Szabó Magda
Mézescsók Cerberusnak

Ezt a művet ER PÉ bűvölte létre szavával, míg DÉ EM jégként megtörte hallgatag ajkát annak, aki, szóval annak, aki, szóval annak, aki

ESZ EM

5 6
Az Isten homlokán

Várt gyerek voltam, megrendelt, remélt, sokat foglalkoztak velem otthon, tulajdonképpen állandóan tanítottak, és úgy csinálták, hogy nem vettem észre. A művészetek valamilyen formában folyton jelen voltak az életünkben, nálunk valaki mindig muzsikált vagy szobrocskát faragott, előadott, verset írt, élménybeszámolót tartott – a lakásban szerteszét, a legváratlanabb helyeken gramofonlemezek és könyvek hevertek. Ki mit talált magának aznapi élménynek, nemcsak házastársával közölte, de velem, a gyerekkel is, előfordult, hogy apám, ha nem bírta kivárni az estét, mikor mindenki békén körbeülte rézcipős asztalunkat, a konyhába is utánament anyámnak, felolvasni valamit, az én kezemből meg kivette a leckét: ne tanuljak, azonnali, fontos közlendője van. Úgy kaptunk egymástól versidézetet, regényből kiragadott sorokat, egy dallam töredékét vagy egy képmellékletet, mint más helyen a bonbont, s úgy is fogadtuk, az átélt szépség tudatával. Apám egyszer egy téli estén a fürdőszobából kiabált elő azzal, hogy siessek, mert új ajándékot kapok, gyönyörűt. Onnan tudom bizonyosan, hogy tél volt, mert a mozdulatát is rögzítette a memóriám: a kályhához húzta a nagylámpát, ott olvasott, kedves vén karosszékében, amelyet azért becsültünk olyan különös kegyelettel, mert generációk óta adott helyet ölében a mindig olvasó família valame7lyik tagjának, s akkora volt, hogy ketten is kényelmesen ülhettek benne. Apám kezében könyv volt, arany díszítésű, piros. Réges-rég megismertem már a kötéséről Petőfit.

– Gyere csak – húzódott félre apám –, hallgasd meg, mit írt Petőfi a mi vidékünkről! – Látszott rajta, büszke és boldog. – Figyelj! Hortobágy, dicső pusztaság, te vagy az Isten homloka.

Büszke magyarnak neveltek, következetesen, tudatosan magyarnak, pontosan kijelölték örök helyemet a nagyvilágban, még Magyarországon belül is a Hajdúság szívében, mintha sejtették volna, sokat járok majd valamikor külföldön, és későbbi munkám is gyakran szembesít idegenekkel. Apám – most már bizonyosan tudom – fel akart vértezni minden rosszul érzékelt eufória vagy lámpaláz ellen, magyarnak éppolyan engedményt nem tevő határozottsággal formált, mint helvét hitvallású protestánsnak. A mondat, amelyet akkor este ajándékul adott, beláthatatlan távlatot nyitott előttem. Bár az Örökké Jelenvalónak az én vallásom szerint nem volt számunkra ábrázolható képe, én mindig tudtam, hogy magyar, és hogy itt lakik; Krisztus hajdúsági születését végképp valószínűsítette az üdvtörténet néhány eleme, a jászol, a barmok, a pásztorok, nem láttam én életemben zsidó felekezetűben csak orvost, ügyvédet meg műkereskedőt, miért járkáltak volna apám barátainak ősei odakinn, a pusztán botosan, pörge kalapban, karjukon bárány. Hogy Isten nemzetünkbeli, abban sose kételkedtem, így a Petőfi-idézet nemcsak megnyugtatott, de elbűvölt. Úgyis szomorított, hogy nem ismerhetem az arcát, hogy sose láthatom, így legalább egy vonása bizonyos volt, meglett a homloka. Valóságos megkönnyebbülés volt, hogy a Mindenható, aki nekünk, 8magyaroknak alakította ki magát a mindenségből, itt a szomszédban tartja a homlokát. Milyen jó lett volna, ha azt is megüzeni Petőfivel, egyéb része merre található, mert ami gyér személyes adatom az Úrról van, az mind a költő közlése, így derült ki, révén, hogy Istennek kalapja van, a nagyvilág, és azon a mi hazánkat viseli bokrétaként. Jártam én már a Hortobágyon, de nem figyeltem, csak a hídra meg az állatokra, fogalmam se volt, mi más néznivaló akadt volna. Azonnal azt kértem, menjünk ki újra, apám kimutatott az ablakon, melynek táblái meg-megrezzentek az északi szélben: pustolt a hó. Most nem, majd nyáron, egyelőre csupa jég meg hó a homloka. Tűnődtem, hogyan intézi el, hogy nem fúj el minket, bokrétát a kalapja mellől, később rájöttem, ahhoz a világot is el kellene mozdítania, az meg akkora golyó, hogy azzal csak nem bírhat meg még mennybéli szélfúvás sem. Még rejtette az Idő Hirosima árnyát, később már magamtól is tudtam, minden elfújható, bokréta is, kalap is, világ is.

Elfészkelődtem a nagy székben. Honnan sejthettem volna, nem szépirodalmi jellegű élményt kapok azon az estén, hanem orvosit; az idézet profilaxis, védekező felkészítés az életre. Mintha akkor gyerekkoromban megmutatták volna nekem hovatartozásom vérbankját, ahová mindig fordulhatok segítségért, ha nem tudnék tájékozódni a világban. Meghitt, titokkal teljes, felejthetetlen volt az a családi együttlét azon az estén a költővel, s nem hiszem, hogy sok mindenre vágytam volna olyan hevesen életem folyamán, mint valóban ott lenni egyszer az Isten homlokán.

Végül is nem a szüleim teljesítették a vágyamat, hanem az iskolánk révén kerültem ki a Hortobágyra. Egész iskolás korunkban az volt a május legizgalmasabb ese9ménye, az osztálykirándulás a várost akkor még sűrűn körülvevő erdők vagy puszták valamelyikére. Második elemista koromban vézna, koromnál kisebbet mutató gyerek voltam, két nagy szem, csupa csont kurta test, pár kiló sóvárgás és kíváncsiság. Jól mondtam verset, a kultúrműsor akkor se volt ismeretlen fogalom, a nénike – így szólítottuk a tanító nénit – úgy rendelkezett, legyen a kiránduláson tánc, kis jelenet, ének, én meg szavaljak. Kiválasztott számomra egy nehezen tanulható, hosszú és bonyolult Tompa-allegóriát, amelyet otthon hosszasan magyaráztak, míg végre felfogtam, mit közvetít. A Terepélyes nagy fa nemzeti ünnepre, leginkább október hatodikára illő vers volt, mindjárt a címe megzavart, mert nem ismertem a terebélyes szót, terepély formájában pláne nem, s időbe telt, mire a szüleim megértették velem, a szabadságharc után mindenkitől elhagyott, testvértelen magyar nép áll fa formájában a történelem erdejében, egyedül. Az izolálódott magyarság feloldhatatlan magárahagyatottságát olyan súlyos mondatszerkezetek közvetítették, hogy nem kis aggodalommal foglalkoztam vele, míg tanultam, aztán azzal erősítettem magam, ez akkora feladat, hogy ennél szebb ajándékot nem is vihetnék Istennek, akinek homloka nyilván felfogja majd, neki, kizárólag neki és az ő örömére vertem a fejembe ezt a nem kellemes költeményt. Ha Mátára megyünk, vagy Halápra, nemigen köszönöm meg a megtiszteltetést, hogy szerepelhetek, de így persze más volt. Ilyen titokzatos szót elkiáltani az osztály előtt, hogy terepély, s ilyen súlyos mondanivalóval tisztelegni Isten előtt a haza nevében mégis valami.

Mondtam az osztályban, amit apámtól tudtam, hogy ahová kirándulunk, az az Isten homloka, nem érdekelte őket, Csóka Juli azt mondta, Petőfi megint hazudott, 10mert óriás sincs, meg élet tava, majdnem összevesztünk, mert én azonnal elhittem a költő szavát, és mert mindig mindent képben láttam, úgy érzékeltem Istent már előre, mint Gullivert a törpék országában, ott fekszik hanyatt a pusztán, minden egyéb része csupa köd, de a homloka jól látható, síkban, és nem zavarja, hogy lovak és más állatok futnak rajta, és mi ott gázolunk majd fű benőtte homlokbőrén. Felhőtlen volt a képzelet játéka, és a látomás dupla fénytörésű.

Mikor a mágikus nap végre eljött, keskenyvágányú vasúton utaztunk egy darabig, aztán mentünk egy keveset gyalog. Odafelé énekeltünk, bolondoztunk, a tréfa, a fegyelmezett játék ezúttal szabad volt, pedig rendes körülmények között a mi iskolánk szigorúbb volt egy kaszárnyánál. Mire kiértünk, mindenki boldogan fáradt és éhes volt, eszébe se jutott körbenézni senkinek, pedig akkor már ki-ki láthatta volna a pusztát, sőt ott futhatott a szent homlokon. Ismételhetetlen életem nagyobbik részét odaadtam volna a lehetőségért, ha nemcsak azt tudom, Isten bőrén hágok e percben, de belenézhetek a szemébe is, mert hiszen ha homloka van, szemének is kell lennie, de senki se árulta el, azt hol tartja és kinek mutatja, ha ugyan megmutatja. A gyerek napjait több tépelődés, komoly aggodalom és fejtörés jellemzi, mint mindezek felhőtlen ellentéte.

Fogócskáztunk, ickáztunk, daloltunk, volt versenyfutás, aztán az osztály enni vágyott és inni vágyott, mire feleszméltünk, annyi idő eltelt, hogy látszott, alighanem megrövidül vagy talán el is marad a kis műsor. Akiknek szólót kellett volna énekelniük, belemerültek a maguk külön szórakozásába, a táncospár elnehezült, annyit evett, a nénike is olvasásba mélyedt, elengedte magát. Főleg az evészet járta, és az azonnal behörpölt innivalók pótlása. Én vártam egy darabig türelemmel, aztán mégis 11rászántam magam a cselekvésre, és odamentem a nénikéhez. Olyan nehéz volt azt a Tompa-költeményt fejben tartani, szerettem volna már túlesni a szavaláson, amellett úgy éreztem magam, mint a vendég, aki a szalonban ül, kezében a papír fedte rózsacsokor, és már régen meg kellett volna szabadulnia tőle, de valahogy sosem nyílik rá alkalom, hogy átadja a háziasszonynak. Pedig nekem tervem volt a verssel, amelyet úgy fogtam fel, mint saját magam külön hálaüzenetét, amire, azt reméltem, válasz érkezik, igazolás, Isten részint valami sajátságos, isteni formában rábólint, ezzel megerősíti Petőfi közlésének igazságát, részint jelzi valahogy, hogy méltányolja, amiért hibátlanul tudom már azt a terepélyes allegóriát. Ám a nénike nem segített, fel se nézett az olvasmányából, csak a kisasszony reagált. Gyakorlóiskolában nevelődtem, a nénike mellett utolsó esztendős tanítóképzős lány tartotta rajtunk fél szemét, a másik féllel a kötését nézte. Megpacskolta az arcom, azt mondta, hagyjam a költeményt, egészségesebb, ha hazatérésig jó levegőn vagyunk, ugrálunk, egyébként is illetlenség tolakodni, örüljek, ha nem kíváncsi a produkciómra senki, menjek csak a többivel játszani, nincs műsor.

Elkeseredtem. Elvette a valutámat, a kis kincset, az egyetlent, amiről azt reméltem, épp teljesítményének nem mindennapian súlyos voltával kivívja számomra Isten igazoló bólintását. Miért nyilatkoznék meg ennek a társaságnak csak úgy, ingyen, mint Petőfinek tette, itt valami költői dolognak kellene történnie, hogy nekünk is jelezzen, de az osztály csak futkos, a nénike olvas, a kisasszony köt, engem meg nem akar meghallgatni senki.

Hát akkor nem kell közönség, elintézem magam. Nekiindultam a pusztának, nem figyelt rám senki. Nekem a megvilágosodás pillanataiban egész életem folyamán, 12felnőttként is, mindig egyedül kellett lennem. Lépegettem az akkor már hanyatlani kezdő nap irányában, és az égbolt lassan váltani kezdte a színét, hosszú szürke és vérpiros csíkjai elkeveredtek bágyadt lilával, és, mint a barokk képeken, kivillant mögülük a citromsárga meg a máriakék. Alacsony volt az ég, mintha saját szépségének súlya alávonná, szépsége színből és fényből merevült bordázata tartotta önmaga kupoláját. Nem volt már messze az alkony, a rézsútos sugárzás már ígérte az árnyakat is. Én csak lépegettem egyre távolabb a csárdától, a híd irányában, aztán azon is túl, mindig előre, semmit se törődve azzal, mi marad mögöttem. Meg-megpittyent egy madár, ismeretlen kis neszek közt haladtam előre, míg meg nem állított a nevenincs érzés, amely azt mondta, itt van, itt az Isten, már szólnom se kell neki, mert mindent tud, mindent érzékel, és arra vár, hogy én, akinek e percben még semmi sem igazolja a földön a létjogosultságát, előadjam neki azt a költeményt. Álltam, szemben a hanyatló nappal a millió színt magára keverő égbolt védelmében, köröttem senki, semmi, csak a puszta, és teli torokkal, jó hangosan, hogy megértse, hiszen nem láttam, merre van szentséges füle, elkezdtem mondani neki és dicsőségére.

Az alkony rojtjai üvegből voltak a fejem felett, és néha összecsengette őket valami szél, az ég gömbölyű lett, lámpaernyő, peremén libegtek az üvegrojtok. Vártam az első versszaknál, szól-e Isten, de még hallgatott. Kezdtem a másodikat, még hangosabban, hátha nem értette jól az elsőt. A színek akkor váratlan sebességgel fakulni kezdtek, a szél megerősödött, valami por is kanyargott, pedig azon a májuson nem volt eső. Soha olyan gyorsan feltámadni és elülni vihart nem láttam másutt, mint a Hajdúságon.

13

A harmadik versszakba kezdtem a porkavaró szélben, mikor érzékeltem, valaki közelít. A kisasszony állt mögöttem, kezében, mint a döglött róka, lógott a kötése, valami végeláthatatlan piros sál.

– Csavargunk, kis Szabó? – kérdezte, és nem volt kedves. – Mindenki fedél alá húzódik, te meg itt kószálsz, hogy az embert a hideg kiveri, hová lettél, mit csinálsz? Elindulsz sétálni, szavalgatni? Hát mit képzelsz, ki vagy te, mi vagy te?

Nem képzeltem magamról semmit. Nem értettem, miért kiabál.

– Otthagyni az osztályt, mindent? Nem szólni senkinek? A nénike haragszik.

Minket még vertek, a tenyerünkbe csattantottak a tolltartónkkal, és akivel komolyabb számolnivaló volt, azt órákig térdepeltették. Megpróbáltam kivédeni a várhatót, áttörni a felnőttek sajátságos értetlenségén, ami annyira idegen volt otthoni világomtól. Az én szüleim rég elkeverték egymással a valóságot meg a látomást.

– Ez itt az Isten homloka – kezdtem magyarázni. – A Hortobágy.

– Ne bosszants. Megyünk.

– De mondom, hogy itt a homloka – emeltem meg a hangom. – El kell mondanom az Istennek a verset, különben nem érvényes.

– Te nem vagy érvényes, te szerencsétlen – mondta a kisasszony. – De utálatos gyerek vagy te, Szabó. Még jó, hogy nem mentél még messzebb, most futhatnék utánad.

Nagyokat lökött rajtam, hogy siessek. A csárdaeresz védelmében a nénike ekkor tette le a könyvet, olyan kék szeme volt, mint az árokparti nefelejcsnek. Hétévesen is éreztem, unalmánál csak az ellenszenve nagyobb.

– Hol járt ez? – érdeklődött. – Kereshettük volna, ha elvész.

14

– Szavalt – felelt a kisasszony. – A Tompa-verset kiabálta a pusztán a hortobágyi hídnak.

– A szereplési vágy – sóhajtott a nénike. – Mindig külön kolbász, mindig a magamutogatás. Pojáca.

Az osztály kuncogott. A gyerek öntudatlanul kaján meg kegyetlen. Nekem akkor már mindegy volt.

– Nem a hídnak szavaltam, az a hátam mögött volt – szóltam a nénikének. – Én Istennek mondtam a verset. Csak neki.

– Hogyan? – kérdezte a nénike. Egy oktávval magasabb lett a hangja.

– Hiszen mondom. Istennek szavaltam, mert most itt vagyunk a homlokán. Megírta Petőfi.

A kisasszony felvihogott, mert sosem olvasta az útileveleket.

– Kinek szavaltál? – nézett a nénike. – A békáknak?

– Istennek – mondtam akkor már csaknem felnőttes, hideg dühvel. – Hányszor tetszik akarni hallani? Ez itt az Isten homloka.

– Az – felelt a nénike szárazon. – Szakasztott az. És a világ teremtése óta azt lesi, hogy elmondd neki a Terepélyes nagy fá-t. Egész évben nem hagylak szerepelni, Szabó, ezentúl majd mindig más szaval. A vizsgán sem engedlek, leszoktatlak én a szabadtéri előadásokról, ne félj. Hogy jutott eszedbe, hogy a pusztát boldogítsd?

– Nem a pusztát! – kiáltottam a szemébe. – Isten homlokát!

– Na elég! Holnap küldd be anyádat! Osztály indul, összeszedi a holmit. Segítsen, kisasszony! Szabó büntetésből külön jön.

Szabó büntetésből külön ment, Szabó nem bánta, sem akkor, se később, mikor felnőttként meg az irodalomból terelték el. Volt min gondolkoznom, mert az alapél15ményt nem súrolta meg a durvaság. Én tudtam, merre jártam, mondta nekem a csend és az ég, mely burájának gerezdjei már eltűntek, és mondta a szívem és a visszhangtalan róna, a mélység, a magasság, és talpamnak az édes anyaföld. Csak az szomorított, miért tagadták le, ami igaz, és ha letagadták, miért nem szólt maga az Isten. Felnéztem az égre, ahol teste többi részét tarthatta, és tűnődtem, miért nem kelt a védelmemre, mikor megaláztak és kicsúfoltak a homloka miatt. Hát hol van szent szája, nyelve? Miért nem mozdítja meg, hogy igazoljon?

Megmozdította.

A tölcsér, melyhez hasonló csak a Szaharában tud kerekedni, benyelte az osztályt, benyelt engem is. A gyerekek sikoltoztak, a nénike riadt vezényszavakkal süvöltött, én megfeszült testtel figyeltem. Ömlött az eső, lila lett minden, föld, híd, ég, hasogatták a levegőt a villámok. Nem hosszanti cikázás volt, keresztben villámlott, mint amikor egy töprengő homlokon előbuknak és megmoccannak a ráncok, és ezüst valamennyi.

– Fedél alá! – sírt a kisasszony.

Rohantunk mind be a csárdába. Mindenki mindent elfelejtett, szó se hangzott, se vádló, se dicsérő, se vigasztaló, a lányok egymásról itatták a vizet. Az ablak kicsi volt, de annyira azért mégse, hogy ne lássam rajta keresztül az ezüst ráncokat, a rettenetes zivatarban Isten ráncokba húzott homlokát, amelyet Petőfi után most megmutatott kis szolgálójának is, aki az ő tiszteletére és dicséretére a pusztába kiáltotta neki Tompa Mihály vége nincs költeményét, amely őkívüle nem kellett senkinek.

16
Özseni

Apámék tizennégyen voltak testvérek, és valamennyien a Tác partján, egy falusi református parókián születtek, apám úgy emlegette azt a számomra, egyke számára merőben valószínűtlen, barlangmelegű csodavilágot, amelyben fivéreivel, nővéreivel élt, mint mindannak az érzelmi fundamentumát, amire későbbi életét felépítette. Mint a tömjén fellege, szállt a felejthetetlen gyermekparadicsom varázsos illata, az apám közvetítette emléksor, saját életem induló évei fölött, mert hát kinek van ilyen mesebelien gazdag famíliája. Hat nagybácsi, hét nagynéni, mindőjük véréből van bennem is, nem számít, hogy közülük sokat soha nem ismertem meg, jóval világrajövetelem előtt férjhez mentek, megnősültek, elkerültek a hajdani faluból más vidékre. Eleinte nehezen jegyeztem meg, apám testvéreit hogyan hívják, aztán megoldódott a kérdés, olyan Szabó módon, ahogy apám sok mindent elrendezett az életünkben, versbe szedte a neveket, úgy már meg tudtam tanulni, könnyen rögzült bennem minden, aminek üteme volt. Fújtam, mint a kiszámolós játék szövegét, a nagynénik, nagybácsik nevét. Később, mikor már tanultam poétikát, rájöttem, disztichont csinált apám, szép, klasszikus formába rakta a neveket. Hogy a felsoroltak közül valaki hiányozhat, sokáig nem jutott eszembe.

A gimnázium akkor hatodik – ma második – osztályába jártam, poétikát tanultunk, mikor ráeszméltem, ez a 17disztichon verslábak tekintetében hibátlan, de tartalmában csonka, akárhogy számolom, mindig csak tizenhárom név jön ki. Megkérdeztem apámtól, mint csonkult a szöveg, apám olyan határozott hideg mosollyal felelt válasz helyett, hogy nem volt se kedvem, se merszem faggatni. Jó, a disztichonból kimaradt valaki, de ha ő nem ad magyarázatot, ki és miért, nem sérthetem meg azzal, hogy valamelyik rokonnál kémkedjem utána. Anyámnál érdeklődtem, de elment a kedvem a további próbálkozástól, a névsorügyben különösen sajátságos volt a felelete. Mikor az akkor még egészen ártatlannak érzett kérdést feltettem, halálsápadt lett, magához szorított, egy darabig el sem engedett, aztán kiszaladt a szobából. A kertben találtam meg, a vén orgonafánál, és sírt. Anyám egyszerűen képtelen volt könnyezni.

Úgy döntöttem, békén hagyom ezt az életveszélyes disztichont, láthatólag nem illik bolygatni. Tizennégyen voltak, talán valakit olyan fájdalmas körülmények között vesztettek el, hogy a sebet még most sem lehet érinteni, az első Elek meg a tífuszban elpusztult Lajoska halálát nyilván kiheverték, az övét nem, hagyjuk hát. Elmosódott a kíváncsiság is, a válasz nélkül maradt kérdés emlékével. Elszálltak az évek, az emlékek mellé újak sorakoztak, kezdődött a saját – a családon belül és kívül – külön életem, nemigen gondoltam az apám hajdani falusi gyermekparadicsomára, a hiányos versre legkevésbé. Hogy aztán mégis lett magyarázat mindenre, Katának köszönhetem, a másod-unokatestvéremnek, akit már mindkettőnk férje elvesztése után ismertem meg, egy szintén rokonunk Szabó temetésén. Koszorúk és egyházi énekek között keletkezett a friss kapcsolat, szép barátság lett belőle.

Más-más vidéken nőttünk fel, azonos vérből, de elképesztően eltérő pályákon, nem győztük faggatni egy18mást, ha együtt lehettünk, ki mire emlékszik és mit tud abból, amit a másik nem. Ahogy más sportol vagy hímez, mi neveket és helyszíneket helyeztünk el egymás hiányos emlékei térképén.

Kata kisebb lánya, Marianne meg a Marianne férje volt mellettünk a teaasztalnál, mikor egyszer ott fogott náluk valami hirtelen feltámadt vihar. A szélesre tárt ablakok közül a legnagyobb bedörrent, hideg csapott a szobába, vad, a nyári hónapokra rácáfoló téli hideg, a vej udvariasan felkapta Kata stóláját, és beburkolt vele, aztán futott, hogy bezárja a már jég paskolta ablakot, mikor ijedtében megtorpant, megállította a sikoltásom. Reszkettem a hidegtől, de saját váratlan reakciómtól is, nem tudtam, hogy képes vagyok ilyen nem is emberi üvöltésre.

Mindenki pontosan olyan zavarban volt, amilyenben abban a helyzetben lehetett, a vej nem értette, miért üvöltök rá udvarias gesztusa miatt. Marianne-on láttam, nemcsak megütközött, de meg is volt sértve, ez nem válasz egy rokon figyelmességére, én hebegtem, elnézést kértem, restelkedtem: mi ütött belém. Nyugodt csak Kata volt, eleinte meg se szólalt, csak játszott a még dédszülői házból való rumburgi vászon asztalkendővel. Mikor végre mondott valamit, nem felém fordult, hanem a vejéhez.

– Az Isten áldjon meg – mondta Kata a fiatal férfinak –, elfelejtetted, hogy neki nem szabad sálat viselni? Mondtam, mikor először meghívtuk: sose közelítsetek semmivel a torkához.

Úgy néztem rá, mintha valaki megbolondult volna, vagy Kata, vagy én. A vej mentegetőzött, reflex volt a mozdulata, máskor jobban figyel, Marianne is megenyhült, magát vádolta, miért nem tudatosította a közismert tényt jobban.

19

– Mit? – kérdeztem riadtan. – Mit, az isten szerelmére? Én viselkedtem lehetetlenül, talán a vihar tette, és a csattanás. Vagy hogy nem szoktam elfedni a nyakamat, és meglepett a kelme, mert télen se hordok sálat. Nincs is sálam.

– Hogy volna – mondta Kata. Kinn dúlt a vihar, ki se pillantott, csorgatta a csészébe a jázminteát. – Apád mindenkivel közölte, nem te tehetsz róla, én voltam feledékeny, még eltelik pár év, míg egy közénk házasodottban reflexszé válik a családi mitológia. Feri egyszer hallotta, kiment a fejéből.

Teáztunk, a homály még redőzöttebb lett, még sűrűbb. Törtem a fejemet a magyarázaton, és nem találtam okot. Való igaz, mióta élek, nem tűröm a magas nyakú ruhát, az is igaz, hogy sose viselek semmit a torkom körül, de miért lett az én szokásom vagy neveletlenségem családi megbeszélések tárgya, mi az, amiről mindenki tud, csak éppen engem felejtettek el a szüleim értesíteni?

– Melyik nagynénéd volt? – kérdezte Kata, és kente a mézet a pirítósra. – A mamám mondta, de kiment a fejemből. Én még akkor meg se születtem, te vagy az idősebb, majdnem nyolc esztendővel.

Mi történt akkor, mikor Kata még meg se született? Nyelnem kellett volna, de hirtelen köhögtem, megakadt a korty. Ki volt valamelyik nagynéném, és mit csinált melyik nagynéném? Hirtelen eszembe csapódott a vers, a disztichon, amely csak tizenhárom nevet tartalmazott, s az ismeretlen és arc nélküli valakinek árnyéka ráhullt a rumburgi vászonra.

Kata várta, hogy feleljek, én hallgattam. Amit mondhattam volna, annyira hihetetlen volt, hogy csak zavarba hoztam volna vele mindenkit. Most közöljem, hogy 20nem tudom, se azt, amiről beszélünk, se, hogy miről hallgatunk?

Kata megpróbált segíteni: kiderült, apám szétküldte levélben a családi neveket tartalmazó disztichont, minden unoka és dédunoka abból jegyezte meg, hogy hívják a rokonait. Elkezdte hát szavalni, a vej nevetett, mulatságosnak találta, kérte Katát, mondja el újra, Kata tagoltan szavalt:

Két Elekek, János, Emil és Laci, Béla, Lajoska,
Mária, Ilka, Irén, Berta, Gizella, Veron.

– Ez tizenhárom – mondta Marianne, a jogász. – Ki volt a tizennegyedik rokon?

– Nem tudom – felelte az anyja –, éppen az a baj, hogy én nem tudom. Mama nem tanult verstant, de apám igen, ő azt mondta, ez már átírt vers. Elek az események után írta át az eredeti hexametert. Akit az új fogalmazásban kihagyott, azt keressük, az követte el.

Mit? Megint csend lett, a fiatalok udvariasan hallgattak, Katának volt némi verstani emléke, Marianne-éknak semmi.

Kata rakosgatta a megkent, forró pirítóst, én kerestem egy nevet, a név mögött egy testet, valamit, magyarázatot. Az elemek illeszkedtek is, nem is, vihar, sál, sikoltás, a név, amely volt valaha, aztán eltörölték.

A megoldást megint csak Kata hozta. Feri, a veje nem kért vajat. A margarin volt a múlt hívószava.

– Margarin nincs – mondta Kata –, egyed anélkül. De a név megvan, megtaláltam. Hát persze, Margit. Margit nagynénéd akart megölni, Dolna.

Margit. Ki az a Margit? Emlékezetemben valami zavart rövidzárlat keletkezett, váratlan akusztikus elem 21oldotta fel, én ezt a nevet úgy hallottam, hogy visítják. Anyám csaknem harminc éve halott – anyám visított. De a halott hallgat, bár beszélne. Nem visíthatott Kata szalonjában, pedig azt tette. Ölembe ejtettem a kenyeret. Kata türelmesen elvette, újat kent helyette.

– Mit csinált Margit nagynéném? – kérdeztem, és tudtam, nem vagyok képes a kenyérbe harapni.

– Ejnye, hát meg akart ölni – mondta Kata, és ivott egy kis teát. – Téged az mentett meg, hogy Kenézy professzor, akinél születtél, ott volt a társaságban, és mivel Margit néni mama szerint akkor már hónapok óta hallgatott, sem hisztérikus, sem gyógyító könnyeket nem sírt, nem átkozódott, azt hitte mindenki, túlélte a veszteséget, és Elek meghívta. Ők voltak egymáshoz a legközelebb a testvérek között, sikerült rávennie, hogy kimozduljon otthonról. Teljesen úgy látszott, túlélte Özseni elvesztését, és visszakapcsolható az életbe.

Ki az az Özseni? Nem mertem megszólalni.

– Az, ami történt, annyira elképzelhetetlen volt, hogy senki se gyanakodott semmire, mama ott volt, ő a tanú. Alig akarta elhinni, hogy meg akart ölni, de igazán meg akart ölni. Mire felélesztettek, Kenézy professzor azt állította, volt egy másodperc, mikor azt hitte, nem tud visszahozni, orvosi tekintetben halott voltál. De aztán elkezdtél visítani meg hörögni, anyukád meg elájult.

Marianne ismerte a történetet, a vej nem volt tisztában azzal, családi rémhistóriákat hogyan fogad az ember, hallgatott. Szólni én sem tudtam, megpróbáltam helyére tenni minden szavát Katának. Eszerint Margit nagynéném megkísérelt meggyilkolni engem. De ki volt Özseni? És mit vétettem neki vagy másnak, és miért kellett volna meghalnom? Miért?

– Ki volt Özseni? – kérdeztem Katát.

22

Megérintettem a torkomat, el is takartam a kezemmel, mintha most is fenyegetné valaki. Azt már a saját, a sálaktól való rettegésemből tudtam, milyen módon akart velem végezni Margit nagynéném.

– Jézus Mária – háborodott fel Marianne –, hát nem mondta el senki?

– Ezek szerint – mondta Kata higgadtan. – De ha megkezdtük, fejezzük be, aztán felejtsük el. Te csak az anyád régimódi történetét írtad meg, Dolna, nem az apádét. Hogy aztán mit kezdesz a tizenhárom hattyúval, a hét nagynéni, hat nagybácsi meséjével, az rajtad áll, főfoglalkozású Szabó lány vagy-e, akkor hallgatsz idegenek előtt, vagy főfoglalkozású író. Mi nem tudjuk, ki lettél, Boldizsár haláláig csak képernyőről ismertünk.

– Mama – mondta Marianne –, Dolna néni nem tehet semmiről. Nem ő akarta megölni Margit nénit, Margit néni akarta megölni őt.

– Még mindig nem tudom, ki volt Özseni – szólaltam meg végre. – Miért akartak engem megölni? Hány éves voltam egyáltalán?

– Mama azt mondta, kettő. Anyád és Margit néni nagyjából egy időben szültek. Margit néni és Jenő bácsi lánya, Özseni egy héttel volt idősebb nálad, apáitok megegyeztek, egyik neveteket az apáétok után kapjátok, így lett Jenő bácsi és Margit néni lánya Eugénia, Özseni, neked meg Elek miatt utolsó neved az Alexia. Csakhogy te életben maradtál, és Özseni meghalt egyéves korában, elvitte az agyhártyagyulladás, és Margit néni, mint utóbb kiderült, nem bírta elviselni sem azt, hogy ő meghalt, se azt, hogy te nem. A többi világos. A vihar elmúlt, beszélhetnénk most már másról is.

23

Új teát töltött, most már le tudtam nyelni. Kata nem kívánta folytatni a témát, de akkor már én nem engedtem. Megkérdeztem, mi lett a mese vége.

– Mindenki meghalt – mondta Kata. – Jenő bácsit elvitte valami kései spanyolnátha, Margit nénit házi őrizetben tartották a családi faluban, soha többé nem járt az utcán, aztán egyszer csak meghalt ő is. Soha nem szólt róla a família egy tagja sem, nagyapád híres egyházi személyiség volt, tisztelni kellett a név emlékét. Gyilkossági kísérlet? Ugyan már!

– És Özseni? – kérdeztem. – Milyen volt Özseni?

Katát először láttam indulatosnak, mióta ismertem. Lecsapta a rumburgi kendőt.

– Mit tudom én, milyen volt valaki, aki már azelőtt meghalt, hogy én a világra jöttem. Egyéves volt, nem volt semmilyen, babák alig valamik még ebben a korban.

Kivéve Margit nagynénémnek, gondoltam. Neki valami különlegesen elbűvölő és szent élmény lehetett, amit elvett tőle a halál, és a rettenetes igazságtalanság, ami vele történt, és nem a másik asszonnyal, végképp megzavarta. Özseni. Szegény, nyomorult Özseni.

Azt mondtam, szeretnék hazamenni. Senki nem tartóztatott, a vej indult, hogy hozza a kocsit.

– Rosszabbak vagyunk, mint az antik görögök – mondta Kata, nem pátosszal, derülten. – Szegény Margit néni, még a névsorból is kihagyták.

– Majd én visszateszem – mondtam a még mindig sötét előszobában. – Én voltam pályám elején költő, én visszateszem a testvéreihez. Jár neki.

– Jár neki? – nézett rám Kata. – Bolond vagy, mint mi valamennyien. Hát akkor tedd vissza. Téged akart megölni.

Csók-csók-csók, mindenki búcsúzott, Feri hazahozott. Itthon kiálltam az erkélyre, és néztem a már csak csendesen borzolódó eső után nedvesen megcsillanó esti fákat. Mindenfélére gondoltam, hogy sokszor voltam beteg, de soha életemben nem volt torokgyulladásom, mintha a torkom volna az egyetlen szervem, ami mindennek ellenáll, a halottak úgy lengtek, lebegtek gondolataim között és körülöttem, mint az Erinniszek. Néztem a kertet, és verslábakon gondolkoztam, micsoda igazságtalanság, hogy Margit néni kimaradt a névsorból. Még mindig gyorsan írok verset, az eredeti hexametert, amit apám kétségbeesett haragjában megcsonkított, sikerült helyreállítanom. Nem hangosan, de elmondtam magamban az igazi névsort, a tizennégy Szabó gyereket, akik közül az egyik meg akart ölni.

24
Két Elekek, János, Emil és Laci, Béla, Lajoska,
Mária, Margit, Irén, Bertánk, Veron, Ilka, Gizella.

Csend volt bennem, majdnem tapintható csend, mint egy új szerv, amelyet addig nem diagnosztizált senki. Egyszer két napig halott voltam az infarktus után, most kiderült, hogy kétéves koromban már megöltek, a harmadik támadás olyan lesz, mint… Milyen lesz a harmadik, ahol nem jön Kenézy professzor?

– Szervusz, Özseni – mondtam az erkélyről a fáknak. – Szegény bűnösök vagyunk valamennyien, csak te vagy ártatlan. Ne haragudj, hogy nem én haltam meg, Özseni.

25
A vendég

Az út, amely alig tartott tovább ötnegyed óránál, még reálisan kurta idejénél is kurtábbnak érződött: a löncshöz hozzá se bírt nyúlni, csak a bort kortyolta csillapíthatatlan szomjúsággal. Mikor a táblán megjelent a felirat, amely arra kérte a repülőgép utasait, hagyják abba a dohányzást, és kapcsolják be biztonsági öveiket, alig tudta megrögzíteni az övét, úgy reszketett a keze.

Anna sírását még őrizte az idegrendszere. Még csak nem is célzott rá otthon, miért szánta rá magát egyszer csak erre az útra, méghozzá úgy, hogy nem hozza magával sem őt, sem a gyerekeket, de ismerte Annát, tudta, mint annyi mindent, ezt is kitalálta róla már, sejti, mit tervez, sőt lehet, hamarabb tisztában volt vele, mint ő, a férje, legfeljebb nem beszélt róla, ahogy egy elkerülhetetlen, várható tragikus eseményről egy idő múltán már nem is tárgyalnak az érintettek, hanem várják, hogy bekövetkezzék, s végre elkezdhessenek gyógyulni és feledni.

Mikor először jött rá mellette ez a leginkább légszomjhoz hasonlító állapot, amelyet az emigránsok mind ismertek a maguk válságaiból, ami arra bírta, hogy cége érdeklődésére: volna-e kedve egy időre elhagyni Rómát és hamburgi részlegükben folytatni a munkáját, azonnal igennel feleljen, Anna még örült is. Úgy képzelte, a klíma nyomasztja otthon, Hamburgot talán jobban 26elviseli majd. Róma éghajlata sok idegenre hat rosszul, nem csak bágyaszt, ideges feszültséget, depressziót is okozhat a hajdani mocsarak helyén keletkezett város, ahonnan nincs mindig alkalmuk kimenekülni a tengerhez. Hamburgban valóban jól érezte magát eleinte, friss lett megint, érdeklődő, majdnem vidám, csak ott meg sokat esett az eső, egy idő múlva a folytonos nedvesség deprimálta, panaszkodott, reumás lesz itt. Nem is szeretett kimozdulni az otthonukból, amelyet, bárhol laktak, Rómában, az olasz vidéken vagy külföldön, mindenütt egyformán kellett berendeznie Annának, az ő madaras-virágos szőtteseivel, csergéivel, mázos csuprokkal, tányérokkal, egy könyvtárnyi magyar könyvvel, és asztalán mindig ott kellett állnia a magnetofonnak, amelyet Anna számtalanszor elindított napjában, hallgatta a rá beszélt szöveget, a primitív magyar nyelvleckéket, amelyek napi anyagát ő mondta szalagra, hogy a gyerekek és az asszony megszokják a hazai beszédet, megtanulják, hogy kell kiejteni a szavakat, a neveket, s hibátlanul meg tudják majd szólítani az otthoniakat, ha találkoznak. A lemezjátszónak az ágy mellett volt a helye. Annát a különös dallamok a gyarmati népek zenéjére emlékeztették, s mindig meglepte, ha lefordította neki, mit dalol az énekes, milyen, alapjában véve követhetetlen mondatokat, mintha egy-egy dal nem is volna más, csak értelem nélküli bájoló szöveg, s valaki a szenvedély vagy a keserűség olyan fokán nótáznék, ahol az indulat már elemeire robbantotta az összefüggéseket.

Nagyobbik lányuk Rómában született, a kicsi már Hamburgban, óvodába Stockholmban kerültek, mert egy idő múlva már ott dolgozott. Éppoly szívesen elhagyta Hamburgot is, ahogy Rómát, úgy érezte, ha még egyszer meg kell látnia Lessinget szobortalapzatán, 27ordítani fog, vagy bever egy kirakatot a Gänsemarkton. Ilyesmiről nem lehetett beszélni sem idegorvosnak, sem Annának, ez olyan őrültség volt, amit önmagában kellett elintéznie. Lessing éppúgy Pápa tanár úr volt, ahogy Róma, Pápa tanár úr, akit, amíg elébe járt, folyton kinevetett, akinek egyszer égő gyufásdobozt dugott a kabátzsebébe, akit utált, mert Róma hajdani királyainak felsorolásával kínozta, s ő valakit mindig kifelejtett közülük, ilyenkor irgalmatlanul becsukta őt, és dupla adag memoritert rótt rá büntetésül. A tanáriban, ahová annyiszor lezavarta, hozzon fel neki valamit, mert olyan feledékeny volt, mint egy vicclapbeli professzor, a Pápa tanár úr helye mögötti falrészen Lessing képe lógott. Tóth Miska megesküdött, ha leérettségiznek, egy éjjel beszökik az iskolába, és leragasztja azt a parókás barmot egy pucér nő képével, hadd éljen már Pápa tanár úr is némi szexuális életet.

Stockholm eleinte elbűvölte. Májusban költöztek át, kivételesen fényes hetekkel fogadta őket Svédország. Anna boldogan rakosgatott, az új lakásban újra csak felépítette kettőjük külön világát, a lemezjátszós, szőtteses, magyar könyves otthont, s hogy őt magát is emlékeztesse valami Itáliára és a maga szülői házára, odatette Bartók képe mellé a saját háziistenkéjét, az egyetlen darab kék kőből faragott, síró Szűzanyát. Anna sokáig hitte Stockholmban, hogy végre minden rendbe jön, pedig ő aztán nehezen bírta a skandináv telet, amelyet másnak képzelt a magazinok képei után, villogó fehérnek, s megdöbbentette, mennyi benne a fekete, a hó villogását is lebíró sötét. Az ég olyan alacsony volt, mintha meglazultak volna az eresztékei, úgy érezte, csak egy perc, s aláhanyatlik, nem kemény zuhanással, mint a kövek, a lelőtt madarak, hanem a kelmék irgal28matlan, súlytalan erejével és rugalmasságával, hogy elfojtsa a lélegzetüket. Ám Pápa tanár úr ide is utánuk ment. A vendég megint csak nem mondta ki a nevét Anna előtt, a többi emigránsnak sem említette, akikkel pedig gyakran találkozott, mikor asszonyok nélkül, csak maguk emlékezgettek erre-arra, s idézték az elhagyott hazát, melles kötényben a tűzhely mellett, kezükben magyar szakácskönyv, előttük bugyborgó lábasok, sikerül-e az idegen föld nyersanyagaiból idebűvölni valami régi ízt. Pápa tanár úr mindig a heilbronni békéről magyarázott Stockholmban, mint azon az órán, mikor a gimnáziumban kimondta Oxenstierna nevét, és Tóth Miska felnyerített, ő meg vele röhögött, mert ellenállhatatlan volt, hogy egy államférfit úgy hívjanak valahogy, hogy Ökörhomloki. Pápa tanár úr előbb Tóth Miskának, aztán neki adott egy indulat nélküli, óriási pofont.

Mindennap elment Oxenstierna szobra előtt, ha el akart jutni cége laboratóriumába, bárhonnan is próbálta megközelíteni, valamelyik oldalról mindenképpen érintenie vagy legalább látnia kellett a palotát. Ha elfordította a fejét, nem segített, Oxenstierna ilyenkor belül látszott a gondolatai között, és szobor volt, de önmaga is, meg Pápa tanár úr, meg Tóth Miska. Egy idő múlva úgy találta, elviselhetetlen a svéd klíma, megfojtják a téli fekete hónapok. Anna hallgatta a magnetofont, a gyerekek az olaszba magyar, német és svéd szavakat kevertek, beceneveik aszerint változtak, mikor, hol és kikkel érintkeztek. Anna szülei egyszer se jöttek el meglátogatni őket, Anna nem is erőltette. A csalódás, mely apját-anyját olyan irtózatos jelenetre ingerelte, mikor bejelentette, mégis hozzámegy az ismeretlen magyarhoz, ha a gyerekek születésével át is hangolódott valami kedvetlen belenyugvássá, nem hozott végleges kibékü29lést. Mikor a férfi egyszer csak Japánt javasolta, mint várható következő állomáshelyet, Anna úgy kitört, hogy férje megszégyellte magát. Egyebet se kapott ettől az asszonytól, csak jóságot és örömet, hát mivel fizet érte? Megőrjítik a gyerekeket ezzel az örökös bolyongással – panaszolta Anna –, hogy neveli fel őket, hogy teremtsen végleges otthont, ha a lakás mindig változik. Magát marasztalta el szegény, ő nem lehet elég a férjének, nem elég szép, nem elég művelt, nem elég izgalmas. Nézte lehajtott fejét az összetartozás, a tehetetlen szeretet szánalmával, mert szerette Annát, és ugyan hogy is ne lett volna elég neki. Másról volt szó, valami egyszerűbbről és veszedelmesebbről. Bárcsak nő tenné ilyen nyugtalanná, mennyivel jobb lett volna ennek az asszonynak, küzdhetne az ébredő, új szerelem ellen, vagy megvárhatná, míg az a másik eltűnik az életükből. De hogy győzze le az emlékeit, a régi házat, ahol felnőtt, a testvéreit, a barátját, azokat a tanúkat, akik nyakában, mint a romantikus mesékben, ott a fél pénz, melynek ikre az ő nyakában lóg egy láthatatlan láncon, egyetlen ismertetőjele és igazolásaként. „Most kezd el majd félni miattunk” – gondolta akkor, és nem tévedett. Anna akkor kezdett eljárni konzultálni más emigránsok feleségeihez, akik úgy beszéltek egymással a férjeiket pusztító honvágyról, mint az ápolónők éjjeli ügyelet idején a súlyos betegek különszobái folyosóján. Megtette a kedvéért, nem ment Japánba, visszatértek Rómába, Pápa tanár úr a Capitoliumon nézett rájuk, a farkasketrecből, farkas volt Pápa tanár úr, a szeme sárga, reménytelen. A vendég úgy képzelte, nikotinos bajusza van, és csak jár és jár, mert képtelen csengetésig békén megülni a katedrán.

Az elhagyott haza oldotta fel súlyos depresszióját. A hazulról jött levelek közül egyben végre valami olyan 30állt, ami felrázta: Edit testvére bejelentette az érkezését. Hogy otthon más a légkör, mint amiből eljött, sok apró jel igazolta. Kerimának rendszeresen küldött pénzt anélkül, hogy valaki is azt hitte volna az öregasszonyról, külföldi ügynök, csomagjai rendben megérkeztek, levelei közül egy sem veszett el, még a divatlapok sem, amelyeket Anna Csininek járatott. Edit a férjével érkezett, s vendégül látásuk és az igény, hogy megmutassa nekik, mire vitte, felpezsdítette, visszaadta régi jókedvét. Editék felejthetetlen heteket töltöttek náluk, és ajándékokkal megrakodva távoztak. Következő évben Gábor bátyja jött ki hozzájuk, az is a feleségével, a boldog hetek megismétlődtek. Anna kivirult a sok elismeréstől, amelyet főzési és nyelvtudománya kapott, mert Anna már elsajátította a magyar konyhaművészet nem egy fogását, és törte is a nyelvet, megható-mulatságosan. Az utolsó években nem volt olyan időszak, amelyben ne lett volna hazai látogatójuk, csaknem állandóan lakott náluk szállóvendég. Anna nem bánta, sőt. Úgy érezte, ha valaki onnan messziről jön hozzájuk, férje légszomja enyhül, rövidebb-hosszabb időre el is múlik, mintha az a tény, hogy bármikor bárki megérkezhetik a régi hazából, valami áttételes módon bekapcsolná a férjét az elhagyott ország életébe, amelynek folyóiratait, lapjait járatta, s hírszolgálatába is bele-belehallgatott.

Hogy min és miért omlott össze megint minden, nem tudta megmondani az orvosának.

Sem oka, sem előzménye nem volt, egyszer csak bekövetkezett. Ült a szobájában, előtte a részlege előző napi vizsgálati eredménye, és hirtelen úgy érezte, nem bírja tovább. Ott akar élni megint a régi házban, magyarul akar beszélni mindenkivel és állandóan, azt akar31ja, hogy a két gyerek otthoni iskolába járjon, és osztályzatot adjanak nekik a Toldi-ból. De legfőképpen, legfőképpen vissza akarja kapni a családját, azt az igazit, amelybe tartozik, azokat, akik átkozták, fenyegették, siratták, mikor megtudták, hogy elhagyja őket, akikkel együtt nőtt fel és együtt akar meghalni, és akik mindazt tudják róla, amit senki, amit maga Anna sem.

Úgy megrémült a felismeréstől, hogy nem mert volánhoz ülni, otthagyta a kocsiját a parkolóhelyen, hazagyalogolt. Anna nem várta még, otthon se volt, a két kislányt sétáltatta, ő mászkált fel s alá a lakásban, bejárta, mint egy tűzszerész, a helyiségeket, mintha a terepet szemlélné, amelyet fel akar robbantani.

Tűnődött, szóljon-e Annának már most, hogy másnap felmegy a követségre, megkérdezi, mik a feltételei a repatriálásnak, vagy csak később mondja el. Estére higgadtabb lett, úgy határozott, vár még a bejelentéssel. Mielőtt még beszélne Annával, hazamegy, méghozzá egyedül, hogy ne befolyásolja senki, s megtárgyalja a testvéreivel, főleg Miskával, hogyan bonyolítsák le a visszatérést. Mikor végre közölte vele, hová készül, Anna nem próbálta meg se lebeszélni, se visszatartani, nem igyekezett meggyőzni arról, hogy értelmetlen vagy még tán veszedelmes is odautaznia, csak reménytelenül, tehetetlenül elkezdett sírni.

Így hagyta el őket egykor, tizennégy évvel ezelőtt, így álltak egymás mellett és néztek utána, éppen így, egy síkban elhelyezkedve, mint az ikonfigurák, a kihalt utca derengésében. Nem integettek, csak bámultak utána, ahogy távolodott, ő meg időnként visszanézett rájuk, s 32azon tűnődött, ugyan találkozik-e velük még az életben. Ott álltak mind a régi otthon kapujában, Edit, Edit férje, Géza, Gábor, Csini, Gábor felesége, és Kerima, ő meg, amikor már eljutott az utca közepéig, s visszatekintve látta, hogy még mindig ott vannak és nézik őt, elkezdett rohanni, hogy véget vessen már annak a múlni nem akaró percnek, ne nyiszálja, messe már végre el, ami ehhez a házhoz és ezekhez az emberekhez köti. Rohant, csodálkozott, milyen gyorsan halad, a teli hátizsákot meg sem érzi. Az éjszaka úgy érezte magát, mint akit megmérgeztek. Milyen kegyetlenek voltak hozzá, milyen gyilkosok! Gábor, ahogy azt az avas Tompát idézte, Tompa locsogását valami kivándorlóról, Edit, aki kitűnően zongorázott, csak mindig méltóságán alulinak érezte, ha parasztnótát játszik, s aki most fél kézzel valami népdalt billegetett. Elindultam szép hazámból… – s vissza-visszapillantott rá, fáj-e, míg hallja. Nem fájt. Röhögött Editen, majd megfúlt, úgy röhögött. Ne játsszanak itt vele, láthatják, hogy se fenyegetés, se kérés nem használ, részéről olaj, és ha a többiek itt maradnak, az az ő dolguk, neki elég volt, ő nem akar itt élni. Kerima, míg szónokolt, egyre csak kötött, ahogy minden válságos percben, zokogva kötött, de Kerima behunyt szemmel, sírva és holtan is tud kötni, fő, hogy végre abbahagyta már a „hogy bírom el nélküled az öregség sok szenvedését” szöveget. Mintha bizony a jelenlétével garantálni tudná, hogy Kerima nem lesz reumás vagy nem kap rákot. Hülyeség. Örüljön, hogy eggyel kevesebbet kell ellátnia, van dolga úgyis elég. Edit férje, Géza, szimplán csak félt, azt számítgatta, mi az istent csinálnak, ha előszedik majd őket amiatt, hogy elmegy. Csini, Gábor felesége, a terhes asszonyok totális közönyével hallgatott. Csininek mindegy volt, 33leég-e körötte a város, megy-e a sógora, marad-e, ide-oda rakta a babakelengyéjét, és elgondolkozva a hasát szemlélte. Az volt az érzése, Csini nem tudja, mikor, ki és miért lövöldözik az utcán, hogy mi volt mindennek az előzménye, mi lehet a következménye, s hogy akik lenn a Vérmezőn ágyúk mellett hasalnak, magyar vagy orosz katonák. Induláskor azért valamennyien lekísérték a kapuig. Géza ment előre, s kilesett, jár-e valaki az utcán, vagy látható-e a házmester, mert okosabb lesz majd úgy tenni, nem is tudtak a távozásáról, akkor talán mégsem hoz rájuk veszedelmet. Tóth Miska a Mária téren várt rá, ott volt a gyülekező, mihelyt kibukkant a homályból, összeszorult a szíve, mert tüstént észrevette, hogy Tóth Miskán nincs hátizsák, nincs a kezében se semmi, és megérezte, barátja meggondolta magát, nem megy el vele. Valóban csak búcsúzni akart. Ingerült faggatására csak makogott valamit, hogy mást határozott. Nem tudja, miért, fogalma sincs, de úgy érzi, nem tud elmenni. Pedig már össze is pakolt, aztán megint csak ki. Nincs rá racionális magyarázat. Lehet, hogy gyáva vagyok – mondta Tóth Miska. – Mit tudom én?

Ott voltak a lelátón, integettek. Kerimán a nyári hőség ellen olasz vászonkalap volt. Edit is azt a kosztümöt viselte, amit Annával ők választottak neki. Géza korán őszült haját zilálta a szél. Csini legkisebb gyerekét tartotta a karján, annak csepp kezével integetett felé. Gézánál játék volt, a kisgyerek trombitája, üdvözlésképpen a szájához emelte, belefújt. Nem hallotta a hangot, túl nagy volt a zaj a kifutópályán. Miska vonásait nem tudta kivenni, mert elfutotta a könny a szemét, inkább csak érezte, 34hogy soványabb lett, mint volt a múlt karácsonykor.

Mikor lelépett a gépről s elindult a vámhoz, az első pillanatokban azt képzelte, nem fog sikerülni eljutnia odáig, nem bírja el a lába az izgalomtól. Megint felpillantott, most már Kerima is megmoccant, mutatta unszoló mozdulatával, hogy siessen. Összeszedte magát, beszívta a levegőt. Repülőtérszag volt, mint a világ bármely légikikötőjében, groteszk volt az érzés, hogy itt más a levegő, mások a távolról a nyári szélben odaintő fagallyak.

Ha nincs Csini legkisebb gyereke, elromlott volna a viszontlátás. A másfél éves kisfiúnak köszönhette, hogy a találkozás nem fúlt utóbb szégyellni való érzelmi kitörésbe. Mikor átölelte a sógornőjét, a kisfiú lekapta az orráról a szemüvegét, felnevetett, és földhöz csapta. Csini azt se tudta, hogy kérjen bocsánatot. Gábor szentségelt, ő megnyugtatta a szörnyülködőket, sosem utazik tartalék szemüveg nélkül, s már vette is elő a belső zsebéből a másik pápaszemét, rá se nézett a törött üvegűre. Utóbb mindenki úgy emlékezett erre a pillanatra, hogy nem volt szerencsés gesztus a gesztuselmaradás, volt abban valami hencegés, azt akarta érzékeltetni külföldön élő testvérük, mit számít neki egy szemüveg, tíz szemüveg, még lehajolnia sem érdemes érte. Gábor ment leghátul, felemelte, zsebre vágta a törött jószágot. Hogyne, majd éppen otthagy egy ilyen kitűnő olasz pápaszemet, aminek csak az üvegét kell rendbe hozatni. Nem kérdezték tőle az okát, magától meg nem jutott eszébe, hogy megmagyarázza, így aztán a várakozók közül senki se tudta, hogy ezzel a le nem hajlással, fel nem vevéssel érkezett meg közéjük láthatatlanul Anna is, az idegen föld szokásával és babonájával, amelyet 35testvérük is megtanult és megtartott már: balszerencse utánanyúlni annak, ami az érkezés pillanatában leesik, megreped vagy széttörik, azt hagyni kell sorsára, áldozatul valami ismeretlen hatalomnak, akit nem szabad ingerelni, ha egyszer a magáénak kívánta.

