Németh László
Bűn – Iszony
Bűn
Regény
5 6

Lajos, amióta katonáéktól hazajött, úgy élt a falujában, mint az elrekedt utas, akit a hó befútt, de a szép idő majd csak tovább segít. Régi gazdája, a gőzmalmos, visszavette volna, de ő nem szegődött el, mert csak a telet akarta kihúzni idehaza. A rosszkedvű sógorának segített a fuvarozásban, s engedelmes képet vágott a keresztanyja terveihez, csakhogy éves helyre ne kényszerítsék. A keresztanyja egy tehetősebb özvegyet jelölt ki neki, s annyira bízott választásában, hogy az észérvek mellé Lajos édesanyját, az ő boldogult testvérnénjét is odavette: ha élne, az sem engedne ilyen szerencsét elszalasztani. Lajos sosem merte volna az özvegyet elvenni. Nem a hibás, lángfoltos nyakáért, hiszen azt eltakarta a kendő; a néhai uráért inkább, aki idősebb, hatalmas természetű ember volt, ő maga is sokszor hallotta jószágra, cselédre kiáltozni. Hogy léphetne ő, gyerek létére, egy asszonynál annak a helyébe. Sunyított, vonakodott, vigyorgott hát, mint aki hajlamos a dologra, de szemérmeteskedik. Ezzel tartotta ébren keresztanyjában a buzgalmat, amire nem kis szükség volt, ha a mogorva fuvaros célzásai közt békésen akart áttelelni. Hanem amíg a magtalan házaspár benn a földes szobában ingyenélő rokonokról, testvéri kötelességről s az özvegy szándékáról vitatkozott a nehéz szagú cihák közt, az istálló küszöbén ő mátyásföldi barátjára gondolt, s január derekára nagy titokban egy kártyát is útnak eresztett: nem kési-e már le a tavaszi építkezést.

Elmúlt egy-két hét, s a kártyára nem érkezett válasz. Lajos eleinte 7várt, aztán megsértődött. Ő valóságos önkéntes pucerjává szegődött katonáéknál az „építész úrnak”; jobban megfogadta a szavát, mint a tisztekét. Ha borotvaszappanért, cipőmázért kellett ugrani, a szabadját is feláldozta a kedvéért, sokszor kétszer is megjárta a táborból a városba az utat. A többiek csúfolták is szolgálatkészségéért, hisz az építész úr is legénységbeli volt, ha idősebb korosztály is. Ő azonban bízott az ígéretében: – Ne félj, Lajos, az apósom vállalatánál mindig lesz a nyáron át munkád, s azalatt félretehetsz télire is. – Most mégsem válaszol. Rossz címet írt? Vagy nem akar tudni róla? Hisz ő itthon a biztos helyét szalasztotta el miatta, s abban a reményben, hogy utolsó szó előtt úgyis megszökik, az özveggyel is szorultságba került.

De ahogy késett a meghívó, eszébe jutott, hátha mégis írt a barátja, csak a keresztanyja fogta el a levelét. Nem most akadályozták meg először abban, hogy városra menjen. Kéredzett ő már évek előtt, amikor apjuk halála után a nővére Pestre ment szolgálni. De a Mariska maga írt vissza: aztán a Lajit föl ne engedjék ám, nem nekivaló hely ez. Jóformán ő nevelte mint kisöccsét szegény apjuk mellett, s csak természetes, hogy inkább kívánkozott mellé a jólétbe, mint a gőzmalmosék piszkos istállójába. De ha a Mariskát elragadta a szerencse, Lajos nem kapaszkodik belé. Majd megmutatja, följut ő a maga emberségéből is; az építésznek is ezért lett árnyékává. Minél többet gondolkozott, annál valószínűbb volt, hogy a kártyáját elfogták. Amikor pedig egyik nap a nagynénje megint kiszólt: írt a Mari nénéd is, reméli, kiábrándultál már belőle, hogy Pestre menjél – egészen megbizonyosodott.

A tél korán engedett abban az évben, a kútágason meg-megcsúszott a hó, s reggel a vödörből arcára csapott víz mind barátságosabb lett. Lajos nem tartóztathatta magát többé. Az istállóban a feje alját telerakta kenyérrel, a padlásról lehozta a sógora régi tarisznyáját, s egy lópokrócot is félretett, éjjeli takarónak. Amikor azután a nagynénje egy este a sterc fölött célozgatni kezdett, hogy ha nem nősül, az újévi szerződést kár volt elmulasztani, éjszaka, kurta álom után nyakába akasztotta a tarisznyát a feje alatt gyűjtött kenyérrel, s kilopódzott a faluból. A hold olyan szépen tűzte a templom kopasz tornyát, hogy búcsúzóban valami meghatót szeretett volna csinálni, 8amiről soká megemlegessék. A noteszéből, amiben a nénjének, az építésznek meg egy katonapajtásának a címe állt, kitépett egy lapot, s valami búcsúzófélét írt a Veronnak, akitől a keresztanyja még évek előtt eltiltotta. Réges-rég nem gondolt már komolyan rá, de most, hogy a faluból kiment, mégis őhozzá fordult a szívében. „Sosem kellett volna ennek így végződni – írta –, ha egy bizonyos mást nem végez. Tudod, kit gondolok”. – S biztonság okáért hozzátette: „keresztanyámat”. De ahogy a levelet megírta, a megilletődése el is múlt. A Veron eldicsekedné a dolgot, s ha a keresztanyja fülibe megy, nem hagyja rá a házacskáját meg a félhold szőlőt az anyai jussuk mellett. Kitépte, szépen visszarakta a papírlapot a noteszba, a lepréselt viola mellé, mint egy másik szép érzelem emlékeztető virágát.

Három nap tette meg az utat; hamarább, mint remélte, pedig a kásás úton vissza-visszacsúszott a bakancs, s a nedves uradalmi kazlakból, ahova éjszakára egy-két órára beásta magát, gyakran kiszalasztották a kutyák. De a katonáéknál megszokta a gyaloglást, s most, hogy komoly teher sem volt rajta, ette a talpa a kilométereket. Ahogy megindult, nagy diadalérzet szaladt a fejének; az eget visszakéklő tócsák s a fényt és vizet permetező levelek közt mintha egy ragyogó hegyre ment volna vele az út, amelyen gazdátlan hangok jártak: most kel a napod, Lajos, most mutatja meg Kovács Lajos a világnak. Ilyenkor nem gondolt sem az elfogott kártyára, sem a mátyásföldi fogadtatásra: útja a jövő tavaszba vitt, s a szabadságot érezte tápláléknak. De ezeket a lelkes emelkedőket a változatlanul lapos földön árnyékos völgyek követték, amelyekben a kártya elsinkófálása vesztett hittétel-erejéből, s a barát vállalata bizonytalan táncolt, mint az éjszakába visszaereszkedő bozótok között a gőzös levegő. Mi lesz belőle, ha nem kap munkát, a kenyere elfogy, s haza szégyenszemre nem fordulhat. Valaki remegő kisfiú-hangon a nénje címét mondta ilyenkor mögötte: „Rózsadomb, Ágnes utca. Egy egyetemi tanárnál szolgál.” De ő bosszúsan leintette: ha az útszélre fordul is, a Marisnak akkor sem lesz alkalmatlansága miatta.

Buda alatt egy somogyi ember szegődött hozzá. Hamar kiderült, hogy az még nála is nyomorultabb; gyönge aratást kapott a nyáron, napszám nincs, s ő nekivágott a fővárosnak, hogy legalább maga ne 9zabálja el az eleséget a gyerekek elől. Már Fehérvár táján kifogyott az élelemből, s igen köszönte a Lajos istállóban készült kétszersültjét. Lajos nem állhatta meg, hogy a boldogtalan előtt a szerencséjével el ne kérkedjék. Elmondta, hogy árva gyerek, de az anyjától maradt rá egy kis szőlő, az anyja nénje, aki a keresztanyja is, szintén magtalan, az után is örököl; testvére pedig házvezetőnő Pesten, de avval haragban van. Őt egy építész barátja hívta fel, az akarja alkalmazni. A somogyi irigyen nézett rá, amint Kelenföld felől a csöngető villamosok közt a széles úton a városba betámolyogtak. – Hol lakik a maga barátja? – mondta Lajosnak. – Elmegyek én is hozzá, hátha több emberre is szüksége lesz. – Vácon – mondta Lajos, s utóbb maga is csodálkozott, mi hazudtatta vele ezt olyan bölcsen azon pillanatban.

A somogyi ember most már maga vette kezébe kettejük sorsát, levette a kalapját egy-egy jobb arcú ember előtt s: – Kérem, nagyságos uram, ha meg nem sértem – kezdte alázatos jobbágyhangon. Olyan tétovázva állt meg, hogy a kiszemelt sokszor észre sem vette őt, s elrohant, amikorra megszólalt. Mások azt hitték, pénzt kunyerál, és sietést színleltek. Időbe került, amíg eggyel-eggyel megértette, hogy ő csak a váci utat keresi. Az aztán megkönnyebbülten, hogy nem nagyobb dolgot kér, bőven elmagyarázta nekik, merre érik el. Este felé már ott baktattak Újpest fölött. A somogyiban a bizalomtól megjött a lélek, s egész éjszaka gyalogolni akart, hogy hajnalra Vácott legyenek. De Lajos azon törte a fejét, hogy ugorhatna meg tőle; valahogy el kellett altatni még Vác előtt. Panaszkodott, hogy fáradt, a lábán is vérhólyag nőtt, ő hajnalig nem megy már tovább. Az országúton volt egy hidacska, az alá húzódtak be. De csak ülve lehetett szunyókálni, mert akkorka száraz maradt a dagadt erecske szélén, amin az ülepük elfért; a bakancsuk már a pocsolyában állt. A somogyi beszélgetni próbált. A negyvennégyeseknél volt a háborúban. – Ezt érdemeltük, mi frontharcosok – mondta. De hogy Lajos alvást tettetett, az ő agyában is lebukott a világosság, s a Lajos vállára henteredett.

Lajos ott szorongott a vállán horkoló ember alatt, s törte a fejét, mit kezdjen most. Nyilván azért hazudott neki, mert félt, hogy ha még egy éhest hoz a nyakára, az építész úr őt is elzavarja. De ha 10egyszer hazudott, nem várhatja be, amíg az ember rájön a hazugságra. Megpróbálta óvatosan kihúzni magát alóla, azt remélte, hogy egy ponton az alvó test, amint az övé kicsúszik alóla, visszaegyenesedik. De a somogyi úgy ereszkedett alább-alább, ahogy ő lefelé húzódott. Az alsó karjára támaszkodva, már majdnem fekve tartotta őt; akárha egy hullát tartott volna. Így feküdt ott félig dühösen, félig rémülten negyedórát. Akkor hirtelen, egyetlen ugrással kirántotta magát az alvó alól, s usgyi ki a híd alól. A fejét, amint ugrott, beleverte a híd boltjába, s ettől annyira megszédült, hogy szeme-füle körül egyformán sötét lett. Nem tudta, merre szaladt, később arra sem emlékezett, hogy a somogyi fölébredt, s utána kiáltott-e, csak a rohanás kényszerét érezte s a testéhez csapódó növényzetet. Nádas-bokros éroldalra szaladt ki, s arra józanodott meg, hogy az egyik lábával bokáig a vízbe tottyant. Lehúzta magát egy száraz bokor mögé, s szétfülelt, de nem hallott semmit, csak messziről a kutyák ugatását. A hold alatt nem messze egy széles fémút világított: a Duna; a másik irányban különös sárga tűzvész: Pest. Dombokon-földeken át arra lopta magát útitársa elől. Mit erőszakoskodik, ütött le magában valami önvádfélét, amikor a híd alól kitekintő családapára gondolt.

Másnap déltájban ért ki Mátyásföldre. A tarisznyát a maradék kenyérrel odarejtette a falujelző oszlop közelébe, nehogy csúfolják érte. Az építész úrral épp a házuk előtt találkozott. Az, amikor meglátta, első zavarában Lajos javára hazudott. – Megkaptad a levelem? – kérdezte. – Ha nem, kereszteztétek egymást. Nem akartalak addig biztatni, amíg a munka meg nem indul… Ha egy kis ideje marad felkészülni, lehet, hogy elutasítja Lajost. Mért nem várta ki, amíg hívja. Így azonban olyat füllentett, ami után már nem zavarhatta el. – Várj meg ott a sarkon – intette vissza Lajost –, az apósom nem szereti, ha tapasztalatlan munkást veszek fel – s hirtelen belépett a fonott drótkapun. Lajos, ahogy a sarok felé húzódott, órjás piros orrot észlelt egy kockás nyaksál és egy báránybőrsipka közt, azonkívül valami dadogó kiáltást, amire az építész úr csiggatón felelte: – Semmit, kéregető. – Lajos a sarok felé menekülőben ennyiből is megértette, hogy a ház előtt kendők közt napozgató öreg 11e számára bemelegíthetetlen márciusban nem a legjobb indulattal viseltetik veje s a veje pártfogoltja irányában.

Amikor már vagy két órája ácsorgott a sarkon, aggodalma támadt, egyáltalán kiengedi-e ez a mérges bálvány az építész urat. Az építész úr azonban, úgy látszik, mégsem volt rossz ember, mert kijött, s elvitte őt az épülethez. – Nézzék, hoztam egy kisegítőt – mondta a végző mesterembereknek, akik épp akkor szedték össze a szerszámaikat. – Kisegítő – morogta a kötényét leoldó kőműves. – Annyi munkája van, hogy ehhez a köpőcsészéhez kisegítőt fogad? – Lajos szétnézett, bizony csak egy kétszobás házikó állt ott, pőrén, ablak nélkül a cserépfödél alatt. Takarékos altiszt építtet magának ilyet olcsó pallérral. Sem fürdőszoba, sem cselédszoba. Katonakorában egész más építkezéseket látott ő, amikor szabadnap a táborból a városba bement. Az építész úr azonban tartani akarta magát volt katonatársa előtt, s rámordult a kőművesre. – Semmi beszéd, öregem. Fölvettem, én tudom, mért vettem föl. – Az igaz – mondta az öreg, amikor az építész a fasoron visszaindult.

Lajos megneszülten nézett a morgó alakokra, akik lassan összerakták holmijukat, a kőműves a vakolókanalat, az asztalos a fűrészt és a mérőt, s elmentek, anélkül hogy egy szót is szóltak volna hozzá. Az eső megeredt, s ő ott ült a gerendán, amire a padlónak kell majd jönni. Arra gondolt, megkéri az építész urat, hogy egy másik épületre helyezze, mert itt igazán nincs sok szükség rá. De eszébe jutott a nagyorrú sipkás, s különben is ki tudja, hányadán állnak a vállalattal. Bánatában megéhezett, kiment a község-oszlophoz, és megkereste tarisznyáját. A kenyérdarabkák az esőben eláztak, s ő a gyérülő permetben odaült a bűvös szó alá, melyet télen át az istálló küszöbén mormogatott, s nagy latyakos pelyhekben tömte be szájába a hazai kenyeret. A kenyérről Mariska jutott az eszébe, s ettől elébb ellágyult, aztán megkeményedett. Újból megfogadta, akármit elvisel, csak őrá ne kelljen szorulnia.

A munkások hamarébb megbékéltek vele, mint a morc fogadtatás után remélte. Az éjszakát ott töltötte az épületen; egy kis gyaluforgácsot kotort a feje alá, s hallgatta az eső suhogását, amely hol elállt, hol megeredt. Akármi várt rá a goromba kőműves mellett, mégiscsak tető alatt volt, s ez megnyugtatta. A somogyi ember, szegény 12feje, azóta ennyire sincs. Nem győzte bámulni magát, hogy a Vác szó olyan hirtelen a nyelvére szaladt. Tulajdonképp semmit sem tudott arról a városról, a néven kívül, tőle akár a világ végén is lehetett volna. Még nem is szürkült, már fölkelt, nehogy a mesteremberek alva találják. Az eső elállt, s egy-két csillag mielőtt lehervadt, megnézhette még magát a szomszéd gyümölcsös nedves leveleiben. Lajos valami dolog után látott, hogy a mesterembereket megvesztegesse. Először az asztalos hulladékait hordta össze egy kis kupacba meg a padlótartó gerendák közt a sok eldobott, zsíros papírt. Találgatta, mit csinálhatna még, de önálló munkába nem mert kapni, jobb híján a malterhordó ládát tisztította meg az oldalára loccsant maltertól. Már rég kész volt vele, de még mindig ott babrált a láda mellett, hogy észrevegyék a jó szándékát. A láda meg a forgácskupac mögé ásta be magát a haragjukkal szemben.

Előbb a két kőműves jött, aztán az asztalos. Lajos mindenkinek jó reggelt köszönt, de csak az asztalos morgott valamit vissza. A tisztogatást egyikük sem vette észre. – Majd ezzel a fiatalemberrel hordjátok a maltert – vetette oda az öregebbik kőműves a fiatalabbnak, aki úgy látszik, a fia lehetett, mert apuskának szólította. Lajos ebből a megjegyzésből értette el a sorsát. Attól fogva a szolgálatkész tekintetével a fiatalabbhoz kötötte magát. Az átment a szomszédba, úgy látszik, oda rakták be éjszakára az eszközöket. Lajos a lapátot kapta meg, a másik fiatalember a nagy mészmerő kanalat. Amióta az építész úr ígéretet tett katonáéknál, ha tehette, az építőmunkát figyelte. Tudott annyit, hogy neki most a Duna-homokot kell a ládába belemérni. Gyorsan, vigyázva csinálta, a fiatal kőművesnek szólnia sem kellett, már merte a vizet is kötélen az új kútból, melynek betongyűrűi fölül még hiányzott a kútház. A keverést az első ládánál a fiatalember végezte, de amikor pontosan megfigyelte, hogy kell a lukas keverőlapátot használni, azt is ő kaparintotta meg, a másiknak csak a meszet kellett a ládába belemerni. A mész kiporciózását úgy hagyta rá, ahogy serény asszisztensnek engedik át az utolsó rituális mozdulatot az orvostanárok. A ládát sajnos, kettejüknek kellett vinni, s itt nem mutathatta ki mással a szolgálatkészségét, mint hogy előre állt, s fürgén szökött át a gerendákon. – Olyan sürgős magának? – mordult rá a társ, amikor a negyedik vagy 13ötödik ládánál egyedül fogott hozzá a homoktöltögetéshez. Lajos letette a lapátot, s a fiatalember egy kis bádogdobozt vett ki a zsebéből, s cigarettát pödört. Azért is lassan pödörte, s a papiros nyálas végét külön is odatapasztotta. Lajos megsemmisülten várt, s azzal a tempóval hányta eztán a homokot, amelyikkel otthon vellázta, kocsisgyerek korában a ganéjt. De a fiatal kőműves nem érte be ennyi megalázással. Amikor beértek a malterral, az öregnek is odaszólt: – Mondom ennek a fiatalembernek, úgy látszik, sürgős magának a munka. – Az öreg meg se fordult, csak állt ott, a fallal szemben a hosszú, kék kötényben, s kanalával kente-egyengette a vakolatot, de úgy, mintha az valami papi szertartás volna. – Államtitkárságot kap, ha ezzel elkészül – bökte ki velősen, mielőtt a ládával visszafordultak volna.

Lajos pirosan hallgatott, de nem adta föl a reményt, s iparkodott megfelelni a várakozásnak. Amit tudott, azt ő csinálta, de úgy, hogy a munka minél lassabban menjen. Fölfedezte, hogy a keverést lehet a legtovább nyújtani, s társa azalatt lazsálhat a legjobban. Időnként, amíg a ládával a szobában álltak, át-átpillantott a szomszéd helyiségbe, ahol az asztalos szabogatta egy állványon a fát. Nagy, bozontos szemöldöke volt, s amint ceruzájával, összecsukható mérőlécével a fa fölé hajolt, olyan volt, mint maga a tudás. Még a sűrű füle szőre is az agyában levő mély tudományt szőtte körül jól rejtő bozóttal. Jó annak, aki tanult, gondolta Lajos, amíg tiszteletteljesen át-átpislantott a munkájára.

Ebédnél a mesteremberek egyik pallógerendára telepedtek, s kabátjuk zsebéből kibontották zsíros csomagjukat. Az öregebb kőműves arról beszélt, mi különbség a szájmóka meg a csabai szalámi közt. De ez csak valami emlékezés lehetett, mert ő is meg a fia is kenyeret, szalonnát és uborkát ettek. Lajos áthúzódott a másik szobába az asztalos rámái közé, s a ceruzajeleket tanulmányozta. – Hát maga nem eszik, fiatalember? – szólt neki a vállán át vissza az asztalos. – Én majd este – felelte Lajos megszégyenülten. Azok hárman egy ideig szó nélkül rágták az ételt. – Aki dolgozik, annak enni kell – mondta ki az asztalos tételszerűen. Senki sem nézett rá vissza, de Lajos a hallgatásukon érezte, hogy kicsit megenyhültek. – Mért nem kér előleget tőle, ha már ideszerezte? – csukta össze bicskáját 14a kőműves, s ahogy fölállt, először pillantott Lajosra. Lajos zavarában válaszolni sem tudott. – Megvárom a vasárnapot – motyogta. Az öreg kicsit gondolkozott, minél kevesebb mondattal akarta kitudni, hogy került a nyakukra ez a legény. – Maga dunántúli? – S hogy Lajos bámulva nézett rá. – Azért, mert vasárnap helyett azt mondja, vesárnap. – Aztán nyújtózott egyet, kinézett az égre, az üres ablaknyíláson, s félvállról vetette oda. – Ezt honnan ismeri? – Együtt voltunk katonáéknál. – Az öregnek ez elég volt, a fia azonban felröhögött. – Magának is hencegett, ugye? A vállalatával dicsekedett. – S megmondta, mit csinálhat a vállalatával. Az öreg nem intette le a fiút, mint aki félig szórakozik, félig szánakozik. Az asztalos nem szólt, annyira beletemetkezett a szemöldöke meg a füle szőrébe, hogy Lajos azt hitte, egészen megfeledkezett róluk, s a tudományán gondolkozik. Mielőtt azonban visszament volna az ablakrámáihoz, még egyszer megismételte tételét: – Aki dolgozik, annak enni kell; koplalni ráér, ha nem lesz munkája.

Ezzel a legrosszabbján túl is volt. A mesteremberek, ha nem is méltatták szóra, de nem is haragudtak már. Az öreg kőműves, ha rávetette szemét, nem őt szidta, hanem az építészt. Haszontalan fickó, nem is építész, csak egy-két év technológiát járt. Amióta az apósa szerencsétlenül járt, az ipar elzüllik a kezén, az ő könnyelműsége, ha a szezon elején kenyér nélkül maradnak. Az asztalos, amikor a fiatalúr kikukkantott a házhoz, még szólt is Lajosért. – Valami előleg kellene ennek a fiatalembernek, éhen még elszédül köztünk. A fiatalúr adott, s Lajos hálásan pislogott a két pengővel a zsebkendő csomójában, a belső helyiség felé, ahol az asztalos fűrésze, kalapácsa úgy járt, mintha abban dobogna az emberiség szíve. Estére kenyeret vett és szafaládét, s tíz perc alatt, ott a hentesbolt előtt, befalta az egyik pengőt. Ettől jó melege lett, s megtelt bizalommal a jövendő iránt. Már azon gondolkozott, hogy megereszt egy tízfilléres lapot a nénjének, s eldicsekszik a keresetével. Lássa, hogy városi munkás lett őnélküle is. De vasárnapig még három ebédidő volt, s nem akart ebéd nélkül pironkodni a mesterek közt; nem szórhatta hát könnyelműen a pénzét.

Másnap reggel a villanyszerelő is megjelent a háznál, s ez a fürge fiatalember is hozzájárult, hogy Lajos szorongó tisztelete a vállalat 15iránt megcsappanjon. A villanyszerelő nem tartozott az öreg pallér bandájához, s úgy járt-kelt köztük, mintha csak szívességből jött volna ki erre az egyszerű házra. Neki megvolt a komoly vevőköre a községben, a minap is olyan rádiót szerelt be, amelyet mindenik szobában meg lehetett szólaltatni. Nevette csak a dohos, sillabizáló mestereket, akik egy-két hétre munkához jutottak, s olyan fontoskodva álltak neki, mintha maguk értenék csak a szakmájukat az egész környéken. – No, Skrubek bácsi, van-e új gyerek, vagy beszüntették az üzemet? – fordult a tudós asztaloshoz, aki szótlanul viselte el a kérdésben lappangó lenézést, s nagy ácsceruzáját nyálazta válasz helyett. – Olyan vén banya a felesége – mondta Lajosnak, aki a szögeket tartotta neki –, hogy azt hinné az ember, már nem is tud férfira gondolni, de én nem tudom, mit maszatol rajta ez a Skrubek, most is nyakra-főre állapotos. – Hát ez? – mutatott később a kőműves fiára –, hiszen ez suszter volt; ideszorult a melák az apja mellé?… Lajos ijedten nézett át a mesterekhez, de a szerelő nem bánta, ha meg is hallják. Ő olyan magasan állt fölöttük, hogy tőle az is sok volt, ha foglalkozott velük. Amíg a zsinórokat forgatta, valami nótát dúdolt: „Ha tavasz, hát legyen tavasz”, Lajos csak ennyit vett ki belőle, s gyors, ügyes ujjait hasonlítgatta a magáéval. Ellenszenves volt neki a kekk beszéde, de hiába, aki tanult, annak a keze is más.

Amikor elment, az öregebb kőműves, mintha csak a tekintélyt akarta volna Lajos előtt helyreállítani, a békeidőről beszélt, amikor az építész apja, a sipkás pallér meg ő, fiatalok voltak. Nem egy nyaralót húztak ők fel Mátyásföldön meg a Rákoson. A fiában, amíg a fényes regéit hallgatta, nehezen indokolható ingerültség szállt föl, mintha őt meg a feleségét károsította volna meg a hajdani jóléttel az apja. – Eltehetett volna nekünk is egy kis munkát abból. Ha ezzel a kutyaóllal kész vagyunk, nem tudom, hová megyünk – mondta, s ingerültségében Lajosra is csapott egyet a szemével. De az asztalos, úgy látszik, nem szerette sem az indulatoskodást, sem az aggodalmat. – Attól, hogy rágondol, nem lesz jobb – mondta, anélkül hogy a ceruzajelre igazított fűrészről fölvette volna a szemét.

Pillanatnyilag Lajost ez az elv teljesen kielégítette. A házon még annyi hibázott: a falba betett asztalosmunka nem volt körüldolgozva, 16a malterba rakott tégla pőrén piroslott, rájuk várt a kútkáva, a kerítés, még a meszelést meg a mázolást is rájuk bízta az építész úr. Ahogy azonban a munka fogyott, ráragadt a többiek rossz hangulata. A férfiak nem beszéltek a dologról. De a kőműves menye néha kijött, és noszogatta az urát meg az ipát. – Megkérdeztétek, lesz valami munkája, ha itt végeztetek? – Attól még nem lesz, ha megkérdezzük – ütötte el bölcsen az após. De az asszony megátalkodott; csak kérdezzék, hadd nézzen utána egy kicsit az a szélhámos, elég bajt okozott már idáig is. – Ti munkásemberek vagytok, nem gondolkodhattok olyan könnyen, mint ő. Mi lesz a Skrubek bácsi hét gyermekéből, ha egészen kikoptok a munkából? – Az asszony magtalan volt, s így az asztalos gyermekeit vette kölcsön a maga szorongásához. A férfiak elütötték a dolgot, de az asszony nyugtalansága ott reszketett köztük, s úgy tettek-vettek, mintha ők követtek volna el hibát. A vakolókanál most már olyan óvatosan kenegette a ház külsejét, mintha orvosságot raktak volna fel rá. A vasúti, akinek a ház épült, naponta kijött. – Még csak ennyire mentek; énnekem úgy ígérték, hogy áprilisban száradni fog a ház. – Az építész furfanghoz folyamodott. – Siessünk, öregem, Cinkotán új munkát vállaltam, április elsejére azt el kell kezdenünk. – A mesterek ebédidő alatt hosszan vitatkoztak a bejelentésen. A kőműves, aki büszke volt a vállalat múltjára, hitt a munkában; a fia, aki minden nyomorúságért a vállalatot okolta, nem. Hanem azért délután mind a ketten serényebben láttak a dologhoz.

Másnap gyönyörű meleg idő volt, s a gutaütött is kihozatta magát kocsiban a házhoz. – Mit lopjátok az időt ezzel a vacakkal – dadogta dühösen. – Azért, mert ez a csirkefogó vőm minden munkát elszalaszt, holtig a nyakamon akartok élni? – Lajos ezt persze csak utólag hallotta meg. Az építész úr meghagyta neki, hogy ha az apósa kijön a házhoz, ő illanjon el. Most szidták csak a kőművesek a fiatalurat. Hát mégis becsapta őket a munkával. Nem is lesz annak munkája több, nem bízza arra senki a házát. – Mikor megyünk Cinkotára, fiatalúr? – hozakodott elő egyik nap a kőműves. Akkor már semmi kőművesmunka sem volt a házon, egy kis igazításon kívül. – Előbb itt kell készen lenni – diplomatáskodott az építész. – Attól félek, a holdban van a munka – röffent közbe a fia. – Ha mi itt 17elkészülünk, kész leszünk egészen. – Úgy gondolja? – mondta élesen az építész úr és sarkon fordult. Azontúl ott állt a sarkukban s szombaton kulcsátadásig volt a ház. Bánatosan vették fel az utolsó fizetést, apa és fiú, együtt negyven pengő körül. Lajos nyolcat. Mikor már elköszöntek volna, az építész úr diadalmasan utánaszólt a kőművesnek. – Igaz, öregem, hétfőn átmegy a Lajossal Rákosligetre, egy mosókonyhát kell építenünk. – Az öreg lefőzötten fordult vissza. Nem tudta, örüljön-e vagy röstelkedjék. – A Lajossal? – jutott végre az agyába, hogy ez az örömhír felmondás lehet a fiának. – Igen, a Lajossal – mondta az építész –, a fiát nem akarom a holdba fárasztani. A kőműves gondolkozott egy kicsit, hogy goromba legyen-e, de azután csak azt mondta: – Igen.

A mosókonyha után még egy kriptát is kitataroztak Lajosék. Valami toronyféléje is volt a kriptának, azon egy óriási kereszt. Egy mészároscsalád sírboltja volt az épület, a kőműves még emlékezett rá, mikor épült, többe került, mint a vasutas háza. Erre kellett most a vakolatot visszaragasztani. A kőműves csodálatosképp nem haragudott Lajosra, amiért a fiát „kitúrta”. Sőt, még el is dicsekedett, hogy mit kell most annak a menyétől hallgatnia. A menye pontosan tudta, hogy hozta ő szóba az építésznél a cinkotai házat, s hogy mordult közbe az ura. Az eredményből végképp meggyőződhetett, melyik kettejük közül a különb férfi. Az öreg legalább, amíg a mosókonyha meg a sírbolt tartott, élvezni akarta ezt a férfimámort, s Lajosban inkább cinkost látott, mint ellenséget. Sajnos, a mészáros sűrűn kiszaladt a temetőbe, s a sírboltnak el kellett fogynia. – No, Jézus – mondta a kőműves a létrájáról a tornyot kenegetve –, több napszámot is engedhettél volna ezen a kápolnácskán. Attól félek, a nyáron neked dolgoztam utoljára. – Aznap este, búcsúzáskor, amit sohasem tett meg, kezet nyújtott Lajosnak. – Isten vele, fiatalember; legokosabb, ha hazamegy a falujába. – Lajos meghatottan rakta belé nagy, fagyástól piros kezét a kőművesébe, s majdhogy el nem sírta magát.

Június harmadika, s nem volt több munkájuk. Az utolsó pillanatig bízott, hogy megint jön valami, egy mosókonyha vagy sírbolt legalább. Ha előre látja, mi vár rá, talán jobban takarékoskodik a fizetésével; azt az ébresztőórát öt pengőért semmi esetre sem vette 18volna meg. Így három pengője maradt összevissza. De a pénznél is jobban szorította a magányosság. Nem kellene őneki a nénjétől pénzsegítség, csak elmehetne hozzá megkérdezni: nézd, Marink, így vagyok, mit ajánlasz. Persze, arról szó sem lehetett, s Mari helyett Skrubekhez, a jószívű asztaloshoz látogatott el estefelé, hogy ha van munkája, nem ajánlaná-e be őt is ott napszámosnak. Arra is gondolt, hogy amilyen jó ember, tán szállást ad néhány éjszakára. De az asztalosnak nem volt munkája; kinn ült a ház előtt egy zsámolyon, mellette a küszöbön egy korán őszült, hosszú nyakú asszony, most is állapotos. Nyugodtan, elbámulva ültek, figyelembe sem vették a szobából kiözönlő visítást, nyöszörgést, nevetést, kifakadást. Hozzá voltak edzve a gyerekhez. Lajos elmondta, hogy bevégezték a sírt, Skrubek is, hogy leszállította a konyhabútort, amit a múlt hónapban rendeltek nála. – Munka nélkül vagyunk, kedvesem, mi is – motyogta az asszony. Lajos egy ideig nézte őket; bepillantott a kúszó, nyargaló, egymást tépő testekkel zsúfolt szobába, s anélkül hogy kérését előhozta volna, azt mondta: – Nem tartom föl tovább Skrubek urat. – Az asztalos kikísérte, s mielőtt elváltak volna, megfogta a fiatalember karját. – Látja – mondta –, igazam volt. Aki dolgozik, annak enni kell – s borzas szemöldöke alól merőn, szinte igazolást várva nézett az arcába. Lajost ez a tekintet meggyőzte. Még éjszakai nyughelyén is abban a tudatban feküdt le, hogy Skrubek úrnak igaza van.

Ez a nyughely valami szaletliféle volt egy villa kertjében, ahová nem jöttek még ki a nyaralók. Lajos a tarisznya örökébe lépő hátizsákból kirakta az ébresztőórát; a hátizsákot a padra, a feje alá tette, az ébresztőórát meg maga mellé az asztalra. Újból elgondolkozott, hogy miért is vette ezt az órát. Lám, még föl sem húzhatja; ha reggel csöngetni kezd, magára hívja a szomszédok figyelmét. Talán csak azért vette meg, mert meglepte, hogy egy ilyen csodálatos jószág mindössze öt pengőbe került. Ha nem veszi meg, most nyolc pengője van három helyett. De már mindegy: ha nem is csöngethet, itt kityeg mellette; az övé, neki kityeg. Skrubeknek igaza volt, ki tudja, mennyit kell koplalnia; itt a szaletli szőlőindái alatt azonban még testében volt a szafaládék és rozscipók melege, s egyelőre dacosan gondolt a nénjére. Hirtelen zápor vonult át a kerten, s becsapott a kalitkába is, a padra. A halottaknak jobb helyük van a mészárosék 19sírjában most, gondolta, s a sötétben elmosolyodta magát. Nem furcsa, hogy a halottak olyan jó, védett házban aludhatnak, a szegény ember meg a szabad ég alatt?

Másnap délelőtt ott őgyelgett a sarkon, ahova az építész küldte az első nap, s leste, mikor csípheti el. Délfelé csakugyan arra jött az úrfi. – Ha valami munka lesz, tessék rám gondolni – motyogta alázatosan, s a fiatalúr jólelkűen ráhagyta: – Hogyne, Lajos. – Ez mégiscsak egy kis biztatás volt, s Lajos megnyugodott benne, hogy ő munkára vár. Majdnem olyan volt ez, mintha munkája lett volna. Nappal a villák előtt álló autókat tanulmányozta, a kis, idomított fákat a kertekben, a gyűrűhintán lengő gyermekecskéket, éjszaka pedig a szaletliből hallgatta az ébresztőórát s a tücsköket. Sokszor az volt a benyomása, hogy egyetlen kitartó tücsök adja azt a hangot, sokszor, hogy millió. A tücsökről egyszer még Veron is eszébe jutott, s minden megindulás nélkül töprengett rajt, járt-e hozzá csakugyan a molnárék bérese, ahogy a keresztanyja mondja, s ha igen, mért nem engedte meg őneki soha. Harmadnap újra megleste az építész urat a sarkon. Meg kellett lesni, hisz az nem értesíthette őt másképp. – Van valami munka, építész úr? – somfordált elé alázatosan, mosolyával enyhítve tolakodását. Az építész rosszkedvében volt, s Lajosban mintha a maga bosszúsága sompolygott volna elé. Hát ez már ezután így várja őt a sarkon, mint egy kísértet. – Van-e munka? – utánozta dühös gúnnyal. – Hát ha akarod tudni: van. De nem neked. Az ilyen naplopóból elég volt egyszer. – Lajos elbámult. Nem is a durvaság dermesztette meg, hanem a lehetőség, hogy van munka, s ő nem kap belőle. Figyelmesen nézte az építész urat, s amikor látta, hogy még sincs munka, visszalépett. – Bocsásson meg – mondta –, ha alkalmatlan voltam. – Bement a közeli hentesboltba, s egyszerre elvásárolta a maradék egy pengő húsz fillért.

Este, amikor a kerítésen, melyből egy lécet ügyesen kiemelt már, a kertbe akart surranni, kacagás csapta meg: egy fehér nadrág meg egy fehér ruha imbolygott az almafák közt, összefogózva. A tulajdonosék, úgy látszik, megjöttek, s ő a szaletliből is kicsöppent. Igazán nem volt semmije, csak az ébresztőóra a zsákban, melyet, mint a csiga a házát, egész nap a hátán hordott. Most először nagyon elkeseredett. Ezért mondogatta el annyiszor télen a zabot ropogtató, 20párolgó lovak közt Mátyásföld nevét éjszakánként, hogy most itt ácsorogjon, munka és barát nélkül, búvóhelyéről is elriasztva. Valami király is volt Mátyás, s a hely, mely az ő nevéről volt elnevezve, a bőség földjének ígérkezett. Egy igénytelen falusi ember, úgy képzelte, Mátyásföldön a maradékon is megél. Most gyűlölte nevestől a helyet, s a munkátlan állapotáért is a kertes-villás kevély községet okolta. Bemegy Pestre; ott elébb kikotor a nagy nyüzsgésből valami munkát, mint itt a vasrácsos nyaralók közt. Ettől, hogy bemegy, felbátorodott, s tüstént neki is lódult a pesti útnak. A hold rásütött a községmutató táblára, amelytől nem messze a hazai tarisznya korhadozott valamelyik bokorban, s megint megszólaltak körülötte a biztató hangok, melyek Abafalváról jövet jelezték Kovács Lajost a világnak. Egyszerre mégis megtorpant. Mintha valaki utánakámpolt volna: Pestre futsz? A nénéd szoknyájához? Megállt, s úgy volt, egy pillanatig, hogy visszafordul. De a lábaiban benn volt már a pesti út, s húzta a gondolatai ellenére is. Végre aztán a gondolatok is igazat adtak a lábnak: Pest elég nagy, megélhetnek benne a nénje is meg ő is, anélkül hogy egymásnak aggságot okoznának.

Hajnalodott, amikorra a Dunához beért. A Gellérthegy kőszikláit hosszú, vörös foltok sávozták, s lenn a vízen egy uszályról fémhordókat görgettek ki félmeztelen emberek. Lajos lenn őgyelgett a rakodóparton, s az átgyalogolt éjszaka után bizakodó melegség szállt föl a masírozásba belegémberedett testében. Most érezte csak meg, mi az, egy nagyváros közepén állni. Ahogy Pest felé közeledett, előbb csak a csillagok sűrűsödtek meg előtte a fekete égen; aztán a ritka lámpák közt az útszélre is mind sűrűbben húzódtak ki a derengő házak, majd siető embereket látott egy-egy bedübörgő teherautó előtt átsiklani; a pályaudvar nagy üvegajtaján túl a kapu előtt ácsorgó házfelügyelők kosarait is végigkutatta már tekintetével, még a kapualj félhomályában is követhette őket egy-két lépésnyire. A Dunánál aztán egyszerre világos lett. Mintha nem is az égtől kapta volna a folyó a fényt, hanem ő maga hozta volna széles medrében: a híd sárga pillére bizakodóan nyúlt föl, s a vörös sávú sziklák és az ébredő vár fényétől csurogva könyököltek fel belőle. A hajókat is az a fényes hajnali ár sodorta a parthoz; sötét torkukból emberek és hordók szálltak föl, s az uszályok fedélzetén, ahol em21berek és hordók egymásnak akaszkodtak, Lajos szeme láttára kezdett el csírázni a nagy városon elharapózó futónövény: a munka. Amíg a külváros gyér lámpái s ritkuló csillagai alatt kutyagolt: szinte csak mentségül hajtogatta, akármi lesz, nem megyek a nővéremhez. Most, hogy a Duna-parton meglátta a sziklák piros sávját s az uszályról kifelé görgő hordókat: igazán megnyugodott. A rakodón nemsokára csikorognak a kötelek, fönn az étteremben kőporral dörgölik a kést, körül az épületekben felhúzza az inas a redőnyt. Lehetetlen, hogy ekkora városban a Marira szoruljon.

Odasomfordált az uszály padlójához, amelyiken a hordókat kigurították, s megvárta, amíg a munkás a hengerforma tartályt a kőre, a többi mellé állítja. – Nem tudja, kaphatnék maguknál munkát? – szólította meg hátulról. Az ember első pillanatban észre sem vette, hogy hozzá szólnak. Egy szál fekete gatya volt rajta, valami tornanadrág, a meztelen lábán egy rongyos cipő. A lábaszára inas volt, szőrös és barna; ez a lábszár a fehérsávos nadrág s a bokán megcsomózott cipő közt olyan volt, mint az egész ember: szívós, de elgyötört és türelmetlen. Ahogy félbeszakadt álommal és kedvetlen munkával eltömött fülén végtére beléje ért a mondás, elvigyorodott, s a Lajos vállára rakta a kezét. Ezzel nyert időt, amíg valami vicces válasz eszébe jut. – Dehogynem. Gyújtsd föl, amit mi kihordunk. – S a padlóról még visszakiáltott: – Bregócs. – Lajos fölháborodva állt a petróleumos hordók közt. Mit gondol ez a strici? Tudja ez, hogy ő katonaviselt ember? Azt hiszi, amiért faluról jött, vele így lehet beszélni? Szerette volna tudtára adni ennek az egész nyomorult uszályhajónak, hogy őneki fél holdja van az anyja után, s a keresztanyja után is örököl még. Egy idősebb ember tartott most kifelé a padlón, úgy kullogott a hordó meg a targonca mögött, mint hangya a tojása alatt. Lajos be sem várta, hogy a hordót leállítsa, ezt szólította meg: – Építőmunkás vagyok, Mátyásföldről – mondta. – Nem tudja, hol van itt a közelben építkezés? – A kis ember egy pillanatra megállt a targoncával, de szólni nem volt kedve. A keze el volt foglalva, csak a fejével rándított, ami azt is mondhatta: mit tudja ő, de azt is, hogy odaát, Budán. Aztán leállította a hordót, s visszamenőben még egyszer jól megvizsgálta Lajost, anélkül hogy szólt volna hozzá. Az uszályon találkozott a gorombábbikkal, vala22mit beszéltek, kinéztek Lajosra és nevettek. Lajos nem akarta bevárni a fiatal gúnyolódását, s tovább lődörgött a parton, lassan, nézelődve, nehogy futás színe legyen. Meg volt zavarodva, de őrizte magát, nehogy elkedvetlenedjék.

Ezek a pestiek haragusznak a falusira, de majd kibánik ő velük, csak munkához jusson. Két dolgot mégis megtanult ott a hajó mellett. Egyik, hogy ő építőmunkás; a másik, hogy az ember inkább nézelődjék, mint kérdezzen. Leült egy vascölöpre, s haditervet dolgozott ki. A háta mögött már ismerte valamennyire a várost, de nem emlékszik, hogy bejövet építkezést látott volna. Átmegy inkább a hídon, s nem szólít meg senkit, amíg építkezést nem talál. Soká őgyelgett odaát, de építkezésnek híre-hamva sincs. Minden utca kész volt ebben a városban, sehol sem látott építeni valót. Arra gondolt, hogy kifelé húzódik, de közbe az irányt is elvesztette. Végre egy egész régi, földszintes utcában meglátta az első állványozást. Deszkaaknában egy liftféle vitte a téglát az emeletre, kerek vashenger keverte a homokot és vizet. Kinézett egy jobb arcú embert, aki téglát rakott a liftbe. – Építőmunkás vagyok, Mátyásföldről – mondta. – Nincs munkásra szükségük? – A téglás kezében egy pillanatra megállt a tégla, de csak addig, amíg Lajost végigvizslatta. – Itt szervezett munkások dolgoznak – mondta, s anélkül hogy Lajossal törődött volna, beleharsogott valamit a liftaknába. Itt is elutasították, de legalább nem nevették ki. Ez is eredmény volt, s elmenőben hálásan köszönt az emberséges felvilágosításért.

Néhány száz méterrel odébb ott volt a második építkezés; aztán egy nagyobb úton egymás mellett a harmadik-negyedik. Úgy látszik, ezt az egész ócska városrészt lebontják s újraépítik. Valamelyik épületnél csak lesz szükség rá. De hátha itt is szervezett munkások dolgoznak? Arra gondolt, egyenesen az építészhez fordul. – Nem tudja, hol van az építész úr? – kérdezett meg egy kocsist, aki épp a homokot lapátolta ki a kocsijából. Az a kizuhogó homok, föl-lejáró vaskocsi, csöngető villamosok zajában nem is értette, mit kérdez; csak bámult rá nehéz szemével. Egy fiatal, vékony bajuszkájú kőműves felelt helyette: – Az építész úrral akar beszélni? Sürgősen? – Sürgősen – kapott a szón Lajos. – Akkor húzza ki az ágyból, mert alszik még. – Lajos megszégyenülten somfordált odébb. – Nem ismeri még 23az urak szokását – nevette el magát a kocsis is, aki a kőműves válaszából értette meg, mit kérhetett a fiatalember.

Lajos most már nem mert mindjárt a következő épülethez menni; ez a visszaesés, hogy megint kinevették, elvette a bátorságát. Egy kis park volt a közelben, oda húzódott be, s tünekedett az emberek gorombaságán. Mindjárt uraknak gondolják magukat, mert munkájuk van, méltatlankodott, s igen nagy keserűség fogta el a nővére ellen. Mit várjon az emberektől, amikor az édes nénje itt lakik, ugyanebben a városban, a Dunának ezen a partján, megvan neki mindene, s ő éhgyomorral ülhet itt a napban a cifra levelű juharfa alatt. Nem ilyen volt hozzá a Mari, amikor az anyjuk halála után magukra maradtak. Ha egyéb nem volt a háznál, kukoricát hozott haza a kötője alatt; olyat, amelyikben lila szem is volt, mert azt jobban szerette. Látta is a kukorica sima bajuszát, hallotta a lehasított levél vidám harsogását. Milyen édesek voltak azok a sárga meg lila szemek, amint fölrepedten, a gőzölgő fazékból a kukoricafej egy villa végén kiszállt…

Amikorra fölébredt, a kertben már gyerekkocsikat tologattak. Őmellette is ott állt egy, fényes rúdjai vakítottak, mellette egy gyermekecske botorkált kocsitól padig. Ő érintette meg a Lajos térdét is. – Pepe – mondta a gyerek, s Lajos előreesett, megriadt arcába kukucskált. A gyereklány azonban elhúzta, s Lajos megszégyenülten felugrott. A nyakát alig bírta az ügyetlen alvástól. Ha a gyerekek fönn vannak, az építészek is ébren lesznek, gondolta, s odament az épülethez, melyet még szunyókálása előtt kiszemelt. De most óvatosabb akart lenni, s egy ideig szemlélődött a ház körül. Behúzódott a gyalogjárók számára készített durungalagútba, s onnan lesett be, föl s alá járkálva, a kitárt gyomrú házba. A meztelen faldarabok közt nagy vasgerendák látszottak; két helyen is járt a fölvonó csille; a keresztbe-kasba vetett padlókon munkások mászkáltak. Lajos meresztette a nyakát, s töprengett: kibírná-e feje fönn abban a magasságban. El volt szánva mindenre, csak olyan bennfentesen mászkálhasson ő is a padlókon, mint ezek a kőportól, homoktól szürke emberek. A lépcsőházat pótló padlón egy tömzsi úr jött le s utána egy tekintélyesebb pallérforma. Egy deszkával elrekesztett irodafélébe léptek be a földszint sarkában. – Az építész urat keresem – szólí24totta meg Lajos az utcai bejárónál ácsorgó munkást. – A mérnököt vagy a vállalkozót? – kérdezte az közömbösen. Lajos nem bízott a munkásokban, s nem akarta megmondani, hogy amelyik napszámost vesz fel. – Azt, aki oda bement – dadogta, s a deszkairodára mutatott. – Bement? Hát ha bement, menjen utána, s ne faggasson engem, hogy hol van – förmedt rá a munkás inkább türelmetlenül, mint haragosan.

Lajos megkoccantotta a félig betett deszkaajtót, aztán, hogy egy percig nem kapott választ, benyitott. Két állványon egy nagy deszka volt az asztal: annál ült a tömzsi úr. Egy számlaféle papírt nézett, és sorra megpipálta a szélén a számokat. A pallér engedelmesen állt mellette, s várta, hogy kérdezze. – A sejttégla elég lesz? – kérdezte a tömzsi a pallért, s közben Lajoson akadt a szeme. – Maga, fiam, mit akar? – fordult barátságosan hozzá, a mutatóujjával egy pillanatra megállítva a magyarázkodó pallért. – Munkát keresek, nagyságos uram – mondta alázatosan Lajos. Az úr rándított egyet a vállán, s leeresztette a mutatóujját, mire a pallérforma tovább magyarázta a sejttéglát. Lajos konokul várt. – Sajnálom – fordult a magyarázat után Lajoshoz a vállalkozó, s egy másik számlaforma papírba merült. – De nagyságos úr, én olcsóbban vállalom, félbérért – próbálkozott még egyszer Lajos. – No menjen, menjen, ne ízetlenkedjen itt, fiam – szólt rá az úr, s nyugodtan tovább pipálta a papírjait és tovább kérdezett. Lajos odakinn még egyszer fölnézett az üres falak közt a magasba. Milyen szorgalmasan dolgozott volna. Úgy látszik, ez az egész város meg van szervezve a vidéki ellen… Ahogy ott őgyeleg, jön a pallér. – Hallja, ne lássam itt többet, azt mondom – förmedt Lajosra. – Mit akart? – kérdezte alázatosan az a munkás, akit Lajos először szólított meg. – Félbéren munkát. De majd a féloldalát neki! – kiáltott az elódalgó után.

Lajost ez a kudarc kimerítette. Itt állt, egy ébresztőórával a hátizsákban a forró kövezeten. Este óta nemcsak hogy nem evett semmit, nem is ivott. Egyáltalán nem is tudta, hogy juthatna ebben a városban vízhez. Hiszen bemehet valamelyik házba, s beszólhat a házfelügyelőhöz: nem adna, kérem, egy kis vizet; de nem volt ereje hozzá, hogy valakit megszólítson. Ezen a délelőttön egy sajátságos lelki törvényt fedezett fel Lajos: az embereket nem lehet percenként 25megszólítani. A sok szólogatásban éppúgy elfogy az ember ereje, mint a sok köpködésben a nyála. Ott a rakparton, vagy itt, alvás után megvolt az ereje hozzá, de ahogy kiadta, egy-két órán belül megint gyűjtenie kell, aztán jól megválasztani az emberét, akire pazarolja. Egy pohár vízért nem adja oda, majd csak talál kijjebb egy kutacskát, vagy mit. Kifelé törekedett a városból, ahol ritkább a kő és sűrűbb a növény. Úgy okoskodott, ott vizet is előbb talál. Az építkezés mögött valamelyest emelkedett az út, azt remélte, hogy arra kiér a hegyekbe. Ha ez volna a Rózsadomb, jutott az eszébe, amint a kapaszkodó megindította a homlokáról a verítéket. Ez is valami domb, a cifra kertekben itt is urak élnek, amilyeneknél a nénje szolgál. Olyan izgatott lett ettől a gondolattól, hogy ha van valaki a közelében, talán mégiscsak nekitámad a kérdésével. De a puha aszfalt fölött csak a réteges levegő táncolt és csillogott; az utca üres volt, az úri nép ott benn hűselt a lebocsátott zsaluk mögött. Megnézte az utcatáblát. Bimbó utca: nem az, amelyikben a nővére lakott. De miért is lett volna az? Hány domb van a folyón innen és hány utca. Különben is: ő nem akar a nénjéről tudni. A katonáéknál mondta a tiszt úr, hogy a háborúban néha elmarad a konyha, s három-négy nap is étlen baktat a legénység. Ő tegnap falt utoljára, s ha minden törik-szakad, eladja az ébresztőóráját, azon is kihúzza egy darabvást. Csak a nyál ne csomósodna össze a szájában.

Ahogy így cammogott, elfeketült szemmel, fényes, fehér oszlop tört fel vagy száz méternyire előtte. Jobban oda kellett néznie, hogy hinni tudjon a csobogást halló fülének; csakugyan víz volt. Forrt, ragyogott, habzott, muzsikált az oszlop, s ahogy közelebb ment, egy emberkét talált mellette, T-forma vassal. Lajos odahúzódott az oszlophoz, s nézte, hogy ihatna belőle, de lehetetlen volt hozzáférni. Szemét, nyakát elborítja, mielőtt egy kortynyit kikap belőle. De így is nagyon jó volt a szétfröcskölő cseppek permetében állni. Az egyenruhás kis ember, úgy látszik, megszokta, hogy bámulják a vízoszlopot, mert föl sem vette az ácsorgó fiút. A vízoszlop két oldalán álltak, a szürkeruhás a T-alakú vasra gunyorodva, közömbösen. Lajos szomjasan, a vízcseppeket hívó ajakkal, orrlikkal. Amikor már eleget dőlt a víz, a kis ember oldalról ügyesen bedugta a vízoszlopba a vaskulcsot, s a habzó kút lassan apadni kezdett. Már nem is hab26zott, éppen csak csobogott. Lajos rémülten látta, hogy mindjárt visszabújik a földbe. – Ihatnék – szólt rá az egyenruhásra, a hirtelen veszélytől erőt kapva. Az egy kicsinyt visszacsavarta a kulcsot, úgy, hogy a víz megint térdmagasságig ugrott, csuklónyi sugárban. A keziben volt, hogy mennyire kell megnyitni a csapot, ha valaki inni kíván. Lajos ráhajolt a vízre, s kinyitotta a száját: garatja, orra, szeme, nyaka tele lett az arcán szétfröccsenő habtól, de ez így még jobban esett, mintha pohárból ihatott volna. A bőre teli volt torkokkal, s mind víz után kiáltott. – Alulról kell – mondta az egyenruhás ember, fekete, aszott arcát elmosolyítva. Barátságból maga is odahajolt a vízsugárhoz, s oldalt fordított fejével olyan ügyesen nyalta a visszacsorgó vizet, hogy éppen csak az alsó arcfele lett nedves. Aztán egészen elzárta a kutat.

Lajost rendkívül felbátorította, hogy az egyenruhás ember is ivott utána. Olyan volt ez, mintha koccintott volna vele. Mégiscsak van mindenütt jó ember, gondolta, amíg tovább ballagott, mint egy hozzá szegődött kutya, a vízvezetékes oldalán. S hogy az nem sietett előre, s nem is maradt el, hanem éppen vele lépett, bátorságot kapott a szólásra. – Maguk ezt mért csinálják? – kérdezte általánosan… Azt, hogy kik a maguk, s mi az, amit csinálnak, a válaszolóra hagyta. – A csatornát öblítjük át – felelte az egyenruhás. – Az a dolguk? – kérdezte Lajos. – Ma az. – S hogy látta a fiatalember tudatlanságát: – Köztisztasági munkások vagyunk. – Ez a tanító toldás egészen meghozta Lajos bátorságát. – Nehéz oda bekerülni? – Az aszottképű bennfentesen mosolygott a bajuszkája alatt… Hogy nehéz-e oda bejutni? Bizony sok fát elfűrészelt ő a méltóságos úréknál, meg a felesége is sok tányért elmosott. S maga a méltóságos úr is hány barátját összetelefonálta, hányszor ígérte, most már meglesz; aztán megint csak várni kellett. Mit tud arról ez a szegény fiatalember. Ez azt képzeli, jelentkezik valahol, s fejébe ültetik a számozott szürke sapkát. – Haj, nem adják azt olyan könnyen – sóhajtott inkább büszkén, mint résztvevőn. – Talán maga szeretne oda bejutni? – Már nekem mindegy, hogy hová, csak valahová bejussak. Építkezésnél voltam Mátyásföldön, de leállt a munka, s idebenn nem tudok épületen elhelyezkedni. – Maga is érezte, hogy ezt jól mondta; építkezés, leáll, épületen elhelyezkedni: ezt csak igazi építőmunkás 27képes így mondani. A kis szilvakrampusz is komolyan hallgatta, s kulcsával a hóna alatt annyit mondott: – Bizony, sok az ember, tenger sok az ember – s igyekezett elrejteni a büszkeségét, hogy ő azok közé tartozik, akik ebből a tenger emberből nem fölöslegesek.

Új vízcsaphoz értek; a kis ember fölemelte a fedelét, s beillesztette a kulcsot; de mielőtt megcsavarta volna, még egy jó tanácsot vetett Lajosnak. – Nézze, annyit mondok én magának, hogy ha vinni akarja valamire, itt keressen valahol munkát, ezekben a villákban. Mindig kell valamire az ember, teniszpályát hengerelni, utat sóderolni, vízmedencét készíteni. Kár, hogy most már nincs ásás, tavasszal könnyebben kapna valamit. De ha itt egyszer megbecsüli magát, meg van vetve az ágya. Itt csupa nagy úr lakik: cégvezetők, kormányfőtanácsosok, iskolaigazgatók. Akit azok megszeretnek, behozzák valami fixbe. S annak mindjárt más becsülete van a lányok előtt is. – Huncutul pislantott Lajos arcába. Lám, milyen derék, nagykezű, nagylábú legény ez, ő meg milyen vénecske-hitványka, s ha nőtlen volna, akármelyik lány elébb kapna rajta, mint ezen. Megfordította a kulcsot, s a víz egyszeribe felszökött, úgyhogy félre kellett ugraniok előle. Hálás, elérzékenyedett állapotában Lajos úgy érezte, hogy az a sugár az ő mellében száll föl, s az ő agyát önti el habzó reménykedéssel. Nagyon nagy bölcsességnek találta, amit a köztisztasági ember mondott. Náluk is volt az uraságnak teniszpályája, s ő már látta is magát, amint a hengerrel a vörös salakot egyengeti, a méltóságos úr pedig odalép hozzá, s megkérdi: no, Lajos, hova hozzalak be, a villamoshoz vagy a köztisztasághoz. Alig várta, hogy valamelyik villában szerencsét próbáljon. – Várjon csak – mondta a vizes embernek, mielőtt elzárta volna a szökőkutat. Még egyszer odahajolt a vízhez, és félrefordított fejjel ügyesen hörpintett belőle. – Látja, mindig tanul az ember – mondta az öreg. – Ő meg – Isten fizesse, s búcsúzóban szépen összeértették kérges tenyerüket.

Be-belesett a villák rácsán, hogy nem lát-e valahol félbemaradt munkát, amihez ember kellene. De ápolt, régi kertek néztek rá vissza: egyikben csodálatos vízszóró készülék pörgött a sötétzöld gyöp fölött. Végre talált egy újabb házat, ahol lapos kövekkel rakták ki a lejtő teraszait. Némelyik lépcső alján még földolgozatlan állt nagy halomban a kő. Ez neki való munka, gondolta, s megnyomta 28a vaslevelekkel kidíszített kaput. De a kapu zárva volt. Összeszedte a szívét, és becsöngetett. Egy jóforma, gömbölyű cselédasszony jött ki. – Mi tetszik? – kérdezte a kerítésen át. – Nincs szükség napszámosra? A kőrakáshoz – tette hozzá magyarázatul. – Itt kertész van – felelte kurtán az asszony, és visszament. Bentről egy ingujjas férfi jött elő, tán épp a kertész, s az asszonyt tudakolta, hogy a jövevény mit keres. – Csuda erőszakosak, már be is csöngetnek – hallotta a néni szavát. Befordult a sarkon, s attól kezdve még két következő sarkon befordult, hogy minél messzebb kerüljön a gömbölyű asszonytól. Aztán maga se tudja, hogy történt, olyan erő szállt föl benne, hogy egymás után vagy tíz kapun becsöngetett. – Mit akar? – Munkát keresek. – Mit csönget, hisz nyitva a kapu? – Munkát keresek. – Sajnáljuk, nincs munka, hallotta. – Úgyis több embert tartok, mint amennyire szükségem van – mondták egy helyen, ahol az úr nyitott kaput. – Felsóderolni az utat, teniszpályát hengerelni, medencét betonozni – sorolta föl a lehetőségeket. – Sajnáljuk, nem kell – csapódott be a kapu. – Az egyik sarkon aztán megállt, s érezte, hogy nem tud több házba becsöngetni. Odagugyorgott a kőre, s a két karját beakasztotta háttal a rácsba, úgy csüngött ott; a felső teste egy keresztre feszítetté; az alsó egy guzsgoló vénasszonyé. A nénjére gondolt: a rühes dög, hajtogatta összeszorított ajka mögött. Aztán megállt, s fölnézett a saroktáblára. Az utca neve fölött apró betűkkel az állt: Rózsadomb. Ettől egészen megbokrosodott. Hát mégis a Rózsadombon kószált egész nap. Itt ácsorgott a nénje ablaka alatt a hőségben. Amíg az a puha zsemlyét aprította a föles kávéba, az ő hasában a csatornapucoló víz lotyog.

Minden erejét összeszedve menekült messzibb, följebb a hegyekbe. Olyan helyre ért, ahol már ritkábbak voltak a házak, s a kertekben is gyengécskék a gyümölcsfák. Itt már több helyen látott félbemaradt munkát, de nem csöngetett többet, csak kóválygott reménytelenül a lehetőségek labirintusában. Volt úgy, hogy zokogott az elkeseredéstől, aztán negyedórán át megint mintha csak a lábával gondokozott volna; egy, kettő, egy, kettő: dobogták sajgó térdei. Jól kinn járt már a határban, a közeli hegyecskéről egy fenyveserdő kísérte, s a nap alulról pislantott be a sapkája alá. A szélben egy igen sovány ember jött vele szemben, levetett kabátját panyókára vetve, 29az arcában nagy orr, nyitott ingében ádámcsutka; ahogy jött, egy könyvből valami idegen nyelven szavalt. Lajos már letett róla, hogy valakit megszólítson. Ez azonban annyira különbözött a többiektől, hogy már csak ezért is bizalmat töltött belé. – Bocsásson meg, nagyságos uram, vidékről jöttem fel, nem tudok munkához jutni. Ha talán van a házában valami dolog: ásás, sóderhordás, mindenre vállalkozom. – A sovány ember egy ujját betette a könyvbe s behajtva, abbahagyta az idegen szavalást. – Sajnos, nincs házam, sőt sódert sem kell hordatnom – mondta, s tanácstalanul megállt, hogy legalább a jóindulatát mutassa. – Ha valamelyik ismerősénél az úrnak – reménykedett Lajos. – Az én ismerőseim többnyire rendes emberek – mondta a sovány, s elmosolyodott… Lajos nézte őt, aztán, hogy ne tartóztassa, tovább akart menni. De az úr nem engedte. – Olyan sietős? Jöjjön csak, kísérjen el az autóbuszig. – Az úton nem szólt hozzá, csak a versét olvasta tovább, a különös zsidóforma nyelven. Mintha csak edzeni akarta volna magát, hogy a nyomorúság szomszédságában is élvezni tudja a költészetet. Lajos karikalátó szemmel, elkeseredetten lépegetett, már-már arra gondolt, mi lenne, ha az öklével jól tarkón kenné a vékony urat. – Engedelmet – mondta lelépőben. – Várjon csak – fogta meg az úr, s beugrott a piciny trafikbódéba. – Munkát nem adhatok magának, de egy napot a nap alatt… – s valami pénzdarabot nyomott a Lajos kezébe abból, amire a trafikos a tízesét elváltotta. Lajos soká nézett utána, s csak akkor nyitotta ki a markát, amikor nem látta többé. Egy ötvenfilléres volt. Azt se tudta, hogy örül-e neki vagy szégyelli. „Kéregető lettél”, „kolbászt veszek rajta”, „ezt látnád, Marink”, ugráltak fejében összevissza a szavak.

De az a kínos feszültség mégis elernyedt, s bágyadtság és könnyek szivárogtak elő minden porcikájából. Kéregető lettél, állapodott meg a legfájdalmasabb mondásnál, de jó édes szomorúság terjedt szét benne, amelyben már a cipó illata is ott lengett. Most, hogy kezében volt az ötven fillér, „egy nap a nap alatt”, ahogy az úr mondta, nyugodtan ballagott vissza a város felé. Látod, Marink, idejutottam, hogy kéregető lettem, emlékezett lankadt szemrehányással a nővérére, s érzékeny agyában millió emlék kóválygott. „Ne, Lajink, lekváros”. „Már meg milyen az orrod, Lajink”. „Krajcár, Laji, 30eregy a magyar bótba”. „Fütyülős cukrot hoztam, nesze”. – Nem tudja uraságod, melyik itt az Ágnes utca? – szólított meg hirtelen egy arramenő férfit. – Az Ágnes utca? De hiszen ez az Ágnes utca – húzódott az odébb bizalmatlanul. Lajos odament a legelső kapuhoz, s megnézte a számot. A harmadik házban szolgált a nénje.

Most, hogy megvolt a ház, teljesen megfeledkezett markában az ötvenfilléresről. Nem volt ereje sem a városba bemenni, sem a házhoz közelíteni. Ott körözött a bűvös tömb körüli utcákban; hol felülről jött be az Ágnes utcába, hol alulról, de mindig az átellenes oldalon ment végig. Egyszerre csak az jutott eszébe, milyen bámulatos dolog, hogy ő ebben a nagyvárosban, anélkül, hogy tudatában lett volna, idekerült a nénje kapuja elé. Mintha csak az Isten vezérelte volna. Bizonyosan az is vezérelte. S támolygó lábbal hirtelen átcsapott az úton.

A kertkapu nyitva volt, s ő ott állt dobogó szívvel a kis lépcsőházban, az idegen lakásba beharsanó csöngetésétől megrettenten. Ez volt a legcsendesebb ház s a legharsányabb csengő, amivel idáig dolga akadt. A lakás jóideig nem válaszolt semmit, s Lajos már-már megkönnyebbült, talán nincsenek is itthon. De aztán hegyes, gyors lépések indultak meg a tohonya, esti csönd mélyéből, s a fölpattant előszobaajtóban egy vékony, fekete ember ugrott ki Lajossal szemben. Minden csontja hosszú és vékony, a válla szögletes, szeme vastag lencséjű pápaszem mögé bújt. Lajos azt várta, hogy a nővére nyit ajtót, s ez a muzsikus forma úriember, aki csak a méltóságos úr lehetett, beléragasztotta az elkészített mondanivalóját. – Mit óhajt? – kérdezte a méltóságos úr figyelmesen. – A nővéremet keresem, kérem, a Kovács Mariskát. Úgy írta, itt szolgál. – A Mariska öccse? – mondta a méltóságos úr, s barátságos mosolyra rándította a száját. Igen nagy szája volt, s ahogy mosolygott, ujjnyi vörös íny csillant ki a hosszú, sárga fogai fölött. A méltóságos úr benyitott a konyhába. – Mariska – kiáltotta barátságosan. Aztán még beljebb ment. – Mariska – kiáltotta hangosabban. Aztán egészen eltűnt, s csak a kiáltás hangzott. – Mariska, az öccse van itt. – Lajos nem hallotta, hogy valaki válaszolt volna, de a méltóságos úr egy pillanat múlva megint megjelent. – Lenn volt a házfelügyelőéknél – mondta, s jóakarata 31jeléül, mielőtt visszament volna a szobájába, még egyszer megmutatta Lajosnak az ínyét.

Lajos egy pillanatig egyedül állt az előszobaajtóban, szemben a telefon tízszemű tárcsájával. Aztán megjelent Mari: fekete klottruha volt rajta, a homloka fehér szalaggal átkötve. Lajos nem látta őt, amióta hazulról elkerült, tavaly is épp a katonáskodása alatt látogatott haza. Derék, tekintélyes nő lett belőle, mintha csak itt született volna az előszobában, a fehér fogasfal és a fekete kabátok közt, a ruháján is ugyanazok a színek, mint a telefontárcsán. – Hát te – mondta kényszeredetten, s egy pillanatra ott tapadt a konyhaküszöbön, az előszobát vetve öccse és kedvetlensége közé. Majd hirtelen, nehogy az öccse behatoljon a lakásba, maga is az előszobaajtóba lépett. – Keresztanyád írta, mit tettél velük. Azt érdemelte ő, hogy köszönés nélkül ott hagyd? S hogy nézel ki? Csupa pecsét meg rojt a ruhád. Persze, nincs munkád. Énhozzám hiába jössz, én nem tudok rajtad segíteni. A méltóságos asszony nem tűri, hogy férfiak jöjjenek hozzám, pláne ezzel a zsákkal. Engem is kirúgnak, érted. Szerencse, hogy az úr nyitott ajtót, de az asszony is hazajöhet minden percben. – Halkan, csaknem suttogva beszélt, nehogy benn meghallják, de az ijedelemtől annál ingerültebben. Lajos visszaemlékezett, akkor szokta őt korholni, ha a sógoruk közelben volt, s félt, hogy az öccse hibájáért neki is szenvedni kell. – Csak látni akartalak, Marink – hebegte kárvallottan. – Látni? Üzentem, hogy nyughass. Itt akkor is sok ember volna, ha a felét egy éjjel elemésztenék. – Éhes vagy? – kérdezte szelídebben… Lajos most már el nem ismerte volna semmiért. Egyik öklében még ott volt az ötvenfilléres. Azt tartotta Mari elé, mert a torka összeragadt az elfojtott sírástól. – Keresel? – kutatta őt végig Mari valamelyest megenyhülten. Lajos nem szólt, csak nézte őt elpárásodott tekintettel, s dacosan lesütötte a szemét. – Régen vagy Pesten? Keresztanyád már vagy két hónap előtt írt. Azt tudja, Mátyásföldön vagy, mert ott emlegetted egy barátodat – mondogatta a nővére tanácstalanul. A fiú fényes szeme, pirosodó orra, rázkódó álla alig gyűrte a sírást, ettől ő is elfelejtette a szalagot a homlokán, s úgy jött neki, hogy megtörölje az öccse orrát, mint hátulgombolós korában, a fehér köténnyel.

Ebben a pillanatban fölsikoltott a telefon. Mari kiegyenesedve 32ugrott a készülékhez. – A méltóságos úr, igen, itthon – s már nyújtotta a kagylót a szöcskelábain kipattanó fekete embernek. Ott álltak hármasban. Lajos az ajtóban szorongott, a méltóságos úr a kagylóba mosolygott, s közben rajtuk sétáltatta a szemét, Mari a készülék mögé húzódott, csupa fehérség és feketeség az arca is. – Maga az, édes?… Igen, én itten… Ahogy parancsolja… Saci a nagymamánál van… Majd taxin… Jó, tehát a pesti hídfőnél – hallotta Lajos a szaggatott mondatokat. Arra gondolt, mi lenne, ha ő most sarkon fordulna. Vajon vetne-e utána a Mari egy szót? Mari meg dermedten figyelt, nem mondja-e be a méltóságos úr: a Mariska? Neki vendégje van, az öccse. De a méltóságos úr nem mondott semmi ilyesmit. Letette a kagylót. – Mariska, moziba megyünk – vetette oda magyarázatul. Aztán mielőtt visszament volna a szobába; még egyszer Lajosra mosolyodott. – Miért nem viszi be a vendéget a szobájába, Mariska? Ne hagyja itt állni. – Az öcsém siet – felelte Mariska –, csak átutazik, s egy pillanatra jött föl. – Igen, átutazik? Hová? – szíveskedett az úr, kezével a kilincsen. – Vácra – motyogta Lajos. Ugyanazt hazudta, amit tavasszal a somogyi embernek.

Az úr bement, s Mariska megfogta, behajtásra készen az előszobaajtót. – Most nem maradhatsz itt, Lajink. Az úrnak látnia kell, hogy te már elmentél. Máshol találkozunk majd. Légy holnap tíz körül a Köztisztviselőknél, lenn a Margit körúton. Odajárok bevásárolni… – Egy pillanatig némán nézték egymást. Mari akart még valamit mondani, amitől kissé gyöngédebbé váljék a búcsú: van-e szállásod, vagy valami ilyet. De a méltóságos úr zsebóráját a mellényébe gyűrve, már kószált kifelé. – No, szerbusz – mondta Mariska, s bevágta az ajtót.



Lajos annyira eltölt ezzel az előszobai jelenettel, hogy amikor az utcára letámolygott, nem is tudta érzésekre és gondolatokra bontani. Az esze zsibbadtan nyúlkált, hogy merről fogjon neki. Most legalább tudom, mit várhatok a Maritól, kezdte körültapogatni a fájdalmát. A küszöbön sem engedte belépni az öccsét, nehogy szégyenkezni kelljen érte. Pedig neked sem volt mindig ilyen szép fehér szalag a fejeden, Marink. Attól az úrtól beengedhetett volna; nem úgy mosoly33gott az, hogy be ne engedhetett volna. Ki hallott olyat, hogy egy lány a testvérét a konyhában le ne ültethesse. Katonáéknál is volt egy városbeli fiú, minden szabadnapján a nénjénél uzsonnált. Nem is az a kis kávé kellett volna neki, csak a jó szó. Itt hányódik-rúgódik hajnal óta a városban, s még annyija sincs, hogy a nénjének kipanaszolhassa magát. Most lett csak igazán árva, mióta a Mari is meghalt neki. Lenne valami tanult iparos az öccse, nem félne a háziaktól. A méltóságos úrnak is bemutatja, a házfelügyelőékhez is leviszi; itt a szerelő-öcsém, nősülni való legény, harmincat keres egy héten. Így rejtegeti csak. Pedig amilyen helye van, segíthetne rajta. A kis vizes ember tanácsára gondolt; igyekezzék csak valamelyik házhoz benyalni magát, előbb-utóbb biztos a fix állás. Mi volna a Marinak ehhez a barátságos méltóságos úrhoz beajánlani őt? Az öcsémnek fél holdja van otthon, meg még egy hold néz rá a keresztanyja után; az akárhol elég kezesség, méltóságos uram. Katona is volt már, épületen is dolgozott; az ilyet mégsem lehet közönséges parasztszámba venni. De megkeményítette a Marit a jólét. Egy idegentől több szívességet várhat az ember, mint az édes testvérétől. Bár volna itt a derék köztisztasági munkás, hogy valami emberséget tudna legalább maga mellett.

Lenn a körúton mind az ötven fillérét elvásárolta egy hentesboltban, amelynek már félig leeresztették a redőnyét. Kijövet jutott eszébe, hogy kenyere nincs. Bedugta a kolbászt a zsebébe, s onnan tört egy-egy falatravalót. Úgy érezte, sosem evett ilyen fűszeres kolbászt, egész bors-só-paprika kockák olvadoztak szét a nyálában, testében. Az autóbuszok ide-oda nyargaltak az úri néppel, egyik állomásnál egy kiöltözött asszony szállt föl a lányával. Az asszonyon fekete ruha volt csillámló pikkellyel, a lányon hosszú rózsaszín, amit föllépőben megemelt. Amint föllendült, a vékony harisnya alatt minden inát-erét látni lehetett a földön maradt lábszárának. Egy mozi előtt képek voltak kiragasztva: az egyiken egy vízmedencében meztelen lánykák úszkáltak; oldalról lehetett látni az üvegmedencét, amint ívbe nyújtott testtel, egymás után a víz alá ereszkedtek. Ő még sohasem volt moziban. Katonáéknál egy földije elment. Valami jachtra vagy mire férfiruhában lopódzott be egy milliomos lány. Volt 34nagy nevetés, amikor a matrózok megmotozták. A Mari biztos lejár ide a kimenőjén, de tőle irigyli, hogy hasonló jó helyzetbe jusson.

Az egésznapi járástól s a sok indulattól holtra fáradt. Máskor egy hónapig sem hányódott ennyit. Megfelelő hely után nézett, ahol az éjszakát eltölthesse. Azt hitte, sokat kell mennie, amíg a városból egy nyugodtabb erdős részre jut, s egyszer csak itt volt előtte a város közepén az erdő. Magas fák alatt kanyargós utak, az út szélén padok. Leült az egyikre, s maga mellé tette a zsákját. De időnként még népek jöttek arra, többnyire párok összeakaszkodva. Ketten nem vették őt észre, s épp előtte akaszkodtak össze; a férfi a lány hátulját fogta magához; az meg a fejét szegte hátra, hogy fölülről kelljen csókolni; csoda volt, hogy el nem estek, meg nem fulladtak. Lajos fölállt, s olyan helyet keresett az erdőcskében, ahol jobban magára lesz éjjel. Már épp megállapodott egy padnál, akkor látta, hogy valaki alszik rajta. A következőn megint. A harmadikra végre lerakodhatott. Kivette az ébresztőórát, nem állította be, csak fölhúzta, hogy a füle mellett kotyogjon. A zsákot párnának akarta használni, az óra nem maradhatott benn; de kiállítani sem merte, hátha ellopják. Mennyivel jobb helyen volt még tegnapelőtt is a szaletliben! Végül is a párnáról mondott le, s a zsákot az órával a pad alá rakta, a feje felől. Átölelte a dúcot, amely a pad hátát tartotta, s fülében egy óra ketyegésével fölfelé kémlelt a magasba, a levelek közt kószáló csillagokra. A Mari most megmutatta, milyen, motyogta, de bágyadt fájdalmába bizonytalan édességek siklottak be, mint azok a lányok a medencében, a pad oszlopa pedig olyanféle lábbá varázslódott, amilyenen a rózsaszínű hölgy lendült az autóbuszra. Odahaza, még katonaság előtt, a Veronnal kapcsolatban sok mindent elgondolt, amíg a jászol végében hánykódott. Most is eszébe jutott, hogy talán evvel a lábbal is… De olyan gyönge volt, hogy miközben a fejét a padoszlophoz nyomta, végképp elszunnyadt.

Azzal ébredt, hogy Marit semmi esetre sem keresi fel a köztisztviselőknél. Teste-lelke fájt a padtól, fölült rajta, de semmi kedve sem volt továbbmenni. A verebek telecsacsogták a vadgesztenyék lombbozótját, s a leszivárgó fény szürkéssárgán ért a padra, mint a templomban. A szomszéd padról is föltápászkodott egy alak; de olyan rongyos, hogy megrettent tőle. Térdén, könyökén, hátán a kiszakadt, 35rongydarabok mint széles nyelvek lebegték körül, mintha csak szándékosan készítette volna ki magát ilyen szánandóan. Megfogta a gyomrát, nem volt semmit éhes. Az esti kolbász megsavanyodott a szájában, nem kívánt sem mozdulni, sem gondolkozni. Új alakok jelentek meg a ligetben. Egy fiatalember föl-alá járt a gesztenyesorban, valami gépelt füzetből magolt. Pandekták, Institutiók hallotta Lajos. A fiatalember elakadt, belenézett a füzetbe, aztán tovább mondta, majd egy idő múlva egészen elbámult, s a bicskájával egy fa kérgét kezdte kapargatni. Lajos csak ült, és nem merte az ébresztőórát megnézni. Eddig elmúlt már tíz, a Mari láthatta, kivel van dolga – gondolta csalafintán, amikor végre kibontotta a zsákot. Negyed tíz volt. Már negyed tíz! hökkent meg benne az eredeti szándéka, s egy szemvillanás alatt kész volt vele: hogy igenis, megmondja Marinak a magáét; olcsón szabadult volna meg tőle az ajtóbevágással. Az egyszer még találkozniuk kell, viselje a testvérátkot.

Kitörtetett a ligetből, de nem tudta, hol van: este nem figyelte meg az utat. Elindult a villamos mellett, de az esti mozit nem látta semerre. A villanyóra a kövér oszlopon már háromnegyed tízet mutatott. – Kérem, a köztisztviselőket nem tetszik tudni – fordult az oszlop alatt a cipőtisztítóhoz. – Miféle köztisztviselők? – mondta a kenőcsei közt ülő ember, s megvetően pillantott Lajos poros bakancsára. – A Rózsadombnál, kérem… – A cipőtisztító vállat vont, de az újságárus néne odaszólt. – A szövetkezetet keresi, ugye, fiam? – Lajos tanácstalanul nézett rá, bizonyára a szövetkezetet, odahaza a Hangya is szövetkezet. – Menjen csak mindig a villamos után, a huroknál meg jobbra – magyarázta az anyóka. Lajos nem tudta, mi az a hurok, de megindult a villamos után, vissza, amerre jött. Egy nagy téren tíz múlt öt perccel az órán. Talán ez volt a hurok, itt kellett jobbra menni. Kilepte a veríték a gondolatra, hogy a Mari már nem is vár rá. Rohanva törtetett át a villamosra váró kirándulók közt; aztán valami piacra verődött be. Fuldokolva gázolt a tömegben, mögötte pattogott a sok „Paraszt”. „Nem tud vigyázni?” Az egész város szembeáramlott vele, csakhogy oda ne érhessen a köztisztviselőkhöz. Gyerekkorában a búcsún felejtkezett így ott a márcos ember előtt: amikorra körülnézett, nem volt se apja, se nénje. Elkeseredetten nyargalt, mindig a villamos mellett. – A köztisztvi36selők, kérem – lihegte kétségbeesetten egy férfinak. – Miféle köztisztviselők? Ja, ott szembe… – mondta az, s furcsállva nézett utána, amint a csörömpölő villamos előtt átugrott.

A nénje már várta. A fején szalag helyett most kerek fehér sapka volt, a közepén kis csecs, amilyennel a futballt fújják fel; kezén fonott szatyor lógott, zacskóval, üveggel, zöldséggel. – Csakhogy – mondta, aztán megfordult s visszaszólt. – Gyüjj utánam. – Lajos a nagy riadalom után engedelmesen követte. Mari egy kisebb utcába fordult, a következő sarkon egy még kisebbe. Ott bevárta Lajost. – Már azt hittem, ide sem találsz. Nekem meg sietnem kell, zsúr lesz délután, és tésztást kell készítenem, – Mariska Pesten tésztának mondta a tésztást, de az öccse mellett a hazai nyelv öntötte el a lelkét. – Ne – mondta, s körülnézve egy csomagot nyomott Lajos kezébe, amit a szatyor aljáról húzott fel hirtelen. – Várj, majd én beleteszem a zsákodba. – Nem – szabódott Lajos, mert eszébe jutott az ébresztőóra. Kissé elfordultan oldozta a lekapott zsákot, idegesen rángatva madzagát. Mari ezalatt oldalfelé nézte az utcát. – Nem tud az ember eléggé vigyázni – mondta kissé nyugodtabban, amikor a zsák megint Lajos hátára került. – Annyit gondolkoztam az este, nem esett-e rosszul neked, hogy úgy bevágtam előtted az ajtót. De ha akkor ottmaradsz, a méltóságos asszony kifaggat. „Itt volt az öccse az este, Mariska? Nem is mondta, hogy öccse is van.” Aztán matatni kezd a spájzban: ilyen kevés rumunk van, Mariska? Tegnap mintha tele lett volna még a cukrosláda. Fogalma sincs, mi van a konyhában, de ilyenkor minden úgy jön neki, hogy kevesebb. Különösen, ha a méltóságos úr is kivallja a zsákot a hátadon. Mit tegyem én annak ki magam? Okosabb, ha házon kívül találkozunk. – Lajos könyökére tette a kezét, és szomorúan kutatgatta az arcát. – Te csak nem akarsz megemberesedni – mondta mosolyogva. – Mikor is láttalak utoljára? – Még akkor a molnáréknél voltam kocsis – felelte engedelmesen Lajos. Már elébb, a rohanásban elvesztette minden harcosságát. Most, hogy nénje szépen beszélt vele, s a könyökére is odatette a kezét, csak a testvérmeleget szívta, ami a kézen át belészállt. – Hát Mátyásföldön? – tért át a kényesebbre Mariska. – Onnét mikor jöttél el? – Tegnapelőtt. – Abbamaradt a munka? – Elvégeztük az épületet. Most itt fogunk dolgozni Pesten. Néhány nap 37múlva – hazudta hirtelen, nehogy a nővére azt higgye, végképp a nyakába szakadt. – Itt Budán? – fürkészte Mariska. – Arra kinn, egy emeletes házon, a Városmajor utcában – mondta hirtelen, mert reggel annak az utcának a nevét olvasta le, amikor a ligetből kijött. – Igen? – kérdezte Mariska, homályos gyanakvással. – Hát amíg nincs munkád, engem ilyentájt minden délelőtt megtalálsz; csak sétálj el tíz óra tájban. De ha nem jövök, azt ne hidd, nem törődök veled. Szerbusz – mondta gyöngéden, s eleresztette a könyökét. – Szerbusz – mondta Lajos, és a levegőben utána kapott az elfordultnak, mintha kezet akarna fogni vele.

Lajos egy óra bóklászás után visszahúzódott a Városmajorba, ugyanarra a padra, amelyen az éjszaka aludt, s kiterítette maga elé a nénje csomagját. Abban a csomagban volt két darab rántott csirke – püspökfalat és nyaka –, egy darab bifsztek a hozzátapadt, hideg zsírral, két száraz kenyérvég, három darab meggyes rétes, egy levél tű, cérna, néhány kapcarongynak való tépés, egy szorosan összegöngyölt férfialsó, egy picurka kefe s egy darab piros pakolópapírban két pengő; a papíroson kívül ez a felírás: vigyázz rá, pénz. Lajos mély megilletődéssel nézte ezt a kis kincstárat, s még harapni is elfelejtett. Az éhségnél sokkal jobban gyötörte a vágy, hogy ennek a kincsnek megbízható rejtekhelyet találjon. Ő maga sem akart padon aludni többet; nem annyira a szabad ég feszélyezte, inkább a toprongyos hálótárs a szomszéd padon. Valami barlangfélében szeretett volna berendezkedni, amelyikben hanyatt fekve hallgatja a zápor zuhogását, s a zsákjának is talál vándorlásai idejére egy rejtekfülkét. Amikor a tábor körül gyakorlatoztak, hárman őrsön egy ilyenben rejtezkedtek fél óra hosszat. Bokrok voltak a barlang szája előtt, s ők csak egymás szemét meg a puskacsövet látták a homályban. A mai napot arra szánja, hogy ilyet keres.

Arra igyekezett, amerre hegyet látott. Előbb, mint gondolta, egy kőbányához ért. Bejárta a környéket, voltak ott kisebb gödrök, de megfelelő ereszes egy sem. Végre egy galagonya bokor mögött egy nagyobb gödröt talált, amiben ülve össze lehetett gugyorodni. Nem valami kényelmes, de a végében vízmosás volt, amire egy nagyobb követ szépen rá tudott hengeríteni. Ez a jó, éléskamrának való lyuk ott marasztotta. Zsákját betette a gödörbe, s maga kiült a galagonya 38bokor mellé, a régi, búcsúban vett bugylival lekotorta a bifsztekről a zsírt, s rákente egy vékony szelet száraz kenyérre. Így falatozgatott az égen bukfencekkel átsétáló bárányfelhők alatt. Amióta nénje a könyökére tette a kezét, másképp nézte a munkanélküli életet. Nem volt sarkában az idő; ülhetett, bámulkozhatott s találgathatta, mit kezdjen ezzel a nagy várossal. A gondviselés ott várt rá a köztisztviselők mögött a kis utcában, s hozta a mannát, mint a zsidóknak a sivatagban. Márpedig, ha az ennivaló megvan, s a zsákját is elrejtheti, meg az eső elől is elhúzódhat: övé a nyár, őszig majd csak kifog valamit. A Mariska is megpuhítja idővel a méltóságosékat; ő majd rábeszéli, hogy ne legyen olyan félénk.

A lakásul választott hely, meg kell hagyni, kitűnő volt. Az ő hegye körül gugyorgott körös-körül Buda minden hegye: a város felé az, amelyiknek a kopasz tövében előző hajnalban állt, odébb a kisebb, tornyos-kastélyos, alatta egy óriási rét; látta a Rózsadombot is, ahol a nővére szolgál; emerre napnyugat felé is csupa tetővel-fallal hullámoztak a kertes lankák, s ő úgy ült itt középütt, mint a csillogó-hullámzó város pásztora. Hanyatt feküdt: mit is kezdhetne a két pengővel. Jó lett volna, persze, egy ruha, mert ez falusi szabású volt, azért mondták ki rá mindjárt, hogy bregócs. A bakancsa csodálatosmód kitartott; a gatya nem volt le róla azóta, de azt most már kapott. Leginkább ing kellett volna neki; egy használtat ugyan vett a mátyásföldi kőműves menyétől, de a mosással (este építkezés után) mind a kettőt szétrongyolta. Egy ing jó lett volna; de kapni-e két pengőért inget? S hátha kerít azt is Mari. Végül is abban állapodott meg, hogy keres egy kocsmát a közelben, s vesz egy liter ásványvizet, az üveg kedvéért, hogy vizet is tarthasson a hegyen. A vendéglő nem volt messze, s a bor meg ásványvíz ára közt olyan kicsiny a különbség, hogy Lajos mégis inkább bort vett. Visszament a barlangja elé, szép, vékony szeleteket metszett a kenyérből, csontonként szopogatta hozzá a püspökfalatot, s minden csontocska után nagyot kortyintott. Amikorra a második rétessel is végzett, nemcsak a közepe volt az ő hegye a hegységnek, de maga a tengely, amely körül a világ, mint az ellibbenő csiga, csendesen kalimpálva pörög.

A nap nem sütött már olyan mérgesen; gondolta, szétnéz a városban. De levigye-e a zsákot, amikor külön éléskamrája van? Ma39radt benn boros állapotában is annyi óvatosság, hogy a zsákot, az órával, kefével meg az alsónadrággal magával vitte, s csak az élelmiszert süllyesztette be a Mari papírjában a mészszikla mögé. A Majorban, ahol előző éjszaka aludt, népes teret talált, amelyiken kislánykák szaladgáltak ide-oda a fák közt. Lajos odaült a padra, s nézegette őket. Szemben vele, a tér túlsó partján, egy nagyobbacska lányka ugrálta a kötelet; a szoknyája csak a combja közepéig ért, de messziről is láthatta, hogy jó vaskoska a lába, a melle is megzöttyent a babos ruhában, amint ugrott. Oda-odaszaladt a mamájához, aki a bal kezével egy zsebtükröt tartott maga fölé, s a szemöldökét meg a száját festegette. A mama is jó kemény úrinő lehetett; ahogy ült, az átvetett lába eltűnt a ruhája fodrában, úgyhogy csak egy lába lógott ki a sok fodorból-habból, de az igen szép, erős. Lajosnak erről eszébe jutott a mozibeli vízmedence a lányokkal s a tegnapi láb az autóbusznál. Lehunyta a szemét, s elmosolyodva tűrte, hogy az ereszkedő este himbálódzzék vele. Rég fönnült a fogyó hold, amikorra visszakerült a hegyre. Az elgörgetett kő mögött ott volt a bifsztek és a rétes; a gödör megőrizte a tulajdonát. Kiheveredett a galagonyabokor mögé, fölhúzta az ébresztőórát, s úgy aludt el, mintha a sziporkázó ég meg az eget tükröző csillagfényes város, fölötte s alatta, mind az övé volna.

Másnap az ébresztőóra kukorikulta fel a napot. Lajos átharmatosodott fejjel tápászkodott fel, s ráhasalt az órára, nehogy elárulja a rejteket. Körüljárta a hegyet, s akkor dugta be a hátizsákot a kő mögé, amikor meggyőződött, hogy senki sem leshette ki. A városban, mikorra leért, már csörömpöltek a villamosok. Volt még nyolcvan fillérje, gondolta, vesz egy friss zsemlét magának. Betért a piacra, ahol előző délelőtt, futtában leparasztozták. Ketrecben csirkék veszkődtek, kosarakban meggy, málna, cseresznye virított, asztalokon zöldbab, borsó, karalábé, különös növények is, amiknek a nevét sem tudta, a székekből a hús nyers szaga gőzölgött ki, a pékbódékból édes cipószag. Az asszonyok szatyraikkal már föl-le sodródtak a keskeny utcácskában, s Lajos, a mákosat rágcsálva, hagyta, hadd sodorják őt is. Jó meleg nénik, forró pihéjű csirkék, kibomlott fonatú kosarak, s nagy hé-hó közben előnyomuló tolókocsik lökődtek hozzá. Ez a sok lökdösés kimondhatatlanul jólesett neki, mint katonáék40nál, amikor menetelés után egy tavacskában nagy lötykölődések közben megfürödtek.

Már vagy harmadszor söpörtette magát végig a piac utcácskáján, kitanulmányozta a különféle húsnemek és zöldségáruk árát, amikor a gyümölcskofánál egy magaféle fiúra lett figyelmes. – Nagysága, kérem, hazavihetem – érintette meg alázatosan egy asszonyság karját. Az asszonyság fölmérte őt lábtól-fejig, s tárgyalni kezdett vele. Lajos nem tudhatta, mit, mert egy targonca közébük tolakodott, de később látta őket, amint az úton átkocogtak. Az asszonyságnál a földig lógó szatyor; a fiú egyik hóna alatt egy zsákkal bevarrt kosár, a másikban egy kisebb szatyor. A fiúnak kellett elöl mennie; az asszonyság mögötte, hogy szemmel tartsa. Lajos rájött, hogy ez valami szabad foglalkozás, amit ő is megpróbálhat. Hosszas szemlélődés után megszólított egy vékonyka nőt, aki már a második szatyrot töltötte meg, s épp közébük állt, hogy fölemelje őket. – Nagysága, hazavihetem? – Az asszonyka szelíden rávetette a szemét. – Köszönöm, én sem magamnak viszem – mondta mosolyogva. Lajos még egy nőt megszólított, de az is cseléd volt. Az úriasszonyok mögött meg ott ballagott a szolgáló. Ehhez is tehetség kellett, kiszemelni a megfelelőt.

Kissé elkámpicsorodva állt ott, az epreskofa mellett, amikor egy úrinő megérintette a kezét. – Mondja, fiam, nem hozná ezt haza? – s egy láda eperre mutatott. – Az asszonyka egész fiatal, nála is gyerekebb, s volt valami kacagtató és arcpirító benn, ahogy a ripők, helyes kis arcával a szemébe mondta: fiam. – Igenis, nagyságos asszony – hebegte. – És mennyiért? – Húsz fillér nem lesz sok? kérdezte Lajos találomra. – De a Virányosra visszük ám… – Jó, kérem – mondta Lajos, és óvatosan fölnyalábolta az epresládát. Ez az asszonyka nem volt olyan óvatos, mint az előbbi, maga lépdelt elöl, anélkül hogy hátrafordult volna. Lajos nézte a hegyes léptét, meg a himbáló kézitáskáját: kényes kis nőcske volt, a járásával éppen hogy meg-megszúrta a kövezetet. A huroknál villamosra szálltak. – A pótkocsira – figyelmeztette Lajost az asszony, s odamutatott az előtér sarkába. Maga bement a kocsiba, s Lajos egyszer sem kapta rajta, hogy rápillantott volna. A villamos mellett elnyargaló gesztenyefákat tanulmányozta, s a villák kottapapírrá folyó csőer41kélyeit. Az eper és Lajos anélkül is ott lebegtek körülötte, hogy ő rájuk hederített volna.

Szép kertek közt kapaszkodtak fel a megállótól, s Lajosnak eszébe jutott a nénje: hátha nem ér vissza időre a köztisztviselők mögé. A homlokáról csurgott a víz, a ládarésen kigyöngyözött az eperlé, s előtte ide-oda himbált delejezőn a kézitáska nikkelzára. Mi lenne, ha odavágná ezt az epresládát, s visszafutna a nénjéhez. Megfordulna-e akkor a nőcske? De a delej jól fogta, még két sarkot verejtékezett mögötte, egész a vadszőlős kert kapujáig, sőt be a bádogborítékos konyhaasztalig, amelyre az asszonyka a húsz fillért két darabban, odanyomta.

A nénje már nem volt a kis utcában, s Lajos meglehetős szorongás közt húzta ki a napot. Hátha nem jön oda többet? Azt hiszi, munkát kapott? Reggel jókor ott ácsorgott már a köztisztviselők körül, s leste, jön-e a csecses sapka a hegy felől. Csak messziről intett a nénjének, s amikor az elfogta a tekintetét, mutatta, hogy ő behúzódik a kis utcába, s megvárja, amíg vásárol. – Már azt hittem, munkát kaptál – mondta Mari, amikor magukra maradtak. – Abban az ügyben jártam – füllentett Lajos. – Hamarosan fölvesszük a munkát – fűzte hozzá habozva. – Hát csak iparkodj – felelte Mari. – Nem tudod, mit állok én ki ilyenkor. Nesze, van benn egy viseltes nyári ing is, – nyomta kezébe a csomagot. – Abban a pillanatban egy pékinas visított el mellettük. A két lábát szétvetette a pedál fölött, úgy rohant le a lejtőn. A kormányt egy kezével fogta, s hátát a kosárral hátravetette. Amikor a testvérekhez került, hirtelen melléjük kanyarodott, s feléjük hajolva hosszút visított; majd visszanézett és röhögött, hogy megrebbentek. Mari elsápadva kémlelt utána. – Nem az, aki nekünk hordja a kenyeret – mondta megnyugodva kissé. S mert látta, hogy Lajosnak nincs hátizsákja. – Hát a zsákod? – kérdezte. – A szállásodon hagytad? – De hogy Lajos csak intett, nem faggatózott tovább, nem akarta a gondját még a Lajos szállásával is tetézni. – Aztán föl ne jöjj ám abban az ingben – mondta a Lajos hóna alól nyugtalanító csomagra pillantva. – Én nem feledkezek azért meg rólad, ha egy-két nap nem is jöhetek le. – Nem megyek én oda föl – mondta csendesen Lajos, elértve, hogy az ing most már a szegényerkölcs szerint is végképp eltiltotta őt a nénje 42konyhájától. – Csak azért mondom, mert holnap-holnapután az asszony szüleinél vikendezünk vidéken – tette hozzá búcsúzóban Mariska.

Lajos azon a két napon nem is mutatkozott a köztisztviselők körül; nem akarta, hogy mégis ott érje Marit. Ha ő nem akarja, hogy találkozzanak, nem megy. Vasárnap a lányoknak kimenőjük van, talán csak azért találta ki azt a kirándulást, hogy ne vele kelljen a kimenőjét tölteni. Vagy hogy nyughasson kicsit, elébb is hogy megrettent a pékgyerektől. Most már, hogy a Mari mégiscsak gondolt rá, s csomagokat lopkodott le a szatyrában, nem ítélte meg őt olyan szigorúan. Nem akar ő a kimenőjén a nyakára csimpaszkodni. Igaz, megnézné a moziban azokat a fürdőző lányokat – de ki kívánhatja egy ilyen úri szolgálótól, hogy a maszatos öccsét befizesse a moziba. Elég neki, ha biztos benne, hogy nem kell éhen halnia. Negyednap újra találkoztak s azután többször is. A Maritól kapott csomagokban mindig volt valami, az ételen felül is, ami az ő barlangbeli jószágát gyarapította: suviksz, cipőkenő kefe, egy törött tükör, vásott kis olló, gyűszű, madzag, egyszer egy használt pár cipő is, nem kurtább, mint a lába, csak jóval keskenyebb.

Lajos most már nem érte be az egyetlen raktárával az Istenhegyen, hanem fölfedező utakra indult távolabb. Egész délutánokat barangolt, s az utcák, városrészek nevét is megtanulta passzióból. A villamosok mentén kiment a végállomásokig s onnét, amerre barlangot gyanított. Ha talált valami megfelelő lyukat, ott elrejtett egy kisebb értékű tárgyat, a levél tű néhány gombbal úgy maradt ott egy Budaörs fölötti barlangban. A legrégibb ingét pedig az Ördögárok völgyében dugta el egy kitűnő helyen. Ezek a kis rejtekek az egész hegységet az ő birodalmává tették, s a Farkasrétről a Kakukkhegyen át tért vissza istenhegyi székhelyére, úgy érezte magát, mint egy főúr, aki vadászkastélya és székhelye közt egy kis országnézésre használja föl a kerülő hegyi utat. Az idő tartósan derült volt, s ha egy-egy zápor a nyakába szakadt is, mindig tudta, hova kell menekülnie. A hálóhelyeit úgy váltogatta, mint más a ruháját. Amióta az ébresztőóráját is kiköltöztette az Ördögárok fölötti barlangba, szívesebben hált ott, inkább onnan gyalogolt be a piacra. Már nemcsak a Széna téri piacot ismerte, hanem a Krisztina téri födöttet, sőt az 43újlakit is, s ha a piacot nem kellett a kis utcabeli ácsorgással egybekötnie, e távolabbiakra csapott le, aszerint hogy melyikhez aludt közelebb.

Már az alkalmas asszonyságokat is jobban ki tudta választani. Volt, amelyik két egymásra rakott szatyorral érkezett, esetleg még kristályos üveg, tejfölös kanna is zörgött a szatyrában. Ezeket már a piac bejárójánál megjegyezte, s ha nem is követte, szemmel tartotta. Mindig tudta, merre inog kis zöldtollas kalapjuk, s a hónuk alá szorított mállott retikül. Amikor aztán a belső szatyor megtelt zöldfőzelékkel, s a gyümölcsre, húsra, burgonyára került a sor, odaszorítkozott melléjük, s a döntő pillanatban, amikor lelkük a tehertől elcsüggedt, megtette ajánlatát. Volt úgy, hogy egyszerre két-három bevásárlót is szemmel tartott, s válogatott a portyában. Tíz-húsz, sőt harminc fillért is kapott egy fuvarért, s volt nap, hogy háromszor megfordult. Úgyhogy sohasem volt pénz nélkül, sőt már kisszakaszt is vásárolt, hogy a pasaréti villákból elébb érjen vissza a piacra. Amikor a kis sárga pénzt a megállónál a perselybe bedobta, az emberi társadalom tagja volt ő is, aki képes megváltani a beléptijegyet az élet gyönyörűségeihez. Ott állt a vezető mellett, bámulta a töltés szemberohanó kavicsát, s fájt a szíve, amikor le kellett szállnia. Egyszer még kísérletezett építkezésnél, de inkább csak a nővére kedviért, akit hamarosan munkával kecsegtetett. Valójában jobban tetszett neki a piac, s amikor az épülettől elküldték, a nővérének is célozgatott már, hogy eztán ritkábban találkozhatnak, mert ő a „piacon dolgozik”. Ott több jövője van az embernek. Hogy mi ez a jövő, maga se tudta. Ez a zsíros, jószagú kavargás mindenki elé kivetheti a szerencséjét. Most már ismerte a ritkább főzelékeket is: a rebarbarát, kelvirágot, articsókát, feketegyökeret; a gyöngyöző buborékú medencében meg tudta különböztetni az o-betűket suttogó harcsát a cifra keszegtől, s úgy ismerte, mint akármelyik mészáros a húsfajtákat: a karmonádlit, rostélyost, diót; a krakkóit, párizsit, csabait, szepesi virslit is nevén szólította. Magának a csomaghordásnak is megvolt az érdekes oldala. A kosár vagy a szatyor ritkán volt nehezebb annál, amit katonáéknál ingyen kellett cipelnie, s itt találgatni lehetett, miféle lakás tartozik ehhez a kosárhoz; házvezetőnő-e a kövérkés asszonyság, vagy önálló iparosné, asszony-e vagy lány az előtte libegő úrhölgy. 44Annyira vitte, hogy a bevásárlott holmiból már körülbelül tudta, kivel okosabb előre meg nem alkudni, s az a fél perc, ami alatt a különféle konyhákban a csomagot berakva szétpillanthatott, elég volt hozzá, hogy az úri lakások s a szemtelenül mustrálgató szolgálólányok szappan- és csipkeszagába beleszagoljon.

Ezek a bóbitás, fehér kötényes nők nagyban hozzájárultak, hogy barlangjai bokros pitvarában esténként valami rendkívüli kísérlet álma töltse el. A gondolatot egy öregember adta, kipottyant gyári munkás, aki kézikocsit tartott az újlaki piac bejáratában, s azon szállította haza a nagyobb mennyiségű befőzni valót. Egyelőre rosszul ment neki, mert kevés volt a barack, de paradicsombefőzés idején öt-hat fordulóra számított, s egy fuvarért, amint Lajossal közölte, hetven-nyolcvan fillért is megkapott. Lajos tisztelettel nézte az öreget, mint a szakmában fölötte állót, de amikor magára maradt, s a dolgot megforgatta, mégis nagyobbra gondolt ennél az alacsony fatargoncánál. Már katonáéknál is kedvelte a gépeket; s ha a gyakorlatozásban lompos volt is, a gépfegyver-alkatrészek miatt egyszer maga a százados is megdicsérte, amikor felmondta. Úgy érezte, hogy az ő kihordókocsijának fémből kell lennie, mint a komolyabb gépeknek általában. A kosarakat két sorban állítja rá, külön kis rekeszekben. Egy fölhúzható és lecsapható vasszerkezet csillogott a sejtelmeiben; ha leereszti, nagyobb darabokat, ládát, kosarat rakhat a kocsira, ha fölhúzza, apróbb csirkésketrecet, gyümölcsösdobozt, szatyrokat. Azt is szívesen vette volna, ha a kocsi, miközben gördül, valami előre-hátra lüktet rajt, mint a vasúti hajtányon. A hajtányról jutott eszébe: miért ne hajthatná ő maga hátulról egy bakról valami bicikliláncfélével a kereket. Nem volt értelme, hogy a készüléket ennyire bonyolítsa, de az az eszme, amely a piacon beléesett s a barlangban csírázni kezdett, így parancsolta. Csillogó, lüktető, föl-lecsapható, egészen szokatlan gép cikázott ki abból a mély technikai homályból, amely egyelőre a részeket takarta. De Lajos bízott benne, hogy ezt a homályt el tudja oszlatni. Nemcsak a kihordó fiúk három- és négykerekű biciklijét tanulmányozta, hanem a délivasútnál a hordárok kocsiját, sőt ördögárki szállása közelében a hajóhintát is. Este, bokrok közé bokornak gugyorodva, a csillagokban küllőt, szeget, tengelyt látott. Rendesen egy-egy technikai részleten kezdte, de csak45hamar eloldotta magát az anyag nehézségeitől, s lüktető rúdjai, lécei fölött repült az emeletre rakott baromfiak, főzőkukoricák, átvéresedett húsos csomagok közt. A noteszébe bejegyzett címen lerakta a vásárolt holmit, s csörgő zsebébe süllyesztett kézzel hajtott vissza a piacra. Tíz fillérért akármilyen messze elviheti az árut, hiszen egy fordulóval tíz-tizenkét helyet is megjár. Amikorra a bevásárló asszony hazaér, az áru már otthon van. A finomabb szolgálók is másképp néznek rá. Kikísérik, s ő a kocsi nyergéből beszélget velük, hetykén hátravetve magát, fél kezével a kormányon. Az a kemény szőke is, aki függönyt erősített fel az előszobában; létrán állt, s csak intett, hogy merre van a konyha; meg sem fordította többet a derekát a könnyű kis szoknyájában.

Szívesen beszélt volna erről a kocsiról valakivel. De nem mert barátkozni, nehogy a rejtekhelyeit kilessék. A piacon a csomaghordó fiúk többnyire fiatalabbak voltak, mint ő, azonfelül kikoplaltabbak is, úgyhogy nem merték elzavarni, de mint betolakodóval nem is érintkeztek vele. A Krisztina téren látta egyszer, hogy egyikük egy idősebb, trikós emberrel beszél és rámutogat; akkor egy hétig nem ment arra, nehogy megverjék. Esténként valamelyik gödre felé tartva sokszor szurkolt, mi lenne, ha a piaci fiúk a magas partról hárman-négyen ráugranának. De ahelyett hogy összeereszkedett volna velük, inkább egy bokszert vásárolt, s este úgy ment haza, hogy a kezét a ráhúzott bokszerrel a zsebében szorongatta.

Egyszer aztán mégiscsak akadt barátja. Aznap a hármashatári menedékház környékét kutatta át, s néhány üres szardíniás dobozzal meg egy férfiövvel gazdagabban bandukolt le a Pasarét felé. A Nagybányai úton feltűnt neki egy férfi, aki egy üres telek partján búsan támogatta a fejét, és hangosan sóhajtozott. A telekkel szemben új villa állt, a vörös sóderúton két gyerek marakodott a háromkerekű bicikliért, s egy babosruhás úrinő az elvirágzott rózsákat metszegette le a rózsafákról. Lajos elment a sóhajtozó embertől, s illő távolságból visszalesett rá. Az éppen akkor fölállt, néhány lépést tett, s karját előrenyújtva, arccal a földre esett. Lajos tanulta a katonáéknál az elsősegélynyújtást, de most annyira megrettent, hogy visszakapta a fejét, s ment, mintha nem vett volna semmit észre. De akkor már az asszony is kiáltott: – Jesszus, ottan egy ember fekszik. – A ház46ból, ingujjban egy úr sietett ki; az asszony pedig nem győzte a két fiúcskát az ajtó mögött tartani. Amikor Lajos látta, hogy az már odalépett az elesetthez, s a felelősség az úron van, visszamerészkedett. A szomszéd házból kijött a kékkötényes kertész meg a felesége is, úgyhogy most már egy egész kis csődület támadt a járdán. Lajos azt gondolta, ebben a csődületben ő is kibámulhatja magát. Amikorra odaért, az ember már nyitogatta a szemét s erősen sóhajtozott. Durva, kissé felpuffadt, kékszínű arca volt, hetes borosta rajta. – Hol-hol vagyok?… – dadogta tétován körülpillantva. – Éhes? – kérdezte az úr, s a csuklóját tapogatta. – Nem, nem kérem… – dadogta az éppen olyan tétován. – Előbb, mikor erre mentem, igen sóhajtozott – szólt közbe Lajos. Az ijedelem egy pillanatra eltüntette a rangkülönbséget, s ebben a felolvadásban úgy érezte, ő is kitüntetheti magát az úr előtt. – Én láttam, hogy egy ember ül ott – mondta mentegetőzve az asszony –, de nem tudtam, hogy rosszul van; azt hittem, a gyerekeket nézi. – A kékkötényes kertész nem mozdult, csak állt, s kételkedve vizslatta az ocsúdozót. A felesége félrehúzta az asszonyt. – Nem mindig lehet az ilyeneknek hinni – mondta. Az úr visszatámogatta az embert a partra. – Rosszul van még? Hívassuk a mentőket? – Nem, nincs nekem, kérem, semmi bajom… itt voltam egy régi iskolatársamnál a Nagybányai úton… állásügyben… Pesterzsébetről jöttem gyalog… állást ígért, de nem vett föl, mert nem volt megfelelő ruhám. És nem tudom, mi lelt hirtelen. – Igazolásul a zsebébe nyúlt, s reszkető kézzel egy piszkos tárcát kotort ki. – Kérem, itt van az érettségi bizonyítványom; a Munkácsy utcai gimnáziumban végeztem… Itt az igazolvány, hogy a ruhám miatt nem vettek föl. – S egy gépelt papírt táncoltatott az úr szeme előtt. Majd egy újságcikket hajtogatott ki. – Az Est is indított már akciót értem, tavaly – s mutatta a képét a riport mellett.

Az asszony visszahúzódott a kerítés mögé, s a gyerekeinek magyarázta: – Szegény bácsi sokat gyalogolt, rosszul lett. – A kertész a vizet eresztette az egyformán nyírott fűre. Csak az úr és Lajos hallgatták az embert. – Megint megbuktam, kérem, mert rongyos a ruhám – panaszolta az ember foltos bricsesznadrágjára ütve. – Mindenünnen azért küldenek el. – Mégiscsak ennie kellene valamit – 47mondta az úr, s visszament a kerítéshez a feleségével tanácskozni. Az asszony azt ajánlotta, küld egy kis levest, de a férfi be akarta hívni a konyhába. Az úr végre is győzött, s maga jött oda a szédelgőt betámogatni. – Hogy én idejutottam! – sóhajtotta bemenőben a férfi.

Lajos kíváncsi volt, most mi fog történni. Száz lépéssel odébb egy másik üres telek volt, arra húzódott be, s találgatta, mire megy benn az ember. Az úrnak biztosan van kicsit használtabb ruhája, ha azt odaadja neki, a szegény ember visszafordulhat az osztálytársához, akitől a gépelt papírt kapta. Ha ő van az úr helyében, ad neki egy öltözet ruhát. A szegény ember előbb kifordult a házból, mint várta, de a hóna alatt nem volt semmiféle csomag. Lajos azt gondolta, az ilyen nyomorult örül, ha valaki beszédbe ereszkedik vele s megvárta. – No, mi volt benn? – kérdezte bizalmaskodó mosolygással. Az ember fölütötte sötétkék arcát: – Mi? Rántott leves. Már a második helyen tartanak rántott levessel. De ott hagytam nekik. – Azt hittem, kap egy rend ruhát – mondta csendesen Lajos. – Ruhát? Azt a nagysága is el tudja adni a törökországiaknak. A szegény ember örüljön a rántott levesnek. S ez a cseléd, hogy rakosgatott mindent a levesük mellől. A kölkeiket bezárták a szobába, nehogy megérintsenek. Ezeket már az sem hatja meg, ha az ember fölfordul előttük. Mielőtt elmentem, az asszony bejött: nem enne még egy kis mákos tésztát. Nem, köszönöm. Örüljenek, hogy a két kanál rántott levest lenyomtam barátságból… Lajos csodálkozva nézett; nem várta, hogy így fog beszélni. – Még rosszul van? – tudakolta kíváncsian inkább, mint részvevőn. – Rosszul? Mikor nem vagyok én rosszul? De nem rántott levesért vagyok rosszul… – Nagyon el volt keseredve; azt sem bánta, ha belátnak a kártyáiba. Lajosban most kezdett csak derengeni a dolog. Habozva kérdezte: – Hát maga nem úgy alélt el? – Elalélt? Elalélt? – bosszankodott az elesős ember, de úgy, hogy a dühébe egy köhintésnyi nevetés keveredett. – Finoman fejezi ki magát. Miért nem mondja, hogy megszagoltam a földet? A humusz illatát. Hát elaléltam én? – röhögött fel hirtelen, a könnyeivel küzdve.

Épp egy kis vendéglőcske előtt mentek el, a magas teraszon árva, színes abrosz. – Tudja mit, jöjjön be velem, maga zöld fiú. Szívesen 48látom – fűzte hozzá, hogy Lajos habozott. A felszolgáló, alkalmasint maga a tulajdonos, egy asztal sarkán ült, s valami sárga könyvet olvasott. A két gyanús embert végigmérte, de úgysem volt vendége, gondolta, miért ne szolgálja ki őket. Az elesős ember egy fél liter bort rendelt, szódát és két poharat. – Nem csekély dolog ám az – kezdte, az első poharat fölhajtva –, amíg egy érettségizett ember odajut, hogy napjában kétszer-háromszor elvágja magát a kövezeten. Sokat meg kell odáig érnie. Nem is tiszta szimulálás ez nálam. Már diákkoromban is megtörtént, hogy felelés közben egyszerre csak elestem, s rúgódni kezdtem. Igaz, hogy eszemen voltam, láttam az elsápadó tanárt, éreztem, hogy nyolc-tíz gyerek cipelt az orvosi szobába, de azért mégse egészen szándékosan tettem. Abban a szorongatott állapotban mintha fölemelkedett volna valami bennem. Valami könyörgésféle könyörületesség után; attól is zuhantam el. A konjunktúra alatt állásom volt egy banknál, azalatt sosem estem el. De amióta mindenből kipottyantam, anyám is meghalt, a nyugdíj elmaradt (felekezeti tanító volt szegény apám), azóta megint rákaptam az elesésre. Először csak igazi nagy szorultságomban, az éhség szélén. Később egész iparrá fejlesztettem már, de a döntő pillanatban még mindig az a régi valami emelkedett fel bennem. Olyan ez, tudja, mintha nővel van az ember. Akár szerelemből csinálja, akár érdekből, a döntő pillanatban mégiscsak úgy van minden a behunyt szeme mögött, ahogy az első kedvesével. Érti maga ezt?

Lajos nem egészen értette, de óvakodott elárulni. – S ha annyiszor csinálja, hogy nem ismerik meg? – kérdezte óvatosan. – Hiszen épp ez az ipar. Föl kell osztani a várost járásokra. Nemcsak a várost, az egész külterületet, ahol villák vannak. Az ember észben tartja, hol esett már el, s arra a vidékre abban az évben nem megy vissza. A következőben is óvatosan, lehetőleg új villa elé. Nagy fáradság ez, maga a járás is felér egy negyvenórás munkahéttel. S mennyi vesződség. Némelyik ki sem bújik a házból, hanem a mentőkért telefonál, vagy a rendőrt keríti elő. Akkor tessék elinalni. – És lehet keresni ezzel? – tudakozódott Lajos. – Ahogy vesszük: eleinte jobban ment. Harmadéve hetenként két-három öltözet használt ruhát is eladtam a törökországi kereskedőknek. Tudja, hogy 49Törökországba meg Perzsiába szállítják innen a használt férfiöltönyt. Most mind többször fogok ki rántott levest.

– Gyanakvóbbak? – Rosszabbak. Higgye el, jóérzésű ember ilyenkor nem tud gyanakodni. Képzelje el, ma ebédre spárgát evett tejföllel, utána bécsiszeletet, sült krumplival, céklával, vajbabbal körítve, aztán piskótatekercset, gyümölcsöt, feketét, rágyújt valami bolgár cigarettára, s a felesége kemény hátára csúsztatja a ruha alatt a kezét, a hizlalt bébije közben az udvaron skirózik. Egyszer csak elesik valaki arccal előre, a háza előtt. A jóérzésű ember ilyenkor nem gyanakszik, hanem megretten, mintha az égből hajítottak volna az asztalára egy hullát. Én idén egyszer elvétettem a dolgot, s olyan ház előtt estem el, amelyet már tavaly is megvágtam. Ahogy a fél szememmel fektemben fölsandítottam, megismertem a tavalyi férfit. Ő is megismert, az asszonyok súgtak-búgtak körülötte, s mégis öt pengőt nyomott a markomba. Érdekelt s utánajártam: orvos volt. Lehet, hogy már először is leleplezett. De azt tartja, elég baj nekem, hogy arcra kell előtte esni. Sokszor kísért, hogy odamegyek, s harmadszor is elvágódom a háza előtt, és ha megint fölemel, olyat mondok neki, amilyet a bibliában tanultunk: igaznak találtattál te ebben a városban, vagy legyen, ahogy a te szívedben mondtad.

Lajos még mindig az első poharacskát szopogatta, az ember azonban már az üveg fenekén járt. A szél megkócolta a terasz fölött a friss-ültetés juharfákat, s a bor teteje lúdbőrzött, mint a víz alkonyatkor. A pincér nem zavartatta magát a sárga könyvben, de fejét, fülét olykor-olykor kiemelte belőle, s elmélázva nézte a Pasarét kigyulladt lámpáit; a feje tartásán azonban látni lehetett, hogy fülel. Az elesős ember tovább bölcselkedett. – A nyomor megrontja a világot. Még csak öt-hat éve tart az igazi nyomor, s az emberek már megszokták, hogy elessünk a házuk előtt. Ahogy a legyek is belehullanak a mennyezetről ősszel a levesükbe; csak bosszankodnak érte. – Lefele bandukoltak már a lejtőn, s Lajos még mindig nem jutott szóhoz, pedig ő is el szerette volna mondani, hogy nem erre született ő sem, s fél hold szőlő szállt rá az édesanyja után. A villamosnál az ember búcsúzkodni kezdett. Csakugyan Pesterzsébeten lakott, villamoson kellett hazamennie. – Ha meg nem sértem az urat – hebegte Lajos –, szeretném visszaadni a vendégséget. Én sem va50gyok egészen közönséges születés; a szüleim gazdálkodók voltak; csak árván maradtunk. Van egy kis földem is, de városra kívánkoztam. Amíg munkám volt, egy építővállalatnál dolgoztam, de azért nem vagyok egészen magamra hagyva, van egy néném, az egy egyetemi tanárnál házvezetőnő. – Jó – mondta az elesős ember –, fölkeresem. Hol és mikor? – Megvárnám a hűvösvölgyi végállomásnál: az időt az úr mondja meg. – Vasárnap délután négykor, jó?… – Lajos megfogta a feléje nyújtott kezet.

A leesős ember pontos volt, s Lajos sietett túlesni a szükséges magyarázkodáson. – Nyárra nem vettem lakást; minek költenék? Meglátja, milyen jól berendezkedtem idekinn – s elnézést kérőn mosolygott az úrra. – Igaza van – felelte leereszkedően a leesős ember –, albérletben nyáron át meg kell fulladni. Mindenki piszkos és büdös, s alvás helyett egymás párájában henteregnek. – A barlangban Lajos kikaparta a földből a bort. Még a régi, istenhegyi palackját töltötte meg, s egy üveg szódát is vett. Hűtőfazék helyett a földbe ásta, s avarral takarta el. Délelőtt jutott eszébe, hogy pohara meg nincs, s a pénze elment. Berohant a piacra, elcsípett még egy lekvárt befőző hölgyet. A keresetén két olcsó poharat vásárolt. – No, ez szép, hogy vissza akarja adnia vendégséget – mondta a leesős ember, a barlang előtt egy kövön elhelyezkedve. – Látszik, hogy jobb családból való fiú. – Lajos elértette, hogy a boráért most ő öntheti ki a szívét, s a családjára azért céloz a vendég, hogy el tudja kezdeni vallomását. Hát az ő családjában nem is volt hiba: a szülei, igaz, elhaltak, de a keresztanyja tehetős fuvarozó felesége, azoknál mindig megvolt neki a kenyér meg a szépszó. Nem is a nyomorúság hajtotta őt föl, mint a somogyi embert, akinek a családja fölette tavaszra az aratórészt. Egészen más okból jött ő fel, s jelentősen mosolygott a vendégére. – Asszony? – kérdezte az ember a rosszul működő szódásüveget kotyogtatva. Lajos habozott, hogy melyiket hozza elő, a Veront-e, akitől eltiltották, vagy a golyvás özvegyet, akit a keresztanyja tervbe vett. Sokféle változat jelent meg előtte. Veronhoz más legény is bejárt, ezt vette a szívére. Veron hűséges volt, de szegénysége miatt a család megvetette. Veron nem volt falura való, s ő előre jött szerencsét próbálni. Veron nem sokat számított, de többre tartja magát ő annál, hogy egy özvegy asszonynak 51adja a fiatalságát. Ha utóbb mást gondol, megtalálja egy év múlva is, miért ne mulassa ki addig magát. Hirtelen nem tudta, melyik tetszene legjobban az előtte ülő úriembernek. Arra, hogy melyik volt az igazi ok, maga sem tudott volna válaszolni. Nyugtalan lett, jöhetnéke támadt; az „okok” tétován röpködtek egy megnevezhetetlen ok körül. Végül is a legléhább változat mellett döntött. – Tudja, van ott egy asszony, nem mondom, elég derék, egy kis földje is van, de mégiscsak özvegy; a keresztanyám arra biztat mindig. Mondom neki: azt az özvegy asszonyt még mindég megtalálom, elébb szerencsét próbálok, mint a mesebeli legény. – Maga csak ne hencegjen a mesével, fiatalember – mondta a leesős ember. – Ha magának ilyen tejjel, mézzel folyó özvegy asszonyt adott az Isten, ne lesse itt Máriaremetén a mesét. Nem fél, hogy amikorra hazavetődik, elszívják? – Nem félek én attól – mondta Lajos magabízó mosollyal takarva el zavarát. – Fiatalember, igaz, könnyen beszél – sóhajtott engedékenyen a leesős ember. – Hány éves maga?… – Huszonkettő. – Huszonkét éves koromban minden este más nővel vacsoráztam a Margitszigeten, a víztoronynál. – Aztán meg volt egy jó barátom a katonaságnál – folytatta Lajos –, egy építész, az is rábeszélt, kár neked, Lajikám, éjjel-nappal a lovak farát szagolni. Amíg az én vállalatom fennáll, adok munkát; közben a kőművességet is kitanulhatod. – No, és fennáll még a vállalata?

Lajos előtt megint több lehetőség jelent meg. Az építész úr hűtlen barát volt, fölcsalta, becsapta. Ez megfelelt volna az építész iránt táplált érzelmeinek, de aggályos volt az új barátság szempontjából. A vállalat munka nélkül maradt, a munkásokat szélnek eresztették. Ez megfelelt az igazságnak, de nem illett a vállalat méltóságához. Fölködlött benne az öreg gutaütött s valami bonyodalom a pallér meg a fia közt, amelyben ő a méltánytalanul elnyomott pártjára állt. Ezt azonban bajos volt oly hirtelen kifejteni. Különben is csak nem hazudik a barátjának. Tétovázásában a gép segített rajta. Hisz voltaképp a gépért hívta ki ő a leesőst. A gép ült egész idő alatt a gondolatai alján, s hogy a vállalat és jelen helyzete közt rés támadt, a gép csúszott be rajt. – Fönn az, Mátyásföldön – felelte. – De tudja, nem volt kedvem az építészethez. Pedig nagyon tanult mesterek mellett dolgoztam, különösen egy asztalos, egy bizonyos Skrubek volt jó 52szívvel hozzám. Az még maga mellé is vett volna, úgy, hogy fizetéssel tanulhattam volna ki a mesterségét, de én nem maradhattam már. Micsoda az ilyen építőmunkás élete? Dolgozik, szombaton megkapja a bért; aztán megint dolgozik, s megint megkapja. Úgy, mint a ló a takarmányt. Nem azért jöttem városra, hogy azt csináljam, amit otthon. Városon nemcsak napszám van; itt sok-sok pénz van, s könnyebben is hozzáfér az ember. Nézi maga olykor a piacot?

A leesős ember, aki idáig mély megadással nyelte a bort és Lajos élettörténetét, az utolsó mondatokra kíváncsian csillantott barátjára. A literes üvegben már csak egy ujjnyi volt, noha Lajos félig töltötte meg poharát, s éppen hogy nyalogatta. Félős volt, hogy amikorra a géphez érnek, a leesős ember minden érdeklődése bedugul. A bérmunka megvetésében azonban, úgy látszik, ő is osztozott s szabadabb pénzszerzés és piac, egymás mellett említve, benne is megmocorgatták az eszmét, mert még a bor felé vonó természetes nehézkedése is képes volt őt felugratni. – Hogy nézegettem-e a piacot? Mennyire, hogy nézegettem – kiáltott fel Lajost vállon ragadva. – Hát én most a piacon dolgozom – magyarázta Lajos, e vállonrázástól felvillanyozva. – Csomagokat hordok haza, befőzésre, ünnepre valót, tudja… De nem ez az igazi célom, ezt tulajdonképp csak tanulmányból csinálom. Egészen más gondolatom van nekem. – A leesős ember közel dugta hozzá kék arcát, amely most a bortól és eszmétől fénylett. – Szajré? – súgta diadalmasan. Lajos örült a melegségnek, de a kifejezést nem értette. Tovább siklott hát egyenest a kimondásra váró eszme felé… – Egy kihordógépet akarok szerkeszteni. Magam állítanám össze az egészet. Egyszerre tíz-húsz szatyrot is haza lehetne vinni rajta.

A leesős ember kissé csalódottan húzódott vissza Lajostól, de azért nem adta fel mindjárt a reményt. – És mondja, még sohasem lépett meg a szatyorral?… Na, vallja csak be. – Új bizalmasság fénylett fel rajta, s Lajos bordái közé nyomta az ujját. De Lajos meg volt döbbenve. – Nem úgy nevelt engem a néném meg a keresztanyám – mondta csendesen. – Nem úgy nevelték? Olyan nagy bűnnek tartja maga a világ igazságtalanságát kicsit kiigazítani? Nézze, ha egy bolond gazdának van két disznaja, s ő az egyiknek két porció kukoricát ad, a másiknak meg csak fűrészport, rosszat tesz maga, 53ha egy fej kukoricát dob az éhezőhöz? Maga is csak ezt teszi, ha egy szatyrot ideutaztat. – Igaz – mondta Lajos, de olyan tétován és megütközve, hogy a leesős ember jónak látta visszavonulni. – Nem mintha én valaha megpróbáltam volna. Ki bízná egy ilyen pofájú emberre a szatyrát? Különben is bennem van otthonról az előítélet. Jól mondja: a nevelés. Na, sebaj, majd csak megdöglünk valahogy – fejezte be, s kitöltötte az utolsó ujjnyit is. – Szervusz! A nevem Korányi – mondta Lajosnak, hogy a fiú bizalmatlanságát megvesztegesse. Lajos odanyújtotta a kezét. – Kovács Lajos Abafalváról – mondta illedelmesen.

– Van néhány tantuszod? – kérdezte az üres üveget még egyszer az ég felé tartva Korányi. Lajosnak nemcsak tantusza nem volt, de pénze sem. Korányinak éppoly kevéssé. Elhatározták, hogy a hegyen át mennek be a városba, s Lajos is elkíséri barátját a Margithídfőig. – Hát hogy is van azzal a kihordógéppel? – kérdezte Korányi leereszkedőt ásítva. Az erdei útra mentek, Máriaremete és a Guggerhegy közt. A nappal lankadt madarak megint röpdösni-csattogni kezdtek a megenyhült alkonyatban. Lajosnak már nem volt olyan nagy kedve a gépről beszélni, mint elébb. De azért csak előhozta az állítható rekeszt, a hajtóbakot s a kereket. Önnönmagának is furcsa, hihetetlen volt az egész; mintha egy idegennek hallgatta volna a zavart okoskodását. Korányi egyetlenegyszer szólt közbe. – Áttétellel lesz, szóval – vetette be a keréknél. Maga sem értette talán egészen ezt a műszót, de Lajos, amikor utóbb visszaemlékezett a kifejezésre, úgy érezte, hogy Korányinak világosabb fogalma volt gépéről, mint neki. Az áttétel szótól mintha az egész gépeszme határozottabbá, gépszerűbbé vált volna. Ő maga is így nevezte ezentúl; kihordókocsi, áttétellel.

Beljebb már bőven özönlött a város felé a kiránduló nép. Nadrágos lányok masíroztak előttük, fiúkkal füzérbe fonódva. Berekedt jókedvvel mindig ugyanazt az egy éneket fújták. A Guggerhegyről beömlő oldalfolyóban Lajos a nénjét ismerte fel; szép világos ruha volt rajta, a mellén ide-oda himbáló fodorcsokréta. A fodor vidáman lengett a két erős melle előtt, de a szeme szomorú volt. Mellette egy korosabb férfi jött, jobb iparosféle. Lajos, ha maga van, idejében meglép, de most barátját nem hagyhatta ott, s egy pillanatig az is 54átcikázott rajta, hogy bemutatja a nénjét Korányinak; lássa, milyen család ő. Ezzel időt vesztett, s már a fejét sem fordíthatta el, úgyhogy a tekintetüknek találkozniuk kellett. Mari megkövülten nézett rá, úgyhogy a kísérője is figyelmes lett, miért torpan ez meg. A lány mondott neki valamit, mire a férfi néhány rohamlépésben lecsörtető cserkészfiúcskát engedett maguk közé. Amikorra a cserkészfiúk elhagyták Marit, a férfi nem volt már sehol.

– Hát te mit csinálsz itt? – fordult a lány egyenest Lajoshoz. – A Korányi úrral sétálunk… A néném – magyarázta a barátjának. Mari jól megnézte Korányit, de semmi hajlandóságot sem mutatott az ismerkedésre. – Jó, hogy előtalállak – mondta szokatlanul ingerült szemmel. – Már üzenni akartam neked. – Valami fontos? – hebegte Lajos. – Igen fontos – mondta Mari határozottan, s még egyszer végignézte Korányit. – Majd én előremegyek, Lajoskám, amíg elintézitek – tágított a leesős, mert családi vitát szagolt. – Miféle alak ez? Ilyen alakokkal csavarogsz te? – támadt rá Mari Lajosra, amikor magukra maradtak. Igaz, hogy Korányi nem volt valami bizalomgerjesztő jelenés, de Mari most látta először, és semmit sem tudott róla. Nem is azért támadta, hanem hogy ő kerüljön támadóba. Nem tudta, hogy az öccse észrevette-e a férfit. Hiába élt évek óta Pesten, éppolyan zavarban volt, mintha otthon a határban látta volna meg őket az öccse. Ezt azonban nem akarta elismerni, ezért sietett úgy nekiesni. Lajos kitalálta ezt. Benne is volt egy kis ingerültség; bántotta, hogy a gépről olyan zavarosan kellett fecsegnie. – Mi bajod a barátommal? – fakadt ki. – Mindegyikünk azzal sétál, akivel kedve tartja.

Maga is meglepődött, hogy ilyen hirtelen felpaprikásodott; de a szó már elröpült s talált. Mariban elborult a világ, s egy ösztön maradt, fájdalomért fájdalmat fizetni. – Igen? Mindegyikünk, akivel akar? De akkor a zabálni valót is mindegyikünk külön keresse meg… – Majd maga is megrettenve a kimondott szótól: – Én megveszekszem a félelemtől, hogy rajt érnek miatta, ő meg ilyen moslék nép közé keveredik… Csakhogy Lajosnak nem volt füle a sértéshez utólag hozzákent gyöngédség iránt; benne csak a „zabált” lángolt; ezt akarta visszaadni. – Ne veszekedj te meg, Marink, nem kell neked engem többet zabáltatnod. – Nem, majd éhen hagy55lak veszni… – enyhítette a dolgot Mariska. – Ne törődj te avval… Különben is holnap munkába állok. – Mari elcsendesedetten állt ott, mint aki érzi, hogy a másik fölékerült, s most dermedten várja az elkerülhetetlen ütést… Ez előtt a dermedtség előtt, szerencsére, Lajos is meghűlt kicsit, s csak annyit mondott: – Szégyellheted magad, Marink, annyit mondok. – Azzal megfordult, s elindult vissza, az Ördögárok felé, végképp megfeledkezve Korányiról.

Ott feküdt a fűben, a barlangja előtt, s hallgatta, amivel a világ hangosabb volt a csendnél. Az ágak roppanásai, a későn hazasurranó madár nesze mögött mint távoli hangtenger búgott, zümmögött a város, alig kivehetőn. A holdtalan ég fényét a csillagoknak kellett összeadniuk, s a két cser közt beömlő világ új, hazug idomokat írt a homályba húzódott kőkoloncok fölé. Lajos nem bánta meg, hogy barátját faképnél hagyta. A nénjének, igaz, nem volt joga, látatlanba úgy kikelni ellene, de valami azért benne is húzódott a Mari ítélete felé. Korányinak mindenben igazat adott; azzal, hogy Mari „moslék nép”-nek nevezte, mégis elvesztette előtte a becsét. A nénje nem tudta, hogy érettségije van neki, de ha tudná is?… Egy ember, aki elesik s az a „szajré”… Tulajdonképp igaza van: az egyik ember bevásárolja a sok drága sajtot, karfiolt, barackot, vesepecsenyét, a másik meg hazacipeli neki, s dobolhat a hasán. Amikor még a molnáréknál szolgált, volt ott egy öreg béres, az mesélt régi betyárokról, akik meglesték az urak hintóit, s a szegénységnek adták, amit elragadtak tőlük. Nem lehetett az sohasem igaz; de azért elkelne most is az ilyen betyár. Különösen most, hogy a nénjével egészen összeveszett. A mutatóujjával föltúrta maga előtt az avart, s szemére rakta a szétmállott, nedves levelet. – No, magát jól lekapta a nénje – hallotta Korányi csúfolkodó hangját, s elhatározta, hogy még azon éjszaka kiköltözik a szállásából, nehogy itt találja. Nem akart többé találkozni vele.

Kikotorta a behányt borosflaskót meg a szódásüveget. Ezekért betétet kellett adnia; ha visszaviszi őket, utolsó mentségül mindig megkap ötven fillért. A barlangból előkerült a zsák, a cipő, az ébresztőóra, a használt ingek, néhány doboz: ezeket is pénzzé teheti, mielőtt meghal. Most, hogy a testvérével összeveszett, szívesen meghalt volna. Bolondság, hogy a költözködéssel vesződik, ahelyett hogy 56hanyatt vágná itt magát, s várná nyugodtan, óráról órára a halált. De Korányi visszajöhet borért, ha másért nem, s ő nem akar vele találkozni. Csendesen, ütemesen lépegetett be a villamossín mellett, a keskeny gyalogúton. A bánattól és a halálos gondolatoktól csodálatos könnyű lett a teste, mintha nem is ment, hanem úszott volna, kivérezetten a pártfogó levegőben. Az istenhegyi szállása közelében egy kerülővel találkozott. – Maga mit keres itt ilyenkor? – szólította meg a puskás. Lajos összerezzent, még sohasem szólt rá a kerülő. Éppen most verik fel ezek is, mint a vadat, amikor a nénjével is összeveszett? – Nem bántok én semmit, kérem, csak nincsen szállásom – motyogta elpityeredő ajkával küzdve a sötétben. – No, hát itt nincs szállás, fiam – mondta a kerülő engedékenyebben az arc nélküli hang szorongásától lefegyverezve. – Igenis – mondta Lajos, s ott virradt meg, azon a városmajori padon, ahol az első éjszaka aludt.

