Tamási Áron Tamási Áron összes novellái 9-639297-73-9 1126 Kortárs Kiadó Budapest 2002 0 Javított, végleges verzió 1 21155 tamasi00243
Tamási Áron
Tamási Áron összes novellái
Szerelmes csillag
1922–1929
I. kötet 5 I. kötet 6
Szász Tamás, a pogány

Úgy ült az ital mellett, mintha a világ elsöprése reá lett volna bízva. Egy kecskedarázs az üveg szádjára szállott, de leheletével úgy az asztal alá fújta, hogy kicsikkant a darázs karcsú dereka.

– Nyúvadozik az idő – mondta, és összesúrolta két tenyerét.

S nem tűrte meg maga mellett a világnak semmiféle szuszogó darabját. Még Gáspár komáját sem eresztette ezen este kecskelábú asztalához. A kalapját a feje búbjára taszította, csapzott haja bélógott a homlokába, s így itta a masinapálinkát. Igaz, hogy borral kezdte, de ennek inkább nem volt foganatja, mintha szenteltvizet ivott volna. Hanem a pálinka alatt búja-baja már szikrázott jócskán. Úgy érezte, hogy nincsen immár hatalom őrajta, s hogy a pap kedves igéi is lehullottak róla. S így leve igaz, hogy sültpogány lett a templomba járó nagy székelyből.

A lámpa füstös dróton s pislákolva lógott az asztala felett. A szomszédságban három legény egy üveg ital mellett barátkozott, s egy negyedikre fenekedett.

– Te Péter, éppen csak a szüvegyükerit…!

Dénkó, az italmérő, a ketrec mögül oldalba fogta Szász Tamást a szemével, s alig győzte találgatni, hogy vajon mi lelhette őt.

Künn egy kótorgó kecske szállás után mekegett; s Zergő Peti a szeretőjétől jöttiben egy kullogó kutya után szaporán nyírte a köveket.

Kicsi szünet után az éjjeliőr eregelt keresztül a fedeles hídon, s vén bozontos fejét a korcsma felé fordítva, mint egy létániát, buzgósággal így énekelte: „Éjfél után egy az óra, térjen ki-ki nyugovóra.”

– Nyugovóra?! – futott a Szász Tamás lázongásán keresztül a szó. Madárnak való most a nyugalom, meghót embereknek s bujdosó vadnak! S no még Csordás László jegyző úrnak, ki szélnek irányába fordult immár! Pedig ő eresztett a háborúba, s tarisnyált fel ékes szóval! S most a háború után se ház a fejem felett, se Isten a homályban! Csak az ég van feketére festve…!

Itt a gerendák közé nézett, s úgy folytatta a panaszát:

– Csak éppen mü vagyunk kúdusok, kötöznivaló bolond székelyek! Kik a nyelvünköt kivetjük, s a fejünköt tartjuk a fekete hurokban! Pedig cudar lett ez a világ, s még a tetejibe semmim sincsen rajta… Ide hát azt az italt, hadd égesse ki belőlem a velem született hitet, a reám bízott becsületet! S hadd I. kötet 7lobogtassa a keserűséget, ami megnyúvaszt, megöl engem… Ó, hogy süllyedjen el ez a szégyentelen világ, minek kalapjában bokréta lett a szüvem… hej, elfelejtett immár a reánk ügyelő Isten is!

– Dénkó, töltsd meg!

Dénkó tántorogva, ijedezve hozta az új üveget.

– Ebből baj lesz, bizon úristen baj lesz, no.

A három legény adósságul íratta a bort, s indultak, de ők sem nyugovóra, mert az egyik nagy haraggal nyöszörögte, dobogtatván veszettül a grádicsot:

– Látod-é, még ez a mocsok Marci is puhítgatja a Pakot Ágnes szüvit; s még bátorsága is van hozzá, pedig annak hasznát szuszogva nem élvezi, mert kettévágom, ketté én.

Szász Tamás nagyot húzott az üvegből, s félig az asztalra borulva eresztette a hangját:

– Dénkó, kuporoggy az éveg mellé, de sebesen! Hadd lám, megkeresztelt hitű vagy-é te is, te tolvaj. Igyál az üdvességedre, s adj igaz szót reá, amit kérdezek.

– Szolgálatjára vagyok örökkétig kigyelmednek, Szász Tamás.

– Dénkó te, azt suttogják, hogy immár nekünk végünk vagyon, s hogy Erdélyországnak záporban hull a könnye. Hát valamit nem vettél észre?

– Abbiza rebesgetik az idő fordulását.

– Akkor mi éppen csak az Isten szép hírivel maradunk?!

– A mán nem sok… S nem es hízunk el rajta…

– Hát azt hallottad-é, akár hírből is, hogy én túljántúl szeretem ezt a fődet? Pedig hitvány, s kínlódva termik, de a tűz e kerek világon itt ég a legszebben, s a hegyek kebeliben meghót asszonyemberek jósága sír! S tűz van bennem is, amit kioltani nem lehet, hallod-é?! Mert nem lészen irgalmasság annak, aki oltására jőne az én tüzemnek! Mert ha az én Istenem el nem kárhoztatná, magam venném át a hivatalát, tudod-é?

Dénkó erőtlenül nézte a fájdalomontó, kesergő embert, és erőtlenül felelte:

– Megharagudt az Isten; s egyébként is: a szegény ember neki is csak szegény ember.

Szász Tamás erre úgy felvetette a fejét, hogy a kalapja lekalimpált róla. A szemét forgatni kezdte, mintha csakugyan a tüzet akarnák elrabolni tőle, s vigyorgásra torzult a szája.

– Ne szenteskedj, érted-é! Te ájtatos állat, aki az oltár felül lerágod a virágot! Hát vóna akkor Isten?! Olyan Isten, aki reánk eresztette a nap fényesséI. kötet 8git; olyan, aki temérdek csillagokkal rakta ki az égi utat: vezérlő, igazságot csináló Isten, ki idehozott minket, s karunkot s lábunkot a hegyekbe beléeresztette?!

A többit már szinte üvöltötte Szász Tamás:

– Hiszen akkor minek hát a becsület, a templomban való leborulás, a tömjénnek s évangéliomnak elnyelése?! Vagy minek a keresztvető ujjomtól a lik a homlokomon, ha vissza nem fordítja orcáját az Isten?!

Foga vicsorgott, ujjai az üveg nyakára tapadtak, s ahogy szája felé vitte, szeme a hunyorgó lámpába akadt: reámeredt, s e pillanatban acsargó hangon egy szót kiáltott feléje:

– Világosság!

S lobbot vetett nyomban a lámpa, s már üvegdarabok, pálinka- és petróleumcseppek keresték útjukat a sötétben.

Aztán kalap nélkül kibotorkált Szász Tamás az utcára, a megyebíró háza előtt a nagy keresztnek nekivetette a hátát, és szóba állott a bujdokáló teliholddal:

– Ott van-é az Isten a hátad megett?!

Némán, merev lépésekkel haladt fel a nagyutcán. Csizmái koppantak a nyugovó falu utcakövein, s a hang ijedve futott messze tőle. Lépésről lépésre gyúlt benne az átok, s már túl állott a pogányságon is: ott, amikor könyörtelen, irgalomfelejtő, vért kívánó az ember.

– Ilyen világban kutya sem leszek, mert nem tűri a természetöm…

A kapuját berúgta, hogy ottmaradt egyik csizmája sarka.

– Jó falás leszel egy kutyának.

Felesége lehúzott világú lámpa mellett várta, rebbenő lélekkel s öt takargatott magzatjával.

S így köszöntötte őket a gazda:

– Megöllek mindegyiket, mert szeretlek szüvemből. Ne süssön se reám, se reátok az áldott nap, mert szolgaság jőve reánk! Vesszen, akit csúffá tett a nagyisten, s ne éljen, mint a hó tetején a bolha… Megöllek, kettéváglak mindegyiket, mint a csürkefiat!

És félig megőrülve kitámolygott a favágóra, s megragadott egy nagy erdölő-fejszét, s felemelve vitte, hogy életét vegye gondját viselő feleségének és öt édes gyermekének.

– Kinek most, kinek máccor a világvége…

Az ajtó zárva volt: ijesztő erővel a fejsze belévágott. S már omlott recsegve széjjel. A bennlévőknek megfagyott a könny a szemében. Gergő, a nagyobbik fiú az ablakhoz futott, és jajgatva könyörögte:

I. kötet 9

– Bújjunk ki, bújjunk ki!

S mint elszalasztott éjféli szellemek, anya és lelkendező gyermekei úgy menekültek az utcára. Egyetlen szál ingben, sírva ellopott kedves és keserves életükkel.

A széjjelaprított ajtón keresztül betámolygott Szász Tamás: fejszéjét a földhöz vágta, s a négy fal között kísértetűzően tántorgott hörgő hangja:

– Hol vattok, atyaúristen, jertek ide, öljelek meg, hol vattok?

Tehetetlen dühében remegett a vért kívánó ember, és cselekedett azonképpen, ahogy vitte vad természete: hajába markoló kezekkel táncot járt az összeaprított ajtó darabjain, aztán összeszedte azokat, és az udvar közepére rakásba rakta. Reá a négy szép faragású karosszéket, amit hajdan nagyapja rovogatott legénykorában, s még néhány régi emlékű bútordarabot és egy cserefa rámás Istenszeme-képet. Akkor egy szalmatekerccsel meggyújtotta, s amikor az első láng felcsapott és ropogni kezdett a tűz, térde megrogyott, s karjait széttárta:

– Világítsatok a mennybe, hadd lásson az Isten…

De ahogy éppen feléje fordította szemét az Isten, felegyenesedett, s már ment be a házba: kétcsövű vadászfegyverét leakasztotta, belényomott két golyóstöltényt, s a levelesládából magához vette a Szászok kutyabőrös nemeslevelét.

– Nézzed, világ, ha mered!

S vállra vett puskával, katonásan közeledett a tűzhöz; a kutyabőrt a lángra borította, s mintha lázadó angyaloknak tisztelegne, feszesen állott ropogó tüze mellett. És mintha tüzes üszög lett volna a szíve, szeme mámorosan simogatta a bíborlángot, ami lágy hajlongással körülnyalta a kutyabőr levelet, s egyenesen a csillagos ég felé szállott.

A házfedél sarkán, a léleksimogató holdvilágban rejtelmesen csillogott a bádogkereszt. Szász Tamás meg sem mozdult, csak puskáját a vállához emelte, és egybe lelőtte a háza szent jelét, ami fenyegető csillanással lehullott a földre.

– Ha van igazság, úgyes elkárhozom – hörögte rekedten.

És semmivel sem törődve, tovább ceremóniázott a vad pogány: nyakába akasztotta a fegyvert, s hosszú lépésekkel bement a pajtába. Lobogó bal sörényét megragadta Hóka lovának, és kivezette kacagva. S künn ráült nyereg nélkül, szokása szerint.

– Ló, tűz s éjszaka most együtt a világ, s én vagyok az úr!

És nagy gőgösen a tűzhöz ugratott.

I. kötet 10

A paripa nyakszegéssel, gangosan járta körül kétszer a tüzet, de amikor hasa alá kellett volna vennie a lángot, akkor toporzékolni kezdett, és a gazdája kedvére megvadult.

– Ha csak az kell, meg is esszük ketten ezt a tüzet! – rázta barna fejét a székely, s szájához emelte a hosszú sörényt, és megcsókolta. A ló két lábra állott, és egy horkantással átugrotta a tüzet, – de Szász Tamás nem volt immár rajta: a földön hasra bújva hörgött, s a koponyájából erősen bugyogott szép piros vére…

S feje felett vége leve a világnak.

A hajnal hasadással, a Hóka nyerítéssel, Szász Tamás pedig békességgel fogadta az udvarra összefutó embereket.

Egy asszony szenteltvizet hintett a szikkadó tűzre s a cudar világgal végképpen kibékült Szász Tamásra.

A csűr háta megett pedig a legerősebb fényű csillag sziporkázva lehullott az égről.

I. kötet 11
Mikor az erdő ébred

Mindennap hűvösebbre vált már az egek sírása, és fonnyadozott a fák reménye. Hallgató hálával, örömüket ölelgetve szorgosan takarodtak a népek az őszhatárról. A visszatekintő nap fényében itt is, ott is szekérre hajítva megvillant egy-egy búzakéve, mint örömet hirdető életlobbanás. A nap megcsókolta a földet, és visszakérte a világosságot, hogy gondját viselje éjszakára, és jó reggel sok örömmel visszahozza. A zsindelyes házak tetején és összeboruló lombok között tovarezgett a harang estéli szava: megkereste és maga köré gyűjtötte a szíveket. Aztán nyugodalmas jó éjszakát köszönt Isten a falunak.

Balla Árkó pedig, maga se tudja, hogyan, de „rossz fát tett a tűzre”, s most mélyre gyökerező keserűséggel várta a sötétséget, hogy elbujdoshasson a mai este. Akárhová elviszi életét, csakhogy az övé legyen. Másnak örömeit nem díszíti vele, kölcsön sem adja a tömlöcnek semmi kis időre. Mert mi is lenne, ha a föld, a „kicsi haza” arra kérné, hogy simogassa dolgos kézzel, ejtsen könnyet a virágok kelyhébe a harmat mellé, imádkozzék a vízzel, és gyomlálja ki az új bánatot a búza közül, ahová tenger sokat hullatott a forduló idő. Ezért megy el eltitkolás fájdalmával, lelke teleszúrva érzésekkel, szíve szerelemmel. Csendőr szeme elől Isten szeme elé, gondját viselőitől erdőt lakókhoz, bánatot róni a fára, sasok szállását nézni, kígyót megátkozni.

A falu végén a nagy diófa már a sötéttel takaródzott, s mikor elhaladt mellette, eszébe jutott, hogy abból koporsót faragnak valakinek. Útszélen lakó tücskök búcsúztatót ciripeltek neki, és altatták a földet, amely utolsó szavával is ígérte, hogy el nem árulja a bujdosót. Messze a ciher szélén tűz lobogott, mit a lovakkal kiháló legénykék éltettek. A nyomáson, a Dakó Bálint földje felett, mint hatalmas tűzhíd libegett a lidércfény: az álmok tüze, jelezve, hogy kigyulladt az elásott pénz. A vezérlőcsillag pedig, mely réges-régen bölcsekkel barátkozott, a többinél is fényesebbre nyitott szemmel segített utat keresni a bujdosónak.

Végeszakadatlan gyűltek a gondolatok, melyek útitársul elhoztak mindenkit, akiket Árkó huszonegy esztendő alatt megszeretett. Utána vonuló szellemsereg volt ez, mit sírva vezérelt Erzsóka, a földtől az égig érő szerelmében fürösztve a bujdosót.

I. kötet 12

Így vonult az elkísérő lelkek szeretetével a Tilalmas nagyerdőig, mit nagyapjáék a szomszéd falunak adtak. A csapás bejáratánál megállott. Minden űrt betöltött a csendesség, és beláthatatlan tengerré nőtt a sötétség. Minden fény az égre menekült, és ott aranyszemekbe verődve örvendezett a megszabadulásnak. Lenn a bűnnek országa aludt, fentről üdvösséget hirdettek a csillagok, és a jó ember gondolatát vezetgették.

Balla Árkó, a bujdosó, sötétség mélyéből kiáltva lelke hűségét ígérte az erdőnek. Barátkozásra hívta, és köszöntést mondott minden benne lakónak:

– Add reám titkodat, madarak nyugvó hazája, sötét ország. Nézzed orcámon a bánat megszállását, virradatra oszlasd el azt, és hallgasd szívemnek dobogását, mely igazi hitvallásom hozzád. Megcsókolom a fákat, hogy jobban nőjjenek, rájuk írom a bánatot, hogy testvérek legyünk, csak segítsd az életemet. Erdő, nyisd meg ajtódat. Altass el, és őrködjél csendességeddel.

Karjaival lombokat keresett, s ahol az első levél megszólalt, azon a helyen lenyugodott a föld ágyára.

A sötétség elaltatta, az erdő csendessége kerítést font köréje, melyen át csak az álmot eresztette. Lélek szállott minden fába, és dobogni kezdett bennük a szív. Óriás karjaikkal átölelték egymást. Békességet, szeretetet énekeltek, és gyúlt, gyúlt köréje a tenger sok lelkes fa.

Virradatkor Istent dicsérő feketerigó ébresztőt fütyülve szökdösött feje felett, és rácsodálkozott az álomországból hazatérő emberre. A bolygó fák visszatértek a helyükre, lábuk újra gyökeret vert, és elszállott mindegyikből a lélek. Az álomkirályból ismét bujdosó lett, kinek ruháján, mint ráhintett drágakövek, csillogott az ég sírása. És mindezeknek az ára volt az ébredés, mely a valóságot a bánattal összeölelve hordozta.

Csalódások végén megmosta orcáját az „Éltető-forrás” vizével, mely emlékezet óta ott a szélen bugyog a föld szívéből. Bejárta az erdőt: buzgó galambok beszédét fejtegette, elváló leveleket búcsúztatott, és nevet adott a fáknak. Mikor látta, hogy Istent dicsérő békességben élnek az erdő lakói, öröm is született benne: szőkerigók egy nótára örvendeztek a feketékkel, sasok vigyáztak házasodó galambokra, mogyorótyúkok rajonkint hordozták és osztották a jókedvet, pelék és mókusok békességgel megosztoztak bükkmakkon és mogyorón.

A nap hamar az ég tetejére hágott, s lefelé még jobban sietett. Járta pedig Árkó tovább az erdőt, és minden levél lehullásával egy szívéből szakadó gondolata szállott Erzsókához. Minden percben rövidebb lett a gondolatok útja, és reménnyel telibb a visszagondolás, mert Erzsóka valóra váltotta a búcsúmondást:

I. kötet 13

– Holnap este megcsókollak és megetetlek az „Éltető-forrás”-nál.

Kezében étellel, szívében szerelemmel jött. Vezette az aggódás, és kísérte a félelem. Lombok között versenyt repülve előrejöttek a vágyak, és jött utánuk falevéles úton a küldőjük. Lelkendezve, aggódással keserített szerelemmel. Lelke mélyére fektette a történetet, melynek közepéből már látta vigyorogni a gonosz akaratú halált. Minden lépésre vészkiáltásokkal futott át forró, fiatal vérén, amit máma látott:

A faluban zsandárok keresték a parancsszegő Balla Árkót. Kezükben fegyver, az élet ellensége, szemük a könyörületesség temetője, kivilágítva, szájukon idegen szó. Vallatóra fogták az egész háztájat, de nem tudta útját senki a bujdosónak.

Ölnyire állott a nyugvástól a nap. Forrás mellett ült a legény, kárászok életét ügyelte, és várta a leányocskát, ki szívében hozza neki a világ kincsét. El is jött a leányocska, s hová lépett, haldokló levelek megcsókolták a lábát – a csókzörrenés odafutott a bujdosóhoz. Öleléssel köszönt a leány, csókban hozta a ház szeretetét, és sírással kérdezte hogylétét.

– Jaj, hogy féltelek.

A zsandárok jutottak eszébe, de Árkó nyakába borulva eltakarta gondolatát.

– Melletted maradok éjjel is, nappal is. Én szeretlek féltéssel, ápolással, bánat-szeretéssel, te pedig csak beszélj arról az életről, amelyik megígérte, hogy minket magával hordoz.

A nap utolsó pillantásával látta az egymásra borulókat.

Erzsóka a hulló, elbúcsúzott levelekből ágyat vetett. Árkó nézte szótalan dicsérettel, és megesküdött a leszálló sötétnek, hogy nincs több ember a világon, csak ők ketten.

A levelek puha szavakat sugdostak a föld ölére hajlóknak, a madarak énekkel virágoztak fel minden fát, és a csend még mélyebbre szállott, hogy messzibb hangozzék a szeretet himnusza. Egy-egy csillag pedig, megérkezve az ég peremére, örömmel nyitotta rájuk a szemét.

Megkezdette a szeretetük, melyre hajnal felé mind sűrűbben hullatott rá egy-egy sóhajtó levelet az elmúlás.

Világodatkor megborzadt az erdő. Csendőröket látott. A forrás felé tartottak, keresték a szerető embert, kinek szeme első nyitásra rájuk esett:

– Ó, hát idehozott az Ántikrisztus – bődült fel Árkó –, de az életemet nem hagyom.

Talpra ugrott, hogy meneküljön, de rávigyorgott a fegyver, és az ébredő erdőn végigsikoltott az élet gyalázata, a halál.

I. kötet 14
Tenger sok ideje annak…

Erősmondású vénember volt nagyapám. Szavai alig bírták az értelmet. S úgy beszélt mindig, mintha írást olvasott volna, amit kettőnk számára sugalmazott a föld. Hirdette veleszületett hittel, hogy a háromezer bujdosótól maradottak vagyunk, kik erre járván, vért és bánatot hintettek a földre, és akik beszéltek a földdel, értették a madár szavát.

István király előtti napon, harmatszáradáskor kieregéltünk Gordonba, a falunk szent hegyére. Nyolc esztendeje múlt, mikor a nagy háború kezdődött. Jókora kaszálónkat tömött rendekben díszítette a föld gyümölcse. Köszöntünk a szénafűnek, és betakartuk a föld millió mákszem sebét fonnyadozó fűszálakkal, mikor pedig már mind karjaiba vette őket a napsugár, nyugodni mentünk a burus bükkfa alá, mi a kaszáló közepéről vigyázott a földre. Alatta a szívemet kezemben tartva hallgattam én, az élet értelmét kereső legényecske, vén apám szavait.

Szólni kezdett bajusztöröléssel.

– Soha el nem felejtődik. Akik ezelőtt itt laktak, örökké fegyvert hordozó férfiak voltak, és jöttek messze kelet felől. Félelmet hozók, nyughatatlan vérűek, kiket Balambér vezérelt. Lovon ülve köszöntötték a kelő napot is, a nyugovót is. Tüzet imádtak, és romlásig verekedtek, – ha volt, idegen szavúakkal, megtért hitűekkel, ha nem, fajtájukbéliekkel. Pirosra akarták festeni a földet: vagy tűzzel, vagy vérrel. Ej, tenger sok ideje annak, mégis máig megélt az átok, mit vérünkbe csepegtettek, s a szeretet, amivel behintették a földet, követ, fát és virágot.

Ingujjával megtörölte szemét a vénember, térdére állva Udvarhely felé mutatott, és szólott tovább:

– Ott, a lankában, ahol most Szentlélek áll, laktak a keresztet hordozók, gót fajtájúak, kik ittmaradásukért szolgaságba hajlottak. A mostani helyén, nagy titokban, fából hajlékot is építettek az új Istennek. És fel vala díszítve a templom embernagy kereszttel, rajta pedig a megváltó Krisztus: szeméből könny, szívéből vér csepegett. A felépítők lelke pedig ékesítve volt félelemmel.

Akkor nyugatra mutatott:

– Ott pedig a töltött út mejékin szépséges cserefaerdő húzódott egészen a kecseli határig. És a közepe tájt, hol most a Jakab Elek kalongyái sorakoznak, ékesen faragott királyi ház állott, és cikázó villámhoz hasonlatos I. kötet 15betűkkel róva volt annak kapujára: Tisztelet adassék itt lakozónak, ki Gorda, Hadúrnak fia, hunnok királya. Számtalan napokig – mondotta tovább – akármerre kótorgott a vándor, csak lovat ülő pogány volt az úr, ki mind a nap tüzében látta trónolni a főistent. És vallotta róla még a járni tanuló gyermek is, hogy ő küldi a világosságot, ő ad értelmet a lónak, ő az, ki haragjában villámlással díszíti a zivatart, és zúgatja bánatában az árvizeket. Lelke volt akkor a fának is, mi vele maradt, ha levágták is, csak a tűzzel szállott vissza gondját viselő Istenéhez. És tudta minden lovaspogány, hogy csak egy fia van az Erőnek: Gorda, a hunnok királya, ki, ahogy az imént mondám, ahajt lakott a Cseretetőn.

De bujkált immár mindenütt a hír, hogy egy szerető Ember vérével váltotta meg a hitén élőket. Egy hunn pedig éppen négyszemközt híresztelte a királynak, hogy látott egy házat, mi szépítve volt kereszttel, a kereszt pedig egy ráfeszített Emberrel. Attól kezdve Gorda sokat gondolkozott a kereszten, és egyszer egy írással megrótt virágos pálcát adott a hírhordozónak, hogy hívja vendégül vele az újhívőket. Ezeknek a hívásra erősen dobogni kezde a szívük, nem tudván, mit akar velük a föld ura. Sűrű imádkozással űzni kezdették a félelmet, és elkészültek inkább a halálra, mint a lakomára. Tizenkét hunn tizenkét fekete lován vitt tizenkét újhívőt: mindegyik maga mellett egyet a nyeregben. A tizenharmadikat fehér lovon, mert az tudós nagypap volt, és vezére a keresztet szeretőknek. A lovak hajában és a hunnok fejbelijén cserefalevelet lengetett a szél. Gorda lakomásasztalhoz ültette őket, és hosszú órákon át csak az új hitről beszéltette a nagypapot.

Hamarjában híre futott a pogány lelkűek között, hogy Hadúrt nem tisztelők léptek Hadúr fiához a királyi házba. Villogó, haragos szemekkel összesúgtak, nehogy idők változzanak. És sűrű sötétségben gyülekezetre hívja őket a legerősebb szívű pogány: Muager, Gordának édesöccse. Bosszúállást, haragot lobogtattak, és elindultak, hogy örömet szerezzenek Hadúrnak. Vérüket forralták a csillagok fényénél, és régi hitüket esküvel erősítve, szótlanul és irgalmatlan szívvel vonultak a csereerdő felé. Mire eljött a kísértetek órája, már körülállták az erdőt, és Muager pogány szavára tűz lobbant fel körös-körül a széleken. Hogy dicsérjék a Hadak urát, és elvesszen minden élő, ki nem néz Reá többet. Őreá, ki irányt adott a nyilaknak és hazát a hunnoknak. Annál szebb és erősebb életű tűz nem égett még emlékezet óta. A sok helyen született lángok hamar nagyra nőttek, és karjaikat egymásba fonták – s akkor a tűzgyűrű eget világító fényességgel és akkora hatalmával közeledett a királyi ház felé. Belül, kiket átölelt, a Jézus emberei, kívül, kiknek szavára született és lépett, a Hadúr gyermekei. Azok, ha I. kötet 16jönne, a halált is békességgel fogadnák – ezek azt is legyőzni akarják. Akkor hajnalhasadáskor, annak a tűznek világánál megmutatta a két Isten a fegyverét egymásnak: egyik az erőt, másik a szeretetet. És az erdő meghajlott a szeretet előtt, mert a fenséges lobogású tűz, mikor olyan közel ért a királyi házhoz, hogy hallhatta már az imádkozók szavát, megállott, és nem égte meg a házat. Azért, mert kit imádkozással szerettek a benne levők, az is szerette őket véghetetlen szeretettel, és megváltotta másodszor is.

Hajnal felé leszakadt a tűz, csak az üszkök izzottak még, mint halni készülő piros szívek. A tüzet tevők pedig ott állottak még a széleken, és csodálkozó szóval biztatták Muagert, hogy kérdezze meg Hadúrtól: miért áll a ház?

„A ház állhat – villogtatta szemét Muager –, de kinek építettük, annak hatalmát megölöm. Napot imádó lelkünk kedvére, Hadúr örömére. Úgy segítsen minden Isten.”

S ahogy esküdött, emberek alakjai látszottak meg a derengésben: a ház felöl vánszorogtak keresztül az erdőnek földre hullott fekete csontjain. A bosszúállást magára véve, nyugtot parancsolt Muager pogány hunnjainak, és egyedül elébe ment a szeretethirdetőknek, kiket a halott erdő temetésére vezérelt a nagypap. Velük volt a király is, ki látván, hogy a vére szerintiek szomorú feketébe öltöztették a földet, erős szívfájdalmat érzett, és könnyet ejtett a hamuba. Eléje lépett, és erős szavakat mondott neki lázadó pogány öccse:

„Néped hitét árulgatod. Azért máma nekem jő fel, neked lemegy a nap, édes bátyám. Itt élőknek ura nem lehetsz már, mert jámborsággal puhíttatod a szíved, és hűtlenséget ejtesz belé a vezérlő Isten iránt. Helyette szólok, mert én vagyok már az Ő fia, ki lenyugtatom a te napodat. Beszéld meg a halált új isteneddel, kihez átpártoltál, és kérj merészséget tőle, hogy megküzdhessél velem este előtt. Ott, túl a Nyikón, most álmodja a hajnalit a hegyek királya, az neked jó barátod. Napbúcsúzásakor találkozásra hívlak oda, hol megküzdünk és elbúcsúzunk Hadúr örömére. Inkább véred hulljon a földre, mint szégyen az én népemre. Kivágom az új Isten képét szívedből, mit ezek a félve járók helyeztettek oda. Azért is, dicsértessék és áldassék a reánk ügyelő Isten, kinek véred hullása örömet hirdessen a mai napon.”

Gorda szeretetet adott az erős szavakért, és félelem nélkül mondá lázadó öccsének:

„Megküzdöm, csak ne legénykedj. Legyőzlek könnyűszerrel a fegyverrel, mit a hozzám jöttek hozának. És állni fog szívekbe vésve a győzelem, míg világ világ lesz.”

I. kötet 17

És tömött aranytűzköntösbe öltözve feljött a nap, Muager napja.

Hódoltak neki vad szeretettel a hozzá hívségesek, s azután háztájukhoz igyekeztek: megcsókolni a kelő asszonyt, és kikérdezni a gyermek álmát. A Krisztus emberei pedig hamuba térdelve az egekre sóhajtottak, hogy arasson győzelmet Gorda a halálon.

E virjadástól kezdve a hunnoknak is mutogatni kezdette a Megváltó átdöfött szívét, s aprádonkint köréje gyűlt és megcsodálta azt a sok-sok jámbor ember. De a hadakozók istenének is új gondolata támadt: megkereszteltek vérében füröszteni haragját s a világot.

Azon a napon a Nyikóhoz vezette Gorda vendégeit, és ünnepséget tartott: keresztelőt, a magáét. Ott, a Kuna Sami malmánál öntötte rá a vizet s az igéket a nagypap:

„Rettentő nép királya, lemosom rólad az eredendő bűnt, és megöntözöm benned a szeretetet.”

Mikor ölnyire állott földtől a nap, már fehér lován üle Gorda, s olyan vígan nyargalt ki ide a hegyre, mintha örömök hozóját várná. Első keresztény hunn volt, ki új hittel régi lovon indult, s a ló is első, kinek nem hitte lelkét a gazdája.

Hamar jött Muager is. Fegyverrel köszönt egymásnak a két Isten embere, s csókkal a lovak. Ahajt állottak, innét a harmadik barázdánál, hol gondolatába belevénülve ül az a fenyőborsbokor. Gorda az égre nézett, Muager a naphoz beszélt. Segedelmet kértek.

A megkeresztelt így:

„Isten, örvendek, hogy Hozzád értem. Csak a lelkemre ügyelj. Ha vérem csordul, kihullatom vele a szeretetet is, hogy minden esztendőben kinőjjön a fűvel, és idekösse fajtámat, ha keresztet hordoz. Legyen, ahogy akarod.”

A pogány hitű így:

„Hadúr, új istent hoztak közénk, aki Veled nem is testvér. Én kivágom annak a képét megkeresztelt bátyám szívéből. Vesszen el minden lelkesállat, csak a Hozzád beszélő maradjon. Fiad vagyok. Karomban erő, fegyveremen hatalom: engem segítsen. Téged dicsérjen.”

A lovak szembefordultak, a testvérek megküzdöttek. Vér buggyant a ló hátára, onnan lecsordult a földre, a bánatos nevűre.

És tömött aranyvérköntösbe öltözve lenyugodott Gorda napja.

Hej, tenger sok ideje annak, s mégis máig megélt az átok, mit a lázadó Muager vérünkbe vegyített.

Ezeket mondá nagyapám, aki igazmondású vénember volt. Örüljön lelkének az Isten.

I. kötet 18
Lóvér

Népe vérébe mártotta Hadúr a szakállát, így nézte torz arcával, hogy sűrű csillaghullás módjára pusztul a nevezetes hun nemzet.

Tengertől tengerig vonódott a halottas ágy, s rajta nagy álmok, erő és népvégzet kiterítve feküdtek.

Csaba a haját szaggatta, és önkardjával akarta legyőzni magát, és tetézni a híres pusztulást.

– Menjünk Keletre, és éljünk! – könyörögtek sebesült testvérei.

És elindultak a Csiglamezőről, s elhullatott vércseppjeikkel a világdicsőség múlására pontot tettek.

– Véretekre úgy ügyelek, mint a magaméra – mondta háromszáz bujdosónak a vezér.

Testvérei úgy néztek rá, mintha nála lenne az idvezülés.

– Hegyek közé viszlek, és meggyógyítlak ügyesen. Megcsókolom véres sebeteket, vízzel meglocsolom, fűvel bekötözöm.

– Ha fázol, tüzet rakunk; ha éhezel, vadat hajtunk, és neked adjuk a csillagokat – esküdtek a többiek fájó sebekkel.

Egyszer elértek és megtértek a Budvár tövébe. Szótalanul végigvánszorogtak a hatalmas szakadékon, mit a meghasonló testvérek bűne miatt haragjában hasított az Igazisten.

Csaba gyertyánfákba fogódzva vezette őket a hegy oldalán. Egyszer megállt, véres kardjával a sziklába vágott.

– Ide ültetett sírt apám, s rendelte Budát feloszlani.

Köréje gyűltek a sebesültek, meredten nézték a sziklát, szenvedő arcuk megszépült, mint minden halálnál és temetésnél.

– Hajat szakasszatok, hogy elégessem itt emlékezetük! – parancsolta a vezér. Szakasztottak, és mosolyogva tűrték a fájdalmat.

Csaba tűzbe vetette a hajat, és a lángnak odahajolva vallott:

– Istenünk szíve vére ég benned idők óta, vedd áldozatunkat, s egykoron égd el vérünket is!

Az este leszállt.

A Küküllőbe belehullt három csillag.

És setét lett, mint a fertőzött vér evése után elterülő holló.

A bujdosó hunok leszálltak a völgybe, a lovakat megitatták, aztán fához I. kötet 19kötötték, és hárman őrt álltak a víznél, hogy a lehullott csillagokat senki ki ne halássza.

Tűzhelyet jelöltek maguknak, s azután az erdőbe hatoltak, hogy fát hordjanak össze.

Egyszer, mint valami különös csoda, egy fa tövéről fény áradott.

– Ki vagy, ember? – vetette oda Csaba a szót.

– Achaz a nevem, apám a hív Edekon volt – felelt alázatosan a fa tövén térdelő különös ember. Szakálla köldökig ért, és magasra tartotta a fáklyát.

– Üdvöz légy, testvér! – köszöntötték.

– Csodás módon előre hoztad a fényt. Igazistenünk örök jelét… – lépett hozzá Csaba, és megölelte.

A remete felállt, nyugalommal félrevonta a szakállát, és elővett egy fakeresztet, ami gyökéren függött a nyakán.

Felgerjedtek és egymásra néztek a hunok.

– Új Isten született, imádjátok, mert ő békét ad és megtart… – beszélt a szakállas.

– Vetemedett! – zúgtak a bujdosók.

– Szeressetek és térjetek meg! – ajánlotta a remete.

– Csendesedj, mert vízbe öljük tüzedet!

– A keresztények Istene él és uralkodik. Erős vagyok általa, és nem félek…

Csaba hozzálépett, s kezét vállára tette.

– Pogány hit ég a lángban, térj vissza, tévedt testvér, mert az öregisten agyonhajít egy csillaggal.

– Az igaz én vagyok! – ellenkezett nyugodtan a remete.

Körülállták a többiek is.

Szakállát megfogta Ketel, az erős legény.

– Egyedül bujkálsz, mint a bagoly, mit cselekszel hát ilyen lopva?

– Keresztelem a fákat, és szeretetet hirdetek a madaraknak s virágoknak.

– Megtiltjuk, hogy az új istennek szolgálj! – lázadtak a sebesült legények.

Hirtelen egy csutakra hágott a remete, és prédikálni kezdett, s eltemette a hunok istenét.

A legények sajogva, mint a bántott seb, közbekiabáltak, de ügyet se vetett rájuk a remete, hanem hullt a szava, mint a csendes eső, s végezetül fáklyával keresztet vágott a levegőbe.

– Tépjük ki szakállát, s égessük el talpa alatt! – lázadtak e jelre ellene mind.

E pillanatban fájdalmasan felnyerített egy ló.

I. kötet 20

Ketel kiragadta a fáklyát a szakállas kezéből, s Csabát magával vonva visszakiáltotta:

– Hozzátok az újszavút is!

Őrlócz, táltosnak fia, szakállánál fogva hurcolta utánuk a remetét.

A feléjük futó fénytől felordítottak a farkasok, megfutamodtak, s vadul villogó szemekkel vissza-visszanéztek.

Csaba feljajdult, és lovára borult.

A ló szeme, mint lehullott két csillag, úgy meredt az éjszakába, nyakából omlott a vér, és nagyokat lehelt fájdalmában.

– Temessetek melléje! – kesergett Csaba.

Ketel a fáklyát, a többiek karjaikat az ég felé nyújtották, és keserűen kiáltották a setétbe:

– Lóra nem ügyelő pogány Isten!

– Hát elfeledtél örökre?!

– Ó, csillagok!, hulljatok ránk szaporán!

Ketel hirtelen haraggal a remete szakállába kapott, orra előtt meglobogtatta a fáklyát, és rákiáltotta a vádat:

– Lóvér miatt bűnös a szakállad, mert ideimádkoztad a farkasokat!

– Feleljen Isten a vádra! – bátorkodott a remete.

– Az Igazistennek haragja vagy!

– A lónak vére rajtad! Vére rajtad! – ítélkeztek zúgva felette.

Őrlócz, táltosnak fia, lóvért eresztett eperfahéj kürtjébe, és azt magasra felemelte.

– Legyen keresztelés!

– Idvez légy, Igazisten, vér Istene!

A ló utolsót hördült, megvonaglott, és elcsendesedve elterült a földön.

– Kereszteljétek meg, és itassátok meg! – mondta végtelen szomorúan Csaba, és a remetére mutatott, kardját halott lován végigfektette, s búnak esett.

– Lóvért neki!

– Száradjon szakállán!

Achaz béketűrően állott mindent.

Őrlócz hozzálépett, a keresztet a vérbe mártotta, és ráparancsolt a remetére:

– Táts szájat, és igyál vért!

Őrlócz a remete szájába vért öntött, aztán a szakállát is bepermetezte véle.

I. kötet 21

Ekkor hozzájárultak a bujdosók, és sorra megcsókolták a kereszteltet, s mindegyik elismételte, szemébe nézve mélyen:

– Lóvért ittál, s isteni törvény szerint megtérsz.

Aztán lepihentek, és elcsendesedtek, el is szenderedtek.

Csaba is belekábult a fájdalmába, s álmában megvonaglott az arca, mint a nagy hun birodalom makacs emléke.

Csak a remete virjasztott felettük tusakodva és gyötrődve.

És hajnalban ő is tűzbe vetette a véres keresztet, végigdőlt a füvön, és megcsókolta mohón a földet.

I. kötet 22
Vigadjatok ügyesen…

Olyankor van már az idő, mikor a kutyát eleresztik a láncról.

Udvarhelyi kicsi szobában két diák szívének tüzével világít, s a leányocska, ki velük van, szemlátomást szépül az örömtől.

– Láttad-e, Ferkő, hogy az Úristen ma napnyugtakor ilyen veres vénborral öntözte végig a Szarkakő kopac fejét? – kérdi Demény Sala, a hetet végzett diák, s körülhordozza az üveget; már hatodízben száján felül tölti mindhárom poharat.

– Kár, hogy nem állottunk tátott szájjal a legtetejében – mondja vissza Sami Ferkő, s a leánykára köszönti a poharat, emígy:

– Hints Pannának a szépségét, tartsd meg Isten egészségét.

Hints Panna csak a tizenhatodik esztendőt járja, de ha a legénynek száz szeme volna, az is mind rajta maradna már. Akkorára kinyílott, hogy a vágy, ha nemigen ügyel, már kiröppen belőle.

Sala ismét megragadja az üveg nyakát, s megcsókoltatja véle mind a három poharat. Feláll, megillegeti magát, s erősen rátapasztja szemét a borra:

– Piros még a tulipán is, borivó volt nagyapám is.

– Csuhaj, világ!

A leányocska szép és tiszta, mint a jókedvű és bátor angyal. A fiú pedig vad mind a kettő, mintha sasmadarak vadhússal nevelték volna, s a nézésük olyan, mitől a haragos madár is elszédül.

Mire a falióra fejükre hullat tízet, meg-megölelik a leánykát, de hozzá nem érnek egyébként, mert érzik, hogy több gyönyörűség nem való – csak négyszemközt.

Elek is, a szekereslegény, kitekeri egy üvegnek a nyakát, s benyitja az ajtót:

– Messzecske van Barót. Ejszen eresztenénk le azt a vajegy kortyot, s suvadnánk el a kísértetetek előtt Homoród felé.

– Nyughass, mert jó vastag a holdnak szarva – feleli Sala, és erősen a leánykára néz, úgy, mint a farkas, amelyik azzal kínozza magát, hogy nem eszi meg a bárányt.

– Mégis járjunk abba – mondja Panna, s amint feláll, a vékony, piros ruha alatt véges-végig megvonaglik a nyíló virág. Félelmét nem csodálom, I. kötet 23hiszen olyan két vad férfiacskával indul éjjeli útra, kik kétfelé tépik minden leheletét, kik szomjúhozzák, és vérük közé lázítónak elrejtik minden vágyát. De olyan félelem ez mégis, mely minden leánynál a gyönyörűség tetejében él mindörökké.

– Eresszük le hát a végit, Ferkő, de hó, fohászkodjunk mindenekelőtt.

– Hints Pannának a szépségét, tartsd meg Isten egészségét.

Nézzünk oda: behunyt szemmel s egy hajtásra issza ki a bort a leányocska, s mindjárt magasra tartja az üres poharat:

– Ebben csókoltam meg legelőször a bort. Magasztalom szívemből az Istent! – s azzal földre ereszti, és a szilánkjait megrecsegteti talpa alatt.

Demény Sala mély gyönyörűségbe esik, és felkiált:

– Üdvözülni fogsz, Igazisten gyermeke!

A két fiú karjára veszi, és úgy viszi a tornácon véges-végig Hints Pannát. A szekérbe ülve pedig közrefogják, mint két vigadó őrangyal a mélység felett járó gyermeket.

Ha ángyomasszonyt, ki jóltartotta őket veres vénborral, megkérdezed, hogy miért a vigasság, ráfeleli:

– A kisasszonka nyilván az életnek örvend, mert ma búcsúzott el az iskolától. Az úrfik pedig sorozáson valának, s ha nem egyéb, vesztükre viszi őket a jókedv, hiszen az Égbenlakó is jól láthatja, hogy a tizennyolc esztendős legényecske nem való még háborúba, mert jaj, meg nem állom sírás nélkül, a fiatal fát egy-kettőre kitöri a zivatar.

– Ángyomasszony erősen tud szeretni, s azért megérzi ő a való igazságot.

A kőkeresztnél oly gangosan nyargal el a két kabala, mintha teli volna a saroglya színarannyal. De alig haladnak, Sala üveget húz elé a zsebéből: ismét öregborral köszöntik a holdvilágos világot, s a leányocska is odaszól az életnek:

– Két legénynek a szívében, benne ülök az ölében. Hej!

A város végén utánuk szól a vámos:

– Vigadjatok ügyesen, hadd örvendjen a bús Isten.

Én is azt mondom: vigadjatok, a ponciusát. Vigadjatok, amíg vigadhattok, mert előbb-utóbb úgyis keserűségbe hajít az élet. Bezzeg a pásztor, ki a tűzön sírdogáló fával beszélget, s a nyers csutakot nevezi párnának, nem vigadozik. Mert az ő fejét esővízzel az Isten mosogatja, s a rózsája sincs mellette, hogy ölelné a derekát, de aludni sem tud, hanem, mintha halottaiból támadna fel, feltápászkodik, és a vén bükkfához megyen. Amíg kinyitja a bicskáját, mégis hálát ad az Istennek:

– Áldassék szent neved, hogy ilyen erősen megvastagítád a holdnak szarvát. Legalább betűt vésni látok.

I. kötet 24

Térdére ereszkedik, s belé is vési:

Esztendeje vagyon annak, kiválasztottál magadnak – és utána ír ezerkilencszáztizenhatot s júniusban tizenhetet.

Sami Ferkő a hold orcájába kacag az árvátfali határszélen.

– Eszembe juta vén borivó Pücsök Tamás, ki jó részegen azt mondja a minapjában a teliholdnak: veled sem cserélnék, mert te egy hónapban csak egyszer vagy teli, de én mindennap, azt a cudar gyertyáját.

Hints Pannának jólesik a mondás, s a vén borivó egészségére köszöntik a végit. Míg Sami Ferkő az üveg fenekét búsulja, elérnek a kiszáradt Gáron-patakhoz, minek jobb kéz felől a méhében egy likaskő tátott szájjal ásít a holdra. Fejét arra fordítja Sala:

– Látjátok-e az Úr ellen lázadó tündért, kit öröktől fogva szomjúsággal gyötör az irgalmatlan isten? Attól tartok, hogy elnyeli kínjában a holdat.

– Megivók a vénbort, pedig tőték vala neki is egy szájjal – feleli könyörületesen Ferkő.

A lovak haját eleven szél kezdi rázni a kénosi tetőn, hová minden éjjel szabadságot keresni a túlvilágról visszajár hetvenhét székely, kik a negyvennyolcas időkben levének vértanúk – de szégyenszemre első kakasszóig mindegyik újra beléhal ott saját könnyeibe. Ezért kesereg és tombol ezen a „kínlódás fergetege”, mely haragos idejében földhöz ver minden lelkesállatot.

A Saláék szekerét irgalmasan átaleresztette, de amíg elérik s elhagyják a homoródi két szentet, furt kavarja utánuk a port, s vesbe-vesbe szembevágja a holdvilággal, mintha ezt a kicsi alázatos fényt is vissza akarná kergetni a mennyekbe.

A töltött útról jól látszik, hogy a két Homoród vize sápadtan és csendes szóval folydogál, mint az örökké élni kényszerített pogány, ki megadta magát már az időnek.

Demény Sala a két tenyerébe fekteti orcáját, csak a Rika alján kapja fel a fejét, s úgy veti a szemét délnek, mintha furcsa nagy keserűséggel köszöntené a rengeteget:

– Állj meg, Elek, hadd vallassuk ki az időt – s máris talpra ugrik a szekérről.

– Szálljatok le ízibe, s verjük sziklába a fejünket, mert itt vagyon a Réka sírja.

– Üdvöz légy, Anyám, ki a fájdalommal egyszerre szültél minket – kiáltja Hints Panna, s mindjárt odamegy a sziklához, és megcsókolja forró, tiszta szájjal, mivel legénynek ajkát nem csókolta még.

I. kötet 25

– A szikla lábainál rakjuk le minden bűneinket – töredelmeskedik a kevés szavú Sami Ferkő.

A szekereslegény megérzi, hogy hosszúra nyúlik a megállás, leveti a hámistrangot, zabostarisnyát köt a lovak orra alá, s egy vén cserefa tövét kiválasztja tűzhely gyanánt.

Sala veszi a hegedűjét, s előremászik a sziklán. Ferkő kezénél fogva utánaviszi a leánykát. Valamicske idő múlva a szikla tetején nyílegyenesre feszíti magát a hegedűs, és a Kormos-patak felé belékiáltja a nyugovó rengetegerdőbe:

– Idők méhébe látok. Könny és vér között vergődik az öröm. – Már a szikla szélén áll, s a mélység felett egy jajgató nótát, az Idők elejéig visszamenő kesergőt kezd a hegedűjén, emígyen:

Úgy nőttünk fel, mint mezőben a rózsa,
Szélfúvásra, fázódásra
Hej, tudod, jól rászoktunk már azóta.

A Rikában félelmetesen felsóhajt a híres haramiák ottháló lelke, s a sóhajtás mint hosszú, fenséges jajszó végigzúg a nagyerdőn: Úgy nőttünk fel, mint mezőben a rózsa…

A leánykának s Ferkőnek olyan könny jön a szemébe, ami ottmarad már az utolsó óráig. Egymásra néznek, és összeborulnak, mert szédíti a fájdalom, és – Sala mégis új, vad kesergést rak a régi tetejébe:

Az örömtől elszakadánk,
Bánatfából a furulyánk…
Ellák anyja, mi Anyánk!

Erre a mélység felett megdobogtatja a sziklát, s mindjárt rákezd egy vígat, mintha beleőrült volna a fájdalomba. Ferkőnek megmozdul a lába, derékon ragadja a leánykát, és járni kezdik ketten a táncot, ami olyan vad és olyan bús, hogy a halottak is sírni kezdenek.

– Húzd a keservest – bőgi Ferkő, s már a következő pillanatban egy fájdalmasan éles leánysikoltás süvít át a fák között. Sala egy lendülettel menten kettőjükhöz ugrik:

– Szeplőtelen vér tapad a szádra, Ferkő – s miként megvillan a mennykő, egy szempillantás alatt darabokra töri fején öklöstől a hegedűt. Ferkő a szikI. kötet 26lára hull, és kínjában végignyalja véres száját, mint a tigris harapás után, ha halállal küzdik.

– Vedd ki fejemet a tűzből – könyörög szakadozva, és nagy haja között vér buggyan a fejéből. Aztán elalél szépen, a fájdalom különválik benne az embertől – csak a szíve dobog.

Hints Pannának vállán az ing leszakítva, s harapott sebéből a vér piros utat csinál magának a remegő fehér bőrön. Sala édes szóval tudakolja fájdalmát, azután kézen fogja, lepeckelődnek a sziklán, és odamennek a tűzhöz.

– Ébredj, Elek, mert rád hull egy csillag – költögeti, és azonközben leteríti kabátját a tűz mellé, s ráülteti a sápadt leányocskát. Újra odaszól a legénynek:

– Jere a sziklára, hadd hozzuk le a lázadó angyalt – s már indulnak is, de megállítja Hints Panna:

– Ezzel kössétek be a fejét – és odaadja ingének azt a darabját, amit Ferkő a válláról szakasztott le.

Mikor éppen a szekérre teszik Sami Ferkőt, a leányocska a lángok közé hajítja erősen véres zsebkendőjét:

– Irgalmas Isten, saját véremet áldozom neked, hogy meggyógyítsad és éltesd örömben Sami Ferkőt.

Aztán felülnek a szekérre. Demény Sala jobb kezével a lázadó angyalt, ballal a szeplőtelen angyalt magához öleli szótalan. A hajnali szellő meglebbenti a lovak haját, és a szekér egykettőre eltűnik a Rika erdejében, mintha a Kustály várából leszálló óriás tündérleány kötényébe seperve játékszerül hazavitte volna őket.

A virjadással egyszerre pedig a sziklára suhogva rászáll két sasmadár. Egyik a Hints Panna kihullott vérét, másik a Sami Ferkő kihullott vérét kezdi sok örömmel csókolgatni.

I. kötet 27
Föld embere

Nemes és nemzetes székely volt Faludi Márton. A Nyikó menti hét falu azt tartotta róla, hogy a zúgó fenyvesek százados fenyőfái, ha úgy akarja, szóba ereszkednek véle; s ha különös, csontos arcát kedvevesztetten az ég felé emeli, eléjön a zivatar.

Hanem három esztendő óta az ő uralkodó ideje is hanyatlani kezdett immár. A szárazbetegség beléje ütött, köhögős lett, a dereka is meghajlott jól, de a fejét az emberek előtt még fenn hordozta.

Már nemigen járta az erdőt sem, hiába sírtak a fenyvesek, s hiába zúgtak a havasi tiszta vizek utána.

Aztán ágyba nyomta a sorvasztó betegség: fogyasztotta, ette, földjeit s kaszálóit messze vitte tőle. Lábbal kelet felé, szempillantásával az ég felé feküdt, s ijedezett önmagától, mikor látta és érezte, hogy maradék ereje s gyér szakálla csontjába ver gyökeret.

– Halál lesz a vége – mondogatta sűrűn.

Az atyafiak is gyakran jövögettek, keveset beszéltek, a fejüket bólogatták, s egyik-másik súlyos keresztet hányt.

– Küldj írást a fiamnak, hadd lássam meg még a világon – hagyta meg az egyik este a feleségének.

Az írás elment, s Faludi Jákó, a fehérbarát megérkezett az apai házhoz.

– Hogy lejárt, istenem! – ismételgette haloványan a barát, s úgy állott az ágy mellett, mint egy elhajlott gyertyaszál, amelyik két helyen ég egyszerre. Orcája fájdalomtól szép volt, s a lelke szomorúan kinyílt, mintha magába akarná rejteni az apja szellemét.

– Ülj mellém, fiam! – intett Faludi Márton.

Jákó leült az ágy fájára, odahajlott, és úgy nézte a világból kiszáradó apát.

– Az öcsédet a háború ette meg, engemet ez a cudar betegség eszen meg – kezdte a vénember szakadozva.

– Isten akarata rajtunk.

– Te maradsz egyedül, Jákó; s utánad ki marad?

Maga elé nézett a fiú, merőn a semmibe, és megborzongott a tudattól, hogy: senki; én vagyok az utolsó Faludi, én: a szerzetes férfiú, a gyümölcstelen fa.

A száraz ember beszélni kezdett újra:

I. kötet 28

– Egy-két nap, vagy egy-két óra, s elköltözöm, s elmehetek szégyenkezés nélkül, mert úgy hagyom hátra a földeket, ahogy apám hagyta reám… Ó, ha tudnám, hogy te is így hagyhatod valakinek, ki a te véredet s nevedet viseli… Meghalok, édes fiam, s nyugtom nem leszen soha…

Jákónak elborult a szeme, esküje s az élet törvénye tépték a szívét.

– Én Istennek ajánltam magam – mondta fájdalmasan.

A vénember könnyes szemekkel, megindultan folytatta:

– Én is jámbor életet éltem, fiam, jóságomat tudja sok ember, általatok s földjeim által is az Istent szolgáltam, mert Ő vagyon a gyermek szívében s a föld méhében… Szentmise a búzavetés is, és imádság minden született csecsemő, hajolj szavamra, s térj vissza közénk, hogy ki ne vesszünk…!

A szavak súlyos értelme alatt megdöbbent a szerzetes. Ekkora gyötrelem alól nem látszott sem gyengeség, sem bűn, csak a Gondviselés.

– Nagy dolog, apám… – ejtette hosszan a szót.

Elhallgattak.

A két férfiú lelke viharzott: egyik az ősz sorvasztó viharával, másik a tavasznak viharával, mely múltat seper, és új életet jelez a világnak.

Végre jóságosan megtört az apa.

– Eredj, fiam s járd meg magadot, nézd meg szép, életadó földjeinket. Örvendj, fiatal vagy, erős vagy. Szemléld meg a búzát, ami érik, füvek között a virágot, amit nem látok immár többet… Eredj, eleresztlek.

Háborgó lelkét elvitte Jákó a határ felé.

Az útszéli jegenyefák méltóságosan hajladoztak, mintha a föld mozgatná hatalmas ujjait. Időnként eleven szellő gyűjtötte az út porát: ottjárt emberek emlékével együtt a magasba kapta, s a fák tetején megtáncoltatta.

Amint a búzák közé ért, megállt, és gyönyörködve nézte a hullámzó tengert.

Mintha a Gondviselő meghatódva simogatná a föld aranyhaját.

Aztán tovább vigyázkodott. Lába előtt madárka rebbent fel a fészkéről. Áhítatosan kétfelé hajtotta a búzát, lehajlott, és nézte a hat barna pettyes tojást, egyet a kezébe vett, arcához emelte, hogy meleg-é, erősen, s aztán visszatette gondosan, nehogy a madárka megismerje.

Innen is, onnan is a gyermekkori emlékeit szedegette sorban. A vízparton leült a fűbe.

– Az aratóknak örökkétig itt bugyogtattam meg a korsót… – Itt etettem kenyérbéllel a halakat… – Itt kerestem csiholáshoz a békasót…

Aztán az apja szénafűjére tért, el-elnézett minden bokrot, oltoványt, domborodást, és lassanként egy dús s ártatlan múlt virágzott elébe. Mikor I. kötet 29a nevezetes Farkas-kőhöz ért, egyszerre egész testén átzajgott valami felejthetetlen történet emléke, és eszébe jutottak a székely mondák, a gyönyörű népfenntartó mesék és öregek áldott szava. A kőre hajlott, leheletével értette a mohát, s gyöngéden végigsimogatta az erezetek útját.

– Megragadó titok, ezer esztendők romjain libegő mese… – súgta a repedések felett olyan áhítatosan, mintha gyóntatná a követ, vagy lelket akarna lehelni belé.

Csak tizenkét esztendős vala, amikor kézen fogva vezette ide a nagyapja, és értelmét elbeszélte szépen az ékírás-hasadozásnak.

Mint a kincs, újra kigyúlt a nép száján virágzó történelem:

– Mikor Átilla után a szóganépek feltámadtak, s mikor a hunn testvérek romlásig küzdöttek egymással, s üldözött bujkáló volt minden fajtánkbéli, Csaba erre bujdosott, s akik véle vótak, vért csorgattak fűre, virágra… Egy éjjel itt, a Nyikó fejében, nyugovóra tértek. Éjféltájban rusnya, nagyállat-nagy farkasok jöttek, s torkán vették ki a lelkét a Csaba lovának… Világodatkor ezen a kövön ült Csaba vezér, és siratván lovát, könnye rejáhullott, mitől meghasadt a kő szíve…

Édes hang harmatozott a levelek közül: vagy madárka szólt, vagy vékony aranyfonalon kicsi angyalok szíve dobbanása hangzott valahonnét.

Faludi Jákó ült a kőnél, lelkéért a föld és a hűvös kolostor harcolt, de körülötte táncolni kezdett az öröm.

Örömtől zöldül a levél, színesedik a virág, és érik a búza. Örömből születik az illat; boldog, kinek örömtől szakad meg a szíve; öröm és áldás, ami csak földből nő mindörökkön örökké!

Hanyatán feküdt, és lehunyta szemét. És hullani kezdett rá az élet igézete, s be jó volt ilyen nagyon kiesni a világból…!

Sokáig így pihegett a füvek tövén, visszahullva a jóság és a békés erő tengerébe.

Amint jókora idő múltán kábultan nyitotta a szemét, éppen egy szitakötőpárt látott, amelyik nászrepülésben a gáti sirülő felé örvendezett. Mint egy gyermek, önfeledt örömmel nézte és követte a víz felé. Az egerfák között elvesztette a két eleven drágakövet. S ahogy mohó szemekkel kereste, egyszer csobogást hallott, mintha feredő tündér vízzel muzsikálna. Továbbment, megállt, hallgatódzott: csobog, a tiszta víz csobog. Óvatos előrehajlással derékon ragadta az egyik egerfát, s jobb oldalánál előredugta a fejét.

A vér az arcába szökött, fejét a fára fektette, és úgy nézte a feredő leányt.

Fel akart kiáltani, vagy elrohanni zavarodottan, vagy a vízbe vetni magát ruhástul, s ott felfogott kézzel mondani, mint az áldást: be szép vagy, be I. kötet 30szép a világ, s be szép az élet! – de hang nem jött a szájára, ereje elhagyta, csak nézni tudott, szomorúan, ártatlanul, édes kínban és égve.

Imets Magdó nem vette észre, csak feredett tovább, szép fején egy piros kendő égett menyecskésen hátrakötve, egyebütt ruhátlanul fehérlett, mint habból alkotott drága csoda, apró tenyerével vizet mert, s mellét, mint két áldott gyümölcsöt, így öntözgette, s játszott önmagával végtelen gondtalanul.

– Néztelek, láttalak! – szakadt ki a Jákó hangja végre, s két szemét remegve eltakarta.

Imets Magdó felsikoltott, s nyakig a vízbe bújt.

– Ismersz? – kérdezte megindultan a szerzetes.

Az egerfákról fekete bimbók hulltak a víz tükrére.

Imets Magdó bátortalanul nézte a férfit, nagy kék szeme rebegett, aztán hirtelen két karját felemelte és felujjongott:

– Jákó! Ó, be nagy lettél és szomorú!

– Tíz esztendeje, ugyé?

– Tíz, akkor végezted a nyolcadikat, s elmentél, milyen nagyon elmentél!

– Te csak egy mákszem leánka voltál.

– S te egy mákszem legénke.

Mosolyogtak, s bugyogott belőlük az öröm, s mondogatták:

– Megnőttünk! Megnőttünk!

Aztán beszélni kezdett Imets Magdó kiömlő örömmel:

– Tudod-é, hogy én mi lettem?

– Nem tudom, de mondd meg szépen, beszélj sokat, sokat!

– Hát úgy nézz reám, hogy tanárnő lettem! Abbizony, s annyi gyermeket tanítok, mint mezőn a virág. Történelmet tanítok, téged is megtanítlak, ha jól viseled magadat.

– Milyen kedves vagy.

– Tudod, mit szeretek legjobban?

– A rezgőfüvet.

– Azt is szeretem még mindig, de Könyves Kálmánt jobban szeretem.

És ott a vízben elkezdett mindjárt „tudósan” beszélni, tágra nyílt rajongó szemekkel, okos feje uralkodott, s válla fehérlett a víz felett.

– Milyen szépre nőttél! – mondta Jákó.

– Pedig csak most valánk együtt bujkáló gyermekek! Ugyé, most vala?! Emlékszel mindenre?

– Igen, sok jóra emlékszem és sok gondtalanságra.

– Jut eszedbe, mikor vadszőlővel magadhoz kötöttél, s úgy hengeredtünk a fűben?! – mondta csillogó szemekkel a leány.

I. kötet 31

Faludi Jákó mosolygott, öröm és fájdalom keveréke hullámzott az arcán, és a vizet nézte, ahol körülöleli az a leány üde testét, és csobog rajta tiszta szépen.

– Jaj, be szép volt! Istenem!, be szép volt!! – ujjongott Imets Magdó, tenyerével igaz örömében vizet merített, s ahogy a napfényben szétszórta azt, melle bimbója, mint pirosan fénylő parázs, a víz színére futott.

Jákó lehullt a fa tövére, forró arcát kezébe szorította, és remegett.

Magdó e percben ráeszmélt, hogy nem gyermek immár, a pír elfutotta, és szinte sírni kezdett:

– Jaj, megláttál, ugyé?! Most azt gondolod, rossz vagyok… ó, istenem!, istenem…!

Csak úgy mondta lassan, eltemetett arccal a szerzeteslegény:

– Nem vagy rossz. Te vagy a legjobb, és olyan szép vagy…! Te vagy az első, akit így megláttam.

Nyugat felől mélyen, haragosan megdördült az ég.

Imets Magdó gyors, apró szavakkal mondta:

– Jákó, a ruhámot, megver az eső, meghűlök, meghalok, hozd ide a ruhámot, ott a fű között, eredj szépen, Jákó, édes Jákó…!

Sietve felállt a barát, ingatagon, aprózottan belegázolt a nagy fűbe, egyszer ráakadt a ruhára, föléje hajlott: piros köntös, aztán fehér valami, mint a patyolat, csipke, mint a hab… A fűbe térdelt, a ruhák fölé, szeme elborult, úgy remegett, mint a szirom; hirtelen, az egész világot elfelejtve fejét a ruhára ejtette, közéje fúrta, és zokogni kezdett…

– Milyen nagyon gyarló vagyok… Milyen nagyon ember vagyok…!



Imets Magdó öltözködés közben mosolygott önmagának, és érezte, hogy a virág illata, a nap sugara és a madár lelkével együtt magára veszi a férfierő érintését. Csak azt nem tudta, hogy testére veszi a vergődő férfi könnyeit is. De jó volt ez így, hogy tudjon tovább is mosolyogni és üdén élni, mint rengeteg mezőn az illat.

Jákó a nagy vackorfa alatt várta a leányt. Ott ült és vergődött, mint felhőszakadáskor a víz.

S miközben fűszálon, virágon táncolt az élet, megkezdődött a lét kétféle értelmének a harca egy emberért, aki erős, aki jó, aki áldás és ígéret testben és lélekben egyaránt.

A föld himnusza zengett:

– Térj hozzám, én nem csallak meg, tőlem el sem kell válnod sohasem.

I. kötet 32

A felhők egymás hátán gyúródtak kelet felé, a nap odaveszett, elsötétedett, a fák lengeni kezdettek.

Jákó fel sem eszmélt a dörgésekre, csak egy bogarat nézett, amelyik törtetve gyalogolt felazon a kő oldalán. Repedések előtt meg-megállt, mintha bátorságot venne magának.

– Küzdik és él: olyan, mint az ember – mondta a szerzetes, s a bogarat finom mozdulattal a kő tetejére tette.

Sietve és félénk arccal jött a leány.

– Jákó, haza izibe, mert erős idő jő!

– Csak az Isten szól olyankor, ne fussunk előle.

– Én félek…

– Jere, ülj ide, és beszélj!

Magdó leült a fűbe, és riadtan nézte a Jákó arcát.

– Milyen szomorú vagy, s be fényes a szemed!

Jákó nézte a leányt epedő fájdalommal.

– Milyen szép vagy!

– Bánod, hogy láttál, Jákó?!

– Apám halálán van.

– Szegény! – sóhajtott Magdó.

– Azt akarja, hogy legyek föld embere, mint ő, s legyenek gyermekeim.

Mélyen elhallgattak, és elmerültek mind a ketten.

Végre Jákó kezét a kőre tette.

– Tudod, hogy ez a kő beszélni tud?!

– Milyen furcsa vagy.

– Tudod, mit beszél?

Faludi Jákó a kőre borult, és suttogni kezdte:

– Szántóvetők szemének tüze bennem a lélek, kaszás férfiak szavából szomorú kincseimet összegyűjtöm, az elhullott verejtéket remeteségemben arannyá változtatom, tűznek kacagok, villámnak megnyílok, harmathulláskor szívemet tovább repesztem, de hiszem a fényt, az erőt, vallom az idő s a föld hatalmát, s így fekszem, és így ébredek…

A leány remegve hozzábújt.

– Félek!

Sötét felhők torlódtak a fejük felett. Haraggal és szívtelenül. Zúgolódtak, mintha lázadozna a mennyei sereg, és leszállva futottak, mintha tüzet keresnének. A szél zúgatta a csendet, kíméletlenül mozdított vizet és fát. És mint valami ítélet villogó betűi, villámvonalak íródtak az égre.

I. kötet 33

Jákó a vihar alatt kiállott a mezőbe, a remegő leányt magához ölelte, és valami különös, zord boldogsággal kacagott.

Így állották végig ketten a vihart.

Aztán Jákó a leány szemébe nézett, szomorú volt, erős és diadalmas.

– Elvonult, s minket megmarasztott az Isten…

Megfogta forrón a Magdó két kezét. E pillanatban egy madár megrebbentette a szárnyát a nagy fán, mintha feredne a felüdült légben.

– Nézzed, be szép! – mondta ujjongva a leány.

Ahogy nézték, valahonnét, de szem nem látta, honnét, mint egy tünemény, másik madár hullott rá: csőrüket összedugták, szakadozott hangokat adva szárnyaikat összefonták, és eggyé lett a két madár, mint az ikerben termett gyümölcs.

– Milyen szépek! – sóhajtott Jákó.

Magdót a forró pír elöntötte, szemét lesütötte.

Jákó két tenyere közé fogta a leány fejét, szépen felemelte.

– Szereted őket? – kérdezte fénylő szemekkel.

– Szeretem őket – súgta Imets Magdó, és a szerzetes mellére bújt remegve.

– Elveszlek… – mondta Jákó.

A leány égő arcát felemelte, könnyes szemekkel, rajongva és valami végtelen beteljesüléssel pihegett.



Lámpagyújtásra megtelt atyafiakkal a Faludi Márton háza. Az ágy mellett ott állott szép erejében a barát, s Imets Magdónak a kezét fogta.

– Itthon maradok, apám.

– Hajoljatok ide! – inti megindultan a beteg.

Odahajoltak mind a ketten.

Faludi Márton száraz két karjával átölelte őket, és úgy törte a szót:

– Az első fiút kereszteljétek a nevemre.

Az élet és halál karjaiban sírni kezdtek hárman.

Egy vénasszony keresztet vetett.

A hold feljött a tiszta, nyári égre, s fényén, mint az arany, tündöklött a sok érett búza.

I. kötet 34
Székely ember észbelileg

Csöbi Simó „hírös tolvaj” volt azon a területen, amit szemmel be lehetett jártatni a Hargita tetejéről. Ahol jónak látta, alig lett meg a borjú, s már csak a sűrű káromkodás maradt a gazdának.

Esze az olyan volt, hogy még a legsötétebb éjjel is világított a szemén keresztül. Ilyenformán fortéllyal győzte is volna a mesterségét, hanem a régi erejével lassacskán haragba került. Mostanában úgy megemelt, hogy leereszkedett a kedve is, de a lopott borjút mégsem tudta keresztültenni a kerten. Nem is futott már mókus módjára felazon a fán, s a magasacska kerítéseknél szaporán ügyelgette a hágdosót.

Egyszer azt álmodta, hogy az Úristen az egész világ szeme előtt fényes ítéletet tartott, s őt jól váltó eszéért szörnyű nagy érmekkel teliaggatta. Biza zokon vette, hogy nem férhet tőle az Isten, s alig egynapi tépelődés után azt izente:

– No, vége ugyan a csúfondárosságnak, mert a mai naptól megfordítom magamot – s úgy is esett: béállott a módos Dódi Emréhez szolgának. Ettől kezdve aztán nem is bajlódott véle az Isten.

Éppen melegében történt, hogy az egyik nyárvégi délután Dódi Emréhez bészimatol egy úrforma ember. Aki járt-költ falusi ember, az mind tudta, hogy ez a kotyogós csizmájú s szakálleresztő az udvarhelyi mészáros, ki házasember koráig zsidó volt, de attól kezdve az asszony óhajtása szerint egész merejében székelynek indult. Fényes bőrnadrágja nyilván hólyagból készült, s ahogy menés közben összefente lábai között, úgy muzsikált, hogy akármelyik cigánynak elvehette volna véle a kenyerét. Egyébként olyan ember volt, ki egy piculáért odaadta volna a szakállát.

Belép a kapun, megáll, s vigyázkodik.

– Kerüljön beljebb – szól a tornácról a gazda.

– Egy kövérecske ünőbornyú, ha vóna – kezdi a mészáros.

– Hogyne, kettő – kap rajta a gazda, s már mutatja is a pajtaajtót.

– Megnézném – véli a mészáros, s veszi is már az irányt az istálló felé. De alig dugta bé a fejét, máris visszakapja, rejtelmes arcot csinál, s supogtat szaporán a gazda felé.

– Csendert: de hamar – s hát úgy ver a szíve, mintha a felesége régulázná.

– Csak nincs baj? – csodálkozik a gazda.

I. kötet 35

A mészáros titokzatosra fogja a hangját:

– Vaj, igen, de mekkora! Az a „hírös tolvaj” éppen most ódja el a bornyú kötelit.

Dódi Emre nagyot, de jóízűt kacag, s viszi vissza a jövevényt az istállóba.

– Hiszen ez a szógám – szabadítja egymásra Csöbi Simót s a mészárost.

– Nane, csak nem maga „Búgyükér” úr – tempózik Csöbi Simó. (Valamikor Blumenfeldnek hítták a mészárost, s innen keresztelte „Búgyükér”-nek ez a „hírös tolvaj”.)

– Biza én. Há baj, ugye? – csipkelődik a nadrágos ember.

– Csak annyiba, hogy ehelyt megnyúvasztom – vágja ki Csöbi Simó, s hirtelen széjjelveti a lábát, s pökik egyet a markába. De curukkolni kezd „Búgyükér” úr, s nézi furt az ajtót.

– Csak bolondozik a szógám – kacagja el magát a gazda. A békesség pedig helyreáll nagyfokban.

A mészáros farban s különösen horpacuknál szakértelemmel végigtapogatja a két borjút.

– E megfelelne – mutat a kövérebbikre.

– Lehet, ha haragszik a zacskaja – céloz a pénzre Dódi Emre, s ő is megtapogatja a borjú farát, mintha táncra biztatná a vevővel.

Aztán huszonöt pengőben megegyeznek (még jó világ volt, súj egye meg a mostanit), s „Búgyükér” úr kezeire facsarja többrétegűleg a kötelet.

Csöbi Simó valami borjúmájat emleget, amit sajnált volt neki adni a mészáros még annak idején, amikor éhesen kótorgott a városban.

– No, ennek a szarvát visszaadom pipafejnek – veti oda figurázva a vénembernek, ki csak pislog, s kettőt-hármat vígat pillant, mint a bakvarjú, amelyik teli tarisnyába kukkant a szántóföld végén.

Aztán kikerül az útra, s olyan szaporán húzza maga után a borjút, hogy valami csárdás nótát muzsikál a nadrágja. Előrenéz egyenesen, és mosolyog, mert a házak tetején is a nyereséget látja. A borjú pedig visszabődül, mintha nem volna elég bizalma az új gazdához.

Csöbi Simó egy szempillantás alatt megélénkül, s odaszól huncutul:

– Visszakerítsem-é a bornyút?

– Ha’ lám – kap a tréfán Dódi Emre.

– Két jó csidmát, de hamar – intézkedik a vén székely.

Csöbi Simó a hóna alá kapja a pár csizmát, s egy kurtább úton, mint a sebes szél, elejébe kerül a mészárosnak. A falu végén, egy hirtelen kanyarulatnál, hamar kinézi a hely alkalmatosságát, s a két csizmát ügyesen elhelyezi az út közepén, de úgy, hogy az egyik legalább hajtásnyira essék I. kötet 36a másiktól. Akkor visszahúzódik a bokrok mögé, ereszt egyet a harisnyaszíján, s kényelmesen várni kezdi „Búgyükér” úr érkezését.

Annyi idő elteltével, míg egy megijedt vénasszony egy Miatyánkot elhadarna, hát jődögél is a mészáros. Egyszer megáll, lábával megbillenti a csizmát. Aztán körülvigyázkodik, felemeli a földről, s megforgatja erről s túl.

– Be megtalála íngöm – gondolja, és ügyelgeti is körös-körül a párját. Nem találja, forgatja a felet, de tekergeti a nyakát. Egyszer aztán megharagszik:

– Húzzon fel a féllábú szent – s ellódítja be a sáncba jobb keze felől.

No, megyen tovább szép leptiben, s hát alig pajmolódik egy marokravalót, meglátja a másik felet is: felkapja, forgatja.

– Netene, tán csak setétben jártok essze – tréfálkozik szerencsés kedvében.

Az úton semmi jövés-menés. Csöbi Simó úgy figyeli a mészárosnak minden mozdulását, hogy nézésével félreüti a levelet. Közben-közben pedig a bajuszával játszik, mintha macskának a farka volna.

A mészáros kicsi ideig fontolgatja a dolgot, de aztán egy útszéli horgas fűzfához odaköti a borjút, s indul vissza a csizma párjáért.

No de alig tűnik el a hajlásnál, Csöbi Simó elészökik a bokor mögül, hamar eloldja a kötelet, s át a borjúval egy másik útra, mint a szél. Amíg kettőt s egy felet pillantana az ember, még a nyoma is elvész.

Örvend és jön „Búgyükér” a pár csizmával, de rögtön tátva marad a szája. Forogni kezd, jártatja a szemét le a földre, el a föld felett, fel az ég felé, de sehol, de sehol a borjú.

– Ejnye, hogy verje meg a dombon ülő Kirisztus – cifrázza, a szót, de nyugodalma éppen nincs, mint a baklató macskának. A csizmákat fojtogatni kezdi mérgében, s tehetetlenül pökdösik bé mind a kettőnél a likon. Aztán – valamit gondol – indul vissza az úton.

Otthon Dódi Emre igen kacag a dolgon, s pillogtat a kapu felé. Éppen fordul is bé rajta a mészáros nagy szomorán.

– Csak nincs valami baj? – csodálkozik a gazda.

– Ó, hogy vesse fel a tűz lángja – háborodik „Búgyükér”.

Közben elékerül Csöbi Simó is, de teszi magát ügyesen.

– Tán mennybe ment a bornyú? – mókázik a szomorú emberrel.

– Túltettek a hírödön, hogy vessen hurkot rejá a sófali hóhér – méltatlankodik a mészáros, és elmondja a furcsa esetet elejétől végig. Aztán vakarja a füle tövét, vakarja a vakszeménél, babrálja a szakállát, üti a levegőt, de semmi, de semmi reménység.

I. kötet 37

– Ha csórén maradok es, nekem bornyú kell – jelenti ki, s igen szánalmas ábrázattal néz a gazdára – nyilván azért, hogy adná olcsóbban a másikat. Végre húsz pengőben megalkusznak arra nézve is.

Mikor a kötelet újra kezére csavarja „Búgyükér”, felfogadja, hogy még egy akkora csillogó gyémántért, mint a kalapja, azért sem ereszti el hazáig. Most olyan búbánattal s lassan indul, hogy valami kurucnótafélét muzsikál a nadrágja.

– Elüssem-é ezt es a keziről? – fordul hirtelen Csöbi Simó ismét a gazdához.

– No, ha igen, abbahelybe egy juhot adok – biztatja Dódi Emre.

Egyéb sem kellett. Ismét megembereli magát a vén székely, s ugyancsak az előbbi helyen elejébe kerül a mészárosnak. Körülnéz vidáman, de nagy fontossággal, mint napfényes időben kémény tetejéről a macska. Aztán óvatosan béhúzódik a sűrű bozótba. Megtágítja nyakán az inget, megegyengeti a gircsáját, s megköszörüli-forma a torkát. Alig helyezkedik el módja szerint, a jobbik fülénél egy kövér falevélen fortisszimóban megszólal a levelibéka.

– Ejnye, tán fáj a hasad – szólja el magát, s azzal markába veszi a békát, s ügyesen béereszti a kebelébe.

De hopp, a kanyarulatnál ereszkedik le „Búgyükér” a borjúval. Amíg közel érne, Csöbi Simó nem is szusszan, de akkor keservesen elbődüli magát, de világra úgy, mint egy öt hónapos kicsi borjú.

Hej, kitátja a mészáros szemét-száját, de tele leszen rögtön örömmel az arcon.

– Ott a bornyúm – ujjong jókedvében. De lecsapja hamar a csizmát, de elfelejti minden fogadalmát, de alig akasztja valamicskét a fűzfához a kötelet, megszöki magát a bozót felé. Csöbi Simó még igazságosabbra fogja a bőgést, de vonul tovafelé a bokrok között, nehogy közel érje, „Búgyükér”. Suhogtatja a leveleket, mozgatja az ágakat, de csörtet, de ropogtat veszedelmesen. A mészárosnak kalapját lehúzzák, kezét megszurkodják, orcáját megcsapkodják az ágak, hanem azért csak törtet a bőgés irányába. De mikor a legsűrűjébe ér, hol mozdulni is alig lehet, hirtelen odalesz a borjúbőgés.

– No, a keserves angyalát, ehelyt megszorulék – káromkodja el magát.

Csöbi Simó ezenközben kiszökik a bozótból, s hát aprít erősen a fűzfa felé: hamar eloldja a kötelet, s lódul, mint a sebes szél, hazafelé a borjúval.

Nagy nehezen előkerül a „Búgyükér” is a sűrűből. Kicsit kedvetlen, hogy nem foghatá meg a borjút, de láthatólag siet a fűzfa felé, hogy estére Udvarhelyre érjen a másikkal. Hirtelen szédülni kezd, és dörzsöli egymásután a szemét.

I. kötet 38

– Jaj, hogy istene ne legyen, aki ezt es elvivé – kesereg úgy, hogy vicsorog belé a foga. Csak egy mákszem tartja, hogy mérgében hozzá nem fog kivágni a fűzfát. Embernek, bokornak, borjúnak mindenféle horgas szentjit összevissza emlegeti, s olyan dolgot rak le az út közepén, amilyent emberi keresztény nem látott.

Csöbi Simó s a gazda olyan vígan vannak, hogy megérné mind a két borjúnak az árát. Oda-oda kukkintanak a kapu felé, és találgatják, hogy vajon káromkodva vagy sírva jön-e vissza a mészáros. De csak nem jön sokáig.

– Ejszen meghasada bújában a szüve – aggódik Dódi Emre.

– Vaj felakasztá magát a fűzfára – vélekedik Csöbi Simó.

De mégsem, mert béfordul a kapun, de olyan szomorúan, hogy setétedni kezd az idő.

– Tán eladá nyereségre? – fogadja Csöbi Simó.

– El a… (s mond egy szörnyű rusnyát) hogy sillyedne el még a hely es – rázza az öklét, s nagy háborúságában csak úgy szaggatva mondja a szavakat. Hol meggyúl a vére, hol csillapodik. Hol káromkodik, hol elérzékenyül. Hol útbaigazításért könyörög, hol veri a két csizmát a földhöz. Végül is Csöbi Simóhoz folyamodik, s olyan kérőleg néz reá, mint a vízbe esett kutya a partra.

Csöbi Simó részvevőleg hozzáereszkedik, de egy kiválasztott pillanatában jót hunyorit a gazdának.

– Haza nem mehetek, mert az asszon kiveszi a szemem – tárja fel egészen siralmas állapotát a mészáros, de mégis indul a kapu felé. Ahogy tellegeti a lábait, látszik, hogy nagyon rajta ül a bánat, mert rogyadozik a horgasina…

Mikor éppen a kapunál volna, utánaszól Csöbi Simó:

– Hát mit adna, ha megkeríteném a bornyúkat?

Rögtön vidámabbra változik a mészáros arca, s nagy fontossággal visszább lépik. – Egyiket a másikért – jelenti ki, még mielőtt meggondolná jól a dolgot.

– Itt a markom, üsse belé.

– Tanú a gazda – állapítják meg mindketten.

Csöbi Simó nagy gangosan bélibben az istállóba. A mészáros tátott szájjal néz utána, de a szeme se rebben, úgy lesi az ajtót.

– Ej, keservit a mestörségöknek! – lobban meg a vére „Búgyükér”-nek, amint megpillantja a „hírös tolvajt”, ki félrecsapott kalappal, de erősen kacagva vezeti szembe a két kövér borjút. Hanem Csöbi Simó a marI. kötet 39kába nyomja az egyik borjú kötelét, s mutatóujjával mind az orránál matarász:

– Csak azért töttem, hogy tanója mög: székely embör vénkorban se marad alól, észbélileg.

A mészáros tekergeti a fejét, de annyira rágja belsőleg a dolog, hogy köszönni is elfelejt.

Csöbi Simó pedig visszaköti a másik borjút – magának. Azután a favágó csutakra lekuporodik, elékotorássza a pipáját, de úgy örvend, mint a vén kánya, mikor csirkét kerít a hasa alá.

I. kötet 40
Tüzet vegyenek!
1

Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a Gondviselés.

A havasi faluk háta mögött az égnek egy zord gondolata beléhullott az erdők méhébe, s rá felzúgott a csend. S felébredtek a fák, a víz és minden ékessége a földnek.

A hegy alatti kicsi falut az álom kezéből kiszakasztotta a szél, s a Száraz Boda Izsákné háza fedele a nyugalommal együtt megimbolygott.

Kesergő szellemek jeget sírtak a fellegek hátán, s így hoza jégesőt a zivatar.

A Boda Izsákné kicsi háza, mint reszkető, rongyos gyermek, a föld keblére borulva irgalomért esdett. A jegenyefák nagy alázattal kegyelemért hajlongtak, s a maguk veszedelme mellett a föld könyörgését s a megriadt élet sírását is belézúgták a sötétbe. Az anyamadár felijedt fészkében, s csóré fiait, kiknek a hasa alól elillant már a meleg, melengetve bátorította.

Ilyenkor tűznek, víznek, virágnak s mindennek könnyű testvérré lenni. Hiszen ijedtében a sas is megölelte az ágat.

Szúette fenyőfa ágyában még aludt Száraz Boda Izsákné, s bár vénsége már halállal cimborált, őrangyala mégis oltalmát kívánta, mi okból az Úr könyörületességébe fogódzott.

És az erő akaratának nem vala ellentmondója sehol.

A rozoga ablak hirtelen kiszakadt s csörrenve darabokra törött, mire Száraz Boda Izsákné felsikoltott, s már tele lett istenfélelemmel.

– Hatalmad nagy, s legyen irgalmad is végtelen.

Künn a fák tetejéig nyújtotta tüzes ujjait a villám, s övezte szikrázó fénnyel az őserő homlokát. Fű közötti bogárnak menekülés közben jégre tapadt az élete, s a pillangót virágon elkábulva érte a halál. A fejet hányó búzaszárak derékba tördöstek, s belőlük az édes nedv, mint drága, idétlen remény, kicsordult.

A Boda Izsákné ház melletti kétöblös búzaföldje is a pusztulás küszöbén állott, mert a szegényebb ember számára sem vala még e világon enyhébb törvény sohasem.

Azért ágya mellett mégis térdére ereszkedett, s megaszott kezeit összefogta:

– Nézz le, Jézus, s könyörülj meg!

– Szent Szűz, kinek mennyben szavad vagyon.

I. kötet 41

Az ablak talpán, rozoga fatokjában, egy kijáró lámpás időnként erőtlenül hunyorgott, mint a halál színe előtt az egykedvű lélek.

A falon szentkép lógott, s rajta ábrázolva az Úristen, amint fellegek között térdepel a világon. Szeszélyes időközökben az ablakon vihar szele csapott be, s kíméletlenül falhoz verte a képet.

Száraz Boda Izsákné kinyújtott karokkal a szent ábrázolás felé bukdácsolt, de útközben megbotlott alvó legényfiában, ki posztóujjasával betakarva feküdt a földön.

– Mi baj jöve reánk? – ijedt fel Száraz Boda Ferus.

Az asszony tápászkodás közben siralmasan nyöszörgött:

– Jaj, a búzánk, ami szikra vót is…

– Tán veri a jég? – szólott a legény, és nagy fejét az ablak felé emelte, mintha egyenesen ki akart volna ugrani, hogy rendelkezzen odakünn.

Boda Izsákné a képre omlott, s rajta sírva ébresztette a hatalmas jóakaratot, de a Mindenható örök egyformasággal csak térdepelt tovább a világon, s a kesergő gondját csodával meg nem váltotta.

És a vihar ereje nem lankadott, s földi lények alázatán zúgva napirendre tért.

Csak a Boda Ferus ösztöne forrott fel a vérben, s haraggal tele leve, mint a vad, ha eleségét hirtelen elemészti az idő. A harisnyáját húzván, a félsötétben megvillant a szeme, s beérte azt a pillanatot, amikor az érdemtelenül megbántott szegény ember még a pusztulásban megmaradt maradék búzáját is visszavetné az Istennek.

Az asszony szentségimádó könyvét s a képet magához ölelve, az ajtó felé botorkált.

– Hova bódogtalankodik? – vágta hozzá fia a szót.

– Könyörülj mirajtunk! – vánszorgott búzaföldje felé Száraz Boda Izsákné.

– No lám, mire menyen? – vigyorgott keserűn Boda Ferus.

Látszott rajta, hogy mostani állapotában neki meghalásnál nehezebb a könyörgés. Száján, vérében s minden valójában feltámadott a lázadó gondolat:

– Szegény embernek még istene sincsen.

