Juhász Ferenc A csörgőkígyó hőszeme 9-631534-62-6 209 Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest 1987 Hantai Simon 0 Javított, végleges verzió 1 14501 juhasz00603
Juhász Ferenc
A csörgőkígyó hőszeme
Hol a zene?
Hangraforgó! Radnóti Miklós írta: hangraforgó, hangraforgó.
De csak hideg gépcsikorgás, vak gépnyikorgás, puha és
éles gépsziszegés, lágy gépszuszogás! Gépek asztmás lélegzése, kék
cement-tüdő fújása, szilikózis-fulladása. Hol a zene? Hol
van a zene? Hol van? Hol van a gyerekkor, hol az ifjúság?
Ácsorgok a kemény gépsziszegésben, tésztás, sűrű gépszuszogásban,
pénzt dobok mágneses-elektromos perselyekbe, s a lehulló pénz-
érintéstől függőlegesen-vízszintesen mozogni, ugrálni, billegni,
remegni, sűllyedni, rángani kezd a sok játékszerkezet a sejtes
vasrácsú üveg-csodaházban: barna őz, barnapettyes zsiráf, kék
elefánt, fekete macska, vaslétra-állványú fehér ló, aranycsillagos
lila űrhajó, kétfogatú sátras prériszekér, ezüst tengeralattjáró, tank,
zöld holdjáró-autó, rakétalövő páncélkocsi, piros motorbicikli,
ezüst űrrakéta mozog, biceg, sűllyed, liheg, vágtat, száll, úszik és
szalad, lobog, libeg és egyhelyben halad és minden csupa rázkódás,
remegés, nyikorgás, szuszogás, ágaskodó és futó rögzített lebegés,
függőleges, vízszintes, ferde rángatódzás és kabóca-bicegés, merev
gépmozgás, könnyű rideg merülés. S az állatok fényesre-kiseggelt
hátán, a járművek, hadigépek csillagtócsa-ülésein lányaim
kapaszkodnak szűz üdvözülésben, mosolyuk, mint egy lepke
szemének összetett, csiszolt kristálybársonya, mosolyuk, mint Jézus
kisujja-körmének bethlehemi lángja, a foggantyúkat markolják
izzadt kezekkel. De hol a zene? Hol van a zene idebent és
odakint? Hol a zene? Hol van? Megyünk tovább óriás-állványok
kék körrács-szövevény árnyékaitól berácsozottan, s mint keményített
cérnalétrák piros spirálrózsa-függvénye, amely a körállvány fehér
ágai közt tekeregve kinőtt: gyűrűsen, tekervényesen föltarajló,
aláhulló sínpárok szikravonalain sárga, kék, piros, fekete
vas-autók zuhognak és lövődnek és kanyarodnak és fúródnak
sikoltva, és színes vastengelyek végén, mint nyélszemű légy kristályos
szemnyelének végén az összetett gyémántcsomag-szemek: festett
vasputtonyokban emberek, boldogok, bűnözők, homoszexuálisok,
özvegyek, szerelmesek, munkások, parasztok, kurvák, katonák.
De hol a zene? Hol van a zene? Hol van? S mint a mítoszi
halandóság-halhatatlanság-vizimalomkerék: forog lassan az
óriáskerék, forog a fényben, mint mikroszkópállat a tengelyes,
csillós, pálcikás, bimbós egysejtű állat, himbálnak a zöldpettyes
5
forró nyári szélben sátras vashintói, napernyős vaskosarai.
De hol a zene? Hol van a zene? Hol a zene ebben a csikorgó,
nyikorgó, szuszogó, recsegő, csattogó, zörgő, zakatoló világban?
És óriás, pikkelyes, piros-orrlikú, zöldkarmos hártyatalpú aranysárkány
húzza a néma Jancsit és Juliskát a János Vitéz-gyomrú rücskös,
pókhálós Barlangvasútban és a pókhálók selyemszitakosaraiból
piros fény csorog, mint a vér, s a sárkány, mint egy fölfújt rothadó
pikkelyhattyú, mint a döglött áhítat, amit borzolva fúj a szél,
mint az emberiség fölfúvódott rothadt ősmeséje. Ez már a mese éje!
De hol a zene? Hol van a zene? Hol van a zene ebből a világból?
Körforgó. Körbeforgó. Körforgó. Körbeforgó. Körforgó. Körbeforgó.
Piros és kék óriáskakasok, sárga és kék festett óriáskacsák hátán
a néma gyermekek, s fehér billegő hintó fölött lilaruhás, kékruhás,
zöldruhás fa-angyalok fújnak ég-felé emelt aranykürtöket s az
ágaskodó fekete, barna, piros, fehér falovak hangtalanúl vicsorognak
és nyihognak, sörényük szuvas futórózsa, szemük zöld periszkóp.
Forog, csikorog, nyikorog a néma körbeforgó, pörög a szöcskepotroh-
rugós ágaskodás. De hol a zene? Hol van a zene? Hol van, hol van
a csinnadratta-bumsztadratta-tiráré, a csimm-bumm-csiribáré, a
dobpergés, cintányércsattogás, trombitaszó, harmonikajaj, a tekerős verkli,
a luk-vonal-téglacikkely-kártyakorongos üveghangú boldog zeneláda?
Amelynek alumínium-lukkártyaszalagja, a lukkártyaszalag-korong, mint
a Szaturnusz gyűrű-kötege. Hova lett a zene ebből a világból, Barátom?
Hova temette a zenét a gyermekek poros mosolya elől ez a jelenidő?
Amit a mágneses szalag, a magnetofonszalag ad néha: elfoszlik a gépi
öröm-dörejben, mint a közöny fényderes buboréka, mint vízből kiemelt
medúzák taknya, dobhártyánkra szárad. Hol a zene szivedből: vasárnap?
Jaj, néma Vidám Park XX. század, zenéd hova lett, hol van
a te zenéd lassan jövőbe-merülő XX. század? Mert úgy sűllyedsz
te lassan a semmibe vissza, mint földbe a halott. Bomlásod
fénye kinek a zenéje? Zakatoló, kattogó, fújó gép-közönyödben
kell téged szeretnem ember-korom: XX. század. Szivemre döbben,
mint hűtlenre hűség-alázat komor fém-örömöd XX. század!
És boldog, aki játszhat! De hol a zene? Hol van a zene: a
Gyermekek Zenéje? Hol van? Hol van a Gyermekek Zenéje?
Hova lett az öröm zenefénye? A zene, a gyermek madár-ámulása?
Sűllyed-emelkedik föl-le, föl-le, fölpréselődik, lezuhan
a Földgolyó vérnyomása, mint az elveszett emberé. Ájúl
a Földgolyó az emberiség-halál felé? És lesz majd aki lássa?
A csillagokból? Vagy a csillagokban? Barátom, ha még bízol a
titokban, mondd te is, hogy nem szabad, hogy nem lehet!
Ne mi temessük majd a gyermeket, de a gyermek temessen el
minket! Így lesz törvény a törvény, ha előbb mi osztjuk szét a
szivünket! Világzene kell, világok zenéje! A zene világlénye.
Élek. Az Idő vulvájába nézek. Szememben feketerigó énekel.
(1984)
6
Sáska bácsi
Szeretnék sokáig élni még. Sokáig szeretnék élni még. A boldog
halálig élni még. A halálig szeretnék élni még. Sokáig szeretnék élni
még. Szeretnék sokáig élni még. Lesz rá időm? Lesz rá jelen? Lesz rá élet
és történelem? Lesz rá jövőm? Lesz rá valóság? Szeretnék sokáig élni még.
Sokáig szeretnék élni még. Zöld, arany, lila, sárga, kék, ezüst, kármin,
bíborfekete, sűrű és laza árnylevelekkel beszórva szeretnék feküdni
veled, meztelenűl veled zománcpikkely-tölgyfa alatt, meztelenűl veled
ősidő-sziszegés erdő közepén, zöld sáska ugrana homlokodra, térdedre,
emlőgombodra, szerelem előtt, szerelem után, szögletesen és hegyesen csiszolt
zöldfém körzőlegyező, zöldüveg szárnyas és mirigyes szilánk, én meg tajtékos
nehéz ágyékszőrödre hullatva jobbkezem ujjait a sárkánypikkelyfa
egylábú szűzességét nézném, szőke hajad szétfolyva a fűben, mint
szálazó, vastag, eres méz, csillagok méze, száraz folyadék. Szeretnék
sokáig élni még. Sokáig szeretnék élni még. A halálig szeretnék élni
még. Hogy te temess el! Ne a tűz, ne a láng csikóhal-ágaskodású vörös
szemgolyója legyen sírom, a sírunk, közös hőhalál-temetőnk és
csontjaim ne száradjanak temetetlenűl a kozmikus sugárzás-rózsa
láthatatlan szirmai között, csontjaim, csontjaink, gyermekeink csontja,
gyermekek csontja, az emberiség csontja temetetlenűl, a lábszárcsont, kis
ujjcsont, koponyacsont, medencecsont, csigolyacsont, izzástól-leszopott
karcsont, bordacsont. Adj vacsorát a gyerekeknek és adj árnytalan
alvás-csókot nekem. Szeretnék sokáig élni még. Sokáig szeretnék élni
még. A boldog halálig élni még. A halálig szeretnék élni még. Verset
írni, munkába menni, munkába menni, hazajönni, megmosni pihés
és pókhálócsillagos lábszáraidat és lábfejeidet, rózsaszín pázsitharmat
hátadat lesikálni szappanos piros szivaccsal, nézni ahogy a hátközépi
keskeny vályúban pezsgő, pattogó, szikrázó buborékhalmaz-amőbaként
lassan csúszik a fargolyók közti negatív fekete sarlóívbe a kövér
szappanoslé, a csápos, bajszos, lepényes szappanhab, a zöld habpont-
habszőlőszem folyékony gyík. Szeretnék sokáig élni még. Sokáig
szeretnék élni még. Anyámat megmosni, halott anyámat eltemetni,
halott apám fekete csontjait megnézni akkor, ha kiássuk a sírt halott
csontjai fölött, megcsókolni két penész-varangyos koponyáját. Szeretnék
sokáig élni még. Sokáig szeretnék élni még. Szeretnék szeretni, dolgozni
még. Fölkelni hajnalban, ahogy szoktam, kávét főzni, s cigarettázva
elmerengni történelmén az emberi múltnak, az emberi jelennek,
barátaimon, akik már messze mennek, valami más lágyan-sugárzó
7
anyagban, vagy valahol sehol, eltűnődni egyszerű, vagy gőgös vak
halottaimon, könyvet lapozva olvasni a fizikai és biológiai
összefoglaló lételképzelést, hiszen van Isten, vagy nincsen Isten,
sűrűség, kopárság, váz és bolyongás, hártya és oldat, híg szívás,
tömény csók, minden azt mondja: élni, élni, élni, élni, élni még!
Szeretnék sokáig élni még. Sokáig szeretnék élni még. A boldog halálig
élni még. A halálig szeretnék élni még. Vers-jegyzeteimből mosolyogva
kihajolva nézni gyermekeimet, ahogy mezitláb vígan viháncolnak
körülöttem a konyhában, csöpp talpuk bimbós falevél-alakú recés, eres
pára-fossziliákat présel a téglaszínű műanyag-padlóra, földöntik a
teli vizespoharat, összetörik a pörköltzsíros tányért, te meg szeliden
szőkén veszekszel velük, ők meg meztelenűl hanyatt fekszenek a
kék padlószőnyegen, s pehelytelen kopasz vagina-csigaházuk rózsás
kürtkapuját mutogatják visongva, pedig lassacskán emberré nőnek,
emberivé tudatosulnak, te meg szeliden szőkén veszekszel, én a reggeli
utcára kinézek, az emberek munkába mennek, gyerekek iskolába,
a narancs-színű szemetesautó piros villogója hangtalan gyors
sugárkévében körbeforog, merev fény-ecsettel egyenes, piros vonalakat
ken a deres fákra, deres vaskerítésre, dérmirigy pókhálófüggvényre,
a dérrel csipogó verebekre. Gondolnak-e rá? Gondolnak-e arra,
gondolnak-e a munkábamenők, nők, férfiak, akiknek reggeli
szeme alatt gyűrt és apadt lila ostya-félhold virágzik a hajnalig-
tomboló éjszakai szerelemtől, táskát lóbálnak, szatyrot cipelnek,
kalapjukat orrtövükig lehúzzák, s szemük alatt a lila szerelem,
mint egy boldog ökölcsapás véraláfutás-mályvalevele, árvácska-
koponyája, bőrbe-szőtt zöld káposztalepkéje, gondolnak-e a
munkába-menők, dologra-sietők, akiknek volt szerelme és
akiknek magömlése elmaradt, mert izzadt anyakoca horkolt
mellettük az ágyban, gondolnak-e arra, hogy milyen halál jöhet,
tűz, láng, füst, tűz, láng, füst, tűz, láng, füst, tűz, láng, füst, tűz, láng, füst,
világnagy tűz-medúza, rojtos, szalagos, lánc-csipkés hólyagmedúza tűzből,
füstfürtös tűzhólyagmedúza, világrojtos rózsamedúza, Apokalipszis-tűzpolip,
Szent János-szemű izzó hólyagüveg lávaparázs-csikóhal, hogy a
város lesz, mint egy tányér halszálka, halgerinc, lerágott csirkecsont
a halál asztalán. S Európa, mint egy rongyos, cafatos, kavernás, vérző
tüdő a tűz mellkasában, s a világsziget rózsaszínkék tüdővére
a halandóság halál-szájából habosan csorog, véralvadék-cafatokkal
habosan lövell. Van aki beteg volt, van aki beteg lesz, szívrohama,
agyvérzése, agydaganata holnap, lesz aki elmerohamot kap, anyját öli
meg konyhakéssel, s mellette guggol gajdolva, ringatózva, van akiben
a skizofrénia gyémántrepedései születnek éppen, mint aki üvöltve szül,
s vizelettel, vérrel, ürülékkel robban gátrepedése, asszony, aki
megfogant az éjjel, s nem tudja még, de mosolyogva mégis
sejti, gyermek, akinek szivében is zörög egy sötétkék merevített
8
vászon-iskolatáska, boldog kisanya, aki szoptatott még az előbb,
férj, aki azt utálja, amit majd tennie kell nemsokára, ők mindannyian,
akik asszonyból embernek megszülettek: gondolnak-e a Tűzkereszt-halálra?
Szeretnék sokáig élni még. Sokáig szeretnék élni még. A boldog halálig
szeretnék élni még. A halálig szeretnék élni még. Ifjúságom megváltó hitét
szeretném látni kék szemedben. Tél van. Hószikrák hamu-sírása hull az
ólomderengés téli magasból. Tél van. Paul Cézanne sír az almafa alatt.
Paul Cézanne a téli kertben, az almafa alatt. A házfalak, a háztetők,
az űr fénytelen falai. Szeretnék sokáig élni még. Sokáig szeretnék élni még.
Ne még! Ne még! Ne még! Ne még! Ne még! Ne még: amikor a halottak ujjait
szopogatjuk. Mikor a holtak ujjait rágcsálva szopogatjuk, mint a sárga
pikkelyes tyúklábat, horgas, redős, sárga hengerhernyótyúkláb-ujjakat
karácsonyesti közös vacsorán. Ne még! Ne rágcsáld csámcsogva halottaid
maradék emberiség, mint őrűlt asszony halott gyermeke szivét, lábujjait,
fülét. Ne még! Tél van. A táj konok. Kristálydobozokban ólomdobozok.
Ólomdobozokban kristálydobozok. A város fölrepedt aranyerei, vérző
aranyércsomó fürtjei a villanyfények, neonfények, higanygőz-fények, vegyifények.
Szeretnék sokáig élni még. Sokáig szeretnék élni még. Testedbe bújva
benned lüktetve futni még. Elmondom ki volt Sáska bácsi. Te nem tudod
ki volt Sáska bácsi. Sáska bácsi béres volt Hosszúréten. Amíg meg nem
halt, béres volt Sáska bácsi. Holtan is béres volt Sáska bácsi. Akkor is
béres volt Sáska bácsi. A hidegágyon is Sáska bácsi. A ravatalon is Sáska
bácsi. A koporsóban is Sáska bácsi. A földben is béres volt Sáska bácsi.
Mert csak béres volt Sáska bácsi. Urasági cseléd Sáska bácsi. Egy földbirtokon
Sáska bácsi. Ahol születtem, Sáska bácsi. Mint egy kiszőrösödött törpe
kampósbot, kis gyapjúmohás őzagancs, békanyálas rongyos katonabakancs,
deres csigaház, rozsdás patkószög, lilatányéros őzszarvú bodzafaág, penészes
halottas-ing, véres ing halotton, mint hóba-kiköpött isten-ostya! Sáska
bácsi. Télen is mezitláb Sáska bácsi. Lábai kitolt-szarvú borostyánkő-
csigabigák. Bokájára spárgával gyűrűsen, hurkosan, legyezősen kötözve a
tehénszar színű régi katonanadrág szára. Mint egy szőke spárgával
átkötözött aranyat-vedlő hernyós kályhacső. Hat gyereke volt Sáska bácsinak.
Hat gyereke, meg egy felesége. Hat síró kölyökmacska, hat síró aranyhalacska, hat
madárszemű meztelen gyomor, hat csipás, taknyos, tűzbéka-orrú futkosó
apró pára-ing. Hat csöpp, nagyhajú eleven koporsó, viaszpöcsű égő gyertya.
Sáska bácsi tüdőbeteg volt. Apám is tüdőbeteg volt. Sáska bácsi minden este,
minden éjjel kiment a büdös béresházból. Sáska bácsi minden este, minden
éjjel bement a tehénistállóba. Az urasági tehénistállóba. A Jézus-szagú
forró tehénistállóba. Szuszogtak, gőzölögtek a foltos tehenek, zöld gyűrűző
lepényt potyogtattak, vizeltek, böfögtek, kérődztek, csillogó, hosszú
nyálszakállt folyattak. Sáska bácsi letérdelt. A tehén alá térdelt Sáska
bácsi. Az alomba, a húgyos halomba, a szaros szalmába térdelt Sáska bácsi.
És szájába vette a tehéncsöcsöt Sáska bácsi. Szájába vette, mint herélt,
mint egy eunuch a homoszexuális fejedelem lingáját. És megszopta
9
a csöcsöt Sáska bácsi. Két kézzel markolva az ezüstgyapjas, eres,
piros tehéntőgyet. Ott szopott térdepelve. Száját a tejjel teleszívta. A
tehéntőgyet átölelve fogta, mint császári ura zsíros farát a térdeplő eunuch-szolga. A
szolga-herélt, aki álló ura előtt térdepelt. És szopta a csöcsöt, a tejet. A
tejet le se nyelte, a forró tejet. Csücsörgő, bajszos lila arca kétoldalt
kihólyagzott, mint öreg kecskehas. Gedahas, ahogy mondták. Mintha
két golyó, két üveggolyó lett volna szájában Sáska bácsinak. A forró
tejgolyók, puha tejüveg-gumók, folyékony krumplik lilahólyagosan, eres, kék
paradicsombuborékosan az arcbőrt kétoldalt kinyomták. És Sáska bácsi
futott vissza a cselédházba a hóban, a sárban, az esőben, a fagyban mezitláb.
A gyerekek ott ültek a csikókályha mellett az ágyon, a dunyhán gatyában, mezitláb.
Ültek, tátogattak, mint a madárfiókák. Szájuk fogsoros, piros előgyomor.
Szájuk a gőzölgő nyomor. Szájuk véres tömegsír. Szájuk, mint aki halott,
mint aki sír. Letérdelt Sáska bácsi az ágy előtt. Mint kivégzéskor tömegsír
előtt. Letérdelt mezitláb a gyermekek előtt. Mint a pásztorok, mint a
bethlehemi királyok Kisjézus előtt. És térdeivel mindíg odébbcsúszva, lassan
odébbzötyögve, mint egy csak-térd hadirokkant: sorban a tátott, párolgó
gyerekszájakba fújta, spriccelte, köpte, folyatta a tejet, a tehénmeleget,
sáskaszájmeleget. Rátapadva bajszos büdös száj a meztelen nyitott
csecsemővagina-szájra szájából a szájakba okádta a szájjal lopott
tehéntejet. Ahogy a madár szaros fészkéből tátogó kicsinyét eteti, mert
kukacot, harmatot, bogarat, gilisztát, vizet hoz neki, s azt az újszülött-
szívig, újszülött-tüdőig kitátott szájba, torokba tömi, a feketebélésű
sárga és lila csőrös és szemgolyós, pihés és kopasz bőrtrombitába: úgy
okádta szájból a szájba az apa a tejet. A lopott életet. Aztán futott
újra az istállóba vissza, tejet tolvajlani habosan, ahogy férfi a sört
habosan a korsóból issza, s rohant a tolvaj béres, a tolvaj cseléd
a konyhaszobába mezitláb vissza, s letérdelve a dunyha elé: köpte
a tejet a tátogó taknyos csillagokba. Mert úgy ültek ott nemzettjei, mint
halott szemhéján a bolyhos, bundás, dülledt legyek, mint az alkony
püffedt lila peremén a csillagok. Ez volt az élet-inga! Ez a futás, lopás,
visszafutás, szopva-lopás, köpve-adakozás. Ez a béres-ajándékozás.
Ez a cseléd-tejvigasztalás. És meghalt Sáska bácsi és meghalt minden
gyerek. Tüdőbaj vitte őket piros hátán a sírba. Lukas vér a földbe.
Tél van. Karácsony. Mesémben bealkonyodtam. Rég volt. Ifjúkoromban.
Most neked mondtam el karácsonyi énekemet. Nem így! Nem
így! Ne okos tiszta tolvajként etessem szivedet, tápláljam sziveteket!
Tél van. Éj van. Az éj kitisztult. Az éjből gyémántrögök születnek.
Éhezés-szemek. Az éhségragyogásra mi volna vigaszom? Hogy sorsomat
a halálnak föl nem adom? Hisz halandó vagyok én is, mint mindannyian.
A halandó boldog lehet. A halandó boldogtalan. Szeretnék sokáig
élni még. Sokáig szeretnék élni még. A boldog halálig szeretnék
élni még. A halálig szeretnék élni még. Adj vacsorát. Én mit
adhatok? Hitet. Adj vacsorát. Húst, bort, kenyeret. Angyalhajú szép
10
vacsoraasztal, ünnepi boldog eledelem, kenyér-engesztelés! Testedet
eszem szerelmesen. Megáldalak. Szempilláimon gyémánt-súlyok,
galaxis-súlyzók, csillagköd-bogarak. Kihamvadnak a Sáska bácsi-szavak.
Most te vagy nekem az emberiség. Hát neked mondom: szeretnék sokáig
élni még. Sokáig szeretnék élni még. A boldog halálig szeretnék
élni még. Halálomig szeretnék élni még.
(1984)
11
Még egyszer
Még egyszer. Még egyszer ebben az évben. Még egyszer ebben az évben a tiszta
papír fölött merengve. Még egyszer. Még egyszer ebben az évben. Még egyszer. Még
egyszer ebben az évben a sárgazöld gyöngyselyemhártya fényben. Aztán a vers
után. A vers után. Mi van a vers után? A vers után is vers van. Az élet után
is élet. A halál után is halál van. A halál után. Mi van a halál után?
Halottak, mért nem beszéltek? Miért hallgattok halottaim? Még egyszer. A vers
után. Halottakig fagyott a föld. A halottakig. Fagyládában a megfagyottak.
Fagydobozban a csontok, ruhák, csipkék, habok, mosolyok, fogsorok, sasköröm-
csokor kezek. A boldog veréb havat csipeget a Berzsenyi-szemöldöke gyümölcsfa-
ágon, havat eszik a borzas tövisgömb ólom-gesztenyeburok veréb, csöpp barna
sündisznómalac-szeme, mint egy öregasszony csomós ütőere öregasszony ólomcsőr
kézfején. Még egyszer. Még egyszer ebben az évben. Még egyszer mielőtt új év jön, új
vers, új hajnal, új halál. Még egyszer. Még egyszer ebben az évben. Még egyszer!
Aztán a vers után. A vers után. Mi van a vers után? A vers után is vers van. A
vers után is vers. Sárga hártyagyöngylemezek, vastag fehér itatóspapírtáblák a
földön, a levegőben, a levegőben, a földön, izzó gyöngypapír-dobozokat, mohos és
szőrös itatóspapír-lemezeket, fehér gyűrt kartondeszka-kötegeket hajigált valaki
erre az utolsó napra, az ítélet előtti éjszaka hajnalára. Sűrű, kövér, zsíros
gipszport folyatott végtelen vattakürt orrlikaiból a csönd a borzas, gubancos,
feketemágnes fákra, a kerítések vasháló-függönyeire, indigó varjúmosolyra,
fekete kutyaszempillákra, televíziós antenna-keresztek feszítődrótjaira,
az antennarácsok vízszintes virágállat-szagára. Az utcán egy asszony zokog,
az utcán egy nő fut zokogva részeg férje után a hóban, fehér hálóingben,
piros papucsban, fut fehéren a fehérben, fut a fehér a fehérben, részeg férje
kék sálban, kiskabátban, férje nyakába csimpaszkodik az asszony, csókolja,
fülét harapdálja, csámcsogva eszi, mint én a megpörzsölt disznófület
hajnalban disznóöléskor a hóban gyerekkoromban. A férfi ellöki az
asszonyt, az asszony hanyattzuhan a hóban, hálóinge hasáig fölcsúszik
habos buborékolással, mintha ezüst fejszét vágtak volna combjai közé:
vérző piros lék a combtövek között, meglékelt görögdinnye, henteskéssel
elvágott tehéngége a hóban, vörös virágbarlang-vérzés, fölötte, körötte,
alatta moszatcsillag-amőbaként szétfolyó, köldökig, segglikig szétszivárgó
fekete gyapotvirágzás. Hanyatt asszonyhörgés a hóban. Mintha a hó,
a fehér lenne fehérheréjű férfibikája most, mintha a fehér gyapjú-
titánnal nyögne lüktető szerelemben. Az feküdt meztelen hasára, a tél,
a tél, az aranypettyes-lábú kentaúrférfi fehér. Még egyszer. Még egyszer
ebben az évben. Még egyszer ebben az évben harangjaim a hó fölött, a
12
hó alatt. Harangjaim, mint a könnyező csillagok. Harangjaim
szóljatok még egyszer. Még egyszer. Még egyszer ebben az évben. Még
egyszer harangjaim, a hó alatt, a hó fölött! Még egyszer harangjaim!
Ül a hóban az öreg alkoholista, a füstből-szőtt utca-apó, a koromból
gyúrt törpe hóember-árnyék, a füstös póknyálból csomósodott apró
ránc-szobrocska, a sárga gyökérszobor-kőzetveszteség, a lila fekély-
virágzás emberutánzat, a sötétkék varangypillantású démon-alázat,
zöld borospalackja nyakát a vaskerítés-tyúklábhoz üti, úgy iszik,
a szilánkcsipkés zöld üvegnyakat lila szájába szopva, mint anyaemlő gombját,
a zöld töviskagyló korallkút-nyakat harapva odvas szájával, mintha héjastúl
zöld banánt zabálna, és szája vérzik, állán fekete vér folyik fekete gégegödréig
csurogva, s mint fekete gesztenye alvadtan ül a vér a fekete gégegödörben. Még
egyszer. Még egyszer ebben az évben. Ül, mint egy szétfolyt, elfújt lila gyertya
a hóban. Ül a hóban, mint egy lila halott. Lila halott ül fehér koporsóban.
Kölyökdaxli fut spárgázva, kanyarogva, gazdája cifrán füttyent mint a
sárgarigó. Folyik a hóban a ruganyos higany-állatocska, hernyózva
úszik a hóban, mint törpécske ampir-asztal, apró dohányzóasztal sötétbarna
szőrből, csillogva, mint Honti Hanna fém síremlék-öltözőasztala a Farkasréti
temetőben, Varga Imre szinházi öltözőasztal-síremléke a Farkasréti temetőben,
görbelábú fémasztalka, fémtükör, fémpompon, fémtégely, fémszempillafesték, meg
gyűrt, görbített fémlegyező, fut az apró, görbe szőr-síremlék, talpai után
hosszú tollas, bolyhos, bodros, cirmos öt-pont negatívú párolgó futás-
uszályok. S gazdája cifrán füttyent, mint a sárgarigó. Gazdája citromsárga
bőrkabátban, gazdája fagyban-kopaszon. Kezében barna kutyaszíj, szemében
fekete hóesés. Még egyszer. Még egyszer ebben az évben. Még egyszer ebben
az évben. Még egyszer. Behavazott autók, behavazott árnyak. Agarak, pulik,
vizslák, farkaskutyák, boxerek, foxik, dobermanok, komondorok, eszkimó vörös
medvekutyák, uszkárok, dogok, bernáthegyiek, terrierek, skót juhászkutyák kergetik
egymást viháncolva a hóban. Homlokcsontom mögött lángszirmú
csillagokat sír Szergej Jeszenyin anyakutyája. A tömött vastag ólom-
üresség fölött repülőgép búg. Szobámban nagy dülledt kocsonyakristály-szőlőszem
szemeivel durranva, csattogva föltámadt buta légy az ablaküvegen. Mint
üvegikrás, szőrös fekete üveggumilabda. Utasszállító repülőgép? Katonai
repülőgép? Asztalomon fölnyitott tömegsírok. Fölbontott tömegsírok
íróasztalomon. Füzetek, dossziék, jegyzetkönyvek, noteszek, papírok.
Tömegsírokban lapozok. 1954. 1955. 1956. 1957. 1958. 1960. 1961.
1963. 1964. 1965. 1969. 1970. 1971. 1972. 1973. Átnézek a sáron.
Sár, papír, csont, múmia-holttest, eleven ág, élő tüdő, dermedett szív,
rothadás-kupac, rovarszem-koponya, éposz-szőr, depresszió-láng,
elkorhadt mánia-virág, sárga tajték szalonnaférgekből, véres hab
vershulla-faló merengés-kukacokból, véres rongyok, a világegyetem
véres inge, vérvizenyőt buggyantó eleven Krisztus-seb, a Megváltó
szívsebe, lábsebei, kézsebei, gyantát könnyező pipacsok, mézgát síró
jelenlét-csillagok. Tömegsírokban lapozok. Kotorászok a csontok, lángok,
13
fények, szivárványok, hulla-részletek, álomkupacok között merengve.
Még egyszer. Még egyszer ebben az évben. Még egyszer ebben az évben
verset hullatni verseimre. Jár a mosógép. Mint a boldog szorgalom.
Még egyszer. Még egyszer ebben az évben. A holnapot szivemre kopírozom.
Mint gyerek indigópapírral fehér papírra a megváltó mesét. Még
egyszer. Még egyszer ebben az évben. Még egyszer máma. Nem utoljára!
Mesterséges holdak, kémholdak, televíziós holdak, lézerágyú-holdak,
mesterséges holdak légycella-szemét megvakító mesterséges holdak, telefon-
holdak, rádió-holdak, meteorológiai holdak, fényképező holdak, béke-
holdak, katonai holdak keringés-szövevénye hálózza be a Földgolyót
a Hold előtt, a Hold között, a Föld között. Ó, hányféle élő, s meghalt
szerkezet-sokaság, hányféle életbíztatás és hányféle halálhatalom kering
élve elevenen, s halott halottan körötted Megszülő Égitestem: Földgolyó?
Hányféle bíztatás és hányféle ítélet, hányféle gyűlölet, remény, fenyítés,
rablás, fenyegetés, tolvajlás, átok-tekintet, rádióaktív pupilla, atom-
máglya látóbíború szemgolyó? Hányféle hit és hányféle halál? Hányféle
halál-tekintet és hányféle nukleáris bíborfolt, napfoltos retinahártya?
Még egyszer. Még egyszer ebben az évben. Még egyszer ebben az évben. Még
egyszer lenni még a vers után. A vers után. A vers után ebben az évben.
A vers után. Mi van a vers után? A vers után is vers van. Az élet
után is élet. A halál után halál van. Halál a halál után. A halál
után is halál van. Minden ámulásom parázsban. Serceg, pattog, robban,
fénypont-szökőkútként lövell parázsló világvégzete ámulásom. Még egyszer.
Még egyszer ebben az évben. Nem dideregni az elmúláson. Nem vacogni
az elmúláson. Kezeid melengesd a halhatatlan világparázson!
Ötvenhat és fél éves vagyok. Körülbelűl 2 396 736 000 szívverésem volt
eddig. Körülbelűl. Átlagban körűlbelűl. A szívcsírát is számítva. Az első
szívcsíra-moccanástól számítva. Az ébrény-szívverést is számítva. Az embrió-
szívverést is számítva. A magzati szívverést is számítva. Körűlbelűl ennyit
vert szivem eddig. Körülbelűl ennyit a szív már. Én szivem, költő-szivem.
Én szivem, emberszivem. Gyorsabban, ha lázasan, gyorsabban a futásban,
volt hogy extraszisztolés-aritmiásan, volt hogy tachikardiásan, gőgösen, fulladtan, rettegve,
gyászolva, neurotikusan, hübsen, mellhártyagyulladás-halálbetegen. És volt mennyi
szenvedés! Az se kevés! És volt mennyi gyász. Nem ami megaláz. De
ami léghártya-szárnyakra feszít, mint átlátszó röpítő keresztre! Amíg
eljön az este. S álmodban sem röpülsz. Álmodban is kuporogva ülsz,
mint Szűzanya a keresztfa alatt. S vér és vizenyő és testgenny a hajad,
mint a büdös nyúlós enyv ragad. Mert a zöld lábakról gyapjas nehéz
fejedre folyik a megváltozás szutyka, könnye, nyála, méze, enyve!
Mint zöld bürökcsokorról ha őszi rothadáslé csurog, a véres, gennyes
alkony a haldokló űr alatt kuporgó Világanya-Énekedre! Még
egyszer! Még egyszer ebben az évben. Mert sohasem elég! Mert nem
elég sosem. Még egyszer ebben az évben. Abba nem lehet hagyni még.
14
És holnap lehet-e még? Holnap lehet e még? Mint megdőlt titáni
gipsz-szobor korong-szemeiből, korongszájából a sűrű gipszpor,
ami a kezdet óta odabent rohadt: folyatja a gipsz-ég a zsíros havat.
Aztán az éj gyilkos szivéhez vágom az üres pezsgőspoharat, s a
megfagyott lángok nedvesen ragyogva, az éj szívbőrébe fúródva,
ragadva kitépett szétszórt fehér sastollakként meredeznek, mint
apám halott szemgolyójában az elfolyósodó, taknyos jégszilánkok.
Mint a halott angyal kitépett szárnytollai apám halott szemében.
(1984)
15
Világtavasz
Jobb térdemen egy sárkánygyík ült egész délután. Ködpuha, füstpuha,
vattakönnyű, pamutkönnyű volt az irdatlan őskolosszus gyíktest, pedig kő,
gyémánt, bőr, bőnye, kőzet, kagyló, pala, kétméteres csonttövis-fésű, sziklás
faroktüske, csipkés hátuszony bőrhártyalebeny, csiszolatlan zöld márványpikkely,
kővilla-karomfüggöny volt a titáni gyíktest. Ült térdemen, mint egy karonülő
csecsemő, puha bársonygyöngy-pocakja lefolyt a földig bíborsárgán, mint
szalmaszálból hosszan kinyúlva lefolyó szappanbuborék, a lefolyva
dülledt has alatt kis pénisze, mint a márvány-Apolló szobroké, mint rózsasárga
márvány gladiátorok, gerelyvetők, diszkoszvetők csöpp márvány-kukacbimbója
a kis herékkel, göndör márványcsigakoszorú ágyékszőrrel. Zöld zománcrücsök
faág balkarjával nyakamat ölelte, kőzetlikacsos, mirigyszakállas, hasított
fogsorvigyorú kőpulykafeje a mennyezetet böködte csontkarácsonyfa tarajával,
s a szobát betöltve gyémántkupacaival, fodros, laska és palás, elvékonyodó
kőzetrúdhalmazaival az alkonyatban szikrázó gyíkfarok, mintha szigorú
tűzkásájával a Tejút zuhant volna kövéren ömölve a szobába. A büdös
gyík szivén fülem. Az őskor szivén hallgató fülem. Szivem az őskor zománcpala
sárkánygyíkmellkasán. Gyomorvérzése volt a téli délutánnak. Könyv-szobám
megtelt gyomorvérrel. S a sárkány szeme piros üvegpont, mint a galamboké.
Bal térdemen Keresztelő Szent János levágott feje, mint vak piros mélytengeri
szegfű. Piros enyv szálas és nyúlós lebenyei csúsztak harangként a földre,
a viasz nyélgyomor nyakcsonk feketén alvadó vérszoknyát csurgatott lassan.
Aztán Párizsba telefonáltam: 00, aztán 33, aztán 1, aztán a lakás
telefonszáma. „Ott is akkora tél van? Itt megfagytak a virágok. Ülünk a
szobában nagykabátban. Itt didergünk télikabátban, sálban, kesztyűben
a szobában.” Barátom is megjött. Bort ittunk, vacsoráztunk. Vörösbort
ittunk, füstölgő levest kanalaztunk, sült húst ettünk, sült tojást, kenyeret,
a gyerekek néha kiszaladtak a gyerekszobából, kiszaladtak mezitláb,
pizsamában, „rubintos gyémánt uram, mondták, Ferkó bácsi, rubintos
gyémánt uram,” fölmásztak az ölünkbe, enni kértek, csipetnyi húst, szelet
kenyeret, a haltestként izzó vizesdinnyéből egy puha, skarlát-hajszáleres,
sárgazöld üvegostyát, feketemagú kocsonyás üvegkagyló cukorhúspikkelyt,
aztán visszaszaladtak és megint visszaszaladtak, énekeskönyvet hoztak,
kottafüzetet hoztak, mi meg bort ittunk, beszélgettünk, erről, arról, meg
amarról, az űrfegyverekről, ipari robotokról, gazdasági depresszióról,
expanzióról, meg mindenféle más dologról, az iparról, Krisztusi juhokról,
politikáról, irodalomról, forradalomról, ellenforradalomról, ahogy a
gyermek anyja testéből fejjel kiforogva, véres és húgyos arccal kivigyorogva
16
véresen, szótlan megszületik. Feleségem szőke fejét vállamra tette,
cigarettázott, így telt az este, töprengve, értelmezve és nevetve, lobogó
könnyű füstfátylak fátyolhal-uszonyai és menyasszonyfátyol-foszlásköpenyei
az aranypikkelyes, tátogó piros-szájú villanykörtefényben. Éjfél volt, mikor
barátomat a kiskapuhoz kikísértem, a levágott Szent János-fejtől még
mindíg véres a térdem, mint akit térdenlőttek a háborúban. A nyúlós,
enyves vérharangot ökrendő nyakcsonk talpnyoma, mint vastag sötétlila
foltárnyék holdbamártott sírkövön. Mint csigamászás csillogó hártyaenyve, az
indigólila, mint bodzatermés lila bogyófürt-tányéra a hold szégyenébe csüngve.
Másik térdemből sárkánygyík-szag párázott bíboran, mint tüzelő kutya nemi
mirigyeinek illata, mint lepkék, bogarak, rovarok, denevérek nemi illatmirigye,
nemzéshívó bőrmirigye csápfülük alatt, combhónaljuk tövében, a potrohcsücsök
aranyfoltos barna mohaszive alsó közepén, a lábszár-dobhártyák fölött gyémántfürt-
rögöcskeként, a szemgolyó orrfal-tövében, mint csipaként kirügyező, homlokhús-
alá süllyedt kámforzacskó. Térdeimen ami ült: a múlt és a tegnapi jövő
most hóba-fakult. Mert barátomat mikor az utcai kapuhoz kisértem, mikor
a lépcsőház ajtaján kiléptem: óriás fehér söprűkkel vert a fekete éjszakai szél,
óriás fehér söprűkkel verte arcomat, hátamat, homlokomat, szememet, térdemet,
ír kalapomat, zuhogó hatalmas fehér söprűvel ütött, vert, csapkodott, lobogva,
zuhogva pofozott óriás fehér ciroksöprűvel a szél, a szél, a téli szél, az
ősi szél, a csillagtalan fekete éjszakai szél. Mintha bolond fekete asszony
veri fehér söprűvel néma férjét, csapkod fehér söprűvel fehéren kaszálva,
ütött a titáni fekete asszony, vert az éjasszony-titán, fehér söprűvel verte létezésem,
mint bolond fekete asszony néma férjét, vert, ütött, csépelt, kalapált, sikongva és sziszegve,
sikoltozva feketén és őrülten lihegve, s keményített cérnarácshengerekben, fehér por-
lepedőkben, fölágaskodó, kanyargós, hullámos, leomló, taréjtekercses torlódással
zuhant sorsomra a hó, a suhogó söprűről a hó, mintha lisztbe-mártott söprűvel,
mintha gipszporba mártott söprűvel, mintha vízzel fölkevert mészbe mártott söprűvel
verné elmebeteg asszony némaságom, téli hallgatásom, s a liszt, a gipszpor, a
folyékony fehér mész, az éjszaka-porcukor örvényeibe, zászlóiba, szárnyaiba
csipkekürtjeibe tömve, potyogáscsöpp-zsákjába gyömöszölve álltam, söprű-szélkerékben,
ütött a sikoltozó fekete asszony, a bolond, fehér söprűvel ütött feketén kiabálva,
mintha csillagtalan fekete űrt kaszálna a bolond, izzó kristálysöprűkkel
ütött éneklő sorsomra a szél, mintha világnagy, pelyhes, páfrányos tollakkal
pofozna, gigászi fehér halcsontvázakkal verne, ütne jégből-ropogó lángoló,
gyűrt, kihömpölygő, beszívódó, kilobogó, beomló, leomló, fölágaskodó,
hullámzó, gyűrődő, fúvódó, fölfújódó, beloppadó, kitaréjosodó, enyhülő,
megmerevedő, lanyhuló, keményített szitarács-függönyökkel, rojtos, fehér,
eres pálmafalevelekkel, zászlós jégháló-kötegekkel az asszony-őrűlt
éjszakai szél. S álltam a kozmikus söprűverésben, a dühöngő, dühödt,
őrűlt fehér Sátán-kiűzésben, álltam a kozmikus söprűcsapkodásban,
álltam a kozmikus fehér söprűcsattogásban, álltam a viharzó hófúvás-
17
hóesésben, mint a Mennyországból tűzsöprűvel kivert dacos, világtudó
angyal. Mint fekete puli a fehér hóverésben. Kutyám, a fehér puli, fejjel
befelé feküdt a hótaréjos zöld kutyaólban a fehérnász gyíksors nyírfák
alatt. Nagy fehérsárga rojtrózsa-lemezsaláta fara, fehér rojtcsiga farka
az ólajtón kidugva a zöldposztó függöny-ajtó alatt, mint zsíros, fehér,
dagadt pünkösdirózsa. Mint mohos kriptafedő-lukba dugott fehér őszirózsa.
Szemgolyómban kristálytűk, mintha barna bársony tűpárnába szúrnak tízezer
ezüst gombostűt. Barátom megöleltem, s álltam még a világviharsöprű-
hóban. Verjen csak a tél, üssön csak a szél, pofozzon fehér csaláncsokor-
korbácstűzzel a hó. Nem szenvedni jó, de tudni jó, hogy csitúl a dühöngés,
a gyűlölet szárnytollai elhullanak, kihullanak, elperegnek a gyűlölködés-
szirmok. Elolvad a gyűlölet hártyás, szőrös fehér sátánszárny-lobogója!
Mert lesz még tavasz! Lesz még! Lesz még tavasz, akármi fehér jajgató,
üvöltő, sziszegő, zokogó csapongás! Akármi tél! Lesz még tavasz! Lesz még!
Az emberek arca most, mint a mélyhűtött marhahús, mint a mélyhűtött
marhafelsál, marharostélyos az emberek arca, mint a fagyasztott marhahús most az
ember arca: lila, hártyás, lilahártyás és sárgahártyás, sárga faggyú-eres és lilakék
márványlemezes, fehér faggyúpontos, zöld faggyúgyökeres, sötétbíbor mozaikpikkelyes,
mint a zöld gyíkhát most az ember arca, gyöngyszövetsárga leguánhas, nyálas tehénorr,
egyetlen lila tehénszáj az ember arca most, pórusos, mirigyes, nyálas, dagadt vörös rózsa.
Most az ember arca, mint az elkékült fájdalom. Indigó-fájdalom az arcunk.
Lesz még tavasz! Lesz még! Csíra, rügy, bimbó, szirom, virág, zöld újulás-leveles ág.
Mert nem a fájdalom jó, de élni segít annak borköve, kőzet-üledéke,
megkövesedett ős-sárkánygyík-talpnyoma, ősgyíkjárás-lépésnyoma az
emberszív virradó jelenidejében. Lesz még tavasz. Hisz minden arra készül:
a földben, a vízben, a növényben, az állati lényben, a létező halálban.
Az én hitem a tavasz himnusz-kapuja. A tavasz nedv-álma, csíra-álma
az én szivem. Lesz még tavasz! Lesz még. Akármi tél most. Akármi jégütés!
Lesz még tavasz! Ha ránk nem rohasztja a dübörgő bíbor rózsa-eget
az önpusztító embergyűlölet! Ha ránk nem rohad a tűzsaláta ég, mint bomló
halott elfolyó, szétdurranó vizes szemére piros rózsa. Ha rohadva ránk nem ég
a Mindenség! Lesz még tavasz? Vagy nukleáris tél lesz? Megfagyott földrészek,
befagyott óceánok. Lesz még ami zöld merev párával föllobogva ég? Vagy
csak megfagyott emberiség? Lesz még tavasz? Jobb, ha okos szived a jövőre szavaz:
szép hitem: emberiség! Mert úgy a halál sem ugyanaz! Jöjj el tavasz! Világtavasz!
(1985)
18
A gyermek magánya
Egy gyerek nem szeret egyedűl lenni. Egy gyerek nem tud egyedűl lenni. A
gyerek nem tud egyedűl maradni. A gyerek nem akar egyedűl maradni. Kaparászik
az ajtón aranyhalpikkely-körmeivel, lécgyűrűs-csigaházvályús rózsarügy ujjaival
dobol az ajtón, mint a világmindenség homlokán a Nőnemű Isten. Bejön a
szobába, ahol dolgozom, a könyveket nézi a könyvespolc alsó emeletein, nézi
a Világirodalmi Lexikon köteteit, a Bibliákat, Dante aranyírásos feketéjét, Goethe
barna aranyírásos bordatégláját, Shakespeare aranyírásos zöldjét, Csokonai Vitéz
Mihály lila palástját, „ez zöld, ez kék, ez piros, ez lila, ez barna, ez szürke, ez moha,
ez hattyú, ez ördög, ez angyal,” mondja, hiszen nem akar egyedűl maradni,
mert nem tud egyedűl maradni, hiszen nem szeret egyedűl maradni, mert
nem bír egyedűl maradni, leül a földre, leül a kék szőnyegföldre, rúgdal,
föláll, asztalon-könyöklésemhez dönti szeplőtelen bársonyborostyán szőke
arcát, szőke feje aranyvonalkockás fekete selyemkendővel bekötve, mint fiatal
asszonyoké, elől a torkán kétsávosan visszahajlítva a kendőcsücskök, a pihés
tarkógödörig visszacsavarva az aranyvonalas fénylő fekete kendőfülek, s fekete
lomha, puha nyúlfülekként megcsomózva a tarkón, mintha fényes fekete arany-
vonalkockás sisakban állna mellettem a gyermek, csöpp harcos, szőke kislány-
kereszteslovag, alig hallja a csönd csöngettyűit, alig hallja a csönd kristályszemcse
zizegését, hull a zizegés, hull a zizegés a neki-még-láthatatlan öröklét-
szitából, rostál a láthatatlan üvegrosta, üresség-rombuszsejtjein átzuhog
a szikrázó szemcsesziszegés, mintha tizenötezer szemcsecellájú szitakötőszem
lenne a csönd, selymes ásványragyogás ikrapont-halmazdülledése, alig
hallja a csönd szemét a gyermek, jobb fülében összegyúrt vattagolyó, füle fáj,
füle szaggat, mint a szűzhártyabetörés, füle lüktetve véres parázs, mint
az első férfi szűzhártyaszakadás, mint az első szülőgörcs, első tolófájás, első
szülés, dobhártyáján gombostűfejnyi gyulladáshólyagok, vizenyőhólyagpontok,
sárga gennyüstöcskék áttetsző hólyagos szemlencsékkel beborítva, kis fehér
vászonzacskóban forró sót tett fülére az anyja, az a kis fehér vászonzacskó
van az aranyvonalkockás fejkendősisak alatt, dobhártyáján mintha száz
egyszerű légyszem lenne, puha égő kristályfacettaszemcse, dobhártyája összetett
beteg bogárszem. A gyermek nem tud egyedűl maradni, a gyermek nem akar
egyedűl maradni, mert nem szeret egyedűl maradni, mert nem bír egyedűl maradni.
Szőke selyemcsikó arca könyöklésemen, nézi ahogy írok, nézi amit írok, néz,
mint a Föltámadottra a Sírkertben a Szerelem, mint a Föltámadásra a temetőben
a Szerelem, s azt mondta a fény-emberalakra, a sugárzás-emberlátomásra:
„Rabbóni, Rabbóni, Rabbóni, Rabbóni, Rabbóni, Rabbóni, Rabbóni, Rabbóni,”
de a lépegető emberfény-alak emberhangon már nem akart visszaszólni, nem
19
akart az ember hangján már válaszolni. A gyermek az írás fekete csipke-
horgolás függönyét nézi a ceruzával tükör-téglásra rajzolt fehér papíron,
„ez a-betű, ez meg t, ez meg m, ez meg d, ez meg s, ez meg k,”
mondja, „írok én is, meg rajzolok,” mondja a gyermek, az angyalszem-forró
napraforgótányérmintás cserépkályhának dől a kék farmernadrágos, sötétkék
pullóveres, piroscipős gyermek, nekidűl háttal a melegnek, ahogy az öregasszonyok
szoktak, ahogy Mama a kályhának dönti hetvennyolcéves hátát, gondja nem kisebb,
mint az Isten gondja, ha van gondja annak, aki kivűl van mindenen, a Minden
burka ő, ha van burok, ha nemcsak a Minden van, de a Semmi is, egyszerűen és
egészen, ha a gond nemcsak az ember gondja, mert a gond csak az ember gondja,
mert csak emberi lehet, ami gond, ha nemcsak az Egy, ami van, egyedűlvalóan és
ezzel boldogan, ha minden összetevő azzal ugyanaz, hogy önmagával mégsem
lehetetlen. A gyermek papírost kér, markában csokor filctollat hoz a másik szobából,
piros, sárga, kék, zöld, lila, fekete, szürke, narancs, bíbor filctollakat, fehér műanyag-
kúpfejükből alkoholos festékkel átitatott kemény pázsitrudacska áll ki, festékes
merev moha-ormány kúpkoponya egy-orrlikából, festékbársony Unikornis-homloktövis,
a gyermek filctollakat hoz, meg színes ceruzákat marokkal, kis fonott sárga
nádszéket, a székre ül, a fehér rackabundás bőrfotelben rajzlaptartó, azon
ír, azon rajzol a gyermek, mozaik-házat rajzol, zöld fenyőfát, szalmacsutak-
testvért, arany-tollseprű Mamát, sárga pöttyöket, sárga hópelyheket ziláltan
zihálva szétszórva a papíron, mint nagypontú sárga csillagképletet, zsidócsillag-
sárga Göncölszekeret, hiszen a fehéren nem látszik a fehér, azért sárga a hópont,
hópötty, hócsillag, hópehely. Aztán ezt is megúnja a gyermek, a rajzolást abbahagyja,
a rajzokat összehajtogatja, ajándékba nekem adja, csuklóin, ujjain, körmein,
kézfején, tenyerén, homlokán, ajkain, szemhéjain, orrhegyén piros, kék, sárga, zöld,
lila, ezüst, arany, kármin, epezöld, skarlát, rubint, bíbor, higanyszínű, narancssárga,
téglaszínű, céklaszínű, sárgarépaszínű pontok, vonalak, szálak csomók, tövis-
szúrások, sebhelyek, cimpaszivek, karikák, hullámok, gráfok, rácsok, sziták, rosták,
ivek ismeretlen szenvedéscsokra, arca, két redős csigafej-csigaszarv-keze, mint
a töviság-korbáccsal megkorbácsolt Jézuskrisztus teste, mint a töviság-csokorral
megvert istenfiú meztelen teste a rücskös, görcsös keresztfán, a gyermekkezek
a tövissel-megkorbácsolt Jézus-teste most, két karját szétfeszíti keresztben a
levegőben, úgy áll a csönd ragyogó árnykeresztjére szögezetten a gyermek, sebekkel,
pikkelyekkel, hártyákkal, dudorokkal, fátylakkal, selymekkel, tűzarany-lemezekkel
feszülve szét a zizegve virágzó csönd lila árnykeresztjén, mint egy bíborlila
tengeri csillagra szögezett tűzhal. A gyermek ásít. A gyermek lefekszik. A vastag
fehérbundás bőrszék-fészekbe fekszik. Anyja rojtos zöld vállkendőjével betakarom.
És alszik a gyermek, nyitott szájjal forrón lihegve, mint egy újszülött sárgarigó.
Nyitott csőrében aranytulipán. Nyálas fénylő fogsorai közt hatalmas, duzzadt
vörös mandulái. Mintha torkából két piros tojás dagadna szájüregébe, mintha
szájában két piros gyertya égne, mintha két rózsakrumpli égne rózsabarlangban.
Mintha két piros rózsa csüngne torkából a szájbelső-párafényre. Babits
Mihályt hátán cipeli Szent Balázs a kerti hóesésben. Szent Balázs átvágott
20
torka tátog, mint egy piros halszáj. Szétnyiszált gégéjű téli hamvadás hátán
visz vért, gennyet, nyálat, epét, tüdővérhabot lövellő átvágott-gégéjű bozontos
fekete csillagot. A gégeseb okádja a test belsejét, ahogy kitódúl a testbelső-
buborék a mélytengeri hal száján, ha szétrobban nemléte felszínén. A gyermek
nem tud egyedűl maradni. A gyermek nem tud magáért megmaradni. A
gyermek fél egyedűl maradni. Mert a gyermeknek nem az a dolga, hogy úgy éljen
magába gomolyodva, mint az elmegyógyintézetben a kiégett katatón bolond!
Ó, világ-iszonya: gyermeki gond! Mert mi lesz? Mi lesz? Mi lesz? És mi lehet még?
Ha emberisége nélkül egyedűl áll majd a gyermek Új Jégkorszakában a Földnek.
Ott áll kék farmernadrágban, sötétkék pulóverben, piros cipőben, aranyvonalkockás
fekete fejkendőben egyedűl az elhamvadt emberiséglét kihűlt lila hamujában.
A föld csontváz, hamu, jég. Fekete halálpáncél az ég. Gyapjas, alacsony, csillagtalan.
Nem sír. Csak néz kimeredt aranyrácsháló szemekkel, mint aranybögöly alvadtvértócsában.
Csak áll, néz, bámul, ácsorog. Jobbkezében filctollcsokor. Balkezében fehér papiros van.
(1985)
21
Az ember első vacsorája
A citrom-malac teste sárga citrom. Szemei piciny citromhéj-üstben feketeborsok.
Fülei eres, száraz, katonaláda-színű babérlevélből ollóval vágott háromszögletű
hártya-ásók a citromba szúrva. Lábai piros foszforkörmű sárga gyufaszálak.
Szája késsel sarlósan vágott nyitott félhold, vaginásan szétnyílt rücskös
zöld csücsökgumó. Szárnyai a citromhát pórusos, ragyás bőrébe döfött sötétzöld
fenyőágacskák. Nyitott citromhéj-malacszájában apró fényes rézkorong: egy cent,
penny, régi magyar réz-egyfilléres, talán rézkopejka Fjodor Dosztojevszkij rulett-
üres zsebéből, Styx-garas, obulus Lord Byron fogatlan göndör ünnepéből, Móricz Zsigmond néma
rézkrajcára az, Arthur Rimbaud halott nyelvéről levett fekete, halálhű jeges
centimes. A citrom-malac-angyal farka bolyhos fehér tollpihe a sötétbarna
celullóze-száradék hártyakalapos zöld rücsökgumó citromcsecsbimbó köldökébe
szúrva. A citrom-malac-angyal a tudós újévi vacsora-asztalán. Boldog,
szorongó, tiszta, éhes, terített ünnepi asztal. Ünnep-hitem beszélget a réz-
sárga pénz-ostyát harapó piroskörmű sárga citrom-malaccal. Bor, kenyér,
gyümölcslé, halászlé, sült báránycomb, francia gyümölcstorta, feketekávé.
A karácsonyfán törpe zseblámpakörtékből piros drótszálakra fűzött égő láncok, szines
hólyagfürtök. Kék, sárga, vörös, ezüst, arany, lila lánchólyagok, izzásfürtök a
megszületés újévi szemei. A krétaoszlopból lézersugárral kifűrészelt fiú a forró
báránycombot vágja hosszú, márványos, bárány-évgyűrűs, fehérlemezes, sárga-eres
gőzölgő lapokra, barna szeletekre a fekete-fehér pettybélésű piros tepsiben.
Az ifjú asszony szótlanul csücsörög, szájából apró halszálkákat csipeget ki.
Az anya mosolyában Afrika fénylázadása, redős sivataghomokra hulló
könnye. A tudós egy új részecskéről beszél, ami most született, mert volt eddig
is, de most meglehetett, homlokából Isten-kezdeti nukleáris szél zuhog.
Boldogok a csillagok? Boldogtalanok a csillagok? Fekete Vénusz-ágyék
szakállú tömör nagyfia hangosan nevet, eszünk, mi is, meg ők, a többiek.
Boldog vagyok. Fáradt vagyok. Pedig nem ittam Szilveszter-este. Egész nap
verset írtam, elfáradtam estig. Verset írtam, hallgattam, asszonyomat szerettem.
Álltunk a lázkopár éjszakában a lüktető, száraz, okos égitestek alatt.
Az volt a megszületés után az első pillanat. Ez itt az ember első vacsorája.
Mi vár holnapunkra? Mi vár a világra? Mi vár az emberre a tegnapi ember
után most? Te tudod: Tudós? Tudjátok fényszáraz néma égitestek? Tudod
hitem, ünnep-hitem, tudjátok földben-gyötrődő, gyűrt aranyvicsorgás-
gyűlölködő halottak? Nem azok boldogok, akik sohasem voltak! De
akik élnek, mert megszülettek, szenvedni, szeretni emberré növekedtek,
ha nem is mindíg emberivé. Esszük hát boldog első vacsoránkat. Lassan
22
meghal szivünkben a század, vagy mi halunk meg a század csontvázára
rohadva, mint barnafoltosan, lila hullafoltosan, himlőfoltosan, fekete kolerafoltosan,
bíbor leprafoltosan, üszkös lekvárlotyadék-bőrdaganatosan az alma a téli
fa alatt. Megfagyva. Megrohadva. Az angyal-citrommalac majd megaszalódik,
összeszárad ráncos fekete rücsökdióvá, gyűrt, ráncos fekete citrom- angyalmúmia
lesz az új évi citrommalac. Csőrös száraz fekete bőrajakpár szájából a fényes
rézfillér kihull, mint az éj fekete száraz szájából a Hold, mint a halottak
szempillaszőre. Eltöredeznek száraz babérlevélháromszög fülei, mint haldoklók
szájában az ostya. A barnapikkelyes fenyőágacska-szárnyak zöld tűi lehullnak,
mint tevecsontváz bordalécei a sivatagban. Fekete keselyűk! Időevő keselyűk!
A tollpihefarkat aranyszájával benyalja a gyufaláng. Új év, ne tagadd meg múltam!
Nincs más jövőm, csak amit te adtál Történelem, mikor általad emberré fölszabadúltam!
(1985)
23
Testvérbúcsúzó
A légy velem ébredt. Csöpp dróthálókosárral héjazott szikrázó pihés higanycsöpp,
csöpp drótrács-szoboralakba alvadt vinnyogó takonycsöpp. Jajgató, síró, zümmögő,
zúgó árnypötty cikkant, kaszált, huzigálta a fényrácsos levegőt, mint folyékony,
hajszálrugó-vékony, végtelen hegedűvonót. Homlokomnak csapódott nedvárnyékkal
puhán, mint ötezer pontszemcse-látásköteg meteorit, mint ráncos sziklához lucskos
mohacsillag, kezemre hullt, mint gőzölgő lócitrom a sóhajhártyás téli földre, kék
mozaik-lazaság dünnyögése a hajnali árnyzizegés pihepattanásos madárhónaljaiba
és gyöngygríz gyíkhónaljaiba, a bíborfeketébe és a sárgafehérbe gyűrt villany-
lámpafény aranyredőire száradt. Aztán fölszállt megint a folyékony, ruganyos, puha pici
óra, minden szemcellája bársonyketyegés, izzó bársonygyöngypontok ketyegés-gömbhalmaza
ő, a ketyegve-jajgató idő, ketyegő lila alvadtvércsöpp a villanykörte arany-csontvázú
hólyagüveg-hártyamelegén. Búcsúzni megyek. Sietek. Hajnali ½ 5. – 15º hideg. A konyha-
ablak külső keretére csavarozott hőmérő üvegcsövében halottan hallgat a feketelétrás fehér
kaucsukléc, a számlap, piros felezővonala alatt, a 0 alatt mélyen az apadt higanyszál,
mint fekete tűkristály döglődő krokodilus szemében, az arany-gyöngyház mozaikgolyóban,
az Északi Sark véres jéghajnalán. Búcsúzni megyek. Sietek. Elkésni nem szabad.
Sietek. Búcsúzni megyek. Jaj annak, aki a búcsúzásról elmarad. Jaj, emberek!
Mert el kell búcsúzni attól aki elmegy! Aki elmegy: csókot kell adni annak! Akár a
földbe. Akár egy másik világba. Meg kell csókolni az élőt, a halottat! Adj
csókot annak, aki elmegy. Arannyal mosolyogva, ezüsttel dideregve, kék üveggel
vacogva. Mert úgy szép, ha csókod szivébe rohad, mert úgy szép, ha csókod
szivében kivirágzik. Mintha kinő az első fogad csecsemőkorodban. Inyedben
elmúlás és élet csókunk a fogcsíra-képlet. Fogaink a hajnal ínyéből kinőnek.
Így lesz csókunk fogsora az időnek. Csókunk az idő ínyéből kinőtt fogak.
Búcsúzni megyek. Sietek. Hajnali fél öt. Testemre húzom a házi göncöt: szürke inget,
fehér kordnadrágot, piros sálat, fehér pulóvert, kék gumihullámcsizmát, szarkatest-
mintázatú bőr-munkáskesztyűt, zöld kordbársony micisapkát, kandallófát hozok
a garázsból szatyorral, befűtök a zöld cserépkályhába, sűrű, könnyű, sárga
cincérrágásliszt-kupacok a kályha elé terített újságpapíron. A verseken, cikkeken,
űrrepülőgép-fényképeken, politikus-arcokon, politikai viszonylatokon.
A kutyakertben összesöpröm a deres marhacsontot, a fagyott, deres, fehér
24
kutyaszart, amely mint ősüledék pikkelyfa-ág, ősfosszilia-fenyőtoboz, kréta-
dugó, őshüllő hurkásan megkövesedett lélegzete. Kiroppantom a hájszínű
vastag levegőbuborék-koszorús jégkorongot a korallszínű kutyatálból,
friss vizet öntök a kutyának, leguggolok, kékkötényes ölemben selyemsaláta
fehér feje, a fekete csiparögöt kiszedem szemcsücske bolyhos fehér arcszőreiből.
Búcsúzni megyek. Sietek. Pislog a kutya a szőrcsipkedésben, vaksi kis barna
puliszeme a fehér harangkönyörgésben, mint barna cseresznye vattacsészében.
Fehér hálóingben, rózsaszín kötött hálókabátban jön feleségem mosolyogva,
mezitláb, hallom, ahogy forró vizelete kagylósan zúg, párásan zuhog. Aztán alvó-
ruháit testéről lehúzza, áll mosolyogva meztelenűl a fürdőszobában, nagy
emlői között, mint görbe hajszál-kristálytűk ragyognak a szőrpihék a rózsasárga
hajnal-lámpafényben, ágyékán, combjai között, a köldökig fölbozsogva szemérem-
teste gyapja, szőre, mint nyáron, eső előtt, mikor a kerti kőszalag-kőút mozaik-
rései közűl sisteregve, sötéten kipezsegtek a hangyák, s mocorgó, bizsergő, sistergő
sötétbarna pezsgés, feketebarna hangyapezsgés, elnyúló, szétfolyó, feketén ágaskodó
tengericsillagként púpozódó, domború boldog hangyarombusz volt a kövezet hemzsegő
pinaszőre. Meztelen háta a hajnali tükörben: érett búzaföldek selyemhídja.
Meztelen testéből a testmeleg, ágymeleg, testem-hője meleg nedves évgyűrűi nőttek
a fényben. A gyerekek még alszanak. Összegöndörödve, vagy A. Dürer karral-lábbal
szétfeszűlt, körhordó-terpeszkedésben teljesült rézkarc-embereként hanyatt, kezük,
lábuk a csönd karikás hártyaperemére tapasztva feszül, mint Albrecht Dürer
rézkarc X-embere, az ember-betű, a betű-ember, a kör belsejét kitöltő emberi
mértan-arány, mint aki szétterpesztett kezekkel és lábakkal forgó hordóban áll
egy Vurstliban. Alszanak. Nekik még ez is dolog. Emberré növekedő elő-asszonyok.
Egyszerűek. Bonyolúltak. Okosak, Szépek. Éhesek. Szomjasak. Mesevárók. Boldogok.
Emberek. Búcsúzni megyek. Sietek. Fürdök. Borotválkozom. Felöltözök. Magamhoz
pénzt veszek. Búcsúzni megyek. Sietek. És fut az autó velem a hajnalon át. Fut
az autó velem. Visz a hajnalon át, a városon át, visz az ébredésben, visz a szenvedésben.
Robogunk a háztömbök közötti lila csövekben, lila üregekben, mintha gázzal
fölfúvódott lila belekben rohannánk, csillognak a lila sötétség piros és sárga
bolyhos hajszálerei. Az odvas szürke, fekete, hüllőzöld, üszögpuha, céklarépavörös,
cukorrépa-sárga, szarukemény, cukorspárgalaza csipkék, kötegek, tornyok, tömbök
kupakok, kupolák, tetők, erkélyek, falak között a lila üresség-alagút itt-ott
izzó kék, piros, sárga, zöld, lila vonalak, rácsok, betűk, pontok, ívek, sugarak,
hálók sejtelem-ábráival beszőve, mint színes égő reményfonállal az emberi gond.
Ostornyeles lámpák zöldizzás bajsza hajlik a koszos járdaszegélyekről
a lila gyászba, mintha zölden foszforeszkáló csápú vas-szöcskék ülnének
a tél havas kőszemhéján, zölden világító imádkozó sáskák a tél hórohadt
fagy-arcán térdepelve. Fénymorzsák, lángszemcsék, aranyrögöcskék, tűz-
foltok a hajnal lila szalamandra-bőrén, aranypikkelyek, parázs-pontszemek
a lila üresség hártyadobozaira szórva, mintha valaki éjkurva angyal-
szörnyeteg kihalászta volna a dühödten derengő téli űrből a csillagokat,
mintha az a csillagzabáló csillagokat zabált volna, aranydiót, aranyhalat,
25
aranydarazsakat, s utálkozva köpte volna a lila hajnalsötét zimankó-
lebenyeire az aranypikkelyt, aranyozott dióhéjmorzsalékot, aranygyűszű-
darázs-szemeket, aranykocsonyaláng-uszonycsonkot. Lemorzsolt csillagok,
égitest-kukoricacsövek szétszórt kukoricaszemei a tömény fényfoltok a
híg lila ürességen. Strichelő kurvák fényes nyállal kiköpött szotyolahéja.
És cellás az űr, mint a magtalan, üres napraforgófej cellulózelepény
csipkés bogárszeme. Búcsúzni megyek. Sietek. Elkésni nem lehet. Fut az
autó velem a kora-reggelen át, a reményen át. Fut az autó velem. Előttem
a konok ősidő-ólomlemez megreped. S nehéz sűrű, fagylázas lassú vér
csurog a repedés-ősvonalon át az utcalilára, a hógyalu-háztetőkre,
az autó fagyporos ablaküvegére. Mintha egy elmeszesedett fehér csipkezsák-szív
megreped, s látszik a szívpitvar vérenyv belseje, hártyája, ürege, lemeze,
vére. Mintha egy emeletgangról leugrott öngyilkos koponyája széttörik az
udvar kövén, s kilátszik agyvelője, sárga agyállománya, elszakadt
agyhártyája, s a havas kőre folyik agya vére, s két szemgolyója ott
hever külön a cement-hajnalon, mint tyúk, vagy hal késsel kivájt szeme
a konyhaasztalon, nyálka, nyál, vér, tollpihék, pikkelyek között. Mint
két penészes szilva. Mint két virágmedúza, hólyagmedúza. Két karácsonyfadísz
dió. A havas cement két emlőgombja. Folyt az ólomrepedésből a vér zuhogva.