Másnap a legtávolabbi fészkébe költözött ki, Budaörs fölé. Egész nap, egész éjjel esett, s ő az eső suhogását hallgatta, s belevéste a neve kezdőbetűit a vörös homokkőbe. A bugyros sváb asszonyok nyomában jött be másnap a városba. Nem volt kedve a régi piachoz; átment a pesti Vásárcsarnok elé. De újfajta lámpaláz fogta el, ahányszor csak valakit meg akart szólítani. Amióta Korányival beszélt, nem volt meg a biztonsága. Végre kiszemelt magának egy kis asszonykát; illedelmes, gyönge arca volt, mint a falujában a református tiszteletesnének. Egy hálószatyrot nyomott a kezébe, nem is volt más benne, csak sárgabarack. Közlékeny asszonyka volt. – Méregdrága az idén a lekvár – mondta vékony hangon –, de télen milyen jó aztán. Ha az embert a gyerekek nyaggatják, csak megken egy kis kenyérkét vele. Várjon csak itt, visszamegyek ehhez a csirkés kofához, hátha odaadja mégis pengőnyolcvanért párját.

Lajos ott állt a barackkal a magas tető alatt a zajos forgatagban. Öt-hat lépésnyire tőle egy kijáró volt; arra húzódott. Az asszony kis kerek kalapja ott ingott messze, a csirkét tapogató asszonyok közt. Lajos maga sem tudta, mi volt ez, mintha benne is „fölemelkedett volna valami”, mint Korányiban; kivágta a kis üvegajtót, és sietni kezdett. Ahány sarkot ért, mindeniken oldalt tért. Amikor a nyakában dobogó szívével végre megállt, maga sem tudta, hol van. 57A barack ott ült a könyöke hajlatában, futás közben kapta fel, hogy ne tűnjön annyira fel a lábát verő szatyor. Ha akarta, sem vihette most már vissza. Ellopta.

A budaörsi svábok takaros présházain már elhamvadt a hegyekről visszanéző nap, amikor Lajos a barackkal alattuk elsomfordált. Ahogy a ferencvárosi utcasarkon magához tért, első gondolata az volt, hogy eldobja. Ott ült a karján a hosszú hálószatyorban a barack, mint egy meggyilkolt csecsemő. Úgy érezte, mindenkinek feltűnik, hogy jutott ez a fiú a hálószatyorhoz. De eldobni nehezebb volt, mint ellopni. A csatornába öntse? Vagy a villamosjegynek kitett drótkosarakba? Akármelyiket teszi, szemet szúr, hogy a gyönyörű rózsabaracktól valaki így akar megszabadulni. Bevihette volna egy kapu alá. De hátha utánahozzák; rendőrt hívnak? A legegyszerűbb lett volna a Dunába löttyenteni. De a Vásárcsarnok közte és a Duna közt volt; hátha beleverődik az asszonykába, az kiáltozni kezd s ő szaladhat, bukdácsolhat a rakparton, a hídon, a Gellérthegy szikláin; mögötte ököl, kard, bot, esernyő, „fogják meg”, szitkozódás. A legsürgősebb az volt, hogy minél messzebb kerüljön a tett helyétől. Olyan városrészeken nyargalt át, ahol még sohasem járt. Az Andrássy út végén állapodott meg. Azt határozta, hogy leül egy padra, s a barackot maga mellé állítja a pad sarkába. Ül egy darabkát, aztán ott felejti. Ha figyelmeztetik, másik padon elölről kezdi.

Dél volt s a széles út, a kettős fasorral csaknem üres a járókelőktől. Lajos is egyedül ült a padon; a szájában megcsontosodott a nyál a szomjúságtól, rá-rálesett a barackra, de a szatyor összehúzott torka azt mondta: nem. Órák teltek el, amióta a kis üvegajtót kicsapta, s megnyugodott kissé. Igazán nagy szerencsétlenség kellett volna hozzá, hogy még felfedezzék. Minek hagyná itt most már a barackot? Ellopta, aztán elhagyná? A közeli drótkosárban egy újságot látott, kivette, s mintha csak magának gyűjtögetné, egy csákót vagy mit, négy lapjából ügyes zacskót csinált. Óvatlan pillanatban körülnézett, s belenyomta szatyrostól a barackot. A megmaradt oldalt felülről gyűrte rá. Most már, hogy nem barackos szatyor, hanem papírzacskó volt a karján, sokkal bátrabban vitte. Eztán csak arra kellett vigyázni, hogy az asszonykával össze ne akadjon. Nagy kerülővel, a Margithídon ment át Budára. A Rózsadomb alján eszébe ju58tott a nővére. Ha most akadnának össze, megmondaná: ládd-e, Marink, most pirongathatsz, miféle moslékba keveredtem. De ennek is te vagy az oka.

Végül is ott ült a homokkő barlangban, s bámulhatta a vörös pocsolyát, a kopasz hegy fölött, amelybe a nap alábukott. A barack ott hevert mellette – még a szatyorból sem vette ki. Ha most valaki belép, s megkérdi, hol loptad ezt a barackot, engedelmesen ráfeleli Pesten, a vásárcsarnokban, annyira levert és közömbös lett, mire hazaért. Anélkül hogy kezébe vette volna, a gyűrött újságpapiros kiterített híreit böngészte. „Álarcos rablók egy bukaresti bankban”, olvasta a nagy betűt a szürkületben. Az újság egy hetes, azóta már vagy elfogták őket, vagy biztos helyre szöktek. A maga szánalmas merényletére gondolt és elmosolyodott. Megtapogatta a szatyrot, s a sötétben kinyitotta a száján a karikát. Fanyalogva harapott bele az első barackba; de a jó cukros íz elfutotta a száját-torkát s fölült. A második barackot már két harapásra nyelte le, aztán zabált; rettenetes, mennyi barackot fölevett, mintha csak így lehetett volna a lopás nyomát teljesen eltisztogatni. Amikor végzett a barackkal, sóhajtott és elnyúlt… Ládd-e, Marink, mondta, feszülő hasát védve a köré helyezett többi testrészével, így keresem én meg a magam zabálnivalóját.

Nem most vette el először a másét életében. Gyerekkorában az apja csak nevetett, majdnem hogy bátorította, ha idegen telekről behordta a tojást. Katonáéknál kiásták bokra alól a tábor melletti uradalom krumpliját, s a parázsba rejtették. A nénje a méltóságos úr fehérneműjével ajándékozta meg, a sültekről, sajtról, kenyérről nem is szólva. De a barack mégis egészen más volt. Barlangjaiban úgy aludt el, hogy a mozibeli fürdőző lányokra meg más ilyenfélékre gondolt. Most hiába próbálta. A létrán ott állt az a kis kemény szőke, s ő valami komiszat mond neki; ej, ilyen meleg harang alatt sem álltam még. A lány lemosolyog rá, ő meg fölnyúl, a bokájára kulcsolja a markát. De hiába, a testiben szétfutó melegség összezavarodik valami szorongással. A kis hegyes orrú asszonykára gondol, hogy keringhetett, sopánkodhatott szegényke a köréje csoportosulóknak. „Úgyis olyan drága a barack, de télen, gondoltam, mégiscsak jó, az ember rákeni a kenyérre, s betömte a gyerek száját.”

59

Amikor felébredt, a szatyor ott hevert mellette a barlang szájában. Gyufát vett elő és elégette. Elégett egészen, csak a karika maradt meg a száján. Azt bedobta a bokrok közé. Délután fölment a közeli repülőtérre. Ott vitorlázó gépeken gyakorlatoztak. A gép orrába egy gumikötelet akasztottak; kétoldalt hat-hat ember állt fel mellé, s jelre nekiszaladtak. A gumi nyúlt, aztán magától lepattant, s a vitorlás a fejük fölött kizúgott a völgybe. Egy férfi az óráján számolta, hogy mennyi időt tartott ki a tanuló a levegőben. Lajos egypárszor járt itt már, be is állt a húzók közé, s boldog volt, hogy a start izgalmában neki is vetettek néhány szakértelmet föltételező kifejezést. Most a húzás sem ízlett. A barackkal elrontotta a gyomrát, s húzás közben olyan gyenge lett, hogy majdnem elájult. Visszavonult a tanyájára, s a holmiját rendezgette. Kiszámította, hogy három-négy pengőt is megkaphat értük. De hogy adja el őket? Az ébresztőórát például? Még azt hinnék, lopta. Ha valaki kilesi, s fölkutatja a lakását, azt hiszik, mindezt úgy lopta össze. Aminthogy csakugyan lopott jószág is a legtöbb; a cipő például. Csak hurcolja ide-oda, és nem megy a lábára. Mogorva gondolatok közt várta az éjszakát. Inkább meghal, mint hogy hazamenjen, s a keresztanyja bocsánatáért ólálkodjék a sövény alatt. A sógora előtt eddig sem volt megállása. Inkább a piacot kezdi újból. Szerencse még, hogy Pesten történt a dolog, Budán újra kezdheti rendesen, s talán a gépre is sor kerül még egyszer. Vigasztalgatta magát, de a barlang szájánál ott állt az éjszaka, s azt mondta, én vagyok a világ.

Másnap azért mégiscsak odaállt a Széna téri piac bejárójához, válogatta az alkalmas érkezőket. Hirtelen az az érzése jött, hogy megismétlődik vele a tegnapi. Akármit fogad föl most, ha kezében a szatyor, lelép és rohan vele, az asszony meg jajveszékel. A barack óta semmit sem evett, s ezektől a gondolatoktól úgy megszédült, hogy át kellett ölelni a villanyoszlopot. – Hát te? Ilyen nagy karó mellett akarsz szőlő lenni? – ütött valaki a vállára hátulról. Korányi volt. – A nénéd lelkemre kötötte, hogy előkerítselek. Nagyon utánad van, attól fél, kárt tettél magadban. – A néném? – hebegte Lajos tétován. – Mi dolgod neked a nénémmel? – Az ember nem hanyagolja el az új ismerőseit, s ez egyszer te is hálás lehetsz érte, hogy 60számon tartom a rokonságodat. Valami állást szerzett neked. Különben a szokott helyen vár rád, azt mondja.

Lajos egy negyedóra múlva ott állt a kis utcában a Köztisztviselők mögött. A nénje keze a könyökén, de úgy, hogy közben megsimogatta. – Nagyon bántott, hogy nem jöttél. Tudtam, hogy nincs állásod, ha elmaradtál, más oka van, nem az. Közben jön a házfelügyelőnk, az kőmíves, de kitanulta a betonmunkát, s mondja: na, most olyan helyen kaptam munkát, ahol az öccsét is el tudom helyezni… Mert panaszkodtam neki, hogy állás nélkül vagy… – Itt megint alázatosan s kérlelve pislogott Lajos arcába, mintha neki lett volna megbocsátanivalója… – Jaj – gondolom –, épp most tűnt el ez is. Akkor jön ez a Korányi, valami ruhákat kunyerált. Kilesett, hol lakom. Kérdem, látott-e téged? Azóta nem, de tudja, hol szoktál lenni. Hát kerítse meg nekem, meghálálom. Azóta mindennap itt leslek, ma már gondoltam, nem is érdemes várakoznom. De most aztán siess, nehogy mást vegyenek fel.

Lajosnak úgy tetszett, hogy a kövezet Buda különböző részein más-más anyagból készült. A Krisztina körúton, melyen reggel a piac felé támolygott, a kövezet húzott, s a cipő rögein ólmos delejt bocsátott az ember lábába, föl a derekáig, úgyhogy ember és föld közt elmosódott a határ, s a lépcső az egész utcát magával húzta, mint tésztagyúró a ragacsos pépet. A Margit körút kövezetének, melyen Lajos Korányi hírével rohant végig, semmiféle anyagi tulajdonsága nem volt; nem is kockákon ment az ember, hanem egy fejében kattogó motor vitte alacsonyan a járda fölött: „állás”, „Mari”, „nem igaz” s más ilyen pöfögő szavakkal tartva fenn. A Bimbó utcában a kövezet megint jelentkezett a sarok alatt. De ez a kövezet vidám volt, ruganyos. A kapaszkodón fölfelé lökte Lajost, mint egy mozgólépcső; az ember minden lépésnél érezte, hogy van lába, s van a föld, amely ezt a lábat szolgálni kénytelen. A kövezetnek ezek az anyagi tulajdonságai a lábon át, egész a lelkiismeretig fölhatoltak. Egy barackos szatyor, melynek barackrésze rég trágya lett a budaörsi kukoricásban, szatyorrésze pedig füst a levegőben, teljesen eltérőn viselkedett e közbeeső útszakaszokban. A Krisztina körúton a barack zöldes foszlányokra ázva hányódott egy áporodott pocsolyában, melyben azonkívül még a leesős ember kék arca, néhány szardí61niásdoboz s egy „zabálást” hörgő, de bedöglőben levő ébresztőóra is ott iszaposodott. A Margit körútra a barackból már csak valami szeszféle, bűzös anyag volt meg, s az égett, mint a purgatórium lángja, egy magát kivágni készülő lélek körül, elszabaduló szárnyainak újból és újból utánakapva. A Bimbó utcában a barack nem volt sehol, a világ megtisztult a baracktól, s a fűszeresbolt kirakataiban fennmaradt kajszi szemek is úgy pillongtak Lajosra, mintha egy tisztelendőné-arcú asszonykát sosem álltak volna körül kíváncsi emberek a Vásárcsarnokban.

Ebben a bűvös utcában a barackon kívül a gép eszméje is visszahúzódott a léleknek valamelyik vízmosásos sötét üregébe. Hiába fejtette ki Lajos Korányinak, az elesős embernek, a bérmunka hátrányait s elkedvetlenedését az építőipartól, amíg az autóbusz jókedvű bőgésével a hátában e mozgólépcsőn fölfelé szökdelt, a hatalmas jármű tülkére nem az ő külön kihordókocsi-szirénája felelt a lelkében, hanem pengő téglák csapódtak össze vidám klim-klammal; ujjhegyei pedig előre érezték a tégla érintése után visszamaradó száraz zsibbadást, amely olyan, mint alma után fogon a vásottság. Barlangjainak a nyirka s az éjszakák árnyéka, harmata, titkos gödrökön mind lefutott a világból, s a teremtés száraz, pengő téglákkal dalolt; a hegyek is betonlábazaton vigyáztak, hogy nyirkos gőzök ne szállhassanak fel alóluk az ég kék harangja alá. A nénje utasítása szerint Vodál úrnál, a betonmunkásnál kellett jelentkeznie. Ez a betonmunka egymaga is elég volt, hogy éreztesse, milyen építkezéshez kerül ő most. A jó Skrubek s emberséges szemei mintha örökre behúzódtak volna a nagy szemöldök alá, a nagy szemöldök vissza a gyereknyávogásos sötét szobába s a sötét szoba vissza az Ördögárok barlangjába, ahonnét gyanakodva kell kilesniök egy betonlapon emelkedő üvegpalotára, rajt Vodálra, a betonmunkásra. Hosszú, karcsú embernek képzelte el Vodált, arcszínében volt valami a beton szürkeségéből, anélkül hogy egészségtelen lett volna, s parancsoló tagjai úgy jártak, mint az acéldugattyúk a Ganz-gyár drótablaka mögött.

A telket már messziről megismerte. Egy kerítetlen cseresznyés volt vele szemben, a szélső fán fölírás: „Telkek háromszáz öltől. Bővebbet a Házfelügyelőnél. Alpár út 33.” Ahogy közelebb ért, lassí62tott kissé. Ujjongása, ily közel a jelentkezéshez, lámpalázba ment át. Mit szól hozzá Vodál? Beveszik-e a többiek? Nem lesz-e baj, hogy szervezetlen? Úgy gondolta, körülszimatolja elébb az építkezést. A munka nemrég kezdődött, csak az alap volt kiásva. Hátrább a kátránypapírral fedett szerbódé állt, körülötte téglahegyek s néhány nyaláb vasrúd, a tetőhöz. A munkások az alapot hordták betonnal tele. Papírzsákokból fordították bele a cementet a sóderba, s lassacskán vizet töltöttek hozzá. A kavics egy deszkakeretben állt, abban keverték össze az egészet. Lajos hallott erről már Mátyásföldön; a keret akkora, hogy egy ötvenkilós zsákkal a megfelelő betont adja. Látatlanban mégsem tudta jól megérteni; most hogy szeme előtt volt, akár maga csinálja tovább. Ettől nagy bizakodás ömlött el benne; valami fogadalomfélét is tett vagy érzett inkább, hogy csak egyszer kerüljön be, megbecsüli magát. Az alap gödrében, övig elmerülve egy férfi állt, valami drótrudat igazított. Lajos nem láthatta az arcát; de sokkal szélesebb ember volt, semhogy ő legyen Vodál, a betonmunkás. Most kiugrott, és előrejött a keverőkhöz; sokallta a cementet: a tervező úgyis akkora alapozást írt elő, hogy abba egy cementbányát beléhordhatnak. Lajos jobban megnézte őt, s a lábába szaladt a vér. Akkor ünneplőben volt, de ő ingujjban, kőmíveskötényben is megismerte a nénje vasárnapi kísérőjét. Ő volt, a Mari embere, ahogy magában azóta nevezte. Tömött, fekete férfi, a haja ősszel vegyes, húsos könyöke a falusi bölléreké. Hát ezért? áradt el benne a szomorúság.

Az egyik munkás kiemelt egy kanálnyi betonkeveréket, és visszacsapta; jó gusztusosat cuppant. Hátul a rudaknál ketten nekivetkőzve győzködtek, s egymás hasa felé kapkodtak. Az épülő háznak csak egyfelől volt szomszédja s mögötte föl a kis fenyvesig mérges, zöld, magas lucerna futott. Lajos e hívó kép előtt reménykedni kezdett, hogy talán mégsem a böllérforma a betonmunkás. Lopva megkerülte a házat, s a szétvált győzködőktől kérdezte meg, akik most a rúdcsomó két végére álltak. – Vodál úr? – mondták, s az árok felé néztek. – Ott van, ni. Vodál úr, keresik. – S már hívták előre a fekete embert. Két diószem pillantott Lajosra. – Mit akar tőlem, fiam? – Kérem, a néném utasított ide, hogy munkát tetszik… – Nem tudta, hogy fejezze be az alázatos mondatot. Az ember jóaka63ratúan vizsgálta őt. – Maga a Mariska testvéröccse? – Én, kérem… Az ember még egy kicsit gyönyörködött benne, mintha a nénjének tartozott volna ezzel a barátságos szemlével, aztán a betonos ujjával megvakarta a füle tövét. – Nincs nagy szerencséje, fiam. Alighanem sztrájk lesz, s nekünk is le kell állnunk. De azért ne búsuljon, majd… – A meleg diószemével fejezte be a mondatát. – Tudja mit, üljön le, mindjárt jön az építész úr, s aztán meglássuk. – Megfogta Lajos karját, és megszorította. Lajos nem tehetett róla, jólesett neki.

A lucerna hűvös volt, s ahogy Lajos ráhasalt, és bele-belemártotta a fejét, kicsi bogarak döngtek benne egymásnak a nagy világról. Az építész úr, úgy látszik, bevágott még egy pofa sört a sarki vendéglőben, mielőtt az épülethez feljött (a munkások legalább így mondták), s Lajosnak ideje maradt, hogy erkölcsi ítéleteit a körülményekhez igazítsa. Amikor a nénjét azzal az idősebb emberrel a Guggerhegy alatt meglátta, az otthoni szíve szólalt meg. – „A Marinak van valakije”, hallotta az abafalvi mondatot. Amíg odahaza volt, nem mondhatott rá senki semmit, s ő ha katonáéknál kirúgós szolgálókról hallott, nyugodt maradt, nem kellett a nénjére gondolnia. Ahogy azzal az öregebb emberrel együtt látta őket, átugrott minden közbeeső lehetőséget, mint: ismerőse, udvarlója, vőlegénye. Az az ember „valakije” volt: azért volt olyan szomorú mellette a nénje, s azért kellett az embernek a cserkészfiúk mögött eltűnnie. Most, hogy Vodál a vastag, meleg ujjával a karját átkulcsolta: s ott, hogy „majd”, abbahagyta a mondatot, a testét átfutó melegségben új szív kezdte a mellét bökdösni. Tetszett neki, hogy ennél a szép építkezésnél, ahol egy cementbányát tömnek az alapba, a vezetőmunkás megfogta a karját, s azt mondta, „majd”. A nénjének is inkább hálás volt, hogy ilyen nagy szövetségest szerzett neki; akárhogyan szerezte is. Pest nem Abafalva, gondolta, s szegény Mariska milyen szomorúan jött le mellette a hegyről. Megjegyezte, hogy Vodál ujján karikagyűrű volt. Nem szokta az ilyet megfigyelni, most mégis biztosan tudta; a keze feje tetovált, s az ujján karikagyűrű. Szegény Mari, gondolta, de az esze a sztrájkon volt már; kitör-e a sztrájk, s mit hoz az építész úr. Minden erkölcsi aggodalma elhalványodott amellett, hogy az építész rossz hírrel jön, s a munkásoknak el kell széledniök. Med64dig tart a sztrájk? Fölveszik-e őt utána is? S mit jelentett a „majd” után Vodál tekintete? Már nem volt olyan virgonc a világ, mint a Bimbó utcában, a házak, kertek, hegyek mögül kipengő téglák muzsikájában. A hegyekből nyirkos sóhajt küldtek utána barlangjai, s e gyönyörű sürgő telek varázsszőnyegként lebegett a napban; jól meg kell kapaszkodni benn, mert ha elereszti, azok a nyirkos sóhajok hányják tovább. Egy kék lepke cikázgatott előtte: vad mozdulat-tékozlással röppent vadrepcevirágról vadrepcevirágra. Lajos rája dobta a sapkáját, de orvul elröpült.

Déltájban megjött az építész; köpcös, tésztaarcú ember volt, a piszkos ráncokkal gyűrűzött ujjaiban friss kiadású újság. A vezető munkások hozzáléptek s olvasták, amit mutatott. Lopva a kisebbek is odaszivárogtak, Lajos is odaállt néhány lépésnyire. – Reggel már itt volt egy ember – számolt be az egyik napszámos –, s megkérdezte: „Maguk még dolgoznak?” Mondom, mi vidékiek vagyunk; ránk nem tartozik a sztrájk. „Nem? Azt csak maga gondolja” s elment. – Az ember örül, hogy munkához jut – igyekezett az építész előtt kitüntetni magát egy másik –, s ezek az izgágák elrontják. Persze, a titkár uraknak benn a szakszervezetben megvan a fizetésük, akár dolgozik a munkás, akár nem. – S mit érnek el? – bátorította az építész. – Ha még elérnének valamit, nem bánom. Minden kutya maga felé kapar. De elérnek huszonnégy fillér helyett huszonnyolcat, s közben elvész tíz-húsz munkanap. Harmadéve is három hétig tartott a sztrájk. – Azt tartják – jegyezte meg Vodál kőmíves társa –, hogy ami ház épül, annak úgyis föl kell épülnie, s ilyenkor fertály előtt lehet legjobban megszorítani a vállalkozót. Sok új házban már ki van adva a lakás, abba a lakó be akar költözni… Ő maga sunyin sem nem helyeselte, sem nem kárhoztatta ezt a felfogást, de a többiek érezték, hogy az is bátorság, az építőmunkások tromfját így kivágni az építész előtt. Egy pillanatra titkos delej futott körbe az építész körül, a kárörvendő arcokat ellenséges gyűrűbe fogva. Egy sánta napszámos, aki Lajosnak már a betonkeverésnél is föltűnt, elvigyorodott: tetszett neki a lakók és a munkások közé került vállalkozók szorultsága. – Maga azt hiszi, hogy a vállalkozó kártérítéssel tartozik ezért? – óvta a tekintélyét az építész. – A sztrájk az vis major. Arról senki sem tehet. – A sánta, úgy lát65szik, megbánta előbbi gyönyörűségét, mert kárörömből hirtelen az ellenkező hangulatba csapott. – A vállalkozókat nem lehet megfogni – mondta. – Hiába ugrálnak azok a szakszervezetnél, végül is a vállalkozók győznek. – Minket ez az egész nem érdekel – jegyezte meg az építész. – Mi köztünk csak két szervezett munkás van, s amúgy is későn kezdünk… – Az emberek látták, hogy az építész azt szeretné, ha a sztrájk alatt is folytatnák a munkát. – Igen ám, csakhogy ők nem törődnek azzal – jegyezte meg az egyik napszámos. – Minket Rómaifürdőnél tavaly megdobáltak. – S esetleg az épületfát is fölgyújtják – jegyezte meg a kőmíves, aki előbb is az építőmunkások tolmácsa volt. – Az ember dolgozik, de megveretni mégsem hagyja magát – szólt közbe a sánta is. Majd alázatos mosollyal tompítva szemtelenségét: – Az építész úr könnyen folytathatja a munkát, mert elpucol, ha büdös; de mi itt vagyunk egész nap. – Lehetetlent az építész úr sem kíván tőlünk – zárta le Vodál a vitát. – Amíg lehet, dolgozunk, ha nem lehet, leállunk. – Egy nagy nikkelórát vett ki az övéből. – Ehol már dél van.

A munkások elszéledtek a csomagjaikkal. Vodál az építésznek mutatta a végzett alapozást. Lajos tisztelettudóan állt mögöttük, mint egy emlékeztetőjel. Vodál időnként rávetette a diószemét, s amikor a magyarázattal végzett, odaintette Lajost. – Ez az ember, építész úr, akiről szó volt. – Az építész megnézte Lajost, s vállat vont. – Ha vége lesz ennek a hülyeségnek, még négy napszámost veszek fel. Addig, fiam… – s itt vállat vont. – Reméljük, nem tart soká – mondta Vodál, s újból megfogta Lajos karját, a főnök előtt is jelezve, hogy ezzel a bemutatkozással a bandához tartozik. – Köszönöm – motyogta Lajos, mert egy kis hajlítást is érzett a szorításban. Az építész bement a szerkunyhóba, amely éjjel hálóhely volt, nappal meg iroda, Vodál az ebédelők közé ült, a falakat váró faállványokra. Selyempapírból vastag császárhúst csomagolt ki s nagy darab fehér kenyeret. Gyönyörűen fent, hosszú pengéje volt a késének, vitte a császárhúst, akár a borotva. – Magának, persze, nincs ma ebédje – szólt oda az elhúzódó Lajosnak. – Na, üljön csak arra a ládára – s a jószagú kenyér sarkán is átszalasztotta hosszában a csodakést. – Várjon, még megpaprikázom – mondta, s az egyik szelet császárhúst a gyürkén gondosan kiterítve egy kis papírból pap66rikát szórt rá. De nem elégedett meg vele, hogy ráhintse, gondosan el is nyomkodta rajt, hogy beléivódjék. Aztán egy pergamenpapírból uborkát vett ki, s egyiket a két ujja közt, mint valami szivart, Lajos felé nyújtotta. Lajos szabódott, de el kellett vennie az uborkát is meg a fél gyürkét is a császárhússal. – Majd kapnék én a Mariskától, ha maga éhezne nálunk – mondta mosolyogva. Lajos szégyenlősen visszamosolyodott. Az ember attól fogva nem szólt, csak a császárhúst szeldelte csinos cikkekbe. Lajos megértette a nénjét. Már ahogy az az ember evett, otthonos lett körülötte az állványfa meg a kavicshordó láda. Úgy ült mellette, mintha Abafalváról jött volna fel egy kedves rokon, akiről idáig nem tudott. Lajos rég végzett a maga gyürkéjével, amikor Vodál a csodapengét a vékony gyöngyháznyélbe bekattantotta. – Aztán most már tartson ki itt – mondta –, hogy ha szükség lesz magára, kéznél legyen.

Ebéd után alig kezdték meg a munkát, jön a város felől egy csomó ember. – Hozzák a rendeletet – mondta a sánta, aki először vette őket észre. – Micsoda rendeletet? – bámult rá a betonhordó társa, egy málé, barna ember. – Nem látja, mindenkinél bot van – mondta a sánta, s maga felől letette a ládát. – Gyorsan, gyorsan, emberek, igyekezzünk, legalább ez az oldal legyen meg már – szólt rájuk az árokból Vodál. A sánta újra fölemelte a ládát, de nem szólt semmit, csak visszavigyorodott a társára. Közben többen is észrevették az idegeneket; a keverő fölött megállt a vödör, s a csikorgó sóderdombban bennragadt a lapát. Csak Vodál meg a kőmíves simogatták a betont az árokban. A sztrájkolók megálltak a telekkel szemben az úttesten, és szótlanul nézték a munkásokat. – Nagyon eláll ezeknek a zsebük – jegyezte meg a sánta, de nem nevetett rajt senki sem. Most már Vodál is fölbukott a mélyből, s az árokpartra lépett. Lajos hátrább húzódott, hogy egész különválassza magát a munkásoktól. – Hát maguk mit csinálnak itt? – kiáltott be egy csontos-vörös ember az utcáról. – Mindenki hallgatott. – Látják – felelt végre Vodál a becsület kedvéért. – Látjuk, de nem mi bánjuk meg – kiáltotta a vörös magát dühösítve. – Nem tudják, hogy az építőmunkások kimondták a sztrájkot? – A tekintélyesebbek, mint Vodál meg a másik kőmíves, nem akartak hazudni. A sántának kellett felelni. – Vidékiek vagyunk mi, kérem; nem hallottunk semmit. – Hová való67siak? – Szentendreiek. – Ha szentendreiek is, olvasnak újságot. – Múlt hetit, elvtárs – kiáltotta ki a sánta –, amibe a barackot mérik. A tréfától a kintiek is megenyhültek kissé. Az ostromoltak közül néhány engesztelően nevetkérezni próbált. – No, csak ne vicceljünk – mondta a vörös. – A sztrájkbizottság nevében fölszólítom magukat, hogy hagyják abba a munkát… Vodál a nyakába nyúlt, s a kötényét oldozta. – Megértjük mi, elvtársak, szépen is – mondta a kőmíves. – Én is szervezett munkás vagyok – s ő is odadobta a kötényét a Vodálé mellé. Egy kövér szentendrei rác, aki délelőtt a titkárokat szidta, földhöz csapta a kezében ragadt vasköteget, amelyet társa már előbb elengedett. – Rakok a bizottságotokra – mondta. – Küldjön ki a bizottság egy tepsi kolbászt a családunknak. – Ketten is ugrottak hozzá, hogy csöndesítsék. – Meg ne próbáljanak dolgozni – folytatta fenyegetőn a vezető. – Itt még könnyebben elbánunk a sztrájktörőkkel, mint benn a városban. – Szégyelljék magukat, ez a munkásszolidaritás? – kiáltotta egy vékonyabb alak, aki a lelkiismerethez szólt a fütykösök közül. A munkások csöndben visszahúzódtak az állványok felé. Valakinek eszébe jutott az építész, de az építész már negyedórája elment. – Szerettem volna látni, mit csinál ilyenkor – mondta a sánta. – Jó szimata van, harmadéve is éppilyen ügyesen lépett el. – Van erre még építkezés? – kérdezték az útról. – Egész fönn az Alpár út végén – felelte a többi helyett Vodál. – A sztrájkolók nagy része megindult már, de a vörös még visszafordult. – Aztán magukon a szemünk, elvtársak… Jó estét – bökte hozzá még elmenőben. – Defter beléd – morogta a szentendrei rác. De a kőmíves rászólt: – Maga mit rontja a tüdejét? Nincsen tán igazuk? – Lajos Vodálra nézett, hogy igazuk van-e. De Vodál nem szólt semmit, a simítókanalat szedte föl a partról, s odadobta a betonosládák közé. A munkások a szerszámkunyhó körül gubbasztottak, s vödrök, lapátok, ládák olyan árván hevertek a tűző napban az alapozás körül, mintha a sztrájkolók még mindig ott álltak volna az úton. Nem szólt senki; a beton is némán száradt az árkokban.

A helybeliek összecsomagoltak s hazamentek; a vidékiek úgy határoztak, megvárják a másnapot, hátha viszi valamire a békéltető bizottság. – Majd megmondom Mariskának, hogy itt van – szólt oda 68Vodál Lajoshoz elmenőben. – Valahogy csak gondoskodunk magáról, ne búsuljon. Aztán a vacsorából ki ne felejtsétek ám ezt a fiatalembert – fordult a többiekhez. – Ha szereti a földben kelt fánkot – vigyorodott rá Lajosra a sánta, s indult a kunyhóba a burgonyáért. Lajos ajánlkozott a hámozásra. A sánta egy lyukas lábast nyomott az ölébe, s figyelmeztette, hogy inkább a héjból maradjon valami a krumplin, mint a krumpliból a héjon. Lajos esetlen ujjai nagy igyekezettel forgatták az apró újkrumplit. Ahogy a fehér gömbök a lábos fenekén egymás után megkoppantak, egész felvidámodott; e hámozással megint tagjává kezdett lenni az emberiségnek. – Ki ez? – hallotta a háta mögött. – A Vodál rokona – mondta valaki, s ettől még melegebb lett a szíve. A szentendrei rác az erdőcskéből hozott rőzsét, egy kis szőke bajszos, fonnyadt képű ember, akiről nem lehetett tudni, hogy csakugyan öreg-e vagy koravén fiatal, a zsíros bögrét kotorta elő a kunyhóba lehányt kabátok alól. A sánta a bográcsnak készített új hintát; két villaforma fát szúrt le, s egy vasdarabot fektetett keresztbe rajtuk. A hagymás zsír szagára a házfelügyelő is átjött a szomszéd kertes házból. Jó negyvenes volt; feje, aminőt botok végére szoktak faragni. Minden dudor meg volt domborítva rajt: a gömbölyű homloka, kiugró pofacsontja, széles orra és bütykös álla közt az orrnyereg, a szem meg az arc gödre igen mélyre húzódott. Különben alacsony, szikkadt ember volt; ezt a gömbölyű kifaragott fejet ijesztésül vagy tréfából csavarták az igénytelen testére. – No, ki vele – kérdezte –, mi lesz a vacsora? Bakafánk? Úgy látszik, nem hallották a rádióban a rendelkezést! – Miféle rendelkezést? – kérdezte az egyik napszámos, tréfára kész szájjal. – A menűt. Bemondták reggel, hogy mit kell enni. Tűzdelt borjúcombot francia körítéssel. – Az emberek jókedvűen szimatolták a hagymát, és röhögtek. – Meg majd elfelejtettem: mogyorótortát eperkrémmel. Mit szól ehhez, főszakács úr? – fordult a sántához. A sánta vigyorogva szórta a füstös kondérba Lajos öléből a burgonyát, de közben azért törte a fejét, mit válaszolhatna úgy, hogy a stílusból ki ne üssön… – Az csak arra kötelező, Dániel bácsi, akinek ingatlanirodája van. – Irodája? – nevetett a házmester. – Ne is beszéljen róla, már megint itt zavargott egy detektív… Az emberek nevettek, tudták, hogy a házfelügyelő titokban telkeket ad el, s a megkárosított in69gatlanügynökök időnként meg-megzavargatták emiatt. – Hát a krumplit meg se mossa? – fordult megint a sántához. – Igaz, úgy levesesebb… A krumpliról Lajosra ugrott, akit már rég észrevett, de kivárta az alkalmat, mikor csaphat alkalmasan rája. – Hát ez a fiatalember? Kuktának vették föl? Hallom, úgyse lesz más dolguk, csak lakomázni. – Miért, Dániel bácsi? – szólt közbe egy legény. Nagyon jól tudta, miért; de hallani akarta a Dániel bácsi viccét a sztrájkról. – No hallja; hát ezentúl nem az urak oltják a meszet? Vagy mért sztrájkolnak akkor? – Miért? Miért? – fakadt ki a rác. – Én is azt szeretném tudni. – Majd megtudja, ha egyszer csak megáll maguk előtt Szentendrén a cukrász kocsija, amelyikben a zsúrokra viszik szét a hűtött parfét meg a mazsolás kalácsot. – Megáll a hullaszállító – dohogott a rác, de fehér foga kivigyorodott azért lógó bajusza alól. – Meglátja – erőltette Dániel bácsi a tréfát –, a Buchinger-konyha ellátja magukat, ha mással nem, lapufőzelékkel.

A paprikáskrumpli közben elkészült; híg leve jó vörös, hogy falassa a kenyeret. Akinek csajkája volt, telemerte, s félreült egy ládára vagy deszkacsomóra, magának kanalazgatni; a többiek a kondérba merítették a pakfon kanalat. Egyedül Dániel bácsi nem evett. Ott állt a kanalazgatók fölött, s szipogó pipája a sötétben néha felparázslott. – Én nem bízom az ilyen sztrájkokban – mondta elgondolkozva. – Nem sztrájk köllene ide. – Hát mi? – adták alája a szót. – Valami jó kis mozgás, olyan mint a háborúkor. Hogy egy kicsit fölmenjen a telkek ára. – Maga háborúspárti, Dániel bácsi? – kérdezte a sánta. – Az nem számít, hogy én milyen párti vagyok – mondta Dániel bácsi. – De a négus aligha meg nem teszi a magáét. Nagyon járnak ezek a börziánerek, nagyon járnak, szagolják a telkeket, hogy mibe dugják a pénzüket. Meglátják, háborút csinál a négus. – De akkor magát is lebombázzák innen a hegyről, Dániel bácsi. – Ne féltsen maga engem. A világháborúban is vakbélgyulladást kaptam én. Az anyátokat, gondolom, egyszer pusztítsátok ki a hasamat, nem nő be többet. Még ma is haskéregrepedésem van. Azért nem tudok nehezet emelni. – Nagyot nyújtózott, s a hasához kapott, hogy mutassa, milyen fájdalmas neki az emelés… – Az asszony kedvéért tartja maga azt a haskéregrepedést. Hogy annak kelljen mosni járni – csipkelődött a sánta. De Dániel bácsi tudta, med70dig engedheti a fiatalokat. – Tréfán kívül. Addig pancsoltak a hasamban azok a fogorvosok, hogy nyomorékká tettek. Majd megmutatom egyszer magának. – S azelőtt mit csinált? Seftelt maga már az anyja ölében is – nevetett rá a fonnyadtképű félig ingerkedve, félig irigykedve. – Én? Mondja, fiatalember, maga most jött; olyannak lát maga engem? – fordult Lajoshoz. Az emberek Lajosra néztek. Lajos tudta, hogy most eldől, afféle mafla-e ő vagy olyan, aki megfelel a szóra. – Becsületes a pipája – mondta elfogódott mosollyal kérlelve meg Dánielt a vastag tréfáért, amit még odahaza hallott. Az emberek jóakaratúan nevettek a Vodál rokonának. – Jól köhécsel – mondta elnézően Dániel, s mindjárt hozzálátott, hogy a tekintélyét a sok móka után megerősítse.

– Mit tudnak maguk – mondta elgondolkodva. – Azt a cementkását kevergetni? Csak egy nap kellene azt csinálniuk, amit én csináltam tizenkét éven át, maguk alá eresztenék a becsületet. – Hát mi volt maga? – kérdezte a rác. – Én? – Dániel hagyta, hogy egy percig a sötétség beszéljen helyette. – Vágóhídi munkás. – A bőröket adta el – mentette a vicces hangulatot a sánta. – Hetven-nyolcvan marhát ütöttem le egy nap. Tudják maguk, mi az? Az embernek van egy szerszáma, olyanforma, mint a csákány, s megy egyiktől a másikhoz. Olyan gyakorlatom volt, hogy egyet ütöttem rá, s már a földön volt. Az állatorvosok mindig engem mutattak be a vendégeknek, mert ahogy ráütöttem, már a reflexe sem volt meg. – Mije? – kérdezte a hátulsók közül egy, aki nem szégyellt tudatlannak mutatkozni. – A szemiben az élet. Aztán zsupsz, még egyet a homlokára, s be a vasrúddal; jól megvakartam az agyvelejét s a pribékjeim már nyúzták is, én meg mentem tovább. – Mindenki hallgatott. – Az semmi – mondta a rác –, hát az akasztások a Kárpátokban. – De a fiúk nem tudtak olyan gyorsan megszabadulni a zuhanó marhák előtt végiglépdelő Dánieltől. – Aztán csak álltak, s nem ugrottak magának? – A bikák néha veszekedtek. Az ökrök meg a tehenek csak álltak összehúzódva. – Érezték? – Tudja fene. Egy kicsit meg voltak neszülve. – S maga nem sajnálta őket? – Én? Ők sajnáltak engem? A teheneket, igaz, nehezebben szoktam meg. Amikor elestek, maguk alá eresztették a tejet. Arra a tejre nem szerettem odanézni. De aztán azt is megszoktam. – Hát az akasztások a Kárpá71tokban?… – ismételte a rác. A többiek azonban nem hederítettek rá, megmaradtak a megtört szemű állatoknál s a tőgyéből kicsorduló tejnél. A szomszéd ház teraszára kivitték a rádiót, s a parázsló szivarvégek körül alakok és beszéd hullámoztak. – S ha most mondanák – szólalt meg Lajos –, le tudná még ütni? – Marhát nem – mondta a sötétség a csillagokat bámuló árnyékok fölött, s Dániel bácsi markába verte a pipáját.



Lajos másnap reggel kiment Budaörsre a zsákjáért; de azonkívül még két helyen maradt holmija: a Hunyadi-orom alatt egy váltás alsóruha és a cipő, az Istenhegyen meg a borosüveg, amiért a körúti kocsmából járt betét. Nagy meglepetésére az üveg nem volt a helyén. Néhány nap előtt megriadt volna ezen a veszteségen, most inkább jókedve kerekedett tőle. Akár minden búvóhelyét felfedezhetik már. Vagy nem a sors kedveltje ő, hogy akkor kezdik a lyukaiból kiönteni, amikor megvan a jó helye, a sánta kondérjai körül, a puha lucernán. Maga is elbámult, milyen púpos zsák dagadt a hátán; katonáéknál sem rakták meg különbül. Legalább nem nézik valami szegénylegénynek a többiek, gondolta menetelőben.

Csakhogy amikorra szakadó verítékben az Alpár útra ért, délután lett, s a többiek nem voltak sehol. Megvárták a déli lapot, s amikor abból azt olvasták, hogy minden egyezkedés meghiúsult, hazamentek. Egyedül a sánta maradt ott őrizni a cementet meg a téglát. – Hát a többiek – kérdezte Lajos. – Hazamentek núdlit gyúrni az asszonynak. – S maga az őriző? – kérdezte Lajos. – Mért, tán maga? – Én nem – felelte Lajos; s a kunyhó mellé henterítette a zsákját. Kicsit nézdelték egymást. Lajos arra gondolt, megtűri-e őt a sánta. A sánta, hogy ő szívesen eltréfál akárkivel, de nem szereti, ha valaki a nyálát csurgatja, ameddig ebédel. Úgyis csak fél napszámot kap az őrizésért, s abból haza is kell adni. De aztán mindeniküknek eszébe jutott Vodál, s attól Lajos bátrabb lett, a sánta meg szívesebb. – Ha abban a zsákban mind kolbász van – mondta a sánta –, akkor nekünk jó dolgunk lesz itten. – Jó, csak kenyeret szerezzen hozzá – felelte Lajos. Nevettek, de azért még mindig gyanakodva kémlelték egymást, hogy is lesz ez a páros őrzés; a szom72széd ház felől magról nőtt vadszilvabozót volt, a sánta odahúzódott, s a mérgeszöld szemeket tapogatta. – Nem rossz – mondta –, csak olajbogyónak kell enni.

Lajos a zsákjában kotort; sokért nem adta volna, ha megkínálhatja valamivel az őrt, vagy legalább vacsoratájt nem kell üres szájjal szembenülni vele, mintha a kínálást várná. De maga is tudta, hogy nincs semmije, s már el is tökélte, hogy vacsoratájt lemegy a városba „harapni valamit”. Akkor eszébe jutott a cipő. Odasandított a sántára, láttomra keskenyebb volt a lábfeje, mint az övé. – Hallja, tegye csak ide a lábát – mondta a szilvát rágcsálónak. – Tán meg akarja operálni – vigyorgott a sánta. Gyerekségétől annyit kínozták a hibájáért, hogy maga is megtanult, már csak önvédelemből is tréfálni rajta. – Nem, hanem úgy látom, vékonyabb, mint az enyém. – Különösen ez a sánta. – Akkor tán használni tudná ezt? – s hirtelen kirántotta zsákjából a cipőt, melybe már ott benn, matatás közben belédugta az öklét… – Nekem keskeny – tette hozzá magyarázatul. A sánta gyanakodva pillantott a Lajos öklén fényeskedő cipőre; azt hitte, valami vicc lesz. De Lajos olyan szemérmetesen ült a nyitott zsákja mögött, mintha a szívét nyújtotta volna felé. – Szép vékony bőr – vizsgálgatta a másik –, idevaló a meszesvödör alá. – Anélkül, hogy átvette volna, megforgatta a Lajos öklével a cipőt, s megkopogtatta a talpát. – Még tart – mondta elismerőn. – A hegyire egy flekket, s még lányt is lehet benn szeretni. Párja is van? – csapta föl a fejét vigyorgásra készen, mint aki nem hagyja becsapni magát. – No, hallja – mondta Lajos sértődötten. – S magának keskeny? – Nekem az – ragyogott Lajos, s odamutatta lepénytalpát s fagyott, kék kezefejét. A sántát ez az érv meggyőzte. Leemelte Lajos kezefejéről a cipőt, s a maga vékony öklén megpödörítette. Aztán hirtelen lerúgta a tulajdon elcsámpált cipőjét s egykettő: belerántotta a lábát az ajándékba. – Még fűző is van benne – ujjongott most már. – Mégiscsak jó, hogy nagy urak is vannak a világon. – Miért? – Ki csináltatna különben ilyen keskeny cipőt ekkora lábakra. – S hirtelen letegezte Lajost. – Te, hordhatom én ezt Pesten is, vagy csak Szentendrén titokban? – Lajos elértette s elvörösödött: – A régi építészemtől kaptam – mondta, de homlokára volt írva a hazugság. A sánta hátradobta magát a füvön, s a lábát 73a nap felé tartotta: – Az is gazember – mondta vidáman –, aki ilyen cipőt elajándékoz – s visszaülve a fenekére, balról-jobbról mókásan még egyszer jól megnézte.

Akkor látták, hogy egy nő jön feléjük a telken; Mariska volt. Lajos berántotta a hátizsák száját, és fölugrott; a sánta meg elröstellve magát, hogy felemás cipőben van, a megajándékozott lábát maga alá kapta. – Csak maradjatok – kiáltotta Maris az öccsének: – inkább én is odaülök – s nevetett, mert megbotlott egy lucerna közé rejtett vasrúdban. Kicsit erőltette is a jókedvét, ahogy a telken feléjük gázolt; a mellén a hosszú fodorbokréta, amit Lajos a Guggerhegy aljáról ismert, ingerkedőn ide-oda táncolt. – A néném – magyarázta Lajos büszkén, míg a lány a habos ruhát felhajtva, fehér alsójával a lucernára telepedett. – Asszony vagy kisasszony? – kérdezte a sánta. – Csak kisasszony – kacarászott Mariska, az öccsére vetett oldalpillantásba kissé belepirulva. – Hát akkor bocsásson meg, kisasszony, hogy nem ugrottam jobban – szellemeskedett kissé elváltozott, ügyetlen hangon a sánta –, de lesántultam. – Le? Itt, az építkezésnél? – rémüldözött Mariska, örülve, hogy nem kell Lajosra néznie. – Dehogy, még születésemkor – vigyorogta a sánta, aki már két-három éve nős ember volt, de ha lányoknak mutatták be, még mindig ezzel a viccel ütötte el a szégyenkezését. De Mariska a sántaságot is tréfának vette, s még hangosabban rázta a fodrot a kacarászó mellén. – Arra az egy lábára sánta? Hiszen csak egy lába van. – A másik elment orgazdának – vigyorgott Lajosra a csősz… Most már Mariska is az öccsére nézett. – Hát te, Lajink? Hallottam, hogy ezen a héten már nem kezdetek. – Amíg azt mondta, „hallottam”, a guggerhegyi, bánatos pillantásával lesett fel a család férfijára. Lajos méltányolta ezt a tekintetet, s mutatni akarta, hogy ő nem haragszik. – A Vodál úr mondta?… A Vodál úr ott házfelügyelő – magyarázta komolyan a sántának –, ahol a néném szolgál. – Akkor innen a rokonság – nevetett a sánta. – Itt azt mondták, a Vodál úr rokona a Laji. – A másik kettő egy pillanatra elkomolyodott. – Sok rokon nem ér annyit, mint egy idegen – mondta Lajos a lucernára nézve, de úgy, hogy Mariska szemében majdnem kicsordult tőle a hálakönny. Most már igazán megkönnyült szívvel nevetett, ahogy a két fiú elé gördítette a magával hozott csomagot. – Azért bontom 74most ki, hogy a barátodat is megkínáld belőle. Tudod, sógorunk is mit mondott, ha elveszett egy csirke: aki evett a csirkéből, abban hallgat a csirke. – Bennem minden csirke elhallgat, kedves Mariska kisasszony – nevetett a sánta, s míg Mariska egy-egy kenyérszeletre a maradék sültet kirakta, orvul előhúzta maga alól a lábát. – Mit szól hozzá, jó vásárt csináltam ezzel a cipővel? – kérdezte hirtelen a finom felbőrre csapva. Mariska túl sokszor fényesítette ahhoz a sevrót, hogy meg ne ismerte volna. Az öccsére nézett; az nyelt egyet. – Hiszen mondtam, hogy keskeny nekem. – Mindhárman fergeteges kacajba csaptak fel.

Vagy egy órát enyelegtek, nevetgéreztek már ott a kunyhó mellett, amikor egy úrinő jött a telekre. – Ezé lesz a ház – mondta a sánta, s fölállt a felemás cipőben. Lajos mögéje húzódott, nehogy őt szólítsák meg, Mariska kissé félreállt, mert ő csak vendég volt itten. – Hát maguk? – nézett rájuk az úrinő komikus kétségbeeséssel. Kisebbfajta, erős nő volt. Lajos nem gondolta, hogy ez a sok tégla, állvány, palló, cementeszsák mind egy ilyen egyszerű asszony kedvéért gyűlt ide, házzá épülni. A Mariskán díszesebb volt a ruha, mint rajta. – Itt voltak az elvtársak bottal – vigyorgott a sánta –, muszáj volt egyetérteni. Szerencse, hogy nem tegnap ilyenkor tetszett kijönni. – Ó, tán megijedtem volna?… Olyan gyermekes magabízással vágta ki ezt az ó-t, hogy mind a hárman elnevették magukat. De az asszonyka a házáról akart hallani. – És mit mondtak, meddig tarthat ez? – Mi is csak az újságból tudjuk – mentegetőzött a sánta. Az újságot az úrinő is olvasta, de a házának a sorsát nem tudta a többi épülő ház sorsával összekötni. – Nem gondoltam, hogy maguk is leállnak – mondta szemrehányóan, mintha a sánta egyéni elhatározásának is része volna a leállásban. – Nincs is sok értelme – szólt közbe Mariska. – Épp beszéltük az öcsémmel, hogy úgyis csak a munkásság húzza a rövidebbet… Erről ugyan nem beszéltek, de Mariska tűkön állt, míg értésére nem adhatta az asszonynak, hogy ő nem a kedvese, hanem az öccse kedvéért áll a nagysága telkén. Az asszony elértette a bemutatkozást. – Melyik a maga öccse? – kérdezte. Mariska Lajosra mutatott. Az asszony most megnézte Mariska blúzán a fodrot, aztán a kezén a körmöt. – Helyben van? – kérdezte a durvább „szolgál” és az előkelőbb „állásban van” közé 75szúrva a diagnózist. – Igen, itt a Rózsadombon, a… méltóságos úréknál. – Itt fönn a Rózsadombon? És, mondja, kedvesem, honnan vásárolnak? – A Köztisztviselőktől, kérem. – Mit gondol, felhozzák azok ide könyvre? – Lehet úgy is. A méltóságos asszony azt tartja, okosabb, ha magunk hozzuk fel, és készpénzben fizetünk. – A két nő közt hosszú kimerítő beszélgetés kezdődött most az áruk áráról, a beszerzési viszonyokról s a méltóságos asszony háztartási elveiről. Egy plutarkhoszi párhuzamban Mariskának a méltóságos úr jellemét kellett a méltóságos asszonyéval egybevetni.

A két fiú elunta az ácsorgást és a hallgatást. A sánta fölhasználta az alkalmat, s levetette az ajándékcipőt. Lajos pedig a kunyhónak dűlt, és a két nőt nézegette. Most, ahogy egymással beszéltek, a mozgásukon mégiscsak látni lehetett, melyik az úriasszony. Mariska többnyire mozdulatlan volt, csak ha az asszony valami tréfásat vagy helyeslésre várót mondott, akkor rázta magát túlságosan. A nagyságos asszony ezzel szemben állandóan mozgott, de sohasem túlságosan s mindig határozottan. Az ő mozdulatai a levegőben folytak, a Mariska mozdulatai valami sűrűbb, aggasztóbb térben. – Szóval, maguk nem akarnak énnekem házat építeni – fordult az asszony Lajoshoz, amikor Mariska tudományának a színét lekanalazta. – Én pedig november egyre felmondtam a lakásomat, s ha maguk el nem készülnek, itt állok az utcán a bútoraimmal. – Lajos igyekezett szánakozó képet vágni. De a sánta tudta már, mit szokás ilyenkor mondani. – November? Hol van még november, nagyságos asszony? Egy hónap alatt nemhogy fölépítjük, de fölénekeljük ezt a házat. – S egy szentendrei építkezésüket kezdte magyarázni… – Maga csak vigasztal engem – sóhajtott az asszonyka elmenőben. A három munkásember szótlanul várta, amíg eltűnik, másról nem volt kedvük addig beszélni, róla meg nem mertek. – Makrancos személy lehet – mondta a sánta elvigyorodva. – Egyszerű kis asszonyka – felelte Mari a méltóságos hely lenézésével. – Na, de esteledik is már – szólt hirtelen összeborzongva, s ő is elköszönt. Lajosnak úgy rémlett, hogy egy alak vár rá lenn az Alpári úti keresztnél. – Nem rossz ember ez a Vodál – szólalt meg hirtelen a sánta. Lajos odanézett, de háttal állt neki is meg az útnak is, amelyen Mari fodros ruhája elhimbálkozott. A maradék ételt göngyölte vissza a zsíros papírba.

76

Éjszakára behúzódtak a kunyhóba, s maguk alá kotorták a hazautazottak szalmáját is. – Hej, az asszony is maga forog most! – mondta a sánta hosszú, ásításszerű sóhajjal vezetve be az éjszakai együttlétet. – Az ásítás azt mondta: éjszaka van, itt heverünk a vak kátránypapír alatt, azért, amit ezután gondolunk, mondunk, éppoly kevéssé vagyunk felelősek, mint az álmainkért. Jó embermeleg terjedt ott szét ettől a sóhajtó ásítástól az ablaktalan téglák közt; a magában forgó asszony párnái is ezzel az ásítással és ezzel a sóhajtással fúvattak fel. Amint az egyik oldalukról a másikra vetették magukat, szinte érezték az orrukba csapó dunyha- és asszonyszagot. A sánta képzeletébe, mint az egymást követő éjszakákon kiderült, az ihletadó invokáció szerepét töltötte be az a szentendrei, forgó feleség; az orrlyukában visszajáró dunyha- és párnaszagtól a képzelete gomolyogni kezdett, s asszonyi tagok és fátylak vonaglottak meg a belülről táplálkozó szemben. Ha Lajos az első mondatnál azt hitte, hogy egy hű férj hempereg az oldalán: a következő mondatok meglepetést hoztak. A sánta nem választotta el a maga nőjét a női nemtől: a női nem volt a csoda s a feleség, amin át ő ezzel a csodával érintkezhetett.

– Szokta maga a teniszezőket nézni a Széna téren? – kérdezte Lajost. Még a délután szó volt róla, hogy Lajos a piacon dolgozott, s a sánta közös emlékekből akart kiindulni. – Idén szoknya helyett olyan rövid fehér nadrágocskákban ugrálnak ott a nők. Láttam egy szőkét, tudja, szép kerek combja volt, meg olyan melle, mint egy golyó. Amint belerohant abba a labdába, egészen eldőlt, ferdén a levegőbe, s a lábában kinyúlt az izom, mint a húr; a mellei alatt meg majd kiszakadt a vékony, likacsos blúz. Szinte nyújtottam a dereka alá a karom. Érdemes ott a kerítéshez nyomnia az embernek az orrát. – Hej, az asszonynak is jobb dolga volt – kezdte elölről –, amikor még szabóskodtam. Este nyolckor már csak vetkezett, s várta, hogy felhajtsam mellette a dunnát. De mihaszna, a szabóságból nem lehet megélni. Télen dolgozgatok az ismerősöknek, nyáron meg így csurran valami, ha a maltert szabom. Hanem tudja, az lehet egy csoda nagy marha, aki ebben az új magyar filmben a görlöket összeválogatta. Azok a pózna lábak meg azok a dohányzacskó mellek! Hát szabad ezt? Elriasztják a külföldi vendégeket. Higgye 77el, ez számít a legtöbbet az idegenforgalomban. Ha az a dundi hollandus férfi látja, hogy itt micsoda nők vannak, egyszerre kíváncsi lesz arra a marha koronás kastélyra a várhegyen. Ezt cenzurázná a filmbizottság erkölcsrendészeti szempontból. A világon sehol sem lehet olyan gyönyörű görlöket összeválogatni, mint itt Pesten. Csak ki kell hirdetni: ma görlfelvétel – phű, barátom. Ezért sajnálom, hogy nem vagyok kormányfőtanácsos. Ha én egy ilyen zsürinek az elnöke lehetnék…

A sánta ennél a látomásnál megint elhallgatott egy darabvást; a jelentkezők dereka és lábikrái körül forgott centiméterével. Lajos kissé elhúzódva hallgatta a fecsegést. Örült, hogy a sánta kérdései nem követelték meg a választ tőle. Mit hozhatott volna fel ő ilyen tömérdek emlékkel szemben. Tulajdonképp azt is nehezen tudta volna eldönteni, hogy volt-e már asszonnyal dolga. Kisfiú korában a nagyobb lánykák levetkőztették őt a magtárban, s játszottak vele. De a nénje rájött, s nem engedte többet velük. Amikor a molnáréknál volt kocsis, az öreg szolgáló bevitte néhányszor a cselédágyba, de ahogy most visszagondolt rá, az is csak afféle maszatolás volt. Aztán a Veron következett, s a Veron nem engedte meg neki az utolsót. Katonáéknál a legények emlegettek egy házat a városban, ő körül is ólálkodta, de kisasszonyfélék jöttek ki belőle, s minden ismeretség nélkül bekéredzni hozzájuk, röstellte volna. – Hát azt láttad a moziban, ahol a lányok meztelen úsztak egy nagy üvegkádban? – szólalt meg végre, hogy ő is kiadjon valamit barlangbeli álmodozásaiból. – Csalás volt – mondta megvetően a sánta. – Éppen csak megmutatták, aztán elkapták. Arra volt jó, hogy a férfiakat elcsalják: nem volt benne semmi érdekes. Hanem adtak most egy velencei filmet a Frölichhel; abban öltözködött egy asszony, valami spanyolnak volt a felesége… – A sánta egymás után idézte föl a filmrészleteket, amelyek izgatóbbak voltak a medencében kinyújtott derekú sellőknél. Eleinte részletesen, szaporán, aztán mind ritkábban, a maga elé morgott szavakon elmélázva… – Pompás kis dög az… Olyan platinahaja van. Hát a Dayka, a Rákóczi-indulóban. Micsoda egészséges nő.

Lajos már fönn ült a szalmán, amikor a sánta elaludt. Maga sem értette, miért nehezedett el úgy a melle a sánta beszédétől. Amikor 78ő maga szorongatta az autóbuszos nő lábát a városmajori padon, jó melegen reszketett mindene… a sánta ábrándozásaitól szomorú lett. Nem bántotta semmiféle kellemetlen gondolat, csak az egész élet nehezedett meg benne: fölhúzott térdére szorította a homlokát, s kikémlelt a kunyhó üres résén. A csillagok úgy néztek rá, mintha a koporsóban ült volna fel. Kikúszott a lucernára, s fölállt. A mélységben ott ragyogott a város. Nem maradt meg semmi belőle, csak ami villanykörte volt, de az is elég hozzá, hogy messze futó, összevissza vetett pontsoraival henteskirakatokra, női harisnyákra, automobilokra, kávéházi pincérekre, csipkés ágyneműre, kékes fényű utakra, esti kioszkokra emlékeztesse. Egy ház tetején óriás reklám ugrált – elsötétedett s kigyúlt, mint az ember mellében a dobogó szív. Lajos a kihordókocsira gondolt s az eszme kicsinységére az élet végtelenségében. Mikor viszi ő annyira, hogy legalább egy saját villanykörtével világítson bele ég és föld tündöklésébe? Nagyon szomorú volt, ahogy itt állt a villanyözön felett, de volt valami nagyszerű is ebben a szomorúságban. A lélek megtelt és kifeszült tőle, mint a mellkas egy mély sóhajtástól.

A következő éjszakákon Lajos alig várta, hogy kiszabaduljon a sánta mellől. Fél füllel hallgatta utolsó, álom előtti röffenéseit, szentendrei kis bérmáló lányokról, s híres úszóbajnoknőkről. Nem akarta megsérteni, ameddig beszélt; de sokszor már térden állva várta első horkolását, hogy minél előbb kikúszhasson. A sötétben ott hevertek a vasrudak és a téglahalmok; az alap árkában keményre fagyva állt a beton s kissé alább, egy régi időkből ittmaradt szőlősgazda-ház fölött magas oszlopon csüggött a tájék egyetlen villanya. Néha egy-egy elkésett úr vagy hölgyike csikorgott végig ruganyosan a salakjárdán; némelyik fütyölt vagy dudorászott is a félelemtől. Lajos ide-oda bóklászott a lucernában; aztán fölállt egy téglahegyre, s ahogy a lábát lógatta, hol jövendőbeli királya volt ennek a városnak, hol egy szegény szerencsétlen horgász az Élet-óperenciás parti szikláján.

A napok az éjszakák közt szunyókálással, bóklászással, beszélgetéssel teltek. Lajos szorgalmasan készült új, építőmunkás korára, s azon volt, hogy a modern épületnél meglepetés ne érje. A sántából úgy szedte ki a tudomány magasabb elemeit, hogy attól az ő mátyásföldi múltja homályba ne boruljon. A mátyásföldi kőműves és Skru79bek elbeszéléseiben nagy mesterek voltak (gondolnivaló, egy olyan nyaralóhelyen akármilyen iparos nem maradhat meg), de miközben az öreg famunkáit dicsérte, odavetett egy-egy tudakozódó megjegyzést: ezek itt milyen ablakot csináltatnak, az ablakra milyen zsalu jön, a házra milyen vakolat. Az ismeretlen szavakra, mint esslingeni, szempernova, bólintott csak, hogy igen, ők is csinálták. Lejjebb a lejtőn új épületek álltak; na, meg tudod-e mondani innen, milyen borítása van annak a háznak, s amikor a sánta megvetően odadobta: préselt tégla, ő helyeselt, jó szemed van, s elment pontosan megszemlélni magának. A sántával különben nem volt nehéz a rangot tartani. Neki semmiféle építőmunkási hiúsága nem volt, s Lajosnak a Mariska fodros ruhája s mély, okos szeme úgyis megadták azt a nemeslevelet, amelyet egy szabóból lett napszámos barátaitól megkövetelt. De Lajos óvatosságból csak kitartott a tanítva kérdő módszere mellett. – Hát kriptát építettél-e már? Mert mi azt is vállaltunk. Egy nagy kereszt volt a tetején. Mit gondolsz, a Vodál úr meg tudja csinálni maga a lapos tetőt? Külön szigetelővállalat jön ki? Mátyásföldön is úgy volt, az mégiscsak biztosabb. Te már láttál olyan szigetelést? S a teraszt ezek mivel fogják borítani? Eternitkő? Az is jó. Ezt a nagy vasgerendát a Vodál úr hova rakja be? – Az alapárkok körül heverő anyagokból meg a sánta válaszaiból így épült Lajos fejében a villa: lenn két nagy szoba, az egyikből falépcső visz az emeleti kettőbe s a fürdőszobába. A szobák kockatömbjén oldalt L-alakban lógtak az alacsonyabb mellékhelyiségek; azok fölött nagy tízméteres terasz; az urak vacsora után onnan nézik a kivilágított Citadellát, s találgatják, milyen út az az egyenes, villanyos Mátyásföld felé.

Időnként Dániel bácsi is megjelent a szomszéd telken vagy szemben a cseresznyésben. Amikor telket mutatott, kabát, kalap volt rajt, bot a kezében, parkőrnek is nézhette valaki, csak a színes szalag hiányzott a karjáról. Egy hártyapapírt tartott a kezében, azon mutatta a telkeket törött körmével a mögötte jövő uraknak. A „zsidóknak”, akikről a paprikás krumpli fölött beszélt, ilyenkor nagy tiszteletet adott. „Nagyságos uram, tessék azt fölgondolni”. „Nagyságos uram” volt minden szava. – Lódít a pénzéért az öreg – vigyorgott a lucernára hasalva a sánta. Lajos azonban tanulékonyan mögéjük sze80gődött a teleknézőknek. – Az autóbusz ősztől itt áll meg a sarkon; egy ugrás az egész, nagyságos uram. A bécsi autóbuszt meg, azt hiszem, tetszik tudni, hogy erre hozzák. Á, istentelen út volt az azon a mocskos Óbudán át. Tessék meggondolni, milyen más annak a külföldinek, ha innen látja meg Budapestet, nem ott a temető alatt a putriknál. Ezek is számításból építkeznek itt – mutatott a Lajosék telkére. – Kilenc szoba lesz benn meg pálmakert. – S ha a vevő gyanakodva nézte a kicsiny alapot, Lajosra mutatott. – Tessék ezt a fiatalembert megkérdezni. Gyönyörű ház lesz, kérem, legújabb összkomfort, valami államtitkár vagy mi építteti magának. – Dániel vigyázott rá, hogy romlatlan magyar embernek lássék a nézők előtt; olyannak, akinek nincs is esze a hazugságra. – Már én csak kimondom, ahogy van; elnézést kérek az én egyszerű paraszt eszemért – bökte a magyarázataiba, ahogy a rádióbeli romlatlan, buta parasztoktól hallani. A vevők megtúrták a telket, meghallgatták Dániel bácsit, aztán elmentek. – No, megvették? – kérdezte a sánta. – Meg? Könnyen vigyorog maga a hasán. Kéne egy félóra alatt annyit hazudnia, mint nekem. Megszagolnak ezek külön minden csöpp hantot, mielőtt egy telket megvesznek. – Jobb üzlet volna magának is téglát hordani meg sztrájkolni, mint nekünk. – Azt már nem – mondta Dániel bácsi. – Ha negyedévenként egy ilyen telket adok el, akkor sem. Tudják, mit kapok én azért? Százhatvan pengőt! – döfte ki büszkén. – Meg sem emelek egy talyigát, csak zsebre vágom. – A két napszámos tisztelettel pislogott rá; iszonyú pénz volt az: százhatvan pengő. – A konjunktúrában én is megkaptam negyven pengőt egy ruháért – sóhajtotta a sánta. – Nézzék a hegyen azt a sárga házat, hétszáz négyszögöl. Azért háromszáz pengőt kellett volna kapni; de aki megvette, azt mondta: hogy akarja maga, hogy én magának ügynöki díjat fizessek, én azzal bűnpártolást követek el; magának nincs bejelentett ingatlanirodája. Na, nekimérgesedtem. S ide mer költözködni az úr erre a kietlen vidékre? – kérdeztem tőle. Jól a szemébe néztem, annyira, hogy egy százalékot mégiscsak megadott. De leadja még a másikat is az ő istenének. – Hát ezek? – mutatott Lajos a maguk telkére. – Ezek? – Dániel bácsi elnyitotta a száját, s megmutatta a sárga, vigyorgó fogait. – Bárányok ezek. Amikorra fölépítik a házat, az árnyékot is ellopják mellőle. 81Ez az asszonyka annyira sürgött-pörgött, hogy ő ezt köti ki meg azt köti ki, s még azt se nézte meg a telekkönyvnél, hogy szét van-e osztva a telek. Neki kellett az egész parcellatömböt kijárkálni a városházán. Maguk nem tudják, micsoda munka az. Mi meg nem adtunk beleegyezést a szétosztáshoz, amíg az egész összeget ki nem fizették. Egy félévvel utóbb lett az övé a telek, mint ahogy kifizette. Én meg dicsértem őt: semmi az egy ilyen ügyes asszonynak, mint a nagyságos asszony, csak rámosolyog az urakra ott a Városházán. No, dühösködött rám… Bár minden urat így be lehetne csapni, rég nem kellene maguknak sztrájkolniok. – S még egyszer megmutatta az agyarait jókedvében.

Lajosnak szeget ütött a fejében ez a jellemzés. A tulajdonosnő minden második nap kijött; egyszer a gömbölyű kis lánykáját is magával hozta. Lajos nem felejtette el, amit a kis köztisztasági munkás mondott neki a csatorna szökőkútja alatt: csak itt a hegyen iparkodjék, fiatalember, valahol munkát kapni, itt csupa igazgató meg kormányfőtanácsos lakik, akit itt egyszer megkedvelnek, előbb-utóbb behozzák valami fixumba. Ha ő ezekkel az új tulajdonosékkal megkedveltethetné magát, de megköszönné a kis embernek a tanácsot. De amíg a sánta itt volt, röstellt az úrinőnek szólni, csak hallgatta, hogy kecsegteti a sánta az ujjából szopott sztrájkhírekkel. Hanem egy hét után a sánta már nagyon unta a csőszködést, s néhány napra hazaugrott az asszonyhoz. Ígérte, hogy szombaton majd lead valamit a hetibérből, amiért Lajos helyette pásztorkodik. De Lajos akár maga fizetett volna abból az öt pengőből, amit a nénje küldött neki a Vodállal, csak egyedül maradhasson végre. Jól megnézte a szomszéd telket: fönn szép mandula- meg barackfák közt a nagy tornácos úrilak, amin egy serdülő lányka szökdelt papucsban s fehér nadrágocskában; lenn sarkantyúvirágos futókával megszépítve a Dániel bácsi házikója, olyan apró, mint a dunai hajókon a kormányház, előtte egy szeplős, hosszú arcú fiú tanult a teknő fölött dudorászó Dánielné szappancsapkodásai közben. A sarkantyús futóra méhek jártak le a hegyig nyúló telek tetejéből. Ez a gyümölcsfák, futók, lepkék és méhek bozótjában úszó házacska a Dániel bácsi könyvböngésző fiával nagyon megejtette a Lajos szívét. Ha ő is így élhetne az új ház mögött! Dániel bácsi megtanítaná őt a nyesésre, elperme82tezné tavasszal az új ültetést, s mint a diákfiú, ő is könyvet vásárolna s fel-felpillantana a nadrágos kisasszonyra! Szerette volna kiszedni Dánielből, van-e már az új tulajdonoséknak házmesterük: de úgy érezte, jobb az ilyen terveket meg nem osztani más szegény emberrel. Hátha Dánieléknek is van valakijük az állásra, s csak eszükbe juttatja. Okosabb az ilyet magától az illetőtől kitudni.

Az első nap százszor is leszaladt, a telek lábába, hogy látja-e a fiatalasszonyt. De nem jött. Éjszaka a csillagok nyugtalanabbak voltak, mint máskor; izegtek-mozogtak s türelmetlenségükben egyre-másra rohantak le az égről, alá a hegyek mögé. Másnap délelőtt Vodál nézett ki hozzá, de Lajos alig várta, hogy elmenjen, nehogy kettesben érje őket a tulajdonosnő. Ebédre csak egy falást vágott a szalonnából. Ha délután ki nem jön az asszony; másnap visszaér a sánta, vége a sztrájknak, s nem beszélhettek bizalmasan. A telek lábánál ült, amikor az asszony a zöldmasnis nyári ruhájában feltűnt. Itt laktak nem messze a völgyben, azonmód háziasan jött, mellette a kislány is szandálban s egy szál alsóruhában. Lajos szépen összetakarította a telket; egy ládában ott volt a kőművesek papírja, szerszáma; állványok, ládák szép rendben egymáson; csak három-négy vödröt hagyott szanaszét, azokat azalatt akarta egymásba rakni, amíg az asszony a telekhez ér. Lássa, hogy ő munkaszünetben sem tétlen. – Egyedül? – kérdezte az asszony barátságosan, s valami sejttéglát kezdett keresni. Ő ma fizetett ki egy számlát kétezer sejttégláról meg egy kocsi homokról, hol van az. De a sejttégla még nem érkezett meg, s a tulajdonosnő ettől gondokba merült. – Menj, szívecském, a bácsival, megmutatja neked a kis házat – lódította oda Lajoshoz a kisleánykát, s maga a fölhalmozott áru tanulmányozásába révedt. Egymás után ment a pallókhoz, vasnyalábokhoz, téglarakásokhoz, cementes zsákokhoz, s emelgette, nézegette őket, mint nagymosásnál a szennyes ruhát.

A gyerek Lajosra vetette világosszürke szemét. – És téged hogy hívnak? – Engem Lajosnak. – És te hol laksz? – Most itten. – De itt mi fogunk lakni – mondta a gyerek, és megütődötten nézett Lajosra. – Majd maguk – mondta Lajos –, most én. – A gyerek ezt nem értette, s megnyugtató tulajdoni megoldás után tekingetett. – Ugye, az a kis ház lesz a tied, a nagy meg a mienk. – Az jó lenne – 83mosolygott Lajos, s jólesett, hogy legalább a gyereknek kivallhatja a szándékát. – Nézzen csak át oda – hogy is hívják magát? – Zsuzsika! – Zsuzsika… látja azt a kis házat? – A Dániel bácsi kis házát? – Azt. Majd ezt is befuttatjuk olyan sarkantyúvirággal s egy kis kéményt csinálunk rá. – Meg befestjük kékre, ugye? – örült Zsuzsika… Kékre; az ablakát meg pirosra. – De akkor én is veled fogok lakni. – Jó, de anyukája engedi-e majd? – Anyukám, megengeded, hogy én a Lajossal lakjam? – Hogyne, szívecském – mondta szórakozottan az asszony egy téglahalom előtt a köbtartalomszámítás rejtelmein tűnődve. – Lesz egy állatunk is – ütötte Lajos a vasat a gyereknél. – Meg kell tekerni a hasát, és olyan hosszút visít, hogy a kakas sem hosszabbat. – A kakas sem hosszabbat? – tűnődött a lányka. – És a malac sem? – Az sem. – És az elefánt sem? – Az sem. Megmutassam magának? – Jöjjön csak utánam. – Bekúsztak a kunyhóba, s Lajos kikotorta az ébresztőórát a zsákjából. – Ez az állat? Ez egy óra – könyökölt Lajos térdére a kislány. – Majd meglátja, hogy óra-e. Megtekerem a hasát, így a. S most vigyázzon csak… – Az istenért, mit csináltok ti ott benn? – rebbent fel az asszony a köbtartalomszámításból a csengetésre. – Anyukám – rohant ki Zsuzsika a kisházból –, a Lajosnak egy olyan órája van, amelyik egy állat. A hasát kell tekerni. – A tulajdonosnő a sugárzó szem felől a fölvetett nyak felé simította a barna hajat, s ahogy megcsókolta, jó meleget fújt a gyümölcsforma húsba. – Gyere, majd megmutatom neked.

A tulajdonosnő egy darabig hagyta húzatni magát, de aztán tűnődve leragadt az egyik nagy vasgerendánál. – Lajos – szólította oda a fiút, aki maga is kijött az órával a kunyhóból. Ahogy kisujja meg a hüvelykujja közt tartotta az órát, látni lehetett, hogy a piros tenyere semmivel sem kisebb az óralapnál. – Tudja maga azt, Lajos, mennyi harmincnégy mázsa vas? – kérdezte a tulajdonosnő. – Úgy körülbelül – felelte tétován a Lajos. – Hát ez van harmincnégy mázsa? – s rámutatott a különböző méretű vasrudakra. – Lajos húzogatta a nyakát; szeretett volna okosnak mutatkozni, de félt is a vélemény következésétől. – Mert ez a számla harmincnégy mázsáról szól. S nekem kevésnek jön elő. Például ez a nagy vasgerenda mennyi lehet? – Lajos úgy tett, mint aki meg akarja emelni. – Le84het egy-két mázsa… De hol van akkor a harmincnégy – s most már Lajosnak is megmutatta a harmincnégyet a selyempapíron. – Az alapozásban is vannak vasrudak a betonban – mondta Lajos bizonytalanul, mert ő is kevesellte a vasat. – Látja, arról el is feledkeztem… – tűnődött az asszony kissé megkönnyebbülve… – Csak nem írnak hamis számlát, hiszen az unokatestvérem ura a vállalkozó. – S elmondta, hogy neki mindig csak a beépítettet kellett volna megfizetnie; de előleget is adott a rokonának, mert itt Pesten nem volt hitele, s nem tudta volna miből elkezdeni. – S mondja, ha már keresni kellett valakinek az emberen – kérdezte Lajostól egész komolyan –, mért ne egy szegény rokon keressen?

Mind a ketten ott guggoltak a sínforma vasgerenda előtt, s komolyan pillantottak egymásra; az asszony, mint aki aggodalmait osztja meg egy férfiemberrel, Lajos mint aki sorsa létráját fogja meg ezekben a támogatást kereső pillantásokban. – Házmesterlakás nem lesz az épülethez? – kérdezte az izgalomtól berekedten, ahogy a vasgerenda szemléléséből mindketten felálltak. – Házmesterlakás? – ismételte meg az asszony a kérdést képzeteitől elszakadóban. – Szerettem volna; de így is túlléptem háromezerrel, amit az uram engedett. Megöl, ha még több adósságba verem. – Pedig addig nincs rendes kertje az embernek, amíg egy házmesterlakása nincs. Nem kerülhet olyan sokba egy kis épület. Mi kell ahhoz például? – mutatott át a Dániel bácsi házára. – Néhány maradék tégla meg gerenda. – Ismerem én ezt, fiam – sóhajtott az asszony. – Néhány tégla meg gerenda s fütty ezer pengő. – Pedig tudtam volna egy megbízható házmestert – mondta szomorúan Lajos. – Jaj, azt én is tudnék – nevetett az asszony. – Házmester, az akad a mai világban, ezer. De mit csináljak, ha szegények vagyunk. – Lajos a bakancsa orrát nézte. Az asszonyka, aki szeretett minden emberi viszonylatról leltárt fölvenni, ebben az egész akadémikus esetben is föltette a kérdést. – És kijét ajánlaná?… – Akár magamat is – mondta Lajos lángvörösen. – De hiszen magának nincs felesége – kacagott föl az asszony. – Egyedül akar gyermektelen házaspár lenni? – Majd lenne akkorra – dadogta Lajos, szégyenében félrefordulva. A tulajdonosnő jókedvű meghatottsággal nézegette az esetlen kamaszt. – Tudja mit, ha marad ezer pengőm a házból, építtetek magának egy házmesterlakást 85– mondta neki búcsúzóban. – De az állatot vigyük haza – lökdöste Zsuzsika a mamáját. – Hogyisne, kell a Lajosnak; ez ébreszti őt fel, ha tolvajok járnak éjjel a házunk körül… Nem, oda ne adja neki – szólt rá Lajosra, aki a gyerek felé nyújtotta az órát, mintha a maga hűségre kész, oltalomkönyörgő szívét állíthatta volna be azzal a gazdagok lakásába.

Azon éjszaka, szürkület felé, valami neszre ébredt Lajos a kunyhóban. Mintha valaki a deszkákon taposott volna. Megkövülten ült föl; rablók – súgta az első ijedelme. De hogy a zaj nem ismétlődött, eszébe jutott a tulajdonosnő, s hogy most kitüntetheti magát. – Ki az? – kiáltott a kunyhóból kiugorva. Magában azt remélte, hogy senki sincs ott, vagy ha igen, elinalt már. De Dániel állt közvetlen a kunyhó mellett; a lábánál néhány különválogatott rövidebb deszka. Hogy Lajos kilépett, előhúzta a pipáját a szivarzsebből: gyufát keresett s a marka ellenzőjén rágyújtott. – Maga az, Dániel bácsi? – kérdezte Lajos, egyszerre igen megrettenve. – Én. Egy kis gyújtóst kerestem itt a deszka közt – mondta, s szítt néhányat a rövid pipából. Az arca néhány bronzdudorból s egy szipogó pipából állt; a különválogatott deszka meg ott hevert kettőjük közt. Szeretek így éjszaka kujtorogni – mondta csendesen. – Nem is gondolná az ember, mennyi kutya van még városon is, teliugatják az egész vidéket. Gyermekkoromban, amikor az apám uradalmi béres volt, sokszor kimentem éjjel a hegyre, s hallgattam a falubeli kutyákat. Sötét volt nagyon, csak a kutyaugatás mutatta, merre van a falu… Hát maga? Falusi maga is, ugye! – tette hozzá kisvártatva. – Abafalvai – felelte Lajos engedelmesen. – A pusztán mérgesebb emberek vannak – jegyezte meg pipaszortyogás közben az öreg… Lajos hallgatott, s remegett, mint a levél. – Na, de lerakom még egy kicsit ezeket a vén csontokat – szólalt meg Dániel némi pipázgatás után. – Aztán nehogy csármáljon ám valamit a nagyságos asszonynak. Nem akarom, hogy azt higgye, valami tolvaj szomszédságába került – tette még hozzá az ujját fölemelve. – Az ilyen úrinép minden szegény emberben tolvajt szagol. Jó éjszakát! – Jó éjszakát, Dániel bácsi – köszönt minél melegebben Lajos.

A különválogatott deszkák ott maradtak a kunyhó előtt, s Lajos nem mert hozzájuk nyúlni. Átvillant a fején, hogy most kitüntethetné 86magát; félrehívhatná a nagyságos asszonyt, tessék ám vigyázni, ez és ez történt a Dániel bácsival. De a kis ember bunkófeje ott maradt, amikor a lába már rég elment s a csákányforma is, amivel marhától marhához lépett. S ahogy a szalmára visszadűlt, ez a csákány már nem is a Dániel bácsi markában volt, s nem is a vágóhíd ökrei felé lengett – hanem valami iszonyú mélységből felnyújtva az egész világ mögött lengett óriási ingaként.

Másnap vége volt a sztrájknak. Elsőül Vodál jött föl a házhoz egy reggeli újsággal; délutánra a szentendreiek is bekarikáztak biciklijeiken. A keretekben a cement és a homok víz után kiáltott, s a téglakupacról a ház felé induló vándoroknak egy jókedvű világ felelt pengő téglahangon.



Augusztus dereka volt már; a munkával sietni kellett, ha októberig kulcsátadásra akartak lenni. Az építész nagy iparkodást mutatott a tulajdonosnőnek; egy tanultabb kőművest vett fel, s Szentendréről is új napszámosokat hozatott be. A kátránytető alatt ugyancsak büdös volt az éjszaka, a sok munkás egykettőre törekké törte a felfrissített szalmát, s a szentendreiek a lemángorolt földön lökdösték egymást, ha álmukban kinyújtózkodtak. Egy falusi malacbanda kikerült volna a különféle horkolásokból: a kövér rác brácsázott, a satnya bajszú, koravén emberke náthás orrával, mely hol bedagadt, hol kitisztult, a pikulán játszott; egy ismeretlen mellből, a téglafal oldalából, hosszú visítással szaladt ki a hegedű ijedelme. A kunyhó fenekén hánykolódó embermassza hol itt szólalt meg, hol ott, álmában beszélve. Volt, aki a csendőröknek könyörgött a kommün utáni verésért, s volt, aki kutyáját szidta az ellopott szalonnáért. Lajos a kijáratnál helyezkedett el, hogy éjszaka kicsúszhasson, de odakinn hűvös volt már a föld, s akárhogy belegöngyölődött a hazai köpenybe, egy félóra múlva dermedten sompolygott vissza a meleg emberfészekbe: azt sem bánta, ha a rác feneke az áthűlt vállára kerül. A kemény munka is megtette a magáét; tavasz óta nem dolgozott, s az első munkanapok után fönn a csillagok, lenn a lámpák átvették fáradtságát. Nem izgatták már mindenféle bánatos álmodozásra, csak pislogtak, hülyén, mintha ők is egy téglahordó álmos szemgöd87réből bámultak volna rá. Az első reggeleken csupa kemény, fájó ín volt a lapockája meg a nyaka; alig bírta mosdásnál az alacsony csap alá tartani, melyből az építkezés kapta a vizet. A sánta rálódított egy marékkal a meztelen testére, ő meg vissza, még dulakodtak is vigyázva, hogy a sántának baja ne essék.

Ők keltek elsőnek; mulatság volt a többieket nézni, ingerelni, ahogy a nyitott csap alá oda sorjáztak. A rác szájába szívott egy félkulacsnyit, ide-oda kortyogott, lenyelte, fölszívta, megforgatta a fejével együtt, mintha csupa öböl, padmaly lett volna a feje; aztán a kövér tarkóját tartotta a csap alá, a rácsorgó vizet a hajába dörgölte, kiegyenesedett, a hátára eresztette, rángatózásokkal a válla köré folyatta. Az arca azt kapta, ami a szájából meg a tarkóról rákerült. Mások nem bántak ilyen bőkezűen a vízzel: a satnyabajszú például (akit társai a háta mögött nős ember létére csírának hívtak) a kabátját sem vetette le hozzá; csak a töpörödött kis arcát dörgölte oda, jobbra-balra ingatva a nedves tenyeréhez. Némelyiknek a mellére volt a legnagyobb gondja, azt latyakolta, míg a mögötte álló már kikapott egy marékkal, hogy a hónalját öblítse; a másik a hófehér fogát dörgölte az ide-oda tologatott ujjaival hiúskodón. A víz pedig csurgott, csobogott megállás nélkül, s amikor az utolsó mosdó is otthagyta, ott volt alatta az első vödör: péppé puhítani a malter habarcsát.

Lajos vitte a vödröt, s boldogan löttyentette bele a malteros ládába. Mégis más volt itt, a puha pépbe katonásan beléálló téglák között élni, mint Budaörsön a homokkőbarlangban hallgatni a suhogó esőt vagy a sánta kéjelgő álmaiban párlódni átlézengett nappalok után. A pásztorkodásban szerzett ismeretének most jó hasznát vette, minden anyagot ismert, mindnek tudta a helyét, s ha valamelyik kőműves intett, ő már a kezük állapotából kitalálta, mire van szükségük. Amilyen nehéz kamasz volt otthon a ló fara mögött vagy katonáéknál a gyakorlatokban, olyan könnyen ugrált itten. Vodál csak őt kereste, ha kellett neki valami. „Lajos fiam, a vasat”, „Menj, végy egy embert, s hozzátok ide azt a traverzet”. Közben, akármilyen nagy munkában volt, nem felejtett el a kérés fölött rámosolyogni.

A munka, ahhoz képest, hogy ez volt az utolsó építkezésük az év88ben, jócskán haladt. A tulajdonosnő, ha délutánonként feljött, mindig talált új néznivalót. A gerendák közt, ahol a kislány elébb a puszta földön botlódott, kátránypapírtekercsek hengeredtek ki, s Vodál a szigetelést magyarázta neki: egy réteg kátrány, egy réteg bitumen; így háromszor. – Pince?… Nem kell ide pince, nincs az a talajvíz, ami ezen feltörjön – nyugtatta meg az asszonyt, akit egy barátnője az alápincézéssel nógatott. Harmadnap már állványok közt száradt a friss fal, s a tulajdonosnő a vasvázat szemlélhette, amelyet Vodál oldalt, a letaposott lucernán rakott össze Lajos segédletével. Ott volt előtte a mérnök terve, aszerint illesztette össze a vasrudakat; volt köztük kisebb-nagyobb: egyik hosszában szaladt, a másik keresztben, s amikor egy félszobányi készen állt, nagy hahózás közt a falakra emelték. – Hát ez a deszka minek a vas alá? – kérdezte a tulajdonosnő. – Az a zsalu – magyarázta Lajos, noha ő is most látta először. – Az tartja majd a betont, amit a vas közé öntenek. Azért vasbeton – tette hozzá azon a hangon, amelyet Vodálnál figyelt meg. A tulajdonosnő jobban megértette a Lajos magyarázatát, mint az építészét vagy a szakmunkásét, s ha valami fúrta az oldalát, őt húzta félre. Kérdései végén, persze, mindig a kész ház állt. – Mondja, mennyi ideig marad ez rajta – jutott eszébe a zsaluzásról is. – Három hétig? Akkor én sohasem költözhetem be. Nem, maga nem tudja ezt jól. – De Vodál is megerősítette: három héten alul a mérnök úr nem vállalta a felelősséget. Hanem azért ne búsuljon, nagyságos asszony, lesz őnekik addig is tennivalójuk. S csakugyan, az állványozás egy-kettőre körülfutotta az épületet, s a tulajdonosnőt másnap már egy vékony padlón kellett az emeletre fölsegíteni. Lajos előrement, és a kezét nyújtotta, Vodál hátulról támogatta a derekát. A malteros vödör pedig ezentúl kötélen szaladt a kád és az emelet közt, s akik a téglát vitték, egyenes derékkal tartották a padlón az egyensúlyt.

Egyik délután, amikor a vakolókanál már kicsúszóban volt a kőművesek kezéből, Mariska is meglátogatta az öccsét. Az emberek nevetve hívták: tessék ide feljönni. Lefelé már támogatni kellett, mert szédült a mélységtől. Vodál hagyta, hogy a sánta meg egy másik napszámos ügyeskedjék körülötte. Hanem mikor lenn volt, ő is csomagolt, mosakodott hamar, s az Alpár úti keresztnél utolérte. La89jos minden harag nélkül nézett utánuk. Azóta látta a Vodál feleségét is; valami adóív miatt szaladt ki az urához. Három gömbölyűségből állt az asszony, egy a hasa a farával, kettő a melle, három az arca. Ez az utóbbi tele piros kivirágzással, igazán nem öröm csókolgatni. Ahogy a nénje magas-telt válla a Vodál széles férfiháta mellett eltűnt a Rózsadomb fele, Lajos inkább szánalmat érzett a két kedves test iránt, mint megütközést.

Így épült az Alpár úti ház. Vasárnaponként a napszámosok hazabicikliztek Szentendrére, s Lajos egyedül őrizte a lyukas téglavárat. A hegyekbe áramló kirándulók egy ugrásra kitértek az útról, bekandikáltak az ajtók, ablakok helyén, s tovább építették-bélelték a félbenálló házat. Egyik az idegen otthon kényszerű kiszolgáltatottságát élvezte, másik a maga otthon-álmához gyűjtött táplálékot. Volt hangoskodó, aki párjának a beosztást magyarázta, s volt műszaki hajlamú, aki letört egy darabkát a téglák közt kicsordult malterből, s a száradó anyagot morzsolgatta az ujja közt. – Kinek az építkezése? – kérdezték Lajost. – Dr. Horváth Endre úré – felelte ő készségesen, mert most már a nevét is tudta a tulajdonosnak, bár őt magát csak az asszony hivatkozásaiból ismerte. Ahogy a ház a „gleihni”-hez közeledett, ezekre a hivatkozásokra mind gyakrabban került sor. A munkások egyre többet sugdostak róla, hogy az építkezésnél valami nincs rendén. A sztrájk utáni második szombaton lettek figyelmesek rá, a hetibér kifizetését megelőző huzavonából. Két órakor kellett volna kapniuk a munkásoknak a bért, s a pénzért az építész maga helyett Vodált küldte le, aki úgyis dolog nélkül maradt egy félórára a teraszbetonozásnál. Vodál csuromvizesen tért vissza, testes törzse alatt a lankasztó melegben ide-oda kanyargott fölfelé jövet a bicikli. Az építész már messziről megszimatolta, hogy pénz nélkül jött. Elébe ment az útra, s ott vette át a levelet, melyet boríték híján két női ujj nyomkodott össze négyszögletes papírrúddá; az ujjainak megfelelő horpadásokkal biztosítva a levéltitkot. – Ezek telefonon küldik a gubát – vigyorgott le a sánta, a malteros vödröt Lajos elé bocsátva az emeletről. De Lajost már hívta az építész. – Tud biciklizni? – kérdezte vörösen a délelőtti sörtől és az izgalomtól. – Hogyne – felelt Lajos, noha csak itt tanult meg az Alpár úton, esténként a heverő bicikliken. – Hát lemegy ide, s megvárja a választ. De vi90gyázzon, pénz lesz a borítékban… – Egy pillantást vetett Vodálra; az megnyugtatóan bólintott. – Akár ha engem küldene, építész úr… – No jó – mondta, s Lajos kezébe nyomta a levelet. – Dr. Horváth Endréné úrnőnek – mondta a címzés; alatta egy kisebb utca a Budagyöngyénél.

Lajos izgatottan rúgta a pedált, s úgy zúgott le a hirtelen ereszkedőn, mint küldönc egy fontos ütközetben. Azaz, nem is egészen úgy: a tulajdonosnő és az építész közt kezdődő ütközetben őt a maga külön kis megnyernivalója foglalkoztatta. Anélkül, hogy megmondta volna, mért, még a sztrájk utáni napokban megbecsültette Vodállal a ház körül levő vasat: nem volt több húsz-huszonkét mázsánál. A tulajdonosnővel hamis számlát fizettettek ki. Most, hogy az építész levelével a Budagyöngye felé ereszkedett, ez a felfedezés úgy ült a torkában, mint a mesebeli almacsutka; egy zökkenő, s kiugrik. Közvetlen érdeke az volt, hogy mint napszámos társai, ő is megkapja a heti tizenöt pengő húsz fillért; de a közvetlen érdeken túl a Dániel bácsi sarkantyúvirágos házmesterlakása úszott, mint a fixum felé vivő varázshajó. Ha ő most bizalmasan felvilágosítja a tulajdonosnőt!… Gyönyörűség, amilyen a lányok felé hajt, sodorta őt a Budagyöngye felé, hogy a hatalmas nőnek felajánlja a titkot, de ez a gyönyörűség összeszorította a mellét, s elijesztette önmagától. „Igaz dolgot teszek.” „Ne avatkozzon egy napszámos az urak dolgába.” „A tulajdonosnő.” „Csúnyaság ez”, kalimpáltak benne a szavak, míg a bőrnyereg egy-egy kövön felugorva, lovasát a lejtőn előre-előrerúgta.

A kétlakásos kis villában egy hölgy nyitott ajtót. – Kezitcsókolom – mondta Lajos, mert olyan finom holdarca volt, mint egy szentképnek. – Az épülettől jött? – kérdezte a lány, csekély németes árnyalattal a kiejtésében. – Levelet hoztam az építész úrtól. – Nagyságos asszony, egy levél az épületről – szólt be a lány a szobába. Nem úgy mondta, mint aki jelent valamit, hanem egy kis mosolygással a hangjában. Látszott, tudja, miről van szó, s tetszett neki, hogy ilyen hamar megjött a posta a pénzért. Kell a pénz, ugye, csúfolódott ez a hang Lajos felé; nem olyan könnyű ám lerázni ezeket, kárörvendezett az asszony irányába. A szobának, amelybe bekiáltott, üvegajtaja volt, s Lajos láthatta a tulajdonosnőt, amint egy nagy asz91talnál a szétdobált papírok közt egy szakállas javakorbeli férfinak magyaráz. Lajos megismerte a férfit: járt már kinn az épületen. A munkások dohogtak is rá: csak kötekedni jó az ilyen ellenőrző mérnök. Most nagyon komolyan nézegette az írásokat. Ahogy egymás mellett ültek, látszott, hogy a tulajdonosnő réges-rég beszél, és mentegeti magát, ő pedig réges-rég hallgat és rosszall. A kiáltásra az asszony vörös foltos nyakkal ugrott ki az előszobába. – Az építész úrtól? – kérdezte, s a kicsiny szürke szem, amely máskor barátságos kedvességben fénylett, száraz és kemény lett, mint a kőgolyó, s úgy járt oda-vissza a sorokon, mint mozogni tudó merev babaszem. – Mit szól hozzá? – hallotta Lajos a nyitva maradt üvegajtó mögött. – Arra kér, ne hozzam ilyen helyzetbe a munkásai előtt? S ő engem az uram előtt?

Az asszony visszajött, és egészen betette az ajtót, úgyhogy Lajos nem értett többet a beszédjükből. A szőke hölgy ezalatt a konyhaajtóban állt, nyilván a napszámost ellenőrizte, nem emel-e le valamit az előszobában. Lajos zavarodottan tekintett rá. Sokkal szebbnek találta őt magánál a tulajdonosnőnél is. De ha úrinő, mért nevezte Horváthnét nagyságos asszonynak. – Mit szóltak az emberek, hogy nem kaptak pénzt? – kérdezte a szőke lány Lajostól, elunva a szótlan ellenőrzést. – Ők még azt tudják, hogy kapnak – felelte Lajos minél ügyesebben. – A nagyságos asszonytól nem. A mérnök úr megszidta őt, hogy többet kifizetett, mint amennyit szabad lett volna.

Most a kis Zsuzsika látta meg Lajost az üvegajtón át. – Elhoztad az órádat? – tört ki az előszobába. – Nem, hanem az alvó babáért jöttem, amit nekem ígért – enyelgett Lajos. A kislány hitetlenkedve nézett rá. – De nem adom ám oda… – Bemegyek és elviszem – ellenkezett Lajos. A kislány arca még hitetlenebb lett, s most már egy kis oktató szigorúság is keveredett belé. – Csakhogy magának nem szabad ám bemenni oda… – Lajos elszégyenülten nézett a szőke kisasszonyra. Az előszobafalon egy nagy állótükör volt, s abban megláthatta a tulajdon gyér pihéjű, vörös fejét és mészfoltos nadrágját. – Miért nem mehet be? – kérdezte kacagva a lány… – De a kislány nem szólt… – Na, mondd, Zsuzsika, mért? – A kislány most már szégyenlősen mosolyogva suttogta: – Mert bepiszkítja 92a parkettot. – Látja, hogy benne van már – nevetett a lány, de azért hátulról magához húzta a szégyenlősen hozzádörgölődző gyereket.

– Én eleget figyelmeztettem, Emma, ne fizessen ki semmit, csak ami tényleg be van építve – hallatszott a szakállas leckéztetése az ajtón át, melyet Zsuzsika megint nyitva hagyott, s az asszony megint betett. – A kisasszonyt még nem láttam kinn az épületnél – jegyezte meg Lajos alázatosan a beállott csöndben. – Mért, érdekes kimenni? – felelte a lány barátságosan. – Jövő hét végén meglesz a gleihni. – Az micsoda? – Amikor elérték a tető magasságát. – Ja, és bokrétát tűznek ki. Azt nálunk, Sopron megyében is szokták. Már mondta a nagyságos asszony, hogy akkor pörköltet kapnak. Akkor lehet, hogy nekem is ki kell menni. – Lajos még mindig nem akarta hinni, hogy a szőke nem valami úrinő, hanem olyan, aki vele is szóba állhat. – A kisasszony itt micsoda? – kérdezte tétován. – Hogyhogy micsoda? – Hát hogy mi… Ugye, nem szolgáló?… – A szőke lány elhúzta a barátságos arcát, s bosszúsan mérte végig Lajost. – Szolgáló! Milyen közönségesen fejezi ki magát… – De egy szóval sem mondta, hogy nem az.

Zsuzsika megint lekattantotta a szoba kilincsét. – Üzletben, kedves Emma, nincs rokon – hallották bentről. Lajosnak eszébe jutott a vas, s elkapta az a gyönyörűség, amely előbb a hegyről lefelé sodorta. Most a tulajdonosnő helyett a szőke lány elé lökte a titkával. – Bizony, ezt a szegény tapasztalatlan asszonykát jól becsapják ott fönn – tálalta fel alázatos mosollyal, s a háta meleg lett az édes árulástól, hogy ő az építész és napszámosok helyett a szőke kisasszony és úrnője pártján van ebben a párbajban. De a szűzmária-arc, úgy látszik, nem fogta föl az áldozat nagyságát, mert csak azt mondta: – Csodálom, másban olyan élelmes. Én mindig vele vásárolok ruhát. – Tudja, beszélhetnék róla – mondta jelentősen Lajos… – De mielőtt a vasra rátért volna, a lányt behívták. – Teri! – kiáltotta a tulajdonosnő. Most már tudta legalább a nevét. – Ez a számla is! – mordult el most odabenn a mérnök. – Az lehetetlen, hogy arra a házra harmincnégy mázsa vas ment ki. A tételek nincsenek részletezve. Legalább a számlákat küldte volna hozzám. – Lajos nem hallotta, mit felel a tulajdonosnő: a fülében kalimpáló szíve elnyomott minden más hangot. Egy pillanatig haragot érzett a sza93kállas iránt, hogy ő hízelgi be magát a vassal. De aztán mindjárt tisztább-könnyebb is lett a mellében. Mintha valami veszélytől menekedett volna meg.

A tulajdonosnő meg a szakállas végül is azt sütötték ki, hogy a kért összeg felét küldik el. Lajosnak a hozott nyugta hátuljára kellett ráírnia a nevét, s ők odaírták, hogy négyszáz pengő helyett kétszázat vett át. Annyira röstellte a szanaszét ugró betűit, hogy az aláírás miatt jogi aggodalmak nem is háborgathatták. A négy ötvenpengőst elébeolvasták, aztán berakták azt is a borítékba, a levél mellé. Mielőtt a belső zsebébe süllyesztette volna, a szabad öklével kutatta végig a bélést, hogy nem lyukas-e; a pénzes boríték ezalatt a másik öklében citerázott. Annyira megzavarodott a pénztől, hogy Teri kisasszony felé is elfelejtett a konyhába bepillantani. A kerékpárgumi susogott, s a kétszáz pengő, mint égő anyajegy, ült a mellén, ki tudta volna tapintani a határait. Ha most megfordíthatná a biciklikormányt! Egy hétig urizálhatna. Beülne valamelyik tejcsarnokba, s a fehér ruhás kenyereslánnyal beszélgetne. Persze, új ruhát kéne venni előbb. Esetleg kiszökne a tengerentúlra. Vagy Oroszországba! Az egyik napszámos azt mondta, ott most jó világ van. Tudta, hogy nem fordítja meg a kormányt, s néhány perc múlva átnyújtja a pénzt, de annál biztonságosabban álmodozhatott a kétszáz pengő a szíve fölött. Egy-egy erősebb kapaszkodónál le kellett szállnia; készakarva lassan tolta a kerékpárt, hogy tovább dudorásszék a pénz a szíve fölött.

Hirtelen megdermedt. Hátha nincs benn a kétszáz pengő a borítékban. Úgy olvasták ki, hogy az egyik ötven pengős a tenyerükben maradt. Látott már ő ilyet a vándorcirkuszban. Ha ötven pengő hiányzik, akkor az Isten határozott a becsületéről: a többivel meg kell szökni. Belenyúlt a belső zsebbe, s nagy ökle először semmit sem talált a notesz mellett. Majd kitépte izgalmában a zsebet. Másodszorra éppen hogy be kellett meríteni az ujját, s alatta volt a papír. A közönséges kék koperta nem volt leragasztva: előbb a bankjegyeket számolta meg, aztán a levelet is elolvasta: „Kedves Imre, maga a munkásaival fenyegetődzik. De mivel fenyegetőddzem én? Legalább kétezer pengővel több számlát és munkabért fizettetett ki idáig velem, mint amennyit a házba beépített.” Egy kéményseprő 94ment el mellette, utolsó pillanatban vette észre, s akkor annyira megrettent a söprűjétől, hogy a levelet gyorsan begyömöszölte. A biciklin igazította ki, fél kezével a kormányon, fél kezével a zsebében.

A tanácskozás ott lenn sokáig tartott, s a munkások, akik szombaton kettőkor leálltak, hogy még estével hazaérjenek, már ott hűsöltek a kunyhó mögött a szilvásban. Ahogy a bicikli föltűnt, egyik is, másik is fölállt, s ellenzőt csinált a szeme elé; mások az építészhez szóltak be, aki a kunyhóban izzadt. Lajos leugrott a gépről, s már nyújtotta is a levelet. Az építész szorongva nézett a fiúra, mintha egy ember homlokát könnyebb volna feltörni, mint egy borítékot. Először a pénzt zilálta szét a kövérkés ujjával, melyen a tömpe körmök s puha húsos ujjpercek úgy álltak egymás mellett, mint fukar természet és falánk élvezetvágy. Amikor az biztos helyen az öklében volt, a levelet futotta át. Lajos figyelte, mit fog csinálni. – Mennyi a heti napszám, Vodál? – kérdezte a tárcájában kutatva. – Kétszáznegyven pengő körül van. – Az építész kivett két húszast. – Úgy látszik, fogytán a pénzük – mondta gúnyosan –, pedig a jövő héten nem toldhatom ki a magaméból. – Az emberek nem szóltak, de Lajost az édes-bűnös örvénylés arra figyelmeztette, hogy a vas örököst kapott: az építész a munkabérrel is becsapta a tulajdonosnőt.

A bér végre is a rongyos tárcákban volt, s a szombati bicikliútra vasárnap hosszú alvás következett. Hétfőre az izgalom elaludt kissé. Sok téglát kell a habarcs közé rakni, amíg a szombati munkabér megint esedékes lesz. De hétfőn kijött a tulajdonosnővel a szakállas, s minden anyagot összeírtak. A munkások hordták a vizet, húzták a kötelet, kenték a betont, de ami szó mellettük esett, megjegyezték, s ebédidőben összerakták. Egyik azt hallotta: „ez a homok alig két napra elég”. A másik: „a tetőbe tíz-tizenkét mázsa vas kell”. A harmadik: „máris túlfizettük az egész kőművesmunkát”. A sántánál üzenetet hagytak: – Az építész urat, mihelyt feljön, küldjék a mérnök úrhoz az irodába. – Az építész az ebédszünet végére ért fel. Néhány munkás kajánul sompolygott köré; mások távolabb mint nézők helyezkedtek el, megfigyelésre készen. – A délelőtt itt volt a szakállas az asszonnyal – kezdte az egyik. Az építész a munkanaplóba jegyezgetett. – Nem esett le az állványról? – mondta némi szünet után, egy lapos pillantással mérve föl az asztalka köré húzó95dókat. A munkások udvariasan nevettek, s egymásra néztek, hogy most melyik szólaljon meg. – Följegyeztek mindent, homokot, kavicsot, meszet, téglát, vasat, cementet, még azt a három szál deszkát is, amivel a latrinát lefödték. – Az építész belemerítette a fejét a naplóba. – Tőlem jegyezhetnek. – Vodál, aki egy malteros ládán cigarettát sodort, a lábánál ülő pesti kőművesre nézett. – Nagyon számoltak – jegyezte meg hátulról egy legény, aki azt hallotta, hogy „máris túllépték a kőmívesszámlát”. – Hát csak számoljanak – állt föl ütközetre készen az építész. – Azt képzelik, meg lehet csinálni annyiból a kőmívesmunkát, amennyiből ők kiszámították. Maguk látták, mennyi betont raktak bele az alapba. – A betont mindenki sokallta annak idején, s most bólogathattak. Az építész nekibátorodott. – Papiroson lenyomják a fenébe az iparosmunkát; a megszorult iparos mindent ígér, csakhogy munkához jusson. De: tolvaj, csaló, sikkasztó, ha nem jön ki az anyagból. – Ez jó érv volt. – Uzsorás a Zebedeus is – mondta a rác. – De az építész urat rapportra rendelték ám – állt elő az utolsó kártyával a sánta. – Egész keményen kimondta a mérnök úr: amint feljön, azonnal küldjék az irodába. Hát én átadom az üzenetet… De az építész fölül tudta magát: – Megyek, ha kedvem tartja. Elég szégyen egy rokonnak így üzengetni. Azért, mert én szegény embernek vagyok a gyereke, nem vagyok megtisztelve, hogy velük atyafiságba kerültem… – Ennek az utóbbi mondatnak semmi köze sem volt az ügyhöz, de annál több a közvéleményhez. Az építész tudta, mit kell a napszámosoknak mondani. – Maguk tudják, hogy gürcölünk mi a feleségemmel, éppúgy, mint maguk vagy más szegény ember. Engem nem fognak a kis házamból kiforgatni, a mérnök úr elszámította magát. Különben is volt annyi eszem, hogy az öcsém nevére írattam… – Ez a bölcs elővigyázat megnyerte a napszámosokat. – Akkor az építész úron nem lehet semmit megvenni – vigyorgott a sánta. – Fizessenek, ha villa kell nekik – mondta a satnyabajszú is a malterosláda után nyúlva. A munka megkezdődött, az építész ott járkált egy-két órát még, s búcsúzóban jó hangosan mondta Vodálnak: – Sietek, hogy elérjem haza az ötórást. – Így mutatta ki, hogy fütyül ő a mérnök rapportjára.

Másnap egyáltalán nem jött ki az építéshez. A munkásokat a buj96kálás megrémítette: még legalább négyheti munkára számítottak, s most itt verik a kanalat ezen az elátkozott épületen gazda nélkül. Az esti szalonnasütésre az egyik kőmíves is ott maradt, sőt Vodál is, a Mariska kedvéért, akinek a gazdái elutaztak. Mindenki tudta, hogy valami tanácskozásféle készül, de azért csak a szomszédból átbotorkáló Dániel bácsinak kellett a dolgot megpendíteni. Odaállt a sánta fölé, aki nyársat hegyezgetett a szalonnasütéshez. A szanaszét heverő árnyékok közt, melyekből a láng egy áll alá felhúzott térdet, egy rezesen világító orrot, egy test nélkül elnyúló kart emelt ki, egyedül ő, az álló volt végig fekete és tömör. – No hívek, hallom, dupla pénzt kapnak ezután. Kétfelől is győzködnek, hogy ki fizesse magukat – kezdte a megszokott hangnemben. Az árnyékok közül egyik-másik megnyikkant; lehetett az a vidámság böffenése, de lehetett a bosszúságé is. – Ma ki sem jött az építész úr – említette fel egy hang a nap szenzációját. – Pedig az asszony nagyon akart beszélni vele. Az ördög tudja, melyik mond igazat – készítette a vitát sunyin a satnyabajszú. – Annak, aki a másik pénzét zsebre tudja vágni, biztos igaza van – bölcsködött Dániel. – Akkor mindenkinek igaza lesz, csak nekem nem – dühösködött a rác. – Hátha – bólintott Dániel. – Összeül a két rokon, és azt mondja: mit vitatkoznak itt rongyos egy-két ezer pengőn; adjuk oda a mi szentendrei testvéreinknek. – Na, azért tudják, a maguk építészéről is megvan a véleményem – mondta az új kőműves, akit itt Pesten vettek fel, s nem tartozott a bandába. – Akinek még az állványfát is kölcsönbe kell kérni. Látszik, sosem épített emeletes házat. – Hohó, mit tudja azt maga – ágaskodott a sántában a bandabecsület. – Nagyon nagyra van – kontrázott neki a rác. – De a kőmíves most már nem hagyta magát: – Nekem ne védjék azt a savószínűt. Az ilyen kiéhezett poloska, ha egyszer vérhez jut, egy bőrön akar három esztendőt beszívni. Nekem mondják, hogy ezek nem voltak így az anyagkereskedővel? – s a két összekulcsolt mutatóujját a láng felé tartotta. – Nekem különben mindegy. Én senkit sem sajnálok, akinek zongorája van. Csak nem értem, minek ide Szentendréről hívni be építészt. – Rokona – jegyezte meg csendesen Lajos –, azt tartja, a rokon keressen.

Lajos jóval hátrább állt a nénje mellett. Mariska az öccse vállára 97rakta karját, de szemével Vodált ölelte, aki szemben elgondolkozva állt, s alig hederített a beszélgetésre. A munkásoknak nem tetszett a Lajos érve. Rokona? Rokona? Ki tételez fel az urakról ilyesmit. De hallgattak. Azt várták, kinek jut eszébe valami tréfás kitanítás. – Ja, a rokona? – mondta Dániel. – Hát nézze, ha maga félannyiért rakja tele ezt a latrinát, mint én, akkor maga a rokonuk. Az építészüké volt a legolcsóbb ajánlat, hát rokon volt. Az meg most azt gondolja: amit olcsóbban vállaltam rokonságból, visszalopom rokonságból. – De négyszáz pengőt kért tőlük heti munkabérre, s nekünk kétszáznegyvenet fizetett csak – makacskodott Lajos, akit bántott a latrinavicc s a munkások gúnyos nevetése. – Igaza van. Tolvaj ez is. Tulajdon szememmel láttam, hogy húsvétra fejes salátát vett a felesége – fortyant föl a rác, mintha azzal a százhatvan pengővel a munkások károsodtak volna. – Én még nem is láttam akkor fejes salátát; s ez dumál szegény emberekről. Majd átküldöm neki a négy fiam vasárnapi ebédre. – Sok jó pénzt megkerestünk mi az építész úrral – fordult szembe vele a sánta, akiből nem hiányzott a hűség erénye. Lajos nem is látta őt még ilyen harciasnak. – Talán azt kívánjuk tőle, hogy meggebedjen az építkezésben – tüzelt, a szalonnát a parázsból kiemelve. – Ha ő tönkremegy, nekünk nincs munkánk. Nekünk az az érdekünk, hogy minél többet szedjen ki belőlük. Ahol nincs, ott úgy sem szed ki.

Levágott egy szeletkét a szalonnából, s a csöpögő zsírtól átivódó kenyérkén Mariska felé küldte. – A széplábú lovag kedvéért, Mariska. – Mindenki Mariskát nézte most, aki a kenyérért a parázs fényébe lépett, s a szalonna és nyakfodra közé tartotta harapás közben tenyerét. – Talán indulnánk is, Mariska – mondta Vodál a sok fiatal szem előtt a féltékenység pillanatnyi rohamában. – Jaj, bizony – mondta a lány; ő maga is izgatott volt kissé a sok férfiszemtől, s búcsúzóban kacéran megveregette a Lajos arcát. – Pá, öcsike – mondta, ahogy a méltóságos asszonytól látta. A munkások irigyen bámulták a sötétet, amelyben Vodállal eltűntek. – Kurafi még maga a Zebedeus is – mondta a rác, majd hirtelen Lajosra nézett, s megértve, hogy elszólta magát, elódalgott. – Hát tudják, hívek – szólt bele Dániel a kínos csöndbe –, maguk legokosabbak, ha nem szólnak semmit, csak szombaton a pénzüket követelik. Dolgoztunk! Éhe98sek vagyunk! A bérünket kérjük! Együtt, mint a szavalókórus a rádióban…

Lajos ezt már nem hallotta. Attól a megjegyzéstől nemcsak a rác párolgott el, hanem ő is. Fölment a telken a hegyre, a kis fenyőerdő tövébe, ott csüggette egy kőről a lábát, a nyakát, a szomorú fiatalságát. Szegény Mariska – panaszolta a holdnak, de a szőkén sugárzó csillagról a Horváth Endrééknél szolgáló kisasszony jutott eszébe. Terinek hívják, Sopron megyéből való, s egy kicsit németesen beszél. Talán csak itt Pesten tanult meg magyarul. Ezen sokáig eltűnődött. A Dánielék kis házikóján egy macska felhúzta a hátát, s belenyivákolt a tanácskozásba. Lám, a házmesterlakás! Hova úszna velük egy ilyen kis ház a sarkantyúvirágos oszlopával.

Másnap piros papiros-csokréta került a felvont házfalra, s harmadeste megtartották a gleihnit. A gleihnire a szemben álló felek is fegyverszünetet kötöttek. Az építész és a tulajdonosnő egymás mellett álltak a téglatűzhelynél, s mint rokonok beszélgettek. A tulajdonosnő kitett magáért: egy pesti vendéglőből hozták fel két nagy rézedényben a pörköltöt és a galuskát. Velejött az edénnyel a szakács is, s magas fehér sipkában keverte a zsíros vörös levet, hogy fölmelegítés közben le ne süljön. A kunyhó falánál három nagy kosárüvegben állt a bor, egy ládán az edények, a többi közt Dánielék kölcsön kért, szögletes, vastag poharai és rózsás tányérjai is. A tulajdonosnő Mariskának is üzent az öccsétől: nem volna-e kedve kisegíteni, az uraságok úgyis elutaztak. Mariska kis csomagban hosszú fehér kötényt hozott ki magának, s abban segédkezett a szakácsnak az ételmeregetésnél. Kinn volt Teri is, két-két férfi közt fél mellét s vékony szőke karját be-benyújtva, lerakott egy tányért; a másik azalatt az áldozat behúzott nyaka fölött lebegett paprikás levével. Az asztalt a vakpadló deszkáiból állították össze hordókon-ládákon, s ahogy egy-egy nehezebb könyök az ételnek nekikészült, a pörköltlé itt is, ott is félrefreccsent a felugrott vagy lebillent deszkáról.

Lajos a nénje címén a felszolgáló személyzet közé vegyült, s két tányér pörkölttel cammogott a tűzhelytől az asztal irányába. A tányér tele volt, a talaj likas-hupás, s Lajos ujjhegyei bele-bele csúsztak a lébe. – Hé, én nem körmös kocsonyát akarok ám enni! – kiáltotta felé a sánta. – Juj, hogy viszi maga azt, Lajos – fuvolázott 99mellé Teri is, s két holdfénykarját átnyújtva az övén, kivette a tányért a kezéből. Alig volt súlya a meztelen keze szárának, amint a Lajosén átfektette. – Menjen, töltsön bort inkább – lökte meg őt még visszafutamodóban, s Lajos engedelmesen emelte föl a hasas boroskorsókat. A tulajdonosnő az asztal végén ült két barátnőjével, akik eljöttek a munkásokat nézni, s maguk is megforgatták a puha kenyeret a Dánielék rózsás tányérjában. – Üljön oda maga is, Mariska, kínálja a szomszédjait – mondta a tulajdonosnő a lánynak, aki nagy nehezen a sánta mellé telepedett. – Egy kis galuskát még a mesternek – mutogatta Terinek a rácot. A rác valóban mohó elégedetlenséggel evett. Vastag bajusza derékig piros volt a zsírtól, s bőrlebernyeges alsó állkapcsa szakadatlan dolgozott, s szemei elégedetlenül jártak ide-oda. A kényesebbeket azonban feszélyezte a három úrinő. – Köszönöm, elég volt – mondta a sánta is. Vodál a felét otthagyta, Mariska meg csak egy kis levet maszatolt szét a tányérján. Őneki elég volt a szaga.

Amikor mindenki el volt látva, Lajost és Terit is asztalhoz ültette az asszony. – Ezt, remélem, nem maga hozta ide, Lajos? – tréfálkozott a lány, kanalát a pörköltbe merítve. – Mutassa a körmét: no, már nem zaftos – mondta a két sugárujja közt a Lajos vörös mancsát megemelve. Igen finoman evett. Ujjainak csak a leghegye volt egy kicsit eldurvulva a mosogatóvíztől, különben akár egy úrinő. A kanál csőrével röppent az ajka szélére, s egy kicsi szellő szívta be a szájába a levet. Tudta, hogy a munkások a vastag üvegpoharak fölött rá-rávillantanak, s noha az asztalnál piszkos emberek ültek, akikkel ő sosem adná össze magát, átdelejeződött a sok tekintettől, s már csak azért is beszédbe ereszkedett Lajossal, hogy akik messzebb ültek, beszédközben is bámulhassák eleven arcát. – Maguk itt micsodák? – kérdezte Lajost. – Mesteremberek vagy napszámosok? – Van ez is, az is – mondta Lajos. – Az aki ott ül, s most föláll, betonmunkás. – Igen? – pillantott Vodálra Teri. – Házfelügyelők az Ágnes utcában. – Nős? – kérdezte Teri. – Nős. – Kár. Ő még a legcsinosabb ember itt. És maga? – Én nőtlen vagyok. – Azt gondolom, de maga is mesterember?

Szerencsére Vodál fölállt ebben a pillanatban, s Lajosnak nem kellett felelnie. – Az a nő ott kicsoda? – kérdezte Teri, miközben az 100építőmunkások nevében Vodál a munkát és a vacsorát megköszönte, és sajnálkozott, hogy a tulajdonos távolléte miatt nem jelenhetett meg körükben. – Az? Hát nem ismeri a kisasszony? A nővérem – bökte ki büszkén Lajos. – Igen? – nézett érdeklődve Lajosra a lány. – Csinos nő, nem is gondoltam, hogy a maga nővére. Egy kicsit bánatos arca van. Maga is ilyen bánatos? – kérdezte Lajost, mintha már az is mulatságos volna, ha ilyen nagykezű embernek bánata lehet. – Így hát a jelenlevő kedves nejének köszönjük meg hozzánk való jóságát, s kérjük, hogy a hátralevő időben is tartson meg bennünket jóindulatában – fejezte be Vodál minden szónoki erőltetés nélkül, barátságosan. Nagy éljen csapott fel. Még a rác is elmordulta magát, mintha azt mondta volna: eh, éljen, aki bort ad. A tulajdonosnő sorra koccintott az elébe járuló munkásokkal; visszamenet egymás közt is összecsöngtek a poharak. – Egészségére, Mariska! – koccintott oda Vodál a sánta válla fölött a lányhoz, mintha végtére még őt is észrevette volna a sürgés-forgásban. A két barátnő unta már a mókát. – Igaz, az emberek is fesztelenebbül mulatnak, hogyha mi nem vagyunk itt – mondta a tulajdonosnő. A szakács fehér sipkája már vacsora alatt elpárolgott a rézedényekkel, s most az úrihölgyek is elkívánkoztak az asztalvégről. Terike maga rakosgatta egy kosárba az edényt a kunyhó oldalába gugyorodva. Lajos mellégugyorodott segíteni. – A kisasszony már hazamegy? – kérdezte Lajos. – Muszáj… – Mért?… Sajnálja? – kérdezte Teri, mulatva magában, hogy Lajosnak vele kapcsolatban érzései lehetnek. – Most lett volna a legjobb még… – Sajnos – mondta tréfás panaszossággal a lány, a kosarat karjára akasztva. – Ne segítsem el a kisasszonynak – bátorodott Lajosban a három pohár bor. – Isten őrizz, hogy eltörje, csak menjen és mulasson… – Lajos nagy fájdalommal bámult az új falak mögött elúszó tünemény után. Még azt sem kérdezhette meg, kijön-e mostanában.

A vendégek távozása után csakugyan megoldódott a jókedv. Az öblös demizsonok és a téglapiros gégék közt eltűnt minden szemérmetesség. A szájak ha le is bágyadtak a pohárról, a fényes folyadék ott csillogott a lélek fekete odvában, s járt, kotyogott, bolondozott, ha az ivó szünetet tartott is az ivásban. A boroskosarakat már odaállították föl az asztalokra, egyenesen abból töltöttek, botladozó kéz101zel, az asztalra loccsant bortól éppúgy megmámorosodva, mint a szájukban forgatottól. Akiknek nem volt beszélnivalójuk, gyorsabban részegedtek. A rác karjára hajtotta a fejét, s oldalról nyalta a bort, a poharat döntve meg összekulcsolt kezében. Nem szólt semmit, csak öblös, mord, elégikus hangokat eregetett: eh, ooó, hájjáj, áá – pöfögte, mintha a lelke minden dohos, mord üregét végig akarta volna öblíteni ezzel a hanggal. Az, akit csirának hívtak, a satnya bajszát nyalogatta; időnkint fölegyenesedett, s a magasba emelte két ujját. – Hej – csiccsantott bele legényesen a világba, majd megint hamujába kókadt. Az asztal felső végén, ahol a jobb emberek ültek, igyekeztek formát adni a mulatságnak. Vodál biztatta a sántát, hogy nótázzon. De annak a hangja is kacsintott, mint a szeme. – Ha tavasz, hát legyen tavasz – visította a mátyásföldi szerelő nótáját, de úgy, hogy Mariska nevetve befogta a fülét. Dániel, aki a tulajdonosnő távozása után jött át a mulatókhoz, leintette. – A jerikói kürt azt jobban tudta. – Bütykös ökle egész körülérte a poharat; s komolyan nézte Vodált, aki most, hogy átjárta a bor, Mariska felé fordult, s maga kezdett csendesen dudorászni. – Magának is az a baja, ami nekem – mondta Dániel. – Minden testrésze közül a felesége vénült meg legelőször.

Lajos a pad végén ült, a Teri helyén, ahol az úrinők a teret üresen hagyták. Sosem szerette a bort, de most sűrűn töltögetett. Tetszett neki, hogy maga ül szemben ekkora edénnyel, s mulat, mint a felnőtt, bajuszos emberek, akiknek nagy, mellbődítő bánatuk van. Ez volt az igazi, nem a leesős emberrel az Ördögároknál. Igaz, hogy ő nem mester, csak napszámos, de megláthatja még a világ, mi lakik a kicsiny napszámosban. Kedve jött, hogy felmásszon valahová, a Világgal beszélgetni. Bebotorkált a házba, aztán a padlón négykézláb föl az emeletre. A csillagok szomorúan vigyáztak fenn a mulató napszámosokra, s a kivérzett hold megfelelő hely után nézett, amire ráaléljon. – Hej, te Jehova úristen – sóhajtotta el magát Lajos, s odaült az emelet szabad szélére, ahol valamikor a terasz lesz, kilógatni a lábát a Mindenségbe. Ahogy lenéz, alatta valami mozdul; jobban megnézi: egy asszony leskelődik a ház sarkáról. Az asztal mellől egypáran lehemperedtek már; mások hálóhelyet kerestek. Csak Vodál dúdolása körül volt együtt egy romnyi ember. Dániel 102bütykös kezével a poháron, a sánta és a pesti kőműves egymásnak dűltek, Mariska pedig időnként föl-fölemelte a két ujját, ahogy a színházban látta, s maga is kapatosan kissé, a házfelügyelőre csiccsentett. Lajos egyszerre eltalálta, ki lehet az a fejkendőbe bújt gyűlölet a ház sarkánál, s meghidegedett a szíve Mariskáért és általában a világért.

Horváthné a gleihnit követő szombaton egészen megtagadta a fizetést. Ők a mérnökkel összeírtak mindent; az építész legalább kétezer pengővel vett föl többet, mint amennyit a házba beleölt; amíg ő az eddigi munkáról el nem számol, nincs semmiféle kifizetés; anyagvásárlásra is csak ő adhat engedélyt. A munkások kissé kábultak voltak még az italtól, a rácot fönn a kiserdőben szedték össze reggel, ott hevert egy bokorba besüppedten, borostás arcát és szőrös mellét ordas hörgések közben vakargatva. A részegségben elázott a puskapor: a sok keserűség és a kalimpáló fej nehezen szedte össze a helyzethez szükséges indulatot. Az emberek ott álltak a téglakunyhónak támasztott háttal, s csak bámulták, mi lesz most. Az asszony nem is írt az építésznek, csak szóbeli üzenetet küldött Vodáltól; azt akarta, hogy a munkások is ismerjék meg az ő érveit. Az építész elvörösödött az üzenetre. – Elfogyott a pénzük, s a más becsületébe gázolnak. De majd beperlem én őt hitelrontásért. Maguk a tanúk, mit üzent. – A tanúk csüggedten kókadoztak a kunyhó és az új fal oldalában. – Hát mért nem számol el velük az építész úr? A szegény munkás igya meg a levét, hogy az urak marakodnak – jegyezte meg a pesti kőműves, aki a szalonnasütéskor is az ellenzék vezére volt. – Minket az építész úr fogadott fel – morogta az egyik napszámos. A szentendreiek hallgattak, de az építész látta, hogy bágyadtságukban most azok is inkább arra haragusznak, aki közelebb van. – Hát maguk nem maradhatnak vasárnapra pénz nélkül. Lemegyek az anyagkereskedőhöz, s attól kérek kölcsön – sütötte ki, miután a megfelelő indulatot nem sikerült fölpiszkálnia. De a rác utánakiáltott: – Aztán visszajöjjön ám az építész úr, mert mi is Szentendrén leszünk estére.

Ez volt-e az oka, vagy valóban pénzszerző szándékkal ment le a városba, nem tudni, de másfélóra múlva csakugyan megjött s valami pénz is a zsebében. – Nem gondolják – lihegte –, micsoda vesződ103séget szerzett nekem az az ember. Annál is elvették a becsületemet, letiltották a megrendelést. De akárhogy: én haza nem engedem pénz nélkül az embereimet. Én szegény ember gyereke vagyok, én tudom, mi az, ott ülni szombat este az asszonnyal szemben, s kimondani, nincs pénz. – A sok beszédből az derült ki, hogy az anyagkereskedő adott száz pengőt, s a fél bért mindenki megkapja. A munkások dohogtak, lődörögtek egy kicsit, de ahogy a bérkönyv fölött pengeni kezdtek az ezüstforintok, csak oda szivárogtak a kis asztal elé, s némi tanakodás után felkaptak a poros kerékpárjaikra, s hazakarikáztak.

Utolsónak Lajos járult a „kehely”-hez. A gleihniből ő még annyira sem tért magához, mint a többiek. A bérügyből elébb is az izgatta legjobban, hogy Vodált küldik-e a pénzért, vagy őt, s amikor Vodál üresen jött vissza, hogy kell-e még egy küldönc, mint az előző szombaton. Hogy nem kellett, elhúzódott a többiektől, be az épületbe, s ott gunnyasztott a félig lerakott vakpadlón. – Maga mesterember vagy napszámos? – így kérdezte Teri, míg halvány ajkán a vörös zsír valami rózsanedvvé alakult át. De rosszul is tette a keresztanyja, hogy nem valami mesterségre taníttatta, mit ér így az a félhold szőlő, csak kapálja, kötözze. Ha ő most tanult mesterember, eladja, s önálló lehet rajta. Cipészséget vagy cukrászatot kellett volna tanulni, valami kisebb ipart, ahol kevésből lehet üzletet nyitni. Milyen másképp festene, ha ő most azt válaszolhatná a Terinek: egy kis fagylaltosboltot készülök nyitni, nem jönne el kisegítőnek?… Úgyis fehér kötényt meg bóbitát kíván a bőre; az arcán még szebb lenne a pirosság, ahogy a málnafagylaltot nyújtaná.

Így kotlott maga a vakpadlón, amikor egy gyerek botlik be bámészkodva a gerendák közé. A közeli cipész fia, akinél a bakancsát talpaltatta a minap. Súgva mondja: – Egy nő várja lenn a sarkon, a műhely mellett, de csak neki szabad megmondania. – Lajos gyorsan magára ragadta a kabátját; útközben a tenyerével vasalgatta az inge gallérját, s a bakancsát törülgette az átellenes nadrágszárba. A fiúcska fél lépést előtte futott, s futtában felelgetett neki. – Igen, fiatal a nő. Hogy szőke-e? Biztosan szőke. Szép-e? Ő azt hiszi, szép. – Mivel Lajos minden elragadtatása ellenére sem emlékezett a Teri kisasszony több tulajdonságára, ugyanazokat a szerelmes kérdéseket 104kellett megismételni, s a fiú még hevesebb taglejtéssel s még több bizonyossággal ugyanezeket a válaszokat erősítette meg.

A sarok mögött mégsem a Teri várt rá, hanem Mariska. Azonkívül, hogy barna volt, sem szépnek, sem fiatalnak nem látszott, ahogy Lajost kezénél fogva a mellékutcába vonta. Orra az elfojtott sírástól megdagadt, s az arca a megdagadt orra körül szétesett. Üreges szeme, árnyékos álla, mély halántéka, gödrös orcája, megnyúlt nyaka mind külön morfondírozott és gyászolt, mint elzárkózó öngyilkosok. Lajosnak nem is kellett az éjszakai leskelődőre gondolnia a világmindenségbe kitett lába alatt: ott bújkált ez a gyűlölködő árnyék a Mariska arcában, és ott suhogott az agyát korbácsoló gondolatokban. Az uraságok visszajöttek a külföldről, s mindjárt föl is mondtak neki. A házfelügyelőné „hazudott” valamit. Lajos nem kérdezte, hogy mit hazudott, csak állt a nénjével szemben, és bámulta őt. A sarkon váró Teri sugárözöne után bajos volt ehhez az új problémához s a belőle ömlő sötétséghez hozzászokni. Csak azt látta, ami eltűnt előle, s még annyi emberség sem moccant benne, hogy megfogja a nénje könyökét, mint az az övét a Köztisztviselők mögött, a kis utcában. Mariska szerencsére nem vette észre ezt a bambaságot. Barna szemei elmerültek a vörös szemhéj alól kigyöngyöző könnyben, s amikorra a tekintete újra utat tört Lajos felé, egy szétmosott emberfolt állt az öccse helyén: nem részvevő vagy közömbös, hanem a testvére.

– Hát mit szólsz ehhez, Lajink? – s a szemhéján, orra cimpáján, ajka körül fölhajnalló vörös színekből s ide-odafutkosó rángásokból az a sajátos mosolyszerű valami zokogott fel, amelyet Lajos annyiszor látott otthon, halottasházaknál. – Kapsz te más helyet, Marink – felelte ennek a mosolynak, most végre megszorítva a nénje könyökét. De maga is érezte, hogy pihét dobott bele egy mélységbe, melynek a fenekére csak súlyos kő jut le. – Nekem is lesz most kis félretett pénzem, ha várni köll – motyogta a mélység fölül még jobban visszahúzódva. – Hiszen nem is az… – rebegte Mariska… – De ahogy a könnyei alatt ráakadt magában arra a nehéz, homályos tömbre, ami „az”, egyszerre belátta, hogy nem volt értelme az igazi helyett az öccsét idehivatni, hiszen a Lajosnak arról úgysem beszélhet.

105

Más lány szaladt volna a férfihoz; ezt tette velem a feleséged; meglátom, hogy állsz bosszút értem; Mariska még azt sem akarta, hogy Vodál tőle tudja meg a dolgot. Minden ér, ideg, izom, szárny azt leste benne, mit szól hozzá Vodál, de épp ezért, mert ennyire várt most valamit tőle, nem merte zavarni: tőle magától kell jönnie annak a maga sem tudta minek. Ezért menekült nagy kínjában helyette ahhoz, ami a családjából megmaradt. De ez a tétova kéz a könyökén nem nyugtathatta meg. Ez csak a Laji keze volt, aki után a halott anyjuk helyett ő mosta, iskolás létére a ruhát. A szeme is mintha megérezte volna, hogy rossz helyen kezdte a könnyet önteni, leszáradt, s ahogy a vizes emberfoltból egy nagy kezű, kissé megzavarodott Lajos lett; szerelmi fájdalma is anyás fájdalmába fordult. Úgy kapta fel az öccse pénzajánlatát, mint kedves együgyűséget, melyről azt kell mutatni a gyereknek, hogy ha nevetséges is segítségnek, jólesik vigasznak. – A te kereseted, szegénykém. Nem szorulok én arra, tettem én félre magamnak, hetven pengőm van a takarékban. De négy éve vagyok már náluk; más ilyenkor már a maga asszonya; az ilyen nem szokik meg olyan könnyen, mint egy csitri. De azért szép volt, hogy megajánlottad, Lajink – fogta meg ő is a karját.

Lajos ott érezte a maga karján a nénje kezét, a nénjéén a magáét. Kényelmetlenül össze voltak keveredve kezek és könyökök, s benne a szomorú pillantása mögött ingerültség emelkedett az ellen a nehéz és homályos tömb ellen, amely egész idő alatt kettőjük közt volt. – Ne búsulj, Marink, majd minden jóra fordul – sietett kibökni a hagyományos vigaszt, nehogy azt mondja: Látod, Marink, kellett ez neked? Néhányan azok közül, akik a fizetést megkapták, s biciklin készültek haza, ott imbolyogtak el jobbra-balra hajtva a kormányt a főúton. Mariska leszárította a szemét, búcsúzott, nehogy meglássák. – Egy levél van a hajadban – mondta Lajos, éppen csak odamutatva a szeptembert jelentő levélre, anélkül hogy megfogta volna. Mariska azzal a bánatában is érvényes mozdulattal vette ki a száraz levelet a hajából, amellyel cselédlányok igazítják ki, ha figyelmeztetik őket, a „toaletthibát”.