Új szelek jöttek, s a megkínzott virágok utolsó csepp illatát is kitépték. A víz sötét medrében ijesztő sereggé gyűltek a kárvallott emberek gondolatai, s kesergőjükkel egyetemben, mint a végképpen pusztuló siralmas élet utolsó akkordja, a viharba belezúgott a víz halotti éneke.

Boda Ferus fejét kidugta az ablakon, hogy valamiképpen kivegye: merre vergődik az anyja. S e pillanatban földig le villámlott, mintha egy fellegekbe I. kötet 42elrejtőzött, rombolásra felesküdött óriás a fejét akarta volna levágni szikrát hányó, rémítő késsel.

– Jót pillanta – vette csak így a legény, s a fejét visszahúzta. A keserű tréfa nem javított a valón, de megrázkódva ráeszmélt a pusztulásra, s hirtelenében megfagyott minden gondolata.

Láthatatlan, szomorú fából kereszt épült a feje felett, meg is mozdult s rá is telepedett erős vállaira. Utána az élet értelme alakot öltött, s mint kedvevesztett fekete madár, ráült a keresztre, ami nehéz volt így mindenestül cudarul.

– Vigyed s hetvenkedjél!

Emígy állott Boda Ferus a ház közepén, s a verejték kiverődött a homlokára.

Megrázta magát, a kicsi lámpás drótfogóját az ujjába akasztotta, s az anyja után indult. A ház bütüjénél, amíg baljával odakaphatott volna, a kalapját a szél hirtelen kisirítette a fejéből: ahogy keresgélte a burján között, a lámpást is ki a kezéből s szeszélyesen a földhöz vágta, mintha versenyre kelne s mondaná: Vagyok olyan legény, mint te.

Boda Ferust elfutotta az indulat.

– Hej, a keservit!

Felegyenesedett, nem mozdult, csak a fejét szegte bele a setétbe, s dölyfösen szemébe vágta a zivatarnak:

– Hadd lám, engemet!

Jó ideig így állott merészen, mint a konok sas, amelyik azon tusakodik a sziklafokon, hogy merre szálljon ragadozni. Azután megindult a búzaföld felé, s keserű gyönyörűséggel szalasztotta végig magán a szót:

– Micsodás kedve vagyon az Úristennek!

Már nem is a termést, csak az édesanyját féltette. Észak felé belékiáltott a setétbe:

– Hol van, anyám, él-e még?

Száraz Boda Izsákné a halálravert búzája között mezítláb térdepelt a lehullott jégen. Visszatérő kicsi erejével hol maga elé, hol a feje fölé emelte a szentképet, de rémületében olyan mozdulásokkal, mintha ijeszteni akarná véle az időt, vagy mintha a képnek erőszakkal is mutatni akarná az Isten haragját s pusztulását minden éltető jónak. A szentségimádó könyv mellette feküdt a leszaggatott búzafejeken, s leveleit sebesen és kíméletlenül ide-oda forgatta a szél, mintha sürgősen imádkozni akarna, s mégsem találná a magának való textust. Mellette mindenfelől millió rejtelmes, kicsi sírja feküdt az életnek, felette gomolygott s gyámoltalanságán kajánul kacagott az őserő.

I. kötet 43

De az imádság félelem nélkül élt s szaporodott remegő ajakán, és minden romlás között is szelíden és győzhetetlenül ég felé szállott az ige:

– Mindenható, ki tenyereden hordod a világot! Vérrel keresztelő, fájdalmas, édes Krisztus!

És a felhők zúduló terhe alatt így hirdetődött, hogy a teremtéskor mégis magához forrasztotta az ember szívét az Úr.

– Tégy igazságot, örök Atyaisten!

Földnek fázódó kérgéről, halált szenvedő madárszájból, megfosztott fák ágairól és mindenünnét nyersen tárta elé az örök hatalom a valót:

– Te ember: nyomorúságnak példaképe. Te ember: síró játéka az örök Erőnek. Te ember: pusztulás az ékességed.

Az elemek hangja közé most újra beléhullott a Boda Ferus kiáltása:

– Hol van, anyám, él-e még?

Csak ott térdepelt és sírt néhány lépésnyire.

Akkor a felhők megint villámlottak: megmutatták a gyermeknek az anyát, kinek könnyei bőségén kívül már csak az imádkozó szíve maradt.

– Sok fájdalmú, hívséges Szűzmária!

A legény odalépett:

– Szüntesse bé, no! – keményítette keserűségében a szót, s meghajlott, s jobbjával felállást indítványozott az anyjának, ballal pedig az imádságoskönyvet felemelte.

– Hiszen látja, hogy már a verébnek sincs – toldotta meg lemondással.

Boda Izsákné meg sem mozdult, tán az ereje sem futotta már. Egy-két szó között értelme s gondolata ide-oda vergődött.

– Istenem, téged esd a szolgád!

Hanem Boda Ferus konokul lerázott magáról minden emberi megalázkodást, s talán kevélyen és csúfondárosan még kacagni is tudott volna, ha leborultából felemelkedik az anyja s az ég felé nézve, véle együtt elereszti felazon: Szép dógot műveltél!

Érzéseit rabságba hajtotta, de szólni nem tudott. Ellenben ha szól is, bizonyosan nem dicséri a szegényeknek gondját viselő istent. Immár odaérkezett, hogy a pusztulásnál jobban bántotta gyámoltalan anyjának földig görnyedése és az alázatosság, amiből még a hajszála sem látszott. Tudta, hogy nemigen lehet innen megtéríteni, de meg nem állotta, hogy visszamenőben oda ne vesse:

– Bezzeg sok haszna vala belőle!

Alig botlott egyet-kettőt, új futama jött a viharnak. És egy borzasztó pillanatban az űrvilágon keresztül út nyílott az égi fényességből, vakítóan I. kötet 44lecsapódott a földig, s Száraz Boda Izsákné jaj nélkül és kiengesztelve arcájára dőlt ez isteni csókra.

És olyan szag terjengett utána, mintha erős lélek égett volna el a légben…

A legény egy pillanatig megdermedve ölelte a földet, aztán megtámogatta magát két kezével, felkelt, támolyogni kezdett az anyja felé, s torkán akadoztak a szavak:

– Hol van, anyám, él-e még?

Nem felelt senki. Nem is imádkozott senki. De a halál az eredményen ülve teregette gondosan a szárnyát.

Boda Ferus a vak földre lehajlott, tapogatni kezdett maga körül, de szörnyű hideg volt minden körülötte, mint a horpadt síron megrekedt tél hava.

És embernek a nyugodalma mindenütt s panaszos hang sehol, hogy egyebet nem lehetett vélni, mint hogy az élet magát megadta örökre már.

A Boda Izsákné öreg teste leköszönt, s hajdani hét magzatnak ez a trónusa rozogán s színt váltva feküdt, mint körülötte az áldás.

Kezit rátette Boda Ferus, a hideg végigfutott rajta, értelme homályba hullt. Mikor magához tért, csak a szívét s a fájdalmát érezte már, s akár egy leányka-gyermek, megcsendesedett a mogorva legény.

– Meghalt… Nem más halt meg, mint az édesanyám…

Azután gondolkodás nélkül végigtapogatta a testet, a fejnél megállapodott, s ahogy odavitte a másik kezét is, útjába esett a szentkép, ami villámtól megégetve hason feküdt a fej mellett. Felemelte, de a szél csak megfuvintotta, s már mint a hamu, apróra töredezve visszahullott a földre. Eszébe jutott a kép ábrázolása: a világon térdelő Isten, s mintha új halottal találkozott volna, olyan fájdalommal mondta a szegény, szomorú, árván maradt Boda Ferus:

– Se Isten, se ember…

Sokáig elgondolkozott: keserű sorsa immár bizonyos volt, árvasága végleges. Mi lesz?! Mi jön még a bún s bánaton kívül? Nem is készakarva, de hogy valakije mégis legyen, megnyugodott az Erőnek Lelkén újra.

– Az önmaga képét is elégette az Úr.

Bizony: igazságos az Úr!

2

Még csak gyengén virradt, amikor Boda Ferus tisztes ruházatát felöltötte. Lesz, ahogy lesz, hagyta rá aggodalmait, s elindult, hogy a jegyzőnek tudására hozza a csapást s gondjait.

I. kötet 45

– Ébredjen a zúr! – zörgetett az ajtón.

Belül felszuszogott rá valaki, az ágy is megroppant.

A legény a kalapját levette.

Összegyűrött ábrázattal s csak ahogy kelt: még nem erősen működő ésszel, magából meleget sugározva s szőrös mellét villogtatva az ajtóhoz csoszogott a jegyző, s fejét kidugta rajta.

– No, mi baj van ilyen jókor? – kérdezte hunyorgó szemekkel.

– Anyám meghala – mondta egyszerűen a legény.

– Csak nem?!

– Vagy igen, biza.

– Sosztán?!

– Hát pénz nincs a háznál, egy pengő nem sok, annyi sem, s el kéne temetni.

– Hm! – sóhajtott a jegyző kénytelenül.

– Koporsó kéne, szemfedő kéne, gyertya is kéne, papot, kántort fizetni, a sírt szorultságból magam is megásnám.

A jegyző megvakargatta a füle tövit.

– Majtég kitalálok valamit – mondta végül.

S elválottak hidegen.

Árva Boda Ferus egyre fehéredő színében hazamendegélt, s emésztő fájdalommal állott meg az ágy mellett, miben az anyja feküdt: feje lábtól téve, nyilván jeléül, hogy ellenkező irányt vett élete útja. Az ágy is temérdek szolgálat után erőtlen, hogy meg sem is bírná, aki most benne fekszik, ha lélek is volna abban.

Halott anyját gonddal bétakargatta árva Boda Ferus, hogy utolsó napján is ne érje a hideg. Megrendült a jóságtól, úgy szeretett volna sok szépet és illendőt tenni, lábát megsimogatta, fejealját elegyengette, ráncokat kisimított, keszkenőjével körös-körül a port letörülte, ó, csakhogy vissza tudná adni bár egy cseppet azt az áldott gondozást, amiben nevekedett!

Odaborult, s nem állta meg, hogy ne szóljon:

– Ne búsujjon, eltemetjük szépen…

Egy olvasót, minek a szemei javarészben már lefoszlottak, a halott feje fölé akasztott. Fűttőben a szenet kihúzta, s nehány szál rozmaringot tett rá, hogy a neves nap s az áldott halott tiszteletire olyan illat legyen, mint az asszonyi lélekben.

Aztán hátrament a kertbe, egy fiatal cserefát a vállára vett, a favágó csutakhoz vitte, arra szépen ráfektette, s faragni kezdte.

I. kötet 46

A kapu előtt egy vénember haladt el, meglassított s beszólt a lécek között:

– Mi lesz abból, hé?

Árva Boda Ferus méltósággal felelte:

– Kereszt kéne…

A vénember meghökkent:

– Kinek, te?!

– Biza édesanyámnak – mondta a legény, és csapás közben egy pillanatra megállította a fejszét, mert a szeme előtt mélysötét gyászba borult valamiért a világ.

Délfelé megkémlelték a holtat. Elhozták a koporsót is. Megjött a nyújtogató is.

Mindenki körülvizsgálta Boda Izsáknét, s egyformán azt mondta egy is, másik is, hogy: megholt.

– Olyan igaz, mint a nap, hogy megholt.

Hanem az egész házban nem akadt egy krajcár, mit a halott szemére tegyenek. Végre egy találékony székely azt javasolta, hogy kenyérből kerekítsenek kettőt, s tegyék azt reá. Kerekítettek, s reátették.

Aztán, ahogy jöttek, el is mentek.



Árva Boda Ferus délebédre tótrépát ásott a földből s a keresztfáján ülve azt ellegette.

Egyébként a nap is bujkálni kezdett, mint az erdő között hengerített tüzes kerék. A felhők szemlátomást füstölögtek és olvadtak a hátán, s a Boda Ferus lábainál egyenként megkunkorodott a forgács. A faragószerszám pedig forró lett közötte, mint a szegény ember szíve a bajban.

Nemsokára egymásba rótta már a kereszt fáit. Közben megsértett kezéből rácsorgott a vére is, s csak alig tudta rávenni magát, hogy ezt lefaragja.

– A szívemből eredett, érzem.

Aztán mégis lefaragta, nekibútt s belévéste az erős szavakat:

Itt nyugszik Száraz Boda Izsákné.
A villám ütte meg
Szent István napjára virjadólag.
Nyugugyék békével. Ámen.
Irta s faragta árva fia Ferus.
I. kötet 47

Kicsivel azután, ahogy kivéste az utolsót, vén Csókás künn az úton verte a dobot, papirost sem vett elé, csak betanulásból szavalta, mintha prédikálna:

– Közhírré adatik, hogy Száraz Boda Izsáknénak a háza, bennvalóstul, még a holnapi napon, a kösségháza nagytermében, a falu kezéből árverésre kerül.

Szegény Boda Ferusnak csak ütést kapott a szíve, s megtántorodott.

– Mit hallék! Mit hallék! Ó, ki az égben vagy!

Feldúlt arcával hamar eldobogott le az úton.

A jegyző szűzdohányt vágott, mikor a legény megindultan, de ünnepélyesen elejébe állott.

– Ezt a kitalálást nem helyeslem – mondta egyenesen.

– Márpedig eladjuk.

Boda Ferus szembeszállott:

– Márpedig, ha élek, nem adjuk!

– Hát akkor fizesd ki magad a drága koporsót, papot, kántort s egyéb nyavalyát.

– Ha nincs, honnét?

– Ez a, látod-é! Ezért árverezzük el a házat. Mert a barátok ki nem jőnek a városból, hogy eltemessék, a magos égből sem szotyognak a forintok még ez ideig.

– Én minden költséget ledolgozok a falunak, egy esztendeig is napszámba járok, ha kell.

– Ma élünk s holnap nem. Amit markolunk, az az igaz, s egyéb nem.

A legénynek könny szökött a szemébe.

– Úgy, hát mégsem gondolja meg a dolgot?!

– Így van s nem másképp.

Boda Ferus nyelt egy keserűt, arra megfordult, s mentiből, hogy tikkadott meg majdnem a tóduló vértől, visszamondta:

– Osztán lássa!

A madár egész háztájostól sírva fakad, ha pusztulásra ítélik a fészkét. De megmaradt kedvével másikat épít, mert az ereje neki a pénze, s mert az Isten lába alá készíti az anyagot.

Hanem az ember? Annak lázadóbb a vére, keservében hirtelen megfut az esze, s legfőképpen: a példaképet szívéből veszi. Más is így, de mértéken jóval túl a székely.

Árva Boda Ferus is maga elé tette a szívét, hogy igazodjék utána.

Járt az idő, mint egy örök életű bolyongó, aki mentiben hol tarolja, hol ülteti a virágot. Most nagy kedvvel tarolta errefelé.

I. kötet 48

Gyötrelmek közé esve, szembe a nyújtópaddal, a küszöbön ült a legény, és a fejét meghajtotta önmaga előtt. Talán könnyei is megeredtek volna, ha még előbb vérének a tüzén el nem gőzölögnek. Szeme égett, szája kemény vonásban összeforrt.

És miként a madárnak: neki is ereje lett a pénze.

És szörnyű nagy dolog történt.

Mert ezen a csendes estén ráesett egy szikra a világ szívére.

Csillagok jövésekor áldott szellemek kezdettek lebegni a föld felett, és igazságot hirdettek:

– Fényes trónusra emeljük, aki szenved és jót cselekszik!

Gonoszak is támadtak a sötétben, s nagy kövekkel hajigálni kezdték a jókat, s a lábaikat szépen el is törték, hogy mint a sánta kutyák, úgy menekültek a falun keresztül.

Boda Ferus a fejéhez kapott:

– Valaki gyötör engemet szörnyen, vagy a világ megzajdult.

Felállt, nem látott senkit, talpát a föld megsütötte, fejét forró levegő lehelte, ujjasát lerázta magáról, s könnyes szemekkel, feje fölé emelt karokkal ijesztően felkacagott:

– A ház! A ház!

Körülfordult s kihirdette a csendbe:

– Ne félj, világ!, az enyim a ház örökre!

S ítélt a maga elevenjei és holtjai felett.

A ház melletti kicsi kertben, négy bokor tüzesliliom között, két ölet hosszában s egy ölet szélességben lemért a földre. A temetési négy szál gyertyát meggyújtotta, jelnek odaszúrta, kalapját a liliomok közé bévetette, s a földet ásni kezdte.

Szél se lebbent.

Csak az éjszaka virrasztott gondosan: mérhetetlen fekete szemét szelíden a legényre emelte, ki az erőtől s a fájdalomtól kigyúlva ásta a sírt, nem is a sírt, hanem templomot épített le a földbe az édesanyjának.

A négy gyertya lobogott, fényét pillangók mohón körülszállták, s néha nagy elszánással belérepültek, mintha e rezgő világosságot megenni akarták volna.

Ünnepélyes mozdulásokkal ásott a legény. Árnyéka hosszan nyúlt a kerten, s ahogy hajladozott, tisztára úgy látszott, hogy kaszálja a virágokat.

Az idő pedig járt, akár az örökös vándor, ki már azt sem panaszolja, hogy súlyos gondolatot viszen a hátán.

I. kötet 49

Boda Ferus már derékig ásta magát. Majd csak a feje látszott. Akkor aztán kijött, bement a házba, s verejtékesen és kigyúlva megállott a ravatal előtt.

Künt csend és holdvilág. Bent csend, gyertyavilág, egy halott és annak a fia. Egyszerű, ösztönszerű, kegyeletes és megdöbbentő volt minden.

Erős fejét anyjára ejtette a legény, háláját és világi gondjait melléje fektette, aztán a koporsót leszegezte.

Kínjában elvigyorodott:

– Ezermester a te fiad, anyám! Egy személyben: ács, sírásó szegénylegény, pap és kántor, temetésen sokadalom, elsirató, búcsúztató, édesgyermek és minden, egyedül minden.

A koporsót vállra vette, a megásott sírhoz vitte, abban elhelyezte.

– Vajjon látlak-é többet?! – remegte fehéren a búcsúszót.

Végül a keresztet is felütötte.

Akkor, a csillagokban feredő háznak köszönve, megingatta fejét:

– Most téged is eltemetlek!

Ölét telerakta forgáccsal, a ház négy sarkán elszórta, a gyertyákat égve odadobta, és egyszerre négy helyen tüzet lehelt a föld.

A tűz gyönyörétől megrándult a teste, kacagva hadonászott, és kiáltott rekedten:

– Ki ad többet érte?!

Mintha szép piros ruha lenne, úgy húzta magára a ház a lángot, és recsegett, akárcsak a halálba táncolná magát.

Boda Ferus kiállott az út közepére, ruháit szaggatta magáról, és árverezett torkaszakadatából:

– Tüzet vegyenek!!! Először…! Másodszor…!

Harmadikra félreverték a harangot, s a falu népe kártyákkal és fejszékkel ijedten tódult a ház felé.

Boda Ferus a bicskáját marokra fogta, és eltorzult arccal az emberek elé ugrott:

– Akinek istene van, ide ne! Mert megölöm helyben, aki oltani meri!

Egyszerre megtorpant a nép, de a következő pillanatban egy hatalmas hang kiszakadt a tömeg közül:

– Fogjátok le, mert elég a falu!

A lányok sírva és kitárt karokkal közrefogták:

– Ferus! Ferus! Minket szeretsz s nem bántasz, ugyé?

Boda Ferus elvetette a bicskát:

– Szeretlek, jertek ide!

I. kötet 50

A férfiak oltani kezdték a házat.

A leányok sírtak keservesen:

– Ó, be szép legény voltál! Hogy adá az Isten, hogy megháborodtál?! Ó, be szép legény voltál!

Boda Ferus két leányt remegve átölelt, s még mindig lobogó hajjal árverezett:

– Ki veszi meg a tüzet?! Nézzétek, be szép!

Hirtelen zokogni kezdett.

– El sem adom különben. Senkinek soha, soha a tüzet!

I. kötet 51
Zarándok földmíves

Az ablak alatt almafa állott, s róla lehullt két levél, hogy helyet adjon az odaszálló kicsi madárnak.

A csordát hazaeresztették, a napvilág is elhunyhatott már, mint a szolgálatot végzett eleven szén.

Harangszókor vén Pandi Zsiga lelkiüdvéért eleget tett, s utána a béketűrők nyugodt mozdulatával kurta lábú székre ült, füliről a port lepallotta, s a pipájába bakszenet hengerített.

– Hallá-é?! – közelíti meg a felesége.

– Hallám – tiszteli vissza a vénember.

– Dakó Dénesnek hazajöve a nagy tanult fia. Azt mondják, nincs eszinél, mert nem kell neki az úrilét, hanem a földet akarja kínozni, pedig azt olyan nagy iskolák nélkül is lehetett vóna.

– Ember embernek nem lát lelkibe – állapította meg az öreg, aztán szomorúan még utánamondta:

– De szegény rosszkor jöve, mert most vették el ott is a nagy földet.

– Három diák is jött, s Bálint úrfi úgy kívánnya, hogy azok hajtsák a két ökröt, amikor ő az első borozdát meghúzza.

A vénember csak mozgatta a fejét, két markát cserélgette a pipa fején, s így időzött.

Valami nagy szomorúság terjengett, mint a pára. Az ősfájdalmat forralta méhében a föld, s olyan lett a hátán az ember, mint a nagyra nőtt árva gyermek a vész mezejében.

Ezalatt a Dakó házban a megtért fiú s három barátja vacsoránál ült a háznépével. Egyszer szólt az egyik:

– Szemlátomást fehéredik a haja, Dénes bátyám.

– A baj gyarapszik, s magunk színt váltunk, ecsém. Most is a legnagyobb földem kenyerit búcsúztatjuk.

Átértik a szót, s úgy elszomorodnak, hogy nem is érzik szájukban az ételízt. Fel sem fedezik, hogy a gazda szeméből könny hengeredik a falat kenyérre. Csak Bálint, a fia, döbben rá, s érzi szívére hullani az apai sírás cseppjét.

A megszületett holdvilágon már akkora árnyékot vet a csűr, hogy elég volna temetőül a falunak.

I. kötet 52

Vacsora után titkon zsebébe csúsztatta Bálint a hatlövetűt, s azt kérdezte a fiúktól:

– Láttátok-é, mikor a hold feredik a sarjúban, s a harmat játékot űz?!

– Nemigen láttuk – felelik, s azt gondolják: legén, de furcsán kezdi ez a Bálint.

– Akkor jertek! – inti maga után őket.

Ahogy átalmennek a csűrkertkapun, Bálint megállítja őket, s lassú, halk beszéddel, mintha szörnyű nagy kincs keresésére indítaná őket, szólani kezd:

– Ezen a kapun belől nekem mind engedelmességgel tartoztok!

– Őrségre viszen a székely – veti oda a viccet Zolti, de e pillanatban még egyik sem tudja, hogy derűsen vagy túl komolyan kezdődik-e a dolog. Csak Bálint érzi, hogy benne a hatalom és a fájdalom remegve megölelték egymást. Ajakát összeszorítja, sápadtabb lesz a kényes holdvilágnál, és úgy ég a szeme, mint két fekete bogár, belehullva mélységes értelmű tűzbe. Számot tenne, ha keserű és elszánt szellemek követe volna is, mert minden szavát ismeretlen örvényből szaggatja ki.

– Tudtotokra adom, hogy a legerősebb hatalom fájdalomból születik. Azt is, hogy titeket ilyen hatalommal viszlek most titkok közepébe, hadd halljátok meg: hol vagyon az igazság, s hadd lássátok meg az én keserves, igaz szívemet, amit megmutatok nektek úgy, ahogy egy életben csak egyszer tehetném azt még akkor is, ha én volnék az Isten fia.

Arcája elfehéredett, szeme jobban égni kezdett.

– Szeressetek és engedelmeskedjetek!

S ahogy végezte, sorra ment és megcsókolta mindegyiket.

A fiúk összenéztek, és úgy álltak szótalan, mint három gyermek az égiháborúban.

– Vessétek le a lábbelit s a kabátot is! – parancsolta hirtelen Bálint, s nem várva semmit, féltérdre ereszkedett, s kezdte húzni a cipőjét.

Erre a fiúk is, mintha megbűvölte volna őket, egyetlen szavára úgy tettek.

Aztán kabátjukat a karjukra fektették, cipőjüket, kettőt összekötve a vállukra vetették, és megindultak.

– Még ilyent soha nem értem – motyogta Anti, s elméje hullámzott: hol csodás játékot vélt a dologban, hol azon borzadozott meg, hogy hátha a Bálint élettel játszó pogány természete lobbana fel.

Zoltinak úrvacsorán járt az esze, s készítette magát:

– Innen élve nemigen szabadulunk…

A Jenő vére eleven, mintha tű hegyivel szurkódnák, s hirtelen felejti az egész világot, akár vérlobbanáskor, ha bicskát szorongat forró markában.

I. kötet 53

– Mit téssz velünk s magaddal, nyilatkozz?! – vetette fel a számonkérő kérdést.

Bálint meg sem állt, mentiben biztatta őket:

– Úgy jöjjetek utánam, mint a leány megyen az utolsó csók után!

Aztán hozzátette fojtott tűzzel és fájdalommal:

– Én vagyok a zarándok földmíves: kísérjétek az urat!

Ahogy mezítláb és ruhától félig megfosztottan lépegettek a puha sarjúban, olyanok voltak csakugyan, mintha kínábrázoló stációkat járnának végig, s a négy vármegye bűnét vinnék, hogy szenteltvízbe öljék a csíksomlyói búcsún.

Bálint letépett egy piros virágot, a homlokát azzal körülkente, s azután szíve fölé tűzte.

– Ég a szívem, értitek-é? De meggyújtom a tiéteket is, úgy segéljen a kicsi Krisztus!

A kert közepére értek, a nagy vackorfa alá.

– Terítsétek le az ujjast, s dőljetek reá! – parancsolta hirtelen Dakó Bálint.

A fiúk úgy cselekedtek, s megtapogatták a testüket, hogy vajon nem változának-é kóbor lelkekké. Ő pedig, mintha saját szellemének adna hódolatot, fél térdével a sarjúba ereszkedett, s lehajtott konok fejjel mondani kezdte, mint egy imádságot, hol háborgó erővel, hol teljes alázattal:

– Annyi időre odaérünk, amíg egy új asszony áldott gyermekét világra hozza. Olyan szándék vezéreljen, mintha az üdvösséget keresnétek, s úgy járjatok, hogy a lábatok alatt ne bántódjon semmi élet; hogy a fejetek felett tovább aludjék minden kicsi madár, s ne rezdüljön a hold világa. Paranccsal kérlek, hogy magatokon kívül a nyugodalmát mindenkinek meghagyjátok, ügyeljetek, hogy a fekete ruhájú bogár lábatok alatt is tovább ölelhesse álmában a fűszálat; hogy a dongóvirág lakója, ki éjjel is szájában tartja a mézet, fel ne ébredjen. Keserű csodának szíveteket kitárjátok, és nyugtassatok meg minden élőt, mert én is nyugtatom szívemben a kínt, a felséges kínt…

Most kezét a szívére tette, és meghajlott háromszor a föld előtt. A negyedik meghajtással leborította testével saját árnyékát, és két kézzel tépni kezdte a sarjút.

– Nyilván meglobbant a vére… – suttantja Zolti fehéren, de alig végezte a szót, Bálint feléjük fordult, s mintha bűnösökre hintene szenteltvizet, a harmatos sarjút szembehajigálta velük. Tette értelmét közben magyarázta:

– Tanuljatok szenvedni és tűrni a földtől, amely nem kiáltja égre a fájdalmát, pedig kitépik a haját esztendőnkint kétszer is, elveszik ékes ruháját, és meghasogatják a testét. Tanuljatok tőle, és nagyok lesztek; szeressétek I. kötet 54őt, és kedvesek lesztek; és csodáljátok őt, mint engemet csodálnak a letekintő angyalok. Hej! mert nincs az égben több olyan igaz és keserves ember, mint én…!

A fiúk álmélkodva hallgatták a babonás beszédet, Bálint felállott, szemébe húzta erősen a kalapot, s ahogy szólani kezdett újra, végképpen hatalmába ölte mind a hármuk akaratát:

– Egyik kezetekbe a szíveteket, másik kezetekbe a fájdalmat fogjátok, és induljatok utánam! Úgy járjatok, mint Krisztus a tengeren: megdicsőülő szeretettel és szép csendességgel, mert a vereshangya útközben lehajtotta fáradt fejét az ágacskára, mit haza indított, és mert a virágon pihegve elaludt a pillancs…

S hirtelen felemelte a hangját:

– Álljatok fel!

A fiúk felálltak.

– Kövessetek a Dakó-féle nagy földre, minek megnyitom ma éjjel a száját, mélységbe tekintünk, s apám után megveszem tőle magam is a búcsút.

Elöl a zarándok földmíves, utána a város fiai elimbolyogtak a fák között.

Bálint, mintha értelmét elvesztené néha, elejtett egy-egy szót.

– Rakjátok zsebetekbe a szomorú holdvilágot! Szakasszatok bátorságot a fákról! Földnek sóhajtásával takaróddzatok!

A határszéli diófán, mikor áthaladtak alatta, szólt a bagoly, s mintha örökké csak ezt ismételte volna: Meghalsz, ember! Meghalsz, ember!

Künn a határon egyszer hirtelen elhanyatlott Bálint:

– Boruljatok le, mert látom a Dakó-földet!

Menten földhöz ütötték magukat, és amint érintette arcuk, forró lett a mezei harmat.

Bálint a tarló között erősen a földhöz szorította a fejét.

– Hallgatom, hogy ébren vannak-é a másvilágon.

Akkor hirtelen hanyatán fordult, és hármat lőtt a csillagok felé:

– Minden szentek, ébredjetek!

A lövésre felrebbent egy fészekülő madárka, utána Bálint is, s ahogy megfutamodott a föld irányába, visszakiáltotta:

– Jertek, kövessetek!

Amint a földre ért, visszafordult, és kitárta két karját:

– Szívemre szaladjatok!

Ráborultak hullámzó mellére, hiszen bármit mond, megtették volna gondolat nélkül, mert megbűvölt rabok lettek immár, kik engedelmesen adnák utolsó csepp vérüket is, hogy a végzetes sorsot megosszák.

I. kötet 55

A föld közepén egy csodálatos kő nyugodt, mely hit szerint minden székely nézésétől egy szívnagyságnyit gyarapodott. E kőre mutatott Bálint, és szólt:

– Azt akarom: úgy lássátok meg e csodát, hogy lábatok ne érje a földet.

Akkor egyiket az ölébe vette, és úgy vitte a kőhöz. Utána a másik kettőt is. Ezek után pedig a kőre tette két kezét, és folytatta különös beszédjét megrendítő erővel:

– Úgy készítsétek a lelketeket, mintha tudnátok, hogy a fényes égből leszáll a Krisztus, s kiválogatván minden igaz embert, elsiratja a bűnöst, és e világot kiveszi az érdemtelen talpa alól. Érezzetek felséges szépet: mondjátok testvérnek egymást; nézzetek végig ezen a földön, és lássátok meg, hogy tenger sok panasztalan székelynek a fájdalmát öleli magához. Ti ezt, ami van, amit láttok s ami lesz: hírül vigyétek minden lelkesállatnak, mert engemet immár úgy megbabonázott ez a fájdalom, hogy beléhullatom értelmemet, amint beléhull a csillag a fényes, hideg vízbe, hol nem világít már soha, csak a túl hideg világnak. Éreztek-é sorsot, csillaghullást, forró vért, hideg vizet? Látjátok-é, hogy mint óriási szörnyű-fekete kísértet, úgy tápászkodik ezen a földön a kínszenvedés, és látjátok-é, mily kínlódás között roskad vissza reá?! Én látom, tisztán látom. Ó, kössétek be a szememet, vagy szúrjátok ki, mert látom s meghalok, valami csoda szállott rám s meghalok…

– Indítsd meg a könnyeinket, Bálint, mert hasadozik a szívünk – könyörögtek a fiúk.

– Bajomat vérem közé dugtam eleddig, de most kiszakad, mint a vég, és felzokog, de szóra idézem a földet is, és megnyitja száját, ha szeret.

Az elézuhogó fájdalomban lángra gyúlt a vére, hirtelen a kőre hágott, és olyan hatalmas lett, mintha minden igazságot magával rántott volna a kő tetejére, hogy onnan még egyszer megintse és megijessze véle a világot.

Fejét megrázta, és hangjától megreszketett zúgva a csend.

– Magasztallak, föld, ismersz-é engemet?!

A fiúk megremegnek, amint hallják, hogy valami földöntúli csodával a mélységből visszafelel a föld:

– Ismerlek.

– Apámra: Dakó Dénesre, ki áhítattal szántogatott téged esztendőről esztendőre, emlékszel-é?!

– Emlékezem.

– Hát az ökrök előtt járó legénykét, ki titokban is búzát hintett a madaraknak, s ostora nyelével búvólikat csinált a hernyónak is, látod-é?!

I. kötet 56

– Látom, mert az te valál.

– Búbánat ért közösen, érzed-é?!

– Jaj, be szörnyen!

– Mikor szomjúhoztál, megitattunk, télen is meglátogattunk, mint két testvér, összeforrtunk, s mégis elszakasztának egymástól.

– Könyörtelenül.

– Kenyereden nőttem fel legénynek, s most elvesztettelek. Jaj, sírásba kezdett immár minden asszonyember, aki csak egy marokkal is aratott valaha rajtad, mert vége leve, ó, vége leve minden örömadásnak, de hát felelj, hagyjalak-é mégis másnak?

– Ne hagyj másnak!

– Nyilatkozzál: mit tegyek?!

– Itass meg a véreddel!

Megrándult a Bálint teste, s diadalt vett a világ minden félelme felett.

– Hallátok-é a föld utolsó szavát?

A három legény térdére rogyott, s remegve szaggatta a szót:

– Úristen, könyörülj, mert ismét halljuk: „Itass meg a véreddel!”

– Amit láttatok és hallottatok: átok alatt hírül vigyétek a népnek! Ezt prédikálja fekete ingben a pap, és vésővel véssétek minden keresztre, mert én vagyok, aki értetek és önmagamért, elébe jöttem a halálnak, én: ki egyedül az egész nép vagyok, az árva nép és megvetett…

A fiúk a kő lábához borultak, és általuk zokogni kezdett a város.

– Sírásotok és átkom mellett hagyom rátok: ezt a követ, amin állok, felaprítsátok, és koporsókba rakjátok, apámnak, anyámnak s a négy vármegyének vigyétek meg a hírt, hogy én nyitottam meg a földnek száját, és sírva emlékezzetek, mert én nyitom meg elsőnek igaz jó szívemet is…

Egyszerre félelmetes örömbe villant át benne minden keserűség, szíve felett leszakította az inget, ujjongva megrázta a kicsi fegyvert a holdvilágon, aztán szívére tette: lőtt – és lehullott a kő lábához.

Ott utolsó tusájában csókolta a földet, és itatta véle a vért.

Másnap pedig három finom kezű, tanult legény szótlanul és könnyet ejtegetve egy nagy szív alakú követ aprított az őszhatáron. Az első darabocskát a Dakó Bálint koporsójába tették, és vésővel vésték mélyen a keresztjébe:

„Áldunk téged, ki megnyitottad a földnek száját.”

I. kötet 57
Keserű kenyér

A mezei bogárkák immár a fűszálak tetejébe másztak, hogy búcsút köszönhessenek a nyugovó napnak. A zajgó élet áldott mosollyal elcsendesedett, de még utoljára a hátát odatartotta az alkonyatnak, hogy azon jöhessen nesztelenül.

Mintha tűz lobbanna fel időnként, a hazaszállingózó aratók között fel-felharsant a kiáltás:

– Fújjad, testvér, a nótát!

A falu úgy feküdt a maga háborítatlan csendjében, mint egy földre boruló hatalmas anyaszív, amelyik estére kelve mindennap megnyílik, hogy magába fogadja az érkező gyermekek örömét.

Érkeztek is sűrűn, egymás után. Ki aratóból, ki kaszálóból, ki nagy tervekkel eltelve, ki szerelmes összeborulásra epedőn.

Csak éppen egy akadt az érkezők között, aki rongyos katonaruhában öt esztendő óta idegenből először érkezett. Néhány ember látta is már, s azon melegiben igaz örömmel továbbmondta:

– Szente Mózsi hazajöve.

Szentigaz: Szente Mózsi hazajöve, s meglátván kicsi házának zsindelyes tetejét, úgy járt a szeme, mint akinek öröme tetejébe nem fér már egy gondolat sem.

A boldogságtól elzsibbadt tagjait elvonta valahogy az ajtóig, s benyitott, de szólni nem tudott, csak megmutatta magát a feleségének s soha nem látott gügyögő fiának.

– Ó, jaj, te vagy, ugyé! Te vagy, ugyé?! – omlott nyakába az asszony, s a gyermekecske nagy-nagy kerekre nyitotta ámuló szemeit.

Egyszerre olyan csendesség lett, miben a szívek dobogását s még a könnyek hullását is hallani lehet.

Ennél nagyobb megörvendés ez este messze földön nem született.

Egy madaracska az ablak talpára rebbent, s áhítatosan köszöntötte Szente Mózsi katonaruhást:

– Örömed megmaradjon s szaporodjon!

Nem termett kincs, ami fokozhatta volna a beteljesülés szent örömét. Pedig hát, mint egy szemérmetes koldus, úgy állított haza Szente Mózsi. Azért valamit mégis hozott: arcáján öt esztendőnek búbánatos járását, szeI. kötet 58mében a halállal cimborálók gyökérverte fekete tüzét, lelkében az élet szerelmét s a vérontás irtózatát; igaz jó szívét az asszonynak, s maradék katonakenyerét a gyermeknek.

– Gyere, édes fiam, apád hívul! – esedezett a legénykének, aztán az ölébe vette, s csillogó szemmel sokáig csak nézte, nézte, mint az áhítatos vénasszony a kicsi Jézust.

Később a feleségét dédelgette végig:

– Ugyanbiza, hogy élhettek?

Az asszony úgy tett, mint a téli fagyra emlékező virág:

– Bizony, búlátott kenyéren éldegéltünk, mint a koldus…

Szégyelletiben elfordult, s megindultan vallotta:

– Pedig, ami kicsi birtokod vót, a nyomorúság miatt aprádonkint azt is eladogattam.

Szente Mózsit megcsapta a keserű hír, s olyan lett hirtelen, mintha szörnyű mély árok partján állana, s ingatná a szédülés.

– A tanórokbeli nagy föld is eladódott?

A felesége megtörten felelt:

– Az is el… Jakab komád vette meg, úgyszólva ingyen.

Szente Mózsi úgy legyintett, mint aki elvesztette immár a mennybéli jussát is. Ahogy ült a kurta lábú széken, fejét két térde közé béeresztette, de a szívét szerette volna kivenni, hogy agyonszorítsa.

– Kétszáz esztendőt volt Szente-birtok ez a föld. Most kiforgatott belőle ez a cudar háború! Bár inkább a fél karomat vágák vala le!

Azután pedig hosszú szótlanságba esett.

Tizenegyet kiáltott a bakter.

– Ejszen nyugodjunk le, Mózsi! – tanácsolta az asszony.

Nagyon lassan, mintha az egész vármegye szegényeinek gondjait is emelné a vállán, felemelkedett a férfiú, s a pislákoló lámpavilágnál látni lehetett, hogy erősen elfehéredik. Értelme beléroskadt a nincstelenségbe, s ilyen állapotban kezdte mélyről fakadó sóhajtással a szót:

– Én nem nyughatnám, Ágnis. Hanem légy olyan jó s keresd elé a vasárnapi gúnyámot.

Az asszony megremegett.

– Ó, mit tettél fel magadban, drága uram, édesem? Maradj veszteg, ne távozzál! Ne félemlítsd szomorú szívemet!

Szente Mózsi szándékáról nem tett le.

– Mondám: add elé a harisnyámot, s a csidmát is. Megyek a határra, s innapot ülök a holdvilágon.

I. kötet 59

Az asszony az ura vállára esett, és sírva panaszolta:

– A nyomorúság miatt az innepi gúnyád is eladódott…

Szente Mózsi megsimogatta a feleségét:

– Hadd el, ne sírj, téged nem hibáztatlak. Az is csoda, hogy megértétek ezt az örömnapot.

– Megértük, s csak én tudom, s az Isten: hogyan értük meg…

– Tudom, kenyeretek sem igen volt.

– Most sincs, de pótolja az öröm. Megjöttél, s már semmi bajunk, érzem.

Sokáig így maradtak egymás melegében.

Aztán a férfi megindult.

– Legyetek nyugton, itthon leszek mindjárt.

– Elmész, hova mész!? Ó, hogy féltlek, hova mész?! – reszketett az asszony, de már künn botorkált az ura.

A falu aludt már, mint egy hatalmas, földre hajlott fekete virág, miben számtalan ember álma nyugszik, de amiben az álmok takarója alatt forr már a fájdalom, és ébred a sírás.

Egyik-másik kutya hosszat vonított, mintha tűzben lett volna a farka. A föld magára húzta a fekete takarót, csendes volt nagyon, de belül sírt titokban, és a háborúval vétkező emberek helyett maga tartotta a bűnbánatot.

Udvara végiben megtorpant Szente Mózsi, s egy pillanatig tusakodott önmagával, akár egy vértanú, kinek tüzet kell próbálnia a hitéért. De aztán nagy tettéhez erőt vett újból, s már a csűr háta megett setétlett rongyos öltözetben. A mozdulása fekete, mint a sújtott ember bolygó gondolata; arcája halovány és félelmetes nyugalmú, mint az Isten elé készülő vakmerő emberé; a járása pedig szerfelett ünnepélyes: így indult Szente Mózsi, hogy megváltsa az éhezőket, s övéi jelképében a föld szegényeit.

Kertek nagy füvében meg-megakadt a lába, mintha valaki a gyökerek alól kinyújtott kézzel rángatná vissza. A fák ijesztően feketék és mozdulatlanok voltak, hasonlítván a föld mélyébe zárt gonosz lelkek kinőtt gondolatához, mit a mennybéli Isten nem ereszt közel magához. A határig futó két új deszkakerítés pedig meglapultan és halovány fehéren nyújtózkodott, hogy össze lehetett véteni a kibékült és földre szállott Úristen megijedt szeme sugarával, mibe csak a holdvilág fogódzik erőtlenül.

Kiérkezvén a határra, Szente Mózsi belenézett a csendes végtelenbe, s úgy látszott, hogy szemével fel akarja gyújtani a setétet. A föld ráeresztette óriás, puha lelkét, és a sok száz búzakalangyát, mintha valamennyi a saját szomorú feje volna, megbólintotta köszöntésre. Minden élet, hang és I. kötet 60mozdulás odalett az őszhatárról, csak az önmagába visszahullott nagy csendesség feküdt az éjszaka karjában némán, vigasztalanul, lemondva arról, hogy valaha még fény és öröm is eredhet a magasból.

De mintha kigyulladt volna az áldott föld szíve, a borozdák lábánál ébren volt a határpásztor tüze: virrasztván és eltávoztatván minden veszedelmeket, hogy a búzaszemek milliószámra álmodhassák nyugton a soha el nem jövendő igazságot.

Már beérte a tanórokbeli nagy földet: rajta negyvenhét búzakalangya, mint a Teremtőnek rakásba gyűjtött sok megemlékezése, egysorjában feküdt, s az új gazda örömét rejtette dúsan.

Szente Mózsi megállt, megingott, tekintete elborult.

– Elszakasztott egymástól a háború: ó, szörnyű világ!

Ezt a földet legényecske korától fogva ő etette meg saját tenyeréből minden áldott ősszel. Ezért mutatta most két ekét fogó karját olyan megindulással, mintha magához akarná ölelni újra termésével, örökké megújuló erejével és emlékeivel együtt.

– Megtért a te művelőd, térj meg és szakadj vissza te is! Ó, ments meg engemet!

Nyugalmából nem mozdult sem föld, sem termés.

Olyan volt most ez a szegény, szomorú ember, mint egy rongyos apostol, aki kezén tartott szívvel hirdeti, hogy az égi jóságnak egyedül csak a föld testvére.

– Én vagyok! Én vagyok! – kiáltott megindultan.

Ekkor megszédült, megimbolygott, de aztán egyenes utat vett: az első kalangyához ment, és szemét rámeresztette sokáig, és forró teste megvonaglott.

– Én vagyok! Én vagyok! – panaszolta, s fejét a búza fejére hajtotta, és sírt; sírt a szeme, s két karja s lába is, sírt tetőtől talpig, mint az újra eljött s csalódott Krisztus, kinek csak a kereszt maradt a vállán…

Talán nem is volt élet már a negyvenhét kalangya, hanem negyvenhét óriásnak levágott feje, azoké, akik vértanúságot szenvedtek a békességért.

Szente Mózsi felemelte a fejét, megindult, végigjárta a kalangyákat, s mindegyiknél megállott. Így hasonlatos volt a magába tért emberhez, aki nagyböjti időben végigvezekli a keserves stációkat, s magára vállal új fájdalmakat.

A Hadak útja sűrűsödni kezdett, s csillagai egymást vigasztalták.

A maradék fény a kalangyák tetejére menekült, s a földek barázdái úgy látszottak, mint egy-egy hatalmas ár, miben megfeketedett a vér.

I. kötet 61

Mire az utolsó kévékhez ért, már nem olyan ember volt ő, aki meggondolással cselekszik. Hanem olyan, kinél a szeretet árnyékában elsorvad a tilalmas törvény ereje, s akinek szándékát már olyan érzés vezérli, amely fenntartja, élteti és élettel ékesíti a világot.

Lassan, mint bátorító csoda, látomás elevenedett meg szemei előtt: minden éhező teremtett lény feléje fordította lesoványodott arcáját, és feléje nyújtotta alamizsnáért aszott kezét. Feléje, ki rongyos ruhájában is hatalmas, mert annyi jósággal áldott, hogy azzal megszabadítja rútságától a bűnt; feléje, aki mégis legjobban hasonlít az Istenhez, mert gondjaiba veszi az éhezők vágyát.

Szántó-vető kezével a négy felső kévét megsimogatta és elszánt mozdulással hóna alá vette mind a négyet. Aztán egy eltévedt kicsi öröm végigfutott arcáján, a falu felé fordult, és lépegetni kezdett lassan, úgy, mint a templomból jövő komoly férfiú.

Az igét, a jelt és az élet kenyerét vitte, hasonlóan egy szent akaratú emberhez, ki a beléje teremtett bűnt minden nyilvánulásában magával hordozza, s mégis az örök jóttevőhöz illőt akar cselekedni.

Mintha új csillagok fényerejét próbálná az Úr, itt-ott megvilágosodott a föld meghajlott háta. És jelezvén éjfélt, nagyot sóhajtott a föld: ezzel a sóhajtással táplálja minden éjjel a meghalt földmívelők visszajáró lelkét.

Szente Mózsi, ügyet sem vetve semmi veszélyre, egyre hagyta maga után a kalangyákat. A hetedik föld borozdájánál mégis keményebb tartást adott a fejének, mert mintha botorkáló ember alakját látná, ki egyenesen nekitart.

Egyszerre megállt a botorkáló ember, csak a szeme csillogása látszott. De erős, rezes hangon nyomban belekiáltotta a csendbe:

– Ki vagy, hé?

Aztán újra megindult, s néhány lépéssel már Mózsihoz ért. Látszott rajta, hogy az idő már jócskán eltőtt tőle, de azért a hosszú gyapjúszokmán legényesen volt a vállára vetve. A nézése olyan, hogy likat égetne a papiroson, a jobb füle tövénél pedig egy háromágú vasvilla mutatott a csillagok felé.

Szente Mózsi abbahelybe megismerte, s már nyelve hegyin is volt az indulatos szó, hogy „a szentyit a vén fejinek, mit bogarász ilyenkor?” – de mégis békességgel kezdte:

– Nézzen meg, s üsmerjen meg, Pali bá!

A pásztor meghunyorgatta szemeit.

– Biza, nem üsmerlek, ecsém.

I. kötet 62

– Eddig Szente Mózsi voltam, az Izsáké. Kitalálhatta volna, ha fungál még az esze, hiszen sok pipaszárat szúrtam én ennek előtte magának.

– Netene! – tempózott a vénember, s istenesen szemügyre vette minden oldalról – egész merejében hozod is a Szente Mózsi formáját, s csak csoda, ha ilyen rongyosan is nem az vagy.

– Kied is jobban tenné, ha bolygás helyett földhöz ütné magát ilyen vaksetétben.

Némi hivatalossággal felelt a pásztor:

– Ütném, ecsém, de vénségemre pásztorkodásba fogtam: őrözöm a fődeket s ismét az áldást, ami rajtok vagyon.

– Az bajos dolog – ejtette el Mózsi a szót, egy kicsit elsápadott, de a négy kévét még jobban a hóna alá szorította, s hát indulófélben van.

A határpásztor elejébe állott:

– Még egy mákszemet nyughass, Mózsi, mert úgy jő nekem, hogy a darabossa még hától vagyon.

Azzal szúrós nézését a kévékre vetette, s beszédjét csípősre fogta:

– Ugyé, no! Ki hitte vóna?! Hótt híredet kőtötték, de kéntelen vagyok hinni, hogy nem a mennyből szállottál alá.

– Eresszen! Fiam s feleségem várnak – mondta nyersen Szente Mózsi.

Az egyik kévét kötésinél hirtelen megragadta a pásztor:

– Hát ki fődjiról valók, hé?!

Mózsi megvillantotta a szemét, s egy irtó keserűt káromkodott:

– Eresszen, mert ami kenyeret ett, avval marad!

– Az Istennek is tartozom véle, hogy egy szem búza is el ne legyen a határról – vallotta bátran és reszketve a vén pásztor, s a Mózsi hóna alól könyörtelenül kiszakasztotta a kévét.

– Ugyé?! Most osztán a mennybéli szenteket is rakásba gyűttöm! – szaggatta ijesztő hörgéssel Szente Mózsi a szót, s már mind a négy kéve a földön s a vasvilla a kezében volt, s a másik pillantásban már, valahogy találta, a kévékre hullt a határpásztor, s nyöszörögve kapkodott a fejéhez, miből olyan szép piros vér csorgott a búzafejekre, mintha nem vénember, de húszesztendős legényecske csorogtatná.

Mózsi hirtelen tette miatt összeroskadva lábon remegett.

A csend mélyebbre dobta a határt.

Egy szempillantásig megállott a szél is, aztán sajogni kezdett minden búzaszár, és reszketni a fű gyökere.

Hatalmas körvonalakkal, ijesztő gyászosan és félelmetesen, véresen és verejtékezve megjelent az Élet: egyik kezében Szente Mózsit tartotta, ki I. kötet 63bűn árán váltja meg az éhezőt, a másikban a vén pásztort, ki vére árán védi meg a más kenyerét.

Ki a hős? És ki a bűnös?!

Ki az igaz, és ki a nem jó?

Így állott egymás mellett és szenvedett egyformán a szegénységnek és a kétrétű igazságnak két áldozata.

Egyik jajgatott, a másik szívét tépte és irtózott önmagától. Aztán magára eszmélt, s a pásztor szíve fölé hajolt.

– Jól szuszog, ó, istenem!, legyen hála! – azzal zsebkendőjével megtörülgette a vénember véres fejét, a négy kévét kihúzta alóla, újra a hóna alá csípte azokat, a falu felé fordult, és lehajtott fejjel megindult, s a bűnt s a jóságot egyszerre vitte magával.

A szél megnyugvás nélkül lebbedezett, mintha reszketne az éjszaka is. Közben-közben erősebb futamok sírva szaladtak.

Ahogy a tarló között, kicsi suhogással és szomorúan tovatűnt a kévét hordozó ember, a csend meghajlott, és ráhajlott a jajgató pásztorra, s mintha titokzatos értelme támadna és nyílana az éjszakának, vallató szavak hullottak véres fejére:

– Hát te ki vagy, hé?!

– Én vagyok a megvert gondviselő, kinek fájdalom a bére. Én vagyok a mások életére ügyelő, kinek kenyérre eresztették jutalmul a vérét.

És jajgatva felállt a pásztor, esetten körülvigyázkodott, a földek végében meglátta az égdegélő tüzet, fogta a villát, s a saját vérére támaszkodva vánszorogni kezdett a tűz felé.

A küzdelmet pedig, ami sorvasztóbb a fájdalomnál is, a véres kévékkel együtt Szente Mózsi továbbvitte. Alvó kicsi virágra, tarló közé hullott búzafejre ha lépett, újra életet bántott, s újra számadásra hívta a sors:

– Ki vagy, hé?!

– Én vagyok a verejtékező ember, aki véremből új kicsi életet teremtettem. Én vagyok a kenyérkereső, aki magzatomért meghasítom a sziklát is, aki vétkezésem árán is szájába adom a kenyeret. Ó, fenséges hideg sors: én vagyok az apa!

A kévéken lassanként egészen feketének látszott a vér.

Végre a földek lábánál letérve kertek végibe ért Szente Mózsi, és végképpen eltűnt a fák között, mint egy fekete gondolat.

Ahogy belépett otthon a csűrbe, megijedt tőle egy gunnyasztó bagoly, s az egyik szarufáról a másikra suhant. Ő pedig megremegett a bagolytól, netalán számon kérné tőle a bűnt. Gyötrődött lelke mélyéig, és erejét kicsiI. kötet 64nek érezte nagyon. Aztán, egészen megtörve, leereszkedett a csűr földjére, az egyik kévét a feje alá igazította, s mire elsőt szólt a legserényebb kakas, szenvedésébe beleszenderedett.

Reggel kisírt szemekkel ébresztette a felesége:

– Mózsi, Mózsi, ugyanbiza hol voltál az éjszaka? Ó, hogy látlak megint, hiszen egyet sírtam mostanig…

Szente Mózsi fehér és gyötrelmes arcáját megmozdította, s szomorú szemét az asszonyra emelte:

– Én-e…? Csak a tanórokban…

A felesége összeütötte kezeit, s szepegni kezdett:

– Égbelakó Isten, csak nem szúra meg valami tolvaj, hiszen véres a kéve!

Erre felült a szomorú férfiú, maga elé meredett, s csak a fejét hajtogatta:

– Véres-é? Az megeshetik… De estére új kenyeret ehettek.

Aztán Szente Mózsi, szegény, rongyos, búbánatos ember, elékereste a csépet, s könnyes szemekkel verni kezdte a négy véres kévét.

I. kötet 65
Emésztő virtus

Szívünk s a muzsika kincses két bolond. Rezegnek, mint a sziromlevél, s mégis vihargyőzők, mint a csillag.

E különös két titoknak áldozott Sata Balázs, a legény.

Ivott sűrűn, pedig nem vala korhely, inkább a dísztelen életnek akart színt varázslani.

(A szent is folyton imádkozik, pedig nem fetreng a bűnben.)

Véle ivott a cigány is, mert úgy rendelte. Sándorkának becézte, s ha vétett ellene, megcsókolta.

Egy üveg előtte, egy a cigány előtt.

– Úgy igyál, mintha az árnyékom volnál! – mondta a legény.

Egymásra néztek, poharat emeltek, s úgy egybevágott minden mozdulatuk, mintha vezényszóra csinálták volna.

– Vihar! – rezegte forrón Sata Balázs.

A cigány, mint egyetlen nagy barna szemén, elsírta magát a hegedűn:

Vihar előtt szél indul,
Anyám furt ingöm búsul.

– Isten cigánya, szeretsz-é? – kérdezte Balázs a végin.

– Feleljen a hegedűm – vallotta a cigány. – Mit húzzak, ifi gazdám?

– „Én istenem!” – borult tenyerébe a legény.

Sándorka odahajlott, s nem is húzta, hanem imádkozta:

Én istenem, add megérnöm,
Kit szeretök, avval élnöm.

Balázs felkapta a fejét:

– Ess térdre, ha szeretsz!

A cigány térdre ereszkedett, s fényes szemekkel játszotta tovább a verset:

Hogyha meg nem adod érnöm,
Én istenem, végy el ingöm!
I. kötet 66

Mint a visszhang, még felremegett a Sata Balázs hangja: „Végy el ingöm!”

Aztán a lámpa hirtelen elhunyt, a legény az asztalra borult, és így sírt a setétben, hogy ne lássa senki.

– Sír… – mondta halkan a cigány, s akkor a Balázs térdére fektette a fejét, s mintha árnyéka lett volna neki csakugyan, könnyei megindultak a csendben.

A bakter kiáltott, és az eget nézte.

A fák virágzottak.

És csend vala szörnyen.



A szív mégsem hajlott, sem ki nem fáradott.

Apja hiába mondogatta:

– A koldus feleség járom: tégedet nem ökörnek neveltelek.

Mind a nagy rokonság hiába hordta a hírt:

– Ez is elmenne hozzád, s egyedülvaló leány; az is el, s földje jócskán van minden határban.

Csak akkor futotta el a méreg, mikor az egyik vénasszony kibátorkodta:

– Hová lett az eszed, fiam, Balázs?! Hiszen megkezdett fejérnép az immár: van, ki látta, hogy Gábos Anti a testivel fedezte a hold elől!

– Ne többet!! – kiáltott a legény.

Egy félóra múlva Juss Pannáéknál kicsire húzták a lámpát.

A két szép test és lélek, mint két virág illatostól, összebújt.

– Eljősz-e hezzám? – suttogta Sata Balázs.

– Elmegyek hezzád – vallotta forró örömmel Juss Panna.

– Azt beszélik, Gábos Anti megejtett.

A leány elpirultan megütődött:

– Hol az eszed: lenne királyfiú, azt mégsem! Hogyisne! No, nezz oda!

– De akarta vóna, ugyé? – vallatta lázasan tovább.

– Ha azért volt, több ízben is bolond volt.

Sata Balázs megnyugodott, s megnyugtatta a leányt is:

– Hadd el, fordul még úgy, hogy bő vériből kieresztünk.

– Féltlek, s nem eresztlek össze! – aggódott Juss Panna, s azután megölelte Balázst, és a vállát feje alá tette:

– Jere, csillapodj vállamon, édes levendő uram.

I. kötet 67

A legényen eláramlott a gyönyörök ígérete, s mint a gyermek, úgy kérdezte:

– Szeretsz-é erősen?

Akár egy mákszem leánka, úgy felelt Juss Panna a szóra:

– Mint a galamb a búzát.

– Jere, egyelek meg! – szólt a legény, s a hangja rezgős volt, mint egy legátusé.

A lámpa kialudt.

A bakter kenyeret evett az utcán.

Fákról holdvilág hullt.

S a megpárosultak szíve repdesett, mint a madár, kit etetnek.



Néhány nap múlva két ünnepélyes ember virágos pálcával bebolygotta a falut, s kipróbált rigmusokkal lakodalmat hívott.

Össze is gyűltek számosan, sokat ádámoztak-éváztak; s amikor éjfélig futott az idő, egy hunyori székely, sejtelmesen pillogtatva, felvetette az illetlen kérdést:

– Hol az újdonsült pár?! Hová lettek?

Biza, odalettek, s egy szekérderéknyi illatos virág közi béfeküdtek.

– Eszük vót!

Aztán illogattak tovább, s jól beosztották, hogy jusson is, maradjon is.

Fényes reggel egy szolgalegény jött, kinek a gazdája csak most kezdett igaziból vigadni.

Illedelmesen jelentette:

– Feljött a nap, gazduram.

– Jól tette, fiam.

– A fű a mezőn.

– Hát hol legyen?!

– Akarom mondani: nem kaszálunk?

– Nem fut el.

Látván a szolgalegény, hogy semmire sem megy, együgyűen beszédet cserélt:

– Hát az évegekben mi van?

– Essővíz.

– Az éjszaka nem essött.

Az egyik megelégelte a fortélyos párbeszédet:

– Ülj le, s igyál, mert hezzád kenek egy litrest!

I. kötet 68

– Csak azt ne!

– Akkor húzzad máris.

– Segedelmet!

– Ez a beszéd.



Húshagyó kedden a falu házában peckesen trónra ültek a cigányok. Sándorka egy rúd gyantát az ölibe őrölt. Jóska bá hegyesen fújt a klánétába, mint egy hetvenkedő ördög.

Sata Balázs úgy hozta a feleségét, mint a madár a fiát.

– Táncolj, aranyom, hogy a leányörömeid el ne aludjanak – mondta neki helyben, s maga a léc mögé húzódott a házasemberek közé.

Bezzeg kapós lett nagyon az asszony. De szép tánca közben hordozta is úgy a fejét, mint egy büszke menyét.

Egyszer Gábos Anti is kézhez kapta, s kipirult arccal, a fülihez bújva, örökösen suttogott valamit, hogy az ülő vénasszonyok már megütődtek rajta:

– Ami sok: mégis sok…

Közülök egy titkon átvergődött a táncolók között, s vészes ábrázattal Sata Balázsnak csak ennyit mondott:

– Ha nem ügyelsz, a feleségedből kifogysz.

Sata Balázs elkomorodott, s poharát a házasemberekre emelte:

– Kérjünk nótát nekünk is!!

– Eltaláltad: a házasoknak! – pártolták a többiek.

A táncterem forrón és terhesen zsivajgott. Sata Balázs a zsivajgásban utat tört magának, majd a muzsikások polca előtt megállott, mintha helyben gyökeret eresztett volna.

– Húzd bé! – rendelkezett nyersen felazon.

– Mü fogadtunk, s húzzad tovább! – torlódott arra három is egyszerre.

– Tízszer annyit fizetek, húzd a házasoknak! – hadonászott Sata Balázs.

A cigányok reszketni kezdtek, s elakadoztak a nótában.

Mindenki megállt helyben, mint a csutak.

Szegény két cigány mégis tovább vinnyogott a két parancs alatt.

Gábos Anti csúfondárosan elkacagta magát, s e pillanatban, mint egy tigris, megszökte magát Sata Balázs, és egy markolással a cigányok orra elől leszakasztotta a deszkát, s fejük felett lobbanó erővel a falhoz vágta.

A cigányok ijedtükben hasra bújtak.

Egy pillanatra csenddé fagyott minden vígság.

Sata Balázs csúful elvigyorodott, s a gyülekezet szemébe vágta gúnyosan:

I. kötet 69

– Hát csak én vagyok, aki nem fél?!

– Hátha én sem! – jelentkezett Gábos Anti rekedten, s nyomban szembeszökött a másikkal. De abban a pillantásban Sata Balázs a bicskáját egy villanással meghordozta.

Ablakon s ajtón, vegyesen, de mind sápadtan, emberek takarodtak kifelé.

Gábos Antit melle körül a vér elöntötte, s a falnak esett.

Juss Panna felsikoltott, s legények fogták fel szép, alélt testét.

S már nagy szuszogva futott két csendőr is.

– Én vagyok a bicskás – jelentkezett Sata Balázs egykedvűen, mintha elvégzett volna immár mindent.

A zsandárok megkötözték, közrefogták s vitték.

Juss Panna felzokogott, s újra elalélt.

És Gábos Antit azon melegiben lepedőbe tették, imádsággal körülzsongták, megszuszogtatták s hazavitték. Szegény anyja olyan igazán siratta, hogy fertály órán túl már nem győzte szusszal. Hanem csak hajlongott, jártatta keresztül-kasul a két karját, és pillogtatott sebesen. Időnkint fel-felkiáltott, mintha ébreszteni akarná az embereket:

– Ne haggyátok, ölik a világot!

– Ölik biza – ismételték az épeszűek is.

– Csorba esett – adott életjelt Csábos Anti.

– Eszin van…! – fedezte fel valaki.

– Egy-két hét, s lábra kap – bízott a más.

Gábos Anti csakugyan annyi vért gyűjtött immár, hogy hivatalosan is élőszámba vették. Szeszélyes ismétlésekkel még nagyokat nyilallott a szíve, de hovatovább alábbhagyott ez is.

Az anyja örömében buzdulva verőmalacot ígért Szent Antalnak. Vízkeresztkor pedig ötkoronást vetett a szenteltvízbe, s szere-száma nélkül csókolta a kicsi Jézust.

Ha leánylátogatók jöttek, Gábos Anti már örökké mosolygott, szemét testhosszában jóízűen legeltette rajtok, s amint kivehető volt, az esze immár többet is megjárt volna.

Aztán ruhát is öltött már magára, s hogy a teljes épülésnek mégis módot adjon, így heverészett. Ha pedig az udvaron megjárta magát a friss levegőn, a kalapját félrecsapta, szerfelett tűnődött valamin, el-elmosolyodott, hol pusmogott magában, hol szemöldeit összevonta. És mindenképpen új jeleket szúrt az életébe, amik mind azt a szándékát támogatták, hogy: a csorbát ki kell köszörülni.

Még nem számította ki, hogy mi módon, de mondogatta sűrűn:

I. kötet 70

– Ezt majd megkeserülöd.

Éppen a tornácban időzött, amikor Juss Panna illő gyásszal bejött a kapun. Élénk szívdobogással és zavarodottan elejébe sietett, de hát az asszony nem szól, csak nézi szép szemével szomorán.

– Nem haltam meg, látod-é? – kezdte együgyűen a legény.

A félénk asszony meggyűlt életvággyal ránézett, fehér arcát pír verte ki, szép kéthalmú melle megremegett.

– Köszönöm, hogy eljöttél – fogta meg a kezét a legény.

– Miattam szenvedtél, örökké eszemben voltál.

– Hadd el, jó volt, mert érted volt.

– Immár béforradott?

– Béforradott.

– Szépen, ugyé?

Gábos Anti remegve vonta az asszony kezét:

– Jere, megmutatom.

– Jaj, valaki?!

– Ne félj egyet se, mind a mezőn vadnak.

Bementek, s a szoba közepin megálltak.

– Jaj, félek, lelkem… – remegett a fehér asszony.

– Bízd csak reám – szólt a legény, s ingét gombolni kezdte, de ujjai elakadoztak.

– Segíjj rajtam, mert nem fog a kezem!

A fehér asszony feltárta az inget.

– Csak a helye látszik! – nézte a gyógyult sebet, s piros szája, mint meleg szellőben a rózsalevél, megremegett.

– Csak a helye – ismételte a legény, s a beözönlő napfény erős mellén elömlött.

Egymás szemébe merültek mélyen.

– Érted nyertem, érted viselem, nem adnám a világért…

– Értem… értem… be szép…! – gügyögte az asszony, odahajlott, nézte, s aztán a fejét ráejtette, s a szája odahullott, mint a harmat.



Sata Balázs ezalatt a tömlöcben sínylette napjait. Nyaka megvékonyodott, vére megcsendesedett, sokat nézte a sötét négy falat, s éjjeleken a fekhelyével küzdött.

Miközben a szabadságért való sóvárgása csontig epesztette, üdvösségére fogadta, hogy soha többé bicskát nem vesz a kezébe, egyedül szalonnaevésre.

I. kötet 71

Felesége hol sűrűbben, hol gyérebben meglátogatta, de nem volt már a régi epedő és őt kívánó, hanem csak panaszkodott, hogy ilyen nehéz s olyan nehéz az élet; hogy az emberek egy része nem tud a régi megbecsülésről, hanem így kérdezgetik: – Hát hogy van az urad a tömlöcben?

– Ne búsulj! – vigasztalta Sata Balázs. – Tudja más is, hogy nem loptam, s nem becstelenkedtem, hanem csak a virtus, az Isten süsse meg a virtussát!

– Gazda nélkül színt hagyott minden, s romlik a ház. Biza, nem tudom, mit hoz a jövő – így szomorkodott a hervatag asszony.

– Csak kiszabadulhassak, aztán rendbe teszek mindent.

– Hol van az még?!

Aztán mégis múlogattak a szomorú napok, s egyszer üdébb színben jött az asszony, s különös ajánlatot tett:

– A házzal kéne valamit csinálni.

– Tán nem eladni?! – elevenedett meg a rab ember.

– Írasd reám, jobb lesz úgy.

– Hát azt mért, te?

– Csak.

– De mégis?

– Benne vagyok, s mégis félek: rokonaid kiűzhetnek, s hova leszek el?

– Azt a felit nem hinném.

– Immár te sem szeretsz – szomorodott el a kétarcú asszony.

– Hát jól van, aranyom: rendelkezem írásban.

Aztán csakugyan írást tett a jegyzőnek, miben meghagyta a ház átírását.

Rá két hétre suttogva mondogatták a faluban:

– Hallá-é, Gábos Anti megvevé a Sata Balázs-féle házat?

– Ugyanbiza!

– Bé is kebelezték saját nevire.

– S hát az asszon?

– Antival összementek.

– Ugyé no! Hol az egyik alól, hol a másik fejül…

– Szegén Balázst javaiból kifosztotta a virtus.

– Ki a virtus, s a fejérnép.

– Gonosz portéka mind a kettő.

Így csalatott meg a rab, mert valahogy csak testté kellett lennie a rút szónak:

– Ezt majd megkeserülöd.

Megváltozott tehát a világ, míg a szegény ember rabsága fogyogatott.

Egyszer aztán el is fogyott.

I. kötet 72

Már sötétedett, mire Sata Balázs a faluba ért.

A keresztnél egy vénember szembejött véle, s megállította.

– Változás esett, ecsém.

– Mely irányban?

– Nem sejdíted?

– Mondja bátron!

– Hát a házad eladódott feleségestől.

A sápadt, rongyos szabadult rab megtántorodott.

– Gábos Anti, ugyé?

– Eppen!

Sata Balázs keserűt nyelt, szerette volna felgyújtani az egész falut, de aztán legyintett.

– Azért is muzsikaszóval megyek haza.

A régi cigányhoz benyitott.

– Üsmérsz-e, Sándorka?

– Mintha üsmerném, istálom.

– Tudod-é még: „Vihar előtt szél indul, anyám furt ingöm búsul”?

– Hát hogyne tudnám, istálom! Ó, be elszáradt, édes ifi gazdám!

– Vedd a hegedűt!

Elindultak ketten, mint a sorsnak két árvája.

Az ablak alatt húzni kezdte Sándorka a „viharnótát”.

Bent égett a lámpa.

Sata Balázs bekiáltott:

– Ki van itthon, hé?

Gábos Anti kidugta a fejét:

– Én vónék itthon, hé.

– Hát Juss Panna itthon van-é?

– Nekem itthon, neked meghót – gőgösködött a legény.

– Jere ki, lám! – remegte Sata Balázs.

– Én jóhelyt vagyok.

– Akkor én megyek be.

– Ide ma nem!

Sata Balázs egy mozdulattal marokra fogta a bicskát, és megindult az ajtó felé:

– Békesség! Békesség! – jajgatott a cigány.

Juss Panna felzokogott a házban.

– Ó, szeressük egymást, mind akik vagyunk!!

I. kötet 73

Sata Balázst a szó és a zokogás megrázta, a küszöbnél megtorpant, a bicskáját elvetette.

– Soha vért nem eresztek – mondta.

Egyenesen az istállóba ment, rabsága előtt itt hagyott két lovát kivezette.

– Ez a tiéd, ülj fel hegedűstől, s kövess! – adta a cigánynak az egyiket.

Lóhátra tette előbb a cigányt, aztán felugrott maga is. Az ablak alá ugratott, s megint bekiáltott:

– Gábos Anti!

A legény kihajolt.

Utolsó szavában is lóhátról szólt a szegény szabadult rab:

– A házamat neköd adom, s egyebemet is mind. Ezen két lovon küjjel. De feleségemnek gondját viseld, s éljetek jóvoltomból.

A legénynek elakadt minden szava.

Sata Balázs a kapu felé fordította lovát, s félig sírva, félig szilajon adta az utolsó szót:

– Merthogy szeressük egymást, mind akik vagyunk, hallgassa meg a szép öregisten!

Aztán elvágtatott cigányostól a sötétben, nem tudja senki, merre s hova, de nem akadt ember, ki látta volna többet őt, sem a cigányt.

Csak a virtus maradt meg drága lába nyomán.

I. kötet 74
Ecet és vadvirág

Az ember s az idő mindig összetalálnak, mint a keserűlapi saját árnyékával.

Ősz volt, de olyan, amelyik zsidó módra hátul kezdődik. Hideg és szótalan, koporsócsinálásra alkalmas idő. A gyér felhők égre futás közben csak megreszkettek, s már meg is haltak. A földek meghasadoztak: egyet-más gondos állat oda mentett néhány életmagvat, ami mégis kellett kovásznak a jövő tavaszra. A madarak szállásverésre alkalmas fákat kerestek. Sziklán a gyík lapos kavics alá hengerítette tojását, pedig magtalan volt, hanem a kötelességen túl még ezt nem is tudhatta.

A jóknak torkán akadt a panasz, és száraz volt az idő szája, mint a deres erdei tűzhely, hol a fa s az állati csont együtt égett el síró fuvallattá.

Azt mondták: kiütött a béke!

A katonák emléknek vették a regulát, s golyót eresztettek a földbe, ami mégis tűrte őket a hátán, mint a gebe a cigányt.

– Szervusz, jóvilág! – mondta egy mundéros csizmadialegény, s a világért el nem hitte volna, hogy otthon hagyott kedvesét időközben megszállotta a Szentlélek.

Segesváron felül pántlikás vonat állott a mezőben. Egy kormos katona faragott fával etette, s rangos katonák csillagjait hányta a kazánba. És mindenkinek lobbant a vére, mint a tűz, amelyiket vigyorogva gyújt a megérett idő.

Valaki bévonta a napot az égről.

Tamás Vencel ezen megütődött, mert most már a saját kiterített lelkét sem látta. Pedig meglehetős látása volt, mitől sok vitézkedő leánynak tüzet fogott a keble. De ezt a bomlott világot hiába nézte a vonat keleti ablakából: a lényeg nem hajlott elébe, ahogy a leányfej szokott titkos csókra. Mert az asszonyembernek értelem van a vérében, de ennek az időnek sem esze, sem valami szándéka, csak ijesztő, mint a Küküllő fejében a vihar fészke.

Három cigány hozzá ment:

– Le a sarzsival, hadnagy úr!

Tamás Vencel hátravetette a fejét: három sötétséget s három puskát látott. A két csillagját odavetette nekik.

– A médáliát is! – folytatta a három cigány.

S itt már baj látszott, mert Tamás Vencelnek erősen a szíve felett feküdt az aranyérem.

I. kötet 75

– Ez már a saját vérem, hé! De az ablakon rögtön kihányhatlak mind a hármat.

Csend lett, miben a tüzes vas szaporán vetné a szikrát. A cigányok tudtak jobb időtöltést is, mint kiszállani az ablakon, s azért továbbmentek.

Vencel a mezőbe nézett, s arcán időnként mozdultak a csontok. Csillagok helyett a két ragyogó szeme maradt, ami mégiscsak jó lesz koldusvezetőnek. Később megrándult az ajka, de a szavak, mint éjjel hullott titkos temetési igék, fogai között maradtak.

A vonat hágóra érve megkutyálta magát. Vencel nem szállott le, hogy taszítsa.

– Huszonkét esztendő. Nyolcesztendei jeles diákság. A Piavét megúsztam, s vitézkedtem a halál földjén, mint egy táltos csikó, amelyik álmot ment a hátán. Döglőfélben a legénykacagás s a jóravaló virtus. Élet: likas koporsó, fekete csont.

Udvarhely.

Még ez a bolond vonat sem ment tovább, mert a hunok lovon jártak. Azóta, igaz, eltelt vajegy esztendő, de csak annyi történt, hogy a vasútépítőket szembefújta a Hargita szele. S így maradt ez a hely rongyos szegeletnek a Kelet homlokán, ahol csak az él meg, akinek tartalék esze s duplán mért szíve van.

Vencel másképp mondta, keserű hűséggel:

– Sötét föld, drága föld, hol örökké hason fekszik a titok. Tűznek, víznek édesanyja! Jaj, be jó az öledbe bújni!

Az ég permetezni kezdett, mintha valaki gyakorszitán ezüstport hintett volna a világ végrendeletére. S Tamás Vencel csak egy betű volt a végrendeletben. Talán az ű betű a keserű szóból.

De az anyja mégis sírva ölelte a keblére, mint ahogy a szegény pásztorgyermek mohón szájába kapja a jó búzakenyeret.

– Nem talála-é valami baj, édös magzatom?

– Állok: mint a vas a földben. Feldöntsem-é a világot? – és kifeszítette a mellét, hogy az aranyérem megugrotta magát rajta.

– Ne bajlódj véle, lelkem fiam, feldől az magától is.

A faluban is úgy erjedett a világ, hogy két íródeák sem győzte volna könyvbe szedni. Fogságba esett katonák sűrűn szotyogtak hazafelé: a lábuk vékony volt, mint a mogyorófa pipaszár, s orcájukon púpos a csont, mint a kicsi teve háta. De rendelkeztek, ha kellett, az Úr helyett is, s mondának örvendetes igét:

– Tudunk annyit, hogy embernek sok is.

I. kötet 76

A cigányok szundítás közben is őrölték a gyantát. Annyi idejük sem volt, hogy megcsókolják a feleségüket. De a falu házában hullott is a vén tapasz, mert járták, mint paphalálkor az ördög, s ittak, mint Szent György napján a reves fa. Aki józan volt, attól tartott, hogy a Picus Elekné cserépfazeka sorsára jut a falu: annak pedig újesztendőre mindig leválik szépen a feneke, s a sok drága étel belészottyan a tűzbe.

Lelkem-istenem, be jól tetted, hogy tréfára fogtad a dolgot, mert ennek köszönhetjük, hogy még élünk.

Álomfejtő vén Pityó Kalári azt beszélte egy reggel, hogy a szentelt viaszgyertya megfeketedett a pap ládájában. De ezt egy öreg szipákoló székely helyette kurtán megokolta:

– Csak a gazdája után igazodott.

Alakítottak hamar bizottságot, de a java mind a góc alatt maradt. Vitéz őrséget is, minek az élére Tamás Vencelt felszólították. Hanem ő nem ugrott neki, mint a bakkecske a leveles ágnak.

– Saját magammal is több baj van, mint egy regimenttel.

Hát jól van, azért nem pityeredett el a falu, mert választottak mást: olyant, aki versenyt ivott az udvarhelyi vén baráttal is, annak pedig tudvalevőleg mindig záporban állott a torka.

– Jóltartva megélünk – mondogatták könnyedén.

Az ember nem tudta: hol, mit szóljon, hogy valahogy vérit ne vegyék.

Olyan nyugalom volt, mint zivatarkor az odvas fában.

A fő igazság az, hogy nadrágos embernek kemény idő járt. A jegyző az odorban aludt, amit a bagoly értelmetlenül nézett a szarufáról. A pap két vidör borát szükségből kiitta, s a hordóba bújt, mint egy hollómadár. De annak sem szabtak vígabb penitenciát, akivel mezítláb verették le a hóharmatot, mert saját maga valahogy járt, de a bolha megfagyott a lába szárán.

És ki-ki béhúzta a fejét, mint esőben a pipe, amikor hallotta a nagy szót:

– Vigyázz, mert béke van!

Jére Miska, aki kétlábú kalendárium volt, földhöz verte ántik sapkáját, de bizon csak nem szólott nagyot, ami rossz időt jelent.

– Tövisbe lépett a világ – jelentette ki.

– Ki húzza ki, te?

– Senki, ebatta, mert a tudós doktoroknak is ördögszőrből van a szakálluk.

A falu tornya már minden reggelre megőszült, s a kakas is tolla közül húzta ki orrát szólásra. Mert a télnek csak annyi esze van, hogy örökké jön s megy, nemhogy fűttőzne valamelyik űrbéli örök tűznél. S így kétféle hideg rázza az embert, mint a csóré cigánypurdé rázza a fejét a jégesőben.

I. kötet 77

S ráadásul a nyomorúság is setéten szállott a házakra, mint a téli varjú a csontra. És egymásután elszáradott a sok dínomdánom, miből ébredés lett és keserű szó:

– Hé, te, hó: vak ló húzza a világot!

Tamás Vencel is magára vonta a fekete takarót, mint a macska a kecskebőrt, ami benne a szuszt a szája pereméig nyomja. Így aztán mind halványabbra szárította az élet cudar szele. Borzongott, hogy dús értelme kínba s sötétségbe hulldogál, s hogy csontjain vonaglik és izzik minden energia, mint az ezeréves kincs kigyulladt tüze a megáradt vízparton. Naponkint agyonverte magát gondolatokkal, s akár a tömlecbe berekesztett fény, kijárást keresett magának a világba. Minden este sápadtabban nyitotta fel katonaládáját, ahol egymásra borulva sárgultak deákkönyvei, mikben egy másik élet himnusza sírt:

– Tudomány, szép, drága tudomány, aki meg nem csaltál…! Jaj, töviskoszorú belül a fejben! Szomjúság, lélek örök gyehennája! Jaj, szárad a vér, s tetőtől talpig ostoroz a vágy…

Ilyen estéken fekete kéz tevődött a fejére, s valaki sebet nyitott a szívén, honnan vérbe öltözve szavak hullottak, mint beteg testből a küzdő féreg:

– Szerelmes világ, bűvös betűtömjén, feszítsetek keresztre! Vagy ne kínozzatok öleléssel e siralomházban, hol sorvadás az ezüst űr. Szív és értelem: két kínzó angyal piros ruhában, nyílik-e virág még a fámon, vagy önmagamat kísérem a kiszáradásban? Könyvek: rejtelmes szemfedőim, élve betakarjátok a csodát. Drága, fekete diákpenna: rád száradt a vér, pedig írhatnék veled emberi örömhírt. Élet, hívj el, támadj fel, élet!

És tartott ez a kínzás minden téli este addig, míg álmában elsőt mosolygott az anyja. S akkor örökké felhúzta a vén láncos órát, megmaradt erejét a lámpacsőbe fújta, és belefeküdt a mély falusi csendbe.

Reggel mindig megsimogatta az anyja, s öreg Tamás Péter dologkezdés előtt rávetette fél szemét, de egyébként elvétve szólott, s mindig olyan ábrázattal járt, mintha temetésen volna.

Mikor kora esténkint a karcsú lábú kályha mellett apa s a fia összenéztek, abban benne volt a számonkérés és a kétségbeesett sírás az élet után. Az öreg székely csak cifraság nélkül használta eszét.

– Az üdő fogy, de a baj nem.

– Jövőre felmennék az egyetemre.

Vén Tamás Péter harisnyában is értelmesebb volt sok nadrágosnál, s szerette a tudományt a háznál. De ő is a fekete takaró alatt volt.

I. kötet 78

– Ha mód vóna.

Vencel keserűt mondott, s apának pogányul keményet:

– Akkor alaphiba volt a születésem.

Az ilyen szavakra munkájában kiesett a szú a gerendából, s a fűttőben kínnal süllögött a bükkfahasáb.

S mert álomból és szép gondolatokból még a leánka-madár sem él meg, megfogta apja szerint a dolgot. Ropogós télen otromba bakszánnal erdőbe mentek, öles harcsafűrésszel irgalmatlan fákat döntöttek; vágták, hasították, húzatták. Akkora posztókesztyűje volt, mint egy hajlék, de mégis mindig az ujja hegyibe ütött a hideg, mitől éjjel is sajgott. Napról napra összébb száradott, de azért kitartott, s küzdött keservesen, mint a mókus, ha tévedésből követ rág, mitől a holddal együtt fogy a foga.

Már olyan volt, mint aki tavaszra elveti a bőrt, s mégsem tudott elszakadni szellemi világától. Minden este a könyveit nézte még most is. Sokat olvasott, s dúsan fogott az esze, mint tavaszi erőben fogan a föld. Vajúdott a kínban, s mégis új fájdalmakat és vágyakat ültetett magába. Keserű álomvilágot épített, s a latinból könyvre valót tudott észből, mert egy halott világgal összekötve élni, az a gyötrődésben is öröm volt neki.

Az anyja dugva sokszor sírt érte, mert a világon egyedül ő érezte a fekete angyalt, akivel szédítő tusában állott a fia. Apránként csordultig telt kínszenvedéssel, és úgy járt-kelt, mint egy megostorozott szent gondolat. És elszakadva minden örömtől, sokszor mondogatta:

– Furt emészti magát. Már olyan, mint a halál, pedig be szép volt s be erős bizodalmam.

A télből kifelé állott már az út, de Vencelnek nem hoztak a napok sem sírba fektető szomorú nótát, sem zöld olajágat. A faluban nem volt senki, kinek a szava színben vagy eredő helyére nézve hasonlított volna az övéhez. A pap, ha néhanapján próbát tett nála, a magyar királyságról mondotta el a veres kakas meséjét, s borral itatta, ami már dicsérendőbb szokása volt.

– Igyunk, öcsém, nehogy kiszáradjun a hitünk!

– Minden jó fa kivágatik – mondta Vencel.

– Hosszú életet jósolsz, öcsém.

Még teremtett az Isten egy gyenge vigasztalást: az asszonyembert. Csakhogy ott vígnak kéne lenni, mint a madár, és együgyűen életrevalónak, mint a csintalan kicsi kosbárány. Csalafintaságra pedig éppen nem fogta Vencelt a figura. Vagyis már a bűn sem szerette, ami legényembernél csúfságszámba megy. Az ördög ugyan nem aludt, mert egyik-másik menyecske úgy kerülgette, mint az éhes madár a fagyöngyöt.

I. kötet 79

Egyébiránt Tamás Vencel a szerelmet is békötött szemű játéknak tartotta, amilyent „bakmacskázás” alatt játszanak a gyermekek.

Ehelyett a Bibliával kesergette magát, s úgy magába szedte, hogy a pap falhoz állítva sokszor hányta rá a keresztet. Vencel sápadtan mosolygott, s keserű igéket mondott:

– Ecetbe mártott könyv.

– Téged, öcsém, csakugyan ecetes sárból gyúrt az Úr – szólott belé a pap.

– Méghozzá csípős szélben – egészítette ki Vencel.

És ez változás nélkül így tartott, aminél a nagypénteki koporsót is jobb lett volna háton tartani.

Házak tetején már elerőtlenedett a hó és csúszás után nagyokat suppant a földön. A patak zavaros lett, mintha millió tapasztócigány belémosta volna a kezét.

De a Tamás Vencel szívében még mélyebbre rágta magát a féreg, fájdalom volt látni, hogy az elméje, mint viharban megrongált napóra, időnként rosszul mutatta a lélek idejét.

– Az én életem pogány szentírás. Az én életem emberi ész és szív tüzes esőben. Az én életem tejben fürösztött nyomorúság. Az én életem eltévedt szikra.

Az anyja urusos asszonyokhoz járt.

– Boszorkányátok emészti – mondta némelyik.

– Vagy gurucsa fogja.

– Inkábbat a nagy ész kínozza, mint a hableány a hidegaszói majort.

– Kenje meg kígyóhagymával a file tövit – tanácsolták neki.

Az orvosságot senki sem találta el, csak Vencel tudta egyedül: a fejét levágni s a szívét kivenni. Csak ennyi az egész.

Húsvétkor csak azt bánta Vencel, hogy nem ő moshatja a Krisztus lábát. Legalább lett volna tekintély túlfelől. De így tőle akármilyen bátran fújhatták: „Hogy az ember vigadozzon, álléluja” – mert az ő Megváltójának bizony elfelejtették a követ elhengeríteni a sírjáról. A nagypénteke keservesen szívós volt, s úgy látszott, hogy addig tart, mint a mesebeli királyfiú lakodalma, minek több ilyen párja ne essék hetedhét országon.

A nap melegétől mindenütt édes teherbe esett a föld. Csak néhány fa gondolta meg a dolgot, s nézte kedvetlenül, hogy a többi egymás után veti a rügyet. A virágok szépen kibomlottak, s velük a messze futó illat, mintha rejtelmes tündérsereg hegyen-völgyön lakodalmat tartana. Új feltámadásban ismét világra jöttek a titkok, hogy semmit meg nem értve gyámoltalanul mosolyogjon az ember, aki csak jött véletlenül, s ha már verejtékében I. kötet 80kihullatta magából a lelket, belebotlik a föld sebébe, ami az igazság hűvös temploma.

