Sütő András
Sárkány alszik veled
Beszélgetések könyve
A bölcsőhely parancsai
5 6

– „Egy napon így szólt anyám: – Írhatnál rólunk is valami könyvet. – Nocsak! – néztem a szavai után, majd tréfára fogván a dolgot, azt kérdeztem boltos módra: milyen könyv legyen az, vidám-e vagy szomorúságos? – Igaz legyen – mondta.” Halántéktáji fájdalomról, könnyű álomról írt már azóta nem is egy könyvet. Most a kezemet, vállamat fogja. Mit kérdezzek, mit írjak így? Torokszorítóan tudnom kell: ha hallgat is, ugyanazt mondja: igaz legyen.

Szavakat tanulunk, mondatokká fűzzük őket, de mire a nyelvünket megtanulnánk, gyakran nem tudunk már szólni: szürke kis szókincsünk a szegényes maradék. Ki „engedte hozzád a szavakat”, ki tanított az el nem felejthető magyar beszédre?

– A Sütő és (anyai ágon) a Székely család Pusztakamarás egyik legnagyobb családja, amelyből mindig kikerültek mesélő férfiak, asszonyok. Telenként olyan folklórt borítottak az asztalra, melyet azóta már nem látok-hallok, el is tűnt velük. Apai nagyapám is, téli estéken, ilyen mesével tartott. Pontosabban: félig a saját meg a falu életéből, félig a mesevilágból vett történetekkel fogott maga mellé az öreg. Apám pedig, ha tehette: hordta haza a könyveket a papi lakból. Másutt, ahol nem volt efféle példa, nemigen olvastak a gyerekek. De én kezdettől természetes társamnak tudtam az írott betűt. S kedvet adott az olvasásra Kemény Zsigmond hagyatékának őrzője, Kemény báróné is (nem bárónő, mert csak a férje után lett az), aki összegyűjtötte odahaza a kicsi szórvány magyar 7iskolát, s felolvasott Benedek Elek meséiből. S az ilyen irodalomkedvelő gyermek sorsát a Budapestre, majd 1920 után Bukarestbe kirajzott rokonság is meghatározta. Ez a sok jövő-menő cselédember nem kevés könyvvel és olyan történetekkel traktált bennünket, hogy leesett az állunk. Valahogy kialakult: ezeket meg kellene írnia valakinek. S amikor – már gyerekfejjel – nekifogtam, számon is tartották, hogy ez vagy az kicsoda. Csak akkor persze, amikor mindez kitudódott, mert talán csak anyám volt, aki előtt nem röstelltem az írást. Hisz tudtam, nem férfias munka: kapálás, kaszálás ez. De, minthogy szüleim is olvasták Jókait, Mikszáthot, fölbátorodtam. S a mindig szájukon ülő ének is az írás felé hajlított: metaforáival, hasonlataival arra kényszerítette az embert, hogy a mindennapi beszéd hátsó tartományaiban is megforduljon.

– Ha nem tudnám a folytatást, aggódva kérdezném mégis: miképpen jutottál tovább, hiszen az induláshoz és emelkedéshez nemcsak lehetőség, de felhajtóerő és összejátszó véletlenek sokasága is kell…

– Kálvinnak egy szolgáját, Jenei Sándor tiszteletest kell elsőül megemlítenem, aki elintézte, hogy a Bethlen Kollégiumba fölvegyenek, s még segélyt is kapjak. Akkortájt ugyanis a továbbtanulásban esztendőnként ha tíz-tizenöt mezőségi gyermeket támogattak. S minden negyedévben köszönőlevelet írtunk érte az esperes úrnak. Fölvettek, de csak mert bíztak benne, hogy az egyház kebelében maradunk. Én viszont átmentem Kolozsvárra, a református kollégiumba. Úgy mentem át Kolozsvárra, hogy ott már a közlés nagy örömeit, kísértéseit is átélhettem. Vita Zsigmondnak köszönhetem ezt, a kitűnő művelődéstörténésznek (akinek Áprily-monográfiája sem megkerülhető), irodalomtanáromnak. No meg Balázs Jánosnak, aki szintén magyart tanított; könyveit kölcsönadta, s Adyra rányitotta a szememet. S nemcsak engem 8segített, hogy már korán kiéljem íráshajlamomat, az egész osztály valósággal újra felidézte a népi, forradalmi korszakot. Vele jutottunk el Móriczhoz, Veres Péterhez, Illyés Gyulához… Ötödik gimnazista voltam, amikor Balogh Edgár felszólított: legyek az általa szerkesztett Világosság munkatársa. Ő csípett fülön tehát, hogy bevezessen az újságírásba. Nyakig belemerülhettünk az akkori társadalmi harcokba: földosztás, a baloldali erők küzdelme, a romániai magyar intézmények megszervezése stb. Többes számot használtam, mert ebben mind részt vettünk, akik a sajtóba becsöppentünk.

– Nem csupán arcban, életkorban (olykor lélekben is) szakállas fiatal írók évadján az embert elgondolkoztatja az ilyen merész indítás-indulás. Ki volt, aki nemcsak biztatott, hanem kézen is fogott?

– Gaál Gábor, aki első írásomat az Utunk-ban közölte. Jelszava volt: ha a föld alól is, de elő kell keríteni az írókat az új irodalom számára. Az egész romániai magyar literatúra vezető alakja nem volt rest nyolcvan-kilencven novellát szinte betűről betűre megvitatni, hogy egyetlen jó írást találjon. Arról beszélt: a valóságot tisztelni kell. Mindannyiunkon, akkor indulókon ezt kérte számon. Gaál Gábornak egyebek mellett azt is köszönheti az én nemzedékem, hogy az idillikus ábrázolás csapdáit, amelyek mindannyiunk lába alatt tátongtak, jószerivel elkerülhettük. Nem írtam, nem írhattam kiagyalt figurákat – talán épp ezért közölték Hajnali győzelem című írásomat.

– Tisztelet, becsület Gaál Gábornak, s mindazoknak, akik utadat, s általában is: az őrző és megújító tehetség útját egyengetik. De azért úgy hiszem, a kézfogás, sőt: a legnemesebb, legbölcsebb tanács is kevés…

– Veres Péter nézete: ne azt írjuk, amit a valóságról gondolunk, hanem amit látunk belőle. Írásom hősei (a szegény emberek, akik egy éjjel összeadják az útiköltsé9get, hogy védelemért a párthoz forduljanak) jórészt ma is élő nagybátyáim és unokatestvéreim. Magam is jártam velük a kölcsönpénzért. A többi írást is valamilyen alkalom, panasz, mozgalom kérte tőlem: mindig igazi személyek, mindig a konkrét társadalmi élet. Talán egyik szerencsém volt, hogy bár az irodalmi életbe már kamaszfejjel egy csapásra beleestem, olyan „generálisok” vettek körül – Asztalos István, Balogh Edgár, Gaál Gábor, Horváth István –, akik az irodalmat nem tekintették öncélúnak. Tehát irodalmi ambíció és népélet, nemzetiségi szervezkedés; novella és népi kollégium; vers és falujárás; tanulmány és földosztás; publicisztika és új középiskola egy tőről fakadt az én életemben. Nyakig a közügyekben, a lét igazi helyzeteiben, a szülőhaza, Székelyföld ügyes-bajos dolgaiban – hirtelenében át kellett karolni az egész világot, amelyben az ember tevékenykedett. Úgyszólván minden íráshoz végigküzdöttem valamit. A hivatásos író életformája – nagy dolgozószoba, pipázás, elmélkedés – távol állt, s mindmáig távol áll tőlem. Ezért is írtam oly keveset. Nem ontottam a könyveket, hisz ahány regényem, novellám, drámám: valamiképpen mind elvégzett dolgok kicsapódása volt. Mielőtt például egyik legvitatottabb írásomat papírra vetettem, végigszenvedtem az igazságtalanságot, mely apámmal megesett. Hogy szegényember létére kuláklistára vették. S nemcsak szüleim sorsát éreztem, tudtam; a Falvak Népe című lap főszerkesztőjeként az egész paraszti világot közelről, a magam bőrén érzékelhettem. A bukdácsoló kisember mindennapjait velük együtt megéltem. Illyés mondja: „Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejh, ma nem azzal / Kellene: honnan jössz, – azzal, ecsém: hova mész!” Az én esetemben fontosabb volt, hogy honnan jövök. A család morális súlya meghatározta – s gondolom, mindvégig így lesz ez már –, hogy mit írjak. Az, hogy az ember hazamegy 10és tíz-húsz falubeli felrikkant: „Ezt mondd el, öcsém!”, elég széles medret kínál arra, hogy egy ilyen kicsi világról olyasmit szóljak, ami másokat is érdekelhet. Egyetemes tanulságok felé lehet – kell! – jutni így, a Németh László emlegette „belső Nap” irányába. S kötelező ehhez igazodni, bármilyen semmi mozzanatot ragad is meg a tollforgató. Anyám könnyű álmot ígér című könyvem ilyen előzmények után próbálja valamiképpen összegezni azt, ami addig történt.

– Nyelvi szépségről, gazdagságról is szólnak munkásságod értékelői, s nem emlegeti senki ajkbiggyesztve a szokásos „de”-bekezdésben fenntartásait. Mondogatják pedig máskor: van, akit a nyelv birtoklása – bezár.

– Az otthon, az anyanyelv ismerete és birtoklása elegendő volt ahhoz, hogy távoli s nem paraszti körben olyan mondanivalót sugalljon, mely azért egy család, egy nemzetiség számára is mond valamit. Gondolok Perzsák című úti tűnődésemre. Írásom témája, ha jól meggondolom, ennek a kis közösségnek a létéből került elém. Csak összegeznem kellett egy folyamatot, egy vándorgondolat haladását a történelemben: anyanyelvünk kérdéseit. Mert az anyanyelv őrzése nem valamilyen öncélú, fölösleges ragaszkodás valamihez, hanem talán a legfontosabb ismérve nemzetnek, nemzetiségnek… Ezért is javasoltam Tamási Áronra emlékezvén a farkaslakiaknak: „Hogy szolgál a kedves egészsége” helyett „Hogy szolgál a kedves anyanyelve” kérdéssel-köszönéssel tiszteljék meg ezután egymást. S nemcsak a romlás miatt, mert védeni kell a tisztaságát. Egyszerűen, mivel másként nem képviselheti az ember a nemzetiségi kultúrát. A dolgok természetéből adódik, hogy a nyelvvédelemnek nálunk az irodalom a legfőbb lehetősége. Bizonyára ezzel is magyarázható, hogy talán még soha nem fogadták ilyen érdeklődéssel az e tárgykörbe tartozó munkákat. Egyik-másik – 11tudományos – könyvet olyan példányszámban lehetne eladni, mint az Olcsó Könyvtár-sorozat köteteit. A legkülönbözőbb nyelvészeti dolgozatokat is hiába keresnénk: két-három nap alatt elfogynak. Sajátos jelenség ez: az emberek újra átélik az anyanyelvvel való találkozás örömét. S azok, akik egy-egy romlási periódus után (épp az irodalom) szépségéhez visszajutnak – kétszeresen örülnek. A jó könyvvel, színházi előadással találkozók egyszersmind rádöbbennek saját nyelvi szegénységükre is.

– Hagyományőrzés, értékmentés – mindig is dolga volt a nyelvnek. De – visszatérve az imént már említett nézethez – ha a nyelv túlburjánzik, rátelepedhet a gondolatra is…

– Ha kicsi a fazék, kifolyik belőle az étel. Ha nincs gondolat, túlcsordul a nyelv. De tévednek azok, akik azt mondják: ami nyelvileg gazdag, az vagy stílus-romantika, vagy népieskedés. Egyesek az árnyaltságot, a nyelv eredeti, még el nem koptatott színeit is hajlandók ennek minősíteni – mivelhogy ők ezeket nem ismerik. Vélekedésük a tehetség fogyatékosságait is elárulja. Nem hiszem, hogy az írói képesség felmérésében a nyelvet figyelmen kívül lehetne hagyni. Mert maga a nyelv termi, teremti a gondolatot is. Ahol sorvad, a gondolat is elfogy. Tapasztalatom: ha valaki úgy akar újat mondani, hogy tárgyias konyhanyelven próbál töredezett hangulati elemeket valamelyes „modern” elgondolás jegyében közölni, kiderül: ez csak a gondolati és nyelvi tehetetlenség megnyilvánulása… Divat volt Tamási, sőt: Mikes Kelemen lebecsülése. De ezt csak azok hirdették, akik nem jutottak el ahhoz az élményhez, amely teremtő örömet hozhat ebben a munkában. Nézetükkel nyilván azt a közeget is lebecsülik, amelyhez fordulnak. Pedig a közeg az a nép, amely olvassa (ha olvassa) az embert. Az ilyen „újítók” nem befelé, hanem ki akarnak törni, holott minden kitörési szándék csak teljes kudarcba fúlhat, ha nem tudunk a közös12ségbe bejutni. Mert a közösség óriási hangszer, önkifejezésünket teszi lehetővé… Hagyomány és megújulás, megőrzés és szakítás egysége? Amikor ilyen konfliktusokat próbáltak teremteni, a vitára rendszerint a művek tettek pontot. Ady és a XVI. századi nyelv, Tamási és Mikes Kelemen, Kós Károly és az erdélyi krónikaírók – és sorolhatnók a többi példát. S ha a náluk modernebbnek ítélteket vesszük: a legfiatalabbak között is akad, aki úgy korszerű, hogy az erdélyi magyarság legősibb ízeit lopja verseibe… De: nem vetünk-e éppen így korlátokat irodalmunk külhoni érvényesülése elé? Tamásit nehéz románra lefordítani. Tolsztojt is bizonyára, mert eredetiben természetesen sokkal gazdagabb. Ám a nyelvi gazdagság – ismétlem – gondolati gazdagság. A tolmácsolásnak tehát nem a nyelv az akadálya. Tamásit egy román Tamási, Tolsztojt egy fordító Tolsztoj tudná a leghitelesebben visszaadni.

– Regényt, esszét, más prózai írást mindig is olvashattunk tolladból, de a dráma nemrégiben lett igazi műfajod. Miért kellett műfajt váltanod, s hozzá mintegy segítőtársul hívnod a történelmet?

– Kezdjük azzal: nem tekintem magam hivatásos drámaírónak. Ha az volnék, több drámát írnék. A kényszer vitt rá, hogy műfajt változtassak. Sem az Egy lócsiszár virágvasárnapja, sem a Kálvin–Szervét-dráma nem úgy került elibém, hogy abból regényt vagy esszét írhattam volna. Mindkettő annyira tisztán drámai formát követelt, hogy csak ebben a formában fejezhettem ki mindazt, ami évtizedek alatt felgyülemlett bennem. A Csillag a máglyán drámai magva – két embernek a küzdelme –, beszéltem már erről a Kortárs-ban: majdnem gyermekkorom óta foglalkoztatott. Amiről én szólni akartam: az ember a hatalom karjában, s a hatalom az ember kezében. Ha ehhez a históriát megidéztem, tettem azért, mert a történe13lem számomra nem valamiféle lezárt szakasza életünknek, hanem állandóan jelen levő feszítőerő. Arról nem is beszélve, hogy bizonyos távlat kell egy-egy drámai hős méreteinek kialakításához. S ezt az idő megtette Kálvin, Szervét vagy Kolhaas Mihály esetében. De különben is: sokkal nehezebben tudná ezt a mondandót az ember a jelenből kiemelt hősökkel közölni. Hisz például bizonyos cselekvésbeli végletek kikristályosodott formában jelentkeznek a történelemben. A jelen ugyanezeket csak töredékeiben, elszórt részleteiben mutatja. De a nyelvi megfontolás is arra késztetett, hogy gondolataimat históriai keretben mondjam el. Egy bizonyos drámai nyelvezet történelmi alak szájából elfogadható, de nem fogadható el mondjuk egy járási bíróéból. Ezenkívül lírai hajlamaim is közrejátszottak abban, hogy ezt a formát válasszam… Ezért maradok drámaíróként egyelőre ilyen történelmi távlatban. A két darab folytatásaként, ugyanabban a gondolati körben maradva akarom megírni a Káin és Ábel című drámát. Szembesítve az egyént egy mitológiai hatalommal, mely miatt az első gyilkosság megesett. Csupán, mert Ábel füstje felfelé ment, e mitológiai szeszély áldozatai lettek mindketten. Erről csak ennyit, mert ahogy a közmondás tartja: „Akkor mondjál hoppot, ha átugrottad az árkot.”

– Engedjétek hozzám jönni a szavakat című, ugyancsak készülő írásodból olvashattunk is már részletet a Tiszatáj-ban. Ez éppenséggel nem történelmi tárgyú…

– Ebben a könyvecskében a nyelv születésének nyomába próbálok szegődni – unokám vezetésével. A gyermek ugyanis életének első két esztendejét velünk, nagyszüleivel töltötte. A nyelv, a fogalmak, a szavak születése ragadott el. S a szinte pazarló gondoskodás: hogy egy fenyő megfoganjon, talán millió mag is kell, s egy család megszámlálhatatlan próbálkozása, heroikus bábáskodása ah14hoz, hogy egyetlen szó megszülessék. Beszélünk egy nyelvet, és nem is sejtjük, hogy ez milyen fáradságos közösségi munka eredménye. Ha tudnánk, bizonyára jobban meggondolnánk, hogyan sáfárkodjunk vele… Készül egy másik munkám is: regény, Harang a szélben címmel. Mezőségi történet ugyanannak a „törzsnek” a bolyongásáról, amelyet az Anyám-ban megírtam. Csak ezúttal másfajta tapasztalatok összegzéseként.

– Íróink nemigen olvassák egymás műveit. A fiatalokét még kevésbé – talán mert oly sokan vannak. Polcaidon kortársaid s az újak kötetei. Kérdezem, kissé tiszteletlenül: olvasod is őket?

– Van itt jó néhány kötet Kemény Zsigmond könyvtárából, még ő maga javította ki a sajtóhibákat. Vannak különböző háború utáni szerzemények. S gyülekeznek szép számmal a Kriterion kiadványai is. Csak azt próbálom itt összegyűjteni, ami majdnem kézikönyvszámba megy. Legtöbb a tanulmány meg a vers. Kortársaimat egyébként „hivatalból” is számon tartom: az Írószövetség alelnökeként. Amennyire lehet, mindegyiküket olvasom. De van azért elmaradásom. Röstellem, s megint Gaál Gábor jut eszembe. Ha könyvet kapott, másnap már közölte: „Kérném, elolvastam a dolgozatát.” Valahogy így kellene a fiatalokra figyelnünk. S legalább annyit tenni értük, mint miértünk tettek az öregek. Veres Péter például úgyszólván minden írásomra kicsi, zöld levelezőlapot küldött, sőt: hosszas levelekben is kifejtette a véleményét. Figyelmeztetve, hogy ez anekdotikus, az nem tárgyszerűen pontos… Nemcsak az a fontos tehát, hogy anyagilag, munkalehetőségekben ki, mit kap. Épp ezért sokszor felteszem magamnak a kérdést: törődünk-e eleget azzal, hogy a fiatalok miképpen igazodnak el a szakma s a világ dolgaiban? Talán volt részünk abban, hogy azok, akik kezdetben elvetették az irodalom közösségi szerepét, a 15valóságot markukba fogva végül is visszatértek a közösséghez.

– S vajon a középnemzedék, amelyhez tartozol, hivatása magaslatán áll-e mindig? Mit ér ma az egykori világmegváltó szándék?

– A középnemzedék (gúnyolódó kedvűek szerint: a középkoriak) annak idején valóban a világot akarta megváltani. Aztán kiderült: szép számmal akadt, aki csak az önmegváltásra gondolt. Erről mondtam egyik jegyzetemben: „Ejtőernyős csapatként szálltak le, de egyesek, fegyvereiket elhajítván, elmentek lepkét fogni.” Pedig írónak lenni ma sem kevesebb, mint jól meghatározott közösségi, nemzeti, nemzetiségi gondokat viselni. Ám e szemléletnek valamilyen jelét is kell adni! Ellentmond ennek a nihilista nemzetiségi magatartás. De a kozmopolitizmusnak az a sajátos válfaja is, mely azt vallja: a világ egyetlen nagy város, és mindegy, hogy annak melyik utcájában lakunk. Ha ez magánügy – eb, aki bánja. De ha kisugárzik egy közösség magatartására: óhatatlanul is kárt okozhat. Önnön ügyétől idegeníti el az embert. Mintha valaki azt mondaná: nemcsak a más, hanem a saját dolgába sem avatkozik bele. Ez a felfogás – akár tudja az illető, akár nem: viaszarcú lényeket termel, élettelen közösséget, amelynek nincs semmilyen sajátossága. Utcát utca mellé, amelyben valóban mindegy, hogy melyik viaszház viaszlakója vagyok. Nem érdemes hát azon töprengenünk, hogy melyik nemzedék mit vétett, mit mulasztott a világmegváltásban. Van elég mai és holnapi tennivalónk. Az arcunkat nem szabad elveszítenünk.

(1976)

Nádor Tamás

16
Albert Zsuzsa rádiós beszélgetése

Sütő Andrással Marosvásárhelyen találkoztunk, bár Budapesten is találkozhattunk volna, hiszen ott volt a Káin és Ábel bemutatóján. Sütő András az egyik legnépszerűbb és legismertebb író ma Magyarországon. Főleg színházi sikerei tették ismertté, a Csillag a máglyán és a Káin és Ábel. Az Anyám könnyű álmot ígér című könyve nemcsak a romániai magyar irodalomban, hanem az egész magyar irodalomban is nagyon jelentős alkotás. Ez a pálya innen indult, Erdélyből, szeretném megkérni, beszéljen gyermekkoráról, honnan indult, kik voltak a tanítómesterei?

– Erről sokat lehetne beszélni. Valójában az Anyám könnyű álmot ígér című könyvecskémben is megírtam jórészt a gyermekkoromat, megpróbálok tehát olyasmit is elmondani, amit csak részben írtam meg. Megpróbáltam már otthon, elemista koromban verseket írni, melyeket közölni is szerettem volna persze, hát magam indítottam lapot. Nem hinném, hogy Németh Lászlóról tudtam volna, aki a Tanú-t indította, amelynek maga volt egyetlen és legfőbb munkatársa, de mondom, valahogy ilyenformán indítottam én is lapot Pusztakamaráson, a Mezőségen, vagyis kézzel írott verseimet sokszorosítottam és a templomkertben krisztustövisre tűztem föl őket, arra várva nyilván, hogy majd az olvasók megtalálják, akár templomba menet, akár templomból jövet. Aztán az őrmester találta meg, azt gondolta, valami háborúellenes izgatás lehet, lefordíttatta magának a verset, és legyintett rá: nincs semmi baj, mondta, valaki csak megbolondult. Tehát ez 17volt az én első irodalmi próbálkozásom. Későbben Kacsó Sándor küldött nekem egy dél-erdélyi lap útján üzenetet, szerkesztői rovatában, ahová beküldtem egy-két apróságomat, biztatott persze az írásra, aminek eredményeként, aztán hogy elkerültem a nagyenyedi Bethlen Kollégiumba, olyan iskolai dolgozatot próbáltam írni, amelyben úgynevezett írói ambícióimat is szolgálhattam valamiképpen. Vita Zsigmond magyartanárom, akinek nagyon sokat köszönhetek, ezt a dolgozatot leközölte a nagyenyedi Szövetkezeti Egyesület lapjában, ez az én első nyomtatásban megjelent írásom.

– Mi volt a címe?

– A címe, úgy emlékszem: Egy őzike halála. Romantikus cím, ugyebár, gyermekded is, akár maga az írás, Vita Zsigmond bátyám nyilván biztatásként, serkentésként adatta le ebben az újságban, mondván, hogy ebben ő valamifajta stiláris értéket talált. Lehetséges, hogy van benne valami, bár gyermekded kis történet, nekem azért még mindig ez a legkedvesebb írásom, mert ennek a hangulatát nem lehet elfelejteni, az első nyomtatott írás hangulatát.

– Valahol azt írta, hogy az írás közösségi küldetés. És arról beszélt, hogy a falujában, Pusztakamaráson, mindenki mesélt, és ez a sok mese csak arra várt, hogy valaki írásba is foglalja.

– Igen, hát ezek a versikék, amelyekről szóltam, de nemcsak ezek, hanem az úgynevezett prózai munkák is kezdetben arról szóltak – tehát a negyvenes években, amikor kisdiák voltam Nagyenyeden –, hogy nagyapám miként borult fel a szekérrel, hogyan találkozott egyszer éjfélkor az ördögökkel, aztán hogy miként fulladt meg a füstben a szomszédunk, aki magányos ember volt, és akkora füstben élt, örökké csodálkoztam, hogy nem fullad meg az az ember. A szegénység is ihlető forrás volt, azt írtam meg 18egyebek között, hogy nem nyúlhattunk a szalonnához tavasszal, anyám azt mondta, csak ha majd megszólal a kakukk. Erre én felmásztam a fára, a fa tetejére, elkezdtem kakukkolni, oly nagy buzgalommal, hogy onnan lepotyogtam, azért is megkaptam persze a magamét, hát ezt is mint történetet megírtam. Azt akarom tehát csak mondani, hogy a szegénység valóban kezdetben ihlető, serkentő szerepet játszott az én írásvágyamban.

– De a szegénység ihlető szerepe soha nem csinált nyomor-romantikát. Veres Péter írta Sütő Andrásról, hogy Mikszáthtal és Jókaival tart rokonságot.

– A nyomor-romantika valamiképpen elkerült engem is, elkerült valamennyiünket. Talán különösnek tűnik olyan írói szemlélettel szemben, amely a nyomor-romantika példáit szolgáltatja, nem akarom ezeket itt felsorolni. Anyák, akik eladják a gyermekeiket egy darab kenyérért, lásd Caldwell egyik novelláját, azt az embertelen állapotot, amely a szegényeket oda zülleszti, süllyeszti, hogy valóban már nem is emberi az arculatuk és a viselkedésük, mondom, ez a mezőségi szegénység, amely nagy-nagy valóságos szegénység volt, valamiképpen azért mégis megőrizte az emberek emberségét, a humánumot egymáshoz való viszonyukban, a világhoz való viszonyunkban, mert nemcsak szegénység és szomorúság volt, hanem derű is valamiképpen, az a bizonyos könnyes, kacagásos derű, amely Asztalos István gyönyörű novelláit jellemzi. Az én hőseim valójában szegény emberek voltak, de én valóságos mivoltukban próbáltam őket megrajzolni. Későbben, amikor már olyan novellákat írtam, amelyeket Gaál Gábor közölt le, a hőseimmel együtt próbáltam én is segíteni az életünkön 1945-ben, amikor ezek az emberek elindultak földet osztani, én is, mint kiscsikó, ott lógtam mellettük, hogy megírhassam, ami megesik velük. Így írhattam 19meg az első novellámat, amelyet Gaál Gábor közölt, és amelynek az volt a címe, hogy Hajnali győzelem.

– Igen, ez volt az első sikere. Most talán beszéljünk arról, hogy a pusztakamarási gyerek hogyan került aztán kollégiumba, és hogyan került az irodalomba, kikkel ismerkedett meg, kik segítették a pályája kezdetén?

– Az nagy csoda volt, hogy elkerülhettem a kollégiumba. Valószínű, hogy a mi akkori tiszteletes urunknak köszönhető, aki leveleket írogatott a nagyenyedi Bethlen Kollégium igazgatóságának, aztán édesapámat győzögette, hogy engedjen el engem, mert ebből a fiúból pap lesz, akárki meglátja. Valóban, anyám papnak is szánt engem, nagyon szerette volna, hogy palástosan lásson gyönyörű nagy szószéken beszélni, de ez volt, talán átmenetileg, az én elgondolásom, vágyam is.

– Végső soron az édesanyai szándék más módon, korszerűen megvalósult.

– Igen. Csak másfajta szószéket választottam magamnak. Tehát a református egyház és nyilván a kollégium segítségével kerülhettem el ösztöndíjasként a nagyenyedi Bethlen Kollégiumba, ahol első ízben találkozhattam azokkal a nagy magyar írókkal, akik jórészt meghatározták akkor a hangvételemet, a témaválasztásomat. Persze könnyű volt, hisz majdnem azonos világból indultunk. Móricz Zsigmond novellisztikája és a mezőségi nyomorúság egyazon világból vétetett, ha földrajzilag más-más helyen is. Tehát Móricz volt rám nagy hatással, és természetesen Tamási Áron, akinek a kristályos hangvétele és humora, a humorba rejtett keserűsége valamiképpen arra késztetett, hogy szembenézzek most már elmélyültebben a mi otthoni valóságunkkal. Első mestereim tehát, mint akármelyik induló írogató diáké, nyilván a magyar klasszikusok voltak, Mikszáth, akit már említettem, és azok a klasszikusok, akik nem szerepelnek a magyar irodalom20történetben: nagyapám, a nagy mesélő, meg a szomszédunkban lakó román asszony, ugyancsak nagy mesélő, de ide sorolhatnám még a bárónét is, aki az elemi iskola gyermekeit fölvitte némelykor a kastélyba, és Benedek Elek meséit olvasta nekik. Persze le kellett vetnünk a cipőt, mielőtt a szobába bementünk.

– Azt írja egy tanulmányában, hogy az írás hajlama a másokkal való együttérzésben gyökerezik. Akkor, amikor a faluja meséit irodalommá váltotta, ez az együttérzés nagyon sokat jelentett, részt vett a ’45 utáni új társadalom mozgásában, valami sokat akartak, valami megváltói szándék hajtott akkor itt mindenkit, nem?

– Igen, volt egy olyan szándékom, hogy irodalmilag azokhoz csatlakozom, akik nem politizálnak. Akkor úgy gondolták egyesek, és ezt is hozták fel nekem példaképül, hogy például Babits ilyen példakép. Kiderült, hogy ez nem igaz, hiszen Babits maga is közösségi, nemzete iránt mélyen elkötelezett ember volt. De hát vele kapcsolatban is elefántcsonttornyot emlegettek. De hát hiába kapaszkodtam két kézzel is bizonyos esztétikainak nevezett elgondolásaim ágaiba, mert akkora szélfúvás volt, az engem, akár másokat is, felkapott, berepített a közéleti tennivalók közé. ’45 tavaszán Kolozsvárra kerültem, láthattam, mi zajlik ottan. Magával ragadott a felszabadulás utáni első hetek, hónapok nyugtalansága, útkeresése, a testvériség gondolatának erőteljes érvényesülése, a Magyar Népi Szövetség akkori szervezkedése. Az első magyar újságban, az akkori Világosság-ban közölt levelemet egy román diáktársamhoz intéztem – úgy látszik, fontos személynek éreztem magam –, felszólítván őt arra, hogy fogjunk össze, vessünk véget annak az öröklött ellenségeskedésnek, amely az akkori kolozsvári egyetemi ifjúság köreiben dúlt. E levél következményeként az újság 21rögtön felfigyelt rám, Balogh Edgár főszerkesztő keresett és…

– Hányadikos volt?

– Ötödikes gimnazista voltam. Újabb és újabb feladatokkal bízott meg engem, végül nagy örömömre be is fogadtak a Világosság munkaközösségébe. Ekkor kezdtem el aztán rengeteget utazni, a Székelyföldre jártam riportért, meg az országban másfele is, Petőfi-ünnepségek voltak, a választási küzdelmekben is részt vettem, egy szamár hátán szállítottuk a Petőfi életéről szóló kisfilmet, azt levetítettük a falusiaknak, én meg Petőfiről készült esszéimet próbáltam elgagyogni nekik. Útjaimról riportban is beszámoltam, az elefántcsonttorony-féle elgondolásaim pedig mind porrá mentek, nyakig belekerültem a közéleti, újságírói munkába, amitől alaposan meg is ijedt apám. Jó negyven kilométert gyalogolt Kolozsvárig, sajtot, miegyebet, mézet hozott nekem az iskolai internátusba, ahol laktam akkoriban; arra figyelmeztetett, hogy nagyon veszélyes dolog az, amibe belekeveredtem, mert nem lehet tudni ugye, hogy miként alakul mégis a hatalmi helyzet. A parasztok nagyon óvatosak, és elég tapasztalatuk volt arra nézve, hogy miként változott a fronthelyzet, hol az egyik győzött, hol a másik. Nyilván ez az óvatosság késztette arra, hogy aggodalmaskodjék és valamiképpen kivonjon engem a közéleti írásból, amire persze én azt mondottam, hogy bízom abban, ami itt elindult, és megpróbálom ezt tisztességgel szolgálni. Így kerültem be az ifjúsági mozgalomba is mint a Magyar Népi Szövetség ifjúsági szervezetének művelődési és irodalmi kérdésekkel foglalkozó aktivistája. Lapot szerkesztettem, kettőt is, az egyiknek a címe az volt, hogy Petőfivel, a másiké, ha jól emlékszem, Március vagy Március Ifjúsága, hirtelenjében meg se tudnám mondani, ugye milyen „gazdag” tevékenység. Hát ezek is olyan lapok voltak, amilyeneket 22nagyrészt magam írtam, saját nevemben vagy álnéven; novellákat is közöltem természetesen, de hát azok olyan zsenge dolgok, hogy ma már csak mosolyogni lehet rajtuk.

– Kikkel dolgozott akkor együtt?

– Ebben az időben kezdtem megismerkedni azzal a nemzedékkel, amely a mi nagy nemzedékünk, a romániai magyar irodalomban, Gaál Gáborral az élen. Gaál Gábor, Nagy István, Asztalos István, Horváth István, Szabédi László. Ők voltak azok, akik egyrészt a Világosság arculatát meghatározták az írásaikkal, akik valójában számomra az egyetemi éveket jelentették. A velük való ismeretség volt az én egyetemem, írtam is különben róla. Én itt jártam ki mellettük a főiskolát, mert újságíróként és kezdő novellistaként valamiképpen mindig ott forgolódtam körülöttük. Részt vettem nyilván velük együtt az én akkori képességeimhez szabott munkákban is. Példának okáért elkísértem a három Istvánt – a háromkirályokat, Asztalost, Nagy Istvánt, Horváth Istvánt – irodalmi estekre, ahol sorba állítottam a népet a dedikációhoz, majd vigyáztam arra, hogy el ne vesszen a kabátjuk stb. Ők hálából megígérték nekem, hogy ha jó dolgokat fogok írni, akkor bevesznek negyedik Istvánnak. Erre sajnos nem került sor. András néven voltam kénytelen az első novelláimat közölni, amelyeket ők igen nagy szeretettel karoltak fel, és ez igen sokat jelentett az én indulásomban. Különösen Gaál Gábor szerepe volt meghatározó a szemléletünk s az én látásmódom kialakulásában is.

– Ők az első írásait bírálták is?

– Hát az a baj, hogy nem nagyon bírálták, hanem inkább csak dicsérték. Egy olyan zsenge novellát, amelyet nem is vettem be később a köteteimbe, és amelynek az volt a címe, hogy Mezítlábas menyasszony, Gaál Gábor 23népes tanári meg diáksereg előtt vitatott meg és emelt fénybe, rámutatván, hogy íme az új, íme az új szakasz, az új korszak stb. Amikor viszont némely esztétikus szóba hozta, de kérem, hát a szerkezete például, az nem éppen tökéletes, Gaál Gábor meglehetős indulattal védte meg az írást, mondván, hogy itt most eltekintünk a kimondottan esztétikai követelményektől, a lényeg az, hogy ez az írás a nép életéből vétetett, és ahhoz kötődik, és a mi napjainkról szól, és ez a fontos! Persze később rájöttem magam is, hogy Gaál Gábor nagyon jól tudta, mit ér az az írás, de épp az új felkarolásának a szándékával értékelte többre azt, amit én akkor próbáltam csinálni.

– Korai novellái nagyon aktív, nagyon vidám, nagyon pozitív tartású novellák. Azt írta egyszer: az a célja, nem eltávolodni, hanem azonosulni egy közösség legmélyebb törekvéseivel. Tamási Áron írta, akit azt hiszem, hogy példaképének is tekint: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Ilyesmit fejezett ki ezekben a novellákban.

– Ezek a novellák nyilván olyan korszakban születtek, amikor rögtön a felszabadulás után az emberi reménység előtt olyan horizontok nyíltak meg, amelyek valóban bizakodással töltötték el nemcsak a népi tömegeket, hanem az írókat is. Ezek az írások nem annyira drámai erejűek, ahogyan később már az irodalomtól ezt elvártam magam is. A vidámabb hangvételük sok tekintetben indokolt. Egyrészt azzal a bizakodással magyarázom ezt, amellyel valamennyien indultunk, másrészt nyilván azzal az irodalmi hatással is, amelynek ki voltunk téve. Mikszáth, Tamási is nyilván olyan eszménykép volt, hogy a vidámságot, mint a mi emberi létünknek igen fontos fegyverét, azért nem hajíthattuk el. A humor is fegyver, adott esetben, éppenséggel a megmaradáshoz szükséges lelkiálla24pot, az az ábeli magatartás például, amely látszólagosan nagyon kedves, humoros, és egyesek szerint csupa góbéskodás, azért az mégsem éppenséggel az a felelőtlen szemlélet, amelyről oly sokat írtak azok, akik Tamásit nem akarták vagy nem bírták elfogadni. Mégis az ő példáját hoznám fel, mint erőteljes megnyilatkozását egyfajta szemléletnek, Tamási Áronnak az úgynevezett székely hangvétele, humora, egész szemlélete valójában a székely világnak reális szemlélete. Egy példát hoznék föl: Ábel és az elnyomó hatalom csendőre közösen eszik meg a sast, ez ugyebár kacagtató helyzet. Számtalan alkalommal voltam tanúja annak, hogy gyerekek, diákok be nagyon kedvelik, és milyen harsányan tudnak ezen nevetni. De ezt a sast meg kellett enni! A helyzet nem humoros, hanem tragikomikus. Valójában Tamási egész életműve ilyen természetű. Egy metaforával próbálom megvilágítani. A tiszta tengervizet az ujjai között az ember átereszti, és ott marad a tenyerében egy csipetnyi keserű só. A lényeg.

– Érdekes, hogy éppen ezt a jelenetet választotta maga Tamási Áron is egyszer, amikor egy összeállítást készítettünk a műveiből a Magyar Rádióban. Ez mintegy a Tamási-életmű egyik sarkalatos pontja volt. De ha már itt tartunk, egy tanulmányában elmondta, hogy amikor ifjú korában írta ezeket a novellákat, arra gondolt, hogy ezt a realizmust, amely a parasztság mai életéről szól, Móricz már egyszer megvalósította. Igen ám, de énhelyettem még nem, vagyis mégiscsak ezt a realista ábrázolást választotta, visszatérve a néphez, közel lenni a néphez, a nép valóságos életéről írni. A Félrejáró Salamon volt akkoriban az egyik legsikeresebb alkotása, amelyben mikszáthi, móriczi, Tamási Áron-i stílusban ugyanarról a valóságról szólt, amely aztán később az Anyám könnyű álmot ígér-ben érettebb fejjel, de keserűbb szájízzel jelent meg újra.

– Amint mondottam már, kezdetben is olyasmit pró25báltam megírni novellában, elbeszélésben, ami velünk esett meg. Későbben kiderült: szülőfalumban sok minden történt az én távollétemben, amire nem számítottam, meg kellett hát írnom a Félrejáró Salamon-t, amely apámnak a története. Apám is ugyanúgy, ugyanazzal a nagy bizakodással indult ezekben az esztendőkben a közéleti tevékenység felé, amelyet különben sose gyakorolt, világéletében magányos ember volt, de most beállt ő is a táncba. A politika torzulásainak következményeként olyan helyzetbe került azután az én apám is, amely reánk zúdította a Félrejáró Salamonok konfliktusát. Amikor az ő kérdő tekintetük és az ő kérdő szavuk valamiféle válaszra késztetett – no fiam, ehhez te mit szólsz –, akkor azt meg kellett írni valamiképpen. Én árulásnak tekintettem volna akkor másról írni, valami látszólagosan egyetemes, időtlen, térben és időben meghatározhatatlan dolgot, amiképpen némelyek megragadtak például a társadalmi körülmények közül kivont szerelmi élet elemzésében; árulásnak tartottam volna például egy modern angolt eszményképemül választanom, azután őt utánoznom, hogy betörjek Párizsba vele. Nem akartam betörni nyilván sehová, nem azért, mert nagyon szerény akartam lenni, hanem mert az írásnak az értelmét, ízét, izgalmát, varázsát, az elvégzett munkának az örömét én másképp nem tudtam érezni és érzékelni, csak velük – osztályos társaimmal – együtt, tehát azáltal, hogy valamit róluk megírva, velük együtt mondok ki valamit egy életről, ami a mi életünk. Megítélésem szerint ilyen volt a Félrejáró Salamon is.

– És úgy akart írni, hogy az az írás az erdélyi parasztság olvasmánya is legyen. Nem később, nem holnap, hanem most. Ugyanakkor persze maradandónak is kell lennie, és minthogy ehhez a jelenlegi valósághoz teljes igazságával fűződik, a jelenhez, gondolom, az olvasókhoz éppen úgy szól, mint a jövőhöz.

26

– Az írás valójában már az első mozdulatával kölcsönkérés, hogy így mondjam. Nem azért ír valaki, hogy elássa azt a föld alá. Nem azért vállalkozik valaminek a kimondására, hogy azt végül is véka alá rejtse. Kölcsönkérés olyan értelemben, hogy egy népközösségnek, egy nemzetnek, nemzetiségnek, egy népcsoportnak, tehát olvasóinak egyáltalán az idejére apellál. Ahhoz, hogy valaki egy könyvemet elolvassa, a saját életéből áldoz föl néhány órát, ha tehát nekem szánja azt az időt, nekem adja kölcsön, valamivel ezt nekem viszonoznom kell, vagyis értelmének kell lennie annak, ha az életéből valaki, ebből a drága anyagból, az időből, amiből az életünk felépül, egy könyvre szán néhány órát. A kölcsönnek meg kell térülnie valamiképpen. Miként kell megtérülnie? Gondolom, abban, ami a szerző szándéka is, eszméltető az olvasó számára. Az olvasás szerves része az emberi eszméletnek, amely folyamatos és megszakítatlan. Milyen természetű eszméletre gondolok? Arra, hogy önmagára, önmaga helyzetére ismerve figyel föl egy tágabb közösség helyzetére is, így ismerheti föl könnyebben azokat a törvényeket, amelyek meghatározzák az életét, a cselekvéseit; amelyek őt minden nap választás elé állítják, és amelyekből vizsgáznia kell naponta emberként, egy közösség tagjaként. A vizsga pedig azon is múlik, hogy ez a mi irodalmunk ilyen hatással van a közösségre.

– Némely kritikusai az Anyám könnyű álmot ígér előtti korszakát válságosnak ítélték.

– Írói gondjaimról, arról, hogy a mi irodalmunknak körülbelül mégis mi lehet a központi kérdése, feladata, esszéket, tanulmányokat írtam, amelyeket most fogok majd kötetben kiadni. Ezt egyesek nevezhetik megtorpanásnak, válságnak is, én a magam részéről épp ebben az időben, tehát az ötvenes évek végén készültem fel arra, hogy novellásköteteim után megírjam azt a nagyobb ter27jedelmű munkát – a viszonylag nagyobb terjedelműt –, amelyben összefoglalom mindazt, amit tapasztaltam a Mezőségben az elmúlt évtizedekben. Írtam már a hatvanas évekkel kezdődőleg az Anyám könnyű álmot ígér című munkámat, majd azután a kezdeti vidám játékok után megírtam az említett drámákat is. A drámát nem azért választottam, mert szembekerültem volna a vígjátékkal, a komédiával, hiszen Janus-arcú műfaj ez, a vígjátékban éppúgy benne rejlik a tragédia, mint ahogy a tragédiában is a vígjáték. Úgy éreztem azonban, hogy az én mondandóm inkább ezt a műfajt kívánja most már, és nemcsak olyan értelemben, hogy drámát, amennyire lehet, műfajilag tiszta drámát írok, hanem olyan értelemben is, hogy olyan hőst választok, akinek a körüljárásához már megvan a távlatom. Így került elő Kálvin, Szervét. Az időben azért távolodtam el, mert olyan távlatilag már kialakult hősökre bukkantam, akiknek az ürügyén, és nem pusztán az ürügyén, hanem akikkel együtt olyasmit mondhatok el a történelem tanulságairól, s a jelenünkről is – hiszen három dimenzióban él az ember, múlt-, jelen- és jövőben egyaránt –, ami bennem mint történelmi közérzet fölgyülemlett.

– Az én számomra az Anyám könnyű álmot ígér és az említett drámák valahogy egységben vannak, és egy kicsit külön az első periódus anekdotizáló, életszerető szemléletétől. Ezeket egy fokkal talán még magasabbra helyezném, talán egy fokkal filozofikusabbak és általánosabbak, az emberi törvényekkel apellálnak az emberért, az irodalom teljességét jelentik, szóval végleges igazságot próbál itt kimondani, talán már az emberi tapasztalatok jegyében. Írói pályája csúcsán alkotja meg ezeket a munkákat.

– Adja Isten, hogy így legyen, én a magam részéről valahogy úgy fogom fel, hogy valójában minden mostanában megírt munkámnak a jelzése benne van az előző 28munkáimban is. Ha emlékszik rá, Kálvinról szó esett már az Anyám könnyű álmot ígér-ben, de még azt is hozzátehetném, hogy diákkoromban Kálvin és Szervét konfliktusáról írtam pályázatot a Bethlen Kollégium számára, amivel valószínű a fejcsóválás nagydíját nyertem el, mert semmiféle választ reá nem kaptam, már úgy értve, hogy valamilyen díjat nyertem volna vele. De ugyanúgy, a Káin és Ábel motívuma ott van elszórtan az előző munkáimban is.

– Természetes, természetes lehet, hogy a novellista kitűnő drámát ír, hiszen a novella műfaja magában foglalja a drámaiságot is. Mégis, nem tudom, hogy nem azért írt-e aztán drámát, mert az közvetlenebb kapcsolatot jelent a közösséggel, a közönséggel, ez is meghatározta talán azt, hogy a drámához fordult, vagy valami más?

– Nem hinném, hogy ez lett volna a döntő meghatározó tényező, hiszen abban a szerencsés helyzetben találtam mindig magam, hogy a könyveim közvetlen hatását azonnal tapasztalhattam, levelek százait kaptam és kapom a mai napig is. Irodalmunk iránt nagy az érdeklődés. Ha valahol összeütnek két fazékfedőt, már tele a művelődési ház, várják az írót. Az irodalomnak ekkora szeretete, megbecsülése még nem volt tapasztalható sohasem itt minálunk. A színház műfajának a vállalása persze valamiféle veszéllyel való szembenézés vágyából is adódott, ugyanis jól tudjuk: a könyv, a próza, a regény megsárgulhat a kirakatokban, a szerző pedig békésen és boldogan elsétálva mindig ott láthatja nevét a könyvén, anélkül hogy az lenne az érzése, miszerint megbukott volna. Emlékszik, Rousseau fülemülének nevezi az olyan könyvet, amely ott áll magányosan a kirakatban, senki nem veszi meg, senki nem hallgatja, magányosan énekelget ott magának. Ezzel szemben a színház az a rúgós ló, amely helyben veti le a hátáról a szerzőt, és ha minden jól megy, ak29kor több száz ember előtt, meglehetős szégyen az ilyesmi, ezt vállalni mindig kockázat. Persze az ördög már bennem volt, mert egy nagyon gyenge és mégis nagyon sikeres vígjáték, a Mezítlábas menyasszony még az ötvenes években valamiképpen elaltatta a nyugtalanságomat. Mert amilyen gyenge volt a színmű, éppoly nagy volt a siker. Hogy mitől, azt talán meg lehetne fejteni? Talán, mert a többi mind rosszabb volt, amit akkortájt játszottak? Nem tudom.

– Azért abban is érezhettek valamiféle írói hitelt, mint Sütő András minden munkájában. Most hadd kérdezzem meg, hogy amikor novellát ír, vagy drámát ír, meg tudná-e mondani, hogy mi indítja ezt el, az-e, hogy valami belső általános mondanivalót valamilyen témán keresztül ki kell fejeznie, vagy hall egy jó mesét, és akkor azt el kell mondania?

– Egy író nagyrészt egész életében ugyanazt mondja, variálja, más-más műfajban. Engem már diákkoromtól fogva gyötört, foglalkoztatott egyén és közösség, ember és hatalom viszonya. Föltehetőleg már gyermekkoromban tapasztalhattam ennek mindenfajta megnyilatkozását, akár csendőrpofonok formájában, amelyeket a szüleink gyűjtögettek be, változatos és kalandos életük folyamán, akár pedig a mozgalmi munkában tapasztalhattam egy olyan konfliktuslehetőséget, illetve valóságos konfliktust, amely meghatározza mindenkor egy társadalmi, mozgalmi munkának a sikerét, de a társadalom életének a kialakulását is. Mármost, amit én megírtam, észrevehető, ha kicsit odafigyel az ember, ebből a problémakörből való, és ilyenformán újraolvasva Szervét és Kálvin konfliktusának a dokumentumait, olyan mondandóhoz találtam cselekményes keretet, amely bennem volt, és amelyet azelőtt más formában elmondtam ugyan, de nem találtam 30hozzá ilyen tömör, és bár történelemből vett, mégis élő cselekménykeretet.

– Jellemző és különleges Sütő András műveinek a nyelve. Írt is sokat arról, hogy figyeli a nyelvet, az emberek beszédét, hogy olyan a nyelvünk, mint egy ritka fogú fésű, kihullanak belőle a fogalmak. Mi hívta fel a figyelmét arra, hogy itt tenni kell, figyelni kell erre a dologra?

– Azon a tájon, a Mezőségen, ahol én születtem, és felnőttem, abban a zártságban a nyelv nagy metropolisaitól való elszakadottságban – nyelvi metropolisokat mondok, ilyen Tamási, ilyen Mikes Kelemen, ilyen Móricz – a mi mezőségi nyelvünk romlásnak indult. Ez gondba ejtett engem. Az én gondomra egyesek azt mondták, ugyan kérem, minek ezen sápítozni, amúgy is olyan korszakot élünk, amikor távlataiban már meg is jelent előttünk a megjósolt világnyelv, az egész emberiség egy nyelven fog beszélni. Tehát az egyetemes érdeket kellene inkább szem előtt tartani, nem ezt a kis sajátos kívánalmat, hogy a mezőségiek, ugye, a maguk nyelvét tökéletesen beszéljék. Erre én azt mondtam, és mondom változatlanul, hogy amennyiben ennek az egyetemesnek éppen erre a mi nyelvünkre fáj a foga, ezzel akarja kezdeni a Bábel utáni zűrzavarnak a megszüntetését, akkor üljön csak le szépen a fenekére, nekem ezen a nyelven még mondandóm van. Így került az írásaimba ennek a nyelvet javító szándéknak a gondja minden esetben. Másutt elmeséltem, hogyan, miként gyűjtögettem például olyan erős, nagy nyelvi közösségből a jelzőket, mint amilyen a székelység. A nyelv számomra nem öncél, hiszen az emberi kifejezés eszköze. Az ember, ha önmagát tartalmasan akarja kifejezni: nyelvi tisztaságra van szüksége. Az embernek ahhoz, hogy emberi módon létezzék egy adott társadalomban, hogy emberi méltóságát megtarthassa, annak jelét is tudja adni, ahhoz, hogy saját kultúráját tudja képviselni más kul31túrákban, nyilvánvaló, hogy olyan nyelvi kifejezőkészségre van szüksége, amely a mi íróink legjobbjainak a nyelve. Ezt kellene nyilván elsajátítani.

– Tamási Áronnak mondtam egyszer, milyen szerencséje van, hogy a székely népnyelvet kapta örökül, ezért tud olyan szépen írni. Akkor azt mondta nekem: „Megcsináltam én azt.” Vagyis a nyelvet nem elég örökölni, a nyelvet minden író magához formálja, azért, hogy kifejezhesse azt, amit mondani akar.

– A nyelv gondolat is, a gondolat pedig a nyelv köntösében jelenik meg. Valószínű, ha egy írónak szegényesek a gondolatai, bizonyára szegényes a nyelve is. Tamásinak mélyen gondolatiak a novellái, csak meg kell találni ezeket a gondolatokat bennük.

– Igen, ez a gondolatiság jellemző Sütő András novelláira is, drámáira is, ezért természetes, hogy sok tanulmányt is írt. Ezek a dolgok valahogy összefüggenek. De az Anyám könnyű álmot ígér talán új formát is jelent a novellákhoz képest. Leír, aztán idéz újságokból, kicsit montázsszerű, emlékezésszerű, aztán novellisztikus, szóval bizonyos összetett formát jelent.

– Az első néhány novelláskötetem után elkapott az esszéírás varázsa, főleg Németh László hatására. Részint talán ennek is tulajdonítható, hogy megpróbáltam novellisztikus elemeket esszéisztikus elemekkel úgy ötvözni, hogy mondandómat a lehető legvilágosabban és -tömörebben fejezzem ki. Ebben persze része van a kor modern irodalmi irányzatainak is. Az esszéregénynek, az új hangvételnek a prózában, amely már nem a klasszikus, tiszta epika, hanem bonyolultabb, esszéisztikus elemekkel kevert.

– Egyre inkább a gondolatiság felé halad, és úgy érzem, ez természetes. Azt hiszem, hogy az író, hát megbocsásson, ahogy idősödik, egyre többet tapasztalt, egyre gazdagabbak 32a gondolatai. Ez teszi, a tapasztalat és a gondolat együtt, meg a nyelv, drámáit olyan vonzóvá. Most azt szeretném kérdezni, hogy amikor drámát ír, éppen úgy természetesen íródik-e, mint amikor leül egy novellát vagy egy regényt megírni? Hogy foglalkozott-e dramaturgiával például, vagy kit szeret a drámaírók közül, aki példaképe lenne? Ezek klasszikusan kitűnő drámák, a magyar irodalom nagy eredménye, hogy vannak. Hogyan születtek?

– A kérdés kissé nehéz, mert ha azt mondom, én nem tanultam dramaturgiát, azt mondja mindjárt valaki: nahát, látszik is, ha pedig azt mondom, hogy tanultam, nem mondanék igazat. Nyilvánvaló, hogy az ember többet olvas, mint amennyit ír, legalábbis én ezt tartom követelménynek. Végigolvastam nyilván a világirodalmat, a drámairodalmat is, tehát akarva-akaratlanul valami csak ragad az emberre dramaturgiából is. Én tudatosan ezt az úgynevezett színpadi rafinériát, amelyet Tolsztoj oly nagyon megvetett Shakespeare-ben, mondván, hogy ez szélhámosság, nem tanultam, pedig tanulnom kellett volna, főleg a vígjáték követelné ezt inkább. Én a drámáimat valójában ösztönösen írtam, rábízva magam a hőseim cselekedeteire. Nem kellett spekulálnom, nem írtam meg elsőnek a harmadik felvonást, hogy a frappáns végből induljak el az expozícióhoz, hanem elkezdtem a kiválasztott történetet megírni, s annak egyetlenegy belső napja volt – hogy Németh László szép kifejezését használjam –, az a belső nap, amelynek fénye a tulajdonképpeni mondandó volt; ez határozta meg mondataimat, ez a közérzet, amelyben írtam a drámát. Az én közérzetem pedig – úgy véltem – kifejezi a mi közösségi közérzetünket is. Ez diktálta nyilván a replikáimat.

– Közösségi közérzetet mondott, írásai a közösségből indulnak és oda térnek vissza: „Én nem felemelkedni akarok, hanem visszatérni, közöttük maradni, azok között, ahon33nan való vagyok, ahova tartozom.” Ezt írta le többször. Most még talán beszéljünk arról, hogy mi a kapcsolata az utána következő nemzedékkel? Tanult-e tőlük valamit, és ők vajon elfogadták-e tanítójuknak?

– Nem tudom, hogy ők tanultak-e valamit tőlem, én persze tanulok tőlük is, az ember a gyermektől is tanul, ezért írtam könyvet László unokámról, mert tőle is lehet tanulni. A mi fiatal nemzedékünk nagyon sokat ígérő nemzedék, ismeretes, ugye, hogy egymás után röppentek fel a Forrás-nemzedék rajai, persze nem mindig úgy, ahogy ők szerették volna, vagy ahogy mi szerettük volna, de minden nemzedékből kivált néhány erős tehetség, aki nem vállalta azt, hogy elmenjen lepkefogónak, hanem konokul vállalta a közösségi küldetést: a mi nemzetiségünkét. Látható ma már, hogy a Forrás-nemzedékek legjobbjai jelentik azt az írói csapatot, amely a romániai magyar irodalom derékhadát jelenti.

– A romániai magyar irodalom a magyarországi irodalom vonzásában és kapcsolataiban is létezik, ugyanakkor elképzelem, hogy a román irodalom is, minthogy ismerik, fordítják, kapcsolatban van vele, és elképzelhető, hogy hatással van rá. Van-e különbség a két irodalom szemlélete, kifejezési formái között? Teremt-e ez valami érdekes és különleges egységet a romániai magyar irodalomban?

– Ezzel kapcsolatosan érdemes megemlítenünk, hogy bizonyos modern, jó értelemben vett modern irányzatok, áramlatok a mai román irodalomban hamarabb hoztak olyan eredményt, amire mi innen Vásárhelyről, Kolozsvárról fölfigyelhettünk. Nagyon eleven és izgalmas a mai román irodalom, mind a regényben, mind a költészetben s az esszében. Természetesen megvan a nemzeti sajátossága, amiként tagadhatatlan a romániai magyar irodalom nemzeti sajátossága is. Ezt elsősorban a nyelv és a hagyomány határozza meg. Nyilvánvaló persze, hogy egyazon 34valóság markában élve az esztétikai útkeresés, az esztétikai törekvések szubjektíve is egymáshoz kapcsolják a más-más nemzetiségű írókat. Jómagam fordításban is jelét adtam annak, hogy kit szeretek a román irodalom klasszikusaiból, kikhez vonzódom jobban. Ion Creangăról van szó, akiről már beszéltem televízióban is épp a magyarországi közönség előtt. Creangă szerintem Tamásinak egy Kárpátokon túli társa, ugyanaz a gondolkodás, a humornak ugyanaz a keserűségben megforgatott változata.

– Most már talán befejezésül arról is beszélhetnénk, mivel foglalkozik most, regényt vagy drámát tervez, vagy tanulmányon dolgozik?

– Nem szívesen beszélek egy idő óta terveimről, ugyanis gyakorta kiderül, hogy egyet mond az ember, és más sikeredik belőle. A közmondás szerint akkor mondjál hoppot, ha általugrottad az árkot. Árok előtt állok megint, a kérdésére tehát elmondanám, hogy regényen dolgozom, amely hosszabb időre köt le, nem tudom, mennyi időre. Harang a szélben című regényemet szeretném befejezni az elkövetkezendő egy-két esztendőben.

(1978)
35

Egy híján húsz éve, hogy Bölöni György hóna alatt írók-újságírók együtt tisztelegtünk Ady emlékének Erdély városaiban s Bukarestben. Már Váradon, majd Kolozsvárott is többször elhangzott egy név. Úgy, ahogy jelentős személyiségeké, akiket nem ismerni – egyenlő a hiányos műveltséggel. Egyik-másikunk bizony röstelkedett is, hogy a közös nyelv művelőinek jeleseiről oly fogyatékosak az ismereteink. Amihez sebtiben hozzá lehetett férni – újság, folyóirat –, kutyafuttában befaltuk, de Marosvásárhelyen is, még mindig csak izgalmas kérdőjel volt: mi mindent hullajtott már el, s mit fog még kipattantani magából a Félrejáró Salamon írója: Sütő András.

Házigazdánk volt az Igaz Szó szerkesztőségében. Fésűnek engedetlen, szőke dróthaja minduntalan kíváncsi-naiv-álmodozó-fénylő, kenderpakóca-kék szemébe, kamaszarcába tolakodott. A beváltásra váró nagy ígéret volt, de annak súlyától érintetlennek látszó; bizalommal teli mosoly, a nyilvános érdeklődés láttán kiütköző félszegforma csodálkozás – emlékeim fényképtárában mindmáig így őrzöm. Ilyennek láttam akkor is, amikor végigszorongtam, sírtam-nevettem, reménykedtem könnyű álom igézetében fogant regényét.

Viszontlátva – egy pillanatra úgy éreztem, semmit nem változott az egy híján húsz esztendő óta. Kertje üvegoldalas szőlőlugasa megszűrt, zöldes fényében néha még szőkén csillog az ahány-annyifelé álló, fehér haja. De szeme fénye mé36lyebbről s mélyebben villan. Készségesen, de komótosabban ejti a szavakat. Gazdaságosan bánik velük, ahogyan az idővel takarékos ember teszi, akinek fájna a haszontalanul elfecsegett perc is. Ezenközben Éva asszony olyan tüneményes suhanással térül-fordul a konyha és a lugas között, hogy írófeleségi sorsára nem fogékony ember előtt akár észrevétlen is lenne. Nesztelen futásában megállítom:

– Nehéz-e Sütő András felesége lenni?

– Mint általában a feleségnek…

– Nem úgy, bizony, mert nehéz – kerekíti ki az igazságot az író. – Az én lefekvésem ideje gyakran Éva felkelésének idejére esik… Ha éjjel könyvet keresek, akármilyen csendben teszem, felrebben: fáj a fejed?

– Mikor jelent meg az első irodalmi műve?

– 1949-ben közöltem az első novellámat, és kötöttem az első és utolsó házasságomat. Évával a háború utáni időkben együtt dolgoztunk a Magyar Népi Ifjúsági Szövetségben. Ő lett az első kritikusom is. Amikor az Utunk-ban az említett novellám megjelent, ceruzával megjelölte a kezdők buzgóságából adódó gyöngeségeket, a hasonlatok elé vetett harminc mint-et, s megkérdezte: „Ezeket nem lehetne elkerülni…?”

Elmosolyodik, amikor megkérdezem: dolgozik-e másutt is a felesége, az egykori kultúrmunkás?

– Én otthon úgy tanultam, csak az nősüljön, aki el tudja tartani a feleségét, s én már gimnazista koromban fizetéses újságíró voltam. Azután meg jöttek a gyerekek, és különösen indokolt volt, hogy velük maradjon, aminek a haszna most, hogy felnőttek, már lemérhető. Ágnes lányunk Kolozsváron van férjnél, pszichológus, András fiunk negyedéves az orvosin, nős…

– Nekik már irodalmi tananyag volt Sütő András.

– Ha rólam volt szó az órán, Ágnest tapintatosan mindig elküldte a tanárnő. És a lányunk hálás volt érte…

37

– Úgy hallottam, népi kollégista is volt.

– A kolozsvári Móricz Zsigmond Kollégium a NÉKOSZ mintájára, nagy tömegből válogatott szegényparaszt fiatalokat. Rettentő módon izgatott a felvételi bizottság kiértékelése, s az eredményt megtudni feltörtük az igazgató fiókját. A rám vonatkozó megállapítás szíven ütött: „A kultúra mélyebb elsajátítására alkalmatlan, egyébként zsurnalisztának megfelel.” A haszna? Belefúrtam magam a világtörténelembe, -irodalomba. Akkoriban Magyarországról mázsaszámra hordták át a könyveket a kollégiumba. Rávetettem magam az olvasásra. Németh László, Erdei, Darvas, Veres Péter műveire… Ezek nagyon izgalmas esztendők voltak. Negyvenhatban Balogh Edgártól kaptam egy szamarat meg egy vetítőgépet, és elindultam a szórványmagyarság vidékeire. Petőfi szellemében belevetettem magam a választási előkészületekbe… A nyolcadik gimnáziumba csak beiratkoztam, az események elsodortak a befejezésétől. A Magyar Népi Ifjúsági Szövetség keretében kollégiumokat szerveztem, művelődéspolitikával, lapszerkesztéssel, újságírással, irodalommal foglalkoztam, s egyszer csak ott álltam, hogy magam is tananyag lettem…

– Elfogadták-e írónak a szülők a néptanítónak indult fiukat?

– Anyám volt a családban az, aki szerette, ha írtam. Talán valamilyen elfojtott költői hajlam játszik bele. Egyedül előtte nem röstelltem az írást. Az ugyanis nem férfias dolog, amikor az egyik kapál, a másik kaszál, s a harmadik olyasvalamit csinál, aminek semmi haszna… Nemrég riportfilmet készített a televízió. Meglepetésre anyám valahonnét a párnahajak alól vagy a Bibliából elővette az első versemet, s kívülről elmondta. Bevallotta a tévéseknek, hogy ezt sokat mondogatta magában. Róluk szól. Illyés hatására írtam valami ilyesmiről, hogy hiába a nagyvilág, 38Párizs, inkább az otthon… Nagyon rosszul esett neki, hogy a világ elé teregettem, amikor a Bethlen Kollégiumba indulva nem volt paplanom, párnahajam, megfelelő ruházatom. „Azért nem kellett volna megírni, most az egész falu tudja.” Nála biológiai törvény, hogy a legtragikusabb dolgokat mosolyogva mondja el…

– Az Anyám könnyű álmot ígér-ben is sokszor jelenik meg így.

– Újabb írásomban az idő síkjai változnak, s ő ismét szemrehányást tett, hogy nem kellett volna megírni a recsegő, szúette ágyat. „Fiam, hát nem kicseréltük rég?”

– A történelmi sodrásban jobb sorsra jutott nemzedéknél magam is tapasztalom, hogy nem akar emlékezni a szegénységére.

– Ez tulajdonképpen esztétika is… Nem fogadja el a nyomor-romantikát, sem az irodalomban, sem az életben. Bizonyos erkölcsi normáinál fogva nem veszi tudomásul az embernek azt az elesett képét, amit a naturalizmus a parasztságról adott. Nem hajlandó ráfogni a kapitalizmusra, a földesúri elnyomásra, egyedül az ember bűnének tudja be. Szegények voltunk, de mégis megvolt az az aranyszínű puliszka… Ugyanerre a gondolatra bukkantam Veres Péternél is valahol, amikor azt írja, hogy sok tragédián és nyomorúságon mentünk át, de mégis az asszonyok voltak azok, akik a gyerekeiket mindig visszavárták, szültek, újrateremtették az otthont, és nem fogadták el indoknak a történelem kegyetlenségeit…

– Édesapja miként látja fiában az írót?

– Benne egy reális talajból származó félelem alakult ki, miszerint a történelem számtalanszor igazolta: abból csak baj lesz, ha valaki korán beszél… Negyvenhatban, amikor a burzsoázia még ott tevékenykedett a politikai életben, s ez ellen fogtam tollat, az írás politikai veszélyeitől óvott. Amikor a nagyváradi színházban is bemutatták az 39Anyám színpadi változatát, mindketten megnézték. Díszpáholyból. Anyám úgy viselte az egészet, mintha beleszületett volna a protokollba. Amikor a terem őfelé fordulva tapsolt, letörölte a könnyeit, és meghajolt. Később is csak annyi megjegyzést tett a színésznőre: „Én nem vagyok olyan lusta.” Mert anyám olyan, mint a menyecskemadár… Apám nem vélekedett, csak elgondolkodott. Úgy volt az, fiam… De nem írnál valami szép, történelmi regényt, mint Jókai? Tudom, hogy ő nem a saját, hanem a közösség nevében szégyenli a sérelmet, hogy szegény ember létére kulákká tették, s kiküldték a gyűlésről… A pofonnal nem dicsekszik az ember, ha nem tudja visszaadni… Egyébként újabban kedvet kapott a meséléshez. Azt mondta: hozz egy magnót, fiam, ha sok az eső, majd belemondom az életem történetét…

Éva asszony most már sűrűbben térül-fordul, s érzem, valamilyen fontos dolognak vagyok akadálya. Aranylakodalom lesz ma Pusztakamaráson. Meglepetés öreg Sütő Andráséknak. Éva rakosgatja a lakoma nyersanyagát, mert a töltött káposztát majd ő főzi meg.

A regényben megírt kút képe villan fel.

„A kert végében szunnyad a kút. Egyetlen embernek az arca fér meg a tükrében. A vizet csak lopni lehet belőle. Szinte lábujjhegyen közeledünk hozzá a vederrel, mivelhogy minden erélyesebb mozdulatra felkavarodik, elsötétül, békanyálat bugyborékol. Kegyelmünkből került a kutak sorába…”

– A könyvemben még ilyen a kút. Most már van fedele, mélyről jövő vize… Mint egy hordó bort, úgy értékeli apám, s mondja: mindig édesebb a vize. Mert merni kell. És meri…

– Képviselő, szerkesztő. Mikor ír?

– Általában kora hajnalban. Ha valamin folyamatosan 40dolgozom, percnyi pontossággal ébredek. Annyira, hogy egyszer például valami misztikus, gyermekkoromból idetévedt, angyali csengés keltett fel.

– Most min dolgozik?

– Írói építőanyagom elsősorban a család, a szűkebb közösség. Engedjétek hozzám jönni a szavakat címmel folytatom László unokámmal eltöltött három esztendőm naplójegyzet-sorozatát az anyanyelv születéséről… Aztán az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán után megírom a drámatrilógia harmadik darabját, a Káin és Ábel-t. Párhuzamosan regényen is dolgozom. Harangok a szélben. A mezőségi kis magyar törzs életéből vett harminc esztendő a témája, a reménység változatai…

– Kapott-e levelet magyarországi olvasóitól?

– Az Anyám könnyű álmot ígér megjelenése után százával. Több erdélyi parasztember megírta az életét, kézzel, verejtékkel. Velük is tárgyalgatok, gondozom az írásukat, mert sikerült megállapodnom egy könyv kiadása dolgában… András-napra nagyon sok jókívánságot küldenek, s megírják, hogy ők is elénekelték azokat a nótákat, amiket a könyvben, az András-napi fejezetben felsoroltam…

„Apám énekel most. Sirályként követi anyám. Nem szemközt, hanem – mint a páros szentek – egymás mellett ülnek. Egyazon látószög rabjaiként. A szülőföldről énekelnek. »Szüleimtől, testvérimtől, jaj, de távol estem.« Tudjuk, hogy a reggel mindannyiunkat elviszen a háztól, kit-kit a maga választotta helyre. Ők ketten itt maradnak, hogy okunk legyen mindenkor a hazatérésre…”

Hétfőtől majd megint hétköznap lesz. Román és magyar választópolgárok keresik fel. Kinek elvtárs, kinek úr, domnu Sütő, de mindinkább író, aki egy háromezer lelkes falu közösségéből táplálkozva tekint ki a nagyvilág általános, minden emberhez szóló problémáira.

(1976)

Szemes Piroska

41

„E földi vándorúton” ama bizonyos hamuban sült pogácsa: a család Jó szava, Szelleme, Védőszentje a mesebeli hősnek. Aki e nélkül indul: nagyobb veszedelmek közé kerül, sebezhetőbb minden tekintetben.

A sokágú családfa teherbíró törzsét Jobbágy Sütő Mihálynak nevezték. Tizennégy gyermeke közül csak négy maradt életben, s ezzel „a négy élő harcossal… a megsemmisülés ellen küzdve vágta keresztül magát egyetlen ringó bölcsővel a történelem drótakadályain”. Emlékét őrző ükunokáját először látom, mégis ismerem. Nemcsak Sütő Andrást, az írót, az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán és a Káin és Ábel című drámatrilógia teremtőjét, de Sütő Mihály és Székely Gergely unokáját, idősebb Sütő András pusztakamarási iparosember, méhész és földművelő, mezőgazdasági gépész nagy hírű fiát, sőt, a szavak kincstárába most beszabaduló kicsi László nagyapját is. Ismerem idősebb Sütő András uradalmi gépészt és a vele egy úrnak szolgáló szép szobalány és pesztra regényét, idillikus hangulatú, boldog tekintetű, palaszürkére kopott esküvői fényképüket, és négy fiuk küzdelmes neveltetését.

Sütő András emlékeket őrző, lírai prózája – elsősorban az Anyám könnyű álmot ígér című, naplójegyzetekként közreadott remeklése – bátorított fel arra, hogy rövid magyarországi tartózkodása alatt felkeressem, hogy elbeszélgessünk a család dolgáról.

– Könyvében énje két forrásának nevezi két nagyapját, a közéleti tevékenységben fáradhatatlan, bíróviselt, újságolvasó parasztember Székely Gergelyt, és a szemlélődő, csendes, írástudatlan Sütő Mihályt. Mit jelent önnek ez a kétoldalú nagyapai örökség?

42

– Most, hogy magam nagyapasorba kerültem, megnőttek bennem az emlékek is. Jókai és Mikszáth mellett Sütő Mihálynak a mezőségi világból való igaz történetei alakították ki bennem és körülöttem azt a mesevilágot, amelyben íróvá nőttem. Emlékszem, milyen áhítattal csüngtünk rajta, amikor mesére fakadt, s hogy tiszteltük, amikor veleszületett filozofikus hajlandóságával minden egyes történetből kihámozta az egyetemes tanulságot. Anyai nagyapám számára a nagy betűkkel nyomtatott Károli-biblia volt a tudás forrása. Vasárnaponként, amikor tiszta inget vett, abból olvasta fel nekünk a szentenciákat. Egész életében puritán volt, és szigorú. Amikor nyolcvankét éves korában meglátta, hogy cigarettázom, porig sújtva közölte velem – ő „rendesen ültetett, s lám fordítva nőttem”, hogy ilyesmire vetemedem…

– Naplójegyzeteiből következtetek rá, hogy nagyszívű, bátor és okos asszony lehetett az édesanyja. De a modellek soha nem teljesen elégedettek a róluk alkotott képpel. Vajon ismeri-e, és mit szólt idősebb Sütő Andrásné a róla készített portréhoz?

– Anyám volt a családban mindig a legfürgébb, legszorgalmasabb olvasó. Gyerekkoromban arról ábrándozott, hogy papnak nevel. Amikor másképp fordult az élet, ő volt az első, aki pártfogolta írói terveimet. Nemrégiben elővette a majoránnaillatú fehérneműs szekrényből, a vasalt ingek alól azt a megsárgult, kivágott újságcikket, amivel negyedikes tanítóképzős koromban elindultam ezen a pályán. Azóta őrizte szegény, titkon és büszkén. A róla írott könyvemet is ő olvasta először. Amikor a végére jutott, elégtételnek érezte. A sok átélt megpróbáltatásért, szenvedésért. Annak idején is ő volt a családban a harcosabb, ő volt, aki megpróbált szembeszállni a legyőzhetetlen erőkkel is. Amikor a könyv megjelent, úgy érezte, hogy végre megmondtuk. Közhírré tettük, hogy mit je43lentett igazságtalanul kuláklistára kerülni, mit jelentett a szegénység, a megaláztatás… Elmondtuk, hadd tudja meg a világ.

– Megindító ez a többes szám első személy!

– Anyám érezte így, és teljes joggal. Hiszen valóban az ő nevükben, helyettük és velük szóltam. Apám mindig szemérmesebb volt, ő soha nem verte volna dobra a maga sérelmét, megaláztatását.

– Van a könyvben egy felejthetetlen epizód, amikor édesanyja végre mértékre szabott, fényes, puha bőrcsizmát kap ajándékba felnőtt fiától, de a megkérgesedett, meggyötört ujjak, erek és izmok már nem tűrik a páncélként szorító, feszes lábbelit. Szép az új csizma, de előbb kellett volna megkapnia… Olvasás közben annyira hitelesnek éreztem ezt a költői jelenetet, hogy most meg merem kérdezni: ennek a megörökítéséhez mit szólt az édesanyja?

– Pontosan emlékezett rá, hogy így történt. Még el is nevette magát rajta. Hogy most mindenki megtudja…

– A könyvben is megfigyeltem, most is feltűnt, ha otthont mond, rendszerint Pusztakamarásra gondol.

– A szülőföld – örök otthon. Pusztakamaráson születtem, de felnőtt életem nagyobbik részét Marosvásárhelyt töltöttem. Most is oda megyek haza. A fiam Bukarestben született. De azért még ma is nyugodt szívvel felelhetem, hogy valóban otthon vagyok a falumban. A gyerekek az utcán már nemigen ismernek, de az én nemzedékembeliek és a nálam idősebbek most is maguk közül valónak fogadnak be. Mostanában jobbára kocsival járok haza, de mire a falu széléről a szüleim házához érek, már róluk is mindent tudok. Elmesélik azok, akik az ablak mögül megállítanak csak egy szóra, és sorra elpanaszolják, ha gondjuk van. Gyalog ma is lassan érek a falu egyik végéből a másikra, megállítanak sokszor csak azért, hogy elmondják, „valamikor amolyanabb voltál”.

44

– Amolyanabb?

– Ez is a falu tapintata… Hiszen nemcsak a nagybátyáim, a többi földiek is számon tartják, hogy őszülök, és már nem egészen úgy lépkedek, mint annak idején. Ha nincs szoros munkaidő, ilyenkor szomszédostul odagyűlnek hozzánk a népek, és elbeszélgetünk. Sokszor okkal, ok nélkül felköszöntenek még a ráérő zenészek is, mert éppen két hónapja volt András-nap, vagy mert elmulasztottam egy lakodalmat, amelyre hivatalos voltam. Előfordult már az is, hogy azt kellett megünnepelnünk, hogy nem fordult árokba az a teherautó, amin előző nap utaztak.

– Mi, olvasók is megszerettük az ön írásaiból ezt a pusztakamarási családi kört. De most mégis arra kérem, tágítsa ki, és beszéljen arról, hogyan látja a maga körében, emberi-írói tapasztalatai alapján a családforma változását.

– Köztudott, hogy az iparosítás sokfelé eléggé megbolygatta, szétrombolta a régi kereteket. Amikor a könyv írásába fogtam, a rokonságunk nagy része még ott élt a faluban. Azóta egyre többen költöztek fel a városba, és ipari munkások lettek Vásárhelyen.

– Ez annyit jelent, hogy el is szakadtak a régi kötelékek?

– Inkább csak lazultak. Hetenként, kéthetenként, karácsonykor, húsvétkor, névnapra, lakodalomra, temetésre, ki-ki csak hazamegy. A házaik nagyrészt idegen kézre kerültek, de az otthon maradt testvér valamennyiüket befogadja. Ezek a nagy rokonsági együvé tartozást kifejező, alkalmi találkozások nem puszta vérségi kapcsolatot jelentenek. Ezeknek az embereknek ez jelenti a falut. Az emlékeket… Ebben él a nyelvhez ragaszkodásuk, a közös nótakincs megbecsülése. Az ősök tisztelete ölt formát az esztendő legszebb ünnepén, a világítás napján. Nagyon fontosnak érzem, amire Illyés Gyula is figyelmeztetett, hogy a nagy közösségekben erősödnek a kis közösségek is. 45Mindannyian tapasztaljuk, hogy a nemzetiségi létben az egyik legbiztosabb sziget a család.

– Milyen vonatkozásban?

– A család gyakorta olyan morális tartalmak és eszmények hordozója, amelyek létünk lényegéhez tartoznak. A család őrzi azokat az emberi magatartásnormákat, erkölcsi követelményeket, amelyeket valaha a Tízparancsolat fogalmazott meg. Természetesen nem vallásos, hanem elvilágiasodott értelemben – teszi hozzá magyarázóan. – De folytatva az ősi törvények zárt körét, én ide sorolnám a helyhez és a nemzetiséghez való ragaszkodást is. Sokszor az erkölcsi tartáson kívül, a felnövő generáció nyelvi hátterét is a család biztosítja. Még ahol az iskola ápolja, fejleszti is az anyanyelvi kultúrát, ott is szükség van a szövetséges család támogatására. Ahol ennek híja van, ott még több múlik a családon. Ott a szülői ház pótolja, jelenti a beszéd iskoláját is. És a család hatósugara ma is messze nyúlik.

– Az imént említette, hogy már sokan kiléptek a régi, a zárt közösségből.

– A fiatalok elhagyják a falut, és ezt mindenki tudomásul veszi. A családok nálunk szinte soha nem lépnek fel a fejlődés kerékkötőjeként. Még örülnek is a szülők, hogy a gyerek kikerül a paraszti sorból, tanul és feljebb jut. De ha az ország másik sarkába költözik is, számon tartják. Méghozzá nemcsak a nagyszülők, a rokonok, de az összes szomszédok. Tudják, ha gyereke született, ha betegség sújtotta. Valaki biztos elmeséli vagy megírja, ha a fiú iszákos lett, a lány rossz útra tért… Az otthoni közvélemény máig – valóságos abroncs maradt.

– Az abroncs összetart, de korlátoz, sőt szorít…

– Én inkább úgy fogalmaznám, hogy megóvja a dongákat a széteséstől. A faluból elszármazottaknak mércét jelent, tartásra kényszerít. Azt tapasztalom, hogy aki a vá46rosban komolyan szembekerül az otthoni családi erkölccsel, az többnyire haza sem mer jönni. Aki elzüllött, rendszerint el is tépi a kötelékeket. Mint ahogy hátat fordít a falu közösségének az is, akinek a gyerekei már nem ismerik az anyanyelvüket.

– Ezt is számon tartja a falu?

– Nem is hinné, hogy mennyire. Az első, amit az elszármazottakról elmesélnek, sokszor nem az elért pozíció, az autó, hanem az, hogyan gazdálkodott a család az anyanyelvével. Ha valakiről azt meséli az anyám, hogy nem tanította meg magyarul a fiát, ugyanúgy suttogni kezd, mintha egy asszonyról rosszat beszélnek, mint amikor bűnt vagy titkot sejt.

– Akármilyen erős a falu megtartó ereje, biztos vagyok benne, hogy a család, a családi életforma Erdélyben is változott. Az ön fia és lánya már városi emberként, városi családban nőttek fel.

– Az ő számukra már ez a városi életforma a természetes. De legalább nem elképzelhetetlen számukra a nagyszülőké se. Azokban a családokban, ahol nincs szülőfalu, ahol nem élnek közelebb-távolabb az otthoni nagyszülők, ott általában nincs meg az a szenvedélyes érdeklődés a népélet iránt, mint bennük. Negyven kilométer nem távolság, és ők kiskoruktól egyetemi éveikig gyakran jártak otthon, közelről ismerték a nagy család gondjait, a beszolgáltatástól a malacvásárlásig. Talán ezzel is magyarázható, hogy az ő életfelfogásukban, magatartásukban ma is érződik a rajt kiröppentő fészek hatása. Ezért sem támadt nálunk a nemzedékek között olyan szakadék, ami komolyabb konfliktusokhoz vezetne.

– Ahol őszintén nevelték a gyerekeket, ott szerintem városban sem elkerülhetetlen az ütközés!

– Egyetértek… Már csak azért is, mert olyankor nem ébred a gyerekben ösztönös tiltakozás az ellen, amiből ki47nőtt. Nálunk akárhány nemzedék élne egy fedél alatt, az alapvető, nagybetűvel írt Gondban – a lét gondjában – meglenne az egység. Hiszen nagyapát és unokát egyformán érintik a nemzetiségi lét közös gondjai. Lehet, hogy az egyes emberek életformájában növekszik a különbség, de a közösségérzület, az anyanyelvhez való hűség rendkívüli összetartó erő. Ebben a szűk és tág körben, amelynek természetes magja a család, általában érvényesül a kollektivitás, és nincs nagy tere az individualizmusnak. De persze a közösség gondjai is mélyebben fejezhetők ki, ha önmagával mélyebben szembenéz az ember.

– De azért ön sem vitatja, hogy a generációk között nő a különbség.

– Ellenkezőleg. Látom és tapasztalom, sőt igyekszem is lépést tartani a fiatalokkal. Sokszor tőlük kapom az ösztönzést egy-egy új könyv elolvasására. Salinger Zabhegyező-jét például a fiam ajánlotta. És ha másként is hatott rám, mint rá, nem bántam meg, hogy elolvastam. Másként fogadják be, másként szeretik a fiatalok azt a modern zenét is, aminek élvezete nekem komoly erőfeszítésembe kerül. Pszichológus lányom férje rendező. Nekik egészen más, sokkal vadabbul modern a színházeszményük, és a képzőművészeti ízlésük is, mint az enyém…

– Sokat vitatkoznak?

– Inkább megvitatjuk a dolgokat. Kétféle esztétika szerint ítélünk, de azért én igyekszem elkerülni az aggsági konzervativizmust, és ők sem támadják az én esztétikámat. A család kérdésében azonban sokkal kisebb a különbség. Ott, megítélésem szerint, a gyerekek is nagyjából azt viszik tovább, amit otthonról – az anyjuktól – kaptak.

– Az anyjuktól?

– Az aranyabroncs majd minden családban, a miénk48ben is, az édesanya. Az összetartozás közös, de az összetartásban, úgy érzem, nagyobb rész az Éva keze munkája.

– Most jelent meg a család legifjabb tagjáról írott könyve, az Engedjétek hozzám a szavakat. Voltaképpen ez is családi írás…

– Két és fél évig nálunk nőtt, nevelkedett László, az unokám. Ez a korszak a mi életünkbe is új színeket hozott. Mert felneveltünk ugyan két gyereket, de huszon-egynéhány évesen, az élet kifelé forduló korszakában, világmegváltó tervekkel bajlódva, kevesebb odafigyeléssel. Most a gyerekeink – a szülők – voltak egyetemisták, mi pedig elérkeztünk a befelé fordulás korszakába. Én magam is igyekszem még jobban vigyázni a hozzám közelebb állókra. Ilyenkor az ember már egyre többet gondol saját megváltására is.

– Az imént még a közösségi élet tartalmáról szólt.

– Nem törekszem, soha nem is törekedtem egyszemélyes üdvösségre. A közösség gondjai is akkor fejezhetők ki, ha az ember képes önmagával szembenézni. Az igazi család nemcsak hogy erre késztet, de kötelezi is rá a tagjait. A család elvárásai az író számára is meghatározó érvényűek.

– Milyen értelemben?

– Nagyon egyszerűen. Én nem tehetem meg azt, hogy taktikai okokból is olyan képet rajzoljak a valóságról, ami nem egyezik meg a hozzám tartozók tapasztalatával. Mert ha szépítem a valóságot, ha lekerekítem, az anyám és a testvéreim elkezdenek csendben cöcögni, és ez a kritika nekem megálljt parancsol. Úgy érzem, igazmondás dolgában nagyobb veszélyben van a családtalan ember, az, aki kizárólag idegeneknek ír. Mert a soha nem látott, ismeretlen közönséggel nem kell ugyanolyan közvetlenül szembenéznie, mint azoknak, akiktől a család számon kéri az igazságot. Az én igazságszerető családomnak is része 49van abban, hogy én viszonylag nagyon hamar – az ötvenes évek elején – belefáradtam az idillikus hangulatú prózába, és hangot váltottam. Ma már elmondhatom, hogy az Anyám könnyű álmot ígér-nek a munka kezdetén megjelent néhány olyan részlete, amely egy, a valóságosnál konfliktusmentesebb faluképet rajzol. Anyám nem sokat ért az irodalomkritikához, de amikor ő azt mondta, hogy „az igazat írd, fiam, ha már rólunk írsz” – elszégyelltem magam, és ezeket a részeket később kihagytam a könyvből.

– Amikor önhöz készültem, úgy terveztem, hogy a Sütő-drámák nőalakjait, Lisbethet, Idelettet, Évát is bevonom ebbe a beszélgetésbe…

– Lírai alkat lévén, nálam a tárgyszerű prózába is mindig beömlött a családi élményvilág. Drámáimban is a magam tapasztalatait igyekeztem élő figurákba önteni. Anyám példájából szűrtem le a tapasztalatokat, rá gondolva mintáztam meg a női hősök jellemképletét, és a megfelelő magatartásmodellt. Nőalakjaimra talán az a legjellemzőbb, hogy valamennyien az indulatokban, szenvedélyekben, karriertörekvésben elszabadult férfiakat igyekeznek visszafogni. Az élet és a történelem egy lényeges pontján Kálvin János felesége is békítő. Lisbeth is a megegyezést, a közös platformot keresi, Kolhaas Mihály és Nagelschmidt között. Éva pedig a fiait, Káint és Ábelt igyekszik békíteni. Nem a hazug megalkuvás jegyében, hanem az emberség védelmében zajlik a nők örökös békéltető akciója. Állásfoglalásukat nemcsak az érzelmeik irányítják, mint ahogy mondani szokták, de ott él bennük a kizárólagosság tagadása is.

– Valamiféle toleranciára gondol?

– A kizárólagosság tagadása mindig toleranciát jelent. A megosztottság érzete, tudata az én drámáimban úgy jelentkezik, hogy a nőalakok többnyire tudják: minden hő50söm hordoz magában legalább egy cseppnyi igazságot. És az igazság nem kisajátítható. Ezt a tényt, ezt az elvet a nők gyakran a férfiaknál is jobban tudják.

– Mégis, mintha a féltés lenne ezeknek a nőalakoknak a közös mozgatórugója. A hozzájuk tartozó férfiért való örökös rettegés, aggodalom.

– Ebben a féltésben benne van az is, hogy ezek a nők általában a férfisors függvényei, alárendeltjei. Ebben úgy látszik, megmaradtam a parasztirodalom hagyományai körében. Gondolja csak végig, hogy Veres Péter, Szabó Pál is jobbára ilyen családi kötelékeket ápoló, férfiakat féltő asszonyokat mintázott.

– Feltételezem, hogy Sütő András lánya már egészen más típus!

– Mássá formálta már csak a foglalkozása is. De a pszichológusdiploma, a modern természettudományok ismerete nem gátolta meg abban, hogy jellemében tovább örökítse ezt a hagyományos féltést.

– Megvallom, nem hiszem, hogy a család intézménye felett vagy akár a családon belül megállt volna az idő.

– A tegnapi nagy család közös tükörben mutatta, őrizte a családtagok arcát. Ma mintha darabokra tört volna ez a tükör. De nézze csak meg a nagy tükör apró cserepeit: minden egyes darabban ugyanaz a kép jelenik meg. Talán szétszórtabban, a megváltozott méretek következtében valamivel kisebb erővel, de éppolyan tisztán…

Idáig tartott beszélgetésünk Sütő Andrással, a Káin és Ábel nemzeti színházi bemutatójának napján. Búcsúzóban megállapodtunk abban, hogy ha egy gondolat kimaradt, ha utólag még üzenni kíván valamit olvasóinknak, írásban fűzi az interjúhoz. Így kaptuk meg az író keze írásával költői üzenetét:

51

„Család… sokféleképpen értelmezett fogalom; szentséges is, megtisztelt és olykor megvetett, cinikusan félrelegyintett. Állapota, jellege, szelleme mégis: sorsot formáló – legalábbis meghatározó – mindnyájunk számára. E földi vándorúton ama bizonyos hamuban sült pogácsa: a család. Jó szava, szelleme, védőszentje a mesebeli hősnek. Aki enélkül indul: nagyobb veszedelmek közé kerül, sebezhetőbb minden tekintetben. Hisz miért is oktatna ekképp a népi bölcsesség: »nézd meg az anyját…« Némelykor épp legutolsó menedék – a család. Írtam már arról, hogy amikor a világhódító Nagy Sándor tízezer szúzai hajadon erőszakos menyegzőjével kívánta elkezdeni a perzsák asszimilálását, a legerősebb fegyver, amely visszaütött: az elnyomottak családi büszkesége volt; a családban örökmécsesként megőrzött anyanyelv – az újszülöttek bölcsője fölött. A család az, ahol zúzmarás időben titkon ünnepelhető a titok: az együvé tartozás tudata.”

(1978)

Földes Anna

52
Válasz Beke György néhány kérdésére

– Egyik régebbi írásodból idézek: „Gyermekkorom egyik tanítómestere, Anica néni, az öreg napszámosasszony, így kezdte téli estéken a mesemondást: »Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt egy királyfiú, úgy hívták: Ion Creangă.« És elmondta Fehér Szerecsen csodálatos történetét.” Szeretném, ha ezt az epizódot kibontanád: miként hatott a gyermek Sütőre Creangă meséje, tudtad-e, hogy román író meséje, mikor tudtad meg, kicsoda Creangă, melyik a legmélyebb élményed róla?

– No, kedves Beke György, egy kicsit lassabban a kérdésekkel. Ha valami lényegesebbet keresünk, kerüljünk az emlék háta mögé. Messzebbről kezdem tehát. Onnan, hogy mese dolgában a neveltetésem szerencsésnek, mi több: előkelőnek mondható. Kanászok, béresek és – bárónők hangja növesztgette képzeletem szárnyait. Földhözragadtságomban, amikor is még semmilyen magaslatot, ahonnan önmagamat – magunkat – az ítélkezéshez szükséges távolságból valamennyire is számba vehettem volna, nem találtam: a mesére, mint kortyintásnyi szabadságra, tán az iskolai tankönyveknél is nagyobb szükségem volt. Kivált, hogy az állampolgári nevelés leckéitől úgy menekültünk, mint azok szerzőitől: a bálványimádás civil papjaitól. A bálvány – mint magad is tudod – Károly, majd Mihály király képében a falra volt felakasztva. Nem úgy persze, ahogyan azt Petőfi kívánta volt. Mondom tehát: míg madonnalelkű tanítónőnk hasznos ismeretekkel töltögette fejünket, a hivatalos Tanterv, ez a hatalmas, 53pokoli kondér szappant főzött a közösségi tudatunkból, forradalmas múltunkból s némelyikünknek a nyelvéből is. Én az enyémet, apám tanácsára, inkább otthon tartogattam. Antonescu képét s aranyos bojtjait hallgatagon nézegettem. Ilyen körülmények között a mese, amely minden időkben jó messzire húzódott a szellemi vámtisztek ütésközeléből, valamilyen ősi, kollektív akarat megnyilatkozásaként, akár egy maréknyi formátlan agyagot, egész lényemet vette munkába. Mi végett? Nyilván, hogy a legkisebbik fiú hitére és konokságára térítsen. Vagyis, hogy egyszer, valahára, miután megküzdöttünk a sárkányokkal, a királyleány kezét elnyerhetjük. Mondanom sem kell: ki, azaz mi volt ez a szépséges leányzó. Álomnyi otthon az otthontalanságban.

Anica néniről, akinek arcáról leolvashattam a román parasztság minden szenvedését, édes-tej-jóságát és időtlen türelmét, többször is írtam már. Fia, Augustin, aki elesett a keleti fronton, nekem ostorfonogató barátom volt. Az említett bárónéval nem fonogattam ostort, ellenben ő volt a református elemi iskola védnöke. Karmantyút kötögetett nekünk karácsonyra. Az esetleges lelkiismeret-furdalásnak ez is egyik altató módszere. Nyáron a bárónénak teadélután-illata volt. Amikor szorultságunkban kezet csókoltunk neki, hunyt pilláink alatt kalácsvégek és madártejes bögrék kezdtek röpködni. Esős délutánokon aranyozott szegélyű, piros fedelű könyvekből Benedek Elek meséit olvasgatta nekünk…

– És Anica néni?

– Épp hozzá térünk vissza, csak légy türelemmel. Talán nem érdektelen a párhuzam. Ugyanis, a táltos lovakon felszálló hősök szinte fizikailag rántottak magukkal ismeretlen világokba. Szemem – miközben arcomat a két öklömre ejtve a szőnyegen hasmánt feküdtem – belefájdult a gyémánthegyek, ezüsterdők ragyogásába. Elek apó me54séivel a szépséges báróné egyik mesevilágból – parfümös közelségéből és kastélyából – a másikba: szakállas manók s tündérlányok közé emelt bennünket. Anica néni, ugyancsak a mesék erejével, az ellenkezőjét mívelte: visszarántott a földre, megmártott a porban; csodái elkeveredtek a sánc martjára kicövekelt malacainkkal, szegénységünk egész tárgyi világával. Creangă tündérlányai az ő felfogása szerint aranyköntös helyett kenderinget viseltek; a messzi útra indulók nem aranykását, hanem közönséges kukoricadarát hintettek el az ösvényen. A moldvai mesemondó tehát – akiről csak később szereztem tudomást az enyedi Bethlen Kollégiumban – úgy repített föl, hogy meg is kötött egyben; a szociológus tárgyi hűségével bugyolálta mesébe saját paraszti életformánk változáslehetőségeit. Amit ilyenformán neki is köszönhetek: az írói szándéknak az a szeme járása, amely képtelen átsiklani a valóság csaholó tényei fölött. Indulj el Creangă valamely hősével az erdőbe fát vágni; magad is a hidegtől meggémberedve s éhesen térsz meg vele. Persze túlzás lenne azt állítanom, hogy kenderinges valóságunkra ő nyitotta rá a szemem; de ott tartom számon tanítómestereim között. Olyan korban, amikor a valóságról annyi mesét írnak, ő még mindig azt példázza: miként lehetséges a mesében is a valóságot írni.

– Milyen fordítási nehézségeid voltak Creangă tolmácsolása közben?

– A műfordítások nagy része: az eredetinek halvány lenyomata. Cervantesszel szólva: a mintás szőnyeg visszája. Nagy részt mondok, mivel a kiváló tehetségeknek igen kis része vállalkozik műfordításra. A magyar irodalom persze kivételnek látszik. Legnagyobbjai életművüknek egy részét majd mindahányan odadobták a fordítás áldozati oltárára. Gondold el: egy Tamási Áron mellett a paraszti romantikának micsoda híg leveként hörbölnők pél55dául Gionót, ha azt nem Illyés zamatosítja nyelvünk csodálatos fűszereivel. Vagy vesd össze Csengerit Babitscsal, s a példálózást abba is hagyhatjuk. A fordítás legelső nehézsége ugyanis nem az a nyelv, amelyből, hanem amelyre fordítasz. Creangă stílusát – mert hisz erdélyi gyökérnyomású – már kisdiák koromban árnyalatai szerint is felfogtam; alig-alig kényszerültem az írásaihoz mellékelt szómagyarázatokra. Creangă gyermekkorának színhelye, annak hangulata majdnem hogy tükörképe a mezőséginek. Kecskét ugyan nem tartottunk, de létünk tápláló forrásai hasonlóképpen csak kecsketőgyűekre sikerültek. Mondogattuk is: minekelőtte ide potyogtunk az isten markából – amely aztán végleg meg is feledkezett rólunk –, millió kecske rágta le az erdeinket; ami leveles ág a reményeinkben megmaradt, láthatatlan kecskék azt is naponta föleszik. Egyszóval, nemcsak értettem: éltem is, az idegeimben hordoztam Creangă világának testvérmását. Húszévesen – amikor meséit először lefordítottam – hiába fogtam föl mondandójának minden kis rezzenetét: saját kifejezőeszközeim voltak tökéletlenek. (Néhány éve ezért fordítottam újra majdnem minden meséjét.) S bár a románt úgyszólván a bölcsőből kifelé fülelve, az anyanyelvemmel együtt tanultam meg, a munka nehezen haladt. Önmagamban húst szaggatólag vájkálva kerestem a másik elbeszélőt, a hasonló hangút. Hónapokig szerzőm bokája szintjén kerengtem. Néha úgy éreztem: tilinkószavára büröksíppal, hagymaszár-dudával válaszolok. Keserűségem is a büröké volt. Mondom, az átdolgozáskor enyhült a szám íze.

– A tavaly megjelent Mesék című kötet fordításával tehát meg vagy elégedve?

– Azt épp nem mondhatnám; újra kezembe véve, tovább babrálnék rajta: író számára, ha agya el nem lustult, nincs végleges szöveg. De úgy gondolom: rossz munkát 56bizonyára nem végeztem. Ugyanis ez ideig senki egy árva szót sem szólott róla. Ezt nem a magam panaszaként mondom: prózafordításaink általában észrevétlenül húzódnak meg a könyvesboltok polcain. Ezért örültem annak, hogy Zaharia Stancu talán legszebb regényének – a Sirató-nak – fordításáért elnyerted az Írószövetség díját. Creangăhoz visszatérve: fordítói munkám öröme akkor kezdett elécsörgedezni a nehéz szöveg labirintusából, amikor Ariadné fonalának végét a saját nyelvem alatt megtaláltam. Amely ezúttal nem ki, hanem befelé vezetett: Creangă titkaihoz.

– Ezt miként fogalmaznád meg?

– A fordításhoz fűzött megjegyzéseimet vagyok kénytelen megismételni. Creangă a nagy szentségtörők fajtájából való. Mint Rabelais vagy Arisztophanész. Halhatatlanságának titka: megbotránkoztató kedve s bátorsága, ahogyan a halált is tarisznyába kötve fára akasztja, hogy ott kuksoljon, míg ő Iván nevében az istennel tárgyalást folytat. Mert amiként a földön: az égben is otthonosan mozog. A gondolatnak olyan szféráiba, ahová a kor szelleme szerint – hisz papok fogták a nemzetben a lelket – alázatosságba görnyedten, szenteltvíztől csöpögő ujjakkal, sűrű keresztvetések közepette lehetett csak belépni, Creangă kopogtatás nélkül nyitott ajtót, barackot nyomva a Konvenciók fejére. Olvassuk csak újra Tarisznyás Iván-ját; követelései, melyeket az Úr elé terjeszt, már-már ultimátumszerűek. A szegénynek igazságot, a halandónak örök ifjúságot kér, s önmagának egy tükörcserepet abból a fényességből, melyet Humuleşti gyümölcsöskertjeiben gyermekként megálmodott.

Csupa követelődzés akkor is, ha földi hatalmasságok közé keveredik. Amikor Ion Roată apóval megszólal: a tettetett naivitás mögül arcpirító fölény és vitriolos irónia csap ki, s a bojár hiába próbálja tréfával elütni a dolgot; 57Creangă egy eljövendő hatalom megsejdített erejével veti vissza a replikát. Hallgassuk csak figyelemmel ezt a mesemondót, s ne tévesszük szem elől a mozdulatait sem. Fehér Szerecsen elnyeri jutalmát; a szerelem kardot nyújt feléje, s elkezdődik a hetedhét országra szóló lakodalom. Békéltető, idillikus jelenet. A mezítlábas, kopacra nyírt parasztgyerekek a boldog hősök nyomába szegődnek. Bizonyára emlékszel még erre a képre. „Mentek, mendegéltek, nem is érezték, hogy mennek. A hosszú út rövidnek tűnt, s az idő még rövidebbnek. A nappalok órákká s az órák mintha percekké zsugorodtak volna…” Figyeled, ugye, hogy szerzőnk a boldogság számára kiutalt időt majdnem a káprázatig lerövidíti. A pillanatfelvétel villanó fényében – mintegy a boldogság szövetségeseként – a hold is megáll az égen. Kacagni kezd, miként a mesemondó hallani véli. Hogy annál nagyobb legyen a csend, amikor játékainkat földhöz verve visszaránt bennünket a valóságba. Az ősi zárómondat helyett – és boldogan éltek, míg meg nem haltak – tőröket göngyölget ki a mese színes kelméjéből. S míg a király termeiben muzsika szól, és az öröm a medréből kicsapva versbe kívánkozik, legalábbis rímeket aggat magára, a tőrök összekoccannak. A nép pedig, mondja szerzőnk a hangjukkal: hallgat s éhezik. Ilyen zárómondat a meseirodalomban tudtommal nem ismeretes. S ha meggondoljuk, hogy Creangă mindezt nem valamilyen plebejus-sipkában, hanem a diakónusok fekete szoknyájában hangoztatta: annál bátrabbnak kell tekintenünk őt a szentségtörésben. (Hiszen, hogy pap létére csókákat lövöldözött a templom tornyáról, potomság a gondolati kihágásaihoz képest.)

S ha már Creangă lényeges vonásai felől faggattál, hadd mondom el azt is, miért érzem őt magamhoz oly közel állónak. Mert sorsa szüntelen hányódás volt, végeszakadatlan küzdelem szellemi függetlenségének, önbecsü58lésének védelmében. Az iskolából száműzött zseni: szívszorító látvány a dohányáruda szűk ablakában. A román irodalom egyik legnagyobb nyelvteremtője, az ősi példázatok, jelzők, metaforák krőzusa – gondold csak el – nyolc-tíz szivarféleség és szipka nevét s árát mormolja naphosszat a kisváros dohányosainak. A széklábat faragó Michelangelo drámája. De életereje, kedélyállapota változatlanul: a moldvai paraszté. Ezzel gyúr át minden rázúduló tragédiát megtartó, kenyeret pótló derűvé – sótalan szellemű kritikusok szerint anekdotává –, amely sohasem a beletörődés, a keresztényi megnyugvás kábítószere, hanem táplálék nehéz napokra.

Hogyan lehetséges, hogy Eminescu barátsága révén nem hatott rá a romantika pesszimizmusa? A magam részéről ezt mással, mint a parasztság legmélyebb rétegeibe nyúló szellemi gyökérzetével nem magyarázhatom. Az egyházi és világi előítéletek ellenséges területén, aknák, csapdák fölött lépdelve, lélekben mindig sebzetten állt odébb egy-egy csínytevése után. A közoktatásügyi miniszterek szörnyülködése közepette új s új mesébe, példázatba fogott; ha történetesen nem válik íróvá, a moldovai tájak Naszreddin Hodzsájaként tartaná számon az utókor.

Amint magad is tudod: volt idő, mikor Creangă faluképét idillikusnak bélyegezték. Ugyanazok persze, akik a negativizmustól való félelmükben magát a realizmust vették üldözőbe. Nos, mifajta értékelés volt ez? A nyomorromantikában fogant bornírtság vaksi matatása; szerzőnk erejében kutatták a gyöngeségeit. Nyilvánvaló pedig, hogy tréfacsiholó kedélyvilága, derűje nem a létező világok legjobbika felé, hanem épp a hőseire sugárzik; visszavetül önnön forrására. Egy nép történelmi teherbírásának jele nemcsak a jajkiáltás és a kiegyenesített kasza, hanem a derű is, amely két felkelés között a komiszkenye59ret pótolja. Megszerettem ezt az óriást a gyöngédsége miatt is. Ahogyan emlékeiben visszahajol a humuleşti bölcső fölé, ahogyan anyja képét aranyrámába örökíti: az igazi férfilíra példája. S mivel lábát a szülőföldön vetette meg, és nem hivatkozott az olvasmányaira, műveletlennek, afféle sültparasztnak nézték egyesek. Nem vették észre, hogy jelzőikkel épp az erényeit hangoztatják. Az akkortájt is divatos nyugatmajmolásban – amit köztudomásúlag Caragiale vett erős tűz alá – az eredetisége és egyszerűsége tévesztette meg őket. Álruhás királyfi volt ő zsinóros szolgafiak között. Az marad a mai zsinórosok között is.

– Kivel rokonítanád Creangăt a magyar irodalomból? Miben hasonlítanak, miben különböznek? Van-e értelme, s milyen értelme lehet az ilyen hasonlításoknak két irodalom nagyjai között?

– Kétszer is meg kell gondolni, kit kivel rokonít az ember. A provincializmus tapsikoló természete szerint boldog-boldogtalant összerokonítottunk már. Kicsiket nagyokkal persze. A becsvágy, a bugyborékoló kivagyiság, mint szellentés a vízben, felfelé igyekszik. Csizmadia nagybátyjukkal nem a hercegek szoktak eldicsekedni. Egészséges irodalmi szellem először a colstokot veszi elő, hozzáméri magát az egyetemes értékekhez, majd azután rokonít, ha magánya szorítja. Az atyafiságot – a világba vezető szálként – kezdetben nyilvánvalóan a magunk családi körén belül keresve. Poétánkat, még mielőtt odaültetnők Pindarosz aranyszékébe, először egy Csokonaival, József Attilával szembesítjük. Nemzetiséginek hívott irodalom kiváltképpen hajlamos arra, hogy hagyományomlásai esetén – gondolj például az ötvenes évekre – megüresedett klasszikus állásait félnormás halhatatlanokkal töltse be. S hogy kérdésedhez visszakanyarodjam: Creangăt a föntebbi aggodalom nélkül, mert hisz régen átesett a vá60mon, alkati jegyei szerint Tamási Áronhoz érzem közelállónak. Meséinek hangvétele, hőseinek színtere és pszichológiája sajátosan moldovai, vagyis konkrét helyhez kötött, szociográfiai meghatározottságú; Tamási mesenovelláiban való és költői, csodás elem és realista tényszerűség fénytörése kelti ugyanazt a hatást a székely valóság elemeivel. A Bölcső és bagoly s a Gyermekkorom emlékei kánonszerűleg majdnem ugyanazt a dallamvonalat követik. Hogy miben különböznek? Amiben például a pentatonikus magyar népdal a román dojnától.

Azt kérded továbbá: van-e értelme az efféle összehasonlításnak? Úgy gondolom: van értelme, közelítő haszna tehát, amiként ezt a közelítő hasznot kell keresnünk a közös sorsnak minden más dolgában. Figyelembe véve, hogy ez a sors nemcsak térben: időben is zajlik. Sőt abban igazán! Történelemben. Az összehasonlítást, közelítő hasznot nézve pedig – mindenféle rokonítást, mert hisz a művelet nemcsak irodalmi, elsősorban nem is irodalmi – legfőbb követelményünk a tárgyilagosság és a dialektikus szemlélet. Enélkül, amint gyakorta megesik, a közösben elsikkadnak annak összetevői: a különbözőségek. Számos toll- és nyelvforgatónk vulgarizálódott buzgalmából születtek a rokonítás sziámi ikrei. Kötöttségüket nem nehéz elképzelnünk; egyik a másik nélkül megmozdulni, sőt mozdulatlanságban maradni is képtelen, ha teszem azt, valamely nagyságunk szobráról lenne szó. „Dózsa és Horea, Petőfi és Bălcescu…” – iramodik neki a vezércikkíró tolla, s ezzel máris fölmentette magát a kötelezettség alól, hogy az említettek közül bármelyiket is külön-külön s alaposan megismerje. Adjuk meg természetesen kellő tiszteletünket a mindenkori kivételnek.

– Pusztakamarási emlékeid közül nagyon sokat megírtál már. Mégis, mint bővizű forrásból, úgy törnek elő tovább is az élményeid. Az Anyám könnyű álmot ígér egészét idéz61hetném a kamarási magyarok és románok együttélésének példázatára. Ezenkívül milyen élményed maradt megíratlan ebből a tárgykörből?

– Bizonyára emlékszel Engelsnek arra a megállapítására, miszerint a francia regény magasabbrendűsége a német regénnyel szemben abból adódna, hogy az emberi-társadalmi kapcsolatok ábrázolását ott folytatja, ahol emez rendszerint abbahagyja. Vagyis a mézeshetek virányos mezejéről a házasság zsombékosabb területeire merészkedik. Azért említem ezt, mert úgy érzem, ránk nézve is tanulságos. Az egymást keresés valamikori reménysége után – magunk mögött a költői látomások, ifjúságunk paradicsomi szigeteivel – ideje alaposabban számba vennünk az együttélés hétköznapjait is. Amit ebből megírtunk, csak kezdetnek tekinthető. Mi ez a kezdet? A két világháború közötti irodalom néhány remeke, majd azután az elmúlt negyedszázad rengeteg próbálkozása. Olvasd újra ezt a rengeteg próbálkozást; a kép, mely az együttélés dolgában végül is kialakul benned: mindannyiunk kinyújtott jobbja. Csak jelzése tehát egy társadalmi-történelmi folyamatnak, amelyet megfelelő távlatból, tapasztalataink összegezésével ezután kell megörökítenünk. Miért Ma, miért Holnap, miért nem Tegnap? – kérdezhetné valaki, amiként könyvem – az Anyám könnyű álmot ígér – megjelenésekor valamely kritikus az Utunk hasábjain megkérdezte. Több okból is. A prózai műfaj, melyet regénynek nevezünk, nem úgy tanúskodik a történelemről, mint a házmesterné a családi perpatvarban. Igenis, láttam, midőn az úr ma reggel hét órakor ezt meg ezt művelte. Szóban forgó kritikusunk a könyvemnek szegezett kérdéssel – olyan esztétikai magaslesről, ahol társadalmi-politikai-nemzetiségi folyamatoknak még csak a szelét sem érzi – azt a látszatot óhajtotta kelteni, hogy kötésig merül naponként a szókimondás bátorságába. Tettetett 62tájékozatlansággal azt már nem kérdezte meg: Sánta Ferenc a Húsz órá-t miért nem 1949-ben, Marin Preda az ötvenes évek eseményeit miért nem AKKOR írta meg? Erről a viszonylagos megkésettségről – mert hiszen az idő végül is nem az előjegyzési naptárak szerint fog valamennyiünket a helyünkre rázni – sokat írtunk már; közülünk némelyek már akkor, amidőn kritikusunk még hátulgombolós nadrágban csigabigázott. Hogy miféle magyarázata lehet mégis a kérdésnek? Esztétánk a más szájából szeretné hallani, pontosabban: újrahallani egy adott történelmi korszak bírálatát, amelyért ellenben saját bőrét sosem volt hajlandó vásárra vinni. Ennyi az egész, a többi esztétizáló habverés.

– Melyik román hősödet szereted leginkább, s miért?

– Azt kellene legjobban szeretnem, akit a legjobban sikerült megírnom. Ezt pedig másnak kell eldöntenie. Hanem inkább azt mondanám, hogy magyar írónak román hőst nem könnyű megformálnia. A történelem egy helyre rázott bennünket, de nem rázta ki egyikünkből sem a sajátos nemzeti tudattartalmakat. Mindazt, ami valakinek a hovatartozandóságát jellemzi. Aki például román paraszti hős ábrázolására vállalkozik, annak ismernie kell a román parasztság társadalmi-politikai történelmét, hitvilágát, folklórját, még konyhaművészetét is. Maximalista követelmény? Természetesen. Az igényeket Sadoveanuhoz, Marin Predához mérjük, nem kordivatok felszínes követelményeihez. Az együttélés hiteles írói föltárásának tehát elemi feltétele, hogy az írók a testvéri román népet ne csak vasárnapjában, hanem a hétköznapok tengerében is alaposan megismerjék. Belülről tehát, a közös gond vállalásával. Egy távoli és láthatatlan bolygó létét zárt szobában, számtani műveletek segítségével lehet igazolni; egy nép érzésvilágát, ha az nem zúdult keresztül az író idegrendszerén, képtelenség megragadni.

63

– Falud román lakói után, immár fiatal íróként, kikkel ismerkedtél meg a román írók közül?

– Ha nem sietsz, elmondom neked.

– Nem sietek.