Lajos igyekezett bánatos dolgokra gondolni, amíg a telekre visszaballagott: de az ingerültsége egyre jobban elharapódzott a bánata 106alatt. Nem szabadna egy lánynak olyan könnyelműnek lenni, röffent ki benne az az ingerültség, hogy a félfizetést a Maritól kapott kis női pénztárcába gyűrte. Nem szokott mondatokban gondolkodni, s most olyan fennhangon szólt benne ez a mondat, hogy körülnézett, nem fennhangon mondta-e valóban. A munkások elszéledtek, csak Vodál és a pesti kőműves beszélgetett az építésszel. Lajos látta, hogy Vodál oda-oda pillant rá a malteros ládára, de valahogy most nem volt kedve visszapillantani. Az ingerültsége Vodált is kikezdte. Ennek is másra lehetne az esze, gondolta. Mért nem csinált gyereket a maga idejében, most azzal szórakozhatna. Vodál félfarával melléült a ládára, s hátulról átölelte. Lajos oldala rögzött tisztelettudásból helyet csinált a ládán, de az esze tovább berzengett. – Mi az, túzok – kérdezte Vodál –, tán adósságot csináltál a fűszeresnél, hogy olyan gondban vagy. Ha szorítanak, előlegezek ám egy-két pengőt a cechre… – Fizess te ott, ahol tartozol – gondolta Lajos hidegen a barátságos ölelésben. S ahogy lassan fölvette tenyerébe lógatott fejit, s komolyan Vodálra tekintett: a szemérmes, tisztelettudó homloka mögött az ingerültség az ütést kiszámító kegyetlenséggé vált. – A Mariskának meg felmondtak – ejtette ki csöndesen. – Éppen az elébb hivatott: hazajöttek az úrék, s mindjárt fölmondtak… Vodál kissé visszahúzódott a hírmondótól. Fekete arca csak elborult az ijedelemtől, de az ajkán látni lehetett, amint a megdöbbenés a vért mohó kortyokban leszívja belőle. De uralkodott magán, nem kiáltott, és nem tört ki. Mit is mondhatott volna Lajosnak olyat, amit a kedvese öccse előtt kimondhatott? Csak ült csendesen, szemét sem meresztve, állát sem remegtetve, még csak a karját sem fejtve le Lajosról. Minden tagja egy nyugodtan, kissé elgondolkozva ülő férfié volt, csak az egész ember volt olyan, mint egy ismeretlen fájdalmat ábrázoló szobor. Lajos ingerültsége megdermedt ettől a szomszédságtól. Már csak azt várta, hogy Vodál lefejtse róla a karját, s ő fölszökhessen a kis erdőbe, s ott arccal a fűbe vethesse magát. Csak ott, a haja fölött összecsapó haraszt zümmögésében értette meg, hogy sok nagy bánat van a világon, de ezen a napon mégiscsak az mind közt a legnagyobb, hogy a sarkon nem az a két kar csúszott az övére, amelyiknek kellett volna.

Vasárnap kijött a tulajdonosnő. A szokottnál is nyájasabb volt, 107s nem sajnálta a szót, csakhogy Lajost szóra bírja. A szombati eseményeket akarta kitudni, kaptak-e bért, mit mondott az építész, milyen a munkásnép hangulata? De a kérdésekkel nem állt elő egyenesen. Nem mintha röstellte volna föltenni őket (alkalomadtán bátrabb kérdéseket is föltett), ösztön volt benne, hogy nem kérdésekkel csalogatta elő, amit tudni akart, hanem a beszélhetnéket indította meg mögötte. Amit a kérdések vödrönként húztak, az így forrásként ömlött elő. – Na, Lajos, néztem ma reggel az újságban, nincs-e valami az Alpár útról – kezdte jókedvűen, a földszint eldolgozatlan ablakrésébe kapaszkodva. – Hátha ölthetem a gyászruhát a szegény rokonomért. – Kiváltotta magát a kezünk közül – mosolygott Lajos. – El voltunk puhulva a gleihnitől, beértük félpénzzel. – Félbérrel? Elég bolondok maguk. Fölvette ő a maguk bérét hússzorosan is. – Azt elhiszem – bólintott Lajos jelentősen. S hiába fogta össze a fogsorát, jött, emelkedett s részt kért mögötte valami… A tulajdonosnő rápillantott, tudta, hogy ilyenkor az a legbiztosabb sürgetés, ha az ember úgy tesz, mintha el akarná bontani a vallomásra alkalmas helyzetet. A titok megijed attól, és kilöttyen. Elfordult, mire Lajos hízelkedőn elmosolyodott. – Tetszik tudni, mit fizetett ki ő nekünk? Jó kétszázat. – És négyszázat vett fel munkabér címén előlegül – kiáltotta az asszony. – Látja, ezt is mondta a tervező mérnök. De nem mertem magamra bőszíteni az ilyen krajcáros ellenőrzéssel. Mégis rokon, s ha magamra haragítom, elspórolja az anyagnál… Tudja, mennyi volt az a harmincnégy mázsa? – Húsz-huszonkettő – felelte Lajos. – Hát maga tudta? – Csak nem akartam a nagyságos asszonyt keseríteni. Az ilyen munkásembernek is van azért szeme meg esze. – De nem fél ő tőle, hogy én megbecsültetem a vasat, s lecsukatom sikkasztásért. Megteszem, meg én! – toppant fel hirtelen haraggal. – Az a számla vagy hamis, vagy máshová vitte az anyagot. – Itt megint Lajosra pillantott, hogy nem pedz-e valamit.

A harag leszaladt belőle, s most megint gyermekes tanácstalansággal nézte a lelógó lábát. – Tudja, ha őszinte akarok lenni, én még mindig nem vagyok képes feltételezni róla. Ő tudja, mit vállaltam érte. Talán más építkezésbe kellett dugnia a pénzt, s vissza akarja tenni… – Csaknem pityeregve mondta ezt. A maga titkos reménysége, hogy talán még sincs olyan nagy baj, s a közvetlen cél, hogy 108Lajosból minél többet kiszedjen: jól megfértek ebben a pityeri hangban. – Nincs ennek most több építkezése; a sztrájk alatt fejezték be, ami volt, Pomázon… – Hát akkor lóversenyez, vagy nője van, vagy iszik! – pattant föl Horváthné. – A sört, azt szereti. Mielőtt ide följön, mindig megiszik egy üveggel. – De hat hét alatt nem lehet annyi sört meginni. Gazember, gazember. Meglátja, még a munkásai fogják agyonverni. – A munkásoknak azt mondja, hogy olcsóért vállalta. Meg hogy az építtetőknek fogyott el a pénzük… – Ezt meri mondani? Ilyen szemtelenségről fogalmam sem volt eddig… Teljes kétségbeeséssel ült már az ablakban. – Maga azt hiszi, hogy le fog állni? – tárta Lajos elé minden taktika nélkül a riadalmát. – Fenyegetődzik vele, úgy hallom. – De hát meg lehet azt tenni? Nincs erre törvény? – A szentendreiek azt mondják, hogy a háza az öccse nevén van… – kockáztatta meg Lajos. – Még az is? De hiszen akkor énnekem végem van…

A visszafojtott sírástól pirosan ugrott be a szobába, s a félig kész vakpadlót döngette kemény lépéseivel. Nem ismerte az egyhelyben gubbasztó bánatot s most, hogy mindent elveszettnek látott, föl-alá járt, mindent megpiszkált, mindenbe belekötött: ez a vakpadló nincs fölrakva még; a zsalufát mikor szedik már le; az asztalos még nem volt itt méretet venni. – Tudja, az én uram sehogy sem akarta ezt a házat – tért vissza gondjaihoz, miután kifutkosta magát. – S én már a költségvetésnél túlléptem háromezerrel, amit megengedett. Ez a gazember most elvisz kétezret. Ha magunknak kell befejeznünk, még rámegy, tudja Isten, mennyi. Így tegyen jót az ember. – A nagyságos asszony ura is ember! – mondta Lajos az asszony kétségbeesésétől őszintén megszeppenve. Az asszony fölütötte a fejét, s elnevette magát. – Maga téved, fiam. Az én uram nem ember. – S a nagy nevetésben visszatartott könnyei lassan kicsordultak.

– Na, de megyek is – mondta egy újabb vizslató körút után. – Zsuzsika a nagyanyjánál van Csillaghegyen, a kicsit a házmesterékre hagytam. – Hát Terike? – kérdezte Lajos, megrettenten, hogy a bűvös szó, mely gyönyört és fájdalmat egyaránt felidézhet, szájából csakugyan elröppent. – Teri? Neki is most kellett hazautazni a gyerekéhez. – Lajos arcán rajtmaradt az alázatos mosolygás, mellyel a „Hát Terike” könyörgőn és tétován kiröppent. Helyrajzi eloszlását 109legalábbis nem vesztette el, éppen csak mélyebbre vésődött a vonásokba, s vigyorgássá vált. – A Terike asszony? – törte át végre Lajos riadalmát a szorongás. Ha meg nem kérdi, az asszony megy, s magával viszi egy kérdésekkel teli éj minden feleletét. – Asszony? – nevetett a tulajdonosnő. – Na, pap nélkül. Mért van úgy meglepve? – nézett az elbámult Lajosra azzal a kaján derűvel, amellyel csak nők tudnak egy nagy mancsú, esetlen férfi riadalmába tekinteni.

A tulajdonosnő még el sem tűnt az Alpár úti keresztnél, s Lajos már eldöntötte, mihez tartsa magát a jövőben. Teri nem érdemli meg, hogy ő úgy gondoljon rá, ahogy a budagyöngyi kerékpárút s különösképp a gleihni óta gondolt. Még jó, hogy ilyen korán megtudta, legalább idejében elszabadíthatta magát; megint nyugodtak lesznek az estéi tőle. Valóban nagy, kemény hideget érzett magában, mintha acélt öntött volna csontjaiba az elhatározás. Az is elillan mindjárt, ami egy kicsit még összegornyasztja a testét, mintha kotlani fészket keresne. Dudorászott, a lucernát csapkodta egy bottal, s fölment a kis erdőhöz; mintha a magasban a maga lehúzó érzéseinek is fölötte lenne. Már annyira fölötte volt a szerelmének, hogy évődhetett is: látod, Lajos, kinek akartál te sarkantyús virágot futtatni az oszlopára. De a kis házmester-házat mégsem volt okos emlegetni. Valahol léket kapott tőle a lelke, s virágszag és szomorkodó este csapott belé ríkató édességgel. Egy cemendéért! erősítette magát. De az az esteszag csak ömölt-ömölt belé, s az orvul bezúdult apró szörnyetegek is mozdulni kezdtek, belülről harapó fogaikkal. Nem, azért sem gondol rá! Őt ne lássa még a fa sem egy ringyóért veszkődni. Ide-odaszaladt, hogy kirázza magából az egészet, mint kutya a füléből a vizet.

Mikor megnyugodott, leült. Mégiscsak okosabb, ha egy kicsit gondolkodik felőle. Ilyen nyugodtan, mint most, bátran gondolkodhat. Vajon mennyi idős a gyereke? Az egész lányt sem nézte többnek tizennyolc-húsznál. Nemhiába volt egy kis idegen kiejtése: az ilyen német lányok hamar megesnek. Pedig milyen sárga vére van, mint a holdvilágnak. De csal a látszat; a sánta is mondta, hogy némelyik sovány nőnek ötször-hatszor is kéne egy nap. Megint föl kellett ugrania, mert érezte, hogy egy nagy marás készül ott benn. A gyulladt fog dermeszti így az embert figyelmeztető villámlásával. S ami je110 lentkezett, csakugyan megjött. Lajos a volt őrsvezetőjét látta. Nem is az egész embert, csak a feszes csípőjét, combját, ahogy egyszer föltette előtte a lábát, a cipőjét letörülgetni. Milyen teste tud némelyik férfinak lenni. Amilyen beteges az egyik, olyan tűzláng a másik. Jó kan, mondták nevetve a fiúk, és tetszett nekik, hogy ilyen ember egyáltalán megnő a világon. Eszik, káromkodik, henceg, parancsol, s játszogat lánnyal, asszonnyal, cseléddel. Mindenhez megvan a fogása. Egy ilyen szolgálónak talán csak a melle alá nyúl hátulról, s az már elveszett a becsületes ember fiának. Megtanulta a különbséget és keresi. Az ura mellett is arra gondol, mint a sánta a mozigörlökre.

Föl-le járt a sötétedő erdőben s a kezeit tördelte, mint az asszonyok. Csakis jobb embertől lehet a gyereke, egy magafajta örül, ha megkap egy ilyen szép lányt. A szél dödögősebben szaladgált a fák közt, mint java nyárban, s a kigyúló lámpák a város fölött szétáztak a füstben és párában. Valami jó okosat kellene kitalálni… valami okosat kellene kitalálni – hajtogatta a marcangoló fájdalma fölött megrettenten. De nem jutott semmi sem az eszébe, csak futkározott. Kifáradtan ért le a kunyhójához. Körültekerte magán a pokrócot, s a feje éppen olyan feketeséggel volt tele, mint a szeme. Egyszer csak azt vette észre, hogy már aludt egy darabot. Eh, az ilyen bukott arra való, hogy szeressék, gondolta zsibbadtan és könnyelműen, s arccal a föld felé fordulva ölelni-fojtogatni kezdte a levegőt, nem maga egyedül abban a városban s abban a pillanatban.

A reggel jótékonynak mutatkozott. Amint szétnyílt szemrései mögött (csipásan, akadozva), tudatában is szétnyílt egy szemrés: először Teri botorkált bele gyermekével. De most nem szorult össze benne semmi; idegen volt a lány, maga csodálkozott a legjobban, hogy egy nő, akit kétszer látott, ennyire fölizgatja. Veront mennyi ideig szerette, s nem veszekedett így érte. Méreg az ilyen fehérbőrű. Pusztuljon, ahol van, az asszonyával. A Teri iránt érzett gyűlöletét átvitte a tulajdonosnőre, át az egész épületre. Vodál kiállította őt az útkereszthez; ha a mérnök vagy az asszony föltűnik, jelezze. Ahá, hígabb betont kevernek. Úgy is kell, csak legyen gyengébb a házuk fedele. Bár megrepedne és beázna. Mert semmi sem jó nekik, lapos tetőt építenek. A lapos tetejű kockaházak és Teri holdsugár karjai 111összekeveredtek ellenszenvében: flanc az egész, legokosabb volna rájuk gyújtani s bennégetni őket. Mért is nem tanult ő? Akinek tanultsága van, egész másképp beszél. Az tudja, hogy kellene ezeknek megmutatni. De hát olyan öreg ő, hogy nem tanulhat még? Ipart vagy akár iskolát is. Most huszonkét éves. Ha annyit megkeres, amennyiből kenyérre meg valami kis albérleti ágyra jut, esténként az utcán, a villanylámpák alatt is megtanulja, amit az úri fiúk. Azalatt, míg a budai barlangokban heverészett, hány könyvet olvashatott volna el. Hiszen nem volt ő buta. Katonáéknál, igaz, csúfolták a jámborságáért, de ha valamit meg kellett tanulni, megtanulta.

Áttekintett a szomszédba, a hosszú orrú fiú most is ott ült a Dánielék kis háza előtt, s olvasott. Órjási telek volt az, amin a Dánielék házmesterkedtek, hét-nyolcszor nagyobb, mint amin ők építkeztek. Csupa kis utacska, kövecses kert, rózsa- meg szőlőlugas, cifra piros levelű díszfák, nagy szamócaágyak hervadt levelekkel, fürdőmedence, baromfikert. A gyepesen emelkedő lépcsőkerteken eltárt, színes farkával páva sétált, s rövid, fehér nadrágjában, amióta a szürke autó a külföldről visszahozta, megint ott ugrált a göndör leányka. S ez a fiú el sem mozdul a piciny házmesterház elől; még a tulajdon nyulainak sem vetne egy marék lucernát. Oda van szögezve a zsámolyra az ajtófánál, olvas, irogat, s föl sem les a tulajdonosékhoz. Ennek nem jut eszébe az autós fiatalemberekkel versenyezni a nadrágos kisasszonyért; ül a könyve mögött, mint valami fedezékben. De majd megmutatja ő nekik. Szép a Dánieltől, hogy taníttatta, hazudik a zsidóknak, éjszaka a más telkén kujtorog, de a fiú ott ülhet a könyve mögött, s egyszer majd kiugrik mögüle… A keserűsége meg a tanulhatnékja szövetségest gyanított a szomszéd fiúban. S munka után átnézegetett, hogy válthatna szót. De az, amikor már nem látott, hátravetett fejjel a csillagokban kezdett olvasni, éppolyan makacsul, mint előbb a könyvekben. Ha lefekvéskor Teri tódult az agyára, Lajos, mint valami őrangyalt, ezt a vékony arcú, leütött tekintetű fiút idézte meg: ez tanácsot adna, mit kell tennie.

De minél bizonyosabban érezte ezt, annál kevésbé talált utat a megközelíthetetlenhez. Még egyetlenegyszer sem jött át az építkezéshez az apjával; munkásember meg nem tehette be a lábát a szomszédba. Másnap vagy harmadnap aztán magától jött az alkalom. 112A tanítás megkezdődött. A hegyről lefelé ballagott fehér blúzában néhány lányka; köztük a szomszéd elnökék kisasszonya is. Hónuk alá csapott könyvekkel a fiúk is lefelé fütyörésztek kettesével mezítelen térddel, rövid harisnyában. Lajost épp akkor küldték le az anyagkereskedőhöz a városba. Látja messziről, hogy a Dániel fiú előtte poroszkál. Lábujjhegyen szaladt, amíg egészen mögé nem ért, akkor néhány nagyot lépett, s oldalt elébe került egy féllépéssel. Jó napot kívánok – köszönt a fiúra tisztességtudóan. Az fölnézett a talpa alá futó földről; kurtán visszaköszönt, s folytatta az útját. De Lajos tovább is mellette lépdelt, s tartotta a lépést. Így mentek harminc vagy negyven métert. Akkor Lajos megszólalt: – A fiatalúrnak is megkezdődött az iskola? – Meg – felelte a fiú szárazon. – Ami azt illeti, a fiatalúr is eleget tanult, elnéztem az épületről, mert ott dolgozom a szomszédban. A sztrájk alatt én voltam a csősz. – Igen?… – mondta az elutasítón. De Lajos nem hagyta magát lerázni. – Már nem sok ideje lehet hátra a fiatalúrnak?… kérdezte. – Idén érettségizem. – A gimnáziumban? – Nem, kereskedelmiben… – Az jó – mondta Lajos elgondolkozva, mert erről az iskolafajtáról még soha nem hallott. De nem volt ideje habozni. – Szerencsés a fiatalúr, hogy nem is gazdagok, s az apja mégis taníttatja. – Az anyám mosni jár; ő taníttat – mondta szárazon a vékonyarcú. – Sokba kerülhet az… – tűnődött magának Lajos. – Akinek. Én tanítványt vállaltam, meg tandíjmentes is vagyok, mégis sokba kerül. Más fizet, és nem keres, mégis olcsó neki. – Hogy lehet az? – Úgy, hogy annak törvényszéki bíró vagy nagykereskedő az apja. Az enyém meg házmester – mondta a fiú szárazon fölnevetve.

Lajos egy darabig némán lépdelt mellette, a maga tervéhez kereste a megfelelő szót. A lejtő gyorsan falta a lépéseket, s tudta, hogy a hegy alatt el kell válniok. – Mit gondol a fiatalúr, én még elvégezhetnék valami iskolát, így a munkám mellett? – Magántanuló akar lenni? – pillantott rá a fiú, most először figyelmesen. – Az, magántanuló – örült meg Lajos a szónak. – Mije van, elemije? Az. – A polgárit éppen megpróbálhatja. Az nem osztályiskola. Azt még engedik, abban nem szerezhet semmiféle előjogot. Vizsgadíjban lefizet ötven pengőt, tandíjban másik ötvenet; könyvek is kellenek, meg tanár is, mert különben azt sem tudja, hogy fogjon hozzá. 113A négy év belekerül minimum ezer pengőbe, s akkor elmehet: borbély- vagy lakatosinasnak. Aminek így is elmehetne, ha nem volna túlságosan öreg, s volna, aki etetné-ruházná közben. – Lajos hitetlenkedőn bámult rá. A hangjában, pedig ingerülten reccsent, volt valami vicces. – És valami másféle iskola, ahol a szegény munkásember… – pedzette Lajos, a tréfa mögött a komoly választ keresve. De az útitárs nem hagyta befejezni. – Munkásegyetem, mi? Jön egy repülőbizottság, megkérdi a munkavezetőt, kik itt az értelmesebb munkásgyerekek, s már utalja is be a munkásegyetemre. Bement mint paraszt, s kijön mint mérnök. – Hátha nem is az – tétovázott Lajos. – De az. Mért ne az? Maga tanulni akar, s nem tanulhat. A másik kretén nem akar tanulni, s leérettségizik, mert az apja is érettségizett. No, mondja csak, mért nem az? – nézett Lajos szeme közé. A kicsapó tűztől olyan volt a szeme, mint a zöld pálinka a gyógyszertárban. – Igaz… – motyogta megzavarodva Lajos. – És mégsem igaz. Nem érti? – kiabált a fiú. – Nemcsak hogy a munkásegyetemet, még csak a polgári iskolát sem fogja elvégezni. Mert nincs ezer pengője. Nincs még egy albérleti ágya sem. Nemsokára állása sem lesz… Lajost annyira meglepte a száraznak látszó fiú dührohama, hogy nem is tudott a terveire hulló ítéleten gondolkozni. Mi a baja neki, amikor neki már jó? Dániel elsóz még egy telket, s ő már leérettségizett, kész úr. Amilyen esze van, kap valami állást. A lejtő már elfogyott, mindjárt búcsúzniuk kell, s talán sosem áll vele szóba többet. – A fiatalúr minek készül? – kérdezte egy néma száz méter után. – Minek? Szociológusnak – nevetett a fiú, hosszú felsőajkát sárga barázdás, satnya fogairól felhúzva. – Ja? – motyogta Lajos, s oly bizonytalanul nézett rá, mintha a felfésült hajú, nagy orrú fiú egy vízfestékfolttá folyt volna szét a szeme előtt.

Lajos megjárta már az anyagkereskedőt a cédulával, s még mindig csak álmélkodott a Dániel fiún, anélkül hogy a napok óta benne bujkáló ingerültség kiújult volna. Mint egy idegen, zöld anyag úszkált lelke vizén a fiú furcsa beszéde, mely a maga mélyebbre került dühével nem tudott elkeveredni. De ahogy múlt a nap, ez a keveredés mégiscsak megtörtént, s utólag maga Lajos csodálkozott a legjobban a viselkedésén. Visszamenet Korányival, a leesős emberrel találkozott. – Ember, csakhogy látlak – tört ki az, kezét megra114gadva. – A nénédnél többször is voltam, hogy a címedet megtudjam, legutóbb már be sem engedett, s amikor csak azért is csöngettem, a csöngőt is kikapcsolta. Úgy látszik, félt téged a társaságomtól. Mondhatom, nem igazságosan. A csábító szerepét ez esetben a szűz játszotta. Emlékszel barlangodra az Ördögároknál? Amit te ott a földbe hűtött bor mellett a piac szépségéről mondtál, énrám végzetes lett. Mi voltam én addig? Egy szánalomra érdemes, beteg magántisztviselő, aki rossz ruhája miatt nem kaphat új állást, s arcra esik a villatulajdonosok könyörületessége előtt. Színleltem? Ki von határt egy olyan betegségben, mint az enyém, valóság és színlelés közt? Egy lecsípett kézitáska s az én pénztárcám közt a tulajdonjog élesebb határt von, azt hiszem. – Piaci tolvaj lettél? – kérdezte Lajos szárazon. Maga sem vette észre, hogy leütött pillantásával, kurta modorával, éles kérdéseivel öntudatlanul is a Dániel fiút utánozta. – Lettem? Épp az, hogy nem lettem. Aki az lett, virgoncul, bravúrral, lelkiismeretfurdalás nélkül lop. Én pedig minden alkalommal először lopok. Minden új eset ugyanakkora elszánásomba kerül, mint az első. S ha sikerül, úgy húzódom el a retiküllel a kabátom alatt, mint kislány, aki szüzességét siratja. Nem tudom megszokni. Sokszor egészen kitűnő alkalmakat szalajtok el; egy szegényes, hegyes kis kalap van a mámin, amilyet a vizivárosi vénkisasszonyok hordanak, s ez megindít. Én nem tudom, te csakugyan ártatlan maradtál-e szatyorhordó pályád alatt, de ha igen, nem ismered azt a szomorúságot, amely egy ilyen retikülből árad. Gyermekfényképek, zálogcédulák, egy levél Ilontól, aki a nagyságos asszonyékkal Zamárdin nyaral: az ember szinte belebőg ezekbe a rongyos bélésű tárcákba. – Te csakugyan érettségiztél, vagy ez is hazugság? – kérdezte Lajos, mert az után, amit a Dániel fiútól az iskoláztatás nehézségeiről hallott, az érettségi egész távoli tündérkapunak tűnt föl. – Micsoda beszéd ez? – nyúlt Korányi a tárcájába sértődötten. Lajos az ismerős igazolvány mellett, mely szerint Korányi Andort a ruhája miatt nem vették fel, viszontlátta a Munkácsy utcai gimnázium érettségi bizonyítványát. Szép zöld hasa volt a papírnak s a magyar címer is benn, lenn a tanárok aláírása; mögötte a latin fordítás hitelesítve. Lajos irigyen nézte a papírt. Ha ő ezt megszerezhetné. – Gondolod, hogy hamisítvány? – kérdezte Korányi. – Nem érdemes ilyen rongyokat 115hamisítani. Ahol mi élünk, a bizonyítványok már csak szívindító kellékek, mint a kifolyt szem vagy a kabátujjba csomagolt karcsont. Sokkal többet érne egy egészséges angyalföldi zsebtolvaj lelkiismerete a zekémben. Ismered azt az új városmajori betontemplomot? Abba szaladtam a múltkor egy kis női pénztárcával, mely a kézitáska oldaláról szinte a tenyerembe pottyant. A villatulajdonosok helyett most a templomok tulajdonosa előtt esek térdre. Egészen ritkán követem el. Hét-nyolcszor összesen. S tulajdonképp nem is bánnám, ha elfognának. Csak a felháborodott konyhatündérektől félek. Amilyen arcom van, meglincselnek. Te itt dolgozol? – Igen. Egy-két heti munkánk van még – tette hozzá Lajos, valami rossztól tartva. – Egy-két hét elég volna nekem, hogy az elveszett önbizalmamat megtaláljam… Én őszinte voltam hozzád, barátom, légy te most nagylelkű. Téged is a nénéd segített be, légy te most egy másik ember testvére. Ajánlj be annál, akihez a nénéd beajánlott. Dolgozni szeretnék… – Megfogta Lajos kezét, s megcsuklott előtte. – Ember, az Isten ránk néz – hörögte elfúltan. – Lajos undorodva érezte a derekán a kezét. Nem tudta megérteni magát: hogy barátkozhatott ő össze ezzel a csavargóval. Még bort is hozatott neki, s beásta az avarba, hogy hideg legyen. Most itt van, rátapad, botrányt csinál. – Gyere vissza – mondta – a déli munkaszünetben. Addig beszélek a munkavezetőnkkel. Vodálnak hívják, csak keresd őt. Hacsak lehetséges, megteszi értem. – A leesős ember erre az ígéretre eleresztette Lajost. – Meg akarok tisztulni a munkában – mondta, könnyes szemét hagyva az úton átfutó Lajosban.

Lajos hideglelősen ment föl az állványra Vodálhoz, aki a tető vasmunkáját verte be betonnal. Amióta Mariskának fölmondtak, csak kerülgették egymást. Vodál adósnak érezte magát egy magyarázkodással, Lajos meg rá s Mariskára is haragudott a Teri gyerekéért, mintha azt nem is egy nő meg egy férfi, hanem a föld valamennyi paráznája hozta volna a világra. Néha egymásra mosolyodtak: Vodál jóakaratúan, kérlelőn, Lajos kényszeredetten inkább, mert akármit érzett, az arca csak alázatosságot tudott mutatni. Beszélni azonban a munkáratartozón túl nem beszéltek. De Lajos most meg volt rettenve: egy nedves kar nyúlt utána barlanglakó korából, s Vodál segítségére volt szüksége, hogy mint Pestre jövet a somogyi ember116től, ettől is megugorhasson. – Egy régi barátom csimpaszkodott rám, hogy az anyagkereskedőtől jöttem – magyarázta kissé akadozva. – Régen jobb ember volt, érettségije is van, de azóta elzüllött. Erőszakoskodott, hogy beajánljam. Épp ilyen ember kellene ide, gondoltam. Mindenünk elpárologna. Ajánlottam, hogy délben jöjjön vissza s Vodál urat keresse. Gondoltam, addig felvilágosítom. – Bízd csak rám, fiam, lerázom én őt – mondta vidáman Vodál. Örült, hogy kér valamit a Mariska öccse, s mindjárt kibuggyant belőle, amire ő készült. – Úgyis szeretnék beszélni veled. Este munka után bejöhetnél velem egy fröccsre a Weberhez. – Szívesen – nyugodott bele Lajos, még mindig Korányival vajúdva. – De azt mondja ám neki, Vodál úr, hogy én erősen ajánlottam, csak most már nem tehet semmit. Az építész le akar állni, nincs több fölvétel. S ha engem keres, nem vagyok itt, elküldtek… Én majd elhúzódom a szilvabokrok alá. – Jól van, jól, ne aggasszon ez téged, elbánok én vele. Szóval eljössz? – tette Lajos vállára a kezét. – El, hogyne… – felelte az megint a régi hálával.

Harangszó után csakugyan megjött a leesős ember, s Vodált kereste. Lajos akkor már ott nyesegette a kolbászt a szilvák alá rejtőzve. Úgy tűnt föl neki, hogy nagyon soká tart a megbeszélés. A sánta meglátta Lajost, s odatelepedett mellé a maga porciójával. – Mondd, még beszél Vodállal az az ember? – kérdezte Lajos. – Az a kékfejű? Már elkergette. Valamivel nagyon felbőszíthette őt, mert kiabált az öreg: meg ne lássam magát ezután itten. – Úgy – kérdezte Lajos dobogó szívvel; arra fölfelé mehetett el, hogy nem láttam. Ahelyett hogy megkönnyebbült volna, nyugtalan, kedvetlen lett. Igaz, úgy sem vesznek itt föl munkást, meg jobb is, ha az ilyen Korányi-féle svihákok lemaradnak róla, de azért mint valami nyálka hozzátapadt, amit a könyörületességről mondott. Mitől olyan kék annak az embernek a feje, s a szeme is egykettőre elvizesedik. Büdös ez az egész világ; igaza van a Dániel fiúnak. Vodálnak azért nem kellett volna kiabálnia vele. Különben okosan tette, ha kiabált. Mit vacakolt vele ő is, el kellett volna azonmód kergetni.

A sánta vékony karikákra metszette a hagymát, s amíg a lemetszett karikákat a sós-paprikás kenyérre csúsztatta: – Ismered a fűszereséknél a Katót? – kérdezte Lajost. – A Katót? Igen – felelte 117Lajos mogorván. – Elnéztem: szép vajas húsa van s a tekintete mint egy bérmálkozóé. Azért gyanús nekem valami azon a lányon. Nézted a mellét? – Nézte a fene – förmedt föl a kolbász gazdája. – Nahát, csak nézd meg. Lányoknak is van nagy mellük, de az akkor hájas. Ennek a melle nem hájas. Szinte úgy előreugrik a kötényben. Ilyenre egy mell csak férfi mellett nő meg. – Hagyj engem a marhaságaiddal – ugrott fel Lajos, a bicskát és kolbászt a földre hajítva. Lajost engedelmes mosolyú, kissé málészájú fiúnak tartotta a sánta, s már a kifakadásán is megütődött volna. Az azonban, hogy a kést meg a kolbászt a földre vágta, olyan foka volt az indulatnak, amitől a sánta is elsápadt. Lehetőleg úgy viselkedett, hogy ne kerüljön összetűzésre a sor, de ha mégis kirobbant valami, rögtön a sántasága jutott az eszébe. Ő nyomorék, azért hepciáskodnak vele, s ilyenkor akár össze is zúzatta magát felindulásában. – Meg vagy veszve, te állat – ordította. Lajos maga se tudta, ki ordítoz belőle vissza. Mintha egy idegen ordította volna, de csodálatosmód mégis nagyon jólesett neki, úgy látszik, megszabadult közben valamitől. – Te vagy megveszve. Nős ember és éjjel-nappal disznólkodik. – Disznó vagy magad – ordította a sánta, s ép lábával belérúgott. De amíg az a levegőben volt, a másik kicsúszott alóla. – Azért, mert nyomorék vagyok, nem ijedek meg tőled – kiabálta az elbukott, a földről feltápászkodva. Akkorra már az ebédlők mind odasereglettek. – Mit taposod te azt a hibást? – állt Lajos elé a rác, a sántát fél kezével maga mögött tartva. Ingéből a könyök alatt egy nagy szőrpamacs nyúlt ki, s az ember és Lajos közt egy vörös tenyér indult, öt vastag, dühös kis állattal a fiú inge felé. – Lassan a testtel, öreg – hárította el valaki hátulról a rácot. Annak a szemében ijesztő nagyot nőtt a fehérség, míg mellét fölszíva a beavatkozót kereste. De a közbenyúlt kar gazdája Vodál volt, s ettől a rác kissé félrehúzódott. – Ő ütheti a nyomorékot? – hörögte, s vastag ajka hangosan sípoltatta a kapkodott levegőt. A szentendreiek felindultan állták körül Vodált, érezni lehetett, most mindjárt kirepül a Mariska neve, s emberhalál lesz. De Lajos a szokatlan izgalomtól összeroppanva elsírta magát. – Ki ütötte őt? Mondd, hozzád értem én? – fordult a sántához, akinek két könyökét két szentendrei fogta. – Az kellett volna! – morogta, de a nagy tumultustól meg a Lajos sírásától benne is 118megcsappant a düh, s ahelyett, hogy ráncigálta volna a könyökét, halványan és verítékesen dőlt vissza azokra, akik fogták. – Nahát, akkor ne marhuljatok itt – mondta a pesti kőmíves. – Hiszen a legjobb barátok voltak. – Kakasok – mondta Vodál is, s erre megkönnyebbült nevetés tört ki. A sántát és Lajost egymásnak lökték, s nagy éljenzés közben össze kellett csókolózniok.

Lajos ezután a dühkitörés után nagyon elcsendesedett. Azzal, hogy a kolbászt és a bicskát földhöz vágta, fölélte minden ellenállását. A szigetelés átszakadt, s szinte érezte, hogy cepekedő vállából, a padlón lebegő lábaiból, a gornyadozó derekából nagy fekete bugyborékban tört föl a bánat, mint felturkált mocsárlé. Vodál az utolsó kanalát is beleverve a tető vasvázába, odaszólt neki: – Menj előre, a belső helyiségbe. Nem akarom, hogy együtt lássanak bemenni… – Lajos engedelmeskedett. Nyúlós gumilábain leimbolygott a vendéglőig. Régi, alacsony kocsma volt a Weber, talán még abból az időből, amikor sváb szőlősgazdák szüretelték a Rózsadomb körüli hátakat. A kerthelyiség kopott zöld rácsai mögött két sofőr hörpölgette a fröccsöt, s a belső teremből egy villanyverkli csilingelte vékony hangon a Duna-keringőt. A kis ablakos szobában előbb lett szürkület, mint ott kinn; Ferenc Józsefet a falon csak a két fehér pofaszakálláról lehetett fölismerni. A kék terítők a piros kockát magukba szívták, s a halott szalmavirágcsokrok éppúgy lehettek bronzdíszek, mint élő margaréták. A lógó frakkos pincér, miután Lajost megpróbálta odakinn leültetni, egy kérdő tekintettel a kapcsolóra tette kezét, de hogy Lajos nem intett, meghagyta a félhomályt, s az asztalt kezdte inkább megszokásból, mint komoly szükségből törülgetni. Lajos félliter bort kért, s a pincér látva, hogy valami búsuló tulok, a „Te hagytál el édes babám” című dalt kapcsolta be előzékenységből a villanyverklin.

Vodál jóvártatva jött, Lajos azalatt ugyancsak belenyalt a borba. Az a gumi-érzése, mely a bánattól már jövet is erőt vett rajta, a bortól még erősödött: a tagjaiban nem volt csont, s ahogy nyúlt-mozdult, minden része lassú ide-oda hömpölygésben volt. Vodál már félkönyökön találta őt, melle is útban az asztallap felé, inkább a derekába állt ernyedtség, mint az ital jóvoltából. – Nekitüzesedtél ma – mondta Vodál az asztal mellé kényelmesen leereszkedve… 119– Hagyja, kellemesebb – intett a pincérnek, aki az ő számára is a kapcsolóra tette a kezét. Lajos nagyot sóhajtott. – Magam sem tudom, mi lelt. Az a sánta nem rossz fiú, de az ember néha megkeveredik. – Eh, ronda világ – mondta Vodál, sóhajából is kifehérlő fogaihoz sehogy se illő mélabúval… – Ez a tető is bosszant. Az építész úgy csináltatja meg velem a tetőt, hogy húsz centivel vastagabb legyen. Így akar behozni valamit a hamis vasszámlából. Gondolhatod, hogy sem vas, sem cement nincs benne több, mint különben lenne. De mondd, kössek ki vele? A tetőtervet neki adták ki, nem nekem. Ha ő be tudja csapni a szakállast? Én megmondtam neki: kérem, én órabéres vagyok. Azt teszem, amit az építész úr parancsol. De azért ronda dolog, hogy ilyesmibe kell az embernek ártakozni. Nem azért tanultam én ki a betonmunkát. Ez különben köztünk maradjon – tette az asztalon át Lajos vállára a kezét.

Lajos érezte, hogy csak kitüntetésből mondta el az egész tetőügyet. Így akarta megkeresni a jóindulatát ahhoz, amire a nénje dolgában készül. Az egész azért volt, hogy bizalmasabban üljenek ebben a homályos kocsmában. – Ronda dolog ez az egész város – hagyta helyben ő is, mert az ő ernyedt állapota is bizalmasság után vágyakozott. – Amikor feljöttem, az volt a szándékom, hogy dolgom mellett tanulok; elvégzem legalább a polgári iskolát. Akármilyen helyben meghúztam volna magam, csak tanulhassak. De lehet azt? Tudja, Vodál úr, mibe kerül egy osztály? Legalább két-háromszáz pengőbe. S amikor a négy osztályt elvégzi az ember, mit kezdhet? Azt, amit így. Hát lehet ebben a világban annyi pénzt keresni? Most van talán egy-két heti munkám, aztán az sincs. – Látod, ez az – rakta szép öklét Lajos kezére Vodál. – Az ember mindig ki van téve, hogy munka nélkül marad. Tavaly nyolc hónapig voltam munka nélkül. Azt hiszed, ha más világ volna, ragaszkodnék én a házfelügyelőséghez? Minden pillanatban a „méltóságos uram” meg a „kisztihand”. Én fiatalkoromban rendes mozgalmi ember voltam, s most nem győzöm a macskaforma kis kölküket dicsérni. „Hogy a Duduska megint mit mondott fűnyírás közben. A Duduska milyen jószívű, már megint szóba állt a rácsnál ácsorgó napközis gyerekekkel.” Utálatos dolog. De mondd: megvan a lakása az embernek, egy kis mellékes is néhanap, mert nem mondom, az úr elég gavallér. 120A mai világban az ember nem olyan könnyen ugrik az utcára… – Igaz – bólintott Lajos, elrévedten nézve poharában a fényesebb-feketébb köröket.

Kinn a sofőrök felálltak, fizettek. A pincér a második félliter bornál felgyújtotta a háromágú csillárt, de a beszélgetők felé eső két kart megint lecsavarta. Az ablak alatt a két poros gömbakác az ömlő estében éppolyan szép feketére mosdotta magát, mint hátrább a villa platánjai. Halványabbik ruhájában a hold is kilibbent a villanykörtéktől viola égre. – A legnagyobb baj az asszony, fiam – kezdte el megint Vodál. – Az nem tudott soha a feleségem lenni. Gyereke nem lett a nyomorultnak, s csak strázsál mögöttem. Szólni nem mer, mert fél tőlem, de azért mindig engem köröz a szeme, s az urak meg a világ szájába adja a kívánságát. Mi vagyunk, tudod, a gyermektelen házaspár, amit az újságban keresnek. Az asszony az uraknál mos, segít, nyal, intrikál, a férfi meg nyírja esténként a füvet. S tudod, milyen az asszony: ha beleüt valami, nem retten meg semmitől. Azzal sem törődik, ha elvesztjük az állást. Rohan az asszonyhoz, bemárt előtte. Borzasztó egy ilyen féltékeny állat, barátom. A legártatlanabb teremtést is agyonüldözi, ha a gyanakvás egyszer beleül.

Lajos elértette, hogy ez a legártatlanabb teremtés: a Mariska. De a bor kezdte már elmosni a világnak azt a részét, amely nem az ő bánata volt. – Engem is egy ribanc tett tönkre – bukta fel hirtelen. Nagyon jólesett neki, hogy ezt a szót kimondhatta. Vodál nem tudhatta, kire gondol ő, s valahogy mégis megnevezte, megszégyenítette, megbosszulta rajt magát a szenvedéseiért. – A legszívesebben otthagynám – hajtotta tovább a magáét Vodál. – De mondd, nem az lenne a színe akkor, hogy igaza volt, amiben megrágalmazott?… Nem magamért, tudod… az illetőért… – Vodál egész nagy mellével az asztalra hajolt, s úgy kereste a Lajos tekintetét. Lajos kissé tétován állta a pillantását. Így ültek a terem sarkában egy darabig. Vodál valami helyeslésfélét várt a Mariska öccsétől. De ahogy a fiú csak nézett, benne magában támadt kétely, helyes-e az érve. Talán csak egy vén elpuhult alak ő, aki nem tud a házfelügyelő-lakásból a bizonytalanba menni, ki a szíve után.

Eleresztette a Lajos tekintetét, s poharába bámult. Odakinn már 121csak három szín volt meg a világból; kert, rács, fa, tető, ház, minden, ami növény és kő: fekete, mögötte minden, ami levegő, éter: sötétibolya s fölöttük a hold: ezüstsárga.

– Felbőszített ma ez az ismerősöd. Ilyen tolakodó fráter: még a Mariska nevét is belekeverte. Hogy a Mariska vele hajszolt föl téged, amikor ott a Guggerhegy alatt összevesztetek… Ha kerülővel is, végre kimondta a Mariska nevét, s tétován lesett fel Lajosra, hogy moccan-e. A Guggerhegyről sok szó esett közte és a lány közt; napokig sírt, hogy az öccse együtt látta őket. Épp ezért most úgy ejtette ki a Guggerhegyet, mint halvány célzást a viszonyukra. Lajos elmondhatja a véleményét most. Korholhatott, követelődzhetett. Talán szerette is volna, ha fenyegetőn lép fel, vagy legalább szemrehányást tesz, s ő kivághatja: kérlek, én szeretem a Mariskát, s tudom, mi a kötelességem vele szemben. De Lajoson, amióta a ribanc szót kimondta, egészen erőt vett az ital. – Mondja, Vodál úr, mi a véleménye magának egy lányról, akinek gyereke van? Elveheti azt egy jóérzésű fiatalember? De egész őszintén mondja meg, Vodál úr? – Mind a két kezét rákulcsolta Vodál kirakott öklére, s melle s két karja most már egészen az asztalra esett. Vodál látta, hogy be van rúgva. De azért valami hajtotta, hogy beszéljen, s vagy a követelődzést, vagy a feloldozást a részegtől is kicsikarja. – Én nagyon sajnálom a Mariskát. Tudod, mintha a félszívem menne ki vele a házból. Olyan derék, bánatos kis személy volt. Jól tudom, hogy a feleségem marta el őt, de hát mondd, mit csináljak? A legszívesebben vele mennék. De mondd, mire jutnánk? Egyikünknek sincs biztos kenyere, s én már nem vagyok fiatal ember. Így talán jobban tudom segíteni őt, ha hely nélkül marad. Meg téged is. Nincs igazam? – S hogy Lajos csak bámult rá, a vállát megrázva rákiáltott. – No, mondd már, hogy nincs igazam! – De Lajosból ez a rázás csuklást és sírást kavart fel. – Dehogy nincs igaza, Vodál úr. Magának van igaza. Ronda, ribanc ez az egész mindenség.

A pincér halkan a terem közepéig csoszogott, aztán illedelmesen visszahúzódott. A fiú sírásától Vodálban is megszakadt valami, s könnyezve emelte fel ökléről a zokogó fiút. – Lajos, te. Föl a fejjel. Én igazán… Vedd úgy eztán, mintha a fiam volnál. – Fizetett, s kitámogatta Lajost az utcára. A hold és a gonosz szeptemberi csil122lagok hidegen libbentek tovább, fagyos farsangban a fejük felett. Csak a kerítések mögött guggoló bokrok pillantottak ki a két szédelgő fájdalomcsomóra barátságosan.

Pénteken már megkezdődtek a háznál az előkészületek a hétvégi döntő összecsapásra. Reggel az építész jött ki, s diadalmasan mondta. – Elküldtem nekik az ideiglenes elszámolást. Még nekem jár kétszáz pengő. Remélem, ki merik már fizetni a hátralékos munkabéreket. – Délután a tulajdonosnő jött ki az ellenőrző mérnökkel. A szakállas egyenesen az új tetőre ment, s föl-le, mindent végigméricskélt a sárga zsebmérőjével. – Ez nem így volt a tetőtervben – támadt Vodálra. Lajos figyelte a munkást. – Kérem, én az építész úr utasításait követtem. – Értem – kiáltotta a mérnök, magára is bosszúsan, hogy a vasrész feltételekor nem vette észre a csalást. – Vastagabbra csinálták, csakhogy a számlázott vas benn legyen az épületben. De tévednek: a vas így sincs benne, a tulajdonos pedig azt, ami a tervtől eltér, nem köteles átvenni. – Ezt talán tessék az építész úrral elintézni – felelte Vodál csöndesen és határozottan. A szakállas lement, s a munkások az állványról le-lehunyorítva láthatták őt, amint Horváthnéval a kunyhónál tanakodtak. – Tiszta blöff az egész elszámolás – hallotta Lajos, mikor vízért elment mellettük. – A vakpadlón kívül egy deszka sincs a házon, s már asztalosmunkát számolt fel. Még ma expresszlevélben értesítem, hogy az elszámolást nem fogadom el.

Az esti rácpörköltnél a munkások is a másnapi eshetőségeket forgatták. Valaki megemlítette, hogy a tulajdonosnő nagyon el volt keseredve, majdnem sírt, amikor a szakállassal az épülettől elvonult. – Sírt? – mondta Dániel bácsi. – Rajta, hívek, adjunk össze hamar zsebkendőre. Hátha kifogy a negyvennyolc batisztból, amit hazulról hozott. – Én azt se bánom, ha gyászba öltözteti a pénztárcáját – mondta a rác. – Sose búsuljon – ingerelte Dániel –, a bíróság majd eldönti, ki fizet maguknak a házért. A fő, hogy maguk szépen megépítsék közben. – Csakhogy én nem megyek holnap pénz nélkül haza – ordította a rác Dánielre. – Dehogynem megy, maga kotródik legelőször. – Na hát, én nem megyek, érti? – Úgy állt Dániel elé, mintha annál volna a pénze. – Ha nem kapunk bért, le kell menni érte – szólt közbe Lajos is, akit a Teri gyereke a munkások pártjára 123lökött. – Tudjuk, hol laknak. – A többiek mogorván szívták bajszuk alá a zsíros paprika- és paradicsomkoloncokat. Nem nagyon szerették Lajost. A sántával is hiába ölelkezett össze, nem bocsátotta meg neki a kitörését. – Mi az, már maga is le akar vonulni? – szólt rá Dániel. – Eddig nagyon súgott-búgott az asszonnyal. – Súgott a fene – mondta Lajos, a lecsóba ütve a fejét.

Másnap délelőtt nem nézett feléjük senki sem. Úgy dolgoztak ott, mintha valami láthatatlan alvilági hatalmasságnak rakták volna a házat. A kőmívesek dühösen verték a vakolatot a falhoz, s a napszámosok szótlan jártak ide-oda a terhükkel. Délben megjelent az építész; azonnal leállította a munkát, s hívatta az embereket. – Hallották, idáig az volt a baj, hogy nem számoltam el velük. Hogy ez se lehessen kifogás, tegnap megküldtem nekik az elszámolást. Nem akartam, hogy maguknak munkabér nélkül kelljen hazamenniük, de én magam is szegény ember vagyok, nem előlegezhetek heteken át a bizonytalanba. Most itt az expresszlevél, nem fogadják el az elszámolást. Én ilyen körülmények közt – belátják – nem folytathatom a munkát. Minden fillért, amit a házba ölök, a családomtól vonom el. Idáig is csak maguk miatt tűrtem a szekatúrájukat. Most nem tudok mást mondani, szerezzék meg a bérüket, ahogy tudják… – A munkások ottmaradtak az építésszel szemben, mintha még nem fejezte volna be. – Kérem, építész úr – mondta Vodál –, mi elég sokat eltűrtünk ennél az építkezésnél, de arra nem számítottunk, amikor fölvett, hogy a bérünket asszonyoktól kelljen kiverekednünk. – Kissé erősebben mondta, hogy „fölvett”; így jelezte, hogy nem az asszony, hanem az építész vette fel őket. De a sánta a gazdája pártjára állt. – Nem hallotta, hogy ő nem tehet róla. Akinek majolika fürdőszobára telik, annak munkabérre nem telik? – Igaz. Le kell menni a bérért – morogták a szentendreiek. – Köszönöm – mondta Vodál –, az ilyen botrányból én nem kérek. Van annak más útja is, hogy az ember a munkabérét visszakövetelje. – Törvény? – hörögte a rác. – A szegény ember törvénye itt van – s a karjára mutatott.

Az építész indult. Vodál és a pesti kőmíves vele mentek. A szentendreieket az előmunkások elvonulása még jobban felbőszítette. Fél a házmester, hogy bajunk támad a zsarukkal – mutatott a sánta Vodál után. – Megtudja a méltóságos úr, hogy megszorított egy 124nagyságos asszonyt – mondta valaki. A nagy tanakodásra Dánielt is átszólították. – Most már megmutatták, milyen jól tudnak fenyegetőzni, nincs más hátra, mint hazaballagni – mondta az öreg. – Eh, induljunk, hol lakik az asszony – durálta magát neki a rác. De senki sem követte. Mindenki abban bízott, hogy van még valami más megoldás. – Előbb talán küldjünk le egyet magunk közül – mondta a satnyabajszú, aki a bajsza szálait számító észben kapta meg –, s fenyegessük meg, hogy lejövünk valamennyien. – Ezt mindenki bölcsnek találta. De hát ki menjen le? – Itt van ez a szemérmes fiatalember – mutatott Dániel Lajosra –, ez tegnap nagyon készülődött. – Mindenki azt hitte, hogy Lajos vonakodni fog. De Lajos csak elsápadt, s azt mondta: – Jó.

Anélkül hogy rágondolt volna, egész héten erre a levonulásra készült. Az ingerültsége a Budagyöngye felé áradt, megmondja ő még egyszer, hogy mit tart az ilyen asszonyokról. Azért állt magában az építész pártjára a Webernél is, azért nevezte ribancoknak őket. Péntek este, hogy a szentendreiek fenyegetőzni kezdtek, mintha az ő haragos szívét etették volna lecsó helyett a nyomorult napszámos-truppal. Ez lesz a mulatság: ennyi fejjel, lábbal és torokkal vonulni le az ablakuk alá. Majd Teri is kidugja a holdvilágbőrét. Ha rendőrök jönnek, és vér folyik, annál jobb; legalább emlékezetes lesz. Az egész szótlan, borult délelőttön az érdekelte csak, lemennek-e. S amikor Dániel rámutatott, mintha a sors jelölte volna meg: indulj, Lajos, vigy üzenetet a paráznáknak. – A múlt heti hátralékot is követeljük – kiáltotta a biciklire kapó után a megkönnyebbült satnyabajszú. – S mondd meg neki, hogy én is lemegyek – bömbölte a rác.

Lajos nem törődött már ezekkel a kiáltásokkal. Az úttól elvált a járda, a járdáról fölemelődött a kerítés, a kerítés fölött szállni kezdtek a lombok. Az egész világ délibáb-rétegekre vált, s fölfelé szaladt a kerékpáros körül; a jánoshegyi kilátó pedig mint kilőtt dugó repült bele a fölfelé húzódó égbe. A küldetés összekavarta körülötte a perspektívát, s megzavarta a súlyviszonyokat. Őneki joga van most odamenni. Ő a téglakunyhó tövén gubbasztó hadak képviselője most. Követeléseket hoz, s ha meg nem hallgatják, egy egész dühös sereg húzódik le összeszorított ököllel a bicikli csapásán.

A villa előtt, ahogy a kerékpárról leszállt, ez a diadalmas érzete 125egyszerre megszűnt. Az olajfestékes fakapu fehér léceivel fölényesen nézett rá, s a vörös rézkilincs remegő ujjain át elszívta bátorságát. Egy állat szűkölni kezdett a mellében, mintha tudná, hogy ennél a háznál nagyon megrugdoshatják. Követelésekkel jött, s valami könyörögni kezdett benne. Eleresztette a kilincset, s mielőtt újra megfogta, a magas farács egyszer oda s egyszer vissza végigsétált gondterhelt arcán.

A csöngő beleberregett az üres lakásba: asszonyok, itt van Kovács Lajos, az építőmunkások követje – mondta haragosan a csöngő. – Kezit csókolom – dadogta alázatosan a maga szíve helyett a követ. A tulajdonosnő nyitott ki. – Csak nem pénzért jön, Lajos? – nevetett rá, mintha egy ilyen követség a legmindennapibb dolog volna. – De bizony azért – felelte Lajos, s maga is érezte, hogy arcvonásai feltétele ellenére mosolyra húzódnak, s ez a mosoly valami ilyet mond: igen, látod, megint mókáznak ott fönn, s én mit tehetek, küldöncnek kell lennem. – Nahát, Lajos, akkor csak tegye meg fölfelé is az utat, ha lefelé megtette – palástolta izgalmát tréfával az asszony. – Hozott szerelmeslevelet? – Nem, az építész úr nem levelez többet. Leálltunk. – Az asszony arcából egyszerre lefolyt az enyelgés. Utolsó pillanatig bízott, hogy a rokon mégiscsak bevallja: szükségem volt máshol a pénzre, Emma, de visszakaptam, folytathatjuk. – Nahát – mondta elképedve. – A munkásoknak kihirdette, hogy ő benyújtotta az elszámolást, s nem fogadták el. Amíg pénzéhez nem jut, nem dolgozik tovább. – Pénzéhez nem jut? A sikkasztó, s maguk elhiszik ezt? – kiabálta zokogva a tulajdonosnő.

Lajos az asszony háta mögé nézett. A konyhaajtóban ott állt Teri. A derekán igazán nem látszott meg, hogy nemrég nagyfejű gyerek volt benne. Tárgyilagos érdeklődéssel figyelte az asszonyát. Az arca sajnálkozott kicsit, a szeme meg örvendezett, egészben mégiscsak figyelt leginkább, mintha a moziban ülne. – A munkások a pénzüket követelik – mondta Lajos a lány figyelmétől kissé nekibátorodva. – Követeljék azon, aki ellopta. – De ők ide készülnek. Ha meg nem kapják a pénzt, idejönnek követelni. – Ide? Hallottak már ilyen szemtelenséget! – jártatta Horváthné a szemét Teri és Lajos közt. Teri megpróbált sopánkodni kicsit; de a nem mindennapi szórakozás láthatólag felvillanyozta. – Jesszus, nagyságos asszony, még gorom126báskodni fognak itt. – Gorombáskodni? Adja a ruhámat, Teri. Majd megmutatom én, kit fenyegessenek.

A két asszony bevonult az üvegajtó mögé, s a fonott szandálcipő, melyet Lajos elébb a tulajdonosnő lábán látott, az útból félrerúgva gördült be az alsó üvegtábla látterébe. Aztán a középtáblában lehetett látni egy nyitott szekrényajtót s egy kezet, amint valamit a fehér nyári retikülbe tömköd. Lajos megállapította, hogy a tulajdonosnő jobb ruhát vett fel, mint máskor szokott. – A nagyságos asszony olyan bátor – mondta viszolyogva Teri. – Én nem mernék közébük menni. – Mondja már, mitől félnék? – kiáltott az asszony, blúzát előttük pattintva össze. Teri mosolyogva nézett az asszonyára. Jobban szerette volna, ha a munkások jönnek le, s ő is látja a cécót. Így azonban drukkolhatott, hogy mi történt ezalatt ott fönn. Indulóban Horváthné kétségbeesésébe is különös vadászizgalom vegyült. Kimenőben a tükör előtt megnyálazta a száját, s végigsimított a szemöldökén. – No, isten vele – mosolygott rá Terire, bár a nyaka és az arca foltos volt az izgalomtól. – Kezicsókolom – nevetett a lány. – Aztán vigyázzon ám az asszonyomra, Lajos – kiáltott még utánuk ki az utcára, az előszoba előtti magas lépcsőpadról.

Az asszony igen gyorsan ment, Lajosnak a bicikli nyergét meg kellett lökni, hogy a kapaszkodón lépést tarthasson vele. De a szaladás mellett még beszédre is tellett az asszonynak; ha nem szalad, talán elcsattan a nyugtalanságtól. – Isten verése van ezen a házon – magyarázta, anélkül hogy Lajosra nézett volna. – Én nem tudom, van-e még egy asszony a városban, aki ezt helyettem végigcsinálta volna. Először a telek: a Közmunkatanácsnál azt mondják, minden rendben van, kifizetem, s kiderül, hogy a telekkönyvnél a parcellázás nincs keresztülvive. Én jártam ki az egész tömb parcellázását. Aztán az építkezés. Mit harcoltam a tervezővel! Ő egy luxus-kastélyt akart építtetni, az uram egy csőszkunyhót… S most ez a gazember! Az uramnak könnyű. Ő helytelenítette az építkezést; ellenkezik a felfogásával. Hátára akasztotta a zsákot, s elutazott tanulmányútra a Dunántúlra. De az én felfogásommal ne ellenkezzék most a munkásokkal ölre menni.

Lajos füle a nagy rohanásban eltompult kissé a külső hangok iránt; csak a Teri haranghangja szólt a fejében, „Aztán vigyázzon 127az asszonyomra, Lajos”. Nem is jutott hozzá, hogy mentegesse, különféle gondolatokkal tisztára mossa a lányt. Ez a hang angyali szózatként győzte meg őt Teri ártatlanságáról, s ahelyett hogy tapasztalatlan gyereklányok kihasználóiról morfondírozott volna, a keményen szökdelő asszonykára tapadt az aggodalma, akit az angyali szózat egyenesen őrá bízott. A szerkunyhónak támaszkodó munkások, akik jövet mint szövetséges vihar ültek mögötte, most úgy várták őt, mint a mesebeli legényt a megpróbáltatás. – Nem is való az ilyesmi asszonynak – mondta a tulajdonosnőnek, amikor az Alpár útra kikapaszkodtak. – Csúnyául tudnak ám ezek tenni – s kicsit megállt, hogy talán Horváthnénak is kedve jön megállni. Az asszony rávágott az izgalomtól megzöldült szemével. – Hát tegyenek csúnyául – gúnyolta Lajos paraszt szólását. – Velem már a bútorszállítók is megpróbáltak csúnyául tenni meg a szenesek is. Nem ijedek én meg egy férfitől sem. Az apám autója Isaszeg és Gödöllő közt tengelytörést kapott. Másfélórát ültem magam éjszaka az autón. Egy kocsin részeg férfiak jöttek arra, valami vadásztársaság, beszóltak: mucus… – Önmaga bátorítására minden hősi emlékét összeszedte. – Amikor a Zsuzsika született, az uram könnyezett a félelemtől, én meg sziszegtem és mosolyogtam rá, amíg csak nagyon nem kezdett fájni… Aztán nem kell ám széttépetnie magát értem – mondta Lajos könyökét kissé megszorítva, hogy a telekre értek. „Aztán vigyázzon az asszonyomra”, hallotta a fiú, amint a villogó-mosolygó szemet a magáéban érezte.

A munkások, akik közül Dániel már előbb ellépett, amikor az asszonyt meglátták, feltápászkodtak. Azt, hogy maga jött ki, jó jelnek vették és alázatosan ráköszöntek. – Na, mi az, emberek – kezdte nevetve az asszony –, maguk csak nem tudnak nélkülem hazamenni? – Munkások vagyunk, nagyságos asszony – mondta a satnyabajszú szelíden –, dolgozunk egész héten, szombaton a bérünket akarjuk… Mind abban a hitben voltak, hogy a pénz ott ül a fehér táskában; ezért nem bánták az alázatos hangot. Csak a pesti kőműves jegyezte meg. – Elég kellemetlen nekünk, hogy minden héten ilyen huzavona van azért, amit megszolgáltunk. – Hát nekem milyen kellemetlen, hogy azért, amit megfizettem, még ide is ráncigálnak – mondta az asszony. A munkások szótlan álltak; rossz szél 128csapta meg őket; lehetséges, hogy az asszony idejött, s nem akar fizetni? – Azt üzenték, hogy lejönnek hozzám – mondta az asszony. – Nem fárasztom magukat; itt vagyok, tessék. – A bevezető nyájasság után keményen, támadón ugrottak ki ezek a szavak. – Mi a pénzünket akarjuk – mondta az egyik munkás. – Én fogadtam fel magukat? – De a nagyságos asszony házát építjük. – S ha én egy széket veszek, felelős vagyok az asztalos minden bértartozásáért? – kérdezte az asszony. A munkások komoran álltak. – Ez más, nagyságos asszony – szólalt meg a rác. – Minket ne tartson ilyen viccekkel. Tudjuk mi, mi egy szék, mi egy ház. – Az nem lehet, nagyságos asszony – szólt közbe a pesti kőműves is –, hogy a maguk háborúságát a szegény ember igya meg. Ezek az emberek abból élnek az egész héten át, amit itt keresnek. – S a sok biztosítékcsaló? Ott nem a szegény ember pénze úszik el? Engem is becsapott a maguk építésze. – Azt mi nem tudjuk, nagysága – kiáltott a rác –, mi a pénzünket követeljük. – Én nem tartozom semmivel – mondta az asszony az izgalomba most már egészen belekeményedve. – Akkor itt vér fog folyni – kiáltotta magából kikelve a rác.

Egy legény a rác karjára tette a kezét. Lajos az angyali szózat és a munkások közt állt. A szózat valami eszeveszett hőstettre biztatta, a helyzet azt mondta, ha itt egy férfi közbelép: a verekedés elkerülhetetlen. Az asszony egy lépést tett a rác felé. – Fenyeget?… Maga fenyeget engem? Vén csirkefogó!… – Olyan közel állt, hogy megfoghatta volna. Nem lehetett mást tenni, mint ütni vagy meghátrálni. A finom asszonyi test közele s ez az esztelen vakmerőség a medveembert megtorpantotta. Tétova hátrálását a gyengébb idegűek teljes vereséggé változtatták át. – Ne bántsd a nagyságos asszonyt – mondta vékony hangon a satnyabajszú. Lajos is odalépett a tulajdonosnő és a rác közé. – Az kell, hogy még börtönt is kapjunk ráadásul – legyintett a sánta, s otthagyta az egész társaságot. Hátrament, leült a szilvabokrok alá. – Elég szomorú, hogy egy úrinő ilyennek van kitéve – sírta el magát, veszélyen túl, a tulajdonosnő. A munkások szótlanul állottak körülötte. – Azt hiszik – pityeregte –, én nem tudom, milyen nehéz ez maguknak? De én sem a magamét szórom itt. Amit én itt eldobálok, az mind adósság lesz, s az uramnak kell lerobotolnia. – A megkönnyebbüléstől, hogy túlesett a ba129jon, nagylelkű lett. – Azért én nem engedem magukat pénz nélkül haza. Ha az a gazember leáll, úgyis magukkal kell befejeznem a munkát. Háromnapi munkabérét mindenki megkapja előlegül… A pénzből, melyet annak ellenére, hogy egy fillért sem akart kifizetni, indulás előtt az életösztöne vett magához, most békesség lett. Lajos váltani szaladt, s az emberek némán írták oda görbe nevüket az előleglistára. Mégsem mentek pénz nélkül haza.

A telek üres volt; az asszony fehér retikülje, az izmos kis hón alá szorítva, visszavándorolt az üvegajtón át látható szekrénybe, s a szentendrei biciklik is ott hajtottak Budakalász táján, pörgetve a pedált a helyiérdekű után, melynek ablakából a rác dőlt ki órjás mellével s szájában hangos hahotával; de Lajos feje még mindig teli volt a kerítésen utánaszálló hanggal, mely ahelyett hogy elhalványodott volna a nap horgadtával: inkább csírázni kezdett ott, mint valami fényes mag, amelynek hang volt a gyökere, de ága és virága: tapintás, szín, illat. Az esték már észrevehetően előrébb csúsztak a napokba, s a szomszéd úri kert gerendákkal áthidalt négy kőoszlopa közt, melynek a rendeltetését Lajos sehogy sem tudta felfogni, két kósza levél is pörgött, a platánfa észrevétlen lazuló lombjából kiválva. A Lajos fejében csírázó hang minderről nem vett tudomást. Ő maga csinált természetet magának, s anyagát a szemben fekvő cseresznyés rozsdálló teteje helyett méhdöngésben úszó házmesterházakból, eperpalántát váró homoktáblákból, csillogó vasú kihordókocsikból s egy fix állásos köztisztasági munkás vaskulcsa nyomán felszökő vízszagból szedte. De nemcsak színeket és fényeket lövellt a közelítő őszbe ez a hang, hanem rendet is teremtett az utóbbi hónapok hányatottságában. A megbízás: „aztán vigyázzon ám az asszonyomra, Lajos”, olyan volt, mint egy fényes, égből esett póráz, amelynek ezután csak engedelmeskedni kell. A bátor szívű nagyságos asszony és szőke bizalmasa ott állnak fönn az előszoba előtti könyöklőn, s Teri utasításokat ad neki: „Aztán szépen nyírja meg a füvet, Lajos, az asszonyomnak”… „Hajtsa föl az asszonyom elföldelt rózsafáit.” „Szégyent ne hozzon, Lajos, az asszonyomra a köztisztaságnál.” Minden, ami gond, veszély, fájdalom volt, ennek a hangnak az árnyékából somfordált elő, s addig csoszogott-botorkált a fényben, amíg a hang valamiképp föl nem kapta, habzó hátán 130megforgatta, csipkés tajtékjával elborította. Legkönnyebben épp a Teri gyereke illeszkedett bele a hangnak ebbe a lebegő természetébe. Egy gyerek ártatlan kis jószág, s néha egész ártatlan teremtésekkel élnek úgy vissza, hogy gyerekük lesz. Katonáéknál hallotta, hogy az igazi kitanult városi nőknek sosem lesz gyerekük. Ő nem tiltja el Terit a gyerekétől. Ott botorkálhat Lajos mögött fehér harisnyasapkával a fején, lógó bugyogóban. Egy maréknyi szétmállt rózsalevelet nyom az orrához, szagold, öccse, hapci, vagy a rézorrú bábáról mesél neki este, a tűzhelyrésen át megvilágított házmesterlakásban. Lajos hallotta már, hogy az Alpár úti házhoz nem épül házmesterlakás, de ő nem is az igazi jövőt színezte, csak illő képeket keresett ahhoz a jövőhöz, melynek a Teri hangja volt ígérete és illó esszenciája.

Vasárnap, este felé, városba menet, Dániel gombolygott be ebbe a hangvilágba bütykös faragványú koponyájával. – No, fiatalember, hogy végződött a felvonulás? – Fölhoztam a tulajdonosnőt – felelte majdnem hetykén a fiú. – Föl? – rejtette ha lehet még mélyebbre kutató szemét a csonteresz alá a házmester. – Háromnapi előleget adott. – Előleget? Akkor jó. És utólagot nem adott? Az elmaradt másfélheti bért? – Majd meglesz az is valahogy – bizakodott Lajos. – Nem lesz az meg soha. Bárányok ezek: nincsen ezeknek már egy fillérjük sem. Most szaladgálnak banktól bankhoz. Ismeri azt a befejezetlen házat az Alpár út tetején? Az ablaka téglával van berakva. Én megjósolom magának, ez is úgy fog itt állni még jövő ilyenkor is. Ötévi ingyenlakást kínálnak majd annak, aki bolond lesz befejezni. Nem jó gubájú népek ezek. Valahogy összekotortak egy kis pénzt, aztán elálmodják, hogy milyen olcsó a világ. De elég, hogy egy helyütt megcsússzék a ceruza, dől össze az egész álmodás… Na, isten áldja. Megyek verekedni az öreggel, akitől a telket vették. Látja, ennek öt holdja van a Rózsadomb vidékén, s kockánként számolja ki a mamának a cukrot, úgyhogy a családja titokban árusítja ki az asszony telkeit. Ilyen urak is vannak, fene egye ki a bogarukat.

Lajos utánanézett a házmesternek, úgy döccent zömök teste egyik lábáról a másikra, mint otthon a díványhoz, pincézéshez szokott nagygazdáké. Csakugyan kifogyott a pénzéből a tulajdonosnő? Igaz, ő maga is sír, hogy nem mer az ura elé kerülni. De sír-e az, akinek igazán nincsen? Lajosnak fogalma sem volt róla, hogy úri népeknek 131mennyi pénzük van. A búzakereskedő jajgatott otthon, hogy tönkre kell mennie, de azért jajgatott, hogy ne irigyeljék annyira. A molnár, akinél szolgált, minden évben ráfizetett a gőzmalomra, de a lánya Pesten tanult muzsikát a ráfizetésből. A tiszturakról is hallotta, hogy adóssága van némelyiknek. De mi az, csak olyan virtus, egy-két hétig meghúzza magát, vagy szerez egy hasas apóst, és megint fütyörészik. A pénz ott van az urak mögött, legföljebb titkolják. Mindenik annyit ereszthet belőle, amennyi kell neki. Csak ne sajnálja hozzá a fáradságot. Hallatszik, hogy ez vagy az tönkrement, de még senki sem látta őket aratást kunyerálni vagy kukoricát kapálni. Tízezer-húszezer! Csak az építész kétezerrel csapta be őket. Akit kétezerrel be lehet csapni, az elő is tudja szívni azt a kétezret. Azoknak ne volna pénzük? Milyen szép olajkerítéses villában laknak; az élükkel kifelé álló fehér fahasábok mögött minden fehér; még a bokron a fehér pukkantyú is. Legkivált a Teri kisasszony. Ahol a szolgáló olyan, ott pénz is van. Annak a Terinek nagyon nagy fizetést kell adni. S ez a ház: fürdőszoba, konyha csupa csempe lesz; a terasz meg a ház eleje rakott kő. Hallotta, amikor az építész a burkolókkal tárgyalt. Tiszteletteljes bizalommal simogatta meg kunyhója tövéből a nagy kockát, mely az estében olyan volt, amilyen készen lesz majd. A holdfényben megszőkült falával igazán méltónak látszott, hogy a szegény emberek elől szentélyekbe vonuló pénz kisebbfajta temploma legyen.

Hétfőn reggel a munkások mogorván jöttek be. Az építész fölbiztatta őket, hogy ne folytassák addig a munkát, amíg a hátralevő bérüket meg nem kapják. Ő csak nekik adja oda az állványokat. Ha nem kapják meg a bérüket, bontsák el az állványokat, s jöjjenek haza. Ne féljenek: a tulajdonosnő kétszer is meggondolja, hogy eleressze őket, az állványozás többe kerül, mint a bérhátralék. – De hátha mégis elengednek bennünket? – kérdezte Lajos aggodalmasan. – Akkor hazamegyünk, és szopjuk a körmünket – vigyorodott el a sánta ingerülten. A többiek el voltak szánva, hogy nem engednek. Inkább ne legyen több napszámuk az idén, de nem egyeznek bele a kinullázásba. Lajos meglepetésére Vodál is a szentendreiekkel tartott. – Lássák, mire mennek nélkülünk. A munkabér már maga is zsarolás, ha még azt is elengedjük, magunk tesszük a nya132kunk a hurokba. – De szombaton elment maga is? – hányta felé nagy öklét megvetően a rác. Vodálnak csak az ajka beszívódásáról lehetett látni, hogy egy szó ment ki rajt, a lehető legkisebb és legmérgesebb nyíláson. Barna képe megint olyan citromsárga volt a sápadtságtól, mint amikor Lajos a Mariska felmondását belédöfte. De a citromsárga szín fölött a bőr is gyűrött, mintha egy áthempergett éjjel hagyta volna rajt a párnanyomát. Ha ez a hétfői kedve szombaton találja őt, ahelyett hogy kimosakodva hazavonul, alighanem leviszi a szentendreieket a Budagyöngyéhez. Nyomottan, tétlenül várták az urakat. A fényes hang Lajosban is apadozott, mint a köztisztasági munkás szökőkútja, amikor a kulcsot a tövére tették. Mi lesz, hogyha szélnek eresztik őket? Visszatipródik a sárba, mint a szétzilált lombról a levél.

Jött az asszony, s mögötte ott volt a mérnök. Az egyik a Teri hangját hozta a barátságos köszönésben, a másik a gondot az irattáskában. – Arról van szó, emberek – kezdte a mérnök –, hogy a kőművesmunkát maguk fejezzék be, de nem napibérért, hanem átalányban. – A munkások egymásra néztek: az átalány új dolog volt; erre még nem készültek fel. – Beszélhetünk róla – bökte ki a pesti kőműves. – No? – intett a mérnök a hallgatók felé. – A feltételektől függ – mondta okosan az egyik szentendrei. – Hát akkor okoskodják ki maguk közt. Tudják, miről van szó: maguk verik fel a szempernovát, belül hátra van a vakolás, meszelés, asztalos, szerelő után maguk végeznek el minden igazítást. Tessék, beszéljék meg; mi addig leltárt veszünk fel arról, amit itt találunk. Vodál úr jöjjön velünk, mert alá kell majd maguknak is írni.

A munkások elhúzódtak, és tanakodni kezdtek. Fogalmuk sem volt arról, hogy mit lehetne kérni az egészért átalányban. A napszámosok hetibére tizenöt pengő volt, a kőműveseké harminc, ami a fölött volt szám, olyan mint a felhő. – Nyolcan vagyunk napszámosok meg a három kőműves – kezdte a satnyabajszú, aki a számoláshoz legjobban értett. – Az annyi, mintha tizennégyen volnánk, mert a kőműves duplát kap. – Igaz – hagyta helyben a pesti kőműves. – De mennyi idő alatt végzünk az egésszel? – Azt a mestereknek kell kiszámítani – vetette közbe Lajos. Az egyik szentendrei kőműves azt mondta: négy nap alatt, a pesti, hogy tizenöt. – Ez nem 133napszám, ilyenkor meghúzza az ember a dolgot – bizakodott a sánta. – De a szempernovával sok baj van – mondta a pesti kőműves. Ha tanulatlan emberek csinálják, foltos marad. Dolgoztak már maguk szempernovával? – Még egyikük sem dolgozott. Végre kisütötték, hogy tíz nap megcsinálhatják. A satnyabajszú szorzott-számolt: háromszáz pengő felett jött ki. – Nem vétette el? – kérdezte a pesti kőműves. Ő is szorzott, de belekeveredett. – Mennyit mondott maga? – kérdezte végre a társa papírjába nézve. – Négyszázért amondó vagyok, elvállalhatjuk. – Vodál szaktárs – hívta oda a betonmunkást, aki az urakat kísérte. – Úgy számoltuk ki, hogy négyszázért megcsinálhatjuk. – Vodál kivette a maga kis jegyzőkönyvét, s húsos ujjai közt ide-oda futott a tövig elhegyezett ceruza. Oda se pillantott a pesti kőműves számadására. Lajos aggodalommal leste halvány, szigorú száját. – Négyszáz, nem sok az? Elég lenne talán háromszázötven is – súgta Lajos a sántának, de úgy, hogy Vodál is hallja. Vodál belecsapta a kis ceruzát a jegyzőkönyvébe, s kimondta: – Ötszáz. – Rá se nézett Lajosra, de a fiú mégis úgy érezte, mintha neki felelt volna. Megrettent ettől a számtól, de nem mert szólni. A munkásoknak tetszett a szám, de bizalmatlanok voltak. Roppant nagy összeg az munkásoknak. – Ötszáz? Gondolják – mondta a pesti kőműves tétován. – Nem lehet alább. Majd meglátjátok, mi mindent követelnek tőlünk az igazításnál.

Odahívták az urakat, s a pesti kőműves kimondta a számot. Lajos az urak arcát nézte, de abban ő nem tudott olvasni. Most a szakállas meg a tulajdonosnő vonultak félre számolni, tanakodni, s a munkások sandítottak rájuk. Vodál a leltárba kerülő deszkát dobálta hangos pufogások közben. – Hát jó, a nagyságos asszony megadja, de szerződést kell csinálnunk, s az összeg felét csak a végén kapják meg. – Azt lehet – mondták a munkások a szerződés szótól kissé viszolyogva. – A szerződést megcsinálhatjuk – szólt oda Vodál a deszka mellől –, de a munkát addig nem kezdjük meg, amíg a másfél heti hátralékot meg nem kaptuk. – Lajosban összecsukta szárnyát a lélek. A hátralékról a munkások elfeledkeztek az átalány káprázatában. Ez az elfeledkezés csendes lemondásnak is elment. A végén majd azzal is előállnak, vagy itt, vagy az építésznél, de az átalányt 134nem akarták zavarni vele. A Vodál követelésétől azonban ők is vérszemet kaptak.

A fiatalasszony mint a láng ugrott fel az asztala mellől. – Én nem tartozom maguknak semmivel. Ezt már egyszer elintéztük. Nem engedem megzsaroltatni magam. – Értsék meg, jó emberek – szólt a szakállas is, nyugodt orvostanári hangján. – A nagyságos asszonynak a legegyszerűbb, ha magukat szélnek ereszti, s új munkásokat fogad fel. De nem akarja, hogy még jobban becsapódjanak. Maguk is tudják, hogy az átalányár a lehető legmagasabb. Ha megmakacsodnak, nem tehet mást, ő is az érdeke után megy. – Igen, de az építész úr nem hagyja itt, csak nekünk az állványait – dobta be sunyin a sánta. Az emberek orv diadallal néztek az urakra; az asszony megérezte a leütött fejű, ácsorgó emberekben ezt a sunyi diadalt, mert egyszerre fölcsapott. – Hát vigyék az állványokat. Én nem hagyom megzsaroltatni magam. Vodál úr, jöjjön, fejezzük be a leltárt.

A három ember eltűnt az épületben; a munkások ott maradtak a kunyhó mellett. Egyikük sem okolta a másikat. Most már, hogy elvetették a szót, nem bánták az átalányt sem. Nem kapnak pénzt, de viszik az állványokat. A dac nagyobb volt bennük, mint a sajnálkozás az elvesztett keresetért. Lajos sem mert egy szót sem szólni. – Téged az új bandába is bevesz a nagyságos asszony – suttogta valahol a magasban a Teri hangja. De most még itt állt a dacoló napszámosok közt, s valami belső szégyen leütötte a fejét, és a fülét is betömte, úgyhogy egész halkan tört süketségén át a hang. A mérnök és a tulajdonosnő ott fönn álltak a terasz korlátjánál. Az asszony sírva-szepegve gesztikulált, s a szakállas, könyökére téve a kezét, nyugtatta-okosította; Vodál mellettük a burkolólapokat számlálta. A munkások föl-fölpillantottak, de egyik sem mert reménykedni. Látják, hogy a mérnök Vodált szólítja; aztán Vodál lekiált. – Hé, emberek, jöjjenek föl egypáran. – Előbb csak a pesti kőműves ment föl, meg a sánta; aztán egyenként mind fölszivárgott. Lajos is ott őgyelgett a terasz melletti szobában. A mérnök fölajánlotta a fele hátralékot. Vodál nem szólt sem igent, sem nemet. A munkások nagy egymásra nézelődés után úgy nyögtek, mint aki igent mond, s Lajos megkönnyebbült szeméből, füléből ezüst áradásként csapott a világra a Teri hangja.

135

Ekkor folyt le az Alpár úti építkezésnél az a különös közjáték, melyre a többi munkás vállat vont vagy mint a sánta, legföllebb kajánul elvigyorodott, Lajos azonban férfi- és nővilág viszonyának a tanulmányozására fogékonnyá vált állapotában többször is visszatért utóbb. Ahogy a mérnök és az előmunkás hozzáláttak, hogy még ott a teraszon a leltár és a szerződés szövegét papírra vessék (s a többi napszámossal Lajos is ott lődörgött a sorsdöntő eseményt övező zónában), Horváthné, aki alig törölte ki a felháborodás könnyeit szeméből s a könyöklőre támaszkodva hűtötte égő arcát az ide-oda áramló levegővel, egyszer csak azt mondta: – Jaj – s félig örvendezve, félig megrettenve ugrott vissza a korláttól. A tulajdonosnő, ahogy a jajt követő „Az uram!” kiáltás magyarázta, férjét pillantotta meg az Alpár úton fölfelé baktatóban. Dr. Horváth még a sztrájk kitörése előtt vette hátára azt a hátizsákot, melyről a felesége a munkásokhoz rohanóban Lajosnak említést tett, s e hosszú távollét egyaránt lehetett az oka az asszony örömének és megrettenésének. Az öröm pillanatnyi volt, s egy gyors láng jelezte csak az útját, mely a szemben kéken, az orr körül pedig bíborban csapott fel. A megrettenés tartósabb volt, s a határozott asszonyka részéről néhány gyors, rendezetlen cselekedetben nyilvánult. Először is: a szakállast gyorsan maga és a korlát közé tolta, egy kicsit még le is gugyorodott, mintha a szakállába akarna rejtőzködni. Aztán olyanformán mosolyogva, ahogy a munkásoknak köszönt az előző szombaton, azt mondta a mérnöknek. – Na, most végem lesz, Ödön. – Majd az ácsorgó munkásokon tekintett szét, s egyenesen tőlük kérdezte meg: – Mit mondok neki, maguk mért nem dolgoznak? – Majd Vodálhoz fordult, s szájára tette a kezét: – Vodál úr, semmiről, semmit – s tréfásan könyörögve még egyszer végigjártatta megkékült tekintetét a munkásokon. Végül eltolta maga elől a szakállast, s jobb kezét felnyújtva, libegő ujjait azzal a kecses mozdulattal táncoltatta a feje fölött, mellyel Lajos jókedvű kisasszonyokat látott a villanyoslépcsőre felugrott gavallérjaik után integetni. Az arca e kecsesen lengő csukló alatt most már csupa mosolygás volt, mintha csak egy virágos erkélyről lengetné ujjait az érkező felé.

Mindenki abbahagyta az írást, számolást, őgyelgést, tanakodást, s a gyanútlan tulajdonost nézték, aki a dunántúli gyalogtúra porával 136fülében s cipőjén épülő háza és építkező felesége felé közeledett. Lajos is lebámult a korláton, de a szigorú, sasorrú, kissé már őszülő zsarnok helyett, akit az asszony rémüldözései festettek ki benne, egy fiatalembert látott az Alpár útról a telekre térni. Kihajtott apacsingével s szőke hajával olyan volt, mint egy diák. Az alsó helyiségekben lézengő munkások ráigazították őt a fölvivő pallóra; csakhamar föltűnt ő maga is: előbb egyensúlyozó ujjai, aztán a haja, aztán bosszús, kedvetlen szeme. A munkások csendesen köszöntek; a mérnök barátságos kézrázással sietett felé, hátulról még rá is terítette a fél karját s fél szakállát. Az asszony maradt utolsónak az üdvözlésnél. A korlátnál várta be, s amikor az ura elébe lépett, alulról a nyakába kulcsolta magát, s annyi férfi előtt a szája alá tartotta bíbor-kék mosolygását. De a férfi csak homlokát lehelte meg, s gyanakodva pillantott végig a teraszon.

– Ez a terasz? – kérdezte, tekintetével kétszer is végiglépve. Az asszony nem tagadhatta, hogy ez a terasz. A férfi újra szétnézett. – Valami baj van? olyan csöndben álltok? – kérdezte a feleségét. De csak a tekintete folytatta: mért nem dolgoznak ezek? – Egy kis megbeszélést tartottam az emberekkel – mondta a mérnök. – Kérlek, ne zavartassátok magatokat – intett Horváth, s bement a teraszra nyíló helyiségbe. – Megsoványodtál, öreg – mondta neki az asszony, karját az övébe akasztva, s két ujja közé fogva a férfi arcát, maga felé fordította, hogy megvizsgálja. – A szakállad is másnapos. – A lakásról egyenesen ide jöttem – mondta a férfi. – Legalább ezt is láttam. – S kihúzva a zablaszerűen rátett két ujjból arcát, ide-oda vizslatott a négy vakolatlan fal közt. – Ez itt mi lesz? – mutatott a beugróra, melyben egy jó méter magas padka volt. – Ez lesz az ágyam, lépcsővel, függönnyel persze. – Baldachin nem lesz? – kérdezte szárazon felnevetve. – Az nem – nevetett az asszony is, kissé ingerülten már. A férfi továbbment a fürdőszobába, ahol ott állt már a berakást váró csempe, az egyik sarokban. Lajos utánuk lesett. A férfi kilépte a fürdőt hosszában-széltében. Négy lépés hosszú volt s három széles. Nem szólt egy szót sem, csak megállt, s fölemelt egy csempét. Az asszony a háta mögött maradt; ő sem szólt, de most már ő is indulatos volt. A mérnök közben leigazította 137a munkásokat, hogy kezdjenek valami tessék-lássék munkát; ő kiszalad még délután a legépelt leltárral s szerződéssel.

A tulajdonos visszajött a teraszra. – No, hogy tetszik? – kérdezte tőle az építész. – Ezen a teraszon pompás gardenpartikat lehet rendezni – mondta a férj, s egy köhintésnyit nevetett. A mérnök a háziorvos meleg mosolygásával nézte őt; de az asszony szeme szikrát hányt. – Valóban – mondta, s ugyanúgy nevetett, mint az ura. Amikorra Zsuzsika nagylány lesz, a fák is fölérnek a párkányig. Holdvilágnál igazán pompás lesz. – Horváth Endre nem szólt: hanem a lejárót kereste. A palló előtt kissé meghőkölt: föl csak följött ide, nyilván nem szokta meg a lejárást rajta. Megfordult, s négykézláb kúszott le. Az asszonyt a mérnök hozta le, egy kézen vezetve elölről, ahogy a régi táncokban szokás. A munkások fölsandítottak, s először aznap, elmosolyodtak az urakon, különösen a férjen, aki négykézláb jött le a pallón.

Lajos, aki az emeleten kapott dolgot, láthatta őket, amint a ház alól hármasban elvonulnak. A sarokig együtt mentek. Akkor a tulajdonos hirtelen elvált a másik kettőtől, s Óbuda felé indult. A másik kettő ott állt egy pillanatig, aztán az asszony indult el az ellenkező irányba, a Budagyöngye felé. A szakállas egy percig kettejük közt tétovázott, s az Óbuda felé nyújtott karjáról látni lehetett, hogy a barátja után szól. De az ment süketen, s a mérnök kénytelen volt az asszony után ódalogni. Lajos soká állt ott; egy nyaláb burkolólappal a kezében, az emberi viszonyokon eltűnődve. Ilyen komisz férfiak is vannak a világon? – gondolta, s úgy érezte, hogy Horváth nemcsak a bátor, talpraesett feleségével volt rideg, de őt is megtaposta a maga alázatos szerelmében.

Aznap délután a susztergyerek, aki a gleihni után is postás volt köztük, üzenetet hozott a nénjétől. A néni odavárja őt munka után a lakásukra. – Jól értetted, a lakásukra? – csodálkozott Lajos. De a gyerek erősködött, igen, ahol helyben van. Még az utcát is tudta. Amióta első pesti napján a méltóságos úrékhoz becsöngetett, Lajos mindig házon kívül találkozott a nénjével. Csodálkozott, hogy éppen most hívatta oda, amikor egy-két nap van hátra a felmondásidőből. De talán épp azt akarta megmutatni, hogy mégiscsak oda meri hívni. Épphogy megnyomta a csöngőt, pattant is a konyhaajtó, a nénje őt 138várhatta a konyhában sírdogálva. Lajos megkönnyebbült, hogy nem a hegyes vállú méltóságos úr nyitott ki neki. De ahogy a nénje az előszobába behúzta, mégiscsak fölnyílt a lakás felől is az ajtó, s egy sűrű gyűrűkbe sütött szőke hajzat kukkant ki az előszobába. – A testvérem keresett fel, méltóságos asszony – jelentette be Mariska illemtudásában is gőgösen. – Jól van, Mariska, csak vezesse be a szobájába – mondta az asszony, s virágos pongyolája is kijött az előszobába. Elhízott hölgy volt, akinek a lila púderes arcával kellett méltóságot tartania termete helyett. Ott maradt a szobaajtóban, amíg a két testvér a konyhába bekotródott.

A konyhában Mariska megfogta Lajos kezét, s még beljebb vonta őt a cselédszobába. Este volt már, s egyik helyiségben sem égett a villany. A konyha csempefala, a tűzhely és a rezsó vasrúdjai, a sárga vízvezetékcsap, a konyhaszekrényen a porcelán-fűszertartók bágyadt csillogással törtek ki a falba vesző bútorok imbolygásából. De a fölmosott kőről friss vízsugár párált föl, s az ember érezte, hogy hideg és tiszta lények közt halad el, amíg a cselédszobába jutott. A cselédszoba még homályosabb volt, mint a konyha, s fényecskék helyett egy még sötétebb folt tűnt fel benne legelőször: az ágy. Kinyújtóztatott vaságy volt; takaró rajta, de pihájában egy heverő ember nyomta. Ott szipoghatott Mariska, amíg az öccsét várta. A többi bútor az elől az ágy elől lapult a szoros falakhoz; fejtől a szekrény, oldalt egy kis asztal tükörrel. Az ablakon rács volt, mert a cselédszoba mellékhelyiség. A rácson túl egy babiloni fűz bánatos varkocsai lógtak.

Lajos megilletődve nézett szét ebben a helyiségben, melynek minden korty levegője megforgott a nénje tüdejében. Nagyon szépnek találta ezt is meg a konyhát is, amin idehozta a nénje. Még kert is volt az ablak alatt. Nagy biztonság, ha az ember ilyen zugban hajthatja le a fejét. Fájhat most szegénynek a megválás, gondolta, de az ágy fekete mélye újra odavonta a tekintetét, s maga az ágy legszélére ült, de éppen csak egy picit, hegyesen, úgyhogy mögötte az a mély folt olyasvalami volt, amibe bele lehet zuhanni. – Nem mertem hinni a gyereknek, hogy ide kell jönnöm – szólalt meg Lajos, mert a nénje eddig, azontúl, hogy behítta és leültette, még csak sóhajtott. – Most utolszor nem akartam az utcán bujkálni veled… Ha nem tetszik, 139tegyenek róla – bökött ellenségesen a lakás felé. – Van már helyed? – kérdezte kisvártatva Lajos. – Van – mondta Mariska, de magyarázkodás helyett megint csak sóhajtott. – Itt valahol? – találgatta Lajos. – Szegeden. – Szegeden?

Egy darabig mindketten hallgattak. Lajos csodálkozása alján lassan sajdult meg az elhagyottság. Előbb utána gondolt, hogy jut ez Szegedre, s csak kisvártatva: elmegy Szegedre. Szegedről csak annyit tudott, hogy valahol a Tiszánál van, Mariska sem sokkal többet. S most mégis Szegedre kell mennie, el kell szakadnia a testvérétől. – Az úrnak egy barátja vett fel, az is valami egyetemi tanár, házvezetőnőnek. – Családos ember? – Mariska kicsit habozott. – Egy kislánya van. – Azt nem mondta ki, hogy nőtlen. Lajos az ágy fekete foltjára nézett. Vajon ide járt föl Vodál? Az ablakon rács van, ott nem ugorhatott be; az előszobán az urak miatt nehéz. – Itt ismert meg az úréknál, amikor fölszolgáltam. Mindig ajánlotta, hogy elvisz házvezetőnőnek, de én csak tréfára vettem. Most épp itt volt, s mondtam neki. Ő azonmód kapott rajta.

Lajosnak eszébe jutott Vodál; azért volt olyan fázóskék délelőtt a szája széle. – És nem sajnálod, olyan messzire elmenni? – kérdezte az ágy foltjára nézve. – Hidd el, csak téged sajnállak, Lajink. Más senkit, higgyed el azt a nénédnek. – Majd hirtelen mohó kitöréssel. – Nem ezt vártam én az emberektől, Lajink. – Lajos fejében meglebbent a kocsmai éjszaka Vodállal; talán tőle várt valamit ott az az ember. Ha ő másképp tesz akkor, Maris nem így megy el most innen. S egyszerre megértette, mért kell ennek Szegedre menni. – Aztán meg ne bánd, hogy dacolsz – szalad ki a száján. – Én? Én bánom? – sikított föl Mari.

Valaki benyitott a konyhába. – Vannak még magánál, Mariska? – kérdezték. – Igen – felelte ridegen Mariska. – Akkor mért nem gyújt villanyt? – Már készül az öcsém – felelte a lány, s kitolta Lajost a konyhába. A méltóságos asszony visszahúzódott az előszobába. – Hát nekem rossz lesz, Mariskánk, hogy elmész. S köszönöm a hozzám való szívességedet – rebegte Lajos a konyhában. – Nekem is rossz lesz, Lajink, de ilyen a cseléd sorsa. Onnan talán még jobban segíthetek rajtad. A munkátok tart még? – Egy-két hétig. – A munkáról mindketten Vodálra gondoltak. – No, Isten áldjon – mondta 140Lajos, s mindkétfelől megcsókolta a testvére arcát. – Kezit csókolom – kotródott el a méltóságos asszony előtt, aki villanyt gyújtott addigra, hogy a néma tekintetével jobban végigmotozhassa az idegen férfit. – Szegény Mariska! – sóhajtott bele Lajos az Ágnes utcába, melyen a szabad hegy levegője sodródott le a város felé a rácsos cselédablakok alatt. Amikorra azonban a bágyatag estében a telekre kikapaszkodott, eltűnt a gyűrött cselédágy, s az estcsillag a Teri szőkeségével szólt hozzá az ibolya égről.



A jó idő soká kitartott ebben az évben, de a napban sárgálló állványokon a banda éppúgy szétbomlóban volt már, mint a szomszéd kert széteső platánja. Az átalányban végzett munka csak siettette ezt a széthullást. Amíg órabérért dolgoztak, nem volt a munkának biztos határa. Akármilyen kevés maradt fenn a kőművesmunkából, az húzható volt, bizonytalan végű, mint az élet, mely egyszer elfogy, de senki sem tudja, mikor. A szombati bérválságok, a leállás veszélye csak múló betegségei voltak a munkának; le lehetett őket gyűrni, s túl rajtuk megint csak egy korlátolt, de bizonytalan végű munkafolyam látszott, melyet a hétről hétre élő napszámos nem is igen igyekezett előre fölmérni. Az átalány más volt. A munka tulajdonképpen véget is ért már; az ötszáz fele a zsebükben, s ők csak azért kavarnak, vakolnak, cepekednek, hogy a másik felét is kikapják. A kőművesek szívességből csapták oda megint a pépet a válaszfalakra; a ládahordó napszámosok meg hol eszeveszetten szaladgáltak ki-be a dobogó vakpadlón, mint aki végére akar már járni a dolgának, hol a közelítő téli tétlenségből előlegeztek egy kortyot, s az orruk turkálva bámulták az úton fölfelé baktató postást. A beszéd megritkult a ház körül; aki szólt: vagy hazagondolt, vagy türelmetlenkedett. A sánta a hideg éjszakára panaszkodott, melyben a legmelegebb takaró sem pólyálhatta úgy körül az embert, hogy a filmszínésznők combja a vacogásban lúdbőrösen szét ne hulljék, s a sóhajtás a magában forgó feleség után hidegen, szárazon csapott fel, mint farkasvakkantás az éheztető havon. A rác le-levágta magát a szoba sarkába, s kezét mint valami cigánypróféta a feje fölé nyújtva, az asztalosokat szidta, akikre megint várni kell a keretbetétnél. A pestiek és a szentendreiek közt is ellenséges morgások jártak; a felbomló közösség kihozta az elnyomott balvéleményeket. A pes141ti kőműves a szempernova-borításnál éreztette fölényét. Sohasem láttak nemes vakolatot – morogta –, de azért el merik vállalni. Szeretném tudni, mit csinálnának nélkülünk. Ha mi Vodállal itt nem vagyunk, olyan foltos lesz a ház, mint a lakodalmas lepedő. – A szentendreiek viszont a pesti kőműves részét sokallták, amit az igazításokért, eldolgozásért kapott.

A legjobban azonban Vodálon érezte Lajos a banda bomlását. Ebédidőben szótlanul és rosszkedvűen szelte a császárhúst, a kése nyiszált, a böllérujjai ingerülten reszkettek. Ott állt az állványon, és dörgölte, zsurolta a szempernovát, de sárga foltos arca inkább a kertek fáival tartott rokonságot, mint a körülötte lézengő emberekkel. Hideg utasításnál többet senkinek sem vetett, s Lajosnak lehetőleg még azt sem. Rossznéven vette Mariskától, hogy egy nőtlen tanárhoz ment házvezetőnőnek? Vagy magával volt elégedetlen, s mert magát nem bánthatta, a világot bántotta? Lajos nemigen töprengett ezen. A Vodál szeretete ő iránta a Mariska hozzátartozójának szólt, kedves volt neki, ahogy a Mariskához tartozó papucs vagy stoppolófa is kedves lehetett a guggerhegyi kirándulás korában. Mióta Mariska Szegedre költözött, Vodál szeretete e tárgyak iránt megszűnt, s Lajos bűntudattal húzta el magát előle, nehogy a papuccsal vagy stoppolófával őt is félrerúgja. Visszaemlékezett Vodálra a kocsma homályos sarkában, az elfordult villanykar és a benéző hold közt. Küzdött az az ember, s Mariskának talán nem kellett volna mint egy pipogyát elrúgnia. Máskor azonban örült a nénje durvaságának; s kárörvendezve lesett a fájdalmába belesárguló emberre. A postás, aki mindennap kétszer is elsétált előttük, egy nap betért az építkezéshez, s az ő neve indult meg három-négy munkáson át, hangoskodva, az emeleti szempernovához. A hang után a levelezőlap is megindult ugyanazon az úton, s amikor a napszámosok ujjából szürkén Lajoshoz ért, nagy csendesség támadt az állványon. – Úgy címezték, Alpár úti építkezés, és megkaptam – mondta Lajos. – A posta mindenkit megkeres – felelte Vodál, a szempernováról olvasva a betűket, melyeket egy sandítással a levelezőlapból kiszakított. Egyikük sem szólt róla, hogy a lapot Mariska írta.

142

Az aranyos szeptembervég így Lajos számára egy omló varázsvilág lett, melynek résein itt is, ott is a régi gond szivárgott be, a réginél feketébben. A kunyhó már az egészen összefolyt embermasszát sem védte meg a lehűléstől. A munkának egy-két nap s vége, s a nagy városban senkije; az utolsó: Vodál is eleresztette a kezét. Azalatt az öt-hat hét alatt alig tett félre valamit. Néha nagy vágy fogta el, hogy finom dolgokat egyék, lement a városba, s meleg sonkacsülköt, körtét, cukroszsemlét vásárolt magának, melyet valamelyik mellékutcában falt be titokban, vagy a lefekvés után eszegetett ki a nadrágzsebből, csámcsogás nélkül szopogatva. A cipője is leszakadt a lábáról; az megette az átalány első felét. S az ébresztőóra mellé is került néhány új útitárs a hátizsákba: egy doboz színes ceruza, amivel a gép eszméjét veti majd papírra s egy öngyújtó, amit alkalomadtán a cigarettázók orra alá dug. Ha megkapja az átalány másik felét: tizenöt-húsz pengője lesz télvíz idejére. Mit kezd abból? A szabadban már nem soká lehet kibírni, s az ágyrajárókat, mondják, kiuzsorázzák a szobaasszonyok. A piacon sincs már befőzéses szatyor; legföllebb karácsonykor segít pulykát meg fenyőfát hazavinni, esetleg a hólapátolásnál kereshet. De hogy húzza ki addig? S ha ki is húzza, elszakadhat-e Teritől? A gond egyre kisebb körre szorította gondolatait, mint nagy tél falvak köré a vadat, s akármerre tért el munkaközben az esze, végül is csak odaszorult a ház alatt ülő asszonyhoz, aki nemsokára e kályhával, étellel, Terivel átfűtött falak tulajdonosnője lesz.

Amióta a munkások átalányban dolgoztak, Horváthné a nap nagy részét fenn töltötte a háznál. Egy meleg gyapjúszvetterben ült ott, kezeit az ellenkező oldali kabátujjba rejtette, s a két kézszárból álló csövet a hasára szorítva, melle melegét az öle fölé nyomta. Nem is annyira a világtól fázhatott, inkább a tulajdon kedvétől, hisz a sugaras ősz délfelé még át is melegítette kicsit a száradó vakolatot, s a szomszéd teleknek dűlő földpartra egy-egy zöld gyík siklott ki, sütkérező rajzos bőre alatt nyugtalan álltak mozgékony, kézforma lábai. A kislánya gyerekszékét hozta ki Horváthné a ház alá, s arról pislogott fel az épületre. Arca fáradt és ráncos volt, mint egy megtöppedt alma. Nemigen tudta, hogy a munkások mit csinálnak jól és mit rosszul, de újabban abból a világgyűlölő feltevésből indult ki, 143hogy őt mindenki becsapja; ezért időnként felkelt, s kifogásokat és aggodalmakat kockáztatott meg. – Ez így marad, mester? – kérdezte a pesti kőművestől, az ajtó és a válaszfal közé dugva mutatóujját. – Vodáltól: – Nem lesz foltos az a szempernova, mester? – A szerelőtől: – Ezek az előírt méretű csövek, mester? – Mindenki mester volt és mindenki gyanús. Az építész rokon megingatta őt bizalmában. Amilyen mozgékony és lekenyerező volt az első nap, amikor a vas súlyáról tanácskozott Lajossal, olyan mogorván lógatta most tejében az új, szokatlan, pesszimista világnézetet, mely oda-oda vitte őt az átalányban dolgozó munkások mögé, hogy aztán önmaga fölött elszontyolodottan megint csak a kis székbe süppedjen, a jobb időkből ittmaradt két mell és az összetolt kézszárak termoforjával melengetve magát. A munkások megnyugtatták őt; a lyuk még nincs eldolgozva, a szempernova szárazon nem lesz foltos, a cső az előírt méretű. Ha egymás közt zsörtölődtek is, vele egyik sem kötött ki. Amióta a ráccal szembeszállt, nevették is meg tisztelték is a bátorságáért. Asszony volt, aki alkalomadtán eszeveszett is tud lenni; az ilyen előtt a férfi akár lapít, akár durva, mindenképp nevetséges és ocsmány lesz. Lerázták hát magukról, s hagyták, gubbasszon a ház alján. Még leginkább Dániel tréfált el vele, ha az építkezéshez átjött. – A nagyságos urat nem érdekli a háza, nemigen látom kinn – állt oda az asszonyhoz. – Nem – felelte az asszony, elkeseredése alatt szórakozva is kicsit a paraszt sunyiságán. – Azt tartja – folytatta Dániel rendíthetetlenül –, a ház is olyan, mint az ágy, az asszony vesse meg, az ember pedig feküdjék bele. – Maga téved – nevette el magát az asszony –, ő még belefeküdni sem akar. – De nevetésen és közlékenységen kapva magát, már föl is ugrott a kis székből, s a Bergmann-csövek beillesztése körül mondta el szakvéleménynek is beillő aggodalmait.

Lajos visszaemlékezett a furcsa jelenetre, mikor a szakállas, szétváló házastársak közt, bal kezét Óbuda s jobb lábát a Budagyöngye felé vetette, de nem merte megkérdezni, visszajött-e azóta a nagyságos úr. Elég baj volt neki, hogy a hóbortos ember az asszony kedvét elrontotta. Ha akkor, amikor a teraszkorlátnál mosolyogva nyakába akasztotta magát, s a puha asszonyi formáját hozzádörgölte, a férfi végigtáncolja vele az erkélyt, s repdes, hogy ilyen 144szép kis benyílóban lesz az ágyad, tyhű, de gyönyörű lesz ez a csempés fürdőszoba: most ő is könnyebben fejti ki a házmesterlakásra vonatkozó elméletét a tulajdonosnőnek. Úgy is maradt itt fenn tégla, ahelyett hogy eladnák, elhordatnák, vegyenek kiárusításon egy ajtót, egy ablakot, néhány cserepet, ő maga is ért annyit a mesterséghez, összeállítja nekik. Megtérül az a költség egy-két év alatt a kerten meg a ház körül. Hogy ő fiatalember még, és nincs felesége?… Azon is lehet segíteni. Ha az ura el nem veszi a kedvét, mindent megbeszél ő a tulajdonosnővel. Így persze, elég neki ez az egy ház, nemhogy másikba kapjon. S mit süthetne ki Lajos mást, ami mégiscsak itt ragasztaná őt, a kis konyha körül, melynek falára most rakják föl a kifolyót? Látta a Teri keze szárát, amint a tányérok, lábasok közt ide-oda kavarog, s ő az átvett edényt a szekrény előtt egy puha ruhával szeretetteljesen megtörülgeti. Nagy boldogság, de megvalósulhat-e? Az asszony barátságosabb vele, mint a többi munkással. Egyszer félre is hívta: – Maga látott már szempernovát föltenni? – Lajos nem látott, de bólintott, hogy igen. – S így kell azt? Én bánom már, hogy nem a vállalattal rakattam fel. – Odavonta Lajost a fal elhagyott darabjához, melyen akkor épp nem dolgoztak. – Nézze, csupa folt, nekem ne mondják, hogy ez megszárad. – Lajos igen bölcsen nézte a falat. – Ha eleinte foltos is kicsit, idővel egyszínű lesz az egész – mondta tudósan. – Gondolja? – kérdezte kissé megvigasztalva az asszony. – Én olyan bizalmatlan vagyok már minden iránt, ami a házhoz tartozik. – Így mutatta ki egyszer-egyszer az asszony, hogy őt kiveszi a munkások közül, s a maga szövetségesének tartja. Ettől azonban még nagyon messze volt az, hogy a házmesterlakással megint előmerészkedjék, sőt a kettős mosogatások mennyországa felé sem látszott sehol az aranyhágcsó.

A tulajdonosnő gyanakodva járt körül reggelenként az Alpár úti ház állványain, s egy ilyen körútján még azt a kis reményt is megingatta Lajosban, amit idáig az asszony morc, gyötrődő arca ellenére is megőrzött. – Jöjjön csak, Lajos – hívta ki őt az emeleti szobából, ahol a vakolásnál segédkezett, a teraszra, melyen a nap aranysávjain kívül senki sem tartózkodott akkor. – Mondja, van itt az építkezésnél egy Kovács nevű napszámos? – Lajos megdöbbenten nézett rá. Persze, az uraknak csak Lajos meg Mariska az ember, a családi 145nevüket a munkakönyv jegyzi meg helyettük. – Igen, kérem – hebegte. – No, hát odajön a lakásomra egy házmesterné a Rózsadombról, s figyelmeztet, hogy azt meg ne tűrjem az építkezésnél. Ők is megjárták a nénjével: a férjét elcsábította, az uraktól lopott. Valószínű, hogy az öccse keze is benn volt a lopásban. – Ezt mondta? – kérdezte Lajos, s tehetetlenül bámult az asszonyra. A felháborodás, tiltakozás egy pillanat alatt leszaladt a fejéből, s a szemébe tóduló könnyek mögött nem volt csak levertség, megsemmisülésvágy.

Az asszony kissé jobban megnézte őt, s egyszerre ráemlékezett a magas, barna lányra, aki a „gleihnin” kiszolgált. Megszánta a sírással küzdő fiút, s gyors darálásba fogott, nehogy tudomásul kelljen vennie, kit hívnak az építkezésnél Kovácsnak. – De én elküldtem őt – hadarta, a cipője sarkáról kotorva a sarat. – Majd bolond leszek az ő családi dolgába avatkozni. Egy hét múlva úgyis vége a kőművesmunkának; elmegy mindenki, az a Kovács vagy Szabó, vagy hogy hívják, éppúgy, mint a többi. Ne irigyelje tőle azt a hetet. – Lajos megkönnyebbülve nézett az asszony után, aki ahogy hadart, indult is kifelé. De ahogy visszamert a vakolattól sötét belső szobába, mintha élete szálát metszették volna el, s itt a hűvös sötétben mindjárt ki is nyújtózhatna.

Ő, a tanulatlan falusi, minden gondolat nélkül megértette a Vodálnét. Mariska elment, Lajos itt maradt, s valakinek fizetnie kell most azért, amit Vodálné a gleihni napján meg más napokon, a ház sarkán meg egyebütt érzett. Hogy az utolsó héten akarta kitetetni? Természetes. Előbb félt az urától. Fölmondatott a Marinak, s meglapult, mi lesz. Most már biztos benne, hogy Vodál nála marad; az ijedtség után kezdődhet a bosszú. Azonnal kell elkezdeni, mert most rágja. Nem az a fontos, hogy az utolsó héten dobhatja-e ki vagy az elsőn, hanem hogy mindenünnen s azonnal kidobassa, ahol munkát talál. Akárhol jut is egy kis kenyérhez, Vodálné bosszúja éppúgy utánanyúl eztán, mint Korányi barátsága. A tulajdonosnő adta a vakot, de azért megjegyzett ő magának mindent, s ha a tündér ráparancsol: építs, Horváthné, egy házmesterházat, a Kovács nevű napszámos akkor sem lesz házmester abban. Este talán már Teri is meghallja: emlékszik arra a Lajosra, aki a gleihnin maga mellett ült, annak volt az a jópipa nénje; az hordta el a cipőt meg a ruhát a rá146cson át. Abban a sírbolthűvös szobában úgy érezte, hogy nincs értelme tovább erőszakoskodni. Legokosabb, ha ő is elszökik Budapestről, mint Mariska.

Délig ezen rágódott, s munkaszünetben ebéd helyett a Mariska kétrét hajtott levelezőlapját kotorta elő. Amikor megkapta, nem sokat hederített rá; fontosabb volt a lapnál a Vodál szívfogása. Most meghatottan olvasta, mintha nem is egy életlen tintaceruzával, hanem egy barna szem bánatával írták volna: „Kedves Lajink! Tudatlak, hogy szerencsésen megérkeztem Szegedre. A helyem jó, az egészségem is megvan, csak nehezen tudok itt megszokni. Te is nagyon hiányzol nekem, kedves testvérem. Írjál, Lajink. Csókol: Mariska.” Ennyi volt csak a lapon, de Lajos most minden pillanatban új panaszt fedezett fel benne. Arról, hogy nehezen tud megszokni: az Ágnes utcai cselédágy süppedt foltja jutott az eszébe. Hányszor veti most magát egy olyanféle ágyra délután, ha a mosogatással végzett, vagy akár délelőtt, piacról jövet is, mikor nem bír már magával. Az egészsége is megvan: járni, lélegzeni, dolgozni tud, de az étel csak forog a szájpadlása alatt, s inkább letenné magát, mint tovább hurcolja. Érteni kell, mi az, hogy a helye elég jó. Eleinte talán még kedvez is neki az a kappan, de a gyerek gyűlölködőn hallgat, ha a levessel belép a szobába. Még az is milyen árván szólt, hogy szerencsésen Szegedre érkezett. Mi közöd neked, Mari, Szegedhez? Jaj, mit is érezhetett szegény, amikor az állomás előtt az idegen térre szerencsésen kilődörgött. A legjobban azonban mégis az hatotta meg, hogy „te is nagyon hiányzol nekem, kedves testvérem”. Hiszen tudja ő, hogy nem ő, a Lajos hiányzik. Neki sem Mariska fog hiányzani, ha az Alpár úti házra a feszülettől utólszor visszanéz. S valamiképp mégiscsak ők hiányzanak egymásnak. Ha így kiguvad minden reményéből, ő sem a Teri után kap, hanem a nénje karjában szeretné kizokogni magát: milyen szerencsétlenek is vagyunk mi, testvérem.

Ez a lemondás azonban csak egy-két óráig tartott. Estefelé Teri is kijött a házhoz a kisfiúval, s a bánatot, melybe a Mariska emlékével temetkezett, egy izgága, szőke sugár kezdte kavarni, nyugtalanítani. A kis bugyogós, akivel Teri a hegyen megjelent, a Horváthék kisebbik gyereke volt; akkor tanult meg járni, s a tulajdonosnő kí147vánta, hogy sétául egyszer-egyszer érte jöjjenek. Jövet Teri kezéből szaladt el az anyjáéba, s menet a Teri karján zötyögött le a Budagyöngye felé, az erős levegőn és a futkosástól elbóbiskolva. Második, harmadik alkalomra Lajos már kitanulta az idejüket, s ahogy a nap az Alpár út végéről a telefonpóznák hosszú ibolyaárnyékát végképp maga mögé vetette, úgy helyezkedett el a munkánál, hogy egy sávnyi kilátása maradjon a sarokra, melyen Jézus egész nap ott függött, de Teri csak a nap egy bizonyos órájában jelenhetett meg. Néha leállt a munka, anélkül hogy a kereszt árnyékából előbb egy nő, aztán egy gyerek, aztán a gyerek anyja felé nyújtott keze kivált volna. Szerencsésebb napokon azonban a gyerekkéz elvégezte folyamatos kibontakozását, s félpercnyi ingadozó futás után a széke elé guggolt tulajdonosnő szétvetett karjai közé csapott. Teri ezalatt, a kisfiú kabátjával a karján, kissé hátrább állt s mosolygott. Nem annyira gyönyörködőn, inkább elnézőn, mint aki sokat tud a világról, s nincs ellene az ilyen jeleneteknek. Ezt az elnéző, szelíd mosolyt különben az egész építkezéssel szemben megőrizte. Így mosolygott a fürdőszoba berakott csempéire; így a szerelőmunkásra, aki vasszerszámát egy kis bőrtáskába zárva melléállt, s félvállról, de azért nyájasan nevetkérezett vele. Terinek kicsit hihetetlen s kicsit komikus volt ez az egész épület, s ha a vén burkolómester a konyha csempéire mutatott: „Na, kiraktam a lakosztályát, Teri”, ő rejtélyesen mosolygott, s „Vagy ki tudja” – ennyit mondott. Hogy ő ezekben az összeszaladó téglákban, csövekben, rudakban jövendő lakóhelyüket felismerje, a tudomáson és nyilvánvaló rendeltetésen kívül a hit aktusára volt szükség, de Terinél ez még késett. Épp ezért a körülötte settenkedő iparosokat úgy kezelte, mint kedves csalókat, akiknek, ha tréfálkozik is velük az ember, különösebb hitelt nem kölcsönöz.

Ha Lajos a Teri mosolyát jól érti, ezt a tartózkodást, különösen a zömök szerelővel szemben, föltétlen helyesli. Így azonban Teri körsétája a jövendő konyhában s cselédszobában heves fájdalmat okozott neki. A kopasz burkoló, csempéi előtt guggolva, úgy vetette hátra vigyorgó száját, mintha elmenőben egy darabot ki akart volna harapni a lányból, a szerelő futballfényképeket mutatott neki, mert vasárnap futballista volt. Egyszer még a megsárgult Vodál is kemé148nyen a szemébe nézett, mintha arra lett volna kíváncsi, hogy elállja-e a tekintetét. Lajos hiába igyekezett e gyötrelmes gyűrűn át melléje hatolni: ritkán sikerült neki, s ha erőszakoskodott, csak magát tette nevetségessé. Az iparosok tudták, hogy ő csak közönséges napszámos, s ha különben tisztességesen beszéltek is vele, Teri jelenlétében hamar elintézték. A futballista-szerelő egyszer azzal dicsekedett Terinek, hogy ő a csapatával Grácba megy a jövő héten. Grácban Terinek is volt burgenlandi barátnője, s ezen a témán hosszabb és bizalmasabb társalgás indult meg köztük, mint amilyenre a hitetlen mosolyú Teri különben képes volt. Lajost, ahogy a vakolatosláda két szára közé hajolva, az ajtókeretnek dőlt lányra s a kifolyónak támaszkodó szerelőre pillantott, sürgős vágy fogta el, hogy még mielőtt a ládával megfordul, Teri előtt kitüntesse magát. – Hát Mátyásföldön járt-e? – dugta föl a láda szárai közül kócos, vörös fejét. – Mátyásföldön? – bámult rá értelmetlenül a szerelő. – Mert volt ott nekem egy igen jó szerelőbarátom. A nagyúri villákba ő vezette be a villanyt. – Igazán? És hogy hívták a maga barátját? Bregócsnak? – kérdezte a szerelő, s Terire vágott a tréfás pillantása. Lajos nem tudta a szerelő nevét, s hogy szégyenben ne maradjon, Skrubeket vágta ki. – Hogy? Skrubica? – kegyetlenkedett a szerelő, s ettől a „Skrubicától” Teri is elkacagta magát. Lajos leszegte a fejét. – Na, annak a munkáját megnézhette akárki – állhatatoskodott. De a láda másik végéről a sánta is beléavatkozott a mulatságba. – Tudjuk, hogy előkelő barátaid vannak, öregem. Skrubicskáról én is hallottam. Ő rakta fel a Mátyás-templomra a cifra cserepet. – Ja, az a Skrubicsovics – kegyetlenkedett a futballista. – Ez készítette, amikor a pápánál ebédeltem, a pörköltet. – Teri nekivetette a hátát a meztelen ajtófélfának, úgy kacagott. – Skrubicsovicsból ettől a nevetéstől még Skrupulek is lett, s többek közt állami szentkorona-készítő. – Lajos egyre pirosabban hajtogatta: – Na, azt elhiheti akárki. – Ne bántsák már szegényt – mondta némi részvéttel Teri, s a sánta, hogy még egy utolsó böffenésnyi mulatságot szerezzen: – Méltóztassék megemelni, főcukrász úr, ezt a krémesládát – mondta, a láda hátsó felét fölemelve. Lajosnak, mint egy rabszolgának, leütött fejjel, megszégyenülten kellett a láda előtt kikotródnia, s csak a sántát fenyegethette meg véreres szemével.

149

Aznap, amikor a tulajdonosnő Vodálné látogatásáról beszámolt, a szerelő nem volt kinn a háznál, és Teri is később ért ki a szokottnál. Ahogy a szürkületben anya és fiacskája mellől, akik a külön eltöltött napért nagy „bú”-k és visongások közt kárpótolták egymást, a hihetetlen épület felé tett néhány imbolygó lépést, már csak Lajos és a pesti kőműves dolgoztak az ablaktalan alsó szobákban. Lajost ez az alkalom minden feltett szándéka ellenére is fölcsigázta. Míg a mester az utolsókat simította a vakolókanállal, s kezét a munkakabát ujjába törölte, Lajos a Szegedet és Mariskát beborító ernyedtségéből kibontakozva egy udvarias, de értelmes mondat után kapkodott, mellyel Terit megszólíthassa. Addig kellett valami sorsdöntőt mondani, míg Horváthné a lopott cipőt el nem beszéli neki. A lány, nem lelve iparosait, csalódottan már-már visszafordult a háztól, amikor Lajos melléje állt. – Hogy van megelégedve velünk, Teri kisasszony? Elég szép házat építünk magának? – kérdezte édesen, a burkolómester és a szerelő modorában. – Ahogy vesszük – mondta Teri, aki szerette a rejtelmes válaszokat. – Mért, talán nem tetszik a kisasszonynak? – Na, elhiheti, én szívesebben laktam a máséban. Ott rendbe szedte az ember a konyhát, s legföllebb stoppolt délután. A sajátban mindig találnak valamit, amivel az embert szekírozzák. Majd befognak gyomlálni, öntözni. Az ember tönkreteszi a kezét. – Házmester kell az ilyen helyre – tudóskodott Lajos. – Mondtam is a nagyságos asszonynak, ha a házra tellett, egy házmesterlakásra is telleni kell. Egy házmester még a konyhán is segít. – Teri hitetlenül legyintett. – Dehogyis lesz itt házmester. Csak még a kertet is nehogy velem ásassák fel. Gondolja el, azt a sok gyökeret kiszedni, összesebezi az ember kezét… – Lajos elé nyújtotta vékony és töretlen tenyerét. Lajos csak a szemével érintette meg a kinyújtott kegytárgyat. Teri, mintha máris szaggatnia kellene a hosszú, erős lucernagyökeret, nekikeseredve tiltakozott. – De azt csak ásassák fel napszámossal. Én nem teszem tönkre magam.

Terinek ez a kifakadása egy új eszme fényével lobbant Lajosba. A kert eddig csak mint a házmester birodalma lebegett szellemében. A házmester öntöz, ojt, nyes, bujt, palántáz. Teri mondta neki, hogy a napszámos ás. Amilyen egyszerű volt ez a gondolat, éppoly megközelíthetetlen Lajos számára mindeddig. Neki olyan foglalkozásra 150volt szüksége, amely amellett, hogy állandó helyet szerez Teri körül, emelkedés is a Terihez vivő ranglétrán. Akárhogy futott neki evvel a követelménnyel a teremtésnek, abból csak egy házmesterség álmát tudta kiszakítani. Az új eszme azt jelentette, hogy az állás nem lesz állandó, nem is lesz emelkedés, éppen csak Teri közelében lesz: a rácsos konyhaablakon bepillanthat rá, amint a sodrófa alatt a tésztát meglisztezi. – Igaza van a kisasszonynak. Itt is találkozna olyan napszámos, aki olcsón elvállalná… Sajnos, Terit épp e fontos pillanatban a tulajdonosnő visszaszólította, s a kis bugyogós, Teri félrehajtott nyakára eresztve buksiját (de a lány vállán át anyjába akasztott kézzel), a holdas Alpár úton csakhamar megindult hálós ágya felé. Lajos magára maradt az új képpel, s míg a satnyabajszú a pesti kőműves aránytalan részesedését hánytorgatta, ő a lobogó tűz mellé heveredve képzeletben egy ásó nyele s vasa köré fonta le-lesüllyedő testét, s a konyhában mozgó fehér kötényt felszelő ablakrácsra függesztette tekintetét. A házmesterlakás álma gyönyörű volt, de ebben a csípősödő őszben, amikor Dánielék oszlopán szárazon zörög már a futó, s a kunyhó téglaréseit fölfedi a szél: egy fölásandó sötét telek mennyország tudott lenni, Teri szőkeségével az esthajnalcsillag helyén.

Már csak három-négy napjuk volt hátra a kőműveseknek; a szerelők meg a tetőszigetelő vállalat emberei morogtak, mit lábatlankodnak még mindig az utukban. Lajos úgy tökélte el, hogy az utolsó órákban fog szólni. Mészoltás közben kis beszédeket dolgozott ki magában, s óráról órára cserélgette a haditervet. „A ház most már megvan, nagyságos asszony”, mondja az egyik terv szerint, az utolsó munkanap után a csap alatt leöblítve a kezét, „de mikor lesz még itt kert? Avval vághatja ám csak meg valami strici.” Volt egy simább megoldás is: „Hát ezzel a lucerrel mi lesz itt?” rúg az eltiport, száradó takarmányon. „Ez a parasztgyom nem illik ilyen szép villához. Felásom a nagyságos asszonynak.” Könnyedén mondja, mint akinek éppen csak eszébe ötlött. Az urak elébb megteszik, ha látják, hogy az ember nem szorult rá. De talán mégis helyesebb lesz alázatosan odaállni? „Nagyságos asszony, nagy jót tenne velem. Valakinek úgyis fel kell ásni a kertet. Nálam senki sem ássa fel olcsóbban.” Akkor majd kibújik, van-e szív az asszonyban. Ha nincs, már megy 151is Szegedre, a sötétségbe és esőbe, a nénje alamizsnájára. A munkaszünetben néha egész egymaga görbedt a tulajdonosnő a kis székben, ilyenkor valami lökte Lajost, menj, Lajos, lépj oda, kérd tőle. De félelme az elhatározásba kapaszkodott: az utolsó nap fog szólni, úgy határozta. S amíg ő habozott, valamelyik intézkedést kérő szerelő vagy Dániel a tréfáival már ott állt a tulajdonosnő mellett.

A meszesgödör a kis szék mögött volt, s Lajos a meszet kotorgatva meghallott egyet-mást abból, amit a tulajdonosnő tárgyalt. Többnyire csapokról, drótokról, árakról volt szó, de Dániel egyszer a kertet is felhozta. – Sose búsuljon, nagyságos asszony azért. Ha sokba került is a ház; olyan salátát termelünk itt tavaszra, hogy abból megtérül, amit a rokon elvitt. – Salátát? Mikorra lesz itt kert? Nem marad énnekem kertre pénzem – sóhajtott a tulajdonosnő. – Kertet pedig muszáj csinálni. Egy év veszteség, ha a fákat még most őszön el nem ültetik. – Az asszony eltűnődött ezen az érven. – S mit gondol, mennyiért csinálnák meg a kertet? – Dániel fölmérte szemével a telket, s mint aki most foglalkozott először a gondolattal: – Azt a lucert bajos fölszaggatni. Elég egy szálat bennhagyni, az tavaszra olyan gyönyörűen kizöldell, hogy nézheti a nagyságos asszony a petrezselyemvetést, tisztára elnyomta. – No, mégis? – Hát kétszázért én is megcsinálom. – Kétszázért, hol van énnekem kétszáz pengőm? – nevetett föl keserűen Horváthné. – Befektetés az egész. Tessék belegondolni, nem kell lemenni: babja, borsója, krumplija, minden megterem a ház körül. A gyümölcse is öregebb egy esztendővel. Ha egyszer el akarja adni, megnézik… Lajosnak mennie kellett a vödörrel, kiáltottak már érte. De a közvetlen veszély most lebírta félénkségét. A következő vödörnél, fej vagy írás, megállt a tulajdonosnő mellett.

– Hallom, ez a vén Dániel rábeszéli a nagyságos asszonyt a kertre. – Hiába, ha nincs miből – intett a tulajdonosnő kedvetlen. – Megcsinálja azt más olcsóbban is – mondta ki Lajos jelentősen. Az asszony egy pillantással fölmérte Lajost, aztán csak ennyit szólt: – Azt úgyis tudom. – Hallgattak. – Ha a nagyságos asszony rám bízza általában, én negyvenért is fölásom – nyögte ki Lajos, a hallgatástól elkínzottan. – Még a fákat is elültetem – tette hozzá, a Dániel érvére gondolva. Az asszony behúzódott a szvetterébe, mint aki nem 152nagyon kap a dolgon. – Erről még beszélünk, Lajos, most csak menjen. – Lajos a meszelők alatt kifehéredő fürdőszobából át-átszökött a szomszéd szobába, hogy az asszonyra lessen, s jóslatot olvasson le a homlokáról. De az asszony már iparosokkal tárgyalt, papirosokat írt alá, a mérnöknek mutogatta a foltos szempernovát, semmi sem mutatta, hogy az ő sorsa is ott inog jobbra vagy balra a fejében. Ebéd közben azonban odalépett Lajoshoz. – Tudja mit, Lajos, úgyis szükség lesz októberben egy éjjeli őrre, megkap harmincat, s mellesleg azt is elvégzi. Pénzem nincs több, de egy kis étel, ruha akad közben. – Lajos a bicskáját és a kovászos uborkát maga mellé tette, s kissé fölemelkedett ülőhelyéből. Így guggolva vigyorgott a tulajdonosnőre, amíg el nem fordult.

– Mit végzel te el mellesleg? – kérdezte akkor a sánta, aki a bicska hegyével nagy töpörtyűszemeket böködött ki egy bádogbögréből. – Én? – ismételte meg Lajos a kérdést tettetett semmibevevéssel. Érezte, hogy a sánta haragudni fog rá, amért munkát kapott a háznál; ezért leplezte el a boldogságát. – Ezt a kis lucert forgatom meg nekik egy kicsit – mondta kisvártatva. A sánta visszalökte zsákjába a bádogbögrét, bekattantotta bicskáját, de nem szólt, csak fölállt Lajos mellől. Amióta Lajos ledobta mérgében a kolbászt, egyre jobban elhűltek egymástól.

Lajos egy darabig úgy nézegette az uborka rücskös héján a vékony kovászréteget, mintha valami mégsem volna rendjén ebben a kertásásban. A többiek hazakotródnak Szentendrére, s ő itt marad, dolgozik tovább. Mi ebben a bűn? S lám, mégsem volt egész tiszta az öröme. De Vodál fölöltötte megint a kötényt, és az árnyékos arca (melyen a sárgaság, mintha véraláfutás lett volna, egészen megfeketedett az utolsó napokban) a ház felé indult, a bitang leveleket dobáló őszi napsütésben. Lajos nyúlt, hajladozott, lézengett, emelt, s közben Terire gondolt, hogy adja tudtára a dolgot. „Egy kis időt még a nyakukon leszek, Terike kisasszony.” „Hogyhogy?” „Ezt a kertet vállaltam el átalányban.” „Hát maga a kerthez is ért?” „Nem tudja, hogy szőlősgazda vagyok? Egy hold szállt rám anyámról, s még egy hold néz keresztanyám után. A gyümölcsfákat is én választom majd ki a kertészetben. A maga ablaka alá egy szép babiloni füzet rakok.” „Miért?” „Hogy legyen, aki rám emlékeztesse…”

153

Így valahogy volt felírva az a beszélgetés a vakolattal és mésszel telefröcskölt vakpadlóra, a valóságban azonban egyáltalán nem került sor rá. A szerelő akkor volt indulóban, amikor Teri a lila telefonpóznák közt gumiköpenyegében a telekhez ért. Még annyi szemérem sem volt bennük, hogy a gyereket a tulajdonosnőhöz vigyék; ott, a telek szélén kezdtek diskurálni, a kis bugyogós maga döcögött a gödrök közt a székig, Teri csak a tekintetével adta őt át az anyjának. Lajost most nem bosszantotta annyira a futballista udvarlása, mint máskor. Sőt kárörömmel pillantott feléjük; mint zsarnok úr, aki megalkudott már anyjával a lányra, s most dühös elégtétellel nézi, hogy falja utolszor a holdvilágot nyavalyás udvarlójával az erkélyen. A szerelő dolgának hamarosan vége, a futballista másutt mutogatja kurta nadrágos fényképeit; ő azonban itt marad, még legalább hat hétig, a munkásoktól megtisztuló háznál. Az Alpár út le a keresztig pocséta lesz, az udvar ragacsos, s a suhogó eső a szomszéd házat is elfödi előlük. Akkor neki is be szabad húzódnia melegedni a konyhára, s Terike őrá mosolyog úgy, mint most, ahogy kezet fognak, a szerelőre.

Az este hideg volt s a munkások tovább lobogtatták a tüzet, mint máskor, csakhogy legyen hol melegedni. Kettesével el-elindult egy patruj, rőzsét lopni a kis erdőbe. Ügyesen kellett keverni a tört ágat s a száraz hulladékot, hogy a tűz a nyirkos fába is belekapjon. – Dér lesz reggelre – mondta valaki a szentendreiek közül. – Az ám, ideje, hogy hazamenjenek – szólt Dániel. – Már a legyek is hullanak, lassan a napszámosokra is sor kerül. – Hazamennénk mi örömest – bölcselődött a satnyabajszú –, csak a szombat is velünk jönne. – Hazamégy te szombat nélkül is – dohogott a rác. – Akinek esze van, nem kell hazamennie – szólt bele a csöndbe a sánta, aki egész vacsora alatt szokatlan hallgatag volt. – Mért? Népkonyhát nyitnak neki? – kérdezte valaki. – Azt nem. De benyalja magát az uraknál, s kertet ás harminc pengőért. Pénz nincs több, de egy kis élelem meg ruha akad tán. – Abból, hogy merre nem nézett, mindenki kitalálta, ki felé fú a sánta szájától a hideg. A tűz egy percre kilibbent a kör közepéből, s a munkások úgy fogták körül a tekintetükkel, hogy Lajos került a helyébe, s az ülő láng is egyike lett a nézőknek. Vasként átizzott, fénnyel félbevágott s a sötétből csonka homlokukkal elő154meredő arcok kutatták őt, hogy csakugyan fölássa-e a kertet. Lajos a tűzön át Dánielre emelte megzavart tekintetét. Az az érzése volt, hogyha most kiveszi maga alól a botot, amire a félfarával ráült, s a tűzön át hozzávágja, az egész kör rája ugrik. Lassan a többiek is Dániel felé fordultak, hogy milyen ítéletet mond. Dánielen csak a hallgatás mutatta a sérelmet; időbe került, amíg a megszokott gúnyos hang ezen a sérelmen keresztül utat tört. Horváthék kertjét ő a maga országának tekintette; ki is végezhetné el alkalmasabban a munkát, mint ő a szomszédból? – Harminc pengő? – tagolta. – Annyiba került a Krisztus is. – Lajos megkönnyebbülten látta, hogy a szájak elnyílnak, s jobb és rosszabb fogak villannak ki rövid nevetésre. Mégsem ütöttek hát. De Dániel azért nem adta ilyen olcsón a kertásást. – Az ilyenek törik le a munkabéreket – mondta. – Amennyi földmunka ez, harminc pengőért még a talicskát sem szabadna fölemelni. – De az ám – bökte ki a közhangulatot a satnyabajszú, boldogan, hogy veszedelem nélkül rosszallhat. A többiek hallgattak. A rác sem szólt, csak behúzódott a maga tömbforma árnyába, s kigurgulázta a garatját, torkát, orrát egy sóhajtás levegővel. Lajos megvárta, amíg másról kezdenek tárgyalni, akkor fogta a pokrócát, bement az épületbe. Ott heveredett le a vakpadlón.

Lajost elérzékenyítette ez a kitaszítás. Most, hogy markában volt a munka, már el is szontyolodhatott társai irigységén. Oda-odaengedte magát a durcás fájdalomnak, kapja el, eressze el, mint otthon a sulykoló asszonyok ruháit a patak. A szótlan sánta mellett még az is eszébe jutott, hogy lemond a munkáról. Odaáll este közébük: „Látom, irigylitek tőlem a kertásást, hát itt van, legyen azé, aki sajnálja tőlem. Énnekem nincs ugyan lakásom meg feleségem, mint nektek, s ha kipottyantam innen, csak a lehullott levelet húzhatom dunyhául magamra; de ha ti úgy gondoljátok, hogy én töröm le a ti béreteket, inkább nekiszegem a talpam az országútnak, s kutyagolok a néném után le Szegedre. Az se nagy baj, ha ottmaradok valamelyik deres árokparton.” Ilyeneket mondott magában, de amikor a tulajdonosnő a kis székhez intette, mégis meghidegedett a teste; hátha azt kell megtudnia, hogy nem áll az alku, csomagolhat holnap a többiekkel. Másról volt szó. A tulajdonosnő egy új parkettással alkudott, s szüksége volt a rokonépítész költségvetésére. Lajost küldte le érte a 155lakásba. – Teri tudja már, ott van az antik szekrényben, a harmadik polcon. – Az üvegajtóval átellenben – mondta Lajos, közös, nagy szombatjukra emlékezve. – Az, az, hogy tudja – mosolyodott rá az asszony, mint valami régi házi cselédre. „Vagy ki tudja”, intette meg magát Lajos a hegyoldalon a Teri szavával. Ki tudja, vállalja-e ő azt a kertásást; nem úgy bántották őt meg a szentendreiek. Hanem közben, mint gyermekkorában a katekizmus, a Teri számára kidolgozott beszéd kattogott fejében. Most látja meg, örül-e, hogy náluk marad még hat hetet. Ha nem örül, akkor nincs kedve az egészhez.

A lány kinyitotta az ajtót, de maga is ott maradt a küszöbön. Egyedül volt a lakásban a kisfiúval, s nem akart idegen férfit beengedni. De hogy a költségvetésért be kellett mennie, nem merte az ajtót becsapni. Így Lajos is utánanyomulhatott a szobaküszöbre. Teri ott térdelt a szekrény előtt, s egymás után szedte ki és böngészte végig az iratok címét. Lajos széttekinthetett addig a szobában. Fényes almáriumfélék álltak a krémszínű falnál; az egyiken faragott angyalok tartottak egy gyertyatartót, a függönyön almák és körték sűrűn lyuggatott kézimunkákból. A parkettről a Zsuzsika figyelmeztetése jutott eszébe: ide magának nem szabad bemenni. – A Zsuzsika nincs idehaza? – kérdezte Lajos, mert nem akarta rögtön a maga újságján kezdeni. – Az úr anyjánál van Csillaghegyen – felelte Teri, az okmányokat silabizálva. – Akkor az úr is ott van, ugye? – Ott. Nem bírja ezt a heccet a házzal. – Most már nincs olyan jókedve a nagyságos asszonynak, mint először. Nem elég neki a ház, az úrral is baja van. Láttam, amikor megjött. – Az építési engedélyt kéri? – hajolt föl az okmányokból Teri. – Nem, a költségvetést. – Milyen az, nem tudja? – Füzet és sok szám van benne – magyarázta Lajos büszkén, de azért nem mert odamenni, mert a parkettára kellett volna lépni. Teri visszahajolt, s egy új okmánycsomó fölött ezt a megjegyzést tette: – Tudja, azért a nagyságos asszonyt sem kell félteni. – Lajost ez a kijelentés meglepte. Ő azt hitte, Teri egy követ fúj az asszonnyal, s most majd együtt ítélik el az urat. – Ha valakinek igyekvő felesége van, meg kell becsülni – mondta Lajos, kettejükre gondolva. De Teri végre megtalálta a költségvetést. Persze, nem a harmadik polcon volt. – Ez az? – s odahozta Lajoshoz. Lajos megforgatta, ahogy a rendőröktől látta, s megerősítette: ez az. Teri 156visszament, betette a szekrényajtót; aztán az üveges ajtót is behúzta maga mögött. Lajosnak indulnia kellett. – Azt tudja már a kisasszony, hogy megkaptam a kertásást. Általában vállaltam el. – Igen? – kérdezte Teri röviden. Az arca barátságos volt; de az igent úgy mondta, mint akinek nem tetszik a dolog. – Nem is örül a kisasszony, hogy nem magának kell fölásnia a kertet? – kérdezte Lajos szemrehányón. – Én úgysem ástam volna föl. Inkább fölmondtam volna. S mennyit kap az egészért? – Harmincat – felelte Lajos kisvártatva. – Harmincat? – nézett rá Teri. – Az elég szép. Én egy hónapra csak huszonötöt kapok. – Élelmet meg ruhát is ígért a nagyságos asszony. Az éjjeli őr is én leszek, ha a szentendreiek hazamennek. – Igen? – kérdezte megint Teri. Erre az igenre már nem volt mit tenni, vinni kellett a költségvetést, pedig sehogy sem volt megelégedve a Teri viselkedésével: még csak el sem pirosodott az örömtől. Legalább kifaggatta volna, mi lesz a dolga vagy enyeleg: „de nekem is segít aztán szenet hordani”, „ha jó kosztot akar kapni, nekem udvaroljon, ne a nagyságos asszonynak”. Mi mindent mondhatott volna, amit most virgoncan zörögtetne a fejében, mint csörgőben a golyót. De neki csak az a hegyes igene volt. Nem kell ő a lányoknak. Örüljön, hogy az az egy jó nénje van még. Amíg az él, az édesanyját is ott tudhatja a rozsdásodó világ mögött. Megint eszébe jutottak a szentendreiek. Mennyi rosszaság van az emberekben; elemésztenék, mert munkát kapott.

