törzsébe, hogy így örökítsd meg az emlékedet! Nem dobálod kővel a termést! Nem gyújtasz hatalmas máglyát a tövében!

– És a vízzel?

– Nem piszkítod be, mert hátha más is fürödni akar benne! Nem lármázol a horgászok háta mögött, nem nyomsz a víz alá, nem spriccelsz le senkit, nem csúzlizol a sirályokra, nem fúrsz lyukat a gát oldalába!

– És a hegy? A heggyel hogyan legyek udvarias?

– A hegy magas! Éppen ezért nem zúdítasz kőlavinát a völgybe! Nem irtod a növényzetet, nem firkálsz a sziklára, nem vakarod le a turistajelzéseket, nem vadászol erdei lakókra, úgyis gyorsabbak nálad! Ehelyett gyönyörködsz a fában, vízben, hegyoromban, teleszívod a tüdőd jó levegővel.

– És nem is játszhatok?

– Végtelenül sok izgalmas játékot játszhatsz anélkül, hogy kárt okoznál vagy zavarnál valakit! Van hely elég!

Tüskéshátú hosszan elmerengett, majd így szólt:

– Ígérem, hogy udvarias leszek a természettel!

70
Tapintat és egyéb lelki finomságok

Tüskéshátú hümgetett meg krákogott, majd kibökte végre, ami a lelkét nyomta.

– Tudod, Ugrifüles, én mindig azt hittem, hogy az illem csupa-csupa unalmas szabályból áll! Hogy ne tedd ezt, hogy ne tedd azt! De most már látom, hogy minden szabálynak van értelme. És amit megértek, azt szívesebben csinálom! Csak, csak, van itt valami…

– Mi az? Bökd ki! – biztatta Ugrifüles.

– Mi van a hazugsággal? Hazudhatunk, mondjuk, például udvariasságból?

Ugrifüles megvakarta a fejét.

– Nem hazudhatunk. De…

– De? – fülelt Tüskéshátú.

– Örülök, hogy erre terelődött a szó, Tüskéshátú barátom! Mert nézd csak, eddig csupa kézzelfogható illemszabályról beszéltünk. Hogyan köszönjünk, hogyan együnk, hogyan öltözködjünk? De van egypár olyan illemszabály, ami a tapintatról és egyéb lelki finomságról szól! Ez a rész a legnehezebb! Úgy is mondhatnám, hogy az illem magasiskolája!

Tüskéshátú elcsodálkozott.

– Tapintat? És lelki finomság? Mit jelentenek ezek?

– A tapintatot úgy érthetjük meg, ha megnézzük, hogy mi az ellentéte! A tapintat ellentéte a tapintatlanság. Más szóval: gorombaság, durvaság, modortalanság. Mondjunk a tapintatra példát! „Nagyon sajnálom, de nem tudom kölcsönadni a zseblámpámat.” Ha így tagadod meg a szívességet, nem sértesz vele. Nem úgy, ha ezt mondod: „Egy frászt adom oda a zseblámpámat, amilyen fakezű vagy, biztos elrontod, meg kiégeted a körtét, különben is irigy vagyok!” Vagy egy másik példa. Észreveszed, hogy az egyik gyerek nadrágja elszakadt. Ez előfordul. Hogyan közlöd vele tapintatosan? Intesz neki, s megsúgod, hogy csak ő hallja. Nem pedig úgy, hogy hangosan röhögve mutogatsz, s szétkürtölöd, hogy kilátszik a feneke! Érted?

Tüskéshátú mosolygott, majd elnyomta a mosolyt, s bólogatott.

71

– Igen. Vagyis nem szégyenítem meg!

Ugrifüles megdicsérte.

– Pontosan! Nagyon jól mondod!

– És milyen lelki finomság van még? Kezdek kíváncsi lenni!

– Vegyük például az ajándékozást! Milyen nagy öröm ajándékot kapni! És nagy öröm ajándékot adni is! Erősíti a barátságot! De ajándékozni is tapintatosan kell. Nem is hinné az ember, hogy rossz, tapintatlan ajándékozással, vagy az ajándék elfogadásával is lehet sérteni.

Tüskéshátú nem értette.

– Az ajándékkal sérteni?

– Igen. Mondok egy példát. Egy nagy durvaságot. Valakinek valami szépséghibája van, mondjuk erősen szeplős az arca, és neve napjára szeplő elleni kenőcsöt ajándékozunk. Miért sértő ez? Mert a szeplőjére céloztunk az ajándékkal.

– És az elfogadással hogyan lehet sérteni?

– Úgy, hogy például fitymálod, lekicsinyled! Hogy ilyen vacak, meg olyan vacak! Vagy ki se csomagolod, esetleg hanyag mozdulattal a sarokba dobod.

– És ha tréfából csinálom? Lehet egyáltalán tréfálni?

– Hogyne lehetne! A tréfa sok öröm forrása! De csak az a tréfa, amelyik ötletes, szellemes, nem túlzó, s nem okoz fájdalmat. Bizony, elég nehéz eltalálni a finom egyensúlyt. Hogy a tréfa vidám legyen, de meg ne bántsa a másikat.

72

– Másokkal akkor nem is tréfálhatunk?

– Dehogynem! És az a jó tréfa, ha a megtréfált maga is jót nevet a tréfán!

Tüskéshátú megint bólogatott, hümgetett meg krákogott, majd végre kibökte.

– És, hm, mi van a lányokkal? Állandóan azt hallja az ember, hogy legyél udvarias, meg lovagias, meg szolgálatkész! Velük nem lehet tréfálni?

Ugrifüles mosolyogva ingatta a fejét.

– Dehogynem lehet! Miért hagynánk ki a lányokat a vidámságból? Egyébként jó, hogy erről beszélünk, mert róluk kevés szó esett. Azért nem beszéltünk róluk eddig külön, mert minden eddigi illemszabály rájuk is vonatkozott. Természetesen a lányok is pontosan úgy köszönnek, öltözködnek, esznek, táboroznak, játszanak, szórakoznak, mint a fiúk! Világos. Mégis van egy kis különbség. Csak egy kicsi, nem olyan nagy, hogy ezért egy másik világba utasítanánk őket!

– És mi az a különbség?

– Az a különbség, hogy például a lányok általában nem olyan erősek, mint a fiúk. Ez így van, de ezzel sose szabad visszaélni! Mint ahogy általában nem szabad visszaélni az erőnkkel! Ellenkezőleg. Segíteni kell a gyengébbeket, udvariasan, tapintatosan. Ezért kell a lányokkal lovagiasan, szolgálatkészen viselkedni.

– Nem lesznek beképzeltek tőle? Nem fogják azt hinni, hogy, hogy… – Tüskéshátú megint krákogott meg hümmögött, de ráadásul el is pirult.

Ugrifüles a segítségére sietett, és befejezte helyette a mondatot.

– Vagyis, hogy legyeskedni akarsz, illetve udvarolni?

– Igen – nyögte ki Tüskéshátú.

– Én azt hiszem, hogy normális lány nem lesz beképzelt egy-két táskahordástól, vagy köszönéstől. Azonkívül pedig minden dolog kölcsönös. Előfordulhat, hogy neked tetszik egy lány, de te nem tetszel neki! Vagy te tetszel valakinek, de neked nem tetszik az illető. Ilyenkor mi a teendő? Nem kell megsértődni, nem kell gorombáskodni. Nem szabad bosszút állni. Attól még lehettek jó barátok is, ha nem kölcsönös a vonzalom. Érted?

– Értem. De mi van akkor, ha mind a ketten tetszünk egymásnak?

– Az a legszebb dolog! Én jól tudom, hogy azért szoktak a legkomiszabbul csúfolni egy fiút vagy egy lányt, amiért tetszenek egymásnak! Pedig ez nem bűn és nem szégyen! A legszebb érzés! Erre gondolj min73dig, ha csúfolnak, és büszkén és önérzetesen ne vegyél tudomást róla. Szamárordítás nem hallik az égbe!

Ugrifüles nagy lendülettel folytatta tovább. Olyan volt, mint egy szónok, mint egy szónokló híres illemtanár.

– És nehogy gyáván megfutamodj! Mennyi szép érzést tesznek tönkre csúfolódással és gyávasággal! Ostoba és gyáva az, aki szégyelli a vonzódását, az érzelmeit! Persze, a vonzódással is vigyázni kell, legyen szívből jövő, tiszta, önzetlen, de ne legyen komikus! Érted?

– Értem. Komikus, mikor folyton egymást lesik, féltékenyek, vagy az egyik csúfot űz a másikból. Láttam már elég ilyet!

– És ha sikerünk van, ne hencegjünk! Se a fiúk, se a lányok! Az előbb arra célozgattam, hogy mi az illem magasiskolája! Én azt hiszem, hogy két ember vonzódása, kapcsolata az illem magasiskolája! Ilyenkor a legőszintébb, a legérzékenyebb az ember! Mert ilyenkor kell a legtöbb lelki finomság!

– Tapintat! – vágta rá Tüskéshátú.

– Udvariasság! – szavalta Ugrifüles.

– És önérzet! – fejezte be Tüskéshátú.

Mosolyogtak, és nagyon elégedettek voltak egymással, a tanár és a tanítvány, egy illemtanár és egy illedelmes tanítvány! Tüskéshátú a végén egy nagyot sóhajtott.

– Jaj, de jó! Most már illedelmes vagyok! Nem is olyan nehéz!

74
Tóni, a póni
Póniéknál nagy az öröm,
született két kiscsikó!
Egyik lány, a másik fiú,
s mind a kettő póniló.
Bözsi, a lány, otthon maradt,
Tóni póni futkosott:
„Vár a világ! Nekem bármit
mondhatnak az okosok!”
El is indult, ugrándozva
egy nagy szántóföldre ért,
megállt, s nézte kíváncsian:
nagy ló húzta az ekét.
Néz a gazda: „Ni, egy póni,
mégpedig egy kiscsikó!
Gyere szépen itt mellettünk,
figyeld, hogy szánt a pejkó!”
Tóni figyelt, aztán így szólt:
„Most már továbbmegyek én,
vár a világ! Meg kell néznem,
mi van a hegy tetején!”
Hegy mögött volt egy iskola,
udvarán a gyerekek
kiabáltak: „Gyere, póni,
ha a cukrot szereted!”
Tóni cukrot ropogtatva,
mosolyogva elköszönt:
„Vár a világ! Meg kell néznem,
mi van lent és odafönt!
Fent már voltam, lent már voltam,
elindulok most jobbra!”
Így is tett, és rátalált
egy tisztáson egy sátorra.
Tóni ámult: mennyi állat,
majom, teve, oroszlán!
Ez kézen áll, az meg csak ül
a sarokban, mogorván.
Esteledik, Tóni érzi,
hogy a lába elfáradt.
Merre menjen? Követi a
hazatérő birkákat.
Póni mama mosolyogva
szól: „A csikóm mit látott?”
Tóni büszkén így válaszol:
„Láttam a nagyvilágot!”
75
Kelekótya kandúrok

Sétáltam egyszer az utcán, bámészkodtam, tűnődtem, mikor egy árnyék elsuhant előttem, be a pinceablakba! Nahát, mi lehetett az? Óvatosan a pinceablakhoz mentem, két szem parázslott rám. Egy kandúr nézett kíváncsian. Néztük egymást egy ideig.

– Legyünk barátok! – mondtam neki. – És majd jókat mesélünk egymásnak!

Így is lett. A kandúrt elneveztem Oriza-Triznyáknak, mert mindenkinek jár a név, és ő bemutatta sorban a barátait: Mirr-Murrt, a kandúrt, Téglagyári Megállót, a fura nevű kutyát és a többieket. Elmesélték a kalandjaikat, én meg könyvet kanyarítottam belőle, meg mesefilmet, hogy mások is megismerhessék! Most új meséket hallottam tőlük, és gyorsan megírtam.

Olvassátok!

76
Oriza-Triznyák nyomoz

Az egész úgy kezdődött, hogy Mirr-Murr, a kandúr vett egy zacskó pattogatott kukoricát! Majszolta, rágcsálta, de nem nagyon ízlett neki.

Kisétált a parkba, s nézte, hogy hová szórhatná… Csakhogy ebben a parkban rend volt és tisztaság! A rendre és tisztaságra a szigorú parkőr, Riminyák bácsi vigyázott, akinek nagy bajusza volt és szöges botja. Mirr-Murr meglátott a fán egy fészket. Elvigyorodott. Felmászott a fára, és a pattogatott kukoricát a fészekbe szórta.

Aztán leült, a zacskót kisimította, és nézegette a képeket, olvasgatta a betűket. A zacskó ugyanis egy újságoldalból készült.

Egyszer csak nagyon izgatott lett! Ezt olvasta:

„ELTŰNT EGY ÉRTÉKES FESTMÉNY A MÚZEUMBÓL!

ÓRIÁSI JUTALOM A MEGTALÁLÓNAK!”

Mirr-Murr elmerengett: Mi lehet az óriási jutalom? Egy óriási szál kolbász? Vagy egy óriási hordó tej? Akármi legyen, az a lényeg, hogy óriási! És hogy jutalom!

Nagy csivitelés meg fecsegés zavarta meg a merengésben. Megérkeztek a fészek lakói, vidáman eszegették a pattogatott kukoricát. Közben fecsegtek, csipogtak, és Mirr-Murra mutogattak. Három seregély volt, három szófacsaró seregély.

– Ni, egy macska, kacska, locska, rocska! – mondta az egyik.

– Olvasó, lósavó, marhasó! – mondta a másik.

– Nem láttad, hogy ki hozta a kukoricát? Irókocát, Kukacicát? – kérdezte a harmadik.

– Én hoztam – felelte Mirr-Murr. – Ízlik? Ajándék!

– Köszönjük!… Jönköszük!… Köszükjön!… – csipogták a seregélyek.

Mirr-Murr megrázta a fejét, mert már zúgott a sok összevissza beszédtől. Meg is kérdezte a seregélyektől:

– Nem tudtok rendesen beszélni?

– Nem tudunk! – mondta sajnálkozva az első seregély. – Az a helyzet, hogy túl gyorsan vág az eszünk, és túl gyorsan pereg a nyelvünk, és nincs türelmünk a rendes beszédhez!

Mirr-Murr gyorsan elbúcsúzott a seregélyektől.

– Ha tovább hallgatom őket, teljesen összezavarnak! – morogta. Átvágott a parkon, elköszönt Riminyák bácsitól, aki biccentett a fejével.

Felkeresem Oriza-Triznyákot – határozta el Mirr-Murr –, és megbeszélem vele az eltűnt festményt!

77

Oriza-Triznyák egy gyönyörű női szalmakalapban lakott. Mirr-Murr puha léptekkel közeledett felé, és elvigyorodott, mikor meghallotta az egészséges horkolást. Majd finom krákogással költögetni kezdte.

– Ki az? Mi az? Ja, te vagy az? – ébredt fel Oriza-Triznyák. – Várj, kiásítozom magamat! Á! Á! Á! Á! Na, elég volt! Mit akarsz?

Mirr-Murr az orra alá dugta az újságdarabot:

– Olvasd! Elveszett egy festmény! És óriási jutalom! Lehet, hogy egy óriási kolbász! Vagy egy óriási hordó tej!

Oriza-Triznyák azonnal felébredt:

– Kolbász? Tej? Hol van? Még nem reggeliztem!… – Aztán legyintett: – Átveszem a parancsnokságot! A reggeli ráér! Illetve majd útközben megreggelizünk. Nézzük meg a helyszínt! Vagyis a festmény helyét! Beszólunk Téglagyári Megállónak, a mosolygós kutyának is!

A múzeumban megmutatták nekik a festmény helyét. Elég kicsi lehetett, de biztosan nagyon értékes.

– És mit ábrázolt? – kérdezte Oriza-Triznyák.

– Egy szép nagy, kerek sajtot – felelte az igazgató.

Téglagyári Megálló mindenesetre körbeszimatolt, és jól megszagolta a falat is, ahol a festmény lógott. Mirr-Murr mormogott:

– Sajt, sajt… valami dereng a fejemben. Csak még nem tudom, hogy mi!

A parkba mentek, haditanácsot tartottak:

78

– Három helyen kell keresni! A földön, a levegőben és a föld alatt! A földön mi fogjuk keresni! – mondta Oriza-Triznyák.

– És a levegőben? – kérdezte Mirr-Murr. Majd felragyogott a képe. – A szófacsaró seregélyek! Majd ők keresik a levegőben!

– És a föld alatt? – kérdezte Téglagyári Megálló, de Oriza-Triznyák rögtön rávágta:

– Az S alakú giliszta!

Először a szófacsaró seregélyekkel beszéltek:

– Nézzetek körül a levegőben, hogy kinek van sajtot ábrázoló festménye! Világos?

– Világos! Livágos! Vágosli! – cserregték a seregélyek, és elrepültek.

– Keresd meg, és hozd ide az S alakú gilisztát!…

Téglagyári Megálló elügetett, s nemsokára jött is vissza, szájában egy furulyával:

– Itt van, ebben alszik. Fújj bele!

Oriza-Triznyák belefújt.

– Hamis! Hamis! – dugta ki az egyik lukon a fejét az S alakú giliszta. – Mit fújkálsz, ha botfüled van?! És különben is, mit akartok? Furulyázni? Ez az én lakásom!

– Nem furulyázni! Nyomozni! Neked a föld alatt kell nyomozni!

– Akkor rajta! – mondta az S alakú giliszta, és eltűnt a földben.

– De még azt sem tudod, hogy mit kell keresni! – kiáltott utána 79Oriza-Triznyák, és amikor az S alakú giliszta kidugta a fejét, gyorsan elhadarta:

– Egy festményt, amely sajtot ábrázol!

A seregélyek először egy kéményseprőt faggattak ki:

– Föltehetünk egy keresztkérdést? Nem látott itt egy sajtot?…

A kéményseprő erősen gondolkozott, aztán kibökte:

– Nem láttam!

Másodszor egy harangozót kérdeztek meg. A harangozó mérgesen rázta a fejét.

– Nem láttam semmit, nem hallottam semmit! Mindjárt dél van, és harangoznom kell! Itt van, ni, máris késtem öt másodpercet!

És meghúzta a harangot. Bim-bam! Bim-bam! Bim-bam!

Harmadszor egy cserepezőtől érdeklődtek. De az oda se figyelt.

– Én is nagyon szeretem a sajtot! Nini, éppen dél van, harangoznak! Gyertek, ebédeljünk! Hoztam finom sajtot! Jó szívvel adom!

A seregélyek megebédeltek. Megköszönték, majd csivitelve elrepültek.

– Hamis nyom volt, de nagyon finom sajt!

Az S alakú giliszta először egy vakonddal találkozott a föld alatt.

– Nem láttál egy festményt sajttal?

– Nem láttam. Ugyanis én majdnem vak vagyok! De adhatok egy jó tanácsot: legjobb az egyenes út!

Másodszor egy kútásóval találkozott:

– Nem látott egy festményt sajttal?

– Eddig még nem! De lehet, hogy lejjebb van! Várj, ások tovább. Víz! Víz! Éljen!

– Víz van, sajt nincs! – morogta az S alakú giliszta.

Harmadszor egy csatornatisztítót kérdezett meg, aki így felelt.

– Egy festményt, meg egy sajtot? Nem, nem láttam egyiket se!

Az S alakú giliszta elszomorodott. Úgy látszik, nincs a föld alatt!

Oriza-Triznyák kiadta a parancsot a kutyának:

– Rajta! Szimatolj!

Téglagyári Megálló szimatolva elindult, a két nyomozó izgatottan követte.

– Állj! Erősödik a sajtszag! Utánam!

Bementek egy tejboltba, ahol rengeteg sajt volt.

– Mi tetszik? – kérdezte a boltos.

Oriza-Triznyák dünnyögött a bajusza alatt:

– Nyomozók vagyunk! Egy festményt keresünk!

80

– Festmény nincs, ez tejbolt! Azonkívül mit kértek?

– Semmit. Nincs pénzünk!

– Akkor ne tartsátok fel a forgalmat!

Oriza-Triznyák töprengett az utcán:

– A szimat nem elég! Elő kell venni a logikát!

– Vedd elő! – biztatta Mirr-Murr. – Még úgysem láttam olyat soha! Milyen lehet? Gömbölyű? Négyszögletes?

– Buta vagy! A logika nem látszik! Az itt van a fejemben! Másképpen észnek is hívják! Na, most a logika azt súgja, hogy kétfelé kell osztani a világot! Kik szeretik a sajtot, és kik nem?

– A sajtot mindenki szereti! – mondta Mirr-Murr. – Például én is!

De Oriza-Triznyák tovább erősködött.

– Szereted, szereted… De ki szereti annyira, hogy még lopni is képes érte? Meg rabolni! Ezt hogyan tudjuk meg? De várjatok, van egy ötletem!

Kölcsönkértek egy bazárostól egy gipszből öntött műsajtot. Kitették az útra, a legforgalmasabb helyen. Aztán elbújtak egy kukabödön mögé, és onnan leskelődtek.

Jött egy gyerek, belerúgott a műsajtba, és bicegve, dühöngve továbbment.

Jött egy tűzoltó peckesen, megbotlott a műsajtban, hasra esett. Öklét rázva továbbment.

Jött egy kutya, megszagolta, fintorogva továbbment.

Jött egy egér, izgatott lett, és mohón nagyot harapott a műsajtba.

– Jaj, a fogam! Kitört! Jaj, jaj, jaj! – siránkozott, és elrohant.

– Utána! Ez a forró nyom! – kiáltotta Oriza-Triznyák, és a hóna alá kapta a műsajtot.

Rohantak, loholtak, ügettek a foghíjas egér után.

Átvágtattak egy csoport óvodáson.

Egy esküvői meneten.

És egy köcsögárus kocsiján!

A foghíjas egér leszaladt a pincébe.

A nyomozók utána!

A pincében ott lógott a sajtot ábrázoló festmény.

– Aha! – mormogta Mirr-Murr. – Nekem végig itt derengett a fejemben, hogy az egerek nagyon szeretik a sajtot! De hát a nyomozás, meg a logika, az egészen más!

Téglagyári Megálló megszagolta a képet.

– Ez az! – jelentette ki.

81

Oriza-Triznyák levette a falról a bűnjelet.

– Visszavisszük! – mondta keményen.

Az egerek siránkozva előbújtak.

– Most miben gyönyörködjünk? Ha csak ránéztünk, összefutott a nyál a szánkban!

– Tessék, itt a műsajt! Ebben gyönyörködjetek! Csak nem kell beleharapni, mert kitörik a fogatok! Ez már úgyis összevissza van harapdálva, így nem vihetjük vissza!

A múzeumban nagy örömmel fogadták a nyomozókat. Még az igazgató is gratulált.

– Hogyan találtátok meg? Logikával? Helyes! Akkor most következik az óriási jutalom! Fügés néni! Adja ki nekik a jutalmat! A büfés néni sóhajtva adta oda a büfé kulcsát.

– Tessék. Egyetek, amennyi belétek fér! Én nézni se bírom!

Nem baj, nézés nélkül is megittak, megettek mindent. A tortára málnaszörppel koccintottak. Ami meg megmaradt, összecsomagolták a szófacsaró seregélyeknek és az S alakú gilisztának.

Oriza-Triznyák még visszaszólt a kapuból.

– Ha máskor lesz valami nyomoznivaló, csak tessék szólni! Nekünk van logikánk!

82
Oriza-Triznyák és a megkergült robot

Oriza-Triznyák meglátott egy hatalmas plakátot. Szótagolva elolvasta: SZU-PER RO-BOT! NE SZA-LASZ-SZA EL!

– Nem szalasztom el! – morogta a bajusza alatt. – Semmiféle alkalmat soha nem szalasztok el! Persze, hogy kipróbálom!

Belépett az üzletbe, odament az ásítozó eladóhoz.

– Én is kipróbálhatom? – kérdezte.

– Te is kipróbálhatod! Ingyen van! Reklám! – mondta unatkozva az eladó, és egy nagy dobozt nyújtott át.

Oriza-Triznyák vérszemet kapott, vagyis nagy mohón így szólt:

– Azt a kis dobozt is megkaphatnám?

– Megkaphatod! – ásítozott tovább az eladó. – Legalább hamarabb véget ér ez a reklámhadjárat!

Oriza-Triznyák a parkon át hazaegyensúlyozott a dobozokkal. A szófacsaró seregélyek ámulva néztek utána.

– Mit visz?… Vit misz?… Szit miv? – cserregték.

Riminyák bácsi, a parkőr csak a fejét rázta. Mirr-Murr pedig egy bokor alatt szunyókált, és nem csinált sehogy.

Oriza-Triznyák az ecetfa árnyékában először a nagy dobozt nyitotta ki. Mindenféle alkatrészek, csavarok, drótok, lemezek voltak benne, és a tetején egy nyomtatvány meg egy rajz, ezzel a szöveggel: „Ön is összeszerelheti a szuperrobotot, ha pontosan követi a rajzot!”

– Követem, követem… – mormogott.

Felnyitotta a kicsi dobozt is. Egy játék orgona volt benne. És egy nyomtatvány: „Az orgona öt és fél voltos elemmel működik. De lehet beletenni két darab másfél voltos elemet is. Ha a billentyűket lenyomjuk, megszólal az orgona!”

– A billentyű, a billentyű… – motyogott, és nekilátott a munkának.

A rajzot kiszögezte az ecetfára.

Egyszer a nagy dobozra nézett, egyszer meg a kis dobozra. Ide-oda járt a szeme.

– Szuperrobot? És ha csinálnék egy kétszeresen szuper robotot? Meg is csinálom! A kettőből csinálok egy szuper-szupert! Lesz ám csodálkozás. Lesz ám álmélkodás!

Villámgyorsan szétszerelte a játék orgonát.

Majd a nagy dobozból is kiszedte az alkatrészeket.

Kezébe fogta a kulcsot, kidüllesztette a mellét, s úgy állt ott, mint a világ legnagyobb szerelője! És így is gondolta.

83

– Én vagyok a világ legnagyobb szerelője! – kiáltotta.

Egyet innen, egyet onnan!… Oriza-Triznyák szélsebesen szerelt. Már kész volt a lába. Egy kicsit ugyan furcsán festett, hogy a körme helyén billentyűk fehérlettek.

Azután elkészült a törzse. Elhelyezte benne a játék orgona fújtatóját.

Utána felszerelte a két kezét. Azokon is billentyűkből volt a köröm.

Végül elkészült a fej! Sokáig válogatott a sípok között, majd az Á sípot dugta a robot szájába.

– Legalább majd mindig a normál Á hangot fújod! – vigyorgott, mert a zenéhez is értett egy kicsit.

Nézegette a kimaradt alkatrészeket, és közben dünnyögött:

– Ezekkel meg mit csináljak? Beletömöm a fejébe! Egy kicsit nagy, de nem baj. Annál okosabb lesz, ha több van a fejében! És most beindítom! – nyomta meg a beindító gombot.

A robotnak kigyulladt a szeme.

Majd sípolt egyet: Á.

Majd fölemelte először a jobb lábát, utána a bal lábát.