Tavasz, miben újra megfiatalodott az Isten. Örökéletnek új szava, ami taszít a sír felé, hogy legalább egy fekete pont mindenki legyen a világban.

Tamás Vencel ilyen szép nyílásban mégis azt mondta:

– Az ember legnagyobb ballépése a születés: s azt sem ő teszi jóvá, hanem a halál.

Az ilyen gondolat egyéb teremtett állatra nyilván nem vonatkozik. Mert csak az ember az a féreg, aki előre tudja a halált.

A kutya mégis értelemmel ült ki a napra. A tyúkok berzenkedve fürödtek a friss porban. A csűrök tetején már arasznyira nőtt egy-egy lapos fűszál, minek a tövét időnként peckesen vizsgálgatta a madarak rossz hírű lánya, a szarka.

A leánka-gyermekek porból kását főztek. Miután valamelyiknek a lakodalmát lejártatták, egyik-másik lapos kőnél nagy csiricsáréval sárpuskáztak, s hegyesen kiáltották a segítő verset:

Kukuk Máté szólítsd ki,
Békalikból toszítsd ki.

A legénkék a vér tempója s egyéb elütő tulajdonságok szerint külön nyájakba verődtek: egy részük mezgés fűzfavesszőt vágott furulyának, mások bürökpuskával szípatták el a béka orra elől a vizet, a többiek megint bodzafa puskával mesterkedtek, s olyanokat lőttek, hogy füstöt vetett a markuk.

Csak a Tamás Vencel feje lógott ki a nagy virágoskosárból. Búbánatja s hervadása miatt a dongó nem állott meg egy kicsi sírásra, a virág sem sötétedett meg egy árnyalattal, sem a levelekből nem lett fekete csipke. Mert a nagy elrendezésben minden önmagáért volt.

Hanem a koldus is gyakran él templomi levegővel. Vencel is ilyenformán élt a tavasz nagy cicomás vetett ágyában. Éjjelenként fiatalon kaszált szénában aludt, minek az illata rokon az élet kívánásával. Új erők és kincsek gyötörték. S még jóakarattal sem volt semmi remény. A sovány föld munkájára vettetett irgalmatlanul, pedig ahogy a mártír esküszik az eszmére, úgy esküdött volna ő is, hogy a helyén nagy hiányjel fog állani a szellemi világban. S azért mégis, ismét és ismét, makacsul rázta a fejét, hogy ő nem marad a falunak időnap előtt elhervadó szolgája, hanem lesz a tudományért harcoló legény, s nem olyan torzs, mint a legtöbb, kiket a tulajdon forró ereje száraszt el.

I. kötet 81

És ilyen tusák végén mintha két sátán vette volna a keze közé. Az egyik gúnyosan legyintett:

– Elpusztulsz, mint a béka a savanyú tejben.

A másik kevélyen biztatta, ahogy egy részeg bicskázót szokás:

– Vágj neki a világnak!

S lett volna ez utolsó cseppentett méreggel kiírva, úgy is ráborult volna, mint az éhes zsellér a penészes kenyérre. Szemei szúrósan villantak, izmai ruganyos acélként feszültek, és hittel mondta:

– El, el! Belé a világba! Új fényt a többi fényhez, vért és erőt, ami másnak is vesse a szikrát!

De a madárrepítésnek is alkalmas idő kell. Ezért nem lett volna jó hirtelen nekiugrani a világnak, mint vak koldus az ároknak. Hanem megállapodott abban, hogy felmegy a Bükkösbe, s mialatt vágja a kaszajfát, kieszeli, hogy s mint. De azt már akár szentírásba is teheti Lukács, hogy ő a maga meséjét kétrét görnyedve is megírja.

Másnap elment a havas szája felé, ami minden másodnapon zúgva szüli meg az idő haragját, s ahol az illat erejében a lecsapott mennykő is kiadja a szuszt. Napbúvás lett, mire odaért. Néhány hatalmas bükkfa oldalán elmosódva látszott az apja neve, mintha valami sáros lábú, részeg bogár járta volna meg a barna faragást. Közel a szikla alatt forrás bugyogott: benne fürge kárászok futkostak, s mindegyik hátul húzta hosszú lábát, mint vékony fekete húrt, amin éjjel-nappal muzsikál a forrás. A sziklán moha szunnyadt, s felette néhány kakukkvirág lila kelyhe ásított.

Az egyik fa tövéről ágat-bogot s miegymást eltakarított, s már estére olyan kalibát rittyentett oda, mint egy májusi Szűzanya-oltár. Puha rügyekkel a földjét kirakta, s világlátott katonaköpönyegével gondosan letakarta. A királyleány is duplájára szépült volna reggelig rajta.

Lassankint és titokban setétbe bújt a csend, és olyan kényes lett az erdő, hogy sem állat, sem levél hír nélkül meg nem mozdulhatott. A holdnak, mint valami csodakenyérnek, felét már megették a mennyei lakosok. A másik fele, ami jobb híján szegény szűzleányoknak maradt, futás közben itt-ott belesett a fák tövére, s az árnyékok s lehullott fénymezők az ő járása szerint hajlottak, nőttek, fogytak, mintha menekülő tündér szárnyából ezüst tollak hullottak volna.

Mint egy izzó, tusakodó szikra a fekete csend fenekén, Vencel úgy ült a kaliba előtt. Ült, és nem érzett magában sem vért, sem vágyat, csak beleesett a fölséges, nyugodt mindenség erejébe, ami már nem is volt erő, hanem értelemmel és érzéssel hozzá nem férhető örökkévalóság. És ebben a bűvös I. kötet 82csendben, széles és mérhetetlen titokban része lett a kozmikus életnek, amint része a fa, a hajladozó és megszűnő fény, a gagyogó forrás, a sötétbe hullott csillag, a csend és mindaz, ami van öröktől fogva. Egy és azon ölben nyugodott, ahol a porrá szétesett szív, amelyik megszabadult minden kíntól, ahol a madár éneke, ami csak megzendülő árnyéka az illatnak, ahol a gondolat, ami lebeg a csillagok szeme előtt vagy fájdalmasan felzúg a viharban.

Ő volt a tulajdon hatalma alól felszabadult ember, az öröktől való időnek egy csepp íze, a mindenségnek önmagát megalkotó értelemszikrája, az ösztönös élet és mindenekkel egy vég felé haladó Törvény betűje.

Amit mondott, minden világrajöttek helyett mondta:

– Ahogy hozattam, vitessem azon egy akarat szerint. Lobbanjak fel, mint a tűz; legyek falevél, ami elszárad az eső és fény utáni vágytól. Vagy változzam egy szikrává, ami az égből fut a villám szekerén. Amire jöttem, úgyis elvégzem azt, mert teremtettem a céllal és feladattal együtt, mint minden ember, s mint a rög, s mert vagyok örökkévaló és parányi szikrája a kormányzó titoknak, kit mondunk Erőnek, ki van a mennyben, forrásban, csendben, földben, harcban, szívemben…

És olyan átmenettel, ahogy őszbe megy a nyár vagy éjszakába a fényes nappal, elaludt a kaliba előtt. S reggelre ráhullott az idő ezüst könnye: a harmat.

A madarak előtte ébredtek, mert azok álmukban is lesik a hajnalt.

Mikor a szeme kipattant, a kaliba tetejéről egy rigó szembekacagott vele.

– Szervusz, fürge pajtás! – mondta Vencel, és olyan volt, mint egy hamar barátkozó, tiszta szívű gyermek. A rigó feleletül kettyentett, s nem lévén egyéb megbeszélnivalója, vígan tovarepült.

Az erdő dallal hívta a reggelt, ami jött is már, mint egy végtelenséget betöltő fényrózsa, minek valahol izzó lávában van a gyökere, s ami mégis buja illatokat hoz eledelül a világnak. És a színes dalban újra gügyögni kezdett az élet, s megint mondta egyenletesen a nagy Világ rejtelmes meséjét:

– Egyszer volt egy szegény Isten. Árván és szomorúan lebegett valahol a tüzek felett, mert nem vala neki sem apja, sem testvére, csak a nagy titokzatos értelme, minek hatása nem volt. S végtelen idők múltán megteremté ezzel a világot, benne embert és minden élőket. És lőn gazdagabb minden királyoknál…

Tamás Vencel pedig e mesében új küzdelemre vetkezett: olyan fának állott, minek gyermekkorát talán a nagyapja is alig érte. Mikor harmadszor törülte meg a homlokát, a nagy fa mégis keletre dűlt, s mintha száz esztendő álma roppanna össze pillanat alatt, irtózatos erejétől mozdult a föld. Aztán hasította volna, de cudarul szíjas volt a fa, s még később sem igen lett I. kötet 83engedelmesebb, pedig feszítették olyan hasítószegek, mint egy-egy erdei szörnyeteg fanyelve.

Mondják, hogy a baj nem jár egyedül. Evégből délfelé belétörött a bot nyele.

– Ejnye, az irgalmát! – mondta a rigmust Vencel a bajra, s csak kerülgette a fát, mint a hangya a pásztor bogos pálcáját. Tiszta hiába vakargatta a fejét, mert más megoldás nem látszott, mint egy vastagabb fúrú végett az esztenára menni, ami csak az erdőszélen guggolt a mezőben.

Olyan negyven körüli asszony volt a majorné, de jó erőben, hogy holmi heptikás úrfélét a bokájához vert volna. Szapora dolgú, legényeket megsajnáló és mértéktelenül szíves.

– Egy csupor édes zsendicét, úrfi!

Vencel nyomban elfogadta, mert az ilyen asszonnyal félős ellenkezni. S maga az öröm is megkívánta, mert ahogy a kedves majorné mondta:

– Ilyen vizitálás gyéren esik, mint a farsangi fiadzás.

Tamás Vencel alig sem volt tátott szájú legény, mégsem vette nyomban észre, hogy az oltóskád mellett, egy fejőszéken cigánylány üldögél, ki ugyancsak zsendicét fogyaszt. Pedig a lány fiatal volt, ellenséges embernek is szép, buján termett virág, s még betegen fekvő férfiembernek is orvosság. Igaz, hogy jelentékeny cigánygőggel. Szeme járása s szája után véve, étlen s szomjan is a csókot kívánhatta, mint kicsi fekete vadmacska a húst. Egyhuzamban sokáig nézte Vencelt, és látszott, hogy mértékre teszi. De tehette, mert Vencelt korántsem fogta a figura. Inkább a botszerkesztésen járt az esze.

A majorné jóízűen eresztette el. Utána csak azt mondta a cigánylánynak:

– No Évike, evvel az eggyel összecsombolyodni: azt mán hínák valaminek!

De Évike nem szólott, az ártatlan, csak kiállott az ajtóba: erre is nézett, arra is nézett. S mégiscsak azt látta, hogy Vencel egy csapáson betér az erdőbe, s hogy körülötte reszket a levegő.

A juhokat nagy berrgetéssel fejésre hajtották: a majorné a lészaajtóban megkuporodott, s néhány értelmes húzással egymás után cseppentgette őket.

Az esztenában csak Évike maradt, s véle az ördög piros olaja, a vér. A deszkák hasadékján sok hosszú fénypántlika hullott a lába elé: ezeken járt, mint cifra légy a fényes kardon. A fali szeplős tükörbe mohón belekacagott, a haját is egy rázással kibontotta, majd éhesen lenge ruháját is a mellén. Olajbarnán és dúsan kitelve derékig látta magát:

– Így vagyok a legszebb!

S így valóban szebb volt. Legényembernek merőben édes veszedelem, ami kezdődnék azzal, hogy a vér megugraná magát, s a látás táncot járna.

I. kötet 84

Künn valami koppant, de csak finoman, mint amikor csók szelétől hajtű koppan a földre. Nyilván vaksi szarvasbogár botlott meg az esztenában, de Évike mégis betakarta magát, mint eleven szenet szokás a szél elől, és nyomban kiugrott az ajtóba. S valamit tett fel magában, többé vissza sem jött.

Ez idő alatt Vencel az erejét s az eszét kétfelé választotta: az egyik a fára hullott, s csak a haja lebbent hajláskor utána, a másik pedig irgalmatlan vágyódás tüze mellett a jövendőben tévelygett.

– Se Istenem, se Jézusom ne legyen, ha megretirálok! Kölcsönpénzen is beléugrom a világba, ad a pap. Követ hordok, vagy valami pénzes szamarat pótvizsgára tanítok. Akármit, csak az egyetemi esztendőkre pénzem legyen. Mert csupán az átok kedvéért nem szottyantok olyan kedvet, hogy tulajdon erőmbe itthon beléfulladjak.

A háta megett csendesen megroppant az ág. Máskor figurázó róka roppantja így, ha kecsesen hangyabolyt ugrik.

Jelenleg Évike volt.

– Egyem meg az úrfit, be útban vágja a fát! – kacagott derűsen, ahogy kacag a vágy a vérben.

Vencel némileg bosszankodott, hogy a csintalan fekete vendég ilyen röppenéssel kezdi. S csak hidegen gúnyolódott:

– Éppen itt mene el egy körmenet is.

Évike még közelebb jött, majd egészen közel, s egy bokréta hegyi nárciszt a Vencel orra alá tartott.

– Nem káprádzik tőle?

– Nem, s kivált nappal.

Hanem Évike mégsem állott tovább, inkább fortélyos volt és makacs. S csakugyan addig ilyen szó is, addig olyan szó is, amíg szépen letelepedtek egymás mellé, s füstre kaptak mind a ketten.

– Hogy híjják? – kérdezte Vencel, de csupán azért: hadd lám, mire mennek.

– Pintyi Évinek, de anyám után – incselkedett a vadvirág, mire Tamás Vencel élénken a szemébe nézett, mert a környéken sokat beszélték, hogy Pintyi Évi akit akar, csak megnézi s aztán játszva veszi le a lábáról. Tudomás szerint onnan nyerte bűvös erejét, hogy két cigánylegény közötti virtusból jött a világra. De csakugyan volt is olyan különös szeme, mint valami ritkaság: az ember tisztán látta magát benne, s méghozzá úgy, mintha tűzre volna vetve. De ahogy mindennemű szemösszeakasztást biztosan győzve kiállott, úgy a mostanit is.

I. kötet 85

Azután már csevegett:

– Ez a favágás hitvány mesterség. De én tudok magának szebbet is, jobbat is – s már a Vencel füléhez hajolt, hogy a szája érte is alig, s forró lehelettel valamit súgott. Vencelnek láza lett tőle. Néhány pillanatig ingadozott a megvetés és a kívánság között, azután a fogát összeszorította, és érezte, hogy mint szokatlan nagy esőcseppek, kövér betűk hullnak beléje, miket egy keserű ördög életdús értelemmé rak össze benne.

– Bezzeg érted a módját! – mondta.

Évike ismét kacagott: hosszan, édesen, mintha dús vágyvirágok nyílásának örvendene. És vért háborgató szemjáték után megharapta a száját, s hirtelen végigfeküdt a földön. A nárciszokat Vencelre dobta, és színesen, nagyon halkan dalolni kezdett:

Tarka madár az ágon,
Szép cigánylány a párom,
Kutya legyek, ha bánom…

Csintalankodva játszott a lábaival, s a gondolata párját még halkabban dalolta, egészen buja lehelettel, mintha meleg illatban fulladozna:

Reákaptam a nyáron,
Véle élem világom,
Az én kedves,
Hej, be kedves világom…

Vencel nézte, a lábától a fejéig mindenütt nézte ezt az asszonyi gyümölcsöt. És érezte, hogy az édeni Ősanya virággyökérből font ostorral veri őt, ami fáj, mert a vér forró rabságába taszít; de ami jó, mert tele van a gyökér ki nem bomlott illatokkal. Szomjúhozott, kifeszült minden idegszála, s mégis konokul, sápadtan állott meg a csodapatak előtt, miben az élet íze tűzzel keverve előtte folyt.

Körös-körül dalolt a madár, csend takarta bé őket, és a napfény bő erőt és sok vért adott annak, aki vigadni s élni akart.

Tamás Vencel mégsem volt több, csak egy fájdalmas, izzó pont a soha meg nem szűnő érzelmek viharában: a vér harca a vér ellen.

S akkor Évike hirtelen felugrott: futott, futott és a leveles ágak között bebújt a kaliba ajtaján. Bent sokáig suhogtatta a leveleket, aztán a köpenyeget félrehajtotta, arcát a hűvös lombokra ráfektette, és csend lett. Később I. kötet 86sóhajtás, egy-egy szisszenés és megint ének, de csak olyan erős, mint egy felindult ember lehelete.

Vencel a fák között belesett a levegőbe: egy ecettel öntözött bimbó sorsát érezte, amelyik leszakadni készül a világ fájáról, mert láthatatlan férgek álmukban is rágják. A vére fanyar, a mellében égető tűz, a torkában alulról öntött méreg és sűrű, sok fájdalom mindenütt, ami rajta keresztül beléömlik a kék levegőbe. A sírás megváltotta volna, de csak torkáig jöttek a könnyek, s onnan megint visszamentek. És ebben a vergődésben, mint örökké viruló igazság, kinyílott előtte az élet, az ember hatalmán kívül álló tarka tenyészet, s meglátta annak el nem rothadó magvát, ami forrása minden levésnek, ami egészséges és szüntelen értelem, mert az ősvilágból eredő, s ami hatalmában is türelmes, mert rajta nyugszik millió évek temérdek esztelen cicomája.

Ez a cigánylány tökéletes jelkép. Megteremtett és azonképpen megmaradt ősigazság: ösztön, vágy, kacagás, új életek szép töve, törvény szavára pompájában kinyíló embervirág.

Percekig magába esett. Forrt, vajúdott. Az agya izzott, ereje nőtt. És egyszer felállott, s kifeszítette magát.

– Teremts újra, Isten! Legyek csak férfiú, akit szolgál asszony és állat, aki benépesítem erőmmel a falut és a várost!

A kalibában megint suhogtak a lombok, mintha fagyott selymet puhítana valaki. Évike kidugta a fejét:

– Kukuk! Ez az én házam! – mondta, és játszani kezdett a hajával, amit bent reszkető ujjakkal újra kibontott. Tamás Vencel feljajdult, mintha tűzbe lépett volna, mert ilyen fejet még csak egyszer látott életében: egy éhes, vad olasz leányé volt, kivel Santa Luciában együtt itta meg a Piavéhoz kiosztott fél kupa rumját. Az a halálra készülő élet orgiája volt.

– De ez mi lesz? Drága Isten, ki állasz a férfiak pártján, ez vajon mi lesz?

Fájdalom, emlék, valóság és titok egyszerre kínozták.

– Most, ha volna bor, sok bor, erős bor: eltemetném a világot, s ezzel a vadvirággal ültetnék a sírjára violát.

Odament a lányhoz, és lehajolt hozzá, egészen az arcához.

– Inna-é velem bort, sokat, sokat?

– Hej, három éccakán keresztül is, ha maga itatná – mondta Évike, s közben megrándult többször is a szája.

Felettük sas keringett, és kevés szünetekkel kínos, hegyes hangon vinnyogott. Évike csillogó szemekkel a lombokat puhította, s a köpenyeget igazgatta.

I. kötet 87

– Jöjjön bé, mert megeszi a sas! – mondta édes együgyűen. – Adok szállást magának.

– Csicsergő, bódító boszorkány! – mosolygott Tamás Vencel, de nem akarta megcsókolni sem a lányt, csak égette és kínozta magát.

A sas már a fák tetejénél húzta a nagy karikát. Egy nyúl sietve a ledőlt fa alá futott, s hallani lehetett, hogy ijedten lelkendezik.

– Szép cigánymesét mondok, ha béjön – vette csalogatásra Évike, és simogatta Vencelt: a keze puha és meleg volt, s belőle láthatatlan sugárban illatos vér futott a legénybe.

– Szép cigánymese… – ismételte Vencel, s már bújt a lombok között. A fejük összeért, de nem szólottak, csak a leheletük mélyebbről jött.

– Nagyon kívánom a mesét, kezdje szépen, lassan.

Évike megfogta a Vencel kezét, és a mellére tette, ami ruganyosan, nyugtalanul pihegett.

– A mesét, a cigánymesét!

– Így kezdődik – mondta kicsi gőggel a leány, s egészen odahajolt a legény arca fölé: a szeme mint két fekete csillag, amely szítja a férfiú erejét; a fogai mint kivirító patyolat szirmai a csókra vágyó szájnak.

– Hát ilyen a cigánymese? – sóhajtott Vencel, és szerette volna, ha valaki jeget tesz a homlokára. Nézte, hogy a puha félsötétben egészen föléje hajlik és mosolyog a lány: a haja éjjeli szín, és dús melegen omlik a levegőbe, s a vége az arcához is ér. A dereka vékony, talán izzik és remeg; a ruhája: lenge piros köntös reáfeszül, s a bőre, amíg befut a köntös alá, barna, mint a jó búzakenyér; és azontúl?

Ej, ott sem lehet más!

– Mondd a mesét, te feketerigó! – és behunyta a szemét.

Új illatok úsztak forrón a légben, s már égették a ruha alatt is a bőrt.

Pintyi Éva megérezte a maga diadalát, s már távolság nélkül mondta a szót, csakúgy, amint mondaná cigánylegényeknek.

– Te, te vagy a király, akit beléveszek a mesébe.

– Mondjad! Szépen, színesen, hogy ez legyen az ősleány meséje.

Évike suttogni kezdte:

– Eccer vót egy király, erősen szegén király, aki kalibát épített messze a falutól, s aki vágta a fát, s így várta, hogy elkövetkezzék az ő országa…

– Mondjad tovább, lassan, szépen.

– Ha szeretsz, mondom.

– Szeretlek, mondjad!

I. kötet 88

– S csak búslakodott a favágásban, mert senki sem ment arra, hogy megmondta vóna neki: hol s merre van az ő országa…

A haját megpuhította, s jobb válláról lehúzta a köntöst.

Vencel megfogta a kezét, erősen és melegen.

– Be szépen mondod, ez az én mesém lesz… Csak mondjad, mondjad!

– Ha még jobban szeretsz, mondom.

– Nagyon szeretlek, mondd!

Évike folytatta. Kicsit éneklő hangon, de édesen s némi gőggel, mintha ő volna a világ közepe.

– Eccer osztán mégis jött egy leán, szép ifiú leán, aki virágot hozott a szegén királynak. S akkor csak a halovány orcájára nézett s a szomorú szemébe, s már tudta is, hogy mi epeszti, mi hervasztja a királyt.

Ismét megállott: pihegett, gyengén, bő lehelettel, s a köntösét a másik válláról is lerázta.

– Most a legszebb. Már egészen az én mesém, mondjad, mondjad!

– Csak úgy, ha vadul szeretsz.

– Úgy szeretlek, csak mondd! Jaj, mondjad, szeretlek.

Szellő sem mozdult, sem bogár a levél alatt. Csak az erdő lelke egyedül.

A leány az arcához hajolt, és külön lehelt rá minden szót. De ösztönös fordulattal magát vette a mesébe.

– Virágok között háltam az éjjel.

– Rajtad az illat, érzem.

– Lángot ettem, amikor hasadt a hajnal.

– Benned a tűz, érzem.

– Harmatot öntöttem egy forrásba a reggel, és levetettem a ruhámat egészen.

– Csináld meg holnap is, hadd lesselek meg egy fa mögül.

– És megfürödtem a forrásban, és forró lett tőlem a víz.

– Forró lett tőled a víz…

– S így jöttem el hozzád ruha nélkül, hogy legyek a legszebb…

– Jaj, megtikkadok, mondd a mesét!

– Mit akarsz tudni? Megmondom neked a meséből.

– Csak azt mondd: hol és merre van az én országom?

– Itt vagyon írva rajtam: nézzed, olvassad!

Megrázta a fejét, és egyenesre térdelt. És mondta ismét: s hatalom, gőg, vadság és mámor volt a szavában:

– Itt vagyon írva rajtam: nézzed, olvassad!

A kicsi kaliba kiszakadt a világból.

I. kötet 89

A vér áradott, mint ahogy terjed a tűz.

– Reám írta valaki a te mesédet. Nyisd ki a szemedet: nézzél, nézzél!

Vencel felkapta a fejét, s szinte ordítás futott a torkába, mert mintha meleg vért öntöttek volna reá: a cigánylány derékig ruha nélkül, szomjasan lihegett előtte, s ahogy mélyen lélegzett, hullámzott a melle s rajta a két gömbölyű, élő bimbó, mint nagy, csodás búzaszemek, ha a vihar szele jött.

– Szeressél, szeressél!

Vencelnek eltorzult az arca a tusában. Teste megvonaglott, vére rohanó ár: erdő, világ és minden homályba hullott. Borzasztó erővel robbant a vágy, s mint a tüzes üszög a viharban, a lány felé lendült, s összegyűlt ereje lángra csapott:

– Szeretlek! Jajj! – és hördülve visszaesett.

Az illat megdermedt, a meleg meghűlt.

Évike eltakarta a mellét.

– Jaj, úrfi, édes úrfi!

– A fejem, vizet, hideget, meggyúl, most meggyúl a fejem!

A leány rémülten magára kapta a ruháját, hamar kibújt, a forráshoz futott, zsebkendőt mártott bele, s a tenyerében is vizet hozott. Közben sajnálkozással és kicsit-kicsit szemrehányással mondogatta:

– Milyen is az úrféle, még ilyenkor is baj éri…

A víz sem szüntette a fájdalmat. Csak égett, s még jobban égett a Vencel agya. Kijöttek a kaliba elé, a levegő miatt.

– Jaj, én félek! – szepegett Pintyi Évi, mert üveges volt már a Vencel szeme, arca torz, de mindenütt forró, s az öklével ütötte a fejét:

– Nem látok, csak vizet, piros színűt: vér, hideg vér. És látok jeget, ijesztő jégcsapokat, amik az ég felé nőttek…

– Azok mind fák, úrfi, édes úrfi, ne legyen beteg.

Sehol senki sem járt. A nap csak ölnyire volt a földtől, s egy-egy levél feléje fordult.

– Mi lesz, istenem!, istenem!, mi lesz most?! – remegett Évike, és ült viaszszínben a legény mellett, aki már nem is szólott; csak az arcán változtak a vonások, s szemében dagadtak meg a piros szálak.

Egy kicsi madár melléjük szállott a fára, és énekelni kezdett.

Vencel az egyik ujját felemelte, mint egy csendre intő apró gyermek.

– Pszt…! Jön valaki, jön, jön… – és mosolyogni kezdett.

A leány térdre állott: nem jön senki, csend van, mély erdei csend. Csak a madár énekel.

I. kötet 90

Vencel ismét felemelte az ujját:

– Pszt…! Már itt van: férfiú, csontos, a kezében diófából kupa.

Évike reszketni kezdett:

– Az Atyának és Fiúnak… Mi lesz, jó istenem, ó, istenem!

Tamás Vencel s a kupás férfiú már szóba állottak egymással.

– Mit hoztál a kupában?! – kérdezte suttogva a kínszenvedő legény.

– Orvosságot, s ha megiszod, nem leszel beteg soha.

– Mi a neve?

– Ecet.

– Tartsad, hadd igyam.

– Tartom: igyál.

– Bogár van a kupában!

– Dehogy, csak magadat látod benne!

– Itass hát!!

– Igyad, mind igyad! Jó, ugyé?

– Jóóó.

– S te ugyanbiza ki vagy? – kérdezte ivás után Vencel.

– Én a világhíres doktor vagyok, a nevem: Halál – s már ment is tovább, ágak között, patakon át, hegyeken. Mert még sokan voltak, kiket gyógyítani kellett. De Tamás Vencelt nagyon megszerethette, mert sok ügye-baja között is befejezte a cigánymesét, mondván mentiben:

– És vala egy vadvirág az ő jutalma, és nem vágá tovább a fát, hanem béjutott az ő országába. S pedig élt csak annyit, mint a szarvas.

Pintyi Évi felugrott, mert nem nézett rá többet a legény. És dideregve bujkált fa tövéről fa tövére a falu felé.

Egy pásztor a forráshoz ment, s látván a virágot, megkívánta, de nem volt szíve felébreszteni Tamás Vencelt, hiszen ahogy távolról látta, mosolyogva aludt, s találgatta is az álmát:

– A jövendőről álmodik nyilván, nem háborgatom.

Másnap a komisszió kiszállott az erdőbe: Vencel harmatos volt, szép és nem háborgó.

Estére már szepegve mondogatták az asszonyok a faluban:

– Tamás Vencelnek vér futott az agyára, fenn a Bükkösben.

– Jézus Márja! – és mindegyik halovány színű volt, s a kicsiruháját a szeméhez tartotta.

A pap térdre ereszkedett a nagy feszület előtt, de torkán akadt az imádság.

És a zsámolyról letörölte a könnyet.

I. kötet 91

Vén Tamás Péter meggörnyedt, s temetésig öt esztendővel öregedett. A felesége pedig halálig kereste a fiát. De mivel nem találta, hát ő is öttel megöregítette a csonttá száradt Tamás Pétert, megtérvén fia mellé az örök földbe.

Pintyi Évi néhányszor felijedt álmából, s aztán újra nézte magát a tükörben. De annyi örökre megmaradt, hogy kedvenc virága lett a hegyi nárcisz.

I. kötet 92
Ördögváltozás Csíkban

Valamelyik farsangon Csíkszentmihályon megbicskázták az ördögöt: meghalt azonmódúlag, s angyal lett belőle.

Így aztán egész Csík ördög nélkül maradt, ami mégis suta állapot egy ilyen híres országban.

Jámbor atyámfiai tudván, hogy sötétszínű dolgokban mindig gondja van az Úrnak a Küküllő s az Olt vidékire, a pótlásban nagyon hittek, s nemhiába. Mert történt, hogy egy havas vihar után magához rendelte a Gondviselő Szent Habakukot, s így szólt neki hidegen:

– Állítsd elém Durumót!

Durumó a leghíresebb ördög volt, s szerfelett eleven vérű, hiszen híre járt az egész pokolban, hogy szép feleségét, ki rútul egy vámossal megcsalta, csóréra vetkeztette s beléölte a Szent Anna-tóba.

– Szolgálatra béosztottalak, s Csíkországban leszel halálig – rendelte neki az Úr.

– Nagyon jól van – mondta az ördög, s nyomban belészökött az űrbe, s mint egy fekete macska, Felső-Csíkban talpra esett a földön. Vette az irányt mindjárt Madaras felé, s ahogy jóreggelre a végibe ért, hát csontos ábrázatú székely jő szembe véle. Szúrósan egymásra néztek, s továbbmentek, hanem igen feltűntek egymásnak, s nem tudták megállani, hogy néhány lépésről vissza ne nézzenek.

Az ördög elvigyorodott, a székely csúfságnak vette, s belékötött.

– Jere visszábbacska, te rusnya béka!

– Hehe – kacagott Durumó, s már tellegette szőrös lábait arrafelé.

– Ember vagy-é, vaj mi a kecskebéka? – kérdezte a székely.

– Örmén vagyok – hazudott a csúf.

– Bizonyosan a füstről jősz – csúfondároskodott a másik.

– Én jövök, s te hova mész ilyen ékesen? – felelt tömötten az ördög.

– Gyónni indulék, s neked sem ártana, ha belsőd is ilyen ijesztő.

– Jere hát! – állott rá a ravasz, s már aprítottak a csikorgó havon.

A székely csak pislogtatott arra hunyori fél szemével, s mondogatta magában: no, nézz oda, ez az örmén éppen olyan, mint egy kan ördög.

– Hiszed-é az idvességet? – kérdezte a templom előtt az ördög.

– Hogy a békába ne hinném, tán avégből romlottam ide.

I. kötet 93

– Én nem hiszem – ellenkezett a másik.

– Heába is hinnéd, úgysem idvezülsz.

– Ha akarnám, igen.

– Biza nem, mert ha ilyenekkel töltenék meg a mennyországot, akkor nem hínák úgy.

– Hát hogy?

– Éjország.

Az ördög már látta, hogy bajos dolga lesz ezzel a székellyel, azért bolondul rázni kezdte a fejét, hogy frissüljön az esze.

– Mit csinálsz? – kérdezte ámulva a madarasi.

– Meleget fejlesztek.

– Bolond is vagy, látom.

– Hát te mi vagy?

– Én székely vagyok.

– Hunn-eredék, ugyé? – kacagott tudománya mellett az ördög.

– Nem eredék, hanem ember, te bolond.

A szenteltvíznél megmártotta az ujját a csíki ember.

– Üsd belé te is! – tanácsolta társának.

– Én nem tudok úszni – húzódozott a gonosz.

– Monddsza a papnak, mert ő egyszeribe megtanít.

A gyóntatószék előtt egyezkedni kezdtek.

– Menj te előbb! – mondta a székely.

– Mennék, de vizsgálatlan még a lelkem.

– Nohát, láss neki! – biztatta az atyafi, s azzal bement a szentillatú fülkébe. Sokáig suttogtak. Az ördög hegyezte a füleit, s hallotta jól, amint a pap korholja a székelyt, s a lelkére köti, hogy a feleségin kívül a többi asszonyembertől férhessen el.

– Fogadom a jobbulást – fejezte bé végre, áhítatosan jött, de nem tudta megtagadni magát, s az ördög mellett hátrafelé biccentett a fejével:

– Éppen jókedviben kapod.

Durumó is bésompolygott, de óvatosságból arcát tenyerével, hol tehette, fedezte, nehogy ráismerjen a pap.

– Nem tudok gyónni – kezdte kereken.

– Mit beszél? – lepődött meg a madarasi pap, s átkukkintott a rácson. Így is nézte, úgy is nézte a furcsa embert: valami vén szénégető, gondolta, s már szelídebb lett.

– Káromkodott-é? – kezdte.

– Nem én.

I. kötet 94

– Böjtölt-é?

– Igen én.

– Fajtalan volt-é?

– Vén vagyok.

– Valamit csak vétett?

Az ördög lesütötte a fejét, mintha nagy bűne volna.

– Tán valakit megöle kend?!

– Szegény örmény vagyok, embert nem ölök – hárította el a nehéz kérdést.

– Ha nem bűnös, mért jött ide?

– Az angyalokat bosszantottam sokszor.

– Ezt nem értem.

– Akkor nincs egyéb.

Végre kiegyeztek, s így eresztette el a pap:

– Kend az első angyal Csíkban, menjen Isten hírivel! De valamit mondok: máskor mosdjék meg, ha gyónni jő.

Vígan jött az ördög, hiszen már tudta, mivel kell kísérteni a madarasi embert: csupa fejérnéppel, s nem egyébbel.

Megállt a székely előtt, s dicsekedni kezdett:

– Kérdezd meg a papot, mi vagyok én.

– Hát mi vagy?

– Hát én vagyok az első angyal Csíkban.

– Ragyogsz is azonmódúlag.

– Nem üsmerek mókát! – uraskodott tovább.

– Jere, s ne ágálj, hanem legyünk el szeretetvel.

Kijöttek a templomból, s a Nemere szembecsapta velük a havat. A madarasi ember fülire húzta sapkáját, s mentek szótalan.

Végül mégsem tudta megállni a székely, hogy egyet-mást szóvá ne tegyen.

– Milyen szőrös vagy! – kezdte.

– Jól fog a hidegben.

– Így jöttél a világra?

– Így.

– Borzasztó.

– Mi borzasztó?

– Beretválni tégedet.

Aztán újra:

– Szarvad is van, mint nálunk a bihalnak.

– Neked is van, csak befelé nőtt a fejedben.

I. kötet 95

– Beszédnek megjár.

– Ha nem hiszed, nézesd meg a doktorokkal.

– Okos vagy, mint a hengeredő kő.

Tovább megint kezdte a székely:

– Farkad is van, mint a bak nyúlnak.

– Ez nálam a barométer.

– Akkor csalás, mert az nincs egy méter.

– Te megháborodtál.

– Hol ész van, ott a háborodás.

Immár kezdettek összemelegedni. Az ördögnek igen tetszett ez a székely, s feltette magában, hogy addig nem tágít mellőle, amíg meg nem kísérti, s ki nem tanulja egészen.

A szörnyű hidegben sűrűn fújta markát a székely, s dörzsölte össze ujjait.

– Még úgy járok, mint a karczfali legén – magyarázta közben.

– Megint költesz, látszik, hogy székely vagy.

– Ez tiszta igaz.

– Mi igaz?

– Hát az, hogy a karczfali legén összefagyott volt valakivel.

– Kivel?

– Ne vétkezzél, no! Mert csak az ujjai fagyának kezeihez.

(Pedig csakugyan költött a székely, mert úgy történt, hogy csípős éjjel a szeretője hóna alá dugta két kezét a legény, szépen ottfelejtette, s ami ujja hegyeiből túlfelől kilátszott, azt vette el csupán a hideg.)

Amint javában mentek, az ördög egyszer megállt egy kocsma előtt.

– Én ide bemegyek melegítőre.

– Kezd eszed lenni – helyeselte a székely, s béfordultak serényen.

Bent szép menyecske fogadta: valahogy volt, de már a látása is kívánság volt.

– Hojzál fodormintást! – rendelkezett a székely.

Az ördög addig fondorkodott, míg gyónótársát helyben kísértésre szánta, s valamit tett látatlanul, de égni kezdett az asszony is, mint az eleven szén, furt a székelyt kerülte, valami úgy gyötörte. Egyszer aztán odasúgta:

– Jöjjönsze utánam!

– Forgósatta… – csodálkozott az ember, de ment sebesen, s ahol eltűntek, a szoba ajtaját magukra is húzták.

Hamar odaugrott az ördög, s fél szemét a kulcslyukhoz találtatta, hogy lásson is mindent.

– Szűvem-lelkem emberem! – kezdte melegen a menyecske.

I. kötet 96

A székely tempózott, mintha nem értené a dolgot!

– Ha beteg vagy, főtt burjánnak levit idd…

A menyecske vállára esett:

– Bár ne fogná még ilyen helyzetben is a csúfság… Édes eggyem!

– Erős üdő! – pöffeszkedett a csíki ember, de érezte, hogy valami lesz, mert nem nyughatik az ő vére sem már.

Az asszony kerülgette tovább kigyúlt arccal:

– Jaj, nem tudom, mi lele, de szeressen kend, ahogy győzi…!

S kezdte győzni a székely.

Az ördög lázasan izgett-mozgott a kulcslyuknál, s felindultan szidta magát, hogy odaadá ezt a drága asszonyt, s tehetetlen izgalommal mondogatta:

– Mégiscsak több esze van a madarasi székelynek…

Mikor az atyafi visszajött az asztalhoz, erős pír égett az arcán, és somolygott édesen, mint a gyermek, aki titokban mézet evett.

– Lángol az orcád! – célzott az ördög.

– Tüzet ettem – költött a másik.

– Jere, mert meggyúl a ház.

Kijöttek, s mendegéltek szótlanul.

A madarasi ember megállott háza kapuja előtt.

– Hazajövénk, örmén testvér.

– Módos házad vagyon, hallod-é?!

– Miből s hol lehetett, ügyekeztem.

Az ördög emelgette helyben a lábait szaporán:

– A hideg mindjárt megveszen.

– Gyere bé, s fűttőzzél meg, barátságval mondom.

– Köszönettel fogadom – állott rá a csalfa, mert éppen ezt akarta.

Mikor beléptek, az asszony egy könyvet kínozott, de amint meglátta a rusnya ördögöt, nyomban leejtette saját állával együtt.

– Az örmén cimborám, együtt tisztulánk – ajánlta bé az ura.

Az ördög elevenen viselkedett, kacagott is folyton az asszonyra, ki már állhatta őt egészen.

Fejérnépnek való ember ez az örmén – gondolta a székely, s meleg arcvonásokkal ült.

– Fogyogat-é magiknál a kóst? – érdeklődött az asszony.

– Szépvizen még jócskán van, egyik odrom nekem is teli még – felelgette az ördög olyan pontosan, mintha Csíknak minden szege-likát ismerné.

I. kötet 97

A hangulat hamar melegedett. Az ördög megölelte a székelyt, mintha nagy szeretetre gyulladott volna iránta, s addig súrlódott kenetesen hozzá, amíg pénzeszacskaját kiemelte.

Később az asszony félreszólította az urát, s javasolta, hogy jóízű vendégüket ne eresszék el szárazon.

– Biza úgy van, s vársza: itt a pénz, s hozz két éveg bort! – de amint pénze után nyúlt, a szava megállott.

– Mi találá kendet?

– Elszédülék e nagy melegben… Levegőre…!, levegőre…! Hozom a bort is… – iramodott el a székely, s futtában mondogatta:

– Hét tízes bankó vala… vagy tán nyolc is. A menyecske lopott meg nyilván…

Közben az ördög kézhez vette otthon az asszonyt. (Aki ilyen csúnya, legyen akár földi ember is, érti ennek a módját.)

A kocsmában sírni kezdett a menyecske, hogy ő így nem látta s úgy nem látta a pénzt, s szedte a sok átkot magára.

– Nem tiszta dolog – pusmogott a székely, s hitelbe két üveg bort vett, mivel megindult kárvallottan vissza.

– Vagy az örmén csúfola meg – futott erre az esze, s amint házát elérte, lopva az ablak alá csúsztatott, hogy vajon nem számolja-é dugva a pénzt a tolvaj.

– Ó, Krisztus, hát hagyod ezt! – meresztette két hunyori szemét, de hiába minden, mert csak azt látta mégis, amit a hitestársa s az örmény elég szégyentelenül folytattak bent.

– Majd megorvoslom őket egyenkint – tervezte hirtelen, s az ajtó előtt supogtatni kezdte lábait, hogy vegyék észre, s öltsenek ártatlan ábrázatot.

Öltöttek is egész hibátlanul.

Aztán itták a bort, gyúlt a kedvük, s köszöngettek egymásra.

– Segítsen a Jézus, örmén sógor!

– Házad tisztelője vagyok, testvér.

Bár némi gúnnyal, de a feleségét is biztatta a székely:

– Igyál, szép vijolaszál!

A vége felé szólt a székely:

– Átütöm magamot a szomszéd faluba.

Akkor az ördöghöz fordult:

– Jere velem, sógor!

– Hogyne mennék!

Elindultak a fénylő havon.

I. kötet 98

– Szeretted-é nálunk? – kérdezte egyszer a csíki ember.

– Meleg, tiszta háztáj – ájtatoskodott a másik.

– Jó, hogy hozék egy kicsi bort.

– Míg odavoltál, egyet dicsért a feleséged.

Erre már a méreg elfutotta a székelyt: lábait széjjelvetette, s „mejbekapta” az ördögöt.

– Meghótál! – mondta szikrázó szemekkel.

– Jóízű ember vagy – csillapította az ördög.

– Kell-e még a más felesége?! – s vette a bicskáját.

– S hát neked az enyém?

– Nem is láttam, te példa örmén.

– Hát a kocsmában?

– S az a tiéd vót?

– Éppen az enyém, s ne tedd magad!

– Akkor visszaadtad, súvadj meg… – csendesedett el a székely.

Megindultak ismét békével.

Hanem a madarasi ember mégsem tudta viselni a szégyent: hogy ő a másét, az szinte rendjin van, de hogy az övét, s éppen egy csúf állat! Valami az eszébe futott: megbosszulom „észvel” – mondta magában.

Mikor az Olt hídjához értek, egyszerre megállott a székely.

– Így nem megyek veled emberek közi, mert megöl a szégyen.

– S miféle szégyen?

– Hát a te csórén-léted, mert a szőrgúnya, a semmi.

– Megint megháborodtál.

– Csakugyan meg, mert tiszta ingyen adok egy nadrágot.

Nagy zsebéből elé is húzott egy rongyosat.

– Még felhúzni sem tudom.

– Ne búsulj, felhúzjuk ketten.

– S hogy gondolod?

– Kurtaeszű vagy, sógor! Hát én tartom a híd alatt, s te belészököl a karfáról.

Végre megegyeztek.

Az ördög a híd karjára állott, s az atyafi alól tartotta a nadrágot, mint egy zsákot.

– Szökjél, sógor! – vezényelte a székely.

– Hopp! – lendült az ördög, s nyomban megnyekkent a jégen, mert félreugrott a madarasi.

– Láddeg, a direkciót nem vevéd jól – vigasztalta a székely.

I. kötet 99

Durumó törött lábát tapogatta kínos vigyorgással:

– Jaj, be sajog, s be hideg a jég…!

– Hideg biza, mert azt az Isten úgy atta vót – bölcsködött a székely, közben megindult, s hidegen és tempósan tanácsot mondott:

– Légy csak nyugton, majd meggyógyulsz, amíg elolvad a jég alólad.

Az ördögnek még annyi ereje volt, hogy a partra mászott. S éjjel odafagyott, mint a csutak, s a kedves Nemere szele csak hintette szeme közé a szép fehér havat.

Azóta is ott kuporog az Olt hídja mellett.

S beszélik, hogy holdvilágos éjjeleken sűrűn suhognak körülötte a szoknyák, nyughatatlan nők gyönyörű szépre vetkezve heverésznek előtte a havon, s szüntelenül szép kezek simogatják s szerelemre buzdítják.

Pedig, Isten látja, még egy fokkal csúnyább is immár, mint az ördög.

I. kötet 100
Gyertyaláng a szélben
1

A Hargita körül olyan a decemberi hajnal, mintha a megfagyott igazság töltené be az űrt. A hold, mint vértelen szűz, fehér erdőbe száll, s mellette tündérek suhannak el legénymeleg után. A Küküllő jegén, a merengetőnél, csillanva buggyan a víz, mint folyó ezüst: idegyúl a csillagok fénye, és látni lehet, hogy átfúrja magát a földön, s végtelen mélységeken úgy halad át, mint az Isten szemetüze.

Ilyenkor sír a hó, mint a leánylélek, ha taposnak rajta.

A madár szopogatja a lábát, hogy el ne fagyjon.

Zúzmara virágzik vakító fehéren, s az eszterhéjakon a tél fegyvere a föld ellen támad, mert annak méhe forró örömben most foganja a tavaszt.

De az ember jósága megdermed a leheletben, mert halál surran, aki lelket keres melegítésre magának.

Egy kutya vakkan, s álla alatt összecsörren a fagyott szőr.

S már törvény szerint virrad: a falu olyan a szaporodó fényben, mintha emelkedne az ég felé. Hajnal bomlik, s világ támad. A székelyek a nyomorúsággal egyszerre mozdulnak az ágyban, s mint gyermekben az értelem, új nap születik.

A felszegen, egy kevély állású házban, nyilallik az élet. Az ablak alatt a halál ostorozza magát a csípős hidegben, mert korán érkezett. A kapun, piros tulipánok között, két név látszik a fény leheletében: Pandi Zsiga s néki hites társa, Pakot Sára.

Pandi Zsigának már öt esztendeje maradandóbb hajlékot építettek: olyant, amiről csak a kereszt mered a világba. S most Pakot Sára is sárga-fehér színben megérve fekszik a halotti nászra. Némán, nyugodtan és hideg értelemmel. Mert utolsó idejében ijesztően tökéletes lesz az ember: átszáll földi akadályokon, s ahová akar, belenéz a titokba, mintha az Úrtól szakadt szikrája jussát venné a világból.

A menye föléje hajlik, és nézi szépen. S aki nézi, szép falusi kincs, mint a falás kenyér. Rajta csak ing és durva szoknya, de ahol kivillan a bőre, ott selyemfehér: az őskincsnek egy darabja, mint a föld. S így e két asszony e világnak két jele: áldását bevégzett gyökér a fekvő, ki új ereje már csak a földnek lehet; de a másik férfiúnak életíz, jóság s buja illat: teremtésnek s önmagának titka.

I. kötet 101

Sötét cserfa széken, amely annyi idős, mint erdőben a fekete medvecsont, virágzó férfi ül: a faluban s a környéken így ejtik a nevét: Pandi Zsiga Gyurka. Temetőbe vitt Pandi Zsigának legédesebb, de Pakot Sárának mostohafia. Fehér harisnyája feszül a lábán, de feje térde alá hajlik: valami dolog nélküli szellem a gerendából nyomja talán. Fel sem pillant, csak úgy veti durván:

– Itt van-é még? – mármint Pakot Sára lelkestől.

– Csak eligeselig – suttantja vissza a felesége, és szemében fénnyé lesz a könny.

Aztán sokáig dús csend. A falióra láncán két hosszú ércdarab lóg, mint régi egyiptomi fáraó levágott fején a csüngő. S olyan gőgös ez a régi szerszám, mint egyéb, ami székely: sohasem méri más órákkal egyszerre az időt. Háta megül szentelt barka nyúlik a levegőbe.

És virágzik tovább a csend.

Időmúltán feláll a férfi: feje s a gerenda között csak annyi a hely, hogy magasságával azt is betölti, ha haragszik. Csizmája alatt dobban a ráncos padló, mert olyan ez a Pandi Zsiga Gyurka, aki nem alkalmas arra, hogy lábujjhegyen járjon a halál előtt.

– Csak a földjeit el ne vigye! – s azt gondolja, hogy nem is mondott keményet.

Mert ez a Pakot Sára annyi földet hozott vala az urához, ami ötvenkét véka búzával vetődik. S még hoztak más asszonyok is, mert Pandi Zsiga háromszor vett feleséget s mindig ésszel. Olyan férfiú volt, aki vágyával hamarosan letörte az asszonyt; s mégis mindegyik meghajolt előtte, mint a vetés a vihar előtt. Hanem aki még az ő keze alatt is magtalan maradt, azon földönjáró csakugyan nem segített.

És újra csak csend.

Gyurka valamit számítgat, aztán megrándítja úgy a nyakát, hogy menten eltörnék, ha másé volna. És iszik akkora kanna vizet, mintha árvizet akarna apasztani.

S nem szólott egész nap, csak a száját szorította. Már estére harangoztak: háromszor szakították meg, mint annak idején Pandi Zsiga a szót:

– Most meghalok, a teremtésit neki.

Az öregasszony szája, amelyik már olyan volt, mint a szárazföld hasadékja, megmozdult, s aztán ismét: olyan furcsákat mondott, hogy ő biza megy zabot gyomlálni, s hogy az ura a vasárnapi kalapját kéri.

Gyurka már tudta, hogy Pakot Sárának ez a nap sem futja.

– Immár a szava sem talál e világba – s nyomban kiment s a kerítéshez állott:

I. kötet 102

– Sógor, Elek sógor!

Elek sógor kiállott a tornácba:

– Nagy baj-é, vagy kicsi?

– Fáradjon átal – mondta Gyurka már csendesebben, s utána a másik szomszédot is átszólította. Mikor mind együtt voltak, szólott nekik Gyurka:

– Tanúskodni hívlak, mert anyám nyilván megyen az éjjel.

És mindjárt az ágyhoz ment fontos mozdulatokkal.

– Anyám, hajja-é kend, vesse ide a szemeit egy kicsiddég.

Pakot Sára hideg mozdulattal odavetette. S Gyurka kíméletlenül kimondta a maga akaratját:

– Mindenkinek eljő az óra, s akarnám, hogy a fődek együtt maradjanak.

Hideg csend lett, miben a beteg egy árnyalattal megfehéredett, s szólás helyett szemében a földi élet virágai rakásra hervadtak. A végén újra Gyurka szólott:

– Úgy gondolom, hogy reám hagyná.

Pakot Sárának mindegy volt már, hogy a földek kire szállanak. Elnyújtott hangon szólott:

– Hagyhatom én rejád es.

S már a halál besurrant az ajtó között, és megfogta a lélek végét. Nemsokára aztán az egészet az ölébe vette, és futott véle a hidegben.

Két gyertyát gyújtottak, és az ágyhoz tették. Egyiket az ifjú asszony kisóhajtotta: amíg egy gyaluforgáccsal újra meggyújtotta, folyton rázta a hideg, könnyek estek a szeméből, s a padlás hasadékján béfutottak.

A három férfiú asztalhoz ült: szemükből tüzet hullattak a pálinkába. S csak egy-egy pohár előtt szólottak.

– Szép halállal múla ki.

– Eccer mü es eltávodzunk.

– Ott jobb lesz nyilván.

Gyurka a székhez feszítette a hátát, és gőgösen szomorkodott. Amikor újra töltött, szót ő csak akkor ejtett:

– Szépszerivel másként nem is lehetett vóna.

A szomszédok elértették, s szépeket mondottak, ahogy egy ilyen nagygazdának kijár.

– Immár jut az egereknek is.

– A környék elsője lettél.

S ez az utolsó egészen belétalált a Gyurka lelkébe, mint esőcsepp a virág kelyhébe. Láthatólag úgy mozdult a szája vonása, hogy azt kellett volna mondania: leszek is az elsők elsője, akár Isten akaratján, akár anélkül. I. kötet 103Hanem ezt lenyelte, s csak azt mondta nyers gőggel, mint akiben két úr is van egyszerre:

– Ezután már egyedül is eltartom a mónárt.

Ilyen melegében úgy torozott halottja felett a férfi, ki a fájdalomba nem öli bele az erejét, de még a szív alakú fekete követ is félrerúgja útjából. Mert kell a hatalom, mint fának húsvétkor a levél s mint fiatalnak az erő, amelyik asszony által új életbe megy át, s művel tovább bűnt és csodákat.

A két tanú hazaindult: árnyékuk haloványan imbolygott, s maguk is szótalanok és keserűek voltak, mint a nap nap után igábafogott. Hiszen, ha jól megszámították, mellettük olyan halál nem eshetett, ami még csórébban ne hagyta volna őket. Az úton kezet fogtak: a két férfi baja most összeakadt, s Matyi Elek így segített rajta:

– Evvel a Gyurkával az Isten maga sem bír ezután.

A másiknak csak a foga villant ki:

– Eltaláltad, jéccakát!

Valahol vakkantott a kutya, de a vége eltörött, mint akinek szólás közben havat hajítanak a szájába.

A kapun sötétbe esett az írás, mintha valami szellem a két nevet béhintette volna a föld puha, fekete porával.

Pandi Zsiga Gyurka a szobában szüntelenül osztotta kétfelé a lebbenő fényt s a csendet. Ilyen komor csak az a vadember lehetett, aki elvesztette kőbe író szerszámját. Egyszer mégis a fejébe nyomta báránybőr sapkáját, s künn az úton balra fordult, s úgy ment, mint aki mindig tudja a maga útját. Ezen irányban, éppen jó futásnyira, mint álmodó óriás bogár, egy régi ház pihent, miben vén Pandi Zsigának második ága virágzott. Egy fejjel kisebb volt, mint Gyurka, de színe veresben játszott. Templomi neve Simó volt, de csak így mondták, hogy lator ember.

Gyurka már az ablak alatt állott: koppantott rajta, s az üvegről zúzmara hullott. A Simó alakja falusi leningben megvillant belől, s már meg is ismerte bátyja fejét, mint róka a farkasét.

E kicsi mián nem jöve – futott az eszibe s nemhiába, mert életének második csodája ez volt (az első az, hogy gyermek helyett leánykája született az asszonynak), hiszen valami barázda miatt esztendők óta nem jártak össze.

– Azért jövök, hogy meghala – köszönt Gyurka.

– Sosztán? – vette semmibe Simó a szót, pedig már tudta, ki hala meg. De hát az efféle beszéd még testvérek között sem maradhat el, ha valami van a begyükben. S még akkor sem, ha rakásra halnak az atyafiak, vagy ha örömet hirdető angyal száll is az égből.

I. kötet 104

Olyan csend állott kettőjük közé, amiben egy gyenge madár kimúlna. Végül Gyurkát méreg futotta el, és elevenre tért:

– Öt esztendeje tartom, tán még el is temessem? Mán legyen a tiéd, úgyis etted utána magadot.

S kicsi idő múlva ismét szólott, de már tele volt szikrával a beszéde:

– Vaj ne hozzam-é ide neked kényes hintón?

Simó már látta, hogy neki kell eltemetni Pakot Sárát. Egy kabala árából tán kifutja, s osztán visszatérítődik, mert a földek fele törvény szerint is az övé. Hirtelenjében el is határozott mindent:

– Ne ijedj meg: idehozom én, eltemetem én. Mert becsület is van, ugyé, Gyurka?

– Van, aki tuggya – igazította már mentiből Gyurka.

Mire aztán kapujáig ért volna, már Simó is utolérte egy fekete lovas szánon, mit ügyesen az ajtó felé fordítottak.

A két férfiú szótlanul az ágynak tartott, ahol a halott le volt takarva. A Gyurka felesége csak a két szemét meresztette fájdalmasan kerekre, mint egy megszeppenő leányka, kinek szeme előtt a durva fiúk a halott madár tollát rakják kalapjukba.

Simó csak megfogta az ágyat, s mozdított egyet rajta.

– Nem vinnéd el a házat is? – igazította meg Gyurka.

– Nekem van, s neki is leszen hónapután – célzott Simó a halottra.

És vitték már a rozoga testet derékaljjal együtt. Az asszony zokogni kezdett, s darabokra szaggatta a szót:

– Jaj, hova, hova viszitek?

Gyurkának most akkorát lélegzett a szíve, mint a kő, ha villám üt melléje, s egy jókora árnyalattal már színtelenebb lett a hangja:

– Innét most eltemetjük.

Az ajtó becsapódott magától. Az óra nagy készülődéssel tízet ütött. Az ágy kerete a félsötétbe meredt, mint dérütött őszi gödör, miből a beléje hullott fonnyadt virágot is valami éjjeli madár, ki tudja hová, elvitte.

Künn még csoszogás hallatszott s ilyen beszéd:

– Vesd meg a sarkadot, nehogy elcsuszamodj!

– Csak lassan, mert nem doktorhoz visszük.

A szobából olyan hangok hallatszottak, mintha valaki fulladozna:

– Még hóta után se legyen nyugodalma. Márja, édösanyám!

A lovakon, az orrlyukak körül, megőszült a szőr a hidegben. A csillagok kacagtak, de nem volt sehol eleven élet, s még az érzés is megfagyott, amíg a szívből feljött a torokba.

I. kötet 105

A két férfi egyforma ügyetlen mozdulatokkal igazított valamit a szánon. De Gyurka hirtelen bement a házba. Visszajövet egy hatalmas, piros gyapjúcsergét hozott: szépen a halottra terítette, de olyan gondosan, mintha ebbe az egyetlen mozdulatába egészen bele akart volna olvadni. Mert minden emberben van jóság, s olyan törvény szerint van ez, mint a halál. S ha már másba nem, hát egy torz, keserű gondolatba tette a szívét, amely még a konok férfiúban is megdobban legalább egyszer.

– Még megvenné az Isten hidege – mondta.

Simó is e pillanatban vér, átok s rendelés szerint testvére volt a másik férfiúnak; s ha mostoha is, de gyermeke a takargatott Pakot Sárának. Az ember együgyű, ösztönös jósága szállott a szavába:

– Mer hogy vér sincs má benne, ami melegítené…

Egyebet aztán nem is szólottak. Sem birtokról, sem másról. Még köszönést sem. Hiszen jól tudták mind a ketten, hogy a temetésen ismét találkoznak.

Simó a balsó ló álla alatt megmarkolta a gyeplőszíjat, s ahogy megmozdult a szán, sapkáját a szeme felé huzintotta, mint őszi búzavetés előtt, mikor a világnak minden szántóvetője a nagyistenre gondol.

És eltűnt a kapun.

Gyurka sokáig egy helyben állott, aztán a kapuhoz ment, hogy betegye egy olyan asszony után, aki életét és kincseit hozta be egykoron rajta, s aki most halál s ember által kifosztva vitetett el újra. A kapunál valahogy megcsuszamlott a fagyon, s bal lábával térdre esett: maga sem tudta, miért, de jó ideig így maradt.

Bent már szép szóval szólott, ahogy rég nem.

– Mindenki viszi a maga terhit, s így lészen a világnak vége.

Ettől kezdve úgy hallgattak, mint akinek tetézve van, amin tépelődjék. Csak amikor sok idő eltelt, akkor szólott ismét a férfi:

– Nézz oda, belém üte ez a hideg…

Bólogatott rá az ifjú asszony, s annyi szomorúsággal, ami egy életre éppen elegendő, mondogatta:

– Lefekszünk s nem tudjuk: felkelünk-e?

És lefeküdtek, de a lámpát égve hagyták.

Simó egy öregemberrel találkozott az úton, aki korcsmából jött hazafelé. Az köszönt és jóakarattal megkérdezte:

– Ugyanbiza, mit viszel ilyenkor?

– Őrletni tevék a szánra – felelte csendesen Simó. Talán érezte is, hogy milyen véletlen valót ejtett ki a száján. Mert bizony, amit ő vitt, azt már I. kötet 106őrölni vitte: az idő, ami meg nem álló örök malom, az fogja a földnek porává gondosan megőrölni.

Mikor a háza elé érkezett, a felesége észrevette, s ilyen szóval jött feléje:

– Mit mesterkedétek?

– E szomorú mesterkedés – mondta inkább önmagának Simó. De az asszony már a szán mellett volt, s valahogy esett, de felemelte a takarót: éktelen fájdalmasat sikoltott, mintha hosszú tövis szúrta volna szíven.

– Csak anyámasszont hozám ide, ne bőgdögelj, te! – szánta inkább vigasztalásnak Simó a szót, de mindjárt hozzátette: – Inkább segítenél, hogy vinnők bé!

Hanem a felesége nem állott rá, inkább folytatta a sírást.

– Még ennyire sem vattok jók, ugyé? – állapította meg keserűen, de harag nélkül a férfi, s nyomban ölébe vette derékaljastól a testet, s igen gondos lépésekkel vitte a házba. Ott, a belső nagyszobában, ahol csak nagy vendégeket s lehetőleg élve tisztel a falusi ember, letette a hosszú kanapéra. Eme pad felett, mióta ember lakott a házban, mindig egy kép lógott: a kínszenvedő Krisztus az Olajfák hegyén, mélyen földre borulva, hogy a feje csak arasznyira van a földtől. De most még egy hüvelyknyit mintha alább hajtotta volna.

Volt a háznál egy csonka gyertya, ami még vízkeresztről maradt, s amin még most is rajta állott a kék pántlika, mint gyónó leánykának a derekán. Ezt Simó a halott fölé tette, az ablak talpára. Kívülről úgy látszott, mintha egy nagy jóságos embernek a szeme mindig utolsót pillantana.

S egyszer aztán Pakot Sára mellé feküdt a gyertyaláng is…

És mély s fekete lett a csend, amilyen még nem volt soha.

Simó már félig álomban számolgatta: koporsó, szemfedél, papnak, torozás, torozás… S már aludt egészségesen, mert éppen aznap kínozta el magát egy éktelen bükkfatőkével fenn a havason. S a háza felett, az éjjeli hidegben, egy gondolat lebegett, minek a szálai minden égtáj felé belefutottak a világba:

– Az alvó ember rokona a halottnak.

De Gyurka csak forgolódott az ágyban, s ha el is szenderedett, felijedt újra, mint a gyermek. És nem mert az üres ágyra nézni, mert félt, hogy onnan lesi őt a halál. S a háza felett, az éjféli sötétben, egy másik gondolat lebegett, minek a szálai minden égtáj felé belenyilallottak a világba:

– A virrasztó ember rokona a halálnak.

I. kötet 107
2

Ágak tetejére hajlott a nap. Szombaton, mikorra az Úr már megteremtett mindeneket, s amikor az ember is leereszti maga mellett kérges tenyerét.

Minden háztáj nyitogatta már szívében az ajtót a holnapra eljövendő kicsi Jézusnak.

A harang kondult, s Pakot Sárának kondult. És fejek hajlottak meg, s az érzésbe itt is, ott is beleveszett az értelem, ahogy a harang szavába beléhull az örökkévalóságnak egy darabja, amit ésszel meg nem ért az ember, hanem marad végezetig csak jel.

Pakot Sárának, aki barna koporsójában hideg pompa között feküdt, már csak egy kívánsága volt: az, hogy eltemessék.

Férfiak és asszonyok jövögettek, úgy öltözve, mint sátoros ünnepen. S már megtelt a ház, aztán a tornác s az udvar is. Úgy állottak, mintha mindegyik kétszeres súlyával nyomná a földet. Így várhatták valamikor a hunok is Attila ébredését, de amit ők várnak, az nem jön el soha, hanem elmennek végül is maguk, egyenként, komoran, de mind.

Jött a pap is, feketén s búsan, mint aki halált s örömet egyformán gyászol. Fehér templomi öltözetben két legényke aprított utána, de láthatólag valami patrópuska miatt kötekedtek. A pap karinget vett, ami úgy illett rá, mint sötét fatörzsre a gyenge hó. A nyakát megrándította keményen, hadd szakadjon a kötél, amivel e csalárd világhoz vagyon odakötve. S mindjárt a koporsó előtt keresztet vágott a szentelővel, s mintha valami sötét szellemet szidna, olyan hangon kezdett temetni:

– Oremus pro fidelibus defunctis!

A székelyek belenéztek az űrbe, s csak a rokonságot érezték a röggel, minek a lehelete rájuk szállott. A latin szókat nem értették, de úgy sötétedett mégis azoktól a vérük, mint vihartól a víz.

– Quoniam Deus magnus Dominus et rex super omnes Deos… qui fecit nos…

S aztán egy hanggal, mintha már parancsolna az Úrnak, feljebb kezdte a pap:

– Absolve, Domine!

Valahonnan, a földi határokon túlról, átnyúlt egy kéz, ami csak fehér színű csont volt, és a koporsóhoz ölelt mindenkit. Sem indulat, sem vágy nem élt most e házban, csak ember, kiket azért alkotott az Úr, hogy visszatérjenek hozzá. S már mérték az utat, ahol visszatérendők egymás után.

I. kötet 108

Gyurka és Simó a koporsó két oldalán állottak: meghajolva, hideg szájjal. Csak akkor rándult az orcájukon egy vonás, amikor két férfiú serényen felemelte a Pakot Sára örök hajlékának fedelét. Az egyik két koppintással minden szeget hamar fejig ütött, ami nem fájt sem a fának, sem a halottnak. De a szívek vért sarjadtak utána, s a szemekben izzadott a lélek.

És a koporsóba beleszegeztek annyi levegőt a Hargita alól, amivel ítéletnapjáig megérheti Pakot Sára.

A kántor énekbe kezdett, úgy, mintha önmagát temetné:

– Elvégeztem immár pályafutásomat…

S már négy ökör után tették Pakot Sárát. Melléje egy másfél öles fakeresztet, de olyan gondosan a koporsó mellé, mintha édesgyermeke lenne. És megindultak nagyon lassan s méltósággal: így temetik egyik a mást szaporán, s végül sem marad egyéb, csak a romboló virtus, ami vérrel itatja a népet bölcsőtől a sírig.

Az útkanyarodónál elnyelte őket a tér. Csak az ének hallatszott, beleveszőn a csendbe, mint a fekete madár magasból eső suhogása. A harang utolsókat kondult, s amikor elhallgatott, láthatatlan szellem egy új világ himnuszát zengedezte lent a rögök alatt:

– In Paradisum deducant te angeli…

Napbúvás után csoportokban szállingóztak visszafelé az emberek. A férfiak egytől egyig megállapodtak a Simó kapujában, s már szóba jöttek e világi dolgok is: beálló vásárok, majorválasztás, kóst állománya s egyebek. Simó az utolsó csoportban jött, nemigen szólott, de fülét ébren tartotta. Kapujához érkezvén, meleg szóval mondogatta:

– Térjünk bé, no! Ez a szomorúság megérdemli.

– Búban is veri magát az ember – mondta egy jóivó, s erre már tértek a többiek is: ki hamarébb, ki fontoskodva. Gyurka ellenben, nyilván csak tempó végett, hazafelé fordította a fejét. Ezen Simó megütközött, s nagyon közel bújt hozzá.

– Tán nem mene el a szép eszed, vaj mi? Egyebet se beszélnének hómenésig.

– Mondasz valamit – fitymálódott Gyurka, de már mentek. Ellenben hallgattak konokul, csak az ereszajtónál szalasztotta ki Simó a száján:

– Hát az osztozást mikor ejtjük meg?

Gyurka csak úgy vette, mintha azt kérdezték volna tőle: hát meleg mikor leszen? S kicsi, de erős csend után könnyű gőggel mondta:

– Azt biza egyhamar nem, mert az meg vagyon ejtve.

I. kötet 109

S már lépett bé a küszöbön; s nem is bizonyos, hogy hallotta-é, amit Simó mondott:

– Ammár nagy baj…

Ez pedig olyan szólás volt, amiből nyilvánvaló lett, hogy a bátyja tanúkkal mesterkedett valamit. A gondolat vért mozdított benne, de külsőleg az ütés nem látszott rajta. Inkább egész szívvel házigazda volt, aki egyéb híján a kalapjából is reggelig itatná a vendégeit, s még úgy is, ha csak a kicsi vetőszekere maradna.

Mindjárt fodormentás pálinkát illogattak, s hozzá kalácsot törtek, s halál körül járó szomorú szavakat ejtegettek:

– Szentfelsége rendelése vót.

– Münköt es elszekereztetnek.

A határpásztor a maga nyomorúságával megtódta:

– S nem is négy ökörrel.

– Tán gyalog mész? – incselkedett egy fiatal házas, s jólesett mindenkinek a móka.

Menyecskék, kiken hamar megérik s kikről hamar lehull a szomorúság, kolbászt s egyéb jókat hordtak az asztalra, de annyit, hogy már csakugyan bosszantották a közönséges napokat. Binda Lázár, aki egyformán tudott időt jövendölni, marhát vérezni, lidércet nyuvasztani s egyéb bűvös dolgokat, tudós-komolyan ült az asztal fejénél. Csak a nagyisten a megmondhatója, mióta viszi mindenféle gyülekezetben az ének elejét. De teszi is, hogy érti, mint a vén ló a fűevést: ott is, ahol nincs. Most is kedve szerint halászta elő a szomorú nótát: „Nincs a halál előtt senkinek vígalom.”

És zengedezték utána csendes megadással, mintha a másvilágot egészen a posztóruhájukig akarnák közel engedni:

Nincs a halál előtt
Senkinek vígalom,
Meggörnyed jövésin
Az földi hatalom.

S nemsokára megint új, sötét szavakat rakott eléjük Binda Lázár:

Üsmerünk igaz bírónak,
Ki jutalmat adsz a jónak…
I. kötet 110

S az önmagát megadó lélek csak szállott az írásban is, a halál titkában is a mélység felé.

A lámpa fénye meg-megrebbenve küzdött a sűrű dohányfüsttel, ami homállyá gyűlt az emberek feje felett. S e homályba, hol erős ételszag bujkált nyugodalmat keresve, időnként beleütődött egy-egy nagy csontú, sötét koponya, mintha pogány fejek végső erőfeszítéssel még egyet botlanának a titkok után. És elveszett minden hangnak az ereje, csak egy zengett tompán s értelmet igázván, átszállva a fejeken:

Ó, nyomasztó
Gyászos egy szó:
A halál…

E végső szóra, mint egy eleven sárkány, Simó felütötte a fejét, de már azt nézte: nem vevék-e mozdulatját észre? Mert egy kicsi észt felhasználni, attól mégis jobb lesz. És a hangját ismét odaadta a gyülekezetnek, de maga belső színeiben tovább változott: hej, a szomorú keservit, az osztozás megejtve vóna?! Inkább ki sem fogja jóformán a négy ökrét, de kicsi faházban másik embert készít utána.

S mindig csak jobban forrott, s az eszét úgy jártatta, mint egy tüzes üszköt. Az űr sötétedett, ahová belenézett, mert mi hát az élet hatalom nélkül?! S falun van-e hatalom birtok nélkül? No de csak nem háborodott meg, hogy ilyen rútul megcsúfolva odahagyja a sok drága földet, s béüljön a macska mellé a góc alá! Hiszen a fejében akkor az észt s a vériben a virtust minek tartaná? Hát akkor elővevődik az ész is, a virtus is, hogy ne vesztegessék hiába az időt.

De a testvért?!

Azt már nem, mert az Pandi Zsigának a másik ága, s hadd virágozzék, ahogy tud. De valaki más utoljára nézi ma a szép csillagos eget.

S már egy villanással, ahogy tűzbe esik a pásztor bicskája, eszében volt: kit s hogyan s mikor. Még várt valamicskét, azután felállott, egy ajtónál állingáló legénykének jó darab kalácsot adott, s elszalasztotta Matyi Elekért.

Csak egy fertály óra, s Matyi Elek már jött. Igaz, hogy közben mind tekergette a fejét: mi lelhette ezt a Simót, hiszen legénykorukban ők már egyszer csináltak volt számadást? Vagy a halál után jámborodott volna meg? Merő csoda lenne. S már a küszöbön volt:

– Jestét!

– Jestét – fogadta Simó, s kartőn fogva félrevitte egy kicsit:

I. kötet 111

– Számításom, hogy a kicsi Jézust várjuk békességvel.

– Tőlem akármilyen sebesen.

– Vegyüljünk hát közíjük! – mondta Simó, s már letelepedtek egymás mellé az asztalhoz. Belül keserű méreggé csordult a Simó vére, de hát ki a hibás, ha a természet nem tud felejteni, s hogy éppen van is, amit ne tudjon, mert hét esztendeje-forma, a magas hídról a vízbe szállott vala, s nem is a maga akaratjából, hanem a Matyi Elek s az ő cimborái kedve szerint.

S most a szíve, csodaképpen, mégis dobbant: talán máskorra hagyom Eleket mégis, hacsak a tanúságban része nincsen.

És mindjárt odahajolt Elekhez:

– Csütörtök este felmenék vala, de világjuk nemigen vót.

– Eppen Gyurka sógornitt valék.

– Tán vizet vetettek a hideg ellen?

– Csak halált s birtokot lestünk.

– Úgy-é? – színtelenedett el a Simó szava. Hát akkor az egyik tanú mégis ez volt, ki után egykoron lepedőbe került, s annyi vére elfolyt, ami egy farkasnak kétheti eledele.

S már csak, mint a gonosz vad, ment a megtalált vérnyomon.

Ittak tovább ügyesen, hogy miből lehet, pótolják a halál utánit is.

Éjféli misére másodikat harangoztak. A torozók jámbor szavakat mondogattak, s asztalt bontottak. Némelyike gyenge inakon állott, de ha az ilyen is el nem menne a templomba, az Üdvözítő nyilván nem tudna megszületni falun.

Simó visszamaradt, és sietve bement a belső szobába, hol még élt a halál szaga: egy fiókból valami régi pisztolyt kivett, két patkószeget beléeresztett, s nyálas papirossal hamar lefojtotta, és a csizmája szárába bécsúsztatta. És ment, s már nem is volt szomorú, csak kemény járású, égető szemű és konok egész testében.

A templomban a Matyi Elek háta megé ült, s némelykor belenézett a levegőbe, amely illatos és üde volt, mint egy hatalmas gyermeknek a lelke.

A mise megkezdődött. S most, az éj közepén, olyan szép és sejtelmes volt minden, hogy gondolkozni sem tudott senki, csak lenni és kinyílani a túlvilág illatában, mint virág a napfényen.

Az anyák nyugodtak a betlehemi öröm mélyére esve.

A lányok mosolyogtak a karácsony szent kedvében, s öleltették magukat a hittel.

A férfiak ereje elaludt, s gondjuk összetörött.

A legények vére szelíd lett, mint az öröklámpa fénye.

I. kötet 112

De Simó úgy ült, mint egy diófából faragott hideg pogány, ki a halál egy szikráját mindig melengeti magában.

Hanem a kórusban az örvendetes ének mégis megszületett, s mindenkinek a szájára szállott, mint új életet hirdető kicsiny selyemmadár: Betlehemi pusztán örvendetes hír van…

És vala ezen örömhír a falué, amelyik hinni tud, mint sűrű erdőben a pásztor; amelyik jó, mint az áldást adó fekete föld, de amelyik eredendő bűnnel vad, mint szélben a parázs. És érezte teste alatt a betlehemi szalmát s orcáján az ökör leheletét a falu, amelyik bőséggel issza mindig a titkot, hiszen maga is egy megrepedt szív a természeti erők közepében.

Csak éppen Simó nem hajította el a fegyvert, amit csizmája szárában elhozott a jászolhoz. Mert ő az az ember, akit egy életben százszor kellene megváltani: a jóban gyenge, de a bűnben nagy.

S már bomlott a templom, mintha nagy darab rögök indultak volna meg, és zsongott az édes ének, mint a szellő, amelyik egyformán simogat burjánt és virágot: Nyugtasd ki most szent lábadat édes gondatlansággal…

Bent még nyújtották az ének végét, de künn már letették: s éppen ekkor valaki keményen elkiáltotta magát az ajtó előtt:

– Félre innét! – és nyomban lövés rázta meg a csendet, s Matyi Elek a fejéhez kapott, és rábukott a sapkájára.

– Hamar a papot! – sürgetik ész nélkül az emberek, de sötét van cudarul, s nem látni semmit, csak érezni hideget s félelmet, s hallani kínos nyöszörgést:

– Kettéhasadt a fejem… A fejem!

Valaki tapogatja a nyöszörgőt, s meleg fut a kezére.

– Megy a vére! Szent Isten!, a vére!

A pap futva jön és tapog körül, de nem lát semmit, csak fekete imbolygásokat.

– Lámpát, lámpát! – s a harangozó valahonnan odaszökik a toronybejáró lámpással: ez Matyi Elek, a feje vérbe borulva, körülötte nagy helyen piros a hó.

– Ki lövé meg? Ó, a tolvaj! – mintha csak most térne észre a pap.

Simó odaáll sápadtan, hidegen, de nem is rezeg a hangja:

– Csak a kicsi Jézus tiszteletire vót.

A tömegből összevissza mondások szakadnak:

– Kiáltotta is, hogy félre.

– Én bosszúállást vélök.

– Hiszen ma békültek ki, szent karácson napjára.

I. kötet 113

Simó konokul állott, hogy ember nem tudott eligazodni rajta. Nem szólott sem jót, sem rosszat, de orcájában időnként megmozdult a csont, s a gondolata nyilván ilyen volt: tanúskodjál, lám, a másvilágon, mert hiányodban az osztozás meg leszen ejtve…

A papnak csak most jutott eszébe, hogy egy haldokló mellett mi is az ő teendője, s már szólott is:

– Vonuljanak tova egy kicsit, hadd lássam el szentségekkel.

– Biza, eppen a töviben is vagyunk! – szólta el magát vén Sánta Pali, kinek bajban is mindig mókára fut a szája.

Eleknek még értelem látszott a szemében, s mintha nem is kínlódna már olyan szörnyen. De úgy nézett a papra, mintha többet nem hinne jó ember létezésiben. Egymáshoz közel hajoltak a gyenge fényben, s a pap sietve súgta, hogy meg ne előzze őt a halál.

– Bánd meg bűneidet, s feloldozlak Isten nevében. Bánod-é?

A tusakodónak jólesett, s egészen belefogódzott az utolsó földi szóba:

– Bánom.

– Ellenségeidnek, ha vannak, adj bocsánatot.

Erre már fordítaná, ha tudná, a fejét, ami azt jelentheti, hogy itt nem hamarkodja el a dolgot.

– Aki agyonlöve, annak is?

– Minden ellened vétkezőknek.

Felelet helyett csak nyöszörgött Elek az indulat és a fájdalom terhe alatt. Más hangot nem adott, csak a foga vicsorgott. A pap megborzadt, mintha a saját lelke forogna kárhozat veszedelmében: itt már semmire sem megy. A lámpát egészen közel vitte a férfi arcához, ami torz és indulatos volt a halál tusájában, mint akinek még az elfolyt vére is visszahagyja az átkot s a bosszúállást. De messziről a pap arca is olyan keménynek és keserűnek látszott, hogy esküdni lehetett volna: no, még ez sem bocsátaná meg, pap létére sem, ha valaki agyonlőné.

S ebben a csendben, ahol két lélek kínlódott, Elek végtére furcsát mondott:

– Inkább adna… egy… tükröt.

Száját tátva ámult ezen a pap, de neki nem volt, hogy adott volna. Az embereket odaszólította, s az egyik leány zsebkendőjéből kibogozott egy törött darabot. Elek intette, hogy tartsák arcához a lámpást, s ahogy megtették, egészen nyitott szemmel nézte magát:

– A vak-szememnél van a baj… – mondta már szelíden, s még csendesebben hozzátette: – Csak látni akartam, hogy miképpen halok meg – és leeresztette maga mellé a tükröt, és behunyta a szemét.

I. kötet 114

– Meghót… Meghót…! – mondogatták mellette.

Két legényke, csak akkorák, mint az ember lábaszára, még bámészkodott a halott körül, de aztán továbbmenve megölelték egymást, s mint két meleg ruhába takargatott életbimbó, énekbe kezdettek, ahol elhagyták azelőtt:

Az angyalnak szava azidőben így szóla,
Azidőben így szóla…

Mindenfelé kántáló legények jártak víg örömmel. Az egyik kapunál, hol módos leányhoz van a bejárás, hevesen tanakodtak, de aztán sorba állottak szép bokrétásan, s menvén az ajtó felé, zengedezték:

Pásztortárs, mily öröm ez,
Pásztortárs, mily öröm ez…!

Bent kacagott a leány, és gondolkodás nélkül szájára futott a legények éneke:

– „Pásztortárs, minő hang ez…!”

S mint egy örök zsoltár, amely marad nemzedékről nemzedékre, úgy zsongott és élt az ének. És jelezte ég s föld és minden lelkesállat, hogy Simó s a többi gyarló emberek felett diadalt vívott immár a megszületett kicsi Gyermek, aki levetvén köntösét s minden jókat s elhagyván édesanyját, úgy szerezte hatalmát.

S már csak azt érezte a falu, hogy jó és áldott az élet. Mert szent az öröm, a kedv, a vígság és minden, ami élet.

És a halál?

Az ijesztő, mert titok, ami túl van minden örömökön, és él az örökkön túl, mint az egyetlen tökéletes beteljesülés. Az félelmetes, mert hideg, mint a fekete virágból font koszorú, amelyik áll az élet fején.

S ezért erővel is felejtjük a halált, s illatos és véres játékokkal ülünk egy ünnepet, ami Élet, s aminek az ablakában csak lobogó gyertyák vagyunk a szélben.

I. kötet 115
Báts Eszter, mi lettél?

Mint vinnyogó sirályok méltóságos serege, már a horizontra lépett az alkonyat, s ahogy jött a hullámok hátán, körös-körül szűkre húzta elszédült emberek szemének a határt. S már éppen harmadszor, mióta tengerre szállott a hatalmas acélfészek.

Báts Eszter a fedélzetre jött: középen megállott, s hogy állóhelyben ringattassa magát, a lábát egy kicsit széjjelvetette. És szemével kirepült a tengerre. Felette a drága két láb s a derék erőben izzott, s szép szőke feje előtt széles hullámokban hajlott meg a tenger. Később a korláthoz ment kecsesen, mintha őt nézné a világ. Aztán fejét lehajtotta, s mosolygott szépen, hogy a hajó zúgó erejében sok ölnyire habbá verődik a rengeteg zöld víz.

– Ó, be jó volna ilyen habban fürödni minden reggel: patyolat selyem lenne a bőröm, s kábulna tőle, ó ne vigy Uram a kísértetbe – s akkor egy meleg sugár végigfutott a mellén, fogai kicsillantak, s hirtelen beleült rengetős hajószékébe. A művészet bohó angyala pedig elejébe repült, s mondatta vele, amint jön emitt:

– Öt nap múlva ott leszek. S aztán mozit játszom, szépen, jaj, be szépen. És leszen hírem, pénzem, nevem újságokban, s reszketni fog a hideg angol, ha kezemet az övében felejtem, csak úgy, egy kicsit… – s akkor ide-oda nézett, mert erősen szerette volna megkérdezni valakitől:

– Ugye, szép vagyok?

Vele szemben egy szakállas orosz dőlt a korlátnak, s lopva meg-megnézte a Báts Eszter lábát, s bizony szakálla ellenére is olyan érzése volt, hogy jó lenne vagy közelebb, vagy távolabb menni ettől az édes kísértettől. A leány észrevette:

– No, ettől megkérdezem; de mégsem. Ha legalább szakálla nem volna, ó, vén bolond – s amint így vette s dobta a gondolatait, hirtelen egy olasz jött arra: úgy húsz körüli csak, s nagy fényes szemű. Szinte indulatosan az oroszra nézett:

– Vén hólyag – gondolta, és huncutul rámosolygott Báts Eszterre.

– Most, most ettől megkérdezem – készülődött a leány, de csak azzal maradt, sőt, amikor a szép fickó melléje ült, s talán egy kicsit közel is, selyemsálját összébb húzta a mellén, s továbblibbent, mint egy gangos zerge.

I. kötet 116

– Vad, de szép – szorította fogát az olasz. Hunyorítva a szakállas is utánanézett:

– Hej, a dupla keresztre mondom: nem is kéne soha más.

Báts Eszter önfejűen, szépen kacagott:

– Én magyar leány vagyok, velem nem lehet csak úgy…

Setétséggel betelt minden határ. A mélységben s a magasságban s mindenütt misztikus zsoltár igéi szálltak, mit morogva imádkozott a tenger. Éjfélkor nyugati szél jött, s ahogy erősödött, a hullámok igazodtak hozzá. A mérőzsinór nagyokat rándult a haragos vízben. S a hajó, mint mogorva vasasvitéz, táncolni kezdett a nagyvilág báltermében, hol puha zöld víz a szőnyeg, s hol a nagy lámpa – biza eccer úgy, mint máskor – idejében kialszik.

Hanem Báts Eszter hatalmas masinák előtt mozit játszott álmában. Forró vérében pihegett a tenger felett, s lába alá került a takarója.

Szép vagy, ó be szép vagy, Báts Eszter.

Hajnalra aztán szelídebb lett a tenger, s a határok megnyílottak: a szem útja fáradtan beleesett a végtelenbe. Csak víz mindenütt, le mélyen, ki tudja meddig? És levegőég, fel azon, ki tudja meddig? S legközépen csak imbolygó fekete pont a hajó, ami gépekkel imádkozik az életéért. És az ember? – meleg sóhajtás.

Báts Eszter pedig mindenkinél melegebb lehelete a levésnek. Hozzá még tiszta is, mint a szűz barát ezüstkelyhe, s száján a százesztendős aszúbor mámoros íze. Ilyen asszonyember nélkül olyan lenne a világ, mint a koldus muzsika nélkül – különben nem szólok semmit.

Az olasz sem szólt, sem a muszka. Egyedül a szemük meredt, már amikor láthatták a lányt. Hanem mire ötször nyílott a hajnal, ennek is vége szakadt.

S akkor Báts Eszternek kigyúlt a szeme, és felsóhajtott:

– New York, te leszel az én városom – s itt olyan érzés jött rá, mire illenék sírni, ha tudniillik rá is érne az ember, befutván kedves Amerikába.

A nagynénije várta, s ahogy kézhez kaphatta, nyakába is borult illendőképpen. Utána egy széles szájú, kicsi fekete ember is megcsókolta – igaz, hogy japán volt, de a nagynéni ura, s így a csókolás jussát nem lehetett elvenni tőle.

Szép autóba ültek: a japán elöl a kerékhez, s ők urasan hátul.

Az asszonynak nagy kerek okuláré volt az orrán, s mögüle szerényen csillogott a szeme, ahogy furcsa házasságát magyarázta:

– Tudod, lelkem, először nem akartam hozzámenni, mert olyan kicsi, s csúnya is szegény. De aztán egyszer igen furcsán nézett rám, s a szemem láttára számokkal bebizonyította, hogy a felesége kell lennem.

I. kötet 117

– Én ezt nem értem, néni drága.