– Akkor hallgasd végig az alábbi kislexikont. Végigutaztam a Német Demokratikus Köztársaságot Ion Alexandruval, és végtelen vitákat folytattunk a francia és német irodalom viszonyáról, valamint az emberi lét magányosságáról; közös főszerkesztői gondokat csereberélünk sok-sok éve már Alexandru Andriţoiuval. Az is összefűz bennünket, hogy a román nyelvnek ugyanazt a lágyított dialektusát beszéljük, mint az erdélyiek általában; szinte kamaszkora óta ismerem és becsülöm Paul Anghelt. Közös fejedelmi gondjaink vannak: ő Mihai Viteazulról írt drámát, engem Bethlen Gábor foglalkoztat, más szóval: a megmaradás titka; ifjúkori barátság fűz Baconskyhoz, aki a maga nemzedékéből elsőnek ugrott ki a lírai sematizmus árkából; nem volt könnyű dolga, sokat támadták, a magam részéről pedig pártját fogtam. Illyés Gyula verseihez kértem tőle előszót, azzal kezdtem, hogy tudod, kedves barátom, ez a nagy magyar költő… S épp nekem magyarázod? Nevetett, hisz egyik fordítója és népszerűsítője Illyés Gyulának is; sok éven át koptattuk a padot közös gyűléseken Eugen Barbuval, Alexandru Balaci-csal, aki most a római Román Akadémia vezetője; a groteszk műformák iránti közös hajlam s régi barátság fűz a mindig jókedélyű Ion Băieşuhoz; borbereki nyaralások emlékét idézgetjük Maria Banuşsal; húsz esztendeje majdnem hetenként találkozom Aurel Barangával minden rendű és rangú gyűléseken, ritkábban – mivelhogy időközben megszaporodott a hivatali elfoglaltsága – Ion Dodu Bălannal, a kitűnő Goga-szakértővel; míg az Irodalmi Könyvkiadó igazgatója volt, majdnem atyai szigorral követelt szüntelen, román nyelvű kiadás végett, kéziratot 64Ion Bănuţă, s új munkakörében is a régi jó barát maradt; mintha saját filmje lett volna, oly őszinte odaadással stilizálta szcenáriumom román változatát Băran Vasile; úti tűnődéseimben olvasható, mily tanulságos napokat töltöttem Mihai Beniuckal Rómában, Velencében, Bécsben. József Attila s jó néhány más magyar költő román tolmácsolóját emberként, kommunistaként is nagyra becsülöm, akárcsak Geo Bogzát, akiről egyik színdarabom bukaresti román bemutatásakor, a műsorfüzetbe írott meleg szavait olvasva tudtam meg, hogy novelláimat már kezdettől számon tartotta; Pompeji romjait s a Vezúvot bámultam Demostene Botezzel, bensőséges – tehát családias – kapcsolat fűz immár két évtizede Boureanuhoz, és fűzött a megboldogult Marcel Breslaşuhoz s az ugyancsak korán elhunyt Eusebiu Camilarhoz; senkitől annyi baráti szemrehányást, mint Ion Bradtól – hogy mért nem viszem már neki az új színdarabomat – nem kapok; Savin Bratuval húszvalahány éves korom óta cserélgetek eszmét közös irodalmi ügyben, s Asztalos Istvánra, Szabédira emlékezünk gyakran – szinajai, borbereki nyaralások hangulatában – Nina Cassiannal; az Írószövetség némely összejövetelén még hallhattam Călinescu hangját, kardvillanású érveléseit, s baráti leveleket őrzök Ion Chinezutól, aki Móricz Zsigmondot fordította románra; Chiriţă Constantinnal együtt örültem első regénysikerének, s funkciónknál fogva egyazon fazékban főzetünk az Írószövetség tűzhelyén; először egy palack vörösbor, majd azután egy olaszországi közös utazás hitelesítette barátságomat Ilie Constantinnal; Dumitru Corbeától pedig már 1951-ben kezdtem tanulni moldovai tájszólást; első főszerkesztőm Balogh Edgár volt, a második pedig – 1948-ban a bukaresti Ifjúmunkás-nál – Paul Cornea, a kitűnő irodalomtudós, aki akkortájt a Tinărul Muncitor-t és annak magyar nyelvű változatát vezette; ez idő tájt, de in65kább valamivel későbben drukkoltam végig magam is Crohmălniceanu megvesszőztetését állítólagos intimizmusa és negativizmusa miatt, mit azzal vont a fejére, hogy néhány rossz novellát eltanácsolt az irodalomból; George Dannal Borbereken szoktunk volt nyaranta pihenni – ezt úgy hívta mindenki, hogy alkotási szabadság –, majd azután közös iráni élményeinket osztogattuk gyakran; szegény Balla Karcsival egyik tréfát a másik után eregettük Davidoglu számlájára, de olyanformán mégis, hogy ő maga velünk együtt mulatott, hol Szinaján, hol bukaresti otthonában; Lucia Demetriusnak magyar tárgyú elbeszélését próbáltam – ilyen-amolyan – tájékoztatással hitelesebbé tenni, s némely tekepartiban Geo Dumitrescuval szerettem közös csapatba kerülni; B. Elvinre gondolok hálával, hogy színdarabom útját a bukaresti Comedia Színházban oly buzgón egyengette, s hosszadalmas műkedvelő versenyek bíráló bizottságaiban tanulhattam egy-egy oda-se-neki gesztust Paul Everactól; rengeteg publicisztikai jegyzetet, riportot „hegedült ki” belőlem Sergiu Fărcăşan, s kér mai napig – szinte hetenként – jelentést, mi mindent – mert hisz hivatali kötelessége – Laurenţiu Fulga, részben sorstársam az Írószövetség alelnöki tisztségében; könyveim román megjelentetésének mindenkori bábája volt Mihai Gafiţa, s áldozatos természetű fordítóm V. M. Galan, kit azután Bözödi György fordított hasonló szellemben; Paul Georgescut hosszú éveken át mint kritikust ismertem, s el nem árulta sohasem, hogy titokban regényen dolgozik, amiként Móricz, Illyés, Mikszáth és Gárdonyi fordítója: Emil Giurgiuca sem hozná szóba mai napig sem, hogy hiszen ő is költő – a jobbakból való; már jó két évtizede, hogy irigykedve észlelhettem Mihnea Gheorghiu nagy műveltségét, aminek egyebek között Rómában magam is hasznát vehettem esti sétáinkon; lengyelországi világifjúsági napok emlékeire 66mosolygunk föl Ioan Grigorescuval, a kezdet szorgalmas kolozsvári reggeleire Aurel Gurghianuval; Romulus Guga az Anyám könnyű álmot ígér című könyvemet fordította románra, s jólesett tudomásul vennem, hogy mellékesen vállalt műfordítói munkájának olyan fedezete van – számomra persze, vagyis az elfogultság érzületében –, mint A bolond és a virág című kitűnő regénye; Ion Horea szülőfalujának képviselője voltam, érthető, hogy mai napig is hidakat, aszfaltutakat kér tőlem számon, konok otthonpárti lévén ő is; néha kalapot lenget az ember némely Sartre-szakértőnk előtt, de Georgeta Horodinca ilyen irányú ismeretei mintha bővebbek lennének, kedves szerénysége pedig nyilvánvalóbb; Traian Iancut nem illik fennhangon dicsérni, mivel az Írószövetség pénzügyeinek felelős embere, s ami szigor van benne, nem azonos a természetével, csupán a törvényekkel, amelyeken mindannyiunk érdekében járja tojástáncát; a gyermekirodalom szelídségével mosolyog magyar barátaira Gica Iuteş; a felejthetetlen Florica Cordescu halála után fájdalmas komorságba esett Eugen Jebeleanu, kit Jenőnek szólítunk, pedig ez az ugrabugra név nem is illik reá; Petőfi nagy román fordítójára a Sándor illenék inkább, de azt a véletlen Ivasiucnak ajándékozta, holott ő vidámabb természetű – ifjúkorának sorsánál derűsebb mindenesetre; sorsa s természete között immár nincs különbség, mondom magamban Labişról, akivel megittam néhány kupa vörösbort, és sohasem ültünk villamosra, hanem kilométereket gyalogoltunk; azt hiszem, épp arra az egyre akart felszállni, amely – egy hátgerinctörés indulatával – ellökte magától; de menjünk tovább: Ion Lăncrănjan Cordovanii című regényének számos fordulatáról tárgyalva mondhattam el: nálunk is épp így történt ez, s Lesnea Georgénak egy tőlünk már messzire költözött nagy erdélyi költőről beszéltem, Áprily Lajosról, mivelhogy ő is – akár Les67nea – az Anyegin egyik fordítója; Luca Remus „az én fordítóm” volt már az ötvenes években, jómagam pedig Horea Lovinescu drámáját, a Petru Rareş-t ültettem át magyarra, sajnálván közben, hogy nem mondhattam el neki, miszerint a moldovai fejedelemnek – magányos menekülésének éveiben – Csicsó vára felé menet, s Moldovából jövet, a Székelyföldön nyilván székelyek állottak pártjára, és igazították őt útba a testvéri szövetség jegyében; úgy emlékszem, ezt épp Luca Ştefannak magyaráztam volt Budapest felé menet, annakelőtte pedig egy varsói utunkon Toma George Maiorescut világosítottam föl a lengyel–magyar történelmi kapcsolatokról; a jelent azonban fontosabbnak tartva, Eugen Mandric sürgeti tőlem „a mai falu hiteles filmszcenáriumát”, minekutána Mirodan Alexandru vesékig hatoló könyörtelenséggel állította színpadra – bírálat elé tehát – a közelmúlt értelmiségi köreit, nevezetesen azokat az újságírókat, akikkel mindketten együtt dolgoztunk Bukarestben; ne felejtsem el, hogy ott izzadott az alkatára vicsorgó napi szövegek fölött Teodor Mazilu is; honnan sejthettem volna keserűségében az eljövendő remek szatirikust; vagy például Dumitru Micu mindig mosolyos félszegségében – még Kolozsvárt, 1949 táján – a konok kritikust; a másik Dumitru barátom, a tősgyökeres mezőségi, a Mircea névre hallgat, s jobban esne, ha a Fehér kenyér-nek oly régi megjelenése óta új könyve fölött énekelhetnénk cegei román népdalokat; mert Vicu Mindrával nem lehet, elméleti ember, Francisc Munteanu pedig danolás helyett a háborús élményeit sorolja legszívesebben; modern hangvételű íróként dicsérték nekem hozzáértő emberek Gellu Naumot, míg imigyen föllelkesülve magam is észrevehettem írásain, hogy Diderot úrral, Stendhallal, Kafkával társalog; Fănuş Neagut, ha netán a kiáltó angyalát nem is olvasta valaki, a mindétig robbanásos természete hozza fülünk s 68figyelmünk ügyébe, Olteanu Ioanichiét pedig ellenkezőleg: a csöndes és nyugodt modora s mindig lankadatlan kedve, ha épp magyar írót-költőt kell a román olvasónak bemutatni; Marin Preda nem olvas magyarul, ami nem is föltétele annak, hogy – megítélésem szerint – a legközelebb álljon Móricz realizmusához és drámaiságához; azt mondja: egyszer nekiült, csak úgy kísérletképpen, végigfésülni egyik novellámat; állítja, hogy lirizáló jelzői nélkül sokkal jobb lett volna; emlékezetes marad számomra, hogy gyakran találkozhattam Camil Petrescuval; Tóth Árpád-hangulatú szeme volt, odatapadva mégis – akkori nagy munkája közben – Bălcescu és 1848 fellobbanásaira; hát Pop Simion… Weimarban, Drezdában osztogattuk az erdélyi sorsot, apja talán vagy más közeli rokona tizenkilences vöröskatona volt; Dumitru Radu Popescuról, akit becézve DÉRÉ-nek szólítunk, közismert immár, hogy a kolozsvári román írók vezéregyéniségeként, a testvériség szónoki formáit megvetve, a tényleges együttműködés kereteit bővíti szüntelen; akár Titus Popovici, akinek írói vajúdásaiból, bátor be-ki huzakodásaiból – gondolj legutóbbi filmjére, amelynek szövegkönyve valójában regénynek indult, s ha jól fordítom: Hatalom és igazság címmel –, a kínból, amellyel legigazabb önmagát keresi, mindig csak tanultam; és jóleső érzéssel nyugtáztam – írásban is – Veronica Porumbacu emberi-művészi igényét, amely őt arra késztette, hogy – mintegy válaszképpen a mi buzgalmunkra – ő is megtanulja Vörösmarty nyelvét; mármint a műfordítás végett; Aurel Răuval, aki maga is képviselő, a közügyi gondok hoztak leginkább össze; érdemes lenne írásban is nyomon követnem az esztétikai eszmecserének afféle változásait, amikor is a modern verselés formai kérdéseit boncolgatva, valamelyikünk csak nagyot botlik, gondolatainak porcelánkészlete csörrenve hull szét a mindennapi valóság kavicstömegén: 69„Mondd, Aurel, végül is a választóid megkapták az engedélyt a kenyérsütésre?”; ismertem Sadoveanut is, gyakran hallgattam szűkebb körű felolvasásait; valamiféle eszmecserén karon ragadott, s felszólalásomnak egy mondatára visszatérve ennyit mondott: „Örülök, fiam, hogy a valóságot te is tisztelni óhajtod.” „Másképp nem tudjuk megváltoztatni, Mester; a tiszteletnek ugyanis éppen ez a célja.” Ezt ő nálamnál jobban tudta már; könyveinek a nyugalmával mosolygott rám; meleg kézfogását úgy vittem haza, ahogy az eligazítást viszi az ember, aki épp keresi legjobb útirányát; s egyebek között annak a cethalnak is a titkait, amely Babits után – szinte párhuzamos fürkészés közben – Marin Sorescut vette a hátára, s engem is a költő közelébe a rokon tűnődésben: Jónás vajon miként vágja ki magát összegubancolódott sorsából? Csak határozott karcsapásokkal persze, küldi rögtön a választ Nichita Stănescu, akinek szelídsége mögött példátlan költői konokság feszül, s rokon arcként villan mellé a Virgil Teodorescué; Méliusszal és Lászlóffyval szoktam őt rokonítani: vagyis az avantgárdnak azt a vonulatát látom bennük, amely nem a félrebeszédben, nem a „Concubines et concubistes” – vagyis éljenek az ágyasok és a kubisták!-szerű polgár–elvtárs-pukkasztásban, hanem közösségi elkötelezettségben keresi értelmét; s vajon távol állhat-e ettől a filozófus-esztéta: Tertulian, Lukács György román tanítványa – ha meg nem sértődik a beskatulyázástól –, akivel Rómában, az akkor még elhagyatott Román Akadémia omladozó épületében lakva húztuk a hazajövetel idejét, s gyűjtögettük szorgalmatosan az élményt; Tertulian közben német nyelvű Lukács-kötetekre vadászgatott; nagy izgalommal készült a „nagy öreggel” megbeszélt budapesti találkozójára; e kislexikon végén a „hőskorszak” éveiből hívom elő Victor Tulburét és Utan Tiberiut – Tibit –, aki hazai magyar gyermekirodalmunk 70román pártolója s Creangă-fordításaim igazgató keresztapja volt; s be rég volt az, amikor Mircea Zaciu és Pervain Iosif oly lelkes-önzetlenül vállalkozott első, Hajdú Zoltánnal írott színdarabom román lefordítására! Éppoly távoli – élő is egyben – ez az emlék, akár a Mezítláb első olvasmányélménye; oázis a konjunktúr-sematizmus sivatagában; Zaharia Stancu a népi hatalom kezdeti korszakában ennek ellenére amolyan ködbe rejtezett havas hegy maradt még jó néhány évig számunkra; nálánál kisebb tehetségek körül mintha nagyobb lett volna a zajongás; az idők tisztulásában a román prózának ez a nagy mestere nem társadalmi rangjával, hanem a könyveivel nyomult előtérbe; szövetségesének nézem József Attilát is, aki a műfordításhoz szükséges rokonérzéssel fordította őt magyarra; meg Beke György is – bizonyára hallottál róla –, aki Ce mult te-am iubit! című regényének fordításáért az Írószövetség díját nyerte el. Siratót kellett volna mondanom – te így fordítottad az eredeti címet –, de nem tartom a legsikerültebbnek. Gondold csak el: ott áll a sírnál az öreg baragáni paraszt, feleségét siratva hajtogatja: „Milyen nagyon szerettelek!” Ha ez táncdalcím, akkor gyerünk vissza az ősforráshoz, ahol pótolhatatlan veszteségét a balladahős így siratja: „Árnyéktartó ágam voltál!” Ezen most már ne tűnődjünk; Stancu legszebb regényét te fordítottad le magyarra.

Kislexikonom végére értem. Ha óhajtod, folytatom.

– Köszönöm.

– Nem tudom, kit ismertek elődeink a román írók közül. Ez a mi ismeretségünk, baráti körünk; a fölsoroltak nagy része: fegyvertársunk az emberség mindennapi védelmében; abban a törekvésünkben is, hogy az egységben a természetes különbözőségek értékeivel képviseltessük magunk. Nemcsak írókként: egy közösség küldötteiként is. Persze nem mindenki tekinti magát küldöttnek. „Sen71ki mást – csak önmagamat képviselem!” – hangzik föl néhanapján a sápadt becsvágy rikácsolása. Mert úgy gondolja: akár az isten, önmaga által létezik. Ilyenformán gondolkodása sem egyéb bolondistókiságnál: a látszatok gyors átmenete a nyilvánvaló komikumba.

– Mit tartasz egy nemzetiségi író magatartásában negatívumnak?

– A feledékenységet. A memória konjunkturális zavarait.

– Vagyis?

– Vagyis, amikor valaki elfelejti: anyjától a nyelvet nem játszadozás végett kapta, hogy majd azután az anyja sírjon helyette. A jelenség különben: a sikkasztásnak egy formája. Térjünk egyébre.

– Titus Popovici az utóbbi időben írt esszéiben példás bátorsággal leplezte le a felszabadulás előtti román nacionalizmust. Közben magyar író barátainak az együttműködését sürgette e vonatkozásban is. A felszólítás őszinte, de hozzátenném, hogy hiszen éppen a te munkásságodból nagyon sok példát említhetnék a fasizmus, a nacionalizmus leleplezésére vonatkozólag (Zászlós Demeter ajándék élete és mások). Idézhetném bátran Szabédi önvizsgáló verseit, Nagy István, Asztalos István, Méliusz József, Balogh Edgár vagy Kacsó Sándor s annyi más magyar író munkásságát. Titus Popovici az Anyám könnyű álmot ígér román kiadásához írt előszavában, amely lényegében hozzád intézett nyílt levél, további levelezésre szólítja föl magyar pályatársait a közös ügyek megbeszélésére. A magad részéről a Nagyenyedi fügevirág című írásodban olvasottakon kívül – folytatni kívánod-e ezt a nyilvános levelezést? A barátság elmélyítése dolgában milyen eredményt várnál egy ilyen eszmecserétől?

– Engedelmeddel korrigálnám a párhuzamaidat. Titus Popovici jól ismeri – talán egy-két mű kivételével – az em72lített magyar írók munkásságát. Magad a Zászlós Demeter-t említed; Popovici azonban nem szépirodalmi munkákra gondolt, hanem történelmi dokumentumok írói feldolgozására. Így említi például a szárazajtai tömeggyilkosságot. Ez a bestialitás a maga korában legföljebb újságírók tollából került a közvélemény színe elé; hasonlóképpen az ippi mészárlás, a Horthy-fasizmus bűne is. Emlékszem, a negyvenes évek vége felé Asztalos István írt erről terjedelmes beszámolót. Kiszállt a helyszínre, napokig barangolt az élők emlékezetében. A vállalkozás azonban maga is válasz Titus Popovici mai igényére: a sátánnak mindkét arcát meg kellett volna mutatni – az ippi mellett a szárazajtait is; ehhez akkor – jelek szerint – nem akadt író. Vagyis bátorság. Tollforgatóink tekintélyes része túlságosan lefoglalta magát az önkritikával. Pontosabban: az önostorozással. Különösnek, mi több: tragikusnak tartom, hogy miközben helyes népfronti elgondolás szerint Bánffy Miklós választási irodalmi esten olvasott föl, Szabédi László – ha nem is egyidejűleg, de ugyanazon közéleti hangulatban – indokolatlan bűntudattal mérte föl egész írói munkásságát. Soroljam neked a példákat? Asztalos, az Újesztendő, a Vád és panasz szerzője hosszú éveken rettegte azoknak haragját, akik szerint állítólagos sztrájktörőként került be valamikor valamiféle gyárba munkásnak; Horváth Istvánt – a Sinka–Veres Péter–Szabó Pál-vonulat ózdi feltüremlését – a narodnyikság kimondott vagy kimondatlan vádja kerülgette; Kacsó Sándort, az utóbbi fél évszázad legnagyobb erdélyi magyar publicistáját, hogy munkásságának csak ezt az oldalát – baloldalát – említsem, valamely hajdani taktikai félrefogásának drótsövényes emléke kísérte; Kós Károly feje körül a vulgarizáló értelmezések rajzása, Bözödi hátán – Székely bánja szerzőjének hátán! – egy félre-, ezúttal jobbra magyarázott biblikus tárgyú regényrészlet bűné73nek krétajele: a purifikálásé volt látható. Nem sorolom tovább. Ebből is kiderül, gondolom, hogy az irodalomtörténeti kép, miszerint 1944 után az egész, haladónak minősíthető írói gárda teljes fegyverzetével és tökéletes pszichológiai fölszabadultsággal vetette magát az új feladatokra: kissé idillikus. A nagy nekihuzakodásban olykor titkolt írói félelmek bujkáltak; a lelkesedés vitorlái némely rázósabb fordulatban le-lehanyatlottak; a kombattivitás elcsukló felhangjaiból az érzékenyebb fül kihallhatta a lehangoltság sóhajait is. A lehangoltság szüli az idillt; a kép pedig, amely a nagy átmenet, a történelmi fordulat éveiből való – legalábbis irodalmi síkon – meglehetősen idillikus. Popovici különben nem nyúlt volna hozzá. S íme, az akkor föltáratlan tények egész sorozatát veti föl, kérdést intézve hozzánk: erről semmi mondandótok? Már hogyne lenne! Volt is, lesz is. Azok a korlátok, amelyek adott történelmi korszakban a valóság részleges föltárását tették csak lehetővé: jórészt a korszakkal együtt múltak el. Időbeli távlatunk is nagyobb: jöhetne tehát az eszmecserének konkrétabb, tényszerűbb formája.

– Egy-egy irodalmi jelenség láttán gyakori jelző: a „szorongásos”. Ezzel nyilván a világszemlélet valamely újabbkori megnyilatkozását jelzi a kritika. Erről, közösségi vonatkozásban, miként vélekedel? Továbbá, a közelmúltban oly sokat vitatott pozitív-negatív ábrázolás kérdése szerinted eléggé tisztázott az irodalomban?

– Talán ne használjuk a szorongás fogalmát; kissé ködös, meghatározhatatlan állapotra utal. Az ősember szorongott, amikor feje fölött megdördült az ég. No meg az a fajta tollforgató, aki anyósával összezördülve kozmikus szorongásait kiáltja világgá. Azt mondanám: beszéljünk inkább arról, amit jobb szó híján most életérzésnek neveznék. Egyebek között mi más az írás, ha nem ennek az 74emberi állapotnak a rögzítése; bizonyos érzelmi telítettség villamos kisülése. Ami pedig a fehér-fekete, pozitív-negatív kérdését illeti: ha egyszer együtt, dialektikus egységben van jelen az életükben: mi jogosítana föl egyeseket a siratóasszony, másokat a bohóc szerepére? A társadalmi igazság kimondását nem lehet sem kisajátítani, sem bérbe adni, következésképpen kétfelé osztani sem, pozitívumra, negatívumra stb.

– Régi közmondás: seperjen ki-ki a maga portáján. Írói-közösségi eszmecserékben erről miként vélekedel?

– Seperjen ki-ki a maga portáján, valóban. Akinek külön portája van. De hol itt a külön porta? A valamikor oly kínos pedantériával alkalmazott taktika a véleményelfojtásnak egyik neme volt, mi több: az egyebugya oktondiságnak is nevetséges példája sok esetben. Emlékszel tán a mesebeli tökkelütöttre, aki baltával hessenti el a legyet saját homlokáról.

– Miként fogalmaznád meg – a magad számára – a testvériség írói-művészi szolgálatának örömét?

– Mint minden tisztességes szándéknak és munkának, ennek is öröme van: a jó lelkiismereté.

– Értek-e csalódások ezen a téren?

– Nem román olvasóim, nem a kislexikonban fölsorolt román író barátaim, hanem némely felfogások részéről igen: eszerint ugyanis vannak a barátság eszméjét hirdető írók, és vannak „rendes” írók, akik ezt a munkát afféle szellemi pótadónak tekintve, gondtalanul mehetnek a maguk feje után. Említett, persze négykézláb járó felfogás néhány évvel ezelőtt még Kemény Zsigmond Özvegy és leánya című regényének megjelentetését is lehurrogta, mondván, hogy „szerző nem tér ki a testvériség konkrét kérdésére”.

– No, igen, Kemény Zsigmond! A klasszikus erdélyi magyar írók újrakiadását becsületbeli ügyednek tekinted. Az 75első Kemény-kötet a te szívósságod eredményeként jelent meg végre. Önismeretünkből hiányozhatnak-e Kemény, Jósika és mások művei? S ezekből mit adnál elsősorban a román olvasók kezébe?

– Annak párját, amit a magyar olvasó már fordításban kézhez kapott. Vagyis a klasszikus román örökség viszonzásaképpen a mi örökségünket. Nem illendő többet kapni, mint amennyit ad az ember.

– Tamási Áron „hazatérése”, műveinek immár mind szélesebb körű beolvadása a romániai magyar olvasói tudatba a te kitartó erőfeszítéseidnek is köszönhető. Talán Tamási alakját lengte körül a legtöbb babona, az értetlenség köde. De babonaűzőnek, úgy látszik, mégis érdemes lenni. Nem tartanád időszerűnek azt is, hogy Tamási Áron legjobb munkái immár románul is megjelenjenek?

– Annak sohasem volt elvi akadálya, hogy Tamási románul is megjelenjék. A nyelvi készségben egyenrangú fordító hiányzott. Hiányzik ma is. Annál nehezebb volt kivágnunk magunk a megfoghatatlan – s már-már gazdátlan – akadályok sűrűjéből, abból, amelyet épp romániai magyar irodalmi tényezők gabalyítottak köréje. A Tamási-ellenes hadjáratnak egy viszonylag rövid korszaka után nagy csend támadt körülötte: mintha a rossz lelkiismeret csöndje lett volna. Más pályatársai körül hasonlóképpen; Illyésnek egy verseskötetén – emlékszem – még ott száradott a sár, amit egy publicisztikai írással vágtak volt hozzá, valahogy úgy, hogy Gálfalvi Zsoltot is eltalálják, mivel ő recenzálta a verseket. De, mondom, ez is elmúlt, annak ellenére, hogy akkori válaszcikkemet ez ügyben az illetékes szerkesztő nem adhatta le.

Azután a nagy csöndben hallgatózva, azt kellett tapasztalnom, hogy Tamási kiadásának szubjektív akadályai – a szubjektív lények puha lépteivel – észrevétlen elsomfordáltak. Válogatás Tamásiból? Csak természetes! – mon76dotta a kiadó, s lett ebből a mondásból a Rendes feltámadás első és második kiadása, majd azután mindaz, amit magad is jól ismersz.

– Szinte jégzajlásszerűen indult a Tamási-művek hazai méltatása és kiadása, színdarabjainak előadása.

– Igen. Halála után ez így történt. Más példát is mondok. Évekkel ezelőtt újságolta valaki: hallottam, hogy meghalt Kemény Zsigmond? Már megint? Ugyanezt jósolta valaki nemrégen egy terjedelmes tanulmányban is. Akkor szántam rá magam, hogy tőlem telhetőleg az ellenkezőjét fogom terjeszteni; néhány hónapra behúzódtam a mindig porosnak csúfolt kabátja alá, s ha perdöntő munkával nem is jöttem elé, az Özvegy és leánya, ahogy ez már szóba került, nálunk is megjelent. Jönnie kell magának a teljes életműnek is. Ha minden valamirevaló írónk elszegődne bojtárnak egy-egy klasszikusunk mellé: szolgálatát a nép bizony meghálálná. Köszönöm a türelmedet.

(1972)
77

– Nemrégen örömmel fedeztem föl egy kevéssé ismert hajdani turisztikai folyóiratban, az Erdély-ben, hogy egyik diákkori írásoddal már pályadíjat nyertél. Ez is megerősített abban a hitemben, hogy nem akármilyen indíttatást kaptál híres iskolád, a nagyenyedi Bethlen Kollégium és a kolozsvári református gimnázium, a mai Ady-Şincai líceum tanáraitól. Hogyan emlékszel vissza reájuk?

– Hadd kezdjem egy kicsit távolabbról a válaszomat azzal, hogy a nagyenyedi Bethlen Kollégium majdnem egész Erdély területéről gyűjtötte egybe a diákokat! Egy részüknek ösztöndíjat tudott nyújtani, hiszen tízezer hektárnyi területe megmaradt még ősi birtokaiból, és ez lényegében eltartotta az iskolát. Az, hogy valaki bekerül-e az enyedi kollégiumba, az nem csupán egyéni vagy családi döntésen múlott, mivel a kiválogatás közösségi gond volt. Ezt úgy kell érteni, hogy a kollégium, amennyire lehetett, az egyház és a tanítói hálózat révén kapcsolatot tartott fenn a környékbeli megyékkel. A Bethlen Kollégiumba kerülő diákok kiválasztása tanítói, papi, közösségi segédlettel történt. Azokat a gyerekeket válogatták ki, akikről valamiképpen kiderült, hogy szeretik az irodalmat, hogy foglalkoztatják őket a közösségi gondok, hogy papok, tanítók szeretnének lenni.

Nekem Pusztakamaráson, ahol a hat elemit végeztem, nagyon melegszívű, velünk sokat bajlódó tanítónőnk volt. Tóthné Vén Idának hívták. Valójában neki is köszönhetem azt, hogy a Bethlen Kollégiumba kerültem, 78hiszen az ő közreműködésének, tájékoztatásának fontos szerepe volt abban, hogy kit választott ki a kollégium megbízott embere. Ugyanis nemcsak arra volt szükségünk, hogy oda valamiképpen beiratkozzunk, hanem arra is, hogy segítséget kapjunk. Ezt az esperesi hivatal biztosította. Az egyház megszavazott számunkra egyévi ösztöndíjat, amelyet rendszeresen kaptunk minden esztendőben.

Én a tanítói hivatást választottam, így kerültem a Bethlen Kollégium tanítóképzőjébe. Ez a választás akkoriban eleve meghatározta a diák érdeklődését a közügyek, a népművelés, a kisebbségi helyzettel kapcsolatos kérdések iránt. Így óhatatlanul érdeklődési körébe került az anyanyelv, az irodalmi műveltség bővítése és leendő tanítóként a tiszta magyar beszéd csiszolása, fényesítése. Az ottani diákok természetes törekvése és néha irodalmi ambíciója találkozott a tanárok jóindulatával és törekvéseivel. Kiváló gárda tanított akkoriban a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban, olyan tanárok, akik elsősorban a humán tárgyakban voltak erősek, és így a diákságnak a humán műveltségét gyarapították leginkább. Ennek azért is örültem, mert én is humán érdeklődésű voltam. Matematikában, fizikában, vegytanban gyönge voltam. Ezzel szemben magyarból mindig jól tanultam, mert szerencsémre olyan magyartanárom volt, mint Vita Zsigmond. Ő akkor már ismert irodalmár, lapszerkesztő, neves személyiség volt Enyeden, ismerték irodalmi kritikáit, kultúrhistóriai tanulmányait. Az ő révén könnyen és hamar kapcsolatba kerültem azzal a szellemi hagyománnyal, amelyet meghatározott az erdélyi múlt, az erdélyi krónikások gazdag nyelvi hagyatéka, a Bethlen Kollégium évszázados szerepe az erdélyi magyar kultúra megőrzésében és továbbfejlesztésében. A kollégiumnak hatalmas könyvtára volt, amelyben nemcsak a régi magyar irodal79mat találtuk meg, hanem a legidőszerűbb irodalmi szenzációkat is. Ott bukkantam rá Veres Péterre, Tamási Áronra, Németh Lászlóra és Illyés Gyulára, elsősorban a népi írókra, akik meghatározó módon hatottak rám. A népi írók hatása erős volt a kollégiumban, a diákok, az irodalmi körök belekerültek a vonzáskörükbe.

– Mennyire volt tudatos a hagyományok ápolása a kollégiumban?

– Nagyon tudatosan ápolták a hagyományokat, és erre nagy szükség volt. A negyvenes évek elején, amikor én ott jártam iskolába, Enyed volt Dél-Erdélyben a legkomolyabb szellemi központ. Bár Dél-Erdélyben maradt írók, költők, általában az irodalmárok elszórtan éltek ugyan, a szellemi élet Aradra és főként Enyedre koncentrálódott. Ott próbálták újrabogozni az elszakadt szálakat. Oda irányították a tankönyvkiadást és a sajtónak egy részét is, amely azelőtt Kolozsvárt jelent meg. Kiadták többek között a Havi Szemle című folyóiratot, amelyet ugyan nem Enyeden, de jórészt Enyedről szerkesztettek, és ebben Vita Zsigmondnak is nagy szerepe volt. Könyvkiadással is próbálkoztak, hogy valamennyire pótolják a kolozsvári kiadványokat. Emlékszem többek között Szemlér Ferenc könyveire, amelyek akkor és ott jelentek meg. Ott próbálták újból kiadni a népdalokat is, hogy folytassák a Bartók–Kodály-mozgalmat a fiatalok körében.

– Melyik tanárod volt rád Enyeden a legnagyobb hatással?

– Erős ösztönzést adott nekem Vita Zsigmond, aki nem csupán osztályfőnökünk volt, és nemcsak magyart tanított, hanem egyénenként is számon tartotta azokat a diákokat, akik különösebb érdeklődést mutattak az irodalom iránt. Azokkal szinte barátilag, külön-külön is foglalkozott. Így adta le az én első írásomat egy helyi szövetkezeti lapban, a Szövetkezet-ben, amely a Hangya szövetkezet80nek volt a kiadványa. Vita Zsigmond azzal is hatott ránk, hogy olvashattuk az írásait a különböző folyóiratokban. Rendszeresebben a dél-erdélyi kiadványokban közölt, de időnként talán még észak-erdélyi lapokban is. Vita Zsigmond mellett igen erős hatással volt rám, főleg a szigorával, Erdélyi Gyula, aki Vitát felváltva tanított magyart. Rendkívül szigorú volt olyan értelemben, hogy megkövetelte a tökéletes fogalmazást és a nyelvtan alapos elsajátítását. A hanyagságot, a tudatlanságot rendkívüli szigorral büntette. Mellette harmadikként Delly-Szabó Gézát említhetem, ő zenét tanított, de olyanformán, hogy egyúttal az új zenei mozgalmat is propagálta. Megismertette velünk a Bartók–Kodály-mozgalmat. Rendszeresen énekeltük Bartók, illetve Kodály kórusműveit. Amennyire lehetett, megismertette velünk az ezzel kapcsolatos irodalmat is. Bővítette a népdalkultúránkat. Megszállott népdalkutató volt, az anyanyelv és a zenei anyanyelv páros szárnyát kaptuk tőle. Hiszen a kettőnek a szerves kapcsolata, azt hiszem, vitathatatlan. Aki elfelejti népdalkincsünket, az az anyanyelvét is könnyebben feladja.

– Az idősebb nemzedékek gyakran és nosztalgiával emlegetik a hajdani kollégiumi, illetve ahogyan akkoriban nevezték, az internátusi élet közösségi nevelőhatását. Magad is internátusban éltél Enyeden. Milyen szerepe volt az internátusnak az életedben?

– Az internátus igen sokat segített abban, hogy viszonylag könnyen beilleszkedjünk egy teljesen idegen világba, távol a szülőfalunktól, ahonnan azelőtt alig-alig mozdultunk ki. Valamiképpen a családot, az elhagyott otthont pótolta az a közösség, amelybe belecsöppentünk, amelyben azonnal feladatokat kaptunk. Ilyenformán egy új közösségbe kerülve hamar túlesett a kisdiák azon a bizonytalanságon és ijedelmen, ami az otthontól való elszakadással jár. Én életem legszebb négy esztendejének az 81enyedi internátusban töltött éveket tartom. Nagyon hamar megbarátkoztam a bentlakó diáksággal, és nem került nagy erőfeszítésembe beletörődni abba a belső rendbe, amely megszabta a munkánkat, meghatározta az életünket hajnaltól estig. De csak annyira, hogy azóta mindig maradt szabad időnk a városban való csellengésre, erdő-mező járásra is. Egy ilyen szabályozott életformában a tanulás is könnyebben ment. Nem beszélve arról, amit a tanuláson kívüli önképzés jelentett.

– Milyen formái voltak ennek?

– Rengeteg hasznos formája alakult ki az önképzésnek a kollégiumban. Például versengés folyt a diákok között, hogy ki olvas többet. Mindenkinek külön olvasmányfüzete volt. Minden elolvasott könyvről rövid kis ismertetést kellett írnunk bele. Elég vaskos füzet volt. Azt hiszem, hogy a négy esztendő alatt több száz könyvet olvastam el, és jegyeztem be ebbe a füzetbe. Az a próbálkozás, hogy egy könyvnek a tartalmát és vele kapcsolatos megjegyzéseinket írásba foglaljuk, az már önmagában is írásgyakorlatnak számított. Ezt én nagyon szerettem. Legalább annyira izgalmas volt a könyvről írnom, lejegyeznem a benyomásaimat, mint amilyen izgalommal olvastam magát a könyvet. Ezt mi nem tekintettük valamiféle kötelező és unalmas feladatnak. Főleg én nem tekintettem annak. Nem is volt kötelező, csak sugallták, többek között éppen Vita Zsigmond, hogy olvasmányainkról naplót vezessünk. Följegyeztük, mikor mit olvastunk, miről szól a könyv, mi a véleményünk róla.

– Ezt megvitattátok egymás között?

– Nem vitattuk meg. Vita Zsigmond szokta volt időnként megnézni a füzeteinket, és ennek kapcsán beszélgetés alakult ki köztünk, tanár és diák között. De volt az önképzésnek másik formája is. A kollégium minden nyárra irodalmi pályázatot hirdetett meg. Többek között így 82hirdették meg a Kálvin János életéről szóló pályázatot, amelynek kapcsán utánanéztem Kálvin életének. Elolvastam jó néhány könyvet róla, és egy nyáron át foglalkoztatott az a gondolat, hogy vajon hogyan tudnám fölvázolni Kálvin János személyét és életútját. Ez a pályázat azért volt számomra meghatározó jelentőségű, mert annyira megmaradt bennem Kálvin élete és főleg a konfliktusa Szervét Mihállyal, hogy később is visszatértem rá. Éppen a Csillag a máglyán-ban.

Az enyedi képzőben egy másik módszert is használtak az emberalakításra. Nyárára, vakációra feladatokat róttak a diákokra. Népdal- vagy mesegyűjtéssel bízták meg őket, vagy azzal, hogy próbáljanak a helyi tanító segítségére lenni. Így történt, hogy negyedikes tanítóképzősként magam is tanítottam az elemiben kiselemistákat. Főleg énekre tanítottam őket. Vagy például könyveket adtak ki nyárára, amelyeket el kellett olvasnunk, és kisebb tanulmányt írni róluk. Egész nyáron volt mivel foglalkoznunk. A felsős tanítóképzősöknek legátusi megbízatást kellett teljesíteniük, ami azt jelentette, hogy ünnepek alkalmával meghívást kaptak valamelyik egyházközségtől, hogy prédikáljanak. Ez iskolai gyakorlatnak számított, hiszen a tanítóképzőben arra is felkészítették őket, hogy adott esetben a papokat helyettesítsék. Persze ehhez igen komoly vallási oktatás folyt. Meg kellett tanulnunk a reformáció történetét. Ismernünk kellett a Bibliát. Rengeteg bibliai vonatkozású szövegem valahonnan onnan eredeztethető, a Bethlen Kollégiumból, a Biblia rendszeres tanulmányozásából.

– Magad teljesítettél-e legátusi megbízatást?

– Erre már nem került sor. Ugyanis csak négy osztályt végeztem az enyedi tanítóképzőben, 1940 és 1944 között. Ötödikben a tanulmányaimat már a kolozsvári református gimnáziumban folytattam, ahová három évig jártam. 83Felhagytam tanítói szándékaimmal. Volt is emiatt egy kis konfliktusom. Az esperesnek az volt a bánata, hogy megszegtem az ígéretemet, nem leszek tanító, tehát vissza kell majd fizetnem az addigi segélyt. De zavaros idők voltak, így aztán elmaradt a perlekedés. Én remélem, hogy ő is belenyugodott aztán később az én pályamódosításomba.

– A kolozsvári gimnáziumból kire emlékszel vissza a legszívesebben?

– Mindenekelőtt Nagy Gézát említem meg. Tőle kaptam meg Kolozsváron azt, amit addig Enyeden Vita Zsigmondtól. Nagy Géza ragyogó magyartanár volt, nagyon szerettük hallgatni az előadásait. Ő maga is írogató ember lévén mindig többet mondott a lecke kapcsán, mint amennyit általában a tanárok szoktak. Így aztán csüngtünk a szavain. Többek között Vörösmartyról is beszélt, aztán nekünk esszét kellett írnunk róla. Ez azt jelentette, hogy az előírt tananyagon kívül még tízszer annyit hozzá kellett olvasnunk. Nagy Géza fölolvasta az osztálynak a dolgozatomat Vörösmartyról. Ezzel persze fölserkentette az ember kedvét arra, hogy ilyesmivel foglalkozzék. A kötelező anyagon kívül fölhívta a diákok figyelmét, főleg azokét, akiket ő szeretett és fölpártolt, az éppen időszerű irodalmi jelenségekre. Akkoriban Kolozsváron még kapható volt a népi írók úgyszólván minden munkája. Akkor vásároltam ott össze Németh László, Illyés Gyula, Veres Péter könyveit. Ezekben az esztendőkben jutottam hozzá Sinkához, Erdélyi Józsefhez, de Babitshoz is. Nagy Géza kapcsolatban állott a korabeli kolozsvári sajtóval, így segített nekünk a tájékozódásban. Valamiképpen neki is szerepe volt abban, hogy eljutottam a Világosság-hoz, ahol aztán első Kolozsváron írt kis szövegemet közöltem, egy verset, egy rossz verset. Meg néhány levelemet, amelyek a korszak társadalmi mozgalmaihoz kapcsolódtak. Ezek lényegében publicisztikai írások voltak. Akkoriban 84volt napirenden a földreform, ahhoz is hozzászóltam egy gyermekded című írással: Radikális földreformot követelünk. Ezt a cikkemet a politikában tájékozatlanként a népiek hatására írtam. Balogh Edgárnak adtam oda, ő felnevetett, és azt mondta: de hát, fiacskám, már zajlik a földosztás, elkéstél a követeléseddel.

– Milyen volt a kolozsvári gimnázium szelleme, légköre?

– Az már nem volt olyan bensőséges, mint az enyedi, mert részint a háború miatt kissé ziláltak voltak az akkori iskolai állapotok, részint a városban olyan dinamikus mozgás támadt, amely a diákokat némelykor ki-kiszippantotta az iskola keretei közül. Magam is így kerültem kapcsolatba az írói, újságírói körökkel, a diákmozgalmakkal, az akkori egyetemi ifjúsági körökkel, amelyek már nem csupán irodalommal, hanem politikával is foglalkoztak, megpróbálták újraindítani a korábbi mozgalmakat. Mint amilyen a falujárás is volt. Vagy a népi egyetemek szervezése falun. Akkor alakult meg a Móricz Zsigmond Kollégium. Oda is bekerültem. Kolozsváron tehát már kiszélesedett a kör.

– Milyen emlékeid vannak a Móricz Zsigmond Kollégiumról?

– A Móricz Zsigmond Kollégium a szegényebb diákok közül toborozta tagjait, akiket aztán anyagilag is fölkarolt, bentlakást és kosztot adott nekik. Ez nekem nagy segítséget jelentett, mivel apáméknak az anyagi helyzete elég gyönge volt ahhoz, hogy fizessük a kollégium, az internátus és a konviktus költségeit. A Móricz-kollégiumba nem volt könnyű bejutni, mert egyetemi tanárok válogattak szigorúan. A diákok pszichológiai szűrése például Benedek Istvánra tartozott, aki akkor a kolozsvári egyetemen tanított. Szigorú szűrés után állott össze a kollégium tagsága főiskolai hallgatókból és középiskolásokból. Ki-ki a maga helyén folytatta tanulmányait, de ott éltünk, ott lak85tunk a kollégiumban, annak a belső törvényeihez igazodva végeztük a magunk munkáját. Az önképzésnek és a közösségi életnek számos formáját találtuk ott ki. Hadd említsem meg azt, hogy meghatározott napokon, esténként a hálóban sorra ki-ki önmagáról beszélt, a gondjairól, a törekvéseiről, arról, hogy mi szeretne lenni, mit szeretne csinálni, mit szeretne megírni vagy tanulmányozni, milyen erőfeszítéseket tesz ennek érdekében. És ez a kis közösség, amellyel együtt élt, mindehhez hozzászólt. Értékelték a magatartását, rossz szokásait. A kritika és az önkritika gyakorlatának egy ősi, de a későbbieknél mindenképpen elfogadhatóbb formája volt ez, egy őszinte önelemzés.

– Valóban őszinte volt?

– Őszintén csinálták, különösebb külső nyomás nélkül. Megvolt hozzá a kellő légkör. A kollégiumi életünknek egy másik formája az volt, hogy vidéki kiszállásokat szerveztünk falura. Előadásokat tartottunk a falusiaknak irodalomról, történelemről, népdalról. Ez is nagyon izgalmas volt számunkra, ezt más iskola nem csinálta. Emlékszem, én is tartottam egy előadást Zsobokon, a művelődési otthonban Móricz Zsigmondról. S mivel a kollégium részint a Magyar Népi Szövetségtől kapott valami segítséget, de részint önfenntartó volt, ezért előadás után a hallgatók megsegítették a diákokat kisebb adományokkal, főleg élelmiszerrel. Zsákokba raktuk és hazahordtuk Kolozsvárra. Mai napig is emlékszem arra, hogy az egyik élelmiszer-felelősünk a közismert, kitűnő rendező, Kovács András volt. Ő osztogatta ki nekünk a főtt pityókát, megszámolta pontosan a pityókaszemeket, hogy ne történjék igazságtalanság. Ő volt a géhás egy ideig.

– Kik voltak még diáktársaid?

– A Móricz-kollégiumból került ki még Páll Árpád, egyik színházi kritikusunk, meg Szabó István, aki néhány 86könyvével vált ismertté. Szintén onnan került ki még jó néhány műszaki szakember, kiváló mérnökök, vegyészek. Enyedi diáktársaim közül irodalmár nem nagyon került ki, csak korábban, a fölöttem járó osztályokból. Mi ott inkább a nagyobbakra emlékeztünk, azokra, akik meghatározták a kollégium szellemiségét. Például Áprily Lajos, aki ott tanított a harmincas években.

(1987)

Beke Mihály András

87
Tűnődés az idő felett

Esztendőkkel ezelőtti kép: az enyedi alma mater feledhetetlen ünnepsége után a csombordi borok társaságában templomoztunk, s gombolyítottuk az időnek szálait, amelyben Bethlen Gábor román bibliakiadásának fontos eseményét együtt éreztük ünnepelhetőnek a kollégium háromszázötven esztendeje mindig élő melegével, amely a történelem zúgásában nemcsak a maga fiainak volt nevelő otthona, hanem menedék is volt, amikor például Sárospatakról elűzettek a diákok, s mehettek Enyedre tűzfelelősi megbízatással. Estéhez készülődött a kora őszi vasárnap, ködös pára kezdett ereszkedni a dombokra, így a poharak visszaharangoztak bennünket a jelenbe, figyelmeztetésül az idő múlására. Elsőként Sütő András búcsúzott, s miután az autóba ült és elindult, az ablakon kinyúlva sapkáját emelte az ottmaradókra. Ebben a fejfedőben a mi nézőpontunkból akkor nemcsak a csombordi dombokat, hanem Enyedet is eltűnni véltük. A hetyke legényes mozdulat pedig? Talán a Pusztakamarásról Sármáson át vezetett szekerezés végeredménye is ez a mozdulat lehetett, amikor is tisztelettel a kapuban nemcsak a tudós tanároknak szólt a kisdiák süvegelése, hanem a nagyságos fejedelemnek éppen úgy, mint a könyvtárban könyveiben várakozó Móricz Zsigmondnak, Tamási Áronnak is. De ez a kalaplevétel lehetett később is: innen aztán Kolozsvárra vezetett az út, immár az irodalom, a közélet, a feladat szólította soha vissza nem fordulással, s mindig való oldalra és alá való tekintésre. Kőrösi Csoma is hasonlóképp mondhatott istenhozzádot, midőn a világ s még inkább 88a magunk megismerése végett nekiindult a keleti homálynak.

– A két enyedi kalapemelés közötti s még inkább az utána eltelt időről tűnődni talán alkalmas pillanat, kedves Sütő András. Az ötvenedik esztendő közelében könnyebbedhetnek-e az ember álmai?

– Én úgy látom, hogy életünk háromfelvonásos darab az idő érzékeltetésében. Első a gyermekkor, az örökkévalóság állapota. Az édenbeli önfeledtség kora ez. A második felvonás, amikor ennek az idő múlásának a súlya rázuhan az emberre; amikor a megfoghatatlan fogalom beszélni kezd benne. A halállal való találkozás döbbenete ez, az otthoni temetések; egyrészt a külső világ jelei. Másrészt a belső világ jelzései, a végleges állapot kínjai, amelyek aztán szorítani kezdik az embert. Írtam erről az Anyám könnyű álmot ígér című munkámban is, a bika szarván megvillanó szalagról tűnődve: a gondolataimba fölszivárgó rémületről, amikor is a halál jelezte, hogy nemcsak másokra, reám való tekintettel is létezik. Az Engedjétek hozzám jönni a szavakat című esszémben visszatértem erre, mit jelentett találkozni a halállal. Rádöbbenés: mások sorsa a tied is. Akik elmennek, láthatatlan kötelekkel téged is maguk után vonszolnak. Harmadik felvonás pedig, amikor az ember megpróbálja legyőzni ezt az érzést. Olyan harcban, ahogyan Illyés Gyula tette. A Kháron ladikján gyönyörű tűnődés a halál fölött. Az emberiség tapasztalatát összegezve lázongva és káromkodva, mégis bizakodva győzedelmeskedik.

– Ebben a drámában írónak mi jelenthet föloldozást?

– Gyermekkoromban az egyház nem tudta elaltatni a kétségeket. A református vallás különösen kevés érvvel szolgált megnyugtatásomra. Halál! Hol a te fullánkod? – így szól az ige megnyugtató szándékkal. Nagyapám temetésén ezt egy abszurd mozzanat különösen kétségessé tet89te. Amikor az említett igében a pap felkiáltott, a temetési sokadalomból többen is arra az emberre figyelmeztettek, aki méheket szállítván felborult kocsijával, és a méhek agyoncsípték.

Ettől szabadulandó menekül az ember az írásba. Tudniillik írásban a végesség ellen bízandó a végtelenség káprázatát teremtheti meg a maga számára. Az írás megbékíti az embert a halál szorításában. Nem azért, mert az ember közben halhatatlannak érzi magát. Valamennyire mégis betölti azzal a megnyugtatással, hogy porhüvelyes mulandó lévén, valamit múlhatatlanná tesz. Múlhatatlanná teszi elsősorban saját létérzését, amely tanú lehet a következő nemzedékek számára. S ha olyan ez az írás, beköltözhet a következendő nemzedékek emlékébe. Visszajáró lélekké válhat – így igazolja magát.

– Drámai, mindent összeroppantani akaró névnapozást jelenít meg a naplójegyzet. Születésnapok szokása is, hogy a csillagokig rúgató nótázás a „két hangra írt türelem”, a „sajátságosan minőségi duett” dallamába torkollik?

– Nálunk a születésnapokat nem tartották számon. Nem ilyen nárcisztermészetű a mezőségi nép, hogy önmaga létében gyönyörködjék és azt megünnepelje. Lehetséges, hogy ennek mélyebb, pszichológiai okai is lehetnek. Nem kutattam. Gondolható talán magyarázatképp, hogy feldaraboltság helyett egységében nézik életüket, amit a bölcső és a koporsó jelez. Azt tartják fontosabbnak, ami a két határkő között lezajlik, és aminek a végén elmondhatják, hogy akármennyit szenvedtünk, tisztességgel szenvedtük végig. Nálunk csak a névnapok voltak s maradtak szokásban. Föltehetően azért is, mert hogy megszülettek, azt nem veheti el tőlük senki, de nevüket őrizték, mint egy megszentelt ereklyét. Ugyanis a névnapi ünnepséggel nemcsak a szenteket ünneplő moz90zanatokat élték újra Szent István-, Szent András-nap alkalmával, hanem hovatartozásukat is.

Anyám a mai napig nem tartja számon születésnapját, a házassági évfordulókat, de mint valami körbejárható kápolna tartja számon apám és a gyerekek névnapját. Ilyenkor a becenevek leszotyognak, és ünnepélyes csengéssel ismételhetik: András, István, Gergely, József. S közben eszükbe jut András király, Gergely pápa, István király, József császár. Alkalom ez arra is, hogy el lehet kalandozni az időben. El is lehet szörnyülködni az időn. Nem is annyira a múlásán, hanem, mit szokott hozni.

– Tűnődjünk el mi is az időn, amely az imént említett jelzéseiben az írói és a közemberi gondolkodás alakítója is…

– Kezdetben az időt nem tudtam másként felfogni, csak közönséges bakter módra: hét óra, tíz óra, aztán tizenkét óra. Az elmének az a lehetősége, hogy az idővel játszani képes, a múltból, vagy előszólítani az időből, a síkjait egymásra helyezni, a cselekményt összekapcsolni, módosítani a képzelet időgazdálkodási lehetőségét, későbben tanultam meg. Pontosabban nem megtanulnom, hanem felismernem kellett az idővel való játék lehetőségeit.

– Az életmű figyelmesebb vizsgálatában az 1955–60 közötti esztendők tűnődései, naplójegyzetei beszélnek erről a felismerésről, illetve az első írói lendület után, a továbbira való készülődésről…

– Ez is az időnek tulajdonítható. Egy idő után a templomok fala is feketébb. Nem lehet az idővel bűntelen mászkálni. Elsőbben a diadalmas rikkantás hallatszott, hogy az időt mi hoztuk magunkkal. Későbben az ember szigorúbban kezdte felismerni, hogy ha hoztunk is valamit, sok mindent az idő hozott el, ha hoztunk is, vágyaink, romantikus elgondolásaink ellenére.

Erre vonatkozóan még hozzátehetném, hogy az a nem91zedék, amelyikkel én indultam, komolyan vette, hogy velünk kezdődik a világ teremtése, és hogy a világ olyan lesz, amilyennek látni szeretnők. Ezen az egyetemes romantikus szemléleten belül az irodalom felfogása is messianisztikus volt, ennek az irodalomnak prózában, versben legnyilvánvalóbb jelei, amelyek a létnek a mélyebb vonatkozásait a filozófia körébe utalták. Maguk az írások olyan feladatot vállaltak magukra, amelyek a társadalom politikai cselekvés igéinek hónaljában születtek. Ezért a sok mulandó értékű, praktikus feladatokra utaló írás.

– A romantikus hév mögött azonban a magyar irodalomnak bizonyos állandóságra utaló jellege is felfedhető: az irodalom nálunk közéleti feladatokat is felvállalt, talán erősebben, mint más nemzeteknél…

– Goethe azt mondta, hogy minden vers alkalmi vers, de elég ravasz volt ahhoz, hogy a maga módján értelmezze. Vagyis úgy, hogy korokon át érvényes legyen. Történelmi feladatok dolgában a magyar irodalom is ilyen alkalomszerűséget mutat, és ezek mindenkor a nemzet legmélyebb problémáinak felvetésében jelentkeztek. Rendszerint a lét vagy nemlét harapófogójában. Ilyen értelemben a mi irodalmunknak a nemzeti léthez, függetlenségi harcokhoz, társadalmi szabadságharcokhoz kapcsolódó nagy vállalkozásai mindenképp beleszakadtak az egyetemes törekvésbe. Az ötvenes évek messianisztikus kudarcai éppen abból adódtak, hogy a nagy társadalmi folyamatokról az íróknak egy része, mert hisz nem mindenki jellemezhető így, napi taktikai feladatokhoz igazította gondolkodását. Példaként vesszük az ember boldogságfogalmát: egyetlen és kizárólagos gazdasági kerethez például. A paraszt például általános és egyetemes érvénnyel csak a társulásban boldog, mondták egyesek. Társulás után következett a szövetkezet, némely tollforgató: csak a szövetkezetben boldog – mondta, az idővel való együtemű lihegés 92görcsös igyekezetében. Meg se próbálta senki megfejteni, hogy Móricz Zsigmond Pillangó-jában Zsuzsika miért lehet boldog.

– Az irodalom közvetlen társadalmi megnyilatkozása nálunk műfajt teremtett, amelynek klasszikus darabjai között szokás említeni immár a pusztakamarási naplót is…

– Nálunk a magyar szellem legjobbjai folyamatosan gyürkőztek abban az ellentmondásban, hogy az európai törekvéseket és a konkrét társadalmi ellentmondásokat egybeillesszék. Ennek a szembenézésnek az igénye, gondolom, hogy tulajdonképpen Adyval indult el, bár Kemény Zsigmond elsírta, hogy mennyire nem ismerjük önmagunkat. De tulajdonképpen Ady gondolati forradalma vetette felszínre az önmegismerés igényét. Azonkívül a szociográfiai irodalom szerintem elfojtott, levert forradalmak titkos továbbfolytatása nyilvánosan. Kudarcok következménye. A két világháború között egy egész generáció sorolta a társadalom bajait ebben a műfajban. A szociográfia történelmi szerencsétlenségekből adódó újabb és újabb számbavétele ugyanannak a társadalmi nyomorúságnak a közhírré tétele. Én persze hajlamos vagyok feltételezni azt is, hogy a szociográfia a nemzeti önismeret romantikus terheinek a levetése is. Egy nép ott kezd tárgyilagos lenni önmagával és másokkal szemben is, amikor a szociográfiai eszközökkel feltárja önmaga elmaradottságát. Ez persze egy kicsit megkeseríti a nemzeti tudatot, azzal a nemzettudattal szemben, amely saját társadalmi nyomorát is képes alávetni egy nemzeti romantika kedvéért.

– Még hiányoztak a művek, midőn a háromkirályok, Nagy István, Asztalos István, Horváth István és a többiek bizalmából vonat tetején, autón, gyalog és szekéren elkezdődött az országjárás. Író-olvasó találkozón még együtt lehetett Bánffy Miklóssal, s gyakorta ott ült Gaál Gábor, Ba93logh Edgár, Kacsó Sándor, Kós Károly mellett. Kedv az együttlétekre, találkozásokra azóta se apadt, emlékük van a magyarországi alkalmakról is; nem volt annyira szoros az ideje, hogy el ne fogadja a lakitelkiek meghívását vagy a kaposvári könyvtár szíves invitációját. Az írás megbékítő hatalmában az írónak nem jelentenek-e időveszteséget és békétlenséget ezek a találkozók?

– Közönség helyett közösséget mondok inkább. Írónak nem közönsége, hanem közössége van. Közönsége van a cigányprímásnak. Tehát ha én egy közösség tagjaként a magam individuális életérzését ennek a közösségnek a létezésében ellenőrzöm, s rájövök arra, hogy akarva-akaratlanul is kifejezem az írásban, akkor én már elszakíthatatlanul hozzá vagyok kötve ennek a közösségnek az alakulásához, mert annak része vagyok. Mármost az irodalom maga – kivétel az a divatos áramlata, amely fennen hangoztatja, hogy az irodalomnak nem lehet közösségi küldetése, hanem kizárólag individuális vallomás – és épp a közösséggel való találkozások erősítenek meg akkor abban, hogy az irodalomnak van, igenis van társadalmi értelme.

Sartre írja valahol, hogy az írás nem valósul meg csak azáltal, akihez szól, s az olvasás időben zajlik, tehát az író időt kér kölcsön az olvasótól. Hogyne találkoznék hát szívesen hitelezőimmel. Szívesen azokkal, akik nálunk legalábbis megható ragaszkodással jelzik, hogy nem sajnálják a nekünk kölcsönadott időt. Nem önzetlenül teszik és nem azért, mert az írótól mint választott istenétől, mindenre magyarázatot kapnak, hanem azért, mert saját létérzésüket, nyílt vagy titkos létérzésüket ismerik fel az írásban. Ember és ember nem találkozhat bűntelenül. Hát akkor az író saját közönségével? Amely vagy megnyugtatja, megerősíti eddigi munkájában, vagy közönyé94vel bünteti. És itt hozzá kell tennem, hogy nem föltétlenül az a nagy író, aki iránt nem közömbös saját közönsége. Társadalmi közöny adott esetben olyan újat is büntethet, amit az idő igazol későbben. Bonyolult kapcsolat. Távolról se akarom igazolni, hogy a művet az iránta való kollektív érdeklődés dönti el. Maroknyi volt kezdetben Adynak is a hívő serege. Bánffy Miklós azt írja, hogy Bartók zenedarabját bemutatva az Opera zenészei kártérítést követeltek, mondván, hogy fizessék meg a kárukat, mert a hegedűt a vonó fájával kellett ütögetni. De ebből nem következhet, gondolom, hogy föltétlenül az a zseniális, amitől napjainkban a legtöbben elfordulnak.

– A színház az irodalomhoz hasonlóan kölcsönkéri az időt a nézőtől. Az Egy lócsiszár virágvasárnapjá-t három változatban, a Csillag a máglyán-t négy elképzelésben láthattuk immár, s nemrégen az Anyám könnyű álmot ígér szép színpadi sikerét teremtette meg Szabó József a nagyváradi színházban. A színpadi szerző miként tapasztalja ezt az esténkénti író és közössége közötti szerződést?

– Színházi előadáson is az író-olvasó találkozókhoz hasonló érzés kapja el az embert, csak helyette a színészek beszélnek. És gyönge vigasz, hogy ha mondandó híján a színész közönségcsábító fogása teremt figyelmet. Üres szócsépléssel tartósan nem lehet közönséget megkapni. Az Anyám könnyű álmot ígér színpadi változatával a nagyváradiak végigjárták Székelyföldet. Az ő előadásaik mindenütt, ahol megfordultak, a székely paraszti közösséget tulajdonképpen nem a könyv felé fordították elsősorban, hanem saját megélt történelmük felé. Szenvedélyesen vitatták, hogy mit kellett volna tenni másként és jobban az ötvenes években. Ami talán halvány jele lehet annak is, hogy a jövőben jobban tudják, hogy mit kell cselekedni. Ebből megint az tűnne ki, hogy egy színpadi munkának 95legfőbb ismérve a társadalmi hatás lenne. Az időhöz kötött társadalmi cselekvésnek az abszolutizálása. De hát az időben tartósabb emberi érzések is konkrét cselekvési kör között születnek és nyilatkoznak meg. Ennek az előadásnak az úgynevezett aktualitása, amit egyesek pejoratív módon értelmeznek, időben tartósabb emberi gondokat fogalmazott meg.

Írói tapasztalataim is gyarapodtak persze. Egyiknek tekinthető, hogy a gondolat és a cselekvés egységének megteremtése milyen rettentő nehéz a színpadon. Hogy a gondolat elragadhat a prózában, elragadhat a regényben, de nagyon veszélyes a színpadon, ha felbillen a gondolat és a cselekvés egyensúlya. Bizonyos színpadi látásmódot is sugall az embernek a színpadi játék; ott érezni igazán, hol marad le egyik a másiktól. Egyebek között épp a gondolat rovására. Én nem tanultam dramaturgiát, nem tanulmányoztam recepteket, nem foglalkoztam színpadtechnikai kérdésekkel, darabjaimban elsősorban a magam ösztönére alapoztam. S épp ezért lehetséges, hogy a gondolat és cselekvés egysége nem mindenütt teljes. Például a Lócsiszár-ban némely helyen a forradalom jogosultságáról, illetve jogosulatlanságáról Kolhaas–Nagelschmidt csatája, vagy Kálvin bizonyos fejtegetéseiben a reformáció lényegét illetően.

Az idő engedékenységén múlik most már, hogy ezek a tapasztalatok és tanulságok az újabb művekbe beépüljenek.

Könnyebbedtek-e az álmok? Ahogyan az édesanya ígérte, Berta néni Pusztakamaráson a szülői házban válaszként a maga álmairól beszél. A nyugtalan éjszakákról; az elsők egyikéről, amikor a dunnával megpakolt szekér Sármás felé eltűnt a szemhatárból, s az anyai sejtelem érezte talán, hogy a féltő karok öleléséből milyen messzibe vesző utak 96vezetnek. Nyugtalan volt most is ezen a márciusi vasárnapon; mert megmozdult a föld, s a kedves fiú útjai oly gyakorta vezetnek a fővárosba. S az anyai gondolat hazaszólító ereje délutánra meghozta fiát. Aki immár ötven esztendővel a háta mögött, az időnek bármiféle szorításában, földúton is akár, mind hazafelé tart. Aki ábeli kacagással gyűri az időt, a szomorúságot. Az Isten tartsa meg soká!

(1977)

Ablonczy László

97
Sütő András egy napja

– Megmondanád, hol vagyunk? Tudom persze, hogy a Székelyföldön, Zetelaka közelében, a Hargita lábánál, de…

– Igen, közelebbről. Hát a Sikaszóban vagyunk, az úgynevezett Alsó-Bakó-pataka mentén. Ide építettem kétszobás „menedékházat” – nyárára –, de télire is, részint magamnak, de jórészt a gyerekeknek: fiamnak, lányomnak meg az unokáknak. Hadd süsse őket itt a hegyi nap, ismerkedjenek az ábeli rengeteggel, az erdei madarakkal, vadakkal, virágokkal, gombafélékkel. És az emberekkel persze. Azokkal, akik itt a szomszédaink. Nehéz életű emberek. Erdőlők.

– Vagyis…?

– Vagyis a fakitermelésben dolgoznak. Vágnak, húzatnak, hordanak. Lovakkal húzatják a nagy szálfákat, ami nemcsak nehéz, de veszélyes munka is. Kállai Jóska is a lábát törte vele, hogy a meredeken meglódult a szálfa…

– Miért jöttél ilyen messzire házat építeni? Pusztakamarás közelebb lett volna.

– Sokféle oka van. Egyrészt, mert itt kaptam helyet, ahová építeni lehetett. Továbbá: apámat, anyámat is elhozom ide – fenyveslevegőre. Ugrásnyira van ide a hargitai Madaras, a gőzfürdővel. Csúznak, mindenféle öregkori bajnak a csontokra… Még továbbá: itt, a Székelyföld kellős közepén, itt van nyelvünk erdőrengetege. Szeretem hallgatni, hogy zúg körülöttem az otthoni, a pusztakamarási neszezéshez képest. Megiszunk otthon egy po98hár erős szilvapálinkát, Feri bátyám krákog és azt mondja: ez nem alimentára. Vagyis nem állami boltból való. Sikaszói szomszédom is köhint egyet-kettőt, és azt mondja: ennek is elfelejtették a körmit levágni. Észlelheted: hogy kúszik az egyik, hogy szárnyal a másik megjegyzés. De én innen oda viszem. Igaz, kicsit a mesebeli ostobához hasonlítok vele: rostával hordom a vizet, vékával a napfényt… De így is vinni kell. Nyelvünk feudális korának viszonyait éljük. Egy helyt ragyog, másutt senyved a nyelv. Egységesíteni kell. Most költözünk be, most öltözünk be nemzeti nyelvünkbe. De még egyebekben is: alig léptünk a nemzetté válás útjára, mikor egyesek máris kérdőjelet raknak a fogalom után. Máris azt kérdik: mi ez az avultság? Csak az élettől, a néptől elszakadott, tragikusan – de cinikusan is – elszakadott elmék képesek efféle kérdőjelekre. Lám, a minap is ezt olvasom valahol egy újságban: a szolgálatos, nyersagyú fenegyerek azt mondja fényes nappal, ország füle hallatára: Illyés Gyula, Nagy László, Juhász Ferenc stb. – irodalomként nem létezik számára. Hát jól van, tüsszent a bolha. De miazmás tüsszentés. Mosakodni kell egy-egy ilyen tüsszentés után. No, beszéljünk másról…

– Ez itt a hargitai hegyvonulat. Milyen magasságban vagyunk?

– Délkelet irányában láthatod a madarasi Hargitát. 1800 méter, északon a Csudálókő 1500 méter, nyugaton a Barátos sarka 1460 méter. Északi irányból látszik a csumafalvi Délhegy. Ott a rengeteg fajdkakas, híres dürgőhely.

– Ha már szóba kerültek az erdei vadak…

– Rengeteg a medve. Nem ajánlatos lábujjhegyen járni az erdőben. A bocsos anyamedve, ha váratlanul lepik meg, ingerlékeny, odaüt bizony az embernek, tavaly is megölt egy öreg székelyt. Meg aztán: a közeli katlanban 99lesvadászat végett etetik is a medvéket. A lóhúsra szokott medve lassanként vérmedve lesz, leüti a tehenet, borjat, elviszi az ólból a disznót. Ha bealkonyodik, minden irányból hallani a pásztorok éjszakai riogatásait. Kiabálnak, vasakat vernek kalapáccsal, hogy elriasszák a medvéket.

– Akkor itt nem tanácsos mászkálni.

– Lehetséges, de ismerni kell a járást, a szabályt is valamennyire. Az erdei vad valójában fél az embertől. A legcsekélyebb ágroppanásra is elinal, de mondom: a bocsos anyamedvét például nem tanácsos óvatlanul megközelíteni. A tájékozatlant a malacos vadkoca is megijeszti, mert némelykor rámordul az emberre, fogát csattogtatva fúj nagyot, de csak míg a malacait veszélyben látja. Ha azok elsurrantak, maga is odébbáll. A szarvasok pedig ugyebár szelíd állatok, farkas leginkább télen fordul meg a ház körül. László unokámmal a hóban nyomászni szoktunk, ez jó szórakozás: megállapítani, „kik” voltak éjjeli vendégeink a ház körül, a patak mentén.

– És a pisztrángászat?

– Kiváló alkalom arra, hogy az írás közben berozsdásodott csontjait az ember megmozgassa. Mint tudod, a pisztrángászat nem egy helyben való matatás: hajnalonta vagy délután nyolc-tíz kilométert is legyalogol az ember a pisztrángos patak mentén. Szunnyatag természetűnek ez a mászkálás nem való. Kőről kőre, vízből ki és be kell ugrándozni, hajoldosni, a nagyon éber pisztrángot megközelíteni stb.

– És az eredmény?

– Változatos. Ez nem vadászat, hogy törik-szakad, kipiszkálják a medvét, vaddisznót a sűrű katlanból. Ha egyszer nem harap, akkor imádkozhatol neki, nem harap a pisztráng. Máskor egy-két óra alatt is kikerül a vacsoráravaló.

100

– Nem minden napra persze.

– De nem ám! Hetente kétszer lehet horgászni, csütörtökön és vasárnap. Meg akkor is, gyakori az esős, szeles nap, ülhetsz itt az eresz alatt.

– És mit csinálsz ilyenkor?

– Sok munka adódik a ház körül. Meg hát olvasni kell.

– Megkérdezhetem, hogy mit?

– Mostanság színházi olvasmányaim kötnek le. Igyekszem tanulni valamit abból, ami véglegesen soha meg nem tanulható. Lám, régóta vitatják: lehetséges-e más színpadi hangvétel, mint az ironikus, az abszurd, a groteszk, a fintor stb. Merthogy ez az emberiség egyebet már nem érdemel. A szakadék szélén tántorgunk, olyannyira, hogy már csak az abszurd hangvétel segíthet, vagy az sem. Semmi sem! Amit ebben a műfajban – a színháziban – magam eddig írtam, nem tekinthető formai újításnak, sem formabontásnak, mert van ugye bontás újítás nélkül is. Ember és hatalom viszonyát próbáltam feszegetni immár a negyedik drámámban, A szúzai menyegző-ben is. Meggyőződésem, hogy a valamikori görög Végzet most a Hatalomban lakozik. Az ember teremtette, ám lássa: mit kezd vele. Az olvasmányaim pedig csupa ellentétei az én hangvételemnek. Nem akarom – mert nem tudom – módosítani a magam hangvételét, de tanulságos mindenképpen tudomásul venni azt az ironikus ábrázolást, amely – tapasztalatom szerint – mindinkább uralkodó lesz a drámaírásban. Irónia és fintor az élet minden nagy kérdésében, legyen az halál, szerelem, messianisztikus szenvedély. Magam hiszek még abban, hogy e fogalmakat komolyan is lehet venni, de nyilván megpróbálom indokolni magamban azt a szemléletet is, amely – valószínűleg ugyancsak véres komolysága folytán – az enyémnek épp az ellentéte. Szeretlek, kedvesem, tanultuk ugyebár Petőfi Sándortól, mostan pedig Albee fintorával kell 101megbarátkoznunk. Hallgasd csak: szerelmének az orvos ezt mondja: „Itt állok én… itt állok, mint tangens, érintőlegesen, holott valójában sokkal jobban és szívesebben szolgálnék rádiuszként, de nem ám belülről kifelé mutatva, hanem fordítva: kívülről befelé hatolva, egyenest a maga imádni való vortexének kellős közepébe.” Vagy Różewicz modern darabjában: „Szeretni lehet akármit, te mamlasz. Szerethetjük a hajat, a bőrt, a csontokat, van körömszerelem, nyelvszerelem, kéz- és lábszerelem, szemölcs-, szeplő-, anyajegyszerelem… csődör-, bika-, kaméleon-, bakkecske-, szamár-, kosszerelem… szerelem – kutya, macska és madár módra… Te szamár!… Mihez értesz te? Te szarevő!” Igen, imigyen módosul ma már a szeretlek, kedvesem! Tudomásul veszem, de nem hat rám, nem vagyok képes valóságosnak felfogni, csak részben, ragaszkodván a másik részhez, amelynek szellemiségében születtem, felnőttem. A felismerésben, hogy van még ezen a világon kérdés, jelenség, emberi vágy és törekvés, amit véresen komolyan kell venni, amin nem segít az irónia, bár elismerem, hogy szükséges, mert maga is injekció lehet az emberi eszméletben, amelyért az író is álmatlankodik.

– Min dolgozol?

– Bethlen Gáborhoz tértem vissza egyebek között. A megmaradás gondjára. A cselekvés módozatainak gordiuszi csomóihoz. Mit tehetnénk azért, hogy úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk. A létünk tele rókahízelgéssel: énekeljetek, hollók. Nyilván, hogy kiessék a sajt a csőrünkből. Ezt kellene pedig megőriznünk. Az utolsó falat sajtunkat…

(1980)

Farkas Tamás

102
Művek forrásvidéke
103 104
Beszélgetés Huszár Sándorral

Első kérdésem kissé nyers, ezzel szemben bizonytalan. Így hangzik: lehet-e a hagyományos parasztábrázolás válságáról beszélni?

– Már hogyne lehetne! A rengeteg válságból, amiről manapság szó esik, miért éppen ez maradjon ki? Kérlek, a másfajta válságok emlegetését ne úgy fogd föl, mintha máris mentőkörülményeket keresnék. A hagyományos parasztábrázolás válságáról nemcsak lehet: kell is beszélnünk. Ez ugyanis tény. De bizonyos, hogy beszélgetésünk folyamán ez a tény legföljebb néhány részletében kaphat megvilágítást. A beszéddel valahogy úgy vagyok, mint Rousseau mondta volt magáról: írásban kitűnő sakkjátékos lenne. A jó lépés aztán jut eszébe, hogy a játszmát elvesztette, s a partner hazament győztesen. Isten neki! Én azt hiszem, az említett válság lényege, hogy megváltozott alattunk – és bennünk – valami. A létünk, egyszóval. Más szemlélet, más eszköz a kor követelménye. De csak most vajon, századunk hatvanas éveiben? A követelmény, vagyis az európai viszonylatban korszerűbbnek tekintett tematika és ábrázolásmód, a forradalmas Móricz Zsigmondot is a hagyományosba utalta nemegyszer. Miért nem kapta föl őt a Nyugat? Mert valamiféle ódonságot szimatolt benne. A mi újdonságunk hagyományosnak tűnt föl: sorskérdéseiben idegennek, nyelvében lefordíthatatlannak, stílromantikusnak, elkésettnek. Mi átvettük a franciáktól Gionót; ők Tamásit nem méltatták annyira, pedig nagyobb író. Különben 105úgynevezett hagyományosságaink számtalan bökkenőjén Németh László nálunknál hamarább kezdett el tűnődni, igen tanulságosan. Sajátságos közép-európaiságot látok én ebben: olyan kötöttséget, amelyet a társadalmi viszonyok kényszerítettek a magyar irodalom paraszti vonulatára. Ne felejtsd el: olyan sorsproblémákkal kellett viaskodnia, amelyeket szerencsésebb népek – a franciák például, a nemzeti lét kiteljesedésében, a polgárosodásban – rég megoldottak a maguk számára. Hogyne lenne hát A boldog ember vagy az Ábel-trilógia hagyományos! Ahol a lakosság többsége félfeudális viszonyok között élő parasztság, nyilvánvaló, hogy egy néphez kötődő irodalom törvényszerűen fordul a paraszti tematika felé; hogy népi – persze nem népies –, hogy amiként Illyés válaszolta Kosztolányi fanyalgásaira: bőgeti a marhákat. Hagyományosan, mint Erdélyi József vagy Horváth István? Szabad versben? Mindegy. Az ütés iránya és ereje fontos. Mi ugyanis – mármint akinek szülőfalut adott a sors – nem KITÖRNI akartunk valamerre, hanem BETÖRNI mondandónkkal a paraszti világba. S itt jön a kényszer: úgy éreztük, hogy ez csak a móriczi hagyomány útján lehetséges. Kányádi neve kapcsán Petőfit emlegettük akkortájt, mint formai modellt. Nem Kassákot. Semmifajta értékelést az avantgárdról nem óhajtok itt neked mondani. Csak annyit, hogy avantgardista eszközökkel a parasztsághoz nem juthattunk volna el. Ragaszkodnunk kellett a közérthetőségnek ahhoz a modelljéhez, amelyet hagyományosnak lehet ma nevezni. (A novellának például ma már elvetett klasszikus formája.) És tematikában? A közügyi jellegű, a konkrét társadalmi folyamatokhoz kötött, a politika vaslépteihez kapcsolt témakeresés. Csordultig telve azzal az érzéssel, amelyet társadalmi elhivatottságnak nevezünk. Tudom, hogy ez az érzés nemcsak ennyi: áttételesebb is lehet. Mi ebben éltünk: saját 106lobogásunkban. A hagyományos parasztábrázolás történelmi kényszer volt számunkra.

– Illyés Gyula azt mondja, hogy Németh László nem parasztregényt ír, csak parasztokról.

– Csakhogy én ebből a szempontból őt is hagyományosnak érzem. Ha modern európai kortársaival vetjük össze – Joyce-szal például –, fő erénye nem az ábrázolásbeli újítás, formabontás és hasonlók. De jó helyre céloztál a kérdéssel, amely bírálat is lehet. Tartalmi vonatkozású mindenekelőtt. A mi parasztábrázolataink a politikum szelleméből gyakorta kerültek át a napi politika hónaljába; nyakunkon fölismerni az ugyancsak letűnt dogmák markának nyomait. Ez a tapasztalat azonban nem indokol semmiféle sulyokelhajítást. „Mit írsz?” – kérdem valakitől. „Modernet!” – mondja. „Miben áll az?” „Hát először is: nem paraszti téma.” Ha ez is a korszerűségnek egy jele, akkor nem csodálkozom, hogy a társadalom döntő rétegeinek osztályos és emberi problematikája jószerivel kiszorul az irodalomból. Panek kiáltott föl legutóbb: nincs már semmi vajon, csak elidegenedés? És egyáltalában mi az, hogy elidegenedés? Talán fogcsikorgatás némely dolgok láttán; így igen. Régi utánérzést minek cseréljünk föl újabbakkal? Merthogy volt és van Móricz- vagy Tamási-utánérzés…

– Esetleg saját magunk utánérzése.

– Úgy van. Az író könnyen esik csapdába azáltal, hogy visszatér sikereinek régi színhelyére. (Lám, nemcsak a bűnösök!) A közönség kívánságára még egy ráadást énekel. Közben csak az történik, hogy a társadalom újabb hullámai elzúgnak mellette. Mindennapi sorskérdéseinkkel, drámáinkkal egyetemben. Persze közrejátszanak itt egyéb kényszerítő körülmények is. De szerintem az említett válságból egyetlen út vezet ki: az, ha elavult eszközeink elhajítása közben nem nézünk el saját fejünk fölött. 107Afölött, amit térben és időben meghatározott emberi és nemzetiségi létünknek nevezhetünk. De ha nem is nevezzük meg: attól még ugyanaz marad. Elmehetünk Párizsba az egzisztencializmus inasainak Tristan Tzarához is, kigyomlálva mondatainkból a fölháborítóan hagyományos vesszőt, pontot, kérdőjelet. Mint tudod, a dada megteremtője élete végére kinőtte a falovat*10 s „a trónra emelt értelmetlenség” bódulatát is. Közérthetően szeretett volna írni. Egyszóval, fölkurjanthatunk időnként, hogy betörtünk Európába – miközben az öreg földrész a füle botját sem mozgatja –, attól még nem leszünk korszerűek. Saját földünkbe kell markolnunk, ha beletörik is a körmünk.

– A tartalom primátusa ügyében egyetértek vele, de ajánlom, gondolkozzunk el az ókori görög istenek példáján, akiknek nincs valóságos létük. Függetlenül a műélvező vallásos hitétől, ma is hatnak szobrokként, avagy irodalmi alakokként. Tehát valóságos tartalmuk, létük csak a művészi formában van.

– Csakhogy ezekkel az istenekkel tréfálni lehetett; lehetett becsapni őket, megvonni tőlük a tömjénfüstöt, amiként Arisztophanész tette. Emberi gyöngéik voltak: dorbézoltak, némelyik a feleségét is megcsalta. De gondolj Kálvin zord istenére, akivel nem lehet bratyizni; akinek nevében Genf asszonyainak szoknyahossza megméretett. S ha ilyen szép időben kedved van hozzá – mert tudom, hogy írói hajlamod is erre késztet –, gondolj azokra az istenekre, akik hőseid sorsát oly sokszor megkeserítették. Így hát a művészi forma – és újítás és modern kitörés – újra csak a mai valósághoz kényszerít vissza.

– Hiszen épp ide akarok kilyukadni, a régi igazsághoz: a 108művészet nem kitalálás, hanem megtalálás, amivel a művészi alkotómunka aktív, visszaható jellegét akarom hangsúlyozni.

– Vagyis az értelmét. A goetheit, ha úgy tetszik, miszerint nem a költőit kell megvalósítani, hanem a valót emelni költőivé. Ez ellen persze magam is vétettem. Meg kellett tanulnunk, hogy Swift nemes lovai, kiket az emberek szolgálnak, valóságos lények, míg az idill tűz-víz révbe jutó, név szerint és anyakönyvileg ellenőrizhető földi figurái gyakorta csak mesehősök.

– Nem érzek indítékot arra, hogy bíráljak. A jelenséget szeretném megérteni, azt keresem, hogyan tovább.

– Az igazat írni, közérthetően. És legalább annyira közügyi szinten, mint a leghevesebb hagyományrombolók.

– Persze nem Alain Robbe-Grillet-re gondolsz.

– Nem, hanem Ionescóra például, aki már-már elavultan közérthető. És közügyi. Orrszarvú-ját, Beligan remeklésében, a varrólányok is fölfogták. Helyesen-e? Legalább annyi mondandó legyen egy műben, amennyit félre lehet érteni.

– A parasztságba való betörés igénye meggyőző és indokolt, de vajon nincs már itt a kitörés ideje?

– Jeles szerzőink vannak, kiknek több az ismerőse, mint az olvasója. Ezért gondolom: először befelé kell ásni – érdeklődés után.

– Úgy értem, elmondani azt a világot másnak is.

– Először mondjuk el magunkról. Hiszen még nincs kimondva. Az eddigiek? Kezdetben a falu felkapta a fejét. Sírt és kacagott Asztalos novelláinak hangulatában. De mi történt azután? Falun-városon egyaránt. Kevés kivételtől eltekintve, hiteles-e a tanúskodás? A történelmi. Másodszorra kell meghódítanunk az olvasókat. Gyúrtuk, persze, az anyagot. A rossz szobor láttán – az anyagot és 109nem a kezet hibáztatva – elkezdődött a kacsintás az importanyag felé. Ezzel nem lehet kitörni. Csak azzal, ami sajátunk.

– Akárhogy nézem, ezek „hogyan” problémák is, tehát formai kérdések is egyben.

– Kétségtelen. A banális realizmus eszközei elavultak. Az újítás igénye általános és jogosult; ami jogtalan: a puszta becsvágy, a bukfenc, az öncélú formabontás, amikor a szerző pontosan tudja, hogy mit nem akar, de fogalma sincs arról: mit akar. Nézz csak körül: van ilyen.

– A kérdést tovább feszegetni veszélyes. Példát mondok. Steinbeck, aki a harmincas évek agrárproletárjainak életével kezdi, ma más hangon szól. Megváltozott körülötte a világ. A Kék öböl meg Szerelem csütörtök című regényét olvastam nemrég, s elbűvölt a neoprimitív ábrázolásmódon áttörő mély, nagy humánuma. Most hirtelen arra gondolok, hogy gazdag népművészeti kincsünknek valóságos tömegsikere van a mi modern világunkban. Miért hat a népművészet? Mert az egyes vonalak és kiszámított mértani formák világában szinte mellbe ver egy kerámiaváza vagy varrottas őszinte, keresetlen naivsága. Mond valamit neked ez a párhuzam?

– Tamásival foglalkozva kaptam föl rá a fejem. A természeti ember – nevezzük most így az említett szemlélet hordozóját – látásmódja távolról sem kimerített tárház. A népi művészetben – tárgyiban és szellemiben – a gondolatiság modern elemei találhatók föl. A kafkai víziót – sajátos módján – a föld fia is átélte; a kezdeti szorongás különben a János apostolé, későbben a Tamásié is, nem egy szép lapján. A Rendes feltámadás halálvíziója például. A székely népi dallam – Bartók zsenijében – mily borzongató, modern életérzéssé nőtt! A példa pedig, amit említettél, csak megerősít engem abban a meggyőződésem110ben, hogy saját feltáratlan forrásaink felé kell fordulnunk. Szavakért is gyakran.

– Ezt mire érted?

– A nyelvünkre gondolok. Népköltészetünk a világos kifejezés, a tömörség és képszerűség, a célba találás ragyogó példája. Ebből tanulva mily lebilincselő egyszerűséggel írt bonyolult dolgokról Szabédi! Sajnos, a nyelv semmibevevésének korszakát éljük, az elégedettségét, mikor sokan úgy gondolják, hogy az íráshoz éppen elegendő – ha ugyan nem sok – az otthonról hozott konyhanyelv. Kosztolányi? „Kínosan választékos” – mondta valaki. A lomposság, nyelvi szegénység, a négykézláb járó stílus nyilván kevésbé hagyományos. Olyan körülmények között tehát, amikor Arannyal szólva, a magyar nyelvre minden nyelv hat, kivéve a magyart, úgy hiszem, közös gondunk lehet a stílus.

– Mi van most az íróasztalodon?

– Szülőföldi tudósításom. A címe: Anyám könnyű álmot ígér.

– Műfajilag minek nevezed?

– Naplójegyzetnek.

– Egyik lapban megdicsértek érte mint riportert.

– Az nem baj, csak egészség legyen.

– Milyen irányban moccan benne a toll?

– Ahová a tied is: az igazság felé. Vagyis a megtalált – és nem kitalált – gondok irányába. Egyebek között a tényszerű közlések felé. Ne gondolj persze monográfiára, nem vagyok a műfajnak tudósa. A megszámolt újszülöttek, a temetőbe kísért halottak számából általánosabb érvényű tanulságokat próbáltam levonni. Néhol derűset, másutt komorabbat. (A mi nemzedékünkből te hamarabb vetetted föl a fejed komor dolgokra; ha emlékszel, naturalizmusért bíráltalak is. Azt hiszem, nem volt igazam.) Mozgásirányokat próbáltam kitapintani. Beleszőve a magam 111életérzését is; az óhajt, amit Ady – ha jól emlékszem – így fogalmazott meg: a szabadságból föl, szabadnak.

– A mű építésében milyen szerepe van nálad a filmnek? Tudom, hogy most dolgoznak a harmadik filmeden. A kérdés annál is indokoltabb, mivel te vagy az egyetlen romániai magyar író, aki „bedolgozó” a filmszakmába.

– Ez, kérlek, egyazon törekvésnek eddig leginkább harcos frontszakasza. Az egyén és hatalom viszonya: reggeleink és estéink tüskés gomolyagja. Ez volt a Félrejáró Salamon tragikomikumban, ez a Kastélylakók szatírában, ez lesz a Zászlós Demeter drámában. Mi történt? Az elsőt a kritika revizionistának bélyegezte, s levették hamarost műsorról. (Akár színdarabomat, a Pompás Gedeon-t, marosvásárhelyi – tehát helyi – sugallatra. Csakhogy ezúttal a bélyegen ez állott: eszmei probléma.) A másodiknak rendezés közben letöredezett a szatirikus éle, s a harmadik, úgy látom, tisztultabb légkörben indul.

– Beszélj a filmművészet és a hazai magyar író ez idáig rendkívül laza viszonyáról.

– A természetes az lenne, ha a romániai magyar író ezt a művészeti ágat – melyre sok jelentős európai író rákapott – egyik leghatásosabb megnyilatkozási formának tekinthetné. A történelmi filmek sorában például ott volna a helye Gábor Áron-nak, Budai Nagy Antal-nak; a Dózsa készül már koprodukcióban. Mondjam tovább? Beszélgetésünk kerete nem bírja el.

– Személy szerint mit kaptál a filmtől?

– Egyelőre nem sokat. Serkentést, csábítást a formai dinamizmus végtelen lehetőségeivel. Tény, hogy hagyományos irodalmi eszközökkel itt boldogulni nem lehet.

– Tehát tudatos volt a film mellé fordulásod?

– A kifejezés új lehetősége… mint mondottam.

– Az egyéni alkotómunkát jelentős mértékben befolyásol112ja az irodalmi élet közhangulata. Milyennek látod a jelenlegi helyzetet?

– Olyannak valahogy, mint a német fejedelemségek. Önérzetes elzárkózásban, városok szerint. És mindenki azt gondolja, hogy ő a Goethe-kori Weimar. A többi provincia. Voltak hónapok, mikor úgy tűnt, hogy minden társadalmi gondunk megoldási módja: az írói nemzedékharc; a mesterségesen szított. Amit végeredményben nem is az írók, hanem a mindenkori kibicek szítottak. Azzal a módszerrel, amely a pótcselekvést szentesíti – az irodalmi tettek helyett. Az persze sosem megoldás, ha egymás hátán vágunk lépcsőt az emelkedéshez. Az sem, ha elfeledjük, hogy öregek és fiatalok gondja – ahogy én ismerem helyzetünket – végeredményben közös gond. Cselekvési terünk pedig történelmileg ugyancsak meghatározott. Neked nem kell mondanom – hisz egyívásúak lennénk –, hogy a negyvenes évek második felében indult generáció kezdettől fogva megszenvedett az igazmondás lehetőségeiért. (A tehetségekről beszélek, nem a stréberségről.) Hosszadalmas lenne kielemezni: miért nem volt meg benne a gondolkodásnak az a szabadsága, amelyet az idő részben elhozott valamennyi nemzedék számára. Az időt hangsúlyoznám, a hajnalra gondolva, mely nem azért jön, mert a kakas kukorékol. De elmondhatjuk-e, hogy a holnapi nemzedékeknek nem lesz számonkérnivalójuk? Hadd folytassam azzal, ami szívügyem: a szükséges összefogással. Amiként az igazságot, az irodalom feladatait sem lehet kisajátítani. A feladat mindenkié. Valamennyi nemzedéké. Mégpedig olyanoké, amelyek maguk sem egységes nézetű tömörülések. Az ellentétek láttán Hegel figyelmeztet: „Minden tudat a másik tudat megsemmisítésére tör.” De nyilván önnön kiteljesítésének útján, nem bunkóval hosszabbított kezekkel és rugdosó lábakkal. Ezek ellen, ahogy tudtam, mindig küzdöttem. Tisztelt 113kollégánk rugdosódása láttán éppen tizenhárom esztendeje emlegettem föl – egy közléstől eltanácsolt cikkemben – Puddingfejű Wilson úr naplóját, miszerint a vélemények különbözősége teszi lehetővé például a lóversenyt is. Hát akkor az irodalmat! Amelynek eszmei felhangolásához senki sem sajátíthatja ki az abszolút hangmagasságot. Azon egyszerű oknál fogva, hogy ilyen nincs is az irodalomban.

– Ismét csak példával élek: Móricz Zsigmond nem értette és nem értékelte Babits művészi nagyságát.

– Még mielőtt erről vélekednék, hadd említsem föl, amit máskor is, hogy Goethe például nem szenvedhette Kleistet, Tolsztoj egész könyvet írt Shakespeare ellen, Shaw-nak Molière-ről volt lesújtó véleménye, mondván, hogy eszméire nem az életét, még a kalapját sem teszi ki az esőbe, és így tovább napjainkig. Végül is kinek lehet igaza? Az önmagát kiteljesítő tehetségnek. Ki szabhatja meg: milyen dráma, milyen vers és regény kell az olvasónak? Az említett abszolút hangmagasság? Népszavazás? A hangmagasságokat elfújja a szél, ez utóbbihoz évek, évtizedek, néha századok kellenek. A Móricz–Babits ellentétről szóltál. Persze, kétfajta szemlélet. De jusson eszedbe, hogy lobogott érte, mikor Dante-fordítását elolvasta. És versei hallatán: „Csoda!” Távoli és idegen neki, de Költő és nagy lélek. A sírást – ha nem is Ady hangján jött az – meghallotta benne. Hajoljunk egy kicsit közelebb egymáshoz. Közelségben nyílik a távlat is a helyes ítélethez.

(1969)
114

„Sütő András könyvét hódolóan fogadta a kritika, és ünnepi ajándékként az olvasó” – sommázta Czine Mihály az elmúlt esztendő legkiemelkedőbb irodalmi alkotásának fogadtatását. A hódolat legkézenfekvőbb bizonyítéka: az író Anyám könnyű álmot ígér című regényét nem kisebb művek mellé rangsorolják, mint a Szülőföldem, a Számadás, a Viharsarok, a Puszták népe, A legnagyobb magyar falu. A részleges felsorolás egyben magyarázat a fent említett ünnepi ajándékra is. Tegyük mindjárt hozzá, nem érdemtelen ez a fogadtatás: az írói szociográfiának, a valóságirodalomnak, tovább menve: a „földrajzi realizmusnak” azt a hagyományát gazdagította, amelynek legkiemelkedőbb képviselői között ott találjuk Tamási Áron, Veres Péter, Féja Géza, Illyés Gyula és Darvas József nevét.

A rokonítás természetesen nem csupán mércét jelent, törekvéseinek mozgásirányát is jelöli, „fővonalra” lendülését mutatja. Élethűen, őszintén, bátran szólni az emberi-közösségi gondokról, dolgokról. Ahogy a Szép Szó kritikusa írta: „Nem hallgat el semmit; a román–magyar együttélésről, a magyarság szétszóródásáról, az anyanyelv romlásáról, a félelmekről, az elföldelt és újrakelő vágyakról: mindenről okosan, fegyelemmel beszél, értőn »gyepsori« otthonossággal és sugárzó emberséggel.” Az Utunk évkönyv valóságirodalmat vázoló cikkírója is a nyílt szókimondásból vezeti le a könyv érdemeit, s tartja a nemzeti önismeret eddigi legbölcsebb dokumentumának. A felszabadulás után közéletbe került nemzedékek leghitelesebb önvallomását és 115önbírálatát tartalmazó dokumentumnak. Balogh Edgár pedig az erdélyi irodalom fellendülését látja Sütő András könyvében. „Soha ilyen szellemi erjedésünk nem volt, s ez még csak a kezdete annak, ami szülőföld és haza, nemzetiség és emberiség, család és társadalmi közösség kis és nagy voltának akadályozhatatlan dialektikájából önmagát még a jövőben újrateremtheti.”

Kapcsolódva a rokonításhoz, első kérdésem a hagyományvállaló íróhoz szól. „Az irodalom minden új korszaka: hagyomány és szakítás egysége” – vallja egyik nyilatkozatában. Szeretném, ha ezt bővebben is kifejtené.

– Nem én fedeztem fel: újítást nem lehet véghezvinni hagyományhoz kötődés nélkül. És nem hiszem, hogy más törekvései lennének az irodalomnak, mint az élet sok más jelenségének. Csak a kivívott eredményből lehet továbbindulni. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a hagyomány nem a megoldott kérdések kacatja, magában hordja a folyamatos emberi problémákat is, amit a jövőben kell megoldani. Más megközelítésben: a történelem súlyokat rakott vállukra, amit tovább kell vinni. Tovább boncolgatva a kérdést: a kötődés nem esztétikai probléma, hanem magatartásbeli. Mégpedig azzal a valósággal szemben, amelyben élünk. Ami nem jelent mást: a művésznek tisztáznia kell, mi a viszonya azzal a közösséggel, amelynek tagja. Véleményem szerint a művészet szerepe nem a meghökkentés. Amint ezt tűzi célul maga elé az alkotó – nem az elhivatottság dolgozik benne, hanem a puszta becsvágy.

– A hagyomány vállalása lényegében hagyományba gyökeredzés. A valóságba, a honi talajba növést nem mindenki értelmezi helyesen. Sőt, mint ahogy a kinti viták bizonyítják, félremagyarázzák. Így nőtt ki ebből vitás ügy. Hogyan látja ezt a dolgot?

– Minden vita nélkül, én a gyökeres irodalom létjogo116sultságát vallom, de nem faji, nem Szabó Dezső-i, hanem elhivatottság és társadalmi elkötelezettség értelmében. Mellette tanúskodik a fiatalok törekvése is. Az ejtőernyőscsapat – így neveztem el a rajban jelentkező tehetséges fiatalokat, akik a földre érve megérezték, hogy fáj a föld.

– Kiket sorol ebbe a tehetséges ejtőernyőscsapatba?

– Bár a tehetség nem kollektív fogalom, még egyszer meg kell ismételnem: tehetséges csapat. Közülük csak négy nevet említenék: Kocsis Istvánét, Bodor Ádámét, Farkas Árpádét és Szilágyi Domokosét.

– Írásaival, főképpen az Anyám könnyű álmot ígér-rel kapcsolatban gyakran találkozhattunk olyan visszatérő kifejezéssel, mint: sorsprobléma, történelmi önismeret. Különösen az utóbbi nélkülözhetetlen minden igazi író munkásságához.

– A 20. század rengeteg fogalmat vett revízió alá. A történelmi önismeret nem azt jelenti, hogy a múltunkat, mint valami hullát – igazolásképpen – cipelnünk kell. Ide tartozik azonban: hogy most jött el az az idő, hogy amit nem kaptak meg a tömegek, most megkaphassák. Vagyis: egyszerűen annak a műveltségnek a pótlásáról van szó, arról a történelmi tapasztalati anyagról, amit a népi tömeg nem szívhatott fel. Mindezt úgy kell végeznünk, hogy a nemzeti tudat közben megtisztuljon a különböző korok eltorzult szemléletétől, salakjától. A történelmi önismeret, a téves felfogásokkal ellentétben, sohasem begubózás, inkább ablaknyitás egy másik népre, a másik nép komolyabb megismeréséhez vezet.

– Erre az ablaknyitásra, megismerésre, sajátos helyzetükben, kétszeresen is szükség van. Ugyanígy az irodalomban is. Hogyan látja a román és a magyar irodalom kapcsolatát?

– A romániai magyar irodalom mostani viszonya a ro117mán irodalomhoz semmiképpen sem azonos a két világháború közötti formális kapcsolatokkal. Nem egymás mellett futnak, hanem olyan szövődményei vannak, amelyek a kölcsönhatást, a szemléletbeli rokonságot igazolják. Ez érthető, hiszen ugyanazok a vajúdások, problémák foglalkoztatják őket is, mint minket. Törekvéseinkben is vannak azonosságok. Mindkét irodalom európai szintű akar lenni. De minőségében is sokat változott ez a kapcsolat. Különösen egymás irodalmának tolmácsolásában kerültünk arra a szintre, amit normálisnak lehet nevezni. Itt térnék ki a nemzetiségi irodalommal kapcsolatban oly gyakran hangoztatott fogalomhoz, a „híd”-hoz. Maga a fogalom olyan korszakban született, amikor Magyarország a szomszédos államokkal ellenséges viszonyban élt. Akkor a „híd” közvetítő szerepe félreérthetetlen volt. A mai viszonyok között elavult ez a fogalom, másrészről figyelmen kívül hagyja, hogy a nemzetiségi irodalomnak önmagát is ki kell teljesítenie. Még egyszer hangsúlyoznám: történelmileg túlhaladott a nemzetiségi irodalom szerepét csupán a közvetítés (fordítás), a „híd” szerepére redukálni. A mai államközi kapcsolatok között tehát a nemzetiségi irodalom tevékenysége nem szűkíthető le olyan feladatra, amit egyedül el sem végezhet, nem beszélve az említett kiteljesedésről.

Az író munkahelyén, Marosvásárhelyt, az Új Élet szerkesztőségében folytatott beszélgetés végén nem marad más hátra, mint tervei után érdeklődnöm.

– Folytatni szeretném önéletrajzi írásomat. Az Advent című regényemben a népi származású értelmiség felszabadulás utáni útját dolgozom fel. Továbbá egy dráma terve is foglalkoztat, pontosabban Kálvin drámája, amelyben az egyén és a hatalom kérdéskomplexumát boncolgatom.

(1971)

Tamás Menyhért

118

Mi „indította el” a regényt, mióta írja az Anyám könnyű álmot ígér című könyvét?

– Azóta, hogy a benne foglaltak megtörténtek. Ha szükségesnek tartja tehát a kérdést tisztázni, a könyv fejezeteiből ez kiszámítható.

– Könyvében sok az életrajzi vonatkozás, valóságos családregény: lesz-e folytatása?

– Ha körülményeimen kívül a körülmények is engedik: lesz.

– Hogyan fogadta a család? Nem zavarta őket, hogy „kibeszélte” az otthoni dolgokat? Egyáltalán, akikről szól, azok méltányolják-e írásait?

– Nem róluk, nem hozzájuk, hanem velük szóltam. Mintegy a kórus örökös tagjaként. A dallamaikat, siratóikat annak előtte is elénekelték. Elejétől végig. Kihagyások nélkül. A drámaibb ütemeket nem ők hümmögték el, hanem az irodalom. Azt is hozzátenném, hogy a „kibeszélt” dolgok közismertek. Szándékom is az volt: nyápic titkok feszegetése helyett vaskosan közismert dolgokról írni. Ehhez kell ma a lélegzet. Még akkor is, ha közismert dolgokról nehezebb írni, mint közismeretlenekről. Példákat is óhajt? Kafka rémületében mindenki osztozott, aki sorstársaként viselte az elnyomás terheit. A paraszti sors, mit Móricz a közvélemény elé felgörgetett, ott didergett már Tiborc keserveiben is. Hát amikor a hatalom mindenkit boldognak nyilvánított, József Attila talán titkokat süvöltött vissza ellenvéleményként? A kérdést per119sze nem értem félre: családi intimitásokról van szó. Efféle intimitás volt régen a gondosan és eredménytelenül takargatott szegénység. De jöttek a számbavételező napok, amikor a szél minden ajtót, ablakot kivágott. Könyvem szereplőinek élete – akár az uralkodóké – úgyszólván alsóneműig a nyilvánosság elé került. Akár a genfi polgároké Kálvin szigorának következményeként. Amikor is megszámláltattak a szoknyák, bűnök, erények, szándékok és gondolatok. Majd minden korban eléhozatik ama bizonyos tű foka, melyen a halandónak át kell bújnia. Malacával, csirkéivel, valóságos vagy meghamisított múltjával és nézeteivel egyetemben. Így tudtam meg X-ről, hogy becsületes ember létére nyírógép-tulajdonos. Ismerjük még a fiakat, kik a karrier érdekében saját apjukat juttatták törvénykézre egy kazalba rejtett zsák búza miatt. Ma is őrzök a Falvak Népé-hez beküldött leveleket, amelyekben szomszédok leplezték le egymást. Kitartó leskelődés eredményeként. Ez volt az az idő, midőn a tömegek nem csinálták, hanem elviselték a történelmet.

– Talán egyik könyve sem kapott ennyi kritikát itthon és külföldön. Véleménye szerint melyik kritikus érzett rá legjobban az írói szándékra?

– Az írói szándék, ha csak egymaga létezik, könnyen odasodródik a puszta becsvágy mellé. A száguldó szándék légüres terében – akár egy rohanó gépkocsi mögött az országút pora – felgomolyog a szándéktalanság is: egy történelmileg meghatározott életérzés megannyi ördögszekere. Egy kritikus erre, másik arra figyelt föl, saját természete, esztétikai ízlése és pártállása szerint. Az író szándékát feszegetve a kritikus önmagáról is vall, ha tehetséges. Egyiket sem emelhetném a másiknak fölébe. Azazhogy szavai szerint „az érzett rá legjobban”, akinek szándékaiban, az írás hivatásáról vallott felfogásaiban, társadalmi tapasztalataiban ugyanaz a kötöttség lüktet, 120amely engem is írásra kényszerít. Ilyenformán nem az író-bíró viszonyáról, hanem arról a közösségi érzületről van szó, amelynek kialakításából az irodalom nem vonhatja ki magát. Ha ugyan nem ez a legfőbb feladata.

– Mit ért közösségi érzésen?

– Többek között az együvétartozás tudatát. Nevezetesen, hogy nem véletlenszerűleg összeverődött alkalmi társaságról, hanem egy történelmileg kialakult, nemzeti jegyeiben – nyelvkultúra stb. – konkrétan meghatározható etnikai közösségről van szó. A romániai magyarságról, amely a román nép oldalán, testvéri egységben munkálkodik a közös haza fejlesztésén. Energiaforrása ez a közösségi tudat is, amely nem elzárkózást jelent, nem holmi begubózást, hanem ellenkezőleg: nagyobb és biztosabb tapadási felületet, erősebb kohéziót az egységben.

– Szerző szerint a könyvben ez a tudat miként jelentkezik?

– Néhol – úgy vélem – az idő követelményeinek szintjén; másutt ösztönös tapogatózásként, ismét másutt a földre ejtett korsó állapotában. Ragasztó? A hétszáz éves magyar irodalom. Nem, nem kizárólag! De nélkülözhetetlenül. Amidőn egy Vörösmarty-sorra, Bartók-dallamra egy másik visszacsendül; nyugodtan tovább léphetünk a másik házig.

– Az „olvasói vélemények” közül melyik volt a legemlékezetesebb?

– Valaki azt írta nekem, másfél évtized után ő is hazamegy, számba veszi a szülőföld gondjait. Megrázó vallomásban szólt arról a közönyről, amely észrevétlenül lopta be magát a szemléletébe. „Mi jól vagyunk, fiam, egészségesen, amit neked is kívánunk.” A népi levelezés ősi záró mondatát szó szerint értelmezte. Most azt írja: törvényt kellene hozni a közöny ellen. A mondatot mintha Saint-Just súgta volna neki.

121

– A hat kritikus „maszek” Pezsgő-díja és az olvasók osztatlan véleménye között, érzése szerint, miért van ilyen nagy ízlésbeli eltérés?

– Ízlésbeli, nézetbeli eltérés mindig volt, mindig lesz. Puddingfejű Wilson szerint a lóversenyt is ez teszi lehetővé.

– Az édesanyja ígérte könnyű álom eljött-e könyve megírása után?

– Nem, nem lett könnyebb. Nem az édesanyám hibájából.

– Tehát visszajár még a szülőfaluba?

– Vissza.

– Ha nem csalódom, a könyv valamelyik szereplője szemére hányta a „kiszakadást”.

– Igen. Rá kellett bólintanom, félig-meddig az igazát is elismerve. Valójában, ha akkor, a szemrehányás hangulatában a szó nem tűnt volna túlságosan tejbemártottnak, azt mondhattam volna, eljöttem ebből az életből, mert a szeretetével, hozzám való ragaszkodásával mondott le rólam. Könnyebb életet óhajtott nekem; ezzel rakta vállamra a súlyait is. Visszajárok hozzájuk – a kamarásiakhoz –, mert ők a szemem láttára jó lelkiismerettel küszködnek az elmúlással. Szemük láttára szeretnék magam is megöregedni.

(1971)

Marosi Ildikó

122

Sütő Andrással most beszélgetek első ízben, de a Csillag a máglyán bemutatója óta úgy érzem, mintha lelke legmélyére látnék, mintha régóta jól ismerném. Talán azért is, mert drámájában a rendíthetetlen igazmondás és a gondolatok szépségesen okos logikája magától értetődő egységbe olvad össze. Ez a fajta emberi-művészi kitárulkozás csak a legkiválóbbak tehetségéből futja.

Nem tudom, hány éves, talán még ötven sincs, őszbe vegyülő haja, fura kontrasztként, fiatalítja arcát, fürkésző, komoly tekintetében pedig nemegyszer a humor meg az irónia fényei is felvillannak.

– A Madách színházi premierén figyeltem az arcát. Milyen érzésekkel hallgatta-nézte drámájának színpadi megelevenedését?

– Különös érzésekkel. Kálvinnak és Szervét Mihálynak, a történelem két rendkívüli emberének a küzdelme annyira magával ragadott, hogy már-már megfeledkeztem arról, ezt én írtam. Sztankay és Huszti játéka láttán elszorult a torkom, megrendültem, így hát semmiképpen sem váltam az előadás objektív kritikusává. Rendkívül örülök annak, hogy Ádám Ottó rendezése nem álmodernista meghökkentéssel és kísérleti lehetőségekkel élt, hanem inkább odafigyelésre, elgondolkozásra buzdított. Nemrégiben egy fiatal rendező Marosvásárhelyen arra szólította föl közönségét, érezze magát otthonosan a nézőtéren, ha kedve szottyan rá, mogyorót is ropogtathat, hiszen nem hagyományos színházat lát. Nos, a Madách 123Színházban ilyesféle epatírozásra nem került sor, még arra sem, hogy a rendező a kakasülőről küldje színészeit a színpadra. Az előadás a legjobb értelmű realizmus és a modern játék stílusötvözete. Ádám Ottó bízott a szavak atmoszférateremtő erejében, és tudta, hogy ez a dráma nem alkalmas öncélú színpadi kísérletre. Hálás vagyok neki és az egész együttesnek.

– Nyomtatásban megjelent drámájához jegyzetet fűzött. „A reformáció irodalmában járatos olvasó ténybeli tévedéseket vethet a szerző szemére… Mindezek időbeli és térbeli elmozdítása, avagy árnyalatos módosítása: dramaturgiai követelmény volt…” Miért folyamodott ehhez?

– Mert Kálvin és Szervét kapcsolatának minden eleme történelmi valóságában is igazi dráma, de ahhoz, hogy a magam elképzelése szerint írjam meg, szükségesnek éreztem az évek változtatását-cseréjét. Négyszáz esztendő távlatából egyre megy, hogy kettőjük sorsában valami előbb vagy utóbb történt. Csak a dráma megjelenése után tudtam meg, hogy a húszéves Szervét Mihályt, az egykori iskolatársat Kálvin élete kockáztatásával próbálta felkeresni Párizsban, mert baráti szóval akarta tévedéseiről meggyőzni. Így hát mindenképpen elképzelhető, hogy ifjúkorukban érzelmi kapocs fűzte őket egymáshoz.

– Mióta foglalkoztatta a téma?

– Diákkorom óta. Én a Bethlen-kollégiumban kálvinista szellemű nevelés körülményei között ismerkedtem a reformációval. Kálvin portréját ott éles vonalakkal rajzolták meg nekünk, de elhallgatták Szervét Mihállyal való konfliktusát. Aztán 1942–43 táján egy diákpályázatot hirdettek meg, és akkor Jenei Sándor tiszteletestől – aki annak idején a kollégiumba juttatott, segített – gazdag Kálvin-irodalmat kaptam. Ebben leltem rá Szervét Mihály tragikus sorsára. Az erről szóló dolgozatomat beküldtem a pályázatra, de semmiféle felelet nem érkezett rá. A té124mát akkor félretettem, már csak azért is, mert 1944 után másféle irodalmi kérdések kerültek előtérbe.

– Egy másik, ugyancsak izgalmas drámája: Egy lócsiszár virágvasárnapja, tudvalevőn Luther korában játszódik, ennek megírására Kleist Kolhaas Mihály-a inspirálta. Hogyan akadt rá?

– Kleist írásával egy negyedszázaddal ezelőtt ismerkedtem meg, a Budapesten megjelent Olcsó Könyvtár kiadásaiból. Az ragadott meg benne leginkább, hogy Kolhaas Mihály jogos igazságkeresése közben helytelen útra tévedt, és ezért életével fizetett az elégtételért, megszerzett igazáért. Sok időbe telt, amíg ez a drámai helyzet érzelemmel, gondolattal töltődött fel, drámává érlelődött bennem, aztán 1974-ben megírtam.

– Vagyis közvetlenül a Csillag a máglyán című drámáját megelőzően. De térjünk csak vissza Kálvin és Szervét Mihály konfliktusára. Az író melyik figurával azonosította magát?

– Egyrészt mind a kettővel, másrészt egyikkel sem. Én persze arra törekedtem, hogy vitájukban, a józan megfontolás és az álmodozás összecsapásában pártatlan maradjak. Semmiképpen sem szándékoztam afféle fehér-fekete, pozitív-negatív képet festeni róluk. Az igazi drámai feszültség akkor jön létre, amikor annak az igazában hiszünk, aki éppen ezt fejtegeti, és talán csak a legvégén derül ki, hogy voltaképpen melyikük a történelmileg meghatározott igazság hordozója. Kálvin valójában kényszerűségből cselekedett, mert ha Szervéttel szemben elnéző lett volna, az alkalmasint nem válik hasznára a maga mozgalmának. Márpedig azóta, az idők folyamán nyilvánvalóvá vált, hogy kettejük harcában Kálvin eszméi bizonyultak társadalmilag hatásosabbnak.

– Vagyis törődjünk bele abba, amit Lutherrel mondatott 125az Egy lócsiszár virágvasárnapjá-ban? Abba, hogy minden órának megvan a maga igazsága, parancsa?

– Én inkább azt mondanám: ne hamarkodjuk el sem az igenlését, sem a tagadását ennek.

– Drámájában Szervét Mihály ajkán többször is felhangzik vágyakozón az a szó, hogy tolerancia. Másik drámájában is felbukkan ugyanez…

– Igen, mert az igazságot senkinek sincs joga kisajátítania.

– Most, hogy drámáját színpadon látta, elégedett-e vele, vagy akadt-e némi hiányérzete? Másképpen írná-e meg, ha most újraírná?

– Előadás után úgy éreztem, hogy némely mozzanatában az ábrázolás összetettebb lehetett volna. Egyébként is minden írásomat annyiszor javítgatom-változtatgatom, ahányszor elolvasom. Aztán valamikor mégiscsak pontot kell tenni a végére, és ez nem könnyű. Egy későbbi kiadásban szeretném még inkább hangsúlyozni Kálvin és Szervét ifjúkori kapcsolatának érzelmi motívumait, azokat, amelyekről a dráma megjelenése után értesültem. Aztán arra is gondolok, hogy Kálvin és felesége egymáshoz való kötődését árnyaltabban írnám meg, mert akkor a közéleti ember magánéleti vonatkozásai is jobban érvényesülhetnének…

– Mennyi idő alatt írta új drámáját?

– Gyorsan írtam, hat hét alatt. De ezt megelőzően sokat olvastam erről a témáról, s már fejemben és jegyzeteimben őriztem a róla való mondandóimat.

– Mi a legközelebbi írói terve?

– Az anyanyelvről írok esszét, vagy mondjuk, esszéregényt. László unokám nálunk cseperedett háromévessé, mert szülei most végezték el utolsó egyetemi éveiket. A gyerekről és az ő ürügyén naplót vezettem, már csak azért is, mert rácsodálkoztam, ahogy napról napra, sőt 126óráról órára virágzott ki benne az anyanyelv. Egyebek között a nyelvi köntös és a nemzeti-nemzetiségi lét szoros kapcsolatának a kérdéséről van szó. A könyv mottójának a lényege: „A szó Isten”. Ezért lesz a könyvem címe: Engedjétek hozzám jönni a szavakat. A nyelvtudomány szerint nekünk körülbelül nyolcszázezer szavunk van, de akadnak tudósok, akik egymillió-hatvanezerre becsülik. László unokámnak ez is öröksége, s azért írom meg az anyanyelvi esszét, hogy átadjak belőle neki valamit. Hogy Arany Jánost idézzem: „A magyar nyelvre minden nyelv hat, kivéve a magyart…” Valahogy úgy cselekedjünk tehát, hogy ezt megcáfolhassuk.

– Újabb regényt nem ír?

– De, azt is írok. Címe: Harang a szélben. Nem nagy terjedelmű, épp ezért szeretném 1976-ban befejezni.

– Minden írásának szívbemarkolón szép a címe. Már az Anyám könnyű álmot ígér is megkapott. Erről eszembe jut, hogy drámájában Szervét Mihály többször emlegeti az álmát. Mi a szerepe az álomnak a maga életében, költészetében?

– Az álmot bizonyos értelemben az emberi szabadság tenyérnyi Édenkertjének tekintem. S nyilvánvalóan a költészet is mindig megfordul abban a kertben. Az álomnak nálunk a családban különös kultusza alakult ki. Emlékszem arra, mi, gyerekek négyen aludtunk egy ágyban, s amikor történetesen egyikünk-másikunk ugyanazt álmodta, akkor összeverekedtünk azon, hogy melyikünké az álom. Ilyenkor anyám vigasztalt: „Csak neked mondom el, hogy én szentjánoskenyérről álmodtam, s a fele most a tiéd.” Tudja-e, hogy a szentjánoskenyér a mi leggyönyörűségesebb és el nem érhető karácsonyi eledelünk volt? Hát ezek az én játékos kalandjaim az álom világából.

– Akadnak-e ma is visszatérő álmai?

127

– Hogyne akadnának. Én annak idején nem tudtam befejezni a tanítóképzőt. S gyakran álmodom azt, hogy visszairatkoztam, vizsgára készülök, de nem tudok felelni, mert nekem írnom kell. Érdekes, hogy a múlt héten is ezt álmodtam. Ezekben az álmaimban a Bethlen-kollégiumi diákkorom félbeszakadt boldogságát folytatom. Ott éltem életem legszebb korszakát. Mindent a kollégiumnak köszönhetek, hiszen ott fordították fejemet a közönség felé, mégpedig nem azzal a jelszóval, hogy úr lesz belőled, hanem azzal, hogy szolga leszel – az otthonmaradottaké.

– Könyv alakban megjelent két drámája elé olyasmit írt, hogy figuráit ismerősnek érezzük, mert a magunk vonásait látjuk rajtuk viszont… Vagyis minden írása valójában önéletrajz?

– Ha nem az volna, nem is írnék. Akarva-akaratlanul minden írás külső vagy belső önéletrajz. Mert az írás az eddig való életem tapasztalatainak az összegezése. Minden munkám az, még az anyanyelvi esszé is! Ha személyes vallomás nem fűti az írást, nincs hitele. Miközben írok, magammal ismerkedem, magamat faggatom ki. A Csillag a máglyán írása közben valósággal dühödten, úgyszólván kálvini indulattal faggattam magamat. S jó érzés, hogy ez az önmagammal való társalgás mindig továbbvezet, s létezésem olyan rétegeit tárja fel, amelyek újabb feladatokra késztetnek. Így vezet át egyik dráma a másikhoz. Az Egy lócsiszár virágvasárnapja a Csillag a máglyán-hoz, majd a most következőhöz.

– Miről írja legközelebbi drámáját?

– Arról egyelőre nem beszélek.

– Érdeklik-e a társművészetek?

– Leginkább a zene. Nemcsak esztétikai gyönyörűség számomra, hanem megtartó szellemi erő is. A zene az 128anyanyelv leánytestvére. Amíg az emberek énekelnek, az emberség kiapadhatatlan.

– Milyen éneklésre gondol?

– Arra, amit Bartók és Kodály értett éneklésen. Engem a kollégiumban kántornak szántak, majd utána Bartók és Kodály művészetének lettem lelkes híve, s az vagyok ma is. S lemezen meg rádión keresztül ismerkedtem a zene klasszikusaival, és igen szeretem Szabolcsi Bence zenetörténeti írásait. A zenében mindenekelőtt azt kutatom, hogy miféle kifejezési lehetőséget plántálhatok át belőle az írásba. A zene és a festőművészet, vagyis a szín együtt olyan új elemekkel gazdagít, amilyennel az írásos művészetben nemigen találkozom.

– Az írók közül ki hatott magára leginkább?

– Tamási Áron. Az ő írásain nőttem fel kisdiák koromban. A nagynéném Bánffy Miklós grófnál cselédeskedett, s onnan lopta haza olykor-olykor az Erdélyi Helikon-t. Abból ismerkedtem meg Tamási Áron írásaival, és az ő stílusának hatása meghatározó volt számomra. Ellenállhatatlan vonzásának köréből nem könnyen tudtam kiszakadni. Személyesen csak felnőttkoromban találkoztam vele, jó barátok lettünk, de sajnos, akkor már nem sokáig élt.

– Mikor kezdett írni?

– Tizenöt éves voltam, amikor első dolgozatom, egy kis falusi melodrámám megszületett. A hiányérzet adta kezembe a tollat az íráshoz. Éhesek voltunk, s azt szerettem volna vele ellensúlyozni, pótolni.

– Lehetséges, hogy a rossz jót hozott, a nehéz élet faragott magából írót?

– A szegénységet kaptam gyerekkoromban a sorstól, ezt írtam meg. De hát hogyan is lehet megbékélnünk 129azokkal a hiányokkal, szenvedésekkel, amelyek végül is az írás megnyugtató erejével ajándékozták meg az embert?

– Csakugyan megnyugtatja az írás? Boldog, amikor ír?

– Ha az író írásában együtt érez egy emberi közösséggel, az valamiféle hatalom. S ez csakugyan jó érzés…

(1976)

Gách Marianne

130

Még telt házakat vonz a múlt évadban bemutatott Egy lócsiszár virágvasárnapja, s a Kolozsvári Állami Magyar Színház együttese már újabb Sütő-dráma előkészítésén dolgozik. A Csillag a máglyán ugyancsak Harag György rendezésében kerül először színre az országban, Kálvin szerepére Lohinszky Loránd érdemes művészt kérte fel a színház.

Az első, ünnepélyes hangulatú olvasópróbán a szerző is részt vett. Hazatérte utáni napon beszélgettünk Sütő Andrással, egyelőre nem az eljövendő bemutató lehetőségeiről, hanem a Csillag a máglyán budapesti, december 12-én megtartott ősbemutatójáról. A cikkek, kritikák sokasága egyöntetűen megállapítja: kimagasló színházi eseményt ünnepelt a szakma és a nagyközönség azon a forró hangulatú estén.