S fekszik az öngyilkos rongybábu-szürkeség fehér viaszváladék-arcát a rothadt hóhajnal
kőre tapasztva. Búcsúzni megyek. Sietek. A rozsdás hótaréjfüles fekete kockák, pókszürke
dobozok, kőgyapjú-mozaik házfalak kettős némaság-csordája közé üllepedett lila
iszonyatlemezek süket vasfényvonalai a villamos-sínek. Sötétzöld hajnalfestékkel
bekent köldöktől-gipszatlaszok, földgömb-mellű ágyéktól-kővénuszok, pókfüstös
gipszgöndör görnyedt Zeuszok, csikóhalfarokként csigásan föltekeredő pikkelyes, gipszköd-
emlős halasszonyszirének, mocsokba-vénült kőkoszorús-fejű gipsz-Afrodite-szegények,
kőizom-kőhát-kőkar-kőnyak-kőmedúzakőfej pénisztelen férfigörnyedések, vígasz-
meztelen, alsótestükkel pókhálós habarcsba-olvadó izmos meztelen kőlányok, kőlegények
tartják roskadozva-roskadatlan a lilamoszatos kapuíveket, balkonokat, teraszokat,
erkélyeket, a dériszony villamosvezetékek hálója fölé csüngő emberi madárfészkeket,
emberi sárcsipke-fecskefészkeket, aranyozott üvegvitrineket, zölden derengő aranyhalfészek
üvegládákat, beüvegezett, ikrafoncsoros kőpáholyokat, rothadó-bőrű tükörszobákat.
Búcsúzni megyek. Sietek. Fut az autó velem. Fut a hajnali városon át. Ez most a
jelen. Ez is történelem. Sárga villamos csörömpöl, kék autóbusz csorgat gomolygó
sötétkék, hasmenés-hígbarna füstfarkat, mintha híg széklete lenne a gépnek, bodros
aranyérduzzanatrepedés vérfolyása lenne a gépnek, elúsznak gyorsan a járművek
csíkozott aranynégyzet ablaksorai, mint mélytengeri hal oldalvonalának virágmintás
világító pontsorai, a taxik világító sárga üvegtéglája szaggatott fényvonalsort
húz a hajnali lilafehérbe, mint világító homlokcsápú bogarak vegyifénnyel
26
izzó széthúzott csáplemez-harmonikája. Valahol harangoznak. Harangoznak a
lila virradásban. Mentőautósziréna. Rendőrautósziréna. Tüzoltóautó-sziréna. Vijjog,
villog, csilingel, sikít, jajong pirosan, kéken, fénykardja vízszintesen körözve forog
pirosan a hajnali lilafeketében, mint helikopter propellerlapátjai, mint egy
vízszintes szélkerék, mintha mohamedán hóhér forgatja körben feje fölött a
pallost, a térdeplő lilahártya elitélt feje fölött a piros fénypallos vértoll-koszorúja.
A narancsszínű szemetesautó fekete vaskezeivel nagy segglikába, farszájába fekete kukát
ürít, ahogy a főtt céklarépából kifűrészelt alkoholista hajnalban fölhajt
egy féldecit. Valahol harangoznak. Fekete hullaszállító autó farol egy döglött
kapu elé. Doboz-ajtaja hátúl kinyílik, ahogy a cserebogár, szarvasbogár,
hőscincér, kőrisbogár fölcsapja páncélos sötét fedőszárnyait, fekete férfiak piszkos
bádogkoporsót húznak ki büdös dobozgyomrából, pléhkoporsóban fekvő lila,
sárgazöld halottak közűl üres koporsót. Szájukban parázsló olcsó cigaretta.
Majd az éjszakai halottat megnézik, meztelenre levetkőztetik, koporsóba teszik.
Majd az éjszakai halottat lehozzák. Véres a halott vénember-csecsemő pénisze,
herezsákja, mint áttetsző eres rózsás vizesdinnye, összegöngyölődött, összegöndörödött
szőrdisznó, sündisznó, tüskésdisznó. A vénasszony ősz hónaljszőre, ágyékszőre
véres. Valahol harangoznak. Miért is harangoznak? Tűzpettyes varangyok
mohón ásítoznak. Billegve, lobogva, csoszogva zuhannak füstös üvegből fújt
galambok a lila sóra. Már reggeli hat óra. Búcsúzni megyek. Sietek.
Fut az autó velem. És fut majd a halottas-autó a halottal. Combjain, derekán
száradt sárga bélsár, hátán, tarkóján lilazöld hullafolt, szőreiben elszáradt ősz
verejték. Már reggeli hat óra. Fut az autó velem. Robogva visz a jelen. Visz
az emberi történelem. Visz a világtörténelem. Visz a lét-történelem. Visz
a búcsú felé, a búcsúzás felé visz a szivárványhártya-átlényegülésben.
Mert átlényegül minden lassan az önismeretben és a virradatban, amely lassan a mélyből
kifele színeződik, mint a halott nemsokára halála után, mint halál után az emberi
holttest, szinesen kifehérűl: viaszos sárga, rózsamárga, zöldarany faggyúfény lesz.
Már hasonlítani kezd a fény a fényhez. A szenvedély a szenvedélyhez. A szenvedés a
szenvedéshez. A halál a halálhoz. A fehér a fehérhez. A mély a mélyhez. A magas a
magashoz. A nehéz fény a nehéz reményhez. A könnyű füst a könnyű fényhez!
Hasonlítani kezd lassan minden önmagához. A fa a fához. A ház a házhoz. Az
áramvezeték az áramvezetékhez. A dolog a tényhez. Elmúlás a lényhez. Létezéshez
a létezhető. Apály a nyálhoz. Szabály a tájhoz. Az emberlényeg tiszta önmagához.
Fut az autó velem az átlényegülésben, robog a gép az éjből-kilátszó egyszerű
megtestesülésben. Hasonlítani kezd a rács a rácshoz. A megvalósulás az elmúláshoz.
Az anyaghoz az anyag. A testhez a test. Minden ami van, most végre lenni kezd.
Minden ami volt, most újra van. Boldog lesz, aki boldoggá tud lenni, aki
a hiányban szárad: újra boldogtalan. Boldogságomat a halál őrzi meg!
A nem-lét vinnyog boldogságomért, mint csontért kutya! Mint szomjas kutya
a jeget nyalja, vinnyogva, könnyezve, nyöszörögve, a befagyott, talpig-jég
vizestálat: ragyogásomra nyöszörögve szárad, nyálas a Megalázó Bánat, nedveimre
27
szomjas, kristály-megmaradásomra folynak szálasan forró, izgatott nyálcsöppjei!
Búcsúzni megyek. Sietek. Fut az autó velem, mint az emberiséggel a történelem.
Mint a történelemmel a világegyetem. Mint világegyetemével a Teljesség!
Mégis, mintha állva lebegnék, mintha meleg üveghólyag-tengeralattjáróban
ülnék, mintha meleg üveghólyag-űrhajóban ülnék, s az lebegne átlátszóan
velem óceán-mélyben, csigás galaxiskalászkévében: világító, foszforeszkáló,
emeletesen fénylő, bóbitalángú, izzó csáplámpás kősárkánylepények, kőlombhalak,
kőcsipkegömblobogások, dülledt, pettyezett, foltos fényfalak úsznának el
forogva, lengve és pörögve védelembuborék-anyaméhem üvegoldalai mellett,
köröttem és fölöttem, mintha égő, izzó, gőzölgő, párolgó, forró, nukleáris, hideg
égitestek, csillagcsóvák, óriáscsillagok, törpecsillagok, csillagikrek, dupla-tűzgolyók
arany-horgoláscsipkezsákjában lebegne élő üvegszívként merengésem:
négyzetsorosan fölaranylik minden kődolog, betondolog, tégladolog könnyen
lebegő ámulásom körűl: aranynégyzetsorok alatt aranynégyzetsorok, arany-
négyzetsorok fölött aranynégyzetsorok, jobbra, balra, lent, fönt, oldalt, közel
és messze, a lámpafénnyel kipirosodó ablakok. Fénykockák, fénypontok, fény-
pettyek, fény-négyzetek, fénytéglák, fénylemezek, fénypillérek, fénydobozok az
olvadva-úszás rózsazöld, rózsasárga, rózsakék, rózsamárga, rózsanarancs oldalain.
Mint a lángoló emberi öröm. Mint a fénylő emberi kín. Gyanú, szenvedés, áhítat,
bűn, bűnbánat, gyűlölet, mohóság, szégyen, bizalom, győzelem, várakozás, hívás,
bánat, megadás, erőszak, hódolat, fölszabadulás, megaláztatás, kínlódás,
szenvedély, ravaszság, ítélet, gyanakvás, bosszú, rablás, fosztogatás, háború és
béke minden fölaranyló ablak. Mint állatok pupillájában a szendergéstelen
csillag. Tehénpupillában, lópupillában, kígyópupillában, krokodiluspupillában,
saspupillában, bagolypupillában, galambpupillában, rozmárpupillában,
medvepupillában, tigrispupillában, csimpánzpupillában, varangypupillában,
hangyászsünpupillában, elefántpupillában, zsiráfpupillában, vizilópupillában.
Minden állatéban. Mint állatok pupillájában a nem-alvadó csillag! Mint
iszonyatóriás haltestek zöldarany-aranyvér-tűzsárga pikkelyei: az üveggel föllángoló
házsorok, izzó haltestpikkelyek tömegdomborulatai között futok, tüskés, enyves,
hártyalegyező világoszöld uszonyok lobobó masszatömege csapkod lebegésüvegemre,
s a megnyílt tér sötétzöld zománcnyálas kopoltyúiból lemezlegyezősugárharmonika
szivacsos lila gombafejhasak tátognak búcsú-hitemre: a mindenség kopoltyú-
páfránybokortüdői. Emberiség, sorsodat ki menti meg? Ki lesz boldogtalan sorsod
boldog újrahívője: emberiség? Búcsúzni megyek. Sietek. Már lóherezöld, már
sötétmályva, már rózsazöld, már kénpiros-sárga, már vízfesték-puhakék
a puha, könnyű, szigorú, barna űrmaszadék, a kettős vasgótika-áramvezeték-
torony, a gyantás hólemezekkel lelakatolt háztető, a bronzgránátot markolva
hajító, szívenlőtt-térdrerogyó, bronzlábszártekercses, bronzsisakos, bronzordító
első világháborús katonaszobor, bronzbajszán zöld lepke, citromlepke,
bronz-szemgolyóin két piros szitakötő. Piros hóvonalak, fehér drótvonalak,
fekete földvonalak. Lilán füstölgő fekete ipari salak havas hegyvidéke.
A gyárkémények gomolygó, bozontos füstmedúza-fején piros rózsakoszorú.
Vörös rózsakoszorú a gyárkémények karcsú deres derekán. Égő, vörös
28
villanykörte-koszorú a gyárkémények csípőjén, homlokán, kék füstfátyol
fején. A deres gyárkémények vörös csillagkoszorúban. Mint kitolt csigaszarvakra
húzott rubintgyűrű, Szaturnuszgyűrű Isten kisujján. Rozsdás vattacsomóhalmaz
csicsereg: verebek. Mint eldobott menstruációs-vatták alvadtvércsomós
fekete rozsdaszikár puhasága: verebek zsibongó szemét-árvasága.
Búcsúzni megyek. Sietek. Mert el kell búcsúzni attól aki elmegy. El az
élőtől, el a halottól. Meg kell csókolni az élőt, a halottat. Mert mi is csak
úgy élhetünk: csók-éhesen! Mi is csak úgy halhatunk: csók-búcsú után!
Búcsúzni megyek. Sietek. Visz a robogás. Erjedő tiszta fényből a holdtalan
szarukopár magasig kapaszkodó könnyű rács tőlem jobbra, balra, mintha
fölfele-tóduló függőleges, merev aranyrács-alagút cellafalak fénylő facettafüggönyei
között lebegnék és szikár a deres téli könnyűség és száraz a fagyott lilasemmiség
vattanyál az ipari dombok búzalevélzöld levelibékabőrére ragadva és a távolság
megalvadt, redős, recés, gyűrött hajnal-alja kénfüstös, szemhéjfestéklilás
s mégis hegyes és szögletes, kockás, palás kristályidomok, összetört piros kréta-
darabok zsíros halmaza, mint lábosban a megfagyott krumplipaprikás, mint
zsírcsipkékkel beszegett piros tégladarabok deres üledék-alvilága, a lábosba-
száradt krumplipaprikás, az esti tányérba alvadt reggeli krumplipaprikás.
Szürke vaskorlátok, négylábon-álló nyulánk száraz leguán-dermedés hidak,
megdermedt csipkés őscement-sárkánygyíkfutás hidak, csuklós, bilincses
fekete gázlómadár-állványlábakon, nandu-lábakon, emu-lábakon kígyózó
ezüstfehér ércalumínium csövek, csőrendszerek, ezüstös bálnatestnél vastagabbak,
hurkosan hernyózó szelvényes, harmonikás bálnacső könyökcsövek lángfehér
szilárd folyása a reggeli tintakék közönyben, piros traverzek, fekete-sárga
darázspotroh-dongagyűrűs gáztartályok, hólyaglégy-vízcsöpplégy kék-zöld pocak-
öves fémballonok, hócsiszolás lila gyíkpikkelyhát háztetők, kék pácban
páros izzásfüggőhíd légi csillehuzalok, görbe, vascsiga-ujjbögyű vaspánt-ujjakon
lógó üres csillék, mint ujjhegyen lógó feketeposztó-kalapok, mint mutatóujj piros
meggörbített hegyén lógó havas fekete vászonsapkák, átvérzett gézcafatok, széttépett
papírvatta-pelenkák, széttépett, tintapecsétes, írásmoha-páfrányos, piroszöld
moszatbálványos itatóspapírdarabok a jeges sínekre, fekete gyomornyál betonutakra,
dérpókháló barna cementfüst növényszárakra, rozsdatölcsérleveles fénybéna
növényromokra szórva. Már világos minden, fénybe bújik a fény, a szines homály
a fény repedéseibe mászik, mint százlábú csíkos, lemezes földrepedésbe,
mint kőrepedésbe barna bogár, nagy sárga kő alá páncélos fedőszárnynélküli
törpe, recés, lóherelevél-alakú hártyaszárnycsonkos bogár. Meghajlanak az elkeskenyedő
homály kitines széthúzott potrohszelvényei, mint a kihúzott harmonika, s a rideg
kitinszelvények közötti könnyebb hártyabélés világos hónaljbőrei kifeszűlnek,
összenyomódnak, mint a szívütés, ahogy a homály a fény repedésén gyorsan
bemászik. Lovasszekér zörög a hóganéjos sárga szomszéd betonúton, csattognak
a ló ezüstsujkoló patái, a ló arca sárgafoltos, mint a farkasméh aranyfoltos
barna páncélsisak-páncélrostély lovagarca. Sötétkék motorbicikli zúg el,
szinte röpülve a fény kemény reggel-gyűrűiben, fekete bőr-görnyedés, piros bukósisak
29
szkafander-fej, mintha katicabogár ülne röpülő kék orrszarvú bogár
karcsú kitin-nyereg nyakában. Búcsúzni megyek. Sietek. Fut az autó velem.
Viszi a sáros jármű búcsú-készülésem. Búcsúvágy-szívverésem embertürelem.
Mert nem mindíg az megy el, aki elmegy, s itthon nem mindíg az marad,
aki itthon marad. És ne a halált várd, de hidd a szerelmet, hidd el magad,
hidd el a másikban megszépülő bizalmad, ne azt szeresd aki búcsú nélkül
elment! Mert a hűség a te igazi hatalmad. Szívem a hűséggel kielégűl.
S összebékülnek a sorsban a sorsok, ha sorsommal a mindenség boldog!
Boldog hűség: búcsúm csókja vagy te! Törvényeid tenyésznek minden énekemben.
Boldog hűség: évmilliárdok valósultak és teljesültek jövetelemben, mert az
én születésem a te hajnalod: este! Mit mondasz nekem téli hajnal, mindenség
sötét véraláfutása téli hajnal, hullafoltos bársonyvizenyő ég, téltakony véres
hulla-orrlika űr, sárga, nedvező vattacsomókkal betömve, mit mondasz
nekem rózsalekvárba mártott téli városi táj, téli ipari vidék, mit mondasz
nekem aranyvéres, varangybőrű téli hajnalhulla-oszlás, aki most búcsúzni megyek?
Előttem az űr parázsrothadása, hamu-pislogása, köröttem jobbra, balra
fénylapok, fénylemezek, fénytéglalapok, fénykockák, fénysávok, fényvonalak, fénytüzek,
csövek, vasak, sínek, kémények, oszlopok, pillérek, ívek, tetők, tartályok, gömbök,
fémhurka-folyók pilléres vázakon a levegőben, mint egy levegőben-kúszó fehér
megfagyott folyam, olyan ez a fehér hernyójelen vastag cső-végtelen, hullaégetés-por.
Búcsúzni megyek. Sietek. Fut az autó velem. Valahol gyársíp szól, valahol harang szól.
Világelmúlás: árnyékom! Gőgödre nem haragszom. Az én hitemre hát mért haragszol?
Elmúlás! Mocskos győzelmedre én nem haragszom. Létezés-mocskaidban is világít az
arcom! Világít, mint a kitüzelő csillag, az erjedő kozmosz-hullaarc nyitott szájának
aranyfoga. Tudom, hogy győzni fog hitem szükséges halálhatalom-győzedelmeden halál!
Tudom. Létem alakod törvénye is, létem léteddel egy-anyag, legyőzlek, gőgödért áldalak!
Boldog testemben még kering a vér, te tudod, miért, és dereng a gyopárkő a szívós hajlatokban.
Dereng, ami él, mint zöld csipkepázsit függvényével a petrezselyemlevél a piros fényhártya
hajnalcsomagokban. Búcsúzni megyek. Sietek. A hosszúkás, függőleges, fektetett, ovális, kerek,
négyzetes, címer-alakú fénytáblák, világosságlemezek mögött, földbesüllyesztett betonalázat
celláiban, dobozaiban, mint villannyal-megvilágított akváriumban úszik, áll, forog, lebeg,
dobog, meztelenűl derengve lobog az ember, a tárgy, a lény, a jelenés, az áhítat, az eszme,
a bűn, a dolog. Mint zöldmoszatos megvilágított akvárium pettyes, csíkos, vonalas, pontozott,
szeplős, sávos, pikkelyszitarács-dudorodás törpe tintagolyó-szemű selyemnyálköpés halai.
30
Haltörpe csillogó pikkelymanók, fényrosta-menyasszonyfátylas, tátogó, fémtubusba-zárt
úszóhólyagok, szálkák, gerincek, gyomrok, májak, ikrák, belek, szivek, húsok. Élő aranyozott diók.
Létüket élni kezdik. Aki most ébredt: gyorsan cselekszik. Szétterpesztett lábbal a fürdő-
kádban állva cimpás szerelemvágatából az éjjeli ondót, a hajnali szagos mézet kimossa,
zuhogó csapnál nyakát, emlőit is mossa meztelenűl, arccsontjáig lila horpadás-ostya
szem-aljjal a fiatalasszony, másutt gyűrt ágyszélen ülve szoptat a másik asszony,
tejét feji, jobb hüvelykujjával, s mutatóujjával melle csücskét, az eres piros kúpot
nyomkodja, pumpálja, s cérnázó, vékony tej-tejút lövell forrón a tátott csecsemőszájba,
mint testébe éjjel a férfisperma forró korbács-ága, kása-kévéje, bömböl a kisóvodás,
nem tudja a piros harisnyanadrágot fölhúzni, ül kis trikóbugyiban sírva a földön,
az öregember klozeton ül letolt nadrágban, nyitott pizsamakabátban, mint egy deres
kos mellkasa ezüstdomb öreg szőrei, a rabok vigyázzban állnak a vashídfolyosókon
a cellaajtók előtt a börtönökben, ketyegnek a gázórák, a villanyórák vízszintes fehér
fogazatcsipke-szegésű áram-mérő kerekei gyorsan forognak, az iskolás anyjától
pénzt kér, hátára veszi a vizihulladagadt zöld iskolatáskát, mint elnyomott egy
idegen országot, a katonák már megágyaztak a laktanyákban, a mulatók, bárok bezártak,
a kurvák hazamennek az utcáról, a bárokból, mulatókból, eszpresszókból, kocsmákból,
szállodákból, a vasúti pályaudvarok éttermeiből, a stricik a kurva-pénzt számolják,
blattolnak még egy kártyakört, a homoszexuálisok csüggedten lődörögnek a gőzfürdők
forróköd akropoliszlépcsőzet-tetején, lesnek köténytelen-meztelenűl, vérhiénák,
luesz-sakálok, várják, hogy térdenálljon előttük a másik, vagy egy meztelen-görnyedő
mögé álljanak merev hivalkodással, vagy hogy asszonyok lehessenek végre segglikukkal,
a gyárakban már a gépeket sárga olajjal lemosták, a gyárakban már fölsöpörtek,
elhallgattak az éjszakai gyári tücskök, elhervadt, elhamvadt, összeroskadt, széttört
cirpelés-galaxisuk, combbelső-ráspoly, szárnyér-recefűrész hangszervük lila-eres
hártyatokba csomagolva, a gyárakban a vigonygépek bőrnyergeit már nehéz barna
olajjal lemosták, olajosvödörbe mártva az öleléskazal vattacsomót, aztán a bőr-
vályúszőnyeg hengerlemezekre csavarva a sárga olajat a fényes, iszamos, sárga
vattából, mintha fölmosórongyot csavar ki két kézzel az asszony, a vágányok
közűl kis söprűvel, olajrongyturbános bottal a váltókat tisztogatják a váltóőrök, mint
vattabuzogányos gyufaszállal füljárat zsírját,
újságot hord ki az egyetemista, a boltok tündéranya-szeme világít, fehér tejesautókról,
fehér kenyeresautókról dobálják a piros, zöld, narancssárga rácsos műanyag-
dobozokat, tejjel, kenyérrel, ásítoznak a villamosvezetők, autóbuszvezetők
a havas végállomásokon, kezükben kékzománc teásbögre, kezüket keresztben oldalukhoz
csapják, mintha átlátszó lengés-keresztre szögeznék önmagukat, cigarettázva
ácsorognak a századvégi reggel fagyra-dobott, összetört üvegdeszkái, üveglemez-
taréjcsordái között a hullaviola taxisok, telefonvezetékszerelők, gázosok, kamionosok,
vízműmunkások, taxinagy piros deszkaspulnik kék kábeltekercshengerei a létkopár tél
31
hulla-szemhéjain, fekete gázvezetékcsövek mellett óriás sárga, acéllemezfésű kopoltyús lüktető
kompresszor-gépek zörögnek. S a temetetlen halottak jégvirágos fagypára szemmel nézik a
lilazöld hullacsöndet a temetők halottas-raktáraiban, egymás mellett a szines ládákban sorban,
mint a megölt gondolatok, s a kórházakban a betegeket lavórból szivaccsal lemossák,
a homlokot, a füleket, a fülhónaljat, a halántékokat, az orrot, az ajkat, az állat, a gégét, a
nyakat, a mellkast, a hónaljakat, a hátat, a péniszt, a vaginát, a combokat, térdeket, lábszárakat,
térdhónaljakat, lábakat, lábujjakat, karokat, kezeket, a beteg öregasszonyokat lassan
megfésülik, kihúzva ülepük alól a szaros, húgyos zöld gumipelenkát, lemosva alsó
testük haldoklás-szennyét, a szülészek az éjszakai fehér nadrágot leveszik, feleségüknek
hazatelefonálnak, nagy pocakkal, mint a kétlábon-járó gömbdarazsak pisilni, fogat
mosni mennek a várandós szülőnők, az inkubátorokban lila infralámpafény
csókol kénsárga, befáslizott-köldökű, névvel-beírt ragasztószalagcsuklóbilincses
meztelen újszülötteket, van, aki lila hüvelykujját szopja, mint boldog cuclit,
s odalent az alagsorban a boncmesterek előkészítik a halottat, kihúzzák a sínen-
csúszó gumikerekes bádogtepsit a hűtő-hullaszekrénysejtcellából, a darázs-színű,
dongószínű, zománcos-lakkos kék-zöld hullalégy-színű hullák arcáról a fehér lepedőt lehúzzák,
a hullákat derékig kitakarják, a lila hullavak, hullaviolasüket hullákat talpukig
kitakarják, mint a csillagokat az este, nyaktól bokáig zöld gumikötényben az elektromos
fényben ázó boncmesterek, a boncmesterek a hullákat átölelik, fölnyalábolják a
halottat, mint a fáról-levett Jézuskrisztust aki sírjához vitte, a slag-vízzel
lemosott boncasztalra teszik a halottakat a boncmesterek, szájukban égő cigaretta.
A kórboncnok kis gépfűrésszel emberkoponyát fűrészel, a szülészorvos nagy nikkel-
szülészollóval asszonygátat vág szét az űrtág vagina s az ánuszlik barna pirosbélésű rózsája között,
kezére vér fröccsen, arcára vér fröccsen mindegyiknek, hideg hullavizenyő, forró,
asszonyvizelet. Az újszülöttről a csap alatt a vért, zsírt, ürüléket, vizeletet lemossák,
a sírásók most kezdik ásni a sírt, fagyott földet csákányoznak lila kezekkel.
Így él az ember. Így hal az ember. Ez az emberi rész a végtelenből. Ez az emberi
rész a létezés-örökből. Ez mind a múlandó! Ezt mondod halandó: ember-énekeddel.
Mert elmondásra vágyódik a Minden. Kimondásra vágyik a múlandó, hiszen
a halandó épp azért halandó, halandóságával azért maradandó, mert sorssal-
halandó létének bizalmát mindenség-szavával gyönyörrel kimondja!
Búcsúzni megyek. Sietek. Fut az autó velem. Fut a reggel-láng külvároson át,
fut a külváros-utáni falun át. Krétából-horgolt könnyű tiszta fák, lilán, feketén
ugató kutyák, pirosbiciklis, sárga gyékényputtonyos, fekete gyapjúvállkendős piros
kofák mellett fut az autó velem. Az autóüveg-ablaktörlő gumilap-kefe, a
két fekete lemezcsáp kotorva jobbra-balra jár, csuklóból mozgatva a sárszeplős
ablaküvegen. Néha foltos, ragyás varangybőr az ablaküveg. Nevet mellettem
az autóvezető, cigarettája, mint egy fehérszárú puha csillag: piros köldökpontot
32
éget a kocsibelső hártyamelegére. Bajszában mocorgó fénymorzsák, arany-árnyak,
szájában apró füstölgő pipacs. A faluban otthon ilyenkor már kiganéztak, villával,
tragaccsal vitték ki a trágyadombra a tehénszart, a lószart, az isten fülzsírja
szagú állati ürüléket, disznóknak moslékot vittek, kézzel kavarva el a
forró zsírosvizes vödörben a korpát, esti maradékot adtak a kutyának a
faluban, ahol születtem. Megfejték a tehenet, a juhokat, a kecskét, a
láncos kerekeskútból gőzölgő vizet húztak, parázsra venyigét tettek gyors tördeléssel.
Törtük a pázsitrügy-orros, gyapot őzorros barna venyigét, mint a sátán az embercsontokat.
Búcsúzni megyek. Sietek. Kell a búcsú, mint az élet, s a halál. A búcsúról sose késs el!
Míg bírod öleléssel. Míg bírod szenvedéssel. Míg bírod balga béna boldog büntetéssel.
Míg bírod megadással, könnyű búcsú-csókkal, nehéz búcsú-csókkal, visszajössz-reménnyel,
vissza-sose-jössz halállal, már-nem-vagy megadással, nem-lehetsz irgalommal.
halálhű-szorgalommal, menj-maradj-ne maradj-menj halottcsók-árulással, boldog
fölszabadulással. Gyémántló gyapotpillanat sugármezők, hurkásan egymásra-rakott
rózsamárga-redők, arannyal kikeményített páraszitalepedők torlaszai, táblái, merev
rácsozatlobogás semmi-anyagai az apró hóvak háztetők fölött, messze előttem. Sűrű fehér
ikrás mézben szendereg a fa, a város-széli sárga vályogtörpe ház, a hullaarc-hullám-mező,
a tiszta föld. Szivárványszínű anyagtalanság-anyagfalak, cellásan lehulló lilasárga
ködparázs-sóhajlemezek közt a városvégi havas pici házak piros pettyekkel szétszórva és
piros kupacban, mint lisztharmatos hátú dermedt bogarak, fehér viaszborítás-hátú néma
bogarak, mint amikor az átlátszó folyékony forró gyertyaviasz fehér homályburokként
bőrléces-bőrbarázdás piros ujjhegyedre szárad, a piros bogárlapulás fehér viaszsóhaj-
burkolatban, s hajlékonyan, vékonyan, bajszosan, mégis szögletesen, csuklósan
mereven mozog, a szilárd keményfüst, mint egy fekete-fehércsíkos hőscincér, aranyzöld
kőrisbogár, piros arcpettyes, kék mellkaspettyes, arany szemuborkapettyes zöld sáska
ízelt, vagy rugócső, kitingyökérszőr csápja. A gyerekek most mennek iskolába, az óvodásokat
óvodába viszik, a bölcsődéseket bölcsödébe. Tojást sütnek, inget, bugyit, melltartót,
selyemharisnyát mosnak a csapnál a munkás-szállásokon, leányszállásokon,
vihogva mesélik kit döntöttek hanyatt, kit tömtek meg hátulról, állva, s hányszor
hányt éjjel a fölcsinált, sisteregnek, horkolnak az
éjjeli műszakosok, üvegből sört isznak, üvegből bort isznak fejüket hátukig hátra-
döntve, mint a kardnyelők, s a zöld palack, mint ejakuáló merev homoszexuális
fallosz piros és fekete kezükben. Fehérlakk vasdoboz: nyitott far-ajtajú hentesautó
áll a külvárosi hentesbolt előtt, az autó véres és szürke alumíniumdoboz-belsejében
hajlékonyan és fagyottan egymásra dobálva a félbevágott tehenek, félbevágott
disznók, fagyott, palás, sötétbíbor, hártyalila, holdszalonna-sárga, fehér-félseggű,
fehérfarkincás, fagyott főtt céklarépa-lemezréteges, lila céklarépa-évgyűrűs, bordás,
33
faggyúköteg fagycsipkecicomás Rembrandt-varázs az autóbelső fagy-nyálkás
doboz-ürege, mint egy fehércápa-gyomor, aminek belsejében kettéharapott tonhalak,
pettyescápák, tigriscápák, delfinek, pikkelyes hableányok, holdszájas fagyott lila
rózsaszivacsgomb disznóorrok, lapos hús-szivacs zsebóra-orrú kettéhasított
szirének, s a kopasz disznófejek szemhéja lecsukva, s véresek a halálszőke
hosszú disznószempillák. S az autóban egy munkás áll véres sárga viaszvászon-kötényben,
mint hullateremben a boncmester, s az autó előtt szakállas munkás áll, véres
Brutus, jobb vállán véres lepedő, s a lepedő befödve mellkasát, ágyékát,
térdeit, vérfoltosan elől a földig ér, s hátán mint ókori római, véres redős lepelruha
fodrosan lezuhogva a földig, hátát, tomporát véresen befödve. S fagyott lila
félmarhákat, fagyott vörös féldisznókat dob jobb vállára a fönti másik,
s a bíbor állatfeleket a boltba viszi. Csüng elől a hús, csüng hátúl a hús,
elől a faszáig, hátút segglikáig, mintha véres félholdat cipelne nyögve mítoszi
éj-fiú, elől az állatorr a cipőig, hátúl az állatlábak a csípőig, s a leborotvált
disznó rózsafehér bőre pórusos viasz-istenfél hátabőre, farsonkabőre. Az új anya
alszik, álmában nyöszörög, köldökig érő rövid inge alatt összevarrt szülőtest-
repedéséből
lassú vizenyős vér szivárog a hüvely-nyereg vattára, a gyűrt lepedőre, nyöszörög,
kaparász, forgácsos, szilárdpuha
sárga testhabot préselnek potrohtest-szelvényei, szelvényhártyanyílásai, mint a fordított
üvegpohár alá zárt sárga-feketecsíkos, sárga-fekete szívmintás, mályvafoltos, pettyes,
barna fürkészdarázs, az újszülött sír, obégat, jajgat, vagy alszik, nagy fekete szempilláin
csillagok, könnyek, az új halott lassan kihűl, fekszik lepedővel letakarva az ágyon,
vagy a földön, a vászonlap testére horpad, orrhegye, pénisze a vásznat kúposan
kinyomja, a test alsó részeibe száll alá vére a halottnak, s háta, nyaka, combalja,
ülepe, lábszár-hátalja zöld varangyfoltos, lila hipermangán-pácos, savósodik aki volt.
Az újszülött külvilág-vak szemében aranypontok, az új halottban lila virágmező a hullafolt.
Búcsúzni megyek. Sietek. Már csak a sík ragyogás előttem, a síktiszta vízszintes kármin
lobogás, harmonikásan, szelvényesen hullva és dőlve lehajló veszteségszeplős merengéstejüveg-
lemezek szederjes mohaláz-küllőlapjai derengnek, mint egy sárga papírhártya-lampion széthúzott
izzásköd cikkelyei, mint egy kinyílt fehér virág hátrahajló borzas szirmai, kinyitott páratoll-legyező
a lombterebély gyöngyláz-iszonyat a síklap vérvonala fölött, előttem, a legyezőtoll-lapok közötti
sárga selyemhártya, mint a szőke szöcske csévés arany potrohlemezei közti vékony áttetsző selyemlélegzet kék
összekötő hártya, s lüktetve lélegzenek az összekötő selyempapír hártyacikkelyek, fehérmerengő
34
álomkupolák, ablaktalan üresség-szobák sejtelem-márvány falain, mint piros-szöszös
vastag sárga itatóspapíron szétfröccsent, lombos, csomós, csőrös, fekete pikkelylábszárú, fekete
írásminta szaggatott-vonal csillagképletek: a lengés fehér cérnáira akasztott néma varjak,
a csöndre szívódott fémesen-gubbasztó varjú-hallgatások. Mint vízimalomkerék zöld
mohanyálas lapátjai moszatenyvesen és gyémántosan forognak a fagyfény halandóság-ítélet
űrlapátjai, lapos testükre a halhatatlan könnyű anyag zuhog, csikorgása, jajgatása,
sírása, zokogása, tengelyforgás-nyikorgása, lélek-ítéletzuhogása nincs a csöndnek,
keréknek, forgató kozmikus anyagnak. Búcsúzni megyek. Sietek. A búcsú is kell
nekem, nemcsak a megmaradás. Mert búcsúzásom, mint a hajnal-ablak, tiszta szép
arany-négyzete: hűségem virága! Csókommal hajlik a búcsú aranyága, aranygyümölcse
csókom búcsúzása, csókom árnya lila párapalást, kék pázsitpajzs, zöldezüst lapos
csipke-esernyő. A búcsú is kell nekem, nemcsak az emlék zilált ziháló ködzászlói
szememben, nemcsak a szines ásvány tűi, tüskéi, élei, szögei, szilánkos halmazai
szemedben, nemcsak az elhallgatott béna vígasz-üzenet, nemcsak az a messzi
szívdobogás, amit csak agyam hall, amire fülem süket, hiába szorítom borzas és
kopár földrészek mellkasára fülemet, óceánok hullámzó zöld hátára hiába nyomom
szív-hallgató fülem, éhes dobhártyámon nem kopog a messzi-messzi szív
digitális ember-ütése, mint kisdob feszes szamárbőrén a boldog ítélet dobverője.
A búcsú is kell nekem. Az az utolsó intés előtti csók, az utolsó ölelés, a könnyű ölelés kék
kegyetlen szívdöfése, az ölelés hosszú kristálykése a szivhúsban, a késkegyelem hosszú
ölelése, mielőtt elmegy még a búcsúzó, megy görnyedt lomha háttal, s megfordul még
a búcsú-kapuban, megfordul tétován s int fölemelt lassú kezével, mosolyogva
visszaint még, mintha már a sírból intene, sugárzó kripta-ajtóból a búcsú után
még, s aztán csak vállai, tarkója, háta, sűrű selyemkoszorú barna tarkófürtjei,
s a fürtös barna selyemfélhold tarkókoszorú fölött a fényes sárga gömb: lombfosztott
sima, kékeres, rózsasárga koponyabőre. Mint aranyozott templomtoronybuborék,
mint aranyhártya merev félgömb-sisak. Aranypapír sábeszdekni. Aztán már csak a másvilág bejárat-üresség,
a hiányban fogyatkozó esték, fölbontatlan zöld borosüvegen vattás sűrű por-bevonat,
mint testre-tapadt szürke vastag itatóspapír-ing. Mint penészbőr embercsontvázon.
Búcsúzni megyek. Sietek. A búcsú is kell nekem. A búcsú-csók. A búcsú-ölelés. Nem
él, aki búcsúzni nem tud, aki búcsúzni nem tud, az halott. Az élőé a búcsú, a
halál a halottak búcsútlan vaskos viaszfos-hallgatása. Halottak dülledt véres
szemgolyója, amelyben megnyílnak az erek, s szétmásznak az eltaknyosodó üveghúsban,
mint a piros rákok, nagy bajszú languszták, nagybajszú homárok, szétmásznak pihésen,
szöszösen, szőrösen, bolyhosan, pihelángpáfránytollasan, moszatosan, mohásan, s piciny
buborék-szökőkutakkal csápozva füstölnek az írisz borostyánpettyei, türkizpontjai, mint
35
a szódavíz pezsgő buborékcérnalánca. Halottak gálickék medúzahólyagszeme
a létből-kiálló nem-búcsúzás! Holtak kezéről lehúzott arany-karikagyűrű a
nem-búcsúzás, halottak zöld keze-körme, halottak lila lába-körme, kiálló sárga
márványbütyök ádámcsutkán aranyló hosszú piheszőr, ritka halott asszonyszakáll,
aranypókláb-asszonybajusz hulla-asszony zöld savónyereg orrlikai alatt, a nyereg-
üstben lila gyémántpók árnylapulások. A nem-búcsú vörös róka-settenkedés.
A nem-búcsú indigó csókák gatyás lábütése alkonyi hóban. A nem-búcsú, mint
a visszafelé járó óra: vissza-idő, hátra-idő. A nem-búcsú meglőtt szarvasok véres
vánszorgása havas üvegerdőben, üvegcsipkekastély-erdőben seblázas szarvasok
tántorgó némasága, meglőtt szarvasok tüdőgyulladása a nem-búcsú. Veréb-lihegés.
Búcsúzni megyek. Sietek. Fut az autó velem. Lassan meg is áll. Már látom a reggeli
búcsú-házat, már mindenség-tág pupillámba ér deres üvegtetőivel, cellás, sejtes, pikkelyes,
lemezes deres üvegtornyaival, deres lámpáival, deres síklapjaival a repülőtér. Zúzmarás,
deres zöld pázsitnégyzetek, deres, zúzmarás szürke beton-négyzetek, betonrácsok, betonszalagok,
földreterített betonlegyezők, fehér betonkorongok és pirosra-sárgára-csíkozott ellapúlt
betonpotrohok, mint füzetbe-préselt száraz csíkos darazsak sárga-bíbor szalaggyűrűs lapos
csévepotroha, földet behéjazó betonhártya tojásfalak, narancsgyűrűs szétcsillagzó
betonsugarak csúsznak kristályfém-feketeprém pupillámba. Egyetlen kék vízcsöpp
a deres szikár betonszürkeség síklapjain rezgő teljes ég. S mint fagyott vízcsöppben a
mikroszkóp alatt a mikróbák, egysejtű lények, kettős bajuszpotrohú dupla pihelegyező-szárnyúak,
hártyavitorlás orsóállatok, rákocska-pajzslángok, merev dongasor-életkeresztek, üvegrózsa-
feszület-szerkezetek, fénysarló-üvegkaszabolások, farszakállas kristálypont-felhőrácsok:
ifjúságom vágy-szerkezetei: repülőgépek. Karcsú üvegszúnyogok, pettyes szúnyoglábúak,
törpe csapottvállúak, holdnagy gumikerék-orsósor-patájú levegőlovak, hengeres,
hosszú szárnyas fémszivarok a csönd fagykék fogsorai közé dugva! Ó, ifjúság,
jaj, ifjúság, jaj, ifjúság, ó, ifjúság! Ó, ifjúságom vágyvarázs-reménye: repülőgép!
Varázsvilágom emberi reménycsillaga: repülőgép! Fölvágyódás gépcsillag: repülőgép! Ó, te a
kivágyódás emberi motorcsillaga: repülőgép! Emberi kiszakadáscsillag! Dübörgő emberi
fölsuhanáscsillag! Hódításcsillag ragyogásálomhitvarázslat: repülőgép! Kiszakadáscsillag!
Gépzene csillagbizonyosság! Géptudat csillagtűzfutás! Gépjövő csillagbódulat! Sorscsillag-
géperő! Ragyogástudat-csillaghódolat! Emberi égitest csillagöntudat! Csillagcsodaláng!
Égi úszás-égi cikkanás-égi lebegés-égi rohanás-égi szirompára-égi fémárny-
égi dörmögés-égi kakasszó-égi fémgyertyaláng-égi menedékcsillag: repülőgép!
36
Nem tőled jöttem búcsúzni én, nem tőled jöttem búcsúzni már: csillagvágyakozásom,
nem tőled búcsúzni én: csillaghit-ifjúságom. Tőled még akkor sem búcsúzom,
ha csontvázam majd az eljövendő ősidőbe szárad! Most még csak tőlem
búcsúzik a század. A század, melyet létemmel benőttem én, mint asszonytestet
a megfoganás, az emberré megvalósulás, mint asszonytestet az emberi testté szétosztódó csíra, mint szűk
asszonytestet a magzatvízben növekedő gyermek, a rózsaszivacsfelhő-méhlepény
alatt köldökzsinóron lebegve a burkolathólyagban növekedve, hogy az asszonyidő
szívét, máját, veséit, gyomrát, tüdejét nyomja már növekedésem, a testem,
nyomja a vizelettel telt forró asszonyhúgyhólyagot, a bebőrözött nyálkahártya-
húgytojást, s a századnak boldog vizelési ingere van, boldogtalan hányingere
van. Mit szülsz velem az új évezredbe, huszadik század? Mit szülsz velem:
életet, vagy halált? Mit szülsz velem? Veled lázadtam: repülőgép! És boldog,
aki lázad! Boldog, aki lázadni mer. Aki lázadni mer: azé a történelem!
Búcsúzni jöttem! Ó, nem tőled búcsúzom én csillagjövendő-hitű ifjúságom!
Nem tőled búcsúzom én: költészet, repülőgép, ifjúság! Nem tőled búcsúzom!
Nem tőled búcsúzom űrbe-nyilalló zárt gépi láng, vágyvarázs, remény, ifjúság!
Nem tőled: vágyam tündérmezeje, minden messziség. Nem tőled harmat-boldog ég,
létfekete űr, csillagtársulás-magányszerkezetek téridő-világvanvirágzáshomálya!
Aki ott merengsz bonyolúlt-tiszta költő-szívemben, s akinek bonyolúlt-tiszta
tényében én merengek, sírom, akit én szültem, hogy majd tartamaidba temessem
a testem, sírod, akit te szültél, hogy általad, mert anyagoddal lehessen, aki elől
te nem menekültél, mert egymás eleven ketrecei vagyunk mi, ketrec ketrecbe
szövődve, negatív-pozitív ketrecek, egymás tölteléke és hiánya, egymásba keveredve
mindörökké, szétbomolva is szétbonthatatlanúl! Itt az se hal meg aki öl,
s azt se ölték meg aki meghalt. Az emberanyag csillag, s csillaganyag embertestem.
S az sem halt meg, akit megöltek. Minden él. A bűnös az aki magát az anyagba nem fordítja vissza.
Az a bűnös aki a mindenséget magánynak hiszi! Akinek mosolya, mint szikrázó kopár
sószikla hegyek. Akinek száraz derengő sósziklabarlang embermagánya, s sókristályfehér
hullamosolyát nem csíkozzák gőzölgő puha véroszlopárnyak. Aki azt hiszi: amit
sejtelemgörbületével mindenségdolgosan kimond a fény: a nincsen-remény! Pedig a
van-remény a fény dologi létbizalma. Az ember a mindenség egyik hatalma, s a mindenség
az ember szívbőre, fitymabőre, szemgolyó-látása, szemgolyótudása. Az emberrel lát a
mindenség őskezdet-tartályaiba vissza, s a mindenség az emberrel a zárt-idejű befejezhetetlen
jövőbe néz. Nehéz, sűrű, tiszta megvalósulásméz a világegyetem-csillagösszesség egyszerű
fénye, szines gömblángja, füzéres, felhős derengésreménye. Akár a hit tápláló sűrű szavaimban.
Legyen tiéd amim van emberidő, mindenség-idő: szó, öröm, szánalom, szégyen,
megmaradáshit, remény-szigorúság, szomorúság kristályrácsa, vígasznövényzet,
37
pirosan éneklő árny-madár. Búcsúzni megyek. Búcsúmra vár, aki elmegy. Csókomra
aki messzire indul. Aki most menni készűl messze útra megy. Aki most elmegy hosszú
éjre vár. Aki most elmegy: maradna még. Aki most elmegy menne már. Menne már gépébe
kötözve ágyéka fölött fémcsatos szürke hevederrel, a sziszegő szilárd dübörgésben ülve,
kinézve merengve a kettős-falu ovális üvegablakon, míg feje fölött a recés csavar-
emlőgombú fémcsöcs sisteregve és tűsugár-sziszegéssel lő fején-szétporladó levegő-
jégrudat a kopasz fényes koponyagömbre, s egy vízszínű műanyagpohárból jeges whyskit
iszogat, s egyszerre összevissza mindenfélére gondol: feleségre, gyerekre, történelemre,
unokákra, hogy mit visz szivében, s mit hagyott sorsa mögött hátra, testvérre, anyjára,
alig-jóbarátra, a cédulákra, a nyári hegyen a nyári faházra, a téli hegyen a téli faházra,
holtakra, rokonokra, fegyverre, ifjúságra, az emberre, s az ember fiára, temetésre,
szívinfarktusra, műtéti méh-kiirtásra, szívműtétre, az emlők alatt a halványlila
sebheggedéspáfrány-mentezsinórozásra, a kéttokú finom forradásfésűre a szűz mellek
alatt a mellkason, emlőktől köldökig sokágú feszületre: a vágásforradás tüdőrózsaszín
kettős keresztrácsra, a várandós lányra, a várandós asszonyra, a pocakos kisanyára,
aki gyereket vár, s hasa mint egy óriás eres szappanbuborék, s benne a gyermek farral
a vaginanyílás felé, mint egy összegöndörödött csikóhal, az állomásra és az áldomásra,
a másik földrész betonüvegmárvány tűkristály-sündisznó városára, amely hisz újkori,
mint megkövesedett ősföldkori páfrányerdő, gigászi üvegsündisznó-embertúlvilág.
Aki most elmegy, maradna mindörökre. Toporog, egyik lábáról a másikra áll, tipegve
előre jár, tipegve hátrafele jár, apró cik-cakkokat tipeg topogva, ágaskodva
néz, mint egy nyugtalan, kíváncsi, gyanakvó madár, fején apósa apró szőrgyűrűs,
szőrcsigaház-halmazos barna báránybunda-kucsmája, kék szemében száraz forgácsos
lángok. Mint a virágsírban fekvő kifestett, lakkozott fénylő halott gipsz-Krisztus
körül az ezer fehér-bordás gyertyaszárú könny-erdő sercegő füstös lángjai. Csillaghálóval
leterített ibolyadomb. Ibolyás halom aranypalásttal leöntve. Aki most elmegy: nem
is menne el már, maradna mindörökre. Aki most elmegy, sietve menne már. Aki
most elmegy ott áll a reggeli üvegzsivajban, fekete gumikerekes fémrácskosár-
mellputtonyú, foggantyús csomagtolókocsik, bőröndök, táskák, spárgával átkötött
nagy, téglaszínű és tökfőzelékszínű papírládák, keménypapír-dobozok piramisai,
szatyrok, a cementpadló fekete virágain tottyadva dülledő tarisznyák, hátizsákok
között, dagadt zöld varangyok a tarisznyák, hátizsákok, áll a zajhalmazban, áll a
zsivajgás-üvegházban aki most elmegy, s mosolya gyűrt sárga viasz. Mosolya redős
bocsánatkérő viaszálarc-vígasz. Embercsoportok, ásítások, búcsúszeretkezés virradatok.
Nők, férfiak, gyermekek, öregek, félkorúak, fiatalok. A jegykezelő pultok elektrónikus
feketearcú mérlegei, a fekete mérleghomlokok üveglapjai alatt zöld számsorok, zöld
számok parázslanak mint a zöldsáska merev zöld gyémántfoszfortojás-szeme. Egyhelyben
görgő fémhengersorok, nyikorogva csúszó fekete gumiszalagok: csomagnyelő, bőröndsűllyesztő
38
folyékony fekete nyelvek zörögve, recsegve lefetyelnek. Jegykezelő kisasszonyok,
vámosok. Csattogva, pörögve billegnek, billentyűzve tekerednek, mint forgó fekete
zongorabillentyűsor, mint hosszú hengerre szerelt apró fekete fémnyelvek vízszintes zizegő
pikkelylobogása: a járatjelző fekete elektromos táblák változásfordulatai.
S mint legyek, tücskök, szöcskék, sáskák, lepkék, s más bogarak, rovarok homlokszemei,
pontszemei, homloklemez-pontszemdudorai villognak jobbra-balra, villognak zölden,
villognak pirosan a járatjelző elektrónikus fekete táblák kétszer kettős villanykörte-
rügyei, a függőleges fekete síklapok homlokbuborékai, pirosan, zölden az üveghólyagok,
a lefele kettős üvegpontok között csúszik jobbra-balra a fény, a zöld, a piros, mintha
fénytolózár csapját húzná valaki jobbra-balra, csúszkál a fényrigli szinesen hadarva
az indulást, az érkezést, a beszállást, a várakozást, hátúlról zörögve előrecsusszanó
fehér betüsorok, járat-számsorok, járat-idő számmutatók ketyegnek zakatolva,
mintha egy feketepikkelyű pléh-sárkány hemperegne forogva fekete sziklán, s a fekete
pikkelytollak alól villogna ki a hengeres pléhzászló-sárkány fehér hónalja-bőre. Aki
most elmegy nem néz az időre. Én nézem őt, ahogy a történelem a megvalósulás-időt,
ahogy a világanyag a vágyából-született dolgokat, tényeket, alakzatokat, jelentéseket és
jelenségeket. Ahogy az időt a gyermek, idő a történelmet. Az itt maradó azt aki elmegy.
Az a nemzőtest akarta őt is a spermalövellő ziháló szerelemben, az a fiatal ismeretlen
asszonyvagina akarta őt is a befogadó boldog gyűlöletben, őt is ők akarták, akik lucskos
ágyékcsókkal akartak engem, az az anyatest hordta ki őt is, az az isten-vágya
tág asszonyhüvely lökte ki rángva az őszi világra, az a gyötrelmes sovány igen-nem,
aki engem. Aki most elmegy azt az emlőt szopta amit én is szoptam. Azt az
emlőt csámcsogta csobogva, amit én is rágtam, kopasz kis inyemmel ettem, rágicsáltam,
patkósan haraptam, hogy az emlőbimbó körűl a barnabársony mályva barna
pázsitszemcsés anyagába körben, mint lila vályú-gyűrű vésődött az ínyek nyoma.
A mohóság élet-Saturnus-gyűrűje a habos emlőcsúcson. S a bársonymályva szöszös
barna levelén a szemcseszőnyeg, mint a házilégy barna dülledt gesztenyegolyó szemének
ötezer pázsitpontja, domború barna gyöngypázsitszőnyeg-sipkája, összetett barna szikrázó
pontgolyó-sisakja. Dagadt barna pázsitgolyó-facettahálócsillag. Cigarettázom. Nézem
aki elmegy. Búcsúzni jöttem. Nehéz búcsú-csókra. Búcsúzni jöttem, nem
szabad sietni. Aki most elmegy hosszú útra készűl. Nézi feleségét, nézi fiát. Kék szemében
a fekete pupilla, mint kerek Afrika úszik. Mint Ausztrália éjszakája könnyű
kék óceánban. Tág pupillájában hosszúszőrű fehér angóranyulak ülnek. Nagybundás
angóranyulak mozgatják rózsaszín orrukat, piros orrlikaikat a pupillákban.
Pupillájában ezüstpettyes szelíd őzhímek legelésznek. Pupillájában lassú foltos
szalamandra-gyíkok lihegnek. Pupillájában foltos gekkók tapadnak lencsés
39
üvegkezekkel a szembelső eréhez, mint rubintősz faághoz. Pupillájában fölfújt-
tollú örvös galambok tolonganak hemzsegve, merev üveg-ribizlibogyó szemekkel.
Pupillájában aranycsíkos darázshasú zebracsikók futnak dübörögve. Pupillájában
néma barna-mozaik h-betű zsiráfok rohannak az aranyköldök hold felé.
Pupillájában sárga selyemfelhő teve áll babérfa csipkés kemény zöld lombját legelve.
Pupillájában merev növényi hernyó zöld kaktuszsivatag, gyémánttűk milliárdja.
Pupillájában egy lánchoz-kötött feketefoltos fehér kutya sír. Pupillájában sárga
bárányok heverésznek, mint Jézus fekete szivén. Pupillájában Halottak-napja esti
temető százezer égő gyertyája ropog. Pupillájában elszáradt medúzák, senyvedő
tengeri csillagok, redős, szines, habos tengerpart-homok, átlátszó apró rákok mászkálnak
gyöngyház lepedőn. Pupillájában fekete mágneskorong, kazlasan testére szívta a
csillagokat. Pupillája csillagtű-mágneskazal. Lángoló aranytűkazal-világegyetem.
Cigarettámat eltaposom. Búcsúzni jöttem. Minek a búcsú? A búcsú nem elég!
Szólnék, nem szólok. Menj fiú, mondanám, menj, maradj, menj, gyere, menj, várlak.
Nézem, ahogy visszaint nevetve. Ó, látlak-e még? Mondd fiú, látlak-e még?
Haldokló apám a konyhában ült a dunyhás ágyban. Vezényelt fehér ingben, hosszú
kezével intve lobogva. Halálodban apám mért hánytad a vért? Kezeddel mért kaszaboltál?
Most már csont vagy. Én is az leszek majd. Csontodból tiszta csont a földben. Sárga tiszta csont.
Életünkért apám nem a halál a bosszú. Halálunkért az élet a bosszú. Sorsunkért mért
kellene apám a gyűlölet, a bosszú?
Az a dörgő kis ceruzavonal az égen, az a dörgő grafitvonal, az az elpárolgó szürke grafitpont!
(1985)
40
Fájdalomüveg
Testem fájdalomüveg. Fájdalomüveg a testem. Puha vonalak, huzalok, drótok, spárgák,
göbök, csomók, golyók, szálkák, lécdarabok, gombok, rudak, töviságak, kések, csalánlevelek,
süppedt száraz lázak üvegrácsrendszere testemben a csontváz, csontvázamon a hús, híg
hártyák, aszály-szünetek, savóháromszög-fájdalomkévék, apadás-kocsonyaszilánkok,
szitás nedvességhomályok, égésüveg kötéltekercsek és izzáslatyak láncköteg-hajláshiányok
szövetségmagánya létezésem teste, embercsontvázam emberöltözete. Savós, duzzadt és
puha tömény lomblevelek, ragacsos gyökérrügyek, együgyű nedvláng ágszövetek, üvegsarjadás-
száraz fűrész-képletek, reszelőcsokrok, pengelétrák, fejszesuhintás-árnyak, boronák, ekék, kefék,
lámpadiók, villaszúrás-ragacstüzek, fogaskerékcsiszolás-émelyek burjánzó csöndje testem.
Fájdalomüveg vagyok. Fájdalomüveg lettem. Fájdalomüveg. Savó, hártya, mész, csonttüske,
emberhús-izzadmány, embercsont-rozsda, lágy és rideg, szúrós mocsárvidék, szilárd vízből
szögesdróthengerek és süppedék-süvegek lápsziget-bujdoklásországa. Puhaüveg eleven
árnytolongás föltámadás-fájdalom. Dobhártyámra puha, meleg és mégis tűkristálymerev
üvegtű-kévehenger üt fájdalom-léket, ahogy a postás lila körbélyegzővel lila pecsétet
a fölbélyegzett levélborítékra. Mintha százezer forró üveglétra, százezer izzó üveg szobafestő-
létra állna, feküdne, lógna, terpeszkedne, ágaskodna egyszerűen, kinyitva és becsukódva
vízszintesen, függőlegesen, ferdén, oldalt, merőlegesen, elcsúszva, fordítva, hanyatt izmaimban.
Mintha feszes és mégis puhagyász szoros üvegragyogás-csuklyába dugták volna fekete-
bozontos fejemet, mintha konok fejemet forró ragacspuha nehézláz-vastag üvegcsuklyába
dugtam volna, arccsontjaimra, homlokomra, halántékomra, orromra, szemhéjaimra,
ellapult hajamra, tarkómra, bajuszomra, ajaklebenyeimre, államra, torkomra, nyakam
bőrredőire, alig-látható ádámcsutkámra, tarkóm üstjére, füleim csigás kagylószárnyaira,
a fülcimpák sárga porcogópogácsáira feszülve tapad a láthatatlan csuklyaüveg,
41
fájdalom-terrorista selyemüvegharisnya. Szemgolyóim nem-látható fájdalomüveg-
csészébe ragadva, mint föltört tojás sárgája-fehérje. Vállcsontjaimba verve hatalmas üveg-
pénz-kalapos üvegszögek. Szőrös, izzadtság-mongolfoltos hónaljaimba verve hatalmas üveg-
pénz-kalapos üvegszögek. Térdcsontjaimba verve hatalmas üvegpénz-kalapos üvegszögek.
Kézfejeimbe verve hatalmas üvegpénzkalapos üvegszögek. Az ujjtő-hónaljak húsába verve
a húsban csuklóig érő hatalmas üvegpénz-kalapú üvegszögek. Lábfejeimbe verve hatalmas
üvegpénz-kalapos üvegszögek. Bokáimba verve hatalmas üvegpénz-kalapos üvegszögek.
Lábujjaim belső szünetei alatt a húsba verve a húsban bokáig érő üvegpénz-kalapos
hatalmas üvegszögek. Torkom, mellkasom, ágyékom, herezacskóm, combom, lábszáram,
könyököm, könyökhajlatom hatalmas üvegpénz-kalapos üvegszögekkel átverve, mint
a lenyilazott Szent Sebestyén teste szigony-orrú vasnyílvesszőkkel, tollháromszög-
lapát faruszonyú fa-nyilakkal. Üvegpók szívja szemgolyóimat, mint pók a selyemméz-hálóval
rablott szines legyet, nehéz csíkos szőrzománc darazsat. Üvegtű-törpefogsorával kiharap fekete
pupillámból egy kocsonya-léket, ahogy a pók a légy selyemnikkel-dongasor-szív hátát piciny
fúrásluk-pontlánckörben szivacsgyűrű-koronggá varrja, szőke állatselyem gyors varrógép,
barna szőrlukasztógép-fogsorállatfűrész, s a kutacskör kitinlemez-hátlapot torok-
lába barna emelőivel leemelve szájával a rángó rovarhátba merül, a szőrös kút
szilárdhíg enyvét, folyadékát inni, mint gyerek ha meglékelt görögdinnyébe harap szájjal
egészen, fehér tejfogakkal a nyers piros növényhúsba: szivet, gyomrot, idegeket, idegdúcokat,
vért, nyáladékot, beleket, ondótartályt, petefészket, tracheaszivacs-hólyaglombtüdőt.
Testem fájdalomüveg. Fájdalomüveg a testem. Csontvázamba verve hatalmas üveg-
pénz-kalapos üvegszögek. Farkcsigolyámba, medencecsontom csontlepke-szárnyaiba,
lábszárcsontjaimba, ujjcsontjaimba, kézcsontjaimba, alkarcsontjaimba, felkarcsontjaimba,
gerinccsigolyáim közé, a mészpénzes vájatokba, üstökbe, lukakba, bordacsontjaim
dupla félkörlegyező függőlegesébe, a két kulcscsont-késbe, tarkó-koponyámba
alulról fölfelé az agyba, a tarkókoponya jobb és baloldalán fölfelé szögezve,
szögheggyel fölfelé, üvegkalappal lefelé, a koponyába-ágazó csigolyaoszlop mellett jobbra, balra
fölfelé az agyig kalapálva az alsó koponyalukban. Mint sündisznó tüskéi: mohó testemből a
láthatatlan üvegszögek kiállnak. Fájdalom-sün lettem. Láthatatlan üvegszögekkel vakon
42
lenyilazott a testem. Üvegtövisek sünhajnala: testem. Lenyilazott jaj-Sebestyén! Minden
estém: jaj-Sebestyén! Minden éjszakám: jaj-Sebestyén! Minden hajnalom jaj-Sebestyén!
Minden reggelem: jaj-Sebestyén! Minden nappalom: jaj-Sebestyén! Kézhátam elvarangyosodik
néha. Írásban-megfáradt kézfejem: gyűrt, ráncos zöldposztó varangyosbéka. Nem-öreg
kezem is fájdalomüveg. És húsom a fájdalomüveg-gatya, a fájdalomüveg-ing égve
csontvázamig cementesedik, a combcsontig, lábszárcsontig nőnek szövevényes puha csönddel
befelé az üveg fájdalomharisnyák, az üveg fájdalomcipők, az üveg-fájdalomkesztyűk!
Most ezt is elmondtam, hogy ne legyen az elmondásban sose szégyenem! Most ezt is elmondtam,
hogy ne legyen az elmondásban semmi szégyenem! Hisz nem az a szégyen, ami fáj! De az, ami
sose fáj! Szégyen nem lehet amit pontosan kimondunk. Azt jó kimondani! A szégyen
az, amit nem merünk sose kimondani. A szégyen az, amit nem tudunk sohase kimondani!
És jaj nekünk, mert nem vagyunk emberek, ha a fájdalom, mely létünkben üveg, nem
gyötri párás arany-hitellé a némaságot bonyolúlt hitünkben! És jaj nekünk és nincs hitünkben
áldás, ha fájdalmunk csak fájdalomkiáltás, s nem vagyunk a létre-méltó hasznos emberek,
pedig a nemzésben emberré lettünk, embernek emberből emberként születtünk, nem vagyunk
emberek, ha a szülőasszonyból az utolsó kiáltás, az újszülöttből az első emberkiáltás kiszakad,
mint tüdővérzés vére vonagló emberszájon, ha e kettős kiáltás csak mint a kopár ikercsillagok!
És elbírom majd ami fáj! Embervak lenni nem akarok. Látó szemeimet nem kenem
be nyálköpéssel gyúrt porsárral, hogy ne lássam, ami nekem is fáj a látható világgal,
s a láthatatlan szorgalmas szivébe ne nézzek. Mert fáj minden ami nem-emberi,
s ami ember-általi fájdalom, fáj minden emberelőtti, emberutáni, emberbeli hiány,
magány, üldözöttség, bűn, gyász, gyilkolás, kiszolgáltatottság, téboly, gyűlölet, reménytelenség.
Fájnak a hitben-reménytelen emberiség-esték, s az ember aki harminc éve önmagában
vándorol, mint redős, ráncos, fátylat-lobbanó sárga homoksivatagban, mintha elporlott
aranylemezek rángó barázdái, folyékony szárazhíg síklapjai közt, s a forró homokban száraz
embercsontvázak ülnek, mint iskolások az iskolapadban, s az ember már, mint kétlábon járó
összeszáradt kenőszappan, s fölötte csontszikár fény és nincs még hullakereszt dögkeselyű se!
43
S fáj, aki úgy éhes hogy néma, s lila arca sötéten ragyog, mint az ötezer barna pázsitgolyó
között egy barna pázsitgolyó a zöld légy zöldlakk páncélálarcából kiálló dülledt szivacsgomba
sisakszemében. S fáj, aki vallomásra-néma, mert szavát hamis bűntudattal lelakatolták,
s csak halványkék halántékerei lüktetnek, mint a lihegő zöld gyík gyémántmozaik szilárd
torokgallérja. S fáj, aki fejjel-lefelé lóg a semmi-kútba, mint önmagával-becsomagolt
óriás radarkészülékfülű csöpp denevér, éj cincogó kinyílt virága, fekete nappal-hártyazacskó.
És fáj minden hiába-halott: öngyilkos, katona, kivégzett, békatündér, csecsemő.
És fáj minden halandó, nem-halandó, ha neki fáj, ami fáj, József Attila
kiherélt isten-szemében a pusztuló fény, minden anyaghalál, elszennyesedett
ember-remény, növények vegetatív magánya, állatok settenkedés-varázsa, butaság-
láza, halottaskert-ácsorgása. Fáj ami nem lesz sohase ásvány, nő, történelem.
Az este elindult velem. Az este is fájdalomüveg. Alkonyomból most hazamegyek.
Adj bort feleségem. Bort, húst, kenyeret. Amit adni tudsz. Adtál hűséget, szültél gyereket.
Az asztalhoz ülök veled. Gyúrd meg elvarangyosodott kezeimet. Nehéz fájdalomüveg
testem Sebestyén-nyilait húzd ki irgalmas kezeiddel. Ha a Mindenség nem is érti
meg szivem, én megértem a Mindenséget. Tudom. Ezért vagyok ember.
(1985)
44
Az álomhajnal asszonya
Az a bolond asszony akit akkor is szerettem mikor már nem szerettem volna, az a bolond
asszony álmomban az ablakon bemászik, feketeselyem ballonkabátban, zöld virágmintás
sötétkék selyemkendőben, fekete kesztyűben, mezitláb, aranypettyes barna szemei fölött
fekete-aranyozású napszemüveg, álmomban az ablakon bemászik az a bolond asszony, akit már
nem szerettem, mikor még mindíg szerettem, fekete karjában nagymáslis fehér pólya, a fehér
pólyában piros újszülött, az újszülött haja arany-szappanhab-csigaház világoskék selyemszalaggal
átkötözve, kis kék selyemlégcsavarok, fürtös kék jácintharang-ágak az újszülött vékony
selyemnyálarany-kakastaréj hajában, áll az ablakban az a bolond asszony, akit még
mindíg szerettem, pedig már nem akartam szeretni, áll az ablakban mezitláb, nyújtja felém
az újszülöttet, nyújtja felém fekete selyemkesztyűs kezekkel, mint fehér selyempapirosba csomagolt
feketeszempillás kis piros koporsót, nyálzó, szendergő pici piros koporsót az a bolond asszony
akit még mindíg szerettem mikor már nem szerettem volna. Nem tudom az ablak nyitva van,
nem tudom az ablak csukva van, szél nyitja, hó csukja, az éjszaka lapozza koromálom
ujjhegyekkel, mint üvegkönyvet az ablakot, ahol az a bolond asszony áll mezitláb, akit
még akkor is szerettem mikor már nem tudtam szeretni. Áll az ablakban, kezében a pólya,
jobb karjában a pólya, áll az ablakban mezitláb, feketeselyem esőkabátban, nehéz sötétkék
selyem-fejkendője, mint halotti csuklya, szerzetesasszonycsuklya, sötét királynő-halotti csuklya,
a homlok fölé előrehúzott selyemsátoreresz, sötétkék sisakernyő-selyemboltívsátor
fekete árnyékszakállt növeszt a százezer arany mikrobarázdás holdüveglemez-arcra,
kis lábai pikkelyes lila galamblábak, homlokán szikrázó puha hamukereszt, mint
az én homlokomon gyermekkoromban, mikor ott térdepeltem az oltárlépcsőn a sírhideg
templomban feketelila térdekkel, torkom, állam, fejem kétágú égő gyertyaserlegbe, égő
kétágú gyertyavillába hajtva, s jobb és balfülem mellett a fehér gyertyaág tetején a
45
gyertyaláng, mint tüdejével dobhártyát csókoló folyékony forró arany-hársfalevél.