– Ugyan én se, de éreztem, hogy igaza van, mert nagyon okos, borzasztó okos.

– Aztán szereti?

– Yes. Ó, igen. S ami a fő: jól keres: tudod, excellent businessman.

Báts Eszter egy kicsit lehűlt, s láthatólag elgondolkozott: más világ, más szerelem.

De már hazaértek, s csak ketten maradtak, mert a japán garage-ba vitte gépkocsiját. Nem is jött haza, csupán este, s akkor is úgy járt-kelt, mint egy csendes holdkóros.

Bizonyosan Szent József-házasságban élnek – gondolta néha a leány, de egyébként nem sokat hányta-vetette ezt a témát, inkább a várossal ismerkedett minden idejében. Egyszer-kétszer elszédült a Broadway-n az esti fénytől, s ilyenkor úgy érezte, hogy a világváros szédítő méretei között elvész, mint mákszem zengedező légy az őserdőben. Hanem a népség, ami színesen és színtelenül hömpölygött végig a színházak lámpái alatt, egyelőre nem tetszett neki.

– Üzleti gerjedelem az orcájukon, s egyébként kíméletlenek, hogy letaposnák az embert. – Aztán savanyúan elhúzta a száját:

– Szent Isten!, ezek a férfiak: egy részük fonnyadófélben, más részük száraz humor, s aki egyik se, az horpac. És a nők? No, azok mégis mások, csak a kelletinél cifrábbak s igen patikaszínűek.

Egyéb megfigyelései között különösen kettő napról napra jobban tartotta magát: első ízben az, hogy szinte kivétel nélkül minden férfiúnak durva keze van, s másodszor, hogy az együttjáró párban mindig szebb és csinosabb a nő.

Hanem a városról megilletődve mondogatta:

– Szédítő, s micsoda élet, te jó Isten!

És amint meglátta ezt az életet, már megkezdődött lelkében a szomorú harc, amit minden ideérkező épeszű embernek meg kell vívnia, mert ez a híres Újvilágnak kegyetlen keresztsége. Adatik pedig e keresztségben kinek-kinek János név, hogy sírjon a régi arcán, s az újat használja verejték alá.

Báts Eszter is belekezdett a maga belső szertartásába, minek jeleképpen titkos erő hideget lehelt a lelkére. Ettől kezdve szívesen ült órákig is egyedül, s ahová nézett, gyakran beleesett a semmiségbe. Hanem a bohó angyal mégis elejébe szállogatott, s annak jelenésére Báts Eszter öröme közé visszatért, s mosolygott, úgy, ahogy a vízen túl szokás.

I. kötet 118

– Ha az Isten addig segít, inkább az első fizetésemet Szent Antalnak adom – és itt hangosan elkacagta magát, mert az jutott eszébe, hogy Szent Antal odaát maradt, hanem igen kedvesen mégis megoldotta a kérdést:

– Elküldöm kábel útján, s megvan, de az is lehet, hogy kvótán felül ő is átjön abból a nincstelen világból.

Csak egyedül azt nem mondta meg az angyal: hogy s hol is kéne útbaállni s elindulni. Pedig, Isten látja, megtehette volna, hiszen a Báts Eszter szívében harmat után áhítozott a rózsa. Ezt ugyan a nagynéni aranykeretes szemüvegén keresztül sem vette észre, igaz, hogy nem is volt őkelme már angyal, de pótlásképpen annál inkább igazi amerikai asszony, aki álmodozó rokonának egy jelentős kérdést minden kitelhető komolysággal feladott.

– Mondjad kérlek, mit szeretnél dolgozni?

A leány szomorúan nagyra nyitotta a szemét.

– Dolgozni? – De hamarjában bátorságot vett, s olyan édesen és ártatlanul vallott, mint egy gyermek.

– Én művész akarok lenni, drága néni, s mégpedig: moziszínésznő.

– Ó, te… te csacsi – kacagott az asszony, s olyan vonás futott a szájára, minek fele savanyúság, fele gúny volt. Báts Eszter hetykén felkapta a fejét:

– Igen, van tehetségem, s szép is vagyok.

És ettől kezdve művészi vágyaiban nagyon önérzetes lett, sőt, mondhatni lehetne, hogy tüzes, mintha csak ilyen értelemnek állott volna a szolgálatába:

– Majd meg teccik látni, hogy nem cifraság, amit mondok.

Ellenkezőleg: bárki nagymértékben elismerte volna a szándék komolyságát, de viszont: egy kicsi józan férfipolitikával azt is lehetett volna mondani:

– Éppen az a baj, lelkem szép leány, hogy cicoma nélkül fogja a dolgot, mint a falusi asszony a gyónást. Mert, a kutya vigye el, az asszonyember dolga mindig olyan, mint saját maga: kisded ügyeit megteheti halálos komolyan, vagy éppen sírva, de ha nagy terveit nem kacagva, sőt, pontos számítgatással veszi magára, akkor vége a világnak.

Báts Eszter Isten után megérdemelte volna, hogy kivétessék ezen visszás politika alól, s hogy ő is ilyen véleményen volt, kilátszott abból, hogy napokig járt, ki tudja hol, és bízván a sors kedvezésében, útjairól említést se teve. Talán el is mondta volna, hogy nyert szép ígéreteket, ha ilyen kedves mondások végén valami egyéb is nem történik vala: tudniillik az illetékes férfiaknak mindig furcsán fémlett a szemük, s valahogy esett, de nem Báts Eszter felejtette ott a kezét, hanem éppen megfordítva. Pedig elméletben sokszor I. kötet 119úgy határozott, hogy a hideg férfiak eszit egy kicsi bizsergető melegséggel vagy éppen illatos leheletével elveszi. Mindinkább kitűnt, hogy ez a mód kezdőnek nagy feladat, mi csak akkor lészen elvégezve, ha békességbe kerül azzal a valakivel, kinek ez volt a szavajárása:

– Cselekedet teszen bizonyságot.

Ezekre a kézmelengetésekre mondhatta volna bátran: kicsiség az egész – bizon, csakhogy az angyal nagy dolgot csinált belőle, mert ilyenkor mindig elpityeredett. S hogy Báts Eszter is vele tartson, az ajtó előtt ő is megtörülte a szemét, s minden bátorsága ezen mondásában állott:

– Ha szeretném, tán nem bánnám.

Valami imbolygó fekete árnyék ezt is kikacagta.

– Szamár vagy, lelkem – s ahogy kimondta, már hízelkedett is:

– Pedig szép vagy, Báts Eszter.

Szép, nem szép, az egyre megy, mert itt egyéb esik a serpenyőbe. S éppen az, hogy gyakorlatban még szent leány volt, s az ilyennek pedig a legjobb akarat mellett is itt fordul a világ:

– Ha szeretném, nem bánnám.

Ha már így volt, nem lehetett egyebet cselekedni, mint a reményekkel együtt egyelőre visszavonulni – hogy meddig, azt megmondotta maga Báts Eszter:

– Amíg megszeretem valamelyik főembert.

S mivel az élet törvényében írva vagyon, hogy itt Amerikában jónak s rossznak jövését egyaránt munkában kell bevárni, azért Báts Eszter is a művészet paripájáról a munka szekerére szállott, amit lassan, egyenletesen bűnbánó démonok húznak penitencia gyanánt s egészen a végítéletig.

És ezen új fordulatban, talán engesztelés céljából, a szerencse kedvére állott. Értem alatta azt, hogy hírneves ruhatervezők modellje lett. Mindent összevetve, ez egészen jó foglalkozás volt, mert fizettek kellemes összeget, s amíg más lányok szédülésig fodrokat varrtak vagy gomblikakat követtek el, addig ő csak állingált elé s hátra, forgolódott, s illegette magát néhány hosszú percig az új ruhákban. Igaz, hogy eleinte rózsapír futott az arcára, és a szemét csak lesütötte, s nem jártatta a férfiakon, mert illőnek tartotta a pironkodást, lévén sokszor csak drága selyembugyigóban, ahogy szokás az ilyen különös hivatalviselésben.

No de belejön mindenbe az ember, mint a majom a társadalmi életbe. S különösen az asszonyféle, ki csupán olyan perceket tart szeretettel emlékiben, mikor legalább egy ügyes férfiú látta, hogy szégyelli vagy szégyelleni akarja magát.

I. kötet 120

Napok jöttek, s napok mentek. És Báts Eszter már este is, nappal is sűrűn gondolt valami különleges találkozásra, ami hovatovább érdekesebb lett, s naponkint megismétlődött. S csodaképpen nem is valami mozimanager vagy más szakmába vágó főember itt a szerencsés idegen, ahogy gondolni ésszerű volna, hanem – Isten bűnül ne vegye – éppen csak egy néger. De annyi igaz, hogy nem akármilyen néger, hanem West-Indiából való magas, szikár, szép munkakerülő, ki csupán színében hordta magán a fajt, mert egyébként a legrokonszenvesebb keresztesvitéz vagy trubadúr válhatott volna belőle. Ez az indiai faj egyébként is úgynevezett nobilis néger, s van olyan gusztusa, hogy csupán fehér hölgyekre áhítozik. Ezen áhítozást szükségtelen lett volna Báts Eszternek külön is megmondani. Este-reggel észrevette, de kiváltképpen mégis este. A dolog egyszerű volt, ahogy ez már a nagy dolgok természete:

Tudniillik Báts Eszter az ötödik emeleten lakott, s a felvonót aki kormányozta, ki lehetett volna más, mint ez a nobilis néger? És esti hazamenéskor Báts Eszter rendszerint csak egyedül került – ahogy otthon mondják: a liftbe. Ilyenkor a néger nagy fekete szemeit rávetette, s tán egész Indiáért se vette volna le róla. Egyébként szót sem próbált soha, és illedelmes volt, mint egy példaszerű gentleman. A felvonó ajtaját lent és fent finom mozdulatokkal nyitotta ki, és hajlongással szolgált, ahogy nagy úrnőknek dukál egyedül.

Ki ne tudná, hogy módjával fogják a madarat? Aki pedig huncut, az a kiválasztott kedvesre is átviszi ezen példabeszédet, tudván, hogy a békának víz kell, s a nőnek felmagasztalás.

Báts Eszter ösztönszerű félelemmel, de mégis szívesen jött minden este a felvonóig, de ott tette magát, hogy nem érdekli, még egy cseppet sem, a fekete gavallér néma vallomása, ha még egyszer olyan szép és különös is. De arról már nem tehetett, hogy a fekete szemek tüze alatt mindig jobban és láthatóbban zavarba jött, sem arról, hogy meglátszik a forró hullám helye, ami ilyenkor arcába futott. És már lefekvéskor is minden tiltakozása dacára maga előtt látta a szép feketét, és remegve kérte az Istent:

– Adj erőt, és változtass jóra minden eljövendőt.

De lassankint egészen rabja lett a különös hatalomnak. Küzdött, kínlódott, de a szíve mindig mosolygott, mintha örökös győzelemre született volna. És egyszer visszanézett ő is, és nem tudta elvenni a szemét, inkább beleesett a két fekete szembe, mélyen, melegen, remegve, s nem maradt semmi ereje. És akkor a negyedik és ötödik emelet között megállott a felvonó: Báts Eszter mindent elfelejtett, csak érezte a forróságot, s mint a megigézett madár, beleesett a tűzbe…

I. kötet 121

Kócosan és zavartan lépett a szobába. A nénije csodálkozva kérdezte:

– Milyen furcsa vagy, valaki bántott?

– Ó, néni, dehogy; csak a szél akart elvinni, s a hajamat elkuszálta.

Hanem azt gondosan elfelejtette, hogy ez a fekete idő a felvonón érte utol.

Az ember pedig olyan gyarló, hogy ami jó, azt máskor is szívesen elköveti. Aki még szép is, az éppen nem kivétel. Báts Eszter pedig nagyon szép volt.

A napok újra jöttek, mentek. Báts Eszter fokozatosan sápadtabb lett. Keveset szólott, és sokat nézett maga elé. Egyszer aztán, nagyon szomorúan, azt mondta a néninek:

– Már nem vagyok jó modellnak, mert a magas, cingár alakok jöttek divatba. Nagyon szeretnék néhány hétig pihenni.

És nemsokára egy mákszem legényke született a házban. Szinte titokban, mert csak akkor vették észre, amikor már sírt is. Az asszony ijedtében leejtette az ókuláréját, s a japánnak szinte kiesett két apró szeme.

– Nohát, ilyen szégyent!, még ha legalább fekete nem volna… – sopánkodott az asszony.

– Jó kis eset – mondta nyugodtan a japán.

Báts Eszter pedig halálsápadtan feküdt az ágyban, s mellette karját nyújtogatta, és rendre hosszakat sírt a színes gyermek.

Ellenben a nobilis néger csak fülelt, s amikor már nem fülelt, akkor is úgy tett, mintha nem tudna az égvilágon semmit. Ártatlan pofákat vágott, mint egy koromba esett angyal. S különben is megunta már örökösen gentlemannek lenni, és vígan élte világát.

A bíróság pedig, a kereset ügyében, a maga kisded ítéletét szárazon mondta meg Báts Eszternek.

– Mr. Dam törvény által köteleztetik, hogy heti egy dollár tartásdíjat fizessen. Miss Báts pedig vegye tudomásul, hogy amelyik fehér lány színes férfit szeret, annak egy dollár is sok.

Még az angyal is szemrehányó panaszba kezdett, s keserűen mondogatta:

– Báts Eszter, mi lettél?

Csak egyedül az ösztön, ami vezeti és egészen sírjáig kíséri az embert, az nem hagyta el a leányt, és a kiszáradt szerelem helyébe az anyaság szentségét csepegtette a szívbe. És ez az érzés minden álszentek között is hatalmas erőt adott a halovány leányasszonynak, ki fájdalommal, de semmi küzdelemben el nem hervadó jósággal vallotta önmagának:

I. kötet 122

– Anya vagyok, és minden ítélet között nagyobb millió gyümölcstelen nőnél.

És ha sírva is, de a legszentebb szeretettel megcsókolta kicsi fekete fiát, s mindennapi kenyeréért gombokat varrt reggeltől estig, s hordozta mint mártír a maga életét, s érezte, hogy ez az élet egyik kicsi pillére a világnak.

És lemondott a művészi vágyakról, a hírről, a csábító fényről – és maradt mindezek helyén a nő áldott sorsa: az anyaság.

Well – mert Amerikában sem más az élet törvénye, Báts Eszter.

I. kötet 123
Hűséges Mártonka

Éldegélt egyszer a mi kedves földünkön egy szegény asszony, s neki egy Mártonka fia. Az egyik esztendőben a szokottnál is szebben kitavaszodott, s már odaérkeztek a napok, hogy a húsvéti nagy ünnep éppen közeledett.

– No, Mártonka fiam! – mondta az asszony. – Ne búsulj egyet se, mert a holnapi napra három piros tojást festek neked, s viasszal meg is írom, édes aranyom.

A tojások meg is főttek egy háromlábú lábaskában, de már nem volt, aki megfesse őket, mert az asszony éppen meghalt. Szegény árva Mártonka, amikor ünnep reggelén a kicsi csizmáját húzta, bizony teli lett a könnyeivel mind a két csizmájának a szára. S mivel fázni is kezdett erősen, kiment a favágóra, s piros fanyelű bicskájával forgácsot hasogatott, hogy tüzet tegyen. Amikor látta, hogy a tűz mellett sem tud egyebet, csak fázni, elment ki a kicsi kertbe, s ott egy mosolygó almafa alatt leült, hátha a napfény jobban segítene rajta. Az almafa teli volt virágokkal, s mindegyik virágra egy mákszem pirosság futtatva, mintha tündér szép arcája lett volna valahány. Körös-körül dongók és méhek fürdöttek a tavaszi jó illatban, csak egyedül Mártonka fürdött a bánat vizében.

Amint így üldögélt volna, egyszer valami hívogató hangot hallott, s hát a kicsi bárányka beeget, aki az édesanyjától maradt reá. Megcsillant Mártonkának a szeme, s hamar a báránykát maga mellé vette az almafa alá. Egy ideig töltötték kettesben az időt, mert a bárányka nem unta meg szedegetni a sarjút, s a legényke sem unta meg a barátkozást, hanem estefelé az ölébe ültette, és így szólott hozzá:

– Most még éldegélnél, s igen nyáron által is jól, de aztán eljön az ősz! Azért jobb lesz, ha idejében megindulunk, és szerencsét próbálunk ketten. Nohát, mit gondolsz, bejárjuk-é mi ketten széles e világot?

– Beee! – mondta a bárányka.

– Akkor induljunk is! – folytatta Mártonka, s a kicsi baltáját a karjára akasztotta, s már mentek is; ki a faluból, reá az országútra, s örökké csak napnyugati irányba. A bárányka szaporán aprított utána, s emelgette ő is a csizmáit.

Amikor lebújt a nap és sötét lett, akkor is csak mentek, mentek, s ha meg is botlottak valamibe, mégiscsak mentek.

I. kötet 124

Egyszer aztán elérkeztek valami nagy hegynek a lábához, de olyan magos volt az a hegy, hogy a csillagok mind a tetején ragyogtak. Mártonka tekergette a fejét, és úgy nézte a hegyet, ami nem akart kisebb lenni, sem félreállani az útból. Leült egy mohos kőre, a báránykát ismét az ölébe vette, s számadást csinált magával. Amikor látta, hogy hiába üldögél akármeddig, mert segedelem nem akar jőni sem az égből sem a földről, akkor úgy határozott, hogy nekiindul a hegynek a maga erejéből.

– Beérjük-e a tetejét, édes báránykám? – kérdezte.

– Beee! – mondta a bárány.

No, ha így biztatta a bárány is, vette Mártonka a kicsi baltáját, s akkora helyet vágott a szikla oldalába, hogy a csizmája orrát oda bédughassa. Az első után kivágta a másodikat, s szakadatlanul csak vágta, vágta a sziklát, és tellegette feljebb s feljebb a lábát; s ment utána szorgalmasan a bárány is. Amikor aztán felérkezett a hegy tetejére, leült egy kicsit, s a báránykát az ölébe vette, hogy pihenjen ő is. Aztán a nézését a messzeségbe vetette, hadd lám, nem mutatkoznék-e valami földön ülő cél. De bizony mutatkozott, mert a messze távolban egy óriási várost pillantott meg.

– Valami királyi város fog lenni! – vélekedett Mártonka, s mindjárt lefelé indult a hegy másik oldalán, ahol már fák is nőttek. Különös fák voltak, mindenféle színben virágosak, s a leveleik, ahogy fúvintotta azokat a szél, hát csilingeltek, mint az angyali muzsika.

Ahogy leérhettek bárányostul a földre, ismét mentek, mendegéltek; s örökké csak a nagy város felé, mint a lénia, olyan egyenesen. Kellemes szél lebbedezett, s a levegő csupa illat volt, hogy az ember szípta volna száz esztendeig is szívesen. Kétoldalt mind lapos térségek voltak, s azokon olyan széles füvek, mint az ember tenyere kétszer. S akkora virágok, hogy azoknak a sziromjai közé Mártonka bárányostul megbújhatott volna akárki elől, s az emberek is ahhoz mérve: nagyok, mintha ezer esztendeig nőttek volna, a szakállukból hétöles lepedőt is lehetett volna szőni, s a bajuszuk akkora volt, hogy otthon csűrfödésre zsúpba kötötték volna!

Egyszóval merőben más világ volt, mint a nagy hegy túlsó oldalán.

Sokat kellett emelgetni a kicsi csizmákat, amíg Mártonka beérkezett a városba, amely teli volt fényességgel és drága ragyogással. Nem is lett volna semmi baj, ha az emberek szívében is meglett volna ez a fényesség, de ott némaság és borulat volt mindegyikben.

– Hej, hova jöttem! – búsulta el magát a fiú, amikor már három napig járta a várost, és nem akart senki hederíteni reá. Nagy szomorúságában kiment egészen a város végére, ott leült az út partjára, és búnak eresztette I. kötet 125a fejét. Amint így búsult volna, egyszer arrafelé jött egy szekér. Két óriási bivaly volt a szekér elé fogva, s aki hajtotta a bivalyokat, az egy kiéhezett, nagy rongyos ember volt. A szekéren istentelen nagy kádak ültek, a kádak mind teli vízzel, s a víz hullámzott, mint a tenger.

– Miféle csodabogár vagy, hogy itt hányódol? – kérdezte az óriás.

Mártonka bevallotta, hogy miképpen áll a dolog, s hogy kenyeret szeretne magának s a báránynak keresni. Az óriás többet nem szólott, hanem a nyújtó végére felültette a legénykét, ki a karjaiban tartotta a bárányt. Vitte egy darabig, majd egy nagy kapun befordította a szekeret, a fiút pedig a két ujjával lekapta, s hát viszi! Elvitte egy akkora csizmadiaműhelybe, aminek sem a hosszát, sem a szélességét nem lehetett látni. Itt egy sereg óriás füstös ember csizmadiáskodott; a talpaknak való bőröket, mint egy-egy házfedelet, a nagy kádakba nyúvasztották, akkora kalapácsokat forgattak, hogy annak a foka alatt egy meglett szamár elfért volna, s így tovább.

Mártonka, amikor bétette ide a füstös óriás, egy csizma árnyékában meghúzódott, mint a hangya a fa tövében. De sokáig nem szemlélhette a műhelybirodalmat, mert az egyik mesterember hozzálépett, s azt mondta neki a magosból:

– No, öcsém, láss dologhoz!

A fiúnak megcsillant egyszeribe a szeme, hogy valamiben hasznos lehet ő is; a kicsi baltát a kezébe penderítette tehát, a két karját az óriás felé nyújtotta, és így szólt:

– Nohát, akkor emelintsen fel engemet oda a csizma talpára, s támogasson egy sereg szeget melléje, mert én úgy beléverem azokat, hogy ítéletnapig sem jőnek ki.

Az óriás feltette, és lenézőleg mosolygott, de bezzeg hamar csodálkozásra fogta a dolgot, mert Mártonka úgy veregette belé a nagy karókat a csizma talpába, mint a sebes szél.

Hamarosan készen is volt ezzel az első talpalással, s akkor a következőre tétette magát, s arról ismét a következőre.

Így telt az idő, békében és csizmadiamesterségben. Az óriások meg is szerették Mártonkát, s ha csak éppen lehetett, a legpuhább csizmát adták esténként neki, hogy bárányostul abban töltse az éjszakát. Nem is történt sokáig semmi baj; hanem egyszer, amikor éppen bújt volna ki a csizma szárából, hát az óriások mind olyan szomorúak, hogy alig bírják a fejüket.

– Tán valami rossz hír van? – kérdezte a fiú.

Az óriások elmondták erre, hogy bizony elég rossz a hír, mert ennek előtte hét esztendővel rájött vala a városra egy hétfejű sárkány, s elfoglalta I. kötet 126a király aranymalmát. Attól fogva minden áldott nap egy katonát eszik reggelire, egyet délebédre, s estére is egyet. De már elfogytak mind a katonák, s most következnek a lakosok, s azok közül is elsősorban a csizmadiák!

– Ez alig sem tréfa! – felelte Mártonka, s délig gondolkozott, hogy vajon mit lehetne csinálni. Akkor levétette magát a csizma talpáról, megemelte a kalapját, és azt mondta, hogy adjon Isten jót, mert vagy jön vissza még egyszer, vagy soha többet.

Elment egyenesen a királyi palotába, s ott az inassal úgy megszerettette magát, hogy az béeresztette a királyhoz. Vitte magával a báránykát is, hát amint belépett a fényes terembe, ott ül a király a bársonyszékben; a feje lógott lefelé, keservesen sírt, s a könnyeit mind a markába eresztette, a markából pedig töltögette belé egy nagy kádba.

– Áldja meg az Isten! – köszönt jó hangosan a fiú, mire a király felkapta fejét, és azt kérdezte, hogy mi kéne, ha volna.

– A sárkány elpusztítását vállalom – felelte Mártonka.

– Jól biztatod magadat – mondta a király, mire a fiú bizonygatni kezdte, hogy úgyis csak holtáig él az ember, s addig ő is élni fog, akár legyőzi a sárkányt, akár nem. Jól beszél, gondolta a király, s mindjárt egy inast adott Mártonka mellé, hogy vezesse el, s mutassa meg, hogy a sárkány felé melyik út vezet. El is indultak ketten, de az ajtóban eszébe jutott Mártonkának, hogy a bárányt a királyra bízza mégis; visszafordult hát, és megkérte nagyon szépen a királyt, hogy ügyeljen az ártatlan bárányra, s etesse is meg rendesen, amíg ő oda lesz.

– Azt a felit én eligazítom – mondta a király.

Így hát ismét elindultak, s mentek egy jó darabig. Akkor az inas megállott hirtelen, és azt mondta, hogy ő tovább még egy lépést sem teszen, mert a sárkány már nagyon közel van. Csakugyan közel is volt, irtó láng jött ki a szájából, s akkorákat fújt mind a hét fejével, hogy a fák is recsegtek belé.

Egyéb sem kellett Mártonkának, csak hogy ezt meglássa: a kicsi baltát hamar az ujjasa alá csapta, s az inasnak nem szólott semmit, hanem megindult bátran a sárkány felé. Olyan kicsi volt, hogy a hétfejű szörnyeteg észre sem vette, csak amikor egészen az orra elé érkezett. De akkor vinnyant egyet, s hát Mártonka már a szájában van!

– Ezt akartam! – mondta a sárkány szájában, és jól összehúzta magát, nehogy a lába beléakadjon a szörny állat fogába, s csakugyan le is sikamlott a torkán hiba nélkül.

Már egész regiment katonaság volt a sárkány hasában, egy részük kezdett is éppen emésztődni, s a többin is rothadófélben volt a ruha. No de lett I. kötet 127mindjárt mozgolódás, s a nagy tolongásban mindenki nekiesett Mártonkának, hogy mi újság a külső világban, ez s ez él-é, hát az asszonyok hűségben vannak-é, s így tovább. Hanem a fiú nem ért rá, hogy mindenkinek felelgessen; inkább elékapta a baltát, és vágni kezdte a sárkány oldalát, hogy kijárást csináljon magának és a raboknak. Úgy omlott a csont és a hús, hogy a katonák alig győzték félredobálni az útból; s lelkesedett mindenki, csak éppen a sárkány nem, mert az olyanokat rándult, hogy akik benne voltak, mind feldőltek vagy legalább megtántorodtak.

S egyszer csak kidugta Mártonka a fejét, és elkiáltotta magát:

– Látom a napot!

Ő maga kibújt legelöl, s a többi is mind utána szép sorjában, s hát a friss levegőn még azok is meggyógyultak, akik már bomlófélben voltak. Egy perc alatt nagy csődület támadt a város lakosaiból is, mindenki virágot szaggatott, és hajigálta Mártonkára, szólott a városi banda istenesen, s rikótozott mindenki, ahogy csak tudott.

Jólesett a fiúnak a nagy tiszteletadás, de a dáridóban sem felejtette el, hogy hamisak az emberek, ha a szükség úgy kívánja; ezért odament a legyőzött sárkányhoz, annak az egyik fogát kiverte a baltával, majd a vállára vetette a nagy sárkányfogat, és elindult a királyi palota felé. Már teli volt aggatva virágokkal a díszes kapu, a király pedig nem tudta összefogni a száját az örömtől, hanem összevissza ölelte Mártonkát, s úgy kérdezte tőle:

– Mit kívánsz tőlem, édes vitéz fiam?

– Engemet könnyű lesz kifizetni – mondta a fiú –, mert csak emberségből tettem az egészet. Csizmatalpalással hét sustákot kerestem volna ez alatt az idő alatt, s ha ezt megadná, bizony jól fogna, mert szegény legényecske vagyok.

Amint ennyit kimondott volna, hát hirtelen meglátott egy gyönyörű leányocskát, aki huncutkodva nézte őt a király oldala mellől.

– Vagyis rosszul mondom – fordított hamar a beszéden –, mert nem kérek én hét sustákot, csupán csak egyet; ezt az egyet azonban leánykában kérem, s éppen ebben, aki a felséged oldala mellett vagyon.

Odatekintett a király, majd még gyorsabban vissza, és így szólt:

– Ez az én leányom, barátocskám!

– No, szerencse – felelte Mártonka –, mert akkor annál inkább nekem adhatja.

Beszélhetett azonban, mert a király nem akart egyetérteni vele. Kérjen inkább aranyat, mondta, vagy akár akkora gyémántot is, mint a feje; csak éppen ezt a leánykát ne, mert immár odaígérte egy királyfiúnak.

I. kötet 128

Amikor ezt az utolsót meghallotta Mártonka, rögtön elfutotta a hirtelen méreg, és a sárkányfogat a földre hajította.

– Nem kell semmi! – mondta. – Hol a bárányom?

A király leánya odaszólt akkor, hogy menjen csak utána, mert nála van a bárány. Mártonka ment is nagy haragosan, de bezzeg megváltozott a világ, amikor belépett a szép csecsebecse szobába, mert a leányocska egyszerre a nyakába borult Mártonkának. No de Mártonka is a nyakába neki, hogy a gyenge csemete leány csak sóhajtozott. Hanem az összeborulás mégsem zavarta meg az eszüket, mert arra egyeztek sietve, hogy a bárányka maradjon ott, s éjnek idején Mártonka jöjjön el érte, de ne csak a bárányt vigye el.

Így is lett, mert a fiú elpályázott bárány nélkül, de pontosan éjfélkor visszajött. Addig kerülte a nagy palotát, amíg az egyik ablak alatt meghallotta, hogy a bárányka beeget. Hamar hosszú lajtorját rótt össze a kicsi baltával, az ablakhoz támasztotta, s az üvegen koppintott hármat. Akkor a király leánykája kinyitotta az ablakot, kiadta elsőbben a bárányt, s azután maga is kibújt, de a sietés miatt csak úgy köntösben.

Addig s addig bujkáltak a házak oldalában, amíg kiérkeztek a városból. Mártonka itt kézen fogta a leányocskát, s a másik oldalán a bárányka táncolt. Erősen boldog volt a nagy sárkányölő, hogy azt az egy sustákot mégis megkapta, s minden bohóságot elkövetett az úton, csakhogy minél többet nevessen a leány. Igaz, jól is mulatott hosszú ideig, de akkor fájlalni kezdte a lábát. Mártonka leültette, hogy orvosa is legyen, ahogy tud: harmattal megkenegette a fájós lábacskát, azután virágporral béhintette, majd odament a baltával a legközelebbi fához, hogy annak a héját lefejtse, s abból topánkát csináljon. Hozzáütött a baltácskával a fához, s hát a fa megcsendült. Ismét hozzáütött, s ismét megcsendült.

– Itt valami lesz! – mondta a fiú, s hát amint ásott volna, egy aranyüst kerül elé a fa töviből, teli tetézve aranyakkal. Szólította a leányt, hogy nézze meg ő is, s a nagy nézésből nagy boldogság lett. Azért a topánkát mégis megcsinálta; majd a kinccsel és a báránnyal együtt ismét megindultak.

Amikor beérkeztek egy másik nagy városba, az első dolga az volt Mártonkának, hogy új ruhába s mind selyembe öltöztesse a leányt. Utána vásárolt a kincsből egy fényes kastélyt, s abban bérendezkedtek. A jómódban hamar telt az idő, de Mártonka mégis sokat tűnődött, és láthatólag emésztette magát valamiért.

– Téged mi bánt? – kérdezte egyszer a leány.

– Engem a honszeretet – felelte a fiú.

I. kötet 129

Másnap már nem bántotta a honszeretet, mert egyértelműleg felkerekedtek, és elindultak kelet felé.

Meg sem állottak addig, amíg a Mártonka születési helyére meg nem érkeztek. Itt a ház még keményen állott, mert az öreg Márton jól egymásba rótta volt, s virágban díszlett a mosolygó almafa is, mintha csak az előbb ment volna el a fiú. Odamentek a fa alá, s amikor Mártonka elbeszélte ott a régmúlt dolgokat, és kifestette maguk elé a jövendőt, sírtak mind a ketten.

Reggel eszébe jutott Mártonkának, hogy a kicsi baltát, ami olyan jól és szerencsésen szolgálta őt, emlékül aranykarikába huzatja, de amint utánament volna, hát a fejszécskéből egy éjszaka aranypenna lett! Hamar ment a bárányhoz, s hát abból egy táltos csitkó lett! Ma is megvan mind a kettő. Éppen tegnap beszélte az aranypenna, hogy a táltos csitkó megrúgott egy ördögöt.

I. kötet 130
Mihályka, szippants!
1

Erdélynek keleti szegletében, ősnevű hegyek között van egy falu, amelyik baját száz esztendők óta hányja-veti, s még most sem tudja, sírjon-é vagy megőrzött kincsén mosolyodjék. Fakó tornya mindenszenteket most ünnepli, s benne két legényke nyíló örömök közt az élet szekerére felszállni most kíván. A templom mezején tövisbokorra repül egy éneklő madár, s új élet támadását beszéli három halovány virággal.

A pap sárguló misekönyvében a szent szöveget már kikereste.

A harangozó a tömjént szűkön kimérte.

Néhány növendék legény leereszkedett a toronyból, s vegyes jámborsággal hítták a Szentlelket. Hanem Fesszegi Botos Emre fenn maradt, s hunyorítva intett egy másik legénynek. Hogy kinek, azt szóval is nyilvánította:

– Szóljunk kettőt, Mihályka.

Erre aztán a harangköteleknél egy garádicson mindketten letelepedtek.

A szívök fájt szegényöknek, s hogy mi hibádzott, arra Fesszegi Botos Emre reá is célzott:

– Ketten egy madarat tudunk, Mihályka.

– Szép szemepárja s gyönge dereka érdemli – mondta Mihályka, de itt elhallgatott, mert eszejárása óvatos volt, arca finom a született értelemtől, s még a lépése is úgy esett, mintha abból is politikát csinálna.

Botos Emre a hajába markolt, s erős koponyáját súrolni kezdte:

– Én nem ijedek meg, azt a tizenhárom!

– Szent helyt vagyunk, Emre! – csillapította Mihályka.

E szóra Emre csakugyan szünetet tartott, s kivervén hirtelen mérgét, suttogva kezdte:

– Te, Mihályka, valld bé Isten előtt s előttem: Dimén Ilkát szereted-é?

– Nekem becsüsebb az aranynál, tudd meg.

Dimén Ilka valóban megérdemelte a versengést, mert benne s rajta valami édesbolondító kincsek tetézve voltak, s bizony tüzet nyelt a legény, ha engedelemmel vállára borulhatott.

Ez a két legényecske jelenleg is nyelt valamit, mivel hamarjában szóhoz jutni nem tudának.

Végtére Mihályka vetett kérdést:

– Mit állítasz, hogy a leán melyikünket szereti?

I. kötet 131

– Hát engem, s fájjon a szüved.

– Nem kétlem, hogy téged szeretne, ha az én bőrömet felvennéd.

Botos Emre megsértődött a szóra, magát türtőztetni csak éppen alig tudta, s ha Mihályka újra nem szól, nyilván erőre viszi a dolgot.

– Mondj bizonyságot, hogy téged szeret, nem tudja meg soha senki.

Emre szépen akart szólni:

– Mikor mellettem ül: forró, mintha lángot akarna vetni, s amikor ölelem: szemit ügyesen béhúnnya.

– A nem sok – kacagott Mihályka –, de amit velem tett, azt veled nem tette, üsmerd el.

– Mondd ki, ne kerüld a szót!

– Hát éppen az, hogy Ilka a fülemet is megcsókolta.

Botos Emre felugrott, mint a farkas:

– Levágom a filedet, te disznyó!

– Türtőztessed magadot, mert szent helyt vagyunk – hárította el Mihályka.

A két kiskorú legény kitüzesedve háborgott a penészes szagú félsötétben. Botos Emre szaporán fente össze a fogait, s látható volt, hogy sem ő, sem Mihályka nem igyekezett letenni vélt jussáról, pedig Dimén Ilka olyan szokást követett, hogy két karjával csak egy legényt ölelt.

És azonkívül megmondta vala a falusi bölcs is:

– A leánféle nem pityókaföld, hogy szeriben is használtassék.

Mire kongatták a délt, az ügy még zavarosabb s a két legény még bolondabb volt, mint reggeliben.

– Javaslom, hogy délután menjünk ki a ciher szélire, s osztozzunk meg még a mái napon – mondta hazamenet Fesszegi Botos Emre.

– Állom – felelte Mihályka.

– Samuné-likjánál, az udvas fánál.

– Litánia alatt, hogy segedelmet nyerjünk.

2

Délutánra elbágyadott a nap fénye, mint a félszázados vénleány szerelme. Számítani lehetett arra, hogy az ökörnyomokban reggelig megkörmödzik a víz.

A mező bokrétája hervadtan bokrok alá hullott, s ott unatkozó nyulak szagolgatták, mint éhes macska a bocskortalpat.

Szerteszéjjel csendességben levetkezett fák állották az idő jóslatát, I. kötet 132s közöttük hidegben száradott a sok lakatlan pókhajlék, s megszűrték a gyenge szót is.

A szóba vett odvas fa, mint kivénült száraz ember, félig földre hajlott, s két nagy ágát széjjeltárta, mintha saját árnyékát akarná ölbe venni.

Fesszegi Botos Emre már közelített a ciherhez. Legénységének egyik tanújeleként fél vállra vetette ujjasát ezen friss időben, s mikor a fa alá beérkezett, kétszer-háromszor körülfordult, mint a szerencsekerék.

– Ha nem jönne el, kikészíteném, mint a disznóbőrt – mondta, s aztán kicsi tükrét előkészítette: megfelelő állást vett, tágasság kedvéért a kalapját is levette, s arcájának minden zegét-zugát összevizsgálta. Ugyan nézhette így is, úgy is, mert a szép nevezést igazán nem lehetett reá alkalmazni: csontos ábrázatját valamikor talán tüzeslábú hangyák járták összevissza, buksi feje vastag nyakon ült, mint elhízott bagoly a csutakon, testben pedig tömött vala, hogy egy rendes embert még reá lehetett volna építeni.

Mihályka szavának szintén embere lett, minek árát még ez ideig csak cingár dereka remegésivel s arcának fehéredésivel fizette. Mikor helybe érkezett, szó nélkül leült a fa alá.

Fesszegi Botos Emre széjjelvetett lábakkal elejébe állott:

– Küzgyünk meg, s aki leveti a másikot, Dimén Ilka azé legyen.

– Magam nem vélöm igasságosnak – tiltakozott Mihályka.

– Nem akasztlak el, s ígérem, hogy bogot sem vetek, gyere no!

– Világért sem megyek, érts meg.

Botos Emre tehetetlenül egyengette s húzogatta harisnyáján az ellenzőt. Aztán tempósan szólott:

– Akkor találj ki egyebet, te politikus úri bölcs.

– Ketten, közös egyezséggel – beszélt szépen Mihályka.

És úgy gondolván, hogy ülve jobban fog az ész, egymás mellé ültek, s a nagy gondolkozásban félig lába közé vette a fejét mind a kettő.

– Juta-é mán valami eszedbe? – mozgolódott későbbecske Fesszegi Botos Emre.

– Légy nyugton, idővel leszen a gyermek is.

Csak kínozták tovább éretlen eszüket, s várták a találmányt, de melegházukban, minek csont a fala, virág mégsem akart nyílani.

– Te csak tudóskodol, Mihályka, s futtatod az időt; de ügyelj, mert én összerontom úri arcádot.

Mihályka kedvesen emelte az ujját, mintha bölcsőbeli gyermeket óvna durva szótól.

– Ne háborogj, de hallgass ide.

I. kötet 133

– Nocsak.

– Azt találtam ki, hogy tüzet teszünk, jó nagyot.

– S megfűttőzzünk, mi? – kacagott Fesszegi Botos Emre.

– Ne bolondkodj, hallgass.

– Hallgatok.

Mihályka értelmesen magyarázott:

– Tüzet rakunk, s mikor legjobban ég, kiválasztunk két diókora piros szenet: ez leszen Dimén Ilka jelképe.

Botos Emre hirtelen kedvet nyert.

– Szörnyű okos vagy, megadom, csak lám a többi felit.

Mihályka felállott, s mind a két tenyerét kinyitva folytatta:

– Egyik szenet én veszem a markomba, másik szenet te veszed a markodba, s amelyikünk hamarább elveti, az Dimén Ilkát veti el.

– Én rejá állok, tegyük meg – lelkesedett Fesszegi Botos Emre.

Hamar rakást hánytak össze, s alája gyújtottak. Aztán melléje ültek, s sóvárogva néztek a lángba.

Egyszerre csak Fesszegi Botos Emre bentülő, kerek szemét Mihálykára vetette:

– Javaslom, hogy valamit igazítsunk a dolgon.

– Tudjam: mi az?

– Hát ne egyszerre, de sorjában vegyük marokba a szenet, s aki százig állja, a leán szüvit az nyerje meg.

– Nem ellenzem, ha első ízben te állasz ki.

Botos Emre a nyelvét két tenyerén végigjártatta:

– Nem egy szenet, de a pokol tüzit is kiállom! Ó, Dimén Ilka, szép szerelmesöm…

Mihályka kihengerített egy izzó bükkfaszenet.

– Ragadd meg!

Botos Emre lehajlott:

– Dimén Ilka, égő szüved a markomban! – és rázni kezdte a szenet.

Mihályka tempósan, de remegő hangon számolt.

– … öt… tizenkettő… huszonhárom… negyven… ötven – s Emre a szenet ordítva Mihályka arcába vágta:

– Megöllek, te… úri bölcs! – és teljes erővel egymáson kaptak, s mindjárt beléestek a tűzbe, mint két kicsi hímvad, kik a nőstény melegéért megingatják fejük felett a halálfejet.

– Eressz, jaj, ég a hátam! – nyöszörgött Mihályka, és egy erős rándulással a mezőbe hengeredtek mind a ketten.

I. kötet 134

Fesszegi Botos Emre megégett ujjaival közbevette a másiknak gyenge nyakát:

– Szereted-é Dimén Ilkát?

– Szeretem, jaj, szállj le rólam!

– Tégy le Dimén Ilkáról. Ha nem, meghótál.

– Jaj, ne nyúvassz meg, te… tolvaj.

– Tégy le róla.

– Le, leteszek, jajajj! – vallotta kínjában Mihályka.

– Ezt mán szeretem – mondta Fesszegi Botos Emre, s örömében Mihálykát megcsókolta, és felállott.

Aztán ilyen nem várt eredménnyel elindultak.

Tűzhelyen a parazsak széjjelrúgva elhalványodtak, s azután kialudtak. Az igazság pedig fekete üszökvégeken maradt.

3

Rendes természetű embereknek nyugodalmas este érkezett.

Dimén Ilka egy szál őszirózsán csókolni tanult, majd a haját kibontotta, s gonddal nevelt Boldogasszony-tenyérrel illatosította. Közben esti reményeit édesgette.

Mihályka nyughatatlan szívét csendesítette, s mikor idejéből futotta, megkínzott gégéjét simogatta.

Hanem Fesszegi Botos Emre csak most kezdette élni jobbik idejét. Kigyúlt arccal feszengett, s a viszkosdobozba meleg tejet öntött, hogy attól csizmája híresen fényes legyen, mert ilyen legénynél illő dolog, ha keze-lába játszódik a fénnyel. Belső részeiben már úgyis lobogott a szerelem lángja, s égető melegével vetődni akart valakire, akin az élet szépsége aratásra várt.

A találkozás megesett. Ilka csak szokásból mosolygott.

– Közelebbről elveszlek – vallotta Botos Emre.

A leány továbbhúzódott, mint a cinegemadár a macskától.

Mihályka sem tudta otthon marasztalni magát, pedig erőszakoskodott ugyancsak.

– Megjárom magamot – engedett végül, s elindult, de a Diménék házával éppen ellenkező irányba. Hanem valami boszorkányság talán belékerült a dologba, mert egyszer mégis a Dimén Ilka ablaka alatt állott.

– Magammal szabad vagyok – mondta szépen, s bement a kapun. Az I. kötet 135ereszben mégis megállott, s jól hallotta, hogy Fesszegi Botos Emre nagy hangon dicsekedik odabent:

– Pedig szépen tartanám az asszont, s kedvibe járnék, mint az urak.

Mihályka megvizsgálta maga körül a helyet, s azután a kemence melletti nagy kádba belékuporodott.

Hadd tisztázódjék a helyzet.

Mikor Dimén Ilka Emrét kikísérte, nyomban élénk nyüzsgés támadt.

– Férj el tőlem, Emre! – szabadkozott a lány.

De Emre nem fért el, s erőszakkal is gyámolítani akarta, s kapálódzva is ölelte kedvesét.

– Megeszlek, mint az édös mézet…

Mihályka égő fülét a kád oldalához szorította.

– Nem kívánlak, ne kínozz! – mondta többször is Dimén Ilka.

– Gondold meg a dogot, Ilka… szüvem…

– Ne nyomorgass, mert úgyis heába.

– Édösöm… – lágyult el végképpen a legény.

– Ne nyúlj hozzám, szégyentelen! – és beugrott Ilka az ajtón.

Fesszegi Botos Emre fejét vakargatva fordult le az úton. Mihályka szépen nyomába állott, s egyszerre beérte.

– Dimén Ilkáról nem teszek le, tudd meg végképpen.

– Ne piszmogj, Mihályka, mert elrontom az egészségedet.

– Majtég elválik, s jóslom, hogy megbotlasz te is.

Még váltottak egynémely kemény szókat, de Botos Emre elméletileg nem bírván tovább a dolgot, a hídon Mihálykát meglepetésszerűen megragadta, s a másik pillanatban már nagyot csubbant a víz.

– Hűlj le egy kicsit, no – tódta meg szóval csúf tettét Fesszegi Botos Emre, s már futásnak eredett, mert Mihályka, amennyire időt s egy kicsi szuszt kaphatott a lubickolásban, kiáltani kezdte, hogy:

– Tolvaj, fogják meg s ne eresszék!

Szerencsére nevezetesebb sérülése Mihálykának nem esett, de kimászás után a hideg rögtön rázni kezdte. Minden lépésre bőven szortyogott a csizmája, s hajáról, ruhájáról lépte nyomán vonal csurgott az útra.

Otthon az anyja fohászok között húzta le róla a gúnyát, s könyörögve érdeklődött az őszi feredés után. Mihályka kitalálással rejtegette a szégyent:

– Siettemben s a setétben félreléptem, s így esett.

Az asszony meleg ruhákat tekert jó fiának kezére-lábára, s orvosság gyanánt minden ágybéli perefernumát reárakta. Mihályka rezgő szájjal mondogatta:

I. kötet 136

– Tisztára fagyok meg, jaj, be hideg a testöm…

Később kigyúlt, s a szót is megfordította:

– Gyúlok meg, valósággal tűz vagyon a tagjaimban…

Egészen reggelig így hánykolódott, s némelykor még saját maga sem tudta, hogy mi baja van, mert a szíve is fájt, vére is verekedhetnék volt, a háta közepén pedig váltakozott a hőmérséklet, mintha melegített jéggel kenegették volna.

4

Harmadnapra enyhülést érzett mégis. Ami kicsi láza megmaradott, az epedő szíve s mérge miatt volt. Elvétve még hosszakat nyöszörgött, de ezt már politikából tette, mert rájött, hogy az ágyban eredményesebben lehet gondolkozni. Forgatta is, biztatta is élénk eszét, mert a megesett csúfságot mindenképpen vissza akarta adni.

Egyszer aztán kedvesen elmosolyodott, mintha bankamadarat fogott volna. Sírdogáló édesanyját tüstént maga mellé intette:

– Ha meg találnék halni, bokrétás kalapban temessenek el.

– Ó, szép magzatom, jaj, kínnal tetézett anyai szüvem…

Mihályka hosszút s melegen sóhajtott:

– Immár láttam is az angyalt.

– Ne félj, édes fiam, anyád kiurusol. Mit kívánsz, s kedvedre teszem!

Mihályka meleg arcát arra fordította, s szeme csillogott, mint ékes fekete harmat.

– Egyet még próbálhatnánk, s ha aztán assem használ, eltávódzom a földről.

– Szerit ejtem, csak mondjad, aranyos magzatom, mondjad szépen, mondjad.

Mihályka magához ölelte az anyja fejét, s meg-megállva suttogta:

– Ha Dimén Ilka eljőne, s egy éccakán keresztül meleg kacsóival s fényös kék szemivel örökké ápolna, tán akkor felépülnék…

Aztán visszabújt a párnák közé: kezét sokáig a szívén tartotta, onnan szájához vitte, s tenyerén hosszan csókolgatta. S aztán szerelmébe beleszenderedett.

Úgy kilenc óra tájban a Mihályka édesanyja egy cingár, szőke leánykát a szobába béhozott: piros keszkenővel szépen bé volt takargatva, s fejét leheletével illatosította. Egyenesen az ágyhoz ment: meleg kacsóját a Mihályka arcájára tette, s szépen költögette:

I. kötet 137

– Én vagyok, Mihályka, kedvesöm, anyám eleresztett, mert te beteg vagy, s kívántál engemet… Én pedig örömest jöttem, mert én is kívántalak tégedet.

Mihályka felvidámodott, mint egy gyermek, ki elé édes tejet tesznek.

– Dimén Ilka, életemet nevelő csepp, szép leánkám!

Később megint odabújt az asszony, s enyhülő arccal hallgatta, amit beteg fia súgott:

– Ha csak Ilka maradna velem, s reggelig ápolgatna, gyavulásom bizonyos lenne, úgy érzöm.

Nyolcesztendős leánykáját nemsokára kézen fogta az asszony, s azután a szomszéd szobában lenyugodtak.

Dimén Ilka az ágy szélén ült, Mihályka fél karját a derekára tette:

– Szép virágom, urusságom, melegedtől meggyógyulok, s kivirulunk közösen.

– Édös kicsi társam – szólt kedvesen Ilka, mire a fejük már összeért, aztán a párnára tették közösen. Mihályka fellobbant, s Dimén Ilka a tüze mellett reszketett.

Az ablak külső talpán, iratos agyagcserépben, jobbra-balra lebbent a muskátlilevél.

A Mihályka száján új virágai nőttek a csendnek.

– Tentíjj a szívemhez! Gyere, egyetlenöm, gyere, virágozzunk.

Dimén Ilka félénken rejtette ártatlan tüzét:

– Mária megharagszik, szívem Mihálykám.

– Szeretjük egyik a mást erősen: s az imádság, gyere szépen!

– Ugyé, nem tudja meg senki?

– Soha senki, köntösöd vesd le ügyesön.

A két virág kinyílott, s egyik a másikhoz bújt. Mihályka gyermekesen nevetni kezdett.

– Mi esik olyan jól, egyetlenöm?

Mihályka kicsit felemelte a fejét, s mondta, mint egy mesét:

– Egyszer, mikor iskolába jártam, Fesszegi Botos Emre egy borítót hozott az iskolába. Az a borító teli vót portubákkal, s legeslegelőbb az én orrom alá dugta, s mondta: Mihályka, szippants!

– S aztán ezt most métt mondod?

– Hát azért, mert hajadnak s szép testödnek illatából most egyet szippantottam.

Dimén Ilkának jólesett a szó, s örvendezett rajta. Mihályka nyugtalankodni kezdett, s szenvedélyesen kérlelte kicsi párját:

I. kötet 138

– Mondjad te is, hogy: Mihályka, szippants! Mondjad hamar, sokszor!

Ilka egészen odabújt, s szavában csak meleg illat volt:

– Édös Mihálykám, szippants, szippants…! A hajamnál, a számnál…

– Ó, be jó!

És a csend bétakarta őket.

Reggel a kicsi leányka békukkintott az ajtón, s mindjárt futott az anyjához:

– Édösanyám, a karjuk egymáson van, s alusznak.

– Ne beszélj, te.

– Biza úgy van, nézze csak meg.

Az asszony benézett, s a kezét összeütötte:

– Szent Isten! – s aztán közelebb bátorkodott: – Ó be szépek vattok, édös két gyermekem…

Mindjárt kijött, s szigorúan meghagyta:

– Meg ne merd mondani senkinek a széles világon.

– Nem mondom, s a nem is mondanivaló, mert Ilka néninek is kell alunni, ugyé, édösanyám?

– Úgy, fiam, úgy.

Harangszókor Mihályka bokrétásan s Dimén Ilka csillogó szemmel már a pap előtt állottak, hogy halasztás nélkül kihirdettessenek.

A pap kedélyesen szólott Mihálykához:

– Hiszen már holt híredet költötték, s lám, be szép színed vagyon.

Mihályka elkacagta magát:

– Hát ha vagyon kiért, akkor tudok élni.

Mikor a harmadikat harangozták, Fesszegi Botos Emre akkor ébredt egy korcsmai asztalon: üres üveget szorongatott, majd a felállást próbálgatta, s torz ábrázattal dünnyögött:

– Harang szova, Isten szova… Hol vagyok…? Este van-é, vaj reggel…?

A pap oltárhoz lépett, s a szentelő botot bémártotta:

– Asperges me, Domine…

Dimén Ilka és Mihályka térden állva imádkoztak a padban.

A templom előtti bokorra pedig visszaszállott a kicsi madárka, s új élet támadását beszélte három halovány virággal.

I. kötet 139
Öreg fa gyökere

Hetven esztendő nem kicsi idő. Vén Csorba elérte, s már nem is tett egyebet, mint ezen illetődött, s elméjével napjában végigzarándokolta a számtalan múltat.

A tanulságok belepték; ereje elfoszlott, s vele a neve is, mert csak ennyi maradt: vén Csorba.

Hanem módja szerint bölcs volt s igazi, mert nem élt véle. A természete soha életében nem volt patvarkodó, sem erőnek erejével tudóskodó, hanem hasonló az áldáshoz, ami folydogál türelmesen, s nem ugrik senkinek a szeme közé.

Így szolgálta le ez esztendeit, közben sok millió búzaszemet elvetett, egy csorda tehénnek a tejét megitta, háromszor a lovai elkapták, s hét gyermeket nemzett.

De már nem fogta a figura.

Pipa a szájában, s könny a szemében: így töltötte napjait élete farkán.

György, a veje, az tartotta; s ha olyan drága nem lett volna, a puskaport is megetette volna véle.

– Mért nem suvad meg immár! – mondta ez a György, az embertelen.

Ilyen s még vadabb szavak burjánzottak belőle; a nyugdíjas pap esküdött is volna rá, hogy tövisbokor a György lelke, s az ördögök telirakták tojásokkal annak ágait. Felesége gyakran sírva fakadt:

– Férhess el tőle, hiszen az én apám, s félig a tiéd.

– Ha nem tud élni, tudjon halni!

Vén Csorba ezalatt künn matatott az udvaron. Hátát a kertnek vetette, s a mézvackorfa ágait tapogatta, hogy melegek-e már.

– Bő rügyet hány az idén – mondta, mert az ágazó testekben meleget érzett.

Kicsi s közepes madarak villadozva szálldostak, s az ágakon hajlongtak, mintha köszöntek volna a megébredt virágoknak.

Vén Csorba ujjai közé vette a napot.

– Tavasz, gyönyörű tavasz! Életre buzdít minden: szaporíts erőt, Isten! – s fejét az öröm felemelte, s vén teste is utánaigazodott.

Bent újra gonoszkodott György, a veje:

– Aki nem tud élni, takarodjék, mint a hó!

I. kötet 140

Vén Csorba nemhogy takarodott volna, hanem csontig buzdult a tavaszon, s hogy a nap egészen jól találja, a csűr előtti fenyőtőkére letelepedett: két lábszárával megölelte a hatalmas szálfát, mellét kivetette, s tisztára úgy ült, mint egy igazságról álmodó vén keleti, ki ha egyében nem, hát döglött lidércen is lovagol.

A tőke árnyékában még hópántlika húzódott mint kihűlt hab, mit lázában vert ki magából a föld.

A vénember hanyatt dőlt a fán, szemeit behunyta, két öklét a földre hullatta, s azok alatt olvadni kezdett a hó.

– Be jó volna, ha halál nem volna! Örökké szántanék, az írást is kiművelném…

A nap áldott ereje reá ömlött, megfürösztötte, s elaltatta.

Csak alig is lélegzett, mintha ilyen szép tavasszal felesleges volna.

György, a veje, éppen rátalált.

– Vagy aluszik, vagy meghót.

Bal szemét behunyta, mint nagy helyzetekben szokta, odasunnyaszkodott, s mint az ülü az elszenderedett kakast, körülvigyázta.

– A melle nem inog!

Közel is hajlott: jobbról egyszer, balról egyszer.

– A levegőt sem szípja, mert né: egy percet sem mozdul a bajusza!

Töviről-hegyire vizsgálódott.

– Kujakja a havon nyugszik: ezt eleven ember nem teszi!

Utánanyúlt, hogy megigazítsa, de visszahúzódott, nehogy melegiben feltámadjon az öreg.

– Úgy becslem, meghala – mondta.

Feleségét olyanformán hívta, mintha csupán néhány tyúktojást fedezett volna fel valahol a burján között.

– Gyere, Márta, mert apád meghala szegény, nyugodjék békével!

– Jajj!

– Meg biza, s ne jajgass haszon nélkül.

Az asszony torz arccal megfutamodott, megtorpant, s ismét nekibotlott: ki az ereszből, le egyben a grádicson, el a kapu felé.

– Nem arra, te boldogtalan! Tova a nagy tőkén éré bé a halál – igazgatta az ijedt asszonyt, s leptiben követte is.

– Édes, egyetlen apám! Oh, be hirtelen… – így zokogott, s ráborult, mire vén Csorba egyszerre felijedt, s úgy felült hirtelen, hogy tovatántorodott a leánya.

Hárman haloványan egymásra meredtek.

I. kötet 141

– Hát kied nem hót meg?! – ütődött meg György, a veje.

– Tudtommal nem.

– Akkor még hátravan.

– Hátra.

– De nem messze?

Vén Csorba felugrott.

– Tán szeretnéd, te tolvaj?!

– Hát hova gondol, örökké éljen, mint az Isten?!

– Mit értem! Mit értem! – kesergett a vénember.

György pedig, a veje, röhögve továbbállott, s mellékesen visszamondta:

– Nyolcvan elég lehetne, a sújba!

Az asszony bekönnyezte a gonosz szavakat, egyebet tenni nem is tudott.

Hanem megzavarodtak és megkeseredtek az ez utáni napok erősen.

Ez a szomorú történet a vén Csorba maradék erejét jórészben felette. Ébren a halálra gondolt, éjjel se másra, minden ideje keserű lett, s ijesztő mivoltát apránkint a végóra is levetkőzte.

– Meg kell halni, nincs mit tenni…! – mondogatta.

György, a veje, egyre gonoszodott. Reggelenkint így beszélt:

– Ma szép nap van: meg lehetne halni.

Esténkint így beszélt:

– Az éj ideje halni való idő: ne mulassza el!

Mindezeket szó nélkül hagyta vén Csorba, pedig a csontjai is megszomorodtak ilyenkor. De meg nem verhette Györgyöt, a vejét, mert erős volt az, mint az ökör. Bölcs fenyítékekkel sem élt, hiszen aki tövig rosszféle, égetheted annak a szőrit is, mert akkor is csak harapni akar, mint a mérget vizelő sárkány.

– Majd kibogoz a halál… – vigasztalta magát.

Így köszöntött be május; s a szemek köré gyűlt a dicső élet, s minden olyan dús örömben nevekedett, hogy méltó egyedül csak az lett volna, ha mindenki napestig hányja a cigánykereket, s zengi hozzá teljes erejéből: Szent, szent az élet!

Vén Csorba titkon virágokat szedett, s rezgőfüvet, mint a gyermek, minden napról csokrot kötött. Ezeket eldugott helyen sorjába rakta.

Vette a tegnap szedettet:

– Ez még él, s lelke bejárja valómat.

Vette a legelső napit:

– Sorsomra jutottál: ó, drága virág! – és sírt keservesen, bocsássa meg az Isten.

I. kötet 142

György, a veje, megleste.

– Habarodott, mint az ősszel feredő cigány. Vagy boszorkányokat idéz: őket virágozza.

Orvul rákiáltott:

– Hohé, jön a halál!

Hazudott, mert nem jött a halál, csak a gyermekek feszengették meleg ujjaikkal a barabolyt.

– Még csak hetven kéne, ugyé? – gúnyolódott a szégyentelen ember.

– Lesz valahogy… – szorongott az öreg.

Este megint kiült a fenyőtőkére.

Meg kell halni, nincs mit tenni! – végezett magában.

A holdvilág kenetteljesen szembelehelte. Abban elmerült vén Csorba, s úgy töprengett, hogy miképpen tudná megidézni a halált.

Bátor lett, mint a vértanú szentek.

– Én leszek a halál, s eljövök enmagamért – döntötte el.

Ilyent ember még nem határozott, mert az elmúlás dísztelenségéből egyszerre ének lett.

– Be szép lesz: a magam ura leszek végórámon is! – mosolyodott el.

Virágok illatai a kert tetejére szállottak, s énekelték: Szent, szent az élet!

Ekkor jött György, a gonosz, s előle az illatok lerebbentek a kertről, s elbújtak a bogarak hasa alá.

Vén Csorba alázatosan szólt:

– Ha ezt a tőkét felvágatod, meghalok.

– Jézusom ne legyen, ha nem vágatom fel! – mondta György.

Másnap félhüvelykes deszkákat vágtak a tőkéből. Még a meleg illat érzett rajta, mint az új kenyéren.

– Szépek! – borult el a szeme vén Csorbának.

– Most már tett bizonyít! – mondta háta megül György.

Elesteledett.

A termőerők a föld kérgén szétáramlottak, mint a jóság özöne. Szegényt s gazdagot balog elrengetett az Úr, s jobbjával a megfogamzott gyermekeket etette. Hold s csillagok vizekbe buktak.

Egy templomi bagoly az örökmécs titkán elmerengett.

Vén Csorba tiszta ruhában s vértelen színben éjfélkor az udvarra jött: egyik kezében ácsszerszám, a másikban lámpás.

Csendesen járt s ünnepélyesen, nehogy megijessze önmagát.

Egy szál deszkát az udvar közepén végigfektetett, lassan ráereszkedett s elhanyatlott rajta. Holtszénnel a fejénél vonalat húzott, s azután a talpa alatt.

I. kötet 143

Így jött el önmagáért.

Elgondolása vakmerő és mély volt, mert személyében a három csoda: az Isten, a halál és az ember találkozott.

– Szépen meghalasztom magamat – mondta újból.

Méretek szerint felaprította a deszkát, ölébe szedte, s a csűrben egy ajtót magára húzott. A lámpát lehelyezte, szerszámait kéz alá rakta.

– Segíts meg, Istenem!

Három juh s két bárány között megcsinálta a koporsót. Próbaképpen szépen belefeküdt, s mosolygott is, mintha szent játékot vinne véghez. Azután elismeréssel adózott önmagának:

– Pontos munka, Istennek hála.

A bárányok táncot jártak, csak a juhok szállottak magukba.

Vén Csorba a koporsó fedelére tíz szeget tett, tíz szeg mellé kalapácsot, hogy György, a veje, könnyen kézhez kapja. Azután haját rendesre simogatta, ruházatát elegyengette, virágjait elészedte.

Térdre állott, feje hervadtan mellére esett: így vette kurtán a búcsút.

– Szép halált adj, Uram, énnekem!

Akkor a virágokat magára rakta, elnyújtózott a koporsóban, s szemét lezárta.

– Add Istenem: haljak meg! – fohászkodott.

Mint elfúló sóhajtás, a csendesen szomorú juhok úgy szuszogtak.

– Teljék be a rendelés…! Vége legyen a világnak, nyomorúságomnak! Lelkem, szállj ki, lelkem, szállj ki!

A bárányok szedegették róla a virágot, s ahogy ették, fejüket illegették.

Vén Csorba a múlandóságba sikeresen belekábult, látta már az Istent, amint fehér köpenyegben egy halom vakító fény tetején ül, s szakállát két angyalocska csicseregve simogatja, s feje felett rajokban fehér galambok keringenek. Két szent király sírt, három verejtékezve a koronát pucolta, a tanárokat az eleven betűk gázolták, szüzek keblein rózsa nyílott, a tudósok felhőket gyúrtak pajmolódva, s a költők fejük felett az űrt vizsgálták, hogy nem lehetne-e feljebb szállani.

A csend és nyugalom belepett mindent.

Elaludtak a bárányok is.

A nap elindult, s vén Csorba feküdt, mint a holt.

György, a veje, megkereste, de mintha nyűgöt vertek volna kezére-lábára, csak állott sokáig a koporsónál. Ez a gondos halál nagyon megragadta.

I. kötet 144

– A tett bizonyított – ismerte el.

Megint körülvigyázta.

– Úgy becslem, meghala végleg.

Felemelte a koporsó fedelét, s rátette pontosan, de az egyik juh letaszította az orrával a földre.

S arra, mint egy villanás, vén Csorba is visszakerült a földre, reszketve félreütötte a koporsó fedelét, s halálsápadtan s megzavarodva kiugrott.

György, a veje, elfehéredett cudarul.

Meredve nézték egymást.

Györgyöt megrázta az indulat, s hirtelen húzni talált egyet az öregre. S valahogy találta, vén Csorba visszaesett a koporsóba, s a vér szívére futván, lelkét kiadta.

György, a veje, megtántorodott.

– Hozzáüték… – s nézte gonosz tenyerét.

Lehajlott, s megmozgatta a vénembert:

– Ne mókázzék, hallja-e!?

Vén Csorba nem mozdult, hideg a testét belepte.

– Végérvényesen meghala – mondta György, a gyilkossal aki egy, s kiverte homlokát a hideg verejték.

Letörülte, s magához tért.

– Hasznos halott mindazonáltal – gondolkozott el.

Bekiáltott a házba:

– Gyere, Márta, apád meghala.

– Nem ijesztesz meg másodízben is! – kiáltott vissza az asszony.

– Gyere, tiszta igaz.

Márta nem jött, s annyiban maradt.

György, a híres, vén Csorbát a helyére fektette. Utána a koporsóval szemben leült a küszöbre, s elgondolkozott.

Felesége azalatt tiszta inget téglázott az urának, munkája mellett vigadozott, s éneke kicsengett:

Fehér fuszujkavirág,
Ne jöjj hozzám, napvilág,
Gyere inkább setétbe,
Hadd üljek az öledbe!

György bólogatta fejét.

– Szép halállal hala meg…

I. kötet 145

És ha csakugyan rúttal holt volna is meg, nem cserélt volna Györggyel, a vejével, mert valahol a Hadak útján már atyafiakra talált, s a haza sorsán együtt melegedtek.

De a küszöbön megremegett György, a gazda, s rázni kezdte a hideg bolondul.

S nem ártatlanul.

I. kötet 146
Zeng a magosság

Némelyik addig bújja a könyvet, amíg aszott bőrén keresztülsüt a hold világa. A másik megint buta marad, mint hetivásárba járó félszemű pogácsás.

Hanem Bakk Lukács nem számítódik sem ide, sem oda, mert ő egyedül állott a kerek földön, mivel a tudományát kebeliben hozta magával a világra. Azért semmi álmélkodás abban, hogy Szent Mihály-nap hajnalán kiállott a kopac hegyoldalba, s a csillagokat emígy egyeztette az idővel:

– Ó, te édös Teremtőm, nem szólok a dogodba, de egy esztendőt sem vetek belé, s a világ feneke kiesik a csihánzsákból.

Mondjon Bakk Lukács, amit éppen akar, de én tudok egy legényt, aki ezalatt vigadozva rázta sapkáját a pálfalvi tetőn:

– Köszöntlek, szüvempárja!

Ez a legény Etédi Küs Anti volt, s amit lábaszárán lengetett a szél, az a katonanadrágja a halálos óráján. Amíg leereszkedett a Kalonda útjára, pirkadott minden ellenvetés nélkül. Csak a köd nem akart oszlani a Firtos lova feje felül.

Az Etédi Küs Anti arcájára is árnyékot vetett ez a köd, de ő az erejében igen bízott:

– Zsákkal is elhordom, meglássa a világ.

Tovább nekifeküdt egy borvizes forrásnak, s a föld illatját behunyt szemmel kortyolgatta.

– Jó vala-é, te? – szólt valaki a háta megül.

– Meghiszem azt – mondta a legény, s egy selyemkeszkenővel törülgette a száját, nehogy a szél ki találja fúni, mivel szüvepárját estére köszöntendő.

– Megszabadulál, hál’ istennek! – kezdte kenetesen a jövevény.

– Meg, s kinek hála s kinek nem – vette szárazon Etédi Küs Anti, s megint rázta a sapkáját, s zengedezett is. De amikor kifogyott a nótájából, megkérdezte a másikat:

– Kend hova való, bátya?

– Én biza, ecsém, hótom után a fődbe, s addig az ódalba.

Ezt a feleletet Etédi Küs Anti szinte zokon vette, mert gondolkozásra szorult miatta. De aztán mégis rájött, hogy az „ódal” az ő faluját jelentheti, mert teremtés óta az áll úgy, mintha a szomszédja nyakába akarna ugrani.

– Akkor egy likba járunk – kapott rajta a legény, s meggyúlt a szeme.

I. kötet 147

– Egybe hát, csak éppen nem egyforma sűrűn. De azért megüsmerhetnél, a piculáját.

– No, nézze meg az ember, hiszen kelmed Kele Menyhért! Csak megvénüle, hajja-é, mintha bagoly szállott vóna az orrára.

Kele Menyhért ravaszul szipogott, ami tiltakozás volt a vénség ellen. Megint a legény szólott:

– Kérdöznék valamit.

– Ejszen, hogy mitől kopac a pap?

– Bánja a macska a papot, bátya csak azt mondja meg: Bedő Ráki hogy virágzik?

– Hát hallomásból úgy tudom, hogy: emböri körösztény meg nem közelítheti a cifra békát.

– No de, ne békázzon, hajja-é! – vágott belé Etédi Küs Anti.

Az öreg meghökkent, s ilyen értelem volt az arcán: nete, mit tud a csemöte! De csak urasan szólott:

– Helyben vagyunk, ecsém. Nem szólék semmit, csak ne szemetejj.

Kicsi szünet után újból egymáshoz igazodtak.

– Úgy értettem, hogy a tényálladékot mondja meg róla.

– E kicsiből kitelik: egy az, hogy a fiam el akarta venni, de a derága portéka szuszékba bútt előle; a másik ismént, hogy hozzád sem mönne el, mert előbb megbűzöli a legént.

Etédi Küs Anti csúfondárosan elkacagta magát, mint aki régen kezére tekerte már az aranyfonalat. De azért feszegette tovább a dolgot:

– Az én csókomnak majoránnaillatja van, bátya! S ha több kell: bűbájos harmatban megferedem, három éccaka virágok közi hengeredem, s mégis az enyém lesz!

Kele Menyhért ráhagyta, csak a pálcájával rajzolt karikát a levegőbe, s a közepét háromszor is keresztülszúrta.

Apránkint a falu fölé értek: egyik erre, a másik arra fordult. De Kele Menyhért búcsúzóul megkérdezte:

– Tudod-é, ecsém, hogy járt vót a recesenyédi kutya?

– Nem én, mert kend állott a poszton – felelte a legény, pedig ki ne tudná ezt a fontos példázatot.

Az öreg nem hagyhatta alul magát:

– Hát a furulyádon hány lik van?

– Kendnek kilenc, eszesebbnek még kilenc.

Így aztán, megszúrkódván egyik a mást szavakkal illendőképpen, ki-ki a maga epés titkával elmehetett hazafelé.

I. kötet 148

Este Etédi Küs Anti egy kicsi ládikóba zárta katonarüsztungját s minden háborús francos-férget, s feltette a hiu szádjába:

– Vesszen a zamatja, mint a berbécsbőrnek.

Aztán feredni kezdett: nagy örömében úgy vercselte magát s úgy feszengett a vízben, hogy a kád ontoráját éppen az ige tartotta.

– Tollászkodik, mint párosodás előtt a vadgalamb – mondta künn a nagyanyja.

Etédi Küs Anti, kibújván a kádból, a ház népit ismét magára szabadította, s a további szépítő műveleteket előttük csinálta: valami szagos vizet a markába öntött, s azzal az ábrázatját istenesen megsúrolta, ritkaszép bajuszát megkefélgette, s a haját a két füle tövire dédelgette. Az apja, ki az ágakkal fésültette a fejét, ártatlanul elhúzta a száját, s azt találta mondani:

– Kitudósodtál, legén!

– Játéka van mindennek, s kivált a szerelömnek – kacagott Etédi Küs Anti; s hogy egyéb reperálni valója nem volt, az édesanyja elé állott:

– Így, ha megfoghatom a szüvempárját, vajon mi lesz?

– Az esze rögvest elmegyen – mondta az asszony, s a fia nyakába esett: – Ó te, édös angyalom!

A faluban egy miccre híre futott:

– Etédi Küs Anti hazaszabadula.

– Bedő Rákit rázza is mán az édös nyavalya.

Hát hadd legyen úgy, s hadd rázza, mert annak az a rendje.

Hanem Bakk Lukács estére kelve ismét kiállott az oldalba:

– Dehogy, esztendő sem kell, s bocskorra kap a világ.

A balga pásztor így ijesztette az emberiséget, de az ifjú szív egyebet vett tudomásul: világot útjából eltéríteni, illatozni, összeborulni; ó, Istenem!, hogy táncol a vágy, be szép a vérnek útja, s ki-kicsordul meleg kelyhéből a lélek…

Vén Etédi Küs Ambrusnál mégis összebújt a háztáj:

– Vajon a régihez mene-é?

– Pedig éltemben akadály lenne, s hótom után nincs bajom véle – mondta a szigorú gazda.

– Nem csókafiú, hogy elvágjuk a szárnyát – vette kegyelmébe a jó asszony, s emiatt egy kicsit össze is zándorodtak.

A szerelem piros madara a falu felett, karikába repülve, vígan csicsergett:

– Egy a világ, s a rózsáját csak szerelem nyílassa!

Etédi Küs Anti mentiben az égre nézett:

– Zeng a magosság.

I. kötet 149

Bedő Ráki szép topánkát húzott, hajába piros pántlikát, s leeresztvén, a térdével egyszint lengedezett. S úgy tíz tájban már a kapuzábénál rázta az epedés. De nem sokáig, mert Etédi Küs Anti az epedéstől hamar átalvette ezt a szép hivatalt: még messziről egymásnak futottak, s egy testté levének.

– Jaj, beh szeretlek, édösöm! – jutott szóhoz később a legény; de Bedő Ráki, az ölébe esve, tovább csókolta, s azt sem vette fel, hogy a dereka remegésében a rokolyája kőteje elszakadott. S ha már így esett, mi szebb annál, mint hogy megbogozták szép-ketten. Pedig az ördög mind azt súgja ilyen drága alkalmakkor:

– Lelkem-virágom, szakasszuk el a többit is!

Ó, szép ifjúság, ilyenkor csakugyan zeng a magosság.

Öreg Bedő szép köszöntést mondott a vejére levendőnek, s hitvese pisolyogva veregette két keze fejével a szoknyája elejét, ami szegény asszonynál azt jelenti, hogy fulladozik a szeretet tengerében. S mindezeken felül tündökölve látszott ki az Úrnak bölcsessége: sírva teremti a szegényembert, de megteszi egyedül azért, hogy ki ne vesszen a szeretet. S ezért ütött el a vén Bedő szava minden elhamarkodott örömkiáltozástól.

– Nyomorgunk, istennek hála.

Az ilyen embert a túlvilágon három angyal futásra készen szolgálja, s folyton dicsérő énekeket zengedezve. Az egyik angyal már a földre is szállott a Bedő Ráki képében, ki az első himnuszt Etédi Küs Antival éppen most teremti meg.

S szívekre borult a himnusz dallama, s könyörögve kívánkozott betölteni minden űrt:

– Jöjjetek és énekeljetek, mert meg nem csallak sohasem…

Az első, ki örvendezve repült a hívásra, Bedő Ráki volt, s a dallamot Etédi Küs Anti sugalmazta neki, kilehelvén forrón a maradandó szépség színét:

– E világon tiéd leszek: csókolj meg!

Az ördög már szaporán húzogatta le fekete lepedőjét a világ testéről, mikor a legény, búcsúzás fejében, szere-száma nélkül kezdte csókolni Bedő Rákit.

– Ilyen édességet, legén legyen, aki kóstol! – mondogatta az útban Etédi Küs Anti, majd otthon, amúgy ünnepi ruhában, mindjárt megbújt a sarjúban, s aztán feje felett bátran tarthatták országgyűlésüket a verebek.

Az eleven asszonyok, kik előtt tehetetlen minden titok, kacagva újságolták vén Etédi Küs Ambrusnak:

I. kötet 150

– Kendnek vagy jött meg a fia, vagy nem, de Bedő Rákinak meg a szereteje.

Az öreg legyintett rá, s elhúzta a száját, mintha mondta volna:

– A doktora én leszek.

Pedig elég bárdolatlan, aki ezt teszi fel magában, mert vagy a szíve gyökere szárad ki, vagy egyéb baj éri, de hogy az ördögök valahol a sötétben falhoz veregetik: az már holtbizonyos.

Mégis hasztalan volt a jó szellemek intelme:

– Térj meg, Etédi Küs Ambrus!

Hanem Etédi Küs Ambrus a térengető szellemeket, egyéb híján, pipaszárral elverte, s hogy a fia vallomást tett, azt mondta rá igen kurtán:

– Megellenzem, tudod-é?

– Nagy szó, de az érzelöm még nagyobb! – fellebbezett a fia.

S este ugyancsak elszakadt a Bedő Ráki rokolyája köteje.

Ezalatt a tornácos Etédi-házban erejében feszült a vén gazda, s leckét adott a párjának is:

– Te kapattad el a fiadat, most tántorítsd el, hadd lám!

– Isten megfizeti, örökké ne ellenkezzék, hiszen én is szegén vótam, s mégis elvett: s bánja-é?

– Eppen nem bánom, de most más világ van, s tudd meg: a Bedő fámíliával hótomig nem keveredem!

Hanem Etédi Küs Anti napról napra éhesebb lett a gyenge leány után. A forró tengerben sápadtan lézengett, s álmai közepén a szíve felé kapdosott. S nappal az anyja sűrűn azon kapta, hogy tenyerébe vett fejjel emészti magát, de hát mitévő legyen, hogy mégis jó legyen? Bedő Rákit elhagyni? Ó, szent egek ura, ezt nem képes megcselekedni, mert a szíve abban a pillantásban megölné.

S ilyen kínlódások végén egyelőre búnak esett. De ennek a búnak hovatovább ez lett a veleje:

– Ha ég s föld ellenem, mégis elveszem!

És végképpen a maga útjára állott, mert csak a rózsafakasztó hajnalokat hozta haza a vállán.

Bedő Ráki meleg kezét a mellére szorította minden virradáskor, mert úgy érezte, hogy ki akar hasadni a vágytól; s a párna közé dugta a fejét, hogy szabaduljon az asszonyi látomástól.

A szerelem rózsái között kacagva bujkált a szív, s megszerette nagyon a helyét. Azt pedig régen megmondta a pap is, hogy ki ahol jól érzi magát, maradjon ott. Szigorúan ezt vallotta Etédi Küs Anti is; s valamit tett fel I. kötet 151magában, de két módos cimboráját megkerítette, s Kisasszony napján a falusi szövetkezetbe így együtt beállítottak. A két éfigazda rávakarintotta nevét az ördög levelére, s erre Antinak a markába jókora summát leolvastak. A pénzt zacskóba dugta, s olyan mosolygás jött az arcára, mintha szerelmének minden ellenzője a háta mögött jól megurusolva nyöszörgött volna. Dicséretére essék, szépet is mondott:

– Bedő Rákinak hajlékot építünk. De szentet, mint a betlehemi majorház!

Mire beesteledett, vén Etédi Küs Ambrusnak szűk lett a ház négy fala, s az acélat kettőbe harapta volna.

– Jaj, aki fenn van! Törlesztőt veve a nyakára, s mán kacag ország-világ!

Azon este nem is ölte el az álom, inkább az üstökét nyújtotta, s szeretett volna valakit bokán ragadni s keresztülvetni a csűr tetején.

Etédi Küs Anti ezalatt csillogó szemmel ette a színt s az üdeséget a gyenge leány arcáról, s már az epekedés határvonalát is meghúzta:

– Mindenszentek napjára miénk lesz a paradicsomkert.

Ezekben a napokban, csak a harag tiszteletére, apa s fia nemigen szólottak egymáshoz, de úgy negyed-ötöd napra lobbot vetett a vénember:

– Akinek akaratjából a világra jöttél, az én vagyok, s nem más.

– Szentigaz, de másodízben a saját akaratomból szeretnék a világra jőni.

– Úgy hát nem tágítasz?

– Nem biza.

– S mered elvenni tilalmam ellenére?

– Zokon ne vegye, de szüvemnek s lelkemnek becsülettel tartozom.

Etédi Küs Ambrusnak roppant a csont a markában, de erejével tehetetlen volt. Hanem súlyos, sötét szavakkal haragjának mégis eleget tett:

– Akkor ide bé nem, s te is ellégy a házamtól.

– Ez még nyilván nem szentírás – vetett ellen a legény.

Az öreg felkapta a fejét:

– Megmondtam, s úgy tégy, mert én nem játszódom a szóval.

Etédi Küs Antinak keserű lett a lelke, s fehér színén végigfutott a dac s az akaratosság:

– Szégyen, hogy ide jutottam, de még nincs világvége! S lássuk hát külön a bajt, ellenben térdet-fejet mégsem hajtok!

A szomorú leckét ilyenformán felmondták egymásnak, s nagy háborúságban tán felejtették is, hogy ennek vagy mind a kettő, vagy az egyik búját látja. De már a vérnek fekete magvát elvetették, s bár ijesztő szokott lenni a termés, de hát legyen, aminek lennie kell.

I. kötet 152

Csak éppen meg ne nyíljon a sötétben izzó homály, mert meleg véreső hullana belőle.

E perctől kezdve millió papnak kellett volna imádkoznia, mert Etédi Küs Ambrusné a veszedelem hideg illatját már megérezte.

Nincsen öröm bú nélkül,
Sem szerelem baj nélkül.

Hanem a bajt tódja-fódja az ember, s a szerelmet, miből lehet, nem hagyja cserben. S tisztelet Etédi Küs Antinak, mert ő is így tett: a Nagy Gergely faluvégi bennvalóját kifizette, s a ház fundamentumát egy nap alatt másodmagával megásta. S ha szegényt szeretett is, megbecsülték, egyik úgy, mint a másik, mert a házhelye előtt az út mejékit épületfával telehordták, csak úgy kalákában, kicsi ital mellett s egy áldott nap alatt.

S tíz nap múlva bészarvazták a kicsi házat, s tizenkettő múlva szép havasi zsindellyel az utolsó likat is bédugták rajta. Etédi Küs Anti maga tette rá a fényes két keresztet.

– Még a püspök is feszedezhetne benne! – mondta boldogan.

Vén Etédi még a tájékára sem ment a háznak, nehogy a méregtől kihasadjon. Pedig széles vállát szerette volna nekivetni a falnak: hadd lám, milyen erős. De aztán letett róla, s azt számítgatta, hogy a jövendő majd csak észhez téríti a fiát, s irgalom nélkül, mert ahogy ő mondá:

– A ház nem termik gabonát, sem tejet nem ad, s akkor biza felkopik az álluk.

Szomorú, de ez az észjárás az igazságtól nem ütött messze, legfeljebb csak annyira, ahogy a kancsi ember lik mellé üti a saskarót.

Etédi Küs Ambrus nem is félt, hogy belébukik a maga politikájába, sőt, az istentől sem tartott miatta, mert a következő vasárnapon nyakasan s megfontolt lépésekkel ment a templomba, hogy egy kicsi jámborsággal verje magát. Hallott is szép orgonaszót s kemény intő igéket. S válogatva szedegetett is belőlük, de nyomban kárba veszett minden, mert a prédikáció végén nagy ájtatosan így harsogott a pap:

– „Az Anyaszentegyház házasulandókat hirdet: Etédi Küs Antal…”

No de, nekitüzesedett a vén székely: a felszedett igéket szélnek eresztette, s csak alig tudta megállni, hogy fel ne szökjék, s oda ne kiáltsa:

– Én, Etédi Küs Ambrus, az apja: megellenzem!

I. kötet 153

A jámbor híveket kiharangozták a templomból, de a vén Etédi imádságoskönyve még ma is emlegeti ezt a vasárnapot, mert úgy járt vala a gazdája kezében, mintha rakott szekér kereke alá került volna.

Bedő Ráki kacagva és béhunyt szemmel tartotta kar alá a derekát, s ajaka a szapora melengetéstől jobban s jobban tüzesedett. S mellette a legénynek fémlett a szeme, s tartani lehetett attól, hogy meggyúl, amire ráveti.

A szegénységben is pompázott a kinyílott rózsa, s a jövendő sok cudar réme láthatólag elült. De a fák között sírni kezdett az ősz kitartóan, s csak néha esett egy-egy levél a szájára: Emlékezzél te is, ember!

Etédi Küs Anti azt vetette ilyen intelmekre:

– Előbb legyen, mire emlékezni jólesik.

Hát kedvezett is neki mind a remény, mind a valóság, mert halottak napjára szüvepárjával együtt feltámadott az új életre, elmondván a hitet:

– Holtomiglan, örömben, bajban…

Egy szépszavú tudós székely levett kalappal búcsúztatta Bedő Rákit az apai háztól:

– Immár, édösapám, rólam kezed leveszed; és te édösanyám, gondjaidból kihullatsz: mivel eljött, kivel éljem éltemet, s változása napomnak…

Némelyek rikótoztak, mások pityeregtek, csak a komoly szakasz búvárkodott az üvegeknél. De Bedő Ráki szárnyára ereszkedett: a falu végén bészállott a kicsi házba, s fehéren, reszketve s szépen odabújt az Etédi Küs Anti szívéhez:

– Ó, uram s szeretőm s királyom!

Sokáig súgtak, búgtak, szerelmeskedtek, aztán a pompás rózsakertben illattal betakarództak, miközben Etédi Küs Anti vágyainak tánca közül felsóhajtott:

– Zeng a magosság!

Új nap virradt a falura, s az élet két új embert taszított be a sorba, melynek az eleje valahol bűnbánva hányta a keresztet a sír szádján, de a legvége a faluban még a szerelem táncát járta. S az Isten legpontosabb szentje, aki a házasemberek listáját vezeti, alig végezte be reggeli imádságát, már a nagy könyvhöz ugrott, s írni kezdte:

„Etédi Küs Antal” – de itt megállott, s a halál napját nem tudta hova tenni, pedig az is rá tartozott, s tudnia kellett volna, hiszen öröktől fogva el vagyon az döntve. S így esett meg, hogy ez a rubrika üresen felejtődött, mintha Etédi Küs Antinak örökké élnie kéne.

Faluszerte tisztelet járt az ifjú párnak, mert olyan szépen éldegéltek, hogy öröm nélkül nézni sem lehetett. A cigány minden találkozáskor kétI. kötet 154rét görnyedt a gazda előtt, s nagy szertartással, sűrűn mondta kedves jókívánságát:

– A zsisten sáporítsa meg a kedves csáládot!

Bedő Ráki ilyenkor megszorította az ura kezét, s édesen összemosolyogtak.

De akinek rossz mája van, az visszafelé cselekszik: akkor kacag, mikor mások sírnak és viszont. Azért mondom, mert Kele Menyhért a nyári vitát az emlékiben újra felidézte, s összehúzott szemöldökkel így szólott a fiának:

– Láddeg, nem mindenki olyan tatár legén, mint te!

Az ifiú csak legyintett:

– A nap feljő, de le is menyen.