A keresztnél a Dániel fiúval botlott össze. Amióta az anyagkereskedőhöz menet úgy elijesztette őt a polgáritól, nem szólította meg többet. A furcsa válaszait végül is arra magyarázta, hogy lenézi őt. Most azonban elő szerette volna hozni neki a munkásokat. Legyen a Dániel fiú a bíró, hogy letöri-e ő azzal a kertásással a béreket. – Ilyenkor ér haza a fiatalúr az iskolából? – szólt rá, noha mindennap látta, hogy ilyenkor. A Dániel fia nem is felelt az együgyű kérdésre. – A múltkor összeraktam magának néhány polgárista könyvet, ha átjön érte, odaadom. Azon kipróbálhatja, tudna-e tanulni. – Lajos nem tudta, komolyan mondja-e; vagy csak gúnyolódik. Elővigyázatosságból nem köszönte meg, s nem is ajánlkozott, hogy átmegy. – Hát a fiatalúr nem haragszik a kertásásért? – kérdezte a mondat mögé kerülve. – Az apja nagyon megpirongatott, hogy letöröm a 157munkabéreket. – Igen, hallottam. Maguktól kíván munkásöntudatot? – s megvetően nevetett. – Hova való maga? – Én? Abafalvára. – S mikor jött föl? – Tavasszal. – Most meg ősz van, s futkos, mint az egér. Ahol a sajt, ott a becsület. Tudja maga, mi az a szakszervezet? – Tudom – makacskodott meg e gúnyos hang előtt Lajos. – Na, látja, hogy nem tudja – nevetett a Dániel fiú, s a hosszú vonásai összevissza kuszálódtak a nevetéstől. – Hát csak jöjjön át egyszer a könyvekért – s búcsúzóra odanyújtotta kezét. A kézfogás nagy megtiszteltetés. Lajos úgy érezte magát mégis, mint akit megvertek. Minek is szólította meg? Hogy tisztázódjék a Dánielék előtt? Mi közük azoknak, hogy ő mit csinál, s mit nem csinál?

Másnap estével lebontották az állványokat, s a szentendrei biciklik egy nagy stráfkocsin vándoroltak haza, az állványok fölött. Az utolsó nap megint előhozták a félheti napszámot, s miután az átalány másik felét megkapták, úgy mentek el, hogy meg sem billentették a kalapjukat. Lajos egész délután várta, hogy Dániel átjön, s ő a társaság előtt mégis kibeszélheti magát. Én nem veszem el azzal senki kenyerét, magyarázta magában. Ha én nem vállalom el annyiért, marad az egész. De Dániel nem jött át, s a sánta is úgy ült fel a kocsira, mintha a teraszon senki sem járt volna föl s alá. Este, amíg a kenyerét majszolta, megint eszébe jutott Dániel. Nem volt kedve lefeküdni, amíg ővele meg nem értette magát. De Dániel feléje sem nézett, ott söpörte a levelet a szomszédban, aztán letette a vesszőseprűt, s behúzódott a kigyúló lámpájú házikóba. Mit csinálhatnak azok odabenn ilyenkor? Van egy kis fejhallgatós rádiójuk is, melyikük hallgatja azt ilyenkor? Az öreg, az asszony vagy a fiú? Szerette volna a fekhelyüket is látni. Megnyugtatta volna, ha látja, hova dugja be magát az öreg. De a kis házból csak egy lámpa volt látható, azután az sem. A kihalt kertben a szél csoszogott ide-oda. Lajosnak nem volt kedve lefeküdni. A kunyhóból a mosókonyhába cipelte át a holmiját, ott már le volt rakva a kő, meszelve a fal, csak az ablak hiányzott, hogy kész legyen. Itt fog ő lakni, amíg egy taliga föld és egy ásónyom maradt a kertben. Egy nyolcas fal választja el a cselédszobától, ahol Teri forog majd a színes cihájú vaságyon. Áthallhatják egymás sóhaját, forgását. Kiállt a ház elé, de az úton nem jött egy lélek sem, csak a kutyák ugattak körül a hegyen. A város 158ki volt világítva, mint nyáron, de a köd letaposta most a fényeket; olyan volt a völgy, mint egy villózó, óriás bozót. Az ég csillagtalan gomolygatta nagy felhőit; csak a kockaház élei voltak sértőn élesek.

Lajos azon kapta magát, hogy fél. Eszébe jutott az éjszaka, amikor a kunyhó előtt Dánielbe ütközött. A pusztai kutyákról beszéltek, emlékszik. Vajon most is azokról beszélnének-e? Behúzódott a mosókonyhába, pokrócát maga köré tekerte, s igyekezett jó melegeket gondolni. Teri kilép a konyhába, s beszól: „Lajos, ébren van még? Úgy félek, megengedi, hogy maga mellé üljek?” Egy rét ingben van, s ő fölül, hogy megoszthassa vele a pokrócát. Ott gubbasztanak a pokróc alatt, egymás melegében… Hirtelen az ébresztőóra jutott az eszébe. Fölhúzta, legalább ketyeg valami mellette. De a ketyegés igen hangos volt, aki a házba lép, azt hallja meg legelőször. Csakhogy a ketyegést nem lehetett többé elállítani. Visszatette az órát a hátizsákba, s körültekerte a piszkos fehérneműjével. Dőljön ide, Terike, hozzám, s a háta mögé bújtatja a kezét. Így most már a túlsó melle is ott van az ujja alatt. Közben alhatott valamit, mert jobban átfázott, mint amennyire ébren át lehet fázni. Hol is van? Itt egyedül az Alpár úti házban, nincs se ajtó, se ablak a házon; senki sem tudja, melyik nesszel osont be a szél, melyikkel egy kutya vagy ember. Magára borította, s a nyakán összefogta a pokrócot; asszonyokat látott így a fölhajtott felsőszoknyájuk alatt záporban hazafutni. Hogy magát ijesztőnek tudta, bátrabb lett. Fölment a létrán az emeletre, ki a teraszra. Kinn csöndesen harmatozott az eső. Az eső az ő szövetségese volt, eldugta a házat, s elvette az emberek kedvét a csatangolástól. De ahogy lefelé lépdelt a létrán, valami reccsent a szobában. Nem mert sem följebb, sem alább lépni. Mintha valaki mögötte volna; ütésre készen. Egy tagló készült a feje mögött; már zsibongott is a tarkóján a pontnyi hely, ahova lezuhan. Jaj, nyikkanja el magát, s fölrohant a létrán. A tarkójához kapott, de nem ütötte meg senki. Hogy megkevert ez az üres ház – mosolyodott el kínosan. Hanem azért nem mert többet lemenni. Odafönn hevert le a fürdőszobában. Abafalván volt a templomtoronyban; egy barátjával szöktek föl a létralépcsőn. Mind a ketten gyerekek voltak még, a barátja egyik lába helyén mankó, azzal kopogott fölfelé előtte. 159Ahogy fölértek a haranghoz, lenn megdördült valami, becsapták a templom vasajtaját. Érezte, hogy Dániel jön föl a mélységből. Ijedtében félrelökte a féllábút, s hármasával szedte a fokokat föl a harang felé. Ott volt már fönn a harangházban s mögötte, aki kergette. Belekapaszkodott a kötélbe, s átugrott a párkány másik peremére. A harang irtózatosat kondult, s ide-oda lengett a harangházban. A nyelve kilógott a harangagyból; s ahogy járt, az egész harang egy vastag ide-oda futó harangnyelv lett. Ez a nyelv őt kereste. Ahogy jött, átugrott előtte a torony-kút másik peremére; de akkor már arra futott a nyelv. Ide-oda kellett ugornia, s a nyelv egyre közelebb zúgott el a füle mellett. Egyszer elkerülhetetlen össze kellett ütközniük. Verejtékesen feküdt, s hallotta a maga nyögését. Akkor a fejét, ott, ahova a létrán az ütést várta, csakugyan megkoppintotta valami. Kemény, bántó koppintások voltak. Lajos föltápászkodott. A szürkületben egy ember ült mellette.

– Nem háborgattalak volna, de annyira nyögtél, hogy föl kellett ébreszteni… Korányi volt, a leesős ember, csak nagyon lesoványodottan. Lajos révedezve nézett rá. – Mit keresel te itt? – kérdezte a világosodó teraszra kitekintve. – Téged, testvér. Tudom, hogy te zavartattál el olyan gorombán azzal a pallérral; kitaláltam később, de megbocsátottam. Igazad volt, ha féltél tőlem. De most segítened kell rajtam. Tegnap kaptad meg az átalányt… Ne kérdezd, tudom. Tedd lehetővé, hogy kiliheghessem magam. Még mindig nem vagyok igazi piaci tolvaj. Érted, még mindig nem tudom megszokni. Gondolj a gyönyörű délutánunkra az Ördögároknál, és segíts rajtam… – Lajos most tért csak magához egészen. Fölugrott, és kirohant a világosodó teraszra. A ház üres volt még, de a kereszt felől egy árnyék baktatott idefelé. – Hagyj engem – kiáltott az ijedtségtől felpaprikázva. – Nekem állásom van itt; éjjeli őr vagyok. Azt akarod, hogy elkergessenek miattad? Én is szegény ember vagyok; menj azokhoz, akik segíteni tudnak rajtad. – Te tudsz! – fogta át derekát könyörögve Korányi. – Nem tudok. Eriggy, mert felrúglak. – Mint a matrózok, akik lemetszik a vízbefúló kezét – nyöszörgött Korányi. – Micsoda matrózok? Menj innen. – Te benn vagy a mentőcsónakban, de én a tengerben vagyok, s nem eresztelek el. Vágd el a kezemet. – Lajos hiába próbálta lefejteni az öklét; bele volt nőve a de160rekába. Az Alpár úti árnyék kivehető volt már: a pesti kőműves jött fel a házhoz, aki az igazításokat vállalta. – Várj – mondta Lajos, a pénztárcáját kezdte kutatni a zsebében. Korányi elengedte. – Itt van – mondta Lajos, s odanyomott neki egy kétpengőst. De a kétpengős mögött ott hevert összehajtogatva a tízes is. – Nem ezt, emezt – mondta Korányi, s a tízest kitépve, már bukott is lefelé a létrán. Lajos kábultan állt a kövön. Nem is a pénz rendítette meg, hanem, hogy ezután ez már így lesz: Vodálné és Dániel után még ez a szörnyeteg is ott úszkál mögötte, az éjszakában. – Miféle alak somfordált ki innen? – kérdezte a házba belépő kőműves. – Valami koldus, elzavartam. – Koldus? Korán kezdi – felelte a kőműves egykedvűen.

A későbbi éjszakák bátorságosabbak voltak valamivel, de Lajos még mindig szűkülő szívvel kísérte ki a zsarátos napot a korán ibolyásodó októberi világból. Horváthné régi cselédpaplant hozatott föl neki, úgyhogy a maga pokrócát derékaljnak használhatta. A paplan tetejében a köpönyeg is tartott meleget. Ez a készület ellensúlyozta valamelyest a hűlő éjszakákat, az üres ablakkeretek közt ki-bejáró szél is megkülönböztette már magát az emberi sompolygástól, de a betemetkezés a rongyai közé még korántsem ment olyan könnyen, mint egy egész nap talicskázó, vagy postában rohangáló napszámostól várni lehetett. Amikorra Horváthné és az iparosok eltisztultak, teljes este volt, s ő akár tíz-tizenkét órát hentereghetett volna, amíg éjjeli remeteségén újból kikötnek. Ő azonban nem hevert le, sőt nem is maradt a telken, hanem átment az út átellenes felére, ahol magas dúcán egy villanylámpa virrasztott, s a járda salakja a hazasietők léptét messzire csikordította. Az első melegebb estéken a szomszédoknál nyitva volt az ablak; s rádiózenét hozott vagy kabaréstrófák röhögéseit. Ez a nyitott ablak is biztatás volt a teraszon ülőnek, ha kiált, meghallják a rádió alatt kártyázgatók. Az ablak azonban csakhamar becsukódott, s nem is nyílt ki a későbbi estéken, hacsak egy pillanatra nem, amíg az elnök úr szivarfüstjét kieresztették; evvel a szomszéd ház is elúszott a Lajos tanyájától, s a lámpaernyőtől piros ablaka folyami hajók távolodó lámpásaként világított vissza a messze hegy alól.

Lajos ott botorkált a ház körül a visszamaradt deszkák és geren161dák közt, vagy a facér téglarakásra kuporodott, ugrásra készen, mint a macskákat látta otthon a köcsögtartón. Kétszer is behúzódott a házba, s megint kijött egy-egy lépést a háztájnak utánanézni. Amikor pedig végképp ráparancsolt magára, hogy betakarodsz és bennmaradsz, a teraszra kúszott fel, s jobb karját a korlátra vetve méregette, mi lenne, ha át kéne dobnia magát. A hidegség és fájó talpai zavarták be a rég elkészített sarokba. De ahogy elveszett szeme elől az apró Dániel ház, a villanylámpa karikája az úton s a kis hegy magános fákkal megszaggatott íve a telek fölött, a sötétség megtelt alakokkal és jelenetekkel; mintha most csordult volna elő az őszi éjszakából, ami előbb mögüle nyugtalanított. Korholta magát: nem félt ő idáig soha. A sógoránál vagy a molnáréknál a lovak testvéri párolgásában s ropogtatásában édesen aludt, s hajnalban a csalamádét vellázó öregbéresnek vagy a keresztanyjának kellett felráznia. De megvolt ő bátran a mátyásföldi szaletliben is, pedig ott idegenbe lopta be magát, s csak az ébresztőóra meg a tücskök ketyegtek, zizegtek mellette. Most mégis törvényes helyen, emberlakta vidéken hál. Barlangjaiban, a budai hegyekben az csaphatta volna agyon, akinek tetszik, mégsem félt. Sőt, hatalmas úrnak érezte nemegyszer magát, akinek az egész város ott volt a bakancsa alatt. De akkor közömbös volt ő erdőnek-embernek. A nénjén kívül senki sem hederített rá, s ettől a zizzenő bokraiban ülő természet is olyan lett, mint gondoskodó, komoly arcú néne. Most ez a gondoskodás veszett el a lombbal a világból. Akiket szeretett, szétszóródtak. A keresztanyja nem válaszolt a kártyájára: elég bolond voltam, hogy öltem magam vele, mondja a sterc fölött a tűzhelytől megvilágított konyhaasztalnál a sógorának, aki sohasem szívelte őt. A nénje Szegeden hánykolódik a cselédágyban, s a férfit átkozza, aki ideugrasztotta őt a vén kappan tanárhoz. Az a néhány ember, aki, mint Skrubek vagy Vodál, jó volt hozzá, rég elfeledkezett róla. Skrubek ott ül a lyuk előtt, ahonnan a gyereknyávogás hallatszik. Vodál meg a sötét házmesterlakás ajtajában áll, s hűti meztelen mellét, hogy meg ne fojtsa a feleségét. Szétverődtek mind; őrá már csak Dániel vigyáz a kerítésen át, legföljebb Korányi még, aki a fejét megkoccintotta s a bosszútól nyugtalan Vodálné. Még a sánta meg a szentendreiek is közelebb maradtak hozzá, mint a kedvesei. Ott gubbasztottak a három 162fő rém mögött; mint második öve a gyűlöletnek. Dániellel szitkozódtak a kunyhónál, Korányi tízpengőjét hajtogatták ki vigyorogva a szomszéd dérharmatos telken, vagy Vodálné kedviért állították le az Alpár úti keresztnél holdas biciklijüket.

S mindez miért? Mert ő itt maradhatott a háznál; s egy darab kenyér jut neki a munkája után. Olyan nagy vétek ez? Vagy a házon van átok, ahogy a tulajdonosnő mondja? Rég kész kellene lennie, s ehol, az építész megszökik róla, a munkások köszönés nélkül mentek el, Dániel már előre haragszik a gazdájára, s a szél keresztülfújt rajta, mint valami romhalmazon. Maguk a tulajdonosaik sem egyeznek ki; a férfi feléje sem néz, s az a szikra asszony egész belevénült a töprengésbe-harcolásba. Ahány tégla a falában, annyi szitok, rossz gondolat, jajdulás körülötte. Ő meg itt ül az ablaktalan falak közt, s hagyja, hogy ez a sok settenkedő gyűlölség körülvegye, ijessze, fojtogassa. A hosszú orrú fiú is a munkásöntudatot emlegette. De hát mi az a munkásöntudat? Ad az neki kenyeret, ha innen elzavarják? Amióta a pesti kőműves reggelenként egyedül marad vele a háznál, leereszkedik, s vet neki egy-egy mondatot a régi időkről. Hogy milyen volt azelőtt egy tanonc sorsa és milyen most. Háború előtt, amikor ő tanuló volt, bementek az egyletükbe, olvastatták, képezték őket. Most el vannak tiltva onnan a tanoncok. Kinn lógnak a ligetben, s ők csinálják azt a sok törvénytelen gyereket. A szakszervezetet is a pesti kőműves beszédéből értette meg, aki a nyomdászok dolgát dicsérte. Majd megmondaná ő most már a Dániel fiúnak: tiltson el engem a szakszervezet a kertásástól, s adjon helyette segélyt, akkor követelheti rajtam a munkásöntudatot. De amíg azt eszem, amit az urak vetnek, addig azoknak muszáj engedelmeskedni.

Okoskodásai közben el-elaludt, s amikorra fölriadt, egy-egy álomdarab szakadt a fejébe. Lovat vasaltak, s a kovács kergette őt egy tüzes vasrúddal az üllő körül: erőnek erejével a fenekébe akarta nyomni. Ott feküdt a mátyásföldi szaletliben a padon, s a sógora meg egy köpcös kis asszony azon tanakodtak, hogy ki kellene őt herélni. Szaladt volna, de a verítékes testét a padhoz cövekelte az ijedség. Még a Teri futballistájával is álmodott egyszer: az ébresztőóráját akarta elragadni tőle. Görcsösen markolta, amíg él, nem engedi. Az óra egyre dühösebben ketyegett, az egész feje ezzel a ke163tyegéssel telt el, s hogy fölébredt, a nyakerei doboltak a fülében. Két álom közt néha egy-egy különös világos perce volt: egy ilyenben a Korányi képét is megértette a matrózzal. Ez a ház a csónak, s aki kimászott rá, elmetszi az utána kapaszkodó kezét. S ha elmetszi, dacoskodott, jól teszi. Az ember magáért él, magának keresi a boldogságot. Terike, dörgölte oda arcát a paplanhoz, mely alatt talán Teri is aludt valaha, s ahogy a dereglye ringani kezdett velük, ő kiköpött a korlátján, s a bal karjával a lány autóduda-kemény melle alá nyúlt. A nagyságos asszony ott ült kis székén egy emeltebb helyen, s mosolyogva mondta: köpünk a németre, Lajos. Nem törődöm Dánielékkel; határozta el a következő ébrenlétben. Ha megtámadnak, itt van fekhelyemhez készítve ez a vasdarab, védem magam; ha nem bántanak, még jobb. Igenis, föl akarok kapaszkodni az urak közé; igenis, ember akarok lenni, akármit gondolnak az öntudatról. De azért a reggeli szürkületben, csuromvizesen a száradó falak párolgásától, idő előtt felkelt, s otthagyta az Alpár úti házat, lenn a Krisztust kipólyázó keresztnél várta az első iparost.

A nappalok egyelőre nem sok gyönyörrel kárpótolták Lajost ezekért az éjszakákért. Amikor a haladó ősz s a fogyó munka a házmesterlakás álmát a kert ásásával cserélte föl, októberibb, múlandóbb alakban ő még mindig azt a régi szép együttest mentette, melyet azon az emlékezetes szombaton a Teri: „vigyázzon ám az asszonyomra” kiáltása hozott össze. Ha Teri nem is volt már a felesége, s ő nem is mint fixumos házfelügyelő vette át tőle fűnyírásra, nyesésre, zsinóros veteménytáblák elkészítésére a tulajdonosnő utasításait, a régi hármas megmaradt, sőt a Teri tulajdon kisfia is pótlást kapott a Horváthné járicskáló bugyogósában. Az új képek szerint Lajos a leégett lucert forgatta, s míg egy-egy ásónyom után lehajolt, s a hosszú lucergyökeret kihúzta s félretette, Teri a tulajdonosnő üzenetét hozta: – Hagyja most abba, Lajos, menniük kell a gyümölcsfakereskedőhöz, magának kell a kis fákat kiválasztania. – Máskor a telek föltöltendő utcai sarkánál magyarázta meg a tulajdonosnőnek, hogy kell a talajt egyenesbe hozni, s Teri gumiköpenyegében útrakészen figyelte az ő tudományát. Megint máskor a jövendő konyhában ácsorogtak mind a hárman, s Teri osztotta ki nekik egy-egy szelet kenyérre a hazulról hozott hideg sültet. Mindezek164ből a jelenetekből a megkezdett kertásás keveset valósított meg. Pedig a tulajdonosnő most már egész napra kiköltözött a házhoz; még ebédért sem szaladt haza, Teri hozta az ebédet az asszony apjától egy kék éthordóban, piros gumiköpenye fölött kék volt a sapka is: szőke arca és világosszürke szeme világított ebben a kék-piros keretben. Az álom kellékei közül tehát maga Teri is itt volt, akinek főzni sem kellett többé, s néha egész délutánokat töltött az épületnél. Vattás bekecsében a kis bugyogóst is föltelepítették, ott botorkált az emeletre vivő létra tövén, orra nedves, keze piros a szokatlan időben. Minden kellék megvolt, csak összehozni volt bajos őket a bolondházi zavarban, no, meg a csöndesség hiányzott, amely a leveleiből lassan kifogyó októberben a három embert körülzárja. A háznak november elsejére el kell készülnie, s ez a tulajdonosnőt kétségbeesett tárgyalásokba, sürgetésekbe, telefonálásokba kavarta. Terire hol fontos megbízásokat rótt a vonakodó cégeknél, hol egész egyedül feledte őt a dévajkodó iparosok közt, akik ilyenkor magas létráikról, a guggolással járó szögecselésből, de még a bádogburkolatot követelő teraszkorlátról is őfeléje fordultak, s fényes kanvigyorgást csordítottak felé. Maga Lajos, ide-oda nyikorgó talicskájával többnyire egészen kívül maradt az emberi társaságon, máskor mint egy iparos előrántott segédje cepelte fel a létrán az emeletre való anyagot, vagy könnyebb küldöncszolgálatot végzett az anyagkereskedőkhöz, cégekhez, mérnökhöz.

Amikor az építész rokon leállt, a tulajdonosnőnek új megállapodást kellett kötnie az építész iparosaival. Ezek az alkuk hirtelen munkabeszüntetésekkel, vitákkal, fenyegetésekkel jártak. Bizonyos szakmákból egyáltalán nem volt iparos még: parkettást, festőt, bádogost most kellett keresni. A szentendrei lakatos a második ajánlott levélre behozta a vasalást, de a vasalás az előírtnál gyengébb volt, az ablakok lógtak, a mérnök az egészet leszedette. A tulajdonosnő tárgyalt, pörölt, esdekelt; az összevissza kavart iparosmunkák hol megtorlódtak, hol senki sem nézett a ház felé. Hétfők után, melyeken a felcsődített munkások morogva mentek el, keddek és szerdák következtek; amikor a tulajdonosnő „senki sem volt még itt?” kiáltással ért fel a reggeli órákban szorgalmasan talicskázó Lajoshoz, s maga kongatta keserűségtől férfias lépéseit az elátkozott falak közt. 165A magányosság ilyenkor megvolt, éppen csak a tulajdonosnő hangulata nem illett a Lajos által kiszínezett beszélgetésekhez. Horváthné nem tudott tétlen maradni az ajtótlan szobákban; neki nem volt nénje Szegeden, akihez lekókadt fejét egy kis ölben ringatásra elküldje. Az ő lakását november elsején át kell adni; neki bútorai voltak Budagyöngyénél, egy haragos ura Csillaghegyen, s itt álltak mindenekelőtt ezek a vacak falak a rajtuk majszoló iparosokkal az Alpár úton. A bánat őbelőle ilyen körülmények közt elébb megismételt kérdésekben, aztán járkálásban, aztán segélykérő telefonokban tört ki. A szomszéd elnökék, akiknek a nadrágos lánykájuk a gleihnin is ott volt, megengedték, hogy tőlük telefonáljon, s ő állhatatosan uszította rá a hatalmában levő csöngőket a megközelíthető irodákra, hivatalokra, de legfőképpen a szakállas mérnökre. Egyszer (a szomszédok aludtak még) Lajost is leküldte öt számmal s egy vészüzenettel a rózsadombi automatához. Lajos, aki még sosem szólt bele telefonba, nagy gondok közt ment le, szorongatva a húszfillérest, s ismételten áttanulmányozta az utasítást. Egy öreg úr rákopogott az ajtón, Lajos ijedten fordult vissza, s ki akart menekülni az üvegházból. – Mi az, nem tud telefonálni? – mondta a szemüveges öreg, s már vette ki kezéből a papirost, s mialatt Lajos kinyögte, hogy ilyenen ő nem szokott, már vissza is nyomta kezébe a kagylót a mérnök úr hangjával.

A mérnök ezek után a hívások után többnyire fölhozta az épülethez szakállát és nyugodtságát. – Képzelje el – fogadta az asszony. De ő csak megfogta a karját, s a szakállából rámosolygott. Lajos, ahogy az üres talicskával az ablak felé került, láthatta őket a szobában. A mérnök ott ült az emeletre vivő létrán, egyik felhúzott lábán a kisfiú. A gyerek a szakálla után kapkodott, s ő ide-oda rángatta előle a fejét. Agglegény volt, és szerette a gyerekeket. Az asszony kis távolságra állt tőlük. – A festés mennyi időbe kerül? – kérdezte. – Száradással két hét – mondta a mérnök, s megcsiklandozta a gyereket. – Két hét? De hiszen október hatodika van már. S elébb parkettázni kell, ugye? – Bizony kell. – S a parkettát nem lehet lerakni, amíg az asztalosmunka benn nincs. – Sajnos, nem. – Ahhoz meg a vasalás kell. – Itt egy kifakadás következett a lakatosok, rokonok, Szentendre, az iparosnép s a vidék ellen. A mérnök letette a kis166fiút. – Nyugodjék meg, Emma, minden rendbe jön – mondta. – De amikor a falépcső sincs meg az ebédlőből az emeletre. – Meglesz az is. Az asztalosom már benyújtotta rá a költségvetést. – Tudja, én már nem is hiszem, hogy ez a ház elkészül. – Minden elkészül, csak energia kell hozzá, s az magában megvan… – Lajos, ahogy az üres talicskával elszaladt előttük, azt várta, hogy az asszony mindjárt beletörli könnyeit a szakállába. A mérnök kijövetelének, persze, többnyire megvolt azért a foganatja. Az új iparosok közül, akiket ő állított már, egyiknek-másiknak majd mindig tudott dolgot adni, s azt ő kérlelhetetlenül kicitálta. Nagy templomokat és strandfürdőket épített a mérnök, s az iparosai legalább egy segédet felküldtek a tiszteletére, az asszony pedig attól az egy segédtől is megvigasztalódott valamelyest. Ha nem tudtak senkit keríteni, az asszony is hazament, s az ételhordó sem jutott föl a hegyre. Lajosnak, aki elunta az ásást és a talicskázást, a magáéból kellett élnie.

Ritkán történt meg, hogy a mérnök elment, s az asszony valami távolabbi reménységgel lecsillapítva mégis ottmaradt az épületnél. Még az ilyen kis viharszünetek voltak a legalkalmasabbak az álom egy csücskének a szelíd lehúzására. – Jó ember ez a mérnök úr – kezdte el egyszer ilyenkor, a talicskát a nagy földnyelő sarokba fordítva. – Nem mindenki loholna fel ennyiszer a házhoz. – A tulajdonosnő még egyszer utánapillantott a keresztnél lekanyarodó barátnak. – Hát ha ő sem lenne, megszöknék innen – mondta, a nagy izgalom után kissé könnyebben emelgetve szárnyát. Lajos sajnálkozva tologatta ide-oda a földet. Hogy ilyen szép kettesben maradtak a romhalmazforma háznál, nagy jobbágyindulat öntötte el őt az üres szobában ide-oda őgyelgő iránt. Mintha a tulajdonosnő egy pórul járt királynő lett volna, ő meg a kitartó szolga. Szinte bánta, hogy tanulatlanságában nem mutathatja ki úgy a hűségét iránta, mint a miniszterforma mérnök az iparosaival és telefonjával. – Látod, én szorgalmasan hordom neked a taligát – mutatta az alázatos tekintetével. – Egy iparos sem dolgozik a házon, de a Lajos itt jár föl s alá. Ha odafönn kicsit el is időzik a lucer kihúzgálásával, s a földet a telek túlsó végéből hordja az utcai sarokhoz, azért van csak, hogy tovább hűségeskedhessék itt melletted. Az asszony ez egyszer méltányolta a tekintetet, s odaállt a gödörhöz a talicskát kiborító 167Lajos mellé. – Nagy gond egy ilyen ház – mondta Lajos. – De ha egyszer elkészül, nagy boldogság. Szerencse, hogy a nagyságos asszonyban olyan nagy kitartás van. Sok férfinak nincs annyi kitartása. – A férfiaknak egyáltalán nincs kitartásuk – mondta megvetően az asszony. – Tudja, mijük van a férfiaknak? Elvük van. – Elvük? – Az – nevetett rá a tudatlanságban sunyin hallgatóra. – Tudják, milyennek kellene lennie a világnak, s megbírálják, hogy miben különbözik attól, amilyennek lenni kellene. Ami van, nem egyezik az elveikkel; ami egyezik: nincsen. Így nekik a legkönnyebb: elrendezzük az életüket, ők meg elégedetlenkednek benne. – Félig tréfásan beszélt, ahogy kisgyerekeknek magyarázzák a halált vagy a házasságot, de azért átütött viccén a harag és fájdalom. Lajosnak eszébe jutott, amit Teri mondott: a nagyságos asszonyt sem kell félteni. Hogy értette ezt? Úgy, hogy kivágja az magát akármiből, vagy úgy, hogy ő a nagyobb hibás? – Azt is férfija válogatja – mondta Lajos megfontoltan, nehogy kinevessék. – Az úri embereknél, úgy lehet, ahogy a nagyságos asszony mondja… Az ilyen, mint én, örül, ha egy asszony jól megveti a világban az ágyát. – Azt csak most mondja. Alázatosan jönnek, s a dicsőségben kinyílik a csipájuk… Lajos kételkedve hintázta a fejét. – Nekem mondja? – heveskedett az asszony. – Tudok én valakit, ma két térdén is körülcsúszná egy lányért ezt a házat, de ha egyszer megkapná: ne lássalak többet azzal a futballistával; erkölcstelen személy vagy, ha szóba állsz vele… – Fölpöffeszkedve mondta ezt; két hüvelykének a szvettere hóna táján csinálva gödröt, ahogy a magyar nemest ábrázolták régen az ámbituson. Jó, hogy nevetni lehetett a férfigúnyoló pöffeszkedésén; a nevetésben elbújhatott kicsit a Lajos zavarodottsága. Hát észrevette a tulajdonosnő, ki az, akiért ő ezt a házat körülcsúszná? Éppen ezt a házat. – A szegénység megtanítja az embert – mondta elpirulva, s megindult vissza az üres talicskával.

Amikorra visszatért, a tulajdonosnő a parkettás inasnak írt alá, aki most hozta fel a kötegeit. Lajosnak ez alatt az egy forduló alatt nagyon meggyűlt a mondhatnékja, mintha egy ördög tolta volna ki belőle a Teri nevét. Érezte, nem könnyebbezik meg addig, amíg az asszonnyal róla nem beszélhet. Megvárta, míg végez, s úgy intézte, hogy a talicska útján épp összeakadjanak. – Mit gondol a nagyságos 168asszony – mondta komolyan a szemébe nézve –, hozzámenne ez a Teri olyanféle emberhez, mint a szerelő; az a futballista tudniillik? – Azért mondta úgy: „ez a Teri”, hogy ne lássék nagy köze hozzá. De az asszonynak egy pillantás sok is volt, hogy a remegő hangjáról, a változatlan vörös orcáit körülfutó sápadtságról, a taliga csüggedt állásáról végképpen kitalálja, amit az építkezés alatt egyszer-kétszer már észrevett, de a nagy kavargásban megint elfelejtett. S egy ügyetlen, szerelmes szív, még ez alatt a sorstól és iparosoktól átok alá vett épület alatt is friss macskakedvet delejezett belé. – Ha esze volna, gyorspostával – mondta komolyan, mintha őt csak a cselédje java érdekelné. – De ennek nincs esze. Ha esze volna, nem volna gyereke… Lajos nem tudta pontosan, jó-e az, hogy a Terinek nincs esze vagy rossz. Az, hogy a szerelő nem kell neki: jó, de ha többre vágyik, mit remélhet ő. – Tetszik gondolni? – kezdte a további beszédet esdeklőn. – Örülhetne, ha egy jó keresetű iparost megfog a fehér bőrével, meg a Szűzmária-arcával. De belekóstolt az urakba, félti a derekát az olajos tenyértől… – Elítélően mondta a tulajdonosnő, de a leütött szemhéja alól egy huncut kis sáv szökött ki hatáslesőn egy pillanatra. Lajos körül föld, rög és gödör lett a világ, maga az ég is. Abba az olajos tenyérbe az ő tenyere is belétartozott. Most már őt sértette legjobban, hogy Teri átall ellenségéhez, a szerelőhöz menni. – Adja még lejjebb is ő – mondta. – Akinek gyereke van, nem sokat beszélhet. – Az asszony megsajnálta a kárvallott piros fejet. – Én is ezt mondom neki. Örüljön, ha egy becsületes ember fölneveli, akit ő összeszedett. – Hány éves az a gyerek? – kérdezte Lajos még mindig komoran, de a becsületes embertől egy kicsit már megengesztelten. – Nem hányja még. Nálunk született a tavaszon. Én raktam be őt egy magánkórházba. – Igen? – mondta Lajos, s le-föl tévelygett a szeme a taliga meg az asszony arca közt.

Abban a pillanatban megcsörrent az ételhordó. Amíg ők beszélgettek, Teri fölért a hegyre. – Épp magáról beszélünk – mondta az asszony. – Igen? – a kék színek Lajosra ragyogtak az utolsókat lángoló őszben. Lajos nekinyomta a talicska kerekét egy lyuknak. Csak nem mondja el az asszony, hogy a megeséséről kérdezte ki. – Azt szeretné tudni a Lajos, hogy hozzámenne-e a szerelőhöz? – Teri kissé 169ostobán nevetett. – S mért kíváncsi ő arra? Talán különbet tud ajánlani? – Lajos meglökte a talicskát. – Csak beszél a nagyságos asszony – mondta a szemét lesütve. Hogy nagy sokára a ház mögül előkerült, a két nőt még vidám nevetgézésben találta. Amint ő a ház mellett a megpúpozott járművel kinyomult, elhallgattak, de aztán ugyanegy pillanatban mind a ketten feléje pillantottak, majd egymásra, s a vidámság még egyszer kiböffent az arcuk héjára. Mintha nem is lett volna nagyságos asszony az egyik, művelt pesti szolgáló a másik, hanem otthon Abafalván fordult volna meg violával tűzött blúzában két templomba menő barátné. Rá is olyasfélén néztek, s egymásra is úgy mosolyodtak. S ha ez a jelenet nem is hasonlított azokhoz, amelyeket a kertásó magában kiszínezett, mégiscsak az ő hármas együttesük volt, akármilyen buta pofával nyomulhatott ő ki a talicskán járó földpúp mögött. Két huncut nő s az egyikükbe szerelmes legény: szép, emberi helyzet volt, s legalább Teri is tudja, hányadán van vele.

Lajosnak alapjában véve nem is volt oka megbánni, hogy kivették a titkát. Az asszonyi természet olyan, hogy a szerelem minden változatában érdekli, s a két nő, ha mulatott is rajta, legalább törődött vele. Ha az ásásból elővezényelt küldönc gyorsan megjárta a várost, a tulajdonosnő azzal dicsérte meg, hogy „no, ezt elmondom majd a Terinek is”. Ha rossz méretű csavarokat hozott: „Ejjaj, Lajos, ezért kikap a Teritől.” S látva, hogy az asszonya szórakozik a Lajos alázatos szerelmén, őt magát pedig a viszonzás látszata nem fenyegetheti, orvul Teri is odaosont Lajoshoz, s némi piszkálódással gondoskodott, hogy a mulatság abba ne maradjon. Különösen akkor került erre sor, ha a tulajdonosnőnek a városban támadt missziója, s a felügyelet Terire és a vattazekés legénykére maradt. Lajosban volt annyi taktika, hogy a kisfiút odaszoktatta magához. – Nézze, Tibi, most alányomunk ennek a zöldfejűnek; így, most kihúzzuk; nézze, milyen hosszú barna lába volt. – S mielőtt eldobta volna, magasba tartotta a kiásott lucert. – Menj bátyádhoz, anyádhoz, te piciny – kiáltotta, mikor egy kisebbet a csomóba dobott. Némelyiket elmetszette: – Ennek térdből bennmaradt a lába. – Némelyik nagy koloncával az ásónak is ellenállt: – Öreg, neked se kegyelmezünk. – Tibi nem sokat értett a Lajos magyarázatából, de a kihúzástól 170meg az elhajítástól hősi boldogsággal telt el. – Tibi is – nyomult Lajos térde közt a lucer zöldje felé. Hogy csak a levelét bírta kiszaggatni, Lajosra hagyta a kiemelést, övé csak az elhajítás maradt. – Bátyáhó! – csóválta meg a bűnös lucert, s miután az a tulajdon lábához repült vissza; úgy pillantott Lajosra, mint aki minden eddigi hősöknél különbül küldte a zöldfejűt a lucernagyehennára. Terinek csak a rábízott gyereket kellett visszahozni, hogy Lajosnak a méltóság sérelme nélkül egy tréfás szót vessen. S Teri azért a tréfás szóért néha még a tetőről, villanybiztosítékokról, ablakvasalásból kihajló szatírok meleg köréből is kitört egy „Hol van már meg ez a kölök” kiáltással. Lajos tette ilyenkor, hogy nem veszi észre a szőke oszlop közeledtét, csak a hangja lett susogó. – Most összeszedjük a halottakat, így ni! Mennyi földünk van már. Egy fél hegy, vagy egy egész hegy? Ha egy egész, jön az órjás-Lajos és eltolja. – De órjás-Lajos ekkor már a Teri fényében állt, s didergett, mint a szomszéd kert levelei, akik lassacskán szintén csak az ő fényében álltak.

– Látom, el van foglalva, Lajos? Pedig tanácsot akartam magától kérni, hogy hozzámenjek-e a szerelőhöz. Most már egész komolyan megkért. – Teri közel sem volt olyan leleményes, mint a tulajdonosnő: ő mindig a megkérésből és a szerelőből indult el; ez volt a tüskés-virágos vesszők egyike, amelyikkel a szerelmében mulatságossá vált Lajoshoz odasuhintott. A másik Skrubica-Skrupulek, akivé a szerelő torzította a Lajos barátját. Teri dévajsága megélt ebből a két vesszőből, amint már a gleihnin is a Lajos pörköltbe beleért ujjából. Neki nem az volt a fontos, mint az úrihölgyeknek, hogy minél elmésebben és kényesebb pontra üssön be, hanem hogy állandóan pöccintse-ingerelje ezt a mulatságos szerelem-tömböt, akihez az ő kezében volt a delejes pálca. Lajos tudta, hogy a megkérés tréfa, de ha örült is a kötődő paskolgatásnak, egy kicsit mégis megvérezte az emlegetése. – Ha nem állna ilyen berezelten abban a labdázó-gatyában, azt mondanám, menjen hozzá. De magának úgyis csak az urak kellenek… A tulajdonosnő nyilatkozata óta az olajos tenyérről, az urak voltak Lajos nagyobbik gondja. Teri ahelyett, hogy megnyugtatta volna, tovább izgatta. – Hát nem a legszebb egy szép úriember? – mondta nevetve. – Csak szebb az a vasalt, szürke nadrág meg a fehér betétes lakkcipő a maga topánkájánál. Nem nézte még 171meg, milyen helyesen áll ki a zsebkendő sarka a kabátzsebükből? – Az igaz – mondta nekibúsulón Lajos. – De nézze meg őket, ha egyszer kipottyannak az urak közül, s úgy kell küszködniük, mint nekünk. Nyomorultabbak nálunk is. Nekem volt egy ilyen barátom. – Kicsoda, a Skrubica? – Csak csúfolódjék, láttam az érettségi bizonyítványát. S tudja, mi lett belőle? Elesik az utcán, hogy megszánják. – Ezt is a Skrubica mesélte magának? – Hiszi vagy sem, itt a háznál is megzsarolt. Mert az ilyen úr előbb megtanul zsarolni meg sikkasztani meg elesni, mint dolgozni. – De ha mégis olyan szépek, Lajos – nevetett Teri, s ellebbent Tibikével.

Csakhogy Tibike néhány perc múlva már megint ott volt a fiúnál. Lajos külön fölösleges fuvart csinált a taligával, csakhogy elcsalja. – Gyüjjön, ebbe bele lehet ülni – s nagy hajrá közt robogott vele a gödörhöz. – Még! – követelte Tibi. – Előbb megrakjuk földdel – s jó kényelmesen rakta, az ásót oda-odakente a földhöz, hogy Terike ott érje. – Te már megint itt bujdosol a násznagyomnál – jött ki Teri a kis totykos, földet érő gumibugyogója után. – A kisasszony csak a színit nézi az embernek – mondta Lajos azzal a feltétellel, hogy komolyra fordítja a szót. – Pedig van ám, aki többet ér, mint amit mutat. – Ki az, Lajos? – Vagy azt hiszi, nekem muszáj ezt a taligát tologatni? Hazamehetnék én akármikor a magaméra. – Akkor mit vesződik ezzel a ragacsos lucerral; nézze, milyen a keze tőle? – Már az én dolgom, hogy mit vesződöm. Hátha egy találmányom van, s azt kell elkészítenem, vagy aranyat leltem, s azt rejtegetem, amíg eladhatom. – Ott van a maga birtoka is, ahol a találmánya. A Skrubicánál. – Nahát, én meghívom a kisasszonyt, akármikor lejöhet, s megnézheti velem a szőlőmet, még újbort is kap dióra… Ezt az ígéretet ugyan bajos lett volna beváltani, de Lajos tudta, mit ajánl fel ő dió képében, melytől pinceszeren a savanyú vinkó is édes olajként húz át a szájon. De Teri, ha egy picit meg is indult a Lajos remegő hangjától, csak a maga vesszőcskéjét tudta suhogtatni. – S ki szüretelte azt az újbort? A Skrupulek, ugye? – Hagyjon engem azzal a Skrupulekkel – fakadt ki Lajos. Egy pillanatig bikaszemmel nézte a lányt, mintha neki akart volna a fejével ugrani. – Akinek gyereke van, kár annyira fennhéjázni…

Maga is meghökkent, hogy bukott ki a száján. A sötét tekintet 172ott maradt a szemegödrében, de a lelke összecsukódott, s esett, mint a lepuffantott madár. – Mi köze magának ahhoz, maga szemtelen? – kapott a Tibi után Teri kicsit elpirulva. Az utána bámuló Lajos a levegőben úszó gyereken mérte a haragját. Úgy rántotta át a talyigán, hogy még jó darabon nem ért le a kicsinynek a lába. Lajos fölásott egy darab földet, s egyenként, a kezével dobálta bele a minapi esőtől összeragadt hantokat a talyigába. Ahogy föld fele lógó fejjel a hantot eldobta, mintha megnehezedett szíveket hajigált volna ki a felnyílt mellkasából. A koccanások meg a taliga falán a falusi temetések koporsóira emlékeztették, azok dörögtek úgy a dalárda éneke s a fekete kendős asszonyok csuklása közben. Rég megrakta a talicskát, s nem mert a terhével előresettenkedni. Azt se bánta, ha dologtalan látják; ráült a nyirkos földkupac tetejére, s a nénjére gondolt; mégiscsak az lesz a vége, hogy lemegy Szegedre, a bukottak városába.

Ahogy így kotlik: – Lajos! – hallja a ház felől; az asszony jött vissza a vízművektől és hívatta. A vésztörvényszék ítélt is már – gondolta –, kiadják a pénzem. – A Terinek van egy kérése magához – mondta az asszony. – Nem menne el ebédért helyette? – Teri is ott állt és mosolygott. – Magának úgyis bűne van nálam – mondta kérés helyett. Lajos boldogan csörgette meg az Alpár úti Krisztus előtt a kék ételhordó betétlábosait. – Fizetnek ezek magának a sok külön szaladgálásért? – kérdezte a pesti kőmíves, aki fölhúzta a kis rabitzfalat a légfűtés elé az ebédlőben, s most vele kullogott haza. – Egyebet sem hallok, csak Lajos ide, Lajos oda. Ez is benne van a harminc pengőben?… – Lajos ránézett a sovány emberre. Ilyenkor ősszel ki szokott újulni a gyomorbaja. Már mondta is: fizet a Horváthné, ha az OTI-nál elfelejtette bejelenteni. Mit tud ez arról a szolgálatról, amellyel egy fiatalember a nőknek tartozik? – Azért kapom a kosztot – mondta, s még egyszer megzörgette az ételhordót.

De amilyen fölszabadult csörömpöléssel indult el erre az útra, olyan nehéz fejjel tért róla meg. A tulajdonosnő apjának a Nagykörúton volt szűcsüzlete, s a poroszkálás oda-vissza súlyos gyanút keltett ki Lajosban. Ahogy lassan lecsillapodott benne az öröm, hogy Teri és asszonya, lám, mégiscsak megbocsátottak neki; az ingerkedő beszélgetés vesszőcsapásai elébb csak viszketni, aztán megint sajogni 173kezdtek a lelkén, s elfeledtnek hitt mondatok nemcsak értelmükkel, de a Teri szeme fényével, a közébük pergett levelek színével, a kísérő munkások kiáltásával újultak ki benne. „A legszebb mégis egy szép úriember”, forgatta magában a Margithídról a Sziget megürült sétányaira bepillantva. Nyáron sok szép úriember özönlött ki innen a hídra, a kisasszonyok a piros ernyőjükkel integettek nekik vagy a fürdőruhás szatyrukat tartották a magasba feléjük a híd túlsó feléről, az autók és teherkocsik fölött búcsúzkodva. Most nem látott hirtelen egyetlen szép úriembert sem maga körül. Téglásszekerek nyikorogtak az út közepén, s egy autóból, amint a villanyos és a kocsi közt előreszökött, hájas utas kopogott előre a vezetőnek. Előtte egy diákféle ment; de a bőre pattanásos volt s a csontja vékony. Percekig figyelt, s még mindig nem mutatkozott a szép úriember. Egy kirakatban nyakkendők, színes selyemingek, kalapok voltak kiállítva. A kirakat piciny; a kirakott áru kevés. Annál kényesebben állt ott az a néhány darab előkelő magányosságában; a vastag zöld nyakkendőnek külön kis állványa volt, a három kalap egy egész üvegpolcot kapott, s a sötétsávos kék ing szép selymes ráncokkal hullott alá. Úri divat: ez állt a bolt fölött. Náluk falun csak a gépészek hordtak kék inget, azok is hétköznap, itt meg színes az úri divat, valami ilyet gondolt az esze héjával, de benn a mélyben, nem több idő alatt, mint amíg marok mögött egy gyufa fölvillan: belekapott a gyanú. Az tette-e, hogy az „úr” szót leírva látta, s erről eszébe jutott, kit hív az „úr”-nak Teri? Vagy a sok piperkőcség váltotta ki ellentmondásképp, hogy nem minden úr ilyen?

Amit a szűcsék házában látott, vesztére, tovább táplálta a gyanút. A szűcsüzlet a földszinten volt; a lakás fölötte az emeleten. Aki, mint ő is, a családhoz jött, a lépcsőházból csöngetett be, de az üzletből közvetlenül is vitt egy fakorlátos kis följáró az előszobába. Ahogy Lajos emeletes ételhordójában, mint valami rekeszes bádoggyomorban, szépen egymás fölé került a grízgaluskaleves, a paradicsomos marhahús és a linzertészta, s ő kifele kotródott az előszobán; egy úr szólította meg: – Magát a lányoméktól küldték? – A nagyságos dr. Horváth Endréné küldött az ebédjükért – felelte Lajos tisztelettel. Igen derék ember volt a tulajdonosnő apja, a deres homlokával az abafalvai földesúrra, a báróra emlékeztetett. – Hát 174aztán épül-e az a ház? – kérdezte Lajost. – Mondja meg a lányomnak, egyszer már fölnézek hozzá, addigra fényesítsék ki a kilincset. – Lajos makogni akart valamit, hogy előbb még a kilincs legyen fenn, de megakasztotta őt a beszédben egy lány, aki a csigalépcsőn az üzletből ugrott fel, s a tulajdonost hívta. Szép magos lány volt, s a testén olyan semmi vékony ruha, mint egy selyemalsó. Ahogy a lépcsőt kettesével szedte, a kerek térde is kibújt. – A nagyságos asszony kéreti a főnök urat – mondta. – A grófnő van itt a biberbundáért. – Megyek már – ugrott a főnök. – Ha te hívsz, tudod, mindig megyek – s Lajos láthatta, hogy a csigalépcsőn lefelé futtában jól megpaskolta a leány fenekét.

Ezeknél ez csak így megy – mondogatta magában a kirakat bundás fahölgyeit szemlélgetve. Az oldalán ott lógott földi illataival a nehéz ételhordó, s az üveg mögül egy babaarc nézett rá közömbösen, a parkettaszerű, tompább-fényesebb sávokból álló pézsmabundában. Az üzlet előtt egy autó állt, a postáskalapos vezető „A négus fölveszi a kesztyűt!” című újságcikket olvasta elmerülve. Ebből szállhatott ki a grófnő. Az a lány valami próbakisasszony volt, aki mint a fababa, azért áll elé, hogy a bunda ne akasztón, hanem emberen lógjon. Mi egy ilyen főnök úrnak egy lány combjához nyúlni? S mit tehet mást az a lány, mint ránevet. Talán még azt is gondolja, amit a Teri: „egy szép úriember a legszebb”. Amióta ennek a nyomakodásnak a csigalépcsőben tanúja lett, esküdni mert volna rá, hogy a Teri gyereke Horváth Endrétől van, akinek a házához ő kilenc héten át hordta a téglát, a betont és vakolatot. Értette már, miért mondta a Teri, azért a nagyságos asszonyt sem kell félteni. Ő titokban most is az úr pártján van. A gyerek is ott született náluk. Nem mondta-e az asszony, hogy ő szerzett neki a kórházban helyet? Majd bolondok különben egy állapotos szolgálót tartani. Hiszen az olyan hasas lány már ablakot sem tud tisztítani. Minden az úr ellen vallott. Még az is, hogy Terit a legégetőbb dologban Sopronba engedték, a fiát látogatni. Egyet nem értett csak: a tulajdonosnőt. Olyat hallott már, hogy meddő asszonyok elnézték, ha az uruk a szolgálóval adta össze magát, sőt még a gyereket is fölnevelték. Ennek azonban két szép családja van, hát még az ilyet is el lehet nézni? S a szűcsné nem nézi-e el, érvelt, hogy a főnök úr a csigalépcsőben nyom175kolódik? Vagy talán nem is tudja Horváthné a dolgot, s az ura is becsapta, mint a rokon építész? Az ételhordó számolta a nehezedő lépéseket, s a gőzölgő húsleves, a paradicsom és a finom sült linzer szagából egy új egyetemes szagot kotyvasztott össze, mely az Alpár útiak kihűlt ebédjének szaga lesz majd. A dolog néha egészen alaptalannak tűnt föl. Ilyenkor Lajos a rácsengető villamosvezetőnek adott igazat: minek ilyen marhaságokba keveredni. Majd megint innen is, onnan is körülfogták a jelek, s az Alpár úti ház úgy nézett rá a megeredt esőn át, mint egy leprástelep.

A deres éjszakában őgyelgő szörnyeteghez: Dániel, Vodálné s Korányi mellé (akik a szentendreiek hol fenyegető, hol gúnyos kórusának feleltek a deszkát és faágat reccsentő szelekben), egy újabb gyötrő szegődött hát, akit Teri kifejezésével Lajos is csak az „úrnak” nevezett már. S az „úr”, ha nem is fenyegette az embert elbocsátással, kólintó csákánnyal vagy pumpoló siralmakkal; a többieknél is mélyebbre akasztotta körmét Lajos képzeletébe. A többiek legalább a házon kívül laktak, s a frissen vakolt falak, ha nem is riaszthatták el őket, legalább valami erődítményként zárták körül az alvót, az úr azonban benn volt a házban; itt élt asszonyukban és Teriben, s hiába kerül egyszer Wertheim-zár az előszobaajtóra, ő belül marad a záron, s uralkodni és gyötörni fog, amíg Lajost egészen el nem üldözi innen. Hiába csiggatta magát: hát aztán, mi közöm hozzá; éljék világukat; a képzelet hálóival beleakadt az úrba, s minél jobban rángatta, annál jobban belegabalyodott.

Amikor a szűcséktől visszatért, Teri már nem volt a háznál; korán ment, kimenős volt aznap; azért kérte meg Lajost az ebédhordásra is. Lajos és Horváthné kettesben ebédeltek. A tulajdonosnő egy kis széken ült, s a létra két fokán átvetett deszka volt az asztala. Lajos négy-öt méterre tőle a földön helyezkedett el, s a csajkában kapta a maga részét. A tulajdonosnő gondterhelten merítette az ételhordó leveses lábosába az első kanalat, de a húslevesben levő izgató anyagok lassan ínye és nyelve felé vonták figyelmét, a paradicsommártás pedig már az életöröm vörös tajtékaként lepte be húsos ajkát s erőteljesen őrlő, lapos fogait. A marhahúsból eltett estére is egy darabkát. Előbb ennek egyik felét csípte le, aztán a maradék felét, aztán az egész eltűnt szája műhelyében. Az evés megint bele176zökkentette őt a létezésének örülő világba, s a víz, melyet Lajos hozott neki, már magukkal eltelt, meleg zsigerek közt futott le a mártás és leves fölé. Lajos miután a vizet az építkezési csapból meghozta, majszolt, maradék húsával kissé közelebb telepedett a tulajdonosnőhöz. – Ez a Teri mikor került a nagyságos asszonyékhoz? – kérdezte a marhahús rostjaira szegezve figyelmét. Horváthnéban az ebéd a komikum érzetét is dagályba hozta, s a szájpadlását gyöngéden csiklandó, de ugyanakkor be is vajazó linzer mellett szívesen szórakozott az étvágytalanságában még mulatságosabb szerelmessel. – Körülbelül egy éve… – S azelőtt hol szolgált? Sopronban? Nem Pesten? – Ezt olyan fontossággal kérdezte Lajos, hogy az asszony visszavette szájából a linzert, csakhogy nevetni tudjon. – Miért? Pesten kellett volna szolgálnia? – Nem, csak azt gondoltam. – S hogy került ide? – A nénje apáméknál próbakisasszony, az ajánlta. – Igen? – Bizony, siessen elvenni őt, mert ő is oda szeretne bejutni, s ott hamar fölcsíp egy urat a bemutatón. – Lajos gondolatoktól megrohantan vizsgálta az asszonyt, hogy hiteles-e, amit állít. A csajkát a pakfonkanállal maga mellé tette. – Fejezze be inkább azt a marhahúst, Lajos – mondta az asszony fölállva, s a morzsát szemezgetve a szvetteréről. A Teri, ki tudja, kié lesz még, a marhahús azonban a magáé.

Lajos nem felelt erre, csak a tányért vette újból az ölébe. Már nem is védekezett a tréfák ellen. Ha úgy is tudott dolog az övé, mit kapálóddzék. Leütött fejjel csak az igazsága érdekelte. Egy éve? számolgatta a fagyástól durva ujjain. A gyereknek akkor júliusban kellett születnie. Július nem tavasz. De az a „tavaly ilyenkor” is lehetett később, novemberben, decemberben. A talicskázás nagy számvetések, találgatások közt folyt délután. Az, hogy Sopronból jött fel, s nem Pesten szolgált, biztató volt. De igaz-e? Hátha ezzel csapták be az asszonyt. Elhitették, hogy Sopronból szökött föl a méhmagzatával. Pedig itt készült Pesten. Hátha épp a kisasszony nénje ajánlotta? Ki ismeri az ilyen személy számítását? Talán éppen azon át ismerte meg az urat? Az úr ott volt a próbakisasszony lakásán, s akkor jött föl vidékről a húga. Persze, kapott az ártatlanságán. Az, hogy a Teri nénje a szűcséknél próbakisasszony, Lajos szemében minden külön okoskodás nélkül is terhelő volt. Ahogy a főnök úr ott a 177próbakisasszonnyal, úgy itt ez az úr Terivel. A valószínű történet a Sopronból Pestre menekülő lányról, az urak emlegetése meg az a nyomakodás a csigalépcsőben teljesen összekuszálta. Ha akarta, ha nem, tovább kellett nyomoznia.

– Tudja, kivel voltam a kimenőmön? – lépett hozzá másnap a megszokott vesszejével Teri. – A szerelővel. – Nem az úrral? – emelte rá ő süppedő ásójáról komoly tekintetét. – Ja, majd elfeledtem, egy úrral – hallatta Teri vékony kis kacagását, mellyel mintha csak egy félszív öble zengett volna együtt. Még az éjszaka jutott eszébe Lajosnak, biztos azért volt olyan sürgős a kimenő, mert Csillaghegyen találkozott az úrral. – Mondja, milyen ember a maga gazdája? – szólalt meg egy kis szünet után egy új ásónyomnál. A földre rejtette a tekintetét, hogy el ne árulja a szándékát, s csak annyira vágott oda, ami alatt elfoghatta a hatást. A lány arcán nem volt más, mint vonakodás, hogy ilyen általános kérdéssel az eszét gyötörje. Lajos azonban ezt is elkedvetlenedésnek látta. – Hogy érti, milyen? – Goromba, komisz, ugye?… – Szándékosan sértette, hogy fölszisszen-e rá. De Teri csak nevetett. – Látszik, nem ismeri, nem is mer az a cselédnek szólni. – De az asszonnyal goromba volt. – Az más – jelentette ki Teri magyarázat helyett; majd kicsit eltűnődve: – Nem rossz ember, csak különös. – Ezzel a jellemzéssel nyilván meg volt elégedve, mert még utána is tünekedett egy darabot. – Van neki valakije? – Ennél a sorsdöntő kérdésnél Lajos fölnyúlt az ásóról, s egész komoly, piros arcával Teri ellen fordult. – Az úrnak? – nevetett Teri a szokottnál is vékonyabban. – Most mégis el akarnak válni, vagy micsoda? – Akkor legyek én szegény ember, amikor azok elválnak – jelentette ki Teri. – Hát akkor miben különös? Azt mondta, különös – dobta most már el az ásót is Lajos. – Tudom én? – vonogatta a vállát a lány, bosszúsan, hogy az eszét erőltetik. – Én nem értem ezt. Különös szokásai vannak. Például, ha ebédelünk, s nincs a tálban elég, megkérdi az asszonyt, van-e kinn a lánynak. S ha mondja, hogy van: nem hiszi el. Ha csakugyan van, az asszony behozatja velem a lábost. Akkor röstelli magát előttem, hogy ilyenről volt benn szó, és veszekednek. – Hát még miben különös? – falta Lajos mohón. Egyelőre a hallottak minden rendezéséről lemondott, csak minél többet eltegyen abból, amit Teri az úr178ról mond, s azt is, ahogyan mondja. – Még?… – Látszott, hogy nem tetszik neki a sok faggatás, mert Tibit kiszedte a talyigából, s menni készült. – Például – nem akar új ruhát venni. Meg falun szeretne élni, mint a parasztok… – Lajos elkínzottan figyelte. – Látja, ő megvenné a maga szőllejét; – nyúlt a hosszú társalgás után a megszokott vesszőhöz Teri. – Tavaly egész télen földet nézett. Őt kell elküldeni a Skrubicához, Lajos.

A lány elment, s a rendező munka megkezdődött. De akárhogy illesztgette a Teri feleleteit, az egészből csak az ütött át, hogy az asszonynak be kell hozatni a lábost, annyira félti a Teri hasát. S a tulajdonosnő tűri ezt? Ahogy talicskázás közben bepillantott a szvetterében összehúzódó asszonyra, aki a parkettberakást figyelte, a kijátszás mintha a testvérévé tette volna. A lábos, a főnök úrral cicázó próbakisasszony és Teri mondata: mégiscsak legszebb egy szép úriember: elvesztették színüket, környezetüket, értelmüket. Gyötrő foltokká folytak, melyekből sötét pillérek szöktek fel, lassan egymás felé nyúltak, s mindazt, amit Teriről, a tulajdonosnőről és az úrról hallott, ívnek, falnak, ablaknak kapták maguk közé, míg az egész fekete, nyomasztó építmény legalább körvonalában készen nem állt. Kikezdeni, megbontani nem lehetett többé, csak egészen elrontani. Igaz, vagy nem igaz? aki benne kuksolt, csak ezt kérdezhette. Lajos sokszor megkönnyebbülten nyújtózott ki: nem volt igaz. De ahogy újból ráakasztotta testét az ásóra, egy fájdalmas vonásra emlékezett vissza a tulajdonosnő arcán. „Ha esze volna, hozzámenne. De ennek nincs esze.” Világos most már, ki az az úr, akibe belekóstolt. Majd megint pörölni kezdett ottbenn az asszony. Mégsem lehet az. Aki úgy nekiment azon a szombaton a rácnak… Ha igaz is, ő nem tud róla. De az ura nyakára milyen alázatosan csimpasztotta magát. Kiismerhetetlenek az asszonyok. Figyelte Terit is az asszonyával. „Azért nem kell félteni a nagyságos asszonyt sem” – mondta Teri a Budagyöngyénél, s ez benn volt az egész modorában. Ő nem féltette az asszonyát sem az iparosoktól, sem a közelítő novemberi negyedtől, legkevésbé az urától. Volt benne némi káröröm is, hogy ennyi minden éri, s keserűen jósolta, hogy végre mindenből kicsúszik. De a tulajdonosnő sem lebegett már olyan háborítatlan lélekkel mindnyájuk felett. Megfigyelte őt, ahogy a dévajkodó iparosok közt forgó 179Teri után tekintett. A jóakaratú lenézésben irigységet fedezett fel. Mint aki rég dévajkodott így, s most már csak emlékszik rá. Az is furcsa volt, hogy annyit foglalkozott a Teri szerelmével. – Lajos, egy új vetélytárs – mutatott be az ablakon, ahol Teri egy munkaruhás fiatalemberrel beszélgetett, akit idáig nem láttak még a háznál. Nagy, szőke arca volt a fiatalembernek, haja hátrafésült, színe beteg; a zubbonya s nadrágja terpentinfoltos. Lajos nem szólt. Hiszen ha ez volna az igazi vetélytárs!

Egyik este aztán megjelent ő maga, az „úr”. Horváthné és az iparosok rég letakarodtak a házról, s Lajos szokott sétájába fogott, a salakjárdán, az épülettel szemben. Az éjszaka hidegnek ígérkezett, de a felhők udvart hagytak a holdnak. A szürke vakolat hol a fekete levegőbe veszett, hol megszőkült a holdsütésben. A kereszt irányából valaki ugyancsak szaporán nyikorgatta a salakot, s mielőtt Lajost elérte volna, kivágott az útra, egyenest az épületnek. – Keresni tetszik valakit? – kérdezte Lajos némi szívfogással. – Miért? Maga az éjjeli őr? – szólt az vissza, de már a bejárattól. Lajos odasietett. – Ismer engem? – kérdezte az idegen, s odatartotta a fejét a hold fényébe. – Hogyne – makogta Lajos meglepetten. – Tetszik parancsolni a doktor úrnak? – Az úr olyan messze lebegett fölöttük az építkezés alatt, hogy amikor megjelent, a féltékenysége még csak át sem rezdült az alázatos készségén. – Erre volt dolgom – mondta az –, gondoltam, megnézem, mennyire vannak?… Hogyan, még ajtójuk sincs? – A többi ajtó már benn van, de ez nehézfából készül – magyarázta Lajos. Az úr egy villanylámpát vett ki a zsebéből, s abból szórta a fényt jobbra-balra az üres épületen. – Hiszen ez festetlen – nyomta oda az ujját az ajtóhoz. Aztán az ablakhoz ment, s kitolta az üvegezetlen ráma közt a kezét. Majd a gyalulatlan parkettát járta be a fénykarika: – S még mindig létrán kell följárniok? De hát, hogy költöznek be maguk a jövő héten? – Hétfőre ígérték a lépcsőt – mondta Lajos. Az úr fölkapaszkodott a létrán, és nem kérdezett többet. Belökte a fürdőszoba záratlan ajtaját. Egy pillanatra ott úszott előttük a majolikakád tündéri sziporkázásában. Aztán az emeleti szobák ablakhíján dugta ki a kezét; világával végigtapogatta az asszony ágya helyét, s kilépett a teraszra. Lajos mindenütt utána.

180

Az úr keze fényes volt, arcára, szájára is szóródott egy kis derengés, a hátul álló Lajos helyén azonban csak a sötétség volt tömörebb. Ahogy felocsúdott első meglepetéséből, eszébe jutott gyanúja a Terivel. De mintha nem is ez lett volna, akire napokon át gondolt; úgy mutatta neki a házat, mint egy jövevénynek. A terasz küszöbén az úr megállt. A Citadella ki volt világítva, s a sziporkázó lámpák ide-oda futkostak a nyugtalan atmoszférában. Kétszer is megjárta korláttól korlátig a teret. A terasz be volt már burkolva, a korláton csillogott a bádog, s a hold sávjában látni lehetett a vakolat nemes lúdbőrzését. Más volt a terasz, mint amikor utoljára járt itt. Az úr két karjával a korlátra támaszkodott, s egy pillanatig dicsőséges arccal bámult a város felé. Lajosban, ahogy hátulról nézte őt, egy érzés emelkedett fel, amely sem irigység, sem hódolat, sem elragadtatás nem volt, legalább egyik sem egészen. Az ő agya ezzel a szóval fordította le: az övé. A ház, a kilátás, Teri, a világ, nem volt megmondva ebben az érzésben. Egyik emberfaj érzése volt ez a másik előtt abban a pillanatban, amikor természetét egy mozdulattal elárulja. Az úr is rajt érhette magát, mert hirtelen hátat fordított a városnak, s gyerekesen Lajosra mosolyodott. – Hát ez szép innen. Ha maga volna az ördög, most megkísérthetne… – A teraszon fölöslegesen futkosó zseblámpa megkezdte turkáló útját a sötétben. A létrán a fény ment le először, aztán az úr, aztán Lajos, a két férfit csak néhány fok választotta el. Lajosban egy mozikép villant fel, amelyet valamelyik filmpalota kirakatában látott. Két férfi száll le tolvajlámpával egy hajó raktárába, a raktár alján egy nő hever, elvetett lábáról fölcsúszott a szoknya, s tarkója környékét áztatta a vér.

– Hát maga hol alszik? – kérdezte az úr a konyhában. Lajos bemutatott a mosókonyhába. Az úr megkereste lámpásával a vackát. – Nem hideg ez? – Kaptam paplant. – Az úr odament, megtapogatta a takarót, a paplant, a követ, még a kikészített ébresztőórát is felvette. – Mi ez, vekker? Nem jobb volna a parkettán aludni? – kérdezte. Lajos vállat vont. Mi közöd hozzá, gondolta, hogy én hol alszom. Az úr kiment, s kintről még egyszer fölnézett az elfelhőzödött hold alatt egész beborult kockára. Egy-két pillanatig ácsorgott, mint aki beszélgetést szeretne kezdeni, de nem tudja, hogy 181fogjon hozzá. – Jól megépített ház – mondta Lajos az úr pillantását elismételve. – Holtáig ellakhat a nagyságos úr benn. – Az úr kurtát nevetett. – Ne kívánjon olyat nekem – s már búcsúzott is. Lajos a ház szájában maradt. A salak elvitte az ideges, szapora lábú embert, s ahogy távolodott, a házból, kis hegyről, felhők alól visszajött az ismerős, akivel Teriért győzködött. Most kezdte csak röstellni magát a bárgyúságáért: milyen hűségesen ballagott utána létrán, teraszon. Még a kis vackára is ráirányíthatta a lámpáját, az óráját is megfoghatta. Hiszen jó: ő csak egy éjjeliőr, neki itt van a kenyere; de hagyhatta volna, hogy botorkáljon maga, ő meg a küszöbön várja be, míg végez. Vagy legalább gondolt volna kísérés közben jó mogorvákat, mint a pesti kőmíves vagy a szentendreiek. Ha az ő helyében Dániel jön mögötte a létrán, egy taszítás, és ott fekszik, ahol a nő a moziképen. De hiába, aki cseléd, cseléd, még a haragjáról is megfeledkezik, csak utóbb füstölög. Tik-tak – mintha az ébresztőóra helyén a Dániel taglója ingana ide-oda a világ mögött. De ha a villanylámpáját itt felejtette volna a vízlefolyón, s visszajönne érte, ő megint csak azt mondaná: tetszik parancsolni a doktor úrnak.

Másnap nem mondta el mindjárt reggel az újságot. Terin akarta kipróbálni a hatását, s eltette, amíg ő fölér. Ha kinn járt nála a kimenőjén, arról is tud, hogy ide készült. A meglepetésből látni fogja, van-e köztük egyetértés. – Tegnap éjszaka vendégem volt – kezdte el Lajos Tibit kettejük közé állítva. – Talán valami szép lány? – A gazdája – mondta mogorván Lajos. – A doktor úr? – hitetlenkedett a lány. – Az. – Komolyan mondja? Nagyságos asszony, tessék csak idejönni kicsit! – kiáltott be a ház felé. Lajos hiába kísérletezett; nem tudta az eredményt leolvasni: Teri arcán az a mosoly volt, amely a nem rá tartozó érdekességnek szólt; tarthatta meglepettnek, s tarthatta értesültnek. – Az úr itt volt az éjszaka – mondta az odaért asszonyának. A tulajdonosnő kicsit elváltozott, s egy darabig nem mert kérdést feltenni. Végre a legkevésbé fontosan kezdte el. – Hánykor? – Úgy tíz felé. – Mégiscsak kíváncsi a házra – kottyant közbe Teri. – Mondtam én a nagyságos asszonynak, hogy nem tud ő haragot tartani. – Megnézett mindent? – Meg. – S hogy tudott neki mindent megmutatni a sötétben? – tért megint a mellékesre az asszony. – Egy villanylámpa volt nála. – Villanylámpa? – kiáltott fel 182az asszony. – Nyolcéves házasok vagyunk, és sosem volt villanylámpája… – Ezzel a villanylámpával egy megváltozott jellem tekintett rá. Ha az urának villanylámpája van, a válás is lehetséges. – S mit mondott? – tette fel Teri az asszonya helyett a kérdést. – Hogy a házon nincs még ajtó. Meg hogy lépcső sincs. Hogy akarnak maguk elsején beköltözni? – Biztos, hogy „maguk”-at mondott? – faggatta az asszony aggodalmasan. – Igen… azt hiszem. Az ablak helyén is kidugta a kezét. – S maga mit mondott neki? – Hogy most már egykettőre meglesz minden – füllentett Lajos, aki a sok faggatás közben kísérletezőből fokról fokra egy fontos esemény hősévé vált, s mint ilyen, okos szerepet igyekezett magának kiosztani. – Elmenet biztattam: – Jó építkezés ez, doktor úr, ellakhat ebben holta napjáig. – Az asszony csak az aggodalmas szemével kérdezett; Terinek kellett közbekottyantani: – S ő erre mit mondott? – Hogy ne kívánjak neki olyat. – Lajos tudta, hogy az egész éjjeli kísértetjárásnak ez a legfontosabb mondata, s konokul mondta a szemükbe, mint az úr árulásának bizonyítékát. Ők megépítették a házat, de az úr nem akar velük megvénülni. Az asszony kifakadt. – Látja, Teri, maga mindig azt mondja, hogy ne féljek semmit. De ez az ember egészen meg van bolondulva. – Kicsit különös a doktor úr, de meg tetszik látni, készen sem leszünk, visszajön… – Lajos sokért nem adta volna, ha a biztatása mögé láthat. Az a kis keserű árnyalat, mellyel Teri asszonya jövőjében bizakodott, a legkülönfélébb lehetőségek fele váltott színt: „Te csak bizakodj, bolond, én megvetem közben az ágyam. Ne félj, a végén úgyis visszakapod az uradat. Bár hagyna ott az urad, de nincs nekem akkora szerencsém.” A legsúlyosabbja után most már a tulajdonosnő vette kezébe a vallatást, s reményt keltő jel után kezdett turkálni a Lajos emlékezetében. – A terasz tetszett neki – jutott Lajos eszébe, de az ördögöt meg a kísértést elhallgatta. Úgy érezte, hogy kicsúfolnák érte. – Hát persze hogy tetszik – tört ki diadalmasan az asszony. – Az egész tetszik neki, csak röstelli. Nem meri elvállalni, hogy örül a házának.

A ház felől több munkás is rohant a tulajdonosnőért: egy úr érkezett autón – a nagyságos asszonyt keresi. – Nemsokára Terit is előrehívták a gyerekkel. Lajos egyedül púpozta a földet. Ez, amivel most megindul, a háromszázadik taliga, ennyi kellett a sarokhoz. 183Ahogy a cselédszoba alatt tol, látja, hogy a tulajdonosnő az apjával beszél benn; a szűcs jött az autón. Lajos tett még néhány lépést, s aztán leállította a kocsit, mintha pihenne, vagy új fogáshoz venne lélegzetet. Az üres ablakon a halk beszéd is kijött. – Tudod, milyen boldogan éltünk nyolc éven át – lihegte a torkára folyó könnyekkel szemben az asszony. – S ezen a házon, most lehet, hogy szétmegyünk. Ha legalább befejezhetném, de az iparosokat sem tudom kifizetni. Háromezer pengőm hiányzik. – Én figyelmeztettelek erre – mondta a főnök úr –, a te urad szegény ember. – Lajos megemelte a talicskát, s kubikolta a súlyt a földnyelő sarok felé.

Ahogy visszafordítja a megürült ládát: ott áll az úton az autó s mellette Teri. – Nézze csak, Lajos – s hogy Lajos is odaáll mellé: – Szép, ugye? – mondja s a kis tenyerével éppen hogy gyöngéden megsimítja a gépház kék lakkmázát. Úgy simította meg, mint valami versenyló rázkódó fényes bőrét. Lajos is megnézte az autót: gyönyörű hosszú dög volt, csupa nikkel meg lakk meg bársony, szinte belenyúlt az útba, száguldásra készen. – Ilyenről szólított meg múltkor egy fiatalember – mondta Teri inkább elmélázva, mint ingerkedve. Lajos tehetetlenül szemlélte a nagyszerű portékát. Ez a csillogás volt az ő fejében is, amikor a kihordókocsit elgondolta. De mi az a kihordókocsi, ha el is készül, egy ilyen mellett. S lám, ilyenről szólnak le érte. – Nem hallotta, mit tanácskoznak? – mutatott Teri a ház felé. – Azt hiszem, pénzt kér – mondta mogorván Lajos. – S ad? – Lajos vállat von. – Nem ad az. Volt egy próbamamzelük, annak rendezett be drogériát. Örül, ha a felesége mellett azt ki tudja elégíteni. – És az asszony? – Mostoha. Elnézi az urának a lányokat, de a pénzen rajta ül… Hej, Lajos, ha én egyszer oda bekerülhetnék. Egész más az, mint mosogatni. – Ott forgathatják magukat a lányok. – Hát persze hogy forgatják, úgy látják – nevetett Teri. Ott álltak a sportautó két oldalán; Teri rádőlt a gépházra, Lajos mogorván elhúzódott tőle. – Juj, de nagy szamár maga, Lajos – mondta a lány szokatlan melegen és mélabúsan.

A házból már jött is a főnök úr. Finom, szürke felöltő volt rajta, a deres haja alatt is kemény az arca, csupa csont és erő. A tulajdonosnő már nem is piros, hanem kék a kiállott izgalmaktól. Könnyei mintha az egyenetlenül foltos bőrén készülnének kitörni a bá184mészkodó iparosok közt. A nagyapa, hogy ne kelljen a lányára nézni, Tibivel játszik, de mielőtt az autóba szállna, össze kell csókolózniok. A tulajdonosnő a homlokát tartja, s ahogy az autó uras gumihangon elindul, a megcsókolt homlok alól gyűlöletteli tekintetét is utána engedi. Az Alpár úti paradicsom fölött, melyben Lajos egy házmesterlakást, utóbb egy kertásást kívánt, úgy látszik, vannak még magasabb paradicsomok is. Míg Lajos a taligával visszaindul, az autó nyomán a két nő abba pillant fel; Teri ábrándozva, a tulajdonosnő a kiűzöttek gyűlöletével. A szerelő úr, a doktor úr, a főnök úr: Lajos azt se tudta már, kire kell itt féltékenynek lenni.

Amivel a tulajdonosnő annyira fenyegette magát, itt volt a költözés. Az asszonyka ragaszkodott: ő akkor is beköltözik, ha sem ablak, sem kályha nem lesz a házon. Inkább ott dermed meg Tibivel, de más lakásra vagy bútorraktárra nem költ. Tibit ettől a halálnemtől megmentette a csillaghegyi nagymama, aki egy délben, míg Lajos ebédért járt, nagy rémüldözések közt magához ragadta. A mérnöknek azonban így is gondot adott az elszánt asszony. Az utolsó napokat csaknem állandóan kinn töltötte. Éppen csak a vészes elseje elől utazott le egy vidéki templomépítéshez, mint ahogy két egymásnak szaladó jármű közül a közlekedési rendőr is kiugrik. A háznak voltak falai, volt szigetelt tetőzete, egyszer átfestett ablaka, ajtaja, vize, konyhája, fürdőszobája, gyalulatlan parkettája; utolsó nap vágták be a földszint ablakait. Az emeleten azonban még a szobán át ment ki a teraszról betévedt szél, a légfűtés aknájába nem állították be a kályhát, a földszint és az emelet közt létrán közlekedtek, s öt órától sötét szobában kellett a magasban bóbiskoló utcai lámpát irigyelni.

Lajos még a költözést megelőző nap megkapta a napiparancsot: az első kocsit, melyen a kevésbé kényes bútorok mászták meg a hegyet, ő fogadja majd. A bútorok egy részét a bejáratnál a belső földszinti szobába kell terelnie, a másikat a konyhába és a mosókonyhába. Éjjeliszekrény, kredenc, tálaló, rekamié, sodrony: gomolyogtak benne a bútordarabok, melyek a tulajdonosnő leírásának köszönvén létüket, agyában különös bútor-szörnyetegekké változtak, mint népmesékben az utazók által hírül hozott ember- és állatfajok. Kilenc felé már nem volt türelme az ásójához, csak az utcát leste, mikor fordulnak be Krisztus lábainál az ő bútorállatai.

185

A tulajdonosnő a lehető legolcsóbban költözött; nem is vett szépen kipárnázott bútorszállító kocsit, amilyet Lajos augusztusban látott óriás hernyóként a körutakon kúszni. Ugyanaz a stráfkocsi járta meg kétszer a hegyet, két vastag hámú muralóval. A bútorok egymásra voltak kötözve rajt, alul a nagy darabok, fönn, mint valami tüskeváz, fölfele s kifele fordított lábbal az asztalok, székek. Három zömök férfi ugrott le a kocsiról, megkérdezték, ide költözködnek-e, s a földön egy kupacba hajították a kabátjukat. Mind a hármon fekete trikó volt s a trikóban az „ember izmai” című öntvény, jó, domború kivitelben. Ketten a kötelet engedték meg a felsóhajtó bútorokon, egy pedig Lajos mellé hatolt a küszöbre, s a tar ház belsejét vizsgálta ellenségesen. – Hisz itt még dolgoznak – mondta Lajosnak rosszallóan. Lajos megmutatta a két szabad helyiséget. Az ember visszament, s egy hatalmas kör alakú asztallal jött vissza. A barátja csak a peremét fogta alulról, hogy le ne csússzék róla. Az ember ott állt az asztallap alatt Lajossal szemben, s dühösen kérdezte, hova vigye. Lajos az asztalokra nem kapott utasítást. A teher azonban nagy volt, az ember félelmetes, s Lajos bemutatott a belső szobára. Csakhogy, mint előre látható volt, az ember nem fért be szélességével az ajtón. Az órjást ez ingerelte. – Mi ez? Kaptár, hogy ilyen kicsi ajtót raknak rá? – A talpalatnyi előszobában a fordulás is nehezen ment. Végre a két ember beronthatott a földszinti szobába; a harmadik a tálalót cepelte mögöttük. A szobában akkor három iparos is dolgozott: a szerelő a mennyezeten, a festő az ablakon, a kőmíves a légfűtés kályháját elrejtő rabitzfalon. A létrásoknak toldott lábukon kellett odébb ugraniok a teherhordók elől. A két csapat mérgesen nézte egymást: az asztalvivők, mint szirtkorongokat dobáló szörnyek, a létrások, mint magasabb istenek, akik ecsetet és vésőt hajítanak a föld nehézkes gyermekeibe. – Menjen már utamból. Azt hiszi, megszakadok? – kiáltotta az egyik asztalvivő. – Itt nem lehet dolgozni. Építsék meg előbb a házat, aztán költözzenek – zúgolódott a magasság. Lajos alázatosan tárta föl a belső szobát, s egy asztalláb megragadásában mutatta ki észre nem vett jóindulatát. A jelenet, bár egyre lanyhábban, minden újabb benyomulásnál megismétlődött. Lajos nem is ért rá a bútorok alaktanával vívódni; ami fehér volt, a mosókonyha felé küldte, ami barna, a belső szobába. 186A munkások azonban a cepelésben elvakultak, nem sokat törődtek az ő utasításaival, mindenik arra akart menni, amerre az első fordulóknál megszokta, s a visszarendelés annyi káromkodással, falrongálással járt, hogy Lajos végül még azt is tehetetlenül nézte, mint vonul be a konyhaszekrény a belső szobába. – Mint az állatok! – mondta a villanyszerelő, mikor elmentek. – Próbálná maga azt megemelni – védte őket a pesti kőműves. – Tudja, hányszor költöznek ezek most három-négy nap alatt? Legalább nyolcszor. – Lajos megkönnyebbülten bámult a robogásra kényszerített murák után.

A második fuvarnál már ott volt a tulajdonosnő és Teri is. A munkások most még félelmetesebben léptek fel. Már a kocsis is felszólalt: – Ha én tudom, hogy ez ilyen magasan van, nem kínzom fel ide a lovaimat. – Nézze, bácsi, én nem ehetem meg a hegyet – állt fegyverbe Horváthné is. A földszülte férfiak egy órjás dívánnyal vergődtek az előszobában. A dívány beékelődött, és nem mozdult tovább. Az emberek újból elmondták építészeti kifogásaikat. – Ekkora lomok és ilyen kis ajtók! – Az egyik létrás szólt rájuk a szobából: – Miért nem teszik be az ablakon? Nincs annyi találékonyság magukban? – A szobaajtóban küszködő férfi ellenségesen pillantott hátra a jó tanács irányába. De a hatalmas ablakon élre állítva csakugyan befért a lom. Ugyanezen az úton vándorolt be a zongora ládája is. Lajos állt a gürtninél negyediknek. A fényes fekete test alatt izzadó munkásoktól semmi sem volt oly idegen az emelés pillanatában, mint a billentyűk alatt szunnyadó, súlytalan futamok. – Itt több bútor van, mint amennyit a vállalkozó mondott – morogták a munkások. – Zongoráról nem is volt szó. – A tulajdonosnő hallgatott, mint aki nem tartja érdemesnek vitatkozni. Következtek utoljára a ládák. – Meglátja, mi lesz most – mondta Teri. – A könyvekért már ott lenn is haragudtak. – S meghajtott nyakukon a mosókonyhába vándorló könyvesládák valóban minden korábbi bútordarabnál jobban fölingereltek a földszültéket. A kecses versek és elmés tanulmányok majd eltörték a csigolyájukat, s a szájukba szaladó veríték szitkaikkal keveredett. – Jó dolga van, aki ráér ennyi regényt elolvasni – dohogta az egyik. – Ki olvassa el ezt? Csak cifraságnak tartják – elégedetlenkedett a másik. A harmadik egy igen nehéz láda alatt semmit sem szólt, csak elmordult. – Eh – s egész 187felső testében megrázkódott. De a könyvek ettől nem lettek kevesebben, s a mosókonyha sírkamrája sem nyelte gyorsabban koporsóikat. A munkás, aki a tudomány súlya ellen csak ehhel és rázkódással tiltakozott, egy ilyen rázkódással leejtette a hátáról a ládát úgy, hogy a szétlöttyent deszkák közül százfele dőlt a könyv és a papír. – Ha az uram látná a klasszikusait – nevetett az asszony, aki a rekamié és a zongora sértegetőit komor megvetéssel hallgatta, de a könyvekkel szemben, úgy látszik, osztotta a munkások érzését. Lajosnak kellett egy kosárba nyalábolnia a sok kifordult belű könyvet. Voltak köztük szép, barna kötésűek, tele ismeretlen betűvel, de voltak négy-öt darabba menő fűzött példányok is. Lajos megpróbálta összeilleszteni őket, de a ládahordók káromkodva rugdosták el őt az útjukból, s az asszony is rászólt. – Most nem érünk rá ezekkel a vacakokkal babrálni.

Következett a borravaló. A munkások üres kézzel ácsorogtak az előszobában; a tulajdonosnő izgatottan kereste a kézitáskáját, a létrások pedig lesandítottak létrájukról. Egyikük megkapta a fehér pénzt. – Ezt osszák szét maguk közt – mondta az asszony, s vonult be a mosókonyhába rendezkedni. A férfi megmutatta a markát a másik kettőnek. A földszülte férfiak összemordultak. Nem mozdult egyikük sem. A kis előszoba úgy teli volt izmaikkal, hogy az ember csak várta, mikor tolják szét a falat. – Nagysága! – kiáltott be az egyik a mosókonyha sötétségébe. Horváthné kijött. – Hát ez a borravaló? Ezekért a ládákért? – Igyekeztek lélekrehatóan és panaszosan mondani, de a hangjuk a belekevert édességtől még fenyegetőbb lett. – Mit akarnak tőlem? Nem én fizetem magukat, hanem a vállalkozó. – De nagysága, ezekért a ládákért! – morogták makacsul. – Látják, hogy nincs férfi, és zsarolnak – mondta a tulajdonosnő. – Rosszabb három férfinál a nagysága – morogta az egyik. A tulajdonosnő erre elnevette magát. – Na, vigyék ezt – mondta, s száránál fogva odanyomott nekik egy rumosüveget. A munkások a világosság fele tartották az üveget; félig volt. Kicsit őgyelegtek még, de a rum pörkölt íze ott járt már a torkukban, s megenyhítette őket. – Kezicsókolom – mondta három helyett az egyik, igen röviden. Ahogy az ostor odapördült a murák közé, Lajos úgy érezte, ez a kocsi most végigszaladja velük a határt; tudott barlangszájaknál egy-egy leszáll 188belőlük, besétál a föld gyomrába, ott alusznak a következő fertályig. Akkor ugyanez a kocsi megint fölszedi őket, s ők néhány nap megint morognak a szörnyű lomok alatt.

A nők megkezdték a rendezkedést, s Lajosra várt, hogy a megkívánt bútordarabokat vagy ládákat a halmazból kiszabadítsa. Újságpapírt tettek a fényes bútorokra, s ő ott járkált rajtuk nehéz tappancsaival. Lassan az iparosok is belemelegedtek a költözésbe: a konyhaszekrényt már a szerelő segített a vitrin mögül helyére hurcolni. Java délután az ebéd is megérkezett; a szűcsüzlet teherbiciklijén hozta a kifutófiú. Míg Teri az ételeket öntötte át a maguk edényeibe, Lajos a kocsit tanulmányozta, s a kifutófiúval próbált szóba elegyedni. Az tizenhat-tizenhét éves kölök volt, de szemtelen válaszú. – Mennyi idő alatt jött ide? – kérdezte Lajos, aki ebből akarta kiszámítani, egy délelőtt hányszor, hány helyen fordulhat meg majd a kihordó kocsijával. – Amennyi alatt az ember a Körútról az Alpár útra ér – szellemeskedett a fiú. – S jó fizetése van? – Miért? A helyemre akar jönni? – kérdezte a fiú. – Nem – felelte Lajos. – Azt gondoltam, nem volna okosabb, ha önállósítaná magát? – Önállósítanám? A magam zsebére adjam el a bundákat? – röhögött a fiú. – A biciklivel önállósítaná magát. Például, amit a piacon vesz valaki, maga hazaszállítaná. – Akkor inkább egy autót vetetek az apámmal – mondta a fiú elkomolyodva –, s faluról fuvarozok. – A kifutófiú csak akkor komorodott el, ha hazudott, mint most is, egy autóvásárló apát csinálva magának. Lajos ezt nem tudta, s tisztelettel hallgatott. – Szeret ott a szűcsboltban? – kérdezte utóbb. – Na, már ott hagytam volna őket, de jó tyúkok vannak, tudja. – Magával is elmennek a kisasszonyok? – El-e? – a fiú sokatmondón füttyentett. Lajos szerencsétlenségére Teri visszahozta a kimosott edényeket, s a fiú sebesen járó fara, a nagy láda mögött, visszairamodott a városba.

Lajos érezte, hogy a kifutófiúval új eszme villant be az Alpár úti kertásás félelemmel és gyanúval nehéz őszi hangulatába, de a költözés napja nem volt alkalmas rá, hogy ezt az eszmét, akár a kocsira vonatkozott, akár a kifutófiúra, továbbfejlessze. A nők terveinek izomerőre volt szükségük, s ez a legszolgálatkészebb alakban, Lajos testében volt jelen. Nagy gondot okozott az is, hogy az üveges 189délig nem jelent meg az emeleti ablakok bevágására, s amikor végre mégis fölért, nem volt hajlandó hatalmas üveghasábjait a létrán az emeletre fölvinni. Egyik kézzel a rozoga létrát kellett fogni, a másikkal az üveget tartani; ha leesik, minden erét összeszaggatja. – Kérem, a gazdám még az üveget is megfizetteti velem. Azt mondja, miért mentem föl, arra engem senki sem kötelezhet. – Én vállalom az üveg árát – mondta a tulajdonosnő. – De egészségem is egy van: ha a kézizmaim összegörbülnek, mint a barátomé, a nagyságos asszony nem ad új kezet nekem. – A tulajdonosnő elkeseredetten nézte a gyáva embert. Az iparosok süketen végezték a dolguk. – Én fölviszem, nagyságos asszony – mondta alázatosan Lajos. Az asszony intett. – Hogyne, magát meg éppenséggel nekem kell kikúrálnom… – De kinn megeredt az eső, s az emeleti helyiségekben járt, búgott a szél, mint csigában a hang. Lajos továbbra is szolgálatkészen állott. – Igazán fölviszi? – kérdezte az asszony, de Lajos már a fokon állt, s az üveget kérte. – Juj, Lajos – nevetett Teri borzongó nevetéssel, hogy most mindjárt vért lát. Lajos vére azonban kész volt ebben a pillanatban a kiömlésre. Először történt meg, hogy felnőtt férfiak közt ő bizonyult a legbátrabbnak, mégpedig Teri jelenlétében. A tulajdonosnő aggodalmasan fogta lenn a létrát; Lajos bal fele mellett pedig győzedelmesen szállt föl három üvegtábla. A felső inogó részüket a halántékához kellett támasztani. Jó hideg volt a veszélyes anyag. Hűtelek, sziszegte, amíg úr vagy rajtam; pici tőrökre ugrom szét, ha kiszalasztasz. Háromszor hágott föl Lajos a létrán; harmadszor már a megszégyenült üveges ment volna helyette. – Nem, mester – mondta az asszony –, világért sem akarom, hogy az ujjai begörbüljenek.

A kedvező sors úgy hozta, hogy Lajos ezt a diadalt Terivel kettesben ünnepelhette meg. A korán beálló sötét kiszívta a házból az iparosokat, csak a gyáva üveges vezekelt fenn a ház egyetlen petróleumlámpájánál. A tulajdonosnő maga tartotta neki a világot, az üveges megszégyenülten kenegette a gittet fémszerszámával. Míg az asszony az ő opálszínben játszó ablakaiban imbolygatta a fényt, a két cseléd a ládákkal zsúfolt konyhában pihent. A párolgó falú szobákban gyilkos hideg volt, s Terinek itt kellett elgyújtani a tűzhelyben a tüzet. Amíg a kalorifert be nem állítják, a nyitott ablak mel190lett a falak át nem fűlnek, e körül a tűz körül lesz mindhármuk szállása; cselédszobában, konyhában, mosókonyhában. – Lajos, ha leesett volna! – mondta Teri. – Ott gugyorgott a tűzhelynél, hogyha az udvaron átázott tüzelő füstölögni kezd, megkotorja. A konyhában nem volt más világ, csak ami a tűzhely résein kijött. Valahányszor Terinek kotorásznia kellett, arca és keze föllobbant az ellustult lánggal. Lajos egy nagy ládán volt ezalatt önérzetes árnyék. – Tudja, gondoltam rá, amíg az a vacak reszketett alattam – mondta Lajos. – Eddig már a János-kórházban varrnák a doktorok – nevetett Teri, akit a lehető sérülés a hőstettnél jobban izgatott. – Gondoltam, ne maradjon szégyenbe a férfinép – tért vissza nagy hallgatás után a büszkeségét dagasztó tárgyra Lajos. – Egynek csak föl kell vinni azt a rohadt cserepet… Kéjjel mondott most ilyen szavakat, mint vacak és rohadt; attól is férfibbnak tudta magát. – Sokra megy a szégyennel meg a nem szégyennel – felelte a tűzhely tüzes gombját kicsiny ujjaival fölpöccencő Teri. – Ha elvágja a csuklóin az eret, amire a mentők kijönnek, minden vére elfolyhatott volna. – Nem félek én a haláltól – szólt a láda alapzatáról a guggoló. – A kisasszony talán fél meghalni? – Na, hallja – felelte Teri, mint akitől értelmetlenséget kérdeznek. Lajost megütötte kicsit ez a lenéző hang. Az utolsó hetek gyanúja megint a szívére tódult. – Mit gondol, ha az úr itt van, fölviszi az üveget a létrán? – kérdezte fojtottan. Teri nem értette. – Az üveget, minek? – Megmutatni a felesége előtt, hogy ő is ember. – Hogy maga milyeneket beszél – nevetett fel Teri. – Pont ilyenekkel mutatja azt meg egy úriember. A nagyságos asszony nem is engedte volna neki… – Lajos komoran hallgatott. Attól még azt sem kívánják, hogy az üveget fölvigye, ember az anélkül is. – Igaz, a padlón is háttal jött le a teraszról; kúszott, ahelyett hogy szemben jött volna. – Fájdalmas gúnnyal mondta ezt, azt hitte, Terit is megüti vele. De Teri tárgyilagos maradt, még nevetett is kicsit, ahogy ő az urak dolgain nevetni szokott. – Igen, én is vettem észre, hogy a magasban szédül. Rossz feje van neki. – Ez a „rossz fej” kicsit megnyugtatta Lajost. Talán mégsem szereti, ha azt tartja, rossz feje van.

Az üveges letöltötte közben fenn büntetését, s a petróleumlámpa a tulajdonosnővel a konyhába került. – Hát ennyire vagyunk már, 191gyerekek – mondta az asszony, cipőjét lehúzva, s dermedt lábát a tűzhelyajtó alatt a kis ereszre téve. Hogy az elátkozott házban mégiscsak kigyulladt a tűz, az ő akaratának diadalma volt. A mosókonyha mélyétől az előszoba ajtajáig ugyan csak kis folyosón mozoghatott az ember, szvetterében is benn volt még a szobák nyirka, melyeken előbb ment át föltartott lámpásával, de a vaslemezek közt égett a tűz, a déli fasírozott alatt megrottyant a felmelegített kelkáposzta, s a zsámolyok és ládák közül kifejtett asztalra odaférkőzött a lábos és kenyér. – Keresek kést és tányérokat – mondta Teri. De a tulajdonosnő meg akarta becsülni munkatársait. – Amíg azt előkotorja! A húst a kenyérre vesszük, a főzeléket meg a lábosból kanalazzuk. Kanalunk az van. Lajos, a bicskáját! – A bugylival lemetszett kenyéren Lajos felé szállt a hús, s a két másik kanál után az övének is bele szabadott merülni a langyos kelkáposztába. – Nahát ilyet – nevetett Teri furcsállón. De a tulajdonosnő jókedvében még tegezte is őt. – Csak ne finnyáskodj, fiam. Ha a magad asszonya leszel, feleszed az asztallapról is. – Lajosnak olyan volt, mintha helyettük merült volna meg az a három kanál a testvériséget jelentő kelkáposztában. – Az igaz – mondta az asszony törülgető kenyerével a vaslábos fenekére jutva –, hogy két hét alatt háromezer pengőt kell kifizetnem, nem tudom, miből. De valahogy majd csak lesz, igaz? – A cselédek igaznak találták. – Aki egy ilyen házat meg tud építtetni, háromezer pengőn nem akad fönn – mondta Lajos. – Ahogy maga azt elképzeli – nevetett az asszony –, sokszor száz pengő indítja meg a lavinát. Én csak abban bízom, hogy nekem még minden sikerült az életben. – Igaz, a nagyságos asszonynak olyan szerencséje van – mondta Teri azon a hangon, amely mögé Lajos sehogy sem tudott odalátni. – Bankkölcsönt nem kapok többet a házra, de az uramnak egy szavába kerül, s szerez pénzt. Csakhogy ő azt tartja, ha sütötted, edd meg.

Megint itt voltak az úrnál, s az üres kelkáposztás lábosból egész más sugallatok szálltak föl, mint elébb. – De hát mit hibáztat az úr ezen a házon? – emelte Lajos az asszonyra illedelmesen arcát. Ha ebben a sivatagi magányosságban ki nem tudja az úr titkát Horváthnéból, hát sosem. – Mit hibáztat? Jaj, ezt maga meg sem érti, Lajos. Én sem egészen. Ő olyan ember, aki röstelli, ha van valamije… 192Lajos gyötörte az eszét, nem tudta, milyen kérdéssel hatoljon elébb a homályban. – Hát kinek a pénzén épül ez a ház, a nagyságos úrén vagy a nagyságos asszonyén? – Ő örökölt a nagynénjétől egy házat a Tabánban. Romviskó volt, de tavaly kisajátították; kapott érte tizenötezret. Ebből kezdtem el az építkezést. – S az úr nem adta oda a pénzt? – Oda, csak megbánta. – Különös ember lehet – mondta ki Teri ítéletét Lajos, hosszú habozás után. – Bizony, különös. Hol lennénk mi már, ha ő nem ilyen különös. Tavaly, mikor azok a heccek voltak a reformmal, miniszteri tanácsos lehetett volna. Miniszteri tanácsos, vagy államtitkár? – tűnődött el. – Maga tudja, melyik a több?… – Lajos a miniszteri tanácsost nagyobbnak becsülte. – Hát az… – Mind a hárman hallgattak. A tulajdonosnő a maga régi reményeinek utánapillantva, Teri közönyösen és furcsállón, Lajos, mint akinek hazudtak, de nem mondhatja meg. Ki nem kap azon, amit ajánlanak neki? Az úr jó mesékkel tartja a tulajdonosnőt; az ilyen hiszékenyt Terivel is könnyen falhoz állítja.

– Na, nem bánok én már semmit, csak ezzel a házzal rendbe jöjjünk – mondta a tulajdonosnő. – Csak itt legyenek ő is meg a gyermekeim is, lemondok én a miniszterségről… Azt tudja, Teri, hogy ilyen csúnya harag még nem volt köztünk? – Teri legyintett. – Az úr csak dúl-fúl, de ha arra kerül, nem tud senkit elutasítani… – Igaz, ezt maga is tapasztalta. Tudja, mire gondolok? – nézett Terire jelentősen. – Ja – pirult el kicsit a lány. – Én bizony elküldtem volna akkor magát. Az ember nem szeret ilyenbe keveredni. Vigye a kórházba – mondtam a nénjének. De az uram meghallotta. Mi lesz, ha ez a szerencsétlen a Dunának megy. – Emlékszem, slafrokban szaladt utánunk a nagyságos asszony. – A házmester épp akkor csukta a kaput, s nézte, mit kiáltozok. – Juj, nagyon el voltam akkor keseredve… S a végén mégiscsak megmaradt, becsapott az az asszony. – Nem merte, már nagyon előrehaladott volt. Nézze csak, épp holnap lesz egy éve… – Lajos komoran figyelte a két nő titokzatos mondatváltását. Mind a kettő kigyulladt egy kicsit, mint mikor két nő bennfentes asszonyi dolgokról beszélget. Az is izgathatta őket, hogy elharapott, rejtélyes mondataikat férfi hallgatta, s nem volt szabad megértenie. Lajos kapualjat látott, amelyben barna 193lebernyegében ott áll a kulccsal a házmester; Teri bőgve siklik ki s vele nővére, a próbakisasszony. – Inkább a Dunának, mint a kórházba – zokog a Teri és előresiet. – Akkor a tulajdonosnő papucsban, pongyolában kifut, s félrelöki a házmestert. – Teri – hallatszik a kiáltás. A visszahúzott lány a lépcsőházban tudja meg, hogy ott maradhat éjszakára, az úr azt parancsolta, vissza kell hívni, akármibe keverednek is ezzel. A kapualj sötét volt, és Lajos hiába meresztette bele a szemét; nem tudta az egész beszélgetés értelmét felfogni. Az, hogy a tulajdonosnőt az úr küldte Teri után, úgy megnyomta a képzeletét, hogy az asszonyt, aki becsapta Terit és azt a valamit, ami már nagyon előrehaladt volt, s mégis megmaradt, nem tudta a kapualji jelenetbe bekapcsolni. Érezte, hogy a gyerek is benn van a dologban, de a két nő közt ide-odajáró barna pillantása mögött megállt az űző-fűző okoskodás. – Nem rossz szívű ember a doktor úr – mondta egy árnyalat hálával Teri. – Nem, azt igazán nem lehet mondani – merengett el szeretetteljes mosollyal a tulajdonosnő. Mind a hárman elhallgattak, csak a petróleumlámpa csuklott egyet-egyet emlékeztetőn.

Ahogy így üldögélnek, egyszerre megkoccintja valaki mögöttük a cselédszobaablakot. Elébb egyszer erősen, aztán kétszer röviden. Mindnyájan fölálltak s egymásra néztek. Eljött értünk Dániel, villámlott Lajosban. – Ki az? – kérdezte a tulajdonosnő. De senki sem felelt, csak az előbbi daktilus ismétlődött meg a cselédszoba felől. – Jár ott kinn valaki? – kérdezte a tulajdonosnő, de most már az ő gégéjét is elkerülte a bátorság. – Semmi válasz. – Jaj, nagyságos asszony, mondtam én, hogy ne költözzünk ide – szepegte Teri. Hiszen zár sincs az előszobán, akárki belökheti. – Talán csak viccel valaki – mondta Horváthné, de az ő ajka is reszketett. Mind a két nő Lajos felé húzódott. Teri még meg is fogta a könyökét, s feljebb, a karján a hozzásimuló állkapcsa rázását is érezhette. – Ki kellene menni megnézni – szólt a tulajdonosnő. – Én meg nem alszom itt, amíg nem tudom, ki az. – Lajosnak a tarkója hátul egy bizonyos ponton, ahol Dániel mutatta az ökrök fején a helyet, bizseregni, majd zsibbadni kezdett. A rémek, akik az épülő házat októberben körülülték, most, hogy eljött a fertály, koccintásukkal kiszólították. Ha az üveget felvitte, most is ki kell mennie. – Hát kimenjek? – 194kérdezte Terit. Talán abban bízott, hogy az lefogja könyökét, reszkető állát a karjához szorítja, s úgy könyörög, „Lajos, ne menjen ki, jaj, Lajos agyonverik.” De Teri nem követett el semmi ilyet. – Én azt hiszem, csak tréfa lesz – mondta Horváthné a kimenésre bátorítva. A hideg kéz leolvadt Lajos könyökéről, s a reszkető áll visszahúzódott Lajos tapintó szervei távolából. Átbotorkált az előszobán, s kinyitotta az ajtót. – Van itt valaki? – kérdezte a küszöbről. De csak az eső sistergett szomorkán. Most teljesen kilépett, s az egész Lajosból egy várakozás-rúd lett. Ha volt bot, dorong, ököl a közelben, azt magára kellett hívnia, mint a villámhárítónak a villámot. Elmúlt egy perc, s a halál nem jött meg. – Ki kopogott? Álljon elő – kiáltott Lajos bátorságra lobbanva. Most már a tulajdonosnő is fölemelte a petróleumlámpát, s mögéje nyomult a küszöbre. – Jaj, engem ne hagyjanak itt – szepegett Teri. De Lajos körül akarta járni a házat. Ő ment elöl s a tulajdonosnő utána. A háznak négy sarka volt; Lajos mind a négyen kis akadályt érzett a levegőben s egy kis zsibbadást a fején. De ő áttörte a sarkok delejes terét, s megkerülve a házat, szerencsésen visszatért Teri elé.

Amikor a lámpa a konyhaasztalra visszakerült, három feldúlt arc nézett egymásra. Egymás riadalmától aztán nevetni kezdtek, Teri egyszerre nevetett, sírt s vacogott. – Azért, ha belegondolok, iszonyú könnyelműség zár nélkül maradni ennyi holmival – mondta a tulajdonosnő. – Maga mit gondolt, Lajos, ki az? – Én? Én erre a Dánielre gondoltam. Ez szokott átjárni. Egyszer legalább rajtacsíptem. Valami motozásra ébredtem a szerkunyhóban. Szólok, mint most: senki. Kijövök, hát ő áll itt, a deszkát válogatta. – S maga mit mondott neki? – borzadott Teri. – Én… – Lajos habozott kicsit. – Én csak azt, hogy: későn látogat meg, Dániel bátyám. – S ő? – Egy kicsit elröstellte magát, s azt mondta, gyújtóst keres. Még a nyáron volt, a legelején. – Hát ez ilyen vén csaklizó? – mondta a tulajdonosnő. – Akkor nem hagyhatunk kinn semmit az udvaron. – De Lajosból most már, hogy megkönnyebbedéssel a titok így kilöttyent, félelmének egész mélysége fölkívánkozott. – Tetszik tudni, mi volt ennek a Dánielnek a mestersége? Az ökröket verte fejbe a vágóhídon. Hej, sokszor gondoltam, amíg itt az épületet őriztem: ha rajtam újítaná fel a mesterségét. Mert a kertásásért is haragudott 195rám. – Gondolja el, Lajos – mondta Teri –, éjjel kilép és zsupsz, az arcán meg a kezén az agyveleje. – Elgondoltam én azt, elhiheti a kisasszony, nemegyszer. De hát: nem olyan nagy kincs egy szegény ember élete. Nem üzennek háborút érte, mint a Ferdinánd királyfiért. Különben is megszoktam én a magányt otthon a szőlőmben. Anyám után szállt rám, tetszik tudni, egy kis szőlő, sokszor pincéztem én ott egyedül éjidőn. Pedig az ottani berúgott legények csúnyák ám, vasrudakkal szoktak hadonászni.

Lajos megelégedetten látta, hogy Teri nem hozza elő Skrupuleket, a tulajdonosnő pedig valami komoly, megtisztelő kérdés után kutat a fejében. – A maga édesanyja meghalt? – Meg, kérem, még ötéves koromban… A két nő a nagy ijedelem után megilletődötten pillantott Lajosra. Hát az ilyen Lajosoknak is volt édesanyjuk? – S miben halt meg? – kérdezte a tulajdonosnő. – Gyermekszülésben. – Juj, rettenetes – mondta Teri, nem annyira részvétből, inkább mert a szülés szóra tavaszi emlékei újultak ki, s magát képzelte el, órákon, talán napokon át, amíg belereped vagy a csontja megy szét, vagy hogy is halnak meg az ilyen asszonyok. – Sokat szenvedett? – Nem tudom, kérem; gyerek voltam én akkor még, nem beszélték nekem – mondta Lajos szemérmesen. A szülés említése éppolyan kényes, kegyeletsértő dolog volt az ő szemében, mint bizonyos testrészek megnevezése. – S a piciny is meghalt? – Egy hónapra rá. Gondolom, nem tudták táplálni. – S magát ki nevelte? – A néném, amíg az apám élt. Amikor ő meghalt, a néném helybe ment, s én keresztanyámékhoz kerültem. – Hát az apja miben halt meg? – Azt nem tudom. Nem egyszerre érte valami. Kehölt és elgyöngült. – Tüdőbaja volt – magyarázta Teri. – Úgy mondták, megfázott télen nádvágásban. – S maga aztán hová került? – melegedett bele Horváthné. – A keresztanyámék vettek magukhoz. A sógorom fuvaros, eleinte annak segítettem, később inkább elszegődtem. Nem lett volna muszáj, de inkább, mint hogy kegyelemből éljek. Igaz, nagykorúságomig ők bírják a szőlőmet is, ruházhattak volna érte, de ilyen a természetem, mindig az önállóságot szerettem. Most is írnak, jöjj vissza, ne gürcölj ott Pesten, de én már vissza nem megyek, amíg a részemet meg nem kapom. – Nem voltak jók magához? – A néném hagyján, az a maga földjét is rám hagyja, mert gyermektelenek. A sógo196rom azonban mindig a tányéromat nézte. Hiszen tetszik tudni, hogy van az. – Bizony csak az árvaságtól őrizze meg az Isten az én gyermekeimet is – borzadott össze Horváthné. – Inkább a síromon fojtsák meg őket, mint hogy egy férfira maradjanak. – Bizony, aki anya nélkül nő fel, az tudja csak – mondta Lajos elérzékenyedetten. Tulajdonképp nagyon keveset gondolt ő az anyjára meg az árvaságára, de most, hogy az asszony megsajnálta az árvaságáért, s Teri is elnézőn figyelte, belelógatta nagy piros fejét a petróleumlámpa körül imbolygó részvétbe, s a hálától megharmatosodott a szeme.

– Hanem ebből nem élünk meg, gyerekek. Nem gondoljátok, hogy le kellene feküdnünk? – kiáltott fel a tulajdonosnő. Teri tiltakozott, ő le nem mer itt feküdni. – No, ne ijedezz már, ha félsz, melléd rakom a Lajost. – A lámpában ijedteket kotyogott a láng. Ha nem akartak vetkezetlen a sötétben maradni, sietni kellett ágyat vetniök. Lajos a régi vackán aludt a mosókonyhában. Terinek a konyhában toltak össze két fotelt meg egy magas konyhazsámolyt. – Hogy ébredünk fel mi reggel, azon gondolkoztatok-e? – jutott Horváthné eszébe vetkőzőben. – Amire a parkettások jönnek, rendet kell odafönn csinálnunk. – A petróleumlámpa kijött a cselédszobából, ahova a tulajdonosnővel behúzódott, s a két hálóing tanakodva bújt össze a Teri karosszékeinél. De a sötét mosókonyha behajtott ajtaja mögött nagy diadal öltött emberformát. – Van nekem egy ébresztőórám, azt fölhúzhatom. – Hisz ez nagyszerű, Lajos. – A két nő egy kéz motozását hallotta, ugyanaz a kéz megcsavart valami nyekergőt, s végül az ajtórésen is kinyúlt, a konyhaszekrény felé. A sokat látott ébresztőórát azonban már nem vehették szemügyre, mert a lámpa nagy kottyantással kialudt, s a három forgolódó fölött csak az egyhangú, elállíthatatlannak tűnő ketyegés sietett egy diadalmas reggeli csörömpölés felé. Lajosnak olyan volt ez a konyhakredencre kitett óra, mintha a szívét rakta volna egy sötét zsákból két fiatal lélegzet édes társaságába.

A ház diadalmas bevétele a tulajdonosnőt arra ösztönözte, hogy a költözés után a ház fölött ott függő végzetet is megostromolja. Az iparosoknak egész délelőtt a legszórakoztatóbb válaszokat adta, s egy újonnan bevágott ablak kilyukasztását olyan leányos bájjal nézte el a munkához látó lakatosnak, mint aki kisebb önkéntes áldozatok197kal hajlandó megvenni az égiek nagy dolgokban nyújtandó kegyét. Délben aztán bejelentette Terinek. – Úgy vágyok már a gyerekeim után, kimegyek hozzájuk Csillaghegyre. – S mikor jön meg a nagyságos asszony? – Ma már nem. – S én éjjelre vele maradjak? – bökött Teri vállával a ládákat egymásra tornyozó Lajosra. – Ó, kis szüzecske… – lökte oldalba a tulajdonosnő. – Nem ijedsz meg te egy ilyen legénytől. – Lajos úgy tett, mintha nem hallott volna semmit; amikor a tulajdonosnő elment, még kereste is. – Hát nem tudja, hogy elment? Az éjszaka csak ketten leszünk. Mondja, nem fél tőlem, Lajos? – nevetett a lány. – Mit féljek a kisasszonytól – s iparkodott kackiásan nevetni, de úgy érezte, hogy a feje esetlen és buta, mint odahaza a vigyorgó töklámpások. – Na, csak menjen ki, ássa a kertjét, semmi szükség magára itt benn – mondta Teri, s leröppent az iparosok közé.

Lajost most nem keserítette el az a kiutasítás. Goromba volt a szó, de a hang az éjszakai összetartozásukra hivatkozott. Mint amikor a nénje lökte a sógorát: menjen innen a pipával. Már most kezdi a védekezést; ha együtt hálunk is az éjjel, ne várj tőlem semmit, kívül van a te helyed, Lajos. De azért őt is csiklandozta a kettős éjszaka. Máskor gyötörte volna szokatlan dévaj forgása az iparosok közt. A nyitott ablakon minduntalan kihallott magasan kezdett kacagása s ingerkedő felcsattanásai. Most biztos gazdaként mosolygott a sáros ásójára. Nem várt semmi különöset az éjszakától. Elég volt, hogy estére együtt lesznek a nagy házban, lefekvés előtt kettesben beszélgetnek, s amikor már soká húzódott a beszéd, Teri kissé zavartan ránevet: – Nem feküdnénk le, Lajos? – Ha neki akkor ott is kell botladoznia a mosókonyha ládái közt, s csak a falon át érezheti, amint Teri a lecsavart lámpánál derékig a paplan alá bújva inget vált, ez a szomszédság majdnem olyan már, mintha házasok volnának, hisz a házasok sem alusznak mindennap egymással. Eltökélte, hogy ingre-gatyára vetkőzik aznap. Időtlen idők óta nem aludt ruha nélkül, de nem fűtenek-e most állónap a konyhában. Attól, hogy alsóruhában fog feküdni az éjjel, már itt kinn a föld derékba vágott gilisztái közt is borzongani kezdett a háta. Hej, ha megint bekocogna valaki, s a Teri hozzámenekülne. Úgy ülnének ott a közös pokróc alatt, ahogy egyszer már megálmodta. – Mondja, ki ez a bőr? – 198mutatott a szűcsék kifutófiúja délben a Terire. S hogy megmondta, hunyorított. – No és? – Lajos most visszaemlékezett a nyurga fiú becsípett szemére s a maga kínos vigyorgására. Milyen butaság egy nőt bőrnek nevezni. De azért mégis csuda szavaik vannak ezeknek a pestieknek. Az egész nőből csak a bőrt hagyják meg, aminthogy a sötétben tényleg csak az marad meg a reszketve vándorló ujj alatt. Bőre még az abafalvi szakácsnénak is jó volt, különösen a hasán meg a combja táján, ahol nem ráncosodott el. Azon kapta magát, hogy megverejtékezett képzelete bizonytalan zsibongásában.

– Pszt, testvér – hallotta most. Korányi guggolt néhány lépésre tőle, a szomszéd telek galagonyabokrában. A terveiben megzavart Lajost egy pillanat alatt hasonló indulat fogta el, mint amikor a sánta előtt a bicskát és a kolbászt földhöz vágta. – Nem mégy innen. Nem volt elég? – Csak beszélgetni akarok veled kicsit. – Elmenj, mert beléd hajítom ezt az ásót. – A leesős ember a fölemelt ásó elől visszahúzódott. Lajosban alig állt meg még a reszketés, amikor előszólítják. – Egy barátja keresi – kiáltotta Teri, de ő maga is ott maradt a barát mellett, akinek a postása lett. Megint Korányi volt. Lajosnak mit volt tennie, hozzá kellett bandukolnia. – Szervusz, testvér – nyújtotta a kezét. – Szívesebben diskuráltam volna ezzel a hölggyel, de sajnos, rád van szükségem. – Szervusz – mondta Lajos mogorván. – Megenged a hölgy, egy bizalmas üzenetet hoztam a barátomnak – mondta Korányi. – Esküszöm, nem nőügy – s hunyorított. – Egyáltalában nem félek – nevetett Teri, s visszament a szobába, de az iparosok közül is kipillantott rájuk. – Mit akarsz tőlem? Nem volt elég tíz pengő? – mérgelődött suttogva Lajos. – Azóta is nyomja a lelkemet. Ha nem csücsül olyan csábító kéken az erszényedben, hidd el, eszembe se jut. A pillanat rontott meg. De vissza akarom fizetni neked. Hány iparos dolgozik ezen a házon? – A jó isten számolja össze – mondta Lajos. – Nem így beszéltél velem az Ördögároknál. De hát én elnézem a te fennhéjázásod. Dolgozik, mondjuk, öt iparos. Ha te kiteszel valamit a mosókonyhaablakon; azt az öt közül bármelyik elvihette; egyedül te nem vihetted el, aki a házban maradsz. – Csakhogy én semmit sem teszek ki. Nem vagyok tolvaj. – Tolvaj az, aki a piacon meglép egy szatyorral. Egy költözésnél annyi minden eltűnik. Csak most adj egy hetet nekem, 199esküszöm, nem zaklatlak többet, sőt a tíz pengődet is visszaadom. – Menj innen! – Mit akarsz? Hogy ezt az ifjú hölgyet kérjem meg, régi barátságunkra hivatkozva? – Lajos elgyötörten nézett befelé. Korányi képes elrontani az estéjüket. – Mi kéne? – Az ezüst például, esetleg egy-két perzsa, értékes könyvek. – Lajosnak eszébe jutott a szétment könyvesláda. – Jó, tízkor visszajöhetsz. A mosókonyhaablak alatt lesz kidobálva… – Te vagy az én Istenem – hálálkodott Korányi. – Hidd el, elég kín nekem ez a büdös gyáva természetem. Ez az oka, hogy a pénztárcás polgárok helyett téged kell szívnom. Szervusz, barátom, kezeit csókolom, szép hölgy – kiáltott be Terire. – Várj kicsit – mondta Lajos a búcsúzó kabátját megkapva. – Amikor visszajössz, éjszaka, tudod (s itt zavarodottan nézett Korányira), zörrentsd meg a cselédszoba ablakát. Ezt, itt a sarkon. – Meglesz, hogyne, bár nagyobb szolgálatot kérnél – fogadkozott Korányi, Lajos tekintetében kutatva a zörrentés értelmét.

E zörrentés értelme tulajdonképp az a pokróc volt, amely alatt egy régi álom szerint Lajosnak és Terinek a mosókonyhában együtt kellett volna vacogniuk. A háztulajdonosnő csillaghegyi útja ennek az álomnak ajándékozta a házat. A mosókonyha, melyben Lajos ingre-gatyára fog vetkőzni, ebben az álomházban egy sűrűbb delejű, gerinctől talpig villanyozó álomteret teremtett, melyben a régi cselédpaplan is ott hevert már, az álombeli pokrócok szerepét eljátszani. A Korányi zörrentéseinek e gyönyörkamra külső kérgét kellett volna szolgáltatnia. A zörrenés a sötétben ólálkodó világveszély, mely a nőt a férfi pokróca alá hajtja. Ott ülnek ketten egy könyvesládán, s egymás melegébe kevert testük fölött a közösség jelképe és sátra: a vállukon heverő pokróc. Tovább nem is gondolt Lajos. Ha ezt a pokróc alatt ülést sikerül összehozni, éppúgy megoldódik minden, mintha a mesében a szerelmesek a rézvirágot hajtó fa alatt egymás mellett ülnek. E varázsülés létrehozása mellett minden más semmi volt. Legkevesebbet a Horváth Endre barna kötésű klasszikusai számítottak, akiket a zörgetőnek kellett a varázskabin ablakán kidobni.

– Mit motoz ott benn annyit? – szólt be a mosókonyhába Teri, miután a maradék levest a tűzhelyre föltette. Az iparosokat rég kisöpörte az este, s a redőnytelen konyhaablak feketeségébe egypár sápadt csillag szivárgott a tűzhely rőt fényénél melegedni. Lajos az 200utolsó oxfordi antikot nyomta ki a mosókonyha ablakon. – Ezek közt a ládák közt csinálok egy kis rendet – mondta. – Miért? Szükség van rám? – Nekem? Nekem egyáltalában nincs szükségem magára. – Lajos azért kidugta a fejét. – Elég lesz a szén, ne hozzak fel az éjszakára? – kérdezte szolgálatkészen. – Elég, de azért nem árt, ha hoz… – A szenespince egy sötét lyuk volt a mosókonyha alatt. Míg Teri a fényt tartotta, Lajosnak abba kellett a brikettért leereszkednie. – Na, gyorsan, nem tartom itt a lámpát – sürgette a lámpás angyal a szénben botorkáló elkárhozottat. – Képes volna itt hagyni – mosolygott fel Lajos alázatosan. – Hogy képes volnék-e, tőlem örökre ott maradhat – mondta Teri, de attól a védekező csengéstől a gorombasága is bűbáj lett. – Most menjen körül, s nézze meg, nem maradt-e valami szerszám az udvaron. De az ásót is behozza ám, mert ez a Dániel elviszi… Lajos mosolyogva cammogott ki a külső kárhozatba. – Most nézze meg, nem maradtak-e nyitva az emeleten az ablakok? De a lámpát nem viszem maga után a létrán. – Csak az alsó szobában tartsa legalább. – Na, jól van, de lódulás – lökte be őt Teri, s amikor a fiú felkapaszkodott, vihogott egyet, s visszament lámpástól a konyhába.

Lajosnak szinte az altestébe nyilallt ez a sok nézze, menjen, nem tartom ám meg lódulás. Gyerekkorában játszottak így vele nagyobb lányok, akik egypárszor le is vetkőztették. Akit a nénje később megpofozott, az volt a királyné s ő a szolga. Most mintha az akkori fájdalmas kéj szaladgált volna benne. – Az edényt ne mosogassuk el? – kérdezte levesét gyorsan bekapva. – Dehogynem, a déli is ott van. Amíg eszem, tegye föl a vizet. – Teri is belejött a vezénylésbe; a védekező hangsúly goromba hetykeségbe ment át, mintha ő is játszott volna valaha a pajtában hasonlót. Lajos telefolyatott egy nagy bádogedényt, megrakta a tüzet, a lefolyó mellé odakészítette a „hokedlit”, amin a mosogatási szertartás folyni fog. Lehetőleg úgy helyezett el mindent, ahogy még a kertásás előtt elképzelte. Hisz a mosogatás kettesben egy része volt a kertásás álmának, s valami azt súgta, ha ez úgy valósul meg, ahogy ő tervezte, a paplan alatt is együtt kell ülniük még. – Hogy van az, Lajos, hogy magában semmi büszkeség nincs – mondta Teri a meleg mosogatóvízbe merítve ujjait. – Miért gondolja, hogy nincs? – mosolygott a puha törlőron201gyot előkészítve Lajos. – Más férfi nem tűrné el, hogy a Skrubicával csúfolják. – Attól én nem leszek kevesebb, s a Skrubek se több. – Persze, Skrupulek már nem is lehet több! – Elhiheti, az nem törülgetne magának ilyen jámboran, mint én. – Hanem mit csinálna? – Mit ám? – No, mit? – Szájon ütné. – Akaratlanul szaladt a nyelvére, de hogy kimondta, jobban esett, mintha valami mást mondott volna; ilyet, mint megölelte, megcsókolta. Teri gyöngédebb dolgot várt Skrubektől. Első pillanatban sértődötten fölsikoltott, de aztán ő is valami mulatságot talált a sérelmében. – Maga szemtelen! Hogy gondolja, hogy a Skrubica engem szájon vert volna. – Ő azt mondta, szájon kell verni a nőket, az urak is azt teszik. – Teri nevetett. – Honnan szedi maga azt, hogy az urak szájon verik a nőket? – Gondolom. A Skrupulektől hallottam. – Most először nevezte Skrubeket gúnynevén. Ő maga is átugrott a valódi Skrubekről a mesebelire. – Maga különben jobban tudja… – s a tányért a fehér ronggyal egész bepólyázva, kíváncsian Terire nézett. Most nem gyötörte Teri és az urak dolga; sőt, jólesett szemébe vágni, hogy neked már volt férfiad, dulakodtál is velük, szájon vertek. – Mondja – hajolt a mosogatóvíz fölött a lány arcába –, ugye, a maga gyermeke az úrtól van? – Nem a sokhetes gyanakvás tört ki most, csak egy kéjes düh kapott valami ütőszerszám után. – Maga pimasz! – mondta Teri, s ellökte a Lajos fejét. Csak azután jutott eszébe, mire is gondolt az tulajdonképpen. – Az úrtól? Na, megadta neki.

Mind a ketten hallgatagon fejezték be a mosogatást. Teri meg volt sértődve, szidta magát, hogy ezt a parasztkölyket ennyire engedte; Lajos a „megadta neki”-n rágódott. Ha a szeretője, nem mondja ilyen keserűen, majdnem megvetőn. Csöppet sem bánta, hogy a lányt megsértette; hisz a pokróc még hátra volt, s addig minél jobban felbőszíti, annál jobb. A konyhaszekrényben ketyegő ébresztőórán elmúlt már kilenc. Nem lehetett soká fönnmaradni, ha azt akarta, hogy Korányi zörgetése Terit ingben találja. – Nem fekszünk még le? – kérdezte Lajos a duzzogót. – Elébb maga fekszik le – rendelte el Teri. – Jó, s maga, ahová kedve lesz – vigyorodott Lajos. Bement a mosókonyhába, s hallotta, hogy Teri a konyhaasztalt odatolja a mosókonyha elé. Elhúzod te még azt onnét, gondolta, míg a cipőt és a nadrágot lerántotta magáról. Beleszagolt a testébe; 202nem érezte büdösnek. Amikor csak tehette, a csap alatt tisztította magát. Amióta a víz be volt kötve, törzsét is meg szokta mosni a lefolyónál. Az a tudat, hogy ingben-gatyában volt, apró villamos hangyákkal mászta be egész testét. Most már csak a Korányi zörgetése hiányzott. A nyolcas válaszfal túlsó felén megnyikkant a vaságy. Ez az ágy nem volt olyan fekete odvú, mint a nénjéé az Ágnes utcában. Nem is sodrony tartja kifeszítve, hanem holdsugár húzza fel a Teri szétvetett karjába-lábába akaszkodva. Aki erről az ágyról felugrik s idemenekül, arany annak a melle. Ő maga le se feküdt. Pokrócával egy könyves ládát terített le, maga a ládára ült, s még a paplant is a vállára kanyarította. A paplan, a láda és Lajos jobb oldala közt egy pici sátor várta a Teri melegét.

A kopogtatás azonban késett. Lajos nem is tudta már, őneki olyan hosszú a várás, vagy Korányi maradt el. Az óra ketyegését érzékeny füle behallotta, de az asztal miatt nem nézhette meg, mennyi az idő. Ha ő tologatni kezdi az asztalt, Teri már ki is futott az udvarra; bizonyosan ez volt a haditerve. Nem volt gonoszabb ember Korányinál a világban, ezekben a kéjes sátrat lassan kihűtő negyedórákban. Végre hallotta, hogy valaki a feje felől, a mosókonyhaablak alatt matat. Most szedi össze a zsákmányát… Arra gondolt, hogy kinyitja az ablakot, s emlékezteti. De amilyen gyáva, még elszalad. A matatás végre elmaradt, s kisvártatva megkoccant kétszer egymás után a cselédszoba ablak. Lajos várta a sikítást. De csak a holdtartotta sodrony nyekkent, mint amikor valaki átveti magát a másik oldalára. Gyere csak, te marha, kopogj erősebben, szidta magában a leesős embert. De az akkor már a szomszéd telkek harmatában gázolt, egy szíjon lógatva az úr klasszikusait. Lajost teljesen leverte a kudarc, kitalálhatott volna még egy fogást; akár a maga ablakát is megzörgethette volna, de ő megállt a végzet rendelésénél: a zörgetés alva találta Terit. Hiába, az árvának nincs szerencséje – mondta, a kis sátrat összecsukva s öklibe ejtve a fejét. Egy falnyira Teri meleg testétől úgy bólintott el, hogy Mariska, a nénje s Szeged, a bánat városa, járt az eszében.

A tulajdonosnő másnap délután jött meg. Amíg az iparosok a házon voltak, türtőztette magát, de a foltos arca mutatta már, hogy baj van. Azt, hogy „menjen odébb, kedves mester, ezzel a létrával” 203olyan érzékeny fejhangon mondta, mintha azt kérte volna, „oldozza fel, kedves börtönnagy, egy percre ezt a láncot”. – Nem bírom ezt a kaparást – rázta meg magát a parkettvakaró kapargásában. – Mi az? Mit nem bír? – vetette föl fejét a tulajdon lármájában a bőrtérdes ember. – A maga kaparását – mondta Teri. – Hát kaparjon finomabban – sértődött meg a mester a felharsanó zajba visszatemetkezve. – Még nem láttam ilyennek a nagyságos asszonyt! – mondta Teri, a fejlemények felé irányuló érdeklődéssel. Lajos túlzottnak tartotta a Teri kijelentését. Igaz, behúzta magát a szvetterébe, s noha a kalorifert próbálták, csattogó foggal didergett, de ő, aki az emlékezetes szombaton is látta őt, csak mosolyogta Teri megjegyzését.

Alig húzta be azonban maga mögött az utolsó mesterember az előszoba frissen szögelt Wertheim-zárát, Horváthnéban elszakadtak a gyeplők. – Amíg a vacsorát elkészítik, ledőlök egy kicsit, halottfáradt vagyok – mondta, s már dobta is magát ruhástul a cselédszobaágyra. Onnét nyögte: – Teri, az ajtót. – Az ajtó befordult utána, s röviddel utóbb a Lajost rémületbe ejtő hangok is szivárogni kezdték az ajtó mögül. Előbb csak az ágy rázkódása hallatszott, mintha az egész házból egyedül azt rázta volna egy láthatatlan robogó teherautó. Aztán a takaróba nyomott jajok jelentkeztek, majd egy hangosabb is, mint amikor fojtogatnak valakit, de ő egy pillanatra kiszabadítja a torkát. Ez a birkózás a fojtogató szégyen s a segítségért kiáltó fájdalom közt váltakozó szerencsével folyt; hol a csönd volt fölül, hol a jajok szaladtak föl sűrű egymásutánban egy hosszú vonításban. – Én vártam ezt – mondta Teri, edényeit a sugárzó tűzhelyen tologatva. Lajosnak az jutott eszébe, amit a tulajdonosnő a szüléséről mondott: már vajúdott, s még mosolyogva biztatta a könnyező urát. Nagy lábait ide-oda jártában igyekezett ujjhegyre állítani, de a szokatlan finomságban hol a széket roppantotta meg, hol a konyhaszekrényt. – Nagyságos asszony, a vacsora! – Hagyjatok engem, nem kell énnekem semmi – jött ki a hang a könnyes takaró és a kissé fölemelt száj közül. Teri visszahajtotta a cselédszoba-ajtót, ahogy az ember egy meztelen halottat letakar. A kanala szótlan járt a főzelék és keskeny szája közt, melyen éppúgy ült közöny, mint részvét.

Lajos kiment az előszobába, s intett neki, hogy kövesse. – Kellene 204valakit hívni – mondta fontoskodva. Őszintén megrendítette a rázkódó nő, de még büszkébb volt rá, hogy Terivel az asszonyuk sorsáról tanácskozhatott. – Kicsodát? – mondta Teri, aki a női kitöréseket a múlékony földi jelenségek közé sorozta. – Nem tartozik ez ránk, magára legkevésbé. – Maga talán még örül is neki – szólt rá Lajos, hirtelen fölcsapó gyanúval. – Hülye! – Na, mert úgy tesz. S ha kárt tesz magában, a hatóság minket vesz elő. – A „hatóság” szó Terit elgondolkodtatta. – Nem tesz kárt magában – mondta mély meggyőződéssel. – Nem olyan, aki kárt tesz magában. – Hogy az ilyen gazember férfit mért nem üti el a vonat! – suttogta Lajos hasonló mély meggyőződéssel. Az asszony megérezhette, hogy nincsenek a konyhában, mert a segítségkönyörgő fele most már az udvarra is kiküldte nyomott sikoltásait. – S kihez akar menni? A szomszédokhoz? – nézett kérdően Lajos a leányra. – Maga okos. Alig ismerik egymást, s kitálalná nekik a családi bajukat. Az asszony minket szidna, ha magához tért. – Akkor a szüleihez? – Ha olyan sokat törődnének vele, most nem kéne ott benn hevernie. – Az urához, Csillaghegyre, csak nem mehetek. Vagy maga oda akar menni? – nézett Terire féltékenyen. – Én sehova sem akarok menni, magának van olyan mehetnékje. – Mögöttük a cselédszoba mint egy rögeszmét forgatta magában az asszony jajait. Előttük az éjszakában a villanylámpa bóbiskolt a magas dúcán, s alatta egy pocsolya kavargatta a sápadt fényt. A két cseléd végre is abban állapodott meg, hogy Lajos a szűcsékhez megy el segítségért.

Hogy megmutassa magának, mire kész ő az asszonyáért, autóbuszon ment, s a színházba siető bundák húzódását s a kalauz rosszalló tekintetét is eltűrte mészfoltos zubbonyáért. A tulajdonosnő apja vacsorától jött ki, szalvétával a nyakán. – Na, mi az, fiam? Mért zavarnak ilyenkor? – A nagyságos asszonyért vagyunk megijedve. Amióta a mesteremberek elmentek, folyton sír meg jajgat. Attól féltünk, kárt tesz magában… Közben egy sleppes ruhájú hölgy is kijött az előszobába. – Te, éntőlem elkérte a pisztolyt – mondta a hölgy, amikor a hírt meghallotta, s kissé petyhüdt álla alatt reszketni kezdett a zsír. – De hogy tehettél ilyet, anyukám? – mondta a főnök úr. – Azt mondta, nincs zár a házon, s félnek éjszaka. – Azonnal vissza kell hozni a pisztolyt. – Okosan tette, 205fiam – fordult Lajoshoz –, hogy értesített. – A kalapom, anyukám. – Nem engedlek tégedet, Miki, csak fölizgatod magad… És megint kérni fog. Inkább föláldozom a mozit. – Igaz, okosabb, ha te mégy – nyugodott meg a főnök –, vigy kabátot, mi majd kihúzzuk ezzel a fiatalemberrel az autót. – Amikorra a mostoha hosszú, előkelő kabátjában a garázsba ért, Lajos és az ügyeletes csakugyan kitolták az autót. – Na, ugorjon oda hátra – intett Lajosnak az asszony, ő maga a férje felé tolta a lecsavart autóablakon át homlokát. – Vigyázz magadra – kiáltott utánuk a deres, földesúrforma főnök.