– Megy! Megy a szuper-szuper robot! – ujjongott. – Oriza-Triznyák csodarobotja! Éljen! És éljek én!

A robot sípolva, csikorogva és világítva a szalmakalaphoz lépegetett, 84amelyben Oriza-Triznyák szokott aludni. Fölemelte, és szép lassan darabokra tépte.

– Ne! Ne! Ne csináld! – kiáltott rá Oriza-Triznyák. De a robot rá se hederített.

Az ecetfához lépkedett, és billentyűkörmeivel lefűrészelte az összes gallyat. Eltűnt a kellemes árnyék!

– Jaj nekem! – fogta a fejét Oriza-Triznyák.

A robot csikorogva feléje tartott. A szeme villogott, a szája sípolt. Kinyújtotta a kezét, és elkapta Oriza-Triznyákot.

– Engedj el! Azonnal engedj el! – nyávogott rémülten Oriza-Triznyák.

A robot fölemelte, majd háromszor a földhöz verte.

– Jaj! – tapogatta a fenekét a kandúr.

Amikor a robot újra kinyújtotta a kezét, futásnak eredt. Ennek fele se tréfa! Szégyen a futás, de hasznos!

A robot kinyújtott kézzel, világító szemmel, sípolva futott utána.

Feldöntöttek egy kerékpárost.

Egy utcaseprőt.

És egy pincért.

Átugrottak egy csatornamunkást.

Egy kinyújtott lábat.

És Téglagyári Megállót…

…aki Oriza-Triznyákhoz csatlakozott.

– Hová futunk? – kérdezte a kandúrt.

– Ha nem vetted volna észre, menekülünk! – mondta Oriza-Triznyák.

Téglagyári Megálló hátranézett.

– Szép robot! Te ismered?

– Én csináltam! Szuper-szuper! És milyen jól fut!

A park felé kanyarodtak. Mirr-Murr felébredt, mikor ráléptek, s ámulva nézett utánuk.

– Várjatok meg, fiúk! Megyek én is!

Hárman futottak elöl, hátul a robot. Körbe-körbe…

Legázoltak egy homokvárat.

Egy pamutgombolyagos kosarat.

És a gyönyörű, nemesített rózsákat, a park büszkeségét.

Ekkor kapcsolódott be az üldözésbe Riminyák bácsi, a reszkető fejű parkőr. Rázta a botját és kiabált:

– Fűre lépni tilos! Rohangálni tilos! Motorbiciklit behozni tilos!

85

– Ez nem motorbicikli! Hanem szuper-szuper robot! – morgott elöl Oriza-Triznyák. – És nem hoztuk be! Jött az magától!

– Így nem lesz jó! – lihegte Oriza-Triznyák. – Ki fogunk fulladni! Csináljunk egy cselt! Háromig számolok, és hárman háromfelé szaladunk!

Jobbra futott Téglagyári Megálló, balra futott Mirr-Murr, középen futott Oriza-Triznyák. A robot habozás nélkül Oriza-Triznyákot követte. Riminyák bácsi meg a robotot.

– Hm! – morgott Oriza-Triznyák. – Nem egészen sikerült a csel! Újat kell kitalálnom!

Fölmászott a fára.

A robot utána.

– Ez se jó! – morgott Oriza-Triznyák.

Lemászott a másik oldalon.

A robot utána.

Riminyák bácsi megfogta a robot karját:

– Megvagy, te fára mászó motorbicikli!

86

A robot apróra tépte Riminyák bácsi kalapját, kettétörte a szöges botját. Majd Oriza-Triznyák után futott.

Mirr-Murr és Téglagyári Megálló egy bokorban kuksolt. És töprengett: Valamit ki kell találni! De mit? Miből lehet ez a robot? Kérdezzük meg Oriza-Triznyákot! Ő csinálta!

Megvárták, míg arra kanyarodnak és megkérdezték:

– Miből van a robot?

– Vasdarabokból és játék orgonából! – lihegte futás közben a kandúr.

– Vas, vas… Megvan! Szerezzünk egy mágnest! Az vonzza a vasat! – mondta Mirr-Murr.

A vasboltból egy hatalmas mágnespatkót hoztak. Elbújtak a bokorban, és megvárták, míg újra arra kanyarodnak.

Kitartották a mágnespatkót. A robot lelassult, egyre lassúbb lett, aztán megállt.

Majd röpülni kezdtek a csavarok, a drótok, a lemezek, mindet magához vonzotta a mágnes.

Csak a billentyűk maradtak, mert azok elefántcsontból készültek.

Oriza-Triznyák hálásan mosolyogva megölelte őket.

– Köszönöm! Már majdnem kifutottam a világból!

– Mit csináljunk ezzel a sok alkatrésszel? Vigyük vissza?

Elszaladtak a nagy dobozért, meg a kis dobozért. Telerakták mind a kettőt.

– Egy kicsit összekeveredtek! Nem baj! Majd szétválogatja, akinek kell!

– Visszahoztuk! Kipróbáltuk! Nem tetszik!

– Tegyétek a többihez! – mondta az ásítozó eladó. – A robotot oda, a játék orgonát ide!

Ballagtak a park felé. Mirr-Murr megszólalt:

– Azért Riminyák bácsinak kellene venni egy új kalapot! Ő nem tehet a robotszerelésről!

– Veszünk! – jelentette ki Oriza-Triznyák.

Bementek egy kalapboltba, és vettek egy gyönyörű vadászkalapot Riminyák bácsinak. Hadd örüljön!

87
A kutya első verse
Asztal alatt sűrű homály,
asztal alatt kincsesbánya,
rég feledett kéziratok,
közöttük a gazdi lába.
Mivel minden zugot elönt
a sok telefirkált papír,
ez meg milyen foglalkozás,
szegény gazdi egész nap ír!
Közben nyög meg sóhajtozik,
és füstöt fúj, mint a kémény,
ködös szemmel hova bámul,
dől belőle a sok élmény.
Jön a kutyám szimatolva,
ő most egy nagy nyomozó eb,
fölfedezi a világot,
és most az orrával főleg.
Megtelik az orrsövénye,
minden szagot külön választ,
csípőst, fanyart, dohost, szúróst,
felsorolni ki tudná azt?
Csodálatos szimatával
betalál az asztal alá,
futólagos üdvözlésként
a lábam puhán megnyalá.
Majd mint kinek megtelt orra,
s rájött, hogy van éles foga,
rágcsál, mar, tép a homályban
nagy szuszogva és morogva.
Én csak félig figyelek rá,
markában tart még az ihlet,
nem a lábam rágja, érzem,
hát akkor mit rágcsál itt lent?
Lenézek: a szája tele
rövid verssel, hosszú verssel!
Bűntudatos szemmel néz rám:
Most mi lesz, ugye nem versz el?
Rágd át magad, de ne nyeld le,
szólok, hátha beteg leszel!
A vers, hm, a lélek étke,
s jobb, ha te még kolbászt eszel!
88
Álmában fut a kutyám
Álmában fut a kutyám
álombéli nyúl után,
fel-felcsahol álmában
bent a szoba sarkában.
350
Irigykedve nézem őt
s az álom-vadászmezőt,
még azt is, mit megugat,
irigylem én a nyulat.
És a szoba kitágul,
a szőnyegre virág hull,
ág csapódik, fű hajol,
hol az álom ellohol.
Morognak a bútorok,
nagy testű komondorok,
ahogy köztük átcikáz
a nyúl, mint egy látomás.
Száját tátja a szekrény,
erre fut a szökevény,
a könyvespolc vicsorog,
hogy ez micsoda dolog!
Beleremeg a szívem,
tán a gyerekkor üzen,
elmúlt időm beköszön
csaholva a küszöbön.
Hol végtelen volt a rét,
s hallottuk a föld szívét,
tiszta eget kortyoltunk,
vadnyúl után loholtunk.
Alvó kutyám felébredt,
helyreállt gyorsan a rend,
csukunk álom-kapukat,
elfeledjük a nyulat.
Kutyaébresztő
Szárszón reggel, ha kel a nap,
én még aludnék egy kicsit,
de berobog a kiskutyám,
orromra ad puszit, pacsit.
Mivelhogy ő már felébredt,
akkor minden ébredjen fel,
ha lecsukja: este legyen,
szemét nyitja: legyen reggel!
Egyszerű az ábécéje,
együtt szuszog a világgal,
s minden-minden csak azért van,
hogy játsszon a kiskutyával.
Ideje hát kioktatni,
habár fejem kissé kába,
szigorúan belefogok
a kiskutya-oktatásba:
A kakas se kukorékol,
még a nap is pizsamában,
a rigó is hanyatt horkol,
s a bolha a hátizsákban!
Ott a vekker, csörgőóra,
fel van húzva ébresztőre,
akkor ébredj, mikor csörög,
ne utána s ne előtte!
Nem vagy baba, karonülő,
négy hónapos leszel lassan,
ilyen buta, nagy kiskutya
pitymallatkor ne ugasson!
Korán kelést törvény tiltja,
beírok a parlamentbe:
minden korán kelő kutyát
tanítsanak meg a rendre!
Így szólottam ásítozva,
tudván, mi a jó oktatás,
mely többet ér minden szónál,
csakis a példamutatás!
Szép szemében az értelem,
pofájában a fog villan,
nem hittem, hogy ilyen okos,
nem, a legszebb álmaimban!
Vigyorogva mellém bújik
s horkolunk még egy ráadást,
alszunk egy kis malac-álmot,
lágyan átölelve egymást.
90
Kutya futóverseny
Mikor végre felébredünk,
én, a rigók s a kiskutyám,
meg is fürdünk, én s a rigók,
ő a csapot nyalja bután.
Hívom a kerti zuhanyhoz,
de csak megvetően csahol:
„Mi vagyok én, talán kacsa?
Szőr van rajtam, nem kacsatoll!”
Felöltözve elindulok
a boltba tejért, kifliért,
Nagy komolyan lépegetve
a kertkapuig kikísér.
Néz utánam bánatosan,
hogy a szívem majd megszakad,
elmenőben integetek,
s motyogok vigasz-szavakat:
„Nem világgá megyek, ne sírj,
és nem válunk el örökre!”
De csak lógatja a fejét
bánatosan nyöszörögve.
De amikor jövök vissza,
haj, zeng ám a Pipacs utca:
csahol, lohol, bukfencezik,
fent a levegőben úszva,
sistereg benne az öröm,
néha lemarad a lába,
ámulok, hogy mennyi élet
fér bele egy kiskutyába!
Így fut versenyt az örömmel
és megfordul három-négyszer,
nagy boldogan meg-megszagol,
hogy a gazdi mégse vész el!
Végre-végre célhoz érünk,
jöhet a nagy díjkiosztás:
első díj egy simogatás,
második díj egy kis kolbász.
És mindenki elégedett,
ez a nap is jól kezdődik,
és ha isten is megsegít,
tán kibírjuk délelőttig!
91
A macska megette az ebédet
Régen elvált már a csecstől,
mégsem kopik fel az álla,
van amiből egyen, igyon,
evőtálja, ivótálja.
Csecsemőből így lesz dedós,
tejszagúból nagy kiskutya,
önállóan táplálkozik,
örül is a retyerutya,
vagyis én, a kutya-gazdi,
azonkívül a szomszédok,
egy-két rigó, veréb, harkály,
egy macska is idepislog,
ahogy szürcsöl, ahogy csámcsog,
faldos, nyeldes és lefetyel,
száját nyalja, egy perc alatt
végez is a reggelivel!
Hol az ebéd? – néz rám kérdőn,
s szólok hozzá oktatólag:
Várj, míg a pocakod apad,
elmehetnél kishordónak!
Futkosd le a reggelidet,
attól lesz majd jó étvágyad,
így csinál az okos kutya
az ebédnek puha ágyat!
Értelmesen bólogatunk,
futkos körbe, mint a kerge,
büszkén nézem a tornácról,
bajuszt dugva hideg serbe.
Itt van a dél, harangoznak,
tálba öntöm az ebédjét.
Telefon szól, becammogok,
velem jön, s ez biz nagy vétség!
Mert a macska befalta mind!
Kutyám rohan dérrel-dúrral:
Tál kiürült, pohár betelt,
leszámolok a kandúrral!
Foghegyről még visszavakkant:
Mégis jobb a kutya terve,
a reggelit, az ebédet,
mondtam, együk meg egyszerre!
92
A nagy papucstolvaj
A nagy papucstolvaj éjjel
nagy ravaszul mélyen alszik,
így álcázza magát, ezért
őrá senki nem gyanakszik.
Mint csecsemő a bölcsőben,
horkolászik kosarában,
hogy is lehetne ő tolvaj,
ily képpel, s az ő korában?
Hisz a foga is még tejfog,
a lába is rövid, gyenge,
összevissza lóg a feje,
a mozgása ügyetlenke.
Ilyen ő, az én kiskutyám,
ártatlanság élő szobra!
Papucstolvaj? Ugyan kérem!
Rá se néz a papucsokra.
Akkor ki járt bent a házban,
akkor ki járt kint a kertben?
Töprengtem, míg csupasz talppal
papucsomat keresgettem.
Az ágy alatt kotorászok,
de hiába, nincs ott semmi,
pedig este oda tettem,
tehát mindnek ott kell lenni.
S ha tüdőgyulladást kapok,
vagy isiászt vagy reumát?!
Az ajtóból vigyorogva
hallgatja e morgós dumát.
Gyanakodva nézem, gyanúm
lassan-lassan az égig ér,
ő kirohan, én utána:
és a kert, mint egy csatatér!
Telistele papucsokkal,
itt egy fél pár, ott a párja,
téli, nyári keveredve,
mintha szellem-táncot járna.
Rámnéz: Gyere, játsszunk, morgós,
az örömöt ingyen adják!
Így van, szólok, papucs helyett
kapsz azért egy pöttyös labdát!
93
Hapci-rakéta a Hókuszpókusz-szigetekre
1. Tüsszentés-meghajtású Hapci-rakéta

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer három testvér. Két fiú és egy lány. Nem volt rajtuk semmi különös, talán csak annyi, hogy a nagyobbik fiú egy picit dagi volt, a kisebbik fiú szemüveges, a lány pedig tejfehér bőrű. De különben olyanok voltak, mint a többi gyerek. A dagit Daninak hívták, a szemüvegest Jenőnek, a tejfehér bőrűt Pircsinek.

Iskolások voltak mind a hárman, de most éppen otthon nyögtek, mivel hatalmas influenzajárvány söpört végig a városon, és egy csapásra megbénította az oktatást, mert főleg a tanulóifjúság közül szedte az áldozatait. Ez már így van, hogy az összes járvány többnyire az oktatási idő alatt dúl, hogy miért, azt még eddig senki sem tudta megfejteni.

Reggel a mamájuk kikészített nekik egy csomó gyógyszert és aggódva szólt vissza az ajtóból.

– Vegyétek be a gyógyszereket! És igyatok forró teát. És ne nyissátok ki az ablakot, mert huzat lesz, és tüdőgyulladást kaptok! És ne tévézzetek, és ne bömböltessétek a rádiót! És ne veszekedjetek, és ne rontsátok el a gyomrotokat!

94

És elrohant dolgozni.

Dani azonnal kinyitotta az összes ablakot.

– Ne tüsszögjetek, mert megfertőzitek a kutyámat! Gyere ide, Vacak!

Hogy történt, hogy történhetett? Az ablaknál álltak mind a négyen, s egyszerre tüsszentettek. Talán a tüsszentés összeszorzódott, és akkora légnyomás keletkezhetett, amely eltért a normálistól? A lényeg az, hogy egyszerre kirepültek mind az ablakon!

Szálltak suhanva túl a városon, túl a határokon, egyszer délnek, egyszer északnak, nem tudták pontosan, Jenő, a szuper eszű is csak pislogott a szemüvege mögött. Dani magához ölelte Vacakot s nagyokat kurjongatott.

– Repülünk! Hapci!

Pircsi belecsimpaszkodott Jenőbe.

– Mi ez? Mi ez? – sikongatott.

Jenő végre összeszedte szuper eszét, s így szólt.

– Tüsszentés-hajtású Hapci-rakéta! Vagyis tessék tüsszögni, mert leállunk!

– Azon ne múljék! – rikkantotta Dani. – Egy hónapra való üzemanyag van bennem! Hapci! Hapci! Hapci!

95
2. Nátha-sziget

Egy nagy óceán fölé értek, nem látszott se az eleje, se a vége. Lebegtek tűnődve, mikor Jenő felkiáltott.

– Ott egy sziget! Ereszkedjünk le!

– Épp ideje! – morogta Dani. – Már kisebesedett az orrom az állandó tüsszögéstől!

Leereszkedtek, Dani egy utolsót tüsszentett, csak úgy rezegtek a bokrok.

– Egészségedre! – mondta egy náthás hang.

– Köszönöm! – köszönte meg Dani.

– Nem jó! – mondta a náthás hang. – Neked kell azt mondani, hogy egészségedre! Itt ez a köszönés!

– Itt? De hol vagyunk? És te ki vagy? – csodálkozott Dani.

– A Nátha-szigeten vagytok! És én egy szigetlakó vagyok.

Élőlépett a szigetlakó. Hát, elég fura figura volt! Tulajdonképpen egy hatalmas orr volt! Egy vibráló, pirosló orr!

– Nincs véletlenül egy zsebkendőtök?

Pircsi szótlanul átnyújtotta a zsebkendőjét.

Az Orr-ember ugrált örömében.

– Ó, egy zsebkendő! Egy tiszta zsebkendő!

Abbahagyta az ugrálást s nyugodtabban folytatta.

– Tudjátok, milyen nagy kincs egy zsebkendő a Nátha-szigeten?! Már évszázadok óta kifogyott!

– Fuj! – húzta el a száját Jenő. – Akkor mibe fújjátok az orrotokat?

– Semmibe! Ez a mi tragédiánk! Ezért nem tudunk soha kikeveredni a náthából! Hapci!

96

– Egészségedre! – mondta Jenő. – És ha megkérhetlek, a zsebkendőbe hapcizz!

– Nem, nem! Hogyisne! Ez nagy kincs! – a szigetlakó gyorsan eldugta a zsebkendőt.

– És akkor hogyan gyógyultok meg? – kíváncsiskodott Pircsi.

– Itt soha senki nem gyógyul meg! Itt örökké náthásak vagyunk! Aki nem az, egy pillanat alatt megfertőzzük. Különleges, gyógyíthatatlan náthával!

Feléjük célzott az orrával, és nagy levegőt vett.

– Meneküljünk! – kapott észbe Jenő. – Futás!

Nyakukba szedték a lábukat, futottak, menekültek. A parton utolérte őket a hatalmas, orkánszerű tüsszentés. Fölemelkedtek a levegőbe és zúgva repültek.

3. Vitamin-sziget

Egy korong alakú sziget fölé értek. Ahogy lebegtek, Jenő előkapta a noteszát, gyorsan belerajzolta a Nátha-szigetet s ezt az újat.

Lefelé ereszkedtek a pirula alakú szigetre, mikor finom zuhany érte őket.

– Itt locsolnak! Itt permeteznek! Itt spriccelnek! – kiáltott fel Dani.

Vacak a gazdája képét nyalogatta buzgón, erre Dani is megnyalta óvatosan a kezét, majd vigyorogva felordított.

– Hé! Itt gyümölcslével permeteznek! Finom almalé! Meg meggylé! Meg őszibarack! Meg kiwi!

– Mivi? – kérdezte Pircsi.

97

Nézelődtek, nem láttak senkit.

– Hahó! Hé! Hé! Vau! – kiáltoztak, illetve Vacak csaholt.

Végre Jenő észrevette a hatalmas táblát. Odamentek, megbámulták. A táblára ez volt írva:

„Ez a Vitamin-sziget! Itt az élethez szükséges összes vitamin megtalálható! Az A-vitamintól a Z-vitaminig. Kövessétek a jeleket és ne tömjétek tele magatokat, felesleges. Elég, ha mindegyikből csak egy csipetnyit esztek! Jó gyógyulást és jó utat! (És ne kiabáljatok, mert nem lakik senki a szigeten. Minden magától működik.)”

Szép csendben végigsétáltak a jelek mentén, s bekaptak egy-egy csipetnyit a vitaminokból. A vitaminok fürtökben lógtak a fákról, különleges alakú tablettákba préselve. Volt répa alakú, volt alma formájú, volt amelyik meggyre, körtére, paprikára hasonlított.

A sziget végén megálltak, Dani hangosan lélegzett az orrán át.

– Szelel az orrom! – mondta boldogan. – Elmúlt a náthám!

– Meggyógyultunk! – ujjongott Pircsi.

– De hogy megyünk tovább? – komorodott el Dani. – Kifogyott a nátha üzemanyag!

Mindnyájan Jenőre néztek, hogy találjon ki valamit a szuper eszével. Jenő töprengett, gondolkozott, mozgatta a szuper eszét. Majd mosolyogva így szólt.

– Két kérdés van! Egy: merre menjünk, hogy hazaérjünk? Kettő: hogyan menjünk tovább? Az elsőre nem tudom a választ, majd figyelünk nagyon, hogy megtaláljuk a hazavezető utat! A második egyszerű! Tele vagyunk vitaminnal! Az majd elrepít! Dobbantsunk!

Nekifutottak, dobbantottak, s csodák csodája, gyönyörűen suhantak, szálltak a levegőben.

98
4. Szemrontó-sziget

Lefelé ereszkedtek, alattuk kékes fény villogott, hunyorogva keresték a leszállóhelyet. Egy doboz alakú szigetet pillantottak meg, amelyen fura alakú fák álltak. A fák sokágú tévéantennákhoz hasonlítottak. Egy ilyen antennafa ágára szálltak le, és pislogva bámészkodtak.

– Fáj a szemem! – dörzsölte a szemét Pircsi.

– Hunyd be! – javasolta Dani.

– De akkor nem látok!

Jenő nem szólt, töprengve figyelt, a noteszába berajzolta az új szigetet.

– Hasonlít… – mormogta. – Nagyon hasonlít!

– Jön valaki! – suttogta Dani. – Erre jön! Szent mákos tészta! Mi ez?

Hát, elég fura figura közeledett feléjük. A feje egy tévédobozhoz hasonlított. Vékony lábakon ugrált. Megállt előttük, s csipogó géphangon megszólalt.

– Kérlek, állítsatok vissza az állomásra! Itt a keresőgombom!

Jenő óvatosan kinyúlt, és csavargatta a keresőgombot.

A tévéfejű képernyőjén vékony csíkok cikáztak, majd megjelent egy monoszkóp, egy ábra, amely olyan volt, mint egy rosszul megrajzolt emberarc.

– Köszönöm! – kattogta a tévéfejű. – Most már beszélgethetünk! Megvan az állomásom. Mi ugyanis csak az adón keresztül beszélgethetünk! Kérdezzetek!

Jenő megköszörülte a torkát, hunyorgott, mivel zavarta az egyre erősebb kékes fény.

99

– Hogy hívják ezt a szigetet? – kérdezte.

– Szemrontó-sziget! – nyekeregte a tévéfejű.

– Mindjárt gondoltam… – morogta Dani.

– És, izé… mindenki úgy néz ki, mint te? – kíváncsiskodott Jenő.

A tévéfejű mintha sóhajtott volna, s géphangon így válaszolt.

– Mindenki. Valamikor mi is olyanok voltunk, mint ti. De addig néztük a tévét, míg magunk is tévékészülékekké változtunk. Így egyszerűbb… minden sokkal egyszerűbb!

– Pucoljunk innen! – suttogta rémülten Dani. – Én érzem, hogy mindjárt tétévé változom! Tévé-vávává! Tévévé-vávává!

– Jenő! Találj ki valamit a szuper eszeddel! – siránkozott Pircsi. – Dani már tévéül beszél!

– Vauuuu! Vauuuu! – nyüszített Vacak.

Jenő bólintott, hogy már ki is talált valamit, intett, hogy kövessék! Felmásztak az antennafa tetejére. Az antennafa meghajolt, majd zengve kiegyenesedett, s kilőtte őket a levegőbe.

100
5. Fogfájás-sziget

Kifeszített kabátjukkal fékeztek, s leszálltak egy hatalmas zápfoghoz hasonlító szigetre. Jenő gyorsan lerajzolta a noteszába a szigetet s megállapította, hogy fehér zománcos szikla az egész, itt-ott kefesörtéjű fák álltak ki belőle.

– Olyanok, mint a fogkefék! – dünnyögte.

Egyszer csak három dagadt képű szigetlakó szaladt arra, s jajgatva eltűntek.

– Ezeknek meg mi bajuk? – csodálkozott Dani.

– Nem láttad? Meg volt dagadva az arcuk! Szegények! – mondta Pircsi.

– Psz! – pisszegett Jenő. – Figyeljetek csak! Az egész sziget jajgat!

Füleltek, figyeltek, s valóban, innen is, onnan is jajgatás hallatszott, elnyújtva, fájdalmasan, hogy beleborsózott a hátuk.

Mikor megint arra futott egy jajgató szigetlakó, Jenő elébe állt.

– Légy szíves! Egy pillanatra! – mondta neki.

– Jajajajaj! – jajgatott a dagadt képű szigetlakó.

Jenő gyorsan előkapta a zsebkendőjét, a tisztábbik felét belemártotta a vízbe s a szigetlakó arcára tapasztotta.

– Köszönöm… – motyogta a dagadt képű. – Így jobb egy kicsit!

– Miért jajgattok? – kérdezte Jenő. – És hogy hívják ezt a szigetet?

– Azért jajgatunk, mert fáj a fogunk! Borzasztóan fáj! Rettenetesen fáj! A szigetet éppen ezért Fogfájás-szigetnek hívják! Jajajaj!

Jenő gyorsan újra belemártotta a zsebkendőt a vízbe, s a dagadt képűnek adta.

101

– Köszönöm! – suttogta a szigetlakó. – És azért fáj a fogunk, mert nem tudunk fogat mosni! És azért nem tudunk fogat mosni, mert valamikor régen elástuk az összes fogkefét! Jajajaj! És azok kinőttek a földből. De már nem tudunk velük fogat mosni! Jajajaj! És azért futkosunk, mert a levegő egy kicsit hűsíti a fájós fogat! Jajajajajaj!

Visszaadta a zsebkendőt Jenőnek, és jajgatva elfutott.

– Jajaj! – kapott az arcához Dani. – Menjünk innen! Megfájdult a fogam!

– Vauuuu! – nyüszített Vacak.

– Jajajaj! – jajgatott Pircsi is. – Találj ki valamit, Jenő!

– Jaj! – nyögött Jenő. – A fogfájástól nem működik a szuper eszem! Ússzunk! A víz lehűti!

Fejest ugrottak a tengerbe, s jajgatva elúsztak a szigettől.

102
6. Dagi-sziget

Kimerülten úsztak, mikor végre megpillantottak egy újabb szigetet. A szigetről vastag gallyak lógtak a vízbe, belecsimpaszkodtak s felmásztak a partra.

Vacak vigyorogva szagolgatta a gallyakat, majd beleharapott az egyikbe, s jóízűen felfalta. Ámulva nézték, majd Dani is megszagolt óvatosan egy gallyat.

– Kolbász! Füstölt kolbász! – rikkantott. És nagyot harapott bele.