Vén Etédi Küs Ambrusnál sem állott be fordulat. Ellenkezőleg: módos házában szüntelenül morgott, mint egy barlangi medve, kinek oldalában rozsdásodik már a golyó.

Napok futottak el, miket egy mord óriás, valahol a világ szélén, rakásra hajigált. Daloló tündér napkeletről újakat eregetett ezüstkötényéből, s az emberek hálálkodtak érte.

De Etédi Küs Anti előtt már le-leszállott a szegénység madara. A fejét ugyan félrekapta, de a kenyérből szűkön vágott. S azért mégis: szép összeborulással magát is, párját is tovább ámította. Csak az álom kerülte el mind gyakrabban a szemét: ilyenkor aztán az ágyában felkönyökölt, s mosolyogva nézte a feleségét. Ez a mosoly a szája végén mégis eltörött:

– Nem vetettünk, mert nem volt hova; s nem aratunk, mert nincs hol.

Öreg Bedőék, amíg tudtak, segítettek egy-egy fél véka búzával, kupa tejekkel, verőmalaccal, kotlóstyúkkal, de télire ott is panaszra fordult az egér, mivel az asszony csak úgy sütött, ha a gazda egy-egy szekér fát a városba eldöcögtetett. Etédi Küs Ambrusné is szúrt ugyan egyet-más jókat, de csak gyéren s nagy titokban, mert tekintélyes oka volt rá, s ezt így mondta:

– Ha őkelme megtudja, a derekamat igyenesen letöri.

A Jézuska is megszületett, de Etédi Küs Antiék a farsangon nem sokat vigadoztak. Egyszerű okból, amit adószedéskor így mondott volt az egykori ember:

– Mert a garas nem fiadzik, ahol nincs.

Az ifigazda, habár az elöljárók cimboráltak is véle, mégis másnak faragott, s napszámmal keresett ritka forintokat, de azokból csidma lett a Bedő Ráki gyenge bábójára s egyéb melegítő a harmatos testére, mert az asszonyfélét takargatni kell, mint a nemes oltoványágat.

I. kötet 155

A legkeményebb időt mégis a tavasz hozta, s biza megesett gyakorta, hogy csak sült pityókát ettek vacsorára. De a szegénységet egy áldott fénysugár most is örökké szembekacagta:

– Szeretlek, s megigézem a verejtéket is, hogy kenyérré váljon asztalodra.

Kaszáláskor füveket vállalt átajában. Hajnalonkint lopva csókolta meg a feleségét, s a virradással együtt állott a rend fejéhez. Konok ereje s akarata alatt hódolt neki a munka, de sokszor azon kapta magát, hogy megáll a rend közepén, s a száját, mire izzadság futott, összeszorítja:

– Én, az Etédi Küs Ambrus fia, kire köblös fődek ásítanak, napszámba?!

De aztán megint elmosolyodott:

– Bedő Rákiért a véremet is belévetem a fődbe.

S tovább fektette a rendet, s zengedezett is szép éneket:

Én Istenem, adj jót érnöm,
Amíg élek, véle élnöm…

Egy kacagó szemű angyal a ház felett lebegett, s az egyik éjfélkor örömhírt vitt a magasba:

– Bedő Rákinak fia született, úgy hívják: Etédi Küs Antikó.

Az apa örömében keresztet vetett:

– Hiszek egy Istenben, ki elküldé angyalát.

S ezután, ha megállott a rend közepén, még a kalapját is elvetette, s csillogó szemmel nézett el a hegyek felett:

– A fiam, a kettőnk fia! Ejh, szemenkint is összegyűjtöm neki a búzát, mint a galamb!

Etédi Küs Antikó már mosolygott, a két mákszem tenyerét csapkodta össze, s az anyja fülén keresztül akart nézni. Az apja le sem vette a szemét róla: hej, milyen legényt nevelek én belőled! De aztán valami cudarul a szívébe nyilallott, s a kalapját a szemébe húzva kiállott a kapuba: ki-ki szaporán és méltóságos örömmel hordta haza búzáját a határról. S ekkor újra vér csordult a szívéből:

– Sem búzám, sem béfogó marhám. Nekem: Etédi Küs Antinak?! S hogy ezen az őszön se vessek? Még a fiamnak se?!

És addig háborgott a kínban s a gyermek feletti örömében, míg merész dolgot határozott. Még egy hétig hányta-vetette, de végül is megadta magát: ha szíve s lelke van, kibékél, hiszen apa, mint én…

Etédi Küs Ambrus már annyira belésárgult a mérgébe, hogy olyan volt, mint egy nagy viaszgyertya. A csontjai kiállottak, mint régi vár falán a megI. kötet 156aszott kövek, mikre a vihar szokott ráülni. Éppen az időjárást nézte a kalendáriumból, amikor a fia belépett:

– Eljöttem, hadd lám: mi szava van.

Az öreg sárga színében gúnyosan kacagott:

– Hát a szerelöm?

– Azt ne bolygassuk, de apa vagyok, s kelmed is az. Van-é szíve, s érti-é szómat?

A vén gazda erre sem engedett fel, csak az arccsontjait mozgatta meg:

– Még nem hótam meg, s amint mondtam vót, eppen addig tart.

Etédi Küs Antinak rettentő méreg cseppent a szívére, kicsit elszédült az indulattól s a kíntól, de megtikkad nyomban, ha ki nem mondja a szót:

– Most már én tagadom meg! Tanúm legyen az Isten, aki fenn van!

És kiment egyébként békességgel, pedig lázadott veszettül a vére s minden izma.

Az öreg széltében s hosszában mogorván s lélekben megindulva mérte a szobát.

De Etédi Küs Anti a kapunál megtorpant, s ha ég szakad, úgy sem tudott volna továbbmenni. S mint a perzselő tűz, az eszén keresztülfutott a szörnyű igazságtalanság, ami szentséges szerelme miatt szakadott rá, mint égrekiáltó fekete ítélet. Szeme előtt sötét, tömött színbe futott minden, a vér a fejébe, s akkor, mintha egész testében lángot vetett volna, felordított a kapura esve:

– Nincs lakója az égnek! Sem Isten, ha tűri ezt! Hordjatok tüzet, hogy égjen meg, akinek lelke nincsen!

Néhány ember összefutott. Elsőnek Kele Menyhért fiastul, kik éppen a mezőről jöttek arrafelé.

– Tudja meg a világ, az egész! – ordított Etédi Küs Anti.

– Emberek, ennek az esze meghibádzott! – kiáltotta Kele Menyhért vészes hangon.

Arcok elfehéredtek, veszedelem szele szállott setéten.

Etédi Küs Anti a tömeg közé ugrott.

Kele Menyhért ravaszul feljajdult, mintha az inába haraptak volna:

– Veszett ember! Üssétek, a falut is összerágja!

S e pillanatban ifi Kele Menyhértnek megvillant kezében kétszer a villa, s Etédi Küs Anti véres fejjel a porba esett.

– A nap feljött, s most lemegyen – sziszegte a legény, s még ütésre hajlott szomjasan, de mint törtető, szomjas vad, Etédi Küs Ambrus kiszökött a kapun: s csak újabb sikoltás, s ifi Kele Menyhért nyekkenve béfordult a sáncba, s nyomban reá az apja.

I. kötet 157

Asszonyok zokogtak, férfiak színt váltottak. S a halál lehelete ijesztőn szállott a tömegre, minek a közepében egy kimagasló, bozontos fej meghajlott, s a konok sárga arcon két könnycsepp hengeredett végig.

Etédi Küs Ambrus a fiát siratta.

Ezalatt Bedő Ráki mosolyogva játszott a fiával, kicsike kis kezét csókolgatta, s mondta:

– Világteremtésire olyan, mint az apja.

S eljöhetett már a fekete szárnyú madár, s elhozhatta kicsi Etédi Küs Antikónak a gyászhírt, mert ő ezen is mosolygott, hiszen csak az anyatejet ismerte még. Hanem el fog jőni az idő, amikor ő is felnéz majd az égre, s megcsókolja az emberi kínt, mondván:

– Zeng a magosság.

Mert az ő drága édesanyja újra csak azt mondja:

– Világteremtésire olyan, mint az apja.

I. kötet 158
Ha igazság, harmatozzék!

A sóvidéki ember naphosszat kereste kabalája fejin a szarvat, s csodaképpen mégsem találta meg, pedig így tudóskodott:

– Lehetetlen, hogy ekkora állatnak szarva ne legyen.

E vélt fogyatékosság miatt aztán aludni sem tudott, s hajnal felé már azt hitte, hogy az eszitől megszabadul, hacsak valakinek fel nem tárhatja a dolgot. Nyomban átal is ment a szomszédjához, mert az is eszes ember hírében állott, viselvén három esztendeig a küsbírói tisztet.

Mondja neki, s a másik kacag rajta:

– A saját fejeden hamarébb megkapnád.

Ezt a csúfondáros elöljáró embert Bircsa Saminak hítták. Nagygazda volt, a jót szerette, s az italt meg nem vetette. A muzsikaszón is örökké szerfelett kapott, mint a szarka a tyúktojáson. Bölcs Sinkó Józsi által most is jókedviben találtatott.

– Nem eresztlek haza, Józsi.

– Mi szándékod vagyon, Sami?

– Disznót ölünk, s egyéb is. Jó szándék, ugyé, Józsi?

– Meghiszem azt! – mosolygott Sinkó Józsi, s az esze már helyreütődött.

Az esemény kedvire asszonyok forgolódtak, s közben ingerelték a férfiakat is, hogy semmi jó veszendőbe ne menjen.

Szép, nagy disznó volt, minek a nevenapját mára tették. Olyan buzgón meghízott, mintha hivatalát látta volna el. S három erős férfiú keze között egy pillantásra áldozatul esett, mint mindenki, aki becsületes.

Bircsa Sami azt sem tudta, hogy örömiben hova legyen, csak ismételgette:

– Olyan szalonnája van, mint a hat ujjom egymáson.

Valahonnét egy zöld korsó is megtelt erős pálinkával. Szép tiszta volt, mint a harmat, égette a józan torkot, s a szem fémlett tőle, mintha egyenesen újrateremtődne általa az ember.

Nagy politikával kezdődött a torozás.

– Essék a mi Urunk tiszteletire, hogy mindennemű leselkedő betegségtől megőrözte a Bircsa Sami disznaját! – szónokolt Sinkó Józsi.

– Tégödet es őrözzön meg! – kedveskedett a gazda.

A szomszédság férfiai megsejdítettek valamit, s mindegyre ütögették bé magukat:

I. kötet 159

– Ha tudnám vala ezt az összemelegedést, tán nem is jövök vala bé! – ravaszkodott ez is, az is.

– Nincs baj, s ne es legyen: részesedjék ki-ki a jóban – kedveskedett a gazda.

Künn cudarul hideg volt, hogy az úton járó kutya szaporán szedte a lábát, nehogy restsége miatt odafagyjon.

A varjak a csűr tetején hánytak-vetettek valamit, s pislogtak ravaszul, mint a csapáson keresztülsétáló róka. Némelyik az udvarra szállott nagy bátorsággal, s a pergelés tűzhelyén peckesen sétálgatott. Volt olyan, akinek csőrire ragadt a disznó körme, mint illatos szájkosár. A másik előzékenyen lekapta róla, s repült véle nagy boldogságban.

A kemence szádjában egy hóka macska mosdott, s szünetek alatt szomorún nézett az űrbe, mintha vénlegény volna.

Bircsa Sami jó példát mutatott a vígasságban, s küsbírói tudományát szerivel használta is:

– Mikor ilyen jóézűen lehetünk, bátron mondom, tisztelt gyülekezet, hogy mü es urak vagyunk…

– Biza urak, Jézus hallgassa meg… – mondta egy öregebb székely, kiben egyébként volt annyi fortély, hogy ha idejében betűhöz juthat, akármelyik ügyvédet elveri maga mellől.

Egy szóval, s kettővel is: végképpen kedvre kapott a disznóölő gyülekezet, sőt, egy új korsó irányába egészen jól útbaállottak, akárcsak hajdan a napkeleti bölcsek.

A szomszéd szobában javában munkálkodtak az asszonyok, s valami friss hírt mindegyik tudott.

Egyik így vallott:

– Ki hitte vóna: Széjes Vilma nagyon van… Addig s addig játszadozott a legényökkel…

– Amilyen az éfiú ész, hamar megesik – sóhajtott a másik.

– Ha fa, virágozzék, s ha leány… ne szólj szám, nem fáj fejem…

– Ha leán, vágyakozzék! – pótolta ki egy értelmes menyecske.

Aztán másra vitték a szót:

– Őkemik jól belékapának az ivásba.

Egyik így tanította a házbelit:

– Forgódj ott es, no: hadd legyen egy kicsi férfibűzöd!

Éppen ekkor kongattak délre. Egy-két fokkal jámborabb lett ki-ki. Sőt, a keresztvetést használták is. A gazda pedig ellendőképpen ájtatoskodott, láthatólag a többi helyett is:

I. kötet 160

– Áldjuk Urunkot, kinek keziből vesszük a jókot – s nyelvén nagyot, fordított a dolgon: – A rosszakot se mástól.

– Mü es elkövetjük a bűnt, s ez tudva vagyon előtte.

– Ha az a kolontos Ádám az almát meg nem evé vala!

– Akkor te is angyal lettél vóna – egészítette ki egy másik, ki a túl jámborságnak híve sohasem volt.

Ezzel aztán végképpen kijöttek az istenes hangulatból, s folytatták e világi búknak s bánatoknak temetését.

Az ablak alatt időnként erdőből jövő bakszának haladtak el. Némelyiken szép hasogatott fa, a másikon megint, nyakkal odakötve, hosszú tőkefa húzódott; s ha egy ember, kinek mozog is az esze, ezt körülményesen nézi vala, bizonyosan azt mondja: ha a vármegye patkány volna, akkor neki, mint ez a tőke, éppen olyan farka volna…

A székelyek pedig, akik a szánakat földet seprő szokmányban követték, olyanok voltak, mintha zúzmorás bajusszal a munka miséjét mondanák szüntelen.

– Bircsa Sami nyilván új világot teremtett, úgy zúgnak bent – mondták haladtukban.

Újat ugyan nem, hacsak kezdetnek nem vesszük azon irányítását, hogy a gyülekezetet borivásra térítette. Emiatt aztán mindnyájan kedvességükbe vették még inkább.

– Kár, hogy nadrágod nincs, mert megválasztanánk képviselőnek – találta el Sinkó Józsi a szót.

– Egy kupa lisztért veszünk a cigántól – javasolta a másik, s kacagtak rajta jókat.

Nagy vasfazékba töltötték a bort, hadd tüzesedjék.

– Az urak es úgy tesznek, s kerüjjünk mü es egy vonalba vélük – pisolyogtak kedvesen, ahogy olyan emberek szokták, kiknél már van némi szeszesital.

Bircsa Sami csak hányta a fazékba az öklömnyi cukordarabokat, s mikor emiatt a felesége fellebbezett, tehetős kedvében azt vetette:

– Van elég a botfali cukorgyárban.

Ebben nem is hazudott, mert éppen olyan igazság, mint hogy csillag is elég van az égen, csak vak ne legyen az ember.

Akinek a természete béveszi az italt, mondják arról, hogy csupán a harmadik reggelre tapogatja meg az asztal lábát. Ezen gyülekezet is ilyen szíjas emberekből tevődött össze, mert csak a kedvük nőtt, ellenben eszük s erejük nem fogyott.

I. kötet 161

Ha már ennyire vagyunk, álljon nyíltan az igazság: akit egy-két kupa bor lenyom, az egyik részben nem is férfiú.

A jó kutya megemészti még a puskaport is. Az ember önmagát is.

Ezért nincs olyan nyomorúság, mit a sír szájáig ne lehetne viselni. Mégsem bízunk magunkban, s ezért járunk ki s bé a vígasságba. Bircsa Sami s a cimborái is ezen ügyben ihattak csupán: ki merné ellenezni? Mert ami kedvet látunk, az csaló tűz egyedül, mint a mélyben kínlódó kincs elmúló fényessége.

Száraz ember s nem kedves, aki mondja:

– Legyen eszünk!

Maga Bircsa Sami még most, hevült állapotában sem tagadta meg véleményét rólunk, emberi teremtményekről:

– Hervadó bokréta vagyunk, s rossz fődbe vetett mag az eszünk.

De hirtelen meleg érzelem futotta el, mire múlt időkből hozott szép bolond illatja vérinek kicsordult:

– Ellenben nekünk, székelyekül, lengő száron rózsa a szívünk, s epekedik harmat után szüntelen… Öntsetek bort én nagy szüvemre…!

Mint bujdosó barát lelke az álombeli szózattól, meggyúlt a többi is a szótól.

– Szép szavadért dicsérünk.

– Igazságodra harmatozunk!

Bircsa Sami még jobban tüzet fogott:

– Kedvünkre mozsikát rendelek.

Az asszonyok is ajtó mellé gyűltek, s hogy őket a férfiak felfedezték, ez is, az is maga mellé erőltetett egyet.

A szolgalegény pedig már futott le az úton, mozsikaszó támasztása végett.

Szépen bé is alkonyodott.

Később a cigányok is megjöttek: egyik vén Dámi vala, ki az életének már azt a felit élte, mit szép nótáiért ráadásul kapott a magyarok istenitől. S kívüle még kettő, kik lábujjhegyen állottak, mint a kukorékoló kakas.

– Állítsd bé, Dámi, szépen szóló udvas fádot! – vezényelte Bircsa Sami.

Dámi asztal fejéhez támasztotta kopott bőgőjét, aztán a másik kettőre nézett, mintha meg akarná bűvölni őket, s megzendült a három fa:

Rejám rózsám átkot rakott:
Még az ég is kétrét hajlott
Felettem…
I. kötet 162

Hirtelen égő pirosba öltözött a kedv, s nótaszónak illatját szem, száj és fül vérbe vezette, mint májusi holdvilág a szerelmet.

Ó, drága, rusnya ember: te cigány, ki Isten helyett is szerszámodba veted a hited, s tüzet gyújtasz a vérben!

Lengő ágon piros rózsa: kinyílottál, búra termett szívvirág, kit kedv ápol, melegít, s cigány viszen veszendőbe…

Szedtem százféle virágot:
Abból főztem urusságot.

Gazdaggá lett a szegény is, mint virágos fán éneklő madárka.

A nagy kedvességben valaki indítványt kiáltott:

– Kerekedjünk táncra!

– Igazságodra harmatozunk! – helyeselte férfi s asszony.

Hamar tágasságot csináltak, s Bircsa Sami kerengtetni kezdte az egyik menyecskét. Példáját követték, s vigadtak szépen, s kicsi szünetekkel egy-egy rigmust hullattak, mintha tűzre fát vetnének.

Én Istenem, add neköm,
Be igazán szeretöm.

Később újra:

Eccer jártam nálatok:
Letörött az ágyatok.

Legények, kik leányügyben bolyogtak, s az ablak alatt mentek le s jöttek fel, néhány szuszra megállottak, s a vigalom feleslegéből részesedtek.

Itt-ott néhány tekergő kutya futtában megbűzölte a havat, de ha érezte is valami nyomnak izgató szagát, hanggal azt nem tudatta, nehogy szájából a meleg kifusson.

Sokszor beszélik, hogy a boszorkány ilyen éjfélkor töri gát alatt a jeget, s feredik bűvös hatalma gyarapítása végett. Hanem amelyik a mai éccaka nem sietett, a feredésről már végképpen lekésett, mivel az első kakasszó falusi béosztás szerint éppen ezt jelenti.

Ebben a tájban Bircsa Saminál is összebújtak a cigányok, és alázatosan jelentették, hogy nekik távozni kéne, mert a szomszéd faluban lakodalmat kell muzsikálni.

I. kötet 163

– Megalkuttunk, istálom, bizson Isten!

Sem jó szóra, sem egyébre nem maradtak, így aztán Bircsa Sami szánra pakolta őket, a bőgő nyakára öles kolbászt tekert, a szolgalegényt melléjük, s útnak bocsátotta.

Ellenben a gyülekezet alig sem bomlott, hanem a férfiak bokrétába ültek, s minden igazságot szabadjára eresztve, már bút panaszoltak, s a keserűségben egy törzs gyanánt száradának.

– Kipusztulunk, mint a vadrózsafa – mondta Sinkó Józsi.

– Fástul, gyökerestül…

– Igazságunkra ki sem harmatozik – búsongott Bircsa Sami.

Az ablakok mögött fény támadott itt is, ott is.

A cigányok szeme már a falu végin keresztbe állott, s mire a határra kiértek, szépen leragadott. A bőgő pedig csúszott, csuszamlott: s egyszer csak az út közepén maradott.

Vén Dáminak álmában lógott a feje, mintha búcsúzna kedves kenyerétől.

A csillagok oszlani kezdtek, ami többek között azt is jelenti, hogy Jére Marci, ki a határnak negyedszázados pásztora volt, mindig vette a puskáját, s kutyástul elindult. Nyáron hivatalból, télen gyakorlása végett.

Menvén, egyszer észreveszi, hogy a szürkületben előrefutamodik a kutyája: megáll, néz előre erősen, tapodja egyhelyben kínosan a havat, s nyöszörög bőven.

– Valami vad lesz nyilván – kap észhez a pásztor, s nyomban hergeli a kutyát:

– Hö meg, Burkos! Csípd meg, fogd meg!

A kutya szívére veszi a szót, s mérgesen nekiszökik a nagy fekete állatnak, az elbődüli magát, s a kutya veszettül kezdi tépni a feje körül. Jére Marci ijedtiben a szívéhez kap, de nagy elszánással térdre ereszkedik, s célba veszi a vadat, ereszt egyet: bőg a rusnya állat, ereszt kettőt: még jobban bőg. De már oszlik az ijedtsége, mert íme, a kutya jön feléje, s a szájában fityegtet valamit, mintha a vadállat gégéjét kiszakasztva hozná…

Jére Marci reszketve nézi a kutyáját, s amit az lógatott, a szájából kiveszi, s tekergeti vén fejét.

– E kolbász, valósággal az!

Aztán kellő vigyázattal a vadhoz közelít, s kezdi forgatni hol az egyik, hol a másik oldalára. Közben pusmog furtonfurt:

– No de, ilyent sem értem életemnek napjában…

I. kötet 164

Hanem Dámi felébredt a faluban, s már futva jött a kincse után, immár helybe is ért, s lelkendezve a pásztor mellé szökött: kap rögtön a bőgőjén, s nézi csillogó szemmel, de hirtelen színében elváltozik:

– Serelmes Isten, ki vagy a zségben!

S mint egy fogatlan vén tigris, nekiszökik a pásztornak, aki félreüti száraz két kujakkal, s csillapítja szépszerivel.

De a cigány nem nyughatik, s bírni véle nem lehet.

– Nyughass, Dámi!

– Nem nyugsom! Kiharapom a torkát! – ugrik neki újra a cigány.

No de Jére Marci kedvét veszti a játszásban, azért az eszét használja, puskáját úgy veszi, s elereszt egyet a Dámi füle mellett: az megjajdul, leborul a hóra, s kapálódzik bolondul.

– Meghalok, meghalok! Sáraggyon a lelkin! – ordít a cigány, pedig csupán egy serét futott átal a fülin.

Jére Marci feléje hajlik, s kéreli, csendesíti, kéreli…

Bircsa Samiék még asztalnál búsongottak, buzgón kortyogtattak, néha laposakat pillantottak, s közben-közben nagy csendet hagytak. Egyszerre nagy mozgolódás, morgás támadt az ajtónál: s a pásztor kutyástul belépett, utána Dámi is, hátán dúlt ábrázattal hozta a bőgőjét, de helyette maga bőgött.

A szerencsétlen esemény eléadatott, bőséges indulatszókkal.

Veszik így is, veszik úgy is, forgatják, bogozzák, cigányt-pásztort gyóntatják, de igazságot tenni emberi lélek nem képes.

Vén Dámi új erővel bőg, s szaggatja a ruháját:

– Megdeglem éhen! Ez a bégé vót, istálom, kincsem, felesigem, gyermekem…

Az atyafiak nézik a bőgőt, sorjában kongatják: rusnyán szól; pengetik: kedves hangját ki nem adja.

Dámi szünet nélkül szeleskedik, kínjában húzza üstökét – s ekkor hirtelen eszébe jut valami: ég felé tekint, s összefogott kezekkel kiáltja:

– A zsén igasságomra ki harmatozsik?!

Egy pillanatig mindenki maga elé mered a szóra, de Bircsa Sami csillogó szemmel felugrik, a cigány fejét két karja közé veszi, s hallatszik a csókja:

– Ha igazság, harmatozzék! – s húsz pengőt helyből kiteszen az asztalra, csak egy szóért, amit szívéből lopott a cigány; csak azért, mert szent és nagy hatalmú a szó, mit legszebb idejében hullat el a szív.

Aztán barátsággal kérdi:

– Elég-e, Dámi?

I. kötet 165

– Elég, istálom.

– No, gyógyulj meg ebben a percben.

– Meggyavútam, istálom.

Jére Marcinak örömbe borul az ábrázatja, mintha ő nyeré vala a húsz forintot.

Bircsa Samiban újra fellobbant az éjjeli tűz:

– Húzd rá, Dámi!

– Nem sól, istálom.

– Húzd rá, úgy es! Hol hibádzik, kifújjuk magunk a nótát!

Vén Dámi kétfelé dörgölte szép cigánybajuszát, a húrokat megpengette, s amint vonóját módjával odaillesztette, kicsit megállott, s fényes szemmel intonálta a nótát:

– Édösanyám sok szép szova – aztán vén fejét nekiszegte, s mint akik kiestek a világból, kórusban fúni kezdték:

Édösanyám sok szép szova,
Kit fogadtam s kit nem soha.

Ej-haj! Öreg Dámi baljával megölelte a pásztort:

Meg fogadnám, de már késő,
Hull a könyem, mint az esső.

A nap bújt, s fénye az ablakra omlott.

Bent asztalra borulva szépen vigadott néhány székely: éppen mintha most jöttek volna Keletről, s már tudnák, hogy rossz helyen választottak földet s véle hazát.

Ó, szív: galickába zárt kicsi piros madár, immár megfulladsz saját melegedben, s mi segíteni mégsem tudunk.

Mert ha kiveszünk a galickából, úgy sem jobb.

I. kötet 166
Lélekindulás
1

Korán nekibuzdult az idő, s február farka szinte kivirágzott. Csak esténként nyelt el minden meleget a föld, s ilyenkor a napjában menő hó megállott.

Ezen a napon is.

Ügyesen fésült gyapjúujjasát mégis levetette már művesnap a falusi nép, mert a hagyomány is tartja, hogy aki ügyet vet télvégi hidegre, az időjárást álmában tűzzel a talpára írja annak az őse.

Szürkület után emígyen vetkezve jött le két vénember az úton: ingük bugyogó ujját lebbentette a szél, s ők gondolataikból időnként töredéket mondtak.

Aztán egy kapu megett, fehéren s csendesen, szavastól együtt odavesztek.

Egy sereg asszony is duruzsolva erre botorkált, s ugyanoda betértek.

A szomszédok háztájostól ugyancsak.

Bent nagy hálálkodás után egy ágyat körülültek, s úgy várták a szót, hogy betegek valának belé.

Máthé Izsák három párnán urasan feküdt, mint a nép java. Horpac mellén meleget gyűjtött a szakálla, s mikor szólott, szavában érzett is.

– Két íródeáknak esztendőre munkát tudnék adni.

– Egy s mást mondj el a jovából – kérelte az egyik öreg, s dohányoszacskaját felajánlta.

– Sirítsen egyet, s dugja a számba! – uraskodott Izsák, s le s fel mozgott a szakálla, mire a gyermekek kifakadtak, hogy:

– Olyan, mint a háború előtti zsidónk.

Valaki megintette a gyermekeket, s Máthé Izsák belékezdett:

– A nagyhéten indultam el Szibéria közepiből: hol vonatfélén, hol szüves ember szekerén, de legtöbbet mégis két lábamon…

– Szent Isten!

A feleség közbeszólt:

– Meg is puffadt a két lába, hogy még mozdítani se tudja.

– Elhisszük – osztoztak többen is.

Izsák háláját sűrű beszéddel tette:

– Hajják-é, az ember többet kibír, mint a szekeres ló… Hej, micsoda erdőkön jöttem én keresztül setét éjszakák idején! Számítottam is, hogy a vadak ha reám kapnak: volt s nincs Máthé Izsák. Mikor szorultam, fagyükeret I. kötet 167ettem, kebelemben száraztott bükkfalapit sziptam, későbbecske naponkint úgy eccer a szemem fel is akadt, de e még semmi, hanem félig-meddig sokszor meg is holtam, s lám: mégis itt vagyok, s pillogtatok…

Az asszonyok elpityeredtek…

Aztán elhallgattak mind erősen. A legtöbbje két szusszanást egybevett, hogy gyérebben zavarja a csendet.

Végre egy vénember nagyot mondott:

– Aki ennyit kiállott, nem is hal meg nyilván soha.

Izsák a szakállát megölelte, s tudományos tempót vett:

– Hanem a muszkák kitalálták az igazságot, s magam is elhoztam, mert jó lesz nekünk is.

A férfiak megelevenedve lesték a szót.

Máthé Izsák száraz öklét a levegőbe ütötte.

– Bolzsevista vagyok!

Az atyafiak feje lekonyult, mert ilyen szél érte már őket. Egyik-másik maga helyett a pipáját erőltette: szirty-szorty, s nem vágott belé senki a szóba.

Izsák helyettük is tűzbe jött:

– Nagy urak nyomorgatásának immár vége. Egyformán születtünk, s mind a földbe kerülünk. Ezelőtt így volt: egyik élt puliszkával, másik élt tortával; ezután már egy kenyérből kanyarítunk: te is, szegény Máthé Izsák, te is, kényes naccságos úr.

Egy módos gazda kikezdte a szép eszmét:

– Egy kenyér mellett sem leszünk egyformák, mert az egyik ember nagyobb étkű, mint a másik.

Izsák fel sem vette az ellenkező szót.

– Most fordul helyre a világ! Egy szó illet mindenkit, ki a földet tipodja: Elvtárs!

– Helyesebben: eleven társ – verte vissza valaki a hangot.

Az asszonyok nem buzdultak a politikán, hanem kiadósabb dolgokon járt az eszük. Egy fiatal menyecske titkon odasúgta Izsáknénak:

– Mikor csókolod, a szakállát hogy hárítod el?

A hitves elveresedett titkával együtt.

A másik asszony elismerését tolmácsolta huncutul:

– Hét esztendő nem kicsi böjt…

Közben az idő jól elfutott, s a vendégek szedelőzködni kezdtek. Búcsúzóul még rátértek az Izsák szakállára, mit példabeszédekkel s jól célzott szólásokkal kedvesen közrevettek. A szavak éle mutatta, hogy világéletében soha nem volt szakálleresztő nép a székely.

I. kötet 168

Oszlás után a kutya az ajtó elé feküdt, s férj s feleség, mint legigazibb elvtársak, jogaikat s nagy kincsüket megosztották.

2

Két hétre egészen kikúrálta a felesége: dagadásai lelohadtak, melle hiba nélkül szelelt, arcáján az ijesztő völgyek kiteltek, s még a szakálla is dús színben játszott, mint a nyakszegő paripa sörénye.

Ahogy az ágytól megszabadult, első nap déltájban kiállott a tornácba, s olyan állást vett, mintha nagy igazat akarna mondani. Hegyek ráncain hólé csorgadozott, s csillámlott a napfényben, s az Izsák szeméből odaömlött feredésre az öröm.

– Ó, szegény föld, be szép vagy!

És mintha a határon túl sohasem járt volna, újrakezdte öröklött életét, mit elhullatni világjárásban sem tudott, mert régi nagyistenünknek bűvös és szapora babonája az, hulladozván őstörténelmünk foszlányaiként a legendás égről.

– Kedves társam, be megjött az erőm! Készítsünk búzát tavaszi vetésre!

Ötvékányit tekenyőbe öntött, melléje térdepelt, s kíkköves vízzel markok szerint megsúrolta. Mint termékeny felhő, szakálla árnyékot vetett a búzára, s az árnyék közepén párosan ragyogott szemén átszűrt ereje.

Vetés után végignézett a földjén.

– A többi már az Úr dolga – szaladt ki a száján, de mintha meghökkenne valamitől:

– Vajjon az elejin veték-e keresztet?

Száját elhúzta, s gőggel együtt vakmerő gúnyt mutatott.

– Ez eccer tán így is jó lesz.

A szibériai foglyok arca megelevenedett előtte: szidták az Istent s a szenteket, fertelmes beszéd járta, és sárgára aszottan így magyarázták mindezt:

– Bolzsevista vagyok!

Szemöldöke ráncot vetett.

– Hogy is vala az egész?

Jól jutott eszébe, hogy az elején még háborogva vágta társai szemébe:

– Egyebünk sincs, csak az Istenünk: ti őt is elhajítottátok, mint a cigán.

S később megcsúfolva visszahulltak rá is a szavak.

Ha annyira gőgös nem lesz vala, most a szégyent magára ereszti, de így egy szónál többet nem engedett megszületni, s ezt is csak úgy mondta, mintha kettőbe akarná harapni:

I. kötet 169

– Mint a cigán…

Este, mikor kicsi fiát imádkoztatta a felesége, mint egy hibázott, mogorva gyermek, kisomfordált a házból. Két szemével valahogy a csillagos égre tapadt erősen, s már szinte beleszédült annak csodájába, mikor egy szikra ismét pattant a vérében, s szembekiáltott a harangszóval:

– Szűnj meg, mint a tavaszi dörgés!

Akkor a kalapját félreütötte, s egy kicsi idő múlva már néhány fogságot szenvedett elvtársával a kocsmában ült.

Az eszmére ittak, mint valami eltévedt apostolok.

– A bolzsevisták megváltják a világot.

– A papot megöljük.

– Meg amennyi úr van.

Ittak, bölcselkedtek, s megint ittak.

Máthé Izsákné alvó fia arcáról örömet szedett, s várta, várta az urát.

– Jó Istenem, hozd haza!

Éjfélkor csakugyan hazaromlott. Kigyógyult lába félre-félre futamodott alóla, s olyan zajt ütött, mint egy szakasz katonaság. Figyelmetlenül agyarkodott, szakállát simogatta kitartón, s hozzá morgott szüntelenül:

– Új világot jelképez, a szakállam jelképez…

3

Ahogy teldegéltek a napok, aprádonkint a házastársi öröm színe is kopott. Már nem szépítették erőszakkal is a szót, s esténként nem bújtak úgy egymáshoz, mint holdvilágon a virág.

Izsák gyakran eleresztett egy-egy káromkodást, s a felesége ilyenkor a legényke fülét szorgosan bedugta…

– Nem tanól jót a gyermek, s téged ver meg az Isten.

– Tán a pap mondta, te? – gúnyolódott Máthé Izsák.

– Az is, más eszes ember is.

– Mer a papi-ember nem káromkodik, úgy-é?

– Nem biza, mit is gondolsz!

Izsák vigyorogva bizonyított:

– Hát amikor legénykoromban szánkáztattam a papot, s ahogy éppen javában peffedezett a hátulsó ülésen, eccer csak: supp!, s belé a sáncba… s akkor vajjon mit mondott?

I. kötet 170

Az asszony restelkedve az urához bújt:

– Csak éppen ki ne mondd!

Este újra megintette az urát:

– Ha csakugyan sohasem imádkozol, osztán ne is várj jót. Már a kenyérre sem vágsz megkezdéskor keresztet, meglátod, nem ad az Isten áldást.

– Ne tudóskodj, aludjál! – intézkedett Izsák, s csak későbben mondta az okot értelmetlenül:

– A szakállam nem szenvedi a jámborságot.

Másnap végigjárta a földjét: a búza már kövéren hányta a fejét, a sietőse virágzott is, minek láttára Izsákban szaporodott a nyugalom, s szava szépen emberséges lett:

– Majd meghálálom az Úrnak.

Meggondolta jobban, s fogadalmat tett:

– Meg is térek ejszen, ha rendjén bétakaríthatom…

Otthon jobbuló szándékai ismét megzavarodtak, s este, a szent gerjedelem idején, ismét kiment a házból. Sokáig kémlelte az eget most is, és végül a nyugati szélen megállapodott: elnézte, hogy ott tömött setétség nő, s abba némelykor bepillant a felhő. Valahol messze dörgött is tompán, mintha a lenyugodt nap zsörtölődne a föld alatt.

Félóra múlva a csűr fedelét megszaggatta a vihar, s a jégeső levelet s virágot lefosztott a fákról.

Reggel a határon lézengő gazdák belesápadtak a búba s a gondba.

Máthé Izsák a földje végén megrázkódott, s irtózatosat káromkodott. Aztán setéten hazafordult.

– Így már bajos az eggyezség.

Vasárnap színtelenül s merevített vonásokkal ült a templomban, s egyedül azért ment, hogy mutassa: Ha te úgy, én is úgy.

És az evangéliumra nem állott fel. Az Úr testének felmutatásakor nem hajtott térdet. S még a szeme se rebbent.

Az emberek ijedten bújtak össze:

– Máthé Izsák szembeszállott az Istennel, jaj, mi lesz ennek a vége!?

A tragédia magja a nagy harmónia jelei között idétlenül megfogamzott.

A derűs fény mégis behullott a cifra ablakokon, s mosolyogva leintette az emberi férget:

– Ne háborodj, hiszen mákszem csak az erőd, s világ rendje nem veszi számba.

Vajon nem veszi számba?

I. kötet 171
4

Vecsernye után szigorú arccal vetkezett a pap. Utána mozdulatlanul megállt, s nézése a hideg falakról visszaözönlött, s fejét erőszakosan beragyogta, így még élesebben látszott, hogy: szikár székely ez a pap, kinek a párjai lovon hervadtak el a középkori csatákban!

Templomból kimenet tisztelgő népén nem vigyázkodott, s ezért hívei elszomorodtak:

– Szép szokását megvonta tőlünk.

Künn megszegte a nyakát, s a megyebírónak néhány szót kurtán odamondott:

– Máthé Izsákot kerítse meg, s küldje bé.

Izsák a „szövetkezetben” vigasztalódott. Amint szólt neki a megyebíró, italát egy arasznyival továbbtette, miáltal egy fokkal józanodott. Aztán meggondolta, s még vett egy szájjal.

– Kúrálom az igazságot – mondta félvállról, s eltűnt, s még a kalapját sem vitte.

Az üvegajtón egy pillanatig kereste a helyet, ahol koppintson, de a pap feje hirtelen megjelent, s rajta a haj megmozdult.

– Jó napot, tisztendúr.

– Mindörökké, ámen.

Izsák megállott, a papot nézte, s nem szólt egyet sem.

A pap is meg vele szemben, s ő sem egyet sem. Végre indulatának tetejéről hűvösen elmosolyodott mégis.

– Ülj le nálunk, Izsák.

– Nem ülök, tisztendúr.

– Mért nem, Izsák?

– Lelki háborodásban vagyok, s azért.

A pap szemébe nézett erősen.

– Én is abban, hiszed-é?

Aztán két kezét az Izsák vállára tette, s arcájára visszaömlött a jóság:

– Mind emberek vagyunk, Izsák, s bűnre hajlamosak. Eszes hívem vagy, belsődben jó is, csak hol a szakállad nőtt, a világ bűnét magadba szedted, s most mérgesedik benned.

Máthé Izsák nem engedett fel:

– Az egyenlőség eszméjit nem vélem bűnnek.

– Azt már magam sem, de jelenleg az Istent gondolom, akit te nem állhatsz…

I. kötet 172

Jókora szünet után már megnyomta jól a szót:

– A falu java tetted miatt borzad.

– Én a nyomorúság miatt borzadok, s mejjik jobb?! Feleségem s gyermekem kérik a kenyeret, s az Isten virágjában letörte, pedig a megtéréstől nem állottam immár messze.

A pap szíve megdöbbent a nehéz, szomorú szavakra, fejét közelebb hajtotta, s mondásába temérdek melegség ömlött:

– Egy vérünk van, Izsák, s meg kell értenünk egyik a mást, hogy el ne pusztuljunk. Hallgasd meg: hetenként egy véka búzát adok, gondold, hogy az Isten adta, s most vidd haza az első vékával, s ember nem tudja meg soha.

Máthé Izsák önfejűen elvigyorodott.

– Nem vásárlunk.

A pap két tenyere közé vette az Izsák fejét, s mert közös fajuknak tragikusan szép feje volt az, a vérség és egy-árvaság törvénye alatt megremegett.

– Vedd el, s élj, mert szívemből adom, s ha az Istent, akit én imádok, nem akarod megismerni, úgyis…

Izsák magába hullott, szeme fátyolos, a világ szomorú lett. Csak nyomaték nélkül ejtette el a szót, mintha úgysem bírná el az a nagy értelmet.

– Nem ellenkezem.

Másnap ebből a búzából sütött Izsákné madaracskát a fiának.

– Edd meg, magzatom, ügyesen, Isten rendelte, s anyád kakastéjjel megsütötte…

Mikor fia s párja elnyugodott, Izsák az asztali lámpásnak lába alá fektette a Bibliát, s ahogy tusakodva feléje hajlott, nagy szakálla ráomlott a betűkre, s azok alatta megmelegedtek, s úgy szállottak a szemébe.

– Keressétek az Urat, s erősödjetek meg…

– Zengedezzetek néki éneket, s beszéljétek el minden csodatetteit…

A nép keservét s az urak szomorú tettét.

5

Alattomban mégis híre futott az esetnek. Egyik jobban vélte tudni, mint a másik.

– Máthé Izsák s a pap búzában egyeztek ki az Isten felett.

– Haszonra menyen a vétek is: ilyen világ van mostanság.

Ezalatt a falu hitványából két ifiember összetanakodott:

I. kötet 173

– Öt esztendeig háborúztunk, tetejében fogságot is szenvedtünk: menjünk el hát mi is a paphoz, hátha?!

Az egyik, ha nem ivott, vasat pengetett a patak partján. A másik muszka foglyok őrzésére vetődött volt a faluba, s asszonyügyben meg is ragadott szépen.

Alázatos ábrázattal este a papi lakba beállítottak.

– Visztek-é, vagy hoztok? – kérdezte kedvesen a pap.

A látogatók nem adtak hangot, csak összenéztek, mintha biztatnák egyik a mást: szólj te, s én helyesellek.

– Ha baj van, eligazítjuk – biztatta őket a pap.

– Nem panaszlunk mi a világon semmit – mondta a kovács.

– Csak a hitünk gyenge – toldotta a másik.

– Akkor gyónni akarnak, úgy-é?

– Nem éppen.

– Vagy a szót facsarni egyedül?

– A plébános úr eszes ember, s nyilván tudni fogja, mivel lehetne javunkra.

– Adok isteneskönyvet vagy olvasót.

– Köszönnyük – idétlenkedett a kovács –, az is mind jó, de ha búza volna, még jobb volna.

Egyszerre észbe kapott a pap, de a méreg el is futotta cudarul, s jobbjával az ajtó felé döfött helyben.

– Ki hamar! Ki a házamból!

Ahogy csak győzött, kicurukkolt a két ifiember, s már messze jártak, mikor az egyik megállapította:

– Elhegedülte Szent Dávid, el az ingyenkenyeret.

A pap pedig hajába markolt, s teste remegett.

– Szörnyű két ördög, mire alkuszik!

Vasárnap a szószóló-székből zord fejét meghordozta népe felett:

– Eszen a rozsda, ember, s rothadsz, s már elég galád vagy alkudni a hitre is: egy véka búzáért hiszem az Istent, s nem alább.

Így dörgött, s szent mérgében a szépen varrt takarót két öklével ijesztően topolta a karimafához.

Az asszonyemberek térdre hullottak, s a férfiak beléfehéredtek.

Az Úr szeme derűsen rebbent az ablakon:

– Bűnnek betege: ember, feredj a fényben, s meggyógyulsz benne…

Be jó lenne, Istenem!

I. kötet 174
6

Rettentő mérgében egész délután fújta magát Máthé Izsák.

– Reám célozta a szókat! Ejnye, biza! Kipallérozott, mint a gonoszat!

A két ifiember is rázta magát.

– Búzát se kaptunk, s a falu csúfja lettünk. Ezért vért eresztünk.

Amint annyira esteledett, Izsák egy véka búzát kerített kölcsön, s azt a vállára vetette.

– Öntse mind egy szemig a hívei nyakába!

Az indulat miatt az esze meg sem járta, hogy künn letenné a zsákot, hanem azzal együtt az üveges ajtón beromlott, s egyenesen a pap lába elé suppantotta:

– Itt van, s még az is tolvaj, aki hiszen másnak!

– Mi lelt ilyen hirtelen, Izsák?

– S még kérdi? No, e még talál a többire!

– Nem érthetem a dolgot, Izsák.

– Mert én értem, s éppen ez a baj…

A hangja reszketni kezdett:

– Kicégérezett a templomban engemet, hogy én búzáért hiszem az Istent, aki nincs is, azt is – és veszedelmesen ugrásra lendült, de hirtelen csontos kezeivel mellen ragadta a pap. S ebben a pillanatban betoppant a két ifiember, darabos megjelenéssel, valami éktelen durva szó már a szájukon, a papnak szánva még az útról, de Izsák láttára kínosan lenyelték, s egyenesen feléje közelítettek, elöl a kovács, s durva két karját merevítette:

– Nyúvaggy meg a papi búzától, híres Máthé Izsák, szégyenünknek fő oka!

Izsák dacosan elejébe feszült.

– Ügyelj a szóra, hé!

– Ügyelj te magadra, te… te… Pilátus! – s bolondul belémarkolt az Izsák dús szakállába, mire egy darabokra szakadt káromkodás s valakinek a nyaka ropogott, de Izsák megsuhogtatta karjait, s már a kovács düledezett, de odaugrott ekkor a cimbora, s lett gabalyodás veszedelmes, s oda dermedten a pap is, ki megragadta a kovácsot, fordított egyet rajta, a gangra kivetette, s nyomban melléje a társát.

Sápadtan nagyokat szusszant Izsák, nyaka sajgott, álla égett.

A pap kinyitotta az ablakot, karba tette a kezét, s nagyokat szippantott az illatos levegőből.

Sem az egyik, sem a másik nem szólt.

I. kötet 175

Aztán összenéztek, szemük csillogott, s elmosolyodtak, mint két virtuskodó gyermek.

– No Izsák, ezek alkudtak az Istenre.

– Gondolhattam is volna.

– Szörnyű két ördög.

– Így ezekre célzott a mái beszéd.

– Gondolhattad is volna.

Máthé Izsák két szemét, mibe beléült már a nyugalom, kérésre nyitotta s szólott:

– Jól találna egy imádságoskönyv, mert a régi odaveszett a fogságban.

A pap elévett egyet szótalan, leült, feléje hajlott, s ahogy szép igéit a könyv homlokára véste, pennája sercegett a csendben:

„Minket, árva székelyeket, csak a hit éltet: erős-szép életünket más ki se bírná.”

Ahogy az Izsák kezébe adta, melegen a szemébe nézett:

– A búzát vidd vissza, Izsák, s használjátok egészséggel.

Izsák lesütötte a szemét.

– Az Isten adjon ezerannyit helyette.

A felesége s a fia már aludtak. Lámpát nem is gyújtott, hogy nyugodalmuk zavart ne szenvedjen.

Csendesen a felesége mellé lehúzódott. Már nem tusakodott, csak végiggondolta az utolsó esztendőket. Apróra mindent, s egyszerre felgyúlt benne sok öröm és életkedv.

– Feleség, édes-lelkem feleség!

Az asszony félálmában az urát megölelte:

– Hallom, lelkem, hallom.

– Hát halljad is, mert megindult a lelkem, s láss csodát: holnapra kelve szakállamot levágatom, s Istennek ajánlom.

Az asszony felujjongott:

– Tudtam én azt, hogy jó a te lelked, csak a fejed keményecske, s megkutyáltad vala magadot erősen.

– Biza, hol elesünk, hol felkelünk…

A szellő holdvilágba csombolygatta künn a fákat, lengedezett hozzá melegen, s hozta két öllel a termékeny időt.

I. kötet 176
Zsenge madarászok
1

Mint két elrendelt erejű s gyönyörűségben alázatos rügy, úgy bomlottak ketten a világra. Kicsi korban nagy akaratúak s áldandó nyughatatlanok. Egyiknek neve kicsi Bálint volt, másiknak neve Baláska.

A falu végén laktak, zsúpfedelű házuk iker volt. Szomszédjukban csak a Krisztus lakott egy bádogkarimás falusi kereszten.

Mind a két részről egy-egy vén apa élt csupán. Egyszerűséggel vértesek, mint az igazság. De már megértek fehér haj alatt sárga színre, mint a sarjúba rejtett áldott körtöve.

Néha egy-egy Szent Antal-cipókával hazafutott a két legényke, s ilyenkor öröm gyúlt a két kicsi házba, mert jó a szegények eledele minden időben.

Így éltek, éldegéltek.

Egyszer aztán, nyugalmas alkonyaton, kicsi Bálint a kereszt alá állott. Feje csak a Jézus lábáig ért, s hogy ezt észrevette, így kezdett beszélni:

– Embernek is de jó lehettél: ha idetartom a fejemet, Te ráállasz, s mégsem fáj. Látod-é, még ki sem nőttem magamot, s apám mégis itt hagyott; ó, állj reá a szívemre is, hogy ne fájjon!

Mire ennyit kimondott, Baláskát is odarendelte az Isten: fejét közel dugta, kicsi Bálintot igen szomorán nézte, s amekkora két fekete szeme volt, akkora két könnycsepp hengeredett belőle.

– Miért sírsz, Baláska? – tudakolta kicsi Bálint, s vigasztalásul megölelte.

– Édes jó apám meghalt, s gyászba merített.

– Azt búsulom én is szegény Krisztusnak – mondta kicsi Bálint.

Megölelték egyik a mást, s nézték a keresztet.

– Ne sírjunk – szóltak későbben.

Azután csak a hasadozott keresztfába fogództak, hallgattak, éledtek: s szépen megérezték, hogy ez a sírással ugyanegy.

Idő múlva a bádogkoszorú alól szavak harmatoztak:

– Ne keseregjetek, mert bizony mondom, hogy leszek én apátok, hiszen úgysem volt gyermekem.

Kicsi Bálint felemelte a fejét:

– Hallod-é, Baláska?

Baláska is utána emelte:

I. kötet 177

– Hallom, s tudod-é, ki beszélt?

– Hát Krisztus Urunk.

Szép szemük egészen kitisztult.

– Fiakul fogadott.

– Valami szépet kéne cselekednünk érte – lelkesedett kicsi Bálint.

Erre Baláska megfogta kicsi társának a kezét:

– Gyere, apáinkat eltemetjük. Előbb a tiédet, s utána az enyimet – aztán elgondolkozva megállott, s felvetette a nagy kérdést:

– De vajjon elbírjuk-e ketten?

Kicsi Bálint önérzetesen szólt:

– El, ne félj, hiszen mi erősek vagyunk!

És elindultak, hogy a kiszáradt két gyökeret, honnét eredtek, visszaültessék a földbe.

A bádog-Krisztusra csillag sütött, s úgy látszott, mintha örvendene az isteni arc. Különben nincs is ebben semmi különös, hiszen ő is közöttünk lakik, s így egy a Sors: annyi különbséggel mégis, hogy az ő lába nem éri a földet.

2

Jó hajnalban egy-egy pálcával felszerelte magát a két legényke, s útbaállott.

– Valahogy csak lesz – mondták, s aprítottak jóízűn.

Nyugodalmasan a nap is feljött, s üdén csillogtatta a szekérnyomokban meghálott vizet.

A pacsirták két szárnyukat verték össze, mint két meleg tenyeret.

– Szép reggelünk van – mondotta kicsi Bálint.

– Emlékezetes reggelünk van – toldotta meg Baláska.

Messze a határon egy vén szántóvetőhöz értek. Ökreit borozdába fordítva nyugtatta, s maga az eke fáján szép csendesen rozskenyeret s szalonnát ellegetett.

– Aggyon az Isten segedelmet, nagyapó! – köszöntek a legénykék.

A vénember fejét lassan felemelte, s szomorú nagy szemeikkel az ökrök is odanéztek.

Kicsi Bálint pálcájával megütögette a gallyat, s mint egy nagy ember, úgy mondta:

– Jól omlik a szántás, nagyapó.

– Jól, hál’ istennek. Hát ettetek-é ma reggelre?

– Tegnap ettünk volt mára is – felelte kicsi Bálint.

I. kötet 178

– Mert az nem jó béosztás ilyen növendék legényeknek, hécskám – szólt a szántóvető, s lekanyarított nekik egy-egy sarkolat-kenyeret. Aztán jóra oktatta még őket, s ismét útnak eresztette. Maga pedig egyszerű, istenes mozdulattal megdöjtötte az ekét, mire a két ökör bólintott egymásnak, s megindult.

Kicsi Bálint mohón ette a kenyeret, s bizakodva mondta:

– Ennek az erején jót megyünk.

– Jót, de mégsem lehet tudni, hogy mit érünk – szólt meglett komolysággal a másik, s kenyerének felit szépen a kebelibe tette.

S mentek, mendegéltek.

Patakokon átal, cihereken s erdőkön keresztül. Nemigen pazarolták a szót, pontos céljuk sem volt még ez ideig, de valamit erősen hittek: éppen, mint a meginduló férfiú.

Estefelé arra egyeztek, hogy nyugodjanak meg egy mákszemet. Le is telepedtek szépen az út szélire.

Baláska kereken hordozta a fejét, s mondta:

– Te, kicsi Bálint, ugyé nagy a világ?

– Hát apám azt mondogatta, hogy akkora, mint a gondolat.

Ezen jó ideig pihent az értelmük. Aztán kicsi Bálint a rengő arany búzatengerekre gondolt, s elejtette a szót:

– Milyen erősen ehetném!

Baláska mosolyogva elővette kebeliből a kenyeret, kettőbe törte, s enni kezdték, de csak aprádonkint, hogy ne fogyjon erősen. Amint éppen a végire jártak, hát egy ember s egy asszony jődögélt arrafelé. Elöl az asszony, s hosszú boton vezette az embert.

– Koldusok lesznek, szegények – mondta kicsi Bálint.

Lassan odaért a számkivetett pár, s megállott. Az asszony a fülire mutogatott, s állott némán. A férfiú pedig kezivel s lábával körültapogatott, mint a vak.

A két gyermek odament, hogy a néma magyarázat ne fájjon annyira. Látták, s nagyon furcsa volt, hogy a két koldus együtt tett ki egy embert: a látás az asszonyé, s a hallás beszéddel az ember java.

– Sem hajlékunk nincs, sem jó emberünk, bolygásunkban a halált keressük – mondta a vak férfiú.

– Mi pedig az életet keressük, bácsi – mondta kicsi Bálint, mire a vak a feje után tapogatódzott, s azt magához ölelte, és simogatta. A gyermek lelke a melegségben kibomlott:

– Nekem van egy kicsi házam, én azt magának adom, bácsi.

I. kötet 179

Baláska az asszonyhoz bújt, s felejtette, hogy az süket a jó szóra is:

– Nekem is van egy, s én is magának adom, néni.

A vak ember arca egyszeribe megszépült, az asszony csak érzett valamit, s szemeivel a napsugárban örömet halászott.

Kicsi Bálint ki is oktatta őket:

– Csak örökkétig egyenesen menjenek, s ha így tesznek, hajnalra odaérnek, s a falu végin megtalálják a két házat.

A hálától megreszketett a vak kezében a pálca, mit a süket menésre magyarázott. Amint baktattak, a két gyermek elnézte, de hát egyszer erőszakkal is megállott a vak ember, s a felesége szeme előtt erős vonalakat rajzolt a levegőbe, mintha házat építene. Az asszony csak meresztette szemeit a különös jeleken, aztán húzni kezdte ismét maga után élete felét.

Nagyokat botlott a vak, s ilyenkor szavai darabosan hullottak:

– Házunk is van, mégpedig kettő: hallod-é, asszony?

Így vénült meg bolondul a vak, s sohasem jött rá, hogy kár a szóért a süketnek.

A legénykék már jókorát mentek, mikor Baláska két ízben elismételte:

– Szemünkkel látunk, fülünkkel hallunk: boldogok vagyunk.

Kicsi Bálint sem csüggedett:

– Ép testünk s kicsi erőnk egyetlen kincsünk, s be vagyonosok vagyunk!

Kézen fogták egyik a mást, s mentek, mendegéltek.

Az égvilágán sehol senkit sem láttak, egyedül a csillagok népesítették be a szem útját. Aztán a nap elűzte. Ismét seregestől felkeltek, s ismét elűzte.

A legénykék csak mentek, mendegéltek.

Se mit egyenek, se lelkesállat, ki valamit gügyögött volna nekik, nem volt. Csupán a remény s a nagy akarat.

Ifjú szívek küzdöttek a sorssal.

– Győzöd-e még? – kérdezte kicsi Bálint.

– Jaj, Istenem!, győzöm, ha beléhalok is – vergődött Baláska.

Mentek, mendegéltek.

Egyszer aztán kicsi testük mégis lehanyatlott egy bokor alá.

– Hátha meghalunk itt?! – mondta Baláska.

– De hátha nem! – bizakodott kicsi Bálint, s szeme csillogott.

Szótlanul nézték a földet, rajta a lehullott leveleket, törtető bogarakat. Azután az ég felé tekintgettek, s el a levegőbe minden égtáj felé.

– Szernyű nagy a világ – mondogatták, s benne, mint egy szemfényvesztéssel rengetett bölcsőben, szépen elaludtak.

I. kötet 180

Így lengett felettük az idő, s egyszer egy kolduló barát erre jött. Nagy szakálla mellét verte, s az időjárás ellen oltalmazta is. Fakéreg bocskora olyan nyomokat hagyott, mint egy-egy kicsi koporsó. Nyakába vetve egy nagy olvasó lipinkázott, s fejét előrehúzta, mintha a másvilághoz szorosan oda volna kötve. Amint közeledett, zordan forgatta az olvasószemeket, mint az Isten a napokat. Aztán megállott, tarisznyáját letette, s szakállát, mint egy setét felhőt, a két alvó felett meglengette:

– Serkenjetek, az Úr nevében!

A keményen csengő szavakra ráébredtek a legénykék, s szemeiket ijedten a torzonborz emberre emelték.

Erre a barát is újra meggondolkozott, s leereszkedett a földre. Szakálla, mint tömött zápor, térdeire hullott, s mély hangját újra nekiengedte, mint az orgonát:

– Halljátok az égi szózatot!

Kicsi ideig még ámultak a különös férfiún, de aztán kicsi Bálint bátorságot vett, s megszólalt:

– Maga istenes ember, ugyé?

A barát ügyet sem vetett a kérdésre, de szent hevülettel tűzbe jött egészen:

– Boldogok a szegények, imádjátok a szegények istenét!

Baláska odasúgta kicsi Bálintnak:

– Vajjon nem a veszett kutya marta-é meg?

Ekkor felállott az istenes ember, s nagyra gerjedt buzgalmában az olvasót s a szakállát meglengette:

– Sietve gyertek!

A két gyermek ijedten keresztet vetett, mire a barát szent csókokkal sűrűn illette őket.

– Menjünk, nem lehet ez rossz ember – mondta kicsi Bálint.

S mentek hármasban vígan, már éhséget is valameddig felejtettek, s lábuk úgy pattant a földről, mint a gumilabda.

Már a nap nem látszódott, s kezdett gyászba borulni az űr.

De csak mentek, mendegéltek.

Egyszer aztán egy csillag az útra esett, s ott szépen hengeredni kezdett előttük, nyilván nehogy kőbe verjék lábaikat.

– Fogjuk meg elevenen – szólott kicsi Bálint, s kergetni kezdték a csillagot.

A barát örvendezett ennek, mint a gyermek.

Mikor aztán még sem tudták megfogni, Baláska ezen eltűnődött, s szemeit ártatlan csodával kerekre nyitotta:

I. kötet 181

– Te kicsi Bálint, hátha maga az Isten ez az Ember?!

– Abbiza nem mondasz lehetetlent – hajlott kicsi Bálint is a szóra, s nyomban hátrafordult, hogy valami mennyei ékes tulajdonságok menet közben nem látszódnak-e a baráton.

– Nézz oda, te! – kiáltott fel, s vigadtak a látott dolgon, mert a barát kitért az út szélire, szakállát vállára csapta, s kapdosott a földre.

– Gyere, ha jót akarsz! – lendült arra Baláska, s hát az istenes ember valami kásás vadvackorra kapott, s azt szedi, s miközben mondogatja, hogy fructus Dei, fructus Dei, gyúrja bé egymás után.

Ők is nagy örömmel megrakodtak.

A csillag ezalatt leült egy kőre, s nyugodalmasan várta őket. Aztán megint hengeredni kezdett, s a három vándor víg ábrázattal utána. Nagy hatalmukkal az éjet is a naphoz toldották.

S mentek, mendegéltek.

3

Egyenesen egy kolostorba vitte őket a barát. Jó hajnalban érkeztek meg. Ködből még köntöse volt a toronynak, s valaki húzta úgy a lélekharangot, hogy a baglyok feje zúgott belé.

A barát megdöngette a nagy cserefa kaput. Nem jött senki. Verni kezdték mind a hárman, s hát nagy későre valaki megcsosszant odabent, nekifeküdt a kulcsnak, s egy erősítő nyögésre megnyílott a kapu.

Az öreg szakállas a vezérbarát elejébe vezette őket egyszeriben, neki béajánlotta, s keresztvetéssel elcsoszogott.

A főbarát előtt egy sereg könyv volt kiteregetve, mintha szárítgatta volna azokat. Felálláskor még megsimogatta egyik-másikat, s azután két hűvös kezét a legénykék fejére tette:

– Valahányan földi férgek példátokon buzduljanak szent szolgaságra. Égből köszöntés nektek, az Úr kedvét reátok osztom s jászolához fogadlak. Békesség nektek!

Ekkor egy kelepelőt megrázott, s rá nyomban megjelent a kapunyitó rongyos barát.

– Vedd jámbor szolgáit az Úrnak! – szólott a vezérbarát, s végezetül újra kiropogtatta buzgón:

– Békesség nektek!

Egy hűvös oldalkamarába betette őket a rongyos barát, s otthagyta azonmódúlag. Semmi jóval nem biztatott ez a hajlék. Egy kőmedencében I. kötet 182szenteltvíz, egy fekete abroncsú cseberben ivóvíz. Az egyik oldalon kicsi ablak nézett a kertbe, mint a félszemű szegény a múltjába. A másik oldalon barkaágak szegre akasztva porladtak a megállott időben. A kihűlő madárfészek szaga lepett be mindent, s megkövülve ült a csend, mint a koporsóban.

De menedékül volt egy nagy feszület, minek lábait fényesre csókolták a buzgó lakók.

Kicsi Bálint szomorúan körüljáratta szemeit:

– Elbúcsúztunk a nagyvilágtól…

– El napfénytől s mezei virágtól s szép szabadságtól – búsongott Baláska is, s egyszerre egymás nyakába estek, s sírásuk, mint a bő harmat, megeredt.

Ekkor a rongyos barát ismét belépett. Kezében két fapapucsot s karjain két fakó köntöst lógatott.

– Öltözzetek fel, testvéreim! – mondta, s számba sem vette a sírást, mintha az emberi fájdalom jeleit már fel sem ismerné.

A legénykék csak nézték a különös ruházatot, de nekiállott maga a barát, s felöltöztette őket. S minden vigasztalás nélkül, lapos lépésekkel tovalett.

– Szegény édesapám, Isten nyugossa meg, ha látná! – szomorkodott Baláska.

Kicsi Bálint nem csüggedett annyira.

– Hadd el, lesz valahogy. A Mindenható tán nem hagy el…

Leültek egymás mellé az ágy fájára, s fakó köntösüket nézegették: itt egy lik, ott egy másik lik, még kétszer akkora, amott egy gyertyapecsét, tovább a hasadást valamelyik buzgó barát dibdáb öltésekkel bevarrta.

Később a papucsokat is egymáshoz mérték, s hát pontosan egyforma mind a két pár.

– Ebben is testvérek vagyunk, látod-é? – tetszett a dolog Baláskának.

– Ketten egyek vagyunk, tudja az Isten – mondta a másik.

Kicsi fejüket kézfejre támasztották, s víg gyermekes beszéd helyett csak néztek szomorúan maguk elé. Aztán kicsi Bálint belemutatott a levegőbe:

– A jövendőnk oda van temetve! Oda: a nagy csendbe.

– Valami melegség sugárzik is onnét.

Ebben a várásban arcukon az erő felpirkadott újra: hittek és reménylettek, s már olyan erősen, hogy forrón jött a kicsi Bálint nyughatatlan szava:

– Úgy szeretnék veled kettesben valami országos hírűt cselekedni, miből aztán haszna lenne az emberiségnek!

I. kötet 183

Ekkor megkondult a harang, valahol a fejük felett, s a barátok siralmas lámentációba kezdettek, s imitt-amott gyertyák kaptak lángra, mint az égre visszaigyekező csillagsugarak.

Baláska lassan felállt, a nagy Krisztus előtt térdre ereszkedett, s szelíd fényű szemeivel csak nézte a példaadó Kínszenvedőt. Aztán a csendbe belebugyogtak szavai:

– Megkérnélek szépen: légy végképpen a mi apánk, édes Krisztus!

Kicsi Bálint is melléje térdepelt:

– Kicsin maradt árvák vagyunk, hozzád folyamodunk…

Így szállott rájuk az első este.

Reggel a kereszt alatt összeborulva találta őket a rongyos barát: úgy aludtak, mint a gondtalan kisdedek. S mégis felijesztette őket, mint a madarakat:

– Munkára, testvérek! – s egy-egy lábaskában édes tejet adott nekik, s melléje rozskenyeret. A két gyermek beléaprította a rozskenyeret a tejbe, s még a barát is örvendett, olyan ügyesen megették.

Azután egy dohos, nagy terembe mentek. Hűvös gyertya- és tömjénillat lebegett, mintha a másvilágnak előtornáca volna ez a hely.

– Ide nézzetek, testvéreim! – szólt a barát, s egy nagy rakás egyetmás gyertyára mutatott.

– Jól meggyűltek! – azt mondta kicsi Bálint kedvesen.

– Meg kell reparálni az egészet – szólott az Isten szolgája. Egy szálat mindjárt a kezibe is vett, egy kacorral az odaszáradt oldalcseppeket lefaragta, az alsó végit alaposan megbütülte, s hogy fényt csaljon belőle, egy rongydarabbal az egészet végigsúrolta.

– Ezt cselekedjétek! – rendelkezett, s azzal otthagyta őket.

A legénykék munkához láttak szorgosan. Javítgatták az Isten portékáit, s közben hazai történeteket elevenítettek fel, hol vígat s hol szomorút. Ha vígat, felderültek, mintha drága csikókat feresztenének a Küküllő vizében; ha szomorút, egy-egy könny is pottyant a gyertyára, hogy kapjon különös fényt tőle.

Így teldegéltek szépen a napok.

Későbben a sok törmeléket megolvasztották, s új gyertyákat öntöttek azokból. Egészen mesterek lettek, hogy dicséretet zengett sorra a számtalan barát.

Azután tömjént is törtek, ostyákat is sütöttek. Majd pedig feszületeket pucoltak, kelyheket fényesítettek. Kicsi Bálint még szentképeket is rámázott, s úgy kifaragta a maga szép gondolatit, hogy a sok súlyos testű barát sorra csodájára járt.

I. kötet 184

Valami másfél esztendő is eltelt immár, amikor megjelent előttük a régi, nagy szakállas barát, kézen fogta őket s vitte. Azt sem mondotta, hova, s ha szót engedett a száján, azt is még örökké deákul, hogy egyszerű ember kicsi képzelettel csupán ágropogásnak vehette. De mégis öröm lett a vége, mert a könyvtárszobába vezette őket.

Úgy egy fél napig velük dolgozott a barát: porozták s rendezgették a könyveket.

– Vallassuk ki ezt a vén barátot – súgta egyszer Baláska a társának.

– Várj, én kikezdem – kapott rajta kicsi Bálint, s mindjárt a szakállas felé fordult:

– Jó az Isten: nem győzzük eléggé magasztalni.

Keresztet vetett a vén barát.

– A Teremtő tartsa meg magát, hogy idekalózolt minket – mondta Baláska.

A barát csak nem szólott.

– Maga mióta barát ugyanbizon? – merészkedett kicsi Bálint.

– Ab initio – hangzott a különös szó.

– Hagyd annyiba, ki tudja, mit galatyol össze – mondta Baláska, s csakugyan nem kérlelték többet a barátot, csak azon folytattak vitát, hogy vajon kolontos-e ez a barát, vagy a nagy esze miatt sínyli különös tempóját.

Eljött a dél, s magukra maradtak. Az új munkában a délután is hamar elfutott, mintha repítették volna.

Másnap újra beállottak a könyvek közé, mint a betűnek két hercege. Voltak könyvek, miknek a homlokán olyan szép rajzolások díszlettek, hogy az ember kész örömmel megcsókolta volna az alkotónak már száradó kezecsontját, így aztán nem is csoda, ha szünetekkel tarkázták a munkát, beléállván egyik-másik különösebb könyvbe.

A harmadik nap szombatra esett, s úgy uzsonnatájban kicsi Bálint egészen belébújt egy könyvbe, s amint szántogatott benne, egyszer szava jött:

– Ejnye, szegény emberiség!

– Mi jóra kapál? – kérdezte Baláska.

– No hallgass ide, te! – s olvasni kezdte szép értelmesen:

– „Mint a hegyeket télen a hó, bűn borítá be azonképpen a földet, s amint járnak-kelnek azokon gonosz farkasok, amúgy itt az emberek, s rút szándékaik számosabbak, mint állaton a szőr. Az emberiség kezében száradni kezdett a leveles ág, jóra buzdító fiai, mint a csodák, elapadtak, a szívek vére Isten ellen folyik. És elbujdosván, száraz ágakon sír a megváltó Gondolat madara, s elűzetett a szent tűz. Irgalmas Atyánk, adj nagy I. kötet 185fiakat a népnek, kik hirdessék újra az enyészhetetlen szépet s a lelkednek birodalmát…”

– Be szép, hallod-é! – sóhajtotta Baláska.

– Biza, szívemet megmozgatta erősen – szólott a másik, s megcsókolta a könyvet.

Azon este ismét a példaadó Kínszenvedő elé térdepeltek, s imádság közben kicsi Bálint egyszer azt mondta kigyúlt két szemmel:

– Egy szép gondolat megszálla, velem tartasz-é?

– Veled, ne félj, akármi legyen.

– Keressük meg a Gondolat madarát s az elűzött tüzet!

– Legyen úgy! Ha belehalunk is, legyen úgy! – de arcája aggodalmat öltött. – Hanem hogy megyünk el innét? A kapu örökké zárva!

Kicsi Bálint összeráncolta két szemöldökét:

– Ne csüggedjünk, kiveszem én a kócs titkát, ha addig élek is.

Éppen jött az édes tejjel a kapunyitó rongyos barát. Újra beleaprították a rozskenyeret, s evés közben kicsi Bálint elkezdte furfangosan:

– Milyen áldott ember maga, tisztelendő úr.

A barát arca hirtelen felderült: életiben most mondták először neki, hogy: úr. S lám, még a barátnak is jólesik, hogy hasonló lehet a többi emberekhez.

Kicsi Bálint tovább fűzte a szót:

– Csak éppen jövésünkkor nem akart béereszteni, bizonyosan nem kapta hamarjában kézhez a kulcsot.

– Bizony, testvéreim, egy kicsit mérgelődtem is, hogy a kapu melletti feszület háta megül valaki leverte. Ha Isten belé nem botlaszt, tán reá sem akadok.

– Nem baj semmi, tisztelendő úr, hiszen csak úgy mondám, jó, hogy itt vagyunk már.

Mikor a barát eltávozott, kicsi Bálint nyomban elészedte a hazai öltözetet:

– Öltözzünk hamar! Aztán jön a többi magától.

Pontosan felöltöztek, azután még vártak egy darabig, s mikor minden elcsendesedett, szépen ki, s lábujjhegyen végig a setét hideg folyosón.

– Emelints meg! – súgta egyszer kicsi Bálint, s már a lába sem érte a földet.

– Itt van! – s leemelte a nagy kulcsot.

Csendesen belétaláltatták, ketten nekifeküdtek, s hát egyszer: csatt, s kinyílott a kapu.

– Istenem!, segíts meg minket! – szóltak, s zendülő testi s lelki erővel újra nekivágtak a setét világnak.

I. kötet 186
4

Egy nagy erdő közepén virradtak meg. Kicsi madarak éneke, mint sok zengő aranyhúr, összekötötte a fákat. Galambok is búgtak, mintha szónoklatot mondottak volna mindazoknak, akik ellenségei az életnek.

– Be szép életünk van! – mondta Baláska, s karjait széjjeltárta.

– Az emberiség javára adjuk, példaképpen – szólott kicsi Bálint.

Egyik tisztáson egy cseppet leheveredtek. El sem tudtak szundítani, mert a vágy égett bennük, s megfeszülő fiatal erejükből ami tellett, azt mind adni, adni akarták az emberiségnek.

Egy-egy marok epret s málnát szedegettek, forrásból ittak rá, s forró testük ismét nekilendült az útnak.

Mentek, mendegéltek.

Ebből az erdőből kiértek, aztán másikba ereszkedtek, s abból is ki. Majd rengeteg vágtereken mentek keresztül, s véghetetlen kaszálókon, hol az új fű minden esztendőben a réginek zsírjából nevekedik. Patakomlásokon vergődtek átal, sziklákon peckelődtek keresztül, s emberi lénynek sehol nyomát sem látták, csak madarakat, vizeket s virágokat.

– Győzöd-e még? – kérdezte kicsi Bálint.

– Jó az Isten, győzteti velem váltig.

– Hadd el, lesz jobban is, felkarol majtég az emberiség.

Így mentek, mendegéltek.

Egyszer-máskor nagy erdei vadakat is láttak, de azok csak szemeiket meresztették rájuk, aztán a fejüket lehajtották, s elcsörtettek békességgel.

– Látod-é, még ezek is megbecsülnek! – örvendett Baláska.

– Azt kell hinnem, hogy az emberiség javát nézik bennünk.

Sok-sok vándorlás után valami különös kietlen erdőbe értek, hol az élet semmi akaratossággal nem tudott gyökeret verni. A földön gizgaznál egyéb nem termett, s a száraz ágak feketén lógtak az örök csendben.

– Jóhelyt vagyunk, úgy veszem észre – vigyázkodott kicsi Bálint –, valahol itt lesz a Gondolat madara.

– Úgy becsülöm én is – helyeselte Baláska.

Megállottak, s jól szemügyre vették minden oldalról ezt az erdőt.

– Hogy is állott a könyvben? – kérdezte Baláska.

– „És elbujdosván, száraz ágakon sír a megváltó Gondolat madara, s elűzetett a szent tűz…”

– Ne búsulj, ez a hely lesz az, mernék fogadni.

I. kötet 187

Újult reménységgel útbaállottak ismét. De már lassítva mentek, s közben drága csillogó szemük folyton járta az ágakat, hogy nem sír-e valamelyiken a madár.

Mentek estig, s nemhogy a madarat, de semmiféle lelkesállatot nem láttak. Ekkor elegyezték, hogy éjszakának idejére megtelepednek az egyik fa tövére, mert a gyér holdvilágon nyilván nem látnák meg a drága madarat, s elmennének mellette. De azért csak felváltva aludtak, mert ahogy Baláska mondta:

– Nem lehetetlen, hogy fényes tollazata van, s akkor éjszaka is szembetűnik.

– Bizonyosan ragyog is, mint a barátoknál az öröklámpa.

Sorosan átal is virrasztották az éjet, de a madárnak még híre sem volt sehol.

– Valahol beljebb lesz – bizakodtak, s ismét megindultak.

Mentek, mendegéltek.

– Győzöd-é még? – kérdezgette kicsi Bálint.

– Amíg élek, győzöm; hát te?

– Én sem tovább.

Este ismét letelepedtek, és őrködtek sorra. Még jó erőt vallottak egymásnak, de kicsi testük fáradt volt immár, jó néhány napja nem is ettek, mert még bogár sem termett ebben az erdőben, nemhogy gazdátlan gyümölcs. Azért csak bizakodtak, s valamelyik pár szem örökké csillogott fel az ég felé.

Megvirradtak ismét, s a madár sehol.

– Míg az erdőből tart, ne csüggedjünk! – mondta kicsi Bálint.

Sápadtan s beesett arcával újra megindultak.

Eljött este, s a madár az égvilágon sehol.

Sem éjjel, sem másnap.

– Elszáradunk, mint ez az erdő – szomorkodott Baláska.

Csodálatos erejével még erősen állott kicsi Bálint a hitben, akárcsak egy szíjas szárú mezei virág a sorvasztó időben:

– A jóisten nem hagy el, ne csüggedjünk egy percre se: még tart az erdő, s jöhet vigasztalás.

– Ki legalább gondolatban segítsen: sem apánk, sem anyánk.

– De ne felejtsd, hogy él az emberiség, s az aggodalmas értünk, s majd megbecsül, szegény árvákat, kik érte buzgólkodunk.

És mentek, mendegéltek.

Akaratos testük forrón küszködött éhséggel, fáradtsággal. Már egy-egy dombra alig tudtak felhágni, de az erőszakadást titkolták egymás előtt.

I. kötet 188

A nap nyugodott már ezen a napon is, és a bujdosó madár sehol, de sehol.

A napfénnyel együtt fájdalmasan elcsuklott kicsi Bálint is:

– Jaj, látom az erdő szélit! Hol a madár! Hol a madár?!

Keservesen sírva leesett a földre.

Baláska melléje ereszkedett.

– Hadd el, ne sírj, tán maga az Isten akarta így…

Kicsi Bálint csak zokogott szívetszakasztóan:

– Nekem a madár kell! Meghalok utána… Jaj, jaj! Hol vagy, aranymadár, hol vagy ó, édes aranymadár?!

– Hadd el, kicsi Bálint, úgyis meg kell halni egyszer. Tiszta lelkünk van, itt is meghalhatunk bátran.

– Hol a madár, aranymadár?! Jaj, hol, hol? Az életemet adnám érte, de hol, hol van?! – így szakadoztak a kicsi Bálint szavai. Aztán lassan elcsendesedett.

Utána Baláska is.

Őrködő szemüket behunyták, forró testükből fáradtan pihegett a maradék erő.

Hajnalban szenvedő arcával felült kicsi Bálint, elnézett fel a fák közé, s szemén s száján kilobbant az öröm:

– Ébredj, itt a madár! Be szép, jaj, be szép! Nagyisten, mit adjak, hogy idehozzad?! Kelj fel, nézzed, nézzed!

Baláska felült, kezeit a madár felé nyújtotta:

– Szép aranymadár! Ó, mennyit kerestünk, érted mennyit szenvedtünk!

Kicsi Bálint az ölét kitárta, s lassan közeledett a madár felé:

– Szállj ide, légy a miénk, szállj ide!

A Gondolat madara megrebbent, szépen a kicsi Bálint tenyerére szállott, s mintha csókolgatná, kicsi szájával megkopogtatta a bőrt.

Egyszerre Baláska is felujjongott:

– Né, a tűz is, akit elűztek! Ég, ég…!

Egy hasadékon át a földből lobogott elé a szent tűz. Baláska odament, tenyerét föléje tartotta, s hát nem égeti. Egy száraz ágat tartott oda, s hát az meggyúlt, de hiába várták, mert csak égdegélt, s mégis el nem égett.

– Gyere, vigyük mindkettőt az emberiségnek! – mondta kicsi Bálint.

– Hirdessük az örömet, gyere, gyere!

Egyik az aranymadárral, másik az égő fácskával, örömben gyorsan elindultak.

Mentek, mendegéltek.

I. kötet 189

Egy éjszaka, két éjszaka elrepült, mint a jó hír. Harmadikra a régi faluba értek.

– Menjünk apánk házába, mit a koldusoknak adtunk volt: ott megállunk, s reggel hirdetni kezdjük az örömet.

Egyenesen rá is mentek a két házra, s előbb benyitottak a kicsi Bálintéba: hát egy asszony s egy ember szidták egyik a mást veszettül, s szeretenszéjjel egy sereg gyermek sírt.

– Ebben apám lakott valamikor – beszélt kicsi Bálint. – S mikor reám maradt, én egy vak embernek adtam. Ma éjjel itt hálnánk, ha lennének olyan jók.

Az ember tekergette a fejit:

– Apám igaz hogy vak volt, de elfelejtette megmondani, hogy honnét származott a ház. S különben is sok apró gyermekemnek is alig tudok helyet szorítani, aki nem vak, láthatja.

A gyermekek odagyűltek s csodálkoztak.

– E miféle madár s tűz? – kérdezte a gazda.

– Az emberiség javai – mondta kicsi Bálint –, akár meg is foghatja a tüzet, mert nem éget.

Az ember meg is tette, de jajdulva ugrott félre, s kikergette nyomban a két legénykét:

– Ilyen kicsik vagytok, s már komédiáztok, urizáltok, hogy a sújba adnék szállást!

A másik házból is kikergették.

– Furcsa világ leve, hallod-é? – mondta Baláska.

– Annyi baj legyen, rossz ember mindenütt van, de madarunk s tüzünk után nyugszunk mi még szép hajlékban is.

Fedél híján a falu végin egy buglya tövében telepedtek le: Baláska kalapjába tette az égő fácskát, s egész éjjel markolta a kalap száját, nehogy valaki ellopja. A madár lábát pedig spárgával a nyakukhoz kötötték, s úgy aludtak, mint a bölcsőben.

Reggel járni kezdték a falut, s mondogatták:

– Jó hírt hoztunk, emberek, örvendezzetek! – és mutogatták a Gondolat madarát s a csodatüzet.

– Mi nem tölthetjük ilyenekkel az időt – mondták a falusiak –, dolgozni kell szorgosan, s nem tudóskodni.

Kicsi Bálint nem vette zokon a dolgot:

– Gyere a városba, ott van az emberiség esze, az megérti, ne félj, a mi nagy cselekedetünket.

I. kötet 190

El is mentek még azonnap.

Hirdetni kezdték mindjárt:

– Jó hírt hoztunk, emberek, örvendezzetek!

Szép kisasszonyok s urak verődtek köréjük, megcsodálták a madarat s a tüzet, aztán nevetgélve továbbmentek.

Egy okos hírű embernek el akarták mondani az egész történetet, mire az legyintett:

– Kinőttem a mesevilágból, fiam – s keserű mosolygással elment.

Azért is járták tovább az utcákat, s kiabálták szomjasan, éhesen, de kigyúlt arccal:

– Ez a Gondolat madara!

– Ez az Érzés tüze!

Komolyan oda sem hederített senki.

– Észre tér az emberiség, csak ne csüggedjünk! – mondta kicsi Bálint, s ismét kiáltották:

– Ez a Gondolat madara!

– Ez az Érzés tüze!

Estefelé, mikor már sűrűn omlottak az utcára az emberek, szemükben a próféták tüzével hirdették:

– Emberek, örvendezzetek!

– Ez a Gondolat madara!

– Ez az Érzés tüze!

Nagy tömeg verődött köréjük. Kicsi Bálint szónokolni kezdett:

– Lássátok s becsüljétek meg a magatok visszahozott kincsét, és az enyészhetetlen szépséget fogadjátok szívetekbe. Nézzétek a madarat, fűttőzzetek meg a szent tűznél s örvendezzetek!

Egy nagy rangú katonatiszt tört utat, s mikor látta mindezt, a legénykéket két rendőrrel közrefogatta s istentelenül valami hideg fogdába bezáratta:

– Holnap majd megvizsgálja elméjüket az orvos – mondta urason, s eltávozott.

Kicsi Bálint fejét a hideg falnak ejtette:

– Éheztünk, szomjúhoztunk, s most jutalmul tömlöcre vetettek – és sírva leesett a hideg padlóra.

Baláska ráborult:

– Látod-é, csak adni, csak adni s szeretni: ez volt a jelszavunk, most kifizettek érte…

– Ó, drága szép madaram! – sóhajtozta még kicsi Bálint, aztán meggyötört teste elcsendesedett, s melegét a hideg föld lassan magába szívta.

I. kötet 191

Azután a Baláska teste melegét is.

Reggel összeborulva, hidegen feküdtek, szép lelkük megszabadult az emberiség karmai közül. A fácska mellettük pislogott, s a Gondolat madara hol a kicsi Bálint fejére, hol a Baláska fejére szállott, mintha kétségbeesve egyenként költögette volna őket:

– Ébredj, itt a madár!

Sokan odagyűltek. Orvosok megvizsgálták, jámbor, egyszerű asszonyok elsiratták.

A város feje is szemlét tartott. Közben sokáig elnézte a különös madarat, s szepegő szolgálóját odaintette:

– Fogd meg, Marcsa, ezt a szép madarat, s otthon tedd galickába, mert ez valami egzotikum.

Csak a tűzzel nem tudták, hogy mitévők legyenek.

Végre egy sápadt barát a kezibe vette az égő fácskát:

– Jó lesz szent könyveket másolni mellette, ha az Isten is úgy akarja.

Kicsi Bálintot s Baláskát is hideg fenyőfa galickába tették, s azt a jutalmazó, meleg földbe.

Úgy rendeltetett, hogy a Gondolat madarával egy sorsra jussanak.

Még a halálban is van valamennyi öröm.

Emberek, örvendezzetek hát, a csillagát!

I. kötet 192
Két kicsi magyar

Az éjszaka gyászos öltözetével együtt lassan eltakarodott. Hegyek tetejéről újra napot jelentett a fogyhatatlan erő, s ágyaikból savanyú orcával állottak talpra a bányászok, mintha tövisbe léptek volna.

Kelemen Pál, mint a felijesztett légy, odatándorodott az ablakhoz.

– Késik az idő, halljátok-é?

Pedig nem hihető, hogy késett volna, inkább a köd csalta meg Kelemen Pált. Hamuszínével meg is ülte a földet, mint egy hidegverte, mesebeli gyöngytyúk. Az eget elfedte, nap sugarának ellenállott, s odaadással pusztultak benne a környező hegyek fái, mint huzamosan megvetett ember testén a hulló szőr.

Mert itt Amerika van: erdőknek halálos országa, s ezt a valóságot még a köd sem tudta eltakarni, s így se Kelemen Pálnak, se másnak nem szolgált semmi jóval.

Az asszony is megmozdult: fejét felemelte, de hajszálai még érték a párnát, s azokon az otthagyott meleg visszament a fejébe, s ott a gondokat felrázta s osztályozni kezdte.

– Köntös alatt vagyunk – azt mondta Kelemen Pál, s hitvány nadrágját magára erőltette.

Az asszony kutatta a szavak értelmét, de hasztalanul. Pedig mi sem egyszerűbb, mint hogy Kelemen Pál a ködre célzott.

A két legényke is felütötte a fejét.

– Aludjatok, nem hajt a tatár – intette az apjuk.

– Tégedet sem – szólt az asszony.

– Csak az élet nem hagy élni.

Kelemen Pál cifraságból nem mondott szavakat, túlontúl tudta, mit beszél, hiszen esztendők óta ő vágja a szenet, s csak a látszat az, hogy nem a rabok példaképe.

Aki nem hős, itt önmagát is elveszti, s helyébe nem talál egy marok állhatatos örömet. Tudja ezt az amerikai magyar, s csupán nyakasságból nem sír. Inkább túldolgozza a többi nációt, pedig munkának váltig az is elég volna, ahogy védeni kell a hazai elgondolásokat.