Az asszony lassan, de zökkenő nélkül vezetett, s Lajos (ülőgumói hegyével inkább függve, mint ülve a bársonyon) fényes hasú autókat, csillogó cipőjű úriembereket, félrefordult, komor közlekedési rendőröket s a fényt őrült stafétában egymásnak adó lámpákat látott elfolyni maga mellett. A Lánchíd alatt mint vízbe hajított s elolvadt gyöngysorok, összevissza keveredtek csillagok, parti világítás, autóreflektorok és piros uszálylámpák. Ahogy a hegynek nekikapcsolt a hölgy: segítséget hozunk – mondta a megváltozott hangú motor, s Lajos szíve is legyőzött elemekkel szemben dübörgött a cselédágyon pisztolyát szorongató asszony felé. – Ez az? – kérdezte az asszony az Alpár úti kocka előtt. Lajos rángatta a kocsiajtót, de végre is a mostohának kellett őt kiszabadítani. Teri a petróleumlámpát magasra tartva, lépett ki elébük. A mostoha vezette a szűcscéget, ahol ő szil- és cobolybundákban akarta kitárt derekát a látogató urak és hölgyek előtt megforgatni, s e sorsdöntő személyiség föllépte az Alpár utcai küszöbre, Teri száját édesebbé tette, mint amilyennek Lajos idáig ismerte. – Még villanyunk sincs, nagyságos asszony, jaj, el ne tessék botlani, nagy rendetlenségben vagyunk ám! – Na, mi az, Teri? – kérdezte a mostoha, az előszobában, a magasra tartott lámpa alatt megállva. Teri boldog volt, hogy a keresztnevét is tudja már az úrnő. – Kinn volt a nagyságos asszony Csillaghegyen, s azóta folyton sír – csacsogta inkább mosolya üzleti kivitelére ügyelve, mint a helyzet súlyosságára. – Most nyugodt el néhány percre egy kicsit. – Merre van? – Teri átlebegtette a lámpát a konyhán, belökte a cselédszobaajtót, s mint valami drámabeli kriptaőr, a fénnyel félreállt. A cselédágyon szívére tett ökle fölé szorulva feküdt a tulajdonosnő. Arcát a takaró elfödte. Ahogy ott feküdt, olyan volt, 206mint egy bűnügyi fénykép áldozata. A mostoha nyilván e hasonlóságtól megrendülve, hirtelen melléugrott, s kirántotta öklét a szíve alól.

A tulajdonosnő felnyögött, megfordult, aztán az arcába csapó fény alatt felült. – Na, hagyjanak – s úgy bámult a cselédágyon, mint egy nyűgös, felzavart gyerek. – Hol van a pisztoly? – kiáltott rá a mostoha. – Rettenetes, hogy megijeszti az embert… A tulajdonosnő kiült a cselédágy szélére, s hogy mostoháját felismerte, a vele szemben használt modora is visszatért. – Mi bajod, mért vagy úgy felizgulva? – A pisztolyért jöttem. Apád nem engedi, hogy éjszakára nálad maradjon. – S undorodó kezével matatni kezdett a cselédágy párnája alatt. – Kérlek, ha olyan ijedősek vagytok! – mondta a tulajdonosnő sértő nyugalmat színlelve a mozdulataival. – Teri, keresse csak elő az ezüstretikülöm, benn lesz a belső szobában, a szekrényben. – Az ezüsttáska előkerült, a zsebkendő és a pénztárca közt ott gubbasztott a picurka pisztoly. – Parancsolj. Amint látod, nem volt használatban. – Engedte, hogy a mostohája vegye ki. Az belemártotta kezét a tasakba, s közben szétnézett: – Te itt alszol? – Gondoltam rá, hogy a Gellértben nyittatok szobát – mondta halvány mosollyal Horváthné –, de az otthon mégis a legédesebb, tudod. – A mostoha megnézte a karóráját. – A mozinak már vége – mondta a ház előtt Terinek. – A nagyságos asszony könnyen kipótolhatja – pazarolta Teri a hasas, mogorva felhőkre fénymázas próbakisasszony-mosolyát. – Igazán borzasztó, miket csinálnak ezek – jegyezte meg a tulajdonosnő a gépet megindítva. – Pedig már nem mai gyerekek – jelezte Teri a hangjával, hogy ő mindig és mindenben a mostoha pártján áll. Amikor visszatért, Horváthné már a konyhában állt, s Lajosnak magyarázott. – Ezt a szemtelenséget! Az uram nem akar tudni rólam, s őket csak a pisztoly érdekli. Nehogy az ő pisztolyukkal kövessem el. – Teri az ágyul szolgáló karosszéket húzgálta elő. – Csakhogy haragszik már a nagyságos asszony – mondta bölcsen. – Szegény Lajost annyira megijesztette az elébb, hogy el akart költözni innen. – No, majd bolond leszek megölni magam – mosolyodott el az asszony is. – Nem szabadultok meg tőlem olyan könnyen. Van egy kis maradékod, Terikém? – Egy kis fasírt, de hideg. 207– Nem baj, fiam, nagyon éhes vagyok – s a hússal az ágyába húzódva, csendes majszolgatás közt újból elszunnyadt.

A tulajdonosnő felébredt, és nem sírt, nem csuklott többet. Vihar után ború jött, a nap még nem sütött, de az eső kieste magát, s ő mint megázott, ide-oda hajló növény kutatta az atmoszféra szándékait. Az a segítséget kiáltó, aki a szemérem fojtogatásaiból ki-ki tépte magát, elérte célját. Nem csődítette-e ide a két ijedt cseléd a mostohát; nem csikarták-e tőle vissza a pisztolyt, mely csakugyan házőrzőnek került át Budára, csuklásaival találkozva azonban kétségbeesésének vált jelképévé? Míg a parkettharsogásban megadón állt szvetterében, s a bőrtérdű férfi szünetét arra használta föl, hogy ennek az alvilági foglalkozásnak a bérviszonyairól tájékozódjék, úgy érezte, hogy Buda – Pest – Csillaghegy, az összes baráti házak és családtagok egy életvédelmi osztállyá alakulnak át, melyben Lajos és Teri szerepét egy egész emberfauna játssza el. A sikításba fölszaladó jajok, melyeknek a szomszédságában a két cseléd a hatóságra gondolt, azóta telefonon és magánbeszélgetéseken át, ki tudja, meddig verődtek szét, s ő akármilyen nyugodtan faggatja a keményfáról göndör forgácsokat gyaluló parkettást, egy tucat ember tudatában most egy cselédágyra borulva vergődik, s a pisztolyt a szívére szorított ökléből kell kicsavarni. – Negyven pengő egy hétre, az szép – mondta a parkettára szögezett élőlénynek. – De hogy bírja ki ebben a lármában? – A magam lármáját megszoktam; de ha otthon a kislányom a körmét reszeli, kiabálok… A tulajdonosnő a maga lármájára gondolt. Némi szégyenkezéssel, hogy leleplezte magát, de bizakodva is, mint a gyermek, aki megkönnyebbülve hagyja abba a bömbölést, mihelyt megkérdik, mi bajod. – Már azt hittem, sosem jönnek, mester – mondta a hátrafésült hajú, sápadt lépcsőépítőnek, aki Teri ideáljai sorában a futballista-szerelőt váltotta föl. Idáig a házépítés Jóreménység-fokának tűnt fel a pillanat, melyben a szekér a lépcsővé rakható tölgydeszkákkal és támfákkal a ház előtt megjelenik, most majdnem csalódást érzett, hogy a jajgatásaival elfoglalt távol csak ezt a lakkszagú embert küldötte neki. Várakozása átragadt a személye körül szolgálattevő cselédekre is. Lajos úgy lődörgött ide-oda az ásójával, mint akit a levegőben lógó nagy események elkedvetlenítenek a munkájától, s Teri, miután a fuvolahangú lép208csőépítő blazírt válaszait kimerítette, maga is le-lepillantott az Alpár útra. – Meglátja, Lajos – mondta –, estére vendégünk lesz.

Ez a várakozás magyarázhatja, hogy amikor este vacsoránál a konyhaablak megzörrent, egyikük sem gondolt Dánielre, és egyikük sem sápadott el. Sőt, a tulajdonosnő igen vörös lett, s a konyhaasztalon áthajolva, mind a tíz ujját, sőt az orrát is odanyomta az üveghez, hogy a zörgetőt felismerje. – Ne ijedjenek meg; nem rabló. – Maga az, Ödön? – kiáltott föl az asszonyka. A mondatot csalódottan kezdve, de örvendezőn fejezve be. Ha a mérnök nem is maga az ura volt még, de abból az életmentő övből érkezhetett, amely az Alpár úti hegyet, testi érzékkel fel nem foghatón, de mégiscsak körülvette. Lajos beengedte a szakállast, s a maga zsámolyát ajánlotta fel neki. – Nem, csak fejezzék be, fiaim – mondta, s a lefolyó kávájának támaszkodott. – Amint látom, maguk egész jól élnek itt! Ez a petróleumlámpa s a három kanál a lábasban gyerekkoromra emlékeztet. Tudja, hogy okosabb volna így élnünk. – Már maga is az uram bolondságait vallja – nevetett a tulajdonosnő. – Én szívesen eszem így, és fekszem a cselédágyon. De csak ha nincs más választásom. Akinek jobbra van módja, s ez után kívánkozik, az tudja, micsoda? Gyáva. Nincs bátorsága vállalni, hogy különbre született. – Maga egész filozófus lesz ebben az építkezésben, Emma. Leküldjük Mussolinihez, ő most úgyis elméletet akar csinálni a gyakorlatához. Hallom, nagy elvi harcok dúlnak a Horváth családban. – Kitől hallotta? – A rossz hír elterjed. – Hát igen – vágta ki az asszony –, én el vagyok szánva rá, hogy elváljak az uramtól. Inkább, mintsem az ő szeszélyeitől tegyem függővé a gyermekeim sorsát… – Lajos visszaemlékezett arra, amit a tulajdonosnő az előző este mondott: „Az uram nem akar hallani rólam.” Most meg már ő válik? Lajos kitalálta, hogy itt a büszkeség és hatalom hazárdjátéka folyik, s őszintén bámulta érte a tulajdonosnőt. Úgy is kell, ne lássa az ott Csillaghegyen, hogy nekik elfogyott a lőszerük, s kapitulálnak. – Örülök, hogy ilyen harcias állapotban találom – mondta a mérnök –, ez az egészség jele. Látom, maradt a lencséjükből, nem adnának belőle? Vagy maguk még ehetnének? – fordult a cselédekhez. Természetes, hogy ők nem ehettek volna, már azóta nem ehettek, amióta a mérnök mögöttük állt, s nézte az evésüket. Teri tányérért, kanálért csö209römpölt a kirántott szekrényfiókban, Lajos pedig végérvényesen elmenekült az ülőkéjéről. – Kimeríthetetlenek a maguk hatalmi eszközei – mondta a mérnök, szakálláról beszíva egy-két rajtragadt lencsét. – A lázadó legjobb, ha megadja magát. Én például megértem Ézsaut, aki egy ilyen tál lencséért eladta vagyonát. Olyan bizonytalan értékű holdbeli dolog a férfivagyon, a maguk lencséje meg olyan közvetlen. – Csakhogy a férjek nem olyan érzelmesek, mint az agglegények – nevetett diadalmasan a tulajdonosnő. Megkékült a szeme ettől a nőnek kedves tárgytól, s szép, nagyujjú, mandulakörmű keze ide-oda repdesett az asztal fölött, ahogy beszélt.

Lajos nem egészen értette a finom, fondorlatos beszédet, de ahogy a mérnök ott ült a lencséből kimentett szakállával a tulajdonosnő előtt, s meleg, barna pillantása az asszony röpdöső ujjait követte, mintha a maga alázata ült volna a Teri izgató hetykeségével szemben. Holdbeli férfivagyon, közvetlen lencse: valami költői borzongás futott át Lajoson ezekre az ismeretlen szavakra, amilyet idáig csak a barlangja előtt, a lámpákkal lobogó s eszméket sugalló estékben érzett. – Az agglegények mérge az ábránd, a férjeké a megszokás. Prózaibb, de erősebb. – Szóval nem kell főbe lőnöm magam? – szikrázott macskaként az asszony. A mérnök fölállt, s tréfás megadást mutatott a két medvevállával. – Mutassa meg inkább a kastélyát, asszonyom. Hiszen magának lépcsője van – mondta a kis csapat előtt egy petróleumlámpával az izzadó szobákba lépve. – Na, most már igazán nyugodt lehet – mondta mosolyogva. – Megépítette utódai várát, s elgyújtja kaloriferjében a tüzet, mely halálakor is égni fog, ha történetesen télen hal meg. A többi zagyvaság, elmúlik. – Ezt maga mondja, az építész – nevetett megkönnyebbülten az asszony. – És az építész a legöregebb a mesterek közt – nevetett vissza a szakállas. – Aztán tovább is vigyázzanak a birtokos hölgyre – mondta a cselédeknek búcsúzóban. Azok alázatos mosolygással hálálták az enyelgést. – Kedves ember a mérnök úr; igazán ritkán látni ilyen kedves urat – jelentette ki Lajos, miután a szakállas elment. – Ugye mondtam, hogy visszajön az úr – jelentette ki keserűen Teri. A tulajdonosnő nem szólt, csak egy kanállal pöcögtette a lábas oldalát.

A következő napon az életmentő távol senkit sem küldött az Al210pár útra; a tulajdonosnő estére elkedvetlenedett, éppen csak piszkálta a borjúsültet, s a cselédszobából megint hallani lehetett, igaz, halkabban, jajok nélkül, a vaságy rázkódását. Harmadnap délután aztán megérkezett az úr. A bútorok már kezdtek ide-oda költözködni a lakásban; egyelőre inkább csak azért, hogy a festőnek, parkettásnak helyet csináljanak, de némelyik a helyével már sorsot is kapott. – Ez a beeresztés után itt fog állni – jelentette ki a tulajdonosnő. Lajos, a bútorszállítások fő tolattyúja, épp a papírokkal letakart lépcsőn feszítette vállát egy emeletre igyekvő szekrény alá, amikor Teri a szobaajtóban halkan beszólt: – Nagyságos asszony, az úr jön. – Ha nem is az angyali üdvözlet áttetsző örömével tette meg a jelentést, arca kifényesedett az újságtól. Lajos a szekrény alól leste a két asszonyt. A tulajdonosnő előbb hajadoni pírba borult, s Teri arcából igyekezett reményéhez hitet meríteni. – Becsapsz – mondta Terinek, de a tegezésből érteni lehetett, hogy elhitte. – Komolyan – nevetett Teri, ahogy egyik lány nevet a másikra. A tulajdonosnő erre az ajtó felé ugrott; egy széket behozott az udvarról, s visszaállt a szekrényvivők alá. – A sarokra vigyázzanak, Lajos – mondta, majd maga is fölugrott a lépcsőre, s a visszaeső pongyolaujjból kinyúló fehér karjával támasztotta a szekrényt. – Jé, a doktor úr, tessék vigyázni, ragadunk még – hallotta Lajos a súly alatt a Teri szelíd, fogadó viháncolását. Közvetlen mellette, anélkül hogy a szekrénytámasztó kezét levette volna, Horváthné intett a szabad kezével valakinek. A szekrény közben az emeletre ért, Lajosról leszállt a súly, s elveszett tőle a fogadtatás pillanata. Amikorra a lépcsőn visszakullogott: a házastársak a belső szobában a székkel felállított íróasztal szabad csücskénél ültek, számoltak. Az asszony pepita füzete volt előttük, amit Lajos is ismert, aztán számlák, költségvetések, ajánlatok. Hidegen ültek egymás mellett, de nem gorombáskodtak. – A szerelőnek három kétszázötven pengős váltót adtam fedezetül – hallotta Lajos a tulajdonosnő templomi komolyságú hangját. – És az asztalosmunka? – kérdezte hasonlóan az úr.

Teri kinn vinnyogott a konyhában. – Mondja, mit csinálnak? Számolnak? – fordult Lajoshoz. – Mért van annyira odáig – dörmögte Lajos. – Úgy be van sózva azért az úrért… – Méltánytalannak érezte, hogy az úr bevonulását olyan nagy eseménynek tették meg. 211Éjszaka, amikor a Dániel taglója elé ki kellett állni, bezzeg nem hítták az urat. Akkor: Lódulj, Lajos, járd körül a házat. Most: Mit csinál az úr? Nevet az úr? Elégedett az úr? A franc az úrba! De Terit nem feszélyezte a Lajos pusmogó mérge. – Olyan jó pofák voltak, ha látta volna. Az asszony: „Isten hozta, kedves.” Az úr: „Eljöttem a számadásoknak utánanézni, látnom kell, hogy állunk.” A kis orrát föltartva, vékony síri hangon utánozta őket, s vihogott. – Majd meglátja, hogy bolondoznak ezek itt. Tudja, mit csinált egyszer az asszony. Fölvette az urat a hátára, a két gyerek meg elöl lógott rajt. Azt próbálták, ki tudná-e vinni a családját a várból. Mert valahol olvasta az úr, hogy a király halálra ítélte a férfiakat, de az asszonyok azt vihették ki, ami nekik jólesik. – Akkor a maga gazdájának, az úrnak, jó dolga volna – dörmögte Lajos –, mert az egyik lábát maga kapná a nyakába. – No, a magáét biztos nem, elébb azét a szép szőke műasztalosét, aki a lépcsőt csinálja. – Lajos a lépcsőcsinálóra nem tudott féltékenykedni. Ő csak az úrra volt féltékeny, de arra minden valószínűségen át. Még az sem nyugtatta meg, hogy Teri a családi játékokat is elmondta. Aki egyik asszony nyakába ül, az nyakába ül a másiknak is, gondolta.

Morogva gubbasztott le a konyhazsámolyra. Azzal sem törődött, hogy dolgozni illett volna a kertben. – Lajos, a kályhára én gondoljak? – bökött bele a durcásságába Teri. A kályha Lajos egynapos védence volt. Nyitott ablaknál kellett fűteni a házat, hogy mikorra a gyerekek beköltöznek, kiszáradjanak valamit a falak. A különös kályhát azonban hiába magyarázta el az asszonyoknak a légfűtést készítő mérnök, nem boldogultak vele. Már kétségbeestek, lesz-e egyáltalában fűtésük a télre. A tanácskozásba Lajost is odavonták; ő, mint a mesebeli legény, vállalkozott, hogy új tüzet rak. Színig teletöltötte a vasbendőt koksszal, hogy a tűz színe se látszott. Elébb nagy lélegzetet adott neki, hogy lángra kapjon, aztán egész picit, hogy csak izzani tudjon. A vasállat szerette a Lajos módszerét, s Lajos lett az ápolója. – Aztán hallgassa meg, miről beszélnek – kötötte a lelkére a hosszú kannájával befelé csörömpölő morcságnak Teri, aki maga volt olyan jól nevelt, hogy ilyen kényes helyzetben be ne pofátlankodjék. – Jó, jó, majd gramofonra veszem – dohogott Lajos, de amíg a mély vastorkot egy hosszú vassal tűzokádásra iz212gatta, mégiscsak odalesett az íróasztalhoz. Az úr hátravetette magát a papíroktól s azon a síri hangon, amit Teri utánzott, így szólt: – Ez bizony azt jelenti, hogy öt-hat évre rabszolgái vagyunk a háznak. Ha meg akarjuk menteni, mindenről le kell mondanunk. – Majd csak megsegít a jóisten – felelte a tulajdonosnő, mintha máris imádkozna hozzá. Épp ő lesz rabszolga; a hajukkal szárítják előtte a sarat, gondolta Lajos, s jól beledöfött az állat torkába úgy, hogy az teleköpte őt lánggal és korommal. – Mentek már valamire? – faggatta kinn Teri. – Rabszolgák lesznek ezentúl – mondta Lajos. – Az úr fűt, én meg a könyveit olvasom a kályha mellett. – Pfuj, maga utálatos. – Majd hogy Lajos az ablak elé került: – Jesszusom, mi történt magával? Lepörkölte a szemöldökét, csupa korom az arca. – Teri szerette az ilyen eltorzulásokat, s most erőltetetten kacarászott Lajos körül. Azt akarta, hogy ő maga is lássa kárvallott képét, s egy törött fél zsebtükröt kotort elő a szekrényből. – Nézze meg magát, Lajos! – De Lajos, ahelyett hogy a tükörben a korommal átszántott, vörös arcot nézte volna, elfordult, s amikor Teri tovább tolakodott, kivágta kezéből a konyhakőre csörrenő üvegdarabot.

Az úr elmenőben még benézett a konyhába s a mosókonyhába is, ahol Lajos a könyvládák közt ült észrevétlen. – Még a kert is szép pénzbe kerül, amíg valami lesz belőle – mondta az asszony a mosókonyhaablakon a szürkületbe kimutatva. – Majd lesz benn, ami lehet. Én magam csinálom – mondta az úr. – Teraszosan fogom kiképezni – tette hozzá a lejtőre még egyszer kipillantva. A tulajdonosnő a telek széléig kísérte a férjét, s ott az ajka alá tartotta a homlokát. A férfi valamit rálehelt. Meg ne ártson neked, morogta Lajos, akit a mosókonyhai látogatás, amely alatt maga észrevétlen maradt, a remekírókat tartalmazó ládáról az előszobába ugrasztott.

Az a csókféle valóban nem árthatott meg Horváth Endrének. A tulajdonosnőnek annál többet használt. Minden tagjába külön lélek költözött attól a nyavalyás lehelettől, s mindenik lélek a sugárzás, mozgás és kacagás lelke volt. Most volt igazán övé a ház, hogy az ura azzal a lehelettel mégiscsak lekötelezte magát. – Gyerekek, ma kirúgunk a hámból – mondta, s Terinek egy újságot kellett a szomszédból kérnie, amelyen ott áll, melyik mozgóképszínházban mit adnak. – Akár hiszitek, akár nem, a nyár óta nem voltam 213moziban. Lajos, maga is pucolkodjék ki egy kicsit – nyomta a fiú kezébe a kefét. Lajos kezében a kefe, ahelyett hogy a malteros zubbony ellen indult volna, egy kérdéssé vált. Magát a kérdést azonban Teri foglalta szavakba. – A Lajos is velünk jön? – Volna szíved itthon hagyni? – De ki őrzi akkor a házat? – Bezárjuk, a külső ajtón fenn van már a zár. – S nem félti a nagyságos asszony a holmiját? – Ha ellopják, ellopják, legalább nem vernek közben agyon. – Terinek még volt néhány kérdése a Lajos mozija ellen, de a tulajdonosnő letorkolta. – Ne irigyeld szegény Lajostól azt a mozit; elég kokszot felhord helyetted a pincéből. – Az volna szép, hogy én hordanám, amikor ő itt van – pattant föl Teri, mintha a kokszhordás nem a cselédi szolgálathoz, hanem a legpincébeillőbb házbeli személyéhez lenne kötve. Lajos mozija ellen azonban nem szólt többet; a konyhaasztalra rakta a vacsorát, s míg Lajos elszántan kefélkedett, maga is kifésülte hajából a faforgácsot és levert vakolatot.

Vihorászva vágtattak le az Alpár úton. A tulajdonosnő ment középütt, s jókedvében Teribe kapaszkodott. Arra nem is gondolt, hogy a két cselédnek más kedve lehet, mint neki; megvolt a ház, nekik is úszniuk kellett vele. S ők úsztak is. A tulajdonosnő jókedve éppolyan parancs volt, mint az, hogy „hozza ide a létrát”. Ha nem is lelkesen vitte az ember, mégiscsak odavitte. Teri Lajossal incselkedett. – Volt már moziban, Lajos? – Lajos még mindig nem volt, de azért kivágta: – Én voltam. – Akkor mondja meg, hol van a legjobb hely a moziban? – kérdezte a tulajdonosnő. – Ő csak a legrosszabbat tudhatja – szólt közbe Teri. – Mondja, Lajos, Skrupulek nem járt moziba? Elvihette volna magát is. – Elviszi magát az enyvszagú asztalos – mondta tréfásan Lajos. – Azt tudja, hogy felesége van neki, csak eldugta a jegygyűrűjét? – Nem baj, énnekem akkor is tetszik. – Ne veszekedjetek, mert mindjárt összeverem a fejeteket – szólt rájuk a tulajdonosnő. – Te Teri, még azt hiszem, szerelmes vagy Lajosba, hogy mindig csipkeded… A tulajdonosnő ilyen bolondot nem hitt, de jókedvében Lajosnak is akart ajándékozni egy szép hitet. S Lajosnak csakugyan nagy ajándék volt ez a lehetőség. Hiába mondta Teri, hogy „szerelmes a hóhér kötele”, ha már az idegennek is ilyen gyanúja támad, mégsem lehet olyan csillagtalan az ő jövője.

A mozi előcsarnoka kissé lelohasztotta a sötét vágtában támadt 214önbizalmat. Az előcsarnoknak csupa üveg volt a fala, s akármerre pillantott: egy ázástól kunkor cipő, két löttyedt térd, a kikefélt mésztől kese kabát, legfölül pedig idomtalan nagy, piros fej nézett rá; két szélén igen ritka, de hetes, hosszú szőrszálak. Kissé elhúzódott a két csinos nőtől, akik a pénztár előtt tanácskoztak. Teri a piros gumiköpenyegében talán még szebb volt, mint a tulajdonosnő, aki csak egy nyári gallért dobott a szvetterére. – Mi az, Lajos, csinosítja magát? – kérdezte Teri, a jeggyel hozzálépve. A szemközti tükörből figyelték az ő küzdelmét saját képmásával. Lajos szégyenkezve kullogott be a függöny mögötti sötétségbe. Egy zseblámpa vezette őket előre; olyan amilyennel az úr kutatta keresztül a házat. A két nő mögötte ült, ő egy sorral előrébb előttük. Amikor a szeme megszokta a sötétet, látta, hogy az asszonyok mellett három-négy hely is üres; érezte, hogy Teri vívta ki az ő külön ültetését, de igyekezett a mozgóképre figyelni. Arról volt szó, hogy egy szegény kislány bemegy az autóüzletbe csak úgy tréfából autót vásárolni. Egy nagy úr meglátja, beleszeret, s elküldi neki az autót. Aztán maga szegődik mellé álruhában sofőrnek, és társasvállalatot nyitnak. Horváthné néha előreszólt: – Lajos, tetszik? – Lajos bólintott, hogy igen. Amikor a földesúr mint gépkocsivezető a lánnyal az esti Budapestet nézte, ezt súgta előre: – Gondolja el, Lajos, maga meg a Teri. – Lajos udvariasan belevigyorgott a sötétbe, de a szíve inkább nehéz volt, mint vidám. Teri időnkint felsóhajtott mögötte: – Jaj, de gyönyörűek, ugye, nagyságos asszony? Azért nagyon látni a Törzsön, hogy úriember, ugye? – S valóban a sofőrön látni lehetett, hogy úriember; olyan fellengősen emelte a csillagokra a szemét. Lajos jobban szerette volna, ha egy igazi sofőrrel kocsikázik a nő, akit Teri a Perczelnek hívott, s azt szereti meg. Még jobb lett volna, ha egy kihordó kocsi tulajdonosa nyeri meg a szívét. Nem azt példázza így ez a film: hogy egy vérbeli nő a sofőrruhában is megismeri a vérbeli úriembert, s a sofőr csak akkor méltó szerelemre, ha különben földesúr? Hogy magyarázza ő be akkor a kihordó kocsit meg a házmesterlakást a Terinek, ha a moziban is ilyenre tanítják. Akkor persze hogy próbakisasszony akar lenni. Hátha két bunda közt meglátja a lábát egy ilyen földesúr. Esetleg még kifutófiúnak is beáll a szűcs215ségbe, hogy a tiszta szerelmét próbára tegye. A tulajdonosnő utolsó „hogy tetszik”-ére már nem felelt, csak fészkelt egyet bánatosan.

Ahogy kivitte őket a nép az autódudát villanycsörömpöléssel keverő térre, a két nő odavolt az elragadtatástól. – Jaj, nagyon szép volt – dörgölte ki szeméből a könnyet a tulajdonosnő. – Nekünk is küldhettek volna egy ilyen meseautót, mi, nagyságos asszony? – borzonkodott föl Teri még a Bimbó utca kapaszkodóján is. Amilyen vadul rohantak lefele, olyan andalogva botorkáltak most haza az egyet-egyet szemező éjszakában. – S mit gondol a nagyságos asszony, ha az a sofőr véletlenül nem földesúr? – tette fel nagy tusakodás után egy kérdésben Lajos a maga szorongását. – Nem földesúr? Olyan sofőrökről nem csinálnak filmet, Lajos – mondotta a tulajdonosnő humoros megértéssel. – Ennek a Lajosnak vannak kérdései, hogy az ember falnak megy – mondta Teri bosszúsan, hogy andalodásába így belerondítottak.

Otthon Lajosnak a fürdőkályhába kellett begyújtani. Horváthné azt akarta, hogy a költözködés után mindhárman megfürödjenek. Először ő maga jött le a fürdőből érdes szövésű fürdőköpenyegében: aztán Teri libbent ki pongyolában. Gyönyörű volt így fürdő után Teri: arca kipirult a hőségben, s lábai mint rózsák hullottak a frissen eszkábált lépcsőre. – Nagyságos asszony – kiáltotta –, a Lajosnak nincs már meleg víz. – Nem baj – kiáltotta lentről az asszony. – Megfürdik ő a tiedben. – De már megeresztettem… Szerencsére a fél fürdővizet még sikerült a kádban fogni, s Lajos levetkőzhetett a csempék közt. Egy friss, vasalt lepedőt is kapott, hogy abba törülközzék. Lement róla a bakancs, a kapcának hasított ingalj, a dupla térdű nadrág, a meszes kabát s az elmocskosodott bolyhú ing. Meztelen állt a kék és fehér kockákon. Amilyen nagyszerű volt a múltkor ingre-gatyára vetkőzni, olyan szomorúan állt itt rég nem próbált meztelenségében. Óvatosan, hogy meg ne csússzék, szállt a sima aljú kádba. A vízen ott úszott a Teri testéről lejött hám meg piszok. Ahogy beült s lecsúszott a kádba, ellepte nyakig a maradék víz. Egy marékkal odavett az orrához, s a Teri szagát kereste benne. Aztán fölrakta a lábát a vízen úszó fejével szembe a zománcos párkányra. Elébb az egyiket, aztán a másikat. Széles lábai voltak, körül kékespirosak a fagyástól; más évben ilyentájt már fájni szoktak. A 216fogát is megszívta, volt néhány odvas foga, s azokból büdös lé jött, ha megszívta őket. Akárhogy is, jó meleg volt a Teri vize, s ahogy megint visszahúzta belé a lábait, édes méreg járta át őt bódulással. Addig maradt ott mozdulatlan, amíg vacogni nem kezdett. Akkor kiugrott, ledörgölte magát, s a kádat is kimosta, nehogy meglássák a piszkát. Lepedőjébe bugyolálva úgy botlatott el a Teri fekhelye mellett a konyhán át, mint egy lábra kelt liszteszsák. Az asszonyok már aludtak, s ő Teri kinyújtott karjába ütődött mentében.

Másnap Terinek kimenője volt, s arról korán, rosszkedvűen tért haza. – Ha soká tart ez a rumli, megszököm innen – mondta magának az asszonynak is. Az hagyta, hogy dühöngjön, a porcelánjait meg a fehérneműjét szedte ki a ládákból, s vette számadásba. Lajosnak kellett őket a mosókonyhából a szobaasztalra hordani. Egyszerre csak zörgetnek. – Jesszusom, az úr – kiáltja Teri, mintha elfújták volna a bosszúságát, s mosolygott. Mind a két nőn látszott az elfojtott, belső vihogás, hogy az úr estével jött. – Gyűlésem volt, s gondoltam, megnézlek titeket – mentette magát az úr; de rajt is látszott, hogy mulat önmagán. – Tudtok valami hálóhelyet adni? – Teri mindjárt ajánlkozott, hogy becsukják a szobaablakot, Lajos megeteti a kokszevő állatot, s a kályha mellett fölállítják a sodronyt. Amíg ők ezekkel a szolgálatokkal vesződtek, a házastársak a konyhában időztek, többnyire sötétben, mert a lámpa ki-bejárt az ágyvetésben. Lajos úgy hallotta, hogy a gyerekekről beszélnek. Zsuzsika el tudja mondani a Mehemed meg a tehenek című verset, Móricz Zsigmondtól; Tibi köhögött néhány éjjel, de hidropirint kapott.

Az ablakok közben bezáródtak, s Lajos vívódott a vasállat torkában. Aztán egy sodronyt vonszoltak elő a bútorraktárból, s leterítették. A sodronyra paplanok, pokrócok, asztalterítők kerültek. Lajos visszament, s a vasállaton bosszulta meg ezt a gondosságot. – Így ni – mondta Teri, a paplanokba vágva, s kiment a konyhára a jelentéssel. – Egy kicsit hideg lesz, de ami paplan meg takaró kéznél volt, ráraktam – hallotta kintről. Ő maga a sötét szobában állt a lángoló félszáját elnyitó kályha mellett. A tulajdonosnő meg a petróleumlámpa bekísérték az urat. – Magára szükség van itt még? – kérdezte Horváthné. – Megvárom, amíg vékonyra állíthatom – mondta mogorván Lajos. A lámpa visszahúzódott, s az úr vetkőzni 217kezdett; ott vatyarászott Lajostól néhány lépésnyire. A szénvonó vassal elláthatta volna a dolgát. De Lajos csak a vicsorító vasállat száját fogta egészen össze, s szenesvödrével visszahúzódott a mosókonyhába. Az úr kiszólt: – Emmi, nem jössz be egy kicsit? – A nők odakinn vihogtak. – Azt hiszem, Teri, ma a cselédágyban alhat – mondta Horváthné, és bement.

A lámpa a konyhában maradt. Lajos kedvetlenül húzódott a vackára: milyen nagy dolgot kerítettek belőle megint. Egyszerre csak kinyílik az ajtó, amelyik előtt a minap a konyhaasztal állt torlaszul, s a fényes keretben Teri jelenik meg. A szoknya még rajta, de a mellén csak a melltartó zeke s a lábáról lerúgva a cipő. – Ezeknek már jó, mi, Lajos? – szólt be a megreccsent vacokra. Teri aznap a lépcsőépítő miatt volt ingerült, aki nem jött el a találkára. A torlasszal védett ajtót az enyvszagú ember blazírtsága s a benti nász nyitotta ki egy szeszélyes percre. Lajos azonban csak a pillanat csodáját érezte. Morc hangulata és a csoda közt olyan nagy volt a magasságkülönbség, hogy megijedt, hátha nem tud hangulatából időben a csodához fölkúszni. Talán ebben az igyekezetében vált ügyetlenné a hangja; az is lehet, hogy a mosókonyha mélyéből a fényes előtérbe tolongó ing és gatya hűtötte le Teri szeszélyességét. – Nekünk is lehetne olyan jó, Teri kisasszony – motyogta Lajos, piros ujjaival a melltartó felé nyúlva. – Hozzám ne érjen – mondta Teri elébb még némi lankadással a hangjában. De hogy Lajos tovább nyomakodott, már sziszegte: – Paraszt, nem szégyelli magát. Rögtön bekiáltok a nagyságos asszonynak. – Lajos visszatámolygott odvába. Vackán fölülve hányta-vetette meg a kudarcot. Ő maga is úgy érezte, hogy valami visszahozhatatlant mulasztott el. Nem készült fel úgy a dologra, mint múltkor, amikor Korányi volt a világveszély s a remekírók, a volt cselédpaplan s Lajos teste közt pici sátor várta a Teriben bujkáló meleget.



Akármi volt az a visszahozhatatlan, amit Lajos a Horváthék második nászéjszakáján elszalasztott, egyelőre nem bosszulta meg magát. Az az egy-két hét, mely a Terivel folyt rövid közeltusát követte, Alpár úti szolgálatának legkedvesebb szakasza lett. Álmaiból (me218lyek a Dánielék futós dúcait körülzümmögő méhek óta a nyirkos őszi földben elmetszett gilisztákig annyiféle változáson mentek át, egyre közelebb verődve a süllyedő ég s növő éjszakák szorító körében egy konyhai lefolyóhoz), talán ez az idő valósított meg a legtöbbet. A készülő házról egyre több iparos tűnt el végleg az Alpár út alatt csillogó sötétségben, mesterségük címerével, életük néhány munkás hetét hagyva a téglával és betonnal határolt kockában, melynek ajtaja ezután már csak akkor nyílik fel előttük, ha valamelyik itt hagyott, rossz viseletű csinálmányukért hívják fel őket. Elment a vízszerelő, el a bádogos, kályhakészítő, üveges, el az OTI-ba készülő pesti kőműves is, akit Lajos jelentetett be még időben a tulajdonosnővel, miután fekélyét és szándékát a Megváltó keresztje alatt elárulta. Bevonva lakkal a lépcső is készen állt, s a blazírt fiatalember, akinek veszélyes hatása Lajos figyelmét, minden féltékenysége ellenére, csaknem teljesen elkerülte, utolszor rakta össze mázait és ecseteit. – Nézze meg, Terike, s gondoljon rám, ahányszor meglátja magát benne – mutatott tükrös művére a fiatal mester, aki közel egy pengő órabért kapott. – Nincs sok hasznom abból, ha magára gondolok – jegyezte meg a kipirultan forgolódó Teri. A mondat, amelyik az elmaradt találkát szemrehányta, a jóvátételre is kaput nyitott. De az asztalos nem mondta: „Hát mi hasznot szeretne? Ki tudja, lehet még haszna is.” Csak mahagónibarna ujját nyújtotta. – Tartson meg jó emlékezetében – mosolygott fölényes gyöngédséggel. Azok közé a hiú férfiak közé tartozott, akik vidámabban vonulnak le az Alpár úton egy eszményi hódítással az emlékezetükben, mint a garniszálló kókuszlépcsőjén a végrehajtott tett bágyadtságával combjaikban. Utána már csak a bőrtérdű parkettás maradt a házban, de ő is szelídebb munkára fogottan. Nagy, madárijesztő lavórokból terítette a harsogásban megtisztult keményfa lapokra a viaszt. Csak a kilincsek várattak még mindig; Lajosék egy vaskampót dugtak a zárakba, s a beszorultnak negyedórákat kellett dörömbölnie, míg a kampó megérkezett, ha egy ajtó valahol becsapódott. De ez inkább mulatság volt, mint aggasztó hiány (az előszoba Wertheim-zára rég a fában ült), amint a festő sem sok vizet zavart, aki minden másodnap följött, s egy szál pemzlijével tüntette el Lajos szenes markának a nyomát az ajtókon. Maguk a megjelenő iparosok 219is vendégeknek érezték már magukat, nem úgy, mint a költözés napján, mikor az izmos barlanglakók hátukon az asztallappal létráik alá nyomultak. Működésterük egyre összébb szorult, az ide-oda tolt, egyik szobából a másikba rakott bútorok türelmetlenül követelték végleges helyük, s ők a ködös reggelből közébük lépve, illemtudóan köszöntek, mint szegény emberek szokták, akik tudják, mivel tartoznak egy zongorás, vitrines lakásnak.

S ahogy csöndesedett a ház, s mind korábban kerítette a házat az éjszaka, a konyhai petróleumlámpa is egyre hosszabb együttesekre szedte maga köré a három lakót. Négy után már abba kellett hagynia az ásást, s ők sokszor még tízkor is együtt ültek az ablak alá támasztott asztal három szabad élinél. Lajos a kidűlt ládából egy besározott füzetet kerített elő, s megkérdezte a nagyságos asszonyt, rajzolhat-e bele. Olvashatatlan irkafirka volt benne, évtizedes jegyzetek, itt-ott versek is. Horváthné odaadta. Lajos előkereste a ceruzáit tartó tokot, melyet még építőmunkás keresményéből vásárolt, a füzet elé rakta mind a hatot, a vöröset, sárgát, kéket, zöldet, barnát és lilát, s a kihordó kocsi rajzolásába merült. Amióta a szűcsék kifutója hordta az ebédet, minden részletét kitanulmányozta a kocsinak, s bonyolult tengelyekkel és általvetésekkel kapcsolta bele alkatrészeit a maga elgondolásába. – Mit működik, Lajos? – kérdezte a tulajdonosnő, föltekintve Rachmanova naplójából, melyet a szomszéd elnökné adott kölcsön neki. Lajos elmondta, hogy egy kihordó kocsit tervezett, melyet maga akar megépíteni azon a pénzen, amit a kertásásból kap. Teri elkészült rá, hogy Lajos tervét a tulajdonosnő legparányibb jelére kinevesse, de a tulajdonosnő nem adta meg ezt a jelet, sőt fölemelte s megdicsérte, hogy milyen ügyesen rajzol. – Ki tanította meg gépalkatrészeket rajzolni? – kérdezte. – Egy Skrubek nevű barátom – felelte Lajos, aki valamiképp úgy érezte, hogy jövője Terinél attól függ, helyre tudja-e kitűnő barátja tekintélyét állítani. – A Skrupulek? – kottyant közbe Teri, megint nevetésre készen. – Igen jó rajzoló volt, két ipara is volt, asztalos és szerelő s technológiát végzett – magyarázta Lajos, nem is hederítve a lányra. – Sose csúfold a Lajost, még valami föltaláló lesz belőle – intette le a tulajdonosnő Terit, s mellesleg a maga vidámságát is. – S mit akar 220szállítani a kocsin? – Piaci árukat. Nyolc-tízszer is megfordul egy délelőtt, s egyszerre több helyre is viheti az árut.

A tulajdonosnő borzongva olvasta tovább a Szibérián át menekülő Kolcsak-nép szenvedéseit, de egyszer csak megint rászólt Lajosra. – S hol állítja össze a gépét? – Van egy barátom, annál – mondta Lajos bizonytalanul. – Annyira szeretne egy ilyen biciklit? – kérdezte a tulajdonosnő a maga visszanyert házi békéjétől s a színes ceruzával vesződő vastag ujjaktól meghatottan. – Mindig a gépek érdekeltek, csak falun nem volt kinél tanuljak – mondta Lajos. – Hát nem volna jobb, ha előbb kifutó lenne valahol, s ott beletanulna? A maga járművét is könnyebben összeállíthatná ott. – A tulajdonosnő Lajos legújabb eszméjén piszkálta szét a bimbólevelet. Amióta az a suhanc idejárt a kerekes ládájával, sokszor gondolt rá, de szívesen ülne a helyén, a bőrnyeregben. – Hiszen, ha a nagyságos asszony be tudna szerezni a Hochwart úrhoz (így hívták a tulajdonosnő apját). – Ha üresedés lesz, miért ne? – mondta a tulajdonosnő. – Ezzel a stricivel úgyis elégedetlenek. – A Hochwart-cég Teri ábrándvilágát is megkavarta. – Nekem is milyen rég ígéri a nagyságos asszony, hogy behoz próbakisasszonynak – szólalt fel irigyen. – Régen? – nevetett a tulajdonosnő. – Hiszen most raktad le a gyereket. Nagy hassal akartál próbálni? – A Teri állapota mindennapi beszédtárgy volt már a petróleumlámpa alatt, s ő maga is nevetett ezen a képen. Forog a szép perzsákban, s elöl csúcsos a bunda a gyerektől. – Csak ne türelmetlenkedj – mondta a tulajdonosnő. – Gondolok én rád, nem fizetsz rá erre a költözésre… Lajost nem vette be az ígéretébe, de a színes ceruzák azért úgy küllőzték a kereket, mintha a gazdájuk már rajta is ülne.

Kinn, igaz, lassan fogyott a föld, naponta két-három órát ha ásott, s a munkája java azalatt is kubikolásra ment, de egyszer mégiscsak kinn lesz a Tibi utolsó zöldfejűje is a csúszós hantból, vagy ha ő nem végez, elvégez helyette a hó. A leglassúbb munkának, leglágyabb ősznek is vége van egyszer, s akkorra kellett az új álom, amely éppúgy leránt magához egy darab valóságot, mint a kertásás ezt a hallgatag hármast a petróleumlámpánál. A varrogató Teri elharapta a cérnát, s Lajosnak a lecsörrent olló után kellett kapnia. Vajon hol s hogyan ülnek egymás mellett, ha Teri majd drága bundákban fo221rog, alvóbaba mosolyával a vevők előtt, ő meg sebesen villogó drótküllőkön röpíti ki a testén megkívánt prémeket a Pasarét és a Rózsadomb hölgyeinek?

Gyönyörű hét volt ez, de a petróleumlámpa fénykörében megvalósult álmon mutatkoztak már a végzetes repedések, melyek az építkezés tündéri szeptembere mögül is álomellenes hatalmaknak engedtek utat, lombbontó fuvalmaknak s hideg éjszakáknak. Aránylag kicsiségek voltak ezek a jelek, de Lajost az öröm mulandóságára emlékeztették. Egyik ilyen baljel a sodrony volt. Amióta az úr itt hált, a sodronyt este a kályha mellé kellett cepelni. Jött vagy nem jött az úr, a tulajdonosnő odabenn hált. Ezzel a bevonulással az előszobából a szobába nyíló ajtó kinőtt a többi ajtók közül, és az urak lakosztálya és a mellékhelyiségek megkezdték a szétválást, mint fény és sötétség egykor az Isten intésére. A tulajdonosnő már csak beszélgetni, olvasgatni járt ki közébük, de a szép közösség a bennhálással szűnőben volt. Az úrnő élete kiszívódott közülük, s ezzel Lajos védettsége veszélybe került a Teri konyhájában. A sodrony szövetségese volt a viasz is, amelyet a bőrtérdű mester a sikált parkettára fokról fokra ráeresztett. Ahol a sárga nedv a parkettát egyszer átjárta, oda a Lajos talpának legföljebb papíron volt bejárása. A bőrtérdű mester külön járdát hagyott az ő szenesvödrének az ajtótól a kályháig. S míg a sárga lében mártakozó mester az ipari tanultság s a maga pályája előnyeit magyarázta a tanulatlan fiatalembernek, Lajos a fogyó járdán állva arra az időre gondolt, amikor nem lesz már egy folt bevonatlan padló sem, a mosókonyhában heverő almás függönyök fölkerülnek a falra, a ládából a tálalóra vándorol az olcsó jáki cserép, a féltett biedermeier porcelán, az ajtón kilincs csillog, s neki legföljebb egy perc szénhordásra szabad nagy cipődörgölések után az urak osztályába lépnie.

De a sodrony és a viasz csak széléről pusztította a szép együttest. Lassan vonták el a petróleumlámpa alól az odaverődött tündérerőket. A villany egy szemvillanás alatt gyulladt ki, s magát a lámpát űzte a benne maradt olajjal a konyhaszekrény tetejére. Először, szerencsére, elromlott. Mihelyt a főváros engedélyezte a bekötést, s az Alpár úti ház falait is átjárhatta az éjszakában millió virágba kihajtó elem (a város fényes nedve), a tulajdonosnő fölakasztotta csil222lárait, s egymás után csavarta be a villanyvirágokat sárga csészéjükbe. A sebes készületben Lajos is az ebédlőasztal tetején állt, s egy nagy facsillárba illesztette a mintás bura alatt lakó körtéket. Egyik fakarban a meglazult drót akadályozta a becsavarást. – Tolja be egy késsel – utasította Teri, s már hozta is a fanyelű konyhakést. Lajos tömicskélte a drótot, de zsupsz, mintha a kés a könyökébe menekült volna, minden villany kialudt. – Mit csináltak maguk – ordított a bőrnadrágos, aki az asztal alatt kefélt. – Még jó, hogy agyon nem csapta, köszönje a fanyélnek – magyarázta a tanult ember. Sorra próbálták a körtéket, egy sem égett, s ennek a próbálgatásnak az lett a következménye, hogy amikor másnap este a felszólított villanyszerelő a biztosítékot a dugóba zökkentette, az egész ház minden körtéjébe egyszerre lövellt bele a cikcakkban izzó áram. A villanytól megrohant házban őrjöngeni kezdett a csempe, fémrúd, zongorafödél, lámpatartó, lépcsőlap, bútorpolitúr, parketta; maga a kastélya fényétől megbokrosodott tulajdonosnő is ide-oda szaladgált szobáiban. – Ne oltsuk még el – tartóztatta Terit. – Hitte volna ezt még egy hónapja? – fogta meg a szobáról szobára utánamenő lány karját. Amikorra Lajos a konyhába visszakerült, a petróleumlámpa, mint egy fölriasztott macska, már magas polcán ült, s a régi kedves helyiség teljesen szét volt dúlva. A tűzhely, mely idáig a maga vékonyan átszűrt tüzében állt, kiugrott a sötétből, elvesztette vonzó egyéniségét, gombok, lapok, rudak és csövek hivalkodtak a helyén. A lefolyó, mely akár szenteltvíztartó is lehetett a sötétben, árnyas fülkéjével s a kereszt alakú csappal, kimutatta a rostélyán akadt mosogatórongy-szálakat, a szekrény sárga lett, mint az irigység, s a sötét szelencékről akárki leolvashatta, hogy paprika, bors, szegfűszeg. Lajos a mosókonyhába menekült, ahol idáig külön kis gyertyát tartott magának. Amellett tanulmányozta a görög- és cirillbetűs könyveket, melyek a Korányi ládájából itt maradtak. De a mosókonyhában is volt körte, s Lajos idejében elfújta a karácsonyfagyertyát, mely egy papírdobozból hullott ki, nehogy mellette érjék.

A villannyal a vendégek is megérkeztek. A tulajdonosnő alig táncolt végig sziporkázó szobáin, a szomszédból átfutott a kisasszony, akit Lajos a nyáron rövid fehér nadrágban látott. – Mi az, már villanytok is van? – riadással rontott a házba. S mintha a villany vis223szafelé folyóban a városban lakó rokonokhoz is elvitte volna az újságot, hogy Horváthék bekapcsolódtak a fényes nedvkeringésbe, estére nemcsak a mérnök dugta ki a képét a házhoz, hanem merész nagynénék, unokahúgok, keresztmamák és barátok vágtak át a lépéseket nyekergető salakról a villanyszemű házhoz, s miután kiszörnyűlködték magukat, hogy milyen messze laknak, végigkongtak a parkettán, bebámultak a tulajdonosnő büszkeségébe: a fürdőszobába, ujjongtak az ágy fülkéjénél, s irigyet sóhajtottak a teraszon. A mellékhelyiségek ezen a körúton utoljára maradtak, Lajos mosókonyhája meg éppen legeslegutoljára. – Ez a mosókonyha – mondta a tulajdonosnő. A vendégek, látva a ládákon olvasgató munkásfiút, éppen csak megsétáltatták faltól falig a szemük, s visszaléptek a küszöbről. Odabenn kérdezték csak meg. – Mondd, drágám, ki volt az a fiú a mosókonyhában? – Ja – mondták közömbösen, miután lehúzták a vadász héját, melyet a mosókonyhabeli látványosság az imént hozott fel galoppban a Margit körúti hentestől.

E vészjós jelek közt Lajos legnagyobb gondja mégis az úr volt. Az ő beköltözésével örökre ellobbannak a konyhai esték, s a színes ceruzák is elvesztik kiváltságos helyüket Teri asztalán. A nászéjszakát követő héten dr. Horváth csak kétszer ugrott föl a házba; mind a kétszer lefekvés fele már, s nem maradt tovább, mint amíg reggel a zorduló hegyvidéket tápláló fűszeres a zsemlyét és tejet beadta. Egyik este sült gesztenyét hozott az úr, a másik este egy belsőzsebbe hajtogatott délutáni lapot. A két ajándék együtt harminc fillérbe került, de a tulajdonosnő meg volt hatva tőlük. A gesztenye égett volt és férges, ő azonban boldogan ropogtatta kérgét, s fölhúzott ajakkal, mint fogaival játszó állat rágta körül a férges foltot. Teri két szemet kapott a gesztenyéből, Lajos egyet, s nekik is nagy tisztelettel kellett elfogyasztaniok. Az újságban az abesszin hadjáratról volt szó. A tulajdonosnő az olaszok pártján volt, az úr az abesszinekén. – De nagyságos úr, mi mégiscsak fehérek vagyunk, hogy legyünk mi a feketék pártján – szólt bele a vitába Teri is. A mosolya azonban azt mondta: én ugyan csak egy buta kis nőszemély vagyok, hogy jöhetek én ahhoz, hogy az úrral vitatkozzam, de azért nekem is van egy vágott sárga kis csőröcském, s ha kifütyülöm, ami benne van, jól áll nekem, ugye. Így valahogy vitatkozott a tulajdonosnő is. De 224ő, ha puha talppal ütött is, mégiscsak az a talp volt az, amelyikben a körmeit hordta. – Sajnálom szegény négust, ha te a pártjára állsz, biztos kikergetik az országából, mert te mindig a vesztesekkel tartasz. – Hanem azért ő is csak úgy fejezte be, hogy az úr nyakára kulcsolta a szőrös szvetterujjat, s enyelgőn gügyögte. – Jól van, föláldozom neked a négust, csak ne haragudjál rám. – Ott Lajos előtt nyalta-falta volna, ha az úr hátra nem húzza a nyakát.

Általában utálatos volt, amit az úrral csináltak. Villanygyújtáskor már megkezdődött a tanakodás. – Na, nem tudom, feljön-e ma a mi urunk – kezdette Teri. – Á, nem hiszem, dolgoznia kell szegénynek – rázta a fejét Horváthné, mint a lány, aki bízik, de nem meri elkiáltani. – Majd meg tetszik látni, nekem az az érzésem, kijön – erősködött Teri. Mindig ő kezdte, s mindig ő volt, aki tovább bízott. Egyrészt mert az ő bizalma inkább keserű világismeret volt (bezzeg más nőhöz ilyen szélben is följár az embere), másrészt, mert a nagy csendességben az is esemény, ha reggel a sodronyon egymás nyakába akaszkodva találja a haragosokat. Ami odabenn a sodronyon történt, a női nem titkos diadala volt, s Teri a cselédi ellenszenven át is osztozott ebben a győzelemben, melyet két alázatos parlamenter ujjkoccintása jelentett be a konyhaablakon, s egy-egy elfojtott jaj tett teljessé a gőzölgő falú, hideg szobában. Lajos persze mindebből csak az úr irigylésre méltó helyzetét értette. – Nem elég, hogy az egyik nő annyi gorombaság után úgy fészkeli magát meztelen mellére, ahogy egyik reggel ő is látta őket, mikor szenesvödrei s a hideg minden illem ellenére utat nyitottak neki a fekhelyük fölött ásító vasállatig; még ez a Teri is milyen sündörgő vihogással hordja be a paplanokat, pokrócokat rájuk, mintha ő maga feküdne le az úrral vagy legalább valamelyik kedves rokonának készítené a gyönyörűségeket. Bárhol lődörgött napközben az úr, neve az Alpár úti házban minden percben fölmerülhetett. A bútorok éppúgy neki csinosították magukat, mint este a nagyságos asszony. A függönytartókat okvetlen föl kellett szögelni, amikorra az úr megjön. Ha az úr hazajön, nem hozhatják többé a szűcséktől az ebédet, az úr elé nem lehetett állott ételt adni. A kilincs helyén a kétségbeejtő lyukak az úr nevével ostromolták a mérnököt: – Bandi már be szeretne költözni, de csak nem fog vaskampóval a klozetre járni. – A négy szoba 225közül az úr szobáját, a volt bútorraktárt kellett először fölkefélni. A könyvespolcokat, íróasztalt, zongorát négy-ötször is meg kellett Lajosnak cserélni, amíg az úr bal kéz felől kapta a világítást, fölállás nélkül vehette le a leggyakrabban szükséges könyvét a polcról, s a kapcsoló sem került messze a fejealjától, nehogy este olvasás közben „belegabalyodjék a zsinórba”. Lajos ott térdelt a zongora alatt, hátát a fekete bútor hasának támasztva, hogy egy lába, amíg az üvegcsét kikapják alóla, a levegőbe kerüljön. A nagyságos asszony azonban meggondolta magát. A zongora maradjon csak az ablaknál, az úr szeret félsötétben zongorázni. Lajosnak térdről-könyökről megint a lábujjára kellett állni, hogy az üvegcsésze a pici sárga kerekek alá visszacsúszhasson.

Még benn sem volt, csak sürgette, hogy mikor jöhet be már, s az épület mégis őt várja, felé mosolyog, az ő kegyeskedését esedezi, bűbájos nevét forgatja mennyezet és parketta közt. S még ez mondta azon a sírbolti hangon, hogy öt-hat évig a ház rabszolgái lesznek. Lehet az rabszolga, akit ilyen ház vár? Ennyi feléje mosolygó asszonnyal, szőnyeggel, bútorral. Ő a mosókonyhájában is király lenne, csak tudná, hogy örökké ott alhat. Terinek lefekvéskor csak egy barátságosat kellene a nyolcas falon átkopogtatnia. Akárhogy forgatta, nem tudta bevenni ezt az embert. Se derék, se jó, se barátságos: mit ettek rajta. – Mondja, mi a hivatala a maga urának? – kérdezte meg egy reggel Terit, amikor már annyira rendben voltak, hogy a költözésben elrondult cipőit is tisztogatni kezdhették kettesben a nagyságos asszonynak. – Valami kutatóintézetben van – felelte Teri, s a kék lakkcipőt, fejét oldalt hajtva, egyszer-kétszer még utána dörgölte. Ilyen cipőt készült ő is venni a decemberi fizetéséből, s tulajdonképp a maga kimenős lábát simította meg gyöngéden. – Kutatóintézet? – tűnődött el Lajos. – Miféle kutatóintézet? – Honnan tudjam én, hogy miféle kutatóintézet? – türelmetlenkedett Teri. – Úgy mondják csak, hogy kutatóintézet. Sokszor egy hétre is vidéken van. – Ebből Lajos nem lett okosabb, de az, hogy valami kutatóintézetben van hivatala, hozzáillett az emberhez. Más úriember orvos vagy pap vagy bankigazgató, legföllebb egyetemi tanár, mint a Mariska régi gazdája. Ennek kutatóintézetben kell szolgálnia.

Bánatosan vitte be a leterített papírlapokon vasállatához az ele226delt. Ezzel a döggel csak ő tudott bánni. Ha kérdezték a titkát, szándékosan rosszat mondott, hogy legalább ebben ne nélkülözhessék. Kinn tisztára fölázott a föld, egy-két nyom után el kellett rúgni a sarokról a sarat, vagy ásóval kellett lekotorni. A szaggatott szélű felhő itt lógott a kishegy fölött, az egész térben néhány átvizesedett falú villa maradt, a lefolyt lomb nyirkos, fekete vázaival. Olyan volt a környék, mintha egy rosszkedvű óriás az Alpár útra tette volna rá süvegét, s addig föl nem emelné onnan, amíg egy Lajos nevű bogarat ki nem adnak neki. Este a konyha nevetkérező csempéi közt a ceruzás tokból egyetlen színt húzott már elő, a lilát, s ha nem varrtak, meg nem olvastak volna mellette, legszívesebben sírdombokat meg kereszteket rajzolt volna a forgó pedál helyett. Most még jó nekem, tűnődött, a kitört ceruzahegyet faragcsálva, s a tulajdonosnő, mintha csak az ő sóhaját olvasta volna a Rachmanova irkucki élményei közt: hirtelen így szólt: – Holnap alighanem megjön, Teri, az urunk. – Igen? – hajolt fel Teri is a lyukait a stoppolófán kígyózó férfizokniból. – Csak legalább a kilincseket is meghoznák.

A lila ceruza, az úr bevonulása meg a hiányzó kilincsek: ezen az utolsó estén különös mélabús hangulatba ülepedtek, mely az első éjféli álmot is túlélte, s két álom közt Lajost egy elég rövid, de annál merészebb kirándulásra ösztönözte. Teri az éjszaka arra ébredt, hogy ki van takarva, s a holdon kívül még valaki szemlélgeti. Ha éberebb, talán kiált, s érdemeket szerez magának az erény és ízlés terén. Így a visszautasítás tapintatosabb faját választotta, mint aki álmában mozdul, nyögött egyet s a falnak fordítva arcát, egy rándítással befedte félmellét s elvetett combjait. Lajosnak ez a mozdulat teljesen elég volt. Az első álom által holdkórossá vált mélabúját e földi holdképig sétáltatva, fagyott lábujjain kisomfordált a cselédszobából, s mint aki élete boldog szakától elbúcsúzott, a ládába zárt remekírók közé feküdt.

Az úr korán reggel, a szemetessel érkezett. Csak egy bőröndöt dobott be, s már rohant vissza a hivatalába, a kutatóintézetbe. Az asszonynak egy szál ingben, kócosan kellett kikukkantania az előszobába, hogy egy pillanatra odavihesse maga mellé a sodronyra, s a megfázott kezét a takaró alatt megmelegítse. Alig ment el, az asszonyok tanácskozásba fogtak. A sodrony, az ideiglenesség jelképe, vég227leg felköltözött a tulajdonosnő hálóhelyére; az úr fala megkapta rézmetszeteit, s a gyermekek képén kívül egy ifjúkori képet is, amelyen mint vőlegény hajtja össze a fejét a tulajdonosnővel. A kilincsek, sajnos, még ezen a napon sem jöttek meg. Megjelent azonban egy vállalkozó, akit a mérnök küldött föl kerítésügyben. A tulajdonosnő ezzel az emberrel sokáig tárgyalt és alkudozott. Az urával úgy állapodtak meg, hogy egyelőre nem kerítik be a házat; a mérnök ellenben azt állította, hogy kerítés nélkül a ház nem ház. A tulajdonosnő az utóbbi felfogáshoz szított, s csak azt kötötte ki, hogy a dúcokat még ma, a bevonulás napján kezdjék el a munkások leverni. Miután ezt a vállalkozó is megígérte, Horváthné gondja az ebéd felé fordult.

A Hochwart-kocsi ezen a napon már nem jött, s a tulajdonosnő az úr kedvenc apró süteményével próbálta ki a tűzhely sütőjét. Ezek a sütemények nem kerültek sokba, annál több munkát adtak. A tésztát egész vékonyra gyúrták ki, aztán apró szaggatókkal szívecskéket, leveleket, lándzsákat, napokat, csillagokat és holdakat szakítottak belőle. Az ábrák olyan cifrák voltak, hogy egy tábla tésztából a kiszaggatás után a fele visszamaradt, s a maradékot a kis bádogformák még többször is megmunkálhatták. Ugyanez ismétlődött a sütésnél. Egy-egy tepsi csak nagyon kevés süteményt vett fel, de az asszonyok olyan türelmesen cserélték a zsíros belű tepsiket a sütőben, amily alázatosan táplálta Lajos gyújtóssal, fával és brikettel magát a tüzet. A tepsik kizsírozása közben mondatok is hullottak. – Azért a doktor úr is megelégelte már – mondta Teri. – Persze hogy meg, boldog, hogy bejöhet. – Meg tetszik látni, ő szereti majd legjobban a házat. – Sok kitartás kell, Teri, a férfiakhoz. – A nagyságos asszony szerencsés – sóhajtott Teri, majd körülírólag: – Jó órában született. – Ne búsulj, téged is meglát még egy gróf a bundában az apáméknál. – Vagy ki tudja – kapta el ronggyal a tepsi szélét Teri.

Az emeleten a függönyrúd egy felével az ablak fölött, másikkal lenn, egy széken állott; az ablakpárkányon ott maradt a festők fröccsentései ellen küzdő lavór, az asszonyok megfeledkeztek a lakásról, s minden erejüket a sütésre vetették. Délre csakugyan púpozva állt egy nagy tál illatos holdakkal s hajócskákkal; a ki nem tapasztalt 228sütő jóvoltából Lajos is kapott egy marék félig égettet. Noha csak lisztből, cukorból, tojásból készült s egy kis mogyoróval volt meghintve, egész más volt ez, mint a bundaszállítóban érkező tészták. Csupa könnyűség, édesség, fiatalság, a mogyorórögös lemezekre a tollal odakent tojásfehérje vékony zománcban sült rá. Csillogó és áttetsző volt ez a zománc, mint Teri, ha jókedve van. – Hát a fekete? – jutott Teri eszébe. – Hátha feketét kér az úr? – Azt csak akkor szokott kérni, ha dolgozik – mondta elgondolkozva az asszony. – De tudod mit, nehogy itt álljunk fekete nélkül, leszalajtjuk a Lajost. Lajos drága… – S Lajos tűnődhetett a csípős novemberi szélben, hogy miféle szél ez, menet is, jövet is szembefú. A kávédarálónak nyitva volt a kis ajtaja, s látni lehetett, amint a fekete szemek az őrlőgaratra csúsznak. Kis fényes testük tehetetlenül közelített a megtöretéshez, hogy az úr ínyét olajként illó lelkükkel bepárázzák. – Tessék – mondta Lajos, az asztalra téve a kisládikót a barna púppal, melynek finom hegyébe a maga kövér ujját is benyomta. Az asszonyok ránéztek s összenevettek. Ettől neki az a rossz érzése jött, hogy Teri talán mégiscsak fönn volt az éjjel, amikor ő búcsúzkodóban a testét a holdnak és magának föltakarta.

Amikor az urat a keresztnél meglátta, visszavonult mosókonyhájába. Ott maradt egész mosogatásig. Akkor hallotta meg Teritől, hogy a „nagyságos asszony túl van már a kerítésen”. Ezt úgy kellett érteni, hogy a dúcverő emberek épp ebédnél érkeztek meg. A tulajdonosnő úgy rendezte, hogy a fehérjemázas sütemény s a fekete közt érjenek az ablak alá. – Hát ezek micsoda lyukat ásnak ott kinn? – kérdezte az úr. – Kérlek, az Ödön nem engedi el a kerítést. Azt mondja, kerítés nélkül a ház nem ház. – S miből fizetjük? – rémült el az úr. – Egyévi részletre alkudtam ki, még kamatot sem kell fizetni. – Az úr nem akart mindjárt első nap veszekedni, bánatában még egy feketét kért, s fél tál süteményt megevett. Terinek nagyon tetszett ez a történet. A fél tál süteményt többször is elmesélte, s el-elkoccintotta magát. A nagyságos asszonyt mint cseléd nem szerette, de mint nő együtt tudott érezni vele. – Olyan szodéj a maga gazdája? Tálszámra eszi a süteményt? – morogta Lajos. – Szodéj maga – mondta szigorúan Teri, aki nem szívlelte, ha egy ilyen tappancs bírálta az urát. – Annyit eszik, mint a madár, de ezt a sü229teményt, különösen, ha dolgozik, elropogtatja. Olyan neki, mint a cigaretta… Lajos szótlanul támogatta le az asztal bádoglapjára a mosogatóvíztől csurgó tányérokat. Milyen elnéző az úrhoz; ővele meg a cipőjéről lehulló sárért is pöröl; pedig az nem eshet le elébb, míg meg nem száradt. Hisz jó, nem korholhatja szemben, de legalább itt mondaná: a fene a belét, hova megy belé a délelőtti vesződségünk.

Ki akart húzódni a kertbe. De a tulajdonosnő kijött: – Lajos, magának a könyveknél kell segíteni. Teri is avizálva lett: – Egyelőre hagyjuk az ablakokat, az úr a könyvtárat rendezi. A ládákról (melyeket a földszülte bútorvivők úgy cepeltek, mint elkárhozottak a gyűlölt s ledobhatatlan súlyokat) lekerült a keresztben rájuk szegezett léc, s a mindent kiegyenlítő por alól egyéniségüket hirdetve ütötték föl fejüket a könyvek. Lajos egy portörlőt kapott, azzal addig kellett törülgetnie őket, míg zöld, barna, piros borítékukon olvashatóvá vált a cím, s ők méltók lettek arra, hogy Teri kis kosarában a szobába utazzanak. A szállítást a két nő végezte. Útjuk kezdetén Lajos állt a portörlővel, a végén az úr egy széken; a könyveket nemük és természetük szerint osztályozva. Sokféle könyve volt Horváth Endrének: kilósak, sűrű, apró nyomással s noteszformák öreg, imádságoskönyv-betűkkel; drága bőrkötésűek s lapokra hullók; durva pakoló árkusokra nyomottak s cigarettapapírlevelűek; egyik fölvágatlan, a másik soronként agyonfirkált; sárga kutyabőr mellett plakátfedél; idegen betűs, magyarbetűs; fölülszámozott, alulszámozott; még zsidó is volt, meg olyan, amelyiken alul ott állt a következő oldal első szava, hogy fordítás közben lyuk ne maradjon az olvasó fejében. Lajos szívesebben törölgette a tányérokat, mint ezeket a könyveket. A tányérba bele lehetett látni, mint valami kristályos forrásba. Ezek sűrűek, átláthatatlanok voltak, mint az eresz alatt a hordóvíz. Mekkorka könyv volt az iskolában a katekizmus. Milyen kis darab papírra fértek el katonáéknál a gépfegyver-alkatrészek. Lehet az jó ember, akinek ennyi könyvre van szüksége, ennyiféle nyelven? Ő egyetlen könyvet olvasott el, még katonáéknál. Egy rablógyilkosságot írt le valaki. Hónapokig nyomozzák az Imperial-szállodabeli gyilkost, az elbeszélő is nyomoz, találgat, gyanúsít, s a végén kiderül, hogy ő maga követte el a gyilkosságot. Nem mondja, 230érdekes volt. De ennyit ilyesmiből! Talán a kutatóintézetben kell neki, tűnődött. Ha a ládákba nézett, félelmetesnek tűnt föl előtte az úr, ha a féltál cukmisra gondolt, nevetségesnek.

A két nő közben futkosott a kosárral. A konyhában ők is azt mondták: – Jaj, csak ez a sok könyv ne volna. Az úr szobájában: – Hova tegyük, kedves? Hozhatunk még, doktor úr?… Lajos régi lakótársai egymás után ürítették ki bendőjüket, s oly könnyűek lettek, hogy fél kézzel lehetett őket hajigálni. Lajos mogorván porolgatta az utolsó darabokat: legalább egyet szeretett volna visszatartani. Hadd olvasgasson ő is éjszakánként. Megnézte a címüket, „Ha hív az acélhegyű ördög”, a legtöbbet ígérőn ez állt. Gyorsan bevágta a matracai alá (mert a pokróc alá már egy kimustrált matrácot is kapott). – Nincs több – fejtette ki törlőrongyából az utolsó darabot. A nők boldogan futottak be a rakománnyal. Előbb Teri jött vissza. – Az úr azt mondja, kell még lenni. – Lajos ott ült a vackán, pontosan a könyvön, s elfutotta a libabőr. – Nincs több – mondta. Teri megnézegette a ládákat, üresek voltak. Míg ő benn jelentést tett, Lajos bedugta egyik kezét a feneke alá. „Megtalálhatta” volna a könyvet közben; de most már nem akarta odaadni. Elég boszorkányság, hogy annyi közt mindjárt észrevette. Egy villanással a szenespincébe hajította, oda le nem megy senki rajta kívül. Másodiknak a tulajdonosnő jött ki: – Lajos, kell itt még könyvnek lenni. Legalább húsz-harminc kötet hiányzik az uram szerint. Barna fedelük volt. – Lajosnak most jutott eszébe Korányi. Na, kereshetitek. Az asszony ide-oda vágtatott. Kisvártatva az úr is kijött. – Biztos, hogy volt nekünk olyan könyvünk? – kérdezte Horváthné, aki annak, amit őrajta kerestek, a létezését szokta kétségbe vonni. – De kedvesem, hiszen te is emlékszel rájuk – szólt rá Horváth. Az asszony tovább keresett; a férfi az üstre könyökölt s tehetetlenül bámult maga elé. – Ne is keresd – mondta –, úgysem lesz meg. A magyar könyveket a rokonaid kölcsönzik szét; az idegeneket a költözésekkor hagyjátok el. – A tulajdonosnő a rokonait védte, azok mindent visszahoznak. – A legkedvesebb könyveim voltak; a görög klasszikusok – tört ki dr. Horváth, akiben a fél tál sütemény alatt a kerítés is ott dolgozott. – Magának mindig az a legkedvesebb, ami nincs meg – korholta őt kedvesen a tulajdonosnő, akinél a magázás 231a gyöngéd anyai rosszallás alakja volt. Lajos kárörvendve nézte a matracáról őket. Az a kis köpetős Teri is, hogy elkérdi födelét, színét, nagyságát, betűjét, csakhogy segítsen a bánatoson. Na, csak hajlítsd a derekad. Végre, mikor kitanakodták magukat, ő is fölszólalt hátulról. – Az egyik láda összetörve ért ide; talán abban voltak. S meg is mutatta a ládát. – Biztosan leesett a kocsiról – állapította meg Teri. Az úr kárvallottan forgatta a ládát, melyből a görög klasszikusok Korányi segédletével örökre kirepültek. – Engem igazán nem lehet a szállítómunkásokért is felelőssé tenni – mentegetőzött könnyek közt a tulajdonosnő, s megfogta az ura kezét. – Sosem tudom megvenni többet – sóhajtott a férfi. – Dehogyisnem, édes – vigasztalta meggyőződés nélkül az asszony. A férfi legyintett egyet, átfogta az asszony derekát, s Lajos sötét tekintetével a hátukban, bementek.

A tulajdonosnő, mikor a klasszikust gyászoló urával a szobákba vonult, nem tehette be maga mögött egészen az ajtót, mert az ajtón nem volt még kilincs, s a túl határozott ajtócsukónak a bűvös vaskampóért kellett kiáltozni, melynek rendes helye az árnyékszékajtóban volt. Másnapra azonban a kilincs is fölkerült a celluloid-lapra, melynek a még mindig megjelenő festő vékony ecsetjét kellett az ujjnyomoktól megszabadítani. Különös újmódú kilincs volt, tömött, egyenes sárgarézrúd minden kacér karcsúság nélkül, s különváltan élt attól a kerek sárga laptól, melybe a kulcsnak kellett beülnie. Inkább valami ésszerű fizikai eszközhöz hasonlított, mint kilincshez, s a konyhában eddig összekeverten pangó emberséget mint valami elektromos megosztópálca, csakugyan két ellentétes sarok felé kergette szét. Az egyik sarok az úr íróasztala, lámpája volt, a másik a matrác, amely alól Lajos a vonzó című könyvet a szenespincébe hajította.

Az úr élete a villanylámpa felé húzódott. Efelé tört fel, most már minden délben az Alpár úton a városba járó széllel szemben. Kezét vastag átmeneti kabátjába süllyesztette, s fejét úgy fúrta előre a szélben, hogy az ide-oda lappantott karimájú kalap minden támogatás nélkül is fennmaradjon. Efelé szívódott az ebéd szórakozottan figyelt szertartásán át, a tulajdonosnő utolsó rágómozdulatait az asztalkendő összehajlítására használva fel. Ez alá ment be hozzá a fél ib232rik feketekávé, partján a két kockacukorral, melyet előbb helyezett szájába, s csak azután szűrte rajt át az illatos italt, mint szemén a kijegyzett könyvek betűit. Itt kereste fel őt a tulajdonosnő, a biztos figyelemelvonás céljából könyvére ülve, s szép lábait ölébe rakva. Ez alól szökött föl ő éjszaka, a kihűlő szobában elgémberedten, felesége meleg paplana alá, s ez alatt falt bele még egy pillantásnyit írásaiba reggel, mielőtt a házat fehér vesztegzár alá helyező ködbe kicsapott, s Korányival elillant görögjei csapásán a kutatóintézetbe ment.

Az ő új, kilincsen túli góca a tulajdonosnőt is végleg a kilincsen túl szívta. Ha jár is még a házba egy-két mesterember, s a menyasszonykori levelezés és a családi fényképeket potyogtató albumok még nem is találták meg az új házban végleges helyüket: a nagy béke korszaka, melyet Terivel annyit emlegettek, mégiscsak itt volt, s a benyíló, mely előtt Horváth Endre a Dunántúlról jövet Pompadour nevét említette, az íróasztallámpa testvérgóca lett. Három falépcső magasában itt fogadta a tulajdonosnő a ritkábbra húzott redőnyön át a bizonytalan délelőtti napot. Ide szállt terített tálcán a párolgó teáskanna, a teaszemetes szűrő, s kis kristálycsészékben a fényes fonálban csorduló méz, a vizet gyöngyöző vaj s az átlátszó baracklekvár. Innen botorkált át a párna mintáját arcán viselő fölkelő az új fürdőkád ide-oda hajlítható kézi tusa alá, a maga lábfejét helyezve oda, hol mozi után Lajos szemlélte lába fagyásfoltját s kezdődő visszereit. Ennek a lépcsőjére tért vissza borzasan és hálóingben kedves olvasmányához, a Pesti Hírlap apróhirdetéseihez, melyek telek- és villaáraikkal a maga vállalkozásához nyújtottak összehasonlítást, szerelmi üzeneteikkel pedig orv garni frigyek, kockára tett szüzességek és veszélyes házasságtörések borzalmait vetítették fel megtalált házasboldogsága mögé ellentétképpen. Noha az egész ház kezdett átmelegedni, mégis ez a Pompadour-fülke volt az, amelyet az ő életmelege most már teljesen átjárt. Imbolygó körútjain (be-berakva egy fiókot, megpiszkálva ura írásait, vagy egypár hamis hangzattal csapva le a zongorára), innen hordta szét melegét a lakás kifényesedő bútoraira, a felszegezett függönyökre, kiakasztott képekre s kigöngyölődő szőnyegekre. Maga Rachmanova is e magas kereveten érte meg németjével a kiutasíttatást.

233

E kilincsen túli ikergócokkal szemben a mosókonyhai góc kialakulásához a megosztó kilincsen túl Teri is hozzájárult, aki a tulajdonosnő elvonulása után Lajos ceruzáinak nem adott helyet többé a konyhaasztalon. Amíg hármasban voltak, Terit nem sértette a fiú szomszédsága. Mihelyt ketten maradtak, hangsúlyoznia kellett a különbséget, nehogy Lajos és ő valami konyhai ellenpárjává váljanak a bennélő házasoknak. Először csak a ceruzákat söpörte le a sodródeszka, másodszor már a füzet is kapott a vasalást megelőző ruhabespriccelésből. Lajos elértette a célzást, s vackán rajzolta tovább a kihordókocsit. A lassan fogyó, ragacsos kerten kívül most már itt gubbasztott a legtöbbet, a konyhából csak a tűzhely melegét kapta, s a szekrényfiókot kihúzó Teri karját láthatta egy-egy pillanatra. Este elő-előszólították őt törülgetni, kávét darálni, gyújtóst hasogatni. Az is meg-megesett, hogy Teri egy-egy sürgős észrevételét az urakról a mosókonyhaajtóba lépve Lajossal közölte, de a konyha mint az álom való szállása végképp elveszett, s a matracon ülőnek megint olyan távoli bizonytalan álmokkal kellett vívódnia, mint a kifutófiúság vagy a piaci szállítókocsi.

Minden házbeli élőlény közt Lajos számára volt a szobakilincs a legáthághatatlanabb határ. Amikor ő a kilincsfeltevő lakatossegéddel, akinek a címén utólszor járta be a lakást, az előszobába visszahúzódott, tudta, hogy ezekbe a szép ismerős helyiségekbe neki nincs több bejárása, az emeleti helyiségek olyan magasra libbentek fölé, mint a felhők, s a lakk-korlátos lépcső, amely mellett vödrével a fűtőtest fele hatolt, olyasvalami lett, mint a katekizmusban Jákob lajtorjája. Az egyetlen ürügy, amelyen át ő, igaz, csak egy szobába s egyetlen úton, napjában háromszor, a kilincsen túli világba törhetett, a kokszon élő fenevad volt. Ehhez az állathoz a vödrös embernek három szőnyegen át kellett jutnia. A két kis összekötőn egy-egy lépést tett, a nagyon hármat-négyet. A kályha elé, a kis benyílófélében, parketta-színű színes papírt ragasztottak le, arra helyezte ő szerszámait és talpát. Az urat legtöbbször nem látta ilyenkor. Ajtaja be volt téve, de ahogy a kokszot az állatba zúdította, elképzelte megrezzenését, s a vasat is haragos kéjjel forgatta meg a kályhában, hadd tüszköljön, zörögjön. Ez a zörgés volt az ő egyetlen előjoga a kilincsen túl, s ezt a szükségesen fölül is kiélvezte. Amikor a pin234céből hosszú vödörrel s a szeneslapáttal, maga is csupa szén, kikúszott, s vödrét a konyhakőhöz csörrentve komoran a kilincs felé vonult, bádoghangú szerszámai közt olyan volt, mint egy magányos tüntető, akinek sem torka, sem elve, sem pártja, időnként mégis felvonul csörömpölni, hallgatni, tiltakozni.

A legbizonytalanabb helyzete a két góc s a kilincsen túli és inneni világ közt Terinek volt. A cselédágyban hált, a konyhában volt a hivatala, de bármely pillanatban átlebeghetett a kilincsen, különösen most, amikor a késznek látszó szobákban még annyi apró, elvégzésre váró munka volt. Amilyen fenyegető hangok közt tört be Lajos a kilincsen, olyan zajtalan illant át Teri. Megvolt benne a cselédek legfőbb erénye, ott volt, és nem lehetett észrevenni. Előtte semmiféle zár sem volt elég zárt. A tulajdonosnő talpát törülgetve, fürdőkádja szélén beszélte meg vele a napi teendőket. Szidolos dobozával még az olvasgató úr mellé is behatolhatott a szobába. – Nem, a Teri nem zavar, csak csináljátok – mondta az úr a tulajdonosnő tájékozódó kérdésére. S Teri csakugyan ott dörgölte az ablakkilincset, előbb pasztás ronggyal, aztán szárazon, közvetlen az úr feje mellett. Ha lett volna egy ősz hajszála az úrnak, ő fölfedezhette volna, anélkül, hogy annak egyszer is hátába nyilallt volna egy más ember közvetlen jelenléte.

Lajos Terinek ezt az illékony járását-kelését a házban a nehezebb angyalok irigységével és féltékenységével figyelte. Idáig a kimenőn kívül Teri minden percét ellenőrizhette. Ha ott pipiskedett a barna ujjú lépcsőkészítő mögött, akármelyik percben bepillanthatott az ablakon, s a két enyelgőn már rajt is volt láncként pillantása. Most Teri életének a jó része elveszett előle. Sokszor órákra átszállt a sokkönyvű ember országába. Ezek az átröppenések Lajost annál jobban gyötörhették, mert Horváthné a költözést sokkal hamarabb kipihente, mint várni lehetett, s a körsétáival hozzámelegített házból más távolabbi házakba is szétvihette a Pompadour-fülkében erjedő meleget; előbb csak az elnökékhez, később a szűcsüzletbe s a különféle nagynénikhez, keresztmamákhoz és a barátnékhoz is. Amilyen biztos kacagást, zengést, karattyolást vitt ő ezekre a távoli helyekre, olyan nagy csöndesség maradt a helyén a házban, s ez a csönd volt az, melyben a messziről idefútt leveleket áztató, imbolygó kert vagy 235a gyenge körtével megvilágított mosókonyhafal az űr és Teri közt folyó jeleneteknek lett tétova mozivászna.

Lajos gyanította már, hogy Teri gazdája talán mégsem követi el azt a mozdulatot, mellyel a Hochwart főnök úr mutatta ki tetszését a próbakisasszony iránt. Ahhoz nagyon is tudós és álnok volt ez az úr. De valami más módon, ami jobban meg is felelt a Teri kilincsen átlebbenő lényének, mégiscsak hatalmában tartotta a lányt, s minden különös erőszakoskodás nélkül is meg-megejthette. Amennyire a kilincs engedte, el-elkapta őket együtt s megforgatta magában. Az úr ritkán jött ki a konyhába, de akkor minden szolgálatot elhárított. Reggeli teáját legtöbbször a konyhaasztalnál itta meg, a forró italt kis nyíláson húzva át a száj hűtőberendezésén. – Majd beviszem, doktor úr – pironkodott ilyenkor Teri. De az úr csak intett: – Jó nekem itt. – Ha délután visszament a városba, ő maga kefélte le a cipőjét, Teri csak mellette állt, s a sárkefe után a puha kefét vagy a rongyot nyújthatta legföljebb. A korpás kabátgallérját még csak odaengedte neki, de amikor előre ért, átvette tőle a kefét. A kabátját sem volt szabad föladnia. – Hagyja csak – szabadkozott –, így jobban megy. – Egyszer Terivel együtt nézték az új kerítést, Lajos odament, de csak arról volt szó, hogy festhetnék át házilag míniummal.

A fűtés alkalmat adott rendkívüli betörésekre. Lajos ezzel nem élt gyakran, de jól előkészítette őket. Az a föltevés, hogy a tűz nem ég elég jól, végső esetben mindig fölmentette őt. De ő ismerte az állatát, s ilyen föltevéseket csak akkor koholt, amikor a tulajdonosnő nem volt otthon, s Teri a szobába libbent. Rendesen semmi különöset sem fedezett fel; az úr írt, Teri a vitrázzsal vesződött, vagy a tálalót fényesítette. Egyszer azonban az úr szobája behajtva s Teri sehol. Lajos ahelyett, hogy a vödröt az állatba zúdította volna, hallgatózott. Egy székláb megreccsent benn, de úgy, mintha Terinek kellett volna az úr öle és az íróasztal közt helyet csinálnia. Egyetlen lökéssel zúdította be az egész vödröt a kaloriferbe. Ott benn nagyobbat reccsent a szék, de susogást, lihegést nem hallott. A szíve mint egy jégkolonc, de az esze sebesen járt. Nagy csörömpöléssel lökte ki az előszobába a szenet, az ajtót is bekattantotta, de úgy, hogy ő maga bennmaradt. Kicsit várt, aztán lábujjhegyen vissza236osont a kályha elé, mentségül még az elébb ott feledte a szeneskanalat. Most mintha az úr halkan beszélt volna ott benn. Az előbbi kép még élesebben rajzolódott az ajtóra. Odaosont, s már arra készült, hogy benyit. Valamit majd csak kérdez az úrtól. Ekkor szólt rá fölülről, a lépcsőkorláton át Teri. – Lajos, maga mit mászkál ott lenn annyit; nem tudja, hogy az úr dolgozik… Egész idő alatt fönn volt, a fürdőkályhát gyújtotta el.

De ha a rajtaütések nem is sikerültek, a bűnjel ott volt magának Terinek az arcán, amikor az elkésett teáért szégyenkezett, vagy a korpát kefélte, vagy a míniumról tanácskozott. Nem lehet azt mondani, hogy epedve nézett az úrra, vagy talán bánatos szerelemmel. Egyszerűen nyitott volt előtte, mint a könyvek, melyekbe bármikor belelapozhatott. Nem kellett volna ellenállásokat megtörni, lapokat fölvágni. Mind a ketten tudták, hogy nem kerül sor köztük semmire. Teri nem is tett semmit, hogy kerüljön, de az út szabad volt az úr akarata előtt. Lajos elgondolta, mi lett volna, ha akkor este őhelyette az úr botorkál elő a mosókonyhából, s nyúl a melltartó felé. Talán egy pillanatra közberakja a kezét, hogy gyöngéden lefejtsék róla. Talán még ezt sem, csak áll óvatosan, nehogy túl szemérmetlenül engedje magát oda, s jobban részt vegyen a dologban, mint egy cselédhez illik, a megtiszteltetést és a szerelmet végképp összekeverve. S akármilyen illedelmesen állt a két bűnös egymás mellett, Lajos ezt az ijedt-boldog elengedést olvasta Teri minden mozdulatában. Amikor a teáért szabódott, mintha valami öltözködési hiba lett volna a restség, melyen fél melle villan ki, s most nem tudja, megtetszik-e az úrnak. Amikor a korpát kefélte a nyakából, ujjai voltak megtisztelve, melyeket minden ápolás sem őrizhetett meg végükön egy kis kipirosodástól s a körmök alatt egy-egy szálkányi rojtosodástól. Amikor a míniumon tanácskoztak, a szeme ragyogta: lám, úgy hányjuk-vetjük meg az ügyet, mintha házasok volnánk; ugye, nem mondok a szerephez illetlent. S erre a kicsit nyitott szájra, alázattól rózsálló arcra féltékenyebb tudott lenni Lajos, mint a főnök úr mozdulatára lett volna, ha Terit éri. Az a nyomakodás a csigalépcsőn egyszerű, gyors rajtaütés volt, ki lehetett volna védeni, meg lehetett volna másítani; a Teri meddő készségében volt valami megmásíthatatlan, végzettől előírt.

237

Teri, ha észre is vette Lajos féltékenységét, sosem ingerelte vele, mint a szerelővel vagy a lépcsőfényezővel. Nem is leplezhette le a Lajos féltékenységét anélkül, hogy magát is meg ne szégyenítse kissé, ebben a meddő, öntudatlan készségében. De talán nem is vette észre, csak érezte, ahogy sötétben is tudja az ember, hogy „ott van valami”. – Mondja, Lajos – kérdezte egyszer egy belocsolt férfinadrág gőzében tologatva a vasalót –, még mindig azt hiszi, hogy a fiam az úrtól van? – s mosolyogva kereste az elforduló fiú szemét. Alakilag ez a kérdés nem akart több lenni, mint figyelmeztetés, hogy ő számon tartja ám Lajos értelmetlenségének a bizonyítékait, s alkalomadtán nemcsak „Skrupulekkel” tudja a konyhából kiszekírozni. A kis vihantása azonban elárulta, hogy a kérdés irányában mégiscsak „van valami”. Ha Lajos bírálatait az úrról rögtön le is torkolta, az a nagy homályos valami, amiből ezek a bírálatok kipattogtak, tetszett neki, alkalomadtán még táplálta is. – Azt tudja – mondta az ásó Lajos mellé állva s fázós karjait a könnyű blúzán összefogva –, hogy az úr haragudott a kertásásért. Mit etet még egy idegent is az asszony, amikor ő maga is fölásta volna a kertet. – Ahogy ő fölásta volna – morogta Lajos, de a Teri közlése még engesztelhetetlenebbé tette. Hát ezt a napról napra fogyó sarat is irigyli tőle? Meg a mosókonyhabeli nyomorúságos helyet? Hogy miért is volt fából az a késszár, mellyel Teri kívánságára a csillár drótját megpiszkálta.

A Teri megjegyzéséig Lajos azt hitte, hogy ő levegő az úrnak. Ezentúl védekeznie kellett ellene. Az úr azt szeretné, hogy őt előbb kifizessék, s szélnek eresszék. Akkor oda a kifutóság a Hochwartéknál, a téli szállás egykettőre elviszi a kihordó kocsi árát, s mindenekfölött elvész a mosókonyhából látható Teri, amint ide-oda jár asztal és szekrény közt, késeket húz ki a fiókból, s a porcelán élen megkoccintott tojást a bögrébe löttyinti. Idáig az ég volt az ő egyetlen közvetlen veszedelme. Ha egy húszcentis hó talál esni, s beáll az igazi, kemény tél, őneki a fűtés marad egyetlen hivatala, azért pedig egy embert etetni sok. Szerencsére az időjárás kedvezett, többnyire langyos, latyakos idő járt, s ha egy-két reggel erősebb volt szemben a cseresznyefák alatt a dér, az égen ritkultak meg a felhők; ha pedig a felhők lógatták a lábukat, a hideg engedett fel. – Mit gondol, korán beáll idén a tél? – kérdezte a szemetest, míg 238szürke hegyi kordélyába a tojáshéjjal és krumplihéj-füzérekkel ékes szemetesbödönyt fölnyújtotta. – Az idén nem – mondta a szemetes indokolás nélkül, de határozottan. A nyomaték kedvéért még várt, és hallgatott is kicsit, csak akkor indította el párolgó lovát. Lajos bízott a szemetes és az idő egyetértésében. Ha az idő kegyes, az ásással ő akár januárig is kihúzza. Még csak nem is kellett túlságosan lassulnia, dr. Horváth maga gondoskodott erről egy meggondolatlan megjegyzésével.

– Az uram azt akarja, hogy teraszosan képezzük ki a kertet – jött ki Lajoshoz, még első nászlátogatása után a tulajdonosnő. Lajos akkor leszúrta az ásót, s kettesben tűnődtek, hogy gondolhatta az úr. Ez a „kiképzés” volt Horváth első szándéknyilvánítása a házzal kapcsolatban; a felesége épp ezért ragaszkodott hozzá, hátha ezen át majd az egészhez is hozzáédesedik. De teraszt csak úgy lehetett csinálni, ha itt lehordják, ott föltöltik a földet. A talicska megint munkába állt, jóformán minden lucernától megtisztított rögöt el kellett hordania a helyéből; akár öt-hatszáz forduló is kikerült a teraszokból, s akkor még mindig tavaszra maradt az egyszer már elültetett fácskák följebb vagy lejjebb ültetése. Lajos emlékezett egy télre, amikor a csizmák januárban is csak a sarat dagasztották. Ha ez a tél is olyan talál lenni, azért a rövid februárért nem kergetik el, kivéve, ha a kifutófiú helyébe csakugyan őt fogadják fel.

A Teri megjegyzése elrontotta ezeket a kilátásokat. Ha az úr haragudott őérte, akkor alig telel ki itt; olyan Óperencián túli dolgokra, mint egy tavasszal fölvonandó házmesterház, még gondolni sem volt érdemes. A tulajdonosnő egyszer még csak megtartotta, de mi lesz, ha az úr tovább is áskálódik. Horváthné napról napra messzebb kerül a hálára intő konyhalámpástól, s gyöngédségében kiszolgáltatja őt. A kertben most már mindig magán érzett két fürkésző szemet. A lépcsőház ablaka hátratekintett, onnét akármikor ellenőrizhették, hogy dolgozik-e. Délben a keresztet figyelte, jön-e már az úr a hóna alá fogott aktatáskával. Abban a pillanatban, amikor föltűnt, megnyomta az ásó vasát, s föl nem vetette többet a szemét. Egyedül délelőtt merte, amíg az úr a kutatóintézetben volt, a taliga körüli időt húzni. Délután legföljebb a taligát rakta meg gyengébben, s a fenekére tapadt araszos sarat hurcolta még visszafele is.

239

Szólni nemigen szólt vele az úr, legföljebb a fűtésről. – Lajos, kérem – hívta ki őt a mosókonyhából. A „kérem”-et el nem hagyta, a kihívás pedig a kopogtatást pótolta; nem olyan ember ő, aki váratlan tör be más lakosztályába. Lajos kibújt az odvából, aztán együtt mentek le a koksz állását nézni a szenespincébe. – Hány vödör fogy egy nap? – Három. – És mit gondol, mennyi fér egy vödörbe? – Úgy tizenöt kiló. – Kiszámította, hogy egy télen hatvan-hetven mázsa, s kétségbeesve ment be a feleségéhez. Akkor az idézte Lajost a konyhába. – Micsoda szamárságot beszél maga össze, hogy egy vödör tizenöt kiló – kiáltotta haragosan. Horváthnénak az volt a szokása, hogy ha az ura korholta, ő a korholást szidás formájában rögtön a cselédekre utalványozta át. Ez mély emberismeretből leszűrt taktika volt, mert most is azonnal hatott. – Jó, jó, hát honnan tudja azt Lajos, hogy mennyi fér egy vödörbe? – csillapította az úr a tulajdonosnőt. – Igaz, hogy a koksz könnyebb – tűnődött Lajos –, de azért nyolc-tíz kiló megvan – mondta, hogy neki is igaza legyen. – Nyolc, az igen – nyugodott bele Horváthné. Az úr újra kiszámította, s a vasállat téli abraka most már negyven mázsára csökkent.

Butább embert lekenyerezett volna az úr sok „kérem”-e s pártfogása a tulajdonosnő előtt. Lajos nem hitt az úrnak. Inkább hagyja el a kéremet, csak ne áskálódjék. Szemben, igaz, pártját fogta, de a tulajdonosnőt mégis ő izgatta fel azokkal a súlyokkal ellene. Nem szereti ő az ilyen alamuszit: inkább legyen „hallod” meg „lódulj már” az ember, mint hogy a sima kéremek meg köszönömök mögött ássanak aknát alája. Lajos akadémikus kérdéseket vetett fel. Mi jobb? Egy olyan gazda, aki télen át mindennap pofon veri, de tavaszra egy futós dúcú házmesterlakásba helyezi, vagy az olyan, aki a jóreggeltjére is úgy felel, köszönöm, jó reggelt, télen mégis az utcára teszi. A pofonos gazda természetesen jobb volt, s Lajos az úr sima, ostyás modorában a belécsomagolt mérget kereste.

Többször is rajtakapta az urat, hogy orvul őt nézi. Vizet eresztett magának a konyhacsapnál, s a mosókonyhába lesett. A cipőjét kötötte meg a szobabeli lépcsőn, s a lába közt őt nézte, amint a vödörrel becsörömpölt. Egyszer kályhatöltés közben is találkozott a szemük, Lajos az íróasztalnál ülőre lesett be, az meg a kályhatöltögetőre. Félarasznyi résen láthatták csak egymást, de mindkét szem le240sésben kapta a másikat, s mind a kettő megzavarodott. A lépcsőházablakban is megállt időnkint egy sötét férfiruha, s Lajos a talyigaszára közé lehajolva láthatta, hogy az ő munkáját kémleli.

Egyik nap a tulajdonosnő kihozta őt a földmunkához. – Na, így gondolta a teraszokat? Most mondja meg, amíg a Lajos segíthet rajta. – Az úr bólintott, hogy igen, ilyenformán akarta, de a tulajdonosnő este azért mégiscsak kijött hozzá: – Az úr csak két lépcsőt akar, azt mondja, így nagyon elaprózzuk a lejtőt. – Másnap már ő maga jött ki, s egy ideig szótlanul figyelte Lajost. Végül is Lajos szólalt meg. – A két közbülső lépcsőt könnyen elsimíthatjuk, s akkor csak három terasz lesz, ahogy a nagyságos úr akarta. – Hiszen nem olyan fontos – intett az úr –, maradjon csak. – Kilépte az egyes lépcsőket, s újra megszólalt. – Magának megszaporította a dolgát ez a lépcsőcsinálás, ugye? – Lajos ármányt szimatolt. Mi köze ennek ahhoz, hogy ő mennyit dolgozik a harminc pengőért? „Megszaporította a dolgát”, azt se szerette, hogy egy úriember ilyen falusi kifejezést használ. Azzal akarja őt elbódítani? – Nem számít az – mondta csendesen. De az úr megvárta, amíg ő a földdel a terasz párkányához megy, s míg odajárt, megkaparintotta az ott hagyott ásót. – Na, pihenjen egy kicsit – mondta a visszasiető Lajosnak, s maga kezdte a gyönge bőrű cipőjével az ásót nyomkodni. Lajos kárvallottan nézte, mintha nem is az ásót, hanem a kertásást csavarta volna ki a kezéből. – Elpiszkítja a doktor úr a ruháját – mondta elkeseredetten. – Háziruha – legyintett ő.

Meg kell hagyni, hogy fürgén ásott, egykettőre tele lett a talicska. Azt akarja megmutatni, hogy kéne énnekem, gondolta Lajos. Csináld egész nap. Várta, hogy mikor pilled el. De az úr lelkesen ásott; beosztotta magának, amíg Lajos a talicskával fordult, ő a helyben maradó barázdát ásta; amikorra a talicska visszatért, abba dobott egy sor kubikolni való földet. Így a terasz töve is apadt, a párkány is emelkedett és sem az ásónak, sem a talicskának nem kellett pihenni; egyedül Lajos ácsoroghatta el a fele időt. De ez az ácsorgás nagyobb megalázás volt Lajosnak, mint amikor katonáéknál egymagát tízszer letenyereltették. Végre is gereblyét hozott, s a rögöket verte szét, mialatt bámészkodnia kellett volna.

– Maga hova való? – kérdezte, anélkül hogy megállt volna az 241úr. – Abafalvára – felelte éppen úgy Lajos. – A Veszprém megyei Abafalvára? – Arra. – A nyáron ott mentem el a határukban. – Lajos nem kérdezte, mi járatban. Ha te tudsz ásni, én tudok hallgatni. – A Mezőföldet meg a Bakonyalját jártam be. – A Bakony, az messze van tőlünk – mondta Lajos. – Nagy ott a zsellérnyomor – szólalt meg kisvártatva az úr. Lajos jól meggondolta a választ. – Ha már egyszer nyomor van, az mindenütt nagy – mondta, s eldöcögött a talicskával.

Amikorra visszatért, ott volt mellettük a tulajdonosnő. – Na, ízlik az ásás, öreg? – kérdezte az urát. – Bár mindig ezt csinálhatnám. Nézd, mekkora darabot ástam fel egy óra alatt. – Csakugyan szép darab volt, de szakadt is róla a víz. Lajos értette már, mire megy ki az ásás: most mutatja meg az asszonynak, hogy a napszámos csak lustálkodik. Hiszen ha ő napi nyolc órán át ennyit végezne, egy hét alatt megehetné a kertet. – Majd ha egész nap ezt csinálná, másképp beszélne a doktor úr – szólt védekezőn. – Bizony, a földig lógna a nyelved – nevetett az asszony. De az úr megátalkodott. – Nahát, egy vasárnap megmutatom nektek. Százszor szívesebben hordom a földet, mint hogy mindenféle álmunkát végezzek. – Nem is tetszene bírni egy nap az ásót; hólyagot kapna a marka – mondta Lajos. Az úr, látszott, dühös volt, de nem szólt, csak dobálta a földet. – Hagyja, Lajos – mondta a tulajdonosnő –, neki az az eszménye, hogy egyszer földmunkás lehessen. Ahogy maga piaci szállító akar lenni. – Az érzékeny téma azzal abbamaradt, s az úrnak a kert tervét kellett előadnia: középre egy lugasút jön, a teraszok szélére alakfák, birs, ribizli, elöl udvart hagynak a két diófának. – Az alatt lovagoltatod majd az unokáidat – akaszkodott a nyakába az asszony. Minden jóember elmosolyodott volna ezen a képen; az úr meghűlt, mint a kő. – No, be is esteledtünk – mondta Lajosnak, s a talyiga mögött mindhárman beballagtak a világos konyhájú házba.

Ettől fogva az úr, ha csak vissza nem kellett loholni a városba, minden délután kijött Lajoshoz. De noha mind a ketten tudták, hogy ásni ment ki, ő se vette ki az ásót a Lajos kezéből, és Lajos sem nyújtotta; mind a ketten bevárták, amíg Lajos kezének a talicskaszárral kell birkózni, s az ásó gazdátlan marad. Mi lenne, ha beleszúrnám a talicskabeli földbe az ásót, s magammal vinném, gondolta 242Lajos. De azért nem tette meg. Az úr ásásai egész napon gondot adtak neki. Az a pászta, amit az úrral ástak föl, úgy maradt ott, mint a szemrehányás: látod, Lajos, ha igyekeznél, te is három ennyit áshatnál fel délelőtt. Nem tehet mást: vagy legénykedik, hogy ő is ás úgy, mint az úr, de akkor elfogy a kert, vagy sündörög-mentegetődzik előtte a délelőtti munkájáért, s akkor még mindig elküldhetik. Inkább, mintsem elpazarolja a kertet, amely olyan valami volt a szemében, mint a „megette már kenyere javát” mondásban a kenyér, a kifogásolást, mentegetődzést választotta. Az időjárás délelőtt mindig kedvezőtlenebb volt, mint délután. – Most már könnyű az ásás, de reggel próbálta volna a doktor úr, amíg föl nem engedett… A kályhával is délelőtt volt baj. – Én nem tudom, mi lelte ezt a dögöt, kétszer is ki kellett szednem a kokszot… A legjobb azonban az volt, ha az asszonyok küldték el valamiért; ilyenkor nem kellett mentegetődzni. – Ma délelőtt a városban voltam – mondta egyszerűen. Az úr hol elhallgatta, hol megnyugtatta. – Elég az; senki sem kívánja, hogy úgy ásson, mint én; én sportból csinálom. – De Lajos nem vette igénybe a fölmentést. Rá ne mondhassa az asszony előtt: nézze meg, mit ások én s mit a Lajos. Ha ő nem ás annyit, annak oka van, s ő ezt az okot rendületlenül elébe terjeszti. Semmiféle szívességet sem akart az úrtól elfogadni. El nem küldhette onnét, de tudta, mit tartson a segítségéről meg a barátságáról. Mogorván vitte a talicskát ide-oda, s fölöslegesen is megkérdezte: – Ide jó lesz, ide kívánja az úr? – Mint akinek az egésztől elment már a kedve, s ha annyira a nyakára ülnek, a nyilvánvalót is csak parancsra csinálja.

Az úr beszélgetéseit sem igen segítette a közlékenységével. Igen, nem, ennyi, annyi, az van, az nincs; ilyen válaszokat adott. Az urat azonban ez a vonakodás, úgy látszik, ingerelte, új és új kérdéseket tett fel neki, s a maga nézeteit is hozzájuk keverte. Miután azt már első alkalomra megvallotta, hogy abafalvai, az otthoni dolgok felől faggatta őt ki. Mennyi lakosa van a falunak, hány a katolikus, a református, ki az uraság, mekkora a vagyonuk a nagygazdáknak, kapnak-e aratást az emberek, az iskolában van-e előkérdező gyerek, búzát termesztenek-e vagy kukoricát, az öregek mikor osztják szét a birtokot, hol van több gyerek, a jobb embereknél vagy a szegénységnél. A tulajdonosnő egyetlenegyszer kérdezte ki Lajost az ott243honi dolgok felől, a költözés estéjén. De milyen más kikérdezés volt az. Az anyja haláláról volt szó, aztán a nénjéről, apjáról, sógoráról, a szöllejéről. Még most is elfutja a szívét a könny; ha a tulajdon árvaságára gondol, amit soha életében nem érzett olyan fájdalmasnak és szépnek, mint amikor a petróleumlámpa alatt a két nő is elismerte. Ez a sok hány meg honnan, meg ki fia, hogy fizet: mintha csak messziről serétezné azt az ismerős, fél év alatt az emlékezetben kissé megszépült szín-, szag-, hangbozótot, ami a lelkében Abafalva volt. Ki tudja, mi célja van vele az úrnak? Mit kutat föl most is az intézete számára?

– Hány hold a határuk – kérdi most is – s abból mennyi az uraságé? S hány ember él a lakosságból a faluban, hány az uraság pusztáin? – Lajos csak hallgatta. – De csak többen laknak a faluban, mint a pusztán? – Ajaj, sokkal többen. Ha az asszonyok mind bejönnek, akkor sem látszanak meg a templomban. – S a gazdák földje több vagy az uraságé? – Az összes puszták együtt? Az több lehet. – Na, látja – kiáltott fel az úr, de azt nem mondta meg, mit kell látnia. Ehelyett a maga falujáról beszélt. – Az én falum határa tizenhatezer hold, tízezer az urasági s hat a gazdáké. Az uraságén talán ötszáz ember él, a faluban háromezer. – Lajos az egészből azt értette meg, ami az úrnak is a legfontosabb volt: „az én falum”. Hogy őneki is van faluja, nem itt termett az Alpár úton. – Hát a doktor úr faluról tetszik származni? – Fehérből – s megmondta a falut. – Hallottam a nevét – mondta Lajos, s nem tudta, a falut tolja-e ki az Óperenciás-tenger felé, vagy az urat nézze füllentőnek. – Én azt tudtam, a doktor úr csillaghegyi. – Csak szegény anyám húzódott oda a nyugdíjával. Az apám családja vidéki. Az unokatestvéreim szántanak-vetnek ma is. – Különös lelkesen mondta ezt az úr, mintha hercegek lettek volna a rokonai.

Lajos hallgatott. Lehet, hogy csak bolondot csinál magából, ha az úr családja után érdeklődik. Elértette a paraszt unokatestvéreket. Ez afféle ajánlat volt: azok is parasztok, maga is az, szegről-végre atyafiak lehetnénk. Ő azonban nem akart a kutatóintézettel atyafiságba kerülni. Akkor már inkább az uraságról beszéljenek. – S miért tetszik azt kiszámítani – kérdezte egy fűcsomóval a taliga kerekét lecsutakolva –, hogy hány ember él a pusztán és hány a falukban. 244– Miért? Gondolkozzék, nem jön rá? – Lajos gondolkozott. – Valami kimutatásba kerül… – Az úr nevetett. – Sajnos, idáig csak oda került, vagy még oda sem. No, nézze csak, van magának két hold legelője, az egyik holdra két disznót ver ki, a másikra ötvenet: okos ember maga akkor?… – Lajosnak nem tetszett ez a legelős hasonlat. Disznó nem ember. De azért eltűnődött rajt. – Hogy a pusztán több embernek kellene élni? – Na, látja. – De így is sokan vannak, a külső sor nálunk csupa pusztai; az én apám is a pusztáról költözött be. – Azért kellene a puszták helyén faluknak lenniök.

Lajos megrettent: ilyen beszédért náluk a csendőrök elvittek egy embert. De az egy részeges kovácssegéd volt. Ha igazi úr beszél szegény ember előtt ilyet, célja van vele. Falu a puszták helyén? Elképzelte Külső Topán-pusztát hosszú nyitott jászlaival, az akácok alatt nagy szabad akollal, a végehosszanincs béresház előtt az ingben porozó gyerekeket. Amíg ott utcát nyitnak, házzal megrakják, a két templomot, községházát fölhúzzák, a határt szétdarabolják: irtózatos munka az, s most egyszerre ugyanazt az egész országban. Nincs is annyi tégla, cserépzsindely, ami oda kellene. – Hát hiszen sok ember elférne még a földön – jelentette ki végre, s arra a négy kis cövekre nézett a ház mögött, amelynek az értelmét egyedül ő tudta. Az a négy cövek volt a jövendő házmesterház négy sarka; széltében hat és fél, mélységben négy, a falhellyel együtt.

Az úr, úgy látszik, nem bátortalanodott el a Lajos óvatos válaszától (sőt, talán éppen attól bátorodott neki). Akárhonnan indultak el, mindig csak olyan tárgyhoz értek, amely Lajost a csendőrőrsre fölvitt kovácslegényre emlékeztette. Szóba került az építkezés. Hiszen nem készült volna el olyan későn ez a ház, ha az a bolond sztrájk vissza nem veti – mentette a tulajdonosnőt Lajos. – Miért mondja, hogy „bolond” sztrájk – szólt rá az úr. – Azért, mert két fillér órabéremelést kaptak, s elvesztettek húsz munkanapot. Volt egy társam (Lajos a satnyabajszúra gondolt), az kiszámította, hogy voltaképpen öt fillér órabért vesztettek átaljában. – Csakhogy ezt rosszul számította ki a társa, mert így nem szabad számolni – elevenedett neki az úr. – A sztrájk az háború, s a háború nem szám dolga, hanem hatalomé. A francia nép több halottat vesztett férfiban a háború alatt, mint amennyit a visszafoglalt Elzász gyerekben, 245öregben, asszonyban számlál. De megmutatta, hogy nagy nép, amelyik meg tudja védeni a határait, s ráver arra, aki az érdekeibe beletipor. Így mutatja meg a munkásság is a hatalmát a sztrájkban. Ha nem merne sztrájkolni, talán fele órabére sem volna… Lajos ezt nemigen értette. – A mi bandánk munkásai többnyire szidták a sztrájkot; azt tartották, a párttitkárok haszna – mondta elgondolkozva. Majd míg az úr egy nagyobb lucertömbbel vesződött: – A doktor úrnak csak kára volt a sztrájkból. – Mint építtetőnek, persze – nevetett az úr. – De én, hála isten, nemcsak építtető vagyok.

Lajos nem kérdezte meg, hogy mi még. Csak Terinek hozta elő ott benn a dolgot. – Beszélget velem a gazdája – mondta a burgonyahámozást átvéve. – Igen? – kérdezte Teri kissé enyhébben, hogy a kézrontó munkától megmenekült. – Falukat akar a puszták helyébe, s dicsérte a sztrájkot. – Látja, mondtam magának, hogy ilyen különös ember. – Hogy a pusztán ugyanakkora földre kevesebb lélek jut, mint a faluban. Mondtam neki: hát mi ketten a Terivel nem kisebb helyen lakunk, mint a nagyságos úrék. – Elment a maga esze, Lajos, tényleg ezt mondta? – Miért? Nem igaz? – hazudta Lajos. – De hogy jövünk mi őhozzájuk? S különben is én nem lakom magával kettesben. – Lajos biztonságban érezte magát a krumplival. – Akkor ő se álljon elő az urasággal. – Á, az úrnak vannak ilyen eszméi. De magától kikérem magamnak – mondta Teri, s sértődötten metélte fel gondosan nyírt körme alatt az összehajtott petrezselymet.

Egy harmadik nap az úr az olvasmányokat hozta elő. Hogy szokott-e Lajos olvasni. – A Hullát az Imperiálban olvastam, az érdekes volt. Meg a János vitézt is, még gyermekkoromban a néném fennhangon. – S mást nem?… – Lajosnak eszébe jutott az úr könyve, melyet ő közben megint visszahozott a szenespincéből. Sajnos, becsapta a címe: csak újsághírek voltak benne. Az öreg Jókai meg a felesége Nagyváradra érkeztek. Szeretni kell a fiatalasszonyt, amiért a költő aggkorát megédesítette. – Egy bizonyos Ady Endréről tetszett hallani? – kérdezte, mert eszében maradt az író neve. – Ady? Olvasott tőle? – kiáltott föl az úr. – Régen már – mondta Lajos elütőn, nehogy a Jókairól az úr szimatot fogjon. – Az nagyon nagy költő volt – mondta az úr. – Egész Európában nem volt nála 246nagyobb. Nagy barátjuk volt a szegény embereknek. – Igen? – mondta Lajos, s azt hitte, azzal annyiban marad.

De az úr este egy vastag könyvvel állított be a mosókonyhába. – Nem zavarom, ugye? – szólt be előbb a résen. Lajos oda állt a könyvet rejtő matrac elé. – Nézze, behoztam magának azt az Adyt, akit kérdezett. Ennyi verset írt. – Lajos az úr vállán beléjük pillantott a forgó, öregbetűs lapokba. – Elég sokat – mondta. De az úr egy alkalmasat keresett, amit Lajosnak felolvashatna. Többe is belekapott, de az első három sornál elhagyta; látta, hogy nem alkalmas. Végül egy hosszút egészen elolvasott. Lajosnak a szokatlan látogatástól égett a füle, a vers maga túldudálta az értelmét. Egy sor maradt meg az eszében: „Szegény embert ág is húzta.” Ugye, szép? – kérdezte pirosan az úr. Lajos bólintott.

Amikorra az úr kiment, Teri a szavalásra a tulajdonosnőt is előhívta. – Mi az – kérdezte az asszony –, maga a Lajosnak Adyt szaval? – Ő érdeklődött utána – mentegetődzött az úr a nők vihogása közt befele kotródva. Amikor az asszony is bement, Teri állt a mosókonyhaajtóban. – Lajos, mit olvasott magának az úr? – Ami neki tetszett – felelt Lajos, maga se tudta mitől, egy pillantás alatt vérig sértve. – Fogadok, nem tudná elmondani, mit olvasott. El tudná, Lajos? – Igenis, el tudnám. Ha tudni akarja, el tudnám – ugrott föl a fiú, s csaknem sírva fakadt.

Az ásókhoz olykor idegenek is odaálltak harmadik beszélgetőtársnak. Lajos ilyenkor illedelmesen hallgatott, s a földpart egyengetésébe vesztette figyelmét. Sokszor mégis az volt a benyomása, hogy az úr a melléjük szegődővel is úgy beszél, hogy ő értsen belőle. A legelső ezek közül a kontrázók közül Dániel volt, a szomszédék házmestere. – Látom, gyakorolja magát a doktor úr, gazdaembernek úgy kell – mondta a kerítéshez odaállva. – Hiszen tetszik ismerni engem? Én voltam a teleknél a közvetítő – tette hozzá bemutatkozásul. Amióta a kertásást Lajos kapta meg, Dániel haragudott az új házra. De a fürkész lélek erősebb volt benne a haragnál, s most, hogy a különös háztulajdonos a kertben megjelent, ismerni akarta, miféle szerzet. Amikor az ő kerítésükhöz került a két ásó, neki is ott lett gondja a komposztgödörnél. – Hogyne emlékezném – mondta az úr. – Nem olyan könnyű az arcát elfelejteni. – Jól mondja az 247úr – vicsorította ki fogát Dániel a nevetésben. – Aki engem egyszer meglátott, nem felejt el. A mi urunk is mondja, hogy jellemző arcom van. Serény segédmunkása van, Lajos – fordult most a fiúhoz, látva, hogy az úr nem felel. – Lajossal mi régi ismerősök vagyunk már – magyarázta az úrnak. – Amikor még csősz volt a teleknél, sokszor találkoztunk. Tőle megkérdezheti a doktor úr, hogy milyen szomszédot kapott bennem… – Egész ártatlanul mondta ezt, tréfás, recsegő hangján, de Lajosnak mégis úgy rémlett, hogy visszakerült már hozzá az ő pletykázása. Az úr fölnézett kicsit az ásásból, egyikről a másikra villantott, s látva a Lajos elszomorodását, visszamerült a szótlan ásásba.

De Dánielt hallgatással nem lehetett elküldeni. – Sok élelmes embert ismertem meg ennél az építkezésnél – mondta. – A tudatlan csak bámul, hogy mennyi élelmes ember terem e közt a szegény nép közt is. Ez a Lajos, például, meg tetszik látni, ebből főrendiházi tag lesz… – Lajos ijedten nézett az úrra, hogy az mit ért a Dániel jóslatából. Az úr leszúrta az ásót, s ráakaszkodott az összekulcsolt két kezével. – Mért éppen főrendiházi tag? – kérdezte nevetve. – Miért? Tán nem tetszik tudni, hogy napszámos ember is van a főrendiházban? – nézett rá Dániel komolyan. – No, én ha a Lajosnak volnék, nem kívánnék odakerülni – mondta az úr. – Miért? Nagy dolog az. Tessék elgondolni, mennyi szegény ember van az országban. Talán poloska sincs annyi. Faluhelyen még öt család is szorul egy házba s az a sok ronda gyerek. Nem szép dolog, hogy abból épp őt válasszák meg maguk közé az urak? – S mért gondolja, ahogy a Lajost is megválasztják? – Látom én abból, ahogy az urak körül szemeskedik. Alig volt itt, s már ő hordta a nagyságos asszony után a fehér ridikült. S lám, a doktor úrral is hogy elfondorkodnak… – A fondorkodás a Dániel szótárában tanácskozást jelentett. Az úr elgondolkozva horgászott a Dániel mozdulatlan, átjárhatatlan arcában. – Hát Lajos, ez nem valami hízelgő magára – mondta. De Dániel nem vesztegetett több szót Lajosra, hanem az új kerítést kezdte kifogásolni. – Magasan húzták ki a drótot, minden kutya bejárhat alatta. Ki ne fizesse addig a doktor úr, amíg a dúcokat meg nem igazítják.

– Úgy beszél, mintha a doktor úr javát akarná – mondta Lajos, 248amikor elment –, s ő a legnagyobb kárörvendő. – Roppant elkeserítette a Dániel gúnyolódása. Nem tudta pontosan, mi az a főrendiház, de érezte, hogy a tréfás mondatok mögött a szentendreiek kitaszító hallgatása ül, s az apró, mélyen ülő szemből annak az utolsó estének a táborlángja szikráz, amelynél ő a Dániel botját várta, mikor repül hozzá. Hiába bújsz össze az úrral, mi átlátunk a kerítésen, és szemmel tartunk, ezt üzente a házat körülülő gyűlöletből a Dániel tréfája. – A kétszínűség – mondta az úr – csak azoknál bűn, akiknek módjuk van hozzá, hogy egyszínűek legyenek. Ha ez a Dániel kimutatná, mit érez, még a házmesterségből is kitennék. Azt meg kívánhatjuk-e, hogy másképp érezzen abban a széljárta putriban, állás nélkül, egy kétholdas úri kert közepén. Kétszínű, mert a helyzetének is két színe van. De amellett jó figura. Akinek esze van, annak megmondja ő a magáét, aki meg buta, azt kapja tőle, amit vár.

Lajos nem követte ezt az okoskodást. Ha első mérge Dániel ellen fröccsent, csakhamar az úr ellen fordult. Fondorkodik vele az ördög. Ideáll mellé dumálni, s ezek odaát azt hiszik, ő tartja jól hízelgéssel meg árulkodással. – Elég jó ház az – mondta a szomszéd házmesterlakásra pillantva, melyet Alpár úti álmai közül a legmerészebb futott körül lepkével, sarkantyúvirággal.

Egy másik alkalommal a mérnök állt oda mögéjük az urat szórakoztatni. A tulajdonosnő hívta ki, hogy egy beázásra gyanús foltot megvizsgáljon. Utána az urat is kijött megnyugtatni. – Meg lehetsz elégedve a házaddal, Bandi. Három nemzedéket kitart. – Az egész világ sem tart ki három nemzedéket – morogta ásója nyomába az úr. – Minekünk mindenesetre úgy kell építkeznünk, mintha még soká tartana. – Ronda dolog egy ilyen mai ház – mondta az úr. – Egy épület minden időben a legszebb dolog – mosolygott vissza az építész. – Nemcsak falból meg fedélből áll, hanem dacból is. S ez a dac a legszebb az emberben. – Minek építeni, ahol dőlni kell? – Mindennek dőlni kell. Az ember azért csak épít, ahogy a felperzselésnek kitett paraszt is vetett s aratott a törökidőkben. Ez a kultúra. – De a háznak nemcsak a földben, hanem a lélekben is kell alapjának lenni – tört ki az úr. – Én nem hiszek ebben az épületben. Nem hiszek a pénzben, amellyel megvásároltam a telket. Nem 249hiszek az utakban, amelyeken hozzám folyott a pénz. Én úgy járok ebben a házban, mintha loptam volna. – Ledobta izgalmában az ásóját, s hátralépett; de Lajosnak úgy tűnt föl, hogy a pillantása közben őrá siklott, aki oldalt a taligánál állt. – Ezt elébb kellett volna meggondolnod – jegyezte meg a szakállas. – Egy házépítés komoly dolog, éppen olyan komoly, mint a családalapítás. Akinek nincs hite hozzá, az törjön, zúzzon, harapjon, de ne egyezzék bele. Aki házat építtet, az igent mondott a világra. – De én nem mondtam igent. Én csak fáradt voltam, menekültem a felelősség elől, s ezt dobtam oda Emmának. Tudod, hogy neki mindig van legalább egy nyolcad-osztálysorsjátéka. Az én pályám is ilyen osztálysorsjáték-cédula volt az ő szemében. Mindig abban bízott, hogy egyszer csak kihúzzák. Hisz ő hitt bennem, érted? S ahogy te kifejezted magad, a világra is igent mondott. Miben állt tehát az ő hite bennem? Hogy egyszer a világ kihúz engem. Ezért imádkozott a Szűzanyához, Páduai Szent Antalhoz és Kis Terézhez. – Itt az úr egy keserűt nevetett, s Lajos megint úgy érezte, hogy rápillantott. – A moziban, ha valakiből hirtelen nagy ember lett, megszorította a kabátzsebemben, a közös kabátzsebünkben az öklömet. S most képzeld el ezt: kihúztak. Ötször, tízszer annyi jövedelmem lehetett volna, mint most van. S én azt mondom: nem és nem és nem. Kis Teréz megsegített bennünket, s én visszadobom az ajándékát. A rokonok fel voltak háborodva. Hochwart apa, a szűcs, megjósolja, hogy szegényházban halunk meg, s Zsuzsikát, a lányomat tizennégy éves korban kisütött hajjal az utcára küldjük. A legbolondabb a dologban, hogy ezek a jóslatok nem is olyan bolondok. Tudod, hogy odáig köztünk a rossz szó is ritka volt. Akkor jött ez az örökség. Egész más tervem volt vele, hisz beszéltünk erről már, de én részvétből, szerelemből odaengedtem. Kis Teréz nem hozott kétezer pengő havi jövedelmet, de hozott egy kis családi házat. A rokonoknak is meg lehet mutatni, hogy még nem kérünk protekciót a szegényházba. Így egyeztem én bele, s ti megcsináltátok ezt a palotát.

Lajos nem tudta, ki az a Kis Teréz, de érezte, hogy az úr többet beszélt és hangosabban, mint amennyire a mérnök felvilágosításához szükség volt. Mi köze neki mindehhez? Ő egy földmunkás; túrja a sarat, s hogy az úr szereti-e a házát vagy nem: neki mindegy. Az úr 250azonban, úgy látszik, nem így gondolta. A mérnök a palotára köhintett: – No, no – de különben nem szólt. – Én rég ismerem a feleségedet – mondta hosszú szünet után, melyben csak az ásó munkája s a dolgozó testen a ruhadarabok súrlódása hallatszott. – Könnyelmű városi lány volt, az apja vére. Ha ő ma ilyen betonvárat emel a jövő ellen, a gyerekei oltalmául: az a te hatásod már. Mondjuk, a te hatásod és az apai vér kereszteződése. Te tanítottad meg őt a család szóra, s ő így értelmezte. – Az úr kezében megcsendesedett a fanyél. – Ez igaz – mondta. – Hisz ő alapjában nagyon derék nő. Ezer közül egy van ilyen – mondta, s a meghatott hangjából könnyek folytak. – De mégiscsak börtönbe zárt. Be vagyok falazva egy ellenséges elembe. Idáig, ha igaz volt, ha nem, azt képzeltem, hogy a házasság az én család-ideálomat valósítja meg fokról fokra. Amióta én bebizonyítottam, hogy élhetetlen vagyok… méltatlan Terézke ajándékára, azóta nem kímél. Ez a ház az ő elszántságának jelképe. És sikerült ide visszahozni.

Az úr most nem pillantott Lajosra, s a szavai minden kacérságon, hiúságon túlról jöttek. Lajos a rázkódó cselédágyra gondolt: lehetséges, hogy az úr is így rázkódott akkor egy másik ágyon? A mérnök nagy medvemellével az ásó mögé állt, s anélkül hogy hozzáért volna, a szakállával, a teste melegével átölelte. – Én nem egészen értelek téged, Bandi. Én kővel dolgozom, ti szellemmel. A kő jó anyag, legföllebb fejére esik az embernek, a szellem azonban csupa kényszerképzet, fóbia, látomás. Olyan rendes emberi dologból, mint egy családi ház, kínzókamrát tud csinálni. Az azonban, hogy visszajöttél ide, sőt a szívedben sosem mentél el komolyan, azt bizonyítja, hogy a világ e ház nélkül s ami benne van, még nagyobb kínzókamra volna a számodra. Tibennetek sokszor lázong az eszme, amikor a szív, a tüdő, a gyomor kitűnően érzi magát. – A mérnök nagy, meleg markában fogta az úr keskenyebb kezét, s elment. Lajos a fél tál süteményre gondolt. Nem sokat értett a mérnök beszédéből, de abban igaza volt: a gyomra bírja a bánatot. Emlékszik ő, mikor tíz után tolvajlámpával kúsztak az emeletre, s ő az úr dicsőséges arca előtt azt gondolta: az övé. Tetszik az úrnak a sok sárga kilincs, viaszos parketta, csavarható zuhany, csempés árnyékszék.

Állt oda melléjük egy délután még egy harmadik beszélgetőtárs is, 251akit a háznál nem látott soha, valahonnan mégis ismerős volt neki. Vékony hosszú ember volt, csupa tűz, a beesett mellét mintha a sok tüzes beszéd ette volna ki. A szemétől húszéves is lehetett volna, az ősz hajától s korán fonnyadó bőrétől akár hatvan. Az urának ez lehetett a legjobb barátja, mert ha ellenkeztek is, egyre mosolyogtak. – Munkában? Munkában? – állt az úr mellé nevetve. – Gyakorolod a teljes ember erősebbik felét? – Lajos átadja a talyigát – biztatta őt az úr. – Rád fér, néhány fordulóra. – Isten őrizz. Én nem vagyok teljes ember. Én a fizikai munkának csak a gyümölcseit szeretem. Ez a különbség köztünk. Te meglátsz egy szép kertet, és kertész akarsz lenni, én is meglátom, s egy hintaágyon kívánok az ápolt magyalbokrok közt lengeni. Hanem a környezeteddel meg lehetsz elégedve: mi lett ebből a Budából húsz év alatt. Európának egyik legcsodálatosabb kultúrája. Szereted a virány szót? Kicsit Kazinczy-ízű. Nekem Budáról mindig ez a három szó jut eszembe: kert, lanka, virány. – S nekem fagyöngy, aranka, pióca – mondta az úr egy szemrángásnyi villanással Lajosra pillantva. – Beteg szószaporítás – nevetett a kék szemű barát. – Az aranka és fagyöngy még menthető, mert fa, gyöngy és arany. A pióca menthetetlen. – Én, aki a vidéket járom, tudom, mibe kerül ez a „kultúrtáj” – mondta az úr. – Ezek a villák itt fönn állnak, de a vidéken szívnak. – Ismerem az elméletedet – mondta unatkozóan a vendég. De az úr, talán mert nemcsak ő hallgatta, tovább magyarázott.

– A takarékos tisztviselőnép paradicsomot varázsolt ide villáival – olvassuk az újságokban. A paradicsom megvan, s a főtisztviselő, aki ötszáz pengőből százat félretesz havonta, takarékosnak érezheti magát. Tudják is ők, mi az ötszáz pengő ma odakinn. Mondom is zúgolódó barátaimnak a hivatalban. Ti sírtok? Hiszen egy-egy falutok van a Bakonyban vagy a Mátrában, mint a régi nemeseknek. Egy tisztviselő egy mezőváros adóját teszi zsebre. S a régi nemesnek rá kellett menni bottal, hajdúval a dézsmáért a parasztra. Vállalni kellett az embertelenséget. Itt az embertelenséget átveszi az állam: ő szív, mi csak a vért kapjuk. S a tisztviselő, persze, angyal egy bankvezérhez vagy egy egyetemi rektorhoz képest! Iszonyodom ezektől a lankáktól és virányoktól. – Barátom, a kultúra mindig hasonló virányokon tenyészett. Ami új itt, az a ti betegségtek. Könyvet 252írnék erről a betegségről, ha a világ betegségei annyira tudnának érdekelni, mint a szépségei. – Betegség? Én egyszerűen lelkiismeret-furdalásnak tartom. – Lehet így is becézni. De nem furcsa, hogy a kultúracsinálók ezrei s százai, emberek, amilyenek ma nem is élnek már, fel sem szisszentek ettől a lelkiismeret-furdalástól. Pedig több okuk lett volna rá. Ma pedig már az újságírók is ezzel a lelkiismerettel kérkednek. Jó, náluk foglalkozás ez, de mi nálatok, a többieknél, akik még demagógok sem vagytok? Megroppant benneteket az az ellenállás, amely a más nyomorának az elviseléséhez kellett? Mert hogy ilyen ellenállásra szükség van, beláthatod. S éppen a szép élethez van szükség rá. Mentél el már este a János-kórház alatt? Én minden este arra sétálok. Minden ablaka kivilágítva. Mennyi nyomor ezekben a világos termekben! Felkönyöklő szívbetegek, a fulladás haláliszonyában; öngyilkosságra készülő melankóliások; fölmart nyelőcsövű kisdedek; hüvelysipolyos nők; egy korty folyadéktól öklöndöző nyelvrákosok; üvöltő vesekövesek, halálos műtétre készülő aggastyánok; a maláriaoltástól földhöz vert paralitikusok; vágyban és izzadságban fogyó tüdővészesek. Ennek a fiatalembernek – s Lajosra mutatott – egész életében nem volt még annyi baja, mint a haldoklónak egy órában. Ki lehet ezt bírni? Ki kell bírni. Ez az élet. A haldokló elé lepedőt akasztanak, s mi magunk tovább lélegzünk. Így volt az egészséges korokban a nyomorral is. Valami ispotályfélét csináltak neki, de nem hányták ki az ebédjüket, mert másnak gyomorrákja van. Kegyetlenül hangzik; de világra hozni egy embert, megkérdezése nélkül, minden szociális iszonynál százszor nagyobb kegyetlenség. – Aki hallgat, azt hiheti, bérpalotáid vannak, s azok mellé használod ezt a kemény filozófiát – jegyezte meg az úr feszélyezetten. – Nem, barátom, akinek bérpalotája van, ritkán mer így beszélni. Én véletlenül koldus vagyok. Még előtted is úgy állok, mint tücsök a hangya előtt. (Ne ijedj meg, nem ilyenkor ősszel, hanem nyaranta – vetette közbe két rossz fogát kivillantva.) De ez nem tartozik az elméletre. Ez természet dolga. Úgy vagyok teremtve, hogy a legbűbájosabb helyen sem jut eszembe: bár házam volna itten. A zsebem is ereszt; mint a tábeszesek hólyaga. De ha vagyonom volna, nem röstelkednék érte. Ötleteim és szeszélyeim szolgálatába állítanám, valószínűleg hónapok alatt elfüstölném. De nem 253mentegetőznék érte. Úgy tekinteném, mint egy szép szeretőt, akiért talán leütik az embert, talán bolondházba viszik. Vállalnám a kockázatot, s élnék vele. A többiek dolga, hogy agyonüssenek.

Szaporán, hevesen beszélt, s Lajosban most még erősebbé vált az emlék, hogy valahol, valami bánatos bódulaton át látta már ezt a követhetetlen szájat – ide-oda röpködő ujjat, fürge kék tekintetet. – Szerinted tehát mi egyszerűen gyávák vagyunk? – kérdezte az úr elkomolyodva. – Félünk vagyonosnak lenni? Megriasztott az, hogy a többieknek, akik agyon akarnak ütni érte, erre több reményük van, mint régen? – Talán nem ilyen egyszerűen van; de lényegében mégiscsak így. A ti lelkiismeretetek válasz egy morgásra, melyet a régiek nem hallottak. A ti fületek érzékeny lett iránta; hegyez s bokrosodik. Én, bevallom, hősnek tartom azt az embert, aki hallja ezt a morgást, és mégis parádézni mer vagyonával. Aki nem hallja, azt csak irigylem a butaságáért… Az úr beledobta az ásót az üres talicskába, és a barátját karonfogva befelé indult vele. – Az elméleted, bevallom, nagyon tücsökelmélet nekem. Mi hangyák házépítő állatok vagyunk. Én például igenis szeretnék egy házat magamnak, a könyveimnek s a családomnak. De ezt a házat olyan rend ossza ki nekem, amelyet igazságosnak érzek. – A házakat nem a rend, hanem a rendetlenség osztja – mondta a vendég bemenőben.

Lajos ott maradt a bejáró előtt, s a köddel megtelő esti levegőt nézte. Amikor a vendég kijött, megállította. – Bocsánat, nagyságos úr, ha meg nem sértem, nem a nagyságos úr sétált erre a nyáron? – Erre? Bizonyára sétáltam. – Valami verseket szavalt? – Miért kérdi? – Mert egy úr ötven fillért adott akkor nekem; nagy szorultságomban munkát kértem tőle. – S az én lettem volna? – nézte meg Lajost az úr. – Hát nem hallotta, hogy én meg vagyok a nyomor ellen edzve? Ötven fillér? Tőlem nem, barátom. – Lajos csodálkozva pillantott utána, amíg fedetlen, ősz feje el nem keveredett a köddel. Csakugyan nem ő volt? Vagy letagadja.

Az Alpár úti kert napszámosa nem sokat értett meg az urak finom beszédéből. A hallott kifejezések nagy része, ha beléjük gondol, csak elgyötri az eszét. Mit értett például az építész azon, hogy a háznak a lélekben is kell alapjának lenni, vagy hogy egy igazi ház dacból épül? Az ember lelke őneki elsősorban a lehelete volt, mely télen 254beléfagy az emberbe, s a halál óráján kiszáll belőle. Azonkívül valami jó anyag is, amilyen a nénjét a Köztisztviselők elé lehozta. Skrubek mogorva szemöldöke mögött különösen sok volt belőle. „Van lelke rá”, „nincs lelke annak”, hallotta. E miatt a jóság miatt emlegették a lelket a papok, meg az imádságok is. Azonkívül strammság is volt a lélek; a Vodál például derék, lelkes ember volt, amíg Mariska el nem utazott. Sok meleg lehelet járt benne, az tette olyan barátságossá a vállára rakott karját, az szerzett tekintélyt neki a munkások közt. De hogy a háznak a lélekben van az alapja? Vagy hogy a ház dacból épül? „Csuda, micsoda dac van benne már meg.” Lajos a dac szót csak ilyenféle összefüggésben hallotta. A dac valahogy benn volt a dacosban, s nem lehetett kivenni, s mint a vizet a malterba önteni. Azon is hiába törte volna a fejét, hogy miért nem hisz az úr a pénzben. Amelyik pénznek nem hisznek, hamis. De hogy lehet a pénz általában hamis? Nem adnak-e töpörtyűt, harisnyát, anyacsavart érte? Még az egyszerűbb szólások is nagy fejkínzást jelentettek volna számára. Az embernek megroppant a dereka. De az „ellenállás” mellett ez a „megroppan” egyszerre elvesztette minden zsákhordás vagy nyújtózás szagát. Az ellenállás valami katonai szó volt, rajvonal, fedezék kígyózott mögötte s a zsákok, falusi viaszos díványok, a táborban ásott fedezékek tanácstalan bámultak volna egymásra, ha Lajos a vékony vendég mondatába egyáltalán belé akar tekinteni. „Ötleteim szolgálatába állítani”: ez is egy hosszú folyosó volt, amikorra a végére látott volna az esze, a vagyon, amit a vendég ötletei szolgálatába akart állítani, rég elveszett mögötte. Az, hogy „vállalni kell a behajtás embertelenségét”: ködlött, de a különös fűzése riasztotta meg. Az olyan túl finom beszéd meg, hogy a ti „lelkiismeretetek válasz egy morgásra”, ugyanazt a sötét örvényt támasztotta csak benne, mint amikor a lányok, akik a szalmakazalban levetkőztették, a maguk titkos „ko”-nyelvén karattyolták: kone komondd koa kola kojos koe kolőtt.