Égő viasz-kantárom zsíros hamukereszt-varázsjégvilága! Az a bolond asszony akit akkor is
szerettem mikor már szeretni nem volt mért lehetnem, a fehér pólyát a fekete csöndre teszi, leveszi
fejkendőjét, az áll alatt kicsomózva, kék selyemsziszegéssel meglengeti maga előtt, mint piros
kard-zászlót rázva, lobogtatva csöpp gyűrt, ráncos holdméz-asszonytorreádor rázza
a sötétkék selyemfejkendőt álom-arcom előtt, feketeselyemkesztyűs mutatóujját jobb
halántékomba döfi, mint fapikája vashegyét a barna bika hátába, nyakába a bádog-
álarcos, földig-lógó sárga gyékény-ingruhás, földig-lógó sárga gyékényfonatpáncél-ingszoknyás
lováról a fekete selyemkalapos, fehérharisnyás, rézcsatcipős, gyékénypajzs comb-here-lábszár-
nadrágvédős pikádor, s nézi ahogy vastag kék halántékerem vére fröcsögve lövell és
zuhog a fekete folyamdarabokra, recsegve torlódó fekete éjlapokra, némán jajgatva
sistergő isten-nélkül is megőszült csillagokra, aranyhártya-bőrű fekete szemüvegét
leveszi az a bolond asszony, akit még akkor is szerettem, mikor már nem szerettem
volna, s a kék selyemkendőt is a fekete csöndre fekteti négyzetesen kinyitva, s lebegve úszik
a sötétkék selyemkendő, mint egy sötétkék jéghártyalap-világsziget, s lebegve ring a pólya
a fekete csönd vérző halántékerein, mint göndören, foncsorosan vedlő bőrű puha fehérláng
nyírfahasáb, apró fehér vászonkoporsó, keményített könnyű papírláda fehér selyemszalaggal
átkötözve. S néz az a bolond asszony, akit még mindíg szerettem mikor már nem
volna miért szeretnem, néz a tízezer facettaszemű vak, néz dülledt ragyogással a tízezer
gyémánt-pázsitpontból összetett szemű szemhéjtalan vak, néz, mint a szemhéjnélküli bogarak,
néz kigombolt ballonkabátban az ablakban állva, meztelenül és mezitláb, mert
a sötétkékselyem esőkabát alatt teste meztelen, csöpp teste meztelen, nincs rajta
fehérselyem kis nadrág, fehércsipke melltartó, szitacsillagcsipke fehér kombiné, se ruha,
füstlegyező-alakú barna szeméremszőrében arany páncélhéj-hátú csillagok nyüzsögnek,
két apró emlője gombjain szögletes csipkeszegély-páncélú aranyláng-virágpoloskák,
s néz rám az a bolond asszony, akit még akkor is szerettem, mikor már nem is szerettem
volna, néz dülledt démongyógyulással, szemhéjtalanúl, mint a legyek, szitakötők, lepkék,
méhek, darazsak. S holdásvány arca, mint a kaviccsal, kővel megdobott üveg szétcsillagzó
fényből füstbe málló, fényerek hálózatával homályló üvegrepedéscsillag-pókháló, űrhajóból fényképezett
46
földrész folyamtérképe, űrrepülőgép ablakából látott gyűrt sötétzöld óceánhártyalap, lent a zöld
redőderengés alján a barna vízmélyi bércek, lila tengermély-hegyvonulatok. Az a bolond asszony akit
már nem tudtam szeretni mikor még mindíg szerettem milyen holdüveg titokkövekből épült
város lakója most? Mért nem beszél? Mért nem mondja amit még kimondhat? Halott viszi
az élőt! Élő viszi a halottat! Mint vak katona, aki sebesült társát viszi hátán, fején orráig véres
gézturbán, mint a selyembogár selyemsisak-arckalapja, s vakon botorog szakadéksziklák keskeny
peremén, s tüdőnlőtt társa hörgi merre menjen, merre lépjen, merre tipegjen, jobbra-balra
most, honnan cipelte idáig újszülött magányát az a halálvak bolond asszony akit már nem
tudtam szeretni pedig még mindíg szerettem? Az a bolond asszony akit akkor is szerettem
mikor már nem szerettem volna, álom-ablakomban áll viaszkés-holdéjjel mosolyogva,
akkor se néz ha lát, vetkőzi önmagát, világító fehér homloka alól kiveszi két szemét, a két
iszonygolyót, mint aranyrecehálóba csomagolt barna diót, a tömény, ketyegő, kristálycirpelő
fekete csöndre dobja szemeit, s a szemgolyók a fekete csönd rezgéshálóiban ragyognak, mint izzó
aranyszitarács-gömblevél pikkelyfüst-aranyhalak, ragyognak, ránganak, pupillaszájuk uszonyig tágúl,
s egymás után húzza ki kézzel a fogait, s a fogakat is a lázernyedt fekete csöndre dobja az
a bolond asszony akit még akkor is szerettem, mikor már nem szerettem volna, s a fekete álmon
az asszonyfogak, mint véres krétatörmelék, ősmadár megkövesedett fehér kőcsipkelépés lábnyomai,
s fogatlan ínye, mint két lemorzsolt lila patkós kukoricacsutka, vérző cellulóze-cellasor
piros szájharmonika. S szájából lüktető, kövér, zsírfoltos penészrügy varangyokat vesz ki,
s a varangyokat is a fekete izzásóra csöndre hajítja vigyorogva az a bolond asszony akit
már nem hittem szeretni mikor még mindig szerettem volna, s torkából hosszú várandós
kígyókat húz ki, boákat, kobrákat, viperákat, barna zománckúp-fejű pikkelyspárgákat,
pikkelyköteleket, fölfújt tölgyfalevélpárna-fejű pikkely-kérdőjeleket, s a sziszegő kígyókat
is a száraz zizegő fekete időre dobja, s véres üres szemgödréből sárgafekete, barna-
47
fekete, kék-fekete bundagyűrűs darazsak lövődnek, mint a revolvergolyó, s áll meztelenűl,
sötétkékselyem esőkabátban, szétterpesztett lábakkal, mezitláb az a bolond asszony akit
már nem szerettem mikor még mindíg szerettem, csigahéjbelső-hártyanyálkabélésű apró
piros hüvelyéből frissen köszörült nagy konyhakéseket húz ki, s a fanyelű konyhakéseket
a fekete kőarany csönd hátába döfi fogatlan szájával sikítva, sikoltva, hörögve,
sziszegve, pöszén káromkodva, vihogva, légyvinnyogás-légynyüszítés nedves nevetéssel,
ásványnedv-állatnyöszörgéssel, s kis teste alsó kapuin, a piros vágaton és a fekete likon
apró szekerek, autók, bálok, lovak, tehenek, malacok, pettyes anyakocák, feketeheréjű
disznókanok, könyvek, gőgpáncél-Szent Johanna-lovagruhák, fejszék, balták, apó-
parasztok, anyó-parasztok, börtönök, koporsók, cselédek, szolgák, indulók, forradalmak,
háborúk, olajos injekciók, elektrosokk-gépek, inzulinsokk-tűk, ködös homályos hisztériák,
őrjöngésháló-nehézgyógyszerek, kényszerzubbonyok, ágyhoz-kötöző lepedőkötelek, repülőgépek, gyilkosságok,
hazák, országok, egyetemek, élelmiszeres-postakosarak, barhetingek, vastag pénzkötegek, lakodalmak
hullanak ki, mintha szülne: új halált, gyermeket, lövellő magzatvizet, ürülékhegyet,
másodszülésben forró méhlepényt, gőzölgő placentát. S testét nyaktól ágyékig szétnyitja
az a bolond asszony akit még akkor is szerettem mikor már nem szerettem volna,
mint egy cipzáras ruhát, s a füstölgő húst lehúzza csontvázáról, mint asszonyi ruhát
az a bolond asszony akit már nem voltam szeretni mikor még mindíg szerettem.
S gőzölög, mint levedlett békabőr, békahús, gőzölög véresen lehúzott testhúsa az
elvarázsolt Csontváz-tündérasszonynak, szempillaszőrei kiestek, krétahártyagömb
koponyáján kis barna kontya, mint esőrohadt virágos száradékcsillag szénakazal.
Levedlett, megszült dolgai, mint az álom-éj homálymagány csillagai, sötéten ragyogva
lebegnek a szárazsötét felszínén, mint dolgok, tárgyak, fölfújódott állatdögök, fák, zöld
leveles ágak árvízhömpölygő fekete folyamon. Halálgalaxist szülő bolond asszony!
Áll a csontváz, az a bolond asszony akit akkor is szerettem mikor már nem szerettem volna,
akit még akkor is szerettem amikor nem tudtam hogyan szeretni, áll ablakom vaksin-derengő
álomhajnalában, akit már nem tudtam szeretni mikor még mindíg szerettem, áll a Csontváz
s ásványhold fogatlan kopasz koponya-szájából aranyfonalat ereszt ki, mint gyomrából fehér
selyemcérnát a selyembogár. Itt van, a fénylő selyemnyálcérnát mégis egy temetőhöz ragasztja
az a testét levedlett bolond asszony akit még akkor is szerettem mikor már nem szerettem
48
volna. Aranycérna-függőhíd álomhajnal-ablakomtól a hajnalálom téli temetőig. Kifeszített
aranycérnaút hajnal-ablakomtól a havas temetőig. Kifeszített aranycérnavonal a dérszáraz
istendöglégy-ürülék kopott kopár hajnali pettyhalmazai között. Csillagritkulásban arany-pengeél.
Aranypengeélhíd a holdhalott űrvarázsban. Arany-pengevonal a megőszülő parázsban.
Aranycérnaszálhíd a könnyű kásás rothadásban. S elindúl lassan tipegve, lépegetve,
lépéseivel keresztben-lécezett csontváztalpakkal az a bolond asszony, elindúl a csontváz,
megy a Csontváz-Asszony lassan tipegve lépegetve a hajnali aranycérnaszál-pengehídon,
a kifeszített arany-pengeél cérnahíd-úton, megy a Csontváz, megy az a bolond asszony akit
még akkor is szerettem mikor már nem szerettem volna, megy lassan billegve lépegetve, mint
kötéltáncosnő a kifeszített kötélen. Megy az aranycérna-késpengeél-hídon, megy lassan
az a Csontváz, az a bolond asszony, akit akkor is szerettem mikor már nem hittem
szeretni, megy az űrben a temető felé, megy a föld felé a szikrázó aranyszál-függőhídon
billegve, megállva, vissza se nézve, keresztben egymás-elé tolt csontváz-talpakkal,
mintha fehér krétapálcákból összedrótozott söprűket csapna aranykéshez, kréta-söprűs
csontváz-lábakkal, csontváz-lábszárakkal, mintha egy hajlékony puha ferde krétakereszt,
krétaírás-kereszt járna fekete tábla fehér vonalán. Jobbkezében sárgapettyes piros
nyitott föltartott esernyő, balkezében nyitott fehér selyemhártya-legyező, a legyező-
fatollak közti selyemhártya cikkelylemezek puhán lélegzenek, mint a sáskapotroh
kitinszelvényei közti összekötő hónaljhártyák. Tintakék cirkuszsátor az űr. Az a bolond
asszony, az a Csontváz-kötéltáncos asszony az Alvilágig elfeszülő aranyszál-pengeélúton
tipeg, halál-úton jár táncolva, billegve lassan lépegetve, jobb kezében sárgapettyes
nyitott piros esernyő, balkezében nyitott fehér selyemlegyező. Nézői a hüllő-aszály
néma csillagok. Bohóca a krétakalapos, tojásfehérje-gallérú bamba téli hold.
S kis ponttá némúl az a messzi csontváz, s elpárolog az aranykötél tűhegy-asszonya,
az a bolond asszony, aki azzal lett hogy valaha volt, az a bolond asszony, akit akkor
is szerettem mikor már nem szerettem, az a bolond asszony akit akkor is szerettem
mikor már nem szerettem volna, az a bolond asszony, akit akkor is szerettem.
(1985)
49
Baudelaire cseréprózsája
A téli köd ablakom előtt bolyong. Mint megőszült, kövér, tétova bolond, a téli köd.
Izzadt, fehér, sűrű, gomolygó, foszlányos vatta-kegyelme habosan ragad a gyásztalan
üvegre, vattafürt-hasak, vattafüst-tőgyek, lihegő vatta-arc embermásolatok fehér
ragacsa, penésze, párolgó ondófolyása téli ablakomon. Sziszeg az üresség örvénylő könnyű
kelyhe, csipkésen kopog a tél tébolyúlt páraenyve az átlátszó katatón anyaglemezen,
mintha fehérgatyás surrogó galambtömeg tipegne nyüzsögve és foszlékonyan lüktetve,
csomózott vattakévékként tolongva és remegve a bőrtelen kopasz üvegen. Sír a fekete
fák lombhiánya, lomb helyett köd zizeg, lomb helyett köd sziszeg a szilánkos, kócos, kúsza,
vasszögekkel kivert, rücskös, bozontos, rozsdás vashálószoknya-lobogás fekete ágakon. A
köd alatt pikkelyes csontvázzal, gyűrt lemeztűkkel, elszáradt varrótű-esernyőkkel
szorong a törpe növényrokon. S a rothadt hóban szétmállva-rothadt őszi rózsafej.
A rothadt hólemez, a rothadt hókupac füstölgő árva ólomszivacs. Ólomszivacs-kúpok,
ólomszivacs-deszkák, ólomszivacs-téglák a növényi dolgokon, emberi tárgyakon, rozsda-
pikkelyes tetőhalmazokon, a fagyott könnyű mindenséganyagon: a földön. Szögletesen
meghajlított, egyenes, ferde, vízszintes, függőleges, háromszögletű, átlós és merőleges fehér
síklapok szikrázó kupolaüregében borzongó öreg varjú tolong, mint sóbányában
a fekete ördög. Akinek kecskelába van, akinek zsiráf-farka van, akinek kecskeszarva
van, akinek rovarpotroha van, akinek keselyűkörmű emberkeze van, akinek arany-
emberarca van. Mint finom rézdróttal hálósan összecsomózott ólomforgácsköteg,
mint rézdróthálózacskóban göndör ólomlevelek tömése, mint málló zöldpenész sovány
lócitromok fagycelofán-zacskóban: a megalvadt feketevér gubanccsipkéken a
verebek. Kerek barna hólyagos üveghagymák az ürülék-itatóspapírtojás lócitromok
homlokcsúcsába nyomva. Narancspettyes szürke macska szalad a halott, nedves
hószivacsállaton, talpával tört hókristálycsillagzúzalékhólyagot nyomva a sebzett puha
ropogáson. Szétszakadt csöpp ólomhártya-párnacihák a verebek, a cihából az
ólomtoll kimászik, fesletten kicsúszik, fürtösen kipezseg. A téli köd ólomrózsa-
másodpercei: zsibongó rozsdás halandóság-csipogások. Csipog a köd-idő lázzal sisteregve,
ketyeg a köd-óra, a téli köd ólomrózsa-csokra. A múlandóság tenyészik zsibongva.
A téli köd ablakom előtt bolyong. Mint megőszült, kövér, tétova bolond a téli köd.
Tél van. Köd. A ködben anyag-árnyak. A köd hömpölygő elmúlás-nyálhab. Tél van.
50
Köd. Most kiszolgáltatottabb a teremtés a magánynak. Most hideg a gyász, mint a halott
keze, halott homloka, halott lábfeje. A lámpafény, mint sárga álom sorvad. Sárgán
gyötrődik a csillag, mint a halottak száraz fogsora. Hullafogsor a csillagos űr az őrült
köd fölött, a csillag lángja hullafogak arany tömése, platinasziromfa-fogtömés a csillagláng
a halott űr hullafogában. Tél van. Köd. Kövéren habzó levegőpára-szappan. Fagytömény
szigor a gondolatban. A szívben hosszú zöld sejtszivacs-cső szárakon virágvagina-arcú
gyémántos merengés-gyapot. Ez is mindenség-állapot. Ez is emberállapot. Mért akarjátok
elvenni tőlem a tegnapot? Kilopni onnan ahol vacogástalanúl virágzik, amihez
történelmi jogom van? Ami azzal enyém, hogy így akartam, s enyém azzal hogy nem
akartam. A jövő a hűséggel megérik. Késetek árnyamon mért háborog? A tegnapot
sem adom én a fosztogatóknak, sem a mát, sem a holnapot. Sem ásvány-ámulásom.
Azt hittétek, hogy megbolondulok, vagy kivégzem magam, mint az a kis barna asszony,
aki itt élt a fényben huszonnégy évig? S csontváza most már csillaganyagba csomagolva, immár
tizenhárom éve. Mert nem hitte el élve. Mert úgy feküdt testével lógva, nyakán piros hurokkal
szerelme alá a gondnak, hogy kiválasztotta önmagát bolondnak. Fölakasztva a barna
téli estét. Hogy másképp szeressék. Ahogy ő akarta volna. Viasz-békahercegnő megbomolva.
Vissza se varázsolva. Ez a hite a szónak. Én a hűségért születtem halandónak.
Mert az a megmaradásért halandó, aki csak léte mindenség-anyagával múlandó!
Aki hűségét hitében hordja csak az nem a szolga! Virágaim! Virágaim! Virágaim! Virágaim!
Velem a virághatalom beszél. Virágaim nem nyalja áttetsző üvegpép-trágyacsillaggá a tél! Nem
hideg üvegláva-habcsillag törékeny végtelen virágszövetség jövőtlen jelen az én hatalmam.
Emberivé vált sors, világegyetem-valóságöntudat: ez volt, s ez marad amíg élek
boldog halandóság-szerelmem. Ez a mámorgőg szült emberré engem, emberré ezért
sikerült halandók közt lennem, s ember ettől voltam hogyha meghalok. Emberként úgy fekszem
majd a világmindenségre kiterítve holtan. Csillaglánckosár-koporsóban, tejút-szemfödővel
letakarva. A gyásznak ne nőjön körme, karma szivemben, mint a csecsemőnek, öldöklő
madárnak, krokodilus-kölyöknek. Fehér halálom alatt ne csúszkáljanak átok-árnyak,
mint fekete kövek alatt fehér bogarak, albinó páncélfonalférgek, viaszüveg szárnytalan
ízelt rovarok, lapos tejüveg pajzspoloskák, szárnytalan fagyott dupla tejfölhagyma-szemű legyek.
51
A téli köd ablakom előtt bolyong. Mint megőszült, kövér, tétova bolond a téli köd.
Asztalomon Baudelaire cseréprózsája. Charles Baudelaire sárgarózsaszín cseréprózsája
íróasztalomon. A hosszúkás kőpajzson fekvő kő-Baudelaire szürke kőzakós mellkasáról
hoztam e rózsát asztalomra. Baudelaire kőszívéről rózsaszín cseréprózsát asztalomra.
A kőpajzs, amin fekszik a szürkesárga kőszobor Charles Baudelaire, mint hatalmas
virágpoloska kőből, óriás viráglégy kőből. A fekete kőzubbonyon, a fekete kőhomlokon
a fekete kőgégén, a fekete kőágyékon, a fekete kőnadrágon, a fekete kőcipőn, a
fekete mellkason feketén összehajtogatott kőkezeken, amelyek mint párzó fekete kőrákok,
párzó fekete kőszarvasbogarak, párzó fekete kőszázlábúak: vastag rozsdás drótszárú
ágas fehér porcelánliliomok, vastag drótszárú rózsaszínsárga porcelánrózsák.
Kő-sátán függ a költő kő-vízszintese fölött, szétlobbantott kettős kőesernyőszárnnyal
kő-szárnycsukló-karomkezekkel, köldöktől lefelé csavarmenetes kőfáklya-fagylalt
a sátán, kő-tölcsérben emberarcú, kecskeszakállas, kecskeszarvú sátándenevér.
Baudelaire rózsaszín cseréprózsája íróasztalomon. A rózsaközép tövéből kagylósan
széthasadt törpe cserépszirmok rózsaszín szívlevélhalmaza csúcsosodik halandóság-
szagúan a halandóság-szagú csöndbe. A feslés-cserépsziromkagylóhalmazat körül csillagosan
körben öt széthajlott cserépszirom, öt vaskos rózsaszirom rózsaszín cserépből. Öt rózsás
emberi fül. Mert minden cserépszirom, mint egy-egy rózsaszín emberi fülkagyló. Ó, Baudelaire
öt emberfülű cseréprózsája téli asztalomon. Ó, Charles Baudelaire öt emberfül
sziromcsillagos cseréprózsája téli asztalomon! Ó, Charles Baudelaire rozsdás drótszárú
rózsaszín cseréprózsája téli asztalomon! Ó, Baudelaire cseréprózsája, halálrózsa,
rózsahalál, halálvirág, halott rózsaszál, barna drótszár, rózsaszín merev sziromhab!
Halandó halálcsillag! Halhatatlan csillaghalál! Égetett halandóság-anyag! Hervadhatatlan!
Ki mondaná el, hogy mit akartam, ha nem mondom el, hogy mit akartam, ha számon
piros pecsétviaszból olvadt csillag, mint a rózsa, Baudelaire rózsaszín porcelánrózsája?
Baudelaire rózsaszín porcelánrózsája asztalomon. Halotti rózsa, rózsahalál!
Baudelaire rózsaszín porcelánrózsája! El-sose-virágzó rózsamerevség, hült, feslett
rózsasárga asszonyi szerelemszerv! Halálhüvely pártái, cimpái, szirmai: asztalomon!
Megcsókollak rózsaszín porcelánrózsa. Nem vagy forró, mint a mézes, puha asszonyhüvely
pártakelyhe, cimparózsája. Száraz vagy, hideg, mint a költő csontjai, nem a kőpoloska-
kőpajzs alatt a fekvő kőember föld-belsejében, de egy másik sírban, ott túl a másik
oldalon, Charles Baudelaire, József Attila, hisz ott vagytok ahol nem vagytok sehol.
Mi lesz velem? Szavammal legyőzlek világhalál, nehéz fényemmel legyőzlek emberpokol.
A költőt élve a sírba lökhetik. A sírból a költő véresen ragyogva mosolyogva kimászik.
Sebeit csillagnyállal beforrasztja. S énekel boldogan tovább, hisz tudja: nem bolond!
Mint megőszült, kövér, tétova bolond a téli köd. A téli köd ablakom előtt bolyong.
(1985)
52
Az üzenet reggele
Telefonon jött az üzenet, hogy látni szeretnél mielőtt meghalsz, mielőtt meghalsz
látni szeretnél öreg szobafestő, poklom útjának Vergiliusa, szobafestő-mázoló öreg,
telefonon jött az üzenet, te mondtad lányod hangján a telefonba János, Jani
bácsi, Jani, s én elmerengve és megütötten álltam gyerekeim között a szobában és
én nem úgy láttalak, hogy megborotváltan, lila érpáfrányos arccal ülsz a fehér kórházi
ágyban, vagy bütykös borostyánkő-rózsafa lábbal a fehér kórházi vaságy szélén, mintha
eres lábfejeidet, s csonttojás-barkás lábujjaidat áztatnád fehér zománclavór forró vizében,
barnacsíkos barhetpizsamában, térdig fölgyűrve a barnacsíkos puha nadrágszárakat,
és növényi-cement sárga lábszáraid, mint az elszáradt szőrös csalánszárak, nem úgy
láttalak, hogy ülsz kihajtott nyakú fehér ingben, mint egy szivacsos, szitás rézfüst-bohóc
a fehér kórházi ágyban, hosszú fehér gatyában, bokáig érő máslis fehér gatyában, s a
nyitott fehér inghajtogatásból, mint tekert fehér papírtölcsérből zöldszárú piros tulipán,
égő korallszínű gyertya: nyakad és fejed lángolva kihajlik, hogy össze ne törje, hogy
el ne fújja a téli téli szél, a fehér téli szél keselyűvijjogása. Úgy láttalak én halállal
üzenő, kék szemeddel szivembe metsző öreg szobafestő, ahogy régen láttalak én, talán
hatévesen, vagy hétévesen, vagy nyolcévesen, ahogy gyerekkoromban láttalak én: ültél
a kis udvar kamilla-világmindenség gyöpén, amely úgy volt zöld, hogy fehér, amely úgy volt
fehér, hogy sűrű zsíros kövér törpe zöld, ültél a zöldrefestett cementkanálcsőrös, cementvályús
kerekeskút mellett egy fehér sámlin, vagy egy kékkockás viaszosvászonnal lerajzszögezett
fehér hokedlin fehér ingben, fekete nadrágban, Y-alakú barna gumiszövetpánt
nadrágtartóban, mint egy fölkantározott sárga ló, mint hámban a sárga ló, mint akinek
barna vászonheveder puttonytartók a vállain, hónaljaiban, mellkasán, a hátán, s a
láthatatlan puttony semmi-vödrében a leszüretelt űr fürtjei, halmazai, csontvázai,
bogyói, meztelen kék lábaid a zöldfehér gyöpön, a fehérzöld bundában, mintha
egy elhullott fehérpettyes állat szőrében melengetnéd meztelen lábaid, pedig nyár
volt, lüktető, szelvényes aranypotroh nyári délelőtt, s mészforgács-szempillákkal
derengtek a sárga facettás pázsitgomba virágfejek, mintha millió sárga darázs-szem,
heverne selyemcelláival pázsitvakon a gyöp zöld gyanujában, négy éve voltál már
munka nélkül és borotválkozni se volt már semmi kedved, se berúgni, se asszonyt
szeretni, arcod kiszakállasodott, mint a szakállas sasoké, vörös szakállszőrös
arcod keskeny, szögletes, horgas, horpadt, éhes, mohó, kék pupilla-kristálykard-vágású
53
lett, mint a szakállas sasoké, mint a bokánál-megbilincselt, megláncolt-lábú
sasoké az ürességtojás-vaskalicka összefosott, fényes farönkjén, kézkörmeid és
lábkörmeid megnőttek tekercses hosszú zölden, mint a szakállas sasoké! Nem
szóltál, csak ültél a nyári délelőtt harmonikázó aranylemez-potroha alatt öreg szobafestő,
akkor fiatal, s a zöld udvar fehér volt, mintha oltatlan nyers mész szórta volna be
vastagon a zöldet, mintha oltatlan nyers mész rögeivel, szemcséivel és fehér darabos töredékeivel
szórta volna be a zöldet a nyers nyári hajnali dühöngés, s csak egy őrült nyári zápor
kellene, vak és süket, átlukasztott-dobhártyájú fekete füstös, aranyat-ziháló tüdejű
lobogó, lengő, csattogó, halált-ökrendő káromkodó zivatar, s fehéren pezsegne, forrna.
sziszegne, pattogna, szikrázna, folyékony hajjal fehéren füstölögne a zöld bundapettyezés,
mint a habzó űr sűrített jajongása. Úgy láttalak én, te emberség-gazdag és mindig-szegény,
aki üzentél nekem, öreg szobafestő, poklom útjának Vergiliusa, János, Jani bácsi,
Jani, aki üzentél nekem, hogy látni szeretnél mielőtt meghalsz, mielőtt meghalsz látni
szeretnél, azt üzented, mielőtt még a földbe viszünk, mielőtt megcsókolom hideg lila
munkáskezedet, mielőtt megcsókolom hideg emberkőzet szobafestő-homlokodat, mint
frissen-meszelt, száradó fehér szobafalat, élve csókoljam meg rubint és obszidián
pókháló rostély-álarccal beragadt arcodat, mielőtt meghalsz, s én nélküled maradok.
Üzentél nekem, s én elmerengve hirtelen úgy láttalak, mint akkor, azon a halál-hajnalon.
1950 volt, február, reggel hat óra, csöngettél lakásunk ajtaján, a Szemlőhegy-utcában, én
ajtót nyitottam, még pizsamában, s te ott álltál az ajtó-üresség hosszúkás fénydobozában,
a koszos lépcsőház kanyarulatában, mint egy nagy szőrös, fényes zölden-világító, bevérzett-szemű
szentjánosbogár, ott álltál piros arccal és piros kezekkel, hópöttyös szürke télikabátban,
fejeden nem volt kalap. A kalapot két kezedbe fogtad, mint a koldusok. "Fogadd őszinte részvétemet”
mondtad, s zölden-világító aranygyűrt ásványbéna arcod szőrös volt, mint egy zöld légy zománcos
kék gálickő-sisak arca a pontokkal, pántokkal, csapokkal, lemezekkel, ívekkel, dudorokkal,
„Apád meghalt, a Fránci meghalt az este, fogadd őszinte részvétemet”, csak ezt tudtad
mondani János, Jani bácsi, Jani, csak ezt tudtad mondani, rekedt vékony hangon, mint
aki nem tudja kire szóljon, hát ráordít valakire, szemöldököd homloki ágyékbozontja alatt,
a vastag vörös szőrsövények és borzasság-gyökérfalak alatt, a csónak ereszesen kifordúlt
szemhéjperem piroslakk ívdióhéjai között, a vastag pirosvonal peremtojáshéj mélyebb
54
mirigypontkoszorújában és sárga pontlikgyűrűjében puha gálickő-szemed, mint piros
nyálkahártyakanálban kék tojássárgája. Mint föltört tojás kék sárgája piros
tojásfehérjében. Aztán ettünk valamit, bort ittunk, te elmondtad, hogy dőlt apámból a vér,
hogy okádta apám a vért, szájából tüdőcsomókkal jött a vér, vérében úgy feküdt, mint
egy újszülött. Halálújszülött tüdőalkony-vérben. Azt üzented, hogy látni szeretnél mielőtt
meghalsz, mielőtt meghalsz látni szeretnél, látni szeretnél utoljára engem. Mégegyszer,
mielőtt meghalsz öreg szobafestő, poklom útjának Vergiliusa, János, Jani bácsi, Jani!
Én meg ott álltam arany-küllőkkel a szivemben, gyerekeim között a szobában, gyerek-
ricsajban, gyerek-civakodásban, tiszta gyermek-irigységben, gyerek-dulakodásban álltam
a szobában, s egyszercsak orrom előtt lebegett forogva, lassan pörögve önmaga körül a
levegőben egy pici pók. Úgy süllyedt láthatatlan fonalán lebegve, ahogy vízbe dobott
könnyű alumíniumpénz lebeg recésen, címeresen, írásosan, számjelesen lobogva, billegve,
tántorogva, forogva, lengve sűllyed a lágy szoros vegyi-természeti üveganyagban, csúszott
az önmagából kifolyatott ragacsos láthatatlan huzalban és huzalon lefelé a föld felé,
mint fehér cérnán áthúzott világosbarna pocakos gyöngyházgomb, mint apró küllős állati
biciklikerék, mint apró tejüveg-petróleumlámpabúra ha vízbe ejtik: folyik lefelé a
víz-száron, nem mint földmorzsa, nem mint agyagrögöcske, nem mint mohagolyó,
nem mint eleven kavics, kőkorongocska, de mint kinyílt fölfelé-száras szőrös
lefele-virág, szőrös virágfejével önmaga hajszálüvegszárán lefele csúszó virág,
ragadós kapilláris-csövön lógó körbe-szempillás szemgolyó. Tenyerem a kis pók alá
tettem, ott ül ragacslényével vonalvágatbizonyság tenyeremben, aztán leugrott rózsás
tenyeremről, ugrott dülledten és meredten, elszántan, mint börtöntetőről a rab, ugrott a
csöpp szőrös és küllőkoszorú lábú gyémánttal-kirakott gyémántos életdarab, s süllyedt
a levegőben lefelé lebegve, mint kötélen sírba barna gyerekkoporsó, aztán tenyerem
mélyen ugrása alá tettem, hogy szinte ráfolyt fölkagylózott tenyerembe a pók, mint
egy szőrös mézcsepp, mint egy bolyhos ondócsöpp, mint egy amőbaszerű takonycsöpp,
ahogy a fölütött tojás sárgája s fehérje üvegpohárból üvegpohárba folyik elnyúlva
spermaenyvesen szálazva hosszan, egyik pohárból a másikba lottyan, így folyt
lefelé emeletesen tenyérből tenyérbe a pók, a menekülő izgatott állatcsillag,
az állati higanycsöpp, így folyt tenyeremből tenyerembe, levegő-emeletről levegő-
emeletre lefelé, ruganyosan, puhán, önmagán csúszva könnyedén, s tenyerem,
ujjaim láthatatlan ragacsos pókszálak Gulliver-rabjaként összevissza-enyvezve
a gyomorselyem mézes titkos cérnáival. Kezeim szálazva és csillogva ragadtak,
mintha mézbe nyúltam volna, s megigézett a pókugrás, pókereszkedés, a szőrös
rovar-ejtőernyő hullás, bársonyos, küllős, mohás, pázsitos esernyő-ereszkedés szabálya.
55
Folyt a levegőben önmagából lefelé, mint egy lemezes gombakalap, szélben lengő ezüstös mohaesernyő.
Csöpögött önmagából önmagába emeletesen lefelé, mint a folyékony idő, mint a folyékony
ketyegés, hosszan nyúlva elfolyó, lefolyó, lapos ketyegéscsöppé sűrűsödő halandóság-óra.
Lét-emeletről lét-emeletre, sors-emeletről sors-emeletre, levegő-emeletről levegő-emeletre ugrott, csúszott,
ömölt lefele, egyik tenyeremből másik tenyerembe folyt, egyre alább, folyt önmagából csurogva önmagába,
önmagából kifolyt önmagával, ahogy tenyeremből tenyerembe hullt lefelé csillogó has-szálán hangtalan zuhanva
és zuhogva, mint egy szempillaszőrös mézgolyó, mintha kivágott halszemet, tyúk-szemgolyót hullatnék nyálasan
tenyeremből tenyerembe emeletesen lefelé, mintha könnycsöppet, ondót, nyálat folyatnék tenyeremből tenyerembe
lefelé, a pók zuhant és csorgott és folyt pörögve hanyatt, mint egy pörgő szőrkerék, szövőszemölcséből függőlegesen
meredeken feszülő selyemszál végén, mint pici hajas koponya, odaragasztva a fölső szálvéget tenyerem vonalvályúihoz,
sűrű bőrléc-rácsozatához, ugrott, mint rab kötélen a várfokról, Iff kőtornyáról Monte Cristó, mint Empedokles a kráterbe.
S mikor a pókot a könyvespolcra tettem, s fölszívta önmagát ijedten és futva
sietten, a testéből kifolyt páraragacs hosszú cérnaszála úgy ragadt a sárga fára,
a lakkozott könyvespolc-deszkára, mint medúzacsáp hosszú hólyagcérnalángja
emberlábszárra az óceánban. Én meg csak álltam hívásba-kövülten, mint akire
először szól az Isten! Pedig csak te szóltál, pedig csak te üzentél, pedig csak te hívtál
János, Jani bácsi, Jani, öreg szobafestő, nyolcvanéves, poklom útjának Vergiliusa!
Mert akkor az jutott eszembe a gyermek-ámulatban, Isten-ámulatban, mikor a
pici pók levegő-emeletről levegő-emeletre lefelé ugrott és lefelé szállt, testselyme
szálán csúszva és folyva, önmagából lefelé csurogva riadtan és pókszivében remegve,
mikor sorsát mentve életével a halál elől életért menekült, pedig megölni nem
akartam a falánk és szaporán mohó gyönyörű pici létezés-szervet, dehát neki a
kúszás, a csúszás, a mászás, a lefelé-folyás, a fölfelé önmagán-iramodás a megmaradása,
akkor az jutott eszembe, hogy így hull sors-emeletről sors-emeletre sűllyedve föloldhatatlan
végzetébe a világ, a kozmosz is így hull önmagából önmagába lejjebb a legmélyebb némaság-
üreg haláltalajára omolva, idő-emeletről idő-emeletre hullva egyre alább hullunk folyva,
csurogva és zuhogva a Megnevezhetetlen Titok öröklét-nemidejébe, így hull embersors, világ,
természet, emberiség, történelem. És József Attila jutott eszembe, szegény-szegény balfácán
56
árva fiú: "Mint fatutaj a folyamon, mint méla tót a tutajon, száll alá emberi fajom
némán a szenvedéstől-", s Friedrich Hölderlin jutott eszembe akkor, szegény-szegény
okos bolond: "Es schwinden, es fallen Die leidenden Menschen Blindlings von
einer Stunde zur andern, Wie Wasser von Klippe Zu Klippe geworfen,
Jahr lang ins Ungewisse hinab.” S Vörösmarty Mihály jutott eszembe akkor, szegény-
szegény öreg magyar költő, szegény-szegény bolond magyar költő: "Mi zokog mint malom a
pokolban?” De én úgy olvastam a vén kéziratban: "Mi zuhog (le) mint malom a pokolban?”
Mert forog a pokol-malomkerék, s vérenyves és vérmohaszakállas vízszintes, küllős lapát-tollain
zuhog, mint a víz az emberiség, zuhog az őrült emberszív, bűnös emberelme, zuhog a
bűn, átok, gyilkosság, bűnhődés, kín, büntetés, ítélet, zokogva forog a pokol irtóztató
vizimalomkereke, emberiségsors, emberiségbűn, embersors, emberbűn pörgeti, csavarja,
tekeri, hajtja! És akármi a halál, mért akarsz elmenni már poklom útjának Vergiliusa,
János, Jani bácsi, Jani? A levegőben-folyékony pók amit mond nekem, az az emeletes
hullás ne legyen még sirató énekem! Még elmondanám mit akarok, mit akartam, honnan
futottam és hova futottam. Elmondanám: te tudod hol voltam és látod, hova jutottam?
Elmondanám amit még neked elmondani akartam, hogy hányszor gondoltam rád
mindenféle bajban, ne akarj még elolvadni a talajban, fölolvadni ne akarj még a
Megnevezhetetlen Semmiben. Elmondanám, hogy a múlt héten Görögországban voltam,
úgy álltam a gigász-márványkövek között, mint sziklák között a napsütötte holdban,
a függőleges-vályúhenger gigász-csontvázak között. Isten köldökéig érő roppant
dühöngő Szeráf, a mindenség nemi szőrzetéig érő őrjöngő Kerub rúgdosta szét
a márványtemplom fehér házakat, s rohad a márvány, mint az emberhulla teste,
rohad a márvány, mint esőben a fehér rózsa, könnyebben rohad, mint az emberi csont!
Habos a fehér márvány, habos a rohadástól, penészes márványporfürtök, mohos fehérsárga
márványforgács, rohadnak a fehér márványkurvák, szörnyek, sárkányok, istenek, istennők,
isten-csecsemők, vitézek, bajnokok, tornászok, vemhes istenkancák, fürtös csigahéj-
függöny-péniszszőrös és szakállas isteni férfiak, nők, nagytökű Mindenség-Mítoszfejedelmek!
Habosan rohad a márvány, mint az emberhús a földben, mint majd mi fogunk tajtékosan pezsegve
habosan rohadni, ha már a földben leszünk, s sárga, lila, kék, piros, zöld és űrfekete dagadt
habrózsák fürtjei nőnek ki lángolva rothadó húsunkból, szájunkból, koporsóban-vicsorgó rozsdás
57
fogsoraink közűl, amikben úgy ülnek az aranytömések, ezüsttömések, platinatömések, cement
és amalgántömések, mint csillogó fényes, vagy tompa kemény bogarak, megdermedt villámok a csontba
gyökerezve, szines rózsák folynak le csontjainkról, habdaganatrózsák, erjedő, füstölgő rózsafák
leszünk, befutja nőve a rózsa csontjainkat, mint a vasrácskerítést, léckerítést, rozsdás öreg karókat,
fülünkből, orrlikainkból, szemgödreinkből, péniszcsövünkből és ürítő-salaknyílásunkból rózsák
nőnek ki dagadva, habrózsák, tajtékrózsák, sercegve, pattogva és robogva, mintha testnyílásainkból
kifolyó tiszta ásvány bomlana rémült rózsákká alig-volt emberlényegünkből, rózsaborulat
hullavirágzás a mi hajdanvolt kegyelmünk János, Jani bácsi, Jani, poklom útjának Vergiliusa.
És habosan rohad a márvány-ló és a márványlovas, akinek lába lábszárközépnél letörve, szikrázik a
töréscsonk, mint egy istentelen csillag, meztelenűl ül lova hátán a márványfiú, zacskós, ráncos, eres
herepárja, s csőrös hegyes előcsövű, gyűrűs bőrözető kis nemzőteste úgy hever a ló szőrtelen
márványhátán, a láthatatlan márványgerinc fölött, mint apró, kerekes, félig-megolvadt
fehér márvány-ágyú, s habosan rohad a sok-emberfejű festett, tekert márványgyíksárkány
s az óriás oroszlánmancs márvány-macskakörmei, s a márványföldbe fúródó márványlábujjak
fölött a hajlottan-meggörbült titán-márványtalpak halandósággal izzanak ősidő-fehéren.
Köröttem világkarók, fehér világkarók, fehér vályúhenger világpillérek, világ-virágszárak!
Elszáradt mérhetetlen napraforgószárak meredeztek márványfehéren, világiszonyat-vak fehéróriás
lábszárcsontok, belső nagy gigantoszaurusz-tibiák, külső keskeny tirannoszaurusz-fibulák,
repedt roppant őscsillag-patellák, isten-térdkalácsok, Zeusz femurjai, Zeusz márványcsigolyái,
az ismeretlen-méretű Apolló combcsontjai ragyogtak szárazon a szeletes, nyílásos, sávos, horpadásos
kék keskenyedésben, mintha az istenek halála mítoszmély-merengésidő márvány-lábszárcsontjai,
márvány-gerinccsontjai, márvány-térdkalácsai, márványcsigolyái lángolnának fehéren a
gálickék bizonyságvesztésben, anyám kékítőoldata eltévelyedésben, mintha az embernélküli
58
Földőskor elrohadt embertelen ősidejében állnék, a megkövesedett, burjánzó, boldog
teremtés-mesében, az idő fehérre-elszenesedett mámor-oszlopai között, zöld és sárga és
narancs és rozsdarózsakék sziklakőbe szúrt Diplodocus carnegiei-tibiák, Trachodon-
csigolyák, Corythosaurus-fibulák, Brachiosaurus altithorax-femurok sárgásfehér
márványközönyében, őssárkánygyíkok, gyíksárkánytitánok gigászi combcsontjai, csigolyái,
lábszárcsontjai kékbe-üllepedett pusztulás-szégyenében. Az elmúlásban ki könyörgött értem?
Ki akarta vinni helyettem a keresztet? Ki vitte a keresztet helyettem, hisz értem? Az a könnyű
madár, az az öt deka biológiai tűz mit zokogott, mint könnyű aranyszög, aranyrajzszög, aranytüske
a bíborkék levegőkeresztbe szúrva, a selyemszép levegőárnyékba ütve a hosszú negatív-csíkos
fehér márványoszlopok, halál előtt kiszáradt óriás-lábszárcsontok, száraz titán-combcsontok fölött?
Az a könnyű madár, az az öt deka biológiai-vegyi láng, az a könnyű madár, a ráncos
és redős kék aszály-legyezőn vergődve és zokogva, az a gyöngybetűs selyemforgács, aranyforgács-
lázadó labdarózsa a kék kevélyben, a majdnem-feketében: mit üzent nekem? Mit
mondott nekem a végtelenbe-torlódó folyékony kék könnyű kőben csattogva, csivitelve, forogva
és lobogva, míg fújta éneklő, égő biológiai-vegyi csöpp atommáglya páracsillag testét az
emberszagú, emberiségszagú, őskezdet-atomtűz-illatú tengeri szél, zölderes hártyaropogással.
Jaj, mindent elfelejteni! Jaj, semmit sem elfelejteni! Jaj, számontartani mindent az éber
rejtelemben, hűség-hívása hódító szivemben, mindent ami hulló és halandó, csillogó, száraz,
szikár és árnyékkal-múlandó, mindent, ami savanyú, rothadt, korhadt, döglött, büdös,
mindent, ami szerkezet, szeretet, burkolat, váz, héj, töltetanyag és képzelt anyagtalan,
mintha benyitsz a legtitkosabb mese-szobába, s ott párolog, szikkad, villog és lüktet
a mindenség-szövevény egyetlen valóság. Tárgy, dolog, lét, lényeg, alakzat, kín, állapot!
Az árnyékot is, ami fénnyel bizonytalan. Csak az árnyéknak nincs árnyéka. És boldog aminek
árnyéka van. És boldog akinek árnyéka van. A halottnak már nincs árnyéka a földben. Árnyéka
nincs a fénynek. A fénynek fénye van. Az embernek az emberségre szerelme. Halálra türelme.
Jaj, Anyagtalan Árnyék: Legvégső Magány! A kezdet-összefüggés-viszály megvalósulás-árnya!
59
Isten Árnytalansága Összefoglalás. A dolgokon kívüli magány sűrű, kopár, tésztás ragyogás-tudománya!
Szenvedéseimben megmaradásod megalvadt homálya, poklom útjának Vergiliusa, öreg
szobafestő-mázoló, János, Jani bácsi, Jani! Mért akarsz elmenni Árny, aki zengő vidám
testeddel kísértél? A telefon cirpelés-csápjai, mint kalászos gyémánt-fűszálak ütődnek
a szél rothadó sárga márványbőréhez, csontjaimhoz, sejtjeimhez csapódnak az ásványszárú
hangkalászok, cirpelés-csápok, halálüzenet hártyás és szőrös csobbanásai lobognak
csapkodva koponyámban, mint nyálkás barlanggyomorban fekete bársonylombmozgás-
denevérek. Bíbor porcelán-korall-levél-állat fülbelsejű cincogó és nyihogó denevérlomb
hömpölyög a megnyílt öröklét-sebekben. Ne menj még! Nem akarlak siratni se szebben!
Az üzenet reggelén gyantás, sűrű, kemény, vastag tavaszi fény gőzölgött a tárgyak, létezők
pórusos, pihés felületén, s puha fénygőz szivárgott az émelygés haj szálrepedéseiből. A
hívás reggelén Korinthosz márványkő-romcsipkekoronája zöld gyepszivén Szent Pál ült
egy fényes márványcöveken, sárga márványoszlop-tuskótörpén, körülötte kurvák, hetérák, lezbikusok,
költők, kéjencek, eunuchok, homoszexuálisok, kezében kis papírból hajtogatott hajó.
Fehér papírhajón jött át a kék tengeren, a gyűrt-bőrű rothadó kék luetikus vizen, az
üzenet reggelén. Mikéne rozsdás küklopsz-kövei közt habzott a rózsaszín tavasz.
S a gyűrt aranyhártya halotti álarcok alól vér folyt nehéz emberszememre. Jaj, Menzesz-űr! Jaj, Szűzhártya-éj! Ti Menstruáló Csillagok!
(1985)
60
A megmaradás könnyei
Eldőlt gigászi Buddha-szobor, hanyattfekvő rózsamárvány Buddha-szobor,
sárga márványkő-titán Apolló-szobor hanyatt a csuklós, emelős gép-ágyon,
a nikkel-saroglya ágyon, a fémcső-daru-lábú ágyasztalon, mint fehér ravatalon
hanyatt az Apolló-Buddha test-tömeg, a meztelen férfitest, ágyéka gyűrtsíma
fehér lepellel letakarva, ráncredős síma vászonlepedővel betakarva, mint Krisztusé,
mikor a fekete kereszten fehéren feküdt, a kereszt is feküdt még a földön, még nem
görbítették fölhajtva függőlegesre, még csak rákötözve árvalányhajkévés hónaljainál,
még csak rászögezve vízszintesen a vízszintes fekete keresztre, fehéren a feketére
szögezve, fehéren a fehérre, fehér, fehér, fehér lepedőlángok a fehéren, fehéren a zöld
derengés szégyenszemérem vízszintesében, a ledőlt titántest, a titánrévület izzadó
márványmagánya, a jobb nyakértől a lüktető nyakgödrön, gégegödrön átcsurogva
a mellkason a kulcs-csont alatt pelyhesen szétlegyeződve folyik a test vize, mint fehér
sziklakövön gyönge forrás hártyás néma üveglegyezője. Márványlepedő, márványlepel a
roppant test köldökfölötti homálykezdetétől az alsó lábszárak meztelen közepéig,
s a boka, a talp sárga palalemezréteges szarupikkelyei, Tyrannoszauruszok sárga
kőzetkaktusz talpa, a járás kőzetálom lemezragyogása. S a nyírt lábkörmök, mint
foszlott libatollak pehelylángja, s a lepedőn fekvő meztelen karok, s a lepedőn fekvő
megkínzott kezek, a szecskavágó tollas kerekes hengerkésével levágott bal mutatóujj
körömtelen második percének csomós rózsaszín forradása, mint pici dísztök, pikkelycsészés
tölgyfamakk, rozsdadió. S a föltépett, fölszúrt kézerek, s a könyökhajlat erei fölött
a szikrázó szigonyszínű bőr piros pont, kék pont, lila pont, zöld pont, fekete pont,
sárga pont, narancs pont, szivárványpont térszigetcsomója, csillaghalmaza a szőrtelen
puha cseréphártya világmagányon. Ó, tűk, szúrások, döfések, könnyek, életoldat könnyek,
csöppenő néma megmaradáskönnyek, szelíd infúzió-csöpögések: a megmaradás könnyei!
A megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei: mindíg-van
ölelések. A szőrtelen tág orrlikakban vékony zöld műanyagcső-H-betű, a két
függőleges összekötő vízszintese az orrcimpa-elválasztófal hajszáleres viaszpillérén
fekszik, s az abból kiágazó vékony zöld műanyagcsővezeték az ágy fölött, az ágy
mögött a fehér csempefal oxigéncsapjába fűzve és vezetve, az orrlikakban a H-alakú
zöld műanyagcső-oxigénadagoló, mint sárga porcelán konnektorban zöld T-dugó,
zöld elosztószerkezet, kis oxigénlétra, az orrlikakból kisarjadó zöld indák, zöld
növényi szár, zölden lengő folyondár növénycsöve, sziszeg, mint két apró ágaskodó, zöld
tölgyfalevélfejjel föltarajló kobrakígyó. Ó, itt minden nem-emberi és jaj, itt minden
61
emberi: a megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei!
S a megborotvált szőrpontok mákszemgyűjteménye bal hónalj alatt a műtéti
vágás sarlókaréja átizzadt, átvérzett fehér gézlapokkal beborítva, mintha hóna alatt,
szorítana megrozsdásodott, elázott fehér füzetet, könnyes fehér könyvet, lila hajszáleres
fehér itatóspapír-nyerget. S a bal vese fölött a test mélyébe vezetett, s onnan
kivezetett, piros ragtapasszal a kiágazástőnél gyűrten, rózsaszirmosan, ránclemezesen
körültapasztott átlátszó vastag műanyag-dréncső, amelynek véres belső-falú, hosszú
szára lengve hosszan elnyúlva az ágyláb nikkelkampójára akasztott téglalap-alakú
műanyagzacskóba gégésedik. Ó, ez a roppant test baloldalán, a bal vese fölött
kinövő, messze kiágazó gégecső, a téglalap alakú véres nylon-gyomorba,
kockás műanyag-húgyhólyagba szájazó nyelőcső, vizelőcső! Mintha a testen
kívül lógna véresen ami a testbe belülre való, a gyomor, a húgyhólyag, a nyelőcső,
a vizeletvezető! És vérrel, vizenyővel, nyálkahártya-váladékvízzel, véres savóval,
sós sárga véres könnycsobogóval van teli az átlátszó műanyagtartály, a műanyagcső-
elfolyó. S véres a víz, a seb-belső nedve, a sárga nyálkahártyakönny, a könny-boldog
savó, mint Jézus lándzsa-szúrt szivéből a megváltó bűnre, mellkas-szőrre,
taknyos lepelgyolcs ágyékra csobogó halálvíz, hullavizenyő, véres a víz és vizes a vér, az emberi!
Ó, megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei! Erről te tudsz,
te tudod ezt, volt-római, százados: Longinus, bizonytalan okosság s mert nem töretted meg
a halott Krisztus lábszárait, csak lándzsával döfted meg szivét, hogy meghaljon, aki meghalt, ne
támadjon föl aki él, s „az napnak fénye elvesze, és nagy fölindulás lőn hín Krisztus
urunkban. Jelösben azért, hogy szömei a hosszú kórságnak miatta meghomályosodtanak
vala. Az Urunk oldalából és szívéből kijött vérének egy csöppe a kopjáról szömében csöppenvén,
megadattaték azonnal ő neki a világosság.” Ó, szúrás-csöppek, kopja-csöppek, test-csöppek
ti: a megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei! S az ősz
haj lucskos, mint egy újszülötté, a fehér koponyagyapot-füst, mint az őszi rózsafüst csapzottan
bolyong, s mint mostszületett gyermek szőke pehelyfüst haja: vizes, s a márványsárga homlok
apró vízpontokból szőtt ragyogás-gézpánttal az érkagylós halántékokig lekötve, mintha tízezer
üveggombostűt szúrtak volna homlokába, tövig a homlokcsonton át a tűket az agyba, s az átlátszó
üveggombostűfejek élesen és mindig-újjászületve égnek, mint a csuka szájpadlását beborító
homorú tűkefe fogazat-bélése. S a fogak ezüst és nikkel pecsétei hervadhatatlan adományok,
62
megbénult fájdalomszilánkok, pecsétszikár lángok, s az arcon millió átlátszó szárnytalan
finom bogár hemzseg, születik, petézik, tojik, folyik, szivárog, rezgő ponttömeggé megint
összeáll, mint bizsergő, születő, rángó, csobogó fehérizzás hínár, gézálarc verejtékhínárból.
Ó, szenvedés-csöppek, rettenet-csöppek, rettegés-csöppek, látás-csöppek, fájdalomcsöppek,
cukorvíz-csöppek, szégyen-csöppek, elárvulás-csöppek, halálhallás-csöppek, kábulat-csöppek
harmatfényei: a megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei!
S a fej fölött a fehér csempefalon, mely mint egy feketekockás fehér irkalap, kisiskolás
füzetéből kitépett számtan-irkalap: keskeny rézgallérokon függő gumikalapos és ezüst
csavarmenetkalapos üvegek, vérpalackok, vitaminoldat-palackok, só-oldat-palackok,
oxigéncsapok, oxigénsátor műanyagcsövek, konnektorok, lázmérő-számtáblás kövér üvegek.
Ó, megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei. És jobbra,
a titán-test jobb oldalán, a kihúzott zöld függöny mögött, ott a másik gépszerkezet-ágyon
az indigókék haldokló, a lila halálra-készülő, a jézuslila eszméletlen magány
hörög, zihál, zihál, hörög, hörög, zihál, zihál, hörög, hörög, zihál, zihál, hörög, hörög, zihál.
Feketelila, mint az állott fagyott marhahús, feketelila, mint egy kavernás csillag, feketelila,
mint az akasztottak gégéig kilógó nyelve, feketelila, mint az árvácska koponya-arcú
négyszirmú lapos gyászhamar feje, feketelila, mint az orrszarvú bogár páncélos
tornyerge, pihétlen fedőszárnya, feketelila, mint gyermekkorom tintaceruzája
nyelvemen, ajkamon, ha megnyaltam hegyét, feketelila, mint a nagypénteki koporsó
földig-érő selyemtakarója a templomban, feketelila, mint egy elhasznált tüdő a
boncasztal-lavórban, feketelila, mint papi temetéskönyvek jelzőszalaga, feketelila,
mint az álombeli hüllőgomolygás, álombeli sárkánytorlaszok. Orrában, szájában
karvénáiban, könyökhajlat-ereiben, kézfejeiben mindenféle tűk, bekötések, csövek,
pumpáló sóhaj-szerkezetek, szív-elektrosokkgép, s a gép foggantyús diszkosztárcsái
fehérterítős fehér fémasztalon. És vezetékek, drótok, piros gumicső-alkonyok! És
hörög, zihál, fortyog, lotyog, buborékzik, bugyborog a jézushalál-lila ember, s
nagy szőlőfürt-buborékok forrnak születvén az üvegpalack-folyadékban, hisz reménye
nincs már neki, egyszer majd elcsöndesül minden, zihálás, hörgés, buborékolás a
palackban, elalszik a vívás, s nagy fehér léptekkel megy ki a semmi a porcelán-szobából!
Odakint sír egy asszony. Idebent sír egy asszony. Sír aki remélni tud már, sír aki
nem remélhet, sír aki reményét kezdi, sír aki reményét veszti. Sír mert így jobb
neki, sír mert jobb így se lesz neki, sír mert mást mit is tehetne? Nem moshatja
63
le majd a halottat, föl se öltöztetheti, a halottat meg se kapja, csak majd a koporsóban,
csak majd kibelezve, lezárva, szép fehér ingben, zöldpettyes nyakkendőben, nylon-gömb
alatt, nyakkendője fehér ingmellén, mint zöldpettyes óriás fehér katicabogár. Hát
sír, mert így a jobb, hát sír, mert így se jobb, sír mert reménye van, sír mert reménye nincs.
Itt ez az emberi. Ó, megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei!
A megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei! A megmaradás
könnyei. Nézlek. Kezed fogom. Cipőmön gumigyűrűs gyűrődés-szájú nylonzsákcipő,
testemen földig-lógó zöld vászonköpeny. Elmondom ami van, ami lesz, hallgatom nehéz
verejték-mosolyod. A megmaradás könnyei: szavam. A megmaradás könnyei mosolyom.
A megmaradás könnyei: asszony-csönded. A megmaradás könnyei: a testből-kibuggyant
véres madártojás. A megmaradás könnyei: a fehér zománckés-villogású sas-szem-alázkodás.
A megmaradás könnyei: az ínhártya, a sclera alulról fölfelé villanása, mint a halak pikkelyes fehérsárga hasoldala.
A megmaradás könnyei: feleséged riadt-szép búcsúcsókja izzadt, meztelen bal
felsőkarodra. A megmaradás könnyei: alúlról oldalt fölfelé fehér gyors szemcikkanás,
mintha rémült madárral fölszáll a testrózsán félig kibújt tojás. A megmaradás könnyei
a halálhörgés lila orgonafürtje ott túl a zöld függöny mögött. A megmaradás könnyei
meztelen vállad felső tejútjának izzadt homloka. A megmaradás könnyei az osztozkodás
zsarnoka. A megmaradás könnyei: szemed barna emberiség-magánya. A megmaradás könnyei
fehér, felhős, foszlott kézkörmeid. A megmaradás könnyei: az a hit, mert nem hit, mert mégis!
A megmaradás könnyei: a virágbaborúlt csakazértis! A megmaradás könnyei: ahogy
az asszony elárvúlt meztelen nagykörmű sárga lábaid simogatja. A megmaradás könnyei
verejték-lényedet néző szemeim. A megmaradás könnyei: mint a gnu óriás szeme,
amely csak pupilla, mintha négycentiméteres fekete kontaktlencse lenne a gesztenyebarna
szemgolyóra ragasztva. A megmaradás könnyei: a hódolat bíbor fosztogatása, a balta
éle, fűrész foga, kasza nyele, őzek fehérszív farvillanása. A megmaradás könnyei: kék
száműzetés-villanykörték vasdoronggal-őrzött hó-öröklét barakkban. A megmaradás könnyei
mint szivárványra kent habzó szappan. A megmaradás könnyei: kisebb nagybátyám,
a piros Debri, mikor neked tangóharmonikázott. A megmaradás könnyei: mikor Liszka,
64
sonkás tojást sütött nekünk, mert így a szokás, s azt hitte éhezünk, s ettünk nevetve.
A megmaradás könnyei: a bal nyolcas bordáról lefűrészelt csontrügy, csontbimbó, csontdió.
A megmaradás könnyei: ahogy harmonikával elesett részeg ifjú apámra hull a hó, halálhó.
A megmaradás könnyei: csontból kinőtt rózsabimbó. A megmaradás könnyei: élő
márványrügyek, élő márványrózsabimbók, élő márvány-szemgolyók, csontszivacs-tulipánok.
A megmaradás könnyei: asszonyban a szerelemfehér folyékony férfilángok. A megmaradás
könnyei: a hideg göb a rákos pajzsmirigyben, amit kivágnak a sebészek ha izzadva operálnak.
A megmaradás könnyei: rádium-ágyúk, sugárzás-teleszkópok az asszonyi méhre,
férfinyakra célozva. A megmaradás könnyei: föltolt sugárzó fémlapok a női hüvelyben, kürtökben, tubákban.
A megmaradás könnyei: a gyerekek nevetése, kislányok karodba-tülekedése. Sírkő-
mellkasú mohos márványbéke. A megmaradás könnyei: a levágott asszonyemlők, ezüstkanül
a gégegödörben, kivágott nyelőcső, mesterséges gége. A megmaradás könnyei piros muskátlik
a sírokon, becsomagolt téli kő-Krisztusok, a barna csomagolópapír spárgával hálósan
átkötözve, ahogy halott tárgyat besző a pók. A megmaradás könnyei: a rezgő géptestben
szorongva nézett ovális repülőgépablakok. A megmaradás könnyei: a méhész-asztalos
Bechterew-térgörbülése. A megmaradás könnyei: ólomból-kiöntött dacoló vallomások.
A megmaradás könnyei: S. infarktus-alkonya, fekszik a berácsozott ágyban, hogy agyhomályban
ki ne ugorjon, szökve, mint a szöcske. A megmaradás könnyei: sírt-kapáló anyád, szőlőt metsző,
kertet-ásó apád. A megmaradás könnyei: csontvázhorda csont-ügetése csontváz-lovakon
a Földgolyó-pörgésben. A megmaradás könnyei: a kinyílt tartomány a meg-nem-alkuvó
bonyolúlt szenvedésben. A megmaradás könnyei: üres istállók, csalántűz zöld fojtogatás
N. L. szívében. A megmaradás könnyei: az őrült asszony világgyanakvás káromkodása.
A megmaradás könnyei: az agyban-virágzó korallsziget, halottról lehúzott cipő, a veszteség támadása.
A megmaradás könnyei: a téboly jön, mint a pók, lábazva, mint a pók, aprólékozva lábait,
járását. A megmaradás könnyei: raboljuk ki a rettenet lakását! A megmaradás könnyei: legyen
két alkony a három mögött, aranyszögekkel összeácsolt reggel! A megmaradás könnyei: ahogy a forró
magzatvíz az asszonytestből kizuhog, s néz a fájdalom táguló hajnaltűz szülőhüvellyel. A kérte,
65
nem akarta, mért ne? A megmaradás könnyei: a lehetetlen egyszerűsége. A megmaradás könnyei
gyerekkezemben a zöld pénz, kockásra összehajtogatott tízpengő, ami lucskosra izzadt tenyeremben,
mint összehajtogatott nyirkos, ázott zöld diófalevél, szederfalevél, hársfalevél. A megmaradás könnyei
a hűség-gravitáció, a várakozás mágnes-szívása, Móricz Zsigmond krétafal-mohósága, büdös víz!
A megmaradás könnyei: a sugárzó Lucifer hónodnál átölel, csillagok, fénytömbök közt röpítve visz.
Európa-éjszaka. Egy üveg bor mellett ülök csöndesen. Sárga villanyfénytócsa: világöröklét-anyagvizelet csorog a csöndre.
Becsukódik a tulipán, a piros biológiai óra. Mint a halandóság szívverése, piros ketyegése néz bűntelen bűnömre.
Egy ember nézi őt, az embert a tulipán. Az embertelenre néz az ember, az emberre a nem-emberi.
Ó, a megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei!
A megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei!
(1985)
66
Párás istenek
Fehér orgonafák, lila orgonafák alatt állsz könnyű szoknyában, könnyű blúzban,
fehér orgonafák, lila orgonafák alatt a kertben, lábadon nincs harisnya, meztelen lábadon
kék sarupapucs, fehér orgonafák, lila orgonafák alatt állsz, zöldcsíkos fehér selyemblúzban,
rózsaszín szoknyában, kezedben fehér nárcisz, kék nefelejcsek, sárga margaréták, sárga
nárciszok, fehér nárciszok között állsz a kertben, a fehér nárcisz zöldköldökű sárga
ráncos selyemlámpája piros szegésű, három csillagbibéjű sárga selyemkút, fehér orgonafák,
lila orgonafák alatt állsz nevetve, befont szőke copfod a farcsatorna kezdőpontjáig
lógó sárga szalmakalászból font vastag gyíkfarok, intek neked, te visszaintesz nevetve
a fehér orgonafák, lila orgonafák alól, jobb kezedben öreg alumíniumkés, bal kezedben
fehér nárcisz, zöldköldökű sárga selyemlámpa körül hat kajla fehér szirom, kezedben
könnyű kés, kezedben fehér nárcisz, kék szemedben fekete fényráncok aranykorong-ütése,
mindenféle összevissza boldog madárfütty, madárének izzó aranyszövedékhálója ráncosan és
redősen terítve a zölden egyhelyben-totyogó kert párapupilláira és gőzikra-szemhéjaira,
rostos és szikrázó páraszempilláira hintve, lángoló muszlinfátylak, lélegző gézlepedők,
az orgona lilakürt habcsillagtőgyei közt szénából, rongyból, nylon-tejeszacskóból, drótból,
barna papírlemezből csőrrel-szőtt, lágy fejtúrással-épített apró galambfészek, zöld
levéltollak vízszintes és függőleges, ferde rángása alatt a gyíkbőrű feketezöld orgonaág-madárlábon,
ül az ezüstmoha fiatal galambanya fészkén a lila orgonavirágtőgy-csillagkürtlengésben,
szorong, feszül, lázasan ül, hallgatva bátor, harcosan néma, gőgösen egyszerű, mint a
teremtés hűsége ül a tojáson, a teste belső tüzében, a bíbor belső atommáglyán tojásmirigyeiből
épült eljövendő mészhéjas rozsdapettyes, zöldszeplős látomáson, ül a szorongó hűség,
az elrévült bizonyosság, a halandó öröklét-egyszerűség, a lázas gyönyörű forró néma hit,
fekete tollgyűrűs nyaka merev, barnapiros csőre, mint hosszú, tűfok-orrlikas tövis
feketegyűrűs szemei barna bársonylángok. Ül forró fészkén, mint égő gázrózsán szürke
alumínium-teáskanna, hitének hűség a hatalma, fekete pupilláiban lila orgonafürt.
Ül a szorongó rejtelem, ül mint kis csőrös ezüst-szfinx mereven a boldog húsmáglya-türelem.
Fehér orgonafák, lila orgonafák alatt állsz könnyű szoknyában, könnyű blúzban, sötétkék
67
sarupapucsban, kezedben fehér nárcisz. Szeretlek, jól tudod, s ha ezt tudod, azt is tudod
a halandó miben és miért hisz. Fényes piroslevelű rózsafák, fényes bíborlevelű rózsabokrok
tolonganak kásás lapos lángterpedéssel az arany palásthullásban, folyékony könnyű kék
kristálylemezesedésben, repedezett, foszló, pikkelyes, lemezes görcskrokodil kígyótestű
feketebarna szőlőágak, vastag fekete szőlő-sárkányősmadárkőzetlábak apró piros
sebeiből csokrosan, csipkepenge-üvegesen kilőve a zöld növényi tollsáskák kéveláza.
Minden önmagát magyarázza. Te is, meg én is, a madár is, a növény is, a lombkezdet is,
a virág is, a puha szélfújástól lökve, taszítva, lengetve, lógatva, cibálva, ráncigálva,
lebegtetve tántorgó néma fehér lepke, mely mint szélgyűrte vízjeles fehér cigarettapapír.
Piros a körtefalevél szára, az elfoszlott fehér körtefavirág zöld gyűrűfoglalata, a fehér szirmok
üres tartóváza szőrös csipkés sárga csillag, a csillagszőrök feje zöld növényi pontgolyó. Ez
lesz a gyümölcs. A sárga körte. A darázshódító. Fehér orgonafák, lila orgonafák alatt állsz
könnyű szoknyában, könnyű ingblúzban. A vászonszoknya rózsaszín, zöldcsíkos a fehér
selyeming. Kezedben fehér nárcisz. Úgy nézel, olyan pontosan, ahogy a győzni-bátor virágok.
És párás, eső-utáni föld. Ahol föld van: ott halott van. A holtak szívében üres árok.
A halott szivében üres árok. A halott szivében rothadó tajtékos fekete kesztyűk. A halott
szivében meddő, álmos madarak. A halott szivében villanyáramtól-részeg szögesdrótból
drótrács-keresztek. A halott szivében megaszalódott együgyű égitestek. A halott szivében
dögszagú orális férfiszerelem. A halott szivében gyémántkő-pusztaságban ordító hiénák, sakálok.
A halott szivében múltam szemgolyója, mint térdrehullt szülő állat: elefánt, víziló, orrszarvú,
zebra, zsiráf, gnu. A halott szivében gyémánttal gyapjas világmindenség-csillagkoszorú!
S ott túl, lényed mögött, az üveghegyen is túl, a messzi, messzi, messzi kék homály mögött
vigyorognak, vicsorognak, fenyegetnek, fenyítenek, őrjöngve intenek a gyűlölködő párás istenek
az asszír, a babilon, a szkíta, a sumér, az egyiptomi, a görög, a római istenek. Intenek,
fenyítenek a nemlét-pára istenek. Hogy sorsuknak elveszítsenek a Párás Nincsen Istenek!
(1985)
68
14 R G B P F
Majd becsöngetünk a hosszú út után, s mikor a repkények között az ablakon kinézel
fehér lesz piros arcod, s jössz lefelé a lépcsőn gyűrötten, szorongva a vaslándzsás, rozsdás,
rácsos, repkényes kiskapuig, zöld lángok merev zománctolongás fürtjei közt jössz lefelé
szorongva, fehéren, s a lépcsősor tetején a nyitott ajtó fényes és rácsos szinekkel derengő
kaleidoszkóp-áhítatüregében megáll a hosszúszoknyás asszony, ó-keresztény festett
halotti-arctábla-szemében, a csúcsos kék vonaltojás belső csücskében könnyek, könnybimbók,
könnyrügyek, könnyei forró puha üveg-búzamagok, jössz lefelé a lépcsőn, mint egy borostás
rozsdás viaszmadár, mint rozsdás tűkkel teleszurkált arcú könnyű fehér viaszmadár,
rozsdás tűkefe arcod márványos viaszmeredése elgazosodott kriptafödő a biai temetőben,
jössz lefelé az üres cementlépcsőkön topogva, torpanva, mint egy tétova, gyanakvó madár,
topogva, toporogva, mint galamb a szétlobbantott-szárnyú kő-turulmadár emlék-
lépcsőin, s az egész oly szép és különös, mint az Úrjézus szalmakalapban, mint fekete
szalmakalapban a fehér kőkereszten kifeszítve függő fehér kőjézus a temető mögötti
búzadomb zöldviaszhömpölygésű homlokán, a gyepes, poros, pipacsos létszögleten,
a pipacsok a halott könnyei, a sziszegő búzagyűrődés a madártojásszeplőzöld diadal-máglya,
s majd összekeverednek megsarjadt szilánkos, hasábos, kőredő-ostyás arcaink, ezüst
szőrtarló-arcod ezüstkalászos bajszommal összekeveredik, ezüsttűhegyek állnak ki a
szilárd füst pórusaiból, s örvénylő tűkefe-dombvidék, ezüst kalász-százlábú viaszfutás.
Aztán beszélni kezdesz gyorsan, rágyújtva egy cigarettára, köröttem táncolva, tipegve,
forogva, mint aki rájött a legnagyobb dologra, mint aki a legszebb dologra értett virrasztó
ünnepével, mint aki úgy jön-megy az igenben, a nemben, Istenben, világok-szívizületben,
halandósághaza-kövületben, mint Megváltó a föltámadás-kertben, sugárzó halott
halálból-föltámadott a páravirágzás rózsakoponyái közt, a párakristályszivacsrosta
alvilágizzás virágtürelemben, cibálva, lökdösve, ráncigálva, taszigálva engem
a fehérrács-doboz kék, sárga, narancs, bíbor, lila, zöld, fehér, piros gyűrődés-szobában.