Kinn két kocsi várt rájuk, az Editéké és a Gáboréké. Csini, a kisgyerek, Kerima és Gábor az egyikkel mentek, ő Tóth Miskával a másikba szállt, amit Géza vezetett. Csomagjai nem fértek el egy csomagtartóban, azokat elosztották a két autó között. Kerima kivételével mindegyikükkel találkozott már az utolsó években, még Miska is volt nála már kétszer, a legnagyobb élményt hát az öregasszony közelsége jelentette, aki most, ennyire vénen, még jobban hasonlított rég elvesztett anyjukhoz, mint fiatalabb korában. A kezébe kapaszkodott, míg a kocsik futottak a centrum felé. Mindenki egyszerre beszélt, kérdezősködött, felelgetett nekik, s közben a várost figyelte, amelyről, most érezte csak, csupa felületes információt kapott megfogalmazott vagy fel se tett kérdéseire. Budapest akkorát változott, hogy érzékeltetése nyilván meghaladta rokonai, még a hajdani legjobb fogalmazó, Tóth Miska szókincsét is. „Látod? – kérdezte hol Edit, hol Géza. – Na, mit szólsz hozzá?” Hümmögött, fogta Kerima csontos kezét, aki nem faggatta, de nem is engedte el az ujjait, mint valamikor kisfiú korában, ha megsejtette, nem érzi magát teljes biztonságban valahol. Nézte a várost, már az Anna szemével nézte, ugyan hogy fog neki tetszeni. Családja várható reakciója nem nyugtalanította, rokonai mind szerették Annát. Amitől hirtelen megrettent, naivabb dolog volt, elemibb. Hol a garancia, hogy Anna el tudja viselni, hogy ezentúl itt kell élnie? Hol? Anna legalább annyira olasz, amennyire ő magyar. Lehet ezt? Szabad 36ezt? Rómából könnyebbnek látszott, kevésbé bonyolultnak. Nem számolt azzal, hogy a kerék így csak fordul egyet, de nem áll meg, mert ha van honvágy, amely úgy pusztít, mint a betegség, és végigkergeti a világon azt, aki megkapja, akkor erőt vehet Annán is. Most hogy fognak élni? Anna fogja feltenni a maga lemezeit a lemezjátszóra, és hallgatni a maga népe dalait, és Annánál lesz állandó hotel olaszok számára, hogy néha olyasmiről is beszélni tudjon, ami az ő kizárólagos múltjához tartozik, és valamelyik kedves nővér veszi át majd Pápa tanár úr szerepét? Edit szerencsére kérdezett tőle valamit, valami valutával kapcsolatos dolgot, ez arra kényszerítette, hogy számoljon, s a konkrét kívánalom lazított aggodalmán. Azzal nyugtatta magát, nem az első harc lesz, amit Annának vívnia és megnyernie kell miatta. Egyszer már legyőzte egész családját, mikor anyósa dallamos átkaitól és fenyegetéseitől zengett a ház. Anna meg csak állt, olyan némán, hogy apja és anyja is elnémultak rémületükben; nem fordult elő az őnáluk, hogy kitörésre nem kitörés, hanem a holtak némasága a válasz.

Úgy osztoztak meg rajta, hogy Editéknél lakott, de Gáboréknál étkezett, akiknél Kerima is élt, Gáboréknak nagyobb szükségük volt Kerimára, mint a gyermektelen Editnek. De az első ebédet Edit adta, együtt maradtak valamennyien, a két férfi se ment vissza a munkahelyére, szabadnapot vettek ki, hogy fogadhassák, üdvözölhessék. Ahogy a bőröndöket lerakták a hallban, Csini azonnal jelentkezett, segít kicsomagolni. Odaadta a kulcsokat, hadd szórakozzanak, tudta, az ajándékokat kere37sik, külön szerette bennük, hogy olyan gyerekesen tudnak örülni.

Egyedül maradt a régi szobában, ahol valamikor az ágya állt, ahol a szüleivel együtt éltek egykor, amit elhagyott. Kilépett az erkélyre, körbepillantott. Észrevette, hogy a szomszéd ház udvaráról figyeli valaki, és azt is, hogy lentről is nézik, a kis bérház éppen szabadban tartózkodó lakói érdeklődve szemlélgetik. Nem zavarta, nézelődött ő is, bámulta az eget, a lombokat, az utcát, amelyre kilátott, elragadtatott és tehetetlen szomorúsággal, hogy számára ez az egyetlen valóságos pontja a földnek, minden más csak átmeneti, s rögzíthetetlen, mint az álom.

A hallban nagyot nevetett valaki. Kerima meg azt mondta: „Ejnye, fiam!” Most lelhették meg a Priapusz-sípot, amit Miskának hozott, vajon mulat-e a kedvesen obszcén elefántcsonton. Mindig élvezte az ilyesmit.

Visszament a többiekhez. Miskát nem lelte a hallban, a szalonban ült, ott cigarettázott, nem hallotta meg a léptét, behunyt szemmel fújta a füstöt. A vendég elébe állt, és nézte. Mikor Miska elkezdett célozgatni a leveleiben, hogy a házassága nem sikerült úgy, ahogy képzelte, mikor megírta, otthagyta őt az asszony, mikor a válópere befejeződött, olyan volt a levelei tónusa, hogy aggódott érte, s azokban az években volt is oka rá. Ám tavalyelőtt, hogy Miska egyszer csak megjelent Rómában, már látszott, elrendezte magában a dolgokat, derűs volt, bölcs, mindenbe okosan belenyugvó. Most már meg tudta fogalmazni magának, mi rajta a változás. Mintha szobrász kapta volna a kezébe még egyszer az anyagot, amiből a természet Tóth Miskát gyúrta, s az újraformáláskor valamit kifelejtett volna belőle, megváltozott egészében, nem volt olyan végleges, mint amilyennek 38eredeti alakjában érezte. Most megtalálta a szót: átmeneti volt Tóth Miska, a széken is úgy ült, mint a tranzitutasok. Miska megérezte, hogy nézi, felrázta magát, elmosolyodott. Edit bekiáltott neki, ne kínozza már őket, ossza ki, kinek mit hozott. Miska is követte a hallba, teljes volt az elragadtatás, az ebéd is ünnepi. Az asztalfőn Kerima ült, a vendég nézett egyikükről másikukra, míg kanalazták a levest, tűnődött, miért volt róluk olyan sokáig hamis képe. Miért hitte az egyikről, hogy gyáva, a másikról, hogy opportunista, önző, a harmadikról, hogy kényelmes és bamba, vagy hogy vad magyarságuk a műveletlenségükön alapul, hisz fogalmuk sincs, milyen a világ. Miért gondolta évekig még a legjobb barátjáról is, hogy naiv, ha azt hiszi, lehet a világnak ezen a pontján megöregedni, amire hol innen, hol onnan, de valaki mindig rátenyerel. Riasztó, mi lett volna, ha ki nem békül velük, ha nem jön Edit váratlan levele, hogy Gábornak bizonyos gyógyszerre van szüksége, nem tudna-e küldeni, és nem írt volna aztán Csini is a középső gyerek hátegyenesítő fűzője miatt, és nem jelezte volna Géza óvatos fogalmazása, hogy Kerima csak vegetál csepp nyugdíjából, s nem vette volna át lelkendező örömmel az öregasszony támogatását. Komikus, hogy megélte: nekik volt igazuk, mikor vissza akarták tartani, és lebeszélték a kockázatos vállalkozásról, komikus, hogy kiderült, mégse tud elszakadni sem a földtől, ahol született, sem őtőlük. Hát persze hogy átkok és könnyek közt engedték útjára, mikor jobban ismerték és szerették mindenkinél. Az ember azzal érvel, ami ilyenkor az eszébe jut, olykor nem is nagyon szellemes érvekkel.

Gábor pohárköszöntőt mondott, Annát is éltette. Miska örömtelenül kortyolt egyet, aztán azt mondta, hagyja 39pihenni, különben se mer tovább maradni, mert betegszabadságon van, és ha kijön az SZTK-ellenőr, baj lesz, nem leli otthon. Ígérte, este még telefonál, hogy megtudja, mi a holnapi program.

Mint annyi súlyosat, rosszat, megint Kerima mondta el neki, mi van Miskával. A vendég a parkettet nézte, most már bizonyos volt benne, hogy újak a lécek. Sokkal könnyebb volt a parkettet vizsgálni, mint felelni Kerimának, vagy feldolgozni magában, amit megtudott. „Nem akartuk megírni – magyarázta Edit –, egy sokkot akartunk, egy véglegeset. Nem sejtettük, hogy hazajössz, s kiderül.” „Tudja?” – kérdezte végre. „Ó, hogyne – felelte Kerima meglepően fiatalos csengésű hangján. – Miska nem hülye. Kérsz még kávét?”

Nem kért. Valami félresikerült, elromlott, nem lehetett rajta segíteni. Elkomorultak valamennyien. Csiniék nemsokára haza is mentek, vitték Kerimát, de a vendéget se nyűgözte le a régi otthon már annyira, mint belépésekor, hiába akarták lefektetni. Mit pihenjen ki, azt a nem is másfél órát, míg a gépen ült? Azt mondta, elmegy körülnézni. Edit el akarta kísérni, de tiltakozott, ne gyámkodjanak rajta, nem felejtette el Pest helyrajzát. Akkor csak azt kötötték a lelkére, vigyázzon a zebrán. Csak legyintett. Géza utánakiáltott az erkélyről, ha estig elmaradna, vacsorázni Csiniékhez menjen, ott lesznek mind.

Eleinte csak lődörgött, meg-megállt egy kirakatnál. Az érzés majdnem kisgyerekkori volt, a karácsonyesték feszültségét idézte. Kerima gyakran elismételte neki, hogy ő tulajdonképpen mindig félt a karácsonyestéktől, a sok csomag, doboz olyan boldog zavarba hozta, hogy míg Edit és Gábor lecsaptak az ajándékokra, ő csak állt, nem tudta eldönteni, mihez nyúljon, s izgalmában sírva 40fakadt. Tudata most se szelektált, rajtakapta magát, hiába néz, nem rögzülnek meg benne a látottak, ahogy elfordul, már nem tudná megmondani, mit bámult meg az imént. Hónapokkal később, ha visszagondolt erre a délutánra, az itt-ott észleltek váratlan párosodásban merültek fel emlékezetében. Nemcsak az emlékek sorrendje, de szinkronja is hamis volt, a Lánchíd pilléroszlopain az állatkert oroszlánjai bőgtek, a Városmajorban a görkorcsolyapályát övező padokról egy szociális otthon vénei kiáltozták, hogy „gyorsabban”, meg hogy „feljebb”, a Nagyvárad téri stand pattogatójának faszénen izzó rostélyán a Váci utcai ékszerbolt drágakövei bomlottak szirmos kukoricává. Csak sodródott a többi emberrel, szívta a levegőt, ami után olyan heves vágyat érzett odakinn, s közben próbálta elképzelni Miska elvesztését. Úgy érezte, ha eddig nem döntött volna még, amit ma megtudott, mindenképpen lehúzná a serpenyőt. Miska világéletében több volt számára a legjobb barátnál, több a testvérnél is. Miska ő maga volt, a másik énje, jobban vágyott utána ezekben az esztendőkben, mint bárki más után a családból. Milyen szerencse, hogy itt lesz most mellette ő is, s nem marad egyedül ezen a végső útszakaszon.

Haladt a tömeggel. Ez is csak későbben került helyére a tudatában, otthon, milyen rengetegen jártak az utcákon, s mekkorát tévedett ő, mikor azt hitte, ha egyszer visszatér, végre elengedheti magát, s nem kell senkinek sem utánafordulnia, aki hirtelen megszólal, mint ha valamelyik római utcán magyar szót hallott, nem kell a gyanú, az öröm, a kelletlenség érzelmi zűrzavarában megbámulnia s eltöprengenie, ki lehet ez, honnan jött, meddig marad. Mert itt is fel-felkapta a fejét, míg haladt, az élmény olyan volt, mint egy fénykép negatívja, 41most olasz turisták affrikátáira rezzent össze, akik valamelyik szálloda előtt ácsorogtak, azokat nézte meg figyelmesen, azokról próbálta kitalálni, honnan vetődtek ide, miért jöttek, meddig maradnak itt.

Ezen a sétán olyan volt, mintha négyen rónák a várost: ő meg ő meg ő meg ő. Az egyik ballagó ő Miskára gondolt és sírt, a másik Annára és a gyerekekre, az beszélt magában, magyarázott, úgy ismertette Budapest nevezetességeit, mint egy idegenvezető, a harmadik ő hahotázott, itta a zajt, a benzinszagot, az itthon ismerős vagy sose látott zajait-fényeit, és elengedte magát végre, ám a negyedik ő feszült volt, mindhárom másik formáját kívülről nézte, és egy volt az olasz turisták közül. Egy idő múlva valamennyi ő egybeolvadt, beszívta őket az első, a szomorú, akkor elindult a Miska lakása felé.

Miska, mióta elvált, új helyen élt, otthona olyan definitíven egyszemélyes volt, mintha valaki már életében beköltözött volna a kriptájába. „Legelsőnek csak tudja meg ő – gondolta a vendég. – Talán könnyebb lesz tőle minden.”

Miska sokára nyitott ki a csengetésre, elbámult, mikor megismerte, hiszen nemrég váltak el. Fáradtnak látszott, de azért végigcsinálta a rutinhülyéskedéseket, azt mondta, amit ilyenkor mindig, ha soron kívül találkoztak, azzal itatta, amivel végeszakadhatatlan beszélgetéseiket mindig locsolták, nagyon erős teát főzött neki. Miska sose volt rendes, lakása összevisszasága vidám és otthonos volt, kifejező. Most külön riasztotta a barátját övező személytelen rend. Látogatókat vár az ember úgy, ahogy Miska a saját pusztulását.

Nem azonnal, nem így, nem is ilyen rendszertelenül akarta elmondani neki, mit határozott, de már az első negyedórában kibökte. Azt érezte, ha nem is válthatja 42meg attól, ami rá vár, legalább megörvendezteti. Miska szeme meg se rebbent, míg végighallgatta. Utóbb, sokkal később, már tudta, azt várta ő, hogy Miska különös tartózkodása feloldódik végre, hogy a nyakába borul, motyog valamit, talán el is bőgi magát, elpanaszolja rettegését, s ő hazudik neki valami megnyugtatót, amiről Miska is tudja, hogy nyilván lehetetlen, mégis jólesik. Ám Miska még csak meg se lepődött túlságosan, ha egyáltalán, arról érdeklődött, hogy fogja bírni Anna a nagy változást, és figyelmeztette, gondolja meg, mert ha mégsem ütne ki jól, nem lehet majd visszacsinálni.

Azt hitte, sorsdöntő bejelentésére ugyancsak sorsdöntő bejelentés lesz a válasz, megláthatja még egyszer a régi Miska arcát, a Pápa tanár úr óráján némán segítségért rimánkodó hajdani tekintetet, s mindjárt utána az oldódó pánikot a szemében, mihelyt felfogja, hogy a bajban mellette van ő is. Ám Miska hallgatott magáról, láthatólag nem tartott igényt se részvétre, se bizalmaskodásra; egyméternyire ha ültek egymástól, de a vendég érezte, akkora már köztük a távolság, hogy a hangja, a kiáltása sem érné el talán a másikat. Mikor végre felfogta, hogy Miskának mindegy már, ki kíséri ki a temetőbe, az is, egyáltalán lesz-e kísérete, hogy Miska, ha ugyan akar valamit, maximum csendet kíván, mikor megértette, hogy közönye, reakciói elmaradása nem neki szól már, a barátnak, hanem egy egészséges idegennek, aki tud és éppen most kíván is változtatni az életén, s itt ülve és teázva messzebb van tőle már, mint mikor évekig, még mindketten egészségesen, csak leveleztek, mert a haldokló a haldoklóhoz tartozik, és az egészségesek szférája más, amazokét nem metsző, nem is érintő, elköszönt. Azt érezte, azonnal el kell tűnnie ebből a lakásból, nem arról faggatni Miskát, hol helyezkedjék el 43vajon, ha visszatér, s milyenek a kilátásai. Miska most még udvarias idegen, egy óra múlva talán már fáradt és kellemetlen idegen lesz. Barátja nem marasztalta, nem is integetett utána, azonnal kulcsra zárta az ajtaját.

Sokáig járkált, míg valahogy lehiggadt, el is késett a vacsoráról, Kerima úgy összeszidta, mint egy gyereket. Boldog volt, hogy az öregasszony azon a régi hangon kiáltott rá. Kerima mindig idegeskedett, ha elkéstek az étkezéstől, felbosszantotta, ha valaki nem tisztelte a táplálkozás óráit. A legkisebb gyerek, a szemüvegpusztító is Kerimának szólította, ezen is mosolyognia kellett, lám, hogy rajta maradt ez az ő gyerekajka adta név Kerimán: hármuk közül csak neki volt keresztanyja. Miskáról nem esett szó, a testvérek saját magukról beszéltek, bejelentették, hogy legközelebb megint Csini és Gábor mennek ki hozzá a kicsivel, utánuk, ha elkészül itthon a festéssel, nagytakarítással, Kerima lesz a soros, Editék késő őszre hagyják a szabadságukat, viszont az egész novembert velük töltik. Sanyiról is szó esett, az unokatestvérükről, hogy az mikorra is jelezte, hogy indul, meg a Sanyi hivatalfőnökéről, akinek viszont pénz kellene. Tűnődtek, itt adjon-e lírát neki, vagy majd Rómában, ha jelentkezik. Hagyta, hadd beszéljenek, olyan lelkesek voltak, olyan jókedvűek. Kerima megfeddte az ismeretlen banktisztviselőt, aki miatt az összeg, amit Rómából utalnak neki havonta, mindig késve érkezik, Géza kérdezősködött, melyek most odakinn a legpraktikusabb elhelyezkedési lehetőségek, s találgatta, ott van-e már Katika Annánál. Ők – érthető okokból – nem tudtak előre hírt adni erről, és a kislány már úton volt (azzal az IBUSZ-társasággal, amelyet aztán otthagy), mikor az ő érkezését bejelentő távirat megjött, nem számítottak rá, hogy nem lesz Rómában, 44mire Katika befut. Remélhetőleg így is feltalálja magát, és Anna is ügyes lesz, szól annak a rokonának, aki az idegenek megtelepedési ügyével foglalkozó hivatalban dolgozik.

Hálás volt, hogy locsognak, olyan fél füllel hallgatta őket, ahogy otthon a kislányait, ha körötte csiripelnek, behurcolják a játékaikat, vagy azt kérik, vigye el őket soron kívül a tavakhoz vagy a tengerhez. Hol lesz ő már augusztusban, karácsonykor, késő ősszel? Most szerette volna, ha eszébe jut az a régi vers, amivel Géza úgy felbosszantotta akkor, valami madár volt abban, azt szavalta a sógora, ocsmány szót mondott neki, hová menjen a madaraival meg az idézeteivel. Nem tért vissza a vers, pedig a nyelvén voltak a szavak.

Sokáig fenn maradtak, Kerima bírta az éjszakázást. Mikor Géza felbontott egy soron kívüli pezsgőt a hazatérés örömére, már-már felállt, kezében a pohár, hogy bejelentse, mit határozott, hadd legyen még túláradóbb az öröm, de akkor éppen csengettek. Csini barátai jöttek át a szomszédból, hogy üdvözöljék, előttük nem akart beszélni. Csini barátai megkérdezték, lemennek-e a Balatonhoz. Gábor bólogatott, mind leutaznak víkendre. Persze Boglár nem Sirmione, de talán egy kis időre azt is ki lehet bírni. „Jó – gondolta a vendég –, ott csak magunk leszünk, ott majd megmondom nekik. Tartozom ezzel a bejelentéssel, főleg Gábornak.” Gábor beszélt legtovább a lelkére, a végén már ordított rá, azt kérdezte, nem fél-e, hogy ha itt hagyja őket, megfordulnak a szüleik a sírjukban. Meddig kísértette ez a kép, amelyet akkor éppolyan zsarolónak érzett, mint Géza madarait, a sírjukból utánuk néző apa és anya kísértetképét, évekbe telt, míg kiérezte Gábor szavaiból a tehetetlen reszketést őmiatta, akit nem akartak elveszíteni. Anna 45távol volt tőle ezen az estén, pedig gyakran szóba került, de ha említette is, valahogy úgy, mint egy szimbólumot, amely összefoglalja kinti élete reális irrealitását.

Addig is, míg mindent megtárgyalhat velük, szeretett volna legalább tapogatózni, de ehhez se jutott hozzá. Miska úgy tett, mintha nem is említette volna neki, amit elmondott, a többiek, ahogy egyedül maradtak vele, tüstént a saját problémáikat kezdték magyarázni. Edit sebzetten vallotta meg, Géza valami ostoba nőügybe keveredett az irodában, újabb és újabb érveket keresett annak az igazolására, ő mennyire ártatlan abban, hogy idáig jutottak, s milyen gátlás nélküli kis szörnyeteg szemelte ki magának az ő férjét. Csini amilyen bájos volt, olyan lenyűgözően buta, ha beszélt is, egyre csak magukról, nem is érdekelte az égvilágon semmi a szűk családján, a gyerekein kívül. Kerima már fél lábbal kinn volt az életből, amellett az is tele a maga bajával, mondanivalóival. Az öregasszonyt elérte az öregek sorsa, dolgozott Csiniékre, velük élt, de kiszorult az életükből, még a gyerekek is csak pofákat vágtak és legyintgettek, ha elkezdett magyarázni valamit. Kerima hát azt leste, mikor maradhatnak kettesben, s mikor beszélhet ő neki. Maradt volna a bátyja meg a sógora, de a két fáradt, ideges férfira mégse akart rátörni, mikor estefelé végre találkozott velük.

Várta hát a víkendet, mikor talán nyugton lehetnek mind, s főleg magukban, mert a látogatók özönlése is egyre tartott. Megpróbált megtudni egyet-mást a sok ismerőstől anélkül, hogy közölte volna, mi rejlik az érdeklődése mögött, de akikkel találkozott, nem szerettek az itthoni helyzettel foglalkozni, ők rontottak rá a kérdéseikkel, praktikus tanácsokat és szívességeket kértek tőle, egymásnak adták a kilincset, vagy neki kel46lett elfogadnia új meg új meghívást. Már fuldokolott a programok áradatában, egyszer ki is tört, sosincs az övéivel zavartalanul egyedül. „Nem értelek – mondta egy kicsit megsértődve Edit –, csak azok jönnek ide, és azok hívnak meg, akik Rómában nálad jártak, vagy akik most készülnek majd meglátogatni. Innen hazulról, valuta nélkül, nehéz nekünk valamit rekompenzálni, hát akikkel összejössz, így viszonozzák, amit tőletek kaptak, illetőleg így teszik lehetővé, hogy nyugodt lélekkel elfogadhassák tőled majd Rómában, amit nyújtani tudsz. Népszerűbb vagy, mint egy táncdalénekes, igazán nem tudom, miért irritál, ha összehozunk valakivel.” „Nem tudok veletek beszélni” – védekezett. „Dehogynem – mondta Csini, és ugráltatta a térdén a kisgyereket –, hiszen egyebet se csinálsz, mint folyton csak beszélsz.” Rámosolygott szeretettel, megint nem fogta fel, hogy amit mondott, az valahogy sértő. A vendég elkezdte figyelni magát, csakugyan sokat beszél-e, s riadtan érzékelte: igen. Szinte mindig valami múltbeli eseményt elevenített fel, akárcsak Kerima, aki, ha tehette, szintén mindig a régi dolgokat idézte, s akit napjában többször fel is kértek arra, hogy szíveskedjék mellőzni az emlékfélórákat. A vendéget nem figyelmeztette senki sem idáig. Megkérte övéit, szóljanak rá is ezentúl, ne csak Kerimára, való igaz, sokat fecseg, s még többet emlékezik. „Dehogy szólunk – nevetett Edit, s okos pillantása kínosabb élmény volt, mint Csini ostoba mosolya –, hát hiszen hányszor hallunk téged egy esztendőben. De Kerima örök, itt marad haláláig. Na öltözz szépen, megyünk az operettszínházba.”

47

Végül is a tónál mondta meg nekik. Csiniék két kisebbik gyereke már ágyban volt, a nagy elment egy barátjához televíziót nézni, kimenőt kapott éjfélig. A táj is segítette abban, hogy minden előzetes fogalmazgatás nélkül egyszer csak kibökje, az öröktől, talán egyedül ismerős hazai táj, a jegenyék közt motozó balatoni szél, a vízszag, a kert, amely a testvérek közös telken fekvő két házát övezte. Kinn ültek valamennyien, csak Csini volt az épületben, a gyerekeket altatta: mint valami szertartás résztvevői, guggoltak a betonaljú szalonnasütő gödör körül, kezükben nyárs. Most olyan közel érezte magát az övéihez, mintha egy volna velük testben is.

Először azt hitték tréfál, nagyot nevettek. Géza a combját csapkodta, azt mondta, ilyen jót régen nem hallott. „Gyere, fiam – unszolta Edit –, gyere csak minél hamarabb, akkor naponta süthetsz szalonnát. De hozz egypár babért meg mirtuszt is ide, olyan fád ez a Boglár délszaki növények nélkül.” „Ötletnek remek – ismerte el Gábor –, pont ez hiányoznék, mikor a kis Gábort már második éve taníttatom olaszra, és ha valamikor egyetemre megy, éppen miattad lesz olasz szakos.” Kerima hallgatott, csak a fejét csóválta rosszallóan, mint akinek nem tetszik, hogy ilyesmivel tréfálkoznak, hogy még mindig nem nőttek ki abból, hogy egymást bolondítsák. Csini a nagy nevetésre lépett ki a házból, megállt mögöttük, alakja belerajzolódott a kék nyári homályba. „Mit röhögtök?” – érdeklődött szelíden. Csini szájából minden durva szó szelíden hangzott. „Repatriál a sógorod – magyarázta Géza. – Gyerekestül hazaköltözik, hogy te is értsd. Ismét a mienk lesz, itt fog élni.” „Frászt – mondta Csini derülten –, akkor ki küldi Kerimának a pénzt? Ha innen belülről ad, nem ér annyit. És hol nyaralunk, és hol szállunk meg? És ki intézi a 48gyógyszereket?” „Jaj ez a Csini – csóválta a fejét Géza –, rettenetes, milyen hiszékeny ez a Csini. Hogy lehet mindig beugrani? Persze te is megkomolyodhattál volna – fordult a vendéghez –, mit marháskodol?” „Én? – kiáltotta. – Megőrültetek? Hát nem értitek, hogy haza akarok jönni?”

Csend lett, csak a tücskök zenéltek, s valami közeli üdülő. Kerima leeresztette a nyársát, rámeredt a parázs fölött. Edit meg a homlokát tapogatta, mintha rosszullét fogta volna el. „Na eredj a fenébe a hülyéskedéseddel – mondta most már rosszkedvűen Gábor –, elég volt a viccből, igazán nem tudom, mi ütött beléd. A lelkünket kitesszük, hogy jól érezd magad, s te ilyen durva tréfákkal jössz, isten tudja, miért. Ne dúld fel itt a kedélyeket, van nekünk bajunk úgyis éppen elég, nélküled is.” A vendég Gézára nézett, aki sértődötten viszonozta a pillantását. „Hagyd ezt, kérlek – mondta –, hidd el, még mókázásnak sem ízléses. A senki földjén határőr, géppuskával, a határon meg Rákóczi-induló lemezről. Örülj, hogy kinn vagy innen. Azt hiszed, Pestről csak úgy ki lehet sétálni, mikor merre parancsolsz, egy évre hamburgi részlegünkhöz, kettőre Stockholmba? És egyáltalán, mi vagy te? Szobrász, festő, közéleti személyiség, színész, akit csinnadrattával fogadnak? Vegyész vagy, amilyen itthon tizenkettő van egy tucatban, még jobb is nálad, jó, ha megélsz, és ami pénzt hazahoznál, rámegy a lakásodra. Azt se tudom, kellesz-e itthon, és nem néznek-e majd diverzánsnak.” „Jó is volna – sóhajtott Edit –, ha még te se volnál odakinn, s nem tudnánk, hogy van egy pont, ahol mindnyájan elengedhetjük magunkat. Nem szeretem, ha gúnyt űzöl ilyen komoly dolgokból.”

A perc megállt, megkereste önmaga megfelelőjét a múltban. „Nahát – mondta Csini, és beleharapott egy 49barackba –, hogy ti mit nem tudtok összefecsegni! Már megijedtem. Ez olyan gyalázatos egy család, a tiétek, másoknak öt-hat rokona is kinn él, nekünk meg csak te egyedül.”

Kerima dobott a tűzre, amely hirtelen nagyobb lobbant, az arcok olyanok lettek, mint a réz, és olyanok is, mint a gyertya. „Na daloljunk – javasolta Gábor –, taníts valami olasz dalt, ha kimegyünk, meglepem vele Annát.”

Mikor beszállt a gépbe, míg ügyetlenül a lépcsőkorlátba kapaszkodott a matyóbabákkal és ajándékcsomagokkal agyonszatyrozott jobbjával, egy pillanatra még látta őket. Megint ott álltak, egy síkban, mint az ikon képei, Géza, Gábor, Csini, Kerima, Edit és Miska, Csini karján a szemüvegtörő kisfiú. Fiumicinóban nemcsak Anna várt rá a gyerekekkel, hanem először, mióta a családjukba került, apósa és anyósa is, mintha egyikük se lett volna bizonyos benne, visszatér-e, s ha igen, milyen szándékkal és hírrel, és nem akarták volna ebben a válságban egyedül hagyni Annát. Az asszony ült a volánhoz, azzal érvelt, ő bizonyára fáradt; nem tiltakozott, valóban fáradt volt. Hátradőlt, elengedte magát, hallgatta, hogy csivognak a kislányai. Nagyobb szánalommal meredt Anna tarkójára, mint amivel Tóth Miskát figyelte, megpróbálta kitalálni, kibírja-e Anna ezt a terhelést is, hogy nem elhagyták vagy nem elszakították innen, hanem visszatértek hozzá, örökre. Pápa tanár úr ezúttal Ostia Anticában fogadta őket, egy romív tetején ült, és lógázta a lábát. Igazán különös volt, hogy ezt teszi, mert ötvenhatban ott feküdt három kisfiú mellett a Rákóczi téren, és Charon meg lehetett elégedve vele, mert a szatyrából kikandikáló káposztafej körül annyi aprópénz volt szétszóródva, hogy elég lehetett az egész Rákóczi térnek obulusnak.

50
Parti pénteken
(Az író édesanyjának, Jablonczay Lenkének válasza lánya tanácskérő soraira)

nem érdemes azon búsulni, ami ilyen határig elromlott. Én helyetted nem szerethetek senkit, ezt megmondtam neki, valami a gyerekkorban eshetett meg, hogy csak Piroskát fogadod el, nagykorú vagy, nincs már jogom beleszólni, milyen határig vállalsz rokonságot. Persze valahogy igazad is van, mert miért csak most keres, eddig azt se kérdezte meg tőlem, mi az állásod Pesten. A novellát többször is elolvastam, nem akarok hízelegni neked, de ritkán írtál ilyen rosszat. Hát mi vagy te, civil harangozó, mi történt a Júlia utcában, hogy ilyen nemesveretűvé váltál? Írsz tisztességes novella helyett egy olyan prózaverset, hogy Krisztus nem örülne neki, mert egyszerűbb képekkel, mint ő, nem fogalmazott senki, szívták is a fogukat a korabeli hittudósok, hogy minden parabolája nemcsak érthető, de azonnal megmarad az emlékezetben. Forró témát érintettél, tudnod kellett volna, ilyen tüzes tárgyhoz csak hideg kézzel nyúlhatsz. Nagy eseményt kívántál rögzíteni, de tótágast állt a stílusérzéked, úgy dolgoztál, mint egy túlkoros gimnazista, aki a felekezeti iskolában pontosan azt írja meg, amit akárki jó tollú osztálytársa, nem egy leendő író. Kislánykorodban mertél különbözni másoktól, udvariatlanul őszinte voltál, és büszkén szenvedtél a sarokban, ahová parancsoltak, ebben a novelládban pontosan azt kellett volna csinálnod, ami miatt azt a dolgozatot szét51tépették veled: megírni, amit nem tudhatott Jeruzsálem. Itt estél a verembe, nagypénteki ábrázolásod naiv, unalmas és tudálékos, csak úgy süt a sorokból, hogy te, az író, teljes terjedelmében ismered a szindrómát, tudod, mi történt a jeles napon, azt is, a világ visszafojtotta lélegzetét, mert megtörtént az emberiség megváltása. Csak tudnám, mire alapozod ezt a feltételezést, mert persze tévedsz. A világ nem tudott semmit, az emberiség se, ez a legnagyobb misztérium a nagypéntekben, hogy Krisztuson és Istenen kívül nem tudta senki a horderejét. El ne hitesd már magaddal, hogy a nagypéntek már akkor mindenkinek nagypéntek volt, mérföldkő nemcsak a vallás, a világtörténelemben, a szanhedrin, vagy hogy hívják azt a vallási főtanácsot, nem először kellett hogy a rómaiak intézkedését kérje, mert kivégzéshez joguk nem volt. Nikodémusz, ha felfogja, hogy egész jövendőbeli megítéltetése ettől a naptól függ, hidd el, hogy bátrabb, egyértelműbb, Arimáthiai József meg még többet is tesz, amivel nem akarom kisebbíteni gesztusát és szíve tisztaságát. Hogyhogy nem érted, hogy a nagypéntek attól olyan döbbenetes nap, hogy senki se tudja róla, hogy az: vagy ilyennek ábrázold, vagy sehogy, azt semmiképp ne éreztesd az olvasóval, amit te most és itt és ilyen nevelés és iskoláztatás után tudsz róla. Szerintem akkor a Megváltón kívül minden vallási vagy állami ügyben illetékes főember úgy látta, egy felzaklatott város nyugalma, esetleg egy kirobbanó belháború elkerülése forog kockán, hát persze hogy Barabás meneküljön. Figyeld meg, ő ezen a napon szerepel először és utoljára, holott a zelóták fel-felbukkannak az Írásban, de a nép védni való hazafinak tekinti a nyilván római katonával végzett gyilkost, Jézusnak meg éppen még csak Pilátus érzékelhető rokonszenve kellett, hogy 52elveszítse pár napos népszerűségét Jeruzsálemben. Júdást egyébként miért spóroltad ki a meséből, ábrázolhattad volna őt is. Nem érdekelt? Csak Pilátus lelki élete aggasztott? Beleszerettél a hispán lovagba? Hiszen jobban szánod az írásban, mint az Üdvözítőt, azt úgy-ahogy sikerült kikövetkeztetned róla, hogy ő is áldozat, mondhatom, szép kis áldozat. Nagylelkűen érzékelteti, ha nem is nyílt beszéddel, de a gesztusával, hogy nincs kedvére a szerepe, de hát mit tegyen a magafajta tisztviselő, aki ilyen kényes helyzetben mindenfelől támadható. Ennek a napnak, gyerekem, egyetlenegy áldozata van, és ez a Bárány, Pilátus egyszerűen csak visszaigazolta, annyi becsület még volt benne, hogy észrevette, nem akárki áll előtte, s ami még figyelemreméltóbb, a vádlott szemmel láthatólag nem óhajt megmenekülni, Pilátus ebben a vonatkozásban valami kacérságot gyanított, te úgy hívod az ilyesmit: alexandrin attitűd, végtére is alig valami hiányzott ahhoz, hogy felmenthesse a vádlottat a közhangulat ellenére is, de ha nem szeret élni, akkor járja a saját stílusú utolsó útját, őt hagyják hazamenni a rezidenciába, amelybe délutánra nyilván vendéget hívott, és ne kérdezd, honnan következtetem, én se kérdeztem, tizenéves korodban jó ritmikájú, buta verseidbe honnan került a nyílt sóvárgás a testi szerelemre. Valaha azt reméltem, író lehetek, a fantáziám még a régi. Ha már Júdást elengedted, ne hagyd ki, ami logikus: nagy alkalmakkor a gyarmatosítottakkal együtt a gyarmatosítók is összeülnek; Pilátusnak is ezt írhatta elő a latin illemkódex. Közismerten rosszul élt a feleségével, nem protokolláris, polgári módon rosszul, ma azt mondanátok, mindkettő abszolút szeretethiányban szenvedett, Máté meg is írja Pilátusnéról, hogy megpróbálja kivédeni Jézus halálát, de ha megpróbált 53közbenjárni érte, akkor legalább egyszer hallgatnia kellett, talán éppen a Hegyi Beszédet élte át mellette, nem lehetett akármilyen élménye felismerni, milyen egyszerű boldogságokat ismer egy új vallás vagy micsoda. Amit ő gyilkosan bonyolultnak érzékel, az olyan szimpla, mint a forrásvíz. Bizonyos, hogy Pilátusék terveztek valamit aznap délutánra, meghívhattak néhány szobatiszta zsidó arisztokratát, a szomszéd katonai egység vezetőjét, valami szír főtábornokot, a törzstisztek közül is néhányat. Azt megengedem, hogy méltányold, amiért nem csapta össze a minden főhatóságtól rövidnek esdekelt tárgyalást, hanem megpróbált korrekt lenni, csak ne képzeld amiatt se jobbnak, se jellemesebbnek, mint volt. Hogy a keresztre szánt táblát úgy állíttatta ki, ahogy tette, szerintem, rosszul magyarázod. A főnév nem Júdea theokrata királyra való jogát és szabadságigénye méltányosságát akarta jelezni, Pilátus csak bosszantani óhajtotta Heródest, aki mint a labdát, dobta vissza neki a kínos ügyet, dehogy akart Jézussal és az ingerült jeruzsálemi csőcselékkel bajlódni az az antik senkiházi, rómaiak korrumpálta se zsidó, se nem zsidó edomita, Pilátus tudta, mekkorát döf az önérzetén, ha legalább holtában megadja Jézusnak a rangot. Ezt a gesztust még elfogadom, de ezzel fejezd be Pilátus analízisét, mert mire észreveszed, elcsúszik a hangsúlyod, és Jézus kihull a nagypéntekből. Ha újraírod, hagyd őt békén a kereszten, ne gondolkozz helyette, csak nem képzeled, hogy a kínhalál idején filozofál, az elmélkedést volt ideje elintézni a pusztaságban fiatalabb éveiben. Elfelejted, hogy Jézus már József műhelyében tudta, mi a küldetése, vállalta, hogy ő lesz a Bárány. Ha gondolt valamire a Megváltó, az nem önmaga volt, legfeljebb az anyja vagy a tanítványai, akik úgy otthagyták, de úgy otthagyták, 54hogy csak János maradt ott a keresztnél, a többi szétfutott, mint a nyúl. Tudta ő jól, hogy az ifjú Jánosnak még egyetlen abszolút nagy élménye van az életben, ez az ő személye, hát rábízhatja az anyját. János, az ifjú, az ártatlan majd helytáll, nem úgy, mint a Juhász Gyula-versben felolvastad, úgy semmiképpen, hanem úgy, ahogy a korabeli nevelés előírta: tizennégy éves koráig a gyermek anyja felelőssége, s mikor megéri ezt a kort, attól fogva a fiú dolga anyja további sorsának intézése. Ha gondolkozott a kereszten, esetleg az juthatott eszébe, ha az ember együtt gyalogol választott barátokkal vándorprédikátor korában, kiismeri az útitársait. Csak nem tételezed fel, hogy ok nélkül szólt a figyelmeztetés Péternek, volt annak valami, az Írás nem rögzítette előzménye, hogy megsejtette, Péter nem áll ki majd mellette a veszély idején, s ez így helyes, mert máskülönben hogy bízhatná rá majd valamikor az egyházat, azt csak arra terhelheti, aki emberszabású, nem hérosz, nem félisten, hanem gyarló, mint majd a többi, akit a keze alá ad, mert mire nekiállhat az egyházépítésnek, ez a nap megérleli, ez lesz az utolsó megfutamodása, többé nem lesz árulóvá. Hogy megingott – látod, ezt kellett volna észrevenned, nem Pilátust magasztalni –, annak reális indoka is lehetett, Péter otthagyott feleséget, gyerekeket, anyóst, mikor elkísérte az Urat, ő elvben haza is mehetett és megfoltozhatta a hálóját, volt hátvédterülete, otthona, s miért ne bocsátottak volna meg neki. Péter kulcsfigura, mi mind Péter vagyunk. Te talán sose mentél át kísértésen? Csak nem hiszed azt, hogy Péter, a halász, a tanítvány, akart valaha is Szent Péter lenni? Hogy akart volna, éppen azért lehetett az, mert nem akart, ha éppen égbe akarsz vinni valakit, ne ezt a hispán karrieristát bámultasd, juttasd a rokon55szenvedet inkább Péternek, akire akkor a bűntudat, később a felelősség súlya szakad, felejtsd el Pilátust, az nyilván lezárta a tárgyalást azzal az elégedettséggel, hogy kínos ügy volt, túlesett rajta, megy haza, megnézi, minden készen áll-e a vendégfogadásra.

A keresztre feszítést elviselhetetlen pátosszal írtad meg, mi jut eszedbe azzal a majdnem tornádóval, amit ábrázoltál, miért képzeled te, hogy Isten haragudott, és haragjában csattog a villám, meg reng a föld nagypénteken. Krisztus megharcolta e nemes harcot, és porban feküdt előtte a halál. Katonatemetés volt az, Isten a harcosként megszenvedett hősi halál miatt nem meggyászolta, megtisztelte a fiát a megillető sortűzzel, az égzengés volt az utolsó szalve. Persze vigyázz a stílusodra, ha újrakezded az írást, mert mintha elfelejtetted volna, Babits hogy közelíti ugyanezt, amit te vettél célba, a nagy katolikus nem átallotta azt adni a kivégzőosztag egyik tagja szájába, hogy a feszület megkukult, azt figyeld, milyen emberivé válik a világméretű tragédia; ennél megrázóbbat, elítélőbbet nem mondtak még az emberi butaságról, részvétlenségről, a fel nem fogott isteni üzenetről, az emberiség gonosz, figyelmetlen közönyéről, pedig csak egy kifejező szó került a szövegbe. Ha a végét csinálod, a lezajlott vihar és természeti események után mondhatod csak tovább a történetet, mert az égi visszajelzések következtében aligha tudott eljutni a partira minden vendég, lehettek torlaszok, lehetett sérült a meghívottak közül, a szír parancsnok nyilván lovon közlekedett, szerintem sosem érkezett meg, és a lova is elpusztult, ő esetleg másnap kimentette magát futárral, őt éppen útközben kaphatta el a földrengés. Aki mégis eljött, gondolkozz csak el rajta, aligha lehetett derűs, ha nem tudták is, aznap mi történt, 56a dúlt város magán viselte légkörében azt a titkot, amelyet a mindenség még őrzött akkor, a háziasszony már tudja, a beszédmondó férfi halott, hát milyen lélekkel kínálta a vendégeit, és kinek lehetett ott és akkor étvágya. Pilátus meghívottai mind tettették a mosolyt, mert ki tudja, milyen jelentés megy róluk Rómába, a zsidó arisztokraták, akiket már Itáliában neveltek fel, attól még, hogy tudtak római módra viselkedni, a csontjukban őrizték az idegenektől való irtózás örökletes taszító erejét, és nincs vagy nem volt az az elvetemedett kollaboráns, aki szíve mélyén nem érezte volna, hogy megveti az elnyomót, és szégyen, hogy félelmében itt ül, és mímeli, hogy eszik-iszik valamit. A házigazdát ne hagyd békén, mert neki is megvolt a maga délutánja, ha végigelemzed. Elmúlik a városon végigseprő isteni visszaigazolás, de mert Pilátus engedélye nélkül ebben a komoly, halállal záródó ügyben nem történhetik semmi, jön az első hírnök, Pilátus szíveskedjék kifáradni és eldönteni, kiadható-e a tetem, mert kérik. Jó, vigyék. Negyedóra múlva új hírnök: megengedhető-e, hogy Arimáthiai József úr a halott rendelkezésére bocsássa a saját kriptáját. Ez jó hír is, rossz hír is, ezentúl jobban kell figyeltetni ezt az Arimáthiait, mert egy kripta ezek közt a kősziklák között luxus, de adja csak oda a sírhelyet, ha akarja. A harmadik hívást vedd nagyon élesre, jön a saját katonája, valami nem akárki tiszt, és azt tanácsolja, állítsanak fel őrséget a friss sír előtt, a városbeliek mindenre képesek, még valami mozgalom indítójává válhatik egy ellopott tetem, de parancsot Pilátusnak kell adnia, mert a babonás katonák nem akarnak halott közelében éjszakázni. Be-ki, ki-be, ne a sablont írd meg, hogy rákényszerítsd az olvasót arra, hogy ott legyen veled, írd úgy, hogy annak a napnak a tanúi 57még csak az előigazságot ismerik, hogy valami gyanús felforgatót kivégeztek, és aznap borzasztó rossz volt az idő, az utóigazság, a halál halála még várat magára. És írj oda egy asszonyt a Koponyák hegyére, Magdolnát, aki azon a napon azt hiszi, összeomlott a világ, pedig most vált a glóbusz dicsfényben ragyogóvá, de le ne merd írni azt a szót, dicsfény, legyen az ábrázolásod elmázolt könnytől átláthatatlan, csorba üvegből, legyen maga a keserűség, most sejtesd fel, hogy a nagypéntek nagyszombatot szül, másnap már másnap lesz, és felemelkednek újra a viharban földre vert virágok, mert itt az óriási tévedés, Isten nem lezárt, hanem újrakezdett valamit a fia által, és soha nem lehet már elhitetni az emberiséggel, hogy nem történt semmi különös nagypénteken. Csak kegyes ne légy, csak ájtatos ne, erős legyen a szöveged, nagy dolgot írsz, óriásit, a világ megváltását. Maradj hű ahhoz a gyerekhez, aki voltál, aki az üdvtörténet személyiségei közül kiválasztotta ábrázolásra az Ecce homo kóbor kutyáját, akkor, tízévesen, csak annyi telt a képességedből. Most már a pályádon vagy, merd ábrázolni az istenembert, aki nem ismert pátoszt, de meghalt érted is, értem is, és aki nem tűrte soha sem az álnokságot, sem a szóvirágot. Ezt a novellát felejtsük el, nekem új Krisztus-kép kell, új Jeruzsálem-ábrázolás, és feléjük az Isten, akinek arca sincs, csak irgalma és dicsősége. Most már a papír is elfogyott, és csak azt akartam megírni, hogy az itthagyott kabátodat nem lehet megjaví-

A levél eleje-vége egy betörés eredményeként több kézirattal, okmánnyal együtt elveszett.

58
Az özvegyek ebédje

Az intézmény fogalma anyámtól származott, aki elképzelhetetlennek tartotta, hogy meg ne ossza a gyermektelen, férj nélkül magára maradt rokonnal vagy baráttal az ünnep örömét. A részben kenyérrel, részben ostyával áldozó családtagoknak, jóembereknek kijárt a jelzés, mégiscsak tartoznak valakihez, anyám gyermekkori árvaságában megtanulta, milyen az egy szál lét emberi háttér nélkül. A hideglelős rémület, a gyanú, hogy bárki életében adódhatik olyan helyzet, amikor tudomásul kell vennie, egészen magára maradt, és nincs mellette a megterítésre is méltatlanná vált asztalnál csak egy sor emlék, egyébként nekem is legkorábbi eszmélésem egyik rémképe volt. Én Orwell uniformizált, masszává gyalázott világképét az ellenkező szögletből szemlélve rettegtem át, egyszer anyám nyakát karolva minden indokolható előzmény nélkül elkezdtem zokogni, mert az jutott eszembe, mindaz, ami most körülvesz, esetleg elvész, családom eltűnik, magam maradok, és soha többé nem leszek fontos senkinek. Meglepően sok mindent megéreztem későbbi életem alakulásából, olykor, mint a horizonton a közeledő vihar, felém villant, persze álarcban, a jövendő, az egymással társult rémület és eufória jege-tüze megcsapta érzékeny bőrömet. Különben amitől gyerekként iszonyodtam, mind megvalósult, mint ahogy a múló évek során csontosultak majdnem 59groteszkül valószínűtlen elképzeléseim is, persze tótágast állva, egyazon pillanatban megadva és elvéve valamit. Egyértelműnek csak az iszony bizonyult, az öröm sose volt olyan hibátlanul komponált, mint a rettenet. Egyébként nem megvalósult rémképeimről és terveimről akarok beszélni, hanem az özvegyek ebédjéről.

Rengeteg özvegyünk volt, a Régimódi történet Gizelláját, anyám nagynénjét egyszerűen megörököltük férje halála után, de patronáltuk Gizella egész baráti körét is. A magányos vénasszonyok nem tudtak mit kezdeni magukkal özveggyé válásuk pillanatától, pótcselekvéseik csak órákra segítettek rajtuk, ember kellett volna a közelükbe, állandó társ vagy társaság. Ember és társadalmi háttér már gyerekkoromban is nehezen került, Trianon megváltoztatta a társadalmi struktúrát és a gazdasági lehetőségeket. Aki társalkodónőnek megfelelt volna, pironkodva bár, de pénzért vállalt ilyen jellegű teendőket, ha meg nevelőnőnek, a háziasszony jobbkezének szegődött el, nem jutott ideje a keserveseket pásztorolni, a húszas évek gondjai között nem vállalhattak csak úgy, irgalomból ingyenmunkát. A kegyes jóindulat unszoló erejét sajnálatos módon gátolta a tény, hogy a magukra maradt hölgyek nem voltak kívánatos társak, nem tudtak mit kezdeni hirtelen céltalanná torzult életükkel, csak hitvesnek és háziasszonynak képezték őket hajdanán, s tanácstalanul élték át: amit tudnak, nem elegendő az élethez segítség nélkül. De hát mihez értettek szegények? Tudtak ügyesen porcelánra vagy vászonra festeni, virágmintával ékszertartóvá dekorálni kiürült tégelyeket, kecses bonbonniere-ré álcázni hajdan olyan udvariatlan célokat szolgáló fémdobozt, mint a hashajtós kerek bádogskatulya. Kis kollekcióikból el-eladtak olykor valamit, horgolt szatyrot, gyönggyel be60szőtt kiürült, rumtartónak használható sósborszeszes üveget, de általában inkább honorárium gyanánt osztották ennek-annak művészetük kincseit, nem volt Debrecenben társaságbeli ember otthona valamelyik özvegy ajándék dísztárgya nélkül. Dolgoztak csöndesen, szinte mindig egyedül, az Arany Őrangyal patika gazdája, meg Huttra doktor szállították számukra a nyersanyagot – a felesleges, kiürült dobozokat – a patikából és az orvosi rendelőből.

Az özvegyek egyendilettantizmusa ellenére kinek-kinek megvolt a művészi témaköre, voltak virágspecialisták, cicák, kutyák és szende pillantású erdei állatok szakemberei. Aki valahová belépett, és a gyámoltalan magány vagy elsődleges szegénység álcázta dísztárgyai egyikét felfedezte, valamelyik özvegy visszaigazolta a háziak valami nemes tettét, szíves segítségét.

Gyerek voltam, tehát irgalmatlan és vak a realitásra, csak annyit értettem az özvegyek életéből, hogy illetlen módon többletterhelést rónak ránk, múzeumra emlékeztető, agyonzsúfolt szobáik levendulát és naftalint párologtató levegője undorított, dehogy fogtam fel küzdelmükben a naiv hőstett pátoszát, vagy láttam meg az egészen egyedül töltött ünnepek kísértően mély kútjait, amelyekbe olyan egyszerűen lehetett volna örökre alámerülni. Csak azt éreztem, olyanra kényszerítenek az özvegyek rendszeres látogatásával, ami ellenemre van, s ami megzavarja nem is a pihenő-, de állandóan képtelen történetek írásával töltött értékes munkaidőmet. Én minden magányos embert kerültem volna, ha szabadon rendelkezem magammal, de anyám kitalálta az özvegyeket ünnepen ellátó ebédakciót, s indulhattam az ételhordóval. Minden, a nemes ügyben részt vállaló famíliának megvolt a pártfogoltja, mi megkaptuk Mihályom özvegyét.

61

Az öregasszonyt én neveztem el így, mert szinte minden mondatába beleszőtte volt férje nevét. Mihályom élőbb volt, mint bármikor, az özvegy otthonában minden falról a belépőt nézte, kalapját sem vették le holta után a szarvasagancs-fogasról – Mihályom hajdani zsákmánya volt a hasznos, halálában is szolgáló egykori állat –, a halott botja is sétára készen állt az esernyőtartóban. A belépőre mint zuhatag omlott az emlék, sosem hallott események és ismeretlen nevek kavargásában Mihályom özvegye biztos kézzel vezette a botladozót. Nyáron azért utáltam ételt hurcolni neki, mert a millió szép virág és illat között olyan volt a lakása, mint a kripta, télen meg jött a cseréljünk lábbelit szertartás, Mihályom özvegye rettegett a hótól, én megőrültem tőle, hóban barangolni majdnem olyan jó volt, mint az alkotás. Sosem volt alkalmam elsietni a látogatást, mert apám elkísért. Mihályom özvegye szemérmes koldus volt, apám statisztált a produkciónál: nem ételt hoztunk, hanem anyám tanácsot kér, ilyen volt-e a nagyanyja házában – mondjuk – a serpenyős rostélyos. Mihályom özvegye tudta, hogy hazudunk, de illendő formában tettük, hát elfogadta az alamizsnát. Anyámat még csak értettem, miért teszi, apámat nem. Meg kellett halnia, s nekem a temetésén átélnem, a polgármester is ott áll a ravatalozóban, meg a sarki újságárusfiú, hogy egyszerűen jó és irgalmas szívű ember volt, tisztes, nemes, olyan természetesen adakozó, mint a szentek. Én önző voltam, fukar, ingerült, nekem minden ünnep kellett volna, minden vasárnap, a templom, az istentisztelet utáni cserkészfoglalkozás, az azt követő szakácstanfolyam úgyis félbemetszette a számomra legdrágább időt, amelyben képtelen írásműveimet gyártottam. Krausz Pubi kórházba kerülésének napján is a szokott fegyelmezett dühvel 62kocogtam az ételhordóval, előre iszonyodva, Mihályom özvegye otthonába, töprengtem, mi az isten csudájának kell ezt az akciót ismét meg ismét végigélnem, ettől a bácsi nem támad fel, de Mihályom özvegye, ha bánatosabb a szokottnál, vigaszul megcsörgeti a saját örömére készített bonbonnière-t, a három rozmárarcú, lomb mögül leső őzzel, amelyben a megboldogult megmaradt fogait őrzi, Mihályom özvegye szipog, apám méltatja Mihályom soha nem halványuló érdemeit, a rémes csontmaradványok csengenek.

A gyermek tud gyűlölni, nagyon is tud, én Mihályom özvegyét együtt gyűlöltem a gusztustalan maradványokkal, amelyek közül olykor-olykor egyet ki is emelt és felénk villantott. „Mint az elefántcsont” – rebegte az özvegy. Nem szólhattam, csak elnéztem Mihályom odvas zápfoga mellett, bár nemigen volt abban a lakásban harmonikus néznivaló; mint egy gyászra berendezett színpadon ültünk Mihályom élete egyetlen irreális díszletében.

Amit elmondok, télen történt, karácsony másodnapján. Szokott morcosságommal ballagtam apám mellett, s hangulatom bosszúsabbá vált, mikor Mihályom özvegye utcája sarkán megpillantottam az erősen iparkodó Huttra doktor közismert zöld kabátját, vadászkalapját, amelyen megült a hó. Köröttem prüszköltek, köhögtek a járókelők, influenzajárvány volt, én már rég átvészeltem. Még ez is – gondoltam –, Huttra doktor, Mihályom özvegye nyilván nem lesz egyedül, jó kis napom van, holtbiztos az özvegyhez jön. Huttra doktor nagyszerű orvos volt, az egész város szerette, voltaképpen én is, bár erős, kemény ujjai mindig fájdalmat okoztak sovány testemen vizsgálat közben, a saját készítésű gyógylabdacsait viszont utáltam, ezekkel minden gyereket és fel63nőttet megtömött. Ibolyaillatú menthol – ez úgy nála volt mindig kis díszdobozában, ahogy az olvasója.

Ő is meglátott bennünket, azonnal megállt, mikor elértük, megveregette az arcomat, szerettem volna tudni, mi történnék, ha én meg ugyanezt tenném, megpaskolnám az arcát.

– Amálkához? – kérdezte a doktor. – Nagyszerű. Mit hoztatok neki, valami kellemeset, könnyűt? Adél azt mondta, alighanem influenzás, kért, nézzem meg. Mi lesz az ebéd?

– Csirkepaprikás – jelentette apám.

– Húsleves jobb lett volna. Nem lesz annak étvágya, innia viszont kellene, méghozzá meleget.

Jó, gondoltam, fuldokolva a dühtől, talán indulok is vissza, főzzön anyám azonnal húslevest, esetleg mákos nyavalyát vagy panírozott fügefrászt. Ha valaha özvegyen maradok, nekem senki se hurcoljon ünnepi ebédet. Hagyjon engem mindenki békén!