– Voltak olyan percei a Madách színházbeli előadásnak, amikor önfeledten magával ragadta a szerzőt is az előadás?

– Voltak olyan pillanatok, amikor valósággal elfelejtettem, hogy én írtam a darabot, például Szervét jeleneténél, ahol az írás értelmét magyarázza. Az a rész nagyon megszorította a torkom, szerencsére sötét volt.

Amióta könnyezni láttam Illyés Gyulát a Fáklyaláng századik marosvásárhelyi előadásán a Kultúrpalota páholyában, én ezt bevallható szerzői gyöngének érzem. A leírt szó, gondolat, amikor élőszóvá válik a színpadon, különösen első hallásra, valóban megrázóan hathat, még arra is, aki írta.

Azonnali tükörképe, felnagyítása annak, amit akartam. 131Pedig ebben az előadásban, Ádám Ottó rendezői felfogásában nem volt semmi felesleges külsőség, nem akart meghökkentő lenni, teszem azt nem akarta a nézőtérről vagy éppen az utcáról behozni a szereplőket. S a két nagyszerű főszereplő, Huszti Péter és Sztankay István erejével is úgy gazdálkodott, hogy indulataikat a drámai feszültség maximumán engedte szabadon érvényesülni. A rendező szigorúan a szövegből indult ki, kiváló egyensúlyérzékkel építve fel az előadást, a játékot úgy ötvözte a szöveggel, hogy abból egy kötőszó sem veszett el, s mégsem vált oratóriumszerű szövegmondássá.

– Egyáltalán nem húztak a szövegből?

– Keveset a harmadik felvonásból, amelyben előfordulnak gondolati ismétlések. De azt hiszem, elsősorban időnyerés miatt rövidítettek valamelyest, hiszen így is három és fél órát tartott az előadás.

– Ez volt az első találkozása a budapesti közönséggel?

– Valójában ez, mert a kaposváriak vendégjátékáról, amikor a Lócsiszár-t játszották Budapesten, a közönség nagy része véletlenszerűen értesülhetett.

– Látta az ő előadásukat is?

– Kaposváron.

– Az is ilyen „forró” színházi este volt?

– Igen, mert amikor én ott jártam, átjöttek még a pécsi egyetemről is, úgyhogy végül valóságos ifjúsági est lett; a színházbeliek szerint jobb volt, mint a bemutató.

– Voltak ennek az előadásnak is a pestihez hasonló, nagy pillanatai?

– Igen, mert a kaposvári lócsiszár alakítója, Vajda László lírai alkatú színész, és ha a szerző is az, könnyű közös nevezőre jutniuk.

– A drámáival kapcsolatban nekem a líra kevésbé jutott eszembe.

– Sajnos, én mégis lírai alkatúnak érzem magam.

132

– Miért sajnos?

– Mert ez bizonyos vonatkozásokban korlát is lehet a színdarabírásnál. A drámában némely helyen a tárgyszerűbb szöveg élesebb, mint a lírai szövetű. Valójában a két utolsó darabomnál a lírai hajlamokat kellett nekem visszafognom, amennyire lehetett.

– Akkor ilyen értelemben is találó a két darabot magában foglaló kötetcím: Itt állok, másként nem tehetek…

– A pesti előadással kapcsolatban még beszélnünk kellene pár fontos dologról. Nem egy értelmezője a darabnak felveti a kérdést: történelmi drámát írtam-e, vagy parabolát? S ha már alkalmam van erről vélekedni, meg akarom jegyezni, hogy nem szeretem a parabolát. Felemás jelenségnek tartom, sanda műfajnak, mely egyfelé néz, s másfelé üt. Másrészt komoly drámát a dráma törvényei szerint kell elgondolni: drámai hősben gondolkodik ilyenkor a szerző. A gondolat majd megteremti a saját életét, s megállja a helyét a színpadon. Ezért mondom azt, hogy Ádám Ottó rendezői elképzelésének ilyen értelemben is igaza van, amennyiben nem valamely parabolisztikus jelleget keresgélt a darabban, ehelyett a két főhős tragikus sorsát bontotta ki a szövegelemzés és az előadás során. A két jellem kibontása a fontos, mert ami ezen túl egyetemes – és mai – erkölcsi és politikai (társadalmi) kérdés, az a jellemekhez kapcsolódva jut el a nézőhöz. Nem kívülről ráerőszakoltan. A másik, amit el szeretnék mondani: örvendtem annak, hogy a rendező nem egyértelműen fekete-fehér ellentétet olvasott ki Kálvin és Szervét párharcából. Nem redukálta a „kegyetlen Kálvin” és az újszerűen gondolkodó Szervét, a hatalommal visszaélő Kálvin és az eszmékért lángoló Szervét sémájára az előadást, sőt azt kell mondanom: Ádám Ottó egyenesen megcáfolta rendezésében az ilyen egyoldalú beállítás lehetőségét, ha nem is egészen. E rendezői felfogás szerint Szervét igaza 133is kiderült, ugyanakkor Kálvin tragikus helyzetére is fény vetült, vagyis, hogy kényszerítő, objektív társadalmi és történelmi adottságok között kényszerűleg cselekedett így. Ez a darab Kálvin tragédiája is, s az ő sorsa nem szatirizálható, ironizálható mint egyértelmű negatívum. Éppen arról beszélgettünk Harag Györggyel is, amikor elkezdte a Csillag a máglyán kolozsvári bemutatójának próbáit, hogy mennyivel erőteljesebb a darab hatása, ha két tragikus hőst láthat a néző, nem valamely romantikus jó-rossz ellentétet. Mert hiszen Szervétnek is vannak vétségei és éppúgy igaza is, akárcsak Kálvinnak. Csakhogy Szervét eszményibb, egy távolabbi emberi lehetőség oldaláról közelíti meg a dolgokat, míg Kálvin a valóságot követi. Józanul, inkább figyelembe véve az adott lehetőségeket.

– Honnan tanulta tulajdonképpen a drámaírás technikáját, hiszen köztudomású, hogy színházba is ritkán jár.

– Valóban… Nekem az a felfogásom, hogy a drámai technika benne rejlik az adott mondandóban. Ha ez olyan, hogy színpadra kívánkozik, akkor ott egy erős gondolat megáll a lábán, megteremti a színpadi szituációkat. Nem foglalkoztam külön a drámaírás technikájával, nem tanulmányoztam olyan szempontból a drámairodalmat, hogy esetleg mit tudok itt-ott ellesni színpadi fogásokból. De nyilvánvaló, hogy az egyetemes drámairodalom ismerete ösztönösen is kialakít egyfajta drámai érzéket. Valójában nem tekintem magam színpadi szerzőnek, kevesebbet is írtam ebben a műfajban, csak akkor folyamodom hozzá, ha prózában, esszében nem tudom elmondani, amit szeretnék. Talán onnan az ösztönös vonzalmam a drámaíráshoz, hogy egyebek között novellisztikát űztem, a regény nem műfajom. A novella pedig, ahogy Lukács György is megállapítja, közelebb áll műfajilag a drámához, mint a regényhez.

134

– A Kék álhalál című írása nem regényígéret?

– Regénynek a prológusa. Két regény is szerepel a terveimben.

– Mégis, előbb megint új drámát írt, a Káin és Ábel-t.

– Nincs kész, csak készül. Egyik darab szüli a másik magvát, mert a Káin továbbfolytatása lesz a Csillag a máglyán gondolatának.

– Pedig éppen az előbb említett megszabott időkeret miatt önmegtartóztató műfaj a drámaírás. Vagy éppen a keret szűkre szabottsága miatt szüli egyik darab a másikat?

– Lehetséges. Az ember alapvető mondandója keresi magának a műformát.

(Közben szól a telefon. Kőszegi Margit jelentkezik. – Csókolom, Margit néném!… Rég meg kellett volna már tartani… Mikor lesz még? Sajnálom, hogy nem lehettem ott… Én is meg voltam hatva, amikor írtam… Én voltam boldog, hogy megírhattam, hogy ilyen alkalmaink vannak, s remélem, megírom a nyolcvanadik születésnapjára is… Mindenki azt mondja, nagyon szép est volt… Sorozattá fejleszteni, hisz ez a színház anyagi érdeke is, ha úgy vesszük… Csókolom, Margit drága…)

– Miért pont ez a kor, ez a század foglalkoztatja annyira, hogy már két drámájának is ez ad történelmi hátteret?

– Az ifjúsági olvasóélményeim, a Bethlen-kollégium nevelése ezt a kort, a reformáció korát hozta közel hozzám. S nem véletlen, hogy izgat, ha ilyen nagy drámai erejű helyzeteket, hősöket tudott adni, hogy tetteikből szinte új mitológia született. Valamely kor mitológiáját „emberiesíteni”, hogy Székely János szavát használjam, izgalmas írói feladat.

– Mikor íródott az Egy lócsiszár virágvasárnapja?

– Induljunk el a kályhától. Mikor is jelent meg az Igaz Szó-ban? Azt hiszem, 1975 márciusában. Bemutatták Kolozsváron 1975. április 4-én. Ebből kombináljunk 135visszafelé. 1974 október, november, decemberében írtam.

– Volt több variációja is?

– Nem. Egyenesen gépbe írtam. Utána rögtön folytattam a Kálvinnal, s a Lócsiszár lendületében hat hét alatt megírtam. Viszont a Kálvin anyaga, vázlata megvolt már a Lócsiszár előtt.

– Milyen történelmi forrásanyagokat használt a megírásukkor?

– A magyarul hozzáférhető összes Kálvin-életrajzot, elsősorban a Pruzsinszkyét. Aztán a reformáció történetéről és a német parasztháborúkról mindent, Luther pályafutását is végigkísértem, az életrajzait végigolvastam, és természetesen Marx, főleg pedig Engels idevágó műveit.

– A kleisti ötlet felhasználásának gondolata honnan ered?

– Ez legalább huszonöt éves ötlet, melyet az olvasónaplómban tartogattam idáig. 1954 táján valamiféle világirodalmi kalandozásba kezdtem, és elolvastam Kleist valamennyi magyarul hozzáférhető művét is, úgyszólván a teljes életművét, nagyon rossz fordításokban. Ekkor találkoztam Kolhaas történetével is, melyben a drámai alaphelyzet fogott meg, és félretettem azzal, hogy ez egy olyan keret, amelyet meg lehet tölteni újabb tartalommal.

– Hogyan került pont most elő?

– Tulajdonképpen az Istenek és falovacskák néhány gondolati szálának folytatása, továbbszövése, egyén és hatalom viszonyának vizsgálata, mely például már a Perzsák-ban is felmerült. Ez a gondolati anyag elvezetett annak a felismeréséhez, hogy a kleisti motívum mire alkalmas. A Kálvin-dráma magja például az Anyám könnyű álmot ígér-ben is benne van. Itt van, megtaláltam a 212. lapon. (Az első kiadásban a 225. lapon.) „Hát az a portu136gál, egy Szervét Mihály nevezetű, aki a vérkeringést felfedezte! Az volt a legkonokabb; lassú tűzön égették meg. – Ugyan bizony ki tette? – borzadt el anyám. Be kellett vallanom, hogy azt éppen Kálvin. – A mi Jánosunk? Na ha én ezt tudtam volna róla!” Vagy például amikor apámmal az újítás veszedelmeiről beszélgetünk, felmerül már Kolhaas alakja is, példázva azt, hogy megesik, mire az ember az igazát elnyeri, az akasztófához való jogát is megszerzi. Mint a korallsziget, rakódnak egymásra, bonyolódnak a mondanivalók, míg valami kialakul.

– A régebben írt darabjait, ezek után, az életmű vonulatába tartozóknak érzi? Még meztelenebbül fogalmazva: vállalja ezeket ma is?

– A régi darabok, ha még valami érdeklődést kelthetnének, tulajdonképpen ugyanezeket a gondolatokat kerülgetik, fejtegetik, persze tisztázatlanabbul, kicsinyesebb szinten. De ha emlékszik a Pompás Gedeon fülszövegére, már ott is azt írtam, egyén és hatalom viszonya körül bolyongok, a Golovics figurájában pedig az a jelenség dühített, amely nem tilt meg semmit, de mindent megakadályoz.

– És az egyfelvonásosok?

– Nézze, feltétlen beleszámítanak az úgynevezett életműbe, amennyiben én írtam őket, és nem valakiknek a dramatizálásai. Mert olyan is rengeteg van. De a Fügedes a Pokolban valamennyire más munkáimnak rokongondolat-szilánkja. Mert Fügedes is azon tűnődik, hogyan semmisítse meg ellenfelét anélkül, hogy magát beszennyezné. Eszközöket keres, hogy maga tisztán maradhasson. Márkus Béla az Alföld múlt évi 8. számában fel is figyelt az összefüggésekre, azt írja: „A Fügedes ugyanis szervesen odatartozik az életmű korábbi darabjához, Egy lócsiszár virágvasárnapjához… Kolhaasnál: a csodálkozás maga is a kihágás egyik enyhébb formája, ellenben a Fügedes lá137nyok így vélekednek: mivel semmi sem szabad, ezért mindent áthágunk… A fesztelenebb, vidámabb beszédre vágyó írói kedve teremthette így.” Azt hiszem, ennek a kritikusnak igaza van, mert ebben írom azt is: „Aki tisztogat, beszennyeződik”, és Fügedes, hogy megverhesse lánya udvarlóját, így fohászkodik: „Lelkem legmélyére ha betekintesz, megállapíthatod: mindenekelőtt Miattad állok bosszút, a Te Ügyedért, Ügyünk miatt.” Látja, itt a Kálvin-dráma alapgondolata. Ezek az írások végső fokon a lényeg szubjektív elgondolásai, egy gondolatkör szatirikus vagy tragikus hajtásai, egyfajta keresés jelei: hol kapok jobb formát, drámaibb keretet a mondanivalónak.

– A sok elfoglaltsága között melyik a napnak az a szaka, amikor írni szokott?

– Máskor nem tudok és nem is megy a munka, csak hajnali négy és nyolc vagy öt és kilenc között. A hajnali sötétben.

– Ez már teljesen „beállott” munkarendje?

– Csak ekkor írok. Tulajdonképpen az Anyám-könyvem második felével kezdtem, az első részt még esténként írtam, de a második rész és a két darab meg az újabb írások mind hajnali munkában íródtak.

(1976)

Marosi Ildikó

138

– Mivel zárja az 1976-os esztendőt?

– Decemberben fejeztem be egy színdarabot, amelynek jellegéről, mondanivalójáról ezúttal fölösleges nyilatkoznom, ugyanis: ha sikerült, akkor látni fogják, ha pedig életképtelennek bizonyul, félretétetik a kísérletek tárába. Tán csak annyit mondanék, hogy nem tragédiát írtam, ez nem a megígért Káin és Ábel, rájuk csak az újesztendőben kerül sor, ha élünk.

– Mit tudna mondani olvasóinknak az előző két dráma: az Egy lócsiszár virágvasárnapja és a Csillag a máglyán színpadi útjáról?

– Mindkét darab változatlanul műsoron marad: Kolozsvár-Napocán és Magyarországon, azaz Budapesten a Madách Színházban, illetőleg a kaposvári Csiky Gergely Színházban. Sajnálatos, hogy idehaza Héjja Sándor betegsége miatt, egyelőre mindkettő szünetel. A Csillag a máglyán próbái megkezdődtek Sepsiszentgyörgyön, s talán januárban találkozhatunk a premieren. Ehhez hozzátenném még, hogy néhány külföldi színház újabban is jelét mutatta a Kálvin-dráma iránti érdeklődésnek. Vagyis hogy elkészült már a lengyel fordítása, folyamatban pedig: a finn és a német fordítás (Gdańsk, Helsinki, Berlin).

– Tartani lehet-e a fordítás buktatóitól?

– Gyanúm, hogy igen. Kiváltképpen a Csillag a máglyán esetében, ahol a cselekmény – a külső és a belső – némelykor olyannyira nyelvi-gondolati közegbe ágyazott, hogy a fordítás útján könnyű vétség is elsikkaszthatja. 139Hát majd meglátjuk. Ami egyszer elindult a maga útján, azon a szerzőnek sem lelkesedése, sem aggodalma már nem segít.

– És a megkezdett prózai munkák?

– Engedjétek hozzám jönni a szavakat című könyvem az új esztendő első negyedében elkészül. Azért beszélek úgy róla, mintha máris ismert munka lenne, mert idén több helyütt is közöltem belőle részleteket. Meg aztán még Nagyváradon is felolvastam belőle egy kisebb méretű irodalmi esten.

– Két esztendeje múlt, hogy egy regény prológusát olvashattuk Kék álhalál címmel. Erről mit tudna mondani?

– Munka közben olyan görcsökre akadtam, dokumentációs jellegűekre, amelyek miatt ennek a regénynek a megírását elhalasztottam. Közben – mintegy vigasztalásként – megírtam az említett két drámát. Hordom közben – akarom, nem akarom – a regény mondanivalóit. Lappangó lázként, a szabadulás kísértéseivel. Másra kellene hagyni talán a torokszorító vallomást. Sok az író, tán elmondja más, mik estek meg velünk a két világháború között, s közvetlenül a háború vége utáni években. A bökkenő viszont: hogy ki-ki a magáét mondja. Fölmentésre nem lehet számítani. Meg aztán: ami az egyik írónak erénye, a másiknak éppenséggel bűne lehet. Így volt ez mindig. Talán így is van jól. Minden madár úgy énekel, ahogy a csőre áll. A reménység tehát, miszerint a Kék álhalál folytatását véglegesen elhalaszthatnám: öncsalás. Amiből persze naponként kimászik az ember. Mégis bizakodom tehát… No de ezzel a beszélgetésünk olyan irányba kanyarodik, melyet máskor folytathatunk. Hadd kívánjak a Fáklya olvasóinak boldog új esztendőt.

(1976)

(–)

140
Televíziós beszélgetés Tarján Tamással

– Sütő András munkásságát jól ismerik Magyarországon az irodalom és a színház barátai. Különösen a két európai rangú dráma vívott ki nagy népszerűséget: az Egy lócsiszár virágvasárnapja és a Csillag a máglyán. Most, az író marosvásárhelyi otthonában beszélgetve, két újabb mű színpadi bemutatójának küszöbén hadd kérjem Sütő Andrást visszatekintésre: hogyan ítéli meg az eddigi magyarországi bemutatókat?

– Röviden nehéz lenne szólani róla. Először talán azt kellene elmondanom, hogy nagy öröm volt számomra, amikor a kaposvári színház az Egy lócsiszár virágvasárnapjá-t bemutatta, utána pedig folytatódott az együttműködés budapesti rendezőkkel, amikor Ádám Ottó a Csillag a máglyán-t kérte el tőlem előadás végett, és rendezte meg kitűnően, ahogy én megítélem, és ahogyan mások is vélekednek erről. És mostan pedig a harmadik drámám kerül bemutatásra, a Káin és Ábel a Nemzeti Színházban.

– Nem zavarja-e az, hogy mindegyik drámát más színházban tűzték műsorra, nem alakult ki egy színházi közösséggel sem igazi műhelymunka?

– Számomra, aki oly messzire vagyok ezektől a színházaktól, legalábbis viszonylagosan messzire, ez nem okoz semmilyen zavaró körülményt. Ellenkezőleg, talán nagyobb tájékozódást, szélesebb ölelésű érdeklődést mutat az a tény, hogy három színház vállalkozott az én munkáim bemutatására; tanulságot, tapasztalatot, kapcsolatrend141szert is jelent ez, ismerkedést más és más színházzal, együttessel, rendezővel, talán közönséggel is.

– Amikor megjelent az új dráma, a Káin és Ábel, először az Igaz Szó-ban és azután az Új Írás-ban, rögtön az a vélemény alakult ki, hogy elkészült egy trilógia. Érvényes-e ez a megállapítás?

– Igen, én eredetileg is trilógiának szántam, amit most befejeztem. Egyazon gondolatnak vagy gondolatsornak a kifejtése, körüljárása, elmélyítése, ha mondhatom ezt, vagyis ember és közösség, egyén és kollektivitás, individuum és hatalom viszonya változatos helyzetekben és az időnek más-más terein. Hogy tetralógia lesz-e belőle, azt nem tudhatom.

– A két első rész szervesen ugyanabból a problémakörből nőtt ki, a reformáció problémaköréből, a harmadik viszont, a Káin és Ábel máshonnan eredeztethető. E két fivérnek egymáshoz való viszonya – mint szimbólum, mint művészi jel – sokakat foglalkoztat ma. Hogyan jutott el addig, hogy Káinban és Ábelben találja meg hőseit?

– Ugyanúgy, mint a másik két drámánál, a gondolatcsíra meglehetősen régi volt bennem, hiszen már gyermekkorunkban hallhattuk jó atyáinktól, szüleinktől, ha valami rosszat cselekedtünk, hogy „Ó, te Káin”, de ez a ripakodás tulajdonképpen a mitológia szokványos értelmezésének volt a kicsapódása. Én tartózkodtam attól, hogy dramatizáljak egy mitológiai történetet, annak nem látom értelmét. A mitológiában valami olyasmit fedeztem fel, ami az első két drámának a gondolati anyagához kapcsolódott. Annak idején sokat tűnődtem Ábel füstjén. Ábel füstje a hűség, a ragaszkodás, az odaadás és a szelídség jelképe volt mindenkor, és valójában az ma is, igen sokak számára. De jött egy szentségtörő görög, Arisztophanész, aki ennek a füstnek metaforikus képét másként értelmezte. A felhő-kakukkvárra gondolok, ahol is az iste142nek eledeleként ítélte meg ezt a füstöt, olyan táplálékként, melyet adott esetben meg is lehet vonni az istenektől, és akkor mindjárt valamiféle zűrzavar támad odafönn. Tudjuk, ezek az istenek akkor lejjebb szálltak az emberekhez, a halandókhoz, az alattvalókhoz. Valószínű, hogy ennek a merész, vakmerő görögnek a gondolata is közrejátszott, hogy én Ábel füstjében egy más jelképet keressek, történetesen a megalázkodás és már-már az értelmetlen megalázkodás képét.

– Káin és Ábel testvérek. A trilógia előző két darabjában is két olyan férfiú állt a középpontban, akik ha nem is testvérek, de barátok voltak, ugyanannak az eszmének végletesen eltérő fölfogású képviselői. Ez a motívum, amit talán „testvérek-motívumnak” lehet nevezni, központi szerepet tölt-e be a trilógiában, a Káin és Ábel-ben érik-e be?

– Úgy gondolom, hogy ebben próbáltam összegezni ennek a testvérkonfliktusnak a tanulságait. Tudniillik Ábelben éppen úgy benne lakozik Káin arculata, mint lehetőség vagy vágy, álom, amiként Káinban is ott a szelídség, az a testvéri szeretet, amelyet a közvélemény kizárólag Ábelnek tulajdonít, holott a mitológiának ez a testvéri kapcsolata sokkal bonyolultabb és ellentmondásosabb. Ezt a testvérharcot láttam alkalmasnak arra, hogy az emberben, az egyénben dúló ellentmondásokat valamiképpen drámává fejlesszem, és nemcsak a mitológia tanulságait próbáljam megfogalmazni, hanem az örök küzdelmet is, amely az egyénben zajlik, mikor az énünk erősebb vagy halkabb szavaira hallgatunk.

– A Káin és Ábel-ben négy kitűnő szerep van, de nem látszott-e írói szempontból is kissé problematikusnak az ötödik: Arabella alakja, aki más szférából, más világból érkezik?

– Arabellát nem én találtam ki; benne van a héber mitológiák számtalan változatában, és nemcsak ő, hanem 143számtalan más démon is. Tehát ugyanabból a népes szereplőgárdából vettem, amelyet a mitológiák számos változata felvonultat. Káin és Ábel történetét mint kész cselekményt, kész drámát kaptam nyersanyagként a kezemhez, és hogy a gondolati vonatkozásait dolgoztam ki elsősorban, abból ered, hogy a cselekmény bonyolításával nekem nem sokat kellett törődnöm.

– Említette többször is, hogy lírai alkatú szerzőnek tartja magát, és azt is elmondta, hogy a drámai műfaj esetében ez a drámai alkat nem biztosan a legszerencsésebb: a gondolatiság és az érzelem helyébe lép a cselekménynek.

– Nem tekintem magam hivatásos drámaírónak: akkor folyamodom ehhez a műfajhoz, amikor legbensőbb mondandóm és a közérzetem ezt a műfajt kívánja. Érthető ilyenformán, hogy a lírai hajlamok is eluralkodnak az emberben, ugyanis nem a mindenképpen és mindenáron való színpadi megnyilatkozás hajt ilyen esetben, hanem hogy azt a történelmi közérzetet, azt a közösségi és magánemberi közérzetet, melynek hordozója lehet ez a metafizikus történet, valamiképpen kifejezzem.

– Másik új színpadi műve, a Vidám sirató egy bolyongó porszemért című fájdalmas farsangi komédia két korábbi egyfelvonásosának átdolgozásából keletkezett.

– Igen, színházi kérelem volt, hogy a kettőt egybeötvözzem; de már kezdetben egy lírai jegyzetből indultam ki, amikor a Fügedes családot magamnak felvázoltam – fölvázoltam az erózió ellen, amelyet a magam kisebb mezőségi közösségében tapasztaltam és tapasztalok. Azt a lelki és gondolati eróziót próbáltam valamiképpen ellensúlyozni vagy a vidám játék eszközeivel megállítani, amely szomorúságos folyamat, és amelyet vidám játékba foglaltam ugyan, de valahol mindvégig azt éreztem, hogy talán inkább siratom ezt a jelenséget, mint kacagással tárom a nézők elé.

144

– A Vidám sirató-ban erősen érezhető az, hogy Tamási Áron feltétlenül mestere volt, és mintha ez az új darab visszautalna Illyés Gyula Bolhabál-jára is. Miként viszonyul a mesterekhez, mit tanult tőlük?

– Nem tisztességes író az, aki nem vállalja mestereit, és nem tisztességes mesterember az, aki eltagadja, hogy tanult azoktól, akik nálánál nagyobbak voltak, vagy a mai napig is nagyobbak. Tamási nyilvánvalóan nemcsak számomra, az egész romániai magyar irodalom számára az egyik nagy ihlető jelenség, mai napig is, és Illyés hasonlóképpen. Ami pedig az esetleges rezonanciát illeti, gondolom, nem csupán alkati kérdés ez, hanem a problémák rokonságáé, mert hiszen ugyanannak az emberi közösségnek más-más tájon megnyilatkozó történéseiről van szó. Az erózió kérdése Tamási Áront is foglalkoztatta. Ábel bolyongásai végén azt halljuk, hogy azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne, tehát azért, hogy összeszedje magát egy népi közösség. Illyésnek az egész munkásságán végigvonul az a törekvés, hogy egy nemzet összeszedje legjobb szellemi erőit. Nyilvánvaló, hogy a mi számunkra, akik valamivel fiatalabbak vagyunk, ugyancsak érvényes marad még jó darabig ez a közösségi problematika, amely a Mezőségen a mai napig is aktuális.

– A Nemzeti Színház és a szegedi Nemzeti Színház bemutatói, úgy tűnik, nagyon határozottan kirajzolják az ön drámaírói munkásságának két nagy vonulatát. Az egyikbe tartozik például a Mezítlábas menyasszony, a Pompás Gedeon és most majd a Vidám sirató, vagyis a vidámabb játékok; s másikba a Lócsiszár, a Csillag a máglyán és a Káin és Ábel. A két vonulatnak hasonlósága vagy különbsége a meghatározóbb?

– Rokon kérdésekről van szó, csak más hangvételben tárgyaltatnak; mert hiszen például a Pompás Gedeon ko145rában is, amikor megírtam, mindenekelőtt az ember és a hatalom viszonya foglalkoztatott. Egyrészt az ember a hatalom kezében és a hatalom az ember kezében: hogy mit csinál vele, hogyha megkapja, vagy mi történik vele, ha a hatalom mások kezébe kerül. Nem sikerültek valami fényesen ezek a kísérleteim, úgy vettem észre, hogy komorabb tárgyalást kívánnak, föltehetőleg így jutottam el a drámának ahhoz a hangvételéhez, amilyen a Káin vagy a Lócsiszár hangvétele.

– Milyen műfajú alkotásokról van darabjaiban szó? Mit jelentenek az alcímek utalásai, mint például a „jajkiáltás” vagy a „fájdalmas játék”?

– A kaposvári volt az első fölfigyelés arra, hogy itt nálunk a romániai magyar irodalomban dráma is születik, ezért volt nagy öröm és megelégedés, hogy a darabjaimat színpadra vitték. Remélem, hogy ez az együttműködés – ha időlegesen megszakadt is – talán a jövőben folytatható. Mármost, ami a műfajkérdést illeti, ebben határozott, tiszta választ nyilván nem adhatok, csak azt mondhatom el, hogy a szokványos műfajban, a középfajú színjátékban vagy pedig a közismert és elfogadott vígjátékban nem érzem magam otthonosnak; az én hangvételemhez igazodó műformát ezért neveztem el vidám játéknak vagy pedig „jajkiáltásnak” – vagyis tragédiának – a Káin és Ábel esetében. Tragédiának vélem a „jajkiáltás”-t magát is, ugyanis nyilván nem iskolás meggondolásból, de mindenképpen oda jutottam, ahhoz a fölismeréshez, amit Arisztotelész megfogalmazott jó ideje: a vígjáték az, amikor két ellenség bemegy a színpadra, és barátokként válnak el egymástól. Tragédia az, amikor két barát, két testvér vagy két eszmebarát bemegy a színpadra, és az egyik holtan marad ott. Ez történt Kálvin esetében, ez Káin és Ábel történetében is. Ilyenformán, gondolom, valóban a tragédia régiójában zajlanak ezek a történések.

146

– Minden kritikában hangot kap, hogy drámáinak a nyelve mindig az élő magyar nyelvnek a legszebb, leggazdagabb rétegeit tárja fel. Mondhat-e valamit arról a nyelvről, arról a stílusról, amelyen szól, amelyen fogalmaz?

– Minden madár úgy énekel, ahogy a csőre áll. Én másképpen nem tudok énekelni, képtelen vagyok a drámában a köznapi nyelven egyáltalán megszólalni. Nyilván ez korlátja is annak, amit csinálok, próbálok, de talán valamiféle eredménye is annak a sokszor gyötrelmes bolyongásnak az anyanyelv univerzumában, amely mint létünk alapja is foglalkoztat. Mint az élet vize, mint az a belső erkölcsi erő, amely nélkül nincs se drámánk, se vígjátékunk, se semmink.

– Munkásságában milyen összefüggés van a dráma és az epika között?

– Végeredményben ugyanazt mondja az ember egész életében – nem én mondom ki először ezt az igazságot vagy ezt a jellemző vonását egy írói egyéniségnek, hogyha annak nevezheti magát az ember. A rokonság nyilvánvaló, mert hiszen ugyanazt a nagy kőtömböt feszegetjük, ugyanazt a sziklát görgetjük minden műfajban. Kezdve első írásaimtól egészen addig a regényig, amelyen most dolgozom, és aminek a címe Harang a szélben, ugyanannak a világnak, ugyanannak a népi közösségnek a létkérdéseit próbálom megfogalmazni, hozzákapcsolva, beleolvasva a magam létérzését. A Harang a szélben mezőségi történet, de nagyon nehéz megfogalmazni röviden, hogy miről szól valójában. 1899-ben elkezdtek a pusztakamarási egyházfiak egy éneket megtanulni: ezt megszakította később a világháború. Aztán majdnem ott tartottak már, hogy eléneklik, akkor megszakította a második világháború. Mikor már újra ott tartottak, hogy eléneklik, akkor megszakította az osztályharcnak a mesterséges kiélezése, 147és végül mire elénekelték volna, időszerűtlenné vált. Hajsza az önkifejezés útjain: ez a regény.

– Milyen viszonyban van a kritikával?

– Soha nem tagadtam a kritika szerepét. Nemcsak általában az irodalom fejlődését tekintve, hanem a magam írói próbálkozásaiban is mindig akadnak az embernél okosabbak, azonkívül kívülről és messziről nézve mindig fölfedezhet valaki olyasmit, amit az ember közelben és nyakig benne a saját fortyogó levében nem vesz észre. Ezért én, ha tisztességes szándékú az a kritika, akkor mindig úgy fogadom, mint hogyha a testvérem vagy a nevelőatyám szólna közbe.

– Írásaiban gyakran említi annak az útnak indító nyelvi közösségnek, a pusztakamarásinak a fontosságát, amely részben román, részben pedig magyar ajkú. Gyakran hivatkozik arra is, hogy olvasmányai között jelentős szerepet játszanak a román klasszikusok, a kiemelkedő román alkotók. Mit jelent tulajdonképpen ez a román irodalomra, a román nyelvre is figyelő tekintet?

– Egy olyan világot, amelyből az ember a maga számára mindig talál valami értékeset, valami sugallatot. Mindig többlet az ember irodalmi próbálkozásaiban egy másik nép művészetének ismerete, különösen az én helyzetemben: a pusztakamarási román parasztok a maguk nyelvi kincseiből rengeteg szépséget nyújtottak át nekem is. Egy más nyelv mindig gazdagítja az ember anyanyelvét is, sajátos metaforáival, mesevilágával, mint például Creangă, akit fordítottam, és akinek a meséi rengeteg izgalmas bölcseleti kérdést is feszegetnek. Az a tény, hogy itt Erdélyben, az egész országban román prózaírókkal, drámaírókkal, költőkkel élünk, dolgozunk együtt, gyakran olyan segítséget is jelent az embernek, amelyet általában a világirodalom szokott nyújtani, mert hiszen ez is része a világirodalomnak, akárcsak a magyar.

148

– Eljutottak-e drámái román nyelvterületre?

– Két vígjátékomat játszották Bukarestben, még a „hőskorszakban”, amikor a Mezítlábas menyasszony-t és a Tékozló szerelme-t írtam. Most pedig az a helyi terv, itt Marosvásárhelyen, hogy az Egy lócsiszár virágvasárnapjá-t bemutatják román nyelven.

(1978)
149

A Kriterion Könyvkiadó az idén jelentette meg könyv alakban – Három dráma címmel – Sütő Andrásnak az utóbbi években íródott, színpadi előadásra szánt darabjait. Ezek a művek (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel) azonban egyben rendkívül izgalmas olvasmányok is. Marosvásárhelyi beszélgetésünknek éppen ez volt a kiindulópontja.

– A Sütő-dráma elsősorban nyelvezet…

– Talán a gondolat, az eszme nyelvi ruházatának változásairól van szó. Mindennapi beszélgetéseinkben a tulajdonképpeni belső világunk rejtve marad. Egy csodálatos váza cserepeit dobáljuk egymásnak. Fecseg a felszín, hallgat a mély. Drámáimban a mélységet, az emberi kapcsolatok látszólagos felszínessége alatti mélységeket próbáltam megszólaltatni. Ehhez – szerintem persze – épp az a nyelv szükségeltetik, amelyből kifésültem a pillanat gubancait, fölösleges részleteit, egy adott helyzet lényegét keresve. Az emberek nem beszélnek sem a görög drámaírók nyelvén, sem Shakespeare-én. A lényeg töredezetten bújik meg a szavakban vagy épp a szavak mögött. Ennek visszaadása a színpadon: a rosszul értelmezett realizmus. Nem erre törekedtem. Egy vacsora körüli párbeszéd – még ha „víz alatti áramlatokat” is érzékeltet, ma már, a század rohanásában: az idő nyilvánvaló pazarlása. De az is lehetséges, hogy másfajta ábrázolásra alkatomnál fogva képtelen vagyok. Ami az egyik szerzőnek erénye, az a másiknak épp a bűne lehet.

150

– Az Egy lócsiszár virágvasárnapjá-nak üzenete: a (pusztán) meggondolatlan, előkészítetlen, ösztönös, kusza érzelmi robbanásra alapozódó szembeszegülés, lázadás eleve bukásra ítéltetett. Örülünk is, hogy Kolhaas Mihály végre „látni kezd”, de szánjuk is a szörnyű kálváriájáért és végzetéért. Mégis, hogy ítéljük meg Kolhaast?

– Én a mindenkori emberi hiszékenység drámáját is megsejtettem benne. Magyar tanulság is fölbukkant belőle. Marx például megállapítja, hogy Kossuthék részéről a debreceni detronizálás elsietett volt. Nem voltak meg az objektív feltételek. Számos nép történelme tanúsítja: mit jelent a reálpolitika, s mit a romantikus vállalkozás a csillagok leszedésére. És mégis… A kétségbeesett mozdulatok elkerülhetetlenek, majd – gyakorlati eredmény nélkül, vagy épp tragikus bukások árán – morális örökséggé válnak.

– Drámáiban két alaptípus figyelhető meg: az egyik oldalon az adott körülményeket elfogadó, az álláspontokat tartósítani igyekvő (Kolhaas, majd Kálvin, és végül Ábel), a másik oldalon a lázongás, a tett, a változtatás, az adott szituációval mindig szemben álló (Nagelschmidt, Szervét és Káin). Az alapkonfliktus az-e, hogy az ember egy adott (rendszerint válságos) pillanatban hova áll, vagy e két alapvető emberi természet egymás mellett élése alkalmas a drámai szituációk kifejlődéséhez?

– Egyén és kollektivitás, ember és hatalom viszonyát még egyetlen korszak sem vetette fel oly szigorúan s oly türelmetlenül, mint a mi időnk és a mi fantasztikus méretű kísérletünk az új rend – a szocialista rend – legtökéletesebb, viszonylag legjobb formájának megteremtésére. De nem velünk kezdődik az emberiség élete, és jobbára törekvése sem. A viszonylagos harmónia utáni vágy az ellentmondások pengevillanásai közt talán egyidős az emberiséggel. Tegnapi tanulságok lehetnek véresen maiak, 151tegnapi bűnök lehetnek újra meg újra az emberi szenvedés forrásai. Valóban, ezekben a drámákban főleg két embertípus összecsapását próbáltam színpadra vinni. Hogy ez válságos korszak jele-e, vagy az ember „örök” természetéből fakadó? Talán mindkettőről szó van. Némelyek szerint az ember lassanként mindent legyőz, önmagát kivéve. Önnön gyengeségeit. Így a hatalommal való visszaélés hajlamát is. Túl a szocializmus kezdetének messianisztikus jóslatain – be nem vált jóslatain – ez a konfliktus szinte időtlen természetűnek tűnik, bár az eszményi állapotért szüntelen küzdelem zajlik. Amiként egy Kálvin–Szervét-konfliktus kirobbanhatott a 16. században, kiújulhat a 20–21-ben is.

– A Csillag a máglyán című drámájának témája és főszereplője a hatalom. Ily módon azután mindinkább világossá válik, hogy a darabban nem Kálvin a kulcsszereplő, hanem Szervét, a lényegi probléma pedig az ő viszonyulása a hatalomhoz.

– Szervét és Kálvin vitája: minden hatalomra jutott eszme vitája a nyomában támadó újjal, a még újabbal. Jómagam átéltem Szervét nyugtalanságát és ugyanúgy Kálvin józanságának szenvedéseit is, amiként mindenki átéli, ha valamiképpen közügyi dolgokba kerül. Nem tandrámát akartam írni, hanem az emberi szenvedésről óhajtottam hírt adni, a kötelező, vagyis elkerülhetetlen szenvedésről a mindenkori közösségi újjászületések folyamatában. Kálvin nélkül, vagyis a kálvinizmus mögötti társadalmi erők felvonulása nélkül elképzelhetetlen a polgárság előretörése. Szervét nélkül elképzelhetetlen a gondolkodás örök megújulása.

– Századunkban a hatalom továbbra is az egyik legizgalmasabb írói téma és lehetőség. Ha történetesen nem Kálvin alakjához fordul?

– Tehát akkor miért nem mai történelmi méretű sze152mélyek összecsapását vettem alapul? Mert ez lehetetlen. Nincs meg hozzá a történelmi távlat. Öncsalás lenne? Nem tudom… Öncsalás, hogy Jean-Paul Sartre antik edénybe önti az egzisztencializmus eszméit? Nem tudom. Ezen még tűnődni lehet.

– A Káin és Ábel című darab lényegében talán az első hitvitáról szól. Mi is volt a lényege és értelme annak a párbeszédnek?

– Nem tudom, elmondható-e a Káin és Ábel konfliktusáról, hogy az első hitvita lenne. A hitviták meghatározott ideológiai – vallási, világi – tételek körül zajlottak. Káin és Ábel konfliktusa: a szolgaság hajlamáé a fölvetettfejűséggel. A szolgalelkűség: korunk egyik legtragikusabb tényezője, de nem csupán okozat: ok is egyúttal. Mi minden válik ilyenformán lehetségessé…

(1978)

Sinkovits Péter

153

– E kötetben olvasható játékaidat a magyarországi olvasó alig-alig ismeri.

– Az nem baj, csak egészség legyen.

– De tán jobb mégis, ha ismeri. Tehát a hatvanas évek közepén, a színpad irányába lóduló ambícióidnak változatait adjuk közre…

– Bocsánat! Ezek nem változatok. Részemről véglegesnek tekintett szövegeim jelennek meg, mindahány teljes átdolgozásban ahhoz képest, ahogyan az hajdan deszkát és nyomdafestéket látott.

– Akkor lehetne bővebb is ez a gyűjtemény.

– Talán.

– Amikor leültünk megbeszélni e könyv anyagát, egyetértően hallgattunk arról, hogy például hátrább is tekinthetnénk az időben. Az 1962-ben íródott Tékozló szerelem című játékodat is e kötet gondolatköréhez illeszthetnénk. Csöndes tartózkodásunkban egyetértettünk.

– Egyet. Nem jutott még időm arra, hogy a Tékozló szerelem szövegével szembe üljek, s végiggondoljam: mit mondtam akkor vele, mit jeleztem csupán, mi módosult a színpadon a cenzor beleszólásai következtében. Hogy mit mondtam: arról régi-régi kis kötetben magyarul s románul megjelent szöveg tanúskodik. Hogy mit jeleztem csupán – vagy a kor szellemiségének szorításában mit jelezhettem –, jó szemmel az is észrevehető. Bizonyos, hogy a világ menetével kapcsolatos alapvető észrevételeimből 154egy s más helyet kapott a darabban. Ismétlem: ha – mi a kidolgozottságot illeti – csak érintőlegesen is.

– Mire gondolsz?

– Arra a szellemiségre, melynek hordozói bottal kergetnék az embert a Paradicsomba. Vagy pedig… A hatalomnak afféle taktikájára, miszerint: „Semmit sem tiltunk meg, de mindent meg fogunk akadályozni.” Ezt például Golovics nevezetű figurám szájából hallottam a darabomban, emlékezetem szerint pedig az észrevétel már Shaw-t is foglalkoztatta. A bőrünkön tapasztaltak tömör megfogalmazását, úgy emlékszem, tőle kölcsönöztem. Ám a darab, egészében, nem ezt a hatalomkritikát erősíti föl. Az is gyöngéje, hogy – bár valóságos társadalmi tapasztalataim lenyomata – jó néhány mozzanatában nem a valóságot, hanem a valóságról alkotott akkori véleményemet tükrözi. A tendenciát. Hogy – akkori gazdaságpolitikai meggondolások szerint – két termelőszövetkezetet egyesíteni kell-e, vagy nem kell egyesíteni? A tendencia pedig a legmulandóbb az irodalomban. Arról nem is beszélve, hogy ez némelykor éppenséggel félreértésből származhat. De most veszem észre, hogy olyasmiről, mi nincs ebben a kötetben, igen sokat beszélek.

– De annyit hadd tegyünk hozzá, hogy mindeddig ennek a darabodnak volt a legnagyobb közönségsikere.

– Valamennyi romániai magyar színház eljátszotta hosszú sorozatban. A marosvásárhelyi színpadon száznál több előadást ért meg, s nem bérlettel, hanem az előadás önerejéből. Román színházak is előadták, köztük a bukaresti Vígszínház, Radu Beligannal a főszerepben.

– Akkor említsük meg Kovács György nevét is.

– A marosvásárhelyi előadást Kovács György, a romániai magyar színjátszásnak azóta is legnagyobb alakja rendezte. Az emberek boldogságát, magatartását, szerelmét, álmát, óhajait megtervező személyt – kit a darabomban 155Golovics Péternek hívnak – ő alakította. Igen nagy kedvvel, mert maga is gyűlölte ezt a szellemiséget.

– Egy interjúban elmondottad: Tamási műveivel legelébb úgy ismerkedtél meg, hogy egyik nőrokonod Kolozsvárt szolgált gróf Bánffy Miklóséknál, és onnan hozogatott Pusztakamarásra könyvet, folyóiratot.

– Igen, főleg az Erdélyi Helikon-t. Abban találkoztam legelőször Tamási novelláival, és általában a helikonisták legjobbjaival. Tizenkét éves lehettem akkor. Emlékszem, hogy az Ördögváltozás Csíkban című novellát versengve olvastuk újra meg újra István öcsémmel. Szárnyon kapott engem a mesélésnek az a ritka öröme, amely Tamásit – ma így mondanám – mint egy kacagó faunt lopta a képzeletembe. Egyezkedik a székely és az ördög, egyik a híd alatt, másik a karfán, hogy ugorna belé a nadrágba. Mint tudjuk, a mélységbe ugró ördög elől a székely a nadrágot elkapja, mire aztán az megnyekken a jégen. No hallj ide, öcsém, mit mond erre a madarasi, hogy „Láddeg, a direkciót nem vevéd jól.” Estünk széjjel, mint valami dongák, a nevetéstől, s énbennem – titkolt vágyaim füstpárái között – fölsajogott az aranyásók egymás közti irigykedése. Istenem, itt kacag ez az ember, és mekkora aranyröggel a kezében! Mikor találok én ilyet? Semmi se bizonyos, csak az, hogy én soha! Megkacagtatott, fölemelt és porba sújtott ugyanakkor, meghagyván mégis az emberben a vágyat: írni! Mert az írás, lám: örömteremtés. És öröm talán magának a teremtőnek is. A kacagó faun arcán persze, csak évek múltán vehettem észre a keserű vonást. Amit pedig nem Schopenhauer húzott rá, hanem a székelység sorsa. Akik későbben miszticizmust és hasonlókat fogtak rá, minden jel szerint csak azért tették, hogy lelkiismeretüket, mely nemzeti tragédiáinkat is észrevehette volna, megnyugtassák.

– Érdekel, hogy Tamási játékaival mikor s hogyan ismer156kedtél meg. Feltételezem, hogy alaposabban a hatvanas évek első felében kezdtél tanulmányozásukhoz, amikor már gyűjteményes kötetét, az Akaratos népség-et is kézbe vehetted. Jól gondolom?

– Azt hiszem, nagyjából jól gondolod. A Csalóka szivárvány-t ugyan a kolozsvári református kollégium diákjaként vásároltam meg s olvastam 1945 tavaszán… Meg az Énekes madar-at is, de, ahogy mondád, komolyabban csak később kezdtem foglalkozni Tamási színpadi munkáival. Egyik okaként azt hozhatnám föl, hogy az ellene folytatott hadjárat folytán 45 után a könyvei sok ideig nem kerültek nálunk forgalomba. A véletlen úgy hozta, hogy – az áramlattal szemben – legelső itteni novellás gyűjteményét a hatvanas évek közepén magam szerkeszthettem. Darabjait ez időben nem játszották: későbbi feltámasztásuk elsősorban a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház érdeme, meg Tompa Miklósé, aki sorozatban rendezte a Tamási-műveket. Németh László elragadtatott véleményét, miszerint Tamási a magyar színpad megújítója, s az Énekes madár éppenséggel zseniális – már diákként ismertem, de engem ez időben a novellisztikája érdekelt inkább…

– A nagy román prózaíró, Ion Creangă és Tamási írásművészetének párhuzamára több írásban, interjúban is utaltál. Talán éppen a Tamási irányába való elmélyülésed vezetett abban, hogy az 1949-es mesefordítás után a hatvanas évek közepén újólag foglalkozz a román klasszikussal. Új magyar kiadásának alkalmából fordításaidon sokat csiszoltál, módosítottál.

– Ami a párhuzamot illeti: itt elsősorban nyelvi, stílusbeli közös jegyekről van szó. Egy adott tájnyelvet mindketten az egyetemes, nemzeti nyelv régiójába emeltek. Áron fiam, semmi ehejt-ahajt nem művészet! – fumigálta Szabó Dezső a fiatal farkaslaki csodát. Szini Lajos góbé157ságaira utalva nyilván igaza lehetett, de Tamási dolgában tévedett. Tamási Mikes Kelemen prózájának csillagzata alatt jelentkezett. S ugyanúgy az említett Creangă, az ősi moldovai mesemondók szellemében önálló, sajátos stílust teremtve. S még valami. Creangă meséinek valóságháttere: a moldvai falu. Ugyanúgy, mint Tamási mesenovelláiban a székely falu és a Székelyföld általában. Nem csupán művészi: szociológiai értékük is van.

– Társadalmi, szellemi küzdelmek közepette írói ambíciódban mi serkentett arra, hogy 1949-ben régmúlt idők, klasszikus írók felé fordulj, s nyelvileg is nagy igényességet, türelmet igénylő mesefordításba kezdjél? Az Idő logikája inkább a kortárs román kollégák műveinek átültetésére biztatott volna.

– A kortárs román írókat elismert magyar írók fordították már az idő tájt. Szemlér Ferenc, Kiss Jenő például, ami a prózát is illeti. Jómagam a legkezdőbb kezdő voltam még. Ám a kiadó föllelkesült az én Creangă-lelkesedésemtől. A kortárs román írókat nemigen ismertem. A moldovai mesemondó viszont már enyedi diákkoromból való kedves emberem volt, a drámaíró Caragialéval együtt, egy román nemzetiségű tanárnőnk jóvoltából, aki nekünk Eminescu nyelvét tanította, s olyanformán, hogy nem kutyateremtettézett, nem rikácsolt türelmetlenül kisebbségi kötelességekről, nem csodálkozott nemzeti gőggel az első osztályos nebulón, hogy miért nem tud már tökéletesen románul, fülét nem bántotta a magyar szó, ami érthetetlen volt számára, abban nem sejtett összeesküvést, tehát tisztelte a mi nemzeti nyelvünket is, továbbá: nem gondolta, hogy a Bethlen Gábor alapította kollégiumban elegendő nekünk a magyar nyelv és nyelvtan fakultatív tanulása is; nem gyártott teóriát arról, miszerint a román nyelv második anyanyelvünk lenne, jól tudván, hogy az embernek egyetlen anyja van, tehát anyanyelve is 158csak egy lehet, mondom tehát, nem riasztott meg bennünket, hanem egyszerűen, csodás pedagógiai érzékkel megszerettette velünk saját nemzeti nyelvét és a román klasszikusokat. Így aztán még vakációban is kedvem támadt Creangă-mesét olvasni. Hát így volt ez valahogy…

– Úgy gondolom, Ion Creangăt nagyon nehéz más nyelvre lefordítani.

– Ami eddig magyarul olvasható tőle – az én fordításaimat is beleértve –, az az ő mesés mintájú szövegének még mindig nem a színe, csak a visszája.

– Tarisznyás Iván – így szólt mesefordításod címe. A bábjáték: Ördögűző tarisznya-ként lett ismertté a nagyváradi, marosvásárhelyi bábszínpadon. 1983-ban Csillagvitéz címmel mesejátékká formáltad. Érdekel az, hogy milyen töprengések vezettek a műfaji váltásokban.

– Kezdetben elkapta kedvemet a mese, majd azután annak néhány motívuma, amire már a magam anyagából építkeztem. Legutóbb pedig Kalandozások Ihajcsuhajdiában címmel egészen új mesejátékot írtam; Creangă meséjéből csak a csodatarisznyát s az út mentén kolduló Úristent és Szent Pétert vittem magammal. Ebben már közösködni lehet. Ezek a meseelemek otthoni, mezőségi csodás történetekben is fölbukkantak.

– Szándékos allúziónak szántad, hogy Tamási Ábelének hűséges társa, Bolha kutya nevét viseli Csillagvitéz kutyája is?

– Nem. Egy úri kutyáról jutott eszembe, hogy a bárók fölszámolása után szegénykutya-sorsra jutva, megették a bolhák, mert nem tudott vakarózni.

– Tamási azért a fejét csóválná.

– Azt se bánnám, ha megverne. Csak lehetne köztünk.

– A bábjáték egykori sikerében emlékszel-e még a gyermekek örömére?

– Fülemben még a kacagásuk. Mintha arra serkentene, 159hogy ebben a műfajban magam is nagyobb segítségére legyek mesét is mondó kartársaimnak. Rousseau mesterünk is közbe-közbeszól persze a figyelmeztetéssel: a felnőttnek lehet mesét mondani, ám a gyereknek meg kell mondani az igazat. Nohát, nem könnyű…

– A Pompás Gedeon 1967-es marosvásárhelyi bemutatójáról egykori beszámolók a drámaírói hang módosulását érzékelik. Miközben, például a marosvásárhelyi kritikus, Nagy Pál a Bakter figurájában a Mezítlábas menyasszony-ra is emlékezik…

– Jézusom, mikor volt az?

– Ezerkilencszázötvenegy januárjában.

– Helyettem is tudod. Jobb sorsra érdemes az emlékezeted.

– Zsengéit az író hajlamosabb elfelejteni. Tehát, a föntebbieket folytatva, Gedeont mások a Tékozló szerelem Golovicsával rokonítják, említik aztán Csokonaival, a népi színjátékkal, Tamási Tündöklő Jeromos-ával való rokonságot is.

– Tündöklő Jeromos: vesztegető szélhámos, emlékszel, a végén a székelyek azt mondják róla: „Ez az úr ördög vót!” Az én Gedeonomnak áldozatai vannak, de maga is áldozat. Egy sztálinista politikai gyakorlat eszköze és áldozata.

– Ismerem vallomásodat, miszerint színpadi játékod „megtörtént események írói jegyzőkönyvelései”. Hogyan látod Gedeonod családfáját?

– A hatvanas években gyűlt meg a gondom egy falusi székely Naszreddin Hodzsával. Aki viszont számtalan csínytevései közepette nemegyszer került slamasztikába is. Ilyenkor mindig hozzám állított be a szerkesztőségbe: segítsek rajta, ha tudok. Az ilyenkor kötelező loholással – hivatalból a hivatalos ember barátjáig, aki a barátom barátja – jó néhányszor sikerült őt a bajból kihúzni. Ám egy 160alkalommal odáig ragadtatta magát, hogy Naszreddin-esze helyett a tenyerét használva felpofozott egy embert, aki történetesen épp az ő falujának tanácselnöke volt. Hát ennél nagyobbat nem véthetett volna. Dérverten jött újból hozzám: mit tehetnénk, hogy börtön nélkül ússza meg a galibát? Elmentünk hát a tekintélyében tönkrepofozott elnökhöz. Otthonában kerestük föl, hogy civil asztal mellett az emberrel beszéljünk, s ilyenformán enyhítsük benne a tanácselnök szigorát. Nos, itt zajlott le darabom indító jelenete, amelyben Vizeslepedős a meggondolatlan pofont magyarázza, Gedeon pedig hajthatatlan az ügyben: az ő képe hivatali. Két vizeslepedősként ilyen választ kaptunk mi is a testi sérelmes elnöktől: az eredmény nyolc hónap. Innen már csak egy ugrás kellett a másik elnökig, aki Marxot és Sztálint úgy értelmezte – a fölötteseivel együtt –, hogy akinek elegendő mersze van egy árnyékszék fehérre meszeléséhez, fölkerülhet már a kuláklistára. Ez lakoltatta ki szoba-konyhás kamarási házunkból szüleimet az istállóba. Nem szaporítom a szót. Száz meg száz ilyen esetből rajzolódott ki elibém Pompás Gedeon alakja. Már a bemutatón sokan akadtak, akik, mint mondani szokás, találva érezték magukat. S nem fogytak ki. Sokirányú ma is a prüszkölés ellene.

– Az Utunk 1965. augusztus 13-i számában írói terveidről nyilatkozván azt mondod, hogy befejezted ugyan, de még átdolgozod Istenes Gedeon című háromfelvonásos vidám játékodat. Csaknem két év telt el azután a színházi bemutatóig, s feltehetően nemcsak a cím változott. Az általunk ismeretlen első fogalmazvány miben tért el a későbbiektől?

– Az időt azzal töltöttem, hogy felvittem Gedeont a mennyországba. Ez egy kicsit bajosan ment.

– Miért?

– Nehezen tudtam eldönteni, hogy hol s merre fordul161hat ő meg ottan, és abból, amit lát, milyen berzenkedés támad idelent a hívő emberek között. Aztán mégis támadt. Legutóbb is a sepsiszentgyörgyi bemutató alkalmából. Székelykeresztúrról kaptam például levelet, amelyben egy olyan értelmiségi néző, ki a szeplőtelen fogantatást is szó szerint értelmezi, nagy rosszallással ró meg engem a mennyországi jelenet miatt. Háborgásából az is kitetszett, hogy ő bizony betiltaná az ilyen darabot. Egy másik gondolatinspektor viszont a földi jeleneteket kifogásolta, és ez már rengeteg bajt okozott, de hosszadalmas lenne elmesélni. Majd az emlékirataimban… Ha lesz módom emlékezésre.

– Vidám játék – adtad műfaji megjelölésként. Mások komédiának, megint mások tragikomédiának, szatírának mondták a Pompás Gedeon-t. A minősítések változatosságáról mint vélekedsz? Lehet a zavar jele is?

– Ezen most nem töröm a fejem. Fölösleges. Hogy mi ez a darab, s mi nem – számomra, oly sok esztendő után, hogy első változatában megírtam: sutba vetett kérdés. Ha nem tragikomédia: belenyugszom. Ha meg – miként az egyszeri ember a teknősbékára – erre is azt mondja valaki: ez vagy valami, vagy megy valahová, az se baj. Csak játszható legyen, mondjon el valamit emberi létünkről.

– Két műsorfüzetből idézek. Mindkettő a Pompás Gedeon-hoz készült. Veress Dánielnek az újabb sepsiszentgyörgyi bemutatóhoz (1983) fűzött gondolatsorában olvasható: Gedeon, „akinek jó szándékában semmi okunk kételkedni…” – majd így folytatja: „a gedeonizmus fölött régecske túlfutott az idő, ám a középkorúak s az idősebbek emlékezetében sok minden megőrződött”. Litvai Nelli a kaposvári előadáshoz kötődve (1971) így látja: „a Gedeonok érzik hatalmas tudatlanságukat, örökös félelemben élnek, megőrizni kívánják azt a hatalmat, amellyel egy nemcsak eredményeiben, de tévedéseiben is gazdag mechanizmus ru162házta fel őket”. Megvallom, én az utóbbi gondolat jelenkorra utaló aktualitását érzem inkább érvényesnek. Író kollégád mintha a múltba tessékelné művedet. Erejét lefokozná, s valamiféle anekdotázó színpadi memoárnak tekintené a színpadi játékot.

– Én mindkettőben találok helyes észrevételt. A „gedeonizmus” régi megnyilatkozási formái fölött valóban eljárt az idő. Más-más köntösben azonban: bárhol ma is fölismerhető. Adott – kisebb vagy nagyobb – hatalommal visszaélni: örökkön lehetséges lesz.

– Mégis megkérdem: Gedeon jó szándékában nem lehet-e kételkedni? Mert én kételkedem.

– Meg nem emésztett vagy rosszul megértett eszmék gyakorlatában a jó szándék és az objektíve bűnnek számító tett végzetesen elkeveredik. Nagyon nehéz kiválogatni a tiszta búzát az ocsúból. Gedeonnak egyik változatával beszélgettem egyszer hosszan egy Maros menti tanácsirodában. Végül ott is dőltünk pihenőre, ahogy épp lehetett, íróasztalon, fotelben. A katolikusok vertek föl hajnalban a harangozásukkal.

Azt mondja az én emberem: ördög a kalimpálásukba! A legjobb álmunkból riasztottak! Ideje lenne már ezt a klerikális zenebonát is fölszámolni. Lefekvés előtt ugyanis többek között Ady antiklerikális cikkei is szóba kerültek. Jó román közmondás van erre: imitt ütöd, s amott reped.

– Mintha egy másik darabod, a Lócsiszár Müller Ferencének szavait hallanám Gedeon Pista fiának vélekedésében: „A hang a bakteré, a szellem az apáé.” Effajta frappáns gondolati fordulatok ismétlődését bizonyára nemcsak a szituáció azonossága teszi.

– A tizedes a káplárt, a káplár az őrmestert visszhangozza. Hogy akaratlanul is miként válhatunk egymásnak eszközeivé, meg hogy emberi állapotunkban miként hat163nak ránk fölöttünk álló erők, erről ugye sokat lehetne beszélni…

– Barátságunk okán is elmondhatom: egyetértek azzal az ellenkedéssel, amely a darabban néhány olcsó poént kifogásol, például a betlehemi kisded születéséről. Ez nemcsak a hittel élőket, de az intézményt, az egyházat is sértheti.

– Talán arra gondolsz, hogy Péter atya azt kérdi Józseftől a kisded születésekor: no és fiú-e, vagy leány? A kérdés olcsósága, poénszerűsége azon múlik: honnan ítélem meg. A bigottság oldaláról-e, vagy az élet felől, mikor is – ily esetben – mindig ez a legelső kérdés. Ami pedig ez esetben egy álom körülményei között hangzik el. Az emberi került föl a szentség régiójába. Nyilván ott is emberinek kell maradnia. Tőlem egyszer Sztálin azt kérdezte, álmomban: no fiam, hogy ityeg a fityeg? Ugye, nem illik hozzá? Hatalmának teljében volt olyan szentség, hogy még álmunkban is megőrizze legfőbb-lény-mivoltát. Az egyházi szentségekről különben az idők folyamán sokkalta profánabb dolgok is elhangzottak. Gondolj a hitviták korára, a reformációra, Luther jelzőire…

– Azok földi lényekre irányultak, a pápára például…

– Isten földi helytartójára, közvetett módon tehát arra is, kinek a helyét tartotta. Ám akkor más példát hozok. Nemrégen került a kezembe Lammel Annamária és Nagy Ilona gyűjtése: a Parasztbiblia. Ahány történet, megannyi szentségtörés – a nép emberi látásmódja égi szentségekről. Be komoly és áhítatos Mózes könyvében az emberteremtés aktusa: „Teremté tehát Isten az embert az ő képére. Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket.” De hogy szórakozottságában a cigányt – száradás végett – a napon felejtette, és így lett az fekete, meg hogy Évának megfelelő helyére szilvamagot is illesztett s a többi… nem lehet olcsó viccelődés a bigott ember számára? Ezt a földi mitológiát ugyanaz az ember teremtet164te, amelyik kereszttel a kezében a hitért az életét adta számtalan esetben. Zeusz volt olyan szentség a görögök számára, mint a kereszténység Istene Kis János számára. Ettől Arisztophanészt még nem kövezték meg A madarak-nak valósággal istentagadó szellemisége miatt.

– A Vidám sirató egy bolyongó porszemért című vidám játékodnak egy korábbi egyfelvonásos változatában Miklós és Lenke szerelme az Énekek énekének szép soraival nyilatkozik meg. Ez a motívum aztán a Lócsiszár-ban Kolhaas Mihály és Lisbeth szerelmi kapcsolatában bukkan fel, s a Vidám sirató-ban a két fiatal párbeszédében a biblikus motívumok már enyhén ironikus hangsúlyt kapnak. Érdekel, hogy a motívumváltozásban milyen meggondolás vezetett.

– Miklóst és Lenkét adventista oktatók – Prédikás és Emma asszony – mindenfajta istenes tanítással képesztik el. Szerelmes játékukban ezeknek a parafrázisait is hallhatjuk. Én úgy véltem: ide csak ez való. A Lócsiszár-ban inkább helye van az Énekek énekének. Luther fordításában a Biblia akkor már tömegek olvasmánya lehetett, Kolhaas mélyen vallásos ember s a többi. Meg aztán: egyik vidám játék, a másik meg dráma. Ez utóbbiban a biblikus sorok jobb helyen vannak.

– Mostan pedig a Vidám sirató kapcsán említem a következőket: Az „eszközember” kifejezéssel először Veres Péternél találkoztam. Az eszközemberek lelkiségéről, a Mit ér az ember, ha magyar? című könyvében. Ebben a véleménye inkább kedvező erről az embertípusról. Azt írja: „Nagyon jó emberanyag ez, csak tudni kell velük bánni. Tudni kell őket elhelyezni, egymással sakkban tartani.” A Vidám sirató-ban te mintha szigorúbban ítélkeznél. Vagy Veres Péter észrevétele óta az idő sok és komor tapasztalattal szolgált?

– Hirtelenjében most nem vehetjük elő Veres Péter könyvét, így nem tudhatom, hogy az idézet milyen össze165függésekből kerül terítékre. Ebben a formájában – úgy gondolom – ellentmondás feszül benne. „Nagyon jó emberanyag…” Csak egyiket a másikkal sakkban kell tartani! – ezt sokféleképpen lehet értelmezni. Lesújtó módon is. A Vidám sirató-ban jól ismert otthoni, mezőségi atyámfiai közül válogathattam szereplőket. Ezen a tájon eléggé elszaporodtak a vallásos szekták. Ezekben olyanok is találhatók, akik korábban, a háború utáni években helyi közéleti tisztséget is betöltöttek. Mint Fügedes Károly is. Számukra nem egészen világos nézetek végrehajtói voltak mások, felsőbbségeik utasítására, majd azután, hogy valóságos vagy vélt sérelmeik miatt elhúzódtak a közéletiségtől, vagy éppenséggel félreállították őket, újabb „eligazítót” kerestek maguknak. Fügedes Károly például a Prédikást, emez meg saját távolabbi irányítóját stb. Régi megfigyelés, hogy ember emberrel büntetlenül nem találkozhat: vagy jó, vagy rossz hatás érheti. Az én „hősöm” esetében a külső hatás – belső indítékokkal is találkozva – csakis negatív jellegű, ezért ítélem meg szigorúbban. Otthoni kis közösségünk számára az ilyen fügedeskárolyok már-már szó szerinti értelemben is elveszett emberek. Egyik napról a másikra tűnnek el a szemünk elől. Számukra már nem fontos semmilyen közösségi együttlét, közös gond és aggodalom, ők elmennek a magánüdvösségüket hajszolni. Amikor minden igekötőnkre szükségünk van…

– A Vidám sirató írása közben gondoltál-e Illyés hasonló hangvételű munkáira? Az általa említett farce-teremtő ambíció nem vezetett-e? A Bolhabál, a Bál a pusztán, a Bölcsek a fán műformájára gondolok…

– Írás közben semmi másra nem gondoltam, csak saját életbeli tapasztalataimra.

– Álmodban gyakran jársz-e mennyben, pokolban? Mert 166hogy játékaidban sokféle leleménnyel keresed az alkalmat, hogy ördögökkel és angyalokkal komázz.

– Az álom nem hordozott meg ilyen helyeken, de Fügedes vagy Gedeon otthoni, kamarási őstípusa rengeteget mesélt nekem ilyenszerű álmairól.

– Emlékszem, hogy a marosvásárhelyi ősbemutatóra készülődve mennyi bizonytalanság emésztette Harag Györgyöt: miként is jelenítse meg a Vidám sirató-t. Évekkel később aztán hosszan beszélt arról, hogy kétségeiből egy mezőségi látogatás rántotta ki, amikor is egy mezőségi atyafi kalapja (!), a színpadképet sugalló dombvonulat s a szombatos hívőkkel való beszélgetés indította el a képzeletét.

– Tudnod kell különben, hogy a darab nem szombatosokról szól. Dogmatikailag több vallási szekta elemeit kevertem. Egyáltalában: nem vallásos szektát, hanem bizonyos emberi magatartásokat vettem célba.

– Ennek a leszögezését én is fontosnak tartom. Haragra visszatérve: más alkalommal arról beszélgettünk, hogy ő rendezte legelsőnek a Pompás Gedeon-t is. De nem volt vele megelégedve.

– Többször mondogatta, hogy újra szeretné rendezni. Nem ez volt az ő szenzációs hangváltása, hanem Nagy István darabja: az Özönvíz előtt.

– Harag György hatvanadik életévében halt meg. Már nem olvashatta a születésnapi méltatásokat. Arra kérlek, hogy nemcsak a magad elfogultságával, hanem általánosan is, a romániai színházi élet szempontjából méltasd színházteremtő munkásságát.

– Remélem, hogy pályafutását, a hazai magyar színjátszásban fordulatot hozó munkásságát színháztörténészeink valamelyike könyvben is méltatni fogja. Én most csak annyit mondhatok: Új Élet című képeslapunkban az életútját vázoló íráshoz gyermek- és ifjúkori, családi fényképek után kutattunk. Úgyszólván semmit sem találtunk. 167Apja, anyja, két testvére Auschwitzban pusztult el, ő maga Mengelének ama hírhedett intésére, mely gázhalálra vagy munkára ítélte a deportáltakat, munkaszolgálatosként Mauthausenbe került, s majd Ebenseeben szabadult föl. Hozzátartozóinak életével semmisült meg annak a korszaknak minden más emléke is. Gyuri erről nekem sohasem mesélt semmit, de abban, amit alkotott: az ő tiltakozása a robbanóanyag. Tiltakozás az erőszak s az embernek bármiféle meggyalázása ellen. Ez az indulat nyilván mások életművében is jelen való drámai erő lehet, de Harag György művészi szemléletében mindennél erőteljesebben és következetesebben érvényesített. Ha arról szólunk, hogy íráshoz, festményhez, szimfóniához mindahányunk számára mi nyújt örök segítséget, mi lehet el nem apadó forrás; ha azt mondjuk Tamásival: azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne, Harag György minden színpadi megszólalásával azt mondhatta volna: azért vagyunk a világon, hogy az erőszakot, a fajmítosz bestialitását száműzzük belőle. S ha tinéktek, barátaim, vigasz és megtartó erő a megénekelt szülőföld pora: veletek vagyok magam is a ragaszkodásban ezzel a maréknyi hamuval, mely apám, anyám volt és két fiútestvérem. Ők négyen a hatmillióból.

Szótlanságra hajló csendességében és vulkanikus erejű színpadi látomásaival így él bennem Harag György, aki a maga személyes tragédiáinak iszonyatosságát a századvég folytatólagos embertelenségeiben is fölismerte. Így lett ő, akivé lett.

– Lírai alkat vagy, mondottad többször is. Drámáid, esszéid, prózai műveid nyomán jól tudjuk s igazolhatjuk. A Vidám sirató versbetétjeit is te írtad.

– Azok nem versek, csak énekes rigmusok.

– De ismerem az Igaz Szó-ban közölt, nem rigmusszerű 168versedet is. Feltételezhetem, hogy szemérmesen titkolod: netán a költő is folyamatosan működik benned?

– A magyar költészet mai nagyjai között? Isten őrizzen! Amit olvastál különben: versformába tördelt próza volt.

– Történelmi drámáidban, esszéidben vagy a Creangă nyomán írott mesejátékban biblikus ihletettségű, poétikus nyelved természetes megnyilatkozás…

– Álljunk meg! Itt minden egy kalap alá kerül. Kálvin János persze hogy biblikusan szól. Luther hasonlóképpen! De a már említett Kalandozások Ihajcsuhajdiában – melyben néhány Creangă-mesemotívumot használtam föl, a „biblikus” fogalma nem lehet érvényes. Hasonlóképpen a Pompás Gedeon-ban és a Vidám sirató-ban sem… Ott csak Prédikás mezei papom istenes beszédjét lehetne félig-meddig így jellemezni.

– Igen. E két utóbbi munka nem tűri az emelkedettséget. A mindennapiság irányába, földközelbe kényszerít. Milyen nyelvi és ábrázolásbeli gondot jelent neked, amikor történelmi idők helyett mai, mezőségi, a román közéletben, társadalomban élő dolgozókat kell színpadon megszólaltatni? A jelen polgárait, akik bizony sok okkal nem társaloghatnak Szenczi Molnár Albert, Arany János, Tamási Áron nyelvi igényességével.

– Ha netán emlékszel, F. bátyámat is megszólaltattam nemegyszer az írásaimban ilyenformán: „Jött a procsesz a tribunáltól, nagyon megbúsultam, enni se adtam a kucsának, csak ugatott a szpurkát éhes dzsomorral.” Ami Tamásit illeti: ő nem „emelkedett”, hanem a nyelvnek pergetett méztiszta cseppjeit nyújtja, az alakjai pedig a mai napig is élő nyelven szólnak. Sajátságos modorát persze nem vitatom. Ami engem illet: a képességeimtől idegen témához lehetőleg nem nyúlok. Ábrázolásbeli gondjaimat ez is csökkenti.

169

– Nem okozott félreértéseket s érzékenységet az erdélyi és általában a romániai magyarok között, hogy például a Vidám sirató-t románul is bemutatták? Hiszen ebben sajátos világ elevenszik meg, egyik-másik alakod bugyutasága akár az egész nemzetiségre értelmezhető tanulsággal is járhat, noha általános emberi gyarlóságok ellen szólsz.

– Ostoba fajankó, aki valamely szatíra hősét annak egész nemzetével azonosítja, mindenütt akadhat. Csakhogy ilyenformán a világirodalom számos remekét csak otthon, családban lehetne bemutatni. Ion Luca Caragialét például, avagy Gogolt stb.

– Énekkel feltarisznyálva indultál el otthonról, írtad egy helyütt. Az Anyám könnyű álmot ígér-nek, poétikus drámaiságában, egyik legszebb fejezete, amikor András-napon örömét, fájdalmát együtt énekli a család. Zenei élményeiddel kapcsolatban Szabolcsi Bence tanulmányait is említetted. S hogy e kötet játékai a zenét, a dalt is igénylik, sőt a Vidám sirató-ból már opera is készült – alkalom arra, hogy megkérjelek, idézd fel életed néhány zenei élményét.

– Attól tartok, ezzel most elkalandoznánk beszélgetésünk tárgyától, amely ennek a kötetnek anyagához kapcsolódik. Másutt – a Magyar Rádióban például – bővebben beszéltem erről. A dolognak értelme különben csak annyi lehet, ami nemzeti létünkre nézve is tanulságos. Kántortanítónak szánt engem a Bethlen Kollégium, természetes hát, hogy zenét is tanultunk: hegedültünk, harmóniumon és zongorán is gyakoroltunk. Kiváló zenetanárunk, Szabó Géza, Bartók- és Kodály-rajongó volt, jó szellemben oltott be bennünket. Ebből a forrásból hoztam kezdeti sejtelmemet, amely azután bizonyossággá lett bennem: az anyanyelv és a zenei anyanyelv páros szárnya révén lehetünk önmagunk. Akármelyiktől fosztana meg a sors: bénák maradunk.

170

– A síráshoz bánat, a kacagáshoz bátorság is kell. Hát a kacagtatáshoz az írónak mire van szüksége?

– Hogy mérges legyen, amúgy istenigazából.

– Tapasztalatod szerint a közönség mer-e nevetni? Az idő változásában változik-e a néző bátorsága?

– A Vidám sirató-t Marosvásárhelyt százvalahány előadáson kacagták végig, elsősorban Lohinszky Loránd és Tarr László ragyogó játékát értékelve. Harag Györgynek pedig arra is futotta komédiázó kedvéből, hogy a játék végpillanatait elkomorítsa. A kacagást, akár egy vidáman zengő hangszert egyszer csak lefogta, s mi azt éreztük, hogy szorul a torkunk. Ezt sehol másutt nem sikerült – rendezőnek – megismételnie. Ami pedig a néző bátorságát illeti: úgy gondolom, az együtt nő vagy együtt fogyogat íróinak bátorságával és gyávaságával is.

– Egyetértesz-e abban, hogy egy magabiztos társadalomnak az erős szatírát is el kell tudnia viselni?

– Valahogy úgy kellene lennie.

– Tanulságos tudomásul venni: az irónia egyre inkább uralkodó lesz a drámaírásban, mondottad egy alkalommal, interjúvoló kartársadnak. Érthetjük ezt további drámaírói terveidre is?

– Ezt rengeteg elméleti írás, színházi tanácskozás következtetéseire utalva mondottam. Véleményem pedig az, hogy a színpadi szerző hangvételét senki sem szabhatja meg. Nincs és nem lehet rá törvény: ezt vagy amazt ma már így vagy amúgy kell csinálni. Ha a színházban létrejön az a kettős építkezés, mikor is a játék ikertársa a néző tudatában s érzésvilágában is fölépül: az elméleti receptek elhanyagolhatók. Én továbbra is csak azt mívelem, amire képes vagyok.

(1986)

Ablonczy László

171
Beszélgetés Kántor Lajossal

– Megvallom őszintén, bármennyire is szerettem „félrejáró” hőseidet prózai műveidben, sőt színpadi feltűnésükben – a Pompás Gedeon-ra gondolok –, új idők jelét véltem megszólalni, mégsem hittem, hogy a te műveid oly fontos szerepet játszanak majd a romániai magyar színház felnőtté válásában. Meg is írtam (tehát hiába próbálnám letagadni), hogy az életben eltitkolhatatlanul jelen levő tragikum rovására, még mindig túl tágas teret engedsz az anekdotizálásnak. Pedig te írtad meg az első, erős visszhangot keltő Asztalos-kritikát Eső elől tóba? című esszédben… Véleményem szerint nem is annyira az Anyám könnyű álmot ígér-rel, mint inkább történelmi drámáiddal és esszéiddel, a Lócsiszár-ral, a Csillag a máglyán-nal s a Perzsák-kal pirítottál rá kétkedő híveidre. Kezdjük tehát itt a beszélgetést, a gondolatcserét. Tévedek-e, ha az Egy lócsiszár virágvasárnapja Kolhaas Mihályában erősebben érzem az önkritikai elemeket, mint hatalmas (és örvendetes!) közönségsikerű naplóregényedben?

– „Félrejáró” hőseim azért mutatkoznak az ötvenes években holmi csodabogaraknak, mert normálisak voltak. Ők jelentették a valóságos életet egy torz – és persze normálisnak kikiáltott – szemlélettel szemben. Félrejárók voltak, mert nem feleltek meg a szocialista-realista kritika pontokba foglalt normarendszerének. Bizonyára tudod, hogy az ötvenes évek középnemzedékének kétségtelen tehetségét jórészt az effajta kritika fertőzte meg a bizonytalansággal. Már-már senki sem mert saját természetéhez 172igazodni. Képzeld el, hogy hangjukat már jó művekben kialakított férfiak egyik napról a másikra elkezdenek mutálni: hogy maguk sem kezdik jónak tartani, amit eladdig műveltek. Az Oltyánok unokái-nak szerzője így írta A mi lányaink-at, a Vád és panasz remek novellistáját így szoríthatták a nagyepika zsákutcájába; a parasztság minden testi-lelki rezzenetét érzékelő őstehetséget ilyenformán gabalyították a Törik a parlagot című regény spekulációiba. Ez csak három példa a sok közül. Voltak persze konok babok is. A kritikai rotyogtatás nem főzte meg egyebek között Kós Károlyt, Bözödi Györgyöt… Javukra írandó tehát az is, amit ez idő tájt nem írtak meg. E tragédiának a fölfedése, alapos földolgozása azonban még irodalomtörténészre vár. Könnyű utólag okosnak lenni. Mikor eltörik a tengely, kiderül: mindenki tudott volna jobb utat is. De midőn egy Gaál Gábor dörgi Horváth Istvánra, hogy a forrongó faluról szóló verses híradása: feudális szemléletre vall, vagy hogy Toldi Miklós végeredményben kulákfigura, a helyzet bonyolultsága menten kiderül. Ha példát óhajtanál az akkori körülményekből, egyet mondanék csupán: a falu felébredt, írta a kezdő novellista. Mondatát a szerkesztő így javította ki: a dolgozó falu felébredt. Indoklás: a kulákok bizonyára lustálkodnak még. Ez nem anekdota, miként az sem, hogy a kritikának nemegyszer olyan hatalma volt, mint az ügyészségnek. Gaál Gábort két vagy három „kritikai írás” semmisítette meg – úgyszólván fizikailag is. Álljunk meg! – mondhatnád, azt kérdezve: és ti, akkori fiatalok, mit csináltatok? Egy akkori ifjú nemzedék egyöntetűségéről beszélni nem lehet. Volt, aki kínos-keservesen kereste saját igazi hangját, más pengette változatlanul az udvari lantot, ismét mások észrevétlen kiestek a rostán. Jómagam egyre kevesebbet írtam, nyilvános önvizsgálattal is megpróbálkoztam, félkész munkáimat megsemmisítettem, drámaibb hangvé173telű írásaimat a cenzor dobta vissza. Az idillizmus-negativizmus gyomirtó vitájában ugyancsak irattartóba kerültek az igazmondó irodalmat sürgető vitacikkeim. De megjelent az ötvenes évek közepe táján, mint említed, a Félrejáró Salamon. Új idők jele, mondod te, és hasonlóképpen, a Pompás Gedeon. Ha részint hízelgő is ez rám nézve: ezt a jelt nem kell leszűkíteni a magam személyes égtájának horizontjára. Még akkor sem, ha azok az évek nem mutatnak hasonló vállalkozást. A Félrejáró Salamon nem az én érdemem: a szüleim szenvedése. Drámájuknak így is csak jelzése. De jelzés legalább. A kényszerűleg visszafogott indulat halántékér-lüktetése. Az emberi méltóságot percenként lábbal tipró Patkós figurámnak csak a biciklijét törettem össze Salamonnal. Te azt mondod: még mindig kísért benne az anekdotizmus. Valószínű, hogy így van ez. De utána kellene nézned annak is: központi politikai napilapunk kritikusa, valamint az akkori idők egyik főideológusa miként verte el a port a munkán. Enyhébb jelzői közül való, hogy „negativista, revizionista”. A biciklinek – a rajoni hivatali személy akkori autójának – fához vagdosása pedig: „ellenforradalmi felkelésre való bujtogatás”. Ez úgy hangzik, mintha Bajor-szatírát olvasna az ember. Az emberiség nevetve válik meg a múltjától. De ki mondja meg, hogy szeme alatt a könnycsepp a kacagásé-e vagy inkább a sírásé? Azt mondod nekem: „az életben eltitkolhatatlanul jelen levő tragikum rovására még mindig túl tágas teret” engedtem az anekdotizálásnak. Azt is mondhatnám: ez így volt. De azt is mondhatnám: a naponta meghirdetett hurrá-optimizmus képviselői szerint túl tág teret engedélyeztem a társadalom negatív jelenségeinek. Közben mitől lett volna a Félrejáró Salamon negativista és revizionista? És miért vették le színről már a hatodik előadás után a Pompás Gedeont? Mert a Hivatal sértve érezte magát. A kritikát ez nyilván nem ér174dekelte. Dramaturgiai gyöngeségeit viszont joggal hányta a szememre. Válságban az ember! – mondta a kritika. Mert a régi módon már nem akart szólni, új módon még nem tudott szándéka szerint beszélni. Író számára ily esetben jelent nagy segítséget a kritika előleg-bizalma. Amiként Németh László az induló Tamásinak előlegezte már a későbbit, az igazit. Ehhez persze nem csupán jó kritikai érzék kell, hanem bátorság is. A tévedés kockázatának vállalása. Félreértés ne essék: magam a kritikára nem panaszkodom. Egy-két rosszindulatú támadástól eltekintve mindig felkarolta a munkáimat. Igaz, hogy például a Tékozló szerelem című vidám játékomban „csupán” a közönség vette észre a Golovics-jelenség aktualitását. („Nem tiltunk meg semmit, de mindent megakadályozunk.”) Megvallom, utána következő munkáimhoz is a közönségtől kaptam nagyobb biztatást. Írótársaimtól is persze. Majd azután: utólagosan a kritikától is. Panasz lenne? A kritikának abban is igaza lehet, hogy nem előlegez semmit. A kész munka érdekli. A magányos küszködés: az író dolga, kínja. Amiként közösen vigadunk, de egyedül halunk meg, azonképpen magánkínja az írónak is: hogyan találja meg önmagát. Miként épít évgyűrűre évgyűrűt képességeinek és eredeti szándékainak legjavából. Hajlok a meggyőződésre, miszerint – „száz úton csatangolva” – a legbiztosabb eligazító pont a kezdeti, majdnem hogy a gyermekkori. Látszat és valóság ellentétének dolgában, egyén és hatalom viszonyán elképedve az 1953-as keltezésű novellámban (Ismerkedés) bukkanok későbbi vitacikkeim zsenge magjára. A valóságot idillizáló igazgató így szól beosztottjához, aki azt állítja, hogy ő viszont arra jár, ahol a valóság nem éppen rózsás: „Akkor maga ne járjon arra, hanem olvasson újságot.” 1948 nyarán „megszöktem” az Ifjúmunkás bukaresti szerkesztőségéből, nem bírván a főszerkesztő minden percnyi lelkese175désének ügetőversenyét és követelményeit a valóság föltárásának dolgában: „Maga ne járjon arra, hanem írjon újságot!” De én szellemi cukrászművész nem akartam lenni. Érdemek ezek ma már? Oda szeretnék csupán kilyukadni, hogy a kezdő író is berzenkedik bennem a te olyasféle megítélésed ellen, miszerint az Egy lócsiszár virágvasárnapja „önkritikai elemeket” hordozna. Úgy tűnik: a romániai magyar irodalomban nekem tartogatod ezt a megtisztelő feladatot. Köszönöm, igyekszem is véghezvinni. Az írás: szüntelen önvizsgálat. Önkritika is, ha úgy tetszik, minden előző munkával szemben, amelynél jobbat óhajtunk írni. Mégis úgy érzem: a Lócsiszár szellemisége inkább kritikai, mint önkritikai. Derék lócsiszárokra nem én uszítottam a kutyákat. Te pedig azt mondod: de hiszen ott az önvizsgálat az Eső elől tóba című tűnődésben. Igen, többes számban: tűnődés önmagunk fölött. Talán nem szerénytelenség azt mondanom, hogy „anekdotikusnak” egy egész jelenséget minősítettem, nem elsősorban szerény személyemet, kit azután elrettentő példaként kapott föl nem egy kritikai elmélkedés, futni hagyván az anekdotában ludasok legnagyobb részét. Szavaink értelme tehát ott van azoknak a fejében, akik azokat értelmezik.

Ami pedig a „kétkedő híveket” meg a „rápirítást” illeti: hidd meg, nem olyan időket élünk, hogy a gondjaink között helyet szoríthatnánk az efféle becsvágynak. Égzengésben harisnyát, sálat kötögető irodalmárok, akik egy nemzetiségi kollektivitás gondjain kívül esetten bámulják saját köldöküket, mindig voltak és lesznek is. Szerencsétlenségükre: nincs, aki számukra külön valóságot teremtene. A Nagy Szakadékban mindennek helye van.

– A Lócsiszár kolozsvári bemutatójára közel négy évvel ezelőtt került sor. Nálunkfelé ritka az olyan előadás – ha egyáltalán volt rá példa –, amely ilyen friss maradt ennyi 176időn át. Az egyéni indulatok s a közösségi gondok már a bemutató idején szétválaszthatatlanul nyilatkoztak meg benne, s úgy tűnik, ez az etikailag és esztétikailag egyaránt lényeges egység azóta csak még hangsúlyosabbá, még nélkülözhetetlenebbé vált. A Sepsiszentgyörgyön megtartott első nemzetiségi színházi kollokvium közönsége nem utolsósorban ezt az egységet ünnepelte, ennek időszerűségét ismerte fel. (Igazi nagy színházi élményként vitték magukkal az előadás emlékét a kolozsvári drámairodalmi kollokvium résztvevői is.) Harag György rendezői és Héjja Sándor a legjobb férfialakításért kapott díja – a kollokvium fődíja mellett – csak megerősítette véleményünket, hogy egy kitűnő írói szöveg (amely új és új mélységeit mutatja meg, többszöri olvasásra vagy hallásra) nemcsak a mesterséget értő, de e feladatot is érző művészek kezébe került. Gondolom, nem csupán én vagyok kíváncsi rá, hogyan alakult ki a hovatovább „Sütő–Harag-csapat”-nak nevezhető együttes, amelyben a színészek közül Héjja, Vadász Zoltán és Sebők Klára játssza a kulcsszerepet. Hogyan kezdődött együttműködésetek, főképpen hogyan indult író és rendező viszonya? (E kérdés megfogalmazásakor eszembe jut Nagy István nyilatkozata az Özönvíz előtt felújításakor – vagy inkább így: Harag György-féle felfedeztetésekor.)

– Felfogásom szerint a rendező nem szolgája a drámaírónak. Vagy tegyük föl – előhívója sem egy magányosan exponált filmkockának. Nem hiszek a „rendezőcentrikus” színházban, de fenntartással fogadom az „írócentrikus” színpad tolsztojánus berzenkedését is a dramaturgia ellen. Dramaturgia és rendező persze nem azonos fogalmak, a rendező legfőbb anyajegye mégis: ilyen vagy amolyan dramaturgia. A szöveg valóságos színpadi képe ott alakul ki végső fokon az ő látomásában. Bizonyára megsejtett ebből valamit Marosi Péter is, mikor az Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámámat egyszerűen „szö177vegkönyvnek” nevezte – mondjuk librettónak? –, joggal és meggyőzően értékelve-dicsérve Kolhaas haragját és Harag Kolhaasát.

Színpadi képet mondtam föntebb, de többről van szó. Harag a gondolat és látvány egységét keresi. Csodálatos egyensúlyérzékével vezeti át szerzőjét a magasban kifeszített kötélen, biztonsági háló – az olcsóbb színpadi engedmények hálója – nélkül. Elindulni ezen a kötélen sosem félek vele. Mert nem bízza magát kizárólagosan a szerzőre – írtad volna meg jobban, barátom! –, magam pedig úgy gondolom: az én homokból font kötelem is megbír valamiképpen. Hogy miért homokból? Mert drámát – szerintem – csak így érdemes írni: életünk oly lehetetlenségeivel küszködve, amelyek első pillantásra a homokkötél-fonáshoz hasonlatosak. Mint például a gondolat eszményi szabadsága, a szabadság eszményi formája stb. Mindezek látszólag: pusztán a morális bátorság körébe tartoznak, kívül esvén a szellemi merészség területéről. A kategorikus outsiderségnek egy öreg süvölvénye fejtette ezt ki nemrégen, hazai magyar irodalmunkról szólva. Rengeteg szabad idővel rendelkező spekulatív elme; van ideje kétfelé nyálazni a szétválaszthatatlant. Örülök, hogy – az említett Lócsiszár-t is félretéve – „az etikailag és esztétikailag egyaránt lényeges egység”-ről beszélsz. Eszerint a két kategória benned nem tűz és víz, nem művészet és illemkódex ellentéte.

A Haraggal létrejött együttműködésre visszatérve: bizonyos „konzervativizmus” is összefűz bennünket. Egyebek között: egy színházi előadás alapanyagának ő is a szöveget tekinti. A halhatatlanság újabb lehetőségeitől – mint például a szöveg nélküli színház – önmagát megfosztva: Harag nemcsak elolvassa és értelmezi a szerző szövegét, hanem – ha olyan az persze – belehallgatózik önmagába is. A rezonancia végett. Akármilyen homokból 178ő sem tud kötelet fonni. Kiderült – talán a Pompás Gedeon megrendezése óta –, hogy sorsunk homokszemei ott csikorognak az ő fogai között is. Könnyed fogalmazás lenne azt mondanom: egy srófra jár az agyunk. Inkább azt hangsúlyoznám: egyazon nemzedékhez tartozva a történelmi tapasztalatnak rengeteg sóját ettük meg közösen. Ilyenformán talán megsejtettük, hogy nem elég a lelkesedés ellen lelkesedni: pattanjon is ki valami az összerántott szemöldök mögül. Rendezőként Harag – úgy látom – nemcsak azt tisztázta magában: mit nem akar, de azt is, hogy mit akar. Valóban mit akar? A kezébe kerülő dráma szövegét maximálisan érvényre juttatva – önmagát építi be az előadásba. Önnön „haragját” és véleményét arról: mivé lett bennünk a világ – adott esetben: minden világok legjobbika –, és újabb kori Jónásokként miként érezzük magunk e cet-világ gyomrában. Keményen, férfiasan szól – saját létérzéséről is.

– A Csillag a máglyán-t, ha jól tudom, három rendezői koncepcióban is láthattad, három különböző nagyságrendű város színházában, különböző „művészi státusú” színészek előadásában. A szerzők általában nem szívesen tesznek minőségi összehasonlításokat, nem akarják megsérteni jövendőbeli (remélt) partnereiket. Mégis kérnélek, ha nem is a teljesítmény értékét, de a téma, a figurák megközelítésének módját szembesítsd ezúttal – színházi önismeretünk érdekében is…

– Jól mondod: a szerzők nem szívesen tesznek minőségi összehasonlításokat. Ez nem feladatom. A kritikát ebben illetékesebbnek tartom.

– Vajon mi az oka, hogy a Vidám sirató – a közönség s részben a kritika kedvező fogadtatása ellenére (aminek Sepsiszentgyörgyön tanúja lehettem) – nem említhető egy nap a Lócsiszár-ral és a Csillag a máglyán-nal? Tudom, vagy legalábbis tudni vélem, hogyan született ez a darabod, 179szerkesztői sürgetésre (két korábbi egyfelvonásos összedolgozásából), az Igaz Szó drámapályázatára. Megkockáztatom azért a kérdést: vajon nem arról van-e szó, hogy ma igazán jókedvvel (mármint alkotó kedvvel) drámát vagy éppen tragédiát írsz? Megbocsáss ugyanis az őszinteségért, de én valóban „sütőinek”, az „új” Sütő Andráshoz méltónak csak az eszközemberekről szóló songot találtam – s még Lohinszky és Tarr László egészen kiváló színészi alakítása ellenére is a már említett, a problémákat helyi érdekűvé degradáló anekdotizmust véltem előbukkanni…

– Olvasom, hogy Móricz Zsigmond színpadi munkái ugyancsak nem emlegethetők egy napon a regényeivel, novelláival. Nyilván ő tehet róla. Ő teremtette az összehasonlítás lehetőségét. Jelek szerint így vagyok én is a Vidám sirató-val. Gondolom, nem várod el tőlem, hogy lepocskondiázzam. Közönségével együtt, a századik előadás küszöbén. Mondjam – tréfából persze –, hogy a darab jó – mégis sikere van? Új munkáim közben nincs erőm kézbe venni, mert nyilván újraírnám. És fölerősíteném benne, amit te „anekdotizmusnak” gondolsz. Vagyis a vidám játék kacajt teremtő replikarendszerét. Izgalmas feladat valamely gondolatnak olyszerű megfogalmazása, hogy abban a hatalmas színházi teremben félszájú mosoly helyett harsány-kacajos egyetértést keltsen, teszem azt az eszközemberség dolgában. Próbáld meg alkalomadtán. Meg aztán: én ezt a vidám játékot valójában közel másfél évtizede írtam, első részét Székelykeresztúron néztük meg – műkedvelők előadásában – Páskándi Gézával. Azt mondta nekem: „Jó kis abszurdot csinálhatnál ebből.” Bevallom töredelmesen: Géza barátom szavai valahol megragadtak bennem. Jó kis abszurd persze nem lett belőle. Csak vidám játék. Helyi érdekű? Ha egy nemzetiségi közösségtől való elidegenedés helyi érdekű: vállalom. A gyöngéivel persze. És Fekete Sándornak valamennyire 180vigasztaló megjegyzésével is a szegedi előadás kapcsán: „a szívós sznobok kivételével jól szórakozhattunk a Vidám sirató-n”. (Új Tükör, 1978. 13. sz.) Isten őrizzen, hogy én most téged a szívós sznobok közé soroljalak. Mert úgy sejtem: igazad van. Igazán jókedvvel, mármint alkotó kedvvel valóban drámát írok inkább. Kedvvel – azaz: dühösen. Valószínű, hogy ha Vidám sirató-mat komorabb indulattal írom: vidámabbra sikerült volna. Az írás: nem öröm. Ezt csak pincérek és cenzorok terjesztik róla.

– A Káin és Ábel-lel egy történelmi drámatrilógiát mondtál befejezettnek, több nyilatkozatodban is. Ezzel egyet is értek, amennyiben hatalom és szabadság viszonyát, hogy úgy mondjam, egészen a „forrásig” követed. A szöveg költőiségét ismét megcsodálhattuk. Kimaradt viszont egy olyan tényező, amelynek jelenlétét eddigi méltatóid joggal nevezték drámaírói erényednek, s amelyet egy olyan rendező, mint Harag, kitűnően tudott a legjobb értelemben vett hatáskeltésre felhasználni: az aktív színpadi tömegre gondolok…

Véleményed szerint milyen a közönség teherbíró képessége a cselekményélményektől nem vagy alig kísért költői szöveg befogadásában? Nemegyszer hallottuk, legutóbb épp a sepsiszentgyörgyi kollokviumon, „mesterségbeli” kérdésként megfogalmazódni a vádat a nem színpadszerű, ám egyértelműen irodalmi értékű drámákkal szemben. Kocsis István Árva Bethlen Katá-ját említették például. Én már többször kifejtettem ezzel kapcsolatban az ellenvéleményemet, illetve azt az igényt, hogy a színházak, a rendezők keressék meg az ilyen szövegek sajátos, eredeti színpadi formáját, és ne a régi beidegződéseikhez ragaszkodjanak, azokhoz próbálják idomítani a saját útját kereső vagy már éppen azt járó írót. Vajon a Káin és Ábel nem követel-e valami egészen mást Harag Györgytől és színészeitől (talán a díszlettervezőtől 181is), mint amivel a Lócsiszár-t és a Csillag a máglyán-t sikerre vitték? Adtál-e erre vonatkozólag valamilyen tanácsot a rendezőnek, vagy sugallt-e ő neked valamiféle változtatást? (A Kolhaas-balladára gondolok most, amely tudtommal rendezői kérésre készült, és a drámai műbe tökéletesen beillő elemnek bizonyult; a hatás nem is maradt el.)

– „Aktív színpadi tömeg…” Sokféleképpen értelmezhető fogalom. Lám, Kocsis esetében – épp véleményed szerint – egyetlen személy is elegendő: Árva Bethlen Kata. Láthatod különben: elszaporodtak a kétszemélyes drámák is. Valaminek a színpadképessége, drámaisága nem a szereplők számán múlik. A Káin és Ábel-ben „a szöveg költőiségét ismét megcsodálhattuk” – mondod. Finoman azt akarod érzékeltetni, hogy ezzel szemben a költőiség cselekményességét „nem csodálhattuk meg”. Úgy, ahogy ismerem a darabomat, változatlan bennem a gyanú, miszerint cselekménye is van. De ez persze szerzői elfogultság, erre a kalapodat se tedd ki az esőbe. Ábel is azt mondja, hogy látta az Istent, pedig nem láthatta.

Annyi bizonyos, hogy a Káin és Ábel más téma, másfajta megközelítést követel. A magam utánzására nem vagyok képes. Aki hajdani sikereinek színhelyét bámulja: jobb, ha nem kezd új munkába. Mert az már sorozatgyártás. Nem az volt a gondom, hogy eggyel több színdarabom legyen. Hanem eggyel kevesebb csomó a torkomban.

(1978)
182

– Perzsák című esszéjére visszagondolva nem túlságosan merész logikai lépés az a következtetés, hogy az új drámának, A szúzai menyegző-nek a megírása régi terv – kezdtük a beszélgetést Sütő Andrással.

– Valóban az. Már amikor az esszét írtam, gondoltam arra, hogy ebből drámát lehetne írni. De az időközben előzetesen megírt drámák minden időmet lefoglalták. Így csak tavaly nyáron írhattam meg. Kint a Sikaszóban, a Hargita lábánál hat hét alatt elvégeztem a munkát. A darab helyszíne Perzsia, illetve a mai Irán, ahol én megfordultam, ahol szerencsés lévén, alkalmam volt megnézni Perszepolisz romjait és magamba szívni azt a hangulatot, amely szinte élő történelmi atmoszféraként vett körül. E helyszíni látogatás nagyon nagy szerepet játszott abban, hogy megírtam a Perzsák című esszét, majd ezt a darabot. Szó van arról, hogy a Nemzeti Színház bemutatja.

– A szúzai menyegző témáját az esszéből is, a történelemből is ismerem – sajnos, a drámát még nem olvashattam. Eddigi műveinek publikálásából nagyon sokat vállalt a Marosvásárhelyt megjelenő Igaz Szó című folyóirat. A bemutatót megelőzően olvashatjuk-e majd benne a darabot?

– Nem. Többek között azért sem, mert az a tapasztalatom, hogy a színpadi munka közben sok helyütt módosul a szöveg, s el akarom kerülni az utólagos változtatásokat, javításokat. Harag Györggyel remekül dolgozom együtt, a mostani együttműködésünk során is elegendő idő lesz arra, hogy véglegesíthessem a szöveget.

183

– A Vígszínházban is bemutatott drámatrilógia problémakörét mennyiben bővíti A szúzai menyegző?

– Nem feltétlenül objektív mérce az ember véleménye saját magáról, s az íróé sem arról, amit csinált. Az én megítélésem szerint az előzőeknél komplexebb ez a dráma. Nem csupán abban, hogy a történetnek egy szerelmi szála sokkal bonyolultabb és nagyobb jelentőségű e darab építkezésén belül, mint az eddigiekben, hanem azzal is bonyolultabb, hogy A szúzai menyegző hőseinek sorsában a népek asszimilációjának kérdését próbáltam megközelíteni. Amint mindenki ismerheti ezt a történetet, Nagy Sándor, miután meghódította Perzsiát és leverte Dareioszt, hatalmát a meghódított területeken minden eszközzel megpróbálta stabilizálni. Egyik terve volt, hogy ezeket az igen változatos levert népeket nem csupán katonailag és adminisztratív módon, hanem lelkiekben is egyesíti. Nyelvben, kultúrában, világfelfogásban, vallásban. E koncepciónak egyik konkrét része volt, hogy Szúzában megrendeztetett egy hatalmas, gigantikus menyegzőt. Tízezer katonáját, parancsnokát szólította fel arra, hogy perzsa lányokat vegyenek el feleségül. Ez lett volna a magja, az első raja annak az új népnek, amelyet asszimilációs terveivel céljául tűzött ki. Ez feltétlenül új az előző drámákhoz képest mint problematika, s nyilván az ennek minden drámai következménye is.

– Mekkora egy szúzai menyegző esélye?

– Teljesen esélytelennek bizonyult. Én valójában e vállalkozás kudarcát írtam meg. De legbensőbb problematikáját is valamiképpen kifordítva, hiszen a kényszer, amellyel Nagy Sándor az új nép kiválasztódásának folyamatát akarta elindítani, emberekről lévén szó, menet közben rendkívülien elbonyolódik. Ugyanis hiányzott az önkéntesség és a szerelem ebben az egyesülésben, perzsák és macedónok, illetve görögök egyesülésében, részint vi184szont fel is bukkant. Ami újabb konfliktusokat támaszt. Mert más-más nyelvű, más-más kultúrájú – és erről a korról köztudott –, más-más vallású emberek, hősök, mártírok, szerelmesek, csalódottak kerültek össze, s ilyenformán a konfliktus nem pusztán más nyelvűek konfliktusa, hanem azoké is, akik ezeken a nyelvi korlátokon túl és hovatartozásukon túl is találkoztak. A drámában nyilván ez is helyet kapott.

– A kényszer után megszülető önkéntesség hogyan bonyolítja a drámát, hőseinek életét?

– Amikor a kényszer után létrejön valamilyen önkéntesség, törvényszerűen hoz újabb konfliktusokat. Éppenséggel az árnyalati, tehát lényeges különbségek miatt. Egyrészt összecsap az én drámám esetében is két fiatalnak a találkozásukig leélt élete. Összecsap sorsukban mindkettőjük társadalmi és vérségi, rokonsági háttere. Konfliktust teremt közöttük, hogy el kell nézniük a szerelmes fiatal hozzátartozóinak ellenséges magatartását. Valósággal föl kell számolniuk addig leélt életüket. Szembekerülnek saját vallásukkal. Szembekerülnek azzal, hogy most melyikük hol tegyen engedményeket, hogy létrejöhessen a harmónia. Szembekerülnek azzal, hogy igen gyakran már nem így fogalmaznak: én és te, hanem mi és ti. Ki rombolta le az Akropoliszt? – kérdezi görög hősöm. Hát mi – mondja a perzsa lány. De most ki gyújtotta föl Szúzát, és rombolta le csodálatos építményeit, ki égette föl a cédruserdőket? – kérdi a perzsa lány. Hát mi – mondja a görög. És mindazok a tények, amelyek minden ember tudatát megterhelik, törvényszerűleg csapnak össze. Törvényszerűleg akkor is, ha egy önkéntes szerelem születik meg.

– És így teremtődik meg a közösségben a harmónia. Ezt most kérdezem is, állítom is.

– Úgy gondolom, hogy rövid távon ilyen harmónia 185konfliktusok nélkül elképzelhetetlen. Bár nincs kizárva a lehetősége. Abban az esetben, amikor mindketten fölébe kerekednek mindannak, ami saját világuk negatívuma. Viszont az emberek nemcsak saját világuk pozitívumait hordozzák. És ezeken a konfliktusokon keresztül óhatatlanul átesnek egy tisztulási folyamaton, legalábbis minden ilyen esetben remélhető a tisztulás folyamata, illetve minden ilyen esetben remélni kell ezt a folyamatot. Amely szerintem örök és emberi, hiszen nem csupán Nagy Sándor idejében, de manapság is ilyen folyamat zajlik mindenütt a világban, a nemzetiség lakta területeken, a többnemzetiségű vagy többnemzetű államok területén, különösen az olyan államokban, mint amilyen az Amerikai Egyesült Államok is. Vagyis ez a keveredési folyamat, a vérségi keveredés, törvényszerű. Viszont, ahol az erőszak lép közbe, s mintegy megtervezve akarja siettetni, irányítani, vagy pedig a hatalom a maga céljainak akarja alárendelni ezt a folyamatot, ott e konfliktusok, ahogyan drámám színhelyén is, keservesebbek.

– A fölébe kerekedésről beszélt. Adott közösségeken belül, ha e közösségek természetükből fakadóan nem segítik, a felülemelkedés csak egyéni vállalkozás maradhat. Ilyenként nem eleve bukásra ítélt-e?

– Bonyolult a dolog. Mert ez rendszerint tényleg egyéni vállalkozás, nem közösségi, nem kollektív. Tehát minden esetben egy külön út. Némelykor tévelygés is, vagy félreértés, tévedés, mondjuk inkább így. Némelykor szerencsés találkozása lehet két embernek, aki túl tudott lépni saját világának a negatívumain. De a legfontosabb tényező nyilván az, ha egy kollektivitás már ott tart gondolkodásban, ha nem félti önmagát ezektől a kiválásoktól. Nem kell féltenie önmaga nemzeti vagy nemzetiségi létét ezektől az egyéni esetektől. Saját kisebbségi létét, amelynek alapvető életfunkciói azonosak a többségi létéivel. 186Ilyen értelemben a kisebbség is többség, mert ha leolvad, szétolvad, szétesik, ha közösségi funkcióit nem képes már betölteni, akkor az sem állítható róla, hogy kisebbség. A harmónia pedig, a keresett harmónia, nem lehet más, csak a java mindannak, ami görögben és perzsában adva van, egy eszményibb szinten. Persze a világ mai körülményei között, amikor szemünk láttára éled fel újra, nem gondolt méretekben és intenzitásban a nemzeti tudat, e harmónia keresésének folyamata, megítélésem szerint, még tragikusabbá válik.

– Mert a „túlhajtott” nemzeti tudattal szemben, amit egyébként nem így hívnak, ez csak afféle terminológiai zsákban futás, az egészséges nemzeti tudat…

– …elbírja és elviseli A szúzai menyegző végső konklúzióit. A művészeten belül és rajta kívül egyaránt megfogalmazható kívánságát annak, hogy harmóniát teremtsünk a nyelvek, szokások, vallások között. De épp manapság ez a kívánság nagyon határozottan alá van vetve különböző kollektivitások – köztük a nemzeti kollektivitások – túlhajtott érzelmeinek. Itt van például az a megállapítás, hogy a világ lassan az egynyelvűség felé törekszik, fejlődik. Rendben van. De ki kezdi ezt el? Melyik legyen az a nyelv? A különböző kísérletek ugye, az eszperantó például, gyermekded vállalkozások. A mai történelmi körülmények között ez beláthatatlan idő kérdése. Láthatjuk, hogy népek teremtették meg önálló államiságukat vagy küzdenek ma is az önálló nemzeti létért. A világ teljes egynyelvűségéről ma semmiképp nem beszélhetünk úgy, mint valamifajta küszöbönálló és belátható időn belül megvalósítható törekvésről.

– És törvényszerű-e, hogy „győzedelmeskedjék az igazság”?

– A drámában bizonyos eszmények, igazságok megvillanásáról lehet beszélni. Én hiába szeretném azt, hogy a 187darab főhősének, Parmenionnak az igazságát kiharcolhassam, amikor ő Nagy Sándor hatalmi körén belül olyan körülmények közé jut, amelyekben egyetlen lehetséges kibontakozás a sorsa számára, a halála. Hiába szeretném, hogy a két fiatal, egy perzsa lány meg egy görög fiú szerelme győzzön, ha a mögöttük álló társadalmi erők másként döntenek. Az én igazságom inkább az én óhajom. De történelmet óhajokkal nem lehet sem szemlélni, sem megközelíteni, sem alakítani. Az igazság szilánkjai győznek. Az abszolútumok hajszolása lehetővé teszi az ember számára, hogy viszonylagos igazságait kiharcolja.

(1980)

Zelei Miklós

188

– Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel: három dráma, amelynek a Kolozsvár-Napocai Állami Magyar Színházban volt az országos bemutatója, s amelyeket trilógiaként emlegetnek, bár nekem úgy tűnik, inkább a kritikusok, mint maga a szerző. Természetesen tematikai rokonságuk vitathatatlan, de tárgy és stílus szempontjából én csak az első kettőt érzem rokonnak. Most azonban a sétatéri színházban bemutatják Sütő András újabb tragédiáját, A szúzai menyegző-t, tehát – ha tetszik – ezután tetralógiát emlegethetünk. Kérdésem az lenne, hogy e mű témája, tárgya, stílusa szerint hogyan függ össze az előző hárommal? A kérdést indokolja az is, hogy A szúzai menyegző-t még nem olvashattuk.

– Úgy ítélem meg a magam részéről, hogy ugyanannak a gondolatkörnek a jegyében fogant ez a negyedik drámám is, tehát ilyen értelemben rokon az előző hárommal. Régi problémám a hatalom mindenkori jellege, alakulása, a hatalom egy közösség tulajdonában és a közösség egy hatalomnak a karjában, de különösen a hatalom és az egyén viszonya. A szúzai menyegző ugyancsak erről íródott. Végül is lehet tetralógiáról beszélni, de azt hiszem, ez nem lényeges. A szúzai menyegző témáját ezelőtt tizenöt évvel találtam, amikor sokat foglalkoztam a görög történelemmel, így Nagy Sándor személyiségével is. Másrészt alkalmam nyílott egy iráni utazásra, és ott a helyszínen is élményemmé válhatott Nagy Sándor ottani csatározásainak máig ható emléke. Mint köztudott, Nagy Sán189dor a perzsák leverése után azzal a gondolattal állt neki a hatalom megszervezésének, hogy különböző nyelvű népeket egyesítsen nem csupán egy közös hatalom keretében, hanem etnikailag is. Tehát az új országot ő valójában kohónak szánta, s ennek egyik mai napig is hírhedett példája az, hogy tizenkétezer katonájának elrendelte a házasságot perzsa lányokkal. Sorozatban akarta megszervezni ezeket a gigantikus menyegzőket, és ugyanakkor kidolgozta a rendszerét is annak, hogy miként lehet egyesíteni vérségileg is a különböző etnikumú népeket. Például adókedvezményt ígért mindazoknak, akik vegyes házasságot kötnek. Tudjuk jól, hogy az adókedvezmény meglehetősen komoly tényező akkor, amikor valaki az életnek indul, és némelykor – mint ahogy Nagy Sándor idejében is bebizonyosodott – erősebb az ősök szelleménél, hagyományainál. Ez volt a magja annak a gondolati anyagnak, amelyből kiindulva megírtam A szúzai menyegző-t. Úgy éreztem, hogy a történelemben kikristályosodott példa és drámai szituáció alkalmas edény és keret, hogy erről elmondhassam emberi sorsok ábrázolásával azt, amit tapasztalhattam magam is az én századomban. Bár nem a saját századomat akartam erőszakkal visszavetíteni egy korábbi idejére a történelemnek, hanem a történelemnek abból a belső köréből próbáltam kiindulni, és megérteni azt, ami akkor történt, de nyilvánvaló, hogy az ember nem teheti félre mindazt, ami saját korának közérzetéből felszívódott gondolataiba. Ilyenformán a hatalom mindenkori magatartását próbáltam ábrázolni egy olyan jelenséggel szemben, ami az emberi változatosság maga: a sokajkúság, a bábeli harmónia (van egy bábeli harmónia, ha megértés létezik a különféle etnikumok között), egyrészt korabeli történelmi tények alapján, másrészt pedig a képzelet szférájában. A dráma megjelenik hazai irodalmi sajtónkban, egyelőre nem tudom megmondani, hol, és 190megjelenik könyv alakban, a Perzsák című esszémmel egybekötve, ugyanis ennek a darabnak mintegy előtanulmánya ez a kis esszé, amelyet sok évvel ezelőtt írtam, és amely megjelent esszékötetemben.

– Rendkívül érdekes esély a drámaíró számára, hogy sorozatban négy művét ugyanaz a társulat adja elő, ugyanannak a kiváló rendezőnek az irányításával. Ez a hosszas együttműködés Harag Györggyel és együttesével nem hatott vissza valamilyen formában az újabb drámák megírási módjára?

– Óhatatlanul hatunk egymásra. Harag Györggyel immáron közel két évtizedes az együttműködésünk. Annak idején ő rendezte a Pompás Gedeon-t is Marosvásárhelyen. Ez volt legelső rendezése az én munkáimból. Nagyon tetszett nekem, bár ma azt mondja, hogy egészen másként rendezné meg. Visszatérve a kölcsönhatásokra, rám kétségtelenül hatással volt látásmódja. Ha egyetlen jelenségre akarnám leszűkíteni ezt, akkor azt mondanám, hogy az ő rendezési koncepciója drámaibb látásmódra, az anekdotikus elemek kiszorítására serkentett. Ahogy együtt dolgozva, menet közben tapasztalhattuk, hogy a drámának bizonyos részei, képei, jelenetei kilógnak a drámai lehetőségek kifejtésének kereteiből, hogy mindig a fő cselekményre kell koncentrálni minden részlettel, ez visszahatott az én otthoni, magányos munkámban is a szerkesztésre, és lehetséges, hogy új drámámban is észrevehető. Harag igen nagy tömbökkel építkezik, mindent alárendel egyetlen törekvésnek, hogy a dráma fő ütőerét tartsa életben, és ezért kegyetlenül megválik az olyan részletektől, amelyek esetleg nehezékei lehetnek a darabnak. Némelykor minden szóért sír a szerző, de végül is az összhatás dolgában, úgy látom, hogy Haragnak lett eddig igaza. Nagyon konokul távol tartja magát mindenfajta melodramatikus hatástól, mindenfajta érzelgős hatáscsi191karástól, és ebben tökéletesen igaza van, mert az igazi drámai erőt, a tragikum tulajdonképpeni atmoszféráját roppant egyszerű eszközökkel, rideg logikával, nagyon racionális építkezéssel éri el, és meggyőződése neki is, most már nekem is, hogy a tulajdonképpeni összhatás az egésznek a végső kicsengése, és hogy ebben hamis hang és félrevezető út a melodráma, az emberi könnyzacskókra való utazás. Engem kezdetben mindig aggodalommal tölt el, hogy vajon nem magunk alatt vágjuk el a fát, vajon nem kezeljük túl ridegen az anyagot. Ilyenkor Harag a maga esztétikai alapelveihez tér vissza, mondván, hogy ami a nézőben történik, az úgyis titkos folyamat, és hogy ezt a belső mikrokozmoszt megmozgatni nem külsőleges eszközökkel, hanem mélyreható gondolatisággal és képi-gondolati eszközökkel kell.

– Annyira érdekes ez az eszmefuttatás gondolatiság és érzelmiség viszonyáról, hogy újabb kérdésekre indít. Az első: az úgynevezett parabolikus dráma, mely egy-egy legendás vagy történelmi esemény kapcsán szól a máról, a mához, jellegzetesen gondolati műfaj, és egyre növekszik az ellenzéke a „mai témájú” alkotások védelmében. Sütő András hogyan vélekedik erről?

– Nem kell félni a parabolától, amennyiben valaki úgy értelmezi, ahogyan én. Semmiképpen sem arra az olcsó megoldásra gondolok, hogy a történelemben megkeressük azokat a helyzeteket, amelyek valamennyire is hasonlítanak a maiakhoz, és akkor onnan próbálunk visszaszólni a mába, vagy annak az ürügyén próbálunk aktuális gondolatokat elpufogtatni. Engem ilyen értelemben a parabola nem is foglalkoztatott, mert a tulajdonképpeni törekvésem mindig az volt, hogy olyan drámai szituációt keressek, amely a klasszikus tragédia feltételeinek is megfelel. Tehát amely számomra alkalmat nyújt arra, hogy szabadabban mozoghassak az élet nagy alternatívái kö192zött. Teszem azt, élet és halál kérdésében egy történelmileg kialakult szituáció nekem szabadabb kezet nyújt, mint egy modern társadalmi jelenség. Hogyha egy mai hősnek a kezébe pisztolyt adok, akkor óhatatlanul merül fel a kérdés, hogy ezt a pisztolyt hol szerezte, mert nálunk nem lehet pisztolyt szerezni, ki adott engedélyt neki pisztolyviselésre, és a szomszédok miért nem vették észre a pisztoly rejtegetését. Ez a jelenség egyszerűen megköti kezemet-lábamat: egészen másfajta anyaggyűjtés, egészen másfajta életlátás szükségeltetik ahhoz, hogy a tulajdonképpeni mai napnak a konfliktusait fölvessem. Amint veszem észre, nem nagyon rendelkezem ezzel a készséggel. Tehát hajlam kérdése is, hogy az ember milyen témához nyúl. Ahhoz, hogy a görög drámák szabadságát valamennyire is hasznosítsam a magam számára, olyan színpadi szituációra van szükségem, amely mentesít napjaink társadalomszervezési kötöttségei alól. Amikor egy Kálvin vagy egy Nagy Sándor alakját próbálom megragadni, akkor valójában az időben kikristályosodott, majdnemhogy örök szituációt próbálok hasznosítani olyan gondolati anyag számára, amely időkön át maradt érvényes. Mint ahogy valóban érvényes a hatalom és egyén problematikája. Ezek a kikristályosodott helyzetek végül is nem azért hatnak a mai nézőre, mert „áthallásos” jelenségről van szó, hanem úgy, ahogyan élőek maradtak a görög drámák, vagy amiképpen a maguk gondolatisága számára a mi korunk írói is megkerestek olyan drámai szituációkat, amelyek nem éppen nap szerint aktuálisak. Ha Jean-Paul Sartre visszanyúl a görög mitológiába, vagy Dürrenmattnál gyakran bukkan fel a történelem elmúlt periódusaiból máig világló drámai szituáció, ugyanúgy lehetséges, gondolom, egy marosvásárhelyi drámaíró számára is az, hogy éljen ezzel a szabadsággal. Én mindig bizonyos fajta idegességgel fogadom azt, ha parabolát emlegetnek színpadi 193munkáim kapcsán, de valamennyire megnyugtat az, hogy ezekben a drámákban az örök emberi konfliktusok – amennyire a tehetségemből futotta – élő anyaggá, élő küzdelemmé váltak, és éppen azáltal lehetnek hatással a nézőre, hogy ismerős, rokon indulatokat fakasztanak, hogy az ember mai küzdelme sok tekintetben csak éppen objektív kereteiben különbözik az ember örök küzdelmeitől, és hogy végeredményben az edény, amelybe öntöm ezt a gondolati anyagot, az lehet akármi. A fontos az, hogy a néző olyant kapjon, amivel mai létérzésében is meg tudott mozgatni, amiképpen a szerelem világát egy Rómeó és Júlia története mai napig is megmozgatja, függetlenül a kortól és az időtől, amely elválasztja ennek a drámának a cselekményét egy mai Rómeó és Júlia cselekményétől, illetve drámájától.