Csakhogy Lajos egyáltalán nem kínozta magát az úri madárnyelvvel; az ő agyán olyasféle hártya volt, mint a tyúkok szemén. Amikor egy ilyen kifejezéshez ért a beszéd, egyszerűen ráfordította. A figyelme így egy különös pislákolás lett, ami külső magatartásában is megmutatkozott. Hol úgy állt ott az ásócsinálta, csipkés parton, 255mint aki idegen égalj alatt áll magában, érdeklődését éppúgy a föld alá húzva, mint a szomszédban a kopasz-fekete fák, hol megrezzent benne valami, s anélkül hogy mozdult volna, a perifériák felé futó kíváncsiság érzett az egész emberen. Ahogy egy idegen nyelvben nem azt kapjuk el, amit nem értünk, hanem amit értünk, Lajos esze is le-lekapott egy-egy elérhető mondatot az urak beszédéből, s kifáradva, erre a biztos koncra feküdt rá, csak a pisla szemével hunyorgott föl az ugrató kézre, mint a csontokkal agyonhoppáztatott kutya. S ha a talpa alatt nyugvó zsákmány nem is volt sok, vackán rajzolgatás vagy az Acélhegyű ördög lapozgatása közben Lajos megforgathatta, elmarcangolhatta, s végül mégiscsak szimatot fogott az egészről.

Abban igazat kellett adnia az eleven vendégnek, hogy az úr dolga valami betegség volt. Csak meg kell nézni őt a másik két úriember mellett. A mérnök olyan volt, mint egy szakállas kemence, a másik vékony, mint a kalapács alatt áttüzesedetten szikrázó szög. Csak őbenne nem volt se tartós meleg, se szapora szikra. Lába, amíg járt, nem a menésre gondolt, s az arca előtt vékony, elmosó fátyol volt szórakozottságból. Mindene megvolt neki. Odafönn az az okos, kemény asszony, aki boldog volt, ha a nyakán megpuhult, s kissé széles, erős arcát hozzányomva piros, lágy, csikóorrszerű hússal dörgölhette, szaglászhatta, csókolhatta az ő bánatos képét. Ha van is gondja a házzal, megvan. A kilincs ragyog rajt, a parketta vidáman hordja léptét és képe mását; nemsokára hazajön a két gyerek is, a tölgyfalépcsőn lesz várjáték, föl-lerohanás, puff és veszekedés. S a szolgálatkész bútorok közt nem áll-e ott Teri, sárga pasztájával a fogantyúkat fényesítve, néma és reménytelen kínálkozással, mint a pohárszék ezüstkosara, a falon a rézmetszet aktja vagy a nyitott zongorabillentyű? Itt vagyok, kedves gazdám, nem kínálom magam, de használhatsz. Mi lehet más, mint betegség, ha valaki ennyi szépség közt bánatos marad? A mesében vannak ilyen királyok meg királykisasszonyok: a hopmester bohócokat és hangászokat vezet elébük, az étekfogó vadkanfejet ad fel gombamártással, a kincstárnok tengerből búvárolt drágakövet aggat rájuk, s ők ott ülnek az udvari nép közt mogorván, hangtalanul. Az úr is ilyen. Nem tudja jó dolgában, 256mit csináljon. Majd megbecsülné magát, ha a tél meg a csavargás várna rá is, mint őrája.

Hanem ez a betegség mégiscsak megenyhítette egy kicsit az úr irányában. Volt egy kis elégtétel abban a két asszony becézéséért meg a neki épült házért, hogy nem tudott élni velük. Nem fogadta még el a Teri elméletét, hogy nem rossz ember az úr, csak különös, de már a különösségét kutatta inkább, mint a rosszaságát. Úgy piszkálta, mint egy összeesett szörnyeteget, akinek nem kell hinni; de pillanatnyilag csakugyan nyomorult helyzetben van. Nem felejtette el neki, hogy „haragudott érte”, de azt is látta, hogy most már inkább kedvében jár. A mosókonyhában neki szaval, a vendégurakon át hozzá is szól. Riadozik is tőle, meg húzódozik is hozzá, mintha nála volna, tőle akarná kicsalni az orvosságát. „Úgy járok ebben a házban, mintha loptam volna”, ezt a mondatát jól megjegyezte Lajos, de nem tudta hova tenni. Arra gondolt, hogy talán csakugyan valami suskussal szerezte a házhoz a pénzt. A tabáni örökség nem egészen úgy csöppenhetett le, ahogy a tulajdonosnő elmondta. Az a kutatóintézet is gyanús hely maradt. Mit kutatnak ezek ott? Talán aki nem jelenti be az adóját, s abból építette a házat, ami a bánatpénzből hullott le neki. Ki tudja, aki kutat, az zsarol is, s most rágja belül a lelkiismeret. De miért jön ki akkor ásni? Mit hízeleg neki a pillantásával? Mire szeretné lekenyerezni…? Egyet érzett: az úron őneki hatalma van, s bár biztos volt, hogy a hatalma csak addig tart, amíg valamit kiszed belőle, ez a hatalom mégis birizgálta, ingerelte, ahogy a pénz is ugrál az ember erszényében, amíg csak ébresztőórát, színes ceruzát és öngyújtót nem vesz rajta. Próbát kellett tennie, hogy maga is megismerje a természetét. Min épül, meddig tart, ügyes fogással áthúzhatná-e általa mégiscsak a telet? Az öreg pecsét ebben a házban, igaz, az asszonynál volt, de ha ő az úr hóbortjába jól begubózza magát, talán mégis áttelelhet benne, s tavaszra a házmesterlakásra is sor kerül.

Már nem faggattatta magát, sőt ő nyomult előre az úr titka felé egy-egy jól megfontolt kérdéssel. – A nagyságos úr, ugye, örökségből építette ezt a házat? – kérdezte a letett talyiga két szára közül nagy komolyan fölemelkedve. – Igen, volt egy vénkisasszony nagynéném, az hagyta rám a házikóját – felelte az úr. – Itt Budán? 257– A Tabánban. Tudja, hol van? – Az a csupasz hely a Gellérthegynél. – Igen. Tavaly még egy kis faluforma volt ott. – Én azt hittem, a doktor úr rokonai falusiak? – próbálta ki keresztkérdését Lajos. – Csak az apám családja, az anyám budai, tulajdonképp az ő nagynénje, nem is az enyém, a vénkisasszony. – Igen? – hallgatott el Lajos gyanakodón. De odabenn a Teri megerősítette, hogy a nagyságos asszony mutatta is neki a bontás alatt levő házat. Olyan kis lebuj volt, az udvarán kút meg barackfa. Lajosnak ezzel az első elmélete félig megdőlt. Bár lehet, azért a lebujért nem kapott eleget, s a többit kellett sikkasztani. Talán azt, amit az építész elvitt. Ezek az urak láncban sikkasztanak, ahogy a téglát adják a kőművesek. Amit a kisebb ellop a nagyobbtól, annak vissza kell lopnia egy még nagyobbtól. Máskor meg fordítva: a nagyok kezdik a lopást, s a kicsinyek folytatják. Nem mondta-e az asszony, hogy az úr, ha akar, szerezhet pénzt? Vagy gazdag ember valaki, s akkor van pénze, vagy szegény, s akkor szerezni sem tud. Ha akar, szerez? Érti ő ezt. Ilyenekből kerülnek ki az orgazdák meg a sikkasztók.

– A nagyságos úr mit csinált volna az örökségével, ha rajta áll? – kérdezte egyszer, megint csak a talicska két szára közt emelkedve fel, mert ez volt a legalkalmasabb pillanat egy fordulásnyi távollét után egy új kérdés felvetésére… – Mivel ugye, a házat a nagyságos asszony akarta, legalább tőle úgy hallottam – tette hozzá kisvártatva. (Illetlenség lett volna tudomásában a jelenlétében lefolyt beszélgetésekre célozni, azért hivatkozott az asszonyra. Az úr tárgyalhat előtte, ami jólesik, ő sem a vendégei mondását nem jegyzi meg, sem az övét.) Az úr tovább ásott, mint aki nem is akar felelni a kérdésre, csak gondolkozni rajta, de a szája körül kis szégyenkezés meg egy másik kellemesebb érzés verődött össze cseppnyi mosolygássá. Csaknem olyan lett most a fátyolos arca, mint egy szemérmes, húzódó, de azért hajlamos leányé. – Hogy én mit kezdtem volna az örökséggel? – mondta jóvártatva, mint aki utánakap az indulónak, nehogy benneragadjon a beszéd, melyet kívánt, de elkezdeni nem tudott. – Azt nem olyan könnyű megmagyarázni. Látja, a feleségem sem értette meg. – Az úr megint hallgatott, s Lajos megemelte a talicskát. – Birtokot akartam venni – szólalt meg hirtelen az úr, mintegy megálljt kiáltva. – Lajos a fölemelt súllyal csaknem megállt. – Birtokot? 258– kérdezte. – Azt. De nem szántóföldet. Legföljebb négy-öt holdat tartottam volna fenn takarmánynak és kukoricának. A többi gyümölcs lett volna meg szőlő meg konyhakert.

Lajos megindult a földdel. – A gyümölcs itt, a város körül, jól fizet – mondta visszatérve. – Én Kecskeméten akartam. Már ki is néztem egy húszholdas gyümölcsöst, a fagy után olcsón megkaptam volna. Termőben levő fák voltak rajta s egy hatszobás ház; az egész sem került volna annyiba, mint ez a kocka. – S az őszi szürkületbe besüppedő házra mutatott. Lajos elgondolkozva tördelte az összetapadt rögöt, s kihajigált a kupacra egy-két lucernagyökeret meg vékonyabb tarackot. A házmesterlakás futója szétkúszott, a dúcot körüllengő méhek szerteszéledtek, és Teri meg ő egy pillanatra egy nagy dongós, indás kert közepén laktak a hatodik, legkisebb szobában. – Az ilyen is csak akkor hoz, ha a gazda ott lakik – mondta. – Különben mindenét széthordják. – No, hát én éppen ezt akartam; odaköltözni mindörökre. – Lajos a kutatóintézetre gondolt; csak volt ott valami szajré, hogy ez úgy futna tőle. – A hivatal mégis biztosabb – mondta. – Nem veri el a jég. – Ott meg más baj van – mondta kedvetlenül az úr. Lajos lassan cihelődött neki a talicskának. Azt várta, hogy valamit kinyög a hivatalról. De nehéz lehetett a titka, mint a mellbe ragadt, sűrű köhögés, mert nem tudott fölszakadni. Gondolta, nem kínozza őt, s eldöcögött.

A következő forduló néma volt. Már alig-alig láttak; a köd mind sűrűbben gomolygatta a fehér gyapjúszálakat a fekete estében. Máskor ilyenkor az úr kimondta már: no Lajos, bemenjünk. Most küzdött valamivel. Csak kínozták a talyigát a sötétben, de végül is nem mondott semmit. Lajos leste, hogy másnap ugyan mi lesz. Az úr már csak egész szürkülettel jött ki, mintha időben is ott akarta volna folytatni, ahol este abbahagyta. – Arról a kecskeméti tanyáról beszéltünk tegnap – szólalt meg, miután egy darabot mukktalan dolgoztak. – Tulajdonképp nem is magamnak akartam én azt megvenni… Majd, hogy Lajos kérdőn hallgatott: – Nem ilyen tulajdon lett volna, mint ez a ház. Az én nevemre kellett volna íratni, mert a törvény ma csak ezt ismeri el, de én nem tekintettem volna a magaménak. A családoménak sem – tette hozzá, a fiú gondolatát mindjárt kiigazítva. – Nem? – kérdezte Lajos. Többet ennél igazán nem 259kérdezhetett a beálló csöndben. – Valamikor az egyházi jószágra mondták, hogy az a szegények vagyona – szánta rá magát végre a magyarázkodásra az úr. – Én ezt a birtokot akartam a szegények vagyonának. Igaz, nem nagy, de többet érhetett volna szegényeknek egy régi püspökségnél. – Lajos megállt a gereblyével, és meg sem mert mukkanni. Az úr igen nagy zavarban beszélt, föl nem nézett volna az ásójáról. Az ásó aprókat és szaporákat fogott, inkább reszelte, mint vágta a földet. Olyan volt az ásás, mint a reszketés vagy a kapkodás, s Lajos akaratlanul is elnémította minden mozgatható porcikáját, hogy egyszerű, szenvtelen tartályává válhassék annak, amit az úr magából kivet. Az ösztöne azt súgta, hogy halálos veszedelemben van most. Egy köhintéssel olyan ellenségévé teheti az urat, hogy még akkor is arról kódul, amikor innen rég elkerült már.

Föl nem érte, mit ért az úr azon a szegények vagyonán. Hogy a szegényeknek osztja ki a termést? Vagy konyhát tart nekik a városban? Az egyik pályaudvaron, a vendéglő mögött látott már ő ilyet. Az ebédről visszamaradt ételt, tésztát, pörköltet, főzeléket beleöntötték a maradék levesbe, s egy nagy kondérban hátravitték a tulajdonos fészere elé. A szegénység sorban állt, kanállal-bögrével, a magas sapkájú szakács előtt, s a kondér gőzébe egymás után nyúltak bele edényeikkel a kezek: faágforma banyakezek, mohó, figyelmes szemektől kísérve, barna, szőrös férfimancsok, lesoványodott asszonykezek, melyek a bögre fülét ügyesen csak két ujjal fogják, alázatos gyerekkezek, melyeken érzik a kapaszkodó derék nyújtózása. Az utasok, akik arra özönlöttek be a pályaudvarra, láthatták a népkonyhát. Amikor Lajos ott ácsorgott, a tulajdonos épp az autóját húzatta ki a fészerből. A szegény emberek félreugrottak, hogy a dudáló gépnek helyet csináljanak, s ahogy mögötte megint sorba ugrottak, az előretörtetők és a hátramaradtak csúnyán összevesztek. Ilyesmire gondolt volna az úr?

Az úr azonban nem szólt, s Lajos úgy érezte, hogy tőle vár biztatást. De mit kockáztathat ő ebben a veszélyes helyzetben? – Nagyon sok szegény ember van a világon – mondta végre. Ebből azt is értheti: annyinak úgy sem tudsz te vagyont adni; de azt is, bizony nagy a szegénység, szép dolog segíteni rajta. – No, én nem is etetni vagy ruházni akartam őket – nevetett az úr –, hanem hatalmat adni 260nekik. Nézze, egy ilyen birtokon úgyis kell kapás meg kertész, az iparosféle is elkel, aki építsen, barkácsolgasson, üvegezzen. A szakáccsal együtt magamon meg a családomon kívül legalább öt-hat embert kíván egy ekkora gyümölcsös. Mért legyenek azok közönséges cselédek vagy bejáró napszámosok? Arra gondoltam, csupa fiatal, értelmes munkásembert veszek oda. Öt-hat órán dolgozunk, a többi időn át beszélgetek velük, tanítom őket, használhatják a könyveimet. A birtok eltart mindannyiunkat, helyiség van elég, s ők amellett, hogy a kenyerüket megkeresik, művelődnek is.

Az úr zavara oszlóban volt, s most, ahogy az ásásból diadalmasan Lajosra emelte tekintetét, mintha egy pici nap vágta volna ki magát piros felhőiből. Lajost kicsit meglökte az úr terve. Vajon ő is azok közül a fiatal, értelmes munkások közül való, akiket az úr emleget? Az iskolában, igaz, rest volt, s a nénjének külön kellett nyaggatni vele a babiloni fogság meg Jób történetét, de a katonáéknál, ha egyébhez nem is, a gépfegyveralkatrészekhez nagy hajlam volt benne. Még most is tudja őket… Egy ilyen kis birtokon, öt-hat óra munka mellett (a küldözgetéssel meg a sok „Lajos, kérem”-mel lesz abból nyolc is) talán még a polgárit is elvégezhetné, ahogy a nyáron tervezte. – Szóval olyan iskolaféle volna – kérdezte habozva. – Iskola, iskola, csak nem arra nevelne, amire a többi iskola. Nem az uraknak nevelné a munkást, hanem önmagának. – S mennyi ideig lehetne ott az ember? – Egy évig, kettőig; aztán megint újak jönnének… Lajos nem tudta, hogy hozza elő a maga polgáriját. – Annyi idő alatt akár le is vizsgázhatna egyik-másik – mondta. – A polgáriból, teszem. – Az úr még ennek az együgyű válasznak is örült. Azt mutatta, hogy belekapott az álmába. – Nincs nekünk polgárira szükségünk – mondta lelkesen. – Mi nem állami alkalmazottakat nevelünk, hanem munkásvezetőket. Sőt, meg sem engedem, hogy vizsgázni próbáljanak; nehogy kedvük támadjon a szamárlétrára. Hat-hét ember, igaz, nem sok, de hatvan-hetven már sok, s ha csak tízen utánoznának az országban, az hatszáz. Ezekkel később is érintkezne az ember, meg-meglátogatnák, beszámolnának neki. Hatszáz ilyen emberrel fel lehetne szabadítani a magyar népet.

Az úr nem ásott, hanem Lajost nézte. Lajos nem mert gereblyézni: vörös fejéből kissé ijedten lesett az úrra. Csak nem valami kolom261posokat akar az úr toborozni. Ijedtében még a horvátok dolga is átvillant a fején, akik a szerb királyt megölték. Azokat is egy bérleten tanították. – De gránátdobást meg céllövést nem tanítana a doktor úr? – kérdezte őszintén megrettenve. Tudta, hogy ha azon pillanatban ki nem böki a gyanúját, később nem meri, s csak rágódik rajt. Az úr fölkapta a fejét, s most ő pillantott rá rémülten. – Gránátvetésre? – kérdezte. Úgy vizsgálta Lajost, mint aki csak tettette idáig a butát, s most valami nagyon is éleset és szíventalálót mond neki. – Nem, gránátvetésre nem. Én magam még előbb, ha arra kerül a sor. Másokat csak szellemi fegyverekkel… – Nem fejezte be a mondatát, csak ásott elgondolkodva.

A beszélgetésük alatt egész besötétedett. Lajos a kézigránátok felől megnyugodott. Elébb megeszik az úr egy tál süteményt, mint egy kézigránátot elhajítson. De nem vétett-e ő is a válaszában? Ni, milyen kedvetlen nyomkodja az úr az ásót a sötétben. Mintha egy helyben álló ólombiciklin pedálozna. – Lassan megyünk előbbre ezzel a kerttel – jegyezte meg tapogatózva. – Egyszer majd csak elvégezzük, Lajos – szólott a sötétség a bánat hangján, s a földre dobott ásó elvált gazdájától.

Lajost másnap reggel leküldték a szenesükhöz fát rendelni. Úgy intézte, hogy akkor kelljen indulnia, amikor az úr még öltözik, de a szomszédból a Dániel fiú már elindult. Amíg a házbeliek láthatták, nem akart hozzászegődni, azt ne higgyék, valami lopásban játszik össze velük. A keresztnél azonban rákapcsolt, s egykettő beérte. Az úr terve a nép vagyonával ott motoszkált benne egész este, s ma is azzal ébredt. Kíváncsi volt egy tanultabb ember véleményére, mi rejtőzhet e mögött. – Mi az? Még maga is létezik? – fordult meg a Dániel fiú az ő köszönésére. – Azt hittem, elvégezte a polgárit, s azóta papi internátusban tanulja Fédruszt a grófgyerekek közt. Vagy valami színésznőnek csapja a szelet. – Lajos türelmesen mosolygott. Ez a gúnyolódás volt a taksa, amit a tudásért fizetnie kellett. – Kíváncsi vagyok, tudja-e az ifjúr, mi az a kutatóintézet? – rukkolt ki egyenest. A jó előre elkészített kérdéssel ő maga is a tudós fiú vallató, fölényes modorához alkalmazkodott akaratlan. – Micsoda kutatóintézet? – förmedt rá a másik. – Tán detektívekkel akarja őriztetni az ideálját? – Ez a Horváth van egy kutatóintézetben, a szom262szédjuk. Vidékre jár tanulmányozni. Tudja az ifjúr, mi az? – Ja, olyan kutatóintézet? – szaladtak szét a csúnya, nevető arcon a vonások. – Gazdaságkutató, konjunktúrakutató, társadalomkutató, népkutató, nyomorkutató, bélféregkutató intézet. Tudom, hogy micsodák. – De ő nagy tudós, sok könyve van, mindenféle nyelven. – A kutatáshoz az kell; mindenféle nyelv – nevetett a fiú. – Szóval kutató a maga gazdája? Én azt hittem, valami egyenes, becsületes prókátor, fogalmazó vagy zsebmetsző. – Az ifjúr ismeri ezeket? – nyomta el Lajosban a tudományszomj a fölény ellen védekező fölényt. – Már mondtam, hogy ismerem. Ezek a kutatók írják azokat a füzeteket, melyekben száz oldalon az áll: reggeli kenyér, ebéd répa, vacsora semmi, reggeli répa, ebéd semmi, vacsora kenyér, reggeli semmi, ebéd kenyér, vacsora répa, s a százegyediken Krisztus következik: e szomorú viszonyok közt az ő szellemének kell áthatni a társadalmat. A kolbászosokét majdan, ha a reform ideje eljött, a répásokét azonban addig is. – De ez a Horváth a szegényeknek szeretné adni a vagyonát – bökte ki Lajos… Úgy mondta, ahogy falun szokták, ha a miniszterelnökről van szó: Bethlen megígérte a revíziót, a Gömbös most le akarja az adót szállítani. Én nem hiszem, ha te se hiszed, ugrattalak csak; ha te mégiscsak hiszed, jó, beszélhetünk róla: – ez volt ebben a hangban. A fiú ugrott: – Báltermet rendez be nekik a lapos tetőn? Vagy az egészet népfürdővé alakítja? A nagyságos asszony fogja a lepedőket osztogatni? – Épp az a baj, hogy ebből nem tud olyasmit csinálni. Ezért bujdokolt a felesége elől is el. Ő földet akart, ahol a munkások nappal vele dolgoznának, este meg tanítaná őket. – Vasárnapi iskolát tartana nekik? Halleluja, halleluja! – A fiú szíjas könyveivel a hóna alatt a Bimbó utca partján vonításra formálta a száját és fejét, s az áhítatosak énekét utánozta. Közben meg is állt s dudált, mint egy hold elé tütülő kutya. Lajos félt, hogy a járókelők megszólítják őket. De azok nem értették a halleluját, s azt hitték, valami iskolatársat, tanárt vagy állatot utánoz. – Hagyjon engem az ilyen marhaságokkal – mondta, s dühösen Lajos elé lépett. Lajos félig megszégyenülten, félig szórakozva kullogott utána. Mégiscsak jó feje van, gondolta, ennek a Dániel-gyereknek. Nem mondta-e az úr, hogy régen az egyházi jószág volt a szegények vagyona. S ez, ahogy a tervét hallja, 263mindjárt hallelujázni kezd. – Hát maga nem hiszi, hogy ő a szegénységen akar segíteni? – kérdezte, nem kíváncsiságból már, csakhogy még egy ilyen mulatságos halleluját ugrasszon ki belőle. – Dehogynem. Rendezze be a földszinti sarokszobát magának, s adja oda elsején a fele fizetését. A másik felét akkor még mindig kutatta. – S ahogy azt mondta: kutatta, tolvajlást jelző mozdulatot tett a kézfejével. Még nagyobbat lépett előre, mint aki igazán unja az ilyen haszontalan fecsegést, s Lajos zsákmánya birtokában csakugyan el is maradt tőle. De vagy száz lépésről látta még, hogy a Dániel fiú visszafordul, s a mögötte baktatót keresi.

Mikor aznap délután az úr kijött hozzá, Lajosnak a házmesterfiú visításforma hallelujájára kellett gondolnia. Az úr arról beszélt, hogy ő nemcsak tanítani akarná ott a napszámosokat, hanem azok is tanítanák őt, kovácsmunkára, gyalulni, kertészkedni, később még talán egy kis házinyomdát is berendeznének. Halleluuuja – incselkedett Lajossal az ördög. – Igazi önképzés ott van – melegedett bele az úr –, ahol mindenki tanító s mindenki tanítvány. – Az ő birtokára minden ember másvilágból verődne, egyik gyárból, a másik a pusztáról, a harmadik a gyalupad mellől. Mind szerzett tapasztalatot, ügyességet, ismeretséget. Mit tanulhatnának ott egymástól, ha komolyan akarnának. Az egyetemen csak négy fakultás van, az életben száz. Az ő birtokán annyi fakultás volna, ahány ember, ő legföllebb az egymásét megbecsülni tanítaná meg őket… – Ezek csak olyan eszmék – ismételgette Lajosban az asszonyok szavát a hallelujázó ördög. Az áhítatosan hallgató bőre mögött packázó kedv ugrált. Úgy érezte, hogy ő, a tanulatlan napszámos, ahogy itt hallgatja, fölényben van az úrral szemben. Ha akar, kibabrál vele. A Dániel fiú üzenetét nem merte volna átadni neki, már csak az összejátszás gyanúja miatt sem, de készült benne valami hasonló; érezte ezt, ahogy a talyigával szemlesütve forgott.

Az úr tovább folytatta kedves elméletét: minden értelmes munkásembertől lehet tanulni annyit, mint egy egyetemi tanártól. Ő például már Lajostól is tanult, amióta együtt dolgoznak. – Tőlem mit tanulhatna a doktor úr? – ütődött meg Lajos. – A rejtőzködését. Ahogy a gondolatát a beszéde mögé eldugja, s két szó közt mégis kivillantja. Esetleg meg is vág vele. Tegnap például, azt hiszi, nem 264értettem el? – s kissé zavart ravaszsággal pillantott Lajosra. – Hogy mit akart azzal a kézigránáttal mondani – szuggerálta tovább Lajost az úr… Lajos szégyenkezve piszkálgatta ki a gereblyefogból a követ és tarackot. Kitalálta a horvátokat a szerb királlyal? – Csak vallja be, azt gondolta: – mondta az úr – te csak nevelgetnéd a munkásvezetőket, de az igazi változást csak a fegyver hozhatja meg. Ismerem én az ilyen szószátyárokat… – Lajos megdöbbenve pillantott fel a gereblyéről. Csakugyan ezt tételezi fel? Hogy ő ezt gondolta? Mibe akarja ez őt becsalni, hogy ilyesmit tukmál rá. Talán mégsem „csak olyan eszmék” az úréi. – Ezt csak azért mondom, hogy mutassam, mennyit lehet még magától is tanulni – mondta az úr. – Pedig maga bizalmatlan természetű ember, nehezen nyitja meg a szívét. – Lajosban a fegyver emlegetésétől az a packázó kedv megbokrosodott. Most már oda akart szúrni a függöny mögé, jajgasson, ami mögötte van. – Ha a doktor úr annyit tanult a szegény embertől, mért haragudott érte, hogy én ásom fel a kertet? – kérdezte azon a hangon, melyen Vodálba szúrta egyszer a Mariska felmondását. Erre a kérdésre a talicska két szára közül állt föl, de most nem olyan alázatosan, mint máskor. – Én haragudtam? – riadozott az úr, mint akit váratlanul felelősségre vonnak. – Ki mondta azt magának? – Csak, tudom. Haragudni tetszett – átalkodott meg Lajos. Az úr ingatta a fejét. – Maga téved – s lassan az ő arca is dacos lett, mint Lajosé. Úgy dolgoztak némán, egymás mellett.

Ilyen beszélgetések közt ásták Horváth és Lajos az Alpár úti lucert. A kert hátsó részére, ahol Lajos és az úr dolgoztak, a homályos üvegű fürdőszobán kívül két ablak nyílott: egy a mosókonyhából, egy a lépcsőházból. A tulajdonosnő és Teri ezen a két ablakon át ellenőrizték időnként a házbeli férfiakat, egymást is meg-meghíva a mulatságos látványossághoz. – Teri, itt van? – kiáltott le a tulajdonosnő a földszinti motoszkálásba. Ilyenkor Teri szaladt föl a lépcsőn asszonya mellé. Máskor a leány szólt ki Lajos vacka mellől a konyhába: nagyságos asszony, tessék kicsit idejönni. Ilyenkor Horváthné ment oda a mosókonyhaablakhoz. Az úr ásáshoz felgyűrt nadrágja, saras házicipője s Lajos méltóságos vörös feje egymás mellett még csiklandozóbbak voltak, mint külön-külön, de az el-elpöttyenő fontos szavak, melyekhez ők nem férhettek hozzá, titokzatossá 265is tették, ami kívülről csak komikus volt. – Biztos a Lajos gépéről beszélnek – nevetett Teri. – Dehogy. A faluról. Az úr meg akarja mutatni Lajosnak, hogy mennyire ismeri a falut. – Biztosat azonban egyikük sem tudott, mert beszélgetéseikről egyik férfi sem nyilatkozott kimerítőn.

– Na, megtárgyalták Lajossal a mezőgazdasági helyzetet? – kérdezte Horváthné, amikor az ura elrondult cipőjét lerúgva, bőrpapucsában a légfűtés rostélyára rakta a lábát. De a férj legföllebb Lajosra ejtett egy-egy kedvező megjegyzést. Kint ezalatt Teri ingerkedett: – Elmondta az úrnak a találmányát, Lajos? Miről tud magával az úr annyit beszélni, Lajos? – Lajos ezekre a kérdésekre igyekezett tekintélykeltő válaszokat adni. – A terveiről beszélt az úr – mondta. Vagy egyszerűen: – A helyzetről beszéltünk. Még egyszerűbben: – Politizáltunk. – A helyzet Lajos szójárásában éppolyan általános fogalom volt, mint a világ vagy emberiség. A helyzet a minden dolgok állása volt, politizálás pedig bármely beszéd, mely nem az ásást, vagy a közvetlen házkörüli dolgokat illette. Teri nevetett. – Ugye, mondtam magának, hogy az úr ilyen különös.

Az úr azzal, hogy Lajossal beszélgetni tudott, az ő szemében minden korábbi különcségét megtetézte. Ebben a felfogásban Lajos személyének nem kis megvetése foglaltatott. Lajos azonban a viszonylagos előnyöket is megbecsülte, s Teri kíváncsisága életének egy hozzáférhetetlen zuga iránt olyan helyzeti előny volt, melyet nagy körültekintéssel használt ki. Gyanakvó állóharca az úrral s Teri sejtelmei e harcról két egészen különböző dolog volt az ő számára, s ennek megfelelően a két hadszíntéren, a kertben és a konyhában eltérő eszközökkel küzdött. A kertben az úr titkát tapogatta, a maga hatalmát próbálta megismerni, s anélkül hogy kelepcébe essék, gyakorolni. A konyhában az egyetlen cél: Teri tiszteletének felköltése volt. Erre egyrészt a rejtélyt kellett sűrítenie, másrészt a maga részét a rejtélyben növelnie. Egy köd, amelyből időnként fényjelek törnek ki, sokkal ködebb köd, mint a jeltelen és mozdulatlan. Lajos fényjelei bizonyos kérdések voltak. Milyen mellékese van az úrnak a kutatóintézetben? Ismeri-e Teri az úr horvát barátait? Volt-e katona az úr? Ő előtte nem akart-e mást is már „rábeszélni” az úr? Mindezt úgy kérdezte Lajos, mint aki a dolog nagy részét tudja, csak apróbb kö266rülményeket kíván még tisztázni. A mellékes, Kecskemét, a horvátok, a rábeszélést kívánó ügy mint Lajos és az úr közös titkai libegtek ezentúl a novemberi földásók körül, sűrűbb párakörrel véve körül őket magánál a gőzölgő ősznél is. A kérdéseket kurta megjegyzések követték. Lajos mindjárt tudta, hogy az úr nem volt katona. Aki ismeri, sejtheti, hogy őt nem olyan könnyű rábeszélni. Lajosnak általában megvolt a véleménye Kecskemétről és a horvátokról és a mellékesről. Nem volt ő olyan mindenre kapható alak, mint azt Teri, a maga tapasztalatai után elképzelte. Lajos barátságának nagy ára van, de az úr azt alighanem hajlandó is megfizetni.

Egy nő ítéletét nem olyan könnyű megváltoztatni, s mindaz, amit Lajos az úr és az ő dolgáról sejtetett, nagyobb mértékben növelte Teri szemében az úr különösségét, mint Lajos tekintélyét. Valami kis tétovázás mégis megjelent a lány szemében, amikor az ásásról bejövő Lajosra pillantott. Társasági hölgyek pillantanak így egy nagy művészre, akivel negyedórája beszélnek már abban a hitben, hogy az egy savanyú filiszter, s az igazat megtudva, nem magukon ütődnek meg, hogy ilyen rosszul ítéltek, hanem a világon, amely az ép női érzék elé ekkora tévedéseket vet. – Figyelmeztetni kellene az urat – mondta Horváthnénak –, hogy ne beszéljen ki bizalmas dolgokat a Lajosnak. Még bajba keveredik. – De a tulajdonosnő csak mosolygott. – Hadd szórakozzék vele. Az úr dicséri, hogy értelmes fiú; okosabb, mint a külseje. – S ha ez a kijelentés az okosságnak többet ártott is, mint amennyit Lajosnak használt, abból a tétovázó tekintetből, mint valami forrásból, mégiscsak jótékony zavar folyt szét a konyhában, melyben Lajos, ha a petróleumlámpa alatti órákat nem is találta föl többé, átmenetileg mégis önérzetesebben mozoghatott.

Teri tétovázásának a nevelőnő megjelenése vetett véget. November utolján a felhők, a szél és köd egy-két napra feloldották még vesztegzáruk alól az Alpár úti házat, s a salakot, melyen dr. Horváth Endre a kutatóintézetből jövet otthona felé kapaszkodott, póznák halovány árnyai s méla fénypászták csíkozták megint. Egy ilyen fénypásztába, mely a baktató csüggő feje számára abban a pillanatban a láthatár volt, elébb egy kétágú órjás pillangó, utána egy nagy kör mellett két repeső kisebb madár csapott bele. Mikor az úr e fürge s közelítő lényektől megzavarva, tekintetét a csikorgó láthatár267ról felkapta, az órjáspillangó piros lett, mint egy masni, a gömb gesztenyebarna, mint egy gyermekfrizura s a két repeső madár édes, mint két kacsó. Zsuzsika, a csillaghegyi száműzött, rohant apja elé, s a lehajtott nyak két erős kis kar szorításába került, melyből nem oldatott fel, amíg a kerítés mögött lelkére kötött puszik az apa rosszul beretvált orcáira el nem helyeztettek. Miután a meglepetésszerű kirohanás ilyen szépen sikerült, s Zsuzsika az apa kiegyenesedése után is az arc közelében maradt, mind a ketten az új kerítés felé néztek: a kislány, hogy győztes tekintetével az akció végrehajtását jelentse, Horváth Endre, hogy a jelenet megrendezőinek magát a meglepett apa örömében bemutassa. A kerítésnél azonban nem a tulajdonosnő állt, csak Teri, ő támogatta két hóna alatt a kapura fölkapaszkodó Tibit, aki közelítő apja helyett azokat az ingamozgásokat élvezte, melyeket egy eresztékében ide-oda forgó nyitott ajtó tud nyújtani. Terinek erőszakkal kellett őt a míniumos vasrudakról leválasztani, s apja szabad vállára akasztani.

Így ért a három fej a két lábon az Alpári úti ház ebédlőjébe. Abból, hogy a tulajdonosnőt ennél a fogadtatásnál Teri helyettesítette, az úr kitalálhatta volna, hogy a jelenet gyökere mélyebben van, mint a Tibit gyönyörködtető vaskapu, s a két hazakerült gyermeken kívül más meglepetés is vár rá, mielőtt az igazi főrendezővel szembekerül. Az úr azonban, talán mert e pillanatban három szorosan összesimult fejjel gondolkozott, nem mérte föl kellően a helyzetet, s épp ezért kissé meghökkenten eresztette le két oldalán két gyermekét, mikor az ebédlőben egy idegen hölgyet talált a felesége helyett. Ez a hölgy néhány évvel idősebb lehetett a feleségénél, de még egészen karcsú, úrias megjelenésű, s a terítés műveletével foglalkozott. A tiszta szalvétákat kúpokba csavarva állította a tányérokra, ahogy a vendéglőbeli banketton szokás, s a tányérok mellett fekvő nagypár evőeszközön kívül még egy kispárt is helyezett a tányérok elé. Az abrosz patyolat volt, közepén vendéget jelentő futó. Az úr zavarában nem tudva mást tenni, bemutatkozott, – Ich freue mich – mondta a hölgy, mire az úr az ajtó után pityergő Tibi ürügyén a szobából kimenekült.

Felesége a konyhaasztalnál állt, s egy cifra fonatú csörögefánkdarabot emelt ki a sercegő zsírból. Rövidujjú háziruhájában pirosan s 268bájosan végezte ezt, míg Lajos egy zsámolyon a tésztára kívánkozó kockacukrot zúzta a pengő sárgarézmozsárban. – Olyan boldog vagyok a gyerekeimmel, most érzem csak igazán itthon magam, hogy a nagyanyjuk behozta őket – csacsogta a tulajdonosnő. Egyik kezében a tányér volt, másikban egy villára szúrt csöröge, s kéz híján csak a piros, csikópuha szája táját nyújtotta az ura felé. Horváth megcsókolta, de közben a szoba felé nézett. – Igaz, láttad már a németünket? – kérdezte az asszony csevegőn. – Én azt hiszem, jól jártunk vele. Egy osztrák gyár megbízottjának a felesége. Az urától elvált, s most akármilyen áron eljön, csak családi bánásmódot kapjon. Franciául is tud. Zsuzsikával franciául fog beszélgetni. – Az úr lesújtottan állt a csörögefánk illatában. Lajos a mozsárral a térde közt sunyin leste őt. – Nem vagyunk elegen? – tört ki az úrból keserűn. Így haragudott értem is, gondolta Lajos, miközben a megtört cukrot óvatosan egy tányérba öntötte. – Mi az, hogy elegen? – kérdezte a tulajdonosnő, mint aki beteghez szól. – Lajost, remélem, nem számítod. Azt meg magad sem gondolhattad komolyan, hogy Teri ekkora házat s még két gyermeket hozzá elvállal. Nemcsak ő nem, semmilyen lány sem. Különben is elintézett ügy volt köztünk, hogy a gyermekek mellé német kisasszonyt veszünk. – Az úr megszorítottan jártatta körül a konyhában tekintetét.

Lajos az üres mozsárral kezében háttal állt neki, de ez az elfordult hát csupa leselkedés volt. Teri kissé elnyílt szájjal, mosolyogva figyelt, akár a moziban. A tulajdonosnő a sercegő zsír gőzében szakácsnői felhevülés mögé rejtette izgalmát. A két cseléd volt az ő legjobb szövetségese ebben a nehéz pillanatban. Ezért vonta bele az „elegen”-be Lajost, s ezért hivatkozott Teri megnőtt munkakörére. Az úrnak tudnia kellett, hogy ha tovább nyomul, az „elegen” irányában előre, még kínosabb érvek csattannak el, mint: „ha sokallod a háznépet, Lajost elküldhetjük már most”, vagy „igazán nem értelek téged; mindig a szociális érzésről szavalsz s képes volnál egy fiatal lányt agyondolgoztatni”. „Ha a doktor úr annyit tanul a szegényektől, mért haragudott érte, hogy én ásom föl a kertet”, olvasta Horváth Lajos elfordult hátán. Akármiképpen támad, megerősíti a fiú gyanúját. – Tudod, hogy nyakig ülünk az adósságban – mondta végre inkább szomorúan, mint haragosan. A tulajdonosnő még sze269lídebben igyekezett őt megnyugtatni. – Meglátod, nem kerül így sem többe. Teri öt pengővel kevesebbet kap, ő önként mondott le erről, ha német kisasszonyt veszek. A mosást is magunk végezzük ezután, s ahol öten esznek, egy hatodik nem számít. A nő különben nevetséges összegért jött el. Nincs bizonyítványa még, s így minden ár jó neki. – Az úr nem túlságosan bízott az ilyesféle számvetésekben, neki különben sem a kiadás volt elviselhetetlen. – A német kisasszony egyáltalán nem volt elintézett ügy köztünk – szólalt meg utolszor tiltakozva. A tulajdonosnő befejezte a csörögesütést, s úgy fordult az úr felé, mint aki soká volt szelíd ápolónő, a türelme azonban kezdi már elhagyni. – Én úgy tudtam, az volt – mondta nyomatékkal. – De ha te azt akarod, hogy a gyermekeid műveletlenek maradjanak, én nem bánom. Azonnal felmondok a németnek; van olyan úriasszony, hogy ha az okot megmondom, még ma összepakol és elmegy. – Krisztin, bitte – kiáltott be a nyitott konyhaajtón az ebédlőbe. A két cseléd sunyin figyelt, mi következik most. Felmondásra azonban nem került sor. Az úr megrettenten fogta meg felesége könyökét. – Nem lehet első nap felmondani. Ha fölvetted, maradjon csak. – De a tulajdonosnő meg akarta büntetni az urát. A német nevelőnő már kérdőn nézett a hívóra, s ő magyarul még mindig fenyegetődzött. – Igenis felmondok. Csak nem hallgatok azért, mert a gyermekeimnek műveltséget akarok adni. – Az úr, akinek a felmondás bármily körülmények közt nagy izgalom volt, a nevelőnő csodálkozó tekintete előtt hamuszürkévé vált. – Ha szólsz, rögtön veszem a kalapom – suttogta rekedten. Így Krisztinnek csak a csörögefánkot kellett bevinnie, s a tulajdonosnő megint elővehette azt az ápolónői hangot, amely a rohamon túlesett gyermeknek dukál.

Az államcsínyen, mely a német nevelőnőnek a zöldbútoros gyermekszobában egy vaságynyi fekvőhelyet küzdött ki, csak Teri szórakozott zavartalan. Amióta a tulajdonosnő egy másik hölggyel tért vissza a városból, s Teri az újsággal kijött hozzá, Lajoson rossz sejtelem vett erőt. Minél többen laktak a házban, annál messzebb toldott az ő mosókonyhai vacka a házbeliektől. Az úr a tulajdonosnőt ragadta el tőle végképp. Nem húzza-e el most ugyanígy a nevelőnő Terit? Amíg a nevelőnő be nem nyomult közébük: a házban csak 270urak és cselédek voltak. Akárhogy lenézte őt Teri, ők mégiscsak ketten tartoztak együvé, ha a házbelieket osztályozni kellett. A nevelőnő helyzete nem volt ilyen világos. Ő urak és cselédek közt lebegett, s Teri ahelyett, hogy dacosan elzárkózna tőle, nem igyekszik-e majd az ő lebegő osztályába fölkapaszkodni. Akármilyen mélyre szaladt bele az úr kitörése, hogy „nem vagyunk elegen még”, csalódottan látta Krisztint felmondás helyett egy tál csörögével a szobába vonulni. Ez a csöröge véglegesítette a nevelőnőt, s ideiglenesítette őt. Délután, noha otthon volt, az úr sem jött ki hozzá. Ettől olyan elhagyottan meregette az ásóját a sáros földbe, mint aki puszta szokásból ás csak, de tulajdonképpen régen kívül van a kerítésen.

De bármilyen bánatos, csüggedt gondolatok szaladoztak keresztül-kasul a fején, ösztöne még ilyen kiszolgáltatott helyzetben is védekezni próbált. Elsősorban az új hatalmasságot igyekezett lekenyerezni. Még ebédidőben megajánlotta, hogy sötéttel felhozza a kofferjeit a városbeli hónapos szobából. Este pedig Teritől vett német leckét, előbb a kezicsókolomot tanulta meg németül, aztán a kérem szépent, aztán a köszönöm szépent. Sajnos, reggelre a három kifejezés összekavarodott az agyában, s amikor a német a gyerekek reggelijéért a konyhába kilépett, Lajos hangos „I pitte sén”-nel üdvözölte őt. Krisztin megállt a sáros nadrágú ember előtt, s némi várakozás után egy érthetetlen kérdést vetett a megzavarodott arcba. – Csak köszöntem, hogy „I pitte sén” – magyarázta Lajos. A nevelőnő kiszólította Terit: – Was will der Mann? – kérdezte. Lajos Terinek is elmagyarázta szándékát. Teri nagyot nevetett, s ahelyett hogy neki magyarázta volna meg a tévedést, a nevelőnőnek kezdett, nagyokat vihogva, németül hadarni. Lajos megszégyenülten állt a két nő derültségében. A Teri vihogása is bántotta, a nevelőnő félig szórakozó, félig megvető pillantása azonban még inkább. Hidegen állt ott fölötte, mint aki elé egy különös állatfajta került. Lajos, anélkül hogy magyarázatot kért volna, kikotródott a kertbe. De Teri utánajött csúfolódni. – Hogy mondja azt, Lajos, hogy kezicsókolom? – kérdezte. A megunt Skrubek helyett ebben a pitte sénben új virgácsot talált. Lajos mogorván elfordult. – Szép dolog maguktól, mondhatom – jegyezte meg végre, a német nyelvtől elundorodva.

271

Ez az első kudarc nem törte meg Lajost. Tibi, a zöldfejű lucernagyökerek hóhéra, kis fehér gyapjúsipkájában ismerősként üdvözölte őt, s Zsuzsika is emlékezett még az ébresztőórára. Lajos a talicska minden bűvös tulajdonságát kipróbálta rajtuk, csakhogy magához édesgesse őket, s szórakoztatásukkal a nevelőnő tetszését is megnyerje. A talicska hasra feküdt, s akkor cséplőgép volt, kereke dob, abba szórták kéve gyanánt a kiszaggatott lucert, máskor oldalt állították, s kis boltot lehetett berendezni az üregében, hanyatt pedig pompás szállítóeszköz volt, melyből vesszővel lehetett verni Lajost, a nyargaló igást. De a gyermekek mulatsága a nevelőnőt nem bájolta el. Kiállt a ház sarkához, s onnan szólította a gyerekeket. – Mit kiált a kisasszony? – kérdezte Lajos Zsuzsikát. – Hogy sárosak leszünk – s visszakiáltott, hogy a Tibi nem akar menni. A nevelőnő erre maga gázolt feléjük; pici papucsforma cipő volt a lábán, s ahogy nagyokat ugorva arra igyekezett, beleragadt a sárba, úgyhogy egy lábon ugrálva kellett a harisnyás talpát a leragadt cipőbe visszabújtatni. Lajos elfogta neki a menekülő Tibit, de magamagát a szidástól nem menthette már meg. A nevelőnő egyik kezében az engedelmes Zsuzsival, másikon a rángatódzó Tibivel, még visszamenet is megfordult, s nyilván az út nehézségeiért tett szemrehányást neki. Amikorra a ház sarkához értek, Zsuzsika is az ő pártjára állt: – Igaz is, Lajos – kiáltotta –, minek csaltál bennünket ide, neked dolgozni kell.

Amikor délben a házba bement, Krisztina, aki épp a konyhán volt, rögtön őrá fordította a szót. – Der Mann – hallotta Lajos, s már tudta, hogy a Der Mann, az ő. Azonkívül a spielt és az arbeitet kifejezések tértek vissza újra és újra, de úgy, hogy Lajos legalábbis ördögvigyének értette őket. Megértette, hogy a nevelőnő előtt elbukott, Terit iparkodott most már a betolakodó ellen fölizgatni. Büszke asszony ez a német – pedzette Teri előtt, mikor este a konyhában egyedül maradtak. – Nem veszi észre, magával is milyen félvállról beszél? A nagyságos asszony nem tartja ki úgy magát, mint ő. Pedig tulajdonképpen ő is csak cseléd, éppúgy, mint mi. – Teri egy pillanatra elgondolkozott, hogy csakugyan olyan félvállról beszél-e ővele a német, mint Lajos mondta. Idáig nem ütődött meg a modorán, de egy szemvillanásra azért fölébredt az érzékenysége, s maga 272is úgy találta, hogy lenézőn beszél vele. A közös cselédsors emlegetésével azonban mindent elrontott Lajos. Ez a „mint mi” a mosókonyhai vacokra húzta volna le Terit is. – Egy kis különbség van azért, nem gondolja – jegyezte meg elutasítón, s elhatározta, hogy ezentúl még távolabb tartja magától a tolakodó napszámost. Az kellene, hogy a német nevelőnő még a kedvesének gondolja. Lajos még egyszer-kétszer megpróbálkozott Teri nekivadításának, de ez egyre kevésbé sikerült már. – Kijöhetne magának törülgetni az úriasszony. Kitisztíthatná a maga cipőjét az úriasszony. De nagyra vannak az úriasszonnyal, hogy az asztalnál etetik. Annyi erővel maga is ott ehetne. – Ilyen megjegyzéseket szúrt Teribe Lajos, az azonban napról napra többre tartotta a nevelőnőt, s egyre gorombábban kergette el az izgatót.

A nevelőnő ezt a sikerét két dolognak köszönhette. Annak a megvetésnek, mellyel a Horváthék viszonyait szemlélte, s annak a nyájasságnak, mellyel ezt a megvetést Teri tudtára adta. A nevelőnő szeretett összehasonlítást tenni az ő régi háztartása s a mostani közt, amelybe balsorsa vetette. Ő meg nem tűrt volna a házában olyan fölugrott rugójú székeket, mint Horváthné. Ő a padlójára csak perzsát terített, ahova az nem jutott, inkább üresen hagyta. A függönyökre csak egy kézlegyintése volt, s kifogásolta, hogy a falon eredeti festmények helyett tucatjával másolható rézmetszetek függtek. Maga a tulajdonosnő sem volt elég jó neki. A modora nyers, ruhája, fehérneműje közönséges, púdere nem finom, németül rosszul beszél. Ő ismert igazi magyar úrinőket, de azok mind kitűnően tudtak németül. Az úrra egy szava volt: jelentéktelen. A nevelőnőnek ezt a megvetését nagyban hitelesítették a bőröndjei, melyekből az újonnan vett sifonáruk mellett néhány szép régi darab is került elő: egy szürke róka, csipkebetétes selyem kombiné s igen sok zálogcédula. Míg a tulajdonosnő városbeli rokonait látogatta, s Teri egy rakás friss gyermekfehérneművel a karján a gyermekszobába szökött, a kiterített zálogcédulákból a nevelőnő magyarázatai nyomán bűvös bazár táncolt elő. Aranyretikül hevert gyöngyházzal kirakott színházi látcső mellett, a családi gyűrű briliáns nefelejcse egy perzsabundára gurult, óriási strucclegyezők, velencei kameák, kétrét gyöngysorok s remek, pihés paplanok libegtek egymásba kavarva a tintaceruzával átfirkált 273szennyes papír fölött. Teri nem volt zálogházi becsüs, s nem tudhatta megfelel-e az ékszerekre adott összeg a nevelőnő káprázatos leírásainak. Előtte már e tárgyak neve is fényes vibrálást indított meg, a bűvös cédulák pedig (egyaránt névjegykártyái balsorsnak s reménynek), arany, toll, gyöngy, prém érzéki közelével zaklatták fel. A zálogcédulák túlsó felén ülő úrinő (akinek magyarázat közben egy nyugtalan kis kölök ráncigálta a könyökét) a végzet félelemtelibb tiszteletére kényszerítette őt, mint bármi, amibe idáig bepillanthatott. E cédulákra váltott tárgyak mindenike új szakát jelentette volna életének, ha valamiképp birtokába jut. Mit szenvedhetett ez a nő, amíg sorra megvált tőlük, s ujja olyan meztelen maradt, mint ahogy most babrál e gyászjelentéssel fölérő papírokkal. Másrészt ezek a tárgyak nem vesztek el még végleg. Krisztin azért ment helybe, hogy legalább a kamatokat fizethesse utánuk. Egyszer megfordul a sorsa, s egymás után visszavándorolnak hozzá. Ez a félbírása ennyiféle kincsnek talán még jobban izgatta Terit, mint a balsors, mely elvette őket. A maga fizetését is lekötötte volna hónapokra, csakhogy kiszabadíthassák őket. Ő megadna kétszer annyit, mint a zálogház; így a nevelőnő is gyorsabban szerezhetné vissza tárgyait, s neki is lecsöppenne egy-egy gyűrű vagy prém a kisebb kincsek közül. Krisztinának nem merte előhozni ezt az álmát, de ragaszkodásával előkészítette. A gyermekruhát a németnek kellett volna bevasalni; ő este, munkája után, elvégezte helyette. A cipőjét gondosabban takarította, mint az urakét, s ha egymás közt németül beszéltek, nem kisasszonynak hívta, ahogy foglalkozása után tartozott, hanem a múltjára emlékezve Gnédigének.

Krisztina jóakaratú leereszkedéssel fogadta Teri hódolatát. Zálogcédulái mögött nem sopánkodott, s a Teri sopánkodását is rejtélyes mosollyal hallgatta. Minek siránkozni azon, ami úgyis csak átmeneti? Azzal, hogy siránkozik, véglegesnek ismerte el állapotát. Az ő modorát pedig épp az szabta meg, hogy mindaz, ami e háznál történt vele, csak átmeneti. Olyan készséges volt, mint aki puszta játékból cseléd. Csurgott a szájáról a sok „Wie wünschen Sie, Herr Doktor.” „Bitte schön, so, wie Sie befehlen, gnädige Frau.” De e nagy készség mögött szigorú önérzet állt résen. Az asztalnál ijesztő előkelően evett, ha a tulajdonosnőt az ura térdén találta, gyors 274Entschuldigunggal húzódott vissza. Fésületlen, cipő, harisnya nélkül ki nem bújt a gyerekszobából. Asszonykorában nem volt ő ilyen pontos és fegyelmezett; férje, a kártyás zsidó ügynök elé sokszor rakta loncsosan, pongyolában és mosdatlanul az elkésett ebédet; itt azonban az úriasszonyság volt legfőbb védenivalója, s hogy védhesse, mereven hordta, mint rosszul fércelt jelmezt. Szolgálatkészen, hidegen és egyenesen illant át a lakáson, mint szótlan fegyelmező, akinek csak a gyerekeket van joga megdorgálni, de mellesleg a szülőknek is eszükbe juttatja, mivel tartoznak a magasabb illemnek.

Lajos az első meghiúsult engesztelő kísérletek után úgy bámult rá, mint különösen ártalmas istenségre, aki minden életet elszív körüle, s neki sem imája, sem varázsszava ennyi kártétellel szemben. Amióta a pitte sénnel felsült, nem köszönt neki többet; Tibi szökése óta a nevelőnő sem szidta le őt újból. Ha találkoztak, Krisztina tekintete a feje fölött szállt el, Lajosé a nő lába előtt akadt meg. De Lajos tudta, hogy ő rontotta meg végképp az Alpár úti házban az életet. A szobák tőle lettek még tilalmasabbak, a konyhából ő szívta ki a petróleumlámpa itt feledt utolsó melegét, a lucskos, magányos kertet ő szolgáltatta ki a dérnek és hidegnek. Ha vacsora vége felé szenesvödreivel a kokszállathoz behatolt, három szótlan ember vesződött késsel és villával a párizsi héján, s ha az étellel együtt ő is visszatért a konyhába, Teri nem engedte meg, hogy mellette egyék a konyhaasztalon. Nem is a friss ételből adott neki, hanem többnapos maradékokat kotort össze. Száraz kenyérsarkat, megzöldült hússzeletet, rosszul fölmelegített főzeléket vetett elé, melyen még a hideg kéreg sem olvadt föl. Nagy kegy volt már, ha ezeket a hulladékokat az alacsony zsámolyon fogyaszthatta el. Legtöbbször a mosókonyhabeli vacokra kellett visszahúzódnia. Ott forgatta kedvtelen szájában a szívós anyagokat. A kötődő virgácscsapások teljesen elmaradtak. Skrubekről nem hallott többet a nikkelgombos tűzhely, a Lajos tévedését gúnyoló „pitte sént” is belepte a csend, mellyel Teri a maga társadalmi tekintélyét óvta. Oly előkelően törülgette a pecsenye alól a zsírt, mintha maga is vicenevelőnő volna. Nem ujjába fogta a kenyeret, mint régen, hanem villára bökte, s a mosogatáson felszaporodó edény sem bírhatta rá, hogy közvetlen a tálból egye a húst. Lajos egy ideig legalább a mosogatás ürügyén próbált valami közös275ségbe kerülni vele, de Teri, mintha csak elértette volna szándékát, a törülgetésből is elmozdította őt. – Nem kell nekem a maga segítsége. Nézzen maga csak arra, hogy a kerttel végezzen. Mit gondol, meddig tartjuk itt? – Visszahúzódva a mosókonyhába, ott sem rajzolhatott már. Az egyik vacsora után egy kicsit tovább égette a villanyt, Teri belépett, s kicsavarta a körtét. – Én nem hallgatok azért, hogy sok villany fogy. – Lajos tudta, hogy Terinek nem kellett volna az ő gyönge kis villanyáért hallgatnia. Azért csavarta ki, hogy ezzel is mélyebbre taszítsa őt magától, a világtalan éjszakába. Ettől a tudattól a sötétség még sötétebb lett, mint amilyen amúgy is volt, a párolgó falak pedig még nyirkosabbak. Itt, az arasznyira nyitott konyhaajtó gyér világában s a lábát húzó lucskos kertásásban lett ő igazán az az alaktalan, bánatos Der Mann, akinek a német nő tette meg, amikor alázatos köszönésével elébesietett. Már az úrnak is örült volna, ha kijön hozzá ásni, de az úr keveset volt mostanában otthon, s megint szökött előle, mint a beköltözés körüli időben.

Ilyen állapotban kapta meg Lajos a nénje levelét. „Kedves Lajink – mondta a levél –, tudatom veled, hogy már nem vagyok a… tanáréknál. Itt fekszem a nőgyógyászati klinikán, a lábam már második hete föl van polcolva. Ezt a levelet is egy jóravaló asszonyság írja neked, aki maga is itt feküdt, de már fönnjár, s hallotta, ahogy téged emlegettelek. Bizony nagybeteg voltam, Lajink, rettenetes, mit kellett kiállnom, s a doktorok a betegség mellett még mással is ijesztettek, amit neked nem írhatok meg. Szegény édesanyánk, ha látott onnan föntről, sírhat értem. Most már bízok benne, hogy mégiscsak jobban leszek, bár az Isten tudja, mire gyógyulok meg. Hát te hogy vagy, kedves öcsém? Még mindig a régi helyedben vagy? Becsüld meg magadat, nehogy télidőn hajléktalan maradj. Szomorú vagyok, hogy nem segíthetek rajtad, de a bajban engem is cserbenhagyott mindenki. Ami kis pénzem volt, elment. Addig örülj, amíg egészséged van. Ha teheted, írjál. Sokszor csókol szerető nénéd: Mariska.” Nem levelezőlapot íratott, hanem borítékos levelet, ezzel is mutatta, hogy bajba jutott, s nem szem elé való dolgokra céloz levelében. Az öccse nem érti el ezeket a célzásokat, de egy kitanultabb elérthetné.

Lajos rémülten forgatta az idegen írást. Attól fogva, hogy a nő276gyógyászati klinikát a papírról lebetűzte, elgyöngült, mintha vért látott volna ömleni. Már a kórházra sem tudott úgy gondolni, hogy meg ne émelyedjék. Katonáéknál egyszer őt is beutalták egy keléssel, de majd elállt a lélegzete attól a nehéz szagtól. A nőgyógyászat szóban ez az émelyítő szag gyermekkori emlékekkel keveredett. Vértől átlucskosodott női ingek szagával, melyeket az ágy alól vagy a sarokból véletlen fölemelve, az asszonyi lét titka, bűne és borzalma meredt rá. Ha Teri halvány, rakosgató karját bámulta a villanyfényben, vagy a nénje komoly sugarú szemére emlékezett, az asszonyi létnek ez a vérlucskos lényege mint valami tilalmas dolog, melytől gondolkodása egészen elszokott, föl sem merült benne. Teri, Mariska, a tulajdonosnő csodálatos, magasabb élőlények voltak, akik egy külön, férfi számára megközelíthetetlen szertartásba buknak alá, mintegy adóul szépségükért, ebbe a véres, közös női fertőbe, melyet még a legkanosabb férfi sem emleget szívesen. A nőgyógyászat szó Lajost a női létnek erre a beteg, homályos, elállíthatatlanul ömlő felére emlékeztette, s a hír, hogy nővére a nőgyógyászati kórházban fekszik, borzalmasabb volt számára, mintha akármilyen más osztályra kerül. A kartörésről, szívbetegségről, tüdőbajról aránylag tiszta fogalma volt, a női bajok egyetlen borzalmas betegségbe folytak össze. Ha Mariska a nőgyógyászati klinikán fekszik, akkor a közös női rossz, lány létére, olyan mélyre húzta őt, amilyen mélyre egy egész falu asszonya közül is ritkán süpped egy-egy.

Míg a levelet akadozó figyelemmel tovább olvasta, a lucskos ingekkel körülaggatva az Ágnes utcai cselédágy jelent meg előtte, melyen a hegyesen ülő Mariska mögött egy sötétebb folt rajzolódott ki a belényomódott embertestből. Nem is mint ok és okozat jelentek meg a cselédágy és nőgyógyászati klinika egymás mellett, inkább mint egy sötét női nyomorúságnak közép- s felsőfoka. Már akkor elkapta Mariskát a női rossz, amikor Vodállal olyan bánatosan lépegetett alá a Guggerhegyről. A cselédágy gödrét ez a rossz vájta ki mögötte, s a nőgyógyászati klinikán emiatt kell most mozdulatlanul feküdnie. „A lábam már második hete fel van polcolva”: akadt meg a figyelmében ismételt olvasásra. Mért polcolják föl egy asszonynak a lábát? Talán, hogy a sok vér ki ne tudjon folyni belőle? Csigákat látott, amilyenekkel a törött lábat emelik a kórházban magasba; 277ilyenekben van a nénje lába is kipeckelve. S mit állt ki, amíg úgy kicsigázták. Ki tudja, miféle vaseszközökkel dolgoznak benne. Egy katonatársától azt hallotta, hogy óriási vaskanalakkal vájkálnak ilyen helyen a nőkben. Szegény édesanyjuk igazán sírhat a Mariért. Anélkül hogy elértette volna a nénje célzását arra a „másra”, amivel a doktorok betegségén kívül ijesztették, tétova körvonalakban az egész női pokoljárás ott gomolygott benne, a Guggerhegytől a fölpolcolásig. A kapualji jelenet jutott eszébe, melyre Teri s a tulajdonosnő célozgattak a beköltözés estéjén. Terit is a kórházba küldte az asszonya, s már az éjszakai utcán kongott a sarka, mikor az úr a tulajdonosnőt utánaszalasztotta. Így rohanhatott ki Mariska is, azzal a különbséggel, hogy őutána nem küldtek senkit. A kappan tanár eleresztette, talán még el is hajszolta. – Beláthatja, fiam, az én házamnál ilyennel nem maradhat. – Így volt biztosan, hisz írja szegény, hogy a bajban mindenki cserbenhagyta.

A fájdalom úgy megszorította a mellét, hogy össze kellett zsugorodnia a mosókonyhai matrácon, mintha csikarása lett volna. Abban a mindenkiben, aki a Mariskát cserbenhagyta, ő maga is benne volt. Itt járkált mellette a bánatával, s ő nem segített rajta. A csomagjait meg a kis keresetét eltette, de amikor az építkezéstől elhívta, s szólni kívánt vele, csak makogott, bambáskodott, egy jó szava sem volt hozzá. Emlékezett: azt remélte, hogy Terit találja a keresztnél, s attól, hogy nem Teri volt, csak a nénje, vak, süket, hülye lett a testvérfájdalomra. Ha akkor egy kicsit foglalkozik vele, minden másképp lesz; ő sem megy el Szegedre, s Vodál is másképp gondolkozik. Kimondhatatlanul gyötörte ez az emlék. Egy ilyen szívtelen, cifra után futó személyért feledkezett meg a testvérnénjéről, aki anya helyett nevelte, s itt Pesten az éhhaláltól mentette meg, a maga biztos állását kockáztatva. A konyhaajtó arasznyi világossága elveszett bőven görgő könnyeiben. Kabátujjával csak akkor dörgölte szét arcán a nedvességet, amikor eldugult orra alatt már a kissé nyitott száj is tele volt a fájdalom sós ízével.

Arra lett figyelmes, hogy a konyhában egy ismeretlen hang viszi a szót. Bővebben, jobbkedvűen folyt, mint a Terié, s nem volt olyan nyers, magabiztos, mint a tulajdonosnőé. Egy diadalmas madár csicsergett, egy ággal magasabban a többi madárnál. Lajosnak minden 278fájdalma ellenére is találgatni kellett, ki lehet az. Ahogy kivette, a diadalmas madár egy olasz pilótáról dalolt, aki minden két-három hónapban jön meg Budapestre, s akkor csoda gavallér gyerek. Teri ritkán akasztotta meg egy-egy kérdéssel ezt a dicséneket. Lajos az ő halkabb szavából alig vett ki valamit, inkább csak a másik szünetei mutatták, hogy most ő kérdez, de ezek a szünetek irigy álmélkodással guggoltak a magasan trillázó beszéd alatt, úgyhogy Lajos szinte megszánta Terit, míg a konyhai jelenetet elképzelte. Mit tartozik ez énrám? korholta magát. Az én nővérem fölpolcoltan fekszik Szegeden a nőgyógyászati klinikán. Szegény, azzal biztatja magát, hogy meggyógyul még; de ki tudja, nem úgy vette őt nyakába a szerencsétlenség. Ahogy a cselédágy gödre után a fölpolcolásnak kellett következnie, úgy áll a csigák mögött a koporsó. Szegény édesanyjuk nem soká siratja föntről, együtt lesznek fönn hamarosan. Hajszolta, erőltette a gondolatait, csakhogy távol tartsa vackától a kinti dicsekvő csicsergést, de a füle csak ott volt a konyhában. Végül is azt találta a legokosabbnak, ha kimegy vizet inni, mert a konyhába most már ezen az ürügyön szokott behatolni. Ha látta, ki az, zavartalanabbul temetkezik vissza Szegedbe és az önkínzásba.

A konyhaszéken egy csinos hölgyike ült; rövid, barna bundáját éppen csak annyira gombolta ki, hogy a szövetruhának a felső piros betétje is lássék. Kis macskafején félrecsapott prémkucsma ült, s a magas, csizmaforma cipőjének is prémkarimája volt. A szénnel vont szemöldök alól kikéklő szeme s átvetett combjai alatt gömbölyödő, selyemszürke lábaszára úgy kacérkodott elő ebből a sokféle prémből, mint hízelgő női száj egy összecsókolt férfiszakállból. Teri sokkal szebb volt nála, ő azonban sokkal szerencsésebb. Bele volt írva a szerencse minden mozdulatába. Lajos jó estét köszönt, kivett a szekrényből egy bögrét, a csapnál teleeresztette, fenékig itta, s visszament magánzárkájába. A vendég szünetet tartott a csicsergésben, s megbámulta az odvából előimbolygó élőlényt. Amikor Lajos visszavonult, egy rövid kérdésnek s egy rövid feleletnek megfelelő csönd támadt, majd apró vihogás mutatta, hogy az élőlény fajtáját odakinn megállapították.

Dögöljetek meg, motyogta Lajos, s Vodálra igyekezett gondolni. Mit szólna ő, ha megtudná a Mariskát? Teszem ő, Lajos előfogná: 279tudja, mire jutott, Vodál úr, a néném? A nőgyógyászati klinikán fekszik fölpolcoltan. Vajon megremegne-e benne az emberség? Volna-e lelke elfordítani a fejét, hogy itt hagyott; semmi közöm hozzá? Hiszen nem volt rossz ember a Vodál, csak a feleségéhez nem volt ereje. Kapóra jött a gyávaságának, hogy Mariska elment a tanárral. Mintha nem tudta volna, hogy csak dacból teszi. Hiszen még ő is észrevette; meg is mondta neki: ne dacolj, Mariskánk. A szemérmes természete volt szegénynek a hibás. Ahelyett hogy elébe állt volna, ezt tetted velem, mutasd meg most már, hogy férfi vagy: Vodál első habozására elmenekült.

A konyhába most a nevelőnő is kijött, s hármasban németül beszélgettek. A vendég is tudott németül, rokona lesz a Terinek, talán a testvére éppen, aki Hochwartéknál próbakisasszony. Erre a gondolatra föl kellett ugrani a vackáról. A lányból, akivel a főnök úr a csigalépcsőn nyomakodott, már csak egy átlátszó nyári ruhára emlékezett, most mégis őt öltöztette bele a kinn csevegő hölgyike divatos kurta bundájába. Idejön dicsekedni a szemtelen; elszédíteni a nénjét, hogy mit kap ő az olasz pilótájától. Lásd, mennyivel ügyesebb vagyok én nálad, mondja ez a sok beszéd. Te csak gyereket szedtél össze, s mosogatni tudsz, engem munka után finom, idegen urak hurcolnak taxin bárba. Különben mit törődöm én velük? Egyik olyan dög, mint a másik, intette le magát a Teri iránt támadó részvétéért. Nekem egy gondom most: a néném. Hogyan könnyíthetnék azon.

Ebben a pillanatban Teri a nevét kiáltotta. – Lajos, csapott be a hang a mosókonyhába, s a mosókonyha még dermedtebb és némább tudott lenni ettől a hangtól, mint amilyen addig is volt. Miért idézheti őt Teri maga elé, amikor a kokszállat jóllakott, s a konyhának finom hölgylátogatója van. – Lajos, nem hallotta? – szólította fel Teri újra az ajtó mögött ülő csöndet, s erre a másodszori hívásra Lajos, mintha nem is izom, hanem a hívásnak esze közbejötte nélkül is engedelmeskedő mágnesség vinné, megmoccant s előbotorkált a sötétből. – Azt tudja, Lajos, hogy a Hochwartéknál új kifutófiú van. A nővérem mondja, hogy már ő jár a kocsin. Tegnap volt elseje, ugye? – kérdezte meg pontosság kedvéért a vendégétől. Lajos a gond, sötétség, lelkiismeret-furdalás után kissé káprázva nézett Te280rire; hirtelen nem is tudta, hová tegye a Hochwarték új kifutófiúját. – Igen? – kérdezte meghatottan, hogy szóba álltak vele. Csak a Teri további beszédje alatt jutott eszébe, hogy annak a kifutófiúnak neki kellett volna lenni. Új fiú jött, s a tulajdonosnő nem teljesítette ígéretét.

Terit sokkal jobban felbőszítette ez a hitszegés, mint a Szegedről visszatámolygó Lajost. A nővére kurta bundájától a cselédsors minden bánata a szívére szorult, s abból, hogy Lajos nem kapta meg az állást, a maga jövőjére is baljelet olvasott. – Csak kecsegtetik az embert, hogy iparkodjék nekik, s amikor be kellene váltaniuk az ígéretüket, nem bolondok az olcsó munkást elereszteni. Itt van ez a fiú is. Két hónapja túrja nekik a kertet rongyos harminc pengőért. S mi mindent végeztetnek vele! Még az üveget is vele vitették fel a létrán az emeletre: ha leesik, örök nyomorék lesz. S most, hogy egy jobb állást szerezhetnének neki, ki se nyitják a szájuk. – Lajos még a régi, szebb időkben sem hallott Teritől ilyen rokonszenvező beszédet, mint most, hogy az új kifutófiú az ő próbakisasszony-reménységét kétségessé tette. A tulajdonosnő szószegése annál nagyobb volt, minél hívebben szolgálta őt Lajos, s ez az összefüggés Lajos erénye s Horváthné álnoksága közt rég feledésbe ment hőstetteket kotort ki; az üvegtáblák fölvitelét például s a kopogtatást követő házkerülést. – Így járom meg én is velük. Sosem hoznak be ők engem. Akkor leszek próbakisasszony, mikor ő római pápa. – Teri vendége ezt a jóslatot nem cáfolta meg. A próbakisasszonyság a testvére helyzetéhez csakugyan igen magas polc volt, s minél jobban elkeseredett miatta Teri, annál csudálatosabbnak találta ő maga. – Bizony, azzal ne is biztasd magad, nem ilyen lányokat vesz fel a főnök úr, nem vagy te odavaló. – A következőt már németül mondta, a sértődötten visszahúzódó nevelőnő kedvéért, akinek Teri is újból előadta sérelmét.

Lajos a mosókonyha-ajtóból hallgatta a karattyolást; senki sem hederített rá többé, de őneki azért nem volt ereje visszahúzódni a helyről, ahol olyan szép szavakat ejtettek az ő szolgálatairól és megcsalatásáról.

Ahogy ott ácsorognak négyen, kinéz rájuk a tulajdonosnő. Mintha csak azért jött volna ki, hogy szétcsapja annak a bizonytalan többes281nek a ködét, melyben Teri emlegette az elébb. A sok „ők”-ből, „nekik”-ből, „kecsegtetik”-ből és „végeztették”-ből mint határozott, kemény csontú, egyes számú személyiség robbant a konyhába. A zúgolódó cselédcsoport egy szemvillanás alatt tökéletesen átalakult körülötte. A nevelőnő a karjára kapta a vasalt gyerekágyneműt, s ment már; őt a dolga hozta a konyhába, semmi köze a cselédpletykákhoz. Teri a vacsorára szánt húshoz menekült; besózta, s abba verte bele egy rovátkás húsverővel elkeseredését. Lajos még egyszer kinyitotta a konyhaszekrényt, s egy újabb bögre vízzel igazolta jelenlétét. A vendég maga maradt a tulajdonosnővel szemben. Úri megjelenése és valóságos helyzete közt az ellentétet egy negédes kezicsókolommal egyenlítette ki. Megadom neked a kezicsókolomot, mert a főnököm lánya s a testvérem úrnője vagy, de te is látod, ugye, hogy az utcán egész szépen elmehetnénk karonfogva a ruhánktól – ezt mondta a kezicsókolom.

– Irén, te napról napra elegánsabb leszel – forgatta meg a felálló lányt maga előtt a tulajdonosnő. Rendesen nem tegezte őt, s ez a te most olyan volt, mint egy gyönyörködő, bizalmas arccsípés: takaros dög vagy, meg kell hagyni, Irén. S mindjárt hozzá is tette: – De ezt a bundát nem a fizetésedből vetted, remélem? – Irén senki előtt se szokott takargatódzni, a tulajdonosnőről meg tudta, hogy előtte kérkedni is szabad. Horváthné gyönyörködött a lány könnyű, trillázó romlottságában, s ahányszor találkoztak, kifaggatta viszonyairól. Mulatságos, kuszált élete volt a Teri nővérének. Volt egy könyvelő vőlegénye, akit ő tartott el, s bár egyszer már húsz gramm aszpirint vett be érte, minduntalan megcsalta. Nemcsak olyan komoly legényekkel, mint a pilóta, hanem egy-két harisnyát jövedelmező szállodai kalandokban is. – Mit tetszik gondolni? – nevetett Irén. – Hol keresek én annyit? – Azt te tudod, fiam, hogy hol keresed – mondta a tulajdonosnő. – Én legföllebb azt gyanítom, mivel. – Lajos elégedetlenül rakta vissza a vizesbögrét a helyére: egy úrinőtől nem várt ilyen beszédet. Mire legyen akkor Teri esze, ha az asszonya is csak viccel az ilyesmin? De a vendég kacarászva rázta magát. – Aztán ki a legújabb? Valami földbirtokos? – kérdezte a tulajdonosnő. – Egy olasz. Pilótatiszt. Egész fiatal fiú – adta be dicsőségét adagokban Irén. – No, ne beszélj – hüledezett tréfásan Horváthné, de a 282szeme sarkában egy kandi sugár a tisztességes asszonyé volt, aki a jó mellé egy második életet kíván magának, hogy abban meg kalandornő lehessen. – A mucusa kezéről csaptam le, nálunk vett neki boát. Van is nálam egy fényképe – magyarázta Irén, a retiküljében matatva. Teri egyre lankadtabban csapkodta a húst, mint akinek a haragja mélabúra fordul. Egy pillantást ő is odavetett a kézitáskából kibúvó fekete fiúra, aki a tulajdonosnő tetszését is megnyerte. Lajos nem akart a mosókonyhába húzódni; úgyis csak kilesne a próbakisasszony dicsekvésére, s az sehogy sem illett a nénje állapotához. Kifele kotródott inkább; járkál egyet a ház előtt, amíg a hölgyike el nem billeg.

Odakinn valami daraforma esett: az úttest pocsolyájában gyorsan elolvadt, de a salakot vékony fehér penésszel futotta el. A szél hatalmas dudákkal nyargalt le az Alpár úton, s az üvöltő hang előtt ide-oda ugráltak a pelyhek. Lajos fölkémlelt oda, ahol máskor a csillagok vannak: csak nincsen vége a kertásásnak? A próbakisasszony beszédjétől olyan gyöngeség öntötte el, hogy már a havat sem bánta; legalább végleg el kell mennie ebből a Sodomából. Ahelyett, hogy föl-le járkált volna a ház előtt, sodortatta magát a vihartól. A kereszt bádogívén komoly hópihék ültek. Túlságos kövérek a hozzájuk keveredett víztől, de mégiscsak igazi pihék. Mi lenne, ha vissza sem fordulna többet, otthagyná nekik a hátizsákot, színes ceruzát, ébresztőórát, még a köpenyét is, s egy szál zubbonyban nekiindulna Szegednek? De a nőgyógyászati klinikától megborzongott. El is alélna talán, ha Mariskát ott kellene meglátnia a többi vérfolyásos közt kicsigázva. Nem írta-e, hogy mindenki cserbenhagyta?

Azon kapta magát, hogy az Ágnes utcában jár. Egy-két házmester kiállt söprűjével a kapuba; inkább csak a telet fenyegették, s vesszőfegyvereiket gyakorolták a leheletnyi darán. Néhányat húztak az aszfalton, aztán a kapuba álltak, beszélgetni. Vodál is ott volt köztük; Lajos a másik útparton elfordította a fejét. De ahogy az utca tövébe ért, mégiscsak visszafordult, s most már úgy jött fölfele, hogy bátran átnézett a beszélgetőkhöz. Vodál mintha felvágta volna a fejét. Lajosban minden rossz emléket elmosott a kívánság, hogy Mariskáról szólhasson vele. Megfordult, s még egyszer elsétált Vodál előtt, de most már az út közepén. Vodál akkorra visszahúzódott a 283maga kapuja elé, s a tiszta járdán harsogatta a friss vesszőt, talán csak, hogy a nyugtalanságát ledolgozza. Ahogy Lajos az úttesten elhaladt, megállította a seprűt, s a kövér hópihék közt feléje fúrta a tekintetét. Lajos erre a tekintetre megállt. – Te vagy az, fiam? – szólalt meg a két szoboralak közül a seprűs. – A Vodál úr? – felelt kérdéssel Lajos. – Nem mentél már elébb is erre, mintha téged láttalak volna – mondta Vodál. – De igen – vallotta be kisvártatva Lajos. – Eszembe jutott, hogy megnézzem szegény néném helyét. – Vodál a kerítéshez támasztotta a söprűt, aztán lelépett a járdáról. – Valami baj van? – kérdezte halkan. – Benn fekszik a nőgyógyászati klinikán, Szegeden. A lába már föl van polcolva – bukott ki zokogásszerűen Lajosból az újság. – Írt? – kérdezte hosszú csend után Vodál. – Itt van a levele nálam – ütött Lajos a zubbonyára. – El akarja a Vodál úr olvasni? – Vodál bepillantott a ház fele. – Ereggy a sarokig, majd utánad megyek.

Lajos ott méltatlankodott magában a sarkon. Ez meghal, s ő még mindig attól a másiktól tart. Eh, mit is vár itt rája? Nincs annyi büszkeség benne, mint a nénjében? De az a zokogásforma néhány szó olyan jólesett az elébb, hogy a folytatásáért bevárta Vodált. Amikorra odaért, a kinyújtott levélen a vizes pihék már szétmostak egy-két tintaceruzás betűt. Vodál a lámpa alatt olvasta el a levelet. Házmester-lebernyegben állott, s hogy láthassa az írást, magasabban kellett a fejénél tartania. Alulról betűzte a papírt, amely fölött a pelyhektől körültáncoltan szőkéllt a villanyégő. Szótlanul adta vissza Lajosnak a levelet, s úgy figyelte a ki- s begombolódó zubbonyt, mintha az lett volna a legfontosabb kérdés most, hogy a tárca egy nyitott gombon jár-e ki-be vagy kettőn. – Szóval, két hete van már benn? November dereka óta? – kérdezte Lajost. Látszott, hogy számol valamit; éppúgy, mint Lajos, amikor Teri s a tulajdonosnő arra a lépcsőházi jelenetre célozgattak. Szeptember közepétől november közepéig: két hónap; Vodál nyilván ezt a két hónapot mérte föl hátulról előre, elölről hátra. Az arcáról csak átkot meg sötétséget lehetett olvasni, de Lajos kitalálta, hogy a tanárra gondolt. Ő-e vagy a tanár? – Nem szabad annyiban hagyni – mondta végre. – Pihennie kell, ha meggyógyul. A legokosabb, ha hazamegy egy hónapra keresztanyádhoz… Lajos nem ezt várta, s most csalódottan hallga284tott. – Gyere le holnap ide, ilyentájt, addigra szerzek pénzt, amiből elutazhatsz. Húsz pengő egyelőre elég lesz.

Lajos nem felelt. A másik oldalon, lenn az Ágnes utcából egy asszony osont fölfelé a túlsó kerítésnél. Ahogy egy lámpa körébe ért, egész nekilapult a kerítésnek. Úgy csúszott föllebb, mintha valaki másnak lett volna az árnyéka csak. Lajos nem akarta Vodált figyelmeztetni, de most mintha az is észrevette volna. Egy mozdulattal sem mutatta, de búcsúzni kezdett. – Akkor holnap ilyentájt, fiam – mondta s kongó, bátor lépéssel visszament a házhoz, éppen csak a túlsó oldalra nem nézett, ahonnan a felesége leselkedett.

Lajos lassan indult neki a hegynek. Érezte, hogy az asszony futva követi, s be akarja érni. – Hát gyere csak, gondolta s megállt. El volt keseredve Vodál ellen; nem azt a nyomorult húsz pengőt várta ő tőle, amikor mint a ringyó elsétált előtte. Higgye el akárki, nem azt. – Dolga van velem az asszonyságnak? – támadt a melléje lépő asszonyra. Az nem várt tőle ennyi elszánt gorombaságot, s kissé visszahőkölt. Az elkészített mondata is tétovábban jött ki, mint szerette volna. – Te, azt ajánlom, ne lógj az uram után, mert… – Lóg az öregisten – förmedt föl Lajos. – Elteheti pácba az urát. Az ilyen rongyembernek maga való. – Nemcsak az asszony nem számított ilyen kitörésre, de maga Lajos sem. Mindketten megdöbbenve hallgatták a közéjük hulló szavakat, amelyek mintha nem is Lajosból jöttek volna. Olyan szokatlan volt ez a kitörés, hogy nem is tudták folytatni, csak nézték egymást, s amikor eleget nézték, leváltak egymásról, mint kilincsről a kéz. Vodálné, amikor a lakásba besomfordált, azt vonta le a Lajos kifakadásából, hogy az ura végképp leszámolt Mariskáékkal. Lajos ugyanezt magáról. Pénzem nekem is van, azért nem megyek hozzád, motyogta a darában, melyből fokról fokra megint csak permetező eső lett, a kopogó házmesterseprők s a csendes kerti ásók pörét még egyszer az ásók javára döntve el.

Mialatt Lajos lenn járt, az Alpár úti házban is felfordult a világ. Már messziről gyanús volt az épület; mintha valami villanytűzvész ütött volna ki benne, minden ablakán dőlt a világosság. Fönn az emeleten akkor eresztették le nagy zajjal az első redőnyt, amikor Lajos a kapuba ért. Az udvari ajtó nyitva volt, s a küszöbön Teri vigasztalta a szipogó Zsuzsikát. Nem szokott a kislány ilyen késővel 285kinn lenni; Teri sem szokta nyitva tartani télidőben a külső ajtót. Mintha szerencsétlenség riasztotta volna ki a kicsit a lányokhoz, s Terinek azért kellett volna a sötét küszöbön ácsorogni vele, hogy alkalomadtán elmenekülhessenek. – Baj van? – kérdezte Lajos a szepegő gyerek és vigasztalója előtt megállva. – Az úr kiabál – mondta Teri, aki a szokatlan viharban sem vesztette el azt a szórakozott tárgyilagosságot, mellyel az urak dolgát kísérte. Lajos belépett az előszobába. Ott már hallani lehetett a házat betöltő hangot, mely a villanytűzvészt felkavarta, s Zsuzsikát a cseléd szoknyájához űzte. Valaki csakugyan kiabált, de Lajos nem akarta hinni, hogy az úr az. Rekedten, üvöltésszerűen járt a hang a házban. Nem is annyira szavakból állt, mint lökésekből, amelyek egy bedagadt gége szennyét, kormát, könnyét lökték fel mocskos és nyúlós hangköpetben. Lajos sosem hallott ehhez hasonló ordítást. Legföllebb az a szegény etető ordított így, aki Abafalván féllábával belelépett a dobba. De az hamarosan elalélt, ennek azonban mintha egyre új lábait szaggatták volna ki, vagy azt az egyet törnék újra és újra alaposabban össze.

Lajos megkövülten állt az előszobában: sosem hitte, hogy az a csendes ember ilyenre képes. Ahogy a füle hozzászokott a hanghoz, s az ajtóhoz is közelebb került egy arasszal, mondatokat választott le a tagolatlannak ható ordításból. – Nem volt elég ez a börtön? A kölkeimmel akarsz szétrágatni? Hogy ők is ezt folytassák? Hát mi a család? Kényszerzubbony? A legszebbet ölitek meg az emberben. Rongy, cafat, flitter – az életből… Ami egyszer van. Rosszabb a gyilkosságnál… Inkább szúrj le most mindjárt. Darabokban akarsz megrohasztani? Erre esküdtél? Ezért adtam az ifjúságom… Az asszony egy ideig az erélyével próbálta letorkolni. – Elvesztetted az eszedet. Kétségbe vagyok esve: mi lesz a gyermekeimből, ha ilyent kell látniuk. – De a férfit már nem lehetett érvekkel lecsillapítani: – Te vagy kétségbeesve? És én? Hogy nevezed, amibe én estem? Itt rohadok szét előttetek. S már nem is néztek másnak, csak egy darab rohadéknak, amit kiástok s elfödtök, mint takarékos kutyák a részletben falt dögöt. – Bandi! – sikoltott az asszony, s ezentúl már ő is csak szepegni tudott.

Lajos bement a konyhába, s a konyhaszéken várta a tünemény 286végét. Nemsokára a nevelőnő is lejött, s Teri behúzódott a gyerekkel a világosságra. – Schreit er immer so? – kérdezte tőle a német, jegesen és rosszallón, ekkora ordenáréságban. Benn a kisgyerek is fölriadt, s sikítozni kezdett az ágyában. – Krisztina, bitte, das Kind – dugta ki a szerteszét futó könnyek alatt foltosan piros arcát a tulajdonosnő. A német még készségesebben ugrott, mint máskor, s a készsége mögött még több megvetés ült. A gyerek sírása lassan az úr elborított agyához is hozzáfért. Nagyobb időközben böffente panaszát, s ahogy csendesedett, a vádból mentegetődzés lett: – Állatot csinálnak az emberből. Tehetetlen velük s amikor sok, bömbölni tud csak, mint a verembe esett állat. Hogy miért is nem halok meg!… – A gyér böffenések már szégyenkeztek magukért, a hang visszaszállt odvába, ahonnét szökőárszerűen feljött, Lajos a konyhaszéken tűnődhetett, hogy miképp fulladt el. A dívány sarkába vetette magát, s ott nyomta el, száját a kárpitnak szorítva, vagy fölvetett arccal ül egy karosszékben, s csak a könnyei dőlnek ellenőrizhetetlen? Teri befele indította a kislányt. – Most már bemehetsz. Apuka nem kiabál. – De a kislány hátrafeszítette a húzó kezet, s riadt szemét Terire akasztva csak annyit mondott. – Még nem.

Az úr kifakadása után nagy csöndesség következett. Az Alpár utcai ház, mint egy jajveszékelésben elrekedt torok, napokig csak suttogni tudott. Az úr bekapta az ebédet, s már lábalt is vissza a sáron a hivatalába; a többiek ágyban voltak, amikor Teri este beeresztette. A dolgozóban vetettek neki ágyat; onnan jött ki reggel csaknem érintetlen a tálcán betett tea és felvágott. Nemcsak hogy a tulajdonosnővel nem váltott szót, a személyzet sem merte fölöslegesen megszólítani: még a gyerekek is csak bámulták s elhúzódtak. A kirekesztettség jégövét érezték körülötte. Ez a jégöv a tulajdonosnőnek nem került semmiféle rendelkezésébe vagy tilalmába. Veszekedés után emberek és dolgok egyszerűen az ő oldalára álltak, még azok is, amelyek, mint Teri, az úrral rokonszenveztek. Az úr maga mondott le róluk, amint arca felhői mögött vakon és süketen járkált. Bútorok, cselédek, gyerekek egy világsérelembe eltemetkezett lelket láttak, s a merő életösztön is afelé terelte őket, aki érintkezésben maradt velük. Ez az érintkezés alig észrevehető volt, de a háznál senki sem kételkedett benne. A tulajdonosnő délutánra eltűnt ezekben a 287napokban; rácsimpaszkodó gyerekeinek szánalomkeltő sírbolthangon könyörgött. – Ne kínozzátok anyut, a feje fáj szegénynek. – A legkülönösebb az volt, hogy az uraknak ez a kísértetjárásos hangja és mozgása azokra is átterjedt, akiket a családi veszekedés nem érdekelhetett. Zsuzsika lábujjhegyén jött ki a konyhába vizet kérni, s Teri suttogva szidta meg Lajost a kövön elszórt szénért. Míg előbb elveszett a házban a német beszéd, most ami gyér szó pottyant, majd mind német volt. A tulajdonosnő németül tördelte könyörgő, fejfájós parancsait, a nevelőnő németül adta tovább azt Terinek, s a feszültségben Zsuzsika németül beszélt babáival. Mintha az úr kitörésével a ház végképpen a nevelőnő befolyása alá csúszott volna. Az ebédnél a hideg evőeszközök őfeléje villogtak a három pár néma kézben; a pohárszék fénymáza az ő hűvös szemét tükrözte, s a friss asztal- és díványterítők kemények voltak, mint az ő naponként vasalt csipkezsebkendője.

Lajos következtetések nélkül működő logikája (mely a Guggerhegyet, az Ágnes utcai cselédágyat s a nőgyógyászati klinikát is oly meggyőző sorba állította) a nevelőnő hirtelen megnőtt befolyása s az úr bömbölése közt kapcsolatot látott. Teritől hiába tudakolta, hogy min vesztek össze az urak. – Mit tudom én? – húzta a vállát. – Valami semmiségen. Az úr az i betűt mutatta az újságban Zsuzsikának. Egyszer csak vitatkozni kezdtek, hogy milyen elemibe járjon a kislány. Az úr az állami elemibe akarta járatni, a tulajdonosnő az apácákhoz. Az úr egyszer csak lelökte Zsuzsikát a térdéről, hogy neki nincs is gyereke. Mindig ilyen szamárságon veszekednek – vonta le a tanulságot Teri. – Van jó dolguk; mikor kerül még a Zsuzsika iskolába!… – Lajost a Teri magyarázata nem világosította fel, de épp ezért bátran nyomozhatta tovább az eseményeket a maga szimata szerint. E szimat szerint az úr és a nevelőnő két ellentétes hatalom volt a házban. Azért kellett már olyan nagy fifikával becsempészni, nehogy az úr akkor azonnal, a csöröge fölött kiáltozni kezdjen. Az urat akkor meglepték, az asszony kihasználta a különös betegségét, de a féltékenység az új, betolakodó erő ellen azóta is gyötri. Már mindegy, hogy az apácák vagy az i betű címén-e, ebben a házat átható új levegőben kezdett el üvölteni. Lajos nagyon jól megértette ezt, sokszor (csak az előző este, az olasz pilóta kalandjai alatt is) 288ő is bömbölni tudott volna a petróleumlámpa elpusztított varázsáért, ha őt a bömbölésért azonnal ki nem dobják. Abban a kiáltozásban az úr valamiképp mégis vereséget szenvedett. Ellőtte a puskaport, s most olyasformán gugyorog esténként a dívány szélén, mint ő a villanytalan mosókonyhában. Az a kígyó nevelőnő pedig hidegen siklik le-föl a tölgyfalépcsőn, hol itt, hol ott üti fel gonosz nyakát, s az egész házat a maga sziszegő nyelvére kényszeríti.

A nevelőnő diadalma folytán most először került az úr a Lajos szívéhez egy kicsit közelebb. Mégiscsak jobb volt, amikor a mosókonyhában a szegény emberről szavalt, akit az ág is húz, s ő az úr horvát barátai felől kérdezhette Terit, a kertásás közös rejtélyébe burkolódzva. A tulajdonosnő is okosabban teszi, ha az urának kedvez, nem ennek a vízisiklónak. Az úr kitörését követő éjszakán sokat gondolkozott a Hochwarték új kifutófiújáról is. Igaza van Terinek, a szegény embernek tett ígéretet nem szabad megszegni. Nem tudta eltalálni, miért nem szólt érte az apjának az asszony. Elfeledte, vagy átallt előhozakodni, vagy csak a maga kertjére gondolt, hogy az legyen befejezve? Lajos az utolsó feltevést fogadta el, s érezte, hogy nem tud soha többet olyan szívvel gondolni Horváthnéra, mint előbb. Más napszámos is befejezte volna neki a kertet, tavasszal is időben lett volna még, úgysem ér ez a pacsmagolás már semmit. Ő pedig el van látva ott egész életére. Lám, mégis Teri ismerte jobban az asszonyát; az már elsőbben is megmondta: azért a nagyságos asszonyt sem kell félteni. Igaz, az úr is haragudott őérte eleinte, de amikor megszokta, majdnem hogy pironkodott a módjáért, és sosem szólt, akármilyen keveset végzett. A tulajdonosnő eltalálta a szegény ember nyelvét. Az úr sohasem tudott volna olyan szépen kérdezősködni az édesanyjáról, de mit ér a szép beszéd, ha azt is csak ott szórja, ahol a fizetést akarja elspórolni. Amióta Vodálról is kimondta a feleségének, hogy rongyember, gorombábbul tudott a házbeliekről ítélkezni. Az úr beteg volt, a nevelőnő kígyó, Teri „személy”, a tulajdonosnő olyan, mint az apja: szép beszédű és számító szívű, mint az üzletesek általában. Amilyen örömmel hordta a maltert ehhez a házhoz, úgy megcsömörlött tőle. Csak egy kicsit megcsillapodjék a viszály, kikéri a pénzét, s maga viszi le, ami a vasútköltség után 289fennmarad, Szegedre. Egyszer borulhasson a nénje kezére, azt sem bánja, ha ott hal meg a nőgyógyászati klinika kapujában.

Miklós napot megelőző délután az a jeges előkelőség, mely az úr kiáltozása után fagyott vékony jégmázként az Alpár úti házban lakó szekrényekre és személyekre, itt is, ott is repedezni kezdett. Azért, mert az úrék összevesztek, Zsuzsika és Tibike nem maradhatott Mikulás nélkül. A felérkező csomagok pedig postagalambjaiként röpültek be a városból ide készülődő vendégeknek. A Hochwarték új kifutófiúja még a délelőtt feljött a Párizsi Áruházban készen kapható nagy celofán zacskókkal. Az egyik keresztmama két piros ruhácskát küldött, piros pomponos papucsokkal. A mérnök az Alpár úti házat csináltatta meg marcipánból a mamának; emeleti ablakán két pici porcelánbaba nézett ki, kapujában pedig az ördög állt kéményseprőlétrával. Ezek az ajándékok érkezésük rendjében a tulajdonosnőt előbb bájos mosolyra, aztán gyönyörteljes szemlélődésre, majd boldog kis kacagásokra bírták. Elképzelte a két gyerek szepegését a Mikulás előtt; a rémült szemek felvillanását a puttonyból elővándorló csokoládé ördögre. A készülődés izgalma elpattantotta arcán a tragikus lárvát, s a sírbolthang az apró, gyors parancsok közben egy vendégségre készülő háziasszony hangjává melegedett.

Lajos a készülődést a magyar nyelv váratlan felgyöngyözéséről vette észre. A tulajdonosnő kijött a konyhába, s közvetlen adta az utasítást a tepsi kikenésére. Teri magyarul tette meg Lajost a tepsik tüzelőmesterének s Zsuzsika, elégedetlenül a gyermekszobában kotló nevelőnő magyarázataival, az anyja után szivárgott a konyhába, s a Mikulás természetrajzát mondatta fel vele. A tepsik még ki-be jártak a zománcos oldalú tűzhelyben, amikor az első vendégek kikötöttek. Terin fehér kötény volt, fején is fehér szalag, úgy ugrált ki elébük egymás után. Egyedül az úr nem jött haza. – Pedig idáig minden évben ő volt a Mikulás – találta el Teri Horváthné gondolatát. A tulajdonosnő nem szólt; a készülődésben már az urának is megbocsátott. Az öltöztetés a legjobb alkalom lett volna, hogy néhány közömbös szót, mint „szorít” vagy „tud azért lélegzeni”, „ez a kisebb csokoládé ördög a Tibikéé ám”, vessen neki. Még mindig nem tudta elhinni, hogy az ura erre a tisztségre vissza ne érkezzék. Az úr azonban nem jött, s hat óra tájban megérkezett autón a Hochwart 290család: a főnök úr, a mostoha és a tulajdonosnő mostohahúga, egy kis serdülő lány. Az autósoknak más programjuk is volt még az este; a Mikulásnak, akár jön az úr, akár nem, mielőbb ki kellett ürítenie a puttonyát.

– Lajos, nincs más hátra, magának kell a Mikulásnak lenni – mondta a tulajdonosnő. Lajos abban a pillanatban ütötte fel egy fával a tűzhely meleg gombját, s ahogy visszafordult, néhány parázsszem kigurult a tűzhelyből. – Nekem? – kérdezte elbámulva. Éjszakai elhatározása szerint azt kellett volna mondania: nem vagyok én arravaló; értsd: maskarázzatok az ángyotokkal. De ez a berántás az este címszerepébe oly hirtelen érte, hogy dacossága helyett csak megtisztelt zavarodottságot mutatott: hogy felel ő meg ilyen ismeretlen feladatnak. – Nálunk csak a betlehemes volt szokásban – dadogta szégyenkezve. – Csak ne féljen. Nem olyan nagy tudomány az – biztatta őt a tulajdonosnő. – Én majd mindent elmagyarázok. Teri, adja csak ide az álarcot. – Teri nevetve kereste ki a ruhacsomóból a vigyorgó vörös pofát. A Horváthék Mikulása ugyanis nem fehér szakállú püspök volt, hanem kaján, fekete szarvú ördög. Nem elvi okokból, hanem mert épp egy ilyen jelmez volt a család tulajdonában. Az álarcon gumiszalag volt; a tulajdonosnő annál fogva pattintotta Lajos képe elé az ördögpofát. Az álarc kissé kicsi volt, a száj és az orr félrekerült, úgyhogy Lajosnak, Teri nagy vígságára, levegőért kellett kapkodnia. – Na, most a kapucnit – vezényelt a tulajdonosnő. A kapucni óriás vörös selyemrongy volt; az arcot kivéve az egész fejet beborította, s ha az áll alatt összekapcsolták, hatalmas lebernyeg maradt övig a mellre és hátra. Lajos nyaka azonban vastag volt a kapucnihoz, a kapocs két része közé hiába csípte oda Horváthné a nyakbőrét, ha meg nem akarták fojtani, tágítani kellett rajta. Terinek a kapocs helyébe egy vörös paplangombot s messziről gombolható hosszú fonálhurkot kellett varrnia. A tulajdonosnő azalatt övön alul készítette el Lajost. A kosztüm hiányos lévén, vörös krepp-papírból csinált gombostűkkel szoknyát neki.

Lajos ott állt a konyha közepén, s tűrte az álla alatt és a lebernyeg alatt a derekán dolgozó ujjak matatását. A konyhatűzhely egész nap ette a fát, az álarc alatt most jó meleg volt, Lajos a nyakán érezte az ördögpofa alól futó izzadságcseppeket. Míg az asszo291nyok őrajta dolgoztak, a tulajdonosnő kishúga az ajtót őrizte a készülő ördögre vissza-visszavihogva. – Nem akarja megnézni magát, Lajos? – kérdezte Teri, s ugyanazt a törött üveget tartotta elé, amelyet egyszer már, mikor a szemöldöke lepörkölődött, kiütött a kezéből. Most nem volt olyan nagy legény az ördög; alázatosan belepillantott a vak üvegbe, s látott is egy nagy dinnyefejen egy szarvba, állba kihegyezett kicsiny ördögpofát, melyből tétova szemfehér pislogott elő. A lebernyeg alól kibújó vörös reverendát azonban már nem láthatta, sem az otromba bakancsot, mely azt, ami ördögnek indult, bálványnak fejezte be. A puttonyt egy ruháskosár pótolta; ezt a Mikulás a biztosabb mozgás kedvéért kinnhagyja, s Teri hozza be utána, ha majd szükség lesz rá.

Lajos izzadságtól ellepetten várta az utasítást. – Na, most ide figyeljen, Lajos. Már az előszobában megkérdi, jó helyen jár-e? itt laknak a Horváthék? De elváltoztassa a hangját. Így ni. – S leeresztve a szája fenekét, morgott egyet-kettőt. Utána Lajosnak is morognia kellett. – Egész jól csinálja – serkentette dicsérettel a tulajdonosnő. – Ahogy bejött, a gyerekeket keresi. Itt vannak-e? Milyen viseletűek? Nem feleseltek-e a mamájukkal? A Tibi még nem nagyon érti, annak legföllebb a bilit emlegetheti. Aztán elkérdi a Zsuzsikától, hogy szeret-e mindenkit. De a mostohámat, a Hochwartné nagyságos asszonyt ki ne hagyja. Egy francia verset is tanult a Zsuzsi, azt elmondatja, meg még imádkoznia kell. Akkor behozhatja Terivel a kosarát. Amiből kettő van, mind a két gyereké, amiből egy, a Zsuzsikáé. A vendégeknek szánt ajándék papirosban van, a papírról leolvashatja, kit szólítson. Ezeknél a nagy stanicliknál, amelyek az apáméktól jöttek, mondja, hogy a Hochwart nagypapa mikulásától kapta, a ruhát meg a keresztmama mikulásától. A házat a dobozban az utolsónak hagyja. Ha az úr közben megjön, adja neki, s mondja: a mikulás édesebb házat épített neki, mint a felesége. Ha nem jön, nekem adhatja.

Mialatt beszélt, az ajándékok meg is töltötték a ruháskosarat, elég volt megemelni. Amibe ez került, abból hazavitethetné a nénjét Abafalvára, meg tartást is fizethetne érte, amíg megerősödik. A Hochwarték kinn türelmetlenkedő autója azonban nem hagyott ilyen szomorú gondolatokra időt. A tulajdonosnő fölrohant az emeletre. – Jaj, 292gyerekek, én úgy hiszem, hogy a Mikulást láttam erre jönni; kis szamárfogaton jött, a szamár szerszáma csupa csöngő volt, a kocsin púpozva a kosár. – Tibike, aki az egészből csak annyit értett, hogy az anyja nevet, és ráncigálja őt, boldogan böcöllézett le a lépcsőn, Zsuzsika azonban a tavalyi ördögpofára emlékezett, s félve pislogott le az ebédlőbe. Mosolygott is, meg menekült is. Lajos ezalatt már az előszobában állt, s fekete pamuk kesztyűjében ott szorongott hegyesen a vesszővirgács. Meg volt hagyva neki, hogy csak néhányat lépjen, s benn a küszöb közeléből ne mozduljon, nehogy lecsússzék róla az ördögreverenda. Amikor a gyerekek lekerültek a vendégek közé az ebédlőbe, Teri megnyomta a Mikulás mögött az előszobacsengőt, s kinyitotta, aztán megint becsapta a kaput. – Jaj, én úgy hallottam, hogy csöngettek – lelkendezett benn Horváthné. Majd az előszobaajtón is kikukkantott. – Teri, nem a Mikulás jött meg? Dehogynem. Jó napot, Mikulás úr, kit tetszik keresni?… Teri jól meglökte a Mikulást. – Beszéljen már, ne legyen olyan mafla – amire Lajos is elmordulta magát. – Jó estét. Kérem, itt laknak a Horváthék? – Hogyne, tessék csak bejönni, Mikulás úr. – A gyerekek is itthon vannak? – Hogyne, várják már a Mikulás urat, itt ülnek az ebédlőben – hajladozott a tulajdonosnő éppolyan formán, mint kislánykorában, amikor először vették be a mikulás-játékban hivők helyett a becsapók szövetségébe.

Lajos bakancsa csosszantott néhányat, s a szegény ördög ott állt a vendégek színe előtt. Az urak félkaréjban ültek az ajtóval szemben, a karéj közepén a mérnök ölében Zsuzsika, a Hochwart nagyapáéban Tibi. Lajos a szokásosnál is csúnyább ördög lehetett, mert maguk a vendégek is mozdulatlanul maradtak egy percig vele szemben. Tudták, hogy a kertásó fiú a Mikulás, de erre a vörös szörnyetegre nem számítottak. A kapucni és a papírreverenda egyetlen vastag tömbbe folyt. A piciny vörös álarc nyilvánvaló csalás volt, kívülről rája varrt jelvény; az igazi ördög ott vergődött a zsákban, melyből csak az ormótlan bakancsa lógott ki alól. A felnőttek a hátul gomolygó vörös gólemet nézték, egyedül a gyerekek tapadtak az előretartott ördögmaszkra. Zsuzsika tudta, hogy a hang ilyenkor nem segít; elsápadt, s a mérnök szakállába húzódott. A készületlen Tibike azonban egyhuzamban visított, amíg az anyja a maga ölébe nem 293kapta; ott belefúrta fejét a mindent elfödő anyamellbe, s csak akkor kukucskált ki szipogva egy-egy pillanatra, ha a Mikulás morgása elállt, s ő azt hihette, hogy a szörnyű jelenés eltűnt közben.

Lajos, amennyire a szemrését beszűkítő álarc s a szoros kapucni engedte, körüljártatta szemfehérjét az urakon. Több ismeretlen is volt köztük; egy idősebb, reszkető fejű asszonyka a csillaghegyi nagymama lehetett; az az úriember a keresztmama férje; az az egymás kezét fogó két fiatal: gyermektelen házaspár, akik idekéredzkedtek gyerekboldogságot nézni. Még sosem nézett Lajosra egyszerre ennyi úriember. Némelyik nyárvasárnapon a papjuknak sem volt mise után nagyobb gyülekezete. Itt most kivághatná magát, mondhatna valami nevezetest, kapta el egy futó szédülés. De a Mikulás helyett csöngető Teri, aki mögötte nyomult a szobába, hátulról újból meglökte, hogy beszéljen. – Jó estét kívánok – köszönt újból, s a rábízott sok mondanivaló után kapkodva, a Zsuzsika elnyitott kék karikás szemén állapodott meg. Az előírt „Itt lakik a Horváth Zsuzsika?” helyett csak annyit morgott: – Látom, a Zsuzsika is itt van – s várta, hogy most a kislány beszéljen. De ha a Mikulás úgyis látta őt, Zsuzsika nem erősíthette meg, amint szájába rágták, hogy igen, itt lakik. Csak bámult a vigyorgó vörös arcra, s a mozdulatlan szemfehérből próbálta kiolvasni, mit kellene tennie. S mivel az mást nem tett, csak várt, az imádság jutott eszébe: a Mikulásnak imádkozni kell. S még mielőtt a felnőttek meglökhették volna a párbeszédet, kibújt a szakáll eresze alól, s a kezét összetéve, a miatyánkot kezdte rebegni. A vendégek mind meg voltak hatva, a csillaghegyi nagymama arcán a könnyek egy erős hosszanti ráncban kitűnő lefolyást találtak. Ritkán lehetett ilyen őszintén esdeklő miatyánkot hallani. Amikor a mérnök súgásaival az ámen is lement, Lajos megköszörülte a torkát. – Na, most a franciát mondja fel – s Zsuzsika a Mikulás mögött szurkoló „nevelőnő” tekintete alatt valami érthetetlenséget is eldarált. Ilyen gyors eredménye volt a francia tanulásnak.

Lajos a két lecke alatt kissé megszokott az urak előtt, s a francia vers után a tulajdonosnőhöz fordult. – Aztán jól viselkednek a gyerekek, nagyságos asszony? – S fölfedezve a kacsintó félarcát gyorsan visszakapó Tibit. – A Tibike is? – Jól, Mikulás úr, kérem – élvezte a testébe fúródó gyerek háláját az anya. – A bilivel nincs baj? 294– A morogva érkező vészjós szóra Tibike még széjjelebb vetette a karját, hogy még szorosabban belekapaszkodhassék az anyjába. A bili szó fölismerése helyreállította ugyan Tibi fejében az ördög megjelenésével megzavart okságláncot, megnyugtatásnak azonban nem volt jó. – Hát a zöldfejűekre emlékszik-e még? – kérdezte Lajos, csakhogy a nevelőnőt, aki a gyereket eltiltotta tőle, megbosszulja. A Mikulás ennél a kérdésnél elfeledt morogni, úgyhogy Tibi az eddigieknél bátrabban fordult vissza a kellemes emlékekkel derengő szóra. S ha az ördög láttára megint visszabújt is, most már sűrűbben, majdnem kacérkodón pislogott vissza. A felnőttek persze nem tudták, kik azok a zöldfejűek, akik Tibibe ennyi bizalmat lövelltek; Lajosnak azonban tetszeni kezdett ettől a titokzatos sikertől a mikulás-szerep. – Na, szolgám, hozd be a kosarat – fordult packázón Terihez. Teri nem utasította rendre, hogy szolgád az ördög, bosszúságában csak az előírásra figyelmeztette. – Nem kérdezte még, hogy kit hogyan szeret – mordult rá halkan, de mérgesen. – Ja igaz, Zsuzsika – neszült meg a Mikulás –, aztán a mamáját szereti-e? – Zsuzsika rárebegte az igent. – Hát a papáját? A nagypapáját? A csillaghegyi nagymamát? A keresztmamát? – A tulajdonosnő, anélkül hogy a fejit elmozdította volna, a mellette ülő mostohát mutatta a szemefehérjével. De Lajos nem tudta, hogy nevezze őt. Hochwartné nagyságos asszonyt vagy mostohát nem mond. Továbbment hát, a nevelőnőt átugorva, Terikére. Zsuzsika mindenkit szeretett, s Lajos mindenkinél külön meghagyta, hogy nagyon kell szeretni. Teriről önmaga jutott eszébe. – Hát a Lajost szereti-e? – kérdezte morgásnak kissé ellágyult hangon. A vendégek nevettek a fiú érzelmességén. Zsuzsika a nevetést félreértette. – A Lajost? – ismételte meg habozva a kérdést, s az anyjára pillantott, hogy milyen választ várnak tőle. – Mondd, kicsim, hogyne, a Lajost is szereted. – A kislány utánamondta. De Lajost a habozás már megbántotta. – Azért – mondta a természetes hangján – őt is szeretni kell… Ő is ember. – Majd a tulajdonosnő felé fordulva: – S amit ígérnek neki, meg kell tartani… Az előbbi jóakaratú nevetésből zavart vigyor lett a vendégek száján. Túlságba viszi az ördög. Szerencsére egy érkező jó erősen belecsöngetett a csendbe. Teri ajtót nyitott, s az útban levő mikulás-kosarat is belökte közben. – Mondd, Zsuzsikám 295a Mikulás bácsinak, hogy a Lajosból elég volt már, lássuk a puttonyt inkább – intette le bosszúsan nevetve Horváthné a beszédes Mikulást. De Zsuzsika szeme az ajtón volt, remegő szemhéja újabb mikulásokat várt a csengetéstől. Ördögök helyett az apja jött, s az ajándékozás alatt már ő is ott ült, tenyerébe eresztett fejjel, egy karosszéken.

Teri egymás után adta Lajos kezébe a kosárból kihúzott csokoládé ördögöket, babákat, ruhadarabokat. Zsuzsikának az ördögpofa és az elébe rakott ajándéktárgyak közt járó tekintete tízszer is megtette az utat mosoly és rettegés közt, s az úrnak még mindig nem jutott eszébe, mivel tartozik a vendégeinek. A kintről behozott felhő odatelepedett rá, s mint egy bokáig érő ködcsuklya, szétkente bánatos arcát és elvetett tagjait; az eleven, mozgékony társaságban úgy nyúlt el, mint egy eldobott emberrongy. A marcipánházat rejtő skatulyáról közben lekerült a pár piros ruha, s a keresztmama is megkapta piros szalaggal átkötött kölnijét. Teri, aki segédkezés címén csaknem teljesen átvette a sérelmében teljesen elernyedt Mikulás szerepét, hátraszólt az úrhoz: – A doktor úrnak is hozott valamit a Mikulás, de mekkora dobozzal. – Igen? – riadt föl az úr halvány mosollyal. A Mikulás őneki, akármiféle dobozban, csak a felesége békehajlandóságát hozhatta: „ha a gyerekeink örülnek, ne veszekedjünk mi sem”. S akármilyen elhibázottnak érezte az úr ott a karosszékben a családi életét, ettől a békeajánlattól mégiscsak elmosolyodott, s összeszedve magát, maga lépett a Mikulás elé.

Lajos már előbb megfigyelte őt az álarc mögül, s hálás volt neki, hogy ebben a piros papírban és fekete csokoládéban úszó társaságban éppolyan bánatos, mint ő a vigyorgó bálvány klepetyusában. Mintha neki is lett volna egy Mariskája Szegeden. Nem engedte, hogy Teri emelje ki a dobozt, lerakta virgácsát a tálalóra, s ő maga húzta ki fekete kesztyűjében. Ahogy lehajolt, a kapucni és a papírreverenda közt egy araszra kibújt zubbonya. Felhajtotta a doboz tetejét, s a nyitott dobozt két tenyerén az úr elé tartotta. Az úr megütődötten nézett a marcipánházra. A vendégek nevetni próbáltak, de szájukra fagyott a nevetés; ha valaki meg nem magyarázza a dolgot, gúnynak veszi. De a tulajdonosnő a harag miatt nem szólhatott, a Mikulásnak pedig valami más gyötörte épp ekkor az eszét. 296– Édeset a keserűért – mentette meg Teri a helyzetet, az emlékező súgásban a tulajdonosnő mondatát ügyesen összegezve. – Amikor építettük, úgyis az ördögöt kívánta a doktor úr – szólalt meg a Mikulás a maga hangján. Az úr kérdőn pillantott rá. – A teraszon, amikor éjszaka mögötte álltam – magyarázta a vigyorgó pofa. „Ha ördög volna, most megkísérthetne”, emlékezett Lajos az úr különös szavára, melyet a faggató asszonyoknak sem mondott el akkor. Az úr kissé elpirult: most már benne is ott volt a jelenet. A piros résben villogó fehérjét kereste. Mi ez: egyszerű játék vagy pokoli irónia? A vendégek értelmetlenül figyelték a farkasszemet: – Úgy állsz ott – nevetett a mérnök –, mint régi képeken a szent, aki az alapítandó templomot veszi át Szűz Máriától. – Pedig csak egy házat az ördögtől – húzta el mosolyra az arcát az úr. – Hogy félre ne értsd; a házat az én mikulásom hozta. A feleségednek szántam, de ő neked ajánlotta fel.

A puttonynak tisztelt ruháskosár kimerült, s a megizzadt Mikulás kikotródhatott. A vetkezésnél már nem mozogtak rajt azok az ujjak, amelyek az öltöztetést olyan édessé tették. – Bújjék ki belőle, ahogy tud – mondta a segítséget kérőnek Teri, s hogy Zsuzsika hangja az előszobában fölcsattant, gyorsan továbbnyomta őt a mosókonyhába. Ott kellett magáról a sötétben a rongyokat lelökni; a paplangomb megszorult a nyakán, s ő vakon küzdött a feje fölött kifordult lebernyegben, mint egy állat, akinek zsákot húztak a fejére. Zsuzsika pedig épp őt kereste. Egy tábla csokoládét hozott az ördög védencének. – A Mikulás azt mondta, hogy magát is szeretni kell – nézett rá tisztelettel a mosókonyhából kilépőre, a csokoládétáblát feléje nyújtva. – Nem élek én olyannal – mondta mogorván Lajos. – Miért nem veszi el, ha egyszer magának akarja adni? – förmedt rá Teri. – Mert – tette hátra a kezét Lajos. Bántotta, hogy azt hiszik, holmi cukmisért emlegette ő az embervoltát. – Csak tegye le, kedvesem, ide, elveszi később – nyugtatta meg Teri a meghökkent leánykát.

A különös Mikulás mögött azonban, úgy látszik, hiába csapta be Teri nagy jóestétek közt az udvari ajtót, a piros reverenda és az ormótlan bakancs ott maradt valamiképpen a szobában. Abból a néhány mondatból legalább, amit Lajos uzsonna-vacsora után, a kokszállat abrakoltatása közben elcsípett, ilyesmi tűnt ki. Erős vitára ment 297be, melyben a tulajdonosnő és az úr vitték a szót. Még nem beszéltek egymással, de a többieknek tett általános kijelentésekkel egymásnak felelgettek. A tulajdonosnő rendkívül szerette az ilyen falon át folyó vitákat, melyeknek élessége mögött már az elkerülhetetlen csókok melege bujkált. Arca és foltos nyaka egyetlen piros ajak lett a szerelmes izgalomtól; fricskaszerű tromfjaihoz aprókat kacsintott. – Megértem azt, aki az ilyen beszéddel valami fondorlatra spekulál – kiáltotta túl idegesen a többi beszélőt. – De ha fordul a kocka, meglátják, az én uramat kötik fel először. Nekem kell majd kiprotezsálnom. – Mindenki nevetett a magabízó asszony realizmusán. Amilyen menyecske, otthon is lesz minden fordulatban. Az úr hiába szavalta mellette a maga magasabb eszméit. – Az lehet, hogy fölakasztanak, de legalább ártatlanul nézek a szemükbe. Nem az a fontos, hogy az embert mások meg ne öljék, hanem hogy a lelkiismerete meg ne ölje. – S ha most akasztanának föl, nem néznél ártatlanul a szemükbe? – szólt közbe a mérnök. – Hagyják, ez betegség nálunk – szégyenkezett és diadalmaskodott az asszony. – Még a levegőt is úgy szívja, mintha lopná. – Lopom is – vadult el az úr. – Az ember nemcsak akkor lop, ha elcsen valamit, hanem akkor is, ha elfogadja, ami érzi, hogy nem dukál… – Senki sem akarta tovább ingerelni a házigazdát. – Ábrándozás az egész – ásított bele a kínos csöndbe a cihelődő Hochwart nagyapa. – Mi már megpróbáltuk azt, s nem kívánjuk vissza. – El kell olvasni Rachmanova naplóját – mondta Horváthné. Valaki észrevette a bödönyével kifelé induló Lajost s rámutatott. – Előtte lehet, nem tudja ő, mi fán terem az – nyugtatta meg halkan, de hallhatóan a háziasszony.

Lajos visszamerült a mosókonyhai csendbe, s gondolkozott, amíg a sötétben el nem bólintott. Kinn a berregtetett autó gyorsuló susogással röpítette vissza a városba a főnök úrékat, s a tulajdonosnő a konyhába jött új szendvicsekért. Csakugyan megfordulhat a világ? Lehetséges, hogy az ilyen embereket, mint az úr, egyszer felakasztják? Nem a Hochwart úr tudja jobban, hogy az egész ábrándozás?

Elképzelhetetlen volt ez a fordulat, nem is tudta kívánni vagy nem kívánni. A népek fejében is megfordul olyasmi, mint az övében, amíg vigyorgó pofában az urak előtt izzadt? Hogy lekapja a maskarát, s a virgácsot Hochwartékhoz vágja, a papírreverendában 298az asztalra ugrik, bakancsával a csillár felé rúg, s ha a zuhanó villany alatt sötét és jajveszékelés lesz, elvetett karjával a függönyt szaggatja le. Ilyet is gondolt tán egy pillanatig, de aztán mondta, amit előírtak neki, legföllebb a zöldfejűekkel aratott egy kis diadalt, s a maga emberségével jutott szégyenbe. Végül is komédiázott nekik, s elfeledkezett Szegedről, a nőgyógyászati klinikáról, a kicsigázott nénje combjai közt a halálos rothadásról.

A Mikulás az úrnak a marcipánházon kívül egyebet is hozhatott, mert másnap ebéd után megint megjelent az ásásnál. Lajos még sosem látta őt ilyen jókedvűnek. Valami közlenivalója is volt, csak nem tudta, hol kezdje. – Na, talán mégiscsak hasznát látom az ásótudományomnak, amit maga mellett szereztem – jegyezte meg néhány vidám nyom után. – Igen? – kérdezte Lajos lanyhán, de azért bátorítón. Már nem fészkelődött, hogy hol talál ő munkát, amíg az úr a főszerszámot, az ásót lefoglalja. Talyigázni való nemigen volt már, s ő teljes flegmával ácsorgott körülötte, legföllebb egy-egy nagyobb göröngyöt vert szét a gereblye hátával. Az úr titkára sem volt kíváncsi többé, s az örömétől sem várt semmi különöset; inkább csak baráti szánakozásból vetette oda azt a nógató igent. – Megkötöttük a feleségemmel az egyezményt. Egy év alatt rendbe hozzuk annyira a házat, hogy ki lehessen adni. A bér törleszti az adósságot, mi meg kihúzódunk a környékre, egy három-négyholdas birtokra. Jövő őszre már elültetem ott kinn a gyümölcsfáim. – S a hivatallal mi lesz? – kérdezte meg Lajos, éppen csak hogy ne hallgasson. – Egyelőre úgy van, hogy bejárok az intézetbe. Valamiből élni kell ott is. De én bízom benne, hogy két-három év alatt attól is megszabadulok. Üvegházat tartok, primőröket nevelek, aztán a gyümölcsfák is termőre fordulnak. Mennyit robotol az ember azért, hogy mint a hernyó, egyre jobban beszője magát a boldogtalanságába. Hát akkor a szabadságáért mire nem képes. Ismeri Jákób történetét Lábánnal. Hát ezek az évek lesznek az én szolgálatom évei. – S a nagyságos asszony megígérte? – tapogatta a valóságot Lajos. – Meg. És el is jön velem. Érzi, hogy itt elpusztulok. Az ember lelke is fölbomolhat, megfertőzheti a levegőt, akár egy dög. Azt a kitörést a múltkor röstellem, de talán szükséges volt. Ő nagyon kedves teremtés, de vakmerő. 299Nincs érzéke a veszély iránt. Későn ijed meg, amikor már jóvátehetetlen.

Lajos eltűnődött. Hozza elő neki a kifutóságot? Hogy neki is ígért, s nem tartotta meg. Az ígéret jó, hogy lelkesebben dolgozzék a kuli, aztán kuss; itt ül a mosókonyhában, s a prémeket vivő láda mögött végül is más rádlizik. Az úrral is rendbe kell szedetni a háztájat. Kifesteni a kerítést, a préselt téglából megépíteni a házlábat, felszóratni vörös sóderral a kertutat, körülrakni muskátlis ládákkal a teraszt. Lajos jól ismerte mind e terveket a konyhai tanácskozásokról. Ha az asszony egyenesen előáll velük, az úr megint fölbömböli a házat. Csörgessük meg hát előtte a cukroszacskót: elmegyek veled paradicsomot karózni. Akkor a háztájat nem magunknak szépítjük, hanem hogy az új lakó kivegye. Persze, amikor arra kerülne a sor, az új lakó nincs, s a kiköltözést megint el kell halasztani. Ismerte Lajos már ezt, amióta őt is becsapták. Azt csodálta csak, hogy az úrnak annyi idő alatt ki nem nyílt az esze. De ha már ilyen kedve van, nem rontja el szegénynek.

– S a ház mennyi idő alatt fizeti ki magát? – kérdezte, csakhogy figyelmet mutasson. – Négy-öt év alatt. – Olyan hamar? Akkor annak a jövedelme is segít a birtokon. – Azé nem – nevetett az úr szemérmesen. – Abból internátust csinálok fiatal munkásoknak. – Igen? – mondta Lajos, s most már egészen elhallgatott. Épp a tulajdonosnő adja majd oda a csempéit meg az újmódi kilincseket. Magát csapja be ez az ember, vagy csakugyan ilyen együgyű? Az úr leolvasott valamit Lajosról, mert a gondolataira felelt. – Egyelőre persze óvakodom ezt a feleségemnek megmondani. Ma csak megbokrosodna; idővel tán ő maga ajánlja fel. Majd érezve, hogy ez is magyarázatra szorul: – Asszonyokat ilyen dologban csak a szívükön át lehet meggyőzni. Hiába bizonyítom én, hogy ez az egész állapot, amiben élünk, bűnös, ő nem hiszi el. Nem is hiheti el, mert nem látja a bűnt. Ő nem követte el, én nem követtem el, s ha egyikünk sem követte el, miért viseljük a bűnbánatot érte. Akármit hozok fel, nem győzhetem meg. Itt csak az segít, ha az ember föltárja a szerencsétlenségét. Boldogtalan vagyok itt, tönkremegyek itt, elpusztulok itt. Mindegy, hogy betegnek tartasz. A betegségemen csak éghajlatváltozás segít. Én rémeket látok s te nem. Ne azt bizonygasd, hogy 300rémek, amiket látok, hanem gyere el oda, ahol én sem látom őket. Nem arról kell meggyőzni, hogy az úri élet bűnös, hanem, hogy osztoznia kell a többi szegény ember életében, ha meg akar tartani. Asszonyokkal ilyen dolgokban csak így lehet boldogulni; föltéve, hogy szeretik az embert.

Lelkesen beszélt, mint aki hosszú keresés után megtalálta az igazi kulcsot, amelyre a boldogság nyílik. Lajos kissé megtorpant ítéletében. Kételkedhetett-e abban, hogy a tulajdonosnő szereti az urát? Nem mozgott-e vele az ágy azon az éjszakán, mintha egy láthatatlan teherautó rázta volna? Ha egyszer csakugyan választania kellene; meghal az urad, vagy elmégy vele akárhova: ki meri azt mondani, hogy nem menne el? De kerülhet-e ő ilyen választás elé? Nem hunyná-e le a szemét a választás előtt az utolsó pillanatban is? Az ura haldokolna, s ő még azt mondaná: betegség, elmúlik, keménynek kell lennem az ő érdekében. S nincs-e igaza? Nem nyafogás az egész? Ha ő egy ilyen házat kapna s egy kutatóintézetet hozzá, boldog volna, csak Terit odaédesgethetné. Bezzeg neki nincs módja ilyesmiken rágódni. Vele sehogy sem jön el a Teri, akár él, akár meghal, legföljebb ha bundát vagy aranyretikült vesz neki. Ezt az embert szerették. Akárhogy becsapta őt a tulajdonosnő, az urát szerette. S van-e ennél nagyobb dolog? Szabad-e ezzel könnyelműsködni?

Beszélgetés közben a gyerekek is kijöttek hozzájuk. Nagy télire öltözötten engedték csak ki őket; Zsuzsikán mackó volt s egy új, több évre előirányzott bő télikabát. Tibike a nénjétől örökölt sarkig érő bundácskában botorkált mögötte. Olyan vastagon és esetlen ballagtak elő, mint két kis eszkimógyerek a hómezőkön. Az úr rájuk is szólt: – Mozogjatok, burzsujkák, nem baj, ha sárosak lesztek. – S hogy Tibi is értse a biztatást, felé fordította az ásó nyelét, s ő maga a vasát fogva, a sáros földön száguldani kezdett. Tibike belemelegedett a vágtába; bundájában fel-felhömpölyödve, hol állva, hol hanyatt húzatta magát, de az ásónyelet el nem engedte. Zsuzsika már jobban vigyázott a ruhájára. Félig gyönyörködő, félig rosszalló mosollyal nézte a hancúrozást, de, amikor őt is hívták, visszahúzódott. – Neeem – mondta megokolás nélkül; s a ház felé pillantott, hogy a bentiek nem avatkoznak-e be ebbe a különös mulatságba, melyet a szokásjog elítélt, de egy jókedvű apa szentesített. Bentről azonban 301most nem rohant ki senki, nem úgy, mint amikor Lajos csábította magához Tibit, s a nevelőnő kiáltozva lábalt feléjük le-leragadó cipőjében. Ebből már Lajos is arra következtetett, hogy odabenn fordulat ment végbe. A nevelőnő olyan állat volt, akinek a gyerekeket be kell terelni. Ha most mégsem teszi, valaki láncot rakott a természetére. Úgy figyelte a Tibi gyorsan piszkolódó fehér bundáját, mint egy fölkelés zászlaját, melyet a kígyó ellen emeltek fel. – Menjen maga is – biztatta a mellé húzódó Zsuzsikát, de Zsuzsika nem állt be olyan könnyen a felkelők közé, mint Tibi. – Piszkos lesz a mackóm. – Nem baj. Hadd keféljen a német – hintette a forradalmi tanítást Lajos.

Az ásót fia martalékául hagyva, az úr is visszatért leányához; ő más oldalról kezdte a puhítást. – Szeretnél egy kis kertet? Ősszel, ha kiköltözünk a farmra, külön kertet kapsz. Mindenféle növényből lesz egy bokorral: bab, krumpli, paradicsom, egy pici tábla sóska. Lesz kis ásód, kis gereblyéd, öntözőkannád, és abból magad öntözöl minden reggel. – Zsuzsika gyanakvó érdeklődéssel hallgatta a rendbontó vágtából visszatérő apa ígérgetéseit. – De én színésznő akarok lenni. Anyuka beírat a balettiskolába, s a gyermekszínházban fogok föllépni. – Á, az nem jó – alakoskodott az apa. – Ott sokat kell tanulni. A kertedben ültetek egy cseresznyefát; arra nem szabad senkinek fölülni, csak neked. Két ága közé deszkadarabot fektetünk, amilyen a hintán van. Ahogy a fa nő, mindig magasabbra rakjuk az ülőkét. S amikor a cseresznye virágzik, összehajlítunk koronára egy ágat, s a fejedre tűzzük. Ott fogsz gugyorogni mindenkinél magasabban. A virágokból ki-be járó méhek azt döngik: Zsuzsika ül köztünk, a cseresznyehercegnő. – De a méhek szúrnak – ellenkezett még Zsuzsika, bár a forradalmi igék elnyitották már a szemét. – De a te kertedben piskótavirágot is ültetünk, s akit annak a levelével bekennek, arra a méhek nem szállnak rá. – A piskótavirág megnyerte Zsuzsikát. – S kis talicska is lesz a kertben, földet hordani? – Hogyne, hiszen te leszel a kertész, Tibi meg a kertészbojtár. – Zsuzsika megnyerten mosolygott. – Na, nem leszel színésznő? – Zsuzsika habozott: – A kertben nem lehet színházat csinálni. – Dehogynem. Én leszek a diókirály, anyu a mandulakirályné, te meg a cseresznyehercegnő. – És Tibi? – Ő a pajzstetű lesz – nevetett az 302apa a fiút lehajolt nyakába akasztva. – Látja, milyen könnyű meghódítani őket – mutatta az úr a rácsimpaszkodó két kar közt Lajosnak. – Annak, amivel meggyötörtetjük magunkat, a tizede is elég volna, hogy megszerettessük.

A következő napok nem cáfoltak rá erre a bizakodó igére. A tulajdonosnő ígérete, úgy látszott, csakugyan felszabadította az urat a gyötrő befolyás alól, mely a mások boldogításától elvonta. Az a „tized” szétfolyt a házban, beleszökött a falakba, a bennlakók érezték is a lüktetését. Mintha a Horváthék második nászéjszakája utáni napok tértek volna vissza, amikor az úr még nem lakott náluk, de Teri és az asszonya egész nap őneki készülődtek. A tulajdonosnő megint meghonosodott a konyhán, s a laktató mikulási tésztákra emlékező tepsik az úr igénytelen, de munkás süteményeivel jártak ki-be a sütőben. A tulajdonosnő tunyaságot párolgó pongyolái helyett fodros aljú, buggyos ujjú, fehér ruhában mozgott a konyhán, melyet a régi, félretett rongyai közül kotort elő, s igazított össze néhány öltéssel. Ez a ruha tulajdonképpen nyári ruha volt, s igen régen, még lánykorában kapta. A ruha válla, lányos buggya és az éretten kigömbölyödő karok közt lebegett is egy kis időbeli ellentmondás (mintha a gyümölcs alján a fehér virágpárta feledkőzött volna ott), de a konyhában elég meleg volt ahhoz, hogy a fodros ruha háziruhának elmenjen. A női tapintat azt súgta a tulajdonosnőnek, hogy ez a leánykori ruha jó szövetségese lesz a csiggató ígéretnek férje felderítésében. Horváth gyűlölte a felesége esti ruháit; lapos szabásuk meghamisította a karjai emlékezetében hordott asszonyt. Ahogy a nyúlánk öltözet által parancsolt hamis modorban, száján egy vonás pirosító tilalmával dolgozóasztalánál színházba menet elbúcsúzott tőle, önuralmába került sokszor, hogy mint egy szökni készülő árulót, el ne lökje. A fodros ruha, minden divattól független őszinteségében és üdeségében, ahelyett hogy hölggyé hazudta volna, hatalmas asszonytermészetet engedte beszélni. A menyasszonya mellett sétáló Horváth ebben a ruhában érezhette leginkább patriarkális családálma s a kisorsolt nő közt a titkos megfelelést. A tulajdonosnő, mikor ezt a szétszabdalt ruhát, melyet csak a véletlen óvott meg tőle, hogy ablaktörlő ronggyá váljon, néhány toldással, eresztéssel megint összeállította, anélkül hogy tudta volna, férjének ezekre a régi „fodros 303ruha” hangulataira hivatkozott. – Megint a fodros ruhában vagyok melletted – mondta a ruhacsere –, kissé teltebb a karom és a mellem, de a lányos hajlandóság még ép, nézd, a ruhát is visszaállítottam, te se add fel, ha nehéz anyag is a nő, a vőlegénykori reményedet. – Az eszében persze a ruhaalakítás alig volt több, mint hogy „ebben a ruhában szeretett Bandi”. A nő azonban épp azzal több az eszénél, amivel a fodros ruhában foglaltatott álnok kerítés és könyörgő szerelem Horváthnak annál, hogy „tetszeni akarok neked” többet fogadott. Amikor a kutatóintézetből jövet a konyhában ezt a fodros ruhát megpillantotta, s az asszony az elfoglalt kéz helyett a ruhahabokból kinyúló meztelen nyakát dörgölte oda az övéhez: megértette, hogy titkos konkordátum van köztük, a ruha: program a napra, ígéret az életre. A férj számíthatott rá, hogy amikor a kertásás hidegével a szobába berobban, egy stoppolófa szárát látja a fodros mellnek szorulni, fölötte a szokatlan munkától kancsin összeszaladó két szem erőlködik a fonállal. Az új, bérelt rádióból ennek a pörgő ruhának fogják ki este kedves táncukat, a keringőt, melyet ők még bosztonnak hívtak, s ha a mögöttük forgó két gyereket a nevelőnő az emeletre már visszacitálta, ez a fodros ruha adja ölébe a testet, melyet a lélek zűrzavarai sokszor eltiltottak tőle, anélkül hogy az egymást ismerő porcikák közt a begyakorlott cinkosságot megbonthatták volna.

A szenesvödör, Lajos hatalmas zörgő kulcsa az urak világába, egyszer-kétszer bevitte őt ezek elé a ruhafodrokból kikelő életképek elé. Egyik alkalommal a két földszinti szoba minden lángja égett, s a mozgó szoknyából, melyet a rádióból ömlő hangok édes örvénye vitt, két álló derék nőtt ki, s a minapi kiáltozók, az igyekezettől komolyan, de a páros mozgástól elfeledkezetten hajtották össze az arcukat; míg Zsuzsika a kis Tibit rángatta körben, a nyomukban. Másik alkalommal egészen sötét volt a szoba, s ő is csak akkor vette észre, hogy közvetlen mellette ülnek egy karosszékben, amikor a kályha ajtaját fölcsapta, s az izzó állati torok vörös világosságot vetett a férfit betakaró fodrokra. Meg se mozdultak, amíg ő benn járt, a lélegzetük nem lett gyorsabb, mint azoké szokott lenni, akik szeretkeznek. Csak ültek, s elheveredtek az ölelésre nem szoruló szerelemben, mint a szerkunyhóban háló napszámosok, ősz fele, a nyomorú304ságban. Ezeknek már jó! mondta kitakarodóban Lajos, ahogy a halottakra szokás a temetőben. Annyira jó volt nekik, hogy nem is lehetett őket irigyelni. Nem megkívántató gyönyöröket szakítottak egymásról, gyönyörök és fájdalmak teljes szünetét élvezték csak, mint a temetőjáró képzeletében a halottak.