Erős homlokára húzta Kelemen Pál a nagyszemű bányalámpát, s odahagyta a tákolt házat, minek jóerejű vihar előtt nem sok becsülete volna.

I. kötet 193

Keményen a hegynek vágott, s a hulló leveleket gyöngédtelenül letaposta, mint őmagát a gond. Azután a bánya szájából félreverte a ködfüggönyt, s bebújt, mint a kitartó szú a fába. A csákány nyele mellé a markába lehelt, meghajlott, s még térdre is kényszerült, mint a katakombában lakó őskeresztény a titkos Isten előtt.

Vágta a szenet, és szükségből vigasztalódott.

Künn a köd nem oszlott, s az asszony a bányát megülő hideg szürkeségbe belesóhajtott:

– Virjaszd fel a napot, áldott Isten!

A két legényke teremtő ösztönével száraz ágakat szúrt a földbe.

– Foganj meg, leveleddzél ki, s nőj nagyot! – mondogatták.

Feleletül elváló halovány levelek egymásra borultak, mialatt az apjuk törte a hegyet, mint a kutya az éktelen csontot, mert az élet valami ijesztőt mindenkinek előír.

Estefelé átokra futott mégis a Kelemen Pál szája:

– A keservit a buta emberinek, aki nem tanul, amíg kicsi… így csak a szenet vágja, mint a barom, s neki nem napfény az élet, hanem beborulás, míg az úr éli világát.

Ha nincs haraggal mondva, ez nagyjában igaz is.

De ennél több is történt.

Kelemen Pált újrakeresztelte az apai gondolat:

– Két gyermekemnek nem hagyom örökül a magam sorsát.

Estére kelve feketén imbolygott haza, mintha az ördögök karmai közül szabadult volna meg erős tusa után.

Amint belépett, két legénykéje üdvözlésképpen rácsimpaszkodott. Kicsi tenyerük kormos lett, mintha tűzön állott üstöt simogattak volna, de ez igen tetszett nekik.

– Örvendeztek az élet mocskos porának, ugyé? – mondta az apjuk szomorúan, s a dísztelen lámpát szegre akasztotta.

A gyermekek kormos kezeikkel megmosdatták egymást.

Egyik mondta:

– Te vagy az ördögfióka.

A másik visszafelelte:

– Te vagy a főördög inasa.

Kelemen Pál bágyadtan mosolygott, mint az őszi napsugár, s a nagyobbik fiát szemmértékre vette:

Elég erős már a betűre.

Ahogy ehettek, kiült a „porcs”-ra, s a hegyek felett elnézett keresztül, I. kötet 194s látta, hogy ott folyik az Olt, csobog is fáradhatatlanul, s levelek hullnak a színére, s ringanak, mint a távozó élet visszapillantása.

Felesége egyszer melléje állott: vére, mint tiszta patak szélcsend idején, úgy folydogált, megőrzött testét körüllebegték még a vágyak, de már csak úgy, mint az őszi virág illata.

– Valamit kigondoltam, Teréz – mondta gondosan Kelemen Pál.

Az asszony odabújt, s nem tehetett róla, hogy melle a férfimelegtől szépen megremegett.

– A nagyobbik fiunkat iskolára hazaküldjük – folytatta a férfiú –, amit magába szed, legyen a magja magyar.

– Jere ide, kicsi Pál! – örvendett az asszony.

A gyermek az anyja ölibe futott.

– Apád hazaküld magyar iskolára, úr lesz belőled, ne búsulj!

A gyermek nagyra nyitotta a szemét, mint egy szép mese hallatára.

– Hazamész-é? – kérdezte az apja.

– Ha anyám nem sír, hazamegyek.

Az anyja megcsókolta, és sírni kezdett.

Lassan rájuk szállott a hűvös este, s kicsi Pálból nagy úr lesz, mind azt álmodták.

Nemsokára be is telt a Kelemen Pál szava: egy ismerőse, ki drága egészségét néhány száz dollárral itt végképpen beváltotta, a fiát hazavitte.

Az asszony sokszor elsírta magát, mert gyermekétől távol lenni bizony nagy dolog egy anyának.

– Ne sírj, úr lesz belőle, s nem is olyan oktalan bányász, mint én, kit mindennap újra belep a szénpor s véle a keserűség.

Hetek múlva jött az írás, hogy szép könyveket vettek már kicsi Pálnak, ül a padban, ügyel a szóra, s nagy szemeit erős kedvvel jártatja a betűkön.

Kicsi Miklóst is beíratták itt angol iskolába, de sokszor az apját is elkísérte a bányába, s ilyenkor szenesen jött haza, s ébredező büszkeségével szinte éreztette a háznál, hogy ő a férfiú. Tervezgette, hogy majd autót vesz, hogy ne járjon szegény módra gyalog, dicsérettel tüntetett Amerika mellett, s már durcáskodott, ha intette az anyja, hogy beszéljen magyarul, s ha nem beszél, szégyellje magát.

Kicsi Pál pedig írta:

„Drága édesanyám s édesapám, olyan jó itthon lenni, hogy ki se lehet mondani. Kiadták a nyári vakációt, s gondolják el, tiszta jeles bizonyítványt kaptam, a tanító bácsi meg is csókolt, s azt mondta, hogy bár az ő fia volI. kötet 195nék, de én nem lennék az ő fia, mert édesapám dolgozik értem, s édesanyámat úgy szeretem, hogy sokszor sírok is belé…”

Az ilyen levelekre reápotyogtatta könnyeit, s vigasztalásul kicsi nyulacskáival s galambjaival eljátszadozott, maga köré telepítette, s mesét mondott nekik. Templomba eljárt, virágokat termesztett, s az Olt partján sokszor kifeküdt a fűbe, s megnyugodt az ősök hitén.

Így élt jámborul kicsi Kelemen Pál.

Múltak az esztendők, s egyszer visszaérkezett kicsi Kelemen Pál. Sugármagasra nőve, s értelmes arcán játszadoztak a kimondott szavak.

Apának, anyának öröme telt benne, hogy alig győzték dédelgetni.

– Milyen szép lettél, kicsi fiam – mondta az anyja.

Kelemen Pál ellágyulva nézte a fiát, apai örömben mosolygott, s a félig beteljesült akarata leseperte arcáról a gondot. Nem bánta már a sok erős munkát, csak azt érezte, hogy szépet cselekedett s a maga gyermekkori vágyai kezdenek valóra válni.

– Jere ide, fiam – nyújtotta ki a karját.

– Hát szép ország a mi országunk, ugyé?

– Gyönyörű ország, minden gyönyörű – vallotta kicsi Pál –, nagyok s áhítatosak az erdők, mint a templom, virágoknak se szeri, se száma, s meleg lélekkel áldottak az emberek.

Vén Kelemen Pálnak a szíve felébredt, s a könnye kiesett:

– Be szépen mesélsz, fiam. Alig mertem hinni, hogy ilyen fiam lesz…

Az asszony is törölgette mosolygó szemeit.

De Miklós nem érzékenyedett el, ő nem találkozott ilyen szavakkal, s amilyen kicsi volt még, olyan gúnyosan legyintett:

– Én szégyelleném a sírást, abból senki sem él meg.

Az anyja nagy szeretettel mondta neki:

– Majd te is rájössz arra, hogy sírás nélkül nincsen szép élet, várj csak, s aztán gondolj vissza anyád szavaira, kit addig, lehet, el is temettek…

– Jövőre te vagy soron, Miklós. Téged is hazaküldlek, hogy lásd meg az apád gyönyörű országát.

Kicsi Miklós csak félvállról mondta:

– Nekem itt is jó lesz, minek hányjuk ki ilyenekre a pénzt, inkább vegyünk autót, s ne uraskodjunk rongyosan.

– Jó, jó, majd megbánod, csak gondolj vissza, amit anyád mondott.

Mégsem lehetett meggyőzni kicsi Miklóst, ő úgy vette az életet, ahogy adódott, új talajba gyökerezett, a megindulásnak, érzésnek és lelkivilágnak nem sok hasznát látta.

I. kötet 196

A szülők a ház előtt összeültek örömükben. Egymás kezét fogták, és keveset beszéltek.

A két testvér együtt maradt a szobában.

Kicsi Pál elészedte a könyveit, s az egyiket az öccse elé tartotta:

– Ez aztán a szép könyv, nézz ide!

– Miféle könyv?

– Nagy magyarok élete. Szent könyv, mint a Biblia.

– Időlopásra jók a könyvek – mondta Miklós. – Evvel nem keresel egy fél dollárt sem.

– Csak olvasd – biztatta Pál.

Miklós silabizálni kezdte, de nem tudott egy értelmes szót kihozni.

– Szégyellhetnéd magad, nagy múltú népünk nyelvét nem ismered, milyen magyar vagy?!

– Szégyelld te magad, te sem tudsz autót hajtani, miféle amerikai vagy?!

– Én nem vagyok amerikai.

– Mert én az vagyok, s nesze: edd meg a könyvedet – s azzal a Pál lábához vetette a könyvet.

– Megver az Isten, ne félj, amiért hajigálod az én szent könyvemet!

– Bolond vagy! – kacagott gúnyosan kicsi Miklós, s széjjelszórta a többi könyveket is.

– Ne bántsd szép könyveimet, megmondom apámnak – indult fel kicsi Pál, s félig sírva és reszketve megfogta az öccse kezét.

Miklóst a nyers méreg elöntötte, a lábait széjjelvetette, s kicsi Pált minden erejével odavágta.

– Jaj! – sikoltott a gyermek, s fejéből már folyt a vér.

A szülők ijedten ugrottak be.

Miklós, mint egy nagy ember, száraz arccal s büszkén odamutatott:

– Most ott van, egye meg a könyveit, megtanítottam Amerikára!

Öreg Kelemen Pál haloványan megállott a jajgató fiú előtt, sokáig nézte, ahogy felesége csókolja a véres fejét, s azután a másik fiára nézett, és sírni kezdett, mert mindkettő vér szerint és sors szerint az övé volt.

I. kötet 197
Siratnivaló székely

Ott feküdtek egy lankában egész éjjel. Forró testükből erő és élet áradott az idegen földbe. Tizenketten gyermekhonvédok alkottak egy rajt, s egymást védték és szerették, mint egy kóborló nomád család.

A tizedes rajvezér is, maga Birtalan Gáspár, huszonegy esztendős volt csupán: de kiváltképpen eleven, jelre és szóra lobbanó, széplelkű legény; kerek, tömött teste remek véges-végig.

Mind a tizenketten érzések tengerén időztek.

A tavasz jutalmai lengtek, a holdvilág igaz nyugalma áradt.

Birtalannak balján Jóska feküdt, ki markával földet merített, s azt morzsolgatta, majd erejét megszagolta, s így szólt:

– Olyan búza lenne benne, mint a templomi ének.

Szomszédja, Domokos, megfogta a gondolatot, s eljátszott sokáig vele, mint egy meleg hasú madárral. Egyszerre azonban egy aggódó tudós ábrázatával így szólt:

– Te Jóska, hány ember él a világon?

A társak lesték a megfejtést.

– Hát honnét tudjam ilyen hirtelen?! – védekezett Jóska.

– Vess hozzá mégis!

– Hát vagyon vaj ezörmillió – vágta ki erre a másik, s nem fűzte hozzá, hogy „van azért ész nálam is”, hanem várakozott elégedetten.

Birtalan Gáspár megtapogatta csillagját ezalatt, s érezvén, hogy neki a tudományban is vezérkednie kell, kurtán ítélt.

– Éppen, mert vak mondja meg a csillagok számát.

– Nohát, tudd jobban! – lesett arra Jóska.

Birtalan megadta székelyül a választ:

– Hát hogy pontos legyek: számtalan millió van.

Értelmes mondásnak tűnt fel mindnyájok előtt. S mialatt eget csodálva tűnődtek a rengeteg számon, fejök felett elzizzent egy golyó, mintha az ördög száraz levelet pattintott volna meg fekete ujjal.

De nyomában ébredő gyökerek jó zamata szállt.

Birtalan nem foghatta fel, hogy minek tudakolja Domokos az emberek számát.

– S aztán azt te mért kérdetted? – szólott.

I. kötet 198

– Csak azért, mert gondoltam valamit.

– De mégis!

Erre könyökre kapott a másik:

– Hát eléadom, ügyeljetek ide: azt mondja Jóska, hogy micsoda búza lenne ebben a földben! S hogy ezt kimondá, egyszerre képzelés támadott bennem: ha minden ember, ki csak szuszog a világon, egy-egy terü búzát a vállára venne, s azt egy vezényszóra elkezdené vetni. Hát olyan világban szeretnék én élni!

Értelmök napja beléesett a gyönyörű gondolatba, mint a kútba. Birtalan Gáspár kivált meggyúlt orcával számítgatta:

– Biza, biza… Ha én király volnék, véghez vitetném, s az eszem azon járna s nem az ilyen mocsok háborún.

Hirtelen jövés zaja hallatszott.

– Hol a rajparancsnok? – ért oda a hírvivő sűrű szuszogással.

– Itt van, ahol én! – jelentkezett Birtalan Gáspár.

– Támadás, reggel ötkor! – habarta a másik, majd feszesebb szavakkal dobigálta eléjök: – A kapitány úr azt rendeli, hogy győzni kell, vagy meghalni!

– A kettőt együtt nem lehetne-é? – mókázott a vészhírrel Domokos.

Immár fél öt lett. Fojtott morajlás és láz terjedt a vonalon.

Birtalan Gáspár nyugodt, komoly arccal rendelkezett:

– Aztán miattunk hiány ne legyen! Nem vagyunk alábbvalók másnál. Nem félünk, de meg sem halunk egykönnyen azért.

– Nem kéne – osztotta Jóska.

Arcájokra se pír, se haloványság nem futott, csak kemény lett, mintha onnét kéne a szilárd erőt lemintázni.

Ahogy feküdtek, s fejük mellett előrenyúlt a puska, lelkük az erdélyi földig átívelte a nagy határt, emlékező és áradó szívük kínozta.

Erős élet melegét lehelték.

– A sok csillag eleven, s hazasüt – tünedezett Domokos.

– Mióta a világ, örökké hullnak, s mégsem fogynak…

Birtalan Gáspár nyakba vette a fegyvert.

– Legyetek nyugton, megvigyázom magamot egy kicsit – mondta, és előremozdult.

– Ne bolondkodj, Gazsi!

– Nocsak, jó tudni a járást.

– Nem eresztünk! – marasztották.

– Hiszen értetek megyek, sok kolontos, hogy kinézzem a jobbik utat, nehogy érjen semmi veszedelem.

I. kötet 199

S azzal boldogan és örömmel, mint egy apa, négykézláb előrevergődött valami harminc lépést, ott megállapodott, s mindenfelé vigyázkodott.

Társai feszülten lesték minden mozdulatát Birtalannak.

Fejük felett a telihold nesztelenül hengeredett. Néha vékony felhőhöz ért, amilyen a rongyos csipkés lepedő, azt jámborul legázolta, s ahogy lehetett, világított.

– Levette a sapkáját – mutatott előre Jóska.

– Le, s valamire akadt, matat a földön erősen.

S csakugyan: a fejét oldalt törte Gazsi, s óvatlan örömében tagolva, érzésben feredő hangon suttogta vissza:

– Ibolyák, szedtem tizenkettőt.

Látszott is, amint egyenként sipkájára tűzte azokat. S akkor az oroszok egyszerre megzajdultak.

Birtalan Gáspár mozdulatlanul tartotta kezében a csákót, s minden érzékével fürkészett.

– Most vissza hozzájok… – mondta magában, mire sipkáját keményen a fejébe nyomta, de már alig kétszáz lépésről megbődült ekkor egy orosz aknavető, s mintha maga az ég szakadna le: a föld megrendült, a levegőég robbant, s a holdvilágon egy emberi alak kalimpálva repült, s a raj előtt földre suppant.

Gazsit visszavetette a légnyomás, mint egy falevelet.

A muszkák vonala tüzet vetett.

De ők tizenegyen mind Gazsihoz csúsztak a nagy veszélyben, s megdermedve nézték, hogy egész fejét elöntötte a bugyogó vér. Kicsiruhájukkal arcáját törölni kezdték, a füleit bédugták, az orrát szintén gyámoltalanul, hogy a vérét visszatartsák.

– Előre! – ordított rekedten valaki.

Egy őrmester volt: arca dúlt, rumtól és haláligézettől részeg, pisztolyát rázta, mint a bolond.

– Előre! – ordított ismét.

Birtalan Gáspár előreintett a kezével, elborult hű szemeivel nézte a testvéreket, majd újra intett, és elakadozva biztatta őket:

– Menjetek!

Végtelen szeretettel csüngöttek rajta, s érezték, hogy a harcnál nehezebb itt hagyni őt. De újból integetni kezdett a legény:

– Menjetek! – és könyörgő hangon még valahogy utánamondta: – De meg ne haljatok!

Esztelen zajban állt már a két vonal.

I. kötet 200

Könnyezve ott hagyták a halál kapujában a vezért, előrementek, s elvesztek a pokoli zajban s a hajnali derengésben.

Heten örökre.

És Birtalan Gáspár még mindig ott feküdt az idegen földön, amelyen bajosan lesz már olyan búza, mint a templomi ének.

A szeme elborult, s az egész nagyvilágon csak a tizenkét ibolyára emlékezett haloványan. Ereje sem volt már, hogy hangos szóval így kiáltson a reggeli mezőn:

– Hol vattok, ibolyák, gyenge virágjaim?

Széjjelhulltak, elfoszlottak; ég s föld között nyugosznak, valamint a zsenge, drága raj…



– Mit tegyünk véle? – kerülgette délfelé két elijedt szanitéc.

Tavaszi áradás vizével véres arcát tisztára mosták, majd futva, de később, mint a bolhát, keresni kezdték rajta a sebet. Tanácstalanul összenéztek felette.

– Mi bajod van, hé? – kérdezte végre az egyik, s megmozgatta jól. S akkor a legény egy arasznyira felemelkedett. Szeme, mint vészbe jutott csillag, isteni erejében megszépülve tágra nyílt, a feje egybesűrített ezer mozdulattal megrándult, majd visszakoppant a földre, s vére két fülén újra kibuggyant.

Erőset lélegzett, ép két karjával mintha az áldott napfényt gyűjtené a feje köré, úgy tett.

A két ember jósággal teli szánakozott, s megindult szívében, látva, hogy milyen szépen harcol az életért ez a gyermekkatona. S mit is tehettek volna egyebet véle: fejét keresztül-kasul békötözték, s aztán Istenre bízták. Ők pedig egy sereg kötőszerrel s emberséggel tovább kutatták az esetteket.

Még délután is ott feküdt Birtalan Gáspár a rügyező bokor alatt. Gyötrődő, lázas testén a föld hűvös ereje s a nap melege elvegyült.

Estefelé egy cseppet feleszmélt benne az élet. A bokor ágait megtapogatta, felült, erőt feszítve gondolkozni akart, de feje vízszintesen egyre rázkódott, mintha tiltakozna a megbomlott élet ellen.

Nem tudta, hol van. Az egész világból nem pattant egy világító szikra. S neki magának értelmes ereje csak annyi, mintha szédületes zagyvaság között zsongana egy megterhelt kicsi méh; vagy mintha nagy követ akarna emelni egy virágcsíra, hogy életre törjön.

I. kötet 201

Távolról sem tudta volna megkérdezni önmagától: „Van-e édesanyám? Hát a kedvesem szeme vajon milyen vala?!”

Szép fejét, mit húsz esztendeig büszkén hordott a felnevelő földön, most rongyokba csavarva, mint a lónak törött lába, és táncol, a szabályozó férfierőt megcáfolja, s táncol…

Szegény Birtalan Gáspár!

Napnyugtakor egy rozoga tábori konyha jött errefelé. Valami srapnelldarab a menázsit kihörpintette a kondérból, s most, mintha temetnék, úgy vitték hátrafelé.

A kocsis feje lógott, nagyokat botlott az álom után. S lehetetlen helyzetben, se nem ülve, se nem állva, még egy sebesült katona volt rajta. Meglőtt lábát lehetőleg lógatta volna, hogy ne verődjék a szekér oldalához. Száját a fájdalom miatt hol nyitogatta, hol szorította, s így szekerezett. A bokornál észrevette Birtalan Gáspárt, s kiabálni kezdett a kocsis felé:

– Állj meg, komám, a fejit igen rázza valaki!

Megálltak. A kocsis odament a legényhez.

– Gyere s ülj fel, ahogy tudsz – mondta.

Nem lehetett azonban értekezni vele. Csak hű szeme esdekelt, s a fejét rázta.

– Gyere, s valami doktornak a szagát megkeressük – szólott ismét. Azzal kartőn fogta, nehezen felállította s a szekérhez vezette. A lőtt lábú katona húzta, maga taszította, s addig, hogy valahogy elhelyezték.

A rossz kondéron félig élve megült valahogy Birtalan Gáspár. De furcsa látvány volt erősen: a háta vérben kevert sárral bémeszelve, a csillagai törötten, zubbonya rongyszedőnek ajánlva. Két kezével ösztönösen fogódzkodott, a feje fehéren lógott s hánykolódott, mintha szüntelen vihar valami sütőtököt térengetne.

Kacagni is lehetett volna rajta, eget és földet átjáró keservvel.

S már indultak volna, de a két öszvér csak a sárt tapodta helyben, mert álltában elsüllyedt a szekér. A jóféle galíciai sár megfogta, s meg sem mozdult. A hajtó elnézett csúnyán fel az égre.

– Úristen, taszítsd ki!

A lőtt lábú ijesztő szemekkel kacagott, mint a bolond, Birtalan pedig az eredményt rázta ki fejével.

Így álltak egy ideig.

Aztán egy mérges lendülettel leszökött a kocsis, a szekér oldalához lépett, s olyan arccal, mintha ordítaná, azt mondta szépen Birtalannak:

– Gyere, szállj le!

I. kötet 202

A másik előtt is megismételte:

– Gyere, szállj le!

Leszedte s hátul odatámasztotta őket a szekérhez, s rájuk parancsolt:

– Aztán taszítsátok, mert úgy itt hagylak mindenestől, amilyent nem látott a három Isten együtt.

Maga megtöltötte fegyverét, csövét az öszvér füléhez dugta, lábait szétvetette, élesen vezényelt, s lőtt:

– Ta-szítsd!

A szekér reccsenve kirándult, a két sebesült abbahelyben sárba dőlt.

– Tisztára játék – kacagott savanyúan a hajtó, majd biztos helyre állította szekerét, s visszajött. Nézte a „heverőket”, a kín s a nyomorúság láttán egy cseppet tünedezett, aztán csákóját a szemére rántotta, s kezdte feltámasztani őket. Közben emígy biztatta magát:

– Ha ez még sokáig így megyen, maholnap szoptatós dajka leszek…

Felrakta megint mind a kettőt, s megindultak.

Setétedni kezdett.

A hátuk megett egy égő falu képében Ferenc Jóska pásztortüze lobogott.

Két nap múlva megtelepedtek egy faluban, a nagy hegyek között. Ezen a helyen a Kárpátok józanító szele már otthonosan mozgott. A vallásos embernek az volt egyetlen gondolata, hogy csak ilyen éghajlat alatt lehetne töredelmes nagypénteket ülni.

Gyümölcstelenség menhelye volt ez a falu. Lakói jámborak és alamuszik, s alig volt egyebük, mint a szegénység, a bagoly és pislákoló lámpa.

A vedlett iskola előtt néhány vézna gyermek állott, és bámulta a kapura kifeszített nagy vöröskeresztet. Most nem ők ütöttek lármát a fakó falak mögött, hanem sebesültek feküdtek minden zugban. S nem egy tengődő nadrágos ember tanított, hanem a Halál mind a két teremben. A Halál, ki nappal röhögött, éjjel pedig kitalálta a tizenegyedik egyiptomi csapást.

S közben az ábécé szelleme tikkadozott a betegszagban. A számológép pedig lerogyva nyugodott az egyik sarokban, s mint üde lelkek virágját, vérdér ütötte. S tovább egy idétlen szekrényben a földgömbre borult az egész állatsereg, és prüszkölt valahány, mert a melléjük rakott orvosságok szagát nehezen állották.

S mindezeknél a jelen időkhöz illőbb keret volt talán a padlásszoba, hová a szükség szintén rakott egy csomó ágyat.

– Ez a legjobb hely – szólt ittjártában a hosszú nyakú cseh orvos. Birtalan Gáspárt is ide rendelte. Az ágyát a sarokba tették: olyan volt ott, mint egy földig ereszkedett óriás pókháló. Különben maga a beteg nézetet I. kötet 203nem osztott, hanem csak feküdt réveteg szemekkel. Jöttek percek néha, melyekben mintha az élet rendje derengett volna előtte, de úgy elronták szép fejét, hogy önsorsa előtt még tudatlan.

Minden reménytelen és életijesztő.

Nem számos az sem, hogy az Isten állandó áldásai, mint a szél és eső, szabadon béjáratosak ide. Igaz, hogy ezeknek hátán a tavasz friss ereje is bévonult ide, s amikor hosszú éjjeleken illatot énekel, a gyógyuló legények tiszteletére a csillagok a házfedélre hullnak, és a hold a likas zsindelyek között darabokra törik.

S mialatt eme csodák virágzanak az éjben, a Birtalan Gáspár arcát a vízió ereje szépre veri. Egy leány ül ágyának szélén. Az álmodó arcon nyugszik a szeme, mialatt fehér ruhája megvilágítja vezeklő szőke testét, amely olyannak látszik, mint egy kivirágzott almafaoltovány.

Minden éjjel mellette virraszt, homlokát simogatja, épülését lesi, s csak a jósága beszél. Vére nem zuhog már, hanem a lélek tisztítótüzében megadással nyugszik. Viharzó útja a háromszéki háztól, az apácák szelídszép szemétől hosszú és rettentő volt a mostani posztig, ahol a mellére vett piros kereszt a viharzó vér utolsó állomása lett.

– A jóság meggyógyít – mondták nagy szürke szemei, és bétakarta a legény szép mellét. Odasimult, és úgy érezte, hogy a világ tiszta forrása mellett ül. S mintha az élet egészsége egyszerre záporban kezdene hullni, különös tűzben mosolygott a legény. Két kezét a leány ölébe tette, és a vízió kertjében kinyíltak forró szavai:

– Megöntözted-é szépen?

– Mit, édes lelkem?

– A tizenkét ibolyát, amit elültettem.

És elindult véle a leány.

– Nyugodjál csendben, megöntöztem kétszer is.

– Megfogantak, ugyé? – vizionált tovább a legény.

– Nyiladoznak is már, nyugodjál csendben.

De a legényt tovább vonta a titkos erő. Kínlódni kezdett szörnyen. Majd egyszerre felült, reszketett, a kezeit pedig védőleg teregetni kezdte:

– Jaj, jőnek, jőnek! S letipodják az ibolyát!

– Ó, feküdj le szépen!

– A muszkák az ibolyát, az ibolyát!!

Nem lehetett csendesíteni Birtalan Gáspárt: erőszakkal a földre feküdt, a karjait előrenyújtotta, mintha fegyver volna nála, és nekilapulva csúszni kezdett előre.

I. kötet 204

– Mennyi orosz! Gyertek, Domokos! Védjük az ibolyákot!

Sokan felültek az ágyban. A sarokban pislogott egy gyertya, valami csepp fényt ide is vetett, így nézték a beteg megindító, különös harcát. Valami ismeretlen, félelmetes szépség megszállotta valamennyit. Csak nézték, s nem merték megzavarni.

A leány sápadtan ült az ágyon. A Gazsi babonás harca rázta a testét.

– Héjj, előre! Ne hagyjátok! Hijj, a gránát! Jaj, jaj! – s egy mozdulattal elhanyatlott, s már nem tudta kimondani, hogy a tizenkét ibolyát kitépte a gránát.

A leány hozzárohant, melléje térdelt, a fejét ráejtette, és zokogni kezdett.

És hallatszott, hogy néhány sebesült legény is csendesen sírni kezd a rozoga ágyban, az összetörött kárpáti hold alatt.



Éjfélkor a Birtalan Gáspár ágyán fojtogató füstre riadt a leány. Egy pillanatra mintha megdermedert volna szép feje. Aztán gondolkozni próbált. A vízió gyötrelme után félholtan feküdt mellette a legény, csak a szív virrasztott csendesen benne.

Gyűlt a füst, és torlódni kezdett, s mintha valahol tűz ropogott volna!

A leány felugrott, a gyertya felé rohant.

– Tűz van, tűz van! – ordította rémületbe esve, de megbotlott hirtelen, és maga alá temette a gyertyát.

– Menekülni!

Zuhanások estek a sötétben.

– Gazsi! Gazsi! – kiáltotta a leány, és talpára ugrott valahogy.

Egy lángsugár felcsapott a ház falán.

– Gazsi, jaj! – sikoltott megint a leány, de alig léphetett kettőt, valaki nekiesett, s azzal együtt a földre zuhant.

Újra fölcsapott a láng.

És Birtalan Gáspár ott feküdt, mint a gyermek, a fedél mellett. A neve felhasított még egyszer a leány száján, aki megfeszített erővel törte feléje az utat. Eltaposták újra, de felkelt újra. Istent és életet és mindent feltett arra, hogy megmentse ezt a fiút. S egyszer ráomlott az ágyra, rázta a legényt, majd csodálatos erővel derékon ragadta, és húzta a lejárat felé, vonta és hurcolta, és viharzott minden veszély között benne az öröm, hogy most megmenti Gazsit. S ahogy levonszolta borzalmak között a férfitestet, az égő ház világánál az arcába nézett: hirtelen félelmetesen felsikoltott, és a földre zuhant:

I. kötet 205

Egy idegen, halott testet mentett meg.

Felugrott még egyszer, és nekiindult a tűznek, hogy visszamenjen Birtalan Gáspárért.

Két orvos lefogta.

Lángokban állott már úgyis az iskolakórház.

Még reggel is ott ült az üszkök között a leány. És látta, amint derült égbe lenyújtja Isten a kezét, és megmossa azt a ház kormában.

I. kötet 206
Szerelmes csillag
1

A négy égtáj négy istene bekente arcáját az égbolt színével, s a nyugalom forrásainak elszegte a gátját.

Belébágyadtak a falusi szentek is a huzamos éberségbe. Elég volt vasárnap fejében pucolni a pap szavait, s közben ügyelni arra is, hogy valamelyik titokzatos székely meg ne legyintse őket.

Alkonyodott.

Érezni lehetett, hogy cseppenőben van a harmat.

Egy bérkocsi gördült a falu nagyútján, s verte a port a házak fehér homlokára. Az őgyelgő népség félreszökdösött. Egyik-másik vendégszeretően köszönt a nyomának.

– Hol, kisasszony? – sunyított hátra a kocsis.

– A papi laknál.

Ott a kocsi megállt.

Kettőben odalépett a pap, szűzmárjás óráját megnézte.

– Pontos volt, kisasszony. Aki hozta, kegyelme itt marassza.

Júlia mosolygott, amíg a pap keze melegénél leszállt a kocsiról.

– Érdekes falu! – szólt.

– Vannak rosszabbak is.

Meg sem mozdultak néhány percig. Egymás gondolatának illatát szagolták, hol örömben, hol zavarban.

Népség verődött oda, javarészben leányok s legények.

Méregették a rájuk jött tanítókisasszonyt.

– Te, Laji! – hunyorított egy legény a másiknak. – Jó volna, úgyé, mikor a kakas elsőt kikiril?

Egy leány éppen meghallotta.

– Szállj le hágóra! – begyeskedett, és levágván őket a szemével, tovasirült.

– Jöjjön! – vágott utat a pap.

A kapun bélibbentek.

A kocsi porzott már visszafelé.

Szürkült.

A hegyek feje égbe ment.

Madarak szeme csillagot keresett. Az idő átüzent a földön, az égbolt jósolt.

Duruzsolt a nép, és szállott az illat.

I. kötet 207

A verandán szép csendben folyt a szó.

– Különös impressziók rezegnek bennem – ismételgette Júlia.

A pap eltűnődött, s úgy érezte, mintha a világnak ezt a faluját ő teremtette volna.

Ráhömpölygött a setétség megint a földre. A faluban pedig hullott a lélek esőcseppje.

Kezét nyújtotta a pap:

– Sára néni megterített. Ágyát megveti, megimádkoztatja, gondjait elveszi. Falusi éjjelünk nyugalmában vesszen el és virágozzék.

Megindult a szobája felé.

– Ilyen korán elvonul? – mosolygott a leány.

– Könyvet írok.

– Miről?

– „A székelyek pogány katolicizmusa”, az a címe.

– Érdekes…

Aztán mélyen elhallgatott. Új világ függönyei lebbentek meg csillagszemei előtt.

Minden a sejtelem ködében vonaglott.

A pap finoman megzavarta:

– Ha kedve van, egy piros rózsa kelyhében is elalhatik, minden harmatcsepp számára neveltem egyet.

– Ott fogok aludni, jaj, be jó lesz…

– Csendes jó éjszakát!

– Jó éjszakát…

2

– Egyél, fiam.

– Nem ehetném, édesanyám.

Bút fogott a tisztes asszony. Györke fia nem eszik, guzsalyasba nem készül, hollószeme tévelyeg, vajon mi lelé?

Valami lelte, nagy dolog lelte, egészen elveszett benne.

Szédült, mintha mélységek nyíltak volna hirtelen alatta, s mégis a magasba nézett.

Agya villámlott.

Jelenések estek előtte: ökörszarvon csillag, pillangón lovagló medvebocs, békaszájon szent ének, forró csókok honcsokba hányva, fent az űrben baromvásár.

I. kötet 208

Különös volt, szörnyű ritkaság.

Értelme önmagát próbálta zúzással és alkotással; tombolt, ősanyagot kevert, és fényt vetett, mint a ki nem ismerhető isteni motor.

Figyelte magát, hogy mikor lesz tiszta bolond.

Embert nem akart látni.

Vágya támadt, hogy mély sírba feküdjék, s élőhalottan ott keresse a jelenések okát.

Letett róla mégis.

De csak egyedül, mélyen. Harapni tudta volna a titkok tömegét, mint a vadkan.

A magának való idő bérobogott.

Fel az odorba, s hanyatt feküdt a sarjún.

Megmerevedett, készen mindenre. Homloka kigyöngyözött, ahogy eszét szörnyű akarattal beállította az ítéletre és megismerésre.

Nem tudta, hogy feltündöklő és a csodák felé lángoló lelkek is vannak. Kicsapott diák volt. A könyvet és a munkát különben sem szerette.

Huszonnégybe járt. Nyugodt, mégis örökké szótlan, fehérnépre nem hederítő, kozmikus képekkel játszó, izzást megtartó üszögvég az emberárvíz hullámhegyén.

Az Isten ujja szikrázva rügyezett az orra előtt.

Szemét lehunyta. S furcsa: mégis látott. De valami borzongató, a nagyszerűség mértékét is túláradó látás volt ez.

A csillagok egy fekete asztalnál ültek, s fejtől a nap és a hold egymás mellett. Szép nyugalommal vártak valamire. Akkor a hold megimádkoztatta a csillagokat, s utána tüzes markából megetette őket a nap. Két ördög ugrott elé, s a farkukat összefenve nótát húztak a napcsaládnak:

„Volt szeretőm, de már nincs…”

Felugrott.

– Világvége lesz!

S már eltündöklött minden, s maga visszazuhant a közönséges létbe, sarjún fekvő harisnyás legény volt, körülötte fekete illat, alatta barmok szuszogása.

– Mégsem lesz világvége.

Legyezni kezdett maga körül, mert bántotta a sötétség. Képtelen volt elverni. Ez különös volt, forró fejét nekivetette, s mégsem tudta megérteni: valami, ami semmi, s mégis valami.

A puszta egyszerűség örök éneke.

I. kötet 209

Elernyedt, mint egy bogár; visszadőlt a sarjúra; s érezte, hogy nem lehetne most mást csinálni, csak imádkozni.

Elkezdte a maga módja szerint:

– Nagyistenem, aki nem is vagy sehol, s mégis inkább vagy, mintha lennél, mért nem adsz bizonyosságot nekem valamiről; teszem, kezdenéd azon, hogy én mért jövék a világra, vagy bár hagynád látni egyszer magadat, hogy kérdezném meg: tudsz-é arról, hogy én is vagyok, vagy tudod-é, ki a bíró a faluban, vagy lám azt, hogy hány szál sarjú van ebben az odorban?!

Hirtelen abbahagyta, mert az az érzése támadt, hogy a pap kutyája megharapta.

– Vajon a kutya nem lát-é téged, nagyisten? – kérdezte halálos komolyan. – Vagy tán a verebek s a varjak? Vagy még inkább a virágok, no, azok bizonyosan látnak, s gondolom, azért olyan egyedül szépek s szótlanok.

Különös megnyugvás szállotta meg. Bizonyosra vette, hogy a virágok látják az Istent. Soha nem volt még ilyen boldog.

Lehunyta megint a szemét.

Zsongott, rezgett és reszketett valami bontakozó fény. Csodával édesegy volt, ahogy egy új világ teremtése zajlott le előtte. Illatok tengere áradt, színek pompája lepte el a végtelen űrt.

Derengett és virradt a virágok csodaországa: hajladozott a liliomok serege, a rózsák tömege, rezedahegyek, tulipántenger, rózsaszínben, zöldben, vérszínűen, fehéren, az élet örömében, minden szépség dicséretében.

– Nagyisten, a virágok látnak téged!

Sorvasztó lázban nézte a csodaországot. Egyszerre kicsi mezőt nyitottak a virágok, arccal egymás felé fordultak, s ekkor a mezőben megjelent egy ruhátlan leány, a szeme lobogott testén, hullámzottak a rávetődött színek.

– Üsmerem! – kiáltotta Györke, felugrott, s azonmód ismét elhanyatlott a sarjúban.

Júlia volt.

Egy fénysugár, mint a nyíl, az agyába sütött: a kocsi mellett állott, amikor a leány a pap kezét fogva, lebbenve, mint az illat, leszállott.

A jelenésekhez megnyílott az ajtó.

Elfehéredve feküdt a megnyílott élet előtt, s dermedve nézte a szerelem tüzes szekerét, amely átvonult rajta; s a felette repülő angyalt, amint mosolygó halálfejet hurcolt édes karjai között.

Ezzel az utolsó látomással, mint az érett gyümölcs, lehullott a mai nap.

I. kötet 210
3

Fiatalság rajzott a nagyúton a délutáni napsütésben.

Súrlódtak össze, mint a rögök, csiholták egymást, s berzenkedtek.

– Biri, ha koppintok, nyisd ki!

– Ha te vagy ki, én is ki.

S ami több: mind a ketten tövig megértették.

Ráki mellett egy egérszínű legény csak úgy tapodott helyben.

– No né, be reád jött.

– Előbb megyen, s aztán jő.

Júlia az ablakból nézte őket.

Kisasszony napja volt.

A lerekedt, érzéki meleg ráfeküdt a halvány levelekre, s tördöste lefelé.

A házak hosszúra nyúlt árnyékán Györke jött az úton, a Júlia ablaka felé. Szikár volt, minden mozdulatából az önérzet, elszántság és gőg ütközött ki, s mindemellett mégis végtelen szomorúság lebegte körül.

– Gyönyörű lehet ez a legény! – Nagyon küzdött ellene, de végül is kimondta önmagának: – Levetkőzve…

A szégyen pírja elöntötte.

Györke felnézett az ablakra, nem köszönt, kérő se volt, csak megálltában makacs és szomorú.

Júlia letörött a tekintet alatt, hamar felkelt, erőtlenül elfeküdt a díványon, és a vibráló színek forróságában alámerült.

Az ajtó kinyílt, s valaki jött feléje. Érezte, hogy férfi, s hogy az a legény. Titkos erők fogták, félt, s nem tudott felülni.

A legény tiszteletadóan megállott a lábánál, arcán az elmúlott éjszaka megörökölt harcait viselte. Méltóságos volt, nem kért és nem parancsolt, csak kijelentéseket tett.

– Tisztelem a kisasszonyt; s meggondoltam, hogy eljövök.

Valami csodálatos szépség lefogta a leány szemét s minden tagját.

Talán nem is a legény hozta ezt, hanem a lába nyomán áradt oda az érzésekbe beléőrültek templomából.

Györke vágytalan mosollyal nézte; s szemében, a mindensejtés tavában, az önkínzás madara repdesett.

Újra szólt:

– Elkéstem, de idejére eljöttem. A csillagok állása kihozta, az idő is neki járt. A világosság csalás, a sötétség játék; aki életre vágyik, nem látja a kútba I. kötet 211esett eget, aki boldogan szeret, semmi ember az… Keljen fel: ma Kisasszony napja van!

Júlia megremegett.

– Valami szörnyű fog történni – gondolta. – Bolond ez a legény.

Mielőtt mentségért kiáltott volna, kinyitotta a szemét, egyenesen a Györke arcájára.

Pillanat alatt visszaesett a nyugalom és derű karjára. Csak jóságot, értelmet, erőt és a fájdalomnak valami ismeretlen remekét látta a legény arcán.

– Maga ki?

– Én Györke vagyok.

– Akkor magáról beszélt nekem a pap.

– Nem sokat tud rólam.

– Azt mondta, hogy maga diktál a szemével.

– Vajmi szikra, amit én tanultam.

Nézték egymást.

Megrázóan új volt, amit Júlia észrevett: a legény szeme úgy felöleli őt, mint egy porszemet, s nem a testét, mint más férfiaké, hanem a benne rejtőző szellem-szerelmet s még azontúl is mindent, ijesztő tökéletesen, egyszerre mindent.

– Mit akar? – mondta megfeszített erővel.

– Úgyszólván semmit. Csak elmegyünk járni ketten az erdő felé. Magam most megyek, hogy a kisasszony a fejérnépek szájára ne kerüljön, de várom a falu végin.

És elment.

Júlia még ott feküdt. Virágillatú teste elzsibbadva, fel- és alámerülve a súlytalan, de érezhető hullámokban. Gondolatai kapkodtak, és nem volt egyetlen szilárd foka az értelemnek, ahová pihenésre leszállhattak volna. Érzésfolyók hömpölyögtek, a sejtelem egy ismeretlen világ körvonalait derengette.

Az érzések káoszából kikelt a sors, a kérdezés nélkül cselekvő, a titokban tartott célra parancsoló, ezerszínű erőt éneklő, mellékutakat elzáró sors.

Követte a legényt.

– Adja a kezét! – mondta neki a falu végin.

Györke vezette.

– Gyönge vagyok – mondta később odasimulva.

– Kinek mi talál, az való. Majd feljő a hold, s feljőnek a csillagok, s akkor csak úgy szitál az erő az egekből, mint a sírból a hűvös örökvilág.

– Sokat beszél nekem, ugyé, Györke?

I. kötet 212

– Tán kibeszélem magamat.

A nap elhúzódott az emberek s a dolgok szeme elől.

– Üljünk le – szólt egy cserefánál Júlia.

Györke körülnézett. Egy vetésnyire megdőlt lovat látott.

– Menjünk oda! – mondta.

Megálltak a ló mellett.

– Megdöglött… – sajnálkozott a lány.

S csakugyan: nagy feje békét adón feküdt a halovány füves földön, átadta magát a végakaratnak.

– Ide leülhetünk – mondta a legény, s az arca fájdalmasan rándult, de a torzulást a mindent meglátás jósága rögtön letakarta.

– Ide?! – szörnyülködött a leány.

– Éppen ide.

Megfogta, és leültette, mint egy gyermeket.

A Györke arcája megint eltorzult.

– Magáért feltámasztom ezt a lovat.

Azzal a ló fejéhez térdepelt, s a tetemen keresztül elmondta szerelmi vallomását, elképesztő ötlettel, csók és ölelés nélkül, az egyetemes vallomást, az emberit.

Szemében csillogott a mindenség titkainak tükre.

– Támadj fel, lovam, istenek és embereknek lova! Napnak és éjszakának lova, te csillag alatt járó, ki virágon élted napjaidat, életünknek képe, törekedés nagyja, erőket hátrahagyó, szekeret megváltó, sötétségben utat kereső, halálban nyugvója levésnek határon túl és innét. Te, ki szerelmeket összehordottál, s gyalázat nélkül megbecsültél, táblája szemem sugarának, egy fő szava szerelmemnek, a mindenség képének színe; kapu, melyen keresztül látom, akiket szeretek: élőket és megholtakat, fények mezejét és földet… Kelj fel, lovam, a halálban, oszladozzál millió részekre, fuss, és töltsd bé a tereket a nagy érzéssel, a meg nem haló villanással, amely árad belőlem egy lányért rajtad és minden körüllevőkön keresztül…! Támadj fel, mert nincs halál, minden egy egész és örökké él.

Kutyás ló lehetett, mert nem támadott fel. De a földön elfeküdve zokogott a leány, érezte, hogy valami varázslatos fényben zuhan kezdet óta és örökké.

Györke mellette ült, mosolyogva, felemelkedve az élet és halál fölé.

A leány elcsendesedett.

Az idő mértéke támolygott, előrefutott, visszabillent, belézavarodva elvesztette az utat a kezdet és a vég között.

I. kötet 213

A fákat ölelte, a patakokat bétakarta; nyáremlékeit szitálta az ősz.

Rég éjszakát jeleztek az égre kiverődött fények.

Mint levegőbe döfött nagy erős, fekete szeg, úgy merevedett a patak felett a sziklacsúcs.

Györke nézte, és mosolygott.

– Kisasszony, szálljunk feljebb.

– Mit tett velem?

– Mondtam, hogy kibeszélem magamat, ahogy lehet.

– Ide sötétedtünk… borzasztó…! nem tudok semmit… tegyen, amit akar.

Gyöngéden megfogta és felemelte a legény.

– Éjfél is volt már – mondta, és fél karon vitte a leányt, mint a bárányt, neki a hegynek.

Leültek a tetőn.

Messze alul dalolva mosta a köveket a hegyi patak, zsolozsmázott az ősz fülébe.

Bétakarta ujjasával a leányt.

– Sokszor ültem én itt éjszaka hosszat, s láttam a világot.

– Mindent látott?

– Csak egyet láttam, s úgy jő nekem, hogy minden volt az az Istenben eggyé verődött egész.

– Maga csak gondolja, Györke.

– Hogyne, mikor most is látom.

– Én is ott vagyok? – kérdezte epedve, odabújva Júlia.

– Inkább ott, mint itt.

Elhallgatott. Majd megmerülve a nyugvó űrben, csendesen folytatta:

– Örökké felizzott valami fény, ami láttatta a teljes világot. A nevit nem tudtam e fénynek, igaz, de immár azt is tudom.

– Mondja meg.

– Júlia.

Boldogságtól szomorodottan beszélt:

– Most ebbe a névbe sütnek a csillagok, benne él a hold, tőle búcsúznak a levelek, beléje hullanak a magosság határai, benne táborozik minden szépség, s ahogy ezt én szeretem: érzem, hogy mindent és mindenkit szeretek, s mégiscsak egyedül magát.

Elmerülve gondolkozott a leány. Megszédítette ez a szerelem, s bár majdnem szégyellte magát, de inkább vágyott arra, hogy átölelje a legényt, s végig hozzátapadva csókolja olyan különös és remegtető módon, ahogyan beszél.

– Szeretett már valakit, Györke?

I. kötet 214

– Örökké szerettem.

Rettenetes tűz égette Júliát, hogy feltegyen egy kérdést, de nem volt ereje hozzá, csak melléje beszélt:

– De úgy, tudja, hogy gondolom…?

A legény ránézett, elértette a kérdést, és egyenesen kimondta:

– Nem háltam még asszonyemberrel.

Amint kimondta, az ölébe sodródott Júlia. Szüzessége fellobogott, s csak egy vágya volt: az övé lenni most, vele összeforrni, kinyílni, hogy beléje hulljon a tiszta erő, elveszteni mindent, és fel nem ébredni soha.

Karjait feléje nyújtotta.

Végzetes szomorúan nézte Györke, meg sem mozdult.

– Nem ezt akartam – szólt.

– Györke, gyermeket szeretnék, gyermeket, gyermeket!! – esdekelt a leány, és felfogott kézzel könyörgött a szerelmes anyaság után.

– Az én vágyamból nem lehet gyermek.

– Hát mi lehet? – suttogta a leány.

– Egy Isten a másik mellé, vagy egy új csillag, mely végeszakadatlan esésben fényével írja meg mindazt, amit én nem tudok megírni. Vagy tenyér a tengerek alá. Vagy homlokon kinyíló virág.

Júlia felült egyenesre. Melle kidomborodott, szeme égett és ölelt. Akaratlan gonoszsággal és a nő utolsó kihívásával odavetette:

– Bolond!

A legény szeméből könnycsepp izzott ki a szentségtelen ütésre.

Felállt. Fejét, az isteni bölcsőt, a keleti égtájra fordította, az űrbe beléölelt, és színt váltva szólt:

– Bémutatom a magosság és szépség dicséretét: egyetlen fiamat!

S borzalmas zuhanással leesett, összekötvén a magost a méllyel.

Júlia belédermedt, aztán eszméletlenül eldőlt, mint egy gyertyaszál.

A csendtengerben levelek hulltak.

És minden béfutott sorsának honába.

A székely faluk felett templommá derült az őszi hajnal, s a hegyeken végigsóhajtott a sors.

Reggel egy székely feldúlt arccal törtetett az erdőből a torony felé. Feltett szándéka volt, hogy megöli a falut, ha el nem hiszik, hogy ma hajnalban látta az Istent.

I. kötet 215
Vijjogó sas fia
1

A falu végén vakkantott egy erős kutya. Szavát békapta mindjárt valami másik öt, s mérgesen visszavetette.

Egy legény komoran vágta csizmájával az illatos port. Lengyolcs ingén átsütött ereje. Maga a fejét leszegte. Szavát Isten embere nem vehette volna.

Lelkiállapotát nyersen így ábrázolta.

Elhaladt: ki a faluból, neki a Cigánydombnak.

A kutyák még mindig hajigálták a hangot, és rágták a koromsötétet.

És bent a huruba földjén szikrázó kedvében ült a vén cigány, nevezetre Máté, dologra tolvaj és hegedűs. Mellette fia, a klánétás; szemben véle a leány, neve Etelka.

A legény megállt a huruba előtt, két hüvelykjét korcba akasztotta. Bentről a tűz világa arcon lepte.

– Máté, gyere ki! – kiáltott egyet.

Mint a riasztott boly, megelevenedett a huruba bent. Valami lopott portékát sebes szóval dugdostak.

– Hallád-é, Máté?! – kiáltott megint a legény, és a jobb lábát kivetette.

Erre kijött a cigány, s vigyorgott, mert gazdag volt és bolond hírű, aki hívta.

– Embered voltam örökké: ugyé, Máté?

– Abbiza, ifilegény, gazduram.

Ekkor egy üveget vett elé a zsebéből a legény, és odanyújtotta a cigánynak:

– Húzz egyet, a szentedet! – kínálta nyersen.

Amaz kiitta félig. Aztán megfogta a karját a legénynek, és szép kéretéssel vonta a huruba felé, mondván:

– Maga se vessen meg, ifilegény Káruj.

Bémentek. A tűz mellett karonfogva megálltak. A cigányfiú felszökött, s szépen köszönt. Etelka pedig derékban megnyújtózkodott, s az arcája ellangasodott. A legény megnézte, és fényt vetett a szeme. De aztán az öreg cigányhoz fordult, s mindjárt a középen kezdte:

– Hallom, te vagy megfogadva.

– Oda-é?

– Oda.

I. kötet 216

– Én biza fiastól; s ismét a kereki csóró, ki a leányomat tüzeli, s még annak az apja.

– Hát ha mondanám, úgy lenne-é? – szólott Káruj, s úgy nézte a cigányt, mintha kiáltva a fülébe kiáltaná: ha meg nem teszed, valahová odakenlek, mint a legyet.

– No, hamar s melegen – érdeklődött a cigány.

– Ne fuss! – szikrázott a legény szeme.

Megrövidült hirtelen Máténak a nyaka, de azonnal, megnyúlt ismét, ahogy pazarul így szólt a legény:

– Egy százas kell-e?

S alig mondhatá ki a száján, úszni kezdett az egész cigánycsalád a szóban megcsillanó kincs után. Mert magát a hajnalcsillagot is táncra hegedülné egy százasért a vén, megbőgetné a fiatal, s meleg ölébe csombolygatná Etelka – hajh, te nyomorú világ, ki az a cigány, kinek százas verte a markát, közel a környéken egy árva este?!

– Bűzöld meg, s tedd el! – vetette oda Káruj a pénzt.

Etelka átsugárzott a tűz felett. A szemei előtt már lebegett egy gyönyörű új köntös s egy úri topánka, amilyenben az angyalok járnak a szivárvány hátán. Máté a markába vette a százast, hangot nem is adott, csak nézte. S egyszerre kerengeni kezdett előtte a világ, mámorosan, úri módot hányva; s már látta önmagát, amint a két szemét kifordítja száz forintért, majd amint egy fa hegyiben fejjel lefelé lóg, és úgy húzza Kárujnak:

„Amíg szüvem egyet langal, játszódom a két csillaggal, ami fémlik a szeretőm kebelin…”

Hajdó Káruj megfordult, mire észbe kapott a cigány, s az ajtó között lefogta.

– S mondja meg no, mit tegyek az ajándékpénzért?

– Nem sokat.

– Teszek én akármennyit.

– Csak a Bartalis leány lakodalmára megyünk el – mondta röviden a legény. – Ott lesz a lovam, s magam rajta.

– Jó, istálom, jó! Megügyelem gazduramat.

– A többi aztán jő magától – kacagott Káruj, s ahogy a nézése még egyszer végigfutott a tűz felett, beléakadt az Etelka szempárjába, s úgy látta, hogy annyi hűség árad onnét, mint száz kutyából egyszerre.

Hamar kilépett. Nagy fejét újra leszegte.

S ahogy ment, egyszer megérezte, hogy illattengerbe lépett.

Megállt.

I. kötet 217

Feje felett dús virágban ringott egy fa.

A keserv kilobbant hirtelen belőle, pusztító ereje háborgott. Letépett egy öl virágot, s a porba rakta, aztán egy saskarót kifeszített, s mint a bolond, verni kezdte véle, szaggatott szavakkal mondván:

– A szerelem megcsúfolt: kibe hitemet vetettem! Csillag és föld, teremtett lények s az egész világ: semmi vattok, semmi vattok!

Beléizzadva megállott hirtelen.

Mintha megdermedne.

Aztán átváltozna.

Ellódította a karót. Hasra bújt a földön, fejét a megvert virágok közé fúrta, és tikkadozott a kínlódó könnyek súlya alatt.

– A szeretőm megcsúfolt: látod-é, gyönyörű Isten?! S hallod-é, virág, te: kit agyonvertelek, áldott virág: egyetlen társam levél…

Egymás arcáján így zokogtak ketten sokáig.

Égre emelt arcával vonítottak a kutyák, mert megérezték, hogy tűz van egy legény szívében.

2

A délebéd ideje csak az előbb jára le. Gondburkából kibújt a falusi nép, s ülte a vasárnapot.

Jámbor szagot permetezett az idő vecsernye előtt.

A Bartalis-házban ásták a lakodalom örömkútját. Két menyecske Magdót fejérbe vonta, egy másik mirtusszal a fejét beültette, s szép hajával a farát verette.

– Estére nem lesz vétek immár a bűn – mondta egy eleven asszony.

Tizenkét szekér lovastól együtt kivirítva sort húzott a kapu előtt. A népsereg a leány-asszony szívére vígan gomolyát tekert, s pattogott a falu gyermekhada, mint lángon a kövér törökbúzaszem.

A sor élén a négy cigány összebújt, és igen firtatott valamit.

– Bolond ez a Káruj – szólott az egyik. – Ki tudja, mit tett fel?!

Tovább azonban nem bogozták a talányt. Különben minek is! Maga a legény sem tette volna, hiszen úgy ült ezalatt lova mellett a jászlon, mintha a szívén kívül nem érdekelné semmi csoda, még az sem, ha a templom tornya hirtelen lepökne egy házat.

Szép fekete kancája vihogva ropogtatta a pergelt zabot. A csikó mellette ügyefogyottan töltötte az időt, s néha pontos vonalat vett, mintha méricskélné kettejük elütő termetét.

I. kötet 218

Aztán hátravetette egyszerre nagy fejét a legény, majd felállott, két fülét marokra fogta lovának, s a szemébe nézett:

– Lakodalomba megyünk, Sármán! Az istennek amennyi fejérnépe van, mind férjhez adjuk…

Mellében hullámot vetett a vér. Szeme a fellázadt érzések csatatere volt. Már nem is az elveszett leányt sóvárogta, hanem a mellőzés keserve sodort el benne minden gátat. A férfierő és a zabolátlan lélek tombolt ebben a földművelt legényben, amikor megérezte, hogy mit jelent egyedül lenni, s mégis le nem törni soha, hanem lobogni, mint zord éjjelen a havasi tűz.

Koszorút vetett a lova nyakába, fekete ujjasát a vállára vette, s várt. A nagyharang megkondult.

– Fogjunk össze, Sármán! S verjünk felleget fejünkkel.

Bartalisék előtt nyüzsögni kezdett a nép és zajogni. A huszonnégy ló fitogtatta virágos fejét.

Magdót kivezették, s az örömlegénnyel együtt a második szekérre felültették. Az elsőre nyomban felszökdösött a négy cigány, a többi is teli lett néppel egy pillanat alatt.

Otthon a legény is lóra szállt, a vállait megrázta, s a kapun belől várakozott.

S egyszerre a cigányszerszámok megzendültek, a nép nótába vágott, s cifrázott lépésekben a lovak megindultak. S nagy móddal zörögtek le az úton, a Hajdó-ház felé.

– Te leszel a páva, Sármán! – gyújtotta lovát a legény, s a menet élére kiugratott, s feszülve keményen szembefordult az áradattal.

A cigányok rögtön béhúzták.

Minden ló megállott, s a nagy nótaszó helyébe csend feszült.

Hajdó Káruj elkacagta magát, de a hangja sivított, mint az ár szele:

– Az urad nem leszek, hanem a vezéred!

Valamit odaszólt a négy cigánynak. Aztán karját lódítva intett a tömegnek:

– Gyertek esküvőre!

Sármán megszegte a nyakát, s ahogy előreugrott, a szekerek is megmozdultak utána.

S a szerszámokon nyomban felsírt egy halottasének.

Valaki elkiáltotta magát:

– Nem temetünk!

A menyasszony egy elnyújtott jajjal leejtette a fejét.

– Állj meg, az angyalodat! – szólott egy hang.

I. kötet 219

A legény megállott: lám, mit akarnak? S látta, hogy a bíró jön, s utánatódul apraja, nagyja. S még hozzá sem ért, így szólt az elöljáró ember:

– Bolond vagy-e, ugyanbiza?

– Eppen hogy nem – mondta Káruj.

A vőlegény is odatörtetett hamar. Könnyen vélekedett egészen, csak a cigányokat fenyegette:

– Megfizettelek, s húzzátok, ami jár!

– Más is fizetett – vetette oda Máté.

– Duflán fizetek, húzzátok!

– Közelről sem.

Mintha megnémult volna, egy-két percig dermedezett a vőlegény. Aztán recsegve felkiáltott:

– Ötszáz pengő, húzzátok!

A nép tátotta száját.

Máté meredezni kezdett Káruj felé, mintha így hápogott volna feléje: no, most neki húzzuk, vaj mi?! A legény azonban könnyű gőggel mosolygott lova hátán, csak a szeme úszott hihetetlen fényben, ahogy legyintett:

– Ezör forint, Máté!

– Ezerötszáz! – kékült el a másik.

Káruj a vakszemére vonta a kalapját.

– Birtokom fele négyteké, csak a halotti nótát!

A vőlegény felhördült, mintha agyonszúrták volna: hiszen az ő egész birtoka nem veri ezt a felet! Bokrétás kalapját a porba taposta, ujjasával a népet szembeverte.

– Megölök embert, lovat s szekeret!

A tömeg zúgni kezdte, hogy mi történt. Ki remegve sírt, ki rikótva kacagott.

Hajdó Káruj csak biccentett a fejével, mire a négy cigány a földre szállt: kettő lótól jobbra, kettő lótól balra. A vérüket is adták volna, ahogy ismét felzúgatták a halottasnótát.

Bartalis Magdó ájultán feküdt a szekérben.

Méltóságosan megindult Sármán, s a hátán levett kalappal énekelt a legény. Véle tartott mind a tömeg, és sírva s énekelve gyúródtak a lova körül. És a seregben ott lobogott az Etelka két cigányszeme, s csak a legényre sütött, mint a nap a földre: se étel, se üdvösség, csak ő.

Mint vihar után a kalász, kifosztva állott a tizenkét szekér. S tépett ruhában egy balul kiütött nász után, Magdóra ráborulva sírt a vőlegény. Egyre-másra beszédbe állott, de örökké csak ennyi lett belőle:

I. kötet 220

– Ne búsulj, gyalog is elmegyünk a paphoz…

A különös menet pedig verődött tovább az úton, s egyszerre béfordult a temető felé. A csikó legelöl s nyerítve ugratott a keresztek közé. És jól látszott messziről is, amint a lova hátán, a fekete kapu alatt meghajtotta nagy fejét a legény.

3

A falu végén megint ugatott a kutya. Negyven hete hirdeti már, hogy minden este erre jár a legény.

A fák fehér szakálla csüngött, mint a megdermedt fény. Éjfél volt, és tökéletes, gyönyörű tél.

Zúzmarás bajusszal jött a legény. Báránybőr sapkáját a fülére húzta, a vállai előredőltek, és kiütköztek arcáján a csontok a titkos teher alatt.

Dermesztően tiszta volt minden.

Immár el is hagyta a falut, de csak akkor ocsúdott fel, amikor a huruba előtt állott levett sapkával. Hiába mondta volna bárki, úgysem hitte volna, hogy nem az emberiség első temploma előtt áll. A fájdalom és gyönyör összeolvadva kínozták.

Állott, és a fagyos csendben hallgatózott. Émetten kiverődött újra előtte a Máté alakja, amint a birtokrésziből telirakja arannyal egy cigányasszonynak a mellét, s eltűnik véle a semmibe, s rongy hajlékát otthagyja leányostól.

– Nyárára eltörlöm innét ezt a pajtát.

Így tervezett, és béfigyelt megint, miközben a hideg nyugtatta magát a hó tetején.

– Pedig itthon ké neki lenni!

Szörnyű kétség szállotta meg. Hirtelen bényitott, s rögtön megállott a setét cigányszobában, mert a legáldottabb szenvedés hangja és izenete égette meg béesett arcát:

Etelka vajúdott a jéghideg ágyban!

Odament, térdre állott, az alacsony ágyra borult.

– Én vagyok, drága gyermekem… – töredezte megindultan.

A vajúdó leány láza sütötte arcát. Gyufát gyújtott, s annak fényénél látta a beteg csillogó, nedves szemét, amint a leánysors kínok között változott át asszonysorssá benne.

– Légy velem! – szólott Etelka, és görcsösen megszorította a legény két erős karját.

I. kötet 221

Sokáig így vajúdott.

– Hideg van… – mondta később, vacogva a láz és a fagy tüzében.

Felkapta fejét a legény.

– Hideg van – mondta. – De milyen, a keservit!

Aztán a gondolat eszébe rohant hirtelen:

– Tüzet rakok, mindjárt, mindjárt, édes gyermekem.

Kiugrott a hurubából. A vére forrt.

– Mások fűttőznek! Őt a hideg öli!

Nekiugrott egy kerítésnek, és karóstól kiszakította, mint a tollat.

– A falut is feltüzelem, fel én!

Egy öl deszkával futott vissza. S a ház agyagos földjén már rakta a máglyát.

– Mindjárt, mindjárt, ne búsulj.

Szívét-lelkét bélepte, hogy most neki gyermeke lesz. Most, ennél a tűznél! Soha nem érzett gyönyörűség szállotta meg. Lassan, gyermekes örömmel énekelni kezdett.

S amint énekszóval alágyújtott, az ajtóban megcsikordult a hó, a kereki csóró állott ott, izgága cigánylegény, kiről is azt mondta vala Máté, hogy tüzeli a leányát.

– Beteg? – kérdezte a cigány.

– Beteg – mondta Káruj, mintha hozzátette volna: semmi vagy itt, mert nekem beteg.

– Fújjad inkább a tüzet! – szólt utána.

A cigány azonban ügyet sem vetett reá. Az ágy felé közeledett.

– Oda ne! – vágott eléje a legény, s amikor a tűz lángra lobbant, maga ment az ágyhoz.

Etelka már csendesebben feküdt. Mintha vértelen arcára az enyhülés kezdett volna szállni. Közel bújt hozzá a legény, és szinte felkiáltott, amint meglátta a vergődő csecsemőt. A kezébe kapta, a tűzhöz emelte.

– Legényke! – mondta áhítatos arccal.

A csóró szeme gonoszat lobbant, de mukkanni sem mert. Érezte, hogy pehely volna a Hajdó Káruj két markában.

– Fogd meg! – nyújtotta oda a csecsemőt a legény. A cigány elvette.

– Bé csúf! – gondolta magában, de a szívét szaggatta hét ördög.

Akkor az ujjasát levetette Káruj, s tiszta ingének ujjával szárazra törölte a csecsemőt.

Etelka hosszan jajdult. A gyermekkel az ölében odament a legény.

– Itt van, né! – bugyogta. – Nézzed, lelkem, szép kicsi legényke!

A hitvány ágyat átitatta az áldott vér. Agyonrémült, ahogy látta.

I. kötet 222

– Bábát küldök – mondta sebesen.

Majd a csóróhoz fordult:

– Maradj itt! Őrizzed Etelkát, s kúráld a tüzet.

Akkor egy pillanatig tétovázott, mintha keresne valamit. Aztán nagy öröm fogta el egész testében: vette a fekete báránybőr sapkáját, s a csecsemőt beléültette, hogy ki sem látszott semmi belőle. Odaszorította férfiszívéhez, és gyorsan, ropogó erőben elment. A fagyott havon muzsikát vert a két lába, ahogy kicsi fiát vitte. Egyszer-egyszer megnézte, aztán a tenyerével újra béfödte, s ügyelt, hogy ujjai között kapjon levegőt. Egy háznál megállott, s verte az ablakot. Már hasadt a hajnal.

A bába felkelt, s kihajolt: különös bölcsejében meglátta a gyermeket, s a torkán sült meg a szó.

Káruj sebesen tördelte:

– Itt van tíz pengő. Menjen Etelkához, de futva, fel a Cigánydombra, s a vérit mentse meg!

Az asszony a szoknyát s egy hárászkendőt magára kapott, s futott.

A legény pedig egyet se gondolkozott, hanem vitte a gyermeket a paphoz; vitte a fekete fészekben, mint egy sasfiút. S ahogy ment volna, lassan előretört a reggeli fény. S ő meg-megállott véle, majd felfödte, s mutatta neki a fényt, s biztatta megáradó apai szerelemmel:

– Láss világot, aranyom! Édes aranyom!

Bévitte a paphoz. Gyónó asszonyok húzódtak az ajtó elé. Sírni kezdtek, amint látták a fészekben ülő csóré gyermeket. Egyik-másik a feje tetejét csókolgatta.

– Az én fiam. Péterkének kereszteljük… – mondogatta a legény; és úgy tűnt néha, mintha nem lett volna teljes eszinél. Álmosan kijött a pap.

– Keresztelje meg hamar, hamar! – állott elejébe Káruj.

Odapillantott a pap, s arca átváltozott rögtön, a szeme könnyel teli lett. Az élet ereje feltornyosodott előtte. Gyorsan bévitte őket a melegre. Felrázott lelkéből kibugyogtak a keresztelő szavak, s a lecsorgó szent vizet béitta a puha bölcső.

A kapu előtt újra megállt menet a legény. Nézte a napot, amely a hegytetőn előretört kacagva. Felemelte a fiát, s bémutatta neki.

Csendesen pihegett a gyermek. Asszonyok és férfiak vették körül. S egyszerre kivált közülük egy kerek arcú menyecske, szép mellét kibontotta, s a gyermek száját megcirógatta véle.

– Szopjál, kicsi ártatlanka!

A legény felkacagott, ahogy megismerte a menyecskét:

I. kötet 223

– Ó, Bartalis Magdó! – ujjongott neki.

Két csendőr valakit kísért a csoport felé.

– Ki az?

Egy tízesztendős leányka futott oda:

– A kereki csórót hozzák. Ma hajnalban megölte cigány Etelkát.

A legény megvonaglott. Egy pillanatig szimatolt, mint a vad. Látszott, hogy az indulatok rázzák, és az arcáján az őrület küszöbén verik a harcot.

Bartalis Magdó, mellén a gyermekkel, elejbe állt, s úgy kérlelte:

– Káruj, apa vagy, s legyen eszed.

Ebben a pillanatban a csecsemő felemelte a fejét: sokáig nézte az áldott emlőt, mintha az emberi sorsot fürkészné benne. Aztán édesen és boldogan nevetésre vonta tejes száját. Az apja ráhajolt, s mintha a nap tüzéből jött volna, úgy gördült a szava:

– Ugye, nem félünk mi a világtól?

A csepp legényke mohón feszült az emlőnek, mintha mondta volna:

Nem mi aztán, csak nőjek fel magam is.

I. kötet 224
Három testvér

Hol volt, hol nem volt, valahol a hétnyelvű asszonyok országán is túl, volt egyszer egy szegény ember. Valami száz esztendeig a bolhacsordát őrizte, s megint százig a zsendülő leányok álmát. Ez idő alatt a szemét bé nem hunyhatta, félrepislantani nem tudott, egyszóval olyan kényes és gondokkal terhes volt a hivatala, hogy megölte volna magát a fából faragott embert is. Így nem csoda tehát, hogy gondolt egyet a kétszázadik esztendő végén a szegény ember, s a háza elé leterített egy rózsalevelet, s azon süttette magát a nappal ismét kerek száz esztendeig. Amikor aztán ez is letelt, felugrott nagy frissen, s vásárolt egy egykövű malmot.

Hanem, hogy szavamat ne vétsem, volt neki három fia is. Akkorák voltak, hogy ha jó szeme nincs az apjoknak, meg sem látja őket. Mondom, megveszi az ember a malmot, felönt száz köböl búzát rögtön, s a mákszem kerékre ráereszti a zúgó vizet. De meghallja a rettentő zakatolást a három fiú, hamar futnak a malomhoz, s egyszeribe belészöknek a rengeteg vízbe, s alájamerülnek. Erre a szegény ember leül szép csendesen a víz partjára, s várja, hogy mikor búnak elé a fiai. Vár tíz esztendőt, vár ötvent, vár nyolcvant, de nem mutatkozik semmi. S már éppen fel akarja keservében hörpinteni a rengeteg vizet, amikor elébúvik Péterke, a legnagyobbik. De szép s nagy a legény, hogy káprázik tőle a szem. Elé a középső is, aki még szebb, s utána Mózeske is, aki tündöklik valósággal, mint a csillag.

Látván ezt a szegény ember, tát egyet örömében, aztán hanyatág esik, s meghal.

– Ugyan járánk! – búsul a nagyobbik. – Gyertek, torozzuk el!

Melléje telepednek, búcsúztatják, siratják. Nézik az eget, hallgatják a malom zúgását, s egyszer elalusznak. De úgy el, hogy ember olyant nem látott. Egyszer aztán felébred a legkisebbik, néz körül, s hát az apja sehol sincs, de a helyén akkora fenyőfa nőtt, hogy a hegye veri a csillagokat. Nézi magát, s hát tiszta ruha nélkül van, ügyeli a bátyjait is, s hát azok ugyanvalóst! Hamar pallani kezd rájok, s mondja:

– Kelj fel, Péter, s te is, Jóska, mert megváltozott a világ!

Felülnek azok helyből, de észreveszik hogylétüket, s kuporodnak össze szégyenletükben, de tiszta hiába, mert ha nincs gúnya, nincs gúnya.

– Ez így alig sincs jól – mondja Péter, a nagyobbik.

I. kötet 225

Mózeske nem szól, hanem serényen felugrik, és tovalesz. S hát egyszer csak jön, s hoz egy akkora narancsot, mint egy ház.

– Gyertek hántani! – mondja.

Nekiállnak mind a hárman, s fejteni kezdik a narancs héját, hogy a verejték csorog róluk. Ahogy készen vannak, Mózeske kiteríti a mezőbe az óriás narancsbőrt, s addig kerüli, nézi s dolgozik rajta, amíg egyszer hát három gyönyörű vitézi gúnya áll a szemük előtt. Hamar felvesznek egyet-egyet, körülnéznek az égtájak felé, s hát kelet felöl fényesség dereng fel.

Összenéz a három legény, s táncolni kezd.

– Gyertek, ne döglődjünk tovább! – mondja Mózeske, s megindul. S utána a másik kettő is.

Mennek, mendegélnek. Egyik országból ki, a másikba be, teméntelen nagy erdőkön keresztül, vizek folyásával egyszint, majd szembe véle, s csak mennek, mendegélnek… Egyszer elérnek az Óperenciás tengerhez, minek csupa ezüst a vize, mintha egyenesen a holdból töltötték volna alá. Megáll a három legény a parton, elnéz a tengervíz felett előre, s hát még a levegő színe se olyan, mintha parttal biztatna.

Leülnek s tanácskoznak. Szóra szó jön, összevesznek, kibékülnek, szidják a tenger nagy vizet, amely ilyen egyszerre az útjokba álla. Egyszerre felugrik Mózeske, s elkiáltja magát:

– Ki jő velem?

– Hova, te! – kérdik a bátyjai.

– Hát neki ennek a csepp kis víznek. Vagy azt hiszitek, hogy egyszeribe hozzátok jő a túlsó partja, ha furt csak nézzük, ahelyett, hogy nekivágnánk? Fogadni mernék, hogy színaranyból vagyon túlfelől minden, s nagy jövendő várakozik ott reánk. Jőtök-e, vagy nem?

Erre tüzet fogott a két idősebbik is, s hamar felugrottak. De úgy nekilendültek, hogy vetni kezdték le a vitézi ruhát, hogy szökhessenek belé a tengerbe.

– Nem úgy, nem! – ellenkezik velök Mózeske. – Ésszel él a székely ember, mert ha nem, akkor nyúvadás lesz a vége. Csónakot szerkesztünk, s azzal úsztatunk átal.

S alig végzi Mózeske a szót, hamar bédugja az egyik fülit, a fél lábára áll, mint a lúd, s vakkant egyet, s hát abban a helyben egy csónak lesz az orruk elé a vízre. Belészöknek rögtön, Mózeske meglegyinti a csónak orrát, s azzal neki a véghetetlen víznek, s vágják a tetejét úgy, mint a sebes szél. De alig tudának hét napig vágtatni, hát egyszer tünedezik a part, s mire ezt észrevennék, hát már ott is állanak a szárazon. Dörgölik a szemüket, I. kötet 226s a csoda öli meg őket, mert hamarjában azt sem tudják, hogy álom vala-e az egész, vagy létedzett csakugyan.

– No, ez is megvan! – mondja Mózeske, s akkor veszi észre, hogy egy nagy palota meredezik a távolban.

Félrecsapják a kalapjukat, s megindulnak arra. Ahogy közelítnek, mindjobban vakít a fény, de bőgnek is egybe valamifélék úgy, hogy az ember szíve alig állja, hogy meg ne hasadjon.

Egyszer alája érnek a palotának, ott megállnak, s hát abban a percben három patak szakad a magosból, s mosni kezdi a lábaikat. Felnéz Mózeske a palota hegye felé, s hát úgy odaragad a szeme, hogy az örömtől szólani sem tud, csak mutogat fel azon. Nézik a nagyobb testvérek is, s szinte megkucorodnak a nagy látványosságtól, mert az óriási aranypalotának három legfelső ablakában három gyönyörű királykisasszony vagyon kihajolva, aranyhajukat lobogtatja a szél, s maguk sírnak kegyetlenül, s a szemükből bugyog a három patak.

– Mi baj, szép leányok? – kiált fel Mózeske.

– Jaj, nagy ellenség van rajtunk, s meghalunk – mondják a leányok.

– No, egyet se bőgjenek, ha csak az a baj – vitézkedik Mózeske –, mert mi éppen ellenséget keresünk.

Alig mondja ki Mózeske a szót, odalesz a három patak, azoknak helyébe fényesség csörgedezik, majd illatos szellő ereszkedik, s hát a szellő hátán jődögél a három királykisasszony is, de olyan ügyesen, hogy egy kicsi idő múlva már leány van mind a három legénynek a nyakában. S ahogy ez megvolna, lehengerednek az aranyfűbe, s mire ébredeznek, hát Mózes lett Mózeskéből is.

– No, ezt megszolgáljuk! – fogadkoznak a legények, s mindjárt a király elé vezettetik magukat.

Az is bőgve adja elé nekik, hogy nagy ellenség érkezett az országra, s van igaz három aranyszőrű paripa, amelyeken le lehetne tapodni őket, de nincs aki megülje a paripákat, mert azok úgy levetik, valahány próbálja, hogy a talpára nem áll többet, hanem csak mászik, mint a béka.

– Elé a paripákot! – parancsolja Mózeske.

A király szót fogad, s a palota elé vezetteti a három paripát. Odagyűl az egész királyi népség, s úgy nézi, hogy mi lesz. Hanem a három legény megkerüli a három lovat, ki-ki megsimogatja a magáét, aztán felpattan rá, s ül, mint a király a trónuson.

– Ha aztán jövünk, kérőbe jövünk! – mondja Mózes, s azzal elvágtatnak.

I. kötet 227

Telik-múlik az idő, de a legények nem jönnek. A leányok imádkoznak, éjjel úgy, mint nappal; a királyt pedig rázza a hideg, hogy zörögnek a csontjai.

Ismét telik-múlik az idő.

Aztán jön egy szép hajnal, s hát azon a szép hajnalon éktelen lárma hallatszik az ablakok alól. Kinéz a király, s hát az ellenség nagy seregét látja hullámzani a végtelen mezőkön, de fegyver egynek sincs a kezében. S ahogy nézi, egyszerre három lovas vitéz vág utat a seregben, s egyenesen feléje tart. Megismeri a király, hogy a lovak az ő aranyszőrű paripái, s meg a legényeket is rajtok. Olyan nagy volt az öröm, hogy hét napig egyet ittak s ettek. S akkor következett a jutalom. Vagyis a király maga elé hívatta a három legényt, s eléadta nekik, hogy az országból három részt hasított ki a számukra, s a behajtott sereget pedig szolgákul adja nekik, hogy legyen aki művelje a földet, ami aranybúzát termik.

– Jó lesz-e így? – kérdi végül.

– Megjárja – felel Mózes, és hümmög valamit a két bátyja is.

S ha már így állott a dolog, hogy a király nem tudta kitalálni magától, hogy nemcsak a föld, hanem leány is kéne a legényembernek, nem hibáztatták a nagy fösvény apát, hanem eldobogtattak a paripákon, s a kiosztott országos birtokon letelepedtek. A legyőzött nagy sereget művelésre fogták, s inkább számba se vették a királyt, mintha nem is lett volna. Egész esztendőben dolgoztattak serényen, de termés idején mégis olyan volt a föld, hogy nem volt semmi rajta. Úgy határozták, hogy próbálnak még egy esztendőt, de ismét nem termett semmi. Erre Mózes gondolkozni kezd, de nem hiába, mert kicsi idő múlva így szól:

– Hát ha tudni akarjátok, én megmondom, hogy mi a baj. Az a baj, hogy a dolgozó seregnek folyton szakad a nagy rabságban a könny a szemiből, s eső helyett az mossa a rögöket: ezért nem termik a föld!

– Akkor ne kínozzuk tovább őket! – szólnak a bátyjai, s hazaeresztik a földművelő rabokat a családjaikhoz.

Meghallja azonban a nagy felszabadítást a király, s maga elé rendeli a legényeket.

– Zárjátok tömlöcbe őket! – parancsolja.

Megfogadják a király rossz szavát, s a legények hamar búnak eresztik a tömlöcben a fejüket. Egyedül Mózesben bízott a lélek, s mondogatta is gyakran:

– Lesz még jó világ, ne féljetek!

Addig s addig késett a jó világ, amíg a nagyobbik testvért halva találI. kötet 228ták egy reggel. Három nagy orrú ember jött, elvitték, s a tengerbe belévetették.

A következő éjjel olyan álmot látott Mózes, hogy neki egy fehér hajaszála volt, amit kihúzott a fejiből, s azzal leverte földig a palotát. Mondja ezt az álmot a megmaradt bátyjának, ki dologhoz fog abban a percben, s matarászni kezd a Mózes haja között, s hát egyszer felkiált, mert megvan a fehér hajszál. Elveszi tőle Mózes a fehér hajszálat, és suhint véle egyet, s hát rezegnek a palota falai. Suhint még egyet, s hát recsegve omlik minden össze.

– No, most aztán gyere! – szól Mózes, s megindulnak, s másznak a romokon keresztül.

Kiszabadulnak, s mennek, mendegélnek. Hét hosszú esztendőn, annak minden napján s minden éjjelén szakadatlan csak mennek, mendegélnek. Egyszer aztán egy égig érő fekete falhoz érnek.

– Hol a hajszál? – kérdi Mózes az akadály előtt.

Keresni kezdik, s hát nem kapják. Búnak erednek erre mind a ketten, de kiváltképpen a nagyobbik, aki lefekszik, felkel, ide-oda megyem, majd sóhajt egy nagyot, s a rémítő fekete fal töviben kiadja a lelkit. Mózes ráhajlik a bátyja tetemére, és elsiratja őt testvéri szívvel. Akkor megdörgöli a szemit, pislant egyet, s hát a bátyja halott fülin észreveszi a fehér hajszálat. Hamar felragadja, s megcsapja vele a fekete falat, ami ijesztő égi zörgés között leomlik, s megette egy végtelen világ kitárul. Mózes térdre ereszkedik, s nagy áhítattal nézi az Isten nagy országának megnyílását, ahol csak fényesség van, boldogság áradása és millió gyönyörű csillag.

Aztán gondol egyet, s nagy bizalommal ráugrik egy csillagra, onnét a másra, ismét a másra, s végtelen tereken így halad keresztül.

Egyszer egy szakállas ember lépik hozzá.

– Állj meg, Mózes! – mondja.

Mózes megáll.

– Én az Isten vagyok! – szól a szakállas.

– Nagy szó! – feleli Mózes.

Az Isten mosolyog, és a Mózes vállára teszi a kezit.

– Erős hited volt örökké – mondja neki –, neked adom ezt a csillagot, s élj boldogságban.

Mózes lehajtja a fejét, mintha nem ezt várta volna.

– Mi bánt, fiam? – kérdi az Isten.

– Engem az, hogy egyszer találkoztam volt egy királyleánnyal, s az jó volna most ide, mert kopogó egy fejemre hosszak lesznek itt a napok.

I. kötet 229

Az őszinte szavakra megbólintja az Isten a fejit, aztán kinyújtja az egyik ujját, s hát a másik pillantásban, mint a galamb, reászáll arra a királyleány, de alig mosolyodik el ott, nyomban a Mózes vállára repül.

– Jól találtok! – mondja az Isten.

– Mi jól… – jegyzi meg Mózes, s reá még hunyorít egyet, s táncra perdül a királyleánnyal.

Ma is élnek, s meg is módosodtak, mert Göncöltől is megvették a kisebbik szekeret, amivel minden éjjel bejárják a magos eget.

I. kötet 230
János nemzései
1

Káprázatos templom!

Hajója az égtájak felé szabadon kiterjed. Oszlopa nappal fény, éjjel álom. Falai építtettek világ kezdetekor. Alapzata ezerszínű virággal vagyon kirakva és millió mozaikkal, melyek az életörömtől néha megindulnak. Mennyezete kék némely napokban, s rajta a fények apja ragyog, vagy a gyermekes csillagok nagy serege. S más napokban hamuszínű eme templomnak kárpitja, vagy éppen feketekék acélos a színe, és hűvösség jelzi, hogy prédikálni fog a nagy papi fejedelem.

Csodálatos templom!

Oltárán harmat a neve a bornak. Orgonáján szelek játszanak lágyan vagy tomboló gerjedelemmel. Szertartásának nyelvén az ember, az állatok, a növényfélék és a föld egyformán beszélnek. Mély, mint az ismeretes tengerek együtt. Magas, mint a végtelen űr, és tornyának tetején eleven angyal trombitál.

Felséges templom: ez a havasi mező!



Fenyők országa körül. A keleti szélen magányos erdei ház. Száz lépésre tőle lészából kerítés, s abban háromszáz juh talpon vagyon immár az első fényre. Bütüben egy kutya mereven megáll, és két fülével, mint két kanállal, úgy meri a csendet. Majd élesen és merészen előrenéz és hátra. Az ő neve Bátor, és harmat csillog az orrán.

Dereng.

Az illatos csendben két marcona kosfej összecsattan. A hang végighullámzik a mezőn, majd a nagy fenyők millió tűlevele között elmúlik, mint a tünemény.

A félszárnyú kaliba alatt kipattan kicsi Jankónak a szeme. Barna, tömött öklével megdörgöli nyomban és üdén felül.

– Bátor! – így szól a szava.

S a kutya puha menésben megindul feléje. Mellette okosan megáll, és nézi a legényke arcát.

– Hát felkőtél, hál’ istennek? – int rá nevetéssel, mire Bátor is megmeríti fejét a levegőben, és körülnyalja a száját.

I. kötet 231

Aztán kiállnak együtt a mezőbe, és nézik, és gyönyörködnek azon, hogy büszkén küzdik a két kos. Hullámzó, díszbe futó szarvuk csillog, és a bámuló juhok szelíd hátán járni tanul a fény.

Felszáll egy sas.

És felsír egy héja.

Jankó körülnéz, és lassan, nesztelenül leül egy halomra. Fejét mereven tartja, és figyel. Bátor újra és újra szemébe tekint, és kínlódik, hogy szóljon valahogy így:

– Mit látsz, kicsi király?

Ördögi látomás árnya suhan végig. Kicsi Jankó egész testében megrázkódik. Kínba meredő szemekkel mondja:

– A nap kútjának kávája véres… Tán az Istent valaki?!

Irtóztató!

Felugrik. Szép arca torz. Nagyot ordít a fenyők teteje felé.

Bátor is lehunyja elszánt arcán a szemét, és vonít.

Kísérteties!

Kínba merült arccal remegni és irtózni ebben a pirkadásban: micsoda gonoszsága ez a titoknak? Horkanhat itt a végzet lova, vagy a balszerencse tanyát üthet ehelyt?

Bizonyára csak az emberi és állati természet rendetlenkedése, esetleg a felséges öröm szeszélye ez a pillanatnyi borzalom. Mert mosolyog megint a legényke, és képszülő elméje önfeledten gyönyörködik a napszületésnek hirtelen kibomló magyarázatán, amely így szól:

– Most nem virrad. Virrad a nagy nyavalyát! A szeplőtelen Boldogasszony szeme nyílik ki lassan, és onnét sarjadzik a fény.

Jobb tenyerét a kutya fejére teszi, és hosszan, furcsa lobogású szemekkel nézi, hogyan dereng az égperemen a vésszel háló nép igazsága.

Egyszerre Bátor kiugrik a keze alól, és ugatni kezd. De ahogy meglátja a közeledő két embert, elszégyelli magát, fejét lesüti, és farkával hízelegve, köszöntésre megy.

– Miért vonított az előbb? – kérdi Jankónak az apja, kinek neve János.

– Valamit megérzett bizonyosan. Vagy a bolha csípte.