– Nem tudom, hogy mennyire szeret a mai néző sírni, de nevetni biztosan szeret. Ezzel szemben azt kell megállapítanunk, hogy míg a román drámairodalomban fellendülőben van a vígjátéktermés, a romániai magyar irodalomból szinte teljesen hiányzik ez a műfaj, és semmi esetre sincsenek például a Sütő-tragédiákkal egyenrangú komédiáink, szatíráink. Ez is az érzelmiség és gondolatiság vélt vagy valódi konfliktusához tartozik, elemzésére pedig Sütő András humorának bebizonyosodott eredetisége jogán is illetékes. Talán kiveszett belőlünk a humorérzék?

– Feltétlenül úgy mutatkozik, hogy nagyon szűkében vagyunk a vígjátéknak, a szatírának. Valami félreértés is hat ennek a jelenségnek az alakulására. A gyengébb produkciókból következtetve, a szerzők is gyakran úgy gondolják, hogy a vígjátékíráshoz vidám emberre van szükség. Holott ellenkezőleg, a jó vígjátékot nagyon dühös embernek kell írnia, amilyen Molière volt. Tehát majdnem tragikusan dühös írói állapot szükséges ahhoz, hogy jó vígjátékot írjon valaki. Ez a tragikusan dühös, örökösen 194készenlétben álló lelkiállapot például a Bajor Andoré, amely rendkívüli lehetősége – állítom – a szatírának is kiváló vígjátéknak. Meggyőződésem, hogy nem fog sokáig váratni magára ennek a rendkívüli tehetségnek, a Bajor-féle tehetségnek ez a fajta megnyilatkozása is. Azt is szeretném ezzel kapcsolatosan elmondani, hogy a vígjáték – tapasztalatom szerint – komolyabb szerkesztői készséget kíván, mint mondjuk például a történelemben kialakult és majdnem kész állapotban a szerző számára felkínálkozó drámai szituáció. Sokkal több színpadtechnikai ismeret, szigorúbb szerkesztés és főleg a meglepetések kezelésének magasabb rendű szerkesztői művészete szükséges. Ez az, ami – úgy látom – egyelőre eléggé ritka holló mifelénk, és jómagam személyesen is azt tapasztalom, hogy bár a hangvételhez a készségem meglenne, a szerkesztésben, a cselekménybonyolításnak abban a sajátos módozatában, amelyet a jó szatíra és a jó vígjáték megkíván, mindig alulmaradok. Úgy gondolom, hogy a jó szatíra, a jó vígjáték olyan mértékben kerül közelebb a lehetőségeinkhez, amilyen mértékben jelentkezik majd a szerzők képességeiben a vígjátékhoz szükséges cselekménybonyolító készség és egy rendkívülinek mondható színpadtechnikai ismeret.

– Köszönöm a válaszokat, és olvasóink nevében is az előzőkhöz hasonló sikert kívánok a szerdai bemutatónak.

(1981)

Krizsán Zoltán

195
Válasz Ablonczy László kérdéseire

– Úgy tudom, hogy meglehetősen későn, Kolozsvárott láttál először színházat. Gyermekként mégis milyen képzet élt benned a színházról? Olyan áhítatot éreztél-e, mint ahogyan Illyés Gyula leírja édesapjával való pesti látogatását; elfogódottan megállt az Operát szemlélni?

– Nem, az Illyés Gyuláéhoz hasonló elfogódottságra gyermekkoromban nem nyílt alkalmam. Nem volt hozzá Pest, és nem volt Opera sem. Hogy mégis: „milyen képzet” élt bennem a színházról? Most bizonyára elcsodálkozol, mert azt kell mondanom: a hadi gyülekezés képzete volt az. Hadd magyarázzam meg. Nemzeti kisebbségben éltünk, jogfosztottságban. Erről sokat írtak akkoriban a magyar újságok, mert panaszkodni – némelykor a cenzor megvesztegetésével – úgy-ahogy: lehetett. A sírás persze: falra hányt borsó volt – akkor is. (A társadalmi nyomorúságokról most nem beszélek; a nemzetiről van szó.) Minden hiányok között pedig az sajogott legjobban, hogy megannyi tiltás közepette az anyanyelvünket nem használhattuk akárhol. A jegyzőségekről egy adjonistenért még csak kihajigáltak, jobbik esetben a falon függő feliratra mutattak: „Vorbiţi numai româneşte!” (Másként, mint románul, tilos beszélni!) De némely körülmények között – például vasgárdisták füle ügyében – a megszólalás már életveszélyes volt. A másnyelvűségért, végső fokon az Árnyalatért, egy sajátosságért kellett szenvedniük a kamarásiaknak is; bevert szájak, kiütött fogak és ha196lottak emléke beszél a húszas-harmincas évek kisebbségi állapotáról. A sajátosság méltóságának lábbal tiprásáról.

Mezőségi szétszórtságunk – úgynevezett szórvány mivoltunk – csak ráadás volt az általános nyomorúságra. Pusztakamarási mikrovilágom a szórványnál is kisebb egységekre szakadozva tengette napjait; háromszáz főnyi egyházközségünk – mert ez volt a nemzeti „keret” – felerészt tanyasi atyámfiaiból verbuválódott. Lakodalom, temetés, istentisztelet hozott össze rendszerint bennünket. Ily esetben az alkalom: a párválasztás misztériuma, az emberi elmúlás tudomásulvétele, Isten igéjének befogadása már-már elveszítette értelmét; Betlehem fényében egymást néztük, a rég nem látott rokoni arcot vettük számba, s a jászolbeli Gyermeket felejtve valami másnak örvendeztünk: az együttlét ritka alkalmának, az együvé tartozás szótlan tényének. Hisz valóban csodaszámba ment az eset: kiskútvölgyi Gergelyekből, erdőn túli Jánosokból, szélfútta mákszemekből – közösséggé lettünk. A nászház, a templom, a koporsó viszonylagos védelmében önmagunk lehettünk; a Tiltások e varázskörön belül mintegy érvényüket veszítették. Őrmestereink képében ott settenkedtek ugyan a kapun kívül vagy az ablak alatt, de szavaink madárcsicsergésébe – a dróthálón kívül – már nem szóltak bele.

Igen, ez az állapot hasonlatos volt a boldogsághoz. Gyermekként tébláboltam az ideiglenesen összeverődött sokadalomban; hallgattam s elmémben elraktároztam a tárgyias beszédet, miközben anyanyelvemen belül egy új nyelvet is tanultam: a kényszerűségben kialakult képleteset, szimbolikusat, hogy ne mondjam: középkorit, amelynek istenközpontúságáról Huizinga elmélkedik. Csakhogy a középkori lélekkel szemben, amely minden dolgot a végső, isteni abszolútumhoz kapcsolt, és ilyenformán tulajdonított neki magasabb értelmet – a kisebb197ségi lélek ezt az abszolútumot önmagában találta meg: a keresztre feszített anyanyelvében. Azt imádta, annak nyilvános, közösségi feltámadását várta, belemerülvén Platón módjára a szubjektív jövőbe.

Hogyne lelkesedtem-szorongtam volna velük együtt az Anyanyelv-Istenség magyarázatában, egymástól távoli dolgok metaforikus egybekapcsolásával a Szólás, a Szabad Beszéd eljövendő aranykoráról. Máig is emlékszem a gondolatnak szinte abszurd szökelléseire. A halott a koporsóban, a vélekedés nagybátyám szájából: „Megtiltani neki már semmit sem lehet. Azon a nyelven hallgat, amelyiken akar.” A sírbeli némaság fogalma szikraként pattant a tulajdonképpeni fenséges felé: az anyanyelvi szabad szólás abszolútumához. De hasonlóképpen a profánabb dolgok is: az ebzárlat például, a szájkosár vagy netán a horgászat. „Mikor fogják a halat, komám? Amikor kinyitja a száját.” Lényegük révén a szavak így nyúltak át konkrét funkciójukból egy távolabbi régióba, ahol keserveink és vágyaink a legfőbb Lény trónusa körül röpködtek.

Erre nézve Huizinga komikus példát is említ, miszerint a középkori gondolkodás a dióban is Krisztus jelképét látta: ízes gerezdje isteni természetére, zöld, húsos héja emberi természetére utalt, közöttük a fás héj a golgotai keresztet szimbolizálta.

Helyben vagyunk! Hallgass, rózsám, ne csacsogjál! – dúdolták atyámfiai, és biztatásként összekacsintottak, hogy csak azért is fennmaradunk az idők hullámverésében.

Illyés az Opera előtt állott elfogódottan; énnekem ez a csakazértis-gyülekezet volt az operám, ennek dallamai szívódtak föl az idegsejtjeimbe.

Igazinak mondott színházat 1945 előtt nem láttam, de 198valamilyen képzet mégis élt róla bennem – aszerint, amit magunk míveltünk a szülőfaluban.

Az is varázskör volt. Műkedvelők s nézők: önmagunk lehettünk. Iskolateremnyi sokadalomban, tehát nyilvánosan és közösségileg gyakorolhattuk az anyanyelvünket. Népszínműveket és karácsonyi játékot adtunk elő; mindezek ma már csak úgy élnek emlékezetemben, hogy a rögtönzött színpadon meg kellett szólalni, elrebegni, kikiáltani valamit, akármit: jaj, elesett vagyok, mikor lesz vége a hosszú éjszakának? – és szinte látni lehetett a piciny terem felé röppenő szavak csodás metamorfózisát. Eredetileg valamely szerelmes betyár lelkiállapotát kellett volna érzékeltetniük; a befogadó lélekben mégis új jelentéssel gazdagodtak. A terem felmorajlott: mikor, mikor is? Meglegyintett a siker mámora. A Julcsának szóló kérdést megismételtem – harsányabban. Mi volt ez? Úgynevezett rájátszás? Öntudatlan ripacskodás? Kéznél a mentségem: a középkoriságunk. William James szavaival pedig: „Ha minden dolgot Istenen keresztül látunk, és mindent Őrá vonatkoztatunk, a mindennapi dolgokból magasabb értelmet olvashatunk ki.” Esetünkben: ha minden szavunkat a Sorsunk szerint értelmezzük, és mindent az épp adott közösségi állapotunkra vonatkoztatunk, a közönséges mondatokból is magasabb értelmet olvashatunk ki. Tartalmuk nem merül ki a színpadi cselekmény szerint betöltött funkciójukban; a közönséges dolgok mélyebb eszméit sugallják legalábbis.

Jaj, elesett vagyok! Bizony, elesettek vagyunk – morajlott az én közönségem, miközben zsenge elmém is fölfogta: hiszen nem is a gyatra színművet játsszuk, hanem – hogy úgy mondjam – a közönséget. A jelek szerint tehát minden színpadi műnek két változata van: egyik a szerzőé, másik a mindenkor adott befogadó közösségé, amely jó vagy rossz Sorsa – legfőbb abszolútuma – szerint értel199mezve őrzi meg azt, a szótlan szólás, a néma vélekedés vigasztaló érzésével. Ez lenne talán az a bizonyos kettős építkezés: a színpadi és a nézőtéri.

– Vándortruppok sosem vették útjukat a Mezőség és Kamarás felé?

– Nem, vándortruppok emlékezetem szerint Pusztakamaráson nem fordultak meg abban az időben. De hát honnan és miféle truppok jöhettek volna? Műkedvelés persze zajlott országszerte, a hivatásos színjátszás azonban ínséges időket élt. Régi, pompás hajlékából kiszorultan, a kolozsvári magyar színház örökös anyagi válságban hányódott, s manapság is csak félszájúlag elismert szerencséje volt, hogy Kemény János hosszú éveken át a mecénás szerepét vállalta. Halála előtt azt mondta nekem: „Harmincötezer hold erdőmet vitte el a színház, de kérlek, erről ne szólj a feleségemnek.” Nem szóltam. Csak mindenkinek mondom el újólag, hogy Kemény Jánosnál nagyobb mecénást – tudtommal – nem ismer az erdélyi kultúrhistória.

Abszurdabb sorsot sem igen.

Két évtizedes mecénásmúltjával, polgári értelemben mindétig haladó gondolkodásával, legendás humanizmusával a „vörös báró” 1944-ben viszonylagos bizakodással nézhetett a nagy fordulat elébe. Marosvécsi kastélyát, birtokát már a kisajátítása előtt fölajánlotta az államnak. A Román Kommunista Pártnak is tagja lett; rövid idő múltán, mint „tévesen besorolt” osztályidegent, törölték a párttagok sorából. „Végeredményben igazuk van – mondta nekem szemérmes mosollyal. – Nagylelkűen jártak el velem. Nem zártak ki, csak kijavították a téves besorolást.” Egyik alapítója volt a marosvásárhelyi Székely Színháznak; onnan is menesztették. A többiről – keserű hányattatásairól – szóltam már a temetésekor. Arról persze nem szóltam, hogy midőn az írószövetségi felvételé200hez próbáltam régi helikonistáktól ajánlást szerezni, voltak, akik visszautasítottak. „Nézd, barátom, igaz, hogy az asztalánál ültem a vécsi várban, de mégiscsak báró.” Ezzel szemben a régi baloldali, „nem helikonista” Kovács György a legmelegebben pártfogolta. Így vehettük föl az ötvenes évek elején Kemény Jánost az Írószövetségbe.

De mivel lassanként eltérek a tárgytól, még csak annyit: ez időben Kemény János is annak a koncepciónak esett áldozatul, amely szerint az osztállyal együtt az egyént is föl kellett számolni. A háború vége felé ettől tartott Németh László; aggodalma nem volt indokolatlan. Egy kizsákmányoló osztály kötelező fölszámolása – békés, tehát nem polgárháborús viszonyok között – nem lehetett azonos védtelen egyének, nők és gyermekek éjféli elhurcolásával.

– Gyermekkori betlehemezésére emlékezve Tamási Áron 1940 karácsonyára rádiójátékot írt. A szöveg, sajnálatunkra, elveszett. Hosszú kutatás után sem sikerült nyomára bukkannom. Az Anyám könnyű álmot ígér című könyvedben emlékezetesen és szépen megírtad karácsonyi játékotokat, egy 1958-as Művelődés-beli cikkben a szereplés lélektani erejére utalsz ezzel kapcsolatban. Voltak-e olyan mozzanatok, amiket nem írtál meg, de akár egy komédiai játék jókedvű vagy komor mozzanatai lehetnének ma is? A másik kérdés pedig ezzel kapcsolatban: „az együttes föllépés jó bundaszagának” (említett írásodból vett kifejezés) miféle emberi, lélektani, közösségi, fellengzősebb kifejezéssel: színjáték-elméleti tanulságai vonhatók le immár deresedő fejjel?

– Ezúttal valamit arról, amit mások játszottak nekünk. Hét-nyolc éves lehettem, mikor egy napon vándorfilmesek jöttek a faluba. Szakállas, fekete szoknyás román szerzetesek voltak, s közhírré tétették, hogy két tojásért bemutatják nekünk Jézus megfeszíttetését és mennybemenetelét. Ó, micsoda izgalom futott szerte köztünk! Már a 201kiabálás pillanatában! A Szamárnak csúfolt kikiáltó ember különös szavait el sem hittük eleinte. Hisz annak előtte csupa kötelezettséget ordibált szerte, változatos büntetéseket is fölemlegetve. Aki nem cselekszik, így meg amúgy jár, de ez a mostani híradás általános csodálkozást és fejtörést keltett. Mi lehet, mi történt? Hát nem az adó, nem a seggbe rúgás, hanem a Názáreti mennybemenetele? Megbolondult az a Szamár!

A helyszínre nyargaltam.

A román iskolában már vetítésre készülődtek a szakállas szerzetesek. Két tojást loptam hamarjában a jászolból, és tarkómon a taslival is, mit a tojásrablásért kaptam anyámtól, rohantam újfent csodát látni. Ami nem is maradt el azután a papok jóvoltából. Egyikük a megfeszíttetést, valamint a feltámadást, mennybemenetelt magyarázta, másik az addig sose látott masinát kezelte, vagyis kurblizta verejtékezve – és kapatosan is, ahogy észrevettem. A keresztet ugyanis még felvitte valahogyan Jézussal a Golgotára, a mennybe szállásnál azonban meglódult, és egyensúlyát veszítve beesett a padok közé. S az időre, míg kikászálódott, Jézus megállt a levegőben. Alatta a bűnös föld, felette bárányfellegek, hosszúkás, szenvedés gyötörte arca, reánk szegeződő két szomorú szeme mintha azt mondta volna: „Ez az egy nem fog sikerülni.”

A szerzetes újra nekiveselkedett, még kurblizott kettőt-hármat, és újólag is otthagyta Megváltónkat a fellegek között. Estében ezúttal a csodamasinát döntötte fel, amivel nagy kárt is okozhatott volna, s nem csupán a drága felszerelés, hanem a mennybemenetel dolgában is. Valamennyien, akik hittük a csodát, azzal kullogtunk volna haza, hogy az bizony csődöt mondott; Krisztus urunk nem jutott célba. Tudtuk pedig otthonról, hogy szárnyak nélkül is Atyjának trónusáig kell emelkednie.

Amiként oda is jutott végül a józanabbik szerzetes eré202lyes közbelépésére. S az én tanulságomra is, miszerint az idők folyamán oly sokat gyakorolt mennybemenetel sem megy minden nehézség és galiba nélkül. Nem idillikus – mondanám e sejtelemről mai terminológiával.

Az együttes föllépés jó bundaszagáról pedig: azt hiszem, mindmáig összetartó ereje minden színpadi vállalkozásnak. A kizárólag magányban születő írással szemben: a színház eleve kollektív megnyilatkozás. Ezzel nem mondtam semmi újat. Említettem azonban az anyanyelvű szabad szólás abszolútumát, amely mindent beragyogott e „bundaszagban”; közönséges szavaink szárnyukon a rendkívüliség aranyporával nyertek új értelmet, és kapcsoltak egybe roppant távolságokat. Olyan körülmények között, amidőn sorsunkról nem szólhatunk nyíltan, ez a mindig megidézett vagy csupán sejtetett abszolútum – a szabadság reménységeként melegíti föl az emberi szíveket. Ez – sajátos körülményeink között – ha úgy tetszik: színjátékelméleti tanulság is. Kizárólag a mi tanulságunk, mivel – nemzetiségi állapotunkban – kizárólag rólunk van szó. Röpködnek nemzeti-nihilista tanítások, miszerint a mi sajátosságunk csupán hamis látszat vagy legalábbis potomság az egyetemes kategóriák magasságában. De ki tehet róla, hogy az univerzáliák között a potomság méretei szerint kaptuk egyenként életünket, hogy azt egy etnikum parancsa szerint a sajátosság méltóságának részévé avassuk.

– Legyen vége már! címmel 1947 szeptemberében indulatos cikket írtál a Világosság-ban, amelyben a színészek ízlésrontó, falujáró munkáját ítéled el. Tudjuk: kabarék s egyéb színművecskék okán az egykori példatár sokszorosára nőtt az időben. Illyés Gyula, a mi hazai színházi életünkről beszélgetvén, természetesnek látja a jelenséget, mondván: a színház természeténél fogva városi, polgári képződmény. Magát produkálja a falunak. Igen ám, de a mai tanulságok 203s állapot szerint a „szamárságok” és „sikamlós viccek” is anyanyelven hangzanak el! Hol van tehát a határ az anyanyelv szolgálata és a minőségi elv védelmének kérdésében?

– Szerencsénkre legyen mondva: „az anyanyelv szolgálata” nem ütközik semmiképpen sem a minőségi elv védelmével. Amikor 1947-ben – még középiskolásként – azt a dörgedelmet elkövettem: egy új magyar játékszín bűvöletében éltem magam is Kolozsvárott, a Móricz Zsigmond Népi Kollégiumban. Németh Lászlóval vallottuk például, hogy Tamási Áron zseniális megújítója a magyar színpadi művészetnek. Úgy emlékszem, épp az ő lobogója alatt „szálltam síkra” a polgári giccs ellen, majd 1948-ban bukaresti magyar napilapunk hasábjain közöltem cikksorozatot egy valóban népi színjátszás érdekében – a népieskedéssel szemben. Akkortájt, a háború utáni pezsgésben, újra divatba jöttek a népszínművek. Ma már nem bánnék el oly szigorúan velük; az akkori fanatikus-realista ifjoncot módfelett bosszantották az árvalányhajas, pörge kalapok, keményített rokolyák és piros csizmák: a népszínművek idillizmusa. A polgári giccs hasonlóképpen. Sikamlós viccei miatt 1946-ban a kolozsvári Nemzeti Színházban kifütyültük Dénes Oszkárt és Bársony Rózsit. A rendőrség zavart szét bennünket, s néhány diákot le is tartóztatott. Ma is úgy gondolom: minőségi elvet védtünk, mai hangsúllyal, meg sem járta eszünket „az anyanyelv szolgálata”. A szabadság eufóriás hangulatában éltünk. Virágkorát élte a Magyar Népi Szövetség s véle az új rendnek valamennyi nemzetiségi vívmánya: a Bolyai-egyetem, teljes anyanyelvi iskolahálózat – még a csángó falvakban is. Megjegyzendő ilyenformán, hogy az anyanyelv, ha nem kényszerül önvédelemre: nem húzódik föl az abszolútumok régióiba. Mindennapi természetes feladatát teljesíti. Eszközként is – a minőségi elv vé204delmében. A kérdés ott bonyolódik el, mikor a nyelv maga is bekényszeredik a minőségi elv kategóriájába, lévén, hogy éppenséggel a létminőségeinket határozza meg. Ennek a kérdésnek a további boncolgatása azonban egészen más irányba terelné beszélgetésünket.

– Kolozsvárott olyan színészeket láttál, s bíráltál is talán, akik még a múlt századot hozták be a színpadra…

– Nem hinném, hogy ezek a színészek éppenséggel a múlt századot hozták volna színpadra. Hisz olyan egyéniségek voltak közöttük, mint Kovács György, Delly Ferenc, Andrási Márton. Valamennyien a későbbi marosvásárhelyi Székely Színház tagjai. Ez az emlékeinkbe költözött színház pedig nem tekinthető múlt századinak. Tévedés, hogy kezdő újságíróként bíráltam volna őket. A Világosság színikritikusa Nagy Elek volt, és – úgy emlékszem – Jékely Zoltán is. Magam csak ritkán és „beugrásként” kontárkodtam a színikritikába. Emlékszem, egy alkalommal valamelyik operetten vertem el a port, mondandót kérve számon tőle. „Ó, te naiv!” – nevetett rám akkor a főszerkesztő. Mikor az ember még nem ismeri a képességeit, gyanútlanul mindenbe belevág. Kivált, ha olyanok az „elvárások” is. Ez a korszak pedig úgy kurblizta föl ifjoncait a magasba, akár Jézust a már említett szerzetesek. Erő és valamelyes gyanakvás kellett ahhoz, hogy az ember ne veszítse el lába alól a talajt. Jómagam persze ugyancsak megmerítkeztem a romantikus naivitásban – hogy például színibírálatba kezdtem –, ösztönöm azonban megmentett attól, hogy konokul ragaszkodjam a tévedéseimhez. Hamar beláttam: egy Kovács György megítéléséhez szakmai tudás kell. Kivált, ha olyan dramaturgja van egy színháznak, mint – rövid ideig – Szabédi László volt, és olyan szellemi mecénása, amilyen Gaál Gábor volt.

– Úgy tudom, hogy beiratkoztál a rendezői szakra. Az 205írás miatt hagyogattad el az órákat, s mi vitt egyáltalán oda?

– 1948-ban valóban beiratkoztam a kolozsvári Színművészeti Főiskola rendezői szakára. Nyilván a színház iránti érdeklődés hajtott. Menten ki is akartak küldeni Moszkvába, hogy ott folytassam a tanulást. Akkor – ugyancsak naivul – megkérdeztem Nagy Istvánt: vajon, ha elvégzem Moszkvában a rendezői szakot, utána foglalkozhatom-e irodalommal?

– „Semmiképpen sem – hangzott a szigorú válasz. – Akibe népi demokratikus államunk annyi pénzt fektet, hogy rendező legyen, annak kötelessége meg is maradni a rendezői munka mellett.”

Így nem mentem el.

Az órákról persze elmaradoztam, a hirdetőtáblán változatos szövegek adták hírül, hogy Sütő már megint hiányzik. Mert ifjúsági lapokat szerkeszt. Az újságírás és a Magyar Népi Szövetségben a mozgalmi munka ragadott magával. Mai napig sem bánom. Kálvin és Szervét vitájához ez a mozgalmi élet injekciózta belém a lehetséges replikákat a hatalom természetéről.

– Hogyan lehet két embernek drámát írni? (Mezítlábas menyasszony.)

– Sehogy. Amint az eredmény is bizonyítja. A dráma – miként az írás általában –: személyes vallomás is a világról, mindenkori közérzetünkről, amely része egy kollektivitás történelmi közérzetének.

– Gaál Gábor, illetve mások mennyiben segítették, hogy a dráma minél színszerűbben jelenjen meg a kolozsvári színpadon?

– Mezítlábas menyasszony… Egy pillanatig nevezzük drámának, bár nem az. Két fiatalember közönséges tévedése. Bár, mint említéd, Gaál Gábor is próbált rajta segíteni, valahogy ilyenformán: próba közben benézett a 206színházba, figyelt fejcsóválva, majd azt kérdezte szerzőtől és rendezőtől: „Kérném, ki ez a rengeteg ember, aki nem mozog, mi ez a sok kerék, amely nem forog, és egyáltalában: ilyen egy színdarab?” Mégis tanácsot adott: mit hol lehetne a tákolmányon segíteni. A darab rossz volt, de sikerrel „futott” – és jó kritikát kapott, főleg a fővárosi román sajtóban. Ez nyilván a hazai drámaírás akkori állapotával magyarázható. A Mezítlábas menyasszony sémái közül mégis felütötte fejét egy-két élő paraszti figura, replikáin derült a közönség. Mondanom sem kell, hogy az akkori cenzúra jó néhány „kulákakciót” követelt belé, megtetézvén ezzel a munka vele született gyöngeségeit. Ma olyannak látom, mint egy korhadó vadkörtefát, amelynek száraz ágai között imitt-amott zöldell csak az élet. Egy sejtelem zsenge hajtásai. Mi volt ez a sejtelem? Hogy őseink nem alakítják, hanem elszenvedik a rájuk zúdult történelmet. A napi zsurnalisztikai közlés úgy hangzott, hogy a szegény- és középparasztok szövetségre léptek a munkásosztály oldalán, és kezükbe vették sorsuk alakítását. Kollektivizálnak. De micsoda kisiklásokkal! Ilyen volt például, hogy a parasztok közül a konokabbak kukoricán térdepeltek, másokat elhurcoltak, koholt vádakkal börtönbe csuktak… Mai napig megíratlan mozzanatok. Az új román próza nálunknál többet mondott már ki erről a korszakról. A kezdeti sejtelemhez visszatérve: csetlő-botló hőseimtől nem tagadhattam meg azt a felismerést, hogy valami nem kedvükre való történik velünk.

– Olvasom a statisztikát ezzel kapcsolatban: a Mezítlábas menyasszony-t Kolozsvárott harmincszor, Váradon tizenötször, az országos körúton nyolcvanszor játszották, Bukarestben ötven előadást ért meg, s ötven műkedvelő együttes is műsorára tűzte. Néhány előadást bizonyára láttál ezek közül, a színházról való gondolkodáshoz segítettek-e valamelyest az élmények?

207

– Igen, megnéztem jó néhány előadást, azzal a végső tanulsággal, hogy a saját kudarc a legjobb iskola. Szegény Asztalos István szokta mondogatni egy-egy heves vita végén: „Elképesztő, hogy mi mindent tanultam ma este – magamtól.” Valahogy így szoktam nézni darabjaim előadásait is. Akár tetszik, akár nem: tanulnom kell saját baklövéseimből. Előadás közben ismerem föl a szerkezet gyöngeségeit – ez sosem volt erős oldalam –, a gondolatilag ki nem aknázott helyzeteket, a némelykori bőbeszédűséget vagy vázlatosságot, avagy a cselekménynek olyszerű torzulását, midőn a darabnak „hasa nő”. Vagy púpja, ami ugyancsak könnyen megesik. Dramaturgiával – a szó tulajdonképpeni értelmében – sohasem foglalkoztam. Színpadi munkáim szerkezetét nagyrészt hőseim tettei alakították ki; ezért nemegyszer máshová jutottam el, mint ahová eredetileg indultam. Ilyenkor – azt kellett tapasztalnom – nem irányítottam, csak követtem a szereplők tetteiből kibomló újabb cselekményszálakat. Ez talán ösztönös építkezés, de valamit – a drámáimban – tudatosan vettem figyelembe: nevezetesen, hogy minden mese az objektív körülmények kényszerének és az egyén reagálásának összevetéséből alakul ki. Ez a mai modern drámában is törvényszerűnek tűnik, ámbár észrevétlenebbé vált; távoli ciklonná, amely meghatározza mégis a helyi időjárást.

De mi mindent kénytelen észlelni az ember, amikor saját munkáját végső formájában, a színpadon látja! Kimegy a hős, és nem úgy távozott, hogy a közönség visszavárná, holott a távollétének éppolyan értékűnek kellene lennie, mint a jelenlétének.

Eszményem a mindenkihez szóló dráma – és lám, ez vagy az a részlet túlságosan elvont vagy csak történészeket érdeklő megtorpanás. Vagy azt kell mondanom: hát itt bizony némi „szellemi előkelőséget” varrtam a dráma 208nyakába. Vagy pedig: arisztotelészi értelemben a dráma is utánzat, de mélységesen különböznie kell az utánzott tárgytól. Az utánzás: nem azonosság, márpedig a Tékozló szerelem bővelkedik – paraszti azonosságokban. Az effélétől, amennyire lehetett, megszabadultam a Pompás Gedeon-ban, de csak újabb szellemi galiba árán: itt az eszme és az eszme illusztrációja feszélyezik egymást. Wilde aggodalma is elkapott vidám játékaim láttán: mit követ vajon a közönség? A nevettető replikát-e vagy a cselekményt, az igazi színpadi szituációt? (Be ritka, szerencsés, nagy pillanat az olyan igazi drámai szituáció, mint a Hamleté például. Nevezetesen, hogy ő nem akar cselekedni, de cselekednie kell.) Nem, a mégoly szellemes replika sem tartja fenn a darabot – ha strukturális értékei hiányoznak. E kettőnek az ötvözete – megítélésem szerint – századunk első felében leginkább Shaw-nak sikerült.

De mily keserves az ellenkezője is: mikor a drámában – tragédiában – egy adott szituációban megrendültség helyett a replika nevetést csihol a közönségből. Budapesten a Nemzetiben a Káin és Ábel előadásán a Sasnak háromszori jajkiáltására pillanatnyi vérfagyasztó derültség támadt a teremben. Mitől vajon, mikor – a szerző szándéka szerint – nyilvánvalóan tragikus motívumról van szó? Azt hiszem, gyakori színpadi jelenségről van szó. A nevetés forrása többek közt: a stílustörés. Ez történt az én jajkiáltó – veszedelmet, istencsapást hirdető – sasommal is: pulykahangja valóban stílustörés volt az előadás hangvételén belül. Amit egy rossz helyre vetett kötőszó is előidézhet. Némelykor szerkezeti rések egész során áramlik s illan el a drámai feszültség, és törheti a fejét a szerző, rendező, hogy hol a hiba: az atmoszférában? cselekményben? a belső vívódás hibás hangvételében? a maga útján rohanó szenvedély valószerűtlenségében?

Csak ez utóbbi is: micsoda kötéltánc! És lepotyog bi209zony a szerző, ha arányt vét, s ha – a rosszul értelmezett realizmus jegyében – nem elég bátor anyagának sajátos követelményeihez igazodni. Dürrenmatti módon például: híres öreg hölgye minél valószerűtlenebb az életben, annál valószerűbb a dráma zárt világán belül.

– Bukarestben éltél és dolgoztál; hogyan látszott ebben az országos áttekintésben a vásárhelyi Székely Színház szép korszaka?

– A negyvenes évek végével kezdődőleg – hat esztendeig – Bukarestben éltem és dolgoztam a Magyar Népi Szövetségnél s a Falvak Népe című hetilapnál. Tetemes idő egy ember életében. Kockázatos is, ha valaki magyarul ír, és egy idő után azt kell tapasztalnia, hogy anyanyelvi fogalmai nem gyarapodnak, hanem inkább fogyatkoznak a más nyelvű hullámverésben. A Székelyföldön utazgatva kapott el mindinkább a vágyakozás: benne élni nyelvünk erdőzúgásában. Ahol minden megszólalással arcodba fú, szíven legyint szavaink csodás széljárása. Bukarestben élő kartársaim természetesen tudatosan óvták anyanyelvük tisztaságát, de gyermekeikben már sok esetben megtört ez a tartás. Elképesztett, hogyan keverik – komikus módon – a román s magyar fogalmakat, miként jutnak el fokozatosan odáig, hogy a többségi környezetben már valósággal dugdossák – mert szégyenlik – a szüleik nyelvét.

Némelykor maguknak a szülőknek a hibájából, akik lebecsülték a bukaresti magyar iskolát; ésszerűtlennek tartották. Egy „ésszerűtlennek” nyilvánított magyar iskola – legyen fővárosi vagy vidéki: az önfeladásnak siralmas példája. Nos, „ebben az országos áttekintésben” – ahogy mondod – a marosvásárhelyi Székely Színház nemcsak művészetként: az anyanyelviség messzire világló fórumaként is vonzott engem. Lássuk, halljuk Kovács Györgyöt, Andrási Mártont a Fáklyaláng-ban, vagy épp magát a 210szerzőt a századik előadáson. Így találkoztam Illyés Gyulával, aki – akaratlanul is – csak megerősített engem a hazajövetel szándékában. Ködös, téli napon utaztunk Erdőszentgyörgyön át, ahol az időjárásról vélekedő székely atyafit hallgatva, Illyés odaszólt Flórának: „Ezt eltesszük, ugye, magunknak?” „Mit kellene eltennünk?” „A jelzőjét: nyers idő, azt mondta. Ilyet nem mindennap hall az ember.” Nyers idő, észleltem magam is a szokatlanságában oly természetes kifejezést, amire nyelvünk legnagyobb mestere hívta fel a figyelmünket. No lám, gondoltam csöppnyi megnyugvással örökös szegénység-érzetemben: még ő is, Illyés Gyula is eprészi az új szavakat.

– A tömjénfüst és az istenek viszonyáról 1955-ben Arisztophanészt olvasva meditáltál először, nyilatkoztad egy helyütt. Mivel magyarázható az a némiképp kettős írói természet, hogy szépprózában az ötvenes évek közepén már kitűnik szatirikus hangod, drámaírásban még az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején is engedékenyebbnek mutatkozol, s majd csak a Pompás Gedeon láttatja igazán az arisztophanészi ambíciót?

– Böjtre fogott istenek című esszékísérletemet 1955-ben az Utunk-ban közöltem. Alakuló felfogásom lassú folyamatában épp „kezem ügyébe” eső mondandónak mutatkozott. Friss szellemi széljárások nyitogatták az én szememet is. A személyi kultusz béklyóit próbálja ki-ki leszaggatni – így-amúgy – magáról. Nem holmi kinyilatkoztatás fényében, egyik percről a másikra megokosodva, hanem önemésztő szellemi revízió útján, a tétovaság gyötrelmei között. Arisztophanészt korábban is olvastam, de épp adott, konkrét eszmei-érzelmi állapotomban nem támadt kedvem eljátszogatni a böjtre fogott istenek gondolatával. Afféle Hüvelyk Matyi-istenségek ellen berzenkedtem már 1950-ben, amikor is Marisán úr levelei 211című zsenge szatírámban egy állami gazdaság vezetőjének elembertelenedését próbáltam ábrázolni szocialista-realista módon, ugyanis írásom csattanójaként végül – az életbeni tények ellenére – leváltattam az álnok bürokratát. Ezt az írásomat Nagy Elek később színpadra alkalmazta, s úgy emlékszem: újabb szatírára biztató sikerrel. De ebben az időben – az ötvenes években – úgy, ahogy mondod: színpadi műfajban a társadalmi negatívumok dolgában „engedékenyebbnek” mutatkoztam. Ennek több oka is lehet. Egyik az, hogy a vidám játék műfajával kísérleteztem. Az embert elkapja saját replikakészsége, a „jó bemondás” kísértése, bár a legszigorúbb önkritikai vizsgálódás sem kényszeríthet arra, hogy Tékozló szerelem című vígjátékomtól megtagadjam a társadalombírálat bizonyos elemeit. De hadd ismételjem: Hüvelyk Matyi-istenségeket vettem célba, a nagyobbak elleni berzenkedést ugyanis a cenzúra nem engedélyezte, legföljebb egy Arisztophanésznek. Ezért menekültem – esszékísérletben – az ő hóna alá. Miközben az idillizmus-negativizmus drámai vitáiban mindinkább az irodalmi cukrászművészet ellen hangolódtam. A kezem ügyében egy 1963-as interjúszöveg az Előré-ből. Lényegében a kétfrontos harc elvét vallom, de félelmeimet az idillizmus szaporítja főleg. „Reméljük tehát, hogy az idillizmus rózsaszínű s kemény hétköznapokon is ünnepi illatot árasztó ágai, csalogánydalos bokrai és sziklevelei nem részesülnek a szerkesztő, a kiadó s a kritika kegyelmében. Reméljük, hogy a cukrászművészet fehér köpenyes képviselői édesipari termékeik gyártását átutalják a cukrászoknak… Újra elmondhattuk egymásnak, hogy az idillista a valóságot behelyettesíti saját szubjektív képzeteivel, amelyek az írót éjjelizenés lovaggá silányítják – a valóság ablaka alatt.”

Ezek a szavak valamiképpen akkori eszmélkedésem jelei is, amihez azonban csak részleges formában csatlakoz212nak a vidám játékok. Arisztophanész tömjénfüstöt zabáló istenei még mindig termelőszövetkezeti könyvelők képében garázdálkodnak, s jelzik áttételesen gazdáik – a cenzúrától védettek – hatalmi koncepcióját: „Nem tiltunk meg semmit, de mindent meg fogunk akadályozni.” A Pompás Gedeon-nal valamelyest előbbre léptem, de kétségtelen naivitásomban a nézőt újra megajándékoztam egy igazságos rajoni istenséggel, aki embertől-humánumtól elrugaszkodott falusi néptanácselnökömet az igazság nevében farba rúgja. Ez volt részemről a szocialista-realista ráadás a szülőfalumból jól ismert tényekre. Amelyek között ugyanis a példastatuálás nem szerepelt. Az embertelenség büntetlenül szaporította a kisember kínjait. Ilyenformán – be kell látnom – a valóság tiszteletét annak az elvnek a tisztelete zavarta meg, miszerint a mi társadalmi viszonyaink között minden tragédia a pozitív kibontakozás felé halad.

Ez persze sok tekintetben igaznak bizonyult. Példát mondok rá. 1952-ben apámat kuláklistára vették, s elkezdődött véle az a kálvária, amit megírtam az Anyám könnyű álmot ígér című könyvemben.

Jómagam akkor a Falvak Népe főszerkesztője voltam. Legfőbb feladatunk nyilván az osztályharc eszmei élesítése volt, de már valamennyien, kik a hajdani népszerű lapot szerkesztettük, kezdtünk belebonyolódni saját ellentmondásainkba. Másnak mutatkozott a kotta, s másnak a hang; az élet folyton rácáfolt a kulákságról írott „leleplező” cikkeinkre. Egyre több mentőakciót kellett indítanom ártatlanul meghurcolt emberek ügyében. A fényes eredménytelenség láttán mind gyakrabban foglalkoztatott a gondolat: el, ki a szerkesztőségből, akárhová! Csöndesebb helyre. Ha lett volna akkor csöndesebb hely. Ráadás volt a szüleim megcsúfolása. Akkor fölmentem bizonyos Goldberger elvtárshoz, akinek a keze alá tartoztunk 213a legfelsőbb fórumoknál. Írásban tájékoztattam őt a helyzetről, és egyben a fölmentésemet kértem a főszerkesztői megbízatás alól. Goldberger elvtárs igen jóindulatúnak bizonyult. Kivizsgáló bizottságok sorát küldette ki a szülőfalumba, miközben magunk is – mármint a család – talpalni kezdtünk változatos kérvényeinkkel rajonhoz, tartományhoz, központi szervekhez. Kétszer kettőről be kellett bizonyítanunk, hogy négy; ezt ki is mondták azután – egy év elteltével. Az 1953-as esztendőt apám újra szegényparasztként ünnepelhette. Jómagam pedig – elunván az utólagosan is felém hajított számonkéréseket – lemondtam a főszerkesztésről; a megboldogult Kahána Samu került a helyembe. Keserű volt a torkom, de a már említett „pozitív kibontakozás” tényét sem tagadhattam, hiszen apám feje fölül eloszlottak a fellegek. Ez nyilván – bizonyos értelemben – meghatározta irodalmi nézeteimet is.

– Az ötvenes évek második felében támadt nagy olvasói kedvben a világ irodalmának tanulmányozása jelentett-e biztatást is a darabíráshoz, vagy pedig kizárólagosan stúdiumul szolgált?

– Hosszú időre Bernard Shaw kötötte le az érdeklődésemet. Minden magyarul hozzáférhető munkáját elolvastam. Szórakoztam is a fenegyerekeskedésein: azt mondja például, hogy Marx nem értett a politikai gazdaságtanhoz, meg ez a Molière úgy lopkodta össze darabjaihoz a figuráit. De sokat tanultam tőle a hatalom természetrajzának dolgában. Azt mondja például: a polgár vezetőt választ magának, de nem a legtehetségesebbet választja, hanem a legkevésbé hülyét. A kormányzás művészete pedig: idejében és jól szervezni meg a bálványimádást. Nem tudom: manapság javára íratik-e az a vallomása, hogy pusztán a művészet kedvéért soha egyetlen mondatot sem írt volna le. Egyebek közt így védi ars poeticáját: és ami214kor a Királyi Akadémia kijelenti, hogy a művészet ne legyen didaktikus, mindazok az emberek, akik nem akarnak tanulni, szívvel-lélekkel igazat adnak neki. Még azt is hozzáteszi: akinek nincs gondolata, nincsen stílusa sem. Olyan a stílus, amilyen égő a szenvedély; az alamuszi gondolat pedig – alamuszi forma. Nos, mindezt csak kitérőképpen. A kérdésekre nézve: persze hogy tanultam az olvasmányaimból, mint akárki más…

– Egy vallomásodban az 1956. februári Fáklyaláng századik előadására emlékezel: könnyekig meghatódottan láttad Illyés Gyulát. Újabb drámáidat tanulmányozva úgy érzem, hogy Illyés Gyula darabírói munkássága számodra nagy hatást jelentett. Valóban így van-e, s személyesen milyen élménnyel szolgált a vásárhelyi Fáklyaláng?

– A marosvásárhelyi Fáklyaláng hatalmas siker volt. Kovács György életének legnagyobb alakítását nyújtotta Kossuth szerepében. Görgeyvel folytatott vitájának emléke ma is megborzongat. Illyést a századik előadásra hívták meg, akkor láttam őt oly meghatódottan a páholyban. Sokat tanultam tőle. Kálvin és Szervét vitájában talán ott rejlik valahol a Kossuth–Görgey-párbaj reminiszcenciája.

– „A műkedvelés hatalmas színpadáról eltűnt a bumfordi paraszt, aki állítólagos butaságával, esetlenségével rángatta régen a polgár nevetőizmait” – írtad a Művelődés 1957. májusi számában, a Megszólal a nép című írásodban. Úgy tűnik föl nekem, hogy újfajta veszély mutatkozik azóta, amit talán joviális kedély elnevezéssel illethetünk. Amely már nem röhögtet, de feszültségeket hamiskás oldottságban intéz el. Az Utunk 1979-es évkönyvében például találunk ehhez színpadi alapanyagokat. Hogyan vélekedsz a műkedvelő drámairodalomnak s evvel együtt a játékmozgalomnak erről a társadalmi figyelem tekintetében könnyen elernyedni kész természetéről?

215

– Azt mondod: röhögtet. Miért nem mondod, hogy nevettet? A nevetés maga is: ítélet. Ezt így tanultuk, de azért így van. Engem a közönség harsány nevetése rántott először a színházhoz. Úgynevezett vidám játékkal kísérleteztem. Fecskeszárnyú szemöldök, Tékozló szerelem, Pompás Gedeon. Szándék és megvalósítás dolgában talán ez utóbbi a vigasztalóbb, bár – mai szemmel nézve – távolról sem azonos az igényeimmel. De nincs mit tenni, ez voltam akkor, ennyire futotta. A Pompás Gedeon-t – mert állítólag sértette az egyház érzékenységét – a hatodik előadás után levették a műsorról. Kitűnő és demokratikusnak látszó ürügy volt. Jól tudom, persze, hogy nem csupán az egyház érzékenységét borzolta… A közönségét semmi esetre sem, hiszen telt házakkal ment – amíg ment.

Visszatérve a kérdésedre: persze hogy létezik a „joviális kedély” veszedelme. De ne felejtsük, hogy ezt a betegséget fogták rá egy időben Tamási vidám játékaira is. A tendencia s az osztályharcosan balos felfogás túlzásai voltak ezek. Amivel nem akarom tagadni korai színműveim gyöngeségeit. Valamint azt sem, hogy e műkedvelő játékmozgalom ugyancsak eleven tükre a színjátékírás gyöngeségeinek.

Sajnos, még eleven a hivatali felfogás, miszerint a műkedvelő játékost más kosztra kell fogni; igényei, képességei nem azonosak a hivatásos színészével. Játsszon tehát apró didaktikus jeleneteket, „joviális kedélyű” egyfelvonásosokat vagy folklórt. Én azt mondanám: játsszék Shakespeare-t is, ha akar, teljesítményét ugyanis eleve nem szabad a hivatásos színpadéhoz mérni. A műkedvelés: nyilvános tanulás, önnevelés, ismerkedés a szellem értékeivel – és nem utolsósorban: az anyanyelviség jó értelemben vett kultusza.

– Az említett cikk folytatásos sorozat egy része. Másutt Szentimrei Jenő, Illyés Gyula drámaírói hevét hiányolod 216az írókból. Valóban: „hol van az a hév és felelősségérzet”, hogy a te fordulatoddal visszakérdezzek.

– Igen, hát az rég volt. Azóta kiteljesedett nálunk egy Kocsis István, Deák Tamás munkássága, és megismerhettük Székely János ugyancsak „hévvel és felelősségérzettel” írott drámáit. S hadd tegyem hozzá: Méhes György szatirikus játékait is.

– Tudjuk Katona Bánk bán-ja óta, hogy nálunk a pályázatok nagyban szolgálták a drámairodalmat. Két alkalommal te is az Igaz Szó hívására írtál darabot, s ennek nyomán kaptál teret színházakban. Valóságos inspiratív erőként vélekedsz-e az effajta pályázatokról, vagy például, a te esetedben, ezek a művek amúgy is megszülettek volna?

– Pályázaton két alkalommal vettem részt – az Igaz Szó fölkérésére, szüntelen sürgetésére. S bár én pályázni nem szeretek, a vállalkozást nem bántam meg. A Fecskeszárnyú szemöldök-öt a kolozsvári magyar színház előadása után országszerte játszották a műkedvelő együttesek, a Vidám sirató ugyancsak százvalahány előadást ért meg Marosvásárhelyen. Bár valószínű, hogy ez utóbbi elsősorban Harag György ragyogó rendezésének köszönheti a sikerét. Az ilyesmivel nem szokás „eldicsekedni”, de hadd valljam be töredelmesen: én a Vidám sirató-t két nap alatt írtam. No, meg is látszik, mondhatnád. Ezt is vállalnom kell.

Ismétlem tehát: az említett két darab a pályázatnak köszönheti létét, a többi azonban, miként mondod, amúgy is megszületett volna.

– Szabad legyen Arthur Miller Az ügynök halála című drámájáról írott naplójegyzetedből idézni, 1960-ból: „Abban sem hiszek, hogy a formabontás azonos lenne a színpadi illúzió száműzésével, színpad s nézőtér eggyé olvasztásával, a páholyból lekiabáló vagy a közönség sorai között ki- s besétáló színésszel és hasonló ostobaságokkal. 217Mindezek valójában az alkotó elme hiányában a feltűnési viszketegség jelei.” Nyilatkozataidat, írásaidat tanulmányozva feltűnő, hogy ezek a drámaíró szempontból sokszor valóban külsőleges, rendezés szempontjából nagyon is belsőleges mozzanatok mennyire idegenek tőled. A Csillag a máglyán-nal kapcsolatban a Film Színház, Muzsiká-ban Gách Mariannának mondottad a Madách előadásáról, hogy örülsz, mert az „álmodernista meghökkentések” hiányoztak az előadásból. Nem meghökkenteni, hanem hatni akarunk – mondottad az 1972-es írószövetségi felszólalásodban. Minthogyha különválasztanád a kettőt; pedig a meghökkentő mozzanatok egységes rendezői jelrendszerben is a hatást, a mondandó erejét szolgálhatják. Akár a te darabjaidat is el tudnám képzelni egy ilyesfajta rendezői vízióban is. Nem az öncélú hatásvadászatról van szó persze, hanem a szót megjelenítő színházi elgondolás jogosságáról. Az általad említett „hasonló ostobaságok”-nak is érzésem szerint lehet helye, ha a művel dialektikus egységben, annak szolgálatában, sőt a darab „megemelésének” szándékában látjuk megnyilatkozni. Nem túl elfogultan véded a szó színházát?

– Igen, ezen el lehet gondolkozni. Én azt mondom: a feltűnési viszketegség jelei, te azt mondod: „rendezés szempontjából nagyon is belsőleges mozzanatok”. Magam az ilyenszerű élményeimből merítettem. Valóban ott voltam valamelyik színházunkban, minden figyelmemet a színpadra irányítottam, mikor a páholyban mellettem ülő polgár fölugrott, és elkezdett kiabálni. „Ez most minek pofázik bele?” – kérdezte a szomszédom. „Részeg” – mondta valaki a hátam mögött. A kiabáló polgárról persze kiderült, hogy színész; miközben fölrohant a színpadra a társai közé, a bérletesek lábára lépett, a páholy fogasáról lesodort egy nagykabátot és – mit mondjak: valóságos kalamitásnak bizonyult. Alant a nézőtér is felmorajlott, 218székrecsegés, összesúgás, tehát: elidegenedés, majd egy bátor fölkiáltás: „Dobják ki!” Ez lehetett a polgár, aki minden jel szerint nem akart elidegenedni. Hanem oda akart figyelni, ami a színpadon történik. Más esetben, mikor úgy tudtuk, hogy odafönt a színpadon zajlik a cselekmény, és nyugodtan figyelhetjük a szerző mondandóját, hátulról nem jöhet semmi, sem autó, villamos – kivágódott az ajtó, bejött a színész az előcsarnokból, a nyakát persze mindenki felé tekerte, míg fölviharzott a színpadra, hogy ott is maradjon. Nos, mondjuk: Oresztész, az Elektrá-ból. A szerző szerint balról kell Püladésszel belépnie, ahol Héra temploma látható. A mi színészünk azonban hátulról jön, az előcsarnokból, ahol a jegyszedő látható, és tudjuk, hogy odébb, a színház sarkán a Bixád-vendéglő. Onnan jön? Nehogy azt higgyem, hogy Héra templomából? Mert az nem valóságos? A Bixád-vendéglő viszont valóságos? Mit akarnak itt velem elhitetni? De hát amúgy is tudom, hogy a valóságos életet semmilyen színpadi látvány nem pótolja. A konvenció szerint mégis elmerülök benne, s bár tudom, hogy a színész valóságosan nem jön sem innen, sem onnan, hanem csupán a színfalak mögül, mégis ragaszkodom Héra templomához, amely benne van a konvencióban, a Bixád-vendéglő viszont nem szerepel Szophoklész látomásában. Akkor mégis: a rendező miért helyettesíti az egyik konvenciót – az eredetit – a másikkal, a sajátjával, amely enyhén szólva gyermekded, ugyanis mit akar ezzel velem elhitetni, belém szuggerálni? Hogy hősünk nem görög, és nem mükénéi, hanem magyar, és kolozsvári, marosvásárhelyi, tehát nem tegnapi, hanem mai és közülünk való? S a páholyból „megállj, gazember”-t kiáltó színész mintegy az „A” bérletesek nevében kezdi el berzenkedéseit? Hát ekkora fajankónak néz valaki engem? A magam fejétől nem tudom vajon, hogy szerzőnek mi a nekem szóló mondandója? 219Hogy mi az, ami korához kötött, és mi az, ami évezredek távolából is élő-eleven gondolatként szól hozzám, aki előadás után amúgy is találkozom Oresztész-Kovács Palival a Bixád-vendéglőben? De hadd menjek tovább: mivel és mennyiben újul meg az a színjátszás, midőn a rendező éppenséggel a főtér sarkáról indítja színészeit a színpadra, ezzel akarván szájamba rágni a tételét, miszerint minden „belőlünk indul ki”. Enélkül nem tudjuk? És mit akar azzal a színlapi szöveggel, hogy „előadás közben tessék csak nyugodtan tökmagot rágni vagy cigarettázni”? Nos, a meghökkentés dolgában efféle mozzanatokra gondoltam, semmiképpen sem „a szót megjelenítő színházi elgondolás” fölöslegességére. Hanem ellenkezőleg, amikor én Harag Györggyel valamiféle művészi szövetségre léptem: valójában a színpadi szó, gondolat és látvány egységének követelményét ismertem föl magam is. Elfogultan védtem persze a szövegeimet – a gondolatnak, ha életrevaló, meg kell állnia a lábán! –, de véle együtt izgultam végig magam is a „látvány” magzatmoccanásait, deszkavilágra-jöttét és kialakulását a játék ritmusában. Például. A Csillag a máglyán első felvonásának második képében én azt írom: bejönnek a bírák, elfoglalják helyüket az asztalnál. Majd azután beszólítják Szervét Mihályt, a vádlottat, és kezdődik a kihallgatás. Szemtől szemben – egyazon síkban. Szokványosan tehát. Így láttam nyilván hasonló jeleneteket, a „beállításnak” ezt a módját diktálták az emlékeim. Ez így rendben is lett volna, de Harag művészi létformája: az idegenkedés. A félelem a szokványostól. Fogta hát magát, és a horizontálist vertikálisra módosította. Ilyenformán a vádlókat a vádlottnak mintegy fölébe ültette; a szigorú kérdések körülbelül kétméternyi magasságból zuhantak valósággal a fogoly fejére. Az ő válaszai pedig, amelyeket szorongó félelemmel a magasba küldött, szinte megpördültek a levegőben, hogy ugyan220csak ellene fordulva rombolják mind válságosabbra a helyzetét. A horizontális helyén a mélység-magasság alternatívája meglepő hatást keltett: a szerzői gondolat – az alávetettség s az egyenlőtlen küzdelem drámája – olyan színpadi látvánnyal gazdagodott, amely maga is gondolatiság: igen, a hatalom sohasem nélkülözi az istenség süketségét és értetlenségét. Nem valószínű persze, hogy Harag mindjárt a következtetés axiomatikus sugallatára cselekedett. Eleinte talán csak azt tudta: mit nem akar – a szokványosat –, és azután derült ki, mi rejlik e tagadásban. Mindegy. A lényeg az, hogy a szerzői elgondolás módosításával végül is épp a szerző sejtelmét „varázsolta” látvánnyá. És senki sem kérdezte: mit keresnek azok ott fönn, és miért van a másik ott lenn? A helyzet olyannyira világos volt – és egyszerű –, hogy semmiféle meghökkenést nem okozva – hatott. Új dimenziót nyitott a szöveghez. Lehetséges, hogy ez nem a legjellemzőbb példa a hökkenteni-hatni kérdésekhez. Én mindenképpen beszédesnek tartom. Úgy érzem tehát: nem „a szó színházát” védem elfogultan, hanem az üresjáratú spekulációt tartom fölöslegesnek, tehát zavarónak a színházban.

– Fecskeszárnyú szemöldök, Szerelem, ne siess! – Tékozló szerelem; Fügedes a paradicsomban, Fügedes a pokolban – Vidám sirató egy bolyongó porszemért. Színházi tapasztalatok, személyes vagy benső buzdítások, amelyek nyomán egy-egy művedet átdolgozod?

– Részben külső, de jobbára benső buzdításokról van szó. Meg a félelemről is, amely mindig elborított engem, ha színházra gondoltam. Bukni – nem a kritika, hanem a közönség előtt – bizony keserves dolog. Á, tehát ön retteg a mindig kockázatos újítástól, a színpad megújításától? Mikor nyilván jól tudja, hogy igen sok korszakváltó munkának kezdetben bukás volt a sorsa a művészet minden műfajában. A példák közismertek, bukott kritikákon szó221rakozik az utókor, némelykor jobban, mint magukon a győztes műveken. De nem erről van szó, hanem egy másfajta félelemről. Ahogy visszagondolok rá, a Mezítlábas menyasszony című zsengeség után, a közönségsiker ellenére is, viszolyogni kezdtem a színpadtól. Egy idő után világosan kezdtem látni a színmű gyöngeségeit, bár jóformán senki sem figyelmeztetett rájuk. Az volt az érzésem: ezt a csínytevést megúsztuk Hajdú Zoltánnal együtt, bár büntetést érdemeltünk volna. De senki sem büntetett, hanem inkább Állami Díjat kaptunk érte, nyilván biztatásul: ilyet még, minél többet! Azt se mondhatnám, hogy rossz irányból jött a biztatás, hiszen – ha emlékezetem nem csal – az Állami Díj-osztó bizottságban a hazai magyar írókat Nagy István és Asztalos István képviselte. Ez azt jelenti, hogy a Mezítlábas menyasszony-t is ők jutalmazták. Akik nem csupán az irodalompolitikában, de magában az irodalomban is a legjelesebbek közé tartoztak. S mégis: kaphattam bár tőlük – és román társaiktól – rangos elismerést, a bennem elharapózó szorongást jó szavuk nem bírta már eloltani. Siker és teljesítmény nem fedi egymást, mindinkább ez volt az érzésem. Miközben éveken át sorra hívtak a román színházak is a Mezítlábas menyasszony újabb s újabb premierjére. A bukaresti Giuleşti Színház kivételével egyre se mentem el, annyira nem bírtam látni már a darab gyengeségeit. Újabb munkára szerződésajánlatokat kaptam garmadával, de már késő volt; kiestem a gyanútlanság boldog állapotából. Jól tudom persze: mindenki ezzel kezdi, e szentséges gyanútlansággal, míg magányos útkereséseinek égboltján meg nem dörren a figyelmeztetés: eddig, s ne tovább! Összeszedtem hát minden bátorságomat, s évekig nem írtam újabb színdarabot. Átadtam magam a kételyeimnek. Hát elegendő konfliktus az, hogy Kocsis Mihály belép vagy nem lép be a közös gazdaságba? Nem elegendő. Majd ké222sőbb: de talán mégis elegendő, ha úgy írja meg valaki, ahogyan egy Solohov megírta a kollektivizálást. (Bár teljességében, irodalompolitikai okok miatt, ő sem mutathatta föl e gigantikusan drámai jelenséget.) Arról viszont a negyvenes-ötvenes években szó sem lehetett, hogy a lenini önkéntességi elveket valaki is összevesse a lelki-fizikai-gazdasági erőszak egyetemes gyakorlatával. E fölismeréssel egyenes arányban apadtak el tollamon a paraszti világ „pozitív átalakulásának” novellatémái.

Miközben már ott találtuk magunk a „befejezett kollektivizálás” körülményei között. Jól tudtam magam is: irodalmunk tanúskodása arról, hogy e folyamat valójában miként ment végbe: csekély értékű, a kérdés tehát lezáratlan mai napig is. De lássuk – gondoltam –, mi történik falun az új körülmények között. (Csak a színpadi ábrázolásról beszélek.) Pléhzenekar címmel írtam egyfelvonásos vidám játékot arról, hogy miként keseríti meg hétköznapjainkat az örökös ünnepiséghajhászat, amelyben a munka fogalma épp azáltal veszti el valóságos értelmét, hogy öncélúvá magasztosul (magasztaltatik), wagneri kürtök hangjaira mozdul repkénykoszorúsan és költők dicshimnusza közben: nem dolgozunk mi az ennivalóért, csupán csak a tennivalóért. Ahogy visszaemlékszem erre a munkámra, az a gyanúm támad, hogy nem sikeredett eléggé vidámmá, mivel a szerző nem volt megfelelőképpen elkeseredve. Hanem kedélyes volt inkább, mint később is – a Szerelem, ne siess! című egyfelvonásos megírása közben.

Talán több a méreg a Fecskeszárnyú szemöldök-ben, ahol is Golovics elvtárs eszméit próbáltam az életünk abszurdumaiként „fölmutatni”. Visszatérő gondolatként került színpadra megint az ünnepiséghajhászat s a helyi hatalmi cinizmus: nem tiltunk meg semmit, de mindent meg fogunk akadályozni. Igen, így készülnek némely alkotmányok is: meghirdetett szabadságelveink csak arra 223szolgálnak, hogy lábbal tiprásuk közben legyen mire hivatkozni. Golovics persze csak egy falusi termelőszövetkezet könyvelője. Megírásának idején az ő társadalmi szintje volt a „kritikai plafon”. És fönnebb? Hic sunt leones! – mondta a cenzúra. A közönség azonban Golovics „leleplezését” is hálásan fogadta, s valójában ez a fogadtatás, másrészt pedig a nagy színész: Kovács György biztatása ösztönzött arra, hogy a két egyfelvonásost is fölhasználva megírjam Tékozló szerelem című vidám játékomat. Nyolc vagy tíz színház játszotta. Százas szériákat ért meg. Toldás-foldás, ügyeskedés? Enyhén ugyan, ezt is sejteni vélte annak idején a szakmai kritika. Én csak arról szólhatok, ami jó darabig visszatartott az újabb nekiugrástól – háromfelvonásosnak: a Mezítlábas menyasszony szerkezeti gyatrasága. Amiért azután óvatosabban, rövid műfajjal próbáltam megközelíteni újból a színpadot. Valójában így született a Vidám sirató… is. Azzal a különbséggel, hogy ez utóbbinak egyfelvonásos változatát csak műkedvelők játszották éveken át s országszerte. Néhány helyen megnéztem őket, és játék közben, a közönség figyelméből vagy szunnyatagságából is tanulva próbáltam kitapintani az egyes jelenetek életképességét.

– „Sajnálatos, hogy a falusi színjátszó együttesek műsortervében nem szerepel annyi értékes darab, amennyit képesek lennének előadni. Ez vészjel számunkra, a drámaírók számára” – írtad 1966-ban a Művelődés-ben a IV. Caragiale színjátszó fesztivállal kapcsolatban. Eme felismeréssel is magyarázható, hogy megírtad a két Fügedes-edet, majd a Pompás Gedeon-t?

– A falusi műkedvelők dolgában sok esztendeje vitázom azokkal, akik aggodalmaskodva szabják meg a „játszható darabok” listáját. Eszerint a falusiakat külön szellemi kosztra ítélik, azzal az állítólagos meggondolással, hogy „csak képességeiknek megfelelő” művet szabad elő224adniuk. Ezek természetesen az egyfelvonásosak. És főleg mai tárgyúak. Hátrányba kerül ilyenformán a nemzeti és az egyetemes klasszikus drámai hagyomány, s a jelenkori színpadi irodalom legnagyobb része is. Pedig tisztázni illenék már a falusi műkedvelő együttesek műsorválasztási szabadságának kérdését, az egyetlen és legfőbb tény okán: amiként városon, falun is benőtt már a nép feje lágya; fölösleges tehát amiatt aggódni, hogy netán a szellemi képességeit „meghaladó” színpadi vállalkozásba kezd, és ilyenformán selejtet produkál. A műkedvelő mozgalom nem tőkés vállalkozás; a nép önmagáért s önmagának játszik. Miért ne vinné színpadra Arisztophanészt is, ha úgy tetszik neki? Nemzetiségi állapotunkban a magyar klasszikusokról nem is beszélve. Hadd birkózzanak csak falusi műkedvelőink teljes nemzeti hagyatékunkkal – a szellemi szabadság jogán. Mindez végső fokon: önismeret, önkifejezés, humánumgyarapodás, de még nyelvi öltözködés is, amire olyan korban, amidőn magyar nyelvünkre minden nyelv hat, kivéve a magyart (Arany János) – igen nagy szükségünk van. Ezzel a megzavarodott elvek területére jutottunk. A tisztázatlanságok homályos erdejébe. Mert én teljes nemzeti hagyatékról beszélek, miközben nyilván kirekesztem belőle mindazt, ami a népek közeledése dolgában csak újabb konfliktust szülhet, nacionalizmust, sovinizmust szítva és táplálva, az a felfogás ellenben, amelyről szóltam, csakis a részleges, sőt nagyon is töredékes hagyományőrzést teszi lehetővé. Nyilván, mert magát a romániai magyarságot is néptöredéknek tekinti. Holott az – állami hovatartozástól függetlenül – etnikailag a magyar nemzet része. Nincs romániai magyar nemzet, amiként nem létezik úgynevezett moldován nemzet sem, ha románokról van szó. S íme, egy másik, párhuzamos vélekedés a szomszédságunkból, Laco Novomeský nemes szlovák költő és közéleti férfiú szavaival: „a ma225gyarok teljes jogú tagjai államunknak, ugyanakkor azonban a magyar nemzet részei is.” Tiszta beszéd, amelynek világos gyakorlatot kell meghatároznia az általános művelődés minden területén. Itt megállok, ne kalandozzunk el. Te a Pompás Gedeon felől érdeklődöl. Ha elmondhatom: megírásakor, a már jelzett okok miatt, nem gondolhattam a falusi műkedvelőkre. Annál inkább hat magyar színházunk érdeklődésére. Aztán ebből sem lett semmi érdemleges. A marosvásárhelyi előadás nagy sikerrel indult, majd máig is tisztázatlan – de sejthető – okokból, mint említettem már, gyorsan levették a műsorról. Állítólag egyházi tiltakozásra – az égbeli jelenetek miatt. De nem tudom, melyik lehetett az az egyház. Mert, ugye, sok van, és mindahány bejáratos az égi ügyekbe…

– Creangă meséjét, a Tarisznyás Iván-t is ekkor dramatizáltad. Azóta is visszatérően nagy siker a romániai bábszínházak műsorán. Nem érzed-e hiányát, hogy mesejáték és bábjáték nincs elegendő a gyermekeknek? Generációkat kéne pedig felnevelni a színházra, a Csillag a máglyán, a Lócsiszár jövendő nézőit. Közelebbi, családi vonatkozásban: Cselényi Lacikának nem íródnak darabok, alig vannak előadások Kolozsvárott, Vásárhelyen és másutt?…

– Ion Creangăt, a román irodalom e nagyon rokonszenves klasszikusát mindig örömmel fordítottam magyarra. Meséit – épp az én fordításomban – most Budapesten is megjelentetik. Én őt a magam részéről bizonyos értelemben Tamási Áronnal rokonítom, hasonló kedélyes, játékos hangvétele miatt. Amelynek a legmélyén ott bujkál mindig a tragikum is: szivárványos színei között a fekete, a népe sorsán csüggő lélek borongása. Ennek ellenére: a dogmatikus vastagbőrűség egy időben őt is – akár Tamásit – az idillizmus vádjával találta vétkesnek. Jó, hogy időközben ez a vád is érvényét vesztette; a gyermekek ott ülnek újra Ionica bácsi térdén, a meséit hallgatva; 226a törékeny humánum bolyongásait ordas veszedelmek között. A Tarisznyás Iván-t magam is dramatizáltam, s éppen azért, mert valóban: mesejáték, bábjáték kevés születik itten – író tollából. Jól mondod: generációkat kell fölnevelnünk a színházra. Ilyen munka zajlik persze, de a műfajt rengeteg dilettáns is űzi – a gyermekszínpadi művészet kárára. Lacikának színdarabot. Talán… Az adósság súlyát érzem magam is, de vigasztal némiképpen, hogy a műfajban olyan tollak jeleskednek, mint a Bajor Andoré például. S itt újra vissza kell térnem az előző gondolathoz: nemzetiségi állapotukban nem szabad a művelődést a teljes önellátás elvére alapozni. Ha konkrét államiságunkon túl a nemzet része vagyunk: szellemiekben az össznemzet égboltját kell a fejünk fölé húzni. Alatta pedig, hazai magyar bábszínházainkban és óvodáinkban, jusson szóhoz az egyetemes magyar gyermekirodalom. Móra Ferenc és Benedek Elek mellett mondjuk Weöres Sándor is, csodálatos gyermekverseivel.

– Harag György olykor tréfásan mondja: legjobb darabod a Pompás Gedeon. Ő nem értette, amikor Vásárhelyen rendezte, s újra szeretné megcsinálni. Tudom, hogy a temesvári előadásra átdolgoztad, s egy majdani gyűjteményes kötet számára tovább akarsz dolgozni a darabon. Miféle tapasztalattal szolgált számodra ez a vásárhelyi előadás, s miben vagy továbbra is elégedetlen vele?

– Mondottam már: a Pompás Gedeon-ról – sikeres bemutatása ellenére – nem derülhetett ki, mennyire futja az életrevalóságából. Haragnak persze nem hiszem el, hogy a legjobb darabom lenne. Magyarországi fogadtatása sok évvel ezelőtt: vegyes volt, a kritikai fanyalgástól sem mentes. Azt hiszem, nem indokolatlanul. A vidám játék felépítése egyenetlen, néhol bizonytalankodó és gondolatiságában következetlen. Valamifajta idillikus beütés is gyöngíti, a szerzőnek az a szándéka, hogy a társadalmi 227igazságosságot mindenképpen győzelemre juttassa. A Pompás Gedeon-éhoz hasonló bonyodalmak kapcsán már említettem azt a régi felfogást, miszerint szocialista társadalmi viszonyok között minden negatív jelenség – végső fokon – a pozitív megoldás lehetőségeinek törvénye alá kerül, és ebből fakadna tán az a bizonyos szocialista realizmus. Tapasztalataim alapján ma már hozzáteszem: ha ez a művészetben nem vezetne a legtöbbször didakticizmushoz és főleg: az épp szemügyre vett negatívum elsúlytalanításához.

Ugyanis: nem minden jelenség kerül a pozitív megoldás törvénye alá. Szocialista viszonyok között is marad bőviben feloldhatatlan emberi konfliktus. Adott körülmények között épp a szocializmus nevében követnek el – akár úgynevezett kiskáderek, középkáderek vagy hatalmi csoportok – olyan bűnöket, amelyek sohasem bocsáthatók meg. Ezek rendszerint szubjektív hűségüket hangoztatják, az objektív bűn pedig süketen sötétlik az idők emlékezetében, akármifajta rehabilitációs kézmosások ellenére. Az utólagos tiltakozás joga pedig gyönge vigasz a társadalmi érdeklődésű művész számára. Mi több: újabb megalkuvások forrása. Mert a mindenkori jelen negatívumairól is utólag szólhat, Shakespeare szavaival vigasztalva magát:

De ki merész elmondani,
amit lát?

Miközben a jelen örökösen korrigálja tegnapi – múlttá lett – mivoltát. A máglyákból ilyenformán szobrok lesznek, a Megbocsátó Egyház az orléans-i szüzet Szent Johannává avatja, s egy nappal halála után az eretnek Ariust is rehabilitálják. Mint oly sokakat azután a mi napjainkban. De hova kanyarodtam el Pompás Gedeon-tól! Pedig valójában ezzel is a szatirikus játék gondolati megoldat228lansága körül tapogatózom. Úgy sejtem: a szocializmus iránti szubjektív hűségben elkövetett objektív bűnök kedélyes megítélése gyöngíti a darabot, s teszi bizonytalanná a cselekmény végkifejletét. Bizonyos fokú rehabilitációs szándékok szivárogtak föl a munka legfontosabb idegközpontjaiba, de nem Gedeon, hanem az őt kitermelő körülmények megítélésének dolgában. A hatalom strukturális összefüggéseiből kiszakítottan nevettető csodabogárrá zsugorodott, de lám, így is veszélyes „leletnek” minősült.

– „Ez az irodalom valóban lefordult az élet emlőiről” – írtad Ionescóval kapcsolatban egy húsz évvel ezelőtti olvasónaplódban; „elvont elkötelezettséget nem ismerek” – mondta Bajor Andor a vele való beszélgetésben, Ionescóról szólva. Fügedes-ed székelykeresztúri bemutatójára emlékezvén Páskándi véleményét említetted: jó kis abszurdot írhatnál ebből, mondta Géza barátunk. A Pompás Gedeon-ról is mondhatta volna. Valóban az, kelet-európai abszurd. Miben látod ennek a kelet-európai humornak a természetét? Amelyet Mrożek, Rożewicz, Havel, Örkény, Csurka, Páskándi, Bajor és más nevével kiegészíthetünk. Nálad, a közelmúltban született művekben is, fellelhetjük; arra gondolok például, ahogyan Müller Ferenc a beadványt szerkeszti. A realitásban fogant képtelenség ez…

– Hadd vegyem sorra a megállapításaidat. „Ez az irodalom valóban lefordult az élet emlőiről.” Hirtelenében nem tudok utánanézni, hogy melyik abszurd játékának a margójára jegyeztem föl ezt. Mindegy: tévedtem. Nem mentség – bár igen magas helyre nyúlok példáért –, hogy Tolsztoj szélhámosnak tartotta Shakespeare-t, Shaw pedig tématolvajnak és komolytalannak Molière-t. Nagy fának nagy az árnyéka. De más emberfia, ha tud, rövidítsen az árnyékán. Én Ionescót ma már többre tartom, mint vele való ismerkedésem elején – két évtizeddel ezelőtt. Igaz, 229hogy a Bajor emlegette „elvont elkötelezettség” dolgában változatlanul vitázom Ionescóval (magamban), de művészi súlyát, a humánum féltésében fogant keserűségeinek – abszurdjainak – eszméltető erejét, színházújító jelentőségét tagadni nem lehet. Amikor legelőször róla vélekedtem, ifjonti szigorral a nyilvánvalóbb elkötelezettséget kértem rajta számon, megfeledkezvén arról, hogy a ionescói abszurd kétségtelen világnézeti korlátai ellenére is az egyetemes humánum féltésének jegyében született. Mintha azt mondaná: kezdetben az ember a Természet ellen küzdött, s miután azt legyőzte, egyetlen ellenfele maradt: önnön természete. Íme, milyen nyomorultak vagytok! – kiáltja felénk egy hanggal tán lennebb, mint Beckett, és valóban az „elvont kötelezettség” régióiból, de szatirikus ostorával azt a polgárságot is sújtja, amelynek kiábrándult tagjaként elhatárolja magát mindenfajta kollektivitáseszménytől. Ebben talán része van a háború iszonyatainak is, a század totalitárius eszméinek is.

Igen, a realitásban fogant képtelen észjárásról van szó. A névsorod hosszú, így hát csak Bajornál állhatok meg kissé. Amióta csak ismerem: a képtelenségeinken szörnyülködik. Némelykor az az érzésem: mindannyiunk helyett is. Bajor a konkrét elkötelezettség bilincses állapotában már nem is az eszményit: csupán az élő, eleven eszmét kéri számon mindazoktól, akik azt a kibernetika gondolati szintjén gyakorolják, néhány iskolás lecke memorizálásával. Ilyenformán a butaság trónfosztását reklamálja – a nagy szatirikusok keserűségével, miközben hallgatósága a hasát fogja nevettében. Nevet – és nem válik –, mert nem válhat meg – a múltjától. A klasszikus axióma mintha sántítana. Mennyit nevettünk már a múltunkon, mégis vissza-visszatér – a történelemnek egyszer már elítélt jelenségeivel. Többet és harsányabban kellett volna tán nevetni? Ami Bajort illeti: vele már a Kánaánban kel230lene tanyáznunk, oly kitartóan ostorozza létünk képtelenségeit s köztük az eszme kibernetikus ember-gépecskéit, amelyek viszont azon nevetnek, hogy Bajor shakespeare-i bolondként mondja róluk az igazat. Az álruhás cenzorok kivételével még meg is tapsolják, miközben szomszédjuk homlokán a butaság jeleit vélik felfedezni.

Te azt mondod: kelet-európai abszurd. Nem bánom, maradjunk e fogalomnál, de ne felejtsd, hogy Örkény nem vállalta, s Páskándi is abszurdoidra módosította. Kétségtelen, hogy – továbbra is Bajornál maradva – ennek a szemléletnek sajátos vonásai vannak; rajtuk a mi konkrét társadalmi viszonyaink lenyomata.

Például: az a fajta bürokrácia, amelytől Bajornak okkal esik le mindig az álla, hogy úgy mondjam: saját „vívmányunk”. Az örökös rendcsinálás hevületében magunk teremtettük. Természetére nézve: részint strukturális, részint tudati eredetű. Bürokrácia nélkül nincs bürokrata. Tó legyen csak, béka akad belé. Leninnek profetikus megérzése volt, amikor a szocialista bürokráciát oly hevesen támadta. Mert rettentő szívós és örökösen újjászülető. Levágod egyik fejét: másik három nő helyébe. Szívós és agresszív. A termelőeszközök köztulajdonba vétele után az egyes embert is kisajátítaná; testét-lelkét szeretné birtokolni, szerelmét, családtervezését „tervszerűsíteni”, szellemiségét dobozolni, szigorú határok közé fegyelmezni, erkölcsi-etikai tartalmat tulajdonítván a szakállviselésnek is. A mi bürokratánk – mint Pompás Gedeon is – törvénycikkelybe foglalná az emberi vélekedés módozatait, és mindezt egy megtervezett boldogság nevében; bottal kergeti adófizetőit a paradicsomba, miközben azt is megtudjuk tőle, hogy a napfölkelte helyes-e vagy nem helyes – ideológiailag (Szabédi László). Mert a mi bürokratánk: polihisztor is; csodák csodájára, az ő, ami nincs már, csak bizonyos életkoron alul. Mindenhez ért, mar231kában a bölcsek köve s a madzag is, amely manipulált sikereinek zűrzavarában, hírverői szerint sohasem szakad el. Mivel, úgymond: tévedhetetlen, és míg lecsap a kétkedőre, kétely nélkül hiszi magáról, hogy isten szól belőle, holott csak a gyomra korgott. Emberi gyöngére éhesen, amilyen példának okáért a különvélekedés. Az esetleges másság egy adott helyzet, akadály és bonyodalom megítélésében. Az individuum törvényszerű sajátosságainak tiszteletében. Gedeonunk szerint azonban az effajta tisztelet: világnézeti tévelygés, megalkuvás, erkölcsi kihágás. Különben mi lesz ilyenformán a mi kis falunkból, városunkból, társadalmunkból? Fegyelmezetlen civilek gyülekezete. Dolgok és eszmék zűrzavara, zsák bolha, abroncstalan dongák halmaza stb. Pokolba hát az individuummal! Elég baj, hogy ügyével, lehetséges jövőjével – a kollektivitás gondjában – a nagy Marx sem foglalkozott kellőképpen.

De minek is?

A kérdést Gedeon pompásan megoldja: egy akol, egy pásztor. És szakaszos szellemi legeltetés. Rend, fegyelem és egyöntetűség a lelkesedésben – az éjszakai álomban is. Gedeonfalva lakói nem szőkék, barnák, vörösek, nem lányok, asszonyok, férfiak, gyerekek, aggok és csecsemők, nem az individuum, a karakter végtelen megnyilatkozási formái, hanem éjjel és nappal dirigálható kottafejek, a legjobb esetben is egyazon kürtszó variációi. És kutya kötelességük: szüntelenül, megállás nélkül, napról napra, óráról órára – boldogabbnak lenni. Mi több, ezt a permanens boldogságot ki is kell nyilvánítani, a hajdani leányvásárok mintájára – boldogságvásárokon bemutatni és felmagasztalni. Gedeon ezt látni, hallani akarja. Különben nem nyugodt az álma. Az ő szüntelenül forgó elméjének álma.

De nem folytatom, ne mondjam föl saját darabomat. 232Nem tudom, hogy úgynevezett kelet-európai abszurdnak nevezhető-e, de annyi bizonyos: benne vagyunk az ihletforrásában.

– Mivel magyarázható az a tény, hogy a hetvenes évek fordulójára oly nagyot lendült a romániai magyar dráma? Az 1970-es Igaz Szó kerekasztalánál Páskándi, Kocsis, Deák Tamás, Veress Dániel művei kerülhettek szóba. Darabírói kedvedre szolgáltak-e biztatással? Elsőbben is Páskándira gondolok és a Vendégség-re…

– A kortársak akaratlanul is hatnak egymásra. Ha másként nem: a kölcsönös érdeklődés csíráztató melegével. Melyikkel szóban, melyikkel levélben biztattuk egymást: várjuk, uram, az új munkáját! S hiába, hogy egyik tudat a másikat tagadja: titkos nyúzókamráinkból kilépve mindig is közösen kémleltük az eget: mi vár még ránk? Az aggodalomból és reménységből ki-ki hazavitte a maga részét, s lett belőle dráma, kinek-kinek a csőre állása szerint. A hetvenes évek fordulóján talán az történt, hogy évtizedek tapasztalatai, az emberi-művészi szemléletben mindenkor várható minőségi ugrások törvénye szerint, történelmi közérzetként kezdték fölforrósítani az új mondandókat. Vége lett egy korszaknak, mikor a régi módon már nem akartunk szólni, az új hangot viszont még nem találtuk, vagy ha igen, azt a cenzúra némította el, mint például a Vendégség esetében. Ez így persze kissé summás értékelés; a hangváltás személy szerinti módosulásait, azok jellegét, indítékait csak tudós elemzés tudná kimutatni. Ezt én nem tekinthetem feladatomnak.

– Kolhaas Mihály sorsa először Kurkó Gyárfásról írt Vörös Zászló-beli emlékezésedben bukkant fel hivatkozásként. Más sorsok, közeli-távolabbi élettények is mozogtak-e benned, a gondok természetes mai lüktetése mellett, amikor a kálvini, Nagy Sándor-i vagy a biblikus időkben elmerültél?

233

– Múlt, jelen és jövő hármas dimenziójában élünk, s ilyenformán „a közeli és távoli élettények” áramkörei átcsapnak egymásba. A múltidézés sosem mentes a jelentől, amelynek nyakán pedig ott sajog a múlt – némelykor éppenséggel fojtogató keze fogása. Tűnődéseidben földereng egy arc a közeli vagy távoli múltból; első pillantásra nem tudod, miért oly ismerős, majd szíven üt a hasonlóság: Kolhaas Mihály meggyötört vonásai között fölfedezed a Kurkó Gyárfáséit – kortársadét. Mindketten az igazságuk fanatikusai voltak, amiért az egyik halálra, másik tizenhat évi börtön után őrületre ítéltetett. Miután – küzdelmük jogosságát elismerték. Sorsrokonságukon mit sem változtat, hogy a kolhaasenbrücki lócsiszár nemesi várakat gyújtogatott, a Magyar Népi Szövetség hajdani elnöke pedig egyszerűen csak ahhoz ragaszkodott, hogy bizonyos kisebbségi jogok dolgában megőrizze saját véleményét. Azt kérdezhetnéd: akkor miért nem a Kurkó Gyárfás drámáját írtam meg? Mert az a maga idejében nagyrészt titokban zajlott le; a konstrukciós per anyagát még nem ismerjük.

– Esszéid forrásvidékéről szólva mindannyiszor említed Németh Lászlót… Illyés mellett, úgy érzem, hogy drámaírói gondolkodásodra Németh László is hatott. Társaságában láthattad Vásárhelyen A két Bolyai-t. Miként érzel kötődést a drámaíró Németh Lászlóhoz?

– Azt hiszem, az esszéíró Németh László hatott rám inkább; a drámaíró kevésbé.

– Voltak-e olyan mozzanatok, amelyekben előadás győzött meg arról, hogy az írott szövegen változtatnod kell? (A Csillag a máglyán bemutatója után például a Film, Színház, Muzsiká-ban Kálvin–Szervét kapcsolatának bonyolultabbá tételéről szólottál.

– Volt ilyen mozzanat, nem is egy. Azt hiszem, teljes lehetetlenség az, hogy miközben drámádat írod, a szín234pad minden lehetőségét megérezd. Ezek akkor nyílanak meg, mikor a szöveg a színész szájára kerül, midőn a színpadi tér és mozgás maga is beleszól a mondandóba. Ezért lenne hasznos komolyabban együttműködni próbák közben rendezővel és színésszel. Ezért tenne jó szolgálatot minden drámaírónak a rendszeres színikritika. Hogy példát említsek: Méhes György például, akinek munkásságát gyakran oly méltánytalanul kezeli kritikánk, kiváló ismerője a színpad törvényeinek. Helyzetteremtő érzékét nyilván az is fejlesztette, hogy sok éven át színikritikusként működött. Én nem gondolkodom színházban, mondja némely szerző, én csak mondom a magamét. Tolsztojként, ugyebár, aki csak megvetőleg szólott Shakespeare „szélhámos” fogásairól. Nem hiszem, hogy igaza lett volna. Az úgynevezett konvencionális színház felrázására számtalan kísérlet történik. Olyan is, amely a szót, szöveget teljességgel mellőzni próbálja. Bejön a színész, leül szemközt a közönséggel, fél óráig hallgat, majd kimegy, és ezt kellene színpadi teljesítményként értékelni. De fogalmam sincs, mit lehetne s kellene ebben értékelni. Meddő kísérletnek érzem, közönséges visszaélésnek a közönség drága idejével.

– A drámaíró bizalmat kér a színháztól – mondottad 1974-es beszélgetésünk alkalmával. Ha ez a bizalom akadozik, a négy dráma talán nem ilyen svungban születik meg? Vagy talán utóbbiak el is maradnak? Az előadások ténye mennyiben biztatja az írói ambíciót?

– Igen, a drámaíró bizalmat kér a színháztól. Ebben nálunk nincs hiány. Nem elég persze a színházak bizalma. Létezik színházi felügyelőség is, amely legutolsó drámámat, A szúzai menyegző-t több mint egy évig tartotta fiókban, s azután is csak megcsonkítva engedélyezte a kolozsvári előadást. A dráma körüli hercehurca egy újabb munka energiáját emésztette föl bennem.

235

– Az időbeli vagy tárgyi anakronizmusok drámai megteremtése (Csillag a máglyán, Káin és Ábel) sok gondot jelent-e számodra?

– A történelmi dráma: nem történetírás. Nem lehet persze a történelem lényegi tartalmainak meghamisítása sem. Jómagam a drámáimban olyan „időbeli és tárgyi anakronizmusokat” követtem el, amelyek – érzésem szerint – csak felerősítették, nyilvánvalóbbá tették egy adott történelmi helyzet és jelenség lényegét. Például a meghódolást a perzsák részéről A szúzai menyegző-ben. Köztudott például, hogy Roxané (Rusanak), a Fény Leánya, akit Nagy Sándor feleségül vett, nem volt Dareiosz király hitvese, hanem egy baktriai főember leánya. A világhódító úgy bukkant rá a Sogdi Szirt bevételekor, s menten feleségül vette. Roxané hűségesen követte őt Indiába, s fiúgyermeket szült neki. Följegyezték róla, hogy „szívét-lelkét teljesen kitöltötte két dolog: a vallása és a férje”. Nagy Sándor a szúzai nagy menyegző alkalmával (324-ben) Dareiosz leányát: Stateirát vette feleségül. Ezek a történelmi tények. Valamint az is tény, hogy Dareiosz hadi szerencsétlenségét saját embereinek árulása is tetézte; legbizalmasabb környezetének megadása, csatlakozása a hódítóhoz. Roxané és Stateira személyét egybevonva ezt a megadást, a vérségi árulást akartam nyilvánvalóbbá tenni. A történelmi jelenség lényegét tehát. Akárcsak Kálvin és Szervét esetében. Tény ugyanis, hogy Kálvin nem volt Szervét ifjúkori barátja, de ellensége sem, hiszen mindketten fölléptek a pápaság ellen. Lényegileg mindketten ellenzékiek voltak, objektíve tehát szövetségesek, egyazon cél bűvöletében. Ezt a lényegi kapcsolatot akartam tehát drámaibbá mélyíteni, a feltételezett barátság motívumával. A mitológia pedig – Káin és Ábel – többféleképpen is értelmezhető. Ábel füstje nem föltétlenül a szelídség és humánum örök szimbóluma. Az alázaté is lehet, 236ahogyan én fogtam föl, eltérve a hagyományos értelmezéstől. Sokan megrónak érte. Ezt is vállalnom kell.

– Jó szerző vagy, mondta rólad Harag György, mert nem ragaszkodsz konokul minden replikádhoz. Nehéz szívvel teszed-e, amikor a rendező főként húzási szándékkal áll elő, vagy még szöveget igényel (Lócsiszár-ballada)?

– Nem tartom magam tévedhetetlennek, orákulumnak. A Haraggal való együttműködésben – próbák folyamán – magam is meggyőződhettem arról, hogy teszem azt, a Káin és Ábel szövege itt-amott túlburjánzik, a színészt meggyötri, a színpadi helyzet kifullad (vagy befullad?). Engednem kellett hát a rendező óhajának. Fájó szívvel, persze, abban a reményben, hogy a húzás: tömörítés, objektív kívánalom az időgazdálkodás dolgában. A színpadon. Nem a könyvekben, amelyek teljes szövegeimet tartalmazzák. Azzal a meggondolással is, hogy ahány rendező, annyi vízió a darab lehetőségeiről. A marosvásárhelyi Színművészeti Főiskola előadásában például Kovács Levente a Káin és Ábel-nek olyan szövegrészeit is felizzította, amelyekkel Harag nem tudott mit kezdeni. Más felfogás, más lehetőség.

– A magad darabjaival kapcsolatban miben látod Harag György munkásságának fő jellegét és érdemét?

– Abban, hogy valamifajta közérzeti rokonság kapcsolt egybe minket. Átadom neki a darabot, majd miután elolvasta, szokásos szűkszavúságával nagyjából ennyit mond: „Hát igen. Talán sejtem is, hogy kéne ezt megcsinálni.” S már értjük egymást, szószaporítás nélkül. Aztán kezdi a próbákat és önnön kegyetlen meggyötrését az útkeresésben. Jómagam nagy ritkán nézek be próbákra, nem igaz, hogy fejünket összedugva közösködünk a kínokban. Eddig hat darabomat rendezte, de csak két-három alkalommal fordult elő, hogy némely jelenethez kevés kiegészítő szöveget kért. Mint a balladát is például a 237Lócsiszár-hoz. Együttműködésünk lényege: a kölcsönös bizalom s a rokon szemlélet.

– Jelentett-e tanulságot, hogy némely darabodat több változatban is láthattad? (Lócsiszár: Kaposvár, Kolozsvár, Bukarest.)

– Úgy gondolom, „változaton” csak azt kell érteni, hogy munkáimat más-más felfogású rendezők állították színpadra. A magyarországi vidéki előadások jó részét nem láttam, s jó néhányat itthon sem. Tanulság? A legfőbb talán, hogy mindenütt jó, de legjobb otthon. Színpadi munkáimat mindeddig a marosvásárhelyi és a sepsiszentgyörgyi közönség fogadta a legmelegebben. Városomban a Vidám sirató százvalahány előadást ért meg, s talán drámáimat is hasonló érdeklődés karolta volna föl, de helyi színházunk – külső beavatkozás következményeként – a tetralógiámat nem tűzhette műsorára.

– Tapintatos szerző vagy, ismeretem szerint darabjaid valamennyi előadásával kapcsolatban előzékenyen nyilatkozol. Mégis érdekel: Kaposvártól Budapesten, Kolozsváron át Sepsiszentgyörgyig és Bukarestig mik voltak olyan momentumok, amik ellenedre voltak?

– Előzékenység? Talán inkább arról van szó, hogy saját munkámmal sosem vagyok elégedett. Ha tehát valamelyik színház előadása gyöngébbre sikeredik, azt magamban a dráma gyöngeségeként fogom föl. Van előadás, persze, amelyre félelem és szorongás nélkül ülhet be maga a szerző is. Bármikor. A százegyedikre is. (Nem csupán a premieren, amely – ünnepélyessége miatt – nem mindig mérvadó.) Ilyen volt például a kolozsvári Lócsiszár, a budapesti Csillag a máglyán, Ádám Ottó rendezésében, a kaposvári Lócsiszár (Zsámbéki Gábor), a Vidám sirató Marosvásárhelyt (Harag), A szúzai menyegző a Budapesti Nemzetiben (Ruszt József), az Anyám könnyű álmot ígér Nagyváradon és Temesvárott (Szabó József, Cseresnyés 238Gyula), a Csillag a máglyán s A szúzai menyegző Sepsiszentgyörgyön (Völgyesi András, Kiss Attila). „Ellenemre szóló momentumok?” Az mindenütt akad, minden előadásban, de erről bővebben szólt már a kritika.

– Számos dráma előadására, Budapesttől New Yorkig, nem juthattál el. Fájt értük a szíved?

– Sajgott, persze. New Yorkban például két drámámat (Csillag a máglyán, Káin és Ábel) vitték színre Pamela Billig rendezésében a Threshold Theater Company vállalkozásaként. De csak ennyit tudok róluk. A bemutatókról sem értesültem idejében, a meghívó papírok elvesztek a postán.

– Valószínű, a „szívós sznobok”-hoz sorolsz engem is, mert írásba is adtam: a szegedi Vidám sirató nem tetszett. Éppen ezért: mert nem azt a tragikomédiát jelenítették meg, ami írásod nyomán a vásárhelyi előadásban is megmutatkozott. Folklorizáló jópofáskodásukat tukmálták ránk. Mert nem az a kérdés, hogy jól szórakoztunk-e, hanem hogy az előadás megmutatta-e az anyag igazi rétegét. Vagy pedig a népszórakoztatás azon stíljét láttuk megnyilatkozni, amivel kapcsolatban jómagad is háborogtál 1947-ben a Világosság-ban. Hajlasz-e igazságom felé?

– Hajladozom, de most már nem megyünk semmire vele. Azzal sem akarom vigasztalni magam, hogy Tamási Áron vidám játékainak igazi sikerét jó későre a sepsiszentgyörgyiek szították tartós lobogássá. Színész és közönség részéről Áron itt talált igazi megértésre. Helyhez, szülőföldhöz, provinciához kötöttség? Nem tudom. Annyi bizonyos, hogy a kritika szerint Magyarországon valamiképpen elhasalt a Pompás Gedeon is, a Vidám sirató is. Ez utóbbiból a budapesti Népszínház vállalkozásaként sikeres énekes játék született, Szőnyi Erzsébet zenéjével, Weöres Sándor tréfás verseivel megszárnyasítva. (Kertész László rendezése.) Nem lehettem ott a bemutatón, s 239így személyes találkozásom is elmaradt Weöres Sándorral, akinek vérátömlesztő szellemisége régen beköltözött a házunkba, László unokám ajkára is. Sajogó tény, hogy egy ilyen produkció – s oly sok más is – nem lehet közös élményünk.

– Kántor Lajossal készült interjúdban tanulmányra hivatkozol: Móricz, a drámaíró nem emlegethető egy napon a prózaíróval. „Ő teremtette az összehasonlítás lehetőségét” – írod, s ez korántsem így van. A színházi dramaturgiai igény, amit sok okkal kiszolgált. Tehát az Úri muri-t is kívánalomra módosította kedvező végre. A kérdés tehát: szuverenitás és az időnek, színháznak, dramaturgnak a kívánsága hogyan egyeztethető össze? A benső igény és a külső kívánalom.

– Talán nem fogalmaztam eléggé pontosan, világosan. Móricz drámaírói súlyáról van szó. Hogy az alatta marad-e a prózaíróénak. Azt hiszem, ez ma már nyilvánvaló. De változatlanul úgy vélem: színpadi munkáinak kritikai és több helyütt elmarasztaló megítéléséhez elsősorban ő teremtette meg az összehasonlítás lehetőségét – prózájával, amelyben sokkal jobbat alkotott. Önnön nagyságának árnyéka vetül ilyenformán a színműveire. Nem tagadható: a sajnálatos engedményeké is persze. De mégis: minálunk az Úri muri vagy a Légy jó mindhalálig örökös nagy siker és forró színházi élmény; klasszikus örökség. A magam részéről nem tudom lekicsinyelni. Te most benső igény és külső kívánalom konfliktusát hozod szóba. A mindenkori tehetség nyomorúságát. Fején az átok, amely azonban elűzhető egy tagadószócskával. Igaz, hogy ilyenformán a cenzor gyötörte munka sorsa gyakorta megpecsételődik. A szerző reménye szerint időlegesen. Ami drámáimat illeti: külső kívánalommal nemegyszer kellett farkasszemet néznem, szövegeim eredeti tartalmát – lényegét – azonban minden esetben sikerült megmente240nem. „Kedvező vég” – a tragikus helyébe nem került. De nem is kerülhetett. Fontos a tagadószócska, a szerző szuverenitása, de ennél is fontosabb a dráma „önvédelmi ereje”, mi által nem viseli el a szellemi vámtiszt lényegi beavatkozását. Ha netán csorbítják: kevesebbet mond el a reá bízottakból, de hogy mást mondjon, hogy máshol kössön ki, mint ahová indult: ez jó munka esetén teljes lehetetlenség. Szerzője, ha elárulja: meg is semmisíti. Adott körülmények között persze előfordul olyasféle engedmény is, mint a Molière-é: mire kényszerűleg behozza a királyt, hogy igazságot tegyen, ő maga már régen elmondta a véleményét s ítéletét is, például Tartuffe álszenteskedésének ürügyén magáról a szenteskedésről. Jól sejtette bizony La Bruyère a turpisságot: ha a képmutatót bántjuk, az a veszély fenyeget, hogy a maszk mögött az arcot is megsértjük. Ami éppenséggel titkos célja lehetett a Napkirály kedvencének: az istenkedés képébe mászni, kényszerű furfang árán is, aminek hasznáról eleink így vélekedtek: a foltozóvarga a sertésfonálnak elsőbben csak a vékonyát dugja által az ár lyukán, és ha azt általdughatja, azután a vastagját is utánarántja. Így valahogy – lelkünk mentésére…

– Komorabb drámák és vidám népi játékok jó ideig Illyés Gyula életművében egymás után következtek. Utóbb megfigyelhető, hogy a keserves kacaj nála dramaturgiai összetettséget jelent. A te munkásságodban is a Vidám sirató ez irányba mutat mozdulatot, noha sűrű szövetű tragédiák következtek egymás után. Egy helyütt a közelmúltban távlati terveid között vígjáték írását említed. Nálad is az alkotói kedély mocorgásáról van szó, hogy búvópatakként művekben is utat találj a „vidám-siratók” felé is?

– Igen, szeretnék még – ha élek – újabb vidám játékot is írni. A szükséges keserűség megvan már hozzá.

– Újra és újra hangsúlyozod: nem tartod magad dráma241írónak. A Kálvin után mondottad: egy ideig nem írsz több darabot. Aztán jött a Káin, megint csöndet ígértél, s örömünkre gyorsan következett A szúzai menyegző. A Harang a szélben pedig egyre húzódik. Azaz: hadakozásod ellenére szépíró és esszéista mellett drámaíró is vagy. Honnan ez az ellenkezést szétvető és megújuló drámaírói kedv? Az idő is ennek kedvez talán?

– Minek kedvez, minek nem az idő: többoldali megítélés dolga. A Csillag a máglyán esetében például – műsorra tűzésének periódusában – az idő hol kegyesnek, hol értetlennek mutatkozott, a szellemi felvigyázók változatos felfogása szerint. A kálvini szigor és dogma bírálata elfogadhatónak minősült, Szervét Mihály ellenzéki szellemiségét azonban alaposan megmotozták. A gondolatok vámmentesek! – kiabálta Szervét. A gondolatok nem vámmentesek – rázta fejét az ellenőr. Rendben, uram, de ezt nem én mondám! Szervét Mihály mondja. Akkor pláne! Mert ha csak ön mondaná, magánemberként a barátjának, ismerősének, még hagyján, de Szervét Mihály a színpadról egy bizonyos sokadalomnak akarja ezt elmondani, ezt a rút felfogást. Amely azután másokat is megfertőz. Az én emberem mintha csak Szókratészt olvasta volna: így hát csak a költőket kell-é ellenőriznünk és kényszerítenünk, hogy a jó erkölcsök képét adják költeményeikben – mert különben megtiltjuk nekik, hogy nálunk működjenek –, vagy a többi művészt is ellenőrizzük-e és kényszerítsük-e, hogy az erkölcsi rosszat, a féktelenséget (gondolati kicsapongást), a szabad emberhez nem illő viselkedést és a rútat ne ábrázolják se festményen, se szoborban, sem épületben, se pedig más műalkotáson; s aki e tilalomnak szót fogadni nem tud, annak nem kell megengedni, hogy nálunk működjék, nehogy a mi polgáraink a bűn képein, szinte mint valami ártalmas legelőn táplálkozván s napról napra apránként sokat fölszedegetvén, 242észrevétlenül is nagy betegséget hordjanak össze lelkükben, ámen!

Akkor tehát mit csináljunk Szervét Mihállyal? Mondom az ellenőrnek, váltig hajtogatom: így beszél, mert ilyen az ő természete. Valamennyire tőlem függetlenül jártatja a száját, elpanaszolhatom én is Tolsztojjal: hőseim néha egészen másként viselkednek, mint én akartam volna. Vagy Puskinnal: képzeljétek, Tatjánám férjhez ment, ezt igazán nem vártam volna tőle. Így vagyok Szervét Mihállyal is. Ne vicceljen már velem az elvtárs! A replikát módosítani kell. Utánanéztem a dolognak, megérdeklődtem más elvtársaknál is: a gondolatok nem vámmentesek. Ezt az állítást határozottan meg kell cáfolnom. De hiszen Kálvin helyben cáfolja, figyeljük csak… Az nem elegendő! Mert ha valaki cáfolat közben nem figyel oda, úgy marad bizony, e rútsággal fertőzötten. Olyan megoldást kellett találnom, hogy az ellenőr is jóllakjék, a káposzta is megmaradjon, különben nincs premier. Azt mondja tehát Szervét: az én gondolataim, János, vámmentesek. Így már igen: az ő gondolatai, nem általában az eszmék. Így, lokalizáltan, engedélyezem – mondta az ellenőr. Hasonlóképpen járt el a máglyára lépő Szervét szavaival is. Nyitott szemmel aludjatok, jóemberek – mondta eredetileg. De azóta sem mondhatta volna el, ha fölszólítását nem „lokalizálja” imigyen: az Új Jeruzsálem kövei között, nyitott szemmel aludjatok, jóemberek! Nehogy netán, valamiképpen, fatális félreértés folytán azt gondolhassa valaki: nyitott szemmel aludjatok Pürkerecen, Kisnyulason… Mondanom sem kell, hogy a jövőre nézve Szervét eredeti fogalmazását tartom érvényesnek.

Ami pedig az időnként meg-megújuló drámai kedvet illeti: némely mondandó váratlanul is rátörhet az emberre. A Káin és Ábel után valóban más műfajba kezdtem, de 243végül is engednem kellett A szúzai menyegző-re szóló meghívásoknak.

– A hatvanas években az Új Élet indította el fiatal színészek pódiumvállalkozását. Tudom, hogy Illyés Gyulával egyetértesz abban, hogy a költő mellett a színész a legnagyobb virrasztó. A legkiválóbb színész a legnagyobb jellem. Ő példákat sorol: Sinkovits, Latinovits, Ruttkai Éva. Ismerem vallomásaidat: Kőszegi Margit, Kovács György, Tessitori Nóra életéről beszéltél szép szavakkal. Kik azok, akiket te lelked szerinti színi együttesedbe sorolsz? Szentgyörgytől akár Budapestig tágulhat ez a névsor.

– Sokan vannak ilyenek, ezért nem mondok föl névsort. Évek során valamennyi romániai magyar színházunkkal kapcsolatba kerültem. Román színházakkal is, Bukarestben és vidéken. A hetvenes évek közepe táján kezdtem közelebbi kapcsolatba kerülni a magyarországi színházakkal. Jó néhány kiváló színészt és nagyszerű jellemet ismerhettem meg ilyenformán Sepsiszentgyörgytől egészen Budapestig. Olyan művészeket, akik együtt lélegzenek – és fuldokolnak is – közönségükkel: azzal a kollektivitással, amely sajátos történelmi sorsában, a torkába szorult létérzésével a színpadtól többet vár, mint Európa más emberi közösségei. Legjobb színészeink tudják ezt, így nőttek ki már régen a közönséges „komédiás” állapotából, a puszta játék felhőtlen boldogságából. Viszonylag szerencsés vagy szerencsétlen színpadi vállalkozásaim közben Tháliának olyan gyermekeivel találkozhattam, akikre nézve semmiképpen sem érvényes a cinikus megállapítás, miszerint egyetlen és legfőbb táplálékuk a taps, amelyért anyjuk haló porát is eladnák. Nem, nem ilyen emberek ők! Már színjátszásunk kezdeteivel a nemzet ügyéhez szegődtek; nyelvünk gyarapítóivá, hagyományaink őreivé. Sajátosságunk – oly sokszor lekicsinyelt, sőt cinikusan megcsúfolt – méltóságának talentu244maival: az anyanyelvünkkel gazdálkodnak és tesznek közkinccsé egyetemes értékeket. Ez utóbbiak nevében némelyek a tükör elé állva képesek leköpködni saját ábrázatukat, ha netán fölsejlenék rajta nemzeti sajátosságunk – a provincia – keze nyoma. Minden becsvágyuk a rosszul értelmezett – mert mindennapjainkból kiszakított – „egyetemesé”, de sorsuk lerázhatatlanul a provinciáé! Amely pedig: nem provincializmus, hanem némán forrongó, drámaiságában egyetemes érdeklődést fenntartó világ, amelyben az emberi jogok természetességét, történelmi méretű brutalitások helyén a humánumot, a mindenkori Másság iránti megértést, következésképpen az etnikai, hagyománybeli, nyelvi pluralitás – megannyi sajátosság! – méltóságát kell Pindarosz aranyszékébe ültetnünk, hogy jobbján a költészet is biztonságba kerülhessen. Hogy mindez talán nem a művészet dolga? Régen elhagytuk már a sorsfeladatok megosztottságának valamikori szálláshelyeit. Akár a székelység hajdani katonai demokráciájában: aggok és gyermekek is hadkötelesek. Az anyanyelv kijárási tilalmainak korszakaiban semmilyen művész sem mondhatta el magáról: énnekem külön jogom és kötelességem a város piacán hejehujázni.

De hadd térjek vissza Thália mai gyermekeire: jóleső érzés megismételnem, hogy jelenünk változatos gondjainak közepette ott találjuk őket a közös virrasztásban. De már hallom is lelki füleimmel az egyszemélyes üdvösség kerengő derviseinek hangját: ha virrasztunk is, egymagunk fölött égetjük a gyertyát. Nem kenyerünk a megosztott gond, nem közösködünk, elatomizálódtunk, nem is szólhatunk sem másokért, sem mások nevében. A pokol: a Másik. A pokol: a Többi. A Többiek. A Sokaság. Az átkozott Kollektivitás, ez az egész Veres Péter-i nyomorúság, a „nemzeti gondolkodás” föltámasztott kategóriája, melynek időszerűtlenségénél csak a veszélye nagyobb: 245totalitárius szörnyeket szül, amelyek egyszer – talán csak egyszer? – már fölfaltak bennünket, megemésztettek és kiökrendeztek, és ha már kikászálódtunk e lepedékes állapotból, Ionesco urat is túlharsogva követeljük az ablakunk alatt áldozatait szedő Közügyiségtől: nyugalmat, nyugalmat! Nem akarunk rinocéroszokká lenni, arctalan és manipulálható tömeggé vastagbőrűsödni! Az oly változatos formákban meghirdetett tömeges boldogság elnyerésével sem. Nemhogy ezrével: kettesével se számoljanak bennünket a boldogság szolgálatos őrmesterei. Égjen csak a város, lángoljon a világ; katasztrófákat fogunk túlélni a magunk csigaházában. Nincs szükségünk a világra! Amikért Diogenész is elhajította boroskupáit, meglátván a tenyeréből vizet hörpintő pásztort. Nem akarunk hatalmat, nincs hát szükségünk a másokkal való együttérzés hatalmára sem, tartozzék bár e hatalom a költészet titkai közé; önzetlenül, a történelmi visszaélések árnyéka nélkül kínálja föl nekünk titkos erejét – mi megelégszünk a kivívott gyöngeségünkkel. Ezt óvjuk és növelgetjük magányra érdemesített szívünkben: a gyöngeség heroizmusát, az egyetlen emberit a század embertelen erőinek tülekedésében. És mindenfajta kísértés ellen ördögűző csodaszernek bizonyult az elhullott nemzedékek keserű tapasztalata a hatalom hónaljában. Be hiszékenyek voltak a kürtjeikkel, a Kánaánt zengető harsonáikkal: Mi, Mi, vagy Ti és Ők – osztályos társak, „a kivívott győzelemben”. Hol vannak már ezek a nemzedékek, és mivé lettek a győzelmek! Csalódásaink tereire még Baudelaire sem képes visszaédesgetni, szavai nem esnek fülünk ügyébe: „Szabad támadásnak (stb.) lennie, s egyenest a dolgok közepébe vágni, ha minden mondat Én-je mögött egy Mi rejtőzködik, a hatalmas Mi – mi, egy új nemzedék, a háború és a nemzeti ostobaságok ellensége; fiatal s épp ezért egészségtől duzzadó nemzedék, amely máris az elő246ző sarkába hág, előre tör, rést üt magának – komolyan, gúnyosan és fenyegetően.”

Ugyan! Mi? S még hatalmas is? Lám, a többes szám azonnali tévedésvonzata: a gyermekded képzelgés, erőfitogtatás, messianisztikus öncsalás! Így hát ez a Mi nyugodtan harsoghatja Rimbaud-val is, hogy a költészet többé nem a cselekvés ütemére fog lépni, hanem előtte jár majd, meghatározván tehát a cselekvést. S amennyi esze van a többes számnak, még képes lesz ezt szó szerint értelmezni, amiként elhitte már, hogy a proletárforradalom világméretű győzelme után színaranyból építjük majd a városi vizeldéket. Ez a hit önmagában az örök emberi álmodozásnak ártatlan metaforája maradt volna, ha közelmúltunk végzetes korszakaiban nem csap át tragédiákat lobbantó társadalmi gyakorlatba.

Engedjetek tehát bennünket – félrevonulni az egyes szám első személy nyugalmasnak mutatkozó csöndes tisztásaira. Jól tudjuk, hogy e tisztásokon túl még füstölögnek a város romjai; a dicsőséges Alexandrosz seregei bevették Thébait, a templom és a költő házának kivételével a földdel egyenlővé tették, fiai, lányai rabszolgavásárra kerültek, s a jövendőnek minden ígérete kimerül abban, hogy titkon a múltunkra emlékezhetünk: a hajdan virágzó városra és polgárainak békés munkájára a hajnaltól napestig hangos műhelyekben. De mi nem sírunk, és nem keressük az önvédelem fegyvereit. Mi nem látunk, nem hallunk, és nem beszélünk. Lehetséges, hogy szuverén Én-ünkön túl eszméltető szóra éhesen-véresen a Sokaság vergődik: magára vessen, mert védőseregnek képzelte önmagát. A tétlenséget, lám, nem bünteti Alexandrosz. Avagy nem láttuk őt elsétálni a színház kőtörmelékei előtt, midőn a néptelen magaslaton föltűnt Diogenész, a kynikosz filozófus? Azt kérdezte tőle: mit szól a történtekhez?

247

Van-e véleménye?

Van-e kifogása?

Van-e kívánsága?

Vagy netán részvét, harag, fölháborodás a szívében?

Óhajtana-e házat magának s védelmet a filozófiát lábbal tipró katonák ellen?

Egy új chlamyszt bár a szélfútta testére?

– Nos, hát valóban nincs semmi kívánságod, Diogenész?

– De van – szólalt meg végül egykedvűen a kynikosz. – Húzódj félrébb, ne takard el előlem a napot.

Thébai megsemmisítői kacagtak, és tovább mentek. Diogenész még csak utánuk sem nézett, nehogy egy oldalt vetett pillantással is megsértse magányát.

De végül is ki ez a kynikosz Én-habarodott? Czinke Márton, a költő próza-drámaíró? Mivel manapság oly sokan szoktak kapkodni a nem nekik szabott ingek után, hadd módosítsam a kérdést. Mi ez a diogenészi magatartás? Változatos formákban és méretekben fölismerhető jelenség az életünkben, a személyes létünkben: keserű póz, kényszerű menekvés, divatos ágálás, intellektuális kivagyiság, szórvány-állapotbeli elesettség, az egyszer szájba vert vélekedés következménye, „halált megvető óvatosság”, avagy meggondoltsággá kinevezett öncenzúra, megfélemlítettség, karriervágy s a vágyak elűzése, keserű tapasztalatok korma a szólni kívánó torokban, családféltés, gyermekféltés, várakozás a jobbnak küszöbén és legvégül a kynikosz öncsalásának példája: a legtökéletesebb szabadságot teremtette meg magának azáltal, hogy elfordult magától a szabadságtól is. És mi más ez a számbavétel, ha nem küzdelem a saját magam kerengő dervise ellen is?

– Nem túl alázatos vélekedés, hogy író számára nagy kitüntetés, ha olvasója vagy nézője órákat társaságában tölt a 248könyv mellett vagy a színházban? Gyanúm, hogy helyette legtöbbször gyarlóbb dolgokkal foglalkozna.

– Sejtem, mire gondolsz. Valahol írtam már arról, hogy az ember élete véges, a könyvek száma végtelen. Az átlagolvasó, becslésem szerint, negyven-ötven év alatt félszáznyi regénnyel ha megismerkedik. A vers „fogyasztása” valójában fölmérhetetlen, azt azonban tudjuk, hogy a színházlátogatás föllendült, soha nem látott méreteket öltött. Színházba az is elmegy, aki különben könyvet nem vesz kézbe. Példát mondok. A minap elbeszélgettem egy Szováta környéki fiatal lánnyal, aki mezőgazdasági szakiskolát végzett Marosvásárhelyt. Kérdésemre, hogy szeret-e színházba járni, lelkesen bólintott. Mindent megnéz, amit lehet. Sorolta név szerint jeles kolozsvári és marosvásárhelyi színészeinket. Az előadott színművek szerzőire nem emlékezett. „Jó vígjáték volt, dőltünk el a kacagástól, kitűnő szomorújáték volt, csurgott a könnyünk.” – Hát az olvasmányok?

– Olvasni nem szeretek.

– Fáj a szemed?

Megrebbentette sűrű pilláit, kék szikraözönből nézett vissza rám:

– Hát olyannak látszok?

– Látszom – próbáltam kijavítani. – Hallottál valamit az ikes igékről?

– Isten igéjét hallgatom vasárnaponként – nevetett.

Különben is eljegyzésre készül, de nem lehet karikagyűrűt kapni, a vőlegényének pedig, aki temesvári, nem akarják megadni a detasálást. (Áthelyezést.) Akkor tehát bajlódjék más az ikes igékkel.

– Maradjunk az olvasmányoknál. Például Jókai?

– Nem olvastam.

– Mikszáth?

– Még úgy se.

249

– Légy jó mindhalálig. Azt minden diáknak el kell olvasni.

– De nem a román osztályokban.

– Román osztályba jártál?

– Nem volt magyar. Eleinte úgy volt, hogy lesz, aztán nem lett.

– Olvasni egyet-mást azért lehetett volna.

– Nehéz a tananyag. És meg kell tanulni perfekt a románt. Azzal megyünk valamire. Jókaival nem megyünk semmire.

– Hát a mai írókkal?

Mosoly, legyintés:

– Azokkal pláne.

– Honnan tudod, ha nem ismered őket?

– Mondják, akik tudják.

Itt véget ért a beszélgetésünk. Az ember élete véges. De könyvek nélkül még végesebb. Ha van tér és idő, amelyben a való világ átélése túlcsaphat az egyéni lét korlátain, akkor az a művészet tere és ideje. Nem, nem igaz, hogy a lélek nyújtózkodásának e lehetőségeitől minden fiatal az említett példa szerint fosztaná meg magát. Irodalmunk olvasóinak tábora minden jel szerint növekszik, de mindegyre szaporodik azoknak a magyar fiataloknak a száma, akik a román tanítási nyelvű szakmai középiskolákban – nemzeti irodalmunktól mint tananyagtól végleg elszakadnak. Nemzeti történelmünk ismeretétől – ugyancsak. Így nőnek föl nemzedékek a történelmi önismeret tökéletes hiányában. Nem tudják, honnan erednek, a magyar államalapításról, ezer esztendő eseményeiről legföljebb a román nemzeti történelem utalásaiból értesülnek – töredékesen. Ilyenformán, történelmi háttere nélkül, azt a klasszikus magyar irodalmi munkát sem értik meg, amelyet magánszorgalomból elolvasnának. Ilyenformán: a nemzeti önismeret piciny fényforrása lehet mai irodal250munk s az olvasó találkozása. De – joggal kérded – miért „kitüntetés” ez az író számára? Két okból is: mert – teszem azt – engem olvas, míg Kemény Zsigmondnak tán a nevét sem ismeri. Mert ezt vagy amazt az élő, helyi költőt olvassa, miközben – ha nem anyanyelvén tanul – semmit sem tud Csokonairól vagy Berzsenyiről. S ha rólunk tán – a családban – értesült, még mindig ismeretlen számára az egyetemes modern magyar irodalom. Legjobb esetben „csak” nemzetiségi irodalomban gondolkozik, értékítélete nem a nemzeti értékek csúcsteljesítményei szerint alakul. Gyakran az irodalomkritikáé sem. Pedig, azt hiszem, nyilvánvaló: egy nemzetiségi irodalom – és művészet – csakis az össznemzeti irodalom és művészet állította mérce alapján ítélhető meg érdemlegesen. Mert azonos nyelv, azonos hagyomány és azonos etnikum folyamatos alkotása az időnek szakadékai fölött. A mi olvasónk azonban, az össznemzeti csúcsteljesítményektől elszakadottan, érthető módon válik hajlamossá a nemzetiségi produktum túlbecsülésére vagy legalábbis egyoldalú megítélésére; ragaszkodása ilyenformán kitüntetésszámba menő; mindannyiunk számára szív- és elmeserkentő biztatás, de vigyázat: a mércét ő maga nem látja, a megüresedett helyeket nagyszívűleg tölti be kedves fiaival: te vagy a mi Petőfi Sándorunk, te meg az Illyés Gyulánk, és amaz ott, balról a harmadik… hát nincs hozzá fogható.