Mentünk felfelé a méhviasszal életveszélyessé ápolt falépcsőkön. A doktor megérdeklődte, tökéletesen rendben vagyok-e, mert a járvány most szövődményekkel jár, morogtam valami érthetetlent, apám megnyugtatta, már nyoma sincs a hurutnak sem. „Nyilván a labdacsok – bólogatott Huttra doktor –, azoknál nincs jobb szerem. Attól, hogy élsz és virulsz, még bekaphatsz egyet most is, csak javadra lesz.”

Előrántotta nyitott kabátja alól a zakója zsebében megbújt dobozt, szintén Mihályom özvegye figyelmessége jelét, szelencéjén Amálka néni alkotó fantáziája két őzet varázsolt a fedőlapra, a doboz egyébként legalább tíz más család szobadísze volt, a doktoré is, s a számba kényszerített labdacs büdös és illatos. Mire beértünk a kellemetlen mesék birodalmába – a mauzóleum szót 64még nem ismertem –, már legyűrtem magamban, csak arra kellett ügyelnem, ha majd elhelyezkedünk, lehetőleg ne kerüljek szembe a Mihályom temetésén kapott koszorúk szalagjaiból összefont lila meg fekete varkocsokkal, amelyek úgy lógtak szerte a falon dekorációképpen, mint az akasztott emberek maradványa a bitón.

Mihályom özvegye rossz bőrben volt. Huttra segített neki, az én kezemből kiragadott ételhordót maga vitte ki a konyhába, engem hátrább parancsolt az asztaltól, beülhettem a hintaszékbe, menjek távol tőlük, vissza ne kapjam a betegséget. Elvonult Amálka nénivel a hálószobába, és nyitva hagyott ajtó mellett, ahogy az illem kívánta, megvizsgálta és megköhögtette Mihályom özvegyét, én hintáztam, apám diszkréten ide-oda tolta a vendégfogadásra kijelölt szalonrész antik asztala lapján sorakozó apró díszeket, amelyek a szintén saját készítésű, három rozmárarcú őz ékesítette díszdobozt úgy vették körbe, mint a katonák. Apám egy nagy M betűt rakott ki az apró tárgyakból, a Mihályom fogait őrző főkincs elmozdult. Unatkoztam. A vizsgálat tovább tartott, mint hittem, közben a doktor kikiáltott, senki se maradjon ma sokáig, Amálka néni ágymelegre szorul, kell keresni melléje délutánra segítséget, aki ellátja, én induljak a konyhába, kezdjem el melegíteni a hozott ételt, mert valamit, mielőtt gyógyszert adna neki, azonnal ennie kell, nem is reggelizett. Kivonultam a jéghideg konyhába, megmelegítettem a csirkét, galuskával nem kínlódtam, azokat belehajigáltam a szószba, ha nem tudja megrágni a protézisével, az ő baja.

Huttra doktor utánam jött, mikor Amálka néni visszaöltözött tisztes feketébe, kirántott egy kis abroszt a konyhafiókból, félresöpörte a szalonasztal díszeit, hogy az asztalkendő elférjen, meg egy tányért, és végigvárta, 65míg Amálka néni sűrű köhögés közben eszik is pár falatot. Nemigen ment a rágás, a paprikás csirke erős leve nem volt való a duzzadt légútnak, a galuskát, úgy, ahogy én adagoltam, nem lehetett átharapni.

– Ezen azonnal segítek – mondta Huttra, aki egy apa szeretetével figyelte Mihályom özvegyét, akinek fia lehetett volna –, itt a labdacs, vadonatfriss, tegnap gyártottam több adaggal, itt hagyok belőle, amennyit nélkülözni tudok, enyhíti a köhögést. Tessék szépen bevenni, Amálka.

Mihályom özvegye fegyelmezett volt, arca csak a szelíd, állandó bánatot tükrözte, nem az íz- és illategyveleg hatását, amely a száját elöntötte. Huttra azt mondta, neki sajnos rövidesen szaladnia kell, Strauszék hívták ki, Pubinak magas a láza, ha Amálka nem volna némileg idősebb a kilencéves Pubinál, vele kezdte volna a napot, de hát Mihályom özvegyét Mihályom helyett is ápolnia kell. Én akkorát rántottam a hintaszéken, hogy majdnem kiestem belőle. Még csak ez hiányzott élménynek. Strausz Pubi!

A konyhában eligazít, milyen ételt kér melyik napra anyámtól, aztán megnyugtat, tudja, hogy nekem most úgyis iskolai szünidőm kezdődik, tehát ráérek, és szíveskedjem naponta ellátni Amálka nénit, mert idős korban nem olyan az influenza, mint mikor az ember még gyerek, aztán elkezdi nyilván a himnuszt a város nagy ígéretéről, mert himnusz nélkül nem lehet még beteg sem Pubi. Hát itt sem hagy békén az az elviselhetetlen kerub, a szőke világhírű tehetségű zeneígéret, a zongoristafenomén, a hülye taknyos, aki mindig úgy kerül víz alá a strandon, hogy majdnem megfullad, s míg a nörsz ordítozik a parton, és az anyukáját legyezik, én részvéttel segítségért kiáltok, s a zűrzavarban senki 66nem veszi észre Gurigát, a barátomat, akit minden rosszaságba be lehetett programozni, és aki a Pubi ijesztgetésében bűntársam volt, mert úgy tudott víz alatt úszni, mint a hal, s ha elkapta, Pubi félig megfúlt már, mire felengedte.

Strausz Pubival együtt jártam zongoraleckékre, ő tehetséges volt, én tehetségtelen, Pubi pódiumra született, én utáltam a zongorát, mint a bűnt, de még az én ellenséges fülem is hallotta, nem ő játszik, mikor megérinti a billentyűket, hanem egy angyal. Kár, hogy odafenn nem akceptálták vagy talán nagyon is akceptálták ezt a képességét, Pubit, akit a napfénytől is óvtak, és minden izgalomtól és megrázkódtatástól, nem tisztelték az amerikai bombázógépek. Strauszék megszerezték neki a mentességet is, míg minket ide-oda dobált a háború, míg a többi fiút kivitték a frontra, Pubi nem volt katona, aztán a bomba végzett vele is, családjával is. Ez persze akkor még rémálomnak is irreális lett volna, rengettem magam a hintaszékben, és elképzeltem, amint körötte ugrál a Strausz család, és kínálják zserbóval, mindenféle édességgel, ő meg kottát lapoz, és azt állítja, hallja, amit a nyomorult jelzések mutatnak. Hogy hallaná hangszer nélkül, a hülye, a hazug?

A doktor belediktált Amálka nénibe még egy rémes labdacsot, azután elbúcsúzott, apámat is biztatta, hagyjuk a beteget lefeküdni. A felnőttek már álltak a kis paravánnál, amelyet Mihályom özvegye örvendetes jeleneteket ábrázoló, lakkozott tetejű levelezőlapokból állított össze hajdan, amelyek összetartozását angyalfejes, enyves hátú metszetképek biztosították. Ki-ki elmondta az ilyen alkalmakkor elmondandó szöveget, én is kívántam gyors gyógyulást, és ígértem, ha anyám megfőz, naponta szállítom a kosztot, Huttra doktor nem engedte, 67hogy Amálka néni kikísérje. Már indultunk, amikor észrevette, az asztalon felejtette a labdacsosdobozkát, arra pedig szüksége van, mert szegény Pubi láza egyre emelkedik, és a köhögés igen megvisel egy ilyen vézna, ideges gyereket.

– Hozd ki, kislányom – utasított apám.

Isten kegyelme akkor még velem volt, a kötelezően lehúzott hócipőmmel bajlódtam, hócipőben tilos volt belépni Mihályom özvegyének rezidenciájába.

– Majd én – fordult meg a doktor, már bal kezében a kalapja, rajta a rémes nagykabát, és visszasietett az asztalhoz, ahol a skatulyát felejtette. Gyerekkori látásom még hibátlan volt, részletmegjegyző memóriám is, Huttra doktor kis szelencéje, miből Amálka nénit kínálgatta, közvetlenül Mihályom özvegye saját díszdoboza mellett maradt, a kegytárgyon ott gyászolt a három rozmárfejű őz. A Huttra doktorén két őzet láttam, bizonyos, hogy kettőt, a doktor sietett, azt kapta fel, amelyik közvetlen a szeme előtt volt. Ha elkárhozom, ez lesz az egyik oka, a hallgatásom. Mert nem kiáltottam rá, mit csinál, el ne vigye már Amálka néni bonbonnière-jét, mert ha más nyitja ki, más, mint a sírig búsuló tulajdonos, elájul. Neki két rozmárarcú őze van, Amálka néni hármat festett önmagának.

Nem vette észre? Most se? Most se? Dehogy vette, sietett, mert Strausz Pubi láza egyre emelkedett, és kellettek a torokhűsítő labdacsok. Mintaszerűen elköszöntem mindenkitől, és váratlan derűm a kölcsönös búcsúzások és az utcán való elindulás után se szűnt, pedig apám szüntelenül korholt, ami nem volt szokása. Alig hallottam, mit beszél, dehogy figyeltem a kis értekezést az özvegység és magány lélektanáról, saját értetlen68ségemről, udvariatlan közönyömről, meg hogy mi illik hozzám, és mi nem, tisztességes emberhez.

Ami történt, az estére már városi közkincs volt, minden vacsoraasztalnál arról beszélt a társaság, hogy kapott idegrohamot Strausz Pubi, az érzékeny, könnyen felizgatható, mikor Huttra doktor megkínálta egy doboz emberi foggal, amiből egyet udvariasan be is kapott, csak mikor felfogta, valami mást tart a nyelvén, nem a cukrot, akkor ájult el undorában, de előtte még telehányta az ágyat, és hosszú ideig szó sem lehet gyógyulásról, nem az influenza miatt, az idegrendszere sérült.

– Szűz Mária! – mondta anyám. – De hát hogyan történhetett? Azt tudja – fordult apámhoz –, hogy ezzel szegény Huttrának vége? Strauszék szeme fénye a kisfiú, itt nem ismernek tréfát. Akkor már irgalmasabb lett volna, ha valami részeg a doktort szekercével megöli, akkor dísztemetést kapott volna a várostól.

Apám hallgatott, rágyújtott, megint hallgatott. Nagyon komoly volt, mint akit megráztak az események. Amikor végre megszólalt, azt mondta: nem értem.

– Mit nem ért? – kérdezte anyám. – Talán a szeme romlik, talán nem figyelt. Amálka dobozai mind egyformák. Megesik az ilyen.

– Amálka dobozai nem egyformák – cáfolta apám. – Amálka bonbonnière-jein két őz búsul, a sajátján három. Olyan ez, mint valami gonosz varázslat.

– Tragédia – sajnálkozott anyám.

– Az – bólintott apám. – Tragédia egy nagyon jó emberrel, aki mindenkinek csak adott. Az a legborzasztóbb, hogy ott voltunk valamennyien, a kislány még evett is a dobozból. Nem, te keverted el véletlenül a dobozfedőket?

69

Felháborodottan tiltakoztam, én aztán nem, tudhatja, akkor vagyok boldog, ha nem kell látnom a díszdobozt, utálom a labdacsokat.

– És Amálka – sikoltott fel anyám hirtelen. – Szent Isten, Amálkára nem is gondoltam. Mit hallott a városban, mit csináltak Strauszék a fogakkal?

– Hát ez az – felelt apám. – Kidobták a szemétre. Mikor Amálka észrevette, hogy Mihálya fogai eltűntek, összeesett. Nem kell főznie, Amálka kórházban van. Huttra doktor pedig nem maradhat a városban.

Nagy csend maradt a mondat után, aztán anyám szépséges szeme feltündökölt.

– Holnap húslevest főzök Amálkának, hagymamártást krumplival, és magam viszem ki neki a kórházba. A kislány erre nem alkalmas, amellett, sajnos, nem szereti Amálkát.

– Vettem észre – sóhajtott apám. – Huttrát se, a boldogtalant. Legalább szánná ezt is, azt is, szegény kisfiút is, nem jó, ha a művészt sokk éri. Figyelsz, Magdolna? Három tragédia egy napon. Rémes.

Az asztalterítő selyemrojtjait fonogattam figyelemmel és áhítattal. Bólintottam, hogyne figyelnék. Éreztem valami könnyű zavart, mintha némileg, csak egészen picit, de felelős volnék mindenért, és javasoltam valamit.

– Megbolondultál? – kérdezte apám. – Hogy Gizella néninek is vannak eltett fogai Béla bácsi után, és azt vigyük el Amálkának, és mondjuk, hogy Strauszék visszaküldték? Hát mi vagy te, mondd? Csaló? Halottgyalázó? Hamisító?

Most már rá is haragudtam. Ekkora igazságtalanságot! Nem mindegy Mihályom özvegyének, kinek a fogát csörgeti? Nincs ember, aki tudná a különbséget. A fog az fog. Felálltam, hogy mennék fürödni és lefeküdni.

70

– Menj a szemem elől – mondta apám, és erre megálltam, soha életemben nem mondott nekem ilyet. – Nemcsak amiatt, amit mondtál, és nemcsak amiatt, hogy önző vagy és irgalmat sem ismersz. Valami más miatt, amit nem tudok, mi. Mit csináltál, Magdolna? Te öltél meg, tettél lehetetlenné valami, csak általad ismert, rejtelmes módon egy nagyon jó embert és esetleg jóvátehetetlenül beteggé két másikat?

– Én?

Mint csillag, fénylett a szemem, az ártatlan, jó kislányok pillantásával. Ez a nézés is idegen volt a családnak, sose szoktam úgy nézni, mint a jó kislányok.

– Menj aludni! – mondta apám. – Ha netán nem tudnád, megérdemelted.

Tudtam. Nem azonnal, de elaludtam, és gondolatok nélkül végigszunnyadtam az éjszakát. Reggel közölték, Huttra doktor már el is hagyta a várost, Pubi kórházban van, Amálkához Balog doktor ment. A kosztot anyám vitte el, én írtam Szibill című regényemet egy halhatatlan szerelemről.

71
Egy doboz fű Melindának

Sok arcát őrzöm, nem is logikus, mennyi arcát, hiszen nem szerettem Jablonczay Gizellát, a Régimódi történet Melindáját, s nekem mindig sikerült kidolgoznom magamból azokat, akiktől idegenkedtem. Kihevertem őket, mint egy betegséget, egyre halványodott bennem a képük, végül annyira elhomályosodott, hogy tudtam ugyan mindig, nem vagyunk barátok, de nem minden esetben jutott eszembe, miért: gyerekkoromtól képes voltam rá, hogy módszeresen, talán valami naiv büntetésnek szánva, elfelejtsem, aki emlékének őrzése nem volt kívánatos. Ám Melinda kifogott rajtam, újra meg újra visszatért azután is, amikor már befejezte csak évtizedekkel később igazán megértett életét, felbukkant a verseimben, a regényeimben, még színdarabomban is, nevettem és dühös voltam, valahányszor meg kellett bizonyosodnom róla, nem hajlandó békén hagyni most sem, mikor már a temetők nagy törvénye igazán válaszvonalat húzott kettőnk közé. Míg a Régimódi történet meg nem született, nem is jöttem rá, miféle erő igézi folyton a közelembe, csak amikor összeszedtem hetvenhét esztendejének adatait, s előttem állt az igazi képlete, jöttem rá, Melinda nem volt hajlandó elhagyni, míg rá nem kényszerített, hogy becsületes bírája legyek. Addig nézett vissza rám a végtelen időből rebbenéstelen pillájú, sötétkék szemével, míg kelletlenül, szinte akaratom ellenére el nem végez72tem azt a mélyfúrást, ami nyomán, mint a hévíz, fel nem szökött élete igazságának az a forrása, amelyre, míg élt, nem voltam kíváncsi.

Min kezdődött az ellenszenvünk – mert Melinda, aki születésem óta ismert, hamarabb nem szeretett engem, mint én őt, csak a bátyám számított a szemében Jablonczay Lenke gyerekei közül, azért rajongott, azt becézte –, nem tudom már megfejteni, nyilván idegen voltam a számára, egyetlen vonásomban sem hasonlatos a Jablonczay hadhoz, s ha valakire egyáltalán emlékeztettem, az gyűlölt sógornője, Gacsáry Emma volt, de honnan tudott volna erre rájönni egy kisgyerek akkor, mikor a saját külseje éppúgy nem érdekli még, mint felmenői fényképei. Hogy én miért viszolyogtam tőle, azt viszont pontosan tudom: anyám iszonyú gyerekkora és a karácsonyok miatt. Melinda a férje halála után minden karácsonyon a vendégünk lett, úgy hozzátartozott az ünnephez, mint a fenyőillat, mint a gallyakon lóbálódzó díszek, csakhogy nagyapám húga sötét ékesség volt, fekete gyertya. Valahányszor besuhogott hozzánk szentestén, csontos mutatóujján apró ajándékcsomagok lógtak aranyszálon – utáltam még az ajándékait is, pedig Melinda ízlése sose hibázott, megfogyatkozott tartalmú vitrinjéből, ékszereskazettájából nem is értéktelen tárgyak kerültek a karácsonyfánk alá. Soha senkitől nem kaptam olyan ízléses, néha izgalmas karácsonyi ajándékokat, mint éppen tőle, és soha senki adományával nem bántam olyan mostohán. A fülbevalót, saját, minden vészen átmentett gyerekkori fülbevalóját azonnal eladtam barátomnak, az ékszerésznek. Melinda fuldokolt, mikor felfedezte egy nap a Batthyány utcán a sötét bársonypárnán, lejjebb srófolta költségvetési keretét, visszavásárolta a függőt, és visszarakta az ékszerei közé. Metszett antik poharát már nem tudta megmenteni, fivé73rem elbűvölően figyelte, amint a vacsoránál milliméterenként toltam odább-odább, míg sikerült kivégeznem, a gyöngyszalagot, amellyel fiatalabb korában alighanem nyakának ráncait próbálta elleplezni, hosszú, fáradságos munkával mindjárt a szentestén megbontottam a közepén, hulltak-hulltak a karácsonyfa alá Melinda kék-arany gyöngyei, mint a könnyek, Melinda vaksin keresgélte őket a parketten, vacsorázás helyett guggolt és gyöngyre vadászott az egész család. Most már tudom, ki akartam utálni az ünnepeinkről, barbár módon, primitív, gyerekes sértésekkel, amelyeket hamarabb észrevett, mint bárki, de úgy vett tudomásul, hogy éreztette, ebben a harcban nincs sok reményem a győzelemre, pimaszkodásom elszáll mellette, nem érinti, nem veszi tudomásul. Bármilyen vagyok, bármit eszelek ki a bosszantására, akkor is eljön hozzánk ünnepelni. Melinda nem akart egyedül maradni szentestén a maga Lavinia Mannon-i árnyaival.

Egy idő múltán abba is hagytam a felesleges küzdelmet, tudomásul vettem, ő az erősebb, bármi történjék, eljön, áll a fánál, mint egy unatkozó gyarmatosító valami törzsi ünnepen, nézi a három buzgó kálvinistát, apámat, a fivéremet és engem, ahogy a Lukács evangéliumát olvassák és a betlehemi csillagról énekelnek, úgy nézi, mintha színdarabot látna, de közben másra gondol, egészen másra, s számunkra követhetetlen úton vándorol a mi karácsonyi fényeink között. Ha meggyújtottuk a gyertyákat, mindig anyám vállára tette a kezét, s abban a pillanatban – ezt megéreztük mindhárman, Béla fivérem és mi, két Szabó egyaránt – maga anyánk is kilépett családja köréből, vissza, Melinda mellé, és 74olyan messze kerültek tőlünk, mintha nem azonos közigazgatási egységben ülnők meg az ünnepet. Anyám tudta, hogy számunkra Melinda teher, sosem engedte, hogy az ő révén bármi teher háruljon a családra, Melinda volt az egyetlen, akiért nemhogy síkraszállt, de akit egyenesen oda követelt maga mellé. Gyerek voltam, később a maga ifjúsága problémáival küszködő fiatal, minden inkább érdekelt, mint a magam famíliája. Mire felfogtam, felfoghattam, hogy ott, akkor, egymás közelében, a súlyos kálvinista dallamok között is a Szent Anna-templom éjféli miséje harangszavát hallják azok ketten, s míg mi meg nem szólalunk, pár bűvöletes pillanat erejéig megint csak visszaépül számukra a Kismester utcán a régi ház, senki sem élt már kívülem a régi karácsonyok ünneplői közül.

Ahogy nőttem, változott a módszerem, amivel ellensúlyozni tudtam Melinda jelenlétét. Felfogtam, kár a tárgyakon bosszút állnom, a tárgyak szépek, a tárgyak ártatlanok, hogy Melinda maga is az, nem jutott el a tudatomig, nem volt még halottam, s a ház, amely felnevelt, olyan biztonságosnak és öröknek tűnt, amiben el se fért a gondolat, hogy egyszer valamennyien elkerülünk belőle, vagy maga a ház is romba dől, eszembe se jutott, hogy még én is lehetek egyszer fekete gyertya mások ünnepén. Békén hagytam a tárgyakat, megőriztem őket, később udvariasan viszonoztam is az ajándékot, tudomásul vettem Melindát, mint az egyiptomi csapások egyikét, figyeltem, mint áll szálfaegyenesen a szoba közepén, míg mi énekelünk, s közben latolgattam, előfordult-e már, hogy elvesztette a hajbetétjét, vagy mi lenne, 75ha most, míg sziporkáznak a csillagszórók, kiesnék a mellpótlója. Vártam, mikor mondja ki azt a mondatot, amire úgy reagálunk a fivéremmel, mint a futók a startpisztolyra, mihelyt elhangzik, már rohanunk is ki a harmadik szobába, és táncolni és nyeríteni kezdünk a fiatalság pimasz jókedvétől. Melinda csaknem minden egyes megnyilvánulását hóbortosnak éreztem gyerekkoromban, hogy sose járt másban, csak feketében, hogy sose ebédelt mást, mint tojást, hogy egész gyűjteménye volt félkótyákból, akikkel együtt teázott, hogy tegezte a cselédlányt és magázta a macskát, és ha visszatérünk Biharból, a szőlőjéből, s neki valami nézeteltérése van a román vámtiszttel, nem azt mondja neki, hogy ugyan, ne tessék már fennakadni azon a kis zsák dión – Melinda úgy tudott franciául, mint egy párizsi –, hanem, teljes aszinkronban önmaga merevségével, azt suttogja a megdöbbent és ilyenkor mindig mindenben engedő vámtisztnek: Ayez pitié, monsieur! „Irgalmazzon, uram!” Egy zsák dióért! Azt már megszoktuk, tudomásul vettük, hogy általában fennakad valamin, hogy sosincs nálunk megelégedve semmivel, de szentestei sztereotip kifogása oly döbbenetesen gyönyörű volt, mint egy abszurd dráma címe. Végigpásztázta tekintetével az ajándékasztalt, körülnézett a fa alatt is, sőt az ablaktáblák közé is belesett, aztán anyánkhoz fordult – ha tehette, csak vele beszélt –, s azt mondta: „Ismét nincs füvetek, Lenke!” Anyám szégyenkezett, törte a fejét, hogyan is történhetett meg, hogy ismét hiányzik a fű, mert Melinda minden évben kérte, és megesett, hogy Erzsébet-nap táján, mielőtt még leesett volna a hó, én kaptam a megbízást, hozzak fel a kertből, vagy maga tépett gondosan pár maroknyit. A fűnek aztán, titokzatos módon, éppen szentestére lába kelt, vagy a fivérem 76lopta el, vagy én, vagy az apám, aki csak ebben a formában tudta érzékeltetni, nem örül, ha Lukács evangéliumát szemmel látható derűvel hallgatják: Melinda, bármilyen sajátságos is, ateista volt. Összesen két olyan karácsonyra emlékszem, amikor mégis volt fű, amikor anyám valami rejtekhelyről nagy diadalmasan előbányászta, s ránk villantotta gyönyörű szemét, így jelezve: most túljárt az eszünkön. Utóbb aztán ő is abbahagyta a fűről való gondoskodást, valahogy rájöttünk mind, Melinda voltaképpen élvezi, hogy nem kapja meg, amit kér, neki tetszik, hogy a fű hiánya miatt nyilvánvalóan hiányos az ünnep, komolytalan, nem is igazi, nem olyan, amilyennek lennie kellene. Apám megpróbálta kideríteni, miféle szimbólumot keres benne. Jézus derékalját? A karácsonyi búzát? Melinda kioktatta, Jézusnak széna a derékalja, a karácsonyi búza egészen más ügy, a fűnek nem az a szerepe, teljesen különleges, ezt egyébként még mi is tudhatnók, hiszen ő is tudja, sőt tudta ezt az ő apja is, aki egyébként mindent tudott, és minden könyvet olvasott Álomzugon. Álomzug és sose látott dédapánk említésére aztán csak összenéztünk a fivéremmel, allergiásak voltunk mindkettőre, Melinda szerint mitológiai szépségű és műveltségű ősünkre éppúgy, mint a tényre, hogy a családunk Álomzugon élt valaha, mégiscsak olyan, mint egy vicc, hogy egy birtok neve Álomzug legyen. Menjen ő is Álomzugra, vissza, a nem létező otthonába, Szabóéknál nincs rejtelmes gizgaz, itt Lukács evangéliuma van, és racionális, kálvinista karácsony, itt nincs fű. Nem is lesz. Valóban nem is volt – Melinda évről évre számon kérte.

Később, még holta előtt, Melinda eltűnt az ünnepeimről, elkerültem a szülővárosomból, új családommal ültem meg a karácsonyt, nagyapám húgának fekete figu77rája viszont gyakran felbukkant előttem, nem csak a tudatomban, olykor az utcán is, rá emlékeztem, valahányszor egy hozzá hasonló, magas, vékony sziluett sodródott az alkonyi árnyak közt vagy a ködben. Ilyenkor Melindára gondoltam, s mindjárt láttam is, ahogy utoljára, amint kezét összefonva, figyelmesen rám néz, éppolyan indulat nélküli arccal, mint ahogy én szemlélem őt, mintha a folyó két ellentétes partján állnánk, bizonyosan tudva, nincs híd, amelyen elindulhatunk egymás felé, s ha volna is, ugyan minek. Meglettek a magam otthonának külön karácsonyi szokásai, később Melinda meghalt, el se mentem a rekviemre. A temetése napján az jutott eszembe, most pakolhatja ki a túlvilágon a spárgából horgolt szatyrait meg a rengeteg tojást, és milyen ideges lehet tőle a többi üdvözült. Többé senki nem kért tőlem karácsonykor füvet.

Hogy mire kellett volna neki, New Yorkban tudtam meg, huszonhárom évvel Melinda halála után, életem legsúlyosabb karácsonyán. Este volt már, mikor a kórházból hazafelé baktattam a Hetedik Avenue-n, az Ötvenedik utcánál befordultam a Broadwayre. Körülöttem már ünnepelt a város, sodródtam haza a hotelba a tömegben. „Your husband is comfortable” – mondta az orvos, mikor elfogtam a folyosón, ez annyit jelentett magyarul, hogy az állapota még mindig válságos, nem nehéz megtanulni az Egyesült Államok kórházi stilisztikáját. Megvásároltam a karácsonyi vacsorámat, száz gramm felvágottat, péksüteményt, banánt, egy kávéházban telemérettem kávéval a termoszomat, és felmentem a szállodába. Kinyitottam a televíziót, végighallgattam 78valami műhold közvetítésével a pápa San’ Oreste-i nagymiséjét Itáliából, néztem a szertartás ősi mozdulatait áldozáskor, s arra gondoltam, olyan messze vagyok a hazámtól és a normális életemtől, amilyen messze még sose, és ezúttal, először, mióta a világon vagyok, nincs senki, aki feloldja köröttem a magányt, a férjem a maga küzdelmét vívja pár utcányira tőlem az infúziók bonyolult hálózatába kapcsolva. Minden, ami mögöttem volt, olyan irreálisnak tűnt, mintha nem is velem történt volna a saját életem. Néztem a tévét, mint egy toronyból, a város felett, a huszonkilencedik emeleten, nem tudott soká ülve tartani, pedig szóltak a karácsonyi harangok, a négyes csatornán az Anna és a sziámi király című filmet vetítették, a kettesen Disney-rajzfilmeket, az ötösről zengtek az ünnepi kórusok, a hetesen George Kirby énekelt, a tizenhármason valaki meg akart tanítani arra, hogy csinálják a savanyú tojáslevest, és a krimicsatornán Karácsonyi gyilkosság címmel az alkalomhoz illő darab ígérkezett. Elzártam a készüléket, reménytelen vállalkozás volt kísérleteznem bármelyik csatornával. A fele hátralevő életemet odaadtam volna abban az órában pár emberi szóért. Visszaöltöztem, lementem megint a Broadwayre.

Mire leértem, nagyjából elcsendesedett a Times Square környéke. Az árusok még kitartottak, ott topogtak a hevenyében felállított alkalmi elárusítóhelyek körül, Karácsony apónak voltak öltözve, és iszonyúan fáztak. Akkor cserélték ártábláikat az asztalaikon: este tíz után féláron kapható minden karácsonyfadísz. Ezen még akkor, abban a lelkiállapotban is eltűnődtem, vajon van-e valaki, aki vár az ünnep megkezdésével este tízig, aztán hanyatt-homlok lerohan valamelyik felhőkarcolóból, féláron bevásárol, és tíz után kezdi díszíteni a fáját.

79

„Gyertyát, csillagot, csillagszórót, ékességet, füvet!” – zengett, mint a litánia, az ajánlat a Negyvenkettedik és az Ötvenedik utca között. „Gyertyát, csillagot, csillagszórót, ékességet, füvet!” A Wintergartennél ért el a tudatomig, mit is hallok én. Mit kiabálnak ezek? Csillagszórót? Ékességet? Füvet? FÜVET?

Nem tévedtem. Ahogy megálltam az egyik asztalnál, mindjárt felfedeztem, vad zölden meresztette szálait a nyitott dobozokban. Lehúztam a kesztyűmet, megérintettem, persze nejlonfű volt, mi más lehetett volna Manhattan közepén.

– Mi ez? – kérdeztem. – Minek ez?

– Hogyhogy mi ez? – nézett rám Karácsony apó. – Nem látja? Fű.

– De minek? Minek?

– Hogyhogy minek? – kérdezte a Karácsony apó. – Hát a tevéknek.

– A tevéknek?

Nézett rám, reménytelenül. Hideg volt, vevő sehol, s aki mégis, ennyire buta.

– A Háromkirályok tevéinek. Hát mit ad nekik enni?

Egy dollár volt a fű, be se csomagoltattam. Melinda előttem lépkedett a Broadwayn, s ez annál meglepőbb volt, mert amíg élt, sose hagyta el az Osztrák–Magyar Monarchia területét, amellett furcsán is volt öltözve. Kék slájfni szorította a derekát, fehér kislányruhát viselt, olyasmi cipőt, mint a balerinák, és táncolt is Melinda, ugrándozott a hotel felé, amely ott állt a Negyvenhetedik utca sarkán, egy kődobásra Debrecentől, a Kösely és Hudson folyók közt, Álomzugon, s az Atlanti-óceán melletti partvidék vizes hava kis sisakká fagyott angol fürtjein a csontig maró hajdúsági hidegben. A könyv – gondoltam –, és hirtelen minden világos lett, logikus, a 80könyv, dédapám könyvtárából, amit Melinda sosem engedett kézbe venni, amit úgy siratott, mikor egyéb lomjaival együtt azt is benyelte a háború, a könyv, a különféle nemzetek népszokásairól. Hát persze! Melinda volt a dédapánk kedvence, és már kislánynak is elég különös, hisz voltaképpen csak az állatokat szerette, lovat, kutyát, macskát, igazi játék nem kellett neki sohasem. Mit érthetett meg a kisgyerek Melinda a karácsony misztikus idejéből, nem többet, mint hogy messziről csak jönnek-jönnek, és milyen éhesek és fáradtak lehetnek azok a tevék. És állt Melinda az álomzugi melegházban, megtöltötte nyers, harsogó fűvel a dobozkáját, és a Hortobágy felől kopogtak a paták, a Háromkirályokon szűr meg kucsma volt, hozták aranyfüstölőben az édes ünnepet, és Melinda megnyitotta a kitámasztható melegházi ablakot, kidugta a hóesésbe nyitott, fűvel teli tenyerét, a puha állati orrok meg ráhajoltak, és ettek és ettek és ettek a tevék.

Melinda minden karácsonykor elhozta nekem az ajándékát, most kicsit nehezebb volt megtennie már, mint mikor még élt, de persze megoldotta, mert elárulta végre a titkot, amitől egy olyan fekete gyertyának, amilyen én voltam azon a New York-i estén, mégiscsak ünnep lehet az ünnep. Olyan egyedül voltam, de olyan egyedül, hogy nem lett volna elég nekem társaságnak most egyetlen, közönséges király. A Háromkirályok kellettek, s a hortobágyi széllel elkeveredő tömjén- meg mirhaillat s a juhászbundák párolgása. A füvet éjjelre kicsuktam az ablak közé, hogy azonnal megtalálják a tevék.

81
Apám táncot jár

Volt idő, amikor azt hittem, a visszatekintés optikája téveszt meg, hisz a gyerekkor biztonságos díszletei méretükben, jellegükben sorra-rendre másnak bizonyultak a felnőtt szemmel való megméretés percében. Emlékeim aranyesője nem volt dzsungeli bozót a debreceni Szent Anna utcán, csak gazdag termést hozó bokorcsoportozat, a tábornok hajlékára, a nemes ízléssel tervezett, derűt és biztonságot egyszerre ébresztő épületre a legnagyobb jóakarat se mondhatta volna, hogy az, aminek én láttam: palota. Szinte minden méretből lecsiszolt valamit az új találkozás, otthonunk háza, amelyben születésemtől tizenhat éves koromig éltem, meglepően kicsinynek bizonyult, a kert is megkeskenyedett benne valahogy, és a szomszéd téglakerítésének magassága nem ért már a fellegekig, reálissá zsugorodott. Még első lépteim dajkái, a juhar- és ákácfák is csenevészebbnek mutatkoztak egy átlagos alföldi város centrumának fasorainál, a kút meg, büszke műtárgynak érzékelt kincsem, egyszerűen eltűnt, pedig milyen pontosan emlékszem rá, hogy karácsonytájt milyen üde, zöld üvegzekében préselte magából az artézi vizet a vérvörösből a téli szürkületben tompa rózsaszínre fakuló kőmedencébe. Annyi dimenzióváltozás után már meg a kút létezésében kezdtem kételkedni, olyan sajátságos gyerek voltam, olyan eleven fantáziával, hátha csak 82kitaláltam, hogy itt valaha kút állt. De nem tévedtem, a barátaim megnyugtattak, a városrendezés kiszélesítette a fasort, a megnövekvő forgalmat gátolta volna a kőmedence, lebontották.

Megnyugtattak egyéb tekintetben is: nem csak a gyerekkor illúziója, hogy valamikor hidegebbek és barátságtalanabbak voltak a téli hónapok. Volt idő, mikor a város valóban eltűnt a hóréteg alatt, de újabban a világ klímája meg a saját országunké együtt változott, mostanában ritkán vicsorít ránk a szigorú tél, inkább eső hull, azt is felszárítja gyorsan a pusztai szél. De mikor gyerekek voltunk, valóban magasra lapátolt, kőkeményre fagyott hósikátorok között közlekedtünk, s a város, a fehér város fekete keretével, melyet a fagyott madarak húztak köré, csakugyan olyan volt, mint egy gyászjelentés.

Egy hajdani téli nap képét különös élességgel őrzi az agyam, a város statikus színpadán néhány percnyi vad dinamika emléke: táncol az apám. Házunk szomszéd épülete, a mostani Svetits Intézet, a katolikus leánygimnázium gyerekéveimben telente jégpályát létesített, és kiváltságképpen ahhoz is hozzájárult, hogy megfelelően kiválasztott más vallás követői is látogathassák. Anyám családja, felmenői mind donátorai, anyagi javakkal támogatói voltak a katolikus egyháznak, természetes, hogy nekem is megadták a látogatási engedélyt. Anyám gyönge bokája sose bírta a korcsolyát, de apám, mondták a rokonok, állítólag elboldogult a jégen, rá várt hát a feladat, hogy engem megtanítson. Nem voltam gyáva gyerek, de ahogy megláttam, eliszonyodtam a sík jégterülettől, mikor meg ráállítottak, elkezdtem sikoltozni, álnoknak, bizonytalannak, kiszámíthatatlan veszedelem színhelyének sejtettem az előttem feltűnő, fémvillanású lapot. Nem megyek rá, nem, s ha rákényszerítenek, nem 83indulok. Csápoltam, védekeztem, apám makacsul és szelíden próbálkozott, mikor észrevette, hogy a vastag kötött holmikon át is érezni, reszketek, és szándékosan betöröm a térdemet, hogy feltétlenül el kelljen esnem, mihelyt a jégre állítanak, szabadon engedett. Lecsatolta a korcsolyámat, és otthagyott a melegedőfülkében, elfogadta, ami történt, nem akart meggyőzni semmiről, a mi otthonunkban nem volt életkorhoz kötve a döntések tudomásulvétele. Nem akarom, hát nem akarom. A testem nyilván tudja, miért. Nem is érdemes, nem is illik bogozni az okot, évezredekre, évmilliókra nyúlhat vissza, hisz mindenki élettörténete visszafut a világ kezdetéig.

Megkérdezte a szemével, hagyhat-e egyedül a melegedőfülkében. Hát hogyne hagyhatna, ott deszka van a talpam alatt, és különben is ülök, és sült krumplit vehetek, mellettem sütötte egy tisztelendő nővér. Apám akkor egy meglepő, elképesztően elegáns mozdulattal rászökkent a jégre, elkezdett rajta futni, fel-felugrott, táncolt, keringett, ábrákat karcolt, ütemesen dobogott a korcsolyaéllel, néztem utána, mint akit megbabonáztak. Én Szabó Elek Régimódi történeté-t az életemért nem tudnám megírni, mert nincsenek adataim, illetve, ami van, az olyan kevés és olyan abszurd, hogy abból lehetetlen komponálni. Hová illesszem, mi elé vagy mi mögé, mit kezdett vagy végzett éjjeli lovaglása Ady Endre nevű jogásztársával az Emlékkerti kőoroszlán hátán, vagy a tényt, amit az egész família emlegetett, hogy kínai álarcot tett az arcára, és kikönyökölt a családi ház ablakán, úgy szólongatta meg a riadt járókelőket. A kínai arc és a kőoroszlán lovasa mellé most hirtelen egy villi sorakozott, egy hosszú történetet eltáncoló, ki meri végiggondolni, mi ellen tiltakozó nagy táncos figurája, aki száll a jégen, s olyan arabeszkeket és csuda 84mintákat karcol, hogy a pálya lassanként kiürül, és mindenki félrehúzódik, és nézi a férfit, aki táncol, a nagyon nagy művészek örömével és abszolút biztonságával. A levegő opál volt körülötte, decemberben ilyen méla színnel jelentkezik az alkony, amelyben nem szabad megvárni az este születését, mert az meg nem aláereszkedik, hanem alázuhan ilyenkor, váratlanul és brutálisan, mint a súly.

Apám táncolt, táncolt, táncolt. Addig tette, míg a portásnő be nem lépett, és oda nem kiáltotta neki, ha nem sértené, fejezze be a korcsolyázást, mert neki kaput kell csuknia. A szóra megmerevedett a tánc pózában, keze is úgy maradt, ahogy keringés közben tartotta, kicsit magasan, mintha Istenhez könyörögne a mozdulattal, aztán azonnal kisiklott a peremre, lecsatolta a korcsolyáját, és hazamentünk. Ő nem szólt, nem szóltam én sem, mit mondhattunk volna egymásnak, amellett azonnal hazaértünk, hisz a szomszédos ház volt az otthonunk világa. Anyám persze azonnal észrevette az arcomon a könnyek nyomát, megérezte, valami feldúlt, de kivételesen nem ott kereste a bajt, ahol valóban volt, úgy sejtette, hiúságom szenved, s vigasztalt, csak türelem, a mester nem születik azonnal, majd megszokom a jég világát. Nem próbáltam magyarázkodni, minek, inkább megkíséreltem elrendezni magamban azt, amit a hallgatás fedett, s elsősorban nem is a felismerést, hogy a korcsolyázást nem nekem találták ki. Ugyanilyen pillanatnyi döntéssel fordítottam én hátat a zongorának is, ahogy megbizonyosodtam róla, ezen a területen csak statisztálhatnék egyszer, azt meg nem vállalom. A könnyek a pálya peremén nem magamért hulltak, apámat sirattam, titkaiért, amelyekre ráéreztem, eltemetett, de hirtelen megsejtett álmaiért, a táncért, amelyet úgy tudott járni, mint senki, 85s amire nem tartottak igényt. Soha meg nem élek úgy decembert, hogy gondolataimba vissza ne táncoljon valószínűtlen figurája a nagyra hivatottak mozdulataival, míg jelenlétének szuggesztív erejét megérzi jég, ég, épület, nézők, alkonyat. Ugyan hol táncol most ezen az ünnepen, és kit bűvöl, varázsol el? Van az Úristen nagy kertjében jégpálya? És anyám, ott mellette valahol, felfogta-e mostanra, hogy való igaz, örök bizonytalanság volt mellette az anyagi lét, hogy soha meg nem fékezett gyerekes könnyelműséggel irtózatos terheket rakott a famíliára, de úgy tudott a jégen táncolni, hogy a lélegzete elakadt annak, aki látta. Hogy kopogtatott korcsolyája hegyével azon a jégen, s mennyire süket voltam gyerekként, hogy nem értettem a kopogás szövegét.

Meg kellett öregednem, míg végre hallom, mit kopog, mit kopogott. Nézd – mondta az apám tánca –, én ezt tudom adni neked, ezt a szárnyalást, ezt a futást, játék ez, tudom, de fontos, mert ha valaha megtalálod magadnak azt a jégpályát, amit neked öntött fel a sorsod, majd eszedbe jut, hogy az arabeszkeket, amelyeket te táncolsz el, az én génjeim tanították a fantáziádnak, és ha ugrasz, már nem fogsz félni reális dolgoktól, csak saját igényed ijeszt meg, hogy az arabeszk olyan legyen, amiben nincs hiba. Míg megtáncolod magadnak a mindennapi kenyeret, úgy harapj bele, hogy eszedbe jusson ez az alkony és ez a tánc. Hallod, mit táncolok neked, és fogsz rá emlékezni, megrendelt, kívánt gyermekem, aki meg akartál futni jövendő sorsod elől? Nem fogsz menekülni tudni, legalább te táncolj majd egy életen át.

86

Istenem, kedves kis cinkének nézték, csivitelő, mulatságos madárnak. De minek érzékelhették volna, ha nem annak, aminek álcázta magát? Nem táncolt másnak, csak nekem, a mesebeli jégmadár.

87
Apokrif

Barátság kötötte össze őket, amely elsősorban nemcsak ízlésük, igényeik, kultúrájuk azonosságán, hanem helyzetük groteszk iker-tükör mivoltán alapult, ez formálta ki a két családtalan férfi találkozási módját és időrendjét. Sem a csillagásznak, sem az orvosnak nem volt az egymáshoz való kötődésen kívül egyetlen más követhető, kideríthető kapcsolata, mindketten hivatalba lépésük percétől számoltak állásuk kockázataival. Az orvos gyerekként került rabszolgapiacra, a komoly, nehezen oldódó heréltek közé tartozott, aki a kezdeti traumajelenségek enyhültével testi állapotát nemcsak zokszó nélkül tűrte, de később előnynek, szerencsének tekintette, mert a veszélyhozó tényezők egyik legfontosabbja, a másik nem varázsa nem zavarhatta életét, a csillagász meg, aki otthon, Rhodoszban tanulóévei alatt egyik szirttől a másikig csapódott a testi vágyak és szeretkezések hullámverésében, Alexandriába kerülve hamar megtapasztalta, mennyivel egyszerűbb az élet az állandó féltékenykedés és gyanakvás nélkül, mekkora méltánytalanság egy értelmes, rangos férfinak vihogó nőstények rabja vagy áldozataként élni – azt is, mennyivel veszélytelenebb egy hamvas kamasz vonzalma, aki egyben mesterét tiszteli benne. Mire az Udvarhoz kerültek, mindketten megfelelő helyre parancsolták életükben a nemi vonzás jelentkezését, közönnyel állták az 88érdeklődő vagy ajánlkozó pillantásokat, Heródes udvarában, már nem is fiatalon, nagyra tartották ismételhetetlen életük értékét, tudták, a tánc lépéseit egy esetben nem véthetik el, ha meg se kezdik, lehetőleg hát nem is mozdultak, és azt se vállalták, ha más mozdult feléjük. A szerelem egyik formája se zavarta már őket, természetük higgadt volt, edzették is magukat a fegyelmezettségre, hisz szinte légüres térben kellett lenniük, életük múlhatott egy felelőtlen megjegyzésen, helytelen gesztuson. Alapérzéseik az idő folyamán elporlottak, nem voltak se boldogok, se boldogtalanok, voltak, ami nem volt kevés, gazdagságuk és tekintélyük miatt az udvartartásban sokan irigyelték őket, ezen néha elmosolyodtak, míg átsuhantak az őrök szegélyezte folyosókon mohazöld és gránátvörös hivatali öltözékükben, és szánták a fantáziátlan butákat, akik nem gondolnak a kulcspozíciók veszélyére: egyikükre jelene, jövője titkait, másikukra teste rejtelmeit, valódi állagának ismeretét bízta Heródes király. Ilyen terhelés mellett szó sem lehetett közöttük szabályos társadalmi érintkezésről az udvartartás tagjaival vagy a városbeliekkel, nem voltak rabok, de szabadok sem, a király úgy találta, megfelelő lakosztályokat biztosított nekik a palotában, miért kellene hát elhagyniok, az Udvar körlete biztonságos volt, amellett saját őreiken kívül a római helyőrség is védte.

Barátságuk lassan fejlődött, aztán elmélyült, volt az egymáshoz való ragaszkodásban valami olyan többlet, amely a szintén állandó veszélyben élő társnak szólt. A király termeiben persze naponta találkoztak, de kettesben csak úgy juthattak beszélgetéshez, ha megszervezték. Kialakított gyakorlatuk szerint, ha a tudósok szakrális szókincséből választott üdvözlő szóval köszönt egyikük a reggeli találkozáskor, a másiknak 89meg kellett teremtenie az ürügyet, amely természetes magyarázatot ad aznapi, betervezetlen együttlétüknek, a hely szerencsére adott volt, a palota legtetején, az obszervatóriumban találkoztak, ahol Dagosz, a csillagász dolgozott és lakott. Ki merte volna háborgatni őket, Dagosz idejében tudatosította mindenkiben, hogy az égitestek világa sértődékeny, váratlan látogató nem zavarhatja meg a méréseket, az alája rendelt asztrológusok mind tudták, milyen kényes, szigorú és a feleletet megtagadó minden égitest, előzetes bejelentés nélkül maga Heródes se tört volna be az obszervatóriumba, aki volt, ami volt, de műveltségét ellenségei se merték letagadni. A király tulajdonságai közül a legveszedelmesebb mindig lényének valamelyik pozitív vonása volt, Heródes lényegesen többet tudott az ég titkairól, mint egy átlagos képzettségű asztrológus, éppen emiatt lehetetlen volt félrevezetni. Dagosz meg se próbálta, tudta, hogy rajtaveszít, nem hazudott neki, csak a vipera fogát húzta ki, s persze nagyon meg kellett erőltetnie a képzelőtehetségét, hogy az égi jelek közül bármit is ügyesen mitigáljon, de mindeddig sikerült.

Anthész, az orvos ugyanezzel a veszéllyel gyógyított és állított fel diagnózist, Heródes mások és saját betegsége tüneteit is megfejtette, foszló teste titkait undorító bátorsággal fedte fel Anthész előtt a fürdőben, az orvos elvben sugalmazhatott volna új reményt, valami hihető, elképzelhető csodafélét, de csak hitelét kockáztatta volna, megpróbálta enyhíteni a bajt, s nem ígért semmit, kezelte, s viselte a háríthatatlan bűzt – a király bomló epidermisze jelzéseit –, s e súlyos szag átütött illatszereken, füstölőkön. Míg felvillantotta orvosmosolyát, azt mondta a betegnek, a betegsége egyensúlyban tartható, elélhet vele sokáig. Anthész gyakran elgondolta, egy90szer nem munkája eredménytelensége miatt adja halálnak őt, hanem irigységből, mert az orvos időskorában is herélten is szálas, férfiszabású embernek látszott, alig ráncosodó, sűrű húsával, ápolt tagjaival.

Mikor a Caesar reformálta naptár tizedik hónapja végén megjelent az a bizonyos csillag, Dagosz az első fogadáson kimondta a szakrális köszöntést, Anthész azonnal vissza is igazolta, közölte, Heródes veséjének aznapi vizsgálata után úgy érzi, az észlelt jelenség ügyében földi tapasztalatait egyeztetnie kellene az ég észleletével, engedélyt kért és kapott arra, hogy este felkeresse az obszervatóriumot. Ez persze korán, még az epizód lezajlása előtt történt, ha bármelyikük is sejti, mit hoz a reggeli étkezés, dehogy kívánják a találkozót. Ami történt, azt nem lehetett se kitalálni, se kiszámítani, megtörtént, mint a csapások szoktak, vagy a buta véletlenek: a reggelinél az első szájába vett korty narancslé után az ételkóstoló tisztviselő összeesett, és mire hozzáhajoltak, halott volt, erre a király az egész konyhaszemélyzetet, mind a hatvankét embert kivégzésre ítélte. Aznap senki se reggelizett, ami étel a konyhában volt, kiosztották a kutyák között. Heródes sokáig senkit se fogadott, csak az ebek között járkált, és figyelte, mikor múlnak ki, az állatok azonban, amelyek mindent felfaltak, ájultan hevertek a napfényben vagy az árnyékban, és a legcsekélyebb jelét nem mutatták semmi rosszullétnek. Heródes persze ennek is tudta a magyarázatát: a merénylet eleve úgy készült, hogy az ebek még hajnalban ellenmérget kaptak, az elkészített étel meg ital csak emberre hathatott. A hóhér mindenesetre megkapta az utasítást a kivégzésekre, és a segédek hatvankét felpöckölt szájba nagy kínokat okozó, de lassan ölő mérget csorgattak. A király aznap egyáltalán nem akart be91engedni senkit, de hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, minden előzmény és jelzés nélkül egyszer csak megjelent a határőrök parancsnoka, az Udvar olyan volt, mint egy elátkozott méhkas, az orvosokat idegcsillapítóért ostromolták, maga Anthész különlegesen dúlt volt, mert a főszakácsot szerette, Kükhaniosz görög volt, mint ő, az, ami történt, nyilvánvaló ostobaság, a józan ész, a gondolkozás hiánya: Heródes étkezéskor az első falatot mindig a kutyáknak adja. Hatvankét ember haldokolt a kivégzések udvarán, és a királyt nem lehetett figyelmeztetni, a király nem tévedhetett soha. Hogy akkora terhelés alatt, ami egy ételkóstoló napi feladata, nem egy negyvenéves férfit visz el egy másodperc alatt a szívbénulás, de egy életerős tigrist is, nyilván nem jutott Heródes eszébe. A szír konyhai tisztviselő öt éve kóstolt meg minden italt, ételt, ami a király elé került, csoda, hogy eddig bírta. Anthész dúlt volt, kevésbé örült az esti találkozásnak, mint máskor, semmi nem tudta lekötni a figyelmét, egyre visszatért a kísértő gondolat a lelkébe, mi lenne, ha lemenne a kivégzések udvarába, és ügyes kis üvegpálcikájával, amely be van vonva azonnal ölő méreggel, végigsimítana legalább a főszakács ajkán, de tudta, hogy parancs nélkül senki se léphet abba az udvarba, ahol egyébként egyelőre nem mozdult semmi, hullát se hoztak ki, nyilván a haláltusa idejét estig tartó kínra szabályozták. Anthész tudta, most jó darabig pokol lesz mindenki élete idebenn, az udvarmesteré máris az, a kettes számú konyhaszemélyzetet berendelték, Anthész aznap értette meg, miért van minden ügykörben kettős készlet az udvarnál. Hogy az alkony leszállt, elindult Dagosz lakosztálya felé, ahogy szokta, vitte a macskáját, sehová nem ment a király személyes lakrészén kívül az állat nélkül. A macska hozzászokott a közleke92déshez, megült a karján, és kíváncsian figyelt. Ahogy haladtak, Anthész érzékelte, megerősítették az őrséget a folyosókon, talált a tisztek között ismerőst, a macska, akit Kutyának nevezett, nagyon megnézte a századost, meg is szagolta a vállát. A katona utálta az állatokat, de nem mutatta, Anthész környezetében semmit se volt okos utálni.

A rabszolga, aki bejelentette, azonnal eltűnt, ketten maradtak az obszervatóriumban, pontosabban hárman, mert a macska, akit Kutyának nevezett, Anthész életében embernek számított. Kutya ismerte a helyet, lecsúszott gazdája karjából a földre, körbejárt, szimatolt. Dagosz közben az utolsó függönyt is elhúzta, hadd lásson be zavartalanul az ügyeletes kém, ha tud is ajakról olvasni, nem kezdhet semmit a szövegükkel, maguk kitalálta szavakat dobáltak egymásnak, minden mást jelentett, mint amit hangalakja vagy jelentése kifejezett. Anthész valójában most nézte meg műszerrel a csillagot, ami szóbeszéd tárgya volt, valóban nem mindennapi jelenségnek érzékelte ő is. Az égitest mintha egy szemmel nem látható mélységet, mintha egy, a kozmoszba fúrt lyukat akart volna befedni ragyogással egy mágikus kút zárólapjaként. Az orvos azt érezte, logikus, hogy Heródest nyugtalanította ez az égi jel, ha jót hoz, ha rosszat, az a csillag nem akármi.

Dagosz először a macskát kínálta meg pástétommal, az állat utálkozva bekaparta a tálat, csak nézett a csillagászra szigorú szemével. A bor a hűtővödörben volt, jégdarabok vették körül, de a csillagász a macskára is gondolt, ott állt az asztalon a kecsketej, az állat melléguggolt és lefetyelt.

– Jó kis nap – kezdte Dagosz –, ritka vidám. Eredetileg csak a csillagokról akartam beszélni veled, de most már 93nagyobb lesz a műsorom, mert itt ez a víg emberirtás, és ne feledd a határőrparancsnokot, mert a vitéz felbukkanása a csillagra rímel, és a csillag meg mindenre.

– Nyilván tudod, mi történt – mondta Anthész. – Rájöttél, amire a király nem.

– Nem volt nehéz – mondta a csillagász –, nem volt nehéz. Emiatt aztán haljon meg mindenki. Ha nevetni akarsz, én kiegészítem a képet: ha hiszed, ha nem, nem halt meg senki, és rosszul sincs. A hóhér és a gyógyszerészek őrjöngenek, a méreg nem hat. Azóta már üres a patika, háromszor töltöttek újat beléjük. Jó, nem? Heródes folyton jelentést kér, Heródest folyton áltatják, hogy már alig él valaki.

Nem is volt olyan jó, egyikük sem nevetett. A macska végzett a tejjel, és felemelte a jobb lábát.

– Adj neki mézet – mondta Anthész. – Most éppen mézet kér. Hogyhogy nem hat a méreg?

– Nem vagyok vegyész – felelt Dagosz, és egy kiskanállal mézet csorgatott a tejestányérra. Kutya nekiállt, az orra arany lett az édességtől, dühösen letakarította a nyelvével.

– Állhat mindez valami összefüggésben azzal odakinn? – kérdezte az orvos, és állával a csillag felé mutatott.

Dagosz elgondolkozott.

– Elvben – mondta nagy sokára. – Ez nagy égi jel, azonnal tudtam, mihelyt megjelent. Egyébként ez a mai nap személyes ünnepem is. Mióta berohant a határőrparancsnok, tudom, hogy halálos veszélyben voltam, és mert nem hazudtam, egyelőre megmenekültem. Igyunk.

Anthész nem értette, mit beszél, Kutya igen. Kutya a legváratlanabb dolgokat megértette. A csillagászhoz ment, s elterült a lábánál. Nem pihent, nem aludt, fi94gyelt. Úgy figyelt, mint egy ember, nem gyanakodva, csak kíváncsian. Várta a folytatást.

– Tudod, hogy ő közepes csillagász – mondta Dagosz. – A lényeget magától megértette, amivel én kiegészítettem, valójában nem vette komolyan, csak azt méltányolta, hogy nem akarom félrevezetni. Ha letagadom, hogy uralkodó született, nagy király, ma nekem is végem. De nem tagadtam.

– Annál okosabb vagy – nézett rá az orvos.