Mert repedéses, hasadásos, szilánkos, ráncos, tollas, leveles, indás, szakadt, gyökeres
kék, sárga, narancs, bíbor, lila, zöld, fehér, piros gyűrődés-utáni négyzetek világító
lángdobozában állunk majd cigarettázva, teázva, fehér vászonrácsok közt, fehér
69
vászongyökérzethálóban, mint világhálóra ragadt szines szigetek, fehér kötélhálóra
száradt szines polipok: függőleges és vízszintes lapos négyzetek lángoló rácsdobozában
állunk, bor nélkül is egyhelyben tántorogva, csikket csikkre nyomva, boldog kettős-csillagként
egymás körül tolongva, szinte a fehér kőpadló fölött lebegve, hasonlíthatatlan élet-tárgyak
a szines lázdoboz-rácsmágnesmezőben. Ahogy megérik a pete a nőben, s elévül, kiég,
meghal, a vérzéssel kiürűl, ha meg nem termékenyűl: úgy a létben a ki-nem-mondott hűség.
A meg-nem-termékenyített anyagsors-egyszerűség. Sors-méhemben a pete-érett szavak halottá
kialszanak ha várakozásukra nem csapódnak a megmaradás nyers petrezselyemlevél-
szagú atombomba-magvai. Mit teszel a rádtorlódó halálzuhatag idővel? Mely mint a
palás, lemezes sziklaomlás sorsléted pépesre összenyomja s dögbűzöd kőrózsaszirmok
néma taréjhegyvidéke alól szivárog. Kősárkányok pikkelyőserdeje alatt a véres emberáldozat.
Néz a ráncos idő, a „bül-bül szavu rózsa”: Arany János. Szemében csontesővel.
Mintha nézne két temetővel. A rózsákat nem szabad megütni kővel! Fehér zománcvödröt
kell tenni a csillagok alá ha megfejjük őket, különben a létezéstrágyát lövi a forró tejsugár. Ki
kell húzni anyjukból a születő állatokat: borjút, csikót, a testből kiálló lábszárakra hurkolt.kötéllel.
És megfürödtem a tehén méh-vizeletében, mert megfordítottam a borjúmagzatot az állat-anyaméhben
vállig nyúlva be kézzel, karral a mirigykemence állatasszonyi testbe, a csónakos, ajkas, alsó
ajakszakállas bíbor hüvelyhez ragasztva arcomat véres, magzatmézes; bélsármoszatnyálas lett
pegazusarany homlokom, s karom vállig a lázas, vonagló eleven piros kesztyűben.
Halandó: állok a koporsó-öröklétben. Mint a madártömő varázsvár-műhelyében.
Az üvegszekrényekben kitömött énekesmadarak. Az üvegszekrényekben kitömött madár-ragadozók.
Sárga üvegszemük, kék üvegszemük, barna üvegszemük tollpihekoszorúfészekben dülledő pók.
Az asztalon kis drót-akasztófák. Kis dróthurkokon énekesmadarak lógnak, elbicsaklott
pihefüstjében csillog a dróthurok, mint vékony sodrott arany-karikagyűrű, fejük jobbra-balra
csüngve ferdén oldalt, mint apró csőrös tulipánfejek, csukott-szemhéjú, halál-szempillájú
véres csillagok. Nyitott csőrükben nyelvük hegyes görbe sárga dermedéssel kilóg, szárnyaik laza
rongypikkelypalástok, lábaik vékony zöldkaktusz halálhorgonyok. Száradnak a kiboncolt
70
madarak, kis réztálban elfeketűlt belső szerveik rohadnak: a szív, a tüdők, a gyomor, a belek,
a tojásmirigyek, a szemgödrön át gumihurkapumpás üvegpipettával kiszívott agyvelő.
És fekszenek az asztalon hanyatt a bíbor barlangtest tollzsák énekesmadarak, zöld
kaktuszhorgony lábuk fölmered. A madártömő pipázik. A madárhulla már mit tehet?
Van amelyik már száraz szénával, sárga faselyemforgáccsal, barna lószőrrel, dagadt habos
kóccal kitömve. Az asztalon fatálban kék, zöld, piros, barna, sárga, fekete üvegszemek,
mint kukoricamagok, csigaházak. A madártömő véres kötényébe törli véres, fostos kezeit,
aztán tűbe műanyagfonalat fűz, a madár hasát, tollas hasa-bőrét a szénagombóc-üreg
fölött szapora barna öltés-villámsávként összevarrja. Mint boncmester a hullát, kifestett
fáraó-hullát egyiptomi orvos az emberség-ősidőben. Így leszünk mi is: idő az időben.
Így várunk mi is: halandó halálra, kitömés-vigaszra. Rárohad a gyors nyár a késő tavaszra.
Rárohad a fény a zöldre. Itélet a földre. Mert itt fönn minden elrohad, mert ott lenn
minden elrohad. Itt zölden pezsegve rohad, ott feketén pezsegve rohad. Csak a fehér a
fehérben. S a fehér gyomra már annyira fehér, hogy belül a fény lila. Orgonalila lila.
És kitömött madár jön a vérből, üvegszemei alól koszorúsan sárga füst szivárog.
És kitömött madarak jönnek a fehérből, lépkednek, mint a madárszemű lángok.
És kitömött madarak jönnek a fehérből, lépkednek, mint a madárcsőrű könyvek.
És kitömött madarak jönnek a fehérből, bólogatnak bicegve, üvegvakon köszönnek.
Majd becsöngetünk a hosszú út után, dobhártyánkban még ott feszűl a tízezer
méter magasság, s mikor a repkények között az ablakon kinézel fehér lesz piros arcod,
s jössz lefelé a lépcsőn sápadtan, szorongva, s azt mondod „Samuel Beckett sétált
az előbb a parkban”, s gyűrtviasz ezüst-angst arcod föltépi a szűzhártya-várakozás jelent.
S én mosolygok és állok, mint aki otthonról hazaért. Hazaért, pedig el se ment.
(1985)
71
Elmúlás-asztal
Morzsák az Elmúlás-asztalon. Fekete morzsák. Halálmorzsák. Könnyek. Sószilánkok.
Kristályszemcsék. Elmorzsolt száraz bogárszem sejtjei. A kardvívó domború, szívalakú, fekete
drótrács-sisak arca, mint egy méh arca, mint a méh domború kristálybársonyrács összetett
szeme. Csönd-pillangók, sejtelem-lepkék: mint fényre szórt, fény alá süllyedő, lobogva
merülő hajszálércirmos, csipkés sárga itatóspapír-szeletkék, mint hőben-tántorgó zöldzománc
lóhere-szüzesség, mint hő-uszonyok tüsketűin fönnakadt lihegő fekete pernyék. Holnap temetni
megyek. Holnap temetni megyek. Temetésre megyek holnap. Holnap temetésre megyek. Most nyár.
Most napfény. Most néma sűrű zöld. Most kék pára-magasság, fehér párapillérek, fehér
páraívek gótikus mindenség-magánya. Piros lavórban Matthias Grünewald ólomzöld Krisztusa
mosakszik. Lejött a fáról. Mossa véres arcát. Kihuzigálja a sötétkék ólomtüskéket lila
húsából, mint más madár fészkéből a rozsdás drótszálakat a rabló-madár. Sárga fogai, mint
egy öreg lónak. Taknyos kézsebeiben nyüzsgő darazsak esznek. Barna májfoltos, arany-álarcos
arcuk a feketeszeplős kézseb-tűzliliomokban. Szeretlek, mint darazsak a friss húst! Szeretlek, mint
halál az emberhúst. Piros rózsák között darázs-csíkos macska ásít. Áll a bajszos, csíkos
szőrhurok, púposan áll, mint a teve-ásítás. Mint a sárga teve-ásítás. Homorúan, hosszan
nyújtózkodik a sárga ásítás. Most nyár. Most kék viasz-lángolás. Most zöld árny-zokogás.
Most szikrázó, pettyes árnyrés-iramodás. Mozgó aranyrács árnyék-mozdulatlan kisajtó-nyikorgása.
Lüktető árnyékrács fénypettykása. Valahol sír egy kisgyerek. Holnap temetni megyek. Kisgyerek sír.
Mért nem ad neki emlőt az anyja? Mért irígy? Jobb ha eres emlőjével a nyálhabos bömbölést
betapasztja. Holnap temetni megyek. Nyitott koporsó. Nem az utolsó. Kicsúcsosodik a vastag
72
fehérselyem szemfödő elől a fekete-félcipős lábaknál, hátúl az orrhegynél, mintha nagy borostyán-
madárcsőr hegyezné kúposra a fehériszap-ragyogású selymet. Hanyattfekvő aranysólyom. Piros
karomkezekkel, zöld körmökkel. Majd fölhajtom a szemfödőt. Majd visszahajtom az iszapláng
fehér halálselymet. Majd leveszem az arcról a folyékony márvány-zászlót. A nedves fésűvel
hátrafésűlt barna haj. Az aranyszita-fátyollal befújt haj. Mint aki most jött a fodrásztól.
A fénymoha darázspáncél-homlok. A barna légybarkó a sárga viaszkagyló fülek előtt. Mint
ezüst pettytömeg légyfej két vörhenyszőr pofaszakálla. A halántékok hullahigany apálya.
S a hegyes szögletes, horpadásos, tüskés, gyűrt, vonalas, ráncos viasz, márvány, gálic, arany,
indigó, tinta, sötétréz tollpihe arc-keveredés. A borotvált viasz. A borotvált márvány, a
borotvált arany, a borotvált gálic. A borotvált indigó. A borotvált tinta. A borotvált réz-tollpihék.
Büdös bőrben a borotvált vörös toll. Mint aki most jött a borbélytól. A nyitott szem, mint
ezüst gombostűfej-köldökű tintahólyag. Az orrcsúcs a szőrcsápos orrlikak borostyánkő-sisakja.
A hosszúkás orrlikgyűrűk szétfűrészelt só-tojáshéjakként derengenek. A pórusos narancshéj-
orrlikpillér lila hajszálérpelyhei fehérek, mint sárga cipőpasztába nyomott fehér tollpihe.
Az ujjhegy bőrléceinek görbe vonalvályúi és vonalélei a sárga cipőpasztában. Fehér csönd
a szájban. A szájban fekete csönd. Zöldcsíkos ezüstnyakkendő. Mint zöldcsíkos ezüst bogár.
Fehér ing. Lila timsó-bütyök ádámcsutka. A büdös húsban a büdösödő csontok. A büdös
szervek a büdösödő emberben. Halál-szagú lesz ujjaim hegye. Mint aki büdös bogarat fogott.
Mezei poloskát. Virágpoloskát. Ujjhegyem halál-büdös lesz. Virágpoloska barna fakéreg,
rozsdás száraz fa-évgyűrű páncélpikkely-hátát, rombusz-alakú, mozgó, barna, büdös
poloska-szűzhártyát. Halálhódolat. Halál-arc. Halál-szagú lesz arcom. A híg aranyba mártott
sötétlila vulkánszivacs-lávasalak arc sűrű tűhegyrács-álarcban. Ezüst szőrpont-álarc az arc.
Mint sárga lakkszivacsitatóspapír fekete ceruzaheggyel halmaz-szitásan bepontozva. Az arc, mint
73
tintába mártott megszáradt fehér toll. Mint aki most jött a borbélytól. Most nyár. Most
napfény. Most gőgös nyári zöld. Esőföld gőzölög. A szivacslikacsokban a megalvadt arany,
mint a nyári éj rühessége. Holnap temetni megyek. Temetésre megyek holnap. Holnap
temetni megyek. Majd kezet mosok a temetés után. Majd arcot mosok a temetés után.
A halált lemosom magamról. Körmeimről lesikálom a halál-büdösséget. Majd tiszta
inget húzok, másik cipőt veszek föl, másik ruhát. Nem halál-inget, nem halál-cipőt,
nem halál-ruhát. Jön a teve-futású ember, megy a teve-futású ember, jön az
alázatos ember, meggy az alázatos ember, fut, mint a teve sivatagi kövek közt, fut, mint
a teve forró kő-sivatagban, kis szeme ribizligolyókból épített piros fecskefészek, a piros
fészekben kék higanytojás. Fut föl a lépcsőn, fut le a lépcsőn, kezében vesszőkosár.
Fut, mint rozsdás mókus a mókuskerékben a lépcsőház csavart betonlap-vízimalomkerekében.
Vele fut hosszú szürke-feketeszőrű kutyája, mint lihegő, karcsú, puha rongyszőnyeg-zászló.
Üget a halálba, üget a halálból, befut a halálba, kifut a halálból. Vele fut a zászló, folyik, mint
megolvadt alumínium-zongora. Kutyája is úgy fut, mint redős homokon, aszály-híg redőláz
aranylapokon, a pórusos aranylemez-süketen púpos könnyű teve-árnyék. Halál-mise. Halál-
ajándék. Már fölöltöztetve a halott. Már fölöltöztetve, összecsomagolva. Ő a csomag és ő az utazó.
Már vár a forrni-kész halott lehűtve. Halál-jégszekrényben a zárt-idejű bomlás. Már a holnapot
várja halottak közt a halott. Betöltve vele már a deszkaláda. A holnapot várja a keskeny zöld
hullaviasz-jelentés. Már nem vár a halálra. Holnap temetni megyek. Nyár van. Sötét arany-pazarlás.
Madár kaparja barna nyaktollait kékkörmű piros lábaival, sárga csőrével sűrű válltollait, sárga
izzadság-foltos hónaljpihéit túrja, borzolja a madár. Tetvészkedik a madár, a vérkorong-szemű.
Holnap temetni megyek. Anyám nem tudja még, hogy temetni megyek. Anyám nem tudja még, hogy
holnap temetni megyek. Anyám egy messzi kertben a földön térdepel, fehér vászonkendő-kontyos
fejét lehajtva térdepel, s a kerti zöldség apró, csipkés lombjai közt úgy matat, mint kisfia
aranylomb-hajában a vak, mint kisfia aranyfüst-sisak fején a vak anya. Sárga-bajszú
sárgarépa, fehér gyökérbajszú petrezselyem, pórusos, szőrös, csigatest-redős vízszintes zöld
viaszláng krumplibokor-levelek, zöld golyótöltésű növénycsőr-zöldborsóhüvelyek, sárga-
74
gerincű zöld viasztok zöldbabhüvelyek, zöldpillérű csipkehorgolás-szelidségernyőkötegek
közt gyomlál térden állva, rövid hegyes bottal a földet szurkálja, a földet döfködi csorba
alumínium-evőkéssel, öreg alumínium-evőkanállal a gaz gyökérhálóernyőit
kivájja a földből, kitépi, kicibálja a fémes, növényhártyapengés, zöldvályú-vércsatornás
vadfüvet, megcirógatja a borzongva-párolgó zöldhomály csipkeláng szőlőlevelet,
katicabogár száll kézfejére, azt nézi, azt hiszi az a vére, csigabigát vesz tenyerére, s nézi
ahogy lassan bugyogva a rácsos lepényfej-köldökkutakból tornyosan fölbugyog, bugyogva
toronnyá türemkedik, belülről kifelé a négy csigaszem. A négy viasztakony-gyertyatartó, a
négy kocsonyabimbó. S a merev fallikus szemtokokban a szemek, mint rövid fémszárú
fémgolyó-virágok. Anyám egy messzi kertben térdepel, térdepelve hajolgat, gazt gyomlál,
gyomot irt. A földbe néz. Nézi a halottat. Anyám látja a holtakat a földben. Pedig
csak úgy lát, mint két aranytű-szúrás. Pedig csak úgy lát, mint kétcsövű sárga
szalmaszár-messzelátó. Pedig csak úgy lát, mint akit vastag kövér mészkövekkel befalaztak,
és szem-magasságban két pici rést hagytak, a szőke habarcs-fugát kifúrva nagy ács-szöggel.
Látja anyám a holtakat a földben! Látja anyám a földben a halottat! Látja anyám
a földre hajolva földön térdepelve a holtakat a földben. Kertben térdepelve, földön térdepelve
a Halottak Kertjét lenn a földben. Mennyi halott! Mindíg halott! Mindíg halott! Mennyi halott!
Mindíg halott! Mennyi halott! Mindíg halott! Mennyi halott! Mindíg halott! Mennyi halott! Mindíg halott!
Anyám a messzi kertben térdepel. Térden-állva görnyedten dolgozik. És minden halott
kristály-aszalt világsors szemében. És gyémánt-száradék asszony-szemében minden halál.
A halottak magzatburka anyám fény-apály szeme. A holtak anyaméhe anyám mészkristály-szeme!
A holtak szülő-ősasszonya anyám mészcsontváz-gyökérlombozat-szeme. Csontvázak, csontok,
koponyák mindenség-kristályserlege anyám kiszáradt szeme. A halottak Földgolyója anyám
megszáradt fénycsöpp szeme! Most nyár. Most fény. Most zöld. Most kék páratűz-jelen.
Nagy görnyedt izzó árny-alak jön felém a fényben, mint kétlábon-járó gőzikra ősgyík.
75
Kristály-árny, izzó, anyagtalan, átnyúlok rajta, mint a fényen, mégis tömény ásványanyaga
van. Puha és áthatolható és mégis kristálykemény, anyag ami nincs, anyag, mint a fény.
Kezét szivemre teszi, s ez a kristályos áttetsző árnyék-semmi-kéz szivemen oly nehéz,
mintha a világegyetemet tette volna minden anyagával Isten a szivemre! Ez a halál-egész!
Majd hazajövünk a temetés után. kezet mosunk. Átöltözünk. Asztalhoz ülünk.
Az Utolsó Vacsora utáni vacsorához. Kenyeret eszünk, bort iszunk. Mert enni kell a
temetés után. Mert inni kell a temetés után. Mert étellel vigasztal ember az Elmúlás-asztal!
És morzsák az Elmúlás-asztalon. Fekete morzsák. Fehér morzsák. Halálmorzsák. Életmorzsák.
Könnyek. Sószilánkok. Boroskancsó, borospoharak a fehér abrosszal leterített Elmúlás-asztalon.
Borostyán-fosztogató! Köd-szégyen csalogató! Az élők sorsukat halállal megszorozzák!
A halandók ezért emberek, ha emberek! S a holtak csak hullák a föld előtt, a ravatalon.
(1985)
76
Sárga fénykristály
Fény és árnyék egymásra hozva. Mintha az ég bársonyt lapozna. Fakó bársonyt és
könnyű vásznat. Aranyszivacs a koromtajték, sárga habhálón kék szemcse-mezők. Ében legyezők,
cinóber söprűk, zöld villanás széthasadozva, fehér szivacsok, kék lepedők, szilárd aranyfüst
törik puha hasábokra. Csodálkozik a gyűrődés a fényben, lila háborgás habzik a feketében.
Ezüst zúzódás szilánkhullása, ezüstös hártyaszakadás, ezüst szilánk-hullámok ájulása.
Viola, kármin, hullaviola, cián fénylemezkeveredése az árnyékhiány. Enciánkék a himlőfekete
tajtékban a jég. Aranyszita-csönd a növényi büszkeség. A madarak alusznak lombok közt, faágon.
Meggyszínű márványparázs tokapihéjük borzoltan piheg. A temetőkben egyszerű rothadás. A földben
bonyolúlt forró hulla-üveg. Égő egyhelyben-zuhanás. Árnyremény. Csillaghalott. Csigacsönd. Harmathomály.
Hőhideg. Lánghűvösség. Kőerjedés. Gyászarany. Fénysötét. Fűszálköd. Ketyegéscsönd. Lázöröm. Rabviasz.
Viaszremény. Csőralkony. Csöndsalak. Árnyéka nincsen a földben a testnek. Az árnyékokról a testek
leesnek. Az árnyékokról a pántok lehullnak. Az árnyékok kialszanak. Kialszik az árnyék-lámpafény.
Az árnyak fölszabadúlnak. Önmagát derengi az árnyék-szegény. Az elmúlás tántorog. Vacog a
tűzözön. Fekete szénrög a könny. Bután motyog minden növényi dolog. Elfoszlik a kárhozott jelenség.
Az álom szinesen vánszorog. Vért köp az álom. Az álomnak tüdővérzése van. Az álom vérbe-merített
arany. Lila tajtékhörgésben az örvénylő foszforpikkelyes bosszú hánytorog. A híg kék homály
bőrléces kisujja arany-gombostűkkel teleszúrva. Aranygombostű-sündisznó a kék űr-kisujjhegy.
Fekete vadkanok fújnak, morognak, fehér habokban véresen forognak. Mint véreres fekete
szemgolyók tajtékos villogás-halma a kék poshadék kocsonyában hempergő, röfögő rézkalász-
77
sörényű vaddisznó-csorda. A csönd fehér porcelánpereme csorba. Mint apró gyerekfogakkal
megrágott csésze-él. Öreg fehér bikákat hajt a fönti szél. Üres kék puli-rohanás, üres kék
puli-csaholás, aranypuli rézfüst tajtékbikák rézfüst tajtéktökébe harap. A fűszálak tövében
zöldpajzs pikkelyárny-szívalakú szívcsönd alatt bódult bogarak alszanak, fekete pettyük,
piros pontjuk, lóarcú mályvafoltjuk, hártyaszárnyuk rézdrótkapilláris-csontvázai, fedőszárnyuk
bordázott kitinlécei, szemük pázsitgolyócska-halmazcsokrai aranypor-álomcsönddel bekenve.
A csend zöld ujjhegye aranyporos. Hólyagszivük elektronzacskó. Bogársorsuk tűzbe-dobott
hártyapapiros. Gyűrt hártyapapír bogár-idő. Összegyűrt papírcsönd bogárjövő. Lánghalott élet.
A virágok csipkés árnyukkal a csöndre hajolnak. A virágok lombos árnyukkal a higanypikkely
földre hajolnak. Kivándorolnak a virágok illatukból. Kivándorolnak a virágok önmagukból.
A mindenség fogaskerekei zakatolnak. Némán csikorognak a semmi csillagkerekei. Némán
loholnak az anyag arany-ütemei. Tehenek, bikák, borjak, lovak, ökrök, csikók, bárányok, juhok, bivalyok,
disznók bekötözött szemmel az öröklét-vágóhídon. Fejükön vászonsisak-álarc. Fejükön
tarkótól az orrig vastag vászonturbán. Mint mohamedán gyerekeknek. Szemrésnélküli kivégző
álarc-sisakzsák. Kés, bárd, csákány, fejsze, elektrosokk. Vágóhíd-vérfolyó az űr. Állat-
nyakérből, állat-szívből kizuhogó vér. A vérnek árnyéka van. Csak te vagy árnyéktalan. Hiába
ülünk asztalodhoz holnap. Öreg széked a konyhában üres lesz. Üresen áll, mint egy kiivott
ólomserleg. Nehéz légy zúg a fényhab-konyhában, mint nehéz fekete fény, mint szivacsban a csönd likacsai.
Dühöng, dörög, az ablaknak csapódik, s hempereg, forog forrva pezsegve a könnyű üvegaranyon, mint
megbolondúlt elme, mint ötezer gombostűvel összeszurkált tűpárna-selyemkelme, zörög, dörög az
ablaküvegen a szőrös fekete állatásvány dülledt kettős szitadob-kelyhe, mintha összegyűrt fénylő
celofánpapírgombócot görget a szél kőszigeten. Nem lesz ott árnyékod és nem leszel te sem.
A csontváznak nincs árnyéka a földben. Árnyéktalan a fehér, a fekete fénytelen. Üres székeden
78
nagytömbű sárga kristály. Sárga fénykristály üres székeden. Sárga fénykristály sűrű nyárból.
Sárga fénykristály fényszivacs-hiányból. Sugárzó hő-tömb átlátszó homályból. A hiány elé
pohár bort teszek. Pohár bort az asztalra. A fény elé az asztalra. A sárga borban rozsdás
hamuhullás. A sárga borban pikkelyes forgácsos foncsor. A sárga borban foszló barna pernye.
A sárga borban piros lombhullás. A sárga borban zöld árnyék-tolongás. A sárga borban
szikrázó csillagtörmelék-gomolygás. A sárga borban foszló csillószőrök. Mint derengő tengervízben
mikroállatok hamuja, bőre, váza, háza, láza, páncélja, cafatja, héja, burka, öltönye, páncélruhája,
páncélsisakja, anyaga, teste nem-sorvadó lángja. Halálhullás a sárga borban. Halottak hullása
a sárga borban. Hulló halottak, hulló csontvázak, hulló ravatalok, hulló temetők. Homályüreg a mellkasomban.
Hiányüreg a mellkasomban S nézem az üres széket. Az asztalon a nincs-ott teritéked. Nincs-
tányér, nincs-kés, nincs-villa Mint világtág pupilla Az üres széken sárga fénykristály-magányod.
Belenyúlok a sárga fénykristályba, mint a nyárba, szived helyén sárga fénykristály üresség-lángok.
Nézem a sárga fénykristályt a széken. Nézem az árnyéktalanságot. Jelenlétednél nagyobb a hiányod!
(1985)
79
Érintő éjszakák
Puha viasz-szűrőkön ólom csorog át. Párolgó forró ólom. Merev viasz-szűrőlapokon
merev viasz-szűrőlapok. Sárga viasz-szűrőlapok folynak mereven sárga viasz-szűrőlapokra.
Holdrács holdrácsra nehezűl. Véres a sötét, mint aki szül. Árnytalan árnyak. A sötétben árny
alig van. Nehéz sugárzó páravonalak. Könnyű szivárgó párapontok. A szoba kockás aranyszivacs.
A szoba izzó szűrőlap-lemezkocka. A szoba puha korommal töltött higanydoboz. A szoba
lila timsókristály-tégla. A szoba indigóhártya-repedés. A szoba keserű száraz szalmakocka. A
szoba ködtrágya-sejtelemlüktetés. Árnyak árnya árnytalanság. Fényrács-metszeteken fényrács-
metszetek keresztben, szitásan, függőlegesen, laposan, összevissza. A sötétség, mint egy aranyozott
selyemharisnya. A fény aranydrót-árnyai sejtes fonott vak hengerekben. Mint napfénydróthengerek
lassan gomolygó tengerekben. Aranypikkely-örvényalak függőlegesen forgó titánhalak. Mint
az ámulat nyöszörgő rácsragyogása odakint. Mint a hódolat olvadt szitaláng-bolyongása
idebent. Mint a tengervíz folyékony kristálylomb-gyökércsavarodása odalent. Aludni kéne már. Nem
tudok. Ötven éve nem tudok aludni. Aludni kellene. Nem tudok. Anyám is azt mondta: hetven éve
nem alszik. Pedig láttam, hogy alszik. Aludni kellene. Nem tudok. Anyám azt mondta: hetven éve
nem alszik. Te alszol önmagad mosolyában. Alszol: emlőkig fölgyűrt hálóingben. Lilaselyem
hálóinged forró emlőid alatt, forró hátad közepén, mint gyűrt sziromabroncs. Síma, nyirkos,
sötétség-selyemlángú rózsakoszorú. Alszol kinyílva, mint a lomb. Alszol, kinyílva, mint szüléskor.
Alszol, szétnyílva, mint egy bolyhos csengő. Alszol, kinyitott pára-esernyő. Alszol, szétnyílva, mint
a gőzölgő föld. Alszol, mint a csillagnyálas friss szántás tavasz-éjen. Alszol, mint a hold sárga
80
tócsa-nyála árnygödör-szenvedélyben. Alszol, mint fészekben a holdpermet tojás. Alszol,
árnyas búzakéve-kereszt Augusztus tejútkocsonya-ősgyíkszájában. Alszol, mint kéve-keresztes
augusztus-éji tarló. Alszol, mint nyáréjszakai csillagbóbitás kukoricás. Alszol, mint fölvágott
mazsolás fonott-kalács. Alszol, mint éjszakai tóvízben bizsergő nyárfalomb-árnyék.
Alszol, mint barna nehéz nádbojtban a csillag. Alszol, mint egy befüggönyözött angyaltestű
ablak. Alszol, mint elfújt templomi gyertya Krisztus lábfejére ragasztva. Alszol, mint a
megmaradás bizalma és haszna. Alszol, mint szőlőfürt kristálytálon, kristálypohárban fehér
bor. Alszol, mint forró szélre fektetett rafia-zászló. Alszol, mint Krisztus vér-arcú csütörtökén
Szent Péter apostol. Alszol, mint gyémántos levelibéka sárgabarackfalevél zöld érsöprű hasára
ragadva holdfényben. Alszol, mint a nehéz könnyhártyacsillogás állva alvó ló ködarany szemében.
Alszol, mint egy virágos friss szénakazal. Alszol, mint a meleg hóesés. Alszol, mint fekete
márvány-férfiszobron arany-kitüntetés. Alszol, mint doboz-homályban aranypénz. Alszol, mint
egy csésze ikrás méz. Alszol, mint hegedűben a zene, mint hegedűhúrokban Beethoven
és Mozart. és Bartók Béla hegedűversenye. Alszol, mint a fehér egyszerűség a bonyolúlt tarka homályban.
Alszol mellettem az ágyban. Alszol mellettem a sötétben. Szuszogva, pihegve, gyöngyözve,
nyögve, sóhajtva, remegve, forogva, szerelemre-nyílt combokkal, a paplant combjaid
közé gyűrve, aztán kigöngyölődve a pehelyzászló-paplantölcsérből, szőke hajad arcomra
öntve, mint vödör árvalányhajat, kezeid vesszőmre hintve, lábszárad combjaim közé döfve.
S én forgolódom, mint aki most készül születni. Forgolódom gyűrött, izzadt ágyamon, mint
aki most készül a lucskos véres asszonyhüvelyből a fénylő felvilágra véresen kiforogni.
Aludni kellene! Meg kéne születni! S lucskos szögletes-kérdőjel testemmel hőszáraz gömbölyű
kérdőjel testedre tapadok, izzó lávaszalag testem hőtiszta lávalomb testedre tapasztom,
hasad fogom és melled fogom, s magányos ujjaim bozontos boldog ágyékszőröd között
a mézes szirmokat keresve bolyongnak. Ó, érintő éjszakák! Ó, érintő éjszakák! Alvó
tested kőtálban! Alvó testedből folyékony sűrű kőkorong nő ki sugárzó sötét reménnyel,
mint napraforgó csipkés sárga szirmai, mintha testedből körben kinőtt szirmok izzó
kőárnyék-koporsójában feküdnél! Hő-lemezek, hő-vonalak, hő-pillérek, hő-ágak,
81
hő-oszlopok, hő-rudak, hő-rácsrendszerek halcsontváz-szövevénye, hő-huzalok forró
televénye kapcsolja alvó testedhez virrasztó verejték-testemet! Ó, érintő éjszakák! Álmodban
heréim megfogod, s mint hőkesztyűben izzadt égitestek testem törvénye hőpáfrány-kezedben.
Ó, érintő éjszakák! Megtartó éjszakáim! Hőrácsok, hőhorgok, hőhorgonyok kapcsolják össze
a virrasztást, s az álmot, hőrácsaidhoz ragasztva engem Hőmágnes-Asszony: őrzöl, hisz magadra
vonsz engem, hogy megvirradjak és meg ne haljak, testedből kisugárzó hőháló őrzés-nyugalmad
testembe nő és rácsszoborként átfog, s húsomba ég, hogy nincs elég világ-ok, hogy meg ne maradjak!
S ha gyűrötten, derengve megfordulok, s csak hőtömb fargolyóink érnek össze izzó, sugárzó
pont-érintéssel, ez a kettős találkozás-hőpont a virrasztó éjszakában úgy lebegtet engem, mint
vér-áldás köldökzsinóron a magzat lebeg a méhburok magzatvizében! Mert gömbölyű, forró farhúsod
izzó hőpontja, a találkozás-hőpont megmaradásom köldökzsinórja, s testedből kinőtt
hőburok-magzathólyagod sorsában nehéz férfi-szívverésem! Ó, érintő éjszakák! Megtartó
Éjszakáim! Ó, érintő éjszakák! Megtartó éjszakáim! Tegnap, mikor a zöld cserépkályha vasajtaját
kinyitottam: halott verebet találtam a tűz-szekrény hamujában. Kis koszos halott verebet hanyatt.
Nyitott szemén hamuporhártya. Csöpp sárga-karmos lábai hipermangánkristályhorgok. Rozsdacirombolyhos
mocskos kőpehely-tollain a hamu, mint foszló hajcsillag-tengeripálma, nikkelpapírrá olvadt
tengeri csillag. Hogy került a veréb a cserépkályhába? A kéménybe repült, s ott halt meg éhen a
négyzetes hosszú koromcső kéményben, s halottan aztán a kályhába zuhant. Eltévedt
mocskos szarevő kis angyal a pokolba. Hány percig, hány óráig, hány napig lebeghetett csipogva, sírva,
csivitelve, sikongva a fekete csőbelső szurokszagú hengerüregében, verdesve, mint egy piszkos
tiszta szív, csapódva jobbra, balra, arccal körűl a korom fekete mohafalának, lebegve,
föl-le, le-föl, mint gyermekkorunkban ujjunkon piros spárgán ahogy föl-le szállt a
fakorong golyó: a jojó? Míg éhségben meghalt és szívbénulásban, madárszív-infarktusban,
s a koromcső szúrós csöndoszlopában lefelé hullva, mint ágtól-lelökött kristályos
őszi falevél: a tűz-szekrény halott hamujába hullt, az elégett fa ezüstpor-halálába
pottyant, hisz elejtette a levegő-ág a szívbénulásos halott levelet. A verebet. Ó,
82
érintő éjszakák! Megtartó éjszakáim! Mikor ölnek meg engem? És ki öl meg engem?
Franz Kafka ott állt a prágai zsidó-temetőben, húsz fokos hideg volt és kék tiszta
ásványi szél, s az egymásra-dőlt, egymásra-hajlott, egymásra-torlódott pirosmárvány zsidó sírkövek,
mint egy megkövesedett gigászi ős-szaurusz taréjlevelei, taréjpikkelyei, fölborzolt,
mohos testpikkely-kaktuszlevelei. S a kis bronz-Szent György tekergő bronzsárkány
tátott szájába döfi bronz-dárdáját. Ördögh Szilveszter lila volt, mint egy bogáncs
lila tüskeszőr-makk virága, és úgy ment, szinte fújta a szél, mint egy szelet lila gyűrt
iskoláspapírost. És nem találtam meg Jiri Wolker sírját. Mert nincs Prágában Jiri Wolker
sírja. Aki pontosan olyan volt, mint tüdőbajos apám. És Franz Kafka szemei, mint
alvadtvér-tálon forró arannyal leöntött fekete rózsák. Mint redős koromtengerben nyihogva
összerogyó acéltorlódás János Jelenései. Ó, érintő éjszakák! Megtartó éjszakáim!
A csillagtalan feketefű-csöndre toccsan az érett sárga körte. Lepottyan, koppan, sárgán
megreped. Mint megrágott fül vértelen sebe: hús-belseje. A sárga bőrön barna
pont. Szúráspont. Darázspont. Négylevelű lóhere-hártyacsillag álló magházában rózsaszín
ravasz kis kukac, barna gombostűfej-takonykoponyával. A fehér körtehúsban rozsdabarna
rágásjáratok, csigás zabálás-járatok. Reggel majd enni kezdik a darazsak, mint
vízbefulladt embert a halak, májfoltos sárga gumikosár-halszájukkal csámcsogva eszik
a szétrepedt körtefa-könnycseppet. Ó, érintő éjszakák! Megtartó éjszakáim! Éji
íróasztalomhoz ül papucsban, pizsamában az emberszép Kosztolányi. Makogni szeretne,
vinnyogva kiabálni. Föláll, leül, azt hiszi elszalad. Gégéje rohadt, nyelve alatt
rohadt mirigygolyókból habos rózsacsokor. És Melocco Miklós millió fehér márványkalászt
hegyez fémreszelővel. Minden márvány-kalásztűt külön-külön reszel. Én vagyok,
te leszel, mondja, neki a kalász a gondja, márványtű, márványmag, márványtoklász.
Ó, érintő éjszakák! Megtartó éjszakáim! Nicaragua a forradalom óceánkék
gyermekszeme. Költők forradalma: Nicaragua! Párás gyermekszem-forradalom.
S Ernesto Cardenal most mit csinál? Verset ír ingatag párolgó növénystrucc-pálmafák alatt?
Vagy éhes gyermekek gyémánthű kolibri-szemébe néz? Ó, érintő éjszakák! Megtartó éjszakáim!
A megérintett világ hőrácsa a hatalmam! A megérintett lét: létével visszaérint!
A mindenség-rácsokkal áthatva létem. A megérintett történelem a versem.
Mert az érintés-rácsok hálója dolog-emberlétem válasza, halhatatlan lángja.
Tested hőrácsa véd meg engem, az érintés hőláza hisz lenni lennem. Mert az
érintés az ok és bizonyosság, az érintés a megtörtént valóság. Az érintés a megmaradás-hűség.
Mert a magány a magányról márványosan leválik, mint ősz fáról a lomblevél leválik.
Mert csak az érintés őrizhet meg minket. Okos halandókat a boldog halálig.
(1985)
83
A kedd szemhéja
Ma még verset írok, holnap talán már nem írok verset, mert halott leszek. Lábam jobb
nagyujján, vagy bal bokámon spárgával kötött dögcédula. A sárga borostyánkampón, a lila
timsó-ágon. Dróthurokkal, cérnahurokkal. Mint a Petőfi Múzeum poros mellszobrainak eres
bronz-nyakán, eres gipsz-nyakán, a ködsárga gipsz-halotti maszkok hernyóredős, seb-
varratos szájréseibe fűzve. Zihál az emfizémás ősz, arany-zihálás, páraszita üvegszuszogás.
Zölden zihálnak az emfizémás lombok, lomhán lüktetve szuszog a rostásan áttört lomha
ragyogás, zihál a nehéz növényi tüdőtágulás, a fény tömény tüdővizenyője (emphysema pulmonum),
az árnyszüret előkészület hólyagos emfizémája (emphysema vesiculare) a kopasz holnapot
zihálja. A meztelen holnapot. A fehér holnapot. A fekete holnapot. A halál-holnapot. A halottak
holnapja napot. A Kedd szemhéja a gömbölyű kékre húzva. Az ólomszivacs-salak
lila lávagyürke-árok szemhéjráncok apokrif vályúiban aranyizzadmány-zománcok.
Bizsergő pontos hegyes jegenyék a Kedd szemhéjának zöld szempillaszőrei. Dagadtkék vizenyőhólyag-
feszültség a Kedd domború redőzuhatag szemhéja alatt. Sárga és szürke és álomzöld,
ezüstzöld, feketebarna, pettyes, vonalas, lemezes, lepkés, leveles árnyak egymást meszelve,
egymást vízszintesen nyesve, vagdosva, metszve járnak a lapos, rácsos arany-tényeken,
anyagon, tárgyakon, lényeken, egymást nyiszálja az anyag árnya, s az anyag magánya, természet
sóhajt a természeten, anyag az anyagot csodálja, egymással párzik az anyagbőség, anyagfüst,
anyagihlet, anyag-gyász, anyagmerengés, anyag-lehetőség. Az anyag az anyagnak sorsa most.
Halotti ingemet most szövik, halotti ingemet hogy fölvegyem, halotti ingemet még halálom előtt!
Méregbe mártva az az ing, epesársárga az az ing, vászna villogó epefesték, halotti ingem
aranya sárga, mint epehólyag-gyulladásos írisze, szivárványhártya-csillogása, mint gyulladt
epebeteg fülcimpája, arcbőre, mosolya, homloka, halántéka, keze. Mint a kézujjak
84
sárga szikrabőre. Mérgezett aranyingem az ősz szilánkos, száraz kristályszikláira dobva.
Mint egy gyermekre, úgy nézek a titokra. S a titok, mint gyermek, könnyes szemekkel visszanéz,
zokog, mert megütötte magát, s gyógyító csókomat kérni nyújtja lila mákszirom-foltos
kisujja hegyét. Európa ez, s körötte a világ. Körötte földrészek és tengerek, körötte
folyékony anyagszigetek és szilárd anyagszigetek, fölötte és körötte szennyezett, kék réteges
ősiség. Alatta Földgolyó-szívverés. Alatta a Föld szive lüktet. Ki menti meg halandó, hulló
életünket? A szomszéd kertben ötéves kisfiú játszik, szőkesége a gazfűből szinte
ki se látszik, fekete műanyag-géppisztollyal lő a kotkodáló barna ezüstpettyes tyúkra.
Fut a tyúk barnán, ezüstpettyesen, s a sárga mirigyparázs-liliom testnyílásából félig kiálló
véres tojás, mint sárga szemhéjak közt véres szemgolyó, mint bolyhos angóranyúl piros szeme.
Tömény fehér, hosszú, göndören foszló, pihés füstfodrokkal lazán ritkulva oszló legyező-
egyenes páravonalat húz egy katonai repülőgép az égen, mint halott agy EEG-egyenesét
a gépceruza a szalagpapíron. Míg versemet írom. Míg versemet írom: háborúk, terrorok,
puccsok, forradalmak, hadgyakorlatok, rendszer-szupernovakollapszusok, ellenforradalmak,
öldöklések, kínzások, korbácsolások, rohadt riadalmak, nukleáris siralmak, míg
versemet írom. S az űrben hány gépdarázs nyüzsög? Cellás tükörrózsa-szemei vers-szivemre
néznek. Ikrás darázskristály-szemcsegömb darázs-szeme a Földgolyót szagolja gyűrűzve
körülötte. Úgy szimatol, mint egy eleven puha állat a steril gépszerkezet-állatutánzat.
Ne higgyétek, hogy kifogytam a nyárból! Ne higgyétek, hogy félek a négydimenziós csillagháló éjtől!
Úgy élek én itt, hogy mindig azt hiszem, egyszer rámlőnek a sötétből, hangtompítós
fegyverrel, vagy infravörös távcső-célzójú puskával, egy fa mögűl, egy kapualjból, egy csúcsosan-nyitott
ablakból, egy árnybarlang barna szivéből, egy kiemelt tetőcserép légyszemcella-gödréből, s úgy
zuhanok a kőre, vagy a földre, arccal, háttal, vagy oldalt összedőlve, hogy a dörrenést se
hallom, a torkolattüzet se látom, homlokomon luk, szivemen luk, hátamon luk, és a
véremmel összemocskolt nyúlós sötéten zárt hold-kérdőjelek, világiszony csillag-sóhajok!
Én úgy élek itt, hogy mégis elhiszem: valamit akart a Lét velem, s az a fontos ami a halál előtt van!
S azt teszem, amit kimondanom kellett, tudom: halálomig ember ezért vagyok!
S nincs nagyobb jutalmam nekem, mint édes nyálad íze, emlőid tejíze a számban!
(1985)
85
Megvalósúlt halottak
Már nincs napom nélkületek, nappalom nincs nélkületek, éjszakám nélkületek nincs már.
Már nincs időm nélkületek, a nincs-idő nélkületek sírba-ásott megrozsdásodott karóra,
hullapenészes, hulla-enyves zsebóra a halál mellényzsebében, a halál csöpp nadrágzseb-
puttonyában, halálba-alvadt idő, halálrozsdás árnytalan időszerkezet habzsíros csipkés
csontvázmedencén a koporsóban. Már nincs napom nélkületek, se nappalom, se éjszakám,
se hajnalom, se alkonyom, se alvásom, se ébredésem, reményem a jobban, tevékenységem a dologban.
S ha rátok gondolok sem rátok gondolok, s rátok gondolok, ha nem gondolok rátok.
Mióta meghaltatok föl-fölmerültök a redősen rengő magányból, mint megszülető vulkánsziget
a renyhe fényszáraz óceánból, kilő a sistergő izzó tűzgyűrű-kúpszáj a robajló roppant
vízedényből, mint egy parázsló halfej tűzkerék szájkarikája, forr, bugyborog, habzik, füstöl
a lágy ősanyag, kövér zöld gőzlemezekben és vörös parázslapokban lecsúszik eleven halotti
arcotokról, újszülött vulkánkúp-fejetekről a megfoghatatlan puha elemi anyag, megfőve
bálnák, cetek, polipok, delfinek, ráják, fűrészhalak, szépiák, tintahalak halotti hajatokban.
Kijöttök a renyhe, nyálas, pókszáraz őszből, mint egy fényrosta páraházból, aranycserép-mezőből,
visszajöttök a zöldrácsozat, arany-kereszthullás nyárból, mint a föld mosolya a rácsosra száradó
sárból, ahogy kijön a cserepesre repedezett földből a pajzshátú piros, fekete címermintás, sárga
hártyaél-szalaggal beszegett páncélú temetőbogár, ahogy kinő a hajszál a koponyabőrből, ahogy kinő
az orrcsont a koponyából. Visszajöttök a szívvel-elrothadt szabályból és itt vagytok velem.
Itt vagytok szabálytalanok, itt vagy szabálytalan rend, megdöglött ősgyík-világóra, kifosztott történelem.
Itt van a három hit elásva! Itt van a három sír föltámadása! Itt történik, hogy senkise lássa:
a halott asszony méhkaparása. Hogy mindenki lássa: a halott asszony méhkaparása. Halotti küret.
A halottból most kaparják ki az élőt. A halottból most kaparják ki az életet. Fekszik a halott
86
egy hosszú konyhaasztalon, fekszik hanyatt a halott, derékig meztelenűl, fekszik egy viaszvásznas
konyhaasztalon, szoknyája válláig fölgyűrve, mint a szerelemben. Fekszik hanyatt a halott,
lábai a térdpontban combokkal, lábszárakkal fölhúzva, mint az ugróvillás-lábú
zöld sáskának, szétdőlt combjai közt vérző tűzkapú hüvelyében hüvelytágító hosszú
hengeres fémcsövek. A szerelemút, szülőút cimpái, lebenyei, gyűrűs és csigás barna szőrei úgy
tapadnak a fémhenger körfalára, mint nagy bozont-bajszú, májfoltos, szeplős férfiszáj a
réztrombitára, az ánuszlukból epeszín savó csurog. A halott asszony mosolyog. Így vetélnek
el a csillagok! A kitágított könnyű test alatt fehér zománcvödör a vérpettyes konyhakövön.
A kaparókanál, mint egy hosszú karmesterpálca. És cigarettázik az orvos, dolgozva, meg állva,
redős ajakbőrére ég az izzásban-megtörpült, hengeres hamu-szarvú cigaretta, bőrfoszlányok
és égés-sebek, parázs-csók nyálcafat-köpetek. Hosszú vesetálban csiralényfoszladék,
mirigykaparék, gyűrt nyálkahártyarongy, kásás emberszilánk, sárga vizelet, aranyláng.
S fölkel a halott, combjai közé vattát tesz, fölkel és bugyit húz, fölkel a halott, s gyalog hazamegy.
Hazamegy, mint egy kikapart bárányfelhő. Hazamegy, mint akit megöltek, hogy éljen. A halott.
Szöglet-csigás barna, márvány-fogsorú lépcsőház-settenkedés. Portábla-ablak sárga rezgés-
téglákat sóhajt a golyószóró-sebhelyes varangycafat falra. Átvérzett-szoknyájú apró
halott-tipegés vérszapora október-ködben. Galambörvénylés szocializmus-óra. 1950.
Kijött belőlem a halott. A halottból kijöttem. Egymásból oldódtunk könnyű és tömény
külön anyaggá, mint fényből az árny, árnyból a fény. S múlásom halotti edénye a halott
kikapart méhe. A merengés barlangfénye. Az irgalom szomja, éhe. Nem tudta elvenni, amit adott!
S úgy élek a másik halottal: előttem többezerméteres narancsszínű szakadékfal, s a szikla-
szakadék rideg földköpenyránc-tövében hömpölyögve, kásásan, üvegesen zuhogó, pikkelyes,
páncélos dübörgéssel tekergő feketén habzó fekete folyó, mint egy elhízott gyönyörű mintás piton,
s a narancsszínű sziklalap-kéve közepén egy kopasz szikla-lukból úgy áll ki a halott feje,
mint csipkés sárkancsó-fészekből, a sárcsipke-madárkancsó fészekből a fészekbe-dagadó
madár-anya feje. Az ezüst férfi-fej, a sárga férfi-arc. És szikrázik és villog,
87
mint az ezüstnyárfa-levél, mint egy kampósbot ezüstagár-feje, mint foncsorral leöntött
sótömb, mint oroszlán-mancsú ezüst koporsóláb, mint holdfény a sas-arcú jegenyén.
Megsímogatom a sárga halott-arcot, megsímogatom a halott sárga arcát, mint egy sárgaselyem
koporsóvánkost, mintha pókhasú aranyhalat símogatnék vízben, mint vöröslila cseresznyefatörzs
sárgán átderengő mézgaszakállas mézgavagináját. Mint sebhelyes gyantacsurgást ezüst-varánuszbőr
fenyőfatörzsön. S a halott mosolyog, s a halott szilárd szemével int nekem, s a halottat
szájamból etetem, szájamból szájába köpve a nyálammal megemésztett jelenkorokat,
világokat, mindenség-falatokat, ahogy a madár-férj a madár-asszony csőrébe tömködi lebegve
a tücsköt, férget, hernyót, gilisztát, pondrót, bogarat. Jóllakik világgal a halott. A sárga
halott, a szikla-erszénybe gyömöszölt halott éhen nem marad. Nem hagyom éhezni a
halottat! Megetetem, megitatom. Szájammal etetem, szájammal itatom. Megsimogatom az
eleven sárga halottfejet a hánytorgó habzó fekete dübörgés fölött a levegőben állva,
s földrészek mozdulnak sárga mosolyában, mosolya eltolódó földlemezek csúcsos gyűrődése,
horpadt taréjlása. S egyszer majd fölszabadítom a halottat, szikla-magzathólyagából kiszabadítom,
kíváncsi sárga arca mellett lebegve az ősnyálzás habzó fekete dübörgése fölött: jobb
mutatóujjam hegyével bal halántékát érintve odaragasztom életemhez, mint mágnesvas
gombostűt, fémtárgyat testéhez tapaszt, s mágnes-szívásommal kiszívom a halottat emésztő
csönd-üregéből, ahogy az anyából a magzatot vákuum-pumpával kiszívják,
s mutatóujjam hegyéhez forrasztott halántékán húzva őt elszállok vele a fölfúvódott
anyaglét egy más térszigetére, s ámulni egy könyvre ültetem, mint zöld fűkalász zöld
hegyes tűlegyező-szentségtartójára ezüstös aranylepkét. S a megváltás vére és teste a zöld
növényi kristálytűcsokor-hajladozásban. Lepkesúlytól lepke-szélben imbolyog a zöld
tűkristály-pajzs növényi kobra, zöld csigolyái szárnyas másodpercek, zöld cérnával erezve.
S a harmadik halott fröccsöt iszik. Kajla szürke nyúlszőrkalapban a kocsmapultnak dőlve áll
a harmadik halott, fekete nagykabátban. A sárgaréz-kocsmapulton könyököl, s a fekete hosszú
nagykabát alól a földre lóg, s a mocskos kövön szétterül, mint egy selyem-muszlin menyasszonyi
fátyol: két recés hártyaszárnya. Mert tevenyakú zöld fátyolka a harmadik halott, tevenyakú
88
zöld fátyolka fekete nagykabátban, szürke nyúlszőrkalapban, s a zöld széles, zöld hosszú
legyezős fátyoltollak a kövön szétomolva hosszan kilógnak télikabátja alól, s a zöld
szitaszárnyak szétlombozott hártyasíkjaiban, mint zöld drótból kötött kemény háló: az erezet.
És megy a halott a hóesésben, megy az autóbuszok, a villamosok, az autók, taxik
között a gyáva hóesésben, s fekete nagykabátja alól hosszan kilógó szitás hártyaszárnyait
húzza a hóban, mint előre-fölcsinált menyasszony a menyasszonyi fátylat, úgy söpri
a havat, mint az utcaseprő, mossa a havat, mint fölmosóronggyal, kövér aktatáskája
szinte földig ér, nehéz aktatáskája a hóba lóg, mint a kos fekete herezacskója.
Megy a sárga csíkozásban, megy a kék csíkozásban, megy a fénytégla-világító mélyhalúszásban.
Megy hogy hozzám ő is hazaérjen. Szürke nyúlszőrkalapján hócsillagokból mirtuszkoszorú.
S a szines neonrácsozásban megáll a hiányos árva hóhullásban, tömött táskáját a hóra
teszi, s egy lila gödörből meztelen halott apját emeli ki, kiveszi a lila nyálból a
sárga meztelen halottat, s egy négy-fanyelű üvegládába teszi. Üvegládába. Levegő-
szarkofágba, mint öreg bajszos etruszk katonát. Mint malterosláda: az üvegláda.
Halott emeli a halottat. Halott a halottat téllel beüvegezi. Élőn nevet az élő.
Halott nevet a halotton. Halott nevet a halottal. A meztelen apa vörös mellkasa,
mint üvegdobozban kiboncolt marhatüdő. És halott a halott. Halott a fiú, halott az apa.
Halottak! Halottak! Halottak! Megvalósúlt halottak! Akik valaha voltatok, s akartatok
lenni, s akik már mások se vagytok, csak halottak, temetetlenek, vagy eltemetettek,
megöltek, kivégzettek, lekaszaboltak, meggyilkoltak, megfulladtak, halálba-rohadtak,
éhség-halottak és szomjúság-halottak, jeltelen sírok, tömegsírok, cifra és gőgös gazdag
temetők halottai, homoksírok és kődomb-sírok rothadozói, hamuvá égetett halálok!
Már nincs napom nélkületek, nappalom nincs nélkületek, éjszakám nélkületek nincs már.
Hatalmam kiszívja fényetek, emberlényetek a földből, a csöndből, mert az én erős
emberszerelmem a ti túlvilágotok. Ragyogjatok. Az én szívemben nincs a túlvilágnak pokla!
De ha kihal a Föld, ki fog az ember-nincs éjszakában gondolni az emberiségre, a halottra?
(1985)
89
A semmi és a minden
Csak addig fáj, amíg élek. Csak addig fáj, amíg élek, ami fájhat halálom előtt. Csak addig.
Csak addig fájhat minden. A semmi és a minden. Amíg élek, csak addig fáj a halálom előtt.
A kívűl és a belűl, az ébredés, az alkony, ami a hártyák között van, az álom-alatti pára,
a növekedés a hajamban, a síklap görbülése, a súlyok szenvedése, a gyapjú sercegése, a rothadt
arany-rongyok, a fűszál-hajszálérben az áramló víz ketyegése, amit hallok és nem hallok, a lázban
égitest-hangok, a ködben a dübörgés, hegyes karók döfése, vasvillák döfködése, parázsrög füleimben.
A semmi és a minden. A pupilla szemeimben. A látás az agyamban. A só tegnap-iszonyomban.
Sókristály-pálmafák közt derengő barlang-arcom. Megkövesedett fenyves gyíkcsontváz-kévéje
halántékomon. Legyőztél? Azt hiszed? Legyőztetek? Azt hiszitek? Azt hiszitek legyőztetek engem?
Nem vagyok bolond, hogy megölni úgy hagyjam magam, mint az állat, akit késsel szúrnak le, vagy
homlokon lőnek, a göndör homlokszőrnek szorítva a fegyvert, a májfoltos csigás homlokszőrnek,
vagy leborotvált-szőrű tokájába döfik a hosszú kést a szívig, s a szívpitvarban csigaházat csavar
a késhegy, nem vagyok bolond, hogy a halálnak önként adjam meg magam, mint az a tétova tisztviselő
a fekete árnyak koporsótornyában, előtte még elektrosokkot se kapva, halálkönnyítő csók-ütést.
Mellkasomban bronzkorongok. Bronzlapok, bronzcímerek, eleven bronzpolipok mellkasomban.
Hajlított bronzkorong nőtt elöl, hátúl a szivemre, mint teknőc hátpajzsa, haspajzsa, s a kettős
pajzs-prés kör-réséből karmos saslábak, karmos gyíklábak állnak ki tollasan, pikkelyesen,
s a tüdőkbe, gyomorba, májba, vesékbe, belekbe marnak a sárgazöld karmok, fúródnak
a fájdalom horgai, mint halszáj tejszinű gumiporcogó sógyűrűjébe a szakállas vaskampó.
Világegyetemsúly ólomserleg a mellkasomban. Elektromos ólomserleg a mellkasomban,
90
eleven árammal szikrázó ólomserleg, s a serlegből habzó sárga füst folyik hangosan zokogva,
mintha mérgezett Niagara zuhogna le a homorú liliomos ólomfal-serlegoldalon,
az eleven lét minden szenvedése, az emberiség minden haldokló szívütése, Afrodité
havi vérzése, Hölderlin sors-vízesése, a megvalósúlt mindenség-mennyiség sors-dala.
Tányérnyomás, serlegsúly, címernehezülés, s az áram, kék, sárga, piros, ezüst, zöld lángtüskéi,
tűztövisei a serlegnyélen, a serlegtalpon, a külső és belső serlegfalakon, az epesár-nyálat
szülő nehéz fekete szivacsfalon. Szikracsipkékkel zizegő ólomrózsa az a serleg! Torkomon
gégecsont-törő kivégző pántok, megfojtó tüzes kristály-nyergek, izzó páncélgallérok, a
láthatatlan szorító izzadt tenyerei, s összeroppan a gégeporc, mint a papírhéjú dió.
Ó, de régen álltam őszi tarlón, őszi kukoricásban, őszi krumpliföldön, szüret utáni szőlőben
ősszel, mikor sárga fénysziták és kék kristályszűrődések ferde és egyenes, sík és merőleges
szikár puhaság-halmazaiban csörög az eres, barna, vérszeplős, tintafoltos, csillogó, folyékonyan
vízszintesen lobogó ökörnyálas száraz növényi hártya-uszony, s a ferdén elvágott sárga szalmacsövek
taréjhullása és taréjtorlódása, a domb, mint egy alkonyig érő mászó sün, s a hanyattfekvő
meztelen alkony hátán és nyakán, tarkóján, ülepén, combalján, lábszáralsóin a leszálló,
zöldlila hullavér püffedt és penészes lepényei, az elszíneződő égi dolgok, fáradt
fényvizenyők, s a szőlősorok hervadt zöld kétlábon álló növénygyíkjai közt
aranyrög-arcú halottak ácsorognak égő cigarettával aranyköd kezükben, s fehér
csontvázak böngésznek lehajolva, matatva a varangybőrű rozsdaszégyen szőlőlevelek közt,
letépve egy-egy véletlen fürtöt, megfogva, mint herezacskót a szerelmes asszony,
s a krumplibokrok fonnyadt szürke csöndje, mint álomban rothadó hínárlomb
vízből-kidülledő mocsaras temető összedőlt tajtékos sírkövein. Ősz, ősz, ősz, nehéz őszi nyár,
aranygyűrődés-edények, száraz föld-szakadások, lassan-párolgó hiány-pótlások, híg fény-üregek.
Szívnyomás-üveghold, befalazott fájdalom-ablak. Vádol a bűnös. S a bűnösök sokan vannak!
Csak te maradj meg, aki vagy annak, akit a zajló csöndből, odaúszva hozzád, kivettem magamnak,
mint jégzajlás fehér lapjai, csontváztollai, hártyasíkjai, ágaskodó legyező-zuhogásai közűl
a zölden habzó vízből piros rózsát, zöld tajtékban forgó halandó új világot! A fény
kásásra roskadna már. Valahol valaki hamisan trombitál, bután kanyarog a fémes fekete
91
trombitahang, mint repkény fatörzsre, sírkőre, folyondár bozontos fára merengésemre csavarodik
a bitang trombitahang, és tömény remény és töméntelen reménytelen a hunyorgó kristályroskadásban.
Valahol vonít és nyüszít egy kiskutya, zokog és kapar kiabálva, mert bezárták az előszobába,
dolgozni ment a férfi és az asszony, a gyerek is elment az iskolába, s a kiskutya maga alá
csinál, s a kövön fénylő tányérpecsét-virág a nyála és csupa szőr könnye és csipája.
Csak addig fáj, amíg élek. Csak addig fáj. Amíg meg nem fagy szemeimben a semmi és a minden.
(1985)
92
Merengő asszony
Kék pamutrojt-subás heverőn ül, könyöke térdén, kezében arca, arca fehér, feszes, puha,
sűrű szálkabordás, pihebolyh-szálkahártyás, mint egy hattyútoll, rózsaszín és sárga szálkaháló-
pihereszelők dombormű-térképe az arca, rózsaszín flamingótoll, íbisztoll pehelyhártyasziget, ül
fekete szoknyában, fehér harisnyában, villámzáras fekete tutyicipőben, bokáig-érő fekete
posztócsizmában, koponyája hajforgóján, a csillámló rózsaezüstörvényen kis ezüst csomag,
gyűrt ezüstpapírból hajtogatott leveles almapogácsa, mintha egy fehér fokhagymafej nőtt volna
a koponyára. Ül sárgakockás vászoningben, fehérszürkére mosott kötött pamutkabátban,
kezén az elvékonyodott bőrű ujjhegyek fehérek, pihések, fekete-eresek, mint a légy szárnya.
Már az én kezem is az elmúlás felé int. Már az én kezem is az elmúlás könnyű rácshomály-árnya.
Már az én kezem is készűl lenni csontvázcsillag a semmi homlokán, földbe-száradt tengeri csillag,
megkövült ősiszapba kövült halandóság-lenyomat. Márványos ember-volt lenyomat, a semmi
kővályú-csokorága, mint megkövesedett világtavasz-hordalék páfránya, levele, madárlépés-
nyoma, üresség-kővirága. A semmié. Már az én kezem bőre is csupa szálka, rost, gyűrődés,
ránc, vonal, redő, vágás, vályú, rácsozat, szita, keresztezés, vonalháló, hiányhínár. É s az övé?
A ferdén, vaksin és sután levágott vékony puha körmök, fehérgomba-szitás szarupikkelyek
és mindenféle más halállal-megbeszélt módosulás, bütyök, ujjközti tyúkszem, az ujj-oldalak
kavics-pupillás szarurózsája, rög, csomó, görbület, ujjvégi sárgás, hártyás elfinomodás!
Madár nincs itt. Nincs itt madár. Madár nincs itt, csak a zöld tapéta-pálmafán. Zöld pálmafák
hegyes, hajlott, zöld zuhatag-üst levelein pödört csigaház-farkú barna majmok piros szemekkel,
93
piros pávaférfiak barna szemekkel, ülnek a zöld szivárványtollakon, mint Noé bárkája menekülő
őserdejében barna gubbaszkodással, piros csipkezuhanás faroklángolással a néma hiányok.
A jövő-győzelmek, tegnap-adományok. Tölcséres kristályvázában piros szegfű, könyv kinyitva.
A halál helyén most piros paprikafüzérek, fehér fokhagyma-copfok. A halál helyén aranyozott
képkeret. A halál helyén gyöngéd vérszivárgás, bebábozódott képzelet. A halál helyén a nincsen keresztje.
Kint gyűrődő, hólyagzó ólomhályog-vásznak, lágyan gördülő habos aranykövek, döcögve, billegve,
hintázva úszó tömör selyemsziklák, világnagy, kék szemgolyó dől a háznak, a fehérárnyék fekete pupilla,
a barna fény nagy söprűi kaszálnak, vérzése elmúlt már a násznak, piros vacogása erjed már
a láznak, százlábú csillagok futnak kristálygyűrű-hullámzással, büdös gyomornedve folyik a
gyásznak, taréjos gyíkárnyak a fényben-sodródó levegő-táblákra másznak, fáznak a bizsergő
barna hangyakúpok a hűvös híg tűz alatt, a rózsabokrok pudvás higanymezőkben áznak.
Fölszáradt a nász-vér és vérrel behintve az emberi enyészet! Nem a részlet gőg-sejtjében
vagy hűsége az egésznek, de az egész hűségében tenyésznek a részlet csillámtényei, az összetevők!
Itt bent, a halál-anyaggal zsúfolt keskeny szobában aranyból-öntött merengés ül a létsűrű,
tér-ritka magányban, könyöke térdén, kezében arca, s úgy néz a zöld pálmafa-dzsungel
falra, mintha vékony aranycsőből forrasztott kétágú fordított távcső végén látna lüktető, száraz
aranypontokat. Oldalt semmi tér és alúl semmi tér és felül semmi tér, csak száraz aranypontok
előtte a barna-majmos, piros-pávás, zöld pálmafás őserdő-falon. A zöld magány-dobozon.
S a szoba, mint egy üveg méz, mint egy üvegdoboz mézzel teleöntve. Mint egy átderengő utolsó
enyvkoporsó, mint egy ritka-hónaljszőrzetű szobros borostyánkripta, tömör napfény-szarkofág.
Mint tányéron, zöld porcelán-csészealjon egy doboz kiöntött sárga tengeri halikra. Mintha
sárga foszforfestékkel lenne megtöltve az egész. S az aranyban merengő amit lát, szemének
94
az a korlát. Nem látta a tűbe befűzni a cérnát. Hát abbahagyta. Nem látta a benti
fényben a szálka-fémben a semmi pontot, az üresség-csőszigetet, nem tudta a tű tégla-ovális
ablak-lukába, pont-üregébe fűzni a cérnát, az üres levegőt döfködte, böködte a két ujja közé
szorított fekete cérna bolyhos végét nyállal lándzsásra pödört hegyével, döfködte a csöndet
a fekete nyálas cérnadárda kígyófejével, mintha fekete kígyót fogna feje tövénél, nyakánál,
tarkójánál, jobb mutatóujja, s hüvelykujja közé szorítva, a sárga, recés borostyánrög-csillagok
közé, szúrt a sodort hegyű nyálas cérnával a lukas tűfejtől jobbra, a lukas tűfejtől balra,
bal keze ujjai között a függőleges fémszál, mint Isten tengelye a semmibe szúrva. Kotorta
a tű körül a csöndet, a levegőt böködte a hosszúfarkú fekete cérnaheggyel, mintha
szikrázó száraz csillámport kotorna szempillaszőrrel, hosszú fekete szempillaszőrrel, amit
most vett le ráragasztott nyálas ujjheggyel vérhálós, kapilláris-bolyhos, vértollpelyhes, könnyes
szemgolyóról. Nem ment, hát megunta. Unatkozott benne a munka. Csak ül a kék
pamutrojt-subás heverőn, könyöke térdén, kezében arca. Ül, mint az elhagyott emberiség.
Mellette a kék rojt-ömleny összevissza bolyhos takarón a piros, aranyrózsás fémdoboz, a cérnadoboz,
a tűdoboz, a gombdoboz, ami cukorkásdoboz volt azelőtt, talán Párizsból hoztam, nem tudom,
és mi minden van abban a piros aranyrózsa-dobozban! Piros, kék, fekete, sárga, zöld cérnagomolyok,
mintha többezer szines cérnafürt-polip egymáson gomolyog, tűk, gombostűk, piros mágnespatkóra
szívott sündisznócsokor-tűrózsák, tüskés tűszálka-hárfahegedűk, csontgombok, aranygombok,
ezüstgombok, rácsos-sugaras cérnagombok, mint a napraforgó sejtes, rekeszes tányérfeje,
s arany-gyűszű is, Fingerhút, ahogy németül mondják, ujjhegy-kalap, ragyás fémcilinder,
pontozott körtető holdkalap, pontszivaccsá szurkált barna fagomba stoppolófa, fehér
papírkürt, cérnás papírtekercs, elszakadt zoknik, ingek gyógyulása, kabátok folt-reménye!
A tegnapi szegénység szégyene, fénye! Ember-akvárium! Asszony-akvárium! Mintha
szobányi keskeny üvegláda lenne száraz fényrögökkel betömve, s a száraz, szilárd
fényrögök rései, folyékony repedései, kocsonyás fugái között fürtösen burjánzó zöld
hínárok és zöld vízi-zellerlevelek vízszintes csipketerpedése, s lebeg a nehéz
95
zöld gyanútlan ámulat árnyékterpedés-tócsái alatt a vérző áhítat, a ráncos öntudat.
Ül a merengő, könyöke térdén, kezében arca, fordított kettős aranycső-látcső
nézése vastag aranypontokat szögez a zöld tapéta-pálmafatörzsre. S hemzsegnek
aranypontok a zöldön, mint nyüzsgő aranybogarak őserdei zöld fatörzsön. Így néz
a magányos hétköznap délelőtt. Így néz a merengő hétköznap: mészpolip-szorításban.
Azt akarja, hogy lássam. S széles hengeres léctornyokat épít sejtelmeiben a rettegés.
S lomhán-gyűrődő villamosság-sivatagokat ás ki lényéből a szorongás. Ül, mint
érett hályog a szemlencsén. Ül, mint nehéz ragyogás a pupillán. Ül, mint könnyű
pikkely a gyíkháton. Ül, mint száraz homály nedves ragyogáson. Ül, mintha már
csontvázként földben ülne. Ül, mintha előtte állva a gyermek Wolfgang Amadeus Mozart
hegedülne. Ül, mint rózsabogár szőrös fénylevélen. Ül, mint alkonyi térgörbület
holdfehérben. Ül, mint halott sárga szájszögletén derengő mosoly. Ül, mint
száraz szalmavirágon ezüstgyanú lepke. Ül, mint esőcseppen az alkony vérpelyhe.
Ül, mint lángnyelv közepén a piros szív. Ül, mint virrasztásban sárga homokba
taposott lábnyom. Ül, mint recés csöndben kirohadt dobhártya. Ül, mint
Homérosz ölében a vak aranyhárfa. Ül, mint aranyredőkre hintett fehér rózsa.
Ül, mint akinek már nincsen adósa. Ül, mint aki szülni készül, pedig nem
szülhet már régen. Elszáradt a tenger és az Isten kimondhatatlan asszonyölében.
S nem látja, hogy nincs ott magában. Mellette csontvázak ülnek a tűzarany szobában.