Jenő felnézett a noteszból, ahová az új szigetet rajzolta.

– Milyen füstölt kolbász?

– Tessék, kóstold meg! – nyújtott felé Pircsi egy ágat.

– Hm. Ez valóban kolbász! – harapott bele Jenő. – De azt javaslom, hogy nézzünk körül! Mielőtt elrontanánk a gyomrunkat!

Elindultak, Dani már a harmadik fánál megállt és felnyögött.

– Nem bírom tovább! Közelebbről meg kell néznem!

És megnézte! És nem elég, hogy megnézte, hanem sóhajtva meg is kóstolta az egyik fát.

– Csirkecomb-fa! – kiáltott fel.

Vacak nem szólt egy szót sem, hanem tele szájjal falta a csirkecomb-fát.

Pircsi egy domb felé futott, onnan kiáltott vissza.

– Torta! Halljátok! Tortából van a domb!

Jenő egy különös formájú bokor előtt állt.

– Akármi legyek, ha ez nem kacsamell! Sült kacsamell! A kedvencem!

S nagyot harapott a bokorba.

Így haraptak, ettek, majszoltak s észre se vették, hogy szép lassan gömbölyödtek és dagadtak, olyanok lettek, mint egy gombóc, majd mint egy hordó!

103

A Jenő-gombóc kapott először észbe, odaszólt a Dani-hordónak.

– Danikám! Drága testvérem! Guruljunk tovább, míg nagyobb baj nem lesz! Gurítsd Pircsit is!

Gurultak, gurultak, míg a partra nem értek.

– Most mit tegyünk? – nyögött a Dani-hordó.

– Nem tudom! – nyöszörgött a Jenő-gombóc. – Elhájasodott a szuper eszem!

Ekkor a sziget másik végéből gombócok és hordók gurultak feléjük, s belesodorták őket a tengerbe.

– Potyázók! Éhenkórászok! Tolvajok! – bömbölték a gombócok.

– Ne haragudjatok! Milyen sziget volt ez? – kiáltott vissza Jenő.

– Milyen sziget? – bőgték a hordók. – Hát a Dagi-sziget!

7. Reggeli torna-sziget

Úsztak, lebegtek, míg egy szigethez értek. Verődtek a parthoz, nem tudtak felmászni.

– Maradjunk együtt! – kiáltott Jenő. – Várjunk meg egy hullámot!

Jött is egy nagy hullám s feldobta őket a szigetre.

– Jó reggelt! – rikkantott rájuk egy hang! – Egy-kettő! Három-négy!

Csak ültek letottyanva a földön. Még Jenő se tudta elővenni a noteszát. – Majd emlékezetből lerajzolom! – mormogta, s megbámulta a fákat, amelyek tornaszerekhez hasonlítottak. Majd megnézte, hogy ki szólt hozzájuk.

Egy Ypszilont látott. Egy tornaruhás Ypszilont.

– Föl! Lábakat terpeszbe! Karokat oldalt! – vezényelt Ypszilon. – Egy-kettő-három-négy!

104

S egy csattogtatóval csattogtatott.

Nagy nehezen felálltak. Még nehezebben terpeszbe rakták a lábukat, s felemelték a karjukat. Még Vacak is igyekezett, de folyton eldőlt.

– Na! A kutya abbahagyhatja!

Vacak boldogan elfeküdt.

– A kutyát feldolgozzuk léggömbnek!

Vacak azonnal terpeszbe állt, s mellső lábait felemelte.

– Így már más! Így már egészen más! – rikkantott Ypszilon. – Együtt a csapat! Akár kezdhetjük is!

Jenő végre összeszedte szuper eszét, s megkérdezte.

– Mit kezdhetünk?

– Természetesen a reggeli tornát! – süvöltötte Ypszilon.

Dani fölsandított az égre, a nap pont középen állt.

– De hiszen dél van! – motyogta.

– Itt mindig reggel van! Ez a Reggeli torna-sziget! Jobb, ha megjegyzitek! – pattogott a tornaruhás. – És mivel reggel van, kezdődhet a reggeli torna! Egy-kettő-három-négy!

Mit tehettek? Tornáztak rendületlenül, végkimerülésig. Már folyt róluk a verejték, de örömmel vették észre, hogy gombócból és hordóból újra normális gyerek formájuk lett!

– Most pedig fürdés! Delfinúszás! – vezényelt Ypszilon.

105
8. Civakodó-sziget

Egymás után ugrottak fejest a vízbe s úsztak, úsztak, mint a delfinek. Az újabb szigetre egyetlen feljáró vezetett, egy palló, amely belelógott a vízbe.

Prüszkölve, kimerülve érkeztek a pallóhoz.

– Én megyek elsőnek! – lökött félre mindenkit Dani. Magához ölelte Vacakot s rálépett a pallóra.

De nem tudott tenni egy lépést sem, mert az egyik lábába Pircsi kapaszkodott, a másikba Jenő, s lerántották a vízbe.

– Mi van?! Mi van?! – dühöngött Dani.

– Az van, hogy én megyek fel elsőnek! – rikkantott Jenő s rálépett a pallóra.

De rögtön le is rángatták a vízbe.

– Megállj, te pimasz dagadt! Mit akarsz, te szoknyás béka? – veszekedett Jenő a testvéreivel.

De ők se maradtak adósak.

– Na, várj csak, te szemüveges kakadu! Te tojásfejű! – támadt rá Dani.

– Te lapátfülű nagyokos! – sziszegte Pircsi.

Vacak ide-oda úszott közöttük s mérgesen ugatott.

Jenő majd megpukkadt mérgében és éppen vissza akart vágni a két veszekedőnek, mikor felpillantott a szigetre és egyből elfelejtette a mérgét.

– Figyeljetek! Csend legyen már! Odanézzetek!

Végre elcsendesedtek, s ámulva nézték a szigetet.

A szigeten hatalmas fák voltak, és olyan furcsa formájúak, hogy alig hittek a szemüknek! Az egyik olyan volt, mint egy ököl, a másik meg, 106mint egy tátott száj, a harmadik meg, mint egy mutatóujj, a negyedik meg, mint egy láb! És szemmel láthatóan veszekedtek egymással, fenyegetően rándultak, mozogtak, félelmetesen morogtak és üvöltöttek! Az ökölforma fa nagyot ütött a mutatóujjra, a szájforma fa üvöltve bekapta a láb mintájú fát.

Jenő csillogó szemmel figyelt, majd felfedezett egy táblát, amit a szél dühösen pofozott.

– Hát persze! A Civakodó-sziget! Értitek már? Azért veszekedtünk az előbb, mert megfertőzött a Civakodó-sziget! Gyerünk innen gyorsan! És béküljünk ki!

Kezet ráztak, majd vissza se nézve, a pallóra hasaltak s eleveztek a Civakodó-szigettől.

9. Köhögős-sziget

Messziről ugatásszerű, mély mormogás hallatszott. Jenő töprengve ráncolta a homlokát. Daniék fülelve kapaszkodtak a pallón.

– Földrengés! – vélte Dani.

Pircsi helyeselt.

– Csakis az lehet! Nézzétek! Füstöl is!

Mindnyájan az új szigetet bámulták. Olyan volt, mint egy kéményrengeteg. Egy füstölgő kéménycsoport. Jenő gyorsan berajzolta a noteszba.

Egy nagy hullám a partra dobta őket. Felhúzták a pallót is.

Azonnal köhögni kezdtek. Két köhögés között Dani nagyot szippantott a füstös levegőből.

– Pipadohány! Ilyet szív a Csukás bácsi! Megismerem!

– Vagyis nem földrengés! – állapította meg Jenő. – Hanem köhögés! Az egész sziget köhög! Mi is!

107

– Pedig nem is dohányzunk! – köhögött Pircsi. – És mégis nikotinmérgezést kapunk!

Jenő elkiáltotta magát.

– Zsebkendőt az orra! Azon lélegezzetek!

– És Vacak?! Neki nincs zsebkendője! – morgott Dani.

Majd gyorsan bedugta a kutyát az ingébe.

– Az ingen át lélegezz! Érted?

Két szigetlakó közeledett. Az egyik egy szivarhoz hasonlított, a másik egy cigarettához.

– Üdvözlünk a Köhögős-szigeten! – szólalt meg a szivar. Kék füstkarikák szálltak a szájából.

– Gyújtsatok rá! – mondta a cigaretta, finom füstpamacsokat pöfögve.

– Nem dohányzunk! – köhögött Dani.

– Dehogynem! – felelte szelíden a szivar. – Itt mindenki dohányzik! Régen voltak, akik nem dohányoztak, de ma már mindenki füstöl! Látod? – mutatott körbe.

– Rá se kell gyújtani! – fuldokolt a cigaretta. – Mi magunk füstölünk! Magunkat szívjuk el! És milyen rövid az élet!

Nagy levegőt vett, s egy óriási füstfelhőt fújt ki, és el is fogyott. Pici, finom hamu maradt utána.

– Hajaj, cigarettafüst az élet! – sóhajtott a szivar, parázslott egy nagyot és belőle is hamu lett.

Nagyon megijedtek! Köhögve, fuldokolva menekültek.

– A víz alá! – kiáltott Jenő. – Ott nincs füst!

Fejest ugrottak a vízbe és ki se dugva az orrukat, gyorsan elúsztak a Köhögős-szigettől.

108
10. Ózon-sziget

Mikor már majd megpattant a tüdejük, kidugták a fejüket a vízből és nagyokat lélegeztek. Megtelt a tüdejük csodálatos, tiszta levegővel, s fölrepültek a vízből, mint hatalmas buborékok.

– Repülünk! – rikkantott Dani. – Mitől repülünk?

– Olyan könnyűnek érzem magamat! – nevetett Pircsi.

Jenő még lebegés közben elővette a noteszát, s figyelte az eléjük táruló szigetet. Gyorsan lerajzolta.

– Olyan, mint egy nagy tüdő! – dünnyögött. – De mitől repülünk?

Ekkor észrevett egy táblát. „Ózon-sziget” – ez volt a táblára írva.

– Hát persze! Az ózon! – motyogta.

– Miért repülünk? – evickélt mellé Pircsi. – Meg tudod fejteni a szuper eszeddel?

Jenő fölényesen mosolygott.

– Természetesen! Az ózontól! Az ózon a legtisztább levegő!

– Éljen az ózon! – harsogott Dani. Hatalmasakat lélegzett s mozgatta a karját, mint egy gólya.

– És honnan jön az ózon? – kíváncsiskodott Pircsi.

– Onnan! – mutatott le Jenő. – Az Ózon-szigetről!

– Leszálljunk? – kérdezte Pircsi.

– Ne szálljunk le! – könyörgött Dani. – Röpködjünk! Olyan régen repültünk! Mint a madár! Madár vagyok! Gólyamadár! Vagy esetleg sas! Zzzzz! Most repülök egy kört! Gyere, Vacak!

Megbillentette a karját s megkerülte zúgva a szigeten álló hatalmas fenyőfát. Vacak ugatva, csaholva bukdácsolt utána, mint egy repülő gömböc.

Jenő le akart szállni, de nem tudott: Hm! Ez is az ózontól van! Tele van vele a tüdőm! És ha nem veszek levegőt? De akkor megfulladok!

109

Hatalmasat lélegzett s a többiek után repült.

Köröztek, röpködtek boldogan a sziget fölött, s nagyokat szippantottak az ózonból.

– Érdekes! – örvendezett Pircsi. – Egyáltalán nem fáradok!

– Én se! – bömbölte Dani. – Miért, te szuper eszű?

– Ez is az ózontól van! – felelte Jenő. – Az ózon csodákat művel! Ekkor nagy szél támadt és elsodorta a röpködőket.

11. Lustaság-sziget

Még tartott a lendület, még tele volt a tüdejük ózonnal, de már nem sokáig. Lassan ereszkedtek lefele.

Először Dani ásított egy nagyot, utána Vacak, utána Pircsi: Á-á-á!

Jenő makacsul összeszorította a száját, de azután ő se bírta tovább, hatalmasat ásított.

– Mi ez? – kérdezte Dani lustán. – Mi ez az ásítás?

– Jaj, mindjárt elalszom! – ásított Pircsi.

Jenő pislogott a szemüvege mögül, mikor meglátott egy szigetet. A sziget egy hatalmas, puha párnához hasonlított. A noteszáért nyúlt, majd legyintett.

– Ráér. Majd lerajzolom. Minden ráér! – motyogta ásítozva.

– Mit mondtál? – kérdezte Pircsi. – Á, különben mindegy…

Puhán leereszkedtek a szigetre. Dani fenékre tottyant s úgy is maradt. Pircsi a térdével ért földet, ő is úgy maradt. Vacaknak égnek álltak a lábai, de ő sem fordult meg. Jenőnek az orra hegyére csúszott a szemüvege, de úgy hagyta. Olyanok voltak, mint egy ásítozó szoborcsoport!

110

Először észre sem vették, hogy nincsenek egyedül. Azután idegen ásításokra figyeltek fel.

Mellettük hevert egy másik ásítozó szoborcsoport. Az egyik feküdt, a másik könyökölt, a harmadik fél lábon álldogált.

– Kik vagytok? – kérdezte Jenő lustán. – És hol vagyunk?

– Minek annyit beszélni! – nyögte a fekvő alak.

– Elfárad a szád! – suttogta a könyöklő.

A fél lábon álló nem szólt semmit, csak legyintett.

– Igazuk van! – dünnyögte Dani. – Aludjunk!

Pircsi lustán lökdöste Jenőt.

– Jaj, jaj! Elalszom! Á-á-á!

Jenő nagy nehezen összeszedte szuper eszét, körbepislogott a lecsúszott szemüvege mögül, mikor meglátta a táblát: Lustaság-sziget – ez volt a táblára írva, de beletelt egy kis időbe, amíg elolvasta.

„Meneküljünk!” – cammogott át az agyán a gondolat. Lustán tapogatózott a lábával és belelépett egy tövisbe.

– Jaj! – ugrott egy nagyot. – Ez az! – azonnal felébredt. Fogta a szép hosszú tövist, és megszúrta Danit, Pircsit és Vacakot.

– Na! Mi ez?! – ugrottak fel méltatlankodva.

– Ébresztő! Futás! – rikkantotta Jenő s vaktában döfködött a tövissel. Futottak, jajgatva, sziszegve és teljesen felébredve.

111
12. Hazugság-sziget

Jenő a végén akkorát szúrt a fenekükbe a tövissel, hogy sziszegve-jajgatva hatalmasat ugrottak. Majd magát is fenéken szúrta s utánuk ugrott.

Még a levegőben lerajzolta a Lustaság-szigetet, s fürkészve előrenézve a következő szigetet is: egy nagy tátott szájhoz hasonlított.

Bang, bang, bang! Egymásután megérkeztek a szigetre. Dani a fenekét tapogatta dühösen.

– Miért szúrtál meg?

– Nem én voltam! – mondta kapásból Jenő.

– De, láttam, hogy te voltál! – nyelvelt Pircsi. – Miért hazudsz?

– Nyáuuu! – nyávogott Vacak.

– Mit nyávogsz? Nem vagy te macska! – ripakodott rá Dani.

– Kotkodács! – kotkodácsolt Vacak.

– Psz! Erre jön egy majom! – mutogatott Pircsi.

– Nem majom! Hal! – vitatkozott Dani.

– Nem hal! Strucc! – jelentette ki Jenő.

Meredt szemmel bámulták a közeledő figurát. Hát, elég furcsa volt! Majomféle volt, kakastaréjjal. Keze, mint a kacsaláb. Halteste és strucclába volt. És nagy bozontos kutyafarka.

– Jó estét! – köszönt. – Miért mentek el?

– Nem megyünk. Itt állunk. És nappal van! – mondta Jenő.

– Jól látom, hogy repültök! – mondta a majomfejű. – És azt is jól látom, hogy két fejetek van és három lábatok! Versenyezzünk!

– Miben versenyezzünk? – csillant fel Jenő szeme.

– Hogy ki tud nagyobbat hazudni! Úgyis én nyerek! – vihogott a strucclábú.

Dani dühösen megrázta a fejét.

112

– Még hogy te nyersz, te ebihalba oltott struccmadár! Itt van Dani bácsi, és lesöpör a porondról! Én olyan erős vagyok, hogy fölemelek egy mozdonyt! Olyan gyors vagyok, hogy lehagyom a villámot! Én olyan bátor vagyok…

Jenő gyorsan intett Pircsinek, kétoldalt belekaroltak Daniba és futottak vele.

Dani kiabált.

– És megeszek tízezer szilvásgombócot! És voltam a Holdon is!

Vacak kotkodácsolva szaladt utánuk.

– A Hazugság-sziget megfertőzte! – lihegte Jenő. – Menjünk innen, míg el nem hatalmasodik rajta!

13. Igazmondó-sziget

A következő sziget kristályhoz hasonlított. Hatalmas volt és sokszögletű. Jenő belerajzolta a noteszába. Majd megpillantott egy táblát, elolvasta: Igazmondó-sziget.

Szúrósan Danira nézett.

– Vége a füllentésnek!

Dani a vállát vonogatta.

– Egy kis füllentés nem árt! – morogta.

Pircsi is a vállát vonogatta, nem olyan nagy dolog egy kis lódítás! De Jenő rá is szigorúan nézett a szemüvege mögül.

– És vége a locsi-fecsinek is, meg a tódításnak is!

Majd a kutyához is volt egy-két szava.

– Meg a nyávogásnak, meg a kotkodácsolásnak is!

Nem értették, mi ütött Jenőbe, de nem vitatkoztak vele. Pircsi szelíden megkérdezte:

113

– És most merre menjünk?

Jenő fölényesen válaszolt.

– Semmiség! Majd megmondja valaki az igazat! És majd én megkérdezem! Ti meg ne locsogjatok és ne kotyogjatok! Aki nem tud parancsolni a nyelvének, az jobb ha csendben marad! Világos?

Bólogattak engedelmesen, hogy világos.

Jenő kiáltozott, meg hahózott.

– Hé! Hó! Hahó! Kérem szépen! Van itt valaki?

Közvetlenül mellettük megszólalt egy bársonyos hang.

– Itt vagyok.

Meglepődve nézték. Egy vakond volt, egy vakszemüveges vakond.

Jenő megkérdezte.

– Nem tudod véletlenül, hogy merre kell mennünk?

A vakond szelíden válaszolt.

– De tudom. És nem véletlenül. És meg is mondom. És az igazat mondom. Mert mindig igazat kell mondani! Csakis a tiszta igazat! Mert a hazug embert hamarább utolérik, mint a sánta kutyát! Bizony! Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát! Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok! Tarka kutya, tarka ló, hazug ember egy se jó!

– Milyen igaz! – bólogatott Jenő. – És mégis, merre kell mennünk?

– Legjobb az egyenes út! – felelte bársonyos hangon a vakond, és eltűnt a föld alá.

114
14. Bőgő-sziget

Egyenesen mentek, majd egyenesen úsztak, mikor hatalmas sírás-rívás, bömbölés és zokogás ütötte meg a fülüket.

– Nézzük meg, ki sír! – javasolta Pircsi könnybelábadt szemmel.

Kimásztak a szigetre, Jenő előkapta a noteszát, de nem látott jól a könnyeitől.

– Majd berajzolom! – szipogta.

Dani is küszködött a könnyeivel, visszatartotta, majd kitört bőgve.

– Nem bírom! Megszakad a szívem! Jajaj! Anyucikám! – s magához ölelte a nyüszítő Vacakot.

Egymásra borulva sírtak, potyogott a könnyük, mint a jégeső.

– Mi ez? – hüppögte Pircsi. – Miért sírunk?

Jenő letörölte a szemüvegét, hogy jobban lásson s körülnézett.

Egy fa mögött meglátott egy furcsa figurát. Hatalmas tányérszeme volt és zokogott, bőgött és hullt a könnye.

Odamentek hozzá, pityeregve vigasztalták, Pircsi megsimogatta a bőgőmasina fejét.

– Köszönöm! – bőgte a tányérszemű.

– Miért sírsz? – kérdezte Jenő.

– Azért sírok, mert olyan érzékeny a lelkem! Mi, itt a szigeten mindenért sírunk! Halljátok? Sírunk, ha süt a nap, és ha esik az eső! Sírunk, ha éhesek vagyunk, és ha jóllaktunk! Sírunk, ha fáj a fejünk, és ha nem fáj, akkor is! Éppen ezért hívják ezt a szigetet Bőgő-szigetnek! Jajajajaj!

– És ha jókedvetek van? – kérdezte Dani.

– Nincs jókedvünk! Mindig rosszkedvünk van! – zokogta a tányérszemű bőgőmasina. – Gyalázatosan rossz kedvünk van! Tragikus kedvünk van! Búbánatos kedvünk van!

115

– És miért van mindig rosszkedvetek? – hüppögte Pircsi. – Hiszen olyan szép a világ!

– Hát ez az! – bőgött fel a tányérszemű. – Mi sose látjuk a könnyeinktől! Brühühühü! Brühühühühü!

Dani nagyokat csuklott a visszafojtott sírástól, Jenőt rángatta.

– Menjünk innen! Menjünk innen! Mert mindjárt meghasad a szívem!

Szemüket dörgölve, szipákolva és hüppögve otthagyták a tányérszemű bőgőmasinát.

15. Röhögő-sziget

Az új szigeten Jenő dühösen forgott körbe, kezében a notesze, és nem tudott rajzolni, mert Dani állandóan csiklandozta, s nagyokat röhögött közben. Pircsi is vihogott, meg rihegett, meg kuncogott, majd mintha rohamot kaptak volna, óriási bruhahában törtek ki, a térdüket csapkodták, Vacak nyüszítve hempergett a fűben.

– Félnótások, kelekótyák! Így nem lehet koncentrálni! – nézett föl Jenő, de őt is elkapta a nevetőgörcs.

– Jaj, de jó! Jaj, de jót nevettem! – törölte a könnyeit Pircsi.

– Én is! Csak az a baj, hogy nem tudom abbahagyni! Bruhahahal – bruhaházott Dani.

– Én se! Jaj, az oldalam! – visított Jenő.

Mindnyájan a fűben hemperegtek, mikor Vacak felállt, s vigyorogva ugatott valakit.

Egy bohócszájú figura jött arra, hahotázott, meg bruhaházott.

– Micsoda vicces kutya! Hahaha! Olyan, mint egy nagyra nőtt bolha!

116

Majd Jenőre nézett.

– Micsoda vicces gyerek! Hahaha! Olyan, mint egy pápaszemes ebihal!

Danira bámult.

– Micsoda vicces dagi! Hahaha! Olyan, mint egy felfújt hólyag!

Pircsit méregette.

– Micsoda vicces lány! Hahaha! Olyan, mint egy seprűnyél!

Dani dühösen összeráncolta a homlokát, de a röhögést nem tudta abbahagyni. Pircsi is majd megpukkadt mérgében, de ő sem tudta abbahagyni a vihogást. Jenő összeszedte szuper eszét és kuncogva megkérdezte.

– Miért? Mit gondolsz, te szebb vagy? Hihihi! Mint egy liszteszsák!

– Nem vagyok szebb! Liszteszsák vagyok! – röhögött a bohócszájú. – És nem akartalak megbántani! Csak muszáj mindenen röhögnöm! Bruhahahaha! Mert ez a Röhögő-sziget! És nem tudjuk abbahagyni! Pedig de jó lenne egyet sírni, úgy szívből, igazán, hahahaha!

Pukkadozva, nevetve otthagyták a bohócszájút.

Dani vigyorogva visszakiáltott.

– Szagoljatok hagymát! Meg reszelt tormát! Hihihi!

117
16. Kábító-sziget

Az új szigeten borzasztó cefreszag volt. Fintorogtak, befogták az orrukat, de hiába, a savanykás, szúrós illat behatolt a bőrükön át. A levegőben millió muslinca keringett. A fákon kába madarak bóbiskoltak, majd lepotyogtak a fűbe.

– Mi ez a szag? Mi ez a rémes szag?! – fintorgott Pircsi.

– Olyan, mint a romlott meggybefőtt! – szaglászott Dani.

Jenő lerajzolta a szigetet a noteszába s közben mormogott:

– Romlott meggybefőtt? Inkább olyan, mint egy pálinkafőző üst!

Vacak elcsatangolt, egy pataknak hasalt és lefetyelt. Majd nyüszített, majd vihogott, majd eldobta magát, égnek álltak a lábai.

– Vacak! Gyere ide! – szólongatta Dani. – Nem hallod? Mi bajod van, kiskutyám?

Már éppen futott volna a patakhoz, mikor egy fura figura bukdácsolt arra. Tántorgott, megbotlott a kutyában és hasra esett. Olyan volt, mint egy megroggyant borosüveg. Feküdt a földön, kurjongatott és kancsalított.

– Hé! Hé! – kiabált. – vigyék innen ezt az elefántot! Az ember csak megbotlik benne!

Vacak magához tért, felpattant és Danihoz szaladt, de még nagyon bizonytalanul lépkedett. Dani felkapta, megszagolta.

– Lehelj rám! – mondta. – Dől belőled a szesz!

Vacak szégyenkezve becsukta a száját, abbahagyta a lehelést.

A roggyant borosüveg nagy nehezen feltápászkodott és odatántorgott.

– Sör, bor, pálinka! – kurjantotta. – Itt nálunk, a Kábító-szigeten még a patakban is alkohol folyik! Hukk! Vizet nem láttunk már emberemlékezet óta! Hukk!

118

Félve, óvatosan hátrább húzódtak, de a roggyant borosüveg erőszakosan követte őket.

– A levegőben meg alkoholgőz van! Hukk! Mindjárt lehelek rátok egy kis alkoholt! Mit kértek? Hukk! Van bennem sör is, bor is, pálinka is! Hukk!

– Egyiket se kérjük! – mondta dühösen Jenő. – Menjünk innen, mert berúgunk a leheletétől!

Otthagyták a tántorgót s még látták, hogy a roggyant figura ledől egy fa alá s horkol, mint egy gőzfűrész. Feje fölött a gubbasztó madarak megszédülve mind lepotyogtak a fáról.

17. Csend-sziget

Mélységes csend vette körül őket. Dani is abbahagyta az ugrálást, kiment belőle az alkohol. Nem is mertek hangosan beszélni, csak álltak a sziget végén, amely egy fülkagylóhoz hasonlított. Jenő halkan elővette a noteszt s lerajzolta.

– Ssss! – suttogott Pircsi. – De jó ez a csend!

– Jó, jó! – dünnyögött Dani, aki már teljesen magához tért. – De mire jó? Olyan, mintha süket lenne az ember!

– Pszt! Jön valaki! – suttogott Pircsi.

Olyan halkan jött, hogy észre sem vették, csak mikor mellettük állt. Nem volt rajta semmi különös, hacsak az nem, hogy hatalmas, földig érő fülkagylói voltak. Némán bólintott s mosolygott csendben.

Jenő eltette a noteszt s visszamosolygott. A nagyfülű billegtette a fülkagylóit s intett, hogy jöjjenek közelebb, s oda beszéljenek!

– Ez is süket! – pusmogott Dani.

A nagyfülű halkan megszólalt, alig értették, olyan halkan.