– Annál okosabb vagyok. Annyira az, hogy a részletekkel nem terheltem, úgyse hitte volna el, pedig nem volt jelentéktelen adat, hogy nem akárhol születik akármilyen király. A föld tele van birodalmakkal, világra jöhetett volna mondjuk az Eufrátesz partján, de nem. Ez itt született, nálunk. Ez mentett meg, a hely, mert erre csak legyintett. A határőrparancsnok persze megzavarta, de az már nem az én ügyem. Én elmondtam, ami a csillagra tartozott, nem mindent, de sok lényegest, engem nem gyanúsíthatott semmivel.

– Mit nem mondtál el neki? – érdeklődött az orvos.

– Amit úgyse hisz el. Hogy milyen különös figura. Király, de koldus, meg az államrezonja a béke.

– Ez vicc – mondta Anthész.

– Nem vicc. A csillag azt jelezte, egyetlen érzést ismer, a szeretetet. Ezzel álljak a király elé? Dehogy mondtam el.

Ittak. Kutya elaludt, horkolt is. Anthész visszatért a csillagügyre, mert nem értett valamit.

– Nem csaptad be, eddig értem. Nem mondtál el mindent, ez logikus, mert a jelzések hihetetlenek, amellett Júdeában nem születhetik király, mert már van, hacsak nem tőle. De mit fordított volna a te sorsodon a határőrparancsnok?

95

Dagosz nevetett. Szívből derült, nem ironikusan, és megint csak töltött, Anthész rábámult, mert a csillagász nem szokott inni. Mindketten tudták, az italtól megoldódik a nyelv, és bizonytalan lesz a lépés a politikai sakktáblán. De ezen a napon, amelyen a halálraítéltek egyszerűen nem óhajtanak meghalni, és abszurd programú fejedelem születik, nem érvényes semmi régi szabály.

Anthész a borba nézett, nem a barátjára.

– Ha hamisan játszom, azóta nem élek, a határőr jelentése leleplezett volna, mert ő is tudja már, amit én, a személy, akit a csillag jelez, nem akármilyen király. A határőrök ugyanis csak a papírokat nézték, és beengedtek három idegent, három utast, akik a miatt az esemény miatt jöttek. Egy szírt, egy arabot, egy egyiptomit. A ma élő tudományos világ három sztárját. A világ megváltójának imádására megjöttek a mágusok.

A macska a mágus szóra felébredt, fel is állt. Emberi borostyánkő-pillantásával Dagoszra meredt.

– Tudsz követni? – kérdezte Dagosz. – Érted már, mi múlt azon, hogy nem tagadtam le a tényt? Ő kapott tőlem jelzést, amit aztán a mágusok mondanak, csak ráadás, igaz, hogy olyan, amibe belezöldül. A világ tudományos büszkeségei zarándokoltak ide, és azonnal mentek is tovább. A hülye barbár római őrök elkérték az útvámot, és engedték tovább a karavánt.

– A mai tudományos világ három legnagyobb csillagászszemélyisége nem őhozzá jött, a palotába, jelentkezni, hanem nekivágott az országnak?

– Mentek megtalálni, akit keresnek. A próféták és a zsidó írások réges-rég jelzik, hogy ez a nap eljön, még a helyszínt is rögzítették, de ki vette komolyan. Efrata Betlehem, ha zsidó volnál, tudnád, milyen abszurd. 96Betlehem komolytalan hely, Galilea is az. Ott mindenki makutyi a néphit szerint.

Az orvos nem ismerte a szót: makutyi.

– Milyen Galilea a néphit szerint?

– Makutyi – mondta Kutya tagoltan. – Olyan furcsa szó. Kicsit bohó.

Nem mertek egymásra nézni. Sokat ittam, gondolta Dagosz, azt hiszem, túl sokat, mert úgy hallom, hogy megszólalt a macska.

Anthész rágondolt az idegnyugtatóra, amit a tömeges kivégzések hallatára lenyelt, és ugyanazt gondolta.

Kutya elmosolyodott. Sose látták mosolyogni, nem is láttak soha mosolygó macskát.

– Miért jött a határőrök parancsnoka? – kérdezte Anthész. Nem nézett Kutyára, nem mert ránézni.

– Mert ami történt, valahogy külügy is. Nem értetted, mit mondtam? A művelt világ három akkora tudományos személyisége érkezett ide, amit nem lehet nem tudomásul venni. Ő utánuk parancsolt egy katonai osztagot, de a római őrség nem figyelte meg, milyen útirányt említettek. Nem bizonyos, hogy a szabványúton haladnak, az se, hogy nem álltak-e meg a város határában titokban pihenni. A királynak mindenképpen el kell érnie őket, mert megöli a nyugtalanság. Ok nélkül nem tesz baráti látogatást három világhírű ember. Most már félni kell attól az újszülöttől, aki a határt átlépő vendégek érkezésétől kapott valami titokzatos visszaigazolást.

Megint hallgattak, Dagosz forgatta a kupáját. Mintha követ vertek volna az ajtajára, úgy hangzott a csendben a finom kopogtatás, egymásra néztek, ami történt, éppoly abszurd volt, mint az egész este. Soha senki nem merte háborgatni ezeket az együtt töltött perceket.

97

A csillagász indulatosan kivágta az ajtót, az udvarmester állt a küszöbön, és nagy zavarban volt. Bocsánatot is kért, és sokkal mélyebben hajolt meg, mint máskor.

Dagosz nem segített neki, csak Kutya. Kutya kíváncsian a küszöbig osont, és ránevetett az udvarmesterre.

– Uram – kezdte Heródes küldöttje, és nyomorúságos arccal ott pironkodott a sorozatos szabálytalanság miatt –, bocsáss meg, de a király küldött. Senki sem akar meghalni odalenn, most már a kutyák is felébredtek, az udvari istállóba hatoltak, ráugráltak a lovakra, és most mindenki táncol.

– Mit csinál? – kérdezte Dagosz. Azt hitte, rosszul hall.

– Táncol, uram. Kutyák és lovak, mind táncolnak. A király azt hiszi, valami tévedés történt, mert az ételkóstoló felébredt, és nem érti, mi a helyzet. Szíveskedj megvizsgálni, ilyenkor szokta felvinni a király esti italát. Képzeld el, uram, mi volt a teremben, mikor belépett, kezében a gránátalma levével. Többen elájultak.

– Nahát – mondta Kutya. – De örülök!

Az udvarmester körbenézett, mert az orvos szája is néma volt, és a csillagászé is.

– Kivételesen nem érted jöttem, uram – mondta Dagosznak –, hanem Anthész urat hívja őfelsége. Magyarázatot kér arra, miért nem hatott a kivégzések udvarán a méreg, mert mindenki él és boldog, és az elítéltek mind táncolnak, mint az istállóban az udvari paripák. A hóhérok, a gyógyszerészek és orvosok valamennyien megszöktek, egyetlen orvos nincs a palotában, uram.

– Mi van itt ma éjszaka? – kérdezte Anthész döbbenten. – Az ételkóstolót még csak értem, keringési zavar, kollabált, aztán magához tért, a többit nem értem. A többit, akiket valóban megmérgeztek, meg a táncoló kutyákat és lovakat.

98

Anthész felállt.

– Mennem kell, udvari asztrológus úr. Engedelmeddel, míg eljárok őfelsége ügyében, itt hagynám a macskát.

Dagosz meghajolt. Anthész elrohant az udvarmester után. A csillagász visszaállt az ablakhoz, és kinézett a sötétkék égre. A csillag visszanézett rá. Aztán zajt hallott, akkor megfordult, Kutya két lábra állt és táncolt, kis mancsait összecsapta a feje fölött, Dagosz még a zenét is hallotta, valahol messze pásztorok muzsikáltak, és hárfa is szólt, és valami nem nélküli szoprán kiáltott is valamit.

A macska, akit Kutyának hívnak, hátsó talpára ereszkedett, és nagyon komolyan azt mondta:

– Táncolj te is! Ma meghalt a halál.

És megint felemelkedett, összecsapta a mancsait, és nevetett. A csillag izzott, a távoli szoprán éles volt, mint a penge. Soha ilyen boldogító hangot – gondolta a csillagász, és elképzelte a halált, amikor a hatalma megtört ezen a valószínűtlen és babonás éjszakán, és utolsót lehelt odvas, nyomorult fekhelyén.

Kutya táncolt, énekelt, és akkor már, furcsa, de ő is, aztán hirtelen abbahagyta, úgy érezte, nincsenek már kettesben az állattal. Megszégyellte magát. Angyal – érzékelte Dagosz. – Valami angyal van itt, lehet, hogy nem is egy. Seregek!

– Seregek! – mondta Kutya. – Mit restelkedel? Dalolnak ők is.

99
A muranói hattyú

Onnan tudtam, hogy nagybeteg lehetek, mert legabszurdabb kívánságom is teljesült. Dagadt orrcimpákkal, feszülő nyálkahártyák közül ágyamba kértem a tabut, amelyet számomra ismeretlen törvények tartottak távol hétköznapjaimtól, viszont örökre eljegyzett bennünket ünnepre terített asztalokkal, ritkán ízlelt ételekkel, titokzatos formájú új süteményekkel. Igen, ezen a magas láz lebegtette napon behozták a tilalmas tárgyat, méghozzá apám, akiről hamar észrevettem, nemhogy nem méltányolja, de számomra is érzékelhető módon gyűlöli is szegényt. Fejjel lefelé lógatva hozta, ahogy vadászatok után a nyulat, még a keze is viszolygott a fel-felszikrázó csodától, amelyet nálunk kulcsra zárt vitrinben őriztek, egyébként rendeltetésére nézve nemcsak gyönyörködtetett, de fontos gasztronómiai igényt szolgált: a műtárgy sótartó volt, asztali kellék, de milyen rangos, milyen királyi pompát szuggeráló: Murano szülötte. A hattyú hibátlanul szép volt, látványnak is csoda, fején hajszálvékony ezüstfonal rögzítette korona jelezte funkcióját, csak szárnyai között mutatta a rés eredeti rendeltetését, oldalán pici ezüstpajzsocskák szorították a sókanalat szikraszóró testéhez. Nálunk családtag, látogató, személyzet egyaránt tudta, anyám első házasságát idézi a velencei nászútról hozott szuvenír, akit a vitrin nyugalmából csak nagy ritkán volt szabad szolgálat100tételre vezényelni, én, aki mindennel játszhattam otthon, szinte sohasem érinthettem. Nem anyám, apám döntése volt, ő eltiltott a hattyútól. Fogadalmat tétetett velem, hogy soha nem könyörgöm ki anyámtól a dísztárgyat, szavamat adtam, az ilyenfajta kötés egyike volt annak a soknak, amelyet anyám úgy nevezett: Szabó-titok, nem firtatott utána, nevetett rajtunk. Nem könnyen törődtem bele, hogy megkötötték a kezem, de álltam a szavam tisztességesen, pedig igazán szerettem volna megtapogatni, apróra megvizsgálni a muranói hattyút, de meg kellett elégednem azzal a lehetőséggel, amellyel élhettem: ha nem is sűrűn, de azért olykor volt nálunk igazi vendégség is, ilyen alkalommal a hosszabbító részeket kihúzták az asztalból. Terítésnél az abrosz közepére került rajongásom tárgya, persze egyazon időben a búsító ténnyel, hogy találkozásunk vendégség keretében történik, amikor nekem minden alkalommal vizsgáznom kell asztali viselkedésből, amire irgalom nélkül pár évvel születésem után megtanítottak. A tabu tehát olykor kiszabadult vitrinketrecéből, ott csillogott előttem egy ovális tükörlapon, s olyan meghökkentően, irreálisan szép volt a sokgyertyás zsirandolok tüzében, hogy révén éltem át: az abszolút szép egyszerre boldogító és elbúsító élmény, a néző maga áldozat, mert majdnem megsemmisül a látvány kíméletlen, sugáros erejétől. A hattyút meg csak akkor érinthettem, amikor anyám a szalonba kérte kávéhoz a vendégeket, abból a szertartásból akkor még kimaradtam, viszont segítenem Ilka néninek leszedni az asztalt szabad volt. Annyi időre, míg megsimogathattam, meg is kaptam, aztán visszazárták a kiskredenc tetején nyíló-záródó vitrincellájába, néztem, ágaskodva, mennyi méltósággal viseli sorsát, üvegen át is szépséges volt, titokzatos. Ott látva kicsit szégyelltem 101is, hogy szeretném kisajátítani, nem ismertem azt a szót, hogy szuverén, de megéreztem, voltaképpen nem illenék zavarnom elfogadott magányát. Azt váltig nem értettem, mi lehet a jelentősége apám életében, hogy annyira véd tőle, mintha bajt hozhatna rá vagy ránk, pedig a szakácsnőnk célzott rá, de nem láttam a szavak mögé.

„Maga ugyanolyan szégyellnivalóan féltékeny, mint az apja – mondta asztalszedés közben egyszer Ilka néni –, emlékszik rá, hogy valami trükkel addig mesterkedett, míg kiravaszkodta innen a nagyságos asszony keresztlányát, a Lilinkót, maga csinálta, ne tagadja, mert láttam. Nem bírta nézni, hogy Lilinkót becézi a család, különösen, hogy az anyja hogy hintáztatja, ránevet, maga bemúmiázná az összest, akit a saját emberének gondol, aztán huss, rájuk a vasajtót, ne szeressenek senkit, csak magát. Szegény Lilinkót hazavitték, mert szétgórálta a széttépett gyöngysort, meg elkente a lekvárt a szőnyegen, pedig azt mind maga csinálta valahogy, egyszer leleplezem én, ne féljen, mert ahogy a tanácsos úr a jogtudományok doktora, maga a gonoszságé lesz, máris az. Ahogy maga rostál meg boronál meg megőrli a másikat, az művészet, de az ördögé, Lilinkót kiutáltatta innen, Ibikét választotta az unokatestvérek között, mert az a rabszolgája, a majma, teszi, amit mond neki, maga meg kitüntette papírcsillaggal, és úgy hívja Ibikét: Tigris tábornok. Tigris maga, meg sok minden más is, egyet csak én tudok, hogy még mi, menjen, jelentkezzék a nagyvásáron a cirkuszosoknál, hogy vegyék fel, mert maga komédiásné, aztán azt alakít, amit akar. Jaj, de az apja lánya, de az apja lánya, a tanácsos úr is nagy játékos, annak meg mindjárt szívritmuszavara lesz, ha a tisztségbe került városi urak idejönnek vizitelni, aztán a 102nagyságos asszony azt mondja a vizit után a jobbképűekre: igazán csinos fiú volt. Nem is lesz annak karrierje a városházán, ne féljen, mert akire maguk kimondják a nagyátkot, az szedje a tarisznyáját, aztán irány a nagyvilág. Maguk úgy tudnak gyűlölni, hogy az már szakma, a maga férjét se irigylem, a maga új otthonában a pók is öngyilkos lesz, mert ha a valamikori férje, a boldogtalan, netán megkedvelné a pókot, és megtanítaná hegedülni, hiába volna világ csodája, addig piszkálná a pókot, míg az felkötné magát a saját fonalára.”

Hosszú beszéd volt, cicerói, nem haragudtam miatta, azt gondoltam, Ilka néninek voltaképpen igaza van. De amit apámról állított, az meglepett. Kire és miért volna apám féltékeny, mikor anyám éppen miatta vált el első férjétől, attól a szőke, vékony férfitól, aki aztán rövidesen meg is halt, hát csak tudhatta, hogy őt szereti, nem a szőkét, hiszen miatta hagyta ott, pedig az gazdag volt, és Velencébe vitte nászútra, meg mindenféle nyalánkságokkal traktálta, mondták a családban, ládaszám állt náluk a bonbon, a pezsgő. Mire lehetett volna féltékeny, mikor az a szőke már nem is élt?

„A halottat eltemették – mondta Ilka néni, aki évtizedekkel később a Kígyómarás Jolánjában, az Ajtó-ban és a Régimódi történet-ben kél majd új életre –, csakhogy az emlék nem temethető, azt mindennap átgyönyörködi vagy átszenvedi az, aki vele él. Nem szabad így szeretni, ilyen eszelősen, a múltra is fenekedve. Maga a tanácsos úr minden mániáját elörökölte, szegény leendő férjének aztán lesz sorsa, maga addig fogja sósavval pucolni a múltja emlékeit, míg ki nem mondatja vele, nem is élt, csak mióta magát ismeri. Maga az anyjából sem ad oda egyetlen grammot se másnak, ezen a földön csak magát szabad szeretni. Megnyergelt maga itt apát, anyát, és 103többre is fogja vinni, mint a tanácsos úr, mert az legalább kimutatja, ha valami fáj neki, de maga csak vigyorog mindenkire, közben forralja a spóron a bosszúját egy kis bögrében. Na, indulás, menjen írni vagy olvasni, a hattyút meg ne bámulja, mert azt nem adhatom oda, hiába kérné. Érti is maga, mi az igazság, dehogy érti, azt hiszi, azért nem játszhatik a madárral, mert a tanácsos úr retteg, hogy tönkreteszi. Ő ugyan nemhogy nem szólna rám, de felemelné a fizetésemet, ha egyszer véletlenül összetörném. Majd figyelje meg, hogy megkönnyebbül, ha egyszer kisepertetheti.”

Ma már persze kikövetkeztethető, miért idegenkedtem annak idején anyám első férjétől, aki elmosódó kép volt, emléknek is alig számított, holtabb pedig nem is lehetett volna, mégis zavart a tény, hogy valaha élt, hogy megszületett a mi, Szabók bajára. Valamiben, ezt éreztem, lekörözte az apámat, és ez olyan gyalázat, ami jóvá már nem tehető. Csak sejtettem, rangbeli különbség lehet az első és a második férj között, ez engem is sértett. Anyám elképesztően szép volt, nem láttam az akkor már jól ismert mitológiai és művészettörténeti albumok képei között olyat, aki anyám szépsége, személyisége, kisugárzása varázsát nem elérte, de megközelíthette volna, anyám emberi csoda volt, ezt gyerekként is tudtam, azzal a rémülettel együtt: amíg élek, addig vesz körül biztonság, míg ő velem van, mert én vagyok az egyetlen szenvedélye. Felfogtam, apámnak nem a muranói hattyúra, rám kellene féltékenynek lennie, de hát a köztünk lévő viszony lehetetlenné tett negatív érzést, apám annyira szeretett, hogy anyámat nem sajnálta tőlem. Ez is már felnőttkori felismerés, hogy apám saját teste részének érezte a lányát, aki társa a második férj megalázó szerepében, a bonviván mellett a szubrett, semmi 104köze se hattyúhoz, se Muranóhoz, a Szabók címerállata a karóra futó szőlő, kell is nekünk tenger, babonás vízimadár.

Hogy ellenállása megszűnt, mindennél jobban érzékeltette, betegségem nem egyszerű megfázás, meg is szeppentem, nagy baj lehet, ha apám engedett. Volt valami rossz, riasztó a levegőben. Máskor szerettem, ha valami miatt pár napig itthon maradhattam a nagyágyban, amely körül szállt a jellegzetes gyógyszer és konyhai ételremeklések összekeveredő illata, a díszlet is kedvemre volt, Gizella nagynéném ilyenkor azonnal átküldött karcsú üvegű meggybefőttjét, mint a strázsa, őrizte a nekitámasztott ezüstkanalam, az éjjeliszekrényen ott sárgállott a szép nevű Dialisatum Pilka Golaz, az izgalmas címkéjű köptető, amelyet azért vettem be, mert anyám meggyőzött Pilka személyéről: inka herceg, de spanyol a felesége. Állt a cukros limonádé is, mint máskor, a hattyút megígérték, minden okom meglett volna rá, hogy diadalmasnak tudjam a percet, de igazán mindennek éreztem, csak nem győzelemnek. Apám arca merev volt, a szája, mint a gyerekképek ábráin az egyetlen ceruzavonás, nem lehetett könnyű döntés, hogy megadja, amit kértem, de hát átlépett miattam a saját árnyékán.

Mikor meghozta a hattyút, bágyadtan is utánakaptam, ügyetlenül, rosszul nyúltam utána, a koronát ragadtam meg, amely ijedtében megnyaklott, nem tört le, csak az ezüsthuzalok hajlottak meg, ha már akkor is működik a humorérzékem, az juthatott volna eszembe, olyan, mint egy részeg férfi félrecsapott fejfedője.

– Úsztasd, ha nem fáraszt – hallottam a biztatást. Apám tett még egy párnát a hátamhoz, unszolt, játsszam a műtárggyal. A hattyú nemigen érezte magát jól a hálószobánkban, kiderült, hogy úsztatni sem tudom, a kelme, 105amivel anyám a paplanomat bevonta, nem volt alkalmas semmiféle siklásra, megbízható, kemény, angol chintz-vászon piroslott elő a paplanhéj tükörkivágásából, rajta egy kertnyi rózsa, azon ugyan meg se moccant a hattyú, csak felbukott. Mikor a nyakánál fogva felállítottam, megint sérült a koronája, már meg az ellenkező oldalra billent, de így sem lett természetesebb a kép. Apám látta, hogy birkózom a gyönyörűségnek remélt, de kínos feladattá torzult szórakozással, megpróbált segíteni. Az ő hálószobájukban feküdtem mindig, ha beteg voltam, a hitvesi ágyban jobban lehetett vizsgálni, priznicelni, anyám bútorzata habos kőrisfából készült, a sápadtsárgát mindenütt tengerkék selyembársonnyal kárpitozták. A pipereasztalt, ahogy illett, üveglap takarta, a lap alatt is ott kéklett a bársonyterítő, apám lesöpörte a keféket, fésűket, egyéb nem is volt, anyám soha nem kendőzte magát, még púdere sem volt. Elém terült a tengerkék bársony, húztam rajta a hattyút, akkorát bucskázott, hogy apám kapta el, aztán megint megállt, mintha a kivételes teljesítmény igénybe vette volna minden erejét, persze felhúztam a térdemet, és nem volt egyenletes már a paplan felszíne. Meglepődtem önmagamon, mert öröm helyett azt éreztem, hogy én a hattyút unom, hogy zavar, nem szeretek vele bajlódni, szomjas vagyok, fázom, izzadok is, nem jó játék ez semmiképpen. Egyszerre mozdultunk apámmal, hogy az esetlen szépséget kiemeljük a süppedésből, melyikünk segítette hozzá a dicstelen halálhoz, soha nem tudtuk eldönteni, mindkettőnk önmagát hibáztatta később: a hattyú váratlan szökkenéssel felvetette magát a bársonyról, s aztán egy öngyilkos elszánt erejével földhöz csapódott, a fele viszonylag épen maradt, de a másik fele szilánkokra tört, a korona meg, ugyan ki tudhatta, hová gurult a fejéről.

106

Anyámnak természetesen erre kellett belépnie, a konyhában volt, citromkrémet készített, igazán finom cukrászremeket nem tudott csinálni Ilka néni. Épp a csattanás utáni pillanatban jött. Apám, én egyformán halálra váltunk, én tűzrózsákkal az arcomon, hiszen én idéztem elő a katasztrófát, apám falfehér volt, hiszen ő volt a kivitelező, s a hattyú – hát igen, a hattyú, az kimúlt.

Anyám sarkon fordult, megsemmisülten néztünk utána, szóval ez az ítélete, látni sem akar senkit. De kiderült, seprűért ment, lapátért, ott guggolt mellettem, s azt mondta, az üveg alattomos, ez meg nagyon finom üveg volt, pora ne szálljon a levegőben, és kilépve az ágyból, ne hágjon valaki szilánkba. A szőnyegeket is kivitette, értetlenül néztem utána, miért maga csinál mindent, mint aki szégyellné behívni Ilka nénit.

Hamar visszatért, megtapogatta a homlokomat, megrázta a fejét, gyönyörű arcán nem látszott indulat. Apámhoz fordult, de mintha nem történt volna semmi.

– Maga most menjen ki – szólt az anyám szépen, szelíden, sértődöttség vagy bánat nélkül –, átveszem az ápolást, maga meg küldje el a hajdút Huttráért, mert ez a láz nem akar lemenni. Aggódom.

Apám nem nézett rá. Rám nézett. Könyörgött a szeme.

– Én kértem – mondtam reszelős hangon, náthásan –, éd kérteb. – Utáltam a saját nazálisaimat, megalázott. Lüktetett a fülem.

– Senki sem vádolt itt senkit, kicsim. Apa főleg elégedett lehet, mert megkapta, amiről sose szólt, de amit mindig kért, de én nem adhattam meg neki már, csak a hattyú. A hattyú sem szűz már, de nem Velencében nem az, hanem az ő otthonában.

Minden szavát értettem, egyetlen szavát sem. Apám igen, mert úgy ment ki a szobából, mintha üldöznék. 107Éreztem a veszedelmet, mint az állat, de szerencsére nem csapott le ránk, mert apám azonnal visszatért, nem ment a konyháig, nem küldte orvosért a hajdút. Ilyen indulattal életemben nem hallottam beszélni, ahogy anyámnak válaszolt:

– Tudta, kihez jön. Megmondtam, mikor megkértem.

– Persze. Csak az elmélet volt, és a házasság gyakorlat. Egyébként rosszul kereste a megfejtést, mert nem az volt az igazi titok, az maga volt az iszony, az utálat, ezt férfi úgysem érti. Azt talán mégis, ha összeszedi magát, hogy a hattyú nekem Velence volt, az egyetlen és alighanem utolsó idegen csoda, amit megnézhettem, és a tenger, ami olyan ismerős elem volt a számomra, mint a halnak. Menjen szépen, ez itt most minden tekintetben kész. Ha a komolyabb seprésnél Ilka megtalálja, ígérem, a koronát ott viselheti az óraláncán.

Apám kiment. Anyám leereszkedett az ágy szélére, magához szorított, mindjárt kevésbé volt nehéz minden. A hattyúügy éppannyira, mint a láz, áradt teste örök hűvöséből a citrom lehelete, amivel bajlódott a konyhán, az ibolyaillat, ami mindig kísérte mindenütt. Anyám úgy tudott megölelni, mint egy palást, valahogy elborított önmagával, mintha újra meg szeretne nyílni a teste és visszafogadni engem oda, ahol egyedül lehetek, biztonságban. Hangosan gondolkozott, de a szavai olyanok voltak, mint amikor nyári délutánon a kerti zümmögést behallani az orgonabozótból, beteg voltam, kezdtem megnyugodni, éreztem, mindjárt elnyom az álom a hangjától. Mindent hallottam, de csak messziről, függönyön át.

– Most már nincs egyetlen makulátlan műkincs sem a házban – gondolkozott hangosan, és simogatta a homlokomat. – Hogy reméltem, megtartja a fogadalmát, és legalább ezt nem teszi kockára, mint a többi elkótya108vetyélt holmit, aminek sosem tudta meghosszabbítani a lejáró zálogcéduláit, odalett a gyűrű, a jade-figurák, a titkos fiókú asztal, az empire írókészlet. Ez volt az én mentsváram, mert elképesztően értékes volt szegény hattyú, és Brüll a lelke üdvösségét adta volna, ha megkaphatja, de hát nemet mondtam, hiába csábított. Ajánlottam neki az ezüstöt, de étkészlete annyi van, hogy nem érdekelte. Brüll a hattyúra vágyott, azt mondta, kivárja, míg én kínálom fel neki. Most mit találjak ki, amivel kifoltozom a háztetőt, ha apád megint eladogatja a cserepeket. Hogy örültem az ellenszenvének, azt hittem, az majd megvédi az értéket valami újabb esztelen jótékonykodása idején. Látod, mennyire szeret az apád? Életében most vette kezébe először azt a hattyút.

Erre a szóra, hogy Brüll, kitisztult a fülem, és elszállt a nyári kert varázsa a duruzsoló bogarakkal, méhekkel. Brüll bácsi a barátom volt, és szintén titokőrző, sokat jártam hozzá, műkereskedésében tanultam meg az alapvető fogalmakat a lakáskultúráról, ékszerekről, stílusokról. BRÜLL. Csak nem tudta meg anyám a másik Szabó-titkot, hogy én járok a boltjába, amikor nálunk éppen borúsra válik az anyagi helyzet, valami férfiékességgel vagy milliomos dédapámról ránk maradt csecsebecsével pénzért? Ez a hattyúéval felérő titok volt, ennél a Bibliára esküdtem meg, hogy az is marad. Szerettem volna letagadni a Brüll-ügyet, de erre már nem futotta beteg testemből, hogy futotta volna. Lázasan, gyerekként hogy foghattam volna fel Jablonczay Lenkét, aki áll a vihar kergette romantikus gályán, gyönyörű kezében aranykés, s a cápáknak, akik a rozoga bárkát üldözik, önmagát szeleteli hús helyett.

Később Ilka néni elmondta, hogy mikor Huttra doktor megjött, úgy ültünk, én félig anyám ölében, félig az ágy109ban, mint a Szűzanya meg a Jézus, mikor a megváltót már leszedték a keresztről. Kérdeztem, megtalálták-e valahol valamelyik bútor alatt a koronát, de Ilka néni nem lelte meg, egyébként, mint közölte, tulajdonképpen boldog, hogy a madár eltűnt az otthonunkból, nem volt helye annak a hattyúnak itt minálunk.

Soha senki nem beszélt többet a muranói hattyúról, a kiskredenc üresen maradt vitrinjébe művészi pipafej került a madár helyére a Dabasi Halászok címerével. Apai dédanyám volt Dabasi Halász lány, anyám halálos ágyán is utoljára felvillanó, rajtunk mulató gúnyos pillantása azért feltündökölt a gesztusban: madár helyett madár. A Dabasi Halász-címeren valami gázlómadár áll fél lábon, de nyíllal át van lőve a torka. Ezt úgy belefaragták a meggyfába, hogy el nem tűnik soha.

Egyébként az idők folyamán eltűnt minden és mindenki, a címeres pipa maradt csupán, az is végrendeletem értelmében Debrecen tulajdonaként. Eltűnt a színpad; a házat, az egész utcát lebontották, Huttrát, az orvost kiüldözték a városból, Ilka néniből egy időre tanácselnök lett Dabárdon, aztán ő is elveszett a történelem fátyolába bogozódva, eltűnt anyám, apám, tulajdonképpen legjobban én magam tűntem el. Most már csakugyan minden mindegy, ez is, ami valaha megesett. Sok hattyút láttam életemben tájban, múzeumban, kép vagy szobor formájában, egy sem hasonlított ahhoz, amely azon a lázas napon elszállt. Persze az volt az egyetlen, aki ismerte a zöld szemű sellőt, aki egyszer nagy halak között úszott túl a bóján, s aki az anyaság eksztázisán kívül képtelen volt engedni szenvedélynek.

Persze Brüll bácsi is eltűnt, majdnem elfelejtettem, pedig ő távozott a legváratlanabb módon, mert Brüll bácsit családostul elégették.

110
Az a szép, fényes éjszaka

Megszületett.

A folyamat jobban fájt, mint képzelte, először találkozott közvetlenül az emberi test szenvedésével, s mert az volt, aki, a kín érzékelésekor azonnal az anyjára gondolt, hogy annak mi juthatott a gyötrelemből ilyen keservesen hosszú vándorlás és kezdetben szinte reménytelen szálláskeresés után. Felsírt, ahogy más csecsemők, hisz az akarat emberi megnyilvánulást kívánt tőle, de tudta, a különleges állapot, hogy még mindig el képes választani valódi mivoltát újszülött formájától, végéhez közeledik, már csak percekig érzékelheti a tizenkét dimenziót, rövidesen bezárulnak előtte az időfolyosók is, és csak halála közeledése hasít majd újra rést a földi kárpiton körötte, mikor már felismerte és betöltötte küldetését.

Kicsit megmozdította a fejét, hiszen látott, amire más csecsemő közvetlen a világba kerülésekor még képtelen. Körülhordta a pillantását, részleteiben is érzékelni kívánta ezt az éjszakát, amelyet majd az ő születéséről neveznek el mindenféle nyelveken, és úgy tartanak számon, hogy az ő napja. Szóval ilyen Júdea, és ez itt testi szemmel Efrata Betlehem.

Átlátott a falon is, túl a lakott, jelenleg túlzsúfolt terület házain, minden sugárzott a mezőn, ott voltak a pásztorok, az angyal, s mindjük felett a csillag. A közvetített üzenet, a pásztorkürtök és az égi seregek zen111gése csak az ő füléig jutott el, mert a körötte lévők idebenn abból a távolságból nem hallhatták az ígéretet, másra is figyeltek egyébként, ővele volt itt elfoglalva mindenki, persze hogy ő az egyedüli, aki mindent érzékel. Olyan hangerővel érte el szöveg és dallam, hogy szinte szúrta a hang, odakapott a fejéhez. Védelem – mondta benne az addig ismeretlen test reflexe, és kezével is, pillantásával is az anyját kereste, akit annak kiválasztásától ismert, de most fogta fel először pórusaival, tapintásával bőre melegét, enyhítő közelségét. Az anyja, ahogy megmoccant a karjában, azonnal feljebb emelte és erősebben szorította magához, arcán, langyos ifjú testén még alig szikkadt az életadás verejtéke. „Sírt szegény – gondolta az újszülött –, bizony, sírt, hallottam. És mennyit fog még sírni miattam, miféle árnyékok között, amelyekben csak a saját arca világít, mekkora terhek és szűkölő aggodalom súlya alatt. Kezdettől sejthette, milyen lesz a jövő, hiszen nem szokott liliomos angyal üzenettel meghajolni akárki hajadon szobájában, s ha mégis megteszi, megérzi a kiválasztott, hogy ezentúl új törvények szabályozzák majd az életét, s nem valószínű, hogy ezek csak az anyai öröm és önfeledtség mosolygó óráinak jelzései.” „Könny – ismételte magában a szót –, ezzel kezdődik minden, s nyilván ezzel végződik is, saját könnyemmel, a másokéval. Anyám, túl erős és éles ez a sok nesz, mindent külön is hallok és egyszerre is.” Felfigyelt a váratlan mozdulatra, anyja hirtelen két tenyere öblével takarta el a füleit, pedig ő csak felnyöszörgött, nem volt szabad szóval jeleznie, mi zavarja, s az mégis megérezte, mitől szenved. „Mivel értetek ti, anyák, te, kiválasztott, és a többi, akinek nincsen, nem lesz neve a történelemben? A lelketekkel?”

112

Álmosodott, ez is merőben ismeretlen élmény volt, kielemezni, mit jeleznek súlyosodó szemhéjai, de nem engedett a zsongító érzésnek, még ott voltak körötte Efrata Betlehem friss képei mellett a megszokott dimenziók is, nem engedte el őket, kapaszkodott a kettős érzékelésbe. A füle már váltott, nem érzett fájdalmat, új arc hajolt hozzá, bölcs, szelíd, kicsit szomorú, nem fiatal szemek vizsgálták rajta a frissen ráadott könnyű kelmét, aztán munkában megvastagodott, biztonságos ujjak kiegészítették az öltözékét valami puha, könnyű gyapjúdarabbal. Jólesett, bár eddig se fázott, zsúfolt volt a helyiség, ember és állat kigőzölgése érződött, és még valami, ami kellemes volt az orrának: szénaillat. „Az nem jó hely – hallotta nevelőapját, ahogy az anyjának magyaráz –, az állatok odaszoktak, mert az a legépebb rész, nem hull ki semmi a takarmányból, majd bökdösni fogják, az arcába lehelnek, oda nem teszem. De az a csorba szöglet ott hátul üres, oda szénát se raktak, látod, mert letört az eleje, ott elkerítek neki egy kis helyet, az védett, az a sarok. Talán akad itt valami deszkadarab, rendbe hozom a szögletet, akkor nem esik ki.” Zizegetett az alom, ahogy az ács meg-megemelte, a csecsemő követte a szemével, látta, amint csakugyan lel valami lécet, s már csengtek az iszákból kikeresett, útközbeni munkára szánt szegek, dolgozott a kisbalta, a kalapács. Az ács híres volt a munkájáról, most sem akárhogy dolgozott, a jászolsarok ép volt már, letört külső oldalán ügyes kis keresztben összeillesztett fácskák oltalmazzák majd a szénaágyban az ott fekvőt az állatok kíváncsisága vagy mohósága ellen. Az újszülött végigborzongott, mikor a kis oszlopokat látta. „Honnan tudná – gondolta –, mikor csak mi tudjuk, mi, hárman egyek, ő honnan tudhatná, mikor tilos tudnia. Ez már a 113test jelzése, a testem teszi, hogy riaszt az a forma, hogy az iszony kiüt rajtam, nyirkos a homlokom, míg nézem a mintát: hosszabb léc, kurtább léc, egy helyütt egybefogja a szög, a metszési ponton. Csakhogy hol van még térben és időben ez a kellék, a mai éjszakának nem a baltaütés a vezérdallama, hanem az ének. Ez a kereszt a pászkaünnephez tartozik, a lécecskék feszesen állnak, mint a katonák. Majd lesznek katonák is, de nem most, nem ma éjjel, és nem itt.”

Még nem tették különös bölcsőjébe. Az ács végigtapogatta a szénát, törek ne kerüljön a szálak közé, anyja meg kendője sarkával itatni kezdte a nedvességet az újszülött homlokán. Gyér fény mellett voltak odabenn, rőtes volt a láng rezgése, a verejtékcseppek úgy gyöngyöztek a csecsemő bőrén, mint a tüskenyomok. Ő tudta, milyennek látja most, milyen csupa seb homlokúnak az anyja, szerette volna megnyugtatni, de tilos volt jeleznie, még szánalomból is, nem mondhatta, hogy ne rettegjen, mert a fény játszik vele, amit lát, nem valóság, még sokáig nem az, egyszer persze elhozza az idő, mely akkor betelik, de egyelőre a harsonák éjszakája van, az ujjongó mezőké és meghökkent palotáké.

Megváltoztatta látássíkját, figyelme most a főváros felé fordult, a főpap már aludt, a papi rendek is, kivéve az őröket, és a Templom is ébren volt, a Templom sose aludt, mintha fala és drágakövei és villogó sima áldozati oltárai mind a távolba füleltek volna, hallják-e már, amire várnak. Az újszülött jól megnézte a templomudvart is, amelyen egyszer ott áll majd nappali fényben, és körötte hullámzik a tömeg. Anyja újra fogta kendője csücskét, és ismét megtörölgette a kis fejet, hisz nem tudta, mit mond annak egy más idősík más terében a templomudvar, mint ahogy azt sem képzelhette, hogy a 114fiú az ölében Heródes király szárnysegédjét látja most, amint a rezidencia őrszobáján az ügyeletes római tisztet faggatja az udvari jós kíséretében, hogyan lehetséges, hogy idegen tudósok vagy államfők, ki tudja, kik, anélkül lépték át a határt, hogy a királyi udvartartást előre értesítették volna, de ha már megtörtént, miért nem irányították őket ismeretlen úti céljuk helyett a fővárosba. Ráncos lett a bőr a csepp homlokon, az anya megint megpróbálta elsimítani az izgalom számára érthetetlen jelzéseit, ő nem hallotta, hogy ordít a római tiszt Heródes szárnysegédjére, aki amúgy is gyűlölte a király környezetét, az egész egzotikus szolgálatot, ahol piperkőc udvari majmok meg jósok rohangálnak vészhírekkel a szálláskörletekbe, mi köze egy jósnak a határhoz meg ahhoz, mikor ki lép át rajta, hisz ez a Római Birodalom, csak nincs az a kényszerképzetük, hogy ha elvileg és papíron van is valami megállapodás, itt bármi is a zsidóké. Három előkelő egyén lépte át a határt, három földrajzi ponton, hasonlíthatatlanul jobb modorral közelítettek a határőrséghez a jelentések szerint, mint itt a rezidencián más udvari tisztviselők szoktak, ez tény. Na és? Fizettek saját személyük és tevéik meg csomaghordó öszvéreik után útadót, amit az itteni urak szívesen elmulasztanak, ugyan miért kellett volna visszafogni őket. A világ megváltóját keresték, ezt nevezték meg úti célul, ezt pedig nem tiltja a római jog semmilyen paragrafusa, hisz itt még a meg sem születettek is tudják, hogy mindenki a világ megváltóját várja és keresi, miért éppen ennek a három illetőnek tilos az, ami akárkinek szabad. A csillagot illetőleg közölheti – hallotta az anyja térdén figyelő –, nincs égitestügyben a szolgálati szabályzatban semmi utasítás, a határátlépés lehetősége nem a napi horoszkóphoz igazodik. Az volna 115az igényük, hogy ezentúl naponta felszalajtson a római helyőrség parancsnoka valakit a jósdába tanácsért, bejöhet-e a vámsorompónál az éppen érkező, vagy nem, esetleg aszerint ossza be a katonai gyakorlatokat, hogy mikor mit javallanak a bolygók? Ő mulasztott el különleges intézkedést? Milyen módon? Csillagügyben? Teveügyben? Idegenek határátlépési ügyében? Az újszülött felsírt, olyan erős volt a kiabálás abban a messzi városban, a két langyos tenyér megint ráborult a fülére. Ez a római olyan hangos volt, hogy alig hallotta miatta az angyalt és a pásztorokat, az újszülött akusztikai és térsíkot váltott, most egyszerre látta és hallotta mind a két helyszínt, az égi seregek azt énekelték, békesség a jóakaratú embereknek, a fővárosban pedig az ügyeletes megkérdezte az udvari csillagjóstól, nem tévesztette-e őt össze a delphoibeli Püthiával, mert ez esetben joga van arra biztatni, hogy ültesse éjnek idején lóra a fél kaszárnyát, és menjen kajtatni a három idegent, de amennyiben ő a római nagybirodalom katonája, és nem jövendőmondó, menjen a jós úr meg a szárnysegéd a zsidó önkénteseivel utánuk, ha nagyon izgatottak, véletlenül tudja, merre indultak a tudósok, mert neki is meg kellett néznie a térképen az úti célt, kis hely az a Betlehem.

A pásztorok a mező felől őfelé futottak, a szárnysegéd és az udvari jós Heródeshez a vészhírrel, az újszülött látta a kettős mozgást, amely a föld két különböző pontján egyazon ok miatt szolgálta a dinamikát. Megint felsírt, nevelőapja, aki éppen felemelte, hogy végre el tudja helyezni szépen elrekesztett fekvőhelyén, megriadt, hátha ügyetlenül nyúlt hozzá, nincs neki ilyen képlékeny, puha testhez szokott fogása, ő gerendával, gyaluval veszkődik, csak nem szorította meg ezt a cseppet itt? Az meg tudta volna magyarázni, nem neki szólt a riadal116ma, de nem tehette, hát csak nyöszörgött, mert az egyik térsíkban már kettesben volt az ügyeletes római tiszt a határőrségtől berendelt fiatal katonával, s mert megzavarták, meg amúgy is rossz kedve volt, meg úgy érezte, ma este mindenki összeesküdött ellene, és az a csillag is csak azért figyeli mindenhonnan, hogy őt bosszantsa, hát megütötte a majdnem gyereket, aki arcán végigfutott a vér. „Jaj – sírt az újszülött –, ne itt, ne most, ne miattam, hisz úgyis találkozunk mi egyszer, és akkor is éppolyan ártatlan lesz ez a katona abban, ami történt, mint most, csak már öreg, egy mindenből kikopott, csak hóhérolásra való veterán, minek hozzák előre, ami még nem esedékes, minek szembesítik velem, mikor úgyis tudom, hogy ő lesz az ostorozásra kijelölt a pászkaünnepen.”

A széna puha volt, illatos, jólesett a hátának, és mégis valami nyugtalanságot érzett, ezúttal nemcsak a benne lévő földöntúli, hanem a teste is. „Éhes vagyok – csodálkozott el –, ez az érzés az éhség.” Tudta, még egy pillanat, s anyja megérzi, mivel csendesítheti el, nem várta meg, magától elhallgatott, mert a síkokat és tereket kezdte egyre homályosabban érzékelni, figyelmeztette magát, ne engedjen az ennivalóért jelentkező anyagnak, még néhány perc, és becsukódnak az időfolyosók, megszűnik különleges érzékelése, két szülő tehetetlen újszülöttje lesz, s neki még meg kellene néznie, akik elindultak felé és miatta anélkül, hogy tudnák, hogy ezt tették. Képes-e még eligazodni az egyre szűkülő koordináták között?

Még megtalálta mindet. Ott, a szikár szirtű spanyol tengerparton, a villában a kelletlenül engedelmeskedő, de feltétlen parancsteljesítésre született sovány kisfiú vita és ellenkezés nélkül követte nevelőjét, mikor apja 117úgy találta, ideje lefeküdni, pedig legkedvesebb játékát játszotta, de a gyermek, Pilátus, mióta élt, mindig mérlegelt, megéri-e a tét, az esetleges nyereség a kockáztatást vagy a büntetést. Semmi sem éri meg a vele rendelkezők rosszallását, vélekedett a sovány fiú, dehogy éri meg. Ha nincs ellenállás, az ügy azonnal rendeződik, az élet szokott kellemes menetében folyik tovább. Kis Júdással viszont baj volt, az a korláton könyökölt, és egyre csak a csillagot figyelte, az újszülött még a hangját is hallotta távolról, okos anyját faggatta a kis Júdás, ugye, hogy ez a valami az égen azt mutatja, hogy a hazafiak visszaveszik a hazát, és végeznek minden undok, disznóhúsfaló rómaival. Anyja szeretettel és higgadtan meglegyintette, hallgasson, mit kiabál a nyitott erkélyen, csak súgják be a helyőrségnek, vagy ami még rosszabb, legyenek figyelmesek erre a fékezhetetlen kölyökre a zelóták, s csalják maguk közé partizánnak. Hát nincs elég izgalom Júdeában? Júdás anyja torkig volt a politika és a történelem tébolyával, az adókkal, a család férfiai titkolózásával, egyáltalán nem helyeselte semmiféle csillag üzenetét, egy férfit se szeretett soha Júdás anyja, sem a férjét, sem a fivéreit, bár ez a kisfiú is lány volna, a férfiak folyton meg akarják váltani a világot, ami megválthatatlan, és csak arra való alkalom, hogy a kenyérkeresők esténként elosonjanak valahová, és szervezkedjenek, majd elpusztuljanak, és itt hagyják a családot kenyér nélkül. Semmirekellő a férfinép. Körülbelül erre a megállapításra jutott Magdalában Ashra is, a helyi lupanár egyik takarítónője, aki a mocskos vederrel és mosdótálakkal szaladgált a fülkék között, s mindig olyan szolgálatot végzett, amit éppen kívántak tőle. Ha kitaszigálni segített valami részeg katonát, úgy nézett utána, hogy azt számítgatta, látja-e még itt, ebben 118a házban valaha, mert nem egyet irányított a felé a sikátor felé, ahol a zelóták késsel lesték, jár-e arra római. Ilyen munkára még jobban megfelelt Ashra, mint takarítani, mert szép volt, és ékes beszédű, és tudta, lánya, Mirjám, ha megnő, még szebb lesz nála, de úgy határozott, azt nem hagyja Magdalában, felküldi Jeruzsálembe: ha már legázolják, hiszen mindenkit legázolnak itt, legalább bársony és illatszer és drágakövek között történjék, ne ilyen elsődleges nyomorban. „Ugyan már – gondolta a csecsemő –, a végén úgyis enyém lesz a te Mirjám lányod Magdalából, mit tudod te, mi vár még rá, asszony.” Mert más idősíkban és koordináták között gondolta, Ashra nem érthette meg, s ez is így volt jó, közben megjött a pásztorokkal az angyal, beértek a mezőről, a csecsemő akkor éppen a Genezáret tavát figyelte, amelyen lapos kavicsokat ugráltatott egy halászsuhanc, kedvetlen, morcos fiú volt, unatkozott ezen az éjszakán, munka nem volt, éhes maradt, a csillagra nézett, azt gondolta, mekkora halpikkely, jó volna ilyen nagy halat kifogni. „Te vad – gondolta a csecsemő szeretettel, majdnem meghatódva –, te szigorú, te verekedős, máris hogy szeretlek. Örülj, ha másnak nem, az erődnek, mennyi vasizom van szívós karodban, nézd azt a csepp kis beteg Lázárt, most is ott lehelgetik a lánytestvérei a kezeit Bethániában, elkelne neki a te egészségedből, Simon. Ne sírj, aludj el, Lázár, nem kell félni. Nekem higgy, ne másnak. Nincs halál.”

Észrevette az angyalt, és tudta, hogy elkövetkezett számára a reális idő, az egyetlen síkú, egyetlen terű, amely a testi halálba vezet, a nem akármilyen halálba. Még látta a lassan összehúzódó dimenziókban, ahogy a szárnysegéd és az udvari jós beesnek Heródes szobájába, s tudta, nemsokára megkezdődik az üldözés. Még 119egyszer megnézte az anyját, a nevelőapját, és a következő pillanatban már erőt vett rajta a test törvénye, nem látott semmit, nem is érdekelte semmi, csak az, hogy éhes, álmos, sokan vannak, és hagyják békén.

Ha még lát, látta volna, hogy egy teve néz be a nyitott ajtón, és a szomszéd, aki irgalomból kijelölte neki ezt a helyet, kezében egy tál gőzölgő levessel a fiatal anya felé lépdel. Mikor az állat befelé figyelő óriási szemét észreveszi, ingerült lesz, és ha hall, hallotta volna, azt mondja a szüleinek, ma éjjel se különös látogatókról, se tevéről nem volt szó.

120
A vízibornyú

Egyik legelső gyerekkori élményem határozott kontúrú: hároméves vagyok, talán még annyi sem, a zongorára ültettek, ott várakozom, apám új hanglemezzel érkezik, mögöttem áll a gramofon, mindjárt meg akarja osztani az élményét, zeng is már a fülembe a hátam mögül az amerikai sláger. Nem tud angolul, de szeretné énekelni, hisz minden dallamot első hallásra rögzít rendkívüli zenei memóriája, nekem is tetszik a dal, dünnyögném utána én is, hiszen mi ketten együtt szoktunk énekelni, de nem sikerül, idegen nyelvű a szöveg, hát mit daloljak, és hogyan, pedig milyen kellemes a melódia. Titi – kezdi az apám –, tá tatta titi, próbálkozik tovább, ennek semmi értelme, ahogy megpróbálja utánozni legalább a vokálisokat, de azért csak küszködik, holott nem értem, mit közvetítene, szöveget követelek. Töpreng. Nem tudja a nyelvet, fogalma sincs, miről szól a dal, de ha arra kérem, énekelje el, ki kell találnia valamit. Jár fel s alá, fejét töri, én reménykedve figyelem, aztán egyszer csak megáll, és rákezd az énekre. Nyelvi fantáziája bűvös játékával már átírta a szöveget az ismeretlen nyelvből, kicsit furcsa közlés kerekedik belőle, de izgalmas és követhető.

Micsoda élmény! Nem ismerek Misit, Katát sem, kivéve anyám egyik barátnőjét, de azt apám formálisabban szólítja, Tóth Lórika meg vadonatúj személyként lép családi mitológiánkba, ahol minden ismerősnek a szüleim adtak nevet, volt a baráti körben Övigló, Vörösképű, Kralle és Goldfrász. Tóth Lórika eddig nem szerepelt, de a szavakból azonnal kiderült, nem vesztettünk semmit, mert udvariatlan lány, erőszakos, nézheti majd, mi lesz a sorsa, majd elintézi a Vízibornyú. Borjút láttam eleget, de az mind szárazon élt, persze ez nem zárta ki azt a lehetőséget, hogy vízbeli fajtája is lehessen. A Vízibornyú helyére került volna a tudatomban, ha van a mondatnak folytatása, de nem volt, apám csak a dal két első angol sorát magyarította, s ezzel megvetette későbbi olyan esztétikai élményeim alapját, hogy sosem okozott gondot, ha valami szépirodalmi szövegnek vagy képzőművészeti alkotásnak nem volt realista megfogalmazása, attól még – éreztem –, hogy esetleg sose jövök rá a pontos megfejtésre, még élvezhetem a művet, sőt. Van az át nem élés átélésében valami rejtelem, ami pluszt ad hozzá. Akkor is, először szembesülve egy befejezetlen mondattal, azonnal működni kezdett a saját fantáziám, s kialakítottam mindenki segítsége nélkül magamban és magamnak, a valóságban mi is történt. Ezek szerint Misi és Kata előtt Tóth Lórika szemtelenkedett fel a hintára, mert hiszen minden hintán történik, máskülönben mitől lengene Tóth Lórika. Nyilván a sorrendet vétette el, elsőnek talán Misinek járt volna a játék, utána Katának, és csak a legutolsó lett volna ő, de tolakodott, és azt a Vízibornyú nem helyeselte, és azonnal megjelent intézkedni, hiszen a második sor végén már kimondódik a neve, s ki tudja, merő gyöngédségből mit titkolt el előlem már megint a család, amely hozzászokott, hogy mihelyt tra122gikus végű mese vagy szomorú dal jut a tudatomig, sírás következik, kétségbeesem, ezért írták át nekem heppienddel az irodalom csüggesztően végződő alkotásait. Elmeséltem az Ókút-ban, hogy Petőfi haramiáját is jó útra térítették a kedvemért, mert ordítottam a kétségbeeséstől, hogy az csak támaszkodik a fokosa nyelén, holott nyilvánvalóan akasztás lesz az ügy vége; pásztor lett belőle, becsületes foglalkozású. Érdekelt a váratlanul felbukkanó Vízibornyú, megkérdeztem apámtól, mikor találkoztak, honnan ismeri. Nem is habozott, szüleim fantáziája fénylő világának sugárzó függönye mögött két, pályáját meg nem futott író derűje villódzott. „Vízibornyú a barátom – mondta apám –, nehogy félj tőle, jó állat, én lovagolok rajta, ha messzi útra megyek, csak olyankor te már alszol.” Kértem, egyszer keltsen fel, ha indul vagy érkezik, hadd találkozzunk. „Majd – ígérte apám. – Most Misié meg Katáé, mert Tóth Lórika megsértette őket, és nem szabad más ember helyét elvenni, ez illetlenség.” Messze nézett, nem teljesült vágyai után, nem tudtam, mit néz, de nagyon örültem, hogy neki barátja a Vízibornyú, egyáltalán, hogy a Vízibornyú a mi emberünk. Tovább érdeklődtem: „Mondja – anyámat tegeztem, apámat magáztam holtig, ez olyan volt, mint a kacérkodás, valamit azért távolítottunk, hogy még közelebb legyen, játék volt mindenképpen, nála tudatos, nálam öntudatlan –, maga akkor vízben lovagol?”

„Persze – felelte apám –, fütyülök neki, Vízibornyú kijön a vízből, én ráülök, indulunk.” És elkezdte újra az éneket, és akkor már én is vele csipogtam, lelkesen és hamisan, de örökre megjegyezve az angol dalt, amelynek lemeze számtalan egyéb fontos tárggyal együtt eltűnt, mint az aranyozott, óriási, oroszlánkörmös kará123csonyfaláb, a tálból az üveggyümölcsök, az etazser, amelyen hosszú kínai történet játszódott le, a zongoraszék, mint maga a gramofon. Vízibornyúra utoljára felnőttként, apám temetésén gondoltam, a pap mellett lépegettem, és rá-ránéztem hitetlenkedve a koporsóra, amely csak úszott a márciusi zöld fényben a debreceni temető üvegkocsijával együtt az irrealitásban. Hogy történhetett ez – kérdeztem magamban tőle ezredszerre, hogy elvesztettem –, hát hogy tehette meg velem, hogy meghal, mikor szeret? Ember nem vitt magával értékesebb obulust: összemarkolta és elvitte a családi mitológiát.