A kék heverőn, a szekrény tetején, a levegőn, mint üvegszékeken, a csöndön, mint
üvegpadokban sorban, a széken, a szőnyeges padlón, a fényháló-sugárszita
napraforgófej-szobasarokban, mint öreg pókok a falon, a szobasarokban,
a televíziós készülék tetején, a ruhás-szekrényben fogason lógnak, mint sárga
ballonkabátok, fekete tutyicipős lábai előtt ülnek a földön körben kuporogva,
mint gyerekek fekete fatörzs körül madarak és fák napján az aranyszivacs-zöldszivacs
erdőben gyerekkorában. S ő is ott ült az arany-nyálba áztatott borostyánban
s a lombok között zöldfejű, pirostaréjú, sárgafoltos fekete harkály verte csőrét,
a hosszú aranytőrt az ágkéreg mohos gödreibe, mint egy óriás sárgafoltos fekete darázs.
Sárgafoltos fekete tojásvillanás piros mellényben, zöld köpenyben, zöld taréjsisakban.
Ó, te hűség! Merengő egyszerűség! Mibe kerül? Mondd mibe kerül a titoktalan hűség?
Mert tudod: ha hűtlen vagy, szétoszlik minden, mint a füst, elfolyik, elbolyong a levegőben
fodrozva, legyezősen, a létezés gyémántja elpárolog, mint egyszer a minden-világ.
Másképp nem lehet. Szeresd az önfeledt gyermeket, nézd ahogy játszik, s úgy szeret, sír,
cívódik, veszekszik, nevet, verekszik, zokog, kiabál. A kisebb meg fekszik hanyatt az
ágyban, csöpp kezeit nézi a levegőben, nem tudja még hogy körötte mi van, nem érti
még, csak látja, s hallja, csak azt tudja hogy éhes, csak azt tudja hogy fél, nem a sötétben,
csak a létben, csak a csöndet tudja, a vígasz-mosolyt. S testével nőnek árnyai a növekedésben.
(1985)
96
Fagyott rózsabimbók
Valamit tenni kell. Mindíg tenni, sose pihenni. Holnap is temetni megyek. A sárga
elfeketedik, a zöld barnára fagy. Megüszkösödik a sárga, a zöld feketére apad. Valamit
tenni kell. Holnap is temetni megyek. Ez nem karácsonyi ének. Ember-ének ez. Ez is gyertya-ének,
fehér gyertya-ének, nem karácsonyi-ének. Mégse halál-ének. Nem halotti ének. Holnap is
temetni megyek. Sárga rózsát viszek a sárga halottnak. Mindíg sárga rózsát vittem a sárga
halottnak. Vittem a rózsát élőnek, halottnak. Sárga rózsát az élőnek, halottnak. Vittem a sárga
rózsát új halottnak és újszülöttnek. Vittem halálnak és szülőanyának. Annak, aki megszült,
annak, aki meghalt. Annak, aki most-gyász, annak, aki a most megszületett sírás. Aki
halott-sírás, vagy újszülött-sírás. Vittem asztalra, sírra, temetőkbe, rátettem a szülés-véres
lepedőkre, rátettem a halál-véres lepedőkre. Vizelet, ürülék, vér a gyűrt fehérben, gyönyörű
emberszenny a habosra fölgyűrt, verejték-keresztes, véres test-lenyomatos, vérző ember-kereszt
viaszkönny-vízjeles gyűrt halálvászon-fehéren, életvászon-fehéren. Valamit tenni kell. Sose
pihenni. Mindíg tenni, sose pihenni. Most tél van. Tél. Lázsötét, embersötét, viasz-sötét,
ezüstsötét, gyulladás-sötét, ponthalmaz-sötét, ugatás-sötét, kagylós szénlegyező-sötét,
madárszemek híg kristálynéma belső sötétje, testbelső-sötét, madártestben forró tojásfürtök
nedves sötétje, anyagbelső-sötét, embertest-belső sötét, állattest-belső sötét, az emlősök
sötétség-belseje, a kő sötét befelé-gyökerei, a szervetlen anyag sötét mosolya, a biológiai
lét benti sötétje, óceánsötét az emlékezetben, növénysötét a kezdetekben, halak sötét
úszóhólyag-tojása a haltest-bíboréjben, az áramló, s kristályos sötét a növényben. Nappal-sötét.
A fagyott sárga rózsabimbók grízbőrű sárga növényi tollakból összegyúrt szivek. Sárga lisztbőrű
domború növénytollakból kúpossá hajtogatott szivek a fagyott rózsabimbók. A fagyott sárga
rózsabimbók, mint megfagyott, szétrepedt tyúktojások, csúcsos hártyaselyem-golyók lila
97
száron, villog a fagyott sárgája szemfehérje, ezüstmoha ráspoly-rácsgörbületkosár a megfagyott
szilánkos tojásfehérje. Barna veréb törli sárga csőrét a fekete faágon, kúpos csőre, mint egy
viaszos sárga rózsatüske. Most tél van, emberáldozat, összevissza néma halál-piszkozat.
Fagyott sárga rózsabimbók a rózsaszáron. A sárga elfeketedik, a zöld barnára feketűl, a
lila, mint megfagyott deres marhamáj, szarvastüdő, dámgége, dérzsíros dermedt szarvas-
zsigerek. A fagyott sárga rózsabimbó, mint szétrepedt, megfagyott tyúktojás lila
tüske-száron, a megfagyott sárgája, a megfagyott fehérje, mint halott nyitott viaszállat-
szájában nyelv és fogak. Fölhajló édes barna rothadás-kehelyárny, nyálból halál-zománc
fogak. Halott lovak vicsorgó sárga fogsora. A lovak ínye bordás lila keselyű-kalap,
fekete bálnakutyák a fölgyűrődő szőrös szájcimpák, a habos fekete röhögés-taréjok.
A fagyott sárga rózsabimbókon némi hócukor. Fagyott füvek, fagyott pórusos növényi módszerek,
fagyott növényi ékszerek. Szőrös növényi ékszerek fagyottan. A feketefoltos, gyűrt, fagyott
zöld rózsalevelek olvadt hóportól könnyesek és ráfagyott a hideg tiszta könny a rózsalevelekre,
mintha olvadt üveget öntött volna a fenyőfa-alakú hát-vályúkra, bőrcsatornákra,
a pihetoll-alakú, lúdtollcsontváz-alakú vékony és vastaghas-erekre, homorú hasfal-
erezetre ez a nap. Csipkés fehér kristályszerkezet-hósziget kristály-sebek, fagyott,
átlátszó könny-eres gyűlöletviasz-stigmák a csillogó száraz jégvonal-halmaz, uszonytű-
jéglemez-szivacskupac a fagyott sárga rózsabimbókon. Növény-erők, halál-lepedők, gyűrt
halotti álmok, jégtű-lécekből halmazos számjelek kazla a rózsasebek sárga csontjain.
Most tél van és nappal-éjszaka, láng-sötét, epe-sötét, máj-sötét, hullák beleiben
fagyott bélsár sötétje, sárga sötét és feketén fehér és fehér sötét, szemgolyó csarnokvíz-sötétje.
És még mindíg jönnek a rózsabimbók. Jönnek borzalmasan és gyönyörűen, mint a sárga
hódítás. Jönnek, mint az égő venyigéből a láng irgalmatlan tiszta csomói, jönnek mint
szilárd vízhólyagbuborékok az égő nedves fa szétrepedt rostos bőréből kiszületve, mint
parázslani kezdő gőzölgő növényvaginák Krisztus-sebeiből kihólyagzó vízgombák,
jönnek mint a sárga elmebetegek, piros fejű bolondok, akik némán, vagy vinnyogva
kidugják fejüket az elmegyógyintézeti ablakok vaslevelű kockás vasrács-függönyén.
Kidugják fejüket, mint a tengermélyi szivacs-szikla szűk odu-likacsaiból a ragadozó
murénák. Jönnek a rózsák, a ragadozó rózsák, a tűfogsorú rózsák, a megszálló rózsák, a hódító
rózsák, a leigázó rózsák, a barbár rózsák, a cápa-gyomrú rózsák, a keselyű-fejű rózsák, a világlét-
98
belsejű rózsák, a párduc-torkú rózsák, a leopárd-szagú rózsák, a tolongó sárga vakok, a
halállal halhatatlanok, halottak sárga könnyei, keresztfa-Jézus véres sárga vizeletcsöppjei
az előbőrtelen lila pattanásos makk lándzsás sisaklékjéből kicsöpögve. Holnap is temetni megyek.
Rózsák, sárga rózsák: megváltó húgycsöppek, véres vizeletcsöppek, Krisztus-vesén átszűrt véres
sárga öröklét-vízcsöppek a meredt halott vesszőből buggyanva kifolyva lassan, sárga véres,
cukorcsöppek és méregcsöppek, a Megváltó Test virágai, rózsák, a jézusi húgyhólyag-hártyatojás
vizeletvirágai, amelyek kicsöpögnek a petyhüdt ágyéktesten, zsír, homok, fehérje, cukorszerkezetű
forró könnyek, vessző-könnyek, bennetek minden kiszűrt méreg, minden halandóság kiszűrt halála,
amit a Megváltó Máj méregtelenít, a Megváltó Vese dolgozva kiszűr, rózsák, selyemcsöppek, halálok.
Tolonganak, tolúlnak, tömődnek, gyűrődnek, hegyeződnek, lassított úszással erjedve kilövődnek
a vékony rózsaszárak megrepedt lila bőréből magányos csomókban egymás fölött körben
a felszínre születve. Egymás fölött és egymás alatt körben pontok, szívhegyek, szívcsúcsok, selyemdudorok.
Hány rózsa van egy rózsaszárban? Hol van a rózsa a rózsaszárban? Mennyi a rózsa egy rózsaszárban?
Hol van a zöld küldés? Hol van a rózsa-akarat? A rózsa-gének küldetés-reménye merre van?
Bent a növényhomályban, a sejtek, molekulák, atomok, atomszerkezetek mélyén lapuló
végtelen feszültség-terek, vonzás-szigetek, taszítás-apályok, elektromos ragacs-képzetek,
mágneses térgörbületek, hártyával-leválasztott membrános végzetek magány-szívében, a boldog
megvalósítás-képletek teremtett és örökölt összetett jelenében, növényi számtanában, feszültség-
erőcsomagok, rezzenéstelen fagyott folyékony mozgás-csomók derengő csöndsziget önismeretében?
Mert tavasztól őszig törtem, vágtam a rózsát a rózsabokrok ágairól, szalamandrafoltos
vászon-bőr munkáskesztyűben törtem, tömzsi rovarrágószerv-metszőollóval levágtam.
S azóta mindig jönnek, születnek, mint égő sárga gyertyából lecsöpögő könnyek, jönnek a sárga rózsák!
És selymük, mint a szerelmes tiszta csók és jönnek, mint tolongó hódítók a sárga rózsák!
Hány rózsa van egy rózsaszárban? Hol van a rózsa a rózsaszárban? Mennyi a rózsa a rózsaszárban?
99
Szüli a lila rózsaszár, a bőrözött egyszerű növényi szabály a sárga rózsakezdetet, a félig
kint, félig bent pontosan megtervezett, befejezett rózsa-gondolatot, mint másodpercenként
az életet a teljes szívverés. Küldi a pontos belső erő-rácsozat, a ketyegő nedv-nyomás,
a növényi rózsafolyadék-keringés, a sercegő, sziszegő, kopogó suhogó, finoman áramló
létfolyadék-fölfelé-folyás, a kimagasodás, fölfelé-taszítás, dühöngő, boldog, erőszakos
növényi ellengravitáció újra, meg újra a sárga rózsát, mint Isten létét bizonyító boldog önmagával.
Most tél van. És mikor és miért az abbahagyás, elapadás, a rózsalét-szünet, éj-idő?
Tüskés lila szárakon, vérhálótüskés lila szárakon vékony piros nyakak, pillér-oszlopok.
S négykarmú zöldfekete, görbe, száraz bársonyhorgonyok ragacsos köldökéből nőnek ki
a csúcsos sárga hártyahajtogatás-szivek, s a vékony piros szárak könyök-bütykeiből,
mint apró tyúkszemek: vörös rügy-kezdetek, sárga selymet okádva buggyantó megrepedt
szívcsúcsok, szűzhártyás szűzlány-hüvelyek, s a körben súrűn fekete tüskeszőrös bőr
alatt, a lila héj alatt a terepasztalszerűen kidudorodó rügy-rajzolat, mintha repülőről
fényképeznéd a zöld fűkalászos földet, s látnád a föld alatt az ősi várakat, ősi temetőket.
Most tél van. Szárnyas tollkesztyűk: feketefoltos hosszú szarkák, szárnyas horgony-árnyak:
fekete varjak forognak és lobognak a szürkehályog-levegőben. A csönd
szürkehályogos szemgolyó. Tél van. Holnap újra temetni megyek. És kinöveszti minden belső
rácsozat, tüdőszín ágkönyök, lila pálca, vörös bőrbe öntött vonal a megszülető halálokat.
Megtöltve halottak szemeivel! Létem betöltve halott-szemekkel, mint dióval a zsák.
Mint halottakkal egy elfelejtett ország. A halottszemek, mint száraz csigaházak. A halottszemek,
mint esős csigaházak, amelyekből kocsonyásan kifolyik az olvadó halott csiga. A halottszemek,
mint ősföldkori csigaházak kőben, kőfalban, kőbányában. A semmi virágai: halottszemek!
S bennem összevissza rendben vonalak, nyúlások, rácsok, görbe-egyenes ferdék, tőből-
hárompilléres karcsú csontok szülik a rózsát, mintha száj szilárd selyemfüstöt okádna.
Sárga selyemhártya-szivek buggyannak ki végzetemből, halottak szemei! Sárga rózsák!
S a halottak mosolya, mint a sárga bajusz. A halottak mosolya: viasz csigaház, gyűrűs
viasz-csigakürt. A halottak rózsaviasz-mosolya, mint tengeri imbolygó viaszrózsa-állat,
csápkoszorús bizsergő alázat, viaszkacs hajszőrzettel borzongó szájkoponya vígasz-varázs.
Gyerekek fehér krétarajz bajusz-arca piros házfalon, kék téglakerítésen, kígyósziszegés.
S halottak kezei hullnak bennem, mint a lomb. Sárga lombhullás bennem, sárga:
100
megkristályosodott halottkezek, mint őszi lomblevelek hullnak, pörögnek, szárazon lezörögnek,
lobbanó, alá-örvénylő halott lepkék az egymásra hulló sárga halottkezek. Halottak kezeiből
bennem száraz őszi avar, hulló halottkezek, hulló sárga csillagok, hulló sárga halottkezek: őszi levelek.
És halottak szempillaszőre hull, mint a hó szívemben. Így élek: gyűjtöm a halált a szenvedélynek.
Ez már az éj! Szikrázó magány-koszorúk az éjszakában. Ez nem karácsonyi-ének. Ez ember-ének.
(1985)
101
A csörgőkígyó hőszeme
Honnan tudod? Honnan tudod, hiszen halott vagy. Honnan tudod? Honnan tudod,
hisz eltemettelek. Honnan tudod földbe-ásott halott? Honnan tudod földkéreg-belső rothadt
deszkáin heverésző, csontváz-fehérrel heverve tenyésző, nagykontyú, gyűrt aranypapír-láz halott?
Honnan tudod? Halott szemeid, mint forró fehér ondóval lecsöpögtetett fekete kavicsok, a
csütörtök-halál onanizált halott szemeid fölött térdepelve. Halott szemeid, mint deres rozsdás
kavicsok. Halott szemeid, mint halott gyermekfogsor, amin kékszőrű, zöldszemölcsű sárga hernyó
mászik. Halott szemeid barna árnyéksarlók dülledt vizenyős csöndhólyagra ragadva. Halott
szemeid, mint döglött száraz tengeri csillagok mazsolás karácsonyi kalácson. Piros csont-gyufaszálak
és piros csonttűk száradt csillagállat-hullája nyálas hártyazuzmó sziklán. Halott szemeid megdermedt
ezüst-suhintások fekete bársonypárnán. Halott szemeid foszló foltos varangyosbékák a lázadás
gyomorüregében. Halott szemeid, mint vízmérő levegőgolyója a vízzel-töltött fatestű üvegdobozban.
Halott szemeid, mint legyek összetett szemének egy-egy bársonyszáraz szemcsepontja, gyilkos látókehely,
mérgezett gyémántot szikráztató vörösboros kehely. Hamlet gyilkos mostoha-apjának gyűrűvel mérgezett
bora. Halott szemeid, mint a gyufaszál lila, vagy barna, vagy fekete foszforgumója. Halott szemeid
síkos, keserű rothadás-csókok, a vakság kihegyezett fekete mellbimbói, két halott szemed rágalmazás.
Honnan tudod? Honnan tudod, hiszen halott vagy? Halott szemed zöld epeváladékkal töltött serleg,
alvadt vérrel teli ezüstpettyes bögre, lucskos, barnamagos vörös dinnyebél, elégett gyermek kormos keze.
Honnan tudod? Honnan tudod, halott? Honnan tudod: elevenekre éhes? Honnan tudod halott: ki
az élő, ki a halott, honnan tudod? Mindíg az élőket lesed! Mindíg az élőket várod Halott hatalmad
102
riadása: az elevenek megmarása! Honnan tudod halott? Honnan tudod, hogy hol izzik az élő, hogy
piszmogva, lázasan, rejtőzködve, dolgosan, boldogtalanúl, vagy boldogan hol van és miért és
merre van, aki gyanakvó, bár gyanakvástalan, s nem várja szikrázó fénybaltaként lecsapó
fejed, halálos hüllő-marásod? Te elevenek holtja, holtak elevenje! Te halottak élője, élők halottja!
Te földkéreg büdös belsejében heverésző, el-sose-enyésző hüllő-magány, éber halotti reménység,
folyamatos éhség, összetekeredett pikkelyes gyász, halhatatlan, hullámos, sistergő könnyű csúszás,
ágaskodva előrenyújtott-fejű, táplálkozni-akaró éhes mohóság, vaksi, homályos beprogramozott ragadozás.
Mindíg az élőket várod, halott! Mindíg az élőket lesed, halott! Szélvihar, fényvihar nem bántja homály-szemed.
Elevenre vár nem-természetes hüllő-magányod. Mint a csörgőkígyó olyan vagy. Olyan vagy. Csörgőkígyó-halott.
Minden halott az élőt akarja. Minden halott az elevenre vágyik. Minden halott az élőre vágyik.
Megmarni az élőt, mérgezni halottá. Megölni az élőt: vágya a halottnak. Halottá mart élők meleg
húsa a halottak tiszta tápláléka. Mert élőt akarnak enni a halottak. Élőt gyilkolni halottá
halottnak. Mert az élőt marják halottá a holtak. Az élőre csapnak, mint a csörgőkígyók
tátott pikkelybalta ezüstláng-ütéssel, bajszos villámsarló méreg-harapással, méregszűz-marással.
A holtak az élőket akarják. Vak harapás-csókkal, ezüstkés-bimbókkal, balta-ugatással.
A csörgőkígyó alig lát két szemével. A csörgőkígyó szemei, mint harmatos szikladarabok. Száraz
sziklarücskök, amikre fekete festékkel fekete kés. A csörgőkígyó szemei ovális gyűlőlet-
sziklalapok, suta, hályogos sziklacsapok. A csörgőkígyó szemei visszeres sötétzöld kavicsok,
parafagyökeres lúgkődarabok, fekete vakond-arcok, vízkristályszőrbe kalapált arany-számjegyekkel.
Pikkelyes bőr-rücskök, barnafoltos zöldfekete bőrgyűrődések tarajüstjéből villognak ki
tompa türelemmel, mint halottak lila lábkörmei, mint pók homlokszemének fekete
szemcsetojás tömény szitagolyói, mint pók oldalszemének, középszemének mozgatható fekete
gyöngykása-dudorai a fölmeredő dühödt szőrözönből. A csörgőkígyó szemei, mint a halottaké.
A csörgőkígyó szemeivel alig lát. Nem látja a természet hasznosítható titkát, nem látja az
103
eleven lét neki-elrendelt szükségletét. Nem látja az élőt az állati, meleg táplálék-elevent,
ami mozog: az élő állatot, aki nem várja, hogy neki legyen halott, aki mégis az ő halottja lesz.
A csörgőkígyó hőszemével látja, amit táplálékúl magának gyilkolva beszerez.
Mint szívünket az emberhalott. Mint szívünket az asszony-halott. Mint szívünket a halottan is élő.
A csörgőkígyó két csillogó, vaksi, gödrös szeme között a barnafoltos, rücsökpikkelyes,
lassú-ferdén a zöld tarkótörzs felé hátrafutó homloklap közepén piciny hőszem van.
Apró hőérzékelő szerkezet. Apró hőtudáspont. Mint elektromos számítógéphez kapcsolt apró
infravörös érzékelő. Ezzel lát. Ezzel a hőszemmel lát a csörgőkígyó. Ez a hőérzékelő szerv minden
állati hőt sugárzó létet érzékel, minden hőpontot, hőtömböt, hőhomályt, hőadagot, hőmozgást,
hőlapulást, hőrettegést, hőhallgatást, hőgyanútlanságot, hőbékét, hőt sugárzó eleven könnyű testet,
mozgó, vagy lapuló, surranó, szőrös, vagy csupasz, vagy tollas állati tárgyat, minden halálraítélt közönyös
boldogot. És érzékel minden hőváltozást a csörgőkígyó hőszeme, minden hőmozgást, minden hőt
sugárzó testhelyzet-változást a térben. S az eleven testi tárgy nagyságát, távolságát, erejét, tömbjét,
tömegét. Mindent ami megérinti hőpontját sugárzása egyenesével, vagy sugárzása legyezőjével, s a mérés-
eredményeket összegezi, az információkat összegezi, a lehetőségeket kiszámítva rendszerezi az élő meleg
testi tárgyat, a tárgy-eleven távolságát, s önmagát, hiszen hőszemével lát a csörgőkígyó, hőszemével néz
a csörgőkígyó, hőszemével tudja meg körötte a lét eleven hőt-sugárzó különösét és összegét.
A neki életet-mondó jövendő halált. A hamar-halált. S az áldozat mögé csúszva, mint
fölhúzódó varrógéptűs varrógéppofa zuhanva lecsap. A hőszem: mint egy csöpp biológiai
számítógép, a homlokközépen elektromos agyacska, érzékelő hideg állat-kompjuter. A hőszem.
A csörgőkígyó hőszeme. Lecsap a mérgezett, tátogó, görbe zöld pikkelykard, megmarja az eleven
egeret, vagy a fölmelegített szürke posztó-egeret, amelynek szeme pirosgyűrűs kék üveggomb,
mindegy hogy nem mozog, csak meleg legyen, s egérformája legyen, mindegy hogy holt tárgy, vagy
eleven test, csak hőhangja legyen, s meghallja a hőhangot hőszem-hőfüle. Mindegy, hogy
104
nem mozog, vagy mozog: testébe-épített gépszerkezettel jár, mint óraszerkezettel gyerekkori
festett bádog-műegér, vagy ketyegve ugrál két pléh-lóheretalpon, mint a gyerekkori bádogbéka, zölden,
vagy csöpp recés fekete gumikerekeken gurúl, vagy szürke posztónyakába varrt fémkarikába
fűzött spárgán húzzák ide-oda, huzigálják cikcakkosan a kisérletezők, csak hasonlítson a
megehetőhöz, csak meleg legyen. Mert ha kihül a posztóegér, már nem érdekli a csörgőkígyót.
Mert a halottak már nem érdeklik a holtat. Mert csak az élők érdeklik a holtat. Csak az élők!
Honnan tudod? Honnan tudod, hiszen halott vagy? Honnan tudod, hogy hol vagyok, mit teszek,
élethőt sugárzó lényem merre jár, vagy ájultan alszom szerelmes éjszakámban? Honnan tudod,
hiszen halott vagy? Hiszen halott vagy, honnan tudod? Nyers sárga csontvázhomlokod közepén
szikrázó gyémántrügy: mint a csörgőkígyó hőszeme. Mintha halott homlokcsontodba csiszolt
gyémántfejű gombostűt szúrt volna a halál! S összetekeredve mindig lesben, kígyóvá összetekeredve
mindig lesben! A fekete üregeiben. A fény üregeiben. Az éjszaka üregeiben. A kín üregeiben.
A hit üregeiben. A láz üregeiben. A gyász üregeiben. A reménytelenség üregeiben. Égő
reménység-sziklák alatt. Várakozás-homályban. Halál-leskelődés árnyban. A sivár könny
homokgödreiben. A kőlapályok forró diadal-szigetén. Bárányok szive fölött. Tigrisek
csíkos bajusz-mosolyában. A báránybégetésben, tehénbőgésben, barna lónyerítésben.
Hőszemed eleven hőre les. Hőszemed mozgó hőpontokra, mozgó hőcsomókra, mozgó
testhőre les. Vak, vaksi, csipás, szürkehályog-szemű, zöldhályog-szemű halott. Hőszemű
halott. Halálod hőszeme, mint a csörgőkígyó hőszeme. Én nézlek téged, te szimatolsz
engem hőszemeddel: fönnmaradásra-vágyó halott, éhendögleni nem akaró hőszemű halott!
Keresed az élőt, az eleven melegét csörgőkígyó-halott. A megmarhatót, a fölfalhatót,
a lenyelhetőt, a megemészthetőt, a kitágúlt szájtorkodon szinte ugatva egy-egy rángó szétfeszűlt,
öböl-nyeléssel, egy-egy nyelés-ugatással éhes gyomrodba fejjel előre csúsztathatót. S látom az ártatlan
halandót, ahogy mozog, futkos, turkál, csámcsog, rág, liheg és piheg a létben, látom, ahogy mögéje
105
csúszol haspikkelyeiddel, a fehérsárga pénzpikkelyekkel kapaszkodva a sziklás homoktalajba,
lágykemény mozgással, hullámvonaglással csúszva előre, laposan előrenyújtott fejjel, hasított
lapos kőmoha-háromszögfejedből, a nedves orrlikak alatt szétnyíló szájcsúcsból kilökődő
higanypáfrány-nyelvvel, hosszú fehér rugógyűrűcső-csontvázaddal száraz kígyóhúsodban, látom
ahogy fölágaskodva görbén, tátottan lecsapsz, mint egy dupla méregfogú, szétnyílt, pikkelyes,
foltos kérdőjel. És vaksi szemeid merevek, mint egy márványszobor sárga márvány férfi-heréi.
Fölágaskodó tátott kérdőjel-nyelésed, mint a kutya ugatása, ahogy a kutya ugatva nyeli a szőrös ködlángot!
Aztán összetekeredve alszol, gyomornedveid emésztik a szőrt, a húst, a bőrt, a körmöket, a csontokat,
a lágy belső és szilárdabb tartó-részeket, szilárd váz-részeket gyűlöleted sziklakövei alatt.
A múlandóság árnybarlangjában halál-gyomornedvvel emésztve a megmart, lenyelt embersziveket.
Te elevenekre-éhes, nem tudsz megmarni engem! Pedig mind ölni vágytok, gyilkos csörgőkígyó-halottak.
A ti erőtök a halál. Az enyém az élet. Hisz ti úgy vagytok már a rejtelemben, akik attól nincsenek, mert valaha voltak.
(1985)
106
Fehér munkanap
A világegyetem dolgozószobámban. A fehér porpelyhek a fénysárga levegőben, a fehér porpontok,
fehér szikraszálak, világító szöszök, szikrázó szőrök, szétlazuló fehér ponthalmazok, a sófehér apró
csillámszigetek szétterpedő elosztásban és egyenletes eloszlásban úszva, sűllyedve, emelkedve,
lebegve, fölfelé taszítva, lefelé szívódva, oldalt szétbolyongva világítanak. Nappali csillagos
ég a kristályos fénysűrűség, a sárga fényüres térbeliség a dolgozószobámban. Tél van. Január van.
Bolyongó fehér hamuhullás, bolyongó fehér hamupermethullás, halott mikrorészecske-hullás, halott
mikroszervezetek csontvázhullása, halott mikrolények páncélinghullása, héjazatmellény-hullása, tollpelyhes
kéregsisakhullása dolgozószobámban. Tél van. Január van. Szikrázó fehér pontgolyó-hálómozgás
a dolgozószobámban. A láthatatlan és érezhetetlen légmozgás löködi a szikrázó csillámpontokat, fehér
porpelyheket libegve, gurulva, pörögve szanaszét a levegőben, mint a biliárdgolyókat, a háromdimenziós
űr szétlazuló hullámos ponthálódobozával szövi be az örvénylő csönd a mézöreg levegősárgát
a dolgozószobámban. Tél van. Január van. És függőlegesen taszítva fölemelkedik a lebegő szikrapont
ahelyett, hogy lehullna, fölemelkedik, mint az antianyag, ahelyett hogy leesne, földre-esne, leszívódna,
mint testünk, csontvázunk, szivünk majd a földre, a földbe. Mint az elképzelhetetlenűl csekély tömegű,
rendkívűl nagy sebességű antianyag, amelynek részecskéje úgy viselkedik fizikailag, mint az anyagrészecskék
tükörképe, nem lehull, de taszítva fölfele száll, kimondva így az antigravitációt. Az általa tisztát,
az általa jót. A nem-létben és a lázban. A hőgyászban és a rácsban. A titokban, ellen-mozdulásban.
Tél van. Január van. A világegyetem dolgozószobámban. Verset írok merengve. Míg kint a háztetők
107
cserép-pikkelyein vastag hópor-lapok rostos üvegszivacs-lemezekké zsugorodnak izzadva és
sziszegve, fekete hallgatás-bozonttal itatódnak az ezüsthíg fényvattába a fák, s a néma ezüstviasz
űrre akasztva a nappali hold, mint Ady Endre halotti maszkja, a félig-csukott-szájjal
vicsorgó gyűrtegész sárga gipszkéreg halotti maszk, az összefogdosott, fekete-ráncháló ujjlenyomatos, barna
bőrléc-gyűrűpajzsos sárga gipszkéreg-áldozat. Kiálló gipsz-süveg orrhegyén lila légypettyekből
pontháló darázsház-cellarózsa. Mint szeplős madártojások fehér gipszkosárban. Tél van. Január
van. Bejössz. Szájoncsókolsz. Én visszacsókollak téged. Nyálad nyelvemen, fogaimon. Nyálam
nyelveden, fogaidon. Bajusz-szőreimen nyálad, mint a te szőrközti nyáladon bajszom. Aztán kimész,
dolgozol tovább, magnetofonon angol lecke szól, fehér harcsabajszú sárgarépát vágsz késsel sárga
korongszeletekre, megvágod ujjad hegyét a késsel, bejössz, én szívom a vért, szívom a véres sebet,
véred habos nyálamba keveredve, és boldog vagyok a vérevéssel. A vérző, forró kút boldoggá tesz engem.
Ha szétnyílva tested az élő piros gyöngyöt látom a forró vályúnyelv csatorna-erében legurulni.
Tél van. Január van. Húsomban fáj, mint a hőarany-gyötörte nyári táj a tegnapi szerelmes
délután. Este előtt, munka után. Már vetkőztem is, úgy köszöntem, már vetkőztél is, úgy köszöntél.
És viaskodtunk, mint a szerelmes vakok, mint egymáson hempergő fényes állatok, az alkony-ágyon
pettyesen hörögve. Játszva, jajgatva, nyöszörögve. Az alkony anyagában. Tél van. Január van.
A világegyetem dolgozószobámban. Verset írok a világ tébolyában. El ne sűllyedjen semmi! A holtakat
nem szabad megenni! Mint az Új-Guineai fore törzs asszonyai, gyermekei, akik megeszik a halott
hozzátartozók agyát, két ujjal csipkedve, a szétfűrészelt koponyából kikanalazva gyorsan. Azt
hiszik a szellemet, erőt eszik meg, pedig csak a halott agyvelőt, s abban a vírusnál egyszerűbb szerkezetű
lassúbb vírusokat, a viroidokat, de talán csak a fehérje-tartalmú prionokat, s az hozza a kurut,
a remegés-halált, a hidegtől, a félelemtől való remegést a halálig. Állok szótlanul a halott előtt.
Állok szótlanul a halál előtt. Tél van. Január van. Isten szivéig nyílsz ki látomás-ablak,
108
világosság-ajtó. Én meg nem tagadlak. Téged se: történelem. Világlét-idő: ami az emberrel kiegészűlt.
A lány a túlsó hegyen, az ifjú asszony, aki gyermeket szült. Halottak, halálok, halott-arcok, sárga
gipszkéreg halott-álarcok! A gipsz szemhéjráncok, a csukott szemhéj gyűrt gipsz-erei, gipsz-csipketaréja.
A fültő alól csillagosan szétfutó gipszgyűrődés-seprűk. Emlőkig fölhúzott térdű és combú sárga
gipszkéreg-asszonyfar, a torzó üres kéreg-golyópár gipszvályú-vágatában két pontosan
összehajtott hosszu gipszlepény, a kettős-sarló vályus vagina, az összehajtogatott gipsz-lebenyek
fehér dombcsíkjaiból itt-ott fekete szőrszálak állnak ki, mint méhseggből kiszakadt fekete fullánkok,
s a gipszkéreg-mákgubók csatornaközépalján a segglik, mint csücsöri gipsz-kamilla, mint
fehér párnahuzat cérnagombja, kerek ráncvirág, gipsz-százszorszép, redőküllős, gyűrődésráncküllős
homorú gipsz-cérnagomb: a gipsz-szálak, mint a cérnagomb-fémkarikára húrosan,
feszesen, sűrűn, sugarasan, gömblegyezősen fűzött fehér cérnaszálak, körben gerincként, uszonyélekként, penge-erekként
egymáshoz ragadt csatornátlan cérnaküllők sugárrózsája. Cérnaspirál-köldökű cérnacsillagrózsa
a gipsz-százszorszép végbélnyílás-gipszerezetrózsa. Sárga bezárulás-gipszrózsa a kéreggömb-
magány megosztás ív-alján, az üres gipszkéreg-magányban. Tél van. Január van. Verset
írok. Közeledik az éj szivemhez. Aki halottat eszik: halott lesz. S halott lesz az is, aki
megvonja szivét a halottól. Szivét és száját a halottól. A halott húsától, a halott agyától.
A halott szivétől. Tél van. Január van. A lét a halál felé mutat. Ablakom előtt a mozaikos,
kéreg-kőlemezes szürke körtefa-ág bőrén zöld moha, mintha zöld lóhere nőne a vakcement
körtefa-ágon, zöld levélszivek hármas lóhere-feje, lóhere-levélfeje. Zöldoldalú parafakígyó
a vén körtefaág. S a könnyedén meghajló, merengő, sárgásfehér meztelen gipsz-asszony
kinyújtott tompafényű, gipszviasz, gipsz-zsíros gipszkarjával a nyitott sír felé mutat.
Nagy fehér gipsz-emlői a nyitott sírgödörre lógnak, mint az elmúlás viasszal-bevont
gipsz-villanykörtéi, és az asszonyemlők derengve világítanak, s a gyűrődéscsillag ráncrózsa
gipsz-emlőtányér pórusos bimbói pikkelyes makkcsészében fehér makkok. S a nyitott sírban
töredék, fogsoros gipsz-koponya, gipsz-csigolyák, gipsz-bordacsontok, gipsz-medencecsontlepke,
109
gipsz-lábszárcsontok, gipsz-karcsontok, gipsz-combcsontok, gipsz-ujjcsontok, gipszkorsók törve.
Tél van. Január van. Halottak szaga ujjaimon. A halál szaga ujjaimon. A halott hús szaga
ujjaimon. Halott szemek szaga ujjaimon. Sárga halottmosolyok édes hullabűze ujjhegyeimen.
S egy ámúldozó messzi kertben, ahol állatok alusznak, esznek, ürítenek, kérődzenek, hallgatnak, sírnak, vizelnek,
jajonganak, kéregetnek, tetvészkednek, onanizálnak, nemzenek, szülnek, szoptatnak, ásítanak és őrzik titok-magányuk:
rikácsolnak, röpködnek, zörögnek, fosnak, csipegetnek, énekelnek a dzsungelház madarai:
a tukán, a tokó, a bajuszos kakukk, a kémmadár, a jakamár, a mézmutató madár, a kék
paradicsommadár, a drágakőmadár, a fémmadár, a csimborasszó-kolibri, az aranyoszöld nimfakolibri.
(1986)
110
Anyám szemlencséje
Anyám jobb szemlencséje íróasztalomon. Sós vízben, világosbarna szemcsöppes-üvegben
íróasztalomon. Hegyes, fehér recelécperemes műanyagsisakú barna szemcsöppes-üvegben íróasztalomon.
Ott hever a sósvízi mélyben, a barna üvegfenéken, mint akvárium fenekén átlátszó, kocsonyás
mélytengeri hal, mint a tengervízzel töltött üvegdobozban a tojás-alakú, vibráló tehénszív-alakú
tengeri állat, a narancsszínű polip. Anyám szemlencséje íróasztalomon. Sós vízben, barna vékony
üvegben íróasztalomon. Az élet lehullott levél-lángja, a halál mindenttudó virága íróasztalomon.
Mint formalinos üvegben lebegő, foszláspihés embriómagzat lecsukott óriás szemhéjakkal,
mosolyogva kórbonctan-szoba polcán. Mint Schiller koponyája Goethe íróasztalán. Anyám
szemlencséje íróasztalomon. Lebeg a megőrző folyadék üvegalján puhán, titokzatosan heverve.
Mint puha égitest az űr üvegcsönd-tartályában. Mint véres tojássárgája, véreres tojássárgája
rózsaszínbarnán üvegpohárban. Mint magzatkoponyából kiemelt agyvelő az elmúlás élet-alján.
Gömbölyded, puha, mérgezett sárga láng, foszlékony puha, gömbölyűre csiszolt kristályszilánk. Anyám
szemlencséje az orvosságos üvegben. Mint kisebb babszem, nagyobb sárgalencse, kövérebb lágy üvegcsöpp.
Mint egy kimetszett csöpp kisfiú-here, mint üvegtojássá alvadt könnycsepp, a kereszten függő,
gyökérgubancköteg-keresztté csavarodott Jézus dárdával megszúrt szivének látást-hozó néma
vérvizenyő-csöppje fagyottan. Anyám szemlencséje íróasztalomon. Mint narancsrózsaszínsárga
lencsényi puha kristálytojás, átlátszó rózsaszínnarancssárga könnyű gyöngyszem. A kiherélt jobbszem
nagyítómagja. A tojásmag kocsonya-felületéről, tojásdad gömbperem-széleiről fehér, szálas, csipkés,
111
hullámosan és omladékonyan sarjadó kocsonya-anyag foszlány-protuberanciák lebegnek a sós vízben,
mint a napcsillag fölörvénylő arany-protuberanciái a nap-anyagból tornyosan, csipkés foszlányokban
föllövődve körben az űrben, elhalás-haszonnal. A rózsaszín szemlencse alsó és felső felületén fehér
foszlás-szőrökből, fehér oszlás-szálkacsipkékből, fehér bomláshínárnyálból sűrű hajzat, moha, penész,
rothadásfödő, kalap. Fehér foszlányszőrzet, fehér foszlánysapka. Anyám szemlencséje íróasztalomon. Benne a hályog.
Míg a szemgolyóban függőlegesen, most vízszintesen, a rózsaszín lencsehús alsó és felső sűrűhíg
domborulatát pontosan belűl középen elosztva, mint jégsziget belsejét vízszintes lapos földszelet.
A lencsebelső középsík-tengelyében széttespedve és laposan széthúzódva, a picíny üvegpogácsában,
a pogácsa-üveghúsban a hályog, mint eltaposott, megszáradt síklap varangy, laposan, lustán
szétterjedő és széterjedő pikkelyes piros füstlomb, mintha lapos rozsdafoltokból lenne nehéz,
sűrűszövésű barna homályrácsozat a lencsetest-belső középsíkját a peremig pettyezetten kitöltve, mintha laposan elnyúlva barna hamuból lenne zöldbarna márványarany
babérlomb, alúlról és belűlről nőtt szivacsos taplórács, világosbarna parafaszigetcsoport, barna
taplógombából kétdimenziós mirigyfelhő, vízszintes sötét cípruslomb, barna márványrács-mohasziget, mintha jégbefagyott
mammut feküdne a lencsehús szivében barna bozonttal, mint jégbefagyott lapos, barna
rácspikkelyes, rohadtarany pikkelyszita aranyhal, apró facettarózsa, sejtliliom rothadó aranyhalak barna
márványrácsra ragadva fagyva. Mint légyszemek, darázs-szemek, méhszemek selyemponthalmaz
cellás és sejtes gömbrácsai nagyító üveg alatt a szemlencse átlátszó rózsaszín selyemhúsában a hályog.
Szavak! Megismételt szavak! Szavak! Újramondott szavak! Szavak! Szavak! Szigetet-kérő szavak! Szavak,
Angyal-árnyúak! Vér-homlokúak! Világosság-gyógyhatalmúak! Vizeletszagúak, hús-szagúak, könny-szagúak!
Szavak! Sírföld-illatúak! Csontváz-tisztaságúak! Börtönrács-hatalmúak! Csönd-véredények, titok-anyaméhek!
Tenyeremre terített fehér gézlapra öntöm a kis barna üvegből a sós vizet, anyám szemlencséjét.
112
A laza-szövésű, rostos cérnaszitarács pamutlapban fölszívódik a sós víz, a könnyű gézlapba itatódik,
mint zsebkendőbe a könny, mint itatóspapírba a tisztító folyadék, mint hósíkba olvadó hópehely.
És anyám szemlencséje ott a gézlapon, anyám szemlencséje fehérszemfedős, fehér rece-lepedős
tenyeremen, mint fehér szülőágy-lepedőn halott újszülött, véres rózsaszín koraszülött halottan.
Mint rózsaszín átlátszó kicsi gömbállat, hártyás véreres tojássárgája, világító-húsú lágy tojás-állat,
mint egy meztelen embrió, szeszben áztatott puha fehér kő, kocsonyakavics, remegő, csiszolt hőpiros
ruganyos üveggolyó, húsa tengelybelsejében a szines forgácsrugó szivárványspirállal, a halállal.
A rácsozott homállyal. Mert a szemlencse belsejében lapos rozsdapettyekből márványháló,
májbarna márványrács-szigettábla, úszó elevenszáraz csillaghalmaz, lapos szines spirálköd,
rozsdás galaxisfürt, galaxishalmazok száradt tüdővérfekete vízszintes ragyás rácsszövevénye.
A látás vakságrácsa, a sűrű szigetbéke, a magány rücskös, rügyes rühesség-reménytelenségrácsa.
Mint lehullott véres, eres, barna őszi lomblevél vastag jégbe fagyva, mint halak csomókban kiköpött
pikkelyei üveglavórban a vízben, mint halcsontvázak deres halmaza marhavérrel leöntve,
mint folyékony üvegbe szórt aranypénzek ágtalan nehéz lombja a súlyos dermedésben,
mint eldőlt rozsdás vaslándzsás, vasleveles vaskerítés üvegtáblákból összetört üvegdomb alatt.
Üveges pogácsa-almában szétnyitott-szárnyú bíbor pontokkal és aranygyűrűs-pettyekkel koponyás fekete
lepke. Halott elliptikus gömblángolásban kis zöld gyík csiszolt szánalom-ragyogásban, szemhéja
kék, orrlika smaragd-koszorú, szétfagyott tojásban embrió-madár, csőre véres, testén vérerek, hullafoltok.
Anyám szemlencséje tenyeremen. Mint mélytengerből elektromos hálóval fölhozott nyálkás lepényhal.
Mama szemlencséje tenyeremen. Mint fölfúvódott könnyű gömbhal, halsün, hólyaghal, ördöghal-buborék.
Anyám szemlencséje tenyeremen. Mint megüvegesedett levelibéka. Mint gyémánt-őskagyló. Rozsdaszeplős gyomrú
rózsaszín kavics, sárgabőrű sárga szilva, a sűrű sárga szilvahúsban a barna szilvamag: a hályog.
113
Anyám szemlencséje tenyeremen! Az élő testből morzsányi fénylő halott test. Mama szemlencséje tenyeremen! Mama testének egy darabja tenyeremen!
Mama testének egy halott darabja tenyeremen! Tenyeremen Mamából egy darabka élet! A látás tenyeremen!
A vakság tenyeremen. A homály tenyeremen! A foltok csöve tenyeremen! Az elvadult lomb-iszony tenyeremen!
Mama látása tenyeremen! A látás része tenyeremen! Tenyeremen Mamából egy darabka halál!
Tenyeremen egy lencsényi anyag Mamából! Tenyeremen anyám halott testrésze! Asszonyrész! Emberrész!
A hit homálya tenyeremen! A hit magánya tenyeremen! A megalvadt gyász a tenyeremen! A csöndpont a tenyeremen!
Anyám élő testének lencsényi halott darabja tenyeremen! A fény halálrácsa! A halál homályrácsa! Élő föld vagyok.
Tenyeremen lencsényi testrész anyámból! Tenyeremen lencsényi testrész önmagunkból. Hisz a Mamából. Élő temető lettem.
Az én vagyok-te-te-vagy-én testünkből babszemnyi rózsaszín rácsrög! A befalazott ablak! Vakság-koporsófödő!
Oly pici lettél és olyan törékeny, anyám. Mama, oly pici és olyan törékeny! Oly pici, oly törékeny!
Mintha apró, szálkás, vonalas, puha, meleg, gyűrt jéglemezekből, mintha pihés és ráncos, lágy jéglemezkékből
lenne a bőröd, kásás hűsforró jéglemezkék síkja, torlódása, szőrpelyhes rácsa, hálózat-szitalángja a bőröd
kezeden, arcodon, homlokodon, halántékodon, nyakadon, szemhéjadon! Húsod átszőve árnnyal, árnyak
szövődtek húsodba anyám! Fekete árnyvonalak, árnytollak, árnypihék, árnylángok, árnypecsétek szőtték be
bőrödet, húsodat anyám! A szürkerózsaszín hamu-tartományon fekete erjedésvonalak hálóhomálya,
fekete hajszálgyökér-bizománya. Fekete beszövődések könnyű pici lényed alkony-anyagában, est-űrében,
halandóság-életanyagában, a múlandóság száradó, hártyás, csomós, eres, kifáradó térszigetein.
Mit gondoltál? Mit gondoltál, mikor ott feküdtél a műtőasztalon, zöld vászonabrosszal leterítve?
Amikor jobb szemed kimerevítve, s a szemlencse gépi vákuummal kiszíva üregéből, s az operáló orvos szemén a
koponyára szíjazott távcsőszerű kettős nagyítógép? Injekcióstű a szemüregbe. Aztán a szemgolyó-bemetszés.
Aztán a szemgolyóburok-lefejtés. Aztán sziszegő finom vékony tűhegyű láng-pisztollyal, vékony-csövű
láng-késsel, vagy néma lézersugár-késsel, lézersugárpisztollyal kivágta szemgolyódból a lencsét, ahogy
114
lángvágóval fémből egy korongot, üvegtojásból lencsényi anyagtömeget. Aztán finom tűbe fűzött finom
fonállal összevarrták a szemgolyó-léket, a sebet, finom ujjakkal hurkolva, s megcsomózva a varrószálakat.
A szemtest-seb! A csarnokvíz! Az írisz! A szemgolyó-erek! A szem! Az egész élő optikai szerkezet!
Az optikai rendszer! Mit gondoltál Mama a műtőasztalon, aki nyolcvan évet gyalogoltál át félvakon?
Tudod: nem a lencsével lát az ember! A lencse a látás része csak. Agyaddal látsz, s a látás módja:
a retina, a vakfolt, ahol belép a szembe az ideg, a fovea centrális, a csapok és a pálcikák! Ahogy a szív
látása az emberszív retinája, megjelölhetetlen optikai rendszere! A szív csapjai, pálcikái! És most itt vagy kicsim, a tenyeremen.
Látásod része a tenyeremen! A hályogos lencse, a homálypogácsa. Halott kicsi véres testdarabodon csókjaim.
Csókolgatom a halott virágot, a véres virágot, tested kicsi, lánggal-kifűrészelt halál-részét.
Az életet csókolom, a halált, élő tested véres halott kicsi részét, mint Krisztus testét anyja a kereszt tövében.
Krisztus összetört véres kicsi testét. A keresztről levett halott szenvedést. A vérző megmenekülést. Szám testedtől véres.
Fordítva így vagyunk mi ketten: fény az estben, est a fényben, halálosan és szépen összekeveredve. Az anya most én vagyok.
Az az ő teste: ez az én testem. Az az ő vére: árnyékhajnal vérem. Múltidőnk, anyagunk összekeveredésben.
Anyádban, amikor testeddel te voltál: a méhben, s a szem csírapontja szemgolyóvá formálódott lassan,
s nézted az életkorpás sárga magzatvizet, a magzatburok bolyhos és vastag ereit, s anyád forró
húgyhólyagját nyomtad, vagy a telt forró húgyhólyag nyomott téged, vagy te a dolgozó veséket, s aztán
te ugyanúgy velem, én ugyanúgy veled, s mikor megszülettél, s a folt-látás után lassan látni kezdtél:
amit azóta láttál, láttam-e én is? Te félig-vakon-született: mindíg többet láttál és mindíg pontosabban,
mint én, pedig én azt hittem kifelé látok, s te csak befele nézel, befele látsz.
Te láttál a halálba és a gyűlölet-örvénybe, a szegénység-szövevénybe, a szenvedések szerelmét te láttad!
Én nem láttam a fényben a sötétet és nem láttam a sötétből a fényre, s mindíg volt a gyászra
bíztató szavad. Halott szemlencséd csókolgatom, mint megszűlt halott magzatát a kín után az anyja.
115
Látásod lencsés homályrácsát csókolgatom. Tenyeremen a könnyű testrész, mint oszladozó csecsemő-szív.
Jobbszemed gézpogácsával leragasztva. Ülsz az ágyszélen, mint a kiskapuban anyád a régi széken.
A többi már a halálé, a nem-tudom-van Istené. A többi már a halandóság-történelemé.
Én még írok. Úgy írok, hogy lök, lökdös, taszít, taszigál hátúlról egy láthatatlan kéz a sír felé,
mint fehér kendővel bekötött szemű hadifoglyot, civil rabot a vele-kiásatott földgödör felé
az idegen katona, az egy-fajtából csendőr, a napszámosból hóhérrá parancsolt szegény, a nem-lét
lökdös közönyösen, hogy fejem lehajtva térdepeljek a Földgolyó tömegsír előtt, már tarkómon érzem a revolvercső fagy-gyűrűjét.
Véres szemlencséd nézem anyám. Nemcsak elképzelem, amit mondok anyám. Hiszen tudom.
Ne lásd fiad az úton anyám. Tél van. Tél. Tél. Kövér fehér esőcsepp-szemgolyók a faágakon.
(1986)
116
Fosztogató téli játék
Fosztja a fény a felhőt, felhő fosztja a fényt. Kiderűl, beborúl. Fényfosztogatás. Árnyfosztogatás.
Sugárzó árnyak. Árnytalan hiányok. Árnyékos hiányok. Szégyenrács. Türelem. Aki itt van, most
nincs jelen. Hamu-homályok. Kifosztott adományok. Egyszerűbben nem is lehet. Fosztja az időt
az emlékezet. Kiderűl, beborúl. Vérsavó-sárga sugárterpedés gyötri a gyáva bolyhos gyanakvást.
Sugallat-sárga fényvizenyő, bizalom-árva vérvizenyő csorog a köd-eres gyászritka homályra. Kiderűl,
beborúl. Egyszerűbben már nem is lehet. Támolyogva, tántorogva, billegve, könnyedén magával omolva
egy-egy hópihe hull át a száraz homályon, szilárd feszes fényen. Kiderűlnek a temetők, beborúlnak a temetők,
kiderűlnek, beborúlnak a városok, falvak, kiderűl, beborúl a téli szenvedély, a boldogtalan szikár táj
hegye, dombja, síkja, völgye kiderűl, beborúl, az üvegalázat árnytompa erdő. Hullavizenyő könnytompa
fény, híg gyanta, olvadt hártyás borostyán a foszlányos puha laza rostán, a fehér szenvedésben medvebarna
borongás. Annyi halottat eltemettem! Csak a halottak homálya maradandó. Mennyi halottat szerettem!
Hull egy-egy hópihe cikcakkban, ferdén, szögletesen, sűllyedve emeletesen lefele, levegőáramlat-emeletről
levegőáramlat-emeletre cakkosan lágyan zuhanva, mint apró fehér falevél, ami letört a kristály-szagú
tél ágáról, szilárd csipketestű láng, selyemkristály-szerkezet lepke, az árnyfény fölötti fényben
repülő madár elejtett hastoll-pihéje, üresség-hiánya. Aki itt van, most nincs jelen. Csak a halottak
éje fénytelen. Csak a halottak tudják, a fény-vakok, mi a megvalósúlt sötétség. Ha kiásnám őket a földből,
s kiraknám őket a téli fehérre, az árnyfosztogatásra, a gyémántfosztás télfolyékony fényre, mint kisgyerek
játékbabáit a padlóra rakja sorban! Mi lenne itt, a felhőárnyfoltos gyűrt téli lepedőn? Mi lenne?
117
Mint a zavaros, megkocsonyásodott, elfolyó emlék, amivel benőve a megtaposott abrosz: egyszerű halálkosz,
emberrothadék-kosz, rohadt ruhák, rohadt ingek, gatyák, bugyik, rothadt harisnyák, rothadt cipők, fehér csontok
a sáros embervolt-húskotyvalékban, büdös emberanyagmoslékban. Ágyékszőr, pillaszőr, szemöldökszőr, hónaljszőr,
hajzat. Haj és fogak. Arckoponya, fogak. Agykoponya, fogak. Szemgödörbe száradt szemgolyó: penészes takonypénz.
Fosztja a fény a felhőt, felhő fosztja a fényt. Kiderűl, beborúl. A madarak tiszta gyors szivében is kiderűl,
beborúl az öntudatlan könnyű ámulat. Fölragyog, elsötétűl a csipketornyú hártyatitok-kastély, izzó
aranypontháló a sok ablak, fekete hálókocka-csönd a sok ablak, mintha fölkapcsolják a villanyt,
mintha lekapcsolják a villanyt. Kiderűl, beborúl a romlatlan mennyiség. Kiderűl, beborúl a vér a
madarak finom-ketyegésű láz-szivében. Az erdőben az őzek, szarvasok, vaddisznók, vadmacskák, rókák,
dámvadak, mufflonok, hiúzok, mókusok, nyulak merengő, settenkedő, riadva-remélő, erkölcs-nélküli
egyszerű természet-szivében is kiderűl, beborúl a téli tény, a táplálkozás-remény, szaporodás-remény,
az élő halálba szivét ásva elbújt sün, egér, kígyó, gyík, csiga, bogár, méh, darázs egyszerű kristályszűz
agyában is kiderűl, beborúl az álom, fölfénylik, mint villámbokor-erezésű éj, aranyfonállal átszőtt fekete
bársony, mint koporsóban a földben fekete kelme elfeketűl. Ösztönük alázat. Fényük a folytatódás szerelme.
Kiderűl, beborúl. A szakállas béna növények fekete bőre alatt egyforma létsötét dereng, fönntartó nedves homály,
a sejtek hús-sötétje, nedvragyogás-sötétje, a pontos kapillárisokban finom óramű-ketyegéssel áramló
sugárzó folyadék-sötét, sejthártyák, sejtmembránok, sejtgyomrok nedves és hűvös, szűk irgalom-sötétje.
A szikár növény fontos türelem. A bőr alatti nedvsűrű homály, mint ami úgy fáj, hogy sose fáj, hisz él.
Mint ami azzal fáj, hogy él szorgalmasan. Hisz teste van és testében a nehéz nedvekbe zárt homály.
Élő homállyal töltött türelem. Belső csövekben fölfelé préselődő folyékony homály-jelen. Sötét igen.
Aki itt van, most nincs jelen. Intézi létünk dolgait. Mert nem vagy itt. Most nem vagy itt. Hazajössz
nemsokára. Kiderűl, beborúl. S úgy megyek utánad, mintha itt volnál velem, egyik szobából a másik
szobába megyek utánad, pedig nem vagy itt. Mintha itt volnál, megyek utánad, egyik szobából a másik
118
szobába, ahova benyitok onnan kilépsz te, ajtót nyitok, te ajtót csuksz akkor a másik oldalon.
Amikor ajtót nyitok itt, te becsukod az ajtót a másik oldalon, és már nem vagy itt, pedig ott se vagy,
a másik oldalon, ajtók nyitódnak, ajtók csukódnak, én nyitom, én csukom, te nyitod, te csukod,
kattan a kilincs, kinyílik a csönd, csattan a kilincsnyelv, becsukódik a csönd, előttem, utánam,
előtted, utánad, itt vagy, pedig nem vagy itt, kilépsz onnan, ahová belépek, belépsz oda, honnan kilépek,
szobáról szobára, utól nem érlek, bejövök, nem látlak, kimegyek, nem látlak, csak szőke hajad
illatfénye úszik a fényárva szobában, mint Berenice Haja, a Tejút, csillagköd-fényfátyol, szőke
hajad fényillata az árnyszeplő szobában, mint kék tengervízbe dobott, lebegve hullámosan
szétterűlt fehér halászháló, benne nyüzsögve, rángva, csapkodva, ficánkolva, tajtékosan forrva
a fénypikkely habzó haltömeg. Halpikkelyek, haluszonyok, kopoltyúk, csápok, bajszok, hasak, szemek,
szájak, lángfürtök, csiszolt üvegmozaik habrózsák, nyálas, fénylő, foszló, sugárzó lepedék-lebenyek.
Csak szőke bőröd tiszta, boldog nemi illata a szobákban, mint egy bogár nemi illatmirigyének
csillogó illatvonala a csillagsötét nyári éjszakában, hold előtt, hold után a szerelmes parfüm-vonal.
Ajtót nyitok, ajtót csukok, kinyitom a csöndet, becsukom a csöndet, megyek utánad, egyik
szobából a másik szobába, te nem vagy itt és mégis előttem, egyik szobából a másik szobába, egyik
csöndből a másik csöndbe. Fosztogató téli játék ez. Fosztogató téli játék. Fosztogató csöndkeringés, elérhetetlen.
Mint egy forgóajtóban járok a függőleges üveglemez-csönd lapjaiba zárva, a függőleges üveglemez-kereszt
szelvénylegyező forgóajtóba temetve megyek utánad, mint aki függőleges üvegkoporsó levegődobozában áll,
s két tenyérrel nyomja a vastag üvegfödőt, a hosszúkás keresztalakú üvegajtó egyik lapját, öklével dörömböl
az üveglapon, hisz ott vagy te az üveglap előtt, hisz ott vagy te az üveglap mögött, hisz megsejthetően szőke
testalakod az üveg másik oldalán, a másik háromszögletű üvegszelet forgásszelvényben, de csak forgunk
119
a csönd szelvénylemezei közé börtönözve, pörögve, mint egy üvegringlispil üveghintójában ülve külön-
külön, el nem érlek, látom is homályosan lényed szőke alakját, mint sötét akváriumban a fényes
szitás selyemhal-lebegést, mint sötét üveglap mögött a borzas, ágbogas, bütykös, leveles vizinövény-derengést
lebegve, imbolyogva. Fosztogató csönd. Fosztogató forgóajtó. Fosztogató téli játék. Fosztogató szerelemforgás.
Fosztja a fény a felhőt, felhő fosztja a fényt. Kiderűl, beborúl. Ami idelent, az odafönt. Ami odafönt, az idelent.
Csak az ember tudja, ez mit jelent. A fönt, a lent egyforma tűz, egyforma csend. Az odakint, az idebent.
A kozmikus téridő és minden térsziget, szigetcsoport, önmagát-nem-tudó erjedve szétfutó a Teljes Állapotban.
Sűrű barna parafa-csönd. Mint könnyű barna parafakockák rugalmas tömény nyugalma a létidő a fény után.
Barna parafasűrű csöndbe szúrt aranyszögek a délutáni fény-jelek. Sárga parafapálma a megmaradás emberárnya.
Elmondani most azt akartam neked, hogy úgy vagyok boldog veled, mint tollfosztáskor otthon gyerekkoromban.
A részeg éj után sivár szigoromban engem az vigasztalt, hogy körülülték az asszonyok az asztalt a konyhában,
fecsegve, szótlanúl, könnyezve vagy nevetve, könnyű Mont Blanc-csúcs lúdtoll a konyhaasztalon, s szálltak a téli
konyhafényben a lágy tollpihék, mint könnyű fényszigetek, pihetoll-testű csillaghalmazok, s a tollfosztó asszonyok
hajában, szempillaszőrein, csuklópihéin, tarkópihéin, kötényén, ruhaingvállán is puha, bolyhos tollpihék, mint
bárányfelhők a rozsdabojtos nádason, s fehérgyomrú kék zománctálban a lefosztott szőrpetty tollpihék, a másikban
a fehércsótáros tollgerincek. Dolgoztak a repedezett, bütykös, tyúkszemes, fakéreg-kesztyűs, piros asszonykezek,
két ujjal csípve tépték a vastag szarucső-tollgerincről a kapilláris szarucsőgerincű finom felhőcskéket,
a bodros szőrlándzsa tollpihéket, s a tollkakastaréjos lehúzott tollgerinc, mint ősföldkori csöves pikkelyfa,
pecsétfa. Lúdtollak! Keskeny fehér jegenyék! Kis fehér fenyőfák! A főgerincből ferdén fölágazó oldalgerincek
ferdén fölfelé futó léces selyemlemezkéi! A hajszálérvékony oldalcső-gerincekből szálazó domború, keskeny
selyemszőrlemezek egymáshoz ragadt bordás lángja! Csúcsukon a pihelándzsa! A selyemszálkákból
épűlt keskeny selyemlemezek domború síkja! A hártyás szálkalemezek, selyemszőrléclapok, merev
120
szőrvonalak levélösszege, a bordás, szálkás selyempapírhártya-csáplevél! Én úgy vagyok boldog veled,
mint gyerekkoromban télen tollfosztáskor, mikor anyám mellett ültem a konyhában a széken, s tollfosztást
láttam a kinti havazásból, s a benti hó a konyhabéke örvénylő fehér lángpihéi. A konyhaszekrény
tetején befőttek üvegben, cseresznye, szilva, őszibarack, a kályhában nedves venyige lángolt füstölögve,
párolgó vízgőzhólyagokat nyögve, s azt gondoltam: több ennél az örömben nem érhet, szebb ennél
nem lehet az emberélet, laza, tornyos pihehabba fújtam, s fejem, mint a gyermekláncfű pihegolyó
habfeje. És azt akartam mondani neked, hogy úgy vagyok boldog veled, mint kukoricafosztáskor
gyermekkoromban, éjszaka nyakig-süppedtem ülve a zöld, barna kukoricacsőlevél-halomban,
a csillagok lüktető gyémántrügyek, óriás folyató piros tehénpinák, s a Tejút, mint vastag
virágos körtefaág, virágzó, sűrű rózsaszín barackfaág lógott ki a sötétből a vadméz-szagú őszi éjszakába.
S füleimen növényi szőrből bajuszkoszorú, orrlikaimban gégémig-lógó piroszöld kukoricabajusz-
rojtharang, lebegő virágmedúza voltam a kásás levéltenger növényfodraiban fülig merülve!
Fosztja a fény a felhőt, felhő fosztja a fényt. Kiderűl, beborúl. Fénydagály. Fényapály. Árnyszenvedély.
Tar kemény gubancok, bőrös szerkezetek világítanak, megbomlanak behavazottan. Mint sóbánya
só-erei, só-gyökerei a megigézett szenvedésben. Mint összetört üveglapok csörömpölnek a merev
kócos élő növényi tárgyakon szétzúzódott szél-lapok. Hirtelen dőlten meglobog a kívűl száraz, belűl
nedvhomály barna ágcsokor, oldalra-dűlve dühödten megzuhog a borzas, bokros, csipkés ágcsokor.
Szilárd, borzas ágon ugrál egy sárgahasú, pirostorkú, kékfejű madár, az ágra röppen, a kék ágról
elugrik, feszesen leng az ág, üresen rángatódzik, ráng az ág a fényvakolat téli semmiben.
Fosztja a fény a felhőt, felhő fosztja a fényt. Ahol madár volt, most a semmi van. Hópor. Fénydolog.
Árnykőzet-semmirés. Aztán újra madár. Ugrál a borzas, gubancos fekete ágtülekedés szövevény-
szerkezetében, mint az idő-egyforma óraketyegés. Aztán oly gyorsan foszlik el az árny fényeiben, mint
121
ismeretlen titkos ritka elemi részecskék a gyorsító-berendezésben összeütközéskor, tárgylemezen.
Ami volt, lenni fog, lesz, van, elpárolog. A madár csak van. Én ember vagyok. A madarat értelmezem.
Madarak csöndje az én szivem. Madarak éji csöndje. Éji madarak csöndje. Alvó madarak hó-magányban.
Ember-éhesek a halottak, jönnek, mennek, zokognak, integetnek, kalapot emelnek a téli éjszakában.
(1986)
122
Légydoboz
Éjjel, mikor már a semmit szivembe hoznám, a halottak hazajönnek hozzám. Hazajönnek hozzám
a halottak éjjel. Mikor már a semmit szivembe hoznám. Dolgaim elrendeztem, szándékaimat kiszíneztem,
mint szines ceruzával gyerek kifestőkönyv-vonalhéj-ábrák fehér belsejét, mint gyerek a lerajzolt mesét, farkast,
tündérlányt, lencsecsipkeszirmos békakirályfi-koronát, autót, vonatot, kiscsikót, medvét, galambot, ágaskodó
kérdőjel-kakast, tulipánt. Gondjaim elrendeztem, mint a múlandóság az anyag-álmot, gondjaim becsukva,
mint a könyvek. Feleségem hasán göndör bárány alszik, szétnyílt combtövei közt a bárány piros rózsa-orrú
gyapotfüst-feje. S mint egy mázsa forró tollpihe örvény-kavarodása, tölcsér-lobogása: gyerekeim álomszuszogása.
A fénynek nincs már dolga: a villany eloltva. Csak a fehér puli ugat odakint a csillagtalan fekete téli fagyban,
fekete szájából sűrű sziromkása ömlik a földre, mint a láng hóhullása, mint a hang lánghullása, mintha
szakadt dunyhából tódulna ki a toll, fekete szájából elbomló ágas páraliliom nő az árnyékos fagyüveg
sötétre. Páfrányos, cirmos, szálkás, csipkés, fagypelyhes ugatás-jégvirág a holdtalan üvegfagy sötétre.
A gyászablak éjre. A fekete táskarádió, az arany karóra, a szemüveg, a pohár kristályvíz, a folyóirat, az újság,
a könyv a kék padlószőnyeg-földre téve. Ez már a nem-lenni-vágy boldog sötétje. Ez már a nincs
fekete kezdetfénye. Mikor már megvalósúltam, hisz szerettem, s elfáradt ujjaim asszonyom lázas és
mézenyves nyálkahártyarózsájába növesztem, s fekszem hanyatt a meleg valóban, mint majd a föld
alatt a koporsóban, mint a forró koporsóban majd a föld alatt. És hazajönnek a halottak hozzám,
mikor már a semmit szivembe hoznám. Hazajönnek hozzám a halottak. A halottak hozzám hazaszállnak.
A halottak: legyek. A halottak legyek, nem árnyak. Szinesarcú legyek a halottak. Emberarcú legyek a halottak.
Nem árnyak. Mikor már a semmit szivembe hoznám hazaszállnak hozzám a halottak. Jönnek zengve, zúgva,
123
zörögve, dörögve, celofánosan ropogva, csörögve, ásvány-hűséggel könyörögve, szines fémszíjként nyöszörögve, puha
pamutzománc-csattogással dübörögve, csörömpölő szelvényes üvegrózsa-dühhel lökve, löködve, nyögve, rajzszög-
fogsorral vicsorogva a halottak. Jönnek a téli éjszakából a halottak. Jönnek a föltámadt halottak, jönnek
a téli éjszakából, jönnek az árnytalan vakfehér fagymagányból, jönnek az árnyéktalanok, jönnek a föltámadt
halottak. Ömlenek, özönlenek, nyüzsögve boldog, szigorú, szelíd éjszakámba törnek a föltámadt halottak.
Átlövődnek a falon, mint az alkony barna páralemezén a sörétek, hemzsegve átfúrják a falat, mint csomókban
bozsgó kukacok a hullát, átfolynak a falon, mint esőcseppek a feszes könnyű papíron. Az emberarcú legyek.
A halottak. Az emberarcú föltámadt halottak. Folyékony legyek. Folyékony halottak. Nehéz drágakő-zizegés,
könnyű eres celofántoll-legyezés, lüktető bársonypáncél tülekedés halottak. Halottaim a téli éjszakából!
S itt gomolyognak a szobában, mint a hártyaszárnyú szilárd füst szőrös és bolyhos és körmös és karmos és
tüskés és sarkantyús, érszegélyes, pikkelylemezkés, torbajszos csöppjei. Átjönnek vason, téglafalon, üvegen,
faburkolaton, kövön, elsötétítő narancsszínű csíkos függönyön. S itt gomolyognak zúgva, dörögve, hörögve
az asszonyszagú, szerelemszagú, vers-szagú, gyerekmosoly-szagú, halandóság-szagú, száraz-párájú,
sperma-illatú, orchidea-csönd téli szobában. A halottak, a legyek, a legyek, a halottak, az
emberarcú legyek, a légytestű emberarcok, a legyek, a halottak, a legyek, a halottak, a halottak, a halottak,
a halottak, halottaim, a föltámadt halottak a világásvány téli éjszakából. A halottak legyek. Nem emberek.