119

– Nem vagyok süket. Csak ez itt a Csend-sziget! És itt nincs semmi zaj, semmi lárma, és tilos az ordibálás!

– Értjük! – suttogta Jenő. – A csend nagy áldás! A csendet meg kell becsülni!

– Sejtem már, hogy miért nőtt meg ennek ekkorára a füle! – morgott Dani.

A nagyfülűnek kiváló volt a hallása, a morgást is megértette. Egy picit sóhajtott, majd így szólt:

– Igazad van, idegen! Mi itt már nagyon régen csendben élünk. Olyan régen, hogy már el is felejtettük a hangokat! Például a harangzúgást. Vagy a kutyaugatást. Vagy a tücsökciripelést. Vagy a rigófüttyöt. Csend van és némaság…

– Szegények – sóhajtott Pircsi.

Dani meglökte Jenőt.

– Figyelj – suttogta. – Mi úgy is továbbmegyünk. Én tudok egy-két hangot utánozni! Na?

Jenő elvigyorodott.

– Akkor rajta! Mire vársz?

Dani felfújta az arcát, s kezdetnek kivágott egy békabrekegést. Utána egy rigófüttyöt! Utána egy tücsökciripelést! Utána egy macskanyávogást! Majd felkapta Vacakot, és súgott neki valamit. Vacak vigyorogva ugatott, ahogy a torkán kifért.

Elbúcsúztak a nagyfölűtől, aki merengve élvezte a régen hallott hangokat.

Dani még visszakiáltott.

– Harangzúgást sajnos nem tudok!

120
18. Honvágy-sziget

Különös érzés markolta meg a szívüket, sóhajtoztak és ábrándoztak. Jenő álmodozva előszedte a noteszát s belerajzolta az új szigetet. De nem találta a magyarázatot a sóhajtozásra és ábrándozásra. Végre meglátott egy táblát: Honvágy-sziget – ez volt ráírva.

– Megyünk haza! Vége a vándorlásnak! Gyertek, gyertek! Ott a rakéta, amely hazavisz! – hívta a testvéreit.

Beszálltak a rakétába s kinéztek a kerek ablakon.

– Azért volt egy-két jótettünk, amiért piros pont jár! – dünnyögte Dani.

– Úgy vágyom haza! Menjünk már! – sóhajtott Pircsi.

A rakéta, mintha erre várt volna, dübörögve elindult.

Nem maradt más a szigeten, mint Jenő notesza, amit ottfelejtett…

121
Szerenád
Mikor szemed lecsukódik,
hallgasd, lágy muzsika szólít,
egy ház előtt muzsikálnak,
hangja száll a fuvolának,
vele zeng a hegedűhúr.
Hallgatja fent, a felhőn túl
az öreg hold nagy jámborul,
s mosolyogva továbbgurul.
122
Utazás a szempillám mögött
Lackó megtalálja és elveszíti az üveggolyót

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, akit Lackónak hívtak. Nevezték még Lászlónak is meg Lacinak is meg Lacikámnak is meg Laci-Pacinak is, de ő a legjobban a Lackót szerette, és igazán helyénvaló és méltányos, hogy mi is ezen a néven hívjuk.

Külsőre olyan volt, mint a többi fiú. Úgy értem ezt, hogy ha mondjuk tíz gyerek fut versenyt a téren, átugrálva az üres padokat, vagy tíz gyerek mászik a fára, vagy tíz gyerek épít hóembert a homokozó közepére, és ha Lackó is köztük van, messziről nem lehet megkülönböztetni, hogy ki kicsoda. Ez már így van. Az öltözékük, vagyis a ruhájuk is egyforma szokott lenni a fiúknak általában, tehát nyáron látszik a sebhely a térdükön, télen pedig nem látszik, mivel eltakarja a hosszúnadrág. Ezzel a sebhellyel is úgy áll a dolog, hogy mintha örökké tartana. Valamikor megszerzi az ember úgy három-négy éves korában, már nem is emlékszik rá, hogyan, és virít és díszeleg a térden egészen addig, míg el nem érjük az iskoláskort. Közben még ha be is gyógyul egy, azonnal és tüstént nő helyébe egy másik. De ezzel senki se törődik, nem is érdemes vele törődni, ez pontosan úgy hozzátartozik az élethez, mint a napsütés, a hóesés vagy a savanyúcukor.

Belülről azonban Lackó egy kicsit mégis különbözött a többi gyerektől. És ezt is el kell mondani, ha már éppen róla mesélek és nem másról. Mégpedig úgy különbözött a többi gyerektől, hogy egy kicsit álmodozóbb volt náluk, egy icipicit csöndesebb és eltűnődőbb, 123meg egy hajszálnyira élesebb eszű. De csak egy kicsit, csak egy icipicit és csak egy hajszálnyira.

Történt egy napon, kedd volt éppen, ezt Lackó jól megjegyezte, mivel a fagylaltos ekkor tart szünnapot, egész héten árulja a fagylaltot, még vasárnap is, csak kedden lóg a lehúzott redőnyön egy cédula: KEDDEN SZÜNNAP! Nem tudtak ugyan még olvasni, de erre nem is volt szükségük, egyszer valaki, aki tudott olvasni, hangosan elolvasta a cédulát, hogy KEDDEN SZÜNNAP!, s azóta valahányszor ki volt akasztva a cédula, pontosan tudták, hogy kedd van és szünnap.

Vagyis kedden és szünnapon történt, hogy Lackó talált egy gyönyörűséges üveggolyót! A ruhásszekrényben találta, még reggel. Pedig nem is az üveggolyót kereste, csak úgy turkált a szekrényben. A ruhásszekrény alján mindig érdemes volt turkálni, ott mindig lehetett valami érdekeset találni, ezt-azt, limlomot, egy ócska nyakkendőt vagy egy fél kalapdobozt vagy egy pár sámfát s hasonlókat. A ruhásszekrényben kellemes félhomály volt, de ez még izgalmasabbá tette a kutatást, mivel sohasem lehetett előre látni, hogy mi akad a kézbe. Lackó is így volt az üveggolyóval, mikor megmarkolta a félhomályban, érezte, hogy hűvös meg gömbölyű, de nem tudta, mi az.

Mikor háttal kifelé mászott a ruhásszekrényből, kicsit megcsúszott, és kiejtette kezéből az üveggolyót. Az üveggolyó finoman megcsendülve kiugrott a szekrényből a padlóra, ott ugrott még egyet, és csendült is egyet, majd nesztelenül gurult tovább, és megállt az asztal lábánál.

Lackó gyönyörködve nézte az üveggolyót, az üveggolyó pedig, mintha üdvözölné Lackót, villantott egy-két sugarat, ahogy a napfény az ablakon át rávetődött.

Lackó nézegette még egy ideig, s megállapította csendes büszkeséggel, hogy három dolgot is tud az üveggolyó: csilingelni, gurulni és villogni.

Majd mikor már kigyönyörködte magát, újra a kezébe fogta az üveggolyót, és kisétált a szobából.

A térre bandukolt, a tér ott volt nem messze, egy macskaugrásra. Kicsi volt a tér, négy fa állt rajta összesen meg három pad meg egy homokozó, de nekik elég volt, vagyis a környékbeli gyerekeknek pontosan megfelelt ez a kis tér is. Még azt is szerették benne, hogy olyan kicsi. Egy térnél nem az a fontos, hogy nagy legyen, hanem az, hogy jól lehessen benne játszani. A térhez tartozott még Kálmán bácsi, a parkőr is, aki bizony elég mogorva volt, meg folyton rázogatta a botját, de szerencsére többnyire csak bóbiskolt az egyik padon, néha felhorkantott, s azt 124mondta: DOBERDÓ! Morcos képet vágott, megrázogatta a botját, majd újra elszunyókált, úgyhogy sokszor azt lehetett hinni, nincs is parkőr a parkban. Néha órákra is elfelejtkeztek róla.

Lackó megállt a tér sarkán, majd lábujjhegyen elsétált a padon bóbiskoló Kálmán bácsi mellett, a gyerekekhez ment, s megmutatta nekik az üveggolyót.

– Tud csilingelni – mondta, és óvatosan pattogtatta a padon, nehogy felébressze Kálmán bácsit. Az üveggolyó finoman csilingelt. – Tud villogni – folytatta, és két ujja közé fogva forgatta. Az üveggolyó csodálatosan villogott. – És tud gurulni – fejezte be büszkén, és elgurította a pázsiton. Az üveggolyó fürgén gurult a pázsiton, majd megállt egy fa tövében.

Egész nap játszottak az üveggolyóval, délelőtt csilingeltették, ebéd után villogtatták, este pedig gurították.

És már éppen haza akartak menni, már a lámpák is kigyulladtak a fák fölött, egyszóval az utolsó pillanatban, Lackó még egy utolsót gurított az üveggolyóval. Figyelték, ahogy gurul a fűben, mikor Kálmán bácsi morcosan kilépett egy fa mögül, s mogorván rájuk ripakodott, hogy MARS HAZA! HOLNAP IS NAP LESZ! DOBERDÓ! Majd eltűnt egy másik fa mögött. Az egyik gyerek megjegyezte, hogy Kálmán bácsit még senki se látta mosolyogni, se felnőtt, se gyerek.

Lackó zsebre vágta az üveggolyót, és még futottak egy-két kört vacsora előtt. Hát amikor megálltak, Lackó a zsebébe nyúlt, és az üveggolyó nem volt sehol.

Keresték, kutatták, négykézlábon álltak, félrehajtogatták a fűszálakat, de az üveggolyót nem találták.

Lackó szomorúan ballagott haza, szótlanul ette a vacsorát, vacsora után megmosakodott, s összeráncolt homlokkal feküdt az ágyban.

Édesanyja nyitott be, jó éjszakát kívánt.

– Aludj el szépen, kisfiam! Hunyd le a szemed! Jó éjszakát, Lackó!

Halkan válaszolt, halkabban, mint máskor:

– Lehunyom. Jó éjszakát!

Édesanyja egy picit még habozott is, mintha kérdezni akarna valamit, majd leoltotta a villanyt, s kiment a szobából.

Lackó belesuttogta a sötétbe:

– Az üveggolyó… Hova a csudába gurulhatott? Hova a csudába?

Töprengve hallgatta a csörgőóra tiktakolását, szaporán vert, mint a szív: tiktak, tiktak. Majd lelassult, majd egészen lassú lett: tik… tak… Lackó még egy pillanatig csodálkozva hallgatta, majd hirtelen elaludt.

125
Az egy helyben álldogáló követ

– Hüm! Khm! És még egyszer: khm!

Erőlködve krákogott valaki, reszelte köszörülte a torkát, hümmögött és khümgetett, mint aki hajszálat nyelt, vagy sok fagylaltot evett, vagy légy röpült a szájába.

Elhallgatott egy pillanatra, erőt gyűjtött, levegőt vett s újrakezdte:

– Khm! Khüm! Hüm-hümhüm! Khm!

Lackó végre meghallotta s megkérdezte:

– Ki szólt? Ki az?

A válasz rövid volt, de hangos. Ez volt a leghangosabb hümmögés az összes között. Úgy hangzott, mint egy köhögés:

– Hmm!!!

Lackó kicsit álmos szemmel körülnézett. Sötét volt, alig derengett valami világosság. De annyit a sötétben is észrevett, hogy nem az ágyban van, hanem valami ismeretlen helyen. De érdekes módon egyáltalán nem félt, pislogott egy-kettőt, hogy jobban lásson, és kíváncsian körülnézett. Nem látott senkit, csak egy gombát, egy nagy kalapú gombát.

Újra hallatszott a hümmögés, de most már nem olyan erősen, inkább finoman, udvariasan:

– Hm!

Lackó csodálkozva szólalt meg, inkább persze csak úgy magának:

– Nem látok senkit. Csak egy gombát. Te szóltál?

És közelebb lépett a gombához.

A gomba azonnal megszólalt, és meg lehetett állapítani, hogy egy kicsit szószátyár.

– Na végre! Én, persze hogy én! Ki más?! – hadarta a gomba; körülnézett, mint aki meg akar győződni róla, hogy valóban nincs másik gomba a környéken, majd kicsit szemrehányóan folytatta: – Már egy félórája hümmögök meg krákogok, hogy méltóztassál végre észrevenni! Illetve megszólítani! Vagyis hogy én elsőnek nem beszélhetek. De MÁSODIKNAK! Hehe! Akkor már igen! Engedd meg, hogy bemutatkozzam.

Elhallgatott, s várakozóan nézett Lackóra. Lackó mosolyogva figyelte a fecsegő gombát, majd észbe kapott, hogy bólintania kell, mert a gomba addig nem tudja folytatni a beszédet. Bólintott hát. A gomba azonnal folytatta, kicsit zsörtölődve és panaszosan, mert nem szerette, ha ilyen hosszú szüneteket kell tartani a beszédben.

– Na végre! – Majd előkelő karmozdulattal önmagára mutatott. – Én vagyok a követ!

126

Majd maga köré mutatott kicsit hanyagul.

– És ez itt mögöttem az ÁLOMRÉT, ÁLOMJÁTSZÓTÉR, vagy amit éppen akarsz! De az biztos, hogy én vagyok a követ!

Lackó töprengve ráncolta a szemöldökét, valami eszébe jutott erről a követdologról, meg is mondta rögtön a gombának:

– Követ? De hiszen te egy helyben álldogálsz! A követek pedig mozognak. Vonaton utaznak, repülőn repülnek, követségbe mennek.

De a gombát nem lehetett megingatni ilyen ülle-fülle beszéddel. Nagy önérzetesen válaszolt:

– Na és?! Hát aztán? Mit számít az? Egy helyben álldogáló követ vagyok! És tudtam, hogy te pont erre fogsz mozogni, habár nem vonaton és nem repülőn, hanem az apostolok lován, vagyis hogy erre fogsz gyalogolni álmodban. Bizony! Vagyis minden rendben van: te erre jöttél, és én itt vártalak téged. Fő az, hogy találkoztunk!

Lackó ámuldozva kérdezte:

– Te tudtad, hogy én erre jövök?

A gomba fölényesen nevetett, önelégülten kacarászott, önhitten kuncogott.

– Haha, hehe! Én még ennél sokkal többet is tudok! Azért vagyok követ! Például tudom a nevedet! Valamint az összes becenevedet!

127

A gomba abbahagyta a nevetgélést meg a kacarászást, komoly képet vágott, s hivatalos hangot ütött meg, mint valami nagyképű végrehajtó.

– A fent nevezett személyt Lackónak hívják! Nevezik még továbbá: Lászlónak. Ezenkívül: Laci-Pacinak. Eddig igazam van?

Lackó gyorsan ráhagyta:

– Eddig igen!

A gomba hencegve folytatta:

– Várj! Várj! Azt is tudom, hogy ma kedd van.

Lackó bólintott, hogy valóban kedd éjszaka van. De hát honnan ismeri a gomba a fagylaltost?

A gomba titokzatoskodó képet vágott, és lehalkított hangon beszélt:

– És azt is tudom, hogy mit keresel! Bizony!

És újra várakozóan nézett Lackóra.

Lackó már tudta, hogy álmodik, és valami motoszkált is a fejében, hogy tényleg, keres valamit. De mit is? Visszagondolt gyorsan az elalvásra, és majdnem a homlokára csapott. Hát persze! Az üveggolyó! Elveszett, vagyis azt keresi! De nem szólt egy szót se az üveggolyóról, kíváncsi volt, hogy a gomba eltalálja-e. Kicsit közönyös hangon kérdezte:

– És mit keresek?

A gomba kuncogott, mint aki belelátott Lackó gondolataiba, az is lehet, hogy valóban belelátott. Mikor kikuncogta magát, így szólt borzasztó nagyképűen:

– A nappal elgurult üveggolyódat keresed! És hozzá kell tennem, jó helyen keresed. Éppen azért vagyok itt, hogy átadjam az üzenetet. Vagyis ebből is láthatod, hogy én vagyok a követ. Vagyis minden összevág: itt vagy te, itt vagyok én, és itt van az üzenet. Ki meri még tagadni, hogy én vagyok a követ?! Meghatalmazott, teljhatalmú, rendkívüli és kinevezett követ!

A gomba hangja harsogott, zengett, mintha hangszóróból beszélne. S mintha már nem is törődne azzal, hogy hallgatják-e. Vagyis mintha elfelejtette volna, hogy Lackóhoz beszél. Most kicsit megállt, szünetet tartott, a levegőbe bámult tűnődve, s így folytatta:

– Hm, hm! Ha egy kicsit nagyobb lennék, lehetnék nagykövet is. De a magasság nem számít! Csak az számít, csak az számít…

A gomba megállt a beszédben, mint mikor a hanglemezen megakad a tű.

Ekkor valaki halkan, de érthetően pisszegett Lackó lábánál:

– Pszt! Pszt!

Lackó fülelt, majd akaratlanul is suttogóra fogta a hangját:

128

– Ki pisszegett?

– Én, a hangya! – hangzott a válasz. – Itt vagyok a fűben! Hajolj le, kérlek!

Lackó azonnal lehajolt.

– Mit akarsz?

A hangya nagyokat nevetgélt beszéd közben, meg vihogott, mint akit csiklandoznak.

– Csak azt, hogy ne félj a gombától! Bolond egy kicsit, de különben ártalmatlan. Teljesen ártalmatlan. Hihihi! A múltkor azt képzelte magáról, hogy híres csillagász! És felfedezett egy csomó új csillagot. A Kisgombát, a Nagygombát, a Gombaszekeret és az Esthajnalgombát. Látod, azt ott szélen, azt a fényest. Hihihi! De mondom, ne félj tőle!

Lackó mosolyogva nézett a hangyára.

– Nem félek!

A gomba megköszörülte a torkát, s folytatta a beszédet, mintha nem is hagyta volna abba:

– Egyszóval összefoglalva, csak az számít, hogy betartva az utasítást és alkalmazva az ilyenkor szokásos ceremóniákat, átadjam neked az üzenetet.

Szigorúan nézett Lackóra, összevissza ráncolt képpel, bár inkább hűvös és előkelő akart lenni. Mint a követek általában.

129

– És mi az üzenet? – kérdezte Lackó.

A gomba képe még ráncosabb lett, a hangja még előkelőbb.

– Mindig egyenesen előre! Ez az üzenet!

Lackó elfojtotta a mosolyt és a nevethetnékjét, érezte, hogy nem szabad kinevetnie a gombát, végül is átadta az üzenetet, vagyis szívességet tett neki. Éppen ezért megköszönte, és egy kicsit meg is dicsérte:

– Köszönöm, hogy átadtad az üzenetet! Én mindjárt láttam, hogy csakis te lehetsz a követ! Becsszóra!

A gomba láthatóan zavarba jött, de azért boldogan húzta ki magát.

– Ugye? Ugye? És a külsőm is megfelelő! És a hangom is! Boldoggá tettél! Jó utat! Szerencsés utat!

Lackó intett a gombának, majd lenézett a fűbe is, de nem látta sehol sem a hangyát, elindult egyenesen előre.

Útközben félhangosan morfondírozott: „Hát akkor egyenesen előre! Így szól az üzenet. Az üveggolyó persze gurulhatott jobbra is meg balra is, meg gurulhatott félkörben is meg cikcakkban is. És miért ne gurulhatna egyenesen?”

A szófacsaró seregélyek

Lackó lassan lépkedett tovább, ügyelt rá, hogy egyenesen menjen. Sötét volt ugyan, hiszen éjszaka volt, de mégis jól látott, vagyis úgy értem, hogy tudta tartani az egyenes irányt, és nem lépett se árokba, se gödörbe.

Ment, ment, ment, mikor egyszer csak éktelen zsivajt hallott, fülsértő karattyolást, egymás szavába vágó kerepelő hangzavart és fecsegést.

Azonnal megállt és fülelt. Lassan hozzászokott a lármához, s ki tudta venni a szavakat, a nagy hadarásban meg tudta különböztetni a hangokat.

Így szólt az egyik:

– Én megmondtam, ti mindnyájan tökfilkók vagytok! Tökfilkó, filkótök, kófilköt!

Így szólt a másik:

– Lárifári, fárilári, ráróbáró, káróráró!

Így szólt a harmadik:

– Cserebere, belevele, kalevala, terefere! Meggymag, megvagy! Kófic, fickó, kócfi!

Lackó elnevette magát, hangosat, jóízűt kacagott. Ekkor a hatalmas 130fa kinyúló ágára ugrott három seregély, mert Lackó éppen egy fa előtt állt, és így szólt az egyik, félrefordítva a fejét s fél szemmel figyelgetve:

– Állj! Valaki jön! Jalaki vön! Lavaki nöj!

Majd csend lett, mind a három seregély pislogva bámulta Lackót. Lackó gondolkozott egy pillanatig, hogy is szólítsa meg őket, majd eszébe jutott a gomba, és ezt mondta:

– Hm!

Majd még egyszer, de most már kérdő hangsúllyal:

– Hm?

A seregélyek bólogattak, gombszemükkel pislogattak, majd az első seregély így szólt nagy komolyan:

– Üdvözöllek! Üdvlövöldözlek! Lövöldözve, üdvözölve, dölvözöldve dőlt a földre, köldökőrre, zöld ökörre, főre, dőre, lőre főve…

Egyre gyorsabban és egyre furcsábban beszélt, majd mint aki észbe kap, félbeszakította önmagát, és udvariasan így folytatta:

– Hm! De azért érted, ugye? Mi vagyunk a seregélyek, és imádunk beszélni.

Lackó mosolyogva bólintott.

– Értem! Nagyon vicces!

A második seregély kicsit arrébb tolta az első seregélyt, elhúzta a száját, vagyis a csőrét, s így szólt nagy fitymálva:

– Vicces?! Ezt hallgasd meg!

Lackó bólintott, hogy hallgatja, illetve hogy csupa fül.

A második seregély felfújta a begyét, és szavalt, ropogtatva a szavakat, mint aki diót eszik héjastul.

Ha törököm töröm rönkön,
köröm-öröm törökönkön!
Vagyis: tönkön törött török
feje búbján köröm-körök!

Nem vitás, elég sok ő betű volt a versikében. A második seregélynek egy-két pillanatig csücsörítve is maradt a csőre, mivel a sok ő betűtől egy kicsit görcsöt kapott.

Lackó őszintén megdicsérte a csücsöri seregélyt:

– Ez igen! Csuda jól tudsz bánni a szavakkal!

Ekkor a harmadik seregély picit előrehajolt, álmos szemmel megnézte Lackót, legyintett, mint aki már mindent megunt a világon, s így szólt fátyolos hangon:

131

– Szavak! Mit jelentenek a szavak?! Mit jelent az, hogy ZÖLD vagy KÉK vagy BICIKLI?! Jó, jó, tudom: zöldet, kéket, biciklit! Itt jön ki a könyökömön.

A harmadik seregély a könyökére mutatott, majd hosszan bámulta, mint aki valóban várja-lesi, hogy mi jön ki a könyökén; mikor semmi sem jött ki, legyintett. Majd hirtelen megélénkült, levette a szemét a könyökéről, Lackóra kerekítette, és izgatottan suttogta:

– De tudod-e, hogy mit jelent az, hogy ZSENGILI?! Vagy: KANCILLÉR?! He?! Itt aztán meglódul az agyam! Képzelhetem ezt is, azt is! A ZSENGILI: egy hangszer! Pengetős hangszer! A KANCILLÉR meg virág! Este nyílik, nagy kelyhe van! He?! Ez ám a játék! Ehhez kell ám a fantázia! És az van! Fantáziánk van! De van ám! Hű, de mennyire, hogy van!

Elhallgatott, felfújta a begyét, s gőgösen nézett a világba.

Lackónak eszébe jutott az üveggolyó, gondolta, megkérdezi, hogy merre gurult, hátha ezek a nagy fantáziájú seregélyek tudnak valamit.

– Akkor segíthetnétek nekem! Az elgurult üveggolyót keresem!

Az első seregély felrikkantott, s ugrott egyet a faágon.

– Boldogan! Ez éppen nekünk való! A puszta eszünkkel ki fogjuk találni, hol van az üveggolyód!

A második seregély leintette a lelkendezőt, s hűvös hangon, mint egy matematikatanár, így szólt:

– Induljunk ki abból, hogy GOLYÓ! Most nem fontos, hogy üvegből van! Lényeg az, hogy GOLYÓ! Vagyis?

Felemelte az egyik szárnyát, és körülnézett. De még mielőtt valaki megszólalt volna, és a szavába vágott volna, gyorsan és diadalmasan folytatta:

132

– Vagyis a GOLYÓ gurul!

Lackó bólintott, hogy így van.

– Igen. Elgurult – mondta.

A második seregély öntelten helyeselt:

– Helyes, helyes! Ez azt jelenti, hogy jó a KIINDULÁS!

Megint felemelte az egyik szárnyát, s mikor mindenki ráfigyelt, folytatta:

– Második kérdés: HONNAN gurult el?

Lackó a lyukas zsebére mutatott.

– Innen, a zsebemből. Este vettem észre, lefekvés előtt, hogy kilyukadt a zsebem. Először arra gondoltam, hogy a téren gurult el, de aztán rájöttem, hogy a zsebemből.

A harmadik seregély, aki eddig álmosan hallgatott, hirtelen közberikkantott:

– Most én jövök! Harmadik kérdés: HOVA gurult a golyó?

Lackó kicsit csodálkozva válaszolt:

– Én is erre vagyok kíváncsi!

A harmadik seregély, mintha csak ezt a választ várta volna, biccentett.

– Helyben vagyunk! Aki kíváncsi, annak már működik az agya! Akinek működik, annak már helye van a világban! És jegyezd meg jól, akinek mozog az agya, sohasem fog unatkozni! Nincs nagyobb csapás, mint az unalom! Brr!

Összerázkódott, borzongott, majd abbahagyta, s mint aki most ébred fel, megkérdezte:

– Hol is hagytam abba?

– A harmadik kérdésnél, hogy hová gurult a golyó – emlékeztette Lackó a harmadik seregélyt.

A harmadik seregély fölényeskedve legyintgetett.

– Ó, ez már semmi! Akarom mondani, gyerekjáték az egész! Figyelj jól! Háromfelé osztjuk a feladatot, mivel hárman vagyunk! Bár ami az én fejemben van, az se csekélység! Vagyis: az is bőven elég lenne! Képzelheted, hogy nem szilvalekvár van a fejemben! De nem akarom, hogy ők ketten unatkozzanak, vagy pedig összevissza fecsegjenek és locsogjanak, karattyoljanak és etyepetyéljenek, etyele-petyelézzenek, locsifecsegjenek, és lepcses szájjal lepcseskedjenek! Vagyis zavarjanak! Tehát háromfelé osztom a feladatot! Mert hol gurulhat egy golyó? Földön, föld alatt és a levegőben. Enyém a FÖLD, övé a LEVEGŐ, és övé a FÖLD MÉLYE!

Sorban rámutatott a második seregélyre és az első seregélyre.

133

Lackó valamit nem értett, és az, amit nem értett, fúrta az oldalát, úgyhogy megkérdezte:

– A levegőben hogy gurul? Nem gurulhat a levegőben!