Menjünk tovább: az alázat. Amiként te mondod: az alázatos vélekedés az olvasó, a néző rendkívüli fontosságáról. Régebben fogalmazott vélekedéseimből valamit talán félreértettél. Példának okáért bizonyos színpadi kettős építkezésről szóltam, vagyis arról, hogy a drámai cselekménnyel párhuzamosan, egyidejűleg, a nézőtéren, a sokaság tudatában, érzelmi világában is föl kell épülnie – minek? úgy sejtem, a színpadi történés ikerváltozatának, az írói látomás hasonmásának; az egyéni élmény pár251jának a kollektív élmény boltozata alatt. Ezt nevezzük talán a „befogadó közeg” rezonanciájának, ami nélkül nincs hatás, atmoszféra, nincs együtt gondolkodás a szerzővel.

Mindehhez pedig a néző, az olvasó idejére van szükség. Jean-Paul Sartre-nak idevágó fejtegetéseiből kiindulva, ezt nevezem a közönség kölcsönidejének. Hiszen a reánk fordított figyelmének idejét saját létéből szeleteli ki, hogy mondandóinkra fordítsa. Azzal a kockázattal, hogy ez némelykor „holt befektetés” marad, nem térül meg élményben, katarzisban. Szerző ilyen esetben – sivár unalmat keltve – ellopta az olvasó, a néző idejét, amit az egy Tolsztojra, Shakespeare-re is fordíthatott volna.

– Azt inkább értem, hogy a Vidám sirató száz előadást megér, de hogy a Lócsiszár is a száz közelébe jusson, s oly éveken át tartó figyelemmel játsszák többi drámádat is, az már a sikernek is kivételesen megható bizonyítéka. Magam is láttam: eldugott kicsiny falvakból autóbuszokkal érkeztek egy-egy drámádat megtekinteni. Ezt az úgynevezett „intellektuális” sikert minek tulajdonítod?

– Ez most így van, de kérdés: így lesz-e ötven év múlva is? A jelenség – a hatalom az ember kezében, s az ember a hatalom karjában –, melyet megpróbáltam körüljárni s részlegesen megvilágítani, roppant távlatokban is időszerű marad, akár a halál vagy a szerelem. Azt azonban nem tudhatom, hogy drámáim időbíró képességéből mennyire futja. Van, aki azt mondja: fütyülök az utókorra. Akinek a kudarc a fejébe szállt: a jelenkort fumigálja. Nem tetszik nektek a munkám? Vesszetek a magatok dögibe! Én mégis azt tapasztalom: szeretném, ha engem itt és most megértenének. Drámában csak azt írtam meg, amit a sokasággal együtt magam is megszenvedtem, amire tán rábólinthat a holnapi néző is. De csak ez múlott rajtam; a többi már a képesség objektív – és korlátozott – lehetőségének dolga.

252

Különben nem tudom, indokolt-e – hogy szavadat idézzem – „intellektuális sikerről” beszélni. Mikor egy szabad szellemet a dogma máglyára küld: a tény maga sem nem intellektuális, sem az ellenkezője. Hanem az emberi jogtiprás és a halál ténye, amelynek iszonyatában mind egyformák vagyunk – túl minden társadalmi kerítésen. Eszményem mindig az volt, hogy mindenkihez szóló szöveget adjak a színésznek. Ezen kívül: a drámát – egyáltalában a színpadi munkát – sosem tudtam afféle kísérleti szerkentyűnek elképzelni, amelynek csak ketyegése hallik, de céljának, értelmének megfejtése teljességgel a nézőre bízatik. Ha nem tévedek, az öncélúság kapcsán Rousseau kiáltott fel ilyenformán: képzeljük el egy óra bemutatását – a számlapja nélkül! Az egymásba kapcsolódó fogaskerekeket, tengelyeket, rugókat – a tulajdonképpeni céljuk nélkül. No, ez most a parabolát védi, mondanák némelyek a bírálóim közül. Ez sem nyugtalanítana különösebben; csak tisztelettel gondolok arra a publikumra, amely íróival, költőivel együtt kémleli sorsunk számlapját: hol tartunk vajon az időben, és mit kellene cselekednünk, hogy megmaradhassunk? Ebben pedig akadémikusok és erdőmunkások – egyek vagyunk. Shaw-nak még az volt az igénye, hogy színházát a „csőcselék” töltse be, de az Caesarokból álljon. Az én vágyam az volt, hogy színháztermeinket olyan sokaság vegye birtokába, amelynek nemzetiségi eszmélete a kollektív sorsviselés (és alakítási szándék) jegyében radikalizálódik. Sajátosságunk – tehát önmagunk – méltóságának immár meg-meglobbantó közösségi tudatával. Ez a folyamat elindult, és látható zavarba ejti mindazokat, akik történelmi közérzetünkre a nemzeti nihilizmust ajánlják régóta gyógyírként. Ezt a labdacsot pedig nem vesszük be; látván láttuk, hogy akik lenyelték, elvesztették orcájuk természetes színét, és olyanokká lettek, mint a viaszbábuk. Béke poraikra.

(1982)
253

Igen: a sors peremén, a történelmi lét perifériáján, méltó próbatételek és méltatlan megpróbáltatások mezsgyéjén, a Tér ekevasához tapadva, s csakugyan az Idő markában, áramütöttnek tetsző nyelvvel is lehet szépet, igazat, tisztát, fontosat, egyedülvalót, világközepit mondani. Épp csak őrizni kell az őrizendőt, megtartani a megtartandót, felmutatni a felmutatásra érdemeset, kisajogni, fölvérezni a sajogtatót, érfeszítőt, szívszaggatót. Ám sosem szétkülönülésre, különbségre vagy – vélt – különbségre, távolodásra, szakításra, hanem mindig csak kézfogásra, kötésre és – ma is, most is –: testvériségre éretten. Az egyetemes közös szabadság egyedül humánus, érvényes, szárnyas mozdulatával. Igen, így, csakis így.

– Hadd kezdjem egy külsőlegesnek tetsző, ám talán mégis lényegbevágó kérdéssel: miféle Időt jelöl kötete s annak egyik ciklusa címében nagy kezdőbetűvel?

– E könyv hasábjain is közölt kis írásom címét illesztettem az egész kötet fölé. Abban írom: „A magam részéről úgy észlelem: az Idő keze dolgozik rajtunk. Hol szelídebben, hol szigorúbban – néha fájó fogással is – oda fordítja a fejünk, ahol a szívünket hagytuk volt, a közösség felé, amelyből vétettünk, amelynek létét irodalmon kívüli erők határozzák meg.” Nem a szokványos időről van tehát szó, hanem a szigorú, szinte megszemélyesített, mitologikus Időről, amely csakugyan a markába fogott már bennünket. Ezért is írom nagybetűvel. De intés is ez a szó, ez a cím. Intés a szerénységre, figyelmeztetés, hogy fölkészül254jünk az Idő erejére és meglepetéseire, melyek végül egy kalapba rázzák az egymással ma még szemben álló nemzedékeket. Mert az Idő szorításában mindannyian megítéltetünk, közelebb kerülünk egymáshoz, kénytelenek leszünk mi magunk is rokon, sőt egyazon látószögből megítélni közös sorsunkat, történelmi helyzetünket.

– Esszék, naplójegyzetek – közli a könyv alcíme a gyűjtemény műfaját, jellegét. Mikor folyamodik e kifejezésmódhoz? Talán ha gondolatait pőrébben akarja kifejteni, mint szépirodalmi munkásságában?

– Ez utóbbiról is szó lehet, habár én inkább így fogalmazok: akkor folyamodom az esszéhez, naplóhoz, interjúhoz, amikor mondandómhoz nem találok más műformát. Némelykor természetesen a gondolat megtalálja a helyét drámában is, esszében is. A szúzai menyegző a Perzsák-nak ilyképpen párja. (Bár e kettősség értelmét némelyek vitatják, s a korábban keletkezett Perzsák-at érzik jobbnak. De hát ezen én most már nem változtathatok.) Tény azonban, hogy az ember rendszerint akkor ír esszét vagy ahhoz hasonlót, ha nem tud vagy nem akar regényt, drámát írni. Ez nem jelenti azt, hogy regény vagy dráma helyett készül az efféle. Az esszé a vallomásnak is egyik műfaja, ilyenformán, ha úgy tetszik, elfogultságait, személyes ügyeit menti át az író az esszébe. Előzménye is tehát az ilyen munka a drámának, regénynek, s a következménye is. Megesik, hogy mindkettő egyszerre.

– Interjúk is szerepelnek a könyvben, mint említette. Miért van szüksége ilyen íráson túli megnyilatkozásokra? Pusztán udvariasságból, kötelességtudatból felel a kérdezőnek?

– De hiszen ember vagyok, akinek legtermészetesebb megnyilatkozása a beszéd! Az interjú tehát voltaképpen folytatása a mindennap szükséges beszélgetésnek. Elmúlt a jó kávéházak vagy más, hasonló találkozási lehetőségek 255korszaka, amikor az írók még úgyszólván naponta véleményt cserélhettek, eszmét, gondolatot válthattak egymással. Elmagányosodott az írói világ, különösen nálunkfelé élünk szétszórtan, kisebb városokban. Ritkán találkozunk. Ilyenformán ezek a párbeszédek pótolják valamennyire az együttes virrasztást gondjaink, aggodalmaink fölött. Gondolom, ezért is jelentkezik manapság mind gyakrabban az effajta nyilvános tűnődés. Ha nem így volna, az írók bizonyára csak írnának, s az újságírók is inkább politikusokat vagy más közszereplőket keresnének fel kérdéseikkel.

– Az olvasó persze elsősorban a könyv tartalmára kíváncsi. Mit foglal tehát magában? Milyen ciklusokra oszlik, miféle gondolatköröket érint? S mi tartja egybe a kötetet?

– Válogatás ez a Romániában megjelent Rigó és apostol, Istenek és falovacskák, Évek – hazajáró lelkek című kötetekből, valamint a Magyarországon napvilágot látott Nagyenyedi fügevirág-ból. Helyet kap továbbá egy-két, korábban könyvben még nem publikált írásom. Az Évek – hazajáró lelkek című kötetet annak idején vallomásnak szántam azokról az évtizedekről, amelyek elzúgtak felettünk, és amelyekben nemcsak íróként, de szerkesztőként, társadalmi ügyekben nyüslető közmunkásként is részt vettem. Sok minden megesett velünk, és úgy gondoltam, krónikásként szükséges lenne egy és mást megörökíteni ebből az utókor számára. Irodalmi csatározások zajlottak, küzdelmek az önkifejezésért, a dogmák ellen, viaskodások másokkal és önmagunkkal, hogy eljussunk az igazság közelébe, vagy legalább annak tisztább megfogalmazásáig, kimondásáig. Erről az időszakról, szándékról és magatartásról szól jó néhány búcsúírásom, nekrológom is, amely itt a Kopjafák ciklusban kapott helyet. Ám nem256csak megemlékezések ezek, hanem kéznyújtások is az eltávozottak felé, akiket nem ítélek meg olyan szigorúan, kritikusan és igazságtalanul, mint némelyik ifjabb pályatársam. Hiszen, példának okáért Nagy Istvánnak, Asztalos Istvánnak, Horváth Istvánnak úgyszólván a keze alatt nőttem fel; íróvá eszmélésem idején legalábbis ők fogták a kezemet.

– Az elődök és pályatársak emlékezete, üdvözlése, értékelése, nyilvánvalóan, szíve szerinti válogatásban szerepel gyűjteményének hasábjain. Mi vonzalmának oka? Miért épp őket választotta példának, szellemi szövetségesnek?

– Kit ezért, kit azért. Régi pályatárs az emlékezetemben Orbán Balázs. A legmegrendítőbb vallomás nemcsak a könyve, hanem a sorsa is a Székelyföldről és a szülőföldről általában. Tamási Áron értékét ma már mindannyian tudjuk. Engem hozzá kiváltképp az köt, hogy annak idején, annyi évnyi elhallgattatás után én szólaltathattam meg újra Romániában. Egyrészt úgy, hogy életművét ismét próbáltam számba venni, értéke szerint értékelni, másrészt egy novelláskötet megszerkesztésével, kiadásával. Nagy Imrére emlékezve alkalmam nyílt arra, hogy elmondhassam, más művészeti ágak mesterei mit üzennek a mai nemzedékeknek. Veres Péter volt az első olyan nagy magyar író, aki a Jókai-féle romantikából kirángatott, s a valóságra irányította figyelmemet. Asztalos István a kézirataimat javítgatta. Megpróbált, persze, a maga arculatára formálni, s ez átmenetileg talán sikerült is. Ám mégis, az indulásban sokat köszönhetek neki. Kemény János személyében az erdélyi magyar kultúra legnagyobb mecénására emlékezem. Írásom kötelező kalapemelés az ilyen rendkívüli, egyedülvaló emberek előtt. (Meg is említem: „A mecénások nagy részétől az is megkülönbözteti, hogy sosem nézegette magát saját bőkezűségének tük257rében.”) Nagy István: nem véletlen, hogy reá egy Németh László figyelt föl, és értékelte tehetségét. Mégis sokan akadnak manapság, főleg fiatalok, akik a dogmatikus gondolkodású politikust s a művészt azonosítják személyében. Holott az író, különösen induló éveiben, igazán jelentőset s igazat alkotott. Kormos István és Nagy László már ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelyik megújította a magyar költészetet. Velük egyívású voltam s vagyok, és bizonyára sokat tanultam tőlük. Ők mindmáig éppúgy társak a gondban, mint otthoni nemzedéktársaim, példának okáért Bajor Andor és Kányádi Sándor, akikkel nagyjából ugyanarra a feladatra vállalkoztunk. Talán ezért is próbáltam alakjukat megrajzolni. Röviden szólva: a nagyenyedi kollégium diákjainak mintájára tűzfelelősök próbáltunk lenni, akik az anyanyelvűségnek a tüzét szítják és őrzik – az utánuk következők számára. De azt is elmondom munkásságuk révén, hogy az anyanyelv féltése: kollektív tapasztalat összegzése.

– Hagyományőrzés, a folytonosság számon tartása – miért kell efféle nyilvánvalóságra újra meg újra fölhívni a figyelmet?

– Mert újra meg újra elfelejtik. Pedig hát bárminemű haladásnak nélkülözhetetlen építőanyaga a hagyomány. A haladás végül is, amint erről már oly sokszor beszéltünk, az új meg a régi egységéből adódik. Nem lehet tehát figyelmen kívül hagyni, tékozló módon félredobni mindazt, amit az előttünk küszködők létrehoztak. Mifelénk kivált érvényes ez, hiszen a megmaradásunk függhet tőle. Elvetni azt, amire építkezhetünk, öncsonkítás lenne. Nem a formai újítások ellen szólok ezzel, s nem is az esztétika megújulása ellenében. De a legforradalmibb újdonság nem tagadhatja meg az előzményeket, mert a kultúra folyamat. A kultúra nem azokkal kezdődik, akik azt időn258ként megújítják. Egy régebbi vitánk példázatával élve: a repülőgép újabb találmány, mint a szekér, de a fölszállásban nem nélkülözheti az ódon szekér kerekét.

– Sütő András legbúcsúzóbb, halálérintő írásaiban sem az enyészet, hanem az abból föltámadó virágzás uralkodik. Az oly sok éve megkondult harangokat még ma is elevenen s életre szólítóan hallani…

– Hiszek abban, hogy egy jó metafora, egy jó vers, egy jó mondat, az igazság jegyében fogant írói mondandó nem múlhat el. Mert ez, akár az anyag, örök szellemi körforgásban él, amelyből mindenkor erőt meríthetnek az egymást követő nemzedékek. A szellem megmaradásának törvénye szerint. Hiszen, például, Mikes Kelemen műve éppúgy benne van a mi szellemi valóságunkban, ahogyan a Mikes-korabeli anyag is – mai anyagi világunkban. Ami igaz volt, el nem tűnhet, nem lehet jeltelen, nyomtalan… Ezért vallom, még ország-világ járó úti tűnődéseimben is, hogy az otthoni hagyományt, gondot magával viszi az ember idegen tájakra is – ahogy a Rigó és apostol előszavában írom –: mint asszony a fonnivalóját. S a szórvány magyarság (melynek léte tragédiasorozatok következménye) sem feledkezhet meg anyanyelvéről. Sőt megtartó eleme lehet az egyetemes magyar szellemiségnek. Épp azzal, hogy a világ szellemiségében ma is, holnap is értékes részt vállal… S ezért írok a Perzsák-ban az erőszakos asszimilációs törekvések mindenkori történelmi kudarcáról. A Nagy Sándor-i vállalkozás példája szolgál edényül mai mondandóm számára. Mert a hajdani kudarcnak is érvényes tanulsága van… És ezért szólok Illyés Gyuláról, aki nemcsak mondatszerkesztését hagyta ránk, nem csupán olyan esztétikai értéket, mely elévülhetetlen értéke a magyar irodalomnak, hanem a népben és nemzetben való gondolkodás példáját is reánk testálta. Ennek az esz259ménynek föladására jómagam még álmomban sem gondoltam, hiszen, ha így tennék, föladnám azt, amire már diákkoromban fölesküdtem. Hiszem, hogy ezt az igazságot mások is – akik ma még csak játszani akarnak a szavakkal – felismerik végül. Mert az Idő vagonjában egyfelé tartunk valamennyien…

(1984)

Nádor Tamás

260

– Sütő András legutóbbi drámája, az Advent a Hargitán nagy sikernek örvendett a Nemzeti Színházban. Mivel foglalkozik most az erdélyi író?

– Régen elkészült már Az ugató madár című drámám. Cselekménye a Bach-korszakban zajlik Marosvásárhelyt. Főhőse: a legendás hírű Bodor Péter, aki annak idején a híres-nevezetes marosvásárhelyi zenélő kutat megszerkesztette.

– De hiszen Bodor Péter nem élt már a Bach-korszakban!

– Élt. Mert föltámadt. Épp akkor határoztam el, hogy darabot írok róla, mikor véle találkozva kérdem, mi van vele? Hát azt mondja: feltámadtam. S megfogadtam az Atyának, hogy többé nem avatkozom közügyi dolgokba. S még kevésbé pénzhamisításba. Csak a tiszta tudomány és művészet társaságát tűröm meg házamban. Újrakezdem ezt az ajándékéletet. Így gondoltam aztán, hogy figyelemmel kísérem őt. Lám, mit lehet egy ajándékélettel kezdeni?

– Mivel foglalkozik még?

– Az elmúlt esztendőben írtam egy ifjúsági mesejátékot Kalandozások Ihajcsuhajdiá-ban címmel. Felhasználtam benne Ion Creangănak, a nagy román mesemondónak néhány motívumát a Tarisznyás Iván című meséből.

– Van-e olyan műve, ami mostanában készült el?

– Idén augusztusban fejeztem be az Álomkommandó című drámámat. Cselekményének egyik része Ausch261witzban játszódik. Én persze csak turistaként jártam Auschwitzban. Arra semmiképpen sem vállalkozhattam volna tehát, hogy ebben a tematikában a legilletékesebb szerzőkkel keljek versenyre. A magam élményeit dolgoztam bele a drámába, többek közt, hogy Pusztakamarásnak is van egy parányi Auschwitza: egy közel másfél száznyi zsidó közösséget gyilkoltak le 1944 őszén. Erről Fekete rózsák című írásomban emlékeztem meg. No és, egy kis túlzással szólva: még hullahordó sonderesek is voltunk, amikor 1945 tavaszán a hatóságok kirendeltek bennünket – kiásni, egy helyre hordani a legyilkoltak maradványait. A drámában nyilván nem ezt írtam meg: csak ihletforrásaim egyikét hoztam szóba. Auschwitzról sokan, sokat írtak. Amikor magam ilyen utazásra vállalkoztam, jól tudtam, hogy a halálnak e sarki jégvilágában jó néhány Amundsen kitűzte már a zászlaját. Nekivágtam mégis az útnak – személyes élményeimmel feltarisznyáltan. Aztán, hogy mivel tértem vissza? Majd kiderül.

– Sikaszó elválaszthatatlan az életétől, ahol az erdők védelmében alkothat. Vajon munkáihoz is így kötődik e hely varázsa?

– Sikaszói fenyőforgácsok címmel gyűjtöttem egybe az utóbbi években írott naplójegyzeteimet, cikkeimet, portrévázlataimat olyan erdélyi írókról, művészekről, akikkel sorsom közelebbi kapcsolatba hozott. Tűnődésre késztetett a hely is, ahol az írások készültek: Sikaszó, e kis Özvegyország, oly sok társtalan öregemberével, -asszonyával.

– Várható-e új munkáinak megjelenése?

– Az Advent a Hargitán – két másik színpadi játékommal együtt – rövidesen megjelenik kötetben is a Szépirodalmi Kiadónál.

– Gyermekkorom tükörcserepei című könyvében sok 262írást olvashattunk, melyeket gyermekeknek írt. Van-e még a gyermekek számára szóló története?

– Egy kötetre való mesét szeretnék megírni. Halász-vadász barátaimmal ifjúkorom óta járom Erdély vizeit, hegyeit, havasait. Természeti tapasztalataimat, élményeimet sajnálnám magammal vinni az örök vadászmezőkre.

– Lehet-e az írónak teljesen azonosulnia a drámával, ha színházban nem látja, láthatja saját „gyermekét”? És a drámára nézve milyen hátrányt szülhet?

– Az ember nyilván akkor azonosul saját drámájával, amikor megírja. Hisz nagyrészt saját életéből építkezik. Más kérdés, hogy ha nem vehet részt a próbákon, távol kell maradnia a színháztól, amely munkáját színpadra viszi: nem veheti észre a drámának olyan gyöngeségeit, melyeket a próbák vetnek felszínre. Szerzőnek és rendezőnek, színésznek mindig együtt kellene működnie.

– És a Furmányos-vita?

– Itt meg kellene mondani, hogy az Élet és Irodalom-ban megjelent cikkemről van szó.

– Igen.

– Csakhogy a cikk mellé biggyesztett szöveg után ítélve, az ügyet nem lehet vitának nevezni.

– Hát mi volt akkor?

– Az, hogy erdélyi irodalmunk s a magyarországi kritika és olvasóközönség kapcsán elhangzott nyilvánvaló újságírói tévedések olvastán azt mondtam magamban: ilyet azért sanda módon s fényes nappal mégsem lehet rólunk állítani. Elmondtam hát a véleményemet.

– S a válasz?

– Pontosan az, amire számítottam: nyelvöltögetés.

– Bővebben?

– Akit ez érdekel, elolvashatja a Népszabadság július 16-i számában közölt vélekedést. A jegyzet írója – nyilván 263nem döntőbíróként, hanem a tisztességes hangvétel igényével – emlékeztetett arra, hogy a nyelvöltögetés nem irodalmi műfaj.

– És az erdélyi visszhang?

– Cikkem a kolozsvári Utunk bokraiból egy kövér nyulat ugrasztott ki. Futtában elkiabálta, hogy nem tekinti magát sikerkárosultnak. Magára vette tehát a nem neki szabott inget, pedig eszem ágában sem volt vele foglalkozni. Az ing azonban ennek ellenére módfelett talált reá, s erről nem tehetek.

– Az Advent a Hargitán című drámájának ősbemutatóján – s azóta sem – köszönthettük a szerzőt személyesen. A virágcsokrok nem Sütő András asztalán hervadhattak el. Vajon láthatjuk-e mihamarább Budapesten?

– Most még nem tudom. Reméljük, az idő mindent elhoz. Talán az én utazásomat is…

(1986)

Frigyesy Ágnes

264

– A kolozsvári Napsugár-ban, a marosvásárhelyi Új Élet-ben és budapesti kiadványokban is meséket olvashattunk öntől. Mesefordítóként – a román Ion Creangăra gondolok – számon tartottuk; meseíróként nem. Kényszerműfajról lenne szó?

– Nem. Hanem arról, hogy sok-sok esztendőm telt el mesemondással. László unokámnak, aztán az unokalánykáknak rengeteg mesét mondtam, míg kicsik voltak. Az ő szigorú követelményük pedig így szólt: meséljek bármit, csak olyasmit ne, amit könyvből is olvasni lehet. „A saját fejedből mondjad, nagytata!” Mit tehettem? Onnan szólítottam elő mesét, ahol legotthonosabbnak éreztem magam: az évtizedeken át keresztül-kasul barangolt erdők, mezők világából. Ezek a mesék elhangzottak, esti páraként szertefoszlottak Sikaszó fenyőrengetegeiben, aztán emlékük is elment a lassan cseperedő gyermekekkel, akik szüleikkel együtt ma már Magyarországon élnek. Ritkán látjuk őket s rövid időre. Hűlt helyükön, sikaszói estéken most is hallom a hangjukat: „mondj mesét, nagytata!” Aztán magam elé képzelem őket, s megpróbálom újból összeszedni az eszemet. Régen tovaszállt meséket csalogatok vissza régmúlt esztendők omladékai alól. S ha már nincs kinek elmondanom, papírra vetem a történeteimet. Tán akad még gyermek, akinek figyelme megtapad rajtuk.

– Kikerül belőlük egy kötetre való?

– Igen. Sziládi János, a Móra Kiadó igazgatója kérte, 265hogy ha már elkezdtem mesélni, ne hagyjam abba. Hát nem hagyom.

– Jelek szerint ezekben a mesékben egy halász-vadász természetjárónak a tapasztalatai is helyet kapnak jócskán.

– Így van valahogy. Hiszen mikor az unokáktól a meserendelést kaptam, az az óhaj is elhangzott, hogy essék szó a napközben látott őzekről, medvékről, szarvasokról, madarakról is. Törpéknél, tündéreknél ezek jobban érdekelték őket. Némelyik mesémet ötéves korában Lacika kezdte el: „Volt egyszer, hol nem volt egy barna bundás medve…” Aztán, ha valahol elakadt a képzelete, így szólt: „folytasd, nagytata!” Hát folytattam. Volt miből. Amennyi erdőt, mezőt bejártam életemben, szinte hogy fölér a rám is várakozó örök vadászmezőkkel.

– Azok, reméljük, még messze vannak.

– Egyszer igen, máskor nem. Némelykor bederengenek az ablakomon.

– Nem érzéki csalódás ez?

– Mondjuk, hogy az. Ám akkor sem véletlenségből.

– Hátat kell fordítani nekik!

– Hiszen azt teszem. Azokhoz fordulok, akik még mesét várnak tőlem. Az óhajukban meg lehet még kapaszkodni.

– Az az óhaj is erős kötelék.

– Talán a legerősebb.

– Kívánjuk: úgy legyen.

– Ámen.

(1987)

(–)

266
„Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk…”
267 268

– Amikor szerkesztőségünk megbízott ennek az év végi interjúnak a nyélbeütésével, s még bukaresti utam küszöbén is váltig azt találgattam: számos elfoglaltságom közül melyik akadályozza majd meg a szép terv valóra váltását. Marosvásárhelyen talállak-e a szerkesztőségben, vagy Pusztakamarásra kell utánad mennem? Fontos írószövetségi tanácskozás szünetében találkozunk-e, vagy közlik velem, hogy a Távol-Keletre, esetleg Sepsiszentgyörgyre utaztál… Egyről majdnem megfeledkeztem: hogy talán írás közben zavarlak… Most, hogy nagyon sok jugoszláviai barátod, olvasód üdvözletét, újévi jókívánságait adom át, kíváncsiskodással kezdem: a bukaresti Hét szerkesztőségének szervező segítségén kívül minek köszönhetjük, hogy készségesen vállaltad ezt az interjút?

– Illendő köszönésképpen hadd kezdjem azzal a mondandómat, hogy jó érzéssel gondolok a Magyar Szó-ra; nemcsak mert kitűnő lapnak tartom, hanem szigorúan személyes okokból is: mint napilap Anyám könnyű álmot ígér című könyvemet elsőnek közölte, s a magyar nyelvnek azon a területén, ahol évekkel ezelőtt vajmi szórványos volt a romániai magyar irodalom visszhangja. Engedd meg tehát, kedves Fehér Ferenc, hogy a Magyar Szó munkaközösségének képviselőjeként is megszorítsam a kezed Romániában.

– Azóta, hogy könyvedet folytatásban közöltük, jártál nálunk Jugoszláviában; bepillanthattál itteni irodalmunk 269jelenébe is. Érdekel bennünket, hogyan látja Sütő András további kapcsolataink alakulását.

– Hogy miként alakulnak most már a kapcsolataink? Hirtelenében – és személyes emlékek alapján – ennyit markolhatnék össze a még halványan kirajzolódó jelenségből: kezdetben fölbukkant némely lapotok, kiadványotok, a Híd, az Új Symposion, majd a Létünk s az Üzenet; megannyi izmos, birokra kész bajnoka a jugoszláviai magyar szellemi életnek. Legelső alkalommal magam egy hivatalos – nem írói – küldöttség tagjaként jártam Belgrádban és az Adria partján. Mondanom sem kell, hogy az akkori jövés-menésben magyar írónak a színét sem láttam. Annál jobb és változatosabb ismerkedési lehetőséget nyújtott a második utam, melyet jó néhány írótársammal együtt az újvidéki M-stúdiónak köszönhetek. Ismerkedésünk a közönséggel kezdődött. Irodalmi estjeinken alaposan megfürdetett bennünket a kegyeiben. Páskándi Gézával, Farkas Árpáddal eltűnődtünk azon, hogy ez a közönség távoli mivoltában is mennyire közeli, hogy míg a pódiumról felolvastunk, nemcsak hallgatóság volt, hanem szövetséges is. Küzdőtárs a közös emberi gondokban, aki nem bukfencet és puszta meghökkentést vár az írás művelőitől, hanem nyílt beszédet, közösségi sorsvállalást, az egyéniségnek olyasféle megnyilatkozását, amelyben kollektív, emberi törekvések feszülnek.

– És az ott megismert írók?

– Nagyrészt ilyen természetű volt ismerkedésünk a jugoszláviai magyar írókkal, költőkkel is. Kockázatos lenne röpke beszélgetés keretében sommásan ítélkezni, avagy régi vitákba beleszólni. Annyi bizonyos, hogy a mai jugoszláviai magyar irodalom a vidékiség gőgjének veszedelme nélkül tarthat számot az egész magyar nyelvterület érdeklődésére. Kiváltképpen fölfigyeltem annak az irodalomnak rendkívül intellektuális igényességére, a mai mo270dern világirodalom eszmeáramlatait számontartó-fölmérő képességére. Amikor azt vallom: anyjától a nyelvet az író nem játszadozás végett kapta; amidőn azt mondom: mi mást várhat egy nép, nemzet, nemzetiség az írótól, ha nem saját közösségi létének, kiteljesedésének szolgálatát – akkor azt is hozzá kell tennem, hogy mindez elképzelhetetlen az írás világirodalmi korszerűségének kívánalmai nélkül.

– Mi elsősorban egy hagyományokkal igényesen bánó, valós értékeinket mindjobban fölfedő, fiatal írónemzedékben látjuk megvalósulni a jugoszláviai magyar irodalom modern törekvéseit. Ennek a nemzedéknek legerőteljesebb, legtehetségesebb egyéniségeire gondoltál magad is?

– Példával szolgálhatok. Megbocsátsz, ha onnan veszem a példát, ahol – prózaíró lévén – magam is otthonosabban tájékozódom. Magammal vittem Jugoszláviába egy itthon olvasott regény hangulatát, hőseinek rendkívüli eredetiségét, életérzésük gazdagságát és poétikus szelídséggel, mint valami fátyollal takart drámaiságát, magammal vittem egy számomra váratlan meglepetést okozó regény tömör, zárt, a szerző arcának vonásai szerint kialakított világát, és kíváncsi voltam a szerzőjére, akit Gion Nándornak hívnak. S ő valóban az a regényíró, aki úgy lépett ki a hagyományosnak nevezett próza áramlataiból, hogy közben minden szavával egy közösséghez – fölnevelő nemzeti közösséghez – kapcsolódik. A regény címe: Ezen az oldalon. Majd ezután elolvastam Testvérem, Joáb című regényét, meg egy ifjúsági regényét is, félve, hogy magamban túl sok szép jelzőt ajándékoztam neki, s valamit tán vissza kell majd vonnom. Elismerésemet újabbakkal kell tetéznem: Gion Nándor a modern magyar prózának a legnagyobb tehetségei közül való. Mindannyiunknak van mit tanulni tőle.

– Az új esztendő küszöbén vagyunk, szeretnénk hát tud271ni, hogy legújabb könyved, az Istenek és falovacskák után melyek a legfrissebb írói terveid.

– Új esztendő, új tervek… A múlt esztendőt az említett esszékötettel meg egy drámával zártam, ha ugyan éveket temetünk, s nem magunkból egy-egy darabot minden új könyvünkkel. Ez kissé szabódásszerűen hangzik, de tagadhatatlan, hogy az írás mint létforma kénytelen maga is ahhoz az időhöz alakulni, amelynek épp a markába kerültünk. Az a feszültség, amely a század időjárását jellemzi, nem alkalmas a nyugodt mesélésre, de még tán a szokványos értelemben fölfogott „ábrándolásra” sem, „napjaink jellegzetes figuráinak megörökítésére” stb. Személyes létünk, létérzésünk, egyén és társadalom, egyén és hatalom alakuló-változó viszonya a század konfliktussorozatában a boldog mesélés állapotából az írót is a vallomás, a kérdezve tanúskodó műfaj felé kényszeríti. Újabb könyvem is – az Istenek és falovacskák – vallomás a kortársakról, pörös szájú elődeinkről, az emberi lét szorításairól, a nemzetiségi lét fordulatairól… Vallomás a dráma is, amelynek címe: Egy lócsiszár virágvasárnapja.

Januárt várja újabb drámatervem, amely Kálvin és Szervét konfliktusából pattan ki, vagy épp e két drámai hősnek a mágneses terébe kerültek el valahogyan az én mai gondjaim.

1974-ben szeretném befejezni Advent harangjai című regényemet is.

– Vannak, akik hajlandóak arra, hogy az írói feladatvállalásokat különválasszák az úgynevezett közösségi, társadalmi szerepvállalástól, szolgálattól. Sütő András írói, emberi példája mást mond… Magad írtad a Michelangelóról szóló elmélkedésedben, hogy a művésznek mindig kettőt kell ütnie a kalapáccsal: a márvány ellenállásával a megalkuvás ördögét is le kell győznie…

– Igen, gyakorta le kell tenni a pennát, fiókba zárni a 272félkész munkát, és elmenni… Kimenni, hogy úgy mondjam: jelentkezni a más természetű feladatok színe előtt. Amelyek bizonyos felfogás szerint irodalmon kívüli feladatok. Holott épp hogy irodalmiak, mert hisz emberiek, sajátosak és általánosak, a húsunkba vágók, a lelkiismeretünkben a harangokat félreverő feladatok.

– Ez viszont most, amit mondtál, a Bethlen Kollégium kapujában megfogalmazott gondolatodat juttatja eszünkbe: „nem fölfelé török, Uram, vissza azok közé, akik könnyeikkel egész rózsakerteket nevelhetnének…” Így van-e? De ahhoz, hogy minduntalan visszataláljunk – Illyés Gyula példája is igazolhatja –, néha messzebbre kell menni…

– Igen, néha messzebbre kell menni. Legutóbb Amerikában léptünk föl tizennyolc város magyar közönsége előtt. Megtettünk összesen vagy negyvenezer kilométert. Még semmit sem írtam erről az útról. Még nem tudom, melyik lesz az a jelenség, az az arc, amely egy napon fölébreszt, s nem hagy majd aludni. Amiként közel öt esztendő után ébresztettek föl – egy Iránba tett utazás – a perzsák, s kínoztak meg alaposan, míg el nem számoltam velük.

– Mégis, milyen meglepetésekkel szolgált említett utad?

– A meglepetések egyelőre apróságok: első napon New Yorkban kiderült, hogy házigazdánk felesége gyermekkorában Pusztakamaráson ugyanabban a patakban mosta a lábát, amelyben ma is tapicskolnak az otthoni gyerekek; a tizedik napon az Atlanti-óceánból kilépett valaki, azt kérdi, tudok-e magyarul, mert ő Marosvásárhelyről elszármazott ember, de még a Clevelandbe sodródott unokahúgomat is ismeri, csak egyelőre nincs kinek elmondja, ugyanis hírből hallotta csupán, hogy romániai magyar írók lépnek föl Miamiban. Vagyis újra abba a helyzetbe kerültem, hogy annak az embernek minden szava engem talált el, mivel a sors kegyeként magam voltam bánatának a célpontja…

273

– Bukarestbe utazván, a vonatablakból találgattam, hogy az ünnepre készülődő ország szívében hányan és kik szeretnének most – hozzám hasonlóan – találkozni Sütő Andrással…

– Várnak Szentkeresztbányára, ahol mindig zsúfolt ház előtt szavalnak a vásárhelyi művészek és a költőink; várnak Farkaslakára, ahol nemrég avattuk föl Tamási Áron szülőházát múzeumnak; várnak Kisbaconba, mivelhogy tiszteletbeli elnöke lennék a Benedek Elek Művelődési Egyesületnek; várnak a választóim Marosvécsre, de ott vár Kemény János is, a marosvécsi kastély kertjében; a sírjához kívánunk emlékoszlopot állítani; várnak Pusztakamarásra a karácsonyi ünnepekre, ugyanis ekkor a legváltozatosabb és legderűsebb a rokonok jövése-menése. Az idén mifelénk nagy tél van, az ottaniak ilyenkor szeretnek mesélni, mikor odakint recseg a hó a láb alatt. De ennek a hangulatát nálamnál jobban megírta Tamási Áron; ifjú korában Nyirő, s véle egy időben a ma kilencvenéves Kós Károly, akihez ez alkalomból ugyancsak el kellett volna menni…

– Mindezért is külön köszönet Sütő Andrásnak, ezért az év végi beszélgetésért. És nagyon boldog új évet!

– Újesztendei jókívánságaimat hadd mondom el a mi Bethlen Gáborunk szavaival: azt kívánom a Magyar Szó olvasóinak, úgy cselekedjenek az új esztendőben, hogy semmi reménységük, mint rossz madzag, a markukba ne szakadjon.

(1973)

Fehér Ferenc

274
Beszélgetés Mezei Andrással

– Mintha napjainkban valamiféle újfajta ragyogást nyerne a magyar irodalomban a metafora, a koncentrált képiség kultúrája. Engedd meg, hogy szerzői esteden, itt a Kossuth Klubban, mégis vitatkozva kérdezhessek, olyan aggodalmaknak adván hangot, melyekben magam nem osztozom: miközben az európai költészet – mondják – messze eltávolodott a „zsúfolt” képekkel terhes versi kifejezésmódtól, mi indokolja a mai magyar irodalomban művészileg és eszmeileg a képiség kultúráját? – kérdezik. Való-e még valamire, és ha igen, mire való a metafora?

– Nem biztos, hogy a képiségtől való eltávolodás föltétlenül minőségi ugrás is a költészetben, valamint az sem, hogy az elhagyott szakasz a fejlődés alacsonyabb foka volna. Az ember önkifejezésének módozatai nem hasonlíthatók a termelés módozataihoz. Ma már nem fonjuk, szőjük magunknak a ruházatot. A modern ipar nem sok hasznát venné a héhelésnek, a kendertilolásnak stb. De önkifejezésünk dolgában öncsonkítás volna elvetnünk például a folklór kincseit. A nyelv nem termelési módozat, amelynek ősi formáihoz nem lehet visszatérni. A nyelvnek egyszer meghódított terei: örök értékek, amelyekkel képessége szerint gazdálkodik az ember. A képiség kultúrája az ember önkifejezésének szüntelen gazdagodásából fakad. A kép: átütő szikra két pólus között, amelynek némelykor roppant távolságát a tárgyias részletezés vagy összegezés képtelen áthidalni. A metafora ilyenformán a széteső világnak is aranyabroncsa lehet. 275Olyan civilizációban, amely mind szigorúbb tárgyiasságra kényszeríti az embert, reális veszély az ember érzelmi világának elsekélyesedése. Milyen a világ a kozmoszban? Fekete, mondja az űrhajós, pedig ezt eddig is tudtuk. Költő erről többet, lényegesebbet mondana egy jó metaforával. Persze, azt is tudom, hogy űrhajót metaforával nem lehet irányítani.

– A jó metaforák mégis irányítják az embert. A tiéddel is így vagyok. Egy-egy jó hasonlat hatás-kvantuma mintha ágyúból lőné ki a képzeletemet. Értelmemet ráirányítja az igazságra. De mit válaszolnál, ha egy irodalomtörténész megkérdezné tőled, hogy „tudatosodott-e” benned az új költészet új funkciója?

– Az ötvenes évek elején megkérdeztem egy kukoricát kapáló mezőségi atyámfiát, vajon tudatosodott-e benne, hogy kinek és minek a tiszteletére dolgozik. Látván, hogy bolondnak tekint, az újsággal nyugtattam meg, melynek vezércikke szerint a földművesek aznap legalább három történelmi esemény, valamint egy jeles hadvezér születésnapja tiszteletére kezdtek el a szokottnál korábban kapálni. Az ember azt mondta: tévedés, mert ő kizárólag a kukorica tiszteletére kapál. Mint észreveheted: a kívülről meghirdetett új funkciókkal szemben gyanakvó vagyok. Új módon szólni? Más kérdés. De mit? Erre nézve nem hinném, hogy akárki légyen is: zsebében az új korparancs, miszerint ma már ez meg amaz a költészet új funkciója. Ha azt mondják: semmiképpen sem az, ami a tegnapi funkciója volt, én megkérdezném: hát a tegnapi mi volt? Homérosz, Dante, Tolsztoj – időszerűtlenné vált funkciók árnyai? És a képvers? A kalapból találomra kihúzott szavak értelmetlen egyvelege? Ettől zendül meg a világ? Meg aztán: elválasztható-e a költészet funkciója attól a közösségtől, amelynek a nyelvén megszólal? S amelynek élete, sorsa, törekvése, kínja, vágya, létérzése, 276eszmélete, eszméletlensége csak épp hogy a szemünket nem veri ki? Én a magam számára ebből merítem a funkció értelmét: egy adott kollektivitásból s a tényből, hogy annak része vagyok, nem pedig a már-már évenként meghirdetett „új hullámokból”. Ezzel nem tagadom a létjogosultságukat. Csak azt, hogy valamiféle új funkciókat gyártó cégnek volnék az alkalmazottja.

– A világ számos országában mind divatosabbá válik bizonyosfajta őskeresés, melytől nem idegen a történelemhamisítás sem. De te mintha ősi-szép szavaidat sem keresnéd.

– Ősi szavainkat nem kell keresnünk, mert megvannak. Itt fészkelnek a nyelvünk tövében. Ősiek és újak együtt. De innen már nagyot kell ugranom, hogy nyelvünk csodálatos gazdagságának kérdését elvegyítsem az őskeresés gyanús fogalmával. Aki tudja: kik az ősei, legföljebb megbecsüli, de nem keresi őket. Aki előkelőbb ősökkel szeretne dicsekedni, mint atyái voltak: valóban turkál, keresgél, az efféle komikus becsvágy pedig nyilván hamisít is. De ez már nem irodalmi kérdés.

– Nem tudom, miért jutott most az eszembe: vajon nem furcsa-e a te képi kultúrád egy inkább franciás kultúrához szokott ízlésnek, mondjuk a román olvasóközönségnek?

– Ha igaz a kissé önkényesnek látszó tétel, miszerint a képi kultúra idegen a francia szellemiségtől, bizonyára furcsa lehet. Legalább olyan furcsa, mintha valaki Párizsban a magyaros kultúrához szokott ízlésnek hódolna. De töredelmesen bevallom: mert olyan közösségbe születtem, amelynek kilencvenkilenc százaléka a „magyaros kultúra” szerint alakította az ízlését, ez a furcsa veszedelem nem aggaszt engem. Ami pedig a képi kultúrát illeti, hadd idézzem a francia szellemiségtől nem idegen Illyés Gyulát: „Erre gondolj: A kép a legcáfolhatatlanabb beszéd.”

277

– Tévedek-e, ha úgy vélem: bizonyos körülmények között szabad és kell is a nyelvből kultuszt csinálni. Szavakból gótikát. Nem egyházi és nem állami templomokat.

– Szabad-e túlzásba vinni, talán éppenséggel öncélúságba fullasztani a nyelv iránti gondot és felelősséget? Történelmi feladatainkat nézve: az efféle kultusz fölöslegesnek látszik vagy legalábbis másodrendű kérdésnek. A beszéd, a nyelv és a nyelvhasználat elvileg és általánosságban, időből, térből kiszakítottan is, éppoly természetes jelenség, engedélyhez nem kötött megnyilatkozás, mint a lélegzés. Hallottál-e államot arról beszélni, hogy alkotmányos jog a légzés, a lábhasználat, kézhasználat stb.? De arról igen, hogy ennek vagy amannak a nyelvnek a használata megengedtetik vagy nem engedtetik meg. Holott az embernek ez olyan természeti joga, hogy ki sem kellene nyilvánítani. Szükséges mégis, mindaddig, míg a század nacionalizmusának hétfejű sárkánya egyebek közt épp nyelvet, anyanyelvet zabál, növekvő étvággyal. Nyelvében él a nemzet, idézzük ma is a reformkor jelszavát, hozzátéve: és az akármiféle nemzetiség is. A nyelv ilyenformán az élet fogalmának szintjére emelkedik. Hát szabad-e az életből kultuszt csinálni? Igen, az egyetlen kötelező kultusz ez részünkről, miután Jean-Paul Sartre úr is bejelentette, hogy az Isten meghalt. Hogy mégis más kor a reformkor? Valóban. De mi a teendő, mikor a nyelvhasználat joga – gyakorlásának ezerágú kérdése – még mindig védelemre szorul? Mi a teendő, midőn a meghirdetett, eljövendő nagyobb nyelvek egyelőre a kisebbeket nézik: lám, melyikkel kezdjük a bábeli zűrzavar megszüntetését? Velem ne kezdjék, mondom joggal én is. Ezt – jogtiprás nélkül – el sem lehet kezdeni, hiszen a globális egynyelvűségnek éppoly spontánul kell létrejönnie, ahogyan a soknyelvűség keletkezett. Évezredek alatt. Akkor tehát valamely nyelvnek a másikkal szembeni türelmet278lensége láttán – aminek ugyebár aggasztó jeleit mutatja ma is a valóság – indokolt és szükséges a nyelv kultusza, épp a nyelvhasználat jogának erősítéseképpen. A sajátosság méltóságának védelmében. Ha pedig valamely egyetemesnek kikiáltott érdek azt mondja: félre a sajátosságokkal, akkor én azt mondom: az egyetemes, míg ilyen a fölfogása, üljön le a fenekére. Így értelmezem én a szavakból épített gótikát, a nem egyházi és nem állami Szótemplomokat.

– „Egyetlen megmaradt uszonyunk a nyelv” – mondod, holott ez nem is kevés, hiszen nyelv nélkül nincs gondolkodás, mely korról korra új szavakat keres. És ha a gondolatok kereshetik a szavakat, miért ne kereshetnék a szavak a gondolatokat? Tapasztaltál már ilyet?

– Mintha tréfás kérdés lenne. Már hogyne tapasztaltam volna! Az ördög incselkedik velem, hogy elmondjam neked: egy napon Gyergyószentmiklósról mentem Csíkmadaras felé, s akkor történt, naphaladás után, hogy bizonyos szavak éppen gondolatokat kerestek. De hagyjuk a tréfát. Szerintem nyelv és gondolat dialektikus egységének ilyen kettészelése nem lehetséges. A szó maga is gondolat. Azt mondom: szabadság. Nem feszül-e ki fejünk fölött menten az emberi eszmék csillagos égboltja? Vagy azt mondom: hitlerbajusz. Nem a borzalom éveit idézi föl ez a fogalom? De jó tisztáznunk, hogy az idézett mondat az egyetlen megmaradt uszony dolgában a Nagyenyedi fügevirág című írásomból való, mely az 1940-es esztendő közállapotait rögzíti. S nem általában a nyelvről és a szavak filozófiájáról, hanem az anyanyelvről és annak használati jogáról van benne szó. Pontosabban: elemi emberi jogok nyílt lábbal tiprásáról. Értekezhettem volna, persze, arról is, hogy keresik-e szavaink a gondolatainkat vagy nem keresik. De jogtiprás esetén – magáról a jogtip279rásról kell beszélni, nem egyébről. Talán ismered a román közmondást: ég a ház, s az öregasszony fésülködik.

– „Repülő” – ezért az egy szóért mit fagyoskodtunk, mondod gyermekkorodra emlékezve; de mi az, amit különösen aláhúznál ebben az összevonásban?

– Engedd meg a helyesbítést: nem gyermekkoromra emlékezve mondom ezt, hanem arról, hogy László unokámmal – legújabb könyvem főszereplőjével – órákon át fagyoskodtunk a télben, új szavakat tanulva. A fáradozásról, az áldozatról van tehát szó, mellyel egy gyermek az anyanyelvét megtanulja. Meg az iszonyatról is, annak elgondolásával, hogy a nemzeti türelmetlenség – mely a fasizmus emlőin nő mindenkor – hányszor vert ki szavakat, foggal együtt is, az emberi szájból – mint amikor baltával vernek széjjel egy Michelangelo-szobrot.

– Nem gondolod-e, hogy a képi látásmód visszaszoríthatja a fogalmi megismerés másfajta látásmódját?

– De nagyon is gondolom. Visszaszorította már Homéroszban is a csodás látomással: hókarú Heléna. Pedig mennyivel sivárabb lehetne ilyenformán: Heléna karja, sajátos pigmentjei folytán stb. De ne legyen ezért harag közöttünk.

– És ha valaki gondolkodásellenesnek, nem intellektuális szemléletnek mondaná, meg tudnád-e védeni, nem magadat, a metaforát?

– „Mindenekfelett nagy dolog metaforázónak lenni: mert egyedül ez az, amit mástól átvenni nem lehet; a tehetség legbiztosabb jele; találóan metaforázni annyi, mint a hasonlót meglátni.” Nyugodtan idézhetem, ugyebár, az öreg Arisztotelészt, mert nem szerény személyemről írta ezt, hanem a metaforáról.

– Valamiféle euforikus fűtöttség üzemelteti szavaidat. Mi a tartalma: a féltés?

280

– Mintha megsejtettél volna valamit e „fűtöttség” ihletforrásából. De ennek magyarázata maradjon máskorra.

– A cselekvésképtelenségben megőrzi-e cselekvőképességét a művészi cselekvés?

– Az írás: tett. Egy adott közösség tudatának befolyásolása, feltöltése a cselekvéshez szükséges szubjektív erőkkel. Ha netán romantikusnak tetszik is: hiszem, hogy a művészi cselekvésnek nem jelentéktelen a szerepe valamely kollektív magatartás kialakításában.

– „Jogaink, mint az akasztott emberek, úgy lógnak szederjes arccal” – írtad egy gyerekkorodra emlékező írásodban. De miért cselekedtél többet így ahelyett, hogy azt mondtad volna: jogtalanságban élünk?

– „Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete.” Kísértet? A halott lelke, mely emberi alakban megjelenik az élőknek? Miért nem azt írta Marx és Engels, hogy a kommunizmus terjedőben? Mert – nézz csak utána – mindketten metaforázók is voltak.

– A hitben fogant bibliai nyelv hordoz-e hitet felekezet nélkül?

– Ha Károli Gáspár nyelvére gondolok: az nem „bibliai nyelv”, hanem a magyar nyelv, melyen a bibliát megszólaltatta. A magyar nyelv pedig nem „hitben” fogant, hanem a magyarságban, amely azt évezredek alatt magának megteremtette.

– Hit-e a költészet tenálad?

– Igen, annak a hite, hogy a másokkal való együttérzés: hatalom. Nem én vettem ezt észre. A költészetnek ősi indítékáról van szó. Hogy kik a Mások? A sorstársaim. Az egyszemélyes üdvösség megszerzésének gondja maradjon a végleges individualizmusé.

– Lehet-e szentírás maga a nyelv? Ha igen, nem gondolod, hogy ez fából vaskarika?

– A nyelv nem szentírás, de kapcája sem akármifajta 281betyárkodásnak. Boldogságunknak nem egyetlen varázsköntöse, de váltóing sem a hiúságok vásárterein. Nem isteni parancsolatok gyűjteménye, nem is öncél, hisz épp emberi céljaink szolgálatában virágzik föl a nemzetek ajkán az Eszmélet jeleként, de Schlemihl Péter árnyéka sem, hogy eladható lenne. A nyelv – nyelvünk – nem szentírás, mert annál is több: szentség, amelynek érvényességét nem érintik világnézeti korszakváltások; szentségünk és szentségtartónk, a magyarság szellemi értékeinek foglalata. S mert máig érvényes meghatározásnak tartom, hadd nyújtsam át neked könyvem – az Engedjétek hozzám jönni a szavakat – mottóját, tisztelettel Jean Pierre iránt is: „A Szó, amely Isten, redőiben őrzi az emberi nem történetét az első naptól fogva, s minden nép történetét annak nyelvében, olyan bizonyossággal s oly cáfolhatatlanul, hogy zavarba ejti a járatlanokat és tudósokat egyaránt.” Lám, ez egyúttal metafora is. Látom, kedves András, megint fölszalad a szemöldököd. Nyelv, szépírás, de még Isten is? Ez aztán fából vaskarika! De csak kívülről nézve. Ahol én állok, onnan igaznak látszik.

Amiként az is igaz, hogy a kérdés maga nem tárgyalható konkrét összefüggéseiből kiszakítottan. Azt mondom: gyermek, és mellé röppen menten az ő nyelvi örökségének gondja. Könyvet írtam erről, gyötrődéseimben a kérdéssel: ki láthatna el a bölcsőig, amely létünk hajnalán a nyelvünket ringatta? Ki mondhatná el, hogy látta Őt pólyáskorában, ajkán az első szavak gyöngy-gügyögéseivel? Már Balassi Bálintot is sebhelyes katonaként vette a karjába. Már vasszögekkel veretett Jézust siratott, hazának, jobbágynak sorsán kesergett, tatárjárást, törökdúlást átkozott, és nem volt egyetlen pihenő vasárnapja.

282

Mert Habsburgot átkozott, szabadságharcot énekelt, vereségeket és felnégyelt hősöket siratott.

Mindenesünk volt a közönyös ég alatt.


Anyanyelvünk!

Hajnaltalan történelmi virrasztások piros szemű pesztonkája.

Senki sem látta őt a bölcsőben, de csecsemőarcát bárki fölidézheti magának, ha lehajol egy cseppet. Nem a földig, nem az alázatig. Hanem ahol egy gyermeki tudat szintjén kezdenek a szavak nyiladozni. Induljatok el vele az anyanyelv ösvényein, és meglátjátok a bölcsőt, amelyért a Kőrösi Csoma Sándorok hasztalan keltek nagy vándorútra.

Akik a hiúságok vásárterein kiléptek önmagukból, egyedül a gyermekkel jutnak vissza az egyetlen lehetséges otthon égtájai alá. Mit csináltál a rád bízott talentumokkal? Nincs más számonkérés, csak gyermekeink tekintetében.

Ahány anyanyelvi szóra váró gyermek: jövőnknek megannyi lámpása a meglódult időben.

(1978)
283

– Nem panaszkodhatunk, igazán jól kezdődik számunkra ez az esztendő, Sütő Andrást a bécsi Akadémia Herder-díjjal tüntette ki. Miközben nézőink tisztelgő gratulációit tolmácsolom, a díjról kérdeznélek. Hazai, kimondottan irodalmi sajtónkban keveset olvastam az alapítványról, vagy lehet, az én figyelmemet kerülték el a közlemények.

– Hát van, ami elkerülhette, például láthattad, az Utunk apró hírei között csak megjelent a hír. Persze, nem kimondottan irodalmi sajtóban, mégis olvashattál egyet-mást, A Hét-ben például vagy a Megyei Tükör-ben, a sepsiszentgyörgyiben. Hát, én köszönöm – folytatólag – a gratulációt. Hozzá kell tennem, hogy megítélésem szerint – ez nem álszemérem – nem én vagyok az egyetlen, aki a romániai magyar írók közül ezt a díjat megérdemelte volna. De hát most ezt ne vitassuk, ha rám esett a választás, én úgy próbálom ezt felfogni, hogy talán nem is annyira az eddigi munkásságom nagy értékelését jelenti, hanem inkább biztatást és azoknak az elvárásoknak a megvalósítását, amelyekről az ötvenedik születésnapomon Illyés Gyula is írt például, joggal és biztatólag.

Mondjak valamit a Herder-díjról magáról?

Sokat nem mondhatnék és az idő sem engedi meg. Talán csak annyit, hogy elgondoltam, Herder bizonyára nem sértődne meg, ha azt hallaná, hogy azon a nyelven köszöni meg az ember a bécsi egyetemen ezt a díjat, amelynek a kihalását ő megjósolta. Megjósolta, de ugyanakkor azzal az érdeklődéssel, amelyet a kelet-európai né284pek szellemi élete iránt tanúsított, valamiképpen meg is cáfolta önmagát, mert hiszen Herder az elsők között fogalmazta meg, Goethe korában, a sajátosság méltóságának jelentőségét az egyetemességhez viszonyítva.

– Éppen erről zajlik a vita az Igaz Szó-ban.

– Erről zajlott a vita is az Igaz Szó-ban, úgy látszik, ezek szerint nem valami nagy újdonságot vetettünk föl. Ha kicsit utánanéz az ember Herderben, akkor ugyanezt veheti észre, az ő felfogása ebben a kérdésben sok tekintetben rokon igen sokunk felfogásával: az egyetemesség, az valójában a sajátosság önértékének a következményeként jön létre. Vagyis, egyszerűbben szólva, a vizek a forrásukból indulnak a tenger felé és nem a tengerből a forrásuk felé.

A vita, melyet említettél, részben ugye erről is szólt, most már úgy néz ki, hogy le is zárul. Természetesen, egyelőre nem sok eredménnyel. Nekem meggyőződésem, hogy azt, amit néhány író elkezdett vitatni, a sajátosság méltóságáról, tehát a mi konkrét nemzetiségi létünk konkrét kérdéseiről és ezeknek a viszonyáról, az egyetemesség szempontjából nézve, ez a vita tovább folytatódik, ha nem is irodalmi lapjaink hasábjain. Maga az élet folytatja tovább, ennek a nemzetiségnek a léte veti föl nap mint nap, óráról órára és percről percre. Olyan gondokról és problémákról van szó, amelyek közel kétmilliónyi népet foglalkoztatnak, és föltehetőleg százötven író oda fog figyelni arra, amit milliók vetnek föl magukban vagy nyilvánosan.

– Szeretném, hogyha Sütő András megosztaná velünk gondjait, gondolatait, amit a Herder-díj átvételekor mondana el ott Bécsben.

– Nem tudom még, mit fogok mondani. Egy bizonyos, hogy ez a díj a népek testvériségének a szimbólumává lett. A népek kölcsönös megismerésének a jegyében osztják ki 285azoknak, akik valamit tettek ezért a kölcsönös megismerésért, amelyre nagyon nagy szükségünk van. Mert hiszen abszurdnak tűnik, és valójában az is, hogy teszem azt, Európának ezen a táján élve többet tudjunk Párizsról, Londonról és Chicagóról, mint amennyit a saját szomszédainkról tudunk: a románok a magyarokról, a magyarok a románokról, bolgárokról, csehekről, lengyelekről. Ez önmagában – gondolom – olyan eszme és olyan gondolat, amit majd el lehetne ott mondani. Különösen, ha azokkal találkozunk, akik maguk is a maguk országában ennek a vágynak vagy ennek a gondolatnak a jegyében tettek egyet és mást. Gondolj arra, hogy az elmúlt esztendőkben a Herder-díjat egy Tudor Arghezi, Zaharia Stancu, Eugen Jebeleanu kapta, vagy Franyó, aki nemrég hunyt el, aki a műfordításaival épített számtalan aranyhidat a népek között. Gondolj Kodály Zoltánra vagy Illyés Gyulára, vagy Pendereckire, ugye, a lengyel zeneszerzőre.

– És azt már lehet tudni, hogy a Herder-díj birtokosaként kit ajánlasz tanulmányútra?

– Igen. Én úgy gondoltam, és nem csak én, hanem több kartársam, akivel meg is beszéltem ezt a dolgot, hogy ösztöndíjasként, ami a díjazottnak joga (mármint, hogy javaslatot tegyen ösztöndíjasra), a fiatal és nagyon tehetséges költőt, Szőcs Gézát javasoljam. Hogy miért Szőcs Gézát? Hiszen valóban sokan vannak fiatalok és tehetségesek. Talán mert az én olvasmányélményeimben leginkább Szőcs Géza közelíti meg a fiatalnak azt az eszményét, melyet én látni szeretnék.

– Olvasmányélményről szóltál, Kányádi-kötetet láttam az íróasztalodon.

– Igen. Most kaptam nemrég tőle, nagyon kedves dedikációval. És amikor beléptél, éppen valamifajta önkritikai hangulatban nézegettem a könyvet. Ugyanis, amikor a vita, az említett Csipkerózsika-vita kapcsán – tehát, 286hogy alszik-e vagy nem irodalmunkban a nemzetiségi problematika – valamiképpen a sietségben és az indulatban talán túlságosan leszegényítettem azoknak a jelenségeknek a körét, amelyek arra mutatnak, hogy hát nem mindenki megy el fásultan, ugye, egy alvó Csipkerózsika mellett. Többek között itt van Kányádi Sándor, akinek ez az utolsó kötete is ragyogó igazolása annak, hogy szenvedésszerűleg, a nagy terhek viselésének a konokságával hurcolja, cipeli ezt a problematikát. És ebben a könyvében újra azt igazolta, hogy minden idegszálával erre a nemzetiségi létre tapad, és hogy e sajátosság méltóságával jut el az egyetemes mondandóhoz. Kányádinak ez a kötete, amely talán a legtöményebb minden eddigi kötetei között, megrendítően vall nem csupán egy nemzetiségi tömeg létezéséről, nem csupán a költő személyes állapotáról, hanem az emberiségnek azokról az aggodalmairól is, amelyek századunkban ütötték fel a fejüket.

– Nem hagyhatom ki a kérdést: mit üzent az utóbbi időben Pusztakamarás, a Mezőség?

– Nemrég jártam otthon. Nehéz arra válaszolnom, hogy Pusztakamarás mit üzent, inkább talán azt mondanám el, hogy mi foglalkoztat engem – ha akarod, esztétikai gondnak is nevezhető – az utolsó otthoni látogatásom kapcsán. Megfigyeltem egy gyermeket, aki az autóbuszra várt. Reggel hat órakor Mócsra indult. Táskával a hátán, az iskolatáskájával, ötödik osztályba, a mócsi magyar nyelvű iskolába. Ezt az utat elkezdte most, hogy ötödikes lett, és talán három-négy esztendőn át folytatja majd, mivel Pusztakamaráson az utóbbi tizenöt-húsz esztendőben nem sikerült visszaállítani az ötödik osztályt. Elgondoltam, hogy ennek a gyermeknek a sorsa mennyivel perspektivikusabb, mint az enyém lehetett a negyvenes években, és mégis mennyivel nehezebb a munkája azzal, hogy hajnalban kél és tíz kilométert némelykor gyalogol is egé287szen Mócsig, azért, hogy este hazatérve másnap újrakezdje ezt az utat. A sofőrök ismerik, a román sofőr nagyon kedvesen maga mellé ülteti mindig, némelykor ingyen is, mondván, hogy „Andriska al nostru”. De „esztétikai” gondként, idézőjelbe téve az esztétikait, az foglalkoztat, milyen nagy csoda lenne valami olyasmit írni, hogy ennek a gyermeknek egy parányi kicsi pusztakamarási Bethlen Kollégiuma támadjon, ahol reggel szól a harang, fölkél, lerohan az internátusból a konviktusra, megreggelizik, és ott van húsz-harminc lépésre a meleg, befűtött osztály, és ott tanulhat.

– Harang a szélben készülő köteted címe. Milyen szélben is ver ez a harang?

– Hát, ha én azt elmondanám, nagyon hosszadalmas lenne, mi megfagynánk itt kinn ebben a nagy télben, és a nézőink, azt hiszem, el is aludnának. De ha kíváncsi lennél néhány mondatnyira belőle, akkor én felolvasnék a kéziratomból. De menjünk be a házba.

S most, hogy a kertből bejöttünk, néhány szót még a Kányádi-kötetről. Úgy értelmezem, hogy a költő közösségi gondjairól van szó, már az első szájnyitásra is. Azt mondja: „jönnek hozzám hajnalonta / ködbe bújva lopakodva / jönnek hozzám hajnalonta / / honnan jönnek mit akarnak, / csontomig ki mért takarnak? / csontomig ki mért takarnak.” Nem olvasom tovább, Kányádi szebben mondaná. Csak a kérdés foglalkoztat: mért éppen hozzá kopognak be?

Mert, azt hiszem, ismerik az emberüket.

Bár így ismernének valamennyiünket.

Most pedig a megígért néhány gondolat a prológusból, új regényem prológusából:

„Az ének, amely kezdetben előttünk járt, majd azután a nyomunkba eredt, hogy mint apró lidérclángokat egybetereljen minket, amire fölcseperedtem, mintha elunta volna 288önmagát is, bennünket is, átcsapott saját ellentétébe. Elnémult észrevétlenül. Belefájdult a fülünk is. Nem halljátok, emberek, hogy elhallgatott? Akkor kezdtük csak igazán szeretni és hiányolni, ahogyan fölsír a nádas, miután esti madarai kiröppentek az égtáj minden irányába. Elenyészett énekünk szárnyas metaforája nem hagyott nyugton. És mind gyakrabban emlegettük föl magunk között a gólyát, amely képzeletünkben az első világháború négy esztendeje alatt, míg szüneteltek az évszakok s a lakodalmak, odafagyott a zimankós időkben megfeketedett boglyára. Kivárta hát ő is a pokoltánc végét, kelepelő hangját elveszítve közben. Azért mégis jelen volt közöttünk. Belopta magát a mindennapi köszönésünkbe is. Akár Jézus titka az őskeresztények szavában egy-egy rejtelmes célzásba, jégre vetett mozdulatba, homlokráncba fészkelte el magát. Föltűnt az iskolai könyvekben. Krétarajzként kelepelt utánunk a templom fekete faláról, és meglebbentette szárnyát a gyermekek tavaszi játékaiban: Gólya, gólya, gilice, mitől véres a lábad?

Téli estéken bekopogott hozzánk a szomszéd és a szíves hogy-és-mint-vagyunkra ugyancsak őt, a búsuló gólyát helyezte, mintegy világító lámpásként a poharas asztalra. Köszönöm. Hegyen ülő búsan nézett le róla. Fejemet fölkaptam ilyenkor a Mikszáth-regényből, odahagytam A fekete város-t, Szent Péter esernyőjé-t is a szélbe hajítottam, lélekszakadva rohantam vissza a jelenbe, s akár egy összeesküvés tanúja, a titkos jelszó párját vártam az apám szájából. Ami nem is maradt el rendszerint. Ha közben kiment is a kutyát elereszteni vagy a kiskaput becsukni, amitől csak nőtt a szorongásom, visszajöttében megállott a ház közepén, óvatos pillantást vetett az ablakra, sőt némelykor a függönyt is elhúzta, majd így szólt: Mint a boglya tetejéről a gólya. Úgy mondta ezt, a helyzethez illő Martinovics-mosollyal, hogy vártam, valaki mindjárt be289lő az ablakon. A kék szemével megnézett egyenként valamennyiünket, anyámat, nagyapámat, s legutoljára megint a hegyen ülő szomszédot, aki látván, hogy a szavak szentelt permetéből mindenkire jutott egy preccentés, határozott bólintással összegezte az elhangzottakat: Ez már tény és való. Ez már tény és való.”

(1979)

Csáky Zoltán

290

– Karácsony szombatján papírból készített szárnyakkal, földig hulló fehér hálóingben, a kopacra nyírt fejet övező rózsaszínű koszorúval útra, jóhírjelentésre, betlehemezni készen állt a kislegény. Az anyai tekintet az egekre szegeződött, mondván: „Mintha nem is a földre születtél volna!” S ha a létra fokáról elrugaszkodott angyali repüléspróba a búzagazt szemelgető tyúkok között végződött is, estére elindult a tarka társaság: királyok, szolgák, angyalok, pásztorok, s egy bús apa: Szent József. Íme, a közösségi élmény, a játék, a színházteremtés ősi mozdulata! Az Anyám könnyű álmot ígér-ben személyes élményként olvasható. S vajon a film hogyan lett élménnyé a pusztakamarási világban?

– Gyermekkori filmélmények? Hát csak egy van tulajdonképpen. De hiszen én ezt már meséltem neked. Talán hét-nyolc éves lehettem, és híre ment Kamaráson, hogy román szerzetesek jöttek egy csodálatos masinával, amely mozgó embereket vetít a falra. Tojás, liszt, miegyéb volt a belépti díj. Úgy emlékszem, a két tojást kiloptam volt a ketrecből, büntetés alatt, mivel anyám vízért küldött a kútra, s izgalmamban, hogy kimaradok a csodából, az üres vedret elhajítottam: sehova se megyek, a papok várnak engem!

Jézust láthattam azután rajzfilmen; a keresztre feszítést, a levételt, a feltámadást meg a félig-meddig sikerült mennybemenetelt. Talán még a rugó sem volt akkor föltalálva, ugyanis az egyik pap – mintha kapatosan szecskavágót működtetne – kézzel kurblizta föl Jézust a hegyre, s 291valahányszor megszusszant a homlokát törölgetve, a Názáreti is megpihent a kereszttel a hátán. Mereven, a cipekedésben megnyúlt arcvonásokkal nézett le ránk a falról: meddig tűritek ti még ezt? Én úgy sajnáltam szegényt, alig vártam, hogy a gépkezelő pópa kifulladjon, a Jézus felé hajított kövek megálljanak a levegőben. Mikor aztán a barát beesett a padok közé, Jézus megállt az iskola ablakának szintjén, pedig őt a magasság várta bárányfelhőkkel és trombitás angyalokkal. Örültem, hogy annyi szenvedés után ottmaradt közöttünk, zsebkendőmmel a sebes kezét beköthettem.

– Kollégistaként Enyeden gyakoribbak voltak az élmények?

– A nagyenyedi Bethlen Kollégium diákjait – talán havonta – sorakoztatták moziba, de csak az örömre emlékszem, hogy kimozdulhattunk az internátusból. Filmre egyre sem emlékszem.

– Amidőn Balogh Edgár hívására a Kolozsvárott megjelenő Világosság munkatársa lettél, a mindennapi penzumban kritikaírás is szerepelt. Tudunk színházkritikáidról; filmre nem vonatkozott hasonló megbízatás?

– 1945-ben Chaplint láttam Kolozsvárott A diktátor-ban. Mivel ez idő tájból semmi egyébre nem emlékszem, föltételezem, hogy nem jártam moziba. Azóta sem járok. Ez nem lebecsülése a műfajnak. Sok-sok évvel ezelőtt ugyanis megpróbálkoztam a moziba járással, csömört kaptam a történelmi idillizmustól, például a második világháború dolgában. A győztes mindig bátor, leleményes, az ellenség ostoba és nevetséges. Főleg francia filmekben. A dolgok ilyetén állására való tekintettel a háborút két óra alatt kellett volna megnyerni, nem négy esztendő áldozatával. Meg aztán, ahol a fasizmus uralma alatt csend volt és kényszerű meghúzódás: akkora nemzeti ellenállások születtek filmen, hogy az ember a fejét kap292kodja. Ha létezik hamis tudat a fasizmus borzalmait – és átmenetileg borzalmas erejét – illetőleg: a rossz filmeknek tulajdonítható elsősorban.

– Forgatókönyvek azért íródtak: a Kastélylakók, aztán a Zászlós Demeter ajándékélete, s nemrégen egy újabb könyv részletét olvashattuk az Igaz Szó-ban…

– Engem sose vonzott a forgatókönyvírás. Filmrendezők csábítottak bele néhány esetben. Végül rá sem ismertem eredeti novellámra, elbeszélésemre. Igaz, nem is találtam olyan rendezőre, mint például Kakoiannisz.

Ami az utóbb közölt kis részletet illeti, az egy fiókban maradt filmforgatókönyv fejezete. Tulajdonképpen egy még meg nem írt elbeszélés – a Kezek – negativistának bizonyult változata.

– Széppróza, regény, dráma átfordítható-e igazán a film nyelvére?

– Elvileg mindenből lehet jó filmet készíteni: regényből, novellából is… Drámából is. Bár amikor azt látom: X. drámája alapján készült a film, már borsódzik a hátam a rengeteg szövegtől. A film: a kép nyelvén beszélő műfaj, minden pillanatnyi cselekvéssel, szűkszavúsággal, ahogyan az űrhajósok beszélnek a földi állomással. Így gondolom legalábbis.

– Evvel a tartózkodással magyarázható, hogy a Csillag a máglyán filmváltozatát mint forgatókönyvíró nem jegyzed?

– Jómagam nem vállalkoztam, nem is vállalkozom egyetlen drámám filmre vitelére sem. Lelketlen munkának érzem. Nem elleneztem persze, hogy Ádám Ottó megfilmesítse a Csillag a máglyán-t. Nem tudhatom, egy rendező művészszeme mit csal elő az eredeti szöveg rétegeiből.

– Irodalom és televízió képi látásmódjának összefüggéséről miként vélekedsz?

293

– Úgy gondolom: a képi látásmód más az írásban, más a képernyőn. Vörösmarty két sora például: Elhiszem, mert két leány jő, két parányi mézedény. A képernyő ezt elmondani, érzékeltetni nem tudja. Épp ezért nem is féltem tőle az irodalmat.

– Az Anyám könnyű álmot ígér színpadi változatát Szabó József készítette el, s mutatta be Nagyváradon, s nemrégiben Cseresnyés Gyula vitte sikerre Temesvárott, a Magyar Televízió pedig Katona Márta dramaturgiai közreműködésével, Sík Ferenc rendezésében készítette el az újabb változatot…

– Az Anyám könnyű álmot ígér című könyvem dramatizálására nem vállalkoztam két okból is: az elvégzett munka körül nincs mit időzni, mert új feladatok várnak. Nem színpadra írtam, nem tudhattam, mit lát benne színpadra valót a rendező, Szabó József.

– A színpadi változat a minap könyvben is megjelent a Magvetőnél, némi pontatlan adatolással. Nem a kolozsváriak, hanem a váradiak járták be a Székelyföldet kivételes sikerrel. Minő hozománya volt az előadás-sorozatnak?

– A váradiak előadásai mindenütt, ahol megfordultak, a székely paraszti közönséget nem a könyv felé fordították elsősorban, hanem saját történelmük felé. Szenvedélyesen vitatták, hogy mit kellett volna tenni másképpen az ötvenes években. Ami talán halvány jele lehet annak is, hogy a jövőben jobban tudják, mit kell cselekedni. Ennek az előadásnak az úgynevezett aktualitása, amit egyesek pejoratívan értelmeznek, időben tartósabb emberi gondokat sugallt a nézőbe. Gondolom, hasonló tanulságokkal szolgált volna a temesváriak előadása is, ám a főszereplő, Fábián Ferenc tragikus halála folytán ez a színpadi változat megszűnt létezni.

– Milyen társadalommozgósító-közösségteremtő erőt látsz a televízióban?

294

– Gondoljuk el, hogy Kossuth e csodamasinával kezd el toborozni; hogy a Nemzeti dal-t televízió közvetíti annak idején… Van-e más mód, hogy egyetlen kiáltás, jajszó, egyetlen riasztás hamarabb jusson el milliók, százmilliók fülébe?

– Sokan inkább a megosztást és a tudatzavar jeleit észlelik…

– A televízió megosztó – embert embertől eltávolító – szerepéről ma sokat beszélnek. Nem tudom: kellő okkal-e? Számos negatív következménye – vagy föltételezett következménye – ellenére azt tapasztalom például, hogy szétszórt emberi közösségeket gyűjt egybe. Szülőfalum magyar lakói a góleszben a televízió megjelenése óta kérdik csak egymástól: láttad-e tegnap este a szatmári színészeket, a vásárhelyieket? Hogy jó volt emez és amaz, hogy X. kiváló színész… Ha pedig a húsz éve nem látott rokont csak azután üdvözlik, hogy a képernyőn a nagy csata lezajlik: ezért a televízió nem hibás. Emberi erkölcsök dolga ez. Vagy nemzedéki kérdés? Annyi bizonyos, ha Pusztakamaráson belép a szomszéd, anyám elfordul menten a televíziótól, „de nézze csak nyugodtan, Berta néni drága, nem zavarom”. „Ó, dehogyis zavarsz, hagyjuk a fenébe, voltatok-e tegnap a vásárban, fáj-e még a lábad?” – mondja anyám. Az élő, eleven kapcsolatot semmi sem pótolja, semmi sem fogja megsemmisíteni. A közelséget a távoli soha pótolni nem fogja. Kényszerűségben szétesett közösségeket végül ugyancsak a kényszerűség gyűjti egybe. Individualisták, süketek és karrieristák végül az Időnek közös markába kerülve sóvárognak megértő pillantásért. Nem a képernyőről. A mellettük állótól. A századvég – reméljük – nem hajigálja még inkább széjjel az embereket, hanem inkább közös tűzhely, közös eszme, közös szenvednivaló köré gyűjti őket törvényszerűleg. Tőlünk távoli kontinensen száz kilométerekről gyűltek össze szo295bafestők, papok és műépítészek, hogy meghallgassanak egy Kányádi-verset – a szerző előadásában. Hányszor hallottam a figyelmeztetést: ne szorgalmazzuk szombaton estére az irodalmi műsort, jön az a Kojak, szétveri a népet. Az aggodalmat zsúfolt házak tagadják bárhol e tájon. A nép mindig tudja, mire van szüksége. Csak az a bizonyos gyertya nem egyformán fogyogat az emberi körmökön. Láthatja bárki, ha jobban odafigyel: az elveszettségből kászálódik ki – utolsó pillanatban – egy közösségi tudat. Némelykor éppenséggel az utolsó kenet felvételekor. Ez is valami. Azok számára, akik az elhunyt damaszkuszi útjáról így vélekednek: mégis meggondolta magát. Mitől vajon? Hát például attól, hogy már-már elfelejtett szülőfaluját, rokonságát látta viszont a képernyőn. Anyjának szavait hallotta újra – szívében kései megbánásokkal. Egyebek között efféle csodákra volt képes a mi romániai magyar televíziónk…

– Családi körtől a magyar anyanyelvűek tágabb közösségéig… hogyan vélekedsz az összetartozásról?

– Ahogyan Illyés Gyula fogalmazta volt: az ötágú síp jegyében. Ezt minden ép elmének el kéne fogadnia.

– A közeli napokban Bécsbe szól a meghívó: a Herder-díj átvételére. Miként fogadtad a kitüntetést?

– Megítélésem szerint nem egy műnek szól ez, s bizonyos, hogy nemcsak olyan munkáimnak, amelyeket német nyelven megismertek. Főképpen a romániai magyar irodalom iránti figyelem folyamatos megnyilvánulásának tekinthető. Aminek tényeit hosszú idő óta tapasztalhatjuk az osztrák szellemi életben. Úgy gondolom, éppen ezért, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ezt az elismerést talán megérdemelte a romániai magyar irodalomban. Itt van éjjeliszekrényemen egy nemrégen megjelent kötet, Kányádi Sándor Szürkület című versgyűjteménye. Vissza-visszatérve lapozgatom és olvasom éjszakai csön296dességemben. Ez a líra arról vall, hogy Kányádi Sándor nagy terhek viselésének konokságával hurcolja ugyanazt a problémát, amit magam is művekben igyekszem megfogalmazni. Kányádi megrendítően vall a sajátosság méltóságáról, s nem csupán egy nemzetiség létérzését fejezi ki, hanem azt is, ami egyetemes aggodalom. S ez nem egy generáció kérdése és feladata, hanem az utánunk jövő generációknak is kiméretett. A Herder-díjhoz kapcsolódó ösztöndíj személyi döntésében is igyekeztem ezt kifejezésre juttatni. A döntés joga ugyanis a díjazotté, de megbeszéltem írótársaimmal is, s velük egyetértésben Szőcs Gézát jelöltem az egyéves bécsi tanulmányútra. Szőcs Géza azt a vonulatot képviseli a romániai magyar irodalomban, amit én látni szeretnék.

Kérdésed személyes vonatkozására áttérve: magamra nézve a díjat biztatásként fogadom, abban a jelben, ahogyan Illyés Gyula is jókívánságát küldte ötvenedik születésnapomra, a Tiszatáj-ban. Megtiszteltetés és egyben kötelezettség ez a díj, hiszen az elmúlt években a kelet-európai népek olyan kiválóságai kapták meg, mint Tudor Arghezi, Zaharia Stancu, Miroslav Krleža, Németh László, Illyés Gyula, Kodály Zoltán, Krzisztof Penderecki. Herder úr bizonyára nem sértődne meg, hogy a róla elnevezett kitüntetést azon a nyelven köszönik majd meg, amelynek kihalását másfél századdal ezelőtt megjósolta. A díj pedig a népek testvériségének szimbólumává lett. Azt is jelezve természetesen, hogy az egyetemességhez a népek legérvényesebben a sajátosság önértékével járulhatnak hozzá. A sajátosság megőrzése ugyanis minden korban az egyetemes értékek gazdagítását jelentette. Jogunk tehát, hogy a testvériesség eszméjének minél teljesebb kibontakoztatása és gyakorlása közepette is, ki-ki a maga nyelvét, kultúráját megtartsa és művelje. Csak így nyeri el értelmét a testvériség fogalma is.

297

– Bécsben bizonyára alkalom lesz a hivatalos és a személyes beszélgetésekre is. Herder jegyében…

– A központi ünnepségen másnak a tiszte lesz mindannyiunk nevében megköszönni a kitüntetést, de a Pálffy-palotában rendezendő hivatalos együttléten én is felszólalok. Mondandóm természetesen az alkalomhoz kötődik. Herder mély bölcsességgel olyan gondolatok sokaságát fogalmazta meg, amelyeknek érvényességét az Idő nem gyengítette. Bár csak a beteljesülés csekély jelét is látnánk arra nézve, hogy az emberi természet célja a humanitás, ahogyan Herder megfogalmazta. És, tovább folytatva, „az ész és a méltányosság az idők folyamán egyre több teret nyer az emberek között, és elősegíti a tartós humanitást”. Ismerjük a Herder úr óta történteket. Közelebbi és távolabbi példák sokasága bizonyítja, hogy humanitás és méltányosság dolgában emberek, népek, nemzetiségek között nem csökkentek a tisztáznivalók. Gondolom, hogy mindazok, akik Európának e tájáról Herder jegyében összejövünk, a történelmi egymásrautaltság felismerésében őszintén beszélhetünk mindazokról a tennivalókról, amik a testvériesség kimunkálásában, megerősítésében, a kölcsönös megbecsülés eszméjének ápolásában még reánk várnak.

– Beszélgetésünk elején ama ártatlan gyermekkori jóhírjelentő karácsonyi játékot említettük. Elmondhatom, hogy írói törekvésedben ma sem vélekedel másképpen. Most se más az ambíció, mint hogy munkáiddal jelképesen házról házra járva a közösséget szolgáld. Talán csak a hóhullásos idő nehezékét egyre inkább érezvén, az önfeledt hírmondás fordult GOND-jelentő szándékba.

– Ezt igazán szépen mondtad. Most már csak a nehezebbje marad még: a szándékokat meg is valósítani.

(1979)

Ablonczy László

298

Írásaival először az ötvenes évek elején találkoztam. Attól kezdve, ha csak tehettem, minden hozzánk is elkerült munkáját igyekeztem elolvasni.

Sütő Andrást így hát régóta ismerem, de személyesen csak most találkozhattam vele. Nem önvigaszképpen mondom, de az a pályatársam és bátyám, aki az erdélyi dolgokban s így az ottani irodalom ügyeiben is a legavatottabb, nos, még ő is csak most találkozott először Sütő Andrással. Pedig éppen a Magyar Nemzet hasábjain ő volt Sütő András első hivatott méltatója.

Munkái mindent megvallanak, nemcsak az íróról, az emberről is. Az Anyám könnyű álmot ígér, az Engedjétek hozzám jönni a szavakat szívszorongató tényanyaga régen túlnőtt azon a tájon, ahol fogant. Látomássá lobbanva, mindenütt hatnak művei, ahol magyarul olvasnak. Drámáit nemcsak magyar színpadokon játsszák, a belőlük sugárzó emberség más népeknek is igyekszik példát mutatni.

Nemzedéktársak volnánk, de gondjaink is közösek, akár Pusztakamarásról, akár Mezőhegyesről essék szó, noha oly távoli tájak ezek, hogy tán hírből sem ismerik egymást. És a ránk testált történelmi tudat is közös, akár Gyulafehérvárott, akár Visegrádon kiált ránk emlékeivel – s bármily nehéz is: Mohács és Arad ugyancsak közös eszmélkedésre hív bennünket.

A közelmúltban két alkalommal is megfordult nálunk. Átutazóban járt itt: Bécsbe sietett a Herder-díj átvételére, s 299most onnét ugyancsak sietősen igyekezett haza Marosvásárhelyre.

Az alábbiak kétszeri beszélgetésünk rövid foglalata.

– A Nagyenyedi fügevirág című kötetben az egyik úti tűnődés, a Perzsák távoli tájra, távoli időbe vezet el. Ám úgy gondolom, nemcsak mi, mai magyarok okulhatunk belőle, de a többi közép-európai nép is. Mi hát a Perzsák tanulsága?

– Hogy a népeknek genetikus szellemük is van, amit legtartósabban a nyelvük hordoz. De ne beszéljünk az én Perzsák című esszémről anélkül, hogy az olvasó ne tudná: miért kerül most szóba. Mert különben az ajatollahra gondol – óhatatlanul.

– A Perzsák az asszimilációs törekvés, a nyelvi és kulturális imperializmus Nagy Sándor-i példázata. Mint tudjuk: a hírhedett szúzai menyegzővel tízezer perzsa lányt kényszerített feleségül menni görög és macedón katonáihoz. Elrettentő példa, de vigasztaló is. Beolvasztó törekvésével kudarcot vallott. S nemcsak azért, mert meghalt időnap előtt, hatalma teljében, hanem azért is, mert az elnyomottak genetikus szelleme a hódítás eszeveszett vágyánál erősebbnek bizonyult.

– Hogy lehet-e ma is okulni belőle? Természetesen. Bárkinek és bárhol.

– Korunkban az asszimilációs imperializmus másféle eszközöket használ, és szúzai menyegzők nélkül és könnyedén beolvaszthatja a kisebb népcsoportokat. Elég példával szolgál erre Európánk néprajzi térképe. Minap olvastam valahol, hogy az angol partok mentén szomorkodó Man-sziget őslakói nyelvét, a manxot már csak egyetlen ember beszéli. Pedig az angolok nem is akarták talán a manxokat asszimilálni. És a többiek: a walesiek, skótok, bretonok, baszkok és katalánok – hogy csak az ismertebbeket említsem. Rájuk milyen sors vár? Noha mindenütt másképpen 300érvényesül a népi-nemzeti identitás fogalma, úgy látszik, az angol, francia és spanyol társadalom fölszívó ereje elől aligha tudnak kitérni. Vagy van erre ellenszer?

– A természetesnek minősített asszimiláció mindenkori folyamata nyilván a jövőnek is érthető-indokolható jelensége marad. A mesterségesen „elősegített”, az erőszakolt azonban mindinkább szembetalálja magát a nemzetiségek törvényszerű eszméletével, a sajátosság méltóságának erősödő tudatával. Bábel sokszínűségében él az emberiség, amit ma már nem csupán a titkolt óhaj tartósít, hanem az emberi jogok tisztázásának erős akarata is – világszerte. Erről sokat lehetne beszélni, de beszélnek immár a közismert tények.

– Erdélynek különleges szerepe van a magyar történelemben is. A két világháború között az ottani nemzedék szívesen vállalta a transzszilvanizmus eszméjét. Ki volt e gondolat szülőatyja, s eszméi hatnak-e még?

– Van, aki e fogalom gyökerét a Bethlen Gábor-i korszakban keresi. Az is a történelmi kényszerűségek korszaka volt. Az első világháború után Kós Károly nevéhez fűződik leginkább. Irodalmi vonatkozásban – mint beszűkülési tendenciát – Babits például joggal kérdőjelezte meg. Sokat írtak, vitatkoztak erről. A kérdésre sommásan lehetetlenség válaszolni. Meggyőződésem szerint ma már idejét múlta ez az eszmevilág. Azokat a társadalmi, etnikai, szellemi kérdéseket, amelyek e fogalomban és körötte kavarogtak, más – a mai valóság diktálta – szemszögből kell megközelíteni.

– Az olvasók Sütő Andrást Budapesten és Debrecenben, vagy Pozsonyban, de akár Párizsban is magyar írónak tekintik. Hová sorolja magát az erdélyi magyar irodalom?

– Mi úgy mondjuk: romániai magyar irodalom. Mert például Bukarestben vagy Temesvárott is erős osztagai vannak. S nem mai keletűek. Hogy hová sorolja magát? 301Nemcsak egy népnek: irodalmának is van genetikus szelleme. A romániai magyar irodalom nyelve, hagyományai révén, az egyetemes magyar irodalom része. Ugyanakkor Románia Szocialista Köztársaság mai kultúrájának is alkotó tényezője.

– Hogyan múlnak ott az író napjai?

– Ahogy az írásaimból is következtetni lehet rá.

– Mi, akik a középnemzedékhez tartozunk, generációnk Erdélyben élő csapatát számon tartjuk, hiszen könyveik – a közös könyvkiadás jóvoltából – többé-kevésbé Magyarországon is elérhetők. De mi van a fiatalokkal? Én például Farkas Árpád jeles költészetét alig-alig ismerem. Két kötetét Bukarestben olvashattam el; versei olykor folyóiratokban bukkannak elém.

– Valamiképpen túl kell lépnünk a közös könyvkiadás mai keretein. Könyveinket a közös érdeklődés arányában kellene „elbővíteni”, hogy Misztótfalusi szavát használjam. Minálunk is van bizony meglepő és megújító tehetség. Farkas Árpád például a legjobbak közül való, érdemes őt is jobban megismerni.

– Hogyan élnek ők, a fiatalok?

– Kevés közöttük az úgynevezett „szabadúszó”. Nagy részük lapoknál, kiadóknál, művelődési intézményekben is dolgozik. Jómagam 1945 óta dolgozom szerkesztőségben.

– Eljutnak-e a romániai magyar írók könyvei mindenüvé, mondjuk például a moldvai csángó magyarokhoz? Például Sütő András munkáit hiába kerestem Váradon, Székelyhídon vagy Bukarestben, nem juthattam hozzájuk.

– Ez nemcsak példányszám: terjesztés kérdése is. Hogy melyik mennyit rendel valamely könyvből. Mennyire ismeri őt a megrendelő személy, milyen a helyi igény stb. A bukaresti Kriterion eléggé nagy példányszámban hozza ki a könyveket: Kányádi Sándor verses302kötetét például tizenötezer példányban. Órák alatt fogyott el. De ugyanezt mondhatom minden olyan kiadványunkról, amely mondandójában tegnapi és mai létünkhöz kapcsolódik. Megvannak persze a magunk fülemüléi. Így nevezte Rousseau az eladhatatlan könyvet. Magányosan énekel a kirakatban, nem tudja, kinek.

– A hídverés szép eszméjét kivált a nép érzi át. A hidak fontosak. A magyarságot a történelem tanította erre. Ám a hídveréshez a magunk munkája keservesen kevés. Látni-e javulást?

– Hídverés? Már az is eredmény, hogy a fogalom forgalomba került, polgárjogot nyert. Konkrétan, követelményeit tekintve értelmezni is kellene, majd jobban érvényesíteni a kultúra minden ágazatában.

– Mit jelent a Herder-díj személy szerint, és mit az erdélyi, illetve az egyetemes magyar irodalom számára?

– Nyilván megtisztelő és újabb „elvárásokat” serkentő elismerés. De én most azt hangsúlyoznám inkább – íróra háruló feladatként –, hogy egyebek között herderi szellemben hol vár erősítést írástudóitól az olvasó, éljen az bárhol a földön: az emberiségben jusson magasabb helyre az emberség. Herder mondta: Ami emberi fajunkban isteni, az a humanitás.

(1979)

Kiss Károly

303
Válasz Hary Márta kérdéseire

Marosvásárhely főterétől néhány percre, földszintes kertes házban lakik a romániai magyar irodalom legnevesebb mestere, Sütő András. Könyvespolcokkal körülbástyázott szobájában ritka becsű kötetek sorakoznak. Beszélgetés közben hol egyik, hol másik könyvért nyúl, keresgélés nélkül rátalálva az idézendő szerzőre. De szavait nem szükséges a nagyobb nyomaték kedvéért kortársi vagy klasszikus írókkal, költőkkel erősítgetni. A maga utánozhatatlan, egyéni modorában, a csak rá jellemző stílusban mondja véleményét az irodalomról, a magányról, az életről. Szavai felizzanak, parázslanak, mint a sötétlő vásárhelyi éjszakában a csillagok.

– Engedjétek hozzám jönni a szavakat című könyvében írja, mint kisgyermek, tapasztalta a magány fullasztó érzését.

– Nagyapám egy napon így szólt anyámhoz: adj nekem kölcsön egy gyereket, hogy a mezőn a tehenet legeltesse. Akkor, ott kint a pusztakamarási Kiskút völgyében rám szakadt a magány, és én nem bírtam elviselni, hogy nincs teremtett lélek körülöttem, nincs kihez szólnom. Sírtam, káromkodtam, valósággal fizikai fájdalmat éreztem az egyedülvalóságban. Kölcsönbe adottan küldetésemet be sem tölthettem, oly erősen vágytam vissza testvéreim, barátaim közé. A seregélyeket irigyeltem, hogy mindig csapatban surrognak a nádas fölött. Állapotukat a nevük is jelzi: sereg nélkül mi értelme a seregély szónak?

– De hiszen az írói munka kifejezetten magányos tevékenység.

304

– Magányos, valóban. Nem hiszek Gorkij jóslatában, miszerint egy valóban kollektivista társadalomban a regényeket is közösen fogják írni. Ez afféle falanszter-elgondolás. Az írás magányos munka, de a köz szolgálatában. Ez némelyek számára ijesztő. Közügyiség és szolgálat? Isten őrizze az írót e súlyos csapásoktól. Én mégis azt mondom: a magányos művészi munka csak meghatározott emberi közösségben nyeri el értelmét.

– És ha a közösség nem érdeklődik valamely mű iránt?

– Erre is van példa, persze. Könyvessátra előtt József Attila hiába várta a tömeges érdeklődőket. De ma már milliók olvassák. Azt is tudjuk, ugyebár, hogy Balzacot a németek fedezték föl a franciák számára. Petőfit ellenben már kortársai vállukra emelték. Ahány művész, annyi változata van a befogadtatásnak. Ha igazi a tehetség. Mert különben az időleges érdeklődés is elfordul tőle, új divatnak hódolva.

– És ha netán valaki azt mondja, hogy fütyül akármilyen nemzeti, nemzetiségi, tehát kollektív érdeklődésre?

– Ha ilyet mond és így fütyül: hazudik. A magányos művészi vállalkozás indítéka, gyökérnyomása szerintem mindig kollektív eredetű. De ugyanúgy a szándék is, az óhaj is, hogy valaki elolvassa azt, amit írtunk. Egyetlen személy bár, mint amilyen például Mikes Kelemen édes nénje volt.

– Létezhet-e ön szerint kollektív magány?

– Sajnos, létezhet.

– Konkrétan mire gondol? Kifejtené bővebben?

– Arra, hogy az adott történelmi körülmények között egész emberi közösségek kerülhetnek az elszigeteltség – tehát a magány – állapotába.

– Sejtem, hogy valamilyen közösségre utal ezzel. Mire?

– Valamely nemzetiségre például, amelynek sorsa történelmileg úgy alakult, hogy saját nemzetének keretein 305kívül él. A szocialista Romániában él, de nyelve, hagyománya, etnikai mivolta révén ugyanakkor a magyar nemzetnek is része.

– Erről eddig nem sokat beszéltek, nem emlegették.

– Nem. Két okból is, gondolom. Vagy azért nem esett szó, mert annyira természetes, hogy mondani sem kell, vagy azért, mert létezik olyan felfogás, miszerint a romániai magyarság etnikailag nem szerves része a magyar nemzetnek. Ebben a felfogásban benne rejlik a kollektív magány veszélye is. A magárahagyatottság érzése.

– És van ilyen veszély, ilyen érzés?

– Amikor valakinek a szájából olyan „tétel” hangzik el, miszerint a romániai magyarság etnikailag nézve valami „más” képződmény, mint általában a magyarság, akkor nyilván ilyen érzés jogosan támadhat az emberben. Vagy amikor tankönyvíróink „megfeledkeznek” arról, hogy a romániai, szlovákiai, jugoszláviai magyar nemzetiségek történelme azonos saját nemzetük történetével. Úgy tűnik föl, hogy ezek a tankönyvírók valójában jót akarnak, jót és hasznosat, vagyis: nem a különbözőséget, hanem a testvéri együttélés, a közös küzdelmek hagyományait hangsúlyozzák elsősorban. Ez – a polgári-nacionalista szemlélettel ellentétben – szükséges és kötelező. De csak úgy, ha az új, szocialista szemlélet nem csap át saját ellentétébe. Amikor ugyanis tudatosan mellőzi a történelem elemi igazságait, tényeit.

– Az említett esetleges kollektív magány ellenszere ön szerint mi lehetne? És egyáltalán, van ellenszer?

– Egyebek között: a nemzetiségek hídszerepe. Ezt a politika magas szintjén is megfogalmazták már. Következésképpen a romániai magyarság összekötő hídja lehet a román és a magyar nemzetnek.

– Mit jelent ez gyakorlatilag?

– Gyakorlatilag ez egyebek közt azt jelenti, hogy ré306szint a magunk házi szükségletére, részint a „híd-forgalom” végett lefordítottuk magyar nyelvre úgyszólván a teljes román irodalmat. A testvériség fogalma nem valami öncélúság; egymást jobban kell ismernünk. Alaposan kell ismernünk. Óhajunk az, hogy a román olvasók is megismerjék a magyar irodalmat. Óhajunkra a pozitív válasz a műfordítás föllendülése. Jómagam például Veres Péter román nyelvre fordított kisregényeihez írtam előszót, azután pedig Illyés Gyula Bukarestben kiadott verseskötetéhez írt előszót román kartársunk, A. Baconsky. Kérdésemre, hogy miért vállalta el vajon a bevezető megírását, azt válaszolta, hogy Illyés Gyulát a legnagyobb élő magyar költőnek tartotta – és nyilván tartaná ma is, ha el nem pusztul a földrengésben.

– Beszélgetésünk az emberi magány kérdésével kezdődött, és már a népek kapcsolatához jutottunk…

– Mert úgy gondolom, a személyes magány jellegét a kollektív elszigeteltség is meghatározza; a föloldódást pedig ugyancsak a kollektív kapcsolatok pozitív rendszere teheti lehetővé. Ezt persze nem szabad szó szerint értelmezni, amiként a hívők értelmezik a szeplőtelen fogantatást. Hanem olyanformán, hogy a Sokak állapota meghatározza az Egyes ember létérzését is.

– Személy szerint ön miként védekezik az emberre mindig leselkedő magány ellen?

– Nem kell védekeznem. Olvasóim védelmeznek. Személyes és kollektív gondjukkal. Ez a gond belopja magát az idegsejtekbe. Beszögezheted az ajtót, az ablakot: a kulcslyukon surrannak be a közösségi gondok. Akinek nincs közösségi, csupán magángondja, enyhén szólva korszerűtlen jelenség. Ha sajnálnom kellene az ilyen jelenséget, az őrülettel rokonítanám: holt faággal körülvett szív, amit teljesen betöltött az emberi szánalom.

(1979)
307
Beszélgetés Mikó Ervinnel

– Mi újság, hogy élsz újabb írói tanyádon, Zetelakán?

– Az nem Zetelaka. Hanem úgy hívják: Sikaszó. Annak is egyik völgyhónalja: Alsó-Bakó-pataka. Zeteváralján túl, a Libán lábánál, a Hargita-vonulat csúcsaival szemközt. De ez most nem lényeges. Hanem, hogy mi újság? Ha jól értettem, hát az az újság, hogy az itteniek hazavárják, mindegyre várják a gyermekeiket. És azok nem jönnek. Egyiknek a lánya ment férjhez a tengerparton, ott is ragadt, jelek szerint mindörökre. Másiknak a fiát csalta el a Zsil-völgy, a harmadik gyerekeit isten tudja, mifajta más csábítás vitte innen ugyancsak messzire. Itt maradnak az öregek, özvegyek, elaggottak, magános házakban. Lámpát sem igen gyújtanak. A naplementével fekszenek, pitymallattal kélnek, s irány az erdő. Zajlik a fakitermelés. Tőlem négy kilométerre pedig épül a nagy gát, a vízgyűjtő medence. Összefogdossák a Nagy-Küküllőt, az Ivót, a Sikaszó-patakát, minden kis csermelyt. Szépséges tó lesz a közelünkben, mondják. Én azokkal együtt tűnődöm, akiknek el kell majd költözniök a völgyből.

Azt kérded, hogy élek itten? Most már sehogy. Befejeztem új drámámat, pakolok és megyek haza. László unokámmal bebarangoltuk a tájat, megcsodáltuk a kék sapkás Madarasi-Hargitát, a Bányatetőt, a Fertőt, s ha nem ítélem meg rosszul a tájat: a Kicsi Romlást is. Be szép név, micsoda képzeletröppentő meghatározása az ugyancsak kék párás havasi magaslatnak. Mert ha kicsi romlás, törvényszerűleg utal a Nagy Romlásra is. Mert az 308is volt, hál’ istennek! A hálaadást, gondolom, te is úgy érted, hogy addig élünk, amíg a nagy romlásra is van, aki emlékezzék. Ha már ezt sem tehetjük: nem emlékezői, csak emlékei leszünk e tájnak.

– Farkaslakán találkoztunk pár éve, Tamási Áron sírjánál, azóta te is adtál az irodalomnak egy Ábelt, igaz, Káinnal párosítva, s mindenképpen egészen más műfajban. Mégis megkérdem, hogy a te hőseid miként viszonyulnak Tamási Ábeljéhez?

– Valahogy úgy, miként a mi időnk a Tamási idejéhez. Egyik a másiknak tagadása, de törvényszerű folytatása is. A történelemben is, akár a drámában: nem egymás után következnek az események, hanem egymásból adódnak. Tamási Ábeljének képességét, pikarói természetét, talpra eső életvidámságát napjainkban a szorongás váltotta föl. Az én Ábelem kétségbeesetten ragaszkodik az életéhez, mert ez az élet fenyegetett korunk komor árnyai között vergődik oly magaslat után, ahonnan a bizakodás csúcsai láthatók. Megvallom: nem búslakodnék, ha mihamarabb időszerűtlenné válnék – ha szorongásainktól úgy válhatnánk meg, ahogyan az Idő viszi el ifjúságunk esztendeit.

– Harag György mondja, hogy új drámádat fogja rendezni a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Hogyan született ez a drámád? Mit ad hozzá trilógiádhoz ez a negyedik színpadi munka?

– Már a hatvanas évek végén kísértett meg a gondolat: esszét írjak-e a Perzsák gondolati anyagából, vagy drámát. Akkor úgy határoztam, hogy elsőnek az esszével kísérletezem. Talán ismered ezt az írásomat. Jórészt személyes vélekedésem a Nagy Sándor-i egyetemes megbékítés és elrendezés eszméjéről. Nyitott kérdés maradt számomra: mifajta vélekedés támadhat a nézőben, ha nem a szerző, hanem a szúzai nagy menyegző hőseinek sorsa kezd el beszélni színpadról, lehetőleg külső, tehát auktori 309beleszólás nélkül? Ezért írtam meg most, vagyis ’79 őszén új drámámat, A szúzai menyegző-t. Hogy mifajta munka? Csak annyit mondhatok: szerves folytatása a trilógiának. Hisz ugyanaz a jelenség foglalkoztatott: a személyességében is elszemélytelenedett hatalom kisugárzása – radioaktivitása – a benne cselekvőleg-szenvedőleg részvevőkre. Az ember társadalmi lény, és úgy vélem: azóta, hogy a társadalmat szervezi-tervezi, megszerkeszti vagy újjágyúrja, nincs ennél – hatalmának jellegénél – nagyobb problémája, amely minden más szenvedélyét meghatározta. Talán úgy is mondhatnám: az ember – s kivált a modern ember – hatalomkomplexuma oda nőtt föl a létét meghatározó nagy szenvedélyei mellé: a szabadság, szerelem, a tudásvágy, a haláltudat mellé. Államközpontú regényeiben Kemény Zsigmond már fölfigyelt erre. S én hozzátenném: énközpontú regényt nem lehet már írni e Kemény Zsigmond-i észlelet nélkül, amely csak fölerősödött mindennapi, minden percnyi tapasztalatainkban a múlt század óta. Közösségi és kizárólagosan magánéleti kérdéseink föl-fölújuló konfliktusát is ebben az összefüggésben próbálom megítélni. Hasonlóképpen a sajátosság – egyesek megcsúfolt – méltóságának a gondolatát is, amely nem puszta megállapítás, hanem fölkiáltójeles követelmény – hangsúlyával a méltóság, tehát a sajátosságnak kijáró jog vagy éppenséggel jogrendszer fogalmán.

– Herder-díjasnak lenni a dicsőségen kívül kötelességet is jelent?

– Dicsőség? Nem szeretem a szót. Az író ne legyen dicsőséges. Az író teljesítse a kötelességét. Azt a kötelességét, amelynek indítékai világosak: nem grafománia, nem saját becses köldökünk újra meg újra való körültapintása, hanem egy emberi közösség helyzetének és jogos várakozásainak kifejezése, ha úgy tetszik: világgá kiáltása az írás minden műfajában.

310

– Hogyan jutottál el írásművészetedben az adomától a drámáig?

– A kérdésed maga is adoma. Legenda is, ha úgy tetszik. Legelső novellám: a Hajnali győzelem. Gaál Gábor mondotta róla, hogy bizony nem adoma. Az ötvenes évek elején írott novelláim között nem adoma az Egy pakli dohány, az Új bocskor sem. Vagy később: a Félrejáró Salamon és Zászlós Demeter ajándékélete. Van közöttük persze olyan hangvételű is, amely adomázgatónak nevezhető. Én a groteszk jelenlétének mondanám. De ettől függetlenül is, jó lenne úgy beszélnünk, miként az ógörögök: to ti, mondották, vagyis: mielőtt valamit megtárgyalnánk, határozzuk meg a szavainkat.

– Tamási nyomdokaiban Amerikában is jártál. Európában sokfelé. Barangolásaid a világban miként hatottak alkotói munkádra?

– Kimerítő válasz helyett munkákat soroljak föl? Úti tűnődéseimet? Drámáimat, amelyeknek színhelye Genf, Szúza vagy Drezda? Ezzel keveset mondanék a sugallatról, melyet a nagyvilág nyújt, ha kimozdul az ember szűkebb világából. Én úgy sejtem – mert miben lehet abszolút biztos az ember? –, a nagyobb tér a kis teret világítja meg élesebben. Az itthoni mondandót erősíti föl benned. Ha azok sorsa, kik elutazáskor búcsút intenek, a csontodat rágja. Ha valóban úgy érzed, hogy az itthoniak kollektív gondja nélkül te magad fölösleges vagy a nagyvilágban. Mert ember van elegendő. Aki ide-amoda utazgatva a fogyasztók számát szaporítja. A skandináv országokban barangolva Kányádival azt játszottuk: melyikünk mit hozna haza a látottakból-hallottakból. Egy itthon még ismeretlen gépszín tervrajzát, emberi magatartásformát, valaminek a csudálatosan ésszerű megoldását. Koppenhágában kérdeztem valakitől az állomáson „leparkolt” kerékpárok százainak láttán: és egyet sem lopnak el? De 311miért, kérem? Aki ellopná, tudja, hogy nem az övé. Hát ezt a felfogást haza kellett volna hozni. Helsinkiben a finn és svéd utcaneveket, feliratokat soroltuk a „szerzeményeink” közé. Az abszurdig elbonyolított tudatunkba, úgynevezett kisebbségi kérdések helyére ugrott azok rendkívül egyszerű és méltányos megoldása. Fölösleges aggodalmak, okoskodások, spekulációk, történelminek fölfújt hátterek nélkül. Svájcból az egymás mellett élő-lüktető francia, német és olasz városok, városkák képét hoztam el – tanulságképpen. Messzire vezetne most e tanulság részletezése. Majd más alkalommal.

– Szerinted mit jelent korszerűnek lenni az irodalomban?

– Azt írni, amit élünk. Átélünk. Azt a létérzést, amelyet belénk sulykolt a valóság. Az írótól nem azt kérdezném: mit írtál legutóbb? Hanem: mit éltél át legutóbb? Azzal vetném össze az írását. Nem a kartársáéval. Nem a legújabb nyugati vagy keleti hullámmal. A tehetség: elsősorban a való világ átélésének képessége. Nem a tapasztalat, hanem a tapasztalat iránti érzékenység – ahogyan Bernard Shaw megállapította. Mi mellett hogyan megy el az ember? Az író, a költő, a színpadi szerző. Lesújtva? Föllelkesülten? Megrendülten? Közömbösen? Mert példának okáért, egy etnikai kollektivitás sorsa: mások dolga? Kik azok a mások? Maradjunk ennél: a Mások most az írástudóink. Az ő dolguk tehát. Sohase volt olyan nagyon az ő dolguk, mint napjainkban. Az élet oda dobott vissza, ahonnan épp kimászni akartunk: a sorsproblémák irodalmon kívülinek tetsző fortyogásába. Hiába akarnók ezt megkerülni. Önnön életünket hagynók cserben. Sápatag világba jutnánk. Vértelen világba. Égő házban fésülködő vénasszonyok közé. A közönyről szóló közmondás ugyebár… De senki se vegye magára. Nem szabok ingeket ezzel a beszélgetéssel. Öltse föl ki-ki a maga feladatának 312Nesszusz-ingét, ha vállalja művészetében azt, amit itt és most átél – az átélés tehetségének mértéke szerint. Mert – hadd ismételjem – nem azt kérdezném az induló poétától: mit írtál? Hanem: mit éltél át? Azt mondd el. Bár az effajta kérdések némelykor elevenbe vágók. Darázsfészkeket hergelnek. Mindig így volt ez.

– Térjünk hát egyébre. Miért épp Szőcs Gézát javasoltad Herder-ösztöndíjasnak Bécsbe?

– Mert úgy vettem észre, hogy szemléletében, költészetében, cikkeiben, esszéiben a dialektika nem betegeskedik. Hely, idő és körülmény parancsait érzi, érzékeli s az értékközpontú nemzettudatot nem állítja szembe – szemközt! – a nemzetközpontú értéktudattal.

– Mit kérdeznél még a helyemben?

– Nem kérdeznék semmit. Az olvasót a művek jobban érdeklik.

– Mégis megkérdem: miként vélekedel a drámaírásról?

– Szenvedés.

– Írás közben?

– Előtte. Az írás már vigasz. Önvigasztalás. Hogy kimondtál valamit, ami a torkodat fojtogatta.

– „Csak” ennyi?

– Más egyéb is. De főleg ennyi.

– Olvasom a marosvásárhelyi színház plakátján, hogy a Vidám sirató című színdarabod századik előadását hirdetik. Ezzel vidám játékod előadási számban a drámáid elébe ugrott.

– Mert vidám játék, s az emberek vágynak nevetni is. A Vidám sirató telt házakkal érte meg a századik előadást, ami csak megerősít engem abban a hitemben, hogy az emberek nem drámai irányzatok kedvéért, hanem önmagukért járnak színházba. De mi az, hogy önmagukért? Egyebek közt, hogy saját létérzésükre ismernek a színpadi figurák létében. Ilyenformán nevetve tiltakoznak ma313guk is például az eszközemberség állapota ellen, miközben a szerző azt reméli titokban, hogy a nevetésükkel önmagukból is kivetnek valamit az eszközemberség rossz érzéséből. Hiszen sok van bennünk abból, amit elítélünk. Nevetve ítélni és elítélni: ez is egy fajtája a katarzisnak.

– Új vígjáték…?

– Csak távlati terveim között szerepel. Vígjátékot különben nagyon nehéz írni. Paradoxon, de így van: nehéz, mivel az embereket könnyű megnevettetni.

– Kinek a vígjátékát vagy szatirikus színdarabjait hiányolod színpadjainkról?

– A Bajor Andoréit. Kár, hogy színházaink nem vetik rá magukat sürgető-könyörgő-követelődző igényeikkel. Olyan tehetség, mint Bajor Andor csak százévenként születik. Nagy tehetség az, aki nélkül nem tudjuk elképzelni a mindennapjainkat. Próbáld elképzelni Bajor Andor nélkül. Mennyivel szegényebbek, sivárabbak lennénk…

– Új dráma…?

– Elkészült. Címe: A szúzai menyegző. Hivatalos bólintásra vár a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Az ember a hatalom karjában – a hatalom az ember kezében. Ez a kérdés foglalkoztatott már a Félrejáró Salamon című kisregényemben is. A Pompás Gedeon nevezetű vidám játékomban is. Most ne kérdezd: miféle konokság ez? Mert kényszer inkább, az idő kényszere, marka mindannyiunk nyakán. Jean-Paul Sartre egy időben úgy gondolta: a hatalom természetének problematikája sajátságosan kelet-európai jelenség, amelynek művészi megragadásától remélte az európai irodalom megújulását. Most – évtizedek tapasztalatával gazdagabban – azt mondhatjuk: egyetemes kérdés. Egyetlen pillantást vessünk a harmadik világ drámai útkereséseire… És nemcsak térben: időben is egyetemes kérdés. Mondandóim színhelyéül ezért választhattam a Nagy Sándor parancsolta szúzai menyeg314zőt. Nem én találtam ki, hogy holmi parabolát írhassak, miként azt egy neves hazánkfiával készített interjúban olvashattad nemrégen az Élet és Irodalom hasábjain.

– Beszélhetnénk erről konkrétabban is?

– Kíméljük meg az olvasót az időfecsérléstől. Az idő a legdrágább anyag, amiből az életünk készül. Amerikai felfogás szerint Isten az időfecsérlést és a deficites vállalkozást bünteti mindenekelőtt.

(1980)
315
Televíziós beszélgetés Pálfy G. Istvánnal

– Ötvenedik születésnapodat köszöntve azt írta Illyés Gyula: te vagy a mai magyar irodalom egyik legnagyobb vigasza. Kitüntető mondat. De mekkora a felelősség, amelyet az íróra ró?

– Majdnem úgy értelmeztem, hogy te nem kérded, hanem felkiáltójellel mondod nekem: mekkora is ez a felelősség valójában. Igen nagy. És csak hálával tartozhatunk Illyés Gyulának, hogy erősíti bennünk ezt a felelősséget. Azt az elkötelezettséget, amelyet már gyermekkorunkban belénk oltott az írásaival és egész emberi, írói magatartásával.

– Van ebben a köszöntőből vett mondatban egy különösen elgondolkodtató szó: a vigasz. Mi az, amire ma az író és az írás vigasz lehet?

– Az írás valójában önismereti kutatás is. Az önismeret kínjaival együtt járó keresés. Önmagunk megtartóerőinek a kutatása és megtalálása. Tehát annyiban vigasz, hogy önmagunkra tud döbbenteni, és az eszméletünknek lehet a jele.

– Egyik írásodban az írót tűzfelelősnek mondod, mégpedig a népi kollégiumok valódi tűzfelelőseire emlékezve. Lehet az írónak ma is ilyen feladata?

– De mennyire, hogy lehet! Bár vannak, akik tagadják, nem hiszem, hogy igazuk lenne. Abból a világból indulok ki, amelyben élek. Ahol nap mint nap tapasztalom, hogy a leírt szónak milyen hatalmas visszhangja támad menten. Ahol magam is érzem, hogy mennyire szomjaznak az em316berek a szép szóra. Természetesen a szépnek nem abban az értelmében, ahogy Németh László is kárhoztatta volt, mondván: ha egy író csak szép, akkor szajha; hanem abban az értelemben, hogy a szép és az elkötelezettség, a szép és az üzenet, a szép és valaminek a szolgálata egybefonódik. Nem a kántori vagy pedig a papi szolgálatra gondolok, hanem arra a kapcsolatra, arra a mély együvé tartozási tudatra, amely egy írót a maga népével egybeköt. Olyannyira, hogy a népe sorsát a maga sorsával és a maga jövőjével látja azonosnak.

– Ezek szerint tehát ma is szinte társadalmi szerződés jöhet létre az író és az olvasó között?

– Igen, ma is megvan ez a társadalmi szerződés. Abban a pillanatban, hogy valakiről kijelentik a népnek: író, a nép ezt a társadalmi szerződést már meg is köti vele. Majdnem látatlanban írja alá a szerződést; annyira bízik benne. Talán a történelem tanította meg erre a feltétlen bizalomra. Hiszen a magyar irodalom mindig az élen járt abban, hogy kimondta a nép törekvéseit. Valamiképpen mindenes volt évszázadokon át, és ez ma különösen érvényes a nemzetiségek irodalmára.

– Lappangva egy vitát érintünk itt az irodalom kétfajta felfogásáról. Az eddigi szavakból is kiderült, hogy Sütő András melyik oldalon áll.

– Gondolom, világos.

– De van-e egyáltalán értelme ennek a vitának?