Dühöngő, árva, tébolyúlt, büdös, éhes, mohó, vad, eleven vérre éhes, eleven sebre éhes, húsra-éhes, dögre-éhes,
hullavizenyőre és hullahúsra éhes, gőzölgő forró emberszarra és állatszarra éhes, rothadó szívbüdösre éhes,
akasztottak hegyesen, ferdén kilógó bimbós lila nyelvére éhes, halottak sárga márványpenész és márványmoha
orrhegyére éhes, asszonyhullák és férfihullák szőrös nyílásfodraira és szőrzsírból kimeredő üveges
péniszbunkóira éhes legyek a halottak. S a legyeknek emberarca van. Emberarcú legyek a halottak.
A szőrpihés, szőrszakállas, szőrbarkós páros kitinkehely dülledt légykoponyákra ránőtt emberarcok,
124
mint piros cserépálarcok, kék porcelánálarcok, fekete vasálarcok, sárga rongyálarcok, lila papírálarcok,
zöld márványálarcok, ezüstálarcok, aranyálarcok, vörös agyagálarcok, csiszolt, sejtlapokkal-sugárzó
gyémántkő-álarcok, barna parafa-álarcok, barna évgyűrű-berakásos fakorong-álarcok, deszka-álarcok,
feketezöld ólomálarcok, zöldfekete rézálarcok, világoskék gálickő-álarcok, sűrű bronzhártya-álarcok.
És nyafognak, sírnak, nyüszítenek, kiabálnak, könnyeznek, bömbölnek, sivalkodnak, ordítanak, üvöltenek,
nyöszörögnek, vinnyognak, vonítanak, ugatnak, nyálzanak, gyémánt tűnődést zabálnak, jajgatnak, átkozódnak,
könyörögnek, böfögnek, epét hánynak és gyomorsavat hánynak, világirgalmat okádnak, makognak, mekegnek,
vakognak, fújnak, bőgnek, sikoltoznak, sikítanak, nyálbuborékokat fürtökben kifújva parázna
csücsörítéssel megadásomra várnak a légytestű emberarcok, az emberarcú legyek, a föltámadt halottak.
Mint üres-szemgödrű ókori görög márvány-szoborfejek foszforeszkáló fényes fürtjei a levegőben:
az emberarcú legyek, a légytestű halottak, föltámadt zsarnok és bűnös halottaim a téli éjszakában.
És összecsomósodva eleven fekete kötélként fölágaskodva, szögletes-görbén taréjosan fölkunkorodva,
mint a gubacsos tölgyfalevéllé szétpárnásodott fejtarajú, pikkely-oldalszakállas kobra: sziszegnek
folyva, merevedve, nyüzsgő szőrös eleven fekete kampósbotként előre-hátra-oldalt-
jobbra-balra billegve és remegve a szobában a légytestű, emberarcú halottak, föltámadt halottaim.
Mint egy kinyitott fekete esernyő szőrből, posztóból, mohából, megszáradt barnazöld békanyálból a nyüzsgő
légytest-tömeg eleven esernyő forog, száll, lebeg, lobog, fölemelkedik, alámerűl, kinyílva föltornyosúl,
kinyílva alászáll, becsukva zuhanva lehull, lendűl, pörög, emeletesen emelkedik, sűllyed emeletesen
a légymoha halott-hatalom szobámban a téli éjszakában. Mert eljöttek hozzám a halottak. Nem értem.
Mert eljönnek hozzám minden éjjel a halottak. Eljönnek hozzám a halottak, mióta élek!
Eljönnek a halottak minden éjjel. Minden éjjel, mióta élek. Hazajönnek hozzám a halottak minden
éjszakámban. Hazajönnek hozzám a halottak. Üres-szemgödrű márványszobor-emberarcuk hozzám
jön minden éjszakámban, nem értem. S a falakra ülnek, s a könyvekre ülnek, s a téli csönd
125
éjszakai tárgyaira ülnek, elektromágnes-lencsetalpukat a csönd dolgaira ragasztva és a csöndre tolva
szippantva, a dologi lét formáira préselve tapasztva állnak, ülnek fejjel előre, fejjel lefelé, hanyatt,
oldalt, háttal, vízszintesen, függőlegesen, ferdén, háttal a földnek, hassal az égnek, különös és különböző
szögekben, módszerekben, ellengravitáció-párnatalpukat, elektromos vánkosszivacs-talpú lábukat,
szívógömb-mirigylap mágneses szivacsvánkos ideglomb-hőnedvszívás elektromosság-pajzscsóktalpukat
a tárgyakra, létekre, formákra, szétlazúlt halmazokra, magányos darabokra, tömény árnyszigorokra
fordított gravitációs hőcsókkal fagyasztva ülnek emberarccal a légytestű halottak, hazatérő halottaim.
És úgy nyüzsögnek, mint akik boldogan hazajönnek, mint egy önmagához visszatért szétszakadt család.
Mint emberevők, ha összegyülekeznek. Boldogtalan emberevők egy szigeten vacogva a csillagtalan párás
éjszaka-házban. Mint boldogtalan emberevők! Pedig nem értem jönnek, fölfalni engem nem akarnak,
nem akarnak megzabálni engem. És ülnek a falon, a mennyezeten, a padlón, belűl az ablaküvegen,
a függönyön, az íróasztalon, az írószéken, a cserépkályhán, a könyveken, ülnek egymásra-torlódva,
legyezősen egymásra hullva, dőlve és folyva, mint a fehérpettyes fekete dominókockák, a fehérpont-
arcú fekete lakk-lapok, egymás hátát, potrohszivét, potrohlemezeit, tornyergét, tarkócsontját, tortüskéit
selyemgrízgombóc szemét, pontszemét, koponyatető-nyereglemezét a mágneses és elektromos
ideghínárlomb habmirigy vánkostalpukkal nyomva, beragasztva, betapasztva, mintha fekete
felhőpamacsokon sziklás és pihés fekete kőlombok, felhőlombok és porcelán páfránylombok virrasztanának.
Szobám légydoboz. Haláldoboz. Szobám fekete légydoboz. A legyek vastagon, feketén, nedvszárazon, kövéren bozsogva,
lecsorogva a padlóig a falakon, lüktetve hanyatt a plafonon, vízszintesen a szőnyegen, mintha
sűrű, buborékzó, cuppogó fekete sár, sárga polyvával kevert fekete sár hullámzana elevenen
a szobafalakon, a szőnyegen, a könyveken, fönt millió fejjel lefelé lógó fekete bundaszőnyeg,
mágneses bárányszőr-bélés, nehéz, lobogó, hemzsegő, zizegő és sziszegő rojtokkal lebegő légyfüggöny
126
a falon, halottak gyűrt szőnyeg-lepényhal körtaréj-hullám lobogása és lapos testmozgása a kék
földön, fénylő pontok, pettyek, rögöcskék, szemcsék, lencsék, szilánkok, héjak, kagylók, gömbök, rügyek
szövik be a téli éjszakát, fény-néma szobámban, mert a halottak hazajöttek hozzám. Halottaim.
Föltámadt halottaim. Éjjel, mikor már a semmit szivembe hoznám. Mikor már a fénynek semmi dolga.
Mikor már a testnek semmi dolga. Csak a fennmaradás. A szív egyszerűen és elnyugovóban. A test
emészti ami a gyomrában emészteni való van. A vér vízszintesen és kiegyensúlyozottan áramlik
az erekben, s várakozva moccanatlanúl áll a testszéli, bőrfelületi szövetekben, hajszálerekben. Friss ondóképződés,
a herezacskóban gomolygó, örvénylő heregolyó-mozgás, összehúzódás, heresapka-csíra mosolygás.
S hüvelyváladékszag és ondószag a szőrzetekben. S az álom nagybokrú pina-virág. És vastag csontjaimban
ólomszálak, csontjaimban ólomcsipkék, csontjaimban ólomlemezek, csontjaimban ólomhálók,
csontjaimban ólomlécek, csontjaimban ólomszálkák, csontjaimban rácshálós ólomszövedék.
És fájdalom-pántok, vas-szorítók, száraz szívás-csipeszek, zsibbasztó parafa-satuk, csigolyáig
benövő gipsz-gallérok, hideg alumíniumlemez-gyűrűk húsomban, izmaimban, vastag csontjaimban,
s csontjaimon, rostjaimon, sejtjeimben, molekuláimban feszítő, merev, lapos, kockás és hengeres,
gömb-alakú, tojás-alakú drótrácsok eleven fájdalomból. S nyitott szememre ülnek a halottak.
Nyitott szemgolyómra ülnek a halottak, mint a legyek. Talpuk a szemgolyó gömbölyületén,
mintha Küklopsz homlokszemét fogná két tenyérrel néma kisgyerek. Az óriás látó-tojást
az Egyszemű mítoszi homlokában. A halottak legyek. A halottak itt nyüzsögnek a szobámban.
Mert hazajönnek hozzám a halottak. Hazajönnek hozzám minden éjjel. Megkeresnek engem.
Míg kering a vér, az agy álmodni készűl, s gyülemlik a megemésztett anyag, az ürülék a belekben.
Míg megtelik lassan a húgyhólyag forró vizelettel, lebontott mérgekkel a hártyatojás, mint lüktető
túlvilággal az álom, s nagy molekulasúlyú fehérjék, vesehomok, ketontestek, zsír, kicsapódott húgysavkristály, cukorsejt a híg szúrásban.
127
Te is a múlandóság naptára vagy. Én is a múlandóság naptára vagyok. Ahogy a fa veszti lomblevelét:
lehull belőlük is amit háromnegyed-másodpercenként a szívverés letép sors-időnkből, hull a lét-idő lombja, hull
lefele szárazon, kristályosan halandó életidőnk letört ketyegés-levele, gyülemlik vénülő testünkben
a gyúlékony létpernye, a szivárványszínű halál-avar. Mert mi vagyunk az erdő és a hullás. Mert
önmagunk vagyunk önmagunk száradó mocskos temetője. S vígaszért majd mi megyünk hozzá,
és nem mondjuk mi köze hozzá, a folytatóhoz, aki szerelem után aludni készül, hisz embert
kér halálunk, mert ember nélkűl a halott se halott. Éjjel mikor már a semmit szivébe hozná!
(1985–1986)
128
Rácsok a remény-sivatagon
Idő nincs. Csak a testek. Csak a testek növekedése, zsugorodása. Csak a testek tágulása,
terjedése, fölbomlása. Csak a testek születése és halála. Csak a formák megvalósulása. Csak a testek
közötti tér, a halott tér, tiszta tér, üres tér, tömött tér tágulása, szakadása, elfolyása, csak az üregek
bizonyítása, homályok szigorú szégyene, fények harag-hulláma, a testek közötti rácsok a holnapon.
Gyors szeletelés. Csattogó metszés. Finom fémsuhogás. Mintha fához-csapkodott hosszú-élű kés vagdosna
apró darabokra zöld petrezselyemlevelet. Mintha szikrázó olló metszene egyforma apró darabokat
a semmi-kígyóból, a nincs-fonálból, a semmiből egy-egy egyforma részletet a fölhúzott pontos ütem.
A gépmetszés elfoszló száraz semmi-szelete, a fémes egyszerű pihehalom az ébredő dobhártya-falon.
Mint hallóhártyára élesen hulló nyers fémszilánkok. Mint retinára csöpögő sárga lángok, mint fehér
bádogtetőn a fehér jégverés. Álomroncsok a tudatküszöbön. Aranyozott robogás. Jégszigeten patkókopogás.
Vasvértek, arany-páncélok, domború, ízelt csévekarú ezüst páncélingek, taréjos, tüskés, lándzsás, szőrseprűs
aranysisakok, állig leeresztett vörös arcrostélyvasak, fém-eperlevél-térdű fekete vasnadrágok, liliomcsónak-
cipős páncélcsizmák csörögve, torlódva, csörömpölve úsznak elgyötört kénfüst-villogásban, habos
szilárd héjazatvonulás csipkésen nyihogó csipás égitestek között. Egy véres kéz. Sárga-szakadékos udvar.
Egy csimpánz kezében sárga rózsa. Rokonok gubbasztanak mohás sziklacsúcsokon. Fehér keselyűk
aranyhárfát pengetnek dögszagú karmaikkal. Pettyes zsiráfok bújnak ki penészes csigaházból.
Gőzölgő, forró, kénes tóban megőszült öreg majmok fürdenek, nyakig ülnek a vízben, s a kék
pára-mennyországban egymás fejében a tetveket keresik, rózsakagyló tenyerük magányos, a tetveket
fogukkal kettéharapják. Egy asszony csecsemőt üt agyon. Rácsok a remény-sivatagon. Rácsok a fekete
129
márványménesen. Rácsok az arannyal-hímzett pókszínű márványsivatagon. Rácsok a semmi fénye előtt.
Rámnéz, mint az alkony rothadó büdös szemfoga egy medúzával, tengeri csillaggal, polippal, virágzó
vörös korallal benőtt aranyozott lovagpáncélruha és nagy barna fakeretben keresztben rozsdás vasszögekkel
egy bajszos holdarcú denevér kifeszítve. Ott szárad, mint a szűzen-fogant nő szűzhártyája, az
érintetlen vén hártyaszűz, a kifeszített bolyhos fekete tűz, mint egy fekete napernyő a hajnal testében
kifeszítve. Hanyatt egy öreg krokodílus a levegőben, fehér kőkéreg hasán lihegő parázsból sercegő asszonyszobor.
És egy csillaghullás-hosszú meztelen kés. S a parázs-asszony szájában fölnyitott fehérmárvány-zongora.
És meztelenűl kuporog a nő, sárló enyves hüvelyébe hámozott főtt-tojást dug, a főtt tojást kitojja,
mint a tyúk. Ahogy a tyúk tojik. Ahogy a madár tojik. Kuporog, tojik és kotkodácsol, a tojás
a földre pottyan. S mellette kuporog a meztelen férfi, kuporog, kukorékol, a főtt tojást
szájába tömi, csámcsogva eszi, bajszán, fogain, ajkain tojássárgája, kemény tojásfehérje, hüvelyméz.
Vele az elmebaj néz. És vérző, gennyedző sebek az űrön. S az asszony a halott férfi tojásait kivágja
késsel. Véres kezében a férfi két véres tojása. A tyúk meg a kakas. A kakas meg a tyúk. Kukorékolás,
kotkodácsolás. Ti férfi-herét evő asszonyok! Ti férfi-nemiszervet-evő asszonyok! Ez se más,
mint halál. Ragadozó rácsok a ravatalon. Ragadozó rácsok a kiszívott, kiszopott férfi-hullatesten.
Fölébredek. A létre ámulok. Kint esővel kevert nehéz hó zuhog. Hulló fehér rácsok a lágyfeszes
fehéren. A csönd sűrűbb és mégis egyszerűbb, mint a légy néhány neuronszálból, néhány neuroncsomóból
szervezett csöpp agya. Nagypéntek-reggel. Reggelem. Élővé ébredtem ma is, nem halottá. A halottak ébredése
halál. Mi volt? Hóbaglyok hajnala? Hóbaglyok kristálykeserű pislogás-éjszakája? Hóbaglyok vérengzése.
Nagypéntek reggel. Reggelem. Az álomroncsok kialszanak. Szivárvány-hullafoltok az álom-emlékezeten.
Most a nem-hallhatót is hallani. Még alszik a pontos szerelem, a hajnali. Alszik szőkén szuszogva. Nedves
aranyhártyába csomagolva. Alszik, mint a Krisztus-sír nyitottan. Alszik fehér párákba tekert tiszta húsa.
130
„A szeg 11,5 cm hosszú; mivel a szög feje és a csontok között kb. 2 cm-es hézag van, nem teljes hosszában verték
a lábba.” „a szeget először egy lécdarabba ütötték, majd a két sarokcsontba, s a léc felületével a szeg a lábakat a kereszt
törzséhez.” „előzőleg erőteljes csavarással kifordították a térdét és a két lábat oldalt egymásra fektették, majd a lécbe vert
szöget előbb a jobb, majd a bal sarokcsonton át verték a kereszt szárába.” „egy ülődeszka alkalmazását” „Ha
fához szegezték a lábakat, akkor szükség is volt erre az ülőre.” „A két kezet a karcsont és a tenyér között egy-egy
szeggel rögzítették a kereszt vízszintes szárához. A törött lábszárcsontok arra a kegyetlen hóhérszokásra utalnak, hogy
a kereszten még el is törték a megfeszítettek lábszárait. A csontokon vágásból eredő sérülés nyoma is látszik,
ami arra a kegyetlen szokásra vall, hogy amikor a holttestet levették a keresztről, bokában először levágták a
lábfejeket és utólag húzták ki ezt a harmadik szöget.” „Fölértek arra a helyre, amelynek Golgota, vagyis Koponyák
helye volt a neve. Itt epével kevert bort adtak Jézusnak inni, de mikor megízlelte, nem akarta meginni.”
„A zsidó szokások szerint a halálraítéltnek a kivégzés előtt tömjénnel, vagy mirhával fűszerezett bort adtak inni,
hogy így elkábítva enyhítsék a fájdalmait. A Talmud egyik fejezete így mondja.: »akit kivégezni visznek, annak
egy kehely borba feloldva tömjént adnak, hogy elkábítsák.«” „Az elitéltet levetkőztették, brutálisan a földre
teperték, és kitárt karokkal rászegezték a kereszt földön fekvő vízszintes gerendájára. Majd ezt a gerendát
a rászegezett testtel együtt felhúzták a már előre földbe ásott függőleges gerendára, és keresztben rögzítették
rajta.” „Ezután odaszögezték a fához a lábakat.” „Annak érdekében, hogy a test súlya ne csak a szegekkel
átvert kezeken függjön, a kereszt függőleges szárába megfelelő magasságban beütöttek egy fadarabot, hogy
a lábak között megtámasszák vele a testet. Az antik szerzők egybehangzóan mondják, hogy ruhátlanúl feszítették
keresztre az embereket.” „Nikodemusz hozott magával száz fontnyi áloe és mirha keveréket (egy font akkoriban
327 g volt, Nikodémusz tehát 32–33 kg fűszert hozott magával).” „Fogták Jézus testét és a fűszerekkel együtt
gyolcsba göngyölték.” „A holttestet kendőkkel csavarják be, a karokat szorosan a törzshöz rögzitik, a lábakat is
szorosan egymáshoz kötik. Végül a testből semmi sem látszik, sem a szeme, sem a keze, sem a lába.” „A halott fejét
131
is »szudarionnal« takarták be.”(Zsebkendőnyi vászonkendő.) „Amikor húsvét reggelén a másik tanítvány,
azaz János kívülről benézett a sírba, látta, hogy ott fekszenek a vászoncsíkok (othonia).” „Péter, amikor
beljebb ment a sírkamrába, észrevette a szudariont is, azt a kendőt, amellyel Jézus fejét fedték be. Ez nem
a gyolcs között volt, hanem külön összehajtva, más helyen.” Ti boldogtalan lopakodók! Boldogtalan árva settenkedők!
Együgyü boldog halott kíváncsiak! Krisztus-üres sziklasírba lopakodva leskelődők, izgatott, hatalmas, réműlt, vad
szívveréstek a világegyetem halhatatlan szívhalál-kondulása! Harminchat kiló fűszeres kenőcs! Harminchat
kiló olajjal elkevert áloe s mirha az összetört, összeszurkált, megvagdosott és megdöfött véres holttestre kenve!
Harminchat kiló szívverés! Harminchat kiló rettegés! Harminchat kiló sejtelem! Fűszerzsíros rongycsíkok, szalagok.
Nagypéntek-reggel. Reggelem. A hörgés-éjszaka az elmúlásban tántorog. Esőhó. Vászonkendővel
leteritett csillagok. Halál-vászonarckendővel betakart, fűszerzsírral bekent szakállas gyötrődés-csillagok!
A kislány testén piros kalapkarimájú üvegrügyek. Mint a Jézus testébe vert szögek. Gyulladt vörös
bőrgyűrűből bimbósan, csipkésen, dülledten dagadva kiálló, fehér üvegtestű kemény kocsonyakalászok.
Savós vizenyővel töltött szőlőfürtszerű bőrhólyagzás-kúpok. Mintha feszes, kemény, viszkető, hártyás
kocsonyaszög-rügyekkel lenne lázas kis teste teleszögezve, mellkasa, háta, hónalja, hajas fejbőre,
vénuszdombja, vaginacimpája, ánuszlik-sonkafala, lábszára, lába, keze, ujjai, fülcimpája és
göndör fültöve, homloka, halántéka, rózsaszín egyszemű halvány emlőtányéra barna előképlete.
S itt-ott már barna száradáspontok, rücskös barna sebkéreg-lencsék beszáradva a gyulladt
vörös sebkráterekbe. És bemeszelve a kislány kámforos fehér kenőccsel, mint a fiatal
fák tavasszal. Fölkelek. Gyulladt élő szögeit, feszes-bőrű égő fehér kocsonyakúp-rügyeit
reggeli szájjal megcsókolom. Megcsókolom szögeit és sebeit. Megcsókolom, hogy ne fájjon.
Véres kenőcs-szobor ő is. Mint az az 1986 éves másik. Bemeszelt könnyű tiszta láz. Sír,
nyakamba ugrik, csókolgat, magyaráz. Pizsamában a földre ül, könyvet lapoz, önmagával játszik.
Nővére lábát huzogatja. Hiába. Alszik még a növekvő kicsi láb is, a paplanból kiállva.
132
Nagypéntek-reggel. Reggelem. Reggeli rádió. A kislány testén kétszáz feszes-héjú apró tejüveg-dió.
Telefon cseng. Másnak szól, nem nekem. Nagypéntek-reggel. Reggelem. S jön az orvos-asszony.
Táskájából üst-aljú vékony üvegcsöveket vesz ki, injekcióstűt, vattát, jódot, alkoholt, s én
leülök térdével szemben a székre, fölgyűröm jobb-karomon az inget, feleségem piros gumicsővel
felső karomat leszorítva leköti, s jódfolt folyékony barna felhője jobb könyökhajlatom
bőrén belűl, vénám, mint kék gége keményen kiáll, az injekcióstűt a vénába döfi oly
símán, ahogy egy csillag csúszik át a halálba, a tűről a hengeres, mérőlécrajzos üvegtestet
lecsavarja, s folyik lüktetve a vérem a reggelsárga üvegcsövekbe, feleségem a vérrel-megtelt
üvegcsövet hüvelyk s mutatóujja közé szorítva rázza, a vékony tű már eremből kihúzva, s karom
szőrei közt vér csorog a májfoltos, rozsdaszeplős bőrön, s véres az orvosnő magányos asszony-ujja.
Nagypéntek-reggel. Reggelem. Megvalósulás-nap. A megvalósulás napja. Az eső közt hó zuhog.
A hó közt eső zuhog. A kétféle valóság. A kettő-ugyanaz. Ez már nem a tél, ez még nem a tavasz.
Fehér rácsok az átlátszó rácszuhanás híg üregében. Átlátszó nehéz rácsok a fehér pehely-
billegés, fehér pehelyzuhanás, fehér sűrű pehelysűllyedés rácsdoboz végtelen terében. Rácsok
a remény-sivatagon. Rácsok a halandóságon. Rácsok az emberébredésen. Rácsok a bűntudat-
gyomorfekélyen. Rácsok a rózsaszín márványpaták tajtékos villámütésén. Rácsok a zöld
csíracsomó-szívverésén. Rácsok a tékozló, ingerűlt tartalmakon. Rácsok a szemgolyókban.
Rácsok az eliramlóban. Rácsok az anyaghoz-ragadóban. Rácsok a teremtés nemzőszervein.
Rácsok az eleven rácsban. Rácsok az elhullásban. Fölolvadó rácsok a halottban. Elolvadó
rácsok a halottban. Földben-szétnövő rácsok a halottban. Földgolyót-beerjedő rácsok a halottban.
Rács-borzalom. Rács-iszonyat. Rács-rettegés. Rács-némaság. Rács-beszéd. Rács-remény.
Nagypéntek-reggel. Reggelem. Élek. Majd meghalok. Ez jelenem. Ez jövőm. Így szép a kevés.
Így szép a sok. Önmagát cselekszik minden dolog. Rács vagyok én is. Nem omlik szét amit összefogok.
133
Ami megvalósúlt, örök nem marad. Elfárad minden test, elfárad minden anyag. Elfárad bennem is
minden anyag, ami lényemmé szervezte önmagát, elfárad, elszárad, megöregszik, megköt, lehull.
Elfárad a molekula, a sejt, a belső parancs elszárad, a szervek elfáradnak, fölhigúlnak, elkövesednek.
Emberlényünk elfárad, lehull. A biológikum elfárad, lehull. Az anyag szétesik titkos anyagokká.
A vér is! A folyékony testszövet. A titkos, gyönyörű anyag! S akinek vére folyt az akácfa kín-kereszten: jövőbe-dermed.
S ami bennem kering, zárt vérrendszeremben, semmivé szárad az is. Ó, emberiség, lesz-e holnapoddá?
S az idő? Ami nincs? Lehet-e önmagával önmagáért önmagából testek nélkűl halhatatlanúl?
(1986)
134
A testek búcsúzása
A hosszú út előtt letérdeplek előtted. Letérdeplek előtted a hosszú út előtt meztelenűl.
Mielőtt a hosszú útra indulok, letérdeplek előtted meztelenűl. Állsz meztelenűl a mennyezetig-
könyvdoboz szobában, s én térdeplek előtted combjaid átkarolva. Világító, bajszos, szerelmes arcom
ágyékod kemény, barna bozontbokrába mártom, a pézsmaillatú, petrezselyemlevélszagú, citromcsalán-
illatú vastag szőrbokor-csillagdülledésbe, a kaporszagú rostos lángbokor-asszonyerjedésbe, a rostos,
szilárd asszonyi füstbe, a szálas göndörmerev, csigás füstomlásba, amely a hasfalon erjed föl a
köldökig, s a has két oldalán, a combból-kiágazó medencevágatok puha bőrén, a kéken-áttetsző
hajlaterek hínárpáfránya fölött, s lefelé sarjadzik a comb-belsők bőrszövetén, mint tüskés, tekert,
fekete kristálytű-vízesés, s sarlótaréjosan körűlfolyva a szerelemnyílás rózsa-arcát, az izzó csatorna-
kaput, mohó rostfeketén burjánzik a nedves combsonkák belső falain hátra a ránc-csillag barna
ürítőpontig. És tenyereid barnaszemölcsös, barna-májfoltos, lila-szeplős hátamon, s tiszta, nagy,
szeplős emlőid hajamban. Az emlőbimbók, mint barna pikkelycsészés sárga makkok rozsdafüves
sziklán, a szőrforgós, hajörvényes koponyacsonton. És csókollak és eszlek és marlak és haraplak és
sárgán és szárazon sistergő rengeteg áhítat-csillagával ránknéz a tavaszt-kezdő éji ablak és ágyba
zuhanunk forrón, lágyan, nyitottan, dühödten és meredten, egymásba égünk, egymásba olvadunk,
egymásba alvadunk, egymásba születünk, egymásba temetkezünk, zuhanunk, zokogunk, ragyogunk
mindaketten, s jajgatva, hörögve, nyögdécselve, nyögve, üvöltve, kiabálva teremtjük meg egymást,
s irígy csontvázak, s gyűlölködő halottak tolonganak ezüst köpenyben, puha gyémántból készített
holdudvar-karimájú kalapban a tavaszt-kezdő éji ablak előtt. Tested szétnyitva, mint
135
olvasáskor az Újszövetség, lábaid kétoldalt ferdén a levegőbe akasztva, sárga rángás-hurkokkal
a bokáknál megkötözve, szikrázó lábfejeid a narancssárga száraz villanykörtefényben, arcom
arcodon, szemgolyóm szemgolyódon, szempillám szempilládon, szemöldököm szemöldöködön, piros
karjaid kereszt-ágakként széthullva a párnán, mellkasom melleden, hasam hasadon, bal
tenyerem nehéz bal-fargolyód alatt, jobb alsókaromon nyakad, végtelen szupernóva-robbanás
a testbe-toronyló utolsó ütem, s már érzem: a mirigyes pázsitszövet izzadni kezd, hajszálvékony
csöveiből gyöngyözik a nemi méz elfakadó testedben, a két szeméremcsont érintkezési helye és a méhnyak
közötti félúton, a húgyhólyag nyaka közelében tenyésző mirigyes szövet megmerevedik s apró csövecskéin
forró váladék ürül a húgycsőbe, s érzem a duzzadást és tágulást, a rángást, kihólyagzást, elsimulást.
A testek búcsúzása ez most. A testek egymásba csomagolása. A testek egymásba-rácsozása.
A testek összenőtt rácsragyogása. Hőrács. Erőrács. Izzásrács. Verejtékrács. Sórács. Mágnesrács. Parázsrács.
Rács rácsba szövődik mindenféle irányban. Rács rácsba omlik egymást keresztezve, egymásba szilárdan
folyva, egymásba sértetlenűl, töményen és mégis puhán omolva át, ahogy az élő égitestek szőnek
mindenféle irányban végtelen és boldog sugárszövedék-rácsrendszert a sötét űr örök időtlenség-jelenében.
A megmaradás búcsúzása ez. A megmaradás búcsú-rácsszerelme, mielőtt a hosszú útra elmegyek.
Így búcsúzik az asszonytest, a férfitest. Egymásba préseli a két búcsúzó test önmagát. A csont a csontot,
a csontváz a csontvázat, a hús a húst, az izomszövet az izomszövetet, a szívverés a szívverést, a tüdőmozgás
a tüdőmozgást, a vérdübörgés a vérdübörgést, a bőr a bőrt, a bőrfeszülés a bőrfeszülést,
a bőrpuhaság a bőrsímaságot, a nyál a nyálat, a könny a könnyet, a nyitott száj forró leheletét
a nyitott száj forró lehelete, arany-pihedomb mozgó hasadon fülem, ahogy előtted térdepelek,
az átmorajló benti hangokat: a bélmozgás hangjait, a béltekervények fodros csöveiben
a bélsár, bélfolyadék, híg és feszes salakmozgás hörgését, szortyogását, szürcsögését.
Így viszlek én magammal. Így maradok testemmel is testi tudatodban, virágzó és boldog
136
testi anyagodban, tested várakozás-tüzében. És így lesz bennem minden testi részed, titokzatos és
egyszerű asszonyi lény-egészed így hordozom magamban, s így viselsz magadban várakozva engem amíg
a hosszú útról hazajövök. Nem mint ősi kőzet ősi lények megkövesedett lábnyomait. Ősborostyán
szúnyogot, lepkét, bogarat, virágport, a megdermedt anyagidőbe fulladt toll-levél csápú, aranygyűrű-
dongájú, porszivárványszemű, virágpor-szökőkút bibés, csöndcsipke-léptű, világtohonya halottan
élő múltat. De mint sötétzöld, zöldfekete, marhamájvörös rózsaág feszes és kemény bőre a
rózsát. Mert oly kemény a tavaszkezdeti rózsaág, mint az ólomrúd, acélcső, rézdrótharisnyájú
gumidorong. S benne a puha és feszes rózsák. Mint csontodban a csontom, húsodban a húsom, zsírodban
a zsírom, izmodban az izmom, szívütésedben szívütésem, vérzuhogásodban vérzuhogásom, nyáladban
a nyálam. Mint ragyogásomban ragyogásod. Mint csontomban a csontod, húsomban a húsod, zsíromban
a zsírod, izmomban az izmod, szívütésemben a szívütésed, vérzuhogásomban vérzuhogásod,
nyálamban a nyálad. Mint ragyogásomban ragyogásod. Csak így lehet lennünk. Csak így lehet lenned.
Csak így lehet lennem. Testünk búcsúzása azzal őriz engem. Testünk búcsúzása ezzel őriz téged.
S bennünk a halálig-örök rózsa-remény, rózsa-készülődés, rózsa-hit, rózsa-vágy, rózsa-kezdet.
Mert test őrzi a testet, testet őriz a test. Mert testnyomásban a testnyomás, kemény szívrobajban a
kemény szívrobaj, hőterekben a hőterek, a belső árny dolgozó lombjaiban a belső árny dolgozó éhes lombjai.
Mert nemcsak egymásból kell egymást hallani. Mert önmagamban hallak tégedet. Csontjaimban hallom
bonyolúlt-munkájú csontvázrendszered, a vértestképződést a velőanyagban, a vérlemez-születést, az idegsejt-izgalom
ingercsobogását az idegvezetékben, a savók, savak, váladékok, elemi rezgéspontok, hártyák, csatornák eleven dolgait.
Énbennem ez a béke. Egymás keresztrefeszítése. Tebenned ez a béke. Egymás keresztrefeszítése. Testünk egymásba-rácsozása.
Ez a testek búcsúzása. Ez az egymásból-mindíg-megszületés. Ez a testek egymásba-növő égő búcsú-rácsa.
Én nem tudom hogy jut eszembe most a keresztrefeszítés? Hiszen ez nem áldozat, ez nem halállal-hűség.
137
Ez nem megváltás-halál. Ez megváltás-szerelem. Fordított Krisztusok vagyunk mi. Élő életre-feszítettek.
Mézet iszunk, nem epés bort. Egymás szivét szívjuk, nem ecetes szivacsot fölnyújtott lándzsahegyre szúrva.
Fölfeszített tested csak izzadó testem-kereszten. Fölfeszített testem csak verejtékes tested-keresztfán.
Eleven csont eleven bordán. Eleven hús eleven húson, eleven nyál eleven nyálban, eleven szív eleven szívhez ragadva!
S ha ott megyek a Jézus-járta tájon, s a Jézus-járta tó kék fényhártyás vizét nézem, s az őrjöngő
próféta-sivatag fehér homokját egyik tenyeremből a másikba csurgatom, mert magam leszek az ember-homokóra,
a Jézus-szemű idő leszek, a próféta-tekintetű idő, a vékony üveggégén üveghólyagból üveghólyagba
csorgó idő, mint földosztáskor az új parasztok kőrepedés-kesztyű kezéből kőrepedés-kesztyű kezébe
csurgatott száraz föld, a gyönyörű történelem a te kezedből folyik az én kezembe. Az asszony szivéből a férfi szivébe.
138
(1986)
A keresztút szívcsíra-álma
Elhagyva azt, amit el sose hagytam, visszatérve onnan, ahol sose voltam, elhagyva azt akit el
sose hagytam, visszatérve hozzá, aki úgy volt velem, hogy nem volt velem: a keresztút szívcsíra-ütése,
a keresztút szívcsíra-remegése, a keresztút szívcsíra-reménye, a keresztút szívcsíra-álma vagyok én
most, már háromszázharminchat órája ébren, tízezer méter magasban, a repülőgép kereknégyzet ablakához
szorítva elgyötört, száraz, húsodra-szomjas arcomat, a mohó és ragyás felhőfoszlányokkal leköpködött
repülőgépablakhoz szorítva göndör hernyószőr-szempilláimat, vérbolyhos barna szemgolyóimat, a cápaorrú
hengeres hosszú fémtest rázkódik, remeg, belűlről dörög, mint a tüdőben a hang, belűlről zihál, mint a
tüdőben a légzés, ölemben kioldott csatos vászonhevederek, az üléshátsó fémcsuklós-könyökű fehér
asztal-lapján könyv, újság, gyufa, doboz cigaretta. A gépszárny hosszúkás, négyzetes ezüstgyász féklapjai
fölágaskodnak, visszasimúlnak, remegve kinyitódnak, rezegve becsukódnak, mint széldöfködte kemény
madártollak, csuklós fogak, dugattyús lapátok ezüstös alkalomból, s úgy nézek ki a feszes üvegből,
mint komoly és felnőtt gyerekkoromból, s gyűrt messzi barna gyerekkorom nehéz csíramezőire visszalátok.
S úgy nézek ki a könnyes, vízpettyes gépablakon, mint üvegablakú koporsóból az aranyhártyagyűrődés
szobor-arcú bajszos halott, aki azt se tudja már, hogy valaha volt, csak ragyog szőrarany-süppedésben
és tűzgyanta-sűllyedésben a bomláspára fényhártya lemez-szigetében, s ami odakint, az nincs
idebent, s ami idebent, az nincs odakint. A tenger végtelen puha kék agyaglap, amit a nehéz és puha és
kemény és száraz és nedves és könnyű szél hüvelykujjhegyével csipkésre, fodrosra, redősre, bőrléclenyomatosra,
vályúsra és váladékosra gyúrt, az Isten nyomkodta redősre, tajtékváladékfodrosra bőrlécredőpajzsos
139
hüvelykujjhegyével, csipkésen ágaskodó habredők és agyagrecék pikkelyes, kagylós mezőmagánnyá gyúrva
a sűrű kék agyagban, s a földrészek, mint összetört, penészes száraz kenyérdarabok tenyésznek a vízen, a kék
őselemen, sárga spárgával összekötözve, mint zöld csomagolópapír-csomagok szőke spárgarács-hálóban,
s a szigetek, cikkelyes, elnyúlt földdarabok, mint száraz szikrázó sószalaggal beszegett csipkés és egyenes,
repedezett, barna, megszáradt cipőpaszta-darabok, kövérzuzmós zöldezüst arckoponyák, véres hajtincsű
homlokcsontok, lila bőrfoszlányos halántékcsontrészletek a kék agyagredők mozdulatlanúl-mozgó
kagylósíkjára ragasztva. A sziklás árva föld, mint doboznélküli kiszáradt, földrengés-repedéses
barna cipőpaszta, aminek repedésgyökereibe kékítő folyadékot, zöld tintát öntött az ősi igézet.
Az igézet és igéret! Mit vittem én? Mit hoztam én? Hótavasz zöldhűségből hőzátony fénytavaszba
utazva sorsunkkal-tömött szivemet gerinc-csontomhoz tapasztó repülőgépen, hőzátony fénytavaszból
hótavasz zöldhűségbe repűlve vissza ember-éhesen, hogy dzsungelforró öledbe hulljon elbúcsúzva is
visszatért arcom, s mert duzzadt heréimben az én föltámadásom, tömény fénysziget tested az én
megmaradásom, s forró méz lesz várakozásod, a comb-belsőkön fénylő asszony-tejút, s izzó mézbarlang
befogadásod, mint a mindíg-visszatérő öröklét. Hőzátony fénytavasz! Hótavasz zöldhűség! Hótavasz zöldhűség!
Hőzátony fénytavasz! Mit vittem én? Mit hoztam én? A csillagok, mint a megfeszített Jézus véres és vizenyős
szemgolyói! Úgy állnak ki az űr lilafekete homlokcsontja alól, mint légy szőrbolyhos archomlokából,
darázs aranygyapjú homlokkoponya-arcából, bögöly szivárványsisakrostély gyopárarcából a golyósan,
dugósan, gesztenyésen dülledt sárga moharács, sűrű aranyszitarács, bársonyláz, domború cellapontrács
szemek. A csillagok, mint a keresztfára-szögezett Jézus vérrel, véres vizelettel és híg sárga habos
bélsárral beszennyezett heréi, a szégyenkező ikertojású herezacskó ragacsosan befestve vérepével,
szenvedés-ürülékkel. A csillagok a Golgota kidülledt, szikrázó, száraz szemei az Isten-éjszakában.
És szivemben kő és homok! Kő és homok! Kő és homok! Kő és homok! Kő és homok! Kő és homok!
140
Kő! Kő! Kő! Kő! Kő! Kő! Kő! Kő! Kő! Kő! Kő! Kő! Homok! Homok! Homok! Homok! Homok! Homok!
Homok! Homok! Homok! Homok! Homok! Homok! Kőhegyek. Kővölgyek. Kősivatagok! S a porladó kő a homok,
s a száraz homok a kő! S durva, rücskös, ragyás, fehér kőlapok pikkelysorozata dől durva, rücskös, ragyás
fehér kőlapok vastag pikkelysorozatára a kőlapály enyhületétől föltorlódva a hegy sóvicsorgású
csúcsáig, a függőlegesen hasadozott, szilánkos, szálkás, szárazon zuhanó oldallapú, merev magányig,
mint kővévált tajtékóceán, megkristályosodott habhullámok néma, tarajos fölfelé-áradása, mint
kővé-átkozott végtelen fekvő juhnyáj, átvágott-torkú birkák gyapjas, göndör hulla-mennyországa,
mint megdőlt, összetört öreg temető egymásra rakásra zuhant meszelt fehér sírkövei, mintha
egy kétmillió éves megkövesedett ős-sárkány, pikkelyes, páncélos őshüllő heverne elnyúlva hason,
félig belefúródva a földbe, hogy a Föld magmakocsonya szíve felé megkövesedett őslihegése,
hangtalan, néma kőszuszogása, s iszonyatos domború kőháta megdermedt kőpikkely-
vonaglása gyűrődne föl zordan és mégis lazán a völgy forró hasától a hegy kőszálka-homlokáig.
Mint egy megkövesedett ősföldkori pikkelyfa-őserdő: a rezgéstelen kőlomb-őshajnal maradék.
Az időlomb árnytalan kő-avar virrasztása. A lehullt kőlombok időfa-mindensége.
És virág nő ki a kő pórusaiból. A kő száraz pórusaiból, áteresztő-likacsaiból virág nő ki!
A kő pórusaiból zöldszárú törpe margaréta, kövi-kamilla, sivatagi ibolya, kövi kék kankalintörpe, zöld
növénykapilláris, zöld fű a kő pórusaiból. És zöld a kősivatag, mint fehér hulla-arc zöldrefestett szőre.
És homok a kő. És kő a homok. A sivatag hegyei világító kőhomok-csúcsok. Homok-tegnapok. Homok-
holnapok. És szines liszthegyek az árva sivataghegyek, a sivatag-szakadékok. És a sivatagi légy, mint magányos
grafitport köröz és zümmög és kering a sárga sivatagi láng vörösizzó éghártyáig tülekvő halhatatlan szivében.
És a homok az erő. És a homok a megváltás. És a homok az árulás. És a homok a szégyen. És a homok az út.
És a homok a hit. És a homok a forró irgalom. És a homok a vándor vígasza. És a homok az eljövendő.
Homokhegyek, homokvölgyek, homokcsúcsok, homokszakadékok! Mint egy hanyattfekvő szőke anyakoca kemény
141
fölmeredő rózsaszín csöcsei sorban. És a megváltás a porban. Homok, homok, homok, homok, kőhomok.
Sárga homok, dohányszínű homok, fahéjszínű homok, fehér homok, ősz homok, vörös homok, szőke homok, rózsaszín
homok, narancsszínű homok, citromszínű homok, piros homok, gyöngyházszínű homok, szivárványszínű
homok, cserzettbőr-színű homok, medvebunda-színű homok, mézszínű homok, epeszínű homok, szivacs-színű homok,
méhecskeszínű homok, aranylégyszínű homok, sebkéreg-színű homok, sebszínű homok, vérszínű
homok, izzadmányszínű homok, lázszínű homok, téglaszínű homok, csillagszínű homok, papírszínű
homok, ajakrúzs-színű homok, sperma-színű homok, anyatejszínű homok, hullakörömszínű
homok, sötét nemi-szőrzet színű homok, ezüstfüstszínű homok, égő gyertya viaszkönnye színű
homok, barna bélsár színű homok, sárga írisz-színű homok, lila indigóárny-színű homok,
harkályarc-színű homok, véres vizelet színű homok, albinó-embertekintetű homok, angóranyúl-
színű homok, teveszínű homok, fehér selyeming-színű homok, ételtől-italtól sárgára
fakult szájkörüli szakállszőrszínű homok, verejtékrothadásos hónaljszőrszínű homok, Krisztus
dárdával átdöfött szivének vérvizenyője színű homok, Szűz Mária havi tisztulásvére, Szűz Mária vizelete színű homok, ősz
fülszőr-színű homok, halottak sárga fogzománca színű homok, nikotinbarna ujjhegyek színű
homok, megpenészedett teveszar színű homok, kivágott tehénnyelv színű homok, henteskampón
lógó szamártüdő színű homok, kisbárány-színű homok, Van Eyck-színű homok, Altdorfer
terhes asszonyának világító hasa színű homok, a Keresztfa-Krisztus rothadó kék lábfejének
zöldsárgalilája színű homok, Szűzanya nemi szőrzetének színe színű homok! És az
izzó vörösbarna dohányporszínű kőhomokszakadékok oduiban, mint forró sötét fakéreg-odukban
a tojáson-ülő madarak, apró embersündisznók, kiherélt embersünök, kasztrált szőrbozontharang
emberpókok, eunuch tüskés pókmalacok ülnek kétezer éve. S a forró homoksivatag vörös és
ősz és szőke kőhegyei, májszínű homokkőcsúcsai fölött Jézus szemei függnek, mint fehér
keselyűk, fehér sasok, fehér sólymok. És a Jézus-nélküli sivatag-utakon, hőragály,
hőszigor, hőszégyen, hődiadal sivatagdombokon nagy ezüstszőrös próféta-ajkú sárga tevék,
142
barna-szeplős tőgyű fekete kecskék, megőszűlt érett dohányszínű szamarak keresik Isten ítélő
tiszta szempilla-ütését, s ásítoznak a dromedárkancák, szamárcsődörök, mekegnek a Mohamed-
szakállú fekete kecskebakok. Ó, kövek! Mint elszáradt fehérpenészes fehér rügyek, mint megsózott
sebek, mint a só kidudorodó ajkú sebei. A só néma sebei. A só sebei. A só halott ünnepei.
Rühes és ótvaros és madarakként kitollasodott próféták őrjöngése, jajongása, átka, vitája
repülőgépablakhoz-szorított konok homlokom mögött, míg a mereven-hátrahajló szögecselt
gépszárny a felhőcafatokat kaszálja, metszi, vágja, s szinte szemembe lobban puhán csapódva
egy-egy könnyű tiszta foszlány, mintha Botticelli Tavasza dobná arcomra fehérvirágos párafátyol
asszonyruháját, mint a tejútfátyol nem-foszló égitest-láng, az út középső pillanatában,
a keresztút oszlopán, az út ragyogás-keresztközepén, a négy semmi ága közt Krisztusként kifeszítve.
S benőve merengésem űrmagánya virágzó és zöld világgal: pálmafákkal, fenyőfákkal,
datolyapálmákkal, mimózafákkal, kaktuszokkal, látomással és akáccal. S millió keresztfa
a csönd kék gödreibe szúrva, keresztfa, keresztfa, keresztfa, keresztfa, keresztfa, keresztfa.
Mint hajjal benőtt koponya, fűvel benőtt hegyhát, buzogányos rozsdalevél, rozsdabojt nádas:
egymásra torlódva, egymásra hajolva, egymásra zuhanva, egymásra zokogva, egymás árnyában a keresztfák.
Millió hörgés, ájulás, vinnyogás, brekegés, mekegés, jajgatás, sírás, könyörgés, ejakuláció, bevizelés,
ánuszluk-csurgás, vihogás, átok, zokogás, zuhanás, szomjúság, szívbénulás, fulladás a fákra
szögezve. Dörög a szálló gépdoboz, ki eszik, ki vizelni megy, üríteni, összehányt gyerekét viszi
a gép farában a szálló klozetba. S én behúnyt szemmel látom, a tudatos vak, a száraz hőpokol
seblila sivatag-éjszakában egy lehajtott-fejű szakállas sugárzó könnyű fényalak megy mezitláb,
lába alatt feketén sír a fekete homok, kristályos könnyel telnek meg homokbavájt talpnyomai.
Megy, elhagyva azt, amit el sose hagyott, visszatérve onnan, ahol sohase volt, elhagyva azt akit
el sose hagyott, visszatérve ahhoz aki úgy volt vele, hogy nem volt vele. Megy önmagában.
(1986)
143
A kimondott teremtés
Csupa aranypecsét a zöld fű, csupa merengő aranypillanat a bokáig-érő zsíros zöld fűben az aranypecsét,
törpe zöld csöves száron a sárga selyemszilánkhalmaz növényi gombok, csupa selymes aranyszilánkhalmaz-
koszorúgomb a keményragyogású zöld fű, csupa vaskos, tömött aranypecsét, aranypötty, aranypaca,
zöld száron viaszos nedvparázs aranysziromgyűrűgombák, a reggel kék keze szórta szilánkos aranypénz,
arany-kukoricaszem, arany állatvirágcsönd, apró kristálytollakból csipkésen és lemezesen összeépűlt sárga
szemgolyó, a hajnal ezer boldog növényi arany ürülékcsomója, csupa vaskos, nehéz és mégis könnyű aranypecsét,
amely szilánkosra, bolyhosra, tollpihésre borzolva, mintha madarak csőre csipkedne, szaggatna avas
sárga szalonnát, s a sárga szalonnakockák apró zsírszirmok, zsírpálcák, zsírszarvak, zsírfésűfogak, zsírszálkák,
zsírreszelőkúpok, zsírcsillagbibék koszorús domború halomszövevénye lenne, sárga gyermekláncfűvirág,
sárga gyermekláncfűvirág derengő szigetcsillagai, ragyás mindenségháló csillagmezői, csillagköd világító
fényfoszlánycsomói és szikrázó csigaházkürtjei a bokáig-érő tavaszi zsíros zöld fű zöldszárú sebei,
csöves törpe zöld száron sárga életsebek, a finom erekben fölfelé toluló víznyomás virágzás-sebei,
sárga ellengravitáció, sárga anti-entrópia kidülledés-szigetei zöld sejtoszlopszövedék némaság-
csöveken, zöldágú, sárga-gumójú fölágaskodó csigabigaszarvak a zsíros és kemény tavaszi fű
szálkás és fodros és lemezes, érgerinc-leveles ragyogó hullámsíkján, kamillák, százszorszépek
fehérszempillás, rózsaszín koszorú-szempillás sárga bársonygomba pezsgéspontjai, tömör, sárga-
lisztporos selyemgolyócska-kúpjai, domború gombostűfejcsokrai, százezer sárga facettacellás kemény
szitakötőszem-növényvesegumói a tavaszi zöld fű merev és hajlott, görbe és egyenes növényszilánk-
144
hullámain, fodros árnyékszálakból szőtt szilárdpuha könnyű fodorlemezén. És hosszú leveles zöld
száron a gyöngyházfüst fénybe lüktető piros tulipánok, s a tulipánok hatszirmú piros növénycsészéiben
sárga sziromsziget-tövekbe ágazó hattollú lila árnyékcsillag a szirmok sárga kezdethúsába szőve,
s a tulipánköldökből, mint öt függőleges sárga fülcsillagkoponyájú pocakos sárga viaszgyertya, a sárga
lisztporos bibe mered, s a sárgaviasz bibemeredés körűl hat kemény fekete gyertya ég, s fekete a lándzsás
gyertyatest, s fekete a szilárd gyertyaláng. Ez a termékeny viaszcsillag lelkiismeret, s az őrző
fekete gyertyarács a lelkiismeret körűl. S az orgonák lila csipkehorgolás-kúpjai, a hosszúkás lila
növénykürt-csillagtrombiták szívós kötegeiből szőtt fénybe-döfő illatkúp-növénycsöcsök csak most
kezdenek lilára érve kifürtösödni a zöldből. A darázs még nem jött ki a csöndből, se virágpor-evő
méh, se mézevő, virágnektár-ivó légy, se kerti csiga, se csápos, királypalást-hímzésű, hő-szélben
sodródó tollpihe-lepke. Csak a hangya futkos az ólomősz fakéreg fekete-vagina repedés-árkaiban,
a növényi teknőckagylók árnyföldrészein, a lemeztorlódás szürkezöld fakéreg földrengés-szakadékaiban,
mint szkafanderes holdjáró ember a holdsziklák szakadékszilánktemplom tiszta magánykőzetein.
S fehér habtorony-bóbiták a fák, s a fák levele zöld, s zöld az árnyék lapos, kerek, hosszúkás, szív-alakú,
vese-alakú, szálka-élű, pára-levelű idegsejt-csomaglobogása, zuhogó néma egyhelyben-folyása.
S te ott állsz a bokáig érő zöld fűben, a semmi-madarak csőrétől szilánkosra csipkedett aranypecsétek
tajtékzó sziget-tengerében mezitláb, arannyal-átszőtt könnyű kék ruhád, mintha az űr volna
az inged, ott állsz a virágok közt a fényben, ott állsz a zöld fűben mezitláb, fehér kezed fehérre
festett vékony vaspálcákból csigásan és lepkeszárny-legyezősen font vasszék sziromtaréját fogja,
a könnyű üveghab-kezű könnyű szél redősre nyomkodja kék ruhád hátadon, combodon, hasadon.
S a könnyű szél fénylik szőke hajfürtjeidben, mintha egy szép tenger gyökeréig világítana, mintha
fénykalászokkal nőne be az álom, mintha megszőkűlt búzaföld örvénylő kalászos mosolyába túrna
145
gyémánt-illatú átlátszó, sugárzó kezével. S ruhádon átsüt a fény, testeden átsüt a fény, húsodon
átsüt a fény, mint a megvalósulás a valóságon, mint a virrasztás a gyászon, mint a túlvilágon a teljes
evilág. Te vagy a gyémánt és a láng. Te vagy a titok és a titok belseje. Te vagy az átvilágított ösztön és a
kezdet. Te vagy a ragyogás, amit az árnyék sohasem szerez meg. A fény áteresztő anyaga vagy te, s a fény
területe, tulajdonsága, anyaga, módja, hatása, hódítása és hatalma. Fénykezdet. Fénytudat. Fénytest-igaz.
Amit a halál sose vesz meg, mert nem szerezheti meg a sötét nem-ugyanaz a fénytest-nem-ugyanazt.
Átvilágít a tavasz, mint sugárzó kristálytestet a tömegére lőtt tiszta lézernyaláb. Látom
csontvázad a húsban, a csontok íveit, lepkéit, pilléreit, ágait, dúcait, pálcáit, dugóit, lemezeit,
s látom a szivet, a gyomrot, a tüdőket, a veséket, a májat, a vastagbeleket és vékonybeleket, látom
a pajzsmirigyeket, a gerincben a velőhúrt, az agyalapi mirigyet, az agyvelőt, látom a koponyacsont
gömbvarrat-összegét, a húgyhólyagot, a két kürtöt, tubát, a petevezetékeket, a két petefészket alúl,
a méhkaput, a hüvelymenetet, a neuronhálózat csillagfoszlány-ragyogását, ahogy a vér a különböző
erekben áramlik alkatrészeivel föl-le tolongva, a szívkamrák, szívbillentyűk dologhitét a láthatón túl.
Ami te vagy: vér, sár, zsír, oxigén, sejt, molekula, atom, gén, kromoszóma, gondolat, társulás, magány, szövetség.
Aki tudod a halált, hisz halál vagy magad is, fény s a fény temetője, mámor, emlék, befogadó nemiség, termékeny üresség.
A feketerigók beszélnek, énekelnek, fütyűlnek, s én nézlek, mint a Feltámadást a süketnéma cseléd, az okos szolga, a falu bolondja:
ahogy állsz a bokáig-érő aranysziget zöld fűben mezitláb. Ahogy veled a teremtés önmagát kimondja.
(1986)
146
Ámulat és hűség
A gyermek még önfeledten játszik a kertben, tőrtollú füvet tép, tőrkalász füvet harap, négykézláb áll a virágos
fűben, mint a kisbárány füvet rágcsál, éles tejfogai közt zöld levélpép, zöld szárpép, az orgonabokrok, bodzabokrok
zöld lombjai közt bujkál, virágot szed piros kezekkel, virágot csipeget, virágot köt koszorúba, szőke fején sárga
gyermekláncfűvirágkoszorú, szőke haján növényi tajtékforgács százszorszép-koszorú, futkos a gyöngéd zöld
bőrpajzs-csokros, zöldpajeszos feketeparázs szőlőtőkék között sárga gumicsizmában, piros gumicsizmában
ugrál nevetve a tömör és komoly szilvafák arannyal-roncsolt tintakék jéglap-árnyékhullámaiban, sárga-barna
foltos kitinszőr darázsarc az árnyék, aranyfoltos, lila pszoriázisfoltos, hártyaszárnyas lóarc, szőke lófejek
barna májfoltos, albínó-rózsaszín, albínó-piros, albínófehér vízszintes tolongása, mint arannyal-tömött odvas
fekete fogak az árnypatkók függőlegesen és vízszintesen mozgó rostarács-szögei. A gyermek még önfeledten
játszik a kertben, máslis kék vászonruháján a szív fölött, a kulcs-csont alatt keményített sárga vászonrózsa,
mint a csönd sárga darázsháza a csöndre ragasztva, mint az idő tejsárga emlőbimbója az élő emlőbimbó
kezdetpont fölött a feszes anyagon, mint összeragadt citromlepkekupac, sárga selyemszív a gyermekszív fölött.
A levegő sárga bőrén sokfajta anyajegy a sokfajta árnyék: naevus araneus (csillagnaevus, pókfolt, sugárirányban,
póklábszerűen szétterjedő), naevus pilosus (hajszálakkal fedett), naevus flammeus (tűzfolt éranyajegy),
naevus verrucosus (szemölcsös, néha az egész testtájat elborító), naevus vinosus (vörösborszínű éranyajegy.)
És minden gyermeki a gyermekre vár, minden használandó a használatra vár merengve: a háromkerekű piros
bicikli, hogy ráüljön a gyermek, s azon darálva, mintha vizet taposna gyorsan, vízben állna, gördüljön előre-hátra
a fűben, s a fém-napraforgótányér kerekek sugaras küllőkötegei közt a harmatos fűnyalábok súrlódva lázasan
147
fénylenek, s hemorágiás óriás lila anyajegyek, fél emberarcot, fél emberhátat benövők a fényháló-üregek
vérrel telt bőrdomborművei, mert a szakadékony erek kieresztik a vért, már születéskor, azért, már az eleven
anyaméhben, a zsíros magzatvízben, a kemény emberhéj-magzatburokban. A piros műanyagvödör arra vár,
hogy vízzel töltse meg a gyermeki játékszabály, vízzel és földdel, hogy várakozó testében sár legyen, s azt
gyúrja a gyermek két marokkal, míg vékony ujjai között a puha sár barna szirmai, levelei, lemezei és
csigás csomói kitolódnak, mint a keménypuha növénylevelek a bimbók mozaikhegyű robbanás-kúpjaiból.
A kis fatalicska, hogy tömör sárga deszkakereke felnőtten nyikorogjon, mint a kozmikus téranyag
szigettányér-csomója úgy forogjon, festett koporsóüregében a néma gömbtüskeállat: a sündisznó a halott.
Kis aranykosarak a gyermek szemében, csöpp aranyfészkek a gyermek szemében, pupillájában széncinkék
fészkelődnek, aranycsőrű borzas szénpettyek, tátogó szivárványpontok. A gyermek még önfeledten boldog.
Létükben csak a szégyen csírapontjai. Létükben nincs még az ami sorsunkban az osztozás s a
szégyen: a félelem hétköznapjai, a félelem ünnepnapjai. A gyermek: ámulat és hűség. Egyszerű csodálkozás
és szigorú egyszerűség. Minden titok ablaka a gyermek. Minden titok, amit a kezdet önmagában őriz,
amit a kezdet önmagából kibontott. Minden valami, minden mégis, minden bekövetkező és eljön.
Minden titok szívzaja a gyermek, minden szívütés titka, reménye. Minden sejt ami ráépül a tényre.
Ami majd lehet, nincs benne gyűlölet, könyörület, se megbocsájtás, se halálindulat, s önfeledt léte
azért szabad, mert önmagával önmagát kimondja. Neki a jelenlét a gondja, az itt, a van, a most,
s valami sóvár homály, ami ösztöneiben tán a jövő, s valami foszlányos puha emlékragyogás, mint a hajnal
érzőszőrein a foszló ködparázs, az a múlt, az a volt, az a dologi elhomályulás ködpára parázs-üszke.
Neki még minden a gyermeki tényre vár, hogy neki legyen, hogy érte legyen, mint Názáret Szűz Asszonyáért
a kegyelem, hogy lényébe a jelentkezés sugarával befogadja. Magát neki mozgó és megformált anyagával
ajándékúl adja. Hogy léte a hűségnek és ámulatnak ne csak mozgó tömeg, de titoklét jelentés legyen.
148
Ott túl a város kő-villanyvezeték-csatorna-jármű-gyár-üzlet-emberszövedék tág és gyötört
szivacsszigete mögött, mint aranyfoncsor mindenség-üvegezésű akváriumban, a zöldzsongású
lágy terpedés-varázslat-kertben a Föld gyermekámulatra váró lényei: az öntudatlan öntudatos rabok,
a parázna kéregetők, a kegyelem-ajkú árva koldusok, a vicsorogva könyörgők, a szép kiszolgáltatottak,
az állati megalázottak és megszomorítottak, a térden-állva megalázkodók, a bohóc ribancok és
majomkodók, a ketrecrúd vasdorongjait habosan fényesre nyalók, a kudarc, a szégyen, abbahagyás,
nem-folytatás, ámulva toporgás, sziszegve, fújva horkanás, a riadt és együgyü bámuldozás, a gyanakvás,
ragadozás, tiltakozás, settenkedés, szigorúság, gőgös lopakodás, fojtott harag, föl-le járó lopakodó
indulat, a szivükbe Istenből csöppentett létparancs-gyűlölet, a se-gyűlölet-se-szeretet-csak-
természeti törvény, a néma rettegés, a hallgatag kőgolyószemű kőleselkedés könnyű és nehéz lényei,
az elnyújtott hosszú ásítozás törvényei, s akik a ketrecből megroggyadt farral, szétterpesztett hátsó
lábuk közt forró görbe aranykard-ívben kivizelnek, míg röhögve hátraugrik a szülő, sikítva a gyermek,
a zöldszemű tigris, mint bánatba csomagolt barnacsíkos folyékony aranyláng, ahogy ketrecében ide-oda folyik és ráng,
mint hörgő higanytűz, a párduc, a leopárd, a gepárd, a puma, a vadmacska, a hiúz, a zöld rádió-
varázs-szem íriszű koromhab-habpetty vicsorgó hullámvonalak, a feketesárga-csíkozás sörényes
négylábú ugráló buborék a zebra, a hemofágia óriás virágmalac: a viziló ahogy lemerűl, fölmerűl
a koszhártyacafatos zöld vízben, mint Buddha a világvagina szűzhártyás vizelethüvelyében,
a nagy szőkeszempillás ólomránc-lötyedék-manó, a púpos-homlokú elefánt, ahogy egyhelyben totyog
négy lábát egyenként emelve, mint egy póklábú bálna, fehérpiros ormány-orrlikaiba port szív,
aztán a port ormányát hátára hátrahajtva fehérpihés ólomhátára fújja, s hunyorogva pislog,
az ólomputtony-hasú Ájtatos-Manó-emlős, a kenguru, a kétlábon állva himbálódzó rothadó-szőrű medve,
a zsiráf, az egyszarvú foltos csigabiga-emlős, tökei fekete zsákban két hátsó lába között, a földig lelógnak, a sárga
149
Judeai sivatag-arcú teve, mint megőszűlt kérődző hullám, a hosszú folyékony higanykígyó-pöcsű páviánkutya,
akinek vörös mirigyparadicsomfürt-feneke, mint vérrel-telt aranyér-szőlőfürtök, arca mint emberevő sasok, kannibál pápua
varázsló-álarcok, fából, agyagból, szinesre, csíkosra, lemezesre, foltosra kihúzva, pettyezve, kifestve.
S a ló, a szamár, a strucc, a krokodíl, az aligátor, a kajmán, a papucscsőrű madár, a gnu, az emu, a boa, az oroszlán,
a piton, a gekkó, a szalamandra, a papagáj, a tukán, a sólyom, a gólya, a héja, az ölyv, a sas, a keselyű, a bagoly, a hattyú,
a bölény, a szarvas, az íbisz, a flamingó, az aranyfácán, a foltos hiéna, a sakál, a farkas, a róka, s a mélytengeri
virágállatok, polipok, sünhalak, papucshalak, cápák, trópusi madarak várják, hogy hajnaluk legyen: a gyermekámulat.
S várja, hisz érte van, a sípoló, hápogó, hörgő, bömbölő, sziszegő, vijjogó, nyerítő, kaffogó, ásító, nyávogó béna néma
kert mögött, amire önfeledten vár a boldog erőszakos öntudatlan gyermeköntudat: a gépkert játék-szerelme.
Játék-szerelme és játékhatalma. Mert rá vár, a gyermekre a gyermek-galaxis: a géppel-hajtott gyermeklátomás.
A függőleges gépdugattyúval emelkedő, sűllyedő, géprugó mozgáscsapokkal billegő, bicegős, ugró, rángó, rázkódó, egyhelyben futva előre-
hátra vágtató, előre-ugró, hanyatt-nyikorgó műanyag-állatok, műanyag-gépek, s hasukba ágyazva a mozgató szerkezetoszlopok:
a pirospettyes sárga csokornyakkendős kék nyúl, a zöld-csokornyakkendős fekete macska, az ezüstpettyes barna őz,
a barnamozaik aranyzsiráf, a kékszemű, sárgacsőrű, lilamellényes fehér kacsa, a kétlovas barna sátras cowboyszekér,
a fehér hattyú és a vörös elefánt, a szalmakalapos rózsás kismalac, a mozdony és az űrhajó, a tengeralattjáró és a zöldcsíkos
műanyaghólyag-fémrácskosár-szitakötő helikopter, a zöld postakocsi, a szivárványkakas, lökhajtásos repülőgép:
festett cápafogsor-szájjal, piros villanykörte cápaszemekkel, s odébb a ringlispil aranykürtös, aranylegyezőszárnyú
fehér Nike-szobor angyalai, meg az óriáskerék óriás vizipókárnyék küllős papucsgyűrű forgó függőlegese,
meg a dülledt ezüsthattyú-sárkány festett fémlángot köpő hét pikkelyágaskodás parázsló kobracsokor feje,
s odabent János vitéz úszik fekete lovon, kékpiros huszárruhában kékítőbe mártott aranyszűz csillagok között,
sziklákat sír a barna óriás, narancsszínű gipsz-juhnyáj őgyeleg, s kék tóban gépnyíló rózsából lesz
szőke virágbibe Iluska, s mikor a rózsaszirmok gépdugattyú-ágú szirma összecsukódik: szőke Iluska
150
rózsa lesz újra, rózsaszín rózsa, sárgapiros rózsa, és barna söprűt bicegve rángva rázva fenyeget
s átkozódik a gólyacsőr orrú pirosfekete görbe vasorrú bába, a dohos villanykörte-csöndet üti a boszorkány.
S a gyermek önfeledten ül a gépi merengésen, gépi bicegésen, gépi sűllyedésen, ámúlva a hattyúmellkasú ezüstpalás
villanyparázs sárkányvonat fapadjaiban, a hullámnyereg sárga-barna facsíkokon, kis tenyere izzadt, arca mesefény.
Ő is csak az, ami érte vár, hogy hűségében építsen boldogság-utat, hisz ő se más: ámulat és varázs. Varázs és ámulat.
Az ámulatra vár az ámulat. Ámulat vár ámulatot. A használandó a használatra vár. És nincs benne gyanú és nincs
benne zár. Gyanakvástalan, mint az a tárgy, dolog, amin majd lovagolni fog. Nincs benne rettegés. Bár a rettegés
ott van minden emberi öntudatban, minden állati homálytudatban. Az ő szivükben még a kezdet ázik. Alig csírázik
ott benn valami nem-anyagi és mégis anyagi fölismerés-valóság, emberi titkos mindenhatóság, ösztön-utáni tudatos rejtelem,
ott benn csak rügyezni kezd a létet teherbe-ejtő sejtelem, a létet anyaként cipelő türelem, alig több ott benn a van, mint
a boldogan tenyésző, világítva derengő homály, mint a köd zsíros és könnyes fehér sötétje alatt a táj, a templomtorony, a hegy,
a folyó, a pirospikkelyű háztető alig több a megvalósúlt valóság, mint az elmúlásban a halandóság, mint a kezdetben az
igéret, mint a könnyű habos kő alatt a sötétbe-zárt árnyék, mint a sárga szenvedéshártya, a nedves föld nyálkás
sárga bőre nehéz kő alatt. Alig több lényük izzás-oszlopa, az öntudat, mint a látóvá-operált hályogos-szemű vak
első látásában a fényfeszülés-fényrece anyagi bizonyosság, a fény mögött a tárgy, a sugár alján a dolog, a fényhártya-
feszülés mögött a szilárd és mégis remegő dolog-szövevény, amit láthatóvá tesz az újszülött fény, amit a vakság-sötétből
anyagával kivált az az anyagi tünemény, ami a fény. A gyermekhomályban alig több a fönnmaradás öntudat-varázsa,
mint az ázott testekből fölszivárgó pára, mint az a gond, amit velük a játszás kimond. Amit a játék kimond velük.
A gyermek még önfeledten játszik, magnetofon-szalagról hallgat mesét, asztalnál ül, fehér füzetbe rajzol színes filctollakkal,
filc-ceruzákkal, lerajzol taxit, villamost, Istent is lerajzolja, ahogy ő képzeli: görbe és szálkás vonalakkal, halált
rajzol és lerajzol halottat, s nem tudja Istent, s a halált is csak érzi, vagy tán nem is érzi, hisz létderengése nem mond
még halálfényt. Boldog, s egyszerű, mint az öreg halottak, emberjelenének nincs még halál-lombja, se halál-hűsége.
151
És mit se tud a dörgő hőragacsról, az izzáskristály-gigász hőenyv-hőszivacsról, a nukleáris bomláskristály
folyékonyszilárd parázsóriás véraranytömb tűzüveg olvadó roncsmagasról, a Földgolyóba sűllyedő, Napcsillag
felé emelkedő, dübörgő, tülekedő, fölfúvódva, dagadva nem-is-szenvedő puhanehéz, lágykemény, sugárzó
tűzmassza-üveglekvár aranykenőcs folyékony rettenet-toronyról, a halálról ami ég, hisz halálból van az emberiség.
A gyermek játszik önfeledten, játszik öntudatlan. Nem tudja: azért az emberiség, mert nem halhatatlan.
Sorsának a növekedés, az alvás, az álom, a játék, az evés, az ürítés, az öröm, az irigység, a játszótárs, a zokogás a gondja.