– Én sem aludtam az éccaka – jegyzi meg az asszony.

És szorgosan fejéshez látnak. A csebreket elhelyezik a fejőliknál, s János nyomban odaszól:

– Eresztheted őket, Jankó!

Csobogni kezd a tej, és meleg illata beburkolja a fejet.

Jankó elereszti magát néha, majd felrezzen, és fütyörészni kezd. Bátor I. kötet 232kutyája nem tágít mellőle. Esdeklő szemekkel vigyázza őt, miközben egyenként eregeti a jámbor állatokat.

Nagy későre megcseppenti János az utolsót is. Ekkor egyenesre feláll, és erős derekából kiroppantja a munkát.

– Mehettek, Jankó! – kormányoz kurtán.

A gyermek nyakába veti az eleséges tarisznyát, kalapját a hóna alá csípi, és botjával átalszeli a felsütött nap sugarát.

– Hóhé! Brrride ne!

A fehér habú tenger lassanként végighullámzik a mezőn.

És az élet kacagására betelik istennel az univerzum.

2

Elhízott földdarab ez.

A tunyaságban egymást imádják a füvek. Gombaháton párzik a rigó, és béhunyt szemmel is férget talál a harkály.

Öt esztendővel ezelőtt orottak eme részen. S az ölbe rakott fa még itt nyomja feketén a földet, árnyékot vetvén az epernyaló lusta varangynak.

Valahol vadgalamb búg, és kettyegtet a mogyorótyúk.

A juhok leptiben szedegetnek.

Jankó egy fatönkön ül. Bátor kutyáját nézi, és töpreng. Rebbenő elméje nem nyughatik belé Istennek végzésébe, mellyel megtiltá a szókimondást ennek az eleven értelmű pásztortársnak.

– Ezt nem találta el a Teremtő sem – mondja. Majd oldalt töri a fejét, és hunyorgó szemekkel megnézi az égi tüzes órát, mely a hágónak fele útján vala immár.

– Falunk egyet, Bátor! – szól, s jobb keze elvesz a tarisznyában. S eme mozdulatra Bátor is bétöri hátsó két lábát, s az elsőkre feltámasztja sóvárgó fejét, nevet a szemével, nyöszörög, és nyughatatlan, s a nyelve minden pillantásban kijár, mint a fakereső lángsugár.

Jankó kiemeli az eleséget, s a kutyával szembekacagva ügyesen lehelyezi a tönkre.

S nem is mozdula többet.

Se nem folya arcáról tovább az öröm, csak megijede, és nézé meredten a feléje hömpölygő medvét. S azt nézé Bátor is, a kutya, s orra likát, mint a tüzes vas, égeté a vadszag.

Fülük kínlódva hallá, hogy rengeteg lomha teste alatt ropognak az ágak, amint cammog és vigyázkodik, megáll, és keresi lustán a málnát, I. kötet 233majd megindul újra, és rémületes lábaival nagyokat harap a távolságból, amely a szabadság utolsó szava gyanánt közöttük fennáll.

A világnak ő az ura, úgy jött.

Jankónak megrázkódott a teste. Mintha szurokkal meg lett volna kenve a csutak, úgy odaragadt. A kezeivel menekvésszerűen tapogatni kezdett, s egyszerre megmarkolta a kenyeret: önmagához visszaesett, s ez a csodálatos érintés meghozta a szavát is:

– Nye, medve, nye! – szólott kutyának való hangon.

A hangra földhöz ragadt a nagy állat négy lába rögtön. Fejét egy arasszal feljebb emelte, meglepetten Jankóra nézett, majd a kutyát látta meg, és kicsi, barna szeme elsetétült.

Az erő tengeréből a két füle kilátszott, és csak nézte őket. És nem jöve előre, se nem mene hátra. Hanem állott, mint egy halál kezével kirajzolt találós kérdés.

S ebben a felfeszült helyzetben percekig várt Jankó. Ereje nem volt a mozduláshoz, az esze nem váltott, a nagyvilág elmúlott valahogy tőle, csak egyedül a medve maradott meg, a rátekintő medve, a legnagyobb, a nagyállatnagy, aki mindjárt megeszi őt, megeszi Bátort, megeszi a juhokat meg az élő embereket, népek fejedelmét, s meg magát a római pápát és az egész világot…

– Nye medve! – kiálta fel ismét.

A lomha állat megnézte erre a földet, jobb első lába lassan előrevetődött, s a nagy test megmozdult.

Jött egy lépést.

Setétedni kezdett.

Jött kettőt!

Bátor a földet vakarta halálos erővel, hogy négy kicsi talpán kiserkedt a vér. De a medve számba se vette sem őt, sem a mozdulatlan legénykét, csak ereszkedett közelebb, mint egy erővel tömött, ijesztő felleg. Idegborzoló, fülledt, durva életszaga hirtelen orrukba ütődött, s ekkor Isten szavára megragadá Jankó a kenyeret, és sebesen a medve felé nyújtó, és szóla:

– Nesze, kenyér!

Egy elevenebb mozdulattal megtekintette Isten áldását a medve, s ahogy cammogva beérte, megállott, és megszagolta: orrlikai kinyíltak, és megint összeestek.

Jankó azt hitte, hogy csak tempózik, kínáltatja magát, azért újra szájához kenegette a jó búzakenyeret.

– Edd meg, kicsi medve!

I. kötet 234

Eme egyenes kínálásra sem harapott belé, hanem a fejét egy kicsit féloldalt döjtötte, és egykedvűen nézte a vendéglátó kicsi embert.

– Mért nem falál egyet?! – folytatta hízelegve Jankó, de a kenyeret nem merte visszavenni, ámbár ott tartani sem igen tudta, mert a nagy találkozástól az erő kihullott mind a két karjából, s hol lesüllyedt kenyértartó keze, hol ijedten kukra lendült.

A medve nézte, és mogorván szemlélte az erőtlenségnek ezt a játékát, s néha mintha dünnyögött volna, mondván:

– Ne csalogass, mert bajt látsz!

Így kínlódott Jankó sokáig. Végre elgémberedtek az ujjai, s földre hullott a kenyér.

Megrázkódott, és agyonrémülve várta, hogy mikor kapja le őt a csutakról a medve. De az nem siette el a dolgot. Egy barátkozó pillantást vetett a gyermekre, s megnézte a földre esett kenyeret is. Aztán nagy nehezen, mint egy négykézlábon járó, elvénült barát, lenyúlt nagy fejével a földre, szájával felemelte a kenyeret, s úgy tartotta Jankónak oda, mintha emberi módon szólana:

– Nesze, kenyér!

Erre a csodálatos magaviseletre, mint a leszakadó zápor, reménység, erő és öröm hullott a legénykére. Akár a szép hajnalon esett ébredésnél, úgy özönlött megint a fény a Boldogasszony szeméből. A visszaszállott életben kigyúlva, szinte önkívületben szólott Jankó:

– Ember vagy, medve!

És visszatette a kenyeret helyére, s szép lassan emelkedni kezdett ültéből. Hanem nézést örökké a medvét nézte, s szívéből mosolygott is neki, hogy barátságos természete meg ne zavarodjék.

Bátor kutyáját, ki szűkölve bújt a sarkához, gyengéden megintette:

– Egy se legyen!

Aztán óvatosan a medvéhez húzódott, s mint egy kicsi bárányt, simogatni kezdé. S hagyta magát a vadállat. Még a gyermek keze alá feküdt, biztatva őt, hogy csak bátran!

Jankó látá a kedvezést, és megbecsülé azt. Nekihajolva kedveskedett a medvének. Erős félelme idegrázó gyönyörűséggé kezde átváltozni. Szemei boldog fényt kaptak, s testében ezer örömszikra bizsergett. És a szelekben és napfényben durván kiedzett tenyerek mohón szívták a megbékélésnek édes ízét. Kezdte a fejnél, és lassan, meg-megállva, tömzsi ujjait végigszekereztette a barnafényes süppedékes, puha háton. S amikor a medve farához ért, hirtelen megállott, egy pillanatig gondolkozott, I. kötet 235és elmosolyodott. S a másik pillantásban nekibátorodva megfogta szépen a medve kurta farkát, s az „állattenyésztő faj” természetes kíváncsiságával felemelte.

– Kati! – mondta kurtán.

S már nem félt. A kiderült születési hiba miatt egyszerre elvesztette tekintélyét a medve. Felülkerekedve legyintett, és lenézéssel szólott:

– Már üsmerjük egymást.

Érezte, hogy férfi ő, ha kicsiben is. Emberben sem számította nagyra az asszonyi népet, mert a magasságbéli zord és világkormányzó férfiú, az egyedülvaló tüzes nap és a büszke kosok a nyájban nem hirdették neki az egyenlőséget az erősek és gyengék között.

Soha nagyobb öröme a mostaninál nem volt. Eszébe jutott, hogy ő látott egyszer egy nagy hajú, zsíros, idegen embert, aki medvét táncoltatott furulyával a faluban. Hát azt ő is megpróbálja, tette fel hamar magában.

Odaállott pontosan a medve orra elé.

– Ideügyelj, Kati! – mondta neki, és táncolni kezdett.

A medve figyelemmel nézte. Bámulásából kitetszett, hogy soha nem látott még ilyent. De meg sem mozdult.

– Járjad, hé! – riasztott reá Jankó.

Szavának sem lett foganatja. S hiába járta maga mindenféle módon tovább, a nagy lomha test nem kezdett illegetésbe.

Egyszer aztán ő is ráunt, s megállott. Sértődötten nézett körül, és keresni kezdte a kedvetlenség okát.

– Ehe! – mondogatta hirtelen. – Kivénült medve lesz, megnézzük a fogát!

S le is térdepelt nyomban, s a medve fejéhez hajolva, jobb kezét a felső állkapocsra és a balt az alsóra helyezte. Nekifeszült, hogy ő erőszakkal is kinyitja a száját.

– Tács! – mondta nyersen.

Feszített egyet.

S ebben a pillantásban a medvének két rémületes mancsa kifeszített körmökkel rácsapódott a fejére.

Jankó felordított, s már, mint a sárkány, Bátor vonítva ráugrott a medvére, s ez hörögve a kutyára vetette magát. A legényke vérbe borulva és félig meghántolt koponyával kiszakadt az irtóztató karmok közül, s apát és anyát kiáltva futni kezdett, és futott, ahogy tűzbe borult inakkal bírta. Rohant, és ordított megháborodott elmével, mezőkön és erdőn keresztül, amíg valahol a korondi hegyben Szűz Mária nevével ajkán elbukott. Ott I. kötet 236feküvék alkonyatig, s akkor megtalálá őt egy pásztor, és bévivé a kunyhójába ápolásra.

Bátor pedig, miként a hűség vértanúja, szörnyű módon meghala.

3

Szomorú templom!

Falai feketén merednek a magasba, és hideg árad belőlük az égtájak felé. Oszlopai nappal keseregnek, és éjjel halálfejet izzadnak ki magukból. Alapzata bánatföld, és a szomorúság felhői gomolyognak kárpitján. Jajból vannak benne a szentek szobrai, és sóhajjal fútatottak díszei.

Siralmas templom!

Könnyek permeteznek földjére a magasból, és a világteremtő hitnek törmelékei szolgálnak tömjén gyanánt. Ezer virágjának feje lekonyul, s levegőjében a szép kicsi madaraknak elsorvad a melle. Benne a fény pusztulást hirdet, és a mélységből mindenütt siralmak moraja hallszik.

Gyötrelmes templom: ez a havasi mező!

Keleti szélén siralomház épüle három hetekkel ezelőtt. És azóta gyenge a mezőnek és erdőnek pompája arra, hogy feledtesse a juhőrző legénykét.

Szótalan lett az asszony, és szemei keresztülnéznek a látott tárgyakon, és fiának üres helyétől borzad, és nem tud örvendezni közelgő órájának, amelyben gyermeket szül újra.

És János?! Borzalom látni!

Sokszor nem leli meg szemével maga előtt a fát, és nekimegy. És máskor réveteg, s tántorog a sima mezőnek tükrén. Néma, mint az omlásnak induló szikla, csak néha kiált fel, emlegetvén egy nevet hideg borzalommal.

– Fiam, Jankó!

Most is az erdőszélen látszik erős alakja, amint űzi jobbra a fájdalom és kergeti balra, amint mellére nyomja fejét a végzet, s amint ő maga remegve vajúdik fiának visszateremtésén.

Hirtelen kigyúl, és megegyenesedik.

– Jankó! – zúg a hangja az erdőn.

Aztán gyönyör rohan az arcára, és pihen kínjának árnyékában, ahogy három hét óta naponként szokott egyszer. Szemei néznek epedve, karjai mozognak, és minden tagja megenyhül a látomásban, amely mutatja neki az ő szeretett fiát elevenen.

– Fiam! – szól szépen, és a gyermek eltűnik, mint a hirtelen jelenség.

Ő maga behunyja szemét, és nagy erejét megfeszíti, s úgy teremti vissza I. kötet 237Jankónak alakját, s helyezi reá a vonásokat, amelyek őbelőle eredtek, valamint ered egyik fából a másik. Majd kipattannak a szemei, és szörnyű módon nem látja, amit látott.

Megborzong.

Fogai csikorognak a nagy akaratban, mert nem tűri, hogy ne lássa fiát. S valamint megjelent Isten előtt egykoron a teremtés feladata, úgy jelenik meg János előtt is amahhoz hasonló. Erejének gyönyörűsége megszállja, és izmai, mint a rugó, elindítják őt a háza felé.

Fejszét, fűrészt és kézvonót és minden szerszámot hamar összeszed, s megindul azokkal az erdő felé szép, fényes szemekkel.

Kerüli hosszan a fákat, s végre nekilát egynek, amely a legnagyobb és színében gyönyörű, és levágja azt. Kimetsz a törzséből egy jó ölnyit hosszában, mert akkora vala tetőtől talpig az ő fia, Jankó.

Akkor behunyja szemeit, és a véghetetlen országból maga elé hozza legényke fiát, és isteni akaratnak erején képzelete lefényképezi őt értelmének falára.

Megforgatja forró vajúdásban a mintát, és faragni kezd.

Izgatott, és tagjai remegnek.

A verejték kiüt homlokán, majd elfogja egész testét.

Farag és fűrészel.

Gyalul és fúr.

Gyötri magát, és gyötri a fát, s közben meg-megáll, s boldogan nézi az alaktalan tuskót. Ráhajol, és távol veti magát, vágja mindenféle szerszámokkal, és simogatja kérges tenyerével. Felül gömbölyű fejnek, alul két szárba kivágja.

Így faragja fél nap!

– Olyan! Világteremtésire! – kiált fel végre, és az öröm lobogó erejével vállára veszi fajankót, kinek emberi formája nincsen, s aki még szörnynek sem elég formás.

Viszi át az erdőn, s ahogy a mezőbe érne, hát jő szembe véle egy legényke-gyermek, aki láttára megszöki magát, és kiált:

– Édesapám!

Megáll János rögtön, mintha örömből oszlopot ütött volna orra elé az Isten, megreszket szemében a fény, fajankó a földre esik, s ő maga megviselve így szól:

– Hát te vagy?!

– Nem is más.

– S nem hótál meg?

I. kötet 238

– Csak az ige tartotta.

– S eddigelé hol vótál?

– Piros Mózsi bácsi kúrált a korondi hegyben.

– S oda hogy kerültél?

– Kérdezze kied a Fennvalótól.

– Legén.

Egy percet hallgatnak. Akkor Jankó felkacag boldogan az apjára:

– Édesanyámnak leánkája lett.

– Ne beszélj?!

– Onnét jövök, hogy híjam kendet.

– S kénlódik?

– Abbiza kacag.

Erre az örömre János kényelembe ereszti magát, s ráérő mozdulatokkal, mintha templomba menne, megindul a ház felé.

A legényke lassú mozdulatokkal körülnéz. A nap szemébe süt, és hármat tüsszent. Majd fajankóhoz lépik, és füle tövét megvakarja.

– Hát e mi a nagy nyavalya?! – kérdi.

Végre elunja törni a fejét, s a dibdáb faragványra leül. Kinyitja bicskájának élét, és ösztönösen ezt az öt betűt vágja szép lassan a fába: „Bátor”.

I. kötet 239
Gombás székely

Első harangszóra kinyílott a szeme. Keresztet vetett nyomban, s imádság helyett sóhajtott egyet, szokásból.

Alig szürkült.

– Aluszol-é, Véki? – szólott a fal felé, s a lábával keresztültapogatta az ágyat.

– Hallod-é?!

Még jobban összekucorodott az asszony. Kiérzett, hogy mérge van.

– Tán kiedtől lehet!

– Csak kérdem, te.

– Hát a lába?

– Neked is van.

– De nem kerengtetem.

– Még az volna hátra.

Nem folytatták tovább.

Szurkos szó nélkül s idétlenül feküdt még valami negyedórát. Akkor megrecsegtette vén derekában a csontokat.

– Ejszen felkelek – mondta.

– Tán elaludtál, Véki?! – s megint megjártatta végtagjait.

Hang nem jött reá.

– Bár nyughatna, s ne riogatna vénségire ennyit.

– Felkelek, ejszen.

– Hallom eleget.

A levelek kövéren imbolyogtak a hajnali fényben. Egyenletesen hullott rájuk az eső, s a nesz cirógatta az ablakokat.

Vén Szurkos István nem idétlenkedett több beszéddel, hanem leereszkedett az ágyból, s pipára kapva magára vonta harisnyáját s a puha szárú csizmát. Aztán nagy prüszkölés közben szembeverte magát egy kanna vízzel, elemlegette az Istent, s a bajuszát elfújta az útból.

Azon kapta magát, hogy nincsen rosszkedve. Az esze is bizsergett, készen volt arra, hogy űzze.

Megállt az udvar közepén a csendes, meleg esőben, s meghordozta a fejét.

Nem javasolt munkát az idő. De vén Szurkos nem nézhette magát soha dologtalanul, nem volt lusta ember sem melegben, sem vízszaporító időben.

I. kötet 240

Gondolkozva vigyázkodott körül. Találékony akart lenni, hogy becsülhesse magát.

Körbement az udvaron, majd bé az árnyék alá, s egyszeribe készen volt a tervvel, ahogy meglátta a sarokban virített nagy rakás faszenet.

– No, én téged elviszlek az uraknak – mondta, s abbahelybe nekilátott. Jó néhány zsák ganyélében festett gyaluforgácsot a rakásra öntött, s szakértelemmel összekeverte.

Szaporított.

– A pálinkában is vagyon víz elég – fűzte hozzá –, s az urak tudománya se mind igazság.

Zsákokba merte ügyesen, s fel a szekérre, mint a nehéz, fekete kévéket. Szénát a tetejére, arra nagy pokrócot módosan, s lecsaptatta egy gyertyánfa rúddal.

– Vesd ki a tarisnyát, Véki! – kiáltott a házba, s a két kabalát rúd elé fogta. Felült nagy pontosan a tetőre, feladatta magának a tarisnyát, megtapogatta, s így szólt:

– Szalonnát tevél-e?

– Veték.

– Kell is.

– Osztán ne háljon oda.

– Mert én kerek száz esztendeig nézem az urakot.

– Hozzon két font húst, hajja-é, s egy kicsi muszka téát is kérjen Vilmos úrfitól.

– Selyembubát nem akarsz-é? Eredj, s nyisd ki a kaput.

Úgy ment ki a szenesszekér hátán, mint egy császár. Alig állott meg Udvarhelyt a barátok mellett, hát jő egy úrféle, s egyenesen neki tart.

– Jó napot, bácsi.

– Elbútt – nézett fel az öreg az égre.

– Hát mit árul? – tette magát a városi is.

– Én puskaport.

– S hogy adja?

– Feketén, amíg maga a fejért ki nem találja.

Kerülni kezdte az úr a szekeret, s a botjával megdöfködte a zsákokat.

– Jól szól – mondta.

– Hogyne, mikor nálam járt iskolába.

– Pótlék van-é benne?

– Eléggé pótolja magamagát.

– Zsákja mennyi?

I. kötet 241

Összevonta szemöldökét a székely, mintha pontos árat akarna szabni. Megállapította magának, hogy négy piculán alul nem fogja adni, s így szólt:

– Hatvanhárommal odaadom, mert sietek.

– Viccel.

– E biza nem viccöl, hanem ég.

– Egy kicsit sok.

Érezte Szurkos, hogy megvan a vásár.

Jóízűen vetette oda, biccentvén a templom felé:

– No hatvan, s a két torony is legyen a magáé.

– Ötvenet adok, s a tornyot csalja haza kied.

– Vágjuk ketti, no. De csak azért, mert látom, hogy nagy ésszel él az úr.

Hatott.

Ötvenötben kifizette zsákját a városi, s elkísérte a kapuig a szenest. Ott meghagyta, hova rakja, s elsietett.

Már kiöntött valami hat zsákkal a székely, amikor egyszerre kopogást hallott. Nyomban odafordult, s hát egy szépasszony illatozik arra.

– Tiszta szenet hozott, ugyé bácsi, lelkem? – csicsergett.

– Olyan, mint a gyémánt, tessék megnézni – s magasra tartva úgy kirázott hirtelen egy zsákot, hogy tömötten megfeketedett tőle körös-körül a levegő.

Térde fölé húzta szoknyáját a szépasszony, s eliramodott a helyszínéről nyomban.

– Mindennek szere vagyon – mondta az öreg.

Vígan lerakódott, s béállította lovait „Húsos”-hoz a korcsma udvarára. Két öl szénát vetett eléjük, s gondolta, hogy megsétálja magát a jó vásár örömére, s megveszi a két font húst.

Játékosan közeledett a Küküllő hídja felé. Már messziről észrevette, hogy hét úr áll a karfa mellett, s nézi a vizet. Ahogy odaért, megállt mellettük, s mókás nagy kedvében odavetette:

– Még meg találják igézni azt a szegén vizet.

Hátranéztek a szóra. Tímárok voltak mind. Kettőt látásból ismert az öreg. Nagy kedve jött, hogy megjátszódjék velük.

– Annyit essött, hogy csoda történt – kezdette.

– Miféle csoda? – érdeklődtek a tímárok.

– A patikushoz indulék, hogy eléadjam néki, mert jól ismer. Hát ilyent életemnek napjában nem láttam.

Körülfogták szorosan a tímárok, s kimeresztett szemekkel várták a szót.

I. kötet 242

– Ha jőnek velem bé azon, elmondom – fontoskodott a vénember.

Megindultak.

– Hát hallgassák meg az urak – folytatta –, olyan terűt hoztam a városba, amilyent ember még nem hordott. Hinnye, magam se hinném, ha más mondaná! Elindulok tegnap az erdőre, hogy egy kicsi szenem van, s hozzam haza. Menyek, s hát egyszer egy nagy fehér mezőbe érek. Tán nem esék hó augusztusban?! – ijedek meg. Hó te!, mondom a lovaknak, s helyből járni kezdem körül a mezőt, s a csoda öl meg, olyan, de olyan fehér. Hiszen e mind gomba!, kiáltok fel, de annyi, amennyit Erdély nem látott. Én is hagyom a szenet, s belé egy sereg leveles ágat a szekér fenekibe, s szedni kezdem reá a gombát, s hordom öllel oda, s rakom, amíg egy tetejibe fér.

– Annyi volt csakugyan? – ámultak a vargák.

– Ott van a szekéren, azonmódúlag frissen, ahogy szedtem.

– Nem adja el?

– Én el. Hát mi a tűzlángját csináljak annyi gombával!

– Mi az ára? – kérdezte az egyik varga.

– Ingyen adta az Isten – kétszínkedett a székely –, csak a fáradságot számítom fel: két forintért viheti akárki, s ne setétedjék bé, ha annyi gombával tíz ember meg nem éri egy hétig.

A mészároshoz értek. Az öreg megállott, s tette, hogy köszön, s válik el.

– Hát mi megvesszük – mondták a vargák –, jöjjön, s vigyen oda.

– Egybe mehetünk, csak látom, ehelyt van a mészáros, s egyjáróst vajegy font húst vennék az asszonynak, minek másszak vissza esmént.

– Kell-é előleg?

– Kell a sújnak. Előbb nézzék meg a portékát.

A küszöbről mégis visszafordult.

– Nem bánom, no. Hadd vegyek disznóhúst is.

Odaadtak egy forintot neki.

Bément s vásárolt pontosan a székely, közben háromszor is emlegette a mészárosnak, hogy örökké annyi csontot ad neki, hogy hetekig nincs békesség miatta az asszonnyal.

Beszélgettek, s csipkedték egymást valami tíz percig.

A vargák vártak künn.

Egyszer megrázta magát a székely, szidván az időt, s levetette az ujjasát, s kifordítva visszavette. Aztán fonákjára kényszerítette a kalapját is. A csizmaszárat pedig letűrte bokáig, s a bajuszát kisirítette hegyesre s felfelé.

Csodálkozva nézte a mészáros.

I. kötet 243

– Kied mit csinál? – kérdezte.

– Szénészkedem – találta el kacagva a feleletet, s azzal összetámasztotta két térde kalácsát, s büllögve kiment.

S ördöge legyen, nem ismerték meg a tímárok.

S nemhogy elment volna szépen hazafelé, még a hátukba került, sántítva hozzájuk ment, s megváltozott hangon így szólott alázattal:

– No, van mit beszéljen a világ, tekintetes urak.

Feléje fordultak.

– Tán angyalt látott valaki?

– Azt mondják, hét ember megbolondult.

– Miféle hét ember?!

– Valami úrfélék.

– S mitől?

– Azok valami gombától, amit egy tolvaj árult ma reggel szenesszekéren.

– Árult-é?

– El is adta.

A tímárok szeme összevillant. S aki a forintot adta, káromkodott egyet.

– Jertek, megnyúvasztjuk – mondta, s a többinek az élén megindult mérgesen a mészárszék ajtaja felé.

– Ennyi úrnak ész is kéne – nézett utánuk a székely, s úgy tovalett egy pillantás alatt, mintha az ördögök vitték volna el.

I. kötet 244
Rebeka pályafutása
1

Tegnapelőtt is kérdezték:

– Mi bajod, Elek?

A tegnap is kérdezték:

– Mi bajod, Elek?

Nem is felelt az illetlen alak, pedig emberek között él az ember. Annyira ment, hogy még az Isten kegyelmét sem kereste.

Ma is húzhatták vasárnap fejében a harangot, s hirdethetett nagy könyörgést a pap termékeny időért, az ő helye mégis üresen maradt a hűvös templomban.

Jó reggel eltűnt, s csak a fák s a madarak látták, hogy hanyatt a fűbe temeti magát. Merőn és ízetlenül feküdt, mintha fogadásból tenné. Bántotta minden mozgás. Még a rebbenő szép madarakat sem szenvedhette. Úgy nézte őket, mintha puskába kívánkozó két golyó lett volna a szeme. A szellőt rúgással űzte el durván, ha arcába hajtotta az illatos füvet.

Igazán kacagni való volt ilyen nagy túlzásban a világmegvetésnek. Csúfolni lehetett volna, bűn terhe nélkül ilyenformán:

– Menj el, Elek, tán nem jól fogád a leányt?!

Déli harangszóig horpaca lett a nemevéstől, s mégis meg nem mozdult.

Ilyen bolonddá mi tehette?

Csak szerelem tehette.

– Ma elválik minden – fogadkozott magában.

Nem hallotta, hogy suhog a fű.

– Elek bácsim, hát itt van?

Odanézett, s hát a kicsi húga. Neki sem szólt.

– Jöjjön enni, mert anyám búsul.

Intett szelesen, hogy menjen. Aztán meggondolta hirtelen, s így szólt:

– Végy hamar egy éveget, s hozz bort. Mondd meg, hogy írják fel a nevemre. De hamar!

Hiába járultak hozzá a családtagok, s mondták:

– Jere enni, Elek!

– Óh te Elek, jere enni!

Elhajtotta magától.

– Bort!

I. kötet 245

Elhozták azt is. Kortyogtatni kezdte, s szelte az időt is.

Szürkületkor már tervezgetni kezdett.

– Menjek, ne menjek?! Kérjem még egyszer, vagy istája a hóhér?

Megitta a végit.

– Szeretsz-e, Rebeka?!

Nagy gerjedésben elment, s ahogy a kapu csattant, hamar így szólt a kicsi leányához az édesanyja:

– Eredj, Erzsi, nézd meg, hova menyen.

Félóra múlva visszajött a gyermek:

– Éppen a korcsomába, s mindenkit öl meg, hogy kerítsék elé a cigányokat.

2

A ház előtt hintázott a szélben a fa. Megette két ablak volt kitárva végig. A redők ispárgával a falhoz kikötve, s az üveges szárnyak szabadjára eresztve.

Minden pillanatban új csillag ugrott az égre.

A házból csend és béke áradt a nyitott ablakon. Kiketyegett az ennekelőtti falióra, s miközben lánca végén csendet halászott az ónhengerekkel, tulipános homloka megett a harangozóra gondolt. S nem lélegze tíznél többet, s a haranglábon pihenő Úrangyala kirepült a faluba.

Rebeka lámpát gyújtott a kikötött zöld redők megett. Az ablakhoz lépett, ahol muskátli bókolt a szélnek. Torony felé fordult, legényriasztó kezeit felfogá, és Istenhez kezde beszélni.

A vénember nem vala ilyen fürge. Ülve tisztelte a mennyet egy kurta lábú, kerek széken. Ujjaival megmutatta a keresztnek három végét, álla alatt ökölbe fogta kezeit, és pusmogni kezdett.

Időnkint nekifutamodott, és kidobott hangosan egy szót.

Az ablakon bólogatott bé a fa:

– Jól van, öreg. Kedvet találsz az Isten előtt.

Rebeka szót szüntetett, s az Úr után a muskátlivirágot látogatta meg egy kanna vízzel.

– Beh édes az illatja, mint a nádméz!

A vénember jól hallotta, de egy ideig szótlanul verte kezefejéhez a rojtos dohányzacskót. De aztán megmondotta jóízű véleményét:

– Ti fehérnépekül olyanok vattok, mint a lúd: minden burjánt felmagasztaltok.

I. kötet 246

Felkapott erre Rebeka is egy cserepet, s apja felé fordulva üdén dicsekedett:

– Jót szóla, hiszen kied is burjánt pipál! Én termesztettem eldugott melegágyban, s amikor a fináncok jártak, úgyé mennyit imádkoztam, hogy reá ne kapjanak?!

Az öreg boldogan töltötte a pipájával egy kicsit az időt.

– Hát te ügyes leány vagy, szentigaz. Megérnél egy kalapfej aranyat.

Egészen rábújt a virágra a leány.

– Jaj, milyen jó, mint a küs angyalkák lehellete! Miért is nem lettem kicsi méh, hogy szíphatnám örökké a virágok mézit! Vagy lettem volna szép kicsike pillancs, amelyik repül, re…

S leejté e pillanatban a cserepet, s a hirtelen zajra megrebbene a vénember keze is, s kiesék abból a cseréppipa.

Nagy csendben s kárvallottan szedték mind a ketten össze.

– Kecskebéka!

3

– Ha! Valaki jő.

Árnyékot termett a föld az ablak alatt.

– Jöhet bátran.

Még a földön térdepelt a leány. Kötényében a virágcserép darabokban, s orcáján a várakozás.

Elek az ablakon békönyökölt.

– Búcsúznak a madarak, és sírnak…

Háta megett három cigány állott.

– Ajtóm is van – mondta a vénember.

– Én csak a leányát látom. Mondám, úgyé, hogy búcsúznak a madarak, és sírnak?!

Látszott, hogy ivott.

Rebeka rebegve nézte. Meg sem mozdult.

– Búcsúzni jöttem – törte a legény.

– Adjon Isten jót – felelt a vénember.

– Hát nekem ne adjon! – dengette az ablak talpát, s a kalapjából a szobába rázta a virágokat.

Rebeka lassan arra húzódott, szedni kezdette fel a virágokat, és súgva így kérdezte a legényt:

– Ki adta?

I. kötet 247

– Temetőből szakasztottam.

A vénember karosszékbe ült, s megvetette a hátát.

– Leány nincs.

– Most sem adja?!

– Most sem.

– Hát jól van, azt a csillagos egit! – Kalapját a fejébe vágta, menni akart, aztán mégis visszahajlott, és kérve kérdezte:

– S azért még egyszer szót mondok: mégsem ereszti hozzám Rebekát?

– A szú rágja a fát, s ne a vasat.

Kalapját a fejéhez súrolta, és hátrább lépett.

Rebekának elfacsarodott a szája.

– Temessetek! – hangzott odakünn, mire keserűséget öntött a három cigány a húrba, és játszani kezdett valami siratónótát.

Így vonultak tovafelé. S még utoljára visszakiáltott a legény:

– Rebeka, mikor támadunk fel?!

Rebeka keservesen sírt.

Elmúlhatott egy óra.

A vénember magába esve aludt a széken.

Valami nesz hallatszott gyengén az ablak alatt. Kisírt szemeivel felfigyelt a leány.

Elek óvatosan az ablak talpára könyökölt, szétfürkészett a szobába, és halkan, szerelmes, édes hangon így szólt:

– Rebeka, jere, lépjél ki ehelyt az ablakon.

– S elmegyünk?

– El.

– Hová?

– Én hezzád, s te hezzám.

S Rebeka kilépett ehelyt az ablakon, s másnap magától ment délebédre a legény.

I. kötet 248
A legényfa kivirágzik

Kerek egy órája is van, hogy mosdik, keféli csizmáját, fésüli fejét és babrálja magát kicsi Móka. Közben fészkelődik: itt leül, ott lefekszik, ablakba kihajol, legyeket riaszt, majd szabad levegőre megy, de helyét sehogyan sem leli. A gondolatok csokorban teremnek buksi fejében, villognak, futkorásznak, s ha meg akarja fogni őket, akkor elrebbennek, mint a társkereső kicsi madár.

– Így se járék! – békétlenkedik a szoba közepén, majd a karjait hátraveti, ahogy töprengő papok szokták, és sétára fogja a dolgot.

Az édesanyja fél szemmel lesi, és titkon mosolyog. Alig kétszer fürdeti meg szemében kicsi fiát, már tudja, hogy a férfitermészet ütött ki azon. Kicsit elidőzik, nézvén vergődését, majd egy hunyorítással így rebbenti fel:

– Mikor töltöd a tizenhatot, Móka?

– Én-e? – fontoskodik a gyermek, megtűrvén szőrtelen álla alatt a bőrt, és kivágja a pontos időt:

– Aprószentek napján.

– Ma István király van.

A legényke nem feleli meg a szót, csak izeg-mozog ismét, és berzenkedik belsejében, mintha selyemfűszállal birizgálnák a vérét.

A lámpa szelíden ég. Fénye elfolyik a falon, mint a tej.

– Hosszú a nap – szól az asszony.

– Megvan a hossza.

A macska gürüzdöl az ágy tetején. Az eperfa ágai bélesnek az ablakon.

Csend üli meg a házat, mint a szín a virágot.

Aztán veszi a kalapját kicsi Móka, megkeféli ügyesen, s az ujjasát is bégombolván, kettőt kilépik peckesen. Úgy tesz, mint a kakóca a tavaszi napsütésben.

– Eresszen el, édesanyám! – akadozza ki elvörösödve.

Egymásra néznek, ahogy soha még.

Nem tudja most kérdéssel bántani édesfiát az asszony, csak dolgos két kezével, mint kifeslett virággal, megilleti arcáját, és megcsókolja meleg indulattal, mondván:

– Aztán láss haza, fiam.

Az este derült.

Fák és virágok illata házfedélre hull, és piheg a falu, mint a pihenő királyfiú.

I. kötet 249

Csoda dolog, amilyen könnyen esik most kicsi Mókának a járás. Ül vágyának a hátán, és illan az úton.

– Ma guzsalyosba megyek – tömörül szóba a világ.

Észre sem veszi: Sándor Péterék előtt hirtelen megáll. Csak áll, és révedezik. Egyszerre hangot ad a kert, s alig két araszra egymástól két kutya mérgesen átugrik a fején. Sebesen lekap a földre, s utánuk nyír egy követ. Aztán a ház felé fordul, s magában így szól:

– Vajon Sándor Peti itthon van-é?!

Látszik a szeme szúrásán s homloka ráncán, hogy gondolkozik erősen, vajon egyedül lásson-e el a leányhoz, vagy hírt adjon Petinek is? Egy éles füttyentéssel elfújja a kérdést, és belépik a barna kapun. Kicsit tart valamitől, és bátortalan. Máskor pedig úgy jött ide, mintha hazamenne. A tornác alatt fülel, és lassít. Majd az ajtónál megáll, a falhoz lapul, és hallgatódzik. Egyszer nagyot sóhajt odabent Sándor Péter, az idős:

– Hej, hol vagy István király, téged magyar kíván!

Utána megint csend.

Móka áll, s éppen azt figyeli, hogy minő bolondul zsong a feje, amikor megcsikordul az ajtó. Mint az árnyék, úgy ragad a falhoz. Meghökkenve lesi a jövőt, és szusszanni sem mer.

Egy alak megjelenik, a tornác fájánál megáll, s így beszél a csillagokkal szembe:

– A kecskebéka eszik túrós puliszkát örökké.

Móka rögtön megismeri, s hátbakapja egy hanggal:

– Peti!

A fiú megrezdül, hirtelen a zsebéhez kap, és keményen hátrafordul.

– Ki az, mert megölöm!

– Tá nem?! – közelít Móka.

– Hát te vagy?

– Jősz-e, Peti?

– Hova a sújba?

– Guzsalyosba.

Rögtön kitetszik, hogy a gondolat Peti előtt sem idegen, csak furcsállja, hogy ilyen egyszerre lett sietős Mókának a dolog. Látszik rajta, hogy gondolatai hullámzanak, s hamarjában nem tudja, hogy lekacagja-é a tervet vagy egyenesen reáálljon.

Egyik is szót vár, másik is szót vár: így nézik egymást jó néhány percig. Végre kicsi Móka halálos komolyan így szól:

– Én nem bolonkodom. Nem, bizon Isten.

I. kötet 250

– S hova gondoltad? – egyezkedik Peti.

– Én Bálint Pannához.

– Annak szereteje van, te!

– Nem esküttek meg.

Megint bedugultak mind a ketten.

Az utcáról ének hallatszott.

Peti is kitette a jobbik lábát erre.

– Jó, no! – adta meg a hangot, s egy pillantás alatt künn voltak az úton. Itt kicsi Móka nyakon ölelte társát, s remegve kínlódott a beszéddel:

– Hej, te Peti!

– Tán valami talála?

– Hadd el, ne is kérdezd.

Mókát sütötte a belső tűz, s vergelődött, hogy elmondja-é, ne-é? Mert ha elmondja, akkor elrepíti a titkos jónak ízét, ha pedig nem bolygatja, reggelig kirágja az oldalát.

– Jó nap volt a mai nap – kezdte.

– Tán leányra kaptál?

– Azt eppen nem, csak láttam, ahogy lehengeredett a buglyáról.

– Kit, te?

– Én aztán Pannit.

– S milyen vót? – tátogott feléje Peti.

Móka béhunyta az egyik szemét, s kacagott:

– Hát olyan, hogy most megyünk guzsalyosba hozzá.

A képzeletük dolgozni kezdett, ahogy hallgatva mentek tovább. Érezték, hogy születésük után most cselekszik a legnagyobb dolgot. Mert az első vizitábamenés olyan, mint a csikónak a rétreszabadulás vagy a madárfiúnak az első repülés.

A legényfa bimbajára ilyenkor süt az első napsugár. Császárok öröme szégyen ehhez képest, és országok sorsa törpe.

– Itt vagyunk! – vetette meg a lábát Móka.

– Jól ég a lámpa.

– Minket hívul, gyere csak. S ha aztán bent lehetünk, egyet se félj, hanem mondj bátrakat, s pöffedezzél, mintha nagy legény volnál.

Egészen beléveresedtek a nagy készülődésbe. Mint amikor nagy terűvel hágó alá ér a szekeres ember, nyugtattak ők is, egy kicsi hallgatással erőt gyűjtöttek maguknak.

Aztán oldalt billentette a kalapját Móka, és nagy vitézséggel szólt:

– No, most gyere bátran!

I. kötet 251

– Hát egyszerre menjünk mégis?

– Úgy hát. Nagyobb lesz a térfoglalás.

Megindultak. Az ajtó előtt megállott Peti.

– Elegen vadnak.

– Még kettővel többen lesznek – vetette oda kicsi Móka, erre nyomban koppintott az ajtón, s bélépett, s bé utána Peti is.

– Jó estét adjon Isten!

Mindenki visszaköszönt a bátor szóra illedelmesen.

Móka ment elöl, s tempósan kezet fogott mindegyikkel. Peti is a nyomában, s pontosan úgy tett, mint a másik, de a leány előtt meg akarta mutatni, hogy ő is tud valamit, s idétlenül azt találta mondani, hogy:

– Mü es eljövénk.

– Azt látjuk – fakadott ki erre nagy kacagással Márton Zsiga, aki a leánynak szereteje volt. A többiek is rákacagtak.

Kicsi Mókát elfutotta a méreg, helyből a legény felé fordult, s mintha a magasból beszélne, lefelé, így szólt:

– Jól mondta Peti, hogy eljövénk, s nagy értelme van annak, mert a dolog annyiból áll, hogy kocsival akartuk ehhez a módos házhoz elhozatni magunkat, de tekintettel arra, hogy te tudós nagy legény vagy, s mégis gyalog járogatsz el ide: gondoltuk, hogy nem teszünk túl mü sem rajtad.

Egyszeribe csend lett.

A respektus nagyra nőtt egy pillantás alatt. Még a háziak figyelmét is úgy felverte Móka a közönséges hangulatból, hogy elfelejtették leüléssel megkínálni. De ő egy perc alatt feltalálta magát, s komótosan lehúzódott egy kurta lábú székre, s maga mellé húzta a másikat is, intvén az állva szorongó Petinek:

– Gyere, ülj le, Peti, mert Márton Zsiga még meg talál ijedni, hogy el akarsz menni.

– Úgy, úgy. Vegyüljetek el – mordult meg a vénember, mire ismét belékaptak a rendes csapásba, s megindult a beszélgetés.

Öten voltak legényekül. Zsiga vitte a szót, s mintha az égvilágon semmi sem történt volna az előbb, ismét megeresztette nagy száját, s tempós bölcselkedéséből hat ökörrel sem lehetett volna kihúzatni. A leánynak tetszettforma a dolog, mert a kacagása felrebbent egy-egy puffanó szóra.

A vén házigazda olyan volt, mint a bagoly, amelyik annál jobban gubbaszt, minél nagyobb a csárogás körüle. Az öregasszony pedig mindenre pislogott, mint az árokba kívánkozó alma.

Az idő vígan döcögött az éjfél felé.

Egy legény elment. El a másik is.

I. kötet 252

Száradni kezdett a forrás is, ahonnét a gondolathordó szavak bugyognak. Egyszerre nagy hangon, mintha felfedezést tett volna, találós kérdéseket vetett fel Márton Zsiga.

– Mi az, hogy ülőkém szereti ülőkédet?

– Az eppen a szék – találta el Móka.

Jóízűt kacagtak.

– Hát az mi, hogy erdőn termik, a város bolondjait összegyűjti, s nyerít is nekik?

Móka legyintett:

– Hiszen akármelyik cigánnak van.

A leány nagy örömmel vágta ki:

– Az akkor purdé.

– Hehehe! – kacagott Móka. – Mert a purdét erdőn vágják eppen!

Zsiga erőltetett vígsággal legyezett:

– Panna ne tudná, aki egy kicsi muzsikaszóra kiszökik a bőriből?! Hiszen még azt is kitalálja ő, hogy melyik volna a három közül a nagyobbik baj: azé, ha minden pap elveszne, vagy az, ha minden menyecske elveszne, vagy éppen az, ha minden szamár veszne el?

Egyszerre nagy csend lett. Aztán végtelen boldogsággal Peti mosolyogta el magát, hogy most ő is visszaadhatja Zsigának a csúfságot.

– Megmondom én – szólt.

– Hallám! – pöffeszkedett Zsiga.

– Hát – kezdette nagy figyelem között Peti – az volna a legnagyobb baj, ha a szamarak vesznének el, mert a diákokból leszen pap elég, s igen a leányokból is menyecske elég, de szamár csak Márton Zsigából leszen.

A kacagástól mindenki lógni kezdett ülőhelyén, csak a Zsiga orra töve sárgult el a méregtől; egyet nagyot nyelt, s szúrósan így szólt:

– Könnyű dolog mindent összegalatyolni, de olyan kérdéseket feladni, amilyeneket én adok fel, ahhoz ész is kell.

– Tán azt akarod mondani, hogy neked igen sok van? – kérdezte egy játékos fordulattal Móka.

– Találtatik egy kicsi – kevélykedett Zsiga –, tán kölcsön akarsz kérni?

– Métt ne? Csak éppen jusson belőle.

– Jut is, marad is.

A hányaveti szóra megfészkelte magát ültében Móka, s szúrósan mosolyogva így szólt:

– A kipróbált emberek azt mondják, hogy a tett bizonyít: éppen azért csak azt a küs tételt adom fel neked, hogy: mit nem lát az Isten?

I. kötet 253

– Az aztán mindent lát – nyilatkozott Zsiga.

– Ha látna, nem kérdezném.

– Pedig lát.

– Hát hogy látna, amikor nem lát!

– Ejszen téged nem lát – gúnyoskodott a legény.

Móka kedélyes biztonsággal felelt:

– Nono, közelítsz hozzá, de még messze vagy tőle.

– Hát te tudsz olyant, amit Szentfelsége csakugyan nem lát?

– Hogy a sújba ne tudnék. Tán kínoználak én téged másképp?

– Akkor mondd meg, lám!

– Egyszóval nem tudod?

– Fogjuk reá – legyintett Zsiga.

– Hohó, ápertén beszélj: tudod vagy nem tudod?

– Hát nem tudom.

– Akkor hallgass ide – emelte fel a mutatóujját Móka –, az Úristen mindent lát, csak egyetlenbenegyet nem.

– Mit?! – torzult el mérgében Zsiga.

– Nálánál nagyobb urat – tagolta bölcsen kicsi Móka.

Az arcokon derű villámlott át.

Mindenki nagyot szusszant.

Márton Zsiga ülőhelyébe visszarogyott.

– Hát ennek is te látod javát – mondotta Móka az elsápadt legény felé –, mert megtanultad, hogy kölcsönt pénzben is, de észben ugyanvalóst az ígérjen, akinek van – s azzal felállt, s odavetvén egy ropogós köszöntést, kiment.

A leány utána.

Künn a lányhoz húzódott erősen.

Vajon kezdjek-é valamit? – tusakodott a setétben. Szíve erősen vert, a vér rózsaszínűre festette arcát, és elévillant egyszerre a délutáni emlék, s érezte, hogy most, most üti le a lábáról. Szerencsére a falnak támaszkodott hirtelen, s a hűvös érintésre helyrejött egészen. Néhány csipkedő szót odamondott Pannának, s aztán oda engesztelésül egy meleg jó éjszakát, s elment.

Künn az udvaron várt.

Peti is jött egyszeribe.

– Várj! – intett Móka.

– Mit akarsz?

– Ezt a Zsigát istenesen eligazítók, s most gyere, azt hallgassuk ki, hogy a leány előtt is lerontottuk-é.

– Észrevesznek – óvatoskodott Peti.

I. kötet 254

– Ne félj te attól!

Körülnéztek.

Mókának a szeme egyszerre megcsillant. Mutatóujjával a házra hajló nagy eperfára intett:

– Felhágunk a fára.

Mászni is kezdtek nyomban. Kicsit nehezen ment, mert vastag és sima volt a fa törzse, de vakartak felfelé, mint a macska.

Elhelyezkedtek. Peti az eresz felőli nagy ágon, Móka a tornác felett.

Csintalan jókedvükben jóízű szavakat váltottak, és vártak.

Egyszer megnyílt az ajtó.

– Jőnek! – jelentette Peti.

– Csak ne félj semmit.

Az ereszben megállt a leány. Zsiga megfogta a karját, s húzta.

– Jere, te! Jere no!

Csakugyan hátramentek a tornácba. Móka éppen felettük lebegett, s a holdvilágon pompásan kivett mindent.

Zsiga a leányt átölelte, s a csendesen piruló fejét a mellére vonta.

– Ész nélkül is szereti – állapította meg Móka, s hát éppen akkor látja, hogy javában csókolóznak.

– Kháár! – hangzott az eperfáról.

Zsiga felkapta a fejét.

– Varjú lesz – mondta. – Jere, csókolj meg, Panna.

– Kháár! – hangzott újra, mire Peti elköhintette magát. A legény rögtön észrevett mindent. Mérgében hamar elbúcsúzott, nehogy Panna is rá találjon jőni a csúf dologra.

Dühödten jött ki az ajtón. Az eperfa alatt megállott, s felhorkant mérgesen:

– Jertek le, mert száz darabban szedlek le!

– Jóhelyt vagyunk – mondta Móka.

– Jertek le, mert a fát is kivágom.

– Az lesz a legjobb – felelt megint Móka.

Sokáig így feleselgettek egymásnak, míg a legény mégis megunta a nyakmeresztő hívogatást, és ledőlt a fa alá.

– Majd lejőtök reggelig – mondta mérget nyelve, és kiterült az éggel szembe.

Elmúlt egy félóra. El egy egész.

– Fogadjunk, aluszik – mondta Móka.

– Vagy teszi magát.

I. kötet 255

– A nem aztán. Gyere, szálljunk le!

– Hátha megfog?!

– Hozzáverjük a földhöz – vitézkedett Móka, és csendesen leereszkedett a fáról. Lábujjhegyen megkerülte a legényt.

– Gyere, mert úgy aluszik, hogy fel sem lehetne kőteni.

Leszállott Peti is.

Közös erővel is megkerülték a legényt. Aztán melléje térdepeltek, föléje hajoltak; mint a doktor, töviről-hegyire megvizsgálták, s még az ujjok begyivel is megdöfődték egy-egy kicsit.

– Ha ez nem aluszik, akkor senki – jelentette ki Móka.

– Eléggé lipinkázik a melle – dünnyögte Peti is, s egyben valamit gondolt, eloldotta a harisnyaszíját, s hát húzza kifelé.

– Te mi csinálsz?

– Megkötjük a lábát.

Tetszett a találmány. Jót kacagtak rajta.

– Meg azt, a kezit is – tüzelt Móka, s kivonta ő is a szíjat.

Megkötözték istenesen. S Zsiga tűrte, mint a bárány, csak a melle hullámzott nagyokat az illatos légben.

Ahogy készen voltak, végignézett még egyszer Móka a legényen, s meglátta a nagy bokrétát a fülre húzott fekete kalapban.

– Ezt is vízbe tesszük – szólt, s azzal kivette a bokrétát a fejbeliből, s a Zsiga tátott szájába beléültette.

– Ezt felcifráztuk.

– Ne mondja, hogy árva szegény.

Hirtelen elhatározással az ablak alá lépett Móka, és koppintott. A negyedik zajverésre lelépett a vénember az ágyról, lassú medvegázolásban az ablakhoz jött, s egy laposat pillantva így szólt:

– Mia?!

– Hallgassa meg kied, valami tolvaj megkötözte Márton Zsigát.

– Hol, te?

– Ahajt fekszik az eperfa alatt.

– Hennye!

Hallották, ahogy nyílott az ajtó. Kettőt ugrottak, s már az úton voltak.

Ott fél kézzel megigazították korcban a harisnyát, a másikkal pedig megölelték egymást.

Boldogan összekacagtak.

Aztán nótára zendítettek, hirdetvén, hogy a hajnal szerelmében virágzik immár a legényfa.

I. kötet 256
Haszontalan vértanú

Valahol a tengerektől messze, arany és kék színek között, volt egyszer egy ország. Szegény, balsorsú ország vala, de különös történeteknek és isteni bolond embereknek helye.

Sok búbánat, sok halál és sok bor volt ebben az országban. És vala temérdek templom is, mert arany helyett Isten szóla a földből, és kövér búzák helyett végzet termett a mezőkön.

Csak ment a bolygó ember ebben a különös országban sok napokon keletre és sok napokon nyugatra, és ment északra és délre, s megálla a tiszta faluk felett a hegyen, és mondá:

– Bezzeg három templom is van!

Aztán valahol, a nagy fenyvesek között, elérkezék Halálfogadó falujába, ott megálla, és megütődék, s szóla:

– Bezzeg itt egy sincs!

Hogyan is lett volna, mikor csak száz esztendeje építették ezt a falut valami favágók; s akkor is csak emlékezetéül annak, hogy meggabalyodának a fenyők illatától.

De mindenki rájön, hogy építenie kell templomot egyszer. S rájöttek a halálfogadósok is, amikor feküvének a halálos ágyon. Mert hívtak volna papot, hogy az Isten elé elkészítse őket, de papjok nem vala. És harangoztak volna, hogy toronybéli muzsika mellett igyekezzenek a lelkek a mennyek felé, de nem vala harang, mert nem vala templom, s a templomnak tornya sem vala.

Azonban erőszakos emberek lévén, így is meghalának. Csupán hét öreg maradott meg, s hét fiatal, s a tizennégynek összesen hét fehérnép.

De elég is vala nekik.

Az öregek azzal tölték úgyis minden idejüket, hogy a megholtak végakaratát kiáltották, járván éjnek idején és nappal a falut és a határt.

– Templomot építsetek!

Nem mozdult senki.

S ekkor ők leülének egy diófa alá heten, és elegyezék, hogy odahívják a fiatalokat is feleségeikkel együtt.

Azok oda el is jövének, és ügyesen béülének a fa alá, de valami szorítá szívüköt, látszott.

– Atyámfiai! – szóla a vének elsője.

I. kötet 257

Figyeltek erősen, mert a halálfogadás után még egyszer sem valának ennyire együtt.

– Járjátok bé a falunkot – folytatta a vénember –, és nézzétek meg, hogy nem látjátok a templomot.

– Bajos látni, mikor nincs! – vágta ki nagy ésszel egy fiatal.

– Ez az igazság! – szegte le a gyűlésvezető. – De – intette a többit – nem is lesz addig, amíg nem építünk.

– Magától nem is lesz – szóla belé egy asszony.

– Építsünk hát két kezünkkel templomot! – kiáltották az öregek mind.

A hét fiatal boldogan felkacagott. Eddig csak szorongtak, és a bánat ette őket, mert azt gondolták, hogy az eszes vének avégből rendelték ide őket, hogy a fehérnépeken megosztozzanak.

– Építsünk templomot! – kiáltották tehát ők is.

– S hát ti mit szóltok? – fordult a vének elsője a nőkhöz.

– Építsünk hát, egy-kettő! – nyújtják fel a kezeiket, s az egyiknek Isten akarata szerint gyermeke leve rögtön.

Megnézték, s hát fiú, s elnevezték rögtön Jövendőnek.

– Ő lesz a pap! – kiáltanak egyszerre fel, és kioszták a munkát, s hozzáfogának, hogy felépítenék Hálálfogadóban a templomot.

– Magos legyen!

– Nagy legyen!

– Kőből fel a keresztig!

– Három harangot belé.

És nem vala szünete a dolognak soha. Építék éjjel a holdvilágon, s építék nappal a napvilágon.

Férfia és asszony mind.

De meg is segíté őket az Isten.

Igaz, hogy dolgoztak háromszor hét esztendőn keresztül szakadatlan.

De állott a templom, és felnevelkedék Jövendő is papnak, és felkenve jóízűen meghalhatának az öregek, tudván azt is, hogy munka után, ó, Istenem!, édes a pihenés.

És most már jöhetett a bolygó ember, és megállhatott a falu mellett a hegyen, megtarthatta csúfondáros beszédjét a másvilágra.

Mert bezzeg volt már templom, olyan, hogy holmi fukar falu hármat is kihúzott volna belőle.

– Jertek, szenteljük fel! – mondta a pap, és elhívá a megszaporodott embereket az isteni ünnepre egy vasárnapi napon.

Azok omlottak is százan, kétszázan, ezren, s hát még mindig vannak és I. kötet 258jönnek, s teli a templom, mint tavasszal virággal a fa, s teli még a mezeje is, és körül mind, ami hely volt.

A bíró pedig kiálla a templomajtóba, és megfordula maga körül.

– Ugyan vala szaporodás! – mondta, és az egyháztanáccsal az oltár elé járula, hogy azt még egyszer megtekintenék.

S egyszerre felkiálta a kisbíró, és felhúzá az orrát.

– Hó a szenteléssel!

– Mi lölt, hé? – fordula oda a nagybíró.

– Hát miféle oltár ez? – mérgelődék amaz – hiszen nincsen rajta angyal!

Nézték.

– Csakugyan nincsen – mondá a nagybíró is.

– Elfelejtők, no. Az ember hibádzik. De hát azért tartjuk tán a papot!

Hamar hívták Jövendőt, s mutatták neki.

Jövendő is nézte.

– Hát milyen pap, aki az ilyent nem veszi észre? – korholta az egyháztanács.

Rosszul esett Jövendőnek.

– Kerítek – mondta.

– Vegyünk a zsidótól egyet! – ajánlotta valamelyik balgán.

Leintették.

A bíró kiállott a templomajtóba újból, és így szólt a néphez:

– Akármennyien vagytok, hazamehettek. A szentelés elmarad.

– Hát akkor minek jövénk ide? – zúgolódtak.

– Azért, hogy elmenjetek, nete! – szidta őket a bíró. – Hát ki vagyok én, ha valamit mondok?!

Csendesen, mint a jó bárányok, hazament a nép.

S a papnak meghagyá az egyháztanács:

– Osztán a jövő vasárnapra ide angyal legyen!

– Kérem szépen – mondta Jövendő, és hátratett kezekkel kisétált a falu végére, hogy a teendőkön gondolkozzék.

Majd megmutatom, hogy mit tud, aki tanul – fogadkozott magában, és ment a földeken, ment a szénaföveken, és amint mendegél vala, hát egyszer egy döglött lovat lát.

A homlokára csapott rögtön a gondolatok közé, és a szemei egyszeribe fellobogtak.

Letérdepelt a ló fejéhez, és így szólt:

– Isten nevében kelj fel!

A ló felugrott, a szőre fényes lett, reánézett Jövendőre, és így szólt:

I. kötet 259

– Kérlek.

A pap felült helyből és kitette a mellét a szélnek.

S a ló oldalt hajtotta a fejét, hátranézett, és így szólt:

– Hova parancsolsz?

– Hogy hínak?

– Pompás.

– Ki voltál, amíg éltél?

– Kérlek, én elnöke voltam a nyerítő társaságnak, de helyet adtam a fiataloknak.

– Tudod-é, hol van Tündérország?

– Tudom.

– No, engemet oda vigy!

– Kérlek – mondta Pompás, megfente a patkóit, és vágtatni kezdett.

S mint a rohanó sebes szél, úgy száguldott erdőkön, hegyeken, vizeken és országokon keresztül, s még örökké vágtatott ezüstfényű birodalmakon által, és bé Aranyországba, és egyszer keresztülugrotta a csodálatos vizet, amelyből fényt isznak a csillagok.

S elérkezett végre egy óriási érckapuhoz, és nekifordult a farával rögtön, és bérúgta, mint a szivarpapírosat.

Berúgott még hat kaput egymás után, s akkor megállt egy rózsaszínű, illatos mezőben, hátranézett, és könnyedén így szólt:

– Amint parancsoltad.

– Legény, de jól repítettél! – mondta Jövendő, és megveregette a Pompás nyakát.

– Kicsiből kitelt – szerénykedett a paripa. – Előkelő magyar családból származom.

– De hol vannak itt a tündérek? – kérdezte a pap.

– Csak hetvenhét lépés ide, kérlek. Van ott egy országos, tündöklő rózsa, s annak kelyhében egy nagy-nagy csillogó harmattenger, s abban ferednek. De szíveskedjél, kérlek, gyalog menni oda, mert a tündérek bétakarják magukat, ha ilyen meglett korú lovat látnak.

A pap csakugyan elindult gyalog, s számolni kezdte a lépéseket, de a hatvanadiknál meglátta a feredő tündéreket, és a hetvenegyediknél már belézavarodott a számolásba.

– Ecce angeli! – kiáltott fel.

És szédülve nézte az ezeregy csodálatos tündért, amint a harmattengerben lubickoltak, amint illatot mertek kebleikre, és ragyogóan kifeküdtek az aranysugarakra.

I. kötet 260

– Felséges! – mondta, s ekkor valami jutott eszébe, hirtelen keresztet vetett, visszafordult, és így szólt:

– Sajnos, szárny nélkül nem használhatom.

Visszatámolygott a lóhoz.

– Megnéztem – mondta. – Mehetünk haza.

– Kérlek – felelte Pompás, és már szerdára visszarepült.

Jövendő rögtön összehívatta az egyháztanácsot.

– Akárhányat hozhatok – jelentette –, ha szárny nélkül megfelel.

Az emberek összenéztek: hát ennek elmene az esze? Ki látott szárny nélküli angyalt?

– Már olyant nem teszünk ebbe a templomba. Nem azért kínlódtunk huszonegy esztendőt – mondta a bíró.

– Ha angyal, legyen szárnya! – mondta a másik. – Az én ökrömnek is vagyon szarva.

Újból visszament Jövendő a lóhoz, és halottaiból felkeltette ismét.

– Nem tudsz valahol szárnyas angyalokat? – kérdezte.

– Tudok, kérlek.

– Hol?

– Fenn a mennyországban.

– Oda nem mehetnénk el?

– Sajnálom, oda lónak nem szabad bémenni.

– Akkor feküdj csak vissza.

– Ahogy parancsolod.

Leült Jövendő is helyben Pompás mellé. Homlokát tenyerébe hajtotta, és így gondolkozott szombaton estig. Akkor kigyöngyözött homlokkal újból felkeltette a lovat, és így szólt:

– Mit gondolsz, én bémehetnék a mennyországba?

– Halálod árán minden nehézség nélkül.

– És mit gondolsz, angyal lenne belőlem?

– Kérdés, hogy szeretted-é a tündéreket.

– Igen.

– De úgy? Hiszen te méltóztatsz tudni?!

– Nem; ugyan?!

– Akkor minden bizonnyal.

– S vajon vissza is eljöhetnék onnét?

– Hogyne, kérlek. Egy angyalnak minden szabad.

– Akkor feküdj csak vissza.

– Köszönöm.

I. kötet 261

– De várj, mégse!

– Kérlek.

– Kedves Pompás – mondta remegve és ünnepélyesen Jövendő –, a halálodból nem adhatnál nekem?

Pompásnak felcsillant a szeme.

– Kérlek, megrúghatlak, ha úgy akarod.

– Köszönöm. Várj, láb alá megyek.

– Ne fáradj, kérlek. Majd odafordulok én.

Odafordult.

A pap keresztet vetett.

– A halálban találkozunk – mondta –, Isten veled!

– Isten veled!

– Most rúghatsz.

– Kérlek.

És előzékenyen agyonrúgta.



És másnap, vasárnap reggel, egy gyönyörű angyal állott Halálfogadóban az oltár felett, és a vértanúk örök megváltó mosolyával mosolygott bele saját árnyékába, a magyar jövendőbe.

I. kötet 262
Szabad pályán

Idegeim zengenek azóta.

Mint két lefogott verekedő gyermek, olyan a két karom azóta.

A lelkem áradva zúg még a mai nap is. Különös volt nagyon.

Tíz óra lehetett, amikor a szobámba értem. Sötét volt. Olyan sötét volt, mintha napfény nem énekelt volna ama négy fal között soha. Megálltam rögtön. Azt hittem, nem is vagyok. Azt hittem, hogy nincs a világ sem.

Gyufát vettem elé, s megláttam a gyertyát.

Igen jól égett, hosszú, bókoló süveggel. A füleim is felmerültek egyszerre a csendből: szél zúgatta, hallottam, a fákat. Az eső ablakomra csapott, mintha ezer madarak kopogtattak volna a tükörüvegen.

– Mit csináljak?

Ott volt a gyertya alatt egy könyv: Dósa György a címe.

– Olvasni fogok.

Hamar levetkőztem. Még ökleltem néhányat a levegőbe, mellemet megveregettem, s éreztem, hogy feszül bennem az erő.

– No jere, Dósa!

Már a Duna–Tisza között jártunk, s mint a karvalyok fészkeit, úgy vizsgálá meg a kigyúlt paraszthad az urak kastélyát sorra. Nagy Antal a szerémi borvidéken vitézkedett egy baráttal s egy kereskedővel az élen. De hiába verék az ellent Kamancnál széjjel, mert fogságba esének valahányan. Vitték is melegiben a vesztőhelyre őket. S ahogy mene Nagy Antal a baráttal s más vértanúkkal az örök halálnak elejébe, „menet közben valamennyien a maguk magyar nyelvén daloltak”.

Leejtettem a könyvet.

Ujjaim tenyerembe vágódtak. Megrúgtam az ágy fáját, hogy reccsent; s torkomat fojtogatta valami, s a tagjaim égtek.

Nem lehetett olvasni tovább. Kifújtam a gyertyát, mert a szemeim akartak világítani.

Téphette már odakünn a fákat a szél, vághatta az ablakot az eső, és borzolhatta magát a nagy éjjel, mint a világot bétakaró fekete madár – én most Nagy Antallal mentem, s megöleltem nyakon, s megöleltem a lángoló barátot is, és menet közben valahányan a magunk magyar nyelvén daloltunk.

Mentünk, és daloltunk.

I. kötet 263

És lassan setétedni kezdett. Már csak a szemeit láttam társaimnak, majd azt hittem, hogy nem szemek, hanem csillagok azok.

De mentünk.

Már nem is mozogtunk, s mégis haladtunk.

S már nem nyílt hangra sem az ajkunk, és mégis daloltunk.

Aztán valahol elmerültünk. Valami nagy, vaksetét alagútban.

Isten lebegett felettünk.

És sok idő múlva fényt láttam, sok apró fényt láttam néhány lábnyira a földtől.

Megálltam.

Leszállott csillagok lesznek talán.

S akkor horkantott valami. És valaki szólt:

– Ülj fel, főkapitány!

Egy fekete mén állott mellettem. Nagy kard az oldalamon, páncél a testemen, és körülöttem féktelen, lobogó vitézek. Ismerősök valahányan.

S közülük kimagaslott egy fehér szakállas, barna szemű, büszke székely, az orra hajlott, a homloka szikla, jobbja a kardon örökké, a szemei csillognak örökké, és örökéletet prédikál, mintha ő volna a székely Krisztus.

– Van Isten az égben! – mondja, és kivonja kardját.

– Mit akartok? – kérdem.

– Azt akarjuk, hogy élhessünk és dalolhassunk!

S már lovon volt valahány. Egy fekete arcú, nagy hajú vitéz előreugratott gyors paripáján, dióbarna, nagy szemei vibráltak az éjben, páncéltalan dereka feszült.

– Mit csináljunk, Lőrinc? – kérdeztem.

– Vágjuk a bestye urait!

– Hol van a szent zászló, tán elveszett?

– Nem veszett el! – ugrott előre nyárádmenti Balogh deák, s magasba nyomá hídjával a zászlót, amelyen Szűz Mária fénylett.

– Hát jó bátyánk, Jóska, hol vagyon?

– Ő a keleti részen figyelőállásba bévevé magát, mert a harcot nem javasolja.

– Nem-é?

– Nem.

– Hát ti?

– Mi annál inkább, mert egyszer van szabadulása a szegény magyarnak. Eleget ettek s rágtak immár az urak, rajtunk feküsznek, mint az örökös nyavalya, se magunknak dolgozni nem engedik, sem egy magyar éneket I. kötet 264immár elfúni nem szabad, hanem csak nyomorgatnak asszonyostul, barmostul, s árulkodnak a gaz idegen uraknak, hogy mi is emberek s magyarok akarunk lenni.

– Gyehennára tesszük!

– Ahol a város, né! – kiált Lőrinc. – Lámpái világon vannak, de csak idegennek s úrnak világítanak, s a szegény marad setétben, s nyögi az igát.

– A sereg hol vagyon, táborban-é?

– Ott vagyon hát. Fúvass kürtöt, s megmozdul a föld is.

S szájához emelé Balogh deák egyszeribe a kürtöt.

– Ne zengesd! Hagyj békességet nekik! – így szóltam, s felvetem magamat a lóra.

– Előremegyek – mondám –, s megügyelem, hogy s mint volnának a városban az urak. Valaki nem akar-é velem odajőni?

Mind feszíték magokat, hogy ők jőnek bizony, s még a fehér szakállas székely legkivált.

– Jertek hát! – mondám.

Megindulánk, s szép csendességben ügeténk a város felé. Ahogy a házak közé beérhetnénk, hát nagy csendességet látunk. Néhány lámpa vala egymástól jó messzire, s azok fényt vetének az útra.

– Hiszen én itt jártam! – szóltam hirtelen.

– Itt jártunk mi is több ízben.

– Hát akkor ez nem Szamosvár-é?

– Ez a, itt tanyáznak a bestyék.

Általmenénk a Szamos hídján, s fel a Bűzpiac mellett, s fel az Izmaéliták utcáján, s a Reménylő Leányok házánál megállánk, mert egy derék legény jöve hozzánk, valami Demeter nevű.

– Dósa az én királyom! – kiáltá, ahogy közel ére.

– Ki vagy, fiam?

– Én szabad székely voltam, de az urak elvevék szabadságomat, s most a pálinkát kell nekik hordanom.

– S hogyan jövél ide?

– Én egyenesen, mivel híre jára még a tegnap, hogy közel vagyon seregivel Dósa, s ma éjjel beüti magát ide, hogy felkérdezze a leckét az uraktól.

– S itt találhatjuk-é őket?

– Éppen hogy itt! Nem menekedének el, mert igen bíznak vakszerencséjökben. Hanem összegyűltek nagy lármával, s ott isznak fenn az Ugatóban.

– Vezess oda!

I. kötet 265

– De sokan vannak, főkapitány uram! S szolganépség van velök, s kutyák is, akik mind harapósak.

– Ne félts te minket, hanem vezess oda!

Lőrinc pap is rája szóla:

– Egyenesen oda!

S kiugratott előre, s megindulánk valahányan, mint egy család, minek az a velünk való fehér szakállas az apja. Demeter deák pedig elöl futa, s kandíta mindegyre vissza, nehogy elforduljunk valamerre, s elmaradjon az urak leckefelmondása.

S ahogy elhaladánk a tudomány háza mellett s a papok borillatos fészkinél, egyszerre jobbra fordíta Demeter, s biztata, hogy csak kövessük a nyomait. S ahogy felhágánk utána a hangos kövű utcára, egy kapu előtt megállíta, hogy itt vagyon az urakhoz a béjárás, melyen csak szív és lélek nélkül szabadjon bemenni.

Leszökém fekete lovamról.

– Szálljatok le ti is, s fegyvert a kézbe, ahogy magyarnak talál!

S szólítám Demeter deákot, hogy ügyelne a lovakra.

– Én bizony, engedelemmel legyen mondva, igen szeretném látni, hogy miképpen menyen az urak nyúvasztása.

– Eresszétek be!

Megkötöttük a lovakot, s én bé a kapun előre, s velem mind a többiek, csak Gergely bátyám hiányzék. Megyünk óvatosan, s hát csakugyan ott isznak egy csomóban valami harminc fej.

– Aggyon jó estét az Isten, aki fenn van!

Mint a megriasztott ülük, mind felszökének, s arcájokat ellepé megijedt szemük.

– Ki a vezéretek? – kérdem.

Nagy csendben fogadák szavamat, de végre kiszólta valamelyik:

– Nekünk váltakozva.

– No, mert nekünk Dósa György! – hasítá Lőrinc pap, s a kardjával vágni kezde, s kiáltá közben:

– Korpázd a bestyét!

S eme pillantásban kutyák s temérdek elbújtatott királyi katonák szökének elé, jó részük székely, akik így vélték hasznukat űzni ezen a földön.

Reánk omlottak, mint a sáskák, s megfogának.

– Siculi mortis! – így röhögtek.

S rögtön követet küldöttek nagyságos vajdájukhoz, hogy mi lenne I. kötet 266velünk, nyilvános tolvajokkal s hazánk árulóival. S hajnalra vissza is érkezett a követ, pecsétes levéllel, melyet György őrgrófnak a testvére így olvasa fel:

– „Édes hazánk nyilvános rablói, sok istenkáromló tolvajok és büdös parasztok s azok felébresztői mind elégettessenek. S legkivált ama vakmerő bizonyos Dósa György, tüzes koronával a fején, mert ő akart vajda lenni és Erdélynek ura.”

Nagy tüzet tettek ama hegyen, és kántáló cigányokat rendelének oda, hogy megsütnének minket. S ahogy hajtának neki a dicsőséges halálnak, feszálla Szűz Mária a zászlóról, karddal a kezében, és vágni kezdé az urakat, s esőt bocsáta a tűzre, s amint lehulla egy főembernek a feje, megdördült az ég…

Verejtékkel a homlokomon és nagy dobogó szívvel felugrottam az ágyból.

Már reggel volt. A szél elállt.

A nap bésütött az ablakomon.

S akkor láttam, hogy levertem a gyertyatartót.

Jót kacagtam egyet.

Aztán kinyitottam az ablakot, hogy szabadon halljam a madarak énekét.

I. kötet 267
Himnusz egy szamárral
1

Öröme hajtotta, mint a benzin a motort.

Gyorsan jött. Ruhája katona, lábbelije bakancs, sapkája semmi, maga Gábor.

Hirtelen kanyarodóhoz ért, de akkor meglátta faluját, s egyszerre megállt. Érezte, hogy szemébe hull az egész nagyközség, csak a torony akad fel homloka csontján. Az öröm kibuggyant egy szóban a száján:

– Templom! – mondta.

Szemei nedvesen remegtek. Fáradt lábai újraszülettek. Az októberi hideg szél neki sem szél, sem hideg nem volt. De a hátizsák szárny lett egybe a vállán.

A határbeli földeknek került, nehogy az emberek, bár egy szóra, lefogják. Jól számított, s hamar ment. Kicsi háza felett kerítés volt, arra felhágott, s túlfelől leesett. Azonban jaj helyett azt mondta nevetve:

– Ház!

Felállt, és lassítva jött tovább. Csak a szemeivel kapdosott ide és tova, de nem találta bennvalóján a rendet, az életet, a gondosság nyomait. Hanem a kicsi udvart burjánban bokáig, a csűrt nagy szájakkal a fedelén, s a házat vetkezés alatt. És mindent, ami még volt, cudarul.

Cudarabbul, mint ember valaha.

Megdermedt arccal kiáltott egyet.

– Sári!

Ez a felesége lett volna.

Néhány őszirózsát látott a ház mellett, de Sárit egyet sem látott.

Gerjedelem rázta meg. Az ajtónak rontott, de az engedelmesen kinyílt: szégyenében, kifosztottan állott a szoba is. Régi levegővel. Néptelen csenddel. Ahogy körülhordozta szemeit, egy nagy darab papirost látott lámpának támasztva az asztalon. Odament lassan, elromlott arccal, s hát valami óriás papírzacskó, amilyenbe lisztet vagy pityókát csomagol a boltos. De mintha írás lett volna rajta.

Felvette.

Nem merte rávetni azonban ott helyben a szemét. Hanem kihozta, leült az alsó lépcsőre, s akkor megnézte az írást, amely nagy ákombákom betűkkel így szólt:

I. kötet 268

Nem győztelek várni. Sári.

Ahogy elolvashatta, éktelent mondott sárga szájjal. Aztán leejtette a fejét, s nézte a földet. Majd megolvasta megint, hogy mit tudott Sári. De most már kacagott felette. Keserűen, mérgesen, kirúgva még a nevét is. Majd szájához emelte a papírzsákot, felfújta feszesre, s a térdéhez súvasztotta hirtelen, hogy nagyot csendült a levegő.

Utolsót lőtt a katona.



Még ott ült a lépcsőn, amikor lassan, szelíd örömmel béjött egy öregember. Már messziről köszönt.

– Hazavezérele a jó Isten, Gábor?

Rá sem nézett Demeter Gábor.

– Engem haza, hát honnét tudta?

– Hallám, hogy Sárit szólítád, s puffantál is egy jó nagyot.

Nem szólott Gábor semmit rá.

Az öreg melléje húzódott a falépcsőre.

– Hadd el, kapsz eleget – mondta.

Gábor megnézte az öreget.

– Ide bé nem egy is többet.

– Jó, jó. Meggyógyul az ember. S aztán sokat odavótál, s ő is ember, s kellett neki.

– Mi a nyavalya kellett?

– Hát amit megkóstolt.

Nem szólott erre Demeter Gábor. Az öreg azt hitte, eltemették Sárit, ha nehezen is.

– Három esztendeig valál fogoly katona, ugyé? – kérdezte.

– Addig.

– Azt mondják, a taliánoknál.

– Hát aztán kivel ment el?

– Sári-e?

– Nem is Mariska.

– Egy alföldi magyar teve szert reá – mondta az öreg.

– Hát nem tudta valaki széjjelütni?

A szomszéd legyintett.

– Hadd a kecskebékába. Ha előbb megtette, később is megtette volna. Az ember ne kívánjon sokat egy fehérnéptől: amíg fogja, addig van.

– Fogja a görcs! – hirtelenkedett Gábor.

I. kötet 269

Megint hallgattak egy darabot.

– Sok pénze van-e a taliánnak? – kérdezte az öreg.

– Annak annyi, mint a zsidónak.

– De itthon mégis jobb, Gábor. Mit mondasz?

Gábornak egyebütt járt azonban az esze.

– Hát aztán legalább hogy hítták? – kérdezte.

– Azt az alföldit-é? Azt valami Juhásznak. Juhász Mihály, vagy János, János-János. Itt őrizte sokáig a muszka foglyokat, s úgy kaptak össze.

Gábor felállt, és a hátizsákját a burján közé dobta.

– Az Istent is megtagadom! – tüzelt.

Harangoztak estére.

Az öreg levette kalapját.

– Azt ne tedd – mondta –, mert egyebünk sem maradott. Hanem hozz asszonyt, egy másikot. S neki az új életnek…! Szőke volt-e Sári, vagy barna, te?

– Az barna, vesse ki az Alföld! Mert a magyar rabolja meg most is a magyart.

– Nohát, akkor véssz egy szőkét.

– Én nem soha fehérnépet! – szegezte le Gábor.

– Jó, jó; sokat beszél egyszer-egyszer az ember… – bólogatott a kapu felé az öreg, s onnét még visszamondta:

– Én ügyeltem a házadra, hé.

– Jól ügyelt – köszönte meg Gábor, s ahogy az öreg elmehetett, állt még imbolygó értelemmel valameddig. Majd belékapott egy útba, s valamint a sebes futású motor, úgy járta bé a múltat s annak emlékkertjeit.

Templomokat látott.

Aztán éneklő apró gyermeket, számtalant.

És sok-sok talián szegény embert, akik valahányan egy Istennel és egy szamárral élték életüket. Látta a sok szamaras embert, és nézte sokáig őket. S akkor valahol a mélységben, ahol az ember sorsa ül, új élet csírája pezsdült.

Érezte, hogy Istene már van. S felujjongott egyszerre helyből:

– Szamarat veszek, s új életet kezdek!

Gyorsan megindult, kedvvel fát kerített, tüzet rakott, kenyeret evett, fütyült.

És lefeküdt.

És sokan lefeküdtek a haza és az igazság romjain, hogy virradatra új életet nyerjenek valahogy.

I. kötet 270
2

Bomlani kezdett a tavasz.

És Demeter Gábornak örömet trombitáltak a szemei.

Kacagó kicsi udvarán készen állott immár a szekér. Ügyes, új kisded szekér volt, amilyent egy szamárnak tiszta öröm húzni.

Egy csütörtök reggel útra öltözött fütyörészve, s bészólt a szomszéd öreghez:

– Néhány napig ügyeljen a házra.

Az öreg kacagott.

– No, no – mondta. – Hát hová mész? Aztán szőke legyen s ügyes.

– Az a lesz, csakhogy négy lába lesz…

Nem folytatta Gábor. Rejtélyes ábrázattal mosolygott csupán. Másnak sem árulta volna el tervét a világért, pedig sokan kérdezték, amíg végigment a falun.

Tudta, hogy messze kell mennie, mert e környéken szamarat ember nem látott soha. Csak ahol románok vagy szászok laknak.

Oda is volt három kerek napig.

Vasárnap reggel azonban egy szép bakszamarat vezetett bé a faluba. Éppen virágvasárnap volt: az a hozsannás nap, amelyen az elveszett régi időben egy szamárral és a lélek forradalmával bévonult Krisztus az ő városába, amely Jeruzsálemnek hívatik. Gyermekek és népből való nagyok özönlének köréje és utána akkor, s rivalgának üdvöt kiáltva.

Demeter Gábort is körülsereglette a falu gyermekhada, sőt, felnőttek is ragadának utána. De ezek nem üdvöt kiáltottak, hanem csúfolódást. Nem éneket, hanem röhögést. Nem hozsannát, hanem epét és ecetet. Pedig forradalom volt ez is.

Egy új korszaknak, a megpróbáltatás korszakának forradalma.

A munka, a bizodalom, az újrakezdés forradalma.

A megcsalt, de a halál kapujából visszafordult ember forradalma.

Sőt, forradalma a rokkant falunak, amely a mélységbe taszítva is élni akart. És egy népnek a forradalma, amely a háború kialudt tűzhelyén felemelte komor fejét.

De az Isten levette eme népről a kezét talán, mert gyermekestül és asszonyostul és férfiastul röhögte Demeter Gábort, az első férfiút, aki felkelt a romlásból, és életet kiáltott. Aki bé merte hozni a szamarat, az igénytelenség, a kitartás, a munka példázóját a büszke faluba, az álmodozó, a káromkodó, a csodaváró faluba.

I. kötet 271

Hős volt Demeter Gábor, s mosolyogva, az öröm illatával vezette az emberhullámokon szamarát. Otthon új kötéllel békötötte, pokrócot terített a hátára szerető kezekkel, szénát rázott bóbiskoló nagy feje elé, s kínálgatta szépen:

– Egyél, segítőtársam!

Kántornak nevezte.

S Kántor mértékletesen és pocsékolás nélkül evett, mint egy családtag. S maga Gábor is kenyeret hozott szalonnával, melléje ült a jászol karfájára, s evett az ő társaságában, baráti szeretettel.

Kedvesen töltötték a hetet, s nyugalomban.

És vasárnap, amelyik a feltámadás zengésével eljött, a templomba ment Gábor, s lelke mint az aranymadár, úgy énekelte, hogy: „Feltámadt Krisztus e napon”.

És másnap reggel így szólt gyöngéden a szamárnak:

– Gyere, Kántor, dolgozni!

Kivezette, az új szekerecskébe béfogta, magának színes bojtot kötött az ostorára, s meglengette, és szeplőtelen szívvel mondta, mint a himnuszt:

– Tekints le, én Istenem, és áldj meg szamarastul engem, hogy vígan gyarapodhassunk a te szent nevedben.

Elindultak.

Alig érkeztek ki azonban az útra, jött egy ember, akivel együtt szolgált volt a háborúban.

– Hát e mi, Gábor? – mutatott a szekér elé.

– E szamár, hát nem látod?

– Bár ne látnám.

– Hát mért vagy ellensége? – kérdezte Gábor.

A másik hegyesen veté oda:

– A székely nemes nép, hé! A szamarat nem nézheti, nemhogy tartsa!

– Jobb így élni, mint cifrán megdögleni – mondta Gábor, s azzal továbbhajtott.

Egy gyermek is meglátta a szamarat.

– Hol van az eleje, bácsi? – kiáltotta.

Nemhogy rávágott volna Gábor az ostorával, hanem számba sem vette. Továbbacska egy vénember jött szembe, s reáköpött a szamárra.

– Híj, beh rusnya! – mondta – nem embertől lett volt!

– De hasznos, Mózsi bá!

– Tán tejet ad? – nézett be alája az öreg.

– Azt is adna, ha úgy lett volna.

I. kötet 272

Ezalatt a gyermekek is gyűltek sűrűn.

– E majom, ugyé? – mondta az egyik.

– Ez a. Az apja az apáddal testvér volt! – felelt meg Gábor.

S akkor egy legényke előrefutott, s kacagni kezdett a szamár fején.

– Nagyobb a bunkója, mint a nyele – mondta.

– Gábor bácsi – szólt a másik –, ez a maga állatja a szilvaízet megeszi-e?

– E meg aztán még a kásás vackort is.

Igen tetszett a gyermekeknek, hogy jóízűen felelgetett Gábor. Vihogva követték még jó darabig a szekeret, de aztán megálltak. De Gábor visszasandított rájuk, és hallotta, amint egy nagyobbacska legényke, akit körülvettek, komolykodva így szólt:

– Hagyjátok el, mert nem akármilyen állat az! A tavaly nyáron saját magam láttam, hogy a báró úr is ilyennel egerészett.

Vígan járta meg Demeter Gábor az erdőt, s másnap is elindult. Újból udvara lett azonban csúfolódó alakokból.

Egyik azt kérdezte, hogy a szamár reggelre szopott-é.

A másik azt kérdezte, hogy az ábécét tudja-é.

De ő megfelelt játékos ésszel valahánynak, s tovább velük nem törődött, hanem hordta nyugalommal és csendes örömmel a fát, s végezte az egyszerű, áldott falusi munkát.

Egyszer aztán, úgy május farkán, hozzá jött a falupolgár, s azt mondta, hogy a jegyző úr hívatja a szamár miatt. Gábor meg is jelent az irodaszobában.

– Hát a szamár hol van? – kérdezte a jegyző.

– Az otthon, mért kérdezi?

– Én azért, hogy eltakarítsd a faluból! Nem látod, hogy zúg az egész község miatta? Egyszer reád mennek, s szamarastul felaprítanak.

– Én nem félek, nem vétettem senkinek – mondta Gábor.

– Add el, vagy csapd a fenébe!

– Az nálam jóhelyt van.

A jegyző megütötte öklével az asztalt.

– Tüntesd el a szamarat, azt parancsolom!

Gábor megindult az ajtó felé.

– Ha sokat lármáznak, még társat veszek neki… – mondta, és kiment.

S ahogy hazafelé tartott, észrevette, hogy némelyik ember nem is üdvözli őt. És ő sem köszönt senkinek többé, mintha néma lett volna a szája, s a karja súlyosabb a vasnál.

I. kötet 273
3

Akkor este legények ittak a korcsmában. Rajtuk ült a szegénység átka, mint a keselyű. Keseredetten énekeltek, és döngették az asztalt.

Hajnalig azonban ki haza, ki menyecskéhez, ki leányhoz elment.

Csak kettő maradt. Két fiatal legény, virtusnak vadjai. Égett bennük a sok ital és a vér.

– Gyere, megkapunk valakit, s agyonütjük! – mondta az egyik.

– Egyhez nem is nyúlok, százat ütök agyon! – reszelte fogát a másik.

S elégedetten jót ittak rája.

Egyszer aztán vigyorogni kezdett az egyik, s felállt.

– Gyere, nézzük meg a Demeter Gábor szamarát!

– Gyere!

Röhögve mentek. S bé Gábornál a kapun, végig lopva az udvaron, s a kicsi pajtába bémentek.

Setét volt, mint a korom.

– Gyújts valamit, te, mert beléd vágom a bicskát! – mondta a hátulsó.

Sokáig kotorászott a másik, végre gyufára kapott csakugyan, s meggyújtott nehezen egy szálat: s ott állott a szamár nyugodtan, bölcsen, s megnézte egy pillantással őket.

– Gyújtsd meg a farkát, a búros farkát! – biztatta röhögve hátul a társa.