– A vitának annyiban van értelme, amennyiben létezik két valóságos tábor. Kérdéses persze, hogy létezik-e olyan mértékben és olyan erősen, mint ahogy az sokszor a vitákban látszik. Talán Voltaire mondotta, hogy igen veszélyes megismerni az ellenfeleinket, mert akkor rögtön elkezdjük megérteni őket. Nos, igen gyakran találkozom manapság fiatalokkal, akik egészen más esztétikai régióban élnek és keresgélnek, de akikkel beszélgetve, némely317kor vitázgatva, végül is igen könnyen lehet közös nevezőre jutni. Legfeljebb árnyalatnyi a gondolati különbség. Hiszen az, hogy műfajban, hangvételben ők egészen mást akarnak, nem minden esetben jelenti azt, hogy el akarnak távolodni a valóságos társadalmi gondoktól. Talán csak arra hajlamosak, hogy megosszák ezeket a gondokat a publicisztika és a tulajdonképpeni szépirodalmi műfajok között. De ez nem olyan szakadék, amelyet ne lehetne áthidalni.

– Most igen szelíden fogalmaztál, de van írásod, amelyben ez a két szó is benne van: esztétikai terror. Mondod ezt arról az irányzatról, amely mégiscsak valami olyasmit akar elhitetni, hogy csak a társadalmi gondokon felül álló, tiszta irodalmiság az irodalom.

– Sajnos létezik olyan felfogás, amely a szépet úgy értelmezi, hogy az nem hordoz semmi társadalmit. Olvas némelykor az ember verset, amely algebrai tételekkel terhes. Nekem nincs ahhoz elég számtani tudományom, hogy ezeket mindig meg tudjam fejteni. Sokszor elgondolkozom azon, hogy ésszerű-e egyáltalán a kiútkeresésnek éppen ez a változata; és megkérdőjelezem magamban ezt a kísérletezést. De természetesen azzal a bizalommal teszem, hogy amint az idő markában közös szorításba kerülünk, ezek a fiatalok – legalábbis nálunk – a kezdeti kísérleteiktől fokozatosan jutnak el olyan gondok felismeréséhez, amelyben az ő esztétikai nézeteik is oldódnak. Nem adják fel őket, de közel kerülnek az idősebb nemzedék társadalmi, nemzeti gondjához.

– Ezen a ponton talán nem érdemtelen visszaemlékezni egy kicsit. Amikor te elindultál az írói pályán, előtted is legalább két lehetőség volt. 1954-ben egy levélben ezt írta neked Veres Péter: „…megálljunk csak, emberek, itt író születik. Tudom, hogy nem Mikszáth Kálmán akarsz lenni, hanem Sütő András. De mit szólnál hozzá, ha azt mon318danám: egy székely Mikszáth, az egy igazi Mikszáth, de magasabb hatványon: az már csak valami! Na, egyszóval megint félre a tréfával, szív szerint olvastam az írásodat, és a messze távolból mind a két kezedet szeretném megszorongatni.” Ez akkor rendkívül nagy elismerés volt. Ma azonban már tudjuk, hogy nem egészen a Veres Péter jósolta „székely Mikszáth” útját jártad. Mi volt ennek az oka?

– Valószínűleg objektív társadalmi okai voltak. Az az idő, amelyben Veres Péter nekem ezt a levelet írta, nem nagyon kedvezett Mikszáth hangvételének. Nála az anekdota és a humoros hangvétel mögött valójában nagyon kemény társadalmi bírálat feszül. Nos, abban az időben, amikor Veres Péter engem Mikszáth útjára biztatott, lényegében csak a felszínre volt lehetőség. Úgyhogy a biztatással maradtam, mert gyakorlatilag a szatírának az útja meglehetősen göröngyösnek bizonyult. Egyszerűen lehetetlenség volt olyan bírálatot gyakorolni – hogy ezzel a csúnya kifejezéssel éljek – a korabeli társadalom fölött, amilyet Mikszáth gyakorolt az Osztrák–Magyar Monarchiában.

Különben is azt a lehetőséget, amely Veres Péter bácsinak így tetszett, Tamási Áron már korábban megvalósította. Mégpedig egy olyan életművel, amelyet sem akkor, sem ma nem lehet megkerülni.

Mi jó néhányan Tamási nyomában indultunk annak idején. Aztán törvény szerint – ne tessék ezt úgy felfogni, hogy valamifajta túlzott önérzet szól belőlem –, de megpróbáltunk melléje állni. Tehát nem a nyomában lépkedni, hanem mellette. Ebben a vonzásban kerültem közelebb ahhoz a fajta drámához, amelyet Tamási kezdett csodálatos újításként a magyar drámairodalomban, és hamar rá kellett ébrednem, hogy ez az út ővele le is zárult. Oda ő tiltófát ütött. Az ő drámaírása utánozhatatlan és folytathatatlan. Akkor nyilván valami egyebet kell keresni – 319gondoltam –, s így jutottam el lassan a magam drámai hangvételéhez. Ha van ilyen egyáltalában. Mindenesetre rájöttem: ha igaz az, hogy minden madár úgy énekel, ahogy a csőre áll, akkor ennek a szabálynak az írásra is érvényesnek kell lennie.

– Különben sem lehetett könnyű ki mellé odaállni az ötvenes években, amikor a romániai magyar irodalom legnagyobbjai közül rendkívül sokan hallgatásra kényszerültek. Nem okozott egy kezdő embernek bizonyosfajta lelkiismeret-furdalást, hogy igen nagy írók az asztalfióknak dolgoznak, miközben neki magának viszonylag könnyebben jelennek meg az írásai?

– Ez bizony lelkiismeret-furdalással járt annak idején. Rettentő módon restelltem magam, hogy én irkálok-firkálok, és Tamási sehol. Sőt akadnak pályatársai, akik leseprik őt az asztalról, mondván, hogy ezt a misztikumot, ezt a székely góbéskodást nincs értelme folytatni. Vaskos hamisítás volt ez valójában. Tamási soha nem volt misztikus a szó negatív értelmében. Azonkívül nem volt góbéskodó sem, mert az övé sajátos és igaz székely hangvétel volt. Ezt Németh László döbbenettel tapasztalta, amikor Farkaslakán járt. De ez nem változtat a tényen, hogy Tamási és még sokan egyszerűen nem léteztek az ötvenes években. Nem mindenkire vonatkozik ez természetesen, mert hiszen jó néhányan a valóban nagyok közül a korszak irodalmának vezéralakjai lettek. Nagy István, Asztalos István és Horváth István például a népiek közül. De ugyanilyen jelentős volt a kényszerhallgatásra ítéltek listája is. Akkor hirdettem meg magamban azt, hogy próbáljunk odaállni bojtárnak valamelyik klasszikusunk mellé, és vigyázzuk az ő nyáját. Így próbáltam én elsőnek – ezt se dicsekvésképpen mondom, csak éppen szóba került – Tamási mellé állni. Tamási Áron ügyében pontosan olyan feltámasztó munkát kellett végezni, akár Ke320mény Zsigmond esetében. Jó volt látni, hogy amint az első írások megjelentek róla, fokozatosan kezdett olvadni a jég körülötte. Nem személyem érdeme természetesen, hanem a közállapotok változásából is adódott ez. De sajnos, amikor igazán azt mondhattuk volna: ez a rendes feltámadás, szegény Áron meghalt, és csak a koporsója keveredett haza, Farkaslakára – eléggé kalandos körülmények között.

– Nem esik talán méltatlanság, ha megemlítem, hogy például Tamási Áron támogatásáért és sok minden fontos gondnak a fölvetéséért elég erős támadások érték és érik Sütő Andrást. Sőt némely mai vitában ott leng bizonyos gyanú, hogy nem egészen azt mondta és cselekedte akkor, mint amit most mond vagy ír. Nemrégiben jelent meg egy Sütő-kötet, az Évek – hazajáró lelkek, amely a gyanúba fogott esztendők kisebb-nagyobb publicisztikai írásait, levelezését és naplójegyzeteit is tartalmazza. Ebből a kötetből minden olvasó számára nyilvánvalóvá válhat, hogy gondolatilag mennyi minden kész volt már az ötvenes években, az ötvenes évek elején abból, amit a hetvenes évek Sütő Andrása írt meg nagy művekben. Nyilvánvalóvá válhat, hogy a gondolkodásnak és a felismert gondnak a természete mennyire nem változott. Mi lehet mégis a sikeren túl – mert úgy látszik, a siker önmagában is irritáló tényező –, ami miatt valaki állandóan a viták kereszttüzében állhat?

– Ez – gondolom – velejárója minden irodalmi életnek. Mi jó néhányan együtt indultunk, és mi tagadás, a forradalmi romantika jegyében. És ahogy ez lenni szokott, az egyik előbb, a másik később józanodott ki ebből a forradalmi romantikából. Szerencsémre én valamivel előbb kezdtem a józanodást, és kezdtem el a magam írói gondjait esszében, publicisztikában megfogalmazni. Ugyanakkor szépirodalmi munkával ezt nem tudtam eléggé alátámasztani, mert hiszen keveset írtam. A törekvésem az 321volt, hogy először önmagamban tisztázzam annak az egész korszaknak minden tanulságát. Ennek a tisztázásnak valamifajta lenyomata az a könyv, amelyet te említesz.

Voltak természetesen, akik későbben józanodtak ki ebből a forradalminak nevezett romantikából. Azért fogalmazom így, mert hiszen a forradalmi romantika önmagában nem lehet pejoratív fogalom, de annak az akkori értelmezése mindenképpen csak kudarcokhoz vezetett. Sajnos mindmáig vannak, akik vitatják egy nemzedéknek a jogát ahhoz, hogy ma másként beszéljen, mint ahogy annak idején egy-egy gyengébben sikerült novellában szólott. Azt hiszem, hogy ezek múló dolgok, és jó, ha az ember azt mondja erre: csak annyi baj legyen!

– Nem az én találmányom, ezt te mondod valahol: az írónak az a dolga, hogy figyelje a gondokat a közösség homlokráncában. Abból, amit eddig elmondtál, valami olyasmi tűnik ki, hogy figyelvén a homlokráncokat – újra megismétlem –, a gond természete nem nagyon változik.

– Valóban nem nagyon változik. Legalábbis az, ami írói gondnak nevezhető. Legföljebb a fiatal írónak nem volt elég ereje hozzá, hogy érvényesen megfogalmazza. De valamiképpen, ahogyan azt az Évek – hazajáró lelkek című könyvecském is próbálja bizonyítani, csak hírt adott róla. Ilyen felismert gond volt egyebek között az, hogy micsoda veszedelem, ha egy embert istenné emelnek. 1955-ben erről írtam meg a Böjtre fogott istenek című kis esszémet, amely egyik gondolati forrása A szúzai menyegző-nek, ahol Nagy Sándort emelik isteni magasságokba, szentelik istenné az egyiptomi papok. A gond természete, lám, nem változik, hiszen a történelem némelykor úgy ismétli magát, mint egy rutinos színész. Nagy Sándor a maga korában megpróbált eltüntetni mindenfajta nézetbeli különbséget, s mindenfajta különbséget etnikum és 322etnikum között. Mégpedig egy állítólagos egyformaság, egyenrangúság és egyenjogúság címén. Ha körülnézel a földgolyóbison, rájöhetsz arra, hogy a Nagy Sándorok nem haltak meg. Ez a szellemiség még létezik és öl. Az a felfogás, hogy valamit hazának hirdetek, de kohónak szánom, sajnos létezik még a világon, s amíg létezik, tisztességes írónak szót kell ellene emelnie.

– Tamási Áronnak van egy kérdése és egy válasza, amelyet az Ábel-trilógia hősével mondat el, s amely jelmondatává lett az egész magyar irodalomnak, de különösképpen a magyar nemzetiségi irodalmaknak: – „Mi célra vagyunk a világon? – Azért, hogy valahol otthon legyünk benne.” Talán nem is egyszerűen jelmondat ez, hanem valamifajta felszólítás is, hogy az irodalom az otthonteremtésre vállalkozzon. Megmaradhat ez a feladat a mi mai, modern körülményeink között is?

– Persze. Hiszen modern körülmények között is kérdés marad, hogy mi az emberségünk. Milyen emberséggel tudjuk megtölteni a modern, korszerű kereteinket, blokklakásainkat és az autóinkat. Az emberi eszmélet és az emberi önkifejezés, a legmélyebb humánum változatlanul kapcsolatban maradt az irodalom dolgával és hivatásával. Sőt egyre inkább kapcsolatban kell lennie vele, mert hiszen a modern társadalom az újfajta tanügyi reformjaival mind kevesebb gondot fordít a humán tárgyakra. Ilyenformán az otthonteremtésben ezután az irodalomnak nagyobb a szerepe, mint eddig volt. A szellemi, a lelki otthonteremtésre gondolok természetesen.

– Az otthon fogalma végül is mit jelenthet az író számára?

– Semmiképpen sem pusztán Pürkerecet, Farkaslakát, Zágont vagy Pusztakamarást. Azt is természetesen. Az otthon egyrészt maga a szülőföld, de másrészt az ország, harmadrészt pedig – ez már inkább vágyálom – a nagyvi323lág is. Valójában sajnos vágyálom, mert nem igaz az, hogy az egész világ, az egész földgolyóbis egyetlen hatalmas város. Tehát mindegy, hogy Chicagóban élek-e, vagy Pürkerecen. Ha erről van szó, én inkább Pürkerecen élek, mint Chicagóban, mert úgy tapasztalom, hogy a világ közönye mégis megöli az embert, ha kireked a szülőföldjének a kerítésén túlra. És nem hinném, hogy emberi állapot közönyben élni. Itt van például egy nem Tamási jellegű író: Joyce. Kicsit utánaolvasva jön rá az ember, hogy az Ulysses című regénye végül is a szülővárosból, Dublinból táplálkozik – az első lapjától az utolsóig. A dublini emberek, a dublini világ késztette őt erre az írásra. Onnan hozta minden gondolatát, minden élményét. Még a temetőpatkányok is dubliniak. Azokat figyelhette meg, és azokról hozott metaforikus mondandókat.

– Vagyis tehát nem értelmes semmiképpen egy olyan kérdésfelvetés, amelyet azért elég sokszor hallunk, hogy a provincia gondja megzavarhatja az egyetemességet?

– Nem, én abban nem hiszek, hogy a provincia gondja megzavarhatja az egyetemességet. Mert például Weimar is provincia volt. Milyen kicsi város volt Weimar, és milyen kicsi volt a maga korában Athén! Mint egy mai székelyföldi nagy falu. Teszem azt, Gyergyóalfalu. A provincia nem feltétlenül provincializmus, hanem valójában az a magzatvíz, amely körülvesz bennünket. Az a talaj, amely egyrészt biológiailag, másrészt szellemileg is létrehozta az embert. Természetesen olyan provinciára gondolok, amely nem süket, nem vak, amely nyitott a külvilág felé. Amely össze tudja fonni a maga konkrét gondját a világ egyetemes gondjaival. Ha az emberi helyzetek alapvető formáira gondolok, akkor a provincia gondja minden esetben egyetemes gond is. Tamási nemcsak székely illetőségű tehát. Vagy a test és a lélek örökös ellentmondásának a kérdése csak farkaslakai gond volna? De hiszen tud324juk, hogy gond volt az már a görögöknél is, vagy Goethénél.

– De azért mégse mindegy talán, hogy ki honnan jön!

– Nem mindegy, mert mindenki mást és mást hoz magával. Ahogyan más a kaktusz virága, nyilván megint más a havasi gyopáré. Más savakból nőtt ki egy adott szellemi produktum. A földnek másfajta savai állították össze benne, de ezek a világ nagy szellemi vérkeringésében végül is megtalálják a maguk helyét, és mint többlet jelentkeznek valahol a nagyvilágban. Ha egyáltalán jelentkezhetnek, és tudomást vesznek róluk.

– Egy írónak, aki biztos lehet benne, hogy otthon van hazai olvasóinak a körében, otthon van az olvasók szívében, fontos-e azon töprengenie, hogy ismerik-e, tudomást vesznek-e róla sok ezer kilométer távolságban is?

– Lehetséges, hogy bírálható állapot és magatartás, de őszintén szólva én nem szoktam ezen töprengeni. Mindenfajta önelégültség nélkül mondom: az én olvasóim megnyugtatnak engem abban, hogy annak az irodalomnak, amelyet én művelek – ismerik másutt vagy sem –, megvan a sajátos feladata. Természetesen nemcsak a pusztakamarási olvasókra gondolok. Azok kevesen vannak, mert egyáltalán kevesen vannak. Kicsi az egyház. Hanem gondolok az erdélyi, a romániai magyar olvasókra, sőt a románokra is, akik lefordított könyveinket olvassák itt-amott. És természetesen a magyarországiakra, mert hiszen egy nemzetről van szó. Nemzeti irodalmat művelünk. Végső soron az anyanyelve határozza meg ezt az irodalmat.

– Ez azt is jelentheti, hogy Magyarországon, amikor például ott állsz egy-egy bemutató után a színpadon a közönség tapsviharában, vagy látod, hogy miként fogynak a könyveid a könyvesboltokból, itthon érzed magad?

– Az imént egy nemzetről beszéltem, egy adott nemze325ti szellemi légkörről, etnikai elrendeltségről. Nyilvánvaló, hogy ezek a tényezők az otthoniasság érzésével töltenek el. Az ember nem úgy jön ide, mint amiként New Yorkba megy. De hát ezt nem is lehet összehasonlítani.

– Nagy Lászlót búcsúztatva beszéltél a tenger és a tengerszem viszonyáról, mégpedig egy anyanyelven belül, egy országnak és egy ugyanolyan anyanyelvű nemzetiségnek az irodalmáról, pontosabban a kettő viszonyáról. Gondolom, az is megfontolandó kérdés, hogy két tengerszem, tehát két azonos nyelvű nemzetiségi irodalom között lehet-e valamilyen kapcsolat?

– Az lenne a természetes, hogy két tengerszem között legyen meg az a kapcsolat, amely a tengerszem és a tenger között létezik. Sajnos, ezen még dolgoznunk kell.

– Amikor a román és a magyar irodalom kapcsolatáról beszélünk, kimondva-kimondatlanul nagy feladatot szánunk a nemzetiségi, tehát a romániai magyar íróknak, akik bizonyos hídszerepre vállalkozhatnak. Hogyan látod az irodalomban ennek a hídnak a működését?

– Úgy látom, hogy ez a híd szépen épülget. A romániai magyar irodalom ezt a szerepét 1920 óta betölti. Részint azzal, hogy az itteni legjobbakat ott népszerűsíti; részint azzal, hogy a román irodalomnak a legjobbjait lefordítva eljuttatja a magyar olvasókhoz, egyebek között Magyarországra is. De hadd tegyem hozzá: ez a meghirdetett hídszerep bonyolultabb képlet, mint ahogy azt némelyek értelmezik vagy hajlamosak értelmezni. Nem csupán a hídszerep a mi történelmi feladatunk, hanem az is, hogy az önálló értékeinkkel jelen legyünk mind a két szellemi életben. Mind a románban, mind a magyarban. Hangsúlyozom: a saját, önálló értékeinkkel, mert különben csak a tolmács szerepére volnánk kárhoztatva.

Másrészről nézve is nagyon sokat kell még munkálkodni ezen a hídon. Olyanformán, hogy annak mind a két vé326ge meg legyen alaposan cövekelve. Mert akár az egyik, akár a másik vége a levegőben lóg, akkor a vízbe potyogunk, nem az együttműködésbe.

– Sok mindenről beszéltél az elmúlt percekben, olyan fogalmakat használva, mint sors, közösség, felelősség, szolgálat…

– Megannyi bombasztikus kifejezés…

– Egyáltalán nem, de lehet, hogy valaki annak találja. Abban biztosak lehetünk, hogy sokan nem használják ezeket a szavakat. Egyszerűen elavultnak, korszerűtlennek tartják őket. Sőt olyan megfogalmazást is hallottam, hogy századunk eleve anakronisztikus jelensége ma már az a társadalminak, nemzetinek mondott költészet és irodalom, amely él ezekkel a fogalmakkal. Mi ugyanakkor eddig jóformán csak erről beszéltünk. Hogy vélekedsz erről?

– Lehetséges, hogy másutt, más társadalomban elmúlt az az idő, amelyben az irodalomnak ilyen szerepet lehetne szánni, de meggyőződésem, hogy a mi társadalmaink, az a kelet-európai világ, amelyben mi élünk, nem jutott el a fejlettségnek arra a fokára, hogy meg lehetne kérdőjelezni ezeket a fogalmakat. Hiszen lélegzethez is alig jutottunk. Nagyon jól tudjuk természetesen, hogy a történelemben milyen fordulatok akadályozták meg, hogy önmagunkká legyünk, de éppen ezért azt is tudnunk kell, hogy a fejlődésünknek ezen a szakaszán nem ugorhatunk át egy új irodalmi jelszóval. Egy olyan jelszóval, amely érvényes lehet Párizsban vagy New Yorkban, de nem érvényes például Marosvásárhelyt, Kolozsvárt vagy éppen Budapesten.

– Fejlődés volna egyáltalán ez az ugrás?

– Valamit megkerülni sohasem jelenthet fejlődést, mert a probléma megoldatlan probléma marad változatlanul.

– Tudván, hogy vannak, akik lemosolyogják azokat a fo327galmakat és eszményeket, amelyeket te is használsz, s amelyeknek a jegyében alakítod az életedet, miért érdemes ma mégis írónak lenni?

– A visszhangért. Természetesen addig, ameddig olyasmit tud művelni az ember, aminek korszerű esztétikai mércével nézve is értéke van. Jó irodalomra gondolok tehát, nem holmi rikkantásra. Ez a visszhang otthon is, és itt, Magyarországon is megvan, amely minden tisztességes írói vállalkozást tudomásul vesz. Amelyben egy emberi közösségnek az érdeklődése lobog. Már megint bombasztikus kifejezés: lobog. Hadd ismételjem meg mégis, mert nálunk ez csakugyan lobog. Bárki meggyőződhet róla, ha eljön a Székelyföldre vagy akár a marosvásárhelyi művelődési házba.

– Ma egy nemzetiségi irodalom megszámláltatásának mi lehet a fő szempontja és mértéke?

– Egy nemzetiségi irodalmat csak úgy lehet megítélni, ha azt a saját nemzeti irodalmának a mércéjével mérik. Volt idő, amikor a nemzetiségi létben – szinte függetlenül a teljesítménytől – felosztottuk egymás között a klasszikusok aranyszékét; Arany János kalapját és Petőfi mentéjét. Aztán rájöttünk, hogy ez csak zsákutca lehet. A mi fiataljainkat a nemzet legnagyobbjaihoz kell mérni, akár klasszikusokhoz, akár a legnagyobb élőkhöz. Csak így tudjuk a valóságos értéküket felbecsülni, mert különben a provincializmus veszélye fenyeget bennünket. És mivel ez a romániai magyar irodalom amennyire szerves része a romániai új kultúrának, épp annyira szerves része az egyetemes magyar irodalomnak, tehát az egyetemes magyar irodalmon belül kell azt megítélni. Ez az irodalom feltétlenül olyan jelenség a számunkra, amely az otthoni kritika mércéjét is meg kell hogy szabja.

– Nagyon sokrétű és sokszálú az életmű, amelyet eddig 328teremtettél. Úgy érzem mégis, hogy van egy főszál, amelyre minden fölfűzhető. Te magad hol látod ezt a szálat?

– Abban, amit a Bethlen Gábor kapcsán összeszedett gondolataimban is próbáltam megfogalmazni: úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk. Nagyon sokszor cselekedtünk úgy, hogy a szakadék szélére kerültünk, és – otthoni szóval – csak épp az isten mentett meg bennünket a végleges, a teljes pusztulástól. Épp ezért meg kell tanulnunk minden órának a maga parancsát, amely nem azonos egy másik óra parancsával. Ezt Erdélyben Bethlen Gábortól ismertük meg, és ez – gondolom – minden erdélyi írástudónak is gondja valamiképpen. Az egyiknél kisebb, a másiknál nagyobb mértékben.

Ezzel összefüggésben van még egy fontos kérdés. Az, hogy miből építkezünk, miből teremtünk irodalmat. A nyelvünkből. De mi történik a nyelvvel, ha magára hagyják; ha nem válik központi megőrzendő kincsünkké? Nem öncélként, hanem eszközként ahhoz, hogy önmagunkat kifejezzük. Hogy az eszméletünkről valamiképpen hírt adjunk. Ennek az anyanyelvnek a gondja egy idő után művészi gonddá is válik, és nemcsak abban az értelemben, hogy meg kell tartani, meg kell őrizni, hanem úgy is, hogy tovább kell fejleszteni. Az időhöz igazítani. Technikai forradalom korszakát éljük, mi pedig egy biblikus nyelvet beszélünk még mindig. Ezt a biblikus nyelvet be kell építenünk most már egy korszerű magyar nyelvbe otthon, Erdélyben is.

– Van-e még valami, amit itt, ez alkalomból – befejezésképpen – okvetlenül fontosnak tartasz elmondani?

– Szeretném köszönteni társamat az Írásban és a Gondban: Csoóri Sándort, akit értünk is aggódó vállalásaiért éppen most tüntettek ki Herder-díjjal Bécsben. Kedves Sándor! Messziről mozduló ölelésem küldöm neked az alkalomból, hogy az idei Herder-díj kitüntetett329je lettél. No lám, Herder! Valamikor azt jósolta, hogy árvaságos nyelvünk kipusztul, eltűnik az életrevalóbb nyelvek nagy, történelmi tülekedésében. Hát ebből sem lett semmi, bár az idők folyamán nem egy vércseszemű indulat leste – mint könnyű prédát – a mi sebesült vánszorgásainkat az örökös újrakezdések kínjával-reménységével. Véled épp ezt a poétát díjazzák most Herder nevében, aki a magyar nyelv erdőzúgásával virraszt számos Gondunk felett. S vajon minek a jegyében? Herder úr mondotta volt azt is, hogy ami az emberben igazán isteni, az nem egyéb, mint épp a Humánum, a legtisztább emberség. Ami nem csupán megértés és mélyen demokratikus tolerancia, de konokság is a fölvállalt dolgokban-gondokban. Egyebek között kívánom, kedves Sándor: a jó sors védelmezze nem csupán fölvetett fejedet, hanem akhilleuszi sarkadat is.

Hogy ezután is – sebezhetőségében is – ráállj, amikor szükséges.

(1981)
330
Beszélgetés Nagy Judittal

Amikor először mentem Marosvásárhelyt a Vörösmarty utca 96-ba, kísérőm – régi barátja a házigazdának – nem bíbelődött csöngetéssel, elmaradt a zörgetés, kopogtatás is: egyszerűen átnyúlt a kerítéskapun, otthonos mozdulattal leakasztott bévülről egy kulcsot, megforgatta a zárban, beléptünk, kapu be, kulcs vissza a szegre. Így kell menni Sütőékhez. Szőkefalvi bor mellett vártak, s a karácsonyfa tövében, a plafonig futó könyvrengeteg fedezékében gyorsan született a megállapodás: harmadnapon interjúzunk.

Most már én nyúlok – ügyetlen tapogatózva ugyan – a kulcsért, elvégzem a zárnyitás – számomra – szertartását, megkerülöm a házat. Éva asszony fogad, a kávé készen, s csöppnyi várakozás után a szomszédos szobából belép Sütő András. Arcán szíves mosoly, kezében szobrocska: az ismert három majomé (egyik szájára tapasztja kezét, másik a fülét dugja be, harmadik szemét takarja el mancsával).

Végre magunkra maradunk a három figyelmes majom biztató társaságában. Azzal kezdem a beszélgetést, hogy noha az Irodalmi Szemle olvasóinak nem kell bemutatni az Írót – hiszen feltétlenül ismerik főműveit, az Anyám könnyű álmot ígér-t (ami nemrégiben szlovákul is megjelent), látták vagy olvasták valamelyik drámáját –, mégis megkérem, röviden vázolja eddigi pályafutását, útjának főbb állomásait, írói magatartásának meghatározó indítékait.

– Nehéz dió, amit feladott nekem, mert hosszadalmasnak kellene lennem ahhoz, hogy az életem útját vázoljam. Hadd mondjam el mégis nagyon röviden, hogy nemzeti331ségi magyar íróként 1948-ban kezdtem el az írást, még Gaál Gábornak a bábáskodása alatt, aki akkortájt szerkesztette Kolozsvárt az Utunk-at. Ő volt az első magyar szerkesztő, aki a hónom alá nyúlt, és aki az első írásaimat felkarolta, fésülgette. 1951-ben jelent meg első novelláskötetem, majd utána négy évre a második. Ezek persze mind a kolozsvári munkásságomhoz kapcsolódnak. 1954-ben költöztem Marosvásárhelyre, ahol aztán megpróbáltam valami újat írni az előzőkhöz képest. Itt kerültem kapcsolatba a színházzal is, ahol Kovács György, a kiváló magyar színész biztatására próbáltam színdarabot írni. Ő volt az, aki második darabomat, a Tékozló szerelem címűt – ez egy vidám játék – rendezte, és nagyon boldog vagyok, hogy vele valamikor is együtt dolgozhattam. Már nem él, de a munkássága valójában itt él az írók és színészek örökségében. Marosvásárhelyen kezdtem el, mint mondom, színdarabokat is írni, s egy idő óta inkább ez a műfaj kötötte le a figyelmemet. Néhány kezdeti vidám játék után a drámák felé fordultam. No persze, 1970-ben megjelent az Anyám könnyű álmot ígér című könyvem is. Ezt csak úgy zárójelesen jegyzem meg, mert ahogy a könyvvel elkészültem, azonnal visszafordultam a dráma műfajához. Tehát az 1970-es évekkel kezdődőleg egy drámai ciklusba kezdtem, amelynek negyedik darabját, A szúzai menyegző-t egy éve fejeztem be. Első, magam számára is komolyabbnak ítélt dráma az Egy lócsiszár virágvasárnapja volt, amelyet Harag György rendezett meg Kolozsváron. Ettől kezdve természetesen együttműködöm vele, ő rendezi itt minden drámámat. Tulajdonképpen rokonlélek is velem, nagyon megértjük egymást, kiválóan dolgozunk együtt. Harag György az, aki valamiképpen darabjaim víz alatti áramlásait is fölfedezi kitűnő fülével, kitűnő érzékével. Ezért mindaz, amit ő rendezett az én darabjaimból, számomra az eszményi színházat is 332jelenti. A második darab volt a Csillag a máglyán, a harmadik a Káin és Ábel – ugyancsak Harag rendezései, és a negyedik, a már említett A szúzai menyegző. Harag ezen dolgozik éppen a kolozsvári színházban. Nos, időközben megjelent a drámák között néhány esszékötetem, 1971-ben a Rigó és apostol, néhány évvel később az Istenek és falovacskák. Ugyanezek az írások Nagyenyedi fügevirág címmel jelentek meg Budapesten együttes kiadásban. Amint láthatja, valójában elég hamar és gyorsan össze tudtam foglalni eddigi munkásságomat, mert nem vagyok a nagyon termékeny írók közül való. Talán tizenöt könyvem jelent meg eddig. Viszont a jelentősebbek ezek lennének, felsorolásuk igen könnyű, persze annál nehezebb lenne elmondani mindezeknek a hátterét, mi, miből és hogyan született.

– Interjúmnak éppen ez a célja: megtudni valamit erről a nehezebben elmondható háttérről. Mentegetődzöm is, bizonyos mértékben szubjektív műfaj az interjú: a kérdező szubjektíve befolyásolja alanyát azzal, milyen irányba tereli a beszélgetést, mit akar hallani tőle. Nos, érzésem szerint Sütő legsúlyosabb mondanivalóit drámáiba szövi bele; megerősít ebben ő maga, aki elébb vallotta, a drámai műfaj vonzza legjobban. Valóban, Sütő történelmi drámáinak cselekményébe minduntalan belopja azt az egyértelmű óhajt, hogy párhuzamot keressünk a múlt és a jelen között.

– Másképpen nem is nyúltam volna ezekhez a témákhoz, hogyha a múltban való gondolkodás nem jelentené egyben a jövőben, sőt a jelenben gondolkodást. Többen megkérdezték, hogy miért választottam történelmi témát. Egyszerűen azért, mert a történelem nyújtja azt a távlatot, ami egyrészt föltétlenül szükséges ahhoz, hogy az ember egy jelenséget megítéljen, hasonlóképpen, mint ahogyan egy festménytől el kell távolodni, hátra kell lépni, hogy azt teljességében láthassuk. Másrészt pedig a 333történelem termelte ki azokat a nagyon világos drámai szituációkat, amelyek nélkül én magam nem tudnék egy lépést sem tenni a drámaírás terén. Valójában olyan témákról van szó, amelyek idők folyamán részint nagyon közel kerülnek az emberhez, részint meg újabb és újabb rétegükre bukkan az ember, minél többet foglalkozik velük. Annyira sajátjává válik aztán egy-egy ilyen történelmi téma, hogy végül is egy idő után azt érzi az ember, majdnem tökéletesen fejezi ki nem csupán annak az időnek a hangulatát és lényegét, amelyből vétetett, hanem a jelen időjét is, vagyis jelenlegi történelmi létérzésünket. Hadd mondjak egy példát erre nézve. Amikor én gyermekkoromban megismerkedtem Kálvin és Szervét konfliktusával, azzal a közismert történettel, hogy Kálvin kénytelen volt Szervétet megégettetni, akkor Nagyenyeden, a Bethlen Kollégiumban kisdiákként először csak mint egy rémtörténet ragadt meg a tudatomban, de ahogy később hozzáolvasgattam, és ahogyan kettejük vitáját mélyebben értettem, a téma kísértetiesen kezdett időszerűsödni, és a társadalomban – különösen az ötvenes évek táján – kezdtem magam is tapasztalni az árnyalatbeli különbségért vívott harcot. Azt, hogy mennyire létszükséglet megértenünk egymást, mennyire az emberi léthez tartozik, hogy a gondolatban az árnyalatbeli különbségeket elviseljük, sőt nemcsak az árnyalatbelieket, hanem az épp ellentéteseket is, hogy a gondolat dialektikájához tartozik valójában a más-más nézeteknek az összecsapása, de a megértése is. Akkor, amikor én a Szervét–Kálvin-konfliktus magvához eljutottam, és már darabban gondolkozva kezdtem magamban hordozni az anyagot, nagyon időszerűnek éreztem, s úgyszólván – bizonyos értelemben – ki is szakítottam a maga korából. És máris annak az időnek a jelenében találtam magam, amikor a dogmatikus és antidogmatikus erők küzdenek egymással ebben a két 334személyben. Kálvinban ki tudtam fejezni mindazt, amit magam is egy rendszer, egy társadalmi rend megerősítésének a gondolatához kapcsolok, tehát azt a kényszerűséget, amellyel egy ilyen ember kénytelen egy adott valóság parancsait teljesíteni. Ugyanakkor a gondolat szökelléseit, a gondolat előrevivő és a jövőbe szaladó törekvéseit, amelyek Szervét Mihályt jellemzik: az álmodozó ember természetét is meg kellett ilyenformán ismernem. Bennem ugyanúgy megtalálhatók e törekvések, mint ebben a két ellentétes természetű emberben. Ez a két személy bennem valamiképpen egy személyként oldódott föl. Megtaláltam önmagamat Szervét Mihályban is, Kálvinban is, mindkettőjük kételyeiben és útkereséseiben, ezért volt viszonylag könnyű számomra ennek a két embernek a vitáját úgy, ahogyan olvasható, megírni.

– Halkan beszél, lágyan formálja a szavakat Sütő András. Alig gesztikulál, inkább dohányzással foglalja le kezét. Nyugalom árad belőle. Az ember hitetlenkedhet, bensőjét hogyan emészti az egymással dúló Szervét és Kálvin. Meg hát magának a történelemnek a gondja, számtalan ellentmondásaival, mert vegyük csak szemügyre az emberiség történelmének örökös problémáját: miként rendezkedik be egy hatalom, hogyan idegződik gyakorlattá egy eszmerendszer.

– Igen, ez a probléma fönnáll. Személyes tapasztalataim vannak erről. Kolozsváron bekerültem az irodalmi, politikai életbe, az akkor létező Magyar Népi Szövetséghez, ahol ifjúsági aktivistaként dolgoztam. Elkerülhetetlenül tapasztalnom kellett, miként érzik magukat azok az emberek, akiknek valami hatalom jutott a kezükbe. Kezdettől fogva olyanokkal kerültem kapcsolatba, akiknek ebben az új, születő rendben valamiféle hatalom volt a kezükben. És kezdettől fogva figyelhettem, miként élnek ezzel, miként fogják föl eleven, alkotó gondolkodásként ezt a hatalmat, miként telítik humánummal, vagy pedig 335miként válnak rideg végrehajtókká, akik az anyjukat sem kímélve csörtetnek előre valamely eszme korbácsával a kezükben és akik anélkül, hogy az ellenvéleményt meghallgatták volna, szigorúan és kíméletlenül hajtották, hajszolták bele az emberekbe az új nézeteket. Tehát a hatalomhoz való viszonyulásnak ezt a kétféle módját már nagyon fiatalon érzékelhettem. Mondanom sem kell, hogy magam – az erdélyi örökség szellemében, vagyis a megszelídített eszméknek a jegyében – mindenkor amellett voltam, hogy senkit sem lehet bottal kergetni a paradicsomba. Az emberekre nem rákényszeríteni kell valami eszmét, hanem meg kell őket nyerni valaminek, épp a saját érdekükben. Mert azt, ami nem az ő érdeküket szolgálja, azt eleve elvetik, ösztönösen is. Ezért kezdettől fogva a nyílt vitának és az ellentétek nyílt összecsapásának, ennek a szabadságnak voltam a híve. Ezt bizony nem találtam meg mindig, ezért kerültem magam is nemegyszer kínos, kellemetlen konfliktusokba, fölötteseimmel, kartársaimmal, munkatársaimmal, olyan írókkal is, akik különben nagyon tehetségesek voltak, de akik zordan, valamifajta kíméletlen elszántsággal fújták a magukét, nem figyelve föl arra, eljut-e az a másik ember tudatáig, vagy csak a bőrét érinti. Nos, ilyen aktivista munkában, tömegek közt forgolódva, tömegek ügyében mozgolódva, mint egy törpe, apró kis vidéki kolozsvári politikusjelöltként mozogtam én is a felszínen az ifjúsági szervezetekben, amelyeknek az irányítása is éppen rám volt bízva. Ilyen körülmények között tapasztalhattam a hatalom alakulását. Egyrészt azt, miként bánnak az emberek a rájuk bízott hatalommal, másrészt pedig – hogy úgy mondjam – a hatalom hogyan érzi magát ezeknek az embereknek a karjaiban. A hatalom kérdése nem csupán kelet-európai vagy kelet-közép-európai, hanem ma már a világon is az emberiség legfőbb kérdése. Olyan óriási sárkányfogú proble336matikája az emberiségnek, amellyel nagyon meg kell viaskodnia, és amely harcnak az elméleti megalapozása az utóbbi időben mintha kissé lemaradt volna, holott a probléma tisztázása feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a humánum miként érvényesüljön a hatalomban. Adj egy cseppnyi hatalmat bárkinek, és rögtön megismered, kicsoda ő, milyen a jelleme, a természete, a humánuma, az elszántsága, a kultúrája; mindene rögtön kiderül, kicsap rajta, mint a só. Ezt volt alkalmam tapasztalni, és ezt próbáltam összesűríteni ezekben a drámákban is.

– Először zökken ki nyugalmából, indulatba sodorja nyilván az emlékezés, a megtapasztalt visszaélések szisszenő haragja sustorog szavaiban. Fokozatosan visszaszelídül, s én gombóccal a torkomban kérdem: de hát végül is megfér-e egymással a hatalom és az erkölcs?

– Meggyőződésem, hogy a hatalom és az erkölcs megfér egymással. A hatalommal bátran kell élni ahhoz, hogy a hatalom a maga természete ellenére cselekedjen ott, ahol ősi természete szerint erőszakot követelne, ahol ezt be kell helyettesíteni a megértéssel és a humánummal. Persze nagyon nehéz ezt a hatalmat, kimondottan a humánum eszközeivel megvédelmezni, de meggyőződésem, hogy lehetséges. Micsoda hatalom végül is a kezdeti kereszténység kezében a szeretetnek a jelszava! No persze, később a kereszténység is kitalálta az inkvizíciót, de még mielőtt kitalálta volna, az őskeresztények magatartásában hatalmas erő volt a szeretet parancsa. Ez természetesen kezdeti formája egy újonnan születő szellemi hatalomnak, ami inkább erkölcsi és morális hatalom volt, mintsem a valóságos fegyvereké. A fegyverek módosították – ugye – végül is ennek a hatalomnak a természetét is. Én viszont mindig az őskeresztények erkölcsi hatalmához térek vissza, és azt próbálom továbbfejleszteni a magam képzeletében olyan morális hatalommá, amely a szó, a 337humánum erejével tud hatni a fegyverek helyett. Nem tévesztem össze – nyilvánvaló, annyi esze van az embernek – a forradalmi felkelés parancsát a puszta szeretetre alapozott morális erővel. Nem tévesztem össze egy államrend megvédésének kényszerű eljárásait akkor, amikor az nehéz helyzetbe kerül. De ezek a végletes, a mindenkori végletes pillanatai egy hatalomnak. A hatalom hétköznapjaira gondolok, amikor ezt a hatalmat nem szabad és nem érdemes másként gyakorolni, mint az erkölcs parancsa szerint. Ez a morál pedig föltétlenül meg kell hallja az ellenvéleményt, és azt nem fegyverrel kell legyűrnie, nem máglyával kell elintéznie. Illyés Gyula mondta nagyon szépen, hogy Nagy Sándor kettévágta a gordiuszi csomót, pedig mennyivel nagyobb tett lett volna megoldani azt. Na most, egy hatalom, ha türelmes, hogyha nem vágtat, mint a megvakított ló a maga azonnali győzelme felé, akkor ezt a gordiuszi csomót meg is tudja oldani. Bár erre nézve sajnálatos módon nagyon sok példát nem lehet felhozni.

– Nem is nevetve, inkább szomorkás mosollyal veti oda az utolsó mondatot. Igen, a történelmi példák! A hétköznapi hatalommal való megküzdések. Amikor Kolhaas Mihály védelmezi kicsiny, egyéni részigazságát: „…a porszem igazsága nélkül értelmetlenné válik az egyetemes jog és igazság is…” S ez a hős, az igazságért küszködő hős – elbukik. Hát a kisemberek? Hová, mibe kapaszkodjanak? Történelmi pesszimizmus vibrál itt? Vagy tán az igazság van halálra ítélve?

– Ez – sajnos – egy beidegződött tapasztalatom. Az én írásaimban ezek a kisemberek valamilyen formában elbuknak, de ugyanakkor meg is dicsőülnek. Arra gondolok, hogy Szervét Mihály például tűzre vettetik, valójában mégis a türelmetlenség veszít erkölcsileg akkor, amikor őt elbuktatja. Végső fokon, az én megítélésem szerint, 338a türelmetlenség leplezi le önmagát, és bár fizikailag megsemmisíti ellenfelét, s maga tovább él, ezek a morális veszteségek felgyűlve egy idő után valamiképpen a saját bukását okozzák. Nem engedhetem meg magamnak a boldog mesevéget, hogy a legkisebbik királyfi mégiscsak elpusztítja a sárkányt, mert a történelem nekem erre nem nagyon nyújtott példát, bármerre forgolódik is az ember. A humánumnak a kezdő erői valamiképpen mindig elestek. Mindig újra kellett kezdeni, valahol és valamiképpen, a szellemnek valamifajta védettebb helyén. De azért azzal, hogy a türelmetlenség leleplezi önmagát, én úgy vélem, akaratlanul is megjósolja a saját vesztét. Már a novellisztikámban is a kisemberek buktak el, de mindig azzal a reménnyel, hogy valahol újrakezdik, s ezzel az újrakezdéssel jelzik azt, hogy elpusztíthatatlanok.

– Az elpusztíthatatlansághoz, az újrakezdéshez erőt kell meríteni. Nagy közös, kollektív érzések ébrentartása, példázata vetül ki Sütő drámáiból. Nemzeti, szellemi, történelmi hagyományokat ébren őrizni, megtartani – ez az írói lecke.

– Igen, ébren tartani… Kolhaas Mihály látszólagosan a maga kicsiny sérelmét próbálja helyreigazítani, valójában mégiscsak olyan közösségi törekvést fejez ki, amely a szabadság létéhez kapcsolódik. Olyan kollektív állapothoz, amelyben az embereket nem érheti jogtalanság, semmiféle sérelem, bántalom. Tehát ő maga is egy olyan kollektív létet képzel el az álmaiban, amilyet a szerző is elgondol, nevezetesen – ha akarunk, ugrással – a saját nemzetiségi létét. Itt akármifajta gondot is pörgetünk fel a múltból, végső fokon az semmit sem ér, hogyha nem tükrözi valamiképpen, áttételesen annak a közösségnek is a gondját, amelyben az író létezhet. Mert ez a közösség elvárja, hogy az író az ő világában gondolkozzék, hogy ennek a közösségnek a kollektív létét ítélje meg, és ha nem 339találja olyannak, ami megközelíti legalábbis az elfogadható létet, akkor a szavaival próbáljon érte kiáltani.

– „Úgy énekeljünk…, hogy magunkat bizonyítva a sajtunkat is megőrizzük” – tisztázza a tanulságot kicsi László unokájának Sütő András az Engedjétek hozzám jönni a szavakat című könyvében, a nyelvápolás, embernevelés, a közösségi tudatra ébresztés, emlékfűzés regényének, a pompás nagyesszének is beillő, csupa-csupa lírával megírt eszmélésprózának lapján. De mondhatta volna ezt a Bethlen Gábor-i szentenciát akármely hőse is. A próza – teli líra; a drámába belefonódik a próza – hol a határ? Ámde a legkedvesebb műfaj, a kőnél is keményebb, földnél is súlyosabb gondolatok, torokszorító felismerések műfaja – a dráma. Mi a titka?

– Valószínű, hogy alkati kérdés, kifejezésbeli eszközeim kényszerítettek rá. A próza, az milliónyi apró tényanyag összehordásából épül fel. Egy olyan alkat, amely sietősebb, és amely mindjárt a lényegre tör, s a lényeget kifejezendő valamiképpen fázik a millió apró ténynek az összehordásától. A hírhedett balzaci türelemmel kellene dolgoznia, és erre nincsen képessége vagy elég nyugalma. Érthető módon a lényegre és a mondandóra törve apró tényanyagok megkerülésével ez a műfaj alakult ki az ember keze alatt. Egy drámában két óra alatt tudom elmondani azt, amire egy regény csak sokkal hosszabb idő alatt képes. Maga a dráma is gyorsabban készül. Én a Káin és Ábel-t egy-két hónap alatt írtam, a Csillag a máglyán-t hetek alatt, A szúzai menyegző-t elkezdtem szeptemberben és befejeztem novemberben. Az más kérdés, hogy tizenegy évig vagy meddig hordoztam magamban. De mikor már megformálásra kerül a sor, akkor nagyon gyorsan megy, s ez az a lendület, amellyel képtelenség regényben gondolkodni. Mondom, ez alkati kérdés, ugyanakkor pedig az a téma, ami megfogan az emberben, már eleve – va340lami színházi felfűtöttség révén – színpadi képekben bontakozik ki az ember víziójában, és a színházi játékhoz is kapcsolódik. Tehát nem valami önkényes választás ez, hanem inkább predesztináció. Bár azért a prózát nem hagytam abba, mert egy másik regényen is dolgozom…

– Fölcsillan a tekintete a szemüveg mögött, örül, hogy én is hallottam felőle, ez a Harang a szélben. Keveset szólt eddig még róla. Kíváncsiskodom erről a készülő terjedelmesebb munkáról.

– Igen, körülbelül száz évet fogna át, és nem is nagyon akarok róla beszélni, mert fogalmam sincsen, mikor és hogyan tudom majd befejezni. A közönséget, olvasót, hallgatót egyaránt a kész munka érdekli, nem az, hogy milyen tervei vannak az írónak. Mégis, annyit talán elmondhatnék róla: összegezném mindazt, amit egy nemzetiség kollektív útján tapasztaltam; tapasztaltam egyrészt a magam egyéni életében, és tapasztaltam az előző nemzedékek hagyományaiból, az emlékeiből, mindabból, ami megesett velük a századfordulótól egészen napjainkig. De, mint mondom, ez még megírandó munka, részletei készültek el csak, ebbe az ember bele kell építse saját magát.

– Ismerősök mondták: amikor Sütő András a marosvásárhelyi könyvesboltban dedikálta nemrég megjelent esszékötetét, odaszólt a tülekedőkhöz: „Lassan, emberek, nem vagyok cukor, nem fogyok el!” Szóljunk csak valamit az esszéről is. Az erdélyi irodalomban nagy hagyományai vannak ennek a műfajnak. Hagyománytisztelet? Egyéb belső indíttatás? Mutat a példa: A szúzai menyegző is esszében fogant elébb: a Perzsák-ban.

– Az esszé valójában mindig önvallomás. Az ember egyrészt beleépíti a jelenbeli közérzetét, s belelophatja egy közösségnek a közérzetét is. Az esszé tulajdonképpen ürügy-műfaj. Én nem vagyok irodalomtörténész, nem 341vagyok kritikus, és hasonló tudós mesterségek sem állnak közel hozzám, de rendelkezésemre áll egyfajta szubjektivitás, amellyel a történelem és a társadalom bizonyos jelenségeit megpróbálom körültapogatni, azoknak benső tartalmait kifejteni. Mindig egyetlen és legfőbb szempontból, abból a szempontból, hogy mi, mint romániai magyar nemzetiség, hol tartunk, mik a legfőbb gondjaink, és melyek lehetnének megítélésem szerint a cselekvés útjai, hogy tovább lépjünk. Miként cselekedjünk olyanformán a Bethlen Gábor-i szellemiségben, hogy megmaradjunk. Annyiszor cselekedtek az elődeink helytelenül, meggondolatlanul, hebehurgyán, hogy igen sokszor sodortak bennünket az események a teljes pusztulásnak a szakadékai felé. Valahol össze kell szedjük magunk, valamiképpen okosabban cselekednünk, tanulva más népektől és nemzetiségektől, hogy ésszerűbben, racionálisabban keressük a cselekvés módozatait. Ezt a Kossuth Lajos-, illetve Kemény Zsigmond–Széchenyi-fajta magatartást összegezve, a kettőnek az értékeit ötvözve kell valamiképpen a történelmünket szemlélnünk, megítélnünk, és eszerint cselekednünk. Ezeket az utakat, módozatokat keresve próbáltam kialakítani az esszéimet is. Ilyen például a Perzsák, amely valójában perzsa gond, valójában egy valamikori, letiport kis nép megmaradásának a gondja, de folytatólagosan a mi gondunk is. És ilyen értelemben napjaink és tegnapjaink összefonódnak ebben az esszében. De hasonlóképpen a Nagyenyedi fügevirág, amelyben Bethlen Gáborhoz szóltam; ezt a formáját választottam annak, hogy elmondjam egy nemzetiség közérzetét, és ugyanakkor valamiképpen a Bethlen Gábor-i magatartásnak, modellnek az időszerű mondandóit is belopjam az én olvasóim tudatába. Tehát az esszé, mondom, számomra ürügy, ürügy-műfaj, azért, hogy időszerű gondjainkról szóljak. Ezeket az időszerű gondokat ter342mészetesen a történelem fényében is meg kell egy kicsit forgatni, talán így az érvényességük is növekszik azáltal, hogy a múlt is cáfol valamit, amit ma elvetendőnek tartok, vagy igazol, amit ma időszerűnek vélek. Szeretem az esszét, belőlük gyűjtöttem össze, huszonöt év terméséből egy kötetre valót, ami itt szóba került: az Évek – hazajáró lelkek. Azzal – többek között –, hogy egy fiatal író útkereséseit, pályaívét is megrajzolom, egyrészt a kortársaimnak, a fiatalabb nemzedékeknek adtam hírt egy előző nemzedék kínjairól, keserveiről. Másrészt pedig azzal, hogy az elköltözötteknek a tanulságát fénybe állítva próbáltam megfogalmazni, egy már-már egészében eltűnő nemzedéknek a magatartásmodelljét próbáltam hasznosítani egy következő magatartás számára. Sajnálatos módon így kellett beszélnem Nagy Lászlóról, a mi Istvánjainkról: Asztalos Istvánról, Nagy Istvánról, Horváth Istvánról. És Veres Péterről, aki igen nagy hatással volt mireánk, akinek a realizmusa és a rendkívüli bölcsessége mindig eligazító erejű volt az itteni fiatalok számára. Meg aztán, gondoltam, megőrzöm az emlékezet számára azokat a csatározásokat is, amelyek a dogmatizmus dúlásainak az esztendeiben alakultak ki minálunk, amikor bizonyos meggondolás szerint írót íróval kellett agyoncsapni, a leghatásosabb módszernek híve, hogy kartárs a kartársnak lábikrájába harapott, vagy a torkának esett. Így rohanták le annak idején Gaál Gábort, egyik legcsodálatosabb szellemiségünket, vagy ilyen sorsra jutott Szabédi László is. Ebből az időből ugyancsak próbáltam néhány tanulságot átmenteni a mi nemzedékünk, illetve a fiatalabb nemzedékek számára.

– Nézem ezt az immár nemzedékeket leltározó embert. Nem tudom eldönteni, ősznek higgyem-e puha fodrú haját; akár hamvasszőkének is leírhatnám. Minden foga kifelé igyekszik, ha nevet, de szomorkás mosolya megtörik a lágy 343ajkak szegletében megbúvó keserű vonáson. A töprenkedés vízszintes és függőleges barázdákon jár-kel a homlokon kívül is. Mögötte a gondolat motoz, a mindenkori gondolat, hiszen az eszméiben ingathatatlan embert folyvást ugyanaz izgatja, ő maga ugyanazt hajtogatja. Persze – mondja, s Balzackal példálódzik, aki élete végéig ugyanazt mondta, teljesítette ki a végtelenségig… Félbeszakítom, én Sütő Andrásra vagyok kíváncsi.

– Az egyszer torkon ragadott mondanivalótól nem szabadulok. Ez az én örökös mondanivalóm, hogy a mai emberiség, következésképpen a romániai nemzetiség életében is a legfontosabb kérdés az, hogy meg kell teremtenünk azokat a viszonyokat, amelyek humanizálják a hatalmat, amelyek ezt a hatalmat nemhogy elviselhetővé teszik, hanem valóban a humánum szolgálatába állítják minden mozdulatát. Ez szervesen kapcsolódik ahhoz a gondolathoz, hogy mit cselekedjünk tovább, mert – mint említettem – annyiszor cselekedtünk ostoba módon, s a rengeteg tanulságot valamiképpen hasznosítanunk kell. Egy nemzetiség számára különösen fontos ez, hiszen az mindig a megmaradását szolgálja. Vigyáznunk kell, hogy az a sajátosság, ami összetart, ne vesszen el, hanem gazdagodjon. Az író feladata ébren tartani az önismeretet, s az önbecsülés mellett az önbizalmat is erősíteni, a jövőbe vetett hitet keményíteni, s ezt a sajátosságot, másságot megvédelmezni. Olyan kötöttség ez, ami nélkül számomra elképzelhetetlen az irodalom bármifajta művelése.

– Köszönetet mondok, s búcsút. Meg – lévén az új esztendő éppen csak háromnapos – bőven kívánom a jókat is.

(1981)
344
Beszélgetés Kiss Horváth Józseffel

– Miért választotta drámája témájául Kálvin és Szervét vitáját?

– Mert Kálvin és Szervét vitája az időnek bonyolult áttételei folytán az én vitám is a világgal s önmagammal.

– Tapasztalta-e, hogy Kálvin mostani követői félreértik az ő drámabeli szerepét?

– Igen, tapasztaltam. Pedig úgy érzem, elfogult voltam a drámában. Kálvin javára. Engels például ezt a konfliktust sokkal szigorúbban ítélte meg – Kálvin rovására. Íme, mit mond erről: „És jellemző, hogy a protestánsok előtte jártak a katolikusoknak a szabad természetkutatás üldözésében. Kálvin akkor égette meg Servetet, mikor ez azon a ponton volt, hogy felfedezze a vérkeringés folyamatát. Két óra hosszat pörköltette elevenen. Az inkvizíció legalább beérte Giordano Bruno egyszerű elégetésével.” A vallástörténeti lexikonok pedig sosem felejtik el érdemein kívül ezt is hozzátenni: „Kálvin diktátorként erkölcsi terror alatt tartotta Genf városát, amelyet protestáns Rómának, őt magát pedig genfi pápának neveztek. Mindazokat, akik eltértek tanításától, szigorúan megbüntették. Így Servet Mihály spanyol orvost (1511–1553) is halálra ítélték, mert kétségbe vonta a Szentháromság tanát.” (Vallástörténeti kislexikon, Bp. 1983.)

Kiderül ebből, hogy Engels Szervét Mihálynak elsősorban a tudományos munkásságát vette figyelembe, Kálvin ellenben a hitújítást veszélyeztető hitújítót volt kénytelen az útból félreállítani. S ugyancsak Engelstől 345tudván, hogy a reformáció a maga korában a polgári forradalom második felvonásának volt ideológiai jelmeze, Kálvin kényszerű cselekvéseit ennek megfelelő megértéssel próbálta bemutatni. A helyzetébe, a bőrébe képzelve magam, Kálvinról végül is ezzel a drámával ugyanazt mondtam el, amit Illyés összegzett ilyenformán a reformáció genfi emlékműve előtt:

Végül, ezt mondtam, önvigasztalásképp:
volt bárkié a szándék,
maga az Isten se tudhatta másképp.

Meg kell azonban jegyeznem, hogy a félreértés csak szórványos volt. S mindenekelőtt olyan egyházi személyek háborodtak föl, akik azt gondolták, hogy drámám Kálvin János élete szövegben és képben. Az irodalmilag műveltebbek viszont már a kolozsvári bemutató előtt készséggel és megértéssel igyekeztek ténybeli tájékoztatással is a segítségemre lenni.

A kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet tanárai és diákjai 1976 tavaszán disputatiót rendeztek, azt vizsgálva elsősorban, hogy Kálvin és Szervét kapcsolatában mi a történelmi valóság. De munkámat nem tekintették sem történelmi, sem ténydrámának. Végső következtetéseikből hadd idézzek egyet: „A disputatio célja az igazság volt: mindkét részről. Úgy gondoljuk, hogy történet és irodalom egy közös pontra mutat. Arra, amely Bethlen Gábor gyülekezeti törvényei óta erdélyi egyháztörténetünknek is legfényesebb csillaga, s ez a tolerancia.”

– Ön több művében, így a Perzsák-ban és A szúzai menyegző-ben is érinti a nyelvi elnyomás kérdését. Ehhez kapcsolódva azt kérdezném: mi a véleménye arról, hogy a volt afrikai gyarmatok népeinek korábbi kizsákmányolása és kulturális, nyelvi elnyomása azt is megakadályozta, hogy 346törzsi nyelveikből kifejlődjön egy-egy terület, illetve ma már független állam közös nemzeti nyelve?

– A jelenség bonyolultabb, mint az európai nemzetiségek problematikája. Sajnálatos tájékozatlanságom folytán ehhez érdemben nem szólhatok hozzá, de talán nem is kell mondanom, hogy a mindenkori gyarmatosítóktól, elnyomóktól mást, mint kulturális és nyelvi imperializmust nem is lehet várni. Nincs oly elnyomó hatalom, amely önmagát, nemzetét ne tartaná felsőbbrendűnek az elnyomott népnél. A felsőbbrendűségi gőgöt nem a fasizmus találta ki. Az csak a végletekig – a gázkamrákig – szította föl… Ám e keserves tanulság ellenére a változatos nacionalizmusok rémítik megint a világot. Beszélgetésünk tárgyánál maradva ehhez még csak annyit hadd tegyek hozzá: a nacionalista ott kezdődik, ahol valakit A MÁSIK anyanyelve idegesít. Innen már csak egy-két pohár alkohol – az „idegen” nyelvre rántott késig, a dorongig. Vagy éppen a pogromig.

– Véleménye szerint milyen szerepe van és lehet a kisebbség nyelvének?

– A kisebbségi nyelvnek egyenrangúnak kell lennie a többségi nyelvvel. Olyan földrészen, mint Európa, amely nem százféle bevándorló konglomerátuma, mint például Amerika, különösen így van ez. Itt az egymás mellett élő népek – gyakorta közös állami keretben – nagyrészt azonos „ősiséggel” rendelkezve, ragaszkodnak adott etnikai állapotukhoz. Az ősiséget azért mondom idézőjelesen, mert ez a fogalom nemegyszer gyanús módon ministrál faji mítoszoknak, amelyek egyszer már az ész trónfosztásához vezettek Európában. Nos, ilyen körülmények között a kisebbséginek nevezett nyelv – egy etnikum légzőszerve – csakis nacionalista gyakorlat következtében kerülhet hátrányos helyzetbe. A levegőhasználat nem jog kérdése. Természeti törvény, hogy a kisebb létszámú tü347dős lénynek ugyanannyi levegő jár, mint a nagyobb létszámúnak. Amiként nincs tüdő- és lábhasználati törvény, azonképpen nem kellene nyelvhasználati törvénynek sem lennie, olyannyira természeti jogról van szó. Jól tudom persze, hogy a kérdésnek ilyesfajta megközelítése az eszményi emberiesség létét is feltételezi. Ilyen pedig ma még nincs, csak némely demagógiában. Jobb tehát azt mondani, hogy életünknek ebben a történelmi órájában az a nyelvhasználati törvény, amely szabad megnyilatkozást biztosít szóban és írásban, amely nyelvtiprót büntet stb., mindenütt hasznos, sőt nélkülözhetetlen, ahol vegyes ajkú népek léteznek.

– Miként látja szerteágazóan nemzetköziesülő világunkban az országok közötti kapcsolatok súlyosbodó nyelvi nehézségeit?

– Ezen egyedül a népek baráti együttműködésének elve segíthet.

– Mi a véleménye a nemzetek közötti kulturális kapcsolatok nyelvi akadályairól?

– A műfordításnak azon a szintjén, amely például irodalmunkat jellemzi, ezt a nyelvi akadályt nem tekintem legyűrhetetlennek. Mi, romániai magyar írók, úgyszólván a teljes román irodalmat lefordítottuk nemzeti nyelvünkre. Nem állítom ezzel, hogy például Ion Creangă – a román irodalom Tamási Áronja – eredetiben nem gazdagabb annál, amit magam nyújtottam át olvasóimnak a műfordításommal. De minálunk egyre többen olvasnak eredetiben is román irodalmat.

– Mióta tud az eszperantóról, és milyen mértékű tájékozottsága van róla?

– Megvallom, sosem foglalkoztatott ez a kérdés. De sok fontos dolog létezik e világon, amire nem jutott időm.

348

– A szúzai menyegző bemutatását követően interjút adott a Magyar Hírlap-nak. Ebben elutasítóan nyilatkozott az eszperantóról. Vajon változott-e azóta a véleménye?

– Nincs kezem ügyében az említett szöveg. Az eszperantónak bizonyára irodalmi alkalmatosságát vontam kétségbe. Különben ma már – az önök fáradozása folytán is – az a véleményem, hogy az eszperantó: szükséges kapocs a nemzetek között. Kényszerű, de hasznos kiút a Bábel teremtette zűrzavarból, amit magam mégis inkább sokszínűségnek neveznék. Szükséges és hasznos tehát ez a mozgalom, mint minden más kapocs a nemzetek között. Ám az évezredek alatt kialakult nemzeti nyelvek: az emberi természet csodái, míg az eszperantó csak robot. Akkor is, ha manapság már robotok is írnak verset. Nagyon helyesen mondja ön, hogy az „eszperantó, fő rendeltetése szerint, a nemzetközi nyelvi érintkezést hivatott szolgálni – a tudományos-technikai információcsere, a diplomácia, a turisztika stb. terén a nemzeti nyelvek érintetlen hagyásával; sőt a nyelvi imperializmus kiiktatásával és a nemzeti kultúrák terjesztésének megkönnyítésével a kisebb nyelveknek és népeknek hasznos szolgálatot tehet”. Így igen, így egyetérthetünk. De gondolom abban is, hogy milliót meghaladó szókincsünk csodálatos univerzumát az eszperantó sohasem tudja betölteni.

– Miután a világirodalom sok klasszikus alkotását már eszperantóra is lefordították, és létezik eredeti eszperantó nyelvű költészet is, nem tartaná-e kívánatosnak, hogy az eszperantó a világ kulturális értékeinek cseréjében és a kultúra különböző anyanyelvű alkotóinak egymás közötti kapcsolatában is közvetítő szerephez jusson?

– Hirtelenében nem tudom megítélni: mennyi ebben a reális érték, és mi a fölösleges erőlködés. Nem merem két349ségbe vonni egy Tolsztoj-regény hasznosságát eszperantó nyelven. Még talán az így írt verset sem. Ám ha abból indulok ki, hogy bármely műfordítás az eredetinek csak részleges lenyomata – a szőnyeg visszája –, mit lehet ebből egy olyan nyelven átmenteni, amelyet nem évezredek kollektív szelleme teremtett, hanem Zamenhof. Ahány nemzeti nyelv: megannyi bejárhatatlan kozmosza az emberi eszméletnek. Olyan csoda, mint maga az élet, melyet könnyű megsemmisíteni, de lehetetlenség művileg létrehozni. Az anyanyelvünk: szellemi vérhálózatunk. Ezért mondható, hogy bárki nyelvének bántása: vérontás. Nos, ezt a csodát pótolni lehet részlegesen, az egyszerű kapcsolatteremtés végett eszperantóval is, de verset írni, amelynek minden igekötőjét évezredek kagylója gyöngyözte ki? Annyi bizonyos például, hogy Arany János után Arisztophanészt nem tudom elképzelni eszperantóul. Tamási Áront sem, Eminescut és Weöres Sándort sem, Juhász Ferencről nem is beszélve.

– Ha az eszperantóval kapcsolatban eljutna valamilyen pozitív felismerésre, vajon nem látná-e célszerűnek, hogy a hasonlóan vélekedő írók és művészek is támogassák a nemzetközi nyelv népszerűsítéséért és egyezményes elfogadásáért folyó küzdelmet?

– Az öntől idézett felfogás alapján: igen. Bizonyára nem lenne kárba veszett fáradozás. Támogatni kell bármit a világon, ami embert emberhez közelít – a humánum jegyében.

– Lehetségesnek, reálisnak és igazságosnak tartaná-e, hogy valamelyik úgynevezett világnyelv – például az angol – váljék a népek nemzeti nyelve mellett egyezményes nemzetközi nyelvvé?

– Olyan kicsi vagyok magam is e kis magyar nép fiaként, hogy ehhez most nem szólhatok hozzá. Ha meg is 350kísérelném a kiútkeresést Bábel örökségéből, csak bizonytalanságokat szaporítanék. Különben olvastam valahol, hogy a világ nagy nemzetei ezen már többször összevesztek. Miért okozzak én most újabb galibát? Hagyjuk, ha lehet, máskorra. Addig tán megerősödik a világon, amit úgy hívnak: tolerancia.

(1981)
351

– Indulnánk ki talán legutóbb megjelent mesejátékodból, amelynek címe: Kalandozások Ihajcsuhajdiában. Követi-e új mesejáték?

– A terveim között szerepel egy újabb mesejáték.

– Mondanál valamit róla?

– Mondhatnék. De attól tartok, hogy a majdani kész munka sok mindenben megcáfolná mostani szavaimat. Hogy az embernek valamely terve miként valósul meg, milyenre sikeredik, s végül mit mond valójában: csak a munka legvégén derül ki. Miután a tervezés idejéből, tehát kívülről beléptél a munka öntörvényű világába. Ott aztán meglepődve tapasztalod, hogy előzetes elgondolásaiddal ellentétben ez is, amaz is másként alakul. Amiként egy gyümölcsfa koronájáról sem tudhatod előre: milyen lesz végső formája. Jobb tehát, ha olyasmiről, ami még nincsen készen: hallgat az ember.

– Akkor beszéljünk kész munkáról. A Kolozsvári Állami Magyar Színház műsorába iktatta a Vidám sirató egy bolyongó porszemért című vidám játékodat. Úgy tudjuk: Tompa Gábor fogja rendezni. Milyen gondolat vezet benneteket?

– Tompa Gábor nevében nem szólhatok, csak a magaméban. Engem az foglalkoztat, hogy sikerül-e vidámságot és keserűséget úgy elegyíteni, hogy a szerző szándéka az eddigi előadásokkal ellentétben erőteljesebb és világosabb legyen. Annak idején Harag György kitűnő rendezésben vitte sikerre a darabot Marosvásárhelyen. Vele so352kat beszélgettem a munka dramaturgiai fogyatékosságairól. Valójában az ő kedvéért dolgoztam át a darabot. Mire elhagyott bennünket.

– Ha mint hősöd, Zetelaki Gábor, nem húsz, hanem száz év múlva új életre kelnél, milyennek szeretnéd látni a világot?

– Nem ilyennek, az egyszer biztos.

– Tíz esztendővel ezelőtt beszélgetésünkben életünket háromfelvonásos darabnak mondottad. A harmadik felvonást úgy jellemezted, hogy az a korszak lenne, melyben az ember megpróbálja legyűrni a halál érzését. Illyés Gyula munkáját, a Kháron ladikján-t említetted. Hatvanadik születésnapodhoz közeledve erősödik-e benned az érzés, hogy életed újabb fejezete kezdődik? Vagy a dátum nem jelent semmit? Hogyan láttad ifjan, amikor szüleid töltötték be ezt az életkort? És hogyan láttad a példaképeidet, írótársaidat, amikor hatvanévesen őket köszöntötted? (Illyés Gyula, Kós Károly és mások.)

– Hatvanéves korodra a halál melléd ül, és figyeli minden mozdulatodat. Eleinte riadozol tőle, álmodból is dobogó szívvel ugrasz ki, mert előle kellett menekülnöd, légszomjjal küszködve. Aztán megszokod a közelségét, amiként a mesében is megesik, hogy sárkány alszik veled egy fedél alatt. Viszont annál jobban kezded hajszolni magad, hogy bepótold a mulasztásaidat. Úgy élj, hangzik bennem a bölcs mondás, mintha minden perced az utolsó lenne. Íróilag nem így éltem. Rengeteg energiámat emésztették fel a közügyek. Ám lehetséges, hogy amit nem írtam meg – talán hasznára lett annak, amit megírtam. Ma már örvendek, hogy minden olyan regénybe beletörött a bicskám, amit az ötvenes évek receptjei szerint kezdtem el, s hajítottam el azután egyenest a tűzbe, önmagamból és receptből egyaránt kiábrándultan. Most már, hogy nincsenek receptjeim, versenyt kell futnom a 353halállal. Tudom, hogy leterít egyszer, de egyet-mást addig még a szeme közé vágok. Apám, anyám ebben a korban? Fiataloknak láttam őket. Író barátaimat – az idősebb nemzedékből valókat – pedig aggastyánoknak. Főleg a tekintélyük folytán. Elképesztő, hogy Asztalos István még nem volt hatvanéves, mikor elvitte az agyvérzés. Kós? Szememben ő már ötvenévesen is „nagy öreg” volt. Ezt az érzést az is táplálta bennünk, hogy úgy szólt mindenről, mintha 686 éves lett volna.

– Hogyan látod Kós Károly életművének jelenét, jövőjét?

– Mindaz, ami ebben az életműben tiszta humánum, erkölcsi és esztétikai érték: mindenek ellenére él és élni fog, míg magyar olvasók lesznek.

– Nagy lendülettel meseírásba fogtál. Amikor gyermekeid kicsik voltak, nem írtál mesét. Unokáknak is csak szóban meséltél. Mitől a felbuzdulás?

– Képeslapunk, az Új Élet, már régebben új rovatot nyitott gyermekeknek Szolgálatos nagypapa címmel. Tehát nagyapák meséltek. Gondoltam, magam is közéjük állok. Aztán eszembe jutott: mi rengeteg természeti tapasztalatom van. Erdő, mező világa s az erdei vadak, madarak, havasi pisztrángok mind mesébe kívánkoznak. Amit csak lehet: meg kéne mentenem a mulandóságomtól. Így lesz kötetnyi mesém ennek az esztendőnek a végéig.

– Más műfajban mi készül?

– Elbeszélés, regény, úti tűnődés. Hazai persze.

– És a világjárás?

– Egyelőre nem utazhatom.

– A bukaresti Kriterion Kiadónál mikor jelent meg könyved utoljára?

– Hét esztendeje. Az Évek – hazajáró lelkek.

– Azóta? Nem írtál talán?

354

– Rengeteget. Kiadás dolgában viszont ez volt az én hét szűk esztendőm.

– Nem juttattál el semmit a kiadóhoz?

– Többek között három színpadi játékom ügyében várom előzetes bírálóim válaszát; idén júliusban lesz két esztendeje.

– A könyvesboltokban keresik a munkáidat.

– Egy falás nincs belőlük – ugyancsak hét esztendeje.

– Szerinted melyek egy adott nemzetiség vagy kisebbség emberlétének minimális feltételei?

– Évtizedeken át, míg közügyekben is megnyilatkoztam, ezekről a feltételekről szóltam, ahol erre alkalmam nyílott. Egy nemzetiség, kivált ha közel kétmilliós létszámú népről van szó, és etnikailag része egy saját államkeretében élő nemzetnek, joggal igényli: az egyenjogúság fogalma ne redukáltassék néhány általános emberi jogra, mint a munkához való jog, a törvény előtti egyenlőség, szavazati jog és így tovább. Ezek alapvető és rendkívül fontos jogok. Nem merítik ki azokat a feltételeket, amelyek bármely nemzetiséget etnikai mivoltában is megőrizhetnek. Általános fejlődése, még fennmaradása is tehát csak akkor biztosított, ha egyéni, állampolgári jogokon túlmenően kollektív jogokkal is rendelkezik. Ha létrehozhatja saját művelődési kereteit, és azokat saját nemzeti kultúrájával tölti ki. Ugyanúgy, mint a nemzet, amelynek államkeretében él a szóban forgó nemzetiség. És folytatólag – megannyi ha! Ha iskolai hálózata az óvodától az egyetemig az anyanyelvén biztosított. Ha anyanyelvének – nemzeti nyelvének – használata a magánéleten túl a közéletben is lehetséges szóban és írásban egyaránt; ha arányszámának megfelelően tudja képviseltetni magát az államhatalom minden szintjén; ha képviselői nyíltan, őszintén tárhatják föl a választóikat foglalkoztató ügyeket; ha államilag történik gondoskodás arról, hogy 355alkotmányosan meghirdetett jogokat helyi, szubjektív értelmezések el ne ferdítsenek; ha biztosított a nemzetiség normális kapcsolata saját nemzetével, annak művelődési és tudományos életével; ha valóban híd szerepet tölthet be saját államának nemzete és ama nemzet között, amelyhez etnikailag tartozik…

Egyszóval, ha önmaga lehet, sajátos szín egy állam egészében, ahol tiszteletben tartják a sajátosság méltóságát. Vagyis: egy adott etnikum létének, fölvirágzásának minden feltételét. Mindez persze csak része a kérdésre adható válasznak. Ezúttal csupán elemi feltételekről szóltam. Jogokról.

És a kötelezettségek? Ahol jog van, ott állampolgári kötelezettségek felelős tudata törvényszerűen kialakul. És megnyugtató módon, sőt biztatólag alakítja ki formáit az együttélés egész, bonyolult folyamata…

(1987)

Ablonczy László

356
Válasz Páll Árpád kérdéseire

– Egy régebbi beszélgetés alkalmával azt mondtad, hogy már egészen zsenge korodban, azokban az években, amikor a nagyenyedi Bethlen Kollégium kapuján beléptél, írónak készültél. Volt akkoriban valamiféle kialakult fogalmad irodalom, művészet és közügyiség kapcsolatáról, vagy hogy manapság kissé lenézett szóval kérdezzem: hogy ítélted meg irodalom és közösségi szolgálat viszonyát?

– Úgy emlékszem, hogy sehogy. Jókait, Mikszáthot, Verne Gyulát olvasó gyermekként ilyen kérdés nyilván nem foglalkoztatott. Hullámaira kapott és vitt, sodort magával boldog esős napokon, téli éjszakákon a csodálatos történet, a mese, a regény hangulata, nyelvünk varázsereje.

– Mikszáthnál nem figyeltél föl például a társadalomkritikára?

– Nem. Egész lényemet elborította-zsongította a mese, a mesélés jó íze, hangulata. Akkor ilyen hangvételű dolgokat próbáltam írni magam is.

– És kik módosították azután a szemléletedet?

– Talán harmadéves tanítóképzős voltam Nagyenyeden, amikor Veres Péter, Illyés Gyula, Németh László munkái kerültek a kezembe. Így kezdtem tudatosabban is népben és nemzetben gondolkozni.

– Kevésbé tudatosan már annak előtte is foglalkoztatott nép, nemzet sorsa?

– Ezt a gondot nem kerülhettem el gyermekként sem. Kisebbségi létünk nemzeti gondként, mesés szegénysé357günk társadalmi problémaként mindennapos beszédtéma volt a házban. Kivált, ha vendég jött: a pap, tanító, kántor vagy újságot olvasó ember a faluból. Olyan államban, amelynek uralkodó eszméje a nacionalizmus: a kisebbségi állapot örök rettegéssel teli kémlelés egy jobb jövendő felé. Tudhatod, hogy ilyen körülmények között az emberi környezet határozott közösségi érzést injekcióz a serdülő gyermekbe. Arra serkenti, hogy közügyi megmozdulásokban vegyen részt; hogy ha megszólal, sorstársainak nevében is szóljon. Amikor tehát Jókai-bódulatom után egy Veres Péter eszméi ejtettek rabul: valójában otthoni élményeim találkoztak a közösségi cselekvést megfogalmazó írói igénnyel, a Veres Péter-i buzdítással.

– Az otthoni, mezőségi élményeid lényegét hogyan fogalmaznád meg?

– Talán így valahogy: a társadalmi és nemzeti elesettség felismerése. Szegénységünk és a kisebbségi létből fakadó nyomorúság a nyakunkon. Politikusok ezt kettős elnyomatásnak nevezik azon vitázva némelykor, hogy mikor melyiket kell fontosabb ügynek tekinteni: a társadalmit-e, vagy a nemzetit?

– Erről te hogy vélekedel?

– Nem óhajtok döntőbírónak felcsapni. A hely, idő és körülmény parancsa nyilván ebben is érvényes, de hadd tegyem hozzá: országvesztés közben például nem dogmákon kell rágódni, hanem az országot menteni. A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy azok a szerencsés népek, amelyek először nemzeti keretüket teremtették meg, majd azután láttak hozzá a társadalmiakhoz. Erről rengeteg vita zajlott a családban. Téli estéken az első világháború veteránjai tárgyalták, mit miként puskáztak el a magyarok. Egyik például Kun Béla-párti volt, a másik ellene szólt, ámokfutónak tartotta. Mert úgymond, körülöttünk mindenkinek volt annyi esze, hogy nemzeti sérelmeit 358rendezze, saját sugallatait ki-ki megértette és aszerint is cselekedett, elfoglalta magának a kiszemelt területeket, míg Kun Bélának egy hibbant angyal azt súgta, hogy közeleg és mindent elrendez majd a Világköztársaság.

– Sommás ítélkezés.

– A végeredmény diktálta. S még az is eszembe jut, hogy elképesztő példaként apám mindig ezt hozta föl: miközben minden oldalról idegen csapatok nyomultak az ország központja felé, az olasz frontról hazalődörgő katonákat ékszerkiállítás megtekintésére vezényelték Budapesten. Lássák, mit kobzott el az arisztokratáktól a Tanácsköztársaság.

– Ez már igen! De vissza kellene térnünk a közösségi cselekvés indítékaihoz.

– E kanyar után hadd mondom el: az enyedi tanítóképzőben is úgy oktattak bennünket, hogy hivatásunk nem csupán a betűvetés tanítása. Sokkal több annál: a gondjainkba ajánlott nép eszméltetése, kollektív cselekvésre képes közösséggé szervezése, a szétroncsolt nemzeti tudat helyrehozatala.

– Itt megállhatnánk egy pillanatra. A mostanig kialakult terminológiára gondolva kérdem: nemzeti vagy nemzetiségi tudatra gondolsz?

– Mindkettőre, bár azt mondhatná valaki: ez tudathasadás. Nem tekintem annak. Ez a kettős tudat vagy kettős kötöttség bennünk él tagadhatatlanul. Ha emlékszel, sok évvel ezelőtt néhány honi magyar írónk tiltakozott a kettős kötöttség gondolata, azaz léte ellen, ám ez a valón mit sem változtatott. A romániai magyarság e kettős kötöttségben él. Akár vallja, akár nem vallhatja: nyelvében, kultúrájában, történelmi hagyományaiban szerves része a magyar nemzetnek. Ugyanazon etnikumnak jókora töredéke a román állam keretei között. Objektív állapot viszont a nemzetiségé, a nemzeti kisebbségé, és nyilván ez 359is meghatározza a tudatát. Sajátságos feladatok elé állítja, nemzetiségként kell helytállnia, cselekednie a román néppel való együttélés követelményei szerint.

– Azt hiszem, ebben egyetérthetünk. Akkor tehát: tanítóság és a roncsolt nemzeti tudat…

– Igen. Így neveltek Enyeden. Mai irodalmi törekvések felől nézve ez persze múlt századi ódonság. De hát az állapotuk is ódon volt. Nemzeti törekvéseinek omlásai alatt a mezőségi magyarság éppoly tétován és cselekvésképtelenül nézett a jövendő elé, mint általában a szórványmagyarság az ország más részein. Egyik legnagyobb hiánya volt például – az ma is – a történelmi önismeret. Honnan jön, hova tart, mire lenne szüksége ahhoz, hogy ezer esztendő után oly gyökeresen megváltozott létét elviselhetőnek érezze. Jól tudjuk ugyebár, az akkori egyenjogúsági küzdelmek ugyancsak kudarcot vallottak, a beolvasztó politika gőzhengerei éjjel-nappal dolgoztak. Mit tehetett akkor az egyházi fizetségen tengődő magyar tanító? Megpróbált népmentő, magyarságmentő próféta lenni. Megpróbált csöpp helyén nemzeti tudatot kiépíteni – mi végett ugyan? Irredenta szándékkal, soviniszta módon? Ilyen is akadhatott persze, bár ez ügyekben a kisebbség sosem lehetett agresszív, hiszen örökösen védekezésre kényszerült. Az egészséges, tehát senki léte ellen nem irányuló nemzeti tudat óhaját a magyar tanítóságban a normális emberi lét követelménye táplálta. Kinek-kinek az a természetes vágya, hogy személy szerint és kollektivitásában önmaga legyen s maradhasson. Családtagként a családban. Hát nem jogos ez? Nem elemi kívánalom? Germanus Gyulától tudjuk, hogy a nemzet fogalma és szótani jelentése az arab nyelvben egyértelmű a család fogalmával.

– Ilyen családias közösséget próbáltatok összekovácsolni Pusztakamaráson is.

360

– Igen.

– Mivel, miként, hogyan?

– Elmondom röviden. Gondold el a nemzetből kiszakadottaknak e Robinson-szigetét. A lélekszám nagyjából háromszáz. Ebből húsz-huszonöt személy, akit ilyen-amolyan közösségi ügyben össze lehet verbuválni. Nos, e kis csapattal színdarabot adtunk elő, Bartók- és Kodály-dalokat tanítottam a jó hangúaknak. Elemi iskolásként magam is szavaltam, karácsony előtti hetekben betlehemest próbálgattunk, majd a szentestén elindultunk az ősi játékot minden virrasztó házban előadni. A bevétel az egyházé volt, abból javíttattuk – mondjuk – a templomkerítést, az iskolapadokat. Más alkalommal anyák napjára, a konfirmáláshoz verset válogattam az előadóknak. Ezek betanítása nem volt könnyű munka. A nyelvünket törve beszélő kis mezei Robinson a legnagyobb erőfeszítés árán sem volt képes másként ejteni a szavakat, csak ilyenformán: Anyám csukja, írta Petőfi Sándor, vagy: Hadnadzs uram, hadnadzs uram, mi bajadvan, édes fijam?

– Igen, ezekről írtál könyvben, naplóban.

– Jelezni próbáltam, hogy az erdélyi Mezőségen rohamosan pusztul a magyar nyelv. Ez a második csángó-jelenség. Hogy a két világháború közötti időben mit jelentett a hétosztályos felekezeti iskola – mert államit nem engedélyeztek –, pap, tanító népnevelő munkássága, kórus, színjátszó csoport, EMGE-tanfolyam (Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület), azt csak most lehet igazán értékelni, amikor több mint harminc esztendeje semmiféle ilyen tevékenység magyar nyelven nem folyik a Mezőségen, az iskola csak a negyedik elemi osztályig nyújt anyanyelvi oktatást, aminek csekély eredményei a következő négy esztendő román nyelvű oktatásának folyamán megsemmisülnek. Így nemzedékek nőttek föl, amelyek magyarul nem írnak és nem olvasnak. Ezek jelzik különben a rend361kívüli módon fölgyorsult asszimilációs folyamatot is a vegyes házasságok keretében.

– Tapasztalatod szerint milyen mértékben növekedtek a vegyes házasságok?

– Régebbi korokhoz viszonyítva az utóbbi tizenöt esztendőben a Mezőség falvaiban a növekedés mintegy tízszerese a réginek. De ezzel most újból kitértünk fölvett irányunkból.

– A nemzeti, vagyis családias kisközösség megteremtésének módozatainál tartottunk.

– Ott tehát, hogy egy serdülő diákot milyen társadalmi jelenségek parancsolnak közügyi mozgolódásba. Hogy szerelmed az irodalom, a magányos foglalatoskodás, ám ahogy kilépsz a kapun, nincs szíved, lelkiösmereted elhárítani atyádfiainak könyörgését: segíts megőrizni a nyelvünket, segíts nekünk abban, hogy önmagunk lehessünk. Teneked ez a kötelességed, hiszen elsőként kerülhettél a családunkból a híres-nevezetes Bethlen Kollégiumba.

– Ez volt tehát a kezdet a közügyiségben. S a folytatás?

– 1945 telén kerültem Enyedről Kolozsvárra az akkor még létező Református Kollégiumba. Ez már gimnázium volt. Iskolát váltottam tehát. A főiskolai továbbtanulás reményében lemondtam tanítói terveimről. Nem emlékszem, hogy valaha is fogadalmat kellett volna tennünk Enyeden a tanítói pálya vállalására, ösztöndíjügyben mégis konfliktus támadt – igaz, nem súlyos – szüleim és a református esperesi hivatal között. Apám ugyanis azt a hírt hozta akkori papunktól, hogy ha nem folytatom a tanítóképzőt, per útján köteleznek az addig kapott egyházi ösztöndíj megtérítésére. Én azt mondtam: irodalommal és lapszerkesztéssel kívánok majd foglalkozni, ha pedig perelnek, és az ösztöndíjak megtérítésére köteleznek, vállalom. Eljövendő keresetemből persze. Ezzel az ügy lezárult. Többé soha senki nem hozta szóba.

362

– Igen érdekes büntetés lett volna.

– Az egyházi férfiaknak is el kellett számolniuk velünk, ha már megsegítettek a tanulásban.

– Emlékszem, hogy Kolozsvárra kerülve azonnal bekapcsolódtál az önképzőkör munkájába.

– Igen.

– Ennek te valamiféle felelős embere voltál. Mi volt a címed?

– A Gyulai Pál önképzőkör egyik vezetője voltam. Nos, akkor élt bennem legerősebben a vágy, hogy semmi egyébbel ne foglalkozzam, csak irodalommal. Enyeden még mindenből színjeles voltam, Kolozsvárott csak néhány humán tantárgyban szorgalmatoskodtam, a reáliákban mindig a bukás szélén álltam. Mint akit nyúzni visznek, úgy álltam neki a számtanleckének, de még tornából is elégségeseket kaptam, holott Enyeden az egyetlen alsós diák voltam, aki felsősök sztárcsapatában a halálugrásnak nevezett mutatványt is bemutatta, képzeld, a város közönsége előtt, tapsok közepette. Kolozsvárott azonban fütyültem jó néhány tantárgyra, hogy diákköri összejöveteleken jelen lehessek. A felszabadulás boldog hangulatában pezsgett a város. A könyvesboltokban még ott voltak a négy esztendő alatt kiadott könyvek. Ami kevéske pénzem volt, a népi írók munkáinak megvásárlására szántam. Azért egyoldalúsággal nem vádolhatom magam. Egyforma szenvedéllyel csaptam le – ha rábukkantam boltban vagy antikváriumban – Illyés Gyulára és Arisztophanészre, Tamásira és Babitsra, Reményik Sándorra és Dsida Jenőre. Babitsot akkor olvastam először. Összes verseinek kötetébe merültem, hetekig hanyagoltam minden tanulnivalómat. Fémesen csillogó, hűvösnek tetsző, fojtott szenvedélyű világában – hogy azelőtt épp Sinkát olvastam – a költészetnek számomra teljesen új tartományai nyíltak meg. A kötetnyitó mondat pedig – gyűlöllek; tá363vol légy, alacsony tömeg! – énem jobbik angyalaként küzdött bennem a közügyiség ördögével, már-már sikoltó figyelmeztetéssel: ne mozdulj el a tiszta esztétika világából, hagyd másokra a népsors gondjait, az irodalmon kívüli gondokat! Ám ugyanaz a kötet nyújtotta a Húsvét előtt megrázó könyörgését is békéért, minden háború ellen. Ezzel a verssel szavalóversenyen is részt vettem. Hogy miért? Ma sem tudom. Nagyon rosszul szavalhattam, úgy emlékszem, még dicséretre sem érdemesítettek. Jól tették. Különben képes lettem volna később is szavalni. Ilyenformán kigyógyultam a színészi szereplési viszketegségből. De Babits-élményem ellenére elkaptak egyéb kísértések. Említettem már: pezsgett, forrongott a város. A kisebbségi létnek olyan korszakai után, amikor magyar újságot, színházat nem láttunk, a politikát csak megnyomorító következményeiben ismertük, amikor közvélekedésben évtizedek némaságát szenvedtük a Mezőségen, amikor többek között a Bethlen Kollégium gimnáziumi részlegét is bezárták, s mi mindent; mondom, ilyen állapot után a diák számára is csábító volt a felszabadult város hívása mindenféle közügyi mozgolódásra. Ennek a lehetőségnek fontos előzménye volt, hogy Sztálin megakadályozta az észak-erdélyi magyarság legyilkolásának 1944 őszén kezdődő folyamatát, és ilyenformán a Budapest, Berlin felé tartó harcok mögött viszonylag békés körülmények között zajlott az élet újjáteremtése.

– Megkönnyebbülve lélegeztünk fel, az biztos…

– Az ügy valójában megíratlan. Objektív történeti feldolgozása nem történt meg, márpedig az akkori események fontos mozzanata volt. Röviden most csak ennyit róla: a hitleri és horthysta hadak elleni harcokban előnyomuló szovjet és román csapatok nyomában megjelentek az úgynevezett Maniu-gárdisták. Katonák, civilek, vegyesen. A bosszúállás gyorsan összeverbuválódott marta364lóc bandái. Ezek úgyszólván minden észak-erdélyi városban, faluban megjelentek példastatuálás végett. Raboltak, fosztogattak és gyilkoltak. Kivégezték azokat a személyeket, akik 1940 és 1944 között bármilyen szerepet vállaltak a magyar államapparátusban; akik bármilyen formában magyar–román konfliktusba keveredtek; akiket haragosaik följelentettek és így tovább. Volt, ahol csak egy-két személyt lőttek agyon vagy akasztottak fel, másutt tömeges gyilkolást rendeztek. Szárazajtón – emlékezetem szerint – tizenhét férfiút meg egy asszonyt végeztek ki, közülük kettőnek – két testvérnek – fejszével vágták le a fejét a kirendelt tömeg szeme láttára. A két lenyakazott fiú anyját s apját is odaállították a tőke közelébe, végignézni a kivégzést. Hasonló módon jártak el a Kolozsvár melletti Egeres községben és másutt is. Mikor az áldozatok száma meghaladta az ezret, a Magyar Népi Szövetség – és talán a Kommunisták Romániai Pártjának kolozsvári bizottsága – a helyi szovjet parancsnoksághoz fordult védelemért. Az ügy Sztálinig jutott, aki azután a román adminisztrációt Észak-Erdélyből visszarendelte mindaddig, míg meg nem alakult a demokratikus román kormány, amely garantálta a kisebbségek védelmét, s jogait is.

– Ez az ügy persze sokkal bonyolultabb.

– Csak sommás vázlatát mondtam el. Ez lenne részint az érem másik oldala. Ezzel azt akarom mondani, hogy a horthysták észak-erdélyi gyilkosságairól jó néhány munka megjelent már. A mánisták rémtettei – csekély kivételtől eltekintve – megíratlanok maradtak. Nemrégen viszont olyan regényt olvashattunk, amely Maniut dicsőítve „fiainak” jogos bosszújáról beszél, és minősíti hallatlan nemzeti sérelemnek Sztálin akkori intézkedését. Nos, amikor tehát Kolozsvárott elkezdődött a társadalmi és politikai élet újjászervezése; amikor a munkásság szinte 365naponta tüntetett az országos erők mellett egy demokratikus kormányzat érdekében, diákként nem hunyhattam szemet e folyamat előtt. Zsenge kísérleteimmel bejártam a Világosság szerkesztőségébe, Balogh Edgártól értesültem a fontosabb eseményekről, a főiskolások és középiskolás diákok szervezkedéseiről. Létrejött az úgynevezett Kalotaszegi Diákok Szövetsége, aminek mintájára néhányan létrehoztuk a Mezőségi Diákok Egyesületét. Milyen céllal? A szülőföld társadalmi-művelődési kérdéseinek közösségi felkarolása végett, a magyar–román testvériség gondolatának szolgálatában. Így írtam egyik nyílt levelemet is, mely a Világosság-ban jelent meg. Egy román diákhoz intéztem szavaimat, amelyek nyilván a közös összefogás, a megbékélés, az igaz testvériség szavai voltak. Babits esztétikai bűvölete odalett bennem. Ha csak tehettem, ott csellengtem magam is a munkástüntetések forgatagában, együtt meneteltem a demokratikus kormányt követelőkkel. Ország dolgához sokat nem értettem, ám annyit feltétlen bizonyossággal tudtam: az ország egésze küzd egy új, emberibb rendszerért, amelyben a kisebbségnek annyi joga lesz, amennyit kiharcol magának. Nem képletes harc volt ez a reakcióval. A Szebenből megtért román főiskolások Maniu-párti csoportjai szinte naponta rendezték zavargásaikat, gyilkoltak is, megtámadták a Kommunisták Romániai Pártjának székházát, szájba verték a magyarul megszólalókat. A felvonuló munkásságba belelőttek – hiszen ezt magad is jól tudod –, egy alkalommal. A Nemzeti Színház előtt, amely akkor még magyar színház volt, a mellettem vonuló Dermata-munkást érte a golyó. Először csak azt láttam, hogy kezéből kiesik a vörös zászló, majd amikor az ember arccal a földre bukott, s a vére kibuggyant, megvallom, erős félelem fogott el. Romantikusan szép lenne azt mondanom, hogy felkaptam azt a zászlót. Nem kaptam fel, a megboly366dult és megtorpant tömeg elsodort engem a halott közeléből. Hát így kerültem közösségi mozgalmakba.

– És az irodalom? Emlékezetem szerint az írást sem hagytad abba…

– Gyatra verseket írogattam az iskolai faliújságra, egyet-kettőt a Világosság szerkesztőségébe vittem, ahol Jékely Zoltán vezette az irodalmi rovatot. Talán neki köszönhetem, hogy egyik versemet a lap leközölte. Vers? Közönséges publicisztika a hazatérő hadifoglyokról. Zsolival – így becézték Jékelyt – barátságba kerültem, megajándékozott egy prózai kötetével, amely prózaként is poétikusabb volt az én verses zöngeményemnél. Kész szégyen volt mellette még verset írni. Amint tudod, őt akkor minden tekintetben pesszimistának minősítették, alig-alig közölt valamit, engem viszont írásra biztatott. Szóval nem mondta: hagyd másra a verset, ám azzal, amit tőle olvashattam, alapos leckét kaptam. Abbahagytam a versírást. Egy cikkben radikális földreformot követeltem, mire Balogh Edgár mosolyogva mondta: már osztják a földeket. Ezzel is lekéstem.

– Volt mégis, amiben az elsők között tartottunk számon a kollégiumban.

– Mondjuk a letartóztatásban.

– Idézd csak fel, hogy mi is történt!

– Emlékszel, hogy a sűrű munkástüntetéseken az egyik jelszó így hangzott: Armata şi poporul! A hadsereg és a nép! Az ellentüntetők, a román főiskolások jelszava pedig ez volt: Éljen a király, éljen a hadsereg! (Armata şi regele!) Mi, magyar diákok természetesen köztársaságiak voltunk. Néhányan ezt vitattuk, emellett törtünk lándzsát. A köztársasági és transzszilvanista eszmék tömör foglalataként valamikor 1945 nyarának elején a reggeli számtanóra előtt felírtam a táblára: Éljen a független Erdélyi Köztársaság Groza Péter elnökletével! Számunkra ez a 367valóban haladó, nagy román politikus volt az elviselhető jövendő garanciája. Másnap aztán jött a motorkerékpáros rendőr és letartóztatott. Megkérdeztem, könyvet vihetek-e? Engedélyével Dsida Jenő Angyalok citeráján című verseskötetét vittem magammal. Cellába raktak, rendszerint éjfél körül vezettek elő kihallgatásra. Nagyobb szabású összeesküvés leleplezésének reményével faggattak, én meg csak azt tudtam hajtogatni, hogy minden külső megbízatás nélkül magáneszmémet írtam föl a táblára, egymagam döntöttem úgy, hogy Groza Péter legyen az elnökünk. Aztán Balogh Edgár közbelépésére engedtek szabadon. Így, ha Dsidát olvasom, a cella hangulata is elborít. Valamiként őt magát is odaképzelem a rácsok mögé, a fájdalom rabjaként.

– A közösségi ügyek folytatásaként, úgy emlékszem, a Móricz Zsigmond Kollégium következik.

– Első közléseim után Balogh Edgár azt mondta: folytassam magánúton a tanulmányaimat, szerkesztőként alkalmaznak a Világosság-nál. Mentem is volna, meg nem is. Még csak ötödikes gimnazista voltam. Anyagi gondok szorítottak, ezen segített azután a Móricz Zsigmond Kollégium. Hogy annak egyik létrehozójával, Szabó Istvánnal megismerkedtem, az akkor divatos lélektani tesztelések után engem is fölvettek kollégistának. Ez lakást, kosztot jelentett, gondot is persze a vezetőségnek: ugyanis a kollégiumot főiskolások számára hozták létre. Mátyás király szülőházában lévő bentlakók közül én voltam az egyetlen középiskolás. Úgy-ahogy álltam a versenyt a sokkal nagyobb tudású társakkal, de végül – amikor létrehozták a középiskolás népi kollégiumokat is – átkerültem a Szabó Dezső Kollégiumba, amely afféle fióktestülete volt a Móricznak, nem tudom, Szabó Dezső mit szólt volna hozzá. Így végezhettem a gimnázium hatodik osztályát is, miközben elég sűrűn járogattam el a Magyar Népi 368Szövetség ifjúsági szervezetébe, ahol főleg lapszerkesztési gondok s munkák foglalkoztattak. Egy kiváló ifjú emberrel dolgoztam ott együtt, úgy hívták: Páll Árpád.

– Köszönöm, uram, a megtisztelő megemlékezést.

– Itt abba is hagyhatnók a beszélgetést. Amit ez időből fölemlegethetnék, közös munkánk is volt.

– Az viszont tanulságos, hogy te magad közügyi dolgok miatt miként hanyagoltad el a középiskolát.

– Annyi szerencsém volt, hogy kevés tanulással is levizsgáztam valahogy, majd a hetediket már magánúton végeztem az Unitárius Gimnáziumban.

– Közben ifjúsági lapokat szerkesztettünk.

– Magyarázzuk meg a többest: mivel lapra nem volt engedélyünk, kiadványunk röpiratként más-más címmel jelent meg. A második homlokára ezt írtuk föl: Petőfivel. Ma már nem tartom telitalálatnak, ám akkor – úgy véltük – minden törekvésünk foglalata.

– Meg aztán ezzel a lapszámmal épp Segesvárra készültünk tanácskozásra.

– Közös kolozsvári munkánkra visszatérve, csak futtában próbálom összegezni, hogy mi mindenben nyüslettünk lobogó lelkesedéssel: kalotaszegi kiszállások népfőiskolák végett; előadói körutak ’46-ban a parlamenti választások alkalmával; az MNSZ ifjúsági kongresszusának előkészítése Marosvásárhelyt… Ma sem tudom, honnan került elő az a szamár, amelynek a hátára raktuk volt azt az irdatlan vetítőgépet, amivel Tordán és környékén mutattuk be a segesvári Petőfi-ünnepségekről készült kisfilmet. Fontos ügyünk volt, hogy Kurkó Gyárfással az élen az MNSZ jelöltjei bekerüljenek a parlamentbe. Köztük volt Kós Károly is: büszkeségünk az erdélyi magyar szellem nagyjai között, kinek a nevét ugyebár ma már nem szabad leírni.

– Azt hiszem, mindannyian, akik Károly bácsit ismer369tük, elmondhatjuk: a magyar–román barátságnak és testvériségnek azok közé az őszinte és következetes hívei közé tartozott, akiktől távol állt az alkalmi széljárásokhoz való igazodás…

– Kós Károly betiltása egy része csupán mindannak, ami az utóbbi években nemzeti kultúránkat sújtotta. De hadd térjek vissza a diákévekhez. 1947-ben Balogh Edgár tanácsára és az ő ajánlásával beléptem a Román Kommunista Pártba. Előzetes tanácskozásaink lényege pedig ez volt: egyenjogúságunk védelmezője és garanciája: a kommunista párt. Ez így is volt akkor. A Magyar Népi Szövetség a maga félmilliós tagságával nem véletlenül támogatta mindenben a kommunista pártot, szemben a még működő polgári pártokkal, szemben a román nacionalizmus változataival. Nyilvánvaló volt, hogy a Groza-kormány csakis a párt támogatásával valósíthatja meg programját, többek közt azt a nemzetiségi politikát, amelynek eredményei láttán joggal lelkesedtünk.

– A következő esztendőben aztán eltűntél Kolozsvárról.

– 1948-ban az MNSZ központja Bukarestbe költözött. Hívtak, hát mentem ifjúsági sajtófelelősnek. S még annak az évnek a nyarán fölkértek: vennék részt egy újonnan létrejött magyar lap, az Ifjúmunkás szerkesztésében. Én ezt megpróbáltam, sikertelenül. A lapnak akkori belső munkatársai egy-két kivételtől eltekintve nem tudtak tisztességesen magyarul írni, olyan balosak voltak, hogy a kutya megveszett tőle, érzékük a nemzetiségi lét iránt elcsökevényesedett, a kézirataimba otromba demagógiát csúsztattak, és fütyültek az én stiláris igényeimre. Még azon a nyáron otthagytam őket. Egy hét múltán, hogy bevágtam magam mögött az ajtót, kizártak a szerkesztőségből, majd azután nyüstelni kezdtek, hogy zárjanak ki a pártból is. Az MNSZ akkori vezetői közül Kacsó Sándor és Révy Ilona állt a pártomra, így dorgálással úsztam meg 370az ügyet. S visszatérhettem sajtófelelősnek az ifjúsági bizottsághoz. Ám ott is más szelek kezdtek fújdogálni, többek közt a népi kollégiumok fölszámolásának szándéka, aztán az úgynevezett tisztogatások – nálunk elterjedt szóval: purifikálások – hírhedett testvérháborúja vette kezdetét. Én a lenini–sztálini elvet a parasztság társadalmi tagozódásáról elfogadtam, mert tapasztalatom igazolta. Gyakorlati kivitelezésében azonban folyvást szembekerültem azokkal, akik a baloldal balszárnyán működve csak kínt, keservet okoztak a középparasztok óriási tömegeinek. Az MNSZ – régi vezetőinek félreállításával, Kurkó Gyárfás és harcostársai egy részének börtönbe vettetésével – akkor már minden tekintetben híven tükrözte a pártvezetés változó politikáját és gyakorlatát. Eredeti, sajátos célkitűzéseitől eltérve meghosszabbított karja lett olyan pártpolitikai akcióknak, amelyeket majd csak Sztálin halála után bíráltak felül, akkor is csak részben. Álmomban sem jutott eszembe, hogy politikusi pályára lépjek; munkám értelmét a romániai magyarság művelődési életének szolgálatában láttam, ám a dialektika törvénye szerint az is függvénye volt az általános politikának. Szaporodó konfliktusaim folytán bejelentettem: vissza szeretnék térni Kolozsvárra. Lehetővé tették, annál is inkább, mert a Falvak Népe, amelyet akkor Asztalos István és Horváth István szerkesztett, fiatal újságírókat keresett. Osztálytársaim annak az esztendőnek a nyarán érettségiztek, 1948-ban. Akkor jómagam valahol a Székelyföldön jártam MNSZ-megbízásból a falvakat. Az is szándékom volt tehát, hogy Kolozsvárra visszatérve leérettségizzem, majd az egyetemen folytatom magánúton a tanulmányaimat. Mert a lapszerkesztés mindennél jobban érdekelt. A két neves író örömmel fogadott, s hogy írói terveit megvalósítsa, a lapot minden gondjával rám bízták. Egy évvel később Asztalos István azt mondta: énnekem regényt 371kell írnom, rád hagyom, fiam, a főszerkesztést. Úgy lett. A Falvak Népe főszerkesztőjeként – s az újból elhalasztott érettségi vizsga rossz álmaival – dolgoztam ennél a hetilapnál 1953 végéig. Közben leköltöztettek bennünket – mármint a lapot és a szerkesztőket – Bukarestbe, ahol emlékezetem szerint egy évvel Sztálin halála előtt fölszámolták a Magyar Népi Szövetséget. A lapok azt írták: az MNSZ úgy határozott, hogy feloszlatja önmagát, mivel történelmi feladatát teljesítette már… Valójában Gheorghiu-Dej főtitkár és az akkori pártvezetés döntött így, fölszámolván egyúttal minden más, nemzetiségi tömegszervezetet és Groza Péter parasztpártját, az Ekésfrontot is. Érthető módon szaporodtak tehát azok a tényezők, amelyek diákkorom álmainak teréről másfelé űztek azután. Példának okáért: kötelező módon kellett közzétennünk minél több falusi levelet, melyekben a szegényparasztok leleplezik az átkozott kulákokat. Kezdtem személyesen is utánanézni egy-egy ilyen tudósításnak. Véletlenül se találtam esetet, hogy úgy lett volna igaz, ahogyan megírták. Ezzel szemben kiderült minden egyéb: bosszúszomj, tényhamisítás, karrierizmus és más hasonlók. Lapunk nevét is átkeresztelték. Falvak Népé-ből Falvak Dolgozó Népe lett, nehogy azt gondolja valaki, hogy a kuláksághoz is szólunk. A káderosztályok közvetlen munkatársaimat is kezdték bogarászni, elűzni azon a címen, hogy egyiknek-másiknak a szülei kuláklistára kerültek. A szerkesztőségbe beköltözött egy varrónő, az volt a káderesünk. Titokzatos iratgyűjteményeivel külön szobát kellett biztosítani neki, ahol az általános tisztogatás dolgában működött. Közben a szüleim is kuláklistára kerültek. Ekkor felmondtam. Nem fogadták el. Két könyvem volt már, Állami Díjam is kettő, hát azt mondta Goldberger elvtárs a pártközpontban: majd kivizsgáltatják az ügyet. Megtették, szüleimet a kuláklistáról levették, maradhat372tam volna, de változatlanul olyan feladatok elé állítottak, amelyek kikezdték az ember önbecsülését. Nem vállalhattam tovább a lap szerkesztését. Közben hívtak is Marosvásárhelyre irodalmi folyóirathoz, az Igaz Szó-hoz. Mentem reménnyel, hogy közügyekben eleget tapasztaltam már, lesz mit megírnom regényben vagy novellában. Így tehát 1954-ben bukaresti lakosból újra erdélyi lettem, az akkori Magyar Autonóm Tartomány székhelyén, Marosvásárhelyt.

– Azt jelentse ez, hogy közösségi munkáiddal eljövendő irodalmi munkákhoz gyűjtöttél tapasztalatot, tudatosan?

– Azt hiszem, erről így nem lehet szó. Tény ugyan, hogy a kollektivizálás kezdeti korszakának mozzanatait csak úgy írhattam meg, hogy személyes tapasztalataim voltak róla. 1949 tavaszán például, amikor Magyarlónán Kolozs megye legelső kollektív gazdaságát elkezdték szervezni, néhány hetet ebben a faluban töltöttem. Nem volt szervezői megbízatásom, pusztán csak arra kértek föl, hogy ifjú íróként figyeljem meg, mi történik ottan. A folyamat akkor nem mutatkozott még olyan drámainak, amilyenné később komorodott. Egyvalamit azonban már észlelhettem: a paraszti társadalom alakításának felülről jövő kezdeménye valójában sohasem vált alulról induló tömegmozgalommá. Mai öregek nem véletlenül kezdik így az emlékezést: amikor a közösbe hajtottak bennünket… Ezt a történelmet a parasztság nem csinálta, hanem átvészelte vagy elszenvedte. Korai novellám csetlő-botló embereit ilyen körülmények között próbáltam ábrázolni a groteszk és komikum eszközeivel.

– Tudatos ábrázolási módnak nevezhető ez?

– Nem hinném, hogy így lenne. Hangvételemet, azt hiszem, két tényező határozza meg: az az elbeszélő mód, amit részint a családból örököltem, majd Asztalos Istvántól, Tamási Árontól, Móricz Zsigmondtól tanultam a 373zsenge korszakban. A második tényező pedig az, amit az életben tapasztaltam.

– Hát a dráma?

– Ennek jelei valójában akkor mutatkoztak igazán, amikor a kollektivizálás optimista krónikásából annak magam is szenvedő alanya lettem, vagyis amikor a szüleimet kuláklistára vették, szobakonyhás lakásukból kilakoltatták, istállóba költöztették. Más az, valóban, mikor egy történelmi kísérletezést saját bőrén tapasztal az ember. Mert apám, anyám bőre: az én bőröm is. Kérdésed lényegére térve pedig azt mondanám, hogy egyáltalán nem irodalmi célokkal vettem részt közösségi, szervezeti munkákban. Nem. Hanem azzal a reménnyel, hogy oly hosszadalmas szenvedés, nemzeti és társadalmi nyomorúság után a magyar kisebbség is emberi léthez juthat, ha minden hű fia segíti őt ebben. Nem az irodalom: az életünk megújításában, egyenjogúságunk megteremtésében próbáltam a társadalmi cselekvés részese lenni.

– Marosvásárhelyre költözve is ez a remény éltetett?

– Igen. De itt fel kell kapnom egy teljes szálat, amely visszavezet Bukarestbe. Az MNSZ megszüntetése után a párt központi bizottságának keretében létrehoztak egy úgynevezett nemzetiségi bizottságot, amelynek magam is tagja lettem. Ennek feladata volt pótolni valamelyest az elveszített nemzetiségi tömegszervezetünket azzal, hogy a párt legfelsőbb vezetősége előtt fölveti rendszeresen az épp időszerű kisebbségi ügyeket. Ez a bizottság a hatvanas évek közepe tájáig működött. Hogy mit végzett? Mentési munkálatokat az ötvenes évek elejéig elnyert jogaink fokozatos lemorzsolódásában. A bizottság legfőbb bajának azt tartottam, hogy fellépésében, vélekedéseiben nem egységes. Volt rá számos eset, hogy az anyanyelvi oktatást folyvást szűkítő tanügyminisztérium helyett mi egymással vitatkoztunk. Szélsőbalos, anacionális, karrie374rista embereink néhányunkat sérelmi politikával, nacionalizmussal is megvádoltak. A mindennapi élettől elszakadottan, ócska teóriákban gondolkozva holmi elvont egységet csak önmagunk feladása árán tudtak elképzelni. Ennek ellenére a bizottság sok-sok gyakorlati kérdésben ért el eredményt is. (Valamely iskola visszaállítása, múzeumi részleg engedélyeztetése, tankönyvszerkesztés s a többi.) Nos, e bizottság munkájában marosvásárhelyi szerkesztőként is részt vettem. És ezzel egyidejűleg észrevétlenül sodródtam bele a helyi politikai életbe is. Az időben szinte kötelező gyakorlat volt az írók részvétele ilyen-amolyan testületi tanácskozáson. Persze, hogy elmondtam mindazt, amit botrányos ügyként a paraszti életben tapasztaltam. A szemenszedett törvénytelenségeket. Hát ez már itt is negativista! – szólt a hivatalos értékelés. A huszadik szovjet pártkongresszus utáni időben az általános hangulat kezdett feszültté válni, s az írói vélekedések is polarizálódtak. Megírtam közben egy újabb munkámat, melynek a címe: Félrejáró Salamon, s ebben megpróbáltam kilépni a kötelező szocialista realizmus bűvös köréből. Részben talán sikerült is. Az olvasók elismerő leveleket küldtek, a kritika jórésze a könyvet fölpártolta, de az úgynevezett aktíva balos fele szidott, mint a bokrot. A könyvet később megfilmesítették, aztán mint a jobboldali elhajlás jelét, betiltották. Azt a román kritikust, aki a párt napilapjában a filmet megdicsérte, ugyancsak elhajlónak minősítették és megbüntették. Utána következő néhány kísérletemet a cenzúra ugyancsak kidobta a lapokból. Egyre kevesebbet írtam, azért meg, amit esszében, publicisztikában közöltem, valamikor ’57–58-ban bélyegeztek elhajlónak és revizionistának. Közügyi konfliktusaim közül most csak azokat említem röviden, amelyek az ötvenhatos magyar eseményekhez kapcsolódnak. Forradalom vagy ellenforradalom? A hivatalos álláspont ez 375utóbbit vallotta, rendkívül fontosnak tartván, hogy erről a marosvásárhelyi írók is nyilatkozzanak, felhívással forduljanak a magyarországi írókhoz. Ennek aláírását néhányan megtagadtuk, akkor le akartak tartóztatni bennünket. Akartak, mondom, mert végül is Fazekas János, a párt központi bizottságának egyik akkori titkára a főtitkár, Gheorghiu-Dej előtt vállalt értünk felelősséget. Mármint, hogy nem fogunk Marosvásárhelyt ellenforradalmat szervezni. Ilyet nem is akartunk ugyebár. Konfliktusaink kartársainkkal is a magyarországi események megítélésében támadtak, no meg abban, hogy mi az, ami az itthoni társadalmi életben tűrhetetlenné vált, főleg a parasztkérdésben. Ismeretes mégis a marosvásárhelyi írók ötvenhatos nyilatkozata, melyet valamennyien az aláírásunkkal szentesítettünk. Ez már annak az időnek a lenyomata, mikor a budapesti fegyveres harcok kitörésével az események súlyos fordulatot vettek. Akkor a felhozott érvek, Kádár János vezette kormányküldöttség tájékoztatásai mindannyiunkat meggyőztek arról, hogy Magyarországon a szocializmus ügye végveszélybe került. Ennek a megítélésnek – távol az eseményektől – nem lehetett tapasztalati háttere; elvi konstrukciójában tehát az akkori pártvezetés értékelését tükrözi.

– Marosvásárhelyt ilyenformán elcsitultak ekkor a konfliktusok?

– Igen. Biztató változások is jöttek a politikai életben, például a beszolgáltatások törlése a mezőgazdaságban, az éledező osztályharc elvének valamelyes felülvizsgálata is. Ezt csak azért említem itt, mert ezek is meghatározták újabb közösségi megbízatásaimat. Amikor beválasztottak Maros Magyar Autonóm Tartomány Tanácsának Végrehajtó Bizottságába, az az indoklás is elhangzott, hogy „az író elvtárs hasznos észrevételekkel segítette parasztpolitikánkat”. Gondoltam, valóban hasznára lehetek az oly376annyira megsanyargatott humánum ügyének, ám kiderült később: túlságosan optimista voltam. A végrehajtó bizottságnak egy része a régi nótát fújta változatlanul, szemben az elnökkel is, akinek emberségét, tisztánlátását a fanatikus dogmatikusok nemegyszer megalkuvásnak minősítették. Bugyi Pál volt ez az elnök, akire jó érzéssel emlékezem vissza.

– Fölemlítenél néhány akkori problémát, amely elvont az írástól?

– Ha nem csóválod a fejed, sorolhatom: tartományi beruházás, építkezés, útjavítás, vízgazdálkodás, állattenyésztés, gyümölcstermesztés, szőlőgazdálkodás, a rajoni és falusi néptanácsok munkája, tanügy és kultúra, műkedvelő mozgalom, a sérelmes középparasztok ügye, ügyészségi, rendőrségi problémák, egészségügyi és így tovább, és így tovább…

– Nem mondhatnám, hogy épp neked való dolgok.

– Az ügyek nagy részében csak megfigyelőként vettem részt. Amiben talán illetékesen szólhattam, az az általános művelődés ügye volt. És főleg a tanügy, amelyre évtizedek folyamán a legtöbb időmet áldoztam mindaddig, amíg gyakorlati értelme is volt a cselekvésnek. Hogy én mi kérvényt, folyamodványt, memorandumot, panaszt, tiltakozást fogalmaztam tanítókkal, tanárokkal együtt iskolaügyekben! Kötetekre menő munkálkodás. Volt, amit meghallgattak, volt, amit nem. Volt öröm is, csalódás is, fogadkozás is: bolond, aki folytatja, de folytatni kellett. Említettem már: egy idő után ez afféle mentőszolgálat volt, úgy jártam vele, mint a hetvenes árvíz idején. Látván, hogy a pincénk megtelt vízzel, vedret ragadtam, kezdtem a vizet hordani. Egy merítés, két futás a ház sarkáig. Aztán csak jön a feleségem, s kérdi, te mit csinálsz? Mentem a pincét. Hagyd abba! Miért hagynám? Hát csak ezért! S mutatott az udvar felé. A Maros irányából 377zúduló méteres árvíz akkor nyomta be a nagykaput és lepte el az udvart, aztán bezúdult a házba. El kellett hajítanom a vedret. A méteres árvíz elől kimenekültünk a házból.

– Annak idején igen eleven kérdés volt történelmi és irodalmi hagyományaink ápolása. Tanulságos lenne egyet-mást fölemlíteni.