Sír, ha az ujját megütötte, zokog, ha futva bolondúl, elzuhan, sikít, ha térdsebét vízzel kimossa
s jódos vattával barnán keríti körül az anyja, s nevetve bugyborékol, ha parázsrács térdsebét csókolgatom.
Fekszik a fűben hanyatt, az örvénylő sárga sugárpajzs felhőket nézi, gilisztát keres a sárga tulipánok közt taposva.
Sugárzó anyag szemcsék, sugárpihesziták, bomláslázak, sugárzó hőpontok nehéz fátyla hull a legyek hideg kőrács kettős koponya-emlő szemére.
A lepkék pihetoll homlokbajszára forró fénypor alvad, s vakon néz a gyász a tavasz hőgyász-üzenetére.
Époszok tojáshéja reped, kibújik a megrepedt zagyvaszép időgömbből a Gyermekdalok embersárkány-emléktitánja.
S a gyermek játszik. Az öntudatlan mámor napja ez. A nincs-halál. Sugárcsönd. A léttudatlan mámor halál-hiánya.
(1986)
152
Arcom zuhogó iszonyban
Négy napja esik, négy napja zuhog. Megteltek csillogó homállyal, fertőző nyálanyag ragállyal a zöld
zugok, föld-csövek, kéregcsészék, pontpihe pórusok. A zöld gerendák, polcok, lécek, ívek, remegő síkok,
reszkető fénylapok, eres zöld tolltövek összetett rovarszemei vízből, vízcsöpp a zöld páncélok, hártyák pontszeme,
vízcsöpp a rozsda gombja. A zöldnek zöld a gondja, a lombnak lomb a dombja. Vékony puha bőrrel
vonta be a bütykös zöld szárak ereit, a hegyes fűtoll-pálmalevelek gerinccsatornás hátát a folyékony szálkás üveg.
Ezt a ragyogás úgysem érti meg. A szürkének kék az álma, a kék mellszőre szürke. A semmi mohás folyékony
lobogás. A zuhogáson fehér csíkozás, fekete szálak zuhannak szitásan sziszegve. Merengésem szigorú, sűrű
korall-ágai! Fehér korallszövevény-bozótok, bimbós, csillagszívó, csöves húsevő drótok dermedés-szárnyai!
Bozontszigetek. Mészcsővirágfelhők. Állatrács-magányfüggönyök. Lüktető rácsszivacs-megmaradásesernyők.
A szürke feketerigónőstény fészkében négy olajbogyózöld tojás. Négy rozsdaszilánkszeplős, rozsdaporfátylas, hegyes
varangyzöld tojás. Négy hajnal! Négy reggel! Négy reggel: négyszer egy tojás. Négyszer egy hajnal hívta tojni őt,
a könnyű kicsi anyagizzás-nőt, a tíz deka szárnyas asszonyi izzás négyszer ült fészkében dülledten, meredten,
négyszer szült testéből épűlt, testében épűlt, zöld bőrrel bevont könnymagot, zöld kéreghéjú napcsillagot,
véres kloákája, a végbél, a vesék, az ivarszervek kivezető csatornáinak nyitó-ürege négy életcsöppet hullatott,
mint a könnyet. A szürke feketerigó-nőstény a tojás-szülésbe megsoványodott, belefogyott a boldog
szenvedésbe. Lefogyott a rigó-anya a tojásépítésben, tojásszülésben. Lesoványodott, mint a mindíg-fölcsinált
szegény asszonyok a magzatvíz-cipelésbe, hasukban a gyermek-növekedésbe. S most a fekete ágak közti
fekete fűkehely rigófészek feketén betemetve. Fekete fűvel betemetve. A zöld tojásokig tiport fekete fűvel betemetve.
153
Két nappal eső előtt! Két nappal az eső előtt! Két nappal a fekete eső előtt sárga csőrében száraz fűcsomót
hozott a nősténymadár, sárga csőrében borzas fekete fűkévét hozott, a fészek szélére állt szárazon riadozva,
csőrével, fejével, szemével, homlokával a fűcsomókat a zöld tojásokig döfködte és nyomkodta,
kis vöröskék, sarkantyús pikkelyborona lábával a tojásokig taposta a fekete füvet a szürke anya
feketerigó. Két nappal az eső előtt. Mert tudta az esőt, tudta az időt a nőstény szürke feketerigó!
Így védte a gömbbe zárt hosszúkás éneklő csöndet a gyanakvó, szürke, rebbenő, barna selyempont szemű izzás.
Mit tudok én a jövőről? Mit tudunk mi a jövőről? A jövőről mit tudok én? Mit tudok én a halandó sorsunk-időről?
Csak a halált! Csak a halált! Csak a halált! Csak a halált! Csak a halált! Csak a halált! Csak a halált! Csak a halált!
Csak a halált tudom én, csak a halált! És mit mond velem a madárszorgalom-jelen? Mit mond velem?
És mit mond velem az aranykékítő tojásépítő, madártemető-idő? Mit mond velem a suhanó összebékítő,
a halálpupilla fekete idő? Halottak foszlánytakony-vizenyő pupillája! Halottak vak szeme! Halottak
vak szeme vagyok én? Halottak száraz, kiálló, sárgahimzésű, vértollpihés szeme vagyok én. Üszkös savó?
Beszáradó, megaszalt kapilláris-bolyhos sziklagolyó? És hogy védem meg én, ami eljön, hogy védem meg attól
ami eljön? Négy napja esik, négy napja zuhog. Fürdik a madár a lombban, arcom a zuhogó iszonyban.
Fürdik a madár a lombban. Arcom a zuhogó iszonyban. Fürdik a madár a lombban, vizesen, boldogan ugrál
a lomb zöld lapjai, élei, csipkegörbéi között, ott énekel a lombhegyen a fehériszonyat fekete dübörgő zuhogásban.
Halott katonák oszladoznak a sás-mocsarakban. Kék arcukon szőrös zöld kristályrózsák a legyek. A mocsárbékák
a foszló dünnyögés tűzfoltos brekegő szemgolyói. Levágott kislányfület küldenek fekete levélborítékban
a gazdag szülőknek. Viasz csigahéjlevél fekete borítékban. Minden áldozat és minden változat. A kopár
bűnbánat kopár szakállas fényképei. Nyakba-akasztott spárga-galléros forradalmi papírtábla-vallás.
És sugárnéma üresség-idő. Egy akasztott meztelen lábai söprik a szél üregeit. A szél szálkás üregeiben
az akasztott lila lábai, mint meztelen csigák fodros, redős szerelme. Egy nyitottszemű emberfej áll az álló
154
embernyak mellett a levegőben, térdel a kivégzett, a meztelen fényes pallos-suhintás görbe vértoll-parázskaréj,
s a fákon a gyerekek, mint holtakon a legyek, mint álló halott büdös katonalovakon a kékítő-foltos arany-álarcú
könnyű darazsak. Ezüstszínű sárga sakálok rohannak a füves sárga sivatagi pusztán a vad után. Hátközéptől
a gerincvonalon, a fart, a combokat beborítva, a farkon végig le a földig vastag kemény bundataréjként bozontos
merev fehér szőrsövény. Előrenyújtott, széles patkóorrú, lapos narancs fejjel futnak a fehér halcsontváz-hátmellényű
gazella után. Mintha a gazella fehér halcsontvázba bújt volna. Szökdösve, szállva ugrik, mint a szöcske,
függőlegesen fölfele ugrik a levegőbe, mintha pók szaladna föl lengő feszes függőleges mirigyfonalán, tengelye körűl
megfordúl a levegőben, úgy úszik jobbra-balra, szöcske-ugrással úgy menekűl. A sakálokra báránybunda
nőtt. És mérgezett az űr. És mérgezett a föld. Sakálok részeg ünnep-futása! Foltoshiénák holnapja lesz?
S az egyik öregasszony fehér gipszkéreg-ingben fekszik az ágyban, fehér páncélingben, mint a lovagok, s arra gondol,
hogy mit tettek vele? A gipszing balkarja fehér kályhacső, redős fehér könyökcső. Fehér korallcső a gipsz-ing balkarja,
s bizsergő, mocorgó polip a korallcső-gyűrűből kiálló vizenyős, püffedt kék keze. S a másik öregasszony vakon
fekszik az ágyban, meglékelt szemgolyójával az éj sötét csöndjét nézi, s arra gondol, hogy mit tettek vele.
Végbélnyílása: paradicsomfürtök, állt a csuklós vizsgálóasztalon, mint egy fölállított fehér koporsóban, bugyija
lehúzva, alsóteste meztelen, sárga selyemkombinéját két kezével az emlőkig fölhúzta, száraz mohadomb szeméremszőre.
Hasában fekete strucctollak nőttek hirtelen, hasában fekete rózsafűzérek fürtjei, a vékonybelek, vastagbelek
hólyagos befűződései, gyulladt, véres, hámló, sebzett fekete hólyagláncok kötege, polipgomolygása hasában.
És már este van. És meghalt az eső. És szúrós száraz csillagok. Nedves sötét. S ha te szeretsz engem minden megmarad.
S én a tejút hónaljában állok, a szálkás tüskés fényfürt-zuhogásban. Mint füstölgő, dörgő, sistergő vízesés alatt.
(1986)
155
A szemlencse eltemetése
Elmentél, s a két kislány veled. Elmentél szőke izzás, szőke fényanyag-borongás, szőke szivárvány-
mosolygás, szőke csillagárnyék, szőke világomlás, szőke sors-zuhatag, szőke mágnestér-bizonyosság,
szőke hullámrácshomály-vígaszlebegés, szőke égés-kereszt, szőke föld-illat, szőke növénynedv-erő, szőke
szőrpihés kristályalkalom, szőke áldásfürt, szőke nász-cimbalom, szőke hajnaltenyészet, szőke őz-riadalom.
Szelíd őzcsorda-bámészkodás, éjeim, reggeleim fehérsas-vijjogása, mosolygó temetőjárás a szőke nyári szélben.
Anyámhoz mentél, s a két kislány veled. Húst vittél, könnyű vörösbort, friss meleg kenyeret dobozos könnyű fehér
háncskosárban, s vitted lánglényeged virágos mosoly-ágát, s lángfelhő-méhed két vígasz-virágát, a növekvő testű
tudatnövekedés, a növekvő tudatú testnövekedés két közös embermagányát, akikben a homály fénnyé tisztúl lassan,
s könnyű lényük, mint felhő a magasban bárányosan úszik a kék nehéz higanyban, köröttük fényöröm, s bennük
a fény ásványhalmazai érnek, parázslanak tárgyai, dolgai, bonyolúlt szövevényrácslemez-fürtjei a szenvedélynek,
mert tudják már, ha most még nem is értik, hogy testükben is az asszony érik, kis testükkel is az asszony érik, az asszony
s a halál növekszik testükkel. A halál s az asszony növekszik testükben. S tudják mi a félelem, s az este,
s tudják mi a bűn és a bűnhődés, s tudják mi a büntetés magánya, s tudják mi a betegség s a szégyen, s tudják
mi az éhség, jóllakottság, ünnep, mi az asszony havi tisztulása, az anyavér a ködnyereg vattán, tudják hogyan
nemződik a gyermek, tudják hogyan születik a gyermek, s játszanak szülést és havi vérzést, halált játszanak
és betegséget, szerelmet játszanak, meztelen nemzést, s nem tudják a végtelenség hol van, a téridő, s az ember-jelentés.
Most magam vagyok. Csönd-ágon leng szivem. Mint piros dió hosszú kék cérnaszálon, mint piros papíros-szív angyalhajas
zöld karácsonyfa-ágon, csöndszálon csúszva leng szivem, mint szőrpihe-gyémántrög-kitinküllőkerék lassú pók
156
a sugárcsönd hosszú lengő egyenes testkristályselyemnedv irgalmas póknyálon, a semmi laza lágy pókhálófürtjébe
akadva verdes szivem, viaskodva, vergődve nyálrács-semmiben, a nyálszitafüggés hálósemmiben zuhog.
Most magam vagyok. Magányhálóban reng szivem. A gomolyfelhőt nézem, ahogy a városi domb fölött fehér
csigaháztornyokkal csúszik és tolong. Hőaszály. És lustán leng a tölgyfalomb. Lustán lengve gomolyog
a tölgyfadomb. Kásásan suhogva bolyong. Önmagával önmagában gomolyog a lusta lassú tölgyfalomb
a fénycsörömpölés tág üvegzizegésben, fényszilánkok üvegcsörgése, zúzalék-üveghörgése, s csipkés, szivacsos
gömbhömpölygés-gömbgomolygás tölgyfalomb. A csönd csontváza ragyog. Most magam vagyok. Mint
óriás ősgyíkcsontváz a csönd kétlábon álló, fölágaskodó szerkezete. Ül fehérvégtelen csigolyahullám Brachioszaurusz
farkán a csontvázcsönd, s hegyes hosszú alsó s felső kúpfogsorszakállal ásítva vigyorog. Vigyorog, vagy
vicsorog. Hiszen ő már csak a csönd, a váz, fölágaskodó titánémely csontváz. Világító csönd. Csöndváz,
amelyben a csont világít. Csontváz, amelyben a csönd világít. A bordák, a cseppkővízesés fogak, a
szemgödrök, az orrlik-szakadás csipketojás csontgödörvonalak hézagaiban és hártyacsont alázat-
alján a fény lemezes évgyűrűs gyantaköve ég, mint zátonysziklák apró, szálkás, lemezes, mirigyes, rozsdalegyezős
csokorkelyhében a tengervíz zárt áttetsző tartománya: fönt kék a víz, alatta zöld, s a zöld vízréteg alatt
a vízalsó sárga parázsrögei, tűzkristályai, aranyszivacs-idomai, s az ásványos sárga víz-szűkűlés alja,
mint bíbor szemfenék, a folyékonyság szemfeneke barna, barna retina, barna látóbíbor, barna
látóhártya, barna látóideg az aranyrostaszivacs vízalsó hónalja, s barna moszatlebeny málló lebegés,
barna szőrbozont örvénylibegés, barna szőrpihék, moszatpelyhek gyöngéd örvényes lobogása, s apró sárga
rákok, piros pókok mászkálnak bizseregve az izzadmány ragyogáshomályban, mint a hajnal hajában a csillagok.
Magam vagyok. Üres csönd-ágon leng szivem. Mint az űr fekete ágain a csillagok. Magam vagyok. Néma űr-ágon
leng szivem, mint az éj ágán a csillagok. Magam vagyok ma. Ágamra maradva. Mint az éj fekete háló-ágán
függve mocorgó, fénytűbizsergés csillagfürtök, csillagvonaltáblák, csillagszázlábúak, csillagtüdők, csillaghullazátonyok.
157
Magam vagyok. Ma temetni fogok. Magam vagyok ma. Temetni fogok ma. Eltemetem anyám szemlencséjét.
Eltemetem a homályrács fényét. Eltemetem a látómagot. Eltemetem a hullatest-lencsét. Eltemetem a rugalmas
lágy, moszatfelhős, bíbor márványeres, szivacsos barna márványfelhős, rozsdavörös szivacshomálylombú
puhakemény kocsonyaüveg-csillagot. Eltemetem a fény egyik lényét. Eltemetem anyám szemlencséjét. Eltemetem
a látás egy darabját. Eltemetem az iszony homályát. Eltemetem az iszony vak lángját. Eltemetem az iszony
magányát. Eltemetem a gyász homálycsöppjét. Eltemetem a magány-tojáslapestét. Eltemetem
a gyémántmárvány-belső rozsdarács-ablakot. Eltemetem amit az öregség anyámnak meghagyott. Eltemetem
a burjánzás látást-elnémító gőgjét. Eltemetem ami fényhalál csak, semmitse-öröklét. Eltemetem
a látás-kútfedőt. Eltemetem a lencsés szivárványhólyag-fénytemetőt. Eltemetem a kerek márvány-
üvegben virágzó szivárványt. Eltemetem az emberélet-szennyes ember-ásványt. Eltemetem a biológiai
lét elgombásodott, megpenészedett mocsoküvegét. Eltemetem a bíbor kőmohamolyokkal belűl-virágzó
látás-lakatot. Eltemetem a fénygyűlés-hiány rozsdasisakot. Eltemetem a vastag penész-szűzhártya
szemgolyó-ablakot. Eltemetem a vaksi tapogatás emberüveg-pontját. Eltemetem a hunyorgó toporgás
iszonyfelhő-gombját. Eltemetem a gálicgyökerekkel, szemtyúkszemgyökerekkel befelé-boronás
látás-szirom-kavicsot. Eltemetem a fénygyűjtő asszonyüveg-babszem húsát, húsában test-salakját.
Eltemetem az öröm hervadását. Eltemetem a zöld halállal páfrányos sötétet. Eltemetem a sorvadó szemgolyóból
kifűrészelt sötétet. Eltemetem a látás lékdugóját, a bánat vércsapos, márványpálcás jégdugóját.
Eltemetem anyám éjszakáját. Eltemetem az ütődés, botlás, a falnak-zuhanás, szekrény-élhez hullás
gyászrücsök-csomóját. Eltemetem a jégbe-zárt páfránydombot. Eltemetem a húsüveg látáspénz-halálidőt,
a pénzben hazúg babérkoszorúk nőttek szemhúsodból, laposan, éllel, érrel, vályúval, tenyér-vonalakkal
fodrozódva. Eltemetem a szemlencsében kivirágzott rózsakertet. Eltemetem tested egy darabját Halhatatlan Rózsa!
Vak részletet temetek anyámból. Látásrészletet megfagyott látásnyálból. Anyám testéből egy darab testet. Csöpp
158
gyökérhomály-húslencsét anyám húsából. Temetek egy darabot anyámból. Temetek egy részletet anyámból. Eltemetem
anyám kis egészét. Eltemetem anyám meghalt részét. Eltemetem a piciny halottat. Eltemetem a lencsét halottnak.
Halottként a halottat halottnak. Élő halottból kivett halott-mag. Szemgolyóküret véres lencsekaparéka,
szemgolyóméhkaparás véres, fényes, foszló embermaradéka. Mint küretben embriót a méhben szétvágják, hosszú
ollóval szétnyirbálják, darabolják, s a vérző testbarlangból csipesszel, kanállal húzzák, kaparják mi
keveredik nyállal, húggyal, vizenyővel, rettegés-bélsárral: öreg szemgolyódnak magzatkaparása, kürete,
irgalmas méhkaparása óta itt van asztalomon, mint vízben a rózsa, mint befőttesüveg vízben egy rózsafej halálerjedt
szemlencséd, estéd, vakságod vak pénze, vaksi toporgásod penészes lencséje. Mint halott embrió alkohol-üvegben.
S látszik a kék érlomb az ásványhús testben. Eltemetlek vak hús. Rózsával búrjánzó üvegásvány-koldus.
Eltemetek anyám húsából egy kis húst. Anyám testéből kis testrészt. Testéből kis testet. Húsából
kivett húst. Húsából kimetszett húsásványpénz-holdat. Amit eddig őrzött a víz-rózsaoldat egy hosszúkás
barna szemcsöppes-üvegben. Eltemetem akit eddig nem temettem: anyámból anyámat. Most te vagy a holttest
kimetszett szem-magzat. Most te vagy a hulla: szemgolyóküret kis rózsamagzata, foszlósfelhő-bolyhú
kocsonyaüveg-gomb, aki hat hónapig sárga vízben áztál, s vasrostákkal, barna taplószivacs-gomolyfelhőkkel,
vízszintes, szivacsos márványgyökérszőnyeg lebennyel belűlről benőtt húsüveg rózsamagányodból fehér
rothadás-szivacsfelhők, sárga elbomlás-tejfölszövetfelhők, rózsaszín pelyhes korall-legyezőgomolyok,
foszlánybozont-pihebozótok, fehér lepedékhorgolás-lebenygomolyagok szivárognak sarjadva és omolva,
puha piheuszonyokkal és imbolygó, hullámzó, örvénypihésen mozgó spermatoll-szőrbolyhokkal, s ott lebegsz
a szemlencse-spermás, szemlencse-véres sárga vízben, anyám testrésze, test, kis halott, anyám testéből kis
test, kis halott, mint formalinban úszó sárga halott, oszló lila hulla megőrző folyadékban, anyám
szemének halottja, kis halott, halott szemlencse, halott halál, anyám egy darabja, húsából hús, testéből
test, anyagából anyag, lényéből kivett lény, lényegéből lényeg, magányából kiemelt magány, vakságából
159
kimetszett sötétség, asszonyholdfogyatkozás, asszony-napfogyatkozás, véres halott csillag, anyám testének
testdarabja, test, anyám, anyám testének teste, anyám, anyám húsának húscsillaga, anyám, anyám halál-részlete,
anyám, anyám hulladarabja, anyám, anyám látó hullapénze, anyám, anyám létdarabja, anyám, anyám iszonyat-magja,
anyám, te anyatestből anyatest-rész, amit kimetszett lézerfűrész, anyám testéből anyám teste, a vak
estéből lencsényi vak este, az élő halálból halott életdarabka, az élő halálból vérző hulla-darabka!
Élő anyám! Tested halott részét eltemetem! Részletekben temetlek anyám! Darabokban temetlek Mama!
Szemed be volt kötve, úgy ültél az ágyban, a fehér kötéspánt, könnyes vastag gézpánt alatt vatta-pénzek.
Könnyes vatta-felhő, könnyes vatta-lepény, s szemed mint a méhszem, az álladig ért le, szemcsés,
pihés, szőrös vívósisak-drótrácsálarc, domború sejtszita-drótdülledésmaszk: a szemüveges fehér gézhordó.
Úgy ültél az ágyban, mintás pizsamában, kezeidet fogtam, körmeidet vágtam, vékony, sárga hosszú
madárkörmeidet hártyás ujjaidról. Te meg vakon ültél, mint a lét lekötve a világkendővel!
Kimetszett szemlencséd nézte ahogy írok. Kimetszett szemlencséd nézte fáradt arcom, kimetszett szemlencséd
szemeimet nézte, belső sorsútamat, külső sorsútamat. Nézett, mint egy halott, nézett mint egy csillag. Nézett
mint az Isten. És most eltemetlek anyám, pedig élsz még. Eltemetek testedből egy kis darabkát. Eltemetek
húsodból egy kis húst. Ásványszerű, puha, foszlás-bolyhos csöpp üveghúst. Belőled és téged. Téged
és belőled. Szemlencséd temetem, a halálra érett szemlencsét temetem, mielőtt még téged, azután majd
téged. A szemlencsét most tenyeremre öntöm. Tenyeremben az ázott vattaszőrű bolyhos halál-lencsetest.
Oszlásnedveit fölitatom. Az oszlást csókolgatom. Oszláskönnyeit csókommal fölitatom. Szájamon az oszlás anya-szivárványa,
az anyabüdös szemlencse-visszacsók halálköd magánya. Nyálamban a bomlás minden tartománya testedből
üzenve, húsodból derengve. Már vártam is erre. Már tudtam, hogy eljön. Míg teljes halálod újra testedbe zár, mint egy boldog börtön.
Mint megszületésem előtt zárt magába fölerjedő méhed bezárt nyitottsága, méhburkod, s a méhed, s vér
voltam, a véred, s vér voltál, a vérem, s most se taszít tőled a hazúg szemérem, ha majd halálodba
160
visszabújok, s bezársz te csontvázzá tisztúlt okos lényegedbe. Eljön majd a nemlét-csöppenés, az
árnyketyegés óra! Anyám szemlencséjének egy gyufásdoboz a koporsója. Ó, halál-első test-utolsó!
Ó, üres gyufásdoboz-koporsó. Sárgaeres deszkapapír-dobozodban, a barna facérnamintás deszkahártyatokban
a rózsasárga szemlencse, mint csiszolt kőlapon nyálas narancsszín polip, átlátszó tintahal, arccsápcsokorhal,
taknyos lepényhal, bolyhos tollpihehal, kókadt virágmedúza, csillószőrös takonyhal. A szemlencse-halott.
Anyám testrésze test. Anyám húsa hús. Anyám teste test. Anyámból anyám. S a vörös rózsabokor alatt a földbe ásom a halcímkés
gyufásdoboz-koporsót. S majd elmegyek hozzád Mama, vak szemeid megcsókolom. A szem-léket, az eltemettem-testrész
üres fészkét, a szemlencse üres üstjét, az üvegtest-sírgödröt, a szivárványhártya-temetőt. Halálod elviszem.
Most magam vagyok. Most temetés után. Most első halálod után. Az első temetés után. Halál-csöndágon leng szivem.
(1986)
161
A megnézett föld
Hány nap halál még, hány nap élet? Hány nap élet, hány nap halál? Hány nap halál még, hány nap
halál? Hány nap élet, hány nap halál? Hiányból mennyi és mennyi a magányból? Mennyi befele-zuhanás, befele-
omlás, befelé-út, belűl-szivárvány, benti hidrogénbombarobbanás, benti tűzözön? Mennyi befelé-sarjadó árnyerdő-
zuhogás, tölcséresen befelé-örvénylő sivatag-homály, szikrázó száraz gyopármessziség? Mennyi homorú émely és
domború feszesség, vastag kőgörgés keményített sárga selyemszitákon, hosszú hullámzó páramezők tűszivacs-kúpjain
ásítozó fehér sasok, zölddel pettyezett tűzfoltos varangyok kövér szuszogása, puha lüktetés-álma a bársony-idő
szívkamráiban? Mennyi páfrányos, pettyes, karmos, sarkantyús lépegetés, ezüstös szitasuttogás, dögláng-vijjogás,
párducos ásványhörgés, fekete dobpergés, piros márványrikoltozás, hamu-jaj, settenkedő és ólálkodó pimasz
vicsorgás odabent, a mélyben? Mennyi befelé-szárnycsapkodás, befelé-szárnysuhogás, sárga körmök csúszása, kék
paták kopogása, réncsorda-iramlás ezüstmoha rozsdaúszás egyre befelé, egyre beljebb, mennyi megkötözött szikár
ágaskodás és hínáros bárkasűllyedés, cserepes zöldnyálú mocsárszáradás, zsíros bőrráncú lila aszalék-alkony,
kőfüst, tőzegtűz, besüppedő sír és kibontott koporsó, mennyi öntudatlan puszta elcsobogás, tehénhasú barna esőfelhő
tébolyúlt sugárkosarakban, hajnalok zöld makogása, poshadt motyogása, hazug nyújtózkodása, darazsak dorombolása,
nagymacskák nyálas és szilánkos csíkozott ásítása vérhólyag-szemgolyókkal, zöld-diószemű brekegés, arany
sarlóütés és fehér kaszasuhintás, mennyi harag-aszály és mirigyszomjúság, égő kút-visszhang, feketetőgyű aranyszeplős
mítosz-mekegés, sejtelemkakasok piros kiáltozása, mennyi tömegsír-vériszap, tömegsír-hullavonaglás, tömegsír-föld-
ordítozás, tömegsír földlepel-gyűrődés, földszőnyeg-gyűrűrenyheség titánsóhaj elnémulása, mennyi salakremény, salakizzás,
salaksikoly, salakszáradás, salakszégyen, salak-kuporgás, salakláz, salakgyűlölet, mennyi folyékony zászlóragyogás,
162
híg, horgas, körmös, horgonyos, sarkantyús homálykapaszkodás, mennyi sugárzó és derengő befelé-tág kívűl-szűkület,
mennyi látó-ostya nélküli szemüvegkeret, körömtelen kézujj üresség-horgolása, körömtelen lábujj horoghiggadása,
mennyi meztelen talpcsattogás, borostyánlap-talpütés a sötétben, szikla-út talpcsattogása a mennyezet-edényen,
mennyi fénygyűrű kerékvas-gurulás, gumibűz recetérkép, savanyú égitest, pompáskolibri zizegés-tölcsér,
szivárványörvény fordított üres kúpja, mennyi szitakötőszárny-szivárványkaszálás, hódolat puli-hanyattfekvés,
mennyi pirosra-festett szögesdrót-alagút, páncéltaréj-levélhátú tízezertonnás sárkánybeszéd, csipás csillagcsipogás,
mennyi ágyékszőr fekete mágnes-sziget, pocsolya-nász, fekete ketrecek, fekete ólak fekete tyúkszar-kapirgálása,
fekete röfögése és fekete szuszogása a feketecsíkos fehér sötétben. Mennyi odabent és mennyi mégbeljebb-odabent
a befelé-mélység még-mélyebb apadás-tágulatában, arany koporsóforgács, vörös zuzmó, csipkés, leomló, szőrös
zúzmara-tekintet, derengő sötét ásványszirtek árnycsúcs taréjmagánya, űrben-lebegő korallsziget-madártorony,
madárfészkek, madártojások, pelyhes totyogások, pihés ingadozások, rikácsolás, siránkozás, sírás, sikoltozás, vijjogás,
károgás, csattogás, kerepelés, csivitelés, csiripelés, madárbégetés, madárugatás, madárhörgés, madárvinnyogás, mirigyes,
lepényes, szálkás, foszlányos gyertyacsurgás, lemezes, bordás, pilléruszonyíves, pilléruszonykelyhes madárürülék-oszlopok.
És zöld, fölfújt, leveles sziszegés-taréjok rubinpont-szemekkel, szájbelső csonttű-szakállal, penészes, fényes
kobra-ugatás, ugatva csörgőkígyó halál-ásítás kutyaorrú zöld tőrpenge-fejjel, és csőrfejű ezüst kőmozaik-csúszás,
rücskös aranyháncs kőcsikorgás-mászás véres avarsziklákon, hosszú kék zománcszív-fejű pikkelytrombiták és sárga
nedves kolibrifejű, gyíkfarkú folyékonymálladék csörgő és suhogó pikkelykéreglepények kúsznak, sárcsipke-fecskefészek
szemhéjuk alatt gyöngyházdugókban parafakések, parafagolyókban arany-baltaütések, és a befelé-kiterjedés aszályos
nemlét-szigetein zsíros hömpölygő rozmárszuszogás, gyászfénymadár fókaugatás, és barna bálna-ásítás függőleges
fehér szűrővigyora, cápaszem zöld parázs-szúrása, polipgomolygás gyöngynarancs-iszony, lila lepkerája-hullámlobogáskín.
És virágállatok fonalas parázspezsgése a befelé-csönd szitazsák korsóállatain, bizsergő állati páfrányligetek a mélyben.
Hány nap halál még, hány nap élet? Hány nap élet, hány nap halál? Hány nap halál még, hány nap halál?
163
Hány nap élet, hány nap halál? Hiányból mennyi és mennyi a magányból? Hány nap befelé-zuhanás, befelé-omlás,
befelé-hullás, befelé térmagány forró fekete tértágulat végtelen sötét aknakútja, befelé-egyre-tágabb süvöltő
tárna-csarnokai, a belső végtelen időterek nyafogó fekete repkénnyel bélelt nyirkos és száraz barlanggyomrai,
a pillérek, ívek, oszlopok, hidak, kupolák, sziklabuborékbelsők, kőhólyag-belűl-bővületek, Zsarnok-ősgyíkkoponya
szilánk és mirigyfürt-ásítások csöndkatedrális testbelső-szirtmagányállapotai fekete vadszőlőindákkal és
bársonyfekete vadszőlőlevelekkel benőve, hártyásan, bolyhosan, szőrösen, csipkésen, karmosan, pálcásan
beborítva, fekete denevérfürtök, fekete denevércsomók, fekete denevérlevelek függnek és lógnak hanyatt,
nagy érküllős fekete lepkecsáp páfrányfülekkel, fölálló fekete nyúlfül-kanál-levelekkel, s törpe majomarcukban,
nyomott, gyűrt tömpe boxerkutya-arcukban, a fekete gyűrt bőrhányadék-álarc dermedt vízesésben rubint
tűszúrások a parázs-lézertű biológia-szemek, s nyafog, cincog, nyüszít, csipog, bizsereg a tág, végtelen
befele-bővület térmagány-barlangcsarnokok, időtér-barlangmagányhólyagok fekete iszonybélése, az idő-előtti gyász.
A teremtés előtti ős-gyász borong, bizsereg, fürthullámmal tapadva tarajlik, egyhelyben bolyong, föllazúl,
fortyog, hullámlobogással hánytorogva egymásra hull, egymásra lapúl, fölágaskodik, folyva hullámzik, elcsitúl.
Most az valósúl meg, ami lehull. S az hull le, ami megvalósúlt. Lehullanak a dolgok a magányról,
mint a lomblevél a fáról, ami megérett az kezd hullva élni, mint a hulló falevél libegve, lomhán,
kristályosan, lassan, hullámsüllyedéssel gyűrűzve és pörögve hullás-emeletről, hullás-emeletre
lassú süppedéssel csúszva, taszítva, hintázva és esve lassan lágyan földet-ér: most az lesz halott
ami él, s életté az lesz, ami lehúllt. Amiből kinőtt, az lángját elejti, a hullás-dolog fa-testét felejti,
a fát a levél, a levél a fát, önmaga tudja csak halandóság-titkát, sejtjei közt a kristályt, sejtjeiben a kristályt,
a megkristályosodott nedvszövet-lapot, a megkristályosodott sejtszövet-növénytollat, a megkristályosodott nedvanyagot.
Most a halandóság lehull a halálról, mint a lomblevél a fáról, s az a valóság, ami hullás, s az a hullás, ami dolgokat
növesztett. Most az elmúlás a kezdet, most a hullás a kezdet, s az a halál, ami kristály-levelét hullatja. Most a fa a levél
164
s a levél a fa, mert minden megfordítva, önmagába hull vissza önmagából, az ősz a nyárból, a nyár az őszből, az ősz a
télből. Most a megvalósulás a hulló falevélből. Kihull az élet a halálból, mint világ a világból, a csönd végtelen tág
tértömegében lengve, himbálva, sűllyedve, süppedve, billegve, pörögve lassan ereszkedik a megvalósúlt nemlét
irgalom-arányra, úgy hull, mintha fölfele szállna, mert nincs fölűl, s alúl, csak a hullás, csak a hullásban a boldog
elszakadt dolgok, csak a hullásban a boldog leszakadt dolgok, csak az van, ami lehull, s lényét a létből kifelejti,
ami elejti. Mint új égitest izzani kezd ami lehull, a most-születő, így halhatatlanúl, s árnya is elpárolog a
megvalósítónak. Mint folyó vizén a csónak lágyan-kotyogva lefelé úszik lassan a hömpölygő anyagba merűlve
félig a hömpölygő elemi anyagban: belőle úszva így ringatódznak a lefelé csúszó dolgok a magasban, s ami
viszi, az örvényes, habzó, gyűrűző, taréjpikkelyes őselem, a híg történelem már nem is fontos a könnyű lebegésben.
Az a van a miért-ben! Az a nincs-nélküle-úszás! Az a híg hömpölygés-akarat, az a sorsfolyó-iramlás!
Mint a megnézett Föld! Mint a kívűlről megnézett Föld! Mint az űrhajó ablakán, vagy űr-repülőgép ablakán az űrhajós
kinéz, s látja a Földgolyót maga alatt, maga előtt és maga mögött, maga alatt és maga fölött a kék-barna-zöld
Földgolyót, mert úgy száll, mintha állna, lebegés-görbéje és suhanás-görbülete a kozmikus téranyagban,
mintha görbe üvegfal hígkemény gömbjén csúszna dülledt parázsgolyókosár-szemü légy, így mászik a híg semmi-
buborék láthatatlan anyagfelület hártyagömbjén az űrhajó-űrrepülőgép, csápjai, kilegyezett tégla-négyzetes
napelem-toll-lapátjai mereven ragyognak, a fémlaprács-fényszivacsok, s a suhanás lebegés, s a lebegés suhanás.
Kívülről látja az űrrepülő a Földet. Ott lent, ott fent, oldalt, az árnytalan, hangtalan gépdarázs tömzsi ezüst
fényteste alatt hegyek, bércek, csúcsok, folyók, tengerek, alföldek, sivatagok, dzsungelek, tavak, óceánok, barnarücsök
anyagdagályok és anyaghorpadások ezüst uszonyokkal szálkásan, csipkésen tarajlanak, a barnazöld görbület elsuhanó
térfelület ezüsthálóval és aranyhálóval behintve, s a sötétkék merev mozdulatlan domború óceánlapokban
lila bérchalmazok sűllyedés-árnyai, lila lepény-évgyűrű-szigetei néma süppedéssel tömören világítanak,
s a géptest alá csúszó zöldbarna térgörbület-magány tömbjei, síkjai, sejtjei, cérnái, szalagai, szivacsai
165
zöld zuhogással görbén elforognak, mint zöld mohanyál-szakállas vizimalomkerék forgás-rózsája enyves
lapjain a csobogva lezuhogó víz, a zuhogva leforgó víz, mint a sorsítélet-vizimalomkerék véres
lapát-tollaira zuhogó emberszivek, amit az Ítélő Isten zord angyala öntött halandóság ítélet-vödörrel.
Mint a megnézett Föld! Mint a kívűlről megnézett Föld! Mint a lebegő űrhajó előtt elforgó Földgolyó.
Mint a Holdról-nézett Föld, a hatalmas kékzöld életcsöpp, a zöldkék halandóságcsöpp, a hatalmas
halálcsöpp, ítéletcsöpp: amit a holdjáró ember láthatott a Holdról, s nem halt bele szkafanderbe
öltözött szive, míg mellette a karcsú gépszerkezet lencsés-talpú holdhajó-vizipók, a számitógép-agyú!
Mint a kívűlről megnézett Föld! Az űrgép alatt elforgó térgörbe anyagidő, a zöld-kék-barna-sárga
ezüst golyótest felületgörbéje, s a görbe anyagtér gyűrt, hegyes, csúcsos, apályos, aszályos, besűllyedt,
merengő görbület-lapjain az emberiség s a történelem. Anyagtörténelem, léttörténelem, Isten-történelem,
embertörténelem! Ó, Egyetlen Bizonyos Biztos! Föld! Föld! Földgolyó! Zöldperdület-térgolyó Szülőanya!
Kékpördület-temető-golyómagánybolygó! Előttem lassan suhanva elforogsz Földgolyó, mint az
űrhajó ablakán kinéző űrhajós előtt, körötted lebegve suhanok, mintha egyhelyben állva lebegnék,
előttem elforogsz térgörbe létmagány zöldkék golyófelület-anyagrészletekkel, előttem elforogsz
élet és halál, mint az űrhajós előtt a pörögve-lassú-úszású Föld, rücskeid, habjaid, üveglapjaid,
szived-felé beágazó ezüstragadozás-árnyaid, szenvedés-történelmeid, szenvedély-tömbjeid előttem
lassú görbe háttal elforognak. Alattam elforogsz élet és halál, beteljesületlen beteljesülés, szégyen és
szemérem-anyaggolyó, balgaság-égitest, büntetés-égitest, bűnhődés-égitest, szellem-égitestgolyó.
Éhség és irgalom anyaga te, mámor és gyász térgörbület-üszke, láz és szorongás embertere-éhség!
Mint a megnézett Föld! Mint a kívülről megnézett Föld. Mint a lázezüst Holdgömbről megnézett Földgolyó!
Benézek a négyszögű ajtó-ablakon. A kockás ablaküveg mögött az embermesszi mélyben fehér
párnák sírkő-magányába süppedt Leonardo da Vinci rajz-harcosfeje üvölt hangtalanúl,
166
hanyatt a fehér párnasűllyedésben a Leonardo da Vinci-rajzkatona tátott átlátszó rózsasikollyal!
Mester-rajz tátott üvöltés-feketében, nyaktól a homlokig, fülekig, hajfürtökig, a többi
fehérben, elhullatott csigás vonal, hüvelykujj-radírpor, laza és renyhe könnyű satírozás.
Rózsaszín Edvard Munch-sikoly. Edvard Munch sikolya rózsafehérben. Fekete Leonardo-rajz-katona-
üvöltés fehérben. Egyik emberiségem. Rózsasikoly Edvard Munch-feketében. Leonardo üvöltésrajz
rózsaszegényben. Mint aki űrhajóból látja most a Földet. Mint aki űrhajó ablakán kinézve látja
a Földgolyót. Az odabent-sikolyüvöltést. Az odalent-árvaságot. A Földet, aki a néma űrre üvölt!
Ott bent az embermessziségben! Ott kint! Ott túl! A magánymennyiségben. Mint a megnézett Föld. Mint a kívűlről megnézett Föld!
(1986)
167
Hőiszony
Fekete hőragacs az éj, fekete hőiszony, fekete sugár-ragacs, fekete térterpedés, sugárzó, sötét, émelygő híg
egyenletesség, fekete hőszigor a föld éjszakája, a csillagok száraz fehér pont-sziták az árnytalan fekete hőkristály
éjszakában. Aranyat szűrnek fényszőr-dobokkal, száraz magányt szűrnek száraz szilánkkal, száraz szilánkhabzás
a köldökök rácsmezője. Árnytalan tények állnak ki az időből, árnytalan dolgok állnak ki a földből, házak, oszlopok,
kerítések, növények, sejtes fonások, sejtelem-állomások, fekete-torlódás moccanatlan tajték-idények, fekete
hullástalanságok, fekete lombok, csipkés fekete levél-csigalépcsők a fekete szőlőkarókra csavarodva. Hallgat
a madár, hallgat a fű, a fekete szálka-szerkezetű harmattalan mélyterülés, hallgat a rózsa, fodros fekete csomója
béna szirmokra repedezve, húsig-repedt szájcimpák fekete fésű-szakadékai a pernyés száraz bőrcafatokkal, hallgat
a lepke, magát összecsukva, mint fodros fekete pikkely-hártyakönyv, bekormozott aranycsatos selyemkönyvecske-zöld,
széncsiszolat-halmaz eperhernyók a gyászmerülés lepkeszemek, a csillaghalál lepkeszemek, fénytemető lepkeszemek.
Mohos szögletsejt-üvegkoporsók, az éj halála fekete szilánkcsokor látásdobozukban. Hallgat a sugármagányban
csüngő gyümölcs, a szilva, a szőlő, a körte, fekete tüdőkkel fuldokolva, fekete könnycseppekkel csomózva
a fekete hőaszály némaságot. Fekete könnycseppek, fekete tüdők, zöld horgokon függő fekete halak: a hőragacs
éjrácsozat hullámtalan sötét hálócsomói. S mikor elkezdődik a virradat: a feketelárva hőaszályra vörös hősarló
ragad, arra narancs-szigor világlapály hőtágulat, arra okkersárga határtalan sugártér-kristálymessziség dagad,
arra fehér márványhő-iszonyat, arra valami kék távoli föloldhatatlan-kiterjedés sugármennyiség, tiszta kék
hőiszony, mély ásványfeszesség egyenes-domborulat, semmi-ránc hőzománc kék sugárzás-egyneműség. Kék avas
sugárállapot iszonyat-ásványkőből, tömör kék sugárzás-kristálykőzet a forró, hullaszem-fényű levegőből!
168
S már kilátszanak a tények az időből, ahogy kiállnak a növények a földből, s a zöld lombozat mozdulatlanúl a rései közé
szilánkosan szakadt iszonyathő tapinthatatlan ragacsába ragad, és nincs moccanat és nincs mozdulat, csak néma
egytömbű sugárkőzet-hőaszály, áttetsző kékparázs hőhallgatás, kékpala iszonyat izzástömeg, hőparázs-kéküveg sugártető.
A lepke kinyílik lassan, mint az ámulat, napon-melegedve kinyílik lassan a lepke, mint a gyermek-öntudat, még
szárnyát összecsukva merőlegesen áll, ez a szabály, ez az élet-törvény szabályzat-terve, ez a repülni-tudás tervezet-szabálya,
mert neki a nyári-éjjel hőiszony jégkoporsó, az éji hűvösség kristálysírja az, amit a csillagcsönd is behavaz, neki a
hőrohadt hajnalig alkonyat jégbilincseket köt repülőizmaira, az éji láz, a fekete hőparázs szigorú kristályláncokkal
befonja, dermedéshálóba nyomja lobogva-gondja repülését, könnyű lobogását, könnyű örvénylését, könnyű
merülését, neki a fénymeleg kell, nem a hőfekete fekete hő, a sugármennyiség-idő, nem a forró fekete sugárzó
ásványközeg űrkőzet-rakománya. Így él a fénnyel ez a kettős homlok-agyar fejtollú hidegvérű rovar, s repülni csak
úgy tud, ha szárnyizmai legalább 30 Celsius-fokos hőmérsékletre fölmelegszenek,ez a szabály, hát szárnyát összecsukva,
mint imádkozó egymásra tenyérrel összehajtja két kezét, eres szőrpikkely-mohalap hártyaszárnyait összecsukja, s a
napsugarakra merőlegesen állítva tartja, így törzsükre a legtöbb napsugár jut, így tölti föl a fény a rossz hővezető szárnyat,
így töltődik föl a könnyű, lobogva bíbor szines cigarettapapír-akkumulátor, a szárnytőre ájúlt fény, hője így zuhan
be a repülőizmokat rejtő torszelvényekbe! S a másik nem-este, a fehérszárnyú lepke: félig kiterjesztett szárnnyal
sütteti magát a reggeli nappal: a fehér szárnytükrök a napfényt törzsükre lövik, a szárny 16–60 fokos szögben áll,
ez a lét-szabály, s elnyeli a szárnyak sötét töve a hőt, mint mi a levegőt, amíg a repülőizmok fölmelegszenek, amíg
megszületik a repülés-meleg: a fényvisszaverő fehér szárnytükrök, a sötét szárnytövek sugár-nemzésétől!
A lepkének sok kell az izzásfény-szenvedélyből, mint a megvalósulásnak a szenvedésből, s már lobog, libeg,
támolyog, tántorog, száraz gyertyalángként lobban a zöld fölött, a zöld alatt, a susogástalan zöldben, a zöld
füstölgő izzáshajlatokban, a gyopáros sugárívek, sárga sugárizzadmány szemcsehónaljak alatt. Hőiszony! Sugáriszonyat!
Nem mozog, csak sugárzással szétterűlve árad az egy-akarat habzástalan szilárdegyenes iszonyattömb sugárhab,
169
a gyöngyházszínű magasmély, szétmerülő iszonyategyenesség, és lobognak a fényt recésen lapozva a lepkék, csipkegörbe
foltos és pikkelyes erezet-lapátokkal lényüket a fényben eltörölve, s göndör-lapos hajlással a fénysüllyedésből
kitollasodva megint, mint akik nem ismerik a kínt, üvegrosta-szemű eleven tollpelyheket fúj, lökdös
a forró fény, fújja a lepke-tollpihét, a forró hópelyhet, a recés és rostos sárga füstpihét a forró sugármagány,
a kukacok megszáradnak a fán, foszló fehér pamutszálakká száradnak a fán, a fakérgek gyűrődés-kagylóiban,
a kéregrepedések párátlan iszonyúság-árkaiban, a rozsdasorvadás hártyás pernye-uszályaiban aszott szőrös lila
cérnaszáldarabkák a férgek, a bogarak szeplős és penészes, recés, bajszos hártya-ostyák hártyalemezkapus
csigaház-szemekkel, belesűlnek a földbe a giliszták, két-fitymabőrű gyűrűs szelvénycsöcs-testük sárga
aszalék-gyűrűlánc, kampós, kiszáradt erekkel beszőtt hártyabot, kétszájú hártyaszög, nyelő-szájú és
ürítőszájú bőrhártya-dugóhuzócsavar, az izzó fekete parázscsészékben megsűlnek a sárgaviasz-szemhéjú
madár-újszülöttek, tátott csőrük fénykristály-ékkel kifeszítve, apró ovális csőr-orrlikukban fény-gombostűk,
rothadt rézkürt-torkukban eleven gyopárszőr füstszál-vonaglás, mint a hajcsillagok, az apró szőrpálmafa
tengerfenék virágállat-lények lágy gomolygó hajladozása: légy-nyüvek füstpezsgése, csillagcsóva-bizsergése,
csöpp lósegg-fargyűszűikből zöld ürülékcérnák, hullámos penészvonalak csokra lóg ki, mint a száraz
lóganéj szilánkszőrzete és a repedezett föld, a halottakig repedezett föld, a sötét magányig repedt föld
hallgat, mint az emberöregség, száraz bőréből kiégtek a csillagképletek, hallgat a halottakig megrepedt
föld, mint a hibbant és száraz emberöregség, már fénye sincs, már könnye sincs, már nyála sincs,
száraz téboly-kút, száraz hártya-üdvtelenség, eres, recés, csomós pergament-vizimalom, haláltengely kiszáradt
hártyatoll-kereke sors-malom, kiszáradt zuhatag-meder fölött, forgástalan sorskerék-csönd, elszáradt rózsakoszorú
kiszáradt levegő-síron a kiszáradt zuhatag-meder fölött, és nincs sors-zuhogás, csak elszáradt vizinövényszőrből
füstölgő, lecsüngő barna lombok, nincs sors-zuhanás, ítélet-zuhogás, csak a csönd száraz, füstölgő hínárlepényei,
kiszáradt mohaszőr-szakállcsóvái, növényszőr-száradék tejútak füstölgő csöndzuhanása az embercsontváz-
170
hártyaszerkezet fölött a porhanyó gödöroldalon, a hártyasors alatt az üveg-gránit sziklateknő-mélyben!
S a növények a fény tövis-szögein lógnak, ernyedt ütés-halállal csüngnek a fény gyűrűs és rácsos halál-halmazain,
mint szögesdrótkerítéseken a menekülő foglyok, az áram-drótra mászó rabok, koncentrációs táborok halott, meztelen
népe függ a fény szikrázó szögesdrót-hullámgyűrűin fönnakadva, az egyik szájában zöld vászonsapka, a másik szájában
zöld kukoricanyál, az egyik kezében zöld hártyakanál, a másik kezében a csorbulás zöld kalapja, zöld késütés,
zöld zománctörmelék, s a kalászok száraz fénytűkkel teleszurkált viaszcsöppekből ragasztott száraz halak száraz
szalmacső-ágon, s a pipacsok sebkérgei a fényről levakarva, a hőiszony gyermekkörmével lekaparva, mint
gyerek térdéről a redős, húsig-repedezett rozsdakéreg-sebszigetet levakarja nagyujja vékony gyászholdas körmével.
A hőiszony a nehéz jóra int. Lenézek a merengés-tetőről. Egy lap letépve megint. Egy lap letépve megint az élet-időből.
Fekete naptárlap, piros naptárlap. Gyűlik szivemben a sok piros, fekete papíros, életem verslapjai gyűlnek.
Kinézek a merengés-mezőből. Egy nap letépve megint. Egy nap letépve a vers-időről. Gyűlik sorsomban a sok
szoros fekete betűvel teleírt fehér papíros. Szivemben felnő irgalmas, gyászoló toronyra a sors-lap hullás-papír.
Verslapból toronyfelhő. Sors-lázból tiszta sír. Hull az időlomb, verslomb alábolyongva, lefelé tolongva,
hull a sors-fáról sűllyedve és omolva. Hull, hogy magát a hullásnak megadja. Hull a teremtés márványsírlap
gondja. Az a bolond, aki magát megadja! Az a bolond, aki magát nem adja! Az a bolond, aki magát legyőzni hagyja!
S az a bolond, aki magát nem hagyja, hogy győzzön. Csak a semmi peremére ül, hogy levegőzzön, s űrbe lógatja üres kezeit.
S az a bolond, aki semmit a semminek feszít, s tolja vállal, mint vasalt szekeret a csillagvas-szerkezet világegyetemet.
Míg mások lesik, de nem teszik. Én viselem a kínt. Egy nap sorsomról letépve megint. Hulló levél, hulló dolog.
Hullás-levél, hullás-dolog. Tegnap temettem. Holnap temetek. Temettem, temetni fogok. Temettem, temetek, temetnek.
Szerettem, szeretek, szeretnek. Hulló bajusz-szőreim, az ezüst szálak a papírra koppanva szállnak, recésen
kaparva a papíron, mint a drótkarom darázslábak, drótfésű fekete katicabogárlábak. Hullásaim a teljes fehérbe lemerülnek.
Ősz időszálak. Ősz testanyag-szálak. Minden hullásom föltámadás-ünnep! Magam vagyok önmagam megszülője.
171
Magam vagyok önmagam temetője. S most hőiszony fényiszonyat. Amit megfogok, kezemhez ragad, ujjaimhoz ragad a száraz
vak anyag, mintha enyves lenne felülete, bőre. Mint izzadt puha békahát a testek száraznyirok határfelület-
tapintása, ujjaim ráragadnak a fényragacs-időre. Nincs selymük, bársonyuk, fémük, csak forró szárazuk van.
Avagy lepke vagyok-e én? Akinek kell a fény-gyűjtemény, a fényfölhalmozódás a repülőizmokban, hogy
szállni tudjon. Hogy lényem a fénysugárnak föltartva merőlegesen, pihétlen tiszta könnyű szárnyaimat
a fény iránya felé függőlegesen összecsukva, mintha szárnyaim imára hajtanám, fényhalmazokat gyűjtsek repítő
izmaimba. Hogy fölmelegedjek a sugár-reményben, mint zöld lepke a reggeli fényben, a könnyű állat-lomblevél?
S ha holnap e hőiszonynál iszonyúbb sugárhőiszonyat végtelen terpedéstömbje egyenes sugárdagadással ránő az
emberi téridőre, az irgalmatlan hőragacs-izzáskristály, az iszonyathőszivacs láthatatlan sugárzásnyál e bolygó
gömbtér életjelenét halálvastag sugárzáskérgével beborítja, sugárzáskristály-csöndjébe csomagolja, mint mi
karácsonykor aranyhártyapapírosba a barna diót, s az ujjhegyünktől nyomkodva kérgével a dió-alakot
fölveszi, s gyűrődés, rece, gyürke, ér, lemez, vályú, horpadás, árok ujjunk között hólyagos szív-alakú
aranyból? S gyémánt-gyalúval gyalúl minket a szikrázó sugárítélet, mint koporsó-asztalos a deszkát, s sárga
forgácsokkal legyalúlva koponyánkról a szőrzet, s hátunkról, arcunkról a hús is legyalúlva, fortyogó piros
forgácshabokban ökrendődve föl a gyalúkés gyémántpengéje alól, selyemsustorgással, s menzesze lesz
a csecsemőnek, s a hasfalon átszívárog a vér, s az ember hasa, mint gézkötés-öv fölvágott hason,
s ha megfogsz valamit: ujjaid kézfejedről leválva odaragadnak, mint mágnesvasra a tű, beleragad az
emberujj a tárgyba, leszakadva ottmarad a tárgyban, mint leprás ujj a kenyérbélben, s dühödten
habzani kezd a vérfehérje, s a szétroncsolt bélbolyhok vére ürülékünk, s halált mond a sugárhíg velő?
Tegnap temettem. Tegnap sírtam a fénymezőben. Feketerigók a temetőben! Nem sírok tegnap óta. Szivemben
öröklét-drót. Mint a szíváramokat érzékelő elektródok beleültetve a feketerigóba.
A feketerigó-szívben az elektródok. A feketerigó-szívben a csöpp rádióadó. S az elektródok
működtetik a parányi rádióadót. Ez a rigószív-elektróda! S a rigószív a rigódaltól másodpercenként
172
eggyel többet dobban. Mert másodpercenként 4,8–6,3 szívdobogás nyugalmi állapotban! Az én szivem
is egyre többet, egyre jobban vert kemény fütty-csigavonaladtól daloddal nem-gyászoló temetői feketerigó!
Feketerigó a temetőben! Kemény tiszta füttydalod a sír fölött a nehéz szomorúfűz-lombban! A gyászt
a sírba nyomja, mintha arany élet-ítélet volna a roppant, özönlő mozdulatlan fehér hőiszonyban. Ő hoz virradást.
Ó, szivem, feketerigó! Földgolyó-hőiszony feketerigója. Feketerigó-ének szivem! Halálgyőztes. Földgolyó-temető feketerigó.
(1986)
173
Láthatatlan gyilkosok szívütése
Mire a nyárból hazaértem a kert, mint elhagyott öreg temető. Mint temető, amibe már embert nem temetnek.
A rózsák elrohadtak. A rózsák elrohadtak az iszonyatfény tajtékos örvénylő öbleiben, a fodros fény medúzák taknya,
cafatbőre száradtan lóg a rózsalombok véres lándzsalegyezőin, levélháttól levélszárig beszőtte a pók a csönd kék
hónaljait, árnyéküregeit koszos habvitorlákkal, poros nyálszövet-uszonyokkal, s a szálas és szitás kifeszített
habszövetlapok sarok-kötelein, a hálórács-háromszögekben, mint lecsöppent szőrös kéregszemgolyó ül a barna pók,
a levegő-halász, a levegő-horgász, ül a gyöngyberakásos légvitorla-várakozás, a léghalász, a darázshalász, a Szent Péter-
manó szúnyoghalász, s az alkonyból, a fényből, a hajnalból, a vérből zizegő, zuhogó, dörgő, suhogó lényeket merít
ki. Térdig csörgő, száraz barna avar, mint egy elfelejtett öreg temetőben, pórusos, pikkelyes, szőrös, szívhártyás sárga
virágszerkezetcsontvázak küllőkerekei és küllőtornyai merengenek a fényaszalékban, száradék fekete ágdarabok,
földre-horgolt fekete csipkelapok, szuvas és aszott pálcák fekete vonalkazlai szárazon szünetelnek, árny-vonalakban
levegő-vonalak, azok rézvonalakra ragasztva, habosan földúlva a száraz szegénység, mint vaddisznó-túrás
után a föld, az erdei korhadt aljnövényzet. A rózsák foszlás-csomói és oszlás-lapjai a rózsabokrok alatt
a repedezett fekete rögmélység szivacsos üszkein, eres piros és fehér és sárga növényi papírlapok saláta-dombjai,
végzet-kupacai, mint a hőgyűlölet kiesett fogprotézisei patkó-koszorúk apró zománcos sárga sziromból,
madár-járás, macska-lopakodás, sündisznó-mászás, veréb-ugrálás, galamb-tipegés rom-pecsétei
az elhasznált anyagon, az életszáradékokon, a hártyás iszonyaton, a hőbe-gyűrt, megsült talajon, a szirom-vakon,
a madárvégbél-köpet bodzavér lila kövezeten, mint olvadt pecsétviasz lágy vörös vérsziget-könnyébe nyomott
fémpénz pozitív-negatív sűllyedés-címere, vörös viaszgerendák, viaszvályúk, viaszléc-legyezők, viasz-babérkoszorúk
174
néma pénz-másolata. Mint elhagyott öreg temető a kert. Mint temető, amibe már embert nem temetnek. Elhagyott
lombos elmúlás-gödör a feszes kék űrbeliség híg anyaghomályába sűllyesztve, foszló, száraz, hártyás halandóság,
boldog rothadás-halálasztal, terítve romlás-gyötrelemmel, rothadás-vígasszal, nincs a növénynek keringés-
szívprése, nincs a növénynek nedv-ketyegése, vérnyomása lezuhant a megkristályosodó erekben, az áramló víz
finom óraketyegését már az Isten füle se hallja, nemhogy picinyke rádióadó, a szomjazó növényszárakba épített
apró mikrofon, ami a növényszárak hajszálereiben, vízszállító rendszerében az áramló víz kattogó zajocskáit fölfogja,
nem hallja Heindall, az istenek székhelyének őre, az Edda érzékeny vigyázó figyelője, aki a füvet a földben,
és a gyapjút a juhokon is hallja nőni! Ez a sok elég a kevésre! Az elhagyott száradék akaratban, s a növényi
kristálygyarapodás önvesztéstudatban, a borzongástalan növény-alkonyatban az elmúlás víjjog, mint a vércse,
az élő és halott növénytudatban a láthatatlan gyilkosok szívütése! A láthatatlan gyilkosok szívütése az
elévűlt viszonyokban, szövetségekben és szaporulatban. Az ernyőkben, árnyakban, rácsokban, hullásokban
a láthatatlan gyilkosok szívütése. Az a mégis-mégse! A láthatatlan gyilkosok szívütése! A szomorúság
kése! Ami a megöltek szivéből kihajt. Az a szikrázó, szikár, árnytalan sötét nem! Igen az árny-tudatban!
Gyilkosom ki lesz majd? Ki fog megölni engem? Fölöttem fekete ágkötegek csöndre-omló görbűlt kévéi
lógnak, fekete híd-ívek, fekete alagút-bordák csipkés és fűrészes legyező-kupolái, mintha üszkös, fekete
gally-barlangban állnék, fekete fonadék háló-hónalj aranyszita-aranypetty alagútcsövében, testem száraz
árnyrácsokkal és száraz aranylemezekkel behintve, s hull rám a halálpor, levélszáradék csörgő, sziszegő barna
pikkelylegyezője, hull rám a fénypor, halálpor, mindenségpor, elmúláspor, a halandóság szigorú hamu-esője.
Gyilkosom ki lesz majd? Ki fog megölni engem? A fekete száradékszárny alagút-csipkeívei fölött még zöld
lombdülledés, zöld lombkazaltorlódás imbolyog lágyan lobogva, mintha fölöttem zöld óceán volna nehéz
zöld palarétegekkel s aranymezők sávtüskéivel, kék víz-szálkákkal benőtt fekete korall-barlang
ágszivacs-gyomrában állok, s a körték a földön összetört tyúktojások, megszáradt sárgája-fehérje világít
175
likacsosra égve, nagy sárga könnycseppek a körték a körtefán, a fűben, mint egy kétszázmillió-éves tohonya
sárkánygyík bebőrözött-kocsonyájú könnycseppjei, rothadó könnycseppek, barna rothadás-foltos, penészes
ősidő-könnycseppek, nedves csillagok a taknyos fűre hullva, könnyek, csillagok, Isten szeméből hullt
takonycsöppek a szárazparázs szálkaszivacs fűben, a sárga sündisznószőnyeg fűben, fodros fehér szivárványos
penész-kerítésű barna rothadásfoltok, rothadásgödrök, háromdimenziós rothadás-kúpok a sárga
körtékbe szúrva, barna rothadás-ékek, s a sárga körtéken arany darazsak legelésznek, feketegyűrűs arany
darazsak harapják aranyfoltos-barna májfoltos lovagi vértsisak-fejjel a körtehús fehér mezőit, legelésznek
mint a lovak, apró húsrögöket harapnak ki a körte-halálból aranyfoltos barna zománc-csipeszekkel, fogsoros
libacsőrű reszelő-levelekkel, s a sárga körtebőrön a darázs-szúráspontok ánuszlika körűl barna
májfoltok, mirigyes emlőtányérok barna rothadásból, s hempereg a megőszűlt fényben a feketegyűrűs arany
darázs, celofán-tenyérrel továbbüti a forró őszi szél, lökdösi, továbblöki, ellegyinti, pörgetve ütögeti,
táncoltatja, visszasuhintja az arany teniszütő, a ropogó őszi szél, szikráznak aranyuborka-potrohán
a fekete kalapszalagok, ketyeg az aranydarázs, az aranyóra, leng az arany-ingaóra, potroha aranyuborka-felhúzója,
s a szilvafán, s a szilvafa alatt a sárga cserépföldön a kék szilvák hosszúkás kék madártojások, tízezer kék nyúlánk
madártojás a zöld lombszívben, a cserépszőnyeg földön, rövid zöld száron kék madártojások a zöld növényi tyúktestben lógva,
kibújva a zöld lombtyúk segglikán, a tízezer tojónyíláson, megkövesedett kék őspetehalmaz a szárazhűség földön,
a kék magasság könnycseppjei viaszos kék hártyával bebőröződve, szilvát sírt a fa, szilvát sírt a nyár, tízezer
kék szemgolyó rothad itt üregéből kivájva, tízezer vak látás a halálra-készülő zöld tollak között, tízezer könnycsepp
kéken kihegyesedve, mállik talpam alatt a sírás, kéksárga gyümölcsiszap, tízezer tömör kék buborék. És
hervadnak a szőlőlevelek, nem beszélnek, nem intenek, s a szőlőfürt-csontvázak, görcsös, csomós, reuma-képlet
csontváz-kezek, s a csontváz-ujjhegyek körmei a szőlőszem köldökéből kiszakadt áttetsző zöld kocsonyaszilánkok,
ragyogó üvegkúp-gyertyalángok a növénycsont-ujjvégek barna gyűrűin, a zöld szőlőszemeket a rigók megették,
176
a zöld szőlőszemeket a rigók csőrükkel letépték, s a megmaradt viaszos-bőrű zöld növényüveg-golyókban
a sárga magok, mint koponyák megfagyott kicsi tóban, mint aranyhalak fehér jégbe fagyva. Mint a nappali
hold a kék égbe ragadva. Mióta a nyárból hazaértem a kert, mint elhagyott öreg temető. Mint temető, amibe
már embert nem temetnek. A kertközépen a gyász arany vértben. Mire a nyárból hazaértem. Mióta megjöttem a nyárból.
A kert már csak hiányból, ragályból. Rothadásból, fára szőtt vak nyálból. Arany vádból, barna bizományból.
Csörömpölő vad hártyadagályból. Kígyócsörgés pikkelycsuszamlásból. Zöld kobrasziszegés pala-csúszásból.
Egyszerűség bonyolúlt múlásból. Könnyhullás a hiány-adományból. Rozsdadrótok szőrös megadásból. Szerkezetek,
vázak, küllők, csontok, pördülések, göndör bőrök, pörögve leforgók, száraz kagylólegyező-szájpadlások,
bonyolúlt párák és fölbomlások, kitört fogak és szempillaszőrök csomós kéreg-szemhéjból kitépve!
Nagy öldöklés volt itt, míg szerettem a nyárban! Nagy öldöklés volt itt azóta! Barna vérlemezek a földön,
a sárga földön fölpördült, cserepes fekete alvadtvér-lapok. Szürke rothadás-szalagok arany-ágakra
akasztva, fehér halál-koszorúk kék izzás-ágon. Ez a pók-beszőtte alkony nem vár hajnalt! Ez a nehéz romlás
a növény-türelemben. Gyilkosom ki lesz majd? Ki fog megölni engem? Ez az ősz? Az a tél? Az aki nem
beszél? Írnék neked, szólnék neked, de sírodhoz nem visz semmi posta, hozzád nem vezet telefondrót, hiszen
te is már a földben és nincs telefon a koporsóban, ami ott csöngetne süket fülednél, szólnék neked és
elmondanám és válaszolnál, még így is válaszolnál, de telefondrót nem vezet koporsódhoz a földbe, hogy ott csöngessek
halott szivednél és fölébresszelek halott szivedből, Hanyattfekvő Ezüstmagány, Hanyattfekvő Boldog Levetkőzés,
aki hús-ingedet most húzod le magadról, ing-lényed csontvázadról most veszed le, s fekszel meztelen
szerkezet-alak, mint az Isten asztalán feldöntött aranykehely, kihörbölve már az emberfény szivedből,
kihörbölve vagy serleg-önmagadból, csöngetnék neked, s te tudnád: én vagyok, s a sűrű, forró, ember-
bomlásból fölemelnéd béna jobbkezed, s én elmondanám neked mi van velem most, elmondanám vad
szív-rothadásod megértve: mit tud rólam a láthatatlan gyilkosok szívütése, s te elmondanád mi van veled
177
most, pedig látom mi van veled most, kopaszodik az arc-hús, a hajszőr aranyból ezüst lesz, arcod belebújt vörös
hártya-álarcodba, rászáradt az üvöltés az arccsontokra, állkapocs-csontokra, halántékcsontokra, vékony
arany-pengék nőnek ki halotti ruhádból, izzanak lécek, lemezek, műanyag-varrószálak, a fölvarrt fülek,
s az elemes halló-patkó, a gépmikrofon-dobhártya, a rózsaszínszürke műanyag-violinkulcs a hasba betemetve,
s az arcodra ráfeszűlt mosoly, mint száraz celofán-maszk, s körmös bőrkesztyűid lehúzod sárgafehér
csontvázkezedről, de hiába mondom, te mit se tudsz ezekről, s lábkörmöd átnő a haláltajték-zoknin.
Állok a kert-halálban. Most bomlik föl ami fölemel, s megaláz. A zöld növényi fényre-fölkúszás, a növényi
zöld sejtelemnyomás létre-ágaskodás. A megvalósulásba fölemelő növényi víznyomás-ellenerő, ami az
omlás ellenakarata, a beszívódásból fölnyújtózás lét-magaslata, zöld létra, a megvalósulásra függesztett
növényhideg csigalépcső növényemelet. Ez a halál a szenvedés aranyprése. Szivembe zuhog a láthatatlan
gyilkosok szívverése. Csöppre csöpp, hangra hang, ütés ütésre, az ősszel dübörögve. Mint világ-vödörbe.
Megtelek halállal. Halálszív-adománnyal. Ez bennem az ásványi-örök. Nem úgy, mint a kaszáspók:
a hajszálércsövesség hidraulikus vízszerkezet, a szőrpihés vízcsövekből állati esernyőváz kinyitva, a rugós, csuklós,
hosszú vízszálak nyitott összege vízgolyók szőrös labdájából kiállva, mint holdraszálló karcsú űrhajó pók-gépezet,
nagylábú kosár-gép, finoman, szálkásan, nyúlánk csontváz-pillanatként lassan járó éhes robot-állat, aki
ha falon elcsapod, szétcsapja tenyered, mert fél tőle a gyerek: a falon, s tenyered mikrobarázdái között
csak víz marad, valami bőrfoszladék, s egy-két széttört állati cérnaszál. Hideg nyál, szempillaszőr. Mint
falra kent könny. Nyálcsöpp a tenyér bőrlécei közt. Állok szivedben Halál. Tebenned: gyász-hervadás.
Mellettem a kislány. Fölemelem. Szemembe néz. Néz, mint a darázs. Két szemöldöke összenőtt, mint
a darázsnak. Szeme szúr, mint a darázstekintet. Szőrösen néz, mint a darázs. Nézése szőrös, mint a darázsé.
Halandók így vagyunk mi, emberek. A gyermeknek nincs halál-hite! Az csak az emberben felnőtt tagadásé!