A fodros ruhából kiáradó új szellem legtöbbet a nevelőnőnek ártott. Amióta a mikuláscsomagok a tulajdonosnőt a konyhába kicsalták, a német egyre vesztette a teret. Horváthné abban a lelkes állapotában, mely a fodros ruhával járt, csak magyarul tudott beszélni. A fehérjezománcos sütemény kellékeit magyar szó terelte egybe a bádogszaggató alá, s Krisztina csakhamar sértődötten vonult vissza a konyhából, mint aki észrevette, hogy róla beszélnek. Ugyanez az illetlenség ismétlődött az asztalnál: a házasok a leves gőzébe magyar szavakat mondtak, s míg ő illő távolban ült tőlük, azok egymás mellé húzták a tányérukat, s a szabad kezüket, mintha csak maguk lettek volna, időnként egymás könyökére rakták. A nevelőnő nem szerette a kiforratlan embereket, akik egyik nap üvöltöznek, a másik nap egymást falják. Mint Terivel közölte, félt már lejönni a gyerekszobából, mert nem tudta, ölik-e egymást, vagy egymás ölében hemperegnek. De odafönn sem volt teljes a hatalma. A gyerekeket maga a tulajdonosnő küldte ki a sárba az apjuk után, s ő nem tudja többet visszafogni őket. Maga gubbaszt odafönn, s fájdalmas arccal kér valami kézimunkát az asszonytól, nehogy tétlenségen érjék. A sötét behajtja ugyan a gyerekeket, de lenn a rádiónál vagy a könyvespolcról előhozott Larousse képei mellett tovább folyik a kajláskodás. Amikorra fölcipeli őket, fáradtak, álmosak, a német nyelv ellen megátalkodnak, nem beszélnek, örül, ha a tejberizst beléjük diktálja. De akkor miért van ő? Minek az ilyen népeknek a német–francia nevelőnő? Mindezt Terinek is ritkán mondhatja el már. Amióta az urak otthonülők lettek, a konyha és emelet közt megnőtt a távolság, s Teri jobban megtalálja a mulatságát ott lenn. Valóságos vesztegzár alá került fenn a gyerekszobában, s ha a villanykörtéjét egyelőre nem is csavarták ki, s ahelyett hogy egy sötét vackon kotlana, a díványon madeirázhat, a helyzete a Lajoséra emlékeztetett. A gyermekszobából egy emeleti mosókonyha lett, amelybe a jeges befolyás ellen védekező ház úgy rekesztette fel a németet, mint a nyomor és a bűntudat ellen vé305dekező ház a lenti világtalanságba Lajost.

Ellenségének a visszavonulását s a házat elöntő melegebb áramlatot Lajos arra akarta fölhasználni, hogy előleget kérjen. Ha a harmincból legalább tizenötöt megkap, éjszaka kiteszi zsákját az ablakra, melyen a görög klasszikusok is elmentek, s hajnalban, mintha csak a szemetes elé kelne, lesétál zsákostól az Alpár úton, s vissza sem néz a vasútállomásig. A szemetestől már megtudakolta: tizenöt pengőből nemcsak a jegy van meg Szegedre, de még a nénjének is vihet le valami ajándékot. Hogy mihez kezd ott, az a szerencséjétől függ. Ő azért lingálta magát a Vodál előtt, mert arra számított, hogy ha elolvassa azt a levelet, együtt utaznak. Egészen más lett volna úgy; a nőgyógyászati klinikára is másképp mehet be egy idősebb nős emberféle. De ha a Vodál rongy ember, ő nem hagyhatja, hogy a nénjét mindenki cserben hagyja. Akár ezen az éjszakán elindulna, csak a pénz a markában volna. De akármilyen sürgős volt is a pénz, átallta elkérni. Mit mondjon, mire kell egyszerre. A fele munka, igaz, rég megvolt, a tizenöt pengő járt neki, de csak nem találta el soha az időt, amikor alkalmasan szólhatna érte. Nincs olyan bizalma a tulajdonosnőhöz, mint régebben, amikor a szószegése miatt meg nem utálta. Úgy határozott, hogy az úrtól kér. De ez a kérés sem akart kicsúszni a száján. Pedig a közös ásás tele volt alkalmakkal. „Ha ezt a barázdát befejezi az úr, s egy pillanatra megáll a sor végén.” „Majd ha a munkásinternátus beosztását elmagyarázta, s egy kis időt csöndben dolgozhatunk.” De az úr nem állt meg a sor végén, s az internátusterv kitartott szürkületig. Túl szorosan írta elő Lajos, hogy milyen körülmények közt böki ki a tizenöt pengőt, s amikor a kívánt szertartás nem következett be, megvolt a felmentés. De most bemenet megkérem, parancsolt magára. Akkor meg a gereblyét feledték kinn, s ő bosszankodva ment vissza, azaz csak a gondolataival bosszankodott, a lelke megkönnyebbült.

Egyszer aztán mégiscsak kiszedték belőle a kívánságát. Az urat újból meglátogatta az a barátja, akit Lajos az ötven fillér idegen nyelven szavaló adományozójával forrasztott össze meggyőződésében. A hantokat szétnyomkodó fiú feje fölött megint ott folyt az urak magas beszéde, mint amikor Horváth elsőbben járt ki hozzá 306ásni. – A te betegséged az – mondta a szikár ember (amikor az úr neki is elújságolta az örvendetes eseményt) –, hogy nem látod a társadalomtól a világot. Miniszterek, bankárok és munkásvezérek közt élsz, csillagok, fák és szőlőtövek helyett. Pedig az ember mielőtt polgár, élőlény: Kronosz, Uránia s a titánok tartják világát; ősibb feleinkkel nem a polgártársak, hanem istenek diskurálnak. Veled a társadalom építtet házat, s a társadalom ugrat ki a házból, melyet ösztönzésére felépítettél. Én belenyugodtam, hogy bizonyos csürhék áramlásában részt kell vennem, mint csillagoknak a csillagnyájakéban, de azontúl élek a levegőnek, amely anyásan körülleng, a fénynek, amely bőrömet a nők bőrével összeházasítja. – Igazad van – felelte az úr –, de hogy társalogjak én az éggel, ha ködben ülök, s hogy ringathassam magam a levegővel, ha teli van csatornagázzal. Ti, akik azt mondjátok, nincs köd, csak ég, nincs bűz, csak levegő, becsapjátok magatokat. Nincs erőtök az igazi csillagok alá, az igazi éterbe kiverekedni magatokat, s úgy szökdeltek, mintha az igazi venne körül. Én azonban nem csapom be magam. Én azért költözöm ki innen, hogy az istenek igazi intelmét halljam. – Az ég és a levegő mindig igazi istenek – mondta a szikár. – Nem, nem mindig. A mennyben élőt nem méltatják szóra. – Bedőltél a demagógoknak. – Én? – Te tudhatod a legjobban, nem vagyok forradalmár. Kátéik egyenesen bosszantanak. De érzem, hogy ebből a szennyből nincs jogom többé beszélnem. Nem tudhatom, mennyire járt át, mikor szól belőlem az igazság, mikor az önvédelem. Gyanakszom az ellenállásomra, hogy talán nem is én, hanem a helyzetem áll ellen. S gyanakszom az engedékenységemre, hogy talán azért engedek, mert a ragaszkodás az igazsághoz önvédelemnek tűnne fel. Ki akarok jutni a szabadba: Kronosz, Uránia és a titánok közé, ahogy mondod. A tiszta ég alatt akarom hallani szívemből az igazságot.

Az úr lelkesebben beszélt, mint bármikor idáig, de Lajos értelme nem ugrált már föl vizslaként egy-egy szava után, mint amikor az úr titkára volt kíváncsi. Arccal a málló göröngyöknek, a nénjére gondolt: lemegy este a pályaudvarra. Mégsem adhat a szemetes szavára, egy vasútitól kell pontosan hallania, mennyi az útiköltség. A vendégnek feltűnt a gereblyézgetőnek ez a teljes emberi távolléte, s míg 307Horváth ismert s kissé meg is unt érveit hallgatta, oda-odapillantott a gondfelhős, lefele csüggő orr alá. – Maga miért olyan bánatos, legény? – fordult hozzá a kozmosz vagy társadalom elsőbbségét vitató kitörés gondolatterhes szünetében. A vendég szeme olyan égformán csillant meg fölötte ebben a felhős világban, hogy Lajosból kilottyant a bánata. – A néném nagybeteg, kérem. Szegeden fekszik a nőgyógyászati klinikán. Már a lába is fel van polcolva. – Az úr kissé megzavarodva ütötte fel a fejét fejtegetései belső visszhangjából. Röstellte magát a barátja előtt, hogy amíg az egész társadalom bajától csillagvak lett, a mellette élő ember bajáról tudomása sincsen. – Miért nem mondta ezt nekem? – támadt gyengéden Lajosra. – Gondoltam, nem érdekli a doktor urat! – Ahogy kimondta, maga is meghatódott a szegény ember bánatán: ej, kit is érdekel az. De meghatottságán átcsapott a vád: épp a doktor urat érdekli az. – Az a nénje ez, aki nevelte? – kérdezte tanácstalan Horváth. – Nincs több – rebegte Lajos, s ez a „nincs több” olyan röviden foglalta össze a helyzetét, bánatát, hogy a szeme teli lett könnyel. A két úr szótlanul nézte a könnyező fiút, akinek most már gyérszőrű, piros képére is kicsordult egy gömbölyű könny. A vendég találta föl magát elébb. – No, ne sírjon. Trombózisa lesz neki. Az én édesanyámnak is volt, hat hétig feküdt vele, s ma is jár. Meg szeretné látogatni? – Lajos sóhajtott, s válasz helyett a könnyet kente szét szemének fordított csuklójával. – A költség ne aggassza – biztatta az úr. – Dolgozott maga itt eleget, mennyi járandósága van? – Benn van, kérem, az egész. – Nézze, húsz pengőből megjárhatja. Holnap leutazik, s vasárnap visszajön. Aztán majd akad itt még munka, amiből a harmincat megint kiegészítheti. – Hát nem tudom – motyogta Lajos. De az úr nyúlt a tárcájáért, s a kis női bugyelláris, melyből Korányi a tízpengőst kiragadta, már szívta is be a kék pénzt, mint éhes élősdi a vért.

Éjszaka Lajos kinyomta Korányi ablakán a rács közt a hátizsákot. A házbeliek tudták ugyan, hogy ő másnap reggel Szegedre utazik, de ha látják, hogy minden cókmókját magával viszi, gyanút fognak. Attól, hogy visszatartják, tulajdonképp nem kellett félnie. Lajos is érezhette, hogy a házbeliek nemigen bánják a kertet, csak tőle szabaduljanak. De a szökés már benne volt a tervében, s egész álla308potához is jobban illett, hogy a zsák az ablakon át menjen ki. Reggel, amikor Teri fölkel, ő már nem lesz sehol. Ej, ez a Lajos nem is köszönt, gondolja majd, s ha benyit a mosókonyhába, nem találja a zsákját. „Nagyságos asszony, a Lajos alighanem egészen elpucolt”, jelenti a tulajdonosnőnek, ha fodros ruhájában a konyhára kijön. „Hogyan? Mondta magának?” „Nem, abból gondolom, hogy a zsákját is magával vitte.” Egy-két napig még tanakodnak. „Na, Teri, a Lajost még nem hozta vissza a szíve. Úgy látszik, most már igazán nem jön meg a Lajos.” Aztán egészen elfeledkeznek róla. Legföllebb a költözéssel kapcsolatban emlegetik meg. „Emlékszik, Teri, amikor este bezörögtek. Máig sem tudtuk meg, ki volt. De azért nem volt gyáva fiú a Lajos, ki mert menni a sötétbe.” Hej, de szívesen kimenne még egyszer, csak megint ott rajzolgathatna köztük a petróleumlámpa alatt a beizzadt ablakkal szemben. De ami elmúlt, vissza nem jön, akár a nótában.

Hirtelen megtorpant. Az ébresztőórát nem csomagolta be. Az a költözés óta is ott áll a konyhaszekrényen; hajnalban kell elemelnie onnan, amikor kisurran. Az ébresztőóra volt az egyetlen, amit Teri belőle meg a dolgaiból a konyhában megtűrt. Mi lenne, ha itt hagyná neki? Valami szépet is írhatna mellé egy papírra. „Terikének, emlékezetül.” Így túlságosan egyszerű volna. Olyat szeretett volna, amiben benne van, hogy abból az órából voltaképp az ő szíve ketyeg felé. De azért a Teri megharagudna, ki sem tudta pontosan fejezni, hogy is gondolja a kétféle ketyegéssel. Végül egy szelídebb búcsúban állapodott meg: „Ezt magának hagyom, Terike. Ha ránéz, gondoljon arra a rossz Lajosra.” Igaz, erről rögtön megtudják, hogy egészen elszökött, de hát nem baj, s különösen a „rossz Lajos”-t nem engedhette többé el. Egy noteszlapra írja, s odateszi az ébresztőre, az óra fogantyújával rászorítja, nehogy elfújja az ajtónyitás. A mosókonyha-ablakhoz húzódott, hogy az éjszakából beszűrődő világosságnál a búcsúlevelet elkészítse. Akkor vette észre, hogy nincs írószere, a kis tintaceruzáját a színesek dobozába rakta be, az elhegyezett lila mellé. Megpróbált lenyúlni a zsákjáért a rácson, de úgy elhenteredett, hogy nem érte el. A levélről le kellett mondani. Visszaült a matracra, melyen nem volt ott többé az abafalvai pokróc. Jobb 309is tán, ha nem búcsúzkodik el. Nem marad itt utána hiány senkiben. Az búcsúzkodjék, akinek megemlegetik az utolsó szavát.

Lassacskán kószálni kellett. Eltapogatott a sötétben régi lakótársa, az üst mellett, s szelíden kihúzta az ajtót. A ketyegés irányáról rátalált az órára, egy pillanatra ráfektette a tenyerét, aztán átbotorkált az előszobán, s kilépett a szürkületbe. Csúnya, ködös hajnal volt, a kapunál egy bödönyfélében ott állt a szemét, az utacska mellett meg a két törpe körte, amit már ő ültetett. Hátrakerült a zsákjáért. A Teri ablakánál Korányi jutott eszébe: ha az akkor időben kopog! Visszafordult, s fölpillantott a házra. Zárt redőnyökkel, komolyan őrizte a benne járó hat lélegzetet. Talán a nénjének is jobb volna, ha a húsz pengőt küldené le maga helyett. Hisz írta, hogy nincs pénze. Ha ő maga utazik le, csak eléli, amivel rajta segíthetne. Habozott kissé, hogy jól okoskodik-e, vagy ő is csak úgy tesz, mint a Vodál, aki a pénzét küldené maga helyett. A ködből már hallatszott a szemetes talyiga nyekergése. Bemenekült a házba, s a katonásan fölpakolt zsákot visszadobta a cselédpaplanra. – Na, mikor utazik el? – kérdezte a szemetes, míg a bödönyt átvette tőle. – Tudja Isten, azt gondoltam, inkább az útiköltséget küldöm el szegénynek. Többre megy avval, mint velem… – Reggel ugyanezt mondta Terinek s délután ugyanezt az úrnak.

Az Alpár úti ház nem szolgálta meg Lajos ragaszkodását. Az asszonyok már nagyon ráuntak, s ha akkor hajnalban a szemeteskocsi nyekergése vissza nem fordítja, néhány keserves élményt takarít meg a szökéssel. Még aznap délelőtt kiderült, hogy a tulajdonosnő is ellene fordult már. Amikor jelentette neki, hogy lemegy a postára a pénzzel, kereken kimondta sérelmét. – Hallja, Lajos, ha magának előleg kell, mért az uramtól kéri, mért nem éntőlem? – Lajos elértette a tulajdonosnőt: attól fél, hogy kihasználja az úr gyengéjét, s a nénje betegségével a járandóságán túl szívja meg. – Csak azt kértem, ami jár – jegyezte meg dacosan. Horváthné nem felelt, de Teri megértette az arcáról, hogy Lajos kicsöppent a védettségből. – Mi jár magának? Hiszen csak lazsál odakinn. Bár esne már vagy egy méteres hó, hogy magát is elvinné.

Lajos hiába lapult meg, még aznap újra maga ellen izgatta a ház bosszús nemtőit. Az úr megkérdezte, nem akar-e valami olvasmányt. 310Az esték hosszúak, s ha az embernek olyan izgalma van, mint neki, jobb elfoglalni magát. – Köszönöm – mondta Lajos –, nem tudok én most olvasni. – A nénje miatt? – Amiatt is, meg különben is. – Mi az a különben?… – Végre kinyögte, hogy nincs körte a mosókonyhában; a konyhában meg útban van. Az úr elképedt. – Nincs égője? Egész este a sötétben kuksol? – Az ajtó nyitva van egy kicsit… Az úr, mikor bementek, maga nyalábolta fel a szerszámokat, s egyenest a mosókonyhába tartott velük. – Hogyan, Teri, itt nincs körte? – kiáltott ki a kapcsolót megkattantva. Teri az úr mögött besündörgő Lajosra pillantott, s a bűnös arcról azt olvasta le, hogy a körte kicsavarásáért ő tett rá panaszt. – Igen, doktor úr, én csavartam ki – fogadta el bátran az ütközetet. – Maga? Miért? – Mindig az a baj, hogy sok villany fogy. – Azonnal hozzon ide a csillárról egy körtét. Nem szégyelli magát, így kínozza a szegény munkástársát? – Nem kínoz engem, kérem; szívesen elüldögélek én a sötétben – hebegte Lajos mentegetőn. De Terinél ez már nem sokat használt. Amíg az ebédlőasztal kálváriáját megjárta, s a körtével a mosókonyha ajtóban álló úrig visszatért, Lajos feje fölött az utolsó pálca is eltört. A fiók ki-bejárt aznap este, s a riadt kések hol előre, hol visszacsúsztak a hirtelen utazásban. Zörgő tanácskozásuk olyan hangos volt, hogy Lajos szíve is belerezzent ott benn, rajtuk kívül a tűzhelyen ide-oda szánkázó lábosok is mázpróbát tartottak aznap. Lajos hiába oltotta le a béke jeléül a villanyt, Teri haragja, mialatt magában az árulkodás bűnéről elmélkedett, percről percre nőtt, s a vacsora után néző tulajdonosnőt már fölmondással fenyegette meg. – Ha az úr annyira védi ezt a parasztkölyköt, inkább én megyek el. – Horváthné máskor talán az úr ellen fordul, hogy mit mérgesíti ellene a jó cselédeket; a fodros ruhában azonban inkább Terit csiggatta. – Ne bomoljon, most már majd csak elmegy. – A sötétben fülelő Lajos mellett azonban ő sem ejtett egy kukkot sem.

A következő napokban tovább romlott a helyzet. Lajos itthon maradt Szegedről, de az úrnak el kellett utaznia. A kutatóintézet küldte ki ádvent utolsó hetében felvilágosító előadásokat tartani. Teri ezt az utazást azzal szentelte meg, hogy este a sötétben ülő Lajosra behúzta az ajtót. Lajos fölvetette a tenyerébe lógatott fejét: lehetséges, hogy már a meleget is sajnálja „a szegény munkástársától”? Talán 311csak azt hitte, kinn jár, vagy – a huzat rántotta be. Odabotorkált az ajtóig, s mint akit tévedésből bezártak, a tésztát kifőző Terire pillantott. – Terike, én is itt benn vagyok ám. – Úgy? – szólt ki a lány a szűrőkanál gőzfelhőjéből. – Becsapta rám az ajtót. – Na és? Majd megveszekszem a szobámban éjszaka; a maga barlangja minden meleget elszív. Fűttessen magának az úrral az üstbe… Hát mégiscsak szándékos rosszakarat volt! Lajos nem tudott szólni a fájdalomtól. Minden lázadása abban állt, hogy nem bújt vissza az üregébe. Akkor már inkább kiáll a ház elé a szél alatt visító fákat s a zengő villanyoszlopot hallgatni. Hisz nem mondja, hidegebb van valamivel. De akkor kérje meg: „Lajos, lefekvés előtt nem csukná be az ajtót, hogy azalatt az én szobámat fűtse a tűzhely.” De így? Behúzni az ajtót: nem kapsz több meleget. A kutyát sem rekesztik ilyen sötét jégverembe.

Amikorra visszatért, a német is ott forgott már a gyerekek darakásájával. – Nézze, Terike – fordult a lány felé, mert szó nélkül mégsem akart a hidegre visszasompolyogni –, egy-két nap múlva úgyis elmegyek, addig szenvedhessen valahogy. – Egy-két nap? Nem megy el maga, amíg ki nem lökik – förmedt rá Teri a rendesnél is indulatosabban, nehogy a nevelőnő valami barátságos tereferének nézze a beszélgetésüket. – Mit gondol maga, melyik lány nyugszik bele, hogy hónapokon át egy ilyen lom-embert kerülgessen. Baj, hogy ráhúzom az ajtót. De énnekem egész éjszaka zárt ajtónál kell aludnom a kályhátlan szobámban, különben oda is besétálgat. Mondja, hogy nem igaz? – kiáltotta fölülkerekedve. Lajos szégyenkezve pislogott a németre, nem érti-e mégis. Hát ébren volt? S idáig elhallgatta. – Nem úgy van az – motyogta, csakhogy szabódjék valamivel. – Nem úgy volt? Hát hogyan volt? Két hónapja tisztogatom a sarat, amit a bakancsán behord… Ahogy a konyhaszekrényből egy poharat leemelt, karja az órát érintette. – A büdös órája is éjjel-nappal itt ketyeg nekem – fakadt ki aránytalan dühében, s karja egy mozdulatával a konyhakőre sodorta az ébresztőt. Az óra előbb a széttört üvegjével visított egyet, aztán az érce bondult meg a kövön. Végül annyira megállapodott, hogy Lajos fölszedhette. A ketyegése megállt, de különben egészben volt. – Na, ezt nem vártam magától, Terike – mondta Lajos szigorúan, s hogy a vermébe be312ment, becsapta az ajtót. – Most mondhatjátok: Der Mann – morogta a kinti dühös karattyolás ellen, sérült órájával a matracra kuporodva. Ha el nem küldte volna a húsz pengőt, azonnal itt hagyná őket.

Másnap még vaksötétben látott neki a munkának; ásta-kínozta a földet, csak három-négy napot tartson ki hó nélkül az idő, mindent bevégez, ahogy nekirugaszkodott. Kiszolgálja a bennlevő tízpengőst, s még a füle is süket lesz, ha az Alpár utat hallja valahol. De egy-két órai dühös munka után az ásó megcsendesedett a kezében, rákönyökölt a végére, majd átfont térddel a tövébe telepedett, s a fölfújt hasú felhőket bámulta. Azt sem bánta, ha a teraszon porolgató asszonyok egymásnak mutogatják a lustaságát.

Szenteste előtti nap is úgy sztrájkolt a leszúrt ásó alatt, mikor a tulajdonosnő kiszólt hozzá. – Látom, unatkozik, Lajos; jöjjön le velünk, hazahozza a fenyőt. – Máskor elszégyellte volna magát, ha munkaidőben azt mondják neki, hogy unatkozik; most közömbösen rúgta le lábáról a sarat, s köpenyével vesződve cammogott le a két asszony után. Hagyta, hadd maradjanak előre, nem a moziba viszik őt most, mint amikor összefogódzva rohantak le a hegyoldalon. Becsukták azt a mozit, amelybe ők együtt mehetnének.

A Széna téren töméntelen nép a bódésikátorban. Szegény asszonyok a hónuk alá fogott, összekötözött fenyőfácskákkal jöttek ki, míg a másik kezükben a karácsonyi szatyor lógott. Volt több olyan spárgaszatyor is köztük, mint amilyennel ő lógott meg a hegyes kontyú asszonyka mellől a vásárcsarnokban. Akkor könnyű volt a világ; az erdők szabadok, a nénje a tanáréknál. Most nem élne olyan könnyen; a hideg ideszorítaná a piacra vagy a pályaudvarok közelébe, s előbb-utóbb a toloncházba kerülne. – Nézze, Lajos, a barátja – szólt rá Teri, ahogy a bódésorba betértek. S csakugyan Korányi állt két bódé közt a résbe behúzódva. A bricsesze rongyos, a szakálla előrehaladt, kékebb arcszínétől az arcszőre is sötétkék, maga jóval soványabb, mint a nyáron vagy még utoljára a költözéskor. Abban a pillanatban ő is észrevette őket, s előrejött kissé az őrhelyéről. De Lajos szemében kinyílt a kés, amelyet a zsebében megmarkolt, s Korányi vagy elértette ezt a villanást, vagy nagyon gyáva lett közben, mert visszahúzódott. – Miért nem ismeri meg a barát313ját, Lajos? – mondta Teri. – Ez az ember, aki a költözéskor kihívatta. – Dehogyis az – ellenkezett Lajos. – Nekem mondja? Csak most szégyenli, hogy ilyen csavargó barátja van – kegyetlenkedett Teri, s a tulajdonosnőnek is megmutatta az embert. A csavargónak rossz lehetett a lelkiismerete, mert a mutogatás elől egy testes asszonyság mögé menekült.

Legalább egy órát szorongtak a bódék előtt s a szabad útszélen kiáltozó karácsonyfaárusok közt, míg végre a Teri szatyrában is benn ült a pulyka, s Lajos vállán ott volt a nagy, mennyezetig érő fa. Ahogy a síneken hazafelé indultak, a piacra nyíló kis közön át nagy csődületet látnak; néhány hadonászó asszony magából kikelt arca villogott az örvénylő hátak közt. – Mi történt? – tudakolta meg Teri egy kifelé tartó asszonyságtól. – Egy tolvajt csíptek el. Egy asszony retiküljét húzta le a cekker tetejéről. Megjárta, mert jól ellazsnakolták. – Azért én mindig a hónom alá szorítom a tömegben a kézitáskám – jegyezte meg a tulajdonosnő. Lajos a Korányi félelmére gondolt. – Ha ő az, eddig túl van a verésen. Most már kitelelhet a gyűjtőfogházban. Micsoda világ, hogy amit büntetésnek eszeltek ki, szinte jólét sok ember életéhez képest. A tulajdonosnő beszaladt még egy üzletbe kávét venni. Míg ők a Terivel a bolt előtt ácsorognak, elkerüli őket egy piacról járó asszony, de mindjárt vissza is fordul a csirkefészekké alakult szatyrával. Vodálné volt. – Maga az? – támadt Lajosra, jól az arcába nézve. – Elbántak a barátjával, mondhatom. – S észrevéve, hogy Teri is hozzátartozik: – Most fogták el a barátját. Megismertem. Többször járt nálunk, amikor az a jópipa ott szolgált. Olyan pofája van, nem lehet elfelejteni. Egy banda az egész. De még maguk is megjárják vele. Én már akkor intettem az asszonyukat. Az a kurva is, Isten tudja, mit hordott el tőlünk. – Lajos egy ideig tehetetlenül tűrte a szóárt, csak a szeme járt vadul, Teri, az asszony s a kávéüzlet üvege közt. De aztán, hogy a járókelők is figyelni kezdtek, s a sok szitkozódásban a nőgyógyászati klinika is eszébe jutott; a riadalomból egy pillanat alatt vad düh lángolt ki. – Ne kurvázd itt nekem – kiáltotta, ahogy odahaza a lőcsszaggató, bajuszos férfiaktól hallotta. Az asszony két-három lépésre állt tőle, de ő a levegőbe rúgott, s a karácsonyfát is úgy kapta meg a vállán, mint aki fejet akar törni a keresztforma talpával. Az 314asszony meghátrált, de a nyelve megrettent teste visszavonulásában is támadó maradt. – Te rúgsz meg engem, büdös – kiáltozta. – Mindjárt rendőrt hozok rád. Igenis, az volt a nénéd, tudd meg, az volt. Az ment át rajta, aki akart.

Amikorra a tulajdonosnő az illatos csomaggal kijött, a hátráló asszony már csak a közébük sodródott hátaknak szitkozódhatott, s miután talált egy ismerős cselédlányt, akinek vele egy útja volt, Lajos helyett előbb lármázva, majd fokról fokra megcsillapodottan ahhoz intézte felháborodott fejtegetését. Horváthné nem láthatott a jelenetből semmit, de ott volt tanúnak Teri, s Lajos érezte, hogy azt csak az ő előbbi állati indulata meg a zavartalan előadás reménye tartja vissza az azonnali beszámolótól. Hát csak újságold. Ne aggasszalak én téged – gondolta a fenyőt helyére zöttyintve a vállán. Akár mindjárt itt hagylak, lefetyöld csak el, hogy miféle szerzetek vagyunk. – Előremegyek – fordult vissza az asszonyhoz. – Ezzel a fával úgysem vesznek fel a rózsadombi autóbuszra. – Isten áldja – mondta kedélyesen az asszony, s ő a hátával is látta Teri odahajló arcát: „Képzelje el a nagyságos asszony, mi történt, amíg benn tetszett lenni. Ez az Ágnes utcai házmesterné”… A bekötött karácsonyfának egy kisebb, zöld gallya odafordult az arca elé; illatos tüskéi az orra táját böködték, s a szaglását balzsamozták. Eh, mordult rá Lajos az ágacskára, s egy vállrándítás, egy kézmozdulat s egy tüsszentés folyt össze, hogy a kedveskedő gallyat elzavarják.

Az asszonyok az autóbuszon előbb hazaértek, mint ő. A gyúródeszka fölött készülődtek a karácsonyi tésztasütésre. A nevelőnő a gyerekeket tartotta fönn, hogy meg ne lássák a Jézuskát, aki a karácsonyfát hozza. A karácsonyfának, amíg a tulajdonosnő elő nem szedi a dobozokból az angyalhajat, Lajos mellett a helye a mosókonyhában. Némán ment be az asszonyok közt, anélkül hogy rájuk pillantott volna. A fát a sarokba lökte, s maga odaült a matracra, élete hajóroncsára. Nem törődött vele, hogy fényes nappal volt, s ki illett volna mennie munkára. Kuksolt csak órák hosszat. Ezóta Horváthné, de a kígyó Krisztina is tudnak a barátjáról. „Egy rablóbanda az egész”, ahogy Vodálné mondta. „Egyiket ma a piacon elfogták.” „S látták volna, milyen csúnyául tett a Lajos annak a házmesternének. Ha el nem ugrik, fejbe veri a fával.” „Jó lesz vigyázni 315ezzel az emberrel. A legokosabb volna rendőrért telefonálni.” Amíg a növő karácsonyfaszagban a fejét előreejtette, az egész mosókonyhán túli világ ilyen mondatokkal ülte őt körül. Ezek futottak ablakán a rácsban, ajtaján a küszöbben. Ha kilép, belecsapnak, mint a börtönök körül a villannyal átjárt drótsövények. Az önérzetét nem bántotta már, mit gondolnak felőle, de ebbe az ellenséges áramterületbe nem volt ereje kilépni. Arcára szorított vastag ujjait nézte s hézagukban a mosókonyha kövét. Micsoda büdösséget csinál ez a fenyő. Még fejfájást kap tőle.

Hosszabb csönd után mintha a nevét hallotta volna. Azt hitte, a tegnapi húsmaradékért szólítják ki. Egyétek meg, gondolta, s nem felelt. De a hang kitartó volt. – Lajos! A postás hozott magának valamit. – Kitámolygott a világosságra, Teri állt ott egy feléje nyújtott levelezőlappal. Arca csodálatosképp nem volt olyan kemény, mint az utolsó napokban. A hangját is azért nem ismerte meg bentről, mert rég nem ejtette ki a nevét ilyen engedékenyen. Lajos előbb ránézett, aztán a levelezőlapra, amelyet kinyújtott karral, erősen eltartott magától, mintha addig is, amíg átveszik, messze akarta volna tudni a testétől. A konyhában nem volt senki rajta kívül, pedig a konyhaasztalon a tésztaszaggató mellett a habverő is ott állt egy fehér lével teli rézüstöcskében. Az imént még ketten dolgoztak itt. Lajos átvette a kártyát. A maga betűi néztek rá. – Hogyan, hisz ez az én lapom – motyogta. Ahogy forgatta, el is olvasta a végit. „A mielőbbi viszontlátás reményében csókol hű öcséd, Lajos”. A pénz után írta magyarázatul, hogy miért nem ment ő maga. A pénzt pénteken adta föl, a levelet rákövetkező szerdán. Hibásan címezte? Szeged, Nőgyógyászati klinika, megvolt rajt pontosan, ahogy a nénje írta. Csak most vette észre, ahogy a címzést forgatta, a bélyeg alatt s a Mariska szó közt a tintaceruzával írt szót. Lehet, hogy épp azért nem ugrott mindjárt a szemébe, mert visszájáról volt írva; meg kellett fordítani hozzá a lapot. A szó mellett még egy római számos dátum is volt s amellett a szegedi postás egybetűs kézjegye. Időbe került, amíg Lajos agyában, melyet a tulajdon hivatalokon át visszaérkezett írása közlekedési és közigazgatási problémákra készített elő, ez az egyszerű szó áttört, s szája körül az izmok, mint vihar előtt a madarak, összevissza cikázni kezdtek.

316

Utolsó érzése, melyet a visszajött levél fejgondja szakított félbe, a kellemes meglepetés volt, hogy az az aránylag szelíden kiejtett „Lajos” s a levél mögött rászegzett engedékeny tekintet Teriből jött ki. Most, hogy a kihegyezett postásbetűk érzelmeibe végre leértek, a meglepetés még elég erős volt, hogy az új, emelkedő érzés mozdulatának irányt szabjon. Hát ezek tudták már? Elolvasták azt a szót, s a tulajdonosnő azért hagyta ott a habverést, hogy a halálhír hatását ne kelljen látnia. Amikor az arcát azzal a tétova, táncoló mosollyal, mely Mariskánál is a szívet rázó zokogás jöttét jelezte, a lapról fölemelte, első pillantásával a szelíd asszonyi elemet kereste, mely a visszajött kártyát Teri gégéjén és karján át olyan gyöngéden vetette elé. Adj többet belőle, meghalt, tudod, árván állok a világban, nem lehetek meg vigasztalás nélkül – könyörgött a táncoló ajkak mögött az első csuklás. A külön játszmát játszó szerelem számítása is ott volt ebben a könyörgő csuklásban, a részvéttől esdekelve, amit a rokonszenvtől nem kaphatott meg. De Teri már megint a karácsonyi tésztánál állt, s bár mozgó karjai s vékony kis arca lágyabbak voltak, mint máskor, a gyászálcás szerelmi reménykedésnek éreznie kellett a rugalmas korlátokat. Szó sem lehetett róla, hogy odaüljön hozzá a konyhaszékre, s a tészta mellé esett fejét-vállát addig rángassa a sírással, amíg a Teri gyönge ujja a hajába ereszkedik. – Mit gondol, miben halt meg? – kérdezte Teri, szelíden, a tésztán tartva a szemét. Az ő furcsa kíváncsisága, mely az ablaküveg hősi fölvivésekor sem a fölérkezett Lajos bátorságára, hanem a leesett Lajos csurgó vérére tapadt, a halálban sem a csapás, hanem a halál boncnoki képe felé fordult. Semmiféle kérdése nem lehetett alkalmasabb rá, hogy Lajosban a részvétkönyörgő vihart a rázkódó mellbe visszaparancsolja. A halál oka megint fejgond volt. Az úr vendége megmondta a betegség nevét, s ő amíg a szó után kutatott, egy pillanatra otthagyta arcán félbe a kibukó sírást, szanaszét feledve a zokogásra készülő vonásokat. – Trombózis, úgy mondta az úr barátja – mutatta föl végre az emlékezetéből a föltépett szót. De a megállított érzés ez alatt az egy pillanat alatt megértette magáramaradtságát, s Teri karjai helyett a mosókonyhai vacok után kezdett nyöszörögni. – Érdekes, hogy az édesanyja is gyermekszülésben halt meg. Nem? – kérdezte Teri az ácsorgó fiútól végtelen messziről. 317Lajos hallgatott egy kicsit. Amíg Terinek mondanivalója volt a számára, nem illett itt hagyni: de hogy a lány nem szólt többet, csak a szőke karjai jártak a süteménytészta fölött, csendesen visszahúzódott a nyitva maradt ajtón, melyet, a Teri szelídebb hangulatát kímélve, halkan betámasztott maga után.

A szenteste nem volt olyan népes Horváthéknál, mint a Mikulásnap. Csak a mérnök jött föl harmatos szakállával a szélben, a csillaghegyi nagymama meghűlt múltkor, s maga teázgat majd karácsonyon át. Az úr délután ért vissza a felvilágosító körútról, s a fát díszítgette a dolgozószobában. Rendkívül sápadtan ért haza, a tulajdonosnő panaszkodott is a konyhában, hogy összetörte az út. A gyerekeken már délután kitört a Jézuska-láz. Zsuzsika le-föl rajcsúrozott a lépcsőn, hol a nevelőnőt számoltatta el fenn a gyermekszobában a felhők és cukorkaüzletek közt cikázó útjáról, hol a tepsik aggodalmas kivételénél vett előlegeket az ostyafenekű karácsonyi tésztákból. A tészták közt volt haboscsók, londoni rúd, csokoládérolád, nugat-szelet; a paraszti diós-beigli már nem is számított tésztának. E süteményeső, melyhez égi hozzájárulás nem is volt szükséges, percről percre növelte tiszteletét a zárt dolgozószobaajtó iránt, amely mögött a körútjáról visszatért apa végezte a Jézuska beszállásolását. Tibi a Jézuskából még semmit sem értett, de száguldozó nénjén s a tilalmas magasságokban emelkedő tésztástálakon át érte is lenyúlt az ünnep. Az ajtókat rugdalta, kilincsért kapaszkodott, szaladt, elesett, sírt, a hangulatának megfelelő dombok helyett az elérhető székekre, asztalokra és felnőttekre kapaszkodott.

Az angyali jel, egy három kerekű ajándékbicikli csengője, végre megváltotta a recsegő lépcsőt s megbomlott konyhát a felforgató gyermekektől. Zsuzsika az izgalomba belesápadtan lépett be a varázs alól feloldott ajtóba. Az íróasztal mellett ott állt a mennyezetig érő fa; gyertyaláng helyett a mennyeiek maradisága ellen szóló kis villanykörték égtek rajta, ágain vattából ott volt Lajos félelme: a hó; a csillagszórók vakító szikrázásában lantalakú passziánszok olvadoztak, az ezüstbe csomagolt szivarok, teniszütők, kakasok, hordók csodálatos mennyországról beszéltek, ahol még a szentek is csokoládéból vannak. Zsuzsika szemébe a csillagszóró mögül egymás után hatoltak be a szikrázó javak hátsóbb és hátsóbb rétegei; a vis318szaküldött tavalyi dísz mögött a szaloncukrok és a marcipán gyümölcsök, míg a lefelé sikló tekintet találkozása egy pici konyha parányi reszelőivel és az angyalként szóló biciklicsengővel fel nem fedte, hogy a karácsonyfa tulajdonképpen szemfényvesztés, az igazi nagy javak a mélyebb rétegekben lapulnak meg, ahova a csillagszóró sem tud bevilágítani.

A kívánt tárgyak ilyen hirtelen özönlése előtt Zsuzsikát őszinte áhítat rázta meg, s izgalomtól és mesterséges fénytől halovány kéken esett a karácsonyfa alá, a betanított Mennyből az angyalt énekelni. A tulajdonosnő és az ebédlőből betekintő Teri, de még a Tibit visszatartó nevelőnő is meghatottan nézték a térdeplő gyermeket, amint reszkető hangjában a csoda ijedelmén át lassan utat tör (az összekulcsolt kezek helyett tapintó ujjakként szétjáró szemek jóvoltából) a hála. Amikor a kifulladt gyerek fölállt, a tulajdonosnő térdelt le a fa alá, és sorbacsúszva az ajándékok előtt, egyenként hívta fel rájuk a kisleány figyelmét. – Hát ez micsoda, nézzük csak? – Skiró – ismerte fel Zsuzsika. – Hát ez a sok minden? – Babakonyha. – Ni, még ide is tett valamit a Jézuska. – Az meg a golyókirakós volt. Míg Zsuzsika így a meghallgatott kívánságok közt járt révedt mosollyal, Tibike egy csokoládépipára összpontosította a figyelmét, melyet a nevelőnő csak a mérnök segítségével tudott a magasból leszedni. Az úr, miután a csillagszórók körül elvégezte a tisztjét, egy karosszékbe dőlt, s onnét nézte, arca elé tartott ujjain át, bágyadt mosollyal a gyermekeket. Teri a dolgozó küszöbéig jött előre, Lajos pedig a nyitva hagyott ajtóban téblábolt, közbülső helyen a sértő visszavonulás és a szemérmetlen tolakodás közt. Amikor Zsuzsika belekábult végre a maga holmijaiba, anyja a felnőttek ajándékait osztatta ki vele. – Nézzük csak, ezt a nyakkendőt kinek hozta a Jézuska? Talán Ödön bácsinak. Hát ezt a selyeminget? Én azt gondolom, apukának. A személyzetnek Jézuska hasznos textilárukat hozott. A küszöbre visszavonuló Teri után még Lajost is beszólították; neki is hozott valamit a Jézuska, egy darab újságpapírban. Ő elébe Zsuzsika majdnem az ebédlő közepéig ment, úgyhogy éppen csak egy pillantást vethetett a szikrázó fára. – Köszönöm – suttogta, s zavarodottan somfordált vissza őrhelyére.

Mikor a vacsorát beadta, Teri odatartotta anyagát a konyhabeli 319villanyhoz. – Elég jó – mondta. – A Párizsiban négy pengő métere. – Maga mit kapott? – fordult Lajoshoz. Lajos akkor már a mosókonyha ajtófelénél állt, hátravetett fejét a fának támasztva. – Én? – kérdezte, s maga is belepillantott még egyszer a markában összecsukott papirosba. Három darab gyászszélű férfizsebkendő volt. A tulajdonosnőnek a nagy kapkodásban utolsó pillanatban jutott eszébe Lajos. Akármit is csinált, az ő házánál ne álljon senki ajándék nélkül a fa alatt. Kirántotta a fehérneműs szekrényt, s átfutotta az ura holmiját, hátha akad egy selejtesebb darab. A gyors kutatásban egy zsebkendős oszlop kiesett a szekrényből. Abban volt a három gyászszélű zsebkendő, amelyet még az apósa halálakor vettek. Ez épp jó lesz, s már oda is csapta Teri és a nevelőnő rég megvásárolt anyagához.



Fekete karácsony után csakhamar leesett a hó. Ez nem olyan vízzel kevert hó volt, amilyen olvadékony pillangóival egyszer-kétszer megülte már a kerítésdrótot, s csak az enyhén induló tél lucskát növelte a csatakos úton. Amikor Lajos ünnep után a szeméttel a kapuba kiállt, a páráiban közelgő szemetesló vastag hámján is megtapadtak a pihék, s a szemetesbödöny tetején a kokszsalakot és burgonyahéjat fehér penész lepte be tőle. – Na, most már igazán itt a tél – jegyezte meg a szemetes az alacsony, lilaszürke felhők alatt széttekintve, s belefújt a gyeplőszárat tartó tenyerébe. Lajos nem válaszolt, csak visszahúzódott a mosókonyhájába. De az ottani alacsony ablakra is sűrű csomók tapadtak, s a vízszintes piros rács fölé még egyet vont fehérből az ég. Erre fújja a szél, s az árnyékban megmarad – gondolta Lajos, s riasztóul kihurcolta a ház elé szerszámait. Ahogy átzörgött velük a konyhán, Teri épp kelt: az ajtaját már kizárta, s hallani lehetett rendezgető mozdulatait. Lajos megállt a ház ereszes előterén, s ahogy állt, a fal mellé eresztette a szerszámokat, elébb a gereblyét, aztán az ásót. A hó hatalmas erőre kapott, mióta kinnjárt; a villanyoszlopnak hó mutatta a széltől védett felét, s a kerítés rajza is hóból volt már. Szemben a salak még ki-kifeketéllt, de amin előbb a hó volt fehér szeplő, fehérnek számított már, s az áttetsző feketeségtől szeplősödött. Lajos megkerülte 320a házat, s megnézte munkahelyét. A kis hegyről lesüvöltő szél a szomszéd havát is az ő barázdáiba hordta; egy-két óráig tartson az esés, és senki sem állapíthatja meg, hol van fölforgatva a föld és hol töretlen. Visszament az ajtó elé az előtérre, s a fedél alól kinyújtotta a hóba nagy, kékespiros kezét. A pihék elég sűrűn érték, de egy kis lingózás után elolvadtak rajta. A hideg föld azonban nem volt senkinek a keze, azon minden szem rajt maradt.

Lajos bement a konyhába, s egy söprűt kért Teritől, amivel a kijárót eltakaríthassa. De sem falapátjuk, sem vesszőseprűjük nem volt, egy derékig elkopott cirokseprűt kapott csak. Azzal tisztogatta a kis ösvényt, de hiába, mert amikorra a kapuhoz ért, mögötte már hüvelykujjnyi hó állt. Néhányszor végigment rajt, aztán visszahúzódott a lapos eresz alá a kőkockára. Ide-oda cikáztak a hópelyhek, mintha megbolondultak volna, s egyre többen lettek. Ahogy a szél hozta őket, nem is felhőkből hullottak, hanem szapora fehér rovarhadban rajzottak át a kishegyen. A levegő lila lett tőlük, s szemben a cseresznyés ágai elvesztek a csombékosan rájuk telepedő téli kártevők alatt. Háta mögött a házban már megmozdult az élet, de Lajos didergő zubbonyában háttal maradt a háznak, s a lila hórajzást nézte. A kis Tibi is fönn volt már, fölmászott az ebédlőablaknál álló karosszékre, s kikopogtatott neki: – Lajó! – Lajos visszanézett, s kényszeredetten odamosolyodott. Egy kis enyelgő fintort is megpróbált, de aztán csak visszafordult a hónak. A gyerek zörgetett, s egyre hangosabban ismételte: – Lajó! Lajó! – De amikor Lajos újra visszanézett, valaki leszedte a székről.

Érezte, hogy itt is, ott is félrehúzódik mögötte a függöny, s a háziak ki-kilesnek rá. Mindenki tudta, hogy a hó az ő személyes baja, s most figyelik, hogy viseli. – „Nagyságos asszony, tessék nézni a Lajost, hogy szomorkodik a hó miatt” – hívta oda a hálószobai ablakhoz Teri az asszonyát. Talán egy kicsit sajnálja is, amíg mosolyog rajt. A Pompadour-fülkéből hálókabátjában kikelt tulajdonosnő megnézi, s vacogva ugrál vissza az ágylépcsőkön. Szegény fiú, gondolja a takaró alatt. A nevelőnőnek elégséges lehet, amíg Zsuzsika után ágyat vet, s lepillant rá. Most lett csak Der Mann a Der Mann. A bizsergő hátával valamiképpen érezte ezt Lajos, de még mindig jobb volt itt kinn a havat nézni, mint bemenni s kerülni az őt kerü321lőket. A mozdulatlan állásban annyira átfázott, hogy piros arca s elkékült kezei megkívánták a tűzhelyt. Egyszer végigsöpörte még a cirokcsonkkal a kijárót, s bement.

A konyhában maradt, nemcsak a meleg miatt, a hó miatt is. Azzal, hogy a hó leesett, új helyzet állt elő; a házbelieknek talán mondanivalójuk lesz hozzá, nem illik elbújni előlük. Oldalról, hogy Terit ne aggassza, a tűzhely fölé nyújtotta a kezét. – Megjött a tél – mondta. – S hogy fúj – felelte a lány. Berobogott a fűszeressegéd is, s az előszobában a kőhöz csapkodta havas sapkáját. A tulajdonosnőnek ki kellett jönnie, hogy a könyvbe a megrendelést beírja. – Ejnye, Lajos – mondta a tűzhelynél ácsorgó fiúnak –, már az ünnepek előtt ki akartam adni a maga pénzét, de elfelejtettem. Ugye, tíz pengője van benn? – Teri kihozta a szobából a kézitáskát, s a tízpengős a Lajos markába került. Várt még, hogy talán szól valamit a tulajdonosnő, megmondja, hogy most már el kell mennie, vagy kiszabja, meddig maradhat. De Horváthné nem szólt semmi többet; egyelőre, úgy látszik, rábízták, mit csinál. Begyúrta zubbonyába a pénzt, s a kis cirokcsonkkal kiment megint a hó elé. Már ünnepre ki akarta adni a pénzt, hányta-vetette az asszony szavát a csapó hóviharban; nem a hó miatt adta éppen most. Ha akarja, úgy is értheti, hogy jó ünnepet akart neki szerezni a tíz pengővel. Elég, hogy amit a nénjének küldött, elillant, legalább az ünnepekre ne álljon pénz nélkül szegény. Csak elfeledte odaadni, a zsebkendőket adta helyette, s most, hogy meglátta Lajost, eszébe jutott. Lehetett így is magyarázni, de ő már nem hitt neki. Ő tudta, hogy a hó juttatta eszébe. Igaz, nem vethet semmit ellene; még gavallér is volt, az egész pénzt kiadta, mikor a kert föl sincs ásva. Tavasszal napszámost kell venni hozzá, vagy az úrnak megy rá néhány délutánja. De legalább mondta volna ki, mit akar. Azonnal pucoljon? Vagy várhat még egy hetet, amíg az idő megcsendesedik. Hisz az is lehet, hogy ez a hó is elolvad azalatt. Látott már ő olyan januárt, amelyikben egész szépen lehetett ásni. Nem volt helyes, hogy a tíz pengőt csak úgy odanyomta a markába. Nem lehet egy szegény ember becsületére bízni, hogy az hajtsa ki az ítéletidőbe. Bele kell lökni, mint a kutyát a vízbe. Ahogy megint visszahúzódott melegedni, a szoba felől furcsa neszt hallott. Bádog zörgött a vason, aztán egy 322öblösebb hang is megkondult. Krrr – mondta most a hosszú vas a megkotort kokszon. Ez az ő állatának a morgása volt. Besietett a mosókonyhába: a szenesbödön s a lapát nem volt az üst mögött. Igaz, elfeledkezett a fűtésről, de máskor hívták őt, ha szellőztetés után abrakoltatni kellett a kályhát. Most a Teri inkább maga fűtött be. Még a pincébe is ő ment le; pedig a pincétől mindig félt, mert egy élére állított láda pótolta a lépcsőt. Lenézett a lyukba. Rögtön megismerte, hogy járt lenn valaki, az új gyújtófaköteg ki volt bontva, s ahogy Teri húzkodta, legurult a helyéről, s szétesett. Így adják tudtára, hogy már a kályhafűtésnél sincs szükség rája. Épp most, amikor keményre fordult az idő. De hát mért félnek kimondani? Azt hiszik, rájuk hozza a rablóbandát, amiről Vodálné fecsegett? Vagy a nénje miatt kímélik, ha ugyan kímélet az ilyen? Amióta a Széna térről feljöttek, egész más volt hozzá mindenki. Teri nem förmedt rá, nem löködte az útjából; ha szólt, szelíden tette. Éppen csak nem szólt. Kitért neki, mintha a leheletivel borzalmat fúna maga köré, amelyben elalszik a szó, mint a mustos pincében a gyertya. A tulajdonosnő is úgy beszélt vele, mint egy beteggel vagy egy gyilkos gondolatokat forgató elmebajossal. Nem tudta megmondani, hogy sajnálják, vagy rettegnek tőle. Talán nem is különbözik a kettő, ha egy ilyen idegen földönfutóról van szó. A bánatától éppúgy félnek, mint a „társaitól”. Mindenik gond és nyűg nekik. Akármi áron, csak kinn tudnák, de nem mernek erőszakoskodni: hisz a Vodálnénak is felé rúgott. Az is lehet, hogy az úrtól tartanak. Az úr idegei nem bírják, hogy egy szegény embert a hóba kihajítsanak. Bömbölne, ha megtudná, mint akkor az apácákért. Azért célozgatnak neki a tízpengőssel. Azért veszik ki a szenesvödröt a kezéből. A mosókonyha-ajtón rés nyílt, s a vödör és a lapát kis zörrenéssel becsúszott rajta. Teri azt hitte, kinn van, s amikor ott a résen meglátta őt, amint a pincetorokba lebámul, hirtelen visszahúzódott. Mit fél ez tőle? Bántotta valaha? Az ijedelmükkel, a kerülgető tekintetükkel, a borzadó kíméletlenségükkel akarják elhajtani. Hatalmas düh szállt fel benne. Azért sem győz a számításuk. Ha becsületesen kimondják: megkaptad a pénzed, itt a hó, menj Isten hírével; elmegy. De most ő is megköti magát. Beszél az úrral, megfogja a gyengéjit, s 323addig kapaszkodik belé, amíg merő bömbölés, könny és rázkódás lesz ez a korhadt villa.

De aztán ez is elmúlt, s csak a kis befútt ablak maradt ott a feje fölött. Most már egy szürkeség volt a rátapasztott hótól. Délben Teri karácsonyi pulykamaradékot adott be neki az üstházba. Lajos visszavitte. – Ameddig itt vagyok, privát kosztolom magam. – Abban a szemvillanásban jutott erre az elhatározásra, mikor Teri benyúló karján az ételt megpillantotta. Addig nem is gondolta, hogy ebéd is van. Ő benne is van vér. Neki nem kell a szenesbödönön át beszélni; elérti ő anélkül is, mit várnak tőle. Az a pulykahús, ha ő meg nem eszi, megzöldül, s holnap vagy holnapután a szemétbe kerül. De ő, ameddig itt van; a magáén él. Teri csodálkozva nézett rá: az első szemvillanás a régi volt: „mit komédiázik maga itt nekem”. De aztán meglátta Lajoson a „borzalmat”, s csak a vállát rándította meg kicsit.

Hogy a privátkoszt komolyságát mutassa, Lajos mindjárt el is ment ebédelni. A hó még javában táncolt, s a szél őt is hatalmasan tuszkolta maga előtt. Hócsomók cuppantak a fákról, s új csomók pofozódtak hozzá. Egy szél ellen fordult házfal tele volt hófoltokkal, mintha órjások bombázták volna meg hógolyóval. A lépéstől érintetlen szőnyeg, a salak helyén, bokáig süppedt, s átáztatta a kapcaruhát. Ahány lépés, annyi lökés a hátán s annyi tottyanás a bakancsban. Boldog volt, amikor olyan utcákba ért, ahol a házmestersöprők hajnal óta munkában voltak. Semmi kedve sem volt az evéshez. A tíz pengőt is rosszul esett elváltani. Az volt az élete: amíg az egész, ő is egészben van. A villanyos-hóekéket nézegette s az új filmpalota képeit. De még azok is mások voltak tavasszal, amikor az üvegfürdőbe merülő, homorú lányokat mutatták. Amikor a lába jól átfázott már a lucsokban, mégiscsak vett egy fél kiló kenyeret, hadd lássa Teri a kezében a „maga kosztját”. Visszafelé már csendesebben hullongott a hó, s a szél is ritkábban bömbölt el a beléfúródó test mellett. A szél szüneteiben olyan szelíd volt a János-hegy és Hármashatár közt horpadó világ, mintha csak egy gyanútlan marsoló, lerongyolt hadsereget akart volna becsalni fehér szemfödője alá. Lajos kenyerén a selyempapír elázott, de a nedves tésztakolonc meg324felelt küldetésének; a vasalgató Teri láthatta a mosókonyhába húzódó privátkosztját.

Másnap egész délelőtt „állás után járt”. Az álláskeresés lényegében ugyanaz volt, ami előző nap az ebédelés. Csak a régi istenhegyi luka felé tett közben egy kis kitérőt; persze, azt találta arra, amit várhatott: a bokrokat is hepehupává borító havat. De amikorra hazaért, mégiscsak megvolt az állás. Nem Terinek, hanem a tulajdonosnőnek jelentette be, aki már megint a fodros ruha előtti pongyolában segített a zsíros hasú kacsát felbontani. – Nagyságos asszony, kérem – kérdezte alattomosan –, meg tetszik engedni, hogy elsejéig itt maradjak még? – Miért? Elsején hazamegy? – felelt kérdéssel a tulajdonosnő. – Egy üzletátalakításnál segítek a pesti kőművesnek, aki a háznál dolgozott. – Annak, aki az OTI-val akart megzsarolni? – Annak. – Az OTI-s kőmíves pontos adatnak látszott, a tulajdonosnő nem kutatott tovább. – A kosztomat addig magam veszem majd – fűzte hozzá alig észrevehető szemrehányással. – Az már igazán nem számít – intett a tulajdonosnő. – Örülök, hogy kapott munkát. Főtt a fejem maga miatt, hogy engedjük ki munka nélkül a télbe… Ha már csakugyan elmegy a Lajos, jó véget kívánt az ismeretségükhöz. De Lajos alázatosságában is makacs volt. – Akkor meg tetszik engedni? – Na, hallja – nevetett az asszony, mint akit rosszabbnak néznek, mint amilyen. – Csak nem verjük ki a hóba. Hisz maga volt a lovagunk egyidőben. Igaz, Teri? – De Teri ugyanazzal a szelíd borzadállyal pillantott a levakart kacsabélről Lajosra, amellyel az utolsó napokban általában szemlélni szokta.

Este felé Lajos megint kiment havat szagolni, vonzotta őt a hepehupás hótenger, kiállt a szélére, megmártakozott benne, mielőtt egészen ráereszkedik. Most nem esett, s ő egyre kijjebb merészkedett belé. Elébb a kapu vasáról törölt le egy ujjnyit, aztán az úttesten tanulmányozta a fényes keréknyomot, majd a salakot próbálta ki, nyikorog-e. Már sokkal keményebb volt a hó, s a hegylakók széles ösvényt tapostak benne. Azon sétálgatott le-föl; aztán kiugrott a töretlen hóba, s néhány lépés után visszanézett, hogy milyen mélyen szakadt be. Megfútta az öklét, s keresztbe rázta a két karját, ahogy a kocsisoktól látta. Meg akarta figyelni, meddig ad meleget az ilyen mozgás.

325

– Maga tornázik itt? – szólt rá a villanylámpa alól egy árnyék. Az úr csapott át észrevétlen az úton, városba menet. Lajos köszönt, és abbahagyta a kardobálást, de az ikráig érő járatlan hóból nem jött vissza. Az úrnak kellett a vékony félcipőjével egy-két lábnyomnyit felégázolni. – Hallom, hogy elmegy tőlünk? – mondta az úr. – El, elsején. Sajnos, ilyen hóval nem fejezhettem be az ásást – mentegetődzött Lajos szemrehányással. – S az állás… valami olyat mondtak, hogy állást kapott? – Lajos egy picit hallgatott. Most megmarkolhatná a gyöngéjét. Gyötörhetné őt is meg a bentieket, de nem teszi. Sohasem tudják meg a nagylelkűségét, de van ő olyan ember, hogy nagylelkű lehet, ha ezen a bóbiskoló villanyon kívül nincs is tanúja. – Igen, egy üzletátalakításnál – felelte csendesen. – Az benti munka, ilyenkor is lehet csinálni. – Most az úr hallgatott picit. – Biztos ez, Lajos? – Biztos. – Mert ha talán mégsem kapná meg, ne mondjon ám mást szégyenkezésből. A tél nem ismer szégyent. – Bizonyos a munka, doktor úr. – Hát jó – mondta az úr, s visszament a kijárt ösvényre. – Addig különben beszélünk még. Elsején megy el, ugye? – kérdezte visszafordulva. – Igen, elsején. – Ahogy távolodott, a hó kicsit már nyikorgott alatta. Nagy szőrbéléses csizmákban vadászaton nem is lehet rossz ilyen csikorgó csapáson lépegetni. Lajos szeme elkísérte az urat egy darabon a hó világosságában, aztán a zsalui mögé behúzódott házra szállt. Látjátok, még nekem van adnivalóm. S újrakezdte kísérletét a karlóbálással.

Szilveszterre Horváthéknál nagy csődület támadt. A tulajdonosnő bennjárt délelőtt a városban az apjánál; a húgának estére nem volt még programja. – Tudod mit, gyere hozzám, áthívom a szomszédból az elnökék kislányát, s összetelefonálunk néhány rokonfiút. – De a rokonfiúknak nővéreik is voltak, s a nővérek is hívtak fiúkat. Kik azok? Kiderült, hogy azok is ismerősök. – Hozzátok át azokat is, legalább megtartjuk a házszentelőt… A házszentelővel nyugtatta meg a tulajdonosnő magát a konyhában is, míg a városból sebbel-lobbal felszítt anyagokat a szendvicskenyér szeletkéin szétosztotta. Öt felé már rázkódtak az előtér kövén az első vándorok, s a kőhöz vert kalocsnik a megrakott előszobafal alá sorakoztak. Tizenegy kalocsni és húzózáras hócsizma került a fal alá; egy-két szegényebb egyetemi hallgató a puszta cipőjében érkezett azonfelül. Az ebédlő326ben szabadjára eresztették a rádiót; a szőnyeget földobták, az asztalt félretolták, s a szendvicses tál citromkarikás szardíniáit és vajas májasait már a faarccal és merev derékkal tangózó ifjak közt kellett a kipirult Terinek a büfévé kinevezett dolgozóba vinni.

Ott minden a szilvesztert szolgálta. A zongorán likőrös tálcák és pirinyó töpörtyűs pogácsák várták a tánc közben odanyúlt diákmarkot. Az íróasztal a hidegtálakat látta vendégül; egy huszárcsókos tányérka a könyvespolc peremére került. Szilveszter becsapott a csendes dolgozóba, s világos lányruhákat, különféle ételt, cigarettafüstöt és tánczajt hagyott az elöntött bútorok fölött. A tulajdonosnő az ura piciny díványán ült, az elnökné és a rokonmama közt, s a táncoló lánykák közt vont párhuzamot. Amikor forgó, sötét férfiakat s szerelmi gondjaikba bonyolódott lányokat látott, a maga lánysága jutott eszébe, s habzó, jókedvű beszéddel pumpálta egykori elevenségét s élelmességét a jámborabb rokonlányokba.

Az úr elég későcskén ért haza, lehetett vagy nyolc. Amikor az előszobában az ijesztően sok lábbelit s a lányok kényes ruháit szállító bundákat meglátta, a lakás helyett a konyhába ment. – Mi van itt? – kérdezte Terit. – A Pici kisasszony jött ki a Gelencsér fiúkkal. A szomszédból az elnökék s két ismeretlen fiatalember, aki még nem volt itt – kezdte Teri tárgyilagosan, de kissé kajánul a seregszámlát. – Jó, de minek? – szakította félbe ingerülten az úr. – Hát, szilveszter – vonogatta a vállát Teri. – A nagyságos asszony azt tartja, legalább megvan a házszentelő… Az úr nem szólt többet, leült a konyhaasztalhoz, s a fennmaradt vadászból vacsorázgatott. Terit a közelben zajló tánc egy üveg kristályvízzel az ebédlőbe szívta; ott nézte, kínálgatva közben, a csinos fiatalembereket. A nevelőnőnek le volt szabad jönnie a tánchoz, a fiúk fel is kérték. Néhány fordulón át tartotta magát, hogy ő éppen csak a felkérést nem akarja visszautasítani; de a rég nélkülözött férfimelegen meggondolta magát: okosabb mulatni, mint úrinőnek lenni. Éleseket kacagott már, ráomlott a fiúk vállára, merészen odadőlt a belépéseikbe, úgyhogy a faarcú fiúk az utasítást „táncoltassátok meg a németet”, az együgyűbb rokonlányok rovására kezdték értelmezni.

Az úr, miután Teri magára hagyta a konyhában, fölugrott a vadász mellől, s a követ mérte heves lépteivel. Egyszer csak megállt, 327s benyitott a mosókonyhába. Csak a sötétség nézett vissza rá, de a sötétségnek emberszaga volt. Fölgyújtotta a villanyt. – Megint sötétben ül? – kérdezte a vackán gubbasztó Lajost. – Szeretem a sötétséget – motyogta Lajos, s illedelemből fölállt. De az úr visszaültette. – Maradjon. A lárma elől menekülök… Behúzta az ajtót, s az üstháznak támaszkodott. – Az ember nem állhat egyik lábával jeges vízben, a másikkal melegben – szólalt meg, mert Lajos csak hallgatott. – A hivatalom azt rendeli, hogy tudjam, mi van az országban, az állásom pedig, hogy egy legyek azokkal, akik odabenn táncolnak. A kettőt tisztességes ember nem bírhatja soká. Vagy egészen ki a hóba, vagy be a pezsgős vödörbe. – Kezdi szegény a bónáját – gondolta Lajos. – Kár, hogy nem győzlek sajnálni. – Ha nem volna az az állása – folytatta az úr –, azt mondanám, vágjunk neki együtt a télnek. Maga is zsebre vág húsz pengőt, én is, aztán meglátjuk, mire megyünk? – Szemérmesen nevetett, mint aki elébemegy a maga nevetésével a másikénak. Jobb is, ha nevetsz, gondolta Lajos. Könnyű gondolatban a hóval játszani. Próbálnád ki, ne csak így eszmében, hamar megjönnél belőle. Érezte, hogy bántót mond, ha másról nem kezdenek beszélni. Azért ő állt elő a problémájával.

– Ismer a doktor úr olyanokat, akik orvosnak tanultak? – Hogyne – felelte meglepetten az úr. – Azoknak jól meg kell tanulni a testrészeket? – Persze; azért boncolnak. – S igazi embereket boncolnak fel? – Természetes. Minden medikus végigboncol egyet-kettőt az első években – magyarázta az úr. – S minden kis ízét szétszedik? – A bőrön kezdik, aztán az izmok meg az inak következnek, az izmok közt az erek, idegek; végén annyira lefaragják, hogy csak a meztelen csont marad. – S azzal, amit lefaragtak, mit csinálnak? – Kis tálakban összegyűjtik. – A csontvázat meg abból csinálják, ami csont visszamarad? – Abból. – Szóval azok igazi csontok? Én azt hittem, valami papírmasé. Igaz, csak lerajzolva láttam… Ezen elgondolkozott kicsit. – S hogy áll el olyan soká a tetem? Vagy egy nap lefaragják? – Nem, néha hetekig is tanulnak rajta. Azalatt nagy formalinos kádakban tartják, s már előbbre is beléjük fecskendeznek, hogy elálljanak. – A doktor úr látott már ilyet? – Láttam. – Csúnya dolog lehet… De a doktor úr nem orvosdoktor? – Nem. – Hallgattak kicsit. Az úr a maga gondjától még mindig nem vette 328észre, hova akar a fiú kilyukadni. – S hogy engedik meg – kérdezte Lajos – az illetők rokonai, hogy szétdarabolják őket? – A bonctani intézetbe csak azokat adják, akikért a rokonuk nem jelentkezik… Azokat sem mind – igazította ki az úr, mert a maga mondata közben megértette a vallatás célját. – Nekem azt mondták, hogy mindet. Hogy még így is kevés a tanulóknak a test. – Ki mondta azt? – Egy bizonyos – felelte Lajos, mert nem akarta a szemetest kiadni. Ez a hullaszabdalás talán afféle úri titok, amit szegény embernek ki sem szabadna adni. A szemetes is onnan tudja, hogy a veje szolga a klinikán. – Kérdeztem tőle, hogy akinek nincs rokona, s kórházban hal meg, miből temetik el? Azt mondja: azt temetik a legolcsóbban, odavetik a tanulóknak. A csontját meg dróttal összekötözik, s kiállítják a múzeumban. A szolgák is jól keresnek az összeállításon. Akinek van rokona, s olyan helyen hal meg, azt is fölpusztítják, de megint összevarrják, hogy a koporsóban semmi sem látszik. A többinek azonban nem kell temetés. – Hát nem egészen úgy van az – védekezett az úr. – Különben is a maga nénjének rokonai voltak; azokat bemondta, s amikor meghalt, tudatták őket, s számítottak rájuk. – Nem mondott az be, kérem, senkit – ingatta a fejét bizonyosan Lajos. Nem, nem olyan lány volt az ő nénje, hogy ha már egyszer a nőgyógyászatra jutott, a rokonait is belekeverte volna. Hanem az a farigcsálás bántotta. Azért vallatta ki az urat, mert bízott benne, hogy mást mond, mint a szemetes. De amíg észre nem vette magát, teljesen úgy mondta. Csontváz lesz Mariskából valami üvegszekrényben. Nagy üregszemével nézi a rávigyorgó gyerekeket. Már az életében is olyan volt néha a szeme, mint egy szomorú, fekete üreg. Ha akkor hajnalban a ribanc sugallat vissza nem tartja, legalább ezt megmásíthatta volna. De már azon romlott el szegénynek a dolga a Vodállal is.

– A doktor úr szavalt nekem egyszer egy verset – emelte föl sötét tekintetét az üstháznál támaszkodóra Lajos. – Az volt benne, hogy szegény embert az ág is húzta. – Igen, Adytól. – Attól. De tovább nem emlékszem már. – Az úr az emlékezetében kotorászott. – Húzta, gúzsba, motyogta. Majd hangosabban: – „De nem így volt ezer évig. Szegény embert ág is húzta. Néhányezer úr kötötte Millió jobbágyát gúzsba.” Ez a versszak megvan, de a többi nem akar meg329lenni. – Ez is szép – mondta Lajos, s látszott, hogy erősen gondolkozik. – Tulajdonképp tán nem is az urak a leghibásabbak – mondta végre. Az úr elébb szorongva, aztán reménykedve nézett rá, mintha az élete függött volna a véleményétől. Mért nem ők a leghibásabbak? Mert egy úr ül mellette, s ő nem akarja megsérteni? Vagy mert érzi, hogy sem ő itt az üstnél, sem a felesége a szobában, de talán még a táncolók sem gonosz emberek, s ha a Mariskának ez lett a vége, a bűnt nem egyes urak követték el. A bűn az uraknak is fölöttük van; csak egyik nem érzi, s táncol, a másik érzi, és tönkremegy benne?… Aggódva várta a folytatást, de Lajos nem szólt többet; ő meg nem merte faggatni.

A konyha most megtelt zajjal. – Jaj, de helyes kis konyha – rikított ki a lármából egy nőhang. A tulajdonosnő vezetett végig egy csapatot a házon; olyanokat, akik most voltak először kinn. Már látták a havas teraszról a kibújt csillagokat, kacagtak a Pompadour-ágyon, suttogtak az alvó gyerekek fölött, jaj de gusztusos, kiáltották a fürdőszobában. Utoljára a mellékhelyiségek maradtak. Valaki a mosókonyhába is benyitott, olyan vendég volt, aki ismerte a házigazdát, s nem húzódhatott vissza, hanem zavart vigyorral üdvözlésére sietett. Közben a többiek is odasorakoztak. A tulajdonosnő, aki nem tudta, hogy az ura idehaza van, lángvörös lett a meglepetéstől és szégyentől. – Hát maga, kedves, elmenekült előlünk? – mentette a helyzetet erőltetett kedélyességgel. – Beszélgettem itt a barátommal – mondta fakó hangon az úr. A vendégek odasorakoztak a mosókonyhaajtó elé, megrázták az úr kezét; az újak bemutatkoztak, s mialatt az ajtó előtt elvonultak, egy pillantással végigfürkészték a helyiséget, a barát után. – Remélem, látjuk, kedves – kérdezte a tulajdonosnő, s kissé jobban sikerült fölénnyel visszavezette a táncolókhoz a lakásnézőket.

Egy perc múlva egyedül jött vissza, behúzta maga után a mosókonyhaajtót, s sutyorogva mondta el a véleményét. Kiabálni nem lehetett a vendégek miatt, s így a susogáson átfütyülő rekedt zörejben kellett kiadnia a haragját. Nagy vendég- és rokonbolond volt, s az úr viselkedése egyszerre sértette törzsi büszkeségét s vendéglátó nyájasságát. – Mondd meg, mit akarsz? – Nem bírom ezt a pazarlást; én gyalog járok – nyöszörögte az úr. – Nem vagyok kíváncsi. Jár330hatnál autón, ha eszed van. Az Isten őrizett, hogy botrány nem tört ki. Itt hagyom a házat, ha rögtön be nem jössz. A vendégek úgyis tudják eddig, hogy mialatt ők utánad kérdezősködnek, te egy csavargóval trafikálsz. – A csavargóra az úr megmozdult: ez a sokszor kipróbált ostorcserdítés most is hatásos volt… Megyek azonnal – mondta szárazon, s kinyitotta az asszonynak az ajtót.

– Tehát mikor indul? Holnap reggel? – kérdezte az úr menőben Lajost. Kabátjához kapott, a belsőzseb helyéhez, de a tárcája, úgy látszik, nem volt nála. – Mielőtt elmegy, akárhogy is, nézzen be hozzám. Akármilyen korán, keltsen fel… – Habozott, majd bágyadtan s mégis ravaszkásan rámosolyodott. – Ki akarom keresni magának azt az Ady-verset. A végén valami biztatás van, azért felejtettem el. – Azzal bement a vendégekhez. Lajos hallotta a rádiót, úgy látszik, nyitva maradt közben egy ajtó. Ki-be jártak a pohárral, kávéval, kistányérral. Tehát mégiscsak igaza volt a szemetesnek. No, Mariskánk, most aztán megírhatod, mint amikor Pestre jöttél szolgálni, hogy a Lajos ne jöjjön utánad, nem nekivaló hely ez.

Későig hallgatta a kiszivárgó zenét, és hajnalfelé még vaksötét volt, amikor a zsákot, pokrócot, köpenyt összecsomagolta. Közben szundikált egyet, a vendégek azalatt tisztultak el; félálomban hallotta a nevetkérezésüket az előszobában. Nem akarta kivárni, amíg a házbeliek fölébrednek; köszönés nélkül megy el, ahogy először eltervelte, csak a csomagját nem dugja ki az ablakon. A zsák egyik szíját a félvállára akasztotta, s kibotorkált az előszobán. Egy-két csillag még vacogott az égen, de a hó szép csendben megint szállingózni kezdett. Büszke volt, hogy meg sem szorult Teriért a belső része. Nem visz el ő innen semmit, s nem hagy itt semmit egy félesztendején kívül. A néma ébresztőóra is a zsákjában van. Az úr pénzt akar neki adni, de elmegy ő innen pénz nélkül. Vele ne nagylelkűsködjék, ő nem akar az orvossága lenni. Az a vers csak ürügy volt tőle, nem akarta egyenesen kimondani a pénzt. A versről eszébe jutott a könyv, amely ott benn maradt, a matrácba rejtve. Ha szétszedik a vackát, megtalálják. Mondják majd: mit lophatott el ez, még a matraca is teli volt lopott jószággal. Kiállította a zsákját az eresz alá, s visszament a könyvért. Magával nem viszi, inkább berakja a polcra a dolgozószobába. Lenn nem aludt senki, nem kellett 331félni, hogy meghallják. S legalább elmegy még egyszer az úton, amelyen a szenesvödröt hurcolta.

Óvatosan topogott előre a sötétben; a redőnyt a mulatság után elfeledték lehúzni, s ő kapott egy kis világot kintről a szétdobott szobában. A dolgozószoba küszöbén elakadt a tapogató keze; az ajtó csukva volt. Máskor nem szokott ez csukva lenni. Egy horkolásforma neszre lett figyelmes, melyről eddig, ha hallotta is, azt hitte, fentről érkezik a légaknán át. Az úr, úgy látszik, odalenn aludt. Vagy valami részeg vendég ragadt itt? Odafordította a fülét az ajtónak. Különös horkolás volt; sosem hallott még ilyet. Mint amikor a disznót ölik, s már hörög. Egyszerre megjegesedett rajta a zubbony. Elosonjon vagy benyisson. De hisz az úr mondta, keltse föl, akármilyen korán; ha arra kerül, kivághatja magát. Melléhez fogta a könyvet, és benyitott. Az ajtó be volt zárva, de a reteszt nem tolták fel, s így az előrenyomódó kéz alatt mégiscsak kinyílt. Az ajtóból látta, hogy az úr a szék előtt fekszik; a feje még rajt van az ülőkén, onnan csúszott le az elvetett lábaival. Az arcát nem vehette ki, de a horkolásról most már biztosan tudta, hogy hörgés. Ahelyett hogy villanyt gyújtott volna, bevágta a könyvet az íróasztal irányába a sötétbe, s visszamenekült. Ott állt a táncra kiürített ebédlő közepén dobogó szívvel. Elmenekülni – kiáltozott a szíve, de a parasztösztön azt mondta, veszedelmes egy ilyen házból, ahol valakit baj ért, köszönés nélkül elmenni. Lábujjra állt, és fölment a lépcsőn. Mióta fénymázzal bevonták, nem tette rá a lábát. – Nagyságos asszony! – mondta középhangon. Majd erősebben: Nagyságos asszony! – Az asszony az esti izgalom után ébren alhatott, mert hallani lehetett, megnyekken alatta az ágy, s kiugrik a Pompadour-lépcsőre. – Mi az? Maga beszél, Lajos? – kérdezte, de nem lehetett hallani, hogy előbbre jött volna. A hangja egy fölriadt, a sors elé egy ingben álló asszonyt rajzolt ki. – Valami baj van az úrral – mondta Lajos a lépcsőház tetejéről. – A széke előtt fekszik, és hörög. – Kicsoda? Az úr? – sikította el magát az asszony, s az inges rémület a felkattant villanyban Lajos előtt állt. – Épp készültem elmenni, mert elseje van, dologba kell állnom. Akkor hallottam meg a hörgést – tisztázta a maga szerepét Lajos, míg a lépcsőn az asszony után lefelé rohant. Amikor Lajos leért, a dolgozószobában égett a villany, s a 332tulajdonosnő az ura mellett guggolt. De a megérintett kéz nyirkos és hűvös volt. – Bandi! – kiáltott rá a lecsúszott s nyitott szájjal hörgő eszméletlenre. Aztán körüljárta tagjait a tekintetével, hogy melyiken fogjon hozzá az élesztéshez. Az óriásra elhúzott száját csak most feszítette ki egész a rémület. – Jesszusom, ez megmérgezte magát, vagy én nem tudom, mi van vele – kiáltotta sikoltozás közben fölugorva. – Lajos, fusson az elnök úrékhoz. Azonnal a mentőket. De zörgessen jól, ne hagyja magát… S hogy az első rendelkezést megtette, megint visszaguggolt az ura mellé, és a fejét leemelte a székről a szőnyegre. – Bandi – hallotta még Lajos kirohanóban a jajveszékelést. – Bandikám, ha én ezt gondoltam volna.

A két ház kapuja közt nem volt járda, félméteres havon kellett átgázolnia. Az alacsony vaskapu csukva volt; a kilincsére tette a lábát, s átugrotta; a túlsó oldalon a térdére esett. – Magának meg de sürgős – jött elébe Dániel, aki a messze bennülő ház felől tisztította a bejárót a maga előtt tolt falapáttal. A kis ház küszöbén a tudós fiú jelent meg az esés zajára. Lajos most volt először az elnökék telkén; most látta közelről a kis házmesterlakást, melynek tetejére második tetőt rakott a hó. A szerencsétlenség utat nyitott neki mindenhova; még rettegett ellenségének a tartományába is. – Telefonálni jövök, az úr megmérgezte magát! – kiáltotta megütött térdével föl-le bukdácsolva. – Ki? Horváth? – kérdezte Dániel, és megállt a hólapáttal. Néhány lépést tett visszafelé az úton, de aztán elmaradt, s a lapátra támaszkodva kiáltotta utána. – Ott zörgessen azon a rácsos ablakon; ott alszik a lány… Kuszált hajú, összekavart fehérnéppel állt szemben. A zörgetésre szerencsére kijött pizsamában az elnök úr is. – Hogy? Mi? – köhögte szét maga körül az álmot. Mögötte az elnökné rémüldözött az ajtórésben, aztán a kislány is előkerült, aki nyáron rövid nadrágban szökdelt a kertben. – De hisz egész éjfélutánig együtt voltunk – mondta tárcsázás közben az elnök. – Én nem láttam rajta semmit. – Ó igen, nekem feltűnt, hogy milyen szótlan – emlékezett az asszony. Lajos mehetett a hírrel, hogy a mentők elindultak. A kis ház előtt a tudós fiú fogta el. – S miért? Szerelmi bánata volt? – kérdezte, egyszerre mutatva ki megvetését az öngyilkos polgár és a szerelmi bánat iránt. Lajos vállat vont. Nem szerette 333ezt a szociológust. Sok mindent nem tud ez még, s azt hiszi, mindent tud.

Amikorra visszaért, a másik két nő is ott volt a dolgozószobában. A nevelőnő kócosan állt a hörgő-zokogó házasok felett, s a megbotránkozásból, hogy neki ilyen heccekkel kell az idegeit rontania, ki-kinyújtotta, s a tulajdonosnő rángatódzó vállára tette a kezét. Teri egy csésze hideg feketekávéval rohant be, s az orra alja és az álla piros volt a ki-kibukó sírástól. Tán mégis volt dolga az úrral? – ütött át a Lajos fején. Ő maga nem akart bemenni, elegen rontják körülötte a levegőt, csak Terivel üzente, hogy a mentők jönnek már, s leült a konyhaszékre. Talán ki is hallgatják még, azt meg kell várnia itt, s igyekezett rendbe szedni az emlékeit. A könyv a polcról eshetett le. Elébb, amikor az urát rázták, odasandított, pontosan a polc alatt feküdt. Különben a könyvre senki sem gondol most, a többi meg érthető: elkészült, hallotta a hörgést, s bement. Ki tudja azt megmondani akkor már, hogy ő nem hallhatta ide a hörgést. Kérem, mind a két ajtó nyitva maradt… De az állás! Hátha megkérdik, miféle állásba készült. A legjobb lesz, ha behozza a csomagját, s azt mondja, fölkelt, szétnézett, nem csönget-e még a szemetes.

Ahogy kiment a csomagjáért, már pöfögött is föl a mentőautó a havon. Bedobta a csomagját a konyhába, s ment az autó elé. – Ez a harmincegy? – kiáltott le a sofőr. – Igen, csak álljon meg, ide hívták. – Egy mentőorvos meg két szolga kószált le az autóról, s eltűntek benn a dolgozóban. Teri kijött, s a nagy főzőedényben vizet tett a tűzre, melyet már az elébb elgyújtott. – Gyomormosást csinálnak – mondta Lajosnak –, megmérgezte magát. – A gyomormosás elterelte figyelmét az úr jóságáról, melyet az elébb megsiratott. – Nem tudom – mondta rettentő kíváncsisággal –, hogy fogom végignézni. A meleg víz bekerült a szobába, s a nyitva maradt ajtón az asszony aggódó kérdése hallatszott: Ezt tartsam? Lajos ott maradt a konyhaszéken; a szék alatt a csomag. – Szegény féreg, ugyan miért tette – tűnődött magában. – Csakugyan azért, mert a többiek táncoltak, s neki kellett a bűnt viselnie.

A mentőszolgák behozták a hordágyat, s Teri is kiért a lavórral. – Nem hiszi – újságolta –, az egész víz átment a gyomrán. – De Lajos nem felelt. A kis közjátékban elvesztette a gondolatát, s többé 334nem tudott rátalálni. A hordágy nagy nehezen kifele is átvergődött a szűk előszobán, melyre költözéskor a bútorhordó óriások annyira haragudtak. Lajos egy pillanatra láthatta a tulajdonosnőt: bunda volt rajt, az arca a sírásban szinte szétrongyolódott: csupa bibircs, folt, ránc, rángás. – Mondom, nagyságos asszony – erősítgette a mentőorvos –, én bízom benne, hogy megmarad. – A hordágy becsúszott az autóba, az orvos Horváthnét is föltámogatta. A duda egy hosszút sírt a hóba. A szomszédból átjött a kislány, s Teri fölvezette a riadt gyerekekhez. Azokat babusgatták, csiggatták, siratták hárman.

Lajos egyedül maradt a földszinten. Most már igazán vehette a sátorfáját. Vállára dobta a zsákot, s megindult. Odakinn alaposan megindult a havazás. De most nem fújt a szél, a kövér pihék föntről egyenletesen hullottak, az ég megfontoltan és állhatatosan küldte a pelyheket, mint akinek kitartással kell megfojtania az eltakart világot. Lajos a beesett csapást kereste a túloldalon. A köpenyzsebébe dugott kezét a hasán összefogta, s a fejét földre szegte. Lám, egyszerre hajtotta ki őket a bűn, amelyről az úr beszélt. Őt gyalogosan, az urat mentőautón. De a kalocsnis fiatalemberek tovább táncolnak ebben az évben is. Az Isten tudja, hány esztendőben még.

Pillanatra megállt. Egy rándítással a másik vállára is ráigazította a zsákot, s lenyalta a szája szélén ülő nedves hópihéket. A feje fölött az Alpár úti kereszt állt. Az ájtatos nénikék őszről ott maradt száraz csokrait fölismerhetetlen kolonccá formálta térdeplőjén a tél, s a hóval megült ereszív alatt meztelen csüggött a kopott bádog Jézus. Ő váltotta meg a világot a bűntől. De az másféle bűn lehetett, mint amiről az úr beszélt, mert Lajos csak a terhét igazította meg alatta, s továbbment.

1936
335 336
Iszony
Regény
337 338
Első rész
Az esküvőig
339 340

Még emlékszem a délelőttre, melyen a Takaró fiúk újévet köszönteni kijöttek hozzánk. Ünnep hete különösen lágy volt abban az évben. Templomból jövet egy lábnyomnyi száraz maradt a kerítések tövén; azon csúszkáltunk, szorultunk hazafelé, testünk súlyát a nyirkos mohájú lécekre akasztva. Szilveszter azonban keletről hozta az időt. A sár úgy dermedt meg, hogy minden befagyott patavágás, minden lúdbőrös keréknyom megmaradt benne. A nagy pihéjű újévi hó aztán valóban mint feledés és újrakezdés borult a sok megrögzött nyomra, rovátkára.

A két fiú egy érintetlen hómezőn tört be a ház felé. Az én félcipőmén kívül nem volt semmiféle csapás az óriási udvaron. Az istállók üresen korhadoztak az alsó majorban, s attól fogva, hogy édesapám, ahogy megszokta, szőrcsizmáin eltűnt a gazdaságban, csak mi, asszonyok, anyám és én törtünk ki időnként a pulykákhoz s malacokhoz. Most is előttem van még, ahogy a kutyák a két törtetővel szembeúszták a havat. A vizsla föl-fölugrált és hátranézett, mint aki játékra s támadásra egyaránt hajlandó; a komondor hátrább maradt, s a szőrkoloncában forgatta leszorított fejét. A fiúk nem álltak meg nekik; jöttek rendületlen, csak Imre húzódott a Sanyi nyomába, mintha a csatakot unná a lábikrája. Kihúzták és elmerítették nadrágjuk szárát a hóban, s mögöttük akkora krátersor maradt, mintha nem is ők, hanem egy harmadik láthatatlan hagyta volna a nyomukban. Sanyi később is büszke volt rá, hogy a legvicsoribb pusztai ku341tyát is meg tudja babonázni. Most is csak néhány „piszi kutyám”, „te ronda”, „nem szégyelled” kellett neki. Ameddigre az ólak felől beavatkoztam, a vizsla nyaka már húzódva-hancúrozva vonaglott a kemény tömzsi keze alatt; a komondor pedig vakkantva farolt hátrafelé.

Első pillantásra meg sem ismertem őket. Sanyin rövid bekecs és kucsma volt; azt hittem, apához jöttek az ökrök miatt, vagy az én pulykáimra küldtek Terusék kereskedőt. Húsz szép pulykát neveltem karácsonyra, s nem volt, aki a pusztáról elvigye őket. Csak, hogy olyan állhatatosan mosolygott rám – elébb csak ahogy gázolt, aztán a vizsla meggyömködött nyaka fölött is –, akkor fogtam föl, honnét ismerem én ezt a diónyi, meleg lében forgó szemet, amelyik mindig úgy nézi az embert, mintha valami kettesben elkövetett huncutságra akarná emlékeztetni. A bálban is így nézett egyre. A tömzsi két kezében fogta a derekamat; a fejét kissé félrehajtotta; az emlékeztető szemebarnája csaknem rám folyt, huncutul nyájaskodva. Nem tudom, hogy mosolyoghattam rá vissza. A nagyvendéglő falán volt egy aranykeretes, szalmakoszorús tükör; abba bepillanthattam volna megnézni magunkat tánc közben; őt, amint rám kacsmarog, s magamat, ahogy szintén félrebillentem a fejem, s furcsállásomat leplezve felelni próbálok rája. De a tükröt bepárállta az embergőz, s én magam is csak valami gőzön át néztem mindent ebben a nagy vonszolódásban, zsivajgásban.

S most ugyanez a szem jön felém az újévi havon, s csak nézi, hogy tapadok én oda (mezítlábamon egy elcsámpált félcipő, mellemen egy félrenyújtott kék szvetter) – az ólajtóhoz, amely mögött a pártában maradt pulykáim kapkodják a szemet. Azt a kezicsókolomot is úgy kiáltja maga elé, hogy a „kezi”-ből egy kurta, kötekedő galacsindobás lesz; a „csókolom” kerek óin pedig megint azok a közös emlékek bugyognak elő. Ha tudná, hogy én a polgári olvasó báljából csak a kormos gerendákra emlékszem, amelyek alatt száz vagy kétszáz ember táncolt, füstölt, ivott és izzadt egy átláthatatlan ködben. A polgárfiúk megadóan zötyögtek lárvaarcú választottjaik mellett, a hórihorgas másodtanító azonban letépte elázott gallérját, s akkorákat szökött és kurjintott a tömeg felé, hogy félteni kellett a petróleumfüggőket tőle. Amikor Terussal és a nénivel a fal mellé 342odaszerénykedtünk, én úgy meg voltam neszülve, mintha egy vad törzs mulatságába kerültem volna. A Sanyi cigányosan kedveskedő szeme meg éppen mintha olvadt magja lett volna ennek a párolgó tömegnek. Jó képet kellett vágni rá, mint a félrészeg, öreg jegyzőre, aki a tánc szélén ült, s a szódásüvegből oda-odafröccsentett az ellejtő párok elé.

S ez a fényiben sülő szem most itt van nálunk a pusztán. Feje félreejtésével, a barátságos hangsúlyával is mutatja, hogy sok kedves jogcíme van a folytatására valaminek, amit ő már akkor is folytatásként űzött, amikor az ugráló tanítótól elkért. Én azonban még el sem kezdtem mindezt, s elég meglepetten nézhettem vissza rája. Akkor már nagyon rég nem fordult meg nálunk semmilyen fiatalember. Amióta ebben a bérletben ültünk, csak az állatorvos volt kinn egyszer édesapánál. Tulajdonképp nem is volt eldöntve, hogy mi nézzük-e le a falubelieket, vagy magunkat szégyelljük egy kicsit, hogy ebbe a sanyarú birtokba jutottunk. Sanyit azonban a legkevésbé sem feszélyezte, hogy énnekem nincs valami nagy kedvem a lilára fagyott lábammal elébük kerülni. Ő veszi a csapását felém, s úgy jön elém a hangja melegével: – Én embere vagyok ám a szavamnak, Nellike. Nézze, még az öcsémet is elhoztam újévet köszönteni.

Ez igaz volt: búcsúzáskor mondott valami olyat, hogy kijönnek. Elébb Lenke néninek, Terus anyjának könyörgött: – Már elmennek? Hol van még a reggel? A kakas most dugja a taréját a másik szárnya alá. – Csakhogy mi nem a kakasokhoz, hanem a kotlósokhoz igazodunk – mondta vissza a tréfát Lenke néni. Csajági lány volt, nagy házból való, ahogy édesanya mondta, de maga már mint özvegy postamesterné öregedett meg, akinek a lánya varrással keres, s épp ezért különös művészettel tudta a rátartiságot a szegény emberek enyelgésével keverni. Ez is elve volt, hogy nekik kell elsőknek hazamenni; bár Terus, szegény, mint afféle nekilódult vénlány, akkor táncolt a legboldogabban az óriás mellével. – De a Dalárda szilveszterén ott lesznek? – búgta Sanyi kinn már az utcán; mintha ez az éjszaka kevés lett volna a közös emlékeink kibeszélésére. Kabát, kalap nélkül, azon csatakosan jött ki velünk az utcára. Ez is valami virtus volt; legyintett csak a féltésre. – Ilyen hamar a vasat sem eszi meg a rozsda, más bajom meg mi lehetne ettől a kis nedvességtől. Így het343venkedett, s rám nézett, hogy szólok-e rá valamit, vagy féltem-e az egészségét. De én csak azt mondom, hogy édesanyának elég lesz egy időre a mulatságból. – Hátha újévet köszönteni fölmegyek magukhoz? – hajolt oda elváláskor a markában visszatartott kezem fölött, mintha valami nagy titkot súgott volna. – Ha szeret hegyre csónakázni – felelt helyettem kacsintva Terus, akinek a tüdejében még benne volt a tánc zaklatott lihegése. – Nagyon fognak örülni Nellikéék, igazította ki a hallgatásomat Lenke néni szertartásosan. – Ezt jól megbolondítottad, karolt belém Terus, amikor Sanyit közös rimánkodással végre bezavarták. – Ugyan, mit beszélsz, néztem én rá elámulva. – Hagyd csak, egy Takaró fiú: ezt érdemes megfogni – ajándékozta Terus is nagylelkűen, amiből őneki olyan kevés jutott. De Lenke néni rászólt. – Ha egy férfi mulattat is benneteket, nem kell szerelemre gondolni mindjárt… Én azonban azon is csodálkoztam, hogy Lenke néni ezt mulatságnak tartja, s otthon egy szót sem szóltam sem a táncosomról, sem az újévi köszöntésről. Elfelejti azt maga is, harmincszor.

Most azonban mégiscsak itt van a baromfiólnál, s mialatt az én kosárba gémberedett kezemet a magáéba fogja, még az ólba is benéz. – A pulykák, hallottam róluk. Szép dögök. A maga takarékpénztára? Ja, én mindent tudok. Aki érdekel, arról huszonnégy óra alatt mindent megtudok. A kanászuknak az apja nálunk béres. Különben épp itt jár a libaszedő asszony. Már szóltam is neki. Ünnep után persze nem adják meg úgy az árát, mint előtte. – S ahogy elengedte a kezemet, a tekintete is elengedte egy pillanatra az enyémet. De csak azért, hogy az egész alakom beférhessen a szeme gömbjébe. A kék szvetter alatt vékonyan lobogó szoknya, a félrejárt cipő, a jégrózsás lábam szára. – Ej, de kemény lány maga – mondta. S a mosolyába egy kis elfogódottság, majdnemhogy fájdalom vegyült. Mint egy tortát néző gyerek.

Engem az, hogy valamit szégyellni kellett, mindig dacossá tett. Ameddigre elpirultam volna, már meg is sértődtem. Így volt ez akkor is. A helyzet buta is volt: ideszorítva mezítláb, egy szál szoknyában ezzel a bizalmaskodó beszéddel a pulykáimnak. Még vissza sem húzódhatom: az ólba csak nem búvok be. A szoknyám előrecsapott a szélben, s én mint egy lompos, fölül kendős, alul lenge 344szolgáló álltam a tenyere, a nyájaskodása hatalmában. Közben az is átcikázott rajtam, ami odabenn van. Édesanya az ágy végében a megrándult bokáját borogatja; a likőrös üveg üres; a „szalon”-ban az ágyneműm kidobva. S még azt sem mondhatom, hogy betolakodtak; hisz bejelentették magukat. Én vagyok a hibás, ha így érnek, s belebámulhatnak a szegénységünkbe, mint egy felvágott hasba. Azonban épp ez, hogy énnekem most az emberi törvények szerint el kéne marasztalnom magamat, magunkat, a nyomorúságunkat: egy szempillantás alatt olyan büszkévé tett, hogy nincs az a jeges vízben mosdó germán királylány, aki több önérzettel hordja a pucér lábszárát. – Amint látja: nem vágtam gálába magamat magukért, néztem a szemébe minden fölülkerekedni próbáló gondolatának. Ő azonban nem vette észre hangomban a szegénység kihívását. Valami olyat gondolt, hogy milyen természetes, közvetlen lény vagyok. Aminthogy később is ez volt a kibírhatatlan benne: mindannak, ami bennem oly ziláltan és bonyolultan, sokszor gonoszul is történt, ő a legegyszerűbb és legjobbhiszemű megfejtését adta.

Meg sem néztem jól a másik, nyurgábbik fiút, aki a kutyáktól körülszimatoltan várta, hogy odaérjünk hozzá. Jó merész lépésekkel ugráltam be a ház elé; még a régi nyomokat sem tartottam be: hadd lássák, hogy engem nem feszélyez a kidőlt félcipőn beömlő hólé. Sanyi egy orv cigánypillantást vetett rám, ahogy az alacsony fadúcos tornácban hótól, harmattól megráztam magamat, mint akinek az elfogulatlanságával kell a cipőjét helyre sarkalni, a kasznárház héját megemelni, a szobákban kiszellőztetni. Aztán ő is hozzáfogott a pucolkodáshoz. Bosszankodni vagy nevetni kellett azon, hogy tudott ő egy idegen helyen, mindjárt az első alkalomra, letisztálkodni, göncét lerakni, székbe telepedni. Rövid, izmos kezével még a kifordított könyökét is lehavazta, aztán a bekecset gombolta ki, s a nyakából pucolta ki a havat; a kucsmáját a tornáclábhoz veregette, söprűt kért, majd valami késfélét, mert a hónak az a tulajdonsága, hogy a szobában kezd olvadozni. – Az ember egyszer csak érzi, hogy a háziasszonyok alája-alája néznek. Mi az ördög ez alattam? Hát mindenik talpam alatt akkora tócsa, hogy egy nyolchónapos csecsemőnek is becsületére válnék. Akkor megkezdődik a játék. Az egyik háziasszony olyan képet vág, mint aki ruháért szeretne rohanni, szinte a 345dereka is meg-megrándul; a másik meg vigyáz, hogy a lábam felé ne sandítson, s persze, annál élesebben kell időnként odanéznie. Óvári akadémikus koromban egyszer formálisan megpucolták a talpamat. Föl kellett tartanom a levegőbe a két lábam, s úgy ültem, amíg le nem takarítottak. Azóta vigyázok az ilyen úri, kisasszonyos helyen. – Hát csak kímélje is a parkettánkat meg a perzsáinkat, mondtam neki gúnyosan, de már jobbkedvűen, mert megtaláltam a hangot, amin ezzel beszélni kell. – Nem a perzsáitól félek én magának, hanem a szemétől. Olyan rendtartó szeme van. Az embernek kéj ül a hátába, milyen jól le tudná az embert gorombítani. Egy olyan éjszaka után, mint ez a mai. – Miért, milyen éjszaka volt ez a mai? – Huh, figyelted, Imre? Milyen anyósosat villant a szeme. Már benne van, hogy haragszik a férfiak éjszakáira. – Nagyon téved. Egyáltalán semmi közöm az éjszakáihoz, kaptam fel a fejemet gőgösen. Ez mégis sok, hogy nemcsak a szemével mosolyog úgy, mintha joga lenne hozzá, de a pillantásomba is féltékenységet akar beléolvasni. Ő azonban rendületlen volt abban, hogy nekünk közös nagy titkunk van, s az öccsének is olyan hunyorítással adta át a hóvakaró kést, mint aki érti már, hogy kell venni az én tiltakozásomat.

Mialatt ők lerakodtak: én előrementem, és egészen kicsaptam a spalettát. Az egyik kihajtott táblájánál még mindig úgy derengett a dívány s az ágyneműm, ahogy hajnalban felugrottam róla. A nagy csapkodásra anya is megnyöszördült odaát. – Nelli, te vagy? – Vendég jött, dobtam be mellé egy nyalábban a paplant és a párnát. – Vendég – tápászkodott volna fel ő a bevetett ágy végéből, ha a lába, amely egy odatolt széken külön betegként pihent, engedte volna. Lehet, hogy el is szundított, java nap, a lábborogatásban. Amióta idekerültünk, ebbe a bérletbe, mindig fájt valamije. Hol az eresz lecsorgásain csúszott meg, hol a foga dagadt föl; ha már semmi baja nem volt, lelkét erősíteni vonult el egy kis imádságra. – A bálbeli fiúk újévet jöttek köszönteni. Édesanya csak borogassa a lábát – húztam be rá a hálószobaajtót. De őt sokkal jobban felkavarta kábult fekvésében a hír, semhogy csöndben elviselhette volna. – Nelli, jajdult el halkan, amikor már a fiúk is benn voltak, úgyhogy vissza kellett hozzá kukkantanom. – Az Istenért, mit adsz nekik? – suttogta, miután az ajtóból nagy ujj-játékkal beljebb idézett. – Ne 346izgassa az édesanyámat, szóltam rá erélyesebben. Likőrt. – Hát van még? – nézett rám tétován, holott ő is éppolyan jól tudta, hogy nincsen. De ilyen volt: ha én jó erősen mondtam neki, hát ő kételkedni kezdett, hogy nincsen-e.

– Talán gyöngélkedik a nagyságos asszony? – kérdezte Sanyi, amikor visszamentem. Ő addigra már följárta három-négyszer a szobát, összebarátkozott a plafonig fölérő kredenccel, tudta, hogy a bérmaképem a kályha mellett lóg, s úgy ült a díványomon, ahol egy perce még az ágyneműm párállt, mint akinek évek óta ez a kedves cigarettacsavaró helye. Aminthogy anyám után is olyan színleletlen tisztelettel érdeklődött, mint aki egy neki különösen kedves, régen ismert finom hölgy miatt fogja halkabbra a szót. – Ó, édesanya miatt kieresztheti a hangját – nevettem ki ezt az oktalan gyöngédséget. – A bokáját nem zavarja, ha hangosan beszél. Itt csúszott el a ház előtt, ahogy a vedret kiöntötte… Ezt a vedret is azért mondtam, mert a siralmasan összezsúfolt szalonunkban újra szükségem volt egy kis kihívó kérkedésre. Tudtára kellett adnom, hogy mi igenis magunk mosogatunk. Ő azonban ebben sem értette meg a dacot. – Kimarjulás – mondta. – Tettek rá meleg korpát? Azt meg kell próbálni. Én mindig azzal gyógyítom magam, ha megbicsaklom – hunyorított rám. – Mert az ilyen éjszakán, mint a mai, az ember fia, tetszik tudni, könnyen megbicsaklik.

Akármerről indultunk neki a beszédnek, ő csak erre fakadt ki: az éjszakára. Még benne volt az álmatlanságtól megcigányodott bőriben a szilveszteri izzás, s most, mint egy nagy gyerek, azt akarta, hogyha ő kihozta ide: hát én is zötyögjek, forogjak benne, azonmód, ahogy a hóról bejöttem, mint akkor a vendéglő füst-, cigány-, verítékszagában. A szabadságát kérdeztem, meddig tart. Mert azt tudtam már róla, hogy öreg prakszi, aki hét-nyolc évet vesztett háborúban, nemzeti hadseregben s a megszokott duhajságban, és most az utolsó évét tölti Magyaróvárott. – A szabadságom? – nézett ő rám ravaszkásan. – Attól félek, hogy nem soká. Ezen a szilveszteren minden pohár bor alján attól búcsúztam. Az éjszaka attól volt olyan, hogy hol a sírást kellett gyűrnöm, hol egy mellet keresnem, ne ijedjen meg: férfimellet, amit boldogságomban összeropogtassak. Hajnal felé persze csak Lajos maradt, a cigány. Arra borultam rá úgy, hogy a hátamnak 347kellett támasztani a hegedűjét. Ismeri azt a szép Horváth Balázs-dalt… Itt volt szolgabíró a második járásban. – „Kalapomra egy kéz tűz csak mától fogva violát.” A maga Terus barátnéjával leültünk egymás mellé egy padra: én csak az ujjamat mutattam, hogy „Kalapomra”; ő meg dúdolta már: „Hej nem zörgetem minden éjjel más lánynak az ablakát.”

Ahogy ezt elmondta, nemcsak az ujját emelte föl, úgy mint a Dalárda bálján, hanem a torka búgó mélyében is megzümmögtette a dallamot. – Sajnálhatja, hogy nem volt ott – nézett rám úgy, mintha ettől a zümmögéstől már én is ott ülnék kettejük mellett a padon. – Jó lány azért ez a Terus – nézte aztán tovább egész fesztelenül a báli emlékeit. – Az éveiből meg a tartozékaiból lenne mit lefaragni. De azt ő is tudja, s jópofa módon viseli. Azt is elértette, mért táncolok én véle olyan szilajul egész este. Egy zsebkendő is micsoda? Egy darab vászon, s hogy elzokog rajta az ember. Azért, akinek rajt van az illata… Nem érti? Látom, nem érti – állt meg egy kis öntelt, vizsgáló mosolyban a szája széle, hogy csakugyan nem értem-e. Aztán megint az öccséhez fordult, s nagy diadalmasan annak is elismételte: – Nem érti. – Mintha ez, hogy nem értem, énbelém izgalmas bájt, őbelé meg nagy bölcsességet és erőt töltött volna. – Csakugyan nem értem – mondtam neki gőgösebben, mint ahogy magamban valóban éreztem. Mert volt azért valami furcsa birizgáló az ő brácsázásában. S hogy a szilveszteréjszakából egész kikerüljünk, én is az öccséhez fordultam, aki már előbb engedelmet kért, hogy rágyújthasson a magáéra, s most csendes füstölgésből hallgatott bennünket.

Ez egészen más fiú volt, mint a bátyja. Jóval nyurgább és olyan seszínű. Szakálla is ritkább, a haja is fakóbb, mint Sanyinak, akiből bő, barna sarjadással dőlt minden: szó, hajzat, szemsugár, meleg. A szája körül egy kis kényszeredett mosolygás feszengett, amilyennel vad, szemérmes fiúk szoktak asszonyok közt ülni. A szürke szeme azonban értelmesen, majdnemhogy gúnyosan csillogott a cigaretta fátyolán keresztül. Nehéz volt elhinni, hogy ezek ketten egy anyán termettek. Inkább csak abban voltak testvérek, hogy szépen megosztották a világot maguk között. – Maga is jól mulatott? – néztem meg őt alaposabban. – Na, ahogy vesszük – nevetett ő vissza, és tovább 348cigarettázott. Úgy látszik, mégis inkább szemtelen volt, mint zavart. A zavart fiúk ilyenkor dadognak, megpróbálnak valamit kivágni; ő azonban nem tartotta fontosnak, hogy válaszokkal kínozna magát. – Imre és a mulatás? – felelt helyette is Sanyi. – Imre nem szokott mulatni. Ő jelen van. Neki ez a sajátossága. Leül egy székre, átdobja egymáson a hosszú lábait, és néz. Néha meggondolja magát, táncol egyet, felszódáz kétujjnyi bort, meghallgatja Lenke néni emlékeit s az öreg jegyző marhaságát. Aztán elmegy egy másik székre, és megint csak jelen van. Ezért olyan eszményi elefánt. Amíg én a kislány ablaka alatt cigányozok, ő nekidől egy távíróoszlopnak, s a holdnak cigarettázgat… Azt hiszem, ennek is vége van, Imre – fordult az öccséhez, de úgy, hogy énnekem játszott: – Pedig sok szép éjszakát bumliztunk így el, amióta a szakállunk kinőtt. Én a fiúra néztem, hogy tán tiltakozik a szerepe ellen. De ő erre is nevetett csak, szégyenlősen és gúnyosan egyszerre. Aztán azt mondta: – Hát igen… Úgyhogy én lettem ingerült helyette is. – S maga nem fél – támadtam Sanyinak –, hogy ezek közül a kislányok közül egyik vagy másik – ha csakugyan annyi van – inkább a távírópózna alatt szeretne hallgatni, mint magával az ablakban suttogni?… Ettől már csak ad valami életjelt, gondoltam. De ő csak hallgatott s nevetett, mint aki vagy bölcsebb, vagy gyávább nálunk. – Ó, attól nem félek, fente fel Sanyi a fogairól nagy nevetésben a kurta bajszát. Mi, Imrével sosem fogunk amerikai párbajt vívni… Még magáért sem, tette hozzá a pajkosság hangján, de egy kapzsi sugárral a szemebogarában. Mintha azt mondta volna: – Nem menekülsz; én vagyok rád betáblázva.

Ettől aztán nekem is fejemnek szaladt a szokásos. Csak a sorrend volt fordított: előbb volt düh, aztán lett belőle zavar. – Szeretik a krumplis palacsintát? – szöktem fel ezzel a hirtelen érzéssel magam is. Az egész idő alatt bennem motoszkált anya siráma: – Az Istenért, mit adsz nekik? – Attól, hogy így felugrottam: egyszerre eszembe jutott a krumplis palacsinta. Van ott kinn föltéve egy fazék krumpli. A nincsből még valami extrát is kapnak; különlegességet. – Csak nem akar a mi begyulladt szilveszteri gyomrunkra még főzni is? – kapott a kezem után Sanyi. De én ettől a kézelkapástól még inkább nekiindultam. – Hallgassa őt helyettem öt percig, kiáltottam vissza 349az ajtóból Imrének. S csak odakinn csodálkoztam el magamon, hogy mi is bőszít föl annyira ebben a nagyobbik Takaró fiúban. Bőszít-e tulajdonképpen vagy megfélemlít, vagy egyszerűen: idegesít?

De még le sem ülepedett bennem az indulat, Sanyi már nem bírta ott bent: megindult utánam kifelé. Előbb a kis előszobafélénkben (miféle előszoba volt az; a mennyezet deszkáin átporzott az ocsú), hallottam a picit settenkedő, de azért otthonos talpait. A járása is beszélt: mintha csak azt mondta volna: ej, nézzük meg, hová bújt el ez az asszonyocska? S akármilyen együgyű volt ez a járásbeszéd: az én idegeim egyszerre vigyázó éberségbe húzódtak tőle. Először a padlásfeljáróra nyitott be; azt hitte, arra a konyha. Ezen énnekem, miféle parancsra, egy gonosz kárörvendőt kellett mosolyognom. Mintha az, hogy az első lépcsőben megbotlott, s a sarokba támasztott teknővel szembebámult: elégtétel és diadal lenne számomra. Neki azonban a talpa is olyan volt, mint maga: nem vett tudomást az én kárörömömről. Jött feltartóztathatatlanul az idegeim ellen. Amikor az első krumplikat kihámoztam, a konyhaajtó résén dugta be barna mosolyát. – Hohó, nem bújik el – mondta kérlelhetetlen dicsőséggel. – Látni akarom, mit kever a palacsintájába. Mielőtt kiszaladt, olyan pillantást vetett rám, hogy azt még lekváros gombócban sem volna jó megenni.

Látszott, hogy valami szűzi megriadásnak tartja a fölugrásom, s ez roppant tetszik neki. Utánam is azért jött, hogy riadalmamat, dicsősége adójául behajtsa rajtam. – Jó, nem veszem rossz néven – tette hozzá, mintha ez lenne a legnagyobb aggodalmam. – Mások is így vannak velem: meg kell szokni a stílusomat. Kezdetben fejnek vagy bokának szalad tőle a vér: különösen az ilyen dámvadvér… Hé, Imre, erre. Konyhainspekciót tartok – szólt ki az öccsére, aki közben szintén utánunk kószált (talán mert édesanya a szomszéd szobában sóhajtozni és motozni kezdett). – Ez külön inger, amikor az ember fejében még föl-le jár a csárdás, s orrában érzi a táncosnő izzadságát; egy ilyen friss, korán kelt könyököt nézni krumplitörés közben. Elhiszi, hogy én csárdás közben is megérzem, szeret-e az a könyök, amit fogok, mondjuk, szitálni? Magáról például az Olvasó-bálon is éreztem, hogy elsőrangú háziasszony. – Gondolja? – ágaskodott bennem, hogy már megint mint asszonyi por350tékát merészel taksálgatni. – Föltétlen. Aztán arról sem utolsó meggyőződni: van-e mosatlan edény az asztal alá rúgva. Na, ne nézzen körül olyan ijedten: ha lenne, nem mondtam volna. Annyira azért nem vagyok neveletlen. Ahhoz, hogy ilyen váratlan csaptunk le, nagyon szép tiszta minden. – Kedves. S azt hiszi: én szégyenkeztem volna, ha a tegnapi tepsit a konyha közepén találja? Határozottan szeretném… – Szeretné, de meg lenne rémülve. Mert maga egy született háziasszony – mondta ő rendíthetetlen diadallal. – Maga pedig nem tudja megkülönböztetni az érzéseket. Bennem legalábbis – mondtam neki. S amíg mondtam, az én arcizmaim sem tudták. Ahelyett, hogy bosszúság vagy visszautasítás állt volna beléjük: nevetésre szaladtak széjjel. Később is sokszor voltam így vele. Már majdnem körömmel estem neki, s akkor még valamit mondott vagy csinált, ami még bőszítőbb volt, s azon már, akaratom ellenére, nevetnem kellett.

Sanyi azonban már ekkor is nagyon meg volt elégedve ezzel a nevetéssel. Úgy magyarázta, hogy megvadított egy kicsit, de a tréfájával lassan kézhez is szoktat. Ettől aztán még otthonosabban kuktáskodott a mi piciny, vedlő tetejű konyhánkban. Mialatt én a tojást meg a zsírt a krumplival összegyúrtam – bosszúsan, hogy ide is utánam jöttek –, ő a lángot vette gondozásba. Ez csodálatos volt, hogy tudott ő egy kályhával, tűzhellyel bánni. Csuta, tüdő, piszkavas: minden működött, s közben még enyelegni is ráért. – Minél nagyobb tűzön sül, annál jobb – magyarázta, derékban nekihajolva, ahogy férfiak szoktak kályhában matatni. A lángnak is értett a nyelvén, akár a kutyáknak. Ahogy a tűzhely vörössége az arcába csapott: ők ketten egy világ voltak; Imre meg én: a másik. Mi: a befagyott ablakú konyha; ő, ami bemelegíti. Közben a konyhatudományával is el akart kápráztatni. – Hát a „gyúrom-nyújtom”-ot ismeri-e? – fordította felém, hajlásból, arcának elébb még tűzfényes felét. – Az még gyorsabb étel, mint a krumplis palacsinta. Belever a lisztbe egy tojást, meggyúrja, a vason kiteríti, megzsírozza. Aztán megint összegyúrja, megint megzsírozza. Így egynéhányszor és kisüti. – De megtanulta – mondtam; most már egy kicsit könnyebben nevetve.

Ez jó volt, hogy a főzésben is mester akart lenni: visszaadta a fölényemet. Ha egy férfi a főzésről magyaráz: mindenhogy mulat351ságos. Ha nem ért hozzá, azért; ha ért, azért is. S nekem szükségem volt rá, hogy nevetni tudjak rajta; bosszantó volt, hogy a brácsázásával úgy kibillentett. – Hát hogyne tanultam volna – mondta –, Erdélyben tanultam. Még most is emlékszem az asszonykára. Tizenhatban ott voltam Falkenhayn mögött menázsmájer. Édesanyámat sokszor föl is bosszantottam vele. „Ebbe én még egy tojást ütöttem volna.” „Ezt a mártást az én tiszti szakácsom egy kis borral csinálta…” – Huh, milyen háziasszonyosat villant már megint a szeme. Maga nem hagyná magát egy férfitól így szekírozni. – Villant a feje – mondottam gorombán. – Na, azért nem szabad gorombáskodni. Egy műértő férj még mindig jobb, mint egy fapofájú kérődző, aki mindent fűnek eszik. Maga különben is főzőtehetség. Látom abból, ahogy a palacsintasütőt fogja. Maga engem egyik elragadtatásból a másikba ejt majd.

– Happá – ütött a szájára; furfangosan, hogy ez az „ejt majd”-ot ilyen jól becsúsztatta. – Ezt akár vallomásnak is vehetné. A kezén láttam: határozottan megrándult a serpenyő benne. Attól a legridegebb amazon is néma lesz egy pillanatra, ha egy férfi lelkében asztalt lát, amelyre ő adja föl az ételeket. – Látod – fordult a kredencnek dőlő Imréhez: – már nem is hurrog le. Kezdi megszokni a stílusomat. – Csakugyan – mondtam egy kis fölényes nevetést erőltetve; bár bosszúságomra ott belül valóban úgy volt, ahogyan ő mondta; ez az „ejt majd” bennem is megcsípett s felfüleltetett valamit. – Pedig igazán nem akartam kiszolgáltatni magamat – folytatta ő. – Nőknél semmi se rosszabb, mint az idő előtti vallomások. Imre, te mindig mondtad, hogy én gyermeteg kedély vagyok: kiböffenem az érzéseimet. S nagy diadalmasan nézett hol rám, hol az öccsére… Abban csakugyan volt valami gyermeki megindító, hogyan tudott ő ilyenkor rám nézni, a tulajdon furfangján szórakozni. Hogy őneki ez így kicsúszott a száján, s persze mégsem véletlen. De azért elég akaratlan formán. S hozzá rám is kacsmaroghat az első palacsinta fölött. – Remélem, nem sértettem meg a dámvad érzéseiben? – Nem – mondtam fölhangoltan. – Maga egy óra alatt elhasználta a dámvad érzéseimet. Már csak nevetni tudok. – S egy kicsit túlságosan is rázott mellel csakugyan nevettem. A házasság: az mégiscsak nagy téma. S nekem még tréfából sem beszélt senki sem ilyesformán. – 352Kapja be hamar – toltam szája elé a palacsintát. – Egyszerre hármat, ha belé akarja fojtani a szót – mondta Imre a kredenc mellől.

A konyha beillatosodott, s mind a két fiúnak ott volt már a tányér a szája előtt. Imre a távírópózna helyett a kredencnek dőlt, s annál állt úgy, ahogy a bátyja festette le őt az éjszakai bumlizásaikban. Sanyi pedig a szemetesládát húzta a lábam közelébe, s azon falatozott, és mesélt, egy vörös tűzcsíkkal kettészelten. Tömött, szőrös hátú kezében még barnább és ínycsiklandóbb lett a krumplipalacsinta, s bőre alatt és kifényesedett szája körül, a fekete bajuszszálacskákon, a zsír egészséges csillogásban várta a rokon molekulákat. A dicsekedése is ilyen fényes és jóízű volt, akár az evése. Hogy ő milyen káposztalevest habart össze tavaly télen egy hajnalon. S nyáron pinceszeren milyen borjúpörköltet csinált. Egyszer meg kellene őt néznem, mint szabadtéri konyhafőnököt, kék kötényben. Az itt nem megy a férfiasság rovására. Ő már az édesapjától is azt tanulta, hogy van az asszonyfőzés, s azonfelül, egész külön, a férfiak pörköltje. Abba még a paprikacsutkát is másképp kell belevágni.

Én csak fél füllel hallgattam, s nevettem, amint a pince elé a kormos kondért s a holdfénynél szaglászók közé, szakácskodóban, magát is odapingálta. Az a gondolat tette-e, hogy valakinek engem is el lehetne venni, vagy hogy két férfit ilyen körülmények közt kell kiszolgálnom: az ingerültségemnek egy kis hiú, édes színe támadt. A szavak helyett a magam mozgását éreztem: forgásomat az asztal és a palacsintavas közt, a kétágú villát, amellyel a piruló lepényeket meg-megforgattam, s a tányérjukra hátraadtam. Noha háttal álltam nekik: érezhettem, hogy nő vagyok, s két férfipillantás vizsgáztatja a mozgásomat. És azt is tudtam, hogy a férfiaknak tetszőn és mégis tiszteletgerjesztőn mozgok, s ettől egy ruganyos, melegebb lélek szállt belém, aki különben elég ritkán szokott bennem szállást verni. Közben azt is meghallottam, a Sanyi félig figyelt beszédén keresztül, hogy odabenn halkan kikattant az ajtó: anya vonszolta át fájós lábát elébb a „szalonba”, aztán az „előszobába”. A csöndről azt gondolta, hogy elmenesztettem a vendégeket, s meg volt sértve, hogy nem jövök beszámolni. Éreztem, amint az előszobában megáll, s hallgatódzik egy kicsit. Mély megbotránkozásban állt ott, hogy egy Otrubai ivadék a konyhában trécsel a vizitelőkkel. Aztán sértetten 353visszavonszolódik az ecetes lavórja mellé, az ágy végébe. Még szegénynek ebben a kicsoszogásában is volt valami: ami könnyebb kedvre hangolt. Egy kis lázadás a szokásaink ellen. Kezdtem hálás lenni a fiúknak, hogy ezt a kis konyhai forradalmat anya szokásai s a magam vére ellen kierőszakolták.

Amikorra apa hazaért, már egész meleg és megenyhült volt körülöttünk a konyha. Az utolsó palacsintáknál Sanyi kivette kezemből a vasat; ehessek én is már nyugodtan. Keze szárán feltűrve a kabát s az ing: úgy tartotta a tűzön a palacsintát. Konokul tartotta. Mi meg csak nevettük a kurta és izmos kart, amint a vasat tartja férfi módra, de mégsem szakértelem nélkül. Én lopva-lopva Imrére pillantottam, mintegy cinkost keresve a megtalált fölényemhez és mulatságomhoz, amellyel ezt a zömök, magabiztos palacsintasütőt szemléltem. Imrének is látnia kellett, hogy a természet kifeledt ebből valamit, amitől az ember megnyúlik, ábrándozni kezd és zavaros indulatai lesznek. S hogy Imre is mosolygott rajta: szinte vonzó is volt a gyermeki gyanútlanságában. Hogy mindenhez ért, éppen csak ezt nem tudja önmagáról. Amíg az ujjaim közé csípett palacsintába jó kamaszosokat harapdáltam, s rá-ráhunyorítottam: már-már igazi fiatal lány voltam, azokhoz a férfin vihogó, magukat hányó fruskákhoz hasonló, akiket titokban annyira csodáltam. Ritka érzés volt ez nálam. Amióta itt kinn éltünk a pusztán: alkalom sem volt rá. De azelőtt is réges-rég éreztem; Fehérvárott talán, amikor a kereskedelmi tanfolyamról vonalzóinkkal meg a nagy irkáinkkal néhány lány, összekapaszkodva, hazatáncoltunk. Pedig ezzel az érzéssel mindig valami édes könnyű felszabadulás járt. Mintha valami hiba, tévedés serdült, nőtt volna bennem, s annak ezzel vége volna. Mintha egy ilyen nevetéstől, amilyennel a Sanyi tréfás palacsintadobására ráböffentem: ez a bennem levő vad titok is örökre elhessenhetne.

Apa csendes benyitását alig vettük észre ebben a nevetgőzésben. Pedig a havas csizmát le is kellett dobognia ott kinn, s a kutyákat is visszaszorítani, hogy a lába mellett kétfelől be ne fúrják magukat. Hogy elönt még ma is a könny, ahogy szegény édesapa arcát, amint a konyhába benyit, magam mellé hívom. Olyan távolról jövő s mégis szívrezgető volt az utolsó esztendőkben a rám köszönése. Mindig járt; egész nap járta a birtokot. Amióta ebben a bérletben ültünk, 354különösen. Nem is volt szükség annyi járásra: az egészet megkerülhette egy óra alatt. De ő kora hajnaltól kinn volt; az alsó majorból föl a felsőbe az állatokhoz, aztán a górék mögött ki, a kommenciófát vágó cselédekhez, vagy le a bozót mellé a nádvágókhoz. Többet gyalogolt, mint amikor sok ezer holdon volt főintéző. Talán hogy az, ami ott vitte – a csizmája meg a botja –, tudomást ne szerezzenek a megfogyott birodalomról. Talán hogy bennünket ne kelljen itt benn bámulnia. Szerette anyát, és fájhatott neki a sok cúgos fog, bicsaklás, panasz, imádkozás. Utólag sokszor úgy gondolom, hogy a végleges eltávozást próbálgatta abban a fölösleges sok menésben. S amikor hazajött, nemcsak a csizmáján voltak sár- meg jégkoloncok, de a feje is soknapi járóföld távolsággal volt beködölve. S az oly szép volt, amikor ebből a magán hurcolt távolságból szelíden rám mosolygott. Ettől egyszerre nagyon munkásnak és nagyon jókedvűnek kellett lenni; kabátját havazni, dézsát löttyinteni, újságot olvasni: nehogy bűntudat konyuljon a csendes szája zugába; értem, az én pusztai lányságomért. Most azonban, hogy fiúk közt talált, még más érzések is játszottak a szeme szivárványában. Száműzött büszkeség, hogy neki egy ilyen kasznárházban kell vendéget fogadni; tanácskozó csodálkozás, hogy mért szorultunk a konyhába, de mégis öröm a leginkább, hogy ebben az elhagyatottságban egy kis szórakozáshoz jutottam.

A fiúkon, mint élő nyomásmérőkön láttam, hogy mennyi tekintélyt terjesztett az ő szikár csendessége. Benne volt a csontjában, hogy minden őse a magáén volt úr, s ő is sok száz embernek parancsolt életében. Azzal a fegyelmezéssel, amivel a vadorzó erdészeket s a munkáslányt leső gyakornokokat tartotta féken, most mind magának parancsolt: hallgatást, büszkeséget. Sanyira különösen nagy hatással volt. Később is mindig mint férfiideáljáról beszélt róla. Akkor is, amikor rég meggyűlölhette volna bennem a természetét. Most is szinte cserbenhagyott érte; annyira sürgős lett, hogy tréfás serpenyőforgatóból férfi mód társalgó gazdatárssá váljék. – Egy kis szilvesztert hoztunk ki ide az újévbe, gyűrte vissza az ing kézelőjét kissé szégyenkezve. Ha már Nellike nem ereszkedik le hozzánk, gondoltuk, mi hozunk ki hozzá egy kis jókedvet tömlőben. Főintéző úr persze megkerülte már a gazdaságot. A múltkor majdnem összetalál355koztunk a hegylábban. Egy róka van ott a bozótszélben… Abba a laposba mi kerül tavaszra? Répa? – Nem. Len, vette át apa némi húzódással a Sanyi palacsintáját, amelynek a fakó felét már én sütöttem meg. – Az jól fog menni – hagyta helyben Sanyi. Itt a bérlők mindig azon vesztettek rajta, hogy kukoricát akartak ültetni, meg sertést hizlalni. Pedig lenn nedves, fönn meg túlságosan köves ahhoz. Mint afféle szétparcellázott nagybirtokból, a leggyengébb rész maradt meg a major körül. Ezt csak ipari növényekkel lehet rentábilissá tenni. Napraforgóra vagy ricinuscserjére nem gondolt, főintéző úr? – S oly komolyan nézett apára, mintha az egész konyha elenyészett volna, s nekem sem ő búgott, brácsázott volna az imént. Csak édesapának akarta gazdasági tudását bizonyítani? Esetleg nekem is megmutatni, hogy az élet komoly oldalán is megbízhatom benne?

Én ismertem édesapát. Neki már az is megaláztatás volt, hogy erről a rongyos bérletről mint az ő birodalmáról beszéljen valakivel. Hát még hogy bennszülött jogon tanácsokkal lássák el, vagy a régi bérlőkhöz vessék. De sokkal jobban ura volt magának, semhogy nemtetszéséből a vendég bármit is észrevegyen. S a szokott önuralmára most még egy kis barátságos lágyság is borult. Ezek a fiúk értem jöttek ide; az én mulatságaim: az ő bűne zsongítói. Sanyi még tán tetszik is neki, ha a mértékét leszállítja. Ahelyett hogy a ricinusra felelt volna, ő tett fel kérdést. – Kedves öcsém akadémista? – Az utolsó évemet nyomom le Óvárott. Egy kicsit csodálkozunk ugyan egymáson: a pad is, meg én is. Hat év katonaság alatt az ember megszokta, hogy a fejét csak tisztelgésre meg káromkodásra használja. S most megint bedugni a könyvbe: anatómiába meg latin nevekbe. Bár ebben is van jó. Az ember feje is javul, ha parlagon hagyják. Az enyimnek ugyan nem volt nehéz megjavulni. Mint diák nagyobb legényke voltam a konviktusban, mint a gimnáziumban; a diákkocsmákban meg még annál is nagyobb. De az eminenseken is ezt láttam. Egész más viszonyban voltak a könyvvel, mint a magamfajta hallott-látott ember. Miránk így-úgy már minden ránk ragadt: talajnemek, növények, állatbetegségek; az ember csak áttekinti és rendszerezi. – Ez igaz – mondta apa, mint aki látja, hogy egy komoly fiatalember rakja elé megérése dokumentumait. Csak az utolsó palacsintát visszatolóban kérdezte meg tőlem: – Hát édesanya?

356

Más ebből csak annyit értett volna, hogy nem tudja, fekszik-e. Miköztünk azonban az volt a szép, hogy ilyen rövid kérdésből is egész sorát értettük meg a kérdéseknek. Mint: „Mért kell minekünk itt lenni?” „Nincs tán kitakarítva?” „Édesanyád tud erről a konyházásról?” – A lábát borogatja – mondtam. De apáék azért bemehetnek. S mialatt Sanyi és édesapa befelé indultak, a pártában maradt palacsintát Imre elé toltam. Az egész idő alatt bennem volt, hogy egy percre elkapjam, és a szemébe nézzek. Mialatt Sanyival nevetgéltünk, s ő a kredenc sarkáról hallgatott bennünket: folyton izgatott a titka, a jelenléte. – Nem kéri? – kérdeztem. – Nem, köszönöm, tolta vissza ő is. Inkább egy cigarettát – szedte elő a dohányos szelencét. – Magának annyira fontos a dohány? – néztem föl az ujjhegyéről, amelyben a cigarettát sodorta: a szürkéskék szemébe. – Annyira, mondta ő nevetve. – Én pedig azt hittem, hogy maga csak titokzatosságból dohányzik. Hogy az arcát felhőkbe rejtse. Anélkül a legelső szokatlan kérdésre elpirulna, és zavarba jönne.

Magam sem értettem, mért mondom ezt neki oly kihívón. Mintha ez alatt a félperc alatt, amíg négyszemközt vagyunk a küszöbön, csakugyan zavarba szerettem volna hozni. És kiugratni valamit, aminek benne kellett lenni, a zavarából. De őt nem lepte meg különösen a kérdésem. Csak annyit mondott, hogy: – Mond valamit. S közben egész nyugodtan sodort és mosolygott. – Maga minek készül? – kérdeztem váratlan, s messzebbről most már. – Mérnöknek. – Gépészmérnöknek? – Nem, építésznek. S csendben ő is utánuk indult a férfiaknak. Meg sem kérdezte: jövök-e vele. S ettől, meg hogy építészmérnöknek készül, egyszerre még messzebb kerültünk. Azt a néhány lépést, amivel a küszöbön mögötte maradtam: át sem lehetett volna integetni. Az undok, gondoltam, s két-három mozdulattal egy kis rendet csaptam a konyhában.

Amikorra beértem, Sanyi már a helybeli gazdafiúkról értekezett. – Tessék elhinni, egészen más a mostani nemzedék, mint édesapámék korában. Egy egyszerű cigánysori szegény embert előbb be lehet hozni egy gazdasági előadásra, mint ezeket. Ha ötven holdjuk van is. Karácsony előtt a téli takarmányozásról tartottam előadást az olvasókörben…

357

A kutyák jó messze elkísérték a fiúkat, s amikorra hazakeveredtek: teli voltak villanyossággal. Különösen a vizslát zaklatta föl Sanyi: kötekedő vakkantások közt ráncigálta a lábtörlőt, s a komondor szőrcsomóiban keresett játékszert magának. Ez egyszer a rosszkedvű öreg is kötélnek állt; hátára henteredett, s morogva, de a lábait elengedve hagyta, hogy a szeszesebb vérű a nyaka bojtjait marcangolja. Egy hirtelen visszamarás után azonban ők is visszacsúsztak a régi, álmos kerékvágásba.

Mirajtunk még annyi látszatja sem maradt a látogatásnak. Mintha megállapodás lett volna köztünk, hogy ha forgatunk is a fejünkben valamit, a másik ne érintse azt szóval. Édesanya is csak a korholást ismételte meg az asztalnál apának: – Hallottál ilyen szolgáló tempót? Első vizitelőkkel kézből enni a konyhában? – De édesanya kérem, ha ők kijöttek utánam. – Mi az, hogy kijöttek? Ha én Kárász Nelli vagyok, egy fél szavamba kerül, hogy visszasétáltassam őket. Anélkül hogy udvariatlan lennék. – Én igazán nem tulajdonítottam akkora fontosságot nekik. – Nem is nekik, a házunk hírének. Épp a mi helyzetünkben… – tette hozzá azon a fájdalmas hangon, amely édestestvére volt a cúgos fognak és a lábkimarjulásnak. – Kár ezzel izgatnod magadat – mondta apa, a levest szokása szerint a derekán még egyszer megpaprikázva. – Nagyon kedvesen szórakoztak ott kinn. – Ha ezt te szórakozásnak nevezed – duzzogta édesanya. A sértődésben ő akkor is kitartott még pár percig, ha belül meg is nyugtattuk valahogy. Szólni azonban ő sem szólt többet a Takaró fiúkról.

Annál többet gondolkoztunk róluk; én is, de úgy éreztem, hogy a szüleim is. Nálam nyilván az elhagyatottság tette: mégiscsak természetesebb volt, hogy rájuk gondoljak, mint a pulykáimra vagy a csúcsos hasú béresnére. Bár csak azt döntöttem el róluk, hogy egyiküket sem kívánnám udvarlómnak. A nagyobbikat azért a cigányos modoráért. Mintha be akarná kenni, meg akarná buktatni valamiben az embert. Azért folyatja rá, szeméből, bőréből azt a fényes barnaságot, hogy óvatlan tehesse. Az öccsének meg a hallgatása volt bántó. Így csak egy beképzelt vagy egy hülye tud hallgatni. Azt akarta tudtomra adni, hogy olyan nő vagyok, akivel neki egy kicserélnivaló szikrája sem lehet? Vagy nem is mer arra gondolni, hogy a bátyjá358val konkuráljon? Azért, hogy a konyha küszöbén otthagyott: kár volt egy jó húsba vágó szó nélkül elengedni. Akkor Sanyi mégiscsak vonzóbb. Ahogy a palacsintasütővel a tűznél állt, azon még nevetni is lehet. Csak biztosabb volna tőle az ember; lenne kivel a háta mögött összehunyorítani.

Így boncoltam én baromfietetés és tésztametélés közben a Takaró fiúkat. Hogy a szüleim miket gondoltak róluk, azt csak édesanya vallásos gondjaiból okoskodhattam ki. Újévet követő vasárnap kétszer is megpróbálta, hogy be tudja-e a lábát a cipőbe fűzni. S amikor az első lépések után éreznie kellett, hogy ő ezen be nem baktat a faluba: tehetetlen siránkozásra fakadt, már a második misét mulasztja el a megcsúszás miatt. Pedig erre a házra őneki kell minden irgalmat lefohászkodnia. Minket apával az Isten csapása sem lágyít meg. Pedig hát mit várhattok itt anélkül?… Megpróbáltam őt vigasztalni: – Édesanya mindent megtesz. Én meg jobban megvagyok itt, semhogy elimádkozzam magamat innét… Ezen, persze, még jobban felháborodott, s hosszú leltárt készített mindabból – bútorból, cihából, lepedőből –, amit ők nem adhatnak meg nekem. Csak akkor fogom ezt megérteni, ha az évek elmúlnak felettem. Nyilván a Takaró fiúk zavarták meg szegényt. Csak az nem volt világos, hogy megkérni szeretné-e Istentől számomra a Sanyit (aki hozzá református is volt), vagy épp elimádkozni rólam. Tudniillik a családját is sokat emlegette ezen a vasárnapon, a nénjei közül kettő is munkája után él, de egy sem ment nem hozzávalóhoz. Valószínű, hogy sem ezt, sem azt nem akarta; épp azért volt nyugtalan. Apa azzal jött meg egy délben a községházáról, hogy Takaró Sanyi is épp akkor járt ott, valami vadászati ügyben. – Hát az még itthon van? – ütötte fel édesanya a fejét. – A jövő héten megy. – Azt, hogy kijön-e még, vagy ez az egy kijövése is szeszély volt: már anya is átallta megfirtatni. De édesapa sem mondott többet arról, amit a községházi találkozásból megértett. Így hát csak tovább hallgattunk, és fosztottuk ott fönn a pusztán a stafírungtollat, a falura bízva, hogy hírt adjon magáról.

S a falunak volt is hírlelni valója. Vízkereszt napján, kora délután Terus szusztatott fel a hegyoldalra. Ünnepnap ő sem varrt, s ebédtől alkonyig a rövid délután különösen alkalmas volt arra, hogy 359a szekrényben őrzött úrilány kellékeket – a rókát, a fémcsatos retikült, a hócipőt – magára öltve, egy-egy jobb helyen előjogát az úri családok látogatására megerősítse. Ilyenkor télen az emberek is jobban ráértek, s a ráérésben részvétnek és szánakozásnak érezték a kárörömet, hogy szegény Terusnak még mindig nem akadt senkije, s a maga szabta kosztümben a mellei egyre vigasztalanabbul nőnek és hervadnak. Terus pedig szemet hunyt rá, hogy neki csak a rumliszobában adják föl a kávét, s ha más vendég érkezik: vagy búcsúznia kell, vagy megtisztelten hallgatni az egyidős úriasszonyok trécselését. Nem volt sértődékeny, mint én, s nem adta föl könnyen azt a kis élvezetet, ami a megtagadtakból a számára lehullott. A varrató „polgár”-asszonyok előtt is szüksége volt rá, hogy a „jobb helyekre” bejáratos legyen. Így egészen másképp bántak vele. A nyerssonka-tízórait tálcán hozták a varrógép szélére, s a férfiingek „fazonját” nagy, „ugye, jó lesz így, Teruskám”, „hogy gondolja, Teruskám” közt beszélték meg vele. A varrás, főként a szabászat itt még nem volt egészen mindennapi ipar; az úrilány-varrónőben egy felsőbb osztály krajcárokért lehúzható titkait becsülték meg, akik varrattak vele. Arra, hogy hozzánk is kijárt, különösen büszke volt. Minthogy senkivel sem jártunk össze: mindenki kíváncsi volt ránk. S Terus még növelte is körülöttünk a ködöt. Azt hiszem, valami elszegényedett mágnáscsaláddá nőttünk az elbeszélésben; én még nem is rég a magam bricskáján jártam, s a pulykáim közt is az Otrubai nagyanyám derekával királynősködtem. Ezért a legendáért, noha elég félős volt, még az elhagyott téli utakon is kikapaszkodott hozzánk. Pedig a bozóttól az emelkedőt sem szerette, s csiklandós férfiszóra sem számíthatott a háznál. Apa nem volt olyan, mint a doktor vagy az öreg jegyző, akik – nem tudni: élvezetből-e, vagy hogy kicsúfolják – kétértelmű dolgokat súgtak a fülébe, amitől neki elragadtatott hálával kellett a mellét rázni.