A folytatás évtizedekkel később következett, Chicagóban. Amerikai ösztöndíjasok voltunk a férjemmel, s a hivatalos meghívó azt kérte, utazzuk be az államokat. Valóban sok helyet meglátogattunk a két óceán között, a karácsonyt New Yorkban akartuk tölteni, de csak ünnep előtt pár nappal terveztük az odaérkezést, nem akartuk elkerülni se Bostont, se Chicagót. A középkelet, ahonnan jöttünk, vastag jéggel és mínusz húsz fok hideggel búcsúztatott, Bostonban lágyabb idő volt, Chicagóban keményebb, de azért szelídebb tél. Nagyot sétáltunk a belvárosban, ahol szóltak az utcán felállított óriási, önmaguk körül forgó karácsonyfákon a harangocskák, szent énekeket vagy karácsonyi gyerekdalt muzsikáltak, a kirakatokban, a játékszerboltokban a mechanikus játékok között mélykék ég csillagai alatt angyal szállt, s a játék Betlehemben igazi homokon pásztorok lépegettek, meg báránykák, fejük mozgott, buta kis szájuk járt, s dicsérte a Teremtő fiának születését. Estig talpon voltunk, estére illetlen módon megpróbáltuk meggyőzni 124a programunkért felelős programme officert, mi inkább visszamennénk a szállodába, hull a nagy pelyhű hó, szemközt ott a tó, olyan szép kibámulni a fényverte sötétbe. Ám nem volt kitérési lehetőség, valami kísérleti színházat akartak megmutatni nekünk, megszűnt egy szekta, ennek az elárvult templomába települt be egy amatőr színtársulat, közölte, ezt meg kell néznünk, érdemes. A művészek voltaképpen olyan színészek, akik sose jártak akadémiára, viszont a legizgalmasabb chicagói produkciók az ő műhelyükből kerülnek ki. Nem illett szabódni, s azt se mondhatom, voltaképpen nem érdekelt a vállalkozás, elindultunk kocsin. Keserves hideg volt a színházzá alakított templom belsejében, de nem illett észrevenni, a szereplők pulóverben, sállal, sapkával védték volna ki a telet, nem nagyon sikerült. A darabot, amit játszottak, nem ismertem, a színészeket sem, vártam, mi történik. Egy jelenetet próbáltak, egyetlenegyet, számtalanszor, végtelen precizitással és türelemmel, valamivel távolabb, egy cellaszerű helyiségben, ahol nem fért el csak egy zongora, a zeneszámokat gyakorolták. Egy fiatal női hang próbálkozott egy dallammal, régi, nem divatos muzsika volt, mint ahogy a darab is az, a húszas évek valamikor nagy sikerű egyik terméke, a dallam olyan behízelgő volt, olyan könnyed, hogy én is utána tudtam zümmögni, csak úgy, az orromon át, lá lalá lá lalá lalá. Mikor már vagy ötödszörre dünnyögtem el, zavarba jöttem. Én ezt a dalt már hallottam valamikor – éreztem, s azt az egyszerre feszítő, egyszerre stimuláló nyugtalanságot éltem át, ami a rejtvényfejtéssel jár. Hol hallhattam, most vagyok Chicagóban először, nem ismerem a húszas évek Amerikájának színdarabtermését, hát honnan tudhatom ezt az éneket?

A színészek egy szövegrész felett tanácskoztak, a színpadon éppen nem volt akció, a dal hirtelen szabadabban, 125hangosan zengett, nem nyomta el a szövegmondás. Az éneklő színésznő pontosan artikulált, a szöveget is értettem, azt dalolta el, ő magánkívül van a boldogságtól, övé a világ, ő most csak kószál, énekel, gyönyörű az élet. Most már szöveggel dúdoltam utána, szöveggel, szűk torokkal, mert már nem is izgalmas, de gyötrő volt ez a déja entendus, aztán egyszer csak meglett a megoldás segítség nélkül, ingyen, kegyelemből, ahogy a csodák történnek. Nagy, langyos víz hullámzott fel a templomhajóban, szelíd hullámok verték a falakat, és ott úszott felém a tajtékon át a Vízibornyú, és a hátán ült az apám. A Vízibornyút kísérték is, kétoldalt Misi és Kata, és Tóth Lórika, aki nem tudott sorára várni, ott szégyenkezett mögöttük, mert neki alga volt a hajában. Misinek meg Katának meg csikóhal és tengeri csillag. A Vízibornyú szájában gramofontölcsér piroslott, az a réges-régi, és áradt az ének, és az apám ott nevetett a hátán, és azt mondta a minden sarokból zengő muzsikában, hogy boldog ünnepeket kíván a Vízibornyú, köszönjem meg neki, és viszonozzam.

Úgy sírtam, hogy a próba megállt. Úgy sírtam, hogy azt hitték, rosszul leszek. Úgy sírtam, hogy nem tudtam megmagyarázni semmit, senkinek, a férjemnek sem, a programme officer úgy nézett rám, mint élete nagy tévedésére, hazavitt és lerakott a szálloda előtt, egész diplomáciai neveltetésére szükség volt, hogy el tudjon búcsúzni nyájasan: nyilván megviselt a tél, a klímaváltozás – vigasztalt –, mindig megvan a téli útnak a kockázata. Vízibornyú, mondtam neki sírva és magyarul. Többet utaztam életemben, mint Miller ügynöke, és kollokváltam Debrecenben mínusz huszonnyolc fokos hidegben az erdőn. Nem árt nekem a tél. Vízibornyú.

– Mi történt? – kérdezte a férjem a szobánkban. – Soha életemben nem láttalak hisztérikusnak.

126

– Vízibornyú – feleltem, és pergett a könnyem.

Nem értette, csak nézett. Hogy érthette volna. Nem értette azt más, csak az apám meg én.

– Figyelj – nyugodtam meg később annyira, hogy összefüggően tudtam beszélni. – I’m sitting on top of the world, just strolling along, just singing a song.

– És?

– Az apám nem tudott angolul, és énekelni akart mindenképpen, mert én úgy kívántam. Megcsinálta a dalt, beépítette a vokálisokat magyar szavakba.

– Most sem értem.

– Dehogynem. Figyelj. Lám Misi meg Kata előtt / Tóth Lórika leng. Vízibornyú.

– I’m sitting.

– Igen. Ez Lám Misi.

– On top of the world.

– Igen. Ez a meg Kata előtt. És a just strolling along a Tóth Lórika.

– A singing a song?

– Az a Vízibornyú.

A Michigan-tavon nagy hullámokat vert a karácsonyi szél. Akkor már a férjem is látta, mert nyilvánvaló volt: Szabó Elek, Debrecen szabad királyi város hajdani kultúrtanácsnoka egy kislányt tart a jobb karján, baljával egy víziborjú csillagos nyakörvébe kapaszkodik, és úszik, úszik a téli tóban, körötte nap és hold és csillagok, és énekel, mert a gyereke erre kérte, hát Misi meg Kata előtt Lórika hág a hintára, és mert karácsony van, a csodák ideje, a Vízibornyú égnek emeli puha orrát, és ő is énekel. Jézus születésekor a barmok is beszélnek.

127
Névjegyek

Vénlány egy volt anyám jóléti gyűjteményében, de ez a patronálás nem járt anyagi támogatással, Kamilla megállt a lábán, azon a szokatlan méretű lábon, ami miatt sokáig edzettek, míg megtanultam, nemhogy észrevenni, meglátni sem illik a néni cipőjét, vagy célozni rá. Kamilla még csak magányos sem volt, pedig anyjukat ugyan korán elvesztették a Kullogh gyerekek, Kamilla a kisebb volt, Ábel bátyja pár évvel idősebb nála, az tízéves korától katonaiskolába járt az osztrák határ mellett. Amikor a nagy hírű bűnügyi védő apa mellől a gyorsan pusztító tüdővész elragadta az anyát, Kamilla még beszélni se tudott. Az ügyvéd özvegy édestestvérét hívta magához a kislány nevelésére, aki szeretettel és értelmesen irányította, elsajátíttatta vele az akkor felsőbb leányiskola néven ismert oktatási intézmény kínálta tudásanyagot, mellesleg megtanította főzni, bonyolult kézimunkák készítésére, tánctanfolyamra íratta, ugyanarra, amelyen valamikor Jablonczay Lenkét oktatta illedelmes lépésekre Alföldi úr. Anyámmal és apámmal itt kezdődött a barátsága, ezen a kolonon, amelyen anyám lelkesen táncolt, apám meg az Alföldi úr tánctermébe belépő vagy onnan hazainduló lányokra vadászott a gimnazisták ügyetlenségével, és hogy sejtette volna, hogy az egyik fruska évtizedek múlva a felesége lesz, a híres Kullogh lány meg lekötelezettje 128halála percéig. Kamilla nem volt tündöklő szépség, mint anyám, de volt a lényében valami megnyerő, jó volt a társaságában lenni. Ha ünnepeken együtt mentek templomba, csinos pár volt a két Kullogh testvér, a fekete, sudár Ábel és a búzaszőke lány, akinek hajszíne holtáig nem változott, csak módosult, úgy hatott, mintha nagyon fehér homloka fölött parókát viselne, amelynek hajdani aranyló tincseit sűrűn beszórták púderrel.

Én már csak az anyámmal egykorú, a húszas években a harmincat meghaladó Kamillát ismerhettem, de történetével első találkozásunk után boldogan riogatott Ilka néni, a szakácsnő. Nem volt akármilyen történet, ennél tipikusabb őrültség nem jellemezhette az első világháború kitörése előtti Magyarországot.

Kamillát a század legelején apja első munkatársa, egy nagy jövőt ígérő ügyvéd kérte meg, mindenki őszinte örömére. A vőlegény egy cseppet korosabb volt, mint a tizenhét éves lányhoz illett, de Kamillának imponált, az apa elsősorban a kapcsolat előnyét érzékelte, nem a később esetleg felmerülő nehézségeket. Mindenki boldog volt: Kullogh leendő vejében látta majdani utódját, aki az immár országos hírű irodát úgy veszi át, hogy közben biztosítja Kamilla szép életét, a nagynéni elragadónak találta az évek óta a házukhoz járó, sűrűn ott ebédelő, kellemes urat, Kamilla megdicsőült a személyének jutott szerelem hevében, igazán az ördögnek kellett megjelennie egy, a huszadik század első évei egyikében rendezett jótékonysági bálon, hogy összekuszálja a végzet mindaddig feszes orsóra tekeredett szálait. A bál hibátlan nyitányzenével indult, Kamilla kék szeméhez illő kék ruhát viselt, öröm volt ránézni, ahogy fivére karján nagynénje után belépett, joggal hihette, eddigi élete legszebb napját éli, csakhogy a 129zenekart a sátán vezényelte. Ahogy megközelítették a táncba még nem vezényelt párokat, s a testvérek majdnem elérték a menyasszonyára váró ügyvédet, Ábel, a tiszt, megtorpant. Egy bájosan részeg környékbeli birtokos szavai állították meg, aki barátságosan megveregette a vőlegény vállát, s udvariatlanul belekiabálta a báltermi zümmögésbe az apró nevetések közé: csak úgy, barát módjára vallja már meg neki, mi minden fér el Kamilla kisasszony közismerten szokatlan méretű cipőjében, vele jár-e a csárdi Kullogh-kastély, vagy nem, ha netán kapható, és eladnák, ő megvenné szívesen. A fivér pár másodpercet várt, ahogy a tisztiiskolán megtanulta, mert a buta sértésre felelni a hivatalos eljegyzés óta már a vőlegény volt jogosult, de az ügyvéd vörösre pirult ugyan, viszont nem moccant azonnal, hanem tűnődött. A sértés otromba volt, nem is érthető, hogyan hangozhatott el, az ügyvéd főnöke iskolájában sok minden más között józan mérlegelést is tanult: azonnali számonkérés helyett mi lehet megfelelő válasz egy nyilvánvalóan részeg fiatalember ostoba szavaira. Törte a fejét, mi a legszerencsésebb lépés, ami feloldja a feszültséget, a hadnagy várt, de mikor leendő sógora Kamilla védelmére még mindig nem moccant, le gyáva gazemberezte, s maga lépett a részeg birtokoshoz azzal, hogy elégtételt követel. Az ügyvéd elkésett, akkor már hiába alakult át sebzett vőlegénnyé, a nagynéni azonnal hazavitte Kamillát, nem várta meg, mi következik, s ez volt élete legnagyobb tévedése, mondta neki később a régi mivoltát többé vissza nem nyert öreg Kullogh halála előtt, mert ott kellett volna maradnia, valamiképpen úrrá lenni az epizódon: akkor még csak fodrozódott a jövendő. A fiatal Kullogh kihívására a józanodni kezdő birtokos zavart makogással jelezte, nem gondolta komolyan, 130amit szólt, de a mentegetőzés elkésett, tetejében, hogy az ügy még szilajabbra mérgesedjék, a vőlegény tett értelmetlen lépést a sakktáblán. Nem a részeg, makogó birtokosnak, saját sógorának ugrott és ütötte arcon, amivel aztán kivágta a színpadnak tragédiába nyíló ajtaját. Olyan volt az estnek ez a része, mint egy rosszul rendezett buffóopera, ahol mást vágnak fejbe, nem a valódi vétkest. Hogy tisztet megsérteni nem szerencsés bálon kívül sem, azt nemhogy egy képzett jogász, de minden civil tudta, hogy a csattanás nem old meg semmit, vagy ha mégis, úgy végzetes következményei lehetnek, azonnal kiderült. Minden érdekelt elhagyta a báltermet, az immár ismét józan birtokos tűnt el elsőnek, Ábel csak miután két tiszttársa asszisztenciájával párbajra hívta sógorát. A botrány masszív volt, szomorú pletykaanyag, virradatkor a felkelő nap már holtan találta a Nagyerdő egy tisztásán a két leendő sógort. Ábel volt a sértett fél, ő lőtt elsőnek, el is találta az ügyvédet olyan szerencsésen, hogy az azonnal meghalt, s akkor úgy lépett, ahogy a társadalmi és családi illemkódex diktálta, haza nem mehetett azzal a hírrel, hogy megölte a húga leendő házastársát, csak a tiszti becsületét sikerült megmentenie, saját családját és életét már nem. A városbeliek visszafojtott lélegzettel figyelték, mi lesz a tragikus história folytatása, ami lett, más volt, mint a szabvány, a Kullogh-ház ugyan hallgatott, de a kettős temetés, a két egymás mellé állított koporsó elég hangosan beszélt. Hogy Kamilla mit gondolt azon a reggelen, amikor közölték vele, mi történt, maradt a saját titka. A temetésen mindenki ott volt, aki csak mozogni tudott, a pápai prelátust nem kellett meggyőzni arról, hogy ilyen tébolyult, Istent, embert sértő ostobaságot csak zavart elmeállapotban követ el az ember, megadta az engedélyt az 131egyházi temetésre. Kamillát nem kellett vezetni, lépegetett maga, az össze-összeroskadó nagynénit támogatta a holtsápadt Kullogh. Kamilla arca a bálon elhangzott sértéskor se mutatott semmit, akkor se szolgáltatott elemezhető adatot, amiből következtetni lehet, mit érez egy özvegy menyasszony. A nászon viselt menyasszonyi, az első gyermeke keresztelőjén boldogságtól fénylő szemű fiatalasszony-édesanya együttes ruhaköltségét felülmúló, elképesztő összegbe kerülő gyászöltözetet csináltatott magának a temetésre, végigállta kezében két szál fehér rózsával, amelyet egyenként szerettei után dobott a koporsóra, fátyolát sem eresztette le, hadd lássák nem megtört, inkább dacos szemét. Kullogh Kamilla először jelezte, vele nem lesz egyszerű elbánnia sorsnak, városnak, történelemnek.

Az élet ennek a családnak kezdettől hamis kártyát osztott, akit katonának szántak, érzékeny és hisztérikus fiatal férfi volt, Kamilla stratégiára termett, higgadt, reális. Boldog, fiatal lányként temetett testvért, vőlegényt, vonzó, még fiatal nőként apát, s vette át millió biztosítékkal körülbástyázott vagyonát. Kivédett minden kérőt, s kiválasztotta apja irodájában a legöregebb ügyvédet, ráruházta Kullogh hajdani hatalmát, a háztartást a nagynénire bízta, aki az L alakú ház kerti toldalékrészében élő házmestercsalád tennivalói bővítésével a régi szinten tartotta az életüket. A városbeliek ámultan nézték Kamillát, aki az egyre romló gazdasági körülmények között, a nehézségek dacára, az időközben lezajlott első világháborúban nem mint operettfigura, de méltósággal öregedő lány, egyre magabiztosabb lett. Az élelmezés nehézségeit kivédte, a házmestercsaláddal kiépített kapcsolatrendszere következtében nem csak napi szükségletre vásárolt, még nehezebb idők kivédésére is 132kiépítette raktárát a feketepiacról. Mikor a várost a románok megszállták, a nagynéni öngyilkosságot emlegetett, Kamilla rácsukta a hálószobaajtót, és rendelkezett: gazdag ételválaszték álljon a megszállók rendelkezésére, a lakásrekviráló tisztiszolgát megkínálta pálinkával, s a tolmács útján megüzente átmeneti lakójának, a bejárati ajtóval szemben, a kapualjból nyíló két szoba rendelkezésére áll. A tiszt, aki a Kullogh-házba került, tudta az illemet, beküldte Kamillának a francia nyelvű vizitkártyát, amelyet Kamilla szintén vizitkártyán igazolt vissza, saját lakrészébe viszont nem engedett be senkit, a századost sem, akinek azt ígérte, ha megkíméli nagynénjét és őt a zaklatástól, biztosítja kosztját, legénye ellátását is. A tiszt állta az alkut, megmentette saját nemzete katonái erőszakosságától és a városbeli csőcselék jelentkezésétől is. Fogadni persze nem fogadták, azzal a megszállás jogosságát igazolták volna vissza, de jelenléte csakugyan biztonságot jelentett. A százados, becsületére mondva, sose próbált megismerkedni a nagynénivel, vagy az elkerülhetetlenen túl szót váltani Kamillával, távozásakor köszönetét illedelmes levélkével érzékeltette. Mikor eltűnt, Kamilla kitakaríttatta az olykor hölgyek jelenlétével megcsúfolt szobákat, és az immár trianoni Magyarországon folytatta az életét.

Eleinte zavartalanul haladt minden, bár a háború sok kárt tett a földeken, a zaklatástól ugyan megmentette a százados jelenléte, de az elszegényedést és az iroda lassú hanyatlását, a csökkenő ügyfélforgalmat egyedül kellett megélnie. Osztott, szorzott, már régen kezében volt az éltes apai munkatárs helyett a kormányrúd, s bár az inflációval szinte lehetetlen volt megbirkózni, a pengő megjelenéséig működtette még az egyre keveseb133bet jövedelmező irodát, s mikor mégis rákényszerült, hogy bezárassa, halálra rémítette a búcsúzni besántikált öreg ügyvédet: bejelentette neki is, ami miatt a nagynénje már napok óta a kedélybetegség jeleit mutatta: a vagyont a történelmi idők nagyjából felélték, a fennmaradást másképpen kell biztosítani, egyetlen komoly értéke a Kullogh-ház, a körül építsenek új létesítményt. Mint sok hasonló, valamikor gazdag embernek, az ő földbirtoka is túlesett az új határokon, a külfölddé szerencsétlenedett föld a rendezetlen körülmények között nem hoz jövedelmet, csak gondot, egy módját látja a megoldásnak, beiratkozik a tanonciskolába, megszerzi a cukrászmesterlevelet, ehhez még kedve is van, tehetsége is, és egy fikarcnyit se törődött sem az ügyvéd, sem a nagynéni reakciójával. Felsőbb leányiskolai végzettsége elég volt ahhoz, hogy csak két esztendő anyagából kellett vizsgáznia, a mesterlevélig, gyakorlati képzése érdekében, szerződést kötött ugyanazzal a cukrásszal, akihez számtalanszor beült vendégként családostul. A nagynéni a méla passzivitásból hirtelen üvöltő szörnyeteggé szégyellte magát, Kamilla szépen beszélt vele, de határozottan, ne nehezítse, ami nehéz, ha így nem akar élni, ne fenyegetőzzék, hanem lépjen, ha meg azt érzi megoldásnak, hogy teljesen visszavonul, ne tegye ki a lábát még egyszer az utcára. A nagynéni valóban nem mozdult ki többé a házból, úgy érezte, hogy a kettős párbaj lezajlása óta ismét a város szájára kerültek, Kamilla átnézett rajta, elment az útjából, ha sírdogált, vegytant tanult, kalóriatáblázatot, egészségügyi szabályokat, elméleti vizsgája letétele után valóban elkezdett dolgozni Koncz úr cukrászdájában, ahol szinte minden hajdani ismerőse megfordult. Nem volt könnyű sora, s ahogy később, mikor már ilyesmiről is lehetett egy 134gyerekkel beszélni, gyakran emlegették nekem is a szüleim, hogy állt a város fele Kamilla pártjára, s fordult ellene a másik, apám mindenesetre akkor szokott rá az addig sose méltányolt édességekre, s agitálta baráti körét, ne hagyják jó szó, biztatás nélkül ezt a bátor teremtést, eleget keseríti saját nevelőanyja, aki ahelyett, hogy méltányolná a lány igyekezetét, átkozza, és úgy érzi, beszennyezte a nevüket. Az özvegy kicsit valóban belebolondult a történetbe, mert azt mondta mindenkinek, aki meglátogatta, nem elég, hogy a román tiszt, akinek szállást adott, tönkretette az ő özvegyi jó hírét, mert a városban azt hiszik, a szeretője volt, most Kamilla lett kasszírnő és urak babája saját döntése miatt. A néni operettszövegét megint csak apám hangszerelte át türelmes látogatásai során, átvállalta tőle a meggyőzési kísérleteket. Kamilla úgy kapott cukrászoklevelet, hogy sose volt közölnivalója Koncz úrnak irgalmatlan képzési módszeréről, hallgatott az inaszakasztó munkáról szezonidőben, akár a kíváncsiságból betérő ismerősökről, akik átnéztek a kiszolgálólánnyá süllyedt, cselédromantikás múltú hajdani osztálytársnőn. A lány megköszönte és zsebre tette a borravalót, ha adtak neki, mikor felszolgált.

A mesterlevél megszerzése után Kamilla nekilátott valódi terve megvalósításának, az öreg Kollugh aranyba fektetett, végső célra titokban tartalékolt napóleonjai előkerültek, jöttek a kárpitosok, asztalosok, Kamilla a lakás egy részét átrendezte cukrászdának, a kertbe megfelelő berendezést állíttatott, hogy odakinn is tudjon vendéget látni, a kapura cégtábla került. Mikor anyám valamelyik hajdani táncosa ügyködése révén megkapta végre a működési engedélyt, óriási betűkkel ott állt a kapura rögzített szöveg: KAMILLA CUKRÁSZDÁJA. Ezt a 135helyet már nem a szülők elbeszéléséből, magam is ismertem, és megdicsőültem attól a gondolattól, hogy van egy ilyen nemes árut termelő barátunk. A helyzet persze nem volt olyan egyszerű, mint ahogy én akkor érzékeltem, a Kullogh-ház eredetileg fogalom volt, a közjog központja, nem vendéglátó-ipari üzemegység, ahol Kamilla a házmesterék tanonciskolába íratott lányával együtt működik, magát a várost is sértette a vállalkozás, a közvélemény az volt, ennyire nem szabad szembehelyezkedni a közfelfogással. „Kevés volt a hősi halott – kérdezte anyám gyilkos szelídségével a régi társaság sebzett önérzetű tagjaitól –, polgári veszteség is kellene, szerettétek volna, ha ő is meghal? Örüljetek, hogy tejszínhab- meg mogyoróillat van az orrában, nem az erdei temető lehelete, két koporsó emléke. Kamillán illik segíteni, ki-ki amivel tud.” Apám akkor már tanácsos volt, ő és Huttra doktor, meg a vadásztársaság, Zsozsó nagybátyám sörözőköre és az ügyvédi kamara bátrabb öregei hallgattak rá, a megnyitás napján nem akárkik ültek Kamilla kerthelyiségében, a bomló vadrózsabokrok és gyönyörűen rendben tartott kert gruppjai közé állított asztalkáknál, hanem a város bátor és konvenciók ellen küzdő lakói, elsőnek Tihanyi lépett be – mesélte nekem később az anyám –, akinek színésznő volt a felesége, s aki azért érezte a rokonságot Kamillával, mert feleségével együtt csak az apám hívta meg, akinek reszortjába a színház is tartozott. Ábel hajdani baráti köréből senki nem jelentkezett, apám azt mondta Kamillának, ne rója fel, a fiú szinte minden tiszttársa elesett, vagy messzire sodorta valamelyik terrorhullám, a hajdan vőlegény családja is rég elment a városból. Amikor először tárta szélesre a kaput a kerthelyiséget elrekesztő bejárati részen, érzett Kamilla némi tachy136cardiát, de állta, amit állnia kellett, akkorára már megszokta, hogy akik valamikor tegezték, ezentúl már magázzák. Nem érdekelte, legalábbis azt mutatta, mondták a szüleim, hogy nem érdekli, elsőrangú áruja volt, a házmesterék segítségével a lassan közeledő második világháborúra vásárolt, vermelt, tartalékolt. Mikor a nagynénjét eltemette, a város kideríthetetlen okból hangot váltott, a fagylaltot adagoló Kamilla visszaváltozott a régi Kullogh lánnyá, s a bűntudatukat oldani próbáló hajdani jó ismerősök ismét tegező hívei lettek, Kamilla arca éppúgy nem változott, mint amikor még nem vették emberszámba. Ha csevegni akartak vele, megállt, csevegett, mosolygott. A helyzetet végleg megint a pápai prelátus oldotta meg, aki egyszer csak felbukkant a cukrászdában, le nem ült, de a kerthelyiségben rendelt a tiszteletből személyesen felszolgáló Kamillától egy pohár citromszörpöt, megsimogatta Kamilla nagy kontyát, mikor az kezet csókolt neki, és jó hangosan, hogy az utcán is hallják, azt mondta a lánynak, sose hittem, hogy ennyi hited van az Istenben, Mili. Attól kezdve mindhárom felekezet tagjai ostromolták Kamilla cukrászdáját, a katolikusok, mert nagy hitűnek mondta a prelátus, a reformátusok, hogy szó ne érje a ház elejét, a zsidók pedig praktikus okokból, sehol a városban nem volt hasonló Kamilla süteményeihez.

Mikor gyerekként először jártam nála, Kamilla bennünket nem a kertben fogadott, de az otthonában. Jól megnézett, mikor köszöntöttem, kereste arcomban anyám-apám vonásait, szüleim annyit mondtak el a történetéből, amennyit okosnak ítéltek, amit elhallgattak, Ilka néni közlési vágya később kiegészítette, szakácsnőnk maga volt a hajdúsági Pitaval. Szép antik bútorai között az édességről is elfeledkeztem, Kamilla meg 137tudta tartani apja hajdani kép- és kisplasztika-gyűjteményét, s néhányat barokk faszobraik közül. Hálószobájába tévedve először vonakodva közeledtem pár titokzatos figurához. Gondoltam, világos, miért van annyi szóbeszéd Kamilla körül, ki józan elme alhatik együtt ezekkel a manókkal, vagy mikkel, volt köztük egy viszonylag felöltözött hölgy is, ez tetejében térdelt, és nézte odafenn a semmit, a lábánál korsó, de cserépre törve, a kezében meg kötéldarabon valami feszület. Legjobban a kötél érdekelt, micsoda mester remekelhette, mert a fa engedelmeskedett a középkori faszobrász ujjainak, felhorzsolódott öreg kötéldarab volt előttem, sose hittem volna, hogy jóval a második világháború befejeződése után a zsibogón ráismerek az akkor már erősen megcsonkított figurára. Ritka kincs volt a hatvanas években még a kegyszer, üdvtörténeti személyiség, persze megvettem, pedig drága volt, a sérült szobor maradványát úgy kínálta az árus, itt van Szent Szűz Mária Magdolna azzal a kötéllel, amire annak idején a gaz Júdás az édes Jézust felakasztotta. A szobor Kamilla vagyonának elkobzása után került a piacra.

A szobor miatt akkor egyébként megszidtak, le kellett ülnöm a felnőttek közé, anyám közölte, nem bódorgunk senki magánlakásában. „Nincsenek titkaim – mondta Kamilla, s szeme levendulakékje felvillant –, Lenke, ha tudnád, mit nem adnék valami nevetni vagy siratni való romantikáért, ami valaha még megvolt, csak elsöpörte a század.” „Hát teremts magadnak újat, ha kívánod, rajtad áll” – felelte anyám, s elegyengette ujjaimat a desszertvillán, én meg azt gondoltam, mit akar szegény Kamilla néni, megkapta ő már valamikor a maga részét, de felemelő lehetett ott állni két koporsónál. Mámor! Pár mondat hangzott el, de a felnőttek arcszíne megválto138zott, anyám kicsit halványabb lett, ám apám arca lángolt, és hirtelen kigyúlt Kamilláé is. Anyám dobostortát evett, ropogott hibátlan fogsorai közt a cukormáz, rám nevetett, és így, ilyen derűvel közölte, hogy ha apám nem olyan szegény, mint akkor volt, nem egy kezdő városi tisztviselő, akkor ma Kamilla néni az én anyám, mert apám őelőtte Kamilla nénit kérte meg feleségül. Felháborodva letettem az amúgy is kényelmetlen fogású desszertvillát, anyám közlése olyan volt, mint az istenkáromlás. Valamit azonnal érzékeltem, azt, ami amúgy is ellenségem volt, a múlt erejét, az emlékek törölhetetlenségét, az ajtókat a Kékszakállú várában. Mikor a Régimódi történet-et megírtam, már tudtam, csak nem tartozott a közlendőmhöz, hogy az ösztönöm nem tévedett, aki akkor ott uzsonnázott Kamillánál, mindenki őrzött az ajtaja mögött egy figurát, anyám Józsi bácsit, apám egy hajdani lánykérés kudarcát, Kamilla a maga halottait, de a tényt, hogy apám első választása nem anyám volt, hanem Kamilla, nem volt egyszerű tudomásul vennem. Az evés is abbamaradt, nem érdekelt a sütemény, oldalra nyúltam, láttam egy óriási rézkapcsos családi albumot, azt kezdtem lapozgatni, anyám rám szólt, tegyem le, nem illik idegenek holmiját érinteni, letettem, de akkorra már láttam, az album lapjai helyenként egymáshoz vannak ragasztva, szerettem volna feszegetni, de tilos volt. „Szerezzek újat?” – kérdezte akkor Kamilla, erre visszakapcsolt az emlékezetem, valamit beszéltek a romantikáról, arra tértek vissza. Apámnak még mindig nem hűlt le az arca, anyám nevetve biztatta, ha képes rá, miért ne. Ki irigyelné tőle? Mikor felálltunk induláskor, Kamilla nem engedett ki addig, míg a csengővel behívott tanulólánnyal kis cso139magot nem állíttatott össze, hadd legyen édes emlék számomra a látogatás.

Míg figyelme általam nagyon is méltányolt jelét csomagolták, a kapubolt alatt álltunk, mögöttünk a cukrászda kertje, Kamilla olykor belépőket vagy távozókat köszöntött, az immár komoly funkcióhoz jutott házmesterlány a kerti asztalok körül játszotta a főnökhelyettes szemmel láthatólag élvezett szerepét, a pincéből áldott krém- és gyümölcsillat áradt. Nyugtalan rossz érzésem már elszállt, lelkesen várakoztam, s nézegettem, beléptemkor nem vettem észre, hogy a kapubolt alól valamikor irodaként használt lakásrész ajtaján névjegy fehérlik. Egész közelről vizsgáltam, bár őszintén szólva nem érdekelt, ki lakik még a házban, de kiderült, mást mégis.

– Ki az a Losonczy Dénes, Kamilla? Albérlőt vállaltál?

Rábámultam anyámra, mert ő érdeklődött, viselkedési tízparancsolatának szinte első utasítása az volt, sose kérdezzünk semmit idegen helyen, aki valamit közölni akar, úgyis megmondja. Most ő lépett saját tilalmai útján ellentétes irányba, s alighanem meg se jegyzem az epizódot, ha hajszálra azonos szöveggel és egyazon pillanatban Kamilla és apám meg nem szólalnak. Olyan volt, mint a kiskátéra a válasz, hogy mi végre teremtette Isten az embert, mint a nagyegyszeregy, mennyi huszonötször százkettő.

– Túl nagy a ház, és most már egészen egyedül nem barátságos itt lakni – mondta apám és Kamilla egyszerre. Aztán csak Kamilla beszélt már, de arra nem figyeltem, mert hallottam a pincelejárat felől a tanulólány cipője kopogását, közeledett a süteményem. Azért értettem, mit közölt Kamilla: kétszobás lakrészében újabban egy kultúrmérnök lakik, kellemes ember, szinte sose 140látni, járja a megyét, és sűrűn van Pesten. Nem érdekelt, mert megkaptam a csomagot, de a nevet megjegyeztem. Abban a korban voltam, amikor elkezdtek már képzeletbeli férjeim gyülekezni, Losonczy Dénest szép neve miatt felvettem a jelöltek közé. Hazamentünk, otthon senki sem említett se hajdani udvarlást, se jelenlegi szobaurat. Nekem hosszú ideig volt képzeletbeli férjem Losonczy Dénes, aki Monacóban élt, és lecsapolta az árvizet Tiszafüreden.

Kamilla azután egyre ritkábban merült fel életemben, jártam nála, de nem mentem be a lakásba, a boltban vásároltam, amely a kerti terasz körbeüvegezett, tágas félkörű öblében kínálta a finomságokat. Az imént említett látogatásról később még egy emlékfoszlányt sodort vissza az idő. Akkor már kint jártunk az akácfasor alatt, anyám egyszer csak megállt és megkérdezte, honnan került a Kullogh-házba idegen. Apám a régi baráti körre hivatkozott, valamelyik régi barát ajánlhatta. „Maga ismeri?” – érdeklődött tovább anyám. „Mintha nem tudná, hogy ki nem állhatok ismerkedni” – volt a válasz. Még arra is emlékszem, hogy anyám megint nevetett, szívből nevetett, még rá is néztem, mi van azon mulatnivaló, amit hallott. Apám, ha tehette, a munkaidőn kívül olvasott, zenét hallgatott, mindig bánatos volt, ha otthoni békéjét csengetés zavarta meg. Szagolgattam a csomagomat, a papíron vaníliaillat ütött át, és a tálcácska alja langyos volt. Anyám beszélgetést záró mondata csak felnőtt koromban kapott értelmet, bár látszólag igazán érthető volt. „Isten adjon a mérnöknek meg Kamillának szerencsét. Legalább nincs teljesen egyedül. Kamillával úgy elbánt valaha az élet, hogy kárpótlást érdemel.”

Ahogy nőttem, egyre zsugorodott Kamilla iránti érdeklődésem, tánciskolába írattak, zenedébe, angol- meg 141németórára jártam, s jöttek az első irodalom szerezte mákonyos percek: vers született a kezem nyomán, rengeteg vers. Időm sem igen volt Kamillához átszaladni, már egy másik cukrászdába jártam, akkor a Perczel úrék intézménye volt divatban. Egyetemi éveim alatt csak akkor hallottam Kamilláról, ha eszembe jutott érdeklődni, hogyan élhet, szüleim úgy tudták, nagy készletet gyűjtött idejében, mindene bőven van, de el ne mondjam valakinek, mert amit Kamilla néni csinál, az halmozás: tilos. Nem érdekelt Kamilla kihágása, akkorra már minden megváltozott bennem is, köröttem is, amíg a külpolitikai helyzet lehetővé tette, külföldön töltöttem az év egyharmadát, a versben emlegetett Losonczy Dénes férj helyett ilyen-olyan, utolsónak már jegygyűrűt eredményező szerelem hozott izgalmas élményeket. Egyébként az albérlő az utcabeli hírek szerint a világháború kitörésekor, mikor a lakások adta lehetőségeket feltérképezték, megmentette Kamillát hosszú időre attól, hogy kibombázottakkal, menekültekkel kelljen megosztani az otthonát. Losonczy Dénes persze csak védelemnek volt megfelelő, társaságát nemigen élvezhették a cukrászdában, mert se katonai behívóra, se nyílt parancsra, se semmi hivatalos felszólításra nem válaszolt, holott, mint hírlett, ott lakott, csak kiszámíthatatlan időpontokban bukkant fel, többnyire már akkor, mire Kamilla háza környéke elcsendesedett. Több utcabeli látta, amint saját kulcsával kinyitja a kaput, már amennyire a világháború alatti elsötétítés világosságánál egyáltalán látni lehetett. Egyszer a honvédség elő is akarta vezetni, de megint csak nem volt elérhető, a nagynéni kötötte meg a mérnökkel a szerződést, mondta a járőrnek Kamilla – a lakásba való bejelentést a helyi rendőrség annak idején igazolta, az eredeti megegyezést 142a rég halott nagynéni holmija között, sajnos, nem találja. Losonczy Dénes persze nem tudta teljesen megmenteni Kamillát a második világháború terheitől, mert a katonai hatóságok egyre ingerültebben keresték, apám révén tudtuk meg, aki születésem óta másodszor került át átmenetileg a katonaügyosztályra, hogy semmilyen regiszterben nem szerepel, és vidéken is hiába körözték, a lakást azért nem utalják ki másnak, mert azt remélték, egyszer csak ott lepik meg, s végre tisztázható lesz ez a farsz, ami a magyar hatóságokat, a rendőrséget, a katonaságot, sőt a polgári védelmet egyaránt érdekelné. Kamilla személyes biztonsága viszont maximális volt, mert a vidéki Pimpernelt utóbb már polgári ruhás rendőrök lesték, de a remélt eredmény elmaradt, a cukrászdába járók mindegyike igazolni tudta magát, nappal nem járt haza a rejtelmes személy, éjjel az első megfigyelők felállítása után meg mintha tudta volna, hogy várják, nem jelentkezett többé kapunyitó kulcsával. Eltűnt. Aztán a történelem megint új helyzetet teremtett, már nem volt érdekes a személye, mert negyvennégy márciusában a németek megszállták az országot. Mindenki azt hitte, most aztán Kullogh Kamilla is megtanulja, milyen megosztani a házát idegenekkel, de az ifjúságát elkerülő példátlan szerencse megint mellészegődött, egy reggel a cukrászda korai látogatói döbbenten érzékelték, Losonczy Dénes névjegye eltűnt, a névjegytartó kis keretben új a névjegykártya, a mérnök lakásrészébe vezető ajtón azt találták a belépők: Major Freiherr Gernoth von Adlersberg, aki legalább annyira enigmatikus személy maradt, mint az elődje. Kamilla azt mondta, nem sok vizet zavar, csak órákra jön haza, fürödni, rendbe szedni magát, és igen csendes, ha már beszállásolták, kaphatott volna rosszabb lakót is. Hogy 143nem ült be a cukrászdába, azt az utca lakói két okból is természetesnek találták, de a báró legalább volt, ha más nem is, apám mindenütt hirdette, hogy látta Kamilla otthonában, és a pápai prelátus, aki gyakori látogatója volt Kamillának, akitől mindig ki lehetett sírni cukrot meg lisztet a katolikus árvaháznak, szintén említette minden társaságban, ha Kamilla élete teli is van zökkenővel, de az őrangyala nem hagyta el, az őrnagy nem sok vizet zavar, és legalább védi ezt a már nem fiatal lányt, aki a német erőszaktól éppúgy retteghet, mint a háborús események hatására egyre sajátságosabbá torzuló házmestercsaládtól.

Kamilla biztonságát a németek kivonulásáig védte a névjegy, amelyet aztán a semmit nem akceptáló, a várost megszálló oroszok lelkitusa nélkül letéptek, az orosz tiszt, aki az őrnagy helyére került, szintén alig volt otthon, de amikor mégis, ordítás és sikoltozás, olykor meg kellemes férfihangon áradó dal igazolta a jelenlétét, így aztán a többé sose keresett és meg se talált Losonczy Dénes szelíd némaságát mindenki visszasírta, de még a német báró tartózkodó távolságtartását is. Az őrangyal egyébként megint csodát művelt, mert a városban, lévén az új kormány székhelye, a lakók biztonsága érdekében az ott állomásozó marsall abszolút fegyelmezett magatartást parancsolt a második ukrán hadsereg tagjainak. Volt persze kihágás, merénylet, botrány, fosztogatás épp elég, de Kamilla nagy természetű, ám agyonterhelt és nem agresszív tisztje miatt megmenekült a zaklatástól, s maga a város is hamarabb lett szabad, mint gondoltuk. A várost megszálló marsall első utasításai közé tartozott, hogy templomot, iskolát, kórházat és a nép élelmezését szolgáló üzleteket, intézményeket újra üzemeltessenek, így Kamilla nagykapujára visszakerült az ostrom alatt 144lesodródott cégtábla, a Kullogh lány megint megnyitotta a hetekig zárva tartott cukrászatát, és az orosz megszállás szakaszát megint csak viszonylagos kár nélkül vészelte át. Aztán az őrangyal elfáradhatott, mert a hivatalos békekötés után egyszer csak lefelé billent a Kullogh-ház addig viszonylagos egyensúlyban tartott mérlege, ezúttal nem várt helyről, a házmesterék felől jött a támadás, és nem volt se Losonczy Dénes, sem a báró, még az orosz tiszt sem, aki megvédhette volna Kamillát.

Eleinte csak annak a súlyát érezte, hogy a vagyona áruba fektetett nagy része odalett, rejtett készleteit, amelyet a német nem is keresett, az oroszok megtalálták, elvitték, a cukrászda üzemeltetésére alig volt nyersanyaga, de vevője is ritkán akadt, csaknem mindenki siratott, visszavárt vagy keresett valakit, ez az időszak csak a kiváltságos keveseknek, idegeneknek, pártfőembereknek volt cukrászdás idő, magának a városnak nem. A támadás egyébként nemcsak anyagi, erkölcsi természetű is volt, s a házmesterék indították, akik úgy érezték, eljött az idő a Kullogh-ház megszerzésére, a cukrászdának sem árt, ha az ő, immár képzett cukrász lányuk veszi át a vezetést: feljelentették Kamillát Losonczy Dénes katonaszökevény rejtegetése és a németekkel való cimborálás vádjával, utóbbi állításukat azzal is kiegészítették, hogy az oroszok bevonulásáig a két lakót még ők se látták, csak érkezni meg távozni hallották olykor, mikor már besötétedett, ha az illető nem a saját kulcsával jött, mindig Kamilla nyitott kaput, lehet, hogy kémközpont volt a Kullogh-házban. Aki cáfolhatta volna a vádat, a régi vendégek vagy apám, nem volt hiteles személy: osztályidegenek esküje nem számított. Még csak a pápai prelátus sem állhatott Kamilla mellett, mert amikor a 145rejtegetett apácanövendékekhez nem engedte be az orosz katonákat, agyonlőtték. Kamilla népbíróság elé került, felvonult mellette mentő tanúnak mindenki, aki még őrzött valamit a Kullogh-mítosz szomorú történeteiből, csupa vén, hajdani táncosa, akiktől a megváltozott világ hitelükkel együtt elvette már, amit a háborús események után még megőriztek, de nem ért semmit a szavuk, Kamillát ellenséggel való cimborálás és esetleges kémtevékenység miatt három évre ítélték. Egy polgári ruhás katolikus pap vitt neki havonta egyszer lelki vigaszt, s fogsága utolsó évében meglátogathatta anyám is, meg egy a történelem örvényéből felbukkant öregúr, a hajdani részeg birtokos, aki váratlan enyhítést eszközölt ki számára. Mindenét felajánlotta az új rendszernek, ott volt a legbalosabb kommunisták között, földjét a földosztás előtt felosztotta, sose tudtuk meg, mi volt a valódi oka annak, hogy titokzatos közbenjárók igénybevételével végül is kihozta Kamillát a fegyházból. Én akkor már Pesten éltem, csak hallottam, hogy mindenét elkobozták, de figyelembe vették fegyházbeli magatartását, s bár nem kapta vissza hajdani otthonát, semmit abból, amije volt, állást kínáltak neki a cukorgyárban. Kamilla – akinek, a város becsületére legyen mondva, mindenki felajánlotta a lakását a régi jótékonysági bálon valaha keringőt táncolt vének közül – hálásan megköszönte ki-ki szívességét, de azzal utasította vissza, van helye a munkásszálláson. Mindenféle újítási javaslattal lépett munkába, közölte, nem szorul támaszra, nem érzi magát rosszul, szaktudását megbecsülik.

Kamilla hat évvel volt fiatalabb anyámnál, erősen ötvenesként lett gyári munkás. Pesten éltem, mikor egyszer ismét meglátogattam a szülőket, s ezer más gon146dunk között Kamilla is szóba jött, anyám közölte, Kamilla forradalmasította a gyári munkát, új vért adott az édesiparnak, férjhez nem ment, de egyre magasabbra száll az üzemi létrán, sűrűn kitüntetik, első kitüntetése óta az érintkezést minden régi barátjával megszüntette, s ezért mindenki őszintén hálás volt neki, mert nyilvánvaló volt, Kamilla nem akar bajt hozni senkire, és a kiszámíthatatlan magyar történelemben ki tudja, mikor bukkan fel ismét akár Losonczy Dénes, akár az esetleg háborús bűnös báró, akárki, aki nem vállalható. Ki látja előre, kit milyen indoklással visznek el, miatta ne molesztáljanak senkit, ő meghalt régi élete számára, vele ne számoljon senki. Hogy a kép igazán kerek legyen, ebben az időben éppen a házmester családja volt börtönben, azzal vádolták az apát, spanyol kém volt, és német utasításra épült a pártba, bomlasztó elemként, családostul.

Kamilla történetéből, ha jól meggondolom, már csak a zárás hiányzik, vagy a majdnem zárás; Kamilla megmutatta a városnak, amit meg akart, hogy mi fér el a cipőjében, meg a világnak, hogy mire képes, ha valóban fontosnak érzi, hogy igazolja az élethez való jogát és emberi minőségét. Azon a napon halt meg, amikor ötvenhatot is átvészelve rehabilitációként visszakapta a Kullogh-házat és ami abban még a házmesterék dúlása után megmaradt, s anyagi kárpótlás mellett megkérdezték tőle, nem marad-e immár rehabilitált állapotában az édesiparban, ő volna az igazgató. Kamilla kirakta az asztalra kitüntetéseit, az okmányt, amely rehabilitálta őt, a felkérőlevelet, hogy vegye át a gyár vezetését, s valami váratlan összetételű szerrel öngyilkos lett. Ismét nagy közönséget vonzó temetése volt, koszorút küldött a régi, szintén megtiport baráti kör, meg a riadtan építkezni szándékozó és tisztulásba fogó új is. Az a 147fiatal pap temette, aki a börtönben olykor meglátogatta, már szabad volt arról beszélni, hogy őrá a prelátus úr bízta Kamillát kivégzése előtt. Kamilla egyébként halála előtt neki meggyónt, s elköszönt. Ámen, ámen, ámen. Ez volt Kullogh Kamilla történetének első befejezése, végleges lezárása apám halála után, néhány évvel később történt.

Kamilla olykor eszembe jutott, aztán elkezdett az én életem hullámverése is bonyolultabb törésű habfodrokat vetni, csak apám halála vetítette elém ismét a képét. A temetés után elkezdtem rendezkedni, a kezem már járt, de a tudatom nem vállalta még, ami történt, ide-oda raktam tárgyakat, értelmetlenül, életemben először kinyitottam az íróasztala fiókjait, néztem, bután, apró személyes tárgyait, mindegyiknek regénnyi története volt. Két kis kartondoboznál abbahagytam a céltalan faggatását annak, aki már nem akart mondani semmit. Abba kellett hagynom, mert az egyikben Losonczy Dénes kultúrmérnök névjegye állt, a másikban a német báróé. Anyám mögöttem állt, szépséges arcán elömlő tanácstalan, szívszorító szomorúság.

– Ez micsoda? – kérdeztem. – Hogy került a fiókba? Egyáltalán, mi ez?

– Semmi – felelte anyám. – Hagyd békén, nem a te dolgod. Ne keresd a halottak titkait.

Néztem a két papírdobozkát, és mögöttük ott mosolygott, akit nemrég temettünk, akinek még igen szokatlan lehet a föld, amelyben olyan szívesen babrált. Mi ez a játék, ki játszott itt kivel? A semmi dobozsúlyokat alig bírta reszkető kezem. Az egyik, Losonczy Dénes doboza 148után nyúlt anyám, mire zsibbadt ujjaim elejtették. Látszott a szemén a friss gyász, de a mosoly kísérlete ott rezgett az ajkán. Nekem nem volt erőm, ő szedte fel a széthullott kártyákat.

– Ez kivételesen nem volt játék – mondta anyám –, pedig tudod, milyen játékos volt, és született színész. Példátlan szerencse, hogy nem leplezték le, hiszen olykor csak végig kellett hogy menjen Losonczy Dénes a Hétmalom utcán, és kellett valakinek az őrnagy lakásából is mély, torokhangon német szavakat kiabálnia nem létező legényének. Neki hivatalból kapcsolata volt a városi nyomdával is, mit nem tettek meg neki, amit kért, a nyomdászt a maga pénzén képeztette ki annak idején, egy volt a hajdúi közül.

Betolta a fiókot, ráfordította a kulcsot, ott tartotta a tenyerében.

– Kamilla megérdemelte, mert Kamilla kitartott a végsőkig, az élet egyetlenegyszer győzte le, attól fogva mindig Kamilla győzött, igazgatói címét úgy dobta vissza hajdani üldözői arcába, mint a követ. Apád jó ember volt, nagyon-nagyon jó. Valakihez neki is tartoznia kellett, úgy értem, hogy a testével. Kamillától meg csak nem kívántad volna meg, hogy úgy szálljon a sírba, hogy két halott a kísérője, a bátyja és egy elhunyt vőlegény. Nem akart vénlány maradni, nem maradt vénlány.

Olyan sebzetten néztem rá, hogy érezte, még mondania kell valamit.

– Te olyan balos református vagy – mondta –, ti, fiatalok olyan rettenetesen szigorúak. Most azt hiszed, okos vagy, erkölcsös, és nem tudsz semmit életről, szerelemről, szeretetről. Úgy fogsz meghalni, hogy rájössz, engem sem ismertél igazán, sem az apádat, sem, ha úgy tetszik, Kullogh Kamillát. Add ide azt a dobozt.

149

Hideg március volt, fűtöttünk. Bedobta a tűzbe, aztán lehúzott maga mellé a kisdíványra, amely gyerekkorom sose változott színpada volt. Két kezébe fogta jéghideg kezemet, és arra kért, sírjak. Csak egy kicsit, nem sokat. A sok nem segít semmit, a kevés hatásosabb. A szép, szelíd könnyekkel kezdődik a gyógyulás. Pontosan olyan este volt az az este, mint bármelyik másik, amikor hozzásimultam vigaszért.

150
Ezüstgolyó

Valami édességet akartam kiszabadítani sztaniolburkából, beleszakadt a körmöm, a papír nem engedett. Magamat is meglepett, miért küszködöm vele, miért nem folyamodom természetes megoldáshoz, elvégre itt az olló, honnan került belém a dzsungelindulat, hogy valamit tépjek, cibáljak, mint a majmok. Mire sikerült a papír takarta tartalomig érnem, már nem is kívántam; csavartam, gyűrtem a bágyadt sztaniolt, aztán kidobtam. Később, sokkal később, mikor már levitték a konyhahulladékot, nyilallt belém a felismerés, mi hergelt fel az ártatlan csokoládé burkolója ellen: hát persze, hogy a tudat mélyéről a keresztanyám sziluettjét sodorta vissza az emlékezés. Életemben először éreztem ismét tapintható közelségben magamhoz, s a sztaniol villantotta vissza a régen kihunyt fényeket.

Keresztanyám gyönyörű volt, legszebb a famíliában, számomra sokáig felfoghatatlan rejtelem, hogy ez a hétszépség maradt társ nélkül, képtelenség, hogy sose keltette fel senki érdeklődését. Ha a családot faggattam, senki sem adott kielégítő feleletet, legvalószínűbbnek az látszott, hogy keresztanyám aligha gondolhatott élete rendezésére, mert mindig dolga volt, olyan terebélyes famíliában, mint a mienk, mindig történt valami, ami egy semmiféle személyes kötöttséggel nem terhelt családtag jelenlétét itt vagy ott indokolttá tette. A testvérek 151születtek, szültek, foguk jött, betegek voltak, ünnepet ültek, esküdtek, elváltak, haldokoltak, temették vagy keresztelték őket, keresztanyám neve volt a jelszó a rengeteg rokonközt, akár jó, akár rossz következett, kedves, régimódi neve: Ida, jelszó lett. Bármi elintézendőre adott tanács is mindig ugyanaz maradt: majd Ida megoldja. Én is Idának hívtam egyébként, nem állt rá a szám sem arra, hogy keresztanyám, sem hogy néni, Ida egyszerűen csak Ida volt, aki a legvalószínűtlenebb szalagokkal fonta be a hajamat, a legcsipkésebb ruhákat varrta nekem, holott tudta, nem szeretem a csipkét, amelyre állandóan vigyázni kell, mert szakad vagy piszkolódik, de azért csak öltöztetett, becézett, szórakoztatott, és mindazt az ételt megfőzte, ha együtt voltunk, amely a mi otthoni konyhánkon nem került asztalra, de én szerettem. Ida egyébként csaknem százéves lett, biológiai csodáját körbedicsértük, még szépségét is megőrizte elképesztő magas korában, épp csak minden valahogy pár árnyalattal halványabb lett rajta, színei kifakultak: szeme erős, büszke kékje, ajka pirosa. Gyerekkoromban olyan volt, mint egy elbűvölő miniatúra, mikor utoljára láttam, háza kapujában állt, és életében először nem is leplezett bánatot érzékeltem a szája körül. Pasztellrajz-arcáról nem az ifjúság varázsa tűnt el, hanem az élet ragyogása. Istenem, gondoltam, Ida most már rövidesen meg fog halni. Visszanéztem rá a kocsi ablakából, ameddig csak lehetett, aztán csakugyan elment Ida, temetése idején külföldön voltam, a család rendelt neki a nevemben koszorút, mikor visszajöttem, elutaztam a sírjához, de csak néztem a kis halmot, és nem értettem, Ida egyszerűen nem volt való halottnak. Ott is hagytam a fejfát hamar, míg kifelé ballagtam a temetőből, azon gondolkoztam, nem tudok én róla 152voltaképpen kézzelfoghatót, a családi pletyka semmi történetet nem őrzött róla, nem hallottam romantikus szerelmi csalódásról, nem viszonzott érzelemről, éjjelizenét ugyan adtak neki, mondták, de bálban sose volt. Ékszereit sorra nekem adta, ahogy illett, a keresztelőmre korallt kaptam, az esküvőmre gyémántot, briliánst nem visel a magunkfajta, ajándékai általában célszerűek voltak, megbízható, sosem divatos ruhadarabokból, magas szárú cipőkből állottak, később az iskoláskorában kapott jutalomkönyvei vándoroltak hozzám, akkor untam, ma már élvezem őket. Egy olyan adományára emlékeztem, amely izgalmat keltett bennem, ezt hozta most vissza a sztaniol, amellyel gyötrődtem, Ida ezüstgolyóját.

A vitrin hátsó polcán, az angol porcelánok mögé rejtve találtam meg valamikor, megbámultam, mert olyan volt, mint egy labda, színezüstből, akkora, mint az üveggolyó a rózsakarókon. Kértem, adja nekem, ilyen szép labdám sose volt. Ida eleinte habozott, aztán mégis kiemelte, és a kezembe adta, alig tudtam tartani, olyan súlyos volt.

– Ez nem labda – magyarázta. – Csak akkor kapod meg, ha megígéred, hogy békén hagyod. Nem ma, nem holnap, mindig. Ezt nem szabad bolygatni.

– Mi ez? – érdeklődtem lelkesen. – Megpiszkáltam a felszínét, és felfedeztem, csak látszólag egybefolyó és zárt ez a gömbölyűség, ha nagyon megkaparom, kibukkan a felszín alól valami, és talán a valami alatt is rejlik egy másik valami.

Ida visszasimította a megbontott csepp részt, aztán elmagyarázta, mit látok. Mikor ő fiatal lány volt, ezer éve, ilyesmivel szórakoztak az akkor énkorombeliek, hogy egy papírszeletre felírták a vágyukat, a nagyon titkosat, amelyet nem akartak vagy nem mertek megosz153tani senkivel, körbetekerték egy darab sztaniollal, lett a beburkolt titkos vágyból kicsi gömb, s ahogy érkeztek a csokoládéküldemények vagy ajándékok, attól fogva minden sztaniolréteget kisimítottak, s rátekerték a titokra, amely egyre nőtt. Ha a vágy teljesült, az ember hálából sorra leszedte a lemezkéket, mindből pici golyót gömbölyített, és lassan elszórta a ház körül, ha meg nem lett a kívánságból semmi, mikor már bizonyosan tudta, hasztalan volt akarnia vagy remélnie, bedobta a folyóba.

Akkor ebben még van valami olyan közlés, ami Ida be nem teljesült kívánsága. Elfogott az izgalom. Megint alányúltam a már visszaillesztett ezüstpapírnak, most már erélyesebben fogta meg a kezemet. A gömböt is visszarakta a porcelánok közé, azt mondta, mégsem adja nekem, láthatólag nem tudom megérteni, hogy nem nyúlhatok senki titkai közé. Elsomfordáltam Ida közeléből, úgy éreztem, megsértett, tüntetően kerültem a vitrint, ha nem átall titkokat tekerni ezüstpapírba, hiába szeretem, és hiába tartozik hozzánk, Ida komolytalan. Persze a vágy, hogy tudjam, mit remélt, nem csillapult, a gömb ott ezüstlött teljesületlen álmaim között sokáig, évtizedekig, Ida halála után hozzánk került a valódi értékek és az idegen szemének értelmetlen apróságok között, akkor megint felparázslott bennem a gyerekes kíváncsiság, és míg a nyitott ládákból az örökölt holmit kupacokba osztályoztuk, most már felnőtt kezemmel kezdtem el bontani az ezüstpapírt. Most, mint valamikor Ida, anyám állított meg, elvette a gömböt, és úgy nézett rám, mintha betörtem volna a Mátyás-templomba.