Az első seregély figyelmesen meghallgatta Lackót, majd udvariasan válaszolt:

– Dehogynem! Gondolkozz csak egy kicsit! Például mondjuk, ha egy tolvaj szarka a csőrébe kapta. Világos, hogy akkor a levegőben gurul! Érted?

– Értem! – mondta Lackó. De volt valami, amit még nem értett, fúrta is az oldalát, úgyhogy ezt is megkérdezte: – És a föld alatt hogy gurulhat?

A második seregély kicsit pökhendin, foghegyről válaszolt:

– Semmiség! Olyan könnyű a felelet, hogy szinte már szégyellem! Ha mondjuk belepottyant egy lejtős alagútba, vakondlyukba vagy ilyesfélébe, akkor a föld alatt gurul! Világos?

– Világos! – ismerte el Lackó. – És hol keressem?

A harmadik seregély megint felfújta a begyét.

– Ez aztán egyszerű kérdés! Akár a levegőben gurult, akár a föld alatt, te csak a FÖLDÖN mehetsz utána. Mivel repülni nem tudsz, sem a föld alatt furakodni. Marad a föld! Farad a möld! Illetve, billentve, füllentve és füllebegtetve, fele-telente, fele-nyaranta, etelente és atalanta!

A harmadik seregélyt elragadta a nyelve, teljesen belemerült a szófacsarásba.

Lackó közbevágott, nehogy a seregélyek elfelejtsék az üveggolyót:

– Mondjátok meg, merre keressem az üveggolyót!

134

A harmadik seregély abbahagyta a fecsegést, és hümgetve így válaszolt:

– Hm, hm, kicsit elragadott a nyelvem meg ez a pampula csőröm! Jobbra keresd!

Lackó a második seregélyhez fordult.

– És te mit mondasz?

A második seregély intett, hogy hajoljon közelebb, s mikor Lackó odahajolt, ezt súgta:

– Ne hallgass rá! Balra keresd!

Lackó az első seregélyre nézett.

– És te mit tanácsolsz?

Az első seregély öntelten jelentette ki:

– Világos, hogy félkörben kell keresni!

Lackó nem vitatkozott a jó szándékot nézte, azt, hogy segíteni akarnak, még ha összevissza beszélnek is. Éppen ezért barátságosan búcsúzott:

– Köszönöm seregélyek! Viszontlátásra!

– Jó napot! – mondta az első seregély.

– Pójantop! – mondta a második seregély.

– Toppnajó! – mondta a harmadik seregély.

Mosolyogni tanítják Kálmán bácsit

Lackó tovább-ballagott, s így dünnyögött az orra alatt: „Van már négy jó tanácsom. Kereshetem az üveggolyót jobbra is, balra is, félkörben is és egyenesen előre. Cikcakkot senki nem mondott. Cikcakkot én mondok. Cikcakkban fogom keresni!”

Vidám lett a szíve az ötletre. Cikcakkban lépkedett, és hangosan mondta:

– Cikcakk! Cikcakk!

Aztán megint elölről:

– Cikcakk! Cikcakk!

Hát ahogy lépkedett meg ugrabugrált meg cikcakkozott, egyszer csak rászólt valaki:

– Sss! Pszt! Légy egy kicsit csendben!

Lackó elhallgatott azon nyomban, megállt fél lábon, fülelt, nézelődött, de nem látott senkit. A másik lábát is letette óvatosan a földre, és megkérdezte:

135

– Jó, de hol vagy? Ki vagy?

– Itt vagyok a lapulevélen! – válaszolta a sösögő hang.

Lackó odanézett a lapulevélre, és meglátott egy öreg pókot.

– Ni, egy pók! – kiáltott fel.

De a pók leintette.

– Semmi „ni, egy pók”! Pók! Csak így röviden! És halkan! Sss! Mit keresel erre?

– Az üveggolyómat – felelte Lackó, elengedve a füle mellett a rendreutasítást meg a sösögést, vagyis nem válaszolt rájuk.

– Téves! – mondta a pók szigorúan. – Itt nincs semmiféle üveggolyó! Itt EGÉSZEN MÁS van! Nem is tudom különben, hogy mászkálhatsz-e itt egyáltalán! Erre nem szabad mászkálni!

Lackó kicsit mérges lett, nézte a pókot, törte a fejét, hogy mit mondjon, majd eszébe jutott a helyes válasz:

– Te álmodsz engem, vagy ÉN ÁLMODLAK téged?

Ez annyira helyes válasz volt, hogy a pók nem tudott semmit se mondani. Ingatta a fejét, tekergette a lábait, sodorgatta a hálóját, himgetett meg hümmgetett, ciccegett, meg a fogát szívta, majd megadta magát, és sokkal, de sokkal barátságosabban így szólt végül:

– Igaz, igaz! Ez VITATHATATLANUL a te álmod! Vagyis jogod van erre mászkálni! Vitathatatlanul jogod van! Bár itt elég KÉNYES kísérlet folyik!

– Milyen kísérlet? – kérdezte Lackó.

– Megmutathatom – felelte a pók. – De SENKINEK egy szót se! Meg kell fogadnod!

– Fogadom! – mondta Lackó, s most már nagyon kíváncsi lett arra a kísérletre.

– Na, gyere ide! – intett a pók. – Ide, itt jobban látsz! Ott van!

S a bokor mögé mutatott. Lackó odament, a bokor mögé nézett, s meglepve kiáltott fel:

– De hiszen ez Kálmán bácsi! A parkőr a térről! De milyen KICSI!

Valóban, Kálmán bácsi, a parkőr alig volt nagyobb, mint egy bakarasz! Vagyis elég kicsi volt.

A pók morogva válaszolt, mint aki nem szívesen árul el titkokat:

– Le kellett egy kicsit kicsinyíteni. Meg, hm, egy kicsit meg is kellett kötözni.

Lackó most látta, hogy finom, vékony pókhálóval gúzsba van kötve a parkőr.

– És mit csináltok vele? – kérdezte suttogva.

136

– Mosolyogni tanítjuk! Minden éjjel! A nyulak tanítják, azok úgyis olyan vihogósak. Már egész jól haladunk. Egyszer már MAJDNEM elmosolyogta magát! Észrevehetően félrehúzódott a szája!

A pók ezután füttyentett egyet, majd bekiáltott a bokorba:

– Előjöhettek! Folytassátok tovább!

Három vigyori nyúl ugrott elő a bokorból, rávihogtak-nevettek Lackóra. Az első nyúl azt vihogta, hihihi! A második nyúl azt nevette, hahaha! A harmadik nyúl azt göcögte, höhöhö!

Majd mind a három nyúlnak egyszerre elfancsalodott a képe, sóhajtoztak, panaszkodtak, lógatták az orrukat, mint akinek nem jutott dinnyeföld.

Azt mondta az első nyúl:

– Ilyen nehéz esetünk még nem volt! Van, akinek elég egy-két lecke, és úgy nevet, olyan szívből hahotázik, hogy öröm hallgatni. De ezzel a Kálmán bácsival nehéz dolgunk van! Haj, haj!

A második nyúl így folytatta:

– Ilyen mérges, komor, morcos és ingerült…

Nem is fejezte be, csak legyintett, s azt mondta még, hogy hij, hej!

A harmadik nyúl fejezte be a mondatot, így:

– …savanyú és goromba, kérges szívű, dörmögős embert még nem is láttunk! Nem, nem!

137

Majd mindnyájan Lackóra néztek. Lackó sóhajtott, és igazat adott nekik.

– Ismerem! Folyton veszekszik a játszótéren!

A nyulaknak láthatóan jólesett, hogy Lackó elismeri, milyen nehéz is a munkájuk. Az első nyúl így szólt:

– Jól figyelj! Folytatjuk az oktatást!

A gúzsba kötözött és lekicsinyített Kálmán bácsi elé ugrott, egy fűszállal csiklandozta, közben hangosan rikkantgatott:

– Csiklandozás következik! Hipp! Hipp! Hipp!

Kálmán bácsi mérgesen összeszorította a fogát a csiklandozásra, és összeszorított foga közül így mormogott:

– Azért se nevetek! Azért se nevetek! Mérges képet vágok! Morcos pofát vágok! Ráncolom a szemöldököm! Csúnyán nézek a szememmel! Hadonászok a botommal! Gorombán beszélek! Csikorgatom a fogaimat! DOBERDÓ! DOBERRRDÓ! Azért se nevetek! Azért se nevetek!

Az első nyúl megtörölte a homlokát, abbahagyta a csiklandozást, és búsan átadta a helyét a második nyúlnak.

A második nyúl nagyot rikkantott, s odaugrott Kálmán bácsi elé.

– Figyelem! Bukfenc következik! Hopp! Hopp! Hopp!

S ide-oda bukfencezett, s közben vigyorgott.

Kálmán bácsi komoran nézte, s recsegő hangon ráripakodott:

– TILOS a füvön bukfencezni! Nem hallod?! Tilos, tilos, tilos, tilos!

A második nyúl abbahagyta a bukfencezést, és nagyot sóhajtva átadta a helyét a harmadik nyúlnak.

A harmadik nyúl is Kálmán bácsi elé állt, magára mutatott, majd a fülére, és így szólt:

– Figyelem! Tapsolni fogok a fülemmel!

Összeütögette a két tapsifülét, nagyon mókásan billegtette meg csattogtatta.

Kálmán bácsi még szigorúbban nézett, s még morcosabb hangon dünnyögött. Olyan volt a szeme, mint a fagycsípte som, a hangja meg, mint a kenetlen pinceajtó.

– Tapsolni is tilos!

De a harmadik nyúl nem adta fel ilyen könnyen. Vigyorogva nézett Kálmán bácsira, és így szólt:

– Fintorogni fogok az orrommal! Figyelem!

És fintorgott, csavargatta-tekergette az orrát, pofákat vágott, nyúlszájat csinált, s kacsingatott hozzá vidáman.

Kálmán bácsi elsötétült arccal nézte, s csikorogva így szólt:

138

– Fintorogni is tilos! Pofákat vágni is tilos! Nyúlszájat csinálni is tilos! Kacsingatni is tilos! Minden tilos! Minden tilos!

A harmadik nyúl is otthagyta búsan Kálmán bácsit, majd összedugták a fejüket, sugdolóztak, aztán leültek pihenni, és csak sóhajtoztak.

Úgy szeretnék nagyobb lenni!

A pók arrébb húzta Lackót, egészen ki a bokor elé.

– Gyere arrébb, mert nem bírom hallgatni! Mi türelmesek vagyunk. És meg is tanítjuk nevetni. De most nem bírom hallgatni, valahogy az idegeimre megy!

Lackó megértően bólogatott, nem csoda, hogyha Kálmán bácsi a pók idegeire megy, egyáltalán nem csoda.

De ahogy ezt az egész kísérletet nézte, fúrta valami az oldalát; gondolkozott: megkérdezze, ne kérdezze? Aztán mégis megkérdezte, mert úgy látta, a pók beszédes kedvében van, függetlenül attól, hogy most egy kicsit kikészültek az idegei.

Azért mégsem akart ajtóstul rontani a házba, a biztonság kedvéért egy bevezető kérdést tett fel közömbös hangon, mint akit nem is érdekel igazán a dolog, csak úgy kérdezi, hogy ne akadjon meg a beszélgetés.

– És miért kicsinyítetted le?

A pók készségesen válaszolt:

– Hogy jobban hasonlítson a gyerekekhez!

Lackó bólintott, vigyázott, ne remegjen meg a hangja, úgy kérdezte:

– És felnagyítani is tudsz?

A pók kicsit hencegve vágta rá:

– Persze hogy tudok! Semmiség az egész!

Na most! – gondolta Lackó, s még jobban vigyázott a hangja remegésére, mikor feltette az igazi kérdést:

– És engem is fel tudnál nagyítani?

A pók mégis észrevehetett valamit, mert egy pillanatig fürkészve nézte Lackót, de azért válaszolt:

– Persze hogy fel tudnálak! De nem ajánlom.

– Miért? Miért nem? – Lackó nehezen tudta titkolni csalódottságát, amiért a pók nem ajánlja, meg persze az örömét is, hogy esetleg meg tudná csinálni.

A pók szűkszavúan vetette oda:

– Nem szabad türelmetlennek lenni! Mindennek eljön az ideje!

139

Lackó elhatározta, nem tágít.

– És ha megkérlek? Csak egy picit! Csak egy icipicit! Úgy szeretném! Úgy szeretnék nagyobb lenni!

A pók komolyan s hosszasan nézte Lackót, kipirult arcát, kipirult fülét, s barátságosan, rábeszélő hangon és szelíden így szólt:

– Lesz idő, amikor majd újra gyerek szeretnél lenni. Milyen türelmetlenek vagytok, ti emberek! Az idő sohasem fogy el. Mindig ugyanannyi lesz előtted, mint mögötted. Vagyis mindig középen fogsz állni. Mindig ugyanannyi lesz az emléked, mint amennyi a kíváncsiságod. Erre ti mit csináltok? Naptárakat rajzoltok, és ébresztőórákat szerkesztetek, gyűjtitek, méritek és zsugorgatjátok, ami elfogyhatatlan!

Lackó nem törődött a hosszú prédikációval, makacsul megismételte:

– Úgy szeretném!

A pók nem is prédikált tovább, biccentett, s azt mondta kurtán:

– Na jó! Nem bánom. – Majd hozzátette súgva: – De gyerünk arrébb, oda a nagy bokor mögé, hogy ne zavarjuk a többieket!

A nagy bokor mögé mentek, a pók felmászott egy kiálló gallyra. Lackó dobogó szívvel állt meg előtte.

– Figyelj! – súgta a pók.

Lackó izgatottan biccentett, hogy figyelni fog, nagyon is figyelni fog!

– Kezdődik! – súgta a pók.

140

Lackó egyszer csak hangot hallott jobb felől:

– Lackó! Megcsináltad a leckédet? A leckédet! A leckédet!

A hang felé nézett, egy nagy kontyú nénit látott.

– Ő kicsoda? – kérdezte súgva a póktól.

– Ő lesz majd a tanító nénid! – súgta vissza a pók.

Lackó ekkor gyorsan végignézett saját magán, s dobogó szívvel látta, hogy nagyobb, sokkal nagyobb, mint az előbb volt! Már majdnem a bokor közepéig ér a feje.

De nem sokáig gyönyörködhetett magában, újra hangot hallott. A hang szigorú volt és parancsolóan pattogó.

– Állj egyenesen! Egy-kettő! Mellet ki! Hasat be! Sza-bá-lyo-san lélegezz! Egy-kettő! Egy-kettő!

Odanézett, s egy tornatrikós, izmos férfit látott, síp lógott a nyakában madzagon.

– És ő kicsoda? – kérdezte fél szájjal súgva a póktól.

– A tornatanár! Ő az, aki majd megtanít egyenesen állni meg szabályosan lélegezni. Meg csupa ilyen fontos dologra.

– Egy-kettő! – szólt rájuk szigorúan a tornatanár.

– Hm! – mondta a pók.

A tornatanár eltűnt. Helyette egy kövér, nagy bajszos, ünneplőbe öltözött bácsi jelent meg, kezében papír, arról olvasta a beszédet. Hangja szépen zengett, mint a nagyharang.

– Most, hogy kiléptek az ÉLETBE! Most, hogy az életbe KILÉPTEK! Most, hogy léptek EGYET az életbe! Az életbe, hogy kiléptek, MOST! És HOGY AZ életbe most kiléptek…

Lackó gyönyörködött egy ideig a szépen zengő hangban, majd a bokorhoz hajolt s megkérdezte:

– És ő?

– Ő az igazgató bácsi! Éppen búcsúztat – súgta a pók.

– És hova lépünk ki?

– Hallod: az életbe! De pszt! Ne zavarjuk!

De az igazgató bácsi már eltűnt, biztos mindent elmondott már, ami a papírra volt írva.

Lackó a pókra nézett.

– S mi lesz, ha kiléptem az életbe?

– Figyelj! – súgta a pók.

Egyszer csak egy még erősebb, még zengőbb hang szólalt meg; Lackó odanézett, egy lobogó hajú szónokot látott. Hosszú ujjával éppen őrá mutatott, s beszélt, beszélt, alig vett levegőt.

141

– És átadom a legnagyobb díjat, a híres feltalálónak, az emberiség jótevőjének, aki feltalálta a kifogyhatatlan fagylaltot!

Lackó elpirult örömében, a pókra nézett, de mire megkérdezhette volna, hogy ki ez, már újabb hang szólalt meg, s szónokolt zengőn.

– Én pedig átadom a legeslegnagyobb díjat a világ legerősebb emberének, aki fél kézzel felemel egy autóbuszt, vagy egy trolibuszt, vagy egy traktort, vagy egy erdei vasutat, vagy egy szilvalekvárfőző üstöt tele lekvárral!

Lackó irulva-pirulva hallgatta, szerényen magára mutatott, hogy ő az? Róla beszél a szónok? De a második szónok is eltűnt, átadta a helyét a harmadik lobogó hajúnak.

A harmadik szónok a meghatottságtól elcsukló hangon beszélt, egy óriási zsebkendő volt a kezében, és folyton belefújta az orrát, trombitált, majd a könnyeit törölgette.

– Én pedig átadom ezt a csokoládét a világ legjobb festőjének, akihez képest minden rajztanár, hm, hm, kezdő, aki behunyt szemmel tíz másodperc alatt le tud festeni egy lovat, vagy egy bálnát, vagy egy ketrec nyulat, vagy egy ruhaszárító kötelet tele ruhával, vagy egy játékbolt kirakatát! És én olyan meghatott vagyok, olyan meghatott vagyok…

Lackó nagy tapsot hallott meg éljenzést meg lábdobogást, zavarában még jobban elpirult, és behunyta a szemét.

Így állt egy-két pillanatig, mikor újra a pókot hallotta:

– Hm, hm! Ennyi elég! Vissza!

Megszűnt az éljenzés meg a lábdobogás, Lackó kinyitotta a szemét, a pókot kereste, a pók ott ült újra a feje fölött a gallyon.

– Ez mind én leszek? – kérdezte Lackó ámulva.

A pók mosolyogva bólintott.

– Nagyon érdekes volt! Köszönöm! – szólt fel Lackó.

– Nincs mit! – mondta a pók. – És hidd el, minden érdekesebb lesz a maga idejében! Minden sokkal érdekesebb!

Lackó gyorsan végignézett saját magán, újra ismerős volt minden, a testmagasság, a térdén a sebhely s a rövidnadrág, amelynek kilyukadt a zsebe. A zsebről eszébe jutott az elgurult üveggolyó.

– És most merre keressem az üveggolyómat? Te biztos tudod!

– Igaz, hogy sok mindent tudok, de ezt véletlenül nem tudom. Hm, hm, talán kérdezd meg az igazmondó vakondokokat! Itt laknak nem messze, arra, ott! Én megyek vissza Kálmán bácsihoz. Jó utat! Szerencsés utat!

A pók elköszönt, és elsietett a nyulakhoz.

Lackó még utánakiáltott:

142

– Köszönöm! Mindent köszönök!

De a pók már eltűnt, Lackó meg elindult, hogy megkeresse az igazmondó vakondokokat.

Az igazmondó vakondokok

Lackó ment, ment, óvatosan lépkedett, a szemét is meresztgette, de nem látott senkit.

Majd megállt, és halkan megszólalt:

– Hó! Hahó! Van itt valaki?

Egy bársonyos, szelíd, meleg hang válaszolt:

– Van.

– Jó napot kívánok! – köszönt Lackó a hang irányába.

– Nem jó – mondta a bársonyos hang.

– Mi nem jó? – kérdezte Lackó meglepődve.

– Amit mondtál! – korholta a bársonyos hang. – Ugyanis éjszaka van. És így nem kívánhatsz jó napot! És ha nem kívánhatsz, nem mondhatod, hogy kívánok! Látod, mennyi kalamajka van egy apró füllentésből is? Mindig igazat kell mondani!

Egy másik szelíd hang is megszólalt:

– Legjobb az egyenes út!

Lackó erőltette a szemét, összehúzta, majd kerekre nyitotta, s végre meglátta az igazmondó vakondokokat. Hárman voltak, egymás mellett álldogáltak.

– Bocsánat! – mondta Lackó. – Jó éjszakát kívánok!

143

A harmadik vakond is megszólalt:

– Így már mindjárt más! Ugye, hogy milyen jó érzés, ha az ember igazat mond? Könnyű a lelke, tiszta az elméje! Bizony!

– Legjobb az egyenes út! – tette hozzá a második vakondok.

– Úgy bizony! – bólogatott az első vakondok.

Lackó nézegette őket, s úgy érezte, tisztán érezte, hogy nagyon hasonlítanak valakire. De kire? Aztán eszébe jutott, hogy kire is hasonlít a három igazmondó vakondok. Hát persze! A három nagynénjére! Azoknak van ilyen bársonyos, szelíd, de mindig korholó hangjuk! S azok öltöznek mindig feketébe. Elmosolyodott egy picit a hasonlóságon. Nahát! Eddig azt hitte, hogy az ő nagynénjeinek nincs párja!

Az igazmondó vakondokok türelmesen várták, míg Lackó befejezi a töprengést meg a hasonlítgatást meg a mosolygást.

Bár a mosolygás akkor is Lackó arcán maradt, mikor már befejezte a töprengést.

Az első vakondok meg is jegyezte szelíden korholó hangján:

– Mi csak akkor nevetünk, ha valóban okunk van nevetni!

A második vakondok is megszólalt:

– És csak akkor sírunk, ha valóban okunk van sírni!

A harmadik vakondok lassan ingatta a fejét, mintha pontot akarna tenni a mondatok végére, de nem találja el elsőre, majd így szólt:

– Mi vagyunk az igazmondók! És nem füllentünk!

– Kicsit se? – kérdezte Lackó.

– Kicsit se! – mondta a harmadik vakondok.

– Soha! – erősítette meg a második vakondok.

– És te? – kérdezte az első vakondok.

Lackó őszintén válaszolt, vagyis megmondta az igazat:

– Én szoktam. Néha. Itt-ott. Nem tagadom.

A harmadik vakondok szigorúan válaszolt, habár a hangja továbbra is bársonyos maradt:

– Helytelen!

A második vakondok is szigorú lett.

– Legjobb az egyenes út!

Az első vakondok is szigorú lett.

– Mert jegyezd meg: a hazug embert könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát!

Lackó nem tudta, hogy viselkedjék ennyi korholás után, majd szerencsére újra eszébe jutott a három nagynénje, s elhatározta, hogy most sem feszíti tovább a húrt makacskodással, legjobb, ha bocsánatot kér.

144

– Igen, igen… Ne haragudjatok!

– Így már más – mondta szelíd bársonyos hangon a harmadik vakondok.

– Így már egészen más – csatlakozott a második vakondok is.

– Így már megértjük egymást. Meg, meg. Vagyis tudunk beszélgetni – tette hozzá szelíden az első vakondok.

Lackó megörült, hogy újra barátságos lett a hangulat, még egy apró mosolyt is kieresztett a szája sarkára, hiszen most minden oka megvolt a mosolygásra. Gyorsan meg is ragadta az alkalmat a beszélgetésre.

– Akkor ti biztosan tudjátok! És ha tudjátok, biztosan megmondjátok! Mivelhogy mindig igazat mondtok.

– Úgy van, úgy van – bólogatott az első vakondok. – De mit kell megmondanunk?

– Hogy merre gurult az üveggolyóm.

– Bízhatsz bennünk – mondta a második vakondok.

– Mi mindig az igazat mondjuk – mondta a harmadik vakondok.

– Csakis a tiszta igazat – mondta az első vakondok.

– Akkor mondjátok meg, merre gurult!

A három igazmondó vakondok még jobban összesimult, már egészen közel álltak egymáshoz, és egyszerre ingadoztak, mint három fekete zászló a szélben, egyszerre lengették a fejüket.

– Nem tudjuk, mivelhogy rosszul látunk – mondta szelíden az első vakondok.

– Semmit se látunk – mondta a második vakondok.

– Egyáltalán semmit. Majdnem vakok vagyunk – mondta a harmadik vakondok.

– De adunk egy jó tanácsot – mondta az első vakondok.

– Legjobb az egyenes út – mondta a második vakondok.

– Jól jegyezd meg: a hazug embert könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát! – mondta a harmadik vakondok.

Lackó sóhajtott egyet, majd elbúcsúzott az igazmondó vakondokoktól, s hozzátette udvariasan:

– Azért mindenesetre köszönöm!

Még gondolkozott, hogy azt is hozzáteszi: „Nagyon sokat tanultam”, de idejében meggondolta magát. Nem kell túlfeszíteni a húrt, még udvariasságból sem! Hiszen jóformán semmit se tanultam, illetve semmit se tudtam meg.

– Szívesen, máskor is! – mondta egyszerre a három igazmondó vakondok, s lassan belesimultak a sötétbe.

145
A sánta kutya

Lackó még mindig dünnyögött és morfondírozott az orra alatt, holott a vakondokok már rég eltűntek a sötétben: „Igaz, hogy mindig igazat mondanak, de egy csöppet sem lettem tőle okosabb! Mi lenne, ha megkeresném a sánta kutyát?” Abban a pillanatban megszólalt mellette a sánta kutya:

– Engem keresel?

Lackó egy csöppet sem csodálkozott, inkább örült a találkozásnak. Jól megnézte, mivel itt mintha világosabb lett volna: mosolygós képű, lógó fülű kutya állt előtte. Három lábon állt, a negyediket kicsit felhúzta, mivel sánta volt.

– Téged! De jó, hogy ilyen hamar megtaláltalak!

A sánta kutya is megnézte Lackót, egyet-kettőt finoman szippantott meg szaglászott, mert a kutyák inkább bíznak az orrukban, mint a szemükben. Mikor végzett az ismerkedéssel, így szólt mosolyogva:

– Itt szoktam pihengetni az igazmondó vakondokok környékén. Itt senki se akar utolérni. Érted, ugye? Mivel itt mindig igazat mondanak, és nem kell bizonyítanom.

– Mit nem kell bizonyítanod? – kérdezte Lackó, mert nem nagyon értette, hogy mit is akar mondani a sánta kutya.

– Hát hogy engem nehezebben lehet utolérni! A hazugot meg könnyebben. Vagyis ilyenkor össze kell szednem magamat, és uzsgyi! Pedig 146nem nagyon szeretek szaladgálni! Sánta is vagyok. Nem kenyerem a futkosás, nem, nem.

A sánta kutya bánatosan és eltűnődve lóbálta, ingatta a fejét. Majd újra elmosolyodott, vidám lett a képe, mint mikor eső után kisüt a nap:

– Én igazán szívből tudod, mit szeretek?

– Mit szeretsz? – kérdezte Lackó.

– Szaglászni! Szimatolni! Szagot fogni! Nyomot keresni! Azt igen! Azt nagyon szeretek! Azt mi, kutyák, nagyon értjük. Ott aztán nem számít a sántaság. De nem ám! Nem akarok hencegni, de ebben verhetetlen vagyok! Ebben világbajnok vagyok!