Ezen a délutánon a szokásosnál is előbb jött, s már azon is látszott, ahogy a ráugró kutyáktól szabadkozott, hogy rendkívüli dolgok tartották melegen az úton. Alig várta, hogy édesanya Lenke néni szívbajáról elkérdezze, s a hálóablakban, a szürke nap világánál magunkra maradjunk. – Úgy drukkoltam, hogy anyuka elengedjen. Tegnap egész nap rólad kellett beszélnem – oldotta meg melle titkán 360a zsinórt. – Férfinak, nőnek? – segítettem én mosolyogva. De magamat is meglepett: milyen elfogódottan jön ki a fölényes kérdés. Mintha mégiscsak a sorsomról végeztek volna valamit ott lenn a faluban, s most azt kéne Terustól meghallanom. – Férfinak is, meg nőnek is – bukta meg spórolta is az újságját Terus. – Úgy volt az, tudod, édesem, hogy tegnap a rektoréknál segítettem. Incike az ősszel intézetbe kerül, s Bözsi már most készíti neki az előírtat. Képzeld: csak ágyhuzatot hatot kell bevinni. Arra jön a folyosón iskola után a tanítókisasszony. Tudod: Piri, akinek olyan széles arca van, s mintha egy mázolóecsettel nyomtak volna rá pirosat. Látja, hogy ott gépelek az ablaknál; hát direkt bejön, s elkezd felőled faggatni. Hogy igaz-e, hogy neked egy fehérvári adótiszt volt a vőlegényed, de otthagyott? S hogy vasat kell szedned, mert kevés a véred. És hogy újévkor sült krumplit adtál a Takaró fiúknak. Én persze rögtön láttam: merről fú, s csak annál inkább olyanokat mondtam, amivel tüskét bökök a szíve alá. Dehogy volt vőlegényed, s ha lett volna: azt is legföljebb te hagytad volna ott. Mert az a típus vagy, akibe a férfiak azonnal belévesznek. Te azonban úgy kezeled őket, mintha egy porcikádnak se kellenének. Nem vagy az, aki öt helyen is végigvizitel, csakhogy az illetővel véletlen találkozzék. (Ezt rá mondtam, mert így tesz Takaró Sanyival.) Véred is van elég; sőt nagyon is edzett vagy, látná, hogy jársz a majorban. Csak a családotokban örökletes a halványság; jobb családokban az gyakori. (Ő tudniillik egy pékmesternek a lánya.) S hogy a sült krumplit én is hallottam Sanyitól, de az nem krumpli volt, hanem valami házi különlegesség. Sanyi azóta folyton csak azt sóhajtja nekem: Hej, Terus, maga nem tudja, mi az, amikor az ember éjjel-nappal krumplis palacsintát szeretne enni. Képzelheted, milyen dühös volt. S a boldogtalannak még pechje is volt. Alig fordulunk ki az iskolaudvarról: jön odaátról a szövetkezetből Sanyi. – Maga, Piroska, ugye, hazafelé készül? – kérdezi. Az szegény örül, hogy hazakíséri s persze: rámondja az igent. – Akkor megbocsát, én most Teruskát kísérem haza. Meg kell beszélnünk valamit… Mi tudniillik pont az ellenkező irányba lakunk. Képzelheted: le volt forrázva.

Én nem szóltam egy szót sem, amíg beszélt; csak az ablak alatt néztem a hóval és zuzmarával megrajzolt ákácokat. Nem volt semmi 361kert sem a ház körül, csak néhány otromba tönk s ezek az ákácok, meg egy-két kedvetlen hüvely az ágaik közt. Hogy ne legyen olyan megszégyenítő az odahallgatásom arra, amit félbeszakítani mégsem volt erőm: apa zoknis dobozát tettem ki magam elé; s vizsgálgattam a lyukakat. Így azt gondolhattam: szegény Terust nem állíthatom meg, de elég mindegy, hogy mivel kábítja a fülem. Ez azonban csak a büszkeségemnek kellett. Valójában magam is csodáltam: milyen vad érzések szorulnak rá a szívemre, s nyargalnak szét megint – a hasam és a stoppolófára meredt szemem közt oda-vissza. Először csak az aggodalom, hogy mi az, amit a faluban kifőztek ellenem. Aztán valami öröm, hogy innen a hegyről is hatni tudok az emberek életében. Ezt a Pirit én is megnéztem benn, amikor anyával misére mentünk. Egy nagy debella, minden lépésnél úgy veti a lábát, mintha azt mondaná: nézzétek, milyen jó vidéki kanca vagyok. Ebben volt valami elégtétel, hogy az a nagy piros fej most meg van zavarodva, és kutat és hazudik, hogy a varázslatomat kiismerje és ellensúlyozza. Ugyanakkor azonban csalódás is volt. Mintha más hírt vártam volna Terustól: nem azt, hogy Sanyi lesz az, aki miattam hazakíséri. – Kár szegény Pirinek izgulnia – mondtam. S a hangom, tán épp e miatt a csalódás miatt, keserűbben csapódott ki, mint magam is akartam. – Énnekem Takaró Sanyi egy csöppet sem tetszik… De Terus ezt nem vette komolyan; hideg nők szoktak így vonakodni. – Ne beszélj: Sanyi nem az, aki közömbösen hagyja a nőket. A legcsinosabb fiú a faluban. Gyönyörű barna szeme van; a rektorné már nem mai csirke, de azt mondta, hogy nem lehet a nézését elállni. S amellett gazdag. Piri, azt mondják, még hajszálat is lopatott tőle a szolgálóval. – Én nem tudom, énnekem nem tetszik. Olyan cigányforma. Az öccse még inkább – tettem hozzá, csakhogy ebbe az irányba is bekiáltsak a faluba, s kapjak valami visszhangot. – Pedig egy kiállhatatlan; nem is tudom, gőgös vagy buta, nyomtam el mindjárt, ami erre a kutaszoló „inkábbra” felszökött bennem. – Imre? – nevetett Terus. – Tán: mulya. Nem is szokás fiatalemberszámba venni. Arra még nem volt példa, hogy őt valaki a bátyja elé tegye. S itt közelebb hajolt, s úgy magyarázta, miféle férfi ez a Sanyi. Hogy ez mit csinált már mint kölyök a masináslányokkal. Hogy volt itt egy színésznő, akit egy kirúgott kanonok vett el. Az állítólag azt mondta, 362hogy ilyen férfival őnéki még nem volt dolga. Egy ápolónő pedig egy doboz morfiumból csinált altatót miatta.

Én csak hallgattam ezt a Terust, és kissé visszahúztam magamat a fényben fölgyúlt mitesszerei s az arcomba lehelő szája elől. Ez furcsa volt, hogy ő ilyen bennfentesen áradoz valamiért, amiről sem ő, sem én semmit sem tudhatunk. Voltam náluk: össze volt tolva az ágyuk az édesanyjáéval. Mit zagyválhatott össze ez a boldogtalan – a Lenke néni leesett állát és szigorú lélegzetét hallgatva – abban a férfiakról. Arról, amivel a jegyző meg talán Sanyi is dicsekedik neki. Valósággal kigyúl és csuklik, s aprókat liheg attól, amit a színésznő Sanyiban olyan páratlannak tart. Pedig nem is magának kívánja: arra őneki már reménye sincsen. Csak engem akar mint ügynök, rábiztatni. És meggyőzni, hogy milyen nagy dolgok azok, amikbe Sanyi, hogy hozzám továbbítsa, nagy pajtáskodások közt őt beavatta. „El sem képzeli, mit csinált velem a barátnéja. Képes volnék az asztal lábához köttetni magamat érte. Sőt mi több: megkomolyodni.” Ezt mondta Sanyi, amíg a vízmosásforma utcán a kis lakásukba hazahőbölögtek. S még azt is, hogy sajnálja Pirit, de ma már meg sem érti, hogy tudott nemrég egy ilyen nővel szóba állni. A többiért (Terus tudja már, kikre gondol) a legszívesebben lehányná magát. Nekem csak egy kis jóságot kell mutatnom, s belőle egészen más ember lehet. Csak azt az érzést, ami most benne van, el ne hanyagoljam…

Én szinte láttam őket: Sanyit, amint a homályban a brácsázásba egészen belemelegszik, s Terust is, amint a másnak szóló vallomásoktól elvizesedik a szeme, s megilletődötten fel-felnyiheg. – De nagyon sugdolództok. Mit sugdolódzhat két lány annyira? – szólt ránk édesanya, miután már előbb bejött, s a süteményes tálat vette ki a fehérneműs szekrényből, most pedig még közelebb, az éjjeliszekrényben kutatott valamit. Terus máskor megijedt volna erre a szemrehányó hangra; még áldozni is járt, csakhogy anya jó véleményét el ne rontsa. Most azonban tudta, hogy a dorgálás mögött kíváncsiság guggol, s ő itt egy fontos, beavatott lény, akire nem lehet egykönnyen megharagudni. – Nellikét mulattatom vele, hogy milyen nagy hódítást csinált. Felforgatta az egész Fáncsot – emelkedett ki tisztelettudó kacérsággal a sutyorgásunkból. Ez próbára tevő válasz volt; 363édesanya azonban győzte önuralommal. – Mit tudjátok ti, mikor csináltok hódítást, s mikor megy az is veszendőbe, ami a tietek volt. Halandó ember azt soha nem tudhatja – mondta vallásos intelemmel. – Abban igaza van a kedves néninek. Isten a jót is rosszra változtathatja. Itt azonban épp arról van szó, hogy valaki jó ember szeretne lenni a Nellike kedvéért.

S Terus most édesanyának is beadta mindazt, ami a bögyében volt: persze más stílusban… Hogy Sanyinak mennyire megtetszett az én modorom… Érzi rajtam, hogy másféle nevelést kaptam, mint akikkel idáig volt dolga. Hiába, meglátszik azon a lányon is, hogy káromkodást és civakodást hallott-e maga körül, vagy szép szót és imádságon ért türelmet. Mialatt ő édesanya csendes elhárítgatásai („nagyon messzi dolog az”, „Isten kezében vagyunk”) közt mindezt beostyázta, még Incike kelengyéjét s Piri kérdéseit is: én a másik szobában uzsonnára terítettem. A Terus kávéján – ha mint most is: volt egy kis sütemény – mindjárt a vacsora gondját is el szoktuk verni… Ahogy szalvétahajtás közben a Terus beszédjére edzem a fülem: egyszer csak nyihegnek kinn a kutyák, s mint amikor valaki előtt belökik, hangos férfiszóval bedobban kívül az ajtó. Úgy jöttek be, mint akik legalább hárman-négyen vannak. Én ott maradtam állva egy szalvétával… Az a szorongás, amit az imént a Terus szavára éreztem, most még vadabbul fogta körül a mellemet. Mintha ezen a kicsapott ajtón ugyanaz a valami törhetne be a lakásunkba, ami az imént, amikor Terus azt mondta: egész nap terólad beszéltem… A fülem rendkívüli éberséggel válogatta széjjel a szavakat. Érdekes, hogy a zajból előbb apa csendes hangját választottam ki: „Igen, megenyhült kicsit…” „Nincsen tíz fok, nem csikorog a hó… Énnekem az a hőmérőm, hogy csikorog-e a hó. Tíz alatt a hó csikorog, tizenötnél a fülemet is dörgölni kell.” Ez a nagy tudós persze Sanyi volt. Kellemes mély, de azért fényes hangja volt ajtón keresztül. A harmadikat is szerettem volna megállapítani, de az úgy látszik, a kabátját vetette, mert megint csak édesapa csendes szava szólt: – Tessék csak nyugodtan, kedves öcsém. – S a kopogtatás mögül az újévi szem nyomult be, s itta mosolyogva, hogy én hogy hagyom cserbe a szalvétát, amelyet a kopogtatásra nyomtam gyorsan az asztalhoz. – Már megint itt vagyok; éntőlem nem olyan könnyű 364megszabadulni; jött felém egy kicsit alázatosabban, mint a múltkor… Apával érkeztek? – fordultam vissza úgy, mintha a terítésben leptek volna meg s azért maradtam volna, nem az izgalom miatt, egy percig háttal, az asztalnak fordultan… – Itt akadtunk össze a ház előtt, jött beljebb édesapa is… Sándor öcsém úgy ért a tornácra, hogy a kutyák nem is vakkantottak. – Én Sanyi és apa közt az ajtóra szegeztem a pillantásomat, hogy ki lesz a harmadik… De hiába fürkésztem a gyorsan szűkülő rést… A fülem vagy a kutyák tolakodása megcsalt; édesapa szép csendben betette maga után az ajtót: nem volt harmadik… – Édesanya, kérem – szóltam be a hálóba, ahol már nélkülem is az ajtó felé húzódtak az összefolyt térdek és hátak, s szinte bágyadt lettem a hirtelen csalódástól.

Minthogy az asztal már meg volt terítve, az én kanapémból lett fogadó… Mi nők arra csomósodtunk rá: mind a hárman; Sanyi meg szembe velünk, mint aki felel nekünk… Csak apa támogatta, külön tőlünk, szokása szerint, a cserépkályhát. Ez más látogatás volt, mint az újesztendei… Sanyi ünnepélyesebb volt. Most nem az a gyűröttre táncolt fekete ruha volt rajta, hanem egy szabószagú sötétkék zakó, a friss kemény gallérja meg szinte kifehérlett a gyorsan szürkülő szobából… Nem lehetett rajta semmit sem kifogásolni: a zoknija színe is az volt, ami a nyakkendőjéé; csak mintha a ruha meg az ember még nem keveredtek volna össze. S ettől egy meleg faggyús bőr meg egy tagbaszakadt test jutott az ember eszébe, kovácsinas nadrágban. Mint a ruhájának: a beszédjének is az volt a törekvése, hogy a múltkorinál komolyabb benyomást ébresszen magáról… Elsősorban anyát akarta meghódítani, akinek múltkor „sajnos nem volt alkalma” ilyen tisztelettudóan a keze fejére hajolni. – Tessék úgy venni, hogy egy külön kosárban hozom a pirulásaimat. Amit újév óta, az első vizitünk miatt összeszégyenkeztem… De tetszik tudni: úgy szilveszter körül az idővel valami baj van, az embernek nincs időérzéke: az előírt tíz perc órákra nyúlhat… – De maguk legalább szilvesztereztek – versenyzett vele finomságban édesanya… Nellikém azonban még a szilveszterrel sem mentheti magát… Gondolhatja, hogy megdorgáltam… Ahelyett hogy amint illik: egy kis likőrrel, pogácsával kínálta volna magukat – kivinni a hideg konyhába: krumplis palacsintát sütni.

365

Szegény édesanya, amilyen vallásos volt, egyszerre két hibát köszörült ki: nemcsak a konyhai fogadást, de a likőrt és pogácsát is, aminek újév reggelén szaga sem volt a házunkban. Én Terus háta mögé tartottam a fejemet, s indulatosat pirultam ettől a hazugságtól… – Ó, a krumplis palacsinta, azt ne tessék bántani… – kereste Sanyi egy győzelmes oldalpillantással az én elbújt homlokomat… Az a krumplis palacsinta fordulatot jelent bizonyos bűnözők életében. Én legalább egy idő óta azt, hogy „végzetes”, úgy mondom, krumplipalacsintás. – Csak azt tudnám, kik lehetnek azok a bűnözők – böffente közbe Terus, akit Sanyi és anya közt a zsír kacagó rázkódása s az úrilányfegyelem állandó vibrálásban tartott. – Édesanya azonban nem akart tudomást venni erről a frivol hangról és ezekről a célzásokról… – Meddig marad még itthon, Takaró úr? – kérdezte. – Hajnalig… Tulajdonképpen maradhatnék egy hetet, de adós vagyok egy kollokviummal… S kiszabtam magamra: hogy azt le fogom tenni… Nem kis áldozat. Épp most, amikor annyi okom volna itthon maradni… De ezzel akarom bebizonyítani magamnak, hogy végképp a komoly útra tértem. – Szükség volt rá? – kérdezte édesapa a kályhától. – Mi tagadás. De hát megkomolyodni az tud csak, aki a léhaságot is megpróbálta… Én legalább azt tartom… – Van benne valami – mondta édesapa, akiről édesanya mindig azt tanította nekem, hogy mielőtt őt megismerte, meg sem fogta egy lánynak a kezét… Sanyi azonban nem vette észre ebben a hangban a csendes fölényt, s tovább okoskodott az életkorokról; meg hogy mindenkinek meg kell adni a magáét. Nehéz volt eldönteni, mire volt büszkébb. Arra-e, hogy volt mit „kitombolnia”, vagy erre az új komolyságára, amit a Terusék görbe utcájától a mi díványunkig, úgy látszik, az egész faluban meghurcolt…

Én a beszédjével is úgy voltam, mint a ruhájával: a jó szándékaitól még inkább csak arra az alázatos fényességre kellett gondolnom, ami a szemében szinte hogy enni nem kért… És csodáltam a szüleimet, édesapámat különösen, hogy olyan komolyan tárgyal vele… Édesanya Terus hátát most arra használta föl, hogy mögötte utasításokat súgjon a fülembe. A Terus kávés-uzsonnájából húsos-uzsonna lett, s amire a tállal visszaérkeztem, apa is előkerített valahonnét egy finom palack bort… Minthogy maga nem ivott, nyilván szá366mításból szerezte be és dugta el, hogy legyen, ha még egyszer kijönnének. De azért nekem se fájjon, ha bontatlan pókhálósodik be… Énnekem arra kellett gondolnom, amit Terus a színésznőről mondott… Hogy ilyen férfit, mint ez a Sanyi… Vajon mi lenne, ha én édesanyának most odavágnám: Tudja, édesanya, milyen nevezetes fiú ez a Takaró Sanyi, aki itt hámozgatja a szájmókánkat? Egy színésznő szerint: pedig az sokat próbált… Édesanya tán el is ájulna, s holnap mezétláb menne be a plébánoshoz… Pedig azon a virágnyelven, amin ő engedi a világ dolgait magához, Terus bizonyára ezt is tudtára adta. „A Jóisten mindent megadott neki… az asszonyok elkapatták…” S ez a ritka férfi most itt ül vakító kemény gallérban a mi petróleumlámpánk alatt, s mi úgy hallgatjuk a kérkedését és a fogadkozását, mintha ez valami fontos dolog lenne… Édesapa tölt, s közben megkérdi: – Na, Sándor öcsém, mindent tud… Hát mit eszik most! – Valami fűszeresebb kolbászhús – gyomorba töltve… Nagyon finom. – Szájmóka. Tolnából küldte a svábom… S tudja-e, mi az a szájmóka? – Amikor az ember a szájával mókázik… – A fenét, Saumagen… jó tolnaiasan. Ezzel már egy nyelvésznek is örömet szereztem. Ott volt egyszer nálam a feleségem unokaöccse: Otrubai Gábor… – Otrubai Gabó? – kiáltott föl Sanyi… – Az a nagyságos asszony unokaöccse? A legjobb barátom volt a zászlóaljnál… Erre már anya is enged a szertartásosságból. Ő még mindig csak vendégségben volt a maga családjában; az igaziak az Otrubaiak voltak. Öt perc múlva az is kiderül, hogy Sanyi egyik óvári tanára édesapa mellett volt lenn Tolnában prakszi… Sanyi egész mámoros ezektől a kapcsolatoktól. Én csak nézem, hogy lehet ez… Apáék csakugyan bort szereznek be titokban, s hajlandók lennének szép csendesen elfogni hátra az utam? Odaszorítani ennek a parázsban forgó szemnek, amely azóta a bál óta, mintha engem szemelt volna ki rá, hogy jégburkomból valamit, amire szüksége van, magának kiolvasszon…

A mázas süteménynél (mi csak plecninek neveztük) Terus egy polgárista kislány mozdulatával – félig fölállva, félig hátracsúszva – búcsúzkodni kezdett a székétől. – Bocsánatot kérek, hogy asztalt bontok. – Ne siessen úgy – mentette volna a hangulatot Sanyi. – Ma nem kell egyedül vívnia a kísértetekkel. – Igaz is, kedvesem, ma367radhatsz még egy kicsit – biztatta édesanya is. – Nem, tetszik tudni, milyen szigorú anyuka… S a szíve miatt sem jó, ha nyugtalankodik értem… Maga a világért se zavartassa magát – könyörgött a fölálló Sanyinak. De Sanyi tudta, hogy ő itt vizsgázóban van ma, s inkább lemondott, hogy apával az akadémiai tanárokról s a bozótlecsapolás káráról-hasznáról vitatkozzék, mintsem örökre rajt maradjon az asszonyi bélyeg: lovagiatlan. – Te nem kísérsz el bennünket egy kicsit? próbálta Terus Sanyinál legalább velem enyhíteni az ő öreg kilóiért hozott áldozatot… – Csakugyan, menjél el egy darabot Terussal – bátorított föl anya is. Szegény édesanya aggodalmas is volt tán: nem rosszallja-e majd Csajági Lenke, hogy ő egyedül engedte el a „szigorúan tartott” lányát egy fiatalemberrel. Én magamra dobtam a kis macskaprémes télikabátomat, s mellém szólítottam a kutyákat. Így ballagtunk alá, Terus belém karolva, Sanyi a másik oldalon, a falunak vivő dűlőúton…

A nap nagy piros gömbje réges-rég elenyészett, de az égen még épp elég világosság maradt, hogy a facsoportokat s a télen ritka gomolyagfelhőket sötétlila tömbökként rajzolja körül… A falu túl volt a bozóton, a puszta meg innen, s egy darabon a vágott nád kórói fölött kellett a hegyről leereszkednünk; odáig, ahol egy kis szabad vízér s kurta átkelő maradt a bozótban: nyáron az asszonyoknak sulykolásra, egy forgalomból kiment malomnak a korhadozására. Terus persze úgy vitte a beszédet, hogy az Sanyinak alkalom legyen a férfiúi parádézásra. – Hallja, engem megétetnek ma, ha magával látnak a faluba bevonulni – hajolt át előttem, hogy Sanyi szemébe cinkoskodhasson. – Pláne, ha az illető megtudja, hol voltunk együtt. – Jó, majd jelzem a doktornak, hogy tartsa készenlétben a gyomormosó csövet – dugta Sanyi is elém a fejét. – Az jó is lesz – rázott meg Terus a mellével együtt engem is erre az ötletre. – Miért? Olyan nagy baj az, hogy minálunk voltak? – mentem bele egy kicsit én is a – nekem szóló – játékukba… Gyönyörű, csendes este volt; az ég sötétkék mezőiben egymás után pattogzottak elő a csillagok. A messze körző vizsla a havat falta, s mindenütt talált a farkával valami megzörgetni valót, míg a komondor el-elmaradt, mint aki haza akar már menni, s aztán mégiscsak utánunk lódul… Az este engem is megenyhített kicsit a cinkos fejek iránt, és segítet368tem nekik, hogy a Terustól négyszemközt már elmondott Pirit, pöccencő, csiklandó célzásokban újból előadhassák. – Nem, nincs semmi. De a világ, tetszik tudni, úgy van megcsinálva – mondotta Sanyi –, hogy ami az egyiknek jó, a másiknak nem olyan jó. – De diplomatikusan kerülgeti – rázott meg másodszor is Terus… – Amit maga úgy mond, hogy nehezére esik, az minálunk megpukkad… – Nem az, ameddig reménye van. S amikorra belátja, hogy nincsen, a gőzét is elhasználta. – De mi lesz addig velem? Tudja, hogy én vagyok a maga rossz szelleme? – Most már igen rejtélyesek vagytok – álltam én meg a birtok aljában… – Semmi – kicsinyelte Sanyi, amire azért büszke volt. Terus túloz. Egy kis féltékenység… Mért állt meg, csak nem akar visszamenni? – A hídig még el kell jönnöd – könyörgött csiklandósan Terus. – Csak nem hagysz itt a bozótparton egy fiatalemberrel?

A hídtól megint tovább kunyeráltak az országútig. S én másodszor is beugrottam. A kettejük szertartása esett-e jól (aminek végső értelme mindig csak az volt, hogy milyen ritka zavarkeverő lány vagyok), vagy a hazamenetelt akartam megnyújtani ebben a fagyottan is enyhe vízkereszt-estben? Bennem is ott lappangott egy nagy gyalogló, mint apában. A háztartás mellől szégyelltem volna elkóborolni, de Terus-kísérések ürügyén mindig öröm volt számomra a szerte kószáló kutyák közt egymagam hazajönni. Azt hittem, most is így végződik ez a vízkereszt-délután. Terus azonban mást forgatott a nyihhenéseiben és rázkódásaiban. – Ni, már itt is vagyunk a kilométerkőnél – mondta, ahogy a dűlőút torkolatánál megálltunk. – Megharagudna, ha lemondanék a további kíséretéről? – kacsintott ki Sanyira a retiküléből, melyet orrfúvás közben az orra elé tartott. Sanyi nem szólt egy szót sem; csak a sunyi mosolygásával biztatta: jól van, mondd tovább, mi értjük egymást ketten… hálás leszek érte… – Tulajdonképp közelebb vagyunk a faluhoz, mint a pusztához. S magának inkább Nellit kellene visszakísérnie, ha már ennyire elcsaltuk. – Köszönöm, énnekem vannak kísérőim – próbáltam én elejét vágni az összeesküvésnek. S most először, valódi riadalom volt a hangom ridegsége mögött. – Itt már nem történhetik semmi, szívóskodott Terus. Ez után a kocogó szekér után is elmegyek… mutatott maga elé az útra. Különben sincs rajtam annyi fél369teni való… – Én természetesen méltánylom Teruska érveit – emelte rám a szeme barna folyását Sanyi… Én fölháborodva álltam ott közöttük. Bántott, hogy ez a Terus ilyen szolgálatkész hunyorgással tud engem ennek az idegen férfinak átjátszani. Mintha nem is hozzánk járna ki kávézni, s velem sutyorogni… – Nem, azt hiszem, a legjobb lesz: menjen csak mindenikünk, ahol az ágya van.

– Azt kell hinnem, hogy jobban fél a kíséretemtől, mint a rossz emberektől – burkolta Sanyi az ugratást egy meleg, pajtáskodó hangba… – Téved: egyiktől sem félek – mondtam gőgösen. De csak a mondatom sikerült ilyen jól; belül: trappoló vadként futott, Isten tudja, miért, a szívem… Szinte érthetetlen volt: mi riaszt meg, hogy evvel a férfival menjek vissza a pusztáig. Hiszen komolyan sem vettem. – Akkor nagyszerű. Úgyis akartam még mondani valamit magának – vette Sanyi beleegyezésnek ezt a dacos felkiáltást… S már búcsúzkodott is Terustól. – Aztán csak kiáltson, ha baj van: nem fogunk sietni… – S míg ezt mondta, a szemében egy Isten fizesse meg cinkoskodott. Ha nem akartam sírni, rikácsolni, szemrehányást tenni: bele kellett a dologba nyugodnom… Csak Terusra vetettem búcsúzóban egy sértett, lobogó pillantást, amitől annak az arcában a sugárzó furfang egyszerre megzavarodott. „Hisz én mindent csak alázatból teszek. Hogy mint szolgálólány süröghessek legalább akörül, amit ti Szerelemnek hívtok. Azt hittem, neked is jót szerzek, alkalmat”: ilyesmit esdekelt elkomorodóban.

Némán indultunk meg visszafelé. Én először a kutyákat szólítottam magam köré. A vizsla unt már minket, s miután hiába emelte hol egyikünkre, hol másikunkra okos tanácskozó pofáját, az elnyekergő kocsi körül kezdett körözni, s a poroszkáló lovakba kapott bele hol balról, hol jobbról, hol előttünk, majd vakkantón elugorva lesunyított. A komondor ezalatt ottmaradt a hídon; annál tovább ő nem volt hajlandó követni: a rosszallása azonban ott ült egy okos farkon – a palló közepén… Énbennem, emlékszem, még az is megfordult, hogy rá tudom-e ezeket a kutyákat Sanyira ugratni, ha hozzám merne nyúlni… Olyan nagy pecér: egy duruzsoló szóval tán ezeket is maga mellé vonja, mint azt a bolond, rázkódó Terust az imént. Sanyi mintha csak a gondolatomba látott volna. – Más lánynak el nem engedném most, hogy megcsókoljam, szólalt meg csen370desen, amikor a bozót befagyott ere fölé értünk. Föltéve persze, hogy tetszik nekem. – És énnekem elengedi? – mondtam oly gúnyosan, hogy kalimpáló szívem csodálkozott rajta a legjobban. „Ne mondja? Elengedni kegyeskedik”, ez volt a hangomban. De Sanyinak nem sok érzéke volt az én gonosz hangsúlyaim iránt. – Magának el… Mert magát meg akarom becsülni…

– Nézze, Nellike, folytatta aztán néhány lépés után, én tudom: hogy maga nem hihet nekem. Épp az tetszik magában, hogy tele van ellenállással. Nemcsak velem szemben, az egész világgal… De én meg fogom lágyítani ezt az ellenállást. Azzal, hogy más ember leszek. Magához talán túlzottan is ért el a rossz hírem… Ez a Terus jó lány, de aki ilyen régóta lány már, s ennyit gondolkozott azon, amit nem tapasztalt: az, ha egy hébért lát, tivornyáról beszél. – Egyáltalán nem beszél. És én egyáltalában nem hallottam rossz hírét magának. Kár befeketítenie magát – mondtam, s ebben megint ott volt az iménti kihívó érc. „Mit dicsekedsz annyit a züllöttségeddel. Talán csak szeretnél züllöttnek látszani, hogy most meghass a megtéréseddel.” De Sanyi szokása szerint ezt sem hallotta meg… Tán még úgy magyarázta, hogy gyöngéd vagyok: törlöm a számlájáról, amit hallottam. – Akkor énnekem kell bevádolnom magamat – mondta Sanyi, s hangja mélyebbre szállt a meghatottságtól. – Én csak azóta tudom, milyen léha alak voltam, amióta magát megismertem… – Ah, megint a megtérés. Mindig csak, hogy ő milyen volt, meg milyen lesz; meg hogy éntőlem mit kapott, meg mit vár. Fölnéztem magunk előtt a dombra, s meggyorsítottam a lépéseimet… De a búgó férfihang tette-e, vagy fönn a Sárkány, melyben már a halkabb csillagok is kigyulladtak – vagy lenn a lápon maradt nádszálak dermedt fülelése: az eszem gúnyos kommentárja alatt is összerázkódtam. Még sosem beszélt hozzám így férfi, s valami meg volt riadva bennem. – Mért siet úgy, állt meg, ahogy én gyorsítottam, Sanyi. – Ez olyan kedves magában, hogy olyan bátor és önálló, mint egy asszony, s amellett olyan vad, mint egy tizenhárom éves kislány. – Nem értem: mit akar tőlem – szóltam én hátra, anélkül hogy megálltam volna. – Egyelőre csak azt, hogy tanúja legyen annak, amit végbevisz bennem. Hogy erről beszámolhassak magának, suttogta a melegen követő hang. Én holnap hajnalban elutazom… 371– Azt várja, hogy tartóztassam? – Nem, csak azt, hogy gondoljon rám, és gondolkodjon a leveleimen… Már megint mellettem volt. A hó egymásnak feleselve adta tovább talpaink nyikorgását a ház felé… – Pest felé utazik? – kérdeztem végre, nehogy a hosszú csöndben valami új merényletet forralhasson ki. – Igen, Pesten át. – S az öccse persze már elment? – Imre? Nem, ő még itt marad egy hetet. Mért kérdi? – Na csak úgy gondoltam. Hogy most egyedül jött ki… Miből kell tulajdonképp most kollokválnia? – kérdeztem gyorsan, csakhogy erről a témáról ellökjük magunkat. – Mezőgazdasági géptanból. Látom, mégiscsak érdekli a sorsom egy kicsit, nézett rám alázatosan… Na, hallja, nevettem föl. Ezen a pusztán igazán nem tolongnak annyira a sorsok. S magam sem értettem, kinek szól nevetésemben ez a keserű vád. – Milyen tüskés, fogta meg a kezemet Sanyi. Látott szelíd gesztenyét? Hát maga is éppolyan, tüskés a tokja… és belül éppolyan szelíd. – Gondolja? – nevettem föl újra, s egy rándítással jeleztem, hogy a kéz az az enyém… De Sanyi ahelyett hogy elengedte volna, alázatosan a szája elé vonta. – Most vissza kell mennie – mondtam összerázkódva. Nem akarom, hogy ott benn tudják, hogy visszakísért… – Jó: legalább úgy fekszik le, hogy van velem egy titka. Akármilyen pici – engedte el Sanyi a kezem.

Édesanya odabenn a félig szedett asztalnál ült, összekulcsolt kézzel, apa pedig a kályhával barátkoztatta a hátát, szokása szerint… A félbeszakadt diskurzus ott volt még köztük, amikor beléptem. Nyilván énrólam és Sanyiról beszéltek… De énnekem nem szólt egyikük sem. Csak édesapa nézett rám, ahogy rakodni kezdtem. – Na, elmentek? – El, mondtam. S úgy éreztem, hogy sokkal finomabban, mint Terus: de ezek is össze tudnának esküdni Sanyival – az én megejtésemre.



A Takaró fiúk elutaztak, s mi a gyorsan sötétedő téli napokon eztán is sokat hallgattunk róluk. Édesanya ezen a télen különösen sok levelet írt nővéreinek: Szeréna néninek Cencre és Teréz néninek Fehérvárra. Az áhítatos olvasmányok és a templomozás mellett ez a levelezés volt az ő szellemi mulatsága. Amikor a hasogatás miatt be372kötött fejével úgysem mehetett ki a majorba, vagy pedig nekem sikerült megnyugtatni őt, hogy a konyhatakarítás énnekem külön gyönyörűségem: ő nagy lopva a hálóba húzódott; a szekrényből egy bársonyfedeles dobozt szedett elő (abban tartogatta Szeréna néni szálas aggleánybetűit és Teréz néni háziasszonyi szépírását), az ablak gyér világában a nővérei régi leveleit olvasgatta. Egy aranykeretes cvikkere volt, amely olvasás közben sosem volt egészen az orrán (a bal sarkát a két ujja közé fogta, mintha éppen csak belenyalt volna az olvasásba), s amögött sétáltatta ártatlan vizeskék szemét, amely ilyenkor – míg a szája az olvasottakon el-elmosolyodott – a családi érzéstől kapott fényt és kedvességet.

Esténként hányszor kísértem ennek a családjába visszapillantó szemnek az útját a sor elejétől a végéig; amidőn apa már lefeküdt, s én sokszor csak azért nyúztam az olvasást vagy az ingjavítást, hogy az én álmom s az egyedül emésztett petróleum miatt a lelkiismeret benne föl ne támadjon. Egy-egy levélen két-három estét is elmulatott; a befejezetlen íveket a ruhaszekrényben tartotta, s úgy hozta ki őket mellém, nagy mentegetődzések közt („Szeréna nénéd már megharagszik rád”, „Teréz nénédnek már sosem készül el a karácsonyi blúzért a köszönőlevél”), mint aki egész nap robotolt, de szórakozását is a család érdekével akarja igazolni. Akkoriban nem értettem az ő nagy hazahúzását, s csodáltam édesapát, hogy nem haragszik meg érte. Ma azt gondolom: ő is úgy fogta fel édesanyát, mint én most; – mint egy örökös kislányt, aki Isten tudja hogy, férjhez és családhoz jutott, de tulajdonképpen még mindig ott élt a gyermekkorában, Teréz és Szeréna mellett, mint azoknak a húga. A Jóistennel is a boldogult apját pótolta; a mi „mennyei atyánk”, az „árvák atyja”: így nevezte legszívesebben, s úgy is félt, remélt és kunyerált tőle, ahogy jó, de szigorú apától szokott a legkisebb. Mit kezdhetett ezzel az ártatlansággal édesapa? Gyöngéd volt hozzá, és magára maradt mellette. Én azonban sokszor föl voltam háborodva rá, amikor a mi tojáspénzből összerakott ajándékunkról úgy számolt be Terusnak, hogy a „Jóisten meghallgatta a kérésemet, nem hagyott az ünnepre felruházatlan”, Teréz néni csekély horgolásáért azonban a családját dicsérte: „Hiába, engem csak nem felednek el a nővéreim.”

373

Nem tudnám bizonyítani, de egy csöppet sem kétséges előttem, hogy Sanyi neve ezen a télen minden más névnél többet utazott a Fehérvár, Cenc és a mi pusztánk közt szálló kopertákban. Édesanya sosem adta a nővérei levelét a mi kezünkbe, s az sem fordult elő, hogy elejétől végig felolvasta volna. Az Otrubai-levelek az ő külön cukroszacskói voltak, amelyekből időnként oda-odanyújtott nekünk egy szemecskét; ahogy múltak a napok, mind többet; de a bőségszarunak az ő birtokában kellett maradnia. Amikor a levelet föltörte, többnyire csak annyit bízott ránk, hogy Teréz néni csókoltat, Szeréna néni örült a lábmelegítőnek; jó hasznát látja majd a postán (postamesternő volt; innen a barátság Terusékkal). Később azt is elárulta, hogy Béla bácsitól, Teréz néni urától próbareggelit vesznek a kórházban, vagy hogy „Szeréna nénéd félti a tüdődet, s lelkedre köti, hogy derékig mosakodj, s este mély lélegzetet vegyél nyitott ablaknál”. De ha tésztasütésre egy kis tojás gyűlt össze, Teréz néni levelében egy újfajta linzerrecept is volt. Súlyosabb vitákban még Béla bácsi véleményét is megtudtuk a mi bérletünkről, s hogy apának inkább állami állás után kellene törekedni, mint ezen a boldogtalan birtokon sanyargatni a családját. Csak bámulni lehetett: mi minden fért meg az Otrubai-nagynénék levelében, s amikor már igazán azt hittem, hogy minden betűjét ismerem, édesanya egyszer csak föltett cvikkerrel a kezében jön ki a hálószobából: Te, Nellikém, ezt még el sem olvastam neked a Szeréna néni leveléből; pedig ez téged illet; tisztelendő Nikovics megint visszakerült Cencre.

Amit Sanyiról írtak a nővérek, édesanya nem olvasta sohasem föl. A fölolvasás általában ritkább lett ezen a télen; annál lázasabban népesítette ő tele a lapokat tétova betűivel, melyek egymástól elszakadva, mint reszkető fejű gyermekek sóhajtoztak a papíron gyámol után. Én ebből a hallgatásból is arra következtettem, hogy Sanyi az, aki miatt édesanya a feltört levelet egy-két megjegyzés után azonnal eldugja, s később is inkább csak mondogat belőle, ahelyett, hogy fölolvasná. Egyszer mégis elárulta magát. Teréz néni a befőtteim elállásához gratulált, s édesanya furcsa tagoló hangsúlyával (a kívülről tudott részeket is így olvasta, ilyen elemistásan) a kívánatos mondatokon is túllökte magát. „Nagyon örülök egyébként, hogy Nellikének komoly…” Itt elhallgatott. – Na ez már nem érdekes 374– mondta megzavarodva. – Én azonban úgy egészítettem ki, hogy „komoly ismeretsége akadt”. Máskor a hálóban találtam meg lámpagyújtáskor Szeréna néni egy oldalát; a vakulásig silabizált levélből csúszhatott ki, mielőtt elzárta. „Az nem olyan nagy szerencsétlenség, hogy református, csak…” Ennyit olvastam önkéntelen a fölragadt papírról, s torkomban dobogó szívvel raktam oda az éjjeliszekrényre. Ez fölháborító volt, hogy édesanya így kiad engem a nővéreinek. Tanácsért a templomba megy, a mennyei atyához, de végre is a nővéreitől tudja meg, hogy pártolja, helyeselje-e ezt a házassági álmot. Olyan indulatos lettem, hogy gorombát mondtam Szeréna nénire. Ez azonban nem vette elejét, hogy a levelekben megtárgyalt viszonyba mind beljebb ne csússzam.

Sanyi már az első héten írt; édesapa emelte ki a levelét a postájából. Hogy előttem van még, amint a ház előtt (egy kicsit naposabb délelőtt volt, én a konyhában nyitott ablaknál dolgoztam) a gazdasági reklámokból, újságokból, fizetési felszólításokból álló csomagot forgatja. Még főintéző korában jegyezték meg nevét a kémiai gyárak főnökei, s itt a pusztán ez a posta mindig egy szomorú, megvető mosolyt csalt az orra tájékára. Most is így állt ott, hogy az egészet minél hamarabb az ablakpárkányra csapja, amikor Sanyi levele megállt a két ujja közt. – Te, nézd csak, neked is van valamid – szólt be rám az ablakon, s egy percig még rajtam volt a szeme, ahogy odaadta. Ezek azok a félpercek, amik miatt egy halott arcát, ha szerettük, nem lehet elfeledni; évek múltán még világosabban jön fel belőlünk, mint mikor rája néztünk. Édesapa arca is itt van a lehunyt pillám mögött a kétféle mosolyában. Az egyik mosolya mókázott: hohó, szerelmes levelet kapott a kisasszony. A másik meg mintha mentegetődzne, kérlelne: tudom, hogy mást vársz, más illetne, de vigasztald meg élhetetlen apádat, hogy ennek is örülsz. – Igen? – mondtam én, s utánakaptam a levélnek. De csak a kezem meg a halántékomnak szökő vér volt gyors, megnézni már jóformán meg sem néztem. Ott volt töretlen a konyhakredenc zsírtalan sarkán azalatt is, hogy édesapa a posta hátramaradt részét (a lábához dörgölődző vizslát pacskolgatva) a szokottnál lassabban végignézte. Sosem tudom meg: mit gondolt, amíg ott lapozott, az én sebes zavaromról. Azt-e, ami a legtermészetesebb volt, hogy mégiscsak érik 375bennem valami a Sanyi számára, s csak a vadságom löki el, amin az első indulat kapott volna? Vagy ő is csak úgy látta, ahogy én most, hogy valami bizonytalan várakozás volt bennem ebben az időben? Ezt dobogtatta meg múltkor a Terus híre s a lakásba becsapó férfihangok, ez után kaptam most is a kezemmel, s ezt dobta a konyhaszekrény sarkára rögtön a belátásom? – Takaró Sanyi írt? – szólt be még elmenőben. – Igen, úgy hiszem, ő – mondtam én a tésztáról a szűrőkanálban a vizet lecsorgatva. S csak akkor rejtettem el a blúzomban a levelet, amikor ő utolsó, ebéd előtti sétára megint nekivágott a majornak. Nem is olvastam el, csak ebéd után, aszalt gyümölcsért menet a padláson – nehogy édesanya olvasás közben rám csapjon, és dugdosnom kelljen.

A levél sokkal kedvesebb volt, mint amilyenre elkészültem. Sanyinak szinte csak az a része szűrődött át belé, amelyiken én mosolyogni tudtam. Már az írása is! Gyönyörű, egy lendületre folyó írása volt, de azért nem az a szépírásleckei szép írás, hanem mint egy egy szuszra kivágott gyönyörű szónoklat; – mintha a tollat meg sem mártotta, meg sem emelte volna közben. Először furcsa volt, hogy azzal a tömzsi, meleg kezével ilyen lendületes betűket tud vetni. Mint egy lírikus, akinek hosszú nyaka és felleghajtója van. Aztán azt is megértette az ember. Az a gyanútlanság, az az ártatlan önhittség volt ez (itt-ott a g-betűk hurkán egy kis tetszelgős hintázás is), amellyel ő az érzelmeit és a palacsintáit csinálta. Persze ott folytatta, ahol a bozótnál elhagyta. Hogy nem írt azonnal: egy nyert csatáról, a sikerült kollokviumról akar először beszámolni. Meg hogy milyen változás ment őbenne végbe. S mennyire tetszik neki a természetem. Az édesanyján kívül én vagyok az első nő, aki áhítatot tud benne ébreszteni. S így négy oldalon: olvasva nem is volt kellemetlen. Egy helyen éreztem csak, hogy elárulta magát: ahol a visszabandukolásunkról írt. Hogy milyen feledhetetlen az az ő számára: a vad amazon-mozdulatok, amint egy rebbent tiszta szív átpiheg rajtuk. Persze, dicsérte ezt a rebbenést meg ezt a pihegést; emlékkönyvbe lehetne írni, amit az ártatlanságról mondott. Én mégis valami fojtott sóvárgást éreztem ki ebből: megrohanni, letépni rólam az amazont, aztán azt a kis pihegő csirkét amúgy igazán kézbe kapni. Ha lében rám emelt szemére gondoltam: ez a gyanú mindjárt erősebb lett, s zavaros iszap376ként folyt a levél alá. Ha azonban csak a kéken hullámzó mondatokat néztem: mosolyognom kellett, az öregfiú, hogy így elhitetett magával mindent, amit a szerelmesek el szoktak hitetni: lelki szerelmet, megkomolyodást, megtisztult életet.

A levelet nem mutattam meg senkinek – és nem is válaszoltam rája. Nem eltökélés volt, inkább makacsság, mintha valami nem engedte volna. Először még azt is gondoltam: menesztek neki egy levelezőlapot, kielégítem a levélkunyerálását. De aztán csak nem tudtam rászánni magamat, leüljek este anyával szemben, s a másik felől mártsak a tintatartóba? „Kinek írsz?”, „Takaró Sanyinak”. Vagy titokban, mint Fehérvárról a segédtanítónak? Ez hazugság lett volna a szívem ellen; azoknak a vad reményeknek a meghazudtolása. Talán az Otrubai nővérek levelezése is makacsított rajtam. Ekkor már éreztem, hogy a három párka mivel szövöget körül. – Takaró Sanyinak válaszoltál már? – nézett rám édesanya egy este. Akkor is írt épp; a göcsörtös ujjai ott nyugodtak a teleírt levélpapíron, s a fejét félre kellett hajtania kissé, hogy a köztünk álló lámpa mellett a szemembe lásson. Énnekem tulajdonképpen azt kívánkozott megkérdezni: „Honnan tudja édesanya, hogy írt, hiszen én nem mondtam.” De aztán csak beharaptam azt is, s azt mondtam: – Nem, még nem írtam. – S tovább néztem a stoppolófán a kottasort író fonalat. Édesanya látta, hogy nincs sok mondanivalóm erről; a vallásossága is feszélyezte, hogy engem olyasmi felé lökjön, mint a szerelem. Azért csak írás közben jegyezte meg, úgy, hogy föl sem emelte a tollat: – Azzal még nem kötelezi magát semmire az ember, ha egy levélre válaszol. A levél éppolyan, mint a beszélgetés. Arra vigyázzon az ember, hogy olyat mondjon, amit a mennyei atya is meghallhat. Azzal tovább kaparta a papírt (a külön rakott betűk mindmegannyi sercenést okoztak); helyettem meg csak a petróleumlámpa kottyant egy nagyot. Én a lámpa buráját néztem; a stoppolófa helyett egy ideig azon kápráztattam a dacosan elmeredt szemem. Attól, hogy édesanya is biztatni próbált, hozzá ilyen orvul, a húzódozás megkeményedett bennem. Nem fogok írni, azért sem fogok írni, akármiféle hálót szőttek rám: Terus, Szeréna néni s a többiek. A levelet meg kell írni, és én nem írom meg. A döntés mégis az én ujjaimban van, s abba nem tudják a tollat belenyomni.

377

Hanem a Sanyi levelét azért vártam. Az más volt, hogy ő írjon. Hogy levelem jöhet, van egy férfi, aki az érzései színével fogalmazványokat készít a számomra: ez mégiscsak inger volt. Akármit tökélt el az ember agya, az inger nélkül hagyott idegzete nem tudott lemondani róla. Ha a postásfiú a tornácon megállt: mintha mágnes húzná a szemem, úgy néztem a bádogtáskájára. Ha magam is az udvaron voltam, azon az ürügyön, hogy a bokáját szimatoló kutyákat zavarom el: én vettem ki a kezéből édesanya előtt a postát is. Kicsit langyosabb napokon az is megtörtént, hogy a dűlőúton, csak úgy háziruhában, elébe mentem a harangszónak, amellyel a faluból meg szokott jönni. Így csíptem el, vagy két hét szünet után, a Sanyi második levelét is. Az egyetlen tárgya persze az volt, hogy mért nem válaszolok neki. Aki írta, bánatosnak szánta: szinte dallama volt neki a bánkódástól; itt-ott azonban a méltatlankodás is közbebondult. Hogy én milyen kedves voltam odahaza; az egész ismeretség olyan gyönyörűnek indult. Kvázi: én őt fölbiztattam; annyi, mintha a szavamat adtam volna („mert hisz egy pillantással többet ígér néha az ember, mint sok órás fogadkozással”); nem várta, hogy amikor ő az életét hozzám igazítja: én megszegem, elárulom, amiben a bozóttól hazáig, anélkül hogy kimondtuk volna, csendben megállapodtunk. Jó, ő megteszi, ha úgy kívánom (mert a hallgatásomat nem tudja másra magyarázni), hogy nem ír. Életének ez volt a legnagyobb érzése, de van, ami annak is parancsol: a büszkeség. Takaró Sanyi nem fog tolakodni. Az utóiratban pedig ez: „Most villan csak át az agyamon, édes Nellike, hogy maga talán beteg, s amíg én itt ostobán korholom, maga magas lázban fekszik, a párnákba süppedten. Nem tudom: reméljem ezt, vagy rettegjek tőle. Amilyen szörnyű elgondolni, hogy a maga teste templomába a kór betörhessen, olyan édes lenne elhitetni magammal, hogy nem csapodár lélek, s nem voltam múló élmény a számára.” Egyszóval: mintha gyűrűt cseréltünk volna. Vagy a pillantásaim olvadoztak volna az odaadástól. Hát nem nevetni való? Már csapodár is vagyok, ha nem felelek neki. Mert hisz ő már markában képzelte az amazon-madarat; igazán arcátlanság, hogy nem repül bele. Így háborogtam a mozdulatlan arcom mögött, fölvetve a fejet, amíg (a levél a bögyömben) a házba visszamentem. Hanem a lényeges mégiscsak az volt, hogy Takaró Sanyi 378nem ír többet. Ez itt a bögyömben: ultimátum. Ha még csak egy kártyát sem küldök neki: énnekem sincs mit lesnem a bádogtáskán. Föltéve, hogy megáll a szaván.

Akármit tartottam Sanyiról: ez az ultimátum azért megbolygatott. Azt tudtam, hogy nem írok, most már még kevésbé írhatok neki. De a makacsságomnak, minél makacsabb lett, annál dühösebb vádbeszédeket kellett tartania – mintha őt is szorongatták volna. Nincs semmi értelme: ezt Sanyival folytatni. A színésznőnek jó lehet: énnekem nem ilyen férfi kell. Mulatni tudok rajt, de ha arra kerülne a sor: valami ágaskodik és borzolódik bennem. Én más vagyok, mint Terus meg a kereskedelmiben a lányok. Azoknak Ernő képét sem mertem volna megmutatni. Pedig Ernő… Igen, a megszorított makacsságom még Ernőnek is utánakapott. Pedig hát hol volt akkor már Ernő? Ő volt az a kis újdonsült tanító, aki a mi pusztai iskolánkat kapta Tolnában kínzóhelyül. Majdnem olyan volt szegény, mint egy leány; akkor dobták ide a preparandiából. A hatodikosai csizmás szörnyetegek voltak a szemében, s ha egy nagyobbacska lány rávigyorgott, elfordította a szemét. Egyszer rájött, hogy énnekem lehet panaszkodni. S attól fogva át-átjárt hozzánk. Én akkor végeztem az első kereskedelmit. Otthon persze haragudtak érte. Emlékszem, édesapa azt mondta a vacsoránál: Tudod, mit mond a doktor? Hogy neki gyanús ez a mi tanítónk; kedve volna átvilágítani: nem fertőzi-e meg a gyermekeket tüdőbajjal. Én lesütöttem a fejemet, s annál makacsabbul vigasztaltam őt, amiért ilyesmivel akartak elrémíteni tőle. Tán meg is csókolom, ha van rá bátorsága. De ő csak illedelmes kártyákat küldött utánam Fehérvárra. Amit én titokban írtam: az mindig sokkal hosszabb volt; levél is néha. Egyszer aztán a kártyái is elmaradtak, s otthon meghallottam, hogy elhelyezték. Én persze úgy magyaráztam, hogy a postáját is édesanyáék sikkasztották el Teréz nénivel; őt magát is ők helyeztették el. Egy ideig nagyon föl voltam zúdulva. Nem akartam többé senkiről sem tudni, ha tőle elszakítottak. Később beláttam, hogy nem vagyok szerelmes belé – nem is voltam. De mint egy nem akarás, mint szívem iránya: Ernő azért megmaradt bennem. Ha őt magát nem is szerettem igazán, másoktól mintha még mindig ő tartott volna vissza. Sanyitól is. Hiába kacagott Terus: hogy lehet a két testvért együtt emlegetni; 379ha nem olyan utálatos ez az Imre, ez többre ment volna. Ebben volt valami Ernő-féle. A cigarettázó fölénye alól én legalábbis azt szerettem volna kiugratni. Úgy, mint Sanyi énbelőlem a pihegő madarat. Sanyin azonban csak mosolyogni tudok vagy félni tőle. Mi értelme az ilyennel egyre jobban összegabalyodni. Hiszen máris azt mondja, hogy csapodár vagyok.

Hanem az elmaradt levelek azért mégiscsak fájtak. Mintha egy másik, kisebb hitű lélek is volna bennem, amelyik azt rebegi: fiatal lány vagy, úgy illik, hogy leveleket kapjál; ne lökd vissza az utolsó ladikot erről a pusztai szigetről. Egy ideig abban reménykedtem, hogy Sanyi tán mégsem bírja megállni, s ír majd. Ez éppen az lett volna, amit az én két lelkem megkívánt: egy gőgös leány, aki úgy töri fel s várja a leveleket, hogy maga nem válaszol rájuk. Regényben olvastam ilyet. Sanyi azonban ultimátumot küldött, s most már nem mozdulhatott ki a maga tilalmától. Annál többet példálódzott édesanya. Azt nem árulhatta el, hogy a ruháimból kilopta s elolvasta a Sanyi levelét; a lamentálásaiból azonban bizonyosra vettem. A Kárász-természetemet okolta mindenért. Egy rosszul kivajazott tepsi is elég volt neki, hogy arra fakadjon ki. – Mert te nem akarsz tanulni senkitől. Bennetek, Kárászokban, nincs elég alázat. Azért kell a Jóistennek titeket megalázni. Addig keményítitek magatokat, míg az élet elkerül keménységetekkel együtt. Az édes Jézus hiába szenvedett értetek: ti ma is pogányságban éltek. Nem a jó szándékával méritek az embert, hanem a magatok kevélységével. – Mikor mértem én édesanyát a kevélységemmel? Ha olyan kevély lennék, mint édesanya mondja, erre is mást felelnék – untam el én végre a siránkozást. S nem tudtam, a nógatásért voltam-e bosszús, vagy azért, hogy most már még kevésbé lehet Sanyinak válaszolnom. Ahogy Gyertyaszentelő is elmúlt, s minden nap tágabbra nyitotta a szememet, tán nem is bántam volna, ha valaki okosan rábeszél, nem: rászorít, hogy mégiscsak írjak Óvárra egy lapot. Édesanya célzásairól azonban csak az Otrubai-párkák jutottak eszembe, hogy Teréz néni is meg van botránkozva rajtam.

Egyik vasárnap, még február derekán, aztán a kényszerítő is megjött. Olyan nap volt, mikor a hó még nem ereszt vizet maga alól, de az ég friss kékkel keni be, s a színe fényesen nedvezik a néhány 380órára nekimelegedett napban. Édesanya még nem érkezett haza a plébániáról (a plébános nőegyletet akart csinálni, s arra fogdosta össze mise után azt a néhány katolikus úriasszonyt, a bevándorolt tisztviselőnék közt), én meg ott fönn a béresháznál toldottam egy kis szép beszéddel a konvenciót. A részes föld is gyenge, a cselédház öreg tetejét nem győzzük nádaztatni; egy kis odahallgatással meg gondoskodással sok bosszúságot takarítottam meg édesapának. Most is a legkisebb fején lágyítgattam egy kis lenolajjal a koszmót. Mindig nagy kedvem volt, noha nem tanultam, az ilyen pepecseléshez. A béresné pedig attól a kis vattától, amivel a pörköket leszedtem, meg hogy velem beszélhet (ekkor tudtam meg, hogy a csúcsos hasában, amely állandóan olyan volt, mintha szülés előtt lenne: csakugyan ott rügyezget a hatodik), igazi ünnepnek érezte ezt a vasárnap délelőttöt. Amikor lemegyek hozzánk, hogy az ebédet összeüssem, feltűnik, hogy a kulcs nincs szokott rejtekén a lábtörlő alatt; lenyomom az ajtót: édesapa bekecse ott van a fogason. Ez szokatlan volt, mert ebben az időben, pláne vasárnap, más, mint vendég, nem tudta a lakásban tartani. De a szokatlanságba még egy másik, messzebbről jövő érzés is belesuhintott. Határozottan emlékszem, hogy egy sűrűbb levegőjű, ellenállóbb lakásba léptem be, melyben a lépés lassúbb s a lélegzet nehezebb. Ez okozta – vagy a kábultság, amelyben a sezlonomon feküdt: édesapának nem maradt ideje felugrani. Éppen csak a lábát rúgta le, s úgy meredt rám félig felkönyökölve. Sosem hittem, hogy egy természettől és naptól barna arc így meg tud sápadni. Olyan sápadt volt, hogy szinte elmaradt a kiugró szem mögött, amely riadt-zavarosan egyszerre mintha kétfelé nézett volna: előre reám és vissza a kiállottba. Én nem láttam még soha őt betegnek. Édesanya emlegette, hogy egyszer, még az én pólyás koromban, meghűlt valami tűzoltásban. De ez épp azért volt olyan hihetetlen, szinte mondaszerű história a számomra, mert én még csak a díványra sem láttam őt ledőlni ebéd után. Azt, hogy feküdni is szokott: igazán csak arról tudtam, hogy este eltűnt a hálószobaajtó mögött; érzékszerveim számára most dőlt el először, s ez olyan rendkívüli látvány volt, hogy még odaugrani, aggódni, kérdezősködni sem tudtam, ahogy várni lehetett volna. A rémületembe valami zavar is vegyült, 381mintha olyasmiben nyitottam volna rá, amiben egy lánynak nem illik az apját meglátnia. Éppen csak a dívány sarkáig mentem.

– Rosszul van, édesapa? – kérdeztem megállva fölötte. A testem az reszketett, de nem mertem hozzányúlni. Ő most már egészen fölült, a szeme is visszajött zavart forgásából; de azt az önkéntelen mozdulatát, hogy fölugorjék a belépő előtt s megint ő, önmaga, a régi Kárász Endre legyen, nem folytatta. – Én nem tudom, mi volt velem – nézett rám először az életben alulról felfelé, s egyszer-kétszer megsimogatta a homlokát, hogy azután a szíve fölé süllyedjen vissza a keze. – A feje vagy a szíve? Csináljak egy kis feketekávét? – nyomultam most már közelebb, de még mindig csak a csuklójára mertem a kezemet rátenni. Ez az érintés elég volt rá, hogy gyöngéden eltoljon s fölálljon; nem bírta ki, hogy mint betegre tegye rá valaki a kezét. – Semmi, már elmúlt, mondta, anélkül hogy a bajáról egy szót is szólt volna. S a sápadtságát elfordítva rólam, az ablakhoz ment, mint aki az eget nézi. – Szép ez a mai nap. Énnekem ez a kedvencem a hónapok közt. A földön még minden télies, de a levegő már teli van tavasszal.

Én elértettem ezt a kinézést – hagyjuk azt, amit láttál; kinn tovább forognak az évszakok: az, amire figyelni érdemes – s nem válaszoltam. Magára hagyni azonban nem mertem. Hogy a szobából ki ne kelljen mennem: terítéshez fogtam, noha még hozzá sem láttam az ebédhez. De, úgy látszik, ő sem bánta, ha vele vagyok, mert nem fogta a botját, és nem hagyott ott. – A postás még nem jött meg? – fordult vissza az ablakból, egy pohárcsendülésre. – Még nem – raktam én a tányérok mellé gyorsan és nesztelenül a szalvétákat, s már másodszor suhintott meg aznap az az előérzet. A szalvétákat is azért hajtogattam olyan idegesen, mert pillanatról pillanatra sebesebben jött felém, úgyhogy szinte felzúgott belé a fejem: édesapa most arról fog beszélni. S csakugyan, a sebesen járó kezemet nézve, egyszer csak azt mondja: – Édesanyádtól hallom, hogy Takaró Sanyi azóta is írt. – Igen, írt – mondtam, s a félelmembe, izgatottságomba most valami feszült figyelem állt be, mintha az, amit édesapa mond, nem is egy ember szava, hanem messze lakó s ritkán szóló hatalmak végzése lenne. – Csakugyan: nem állhatod őt? – kutatta vizsga szomorúsággal, hogy mit lát a szememben. Én visszanéztem; emlék382szem: nem volt erőm elfordítani róla a szememet. De Sanyiról abban keveset láthatott; abban csak a kutató várakozás volt, hogy mért épp most kérdi meg tőlem: most, mikor a díványon eldőlve találtam. – Mért? Édesapának tetszik? – feleltem kérdéssel, mert megértettem az összefüggést, s az nem engedte, hogy épp most, ebben a könyörögve tapogatózó reménykedésben megbántsam. – Derék fiú, csak fogni kell tudni. Aki fogja, az támaszkodhat is rája – tette csendesen hozzája. Én befejeztem a terítést; hármónknak nem volt több fölraknivaló, s most csak néztem édesapát, anélkül hogy valamit szóltam volna. Egyszerűen nem tudtam a szeméről leszakadni. Ebben az egy szóban, hogy támaszkodni, puszták nyíltak meg, az árvaság pusztái, az ablakunk alatt. Hát lehetséges, hogy édesapa támaszt keres, nekünk. Akinek átad, nehogy támasztalan maradjunk, ha ő elutazik. S ott tartunk már, hogy Takaró Sanyi… Egy más ember fia, akit háromszor láttam. Meg kellett volna ráznom, átölelnem, és könyörögnöm neki, de ő nem az az ember volt. S ahogy a szemembe forrtan végtelen szomorúan ott állt: mintha nem is a magam szíve, hanem az övé volna a mellemben, s azzal érezném, milyen fájdalmas, megalázó és szent dolog, miután a halál így megsuhintotta az embert, egy idegen férfitól várni, amit magától nem tud várni többé.



Édesanyának egyikünk sem szólt arról, ami idehaza történt. Édesapa nem kért meg rá, de ahogy szegényke furcsa kis cipőjében, mely torokban egy bütyökkel volt széles, s aztán hirtelen szaladt hegybe, mint a káró a kártyában, a házba bebillegett, s a meghatóan elkopott vidéki úrihölgy eleganciájából – a fátyoltalan gyászkalapból s a télivé vatelinozott átmeneti kabátból – kihámozódott: én nem is tudtam volna mást csinálni, mint hallgatni. Így szokott a mi természetünk az apáéval szó nélkül megegyezni. Csak néztem, hogy rakja imádságos könyvét az asztal sarkára, hogy tolja le egyik bütyke sajgásáról a másik sarkával a cipőt, anélkül hogy lehajolna (a hajlás nemcsak a derekának volt nehéz, de a foszló selyemblúz mellfodrára is veszélyes), s világos volt előttem, hogy semmi de semmi értelme sem lenne őt most édesapa rosszullétével megrohanni. Csak azt ful383lasztanám belé, amit a plébános rám mondott (ej, ej, de furcsa, hogy a koros lábak jobban megtalálják a templomot, mint a fiatalok). Erőtlenül, sopánkodó kérdésekkel kellene maga köré kapkodnia, orvost sürgetne, vagy Szeréna néninek írna teákról – s édesapát venné rá, folytonos hogyvagyaival, hogy makkegészségesnek mutassa magát. Mialatt a mamuszát kihoztam, s piciny, eltorzult lábaira húztam, úgy éreztem: a titok is ott guggol előtte, s lesütött szemekkel hallgatja az egyházközség reményeit s Lenke néni fűszeres borral elvert influenzáját. Aztán, hogy édesapa is bejött, s az ebédnél a reformátusok áskálódásairól beszélgettek, már szinte büszke is voltam rá, hogy fogalma sincs arról, amit én tudok. Mintha édesapa rám-rám tévedő szeme is egy még szorosabb s még némább összetartozástól lett volna árnyékos. Arra nem is gondoltam, hogy édesapát kettesben kapacitáljam. Ő és a betegség: az egészen más viszony, mint a többi betegeké. Azt a sétákon kettesben intézik el. Tolakodás lett volna egy kilesett perc miatt rimánkodni és ostromolni. Végre is mindenki rosszul lehet egy percre, anélkül hogy nagybeteg lenne. Az én képzeletemben ez a rosszullét nem is valami kórképbe kapcsolódott, inkább abba a homályos aggodalomba, amivel édesapa sétáit kísértem a majorok körül s a nádas mellett.

Az, akivel ő a birtokot kerülte, most bejött érte a lakásba, s olyat súgott, hogy attól őneki Sanyiról kell velem beszélnie. Az arcán éppen hogy egy kicsit áttetszőbbek voltak az élek és kékebbek az árkok (édesanya észre sem vett semmit); én azonban az arcában is azt láttam, amit Sanyiról mondott, s ettől úgy megilletődtem, hogy nevetnem kellett, és feszíteni a szemem, nehogy egy forró lökésben a könnyeim kibuggyanjanak.

Alig vártam az estét, hogy a mi közös titkunkat ebben a visszatartott sírásban megfürösszem. Nagyon nehezen tudtam sírni; utoljára Ernőért izgattam bele magamat valami sírásfélébe. Most azonban úgy vontam egész délután a munkát, mint akiben egy jó sírás érik, ahogy a gyerek a cselédnében. Alig vártam a fejemre húzott paplant, csakhogy ettől a terhességtől megkönnyebbüljek. A lesrófolt lámpa s a paplan alatt a zokogásnak elkészített vacok azonban nem húzta ki a sírást belőlem. Helyette izgatott gondolatok settenkedtek elő a begőzölt fejemből, s köztük előbb csak közbevakkantva, aztán 384mind erőszakosabban, hogy írok-e most már ezután Sanyinak. Nem tudom, érezték-e mások is ezt, hogy az ember lehet egy pillanatban gyilkos világossággal értelmes, s ugyanakkor mégiscsak becsúszik valami vad, csábító értelmetlenségbe. Így voltam én is akkor. A koponyám belseje, mint egy hideg, éber égbolt, kérlelhetetlenül figyelte, mint sompolyog elő belőlem az önfeláldozásnak öltözött csábítás. „Nem szabad. Hogy táncolsz vissza? Egy apáért sem.” Igen: egész jól láttam, hogy valami hazug komédia történik bennem; de az a bizonyos, aki a postát is váratta velem, hangos siránkozással homályosította el az igazságot. Édesapára hivatkozott: neki mekkora megnyugvás lenne. Ki tudja, min fordul meg egy betegség; hátha épp azon a reményen, amit ezzel a levéllel kanalazok belé. Megfutni, szakítani mindig lehet, de egy édesapát megnyugtatni csak egyszer. „Szegény, szegény édesapa. Még zavaros volt a szeme; a halált látta vele, s már rám gondolt, gyámol után nézett. Hátha térden kellene Óvárig elcsúsznod…” Ilyen mondatokkal zaklatott, amíg csak a mondatok rám is át nem ragadtak, s én ideges, de azért jóleső sírásban forgattam az arcom a párnában. Hol a sírást haraptam belé, hol kábulatba szunnyadtan hevertem rajta, hol egy új sírásra duráló gondolaton felzaklatva fúrtam magam belé. Órák múltak el így a csendesen reszkető díványon. Egy hosszabb elkábulás után azt vettem észre, hogy a párnám és a félkarom a földet súrolja, s a behajtatlan ablakon szürkületiesen szivárog be a fény. Kinn zörgött az ajtó: édesapa ment ki anélkül, hogy észrevettem volna. Akkor én is háziruhát kaptam magamra, a kredencen ott volt anya levélpapírja; kisettenkedtem vele a konyhába, s a vasalóruhát a hátamra dobva ott írtam meg, mialatt a nap vörös korongja fölkelt, az első levelem Sanyinak.

Ettől kezdve én is válaszolgattam időnként a leveleire. A holmijai közt, halála után, megtaláltam ezt a levélcsomót. Ott őrizte az ereklyéi közt – a hadnagyi kinevezése s a szülei koszorújáról letépett virág közt; a redőnyös íróasztala piciny fiókjában, melyet állandóan zárva tartott. Egy márciusi szalaggal voltak átkötve, megszámozva; itt-ott egy halvány aláhúzás, felkiáltójel. Lehet, hogy házas korunkban is elő-előszedte, panaszkodott nekik, erőt szítt belőlük. „Akkor még”: mondogatják a papíron maradt széles ujjnyomai. Pe385dig hát én akkor is csak arra vigyáztam (a leveleimből látom), hogy válaszaimmal a szabadságomat föl ne adjam. A levél betűi között is úgy akartam lépdelni tovább, mint kutyáimmal a dombélen, a havas árnyékú, csöpögő gallyú ákácok alatt. Abban az első levélben is, amit akkor hajnalban a konyhában hamarkodtam össze, ez lep meg. Az ember azt hinné, hogy egy ilyen fölfőtt fej, a nedvesre bőgött párnák közt, ha egyszer a szeretet, önfeláldozás eszméivel gőzösre párolta magát – mártírsága okmányában is zavaros lesz; a megadót játssza, vagy egy-egy tollelcsuklásban próbál tiltakozni. Ebben a levélben nyoma sincs semmi ilyesminek. Utólag tisztán látom, hogy legzaklatottabb érzéseim közt is egy hideg, tiszta szellem vigyázott rám: ezen a hajnalon is ő volt (míg a terítőt didergő vállamra húztam) a diktáló. Egy szónyit sem mentegetőztem, egy csöpp zavart sem mutattam azért, hogy mégis rászánom magam az írásra. Inkább én kerültem fölé a türelmetlensége miatt. Ismerhetne már: nem szenvedhetem a kényszerítést. Még azt sem, hogy mert másnak kedve volt levelet írni, énnekem is azonnal kedvem kerekedjék. A levél az nem váltó. Énnekem semmi kedvem a más betűit, határnapra s utolsó vesszőig visszafizetni. Ez olyan szatócskodás az érzésekkel. Az ember akkor írjon, amikor úgy érzi, hogy most őneki magának van szüksége rá. Lehet, hogy az egyiknek ötször, tízszer jön kedve, ameddig a másiknak egyszer. Én beszélni is úgy szeretek a legjobban, hogy megyek és hallgatok. Édesapával napszám sem cseréltünk egy szót sem, de azért nem lehet azt mondani, hogy nem tartjuk számon egymást. Édesanya más: ő éjfélig is elirkál a lámpafényben a nővéreinek. Sokszor elnézem a félrehajtott arcát; a petróleumfényben még lágyabb és lányosabb. Őrajta meglátszik, hogy most a nővérei közt van, csakhogy ki nem nyílik a szája arra, amit épp leír. Én nem vagyok ilyen. Én inkább a stoppolófát nézem: a fában azt idézem meg, akit akarok. Látja: Szeréna néni megérti ezt. Pedig ő vénlány, s úgy mondják, hozzám vonzódik a legjobban. De azt mondja: ő is ilyen volt fiatal korában, s csak anyán át üzeni meg: Nelli nem olvas-e sok regényt, s kiszellőzteti-e a szobát, mielőtt lefekszik.

Sanyi el volt ettől a levéltől ragadtatva. Tökéletesen ráismert benne az egyéniségemre; én csak az vagyok a levélben is, ami vízke386resztkor, a bozótról jövet. Szinte költővé lett, amíg azt a valamit jellemezte, ami engem állandóan körülvesz. „Hűvös magány” meg „mélázó komolyság”: ilyesmiket írt. Dehogyis akar ő a természetemből kiforgatni. Írjak én csak akkor, amikor nagyon muszáj: így legalább többre szabad következtetnie, mintha egyszerű, sablonos válaszokat kapna. A legjobban annak örül, ha magamról írok. Az a kép, édesanya és én a lámpa alatt: örökre bevésődött a szívébe. Szabad-e remélnie, hogy a stoppolófa olykor-olykor az ő hangján suttog a pusztai csendbe? Hogy mit: azt nem meri leírni, de talán kitalálom. A legszívesebben ő is venne egy stoppolófát, s ő meg azt nézné úgy tíz órától. Olyasmi ez, mint az új találmány, a rádió – csak stoppolófával. Ez a stoppolófa-rádió, emlékszem, a levél csúcspontja volt. A válaszomban egy célzás sincsen rája. Általában így gyilkoltuk a témákat: amin át ő megközelített, arról én nem írtam többet. A magamról szóló képeskönyvet is örökre becsaptam. Mintha egy-egy ilyen képpel, mint az a lámpa alatti, valóban a hatalmába esett volna valami; maga elé parancsolhatna, a vetett ágyú szobánkba férkőzhetne. Kapóra jött, hogy az óvári tanár Sanyin át édesapa felől érdeklődött. Nagyon finoman az is benne volt az érdeklődésében, hogy nem segíthetne-e rajt; az állam mezőgazdasági kamarákat állít föl, esetleg valamelyik földművesiskolánál érvényesíthetné a szaktudását. A legközelebb erre válaszoltam. Nem hiszem, hogy apát ki lehetne mozdítani innen. Ez a puszta: ez kell az ő büszkeségének. Az öreg gróffal ők csaknem barátok voltak. A fiatal eszébe juttatta, hogy alkalmazott. Azért jött el egy krajcár kielégítés nélkül. S ezután, akármilyen kevésen, a maga ura akar lenni. Én nem is közvetítek semmit, úgy venné, hogy én kívánok többet. Pedig én tökéletesen jól érzem itt magamat. Egyetlen gondolatom édesapa egészsége. Ő még csöndesebb mostanában, mint máskor; a minap egy délelőtt rajt értem, rosszul volt.

Sanyi ettől a levelemtől is el volt ragadtatva, meg is illetődött azon felül. Most tárult föl csak egészen előtte az én lelkem mélységes tisztasága. Milyen feleség és anya lesz abból, aki az apjával így tudja azonosítani magát. Én azt hiszem, csak édesapát jellemeztem? Magamról is jellemrajzot adtam. Mert apa és én, mi egy természet vagyunk. Azért is lett őneki édesapa a férfiideálja. A betegsége csak az 387én aggodalmas szívem rémlátása. Ő nem erőltet semmit, de bízik benne, hogy ha ő a mi apa-leányi szövetségünkbe harmadiknak bekapcsolódhat (s efelé a legjobb úton van), akkor édesapának is több oka lesz a szobában ülni, mint a határt járni. Mit szólnék például egy lovagoltatni való kishuszárhoz, mint orvossághoz… Most már aztán apáról sem írtam. A következő levelem egy iskolai dolgozat volt a tavaszról. Hogy milyen jó a langyosan fúvó szélben a szoknyámat lobogtatni. A nádas szélében már zöldek a fűzfák, s az ember még a sárkoloncoknak is örül, ami az őszi vetés szélén a cipőjére ragad. Sanyi ettől a levéltől maga is csupa zöld hajtás és tapadó göröngy lett. Ez jó jel, hogy most már az ő holdudvaros leánykája is a tavaszról ír. Nagyon beképzelt-e, ha az én pusztai tavaszomban a békák krúgása s az ökrök lánccsörgése közt annak a szellőnek is szorít egy kis helyet, amelyre ő bízza sóhajait.

Nem volnék igaz, ha azt mondanám, hogy én magam is olyan érintetlen maradtam a Sanyi leveleitől, mint a válaszaim. Sőt emlékszem, mulattam, ingerkedtem velük, a zsibongásuk munka alatt is ott járt bennem, mint kislány koromban, ha Béla bácsi ölébe vett, s nagy, konya bajuszát megérinthettem. Édesapának nem jutottam soha a bajuszáig. A vastag, furcsa szőr, amiből nekünk nem is nőhet, mint egy hatalmamba esett, de azért szemmel tartott vadállat mozgott-bökött az éber kis tenyerem alatt. Sanyit is egész kedvesnek találtam volna már, csak maradt volna örökre Óvárott, vagy másutt, de mindig egy levélnyi távolságban. Olyan mulatságos átváltozásokra lett képes a szerelemtől. Az egyik percben olyan volt, mint egy meghatott vőlegény, aki félretolja az eskető papot, s ő tart szónoklatot menyasszonyának a házasságról. Aztán egyszerre csak kitört belőle a dicsekedhetnék. Meg kellett tudnom, hogy egész Óvár oda van az ő átalakulásától. Mit mondanak a fiúk, mit bizonyos kis nők; vagy inkább mi az, amit a mondásaikból nekem is megírhat. Aztán egyszerre csak egy uszoda lett a levél, amelyikbe neki fejest kell ugrani, tótágast állni. Amikor a tavasz leírásával boldoggá tettem, folyton növekvő nyomtatott betűkkel írta a levél alá a nevét: amikor meg nem kapott levelet, széthányta a Sanyi szó betűit, az „a” lehasalt a földre, az „i” az „y”-nak dőlt zokogni. Megint máskor egy egész piciny ja-t ragasztott a Sanyi mögé, mint aki maga is tudja, 388mennyire tiltakozna bennem az angyal e birtokviszony ellen; őneki azonban megvan az oka és bátorsága odamikroszkopizálni. Még az a kicsit ferde rókapofa is mulattatott, amivel ő mind e mutatványok mögül, talán tudtán kívül is, leste, hogy kiejtem-e végre a sajtot a megdicsért csőrömből. Csak a húsvét ne közelgett volna, amelyet ő annyira várt, és én annyira rettegtem.

Miköztünk otthon szó sem esett az óvári postáról. Azt azonban éreznem kellett, hogy a szüleim számon tartják, hány bélyeg fogy, hány levél érkezik. S hogy én egy tüdő vagyok, amellyel ők előbb pihegve, aztán nekibátorodva némi reményt lélegzenek a világból. Édesanya már nem azzal fenyegetett, hogy a Jóisten fogja a Kárász-természetemet alázatra tanítani. Most már a zárkózottságom volt, amivel a mennyei atyát éppúgy megsértem, mint a földi szüleimet. Ez persze a levelek miatt volt, amiket most már elolvasni sem tudott. Előbb a kamrában tartottam őket a lisztesláda alatt, aztán minthogy onnét szégyelltem előhúzogatni, olvasgatni, a tűzhelyből csináltam halotthamvasztót nekik. Attól fogva a láng volt a sorsuk és az emlékezetem. Édesapa még édesanyánál is félénkebb volt. Sem a rosszullétének, sem annak a beszélgetésnek utána nem lett közöttünk folytatása. Csak a bizonytalan gyöngéd pillantásából éreztem, hogy sem az útitárs nem maradt el a birtokkerüléseiről, sem a kettőnk dolgának a tűnődő figyelése és latolgatása. Egyszer kissé megkésve jöttem be a majorból az ebédhez, a kutyáimat vertem el valami kiásott dögtől. Magam is éreztem, hogy pezsgőbb vagyok a szokottnál; az ég világoskék márciusi tócsákban hömpölygette meg felhőit, s én futva jöttem be az elém vágó vizsla s mögöttem guruló komondor közt a tornácig. Édesapa a párolgó kanál fölött rám nézett, aztán édesanyához fordult. – Nelli jó színben van most. Nem veszed észre? Az őszön nem volt ilyen egészséges színe. – S az öröm mellett egy kis selmásság is bujkált az orra körül (amely egész furcsán száj nélkül is tudott mosolyogni), mint akinek tán gyanítania is szabad, mitől vagyok én most jobb színben, mint őszön. Miközben e ritka megjegyzéstől (édesapa sosem beszélt arról, hogy én ilyen vagy olyan vagyok) elpirultam, a helyemre befészkeltem, édesanya is rám nézett. – Igen, épp tegnap írtam Szerénának. Tudod, őneki mindig az volt a félelme, hogy Nellinek nem elég erős a tüdeje. – 389S ahogy mindkettőjük szeme rajtam volt egy percig, mintha ők ketten is közelebb kerültek volna, majdnem hogy valódi házasokként ültek ott ebben a gyönyörködésben. Énnekem azonban a megfújt kanalamba kellett néznem. Jaj, ezek egymás kezét fogják, úgy tolnak csendesen maguk előtt, arra, amerről Sanyi jön Óvárról. S őket nem lökhetem vissza; csak Sanyin át van út a kitörésre. „Engem csak az csókolhat meg, akinek a menyasszonya vagyok.” „Magának egyelőre a vizsgái a menyasszonya”, mondogattam magamban a húsvéti verset, ahogy azt Sanyi jogai ellen már jó előre elkészítettem.

Sanyi úgy írta, hogy virágvasárnap érkezik. De ez csak csel volt, hogy meglephessen. Csütörtökön vagy pénteken este magam hoztam be a sajtárt, az aznapi tejjel. Akkortájt jöttem rá, hogy a béresné benne hagyja a tejet a tehénben; hiába vigyáztuk mi a fejést, ő kifejte, amit nekünk szánt, a többi ott várta a második fejést az állat tőgyében. Én nem szóltam otthon. Édesapa úgyis indulatosabb volt mostanában a cselédekkel, mint kellett volna. A ketrecnyi gazdaság tette-e, vagy a sors helyett volt muszáj nekiugrania valakinek; csak járt köztük napszám, egy-egy szóval éppen hogy megpiszkálva a munkát, s egyszer csak, nem is olyan nagy dolgon, nekik esett. Édesanya meg az ilyen mindennapi dologba is mindjárt erkölcsöt meg túlvilágot kevert. Ahelyett hát, hogy zavart csináltam volna, azt találtam ki, hogy énnekem fejni kell tanulnom. Harmadszorra-negyedszerre már többet húztam ki, mint a béresasszony. Őneki meg ott kellett állnia mellettem a tehén faránál. Sajnálkozni a kisasszonyságomon. Egy kis köcsögnyit tandíjul még loptam is neki a magunkéból, a negyedét se persze, mint amennyit ő odáig lefejt. Akkor is épp a zsákmányom meg a mohóságom önérzetével tartottam be a ház felé. Látom, hogy édesapa rám vár az ajtóban. Jól bealkonyodott már; márciusban tud ilyen szép félórákkal jönni az alkony, amikor az egész napon át fúvó szél elpilled, s a világ mélázón töpreng, hogy pirosba vagy szürkébe omoljon-e. Édesapának két foglalatossága is volt a ház előtt: a kezével a térde közé fogott palackból húzta a dugót, a szemével még engem várt, honnét kerülök elő. Ebből én mindjárt eltaláltam, hogy Sanyinak kellett megjönnie. – Menj csak be, vendéged van – nézett meg a levegőbe szúrt dugó mellett engem is gyöngéden. – Látom – vittem be én mellette a sajtárt a konyhába. 390Aminthogy láttam is, az a palack a vízkeresztinek volt testvére; még egy volt belőlük, a zöldséges pince homokjában. – Nem kéne rendbe szedned magad? – nézett meg édesapa még egyszer, amikor az előszoba homályában újólag találkoztunk. Harisnya nélkül voltam most is, csak a bőrömet meg az újévi szvettert hordtam tavasziasabban. – Minek? – szedtem én össze magam a találkozásra. – Különben is benn van a ruhám. – S öltözködés helyett a tenyeremet simítottam végig a kinyújtott derekamon.

Odabenn édesanya és Sanyi már javában próbálgatta, hogy milyen vő s anyós is lehetne belőlük. Abból, ahogy ők a beszédet félbeszakították, édesapa (igaz, hogy csak a lapockám illetve) maga elé tolt, Sanyi pedig fölállt, és kékre borotvált arcán új sunyi komolysággal a kezemet a szüleim előtt a szája alá húzta: fölmérhettem, hogy mennyire haladtunk. A hátam mögött édesapa nyitott palackja, Sanyin túl édesanya jegygyűrűje, amint az álla alatt összekulcsolt kezén a pillantásával versenyez ünnepélyességben (találgatni lehetett, hogy ez alatt az öt perc alatt mi történt, csak az érzéseit árulta el, vagy egy célzást is tett, vagy mindjárt meg is kért), mind annak a mély tisztelettudó kézcsóknak voltak a szövetségesei, amely elől az ujjamat nevetséges lett volna elráncigálni; a jogot viszont, amit a kezem hátára nedvezett vele, egy gyenge, de határozott visszahúzásban mégiscsak tagadnom kellett. – Nem haragszik, hogy az ünnepeket egy kicsit előretoltam? – nézett rám Sanyi kedélyességében is elfogultan, mint aki a maga érzéseiből csinált a másik ember köré hurkot, s most azon át kell hozzá a természetes hangot megtalálni. – Én ugyanis csak virágvasárnapra ígérkeztem – magyarázta szövetségkeresőn édesanyának, aki fölállt, hogy a palackhoz poharakat készítsen. – Ez a gyengém: szeretem a rajtaütéseket. Nem valami magát ajánló tulajdonság, ugye? – fordította rám szeme mély barnáját, mely most a homálytól vagy az ő érzéseitől sokkal tompább fénnyel csorgott. – Énrajtam nem lehet rajtam ütni, annyira ismer már – mondtam nyugodtabban. A három emberben annyi elfogódottság volt, hogy attól egyszerre fölibük kerekedtem. – Nellikémnek igaza van – fordult vissza édesanya a küszöbről. – Ez a puszta úgy megőriz minket, hogy a Jóistenen kívül senkinek sem lehet rajtunkütni valója. Te maradj csak – hárított vissza engem, ami391kor a pohárhozásban elébe akartam ugorni. Abban, ahogy azt mondta „Nellikémnek”, meg „maradj csak”, meg ahogy az erkölcseimért jótállt, volt valami új, a beleimben émellyel összefutó. Én csak regényekben olvastam olyan asszonyokról, akik férfiaknak lányokat szereznek, s közben fog nélkül vagy műfoggal, cinkosan mosolyognak rájuk. De mintha az én tejes, imádkozó kislányanyám torkában most egy ilyen próbálgatta volna magát. A pohár sem jött be vele. Helyette édesapáért szólt be. – A béres kér egy percre. – Ami persze megint hazugság volt. A béres csak öreg estével jön meg, kukoricát szállít az állomásra.

– Úgy látom, nem sikerült meglepnem magát – próbálta Sanyi, hogy magunkra maradtunk, a kettőnk közt levő ködöt a hangjával átbúgni. – De, sőt – emeltem én a hangom élét inkább a kinn tartózkodó szüleim, mint Sanyi ellen. – Fejés közben mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy magát itt találom. – Akkor a meglepetés nem olyan, mint vártam. Mintha nem is örülne – keverte a búgó hangját még melegebben a félhomállyal. De énrajtam nem fogott ez az ital. – Tudtommal maga épp azt szereti bennem, hogy ura vagyok az érzéseimnek – mondtam, s oly magasan éreztem magam a brácsázása fölött, hogy egy kis ideges kacintást is kipréseltem a torkomból. De ez már sok volt; Sanyi, ha nem is tudta felmérni mondatomban a gúnyt, a találkozás izgalma érzékennyé tette a hangomból kicsapó fölény iránt. – Maga kinevet engem? – lépett mellém, a csuklómat elkapva. A szívem megállt ettől az indulatos közelségtől, de a hátrahúzott nyakam, a hideg, szikrázó szemem nem hagyta abba, amibe belefogott. – Még nem. De ha így folytatja… Azonban én nem folytathattam, mert Sanyi szabad karja hátulról elállta a visszavonulás útját, s hangja a szája forróságával együtt csapott az arcomba. – És ha így folytatom, akkor? – Idétlenség volt, ami ezután következett. A testem, föl nyakig, vasban volt, csak az arcaink csúszkáltak egymáson ide-oda, az orrom elnyomódott, s az övébe akadt, a szakálla az arcomat égette, a lehelete az államtól a fülemig vándorolt, így álltunk ott egy percet. Iszonyú izomzata volt; de én azért nem estem benn össze; éreznie kellett, hogy én is erős vagyok, minden ponton ellenállok. – Hagyjon most már – téptem ki halkan magamat, amikor egy perc múlva az ő megfeszült izmai 392mögött is feltámadt a csüggedés, hogy ezt elvesztette, ennek nincsen így értelme. Egy lépést hátráltam, s mintha csak most fedeztem volna föl, hogy a testem, az az enyém, a porcikáimat a magam tetszése szerint mozgathatom, szilajon nyúltam ki a mindenfelől körülvevő levegőben. Noha anyáék hagytak itt álnokul ezzel az idegen férfival, egy hangosabb szót se ejtettem ki. Csak szabadságát visszanyert arcom, karom lobogott Sanyira. – Maga meg tudna őrjíteni egy férfit – ült ő a dívány szélére, s arca gőzei mögött a vadság szégyenkezésbe hamvadt. – Pedig én inkább kijózanítani szeretném – mondtam hidegen, s ahogy édesapa szokta, a kályhának vetettem hátamat.

Így hallgattunk egy darabot. Édesapa ebben a csendben jött vissza. A kint szerzett kedvetlenség még rajta volt az arcán; nyilván sértette, hogy édesanya efféle füllentéssel hívja el mellőlünk. Még ahogy leült is, ebbe a bosszúságba pillantott vissza; csak aztán vette észre köztünk a csendet s távolságot. Különösen Sanyi volt zavart és vörös; szinte szétkenődtek a vonásai, ahogy a dívány legcsücskén ülve az asztalrojtot babráló ujjait szemlélte. Édesapa megütődve nézett maga mögé, hogy hát én milyen arccal támasztom a kályhát. Láttam, nem érti: szétugrottunk-e vagy összekaptunk. S ettől egy új, még sokkal sötétebb kelletlenség borult a magas, kopasz homlokára; látszott, hogy a lehunyt szemhéja mögött szeretné eldönteni: ő az alkalmatlan vénember-e, aki visszatolakodik a turbékoló fiatalok közé, vagy édesanyát hibáztassa-e még jobban, amiért engem ennek a férfinak így kiszolgáltat. A poharak szerencsére benyúltak az ajtón, s én is meg ő is töltés és koccintás ürügyén lophattuk el magunkat egymás szeme elől. Sanyi egy megjegyzést hozott össze az állami pincészet boraira. – Csodálatos, hogy Kecskeméten milyen tüzes borokat állítanak elő; az ember megesküdne, hogy vulkáni talajon szűrték. A Mathiász-fajtákhoz mit szól, Endre bátyám? – Én visszatámaszkodtam édesapa háta mögé, a cserépkályhához, s némán figyeltem őket. Oly hihetetlen volt, hogy ezek most itt ülnek, s mialatt a homoki borok jövőjével kínozzák egymást: sötét férfigondolatokkal köröznek körülöttem, Sanyi az előbbi birkózás miatt nem tudja: fölugorjon és otthagyjon, vagy hozzám sompolyogjon. Édesapa pedig értem és magáért is röstelli magát: egy percre ment 393ki, s én már összekevertem magam ezzel az idegen fiúval; ő pedig ahelyett hogy örülne, bosszankodik rajta. S mialatt ők ketten a vincellér szavak mögött férfi esetlenséggel rejtik és tapogatják egymást, én, akiért mindez fölkavarodott, percről percre messzebb kerülök tőlük, igen: még apától is; mintha nem is a kályhamester fűzmintás cserepeinek vetném a hátamat, hanem valami szirtnek, fönn a szélfúvott hegyekben, lábam alatt egy lábnyomnyi párkány, s én arról hallgatom hátrafont karral a felhők társalgását.

Hármunk közül, úgy hiszem, édesapa érezte magát a legkényelmetlenebbül. Sanyi egyszer-kétszer föllesett rám a feje mellett; ő el-elfogta a vendég kutató (kicsit szégyenkező, kicsit esengő) pillantását: azt azonban nem tudhatta, és átallta is még egyszer megnézni, hogy én milyen választ adok erre a pillantásra. Visszagondolva rá, sokszor bántott is, mért nem cseréltem akkor helyet, hogy az arcomba lásson, mért nem álltam mellé, a vállára téve a kezem. Ez volt az utolsó estéje köztünk, s én nem szabadulhatok a babonától, hogy ha akkor nem kell így ülnie köztünk, ha egy érintéssel igényt támasztok rája: a Sétálótárs sem vihette volna akkor még magával. Így, mihelyt édesanya az abrosszal, tányérral bejött: ő fölállt, hogy egyszer még körüljár; a góré s a pince nincsen még bezárva. De édesanya is csak addig maradt, ameddig a terítést átvettem. Egy szentesítő s mégis úriasszonyi „maradj csak”-kal („neked vendéged van”) megint utamat állta, nehogy én süssem ki a kolbászt, s én halásszam ki az üvegből a rücskös uborkákat. – Most persze még maga haragszik? – várta be Sanyi, amíg a terítésben az ő díványcsücski posztjához érek. – Olyan nagy jutalom lett volna egy puszi, azért, amit magáért három hónapja csinálok?… Kihasználta, hogy a hátam mögött gubbasztva, egy búgó, meleg hanggá válhatott a térdem magasságában. Majdnem siránkozva mondta, de ebből az egy „puszi”-szóból olyan mulatságosan esengett felém, az ő önkéntelen ferde rókaképe, hogy majdnem elnevettem magam. „Mi az, egy puszi? Csak egy puszi akart lenni; – ne higgy az izmaimnak meg a borostaszúrásnak.” Énbelém egy kicsit belém állt a hideg, hogy a hang irányából most mindjárt egy kéz is nyúlik a meztelen lábam után: de azért tartottam magam, nem léptem el mellőle időnél előbb.

394

– Megírtam már, mondtam még mindig hátrafelé, hogy tőlem sem törlesztést, sem jutalmazást nem lehet várni. Én senkiért sem csinálok semmit, s másnak az érdemeit sem hagyom magamon behajtani… Főképp erőszakkal. – Ha nem ellenkezik, nem lett volna erőszak – mondta a díványsarkon olyan gyermeki együgyűséggel, hogy most már igazán félútról kellett visszahozni a számat a nevetésből. Sanyi elkapta ezt a rándulást s nekibátorodott. – Tulajdonképp, hogy gondolja ezt maga? Én várjam be, amíg egy csókra magához von? – Olyan legyőzötten, minden veszélyességéből kivetkőzötten gubbasztott ott a dívány sarkán, hogy majdnem belementem a tréfálkozásba. – Márpedig énnálam meg kell várni bizonyos dolgokat – mondtam, helyemet a kályhánál újból elfoglalva. Ezt már-már szülős fölénnyel mondtam. Éreztem, hogy a visszautasítás miatt most felsőbbrendű teremtésnek tart; s jólesett ebből a magasságból nevetni a fenevadra. De ő is érezte ezt, s amennyire a megalázottsága s díványcsücski helye megengedte: iparkodott visszaharapni. – Értem, maga azok közül a lányok közül való, akiket eljegyzés előtt nem lehet megcsókolni. S énnekem még diplomám sincs ebben a pillanatban. – Pontosan azt mondta, amivel védelmi terveimben én akartam őt leszerelni. Most azonban fölháborított ez az „úrilány”-érv, az én viselkedésemre, egy ilyen „tudom a bőröm árát”-magyarázat. – Téved: én semmiben sem szoktam szatócskodni. Legkevésbé a szerelemben. Egyszerűen: magam rendelkezem magammal. – Nagyon helyes – mondta Sanyi. S attól, hogy ülve tartotta magát, még jobban elöntötte az indulat vörössége. – S én még azt sem mondhatom: kérem, csak rendelkezzék. Mert én szeretem magát.

Ezt most egészen szépen mondta. Az a fölháborító igazságtalanság, hogy az ő első komoly szerelmét, amellyel egész Óvárt csodálkozásba ejtette – én így merem visszafordítani, s ő még be sem csaphatja az ajtót, egy marék sarat sem dobhat szakítás jeléül a kutyáinkhoz: valami durcásan hősi elbúsulást vont föl az arcára, amit az embernek meg kellett szánni. Ha egy dicsekvésre meg tréfára termett embernek el kell búsulnia magát: abban mindig van valami megindító. Mintha az életet hatalmukban tartó sötét istenségek olyan területre tették volna be a lábuk, melyet előttük a természet szent berekként elrekesztett. – Ne legyen csacsi – mondtam neki halkab395ban kicsit, mert édesanya már a kilincsen matatott a kolbászos táltól elvont mutatóujjával. Sanyinak ez a lágyabb és halkabb „csacsi” elég volt, hogy nekikeseredéséből visszahozza. Mialatt édesapát vártuk az ételre, ő a kolbász piros zsírját nézte, s a böllérmesterségről tartott édesanyámnak előadást. Hogy az ő édesapja borsozása miben különbözik a hivatásos hentesekétől. Én aznap este már másodszor hallgattam a szüleimet és őt a kályha mellől. S magam sem tudtam: melyik az igazi érzésem iránta. Az a hadakozó iszony az imént a karjában, vagy az a csaknemhogy anyai részvét, amivel előbb a csacsit mondtam. Éjszaka azonban, hogy még egyszer mindent megforgattam: mégiscsak azt sütöttem ki, hogy vele kell komolyan beszélnem s szakítani, mielőtt mindketten egészen belebonyolódunk.



Másnap délután az új kertben puhítottam a földet a margaréta- és cineamagoknak. Édesapa oda volt egész nap Ángyádon; a kukoricát az állomásról adták el, s ott kellett lennie az átadásnál. Édesanyát a szép áprilisi nap szorította be a spaletta mögé; egy-két év óta náthát és fejfájást kapott az első tavaszi sugárzástól. Az a sok minden, ami ilyenkor keresztül-kasul áramlik, forr a levegőben, őneki az orra gyökerének szalajtotta halvány arcából a nedvet; a szeméből folyt a könny; öt-hat zsebkendőt is telefútt egy óra alatt, s valami részegségszerű fájás ment a homlokán át a halántékának, amelytől hol följajgatott, porokat ostyázott, hol édesen elbódulva borult az ágyfejnek. Sanyitól sem kellett tartanom erre a délutánra. Már előző este elmentegette magát, hogy sajnos, egy volt zászlóaljbeli tiszttársához van paszitába híva. Igazán ne haragudjam: meginná faszeszben azt a keresztelő vizet, csak mindjárt az első nap el ne húznák tőlem, de hát az illető a legjobb komája volt. Most első gazdatiszt Ángyád mellett a hercegi ménesben. Pechjére az itteni jegyzőné nagynénje; azért még kocsit is küld, úgyhogy ha csak el nem bújik, erőszakkal is elrabolják őt Nellikétől. Én szét-szétvertem a gereblye hátával egy nagyobbacska hantot, s hálás voltam a gyönyörű délutánért a csecsemőnek. Ez volt mindig a legnagyobb boldogságom: március végén, alkonyat előtt a friss megdolgozott földbe (amely a messziről jövő levegővel cserélgeti a szagát) barázdákat húzni és veteményezni. 396A szikár, csendben dolgozó gereblye nemcsak eszköz ilyentájt; szinte barátnő, száraz vénlány, aki velem tud örülni mégis a langyosan belém nyaló s hirtelen nekicsípősödő szélnek, a csendesen szétomló rögöknek. Az új kertet is inkább azért törtem itt a ház körül, hogy legyen mibe a zsinórt kihúzni, fújatnom magam és gereblyéznem. A béresné, aki inni a puszta aljában levő kútról hozott maguknak vizet: lassítva, majd egészen leállva figyelte, mint morzsolom én édesanya régi staniclijából a Tolnából hozott cineafejeket egy út szegélyére. Ahogy egészen megállt, Józsi, a kisfia is odahúzódott, bizalmatlan farkasszemben a komondorral, a másik két kellék: a csúcsos has és a kanna közelébe. Így tünekedtek egy kicsit, hogy csak pihenés legyen-e vagy beszélgetés. De a partra rogyott kasznárház mögött az új kert s a virágmagos zacskók inkább a társalgás felé vonták a szívét. Ebbe a ledöngölt házmögötti talajba emberemlékezet óta néhány vízfolyás merült csak kapaként; az is egy kis satnya paréjnak, csalánnak készített ágyat, vagy a fafölvágók hulladékai közt egy-két gyufásdoboznak, elfújt újságrongynak.

– Virágoskert lesz, látom, tökélte el egy békülő mosolyban a tej miatt a megbocsátást. – Az szeretne lenni, ha az állatok meghagyják. – Az ám, ott van az a reves góré, csak üresen áll. Összeverhetne a tekintetes úr a léciből egy kerítésfélét. Csak így derékig, aztán befuttatná a kisasszony sarkantyúvirággal. Igaz, a jószág még azon is beváj. – Hess te – mozdult ki a gyerek meg a kanna közül egy cinke felé, amelyik az én barázdámba buktatgatta a csőrét. Nem is annyira a cinkének szólt ez a mozdulat, mint a munkának inkább, hogy ő se álljon tétlenül, amíg én dolgozom. Fölemelte a kis kapát, behúzta vele a barázdámat, aztán megállt. – Hát el is kél ilyen helyen a virág; egész másmilyen a ház is, ha az útról érkezik valaki. – Egy darabig várt, mint akinek csak úgy kezében maradt a szerszám, azután ő is szétütött egy nagyobbacska rögöt, fölhúzta az új ágyás szélét, s gyömködni kezdte kapafejjel az utat. A kisfiú, mikor látta, hogy az anyja beáll a munkára mögém: a kutya meg egyre közelebbről figyeli, mindig csak őt; odahagyta a bádogkannát, s a magvasdoboznál keresett „házat” magának. – Ilyen úri hely, s még egy ágacska jázmint se szakíthatna a kisasszony, ha akarna valakinek. – Én elértettem, hogy mit gondol, mért akarok én virágot ne397velni, s az arcom mögött elmosolyodtam. Így ismernek ezek, hogy én Sanyinak akarom itt estente a viola tövét locsolni? – Hát maga, Prikkelné, jobban bírja az állapotát? – vágtam én át az ő dolgára, mert utoljára (amikor még jóban voltunk) arról panaszkodott, hogy milyen a természet: öt gyereket úgy hordott ki, hogy a kávé se löttyent vissza; most meg nem győz bújni, pironkodni a gyerekei előtt az erőltetéstől. – Már hála Isten, jobban. Vasárnap éjszaka rúgott egyet, s azóta a gyomromnak nyugovása van tőle. De aztán, mint aki a virágot vette föl teksztusul, s attól még a maga dolgáért sem tér el, megint Sanyira ugrott. – A Takaró tekintetes úr ma nem jön ki? – S úgy pislogott a kendője alól, mint aki bizalmasat mondott, tehát jussa is van egy kis bizalomhoz. – Mért? Jönnie kéne? – nyúltam én fel ridegen a gereblyém mellé. – Csak azért mondom, mert tegnap is itt volt; még viccelt is velem, na Prikkelné, kinn vagy benn van a legkisebb? – Attól, hogy tegnap itt volt, ma inkább nem kéne jönnie, mondtam én röviden. – Mert gondoltam, vízkeresztkor is itt volt – nyomult neki a béresné egyre alázatosabban és sündörgőbben nevetve, az én hallgatásomnak. – Ettől a kanásztól hallom, hogy már a szülők közt is szó volt a kisasszonyról. Mert annak a testvére még most is a Takaróéknál szolgál. – Ha elkezdte, kimondta. De amikorra a végére ért, folyton sötétedő és vörösödő mosolya kínos vigyorgássá mélyült; attól, amit rajtam látott. Ahogy ez a vigyorgás a hátam mögé került, éreztem, el is feketedik, és sértődés lesz belőle.

Így dolgoztunk ott, hallgatva mind a ketten, amikor a postásfiú a telefonüzenettel kiért hozzánk. Először csak a kanna csöve nézte őt, ahogy az út torkából biciklije mellett fölfújtatott; azután a komondor érdeklődő nyelve is feléje fordult; majd a nagy állat hipnózisában álló gyerek is megfordult a magvas doboz mellett, piros nyúlorrát s a szeme üregéből kiugró gombokat a küldöncre meresztve. Kettőnk közül a béresné derekában volt éberebb az érzék, amellyel a dolgozó ember a munkát félbeszakító alkalmat megneszeli. Amikorra én is fölegyenesedtem, nem is annyira a gereblyézésből, mint az iménti bosszúságból – már mindnyájan engem néztek: mit szólok a szokatlan tüneményhez? – Hát ez? – mondta a béresné (az újság és az előbbi sértődés közt) mindnyájunk nevében. Valóban az óra is furcsa volt meg a bicikli is. A bádogtarisznyás legény min398dig gyalog járt; ma is úgy ment el a szokásos déli harangszóval. Most azonban egy vadonatúj kerékpárt tartott el magától, hogy a nagy törtetésben bele ne akadjon a szürke félhivatalos pantallója a pedálba. Kipirult arca és patakzó homloka mintha valami augusztusi délből iparkodott volna föl ide a hűvösödő délutánba. Az én első gondolatom, az Sanyi volt. Ami a faluból jött: a Terus híre, édesapa borospalackjai: mind az ő cinkosa, csele. Ezzel a biciklis emberrel is ő koholt ki valamit az én szép, özvegy délutánom ellen. Az, hogy tán sürgönyt hoz – Béla bácsinak lyukadt ki a gyomra – eszembe se jutott. Furcsa, de a béresné volt a legégetőbb gondom; hogy azt elzárjam a Sanyi üzenetétől. Elég volt mára a virágos célzásaiból. Ne tolakodhassék megint belém: „no ugye, hogy mégiscsak virág” egy győztes pillantással.

Elébe mentem nyolc-tíz lépést, gereblyéstől, úgy vártam be, hogy a fényes kormány s a piros arc eleméssze köztem és maga közt a levegőt. Csak amikor már tisztelet és megszólalás zavarában, közvetlen előttem dagadt a közelgő vörösség, akkor borult át rajtam, hogy talán mégis valami nagyobb, sötétebb az, ami ennek az embernek a szájában megnyílik. A nagy felnyíló állkapcák egy zavaros mondattal küszködtek. A postamester úr, meg Takaró tekintetes úr. Hogy a postamester úr biciklit szerzett neki, mert a Kiss gépész épp ott volt a postán, s hogy a fiatal Takaró tekintetes úr telefonált Ángyádról, hogy a kisasszony meg az édesanyja. Ahá: hát mégis Takaró tekintetes úr, villant fel hideg diadallal a küszködő szájra szegzett szörnyű figyelemben. De a mondatnak nagy nehezen a vége is kifordult a verejtékező vörösségből: „Mivel a kedves édesapja rosszul lett”. Nem tette hozzá, hogy kinek a kedves édesapja, a kisasszony vagy a Takaró tekintetes úr édesapja, s ettől egy percnyi légüres tér támadt a megértett hír előtt. Egy menekedő gondolatvillám olyasmi felé is kapott, hogy a Sanyi apja lett rosszul, s ezen a címen akar valamit kicsikarni tőlem. De a postásfiú (inkább a hírvivés, mint a hír fontosságától) rökönyödött szeme: nem hagyott kétséget. Az én „kedves édesapám” – édesapa lett rosszul az állomáson. Úgy mint a múltkor, hullámzott föl az ángyádi másodosztályú váróteremből az én kis sezlonom, ahogy a múltkor félkönyökön ott hevert rajt.

399

Magam sem tudom, hogy fordultam meg; egyszer csak mentem már be a ház felé, s az ember félig mellettem, félig mögöttem kanyargatva a biciklit: egy új összevissza mondatot zötykölt ki magából – tőlem, a sietéstől és a lelkére kötöttől még jobban összezavarva. „A Takaró úrék hintója, vagy ahol épp otthon lesznek a lovak”, meg „amire a kisasszonyék leérnek az útra”. Én éppen csak hallottam, mert az agyamban azon dolgoztam, hogy rányissak-e ezzel édesanyára. Egy féltékeny láng azzal csapott föl, hogy ne; édesanyának nincs ehhez köze; ez édesapa s az én dolgom, mint a múltkori is. De az idegen lépteimen föl-le himbált fejem egyre azon kínlódott, hogy ehhez a féltékeny lánghoz gyöngéd indokokat költsön. „Édesanya megijedne”, „amilyen fejfájós”, „hátha Sanyi túlozza”, vagy fordítva: „a rosszullét csak előkészítés, ahogy az szokás már”. Mialatt a rongyos szvetterre a kabátot ráhúztam, s a szennyesládából egy levetett harisnyát kiloptam, csak ez az elszánt „anya ne” járt bennem; semmi rémület vagy sírásféle. „Menni kell, apának szüksége van rám.” Ma is elborzadok magamon, ha visszagondolok erre; szörnyű kimenetelű ütközetbe mehetnek így a férfiak, nem: a nők, ilyenféle, igen: lelkesedéssel. A postás mondatát csak akkor állítottam össze, amikor a ház elé kiléptem, s a két ember, a küldönc és a béresné ott állt, köztük a bicikli, halk, gyorsan megszakadó beszélgetésben. Egy pillanatig mereven néztük egymást, hogy igen, én itt vagyok, de hogy is kell ezt most folytatni. Igaz: valami kocsi fog várni az országúton, a fiatal Takaró úr arról is intézkedett, adta föl a fülem az imént hallottat. S megindultam le a ház előtt a dűlőútnak. A postás benézett a házba. – És a kedves édesanyja a kisasszonynak? – Őt hagyjuk, ő beteg… Prikkelné, szóltam vissza a borzalomban ottmaradt kannának, csúcshasnak, gyereknek. Maga csak annyit mondjon, hogy elmentem. S azzal mentem tovább a völgynek, a mögöttem surranó biciklikerék előtt.

Amikorra az országútra leértünk, már ott állt a kocsi. Ettől megint megbokrosodott bennem a gyanú. Új, fekete hintó, a fölvont födele alól szép bársonyplüss-ülés: erre nem számítottam, hogy Takaróéknak ilyen kocsijuk van. Minket édesapa Tolnában is csak a grófék kimustrált batárján engedett járni; itt meg csak egy rossz nádas homokfutó gorvadt a pajtában. Inkább gyalog jártunk a fa400luba, minthogy abba befogassunk. Mialatt a száraz, munkaruhás kocsis kalapjához emelte a bakon két ujját, nekem be kellett vizslatnom a borító alá: nem Sanyi húzódik-e meg az innenső fészkében, csíny-nyertes szeme barna mosolyban. Hátha csak erre csalt le, együtt himbálni ebben a plüsspárnás borítóban. Még valami lányrablás vagy ilyen romantika is fölvillant a szárazon lobogó fejemben, mialatt pillanatnyi megtorpanásomból a fölhágóra szöktem.

A postás most már, hogy föladatától megkönnyebbül, a kerékpár nyergére dőlve egy kis részvéttel tudott rám beköszönni. A kocsis megmozgatta a lovak tajtékban álló farán a gyeplőt, s én az út lyukait kiegyenlítő rugókon a váróteremre próbáltam gondolni, hogy vitték be a munkások, s hogy fog rám fölnyílni a szeme. A hintó azonban bennem volt tovább is. A lovakat meg a kocsis szakadt kabátujját néztem, vajon összetartozik-e kocsi, ló, ember. A két állat egy vágtába ment, de nem úgy, mint aki megszokta egymást, csálról az nagyon is vén volt, s a nyakán láttam, hogy a csikónak elébe-elébe kap. Vajon mit szólt Sanyi anyja („az asszonyság”, ahogy a béresné mondta) a fia utasítására. „Szó volt köztük a kisasszonyról.” Amíg a fogatot összekapkodták, megint szó lehetett rólam. „Most már a hintónkkal is ők rendelkeznek.” „Ha az öreg Kárász meghal, még jobban rávarrja magát Sándorra.” Szégyenkezve riadtam rá, hová csúszott szegény édesapáról az eszem. Az ülés legszélén ültem, s a jobb lábam csendben, egyre megállíthatatlanabbul reszketett. Ahogy figyelmes lettem rá, akkor láttam, hogy nemcsak a lábam, de mindenem reszket. A számat is bajos volt összetartani a vacogástól. Ez olyan különös dolog, hogy az ember teste ilyen külön tud az agyától szenvedni. Az agyam világosságával szinte beléláttam az ő vacogásába, még csodálkozhattam is rajta.

Ahogy a bozót völgyéből a közbeeső faluba, kicsit lassítva, fölhajtattunk: megint édesapa jutott az eszembe, vajon leszállt-e itt az ökrös szekérről ma reggel. Előttünk is röstellt fölülni a zsákok elé, a béreshez. Én már fönn ástam a kertemben hajnalban; ő előbb ment le a dűlőn, mint akinek csak úgy a botjával van egy kis körülnézni valója a gazdaságban. A puszta lábában vagy a hídnál szállt föl a szekérre. A béresné egyik megjegyzéséből elértettem, hogy a falukban is úgy szokott leszállni. Elképzeltem őt, amint a bozót fölött 401derengő reggelben valami ürügyön lekószál, s előremegy, mintha a csukott üzletben akarna valamit vásárolni. S ez a kép, ahogy ő, a hajdani jószágkormányzó, a nyekergő szekere előtt így fölbaktat, olyan gyöngéden tódult most föl, hogy még a bozót reggeli szagát is ott éreztem benne. Sanyi megkérdezte az este, nincs-e benn dolga Endre bátyámnak – elvisszük. De ő csak hümmögött, nem szerette a potya fuvart. Csak én hozom azon most haza. S ezen úgy elszorult a torkom, hogy egy ujjal a szemem sarkába nyúltam. Azt hittem, teli van könnyel. De csak a bőr égett, az odaérzett könnycsepp helyén.

Aztán ez a megindultság is elmúlt, csak a lovak gyors patkóvágása, a bódulatszerűen gördülő kocsi s előreszegzett térdemben a remegés maradt meg – s a beszürkülő falucskában a kapuk elől utánunk bámuló arcok – az egymásba áthúzott falormok és kerítések. Ahogy a falun túl a Bozót völgyébe alábukó út, a híd másféle dübörgése fölriasztott, s kikapaszkodva a kereszt mellől a toronyforma ángyádi állomásra, a síneken csúszkáló fényekre odaláttam: egyszerre mindennél bizonyosabb lett előttem, hogy édesapát én abban az épületben nem fogom ott találni. Sok indoka nem volt ennek az előérzetnek; mért hívtak volna olyan sürgősen, ha úgyis meghalt. Én azonban, ahogy fölzaklatva, a lelkemmel utánakaptam, nem itt éreztem őt előttem, a tolató teherkocsikon túl, hanem valami dombok élén a Sétálótárssal, amint a nadrágját becsatakzó hajnalban, szürkületben mind messzebb tűnik el egyenes alakja.

Az állomáson azért egyenesen a váróterembe tartottam. A helyiség üres volt. Kirohantam a peronra: a vadszőlőindák alatt a padok is. Ilyentájt nem ment semmiféle vonat; csak egy motorbicikli állt befordított orral az iroda előtt. Amikorra körülnéztem, a kocsisom is ott jött már (a kijáraton át került elém) a málházóval. – A kisasszony apja? győződött meg, meg sem állva, a lefelé húsosodó ember, hogy úgy van-e, ahogy a kocsis mondta. De nem kellett válaszolnom, már vezetett, s csak mentiben szólt vissza. – Minálunk van az őrházban. Mert épp ott lett rosszul a vagonoknál. – Én nem szóltam, csak mentem utána láb nélkül, mert a kemény, gyors, katonás, idegen, ami a kavicson nyikorgott, nem lehetett az én lábam. Még azt sem kérdeztem meg, hogy él-e hát. Csak az egész rohanásom 402tűnt fel olyan megfoghatatlannak; mintha az teljesen lehetetlen volna, hogy édesapa ott feküdjék a számtáblás kis házban; annál a sorompónál, amelyen az imént a síneken átzökkentünk. A raktár tövében az ökreinket pillantottam meg: ott állingóztak a lerakott iga mellett. Ez volt az egyetlen, ami a valóság meleg bánatos színét hordta ebben a rohanásban. A házikó szép gyepezett kertjében, az alkonynak piros kérgükkel is visszafelelő cseresznyefák alatt: két gyerek állt s nézett bennünket dermedt halszemmel. A konyhában egy férfi s egy asszony vesződött valami állólámpán; az asszony a tetejét emelte, a férfi a petróleumot csurgatta. A hátáról, a tömött kezéről, ahogy ehhez is jobban értett; a homályban is megismertem. – Nellike – fordult vissza, ahogy a vasutas előreengedett, s alakom a nyitott ajtó tarka, de könnyen elfogható világát elállta előle. A fél kezével az asszonynak nyomta a lámpát, s teste árnyékával már megindult felém, hogy mint egy meghatott, forró olvadó gombolyag – előkészítsen, az utamat elállja, magát a kettőnk dolgába behízelegje. De én elhárítottam, anélkül, hogy a kezemet fölemeltem volna. Védett az egyenes léptem, amivel a szobaajtó felé mentem. – Sajnos, rosszra kell… – használta fel ő testem és lelkem könyöke körül azt a fél másodpercet, amelyre a betett kilincs engem is megállított.

A piciny szoba egy kicsit világosabb volt, mint a konyha; éppen csak az ágyra jutott kevés a hanyatló fényét oldalról beverő napból. Amit láttam, minden: mozgás nyomait mutatta. Az asztalon egy kidobott nagy dunyha; a szabadon maradt csücskén: nyitott orvosi táska; az ablakdeszkán kabát, gyógyszeres doboz, összevissza heverő ampullák – fölötte a fogantyún a vasutas borotválkozó tükre; egy széken más kabát, lavór, vizes rongy; az ágy a faltól előrehúzva; még az ágy fölött a Mária-kép is elbillent valahogyan. Egy fiatal férfi dolgozott háttal nekem a sötétben. A lábán a motorbiciklihez tartozó bricsesz; ő is csupa mozgás, kabátja ledobva, maga az ágy fölött, a könyöke után ítélve, mind a két keze foglalatos. Éppen csak az ágyban az árnyék, a szeszélyesen fehérlő ing s a fekete test: az volt mindent megcáfolóan mozdulatlan. Én ezt a mozdulatlanságot láttam meg először (egy árnyékokból összetett arc, melyen máris kiüt a másodnapos szakáll; a leesett kéz, s az ágy végében a magán 403csodálkozó cipő), s megálltam tőle. Az én megállásomtól az orvos is visszafordult. S mintha rólam olvasta volna le, amit a fekvőnek izgatottságában nem ért rá, nem akart elhinni; egyszerre rajta is az a mozdulatlanság csüggedt el, ami mirajtunk kettőnkön. A hátam mögött benyújtott lámpánál az arcát is megnézhettem: fiatal, szőke fiú volt, az orra alatt silány kis bajuszka; a pakompartját is lenövesztette, hogy egy kis orvosi tekintélyt szerezzen vele. Az ujján vékony karikagyűrű; ezzel meg a motorbiciklijével indult neki a vidéknek. Most egészen ki volt kelve magából; a homloka vörös; remegő bajuszkája alól nagy cseppekben fakadt a verejték. Tán édesapa volt az első (s hozzá „jobb ember”-féle), akivel egyedül, a kórháztól távol, kellett ilyesmit végigcsinálnia. – Sajnos, mindent megpróbáltam – dadogta mentegetődzve. – A második rohamhoz értem ki; abból még sikerült visszahoznom. Ennél, úgy látszik, szívembólia lépett fel. Én közelebb mentem az ágyhoz. A kicsit elnyílt száj, a tekintet nélkül kifehérlő szem a halál hályogába volt burkolva. – A pulzus az előbb még tapintható volt – suttogta mögöttem az orvos. De én ma is azt hiszem, hogy szegény édesapa akkor már legalább egy negyedórája feküdt ott holtan a pulzusán remegő ujjak alatt.

Most én fogtam meg édesapa lelógó kezét. Mi lett az évek torzításában ebből az érintésből? Az ujjaim valami hidegre emlékeznek, de az mintha az én dermedtségem lett volna; az összeszorult vértelen ujjhegyek hidege, amint a másik testen magára riad. Többet nem tudtam moccanni, még a kezét sem raktam vissza a mellére, csak álltam. Megbénított, hogy emberek voltak a szobában. Történnie kéne – éreztem – kettőnk közt valaminek, de attól, hogy tanúink vannak, csak a kezét tudtam fogni. Így álltam, lét nélkül, szinte fölfüggesztve a magam fagyosságában. A kihúzott ágyon túl az ablak is egy orv bámulás volt. A behozott lámpától odakinn egyszerre sötét lett; csak az égő visszfénye táncolt a fekete üvegben. A káprázó karikák közt azonban, ahogy esztelen forgásukban el-elfogytak, beleső szemek és arcok árnya merült fel; egy elnyomott orr is odalapult az ablakra. Sanyi, miután helyet csinált a lámpának, mögém húzódott. Ott éreztem magam mögött a megindulástól rázkódó meleg zsigereit. – Nellike, sírjon inkább – tört be a hangja is, közelről s mégis messziről abba az időtlen burokba, melyben állnom kellett. 404A doktor egész csendben az ampulláit, oltótűit kezdte rendezgetni. Az nem való, hogy egy orvos ilyenkor, mint a laikusok, megkövülten álljon; de a reszketését foglalkoztató rakodás csak a kezét vonta el tőlem, a lelke előttem sunyított, mint egy fejét a földre szorító, bűnét tudó kutya. Ellazított ujjaim és édesapa csuklója közé én egyre több ürességet bocsátottam; de szólni nem tudtam. Föl szerettem volna kapni, s elvinni innét, a beleső vasutasék, a lihegő Sanyi, a tapintatosan kattanó fecskendődoboz közül; ahol belenézhetek abba, ami kettőnkkel történt, s nem kell ily bután s hidegen állnom: a legnagyobb előtt, ami idáig történt velem. De ez a mozdulatlanság s az első szó, az első nyakfölvetés közt nem éreztem semmiféle utat. Minden száguldott bennem, csak én álltam ott bénán a pillanat hatalmában.

Sanyinak kellett még közelebb nyomulni, s a könyököm megfognia. Ahogy az érintésre rárezzentem, egy könnyében forgó véreres szem s egy ide-oda ráncigált arc nyomult hozzám, és hívott: zokogjunk közösen. Ha még egy pillanatot várok, a vállam is átfogja, tán rám is omlik a nedves, húsforró, rázkódó részvételével. – Most hogy visszük haza? – állítottam meg én egy gyors, ijedt kérdéssel az értelmét, mielőtt a sírásba alábukik. Még ma is egész világosan látom azt a percet. Az én védekezésül felemelt kérdésemet s az ő szemében: a csodálkozó visszatámolygást ahhoz, amit kérdeztem tőle. – Haza? Majd szerzünk valamit… Egy megfelelő szállítóeszközt… – S a megkívánt gyöngédség újból a könyökömnek nyomult. – Maga csak bízzon rám mindent, Nellike… Mit gondol, doktor úr? Esetleg a vármegyei mentőautó… – Ó, igen… Sajnos… kezdte a szórakozottság, s kapott észbe a kötelesség az orvosban. A tapintattól azután egészen elnémult, s úgy ment másodszor is neki. – Engedély kell hozzá… Más megye is… Sajnos, én nem vagyok hatósági orvos. Különben is zárt koporsóban. – Ez az ellenállás, a gyérbajszú, vékony gyűrűjű ember fontoskodása – engedély, más megye, hatóság – föloldotta bennem azt a szökni, menekülni vágyót, aki mint egy rabolt gyermeket, a karján vitte volna már, futva, a hetvenkilós testet, hogy egy féltékeny anyai vacokban magának eldugja. – Nem vihetem haza? – kérdeztem türelmetlenül, csaknem hogy kihívón. – „Azt akarja mondani, hogy én, a lánya, nem vihetem most 405azonnal haza”: ez volt a hangomban. – Sajnos, amíg a hivatalos… nem foganatosították – kapaszkodott az orvos a nála erősebb szavakba. – Engedje át ezt nekem, Nellike. Én még ma este mindent elintézek. Maga csak menjen vissza a hintón – foglalta Sanyi (anélkül hogy megérintette volna) a hátamat egy pártfogó ölelésbe. – De én nem megyek. Én nem hagyom őt itt – csapott föl indulatos dacba mindaz, ami a pusztától jövet bennem gomolygott. S úgy fordultam vissza édesapához, mint aki azt mérlegeli, hogy vihetné el innét az ölében. A férfiak szürke foltok voltak a szemem sarkában, de a hallgatásukon éreztem, hogy meg vannak döbbenve.

Az egyik foltban most megrándult valami; Sanyi húzta vissza a kis embert. Ott tanácskoztak az ajtóban, férfi módra. Én újra megszorítottam édesapa kezét, s a szeme sötétségét néztem, borostás arcára meredve. A hangosabb szavakat azonban kivettem. Sanyi most már tegezte az orvost: „Kérlek, te elmégy”, „Slenkai Jóskáért jótállok…” Slenkai a mi körorvosunk volt. Sanyi, éreztem, ki akar tűnni előttem; azért gyömöszöli a nála gyöngébb lelket markával, hangjával – még a becsületével is. Már másodszor mondja „szavamra”, „de öregem, a tiszti becsületszavamra”. Egyszer csak megszűnt a motyorgás; a kis doktornak, úgy látszik, nem maradt ereje az ellenkezésre. Állt, mint egy mártír, akivel úgyis mindegy, hogy mi lesz, s meggyőzetlenül hallgatott. Sanyi megint a könyökömnél forrósította a levegőt: – Nellike, lenne ereje hozzá? Most azonnal. – A maguk kocsiján? – rettentem föl a szemét keresve. Egy pillanatig így néztük egymást. Mindketten ugyanarra gondoltunk, csak egészen másképpen. Én: a délutánra, a hintóba szállásomra. Mégiscsak együtt himbálunk haza az éjszakában a plüssülésen. Édesapa ezt is megcsinálta. És most az egyszer Sanyiban is megmozdult, a tekintetemtől, valami önismeret. Bizonytalanná lett; elszégyellte magát a halott előtt. – Ha képes rá, födte be rögtön az arcán a beismerést, hogy ebből az útból éppúgy, mint a bakterházból is, magának akar valamit kikaparni. Egy kis föllazulást, amelyben hozzám férhet; egy közös, nagy emléket, amelyben mindörökre mellettem lehet. Nem szóltam, csak a fejemet vetettem föl úgy, mint aki méltatlan lenne magához, ha az erejét kéne bizonygatni. Én is befödtem ezzel a fejfölvetéssel valamit. Hogy édesapa csuklójával a kezemben 406ilyenre gondolok – s hogy félek tőle. – Doktorkám, csak menj el egész bátran – szólt oda Sanyi az orvoshoz, aki mint egy hipnotizált a kabátját, táskáját csendben magára szedte. Aztán ő is utánaindult a kituszkolt bekecsnek. – Egy-két percig itt marad, Nellike – nézett rám vissza, s ahogy egy pillantásban a holttesttel összefoglalt; szerelem, bámulat, borzalom volt a szemében.

Magunkra maradtunk. Édesapa úgy feküdt még, ahogy az orvos fölállt mellőle. A háta és feje mögött annyi párna volt, hogy bontott melle kinőtt az ágyruhából. Egy öreg halásznak lehet ilyen erős, barna, egészséges melle, mint az övé volt, őszes szőrzetével. Amúgy is nagy orra azonban szinte túlvilágin horgadt az elapadt arcon. Minden árok mélyebb és feketébb lett körülötte, maga is valami szürke ködben állt, melyet a félig elnyílt jobb szem még kísértetibbé tett. A dacos, leszámolt arc mögött ez a kék szemhéj s az alóla kicsúszó pillantás olyan volt, mint egy értelmetlen, bánatos visszanézés. Most odaborulhattam volna rá; nem tudott volna védekezni a jajdulás ellen, amely hónapok óta szorul a torkomban. De énnekem azt kellett figyelnem, találgatnom, ami odakint történik. Az ablak mélyében elenyésztek a leselkedők, nyilván a két úrféle szívta el őket; a húsos vasutas és Sanyi tanácskozását bámulják a besötétedett gyepkertből. A kis doktort a motorja ott várja a vadszőlő alatt. Röstelkedve és megkönnyebbedve zötyög-zörög rajt a sötétben; a szembe csapó széllel hűti a kipirult fülét. Sanyi pedig fut, intézkedik; elkapta a szörnyű lelkesedés, amellyel én indultam neki ennek az útnak. Mindezt nem láttam vagy gondoltam, csak éreztem valahogyan. De ez az érzés elég volt, hogy az előbbi bénaságból zilált várakozásba szórja szét a lelkem. A konyhából nem hallatszott egy mukk sem. Ott állt a kitárt ajtajával; lakói átengedték a szerencsétlenségnek. A várakozás megoldotta a zsibbadtságom. Mozgó ujjaimmal kötettem magam vissza a holttesthez. A mellére gomboltam rá az inget, a lógó kezét s a felcsúszott szemhéját igazítottam helyre. Nem ahogy a halál parádéja, hanem ahogy azt a büszkesége és szemérme kívánta. S közben, emlékszem, egyszerre csak olyan idegen lettem magamnak, hogy a viaszos szemhéjhoz érő ujjamnak se hittem. Vagy az volt másvalakinek az ujja, vagy énnekem kell mindjárt felébrednem.

407

Odakinn tompa gördüléssel elindult még valami a földben. Ahogy szétváltak benne az apró dobbanások és a puha, egyenletes robaj; megértettem, hogy Sanyi áll be a bakterház elé a hintóval. Ez szokatlan volt; még sosem láttam hintót a pályára behajtani. A raktár mellett jött be, ahol az előbb az ökreink állingóztak az iga mellett. Csupa fülként álltam; édesapa öklén a tenyerem. A kocsi nem ment tovább; vártam: hallom-e Sanyi leugrását; mozdul-e a konyhában valaki. De nem hallottam semmit. A képzeletem azonban jól mérte az időt: Sanyi arra a szívdobbanásra lépett be, amelyre gondoltam. Eleresztettem édesapát. – Behoztam a kocsit; maga csak szálljon be, Nellike. – És édesapa? – kerestem szemében a cselt, azt hittem, el akar szakítani. De Sanyi arcán nem volt ravaszság. Mámor inkább, hogy valami esztelent és törvénybe vágót csinálhat értem. – Majd őt is… Csak maga legyen most engedelmes. – Ez az „engedelmes”, ez már az ő díja volt hőstetteiért. De én csakugyan nem is tudtam föllobbant gyanúmmal mit kezdeni. Visszanéztem az ágyra, és engedelmesen kimentem. A konyha üres volt; a ház körül sem találtam senkit. Csak a kocsi állt ott, a fémszínekben kihunyó este előtt fekete ébenfából. A hintó, a lovak, a merev nyakú kocsis, mintha mindet egy lemezből vágták volna ki – egyetlen metszéssel. Megértettem: Sanyi csinált a bakterház körül a vasútival ekkora ürességet. A kocsis a kalapjához rakta két ujját, de szólni nem szólt. Csak a lovak váltogatták a hátsó lábukat, amíg a hintóba beszálltam. Úgy vetettem be magam a túlsó sarokba, mintha egy nagyon testes utasnak kellett volna helyet hagyni. A borító most kétszer akkora volt, mint délután. Széle és a kocsis háta közt egy négyszögnyi szabad ég maradt; abban ki tudja, hová tartó madarak csaptak, csiviteltek át az ostor előtt.

Egyszer csak nyikorog a kavics, s jön kifelé összefolyva Sanyi és a test. Egymaga hozta a karjában. A ház körül most sem volt senki; még a kocsis sem fordította hátra a fejét. Sanyi a földön állt, úgy csúsztatta be a testet a borító alá, mint egy kócbabát, éppen csak a dereka hajolt előre közben. Férfinak is csak az őrülettől lehet ilyen fölös sok ereje. Egy pillanat múlva már ő is ott ült a kisülésen; édesapa combja az ő kemény két térde közt; a bal karja a hóna alatt, ahogy becsúsztatta. Ezzel tartotta s védte, mintha cigaret408tára kérne tőle tüzet. – Mehetünk, János – szólt előre, hogy a test biztosan ült a sarokban. A kocsis ki volt már oktatva. Nem fordult vissza az állomásnak, a pályán át lopott ki az estébe bennünket. Két rövidet döccentünk; az élők s a halott is: a sínek. Azután egy sötétben fölmeredő pózna: a hazai országút sorompója.

Szép áprilisi este lehetett az is bizonyára. Amelyiken a csillagok mint ma nyílt virágok ragyognak, s a dombok puhábban hajlanak a sok új lélegzet közt. Én azonban abból, ami kinn volt, csak a süllyedésekre és emelkedőkre, egy kis befújó szellőre emlékszem, amely mintha maga is belé lett volna hangolva: dombok, kátyúk, féderek játékába. Még mindig ott vacogtam, ahová beültem. Sanyi, ahogy a test kihűlt, s az ülésbe beleszilárdult: engedett kicsit a kínos előrehajlásból. Én tudtam, hogy nekem kéne édesapához húzódni. Én vagyok a lánya; a derekát tartani. De a felső kabátjába bepólyált test fölött az arc, melyből a fölénk növő holdfény csak kísérteties holdárkokat hagyott meg: a helyemre tapasztott. Amióta hazulról eljöttem, egy érzékemmel folyton keveselltem szenvedésem; most mégis ki voltam merülve tőle. A le-föl himbálásban lassú belső vérzésként öntött el a gyengeségem. – Mégis okosabb így, kezdte meg Sanyi a beszédet. Majd azt mondjuk, az úton jött új roham rá. Slenkai Jóskával én majd elintézem… S hogy az én hintósarkom néma maradt: – Nem borzasztó ez magának? Így hármasban utazni. – Ha már az megtörtént. Mi ez ahhoz képest: ragaszkodtam én növő gyöngeségemben ahhoz, aki akartam lenni. „Ha azt kibírtam, hogy ő nincs, ezt az utat egy ártalmatlan testtel”: a lélek ilyesmit diktált, de inaim bátorsága egyre csendesebb lett. – Bámulom magát – mondta Sanyi egy kis hallgatás után. – Ahogy ott állt az édesapja mellett, mint egy kristály, amelyik akar és nem tud megrepedni. Aki így tud szenvedni, mit lehetne arra… – Elharapta; azt akarta mondani: építeni. De észbe kapott: ez az ő szíve önző számvetése. Már másodszor szégyellte el magát édesapa előtt. Én nem szóltam. Az jó volt, hogy ilyen kemény gyémántnak tart. Nem tolakszik az ajánlkozásával, a gyöngédségével.

A hintó csaknem lépésben ment; így ereszkedtünk alá az ángyádi Bozót-hídnak. Sanyi azonban félt az én csöndességemtől, vagy a drága, gyorsan fogyó szánmétereket sajnálta, mert azt kezdte me409sélni, hogy történt. – Pestről is volt vendég a paszitán, az asszonynak az anyja. Azt itt adták föl a délutáni gyorsra. Egyszer csak odaszólt a hivatalnok: Takaró úr, ott kinn a raktárnál rosszul lett egy úr; bérlő maguknál. S már kotorja a szállítólevelet, hogy megmondja a nevét. Az orvost már ott találta. Előszörre csakugyan jobban lett. Fehér volt, de azért mosolygott, s azon volt, hogy fölkel. Még gondolkoztam, ráijesszek-e magukra. Hanem másodszor, akkor már csak a kezemet markolta. S mielőtt egészen elalélt, rám nézett. Nellike, én azt nem fogom elfeledni. Ha volt pillantás, amely egy életre… A legszentebb esküt inkább… Egy ilyen pillantást nem lehet megcsalni.

Elértettem, hogy mit akar kihozni. Engem bízott rá édesapa; én vagyok a mai naptól egy halottnak tett fogadalma. Tiltakozni kéne, mocorgott a béna mélységben valami. De hogyan, amikor itt ül köztünk messze lebegő holdgödrös arcával ő, akinek csakugyan ez volt az utolsó reménye. Sanyi nem hazudik. Csak ellatyakosítja, beérzelmeskedi, ami édesapában olyan éles és túlvilági volt, mint az orra a halottaságyon. Már gyertyaszentelőkor hogy rosszul lett. A kétségbeesésivel, az előérzetével szorított e felé a másfajta férfi felé. Tudta, hogy nem nekem való. De ő ezt a szörnyű árvaságot, ezt a sok kelepcéjű éjszakát is tudta a holttestével döcögő batár körül. S nem ítélt-e jól: mik vagyunk mi édesanyával nélküle? Mi vagyok most már én is ebben a hintózugban? Még szenvedni sem tudok úgy, ahogy kellene. – Igen, még szerencse a bajban, hogy ott volt – m