– Hogy jut eszedbe? – kérdezte, s hallottam a hangján, neheztel. – Nem erre neveltünk. Meglopni egy halott titkát, igazán.

154

– Idának nem voltak titkai – védekeztem.

– Honnan tudod? – Anyám már enyhült, de még nem bocsátott meg. – Mindenkinek vannak, s ha körbetekerte évtizedeken át, akkor nagyon várt és remélt valamit, és látod, hasztalan. Tedd be a mi vitrinünkbe, és soha ne bolygasd, mert nincs hozzá jogod. Ha visszamégy Pestre, odaadom, nálunk nincs folyó, dobd a Dunába.

Megsértődtem, már nem kellett a rejtély a bonthatatlan sztaniolcsomagolásban. Az ezüstgolyó csak anyámmal együtt került a mi pesti lakásunkba, s az ő elvesztése utáni lakásrendezés idején szabadultam meg tőle, méghozzá azzal a tisztességgel, amelynek megtartására ketten is figyelmeztettek. Apámék falujában akkor készítettek egy tulajdonos nélkül maradt régi házban falumúzeumot, igazgatója tőlem is kért anyagot, a múzeumnak egy, a múlt jellegzetes polgárberendezés kellékeire is szüksége volt, tudnék-e adni valamit, ami eredeti, bizonyos rétegre, stílusra vagy szokásra, jellegzetességre utal, és nélkülözhetetlen. Elküldtem nagyapám pipatóriumát, címeres pipáját, egy gyönggyel kivarrt törölközőszárító állványt, s melléjük tettem Ida ezüstgolyóját, pontos leírással: századfordulós emléktárgy, sztaniollapokból összeállított rejtek, amelyben fiatal lányok valami titkos vágyukat rögzítették papírra, a gömböt tilos felbontani, eredeti tulajdonosaik se tették, a tárgyat, ha a vágy nem teljesült, a folyóba dobták.

Kaptam egy köszönőlevelet, és megint évtizedek teltek el, mire az emlékezés mechanizmusa visszagörgette felém az enigmatikus golyót. A falumúzeum igazgatója írt, arról értesített, a múzeumot kirabolták, a pipatórium, a pipa, a legtöbb tárgy, sajnos, egyéb elrabolt naiv értékekkel együtt odalett, a szintén általam küldött tárgyról a rabló meg nem hitte el, amit a mellétűzött leírás állí155tott, hogy játék, értéktelen, valamivel kettémetszette, aztán otthagyta, mert a sztaniolok csak egy szelet papírt takartak, a papíron egy óriási L betűvel. Küldje vissza a kettészelt gömböt, vagy mi történjék? Nagyon sajnálja és szégyelli, sokan károsodtak a rabló miatt.

Megírtam a választ, dobja a folyóba a gömb maradék múmiáját, kiálltam az erkélyre, néztem a fákat. L. Egyetlen nagy L. Ki volt? László? Lajos? Lőrinc? Lóránt? Leventének még nemigen kereszteltek kisfiút Ida fiatal éveiben.

Megrezzent mögöttem az üvegajtó, a férjem is kiállt, néztük a kertet.

– Mondj L-lel kezdődő neveket – kértem. – Én már felsoroltam egy fél tucatot, s egyiknél sem éreztem, hogy eltaláltam.

– Mit halászol a titkok között? – kérdezte csendesen. Nem volt indulat a hangjában, mégis úgy éreztem, mintha neheztelne.

– Mi közöd Ida vágyaihoz? És honnan veszed, hogy férfinevet kell keresned? Idának nem voltak szívügyei, nagyapád, apád tudta volna, a Szabók mindig mindent kifürkésznek.

Nem férfinév. De akkor mi? Mit kellett titkolnia? A férjem sokáig állt mellettem, gondolkozott, aztán hirtelen megfordult, és felejthetetlen pillantásával elfogta az enyémet. Néztem rá, éreztem, nevet rajtam, rajtunk, ez megzavart, nem is értettem.

– És ha másképp ejtenéd? – kérdezte, és a hangja is olyan volt, mintha valami mulattatná. – Ha annyit jelent, hogy Idának nem tetszett a szerep, amit rászabtak a famíliában, a fuss ide, segíts, varrd meg, intézd el, ha nem akarta vállalni az idillt, ha akkora függetlenségi vágy élt volna benne, mint tebenned? Ha elege volt a rezedaillat156ból, és utált mindig mások életének tanúja és szolgája lenni? Ha elvágyott a faluból, mondjuk Dél-Amerikába?

– Bolond – mondtam zavartan, de valami nyugtalanság azért megérintett. – Ida tökéletesen boldog volt.

– Ida tökéletesen boldogtalan volt – mondta a férjem. – Tökéletesen rab. Ida, ha teheti, megszabadul mindentől és mindenkitől, de ő volt az egyetlen, akit valami rejtelmes okból nem taníttattak. El akart menni. El. Ennyi a betű.

Alkonyodott, kiröppentek a denevérek, ott köröztek a kert felett. A rablóra gondoltam, aki felszel egy gömböt, mert kulcsot remél benne, vagy ékszert, cipelni nem akarja, mert igen nehéz. Idára gondoltam, aki utált minden édeset, csak a sósat és savanyút méltányolta, és halála előtt mindenkit kiküldött a szobából, aki évtizedekig várt valami megoldást, de nem jutott neki, és most már mindegy, férfi lett volna-e, L-lel kezdődő nevű, vagy, amit a férjem gyanít, a szabadság. Mit kezdett volna a szabadsággal vagy egy férfival? Ida Ida volt, intézmény.

– Hát ezért akart elmenni – mondta a férjem. – Mert azt csináltatok belőle, intézményt. S hogy megverte az Isten! Csaknem száz év abban a rezedás idillben. Szerencsétlen Ida.

Sokáig hallgattunk, aztán a férjem visszahúzott az erkélyről a szobába.

– Tiszteld meg az emlékét azzal, hogy elfelejted a vágyat a papírszeleten. Ida szemérmes volt, gőgös és olyan szuverén, mint egy királynő.

– Ida? – Csak néztem rá.

– Ha összegyűltök, egy szálloda megtelik veletek – mondta a férjem. – Nevettek, beszélgettek, mindenki mindenkiről mindent tud és közöl. Egy volt köztetek, 157akinek csak büszkesége volt, és egy szelet papírja. Hagyd Idát pihenni végre. Megérdemelte. Ő most már elment. EL.

A legritkább esetben érzékenyedem el, akkor majdnem sírtam. A férjem hátat fordított, a konyhába ment, és feltette melegedni a vacsorát.

158
A nyár tanúi

Nem irigyelte őket senki, ami szokatlan jelenség volt a vesztes háború utáni általános szegénységben, mert Perthrényiék nem egyszerűen csak régimódi gazdagok voltak, de magánbirodalmat tartottak fenn a Nagyerdőn, és valószínűtlen életük díszletei között igazi udvartartással rendelkeztek. Volt szakácsnőjük, szobalányuk, kocsisuk, akiből később sofőrré emelkedett inas vált, gyermekszíveink bálványa, rengeteg aranyzsinórral, kertészük is volt, a veteményes kertben külön házában élt, míg a személyzet többi tagja a csillogóra csempézett szuterénban, ki-ki a saját szobájában, a csitri konyhalányt az óriási kamara alkóvvá szélesülő szögletében óvták a világi kísértésektől.

Perthrényiné nemcsak gazdag asszony volt, de jó ember, aki nemcsak a házban lődörgő kutyafalkájáért és macskák hadáért érezte magát felelősnek, hanem a kiscselédért is. Egyetlen lányát saját hajdani kisasszonya segítségével nevelte. Szolanzs házasságkötése után maradt hajdani tanítványa mellett, s megosztotta a munkát Perthrényiné sokízületi gyulladástól csaknem teljesen béna bátyjával, Fülöp atyával, aki érseki engedéllyel ott lakhatott húgánál, és elláthatta a házigazda szerepét. Férje halála után Perthrényiné befejezte asszonyéletét, sem a halott férfi pótlására nem gondolt, se kalandokkal nem veszélyeztette szép házassága emlékét vagy lánya 159alakuló jellemét: Perthrényiné szerette Perthrényi Ákost, s mikor a tragikus baleset elszakította a halottól, gyermeke nevelése, iskolai képzése folyt, amelynek utolsó szakaszát egy sioni apácazárda zárta le, nem élt társadalmi életet, visszavonult, kis női társaságokat toborzott maga köré, többnyire jótékony célú vállalkozásra. Ha lányára nézett, még azt is érezte, van, ami nem felejtett vesztesége elviselését segíti: gyermeke fejlődése állandó örömforrás.

Az anyát nem kihívó, de állandó bőkezűség jellemezte, az ökumené gondolatát szigorú katolikus életvitele mellett már Taizé létrejötte előtt is gyakorolta. Ügyvédje olykor szelíden korholta az özvegyet, aki mindenkit meghallgatott, mindenkit kisegített, de ha arra célzott, vigyázzon az asszony a láthatatlan sorompóra, amelyet nem léphet át, ha gyermeke vagyonát se veszélyeztetni, se elprédálni nem akarja, visszafogta természetes adakozóhajlamát, mert a világ közepe persze lánya volt, akivel egy iskolába járni maga volt a mámor egy másik gyereknek. Cincu éppolyan természetesen szíves volt, mint az anyja, s Szolanzs, aki behozta a Nagyerdőről, eleinte kocsin, utóbb az autójukon, Cincu kis uzsonnáskosara mellé mindig egy óriási doboz külön majszolnivalót hozott az osztálytársaknak, kellemes nyalánkságokat; sonkával bélelt zsemlék gurultak elő a nagy kartondobozból, időnként az igazgatónő és a tantestület iránti figyelem jelzése is megjött, bor, szárnyas vagy fél disznó formájában, az év minden májusában pedig Perthrényiné meghívta guti birtokukra az egész iskolát, olyan természetes örömét találta mások örömében, amilyen alázattal férje korai halálát tudomásul vette, vagy amivel a gyászév múltán a kérőit hárította el. Perthrényi elvesztését saját akaratossága bűnéül rótta 160fel; egyházi engedéllyel, hozzájuk nem illő csatározások után engedték első unokatestvéréhez feleségül menni Saroltot, genetikai érvekkel éltek a józan felnőttek, de a fiatalok szerelmét nem bírta le a tiltás. Perthrényiné a férj halála után Isten nemtetszését érzékelte a gyászban, Szolanzs és főleg Fülöp atya ugyanazt Cincu törékeny egészségében. Valami baj volt a lány ellenálló képességével – akkor, amikor mindez történt, még nem volt közismert fogalom az immun szó –, Cincu szíve a serdülés alatt olykor szabálytalankodott, nem volt szabad minden tornagyakorlatot elvégeznie, de a tüneteket s a szinte minden fellépő járványra azonnal reagáló hajlamot legyőzte az idő, fiatal lánynak Cincu szép és szeretni való teremtés lett, pontosan olyan természetesen mások örömét kereső, mint anyja, Sarolt. Apját gyakran emlegette, Fülöp nagybátyja kicsit bánkódott is emiatt, illetlenségnek érezte az apakívánó panaszt, hiszen ő maga formálta Cincut, hát nem lehetett hiányérzete, s ha volt, nem jogos érzés, de az atya bölcs volt, s bár aggódva várta a percet, amikor a gyermek, akit felnevelt, saját női mivoltát észreveszi, szerzetesi alázattal árnyalta a kislány képzeletében a hajdani, lovon száguldó daliát, sosem értett, mindig szeretett sógorát, Perthrényi Ákost. Aztán a Sátán megtalálta a védelmi rendszeren a klasszikus rést, Cincu útjába hozott egy új Perthrényit, aki olyan távoli atyafiságból érkezett a tiszti bálra, hogy nem is számított rokonnak, viszont huszár főhadnagyként nagyjából azonos vonásokkal, mint Sarolt, mint ő maga, a lány, mint a szegény halott Ákos, úgy belépett Cincu életébe, ahogy a közhelyes, tehát valahol a legmélyebb szinten alapfelismeréseket közvetítő regények előírják.

161

A huszár és a lány egymásra pillantottak, és Szolanzs és Sarolt – az atya nem kényszerítette rozzant testét a bálterembe – azonnal tudta, itt az első kérő, s ahogy egymásra néznek, lehet, hogy az utolsó is; az elutasíthatók régtől jelentkeztek már, de Cincu védőőrizete pontosan hárított. A huszár mint rokonát köszöntötte Saroltot, előbb kezet csókolt neki, aztán arcon csókolta, Cincura csak ránézett, de úgy, hogy kevésbé veszélyes lett volna, ha őt is megcsókolja. Perthrényiné igazán rettegett a gondolattól, hogy elviszik tőle a lányát, de miután az ügyvéd és a főhadnagy ezredéből nyert jelentésekből kiderült, a tiszt vagyonos, adóssága semmi, nőügye csak amennyit társadalmi állása megkívánt, és kiderült, az ezredes sokat vár eszétől, jellemétől, lánya meg tántorgott az érzelmek szokatlan viharában, Perthrényiné tudta, hogy kockázatos volna nemet mondania, hisz nem indokolja semmi. A lánya hála istennek egészséges, Huttra, aki születésétől kezelte Cincut, semmi aggodalomra nem látott okot, még bajtól mentes családszaporulatot is remélhetett, Perthrényiné hát megengedte a fiatal férfinak, hogy megkérje a lányt. Az eljegyzés a legszűkebb családi körben zajlott, nagymise után, az eljegyzési gyémántgyűrűt Fülöp atya áldotta meg, az ebéden Sarolton és udvartartásán kívül csak a vőlegény szintén özvegy anyja volt jelen, a szerelmesek úgy sugároztak, hogy Sarolt rég nem érzett indulat rabjaként nézte a lányát. Az anya csak fegyelmezett volt, de nem vak, nem is ostoba, s bár belenyugodott abba, amit el kell fogadnia, felfogta, most lesz még csak magányos, és még csak nem is jelezheti, hogy az élet megint megrabolta, elviszik Cincut. Persze visszafogta az önzést, nem számított semmi, csak a gyermek öröme.

162

Szüleim és Perthrényiék azonos társadalmi körbe tartoztak, anyám és Sarolt együtt jártak teniszezni lánykorukban, Sarolt akkor ment férjhez, mikor anyámat első férje elvette, Cincu akkor született, mikor a féltestvérem, én, a második házasság gyermeke tíz évvel voltam fiatalabb a Perthrényi lánynál, aki eredeti nevén Genovéva volt, de így nem hívta senki. Az apa lovasbalesete és halála után a családok érintkezése meglazult, később megszakadt, Perthrényiék Cincu bálozókoráig nem keresték a régi társaságot, s mire keresték volna, nem látták értelmét, Cincu a világba lépés első estéjén be is fejezte a bálozást, készültek a még kicsit késleltetett házasságra, apám csak dupla névjegyét adta le a rezidencián, P. f., miután az eljegyzési értesítés megérkezett.

A család egy év várakozási időt kért a főhadnagytól az esküvő napjáig, én ebben az időszakban ismerkedtem meg hivatalosan Cincuval, gyakran találkoztunk a strandon, ő mindig félárnyékban ült, keveset úszott, mikor a napozópadra dőlt, hogy szárítkozzék, a nagyon jó emberek természetes bájával magához engedte a körötte bámészkodó gyerekeket. Cincu araként is az volt, amilyennek született, és amilyenné nevelték, mihelyt észrevette a körötte ácsorgó törpék sóvár, majdnem öregessé torzult arcát, ahogy rámerednek baljára, a mátkagyűrűjére – amely mellé majd a templomban húzzák az aranykarikát, s amely, ahogy az illem megszabta, antik családi gyémántkő volt, mert briliánst hölgy asszonykorában sem hord, ha igazi hölgy –, ránk vetett szép mosolyával mondott valamit franciául Szolanzsnak, az odasietett a szintén árnyékban kis kocsijával vevőre váró fagylaltoshoz, és megkérte, jöjjön Cincu fekvőpadjához, s aki fagylaltot kérne a körben bámészkodó 163gyerekek közül, azt szolgálja ki. Ha mindenkit megvendégelt, neki adjon számlát, Perthrényi kisasszony nevében ő fizet.

Ezen a nyáron legkedvesebb unokatestvéremmel, Tigrissel jártam úszni, együtt mentünk a fagylaltért is – emiatt később otthon, mikor eldicsekedtem vele, megszidtak, kiderült, nem illett elfogadnom az ingyen ajándékot, „nem erre neveltek”, és Tigris is megkapta a magáét otthon Piroska nagynénémtől. Nem értettem, mi vétek volt abban, hogy Cincu megfagylaltoztatott bennünket, Tigris még kevésbé, aki amúgy is szokatlan egyedeket produkált famíliánknak is különlegesség volt, kiszámíthatatlan időpontra programozott bomba. Tigris semmi akadály előtt nem lapult, nem várt ki megfelelő pillanatot, nem mérlegelt, soha meg nem adta magát, még ha tudta, hogy összezúzza az ugrás, akkor is ugrott. Egy falu népét kitettük volna, annyi rokonunk volt, szinte mindenkit elfújt már körülöttem a szél, Tigris emléke csontosult bennem, míg élek, szenvedem a hiányát. Mikor meghalt, először nem is a fájdalmat éreztem, hanem a felháborodást. Hogy mert itt hagyni?

A Cincura kiszabott várakozási időt a menyasszonnyal szenvedtük együtt végig ezen a nyáron, elkezdtünk egy új vallást alapítani, amelynek Cincu volt az istennője. Beszédre bírni, megszólítani nem mertük, akkor sokkal szigorúbb korlátok gátolták a hívás nélküli megközelítést családon belül is, csak követtük és néztük, olykor hangosan kimondtuk egymásnak a nevét. Elsóhajtása a kultuszhoz tartozott, nekünk ő nem Cincu volt – Cincu bárki lehetett –, hanem Genovéva, az ara, akinek az esküvője lassan már közeledett. Lestük a kabin előtt, a vízben, szárítkozás közben, csoda, hogy békén tűrte, azt hiszem, szerelmesek voltunk Cincuba mindketten. A vőlegényre nem voltunk féltékenyek, a vőlegény természetes tartozéka volt a rendkívüli nyár varázsának, amellyel sajátságos viszony alakult ki köztünk és a huszártiszt között, rájöttünk Tigrissel, hogy a férfi voltaképpen mihozzánk is tartozik. Cincu az ara, de mint a királyi apródok, nélkülünk nem léphet semerre, nyilván az esküvőn uszályvivők leszünk, ki volna méltóbb nálunk, és arról álmodtunk, talán megengedik nekünk, hogy szórjunk rózsaszirmot is. Cincu kelengyéje az akkori szokás szerint már ki volt állítva közszemlére családunk hajdani kalmárboltja jogutódjának kirakatában, sőt a szeniorfőnök jóvoltából zárás után megérinthettük hajszálvékony hálóingeit. Amit a lenge holmihoz asszociáltunk, illetlen volt, alig tudott, sehogy sem értett, mindenképpen helytelen, s testi közösségbe hozott mindkettőnket gondolatban a huszárral. A vő164legény alig nézett ránk, udvarias férfi volt, nem mutatta, amit pedig éreznie kellett, hogy untatja és zavarja az állandó figyelés, és hagyjuk őket békében. Nagylelkű volt, időnként megkínált bennünket valami édességgel ő is. Tigris egyszer – mondtam már, nem ismert gátlást – visszakínálta őket hazulról hozott meggyespitével, dobozban hozta ki a strandra. Cincu szépen megköszönte, diétával védekezett, a huszár udvariasan legyűrt egy pitét.

Egyébként volt ebben a nyárban zavartalan, szépséges két hetünk is: amikor a vőlegény eltűnt, manőveren volt, amiről nem tudtuk, mi, de elvitte a közelünkből a huszárt, s végre csak a mienk volt Genovéva. Akkor már dacos bátorsággal ültünk a boldogtalan mellett, persze Szolanzs is mindig jelen volt, úgyhogy egészen bizalmasan mégsem közeledhettünk hozzá. Szolanzs, a lelketlen ravasz, távoli sarokba rendelte a fagylaltost, folyton választásra kényszerültünk, s becsületünkre szolgált, 165nem árultuk el rajongásunkat földi jóért, nem kellett a fagylalt, Cincu mellett maradtunk. A lányt nem irritáltuk, valahogy mi is hozzátartoztunk élete szépséges fordulatához. A többi gyerek nem zsibongott körülötte, azokat Tigris – aki harapott, rúgott pici korában is, ha úgy érezte, terhére van valaki – elmarta mellőle. Szolanzs tudta, nyugodtan olvashat az árnyékban, az őrök, a két bolond kölyök őrzi a terepet. Cincu egyre kedvesebb és barátságosabb lett hozzánk, mi voltunk a szigetelőréteg közte és a városiak között, megközelíteni friss menyasszonyt a vőlegény távollétében még a nevelőnő jelenlétében sem illett, de azért sűrűn zaklatták volna a kíváncsiak, ha mi nem vagyunk ott védőpajzsnak. Szolanzs, ha zavarba jött, mindig elfelejtett magyarul, Cincu meg nem kívánt sem ismerkedni, sem nyilatkozni, megsérteni vagy elutasítani valamit végképp nem tudott.

Ha Sarolt nem veszi meg lányának öt fürdőruhája mellé a hatodikat is, úgy marad meg ez a sajátságos nyár az emlékezetemben, mint a harmónia és az első, még nem nélküli, vagy ha mégis, szent, balga, első szerelem ideje, Cincu a mienk volt, mi az övé, a nap babonás, tüzes, a medence nem hűsített, Cincu hűsített, pedig amit iránta éreztünk, nem szelíd kék volt, mint a víz: tűzpiros, mint a beteg arca.

Sarolt érezte, fut az idő, ősszel viszik a lányt, élete egyetlen személyes örömét, tehetetlen bánatát azzal enyhítette, hogy új meg új ajándékkal bővítette az ara ruhatárát, ezért láttuk meg egy napon az új, hatodik fürdőruhát, ami maga volt gyerekszemünknek a meseország, Cincu ebben a kosztümben volt igazán Genovéva. A fürdőruha szelíd barnája szőkeségét még tündöklőbbé árnyalta, a kelmén kis kínaiak ugráltak kis 166hidakról pici tavakba, s mindegyik kis kínait egy másik kis kínai figyelt egy magaslatról. Kulikalap tartozott a fürdőruhához, és egy napernyő, ugyanabból az anyagból, mint a ruha. Tigris ezen a napon valósággal megőrült, főleg a napernyő láttán, elkérte játszani, megkapta, mikor Cincu vissza akarta venni, összecsukta és ráült. Tigris szeme gyönyörű volt, unokatestvéreim közül ő örökölte anyám zöld sellőpillantását. Nézett, majdnem ellenségesen, mint Alberich, ráfeszült az ernyőre. Adja neki Cincu – mondta –, neki és örökre, mert nem tud az ernyő nélkül élni. Cincu elnevette magát, a mondat a nyári erős fényben olyan komikus volt, egy tízéves gyerek, aki valami nélkül nem tud és nem akar élni, s az a valami éppen egy barna, kínai mintás napernyő. Szolanzs szólt valami nem kellemest franciául, úgy tettem, mintha nem értettem volna, Tigris nem.

– Maga dögöljön meg! – kiáltotta Tigris. – Maga ne beszéljen ellenünk! Kérem az ernyőt!

Szolanzs most már villámsebes szövegbe fogott, Cincu csitította, de ezúttal ő is ellenállt. Kicsit komolyabb volt, mint máskor, nem szerette a diszharmóniát.

– Ez nem volt szép, Ibolyka – mondta ki Tigris hivatalos nevét –, kérlelje meg Szolanzs kisasszonyt, mert megsértette, követelőzni meg nagy illetlenség.

– Kérem az ernyőt! – A sellőpillantás úgy szegeződött rá, mint egy tengeri állat nézése valami titokzatos víz alól. Nem volt kellemes tekintet, inkább riasztó. Cincu felállt, kiegyenesítette szépséges testét, kirántotta Tigris alól az ernyőt, és indult Szolanzzsal. Tigris nézett utánuk ugyanazzal a pillantással. Pár lépés után Cincu visszakiáltott, az ernyő nem érvényes csak a sapkával és fürdőruhával együtt; ő odaadná, de nem teheti, mert a167nélkül hiányos a fürdőöltözet. Ha meghal, megkaphatja Tigris, ráhagyja emlékül.

Még nem tett húsz lépést a kijárat felé, mikor Tigris utánarohant. Életében most érintette meg legelőször, átölelte, egész testével rásimult, és sírt, olyan erővel, hogy a strandon lévők megálltak, az úszók is a közeli medencében felfigyeltek, amint egy kétségbeesett gyerek azt sikoltozza, ne halj meg, soha ne halj meg, ne halj meg.

– Sze degutan – mondta Szolanzs, aki a gyöngédség minden kísérlete nélkül nagyot rántott a síró gyereken. Valósággal le kellett tépnie vékony karjait Cincu derekáról.

– Me non – hallottam a választ. – Sze drol e trazsik.

Persze hogy trazsik. Akkor már én is közel álltam a könnyezéshez, mit kínozzák szegény Tigrist, mi az a nagy vétek, és hogyhogy fel se tételezik, hogy ha Gizella nagynénénk franciaórákat ad, minket is beírattak, hogy valamivel több pénze legyen szegénynek. Tigris érti, ahogy én, hogy gusztustalannak nevezték. Érti? Annyira értette, hogy összerogyott a szavakra, ott fekszik a földön, a sóderre szorítja az arcát, olyan, mint akit megöltek. Egyébként élete első és utolsó nyilvános megtorolatlan megszégyenülése volt, az én életutam domb és völgy között haladt, az övé attól fogva mindig egyre feljebb, a halálnak is bele kellett izzadnia, mire leteperte. Mellé térdepeltem, megtörölgettem az arcát, ne szúrja a sóder, így is már horzsolás volt a homlokán. Hagyta, hogy felsegítsem, akkorra Szolanzs már az autójukba ültette Cincut. Azt reméltem, legalább ő visszanéz, de nem tette. Hogy otthon mit kapott, jobb elfelejteni, Tigris szülei, főleg az apja, az iskolaigazgató nem ismert irgalmat, ha úgy érezte, éppen a saját 168gyereke hoz rá szégyent. Valaki jólélek már járt náluk, mire a reszkető, érthetetlen okból még sántikálva is lépkedő Tigris hazaért, a szülők mindent tudtak, mire a kapun belépett, már kész volt a csomagja, és indultak vele apai nagyanyjához, Halápra, haza se jöhetett hetekig. Nélküle magam se mentem a strandra, Cincut esküvőjükig nem láttam, csak a huszárját, azzal egyetlenegyszer akadtam össze a korzón, el akartan suhanni mellette, de megismert és megállított. Volt valami új az arcán, valami ismeretlen, amiről nem tudtam, hogy olyan férfi arca, aki jó viszonyban van az élettel, akit szeretnek.

– Hát a másik őrangyal? – kérdezte. – Hol a kis szörnyeteg? Hallom, mit csinált.

Hallgattam. Mit mondhattam volna, gyerek voltam, de társadalmi érintkezésre nevelt gyerek. Tudtam, egy huszártisztnek nem felelhetek úgy, ahogy bennünket Szolanzs elintézett, nem mondhatom neki azt, hogy engem megszólítani és Tigrisről érdeklődni degutan.

– Te nem kívánnál valamit Cincutól? – kérdezte tovább. – Majdnem tönkreszerettétek, kis buták. Na mindegy, tulajdonképpen nem haragszom, mert ki ne akarna mindig ott lenni, ahol Cincu. Bejössz velem a cukrászdába? Itt jobb a fagylalt, mint a strandon.

Békülni akart, engesztelni Szolanzs helyett, csakhogy nem fogadtam el. Megtaláltam az egyetlen udvarias sértést, amit egy tisztnek is el kellett viselnie. Úgy éreztem magam, mint Cézár Gallia elfoglalása után. A kezem biztos volt, de hát ebben mindig különböztünk Tigrissel, ő azonnal döfött, én kivártam a megfelelő pozíciót. Most itt volt.

– Hálásan köszönöm, de szüleim arra tanítottak, idegenektől nem fogadhatok el édességet.

169

Ez ült, ez az ütés. Nem szólt többé, elfordult tőlem, elsietett, arcán a vörösség mutatta, hogy nagyon is megértett. Ő, mint cukrosbácsi, ő, mint idegen! Sasszézva mentem haza, írnom nem volt szabad Tigrisnek, később meg már nem akartam szóba hozni a találkozást.

Az esküvőre természetesen csak azok mehettek be, akiknek meghívójuk volt, a szülőket gyerekeik nélkül hívta Perthrényiné. A szép tiszt unokahúgai és unokaöccsei voltak az uszályvivők és a virágszórók. Tömeg persze volt a Szent Anna utcán, engem Ilka néni, a szakácsnőnk tartott szorosan, szemben a templommal, rengetegen bámészkodtak, mert Cincut a fővárosi társasági rovat is számon tartotta, hiába volt életében egyetlen bálja, az is vidéken. Bámultuk a násznépet, én legjobban apámat, akit akkor láttam először zsakettben, cilinderrel, amely végre egy magasságúvá tette nála magasabb feleségével. Genovévát anyósa és édesanyja vezették, mögöttük Szolanzs az atya rokkantszékét tolta. Most érzem csak, milyen bánatos menet lehetett, két férje vesztett között a sugárzó élet, mögötte a nyomorék pap meg a vénlány. Akkor úgy láttam: meseszép. Csoda. A templomban és kívül, a lépcsőkön ott volt az egész város, aki nem zsakettben, az díszmagyarban, rengeteg tiszt is volt, sorfaluk közt jött ki az asszony Genovéva, akinek végre megláthattuk az arcát, amelyet a házasság megkötéséig fátyol takart az illem szerint. Genovéva ruhája antik csipkéből készült, anyám áhítattal azt suttogta, értékesebb a gyémántnál. Hosszú esküvő volt, a polgármester megállíttatta lefolyásáig a főutca forgalmát, Perthrényiék számos épület restaurálásával vagy megrendeléssel támogatták a városi tanács kezdeményezéseit.

170

Tigris persze nem jöhetett el, nagynéném félt, utánunk szökik, bezárták hát az óvodába a szárnyak közé. A lepketánc miatt a krepp-papír kellékeket kamrában tárolták, Tigris Cincu nagy napján a döglött papírpillangók között gubbasztott. Ebédnél ültünk, mikor a hajdú megérkezett és hozta a hírt, Genovéva kilépett a kocsiból, ahonnan a férje segítette le, még bejutott a hallig, csak az emeletre vivő lépcső alján esett össze, és mire a tiszt fölé hajolt, halott volt. Részleteket nem tudott senki, elég volt ez ahhoz, hogy mellőzzük az ebédet. Egy óra múlva nálunk volt Piroska nagynéném, Tigrist kereste, aki eltűnt. Mikor meghallotta, mi történt Cincuval, mire szabadították ki a szárnyszobából, kirohant a házból, és azóta nem látta senki. Remélte, nálunk van, de nincs, akkor tovább keresi. Nincs annak barátja kívülem, hát ki bírja el a természetét. Ettől kitelik, hogy elbujdosik, vagy felakasztja magát, sírt a nagynéném. Beleszeretni egy lányba, igazán abszurdum. Mert ha ez nem szerelem, akkor ő nem pedagógus. És sírt, sírt Piroska.

Délután hol ez, hol az bukkant fel a famíliából, nagynéném telefonált, nem találják a gyereket, voltak a plébániában is engedélyt kérni, hogy benézhessenek a sekrestyébe és a templomba, hátha ott bújt el, odament utólag megnézni, amit nem láthatott, még minden virág ép az oltáron. A hajdúnk jelentette, Bauer úr, a koporsós ki tudta segíteni a porig sújtott, eszén se levő Perthrényinét, illetve Fülöp atyát és Szolanzsot a kocsiból, és segédjével felvitte őket a házba. A rezidencián egyébként egyre képtelenebbé válik a helyzet, az anyja nem engedi ki karjából Cincut, ott ül vele a földön, és állítja, magához fog térni. Bauer úrnak éppen volt egy fehér mintakoporsója, Cincu, szegény, elvben már ott nyugodhatnék, de szó nem lehet, hogy a halottat megkö171zelítsék, Perthrényiné Szolanzs pipereládáját követelte, rózsaszínnel kifestette a lánya arcát, a száját is bekente sötétpirossal. Mindehhez, amit akkor éreztem, túl kicsi voltam, hogy érdemben feldolgozzam, a kép, hogy Perthrényi néni a földön ül, mint Szűz Mária a szobrokon, képeken, annyira elragadott, hogy alig fogtam fel, az esztétikai élménynél talán lényegesebb a tény, hogy nincs többé Genovéva. Azaz felfogtam, de másképp értékeltem: magamnak is ezt kívántam. Hát ki képzelhet szebb halált, mint hogy élete legjelentősebb pillanatában, kezében tubarózsacsokorral, egy imádott személy karján kilép az életbe, amely aztán azonnal befejeződik, mielőtt egyetlen csalódás érhette volna. Mikor a gondolataim magántermészetű megrendülést is engedélyeztek, ráébredtem, szegény Tigris bujdosik valahol, a kettős csapást testem sírásban, reszketésben jelezte. Anyám lehúzta a ruhámat, aláállított a zuhanynak, és rám eresztette a hideg vizet. Míg dörzsölt, apámnak kiabált ki a zárt fürdőszobából, kimenjenek-e kondoleálni mondjuk másnap, vagy elég, ha csak a névjegyét adja le. Apám a névjegy mellett döntött. Furcsa, de nem éreztem viszolygást arra a gondolatra, hogy Perthrényi néni a földön ül, ölében a halott Cincuval, csak kivédhetetlen bánatot, hogy elment tőlünk a szépség és jóság. Úgy szerettem volna még egyszer látni Cincut. Ajánlkoztam, én kiviszem a névjegyeket, azt reméltem, talán beengednek a házba, és láthatom még egyszer. Nem indokolták, de megtagadták a látogatás lehetőségét. Közben telefonált a rendőrkapitány, hogy átkutatták ők is a templomot, a keresett kislány nem volt a kriptában sem, átfésülték az erdőt, ott se lelték, most rendőr megy ki a gyerek tanyán élő nagyanyjához, ahová olykor a szülők el szokták küldeni, hátha bánatában 172nekiindul az útnak egyedül, keresik az országúton, a kisvasút állomásain is érdeklődnek. A rendőrkapitány apám barátja volt, nem Tigris szüleié, így anyám hívta fel Piroskát a hírrel, ne féljen, meglesz a lánya. Tóth Sanyi, hajdani táncosa külön gonddal keresteti. Piroska csak sírt, mert a nap, amely városi szenzációnak, tiszta örömnek ígérkezett, elfeketült, szegény kis menyasszony nászágy helyett koporsóban, azaz legalább ott lenne, de Perthrényiné nem engedi el a tetemet, a kép a rezidencián változatlan, az eszén alig lévő férjnek azt mondta a pápai nuncius, segítsen ő meggyőzni Fülöp atyával Perthrényinét, tegye koporsóba a lányát, ehhez az atya nem elég, és őrá se hallgat az anya. Huttra és a konzíliumra kihívott ideggyógyász azt mondta: várni kell, míg annyira elfárad, hogy ki tudják lopni a karjából a szerencsétlen Cincut.

Estig nem békéltek a telefonok, estig a rendőrség is jelentette, a nagymamához nem ment a lány, Tigrist nem látta senki. Haragudtam az Úristenre, valahányszor haragudtam, büntetésből nem mondtam el az esti imát, nem is szóltam hozzá, mert tudtam, nem örülne annak, amit hallana. Persze az álom nehezebben közelített, nem akart jönni, arra gondoltam, ha megengedték volna Tigrisnek, hogy Ilka néni mellől megnézhesse legalább azt, amit minden arra járó érdeklődő látott, nem bujdosik el. Nagynéném minden idegen gyerekhez jó, csak a sajátjával ilyen kegyetlen, volt lelke bezárni az ablaktalan jelmezszobába.

A gondolat elakadt. Hát persze hogy ott van, ha nincs sehol. Nem elment, hanem vissza, az egyetlen helyre, ahol tudja, hogy senki se fogja keresni. Szombat és vasárnap nincs kisded a Piroska óvodájában, és a Szepességi utca felőli kiskapu kilincsére hágva mindig ki 173tudtunk szökni és visszatérni, ha akartunk, az eperfa ágának segítségével.

Szóljak? Kinek és hogyan?

Valóban, kinek szóljak, és hogyan? Éjjel van, Tigris egyedül a szárnyszobában, s kívülem nem sejti senki, étlen-szomjan sirathatja Cincut, akit nem láthatott belépni a templomba, mint én, kijönni hogy merne, megint megverik, de nem is tudhat kiszökni, a szárnyasszobán a kíváncsi óvodások miatt magasan valami különleges zár van, be lehet oda menni, de aki magára csapta, többet ki nem jöhet. Most maga tette rabbá magát, nem tud szabadulni, pedig mióta nem evett, nem ivott, és a szárnyszobában nincs mosdó sem. Mit csináljak?

Nem jutott eszembe semmi. Fordultam jobbra, fordultam balra, nem jött ötlet sem, az álom is elkerült. Akkor azt gondoltam, a jóisten haragszik, mert nem imádkoztam, hát kértem, felejtse el, mit mondtam róla, visszavonom, és legyen szíves segíteni, mert nagy baj van, akkora, hogy valóban szomorúnak lenni vagy gyászolni sem érek rá. Végre elaludtam, és reggel az a hír fogadott, Perthrényi néni elengedte Cincut, fel is van ravatalozva, elájult mellőle, így tudták a menyasszonyi ruhás halottat kiszabadítani. Most aztán egy a kérdés, mi lesz az anyával, aki változatlanul nem engedi ki a halottat a házból, a ravatal mellett ott ül a férj, aki azonnal özvegy is lett, az fogadja a részvételezőket, a temetést Fülöp atya helyett elintézi a nuncius, de Huttra doktor, aki szintén nem mozdul el a rezidenciából, azt mondja, ha fel nem rázzák Perthrényi nénit, annak is vége lesz, mert megbolondul. Ha a kétségbeesését valami normális árokba terelhetnék, de ki és hogyan?

Ültünk a reggelinél, apám korán kelő volt, hozzá idomította anyám kezdettől a háztartást, fél nyolckor ki-ki 174munkára készen ült a nagyasztalnál. Alig tudtam lenyelni a kávét, mikor hallottam, a város környékét is bejárták Tigris miatt, de hasztalan, úgyhogy elrendelik az országos körözést.

– Egyél, kicsim! – szólt rám az anyám. – Azzal, hogy nem táplálkozol, nem oldasz meg semmit. Egy hét múlva elkezdődik az iskola, ezek az utolsó szabad napjaid. Egyél!

Azt kértem, hadd mehessek el Piroskához. Előbb meg kellett innom a tejet, aztán elmehettem, nem volt meglepetés, hogy az óvodába kívánkozom: mikor megszülettem, anyám csaknem két évig volt súlyos beteg, nemhogy táplálni, felemelni se tudott, Piroska segített apámnak életben tartani a lányát. Ügettem, hogy hamarabb odaérjek, az utcán kevesen jártak, de annak a kevésnek meg lehetett rólam a véleménye, mert nem elöl csengettem és kértem bebocsátást, hanem a Szepességi utca felé kerülve, feltornásztam magam a kapukilincsre, és átmásztam a falon, a túloldalon aztán már segített az eperfa: az óvodaépület úgy helyezkedett el, a lakásra merőlegesen, hogy nem lehetett rálátni. A kellékszoba ajtaja szorosan zárt, megkocogtattam. Volt egy megbeszélt jelzésünk, titi-titáti. Ibike, várlak. Ha nem tévedtem, akkor Tigris itt van, és megismer, és válaszol. Persze, hogy megismert. Válaszolt is, ököllel verte a vakablakot. Nagyon éhes lehet, gondoltam, míg elhúztam a dupla reteszt.

Nem akartam ráismerni, akkorát változott. A szeme körül karikák, az ajka kékes. Hirtelen beúszott emlékezetembe az udvaron a bakokon álló nagy teknő, amelyben ruhák úsztak, a teknő kiszélesedő oldalperemén alig száradt mosószappan. Itt ma mostak, méghozzá korán, és mosni Julinkó néni szokott, és Bakonyiné. A mosás 175egyben a helyi újságot pótolta szülővárosomban, a mosónők mindig mindent tudtak mindenkiről, a szennyes nagy tanú, Tigris azóta már részleteket is tud Cincu haláláról. Mikor kiengedték, elszaladt, aztán ahogy sötétedett, oda bújt el, ahol épeszű embernek eszébe sem jut keresni, oda, ahonnan elszökött.

Felé se nézett az óvoda lakóépületének, nem kért ételt, vizet, még a mosdót se kívánta, mint aki kiszáradt, mint a pók hálójában emlékképpen csak a teste tokját hagyta a légy. Futott, mászott ugyanott, ahol én bejöttem, én meg esdekeltem, térjen haza a nagykapu felől, megint megverik, de azt kibírja, így meg még nagyobb lesz a baj, ha tovább körözteti Tóth bácsi a rendőrséggel. Nem azzal felelt, amivel kellett volna, valami értelmes válasszal, azt kérdezte, van-e pénzem. Hogy lett volna. Kötény se volt rajtam, még csak szeptember eleje volt.

– Akkor majd ingyen – mondta Tigris, és az egész hosszú úton, míg a villamoson kiértünk a Perthrényiék rezidenciájába, nem szólt egy szót sem, sajátságos tengermély pillantását nem takarta könny, az ütés akkora volt, hogy még nem enyhíthette semmi. Hogy mit akar ott, ahová nem fognak beereszteni bennünket, azt nem tudtam elképzelni, de mentem vele hűségesen, és közben folyton néztem, jön-e ellenőr, de nem jött, mikor én gyerek voltam, nemigen csaltak a járműveken az emberek, a diákok legfeljebb azért, hogy legyen valami izgalom.

Perthrényiék ajtaján fekete drapéria, a függönyök szárait mirtuszcsokrok tartották össze. Az ajtót a lakáj őrizte, néhány ácsorgót láttam, ismerőst nem, névjegyet leadni, ezt már megtanultam anyámtól, túl korán lett volna. Tigris be akart menni, a lakáj udvariasan elhárította a közeledést, még egyszer megkísérelte, akkor már 176élesebb volt a lakáj elutasító hangja, de valami megbontotta az őrszolgálat rendjét, mert belülről a nyitott franciaablakig hatolt a kiabálás. Huttra doktor és Szolanzs hangját felismertem, a harmadik hangot nem, később kiderült, a szép huszár kiáltott, és még egy nő, az ápolónő, és még egy férfi, az volt az ideggyógyász, de mindez csak később derült ki, sokkal később, mert az események azért engem is megviseltek. A lakáj figyelme is kintről befelé fordult, a zajra beszaladt a házba, Tigris és én meg mentünk utána. A hangok oka mindjárt kiderült; a lépcsőn – mint gyakran láttam hasonló pózt Shakespeare-darabokban – a korlátba kapaszkodva állt Perthrényiné, némán nézett le, egyenesen a koporsó irányába, és ott volt előttem a halott Genovéva.

Azt képzeltem, ugyanaz az érzés fog el, ha meglátom, mint amikor Hófehérke képét láttam üvegkoporsóban a meséskönyvekben, de tévedtem. Iszonyú látvány volt. Nem tudtam, hogy egy halott ennyire halott. Tigris egy lépéssel előttem állt, Perthrényiné szeme ránk szegeződött, Szolanzs meg felvisított. Valami olyat mondott, lézanfandeté. Aztán magyarra váltott, és a lakájt szidta, nekünk meg ezt mondta, ki innen. Depesé!

Mentem? Rohantam, csak ne lássam tündér Cincu helyett azt a fehér valamit, azt a színpadi képet, nagy hallban nagy koporsót, iszonyú virágillat sűrűjében. A szép huszár ott állt Cincu felismerhetetlen fejénél, amelyet a világ összes kenőcse nem tehetett volna élővé. A villamosmegállóban sokáig vártam, reszketve, iszonyodva, hányingerem volt, s lestem, mikor ér ide Tigris, de más történt. Nem jött.

Megint eltűnt, gondoltam. Ezúttal hová? Ott csak nem maradt, az lehetetlen. Nélküle mentem haza, és mert nem akartam megint csalni a jeggyel, majdnem a Pallag177ról gyalogoltam haza a Szent Anna utcába, s ha időközben a megdicsőült Piroska meg nem telefonálja, ami erdei néma ballagásom és a hosszú Simonyi úton át egyre fáradalmasabbá váló utam alatt történt, magamtól ugyan ki nem találom. Én is megpróbáltam elképzelni, ki mit tett azután, hogy Tigris felbukkant a koporsónál, de a fantáziám szegényesnek bizonyult. Én azt hittem, kidobták, a kaput becsukták, Tóth bácsi ezek után visszavonja a körözést, Tigrist megint megverik, és zsebpénzt sem kap. Úgy gondolkoztam, ahogy a logika diktálta, nem tudtam még, milyen körmönfont és ironikus az élet. Mikor Huttra doktor elmondta anyámnak a hiteles történetet, a valódit, nem amit Piroska a lánya nagyságának érzékeltetésére kikerekített, valami rám fújt az alvilág bonyolult szelei közül. Az élet golyógömbölyűsége behorpadt, aztán csúcsok és szakadékok nőttek vagy mélyültek rajta.

Szegény Sarolt lelki egyensúlya múlt azon, hogy végre megszólaljon – mondta anyámnak Huttra doktor. Ő maga Szolanzsra figyelt fel, mert Szolanzs egyszer beszélt neki Cincu nyári hódolóiról is, így rájött, hogy amikor hirtelen felbukkant két kislány, ezekről említhette, hogy Cincu testőrei voltak. Szolanzs felháborodva rájuk kiáltott, hogy menjenek innen azonnal, Magdolna ki is futott, de Iboly maradt, nézett mereven Perthrényinére, kirántotta magát Szolanzs karjából, aki ki akarta vezetni, odament Sarolthoz, és azt mondta neki, hogy kéri a dressz minden kellékét és a barna ernyőt. Sarolt riadtan nézett rá, mint aki arra eszmél, nemcsak mindent, ami kincse volt, elvesztett ezen a napon, de nyilván az elméje is megbomlott, nem állhat az ő gyermeke koporsója mellett egy idegen kislány ezzel a képtelen szöveggel.

178

– A napernyőt – ismételte Tigris – nekem ígérte, ha meghal, hát most meghalt, kérem szépen a napernyőt. Az egész dresszt. Rám hagyta. Örökre.

A helyzet olyan abszurd volt, hogy az özvegy megmozdult a lépcsőn, és óvatosan elkezdett lebotorkálni, a veje ott termett mellette, segített neki, Sarolt végre megállt a koporsónál, és először, mióta a tragédia bekövetkezett, elkezdett rezegni a szemhéja. A huszár elkapta Tigris karját, ki akarta dobni, Sarolt megrázta a fejét, jelezte, nem szabad bántani a kislányt, s mintha tőrök között formálná a hangokat, és minden hang vágná a száját, végre elkezdett beszélni.

– Azonnal ereszd el!

Perthrényiné Szolanzs felé fordult, aki ott sírt a koporsó mellett.

– Ketten voltak vele, mindig azt hallottam tőled – mondta Sarolt Szolanzsnak. – A másik elment, de ez itt maradt, a hűséges. Az egyik a nyár tanúi közül. Lö temoen deté.

– Akkor végre megnyugodtam, éreztem, most már nem őrül meg – mesélte Huttra doktor –, az volt az idegorvos feltétele, reménye, ha elkezd beszélni, ha megszólal, megmenekül. Sarolt majdnem normálisan viselkedett, ölelgette a lányát, és a menyasszonyi fátyollal ledörzsölte a festéket, aztán utasította Szolanzsot, adja oda az idegen gyermeknek, amit a lánya ígért. Szolanzs elképedve engedelmeskedett, sokáig tartott, míg előkerült a nászútra előkészített árva bőrönd fenekéről a fürdődressz, Tigris a fejére tette a kulikalapot, a ruhát a bal hóna alá szorította, a napernyőt meg kinyitotta. Táncoltak a kifeszített napernyőn a kis kínaiak a kis hidak között, a vej kitépte a kezéből az ernyőt, s összecsukta, olyan volt a nagy csendben, mint a díszlö179vés. Szolanzs intett Tigrisnek – szóba nem állt vele –, megkapta, amit kért, most már menjen, Tigris odament a koporsóhoz, jól megnézte Cincut, aztán egyenesen Sarolthoz fordult, és nagyon hangosan azt mondta neki, ne sírjon, ez itt nem Cincu, ez csak valami. Cincu itt van a napernyőben. Nem látja?

Végre sikerült kituszkolni, Sarolt meg elkezdett zokogni. Fülöp atya elkezdte a rózsafüzért, sírás hallatszott, az ima mormolása, Cincu aludt a koporsóban, a huszár nem volt kevésbé sápadt, mint a felesége.

Ennyi volt a történet, amit Huttra hozott, én nemigen szerepeltem benne, alighanem nem is ismertem Cincut, nem szabadítottam ki Tigrist a szárnyszobából – nem tettem én semmit, én kimentem a parancsra a koporsótól, Magdolna engedelmes, az engedetlen, rossz Ibolyból meg a város büszkesége lett. Nagy darab volt ez a színdarab, de nem írtak nekem szerepet, még szubrett se lehettem. Azt hittem, feledékenység, tévedés. Még nem tudtam, nincsenek véletlenek.

A mi családunkban nekem szoktak meghalni az emberek. Tigris nagy pozíció betöltője lett, nekem halt meg Piroska, nekem Piroska férje, Tigris férje, maga Tigris. Mikor utoljára felnézett az életét már elborító végtelen víz alól tengericsudalény-pillantásával, megreszketett a szája. Ott volt az orvos, az ápolónő, és néztek ránk, unokatestvérekre, az egyik haldoklik, a másik meg bolond, papírt tesz, ceruzát a haldokló keze mellé, aki már nem tud mondani semmit, de látszik rajta, szeretne. Nyúl a papírhoz, nagy erőfeszítéssel moccant a keze, pár vonásra telt az erejéből.

– Ön érti, mit üzen? – kérdezte az orvos.

Ráztam a fejemet. A sellő megint rám nézett súlyosodó pilláival. Fáradt volt, menni akart oda, ahol már 180csak a semmi van. Sértődött volt, hogy nem értem, ami olyan világos. Összeszedte minden erejét, a papírra bökött.

– Neked – lehelte.

– Mit, szívem? Mit? Mi ez a valami?

– Hát az.

– Valami tárgyat rajzol – mondta az orvos. Az ápolónő úgy látta, valami küllőket, két pálcikát meg egy dinnyét, én semmit, csak őt.

Úgy halt meg, hogy éreztem a pillantásán, úgy hiszi, cserbenhagytam, s nem érti, miért.

Nem autón mentem haza a klinikáról, villamoson. Akkor már volt vonal Perthrényiék hajdani rezidenciája előtt. A strandfürdőt régen elhagytuk, mire feleszméltem, mit akar mondani a vonáskákkal, a gömbbel, a küllőkkel, mit kellett volna felismernem. Hát persze. Mi ketten, a tanúk. Léz anfan deté! A nyár tanúi. Azaz hogy csak ő, mert Magdolna elment. Magdolna a jelzéseit is későn fogta fel, hogy ráhagyták a nyarat egy rég elpusztult napernyő csontvázában, meg kettejük gyerekkori fényképét. A napot rajzolta le, két kislányt, meg az ernyő bordázatát.

181
Sziluett

A helyzet, ami nálunk kérésre nemet mondani sose tudott apám miatt sűrűn bekövetkezett, ezúttal az átlagosnál súlyosabbnak mutatkozott. A soha meg nem adott kölcsönök okozta űrt valahogy mindig kitöltötte anyám, volt, hogy vadidegenek mulasztása miatt mi kerültünk bajba, ez se csoda, se újság nem volt a vesztett háború utáni Magyarországon, s a hajdan azonos társaságban forgó emberek csak ahhoz fordulhattak segítségért, akit gyerekkoruk óta ismertek; hajdani kislány-kisfiú tánciskolások szókincsét megváltoztatta Trianon. Anyám a minimálisra szorított fizetést is kiegészítette saját keresetével: az állam sok mindent nem szerezhetett be, amit valutáért kellett volna behoznia, nem volt déligyümölcs, semmi csemege, amit a régi város megszokott, nem árultak fahéjat, datolyát, citronádot, narancsot vagy csokoládét, a gyerekszem-boldogító játékkereskedések kirakataiban együgyű falovacskák, olcsó, bánatos babák vártak vevőre, készült olyan baba mészfehér porcelánból, aminek a haját csak úgy ráfestették ecsettel, undorító és halottszerű volt. Anyám a zárdában sok hasznos műveletre képző varróiskolába is járt, sorra látogatta a játékboltokat, nem vennének-e tőle nem nemes anyagból, csak hulladék szövetből, szőrmemaradékból készített játékokat, s rakta is le a mintakollekcióját, hajdani ruhái megmaradt anyagából készített mackókat, 182kutyákat; lovakat is árult anyám. Volt még egy széles csík a konyhaasztal terítőjéből megmaradt viaszosvászonból, azt dolgozta fel. Páratlan sikere lett, áruját elkapkodták, újrarendelték, a városbeli gyerekek ágyukban is magukhoz szorították anyám sajátságos paripáit, a lovak hátán, farán szilva, eper díszlett, pofájukon, mintha kanyarósok volnának, ribizli.

Apróbb helyzetek átívelését mindig elintézte anyám, ez a mostani más volt. A béke átrajzolta az ország térképét, a nagyobb hiányok miatt nem lehetett a minden fillérért iszonyú oktatóbeszédet tartó, de mindig kölcsönadó szőlőbirtokos Gizella nagy-nagynénémhez fordulni, addigi adósságunk irreálissá nőtt éppen őnála, fedezetünk az anyám rongyoszsákján kívül nem volt semmi. Gizella birtoka – egy csupa nemes gyümölcsöt termő szőlőhegy Biharban – a határ túlsó oldalára került, Gizella, az özvegy, mindenét elvesztette, ami élete fenntartását biztosította volna, egyik napról a másikra megszűnt a termés rendszeres hazaszállítása szüret után. A feles, a hajdani bérlő eltűnt, nem érkeztek szekerek az ősztájt leszedett gyümölccsel, hordó borokkal vagy az eladott szőlőtermés árával, nem jött semmi, a határon túlra került birtok új tulajdonosa nevét sem közölték Gizellával, birtokát elfújta a trianoni szél. Hogy a történet igazán kerek legyen, a birtok létezését egyedül a helybeli adóhivatal nem felejtette el, Gizella egyszerre sírt és nevetett, mikor adótartozása rendezésére felszólították. Mi miatt fizessen és minek alapján? Hol az a birtok már, és ha nincs már hozama, miből egyenlítse ki a tartozást?

Mi hatszáz pengővel tartoztunk Gizellának. Apám egyik hajdani jogásztársa öngyilkossággal fenyegetőzött, ha apám, aki eddig mindig kisegítette, Gizellára 183hivatkozva most visszakívánná tőle a neki kölcsönzött pénzt, reális képet festett saját haláláról, mikor apám félénken szóba hozta a nem létező szőlőbirtok adóját. Apám egy bogarat nem tudott meghalni látni, nemhogy továbbélni egy hajdani barát halálának erkölcsi felelősségével. Nem zaklathattuk azt, aki adósunk volt, mindnyájan ismertük a dzsentritörvényt, a póker vesztesének nem fizetés esetén csak egyfelé nyílik út. A barát megmentésére igényelt összeget Gizella kínos emléket hátrahagyó tárgyalás után adta oda apámnak, bár megvolt rólunk a véleménye, ő is ismerte a dzsentritörvényt, s a fenyegetés reálissá válásának lehetőségét éppúgy tudta, mint anyámék, amellett Gizella csak szegény volt, de nem fukar. Az ügynek nem is lett volna folytatása, ha a helybeli adóhatóság nem tesz egy váratlan piruettet, de megtette. A békekötés óta eltelt hat esztendő teljes elmaradt adótartozásának kifizetését követelte Gizellától, nem fizetés esetén, közölték, kilakoltatják, majd következik berendezésének elárvereztetése, ami nem volt akármi. Gizella örökölte Rickl Mária bútorait, nemes porcelángyűjteményét, otthonának csodájára jártak annak idején. Gizella bejelentette, milyen végzést küldött neki a hatóság: pontosan annyit kellett fizetnie az immár nem létező, sok év múlva se rendezett tulajdonjogú és eltűnt szőlőskertjéért, amennyit Kanizsay életének megmentésére apámnak adott.