A sánta kutya kihúzta magát, kidüllesztette a mellét, előrenyújtotta a fejét, és csak úgy sugárzott a büszkeségtől. Majd kicsit összement, mint akiből kiengedték a levegőt, vagyis újra rendes sánta kutya formája lett. Legyintett, mint egy elfáradt öregember.

– De itt? Itt hétszámra nincs semmi szagolnivaló! Se szimatolnivaló! Semmi, de semmi nyomoznivaló! Egyáltalán semmi, csak a nagy futkosás, amit utálok! Már mindent kiszimatoltam, megszagoltam, kinyomoztam töviről hegyire. Úgy ismerek itt mindent, mint a tenyeremet! Akarom mondani, mint a talpamat.

Felemelte és megbámulta az első talpát. Lackó is odapillantott, de valóban nem volt semmi érdekes azon a tappancson. Közönséges kutyatalp volt.

A sánta kutya lerakta a talpát, s így folytatta szégyenlősen somolyogva:

– Hidd el, néha már arra fanyalodom, hogy eldugok valamit, és aztán megkeresem! De hát ez nem az igazi! Azért csinálom csak, hogy ki ne jöjjek a gyakorlatból.

A sánta kutya abbahagyta a sopánkodást és a panaszkodást, lopva Lackóra pillantott, hogy kineveti-e. De Lackó nem nevette ki, sőt inkább töprengő képet vágott, majd így szólt:

– Én tudnék valamit!

A sánta kutya türelmetlenül sürgette, a szavába vágott:

– Mondd azonnal! Ne csigázd a kíváncsiságomat!

– Vagyis segítenél nekem? – kérdezte Lackó.

– Persze hogy segítenék! Persze hogy segítenék! Csak mondd már! Valami szimatolnivaló? – tette hozzá reménykedve a sánta kutya.

– Igen – mondta Lackó.

A sánta kutya az égnek forgatta a szemgolyóit, s így sóhajtozott meg sápítozott:

147

– Te jó ég! Ha belegondolok, hogy milyen régen! Mondd azonnal!

– Az üveggolyómat keresem. Kiesett a zsebemből. Most már biztos, hogy csakis a zsebemből eshetett ki!

A sánta kutya újra a szavába vágott:

– Stop! Vagyis állj! Ne is mondd tovább! Először is tisztázzunk valamit! Melyik zsebedből?

– Ebből – mutatott Lackó a lyukas zsebére.

– Aha! – mondta orrhangon a sánta kutya, mint valami híres detektív. Majd még egyszer: – Aha! Vagyis lyukas! Tehát kiesett belőle az üveggolyó!

– Igen – mondta Lackó.

– Most ne zavarj, kérlek! – szólt rá a sánta kutya. – Most koncentrálok, vagyis összeszedem az eszemet, amennyire csak bírom. Vagyis ott hagytuk abba, hogy kiesett. De előbb benne volt. Világos! Ha pedig benne volt, akkor feltétlenül hagyott maga után nyomot. Többféle nyomot hagyhatott, de engem most csak egy érdekel: hagyott-e maga után valamilyen szagot, illatot?

Majd váratlanul gúnyosan felnevetett.

– Bizony! Nekem nem kell se nagyító, se pisztoly. Se ujjlenyomat, mint a híres, sőt világhírű detektíveknek. Haha! De nem ám! Próbáljanak egyszer ők szagolni! Ők szimatolni! Majd meglátjuk, ki nyeri a versenyt! Haha!

Újra rászólt Lackóra, de most már vidáman:

– Engedd meg, hogy megszagoljam a lyukas zsebedet! A nyomozás érdekében.

– Tessék! – mondta Lackó, kihúzta a lyukas zsebet, és odatartotta a sánta kutyának.

A sánta kutya elmerülten szaglászta meg szimatolta, mozgott az orra, fintorgott, ráncolgatta a homlokát, mint aki jól az agyába akarja vésni az üveggolyó hátramaradt illatát.

– Ez az! Megvan a szag! – mondta náthás orrhangon, mivel most a száján vette a levegőt, nehogy kilélegezze a megfogott szagot.

Majd körbeszaladgált a földre nyomva az orrát.

Egyszer csak megállt, mint a cövek, előrenyújtotta az orrát, s izgatottan megszólalt:

– Arra gurult! Gyere utánam! Csak óvatosan!

Lackó óvatosan a sánta kutya után indult, s halkan dünnyögte:

– Mégiscsak jó, hogy találkoztam egy igazi detektívvel! Egy igazi orrnyomozóval!

148
A komolytalan kecskebéka

Hát ahogy mennek, mendegélnek, óvatosan lépdegélnek, egyszerre csak nagy bruhaházást, hahotázást hallanak, majd nagy sírást, zokogást, majd újra nagy bruhaházást.

A sánta kutya dühösen kapta fel a fejét.

– Stop! Vagyis állj! Már megint az utunkba került!

– Ki az? – kérdezte Lackó. – Kicsoda?

A sánta kutya megvetően mondta:

– A komolytalan kecskebéka.

Lackó körbenézett, tágra nyitotta a szemét, és meglátta a komolytalan kecskebékát: egyik kezében egy szál tormát tartott, a másik kezében egy fej hagymát, s folyt a szeméből a könny.

Lackó odalépett hozzá, és megkérdezte:

– Miért sírsz?

A komolytalan kecskebéka abbahagyta a sírást, és mohón így szólt:

– Mondd még egyszer!

– Miért sírsz? – kérdezte Lackó ismét.

– Vagyis úgy hallottad, hogy sírok? Igen? Úgy hallottad? – faggatta a komolytalan kecskebéka Lackót.

– Úgy hallottam! Persze hogy úgy hallottam! – felelte Lackó.

– Te is? Te is úgy hallottad? – mutatott a sánta kutyára a komolytalan kecskebéka.

– Én is! Úgy sírtál, mint egy bőgőmasina! És úgy hullottak a könnyeid, mint a záporeső! – vetette oda a sánta kutya.

A komolytalan kecskebéka ugrált, pattogott, mint egy gumilabda.

– Jaj de jó! Jaj de jó! – S közben kitört belőle a röhögés: – Bruhahaha! Bruhahaha! Hahaha!

Ekkor félbeszakította magát, és dühösen felkiáltott:

– Már megint! Most egy kis torma!

Beleszagolt a tormába, s azonnal eleredtek a könnyei.

– Mit csinálsz? – kérdezte Lackó meglepődve.

149

– Gyakorlom a sírást! Hüpp-hüpp! Hahaha! Bruhaha! Már megint! Most egy kis hagyma!

Beleszagolt a hagymába, s egyből eleredtek a könnyei.

– És miért gyakorlod a sírást? – kérdezte Lackó értetlenül.

A komolytalan kecskebéka szipogva válaszolt:

– Mert mindig azt mondják rám, hogy komolytalan vagyok! Szipszip-hüpp-hüpp! Bruhahaha, hahaha! Már megint! Ezért szagolok felváltva tormát, hüpp-hüpp, meg hagymát, szip-szip! Hogy ne-he mo-hond-ják rá-hám, hogy komolytalan vagyok! Bru-hahaha! Már megint! Hagyma! Szip-szip, hüpp-hüpp! Mert tudod, akinek folyton jókedve van, meg nevethetnékje van, mint nekem állandóan, hihihi, vagyis aki vidám, arra rögtön rávágják, hogy komolytalan! Bruhahaha! Bruhahahaha! Már megint! Torma! Szip-szip, hüpp-hüpp! Érted már, hogy miért gyakorolom a sírást tormával meg hagymával? Bruhahaha!

– Értem – mondta Lackó, s részvéttel meg szánalommal nézett a síró-rívó, röhögő, komolytalan kecskebékára.

– Ez az én tragédiám! Bruhahaha! – jegyezte meg a komolytalan kecskebéka.

– Ez valóban nagy csapás – helyeselt Lackó, mivel igazán sajnálta a komolytalan kecskebékát.

A komolytalan kecskebéka láthatóan elégedett volt, amiért ennyire együtt éreztek vele. Közelebb intette Lackót, s úgy mondta, mint egy titkot:

– Pedig nem is szeretek sírni! Utálok sírni! Hahaha! Csak kivörösödik az ember szeme, meg potyognak a könnyei. Mi van abban? Az is valami? Sírni bárki tud! Bruhaha! Már megint! Hagyma! Si-hir-ni bárki tu-hud! Hüpp-hüpp! De amit én tudok, azt nem tudja senki! Bruhahahaha! De nem ám! Hihihihi-hahahaha! Bruhahaha!

– És mit tudsz? Nevetni? – kérdezte Lackó.

A komolytalan kecskebéka legyintett.

– Á! Azt csak úgy mellékesen csinálom! Mert mindig jókedvem van. Az semmi. Az jön magától. Hahaha-bruhaha!

– Hát akkor mit tudsz még?

A komolytalan kecskebéka kidüllesztette a mellét, majd nagyot csapott rá, mint egy dobra, s büszkén mondta:

– Utánozni! Minden létező hangot tudok utánozni! Mindet! Bizony! Nem hiszed? Na figyelj!

A komolytalan kecskebéka kidüllesztette újra a mellét, felfújta a képét, s dudált, mint egy autó.

150

– Mi volt ez?

– Autóduda! – vágta rá Lackó.

A komolytalan kecskebéka bólintott, hogy helyes, majd csengetett, mint egy biciklicsengő.

– És ez?

– Biciklicsengő!

A komolytalan kecskebéka összecsücsörítette a száját, és fütyült, trillázott, mint egy megkergült sárgarigó.

– És ez?

– Rigófütty!

– Helyes! Most figyelj! – mondta a komolytalan kecskebéka, és nyikorgott, mint egy kenetlen ajtó.

– És ez?

– Ajtónyikorgás! – mondta Lackó.

– Jó füled van! – dicsérte meg a komolytalan kecskebéka. Majd ciripelt, cirrogott, mint őszi estén egy megvadult tücsök.

– És ez?

– Tücsökciripelés! – mondta Lackó ámulva. – Nahát!

A komolytalan kecskebéka hálásan fogadta az ámuldozást, majd verdesett a karjával, és kotkodácsolt, mint egy tojó tyúk.

– És ez?

– Kotkodácsolás!

Majd elbődült, mint egy bús tehén a jászolnál.

– És ez?

– Tehénbőgés! – vágta rá nevetve Lackó.

– Helyes! Most nagyon figyelj!

S a komolytalan kecskebéka csengett-zengett szép fényes rézhangon, bongott és zsongott.

– És ez?

Lackó elbizonytalanodott.

– Nem tudom.

– Figyelj csak! – biztatta a komolytalan kecskebéka, és újra csengett-zengett, bongott és zsongott.

– Törik a mákot! Törik a diót! Sütik a rétest! – tette hozzá magyarázólag.

Lackó a homlokára csapott.

– Hát persze! Mozsárcsengés! Nahát! Te valóban gyönyörűen és fantasztikusan utánzod a hangokat! Becsszóra! Egy kiló fagylaltra mondom!

151

– Igazán? Komolyan? – örvendezett a komolytalan kecskebéka. Majd röhögni kezdett. – Bruhahahal Hahahaha! Már megint! Most hagyma! És mi járatban vagytok? Hüpp-hüpp… – kérdezte sírósan.

– Az elgurult üveggolyót keressük! Nem láttad?

A komolytalan kecskebéka beleszagolt a tormába, és zokogva válaszolt:

152

– Ne-hem! Nem is látok jo-hól a könnyeimtö-hől! Bruhahaha! Már megint! Most hagyma!

A sánta kutya megrángatta Lackó kezét.

– Gyerünk innen, mert a torma meg a hagyma teljesen elveszi a szaglásomat!

Lackó bólintott, s elindultak. Alig mentek egypár lépést, mikor vidám kutyaugatást hallottak a hátuk mögül.

A sánta kutya azonnal visszafordult, de mikor meglátta a röhögő kecskebékát, gyanakodva pislogott.

– Te ugattál? – kérdezte.

– Én! Hihihihi! Hahahaha! Bruhahaha-Bruhahaha! Már megint! Most torma! Hüpp-hüpp-szip-szip!

A sánta kutya legyintett, s gyorsan otthagyták a komolytalan kecskebékát.

153
A pukkancs egér

Mikor már jó messze jártak a komolytalan kecskebékától, a sánta kutya megállt, és három erőset ki- és belélegzett.

– Muszáj kiszellőztetnem az orromból a hagyma- és tormaszagot – magyarázta.

Majd mikor kiszellőztette az orrából a hagyma- és tormaszagot, újult erővel szimatolgatott körbe-körbe. Megszagolta a füvet, a bokrot és még egyszer Lackó lyukas zsebét, ahonnan kipottyant az üveggolyó.

Közben diadalmasan vakkantgatott meg csaholgatott.

– Erősödik a szag! Nyomon vagyunk! Előre!

Lackóra is ráragadt az izgalom, a sánta kutya után iramodott, s közben rikkantott ő is:

– Éljen! Előre!

Ebben a pillanatban cérnavékony hangon és szaggatottan megszólalt valaki:

– Se… gít… ség!

Lackó intett a sánta kutyának, hogy jöjjön óvatosan közelebb. A sánta kutya odajött, Lackó felemelt lábát nézte, amit nem mert letenni a földre.

– Ki az? Mi az? – kérdezte a sánta kutya.

– Hallgasd csak! – súgta Lackó.

– De a cérnavékony hang nem tudott mást mondani, csak ezt:

– Se… gít… ség!

A sánta kutya fülelt, szimatolt, majd így szólt:

154

– Onnan jön, a másik lábad alól! Ezt tedd le, azt emeld fel!

Lackó lábat cserélt, az egyiket letette, a másikat felemelte.

A cérnavékony hang boldogan felsóhajtott:

– Köszönöm! Phü! Végre utolértelek!

Lackó felkiáltott:

– A hangya!

A hangya udvariasan válaszolt.

– Igen, én vagyok. Véletlenül rám léptél. Nem tehetsz róla. Tudom, hogy nem akarattal tetted.

Lackó őszintén mentegetőzött:

– Nem akarattal tettem, csak hát…

– Tudom, tudom! – helyeselt a hangya. – Az a baj, hogy én olyan kicsi vagyok!

Lackó örült, hogy a hangya nem veszi a szívére a dolgot. Lehajolt, letartotta a tenyerét.

– Fölveszlek. Mássz a tenyeremre!

A hangya felmászott Lackó tenyerébe, és nevetgélve, örülgetve beszélt:

– Köszönöm! Futottam utánatok, futottam, de hát hiába, aprók a lábaim. A gomba üzent, tudod, az a félnótás, hihihi, az a kelekótya, az a félcédulás, az a kajla, az az együgyű, aki most követnek képzeli magát! Hihihi!

Lackó még közelebb tartotta a tenyerét a füléhez.

– És mit üzent?

– Hogy siessetek! – vágta rá a hangya, majd megint vihogni kezdett. – Abból is látszik, hogy bolond, hogy velem üzent! A legkisebbel! Hihihi!

A sánta kutya gyorsan közbeszólt, nehogy elfelejtkezzenek a megtalált szagról:

– Pedig már nyomon vagyunk!

A hangya ugrált, mutogatott Lackó tenyerében, és nagy sürgetve így biztatta a sánta kutyát:

– Igen? Jaj de jó! Akkor rajta! Gyerünk! Mire várunk? Tapsra? Nyomás előre! Hajrá!

A sánta kutya megiramodott, ő ment elöl, utána Lackó kitartott tenyerében a kiabáló hangya, s leghátul Lackó. A hangya alig bírt magával, lekiabált a sánta kutyának:

– Mi van? Mi van? Bedugult az orrod? Én még ilyen lassú kutyát nem láttam! Hajrá! Gyorsabban!

155

De a sánta kutya rá se hederített, a földre nyomta az orrát, s ügetett előre, ahogy a sánta lábától tellett.

Egyszer csak megtorpant, megtorpantak Lackóék is.

– Stop! – mondta a sánta kutya izgatottan. – Vagyis állj! Véget ért a szag! Nincs tovább! Vagyis itt kell lenni valahol az üveggolyónak!

Meresztették a szemüket, nézelődtek meg fürkészgettek jobbra-balra, de nem látták sehol az üveggolyót.

A hangya csípős nyelvű megjegyzést tett, hogy jobb lenne, ha kifújná az orrát a sánta kutya, avagy nincs zsebkendője, mikor a föld alól tompa, elfojtott hangokat hallottak, mintha valaki egy bedugott borosüvegből beszélne.

– Pszt! Hallgass csak! – szólt Lackó az izgága hangyára.

Mindnyájan füleltek és hallgatóztak.

Na, mondhatom, elég fura hangok jöttek a föld alól! Valaki igencsak cifrázta és kanyarintgatta odalent!

– Hogy az ördög bújjon bele! Hogy az ördög szánkázzon a hátán! Hogy az ördög hasítson szíjat a hátából! Hogy a mennykő csapjon bele! A csuda vigye el! A nyavalya törje ki! A holló vájja ki a szemét! A lapos guta üsse meg! Verje el a jégeső! Rúgja meg a tehén! A tésztakészítő asszony cakkozza ki a fülét!

Lackó várt, várt, míg egy kicsit csendesedik az átkozódás, majd mikor csendesedett, megkérdezte:

– Ki az? Mi az? Hol vagy? Mi bajod van?

156

A tompa hang dühösen válaszolt:

– Hol vagyok, hol vagyok! Itt vagyok az egérlyukban!

– Gyere ki! – biztatta Lackó.

– Hát éppen ez az! Nem tudok kijönni! Hogy a bolha csípje meg! Hogy a hóhér vágja hátba! Hu!

– És miért nem tudsz kijönni? – kérdezte Lackó, és a szemével kereste az egérlyukat.

– Mert begurult az egérlyukba ez a fránya üveggolyó, és elzárta az utat! Hogy repedne száz darabra! Hogy kapjon hascsikarást a lakodalomban!

– Az üveggolyó? – kérdezte örvendezve Lackó.

– Hallottad, nem?! Vigye el a kánya! Vigye el a végrehajtó! – dühöngött a tompa hang az egérlyukban.

– Az az enyém! Az én üveggolyóm! – mondta Lackó.

– Ha a tiéd, akkor vidd el te! De tüstént, mert epeömlést kapok a méregtől! Sárgaságot kapok a dühtől! Meg kiütést! Meg viszketést!

– Viszem, viszem, várj! – mondta gyorsan Lackó, mert nem akarta, hogy akár epeömlést, akár kiütést, akár viszketést kapjon a méregtől. Gyorsan lehajolt, és rögtön meglátta az egérlyukat s az egérlyukban az üveggolyót, s az üveggolyó mögött egy kackiás bajuszú, eltorzult arcú, öklét rázó, dühöngő egeret. Óvatosan kivette az üveggolyót, megtörölte a nadrágjába, és abba a tenyerébe tette, amelyikben a hangya volt.

– De szép! – suttogta a hangya. – De gyönyörű!

A pukkancs egér kidugta a fejét a lyukból.

157

– Na végre! – mondta. – Miért gurigázol vele összevissza!

– Az üveggolyó arra való, hogy gurigázzunk vele! – felelte Lackó.

– És a végén elgurul! – vitatkozott dühösen a pukkancs egér, aki úgy látszik, szerette, ha az övé az utolsó szó.

– Néha az is előfordul – egyezett bele Lackó, aki örült, hogy megtalálták az üveggolyót, és nem akart tovább vitatkozni.

– És pont az én házamba! Mért pont az én házamba?! Mért, mért, mért?! – pattogott, dühöngött tovább a pukkancs egér.

– Ne haragudj! Véletlen volt – mondta Lackó szelíden, hogy lecsillapítsa az egeret.

Az egér azonnal lecsillapodott.

– Már nem haragszom. Csak tudod, egy kicsit indulatos vagyok. Hogy a macska rúgja meg! Ismered azt a verset, amit rólam írtak?

– Nem ismerem, mondd el! – biztatta Lackó.

Az egér nemcsak pukkancs volt, hanem egy kicsit hencegő is.

– Naná, majd nem mondom el! Persze hogy elmondom! Nem írnak mindenkiről verset! Rólam írtak! Figyelj! Ti is figyeljetek!

Mindnyájan bólogattak, hogy figyelnek.

Az egér nagy levegőt vett, s cincogva elszavalta a verset:

Dohogott az egér:
sosincsen friss kenyér!
Ahogy mondom, ezér
dohogott az egér!
A boltba bandukolt,
csukva volt az a bolt,
ahogy mondom, úgy volt,
csukva volt az a bolt!
Végül is mit csinált?!
Hát morzsát rágicsált!
Egyebet nem csinált,
csak morzsát rágicsált!

A végén meghajolt, majd megkérdezte:

– Na milyen?

Dicsérték az egeret mértéktelenül:

– Szép! Nagyon szép! Gyönyörű! És valóban rólad szólt!

158

– Ugye? Ugye? – örvendezett a pukkancs egér. – Azért az egér is valaki! Verset írnak róla! Bizony! Lánchordta és teringette! És ezer tejfölös köcsög!

A hangya halkan pisszegett Lackónak:

– Pszt! Pszt! Hajolj közelebb!

– Mi az? – kérdezte Lackó közelebb hajolva.

– Siessünk! Emlékezz az üzenetre!

Lackó bólintott, majd megköszönte a pukkancs egérnek az üveggolyót.

– Köszönöm az üveggolyót!

– Szívesen, vagyis lehetőleg többször ne! – mondta a pukkancs egér. – És ne nekem köszönd, mert nem én találtam meg, nekem csak a fejemre esett! Hogy az a kacskaringós vitézkötés! Ezt nem haragból mondtam.

Lackó a sánta kutyához fordult.

– És neked is köszönöm! Nélküled nem találtam volna meg!

A sánta kutya szerénykedett.

– Én köszönöm! Jó kis szimatolás volt! Sokáig emlékezni fogok rá. 159Te jó isten, ha belegondolok, hogy mikor lesz megint egy kis szimatolnivaló meg nyomoznivaló!

A hangya közbepisszegett:

– Pszt! Pszt! Siessünk, siessünk! Most nem érünk rá köszöngetni! Gyerünk, gyerünk! A viszontlátásra! Kijárat balra!

Lackó azért elbúcsúzott a sánta kutyától és a pukkancs egértől, bár a hangya mind türelmetlenebbül sürgette:

– Fussunk, fussunk! Mert mindjárt megvirrad!

Futottak, loholtak, árkon-bokron csetlettek-botlottak, mikor egy erős köhögés meg krákogás megállította őket:

– Khm! Hüm! Khm! Khm!

A hangya gyorsan Lackó fülébe suttogta:

– Szólítsd meg! Tudod, ő nem beszélhet ELSŐNEK! De másodiknak! Hihihi! Most már letehetsz! Szia!

Lackó letette a hangyát a fűbe, és megszólította a gombát:

– Üdvözöllek, NAGYKÖVET!

A gomba elpirult az örömtől.

– Komolyan gondolod? Komolyan? Ugye az első pillanatban is annak látszom! És nem számít, ugye nem számít, hogy ilyen kicsi vagyok? Attól még lehetek nagykövet! Meghatalmazott és rendkívüli nagykövet!

A hangya vihogott a fűben:

– Hihihi! Egy kis termetű nagykövet!

A gomba még jobban elpirult, de Lackó gyorsan megnyugtatta:

160

– Ne törődj vele!

– Khm, khm, vagyis! – krákogott a gomba hálásan. – Át kell adnom neked a TITKOS üzenetet! Hajolj közelebb, mivel TITKOS, és nem akarom, hogy egyesek, akik a fűben hallgatóznak, kifecsegjék!

A gomba a hangyára célzott, de a hangya nem törődött holmi célzásokkal, közelebb settenkedett, és szemérmetlenül hallgatózott.

Lackó lehajolt a gombához.

– Tessék! Hallgatom!

– Így jó! – mondta a gomba. – Most hallgasd meg a TITKOS üzenetet! Ha az üveggolyóba nézel, mindig MEGTALÁLSZ minket! Ez a titkos üzenet!

És most viszont látásra… látásra… tásra…


Lackó fülelt, hallgatózott, de csak az óra tiktakolását hallotta, először lassan: tik-tak… Majd gyorsabban: tiktak-tiktak, és felébredt.

Az első, amit meglátott, az üveggolyó volt! Ott ült a takarón, és csillogott-villogott!

Lackó maga elé suttogta nagy-nagy örömmel:

– Az üveggolyó! Megvan az üveggolyó! Most már vigyázni fogok rá!

És eszébe jutott a titkos üzenet, meg a gomba, meg az egész álom, odahúzta a nadrágját, és abba a zsebébe tette az üveggolyót, amelyik nem volt kilyukadva.

161
Róka Ricsi
Az erdei rókalyukban,
ahol az út nagyot huppan,
éldegélt öt róka ottan:
rókapapa, rókamama,
két nagy testvér s egy kicsi,
a neve:
Róka Ricsi!
Rókapapa, rókamama
véletlenül nincs otthon ma,
véletlenül egy tyúkólnál
buzgón szimatolva kószál.
Béke van a rókalyukban,
horkolva egymásra huppan
s az orrán át trombitál
hájas Henrik, lusta Pál!
Útnak ered Róka Ricsi:
„Nem vagyok már olyan kicsi!
Megnézem a nagyvilágot,
hátha egy-két csodát látok!”
Erdő szélén kergetőznek
fürge lábú pettyes őzek.
Három nyuszi ugrál sorba
sombokorból sombokorba.
Ricsi uzsgyi, tátva szája,
foga közt a nyúl bundája,
illetve csak egy-két szőre,
mivel a nyúl fut előtte!
Sebaj! Ricsi gyorsít, kerül,
a nyúl ugrik, úgy menekül.
Vigyázz, vigyázz, rókafi, rőt,
ne kövesd a cselezgetőt!
Mert a nyulak ravaszak ám,
lefékeznek a tó partján,
Ricsi meg, jaj, belecsúszik,
sárt köpködve kapál, úszik.
Kacsák szidják rikácsolva:
„Mit keres a tóban róka?!”
Ricsi végre kivergődve
partot ér, sáros a szőre.
Ahogy haza így baktatott,
fejéhez vágtak egy makkot,
a nyulak is kinevették,
mégse vették el a kedvét!
Szép a világ! Ez világos!
Habár egy kicsikét sáros.
Míg idebent trombitál
hájas Henrik, lusta Pál!
162 163
Hogyan fogtam el Settenkedő Tódort?
1.

Ott kell kezdenem a történetet, hogy megtanultam írni. Ez első hallásra felesleges szószaporításnak hangzik, mert ugye természetesen le kellett írni ezt a történetet, vagyis aki ezt leírta, az már tud írni! De ez nem szószaporítás, mert diktálhattam volna is valakinek, például a bátyámnak, és azért sem szószaporítás, mert nemcsak hogy megtanultam írni, hanem ugyanakkor új életet is kezdtem.

De erről majd később mesélek. Most azt mondom el még elöljáróban, hogy a régi életemben Istinek, Pistinek, Istóknak hívtak, a nagymamám Pityikének nevezett, amit ugyan nem nagyon szerettem hallani, de eltűrtem a zölddióbefőtt miatt! Senkinek sincs olyan zölddióbefőttje a Nadragulya utcában, mint a nagymamámnak! Ezért inkább ráhagytam a Pityikézést, és engedelmesen kitátottam a számat a zölddióért, amitől állítólag elmúlik a vitaminhiányom. Volt, mikor két szem zölddiót is kaptam, ilyenkor az egyiket ügyesen jobb oldalra dugtam, a másikat bal oldalra, s kidagadt tőle az arcom, mint a hörcsögnek.