– Igen fontos ügyet hozol szóba. Nemzeti identitását egy nép ott kezdi elveszíteni, ahol megfosztják történelmi múltjától. Nem szójáték, ha azt mondom: etnikai fennmaradásunk tényezői közé tartozik az is, hogy milyen lesz múltunk jövője. Nyílik-e még mód arra, hogy eddig lepergett történelmünk ismeretében, haladó hagyományaink birtokában, alkotmányosan biztosított, garantált és gyakorlott, kollektív jogok keretei között fejleszthessük nemzeti kultúránkat. Fölszámolásig a Magyar Népi Szövetség volt az a kisebbségi fórumunk, amely erre nézve az egész romániai magyarságot átfogó programmal rendelkezett. Megszűntével ez a gondunk darabjaira hullott. Értelmiségi csoportok, közéleti személyek ügyévé lett, ahol lett, külön-külön minden magyarlakta tartományban, majd később – miután megszűnt a Maros Magyar Autonóm Tartomány is – a megyékben. A már említett központi nemzetiségi bizottságban, amely elég szűk körű volt, mintegy tizenöt főnyi, országos kitekintésre is alkalmam nyílott. Ennek keretében tehát szóvá tehettük többek között az aradi negyvennyolcas múzeum megőrzésének ügyét, a nagyváradi Ady Endre Múzeum, a segesvári Petőfi Múzeum és emlékoszlop, egy romániai magyar irodalmi múzeum kérdését. Ezt csak hirtelenében sorolom föl, hiszen éveken át sürgettük az akkor még magyar iskolák számára megírandó történelemkönyv megszerkesztését, felállítandó szobrokról terjesztettünk elő változatos javaslatokat, jó néhány városunkba emléktáblákat 378kértünk a halhatatlanoknak, aztán utcaneveket, műemlékvédelmet és más hasonlókat.

– És helyileg, Marosvásárhelyt?

– Hosszadalmas ügyünk volt Petőfi és Bălcescu szobrának felállítása. Ékesen próbáltam magam is bizonygatni, hogy a két nép fényes szellemei közül e két halhatatlan férfiú be nagyon megférne egymás mellett a város központjában. Aztán Bălcescu szobra elkészült, a Petőfié csak vágyálmunk maradt. Eredményesebben működtünk az utcanevek dolgában. Természetesnek találtuk, hogy a Magyar Autonóm Tartomány székhelyén, a Székelyföld legnagyobb városában a román történelem és művelődés nagyjai mellett, mint például Tudor Vladimirescu vagy Eminescu, utcanevet kapjon Ady Endre, Bartók, Móricz, Jókai, Kemény Zsigmond, Vörösmarty is. Kossuth már előbb jutott e megtiszteltetéshez Dózsa Györggyel együtt. Ezek a közóhajok akkor meg is valósultak. Természetesen nem kizárólagos írói fellépés folytán, hanem a párt akkori nemzetiségi politikájának szellemében. Amiben társakkal együtt jómagam is részt vettem, az a tartomány vezetőségének is kezdeménye volt, néhányunkat pedig javaslattételek kidolgozására kértek föl. Örömmel tettük.

– Mi lett a javaslatok sorsa? Hogy változtak vissza egyes utcanevek?

– A magyar irodalmi múzeum terve óhaj maradt. A régi aradi negyvennyolcas múzeum megszűnt létezni, a fölsorolt marosvásárhelyi utcanevek közül napjainkig eltűnt a Kossuthé, Vörösmartyé, a Jókaié, Kemény Zsigmondé, ám most ezt is csak kapásból sorolom. Az akkor létrehozott múzeumok közül meg kell említenem a marosvásárhelyi Nagy Imre Galériát. A tartomány akkori tanácsszerveivel kötött hivatalos szerződés alapján Nagy Imre körülbelül hárommillió lejre értékelt képgyűjteményét 379ajánlotta fel ingyen az államnak. Feltétele csak ennyi volt: legyen az egy állandó képtár anyaga. Így lett. Marosvásárhely művelődési intézményei között hivatalos rangra emelkedett a Nagy Imre Galéria. És működött negyedszázadon át.

– Magyarázzuk meg azt a múlt időt.

– Magyarázzuk meg, amire nincs elfogadható magyarázat? A Nagy Imre Galériát megszüntették.

– És a szerződés?

– Hol vannak már azok, akik azt aláírták!

– Zsögödön tudomásom szerint létezik a Nagy Imre Múzeum és Emlékház…

– Igen. Nagy Imre Csíkszereda városának végrendeletileg 13 millió lej értékű festményt, grafikát hagyott. Ennek gondozása eleven cáfolata a marosvásárhelyi gyakorlatnak. Engedelmeddel pedig azzal folytatom beszélgetésünket, hogy a párt központi bizottsága mellett működő nemzetiségi bizottság megszűnte után a IX. kongresszus szellemében létrejött egy bővebb, országos jellegű testület: a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Országos Tanácsa. Ennek megyei szervei is alakultak, bár azok helyi jellegűek maradtak, nem váltak az országos tanács alárendelt egységeivé. Jómagam az új testület bürójának tagjaként próbáltam az ügynek hasznára lenni. Egyre ziláltabbá váló helyzetünkben a legmegfelelőbb feladatnak az mutatkozott volna, hogy a párt- és államvezetéssel a testület elfogadtassa a Nemzetiségi Statútum határozott életbeléptetését, újbóli meghirdetését és alkalmazásának törvényes ellenőrzését. Különben ez a statútum, magyarán szabályrendelet, 1945. február 7-én lépett életbe és a Hivatalos Közlöny (Buletinul Oficial) még 1975-ben is mindvégig érvényben maradt törvények között tartotta számon. Ennek ellenére az általános joggyakorlat úgy tett, mintha so380hasem létezett volna. Ezért tartottam magam is fontosnak az újbóli meghirdetését, másodszori szentesítését.

– Nem ártana utalni arra, hogy milyen nemzetiségi jogokat biztosít ez a statútum.

– Csak a legfontosabbakat említsem: a minisztertanács mellett működő nemzetiségi államtitkárság; közművelődési társulatok működésének joga; az anyanyelv szabad használata a társadalmi élet minden területén; hivatalos szövegek kétnyelvű közlése a nemzetiséglakta vidékeken; a helységek, települések, földrajzi elnevezések használati joga a sajtóban és minden kiadványban az illető nemzetiség nyelvén; közigazgatási egységek és utcanevek kétnyelvű felirati joga olyan területeken, ahol a lakosságnak legalább húsz százaléka nemzetiségi; a nemzetiségi nyelv ismeretének kötelezettsége nemzetiséglakta vidékeken; az anyanyelv írásos használati joga néptanácsok keretében, bíróságokon stb.; az iskoláztatás joga anyanyelven az általános, szakmai, középfokú és felsőfokú iskolákban; felvételi vizsgák lehetősége anyanyelven; nemzetiségi színházak, könyvkiadók működésének joga…

– Azt hiszem, fontos megemlíteni a nemzetiségek történelmének tanítását a román és az egyetemes történelem oktatásának keretén belül.

– Igen. Hisz nem csupán tényhamisítás, de abszurd is ilyen szöveget hallani magyar gyermekek szájából: őseink, a dákok, hősi harcokat vívtak a római légiókkal… Képzeljük el ennek a fordítottját is egy magyarországi, például gyulai román gyermek esetében, aki így szól: őseink Árpád vezérletével foglalták el a Kárpát-medencét… Nos, ez ügyben már nemegyszer jutottunk el odáig, hogy ígéretet kaptunk: mihamarabb elkészül iskoláink számára a magyar történelemkönyv, amelynek szerkesztői nyilván különös hangsúlyt helyeznek a román–magyar 381együttélés követelményeire. Most már bizonyos, hogy ez a tankönyv egyhamar nem fog elkészülni.

– A már említett nemzetiségi tanács bürójának munkájáról bővebben is kellene szólni.

– Nyilván az egész tanács működésének történetét is meg kell majd írni, ha akad rá férfiú, akinek ilyen tapasztalatokkal segítenék az eligazodásban: akár elődje, ez a testület sem volt felfogásában egységes. Siratni való kisebbségi jelenség volt látni, miként rontanak egymásnak elvi kérdésekben a büró tagjai. Mert volt, aki néhányunk előterjesztett kívánalmait sérelmi politikának, eltévelyedésnek minősítette. Kivált iskolaügyekben. A folyamatos romlás ugyanis itt volt a legnyilvánvalóbb. Az egymást követő tanügyi reformok, intézkedések, törvények folytán az anyanyelvi oktatás tere mindegyre szűkült; személy szerint ezt a kérdést vetettem föl – évek folyamán – leggyakrabban, nemegyszer az államelnök jelenlétében, személyesen hozzá intézve javaslataimat. Ám amikor például az oktatásban uralkodóvá lett szakmai iskolai hálózat kapcsán már-már elvi hozzájárulást remélhettünk az anyanyelvi oktatásra, nagy tekintélyű magyar kartársunk kifejtette: valójában nincs szükség ilyen téren anyanyelvi oktatásra. És ez az álláspont győzött, ez érvényesül mai napig is. Megrendítő emberi drámáknak is tanúja lehettem. Aki belátta, hogy katasztrofális engedményeivel tévedett: nyilvános önvizsgálatot is végezve, magas fórumokon tárta föl az egyenjogúság követelményeit, ám ezzel maga is a „tévelygők” sorába került. Beszélgetésünk keretében a jelenség részletezése lehetetlenség, annyit azonban el kell mondanom, hogy néhányunk nyílt vagy csupán négyszemközti vitája a tanács elnökével keserves emlékeim közé tartozik. Ez az ember ugyanis, akinek megítélése a történetírók dolga lesz, nemzetiségi helyzetünk demagóg dicséretén kívül semmilyen kritikai kér382désfelvetésre nem volt hajlandó, olyannyira féltette lojalitásának kétes hírnevét és karrierjét. Jórészt neki is tulajdonítható, hogy a büró munkája végül kimerült az ünnepi jellegű, formális megnyilatkozásokban. Azokat pedig, akik szembehelyezkedtek az amerikai módra értelmezett nemzetfogalommal, s a romániai magyarság etnikai különállását nem olvasztották be a szocialista nemzet fogalmába, egy következő fordulatban félreállították.

– Ez napjaink egyik legizgalmasabb kérdése. De vissza kellene térnünk az időben. Hiszen tagja voltál a Nagy Nemzetgyűlésnek is, tisztségeket viseltél az írószövetségben is.

– Igen. A föntebb említett közügyi megbízatásokkal párhuzamosan képviselőként is majd másfél évtizeden át próbáltam összeegyeztetni az írói hivatást az emberi kötelezettséggel. Ez Tamási Áron kifejezése: hivatás és kötelesség. A kisebbségi író mindenkori nagy dilemmája. A képviselőséghez társult a párt központi bizottságának póttagsága is. Amit e két fórumon legjobb meggyőződésem szerint írásban és szóban képviseltem, abból az elvi álláspontból fakadt, hogy miként a nemzetnek, azonképpen a vele együttélő nemzetiségnek is történelmi szerepe van még beláthatatlan időkig. Következésképpen ez utóbbit – az önálló államiság kivételével – ugyanazok a jogok illetik meg, mint a nemzetet. Ezek gyakorlásához viszont a kollektív szervezkedés joga is hozzátartozik. Ezért próbáltam változatos indoklással és minden lehetséges fórumon azt a nemzetiségi igényt is képviselni, hogy a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsát kibővítsük; tisztázzuk felépítésének módját, hozzuk létre annak falusi és városi szervezeteit, teremtsük újjá a kollektív megnyilatkozás kereteit, nyissuk meg megyei irodáit, biztosítsuk a függetlenített ügykezelők napi működési lehetőségeit. A kérdés elvi fölvetésénél tovább én sem jutottam. Emel383lett viszont ezernyi gyakorlati kérdés gondja zúdult rám is – mint minden társamra ebben a munkában – körzeteim választóinak részéről. Személyi ügyek, iskolaügyek és mi minden! De hadd térek át az írószövetségre. Fiatal íróként már az ötvenes évek elején beválasztottak Bukarestben az Irodalmi Alap szűk körű vezetőségébe, a magyar írók anyagi érdekeltségeinek képviselőjeként. Tudván, hogy ott egyedül rajtam múlik, melyik magyar író kap vagy nem kap segélyt, kölcsönt, ezt a munkát igen komolyan vettem, mivel román kollégáim magyar írók dolgában nélkülem sosem döntöttek. Így egyetlen ülésről sem hiányozhattam. Később ezt a megbízatást Majtényi Eriknek adtuk át, majd az ő halála után Gálfalvi Zsolt került az Irodalmi Alap vezetőségébe.

– Sok ideig voltál az írószövetség alelnöke is.

– Bár megpróbáltam elkerülni ezt a megbízatást. Első alkalommal sikerült. Akkor anélkül, hogy véleményét előzetesen kikértem volna, magam helyett Méliusz Józsefet javasoltam a kongresszusnak. Elfogadták, s én újólag is elnézést kérek ezért Méliusztól, mármint, hogy akkor őt sodortuk az alkotómunka rovására menő munkák forgatagába. A következő fordulóban aztán Méliusz nem vállalta tovább az alelnöki tisztséget, így újból én kerültem az írótársaim meggyőző érvelésének pergőtüzébe. Vállaltam két kongresszus idejére, holott ezt a munkát olyan magyar író, aki a fővárosban lakik, eredményesebben végezheti. Helyben van, bármikor előtrombitálható. Énnekem közel ezer kilométert kellett utaznom minden gyűlés alkalmával, ezt egy idő után képtelen voltam megtenni. Szerencsénkre akkor Szász János volt az írószövetség magyar titkára, így sose maradtunk nemzetiségi képviselet nélkül. Jó darabig ez a képviselet testületileg is eredményesen működött. Az alelnök – mármint a magyar alelnök – feladatai közé tartozott az írószövetség úgyne384vezett nemzetiségi bizottságának folyamatos működtetése, a német bizottsággal együtt, amelynek nem volt alelnöki képviselete. Az írói ügyeken kívül megpróbáltuk felkarolni, megvitatni, megszövegezni s az illetékes fórumok elé terjeszteni a hazai magyar könyvkiadás, a könyvimport, a tankönyvszerkesztés, a műemlékvédelem égető kérdéseit is. Hadd említsek föl most egyetlen mozzanatot, amely a magyarországi könyvek behozatalához kapcsolódik. Éveken át tagja voltam egy olyan bizottságnak, amely rendszeresen áttanulmányozta a budapesti kiadók terveit, s azok alapján tett javaslatot az illetékes állami szerveknek a könyvbehozatalra. Nem volt könnyű elfogadtatnunk kívánalmainkat. Folyton-folyvást vitáznunk kellett azzal az abszurd elgondolással, hogy magyar könyvet olyan mértékben importálhatunk, amilyen mértékben románt exportáltunk. Volt, aki mereven ragaszkodott a paritás elvéhez, hiába próbáltuk magyarázni, hogy sajátos helyzetünkben egy kétmilliós nemzetiségi tömeg könyvigénye nem mérhető a Magyarországon eladható román kiadványok mennyiségével. Akkor volt mégis folyamatos könyvbehozatal. Ma már nincs. Erről azonban Domokos Géza, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója s az írószövetség jelenlegi alelnöke tudna illetékesebben szólni.

– Megbocsátsz, ha most visszatérnék egy már érintett kérdésre. A párt központi bizottságának póttagjaként milyen kérdésekkel kerültél szembe, amelyek például nemzetiségi kultúránkat is érintették?

– Sok volt ilyen, a fontosabbak közül most egyet említenék. Az ideológiai bizottság tagjaként 1977 januárjában kaptam kézhez véleményezés végett Románia történelmé-nek vázlatát, mely szerint a munkát tíz kötetre tervezték. A vázlat szerzői szükségesnek tartják, hogy a román nép történetének keretén belül ismertessék a nemzetiségek 385történelmét is. Erről szólva, írásos vélekedésemben azt kellett szóvá tennem, hogy a hivatkozások módszerével a kérdést nem lehet megoldani. Hadd idézzek itt ebből a levélből. Nem azért teszem, hogy hasznosságomat kövérítsem, hanem mert a felhozott kérdések azóta is nyugtalanító jelenségek egyes román történészek, de zsurnaliszták közleményeiben is. „Elvi kérdés – írtam –, hogy a mai romániai magyarság története 895-től 1918-ig azonos az egész magyar nép történetével… Önismeretének elemi feltétele tehát, hogy ismerje Magyarország történelmét minden tekintetben, hogy ismerje eredetét és fejlődését napjainkig.” Kifejtettem, hogy éppen ezért a tíz kötetből legalább kettőt kizárólag a romániai magyarság történeti oktatásának kell szánni, és nem három magyar történész bevonásával, hanem legalább harminc szakember munkába állításával. „Közismert tény – állítom azóta is –, hogy az 1848-as események másként zajlottak le Moldovában, Munténiában és megint másként Erdélyben. Ezek az akkori Magyarország területén zajlottak, és nem lehet elhallgatni azt a tényt, hogy míg az erdélyi román tömegek saját társadalmi és nemzeti jogaikért küzdöttek egy magyar feudális uralommal szemben, addig a magyar nép ugyancsak saját nemzeti ügyéért harcolt a Habsburg-uralommal szemben. Ezt a kérdést történelmi kézikönyvek szimplista módon úgy tárgyalják, hogy a mai Románia területén élő román tömegek nemzeti törekvéseihez 1848-ban csatlakoztak a nemzetiségek is (például a magyarok), mintha saját nemzeti ügyük nem lett volna, tekintve, hogy akkori állapotukat is nemzeti kisebbségi állapotnak minősítik.” Akkor azt írtam: szimplista, holott önkényest kellett volna írnom. Micsoda abszurditás azt állítani, hogy az erdélyi magyarság 48-as, véres harcainak célja román nemzeti cél volt! A mai Románia megteremtése. Kultúránk dolgában a következőket írtam: „Nyilvánvaló 386tény, hogy a romániai magyarság az összmagyar nemzet haladó kultúrájának örököse, ennek történetét tehát nem lehet azokra az eseményekre szűkíteni, amelyek a mai Románia területén zajlottak le.” A kultúrpolitikának ezt a területi szemléletét ismerjük ugyebár végtelen és kínos vitákból: például Arany János hagyományunk, mert Szalontán született, de Berzsenyi már nem az, mivel Egyházashetyén látta meg a napvilágot. A vázlat szerzőivel egyebekben is vitába kellett szállni. A magyarok megjelenését a Kárpát-medencében egy kalap alá vették a népvándorlás korának fel- és letűnő népcsoportjaival, például a besenyőkkel és a kunokkal, olyan történelmi személyiségeket, mint Dózsa György és Hunyadi János, román nemzeti törekvések hordozóiként tárgyaltak stb.

– Sor került-e valaha is észrevételeid megvitatására?

– Nem. Írásos megjegyzéseimre soha senki nem reagált.

– Az idők folyamán sok ilyen beadványt fogalmaztál?

– Vaskos kötet telne ki belőlük.

– Visszatérhetnénk még egy-két szóra az írószövetségi megbízatásokhoz.

– Talán azt említeném föl, hogy az alelnökséggel egyidejűleg sok éven át titkára voltam a Marosvásárhelyi Írói Egyesületnek is. Társaimmal együtt megpróbáltunk ebből életképes szellemi fórumot teremteni.

– És a főszerkesztői megbízatás?

– 1958-ban bíztak meg a Művészet című képes folyóirat létrehozatalával. Ebből lett azután az Új Élet, amelynek harmincadik évfordulóját nemrég ünnepeltük csöndben, s magunk között, egy pohár ásványvíz mellett.

– Ezt az évfordulót hazai magyar sajtónk meg sem említette. Szerinted mi lehet ennek az oka?

– Sok minden. Hazai magyar szellemi életünk szét387esettsége, közöny is persze, meg valamiféle hivatali meggondolás.

– Akkor egyebet kérdeznék: ha csupán a főszerkesztői munkát tekintem irodalmon kívüli elfoglaltságnak, nem akadályozott ez téged az írásban?

– Bizonyos, hogy kizárólagosan írói életformában többet írhattam volna. Úgy érzem azonban, hogy amit fontosnak véltem prózában, drámában, esszében elmondani, az nem maradt megíratlan. Meg aztán: a szerkesztőség munkaközössége mindig segítségemre volt abban, hogy elegendő időt szakítsak magamnak az íráshoz is.

– Volt olyan vonatkozása is közügyi ténykedésednek, amelynek tapasztalatai kedvezően járultak hozzá irodalmi munkásságodhoz?

– Évtizedeken át lehetett alkalmam figyelni, tanulmányozni a hatalom természetét, annak változásait; az eszményeimmel azonosítható küzdelmeit és eszményeimet sértő megnyilatkozásait: a személyi kultuszt, a visszaélések sorozatait, dogmatizmusát és megdöbbentő fordulatait a nemzetiségi kérdés kezelésében. Itt egy zárójeles megjegyzést kell tennem. Romantikusan lelkes ifjúkori írásaimban is ott van az idő lenyomata. Sztálint dicsőítő mondataimat az az őszinte hit táplálta, hogy a pozitív változás, amely minálunk a háború utáni első években végbement, az ő nevéhez kapcsolódik. Így volt ez a nemzetiségi kérdésekben is. Az MNSZ akkori vezetői Sztálin tételeivel érvelve érték el mindazt, amire joggal lehettek büszkék: például a magyar egyetemet Kolozsvárott, önálló magyar iskolai hálózatot, nemzetiségi minisztériumot… Hozzá kell tennem, hogy ez az érvelés szerencsésen találkozott az akkori román pártvezetés elveivel is. Gondolom, nem kell hozzátennem, hogy a Sztálin-kérdésnek e sajátos vetülete mit sem változtat annak lényegén, mit az utóbbi idők szovjet felülvizsgálatai tártak föl a 388hatalmi önvizsgálat folyamatában. Ezek után a kérdésedre visszatérve, még azt mondanám: közügyi tapasztalataim részint oda sűrültek a drámáimba is, rég múlt idők keserves örökségéhez társulva. Például a dogma kegyetlensége a reformációban, az emberi megalkuvások változatai már a mitologikus régmúltban is, hit és illúzió, Nagy Sándor szúzai kísérlete a más ajkú népek beolvasztására, s annyi minden más…

– Nem mondok újat számodra azzal, hogy megemlítem: vannak esztéták, akik az ilyen kérdéseket a politika szférájába utalják, mert szerintük a színpad nem agora, nem népgyűlés színhelye.

– Napóleon óta tudjuk – bár előtte sem volt ez titok –, hogy a modern sors: a politika. Nem hinném, hogy a mindenkori hatalom szorításában vergődő ember ügye – amit ugye agorán is meg lehet tárgyalni – kevésbé fontos a színpad számára, mint teszem azt, a nemi aberráció kérdése.

– Ne vedd csapongásnak, ha most hirtelen egyebet kérdezek: beszélhetünk személyed kapcsán irodalmi és politikai karrierről?

– Ezt írásos kritikusi vélekedésben is olvastam már. Véleményem az, hogy az irodalomban nincs karrier. Csak irodalom. Egy jó regény, amely sikert arat, nem karrier, hanem jó regény, amelynek történetesen sikere is van. Egy rossz munka: halva született valami, nincs mit szólni róla. Ami pedig politikai jellegű ténykedésemet illeti: soha nem óhajtottam politikus lenni. Mindig íróként próbáltam beleszólni olyan ügyekbe, amelyek a romániai magyarság sorsát meghatározták. Annak, hogy ezt falusi vagy parlamenti szinten tettem, ugyancsak semmi köze e karrierhez, amely ugyebár gyors és sikeres előmenetelt jelent. Annak minden előnyével. Ehelyett szívesebben írtam volna novellát vagy színdarabot. Hivatásomat, vagy 389vélt hivatásomat, az írást gyakoroltam volna. De be kellett látnom – és mint tudod, nemegyszer barátaim rábeszélésére –, hogy ha Tamási Áron kiállt a vásárhelyi találkozó dobogójára, ha Kacsó Sándor elfogadta az MNSZ elnöki tisztségét, ha Kós Károly a román parlamentben képviselt bennünket, akkor ily dolgokban az utódoknak is kötelességeik vannak. És nem holmi karrier végett. Hanem egy adott kisebbségi helyzet kényszerűségei folytán. Amikor olyan politikusaink, mint Kurkó Gyárfás börtönben senyvedtek. Amidőn képviseletünk ügye – már az ötvenes évek végével – sanyarú helyzetbe jutott: elszaporodtak a karrieristáink, akiknek demagógiáját, meghunyászkodását népben és nemzetben gondolkodó íróink próbálták ellensúlyozni. Hogy ezt miként végeztük, és személy szerint mindig helyesen cselekedtem-e: más kérdés. Ma már világosan látom tévedéseimet is; egyik hatvanéves kartársam születésnapi önvizsgálatában helyettem is szólva mondotta volt: „Előfordult, hogy szóltam, amikor hallgatni kellett volna.” Másik hatvanéves íróbarátom viszont így összegez: a mi nemzedékünk számára nincs könyörület a jövendő részéről. Annyi bizonyos, hogy számtalan cselekvésünk jutott kudarcra a cselekvés módozatainak helytelensége folytán.

– Arról nem beszélve, hogy ezt a cselekvést, vagy kísérleteit a holnap számára, a sajtó nem tanúsítja.

– Vagy csak részben tanúsítja. Példának okáért a Magyar Nemzetiségű Dolgozók egyik plenáris ülésén – a hetvenes években – az államelnök színe előtt úgyszólván valamennyi lényeges ügyünket kifejtettük. Csak jómagam legalább tizenhét kérdésre tértem ki, beleértve senyvedő zenei oktatásunkat is. Ebből sajtónk csupán az általános politikai tételeket közölte. Az utánunk jövők tehát csak erről fognak értesülni.

390

– Milyen feltételei volnának szerinted a nemzetiségi lét pozitív megítélésének?

– Mielőtt erre kitérnénk, vessünk pillantást az ötvenes évek végéig működött intézményeinkre, a nemzetiségi jogokat tükröző felépítményre. Kezdetben volt a Magyar Népi Szövetség parlamenti csoportja, amely egyéni és testületi felelősséggel tartozott saját nemzetiségi szervezetének mindazért, amit szólt és cselekedett választóinak nevében. A későbbi változások folyamán ez a csoport megszűnt, s vele együtt a felelősség is a kimondottan nemzetiségeket érintő ügyekben. Kezdetben volt a nemzetiségi minisztérium, amely azután megszűnt, s félig-meddig jogutódjaként jött létre egy nemzetiségi igazgatóság a Művelődési Tanács keretében; az igazgatóság végül úgynevezett irodára módosult, s végül két vagy három személyből álló munkacsoport lett belőle. Tulajdonképpeni feladatáról, hatásköréről semmi fogalmunk nincs. Tagjait hol valamely színház főpróbáján látjuk, hol valamely magyar lap értékelőiként közvetítenek időszerű szempontokat. Időközben volt egy tanügyi államtitkárunk Lőrincz László személyében, majd lemondása után e nemzetiségi funkció gyakorlatilag megszűnt az általános feladatok közepette. Kezdetben volt az önálló, általános magyar iskolai hálózat, amely az iskolák egyesítésével elvesztette viszonylagos önállóságát, minek folytán a magyar nemzetiségű igazgatók döntő többsége aligazgatói – főleg adminisztrátori – munkakörbe került. Az iskolák egyesítése folytán, közel félezer éves múltra visszatekintő erdélyi kollégiumaink, amilyen például a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium, a kolozsvári Református Kollégium, a Piarista Gimnázium, a marosvásárhelyi Református Kollégium és több más iskolánk volt, megszűntek mint önálló elméleti középiskolák, híres könyvtáraik átszerveződtek, más helyre kerültek, eljelentéktelenedtek. 391Ezekben az iskolákban a párhuzamosan szervezett román és magyar osztályok száma az évek során látványosan lecsökkent, minek következtében magyar gyermekek tízezrei kénytelenek kimondott román tanítási nyelvű osztályokba iratkozni. Kicsengetési kártyákon látható például: középiskoláinkban olyan román osztályok léteznek nagy számban, amelyek tanulóinak 95 százaléka magyar. Kezdetben még némi kilátás mutatkozott magyar tanítási nyelvű szakiskolák létesítésére. Végtelen viták után, melyeket minden lehetséges fórumon ez ügyben folytattunk, nyilván elvi döntés következtében a kérdés lezárult: a mai román oktatás fő vonulata, mely a tanulóifjúság döntő többségét tömöríti, a középszintű szakoktatás kizárólag román tanítási nyelvű: keretében magyar gyermekek hatalmas tömegei felejtik el anyanyelvüket, szakadnak el végzetesen szellemi hagyományainktól, a magyar irodalomtól.

Kezdetben volt a kolozsvári magyar egyetem, amely Bolyai nevét viselte. Azt egyesítették a román egyetemmel, így lett belőle Babeş-Bolyai, amelynek keretében a magyarul előadott diszciplínák száma évről évre csökkent, míg el nem mondhattuk, hogy valójában megszűnt a magyar egyetem. Ez történt Marosvásárhelyt is az Orvosi és Gyógyszerészeti Főiskolával, Kolozsváron az Agronómiai Főiskola magyar tagozatával, a képzőművészeti főiskolával, a zeneművészeti főiskolával. Kezdetben voltak az önálló magyar színházak. A kolozsvári és a temesvári kivételével ezek tagozati szintre estek vissza; új igazgatóik a legnagyobb jóindulattal sem képesek kompetensen foglalkozni a magyar tagozatok sajátos művészi kérdéseivel azon egyszerű oknál fogva, hogy sem nyelvünket, sem kultúránkat nem ismerik. Kezdetben volt többek közt a marosvásárhelyi Székely Népi Együttes. Célját meg is fogalmazták világosan: a romániai magyar folklór 392ápolása. Mint ilyen megszűnt létezni. Maros Együttes néven mutat be időnként magyar számokat is, százalékarány körüli áldatlan viták közepette. Hírhedett szempont ez művelődési életünkben: a százalékarány. Oly mértékben énekelni, táncolni valamely együttes keretében, amilyen a nemzetiségi százalékaránya az ország összlakosságán belül. Részletkérdésként: kezdetben volt a Művelődés című havi kulturális folyóiratunk, amely megszűnt létezni; jogutódja tíz-tizenöt százaléknyi magyar szöveget közöl a folyóirat egészén belül, amelynek hivatalos megítélése érdekes módon így hangzik: „a folyóirat magyar változata”. Mert a kimondottan román nyelvű testvérkiadvány mellett így jelenik meg a német nyelvű változat is.

Kezdetben volt… de lehetetlen mindent fölsorolni. Megpróbálok inkább a kérdésedre válaszolni. Milyen feltételeit látnám a nemzetiségi lét pozitív megítélésének…

– Bocsáss meg, hogy közbeszólok. Előbb hadd kérdezzem meg beszélgetésünk feltételezett olvasóinak nevében, hiszen jómagam régóta ismerem véleményedet ebben a kérdésben is: hogyan ítéled meg ezt a fogalmat: magyar nemzetiségű román dolgozó, vagy német nemzetiségű román dolgozó?

– Tegyük hozzá: a kérdés ahhoz kapcsolódik, hogy hazai sajtónk egy idő óta e kifejezéssel helyettesíti a romániai magyarság fogalmát, a német nemzetiség fogalmát. Hát ez abszurditás. Fából vaskarika. A nemzetiség: etnikum is. Egy etnikumban nem fér meg két etnikum. Természetesen egyénileg bárkinek jogában áll annak neveznie magát, aminek akarja. De csak saját nevében. A romániai magyarság nevében ezt – az önkényes politikai garázdálkodás és cinizmus vádja nélkül – senki nem teheti.

– A másik közbevető kérdésem pedig ez lenne: ha kezdetben tanúi lehettünk műveid kiadásának és újrakiadásának, drámáid előadásainak a hazai színházakban, most pedig…

393

– Most pedig a helyzet ennek az ellenkezője. Utolsó könyvem a Kriterionnál 1981-ben jelent meg. Tehát majdnem egy évtizede. Új munkáimat hazai magyar kiadónk, a már említett Kriterion, saját felsőbb kontrolljának tiltása folytán nem hozhatta ki. Összes színpadi munkáim közül kettőt engedélyeznek a színházak számára: egyik a Vidám sirató, másik az Egy lócsiszár virágvasárnapja. Az összes többi anatéma alá esett. Annak ellenére, hogy ezeket a hetvenes években magyar és román színházak egyaránt játszották. Régi prózai munkáim elkelnének új kiadásban, ám – köztudomásúlag – bármely munka újrakiadásához a Kriterion fölöttes szerveinek jóváhagyása szükséges, ilyen jóváhagyást pedig még nem sikerült kikönyörögni.

– Akkor most áttérhetnénk a nemzetiségi létfeltételekre.

– Igen. Személyes megítélésem szerint pedig ezek hozzávetőlegesen a következők lennének: a romániai magyarság kollektív szervezkedési joga, hogy önnön politikai, állami képviseletét is a közösségi értékelés alapján tudja megteremteni; művelődési életünk összes önigazgatási formáinak a létrehozatala, kezdve a valaha volt nemzetiségi minisztériumtól, egészen a vegyeslakta falvak kulturális ügyeinek nemzetiségi felelőséig; magyar tanítási nyelvű iskolai hálózat az óvodától a főiskolai oktatásig; a nemzetiségi jogok összegezése egy nemzetiségi statútumban, amely többek között biztosítja az anyanyelv használatát szóban és írásban, nyilvános feliratokban a nemzetiségileg vegyes vidékeken, a tanácsok és egyéb állami szervek keretében, utcanevek és nemzetiséglakta helységek nevének dolgában; annak elismerése, hogy nyelvében, kultúrájában, történelmi hagyományait tekintve a romániai magyarság az összmagyarság része, s mint ilyen, sajátos színt képvisel az ország egészén belül, 394ahol is önnön érdeke, hogy ne szigetelődjék el a román nemzet kultúrájától; a normális kapcsolatlehetőségek biztosítása saját nemzetével, annak művészeti és tudományos életével, különös tekintettel a vérségi rokonság Európában egyedülálló kiterjedtségére. Ezek tehát elemi jogok.

– És a kötelezettségek?

– Engedd meg, hogy egyik könyvemből idézzek: „Ahol jog van, ott az állampolgári kötelezettségek felelős tudata törvényszerűen kialakul. És megnyugtató módon, sőt biztatólag alakítja ki formáit az együttélés egész bonyolult folyamata…” Sapienti sat!

– Közügyi ténykedéseid tapasztalatát miként összegeznéd tehát?

– Diákként álmom volt az írói hivatás. Kisebbségi helyzetünkben tudomásul kellett vennem, hogy az írónak nem csupán hivatása, hanem kötelessége is van. Ezt én úgy értelmeztem, hogy erdélyi és nem erdélyi tanítómestereim példájára ki kell vennem részemet az irodalmon kívüli gondokból is. Talán épp azért, hogy egy lámpa fénykörében a tiszta esztétikum helyét ne foglalják el a szívben és elmében a nemzetiségi lét keserves gondjai. Kutas Ferenc nagybátyám fél szemét kiverték, mert magyarul szólalt meg ott, ahol ez nem volt tanácsos. Fél szemmel hogyan lett volna kedve jó vagy akár rossz verset olvasni? Álom volt és marad románok és magyarok tejtestvérisége, ahogyan azt egy Ady, egy Németh László is megálmodta már. Álom volt és marad, hogy nemzetek és nemzetiségek együttélésében jogos trónjára lehet ültetni azt, ami Herder szerint az emberben isteni: a humánumot. Némelyek szerint ez az érzelmek és a poézis világába tartozik. Egészítsük ki hát Lenin racionális fejtegetéseivel a népek önrendelkezési jogáról. Álom volt és marad az 395az egyenjogúság, amely bármely nemzetiség számára kisebbségi mivoltát feledtetni tudja. Ezért próbáltam szólni, tenni egyet és mást a jóhiszeműség tévedéseivel együtt. Ez utóbbiak dolgában a jövendőnek nem a bocsánatát, csak megértését kérném, ha egyáltalán szó lehet ilyen kérelemről.

– Köszönöm a beszélgetést.

(1988)
396

(Egészségét helyreállítandó München és Bern felé tartva egy ideig Budapesten tartózkodott Sütő András. Alkalma volt, hogy másfél év múltán a Nemzeti Színházban ismét megtekintse az Advent a Hargitán-t; a Vígszínházban nemcsak az előadást, hanem őt is ünnepelhette az Álomkommandó közönsége. Beszélgetésünk az újratalálkozás jó érzésével kezdődik.)

– Tapasztaltam, hogy sem az egyik, sem a másik előadás nem kopott meg, mindkettő ugyanolyan intenzitással él, mint korábban is láthattam. Az Advent a Hargitán-ban új szereplőnek is örülhettem. Zetelaki Gábort előzőleg Funtek Frigyes alakította. A gyermekkor emlékeibe ragadt, művészi hajlandóságú ifjút adta, remekül. Most pedig Bubik István tartásban konokabb férfiút mutatott – ugyancsak nagyszerűen. Mit mondjak még? A szerző e két dráma fogadtatását tapasztalva aggodalommal veszi azt is tudomásul, hogy a mai történelmi folyamatok a kisebbség menekülésének drámai atmoszférájában fokozzák is az ilyen darabok iránti érdeklődést. Bizakodom abban, hogy az Álomkommandó problematikájának egyes motívumai el fognak avulni. De remélem, hogy vannak olyan tartalmai, amelyek a jelen drámáján túl is érvényesek. Amint az Advent a Hargitán-ban is; azt gondolom, hogy a benne megfogalmazott reménytelen várakozás fájdalma tartós jelenség az életünkben. Az Álomkommandó-ban az álom és valóság konfliktusa sem meghatározott, időhöz kötött. Mindkét dráma együttese azzal az intenzi397tással játszik, hogy az időnek körülöttünk megsűrűsödött izzását is érzik és éreztetik velünk. Ilyenformán leghűségesebb szövetségeseimnek érzem a színészeket abban, amit mondani akartam.

– Az Anyám könnyű álmot ígér című regényednek egy mondata újra és újra felbukkan közéletünkben. A Liget című lap tavalyi 2. számában olvashattuk Csoóri Sándor Erkölcsi revízió című szövegét. Felszólalásként hangzott el a Magyar Demokrata Fórum tavaly március 4-i tanácskozásán. Többek között ez olvasható benne az erdélyi kisebbségi lét jelmondataként aposztrofálva: „A fű lehajlik a szélben, hogy megmaradjon.”

– Tévedés. Én ott élek, de ilyet nem hallottam.

– Arról is szól Csoóri Sándor, hogy ottani felfogás szerint ez valamilyen Bethlen Gábor-i politika lenne.

– Elég nagy szamarak lennénk, ha így értelmeznénk a nagy fejedelem példáját.

– Csurka István Megmaradni című darabjában a Nemzeti Színház előadásában is elhangzik, miszerint ideje lenne Erdélyben föladni a lehajló fűszál kisebbségi politikáját.

– Akkor ez egy másik félreértés. A regényben a szóban forgó mondat így hangzik: „A fű lehajlik a szélben, és megmarad, fiam.” S ez így is van. Látott valaki füvet, amely a szélben nem hajlik le, hanem felkunkorodik? De nem értem a kapcsolást. Mi köze az én regényemnek az említett beszédhez és Csurka drámájához?

– Sokak szerint ezek a kitételek veled vitatkoznak.

– Velem? Hát meghirdettem én ilyen jelmondatokat? Akkor már régen fejbe vertek volna a székelyek.

– Akkor mégis, miképp vélekedsz a dologról?

– Úgy, hogy egy regényben, márpedig ez esetben napló formájában írott regényről van szó, nem kisebbségpolitikai röpiratról – szóval egy regényben köztudomásúlag igen sok mondat van. Például ilyen is: „Keljetek fel, pász398torok, pásztorok!” Betlehemes ének. Akkor vajon ezt úgy kell értelmezni, hogy a betlehemesek felkelést szítanak a pásztorok között? No jó, ne tréfáljunk. Az ügy komolyabbnak látszik. Két kitűnő elme, amilyen Csoóri és Csurka, regényszöveg-értelmezésben nem követhet el ilyen abszurdumot.

Azt hiszem tehát, másról van szó. Arról, hogy ezt az én szövegemet színpadra is alkalmazták sokan, sokféleképpen adták elő, Gyümölcsoltó Gergely idézett mondatára pedig sokan rábólintottak. Mindazok, akik – akár politikusi mivoltukban is – úgy vélték: egy kisebbségnek, akár a fűnek, jobb a szélben lehajlania. Elbeszélgettem erről Csoóri Sándorral is. Ő pedig úgy véli, hogy adott korszakok cselekvésképtelenségében egy-egy ilyen mondat könnyen kiszakad regénybeli összefüggésrendszeréből, s az önáltatás, önigazolás szolgálatába szegődik. Amiről a szerző nem tehet, mivel ez társadalmi atmoszféra következménye. Azt kell mondanom tehát: Csoóri, Csurka nem velem szállt vitába, hanem mindazokkal, akik Magyarországon a regényemből kiszakított mondatot kollektív kisebbségi magatartásformaként értelmezték. De hadd tegyem hozzá: nem ártott volna jelezniük, hogy ők nem az én könyvemmel, hanem az abból „kiszabadult” és jelmondattá „manipulált” szöveggel pörlekednek.

– Úgy tudjuk, a szóban forgó könyv Romániában évek óta indexen van.

– Így nem mondhatnám. A könyvtárakból nem vonták ki, újrakiadását azonban évek óta nem engedélyezik. Úgy gondolom, ez a tiltás nem azért ütött be, mert munkáim a „fűszál-filozófia” jegyében születtek volna.

– Mindezek ellenére: nem beszélhetünk-e arról, hogy a romániai magyar kisebbség kollektív magatartásában megnyilvánul ez a – mondjuk így: – fűszáltermészet?

– De igen, ez is létezik. Hetven év a kollektív és egyéni 399magatartások rengeteg változatát alakította ki. Ezek ütköznek is most egymással. Főleg az úgynevezett kisebbségi képviselet és a tömegek óhaja, akarata között. Így tehát ami kívülről nézve általános megadásnak látszik: belül keserves konfliktusok, drámák sorozata. Ezt kívülről megítélni nem könnyű. A tények ismeretét indulat, szubjektív óhaj nem helyettesíti. Az elszabadult fantázia sem.

– Hogyan ítéled meg ma a sajátosság méltóságának Erdélyben tíz évvel ezelőtt oly hevesen vitatott fogalmát?

– Ugyanúgy, mint akkor, vagyis: egy nemzettel közös államban élő nemzetiség fogalma nem olvasztható be a nemzet fogalmába. Tudomásul kell venni annak a többségi nemzettől eltérő sajátosságait, amilyen a nyelv, a kultúra és így tovább. Bármely nemzeti kisebbségnek elemi emberi és kollektív joga, hogy sajátosságaiban önmaga lehessen. A többségnek tehát, amikor jogrendszert alkot, tisztelni kell a másság, a másik etnikum nyelvi és kulturális sajátosságait, ahogyan tisztelet illeti az emberi méltóságot. A vitatott fogalom tehát: követelmény. Követelményünk a kisebbségi lét többségi megítélésében. Ma pedig időszerűbb, mint valaha.

– Legutóbb az ÉS-ben egy áttelepült írókollégád tollából azt olvashattuk, hogy a sajátosság méltósága fellengzős kifejezés…

– Attól függ, mivel vetjük össze. Méltóság szavunk valamely obszcén kifejezés mellett kétségtelenül fellengzősen hangzik. Nyelvi ízlés dolga, hogy ki honnan ítéli meg, milyen fogalmak társaságából. Ha például az emberi méltóság szavai mellől nézem: hogyan lehetne fellengzős? Tíz év azonban nagy idő, azóta sok minden történt. Akkori, vitát keltő cikkemmel, amely Csipkerózsika címmel jelent meg a Korunk-ban, nemzetiségi állapotunk néhány aggasztó jelére szerettem volna rámutatni. Ahogy a közlés 400lehetőségei engedték. Kényszerű módon tehát jegyzetem csak jelzése lehetett annak, hogy sorsunk, helyzetünk megannyi drámai kérdése kiált költő, regényíró, drámaszerző után. Akkori szelíd tűnődésemet az események régen elsodorták; írótól, bárkitől más hangot követel immár a helyzetünk.

– Az Erdélyből áttelepültek olykor rosszízű gondolatokkal üzengetnek az otthon maradóknak.

– Minden „emigráció” szellemi nyomorúsága ez. Az önigazolás mohó vágya sokszor óhatatlanul intrikába fullad. A távolság megvédi az embert a hamisítás következményeitől. Bizonyos, hogy ebből semmiféle „emigrációban” tartósan megélni nem lehet. Sanda és megosztó gondolatokra utaltál; szerzőik abban a tudatban vélekednek otthon maradt kollégákról, hogy azoknak nincs módjukban válaszolni. S ez végeredményben erkölcsi kérdés. A jövő mindent helyére fog tenni.

– Sereglenek az Erdély-szakértők, s feltűnő, hogy a Virrasztás szerzőjét, Tamási Áront mennyire kerülik. Volna pedig miben ragaszkodni hozzá; hivatkozni erkölcsi, szellemi tartására.

– Meggyőződésem, hogy olyan társadalomban, amelyben a legjobb értelemben vett reformeszmék megvalósulhatnak, Tamási Áron is visszakerül az őt megillető helyre. Az ő szépirodalmi munkáin túlmenően közügyi írásai ma is ragyogó példái az író etikai tartásának. Tamási Áron a társadalmi igazságot nem az éledező, sőt élesített osztályharc, hanem a humánum jegyében tudta elképzelni. Nagyon sok érvényes eszmét lehet ma is közkinccsé tenni az ő „jégtörő” gondolataiból. Mint minden nagy író életműve, utóéletében az övé is hullámzó. Biztos vagyok benne, hogy bekövetkezik az iránta való érdeklődés új korszaka. Mindmáig például nem tudatosítottuk: a Jégtörő Mátyás 401a magyar próza új fejezetét jelenti. Tamási játékainak színpadi élete is alig kezdődött el. Ezek még mindig olyan rendezőkre várnak, akik a századvég korszerű színpadi eszméi szerint viszik majd sikerre Tamási Áront. Gondolj például az Énekes madár varjúveszedelmére. Nem egy Hitchcock figyelmére méltó mozzanat? Olyan fenyegetettség ez, amely több, mint a népélet derűs mozzanatai.

– Tamási színpadi munkáit említetted. Jó hír, hogy a marosvásárhelyi színpadon nemrégiben felújították a Csalóka szivárvány-t; ám hiába írod darabjaidat, azokat a vásárhelyi közönség mégsem láthatja.

– Plakáton is meghirdették az Advent a Hargitán-t; begyűjtötték a bérlőket, s a drámát nem mutatták be. A bérlők pedig megnézték, amit kaptak helyette. Meghirdették az Ihajcsuhajdiá-t; begyűjtötték a bérlőket, de nem mutatták be, s a bérlők nézték, amit adtak nekik. Legutóbb, a tavalyi évadkezdéskor, a Lócsiszár-t ígérték; begyűjtötték a bérlőket, s most úgy döntöttek: nem. Helyette a bérletesek kapnak, amit kapnak. A helyzet az, hogy a színház a maga fejétől minden darabomat bemutatta volna, de erre a felsőbb szervektől nem kapott engedélyt.

– Rangos és klasszikus szerzők tilalmas sorában tudhatod magad, amely Bornemisza Péterrel és Katona Józseffel kezdődik…

– Csak annyit mondhatok erre, hogy ez a gyakorlat logikusan következik a fentebb említett tiltásokból. Amelyek ugyanúgy sújtják ebben a pillanatban Székely Jánost, mint engem. Igazad van; vigasztalhat, hogy kiváló szerzők között tudhatom magam; mert Madách Imre, Illyés Gyula, Németh László és Örkény István vagy Kós Károly egyaránt tiltott szerző színpadjainkon.

402

– A Nemzeti Színház egyik állandó szerzőjétől kérdezem: miben látod a Nemzeti feladatát?

– Amiképpen nem lehet eszményi Nemzetinek nevezni azt a színházat, amely a világirodalmat kizárja és csak nemzeti drámákat játszik, ugyanúgy nem tekinthető az sem nemzetinek, amely, akár világszínvonalon is, csak más nemzetek drámáit játssza, és a magyart elhanyagolja. Felfogásom szerint egy nemzeti színház azt a drámai kultúrát képviseli, amely a nemzeti és egyetemes értékek együttese. A világirodalmi áramlatok mellett tehát a nemzeti sorskérdéseiknek kell helyet biztosítania folyamatosan a színpadon. Mert különben hová kerülnek ezek? Minőségi Nemzeti Színház könnyen dönti el azt a vitát, van-e helye a drámai művészetekben a nemzeti sorskérdéseknek. Ugyanis a sorskérdések drámai tárgyalásának jogát rossz drámák esetén lehet és kell kifogásolni. A rossz dráma nemcsak egy nemzeti sorskérdést kompromittál, hanem bármely egyetemesnek vélt problémát is. A romániai magyar színházi rendezők között emberi és szakmai értelemben Harag Györgyöt tekintettük annak, aki ezt a sorskérdésekben megfogalmazódó egyetemes színházigényt képviselte. S Harag György nemcsak kolozsvári és marosvásárhelyi, hanem legjobb újvidéki, gyulai és győri rendezéseiben meg is valósította ezt a követelményt.

– Utolsó találkozásunk alkalmával, 1984 őszén Harag György szenvedélyesen arról beszélt, hogy szeretné színpadra vinni az Ugató madár című drámádat. A darabot azóta sem láthattuk.

– Azzal, hogy Harag György meghalt, a darab is megtorpant a maga útján. Egy időre félretettem. Azóta eltelt néhány esztendő. Újraolvasva megállapítottam, hogy 403még dolgoznom kell rajta; ezt a munkát az idén szeretném befejezni.

(További, súlyos kérdések következhetnének, de azt mondja Sütő András: azokra majd prózában, esszében, drámában válaszol. Siet haza. Írni, dolgozni akar. Mert másként nem tehet. Itt tavaszi napokat élt, ott várja a dideregtető Idő. Otthonában, Sikaszóban, a Kis és Nagy Romlás lábánál, hó lepi és köd üli a tájat…)

(1989)

Ablonczy László

404

– Ezekben a nehéz órákban, években, talán mondjuk úgy: korszakban, esetleg súlytalannak tetszik a kérdés, mégis bátorkodom feltenni Sütő Andrásnak: van-e önálló erdélyi magyar kultúra?

– Szerintem nincs. Századok alatt a történelmi hányattatásban kialakultak ugyan sajátos, úgynevezett transzszilván vonásai, ezek azonban sosem tették önállóvá, egészében mássá az összmagyar kultúrán belül.

– Akkor hogyan vélekedik ön a Kós Károly nevével fémjelzett transzszilvanizmusról?

– Hát ennek megfelelően. A transzszilvanizmus a provincia sajátosságainak túlhangsúlyozása. Ennek irodalmát illetőleg például már Babits is elmondta jogos aggályait. Az úgynevezett transzszilván irodalom csakis az összmagyar irodalmon belül értékelhető. Önállóságáról így ma sem beszélhetünk.

Erre azt is mondhatnák sokan: valóban nem beszélhetünk önálló erdélyi magyar irodalomról. Hiszen a romániai magyar irodalom – hivatalos román felfogás szerint – a román irodalom része. Ezt pedig én így módosítanám: a romániai magyar irodalom valóban része a mai Románia kultúrájának. De hagyományai és nyelve révén a magyar irodalom szerves része, amiként a romániai magyarság is a magyar nemzet szerves része, attól függetlenül, hogy nem a magyar állam keretein belül él. Kultúrában, irodalomban, szellemiségben nincsenek területi elcsatolások. 405Amit lent határsorompók választanak el, az egy változatlan szellemi égbolt magasában találkozik.

– De találkozik-e más is? Megoszthatatlan-e a magyarságtudat? Egyáltalán: mi a magyarságtudat napjainkban?

– A sommás kérdésre sommásan nem tudok válaszolni. Huszadik századbeli szétdaraboltatásával a magyarság a Mohács utáni idők állapotába esett vissza. Népből nemzetté válásának útján elakadt. Tömbjeiben a viszonylagosan egységes magyarságtudat nem alakulhatott ki. Az összmagyarság egyharmada más államok nemzettestében kisebbségi sorsra jutott; hol itt, hol ott fel-felújuló, immár háromnegyed évszázados üldöztetésre.

– Üldöztetés? Ugyancsak sommásan szólva? Hiszen, például a romániai magyarság dolgában, az ötvenes-hatvanas évek idején ön is elismerőleg szólt valóságos egyenjogúságról, igaz testvériségről, nemzetiségi fejlődésről.

– Úgy van. Mert így volt. Akkori vélekedésemet tények igazolták. Hit és tény együtt volt. Ám a nemzetiségi kérdés európai szintű megoldásának ez a felfelé ívelő szakasza rövid ideig tartott. Utána zuhanás jött. Ennek részleteibe most nem merülhetünk el; nálam illetékesebbek ezt széltében-hosszában tárgyalják. Maradjunk a kérdésnél: mi a magyarságtudat napjainkban? Az egyes tömböké. Így tehát – mert abból való vagyok – a romániai magyarságé. Erről pedig azt mondhatnám, ez a tudat: a riadalom, a menekülés, a létmentés tudata.

Ugyan! – mondják némelyek. – Helyéről elmozdul néhány tízezer. Még mindig marad kétmillió. Bár így lenne, ám attól tartok, hogy a riadalom, a menekülés, a létmentés méretei növekedni fognak. Valójában az is menekült, aki helyben marad. Nyelvének szabad használatából kiesetten, kollektív nemzetiségi létének jogai nélkül, hivatalosan átkeresztelten, etnikumában tehát megtagadva a romániai magyarság ösztönszerűen befelé fordul, társa406dalmi passzivitásba vonul, nappal hallgat, álmában menekül. Ilyen körülmények között szinte komikus azon tűnődni: mi a magyar, milyen a magyar, miféle is a tudata, kollektív természete stb. Ismételjük a közhelyet? Tudatát a léte határozza meg. Az a lét, amelyben feltűntek a nemlét, egy potenciális megsemmisülés veszedelmei. Túlzás ez? Határsorompók nélkül a romániai magyarság menekülése arról a földről, ahol ezer esztendeje él, palesztin méreteket öltene. Meglódult tudatának most ez a legfőbb jellemzője.

– És Sütő András ebben a kavargó menekülésben vajon miért marad otthon, vagyis Erdélyben, Marosvásárhelyt? Ami már nem is az, hanem Tîrgu-Mureş, hiszen tudjuk, egy idő óta a romániai magyar sajtó számára betiltották a helységnevek magyar nevének használatát.

– Hát többek közt éppen ezért vagyok ott, ahol mindig is voltam: a szülőföldön. A tiltások miatt is. Hogy a romániai magyarságnak segítségére legyek az efféle betiltások elleni tiltakozásban. És egyáltalában: a nemzetiségi jogok megszerzésének küzdelmében.

– Miben állna ez a küzdelem? Csoóri Sándor szájából elhangzott olyan mondat, hogy a romániai magyar értelmiség árulója lett a magyar nemzetiség ügyének.

– Ebben annyi az igazság, hogy az ügynek árulói is vannak. Mint minden ügynek a világon. Mint mindig az idők folyamán. A jelenség manapság nálunk azzal bonyolódik, hogy a küzdők legnagyobb része névtelen, ismeretlen – hisz nem jutnak sajtóhoz –, az árulók pedig a hazai és nemzetközi nyilvánosság előtt deklarálják a romániai magyarság csodálatos boldogságát, egyenjogúságát stb. Csoóritól mégis elvártuk volna, hogy komolyabb tájékozottságról tegyen bizonyságot. Akinek nem inge, persze, a vádat nem veszi magára. Ám művészemberként az empátia megszólalhatott volna benne, mondván: vajon mi407ként veszi tudomásul sommás ítéletét az az erdélyi magyar értelmiségi, akit egyrészt vallatói neveznek a román haza árulójának, másrészt a Kossuth rádióból értesül ugyancsak áruló mivoltáról. Hát erről most csak ennyit.

– És akkor hogy állunk az úgynevezett lehajló és éppen ezért megmaradó fűszál elméletével vagy tételével, avagy jelszavával, amelyet Magyarországon ugyancsak Csoóri Sándor és Megmaradni című drámájában Csurka István is bírálat alá vett?

– Olvastam, illetve hallottam színpadról is ezt a bírálatot. A metafora ismerős volt számomra, ám először azt gondoltam végig: ki, mikor és hol hirdetett meg a romániai magyarság számára ilyen „elméletet”, „tételt”, „jelszót” stb. Meg kellett állapítanom, hogy minálunk soha senki sehol ilyesmit nem hirdetett meg. Ép elmével társadalmi programként bármely kollektivitás számára ilyet nem lehet meghirdetni. Ennél a passzív ellenállás elve is cselekvőbb, harcosabb program. Ilyenformán vizsgálódva végül oda jutottam el, hogy saját regényem egyik hőse mondotta volt – önnön sorsát jellemezve: a fű lehajlik a szélben és megmarad. Szavait egy másik hősöm a regényben menten meg is cáfolja, ám erre már nem figyeltek föl kritikusaim. Gyümölcsoltó Gergely egyéni felfogását a szerző ideológiájaként értelmezve kezdték Erdélyben is elátkozni már könyvem – Anyám könnyű álmot ígér – megjelenésekor.

Egy temesvári munkásmozgalmi veterán támadott meg először a baloldal bal oldaláról, azután pedig kiváló koponyák is fennakadtak rajta. Miként a példa is mutatja. Én ama veteránnak még elmagyaráztam, hogy regényhős szavait a szerző saját politikai – vagy bármiféle – programjaként, jelszavaként, tételeként értelmezni: rettentő tévedés, ám ugyanezt sem Csurkának, sem Csoórinak bántás nélkül nem mondhatom el. Két kiváló szellemet 408becsülnék le vele. Maradok tehát a föltételezésnél: ők nyilván olvashatták valahol azt a társadalmi cselekvésként meghirdetett tételt, amit magam – ismétlem – nem olvastam.

Ha mégsem így lenne, a dolog lényegét a komikumban kell keresni. „Keljetek fel, pásztorok!” – énekeltük hajdan mint betlehemesek, karácsony estéjén, a hatósági ember pedig ezt úgy értelmezte, hogy felkelést szítunk a magyarság körében. Ámen.

– Ebben a szétszabdalt magyar sorsban, gondolkodásvilágban milyen magyarságtudatot kellene kialakítani?

– Kisebbségi állapotoknál maradva: ezt maga az élet, a társadalmi gyakorlat fogja kialakítani, ha ez a nemzetiség mai, tragikus helyzetéből kilábal; ha benső ereje lehetővé teszi, hogy jogait kiküzdve egy viszonylag normális lét feltételei között folytassa életét; ha az idő meghozza számára mindazokat az objektív feltételeket, amelyek etnikai fennmaradásához, kulturális felemelkedéséhez szükségesek. Hogy melyek ezek? Itt most csak ismételném magam. Példaként viszont még nem emlegettem Svájc népeinek alkotmányos jogait, vagy pedig a svéd lakosság nemzetiségi körülményeit Finnországban. Ezzel persze nem merülnek ki a példálózás lehetőségei.

– Régi vágy, hogy a pozitív példák sorát magunk is szaporíthassuk. „Dunának, Oltnak egy a hangja” – hangoztattuk sokszor Adyval. Erről mi a véleménye?

– Hogy mindenek ellenére így igaz ez, mint lehetőség. A baj az, hogy évtizedeken át mint realitást kezelték. A Duna menti népek – Németh László szavával – „tejtestvériségének” gondolata nem hiú vágyálom. Megvalósítható. Az ebben érdekelt népek szubjektív feltételei történelmileg adottak. Ezt főleg azok tapasztalhatják, akik e tájnak etnikailag vegyes területein élnek, mint jómagam is. Az egyszerű emberek – mondtuk és mondjuk meggyő409ződéssel – hajlamosak egymás megértésére, a békés, alkotó együttműködésre.

Ha ebben nacionalista propaganda-hadjáratok meg nem zavarják őket. Ha a nemzetiségi kérdés európai szintű megoldásának feltételeit biztosítják mindazok az államok, amelyek ebben érdekeltek.

Határozottan állítom, hogy például a romániai kisebbségek életében 1944 után volt olyan történelmi szakasz, amikor nemzet és nemzetiség egyenjogúságát a kiteljesedés felé mutató realitásnak lehetett tekinteni. Ám ez rövid szakasz volt. Annak a nemzetiségi politikának elvrendszerét épp azok az erők vették gyökeres revízió alá, amelyek valójában létrehozták. Az „átrendezés” persze nemcsak elviekben történt. Hanem gyakorlatilag. Annak a felépítménynek a fokozatos fölszámolásával, amelyet az első demokratikus kormány – a Groza-féle – a nemzetiségeknek megteremtett.

Hogy ez mit jelent: ma már közismert. Világszerte vitatott kérdés. Ünnepélyes nyilatkozataival a valót az a Nemzetiségi Tanács sem tudja eltakarni, amely pályafutását a Romániai Magyar Dolgozók Tanácsaként kezdte, s végzi most átkeresztelten, a magyar nemzetiségű román dolgozók testületeként.

Elkezdődött hát a romániai magyar nemzetiség sorsát meghatározó politika felülvizsgálata – visszamenőlegesen is. A magyarországi sajtóban elkezdődtek a kárhoztatások: az egykori Magyar Népi Szövetség politikájának bírálata; így kerül szóba vezetőinek tévedése, bűne, baklövése stb. Jómagam csak diákként dolgoztam az MNSZ Ifjúsági Szervezetében, a híres – hírhedett – Százas Intéző Bizottságnak nem voltam tagja, de átélvén azokat az időket, tanúként szólhatok az elkezdődött történelmi perben. Azt hiszem, nem vitás, hogy az MNSZ, minden érdemével együtt, súlyos hibákat is elkövetett a negyvenes 410években, az ötvenes évek elején, míg föl nem oszlatták. Pontosabban önnön feloszlatását deklaráltatták vele.

Ám akik most azt vitatják, hogy ez a szervezet más utat is választhatott volna, mint amit az akkori Román Kommunista Párt mellé állva választott: minden jel szerint szubjektív óhajok szerint ítélkeznek. Elképesztő könnyedséggel lépnek át történelmi tényeken, s hagyják figyelmen kívül egy adott korszak meghatározó körülményeit. A nemzetközieket éppúgy, mint Románia akkori belpolitikai viszonyait. Ennek részleteibe most nem bonyolódom, csak azt teszem még hozzá: a történelemre visszavetített szubjektív vágyálmokkal ezt a kérdést tisztázni nem lehet. Az is tény viszont, hogy az MNSZ-nek töredékesen megírt története felülvizsgálatra szorul. Az emlékezések romantikus felhőrongyaitól valóban meg kell tisztítani, történelmi szerepét – most már objektívebben – újra kell vizsgálni.

De lám, mennyire elkanyarodtam a kérdéstől: van-e közös hangja Dunának és Oltnak? Az elkalandozás látszólagos. Ugyanis a közös hangok feltételei közül kellett fölhozni egyet-mást. Azt jelezve, hogy ez a testvériség elvileg mindig lehetséges volt, ma is az. Ha az objektív feltételeit a politika megteremti.

– Az életnek különös fintoraként az a Herder, aki megjövendölni vélte egykor a magyar nyelv eltűnését, a nevével alapított díjban – életműve okán, hiszen képletesen Duna és Olt mellé számos folyót felsorakoztatott – a népek testvériségéről tesz hitet. Hogyan vélekedik ezek után a magyarság pusztulását felsejdítő herderi jóslatról Sütő András, maga is a díj kitüntetettje?

– Ez a díj – amit Kelet-Európában is sok kiválóság megkapott már, magyarok is természetesen – valóban a népek testvériségének lett szimbólumává. Jelezte azt is, hogy az egyetemességhez a népek legérvényesebben a sa411játosság önértékével járulhatnak hozzá. Hiszen ennek megőrzése minden korban az egyetemes értékek gazdagítását jelentette. Hogy is mondta Herder úr? „Az ész és a méltányosság az idők folyamán egyre több teret nyer az emberek között, és elősegíti a tartós humanitást.” Bárcsak látnánk erre nézve a beteljesülés csekély jelét is.

Azt gondoltam egyszer, s le is írtam egyik könyvem elé: „…ha kézen fogom a század utolsó harmadában született gyermeket, és bebarangolom vele Nyelvünk Nagyfejedelemségét, örökségünk, törvényes jussunk számbavételével a holnap felé is ablakot nyithatunk. Reményeinkben a holnap azt ígérte, hogy ezeréves szülőföldünk örök hangjai közt a sajátosság méltóságának elemi emberi jogával zengi majd életrevalóságát nyelvünk is; az édesnek nevezett anyanyelv.

Azt gondoltam, hogy unokák s nagyszülők egymás szeme láttára fogják itt leélni az életüket.

Nem így történt.

Reményünk s aggodalmunk is kétfelé szakadt. Az időnek krisztustövisein fennakadva nézelődnek gyermekeik s unokáik után az öregek. Viszi őket a sorsuk egyfelé, s jajong a búcsúzó szívben az emlék másfelé: az elmúltak irányába, ahol még szó szerinti értelme volt az együvé tartozásnak…” Aztán úgy folytatódik a gondolat, hogy az élet nem igazodik poétikus kérelmekhez és könyvekhez. Erdély hegyei közül s a balladás folyók mentéről elszólítja rendre, számolatlanul e földnek szülötteit. És: szavaink gondját a búcsúzás gondja váltotta föl: az öröknek hitt közelséget a távol, a közös hajlékot a várakozás fehér tornya, ahonnan ugyancsak szólni kell, hírt adni magunkról.

Mármost ezzel folytatom: hírt adni és újból eltűnődni Herder híres, hírhedtté vált jóslatán, hogy tudniillik nyelvünk, a magyar nyelv, kihalásra ítélt a környező né412pek nyelvtengerében. Kihalás? Eb ura fakó! – szólt nemegyszer a dacos akarat. – Csakhogy mi is ott leszünk ám! Hát ott voltunk minden végveszedelmünknél, és úgy-ahogy kivágtuk magunk. Újból és újból fényre tápászkodtunk a nemzeti katasztrófákból. Némelykor még csodáltuk is magunk: ez jó mulatság, férfimunka volt!

Herder úr jóslatát pedig feledni kezdtük. Elhamarkodottnak, sőt előítéletből származónak véltük, jól tudom, hogy szlovák történészkörökből kapott hozzá sugallatot. Bizonyos történelmi óhaj csúszott át ilyenformán a jóslatok fenyegető árnyai közé.

Feledékenységünk azonban nem számolt a régi Magyarország összeomlásával. Így azzal a veszéllyel sem, amely a kisebbségi létbe szorult magyarság nemzeti nyelvét, etnikai mivoltát hetven éve fenyegeti. Most pedig itt állunk olyan történelmi árnyak alatt, amelyek a herderi jóslatot újból véresen időszerűvé komorítják. Nem oly egyszerű már az eb ura fakó rikkantás. Mert külső veszedelmeken túl ijesztő módon mutatkoznak bensők is: a letargikus bénultság, az önfeladás megannyi bizonyítéka, s köztük a legriasztóbb: a romániai magyarság tömeges menekülése az ezeréves szülőföldről, amiként erről szó esett már. A kiáltó szó, mely visszatérítené, már nem esik füle ügyébe, reménytelenségéből ki nem szakíthatja. A meglódultak tízezrei az anyanyelvüket mentik, gyermekeik jövendőjét, de milyen áron? Hogy földönfutókká lesznek. Nyelvünk mentése közben ősi, kollektív létüket semmisítik meg, és lesznek az újabb magyar diaszpóra áldozatai. Üres helyük Erdély síkságain és hegyei között Herder jóslatára is emlékeztetni fog: itt éltek azok, akik nyelvük mentése közben önmagukat semmisítették meg.

Ám az omlásnak ez csak a kezdete. Holnapi alakulását, végét nem láthatjuk. Annyi mégis bizonyos, hogy az Isten is csak azon segít, aki maga is megpróbál magán segí413teni. Ez pedig nem a menekülés, hanem a szembefordulás a sorssal, amely cselekvés nélkül a végzetünkké válhat; a herderi jóslat – ha csak részlegesen is: betelik rajtunk.

– Súlyos szavak. Vád rejlik bennük: történelmi farkasvakságunkról, önismeretünk hiányáról, tükör előtti páváskodásról. Az idő pedig rohan. Vajon milyennek ítélhető most a magyarországi rálátás ebben a katasztrófahelyzetben a környező államok magyar nemzetiségeire?

– Homályos, zavaros „rálátású” korszakok után a kisebbségi magyarság helyzetének megítélése kezdi a valót megközelíteni. Sajnálatos – de mit mondok! –, iszonyatos tény, hogy a „rálátás” hivatalos igényét valójában a romániai magyarság tömeges menekülése támasztotta. Ez a dráma potenciális méreteiben nagyobb, súlyosabb, mint amilyennek látszik. Eddigi jelei mögött oly hatalmas, néma omlás zajlik, hogy az egészében fenyegeti a romániai magyarság létét. A bénultságnak, tehetetlenségnek, az önfeladásnak a maihoz hasonló mélypontja ismeretlen a nemzetiségi lét hetvenéves történetében. A pánikos menekülési folyamat méretei nőnek inkább, nemhogy apadnának. Vége kiszámíthatatlan. Megállításának esélyeit ma még csak latolgatni lehet.

Ilyen helyzetben mit tehet az író, ha nem csatlakozik maga is a menekülők áradatához? Megpróbál kiáltó szó lenni a helyben maradásért, a dolgok rendezési lehetőségének reményében. S azzal a meggyőződéssel, hogy ajándékot az ég ebben sem ígér. Küzdelem nélkül a puszta remény: hiábavalóság.

(1989)

Fejér Gyula

414

A romániai és az egyetemes magyar irodalom kiemelkedő alkotójának, „a magyar irodalom vigaszának” (Illyés) hazájában évek óta nem jelenhetett meg kötete. Drámáit leparancsolták a romániai magyar színpadokról. Marosvásárhelyi otthonát, a Vörösmarty utcai házat lebontásra ítélték a város régi negyedeinek megsemmisülésével.

Ezek bizony nem eszményi feltételei az alkotásnak.

Újabb drámája, a torokszorítóan keserű, Auschwitzban játszódó Álomkommandó magyarországi ősbemutatóján nem lehetett jelen; nem kapott útlevelet. A dráma bemutatását a Román Jogvédő Iroda ezúttal sem engedélyezte. Így tehát a budapesti bemutatót mint „kihágást” tartják számon a román illetékesek. Művészet mint „kihágás”: sajátos felfogása ez egy nemzetiségi kultúrának.

– Min dolgozik most Sütő András?

– Elmúlt esztendőmet nemzetiségi gondjaink rabolták el a drámaírástól és regényemtől, amelyet sok évvel ezelőtt kezdtem el. Olyasfajta gondok, amelyekről azt mondják, hogy irodalmon kívüliek. Például az erdélyi magyarság tízezres tömegeinek menekülése az ősi szülőföldről. Vagy például azok a társadalmi-politikai okok, amelyek ezt a katasztrófát előidézték.

– Annak ellenére, hogy ezek az okok ma már világszerte ismertek, mondana ön róluk valamit?

– Felsorolásuk hosszadalmas lenne. Most csak egyet említek: a romániai magyarság oly erősen ragaszkodik gyermekeinek anyanyelvi oktatásához az óvodától az 415egyetemig, hogy ennek híján most tízezrek képesek az emigráció hányattatásait is vállalni.

– Mit szólnak ehhez az írók?

– Írásban vagy szóban?

– Írásban.

– Írásban semmit. A honi sajtó nem foglalkozik a jelenséggel. Ezenkívül íróink közül is sokan hagyták el már az országot.

– Ön miként vélekedik erről?

– Vegyesen.

– Vagyis?

– Nem ítélkezem sommásan. Van, akit megértek, van, akit nem.

– Ki az, akit nem ért meg?

– A személyekre szóló vélekedés korai lenne. Bizonyítási időt kell adni mindenkinek.

– Öntől mit hoznak ki legközelebb a romániai kiadók?

– Semmit.

– ?

– Közel egy évtizede, hogy nem jelent meg könyvem hazai magyar kiadónál.

– Miért?

– Benyújtott kézirataim a Kriterion fölött álló cenzorok fiókjában várnak engedélyre.

– Romániában hivatalosan közölték, hogy nincs már cenzúra.

– A régi értelemben vett cenzúra intézménye valóban megszűnt. Más formában azonban annál szigorúbb jött létre. Láthatatlan és megfoghatatlan.

– Önnek évek óta egyetlen régebbi könyvét sem találni a romániai könyvesboltokban.

– Mert lehetetlenné vált munkáink újrakiadása. Ehhez olyan különleges engedélyek megszerzése szükséges, 416amelyek eleddig ismeretlenek voltak a könyvkiadás történetében.

– Kérvényezte ön valamely könyvének újrakiadását?

– Igen.

– És az eredmény?

– Nulla.

– És drámáinak sorsa?

– Azokat ma már csak külföldön játsszák.

– És otthon?

– Be vannak tiltva. Az igazság kedvéért hozzá kell tennem, hogy egy vidám játékomnak megkegyelmeztek. Ezt a kolozsvári és a nagyváradi magyar színház vitte színre.

– Új drámát ír-e?

– Igen. Az ugató madár című drámám első változata elkészült már évekkel ezelőtt. Akkor még Harag György szerette volna megrendezni. Ha nem otthon, valahol külföldön. Aztán őt elvitte a halál, a dráma a fiókban maradt. Évek múltával az első változata már nem tetszik: újraírom hát.

– Kinek?

– A jövendőnek.

– A távolinak vagy a közelinek?

– Jóslásokba nem bocsátkozhatom.

– Említette, hogy drámáit külföldön játsszák. Így tehát új munkája is színpadra kerülhet.

– Igen. De vágyam az, hogy munkáimat a romániai magyarság ismerje. Elsősorban ennek a néptömegnek írok, hiszen a sorsát élem: ez a sors ihlette minden eddigi munkámat. Akkor is, ha szúzai menyegzőről írtam vagy Kolhaas Mihályról. Volt idő, hogy drámáimat sorra vitték színpadra Kolozsvárott, Sepsiszentgyörgyön és Nagyváradon.

– És Marosvásárhelyt?

– Ott már nehezebben. Maga a színház örömmel tűzte 417volna műsorára minden drámámat, így legutóbb az Advent a Hargitán-t és az Álomkommandó-t is. Ez viszont csak a színház együttesének és vezetőinek vágya volt. A fölöttük bábáskodó megyei és fővárosi szervek a benyújtott műsortervekből az én munkáimat törölték. Törlik évek óta. Legutóbb az Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámámat sem engedélyezték.

– Indoklás?

– Változatos. Annak idején például, mikor a Káin és Ábel-t szerették volna bemutatni, a megyei első titkár azt mondotta: a szerző hagyjon föl az efféle szamárságokkal, és írja meg, mily boldogan élnek a parasztok a kollektív gazdaságokban.

– Ön mit válaszolt erre?

– Semmit. Parancsát nem velem közölte, hanem a színház akkori vezetőjével.

– Ilyen körülmények között miként alakul a romániai magyar színházak tevékenysége?

– Aggasztóan. Az elmúlt évtizedben közel száz színházi személy hagyta el végleg az országot. Tehát: színész, rendező, díszlettervező stb. Gondoljuk meg: nem kicsiny csapat ez. A temesvári magyar színház együttesének majdnem a fele távozott már.

– És az utánpótlás?

– Ezt a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolának kellene biztosítania. Feladatának egy időben eleget tett, de ma már, hogy ily nagymérvű az emigrálás: képtelen pótolni a veszteséget. Évente két-három személyt vehet föl. Nagyon kevés ez. Szinte semmire sem megyünk a pótlásban. Különben így van ez a főiskolai képzés más területein is a magyar diákok létszámát illetőleg.

– Miként jellemezné ön a romániai magyar irodalom és művészet helyzetét?

418

– Erről sokat lehetne beszélni. Úgynevezett irodalmi életünket a szétesettség jellemzi. Divatosan szólva: az atomizálódás. Nem tudom, hányan várják még útlevelüket a végleges távozáshoz. Minden jel arra mutat, hogy mire a menekülés hullámai elülnek, magyar író, művész is nagyon kevés marad köztünk. Azt is mondják persze Berzsenyivel: nem sokaság, hanem lélek… De vajon nem önáltatás ez? Nemzetiségi létünk alakulásának megítélésében a számok törvényét nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mindennapi fogyatkozásunk tragikus és sok tekintetben irreverzibilis. A jövendővel mégis úgy kell szembenéznünk, hogy van esélyünk az újrakezdéshez. Ilyen remény nélkül képtelenek lennénk bármit is cselekedni. Az én cselekvésem pedig: az írás. Talán nem kell hozzátennem, hogy annak minden olyan műfaja, amelyben mostani helyzetünkről próbálok szólni.

Ahogy lehet, s amíg lehetséges.

(1989)

Balázs Ádám

419 420
Kútmérgezés történt
421 422

(Ama december 22-i marosvásárhelyi forradalmi órák nyomán, amikor is emberek százai mentek Sütő András házához, és szelíd kérlelhetetlenséggel magukkal vitték a város főterére, hogy beszédet mondjon több tízezer honfitársa előtt, Sütő András megbetegedett, hangját is elemésztették a történelmi lázban fogant felemelő és szép mondatok. Jóleső érzéssel halljuk a telefonkagylóban, hogy azóta hangja megtisztult, s noha gyógyulása otthon maradást parancsolt volna, mégis rakodási hivatalt vállalt, hogy a Magyar Demokrata Fórum adománya minél előbb biztonságos helyre kerüljön.

Újrakezdés? Egykori, több mint négy évtizeddel ezelőtti nemzetiségi, kollektív, valóságos történelmi mederben folytatódhatnak. Sütő András az elmúlt években a Nagy Romlás lábánál esszékben, röpirat-jajdulásokban újra és újra megfogalmazta: egykor nemzetiségi statútum fogalmazta meg a kisebbség jogait, azóta se vonták vissza ezt a fontos dokumentumot, de megannyi intézkedéssel a diktatúra nap mint nap megalázta a sajátosság méltóságát. Adódik a kérdés tehát, a nemzetiségi statútumra mennyiben alapozható a romániai magyarság jövőbeni emberi életének jogi garanciája?)

– Ennek nagyon fontos szerepe lesz az eljövendőben. Létezik egy olyan statútumváltozat, amit szegény Demeter János dolgozott ki a ’45-ös statútum alapján, azt módosítva, az Időhöz igazítva. Természetesen ő még nem reménykedett akkor gyökeres fordulatban. Ennek a régi 423statútumnak a szövegét fogjuk most elővenni és újravizsgálva a mostani lehetőségeinkhez próbáljuk majd igazítani.

– Ebben a történelmi változásban elegendő személyes és szellemi erő mutatkozik majd?

– Hetven esztendő után, amely kisebbségi létben ezt a magyarságot eléggé megnyomorította, úgy látom, gyökeres minőségi értelmű változásra van szükség. Valóban valamilyen szellemi, erkölcsi megtisztulásra. A zsarnokság hét évtizede után, mert nem csupán az utóbbi két évtizedről van szó, igazi demokráciában – ha lesz – feltűnhetnek a kisebbségnek azok a nemzedékei, amelyek nem fogják ismerni a megalkuvást, a kompromisszumok sajnálatos kényszerét. Az én álmomban is feltűnnek nyilván a felemelt fejű erdélyi magyarok nemzedékei. Azt kérdezhetnéd, hogy csak álmomban? Hadd korrigáljam akkor magam: itt vannak már ezeknek a nemzedékeknek az előőrsei. Meg aztán itt vannak az elporladtaknak a kopjafái is. Az elődöknek a hagyatéka, a Tamási Áronoké, a Kós Károlyoké, a Szabédiaké, a Kacsó Sándoroké. Hosszan sorolhatnám most azoknak a szellemi, közügyi embereknek a sorát, akik ezen a tájon nemcsak művekkel, de emberi tartásukkal is égtartó küldetéstudattal éltek és dolgoztak omló egek alatt. Ebben a temetői menetben a legutolsót hadd említsem: Bözödi Györgyöt, akinek decemberi farkasréti temetésén barátai, földijei nem lehettünk ott, s életművét remélhetően a megtisztult időben a maga teljességében felmérhetjük.

– Tamási Áront említetted. Az ő életműve mennyiben jelen idejű a romániai magyarság sorsfordító napjaiban?

– Minden szava, betűje gyógyír és az élet vize létünknek. Remélem, ennek az életműnek a közkinccsé tételében közös munkára indulhatunk azokkal is, akik Tamási Áront is szellemi ócskaságnak minősítik. Akik képversek424kel akarják elképeszteni a világot. Isten őrizz, hogy ezzel a léthez való jogukat tagadnám! Ellenkezőleg. Úgy szeretném, hogy közös asztalhoz kerüljünk közösségi dolgainkban a kölcsönös tolerancia jegyében.

– Múlt év augusztusában harmincegy év múltán nyugdíjaztatásodat kérted mint az Új Élet főszerkesztője. A képeslap is bizonyára módosítja arculatát.

– A változás ilyen értelemben is lelkesítő. Sokirányú, reménnyel teli. Az Új Élet-ből kisebbségléti szemlét szeretnénk kialakítani. Hál’ istennek megszabadultunk attól a követelménytől, hogy a Ceauşescu-féle aranykorszak gazdasági csodáit tükrözzük. Miért tükröztétek? – kérdezhetné bárki. Mert különben a lapot azonnal megszüntették volna. Szüntették volna meg, mondhatnák mások, mint ahogy mondták is. Rosszul mondták, vagy mondanák. Ugyanis valamit mégis belophattunk az évek folyamán ebbe a lapba a nemzetiségi létből, a magyar kultúrából, hagyományainkból, műemlékvédelemből. Az álmainkból. Kompromisszumos lét volt; aki a kisebbségi létben nem fogadta el a kompromisszumot, annak nyilván fegyver után kellett volna nézni. Minekünk a szó fegyverénél egyebünk nem volt. A jövő megítéli majd, hogy ezt jól használtuk-e.

– Fegyver – említetted. Hadd hivatkozzam kérlelhetetlen fegyveres hősödre, Nagelschmidtre és az Egy lócsiszár virágvasárnapjá-ra. Münzerhez vezető útjában ő kérlelhetetlen, s az idő őt igazolta. Időközben, ősszel, a darab betiltatott…

– Erről röviden ennyit: színpadi munkáim közül Elena Ceauşescu, aki nyilván a kulturális ügyeknek is a legfőbb felügyelője volt, úgyszólván rendőrfelügyelője, a hölgy tehát két darabomnak kegyelmezett meg. A Vidám sirató-nak, mert úgy vélte, hogy antiklerikális, meg a Lócsiszár-nak, mert úgy vélte, hogy a lótenyésztésről szól. Nos, ez 425utóbbit nemrégen Kovács Levente kezdte el rendezni Szatmáron. Aztán elhangzott kisebbségpolitikai szövegem, amit Sinkovits Imre olvasott be a Magyar Rádióba, ezzel a Lócsiszár sorsa megpecsételődött. Az enyém is majdnem, ugyanis az orvgyilkossági osztály szolgálatos belügyére több ízben fenyegetett meg halállal engem és egész családomat. De hát közbeszólt a forradalom. A Lócsiszár bemutatása előtt a szatmári színház utasítást kapott Bukarestből: a bemutató elmarad, azaz megtiltatik. Indoklás: mert egy szatmári színésznőnek, aki a darabban játszik, eltörött a lába. Mondták a szatmáriak: senkinek nem törött el a lába, de a minisztérium ehhez az indokláshoz ragaszkodott. A megyei pártbizottság ennél okosabb volt, értelmesebbnek mutatkozott, vagyis hogy lábtöréssel a betiltást nem lehet indokolni a szatmári közönség előtt. Kimondta hát az igazságot: a szerző nevét nem kívánatos emlegetni. Ezért nem lesz bemutató. Nos, ez szokványos, szinte mindennapi dolog. Ám az nem mindennapi, hogy ezek után Szélyes Feri, aki a Lócsiszár-ban a lázongó és vakmerő Nagelschmidtet alakította volna, röviddel a betiltás után bejelentette: kilép a pártból. A Román Kommunista Pártból. Ilyen volt az ő tiltakozása. Következményeiben veszélyes, jellegében férfias, hogy a darabra hivatkozzak: nagelschmidti. Hál’ istennek baja nem történt, de történhetett volna, ha nem jönnek közbe az események. Isten éltesse őt és a szatmári színház egész együttesét. Kovács Levente a napokban folytatja munkáját, és a Lócsiszár-t idén februárban bemutatják Szatmáron.

– Biblikus drámád, a Káin és Ábel mintha az időnek új szorongató időszerűségét világítaná meg a testvérgyilkosságban.

– Egymásnak létrafokai lehettünk volna – mondja Káin testvérének, Ábelnek teteme fölött. Kérdésedre vála426szolva annyit mondhatok: a kisebbségi lét nem tűri a szétforgácsolódást, egymással feleselő tömörülések nyüzsgését, önemésztő, erőt csökkentő versengését. Népi egységet követel, gondolati, felfogásbeli sokszínűséget, valóban a pluralitás jegyében. Senki se gondol arra, hogy eszmei, gondolati egyenruhába bújtassuk itt a népet. Ám ahhoz, hogy törekvéseinket kiküzdjük, összefogásra van szükségünk, egységre valóban. Hadd idézzük újra az említett dráma egy mondatát: arra van szükségünk, hogy egymás létrafokai lehessünk.

– Gondolom, hogy népek, románok és magyarok összetartozásaként is értelmezhetjük a biblikus tanulságot. Az első biztató hivatalos jelek Horn Gyula bukaresti útja nyomán máris mutatkoznak: a debreceni és kolozsvári konzulátus visszaállításáról, a kulturális együttműködés lehetőségeiről…

– A legnagyobb örömmel hallgattuk az erről szóló híreket, és megnyugvással főleg. Reménységgel, ám ezt a reménységet igen kemény munka kell kövesse, sőt eszmei csatározások sora, mert különben puszta reménység marad.

– Kormányfőnk, Németh Miklós Groza Péter európaiságának és tisztességének jegyében köszöntötte a román forradalmat. Bizakodhatunk abban, hogy az új vezetés az európaiság jegyében óhajtja megteremteni a népek testvériségét?

– Nagyon örülök annak, hogy Groza Péter neve felmerült, mert visszhangja lesz ennek a névnek, sokkal erősebb, mint ezelőtt bármikor. Azok, akik az események élére álltak, azok európai szellemiségű férfiak. Jó részüket személyesen ismerem, úgyhogy benyomásaim alapján állíthatom.

– Szülőföldjüktől sok ezren – tízezrek – elszakadtak az elmúlt években. Az otthonmaradtak nevében mint vélekedsz, hazatérve újra otthonra találhatnak?

427

– Amiként nem voltam, mert nem lehettem türelmetlen a kivándorlás dolgában, ugyanúgy nem szólhatok kizárólagos módon a hazatérésről sem. Ha valami, hát ez valóban egyéni szándék és döntés kérdése. Megítélésem szerint e kérdésben nincs és nem is lehet helye semmiféle szemrehányásnak, elítélésnek, mert kényszer szabta meg kinek-kinek a cselekedetét. Én most nem azokról beszélek, akik nem ilyen kényszer és nem akármilyen kényszer következtében távoztak, hiszen azok kevesen vannak. Nem nyilvánítom gyávának azt, aki elment, amiként nem tudom hősnek, vakmerőnek mondani azt, aki maradt. Ki-ki a maga helyzete, kényszere, lelkiismerete szerint cselekedett. Főleg a családi hátteret kellett itt tekintetbe venni, a gyermekeket, a tanulási lehetőségeket. Most pedig nem az elmúltak, hanem az eljövendő jelenti számunkra a legfőbb gondot!

– A gondok számbavételében bizonyosan él benned egy új vásárhelyi hitvallás…

– Álmunk egy erős, minden romániai magyart egybetömörítő politikai szervezet. Olyan politikai tömegszervezet, amely a parlamenti választásokon is indulhat majd. Az indulás persze nem könnyű. Románok és magyarok kölcsönös bizalmát fölerősíteni nem könnyű. Mert iszonyatos lelki kútmérgezés az, amit a Ceauşescu-kurzus, ez a neofasiszta fanatizálás véghezvitt a román népben. Iszonyatos a magyarság üldözésének legfőbb következménye is. A csontok velejébe ivódott a félelem és a bizonytalanság. Hosszú időre van szükség a lelki-szellemi fölkászálódáshoz.

Új lehetőségek nyíltak. Úgyszólván mindent elölről kell kezdenünk. Ám az ügyhöz szükséges férfiak még kevesen vannak, de napról napra többen lesznek, nagyszerű képességű elszánt fiatalok bukkannak fel az ismeretlenségből. Csak legyen katalizátor, ami az elszánt erőket egy428begyűjti és jó irányba hasznosítja. Nemzetiségi ügyünk itteni magyar árulóit a forradalom elsöpörte. Az új nemzetiségi tömegszervezet, a Romániai Magyar Demokratikus Szövetség pedig most alakul az egész országban. Ideiglenes elnöke Domokos Géza. A már országos szervezet mellett most alakulnak a városi és a falusi szervezetek.

– Fáradhatatlan közügyi szolgálatodat immár behavazott halántékkal sem óhajtod abbahagyni?

– Erdélyi írónak nemcsak hivatása, de kötelessége volt és van. Úgy érzem, közügyi kötelességek dolgában eleget álmatlankodtam, és ha majd megtisztulnak a vizek, és közügyi férfiak hada kezdi végezni közügyi kötelességét, a hivatásomnak, tehát az írásnak szeretnék élni. Lenne még jó néhány megírnivalóm, az időmet most már nemigen pazarolhatom. Az idő, ez a drága anyag, amiből életünk készült, nagyrészt elsuhant fölöttem; ami még hátra van, azt az írásnak szeretném szentelni. Ámen.

(Egy hónappal ezelőtt Sütő András házát belügyesek zárták körül. A fenyegető őrizet után most, a forradalom óta, éjszakánként civil nemzetőrök óvják. Mint mondja: olvasói vigyáznak rá. Könnyű álmot nem ígérnek az éjszakák, de reménnyel is ébresztik a téli hajnalokon…)

(1990. január 2.)

Ablonczy László

429

Úgy ír, hogy néha eláll a lélegzet.

Lehet, nem kivétel a lakás, de Sütő András marosvásárhelyi otthona majd minden ízében képes felmutatni a Ceauşescu-diktatúra módszereit. A dolgozószoba sarkaiban fellelhetők a kiszedett lehallgatóberendezések nyomai. Az udvarban történtekről a szomszéd ház tűzfalába épített mozgatható kamera tudósította a megfigyelőket. A családi házzal átellenben a szisztematizálási programnak áldozatul esett kis házak helyén panelszörnyeteg ágaskodik. A következő áldozat talán Sütő András otthona lett volna. Kérdezhet-e ezek után mást a tudósító, mint a forradalom eseményeit?

– Egy szokványos, de nem enyhe téli hűlésben szenvedve itthon rostokoltam. Arra lettünk figyelmesek, hogy az ablak alatt több száz fiatal gyülekezik, tolong. Engem szólítottak elő. Kértek, menjek velük a főtérre, ahol tízezrek gyűltek már össze. Betuszkoltak egy mentőkocsiba, és körém ültek, ha netán lőnének, ne engem találjanak el. Ez megható, szép gesztus volt, valami csodálatos bátorságról és áldozatkészségről tett bizonyságot. A főtérre s onnan a kultúrpalotához érve magam is kiálltam az ablakba, szóltam az emberekhez. Nagyon várták, hogy valaki a helyi értelmiségiek – egyáltalán a magyarok – közül szóljon hozzájuk. Annak előtte Király Károlyt hozták ugyanígy el az üzemből.

– A múlt után a jelen és a jövő lehetőségeiről, gondjairól. 430Ez hosszú és bonyolult folyamatnak ígérkezik. Mik lehetnek az itt élő magyarok önszerveződésének lépései?

– Egy elvi megfogalmazással kezdeném. A romániai magyarság nyelvénél, kultúrájánál, történelménél fogva szerves része a magyar nemzetnek. Ezt az elemi igazságot tagadva juttatta oda ezt a nemzetiséget a Ceauşescu-féle diktatúra, hogy a forradalom valósággal a sír széléről rángatta vissza. Ebből kiindulva meg kell találnunk a módját, hogy újból megteremtsük az önálló kultúrpolitikát, az önrendelkezés formáit, a helyi és az országos autonómia kiépítését. Mindazt megszervezve, amit elvesztettünk, vagy amihez hozzá sem jutottunk – ennek a kétmilliós népnek biztosítani kell a fejlődési lehetőséget minden tekintetben.

– Hogy illik a folyamatba a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetségének marosvásárhelyi találkozója, ami beszélgetésünk előtt egy nappal zajlott?

– Része egy tanácskozássorozatnak, ami a kongresszust készíti elő. Jóleső érzés volt tapasztalni, hogy olyan hosszú némaság után minden magyarlakta megyéből igen tehetséges, népben és nemzetben gondolkodó fiatalok kerültek elő. Ők a legfontosabb gazdasági, művelődési, iskolapolitikai kérdéseket fogalmazták meg, és folytatják ezt a következő tanácskozáson, Sepsiszentgyörgyön. Mindez pedig egy perspektivikus munkaprogram részét képezi. Biztosítani a nemzetiség politikai küzdelmi lehetőségét, miáltal legjobbjainkat a parlamentbe tudjuk küldeni. Biztosítani egy olyan nemzetiségi törvény alkotmányos létrehozását, ami a kisebbség minden fontos gondját magában foglalja. Ezek között első helyen áll iskolai hálózatunk ügye. Önálló, átfogó, korszerű iskolai hálózat az óvodától egészen az egyetemig! Valódi, universitas jellegű egyetemi intézményt képzelünk el Kolozsvárt, a Bolyai Egyetem folytatásaként. Marosvásárhelyt szeretnők 431újjászervezni, helyrebillenteni az orvosi egyetemet. Emellett az általános művelődés kereteit szeretnénk megteremteni. Kilátásaink biztatók, de nem lehetünk túlságosan optimisták. A folyamat gyötrelmes, rengeteg ellenállásba ütközik. A Ceauşescu-féle kurzus megmérgezte a tömegek tudatát. Azt hirdette, hogy kisebbségek valójában nem is léteznek. Ezt megváltoztatni, a román népet a valóságra ébreszteni, tárgyilagosan tájékoztatni őket e nép követeléseiről, s mindezt úgy, hogy természetes jogként fogadja el – gyötrelmes és hosszadalmas munka.

– Mindehhez feltétlenül szükséges egy intézményi keret. De az autonómia értelmezése bizonytalan.

– Magam mindenekelőtt országos méretű kulturális autonómiára gondolok. Az önrendelkezésnek e formáját a művelődési élet minden területén szeretnénk megvalósítani. A magunk kultúrájának legyünk ne csupán művelői, de irányítói is! Olyan felügyelet ne maradjon felettünk, ami ez ideig felháborító módon a dilettantizmus egész nyomorúságát zúdította nyakunkba. Nem beszélve a Ceauşescu-féle politika minden átkáról. Ezt szeretnénk lerázni.

– Megvan-e az önszervező erő az erdélyi magyarságban? Odahaza sokan úgy tartják, nagyon kevesen maradtak Erdélyben, akik vezéregyéniségei lehetnének ennek a folyamatnak.

– Magam másképpen látom ezt a lehetőséget. Egyáltalán nem állíthatom, hogy elmentek és itthagytak volna a vezéregyéniségeink. De azt sem mondhatom, hogy rengetegen maradtak itt, akik majd ezután felszínre bukkannak. Negyven esztendő diktatúrája ugyanis nem csupán a nemzetiségekből, hanem a román nemzetből is száműzte, megsemmisítette azokat a személyiségeket, akikből vezéregyéniség nőhetett volna ki. De amint említettem, meglepő és biztató módon kerülnek elő ilyen képességes 432emberek. Tény, sokat vesztettünk a kivándorlási hullámmal, de reméljük, most ez a folyamat lassanként – persze nem egyből – abbamarad.

– Jogos óhajaik, követeléseik megvalósításához milyen támogatást várnak a bukaresti kormánytól, illetve az anyaországtól?

– Biztató a bukaresti felsőbb szervek törekvése, hogy az érdekvédelem dolgaiban biztosítsák kívánalmainkat. Nemrégiben nevezték ki a magyar tanügyminiszter-helyettest, a napokban fogják kinevezni a magyar kultúrminiszter-helyettest. Engem is felkértek, hogy vállalnám el az utóbbi munkakört. Elutasítottam, mert alkatilag idegen lennék egy nagyon dinamikus szervező munkára. Tettem ezt annak a biztos tudatában, hogy van megfelelő képességű, vezető munkára alkalmas emberünk. Olyanok kerülhetnek majd oda, akik nemzetiségi érdekeinket képviselik a hatalomban, s nem a hatalmat a nemzetiségekkel szemben. Nem úgy, ahogy azt eddigi janicsárjaink csinálták. Az a kisebbségi áruló társaság, mely magát a „romániai magyar nemzetiségű román dolgozók” tanácsának vallotta. Ezt most, hála Istennek, a forradalom elseperte.

– És Budapest?

– Szerepük az összmagyarság szellemi égboltjának megteremtése. Mindenekelőtt kultúrában, tanügyben lehet segítségünkre a magyar vezetés. Döntő, hogy végleg és minden tekintetben felszámolják azt a katasztrofális felfogást, azt a súlyos következményekkel járó tételt, miszerint a kisebbségek ügye minden országnak belügye, s hogy a szocializmus automatikusan megoldja a nemzetiségi kérdést. A kudarcok és katasztrófák sorozata igazolta, hogy e tételek kitalálóinak semmi közük nem volt a kelet-európai valósághoz.

– Ön egész életművével a magyarságot szolgálja. Hogyan képzeli a változások után életét?

433

– Nem tehetek mást, mint a magam alkata szerint próbálom munkámat végezni. Minden madár úgy énekel, ahogy a csőre áll. Úgy gondolom, minden világirodalmi munka valamely nemzet vagy nép legbensejéből fakad. Nem a semmiből, hanem konkrét, meghatározott emberi létből. A mi létünk kisebbségi lét Romániában. Természetes, hogy írásaimat, munkáimat e létnek parancsa, nyomora, tragédiasorozata, reménye vagy reménytelensége határozza meg. Nem tehetek mást, mint hogy ennek próbáljak hangot adni. És ha lehet, olyanformán, hogy azokat is érdekelje, akik kívülről nézik ezt a világot. Közélet? Vállalok ilyen munkát is, de azzal a reménnyel, hogy minél hamarabb a fiatal nemzedék legjobbjai veszik át a stafétát. Nekem ugyanis már nincs időm tovább halogatni megírandó munkáimat. Politikai ambícióim tehát nincsenek. S nem lesznek még akkor sem, ha – mint ahogy régen – igen szenvedélyesen fogják követelni barátaim, sorstársaim. Meg vagyok ugyanis győződve arról, hogy képességesebb és tehetségesebb politikusjelöltjeink vannak, akikre jó érzéssel fogok felnézni. Az aggastyánok jóindulatú tanácsaival segítem őket, ha még elfogadják.

(1990. február 10.)

Rikli Ferenc

434
Beszélgetés Tófalvi Zoltánnal

– A kivégzett diktátort mostanság, hogy nevének kimondását kerüljék, leginkább így nevezik: az Őrült, a Tébolyodott, az Elmeháborodott. A túlzás érthető. Ha eltűrte, sőt elvárta, hogy legfanatikusabb – vagy csupán legaljasabb? – hívei a románok Napóleonjának, Julius Caesarjának, Macedóniai Nagy Sándorjának nevezzék, nyilván nem volt egészen normális. Ám ha egyértelműen az elmebetegek kategóriájába soroljuk, mit kezdünk a köztünk maradt híveivel? Azokkal, akik sötétben bujkálnak, és titokban terjesztik röpcéduláikat, melyekkel a Front ellen uszítanak, s egyidejűleg minden bajok forrásának még mindig a romániai magyarságot és Magyarországot tekintik. Beszélgetésünkhöz majd egy ilyen, Marosvásárhelyt terjesztett röpcédulát mellékelünk. Vagy hová soroljuk azokat, akik a legelemibb nemzetiségi jogok hallatán is horthysta revizionizmust, sovinizmust, románellenes támadást kiabálnak? Emlékszünk, ugye, hogy Ceauşescu legutolsó beszédében is Budapestet emlegette, mondván, hogy a temesvári események „felbujtói” ott keresendők. S még továbbá: hová soroljuk azokat, akik iskolaügyi vitáinkban lényegében ugyanazt vallják, amit diktátorságának utolsó két esztendejében Ceauşescu is bedobott a köztudatba, nevezetesen, hogy a homogenizálás „áldásos” eredményeként valójában már nem léteznek nemzetiségek. Csak egységes, szocialista román nemzet létezik. Vannak ugyan más ajkúak, ám azok „csupán” magyar nemzetiségű románok stb. Ha meg mindannyian ro435mánok vagyunk, akkor minek magyar képviselet az államhatalomban, akkor miért kell nekünk magyar tanítási nyelvű iskola, miegyéb? A paranoiának mint elmebetegségnek sajátja többek között, hogy a logikai készséget nem zárja ki. Az üldözési mánia, a félelem komplexusában a logikus cselekvés képessége némelykor rendkívüli erejűvé válhat. Lehetséges szinonimák között válogatva tehát a diktátort nevezzük most – beszélgetésünk tárgyához igazodva – paranoiásnak.

– Mitől félt leginkább?

– Sok mindentől. Mindenekelőtt hatalmának esetleges elvesztésétől, ám a kört szűkítve maradjunk most a nemzetiségeknél. A paranoiás permanens félelmének ugyanis egyik oka mi voltunk: az ország több mint kétmilliós magyarsága, Európa legnagyobb létszámú nemzeti kisebbsége. Köztudomású, hogy Trianon óta a romániai magyarság puszta léte igen sok gondot s aggodalmat okozott a mindenkori román vezetésnek. Nem ok nélkül. Gondoljunk többek között 1940-re, a bécsi döntésre. A jogos aggodalmaknak ez a korszaka azonban a második világháború befejeztével, 1944. augusztus 23-ával, majd a párizsi szerződésekkel lezárult. A romániai magyarság elkerülte a Pătraşcanu követelte kitelepítés veszedelmét, megtizedelten ugyan, de átvészelte a Maniu-gárdisták vérfürdőit, s a Groza-kormány által teremtett nemzetiségi jogrendszer vagy felépítmény láttán azt mondhattuk: íme, az ősi konfliktusok feloldásának új lehetőségei nyíltak meg, új és pozitív korszak kezdődik a két nép történetében. Ez azonban igen rövid életűnek bizonyult. Mindössze 1959-ig tartott. Kolozsvárott ekkor szüntették meg az önálló magyar egyetemet, s ezzel az intézkedéssel kezdődött el általában az iskolák egyesítése, önálló iskolai hálózatunk fölszámolása. Minek a jegyében? Az úgynevezett nemzetiségi elszigetelődés veszélyének elhárítása jegyé436ben. Gheorghiu-Dej tehát ugyancsak holmi veszedelemtől tartott. Félt valamitől. Az ő nacionalizmusának egyik vonása tehát ugyancsak a paranoia. Utódjához hasonlóan a Román Munkáspárt utolsó kongresszusán már ő sem beszélt nemzetiségi kérdésről. Azt egyszer s mindenkorra megoldottnak, lezártnak tekintette. Holott a hatalmilag kezdeményezett és irányított asszimilációs törekvés igazi méretei még csak ezután kezdtek kibontakozni. A romániai magyarság, a zsidó és német lakosság megsemmisítésének stratégiai és taktikai módozatait sátáni módon és kétségtelenül jó taktikai érzékkel Ceauşescu és bandája dolgozta ki. Ennek folyamán eshetett meg Európa egyik XX. századi legnagyobb szégyene, nevezetesen, hogy a zsidók legnagyobb részét, a német lakosságnak pedig körülbelül a kétharmadát sikerült kemény valutáért eladni Izraelnek és a Német Szövetségi Köztársaságnak. Virágzó rabszolgavásárnak lehettünk tanúi. A magyarokat azonban nem lehetett eladni. Részint, mert Magyarország vezető körei más elvi alapról ítélték meg a helyzetünket, részint pedig, mert az itteni magyarság konokabbul ragaszkodott ezeréves szülőföldjéhez. Esetünkben tehát ahhoz, hogy eltűnjünk Románia térképéről, az erőszakos asszimiláció mutatkozott jobb megoldásnak.

– A párt IX. kongresszusának bizonyos szövegei helyzetünk javulási lehetőségeit mutatták. Vagy nem?

– De igen. Ceauşescunak volt annyi esze, hogy diktátorságát az előző korszak kritikájával, a sztálinizmus néhány tételének elutasításával, demokratikusnak mutatkozó nyitással kezdje.

– És önök, mármint közügyekben is szereplő képviseletünk tagjai ennek bedőltek.

– Utólag könnyű okosnak lenni. Miután a szekér tengelye eltörött, kiderül, hogy mindenki – még a legszamarabb elme is – tudott volna jobb utat is ajánlani. Más do437log a vízben benne lenni, s megint más egy adott helyzetet, ezt a vízbedobottságot kívülről megítélni. Akkor ugyanis, a IX. kongresszus eredményeként jó néhány nemzetiségi sérelmünk orvosoltatott. Soroljam? A Kriterion Könyvkiadó létesítése, új lapok indítása, a később nyíltan árulóvá lett Magyar Nemzetiségű Dolgozók Országos Tanácsa, ennek nemzetáruló mivoltáról máskor bővebben kell majd beszélni és írni is. Most csak annyit, hogy ez a testület kezdetben – akkori pecsovics elnöke ellenére – sok ügyünkben-bajunkban, azok részleges megoldásában pozitív szerepet játszott.

Ám térjünk vissza a Ceauşescu-paranoia kérdéséhez. Annak is egyik részletéhez, a székely kérdéshez. Az 1973-ig tett engedmények némi bizakodással töltöttek el mindannyiunkat. Hogy elvakultan optimisták lettünk volna, nem mondhatnám. Ezt csekélységem akkori írásai, esszéi, színdarabjai is igazolhatják. A közelgő nagy veszélyt többek közt Ilie Verdeţnek egy könnyedén odavetett kijelentése is jelezte. Székelyföldi panaszok előterjesztése kapcsán ezt mondotta nekem: „Ön tehát azt állítja, hogy az országnak ezen a részén kompakt magyarságról van szó? Ha így van, ez nem egészséges helyzet. Gondoskodni fogunk róla, hogy ne legyen kompakt. Hogy legyen elszigetelt.” Vitába szállván vele, azt kellett tapasztalnom, hogy a Vezér paranoiás nézeteinek erős és erőszakos hívei vannak. A Magyar Autonóm Tartomány fölszámolása már megtörtént volt. Az új megyerendszer kialakítása is. Keserves, kínos küzdelmek s főleg kudarcok emlékével próbáltunk jó néhányan tűzoltómunkát végezni továbbra is. Közismert, hogy az új, magyarlakta megyéket Erdélyben Ceauşescu úgy alakította ki, hogy az ősi székely székek etnikai egységét megbontsa. Hogy azok minél vegyesebbé váljanak a lakosság nemzetiségi összetételének tekintetében. Fazekas Jánossal együtt folytatott vitáink a székely 438megyék határainak megállapításában igen csekély eredményt hoztak. Ceauşescu megteremtette annak lehetőségét, hogy Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy etnikai egységét a megyén belüli tömegmozgatással is megbontsa. Mikor ez a megyén belüli tömegmozgatás sem Maros megyében, sem Hargita és Kovászna megyében nem bizonyult elegendőnek, távolabbi, óromániai megyék is elkezdték székelyföldi betelepítésre szánt tömegeiket vagonokba rakni. A Székelyföld etnikai egységének megbontásában jelentős szerepe volt az iparosításnak. Valamely iparosítást önmagában véve nem lehet bírálni, sőt: pozitívum a társadalom megújításában. A Székelyföld iparosításának jelentős részéről azonban azt is tudni kell, hogy ennek ürügyén színmagyar települések etnikai egységét sikerült megbontani. De álljunk csak meg! Lelki fülem hallja a felhördülést: hogy meri bárki kétségbe vonni román állampolgároknak azt a jogát, hogy oda költözzenek, ahová akarnak? Ki tilthatja meg bárkinek is, hogy egyik megyéből a másikba költözzék? Nyilván senki sem tilthatja meg a szabad költözködést. Hiszen Erdélynek etnikailag vegyes tájai épp a szabad költözködés jegyében alakultak ki. Jórészt tehát a spontán fejlődés útján. Csakhogy a Székelyföld megyeszékhelyeire betelepített román lakosság esetében nem beszélhetünk spontán népmozgásról. Ez államilag, hogy úgy mondjam, pártbizottságilag, központilag irányított, precízen megtervezett és végrehajtott betelepítés volt. Semmi köze a spontaneitáshoz, román munkások vagy tisztviselők ama vágyához, hogy ők a Székelyföldön telepedjenek meg. Hiszen munkából munkába, lakásból lakásba szállították őket, és kecsegtető ígéretekkel is persze. Ez a fajta betelepítés semmiben sem különbözik az izraeli betelepítéstől, azzal a különbséggel, hogy a híres Európa a jelenséget tíz-húsz zsidó család esetében is elítélte, míg a székelyföldi tízez439rek kapcsán a füle botját sem mozgatta. Példának idézhetném a securitate most előkerült egyik 1985-ös erre vonatkozó feljegyzését:

„Marosvásárhely municípium nemzetiségi összetételéről.

Az 1977-es népszámlálás adatai alapján megállapítottuk, hogy Marosvásárhelynek összesen 130 051 lakosa van, ebből: 46 558 román, 35,8%; 81 151 magyar, 62,4%; 2342 egyéb, 1,8%.

1985. január 1-jén az összlakosság 154 904 fő a következő megoszlással: 66 420 román, 42,9%; 85 176 magyar, 55,9%; 3308 egyéb, 1,2%.

Ahhoz, hogy Marosvásárhely városában a románság lélekszáma elérje, illetve túlhaladja az 50,0%-os arányt a következő két esztendőben, szükséges, hogy engedélyezzék számunkra kb. 7600 román nemzetiségű személy elhelyezését a városi munkahelyeken. Ezzel a telepítéssel, ha a családokat három főben számoljuk, kb. 22 800 román személyről beszélhetünk. Így érhetjük el – a következő ötéves terv végére –, hogy a város román nemzetiségű lakossága 58–60%-os többségű lehessen.”

Summa summárum: Ceauşescu paranoiás állapotában a Székelyföld etnikai kompaktságát állandó veszélyforrásnak tekintette, és úgy döntött, hogy annak megszüntetését halhatatlan tettei közé sorolja. Így „vette kézhez”, amiként Tamási Áron mondaná, Csíkszeredát, Sepsiszentgyörgyöt, Marosvásárhelyt, Kovásznát, Gyergyószentmiklóst stb. Székelyudvarhely azonban mindvégig ellenállt. Ebben javára volt az is, hogy ama hírhedett 68-as testvérmarakodásban nem sikerült megyeszékhellyé válnia. Ám így is folytonos zaklatásnak volt kitéve. Példát mondok: néhány évvel ezelőtt székelyudvarhelyi fültanúk mesélték, hogy a párt valamelyik központi kiküldöttje kijelentette: a kormányt és természetesen a 440pártvezetést „aggodalommal tölti el az a tény, hogy Székelyudvarhely lakossága nem vegyes, hogy még mindig színmagyar”. Kell ehhez kommentár? Tegyük föl a kérdést, hogy ilyen felfogással bárki beteheti a lábát Európába? Elképzelhető, hogy teszem azt Svájcban bárki felelős ember kijelenthetné, hogy Genf állapota egészségtelen, mivel nagyrészt franciák lakják és nem németek, mint Bern városát? Arról nem szólva, hogy a kérdés nem volt szónoki. Kegyetlen gyakorlat követte. Faji jellegű. Nem sokkal a forradalom előtt történt, hogy Székelyudvarhelyen kétszáz főnyi diáksereg úgymond „hely híján” kiszorult az egyik szakiskolából, amelybe ugyanakkor valahonnan Moldovából irányítottak át ugyancsak kétszáz román diákot. Tizennégy-tizenöt éves gyerekeiket a szülők nyilván nem engedték elhurcolni ama távoli román megyébe, ahol iskolájuk végeztével ötéves munkaszerződés kötelezte volna őket helybenmaradásra – és beolvadásra. S ezt csak azért nem nevezhetjük szörnyűségnek, mert a szülők ellenállásának következményei még szörnyűbbek voltak. Az iskolai oktatásból kiszorított gyerekeket a milícia munkakerülés címén kezdte zaklatni. A szüntelen igazoltatás elől menekülőket farkaskutyákkal fogatták meg és harapdáltatták össze. Az eljárás az SS-hez is méltó lehetett volna.

– Talán a zárt városokról is szólhatnánk.

– Igen, az úgynevezett zárt városok ügye is figyelemre méltó. De ne feledjük, hogy ilyenszerű vitában Bukarestet is fölhozzák példának.

Bukarest is zárt város volt, talán ma is az, nem tudom… Csakhogy például Marosvásárhely zártsága egészen mást jelentett, mint a fővárosé. Ez utóbbi dolgában ugyanis a Zseniális Paranoiás félelmének oka legföljebb az ellenzékiség lehetett, városunk azonban már az 1977-es népszámlálás adataival is pánikba ejtette. Micsoda? – 441hördülhetett föl a számok láttán. – Hogy is állunk ezzel a várossal? A jelentés így szólhatott: a Székelyföld fővárosának is nevezett erdélyi település lakossága az 1920-as román népszámlálás szerint így festett: 30 988 lakosából 23 178 volt magyar és 3947 volt román, az 1977-es népszámlálás adatai szerint városunk 130 051-es összlétszámán belül a román lakosság létszáma 46 558 (35,8%) volt, a magyaré 81 151 (62,4%). Nos, itt kezdett el újból működni a Vezér paranoiás ijedelme. Ezért a népszámlálás adatait a falvak és városok nemzetiségi megoszlására nézve államtitoknak minősítette. Miért? Hogy a legközelebbi népszámlálás adatait látván senkinek se tűnjék föl a gyökeres módosulás a magyar lakosság rovására. S működésbe lépett az erdélyi „zárt városok” mesterséges etnikai megbontásának egész hatalmas gépezete. Ezt titkos bizottságok élén a megyei első titkárok irányították. A forradalom napjaiban szétszórt iratokból előkerült bizalmas jelentés elképesztő cinizmussal tanúskodik minden idők egyik legnagyobb méretű betelepítési akciójáról és annak eredményéről. A mellékelt bizalmas jelentés, melyet a megyei első titkár küldött valószínűleg Ceauşescunak, számszerűleg fedi föl azt az államilag szervezett lakosságmozgatást, amelyet különben demagóg módon mindig spontán és természetes folyamatként értékeltek. Ha egyáltalán szóvá merte tenni valaki. Így e jelentés láttán még nyilvánvalóbbá válik: hogyan és miért szaporodott föl városunkban a magyar munkanélküliek száma. Hogy szakiskolát, főiskolát végzett magyar fiatalok ezrei, tízezrei miért kényszerültek távoli megyékben munkát vállalni. Hogy helybéli születésű tanáraink, orvosaink miért kényszerültek ezrével Moldva falvaiba. Az erre fölhozott ellenvetéseket ismerjük. Vagyis, hogy e kihelyezési törvény egyaránt sújtott románt és magyart. Ám gyermeki elmével is könnyű fölfogni, hogy egy adott etnikai kollek442tivitás erőszakos megbontása nem azonos a Calafatról Marosvásárhelyre költözött gyárigazgató esetével. Különben is a legnyomatékosabban ki kell hangsúlyoznunk: az ügyben érintett román lakosságot a legcsekélyebb mértékben sem érheti bírálat, avagy elítélés. Nem bűne, hogy a Vezérnek a sztálinihoz hasonló jelszava volt: „A magyarság kérdése csupán vagonkérdés.”

Távlati elgondolás szerint a romániai magyarság, de kiváltképp a Székelyföld etnikai szétszóratásának fasisztoid célját szolgálta többek közt a falurombolás terve is. Gyorsan hozzáteszem: ez egyként sújtotta volna a román és a magyar lakosságot, ám egy csapással két legyet ütve: a sátáni terv megvalósításával a Székelyföld mint kompakt etnikai egység valóban megsemmisült volna. Már láthattuk Székelyudvarhelyen a buldózerek iszonyatos működését, már lerakták e városban is a betelepítendők számára megtervezett nyomorúságos, falanszterblokkok alapjait. Reméljük, hogy a Nagy Paranoiás genocídiumának a forradalom végét vetette. Reméljük, hogy a kivégzett diktátor szellemi kölykei is eltűnnek a közéletből.

Befejezésként hadd mondjuk el: Erdély, románok, magyarok és szászok klasszikus otthona mindig is az együttélés jegyében fejlődött. E különböző etnikumok természetes igényei, törekvései szerint alakultak települései is. De spontán módon, nem pedig egy őrült és egyben paranoid elme mérhetetlen szenvedést okozó garázdálkodása szerint. E spontán gyarapodás törvénye szerint élve mindent meg kell tennünk azért, hogy városunk magyar és román lakói a testvériség szellemében, békés, együttes alkotó munkában találjanak egymásra egy igazi demokrácia megteremtéséért. Történelmi szerencsénk, hogy a román nép s az együttélő nemzetiségek közös, nagy véráldozattal győzelemre juttatott forradalma még idejében jött el, úgyszólván a huszonnegyedik órában.

443

A szerkesztőség megjegyzése:


Marosvásárhely népszámlálási adatai 1880-tól 1940-ig

év



1880

1890

1900

1910

1920

1930

1940

össz-

lakosság


13 192

14 575

19 522

25 517

30 988

38 517

38 406

magyar



11 451

12 918

16 705

22 790

23 178

22 387

25 359

%



86,8

88,6

85,6

89,3

74,8

58,1

65,8

román



893

899

1864

1717

3947

9795

9493

%



6,8

6,2

9,6

6,7

12,7

25,4

24,6

német



525

442

686

606

446

632

735

%



4,0

3,1

3,5

2,4

1,4

1,7

2,0

zsidó



3246

4828

2174

%



10,5

12,5

5,9

egyéb



323

316

267

404

171

875

645

(1990. február 8.)
444
Cselényi László interjúja

– Hogy mit mondanék tehát a mostani gondjainkról, küzdelmeinkről? Azt sem tudom, hol kezdjem. De talán szemléletes lesz, ha csak a mostani eseményekről próbálok néhány szót mondani. Marosvásárhely az a város ma Erdélyben, ahol a legmagasabbra csapnak a szenvedélyek a nemzetiségi jogok körül. Itt a legtöbb a diáktüntetés, az egyetemi vita, itt a legtöbb a diáksztrájk, ebben a városban mutatkozik leginkább, hogy milyen iszonyatos, zavaros indulatokat hozott föl a mélyből az a folyamat, ami elindult általában az országban, és amelyhez nyilvánvalóan a mi nemzetiségi jogi követeléseink is kapcsolódnak.