Hideg csend maradt a távozása után, s a rettenetes bizonyosság, apámnak fizetnie kell, nincs miből, s ha nem teszi, nem egy katasztrófa lesz, de azok sorozata. Gyerekszemem látta, amint Gizella otthonát elárverezik. Kanizsay bácsi szégyenében már meg emiatt végez magával, s az egész azért következik be, mert Kanizsay bácsi felelőtlen, rossz ember, az én apám meg felelőtlen, 184jó ember, és csak nekem nincs húsvétra, karácsonyra soha új cipőm, mert apám megint elgazdálkodta, és szégyenkezve bejelentette itthon, talált valakit, akinek nagyobb szüksége volt a pénzre, mint neki, vagy nekünk, ne haragudjék rá anyám.

Anyám sose haragudott, voltak érzések, amelyeket nem ismert, sírni is inkább örömében tudott, tragikus eseményeken szinte soha. Félni is képtelen volt, az élet csapásait vagy alattomos támadását egy díjnyertes vívó biztonságával védte ki; mindkét kezében kard volt. Ami értékünk volt, apám akciósorozata révén már nemigen ért semmit, az ékszerek közül csak a jegygyűrűk maradtak, anyámnak ugyan új ménese volt szállításra készen, ezúttal pirospettyes lovakból, a várható összeg komikus volt Gizella jogos követeléséhez mérten. Nyomott, súlyos volt aznap a légkör, egyelőre senki nem javasolt semmit, anyám nézett a cigarettája füstjébe, mindkét szülőm közül csak ő volt valódi dohányos – én követtem a napi rutint, eljött a zongoragyakorlás ideje. Amúgy is zaklatott voltam amiatt, ami történt, Gizella hideg tárgyilagossága lidérces élmény volt, maradt is, féltem és féltettem egyszerre mindent, saját életünk szegényes biztonságát, elkezdtem skálázni. Sajnos, ahogy már meg tudtam maradni a zongoraszéken, anyám beíratott a zenedébe, ahová egy gyerektől meglepő hevességű gyűlölettel jártam. Sem a zenét nem szerettem, se a képzést, kín volt a gyakorlás, utáltam a zongorát, úgy láttam, vigyorog fehér, hosszú fogaival, valahányszor elkezdek kínlódni vele. Kalapáltam a sokat tűrő Bechstein billentyűit, oda se figyeltem, ha melléütöttem, jó az is, bim-bam-bum, úgyis csak dübörgés jön ki az ütések nyomán, hogy volna ebben muzsika, ez csak megaláztatás, időpocsékolás, jaj de utálom. Közben a gondolatom mögött 185ott volt a másik, a valódi igazság képsora, amelynek szelíd jelzéseit érettebb koromban fejtettem meg, hogy én nem a zenét utálom, nem a tanárnőmet, nem a kottát, a Cherny-Kovan összhangzattanát, én a zongorát utálom, mert az nekem ellenségem. Mit tud egy gyermek anyja elvetélt ambícióiról, kielégületlen becsvágyáról, megalázott, derékba tört művészi pályáról? A gyermek tudatlan és önző.

Zengett a skála, a két felnőtt arca a sarokban a füst mögött olyan volt, mintha múzeumban ülnének, életük és titkaik kiállított tárgyai között. Anyám szépséges arca azonkívül, ha rám tekintett, egyetlen alkalommal lazult behunyt szemű ébren szunnyadóvá, amikor leült zongorázni, és szállt a nemes zene, a nagy zene, az igazi alkotók álmai és kudarcai vagy reményei egy soha azzá nem fejlődhetett nagy művész pettyes arcú babák varrásától összeszúrt ujjai alatt, a zongora elvitte őt valahová messze, ahol én nem éltem, de az apám sem élt, anyámat elvitte valami díszterembe, ahol a zeneszerző vezényelt, és ilyenkor nem volt sem asszony, se feleség, csak maga a zengés, vitte a Bechstein, mint a bárka, valami hullámokon, miféle hullámokon, milyen tengeren, merrefelé, nem tudtam, csak ő. Apám a maga örömére zsoltárokat vagy operettdalokat petyegtetett olykor, én elkeseredetten kalapáltam, de anyám muzsikált, hogy mekkora üzenetet bíztak rá, azt életem utolsó szakaszában tudtam meg, mikor a történet szereplői közül nem volt más életben, csak én, amikor megírtam a Régimódi történet-et.

Másfél órát kellett gyakorolnom, mire abbahagytam, mehettem kezet mosni, vacsorához teríteni, Ilka néni, a szakácsnőnk nem volt itthon, Onyáron volt befőzni a gyümölcsöt télire – ott élt a famíliája, csak mi voltunk 186az asztal körül hárman. Csendes vacsora volt, juhtúró, pár paradicsom, a kenyéren nem volt vaj sem, egyébként nem is szerettem a vajat. Sorra néztem az arcokat, amíg vacsoráztunk, és lehörpöltem a számomra kötelező bögre tejet, anyám arcán leküzdhetetlen szomorúság, apámén súlyos, fekete bánat. Nem mertem én megszólalni, a macska is érezte az est súlyát, mert nem közelített és nem ütögette a lábamat, szánjam meg valamivel. Aznap hamar fektettek le, de nem bírtam elaludni, legalább ne tudtam volna elképzelni, milyen lenne Kanizsay bácsi szobája, ha szétlövi a fejét, vagy ne láttam volna azon a furcsa módon, ahogy tényleges látás nélkül is mindent érzékeltem, amit elképzeltem, eszmélésem óta, a földönfutó Gizellát, akit kerget az adóhivatal, míg megint árverés van valami miatt, ami tetejében nincs is, új árverés a Jablonczay-házban, mint anyám születése előtt.

Kinn a felnőttek hallgattak, nem szólt az esti gramofon, amivel pedig nekem szoktak örömet szerezni, vagy Dvořák Humoreszk-jét kértem, vagy a Solvejg-ot. Ki érti egy gyerek előrejelzéseit, aki fegyelmezett derűvel gyakorolja, milyen lesz a már ígérkező időben egyszerre átélni a magányt és a visszavárás hiábavalóságát.

– Eladom a zongorát – hallottam anyám hangját. Pontosan artikulálva, minden érzelem, ellágyulás nélkül mondta. – Abból kitelik Gizella adója.

Felkönyököltem, a szívem a fülemben dobolt. Ekkora keserűség, ekkora gyönyörűség, sós vízbe vetett az aznapi élet, mint a gyermekdal csigáját, de anyám kiment. Vigyék az átkozott hangszert, talán neki is használunk vele, mert mit álmodja magát valami idegen helyre, ami nem az enyém, nem az apámé, ami csak az övé, ki tudja, miféle lények laknak ott. Menjen a nyomorult hangszer, 187amely anyámat úgyis elvarázsolta, talán akkor olyan lesz, mintha nem lett volna előttünk is élete, és megtörik az átok. Felfigyeltem: valami vinnyogott, azt hittem, a macska, aki bent aludt a lakásban. Szerencsémre csak most tudom már, hogy apám sírta el magát. Nem tiltakozott, nem tehette. Egyetlen furcsa hang volt, aztán megint csend, s végül egy száraz mondat:

– Akkor nem marad semmije.

– Ó, dehogynem. Dehogynem.

Akkor megoldódott minden! Boldogan átaludtam az éjszakát, vége a zeneleckének, nincs tovább kínzás, szabadok lettünk. A zongorát tíz nap alatt megvette a helybeli zenemű-kereskedés, valamivel többet kaptunk, mint apám tartozása, anyám betette a pénzt a fiókba, amelynek nála állt a kulcsa. Csendes volt, míg kiemelték az ajtókat és elvitték a Bechstein tetemét, én meg álnokul néztem utána, és azt mondtam magamnak, ő maga mondta azon a múltkori estén, éjjelen, hogy nem is fogja nélkülözni. Apám se volt akármilyen azon a napon, buzgón mutatta, lendít valamit, Ilka néni még nem jött vissza a befőzésről, apám átcsoportosította a bútorokat, mert a zongora kiáltóan hiányzott, a viszonylag nagy helyiség aránytalanná és valahogy értelmetlenné lett, akár az egész érthetetlen élet. Anyám most nem segített, leült a varrógéphez, és varrta a játékszereket. A gramofonunk eddig a zongorán állt, apám egy kerek asztalt hozott le a padlásról, aminek eddig nem volt helye, rátette a gramofont, és rá egy lemezt. Anyám azonnal abbahagyta a gépelést.

– Eszébe ne jusson. Gyűlölöm a gépi zenét.

– Sose mondta.

– Miért mondtam volna, amikor maga szereti, s rászoktatta a lányt is. Hagyjon dolgozni, ne muzsikáljon! 188Menjen be a zenedébe, intézze el, hogy a gyerek kimarad, maga meg levegőzzék egy kicsit! Ne nézzen rám ijedten, nincs semmi baj, csak nincs hangulatom semmihez, ami hangos. Menjen!

Apám ment, én írtam a leckét, és boldog és áldott biztonságban éreztem magam, mint mindig, ha anyám a varrógépnél ül, és keze nyomán születtek a különféle állatok. Most már minden rendben lesz, megszűnnek a furcsa pillantások, és nem lesznek többé titkai sem.

A varrógép megállt, anyám odament a saját külön könyvszekrényéhez, rengeteg kottáját ebben a kottaszekrényben tartotta, millió keskeny külön rekeszben. Kivett valamit Liszttől, kiterítette az asztalon a pettyes kiszabott állattestdarabok közé, és elkezdte nézni. Zenét olvasott, mint más regényt szokott, ahogy láttam, az ujja meg se rezzent, aztán egyszer egy mozdulattal leseperte az asztallapról a kivágott játékelemeket, és elkezdett az asztallapon zongorázni. Akkor már alig nézte a kottát. Azt hittem, elpusztulok. Olyan valamit fogtam fel, amit annyi évesen és olyan idegrendszerrel nem lett volna szabad még felfognom. Ordítottam, sose tudtam szépen sírni, csak csúnyán, ordítottam, hogy senki nem győzött, csak én, de mit kezdek a győzelemmel. Nem a nyomorult zongora volt a bárka, amin néha elment, de amit most tesz, amikor szemem láttára elmegy innen messzire, mi meg ketten itt maradunk apámmal.

Anyám némán zongorázott tovább, ez volt életemben az egyetlen nap, amikor nem csillapította a bánatomat, nem tette félre a maga bánatát, és nem segített, csak játszott, a sorsnak, a végzetnek, a kudarcnak, mindennek, ami gát, s közben eljátszotta a művész diadalát is. Ennyi neki is járt, egy asztallap és az ujjak teremtő csodája.

189

Nem tudhatta, hogy a kép, a jelenet rögzül, hogy sose beszélek róla majd senkinek, apámnak sem, neki aztán valóban soha, de ez lesz az a látomás, amiben kapaszkodva, mikor sor kerül rá, átlépem saját reszkető árnyékomat, és anyám nevét kimondva minden gonosz varázslat ellen elindítom a magam bárkáját az ellenséges tengeren.

190
Vendég almával

Azoknak a kora őszi délutánoknak egyike volt, mikor a nyár leheletét nemcsak a nyitott csarnokokból eredő folyosók teljesen sosem kifűthető szobái, de a kedélyek is őrizték: mintha a két házaspár, a házigazdáék és a látogatóba jött nő és férfi között nem lett volna amúgy sem konvencióból vállalt, de őszinte rokonszenvből szilárdult kötés. A két fivér elvette két nővér csakugyan egy családot alkotott, becsülték és szerették egymást. Ezen az estén, anélkül, hogy bárki is megfogalmazta volna, a gyerekek bejöveteléig minden jelenlevő annak a nem sűrűn jelentkező káprázatnak fénytörésében érzékelt mindent, hogy ha egyszer el is múlik ez az élet, amelynek néhány adománya olyan felejthetetlen órákat hozott, soká lesz az még, beláthatatlan messze, ha ugyan egyáltalán, mert ha nagy ellenségek, de hatalmas pártfogók álltak is a négy felnőtt mögött, előkelő rokonság, s ki tudja, mit rejt egyénenként vagy közösen alakuló sorsuk. Talán örök életet, s minden, ami eddig mögöttük maradt és beárnyékolta az ősök útjait, féltékeny idegenek és irigy politikusok rágalma volt.

A futárpostát már átnézte a házigazda, most poharazgatott a sógorával, államügyekről is tárgyaltak, de csak részben, az asszonyok meg a grifflábú asztalon babszemeket tologattak – jósoltak belőlük. A szőke nővér volt a jelek értelmezője, ő volt a háziasszony, neki illett 191szórakoztatnia a másikat, aki ezt a műveletet ugyanígy elvégezhette volna, mert még a legkisebb gyerek is tudott babot olvasni a családban. A barna mosolyogva figyelt, pedig nem sok jót ígért az ábra, érdeklődése amúgy is megoszlott, mert míg a férfiak poharaztak, olykor belekapcsolódott a szoba távolabbi sarkában folyó beszélgetésbe. Ez a szigorúan szép asszony keményebb kontúrú jelenség volt a húgánál, s bár éppen elég testi vonzást sugárzott maga is, ezt csak akkor érzékelték, ha hiányzott mellőle a szőke, aki olyan szép volt, hogy annak meghatározására senki se talált megfelelő szavakat. A barna már kisgyerekként is felismerte, nincs nő, aki megállhat a húga mellett, irigység nélkül élte át, hogy bámulnak a fürdető szolgák, ha látják elmerülni tökéletes tagjait a fürdőmedencében, vagy ha a tanácsterembe téved, a legfontosabb értekezlet is abbamarad, a koros, jelentős közéleti személyiségekből hirtelen parázsszemű hímek torzulnak. Ilyenkor nem irigység, hanem valami, még egyelőre formátlan félelem fogta el, mert a barna okos volt, anélkül, hogy esze és műveltsége nőietlenné vagy agresszívvé tette volna, szerette a szőkét, s aggódott csak bontakozó jövőjén. A barna, bár egyelőre egy felhő se volt az égen, ismerte annak igényét arra, hogy akkor sújtson le az ember életére, amikor legkevésbé várná vagy indokolt, és riasztotta a gondolat, hogy ennyi szépség, játékosság és derű a sors játékszerévé válhatik, ez a szőke nővér olyan hibátlan példánya a teremtésnek, hogy ha irgalmatlan kézzel kapnak élete küllői közé, megsérül az egész világrend.

Egyelőre alaptalannak látszott a gyerekkori gyanakvás, a szőkét imádta a férje, még a barna nővér nem éppen könnyű természetű férje is, aki nemegyszer kijelentette, aki valaha bántaná a sógornőjét, ő személy 192szerint is kezelésbe venné, nem hagyná csak a sógorára a büntetést, a szőke nem arra való, hogy akár csak egy ferde pillantással illessék. Gyönyörű, langyos alkony volt, tréfának érződött hát, mikor a babszemek felé hajló háziasszony mint egy elejtett tárgyat, belehullatta a csökkenő fénybe a szót: „Baljós fordulat.” A barna latolgatta, mi fordulhat szerencsétlenségre az életükben, s közben azért elraktározta magában azt is, amit a férfiak asztala felől hallott: hogy a kis-ázsiai szomszéd magán- és politikai morálja elüt az övéktől, s ennek adott esetben bizonyos következményei lehetnek. Ezt nem először említették már, azzal együtt, hogy ettől még fenn kell tartani a kölcsönös egyezményeket, hisz a híres birodalom recsegő eresztékei úgyis jelzik majd, mikor kell nekik az amazok ellen forduló végzet segítségére sietniük. Jól megnézte a babok képezte mintát, s megbizonyosodott róla, az ábra csakugyan bajt ígér, viszont semmi nem utalt arra, hogy a támadás tárgya ne felnőtt lenne, s ez döntő volt a délután hangulatára. Az idősebbik nővér életében a legriasztóbb gondolat mindig a gyermekeivel kapcsolatban kísértett, minden egyéb elhanyagolható volt, alig érdekes. A szőke nővér összeseperte, bőrkupába csorgatta s a barnának adta át a babot, játsszék most már az. A barna töri a fejét mindig, hogyan védhető ki a csak jelzett, alaktalan támadás, jósjelekre éppen a gyerekei miatt mindig a barna kívánkozott, a szőke felől éhen veszhetett volna minden csillagjós, álomfejtő, minek a jövendőt faggatni valami miatt, ami nem is bizonyos, hogy bekövetkezik. Okosabb volna arra koncentrálni, hogy a múltat elfelejtsék, mert az aztán cifra volt ebben a famíliában, a férjek nagyapja saját lányától született unokája keze által pusztuló őssel, vagy akár az ő anyjával is, micsoda asszony volt az, micsoda 193istentelen, buja históriát tudott róla. A lehetőséget ki kell dolgozni az emlékezetükből, mióta ő meg a barna megnőttek, problémátlan és csupa fény az élet, minek találna ismét egy laza szálat e hibátlan új családi szőttesben a balsors, ami aztán elpattan, és szétzilálja a harmóniát. Elég reális gondnak agresszív unokafivérük, aki nem hagyja békén szegény barnát, persze képtelen fiatalsága volt, nem csoda, ha azt képzeli, bármit elérhet, pedig a sógora egyszer csak odacsap rá, végtére is mit remél, egy olyan asszonyt, mint az ő nővére, az ágyába húzhat, mint egy utcalányt? A barna akkor se csalná meg a férjét, ha nem szeretné, dehogy adna rossz példát a lányainak, vagy zavarná meg a fia békéjét. Boldog nővér, neki, a szőkének eddig még csak egy kislány jutott, amaz meg büszkélkedhetik négy új élettel is. De talán jön még áldás, kérte a barnát, erről a reményéről faggassa a babszemeket, a barna pontosan, figyelmesen, a szabályokat követve dolgozott, de nem biztathatta a húgát semmivel, az ábra megmakacsolta magát, és másra felelt, mint amit kérdeztek, szó se volt gyermekről, ellenben azt közölte, hogy a szőke miatt elpusztul a fél világ. Na tessék!

Annyira nevettek, hogy a férfiak felfigyeltek rá, és tudni akarták, mi olyan mulatságos, a házigazda helyeselte a jóslatot, ilyesmitől lesz egy család világhírű, mondta, a gáláns sógor meg állította, lám, a paszuly milyen bölcs, bizonyára kanbab, hisz érzékeli, hogy csak világomlást eredményezhet ekkora szépség. A szőke vállat vont, unta, ha külsejéről beszéltek, mindig úgy tekintette varázsos testét, mint egy kellemes adottságot; van, aki jól lovagol, nagy vadász, szépen táncol, remek a memóriája, vagy, mint az ő nővére, nagyon okos. Ő az átlagosnál szebb, ez kellemes tény, de nem kell eltúlozni 194a jelentőségét. Egyébként miféle látogatóról tárgyaltak az imént a férfiak, ki jelezte az érkezését? Neki kell elsősorban tudnia, nem a férjének, mire készüljön fel. Kurta, de kivédhetetlen vizit, felelte a férje, s csak addig marad a látogató, amíg le nem bonyolít valami papok előírta szertartást, nem nagy ügy, de kivédhetetlen, legénykorában őt is az érkező vendég családja látta el külföldön, megfelelően kell viszonozni a hajdani szívességet. Holnapra alighanem már üdvözölhetik, azt jelezte több más tudnivaló közt a futár. A szőke örült a hírnek, a futárok többnyire csak politikai eseményekről számoltak be, a hírszerzők is csak az államot érintő tényeket gyűjtötték, minden más érdekességet csak úgy mellékesen említettek meg, hadd törjék a fejüket az okosok, van-e államot érintő jelentősége valami családi eseménynek, ám egy vendég a mikrovilág jelzéseit hozza, amellett lehet maga kitalálta, ámulatba ejtő ételekkel kínálni, aminek majd elviszi jóllakott ajkán az ízét. A szőke lényével, életmódjával mindig rácáfolt saját legendájára, mert kiváló háziasszony volt, nagy élvezettel főzött, a szolgálók keze néha megállt munka közben a konyhában, igazán olyan volt ez az asszony a tűzhely lángjától izzó, mosolygó arcával, mint egy istennő, aki szeszélyében valami bonyolult levest teremt, s akiért akkor is rajongani kellene, ha nem kísérte volna minden lépését a bőkezűség, mert a szőke szeretett ajándékozni, amit a barna nővérről nem állíthatott senki. A barna korrektül és meggondoltan jutalmazta a személyzetet, ha családostul jött látogatóba, szigorúan a saját ízlése, nem a rangok illemtana szerint, legtöbb borravalót kapott az udvaros meg a konyhalány, valamivel kevesebbet a szakácsnők, a takarítók, de valójában senki se volt komoly ajándékokra méltó a barna nővér szemében, csak a dajka, aki ilyenkor az ő lányai, fia pásztorolását is felvállalta a ház csecsemőjének gondozása mellett. A barna szenvedélyes anya, tudta a személyzet, olyan, amilyen csak a mesékben van, vagy talán még olyanabb, ennyire nem is volna szabad szeretni a kölyköket, akik még csak nem is pótolhatatlanok, míg a szülők fiatalok. A szőke nővér személyzete a rokon gyerekek miatt állandó idegizgalomban volt, ha a barna családja itt vendégeskedett, mert vagy kezelhetetlenek, vagy annyira az átlagtól elütőek voltak, az újszülöttet leszámítva, hogy a daj195ka tanácstalanul kapkodott körülöttük, s állította, sose látott hasonlókat. A kisfiú fél mindentől, ami zúg vagy repül, kisebbik nénjével csak az apjuk bír, akinek egyébként szakasztott mása a kis féreg, az a legidősebb meg ködből van, felhőből, tajtékból, mindenből, csak nem emberből, az valami lidérc. Szegény dajka itt náluk, aki gondoskodására rábízzák őket, s akinek a szőkéék szelíd, mindig nevető csecsemőjével soha semmi baja nem volt, elmondta, inkább ő fizetne a barnáéknak, ha elkerülhetné ezt a gyötrelmes szolgálatot, pedig szereti a pénzt.

A babot megint összekeverték, megrázták, ahogy kiborult a jövendő, még abszurdabb jeleket küldött, a szőke oda se figyelt, minek, gyakorlatias észjárása már konkrét tennivalókkal foglalkozott. Át kell füstölni fenyőgallyal a szobákat, friss bőrök is kellenek a heverőre, a vendéglakosztály a legnagyobb nyárban is nyirkos, amellett a nővéréék még nem óhajtanak távozni, hogy védje ki az esetleges gyerekzajt a látogató közeléből, nem némíthatja el a lányokat, a fiút. De valójában nem figyelt már a barna sem, megint hátrafordult, és megkérdezte, nem zavarná a férfiakat, ha behívná a kertből a gyerekeket, ő mindig valami éhségre emlékeztető 196hiányérzetet érez, ha nincs kézzel elérhető távolságban a családja, pedig a csecsemőt még csak nélkülöznie se kell, itt van a háziak kislányával együtt a kampókra függesztett irhazsákban. A házigazda személyesen vert a gongra és adta meg a dajkának a gyerekekkel való azonnali megjelenés jelzését, dehogy árulta volna el, milyen meglepő hevességgel idegenkedik fivére családtagjaitól. Csak a sógornőjét szerette, de az új generáció tagjai, kivéve azt, aki az ő lánya mellett szunnyadt az irhazsákban, idegessé, önmagát és másokat szurkáló ingerültté tették – úgy érezte, nem tehet róla. Az idősebbik kislányt csak szánni lehet, nem megszokni, azt a szép arcú, eleven balsorsot meg ne lássa mosolyogni senki, mert olyan minőségű derűt csak a halottak arcán lát az ember, a kisebbik lány képzelőtehetsége kimeríthetetlen annak a kitalálásában, mit hogyan tegyen tönkre, nemcsak tárgyat, de hangulatot, estét, vacsorát, a mindig orrát csepegtető hipochonder, a trónörökös, ahogy zaklatottan kutatja, nincs-e cúg, mert akkor ő esetleg elpusztul, külön viszolygást ébreszt benne. De persze jöjjenek, mit tehetne mást; vendégek, igazán szerette a fivérét, a sógornőjét, de leszármazottai közül csak a félévest tudta elviselni, akinek a hangját se lehetett hallani, ha jól megétették. A házigazda sose vallotta meg a feleségének, miért ne tegyen magának szemrehányást a szőke amiatt, hogy otthonukat nem gazdagította utódok hadával, egyikük elképzelhetetlen epizódokban gazdag történetű családja sem érdemel az új generáció révén új kockázatot. Ki tudja, kit nemz náluk az apa, kit szül a feleség?

A dajka jött azonnal, aztán, hogy a gyerekek anyja távozást intett neki, felszabadultan visszament a személyzeti szárnyba, a gyerekek éveik száma szerint léptek be, elsőnek az elsőszülött, mögötte a húg, az öcs.

197

A szőke hallotta egyedül, hogy a nővére lélegzetének megváltozik a ritmusa, már megfigyelte, beletelik egy-két perc, míg a barna helyére teszi magában a szemmel láthatólag megszokhatatlan élményt, hogy ismét együtt a család. Mintha el se vált volna tőlük a szüléssel – gondolta gyakran a háziasszony, vagy mintha nélkülük nem volna meg az orra, és annak híján nem tudna illatot érezni, vagy eltömődnének a hallójáratai, vagy megvakulna, ne adja a végzet, hogy bármelyik gyerekkel valami történjék, Klütaimnésztra testében-lelkében csorbul, ha a tőle származottakat baj éri. A szeme fénye szemmel láthatólag a legidősebb, de talán így ez nem is helyes megállapítás, Klütaimnésztrának nem lehet kedvence, egyformán, együtt és bonthatatlanul szereti ezeket a gyerekeket, legfeljebb talán Iphigeneiát félti a legjobban közöttük, ami nem is csodálnivaló, hiszen ez a gyerek nem is olyan, mint a korabeli lányok, de nem szépsége minősége miatt, a szőke igazán tudta, mi a szépség, unokahúga lénye volt különböző mindenki mástól, ha bejött, mintha egy szál írisz kelt volna életre, amely a kertből beimbolyog a szobába.

„Szemem fénye, tündér gyerekem – gondolta Klütaimnésztra –, tiszták tisztája, kis komoly, vajon mit csináltál, mióta nem láttalak, ha elsodródol mellőlem, mindjárt azt érzem, mint a pásztor, jön valami farkas, bekapja a gödölyémet. Ne menj messze, én olyan erős vagyok, hogy apádnak már túl sok is, nem érti, hogy nekem miattad és miattatok kell erősnek lennem, az okát én sem ismerem, de mondják azok a belső rezgések, amelyeket csak érzékelek, de se megfogalmazni, se közölni mással nem tudok. Nekem nagyon erősnek kell lennem, mert odaát valamelyik másik államban idilli az élet, források csobognak, és száll a menta és a borsfű 198lélegzete, igazi pásztorok élnek abból, hogy gödölyéket hajtanak legelőre, de az én nyájam ti vagytok, és köröttetek, nem tudom, mi, de ólálkodik, és te vagy mindőtök közt a legsérülékenyebb, Iphigeneia. Ha a halál percében le kell tennem valami isteni mérlegre az igazolásomat, én leteszem az erőmet és a félelmet, egyebem aligha van, ezzel az ikerérzéssel élek, mióta megszültelek benneteket. Én rettegek valamitől, aminek nincs neve még, de majd kimondódik, és abba beledermed, aki hallja, de én bírni fogom, mert az istenek külön áldása-verése, hogy én elbírok mindent, sose törik be a derekam, és mindőtöket másféleképpen féltelek, és azért nem tudok büntetni se közületek senkit, mert mióta éltek, érzem, hogy megbüntetett benneteket már a puszta tény maga, az a bűn, hogy egyáltalán életet kaptatok. Én folyton reszketek érted, Iphigeneia, és folyton féltem Elektrát is, csak Elektrát másképpen, mint téged, mintha nem is volnátok nővérek, Elektrának fiúnak kellett volna születnie, ő bezzeg nem ismer sem irgalmat, sem aggodalmat, született katona, tábornok valami iszonyatos titok zsoldjában. És ez a csepp, ez a rémült tekintetű öcséd, őt hogy mentem meg, mikor nem tudom, mitől? Az Elektra idegei kötélből vannak, Oresztész idegrendszerét pókszál lógatja pókon, amelytől retteg szegény. Orrom, füleim, szemeim, végtagjaim, bár változhatnám fává, és lennétek a lombjaim, hogy sose legyetek nélkülem. Apátokba ájultan szerelmes voltam és talán vagyok is, de néha azt képzelem, amiatt éledt fel bennem iránta ez az érzés, hogy ti, nem értett bűneim és érthetetlen áldozataim létrejöhessetek. Iphigeneia, három év se telik el, és szebb leszel, mint a húgom. Hófehér mécses vagy, hófehér a fényed is, benned nem 199pirosan, fehéren izzik a láng. Úgy szeretlek benneteket, mint a halandó az életet.”

Senki se hitte volna el, de mikor megjelentek, apjuk, a barna nő férje se volt felhőtlen-boldog, a tábornok mögött is mint testéről lemetszhetetlen árnyék állt az aggodalom. Az ő kedvence is a nagylány volt, de mint a gyerekeivel kapcsolatos valamennyi érzése, ez a vonzódás is terhes volt valami sejtelemmel, ami azt súgta neki, ez a teremtés nem örömre született, van benne valami máris távoli, inkább dermesztő, valami földön kívüli, szinte külön él a teste is, mintha alabástromból volna ez a gyerek, s mellkasa bordái között látszik a szíve. Szerette volna folyton maga mellett tartani, fegyverei közelében, mert sose szabadult az érzéstől, állandó védelemre szorul most, majd és mindörökké, de hiába mozdult a karja, hogy magához hívja, hogy átölelje, nem tehette, mert kisebbik lánya meggátolta, maga rohant hozzá, a térdére ült, és olyan szorosan hozzásimult, mintha a bőrén át egyesülni akart volna vele. Kínos érzés volt, nem szívet melengető, az apa megborzongott, mint valahányszor ez a gyermek ilyen vadul, ilyen önmérséklet nélkül próbálta kifejezni, mennyire apás, és iparkodott elűzni a száma nincs alkalommal tapasztalt tényt: kisebbik lánya mindig megérzi, amikor éjjel, kezében a mécsessel, saját szobájából átmenne a feleségéhez, s másodpercre azonos pillanatban érkezik vele a küszöbhöz, aztán csak bámul rá, szemrehányó, sebzett pillantással, mintha azt akarná érzékeltetni, megcsalja. Őt csalja meg, őt, Elektrát. Amikor ölbe kapja s visszaviszi a testvérei közé, sír. Nem hisztérikusan, ahogyan más alkalommal szokott, némán, a nyaka csupa víz, mire leteszi az ágyára. És a kisfiú, hát ki meri azt mondani, hogy a kisfiú olyan, mint mások, hát ki látott 200még ilyen rettegő, gyanakvó királyfit, aki szívére borogatást kell tenni, ha valami az arcához ér váratlanul, pók, légy, akár pillangó. Talán ez az irhazsákban szunnyadó kis Khrüszothemisz megadja neki egyszer az apák ártatlan büszkeségét, nem lesz sem aberrált, sem idegbeteg, sem hófehér árnyék, aki alabástromtestén átpiroslik a szabályosnál hol százszor gyorsabban, hol százszor lassabban verő szív, mint Iphigeneia, az egyelőre még egy olykor nagy sírásra nyíló száj, aki ételért tátog, és tagolatlan öröm- vagy bánatkitöréseket gurgulázik. Istenek, gondolta Agamemnón, hagyják már abba a nők ezeket az iszonyú játékokat a babbal, hát kinek kell jósjel, isteni eligazítás ahhoz, hogy előre tudja, nem lesz itt szabványélete ebben a családban talán senkinek. Iphigeneia pár év múlva még valószínűtlenebb lesz, még riasztóbb, és mit fog kivédeni a náthától örökké reszkető kis Oresztész, miféle légáramlást, és mikor veszi észre azt a gyermekek anyja, hogy az ő, Agamemnón szakasztott mása, Elektra szemében Klütaimnésztra nem a szülője, hanem a vetélytársa. Ezt akarják babbal kivetni?

Lefejtette magáról Elektra karját, gyöngédtelenül talpra állította, még lökött is rajta egyet, szálljon le a térdéről, menjen a testvéreihez. A kislány összeharapta a száját, felnőttesen, most még csúnyább volt szegény, főleg ahogy megállt Iphigeneia mellett, egy izzó alabástromlámpa, egy testté lett virágszál, és ez a koránál alacsonyabb, férfifejű, nagy orrú, nagy lábú másik. Oresztész náthás volt, mint csaknem mindig, sebes cimpáját kaparta, aztán felemelte az anyja ruháját, és hímzett szegélyébe törölte. „Fuj – nevetett rá Klütaimnésztra –, te kis malac. Az vagy? Röfi malac?” Oresztész nem felelt, és a ruha szélét sem engedte el, mintha csak akkor 201érezné magát biztonságban, ha, mint egy elmetszetlen köldökzsinór, valami testi összeköttetés a születés után is garantálja, sosem válhatnak el egymástól. Nem szabad ilyen feltétlenül szeretni egy gyereket – gondolta a háziasszony –, ebből egyszer baj lesz, hogy a nővérem nem akar fegyelmezni, hát miféle király lesz ebből a kis taknyosból, vagy miféle király veszi el ezt a fékezhetetlen, született vénkisasszony Elektrát, vagy ki meri megérinteni valaha is Iphigeneiát, aki gyönyörű és riasztó jelenség, ki óhajt együtt hálni egy jelenséggel! Lehet, hogy ezektől a rokon gyerekektől bolondultak meg a babok?

Menelaosz, mint nemegyszer házaséletük folyamán, csaknem ugyanarról gondolkozott, míg szürcsölte a borát, hogy milyen megnyugtató, az ő felesége egy közönséges, hétköznapi kislányt adott neki, Hermiónéban nincs sem isteni, se démoni. Azonnal meg akarta érinteni, megnyugtatni magát olyan szabálytalan, nyugtalanító képsor látványa után, mint amilyen a dajkák irányította rokon gyerekek bevonulása volt. Mindenki az asztal körül volt, ami mellett el kellett haladnia, hogy Hermióne bőrzsákjáig érjen, Oresztész változatlanul fogta az anyja ruhája csücskét, a földön kuporgott, nem ült, mert tudta, könnyen felfázik, a lányok meg a két nővel együtt a babot figyelték. Iphigeneia ránézett a nagybátyjára, és közölte, mit mutat az újrakezdett játék: vendég jön, távolról. Egy vendég. Nem kettő.

– Eltaláltad – rengette meg Menelaosz a bőrzsákot a csecsemővel. – Távolról jön, és egymaga. Nagy hazug, világ hazugja, de nagyon csinos is. Ha még itt éritek, vigyázz magadra, mert nem neked való.

Iphigeneia arca nem változott, de annyi visszautasítás sugárzott róla, hogy Menelaosz zavarba jött. Mint az 202asszonyok a babot, ő az arcvonásokat tudta elolvasni: sose leszek én semmiféle férfié – üzente Iphigeneia. Oresztész prüszkölt, motyogott valamit, az anyja azt állította, azt mondta, ne jöjjön ide senki.

– Pedig jön – szólalt meg Elektra. – Mondták a konyhán. A futár.

– A futár deb is volt a konyhabad – nézett fel Oresztész. A felnőttek csak néztek rá, komikus látvány volt. Klütaimnésztra ragaszkodott hozzá, hogy a ruházata is mindenkor jelezze a rangját, és a hímzett bíborból mint a kis kövek buktak a királyi pálmajelzés közé a nátha torzította torz nazálisok: deb, konyhabad.

– Volt – mondta Iphigeneia. A babokat nézte figyelmesen.

– Persze hogy volt. – Elektrának a hangja is hasonlított az apjáéhoz, a mondathangsúly, az ereszkedő-emelkedő részek aránya, a recsegő katonabeszéd, akár Agamemnónt hallanák. – Persze hogy volt. Három istennő a szeretője, és van neki almája. Te nem voltál a konyhában, mert éppen átkutattad a piros hálószobában a ládát.

„Az én ládámat” – gondolta a háziasszony, és nem mutatta, de dühös volt. Klütaimnésztra vállat vont, nem érdekes: a gyerek mindig kíváncsi volt. „Megint nem inti rendre” – tűnődött a szőke, és törte a fejét, mit is tart ő nem gyerek vagy családtag szeme elé valót abban a ládában. Menelaosz újra megrengette Hermióne zsákját, meg az Agamemnónék kislányáét is, aztán visszaült a sógorához, aki a gyerekek belépte óta nem volt jókedvű, amin nem csodálkozott.

A terem lassan hűlni kezdett, szolgák jöttek be, meggyújtották a fáklyákat, minden szín puhább lett, meghittebb. A háziasszony kiszaladt, utánanézni a vacsorának, 203Iphigeneia csak állt az asztal mellett, huzigálta a babot, húga már a fényben hirtelen megcsillanó padlókockákon ugróiskolát játszott magában. Oresztész mogorván nézett maga elé, nem szerette, ha nem volt igaza. Agamemnón minden gyereke között neki volt legszebb a szeme, hosszúkás, mint az egyiptomi képeké, és kék, mint a kora délutáni tenger. Disszonáns volt ez a szépséges szem, mert önmagára cáfolt örökös szomorúságával, meg valahogy komolytalanná tette a krónikus nátha időnként felharsanó prüszkölése.

Helené arra lépett be, hogy a férje beszél, nevet is, de ingerült is.

– Még hogy három istennő a szeretője – mondta Agamemnónnak. – A mocskos szájú hazug! Egy nem is elég, neki három kell. Persze ez az ág mindig versenyzett a másikkal, ha Ankhiszésznek Venus jutott, akkor a Priamoszék fiának jusson három. Mióta élnek, örökös a verseny. Nem szeretem Tróját.

– Üljetek asztalhoz – kérte a háziasszony. Menelaosz kezét nyújtotta Klütaimnésztrának, és felsegítette, Oresztész végre felállt.

– Tűz, üszök, pusztulás, világégés – mondta Iphigeneia teljesen közönyös hangon –, jön vendég, almával, mutatja a bab. Én is tudom olvasni.

– Jó, kislányom. Tűz, üszök, pusztulás, világégés. Egyelőre a gyomrom ég. Éhes vagyok.

Agamemnón indult, az egyik szolga fáklyával mutatta az utat, hol terítettek aznap. Iphigeneia csak nézte az asztalt, szinte erőszakkal tudta elmozdítani, Menelaosz olyan indulatba jött, mint ritkán, később nem tudta volna okát adni. Azt érezte, szétveri a grifflábú hülye jóstárgyat, és egyáltalán, hagyják békén, ez a lidérc ott ne susogjon ilyen borzalmakat. Mikor Helené mellé 204lépett, kimenetkor utolsónak, megemelte a hangját, hadd hallja mindenki, mit mond a feleségének.

– Micsodát? – kérdezte elnyíló szemmel Helené.

– Hallottad, és soha többé ne lássak belőle egy szemet se. Van elég bajunk, mit játszotok hülyeségeket. Holnap ebédre főzesd meg a babot.

– A vendég akkor is jön – mondta Iphigeneia.

– Almával – sikoltotta Elektra.

Oresztész nem szólt, Klütaimnészra mosolygott. Hadd jöjjön. Van itt elég szoba.

205
Teréz esztendeje

Amit átéltem, tartósította az emlékezet, mint vegyszerek a múmiát, egyébként segítettem is a konzerválásban, mert mindent, ami történt, szétszabtam, és szeletkéit beleépítettem regényekbe, színdarabokba. Olykor aggaszt is, hogy ami velem és köröttem valaha megesett, és amit én annak a nyersanyagából alkottam, aligha különíthető el. Ha meghalok, magammal viszem minden titkomat, s nem lesz irodalomtörténész, aki meg tudja fejteni, mikor ki voltam, melyik figurám, vagy mi volt valóban igaz ebben vagy abban az ábrázolásban. A tükör, amelyet a világ felé fordítottam, halálommal széttörik, cserepei nyilván összeilleszthetők és beszoríthatók lesznek valami keretbe, és mégsem azt mutatják majd, ami voltam, vagy amit teremtettem.

Gyakran segítettem szerkeszteni az életnek, adtam hozzá, elvettem belőle, reális fénykép rólam nem marad, nekem is csak maszkjaim voltak, mint Encsy Eszternek, s a maszk alatt egy másik – Caieta is én vagyok. Már régen nem csodálkozom azon, hogy a félelemmel együtt elmúlt belőlem tartózkodás, szégyenkezés, nem vágyom már arra, hogy széppé vagy jóvá stilizáljam magamat, másokat, az irgalommal is takarékosabb lettem, nem kísérlem meg legalább az okok feltárásával érthetőbbé korrigálni a hajdani katasztrófát, s ha a dráma véletlenül buffótréfa volt, leásni a gyökérig, mitől lett azzá, vagy 206mit eredményezett, hogy az volt, ami. Nem igénylek a produkcióhoz jelmezt sem, allegóriák nélkül mondom mások vagy önmagam szemébe, amit eddig elhallgattam. Azt hiszem, nekem már minden mindegy. A dordrechti zsinat valaha kimondta, tisztességes életű polgárnak nem lehet titkolnivalója, tilos a függöny az ablakokon. Letéptem és elégettem a függönyeimet, a szótáramból kiesett, elvont főnevek között valahogy megmaradt ez az egy: részvét. Ezt még nem felejtettem el, de sose gondolok kimondásakor önmagamra.

Amit most elmondok, igaz történet, vagy majdnem igaz, ami több vagy kevesebb benne, az a sorok közt felbukkanó figurákon múlt, akik már se nem vádolhattak, se nem védekezhettek, hát rám hagyták a bírósági jegyzőség mellett a tanú, az ügyész és a védőügyvéd szerepét. Teréz valóban élt, Aurél is, Ilka néni csakúgy, mint Bazil, a helyszínek legtöbbje is megmaradt olyannak, amilyennek ki-ki megismerte, hogy a háznak, ahol mindez megesett, nem történt baja a történelmi változások alatt, szinte természetes, nélküle hogy dobhatnék rózsát Iluska rettenetes tündértavába. Nagyon fiatalon csak az épület adta biztonság volt számomra nyilvánvaló, de ez még kevés lett volna akár a vádhoz, akár a védelemhez, hiányzott érzéseim között a magányosak, a világba voltaképpen már nem is tartozók kockázat nélküli bátorsága. Ma már világos, Teréz sorsa alakulásával nemcsak mi, emberek, de maga a ház is lépni akart, jelt adni önmagáról, elhivatottságáról, és tette is, a maga eszközeivel. Ki tudja eldönteni, mikor kezdődik a kezdet, és mikor végződik a vég? Egyik sem akkor, mikor akár a magán- vagy a politikai élet jelzi. Teréz története például nem Teréz, de anyám születésével kezdődik.

207

Anyám dúlt gyerekkora, védelem nélküli fiatal évei riasztó emlékeiből kikövetkeztethetők, aki úgy nőtt fel, ahogy ő, vagy azzal felelhetett mások keservére, hogy vállat von, s azt mondja, bizony az élet már ilyen, vagy azt teszi, ahogy hajdan a Régimódi történet-ben ábrázolt Bartók-házban tanulta, megpróbálja, ha nem is legyőzni, de legalább szelídíteni a végzetet: korrigált, ahol tudott. Simonka néni gyöngysorokat gyűjtött, Cibul bácsi antik pénzt, Surovác, a drogista vadkanfogat, Gizella nagynéném gazdátlan macskát, kutyát, anyám Isten árváit. Lelki, testi nyomorult, elhagyatott, árva azonnal megértő segítségre talált nálunk. A zenén kívül anyámnak az élet alattomos bogai kioldása volt a szenvedélye, megkísérelte valahogy visszaperelni a gonosztól a már ereje vesztett zsákmányt. Mi ápoltunk, temettünk, vigasztaltunk, szállást ajánlottunk, megoldást kerestünk, anyám kezében ott volt láthatatlanul Veronika sose kopó kendője, ha őt nem segítette, becézte senki annak idején, majd ő megteszi. Nem fogta vissza senki a kezét, apám nem is tehette volna, mert másféleképpen, de az ikerpárja volt, segítséget sose tudott megtagadni senkitől. Állandó anyagi bizonytalanságban lebegtünk felelőtlen jótékonykodása miatt, a város rokonszenvvel szórakozott a szelíd, alacsony szenátoron, aki mindig kész volt kezesként váltót aláírni vagy kiüríteni a pénztárcáját. Szüleimnek nem volt mit egymás szemére vetniük, csak könnyet látni nem tudó természetüket, s nem tudom, nem ez volt-e egyik legnagyobb örökségem. Ami bennem él, tőlük ered, a síron túl is vezetik vagy visszafogják a kezemet. A halottakban nem azt a legsúlyosabb elviselni, hogy meghaltak, hanem hogy nem haltak meg, a legváratlanabb pillanatban cselekedetre kényszerí208tenek, vagy futtunkban térdre buktatnak, s bokáink láthatatlan bilincszárja csak csontujjukkal nyitható.

Aurél még születésem előtt lett állandó látogatónk, sose láttam másnak, mint amilyenné a robbanás után torzult, hát természetesnek találtam riasztó arcát. Aurél patikus volt, mellesleg kutatóvegyész, és egyszer, mikor saját gyógyszertárában – amelyet szintén farmakológus öccsével együtt vezetett – felrobbant kísérletezésük közben valami, ami lángba borította a patikát és a fivéreket, az öccse elpusztult. Aurélt valahogy rendbe hozták, már ami rosszul felszántott földre emlékeztető arcából maradt: indiánbarna, cserzett bőrét itt-ott árkok szelték át, amelyek martja közt hiányzott a hús. Ilka néni, a szakácsnőnk úgy hívta, Rém nagyságos úr. Aurél egyébként nem csak barát, rokon is volt, apám másod-unokatestvére, a szülők szavaiból ítélve valaha csupa báj és szellemesség. Akit én megismertem, egy búskomor, rút férfi volt, aki csak anyámnak hitte el végül, hogy nem gyilkos, csak szerencsétlen, és aki nálunk engedett csak fel, sehol máshol. Szerettem Aurélt, mert mindig hozott valami édességet, ember annyi gilisztahajtó csokoládét és szalmiákcukrot nem evett, mint én. Az egyetlen, ami a szülőket aggasztotta, mindig visszatérő téma volt Aurél látogatása után: ez most így rendben van, de ez a romos lét először is nem igazi élet, s aztán mi lesz, ha egyszer valami miatt a mi házunk már nem állhat rendelkezésére. Szerencsére megmaradt a vagyona, a patika jól biztosított üzlet volt, s még kártérítést is kapott valami vegyi gyártól, de többé nem ment be dolgozni, hanem kiadta bérbe a gyógyszertárat.

Teréz esztendejében minden ízemet áthatotta a Bazil iránt érzett szerelem, s annyira tele voltam a saját jövendőm miatti feszültséggel, hogy kezdetben észre se 209vettem, tanúja vagyok valaminek: ha figyelnék, láthatnám működésben, amikor a végzet keze megmoccan. De bennem nem volt más, csak a várt házasság miatti, Bazil megkérése vagy szabályos nyilatkozata nélkül is mindent átható boldogság, úgyhogy valósággal megütött a hír, amit egy reggel Ilka néni hozott, meghalt apám gyerekkori iskolatársa, a beteges leleki tanító, akinek a tüdővész rég elvitte a feleségét, s igazán nehéz helyzetet teremtett eddig a háztartást vezető, különösebb képesítés nélküli lányának, mert a tanító háza szolgálati lakás, mi lesz azzal a tizenhét éves teremtéssel. Akkor azt képzeltem, csak gyászhír jött, ami voltaképpen nem rám tartozik, kimentem szerelmem tárgyát megkeresni. Bazil, a választottam, a hajdúnk az udvari lépcsőn ült, és cipőt pucolt, Ilka nénivel a leleki tanító elhunytát tárgyalták. Ilka néni hangosan tűnődött, mit tartogathat új fordulatnak az ismeretlen lány számára az élet, Bazil elnevette magát, és a pucolókefével a lakás felé bökött, Ilka néni meg ugyancsak nevetett. Hát persze, mit tartogathat az élet. A lány kiskorú, állásba menésre alkalmatlan, egyedül van, a többi már megy kotta szerint – mondta Bazilnak. Tanácsos úr érte küldet, asszonyunk befogadja. Így szokott lenni itt, még nem tanulta meg, mi itt a szokás? Ábrándosan figyeltem Bazil múltba visszanézve is tetszetős férfiarcát, jólesett tudnom, hogy a felesége leszek, ha egyelőre nem is beszéltünk erről a döntésemről. Utóbb kiderült, odabenn a lakásban ugyanerre az eredményre jutottak, mint a személyzet, anyám kérve nézett apámra, apám vállat vont, eldőlt Teréz momentán jövője. Majd Ilka néni meg Bazil elköltöztetik, a temetésre mindenesetre elmegy anyám, apámat hivatali teendői nehezen engedik el, de ha ki tudja eszközölni, elkíséri, egy árvát nem lehet egyedül hagy210ni a halál és a reménytelenség élményével, nincs annak nemhogy semmije, senkije sem.

Elektra, a macskánk ott őgyelgett az udvaron, meleg volt, nemigen volt kedve semmihez, Bazil csizmája elé feküdt, és visszafelé fordult holdszemével belebámult az arcába. Bazil fütyült, pucolta a cipőket, én csak álltam, hátha végre jelzi házassági szándékát, de megint csak nem szólt, az idegen lányról beszéltek, s Ilka néni elnevette magát megint, és azt mondta: azt azért megnézzük, mikor a kisasszony először találkozik Rém Auréllal. Bazil lecsapta a kefét és dühös lett, rászólt Ilka nénire, inkább a hajdani zöldségboltos udvarlójára gondoljon, aki sűrűn látogatta valaha, azzal pletykáljon, mert ővele nem lehet. A patikus holtboldogtalan, mert nyomorék, ha összetákolták is, a lány meg attól, hogy ha be is fogadják, még ugyanolyan koldus senki, mint ők ketten, sőt kevesebb, mert nekik van helyük, amiért bért kapnak, a lány meg itt lesz kegyelemkenyéren. „Hülye – mondta Ilka néni –, szép kis kegyelemkenyér. Az asszonyunk valamikori önmagát becézi majd benne, az úr meg vajból van, meg mézeskenyérből, ha szerencséje akad, férjhez vihetik, maga meg akkor is senki, ahogy én is az vagyok.” Úgy szerettem volna letromfolni valami jó érvvel, hogy lehet, hogy Ilka néni helyzete nem változik, de Bazilé igen, mihelyt elvesz feleségül, hiszen előbb-utóbb csak összeházasodunk, így is mindig velem van, Elektrát, a macskát is ő hozta nekem a falujából, csak át kellett keresztelni, mert apám szerint sértés a macskára, ha csak a szőrét határozzák meg, hogy cirmos, meg kormos, meg jó cica, mindenkinek jár valami, legalább egy név, így lett az állat neve Elektra, aki valaha királylány volt.

211

A döntés, mire bementem a lakásba, megszületett, már rég másról beszéltek, Aurél is benézett hozzánk délután, kicsit megijedt a gondolattól, hogy idegen lesz nálunk, de anyám megnyugtatta, a lányhoz képest ő Midász király, amúgy is felesleges azt hinnie, hogy bárkit is riaszthat a külsejével, de Aurél megmakacsolta magát, és úgy ment el, hogy egyelőre ne várjuk, később majd meglátja, mit tegyen. „Most úgyis a lány az első – mondta anyám. – A többit majd eldöntik az események. Várjon szépen sorára, Aurél.”

Ma már bizonyosan tudom, életünknek ebben a szakaszában a ház főszereplő volt. Ha leszorítom a szemhéjamat, bármikor felbukkan a kizárt valóságos világ helyén, ott áll a színpad, amelyen a felnőttek között ténfergek, látom a hosszú, mindig homályos bejáratot, amelyen át az udvarba ér a belépő, az udvar ráccsal elzárt hátsó része már virágoskertté öblösödik, de itt nem léphet be csak az, akinek kulcsa van, a fontos lakók, nekünk van kulcsunk, tehát bármikor beléphetünk, de csak én teszem, akit minden érdekel, legalábbis addig a napig, míg Terézke hozzánk nem érkezik, mert később a kert és Terézke viszonylag gyorsan eltűnt személye egybeolvadt, annyira egybe, hogy Terézke távozása után nem óhajtottam arra a padra leülni vagy azt a bokrot körbejárni, amely valami olyan színdarabnak volt a helyszíne, amelyet otthagytak nézők, játékosok egyaránt. Ha a ház felbukkan a felidézett emlékképen, az első, amit észreveszek, a kisszoba, otthonunk legelső helyisége, melybe az udvarból négy lépcső vezet, és dupla ajtaja van, ezt akkor még nem tudom, később közlik velem. A házat, amelynek egész földszintjét apám bérelte, a tulajdonos a maga fiának építtette, a hadnagynak, aki elesett az első világháborúban. A tulajdonos fia 212halála után apámnak adta ki az elárvult otthont, s elköltözött a Bocskai-kertbe, ott élt haláláig, a lakbért oda kellett neki kivinni, a házigazda nem óhajtotta havonta újra látni összeomlott életük hajdani díszleteit. Akkor nem tűnődtem a kisszoba létén, idősebb koromban magamtól megfejtettem, a háziúr nyilván számolt azzal, hogy fiatalember fiának időnként olyan látogatói is lehetnek, akiket nem kíván bemutatni az édesanyjának, hát megoldotta számára a legényéletet családban bonyolító fiatalok problémáját.

Lakásunkba egyébként a külön kisszobából nyíló többi helyiség sorát lezáró nagy előszobából lehetett jutni. Az előszobából négy ajtó nyílt: egy balra, a nappaliba, kettő a két fürdőszobába – a személyzetnek külön tisztálkodóhelye volt, az általuk kettészelt fogasfalak között –, a negyedik, jobb felől, a konyhába s a belőle nyíló éléskamrába engedett bejárást, a kamrával párhuzamosan tágas szobája volt a szakácsnőnek. Otthonunknak az épület emeletre vivő lépcsőháza homályában egy, csak belülről világítható, ablaktalan helyiségét is béreltük lakáskiegészítésnek, mert a szakácsnő és a hajdú nem alhattak egy szobában. A hajdúnak ebben a – csak a nyitott ajtón át szellőztethető, de anyám varázskezével mégis otthonossá tett – cellában volt szabad töltenie az éjszakát, egyébként egész nap köztünk, velünk élt, főleg a konyha felségterületén.