Az új életemben Istvánnak hívnak, mint az első magyar királyt, néha meg Pistának. Ezek a nevek még szokatlanok, de már odafülelek, ha hallom. A tanító néni néha hozzáteszi, hogy kedves fiam, holott nem vagyok a fia, és ha mérges, akkor meg azt, hogy első osztályos tanuló. Ilyenkor engedelmesen lesütöm a szemem.

Itt közbe kell szúrnom, ha már a nevemről beszélek, hogy én mindig azt szerettem volna, ha Rexnek vagy Viktóriának hívnak! A moziban hallottam egyszer, és nagyon megtetszett mind a kettő! De a bátyám azt mondta, hogy a Rex kutyanév, a Viktória pedig hülyeség, arról ne is ábrándozzak, mert úgy csak nőket hívhatnak! Nem ellenkeztem, bár továbbra is tetszett mind a két név, próbáltam is elhinteni a barátaim között, de azok csak nevettek.

Ha őszinte akarok lenni, nekem a régi életem jobban tetszett, mint az új! De a bátyám azt mondta, hogy szedjem össze azt a kevés eszemet, és gondolkozzam: a világon mindenki új életet kezd hétéves korában! Mindenkinek meg kell tanulnia írni-olvasni, mert különben lassan analfabéta lesz az egész emberiség, és csak mutogatnak majd, mint a majmok! Én közbevetettem, hogy beszélgetni is lehet egymással, nem muszáj mutogatni! De a bátyám rám förmedt, hogy ne legyek ostobább, mint amilyen vagyok!

– Hogy beszélhetnél valakivel – mondta –, aki egy kilométer távolságra van tőled?

– Ott a telefon! – feleltem.

Erre a bátyám olyan dühös lett, hogy nem jött ki hang a száján. Végre összeszedte magát, és komoran csak ennyit mondott:

– Majd az iskolában megtanítanak kesztyűbe dudálni!

Ebből ugyan egy mukkot sem értettem, de nem akartam tovább feszegetni a dolgot, mert a bátyám már nagyon sápadt volt.

Végül is a bátyámnak volt igaza, mert lám, ha nem tanultam volna meg írni, ezt a történetet sem írhattam volna le. Igaz ugyan, hogy diktálhattam vagy szóban elmesélhettem volna, de az nem olyan! Mert először is nem biztos, hogy a bátyám leírná! Másodszor meg szóban csak egy-két barátomnak tudnám elmesélni, akik ugyan továbbmesélhetnék a barátaiknak, de tudjátok, hogy van ez! Ez is told hozzá egy keveset, az is ferdít rajta egy kicsit, s a vége egy nagy hazugság lenne, vagy éppen fordítva történne minden, vagyis nem én fognám el Settenkedő Tódort, hanem ő engemet!

Ezért is jó, hogy megtanultam írni!

2.

Settenkedő Tódor a környék réme volt! Tejföllopásaival megkeserítette a háziasszonyok, így a nagymamám életét is! Húslopásaival búskomorságba kergette a húsbolt vezetőjét! Sőt majdnem börtönbe is juttatta, vagy ami még ennél is rosszabb, az elmegyógyintézetbe! Mert egyszer a hentes azt találta mondani az ellenőröknek, akik szúrós szemmel firtatták a húshiányt, hogy ő nem tehet róla, a húslopásban Settenkedő Tódor lába van benne! Az ellenőrök összenéztek, és gyorsan kihátráltak a boltból, közben olyan szélesen mosolyogtak, hogy fülig ért a szájuk.

– Persze, persze! – mondták a húsbolt vezetőjének. – Csak ne izgassa fel magát!

De Settenkedő Tódor bűnlajstroma – vagyis annak a sok gaztettnek az összessége, amit elkövetett – olyan hosszú, hogy sose érnék a végére.

Csak egyet emelek ki a sok közül, hogy jobban megértsétek a nagy helyzetet.

Úgy éjféltájban történt. Tavasszal, amit azért kell megemlíteni, mert nyitva voltak az ablakok végig a csendes Nadragulya utcában. Virágoztak a fák, és a töméntelen virágillat dőlt befelé az ablakokon a szobákba. A Nadragulya utcának valahogy olyan fekvése van, hogy a környék összes virágillata idedől tavasszal még a távoli hegyekről is. Olyan jó szag van, mint egy kölnigyárban! Becsszóra! Gyertek el egyszer tavasszal, és ti is érezni fogjátok!

Na, egyszóval nyitva vannak az ablakok, a virágillat meg dől befelé, de olyan töményen, hogy a lakók mosolyognak álmukban tőle! Mosolyog az utca közepén lakó trafikosné, mosolyog Károly bácsi, a nagy bajuszú postás, még a nyelvét is kidugja álmában, mint aki mézet nyal; mosolyog Rezső, az artista, aki betegszabadságát tölti itthon a Nadragulya utcában, mert eltört a lába; és mosolyog a húsbolt vezetője. És ne higgyétek, hogy ezt csak úgy kitaláltam! Másnap mindent szépen lenyomoztam, akit tudtam, szóra bírtam, hogy mit csinált éppen akkor, mikor az a bizonyos esemény történt. Ezért tudom ilyen pontosan. Azt is tudom, hogy én mit csináltam, és azt is, hogy a bátyám mit csinált, bár ő később letagadta!

Én éppen álmodtam. Azt álmodtam, hogy egy csodálatos kertben sétáltam, ahol csupa diófa állt, s a diófákon csupa zölddió lógott! De nem ám csak úgy csupaszon, hanem szépen megcukrozva, kis befőttesüvegekben!

A bátyám pedig… hát egyszóval a bátyám azt csinálta, és én meg is értem, hogy letagadja, de hát megesik ez mindenkivel, és én elhatároztam, hogy csak az igazat fogom leírni, még ha egyesek meg is sértődnek! Mint például a bátyám. De hát a saját két szememmel láttam, amikor felriadtam, hogy a hüvelykujja a szájában volt! Olyasformán, mint a csecsemőknek a cumi. Vagyis nem az orrát vakarta, nem a szájában keresett egy betévedt legyet, ahogy állította dühösen, hanem igenis, egyszóval a szájában volt! Ez a színtiszta igazság! Azután, mikor látta, hogy én nem hiszem el sem az orrvakarást, sem a legyet, megfogadtatta velem becsületszavamra, hogy nem mondom el senkinek! Még azt is hozzátette, hogy megnyúz, ha elmondom! Én meg is fogadtam, és nem is szegtem meg a szavamat, mert az írásról még nem esett szó; a bátyám fejében meg se fordult, hogy az írást is megemlítse.

De az is lehet, hogy megzavarta az a rettenetes nyávogás, fülrepesztő nyivákolás, amelyre felriadtunk az éjszaka kellős közepén. De nemcsak mi, hanem az egész Nadragulya utca! Ezt onnan tudom, mert kihajoltunk az ablakon, és láttam, hogy sorra kihajol mindenki a Nadragulya utcában, és merőn és dühösen Károly bácsi, a nagy bajuszú postás házának a tetejére néz.

Mi is odanéztünk.

– Settenkedő Tódor! – suttogta a bátyám.

Igen, ő volt ott a nagy bajuszú postás házának a tetején. Jól látszott a holdfényben. Meggörbítette a hátát, mintha a holdat akarná utánozni, és tele torokból nyávogott. A szeme meg villogott, mint a fénytávíró. Egyáltalán nem zavarta, hogy mindenki őt bámulja, sőt mintha egyenesen tetszett volna neki, mert újult erővel nyivákolt.

Károly bácsi, a nagy bajuszú postás is kinézett az ablakon természetesen, és először zavarba jött, mert azt hitte, hogy őt bámulják. Zavarában felrakta a postássapkáját, és visszabámult hálóingben meg sapkában. Azután rájött, hogy az ő háza tetején koncertezik Settenkedő Tódor, és azt nézi mindenki, de akkor már nem vette le a sapkát.

A rémséges nyivákolás betöltötte a Nadragulya utcát, és mintha még a virágok is becsukódtak volna, mert a virágillat helyébe kellemetlen macskaszag terjengett.

Álltunk az ablakban, és hallgattunk. A koncert pedig nem akart abbamaradni.

Settenkedő Tódor tombolt. Forgatta a fejét, izgett-mozgott a háztetőn, talán azért, hogy mindenki jól hallja, és nyávogott és ordított, és hörgött és visított, és csuklott és sziszegett, és bőgött, mint egy világhírű operaénekes.

Először Károly bácsi, a nagy bajuszú postás szólalt meg.

Átkiáltott Rezsőnek, aki a szomszédja volt:

– Csináljon már valamit! Maga az artista!

Rezső szomorkásan mosolygott, és széttárta a karját tehetetlenül.

– Mit csináljak? Eltört a lábam.

Azután a húsbolt vezetője kiáltott Károly bácsinak:

– Dobja meg a sapkával!

Ezt nyilván csak dühében mondta – ami nagyon rossz tanácsadó –, mert a sapka fennakadt a kéményen, de a koncert nem maradt abba.

Károly bácsi egy ideig még várt, hogy hátha visszaesik a sapka. De a sapka úgy ült a kéményen, mintha rászabták volna. Settenkedő Tódor fél szemmel megnézte, és elröhögte magát, de a nyávogást nem hagyta abba egy pillanatra sem.

Azután a trafikos néninek támadt szerintem egy zseniális ötlete. Vékony hangon átkiáltott a húsbolt vezetőjének:

– Ugasson, kérem, attól majd megijed!

A húsbolt vezetője megrökönyödve válaszolt:

– Én?! Ugassak?!

– Igen – bólogatott kedvesen a trafikos néni.

A húsbolt vezetője szégyenlősen nézett körül, de minden ablakból biztatták, bólogattak, integettek neki, hogy csak ugasson bátran, egymás közt vagyunk!

Erre beadta a derekát, megköszörülte a torkát, krákogott egyet-kettőt, majd kihajolva az ablakon ugatott:

– Vau! Vau!

Félelmetes, öblös kutyaugatás volt, a húsbolt vezetője egészen belevörösödött.

Ami igaz, igaz, Settenkedő Tódor hegyezte a fülét, lenézett a lila fejű húsboltvezetőre, és akkorát röhintett, hogy majd legurult a háztetőről. Megkapaszkodott a kéményben, amelynek tetején a nagy bajuszú postás sapkája ült, és nyávogott tovább.

A húsbolt vezetője abbahagyta az ugatást, mérgesen körülnézett, és becsukta az ablakot.

Mindenki megdermedt, részint azért, mert nem értették, hogy miért dühödött meg a húsbolt vezetője, mikor egész jól ugatott, részint azért, mert a nyávogás már elviselhetetlen volt.

– Valamit tenni kell! – dünnyögte a bátyám. – Settenkedő Tódor túlfeszítette a húrt!

Szaporán bólogattam, mert nekem is ez volt a véleményem.

Gyorsan cselekedtem. A fiókhoz léptem, elővettem a csúzlimat, belefogtam egy jól repülő sima kavicsot, megcéloztam Settenkedő Tódort, és lőttem.

Én nem tudom, hogyan történt, de valahol gellert kaphatott a kavics, tudjátok jól, hogy ez mit jelent: mikor nem arra megy, amerre az ember lövi, hanem egészen másfelé. Az én kavicsom kicsit jobbra ment és lejjebb is.

Egyszóval a húsbolt vezetőjének becsukott ablaka nagy csörömpöléssel kitört. Azt trafáltam el.

A húsbolt vezetőjének a feje már nem is lila volt, hanem olyan sötétvörös, mint a pecsétviasz, mikor kidugta a fejét az üvegdarabok között.

Igyekeztem nyájasan nézni rá, hogy valahogy enyhítsem a helyzetet, hiszen csak jót akartam!

Furcsa, de a húsbolt vezetője nem is énrám nézett, hanem Settenkedő Tódorra, mintha ő csúzlizta volna ki az ablakát.

S ekkor Settenkedő Tódor abbahagyta a nyávogást, talán megrémült a húsbolt vezetőjének pecsétviaszszínű fejétől, mert lábujjhegyen, némán lesettenkedett a háztetőről.

Mindenki annyira meglepődött, hogy kikerültem a figyelem középpontjából. A bátyám oldalba bökött, és így sziszegett:

– Ne vigyorogj, te, mert elárulod magadat!

Abbahagytam a nyájas mosolygást (nem vigyorgást!), és csodálkozó szemmel néztem ki a csendes Nadragulya utcára. A fejek eltűntek az ablakokból, még a húsbolt vezetőjének pecsétviaszszínű feje is, aki annyira meglepődhetett, hogy még a kitört ablakot is elfelejtette.

Én nem felejtettem el. Még ott az ablakban elhatároztam, hogy leszámolok Settenkedő Tódorral! Betelt a pohár!

Szigorúan néztem a kéményre, amelynek tetején a nagy bajuszú postás sapkája csücsült, és fogadalmat tettem.

Megfogadtam, jóváteszem a kicsúzlizott ablakot azzal, hogy megszabadítom a környéket Settenkedő Tódortól! Addig nem eszem zölddiót! Reszkess, Settenkedő Tódor, mert ez nem vicc!

Megkönnyebbülve nagyot szívtam a virágillatos levegőből, és lefeküdtem.

A bátyám már aludt, a bal kezével azt a hüvelykujját markolta, amelyik különben a szájában szokott lenni. „Micsoda jellem!” – gondoltam büszkén, mert mégiscsak az én bátyám, és mély álomba zuhantam.

3.

Megjött a másnap reggel, a nap egyenesen végigsütött a Nadragulya utcán, mivel az kelet-nyugati irányban fekszik, ahogy Károly bácsi, a nagy bajuszú postás mondta egyszer. A mi utcánk párhuzamos az Egyenlítővel! – teszi hozzá büszkén, mivel a postások nagyon jól ismerik a földrajzot, mert a levelezés már a világ minden táján elterjedt!

Azonkívül ő kel fel elsőnek, fejébe csapja a sapkát, és szaporán siet a postára a levelekért, amelyek a világ minden tájáról jönnek, északról is meg délről is.

Utána a húsbolt vezetője kel fel, azután meg a trafikos néni. Legkésőbben az artista, de hát neki könnyű, el van törve a lába!

Így volt ez eddig.

Ma viszont valahogy minden felborult. Károly bácsi nem csapta a fejébe a postássapkát, nem is csaphatta, mert az fent csücsült a kémény tetején. A húsbolt vezetője meg elaludt, és nagy dühösen rohant kinyitni a boltot, még az ingét sem ért rá begyűrni a nadrágjába, lobogott a pocakja fölött, mint egy fehér zászló.

Én is korán keltem a bátyámmal, pedig szünet van, nem kell menni iskolába, vagyis teljesen potyára!

A bátyám dühösen bámult ki az ablakon, s a foga közt mormogott:

– A csuda vigye el! Mikor fel kell kelni, mindig elalszom! Mikor nem kellene, akkor meg felébredek! Fordítottan működik a szervezetem!

Engem most nem érdekelt a bátyám szervezete, máskor biztosan megkérdeztem volna, hogy milyen is az, ha valakinek fordítva működik, de most képzelhetitek, hogy min járt az eszem!

Először is rögtön eszembe jutott a fogadalmam. Újra eltűnődtem rajta, megnéztem reggeli világításban is, hogy milyen erős.

Elég erős fogadalom volt a reggeli világításban is! Hogy még jobban megerősítsem, megnéztem a húsbolt vezetőjének kitört ablakát.

„Igen! – mondtam magamban határozottan. – Betelt a pohár! Bár már nagy vagyok, iskolába járok, meg tudok írni is, de azért még utoljára leszámolok Settenkedő Tódorral, akit ugyan még a régi életemben ismertem meg, de már akkor se kedveltük egymást. Most meg, hogy belehajszolt egy ilyen pocokdologba, mint a csúzlizás, teljesen túlfeszítette a húrt! Vissza akart rángatni a régi életembe! De én nem hagyom!”

Így füstölögtem magamban, mikor arra lettem figyelmes, hogy a bátyám csendesen vigyorog.

Kérdő arccal néztem rá, mire kárörvendve ezt mondta:

– Elképzeltem, mekkora ruhát fogsz te kapni, ha kiderül, hogy ki csúzlizta ki az ablakot!

És a húsbolt vezetőjének háza felé intett. Nem lettem jobb kedvű. Sőt!

Mivel nyugalomra volt szükségem, hogy összeszedhessem a gondolataimat, szó nélkül kimentem a szobából.

De hogy a bátyámnak még véletlenül se jusson eszébe az árulkodás, tüntetően a számba vettem a jobb hüvelykujjamat, mint a csecsemők a cumit.

Bátyám fülig vörösödött, én felvontam a szemöldökömet, s a betört ablak felé intettem kérdően. Bátyám nem volt buta gyerek, azonnal kapcsolt, a szájára tette az ujját, hogy ő hallgatni fog, mint a sír! Erre barátságosan egymásra vigyorogtunk, és én elvonultam.

Volt egy jó kis rejtekhelyem, kint a kertben, a kerítés és a nagy orgonabokor között. Az orgonabokor gyökerei alá ástam valamikor egy lyukat, abban volt egy fadoboz, eredetileg varródoboz, a dobozban voltak azok a holmik, amelyekről nem volt szükséges, hogy más is tudjon. Közéjük raktam most a csúzlit, hogy addig is, míg végleg homály borul az ügyre, ne legyen szem előtt!

Mikor visszakapartam a földet a dobozra, ott maradtam még egy kicsit, és törtem a fejemet.

Mi a teendő? – tűnődtem. – Először is meg kell vizsgálni, hogy mi a nagy helyzet. Elcsípni Settenkedő Tódort, mégpedig rövid időn belül. Ehhez először meg kell tudni, hogy hol a kedvenc tartózkodási helye! Vagyis nyomozni kell egy kicsit utána. Na most, erről rajtam kívül senki se tud, és ez jó! Settenkedő Tódor pedig nem is sejti, hogy a nyomába eredtem, és ez nagyon jó! Teljesen gyanútlan! Fogalma sincs semmiről!

Nem is szabad, hogy megsejtsen valamit! Éljen továbbra is abban a hitben, hogy a kutya sem törődik vele. Így könnyebb lesz elkapni a grabancát!

De hogyan?

Itt egy kicsit megálltam a gondolkozásban. Majd ezt a kérdést félretettem. Ráérek ezen rágódni, ha már megtaláltam a rejtekhelyét.

Most pedig munkára!

Kimásztam az orgonabokor mögül, és elsétáltam a Nadragulya utca felső végébe. Ott akartam kezdeni a nyomozást, szépen, módszeresen.

A Nadragulya utca felső végében, a legszélső házban lakott Rezső, a törött lábú artista. Nála kezdtem el a puhatolózást, szaglászást, faggatást, szemrevételezést, egyszóval mindazt, ami egy komoly nyomozáshoz kell.

Éppen ezért óvatosan benéztem az ablakon. Vagyis leguggoltam az ablak alá, és centiről centire haladva egyenesedtem ki, míg szemem az ablakpárkány fölé ért, és beláttam az ablakon.

Mondhatom, furcsa dolgot láttam!

Az ágy mellett állt Rezső gipszlába! Na most, kérdezhetitek, mi ebben a furcsa? Az a furcsa, hogy Rezső viszont nem volt sehol. Csak a gipszláb!

Képzelhetitek, hogy fejbe kólintott a dolog! De azért gyorsan összeszedtem az eszemet, és gondolkoztam.

Gyanús, nagyon gyanús! A gipszláb annak kell, aki eltörte a lábát! Vagyis a törött láb és a gipsz szorosan összetartozik. Ha most külön látom a kettőt, akkor ez mit jelent?

Ez azt jelenti – gyulladt világosság az agyamban –, hogy itt valami sántít! Illetve valaki nem sántít! Vagyis sántít, de hamisan!

Ugye, milyen világos?

Ez a valaki nem lehet más, mint Rezső. De miért csinálja? Hopp! Miért nem mászott fel tegnap éjszaka a háztetőre, mikor Károly bácsi kérte? A törött lábától nyugodtan felmászhatott volna!

Ez ám a gyanús viselkedés!

Éreztem, hogy nyomon vagyok. Na már most úgy lehet a legőszintébb vallomást kicsikarni, ha tetten érünk! Ezt magamról tudom.

Kényelmesen felültem az ablakba, és vártam.

Nem sokáig kellett várnom, nyílt az ajtó, és belépett rajta Rezső. Mikor engem meglátott, elsápadt, a vér kifutott az arcából, olyan fehér lett, hogy szinte megsajnáltam.

De hát nincs irgalom, a tettenérés már ilyen.

– Mit csinálsz itt? – nyögte ki végre.

– Nyomozok! – mondtam röviden.

Leroskadt az ágyra, és a fejét fogta.

– Végem van! – sóhajtozta.

Na, ezt most jól tetten értem – gondoltam magamban –, de tovább kellene lendíteni a dolgot, mert ez csak sóhajtozik meg nyögdécsel.

Megköszörültem a torkom, és így szóltam:

– Úgy látom, hogy meggyógyult a lábad!

De csak sóhajtozott tovább, hogy végem van, végem van!

– Az őszinte vallomás mindennél többet ér! – mondtam én, mivel eszembe jutottak nagymamám szavai, aki ugyanezt szokta nekem mondani bizonyos esetekben, amelyek nem tartoznak ide.

Ez használt, mert Rezső összeszedte magát és beszélt:

– Gyere le, légy szíves, az ablakból!

Leugrottam, Rezső becsukta az ablakot, de előbb óvatosan kisandított az utcára.

– Úgy beszélek veled, mint férfi a férfival! – és rám nézett keményen.

Én visszanéztem szintén keményen, de nem szóltam egy szót sem. Halljuk, mondd el te előbb, mi nyomja a begyed! – gondoltam magamban.

Erre felsóhajtott és elmondta:

– Igaz, való igaz, hogy nincs eltörve a lábam! És hogy miért hordom mégis ezt a gipszcsizmát?

Gyorsan bólintottam, hogy éppen ez érdekel.

Leroskadt az ágyra, a tenyerébe hajtotta az arcát, úgy beszélt az ujjain át:

– Mert félek! Igen, félek. Nem akarok visszamenni a cirkuszba! Ezért hordom a gipszcsizmát! Most már érted?

Egyik lábamról a másikra álltam zavaromban, és hajtogattam magamban, hogy ne sírjon, mert akkor én is sírok, azt pedig nagyon nem szeretem, és főleg nagyon szégyellem!

De Rezső szerencsére nem sírt, egy nagyot sóhajtott, és így folytatta:

– Te most rájöttél a titkomra! Gondolhattam volna, hogy valaki előbb-utóbb rájön. Minden titokra mindig rájönnek! Bárki után nyomozhatunk egy kicsit, és kiderül, hogy mi a titka!

Feszengeni kezdtem. Mit akar ez mondani? Csak nem tud valamit? Persze hogy mindenkinek van titka!

Nem is tudom, hogyan, de kicsúszott a számon:

– Éntőlem ne félj, Rezső! Én hallgatok, mint a sír!

Láttátok volna, hogy örült! Felugrott, átölelt, rám mosolygott.

– Köszönöm! Visszaadtad az életkedvemet! – mondta.

Na, ez is valami. De hát nekem folytatnom kell a nyomozást.

Közönyös hangon megkérdeztem:

– Nem láttad véletlenül Settenkedő Tódort?

– Kicsodát? – kérdezte.

– Hát azt a kandúrt, aki után nem másztál fel tegnap éjszaka! – Jól megnyomtam az utolsó szavakat.

– A kandúrt? Nem, nem láttam – mondta. – Mit akarsz vele?

Erősen figyeltem a hangját, de nem volt benne semmi gyanús.

Elmondjam neki, ne mondjam?

Azután mégis elmondtam, hiszen alaposan le van nekem kötelezve!

– Ugyanis utána nyomozok! – mondtam.

– A kandúr után? Nem énutánam? – kérdezte megnyúlt képpel, mint aki végre rájött, hogy teljesen véletlenül került pácba.

Megvigasztaltam:

– De azért nyugodj meg, én hallgatok, mint a sír, ha…

És elharaptam a szót.

– Ha? – visszhangozta Rezső.

– Ha segítesz nekem! – és keményen ránéztem, úgy, ahogy ő nézett rám az előbb.

– Rendben van, segítek – felelte. – Mit kell csinálnom?

És már húzta is fel a gipszlábát.

Megnyugodtam, amikor láttam, hogy milyen lelkes. Ez nem fog összejátszani Settenkedő Tódorral!

– Először is ki kell kérdezni mindenkit a Nadragulya utcában. Én kérdezősködnék az egyik oldalon, te a másikon. A végén találkozunk.

Képzelhetitek, hogy én azt az oldalt választottam, ahol nem lakik a húsbolt vezetője, és azt is elképzelhetitek, hogy miért!

Na, elindultunk.

Énrám a trafikos néni jutott, meg a bátyám meg a nagymamám. Rezsőnek a húsbolt vezetője meg Károly bácsi abban az esetben, ha éppen az ő oldalán járna. A többiek nem voltak otthon, dolgoztak, vagy éppen csak nem tartózkodtak a Nadragulya utcában.

Hamar végeztem.

A trafikos néni nem tudott semmiről. Arra a kérdésre pedig, hogy mit csinált tegnap éjszaka, azt felelte, hogy mosolygott, mert ő mindig mosolyog álmában, ugyanis mindig azt álmodja, hogy újra fiatal lány, és…

De hát sajnos sürgetett az idő, és nem vártam meg a végét.

A bátyámat nem találtam, nagymamám pedig azt mondta, hogy ő olyan mélyen aludt, nem hallott semmit, és zölddiót akart adni.

Megráztam a fejem hősiesen.

– Nem kérsz?! – kérdezte hitetlenkedve. Majd felkiáltott: – Hiszen te beteg vagy! Drága kis Pityikém!

Nem akartam vitatkozni, ezért gyorsan továbbálltam, de még egy fájdalmas pillantást vetettem a zölddióra.

Rezsővel az utca végén találkoztam, és kicseréltük a tapasztalatainkat.

Elmondta, hogy a húsbolt vezetője még mindig nagyon dühös, és csak kelletlenül felelgetett a kérdésekre. Nem tud semmit, de főleg azt nem tudja, ki csúzlizta ki az ablakát.

És itt Rezső mereven rám nézett.

– Most nem az után nyomozunk! – tereltem el a dolgot.

– Persze – mondta Rezső. – Vagyis?

– Vagyis senki nem tud semmit! Senki nem látta, senki nem hallotta Settenkedő Tódort! – foglaltam össze a tényállást.

– Ez a nagy helyzet! – mondta Rezső.

– És mit mondott Károly bácsi? – kérdeztem.

– Károly bácsi eltűnt! – válaszolta Rezső komoran.

4.

– Eltűnt? – kérdeztem, és láttam Rezső szemében, mint egy tükörben, hogy nagyon bamba arcot vágok.