(1986)
178
Utak a halálig
Halottak napja jön megint. Megint halottak napja. Halottak napja jön megint. Boldog halottak
napja. Halottak napja jön megint. Halott boldogok napja. Majd kimegyünk a temetőbe, viszünk gyertyát,
viszünk virágot. Halottnak gyertyát, magunknak virágot, magunknak gyertyát, halottnak virágot. Köd lesz, hó lesz,
hóeső lesz, hópontokkal berácsozott esőszálak zizegő vékony zuhogása, folyékony hosszú tűzuhanás zöld gyűlölettel sziszegve,
a köd a csontokból szívárog, a köd a lombokból szívárog, a palás vérdulakodás lombrések fekete vicsorgás-szövevény
oduiból. Vagy párducpettyes, tigris-csíkos arany-nyújtózkodás az üszkös vérlemezekkel taréjhabos sírokon, sírköveken,
megszáradt sáskaláb-háromszög sírkereszteken, a sírszobrok márványredőpalástos vállán, kőcsigahajfonat sisakfején,
a kőlapockákig érő kőparókák eső-szemgolyós gyűrűfürtjein, nyújtózkodik, álmosan hempereg a pettyes, csíkos
aranytömb-fénylepény a földíszített, égő halál-asztalon, a tarajos, csigaházpikkelyes, fölkunkorodó kivágott
embernyelvek dombgyűjteménye lombravatalon, mint ásító tigris, hörgő párduc, ásítva és pislogva doromboló
oroszlán barna mocsárcserép-völgybe száradt krokodílus-halálkötegen, elfonnyadt leguán-hasáb sivatagon,
a csipkehalmazon, hasábhalmazon, vicsorításhalmazon, fuldokláshalmazon. S földíszítve lánggal és virággal
a temető, mint lakodalmas asztal, halál-tavasszal, gyötrelem-vígasszal, mint boldog lakodalmi asztal.
Kemény és folyékony viasszal becsöpögve a hullámzó, gyűrt, pudvásan goromba, rost-lomha rozsdaterítő, aranyhártya-
cigarettapapírként hajladozva és lobogva ropogó gyertyalángok hálóterpedése a halálföldön, az aranyhártyákba
izzó árnyék-kévét csavar a jajtalan halál-ősz, az ezüstkörmű szél, mint nehéz ujjak barna dohányt
fehér cigarettapapírba, kereszt-alakú vízjele van a lángnak, vízjel-érkeresztje a hártyalapcsavarodásnak,
az arany begyűrődés csigaházkürtjének, s zöldlombos száron fehér velőcsomók, véres nyálhabgombócok,
179
fehér salátagyűrűk, lila tüdővérkelyhek a virágok, s a köd a csontokból szivünkbe szivárog, s a lenti csontok,
oszlások, puffadások, váz-virradások és láz-susogások tövises ködboronái hajunkban, bajszunkban,
orrlikainkban. És megtölti húsunkat nemlét-panasszal, megtölti árnyunk emberalakú fekete kötényét habzó és
egyszerű rothadás-tavasszal a láng-ének virágasztal, halállal túlvilági-részeg lakodalmas asztal, ezüstnász-irgalom.
Ó, utak, élet-utak, halál-utak, utak a halálig! Kifakúl a temetői írás a napon, a fekete, fehér, sárga, piros
márványvályú-betűkbe festett aranybetűk homorú-híg aranya vedlik, mint a gyík, szálkásan, foncsorosan,
habosan, pikkelyesen, forgácsosan gyűrődik föl a márványcsatornák arany-írása, s egy-egy betű, mint repedezett
hártyacső üres rovarbőr, foszlányos, mintás kígyóruha, szilánkos, szirmos faforgács, aranylemez-verstöredék,
s fekete esőkönny-árnyék-polipok, zöldkék esőlé-árnymedúzák csorognak csillósan, lebenyesen, görcsös,
rozsdaszegélyű gyökérkarokkal a márványsík barna penészfoltjaira, zöld gomba-fenékhalaira, s kiálló
arany kerettojásokban, aranyozott porcelán gyűrű-ablakokban a barna mellképek, szürke mellképek,
s a barna arcok hólyagosak, mint a megfagyott rozsdás esőtócsa, s a szürke mosolyok apró sárga
papirbuborék-bajusszal, papirhólyagocska-domborzat hajfonatkosarakkal úsznak a sírkő-függőleges
ovális márványsírok szívárgás-tenyészetén. És ott állsz, hisz hova is állnál, ott állsz halottaid fölött, ott állsz
a halott fölött, a halál tetején, hisz hova is állnál, ott állsz gyönyörű emberszigoroddal a nincs-föltámadáson.
Ó, utak, élet-utak, halál-utak, utak a halálig! Amikor arcod Veronika-kendője a halottas-üveghintó hátsó
üvegablaka, a négy fekete karcsú keréken csikorogva csorgó üvegdoboz, a csápos és szirmos fekete hullámkocka-keretbe
ültetett szikrázó üvegláda, amit két csótáros fekete ló húz, szemgolyó-oldalleveles csótáros kantár-sisakban, mintha
két izmos Kozma Andor húzna sujtásos díszmagyarban konzervatív verskötetet, s a doboz-hátsó hintóüveg
aranylapjában lóg az arcod, mint lazán-füstölgő fekete Tejút, s a sárga koporsó láboldala, a befelé
és lefelé ferde sárga deszkanégyzet, az oroszlán-mancsú deszkatükör is visszamondja hangtalan Tejútfürt-
arcod, a halott lábai előtt, amik aranyszita selyemharisnyában, mint aranyfüst-tokban arany-tollhegyek, s a
180
halottas-autó mögött is hányszor mentél, a feketén gördülő gyászdoboz fémcső-cigaretta füstjét szeliden
belehelve, így füstölve a halállal, a halottasautó-cigarettával, ami a zománcozott fémpotroh fekete
farából áll ki, mint egy rovar tojócsöve, bogár petecsöve, s kamasz-vállaid hányszor nyomta a fekete
szekér-oldalas hordozó-létra, a halál-hordozó fekete Szent Mihály-lova fekete fagombos fekete farúdja,
mert nincs nagyobb súly, mint a halál, nincs súly nagyobb, mint a halotté és nincs súly nehezebb, mint a halott!
S a ló nyerítve ágaskodott, lobbant a fekete halál-kakas, a kiherélt konzervatív költő nyihogva toporgott, kapált,
sárga patái fekete sarlókat ütöttek a fehér hóba, s döcögve görgött a gumikerekes fekete haláldoboz, s lila szájjal a lófar,
csücsörítve nyálkás, párolgó trágya-tojásokat böffent a fehér hóra, gőzölgő széna-tojások nyálas zöld golyóit,
s a válladon hurcolt üvegablakos fekete koporsó nehéz és türelmes réseiből komoly édes halálszag szívárgott
fekete hajadba, mint sárga rőzsefüst, aranyszőr rőzsefüst kilobbanva a koporsó összepréselt szigorú
réseiből, s ott támolyogtál, válladon a halállal, válladon a lehetetlen halállal élet-vakon.
Magad is halál, élet-vakon magad is halál, magad a halál, te is a halál, pedig az élet, gyalogló könnyű márvány, nehéz
élethab emberré világosodva, emberalakú virágzó tenyészet, látó hús, emberszemű kozmikus költészet, halállal-egész emberszorgalom.
És érted az egészet, pedig tudod: van irgalom és van jóság, és azt is tudod, nincs az az adósság ami halállal kifizethető!
Ó, utak, élet-utak, halál-utak, utak a halálig! Mindíg a temetőbe, s vissza a temetőből! Mindíg a temetőből, mindíg
a temetőbe. Vissza a temetőből, vissza a temetőbe. Mindíg a hervadás-út a mindíg-előre, mindíg az elfogyás-út az új
megszületésig, a váz-készülésig! Ó, ez az élet-elhagyás vissza-vázasodás! Ahogy az embrió-testben a csontváz
kialakúl, úgy a föld-magzatburok vizében a testből a szerkezet-mámor csontvázzá visszahull, a halál-tavasz húsból
a csontváz kivirágzik, arany sajkákkal némán, lángtalan lobogva, mint Tóth Árpád rekettyebokra az ember-utáni
lét-csönd bíbor sóhajában! Ó, út a magányig! Szép út a halálig! Köd-út, köhögés-út, vér-út a fájdalmat becsapva.
Mint halott kalapja, mint halott izzadtságfoltos szürke posztókalapja, mint halott átizzadt narancsbőr-bélésű
kalapja a konyha-fogason, aminek pórusos bélésgyűrűjét izzadtság-koponyás sárga selyemlepke, sárga
181
selyemszalag-hajtogatás-pillangó fogja össze, mint üres kalap a konyhafogason temetés után, a halott otthagyott posztókalapja:
nem emlékszik a kalap a halottra, nem emlékszik a gyermekre az apja. Nem tudja a halál előtt mi volt, nem tudja a halott!
Pedig csókolná a gyermek, akit egyszer vert meg, akit sose vert meg, csókolná száját, a tüdővérhabos vigyorgó csillagot.
Két tenyerembe fognám üvegszín fejed, a tejüveg-serleget, a szőke hajjal habzó serleget, ahogy te fogtad két tenyered közé
a borospoharat az udvaron állva a karácsony-hidegben, a kutya-járta hóban, hogy megmelegedjen tenyértüzedtől
az üvegpohár, a bor a pohárban, a Krisztus szív-vizenyője színű bor, a rózsaszín tűz-apostol, a rózsaszín
szív-seb-könny, a vérsavó színű bor, a halott embertest vérsavója színű bor, hogy meleg legyen a testhőtől, amit
a vonalazva-térkép, lécredő-domborvölgy tenyér-üdvösség ad, s az üvegen a rózsaszín bordázat-hullámlap sárga
pára-szigetei, s a borban a tenyér-árnyék vonal-viszálya s a reggeli téli hold fehér aszpirin-korong árnya.
Ó, utak, halál-utak, halott-utak, utak a halálig! Ó utak, halott-utak, élet-utak! Sors-szálak, sors-szál vonalak!
Amikor reggeli szerelem után szívdobogva heversz még asszonyod ölelve az ágyban, könnyű tenyeredben emlő-meleg,
emlő-súly emlő-emlék, könnyű tenyeredben far-meleg asszonysúly árnya, s kiürűlt boldog herezsákodban a
heregolyók fájdalmasan gomolyognak, mint két nehézsúlyú csillag, néma égitest csillagköd-fényzsákban,
s mindkét szőrzetben nehéz spermaszálak, s a nyitott asszonytestben mézlepke rózsa-magyarázat, s a verejték
a gégegödrökben, mint forró könnygyülemlés, s enni kívánsz és verset írni, barátnak Párizsba levelet, kint
fehér kutyád ugat, csikorogva fékez a szemetesautó, narancs hengerteste végén csuklós, kanalas sáskaszáj,
gépkar-dugattyús fémlap emelő-ostya, nagy kék táskával futnak a kései iskolások, hátukon zötyög, zörög
a kék iskolatáska, s frissek mint a reggeli szerelem, s lobogó hajukban fényszita-aranyrosták rezegnek.
Ó, utak, élet-utak. Robogni a kiszáradt városon át a zsibbadt száraz őszben, villamos-csengő, bolyongó
embersűrűség, homályos villanyszürke ég, s neoncső-pókháló száraz fehér csillagspirál-tárcsa szögletesen
hajtogatott fehér homályú üvegcsövekből, ácsorognak az utcai zöldségesek, rossz deszkacsík-ládákban a szőlő,
a paprika, paradicsom, a hengertojás dinnyehalmazok, mint sötétzöldcsíkos világoszöld vaddisznó-
182
malacok szinte zölden visitva rakáson, rajtuk a lomb-korhadás árnya, mint foszlott keselyű-árny rakás
zöldcsíkos strucctojáson, s a kirakatokban a meztelen próbababák, mint szétvagdosott, összevarrva
fölállított emberhullák lilán mosolyognak, akár az emberiség a megsült fehér levegő-gipszbe merevedve
atomháború után. Ó, utak, halál-utak, élet-utak, utak a halálig! Földrésztől földrészig húzott
csillogó sugárdörgésvonalak, amivel sorsom a Földgolyót beszövi lassan, mint világrésztől világrészig ugorva
szálló pók, sugárvonal gömb-pókhálót kötve a felhők fölötti tiszta sugárkékben, a sorsvonalak-égben
a Föld köré, míg én mosolyogva ülök a haza-föloldozásban, a repülőgépben, s merengve nézek az
alattam ráncosodó földre, a barnára, az ezüstre, az aranyra, a zöldre, mint a semmire-könyöklő anyámra!
Ó, utak, halott-utak, halál-utak, élet-utak, utak a halálig! Porvonalak, sárvonalak, hóvonalak, homok-
vonalak, fűtaposás-vonalak, sugárvonalak, várostól városig repüléskörzővel húzott vonalgörbe izzó
fényszálak az űr alatti űrben, a kékhomály fényterítésen, autórobogás-vonalak sugárszövéshálója a kemény
várostalajon, ahol élek, ahol nemzettjeim élnek, arany-út anyám szívéig, csönd-út a temetőbe!
Utak, halál-utak, sugárszél-utak, póknyál-izzásvonalak szivemből kifolyva kinőve! S ha majd
elfáradt húsomat viszik, halott húsom, ládányi világsúlyomat viszik: az utak halálomba temetve.
Szivemben út-gyűjtemény, sorsháló fény-örök. Igy leszek az éj. Ezért lettem emberként teremtve.
S új költő mondja majd utánam: halottak napja jön megint. Hisz az élők szivéből a halál-út kihajt.
(1986)
183
Siratófal
Én úgy élek minden pillanatomban, hogy a következőben meghalok. A halál felé lök minden tény,
jövő, minden múlt, minden jelenés, állapot, megtörtént dolog. Hátúlról lök, vad kézzel hátúlról taszít, hátúlról
tol bőrkesztyűs kézzel, bőrkesztyűs tenyere hátamon. Hátúlról lökve taszít, mint hadifoglyot a sárga sír
felé, a sárgaföld üresség-doboz elé a katona, s nem hívja irgalom, nem lopja szánalom. S letérdepel a sír-széle
sárga élre, a sárga földvonalra mezitláb, feje lehajtva, pelyhes tarkóján pisztolycső, hideg, vastüske-taréjas vasgyűrű-kék,
s visszanéz nevetve, s kék kisfiú-szemében az ámuló, egyszerű emberiség. Mint gyönge, szőke, barnafoltos borjút
faránál tolnak a hentesudvaron, a vér-avar, vér-lomb hajnalon, nyakába hurkolt kötéllel húzzák, s májfoltos
feje, indigó-foltos orrlika, barna anyajegy-foltos szemgyűrűje aranyba-mártott ecsettel csíkosra huzigálva, s csúszik
a szőkén befelé-ágazó csontos szőroszlopokkal, mint egy kávéfoltos selyem-állvány, vörösborpecsétes selyemabrosszal leterített
áldozat-asztal, halotti-tor asztal, csúszik fölpúpozódva, selyem-fölpúpozódva, mint sárga szőrhernyó, hernyókaktusz
nagy lila foltokkal, szétszórt kávépöttyökkel az oldalán, a hátán, s nem várja elektrosokk, kábító injekció, csak
egyfogú fejsze, hosszú hajnali kés, s göndör homlokán véres szilánkluk lesz, csontszilánk-csillaggödör, s arca
foltos szőrén vérgyökérsöprű, szemében halál-szivárvány, s fölugrik az ütéstől behúzott lábbal, mint az aranypettyes
szalmaszöcske, s hasrazuhan, lábai térdnél collstokként behajtva, s májfoltos, vérhabos orrlikában fölgörbűlt nyelve
rubintlándzsa-csücske. Így tol, taszigál, lök a halál felé, a halál elé az elmúlás szigora engem. S fehér kóchajak, tajtékos
pókháló-szakállak, nyüszítő kövek, zöld gyíkkal pihegő mohasziklák, ezüst boronák, aranyfésűk nőnek a szivemben.
Mint burjánzó daganatot tüdejében a férfi, aki még nem tudja, nem érti, aki tudja már, mégsem érti, vagy megérti:
viszem magamban a Krisztus-megváltó földet, megyek a lépcsőkön fölfelé, gyűrűzve egyre följebb. Megyek szerelmesen,
184
szerelmesen, hát boldogan, viszem sorsomban, amit tudok és amit nem tudok. Én úgy élek minden pillanatomban,
hogy a következőben meghalok. Tolom magam előtt a nehéz időt, a jövő-időt, a halállal-rakottat, a múltat,
mint tehervagont a vasrugó-csőgyűrűs ütköző-tányérok között, nekifeszülve két tenyérrel, nekidőlve vállal,
s himbál az óriás fekete vas-gémkapocs, leng a kampós fekete vashorog, az orrszarvú-csonttüske orr-horog, leng a
vagon-far vas-szakállal, s a májszínű fadoboz nyikorogva gördül a fényes sineken, elmozdulva lassan gurulni kezd,
mint a mesebeli várfal, a mese-vár, a csipkés kődoboz, amit a legkisebb fiú tol meg élettel és halállal, s bent, túl
a köveken élő pikkelyfa lángol, néz tízezer szemgolyóval, karmait talpába húzza, mint a macska. S én az ezüst-
híd sínszárak között, a vasdió-csavarfejű olajos talpfákon, az olajszivárvány-gránitköveken mezitláb taposva,
olaj-betétes talpaim piros vályú-térképei, rece-rózsái véresen bearanyozva, s a fű-torsok rozsdás szögek, szívóka-
kéregcső-hegyük gyötrelem-talphúsomba állva, mint a vérszívó aranylegyek szigonycső-szívókája. S tolom a sors-vagont
lassan magam előtt, s halottak a vagonban, halottak a májszínű, drótrács-ablakos, vaspántos, guruló fadobozban.
Halott kitelepítettek, halott száműzöttek, halott hontalanok, halott elüldözöttek, halott foglyok, halott csecsemők, halott zsidók.
S a vagonban a nehéz világegyetem, a halott Föld-történelem, az embertörténelem, fehér mészrögök, fekete széntömbök,
tetves háborúk, mocskos dáridók. A szénné aszalódott növényi, állati lét, a szénné préselődött fekete, csillogó, darabos
lemezrög-emberiség. S tízezer szemmel kacsint az állatpikkely-tölgyfa, s duzzadtan megváltó-asszonyra várnak a mítoszi
isten-herék, a monda-kanok a költő halott szemében legelésznek, farkbojtjukat rázva, farkukat csóválva, s a mítosz-
tehenek kövér isten-tej tőggyel a költő pupilláján heverésznek, fekete bivalytehenek, fekete bivaly-isten asszonybikák
ezüst orrlikakkal, arany szakállal. S én tolom a halál-dobozt, a vörös sors-vagont véres tenyerekkel, fölsebzett vállal.
A fekete éjen, a fekete réten százmilliárd fehér nárcisz, a semmiből nyílik, a semmiben virágzik. S én tolom a világ-súly
mindenség-dobozt a szívfulladásig, agyér-szakadásig. Hisz ember vagyok, tudatos világanyag, tudatos testi dolog.
S les a virágállat-magány, bizsergő csáplombja koszorúsan lobogva lengő, fodrosan örvénylő üvegfüst-állatsóhaj.
Bizsergő csápkorona-selyemkévefeje, mint egy csokor árvalányhaj. Növényi füstgomolygás, növényi ködbolyongás
185
üveghús állati létből. Fölborzolt paróka-vendéghajborongás állatcsönd-türelemből, állathús-virágéhségből.
Vár, hogy pikkelyes rácsgörbület úszás-arannyal bodrozódó fodraiba merüljek. Vár a mocorogva gyűrűsen lengő
virágfüst-állatéhség, a türelem-koponyaszakáll körbe a fejcsont gyűrűjébe szőtten. Vár az éhség-ének, vár
a halál-ünnep. Hogy füstkévéibe sűllyedjek, mint az őszi piros falevél, ha lengve, forogva és hintázva
rőzsetűz zöld füstjébe hull lappal vagy éllel, mert letörte a belső kristályujj s a kinti őszi szél. Vár, hogy
kitágúlt szakállas gyomorszájába tömjön, viaszos gyomortörzsébe gyömöszöljön, s tág viaszhólyag-gyertyateste
legyen szivemé, csontvázamig börtön. Hogy rengeteg körömtelen üvegujjal, üveggiliszta-üvegkákics-ujjal.
fodrosan, hurkosan visszahajolva gyomorrá tágúlt testszájába töröljön a lobogó szőke rafiaszoknya, a fodrozódva ringó
állatrafia-hajzat, s ezer viaszláng-ostornyelvvel nyalogatja újabb halál-reményét, nyaldossa a hosszú hegyes
viaszcső-rablónyelvekkel halálzsák-koponyakehely-peremélét. Rólam csak emésztőnedveivel tudva, a savakkal,
mirigynyálakkal, hús-oldó mérgekkel. Hiszen már érte vagyok. Hiszen szívkorsójában vagyok. Szívgyomrában vagyok.
Én úgy élek minden pillanatomban, hogy a következőben meghalok. Én úgy élek minden másodpercben, hogy a
következőben meghalok. Néznek és elhiszik nekem az anyagommal mélyben egy-anyag virágzás-testű csillagok, elmúlás-
testű csillagok. A titokmező csillagok. A rejtelemláz csillagok. Isten-várakozás csillagok. Az Isten-elhagyás csillagok.
Mint vak a haldoklót: kezemmel tapogatom az én időmet, a sors-időt, tapogatom a sorsom-időt, mint vak
sárga kezeivel a haldoklót: vagy te még?, vagy-e még?, vagy te még?, vagy-e még? S meddig leszel sorsom élet-idő?
S az idő-testmeleg tapogató, mohó, szerelmes ujjaimban, tántorgó, gyors, kapkodó, szerelmes ujj-mozdulataimban,
s ideges, sors-éhes ujjhegyeimen ég a sors-bőr, sors-hús, sors-anyag, a könnyes szemgolyó, a nyálas orrlikak, így
tudja ujjaival a vak, hogy a másik anyag, a verejték-emberkereszt van-e még, lesz-e még, meztelen forró
ujjbögyeivel a testet végigtapogatja, hónalja szőrét simogatja, heréit tapogatja, súlyát fogdossa, a zacskós golyókat érinti, emeli,
csiszolgatja ujjhegye örvényes bőrbordázatával, a lécpajzs-spirállal, mint asszony ujjhegyei közt a tyúktojást,
s szagolja, szimatolja: van-e a kéreghólyagokban élet? S rügyes vesszőjét simítja, azon az eret, a bőrpalástot,
186
a gyűrűs sisakvédő nyak-sapkát, tapint szájcimpát, szempillát, fület, s mosolyog, nem nevet, s szív-éhes
fülét a mellkasra szorítja, fülével a szivet szólítja: hogy ver-e még?, hogy üt-e még?, s hallgatja, hogy
az ember-idő az embertestben hogy dobog, a sors-idő hogy zihál, ahogy a vér suhog az erekben, mint folyékony
piros selyem, s a nyirokrendszer csomóiban bazsalikom, citromcsalán, zellerlomb, mályva, petrezselyem dereng.
Hajnalodik. Az űr már nem zsibong. Az ébredésből kinémúlnak a csillagok. Cigarettázom. Az éjszakát arany-söprűvel
kisöpörtem szívemből. Ami gyémánt és kő és tűz és üresség. Nemsokára majd cikáznak a fecskék, piros vércsöppel
merül el a hajnali éjszaka, a tegnapi este. Sűllyed, mint a naplemente. S a fecskék fekete suhogás-ívei,
fekete selyem-ollói nyitott szájjal, nyitott aranytőr kettős-kanállal nyírják, nyesik, metszik a rózsakék,
aranyfehér levegőt, a függőleges zöld páramezőt, s apró állatszemcséket, pont-surrogásokat, zizegő rögöket,
élet-morzsákat csípnek ki a hajnalvörösből, mint gyerek arany-zsírpettyeket a húslevesből, s szőrös lomb-
gomolygással aranyszitákat szűrnek ki a rózsaszínű csöndből a sárga kristályzizegés muslica-rajok.
Én úgy élek minden pillanatomban, hogy a következőben meghalok. Rágyújtok újra. Sistergő csillagszórót suhanva
robban a gyufásdoboz dörzspapír-téglalapja, csiszolópapír-tartománya. A szikrát mondja a szenvedésben.
A gyufásdoboz üvegpapír-ráspolya, mint a légyszem. Többezer üvegszilánkból összerakott kék reszelő-lap.
Mint az űrön a Teremtésvödörből végigöntött csillag. Ez is hasonlat. Isten-hasonlat. Hasonlatok. Levetkőzöm. Sorsod őrzöm.
Mellédbújok. Mellédbújok az ágyba. Mellédbújok a hajnali ágyba. Veled vagyok. Velem vagy. Szeretlek. Nem vagy árva.
Szívdobogásod testemmel látom. Mint az ezüstfénypárás rózsaszín sivatagi tájon az isteni-lábnyom,
amit néztem kétezer évbe visszamerengve, mint sivatag-rózsaporban a fénykristálytócsa Jézus-lábnyom:
sugárzik pontos szívverésed. Boldogságod és szenvedésed. Mint a Siratófal! Mint a kőszikár száraz-
szikra Jeruzsálemben a Siratófal, ahol hajlongva, topogva, toporogva, bizseregve, bozsogva, zsibongva és tolongva imádkoznak
a fekete, feketeszakállas zsidók, fekete térdig-kabátban, fekete selyemkalapban, s a fal előtt a kőtéren sisteregve,
zajongva, énekelve, dudálva, trombitálva, hegedűlve és bolyongva, tülkölve, dobot verve és kürttel Istent lángolva,
187
harmonikával ricsajozva újjong a hömpölyögve rajzó zsidó-nép, a hímnemű, a férfi-nép,
s pajeszuk, a gyűrűs hosszú hajcsövek, mint lengő fekete banánok, a homlokcsontból kinőtt
rugógyűrű-selyemcsövek, a fülbütyöktől az állkapocsig lógva, selyemharisnyás fekete bricsesznadrágban
a lábuk, mások koponya-búbján apró domború hímzett selyemsátor, agy-takaró bársonykupak, szív-védő fitymabőr,
Isten-látást-félő vászon-melltartó, s kezükre, karjukra csavart fekete imaszíjak, homlokukon fekete imadoboz:
párás asszonyhátad előtt hajnali emberarcom. A csönd lombjai zizegve mozgolódnak. Zizeg a csönd piros
hajnal-levelekkel. Mint ősföldkori zsurlóerdő árnypettyei, árnyfésűi, páfrányerdő aranyfésűtollai alatt gigászi ősemlős
hasoldala: a hajnal. Szuszog pirosan, arany-emlőit leönti aranyhajjal, csobogó nehéz aranyolajjal.
Meztelen hátad, mint a Siratófal. Meztelen hátad: hit. Nem alkony. Hátadnál fekve állok. Nem alszom.
Meztelen hátad: Siratófal. Homlokommal nekidőlök, csókolgatom két tenyeremmel. Sorsomat nem bánom,
bűneim megbánom. Siratófal-asszonyhátadon homlokom görgetve, mint Jeruzsálemben a zsidók.
Segíts meg Örök Tudat, segíts Rejtelem, Erő, Bámulat! Sóhajom Krisztus szögei, a nehéz arany-diók!
(1986)
188
Sors-himnusz ember-időben
Mi a szép? Hiszen tudod. Hiszen te is az emberiség vagy. Megvalósulása a gyönyörnek, az anyagnak,
a szenvedélynek, a kínnak. Megvalósúlt szerelem, szenvedés, munka, gyötrelem, bánat, bűnhődés, öröm.
Zöld aranylégy nyers marhahúson, áttetsző évtized rost-sziget az aranycsíkos rozsdafüggönyön, az összegyűrt
kékcsíkos fogkrémes-tubus, gyerekujjal hólyagosra, horpadás-laposra nyomkodott alumíniumzsák, alumínium-
papiros, a fehér műanyagléc-kalap ferdén a csigamenetes fémnyakra csavarva, s körűl a fehér péplángos, száradt
csipkegallér, buggyanás-selyemforgács, a megszáradt kiforgás habja, a fehér szappanpettyes tükör, a száraz
szappanpettyek tejútfoszlánya mögött az ajtókeretben a meztelen asszony emlője, nyaka, válla, szőke hajpalástja,
szeplős arca, a fehér borbély-paláston a csattogó ollóval levágott hajkévék, az ezüst szőrszál-szigetek, a fekete
szőrszál-levelek, a lenyesett szilárd füstlombok, a véres menstruációs vatta, a combok közé gyűrt vattacsónakon
lila vérszáradékhíd, mint karddal megsebzett homlok, a teli szemetesvödör, amiben mindenféle élet-hulladék,
ember-maradék: körbefűrészelt fém-ostya szájú konzervesdoboz, papírcafat, fehér répabajusz, sárga répabőr,
üszök-koponyás gyufaszál-halál, ezüst-palacsinta-arcú cigarettacsutka, emberlét-szemét, a szúrós spenótzöld
csecsemőszar a húgyos pelenkában, a csecsemőseggtörlő szivacs, mámoros emberlét-illat zöld gumihab-mosolyában,
az olcsó-drót munkás-szemüveg, egyik drót-ablakkeretében semmi-üveg, a kerek drótgyűrűk szélein vékony
drótszárak lapos vas-evező bajszú dróthorgokkal, a vacsora utáni asztal a nehéz, rácsos villanylámpafényben,
az üres tányérok piros zsírszeplőkkel, a tányéröböl keskeny kehely-szélein piros zsírgyűrűk, arany petty-glóriák,
a kenyérmorzsák a fehér asztal-abroszon, a barna kenyérhéjak, sárga főzelékfoltos kanalak, kések, villák,
s a borospoháron, a vizespoháron a függőleges recefésű-félhold szájnyom zsírosan, nyálasan ragyogva,
189
s az ujjhegyek zsíros bordapajzs-bélyege, emberidőnk fénylő vízjele a pohár virágcsiszolat-üvegoldalán,
apám fekete gumiszövet-pajzsos öreg fekete cipője, amiben mezitláb állva a nagyteknőnél mosott anyám, lába nagyujja
bütykeinél korongablakosra kivágva a repedezett bőr, s a nagy bütykök, mint megfagyott levelibékák, zöld diók
ültek a korong-ablakokban, s csókom nem volt a csont-gesztenyerügyeken krisztusi csók, az összegyűrt reggeli
lepedő, a szerelemfoltos, a vérfoltos, piroscsíkos vászon-alvásterítő, az összegyűrt, széthempergett reggeli ágy,
paplana alvással-összesodort cigarettafelhő, a párna-reggelen koponyagyűrés-teknő, besüppedt verejtékes
arc-lenyomat, nyögés-tál, sóhajtás-teknő, izzadt fejgödör, s az álom-tajtékos párnaszilánk besűllyedt
legyező-rovataiban a párolgó csönd, mint összetört pára-tükör, a sárga zsíros anyatejfoltos melltartó,
a szemüveg-orrnyerges kettős vászonkupak, a fehér emlőkantár, a fehérvászon emlő-szemüveg, a nagyujjnál,
talpon, bokánál kilukadt kék gyerekharisnya, a pamutcsizma-fejű kék foszlás-tarisznya, a fehér szappanon
a fekete pinaszőr, a göndör Vénusz-szőr, az ezüsttű-töredék bajusz-szőr, a csigás rózsafüst hónaljszőr, a félig-
megevett húsvéti nyúl, ahogy bámúl arctalanúl és bajusztalanúl, arca helyén szilánkos barna gödör, fülei homlokig
lerágva, piros aranymellénye gyerekujjaktól szétzilálva, és csokoládé-csönd a fölfalt-arcú csokoládékéreg roncs
nyúlszoborban, a kitört véres tejfog, véres csillagcsatornával, szikrázó üregmagánnyal a csontlegyező-fejű apró
tejcsontban, a fürdővíz fürdés után, kékhártyás habjában testszőrök, testpihék, szőrmorzsás tajték-kúpok,
a lemosott iskola, munka, ondóbajusz, hüvelyizzás, olvasás-délután, a kislány lábujjai közt a fekete
kosz-sarló, amit mutatóujjával kapargat, a finom ujjköz-hónaljak, gyöngéd fehér lábujj-bőrszorosok fekete
félholdjai, sötétkék félgyűrűi, a homok sárga cérnái, tűi, az emberszagú élet-sugallat, az orrtő-sebemről
körömmel lehúzott seb-varrat, a száradt-enyv sebszáradás-kéreg, a száraz, pórusos hártyabőr, középen rücskös
rozsdabarna gerinccel, a sebgerinc a sebcsatorna gyürkevonala, mint borostyánkő-toll a sebkéreg, jobbra-balra
bordázata, gerendázata, lécfutás-fésűje, s a bordás hártyatoll ragyog a napban elszáradt fájdalom-ninccsel,
a fekete gyerek-körömalj, az első napfogyatkozás sarlós karéja, a naptest fekete árnyék-holdja, szája,
190
a szétrúgott, csámpás fekete gyerek-lakkcipő, a lábzizegés fekete tücsöktest, az üres tücsökbőr, bajszos lakkdoboz,
a féllábú öreg vekkeróra, ami csak fejtetőre állítva jár, csengő-kalapjának dőlve, s fordítva mondják az időt
az idő-mutató zöld lándzsák, a zöld foszfortollak, a holdas éjben küllősen derengve, a kertben a széttépett fekete
madár, ahogy bűztelenűl foszlik, karmos kék lába keményített cérnahorgony, tollai vékony szőrbordázat selyem-
késpengék, az üres okkersárga körtebőr, tartalmát a darazsak kiették, gyűrt, horpadt, kopog, mint keménypapír-koponya,
a kezek-nélküli-munkás a kórház-hajnalon, mezitláb, félcipőben, meztelen felsőkar-csonkjaival emeli ki a
cigarettát a térdei közé szorított cigarettásdobozból, s úgy gyújt gyufát: a gyufaszálat szájába veszi, a gyufásdobozt állával asztalra szorítja,
az elbontott ravatal, a nincs-koporsó, az elfújt gyertya után az arany-sercegés parázsrúddal izzó hamvadó kék
spárgagyökér, a füstbomlás könnyű lila pelyhe, az ezüst-grifflábú halál-kehely korong-gyomrában kioltott
spirituszláng, az aranycsipke halál-lobogás-oltár, az emberszemgolyóból körömélekkel kihúzott
fekete kitincsőszigony darázsfullánk, a páfrányos lila szívműtét-sebforradás az asszony-mellkason, a két emlő
között tollasan ágazva jobbra-balra, a köldökig-vonal függőleges vágásnyom piros taréja, az óriás, bíbor, egyszerű
lázmérő-számlétra, a kétfelé-néző lombos szökőkútfésűtoll pettyes darázslégy-szúnyogcsáp a mellkas-törzs
húsába forrva, a vesétől köldökig vízszintes epevágásvonal fönt-lent szigorú fésűfogakkal, a megkopasztott
karácsonyfa az üres szaloncukor-héjakkal, az üres aranyhéj, ezüstpapír önmaga gyomrába visszagyűrve, mint
beomlott aranybánya, beomlott ezüstbánya, összegyűrt embertartomány szikrázó sztaniolmagánya Kisjézus kezében,
leng, ring a cérnahurok, cérnahorog szármagánnyal, két papírhangszál-fésűs tollvégű fehér papírszárnnyal,
műtét után a véres műtétvödör, benne kivágott szívbillentyű, kivágott vese, levágott belek, levágott emlő,
levágott emberkéz, emberláb, emberfül, ahogy a szerelem a WC-kagyló műanyagpatkó bársonyperemén ül,
vizel, ürít, emlői csillagtőgyek, füst-szív szeméremszőre, a hajnal arany-fogantyuit fogja, amikor sistergő
villám csap a nyári mezőre, s zöld záporban ég a fehér szénaboglya, a kilukasztott kék autóbuszjegy, kék bársonypapír
számkockáin, üresség-korong kék szívbillentyűin, a papírcsuklós ostyákon, kék papírpénzecskéken az ujjhegyek viaszos
191
izzadtság-címerei, a sírásó sáros ásója, kapája, a sírásó agyagsáros koporsókötelei, a gyerek rosszúl kitörölt
feneke, fekete ánusz-csücsörítés rózsája fölött barna foszlányok, barna párák, a szőke hajkóc a fekete hajkefében,
a drótkefe tüskéi között, a drót-sündisznó szőrdomború hátába ragadva, a szemétdombban a pulifészek,
a száraz alomban: a csirkekoponyában, marhacsontban, szivacsos száraz tyúklábcsövekben, kavicsokban, száraz
falevelekben, drótgubancokban, papírszeletekben az áramló föld-meleg, mágneses föld-hideg: a fehér
puli száraz földkosár-fészke az orgonabokrok alatt a szemétdomb, abban liheg elnyúlva heverészve oldalt,
mint rongyos kutyaszemű zászló, piros lándzsanyelve, a szívcsatornás mirigytoll feketefoltos piros szájából hosszan
kilóg, villognak nyálas alsó és felső metszőfogai, légy után kap, darázs után kap, zizegnek a villanás-
hártyadiók gyűrűsen, sávosan, lemezesen, többezer-pont homlok-címer, arc-pajzs szemekkel, a fehér
lélekharang, a hajnali, ahogy fehér ködöt meszelve találkozik az egyszeri elmúlásból ébredező emberszivekkel,
a kézzel-megkavart habos, darabos moslék a moslékosvödörben, a szikrázó nehéz mindenségszilánk az emberi könnyben,
a mosógép szürke-léces gumicsövéből vizelve kilövellő fekete forró kosz-víz, ahogy habzik fekete sörénnyel
a kádban, mintha szigetnyi fekete hab-gyík nyüzsögne egymáson buborékbizsergéssel, foszlás-szenvedéllyel,
emberlétünk boldog szennye forr ki a gumicső-hímvesszőnyiláson, a vizimalomkerekes öreg gőzhajó, a hasas
kövér fémhattyú, fahattyú, ahogy deresen áll a hajóroncs-kikötőben és örvényesen lobogva hull a hó, a keréklapátok hó-rácsok,
s égnek-álló hatalmas rézpipái havas orrlikakkal merednek a hódoboz rácszuhogásba, mint halott páncélos
csatalovak fekete orrlikai a vasálarcból tölcséresen kinyílva, s az orrlik-üstben a hó a halál-hab, az éjen
lefutó meteorit-tűzpáraszalag és aranyizzás-toll tömbhullása sírja, a halottak kristálysűllyedés arca,
a fölrobbanó csillag, a fényévmilliárd-foszlás bóbitaszökőkút, a holdba-mártott nyáréj-országút,
amin öreg varangyok másznak, nedvesen csattogva békák ugrálnak, s szemükben szikramalmok forognak,
kristályrózsák dörögnek sziromforgácskerékkel imbolyogva, asztalomon az elhervadt rongyos rózsa, sárga
szirmai, vörös szirmai omolva, kopogva a barna lapra hullnak, a finom karóra-ketyegésre, mint
192
a sorsvarázs összegyűrt naptárlapjai, az időbénulás ráncos rozsdacsókjai, a leszakadt ing-gomb, fehér cérna-kereszttel
a négykereszt gomblukak közti mellcsont-kereszten, fehér cérnasöprű erezetnyakkal a fölszín alatt, a fehér nyaktőn gyűrűsen
tekert fehér cérnaspirál, fehér cérnarugó nyaktámasztó-cső, a lábkörmök, kézkörmök hegyes forgács-szilánkjai a piros
törülközőn, az elhasznált, kiégett, űr-égés arany-gyűrt, láng-aszalékos, fémolvadás-sebkérges karcsú
hold-hajó a washingtoni repülő-múzeumban, amely mint óriás fém-kaszáspók, hatalmas vizipók fémből,
a falon csuklós tűszálka-lábakkal járó, a vizen lencsekorong-talpakkal korcsolyázó, sors-gyötört kaszáspók,
lét-gyötört vizipók, a Hold fölött függő űrhajóból lövődött lefelé a Holdra sisteregve, törzsében, combjaiban
rakéta-sugárpisztolyokkal, hőnyaláb-sugárfék ereszkedés-rugókkal, sugárkéve sűllyedés-taszítás hő-
oszlopokkal, s merengve csillogott a Hold-igazban, mint szétnyílt aranylegyező a gazban, és süvöltő fehér
sugárlökéssel merev függőlegessel az űrhajó-anyatest hüvelyébe visszaszállt, visszahívta a Föld, az emberi vér.
Ez a te himnuszod. Hiszen tudod. Sors-himnusz ember-időben. Hisz megvalósulása vagy annak,
amit gyönyörnek mond az emberértelem: szerelemnek, szenvedésnek, örömnek, asszonnyá-teljesűlt Isten-anyagnak.
(1986)
193
Jézus Krisztus sírjai
Mert két sírja van. Mert két sírja van és nem tudhatod melyikben volt a Halott. Mert két sírja van
és nem tudhatod melyikben volt a Halott, aki az ember szerint föltámadott. Csak kő, szikla, fű, ágas növény,
bordatollas, széles, fényes levelek, lomha-hátú lécezett növényi tollak, néma könnyű fák. Rendezett összevisszaság.
Mimózafák, eukaliptuszok, narancsfák, cédrusok, ciprusok, platánok, pineák, olajfák, parafatölgyek, leánderfák,
barbáriai fügék, azukáriák, citrusfenyők, datolyapálmák, áloé-kaktuszok. Csak valériána, levendula, bazsalikom,
rozmaring. Kő, szikla, kő. És a kőnek virága kő, puha, pici, bizsergő sziromlencse-erdő zöld drótszáron, a növényi
szilárdon, amelynek hajszálcsövecskéiben a fölfelé-prés finom nedv-óra ketyegés, ott van az áramlás, a nyomás
a növényi kapillárisokban, a feszes sziszegés, suhogás, ketyegés, a folyékony idő ketyeg, mint pontos, híg zsebóra.
És nem tudod mi a kő és mi az idő, a kő-idő, a növény-idő, mi az idő a kőben és mi a kő az időben. Mert két
sírja van. Keresztfa sehol. A keresztfa nincs sehol. És alig madár. És alig tücsök, cikáda, sáska, kabóca. Kőből a növényi
szavak. Növényiből a kő-szavak. A csönd felé hátrább a sivatag. A vérszínű, indigószínű, aranyszínű, ezüst, fehér.
Függőleges kő-aszályok, kőből kiálló kőszilánkok, kőtollak, kőrögök, kő-bordafalak, kő-ívek, kő-félkupolák,
kőtajték heverő juhok, kőbárány-torlódás hegyoldal-hullámlapok, kőzuhanás, kő-ágaskodás, habzó fehér
kősistergés, megalvadt palástos hosszú kőcsobogás, kőrács-taréjcsipkezokogás, kőszivárványhidakban kőből
szétlobbantott sas-szárnyak, fodros, legyezős kagylóhéjak. És zöld légy a sárga parafagomb-virágfejen, mint két
zománcdugóból kiálló gombostűcsokor, aminek zöld folytatása hernyós, szelvényes hártyacső-kisujj, körömtelen.
Most feloldozást mond az értelem. És nincs a jövőnek keresztje, csak sírja. Mert két sírja van. Két sírja van és
nem tudhatod melyikben volt a Halott. Melyikben volt a Halott, aki az ember szerint föltámadott. És nincs jelen.
194
Két sírja van és nincs jelen. Föltámadott és nincs jelen. Ez a kövekből párolgó jelentés. Föltámadott, akit nem
látott a kertész, és látott az asszony. Mert a szerelem úgy lát, hogy nézése a korlát és látása a szerelmes akarat.
Nincs vér-út, nyál-út, könny-út! Nincs vizelés-út, defekálás-út, sperma-út! És merengve és ordítozva rámnéz
a tajtékzó embercsődület, a bámész, árnyékba-tekert emberszív-sokaság. S a köveken, s a kövekben, mint
a szivárványosan pezsgő legyek száraz, lila marhanyelven, tevegyomron, szamártüdőn: az örvénylő, habzó tömeg.
És mindegyik arcból földbesűllyedt fekete harang szól. Mint földmélyben a harangok zúgnak az áhítat-barlangok.
S a földet rengeti, rázza, cibálja, forgácsolja, töri, habosra magyarázza a bronzkelyhek kondulása,
lódulása, s a Föld vérkocsonya-szivében álló erő, gyűlőlet, szeretet húzza a harangkötelet, mint mezitlábas
kisgatyás kisgyerek a nyári templompadláson, a templomtoronyban. Nehéz sejtelem-kondulás, sejtelem-
pókszívás, sejtelem-lódulás, könnyű lélekharang a földbelső-dióban. Mint messzi mély óraketyegés
szikrázó kristályrög-sóban. Mint sórögbe olvasztott asszony-karóra kristálymögötti sejtelem-ketyegése. Fülem
a sórög-időn, s az időszívbe temetett idő zárt kés-szeletelését hallgatom, mintha hallható lenne a proton,
az atom-mag, az elektron, a neutron gyöngéd öröklét-zizegése. A sómélyben az idő hullámzó kévesziszegése.
Az időlomb-petrezselyem csapkodó, szeletelő gyors kése. Az égitestek pontos szívütése. A múlandóság rácshalmaz-szövése.
Két sírja van. És nincs keresztje. Se e szikrázó kőszigeten. Se ott túl a csönd-mögötti parton. És nincs itt az
asszony, aki szűzet orálisan szeretett, szeretve kézzel, símogatással. A szűz arcot mellei közé szorítva, mint nagy
forró mellei közé öleli beteg gyermekét az anyja, hisz úgy köhög, hogy szíve megreped, s átsugározza kis tüdejét
emlő-melegével, nagy szívverésével lázát csillapítja. És nincs itt az asszony, aki a szaggatott, tört test vérét,
savóját, nyálát, bélsarát lemosta, szakálláról a vérhabos zöld epét, a tüdőhányadékot, epehányadékot, és
lemosta feketeszőrös combjairól, heréiről, péniszéről, a combszőrök fekete mezőiről az ondópálcikás ondófolyadékot, az aranylemez
hártyás húgylevet, s rozsdás hónaljszőreiből a zöld verejtéktaknyot kimosta. Se az akkori kis csődület,
az akkori kis csőcselék, a vacogó, bátor, gyáva, szív-szürke apró embercsürhe, aki nézte a sárga lófogak közt
195
kibuggyanó zöld epét, s állt hódolva és szárazon, s bámulta a dárdahegyen fölnyújtott szivacson legelő véres
ajkakat, az ecetet, epét, kámfort, tömjént, mirhát habzsoló fölszögezett aranycsíkos, zöld májfoltos darazsat,
akinek hónalja szivénél kiszakadt, s látszott a bal törzs-szakadék oldalon, a bíbor-hólyagzsák tüdőfélen a nehéz
szívgyöngülés halálrebegése, a finom fibrilláció, mint fényen-függő arany darázslégy láthatatlan szárnyreszelése, hangtalan
hártyazizegése, fényfüggés szárnysziszegése, ahogy leng mint apró arany-órainga, rezgés-aranykosár hártyahinta,
az időtlen idő, a fény selyempontja, egyhelyben-lebegő bársonypihéje aranyzománc halcsontvázba gyúrva.
A költő bearanyozott szive leng így! A költő bearanyozott szive, aranyszár végén aranypénz, az órainga lengő nehéz
pénze, a lengő idő-ostya, az időlengés-ostya, ahogy a csobogó örökös jelent méretekre osztva villogva lengő
korong-késével darabokra szeleteli, így szilárdítva meg a hűlő állapotot, minden térből-szült valóság-darabot,
mint hűlő üveglemezek szeleteit, mert az elmúláson csak a megosztás segít, s az osztott lét a vágással örök.
Ami történt az megmaradni fog! Csak a használt élet: élet! Csak a használt dolog: dolog! Csak a használt idő: idő!
A többi csak egynemű állapot. A többi csak nem-nélküliség. Nem csillag, nem vígasz, nem emberiség. Nem-növény, nem-állat,
állat-nem, növény-nem, semmiféle ige, igen és jelen, ha tűz, ha víz, ha gáz, ha kő, ha kezdet-előtti plazma.
Jeruzsálem! Köveidbe a szomjúság befalazva. Titok-kő, titok-csönd, titok-magam. Az ember-alatti lét nem boldog,
s nem boldogtalan, csak él önmaga homályába csomagolva, mintha csak merengő mennyiség volna, néz merengve,
futva, heverve, meghajolva s a gyanú és rettegés pihe-kései szivében. Nincs benne irgalom és szégyen. Csak a
folytatás szorgalma és bizalma, csak a fennmaradás óvatos hatalma. Millió titok, élet-találmány, időt izzadó arany.
Hová lett, akinek két sírja van? Boldog-e, akinek két sírja van? Mert két sírja van. Mert két sírja van és
nem tudhatod melyikben volt a Halott. Mert két sírja van és nem tudhatod melyikben volt a Halott, aki az ember
szerint föltámadott. Nem a város zsidó-sírjai, amelyek a sors-űrbe zuhanó szakadék-hegyoldalt elborítva, mint tízezer
fehér dominókocka, kődominólapok sugárzanak csillagizzás-fehéren, vakítanak fehérizzás-fehéren az Isten-ostya fényben,
de a barlang és a templom sírja: kettő. A kivájt kő és a méretezett kő! És a kövön túl is kő-salak. S a kő vége a sivatag.
196
És a homok sörtéje zöld. És a kő szőrhagymája zöld. Zöld a kő pórusaiban a kő szőrtüszője. És belűl a kőfalon
templom templomon, templomban templom, kőgyűrűkön kőbuborékok, kőbuborékok kőbuborékokon, kő-buborékok
fölfele-torlaszkodó halmaza, kőhólyag kőhólyagra ragasztva, s az űr felé, a kék felé habzik ez a szilárd, száraz
kőbuborék-massza, ez már nem-emberi haszna, s a buborékhalmaz kőbazilika buborékhát fű-sziget tetején kis kopt
falu, kis kék agyagházacskák örvény-csigaháza, kis kék agyagutca-örvény, szakállas kék szerzetesek mezitláb, kék magas
kályhacső-kalappal, Isten szakállas szakácsai ők, fejükön sötétkék szakácskalapok, kék tányértetejű kürtők, sötétkék
szakács-cilinderek, kék szerzetesnők, szemük alatt kék arc-kötény, itt-ott egy ecetfa, olajfa, közte babér és rozmaring,
s földig ér a kék apáca-ing, s itt-ott mekegő feketetőgyű, aranyszeplős kecske, kukorékoló aranypettyes kakas,
bíbor-arany zománckiáltás, piros bőrszakállas, piros mirigykoronás bóbita-tánc, mintha csőre alatt hordaná piros
herezacskóját, s tőlük fa-csigalépcső a templomudvar kövéig, s szorosan a kősziget oldalt-peremén a mecset, aminek
tornya magasabb, mint az isteni posta: a lusta kék kopt agyagsár-falucska, s a kőbuborék mecset mellett a minaret,
a mecset karcsú tornya, a kőcsigalépcső-belű hegyes kőceruza, a kő-írótoll, kőlándzsa, s a kő-lándzsahegy alatt
kőrácsos körerkély, mint egy kőráncos malomkerék-gallér, kőcsipketorta, középkori lovagok nyakán, s a fekete
müezzin, az ima-pap a kőerkélyen hajladozik jajongva, s önmagát a sok harang is mondja, s bent a fekete
kőbuborékok egymásra halmozott kazla bazilika tömjénes gyomorbelsejében, a faggyúgyertyafényben, villanygyertyafényben
a sárgafehér márványlap-szikla, a halottlemosó márványtábla vaspánttal bekeretezve, ahol a keresztről-levettet
lemosták, szárították, törölgették, csókolgatták, áloé-tömjén-mirhakenőccsel vastagon zsírozva balzsamozták.
S odébb: virág-gyertya-ajtós sziklabuborék, küszöbe embercsókoktól zsírpátra csiszolva, csókfényesre radírozva,
s bent koporsó-alakú kőoltár-asztalon sárgafehér márványmatrac, szikla-oduban márvány-lepedő:
Jézus Krisztus egyik sírja ez! S a másik a Golgota-sziklakoponya, a zöld-hajzatú hegytető-koponyakő
egyik szemüregében, vagy szájüregében, a kőcsont kőhólyag koponya-belsejében: fekete sziklafal mellett
sárga márvány-heverő, narancsszín sziklacsont oldalán rózsaszín márvány-divány, fehér márvány-szalmazsák:
197
Jézus Krisztus másik sírja ez! S kint rozmaring és hársfa, százszorszép, pálmafa, babérfa alkony-levele.
S bebújtam a sírbarlang-csipkehólyagba, mint darázs a gubacsba, a drótnyak-derekú hártyaóra-uborka, aki májfoltos
aranyszív-fejével a barna lukba habarva kapar, s aranykés-bemetszéses küllősugár-görbével sarlósan hátrahajtja szemölcsös
hártyauborka potrohát, s a far-szív szelvények cséve-lüktetése hernyósan szúr a gubacsszilánkba, lábsöprűi sírnak.
S mindkét sírban a márvány alól: gordonka, cselló, brácsa, nagybőgő, mélyhegedű, cimbalom szól. S mindkét sírban
a márvány alól: gitár, lant, hárfa, citera szól. S mindkét sírban a márvány alól: síp, furulya, oboa, dob beszél.
S jajgat a müezzin a kő-nádszálon, mint esti madár, s harangok zúgnak, harangok bonganak az alkony-havi tisztuláson,
most az alkonnyal a bronz beszél, s százmilliárd gyertyát gyújt az éj, s habzik, örvénylik a világ-nép
a kőfalon belűl, kívűl a kőfalon, egyik kürtöt fúj, másik hegedűl, elhiszik: ők is a megváltott emberiség,
pedig csak gyertyát gyújtó halottak. S az űrben óriás négy-bimbóág fejű csiga mászik: a Tejút, ovális, szétfolyó
redős hullámlap nyálszalaggal beszegve, fehér habmező-rostélyt sisteregve és bizseregve, kürttekervény-
mészházas földi rája, égi rája, az ősanyag csigája, s fölszikrázik a csönd, mint holdas vízből kiugró halak,
sárga pikkelyszita-szikrázat domború az éj, s az űr foszforpetty-szemfödővel behintve, s a fekete fekete
sejtelem-végtelen a szikrázó szemfödő alatt. Krisztus két sírja megváltást nem remél. Most a vérhíg
alkonnyal a sűrű bronz beszél, s a növények, kőfalak csipke-árnya, árnycsipkelángja emberré-szépűlt arcomon.
Pupilláimban Jézus Krisztus sírjai. A költő-szemgolyókban. Mint márványcsónakok holdláz víz alatt a tóban.
Mert két sírja van. És nem tudhatod melyikben volt a Halott. Mert nem tudhatod melyikben volt a Halott, aki
az ember szerint föltámadott. Ez a két sír a Nincs-Sír. Mert nincs sírja annak, aki a bűnbánat-fáról leszedve,
a Látomás-Hajnal, a Látomás-Este, az akác-gerendák szálkás, görcsös, ács-szekercével durván, szilánkosan
lehasogatott ág-keresztjéről, a szőke halál-szenvedélyről, mintha egy meztelen asszony széttárt törzskeresztjére
lenne háttal rászögezve a férfi-meztelen. Sírja a láng-kopasz csillag. Sírja az emberiség-terjedelem. Sírja
az emberiség-időterjedelem. Sírja a van-anyag lázgödre, a lét-megvalósulás asszony-méhe, az idő
198
megevett, eltemetett méhlepénye, a világ-gyümölcs méh-edénye. Sírja a Nincs, sírja a Van. Hát hol lehet
embersírja annak, akit, hogy örökre meg ne haljak, a halál ellen elhittem magamnak, aki a halhatatlan emberszívű Rejtély,
a végtelenség szivére csüngő kilátó-erkély, Isten hónalja alá rakott fecskefészek, szemhéj sárcsipke-ragacsból,
a látás alsó szemhéja sár, életfészek sors-kosár, aki nem lehet: akárhová temeti egyszerű emberképzelet.
Aki önmagának önmagából sírja, emberiség csókból és haragból. Embertest egy Istenhús-darabból.
(1986)
199
A hajnal utáni tó
Amit a partmagasról nézett gyermekkorom: a hajnal utáni tó, mint nagy, lapos, hosszú, néma állat
gőzölög, párolog hosszú, síma, sárga testtartománya, a lila, rózsaszín, a piros, az ezüst, az arany, a zöld,
a zöldsárga, kékarany, kék egynemű folyékony mennyiség, a mozdulatlan fehér test fölötti bőr bárányfelhő-
göndörlazával párolog. Sivár alázat-hüvelytokjukba visszabújtak a csillagok, csak a hold, a kék szikrázat-
ágaskodás homlokszeme, a vak fehér zuzmara-golyó, a szivárgás kréta-füle a hajnal utáni páracsönd
tó fölött, s a páramagány könnyű lomha tóban. És fehér bércek, fehér, fodros szirtek a fénytelenség-golyóban.
A hold deres cicfarok-gyűjtemény. Az utcamagas üresség-sziklája fényüregében állva nézte a gyermek a párolgó
rózsaszínkék hajnal utáni tó higanylap dérezüstjét, míg előtte a csönd vödréből zúdítva kiöntve legyezősen
tágúlva zuhogott a partig-ajak völgybe moccanatlanúl lefelé omolva a csalán, a bürök, a lapu, a bogáncs,
a szamártövis, a krisztustövis, a virágzó kutyatej, a bodza, a zöld hártyapénz-tollcsokor akácfabokor. S a csipkés
és fodros, küllős, mirigyes, szőrös, eres, bőrlebenyes zöld láng, a zöldrojt zuhatag növényi asszonykendő zölden derengő
árnyrács-sejtes világító tenyészet-alján, az agyagkönny-rücsöktalajon, mint vízbesűllyedt zöldnyálas árva
tutajon medúzák, polipok, virágállatok, korall-polipházak, rákok, pókok, állatevő házascsigák, tengeri
csigák, csillagostor-állatok: egércsontvázak, csirkekoponyák, szálkaszűrőszivacs tehéncsontok, üres szaruszív zöld
disznókörmök, kék kakas-sarkantyúk, szakadozott csonthíd-hártyakanálból csipkéző disznófogsorok,
rozsdás drót, pikkelyes szivárványsalak, száradék szappanoslé, faszög-fogsorú csizmasarok, rongy, papír, létszemét.
A hajnal utáni tó, mint végtelen puha ezüstpénz zöld bársonygyűrődés domb-lepedőre hintve, lappal ejtve
a zöld hullámdagályra, a sárga taréj-talányra, mint végtelen puha ezüstpénz zöld, hegyes zizegés-keretben.
200
A hajnal utáni tó, a gőzölgő újszülött magánylap, amikor még álmot virrasztanak a madarak, s a zöld üvegsalak
nádszálak közé szőtt pókhálók küllővonalain és keresztszálain szikrát legel az üreghasábok figyelme,
s a pókháló-köldökökben nyitott szemekkel alszanak a pókok, hisz szemhéjuk sincs és szempillájuk
sincsen, nyitott szemekkel, mint a hirtelen halottak, ágyban meghalt magányos öregek hajnal-szemével, mint
a térden álló halott katonák, mellkasukon piros folt, homlokukon vörös luk, mint a neutronbomba-támadás
nyitott szem-óceán sugárhalottai. Fénypára, vízpára, kékpára, égpára, pára-arany, párapíros párapapíros, párazöld,
párafüst itatóslap homorú lobogások, hömpölygő párasziták, göndören göngyölgő párarácsok, párahíg fénysűrűség.
S a párolgó fényes vízhomályba ezüst szivekkel hull a nyárfa, ezüsthasú zöld szivekkel sziszeg a nyárfa a víz lassú
aranyköd páratáblája alatt, ezüst-billegés zöld lap-szivekkel sistereg a nyárfa a víz fölött, a víz alatt,
s a vízfenéken sár, s a sár fölött sötétzöld támfalak, arannyal foltozott csöndmárvány-ezüstoszlopok,
s aranyhálózat rács-salak a sár tetején a víz alatt, aranyfüggöny csöndlobogás a sár, s a víz között. S a kék
víz-reggelen fekete sas-árny repülés-karikái, mintha a vízben gyűrűzne az égmagas fekete sas, a tóvíz
bonthatatlan egyszerű húsában keringene a néma fekete toll-kereszt. Hisz az égen is látod ugyanezt.
S a tószéli sás csipkés hajnali kijózanodás, s a víz-széle hínáros aranyban pici pislogó görögdinnyék a vízdió
békaszemek, az aranylándzsás Jézus-szivek, s rubeolás, skarlátos, bárányhimlős a zöldhínáros aranytakony
tószéle víz, kiütés-hólyagai a békák, s a békák a víz barna szemölcsei. A hajnal utáni tó azzal hiszi magát,
hogy fordítva mereng benne a nád, fordítva moccanatlanúl a kékben a zöld, a zöld tömbkerítések, az uszonyos
zászlólapok, a tolongva száras, bojtos, leveles zöldvonal virradat-ólomlapok, s a hegyes zöld hólyagcsövek sünbokra
kákics, s a zöldlámpa vizitök, s a zöld növényi izzásanyag bürök tespedten gőzölög a növényi önfelismerésben.
S a vízmélyben végtelen elfekvő aranyhárfa, zöld hosszú ezüst létrák a víz alatt a barna nehéz sáron, s a fehér
páracsúszás alatt, a páragöndör reggel-bőr alatt a víz folyékony mindenütt-szivében jegenyefák árnytollai és
jegenyefák tükörkép-szigonyai, nyárfák ezüst sziszegés-halmaza zöld kígyópikkely-csörgéslázból ezüsthalakké
201
úszva és ezüst-suhintást metszve, vonalazva, s néha vízkotyogás, vízloccsanás, bizsergő vízmélyi sás,
s nagy görbe ezüstláng-szitakarddal fölugrik a vízből egy nehéz hal, s domború ezüstrács pikkelyütéssel a vizet
pofozva csobbanva a vízbe visszahull, mint a tó ezüst szempillaverése a halak hajnal utáni szökdösése,
s a vízben árny-szálkák, árny-repedések, árny-fűrészfogak, árny-gereblyék fekete és zöld síkhalmaz-terülése.
S néma gyűrűzés tágúl szét a vízen, a kék pamutkalász-hömpölygés páragőz alatt, szótlan hártyagyűrűk aranyozott
táguló karikái futnak a víz-semmi fehér felhőiben, s a víz-gyűrődés ráncmezője hullámhalállal önmagába
lágyan visszaolvad, a gyűrűzés hártyája síkhomállyá sorvad, vízbuborék, vízhártyahólyag a párolgó
csönd tetején, aztán elpukkan a szilárd, nem kemény anyag-állapot. Foszlánnyal szereti a gőz-állatot.
S mint könnyű ezüst salak fújódnak a vízhártyán a vizibogarak, csúszva szalad a sok aranyforgács, váz-szerkezet
fénypernye, megszerkesztett gép-csontváz küllőkúp-lencsekerékkorcsolya, s a vízhártyán finom vízredők, apró
selyemráncok vízgyémánt-pillanatból, fut a víztalajon az élet szilárd szerelme, a vizibogarak élet-türelme.
Csúsznak a piciny kitin-kosarak, árnyküllő-kosarak, picinyke kitin-hintalovak pettyes háttal, pettyes szemmel.
A vízben rajzás-vonalak, rajzás-gomolyok. Mint lomblevél a fáról ha lehull: a vízben lobbanva, lobogva
kigyúl az apró halak rajzás-lombja, csak a fény ürege lomha, fürge a halak hajlékony, könnyű pikkelylombja,
rebben, szökken, cikkan, szögletesen hajlítva derékszögben elforog, mint lombbá-szőtt rengeteg aranyhorog,
repül a vízben víz-szimattal, fény-szimattal, mint egy pikkelyes, szilánkos ezüstrács kis asztal a halgyermek-
sokaság, lobban, rebben, keresztmetszéssel csúszva forog, mint higanylevelekből tollas higanylomb-dolog,
előrecsúszik tölcsért-formáló levél-lapokkal, megfordúl, oldalt-vág késpenge-ravasszal, villog a szemek
gyöngysarlós parafagombja, mint a mennyiség közös gondja, gondja és szikra-lombja, gyöngy-pénzek sűrű
sűllyedés-gomolya vékony láz-szitákba taszítva ráng, pörög, libeg, merűl, mint lomblevél ha tűzrács fűre hül.
A nádból szárcsa csúszik billegve úszva, mint ringó, könnyű parafadugó, maga után szélesedő vízhártya-páfrányt húzva.
A hajnal utáni tó! A felnőtt most messziről képzeli el, amit oly sokszor látott gyermekként közel!
202
A hajnal utáni tó! Mert ím, egyszercsak kicsúszik az arnytaréjú páratávol puha márvány-gomolygás homlokából
a fekete halász-ladik. Csúszik a roppant gőzölgő higany-lapályon magát kettőre osztva a fekete ladik, a fönti
fekete faborda-csákó, s a tükörkép árny-csákó pontosan alatta, a víz talpa felé nyitott fekete borda-holddal.
S rézsút oldalt a csónak kék árnykúp-szelete is, mint a vízbelső fekete metszőfoga. Mint a vízpára
lila sarkantyútüskéje, fehér párakakas fekete sarkantyúja. Kicsúszik a páraszirtek hajnal utáni
köd-tincseiből a fekete ladik, vele-csúszik vizi-tükörképe, s tömzsi fekete árny-csőre is a víz
testanyagában. A halász ott áll a ladikban magában, kezében hosszú ezüst nyárfarúd, azzal löki a vizen
a ladikot tovább. A rudat a vízből kihúzza, a gyíkbőrü vedlő rudat a tóba fenékig visszamártja,
belenyomja a tófenéki sárba, s fára-fonódott kezeit a rúd csúcsáig csúsztatva a rúd-csúcs lapjára
nyomott tenyerével nagyot lök, s csúszik a fekete ladik a vizen, s az ezüst nyárfarudat kihúzza
a vízből a halász, aztán a vízbe lassan visszadugja, s piros tenyereivel az ezüst rúdon fölfelé mászik,
a rúd csúcsáig, mintha tenyereivel lépne, lép a két piros tenyér-állat, ahogy a csimpánz fog faágat, ha
fölfele mászik, egyik után a másik, rúddal a csónakot löki, a rudat kihúzza, vízbe-mártja, így halad.
Néha a rudat a tósárba szúrja, s megáll a ladik, s a tükörkép-ladik, mindkettő kicsit ringva,
elnyugodva, s a halász nagy sárga búzalapáttal, mint egy óriás fakanállal arany kukoricát hint a tóba
söprűsen suhintva, s hull a tóba az élet-meteoritcsóva, hull a hajnal utáni tó zöld páramagány-szemébe.
Aztán a halász a lapátot leteszi, az ezüst nyárfarúddal továbblöki a fekete ladikot a láztiszta vizen.
S úszik lebegve a kék reggel-lap közepén a fekete ladik a fekete halásszal, ott messze lent a párás
tiszta mélyben, mint magányos űrhajó teremtés-távoli űr-sötétben, a titok-sajka, mint két fa-sarló
függőlegesen egymásnak sarlóháttal ragasztva, s a vizen duplán-lebegő sarlókban az élő halász és a
tükörkép-halász. Csónak, csónakárny. Ember, emberárny. Csónaktükörkép, embertükörkép. Csúszva lassú
csobogás, kotyogás. S átcsúszik a ladik a hosszú híg ezüst-aszályon, a csónak az árnyon, az árnyladik
203
a sarlós ladikgerincre háttal ragadva. S eltűnik lassan, mint tárgy ha fénybe olvad, s nem marad más, csak
a könnyű páraoldat, a redőtlen, párás, fényt-elsímitó hajnal utáni tó, a puha ezüstpénz zöld bársonyra
ejtve. Végtelen ezüstpénzen fekete légy mászott, sókéve-szemű hangtalanság, a hígezüst végtelen páralapon.
Talán csak gyermeki hajnal utáni látomás volt, talán az álom reggele elfoszló szivárvány-hódolaton.
S a párolgó aranyhártya vízlapmélybe mártva ezüst-árnytolongással vonul a nyárfa, mintha ezüst ősgyík-gigász csorda hömpölyögne robogva,
a pikkelyes-taréjos tohonya, lomha Ősföld-idő, titáni ezüstkő-szilánkvonulás a vízmélyi ezüstpalás tóduló nyárfa-suhogás.
A hajnal utáni tó! A hajnal utáni tavon csúszó lassú ladik, a hajnal utáni fekete ladikban a fekete
halász. Nézem a hajnal utáni tavat, s a ladik helyén gyöngybolyhos könnyű páraláz, s a láz nedve
csönd-síkot itat. Mert nincs ittmaradás, csak áthaladás. S én vagyok a hajnal utáni tavon, a pára-habon,
a fekete ladik, s a fekete halász. Aki kicsúsztam a szikrázó páramagányból, ringva lassan átlebegtem
a tavon, s a páramagány szikrázó könnyű hullámtömegébe előre visszacsúszva semmivé oldoztam magam.
A hajnal utáni tó! A hajnal utáni tó magányvizén a fekete ladik, a ladikban a rúddal-lökdöső halász!
Így csúszik át a halandóságon sors-időnk! Így úszik át múlandóságunk a lét-időn! Így lökjük
át magunkat sors-ladikon az emberidő-tavon, sors-ladikunk így tűnik el, lassan úszva
a halál-időn, a hajnal utáni párafalak puha megsemmisülés-anyagába csúszva! Emberiség-sors: fekete
csónakod az öröklét-állapoton lebegve átúszó egyszeri jelenlét, a halandóság lassú szerkezete.
Így csúszik sors-ladikunk halálból a halálba, mint hajnal után páratavon a halász fekete ladikkal búcsúzva.
(1986)
204