A napokban ünnepeltük meg negyven esztendő után először Marosvásárhelyt is március 15-ét. A helyi kultúrpalotában rendeztünk műsoros estélyt, majd másnap koszorúzást az emlékhelyeinken. Erre meghívtuk a vezetést, a helyi városi vezetés román tagjait is. Csalódottan kellett megállapítanunk, hogy senki sem jött el erre a mi ünnepségünkre. Majd azután csalódottan kellett azt is tapasztalnunk, hogy az ünnepség után rendezett tüntetés tagjai, román fiatalok, kb. harminc-negyven főnyi csapat, betört a Bem-házba, feltrappolt az erkélyre, és a magyar követség koszorúját onnan leszedte, mert magyar nemzeti színű szalag volt rajta. Nyilvánvaló, hogy más zászlót tűztek ki helyébe, a román nemzeti zászlót. Vagy pedig keserűen tárgyaltuk éppen ma délelőtt az RMDSZ vezetőségének gyűlésén, mi a teendőnk most, olyan körülmények között, amikor a Vâtra Romănească nevezetű román szerve445zet naponta rendez botrányos verekedésekbe fúló összejöveteleket, amikor mindent megpróbálnak, hogy elfojtsák a helyi magyar diákmozgalmakat a magyar iskolákért.


– …Részlet Sütő András drámai nyilatkozatából, amely ma este a Panorámá-ban hangzik el. Sütő András a Vâtra Romănească nacionalista mozgalom híveinek marosvásárhelyi magyarellenes randalírozásáról szól:


– Ez az említett szervezet legutóbb a március 15-i ünnepségek után azért hívott össze nagygyűlést, tüntetést, mert a városban megjelent néhány magyar felirat. Egyik gyógyszertár ablakán feltűnt a magyar szó a farmacie mellett, ez tehát gyógyszertár. Tegnap délután iszonyatos volt tapasztalnom, hogy egy árva magyar szó előtt miként képes összegyűlni ezerötszáz-kétezer személy, és miként üvöltözik e szó ellen, miként értelmezi ezt úgy, mint emberi becsülete, nemzeti becsülete elleni magyar támadást.

Ez még hagyján. De személyesen tapasztaltam azt is, veletek kapcsolatosan, akik most ezt a beszélgetést megszerveztétek a Magyar Televízió részéről, tehát elborzadva kellett tapasztalnom azt is, hogy miként verték ki a kamerát a kezetekből, miként rontottak rátok vandál módon, és nem túlzás bizony, ha nincs az a néhány keményvállú magyar munkás, akkor ott benneteket szabályosan agyonvernek.

– Nem lenne tiszta a lelkiismeretük – ugyanis a kamerától ijedtek meg –, félnének a nemzetközi közvéleménytől? Ugyanis más újságírókat is megvertek, röstellnék azt, amit cselekszenek?

– Nem tudom eldönteni, mert hiszen büszkén és fennen vallják, hogy ők csakis a jogaikért küzdenek, és csakis az ellen, hogy az erdélyi magyarság ne kerüljön olyan helyzetbe, hogy őket elnyomhassa, amiként elnyomta – mint mondják – a magyar állam ezer éven keresztül.

446

Sajnálatos, hogy olyan körülmények között, amikor megállapíthatjuk, miszerint a romániai magyarság a forradalom után valójában semmilyen törvényerőre emelt jogot nem kapott, csak azt a jogát, elvileg és általánosságban meghirdetett jogát, hogy küzdjön a jogaiért. Most ebben a helyzetben vagyunk, amikor elvi deklarációk engedélyével a romániai magyarság megkezdte küzdelmeit az egyenjogúságért. Ennek a küzdelemsorozatnak az egyik helyi változata az úgynevezett dialógus, amely maga is most már abszolút jelenség kezd lenni, ugyanis a kormány ahelyett, hogy azt, amitől törvényerejű rendeletekkel fosztottak meg bennünket, most törvényerejű rendeletekkel adná vissza, valójában bizonytalanságából eredőleg úgy gondolta, úgy vélte megoldani, hogy dialógust ajánlott az egész országnak a nemzetiségi jogok tekintetében is. Ez valójában azt jelenti, hogy a magyar óvoda ügyét a magyar óvodásokra bízza, a magyar középiskolák visszaállításának ügyét a magyar középiskolásokra és a román középiskolásokra bízza, hogy egymás között vitassák meg azt; az egyetem dolgát az egyetemistákra bízza, a kétnyelvű feliratok dolgát egy-egy munkaközösség határozataira bízza, és így tovább, és így tovább, agorát teremtvén ilyenformán egész Erdélyből olyan jogoknak a megvitatásával, amelyeket röviden, gyakorlatiasan törvényerejű rendeletekkel lehetne azonnal megoldani.

A baj az, megfigyelésem, tapasztalatom szerint, hogy ezt a hangzavart nem lehet dialógusnak nevezni. Ez a mi egyoldalú előterjesztésünk nap mint nap, amelyre rendszerint fújogás, füttyögés, ordibálás vagy súlyos vád a válasz. Ez a vád most pedig így hangzik, hogy a mi nemzetiségi, jogi követelményeink mögött valójában Erdély elszakításának a szándéka áll. Természetesen nemcsak, hogy nehéz, de lehetetlenség megmagyaráznunk azt, hogy a Bolyai Líceum visszaállításával, egy magyar iskola 447újra való elindításával mi nem Erdélyt akarjuk Romániától elszakítani. A vita nyilvánvalóan folyik, a mi követelményeink változatlanul időszerűek maradnak, és még most, e pillanatban is a városban többezer főnyi román diák tüntet, igen súlyos magyarellenes jelszavakkal.

Nagyon kemény tiltakozó szöveget küldünk a kormánynak, a parlamentnek, és kérjük, hogy pogromkísérletek sorozata miatt a kormány biztosítsa az erdélyi nemzetiségnek a fegyveres védelmét. Követelni akarjuk azt is, hogy amennyiben nem biztosítják az erdélyi magyar tömegek fegyveres védelmét, különösen azokon a területeken, ahol az kisebbségben lakik, nem a Székelyföldre gondolok, hogy amennyiben ezt nem biztosítja, akkor már kérelemhez kell folyamodnunk, többek között latolgatjuk azt is, hogy ENSZ-megfigyelést kell valamilyen formában biztosítani ennek a folyamatnak az ellenőrzésében, különben reális veszély a pogrom.

Mai, tehát március 17-i értesüléseim szerint a tüntetés folyamán tizenhét személy sérült meg. Ezt nem úgy kell értelmezni, hogy összecsaptak volna a magyar és román tömegek, mert hiszen magyarok alig-alig voltak jelen ezen a tüntetésen, gyakorlatilag az történt, hogy azok közül, akik magyarul megszólaltak a járdán, az úttesten, azokat támadták meg, férfiakat, nőket, aggokat, gyermekeket, és így jutottak sokan súlyos sérüléssel a sürgősségire. Tartanunk kell viszont attól, hogy a hivatalos román tájékoztató szervek most is olyanformán fogják tájékoztatni a közvéleményt, hogy valójában a marosvásárhelyi magyar tömegek a bűnösök mindebben. Megdöbbenéssel értesültem arról itt ma, hogy a Rompress közleménye szerint a marosvásárhelyi, tragikusnak is nevezhető események azért robbantak ki a tegnapi napon, mert egy magyar gyógyszerésznő egyszerűen levakarta, eltávolította a román feliratot a gyógyszertárról, majd a magyar felirat 448kitétele után azt is kijelentette, hogy a gyógyszertár ezután csak magyarokat, magyar állampolgárokat szolgál ki. Amikor a nyilvánvaló tényhamisításnak, a közönséges hazudozásnak ilyen példáit lehet egy hivatalos román hírközlő szervhez kapcsolni – ezúttal a Rompresshez –, akkor indokolt az aggodalmunk, hogy a mi kisebbségi küzdelmeink még igen hosszadalmasak lesznek, és igen sok esetben kell majd a bizonyítványunkat magyaráznunk.

Mit mondjak még?

Ma zajlik a magyar ifjúsági szervezeteknek egy országos tanácskozása. A fiatalok még mindig bizakodva, konokul küzdenek minden formában, minden lehetséges eszközzel, politikai eszközzel – hangsúlyozom – azért, hogy valamit visszanyerjünk mindabból, amit elvesztettünk, hogy kiépíthessük többek között a magyar iskolai hálózatot. Arra kértek a fiatalok, hogy néhány sorban üdvözölném, köszönteném őket, ha már nem tudok jelen lenni a tanácskozásukon, ebből is idézhetnék most nektek, ugyanis ebben a kis szövegben már nem csupán a nehézségeinkről van szó, hanem szóba kerül az is, hogy miben bízhatunk mégis, melyek a pozitív jelenségek az országban, amelyek mégis vigasztalóak lehetnek. Hát ebben a levélkében – többek között – szóba hoztam a fiatalok előtt azt, hogy a hétfejű sárkánynak a forradalom két fejét legalább levágta, de ilyenformán mégis rengeteg feje maradt, amelyik él, vicsorog, lángot fú, s egyik azt a lángot fújja, amelynek a neve: előjog, az ősiség alapja. A sok ezer éves állami ősiség alapján. Kedvenc tétele volt ez a szitává lőtt diktátornak. De ne higgyétek, hogy a román történettudománynak nincsenek, hogy már nincsenek európai szintű és gondolkodású tudósai, akiket objektív szemléletükért mindeddig félreállítottak. Bízzunk benne, hogy az új rendben ezek a román történészek újból szóhoz jutnak. A sárkánynak másik feje azt a lángot fújja, amelyet úgy hí449vunk: nyelvi imperializmus. Hadd mondom erre mégis: román költő barátaink voltak és vannak, akik a jó műfordítás érdekében maguk is megtanulták Vörösmarty vagy Petőfi nyelvét. Ez a szellemiség pedig ezután is szembeszegül a sovén nyelvi imperializmus elméletével és gyakorlatával. Kicsiny ez a csapat, de mégis biztató a jelenléte. A harmadik sárkány azt a lángot fújja, amit úgy nevezünk: erőszakolt asszimiláció. Ennek legfőbb eszköze volt pedig az anyanyelvünk jogos használatától megfosztott iskolai hálózat, amelyet minden körülmények között újjáalakítunk jogos igényeinknek megfelelően. Ez a már elindult folyamat nyilván akadozik, meg-megtorpan. Sőt némely helyen lehetetlenségnek látszik, mint azt jól tudjátok. De megállíthatatlan, mert Európa legnagyobb nemzetiségének igényeit nem lehet véka alá rejteni, s mert ebben is vannak jó szövetségeseink.

A negyedik sárkányfej azt a lángot fújja, amit úgy is nevezhetnénk: indokolatlan gyanakvás a mi jogos egyenjogúsági törekvéseinkkel szemben. A diktátor még kivégzése előtt is azt hangoztatta, hogy ocsmány uralmát ideig-óráig bár fenntarthassa, azt hangoztatta tehát, hogy veszélyben az ország területi integritása, magyar revizionista erők Erdélyt akarják elcsatolni, meghódítani. Kell-e mondanunk, hogy mint minden szava, ez is a román nép félrevezetését szolgáló gyalázatos hazugság volt? S még gyalázatosabb az a vád, hogy a romániai magyar kisebbség egyenjogúsági törekvéseinek hátterében is ilyen szándékok állanak. A diktátornak pedig élő fattyai vannak még. Változatlanul terjesztik rólunk ezt a vádat, e gyermekded hazugságot. Sajnálatos, hogy sokakat tudnak vele mégis félrevezetni, ellenünk hangolni, uszítani. Tudni kell azonban, hogy minél határozottabb az az állásfoglalásunk, miszerint a romániai magyarság Európa népeivel együtt tiszteletben tartja a második világháború után lét450rejött országhatárokat, annál nagyobbak a felénk áramló gyanakvás eloszlatásának esélyei.

Végül: a sárkány ötödik maradék feje azt a lángot fújja, amit úgy is nevezhetnénk: túlzás, kisebbségi előjog, különleges bánásmód mások, román honpolgárok rovására. Kell-e mondanunk vajon, hogy hetvenesztendős kisebbségi létünkben ilyen hegemón hajlamok nem alakulhattak ki bennünk? Kell-e mondanunk, hogy a demokratikus egyenlőségben soha nem akartunk egyenlőbbek lenni? Hogy természetes emberi jogainkat úgy fogjuk föl, mint minden élőlény jogát a vízhez, levegőhöz, az európai népek, nemzetiségek régóta kialakított jogrendszere szerint. Jogaink fanatikus ellenzői, de még becsületes vitapartnereink is úgy vélik némelykor, hogy létezik európai demokrácia, és ezen belül sajátos román demokrácia is. Hát ha valaminek, akkor épp a demokráciának nincs nemzetisége. Az emberi egyenjogúságnak nincs sajátos nemzeti változata. Az egy és oszthatatlan a földgolyón. Ehhez tartjuk magunk a múlt s a jelen legjobb emberi elméinek szellemi örököseiként, a humanizmus híveiként.

451
Sütő András betegágyánál

Volt idő, nem is olyan régen, amikor ennek az ágynak a helye napról napra változott. Először a marosvásárhelyi klinikán állt, miután az „ismeretlen” bunkósbotot irányító gyűlölet meggyalázta és majdnem elpusztította a mai magyar irodalom egyik jelesét, majd hamarosan a bukaresti Katonai Kórház műtőjében és kórtermében kapott helyet. Végül a budapesti Honvéd Kórházba került, dr. Farkas József orvos vezérőrnagy felügyelete alá.

És közben az események úgy peregtek, alig bírtuk őket utolérni. Ám megálltak a jól őrzött kórházi különszoba kettős ajtajánál, amely előtt fehér köpenyes őr posztol, ráadásul az épület körül is szabályos őrség.

Az írónak most gyógyulnia kell, s azért, hogy gyógyulhasson, felejtenie. Sütő András azonban nem tud felejteni. Tiszta szerencse, hogy nem szabad huzamos ideig ágyban feküdnie – a tüdőgyulladás veszélye miatt –, s ezért a pár négyzetméteren le s fel járkálva, karosszékben, ágya szélén elüldögélve, felesége, olykor lánya és fia társaságában az élet, a mindennapok legelemibb funkcióiban igyekszik föllelni a visszatérés esélyeit.

Az emlékezés visszahozza szellemi frissességét, de fölviszi például a lázát, veszélyezteti lelki egyensúlyát.

Ülök vele szemközt, egy széken, ő fotelból méreget, felesége révén kávéval kínálgat. Én sem faggatnám kényes kérdésekről, ő is feszeng, mert tudja, mit nem szabad kérdeznie.

Mégsem állhatja meg:

– Mi újság odahaza?

452

Kissé elszontyolodik, amikor megtudja, hogy szinte egyszerre érkeztünk Budapestre, azzal a különbséggel, hogy én a magam jószántából jöttem, őt pedig hozták.

– Azért jó, hogy jöttél – mondja tovább –, mert legalább ti is megtudtok valamit odaát, a mi öt órán át tartó ostromállapotunkról. Nagyon fontos, hogy odahaza megtudjátok: én nem futottam el! De lehetséges, hogy nyugatnémet orvosi beavatkozásra is szükség lesz…

– Ha ragaszkodsz hozzá, foglald össze röviden…

Míg mesél, igyekszem nem nézni összevert, kíntól és gyötrődéstől olykor eltorzuló arcát, a tekintet viszont akaratlanul is odatéved, lopva végzi az elvadult erőszak leltárát.

– Hétfőn volt, március 19-én, amikor a marosvásárhelyi RMDSZ székházában rekedtünk, s a padlásra menekültünk. Ott elbarikádoztuk magunkat, hátha megmenekülünk. Két magas rangú tiszt, Judea ezredes [Maros megye azóta leváltott potentátja – Cs. G.], és Scrieciu tábornok határozott fölszólítására ráálltunk arra, hogy katonai teherautóval biztonságban elszállítsanak. Amennyiben ezt nem tennénk meg, mondották, ők nem felelnek azért, hogy talán perceken belül a tömeg ránk gyújtja a padlásfeljárót. Tehettünk egyebet? Szót fogadtunk. Viszont, ahogy mi kiléptünk, a tisztek eltűntek a szemünk elől. Azt viszont láttam, hogy a védelmünkre kiszemelt katonák még csak meg sem kísérelték akadályozni a tömeget, mely emberi mivoltából kivetkőzve, őrjöngve, késekkel és botokkal fölszerelten ránk vetette magát a teherautón, amelynek szerintem már előre fel volt hasítva kétoldalt a ponyvaborítása, hogy könnyebben lehessen hozzánk férkőzni. Az ott elkezdődött tettlegességről már nincsenek egész pontos emlékeim, mert az első hatalmas ütés után, amely a szememet érte, már szinte érzéketlenné vált a testem a rúgások, egyéb ütések alatt… Azt hiszem, a barátaim fölém borultak, védelmeztek, s így ők is megkapták a 453maguk adagját… Érdekes lenne fölkutatni, mi lett abból a listából, amit akkor állítottunk össze, amikor a padlástéren ránk szállt az est sötétje, hadd maradjon nyoma, kik és hányan voltunk ott. Ha netán bent égnénk, legyen nyoma a mi ottlétünknek. Azt már nem tudom, hogyan képzelte egyik barátunk, hová rejti el a listát, hogy ne égjen el velünk együtt, bizonyára kidobta volna valamerre, az ablakon mondjuk, de hát akkor ez volt az elgondolás… Különben Judea ezredes, aki személyesen, szinte könyörögve mondta nekem, jöjjön, Sütő úr, menjünk ki innen, mert én vigyázok magára, és rászólt az ordibáló félrészeg vagy egészen részeg, avagy egyáltalán nem részeg, csak a gyűlölettől dühöngő hodákiakra és a többiekre, hogy „dragii mei băieţi”, tehát „kedveskéim, fiacskáim”… Na, hát az ő fiacskái, miközben vonultunk végig a termeken, a kétsornyi rendőr között, hol a rendőrök között alul rúgtak bennünket sípcsonton, hol pedig a rendőrök feje fölött öklöztek belénk.

Az én zsebemben közben volt egy olyan szöveg, amit aznap délután akartam fölolvastatni a helyi rádióban, felszólítani a marosvásárhelyi lakosságot, főleg a munkásságot, hogy ne vegye föl ezt a kesztyűt, hagyja kifulladni az ötezer fős tömeg őrjöngő támadását, mert embervér, emberhalál árán védhetjük csak meg az igazunkat. Azt is elmondtam volna, hogy ez a tömeg, amely így tüntet, nem lehet azonos Marosvásárhely román lakosságával, csak egy kis, fanatizált, leitatott vagy tényleg gyűlölködő részét képezi, és hagyjuk, hogy lecsillapodjanak… Jóformán be se fejezhettem szavaimat, mert ezt a beszédemet azért elmondtam a mintegy kétszáz főnyi magyar szervező előtt, hogy a székház elől vigyék szét az üzenetet a gyárakba, de akkor már ránk rohantak a tüntetők… Ott, a székházban vetettem aztán papírra a gondolatokat, de nem volt mikor elmondanom.

454

Sütő Éva, a feleség eközben szemrehányóan néz rám: férje belehevült a történetbe, láthatóan megint újraéli az eseményeket. Csöndesen az orrom alá dörgöli, hogy erről nem volt szó: igaza van, elnézését kérem.

– Ezt azért jó, ha tudják az otthoniak – szabadkozik némileg kifulladva Sütő András.

– Igen, de most próbálj meg egy kicsit pihenni…

– De azt fontos azért elmondani, hogy én nem menekültem Marosvásárhelyről, hanem ez volt az egyetlen választási lehetőség. Lényegében én akkor már nem rendelkeztem magammal… Valaki képes rá, s még elterjeszti, s ráadásul a hírnek bedőlhet egy-két magyar ember is, miszerint amíg ők otthon szenvednek, addig lám, egyesek külföldön várják a dolgok alakulását. Természetesen, ahogy az egészségi állapotom engedi, azonnal hazamegyek, s ott folytatjuk, ahol abbahagytuk…

– Kész, egyelőre befejeztük, addig is gyógyulást, Sütő András! A te épülésed megkönnyíti a mi talpraállásunkat is…

Úgy hagyom ott betegágyát, hogy kétségeim vannak: nem okoztam-e váratlan szövődményeket interjúmmal az író állapotában? És enyhén szégyellem azt, hogy bár barátként léptem be hozzá, végül mégis újságírónak kellett lennem…

(1990. március 29.)

Cseke Gábor

455
Válasz a Panorámá-ban a román miniszterelnök rágalmaira

Chrudinák Alajos: – Tudom, hogy még mindig nagyon fáradt vagy, és a súlyos sérülések akadályoznak a beszédben. Mégis hajlandó vagy szólni arról, ami most Erdélyben, Romániában történik. Szeretnék néhány kérdést föltenni azzal kapcsolatban, amit tegnapelőtt az Új Világ című műsorunkban Petre Roman nyilatkozott.

Petre Roman: – A kormánynyilatkozatban egészen egyszerűen a fejlődést mutatjuk, március 15-étől kezdve. És arra törekedtem, hogy megértessem azt a tényt, hogy egy adott pillanatban a román nép, a román lakosság Erdélyben érzelmileg érintett volt. Egy kicsit érzékenyen reagált. Mert a március 15-i események kapcsán tíz- és tízezer személyt láttunk megjelenni. Ezek nem román állampolgárok, hanem magyar állampolgárok voltak, és mondjuk ez volt az 1848-as évforduló. Ez meglehetősen sajátos módon történt. Ez olyan esemény, amelyet Magyarország nemzeti ünnepeként lehet jellemezni. Így hát ez valamelyest sokkolta a román lakosságot, és hát őket is meg kell érteni. Ettől kezdve kisebb incidensek voltak. De ezek a kisebb események a szikra szerepét játszották. Egy olyan helyzetben, amelyre, és ezt őszintén mondom, nem gondoltam, hogy kialakul. Hogy így kialakulhat.

Chrudinák Alajos: – Hogyan értékeled ezt a minősítést, hogy március 15-ével kezdődtek a gondok Erdélyben.

Sütő András: – Hát azt hiszem, hogy Petre Roman úrnak az információi más világból származnak, nem onnan, 456ahol 1848-at megünnepeltük, vagy megünnepelték Erdélyben. Egyrészt szó sincs arról, hogy magyar turisták tízezrével látogattak volna el hozzánk. Ellenkezőleg, nagyon-nagyon gyér volt a látogatás, ahol a legtöbben jelentek meg, Szatmáron, és ahol ugye botrányos esetek is megestek, ott sem voltak túl sokan, nem is okoztak semmilyen kellemetlenséget, felfordulást. Magam hallgattam két ízben a szatmári rendőrfőnök őszintének tűnő beszámolóját, miszerint a magyar turisták semmilyen bonyodalmat nem okoztak. Ez az állítás tehát, minden tiszteletem a miniszterelnök úré, de így kell mondanom, ez az állítás enyhén szólva is ködösítés, hamisítás, nem igaz.

Petre Roman: – És az, hogy tömegesen jelennek meg magyar állampolgárok magyar zászlókkal és propagandaanyaggal, sokkhatást váltott ki a románokban.

Sütő András: – Nem tapasztaltam semmi jelét annak – többek között Marosvásárhelyt –, hogy a román lakosság érzelmeit sértette volna az, ami történt. Nem sértette az a néhány Petőfi-vers, ami elhangzott, nem sértette az az egyetlen magyar nemzeti színű szalaggal díszített koszorú, amelyet Magyarország nagykövete, bukaresti nagykövete, illetve az ő megbízottja helyezett el a mi kegyhelyünkön. Különben a legnagyobb rendben, sőt csendben, békében zajlott le mindez, következésképpen ez az állítás sem felel meg a valóságnak.

Chrudinák Alajos: – A másik észrevétele a miniszterelnöknek az volt, hogy a dolgok akkor kezdődtek, amikor a magyarok, a Magyar Demokrata Szövetség marosvásárhelyi székházából – ahogy ő mondta, szó szerint idézem: – késeket és köveket hajigáltak.

Petre Roman: – Nos hát azt mondhatom, van erre vonatkozólag néhány adatom. Tehát sikerült azonosítani azokat a személyeket, akik köveket és késeket dobáltak a Magyar Demokrata Szövetség székházából, március 19-én. Azokat 457a személyeket, akik azt követően beléptek a székházba, és provokálták az összeütközéseket, vagy mondjuk a túlkapásokat, amelyeket láthattunk, és amelynek áldozata Sütő András író is, akit egyébként nagyon jól ismerek.

Sütő András: – Igen, hát erről már sommásabban kell vélekedni. Ez akkora hazugság, hogy neki lehet támaszkodni. Ezt a székelyek így szokták mondani, ha valami egészen nagy hazugság. Természetesen föltételezem, hogy a miniszterelnök urat mások, ebben a pogromban érdekelt személyek így tájékoztatták, és ő pedig nem nézett utána nyilvánvalóan, vagy nem nézhetett utána annak, ami a dolgok háttere. Bárki gondolhatja, hogy egy hatvan-hetven főnyi beszorított, padlásra fölkényszerített marosvásárhelyi magyar nem lehet olyan ostoba, hogy önnön életét veszélyeztetve bármit is tegyen egy vele szemben, kint az utcán üvöltöző négy-ötezer főnyi tömeggel szemben, bármilyen agresszív mozdulatot is tegyen. Nemhogy késekkel dobáltunk volna, nemhogy követ ragadtunk volna, hanem igyekeztünk annak a jelét sem mutatni, hogy a padláson vagyunk. Ezért például külön megszerveztük, hogy a szelelőnyílásokon ne bámészkodjanak ki a barátaink, ugyanis amikor egyetlen arcot valaki meglátott, odakint a tömegben már fölharsant a kiáltás, hogy „Ímhol vannak, hozzátok ki őket, hogy akasszuk fel őket!” Teljességgel esztelen dolog lett volna minekünk bármilyen módon is jelét adnunk annak, hogy ott vagyunk. Egészen váratlanul meglepett bennünket ez a magából kikelten őrjöngő és ordibáló, vért, életet kívánó-követelő tömeg.

Chrudinák Alajos: – Ezek marosvásárhelyiek…

Sütő András: – Ezek részint marosvásárhelyiek, részint pedig vidékről, főleg a Görgény-völgyi román falvakból autóbuszokon beszállított román parasztok voltak, akik fölszerelkeztek villákkal, szúró-vágó szerszá458mokkal és láncokkal, amelyeket valakik ellen nyilván fel akartak használni, mint kiderült, végül is mi lettünk azok, akik ellen ezt fel is használták, amikor este fél tíz körül kénytelenek voltunk engedni a helyi katonai parancsnok kívánalmának, felszólításának, Judea ezredes úrnak.

Chrudinák Alajos: – Ő ott volt?

Sütő András: – Természetesen ott volt, magam tárgyaltam vele arról, hogy miként hagyhatjuk el az épületet. Ő maga pedig arra figyelmeztetett bennünket, hogy amennyiben nem hagyjuk el az épületet, esetleg már percek múlva felgyújtják. És akkor odaégünk, mert nem tudunk onnan kimenekülni. Így voltunk kénytelenek vele egyezséget kötni, és elfogadni az ő garanciáját, amely úgy szólt, hogy ő a katonáival, rendőrökkel az életünket megvédelmezi. Gyakorlatilag ebből annyi valósult meg, hogy két-három lépést tartott velünk, miután leszálltunk a padlásfeljárón, miután leereszkedtünk néhány lépcsőn, attól kezdve pedig már a székház termeibe behatolt román tömeg ökölcsapásai és rúgásai közepette vonultunk ki egy katonai teherautóhoz, libasorban.

Chrudinák Alajos: – És hol voltak a katonák?

Sütő András: – Ahol néhány katona védte volna az életünket a mögötte szorongó, illetve ordibáló tömegtől. Ahogy mi elindultunk a kapualjból, a kapu elé, hogy fölszálljunk a katonai teherautóra, melyet számunkra kihozatott Judea ezredes úr, és Scrieciu generális úr, már eltűnt mellőlünk az életünket úgymond garantáló két katona. Tehát Judea ugyanúgy, mint Scrieciu eltűnt mellőlünk, a katonák pedig, akik azelőtt a kezüket fogva valami gyenge láncot alkottak, egyszerűen elengedték és a hátuk mögül az egész őrjöngő tömeg mindenfajta ütő-vágó szerszámmal fölszerelten ránk vetette magát a teherautóban már. Néhány percig kit ahogy értek, püföltek, szurkáltak, vertek, majd mintha ott sem lettek volna, gyorsan 459leugráltak, és indult is velünk a katonai teherautó egyenesen a sürgősségire. Jellemző, amit megfigyelhettem, hogy annak ellenére, hogy én Judea úrtól olyan katonai teherautót kértem, amely nem ponyvás, hanem valamilyen szilárd tákolmány, kétoldalt, elöl, hátul, hogy ne lehessen olyan könnyedén hozzánk férkőzni, hogy ennek a katonai teherautónak a ponyvája már fel volt vagdalva, mire mi leértünk, úgyhogy könnyedén félrehajtogatták az egyes csíkokat, és úgy vetették ránk magukat ezek a gyilkosok, akik közül – sötét volt már, ugye – nem emlékeznék már senkire, hiszen az első csapás, iszonyatos csapás a szememet érte, és a homlokomat, majd a második az oldalamat, és a három törött bordával meg vérbe borult orcával már nem is láthattam semmit abból, ami utána következett. Hát úgy, röviden szólva így történt az, amiről a miniszterelnök úr azt mondta volna ugye, ezek szerint, hogy mi kihívtuk a velünk szemben órák óta üvöltöző tömeg haragját.

Chrudinák Alajos: – Szó esett a riportban Judeáról. A miniszterelnök azt mondta, hogy neki nem volt katonai beosztása.

Petre Roman: – Judea?

Liszkai László: – Igen, Judea.

Petre Roman: – Nézze, ez lehetséges. És azt is elmondhatom, hogy kikerült a tanácsból, mert az Ideiglenes Tanács tagja volt. Azt hiszem…

Liszkai László: – Még katonai vezető is volt?

Petre Roman: – Nem, egyáltalán nem. Egyáltalán nem volt semmiféle katonai beosztása, semmilyen felelős posztja nem volt. De politikai felelőssége jelentékeny volt. Azt hiszem, hogy a tanács alelnöke volt. És hallottuk ezt a vádat. Nos hát meg kell értenie, hogy mivel Sütő András író mondta ezt, ez rá nézve még súlyosabb.

460

Chrudinák Alajos: – Milyen szerepet játszott ez a hírhedt Judea Marosvásárhelyt?

Sütő András: – Egészen pontosan nem tudnám megfogalmazni. Amit tudok viszont, az igen komolyan jellemzi azokat az okokat, amelyek végül is oda vezettek, hogy ez az őrjöngő tömeg pogromra volt képes. Judea úr a városi tanács elnökeként működött, és csakis ezredesi egyenruhában lehetett látni. A mi demokrata szövetségi székházunkba betört félrészeg, vagy egészen részeg, vagy csak az indulattól és a gyűlölettől a gyilkosság hangulatában őrjöngő személyekre nézve tapasztalhattam, hogy például drága fiaim, fiacskáim, gyermekecskéim, így szólította őket, és lehetséges, hogy azok hallgattak volna rá, ha komolyabban is rájuk szól, de azt én nem tapasztaltam. Annak előtte napokon át viszont Judea úr egyik fő terjesztője és kommentátora volt egy hamisított, Amerikából Vásárhelyre került röpcédulának, amely ugye hát kvázi határrevíziós gondolatokat terjesztett. Na most mi megállapítottuk azt, hogy hamisítás, mert ’88-as röpcédulát úgy állítottak be, mint hogyha ’90 márciusában juttatták volna el Amerikából Marosvásárhelyre. Ez ellen tiltakoztam a román rádióban. Jól lehetett látni, hogy helyben, Marosvásárhelyt a dátumot is korrigálták 88-ról 90-re. Ennek kapcsán Judea úr a város több egységében az ifjúság bizonyos szervezett kereteiben, a rendőrség köreiben és természetesen a Vâtra szervezet kereteiben ugye terjesztette, hogy íme, mire készülnek a magyarok, Erdély elszakítására. Ez igen-igen nagy mértékben meghatározta a tömeg hangulatát.

Chrudinák Alajos: – Most, hogy folyik a vizsgálat, erről beszélt a miniszter… Roman miniszterelnök is, hogy kiderítik majd, hogy kik voltak a fölbujtók, kik követték el.

Sütő András: – A városban nyugtalanságot keltő tüntetések sorozatát a Vâtra nevezetű és magát kulturálisnak 461is tituláló szervezet intézte és rendezte. Ebben igen nagy segítségére volt a román televízió, a bukaresti központi adás maga, és a Rompress. Többek között, gondolom, a miniszterelnök úr által említett vizsgálatban, annak folyamán azt is ki kell majd deríteni, hogy a Rompress kinek a megbízásából, milyen információ alapján és milyen céllal kürtölte tele az országot szemenszedett hazugságok sorozatával, amelyek, ha igazak, valóban joggal háborítanak föl román tömegeket.

Chrudinák Alajos: – Elképzelhető, hogy a dolgok rosszabbra fordulnak? Mire számítsz a történtek után?

Sütő András: – Az is elképzelhető, hogy a dolgok rosszabbra fordulnak, amennyiben a kormány ugyanazt a bizonytalanságot tanúsítja e jelenségek láttán, mint amit eddig tanúsított, és különösen, ha a kormány továbbra is hitelt ad ama hazugságözönnek, miszerint a magyarság itt agresszíven lépett és lép föl bárhol az országban a jogait követelve, ami pedig nyilván nem igaz.

Chrudinák Alajos: – A miniszterelnök azt is mondta, hogy a magyarok elsietik a dolgokat, túl hevesen és túl gyorsan követelik azokat a jogokat, amelyekkel – mint mondotta – ő egyetért.

Petre Roman: – A problémát összességében kezelték. Egy csapásra akarták megoldani. Hirtelen és egyszerre és minden szinten akarták megoldani a magyar nyelvű oktatás kérdését. Úgy gondolom, hogy ez nem jó módszer.

Chrudinák Alajos: – Valóban, ott Marosvásárhelyt elsiették volna a dolgokat?

Sütő András: – Ugyanazokat a részleges jogokat követelték Csíkszeredán, Sepsiszentgyörgyön, Kolozsvárott, Szatmáron, és ezek megoldódtak békésen, kivéve a marosvásárhelyieket. Miért siették el a marosvásárhelyiek, és miért nem siették el ezek szerint az említett városokban? Nem erről van szó szerintem, hanem arról, hogy az a 462szélsőjobboldali törekvés, amely a romániai magyarságnak minden jogát megkérdőjelezi, az Marosvásárhelyt vált a legagresszívebbé és a legerősebbé. És minden valójában ennek tulajdonítható.

Chrudinák Alajos: – Mielőbbi gyógyulást kívánok, és a Panoráma nézői nevében hadd köszönjem meg mindazt, amit tettél az erdélyi magyarságért, miértünk, magyarokért. És reméljük azt, hogy a dolgok kedvezően fognak megoldódni, visszanyered egészséged, újra olvashatjuk műveidet, drámáidat, és újra Marosvásárhelyt folytathatjuk le a következő beszélgetést. Köszönöm.

Sütő András: – Köszönöm én is. Hadd tegyem még hozzá, hogy engem csak meg akartak gyilkolni, de téged most ez a kulturális szervezet (írásban láttam) halálra is ítélt, és arra kérlek, hogy mindentől függetlenül nagyon-nagyon vigyázz magadra, mert ezzel magunkra is vigyázol, és arra is kérnélek, hogy ettől függetlenül és mindennek ellenére velünk együtt képviseld továbbra is azt, amit eddig is képviseltél.

Chrudinák Alajos: – Ígérem, hogy nem fogom be pörös számat.

(1990. március 30.)

Chrudinák Alajos

463

Sütő András vasárnap reggel érkezett vissza az Egyesült Államokból, New Yorkból Budapestre. A Ferihegyi repülőtéren barátai és tisztelői fogadták. Néhány órával később exkluzív interjút adott a Népszabadság-nak.

– Az időkülönbség hét óra, és jószerivel ki sem alhatta magát… Hadd kérdezzem e vasárnap délután először ezt: melyek a tervei a legközelebbi jövőre?

– Többféle dolog az, ami most itt a legközelebbi jövőben rám vár. Először a műtétet követő további kezelés, pontosabban most már az utókezelés. [Sérült szeme tovább él, de nem lát vele, mivel a retina nem tapadt meg. – A szerk.] Másodszor pedig személyesen is találkozni kívánok azokkal, akik szolidaritásukkal lehetővé tették, hogy innen kijuthattam Bostonba, ahol megműtötték sérült szememet. Szeretném személyesen kifejezni köszönetemet Németh Miklós volt miniszterelnöknek és munkatársainak is. Az ő segítőkészségük akkor meghatározó volt. Utána következik a hazatérés Marosvásárhelyre. A visszatérést megelőzően azonban természetesen fel akarom venni a kapcsolatot az otthoniakkal, hogy tárgyszerűen tájékozódjam a helyzetről. De természetesen a tájékozódás eredményétől függetlenül mindenféleképpen hazamegyek. Emberként és íróilag is segítségére akarok lenni Tőkés Lászlónak, Domokos Gézának.

– Melyek azok a problémák, amelyekről előzetesen tájékozódni kíván?

– Többek között arról, a romániai igazságszolgáltatás 464mennyire vette komolyan Iliescu elnök ígéretét, hogy a marosvásárhelyi pogrom szervezőit és irányítóit felelősségre fogják vonni. Azt, hogy összességében mi történt, innen még nem tudom megítélni. Mindenesetre eljutottak hozzám bizonyos riasztó hírek. Ezek szerint inkább az áldozatokat büntették meg a Marosvásárhelyen történtek után, mint a gyilkosokat.

– Az amerikai tartózkodás végén tett körútnak mi lehet a sommázata?

– Erre ott-tartózkodásom utolsó periódusában került sor, hiszen először, hogy úgy mondjam, japán fogadtatásban részesültem Bostonban. [Ez utalás a műtétet végző japán származású orvosprofesszorra. – A szerk.] A kórházi tartózkodás után is még problémát jelentett, hogy hetente, majd kéthetente el kellett menni a bostoni felülvizsgálatra, bárhol is tartózkodtam az országban. Mindenesetre ottlétem utolsó harmadában, amikor már fizikailag is valamennyire jobban éreztem magam, találkozhattam amerikai magyarokkal, továbbá képviselőkkel és szenátorokkal. Eszmecserét folytathattam Lantos képviselő úrral, továbbá Hutchings úrral, aki a Nemzetbiztonsági Tanács vezető munkatársa, s Bush elnök tanácsadói közé tartozik. Ottawában parlamenti képviselőkkel találkozhattam. Az észak-amerikai politikusokkal, a sajtó embereivel való beszélgetéseimen olyan benyomást szereztem, hogy az utóbbi események hatására másképp látják a romániai kisebbségek problematikáját, mint korábban. Ugyanis azóta, hogy gyalázatos módon belügynek nyilvánították ezt a kérdést, vagyis azt, hogy ki miként fojtogatja a kisebbségeit, mégiscsak végbement egy fordulat. Ennek az a lényege, hogy ezt már nem tekintik olyan értelemben magánügynek, ahogyan azelőtt. Azt is meg tudtam állapítani, hogy jó néhány politikus önbírálóan vizsgálja meg a Ceauşescu-jelenséget. Ez a kelet-európai szél465hámos, mint ma már ők is látják, igen sok tekintetben átejtette az amerikai vezetést. Többek között arról győzte meg őket, hogy emberi jogokat biztosít Romániában, illetve olyan „független politikát” folytat, amelyet nekik támogatni kell. Akikkel én találkoztam, most már az emberi jogok fogalomköréből nem felejtik ki a kisebbségi jogok biztosítását sem.

– Várható-e ön szerint, hogy az amerikai illetékesek erőteljesebb nyomást fognak gyakorolni Romániára a kisebbségi jogokat biztosítandó?

– A kérdés persze az, mit lehet nyomásgyakorlásnak nevezni. Valószínű azonban, hogy akármilyen segítségről lesz szó, gazdaságiról vagy politikairól, annak feltételei lesznek. Alighanem, vagy remélhetően, e feltételek között, amelyeket miniszteriális vagy elnöki szinten támasztanak, szerepel majd az a követelmény, hogy biztosítsák a romániai kisebbségek jogait.

– Jogosnak tűnhet némelyek részéről az a kérdés: azok után, amik önnel történtek, nem fél-e visszatérni Marosvásárhelyre?

– Természetesen Trianon óta félelemben telik el a romániai magyarság egész élete. A vásárhelyi pogrommal azt akarták megvalósítani, amit a Vâtra Romănească azóta ismertté vált titkos programja célul kitűzött. E Vâtra-program lényege az, hogy minden lehetséges módon félre kell állítani a romániai magyarság vezetőit. Tehát, hogy a személyemet érintő kérdésre válaszoljak: nyilvánvaló, hogy a lincselési kísérlet után visszamenni oda, arra a helyre, ahol ezek a gyilkosok március 19-én órákon át skandálták, hogy hozzátok ki és akasszuk fel őket, mármint bennünket, az RMDSZ vezetőit, nos, oda nem lehet úgy visszatérni, hogy az ember ne találkozzon önnönmagában is a félelemmel. A félelem viszont arra való, hogy az 466ember legyőzze, és saját lelkiismerete szerint cselekedjen. Én folytatni fogom, amit eddig is cselekedtem, a kisebbségek egyenjogúságáért fogok küzdeni. Ami azt illeti, hogy mi lesz velem, a romániai magyarság a maga küzdelmét a jogaiért, velem vagy nélkülem, folytatni fogja. Hiszen nincs más lehetősége.

(1990. június 25.)

Vajda Péter

467

Profán és mégis megszentelt ünnepünkké vált az a nap, amelyen – négy hónapi kényszertávollét után – Sütő András átlépte az országhatárt, s visszatért hazájába, szerettei körébe. Budapestről az út a szülőfalu, Pusztakamarás ösvényeire, a fiáért aggódó édesanya karjaiba vezette – a „szülői szigorral” megfogalmazott könyörgés még Bostonban találta az írót.

Viszontlátására, üdvözlésére s be nem vallottan talán egy kicsit hitünk-akaratunk megerősítésére készülődtünk, midőn a marosvásárhelyi Vörösmarty utcai kertes háza kapuján becsengettünk. Belenéztem megtört fényű szemébe, jó volt vele kezet szorítani, fellelni ismeretlenek számára is ismerős mozdulatait, újra hallani március 19. óta keveset hallott nemes, értő szavát.

Március 19. számunkra új kor, a gyűlölet és az erőszak korának kezdetét jelzi. Sütő András megmaradt régi, krisztusi időszámítása mellett; ott és úgy folytatja harcát, mint annak előtte. Szívósan, elszántan a megmaradásért, megmaradásunkért.

Erről vallott ezen a meleg nyári szombat délutánon.

– Isten hozta, Sütő András! Szorongva bár, de nagyon vártuk hazatértét. A márciusban átélt borzalmak emléke nem hunyt ki, ma is eleven seb, melyre az országból kiáradó hírek sem jelenthetnek gyógyírt. Gondolt hát arra, hogy nem tér vissza?

– Nem! Egy pillanatra sem járta meg az eszünket – s ezt a feleségem nevében is mondhatom –, hogy ne jöjjünk ha468za. Többször, másoknak is beszéltem már, s számtalanszor írtam az itthonmaradás parancsáról. Hogyan biztathatnék valakit is az ittmaradásra, a visszatérésre, miközben én megfutamodom? E kérdésben tehát nem voltak kételyeim; ám igencsak elgondolkoztatott, hogy a vásárhelyi véres napok után milyen riasztóan megnövekedett a menekülők száma. Bár a márciusi események némileg indokolták ezt, a menekülés méretei megdöbbentettek. Való igaz, ami Vásárhelyt illeti, a nemzetiségi jogok dolgában ugyanott állunk, ahol tavasszal, ha ugyan nem rosszabbodott a helyzet. Mindezek ellenére sokat tűnődtem: hogyan lehetne megfékezni vagy bár csökkenteni a kivándorlási hullámot.

– Az „Itt élned, halnod kell” eszme létezik ma is. De vajon ez elegendő-e ahhoz, hogy az erdélyi magyarság megmaradjon?

– A kérdés valóban így tevődik fel: maradjunk, de hogyan? Megmaradásunk, puszta létünk legfontosabb feltétele: az óvodától a főiskoláig terjedő önálló magyar iskolahálózat megteremtése. Ennek az elemi követelésünknek kell mindenekelőtt beteljesülnie ahhoz, hogy a romániai magyarságot megállíthassuk a pusztulás útján. Ehhez képest pillanatnyilag én minden mást mellékesnek tartok, bár valójában egyáltalán nem mellékes dolgokról van szó. Ám amíg a hatalom azt hangoztatja, hogy elég a magyar óvoda, máris sok a magyar nyelvű iskola, többre nincs szükségünk vagy jogunk, addig egyesek igenis fejvesztetten fognak menekülni.

Az iskola tehát mindenekfölött. Ehhez pedig nyilvánvalóan és szervesen kötődik a többi, csak látszólag másodrendű kérdés. Teszem azt, hogy a romániai magyarság milyen körülmények között élhet azzal a jogával, hogy küzdjön, szót emeljen egyenjogúságáért. Ismételni kényszerülök, de újból és újból szólnom kell arról, hogy való469jában nem nyertük el jogainkat, ott tartunk, ahol márciusban. Legföljebb azt a jogot tudhatjuk a magunkénak, hogy a sajtóban és általában nyilvános módon küzdjünk, követeljük jogainkat. De hogy a magyarság tömegei miként élnek vagy élhetnek kollektív jogaikkal, hogy egy magyar nemzetiségű parlamenti képviselő, szenátoraink milyen eséllyel védhetik érdekeinket – ez egyelőre válasz nélkül marad.

– Hogyan értékelné az újonnan megválasztott képviselőházban, illetve szenátusban folyó munkálatokat, az ott uralkodó légkört?

– Aggasztó hírek érkeztek el hozzám, melyek engem, személy szerint, az aggodalmon túl fölháborítanak. Elképedve hallottam odakinn, hogy Domokos Gézát, Szőcs Gézát, a magyar képviselőket egyszerűen lehurrogták, kitapsolták a parlamentben, vagyis, hogy ilyen balkáni körülmények között próbálnak kiállni, valamit is elérni. A balkáni kifejezés, azt hiszem, már nem is sértő, nem is találó, mert hiszen ma már a Balkánon is – mondjuk Szófiában – európaibb a vitamodor, a vitalehetőség, mint amilyet a mi parlamentünk némelykor produkál.

A jogokért való harc módozatairól szólva, önkéntelenül ismét előtérbe kerülnek a márciusban Marosvásárhelyen történtek, hiszen a város magyar lakossága végeredményben semmi egyebet nem tett, mint megpróbált azon jogával élni, hogy nyíltan hangoztassa, követelje mindazt, ami őt megilleti. Erre kapta válaszul az erőszakot, a gyilkosságot, a vasdorongot, a láncot, a kést azok részéről, akik nemcsak nemzetiségi jogainkat, hanem e hazában a fizikai léthez való jogunkat is elvitatják.

– Harcunk tehát egyelőre közeli, látványos eredményekkel nem kecsegtet. Mi késztetheti hát az embereket a szülőföldön való megmaradásra, mi több, a visszatérésre? És vannak-e egyáltalán ilyenek?

470

– Találkoztam és beszélgettem olyanokkal, akik visszatérnének. A távozni készülőt és a hazavágyót egyazon gond gyötri: Magyarországon, Ausztriában vagy a világ más tájain egyformán nagy és keserves az ő hányattatásuk, mostoha körülmények között kell tengődniük; az emigrációban, az örök ideiglenességben nehéz újrakezdeni az életet. S különösen kínzó azoknak, akik egy életen át összegyűjtött vagyonkájukat – házat, kertet, ingóságuk javát – itthagyták az országban. Mert hát az régen is köztudomású volt, hogy a kitelepedők ügyeivel foglalkozó megyei bizottságok kegyetlenebbül kifosztották a távozókat, mint teszem azt a harmincas évek végén Eichmann tette a bécsi zsidókkal. Ők ugyanis annak idején egy bizonyos összeg lefizetése után magukkal vihették a vagyonukat, aranyban, dollárban, oda, ahova éppen sikerült menekülniük. A mi magyarjainkat, szászainkat, zsidóinkat viszont mindenüktől megfosztották, pőrére vetkőztették.

Az idegenbe szakadtak visszatérését segítené elő az a nemrég budapesti székhellyel létrejött alapítvány – a Nemzetközi Transsylvania Alapítvány –, amely az összmagyarság támogatása nyomán komoly anyagi alappal rendelkezik. Elnöki tisztem révén magam is részt kívánok venni abban, hogy – hazai sorsunk jobbra fordulása esetén – egyengessem, támogassam a ma még kint élő honfitársaink hazatalálását.

– Csak a kintről kapott anyagi-erkölcsi támogatás elegendő-e ehhez?

– Természetesen nem, s nyilvánvaló, hogy ehhez törvényhozásunk gyökeres módosítására van szükség. Mindenekelőtt törvény által kell biztosítani, hogy a hazatérő személy vagy család jogszerűen visszakapja elorzott vagyonát – házát, kertjét, földjét –, vagy közvetlen leszármazottját illesse meg az. Gondoljuk csak el, hogy a diktatúra idején emigrált magyar, szász, sváb, zsidó családok 471házaiba kik telepedtek be – a diktátor leghűségesebb csahosai. Hiszen tudni való, hogy ezekkel a családi házakkal közvetlenül a megyei első titkárok rendelkeztek, akik szekusoknak, aktivistáknak, jó embereiknek osztogatták a szebbnél szebb lakásokat. Akik tehát visszatérnek, kapják vissza az állam által kisajátított javaikat, ez a világon mindenütt megilletné őket.

– Elképzelhető, hogy a jelenlegi vagy az ezt követő román vezetés hajlandó lenne erről egyáltalán tárgyalni?

– Amennyiben a jelenlegi vezetésnek érdeke fűződne ahhoz, hogy az elmenekült magyar vagy német tömegek hazatérjenek, abban az esetben föltételezem, hogy hajlana az erre vonatkozó törvény felülvizsgálatára. Ha viszont a mostani hatalom vagy az abban kulcsszerepet játszó személyek elgondolása megegyezik a Ceauşescu-féle nemzetiségi politikával – jelesen, hogy az országot meg kell szabadítani a nemzetiségi-kisebbségi tömegektől –, akkor nyilvánvalóan nem sok jóra számíthatunk. Értesüléseim, eddigi tapasztalataim arra engednek következtetni, hogy továbbra is igen komoly erők működnek az irányban, hogy a Ceauşescu által be nem fejezett „művet”, vagyis a nemzetiségek megsemmisítését, mielőbb lezártnak tekinthessék. Már maga az a tény is aggasztó és meggondolkoztató, hogy ezt a homogenizálás néven meghirdetett nyílt kisebbségellenes politikát a decemberi fordulattól mind ez ideig még csak bírálat sem érte, egyetlen jelentős politikai személyiség sem emelt szót ellene.

– Mindezzel óvatos optimizmusra int? Vagy e kérdésben egyszerűen távlatokban gondolkozzunk?

– Sem a hazatérés, sem az új demokratikus törvényalkotás nem történhet egyik napról a másikra. Sok minden egyébre is szükség van ahhoz, hogy honfitársaink tömeges hazatérésében reménykedhessünk. Mert aki végül is 472elszánja magát, az joggal elvárja, hogy tisztességes, háborítatlan, kulturált, civilizált, egyszóval európai életet élhessen. Hogy személyét, életét, nyugalmát komoly törvény szavatolja. Hogy senkit ne érhessen olyan ocsmány, nemtelen támadás, amelyre – a sajtószabadság címén – nap mint nap számtalan példát szolgáltatnak a hazai lapok. Nem is az aggaszt vagy döbbent meg, hogy például szerény személyem kapcsán milyen mocskos és kimondottan bíróságra tartozó szövegek hangzottak el, és láttak napvilágot a román sajtóban vagy rádióban, hanem mindenekfölött az, hogy a diktatúra megdöntése után alig néhány hónappal olyan személyek, kalandorok, magyarfaló tollnokok juthattak szóhoz, akik a harmincas évek nácista hangnemét túlharsogva gyűlölködhetnek, akik a faji felsőbbrendűség és alsóbbrendűség jegyében – minden büntetés nélkül – nyíltan szíthatják a más népek, nemzetek elleni gyűlöletet. Persze tehetik, mert sajtótörvény nincs, de majd ha lesz, ki tudja, az is mit hozhat, hiszen máris hallottam olyat, hogy a „demokraták” e törvényben a cenzúra feltámasztását látják.

– Ez sem kedvez hát sorsunk jobbra fordulásának. Akkor hát hogyan tovább?

– Bárhogy is legyen, valamiképpen meg kell állítanunk a további emigrálást. Hitem szerint az RMDSZ-nek erre a jelenségre nagyobb gondot-figyelmet kell fordítania. Jól tudom, hogy az elmúlt hónapokban milyen országos feladatokkal szembesült ez a szervezet, nagy vonalakban azt is látom, hogy mi mindennel küszködik, s mivel kell még az elkövetkezendőkben szembenéznie. De úgy gondolom, hogy ezzel a fájó jelenséggel – annak jogi, gazdasági, politikai vonatkozásaival – akár különleges, rendkívüli bizottság keretein belül is, foglalkoznia kell, állandóan és minden lehetséges eszközt megragadva, hiszen a jelen körülmények között ez a legnagyobb veszedelem. Minden 473egyéb emellett másodlagossá válhat, mert hiszen a csónak alól elmegy a tenger. Igen, itt ülünk egy csónakban, és egyszer csak észrevesszük, hogy elment alólunk a tenger. Ezzel kell most az RMDSZ-nek szembenéznie. És én elnézést kérek mindazoktól, akiket bántana ez a kritikai megjegyzés, de nem tapasztalom azt a dinamizmust, azt a rendkívüli állapothoz illő szervezési-politikai-jogi harcot, amely éppen ezt a jelenséget próbálná megállítani.

De hogy ne legyek ünneprontó, hadd szólok arról is, hogy megannyi negatívum mellett bizakodással tölt el a művelődési élet berkeiben – s főként a Székelyföldön – tapasztalt általános megpezsdülés. Jóleső érzés például, hogy a farkaslakiak milyen gyorsan nekiláttak a Tamási-hagyomány felélesztésének, a Tamási-örökség felértékelésének. Külön említettem a Székelyföldet, mert a vegyes lakosú vidékeken a magyarok kezdeményezései még bátortalanok, még fojtogatják őket a régi tilalmak és kötöttségek. Színházaink éledőben, új lapok létesültek – még szatirikus lapjaink is vannak már –, új művészeti egyesületek alakulnak – mindez együttesen, azt hiszem, hatalmas erkölcsi és megtartó erőt jelez, s ez több mint biztató.

– Bizonyos vonatkozásban magántermészetű kérdésnek tűnhet, de talán a százezret is meghaladó olvasótáborunkat is élénken foglalkoztatja: a márciusi megveretésekor lapunkban kényszerű módon megszakadt Sütő-naplórészletek záró fejezetére számíthatunk hát?

– Elnézést kérek, ám kénytelen vagyok itt egyik szavát kiigazítani. Engem nem vertek meg – engem apám sem tudott megverni –, engem agyon akartak verni…

Ami pedig a naplót illeti, annak idején úgy hirdettük meg, hogy 1989. április 30-tól december 22-ig tart. Ez valahol a november végi részleteknél szakadt meg. Remé474lem, hogy egészségileg annyira rendbe jövök, hogy ezzel a maradék látásommal is, talán rövidesen előkészíthetem a befejező részt a Romániai Magyar Szó számára.

– Köszönjük ezt az együtt eltöltött másfél-két órát. Kívánunk mielőbbi teljes felépülést és kitartó munkabírást az idők végezetéig.

(1990. július 26.)

Kiss Zsuzsa

475

Sütő András hazatérése – az ellene március 19-én elkövetett gyilkos merényletet követő hosszas, külországi kórházi kezelés után – új erőt, lendületet, hitet adott a romániai magyarság meg- és itthonmaradásáért folyó küzdelmének. Első itthoni írásai, nyilatkozatai meggyőzően tanúsítják, hogy az írót élő lelkiismeretként nyugtalanítják közösségi gondjaink, régiek és újak egyaránt. Köztük az, amely egész írásművészetének sugárzó magva: a hűség a szülőföldhöz. A szerző szíves engedelmével elöljáróban idézni szeretném néhány klasszikus eredetű mondatát, amelyeket mindannyiunknak tanítani kellene: „Emberi létünk lavinaveszedelmeit – ha megpróbáltuk is csönddel csitítani – el nem kerülhettük. Mert akárhogy helyezkedtünk is, mindig alattuk maradtunk, ha egyszer oda rendelt a sors. Békésebb nyughelyet keresve elvándorolhat a madár, a kárpáti gímszarvas, szélfútta magvainak útján még a gyökeres fa is, ám kegyes-kegyetlen szülőföldjét lélekcsonkulás nélkül az ember el nem hagyhatja.”

Ennek a gondolatnak a jegyében beszélgettem Sütő Andrással a Nemzetközi Transsylvania Alapítványról, céljairól, törekvéseiről, visszhangjáról. Az alapítvány Tőkés László javaslatára 1990. május 30-án a budapesti Atrium Hyatt Szállodában alakult meg, elnökévé Sütő Andrást választották. Létrejöttét a magyar és az európai közvélemény egyaránt nagyra értékeli. Ugyanakkor jó néhány nacionalista román újságíró gátlástalanul támadja, rágal476mazza az alapítványt és elnökét egyaránt. Sütő hazaérkezése után a sajtóhadjárat még vehemensebbé vált.

– A Nemzetközi Transsylvania Alapítvány megalakulásáról szóló első tudósítások óta szüntelenül záporoznak a rágalmak, vádaskodások. Miért Budapesten alakították meg, miért nem Romániában? – kérdezik. Milyen céllal jött létre tulajdonképpen a Nemzetközi Transsylvania Alapítvány?

– Minden jel szerint az alapítvány rágalmazása is csak ürügy a személyem elleni uszításra. Erre utal az újabb gyilkos merényletre biztató sajtókampány is. Erre a bosszúhadjáratra szeretném felhívni – ezúton is! – az illetékes törvénykezési hatóságok figyelmét. És arra, hogy kénytelen leszek a nemzetközi közvélemény elé tárni az ellenem szervezett uszító hadjárat minden részletét. Ennek a különös lélektani háborúnak az érvelése a legprimitívebb sovén indulatokra számít, ugyanazokra a bestiális emberi megnyilatkozásokra, amelyeknek ez év március 19-én magam is áldozata voltam. A Nemzetközi Transsylvania Alapítvány elnöki tisztsége újabb alkalom a frontális támadásra, az összetűzésre. Holott – s ezt mindenkiben szeretném tudatosítani – az alapítvány egyetlen és legfőbb célja:

Jogi és anyagi segítséget nyújtani mindazoknak, akik a Ceauşescu-diktatúra elől vagy a véres márciusi események után menekülve elhagyták az országot, és most egy új, demokratikus Románia megteremtésében reménykedve haza kívánnak jönni. Nagyon sok olyan emberrel beszélgettem, akik szívesen hazajönnének, akik életük értelmét a szülőföld éltető-bátorító légkörében képzelik el. Mindenhol azt tapasztaltam, hogy az idegenbe szakadtak hányattatása egyformán keserves. Az örök ideiglenességben új életet kezdeni sziszifuszi küzdelem a javából. A szörnydiktatúra a kitelepedőket koldusokként engedte el.

477

Hogy miért neveztük el Nemzetközi Transsylvania Alapítványnak? Mert a menekültek döntő többsége erdélyi származású. Irodája azért működik Budapesten, mert a menekültek nagy része Magyarországon állapodott meg. Mindazoknak a kérését, akik vissza szeretnének térni, a hazatéréssel kapcsolatos ügyintézést csak egy Budapesten működő irodában lehet elindítani. Vádaskodóink megnyugtatására közlöm, hogy Erdélyben is létrehozunk a közeljövőben egy hasonló rendeltetésű irodát.

Hazug és aljas egyébként az a vád, hogy az alapítvány kizárólag csak magyarokat támogat. Nemzetiségre való tekintet nélkül – hogy a korábbi szóvirágot igazi tartalommal töltsük meg – mindenkit támogat hazatérési szándékában az alapítvány. Az összmagyarság igen jelentős hozzájárulása révén komoly anyagi fedezetünk van elképzeléseink, szándékaink megvalósítására. A Maros és a Kolozs megyei román nyelvű napilap, a Cuvîntul liber, valamint az Adevârul în libertate által gonosz „hazaárulásnak” nevezett tevékenység valójában az ország igazi érdekeit szolgálja azáltal, hogy a diktatúra elől menekült románokat, magyarokat, szászokat, svábokat, szerbeket, zsidókat a szülőföldjükre szeretné hazahívni. Mindezt nem is azért hangsúlyozom, hogy a mocskolódások, útszéli vádaskodások szerzőit meggyőzzem nemes céljainkról, hanem a tisztességes román honpolgárokat szeretném tájékoztatni arról, hogy milyen nagy veszedelem egy nép, egy ország számára fiainak menekülése. Nem lehet szentebb feladatunk annál, hogy akit csak lehet, hazahívjunk. Ezért tartom Szőcs Géza hazatérését szimbólumértékűnek.

– A keletnémetek tavalyi áradatát leszámítva Európa egyetlen országából sem indult olyan végsőkig elkeseredett, életét kockáztató tömeg a határok felé, mint Romániából.

– Olyan méretű kivándorlásnak voltunk tanúi és szo478morú szemlélői, amelyre az egész világnak már a kezdet kezdetén jobban fel kellett volna figyelnie. Sajnos, az ábeli sikoly nem hallatszott túlságosan messzire.

A mostani sajtótámadásokból, uszításokból világosan kiderült, hogy a szerzők leghőbb vágya, hogy a menekülők – elsősorban a romániai magyarok – ne is térjenek vissza hazájukba. Aki pedig hazatérési szándékot melenget a lelkében, gyorsan felejtse el a szülőföldnek még a varázsát, hangulatát is. Céljukat, a vér- és fajtiszta Románia eszményét, minél hamarabb, skizofréniás kapkodás árán is, szeretnék megvalósítani.

Reményünk csak az lehet, hogy a faji mítosz, a fajelmélet irracionális törekvéseinek, a xenofóbiának sem Európában, sem a földgolyó más térségében már régen nincs táptalaja.

– A Nemzetközi Transsylvania Alapítvány tehát az első olyan közügyi elképzelés – viharos történelmünk gyakori hullámverésében –, amely az elmenekülteket segíti, nem a megtérésben, hanem a hazatérésben.

– A megnyugvás reményével indulnak el egy szál ruhában vagy kis batyujukkal az ország nyugati határa felé. Nagy részük keservesen nélkülözi az elhagyott otthont, a kegyes-kegyetlen szülőföldet. Még azok is, akik anyagilag talán előnyösebb helyzetben vannak, mint itthon voltak.

Az késztetett az elnöki tisztség elvállalására, hogy személyes, egészen közeli tapasztalataim vannak arról, milyen fájdalmas heteket, hónapokat, esetleg éveket élnek át azok, akik kényszerűségből hagyták el eszmélésük, felnövekedésük tájait, a szűkebb és tágabb értelemben vett szülőföldet, ahol még a fák is az ő nyelvükön beszélnek. Azok, akik úgy érezték: nem élni is csak itt lehet.

A hazatérés eszméje van akkora gondunk, sőt létproblémánk, mint a korábbiak együttvéve. Mindezzel a parlamentnek kellene foglalkoznia, s olyan jogi, anyagi feltéte479leket kellene teremteni, amelyek lehetővé teszik, hogy a hazatérés minél biztatóbb legyen…

– Mindezt Sütő András közvetlenül hazatérése után világosan megfogalmazta: „Törvény által kell biztosítani, hogy a hazatért személy vagy család jogszerűen kapja vissza elorzott vagyonát – házát, kertjét, földjét –, vagy közvetlen hozzátartozóját illesse meg az. Gondoljuk csak el, hogy a diktatúra idején emigrált magyar, szász, sváb, zsidó családok házába kik telepedtek be – a diktátor leghűségesebb csahosai.” Sajnos, 1990 márciusa után – bár jogilag változott körülmények között – újabb tízezrek fogtak vándorbotot a kezükbe. Van-e, lesz-e remény arra, hogy hazatérjenek?

– A magyarok és nem magyarok futása olyan aggasztó jelenség, amely végre állásfoglalásra, cselekvésre kellene hogy késztesse a kormányt is. Elképesztő és fölháborító, hogy az ilyesfajta igyekezetnek még a jelét sem tapasztaljuk. Ilyen furcsaságok közepette nem lehet csodálkozni azon, hogy egy határozottan pozitív alapítványról, mélyen hazafias tettről mint hazaárulásról, irredentizmusról beszélnek olyan zsurnaliszták, akik valójában az összes nemzetiség gyors és végleges emigrálását látnák a legnagyobb örömmel.

– Az alapítvány létrehozása óta milyen visszajelzések érkeztek Sütő Andráshoz? Annyi marasztaló ige, vallomás hangzott el szinte teljesen visszhangtalanul.

– Egyéni beszélgetéseim során magam is meggyőződhettem arról, hogy jobb életkörülményeket, igazi demokráciát remélve sokan családostul készülnek hazajönni. Még azok is, akik fennen hangoztatták: a világ minden kincséért nem folytatnák ott, ahol abbahagyták. Tehát nem légből kapott fantazmagória az alapítvány elképzelése, hogy menekültek ezrei, esetleg tízezrei fognak majd visszatérni szülőföldjükre.

480

Természetesen mindannyian az idő markában vagyunk. Ilyen sovén, uszító pogromhangulatban nagyon nehéz megállítani a menekülést. Akinek márciusban szüleit, hozzátartozóit bántalmazták, akinek a fejét próbálták szétverni, akiket a március 20-i tüntetésen való részvételért azóta is nyaggatnak, azokat megfelelő biztosítékok hiányában nagyon nehéz visszatartani.

Az alapítvány mindent megtesz azért, hogy a menekülés igazi okait megszüntessük. Rettegésben, a mérnökien kidolgozott félelem légkörében nem lehet demokráciát teremteni és emberi jogokról beszélni. Az antiszemitizmushoz hasonlítható kampánynak minél hamarabb véget kell vetni! Enélkül nem beszélhetünk demokráciáról, jogállamról, európaiságról. Ezért tekintek továbbra is nagy-nagy türelemmel a hazatérésnek is majdan kedvező történelmi időre. Ama Mikes Kelemen-i, Zágon felé mutató halovány csillag újra és újra a szülőföldet juttatja eszünkbe, idézi azok emlékezetébe, akik kényszerítve indultak el a nagy folyók mentén. A szülőföldhöz való jogunk az itthonmaradás, a hazatérés legfontosabb érve.

(1990. augusztus 9.)

Tófalvi Zoltán

481
Strasbourgi beszélgetés Sütő Andrással

A diktatúra utolsó hónapjaiban írott Napló nemrégiben a Romániai Magyar Szó gondozásában jelent meg. A könyvecske az 1989. november 22-i nappal zárul, amelyben ez áll: „lakásunkat három rendőr őrzi”. Hivatalosabban szólva, ahogyan akkor Tabajdi Csaba, a nemzetiségi kollégium vezetője közölte a hazai és nemzetközi közvéleménnyel: Sütő Andrást házi őrizetben tartják. Az elkövetkezendő napokban, hetekben Tőkés László mellett Sütő Andrásért is memorandumok íródtak otthon és a nagyvilágban. Virrasztottak Kazincbarcikán, és tiltakozó röpiratot fogalmaztak a román vezetésnek Strasbourgban. Szerzőjük és kedves barátjuk iránti aggodalom szorításában léptek színpadra esténként az Advent a Hargitán szereplői a Nemzeti Színház színpadán.

– Éppen egy év múltán, november 22-én az Európa Tanács vendégeként Strasbourgba érkeztél. Magas rangú hivatalos személyekkel találkoztál, a nemzetközi könyvesboltban, a Kléberben rendezett, nagy érdeklődéssel kísért bensőséges együttlét után, újabb megbeszélésekre készülve kérlek: idézzük fel az elmúlt esztendőt.

Régen nem ülhettünk így együtt, lám éppen Strasbourgban nyílik módunk rá, s itt, a Modern Szálló szobájában mondod, mint régen annyiszor: dolgozzunk hát! Itt persze biztonságosabb, mégis látom nyugtalanságodon: noha a fotel kétszer öblösebb, mint vásárhelyi otthonodban, talán éppen ezért kényelmetlen számodra; én az ágy szélére kucorodom, s mindketten érezzük: Illyés Gyula a Lőtt lábú ma482dár című versének bekeretezett kézirata és Bethlen Gábor portréjának társaságában családiasabban lehetnénk együtt. De az otthoniasság szeretete változatlan; Éva asszony, akinek sebesültségi állapota is orvosi gondoskodásra szorul, máris hozza kávénkat, mert egy jó feketét, akár koffeinmenteset is, bármikor előteremt a kedvedért. Most már valóban dolgozhatunk, vagyis: elmerülhetünk az időben.

Miközben Hegyeshalomnál és Kelet-Berlinben omlottak a falak, hogyan teltek napjaid a diktatúra lavinaveszedelmeiben, az adventi várakozásban?

– Igen, mindenütt omlottak a falak, de őszintén és töredelmesen bevallom: nem reméltük, hogy a romániai diktatúra ilyen hamar összeomlik. Nem gondoltuk, hogy a mélyben ilyen erők háborognak. Ezért ért meglepetésszerűen, amikor hírét vettük a temesvári mozgolódásoknak, majd azután mindannak, ami következett. A securitate irántunk tanúsított két évtizedes érdeklődése akkor vált intenzívebbé, amikor először elhangzott a rádióban a Sinkovits Imréhez írott levelem az erdélyi magyar menekültek dolgában. Ám a későbbiekhez képest még mindig viszonylag szelídnek volt mondható. Rögtön, ahogy elhangzott Imrének a levele a Vasárnapi Újság-ban, jelentkezett a securitate illetékes tisztje, mondván: feltétlenül beszélnie kell velem. Az ezredessel való, talán két és fél, háromórás beszélgetésben, vitatkozás során ő az én szövegemnek a törvényes következményeit hozta föl mint rám nézve veszélyes lehetőséget, én pedig megpróbáltam meggyőzni arról, hogy nem lehet államellenesnek minősíteni az én törekvésemet, hogy visszatartsam az erdélyi magyarságot az országból való kimeneküléstől. Ennél sokkal súlyosabbnak ítélték meg azt, amikor a Vincze Jánoshoz írott levelem három részben elhangzott a Kossuth Rádióban. Felbőszítette a belügyi szerveket, és ekkor már a fenyegetőzésnek a komolyabb formái következtek. Ar483ról nem beszélek most, hogy névtelen telefonálók, akiket én a belügy által megbízott személyeknek tartok a mai napig is, mert azóta is működnek és azóta is telefonálnak, halállal fenyegettek meg bennünket. Ezután a ház előtt, a ház körül feltűntek a belügyesek, valójában éjjel-nappal szemmel tartották a házunkat. Némelykor igazoltatták azokat, akik beléptek hozzánk, vagy akik távoztak. Volt, amikor egyik-másik barátunknak az autóját kutatták végig, hogy nem szállít-e tőlünk röpcédulát vagy az ország rendje ellen uszító szöveget. Vagy például arról értesültünk, hogy miután valaki gyakrabban fordult meg nálunk, házkutatást tartottak nála, behívták kihallgatásra, megpróbálkoztak mindenfajta képzelt összefüggést teremteni személyi kapcsolataink között, és megpróbáltak valamiféle összeesküvési hálózatot kitapintani. Főleg arra voltak figyelmesek, hogy a bukaresti magyar követségről ki jön hozzánk. De akkor már ők se nagyon mertek utazgatni az országban. Őket is őrizték Bukarestben, akármilyen irányban indult el valamelyik követségi barátunk, a székházukból nyomon követték és fényképezték őket. Tehát meglehetősen intenzív felügyelet alá kerültünk. És annak következményeként, hogy közben felfedeztük a lehallgatókészülékeket, a készülékek egész hálózatát, mind Vásárhelyen, mind Sikaszóban ennek kapcsán még erősebbé vált a belügyi érdeklődés irántunk. Többek között abból állt, hogy a posta illetékesei, belügyi csapatai folyton-folyvást zaklattak bennünket azon a címen, hogy valami gyanús jelét észlelik a mi telefonhálózatunknak. Vagyis: a telefonunk nem működik; ezt nekik meg kell vizsgálniuk, mert valami olyan érintkezés mutatkozik a villamos hálózatban, amely veszélyes. Tehát nekik mindenképpen be kell jönniük a lakásba, fel kell menniük a padlásra. Jöttek kettesével, hármasával, ötösével, végül maga a postaigazgató jelentkezett, s igazolta magát, és 484szinte kétségbeesetten könyörgött a feleségemnek: engedje be őt vagy az ő embereit, mert nekik feltétlenül meg kell vizsgálniuk a vonalat. Tulajdonképpen arra voltak kíváncsiak, hogy mitől lehetséges, hogy a három lehallgató közül csak egy működik. Ugyanis én kettőt leszedtem, egyet meghagytam csapdának, félrevezetési szándékkal, azért, hogy ne csapjanak le olyan gyorsan reánk, s időközben tűnődhessünk azon, mi lehet a legokosabb megoldás. Megpróbáltam ugyanis ezeket a készülékeket szakértő barátaimmal megvizsgáltatni, erre sajnos nem nyílt lehetőség, mert nem akadt senki, aki alaposabban megnézhette volna ezeket a szerkentyűket. Volt ismerősöm, aki megpillantván egy ilyen hírhedtté vált apró szerkezetet, elsápadt és gyorsan eliszkolt, mondván: soha életében ilyesmit nem akar látni.

– Dolgozni, írni lehetett a fenyegetettség légkörében?

– Bejártam a szerkesztőségbe, elbeszélgettünk. Utólag derült ki, hogy egyenesen a belügynek a fülébe beszélgettünk, helyszíni közvetítés zajlott onnan is. A forradalom után három lehallgatókészüléket szedtek ki a falakból. Inkább otthon tartózkodtunk Évával. Néhány barátom meg-meglátogatott. A lehallgatókészülékektől megszabadultunk, mert végül kénytelen voltam kihívni a belügy illetékes tisztjét, egy ezredest, aki azután saját kezűleg szedte ki a padláson a harmadik lehallgatókészüléket. Ezzel én nekik mindhárom darabot átadtam leltári tárgyként, abban a reményben, hogy nyugton hagynak bennünket. Ez, amint az előbbiekből kiderült, nem következett be, mert a készülékeket elvitték, de küldtek helyettük fegyveres felügyelőket a ház elé. A napjaim tehát ezzel teltek, megpróbáltam valamit dolgozni, hiszen félbe-szerbe maradtak munkáim.

– Álmodtál azokban a napokban?

– Bizonyára. Főleg, amikor azt tapasztaltuk, hogy ab485lakainkat betörték, egy öklömnyi kővel. Olyan erővel hajították meg az ablakot, hogy valójában az üveg össze sem törött, kerek lyukat hagyott maga után, bezúdult egyenesen a szoba közepébe. Elképzeltem utólag, iszonyodva, hogy valamelyik unokámat homlokon kapja ez a kő, szétloccsan az agya a gyermeknek. Súlyos és gyilkos szándékú merényletnek minősíthető akció volt tehát.

– December 16-án Tőkés László háza körül románok és magyarok, szerbek és más nemzetiségűek élő láncot alkottak. Erősített-e ez a reménységben?

– Akkor már számoltunk azzal, hogy általánosabbá válik az ellenállás, de én semmiképp se gondoltam arra, hogy a rendszert megbuktató népfelkeléssé vagy mozgalommá terebélyesedik. A Tőkés-ügyet én már korábban is szemmel kísértem…

– …Üzeneted a Magyar Nemzet-ben októberben megjelent Bodor Pál (Diurnus) rovatában…

– Igen. Ezért külön kihallgatásban is részem volt. Valamiképp jelét akartam annak adni, hogy szolidaritást vállalok Tőkés Lászlóval. Így teltek tehát a decemberi napok, mígnem eljutottunk december 22-ig.

– A jeles napot később, a kórházi ágyon idézted fel, amelyet a Magyar Nemzet-ből ismerünk (április 7.): „A déli órákban lázasan feküdtem, az ifjúság hangja ébresztett álmomból. Lakásunk előtt körülbelül háromszáz főnyi ifjú tömeg tolongott, virágcsokrokat hajítottak be az udvarunkba, nyújtottak be feleségemnek a nyitott ablakon át, és kórusban követelték, hogy magam is menjek fel a város főterére.”

– Beültél tehát az alkalmi társaskocsiba, a mentőautóba, s elindultatok. Utatok azon ház mellett is elvezetett, ahonnan Petőfi indult a segesvári csatába. Gondoltál-e a költő sorsára?

– Éppenséggel Petőfi nem jutott eszembe, bár valóban ott haladtunk el az emléktáblával megjelölt épület mel486lett, és nyilvánvalóan tudatában voltam, hogy a helyzet nem veszélytelen, de megnyugtató volt ezeknek a fiataloknak a bátorsága és vakmerősége. Ők már korábban behatoltak a belügyi székház termeibe, és – ahogy nekem mesélték – valójában azért ment föl ez a csapat, ez a gyönyörű, bátor fiatal csapat, mert az a hír terjedt el, hogy én a securitate foglya vagyok. Oda indultak föl, hogy engem kiszabadítsanak.

Érdekes dolgot meséltek: melyik csoport mit művelt a belügy épületében. Volt, amelyik józan módon egy elkövetkezendő törvényes bíráskodás érdekében amellett kardoskodott, hogy nem szabad semmit elpusztítani és megsemmisíteni. Nyilván voltak indulatosabb személyek, akik az ott talált belügyi tiszteket is elpáholták volna – joggal. Őket is sokan védték. Valójában nem is esett baja egyetlen belügyi tisztnek sem. Az egyik ijedtében kiugrott az ablakon, és eltörött a lába. Ezek a fiatalok nagyon fegyelmezettek és értelmesek voltak, nem indulataik rabjaiként randalíroztak, hanem egyszerűen birtokukba vették az épületet. Látván, hogy én nem vagyok ott, elindultak a lakásom felé. Mi több: az egyik belügyi tiszt nagyon buzgón magyarázta nekik: higgyék el, nem vagyok letartóztatva, s ha nem hiszik, akkor ő vezeti el hozzánk őket.

– Ez volt az ő szabadulólevele…

– Igen… Így jöttek ezek a fiatalok, s vittek magukkal vakmerően.

– Forradalomként éltük meg és tudtuk a december 22-i eseményeket. Az idő múlásával egyre erősödött a gyanú a hazai és nemzetközi közvéleményben: puccs történt december 22-én. Hiszen a temesvári eseményeket alig-alig óhajtotta tudomásul venni az Iliescu–Petre Roman-féle vezetés: a katonaság átmentette a belügy embereit; s az elkövetkezendő hónapok eseményei is azt mutatták: a bukaresti ha487talom észjárása és módszere mit sem változott… Mi történt hát december 22-én?

– Nem tudnék pontos választ adni erre. Én is azon a véleményen vagyok, hogy a jelenség maga nem oly egyszerű, mint akkor megítéltük. Sok gyanús vonatkozása került előtérbe a fordulatnak, és elképzelhetetlen, hogy ne kerüljön tisztázásra mindez rövid időn belül. Viszont: az is tény, hogy a tömeg elszántsága, kivonulása, tüntetése, fellépése nélkül szerintem egy csóré puccs, nevezzük így, önmagában nem vezetett volna ilyen gyökeres fordulathoz. Azt hiszem, akármi zajlott is, akármi előzte is meg a tömegnek az utcára vonulását, enélkül, meggyőződésem szerint, ezt a diktatúrát nem lehetett volna megdönteni. Ha csak abból indulok ki, amit magam láttam Marosvásárhelyen, amikor százezernél nagyobb tömeg hullámzott a főtéren és a mellékutcákban, és foglalta el valójában az államhatalom minden épületét, ezt nem szervezhette közvetlen módon semmiféle puccsnak semmifajta tagja. A tömegnek a spontán elszántsága és valóban forradalmi haragja volt itt, s ha ki is derült utólag minden, ennek a fordulatnak a kapcsán, amiről nem tudtunk vagy nem tudhatunk még, akkor is tény marad: magának a népnek, ahogy ebben az esetben joggal fogalmazhattam, a román népnek ugyanúgy, mint a magyarságnak vagy más nemzetiségű romániai lakosságnak együttes és valóban áldozatos küzdelme hozott döntő változást.

– Gyanakvásmentes lelkesedésben éltük meg mi is azokat a napokat. Elsőként te figyelmeztettél a sárkányos veszedelmekre, már december végén, mondván: vigyázat, mert kútmérgezés történt! Milyen jelekből érzékelted a lelkesedés napjaiban a nacionalista fertőzés halálos veszedelmét?

– Egyrészt annak alapján mondottam ezt, hogy tudtam: milyen erős, elszánt és fanatikus garnitúra épült ki a pártban és köré. Meggyőződésem volt már akkor: nem 488tűnik el egyik napról a másikra. Ezt a nagyon erős tömeget, mert hisz sok tízezer személyről van szó; őket a forradalom nem semmisítette meg, nem kergette el senki, nem menekültek el. Ott maradtak helyben, és tudni lehetett: előbb-utóbb valamiképpen megpróbálják érvényesíteni a régi politikának a törekvéseit, és megpróbálják hasznosítani azt a nacionalizmust, melyet hosszú éveken át tartó erőfeszítéssel a Ceauşescu-féle kurzus, vagyis ők felszítottak az országban. Jelen volt sok tízezres számban Marosvásárhely román és magyar lakossága; viszont ott volt, akár vidékre, a falura menekült garnitúra, amely terrorizált egy egész országot. Tudtam, mint ahogy más is tudhatta, hogy ez erőt jelent, és hogy a nacionalista mérgezés olyan súlyos következményeit lehetett tapasztalni, amelyek nem múlhattak el a forradalmas napokkal. Azonkívül azt is jól tudhatta bárki, hogy milyen jogtalan előnyökhöz juttatta a Ceauşescu-rendszer azokat a nacionalista személyeket, akik foggal-körömmel ragaszkodtak a funkciójukhoz, a keresetükhöz, nem érdemelt javaikhoz.

– Valójában máig nem tudatosult a hazai és nemzetközi közvéleményben a február 10-i marosvásárhelyi tüntetés súlya. A romániai magyarság hetvenéves megnyomorításának történetében példátlan méretű erődemonstráció volt. Hívó szavadra több mint százezres tömeg gyertyával és könyvvel néma tüntetésen fejezte ki óhajtását és erejét. Valójában a magyarság méltóságteljesen sugárzó erejétől is megrettent a Vâtra, amikor megszervezte a pogromot és az ellened irányuló merényletet?

– Igen, hetven év alatt nem volt példa rá, hogy százezernél nagyobb létszámú magyar vonuljon fel egy városban. Kérdésedet olyanformán kellene módosítanom, hogy a Vâtra Romănească-féle, magát kulturálisnak nevező fasisztoid szervezet korábban létrejött. A magyarságnak a békés tüntetését éppen azért határoztuk el, hogy 489valamiképpen ellensúlyozzuk a Vâtra előző napokban, hetekben elkövetett galádságait. Hogy valamiképpen jelezzük elszántságunkat és tömeges jelenlétünket. Amelyet némely demagóg vâtrás szónok úgy vont kétségbe többek között, hogy megpróbálta félrevezetni saját román hallgatóságát, mondván: alig-alig van magyarság Marosvásárhelyen, mert az román város. Nos, a mi február 10-i felvonulásunk előtti hetekben a Vâtra már megmutatta: veszélyes és fasisztoid jellegű akciókat óhajt folytatólag is végrehajtani. Előtte már olyan tüntetéseket szervezett nemzetiségi jogaink ellen, amelyek lezajlása közben békés magyar személyeket nyomorítottak meg. Tucatjával verték el az utcán menő békés embereket, férfiakat, asszonyokat, gyermekeket. Olyan uszításba fogtak, amelyet valamilyen példaszerű ellenvonulással kellett megfékezni, vagy legalábbis jelét kellett adni annak, hogy íme, itt vagyunk! De velük szemben nem akarjuk semmiképpen az ő eszközeiket használva az igazunkat védelmezni. Nem vagyunk hajlandók semmiféle brutális módszerrel érvényre juttatni igazságunkat. Ezért szólt úgy az én fölhívásom, amelyet a vásárhelyi magyar rádió tett közzé, hogy békés, néma tüntetést óhajtunk szervezni. Nem fütykössel, nem husánggal és nem láncokkal támadó, emberi életet veszélyeztető vagy ki is oltó fegyverekkel, hanem könyvvel, a szellem szimbólumával és gyertyával, a szelídségnek és a tiszta szándéknak a jeleivel akarunk némán felvonulni. Ez így is történt, annak ellenére, hogy az RMDSZ központja megpróbálta már előzetesen „lefújni”, hogy így mondjam. Több helyütt sikerült is. Nem mondom, hogy a központ aggodalma nem volt valamennyire indokolt, viszont az örökös aggodalom és örökös tétovaság hasonlóképp veszélyes, mert ilyen állapotban veszíti el a cselekvőképességét egy kisebbségi nemzetiség.

490

– Vajon nem ebbe az állapotba dermedt az RMDSZ? Mert történtek is olyan események, amelyek riadtságában megerősítették?

– Sajnos, magam is érzékelem ennek jeleit. Akkor mi, Vásárhelyen mindenben az ellenkezőjét akartuk annak, ami ellen tiltakoztunk. A Vâtra tömegei annak előtte iszonyatos ordibálásokkal rohantak; ijesztő, bénító volt a helyi magyar lakosságra szórt rágalmak közepette élni a mindennapokat. Az ő demagóg és uszító ordibálásukat épp hallgatással akartuk valamiképpen megvetni. Ezért nem került sor szónoklatra. Annyi történt, hogy amikor ez a százezernél nagyobb tömeg a sportcsarnok terére ért, akkor elmondtuk a miatyánkot fennhangon, egy tisztelendő atya kezdeményezésére, majd pedig én szóltam nagyon röviden arról, hogy ez volt a célunk, ezt el is értük. Csöndes, hallgatag, méltóságteljes felvonulással jeleztük erőnket, s egyúttal a marosvásárhelyi lakosság fegyelmezettségét és kultúráját is. A tömeghez intézett rövid záró szöveget négy alkalommal kellett elmondanom, hiszen nem fért oda az egész felvonuló tömeg. Mind a négy alkalommal más-más gondolatot próbáltam megpendíteni, ha jól emlékszem, azzal zártam, hogy ez a felvonulás néma kiáltás ügyünkért, az egyenjogúságunkért; többek között azért, hogy nem hagyjuk a templomot és az iskolát.

Tehát Reményik szellemében idéztem föl kisebbségi létünk némely követelményét. Megrendültséget okozott számomra ez a minden különösebb szervezés nélkül, szinte spontán módon, nagyon-nagyon fegyelmezetten felvonuló, százezernél nagyobb tömeg. Minden gyermeknek, férfinak, asszonynak, aggnak és fiatalnak kezében ott volt egy könyv és egy szál gyertya. Az én könyvem is feltűnt sok kézben, és megrendítő volt közelről látni, ahogyan egy reszkető kezű öregember keze fején a gyer491tya könnye megfagyott. Már csonkig égett a gyertya, de a markában tartotta. Hetven éve várták ezt az alkalmat az emberek, hogy sorsuk érdekében felvonulhassanak.

– A pogrom napján Budapestre szólt a meghívás: a román és a magyar szellem képviselőinek eszmecseréjére. Miért nem utaztál el?

– Hogyha akkor elutazom, természetesen nem velem történik meg a bestiális merénylet, hanem nyilvánvalóan mással… valószínűleg senkivel. Mert azóta nyilvánvalóvá vált: a Vâtra fő ellenségének tekint…

Kétségtelen, hogy a február 10-i tüntetés nem maradt nyom nélkül a vásárhelyi román sovén csoportok tudatában. Ők régóta készültek valami visszavágásra. Jelezte a sajtó, hogy a némaságunkat is kifogásolják. Már ebben is támadási szándékot sejtenek. Sőt: jobban félnek a némaságtól, mint valami hangos szónoklattól. Bármennyire is köztudomású volt, hogy én közvetlen módon nem veszek részt a politikai küzdelemben, hiszen a harmadik napon a Front megyei bizottságából kivonultam, látván a sok önjelölt forradalmárt, akikről mindenki tudta, hogy a belügynek és a volt megyei pártbizottságnak a leghűségesebb kutyái, s ezek ott ágáltak mint forradalmárok, tehát nem volt semmi kedvem köztük maradni. Kiléptem. Nem vállaltam semmi szerepet, tisztséget az RMDSZ szervezetében sem, viszont nem utasítottam el semmilyen felém forduló ifjú csoportot vagy az RMDSZ vezetését, ha tőlem valamilyen segítséget kértek. Így egy-két alkalommal közvetett módon, szóban vagy akár levélben én is megszólaltam ügyünkért. Március 19-én kiderült, hogy ezek a gyilkosok tulajdonképpen minden dühüket ellenem koncentrálták. Ugyanis amikor hiszékeny módon, garanciájukra hagyatkozva, becsületszavukat komolyan véve, miszerint garantálják testi épségünket, hiszékeny módon kiléptem a székház kapuján, akkor döbben492tem rá, hogy engem figyel a két-háromezres tömeg. Engem megpillantva úgy ordítottak fel, mint amikor egy futballmeccsen gólt rúgnak, s utána azt is hallottam, hogy „itt van az öreg”. Ősz hajam messze világlott. S akkor már zúdultak is rám a bunkók.

– Amikor bestiális kegyetlenséggel rád támadtak, átvillant benned, hogy a hodáki, a görgényi kerület képviselőjeként mennyit fáradoztál értük? Még templomépítési engedélyt is sikerült kiharcolnod számukra…

– Természetesen eszembe jutott sok minden. Pontosan a Görgény-völgyi román parasztok érdekében annyit dolgoztam, nyargaltam, kitettem magam bolsi röhögésnek, amikor az engedélyt megszereztem. A templomot most szentelték fel különben. Egy Hodákhoz tartozó község lakói kérték az engedélyt, és persze senki nem akarta nekik megadni. Én azután valamiképpen megszereztem; nem volt könnyű. Iszonyatos volt tudomásul venni, hogy nyilván egy újabb, fiatal, fasizálódott nemzedék tagjai támadtak rám elsősorban. De végül is ugyanazok a famíliák tomboltak láncokkal és botokkal, akik a templomot és az Isten házát óhajtották felépíteni.

– Mivel magyarázható az, hogy a Vâtra-szellemiség hangadói értelmiségiek, például orvosok? S mint a francia lapokból kitűnik, Zeno Opris vagy Emil Bancu magyarellenessége összefonódik az antiszemitizmussal?

– Elsősorban tőlünk féltik az előjogaikat. Mert nem akarják megosztani velünk. Például egy egyetemi vagy intézményi vezetést. Nekik jól jövedelmező tolvajlási forrás. Egy kórházi ágyat nem tudom hány ezer lejért adnak. Az összes jól jövedelmező értelmiségi állás fölött ők őrködnek, és ezért csinálnak elvi kérdést a magyarság jogainak megnyomorításából.

– És miért antiszemiták? Hiszen a hetvenes években a romániai zsidóság a körülötte burkoltan és nyíltan szított és 493gyakorolt antiszemita közhangulat következményeként elhagyta a szülőföldjét.

– Ez már hagyományos szólam. S azonkívül azoknak is benne van a kezük, akik azt állítják, hogy a romániai kommunizmus megteremtői a zsidók és a magyarok. Ebben azok hangja is megszólal, akik ezt a tételt Nyugaton elterjesztették.

– Petre Roman és Iliescu a Vásárhelyen történteket nem óhajtja tisztázni. Pedig nemzetközi érdeke volna Romániának, ha vezetői hitelesen felderítenék a pogrom valóságos történéseit és közzétennék az igazságot. Ezzel szemben az év őszére már addig az abszurdumig eljutott ez a rendszer, hogy téged vádolnak mint az események felelősét. Iliescu pedig betegágyadnál megígérte Éva asszonynak, hogy a tetteseket megbüntetik. Most pedig neki írott leveledre még csak nem is válaszol!

– Nem tudom ezt mással magyarázni, csak azzal, hogy mi szenvedjük el a Ceauşescu-féle fasiszta örökségnek a következményeit, és elég hosszú ideig szenvedni fogjuk. Maga a kormány, az országvezetés is rabja sok tekintetben a Ceauşescu-féle külpolitikai módszereknek. Annyira beléjük ivódott ennek a külpolitikának a szellemisége, annyira megszokták bizonyos eredményeit, következésképp abban reménykednek, hogy ilyen módszerekkel folytatva talán sikerről sikerre jutva fogják majd belopni magukat a világ tiszteletébe. Nem tudom mással magyarázni az országnak kárt okozó magatartást, mert hiszen sokkal gyorsabban nőhetne a becsülete ennek a vezetésnek, ha szembefordulna a saját szélsőjobboldali sötét erőivel: a nyíltan fasiszta törekvésekkel, a Romania Mare című lap köré tömörült csoportokkal. Sokkal könnyebben kerülhetne olyan helyzetbe ez a kormány, hogy elnyerje a nemzetközi fórumok szimpátiáját, ha bevallaná azt is, ami történt. Tisztázná többek között a marosvásár494helyi eseményeket. De én újra ezt ismétlem, azt hiszem, babonásan hisznek, továbbra is hisznek egy Ceauşescu-stílus sikerében. Tehát: a ravaszsággal, hazugsággal, félrevezetéssel és demagógiával párosult taktikázás sikerében. Hisznek és nem veszik észre, hogy önmaguk ellen cselekszenek.

– Romániából áradnak a menekültek Magyarországra, de Strasbourgban is sátrakat állítottak fel számukra, s nyomorúságos körülmények között várják sorsuk jobbra fordulását. Mint Szokai Imre novemberi, bukaresti tárgyalásai nyomán kitűnt, a román kormány nem óhajt tudomást venni eltávozott állampolgárairól. Képtelen magatartás ez is, hiszen Európa számtalan országát nyomasztja a román emigráció nyomorúsága, csak éppen hazájuk felelős vezetői rándítják a vállukat…

– Valóban elképesztő, hogy mennyire azokat a szavakat használják bizonyos ügyekben vagy némely kérdések tárgyalásakor, mint Ceauşescu végnapjaiban vagy utolsó hónapjaiban. Például amikor Grósz Károly – emlékezetem szerint – a magyar és a többi romániai menekült kérdését felvetette Aradon, erre Ceauşescunak az volt a válasza: ez nem a mi ügyünk, ez az önök dolga. Oda menekültek és ott vannak. Ám lássák! Járjanak el velük, ahogy akarnak, nem a mi dolgunk. Nem vesszük tudomásul ezt a jelenséget. Ez volt a Ceauşescu-féle kijelentés. Az Iliescu-féle kijelentés, amelyről Szokai Imre tanúskodik, szó szerint ugyanez. Iliescu nem hajlandó román menekültekről tárgyalni, mert azt mondja: ilyenek nincsenek. Elképzelhetetlen, hogy ne tudná: Romániából tízezrével áradnak nemcsak Magyarországra, de Nyugat-Európába, különösen Ausztriába. És szó szerint azonos a reagálása, akár Ceauşescué. Ugyanilyen hasonlóság jelentkezik a kisebbségi kérdésben is. Tulajdonképpen ugyanazok a tételek érvényesek, amelyeket Ceauşescu fogalmazott 495meg, hogy többek között a homogenizálás folyamata már odáig jutott, hogy nem lehet, nem szabad beszélni román népről s nemzetiségekről, hanem egységes román nemzetről.

– Petre Roman külföldi nyilatkozataiban különösen hajtogatja ezt a kondukátori tételt…

– Azzal a különbséggel, hogy elhagyja a szocialista jelzőt. De egyebekben szó szerint a Ceauşescu-féle politikát folytatja.

– A Magyarok Világszövetségének tiszteletbeli elnökéhez is szólok: nyugtalanító jelek mutatkoznak a magyar kisebbségek helyzetében, ébrednek a magyarellenes indulatok Szlovákiában és Jugoszláviában is. Hogyan látod sorsunkat a Duna-medencében?

– Hirtelenjében három tényezőre gondolok: az egyik az, ha hetvenesztendei passzivitás, öncsalás és megannyi kiábrándulás és becsapatás után ezek a nemzetiségek, pontosabban a magyar kisebbségek Romániában, Szlovákiában, Jugoszláviában nem radikalizálódnak és nem indítják el a politikai küzdelem minden módján a maguk hadjáratait jogaik kiharcolása végett, akkor halálra vannak ítélve. A második gondolatom, amit hangsúlyozni szeretnék: kétségtelen, hogy például a romániai magyarság a román nép legjobb erőinek segítsége nélkül ugyancsak kudarcot kudarcra halmozhat. Tehát mindent meg kell tennünk azért, hogy a román szövetségesek táborát növeljük és erősítsük. És reménységgel mondom, hogy ezek a szövetségesek, a velünk szolidáris román szellemi erők azért növekszenek. Nem mondhatni, hogy rohamosan, de lassanként azért csak észrevehető a szövetségnek a lehetősége.

– Talán a nyugati román emigráció köreiben is erősödik ez a politikai realitás és belátás…

– Talán még ott is, részben. A harmadik gondolat, ami 496ehhez kapcsolódik, az, hogy a nemzetközi közvélemény ereje, illetve a nemzetközi fórumoknak a konkrét és nem csupán az elvont magaslatokban megfogalmazott és általánosságban elhangzó humanizmusa, hanem gyakorlati tettekkel igazolt támogatása járulhat hozzá törekvéseink sikeréhez. Ezért kell a jogaiért küzdő kisebbségeknek kiépítenie kapcsolatait minden olyan nemzetközi fórummal, amely emberi jogi ügyekben segítségünkre lehet.

– Európa és a világ mintha még mindig tájékozatlan lenne. Olyan figurák tündökölnek nemzetközi tanácskozásokon, mint például Mihnea Gheorghiu, aki Illyés Gyula ellen intézte hírhedett támadását. Az európai közvélemény pedig hiteles személynek ismeri el.

– Egyrészt nem ismerik őt igazán. Másrészt az utolsó években kiesett a pártkegyekből, és ebből a mellőzöttségből igyekszik magának hitelt teremteni, de legbelül megmaradt annak, ami volt. Ami pedig az általánosabb vonatkozásokat illeti: azt, hogy a világ közvéleménye nem látja tisztán a dolgokat, például a vásárhelyi eseményeket, azt az a tény is befolyásolja, hogy a román kormány mind a mai napig nem volt hajlandó közzétenni a vizsgálatok végső konklúzióját. A bűnösöket nem nevezik meg, az áldozatokat pedig megpróbálják börtönbe zárni.

– Magyarországon a pártosodásnál mélyebb, valós és szított ellentétek nehezítik a társadalmi tisztulás folyamatát. A felvidéki magyarság körében, messziről látva, feleslegesnek tűnő generációs és egyéb viszályok osztják meg az erőket. Nyugaton a magyarságot viszont a haza sorsának várható jobbra fordulása mintha jobban összehozná, mint az elmúlt időben. Személyesen is így tapasztaltad?

– Nyilvánvalóan más a helyzet Magyarországon és más a környező országokban, és ugyanúgy más Nyugat-Európában. Azt tapasztaltam, hogy kisebbségi jogi ügyekben például a magyarországi állapotok javulóban vannak. Te497hát függetlenül a pártviszályoktól, a határokon túli magyarság dolgaiban igen sok tekintetben azonos vélekedés mutatkozik, azonos a törekvés, a segíteni akarás nyilvánul meg. Persze lehetne riasztó jelenségekről is beszélni, de erről majd más alkalommal… Sajnálatos, hogy Csehszlovákiában is tapasztalható bizonyos rivalizálás a különböző csoportok között, de én nem rendelkezem annyi tapasztalattal, hogy egyszeri utazás után megbízható módon véleményt alkothassak erről. Szándékom az, hogy máskor is elmenjek oda, és barátaimmal találkozva komolyabban igyekezzem tájékozódni. Különös tekintettel arra, hogy a Magyarok Világszövetségének tiszteletbeli elnökeként elsőrendű feladatom tájékozódni ezekben a kérdésekben. Valóban én is úgy tapasztalom, hogy akár Nyugat-Európában, akár Amerikában az eddig egymásnak feszülő magyar emigráns törekvések sok helyen készek valamifajta együttműködésre. És ez biztató jel. De erről is csak azután lehetne komolyabban elmélkedni, ha egy alapos tájékozódó utazás után összegezhetném tapasztalataimat.

– Miközben a román vezetés elvitatja Magyarország jogait, hogy a magyarság emberhez méltó életéért hallassa hangját, mi több, sajtója szüntelenül magyar katonai akciók és fenyegetés rémét vetíti a közvélemény elé, Iliescu a Figaró-ban (1990. november 23.) feltűnő és bekeretezett címben is tudatja a világgal: „La Moldavie soviétique est une terre roumanie. J’ espere que l’Historie nous la rendra.” Vagyis: „Szovjet-Moldávia román föld. És remélem, hogy a történelem visszaadja nekünk.” Egyfelől tehát emberi jogi figyelmeztetéseket sem óhajt tudomásul venni, másfelől nemcsak álmodja, hanem hangoztatja is Nagy-Romániát…

– Nézd! A román vezetésen belül nagyon könnyen és természetes módon jön össze ez, mert hiszen abból az egyszerű tényből indulnak ki, hogy Moldávia, Moldova 498valójában ősi román terület, szinte kompaktnak nevezhető román lakossággal, amelynek a nyelve, kultúrája, történelme valóban román. Végeredményben egy cári hódítás, másrészt pedig Sztálin és Hitler közötti egyezmény nyomán csatolták el Romániától, illetve csatolták vissza. A maguk történelemszemléletének alapján ezt semmiképpen sem kezelik azonosan Erdély kérdésével. Mert hiszen erre nézve ismerjük az álláspontjukat, a román történetírás nézeteit. Én a magam részéről jelen körülmények között határozottan azt vallom, hogy az aktuális történelmi körülmények folytán a legfontosabb és legidőszerűbb feladatunk, hogy maradjunk a magunk nemzeti keretein belül. Ezeknek a törekvéseknek a végső összegzése az a jogrendszer, amelyet valóban európai normával mérve is elfogadható egyenjogúságnak nevezhetünk minden tekintetben. No, most ennek a kivívásához szükséges Magyarországnak is az erkölcsi, politikai segítsége. Annak az elvnek a félrevetésével, hogy minden kisebbségi ügy annak az országnak a kizárólagos belügye, ahol azok élnek. Mert hiszen ezt már revízió alá vették nemcsak a magyar politikában, külpolitikában, de számos más országban is. Mert egyetemes méreteiben omlott össze az az ocsmány és gyalázatos tétel, hogy minden kisebbségi ügy az illető országnak kizárólagos belügye, mely a második világháborúnak volt egy szörnyűséges politikai öröksége. Ezért tehát én nem tartom reálpolitikai szempontból időszerűnek és lehetségesnek a két jelenségnek: Moldova és Erdély, illetve a romániai magyar kisebbség kérdésének az egybemosását. Ezt külön-külön kell vizsgálni, a maga sajátosságainak megfelelően.

– Nem sokkal beszélgetésünk előtt rangos személyiségekkel találkoztál az Európa Tanácsban. Kilépve az épületből az út túloldalán szépen gondozott park van, amelyben a villanypóznák tetején gólyák fészkelnek. Fel-felröppennek, 499aztán kelepelve tovább szállnak. Otthoni, tavaszi gólyára való várakozásokat felidézve, visszatérő képként, történelmi képként említed: szülőfölded népe évszázadokon át megtanult türelemmel várakozni. Strasbourgban egész évben itt élnek a gólyák…

– Kész csoda…

– Igen, és e valóságos csodánál maradva, de egyszerűbben fogalmazva: itt, Strasbourgban, ahol a gólyákra nem kell várakozni, kérdezem: az erdélyi, a romániai magyarság sorsa mikor fordulhat végre tavaszba?

– Nagyon nehéz kérdés, mert nagyon nehéz helyzetben hangzik el, és nagyon nehéz helyzetben kéne válaszolni rá. Vagyis olyan körülmények között, amelyeknek az alakulását nagyon-nagyon nehéz előre látni. Minden jóslás átcsaphat igen rövid időn belül saját ellentétébe; minden következtetés hamis eredményre csábíthatna. Ezért inkább azt kell mondanom: ez a gólyamotívum, ez a várakozás, ez az adventmotívum indokolt volt a diktatúra körülményei között, amikor pillanatok alatt tüntettek el embereket nagyon-nagyon szelíd kritikai megjegyzésekért. Még azért is, ha valaki azt mondta: istenem, Udvarhely felé rosszabbak az utak, mint Torda felé. Ebből az derült ki, hogy az illető nacionalista és sovén, mert Udvarhely magyar vidék, Torda pedig román. Tehát ilyen körülmények között a várakozás kényszerűsége még akkor reménykedést is jelentett. Várakozást olyan időkre, amikor a cselekvés lehetősége is megmutatkozik. A diktatúra megdöntése utáni állapotok nyilvánvalóan valamilyen módon lehetővé tették a kisebbségi jogi küzdelmet. Ennek a küzdelemnek a legveszélyesebb ellensége lehet a várakozás. A további várakozás. Nincs mire várakozni, nincs kire, nincs miért. Mert sehonnan sem jöhet csoda, amely bennünket kiemelne a mostani nyomorúságból, ha mi magunk nem vackalódunk és nem próbálunk kievic500kélni belőle. Amennyiben cselekszünk, akkor számíthatunk külső segítségre is. Külső segítségen a nemzetközi fórum már hangoztatott erkölcsi, politikai segítségét értem. Ez a radikalizálódó romániai magyarság most már túl van az adventen. Nem követhetne el nagyobb bűnt önmaga ellen, mintha valamilyen formában megismételné ennek a szakasznak a kényszerű nyomorúságait. Tehát a tehetetlen várakozást, a hiszékenységet, a taktikázó engedékenységet – a vezetésre mondom –, a garancia nélküli ígéretek elfogadását. Amennyiben ez a radikalizálódó tömeg nem lép a határozottabb cselekvés útjára, melyet az RMDSZ keretén belül képzelek el, akkor a pillanatnyilag tapasztalható megtorpanás elhúzódhat, és átmeneti szakaszból valójában hosszú időre megbénító magatartássá válhat. És akkor újabb szörnyű veszteségeknek nézünk elébe.

– Más országokban, kisebbségként élő magyarok helyzetét látva úgy tűnik, a szlovákiai magyaroknak segíthet a prágai vezetés, Jugoszláviában a vajdaságiak hivatkozhatnak a szlovéniai magyarság helyzetére. Államkereteken belül tehát szövetségeseket tudhatnak maguk mellett. A romániai magyarság ennél kiszolgáltatottabb helyzetben van: más megfogyatkozott kisebbségeket és egy szűk román értelmiséget tudhatnak maguk mellett.

– Igen. Ezért is nagyon fontos azon munkálkodni, hogy magának a román népnek a pozitív erőit láthassuk magunk mellett szövetségesként. Emellett elengedhetetlenül szükséges a nemzetközi figyelem és tekintély, és mindaz, ami az országban a demokratizálódás útján vagy annak megtorpanásában történik. Itt, Strasbourgban és számos más helyen is megerősítették, hogy támogatnak bennünket minden jogos követelés elérésében. Csakhogy ennek a formáit meg kell találnunk.

– A belügy hadteste változatlan, s a katonaság és mellette 501a nacionalista hivatalnokok sok tízezres tábora rendíthetetlen masszának tűnik.

– Demokráciát, kisebbségi egyenjogúságot a szélsőjobboldalnak, a fasizálódott tömegeknek tett engedmények sorozatával nem lehet létrehozni. Következésképpen sok minden között remélnünk kell, hogy olyan kormány jut hatalomra Romániában, amely határozottan, keményen és igazán az európai demokrácia normái szerint ítélkezve száll szembe az országban meglévő jobboldali erőkkel. Ez minden kormánynak kötelessége saját népével szemben. Nem csupán a kisebbséget, a magyarságot kell megvédeni ennek a sötét elemnek a garázdálkodásától, hanem végső fokon a román népet is. A károk, amit ezek okoznak, olyan természetűek, hogy a román nép megítélésében ártanak az országnak.

– Amikor első cikkedben, 1945 tavaszán a Balogh Edgár szerkesztette Világosság-ban egy képzeletbeli román barátodnak címzett levélben a román–magyar együttélés nyugtalanító jeleire utalva írtad: „Különös fények mutatkoznak a szemedben.” Az egykori, képzelt barátnak immár behavazott hajjal, negyvenöt év múltán hogyan fogalmaznál?

– Ugyanezt írnám. Mert azok a képzeletbeli barátok valóságosan is léteznek. Igaz, kevesen, de hát vannak.

A levélben egykor egyebek között a tizennyolc esztendős diák így fogalmazott: „Nem érzed, milyen kínos, pokoli élet vár ránk itt, ha tovább is ezen az úton haladunk?… ”

1990 adventjén, Strasbourgban

Ablonczy László


Ui.: Karácsony előtt Sütő András hazatért Marosvásárhelyre. Minden jel arra mutat, hogy lakásában a lehallgatókészülékeket újra felszerelték.

502
Utószó

Az elmúlt húsz esztendő több mint száz interjújából állítottuk össze ezt a gyűjteményt. Arra törekedtünk, hogy azokat a beszélgetéseket adjuk át az olvasónak, amelyek Sütő András életművének fontos momentumairól, írói munkásságának fordulatairól és keserves, már-már tragikus közügyi küzdelmeiről adnak hírt.

Némely fontos interjút, sajnálatunkra, nem tudtunk vállalni, mert a rádióban és a televízióban olyan zenei-képi atmoszféra vette körbe a beszélgetést, amelynek egyszerű közlése gondolati és esztétikai értelemben is károsodással járna. Más esetben fájdalmas hiányt kell tudatnunk, mert több, a kötetbe illő anyaghoz sem sikerült hozzájutnunk, így a Bölöni Sándor által szervezett nagyváradi Kerekasztal anyagához s a bukaresti televízió magyar adásában Sütő Andrásnak Gálfalvi Zsolttal készült beszélgetéséhez. Reméljük: Sütő András életművének későbbi, publicisztikai írásokat tartalmazó kötetébe beilleszthetjük a most hiányzó anyagokat.

Az itt olvasható interjúk az eredeti közlést követik, némely helyen a cenzori húzásokat vagy a terjedelmi okokból kénytelen rövidítéseket visszaállítottuk. Az egykori filológiai pontatlanságokat is javítottuk, a címet ott módosítottuk, Sütő András egyetértésével, ahol nem utalt a tartalomra, illetve: nem a lényegre hívta fel az olvasó figyelmét; a változtatásról a jegyzetekben tájékoztatjuk az olvasót.

A kötet szerkezetében fejezetenként a beszélgetések többnyire időrend szerint következnek. Ha ettől eltértünk, azt az interjú súlya indokolja. Előrébb sorolva (mint az első fejezetben is) jobban segíti az olvasó tájékozódását Sütő András életművének áttekintésében. Némelykor pedig nem a beszélgetés időpontját, hanem tárgyát tekintettük a szerkesztés döntő szempontjának.

A jegyzetek összeállításában felhasználtuk Bertha Zoltán–Görömbei András A romániai magyar irodalom válogatott bibliográfiája 1971–1980 (TIT–Bp. 1983) című munkáját és Lázok János kéziratos bibliográfiáját, amelyet Sütő András anyagainak felhasználásával állított össze.

Budapest, 1990. október 5.

A. L.

503
[Jegyzetek]

*1

Megjelent a Magyar Ifjúság 1976. augusztusi kulturális mellékletében.

*2

A Magyar Rádióban 1978. szeptember 24-én hangzott el, s a Jelenkor 1979. 3. számában jelent meg.

*3

Nők Lapja, 1976. 34. szám.

*4

Nők Lapja, 1978. április 1.

*5

Igaz Szó, 1972. 10. szám; Istenek és falovacskák (Kriterion, Bukarest, 1973).

Ui. 1990 őszén a fentiekről:

Évtizednyi idő alatt az említettek egy része különös változást kezdett mutatni. Barátból – vagy látszólagos barátból – ellenséggé lett, gátlástalanul mutatta ki a foga fehérét. Kiderült róluk, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenvednek: nyíltan magyargyűlölő nacionalisták, sőt fasiszták is, mint például Eugen Barbu, aki nem csupán „eszméiben”, hanem közönséges emberi-polgári mivoltában is tökéletesen erkölcstelen lényként fröcsköli nyálát magyarokra, zsidókra s mindazokra, akik tudják-látják cinikus amoralitását. Hozzá hasonló figura lett Lăncrănjan is, meg jó néhányan mások a fenti névsorból. A java azonban megmaradt az emberi becsület, a humánum erkölcsében. – S. A.

*6

Köznevelés, 1987. december 18.

*7

Forrás, 1977. 5–6. szám.

*8

Új Tükör, 1980. 37. szám.

*9

Az azonos című kötetből.

*10

Dada a francia nyelvben falovacskát jelent, innen vette Tzara irodalmi mozgalmának jelképes nevét.

*11

Népszava, 1971. január 10.

*12

Beszélgetés Sütő Andrással címen jelent meg az Utunk 1971. 20. számában.

*13

21 kérdés Sütő Andráshoz címmel a Film, Színház, Muzsika 1976. 1. számában jelent meg.

*14

A Hét, 1976. 2. szám.

*15

Fáklya (Nagyvárad), 1976. 306. szám. Az interjú alatt a szerző neve nem olvasható.

*16

A Magyar Televízió Színházi Album-a (szerkesztő: Virág Katalin, rendező: Török Ilona) sugározta. S mint a Színház 1978. júliusi számában az interjú készítője, Tarján Ta504más megjegyzi: „Az itt közölt szöveg a riport egészét adja, jobbára megtartva a televízióban sugárzott részleteket is.” A címet e mostani közléshez adtuk.

*17

Magyar Szó (Újvidék), 1978. november 28. szám.

*18

Tiszatáj, 1986. 3. A beszélgetés az Advent a Hargitán című drámagyűjtemény bevezetőjeként készült. (Szépirodalmi, Budapest, 1987.)

*19

Igazság (Kolozsvár), 1978. június 18.

*20

Magyar Hírlap, 1980. február 10.

*21

Ősbemutató előtt: A szúzai menyegző címen az Igazság (Kolozsvár) 1981. március 1-jei számában jelent meg.

*22

Tiszatáj, 1982. 7. szám; Az Idő markában (Szépirodalmi, 1984).

*23

Könyvvilág, 1984. február.

*24

Film, Színház, Muzsika, 1986. szeptember 13.

*25

Az öninterjú a Magyar Ifjúság 1987. augusztus 22-i számában jelent meg.

*26

Magyar Szó (Újvidék), 1973. december 31.–1974. január 1–2. (összevont szám).

*27

Élet és Irodalom, 1978. 17. és 21. szám; Évek – hazajáró lelkek (Kriterion, 1980).

*28

Elhangzott a román televízió magyar nyelvű adásában 1979. február 5-én. Megjelent a Művelődés 1979. 3. számában.

*29

Közösség-egybegyűjtő hatalom címmel a Tiszatáj 1979. 5. számában jelent meg. Ezen a címen: Sikaszói fenyőforgácsok (Ifjúsági – Berzsenyi Társaság, 1987).

*30

A Magyar Nemzet 1979. május 27-i számában A sajátosság méltósága címmel jelent meg. A kötetben (Sikaszói fenyőforgácsok) található címmel közöljük.

*31

Négy Évszak, 1979. 1. szám; Az Idő markában.

*32

Az Utunk 1980. 2. számában Sütő András válaszol címen jelent meg; ezen a címen: Sikaszói fenyőforgácsok.

*33

Induljatok el az anyanyelv ösvényein és meglátjátok a bölcsőt címmel a Magyar Televízióban elhangzott beszélgetés, amelyben a Csoóri Sándorhoz címzett levél nem hangozhatott el. Megjelent, már a levéllel kiegészítve: Alföld, 1981. 9. szám.

505

*34

Irodalmi Szemle (Pozsony), 1981. 3. szám.

*35

Első változata a Világ és Nyelv 1985. 3. számában jelent meg, ezt követően a Sikaszói fenyőforgácsok-ban. Ahhoz a közléshez Sütő András a következő jegyzetet fűzte: „A levélváltás útján létrejött eszmecsere indoka az, hogy Kiss Horváth József Csillag a máglyán című drámámat eszperantóra fordította. Kérdéseire adott válaszaimat utólagosan kibővítve teszem közzé.”

*36

A Film, Színház, Muzsika 1987. 25. számában, majd a Sikaszói fenyőforgácsok-ban jelent meg. Megjegyezzük, hogy az akkor közölt bevezető, miszerint régebbi szövegekből állott össze az interjú, a diktatúra cenzúrájának megtévesztését szolgálta.

*37

1988 szeptemberében készült a beszélgetés, s csak az interjú készítőjére való tekintettel jelent meg késve, az Alföld 1990. 5. számában.

*38

Film, Színház, Muzsika, 1989. május 6.

*39

Megjelent Fejér Gyula Beszélgetések a magyarságtudatról itthon és a nagyvilágban című kötetében (Hírnök Kiadó, Budapest, 1989). Az interjú címét e kötet számára adtuk.

*40

Beszélgetés Sütő Andrással drámáinak betiltásáról, az erdélyiek meneküléséről, a romániai magyar irodalom jövőjéről címen a Magyar Hírek 1989. május 22-i száma közölte. A címet e kötet számára adtuk.

*41

A telefoninterjú 1990. január 2-án készült, és rövidítve a Népszava január 5-i számában jelent meg. A most közölt interjú a teljes szöveget tartalmazza.

*42

Az interjú eredetileg Minden madár úgy énekel, ahogy a csőre áll címmel A Helyzet 1990. január 20-i számában jelent meg.

*43

A bukaresti A Hét 1990. 6. számában jelent meg.

*44

A beszélgetést a Panoráma stábja március 17-én forgatta, és március 19-én este akkor sugározták, amikor a Vâtra fasiszta különítményesei életveszélyesen megsebesítették Sütő And506rást. Az interjú a Hitel 1990. 8. számában jelent meg. A címet e kötet számára adtuk.

*45

A bukaresti Romániai Magyar Szó a szabad választásokra különtudósítóként Budapestre küldte szerkesztőbizottsági tagját, Cseke Gábort, aki Sütő Andrást is fölkereste betegágyánál. Az interjút átvette az MTI-Press. A kötet szövege ez alapján készült. A címet a mostani közlésre választottuk.

*46

Elhangzott a Panoráma április 2-i adásában. A címet e kötet számára adtuk.

*47

Népszabadság, 1990. június 25.

*48

Romániai Magyar Szó, 1990. július 26. (180. szám)

*49

A Hét, 1990. augusztus 9.

*50

Az interjú teljes szövegét közöljük. Rövidítve megjelent a Magyar Fórum 1990. december 22-i, 1991. január 3-i és január 10-i számában.

507