Ott álltunk a Nadragulya utca alsó végén. Én hitetlenkedve erőltettem a szememet, apróra végignéztem mindent, de nem láttam Károly bácsit.

Végre lassan mozogni kezdett az eszem.

– Vagyis eltűnt – mondtam, de most már értelmesebb arcot vágva.

– Igen – felelte Rezső. – Pedig ma is, mint mindennap, leveleket kellene neki kézbesíteni!

– És nem kézbesített – állapítottam meg.

– Nem – erősítette meg Rezső.

– Hol keressük – kérdeztem.

Rezső tanácstalanul tárta szét a karját. Neki fogalma sincs róla, hogy hol keressük a nagy bajuszú postást!

Én félhangosan mormogtam, ami nálam a felfokozott gondolkozást jelenti.

– Ha ott nincs, ahol lennie kellene, akkor ott kell keresnünk, ahol nem kellene lennie!

Rezső megrázta a fejét, mint akinek víz ment a fülébe.

– Mit mondtál? Nem értem!

Szembefordultam vele. Valahogy olyan hangon mondtam, ahogy a tanító néni szokott nekünk magyarázni.

– Pedig egyszerű, mint egy pofon! Hová nem kézbesít egy postás levelet?

– Hová? – Rezső olyan volt, mint a tihanyi visszhang.

– A saját lakására!

Rezsőnek leesett az álla. Majd felvonta a szemöldökét, és lassan körbejárt engem.

– Mi bajod? – kérdeztem.

– Csak azt nézem, mitől van neked ennyi eszed!

Elpirultam az örömtől, de hát nem akartam túl nagy ünneplést, ezért csak úgy foghegyről odavetettem:

– A zölddiótól. Mindennap megeszem egyet. Néha kettőt is.

– Nahát! – ámuldozott Rezső.

– Gyerünk! – adtam ki a jelszót, és elballagtunk Károly bácsi házáig.

Kopogtattunk, semmi válasz.

Ekkor csak úgy próbaképpen lenyomtam a kilincset, s kinyílt az ajtó.

Keresztül-kasul jártuk a kis házat, de sehol senki.

– Pedig itt kell lennie! – morogtam. – Érzem, hogy itt kell lennie!

Egyszer csak Rezső mutogatni kezdett felfele, a padlás fele.

– Ott még nem néztük! – mondta.

– Ott és a pincében! – egészítettem ki.

– Pince nincs, azt már megfigyeltem! – jelentette ki Rezső, aki határozottan belejött a nyomozásba.

Szépen felmásztunk a padlásra, és éppen a szemünket szoktatgattuk a félhomályhoz, mikor nyögéseket hallottunk.

Az eddigiekből sejthetitek, hogy nem vagyok éppen gyáva. Ha nem is közelítem meg bátorság dolgában az oroszlánt, de a nyúltól is igen messze állok.

Na de ez a nyögés engem is megrémített!

De az semmi, mert Rezső meg olyan volt, mint a frissen meszelt fal!

Erre aztán, mikor ezt észrevettem, elkiáltottam magam, nehogy ez a gyáva artista meglépjen, mert kénytelen lennék utánaszaladni.

– Ki az?

– Én! – válaszolta valaki fentről.

A hang határozottan ismerős volt.

– Ki az az én? – kíváncsiskodtam.

– Hát ki lenne más, én! Mondtam már, jaj!

Felnéztünk a hang irányába, és megláttuk Károly bácsit, a nagy bajuszú postást. Úgy lógott fent, beszorulva két gerenda közé.

– Mit tetszik ott keresni? – kérdeztem meghökkenve.

– Tetszik a mennydörgős mennykőnek! – cifrázta Károly bácsi.

– De hát minek mászott oda? – kérdezte Rezső is.

– Minek? Minek? Hát a sapkámért! Jaj! Mert hogyan kézbesítsek én sapka nélkül levelet? Épp ezért felmásztam, de beszorultam a gerendák közé. Jaj!

Károly bácsi nyögdécselt még egy ideig, aztán mérgesen lekiáltott:

– Mit bámultok? Inkább segítsetek!

Ez vitán felül jogos kérés volt.

Úgyhogy abbahagytam a bámészkodást, és ránéztem Rezsőre.

Lehetett valami a pillantásomban, mert Rezső összerezzent.

– Akkor is segítened kell! – súgtam neki.

– Nagyon jól tudod, hogy félek! – súgta vissza vacogva.

– Jobb, ha félsz egy kicsit, mint ha kiderül…

Nem tudtam folytatni, mert Rezső betapasztotta a számat a tenyerével, s közben könyörgő tekintettel nézett.

– Sss! – pisszegett.

Károly bácsi fél szemmel bennünket lesett a gerendáról, mint egy öreg varjú.

– Mit sugdolóztok? Közben nekem egészen elzsibbad a karom! He?

– Hallod? – mondtam Rezsőnek, aki már levette a tenyerét a számról.

– Hallom – motyogta Rezső.

– Vagyis?

– Na jó! Bár nem szép dolog a zsarolás, de rendben van, megpróbálom!

Azzal a gyáva artista keresgélni kezdett valamit a padláson.

– Mit keresel? – kérdeztem.

– Egy kötelet.

– Minek a kötél?

– Mit gondolsz, a hátamon hozom le?

Ebben sok igazság volt, nem is faggattam tovább, inkább segítettem neki kötelet keresni.

Találtunk is egy jó hosszú kötelet. Rezső a szájába vette az egyik végét, majd lerúgta a gipszlábát, s minden ízében vacogva mászott felfelé.

– Ne félj! – súgtam neki alulról.

Nem válaszolt, csak bólogatott, mivel a kötél vége a foga között volt.

Én teljes szívemből szurkoltam neki, nehogy leessen, bár itt a gipsz, ha véletlenül eltörné a lábát, de a legjobb mégis az lenne, ha épségben érne fel!

Felért! Felért úgy, hogy egyszer se pottyant le!

A lélegzetünket is visszafojtottuk, különösen Károly bácsi, aki roppant kíváncsi volt, hogy hova lett Rezső lábáról a gipsz, de nem mert szólni!

Rezső óvatosan felegyenesedett a gerendán.

Majd körülnézett egyszer, kétszer, háromszor. Sápadt arca kipirult, s hatalmas mosoly terült el rajta.

– Nem félek! – rikkantotta. – Látjátok? Nem félek!

S ugrált a gerendán, mint egy megkergült mókus.

Károly bácsi kerekre nyílt szemmel nézte az ugrándozó Rezsőt, majd hogy magára terelje a figyelmet, finoman nyögött egyet.

– Jaj!

Rezső abbahagyta az ugrándozást, Károly bácsihoz kúszott, a hóna alá csomózta a kötelet, majd villámgyorsan lesiklott a gerendáról.

– Gyere, kapaszkodjunk bele, a kettőnk súlya talán elég lesz! – Majd felkiáltott: – Másszon ki a gerenda közül!

A nagy bajuszú postás kimászott, mi pedig szépen leengedtük a kötélen. A kettőnk súlya éppen csak elég volt, de azért nem lett semmi baj.

Mikor leért, nyújtotta a kezét, először nekem.

– Nagyon-nagyon köszönöm! Számíthatsz egy-két ritka bélyegre! Azonkívül pedig a barátságomra!

Majd Rezső kezét szorongatta.

– Micsoda merészség! Törött lábbal is utánam másztál!

Rezső nem szólt semmit, csak dünnyögött, én meg tapintatosan hallgattam.

Nagy barátságban indultunk lefelé a padlásról. Rezső az óvatosság kedvéért belebújt a gipszlábba közben nekem odasúgta:

– Holnap meggyógyulok! – és vidáman kacsintott.

Én visszakacsintottam rá.

Vagyis sokféle haszna volt ennek az expedíciónak! Károly bácsi kiszabadult, Rezsőnek visszatért a bátorsága, nekem meg egy óriási ötlet jutott az eszembe: hogyan fogjam el Settenkedő Tódort.

5.

A kapuban Károly bácsihoz fordultam mosolyogva.

– Lenne egy kérésem – mondtam.

– Rajta! – biztatott.

– Tessék kölcsönadni a postástáskát!

Kicsit meghökkent, de gyorsan összeszedte magát, s mosolyogva válaszolt:

– Természetesen! Ha kikézbesítettem a leveleket, kölcsönadom. – Majd sóhajtva fölnézett a kéményre, ahol a sapkája csücsült. – De ki ad kölcsön egy sapkát?

S ekkor, mintha valami csoda történne, vagy talán azért, mert olyan nagyon óhajtotta a nagy bajuszú postás, szél kerekedett, és lefújta a kéményről a sapkát. Pont az orra elé.

– Köszönöm! – kiáltotta a nagy bajuszú postás: nem lehetett pontosan tudni, hogy kinek köszöngeti, de ezzel akkor senki se törődött.

Károly bácsi felcsapta a sapkát a fejére, s kinyomakodott a kapun. Mi utána.

– Délután gyere a táskáért! – kiáltotta, s elindult a Nadragulya utcán fölfelé.

Nekem nem volt semmi egyéb dolgom délutánig, mint csiszolgatni az óriási ötletet, elbúcsúztam hát Rezsőtől, s meg sem álltam a rejtekhelyemig.

Ti most persze kíváncsiak vagytok, hogy mi volt az az óriási ötlet, s minek kellett nekem Károly bácsi táskája!

Az óriási ötlet összefüggött a táskával, vagyis pont egy olyan táska kellett hozzá, mint a Károly bácsié, amelyen zár is van.

Na, most nem mondhatok többet, nehogy kiszivárogjon és esetleg Settenkedő Tódor fülébe jusson valami! Inkább figyeljetek!

Különben kellett még egy harmadik dolog is, ezért, mikor délután a táskáért mentem, dobogó szívvel ugyan, de betértem a húsboltba.

A bolt szerencsére üres volt, s így valamivel könnyebb a beszéd. Mert különben – sejthetitek, miért – nem volt könnyű!

Mindenesetre köszöntem, az sose árt, sőt nyájasan köszöntem, hogy jobb kedvre hangoljam a húsbolt vezetőjét.

– Mit akarsz? – kérdezte elég morcosan.

Mit volt mit tenni, elé tártam a nyomozást! Hogy én most Settenkedő Tódor után nyomozok, s el is csípem, mert már minden megvan hozzá, haditerv, postástáska, ha…

S itt elharaptam a mondatot.

A húsbolt vezetője, aki eddig élénken hegyezte a fülét a mondókámra, felhörrent.

– Nyögd már ki, mi az a ha!

– Ha tudnék szerezni egy kis májat!

– Májat?

– Májat!

– Mennyit?

– Hát olyan falatnyit.

– Ne félj, kapsz májat, amennyit akarsz, csak kapd el végre azt a rusnya kandúrt!

Szemében harci tűz csillogott, egész földerült a képe, és már nyúlt is a hatalmas jégszekrénybe, s az orrom elé tett egy darab májat.

– Ennyi elég?

– Elég.

S fordultam is kifelé, mielőtt a beszélgetés elkanyarodna erre-arra.

Még utánam kiáltott:

– Csak ügyesen!

– Majd igyekszem! – válaszoltam, s ügettem a postástáskáért.

Károly bácsi szó nélkül ideadta a táskát, beletettem a papírba csomagolt májat, és elindultam a tett színhelye felé.

A biztonság kedvéért tettem egy-két félrevezető mozdulatot, hogy ha netán Settenkedő Tódor leselkedne valahol, ne sejtsen semmit! Átmentem az utca másik oldalára, hosszasan nézegettem egy akácfát, majd fütyörésztem egy keveset, mint aki csak úgy kószálgat, járkálgat, lődörög meg sétálgat!

A Nadragulya utca végén volt egy elhagyott telek. Valaki valamikor házat akart építeni rá, be is kerítette, de aztán nem jött vissza többet. Senki se tudta, hova lett az illető, de most ez nem is érdekes, a lényeg az, hogy én ezen a telken akartam felállítani a csapdát.

Mert úgy gondolkoztam, hogy ha olyan helyen, ahol emberek laknak, nem látták, akkor ott kell keresni, ahol még nem laknak, vagy már elköltöztek! Ez itt éppen ilyen hely volt.

Bedobtam a postástáskát a kerítésen, én meg átbújtam a lécek között. A telek közepére lefektettem a táskát, felnyitottam a száját, kibontottam a májat, s benne hagytam a táskában, betoltam jól a fenekére. Egy darab fával kipeckeltem a táska száját, az egészet beszórtam gizgazzal, fűvel, gallyal. A pecekre madzagot kötöttem, s óvatosan a kerítésen kívülre vezettem.

Kint lehasaltam és vártam. Íme, ez volt teljes egészében az óriási ötlet! Nem akarok dicsekedni, de nagyszerű volt! Settenkedő Tódornak nem maradt egyéb választása, mint hogy besétáljon a csapdába.

Mert a negyedik dolog a kandúr mérhetetlen falánksága volt, ami kellett az ötlethez.

A máj illatozott a tavaszi levegőben, én hasaltam a fűben, Settenkedő Tódor pedig bedugta a fejét a léc között, és vigyorogva szimatolt.

Eljött a döntő pillanat!

Settenkedő Tódor a táskához ért, és nagy ravaszul a lábával igyekezett kipiszkálni a májat. Az ám, de én is gondoltam erre, jó mélyre raktam az ínyencfalatot!

Így hát ezt belátva, Settenkedő Tódor összehúzta magát, és zsupsz – beugrott a táskába!

Most! Egy pillanatot se késlekedtem, megrántottam a madzagot, a pecek kiugrott, a táska összecsukódott.

Dobogó szívvel mentem a táskához. A kandúr izgett-mozgott, forgolódott, nyivákolt veszettül.

Most megvagy, híres! – gondoltam büszkén. – Bent vagy a táskában! Vége a tolvajlásnak, éjszakai nyivákolásnak meg egyéb gaztetteknek!

Fogtam a táskát, a hátamra vettem s elindultam.

Az volt a tervem, hogy elviszem jó messzire, ki az erdőbe.

Mondhatom, jól megizzadtam, mire az erdőbe értem! A táskát ledobtam a földre. A mocorgás, a nyivákolás abbamaradt.

Nagyon helyes, legalább nem zavar a beszédben! – gondoltam, ugyanis elhatároztam, hogy mielőtt kiengedem, megmondom neki a magamét. Megtöröltem a homlokom, és így szóltam:

– Figyelj rám, Settenkedő Tódor! Jól figyelj minden szavamra, mert remélem a te érdekedben, hogy utoljára találkoztunk! Most már láthatod te is, hogy az ugrálás meg az eszeveszett nyivákolás nem jó semmire! Én elhiszem, hogy te nagyokat mulattál, mikor ellopkodtad a húst, meg majdnem elmegyógyintézetbe juttattad a vezetőt; meg azt is láttam, mekkorákat röhintettél éjszaka, mikor Károly bácsi sapkája fennakadt a kéményen, meg mikor én kilőttem a hentes ablakát! Én eddig személy szerint nem is haragudtam rád olyan nagyon, és ha szépen behúzod a farkad, tőlem éldegélhettél volna a Nadragulya utcában! Ám de te túlfeszítetted a húrt! Nem említek egyebet, csak a csúzlizást. És te mégiscsak egy buta macska vagy, mert nem tudtad, hogy ha én méregbe gurulok, akkor neked nem terem fű! Ezért hallgasd meg az utolsó tanácsomat: legyél vadmacska! Nem való vagy az emberek közé!

Ezzel kinyitottam a táska száját. Settenkedő Tódor kiugrott és elfutott. Eltűnt a bokrok között egy szemvillanás alatt.

– Na jó, barátocskám, azért köszönhettél volna! – dünnyögtem, majd hátamra csaptam a táskát, és fütyörészve hazaindultam.

Nem akarom, hogy hiúnak tartsatok vagy beképzeltnek, ezért nem mesélem el a fogadtatásomat a Nadragulya utcában.

Csak annyit árulok el, hogy minden képzeletet felülmúlt az ünneplés!

Mikor nagy nehezen a házunkhoz értem, láttam, hogy nagyanyám a konyhaajtóban áll, s a kezében, igen, egy üveg zölddióbefőtt van. Nem akartam, hogy elfáradjon a keze, ezért egyenesen odarohantam.

Rögtön a számba dugott egy zölddiót, aztán még egyet, s közben beszélt:

– Én édes Pityikém, drága Pityikém, egyél, Pityikém!

– Kérhetek valamit, nagymami?

– Kérhetsz, Pityikém!

– Ne tessék engem Pityikének szólítani! Tetszik tudni, most már nagy vagyok. Nem illik hozzám ez a név!

– Hát akkor hogy szólítsalak?

– Azt nagymamira bízom! – mondtam, és nyájasan mosolyogva, már amennyire teli szájjal mosolyogni lehet, elindultam vissza a Nadragulya utcába, hogy lubickoljak még egy kicsit a dicsőségben.

Az őszi szél
Őszi szél rázza a fákat,
lefújja a leveleket.
Velük fújja a sapkádat,
repül, többé meg nem leled!
Fuss utána, de hiába,
gyenge kezed el nem kapja,
Világgá ment az a sapka!
Kalandozás Betűországban

Panka magához ölelte kiscicáját, behunyta a szemét, és hipp-hopp, már álmodott is.

Álmában repültek, suhantak, és hopp, egy óriási ajtó előtt értek földet. Az ajtó egy nagy A betű volt, egy szigorú felkiáltójel és egy mosolygós kérdőjel őrizte.

– Állj! – mondta a szigorú felkiáltójel.

– Kik vagytok? – kérdezte mosolyogva a kérdőjel.

Panka megállt és bemutatkozott.

– Panka vagyok, és ő Cillancs, a kiscicám.

– Már így is túl sok P és C van – morgott a felkiáltójel.

– Menjetek be! – nyitotta ki a kaput a kérdőjel. – Ez itt Betűország.

Beléptek a kapun, és ámultak és bámultak! Betűország csupa betű volt. Nagy H betűk voltak a házak. Az utcán k betűkhöz hasonlító kutyák szaladgáltak. A levegőben m betűhöz hasonlító madarak röpködtek. Az egyik kutya odajött és csodálkozva vakkantott.

– Nini! Egy kis c!

– Én nagy C vagyok, te buta! – nyávogott Cillancs. – A név mindig nagybetűvel kezdődik!

Egyszer csak megláttak egy fura figurát. Az egyik kezében fejsze, a másik kezében fűrész. A hóna alatt meg egy facsemete. Megállt, egy lyukba beleállította a facsemetét, majd a fejszével kivágta, s a fűrésszel 184feldarabolta. Az egészet egy szép kis halomba rakta. Majd ráírta: Farakás.

Panka megvárta, míg befejezi a munkát, és megszólította.

– Kérem, hol találunk egy kis tejecskét?

A figura mérgesen szólt.

– Nem látsz a szemedtől?! Én Favágó Ferkó vagyok. Nem tudom, hol a T. Senki sem tudja! Nincs se T, se t; nincs tejecske! – Majd barátságosabban folytatta.

– Látom, idegenek vagytok, ezért adok egy jó tanácsot: vigyázzatok a betűkre! Itt most nagy kavarodás van. Tegnap vihar volt, és mindent összekevert. Én is magammal cipelem a fát, ha fát akarok vágni.

Intett a fejével, és elmasírozott.

Panka vigasztalta Cillancsot.

– Megkeressük a t betűt, és lesz majd tejecske!

Továbbmentek, s ahogy mentek, ahogy mendegéltek, Panka megbotlott valamiben. Lehajolt, fölvette, egy ó betű volt.

– Nahát! – gondolta. – Ez meg biztosan elgurult. Vagy valaki karikázott vele. Zsebre teszem.

Egy nagy R betű kergetett egy csomó kisbetűt.

– Álljatok meg! Várjatok meg! – kiabált. – Nekem kell elöl mennem! Enyém az első hely! Velem kezdődik a mondat!

Panka megállította a kisbetűket.

– Köszönöm! – mondta a nagy R. – Mögöttem sorakozó!

A kisbetűk engedelmesen sorba álltak.

– Látod – sóhajtott a nagy R. – Így már van értelme a mondatnak. Olvass el bennünket!

Panka elolvasta: „Rend a lelke mindennek!”

A falnál megcsörrent valami:

– Cstrn!

Panka odafordult.

– Ki szólt? Ki az? – kérdezte.

– Cstrn! – csörrent megint valami.

Panka az esőcsatornát nézegette: csupa lyuk! Kipotyogtak belőle a magánhangzók. Egy fél madár szállt Panka vállára, s erőlködve krákogott:

– Rig! rig!

– Ó te szegény! – suttogta Panka. – Mit akarsz mondani? Mi a neved? Ki vagy?

A fél madár Panka zsebe felé mutogatott, ahonnan kilátszott az ó betű.

185

– Hát persze! Tessék, itt az ó betű. A tiéd. Világos! Rigó vagy. Most már újra rigó vagy!

Mérges csiripelés hallatszott. Panka odanézett, és ijedten szorította magához Cillancsot. Egy vicsorgó véreb csiripelt dühösen.

– Ne féljetek! Tévedés az egész! Ostoba betűcsere. Én veréb vagyok. Csak felcserélődött a két betű. Nem tehetek róla. Most mit csináljak?

Csiripelve továbbrohant.

Négylábú, patás ól ügetett az utcán.

Bánatosan nyihogott.

– Nem akarok ól lenni! Nyihaha! Valaki megfordított, akaratom ellenére. Ló akarok lenni! Lónak születtem. Nyihaha! Fordítsanak vissza! Jaj, mamám, ha most látnál, biztos sírnál! – S elügetett szegény ól, patái csattogtak a köveken.

A háztetőről egy sapkás kémény kiabált, huhogott.

– Nem láttátok a seprőt?

Panka a fejét ingatta, hogy nem látták.

A kémény tovább dohogott.

– Akkor nekem kell megkeresni! Valaki szétválasztott bennünket. Szép dolog, mondhatom! Én sose akartam kémény lenni. Nem annak születtem!

A kémény lemászott a háztetőről, s elfutott. Alighogy eltűnt, arra táncolt egy seprő, ugrálva közeledett.

– Nem láttátok a kéményt? – kérdezte két ugrás között. – Valaki szétválasztott bennünket! Nem akarok seprő lenni! Kéményseprő akarok lenni. Egyben!

Panka mutogatott.

– Ott megy a kémény!

Dühös kopácsolás hallatszott, Panka és Cillancs kíváncsian arra kanyarodott. Egy hosszú fülű, bundás valami szögelt egy plakátot a falra.

– Hiszen ez egy nyúl! – ámuldozott Panka. – De milyen furcsa nyúl! Mintha hiányozna belőle valami. – Elolvasta a plakátot: „Elveszett az y! Kérem a becsületes megtalálót, hogy hozza vissza! Magas jutalom!”

– Hát persze! – gondolta Panka. – Ez volt a furcsa. Ez hiányzott. A nyúlból az ipszilon!

Nézegette az ipszilon nélküli nyulat. Olyan gömbölyű gömböc formája volt.

– Nézz rám! Illetve ne nézz rám! – kiáltott fel panaszosan a szőrös-bundás nagy fülű. – Elveszett az ipszilon! Most mi vagyok? Nul!

186

Cillancs egy l és egy a betűt nyújtott felé, de a nul borzadva hárította el.

– Nem akarok nulla lenni! Keressetek egy y-t, és hozzatok egy ékezetet is. Sárgarépa a jutalom.

– Jé! De fura – mondta Cillancs.

Egy ház előtt álltak. Az ajtó fölé ez volt kiírva: ÓRIÁS. A tetőt kinyomva állt az óriás, térdig ért neki a ház.

– Látom, te is csodálkozol – szólt le. – Én órás vagyok. A cégtáblámra az volt írva: ÓRÁS. Reggel arra ébredtem, hogy több van egy betűvel! És ez lett belőlem. Haj, haj! Nem vesz tőlem senki órát.

– Itt valóban nagy a kavarodás! – tűnődött Panka. Felnézett egy sárga házra. „FOLT” – ez volt a táblán.

Alatta ült egy foltos ruhájú ember és sóhajtozott.

– Valaki kicserélte a B betűt! Ki vesz egy foltostól bármit is?

Cillancs panaszosan nyávogott.

– Éhes vagyok! Éhes vagyok! Nyáú! Már nem bírom sokáig!

Panka körülnézett s meglátott egy cégtáblát. „TEABOLT” – ez volt kiírva rá.

– Valamikor TEJBOLT volt – szólt ki az eladó az ajtón. – De elcserélték a J betűt.

– Ez így nem jó! – mondta Panka. – Rendet kell csinálni. Hordjuk ide a térre az összes betűt! Mindenki válassza ki a magáét! És hogy ne okozzon kavarodást semmilyen vihar, rakjuk sorba a betűket! Legyen az első az A, utána a B, utána a C! Ez legyen az ABC!

A betűk tolakodni kezdtek, és a Zs, akárhogy furakodott, mindig az utolsó maradt.

– Ne búsulj, Zs, mert ha hátulról nézzük az ABC-t, akkor te vagy az első!

Sorba rakták a betűket, s rögtön minden a helyére került. A boltos már nem foltos. A nyúl nem nul. A rigó nem rig. A veréb nem véreb. Az órás nem óriás. A csatorna nem csörög. Az ól nem nyihog. A kéményseprő újra egy. Minden betű a helyére visszamegy!

A TEABOLT újra TEJBOLT lett. Cillancs végre ihatott tejecskét. Betűország lakói megéljenezték Pankát, és díszpolgárrá választották. Ajándékba kapott egy aranyozott P betűt.

– Gyere el máskor is! – mondták neki mosolyogva.

– Jó – mondta Panka. – Majd legközelebb is veletek álmodom! De most felébredek.

187
A karácsonyfát meghoztuk
Fehér havon fut a szán,
fut a szán,
ez ám a jó igazán,
igazán!
A szánkómra felülök,
felülök,
hegyen-völgyön repülök,
repülök.
A szánkómra egy nyúl ül,
egy nyúl ül,
hogy ne legyek egyedül,
egyedül.
Repülj szánkó a havon,
a havon,
Ez ám a nagy vigalom,
vigalom!
A nyúl mögé róka ül,
róka ül,
hogy ne legyünk egyedül,
egyedül.
Repülj szánkó a havon,
a havon,
Ez ám a nagy vigalom,
vigalom!
Róka mögé egy medve,
egy medve,
kapaszkodik nevetve,
nevetve.
Repülj szánkó a havon,
a havon,
Ez ám a nagy vigalom,
vigalom!
Medve mögé hóember,
hóember
kapaszkodik örömmel,
körömmel.
Repülj szánkó a havon,
a havon,
Ez ám a nagy vigalom,
vigalom!
Mögé csücsül egy fenyő,
egy fenyő,
a szánkómnak szárnya nő,
szárnya nő.
Repülj szánkó a havon,
a havon,
Ez ám a nagy vigalom,
vigalom!
Hazaérve hahóztunk,
így szóltunk:
a Karácsonyfát meghoztuk,
meghoztuk!
Földíszítjük estére,
estére,
s leülünk a tövébe,
tövébe!
188