Mikor Teréz hozzánk került, Bazilnak hívták nálunk a hajdút, őt a születésemtől nálunk tevékenykedő, kortalan arcú, sűrű fekete hajú Ilka néni választotta ki a hajdúőrszobán. Apám házában családtag volt a hajdú, aki szobalányi és dajkai minőségben főszereplő volt jellemem alakítói között, szigorú káderezés után kapott megbízást, Ilka néni igényesebb volt bármelyik roko213nunknál. Hogy végül is őt jelölte a posztra, azon nem csodálkozott senki, aki Bazil szemébe egyszer is belenézett: gyermek és kutya tud olyan szívig ható ártatlansággal visszafelelni egy másik szempárnak a sajátjával. Ilka nénit sokáig ellene hangolta a tény, hogy Bazil görög katolikus volt, kamrácskájában rejtelmes színezésű szentképek sorakoztak egy nagyon régi, alighanem családi ikon körül, Bazil vasárnap a maga templomába járt, mert az istentiszteleten való részvétel nélkül senki se kapott ebédet a Szabó-házban. Ilka néni hitbéli aggálya – mint később elmesélték – hamar megszűnt, Bazil volt a földön a legkellemesebb lakótárs, munkatársnak meg éppen kiváló, Ilka néni hamar felismerte a biztató valóságot, mindent ráhagyhat a fiúra, mert mindenhez ért, nem volt pákosztos, nem is ivott. Apám bejuttatta szabadnapjain a színházba, mert a hajdút elvarázsolta a sok sajátságos történet a színpadon; udvarlásról, nőügyekről Ilka néni éber figyelme és ellenőrzése mellett házon kívül se lehetett szó. Ma már tudom, nem szabad valakinek annyira hibátlannak lennie, amilyen Bazil volt. Gyermekként senki életkorát nem tudtam reálisan érzékelni, úgy gondoltam, miután folyton korholja meg ugráltatja, Bazil alighanem a fia lehetne Ilka néninek. Utóbb, sajnos már későn, kiviláglott, tíz esztendő korkülönbség volt közöttük, én, aki magam tízéves voltam Teréz esztendejében, ezt olyan soknak érzékeltem, hogy mire felfogtam volna, hogy harmincéves férjetlen nő és egy húszat alig betöltő legény esetleges kapcsolata előfordulhat, már elkésett a felismerés. Nemcsak azért, mert a kockák összerakása után kialakult teljes kép letagadhatatlanná vált, hanem mert akkorra már mindenki tudta, hogy sovány testem először jelző szexuális érdeklődésével beleszerettem 214Bazilba, s a jázminbokrok mögé húzódva töprengtem, van-e abban valami képtelenség, hogy ez a bitangul csinos férfi elvehessen. Titkot se csináltam szándékomból, anyám közölte, a párválasztás ideje még távoli, változni fog az ízlésem, egyelőre hagyjam békén Bazilt, mert lánynak ajánlkozni illetlenség, várjam ki, míg megkér. Ilka néni nevetését máig őrzöm érzelmes vallomásom után, akkor még nem tudtam sehova elhelyezni hangja jóllakott muzsikáját. „Ne birizgálja Bazilt, mert baj lesz, ha a szülei nem teszik, én verek a szájára, ha még egyszer azt kéri tőle, csókolja meg magát. Micsoda ötletei vannak, mit akar, bajt hozni rá, üljön a fenekén, tanuljon, Bazil különben is nem szereti magát, ha nem hiszi, kérje meg a kezét, meglátja, hogy kikosarazza.” Dehogy kértem, de attól még szerelmes voltam Bazilba, sőt a minden területen tapasztalt ellenállás miatt egyre szerelmesebb.

Teréz éve gazdag év volt eseményekben. Szerelmemben szerencsére csak sértődött voltam, nem szomorú, úgy mellékesen, Bazil magához térésére várva, még gondolatban hozzámentem több regényhőshöz és közéleti személyhez, egy darabig éltem a canterburyi érsekkel, akiről nem tudtam, ki, de tetszett a ruhája, volt kurta kapcsolatom Lindbergh kapitánnyal, akinek új kisfiút is szültem a szegény elrablott helyett. Évtizedekkel később, már drámaíróként, utólag ébredtem rá, hány színdarabot játszottam el képzeletemben, s milyen világosan jelzett előre a perc fel nem ismerte jövendő. Nem tudom, elmondta-e valaki Bazilnak vele kapcsolatos érzelmeimet, azt hiszem, nem, mert Bazil viselkedésén Teréz nyaráig nem éreztem változást, akkor is időbe telt, míg szégyenszemre megtaláltam a magyarázatot. Teréz esztendejét egyébként nem lehet értelmesen elmagya215rázni senkinek Terézke gyásza vagy Aurél hajdani balesete nélkül. Bár kinek hazudom most és miért? Gyász? Baleset? Ugyan már! Nem maradt Teréz évében ép ember abban a házban senki, legfeljebb a csonkulás tekintetében különböztünk.

Nem is tudom, miért írom le mindezt, amit írok. Az érdekelteknek – ma már tudom – tulajdonképpen nem volt történetük, csak végzetük.

A döntés után: Teréz hozzánk költözik, megindultak az események. A gyerek tudja, ki a ház legfontosabb lakója, tudtam én is: hát én. Szerencsére nem voltam irigy, senki se képzelte rólam, kelletlenül fogadom majd Terézt, azt a fogalmat, hogy valaki árva, egy életre különleges zománccal vonta be számomra a János vitéz. Hogy irigyelhettem volna a sose látott lánytól azt, amit ezentúl alig látott rokonok nyújtanak neki, amikor nincs kívülünk senki, aki törődjék vele. A gondolat, anya, apa nélkül, mély volt, riasztó, mint az akkor még nem látott, de gyakran elképzelt szakadék. Amikor Teréz ügyében határozott a család, először döntöttem életemben valóban bonyolult érzelmi ügyben: vállalom-e, hogy Terézzel megosszam azt, ami csak az enyém volt addig, de vállaltam. Én akartam szeretni ezt a lányt, adni akartam neki valamit, amiről csak olvasmányélményem volt, másikat egy elpusztult otthon helyett, környezetet, amely a falusi temetőben nyugvó családját, ha nem is feledteti, de pótolni igyekszik.

Az emlék nem irgalmas tanú az ember életében, pontosan emlékszem, milyen gondoskodni vágyó izgalommal vártam János vitéz Iluskáját, akit olyannak képzeltem, mint a színésznőt, akit a színpadon láttam, kis patak mellett sulykoló szőke lánynak, örültem, hogy nálunk nem kell ilyet csinálnia, részint nincs patak, részint 216mert nálunk Ilka néni mos, és ugyan hogyan üthetné meg Terézt bárki is, ha megtenné, apám összehívja a gyámhatóságot, és börtönbe csukatja a rendbontó gonoszt, esetleg kiadja az ügyet a törvényhatósági bizottságnak. A közjogi fogalom annyira mindennapi jelzős főnév volt napjaink között, hogy leendő lakótársunk természetes védőjének tekintettem. Se mostoha, se patak, csak a mi békés otthonunk, csak megszereti. Hogy a Petőfi-versben vagy a színpadi változatban van még egy fontos, a pataknál fontosabb szereplő, azt, sajnos, elfelejtettem.

Szép tavasz volt, illatos, állandó napsütésben bomló bokrok, a gyümölcsfák is díszben, anyám eldöntötte, ezen a nyáron már Teréz is segíthet, hát megvalósítja régi tervét, kifesteti a lakást. Ez is megmaradt az emlékek között, az izgalom, hogy arra az időre elmegyek lakni Piroska nagynénémhez, akit imádtam, és akinek az óvodája második otthonom volt. Persze, ha visszanézek, nincs teljes harmónia, látom Terézt, ahogy hajlong, gyászruhában, anyám is hajlong: festenek. A színüktől megfosztott ruhadarabok lélegzése fullasztó, anyám gyászruhafestő üstkeverésének párája meg a frissen száradó falak lehelete nem egybeolvadnak, párharcot vívnak egymással az orromban, tudom, érzem, máig emlékszem, mi történik, gőz csap párába, lélegzet leheletbe, semmi a semmibe. Akkor még nem sejtettem, hogy egyazon percben nem léphet két irányba az ember, ha holtat temetett, nem álmodtathat mitológiai képeket egy megdicsőült szobafestővel. Később már tudtam, de nem tett boldoggá a felismerés, hogy az élet lépten-nyomon rácáfol elméletre is, gyakorlatra is.

Teréz súlyos napjait anyám könnyítette meg, mindig nagy pedagógus volt, akkor különösen. Nem hagyta a 217lányt elmélkedni, emlékezni is alig, szomorú kis bútorzatát, amelyről akkor még senki se sejtette, soha nem fogja használni már, a bús pipereasztalt a csorba tükörrel, a komor, hiányos ebédlőt a rozoga székekkel, rogyadozó tálalóval, szép, száraz pincénkben helyeztette el Bazillal, aki Ilka néni irányítása mellett Teréz költöztetését bonyolította le. Én Piroskánál voltam, anyám Terézt érkezése pillanatától kezdve munkára szorította, tépelődés helyett nem az otthonfeloszlató, hanem -újjáteremtő tevékenységek millió részlete várt rá, ha elkerülhetetlen volt a pihenés, anyám melléült, stoppolnivalót adott az ölébe, s míg dolgoztak, beszéltette Terézt, akinek életében először senkire nem kellett tekintettel lennie. Szabadon, gyerekesen pityeregte el bánatát, és szép csöndesen kipanaszkodta magából a halál fullánkja döfését.

Mire én a frissen felújított otthonba visszatérhettem, Teréz már szinte megszokta új életét, szerette udvarról nyíló, kényelmes szobáját. Az árva semmit sem hasonlított sem képzeletem, sem a debreceni színház Iluskájához, Teréz gyerekszememnek meghatározhatatlan volt, olyan semmilyen. Nem barna, nem szőke, hosszú copfos, nyurga teremtés, vékony derekú, Gárdonyi rajzolt ilyen lányfigurákat.

Mikor megcsókolt, zavart csalódást éreztem, amit később szégyelltem is, hát nem jobb, hogy Teréz sem üldözött királylányhoz, sem pityergő elhagyatott nincstelenhez nem hasonlít, szótlan, de készséggel felel, ha kérdezem, ha szenved, magának tartogatja. Ilka néni dicsérte, Bazil annyit mondott róla, barátságos és igen szerény. Apám mindnyájunkkal megbeszélte, bármit tenne Teréz ügyetlenül, ne tagadjuk meg tőle semmi reális kívánság teljesülését. „Szeressék” – anyám csak 218ezt mondta, az egyetlen szót, amihez nem kellett magyarázat. Nem volt nehéz megtenni, szerettük Terézt, nemcsak mi, Elektra is, a macska, aki friss gyászában és megváltozott környezetében nagyobb segítsége volt mindenkinél, mindent értő állati melegségével, Elektra Teréz érkezése után meg se látott engem, ez azért fájt, de ezt is elviseltem.

Aurél eleinte nem mutatkozott, anyám ugyan azonnal hívta, de nem akart jönni, nem kényszerítettük, tudtuk, csupa gátlás, Terézke meg éppen csak tanulja új élete rendjét, mit játszassunk hát a boldogtalannal etikettet. A zárlatot egyébként Teréz oldotta fel, mihelyt Ilka nénitől megtudta Aurél tragédiáját, megkérdezte, miért maradt el tőlünk a szegény. Csak nem képzeljük, hogy őt riasztja, vagy először szembesülne eltorzult arcú emberrel? Láttuk volna, milyen háborús rokkant élt a falujukban, szegény édesapja maga is fél karját hagyta a galíciai fronton, ő kezelte a csonkot, amivel meg kellett tanulnia élni, ki más segíthetett volna a tanítónak rajta kívül. Milyen volt kettőjük közt az első találkozás, nem tudom, mire Piroskáéktól hazakerültem, Aurél a frissen kifestett otthonban már mindennapos volt, ezen a részén a történetnek homályosak a részletek. Ami feltűnt nekem, az a konyha megváltozott légköre volt, Bazil és Ilka néni. Bazil annyit se törődött velem, mint a locsolatlanul maradt, metszés nélkül hagyott bokrokkal, apám rá is pirított, miért lett hanyag, eddig olyan szépen elvégzett mindent, most meg pusztul a kert. Valami zavar látszott Bazil arcán, nem védekezett, de nem is cáfolt, nála sajátságosabban csak Ilka néni viselkedett, csapkodott, ordítozott, megverte a macskát, mint akit elbabonáztak. Ma már tudom, amihez akkori szememnek nem volt optikája, mi lehetett az akkor talán kora 219harmincas Ilka néni és a kora húszas Bazil valódi kapcsolata, amelynek – mint sokkal később szóba került közöttünk – szüleim igen örültek, mert Ilka néni életét hosszú ideig egy lövészbojtos tüzér fémjelezte, akinek a látogatásait nem tartották kívánatosnak. Bazil – mondta apám – ismeri a falu törvényét és illemkódexét, lehet, hogy Ilka néni meg Bazil észrevették egymást, ám a korkülönbség azonnal lecsapta köztük a sorompót, de bármit éreztek is, a kivitelezést tiltotta az illem, a falu etikettje gyilkosabb, mint a spanyol Udvaré.

Hol kezdődik a kezdet, hol végződik a vég? Vagy hányszor lesz vége a végnek? Hogy többször, azt átéltem, mert Bazil számomra valódi és végső halálakor csak utoljára halt meg, elvesztettem én őt még legépebb földi formájában, amikor minden, amiről addig azt hittem, nekem jár, Teréznek jutott. Apám szép nyári napokon olykor kiigényelte a város kocsiját, kirándulni mentünk nagy plédekkel, piknikkosarakkal valamelyik pusztára, Halápra, Mátára, a Gutra, úsztunk a nyár arany hullámaiban, minden csupa illat volt, és az akkor még vegyszert nem ismert erdősáv vagy rét, a csudára még el nem apadt erecske felett szitakötők lengtek. Pillangók és a fűszálon hintázó bogarak nevére tanított apám, Bazil felkötötte két biztonságos gally közé a hintát, azon szálltam át a nyáron a gyerekkor abszolút biztonságában. Bazil ismerte, hol nő eper, mentünk kis kosárral szedni, mióta a világon voltam, mindig enyém volt a gyönyörű kora nyár, amelyet Teréz évében szüleim részvéte és jósága az árvának ajándékozott. Apám utasította Bazilt, táncoljon a világ az árva lány körül, ő kivételesen ne velem törődjék, ők, a szülők eljátszanak velem, vigyáznak rám, Terézt vigye ki a távoli szép erdei tisztásra, neki lesse a kívánságát. A hintán ne csak a gyermek 220szórakozzék, hanem Terézke is, és szállt a napfényben az árnyékos erdei fagallyakra rögzített vastag kötelékbe kapaszkodó, piruló arcú nagylány, és vele szállt a világ. Még mindig elfogadtam, ha nem is boldogan, hogy Teréz elvitte a nyarat, a kirándulásokat, hogy velünk tartott Onyárra is, ahol évente meglátogattuk Ilka néni és Bazil családját – egy faluból származtak –, Ilka néninek csak a húga élt, szikár özvegy, akinél számomra boldog izgalom ideje volt a látogatás, nála minden évben valami új kisállat volt az istállóban vagy az udvaron, Bazil szülei meg emeletes fánkokkal, lángossal vártak, a kacsazsírral kent lángosra görög keleti keresztet sütöttek egy cikk fokhagymával, és kaporillat is szállt az emlékeim között, a rétesek hasában nem alma volt vagy meggy, hanem kapros túró. Teréz nyarán ezen a területen is módosult a kialakult rend, elég értelmes voltam ahhoz, hogy észrevegyem, Onyáron is Teréz a főszemély, nyilván apám előre üzent az ottaniaknak; a barcsikosarat Teréznek csinálták, a szedret is neki szedték, a nyár azért volt, hogy Teréz jól érezze magát, s ezt azért nem volt egyszerű tartósan vállalni, annál kevésbé, mert a megkarcolt gondolatnak ikertestvére támadt, a felismerés, Mátán ezúttal nem velem, Terézzel kínáltatták meg zabbal a felejthetetlen szénaillatú, patyolattiszta istállóban a pejlovat, nem engem emeltek a hátára, apám és Bazil kétoldalt tartották a nevető Terézt a nyeregben. Amellett azt is tudtam, ha hazamegyünk, boltból való virágot fog átadni Ilka néni az árvának azzal: most hozták Rém nagyságos úrtól, kézcsók a kisasszonynak. Nem volt elég a kurta út után a kocsiban még mindig harmatosan maradt onyári virágajándék, a teli barcsikosárka, otthon csokor is várja, engem semmi, az eddig mindig eljuttatott pralinét Aurél újabban elfelejtette.

221

Eljött a nap, amikor elkezdtem unni azt, ami köröttem folyt, a macskát, aki egyszerűen elszegődött Terézhez, ha nem látta, siránkozott, kereste mindenütt, Bazilt, aki meg se látott, sose vitt ki a temetőbe csigát keresni, vagy csontot guberálni a Kincseshegyre. A nagyvásárra is csak Terézt kísérte ki, lelketlenül azt mondta anyámnak, én mindig elcsavargok a vásárra kiutalt kis pénzemmel, nem lehet Teréz első vásári élményét azzal elrontani, hogy ő ide-oda futkosson, míg engem megtalál valamelyik mutatványossátorban, maradjak ezúttal itthon, ősszel aztán megint enyém a világ. Anyámnak volt a világon a legszebb mosolya, ebből a mosolyból, ha okosabb vagyok vagy jobban figyelek, már megérthettem volna, hogy ősszel Teréznek már senkire nem lesz szüksége, hogy a nagyvásáron madzagra fűzött pereccel vagy mézessel kínálja, mert olyan gazdag lesz, de olyan, hogy képzelettel se követhető a mértéke. Mint annyi mindent, azt is egy ütemmel későbben vettem észre, hogy Aurél nem sajnálja, de leendő feleségének reméli Terézt, és kétségbeesetten, a rendelkezésére álló eszközökkel udvarol neki. Hogy Teréz másnak esetleg nem egy sovány árva lány, hosszú copffal, hanem egyre pompázatosabb virággá bomló fiatal nő, éppúgy nem fogtam fel, mint a szüleim, akik Bazil magatartásában azt érzékelték, mivel Teréz révén többletmunka szakadt rá, lassanként minden házban végzendő tennivalóját Ilka nénire hárítja, s a család megbízásából apródi teendőket végez, mert míg az árvát új életbe segítjük, lássa csak Aurél, ha majd végre megnyílik gátlásos szája, náluk is aranysora van a kislánynak, mikor majd igent mond neki, nem azért teszi, mert kisemmizte az élet, hanem mert viszontszereti. Ezen a nyáron mindenki jót akart. Akkor még nem tudtam, mindig magam rontsam el egy 222hajszálnyira a tökéletest, mert ha nem én teszem, megteszi más, s nem az én kezem gyöngédségével, hanem durván.

Abszolút uralmamat a családon korlátozták, Bazil észre se vett, Aurél ájult szemmel másnak hordta az illedelmes ajándékokat, a macskám, ha hívtam, felnézett Terézre, várta az utasítást, figyeljen-e rám, vagy se – elkezdtem érezni a veszteségemet. Az egyetlen, aki velem együtt komorodott, Ilka néni volt, ezt sem értettem, mert Teréz kiváló házikisasszonynak bizonyult, minden titokzatos háztartási dolgot tudott, mindenkiénél jóízűbb volt a befőttje, Ilka néninek örülnie kellett volna, milyen nagyszerű segítsége akadt, de nem örült, nem méltányolta azt sem, hogy más-más színű, tartalmú befőttesüvegből kirakta stelázsink polcán a nagytemplomot. Hívtam Ilka nénit a kamrába, csodálja meg, mindenki bejött, ő nem, magasztalták Terézt, aki pirult, és látszott az arcán, örül a dicséretnek, Ilka néni rá se nézett a kamraajtóra, valamit tört mozsárban, a mi dicshimnuszunkat dübörgés kísérte. Már kifelé mentünk, én legutolsónak, mikor láttam, hogy Bazilt, aki ott lépegetett Teréz után, Ilka néni visszatartja egy mozdulattal. Az üdvözülés lehet ilyen, mikor felfogtam, Bazil hallja, amit én is hallok, s ha nem tévedek, ettől majd visszazökken az élet a rendes menetébe. „Rém ma kéri meg Terézt – közölte Ilka néni Bazillal –, mondta az asszonyunk, mert neki már vallott. Esküvő karácsonykor.” „A hólyagos himlőt kéri meg a rohadt nyomorék – üvöltötte Bazil, én meg bámultam rá, ilyennek ki látta az arcát, amely lila volt, a homloka gyöngyös –, a hólyagos himlőt kéri meg, a gecis kolerát.” Apámék már elhagyták az előszobát, de a hang olyan erős volt, hogy apám visszatért, mindenki elnémult, én meg rátettem a 223helyzetre a kérdésemmel a koronát: milyen a gecis kolera. Fertőző – mondta azonnal Ilka néni, akinek a magatartása az érthetetlenségig fokozódott, mert elsírta magát. Bazilt nem láttam már aznap, mert kirohant a kertbe, egy darabig még gondolkoztam rajta, miért nem örül sem ő, sem Ilka néni annak, hogy Teréznek igazi otthona lesz, aztán elfoglalt annak az elemzése, mivel fertőzőbb a gecis kolera a gecitlennél, a koleráról réges-régen tudtam, mi, az vitte el dédanyámat, Dabasi Halász Zsófiát. Kérdeztem is anyámtól, aki lázasan rendezgetett, mert Aurélt vártuk délutánra, érkezése után nekem nem kell feltétlen benn lennem a lakásban – mondta –, szép az idő, játsszam kint a kertben, ha megjön, és azt a csúf szót a koleráról felejtsem el, mert aki kimondja, maga is fertőződik. Tűnődtem a kertben, ahol akkorra már Bazilt se leltem, csak a macska aludt karikába gömbölyödve, mi miatt volt olyan goromba és feldúlt, de bármi az oka, nem sajnálom. Hűtlen volt hozzám egész nyáron, most aztán viszik a védencét nagy gazdag házba, és megint én leszek a legfőbb gondja, Elektra meg nézheti magát, a gyalázatos, kérek mellé egy másik macskát Onyárról, és én azt fogom becézni, Teréz meg nem lesz, eltűnik, ahogy jött.

Mikor kezdődik a kezdet, mikor végződik a vég, mikor fordul át végzetes kanyarodóba a jóvátétel aranykocsija, hogy kicselezze a sorsot? Hogy tudta volna a gyermek, hogy tudta volna a macska? A nyár hirtelen sarkon fordult, és kinyújtotta a nyelvét, a ház szelleme, aki ott lakott a téglák közt, azt mondta: ugyan már. Igazán senkit se tudnak megmenteni.

Úgy öt óra tájt csokor jött, küldönc hozta a híres és drága Rózsa virágszalonból, Aróthy Teréz úrleánynak, a mintás hártyapapír sarkára tűzve pici névjegykártya 224borítékban, mi állt rajta, nem tudom, mert Aróthy Teréz úrleány elvitte, s nem a saját szobájában tette vízbe a sok piros rózsát, hanem berakta a szalonasztalon a nagy vázába. Bazil, aki a csokor átvételekor ismét az udvaron matatott, már eltűnt, bement a saját szobájába, ellenőriztem, hol van, sztearinszag volt a szűk folyosón, gondoltam, Ilka néni majd ordít megint, hogy minek égeti a fényt Szent Miklós képe előtt, de Ilka néni valami vad szenvedéllyel ruhát szappanozott, pedig nem is volt mosónap, könyökig a teknőben turkált, mikor Aurél csengetett, nekem kellett ajtót nyitni, de mindjárt ott is hagytam a felnőtteket, akik a szalonba mentek, én kinn ugróiskolát játszottam, míg be nem hívtak. Mikor végre bemehettem, várt a szép biedermeier nyomat, apám, anyám jóságos tekintete befogta a piruló lányt és a zavarában megnemesedett arcú férfit. Senki nem mondta, de a fal is azt sugározta, lezajlott a lánykérés. Geci – gondoltam –, csupa geci. Nem tudom, miért geci, de az. A dédanyámat is elvitte. Mi van itt? Ilka néni nem terít, nem tálal, Bazil imádkozik, vagy mit csinál, a macska Aurél lábához teszi a fejét. Anyámat egész életében semmi nem tudta zavarba hozni, Ilka néni sajátságos viselkedése sem, egy perc alatt benn volt a teasütemény, a sherry – Debrecenben nem volt divatos ital, de apám mindig azzal fogadott férfi vendéget –, volt csokoládélikőr is, pezsgőt – tanította – csak újgazdagok szoktak bontani ünnepi percekben, vagy huszártisztek. Kaptam egy korty csokoládélikőrt, azóta sem iszom meg, de akkor, ahogy tanultam, rájuk emeltem a kelyhecskét, és mivel tilos volt, állandóan azt mondtam magamban, geci. Aurél nem maradt nálunk vacsorára, az már megint nem illett volna, majd ha megtartják az eljegyzést, javasolta anyám, Rém közölte, másnap megrendeli a gyűrűt, 225s megmérte a rózsák pirosát enyhítő aszparágusz egy letépett szálacskájával Teréz ujját.

Ahogy Aurél elment, apám Terézt beküldte a szobájába, velem behívatta a személyzetet. Ilka néni sírva ment ki, Bazil holtsápadtan, míg bent voltak, nekem vissza kellett mennem a kertbe, mire feloldották a tilalmat, a szüleim csak ketten voltak már, Elektrát magával vitte az ara. Anyám derült volt, igazán boldog, csak akkor borult el, amikor apám arra kérte, elemezzék csak végig, mi volt ma az a botrány a konyhában, ő megmondta mindenkinek a véleményét, de ettől még nem világos a kép. Elkezdték bogozni az igazság akkor még bonthatatlan szálait, én lestem a szavaikat. Bazil miatt – mondta apám – csak magát hibáztathatja a család, mi neveztük ki apróddá, most úgy érzi, degradáló, ha csak hajdú lesz, nem lovag, Ilka néni meg egyszerre megőrült, nála várni kell, míg lecsillapul, Bazilt azonnal leváltatja. Álnokul egy meséskönyvet lapozgattam, higgyék, nem figyelek, hadd hallhassam őket. Ilka néni – gondolkozott hangosan apám – részint irigy a szerencsétlen lányra, mert mikor ő árván maradt, beállhatott cselédnek, s még szerencse, hogy hozzánk, Teréz meg Aurélné lesz, dáma, Debrecen egyik első asszonya. S ami az ügyet színezi, annak nincs köze Terézhez, az a kettőjük ügye, Ilkáé és Bazilé. Csak nem volt ezeknek viszonyuk, s nem őrült bele véletlenül Bazil valami hirtelen reménységgel a nincstelen árvába?

– Sohasem voltam ilyen tekintetben szakértő – hallottam anyám hirtelen hűvösebbre temperált hangját –, ha olyasmire gondol, amire célzott, semmi érzékem sincs a normális nemiséghez sem, nemhogy a tébolyult vágyakhoz.

– Tapasztalom – mondta apám.

226

A szó szállt, és súlya volt, csak nem értettem, mitől. Most, amikor az emlék már nem irgalmaz se nekem, se másnak, már hogyne érteném.

Teréz eljegyzését a megkérése utáni szombaton, közös istentisztelet után nálunk ülte meg a család. Bazil, akinek már kézbesítették az áthelyezését, dolmányos hajdúdíszruhában szolgált fel, Ilka néni mintaszerűen ellátta a díszvacsora tennivalóit, Terézke két gyűrűt kapott egyszerre, Aurél a sajátját csak a jobbjára tudta elhelyezni, mert a balján nem maradt gyűrűsujj. Mikor távozott, kiment a konyhába, elképesztő borravalót adott Ilka néninek, és kereste Bazilt is, aki akkor állítólag már nem volt található, és Ilka néni azt mondta, visszavitte a díszruhát az őrmesternek. Nem néztem senkire, pedig Ilka néni is, apám is velem játszottak, Aurél honnan tudta volna, mint jelent az olvadó sztearin szaga, hát persze hogy Bazil itthon van, csak nem mutatkozik. Aurél letett tíz pengőt – hat pengő volt egy pár cipő – a konyhaasztalra, kérte Ilka nénit, adja át a derék Bazilnak, akinek szintén hálás, mert hűséges lovagja volt a kis leendő nagyságos asszonynak. Ilka néni fogott egy zománcos bögrét, belepotyogtatta a pénzt, és úgy nézett Aurélra, mint a Szibilla a Szixtiná-ban. Az volt a furcsa, hogy érthetetlen világossággal fénybe borult előttem a színpad, és nem tudom, hogyan, de tudtam, ha nem is a teljes igazságot, de egy töredékét, és mert volt jogérzékem, azt is, mi a szerencsés, mi a szerencsétlen gesztus. Ez az volt, a bánatpénz a zománcos bögrében. Teréz aznap este visszavonult, természetesen vitte magával a macskát. Gondoltam, ennek legalább minden íze megvan, ezt csókolgathatja, Rém Aurélt nehezebb lesz, bár két gyűrű, meg a rózsák, meg a millió cukorka a patikában nem akármi, már nem árva 227lány, hanem menyasszony, hozzá elképesztő lehetőségekkel. Meglepődtem, mikor felfogtam, anyagi tekintetben megfordult a családi képlet, Aurél mellett mi csaknem hogy szegények vagyunk.

A következő nap békésnek ígérkezett, Aurél felment a városházára apámmal tárgyalni Teréz kelengyéje ügyében, apámnak mint Teréz gyámjának adta át a vásárlásra szánt nagy összeget, anyám egész nap a boltokat járta Terézzel, én otthon őgyelegtem, elkéstünk az ebéddel, apám hamarabb megjött, mint ahogy a leves az asztalon lett volna. Siettem segíteni. Teréz sápadt volt, kimerült a boltból ki, boltba be, meg mit tudom én, mitől. Futottam tejfölért a csuszához, arra értem ki, hogy zeng a konyha. Ketten voltak együtt megint, Bazil és Ilka néni, aki sikoltozott, sírt, rázta az öklét, mint egy őrült. Rettenetes, hogy minden csuszaebédnél visszaúszik mindenki arca, Aurél sebhelyei, Teréz hosszú copfja, amelyet Rém kérésére menyasszonyként sem tűzött kontyba, és az üvöltés, Ilka néni trágár szavai. „Hát pórul járt a nagyságos hajdú úr, pedig hogy beleélte magát a nászba, csakhogy viszik az álnok kis dögöt, aki képes eladni magát a szörnynek egy patikáért. Mit hitt, elment volna parasztnénak?”

Álltam, riadtan, kezemben a fejföllel. Bazil ordított, fogja be Ilka néni a száját, még nincs vége a mesének, aztán anyám kiszaladt a zajra, és engem beküldtek a tejföllel. Zavart voltam, és nem értettem, mit ordítanak azok a konyhában, én ordíthatnék, mert Bazilt elvesztettem, nemcsak tíz nap múlva máshol szolgál már, de mi se jutottunk odáig ketten, hogy megkérhessen. Most már bizonyos, itt csak egy esküvő lesz, a Terézé. Mindenkire haragudtam, nem haragudtam senkire. Bámultam, mint aki viharba jutott: ott volt a színpad, a szereplők, a jövő, 228mint az Arany-balladában, ígérte a valamikor elkerülhetetlen katasztrófát. Villámlott messziről, de nem láttam, mert nappal volt. Persze attól még csattogott az ég.

Hol végződik a vég, és hol kezdődik a kezdet?

A macska indította el, aki Terézhez szokott, de névnapom előestéjén kivételesen megtisztelt, túl nagy volt Teréz körül a nyüzsgés, hát velem aludt el. Hajnal felé aztán felébredt, hirtelen eszébe jutott új asszonya, jelzett, hogy vissza akar hozzá menni. Nem volt szabad éjjel kimennem, csak az előszobáig engedtem az állatot, akivel mindig úgy beszéltünk, mintha ember volna, hát én is suttogtam neki, hiába kívánkozik Terézhez, annak ilyenkor zárva a kerti ajtaja, az előszobait sem szabad kinyitnom, megtiltották. Ha mégis kiengedem őt, vissza már nem jöhet, így is sokat kockáztatok azzal, ha megfordítom a kulcsot, Ilka néni mindig mindent észrevesz. Maradjon békén, suttogtam neki, de nyávogott, nem maradt. Fájt, hogy elkívánkozik, annál inkább fájt, mert a szokott névnap előtti szertartás Teréz eljegyzése miatt jelentéktelenre fakult, másnap talán több jut nekem is, de most itt minden Terézé. Tudtam, ha tudnák anyámék, ha tudná akár Ilka néni, nagyon megbüntetnének, főleg most, amikor már Bazil sincs, aki vigyázna ránk, mert apám elküldte, de a macska kaparta az ajtót, mintha az élete függne attól, hogy új asszonyát újra megtalálja, hát akkor legyen, megkockáztatom. Kióvatoskodtam az előszobába, lassan fordult a kulcs, alig hallottam én is, Elektra egy pillanat alatt kinn volt az udvaron, mire visszazártam az ajtót, s megfordultam, anyám ott állt mögöttem. Ezt születésemtől éreztem, a tőle való elválás teljes lehetetlenségét, egyszer már asszonykoromban Delphoiban felriadtam a hotelban arra, hogy anyám mellettem áll és néz. Nem állhatott, mert otthon volt a 229pesti lakásunkban, én meg görög földön, s mégis tudtam, hogy egy pillanatig ott állt, mert mondani akart nekem valamit. Mikor hazaértünk, hetek múlva, az orvosa feljegyzéséből tudtam meg, ez volt az a balesetes éjszaka, amikor az én álmom órájában éppen altatták az operációteremben.

Mindig mindent tudott rólam, tudta talán azt is, mit álmodom. Nem tett szemrehányást, csak megfogta a csuklómat, és már indult volna vissza, mikor megállította valami gondolat. A keze ott maradt a kulcson.

– Miért akartál kimenni éjjel? – suttogta. – Tudod, hogy nem szabad.

– Nem én akartam, Elektra.

– Elektra?

Ezt már nem anyám kérdezte, Ilka néni. Ilka néni ruhában volt, kötényben, ahogy járt, mintha nem éjszaka volna. Anyám felgyújtotta a villanyt az előszobában, s nagyon figyelmesen nézte Ilka nénit.

– Maga miért nem alszik? – kérdezte.

Ilka néni hallgatott egy cseppet, mielőtt válaszolt.

– Meg szoktam várni, míg végképp elalszik Teréz kisasszony. Úgy hajnaltájt alszik el, én meg nézem, mikor oson haza a tolvaj. Tudja a nagyságos asszony, ki. Aki felbontotta a Rém nagyságos úr befőttesüvegét, és kitakarította egy cseppig a nyelvével.

Anyám egy mozdulattal visszaintette Ilka nénit a konyhába, benyitotta a mögöttünk levő fürdőszobaajtót, és felkapta a fürdőköntösét. Én csak bámultam, mert minden más volt, mint amit vártam. Tolvaj járt volna nálunk, de hát miért az izgalom egyetlen üveg befőttért, mikor eltettünk vagy százötvenet? Ennyit szoktunk nyaranként.

Akkor már rajtam is köntös volt, anyám kinyitotta az ajtót a kertre, és kiléptünk a jázminillatos éjszakába. 230Évtizedekbe telt, mire megfejtettem, anyám szégyellt volna egyedül lemenni oda, ahová készült, s nélkülem nem lett volna alibi Elektra, a macska keresése. Telihold volt, édes ragyogás, Elektra, a gyalázatos nem volt az asszonyánál. Teréz lépcsője alján egy tányér volt, tele tejjel, azt lefetyelte, a tányért is ismertem, búcsúbeli emlék volt, rajta Szent Miklós képe. Anyám behúzott a jázminbokor sűrűjébe, azt parancsolta, ne moccanjak, s az éjszaka folytatása attól fogva nagyjából alig különbözik attól, ami álom. Anyám fellépett Teréz két lépcsőjén, és kopogtatás nélkül lenyomta a kilincset, az ajtó nem volt kulcsra zárva, anyám kicsapta, nem tudom, mit látott benn, de felsikoltott, és odabenn sikoltott Teréz is, és mozdult valami, egy harmadik hang, aztán anyám már szaladt is le a lépcsőn, a tányér a cipője alá került, nagyot reccsent, az éjszakából erre emlékszem legjobban, hogy míg előrántott a jázminbokrokból és visszavitt az ágyamba, arra gondoltam, milyen kár a szép tányérért, és Elektra talán szomjas volt, talán Teréz minden éjjel tejjel itatja, de akkor miért tálalt neki odakinn, és miért nincs bezárva az ajtaja, mikor apám megparancsolta, mindig úgy legyen éjjel. A sok izgalomtól nem éber lettem, hanem iszonyúan álmos. Hallottam, hogy apám öltözik, azt is, ő is kimegy az udvarra, de akkor már lebírt az átélt izgalom meg álmosság. Álmomból valami hangélmény maradt meg reggelig, mintha többen sírtak volna, Ilka néni is, Teréz is, de a névnapom teljesen szabály szerint folyt le, reggel apám ébresztett a szokott köszöntővel, én kis gyenge madár éneklése, piros hajnal feltetszése, felvirradtunk mára, Magdolna napjára, kit az Isten éltessen, ki bennünket szeressen.

231

Ott álltak mind, apám, anyám, Ilka néni, akinek dagadt volt az arca, de virágot tartott a kezében. Ott állt Teréz is, sápadt volt, és mosolygott, anyjától örökölt egyetlen értékét tette a kezembe, máig őrzöm, hajszálvékony láncon egy számon kérő szem: türkiz, ezüstfoglalatban. Tudtam, valami történt az éjjel, de nem állt össze a kép. Bazil nem volt sehol, de tudtam előre, hogy más szolgálati helyről aligha jöhet el. Ebédre ott volt Aurél, tőle is ékszert kaptam, nem gyermek-, kisasszonykarkötőt, rajta lógók, kereszt, szív, horgony aranyból. A névnap fényét beárnyékolták az éjszakai emlékfoszlányok, Ilka néni meglepően rossz ebédet főzött.

Mikor kezdődik a kezdet, és mikor végződik a vég?

Pesten éltem már a férjemmel, mikor Ilka néni elmondta a teljes történetet. Teréz Magdolna napja után két hónappal férjhez ment, esküvője napjának éjjelén Bazil bekéredzkedett hozzánk, a házba, megkérte az új hajdút, engedje be, bort hozott neki, amit apám eltiltott, és leitatta, utódja azt hitte, szó nélkül távozott, mert hajnalban már nem lelte. Mi mind aludtunk a hosszú, fényes szertartás és estebéd után. Reggel Ilka néni fedezte fel, ott lógott felakasztva a padlásfeljáróban, és Elektra nem elveszett, Elektra, akit sokáig mindenki keresett, én kétségbeesve sirattam, Elektra is ott volt, Bazil a macskát maga mellé akasztotta.

Egy darabig néztük egymást, már menni készült, mire meg mertem kérdezni: „Maga is szerette Bazilt?” „Csak én – mondta Ilka néni –, nem is a kis szajha, akinél gonoszabb mesebeli árva nincs a maga könyvei közt. Nem mindegy már? Bazil ítélt, Isten is ítélt, Aurél urat csak elérte a halál, megitta a saját gyógyszerét, mikor Teréz meghalt szülésben, mert a cédának 232nem jár áldás, mért kapjon gyermeket, aki elszereti a cseléd szeretőjét. Engedjen ki, minek akarta tudni. Elég, hogy a ház tudta, a házaknak is van történetük, a magukénak is volt. Nem kell keresni a megfejtést, ha valamit nem ért, mert megtalálja.”

Azt hiszem, itt végződött a vég. Ezzel.

233
Parainesis,
amit elmondtam volna Szobotka Virgilnek,
aki majdnem megszületett,
de a jó Rákosi emberbarát intézkedései hatására
meggondolta

Hát először is: vállald, fiam. Tehetséged mitológiai ajándék, holtodig nem jössz rá, átok-e, áldás-e, amellett, mint minden mitológiai adománynak, van csalafinta eleme is. Előfordulhat például, hogy hamarabb megéred a temetésed, mint honfitársaid rájönnének, mit tudsz, ki vagy. Akkor is fogadd el, mert ha erre hívott el a sors, hiába akarod elkerülni. Mint a mesében a pusztulás elől menekülő kereskedőt minden városkapuban ott várta a Halál, és rávigyorgott csorba szájával, neked is megrendülhet polgári létformád, amiről azt hitted, maga az egyensúly. Nincs menekülés, ha írónak születtél, fogadd el hát, méghozzá úgy, hogy tudod, nem természetes tulajdonság a tehetséged, ugyanolyan jel rajtad, mint valami születéssel hozott különbözés, büntetés nélkül aligha került kezedbe az oldás-kötés hatalma, az erő, aminek révén, mint a színész, sírásra, nevetésre ingerelhetsz, képes vagy forradalmat előidézni, belekaphatsz kezeddel a világpolitika küllői közé, építhetsz, rombolhatsz, s mindezt betűkkel, hangokkal, a logosz révén, aki a továbbiakban kenyered, urad és parancsolód lesz, szegény szolga.

Igen-igen. Remélem, nem képzelted, hogy aki ír, az úr? Menj már, fiam, mesterséged csapda, soha nem lesz egy gyanú nélküli másodperced, az agyadba szerelt kamerát ki nem kapcsolja senki, amíg élsz, te magad sem 234tudod megállítani. Még csókolózni sem úgy fogsz, mint más, aki nem kapta meg az alkotás képességét, míg ölelkezel, egyszerre kétfelé is figyelsz, aztán fogod a pillanatot, és beteszed emlékezeted jégládájába, utólagos felhasználás érdekében. Ártatlan leszel és életveszélyes, jéghideg és hisztérikus, amellett szinte soha nem teheted azt, amit voltaképpen szeretnél. Pályád kezdetén rengeteg mindent kell vállalnod, míg viszed valamire, pályád végén, ha írói utad sikerült, megnyitsz, bezársz, átadsz, átveszel, nyilatkozol, értekezleten ülsz, értelmetlen körkérdésekre próbálsz válaszolni, mire feleszmélsz, közéleti tevékenységed meggátol valódi munkádban, s ordítozol, nem bírod, meg fogsz őrülni. Ha megbuktál, néma vénember leszel, a depressziók pókhálójában guggolsz egy sarokban, vagy másokat faggatsz, elemzed és barátaiddal elemezteted, töprengsz, miért sikerült másnak az, ami neked nem, akkor is ordítozni fogsz, hogy nem bírod, hogy meg fogsz őrülni, a végeredmény csak a részletekben tér el, igaz, hogy azokban aztán nagyon.

Ez szakma, fiam. Tanuld meg a szakmát. Egyáltalán: tanulj meg minden megtanulhatót. Nem állítom, hogy elvágja az utadat, ha műveletlen vagy, csak gyakran zavarba hoz majd és megszégyenít a tény. Tudom, vannak őstehetségek, világhírű, de pallérozatlan alkotók is, akik sokat adtak az emberiségnek, én mégis arra biztatlak, tanulj. Eleinte úgy érzed, felesleges időpazarlás az a sok minden, amivel az iskola megtöm, még azzal se biztatlak, hogy bizonyos történelmi korokban nem lesz egyenesen károdra, ha olyan erkölcstelen fogalmakat ismersz például, mint a Ionicus a minore vagy a coniugatio periphrastica, viszont előfordulhat, hogy épp e szokatlan hangzású valamik segítenek majd eltartani a 235családodat, mert nyelveket tudsz, biztos poétikai, stilisztikai ismeretekkel rendelkezel, és a gyerekeidet iskoláztatni tudod – mondjuk – műfordításból. Tudásod kard és bot, majd megismered a hasznát, ha műveletlen, de előnyös kapcsolatokkal rendelkező ellenlábasod egyetlen jól használt averbód hallatára úgy zavarba jön, hogy azonnal kihasználhatod helyzeti előnyödet, embertársak tudásanyaga ellen nincs orvosság, azért fél a művelt értelmiségtől a hatalom. Tanulj, megéri. A tudásba persze sok minden beletartozik, az is, hogy megnézed, mit írt kortársad és kollégád, mert attól, hogy dühödben vagy irigységedben kezedbe se veszed a könyvét, még nem teszi meg neked a szívességet, hogy kimenjen az arénából. Tegyük fel, hogy a sztár hamis, hogy „csinálták”, vagy megszervezte önmagát, míg körbe nem járod, soha fel nem fedezed, hol a páncélján a rés. A tudás praktikus plusz az életben, fiam. Egyébként nem elég csak a kortársaidat ismerned, a magyar irodalom megkezdődött valaha, te egy folyamat bizonyos szakaszának jelene vagy, akit utódok követnek, nem tudod betájolni önmagadat Magyarországon, ha nem ismered, kik éltek és mit dolgoztak előtted, s nem tudod elvégezni e betájolást a világban sem, ha a magyar klasszikusok mellé nem ismerkedel meg a világirodalom múltbeli és jelen termésével. Sok, tudom. Nekünk se volt egyszerű. Ha csak vegetálni óhajtasz, felejtsd el, amit mondtam, de ha igazi írónak készülsz, tanuld meg a szakmát. Amit eddig közöltem, a mesterség technológiája volt. Van morális része is, azt is illik megszívlelned.

Játssz gondolatban az irodalomtörténettel, képzeld el a jelenetet: egy rettenetes öltözékű, az éhségtől tántorgó, ápolatlan, inkább holt, mint élő vadidegen esik be 236Vörösmarty szobájába, akiről, ahogy a száját kinyitja, menten kiderül, Isten választottja, ő az új idők új dala, amely a zengzetes hexametereket és a grécizmus maradványait (ha nem tudod, mit fed a szó, keresd Kazinczynál) úgy szétfújja, mint a negyvenkét évvel később majd Huszton világra jövő Szép Ernő pongyolapitypangját a szenvedély szele. Legjobb barátja, legnagyobb ellensége, önmaga folytatása, az Utód áll vele szemben, és a Szózat szerzőjének kezében a sorsa. Ne hidd, hogy egyszerű pillanat lehetett döntenie ennek a nagyon nagy költőnek saját leendő művészi ellenfeleiről – ő úgy határozott, ahogy a szakma becsülete megkívánta: szálljon a madár, nyisson új távlatot, szülessék meg az új; ha kell, ő majd hátralép egy kis lépéssel, csak addig lesz kínos a fáziskülönbség, amíg a sznobok rá nem eszmélnek arra, ki-ki monas, a valódi tehetségek nemhogy elférnek egymás mellett az irodalom EKG-szalagjának jelzéseiben, de még örülnek is, hogy nincsenek egyedül a dicsőség steril levegőjében. Ahogy Vörösmarty ráismert Petőfire, úgy ismert rá Petőfi Arany Jánosra, és így ismerj rá te is valamikori riválisodra, aki akkor is a legjobb barátod, ha éppen azt mondja rólad, őslelet vagy, múzeumi tárgy, tavalyi kalendárium. Tanulj a klasszikusoktól alkotói bátorságot és jellemet, segítsd az utánad következő nemzedéket. Megsértheted ezt a szakmai etikát, hiába tennéd, neveden rajta maradna a horgerizmus vádja, a tehetség meg átszárnyalna fejed felett. Az utókor mindig helyre rak minden tévedést, nézd meg, hogy próbált meg mindent Gyulai, hogy meg ne szólalhasson szegény Vajda, mit összeintrikált Jókai ellen is, de – sidera fulgent, mondja a jó latin – csillagok voltak, ma is fénylenek. Letakarhatod kalappal az üstököst, elég a kalapod, Virgil. Ha igazi író vagy, 237akkor bíznod kell saját tehetségedben, amely persze hogy másnemű lesz, mint az elődödé vagy utódodé, de annak idején, amikor a te szavad fémjelezte a szakma akkori eredményét, megalkotta a maga aere perennius-át. (Horatius. Latinul is tudni kell!)

Ha sérelem ér, ne izgasd fel magad, nemcsak mert nem érdemes, de olyan meddő. Ha támadnak, hát támadnak, indulj ki először abból, hátha igazuk van, ezt nem könnyű megemészteni, azonos időpontban többnyire nem is lehet, néha évekbe telik, míg rászánod magad arra, hogy felnyisd valamelyik könyvedet, s akkor elámulsz, miért kaptál annak idején idegrohamot és kívántál kínos halált kritikusod fejére, ez vagy az csakugyan nem hibátlan. Ha akkor éltél volna, amikor az én nemzedékem, más volna a helyzet, akkor, ahogy jobb indulatú újságírók közölték, kettőszáz, abban az időben igen komoly vásárlóértékű plusz forintot eredményezett minden rúgás, amelyet frissen megjelent alkotásod kapott, elvileg nem lett volna szabad tudomásul se vennünk a megfizetett rágalmat, de hát emberek voltunk, fiatalok, és már csak azért is nehezen emésztettük meg, mert esetleg a fizikai szabadságunkat veszélyeztette az irodalmi Cabinet Noir tagja. Ezt is ki lehetett heverni valahogy, mert nem voltunk sem örömhöz, sem bánathoz egyedül, és itt és így hívom fel a figyelmedet: a szakma egyik alaptörvénye, hogy legyen baráti köröd, ahová tartozol, írótársad, aki örül a sikerednek, és veled átkozódik, ha a pályakezdő esztéta a te fejedet viszi szájában a hatalom elé. Barátok nélkül már csak azért is véged, mert csak a barátod szeret annyira, hogy rád ordít, ha elkanyarodol a helyes útról, ellenséged kezét dörzsöli, és lesi, mikor töröd ki a nyakadat. Mindent adj a barátnak, és min238dent fogadj el, ismertem egy költőt, mint költő halott már, az írt egyszer verset a nemzedékéről, s valami olyannal jellemezte kapcsolódásukat: „mint hegymászóknak, egy kötél feszül a derekunkon”. Kell a barát, nála dugod el az üldözött kéziratot, nála sírhatsz szégyen nélkül, nála engedhetsz meg magadnak gyerekes pöffeszkedést. Akinek nincs barátja, semmije sincs, mint ahogy aki nem tud szenvedélyt érezni, az is elveszett. Ne félj a szenvedélyektől, fiam, szeretni is, gyűlölni is tudnod kell, különben nem kapja meg a munkád azt a lüktetést, amit a madár szíve ismer, a motor nem indul magától. Vállald saját esetleges deformitásodat is, Galgóczyt például számtalan más pozitív tulajdonsága mellett azért tartottam nagyra, mert biológiája átkát úgy fogta fel, ahogy felfogta, emberi módon, mit tehetett róla szegény, vállalta, eléggé megsínylette, hogy mint minden hasonló mínusszal küszködő kollégája, képtelen volt valódi szerelmeseket ábrázolni, mert sose volt alkalma bemérni, mit jelent a nőnek a férfi, a férfinak a nő. De vállald magad, különben téged nem vállalnak, csak önmagaddal lehetsz azonos. És vállald a negatívumaidat is, azt, hogy néha félsz, hát hogy az isten csudájába ne félnél, mikor veszedelmesebb szakmád van, mint az atommal kísérletezőnek, te mindig kockázattal dolgozol, és puszta szavaddal gyilkosabb tudsz lenni, mint azok az állítólagos gyertyák, amelyeket a rágalom szerint a gonosz protestánsok helyeztek el Lipót császár ágya közelében.

Igaz is, Lipót. Jó, hogy eszembe jutott. Te, nincs még olyan kelendő, kívánatos és jól értékesíthető áru, mint a becsületed, ne add el. Akkor se add el, ha a Rádió főtitkára voltál, és évekig csak zsákoló lehettél a nagy239csarnokban amiatt, hogy nem óhajtottál belépni a pártba, akkor se, ha rád vigyorog a kultuszminisztériumban egy félanalfabéta, és elkerget elemi iskolába oktatni, mert ott kevesebb kárt teszel eleve ellenséges szándékra utaló ókori ismereteiddel. Én ott voltam a szobában, amikor Nemes Nagy Ágnes a nap felé fordította a cipőjét, amelynek alig volt talpa már, és baráti asszisztenciával dobozfedélből szigetelőt szabott magának, míg szép fiatal feje körül majdnem érzékelhetőek voltak a hozzá szelídült fénykörök. Nincs tanulságosabb történet, mint Móra történelmi festőjéé, aki Lipót császár közismerten fertelmes arcát mindig aszerint alakította át a nagy történelmi tablón, ahogy a politikai helyzet diktálta, a kommün idején követte Evlija Cselebi korabeli leírását: „Feje olyan, mint a medlevi sapka vagy a balkabági mézestök, arca, mint a rókáé, fülei nagyok, mint papucs, ajkai, mint a tevecsikóé, orra nagy, vörös, mint a padlizsán, akkora szőrszálak állanak ki belőle, mint egy harmincéves férfi bajusza.” Ezt az iszonyatot – írja Móra – a kommün bukása után angyali szépségű férfivá alakította át, olyan lett az átfestett Lipót, mint a fiatal Rákóczi Ferenc, amikor aztán „beütött Budaörs”, csinálhatta vissza a teveszájú eredetit, mert a Habsburgok éppen nem voltak népszerűek. Szívleld meg, fiam, mit üzen neked Móra, ha te a te Lipótodat elkezded kozmetikázni, nem az ő szégyene lesz, a tied, s még életedben lelepleznek, hiszen ellened bizonyít egész Magyarország. Volt egy kollégánk, nekem egyik házassági tanúm, mikor kínos házaspárrá váltunk a számára, úgy megtagadott bennünket, hogy hozzá képest Iskariót amatőr, adott neki Isten csodálatos költői képességet, eladta, mint a tojást, és tudta magáról, hogy mit csinál, amikor elárulja, amit elárult, de azt hitte, mindent megkaphat az 240élettől ezen az úton, hogy megmenekül a lyukas cipőtől, a zsákolástól, a megaláztatástól. Nem menekült meg, rangos üldözője lett, iszonyú, korai halál, mielőtt elment volna végképp, mindnyájunkat odakért az ágyához, akiket veszélybe sodort, megtagadott és kinevetett, mert nem tudott meghalni, csak a bocsánatunkkal. Ne hazudj, fiam, a művészeteddel, mert megjárod. Még eddig megjárta mindenki.

És ajánlom figyelmedbe a Tízparancsolatot, mert annál igazabb vezérfonal nem kerülhet a kezedbe. Ha megtartod, a magad részéről mindent megtettél, ami a te hatalmadban áll, a többi már magasabb erők ügye, az a halott költő, akire már céloztam, azt írta: „Nálunk hatalmasabb takácsok eresztik szálukat.” Hagyatkozz a Legfőbb Takácsra, de tartsd meg a parancsolatokat. Ne legyenek idegen isteneid, válaszd ki azt az istenfogalmat, amihez hű maradsz minden körülmények közt, akkor nem kell emblémát se cserélgetned, hol ötágú csillagot viselni a nyakadban, hol keresztet, én azt is elfogadom, ha nem vállalod klasszikus istenképeink egyikét sem, de akkor legalább legyen az számodra Magyarország. A faragott képek készítésének veszedelmességére már céloztam a Lipót-portrénál, nem is illik, nem is praktikus, a harmadik parancsolatot, ha Magyarországot vállaltad istenfogalmadul, külön hangsúllyal elismétlem előtted: ne vedd fel hiába az ő szent nevét. Nincs annál nyomasztóbb, fiam, mint lépten-nyomon valami hétköznapi alkalmakra használni az ünnepre szánt fogalmakat, ne ordítozd örökké, hogy magyar vagy, élj úgy, ahogy ebben a történelmi időszakban egy nemzetére büszke és annak tisztességét védő embernek élnie kell. „Nem érez, aki érez szavakkal mondhatót” – kiált rád Vörösmarty, akinek volt némi jártassága a ha241zafi érzelmek világában. Erőddel takarékoskodj, ha nem is a szombatot vagy a vasárnapot szenteled meg, de vigyázz a testedre, állj meg olykor pihenni, egy a törtetésben elnyomorodott alkotó olyan szomorú látvány. És tiszteld apádat és anyádat, tehát Zrínyit és Balassát és Kazinczyt és Aranyt és mindenkit, aki ebben a mesterségben hozzásegített saját egyetlen életével ahhoz, hogy azzá légy, aki lettél, és ne lopj, mert a kritikus felfedezi, a kortárs rád olvassa, ne ölj, gondolj Vörösmartyra, lehet aktíve és passzíve ölni, ne öld meg féltékenységeddel az indulót, ne öld meg mit se vétő sikeres társad emberi hírnevét gonosz pletykával, rágalommal, irigységgel. A paráználkodás az ókorban mást jelentett, mint ahogy a mai szóhasználat értékeli, gondolom, nem érzed magad pusztai pásztornak, aki rászorul kecskére, szamárra, ne lépd át, ha meg tudod állni, az általános jó ízlés és a normalitás határait, ha meg a biológiád babrál ki veled, ne képzeld, hogy te vagy a nagy elátkozott, nyelj egyet, peched van, próbáld tartani magadat. Nagyon fontos alaptörvény következik, ne hazudd el más érdemét és tehetségét, és ne tégy hamis tanúbizonyságot, mert bizony mondom, hiába teszed, mert egyszer minden kiderül. Én számodra, ismervén gyarlóságainkat, lazítanék a tizedik parancsolaton, de egy tekintetben nincs enyhítés, ne vedd el embertársadnak sem ezét, sem azát, legkevésbé jó hírét, és az örömét se vedd el, ha éppen boldog szegény, mert valami sikerül.

És ezzel kész, Virgil, és indulj el az utadon. Mögötted jó kutya üget, hallod a körme kopogását, úgy hívják: Kétely. El ne kergesd, mert abban a percben, amikor megszűnsz saját művészeted abszolút vivőerejében kételkedni, véged van, jaj az írónak, aki úgy lépked, 242hogy azt hiszi, tévedhetetlen. Vidd Kételyt, és fütyülj, ha félsz. Irtózatos utad lesz. Gyönyörű utad lesz. Annyiszor átkoztam meg, ahányszor felébredtem, a sajátomat, s közben minden ébredéskor tudtam, ha mindazt előre tudom, ami bekövetkezik, újra csak elkezdeném.

243