S csakugyan új szálat gyújtott a legény, s meghajolva, vigyori pofával odatartotta a lángot, de abban a pillantásban úgy mejjberúgta a szamár, hogy nyekkenve a hídlásra esett. A másik ordított a rászakadó setétben egyet, rá nagyot bukott a küszöbnél, de felugrott, s a kapunak vette sietve az utat.

Gábor riadtan lelépett odabenn az ágyról. Valami rosszat sejtett, vagy tolvajokat legalábbis. Hamar lámpást gyújtott, s egy jókora karóval megindult az istálló felé. Ahogy belépett, látta, hogy egy legény fekszik a mocskos padlón, s nyög Istenesen.

– Hé, hát nem kaptál jobb helyet? – mondta.

De a legény nem felelt rossz nyögésen kívül egyebet. Közelebb tartotta Gábor a lámpást, s hát a vér bugyog ki a száján. Hamar szalmát vetett bőven, s reáhúzta valahogy, ingét kigombolta, s hát megrontott melle is csupa vér. Kártyában vizet hozott, s mosni kezdte, s kúrálni, mint egy szamaritánus.

I. kötet 274

Így virradtak meg. S akkor emberek jöttek.

– Te ütéd-e le? – kérdezte az egyik.

– Ütötte a nyavalya.

Ismét emberek jöttek. Majd néhányadmagával a bíró, ki látván a nagy romlást, egy legénykét a csendőrök után szalasztott.

– Szólítsd a jegyző urat is! – kiáltott utána.

Gábornak a fülét megütötte a sok szóból ez a szó. Körülfigyelt, s akkor látta, hogy amennyi ember, mind gonoszul néz reá. Tudta már, hogy mindenért őt okolják, s örömmel vesztik el. Kiment a pajta elébe, s ott vette észre, hogy még tiszta fehérben van, ahogy leszállt az ágyból. Bément, és ünnepi ruhát vett. S ahogy feltette a kalapját, már két csendőr állott ajtaja előtt. Recsegve rászóltak, hogy:

– Indulj előre, gyilkos!

S ekkor odajött derűben úszó arccal a jegyző, intett az egyik csendőrnek, és továbblépve összebújt vele.

– Kérem – mondta –, csúffá kell tenni, mert hiába parancsoltam, hogy tegye a fenébe azt a szamarat.

– S azt hogy gondolja, uram? – kérdezte a csendőr.

– Hát vinni kell véle a szamarat is, és künn az úton fel kell ültetni a hátára, hogy kacagjon a falu, s hogy ide szamarat hozni többet senki se merjen.

Fogták s kivezették a szamarat.

Megindultak emígy. S a népsereg utánuk tódult röhögve és szégyentelen gúnnyal. Künn az úton megállította a szamarat a csendőr, és Gábornak nekifogta a fegyvert.

– Ülj fel!

Mit tehetett volna? Megsimogatta Gábor a szamarat, és felült. Ekkor kacagni és lármázni kezdtek körül az emberek, s még a két csendőr is velük. A szamár pedig megnézte őket, a füleit hátra- és a farkát felcsapta, kiugrott a tömeg közül, és vágtatni kezdett Gáborral a hátán, mint egy paripa!

– Megállj! – kiáltottak a csendőrök.

A gyermekek röhögve szaladni kezdtek, s igen a nagyok is mind.

– Lőni! – kiáltott a jegyző, de a két csendőr már az ár közepén futott.

– Fogjátok meg! – hajigálták sűrűn a szót, mint a követ.

Hanem az emberek csak kiugrottak a kapuba, s csak nézték a vágtató szamarat, aminek a hátán megbújva repült a jövendő felé Demeter Gábor.

I. kötet 275

Azon a napon, alkonyat idején, négy öreg székely beszélgetett az úton.

– Az nem is szamár volt, hanem óriási nyúl – mondta az egyik.

– De az ember, aki rajta ült, az sem Demeter Gábor volt, hiszen ő megholt a háborúban.

– Hát ki lett volna? – kérdezte a harmadik.

– Az éppen maga az Antikrisztus.

I. kötet 276
Vargyasi kalóz

Ha székely nem volna, kalauz volna.

Különben Erdővidéken van ez a Vargyas. Valamelyik nap bent vagyok Baróton, s folyik a beszéd. Négyen vagy öten voltunk férfiakul. Egyszerre felveti valamelyik Vargyast.

– Mert az nevezetes hely – mondják.

– Miről? – kérdem.

– Arról, hogy ott van egész Erdélyben márványház egyedül, s az is egy székely gazdáé.

– Hát hogy tudá építeni?

– Az könnyen, mert ott a márványbánya a falu töviben.

– Ott, hogy a tűz lángja vesse fel – kacag huncutul az egyik, s megvakarja a fejét, s látjuk, hogy helyzetet veszen, s valamibe belé akar kezdeni. Mi hagyjuk, s ő mondja:

– A nyáron volt, úgy augusztus farkán egy pénteki nap. Dél elmúlt volt jócskán. Jődögélek ehelyt fel az uccán, s hát zúg szembe velem egy autó. De szép volt, ember szebbet ne lásson. Megállok, hogy szaladjon el mellettem, hát lassít, s megáll ugyancsak.

– Kedves uram – szól ki belőle egy úr –, a vargyasi bányához merre mehetnénk?

– Sok kedvesse van az úrnak – mondom, de csak néz, mint a bagoly.

Gondolám, enyhítek rajta, és így szólék:

– A bányához-é?

– Ahhoz.

– A márványhoz-é?

– Ahhoz.

– Jótól kérdik, mert Józsi bátyám nagy részes benne.

Erre örvendezni kezdnek, s hívak, hogy kalózoljam el őket, s mutogassam meg. Számítom magamat, s úgy határozok ahajt, hogy megjátszom ezt is.

– Mehetek – mondom.

– Üljön fel, kérem.

Felülök reá, a nyavalya törje ki kocsiját, s porozni kezdünk. Ahogy repülünk tova, emberek jőnek szembe s rázzák a kezüket nekünk. Ismét emberek jőnek, s azok is rázzák.

I. kötet 277

– Hát ezek mit mondanak? – kérdi az egyik úr.

– Ezek azt, amit én szoktam olyankor.

– Hát maga mit szokott?

– Én azt, hogy az Isten a nyakatokat szakassza meg.

Kényszeredetten kacagnak, de vágjuk tovább az utat. Hogy a bánya felé érnénk, sirülünk egyet, valami reccsen, s hát úgy kivetődöm oldalt, hogy a szemem világa elhagy. Úgy reptiben még elkívántam, hogy az Isten pofozza meg az autóját, de szörnyű setét leve. Azonban arra eszmélek egyszer, hogy kerülgetnek, vigyázgatnak, s mondogatják, hogy nem hólt meg, de magam es veszem észre, hogy nem.

Valahogy helyre kentük s taszigáltuk egymást, s akkor neki az autónak, hogy azt is józan állapotba tesszük. Ahogy evvel megvalánk, gondolom, én elpályázom innét, mert ezeket az urakat az Úristen minenletteképpen el akarja pusztítani valahogy.

– Ott az út – mondám. – S tova a bánya.

Reám esnek, hogy immár ott ne hagyjam, s ők megfizetnek engem duflán. Gondolkoztam, mintha lémitálnék, későbbecske reámutatok az autóra, s megrázom az ujjamat:

– De erre fel nem.

Engedtek szavamnak, s megindulunk. Ahogy a márványhegyet elérjük, hát az urak nekifeküsznek a drága, ártatlan márványnak, s úgy nézik, hogy igézik meg. Az egyik egyszeribe elévesz egy kalapácsot, s avval kopogtatni kezdi.

– E nem igazi márvány – mondja.

– Nincs reá írva – azt találom kiszólni a számon, s hát haragszikforma az úr.

– Én tudós vagyok – mondja.

– Mert én arról nem tehetek: ki mondta, hogy a legyen!

– Szamár beszéd.

Mondom, hogy adja ide a kalapácsot egy mákszemet. Ideadja, fogom a nyelit, nekibúvok, s ütögetni kezdem én is a márványt.

– Maga mit csinál? – kérdi.

– Tudós vagyok – mondom. – Tessék a kalapács!

De erre elveresedik, s hát veti a mérgit:

– Hajja!

– Hallok valami szamarat.

Avval eljöttem, lám, mit csinálnak nálam nélkül. Jövök az úton szép leptiben, s éppen azon gondolkoztam, hogy mivel csúfoljam meg I. kötet 278őket, s hát hurrog az autó utánam. Megállítják, s szólítnak, hogy üljek fel.

– Erre-é? Erre én nem. De köszönjék, hogy annyi becsületük vala, hogy megállnak. Mert bevallom az uraknak, hogy tova van egy patak, s azon a patakon egy híd, s én azt a hidat annyira eligazítottam, hogy ott az autó keresztül nem menyen halál nélkül. Azért jegyzém ezt meg, mert látom, hogy mégis tudnak becsületet az urak.

Így szólék, s eleresztem őket előre.

Ahogy a hídhoz értem volna, hát meg vannak állva azon innét, s letelepedtek az út szélére.

– Úgy-úgy – mondom – várjanak nyugton, amíg két embert küldök a faluból, hogy megcsinálják ezt a hitvány hidat.

Avval eljöttem haza.



Itt befejezte beszédét a székely, széjjelnézett, s egyszerre kacagni kezdett, hogy a könnyei csorogtak.

– Mit kacag? – kérdeztem.

– Hogyne kacagnék, mikor még másnap is ott látták az urakat túl a hídon, aminek semmi baja nem volt.

I. kötet 279
Júdás

Nem sok idővel azután, hogy arany fénnyel kigyúltak Júdeában a mezők, és a pásztorok csodálatos, balga híreket beszéltek, három különös vénember érkezék Jeruzsálem városába. A forrongó és riadozó néptől egyenesen azt tudakolták, hogy merre volna található a zsidók királya. Egyszerre számosan ajánlják magukat, hogy ők elvezérelnék ama három szakállas aggastyán embert, akik igen módosan valának öltözve, és kincseket vivének magukkal.

Amint eljutnának a királyi házba, mind az udvari sok nép körülvevé őket, és igen vizsgálák vala, mivel addigelé soha nem láthatának ezekhez hasonlatos, jámbor embereket.

– Kit kerestek? – kérdezte a főmester.

– Mi a zsidók királyát.

– És kik volnátok?

– Mi királyok vagyunk Napkeletről, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.

Melléjük álla amaz főmester férfiú, és Heródes elé vezeté őket, mondván:

– Íme, itt vagyon a zsidók királya.

Csak nézték a nagy kevély embert a napkeleti királyok, és igen elszomorodának, mivel úgy látták, hogy hamis útra hozták és ilyen közönséges módon akarnák megtréfálni őket. Végre hármuk közül bátorságot vett az egyik, és így szólt:

– Hol vagyon, aki született: a zsidók királya?! Mert láttuk a csillagát Napkelet felől, és imádni jöttünk őtet!

Hallván pedig ezt Heródes király, megháborodék szívében és vérében egyaránt; s meghagyá a vitézeinek, hogy zárnák be valahová ezeket a megháborodott mágus királyokat, amíg kiderülne, hogy mely Istentelen balgaságot beszélnek. Azok be is zárták tüstént a bölcs aggastyán embereket, és birkahúst adának nekik enni, s valami kevés gyümölcsöt.

Heródes pedig összegyűjté mind a papi fejedelmeket s a népnek írástudóit, és kérdezi vala tőlük, hogy hol született a zsidóknak ama királya, akiről a vén mágusok tudakozódónak nála. Azok pedig felelének neki:

„Júdea Betlehemében, mert így íratott meg a próféta által.”

Akkor még jobban felgerjedett Heródes, aki bitorlá a zsidók országának trónját, és elkergeté magától a papi fejedelmeket s mind a nép írástudóit, szidván kemény szavakkal őket, amiért így meg tudának ők is elméjükben I. kötet 280háborodni. Annak utána hívatá titkon a mágus királyokat, és álnokul kegyességet tanúsítván irántuk, kitudakolá tőlük a csillag idejét, amely nékik Napkeleten megjelent volna. S akkor így szóla nekik:

– Induljatok és menjetek el a közeli Betlehem városába, és kérdezősködjetek szorgalmasan a Gyermek felől; és amikor megtaláljátok őt, tüstént jöjjetek vissza, hogy én is elmenjek és imádjam őt.

Az Istentelen Heródes úgy számította a dolgot, hogy ilyen úton ki fogja tudni a mágusoktól a gyermek Jézus igazi helyét, és akkor elmenvén oda ő is, megöli őtet. Isten azonban angyalt külde a napkeleti királyokhoz, és ama angyal megjelentett álmukban nekik mindent, és meghagyá nekik, hogy vissza ne térjenek Heródeshez többet. Azok úgy is cselekedének, vagyis minekutána megtalálták a kisded Messiást, és imádták őt, és kedves ajándékokkal hódolának neki, más utakon térének vissza az ő tartományukba.

Mivel pedig Heródes hosszú időn keresztül hiába várá vissza a mágus királyokat, és mivel a nép hangos szóval is kezdé beszélni, hogy valóban megszületett a zsidók királya, kit a próféták több versben megjövendöltek vala, szörnyű ijedelem futott az ő kevély szívébe, féltvén a trónját egy kisded gyermektől. Sokáig tusakodott magában, és találgatá a módokat, hogy miképpen pusztíthatná el a föld színéről a betlehemi kisdedet. Elméje határtalan félelemben zakatolt, és a vére pusztító tűznek módjára kezdett égni, s a szíve hasonló leve a megbőszült oroszlán szívéhez, amely mardosva égeti az oroszlánt, aki ilyenformán futni, bőgni, rontani és ölni kényszerül, így a megbőszült Heródes is elhatározá, hogy meg fog meztelen fegyverrel öletni minden csecsemő fiúgyermeket, aki Betlehemben és annak környékén csak találtatik, azt számítván, hogy közöttük lészen a gyermek Jézus is. Annak okáért egybehívatá a kapitányokat és a seregek hadnagyait, s ilyenképpen szóla nekik:

– Szerelmes barátaim és kedves vitézeim! Jól tudom, sok erős hadakban forogtatok, és mindenkor dicséretesen viseltétek magatokat. Mely gyakran halálos veszedelemre vetettétek az életet az én szolgálatomért. Jól tudom mindezt. De mostan igen nehéz dolog történt országomban, melyet ha mindjárt meg nem orvosolhatok, minden kétség nélkül elvesztem az én országomat, ti pedig engemet, vagyis a ti királyotokat, ki veletek mindenkor jót cselekedtem, és sokkal több jókat akartam cselekedni. Most azért, ha magatokat erős vitézeknek tartjátok, ideje vagyon, hogy azt cselekedettel is megmutassátok, mivelhogy az én országomban igen gonosz veszedelmet forraltak ellenem. Légyen híretekkel azért, hogy elrontanak engem országommal egyetemben. Nem nyilvánvaló haddal tusakodnak most ellenem, hanem egy gyermekecske fenyeget engem, és meg akar fosztani Izrael orszáI. kötet 281gának trónusától. Eme gyermek pedig Betlehem városában született, és bizonnyal ott vagyon most is, vagy annak környékén valahol. Emlékezhettek a mágus királyokra, akik Napkeletről jővén, mondának: „Hol vagyon, aki született: a zsidók királya?! Mert láttuk a csillagát Napkelet felől, és eljöttünk imádni őtet!” Azt rendeltem azon mágus királyoknak, hogy térnének vissza hozzám a hírrel, mely a kisded felöl a valót elmondja, de az álnok mágusok megcsúfoltak engem. Én most igen félek, és búsulván csak rettegek, nem tudván, hogy mi következik reám eme dologból. Nincs máshova fordulnom, csak hozzátok. Annak okáért az az én akaratom, hogy ti mindjárt Betlehembe menjetek, és annak határaiba és a környülvaló tartományokba, és mezítelen fegyverekkel bémenvén a házakba, ne bántsátok a vénembereket, ne illessétek az ifjakat, sem az asszonyi állatokat, hanem öljétek meg mind a fiúgyermekeket kétesztendőstől fogva és alább. Ne tekintsetek az anyáknak sírásaira, sőt, azoknak ölében is megkeressétek az én ellenségemet. És ha azok közül valaki elszántan oltalmazná fiacskáját, öljétek meg mind fiával együtt. Senkitől semmit ne féljetek, mert én, a ti királyotok, parancsolom ezt nektek. Menjetek bé tehát abba a városba, mint az oroszlánok, hogy csak egyetlenegy is azon gyermekek közül meg ne maradjon, mert talán az az egy lenne, akit a mágus királyok imádtak.

A kapitányok és a seregek vezérei mindjárt hírül adták eme parancsot az egész hadi seregnek, és mindnyájan sok meztelen éles fegyverrel Betlehem felé indulának.

Isten azonban mindezeket látja vala; és minekutána kiadta volna Heródes a vad parancsolatot a csecsemő-gyermekek megölésére, nyomban szóla az ő angyalának, hogy menne és repülne nagy gyorsasággal Szent Józsefhez Betlehembe, és jelentené meg neki a veszedelmet, és szólítaná fel, hogy menekedjék tüstént mind az egész szent család Egyiptus földjére. S akkor a mennyei angyal leszállván késedelem nélkül Betlehem városába, megjelenék Józsefnek álmában, és így szóla neki:

– Kelj fel, és vedd a gyermeket és a gyermeknek az anyját, és Egyiptusba fuss! És légy ott, amíg mondom neked, mert keresni fogja Heródes a gyermeket, hogy megölesse.

Hamar felkele József, hogy még abban a szent órában megcselekedje, amit az angyal által parancsolt vala neki az Úr. Felkölté azonnal a gyermek anyját, és megbeszélé neki az Isteni jelentést. Akkor magukhoz vevék éjnek idején a kisded Jézust, egy szamárra felrakának némi útravaló dolgokat az ő szegény házukból, és minden késedelem nélkül s titkon Egyiptus földjére indulának, hogy ott lakjanak mindaddig, amíg az Úr akarata azt megkívánná.

I. kötet 282

S azon a napon, hogy reggelre virradott volna Betlehem városa és mind a környező tartományok, melyek Júdeában valának, a Heródes sok kegyetlen vitézei megérkeznek vala, hogy a napot betöltsék az anyáknak sírásaival, és a földet béfessék a gyermekeknek ártatlan vérével.

Elsőbben is a várost lepék el, mint a kegyetlen farkasok, hogy ölni kezdjék az ártatlan bárányokat. Kegyetlen dühösséggel rontának be minden lakosok házaiba, és átvizsgálják a pincéket és a vermeket, s átal mindenféle rejtekhelyeket, netalán oda dugtak volna egyet a gyermekek közül. És bémenének gonoszul forgó szemekkel és meztelen fegyverekkel a szent templomokba is; és az utcákon, minden házakban és a megrémült városnak minden helyén irgalom nélkül öldösni kezdék a férfiúi gyermekeket, kétesztendőstől fogva és alább.

És akkor sírni kezdett nagy jajszóval és fennhangon Betlehem városa, úgyannyira, hogy a nagy zendülés, riadalom és kiáltozás miatt nem hallották egymásnak szavait, míglen a gyermekecskék öldöklése tartott. És abban az időben, amit boldognak kellett volna mondani, mivel eljőve rendes idejére az Isteni gyermek, kiről a próféták olyan nagy jóslatokat tettek vala, nem találtatott csak egy ember is az egész városban, aki örvendezett volna, hanem mind olyanok voltak, akik arcájokból kikelve kiáltottak az égre. Sírtak az ártatlan gyermekek, akiket ölnek vala, sírtak azoknak nénjei és bátyjai; sírtak az atyák, de mindezeket legyőzte a fájdalmas asszonyok sírása és ordítása.

Némely nagyszívű anyák a vitézek elejébe állának, vagy éppen azoknak lábai elé veték magukat, hogy inkább ők ölessenek meg, ne pedig az ő ártatlan fiuk, aki nem vétkezett semmit ezen a földön. Némelyek ide és oda futkorásztak, karjukon az ő csecsemőjükkel, hogy elmenekülnének valahogy a városból, de a nagy igyekezetben megbotlának más anyáknak és kisdedeknek megcsúfolt holttestében, és azokra ráesvén, maguk alá ölték az ő gyermeküket. Némelyek olyan erősen tarták karjaik között az ártatlan kisdedet, ki az övék vala, hogy megfogván és húzván a vitézek, kettőbe szakada. Némelyek elrejték az ő fiukat, de az hangos sírással elárulá magát, mintha hívta volna az ő megölésére a vitézeket, nehogy kimaradna azon apró szent mártírok közül, akik elsőnek adták életüket a kisded Jézusért.

Amikor már nem volt gyermek Betlehem városában, akit megölni számítottak a dühös vitézek, a számtalan apró mártíroknak holttestein keresztül lemenének a közeli és a távoli majorokba és a körülfekvő tartományokba. És akkor ott is megindul vala a kisdedeknek és az anyáknak rettenetes sírása.

És ahogy a kegyetlenség éppen javában folyik vala, az egyik majorban gyermeket halla sírni egy vitéz, aki igen kedvelt embere volt Heródesnek. I. kötet 283Nagy szorgalommal és serényen odafuta tehát a vitéz, és a kardjával rögtön levágá a gyermeknek a fejét, mire a dajka, aki szoptatá és gondozá a gyermeket, odaveté magát a vitéz elejébe, és így kiálta neki:

– A Heródes gyermeke volt, akit megöltél!

Akkor a vitéznek elváltozott az ő gonosz arcája, elméje kiugrott az ő rendes útjáról, és keresztüldöfé a dajkát, s megölé magát is azonhelyben, nehogy bármikor is megtudhatná Heródes, hogy ő lett fiának gyilkosa.

Egy másik majorban pedig, amely jó messzire vala Betlehem városától, egy igen szép és kívánatos fiatal asszony álla házának kapujában. Odamene hozzá a seregből egy hadnagy, és megkérdezé tőle, hogy nem volna-e fia, akit meg kellene ölni. Erre az asszony, aki még szebb vala, mint ahogy messzibbről látszott, azt felelé neki:

– Gyere be hozzám, mert vagyon.

Akkor bemenének mind a ketten a házba, ahol látá a hadnagy, hogy ott fekszik nyughatatlan siránkozással egy férfiú-gyermek. Kivonta tehát a kardját, hogy rögtön a gyermek életére menjen. De akkor elejébe állott az asszony felgerjesztő szemekkel, s széjjelnyitá az ő köntösét, derekától a földig, és így szóla a vitéznek:

– Vajon nem volna neked is jobb, ha inkább reám emelnéd a meztelen kardodat?!

A vitéz pedig megszédült attól, amit hallott, és amit látott, és rögtön elmúla az ő akarata, mellyel meg akará ölni a gyermeket; és annak helyébe olyan gerjedelem ébredett benne, hogy megfogni kíváná az asszonyt, és örömét tölteni véle. És miután be is töltötte véle örömét, megkímélte annak gyermekét, sőt, egy ezüstpénzt is adott az asszonynak, hogy emlékezne reá. S alig távozott el a házból, egy másik vitéz jött tüstént, és miután véle is hasonlóképpen cselekedett az asszony, az a vitéz is egy ezüstpénzt ada neki. És utána megint egy harmadik vitéz jött, és véle is úgy tett az asszony. És a harmadik után egy negyedik vitéz jött az ő látogatására. És a negyedik után az ötödik jött, és még nem vala vége. S mire elérkezett az este, a látványos asszonynak harminc ezüstpénze vala, mely csillogó pénzek közül egyet odaadott a kicsi fiának, hogy gyönyörködjék benne. A gyermekecske apró kezébe vette a pénzt, igen gyönyörködött benne, és nem jutott eszébe, hogy sírjon.

– Mi a neve a te fiadnak? – kérdé akkor a vitéz, aki éppen az asszonynál vala.

– Júdás! – felelé az asszony, és hálával kiáltott fel az ő bűnei közül, amiért meg tudá oltalmazni az ő édes fiát a szörnyű haláltól.

I. kötet 284
Dínomdánom illata

A faluban hált a Szentlélek az éjjel. Hajnalban látták fényesen elmenni egy piros hintón. Utána harmat és a harmat után illatos fény szállta meg a földet.

És most, a délutáni aranynapon gyermekcsapat rajzott a pünkösdhajnali örömhintónak a nyomán. Zajgó, kedvben és örömben bugyborékoló, kicsi tarka had volt. Időre tíz és tizenhárom körüliek valahányan, viseletre pedig három a szoknyás csupán.

Csokrokba verődve gurultak ki az utolsó házak közül az északi részen. S itt a kinyílott horizontok közepén elevenen poroztak tova az országúton.

Hevesen osztottak valamit, s közben titokzatosságot leheltek szavaik hátán, és rajongást fénylő szemeikkel. Szinte a föld fölé emelte őket a szapora mozgás.

– Hóhé, álljatok meg! – kiáltott Orbán kicsi Dénkó.

Úgy látszott, ő vezérli a sereget. Virágos, nagy rét hullámzott balra az úttól. Dénkó ebbe az irányba vette az arcot, a többiek pedig köréje sereglettek, és csillogó szemekkel várták a születő szavakat.

– Itt átalvágunk – mondta a vezér –, s tova a nagy domb alatt lesz a jó világ.

Megindult az egyik leánykával elöl, s a társai utánaugrottak a kövér fűbe, mint a virághabos tengeri vízbe. Ahogy lábbal és karokkal tovaeveztek, csak fejeket lehetett látni, amelyek fekete gumók módjára hullámzottak a réten.

A mesebeli fürjmadarak is így mehettek királyt választani hajdan, amikor még nem szóródának vala széjjel a földön.

Vígan és nagy buzgósággal egy domb alá értek valahára. Akkora domb lehetett, mint egy jókora sütőház. Az aljában dús és ezerszínű a virágos fű, mintha királyleányok álmodták volna oda. De a teteje kopasz, mint egy nyakig süllyedt óriás feje, amit addig veregetett sugárvesszeivel a nap, amíg vércseppek gyanánt néhány fecskeszegfű sarjadott ki rajta.

Itt megállottak, majd intett a vezér, hogy legyen tömörülés. Engedelmesen egybeverődtek, s a nap aranyfonallal összekötötte őket, mint egy nagy mezei csokrot.

Mind nyugtalanul várták a szót, valami különös játékra kinyílott szemekkel.

I. kötet 285

Tartotta meleg hátán őket a föld, és azt hitte, hogy béállanak ezek is az ő többi gyermeke mellé virágnak.

Nézték a megrebbenő madarak is, és azt hitték, együtt tartanak immár, és a következő hajnalon együtt fogják hirdetni, hogy jó, amit Isten cselekszik.

Nézte a Nap is őket, és azt hitte, új emberiség kisded csapata érkezett a földre, hogy a halottak felett örök életet kacagjon.

És ringatta áldott tenyerén őket az Úr, s találgatta szaporán, hogy vajon mit akarhat annyi sok gyermek egybeverődve.

S akkor így szólott Orbán kicsi Dénkó parancsnoki szóval:

– Állj elé, menyasszon!

Egy leányka előrelépett, s pírba borulva megállt. Aztán egy buksifejű szökött a leányka mellé, jobb karját annak vállára kanyarította, s pezderkedve így ágált teleszájjal:

– Ne búsulj, galambom, megélünk hótig!

Az arcok derűre nyíltak, és hirtelen víg zajongás támadt közöttük. Még Dénkó is vidulni kezdett, hogy milyen jól bétölti a vezéri tisztet. Kicsi melle domborodott az örömtől, a szemei pislogtak, mint a gyertyák; majd vigyázzba feszült újra, a szája kinyílt, s hát nem tudja, mit szalasszon ki rajta. Akkor dünnyögni kezdett, és a kezeivel hadonászni. Aztán ártatlan arccal, mintha most szállott volna le a földre, a kiszólított párra tekintett, s a fűre mutatva így szólt:

– No, gyüngyölődjetek egy kicsit!

Szólásán nevetve hengeredtek végig, mint a jó meleg sarjún. Dénkó azonban nagy képet öltött magára, s megtűrte nyakát, mint nehéz helyzetekben a családapa. Mégis könnyed akart lenni, s mintha a kelletinél nagyobb ésszel dúskálna minden lehető világi dologban, komolykodva mondta:

– Vagy játszódjunk, vagy feküdjünk le!

– Bajos játszani, ha botlik a vezér – szólott valamelyik.

– Botlik a te nyelved! – dolgozott a tekintélyén Dénkó. – Hát nem úgy rendelte volt az Isten, hogy lakodalom előtt összebúva üsmerkedjék a fijatal pár? Úgy van vagy nincs úgy?

– Úgy van hát! – mondták egyszerre többen.

Dénkó úgy gondolta hirtelen, hogy most jól megszorítá, aki dolgába szólott az előbb. Feléje fordult tehát, s így szegezte neki szavait:

– Most tudóskodj, lám!

A másik béhúzta magát.

– Én nem szóltam semmit – mondta.

– Hát ki szólt?

I. kötet 286

– Az a sárga ember, né! – mutatott kicsi ujjával előre s felazon a gyermek.

Nézték, s hát csakugyan egy ember került valahonnét a dombtetőre. Valami úrféle volt, ki a városból jövögetett el egy-egy hétre a faluba. Kerek feje kopasz volt, és sárgásan fénylett a napon, mintha rostának való disznóbőrbe lett volna pakolva.

– Az Gyalló úr! – súgta az egyik. – Nálunk is volt egyszer, valami könyvet árult.

– Puskája is van! – szólott a másik.

Csakugyan odalátszott, amint Gyalló úr széjjelvetett lábai között, mint egy karót, úgy tartotta a fegyvert. Ruhája úgy sárgállott, mintha sáfrány leviben fereszték vala meg.

– Hí, beh rusnya! – mondta kacagva az egyik.

– Haggyátok, hogy járja a szél – intett Dénkó, a vezér. Utána körülnézett, hogy megint megkeresse helyét a parancsnoki szóhoz. Tapogott egy kicsit, majd közelebb ment, s még közelebb, s úgy magyarázta:

– Ház kell a fiataloknak, ház! Heába adja össze a pap, ha nincs hova meghúzódjanak aztán. Nem igaz-é?

– Igazsága van Dénkónak – ismerték el többen is. – De hogy lesz meg a ház?

– Hogy-é? – legyintett Dénkó. – A könnyen! Jó erőben vagyunk, hálistennek, s kalákában megcsináljuk.

Azzal jobbra fordult, s valami bokrok felé lengette kezét.

– Lássátok-é: ott az anyag! S egy pillantásra házat csinálunk, zöld házat.

– Menjünk!

Némelyek megfutamodtak helyből. Kicsi Dénkó azonban hátramaradt, a menyasszony karját megfogta, s komolyan szólott, mint egy meglett ember:

– Ide a fűbe ülj le, né!

A leányka leült rögtön.

Akkor a vőlegény karját ragadta meg.

– Te pedig húzódj melléje, s burukolj neki, mint a galamb. Mü mindjárt visszajövünk.

Azzal elgázolt sebesen a többi után.

A kopasz úr meg sem mozdult a dombtetőn, hanem erősen figyelte a játékos sereget, majd elévette kicsi zsebkönyvét, s abba beléírt valamit.

A bokrok tövén már fürgén dolgozott a gyermeki sereg. Egy részük tördeste az ágat, kettő karót kerített a kalibaházhoz, mások megint füvet téptek házfedélnek s puha pádimentumnak.

I. kötet 287

Egyszer megállott az egyik, s a bokrok közül a domb felé lesve vihogni kezdett:

– Né, Gyalló úr rajzol!

– A nem rajzol, hanem ír.

– Biztosan a szeretejinek ír.

– Mert van is az olyan vén kopacnak! – mondta a másik.

Orbán kicsi Dénkó buzgón serkentette őket:

– Dolgozzatok, mert ti nem vattok urak.

Később találós kérdést vetett fel az egyik:

– Mi az, hogy dombon ül, s aztán sárga héja van?

– Az eppen tök! – szólott, aki mellette volt.

– Igende ír is! – tette hozzá a másik.

– Az akkor Gyalló úr.

Ismét később ezt a kérdést tette fel az előbbi:

– Hát a mi, hogy gyalog indul, pedig ló van előtte?

Sokáig kerülgették kicsi eszükkel a kérdést, míg nagyot nevetett végül az egyik:

– Az is Gyalló úr eppen!

Zajongtak és repdestek a jóízű dolgon, mint a verebek a kiterített búzán. S a nagy bölcsösködésben azon vették észre magukat egyszer, hogy készen áll a kalibaház.

Orbán kicsi Dénkó vizsgálódva megkerülgette, aztán buksi fejével rábólintotta a végszót:

– Emmá ház! Még szaporodni is lehetne benne.

– Azt igen, nyulaknak kivált – mondta egy kék szemű cingár, aki hibát kapott még a toronyban is.

Hanem Dénkó már visszafelé tartott sebes mozgással, s nagyokat szökött mindegyre, mint a sáska. A többiek is szaporán ugrándoztak utána, s közben taszigálták belé egymást a fűbe, s olyan hangokat adtak, hogy nyekkenő seregnek lehetett volna nevezni őket.

– Ide, népség! – parancsolt a vezér, és újból maga elé tömörítette őket. Akkor vette észre, hogy a menyasszony s a vőlegény még javában kuksol a fűben.

– Hé, haggyatok lakodalom utánra is valamit! – kiáltott feléjük, s odarendelte azokat is. Erre a megmaradt két leánykát kinevezte örömanyának, két legénykét örömapának, egyet szószólónak, majd felhívást tett, hogy ki vállalja a papi tisztséget.

Nem jelentkezett senki.

I. kötet 288

Végre az egyik a domb felé hunyorított:

– Gyalló úrt híjjuk meg papnak…! – mondta.

Nagy zúdulás támadt.

– Hogyne!

– Mert eppen talál is a medve a kakasüllőre!

– Nem rontjuk el a napot!

Dénkó rázni kezdte a kezét, hogy csend legyen.

– Akkor vállalom én – szólott.

– Püspök nem lennél-e?! – kottyant belé a kék szemű cingár.

A vezér megsértődött erre.

– Akkor fújjátok fel az egészet! – mondta.

Nagy lárma támadt, s bomlás. Mind a kékszeműre mentek, s mind beszélni kezdtek:

– Ne tudj többet másnál!

– Kivetünk a játékból, ha nem nyughatsz!

Egy ideig így gyűléseztek, aztán közakarattal Orbán kicsi Dénkót kikiáltották papnak. S hogy mindez lezajlott, csendre állottak újra, hogy mehessen a játék.

Kicsi Dénkó szétterjesztett karokkal mindjárt fohászkodni kezdett nagy hangon a mezőben:

– Dóminusz bóbiszkum!

Utána karjait leeresztette, és intett, hogy járuljon elébe a fiatal pár. Azok oda is mentek, nagy komolyan lehajtották a fejüket, és térdre ereszkedtek a „pap” előtt, aki dünnyögött percekig valamit nekik, majd futkosó vonalakat rajzolt felettük, aztán felállította őket, s így szólt:

– Tudja meg a föld népe, hogy jóban-rosszban, esőben-sárban immár össze vattok kötve. Értitek-é?

– Ércsük.

– No, akkor menjetek békességgel, s lepjétek bé a földet! – mondta végezetül Dénkó olyan komolyan és méltóságteljes képpel, mintha egy világot teremtett volna.

De már senki sem ügyelt rá, hanem megbolydultak, és körülvették az új párt, s valamelyik nagyot kiáltott mindjárt:

– Dínomdánom, lakodalom!

Ketten-hárman táncolni is kezdtek, de a nagy fűben összeakadt a lábuk, s felbuktak, mint a csutak.

Orbán kicsi Dénkó forogva kiáltotta:

– Örömanyák, hol vattok?

I. kötet 289

Mikor azok jelentkeztek, így parancsolt rájuk:

– Szerepöt vinni! Itt az ideje, nem látjátok?!

Erre a két leányka járni kezdett kereken, s hajlongott, s kiáltotta ég felé szaladó hegyes hangon:

– Ételhez s italhoz hozzálátni, tisztelt vendégkoszorú!

S amint így körbejártak, egyikhez is, másikhoz is kínáló szavakat intéztek:

– Egyék, komám!

– Igyék, sógor!

– Ó, használjon, pelébános úr, no!

– Maga is, Ferenc bá, ne szégyellje magát, mint egy szűzleán!

S a víg örömben, mintha csoda történt volna, kenyér- és kalácsmaradékot termettek a zsebek, és kicsi orvosságosüvegek bújtak elé, amelyekben mind bor s pálinka, ki tudja honnan!

Mohón majszoltak, mintha sohasem ettek volna. S a kicsi üvegeket verték egymáshoz, s köszöntötték el a kortyot:

– Adjon Isten megélhetést az új párnak!

– Adjon az Isten sok ügyes gyermeket is!

– Eléhaladást és békességet!

– S nyugodalmas vénséget!

Így folytatták valami félóráig a lakodalmat. Akkor elkiáltotta magát Orbán kicsi Dénkó:

– Viszik az ifiasszont!

Erre kiállott a szószóló, és így búcsúztatta habarva az apai háztól:

Sírjál szép menyaszon:
Könnyeid follyanak,
Virágjaid maradjanak,
Fegyverek ropogjanak!

És úgy elvégezte hirtelen, mintha leesett volna valahonnan. S akkor megindultak a kalibaház felé, szökdöstek, és akkora zajt vertek örömükben, mint ha háromannyian lettek volna, mint ahányan voltak. Az új párt az élén vitték a menetnek, s mindegyre rikótották elöl-hátul:

Ij-jú-jú!
Megdöglött a suta juh.
Ij-jú-jú!
Nem kell neki több sarjú.
I. kötet 290

Így lakodalmaztak végig a réten, s ahogy a kalibát megközelítették volna, hát mint a villanás, egy nyúl s egy nyúlfiú ugrott ki onnan.

– Né!

– Hó!

S utána mind, s neki a dombnak.

– Buff!

Gyalló úr lövést tett orcájuk előtt. Odamentek, s hát meghalt a nyúlfiú. Rosszulesett a gyermekeknek, mert örvendezni s játszani szerettek volna vele.

– Maga métt lőtte meg azt a nyúlfiat? – kérdezte Orbán kicsi Dénkó.

– Azért, mert futott – mondta az úr.

Összesúgtak a legénykék. Voltak legalább tizenöten. Szemük kigyúlt, arcájukra a vakmerőség kiállott, mint a vércse.

A puska a földön feküdt, gazdája a nyúlfiat nézegette.

Dénkó odalehelt a társának valamit, s erre, mint egy riadóra, megpattant az erők húrja végig.

– Levesszük a lábáról!

Gyalló úr megérzett valamit. Oldalt a fiúkra sunyított, de ebben a pillantásban elkiáltotta magát a vezér:

– Reá, hé!!

S mint a medve, kit darázssereg megriaszt, félrelökött hármat a kopasz úr, s kiugrott közülük, s puska nélkül s nyúl nélkül sebesen vágni kezdte a virágos fűben az utat.

– Fogd meg!

S futottak valami száz lépést utána, de aztán megtértek, s körülvették a halott nyúlfiat, majd a puskára gyűltek valahányan.

– Fojtsuk meg földdel! – mondta a vezér.

S örömhullámokat verve, betömték a halál két csövét fekete földdel. És rázendítettek egy énekre. S ezt az éneket, mint az Ember új riadóját, úgy zengették a gyermeki tüzes nyelvek végig a mezőn.

I. kötet 291
Sóvidéki társasjáték

A déli ragyogó napon hallani lehetett a források, a szálló bogarak, a fák és földi virágok énekét. Valami csodálatos, ritmusban lengedező szellő fényhullámokat ringatott az országút felett, amely ezüstben csillogott ez illatos világban, és önmagával kanyarodókat játszott. Madarak repültek néha keresztül rajta, különben a csend húzott fedelet föléje, mint egy végtelen hídra.

Sokáig nem jött senki.

Végre egy hajlatnál előbukkant mégis egy szekér. Rendes falusi szekér volt, döcögő természetű és lajtorjás. Két pereszlen pejlovacska húzta. Fent egy keresztülvetett deszkán tömött székely ült, derűsen, mókára született arccal. Inge messzire fehérlett. Harisnyáján zöldeskék színben játszott a sokat tekergő zsinór, és büszkén hirdette, hogy:

Én sófalvi vagyok!

Közönségesen Mókakirálynak hívták. Jól benne élt immár az időben, de a szeme huncutság kútja volt mégis, és az arcája valami különös gyermeki pajkosság derengő mezeje.

Üdén és szapora menésben hajtotta apró lovait. Amint kiért volna a szenttamási keresztfához a tetőre, látta, hogy egy úrféle mendegél előtte az úton, majd megfordul, néz visszafelé, és helyből megáll.

– Ebből üsmeretség lesz – mondta az öreg, de úgy tett, mintha meg sem látná az urat. Azonban a nadrágos bévárta egyálltában a szekeret, s derékig emelte kalapját.

– Jó napot kívánok, bácsi! – köszönt, és nekibillent a feje is.

– Mára megvolt – mondta a székely.

– Ültessen fel, bácsi! Meg lesz fizetve – szólott az úr kissé tehetősen.

A sófalvi azonban nem állítá meg a szekeret, hanem elnézett a lovak felett, majd megsuhintotta ostorát, s akkor így felelt:

– Hát üljön fel az úr!

– Hát álljon meg akkor! – mondta a nadrágos.

– Én meg, ha mondják – tempózott az öreg, s leállította lovait. Hirtelen megnézte fél szemmel az urat s maga mellett a deszkát, s mókára gyúló szemekkel felülésre biztatta. A nadrágos valahogy felhágott, s nekihelyezkedett az ülődeszkán. S a másik pillantásban a nyelve már állott, hogy mondja: I. kötet 292„én Lukács Mihály vagyok, hivatalbéli ember, Kolozsváron, s most jövök meglátogatni öregapámat Korondon”, azonban lenyelte utolsó pillanatban a szót, mert észrevette, hogy az atyafi semmibe veszi.

Mentek már valami fél kilométert, s még egyik sem vakkantott bár egy szót. A lovak szaporán aprítottak a poros úton, maga a székely kacagta belől, hogy kínlódik az úr. Pajkosan nézte az út melletti földeket, s a hegyek felé is elhunyorgatott néha, mintha az övé volna ez az egész ország. De a beszéddel egészen várt, mert úgy tartotta, hogy az úrnak kell szólani előbb.

S végre csakugyan fészkelődni kezdett a hivatalbéli, előrehúzta magát egy kicsit a deszkán, s így szólt:

– Maga hová való, bácsi?

– Én a földbe. Hát maga?

Az úr hirtelen kapta a feleletet, de gondolta magában, hogy ő is mond egy nagyot, s így szólt:

– Én svájci, tudja-e, hol van?

Az öreg nem jött zavarba, hanem könnyedén ráfelelte:

– Hogyne tudnám, hiszen nekem is van egy tehenyem odavaló.

Lukács úr visszaült előbbi helyzetébe rögtön. Azon jártatta hirtelen az eszét, hogy mit cselekedjék: visszamondjon valami darabos szót, vagy megvesse az embert, s leszálljon a szekérről; vagy kezdje erős magosan a beszédet ő is. Úgy döntött, hogy magosan kezdi, s így szólt:

– Tudja, bácsi, én Amerikából jövök. Fél esztendeje lesz mindjárt, hogy hajón s vonaton s repülőgépen s csónakon s autón s motorbiciklin s lovon s kocsin mindegyet jövök.

A székely felemelte mutatóujját, s ájtatosan közbevetette:

– Mister!

Lukács úr sem jött zavarba. Benne volt immár egészen a tempóban, s minden erejét arra vetette, hogy elszédítse ezt a goromba parasztot. Egész testében mozogni kezdett, ahogy folytatta:

– Nincs az Istennek embere, aki annyi mindenen keresztülment volna, mint én ebben az utolsó tíz esztendőben. Mert annyi ideje élek Amerikában, pontosan annyi. Tudja, Svájcból mentem ki, s tudtam már németül, franciául, angolul s még vagy tizenkét világnyelvet. S amikor kiérkeztem, mégsem kaptam munkát, olyan nékem való munkát, úrit, tudja, hanem kifogott halakról szedtem le a pikkelyeket, mert New York utcáit mind olyanból rakták ki, tudja! De aztán egy farmot vásároltam, közel a trénhez a centrum felé, s azon a farmon voltak banánerdők, s termettek ezer módra az ananászok. Nemsokára beléptem egy bank-kompaniba, s vicepresident letI. kötet 293tem, s a csekkszámlám már százezer dollárt mutatott, s akkor azt gondoltam: elég, Mihály, a pénzből s a dicsőségből, most hazamész Európába, s megveszed Korondon az aragonitbányát…

Itt fújt még egyet a végére, aztán nagy önérzettel leste, hogy mit mond az öreg.

Az öreg pedig meglengette ostorát, s egykedvűen csak ennyit mondott:

– Lám, hazudjék egyet az úr!

Úgy hatott a szólás, hogy még meggörnyedt belé a nadrágos ember. Aztán mozdulatot tett hirtelen, hogy leszálljon. A szekeres megfogta azonban kedvesen a karját:

– Üljön csak veszteg – mondta. – Nem látja, milyen jól töltjük együtt az időt?!

Meggondolta, s visszaereszkedett az úr. Úgy érezte, hogy felengedett végre a székely, s várta is további kedves szólásait. A sófalvi azonban erősen hallgatott. Míg végre egy kóborgó kutyát megkapott a szeme. Akkor valami új hátmegetti gondolattal így szólt:

– Látja-é, az a kutya eszesebb, mint sok ember.

– S miért vajon? – ellenkezett a hivatalbéli.

– Az egyéb mellett azért is, mert csak akkor ugat, ha szükség.

Csak most vette észre a nadrágos, hogy mennyire ráfeküdt eszével a székely.

– Tovább ne folytassuk! – ajánlotta.

– Nekem nem is haszon… – szúrta meg megint az öreg.

Ahogy a következő faluba értek, s egy szép tömött menyecske szembejött velük, hunyorított az úr, s így szólt:

– Jó volna közrevenni!

– Melyik felit választaná? – kérdezte a székely.

– Én a balt.

– Akkor éppen jó, mert én a jobbik felit szeretem.

– Nem sokat érne véle.

– Én tudom, hogy sokat, mert annak titka van – hunyorított a székely.

Lukács úr is tanulékonyabb lett egybe.

– Mi a titka? – hajlott közelebb.

– Annak az eppen – beszélte a sófalvi –, hogy a fehérnép az Istennek az az egyetlen teremtménye, amelyiknek a jobbik fele nem jobbról van.

Ezt már nagyban helyeselte az úrféle is. Sőt, a falu végéig egyet mulatott rajta. Itt azonban valami zajgó legénykecsapatot értek bé a szekérrel. Az öreg meg is olvasta őket, s azt mondta:

I. kötet 294

– Tizenhárom.

– Elég volna egy házhoz – barátkozott a másik.

Az öreg azonban nem is hallotta tán. Gondolkozott újra. Majd az ostornyelet maga elé csíptette, s dohányt vett elé, hogy szivarat sirítsen. Nyugodtan kivárta, amíg füstre kaphatott, s akkor így szólt:

– Melyik több, lám, mondja meg: tizenhárom csaló-e vagy tizenhárom legényke?

– Tizenhárom csaló – felelte Lukács úr nyomatékkal.

A szekeres is ezt akarta mondani, s azért egy kicsit ingerkedve kérdezte:

– S miért?

– Azért – felelte a hivatalbéli –, mert a tizenhárom csaló közül egy-kettő bizonyosan gyermekes család feje, s én azt is számítom.

Kezd az esze megjőni – mondta magában a székely, de ha egyenesen belészakad, úgy is többet akart tudni.

– Én nem azt mondanám – szólt némi fontolgatás után –, hanem azt, hogy tizenhárom legényke mégis több.

– Hogy magyarázza? – érdeklődött a nadrágos.

– Ezt az igazság magyarázza, mert né, számítsa csak meg: a tizenhárom legénykének van tizenhárom teste s tizenhárom lelke, az összesen huszonhat. A tizenhárom csalónak pedig van tizenhárom teste, de csak egyetlenegy lelke.

– S az az egy melyiké a tizenhárom közül? – kérdezte Lukács úr.

– Az egyiké se, hanem az ördögé – jelentette ki a székely.

Ezt az egy győzelmet nem bánta a hivatalbéli sem, mert a csalók hálójában vergődött már ő is. Több mint egy kilométert kuncogott rajta. Akkor vette csak észre, hogy közelednek Korond felé, ahol ő leszáll, s vége. Most nagy kedve lett hirtelen.

Repülni vagy legalább játszani szeretett volna. Vizsgálódott is, hogy mit tehetne végezetül. Egyszerre vicces ötlete támadt, kihajolt a szekérből, majd ijedten visszakapta magát, s kiabálni kezdte:

– Hó, bácsi, hó! Ki akar esni a kerék!

Az öreg lefogta lovait rögtön, kiugrott a szekérből, a nyelve hegyén egy káromkodással a másik oldalra került, de ott megütközve így szólott fel az úrnak:

– Hiszen nem is akar kiesni!

– Az akarna – mondta Lukács úr –, csak a kerékszeg nem engedi.

Az öreg nagyot nyelt, hogy ilyen sikeresen megviccelte egy nadrágos. De nem szólt, hanem felült, s barátságosan hajtani kezdett. Titkon azonI. kötet 295ban bosszút forralt, s egyszer megcsillant a szeme, jelezvén, hogy mindjárt megszenvedsz, te kolduskirály!

Közben beérték a falut, s csendesen zörögtek tova.

– Annál a hídnál leszállok – mondta Lukács úr.

– Melyiknél?

– Ennél né!

Mire kimondta volna, jót húzott a lovakra a székely, s a szekér hányni kezdte sebesen a farát.

– Álljon meg! – kiáltotta Lukács úr.

De az öreg még jobban szabni kezdte a lovakat, s ki a faluból, s poroztak veszettül fel az úton. S közben odareccsentette a szót:

– Nézze a kereket az úr, lám nem akar-é kiesni!

Egyetlen futásban értek a faluba, s ott egy ház előtt leállította lovait az öreg, s nagyot szusszanva így szólt: – No, hazajövénk, hál’ Istennek!

A nadrágos leugrott, s arcából kikelve ordította:

– Disznóság! Így elvágtatni az emberrel!

S újabb nyomatékkal hozzátette:

– Én Lukács Mihály vagyok, tudja meg! A korondi Lukács Péternek a fia, tudja meg!

A székely ránézett meredten, majd a fejét vakarni kezdte:

– A tűz lángja vesse fel, hiszen az a Lukács Péter az én onokabátyám.

Meglaposodtak mind a ketten. Aztán az öreg megfordította szekerét, s így szólt:

– Gyere, ecsém, ülj fel, s hazaviszlek.

Lukács úr a kalapját verte a lajtorjához, úgy röhögött. Elhelyezkedtek megint.

– Hát honnét jössz, ecsém? – kérdezte az öreg.

– Én Kolozsvárról. Hát maga, bátyám?

– Én valami sót szállíték Udvarhelyre, s jól felmérgesíte a boltos.

Egy korcsma előtt megálltak a lovak. A székely leszállott.

– Gyere, ecsém, s igyunk meg egy féllitret erre a társosjátékra!

Bémentek, s legényesen elkiáltotta magát az öreg:

– Hé, egy litret a jobbikból!

Az első csillag lekacagott a Sóvidékre; a gyerekek pedig imádkoztak a faluban.

I. kötet 296
Erdélyi csillagok
1

Nagy legenda a bibliai Paradicsomkert, de ha mégis létezett csakugyan, ott olyan idő járhatott, mint itt ezen az esteledő nyári napon: csendesen fényűző, szelíd és kacagó, boldog és végtelen.

Így szóltam magamban bolygásom elején a falu feletti dombon. Majd megindultam, és repdestek a szemeim, és fel-felnevettek néha, pedig nagy nemzeti bánat rágta szívemet. De most úgy láttam, hogy játszik az ég világán minden: játszik a Nap, ahogy kerek, lángos fejét kacagva a hegyek mögé húzza, mint egy bujkáló óriásgyermek; és játszottak a varjak, amint a jegenyefa tetejéről kancsi szemekkel utána lestek; igen a dombok, ahogy fénykötelet húzni felálltak; az erdők, amint illatos aranyfüstöt pöfékeltek lomhán; a szitakötők, ahogy serényen cikáztak, mintha most keltek volna ki a petékből, melyeket a szivárvány a vízbe rakott; a két szomszéd falu, ahogy az országutat egy mesebeli borotvaszíj módjára feszesre kihúzva fogta; és játszott mindenekfelett maga az égbolt, amely a végtelenbe kifeszülve lebegett, mint egy univerzális napernyő, minek a nyelét elvesztette a Föld.

És mégis minden örök ízűnek látszott. Bizonyos voltam benne, hogy így volt ez a fáraók idejében is, vagy a mi Szent László királyunk idejében. Éppen így, mint most: Ferdinánd román király erdélyi uralkodásának második nyarán.

A folyó vize a régi örök kottára muzsikált, a rétek a mindenkori színbe borultak, a búzák pedig az állandó aranyba. A föld nem változott, amelyen álltam, csak újfajta emberek jelentkeztek rajta.

Láttam is egyet ezek közül, amint a falu felől egyenesen irányomban tartott, fegyverrel a vállán. Hamar a búza közé húzódtam, hogy lássam, hogyan viselkedik a szabad természet ölén. Csendes menésben és dudorászva jött a kicsi ösvenkén, amely a búzák között bujkált illatot szuszogta. S a képzeletem játszani kezdett:

– Hó, ki vagy?

– Csendőr, román.

– A neved?

– Stefan.

Még jó, hogy felelt, mert az volt az uralkodó érzésem, hogy rossz véleményt tápláljak felőle. Így csak legyintettem feléje egyet:

I. kötet 297

– Mehetsz!

Fegyvere mellett valami rangfokozat volt a vállán. Öltözetén látszott, hogy tisztaságra törekszik. Barna szemei békések voltak, fiatal arca sima és derült.

Erdélyi fiúnak látszott.

Ahogy utánanéztem, s nagy léptű, kissé parasztos járását figyeltem, egyszerre egy leány alakja tűnt a szemembe, amint jött e katonával az ösvényen szembe. Piros szoknyát viselt, s a derekán felül csak inget, mit a nyakán szélesre kihajtott. Kalapja nem volt, cipőjét is csak meztelen lábára húzta. Barnapiros arca forró lehetett, mert virág módjára virítani látszott.

Mozdulatlanul figyeltem őket a búza közül, mert nagyon kíváncsi voltam erre a találkozásra. Elgondoltam hirtelen, hogy most két erdélyi nép gyermeke fog egymás szemébe nézni, itt a mezei ösvényen, ahol senki sem látja őket, csak az Isten és én. A városokból ugyanis sok baj és gyűlölködés híre jött, mellyel e két nép nyomorgatja egymást. Azonkívül több ízben hallottam azt is, hogy a román csendőrök garázdálkodnak néha a mi leányaink és asszonyaink körül. Amint ez keresztülfutott hamar a fejemben, önkéntelenül körülnéztem, hogy valami kézbelit nem látnék-e, amellyel szükség esetében megvédjem az én népem leányát. Nem láttam azonban semmit, mire megtapogattam a zsebemet, hogy nem felejtém-e otthon a bicskát. Láttam, hogy nem, s nyugodtan vártam.

A katona feszesebbre húzta fegyvere szíját, s maga is egy kicsit peckesebbre feszült, mintha valami feljebbvalóját látta volna jőni. A leány pedig alig észrevehetőleg jobbra és balra nézett, majd lesütött szemekkel ringatta magát közelebb. Már csak két lépésre lehettek egymástól, s akkor láttam, hogy a katona elereszti jobbjával a szíjat, és könnyedén tiszteleg.

– Jó napot kívánok! – köszönt.

– Nincs baj! – mondtam.

A leány nem állott meg azonban, sem a szemét fel nem vetette. Félénken visszaköszönt ugyan, de annyira halkan, hogy én csak ezt hallottam:

– Isten.

A katona hirtelen megállt, a sapkáját feljebb lökte a fején, s egy kissé ingerülten szólt a leányra:

– Állj meg, babám!

– Nono… – helyesbítettem én is, miközben azt hittem, hogy rögtön futásnak ered a leány. Azonban nem jól számítottam, mert megállt, és a katonára nézett. A legény feléje mozdult, és derűs arccal, de tisztelettudóan szólt:

– Hova siet olyan nagyon?

– Haza indulék – mondta a leány.

I. kötet 298

Feltűnt nekem, hogy egészen barátságosan szólottak. Arra gondoltam, hogy ismerték talán korábban is egymást. De láttam rögtön, hogy most beszélnek egymáshoz először, mert így folytatta a csendőr:

– Hogy hívják magát?

– Demény Etelkának – mondta a leány, de nem kérdezte vissza a katonát, pedig ez láthatólag várta.

– S hol laknak?

– Mü a nagyút mellett, éppen szembe a hitelszövetkezettel.

Erre levette fegyverét a csendőr, s jónéhányszor megütögette agyával az ösvény kemény útját. Egyébként is látszott rajta, hogy valami nagy elhatározás előtt van. Végre felnézett, s így szólt:

– Én elmennék valamelyik este magához, ha szívesen látna.

A leány elgondolkozott egy pillanatig, majd leszakasztott egy búzafejet, s mialatt nézegette, így felelt a csendőrkatonának:

– Én nem bánom, csak apámék meg ne haragudjanak.

– Hát mikor menjek?

Egy pírhullám futott az Etelka arcán, majd nevetve mondta:

– Jöjjön szombat este.

– Ma kedd van, ugyé? – számította a legény.

– Ma az, egész nap.

– Eleget kell várni – mondta a katona, és egy sóhajtással vállára vette megint a fegyvert, és a leány felé nyújtotta a kezét. S ahogy így álltak hosszan kezet fogva, láttam, hogy nagyon közel hajlanak egymáshoz. Nem tudom, miért, de nagyon fájt volna, ha csókra mennek. Szerencsémre azonban barátságosan elköszöntek. A leány megindult, és halkan énekelni kezdett. A katona meg sokáig állott helyben, nézvén a távolodó leányt, akit én is néztem. Ő ringó járását és szép kerek farát szemlélte, én pedig a fehér ing alatt szökdöső két játszi melle halmát.

Az a vágyam jött, hogy valamiképpen a leány elé kerüljek magam is, mert nagyon kívántam barátkozni véle. Mielőtt azonban indulni akartam, egy pillantást vetettem a csendőr felé, mert nem akartam, hogy lásson. S ebben a pillantásban meghűlt bennem a vér: a katona lövésre felemelve tartotta felém a fegyvert. Hamar a földre kuporodtam a sűrű, magos búza közé, de alig szusszanthaték egyet, el is sütötte puskáját már. Vigyázkodva felemelkedtem, s hát egy riadozó nagy verébcsapat takarodik tova a fejem felett. Már tudtam, hogy azokra vadászott, de láttam azt is, amint bément a búza közé, s ott keresgélt valamit, majd egy meglőtt verebet magasra dobott, miközben így kiáltott:

I. kötet 299

– Noroc!

Ebben a vadságában nagyon idegennek találtam. El is gondolkoztam a dolgon, s úgy vélekedtem, hogy nem cselekedte volna meg ezt az egész garázda dolgot, ha ennek a mi székely földünknek lett volna a szülötte. Fel is tettem a kérdést, hogy mi jogon kerülgeti a mi leányainkat, és mi jogon lövögeti agyon a mi verebeinket? Utóvégre, ha ez így megyen, eljöhet ide akárki, s akármekkora rontást vihet véghez bennünk és a mi jószágainkban!

Nagyon haragudtam, és teljes joggal. Oda is fordítottam feléje a fejemet, hogy egy éles pillantással megrójam az egész falu nevében. Azonban már tovalett időközben. Gyorsan kijöttem a búzából tehát, és ösztönös sietséggel megindultam a leány után. Haladhattam már valami tíz lépést, amikor cselekedetem célja öntudatos lett előttem. Feltettem tehát magamnak a kérdést, hogy miért is eredtem valójában a leány után? Azért-e, hogy barátkozzam, és férfiú legyek véle, ha ő is úgy akarja? Vagy talán valami más cél vezet? S akkor azt feleltem, hogy nem mint férfiú sietek utána, hanem mint székely ember, akinek résen kell állania, és védenie kell a székely javakat. Úgy éreztem, hogy kötelességem lebeszélni ezt a szép tiszta leányt arról, hogy közelebbi ismeretségbe ereszkedjék a román katonával, vagy éppen vérét vegyítse véle.

Vizsgálódni kezdtem a leány után, de nem láttam sehol. Sőt, énekét sem hallottam, pedig csendes volt a mező. Futásra vettem a dolgot tehát. Amint kiérkeztem a búzák közül, megálltam. Éppen egy dombon voltam. Hiába néztem azonban újra és újra körül, mert nem találták meg szemeim sehol a leányt.

– Talán az Isten repítette el ilyen hirtelen előlem! – mondottam, és leültem a gyér, de virágos fűbe, hogy gondolkozzam. Feladtam magamnak a tételt, amely így szólt: „Egy székely leány és egy román fiú kezdik megszeretni egymást.” Akkor magamra parancsoltam, a szívemmel és a véremmel egyaránt valódi székely emberre, hogy őszintén, minden elfogultság nélkül, itt a végtelen mezei templomban, Isten eleven jelenléte előtt szóljak hozzá a dologhoz, és fejtsem meg, ha tudom.

Mondhatom, sokat és sokáig vergődtem szívemben és elmémben egyaránt. Egyszer felültem, máskor könyökömre ereszkedtem, majd hanyatt, majd hasra feküdtem. Megküzdöttem különböző angyalokkal és arkangyalokkal, akik mind vallási vagy hazafias, vagy másféle nagyobb eszmékre kértek tőlem esküt. Először a férfiút győztem le magamban, aki minden kívánatos leányt és asszonyt magának óhajt. Ez nem ment olyan nehezen, mint ahogy én gondoltam volna. Utána a katolikus vallásban való neveltetéI. kötet 300sem került sorra; majd erdélyi mivoltom, majd pedig erős székely érzésem és hitvallásom. És be kellett vallanom, hogy ezeken az alapokon, sem az egyiken, sem a másikon nem lehet megoldani a székely leány és a román fiú közötti szerelem problémáját, ami olyan egyszerűnek látszik. Akkor a világ kezdetére gondoltam, és azokra a tanításokra, amelyek az első emberekről szólnak, majd az Ádám gyermekeinek meg nem fejtett szaporodási körülményeire, végül pedig Istenhez mentem, minden dolgok kútfejéhez, és az ő szándékaira gondoltam, melyekkel teremté az embert. És itt egyszerre nagy világosság és öröm támadott bennem, és megfeleltem:

– Ama leány nem székely leány volt. És ama katona nem román katona volt. Hanem emberek voltak mind a ketten, akiknek nem az parancsoltatott, hogy származásukkal büszkélkedjenek, hanem az, hogy szaporodjanak, és népesítsék be Emberrel a földet.

Ekkor azonban mintha elszenderedtem volna. Mert alaposan szürkült, mire felmerültem valami messzi világból. Talpamra állottam, hogy hazamenjek. Fecskéket láttam, amint hegyeket és völgyeket rajzoltak szárnyaikkal a levegőbe. S messze az úton két fehér ökröt, ahogy lassú nyugalommal egy szürkeségbe merült szénásszekeret húztak.

Csendesen ereszkedtem a falu felé, s egyszer, nem is tudom hogyan, nagyszerű ötletem támadt. Még meg is álltam, és úgy mondtam gyermekes örömmel:

– Szombat este én is elmegyek a lányhoz!

2

Másnap beszéltem két legénnyel, hogy jöjjenek el ők is. Kérdőleg néztek rám, ami meglepett, ámbár számíthattam volna reá. Egy pillanatig azon gondolkoztam, hogy mit feleljek, mert nem akartam elárulni semmit. Azt mondottam, hogy igen érdekes dolgokról fogok beszélni, amelyeket fent Kolozsvárott és más helyeken tapasztaltam. Láthatólag felkelt bennük a kíváncsiság, s csillogó szemük is mutatta, hogy szeretnének e zavaros időben tudni mindent, pedig egyszerű falusi legények voltak.

A következő napon három másikkal beszéltem ebben az ügyben. Ez volt csütörtökön. Pénteken újabb kettőt hívtam meg a leányos házhoz, szombaton pedig Balla Gáspárt, akivel nagy barátságban voltam legénykekoromban.

S amikor szombaton este édesanyámmal és a testvéreimmel megvacsorázhattam, azt mondottam, hogy valami kutyának való, szédüléses fejfájásom van, s a jó lagymatag esti levegőn megjárom magamat.

I. kötet 301

Nem akartam elárulni ugyanis, hogy leányhoz megyek, mert nevettek volna rajtam.

Ahogy kimehettem a kapun, egyszerre nagy és merész vállalkozásnak tűnt fel az egész. Igaz, hogy a házat ismertem jól, ahova menendő voltam, s igen a kedves szülőket és a szép leányt is, de gyermekkorom óta nem jártam soha náluk. Bizonyosan csodálkozó szemekkel fogadnak majd, gondoltam, vagy pedig megzavarja őket a nadrág, amely lábszáramon harangoz. De ez még mind semmi volt ahhoz a dologhoz képest, ha netalán a leány áldott állapotba kerülne ezen idő tájban: mert akkor ezt egyenesen reám fogják, s nemcsak a falut, hanem az egész vidéket betöltik a hírrel.

Ilyen gondolatok kínoztak egészen a kapuig. Ott azonban megbátorodtam egyszerre nagyon, s úgy mentem bé, mintha haza mennék. Koppintottam illemtudón az ajtón, s mosolyogva béléptem a jó tágas szobába.

– Adjon az Isten jó estét! – köszöntem, mire Demény bácsi rögtön felállt egy kurta lábú székről, s erős kézfogással üdvözölt, majd örömében a vállamra tette a másik kezét.

– Adjon az Isten, kedves ecsém, komámnak fia! – mondta szinte tüntetőleg, majd a vállán hátradobta a szót: – Kerítsetek egy széket, te!

Serényen kerített is a leány, és reám nézett csillogó kék szemeivel.

Éppen a háziasszonyt üdvözöltem akkor, de hamar túltettem magamat rajta, s egy kicsit játékosan megszorítottam a leány meleg kezét.

– Hát mikor aratunk, gyöngyvirág? – kérdeztem.

– Maga nélkül nem is lesz meg – mondta kötekedő hangon.

– A jövő héten már vághatjuk is – szólott a gazda, jelezvén, hogy ebben a kérdésben ő az illetékes.

Még öt legény volt ott, közöttük az én régi barátom is. Keményen kezet ráztam azokkal is, majd a széket hátrább vittem az öreg mellé, hogy onnét mindent jól szemmel tarthassak.

– Eljöttem, hogy egyről-másról elbeszélgessünk – mondtam.

– Az jó is lesz – fűzte az öreg –, legalább megtudjuk, hogy miért nem jó a világ.

Megnyugodtam, hogy ilyen jól és kedvesen keresztülestem az ismerkedés küszöbén. Az öröm könnyűvé és vidámmá tett egészen. Beszélgetni kezdtünk. Először csak az öreggel ketten, majd a legények is közénk ereszkedtek. Kérdéseket tettek, hol a gazdasági, hol a politikai helyzetre vonatkozólag; hol a városi megélhetést illetőleg. Én azonban egy-két szóval elütöttem mindezt. Inkább arra törekedtem, hogy kedvre derítsek mindenkit. Ismertem ugyanis a székely ember természetét, s tudom, hogy játszi és I. kötet 302csipkedő, amikor kedve vagyon. Azt akartam tehát, hogy a román katona, aki bármely percben érkezhetik, úgy essék be e derűs szobába, mint a jó meleg vízbe, melyben ficánkoló halak csipkedik, jelezvén, hogy a cápa is vízben lakik.

Elmondtam nekik a csíki ember történetét az ördöggel, utána pedig Chaplint kezdtem kézzel-lábbal utánozni, mondván melléje furcsa, csukladozó mesét. Javában mókáztam, s ők javában nevettek éppen, amikor kopogtatott valaki az ajtón. Mind arra néztünk, s hát az én katonám ereszkedik az ajtó szájából elé. Köszönt, és rögtön meg is állott, mert szembeütötte a hullám, amely a megrebbent szemekből feléje csapott. Ő azonban egy önkéntelen mozdulattal a karján fityegő fegyveréhez nyúlt, mintha megszállotta volna a hadisten szelleme, mondván: ne félj, zsandár! És nem is félt, hanem otthonosan, sőt, a katona ízetlen fölényével kezdett mozogni. Úgy mellékesen kezet fogott mindegyikkel, s amikor reám került volna a sor, figyelmeztetett a szemeivel, hogy jó volna talán felállni. Én azonban gondolatban hivatkoztam a békére, amelyben élünk, és nem állottam fel. Erre nyersen kezelt velem, és azt mondta:

– Stefan.

Odaszóltam valamit hirtelen hangon, de a csendőr nem hallotta meg, vagy nem akarta talán meghallani szómat. Egyenesen a leány mellé telepedett a kanapéra, s még jól megrecsegtette e tisztes székely bútort, mintha kínozni akarná.

A legények összenéztek.

Figyeltem, és készakarattal semmit sem szóltam. Vártam az első hangot. Demény bácsi szivart sodort, mint hirtelen jött gond idején. A leány pírba borult arccal kurtákat felelt a kedélyeskedő katonának, a legények pedig megtömörödtek, és összedugták a fejüket.

Nem szóltam most sem.

Végre a gazda rágyújtott, majd köhintett egyet, s nagy nyugalommal ezt kérdette tőlem:

– Kolozsvárt van-é sok romány?

– Ott elég van – mondtam.

Erre megtűrte a nyakát az egyik legény.

– Itt csak egy van – szólott, és röhintett egyet.

Megijedtem, hogy valami bajt találnak csinálni e békés házban, s azért békítő szándékkal utánitettem:

– Azok között is van jó ember.

– Ott van, ahol sokan vadnak – mondta megint a legény.

I. kötet 303

Láttam, hogy ezekkel immár bírni nem lehet, s barátságosan kérdeztem a katonától, hogy őt is beszédbe csaljam:

– Mondja, vitéz úr, mi a véleménye a székelyekről?

– Verekedő nép és csúfolódó – mondta.

Kissé felingerelt, mert azt vártam volna, hogy több tisztelettel beszéljen az én népemről. Kötekedő hangon jegyeztem meg:

– De a székely leányokról jobb véleménye van, ugyé?

– Azokról a legkedvezőbb – fölényeskedett.

– Kedvező kedviben van – szólalt meg az én régi barátom, s láttam, hogy hegyesen nézett a katonára.

Kacagtam egyet, és lefordított tenyérrel intettem, mintha le akarnám fektetni a peckes szavakat.

– Hallották-é a vak ló történetét? – mondtam egy kanyarodással. – Azét a vak lóét, amelyik Tündérországba vitte a királyfit, mert nem látta a kövér füvet a réten.

Stefan hegyezte a füleit, mert valami hátbatámadást gyanított.

– Az nem királyfi volt – mondta az egyik legény –, hanem cigány, mert nem jár más nemzetség vak lovon soha.

– A mesében még döglött lovon is jártak, mert ott minden lehetséges – mondtam.

– Az a mese olyan, mint a mü életünk – szomorkodott a gazda, s térdére lógott a feje. – Mert ebben a mü életünkben is minden lehetséges.

Engemet is elszomorított ez a mélységes hasonlat, amely a nép szívéből bugyogott egyszerre fel, mint a fekete vér. Sokáig nem szóltam semmit, s a legények sem semmit. Csak néztünk magunk elé az árvaság végtelen szomorúságával, mert tudtuk, hogy nekünk még egy vak lovunk sincs, de még egy megdöglött hitvány gebénk sincs, csak magunk vagyunk a beborult időben, fényt vetve néha, mint a csillagok, melyek csodálatos, dús tavaszi éjszaka után sírnak.

Úgy éreztem, hogy nyugszik kedvemnek napja, hogy ki tudja, melyik Sors csillagával keljen fel a holnapi reggel. Mintha nagy tenger vizébe merültem volna, ahová népem rengeteg elődjét temették. S mintha a tengerben fekete kagylók különös vonalaiból kellett volna megfejtenem a jövendőt. Arra rezzentem meg, hogy valaki jó éjszakát kíván. Láttam, hogy a katona veszi a búcsút.

– Még maradhatna – mondtam minden gondolat nélkül.

– Majd máskor – felelt, mint aki a dolgában biztos, és lépett kettőt elégedetten az ajtó felé.

Ekkor azonban utánaszólt hirtelen az egyik legény:

– Né, a puskáját itt felejtette!

I. kötet 304

A katona visszafordult rögtön, és vigyázkodni kezdett. Majd jövést is visszajött, és úgy kereste növekedő nyugtalansággal a fegyverét, amely ott lógott pontosan a karján. Inteni akartam neki, de aztán nem szóltam mégsem, hadd menjen a játék. Egyszerre azonban röhögni kezdtek a legények éktelenül.

– Hány volt? – mondta valamelyik.

– Mert egy a karján van – szólott a másik.

Kiveresedtek a csendőr fülei helyből. Azonban nem szólt, hanem megindult némán az ajtó felé. A leány is felállt, hogy kikísérje, de az apja kivetette eléje a lábát, tilost jelezvén.

– Nem kellett volna kifigurázni – mondtam őszinte szívvel.

– A medve is tövisbe lépik néha – magyarázta az egyik –, miközben fut a párja után.

Boldogan kuncogtam utána. Elnéztem sokáig búgó, darabos örömüket, de nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy a csendőr bosszút fog állni. Talán lesbe is húzta magát odakünn, és vár valamennyiünket. Nagyon izgatott a dolog. Azt mondtam, hogy fáj a fejem, amiben nem is hazudtam, mert ideges nyilallások jöttek a vakszemem környékére. Engedelmet kértem, és búcsút vettem tehát. Legvégül jeleztem még, hogy legközelebb elbeszélem, amiket akartam, mert a csendőr előtt nem lehetett volna semmit mondani, hogy amögött ördögöt ne keressen. Etelkának intettem, hogy ne fárassza magát utánam, s kijöttem. Azonban amint a kaput bétehettem magam után, valaki rám kiáltott:

– Állj meg!

Megállottam, s így szóltam mosolyogva:

– Tudtam.

– Maga ki? – kérdezte a csendőr barátságtalanul.

– Hogy érti ezt? – mondtam, mert pontosan akartam felelni.

– Úgy értem, hogy maga kicsoda?

– Én székely vagyok – feleltem neki.

– De mi a neve?

– Becsületes dologban ez s ez.

– Maga zsidó?

– Még nem.

– Hát hova való?

– Én ide. Hát maga?

Megmozdította a fegyverét, jelezvén gyengéden, hogy nekem nincs jogom kérdezni.

I. kötet 305

– Maga hol lakik?

– Én Kolozsváron, volt-e ottan?

Rám villantotta a szemét, és tovább faggatott:

– S magának mi a foglalkozása?

– Én diák vagyok.

– Milyen diák?

– Garabonciás – mondtam, és nevetni kezdtem.

– Induljon előttem! – intett, és úgy tett, mintha kuglizni akart volna a fejemmel. Valami ötven lépést mehettünk azonban csak, s akkor azt parancsolta, hogy álljak meg.

– Igazolványai vannak-e? – kérdezte.

– Lesznek – mondtam, és előszedtem őket.

Forgatni kezdte a gyenge holdvilágon, mire én gyufát gyújtottam, és előzékenyen tartottam neki. A harmadik szálnál visszaadta írásaimat.

– Magára nem haragszom – szólott előzékenyen, és hazabocsátott. Még meglestem, hogy merre lesz el, s amikor láttam, hogy visszamegy a kapuhoz megvárni a legényeket, hazamentem, és csendesen lefeküdtem.

Másnap azt hallottam, hogy javában aludt a kapuzábénál, amikor egy óra tájban elmentek a legények.

3

Jól emlékszem, éppen Péter és Pál után történt mindez néhány nappal. Én akkor az egész nyarat otthon töltöttem nagy tusakodás és vívódás között. Naphosszakat a mezőkön és az erdőkön bolyongtam. Sokszor még éjszakára sem mentem haza, hanem tüzet raktam ott, ahol az este rám borult, és órákig néztem a lángba. És gyakran úgy éreztem ilyenkor, hogy szememből a tűzbe hullanak régi vágyaim. Különös temetés volt ez: mintha aranyszálak lettek volna szomorú szememnek a sugarai, s azokon meghalt álmaim hengeredtek volna a tűzbe, akár kisgyermekek halott testei a tenger lángoló vizébe.

Szegény anyám hiába emésztette önmagát értem: a vígság rózsái hamarosan lehervadtak két arcámról, s napról napra mind szótlanabb lettem. És nem csoda mindez, mert saját álmaim sírján előmbe jöttek a Nép álmai, az örök székely álmok. Azokat már nem lehetett eltemetni, mert tudtam, hogy ha megteszem ezt is, holttestemet ki fogja vetni a föld. Így történt, hogy kínjaim az elmúló napok arányában mind nagyobbak lettek.

Népemnek sorsán meditálva, úgy jártam-keltem immár, mint egy lázongó kísértet, mint egy megszenesedett és holtakhoz beszélő lármafa. I. kötet 306Így ment ez egész júliusban, s tova augusztus közepéig. Akkor könyvekhez menekültem, azonban egyiket a másik után ejtettem ki a kezemből. S akkor egy reggel, nem tudom honnan és hogyan, az a szó jött a számra: Erdély. Többször elmondtam magamban, s mindinkább olyan lett ez a szó, mint egy óriás hajó, amelyre fel lehet szállani, s amellyel új partot is lehet érni talán. Éreztem, hogy élet kezd áramlani a tagjaimban ismét. Új gondolat napja sütött a szemeimbe, az erdélyi gondolaté! Új utat láttam az emberi szívhez, s ez az út az erdélyi út volt.

Megláttam már minden virágot a réten. Nagyon büszke voltam a hegyekre, és nyújtottam a nyakamat, hogy jobban lássam őket. Sokat olvastam, jólesett az egyszerű falusi étel, és nyugalommal aludtam, mint a gyermek.

Egy ilyen augusztusvégi éjszakán történt, hogy úgy éjféltájban rázni kezdett az öcsém:

– Bátyám, keljen fel!

Riadtan felültem az ágyban:

– Mi az, te?! – mondtam, és éreztem, hogy nagy félelem szakadt rám.

– Félreverik a harangot!

Hallgatni kezdtem, s hát csakugyan kongattak, rémesen, halálos ízzel, mintha a csontját döngetnék az embernek, hogy kirázzák belőle a velőt.

– Mi van? Beszélj!

– Égés.

Leugrottam az ágyból, s a tornácba futottam, amelyről látni lehetett a holdvilágban a falut. Az öcsém előttem rohant.

– Né, ott ég valami! – mutatott a templom felé.

Csakugyan tűz látszott ottan. Néha fel-fellobbant, mintha nagyot fújna kínjában a föld. De nem volt olyan nagy lángtornyú tűz, mint amilyeneket én láttam néha a falun.

– Már oltják – mondtam. – Vajon kié lehet?

– Valahol a csendőrök körül van – állapította meg az öcsém.

Megdöbbentett a szava. Eszembe jutott a katona, a leány és a legények. Rosszat sejtettem, valami borzasztó rosszat. Annyira megviselt a rám zuhanó gondolat, hogy a tornác fájához kellett támaszkodnom, mert igen gyenge voltam.

– Nem nézzük meg? – szólott megint az öcsém.

Nem feleltem a szavára, mire megfogta a karomat, és megismételte még egyszer a szót.

– De igen – mondtam végre.

I. kötet 307

Felvettem a ruháimat, és megindultunk ketten. Rémeket láttam és futó halált több ízben, amint tolvaj módra egy emberrel a karjai között átugrott a kerítésen. Amint a nagyútra kiértünk, már láttam, hogy szörnyű aggodalmam nemhiába kínzott.

– A csendőrök égtek – szólt az öcsém.

A kapunál megálltunk.

– Hiszen itt áll a ház – mutattam a laktanyára.

– A küsebbik égett le, ahol a konyha volt – mondta valaki.

Sikoltó sírást hallottam. Egy féri nagyokat bődült kínjában, s néha nagyokat káromkodott. Messze volt tőlünk, de a hangjából megismertem, hogy Demény bácsi. Szemeim elborultak egy pillanatra. Már bizonyos volt, hogy valami tragédia történt itten, a falu félelmetes ölében, ahol a halál közös dombon ül a virággal. Valahogy bémentem a kapun. Tele volt emberrel tömötten a hely. Szomorúak voltak, de láttam villogó szemeikben, hogy megszagolták az emberi rontást, és haraggal vannak tele a Sors iránt, amelyet a sátán szoptat fekete tejjel.

Nem mertem kérdezni senkitől semmit, hanem előrefurakodtam nehezen. Az erős füst csípte szemeimet, és ráült a tüdőmre ez a tűzköd. De mégis előküzdöttem magamat az udvar közepére, ahol síró asszonyok és dermedező férfiak állottak sűrű karikában. S mintha körülvettek volna valamit. Már nem tudtam tovább fojtani magamat.

– Mi történt? – bújtam oda egy férfihoz, akit jól ismertem.

– Bennégtek – mondta kurtán.

– Kik?

– Hát nem tudja?! Az a fiatal csendőr s a Demény Anti leánya. Valaki rájuk gyújtotta a sütőházat, s bennégtek… Üszkösen kerültek elé a gerendák közül. Ehelyt vannak a lepedő alatt… – mondta fojtott szavakkal.

Sokáig nem tudtam szóhoz jutni. Végre hullámzani kezdett a mellem a megindulástól.

– Tudtam… – ejtettem magam elé. Aztán elszántan odamentem, és felemeltem a takarót: két fekete alak feküdt szorosan egymás mellett. Emberi formájuk nem volt már azonban.

Mellém húzódott az előbbi ember.

– Nem akarták hozzáadni a leánt – mondta –, de ők szerették egymást erősen. Elegyezték, hogy összekelnek a világ bosszújára is. Tegnap reggel osztán szekeret fogadott a csendér, felültek ketten, s elmentek a városba, titokban a paphoz, aki megeskette. Lakodalmat sem csináltak, hanem behúzódtak ebbe a kicsi sütőházba. Valaki nem szenvedhette, s tűzbe borította őket.

I. kötet 308

Intettem, hogy ne mondjon semmi egyebet. Már mindent tudtam.

Ott állottam még megrendülve sokáig. Néztem a fehér takarót, és láttam alatta a két vértanú-embert, amint örök békességben feküdtek. És amint a földnek, amelyen feküdtek, és az embereknek, akik e földön álltak, feketén hirdették az erdélyi gondolatot.

Nem tudtam otthagyni őket, amíg nem hajnalodott. Akkor megindultam a derengő mezők felé, és mentemben azt a két csillagot néztem, amelyek mind a ketten szomorúan és különös szépen ragyogtak Erdély földje felett.

I. kötet 309
Szép Domokos Anna

Négy kerek esztendőt, négy szörnyű esztendőt folyvást egyet omlék a világnak vére. A negyedik végén, őszre menendőben, lefeküvék patyolat ágyába szép Domokos Anna. Alig imádkozott, szépen elaluvék. Akkor elejébe tiszta álom jöve, s abban az álomban egy fekete madár. S az a nagy fekete madár felszállott a házra, annak jobb szárnyára.

– Honnét jössz, te nagy fekete madár?

– Idegen országból, Domokos Anna.

– S onnét mi hírt hoztál, nagy fekete madár?

– Onnét biza országodnak halálát s a katonalegények megszabadulását.

– Jaj, nem bánom országom halálát, csak a szeretőmet mondd meg, nem láttad-é, nagy fekete madár?

Megrázta a tollát az éjjeli madár, s Domokos Annának ő csak ennyit mondott:

– Nézd meg a szinömet, szép Domokos Anna.

– Megnéztem, megláttam, szép fekete madár.

Akkor felrepüle, s emígy éneköle:

– Tiszta fehér voltam, mikor a sok legényt, embert ölni vittem, de fekete lettem világ nagy gyászától…

Szép Domokos Anna ilyen álmot látott.

Álom után, fényes reggel kútra indult vizet meríteni. Hét teli kártyával vizet merített is, belé is öntötte virágos nagy kádba. Levette ruháját szép Domokos Anna, s megmosta dalolva rózsaszín arcáját. Megmosta utána két gyümölcsös mellét, s meg végetes végig szép patyolat testét.

– Hova készülsz, édes lányom?

– Örömre készülök, kedves édesanyám.

– Miféle örömre, egyetlen lányom?

– Jőnek a legények a nagy háborúból, s közöttök kell legyen az én szeretőm is.

Szépen páváskodott, s fejér gyolcsinget vett. Derekára piros szoknyát, két lábára gyenge csidmát. Arcájára Napnak ragyogását, s szíve köré Holdnak a szerelmit. S hosszú szőke haját pántlikába fonta, s vállára ereszté.

– Hova indulsz, édes lányom?

– Megyek a falu végére, szeretőmet várni.

I. kötet 310

– Ne menj, lányom, várd meg itthon.

– Biza elmegyek én.

El is ment a falu végére szép Domokos Anna. Ott várta a legényt déli harangszóig, s déli harangszókor onnét hazajöve. Megsétálta magát virágos kertjében, s leszakasztott három ékes szálat. Hajának szálával azt ő egybekötötte, s elindula ismét a falu végére.

Ott várta a legényt esti harangszóig, s esti harangszókor onnét hazajöve.

– Hol van a szeretőd, kedves szép leányom?

– Baja esett, édesanyám, nem jöhetett mára.

Lefeküdt ágyába szép Domokos Anna. De hasztalan tette, mert a forró párnán szerelem gyötörte, álom elkerülte. Éjfél idejéig feküdt jobb oldalán, éjfél idején túl feküdt bal oldalán.

– Hova lettél, te fekete madár?

Hajnalhasadtakor felkelt az ágyából szép Domokos Anna.

– Jaj, az a háború bár ne is lett volna!

Más színű szoknyát vett, s a haját befonta másik pántlikába. Arcájára vette Holdnak vágyódását, szíve közepébe harangok hívását.

– Hova indulsz, édes lányom?

– Megyek a falu végére, szeretőmet várni.

– Ne menj, lányom, várd meg itthon.

– Biza elmegyek én.

El is ment aznap is szép Domokos Anna. Ott várta a legényt déli harangszóig, s déli harangszókor onnét hazajöve. Megsétálta magát virágoskertjében, s három virágszálat tegnapi csokrához újból odakötött. S csak elindult ismét a falu végére. Ott várta kedvesét esti harangszóig, s esti harangszókor onnét hazajöve.

– Hol van a szeretőd, kedves szép leányom?

– Baja esett, édesanyám, mára sem jöhetett.

Lefeküdt ágyába szép Domokos Anna. De hiába feküdt az ágyába megint, mert a nagy szerelem még jobban gyötörte, s a jóltévő álom még jobban kerülte. Két óra hosszáig feküdt jobb oldalán, két óra hosszáig feküdt bal oldalán.

Így kínozta magát éjfél idejéig.

És akkor felkele szép Domokos Anna. Lámpát nem is gyújtott, édes szülőanyja nehogy észrevegye. Fáradt derekára fekete szoknyát vett, s a hold világánál feketébe fonta hosszú szőke haját.

Két arca dombjára hullócsillagot tett, a szívébe pedig síró Szűzmárját tett.

I. kötet 311

Csendben elindula, ajtóig eljuta. De akkor az ajtó sírással nyikordult, s édes szülőanyja erre felriadott.

– Hová szököl sötét éjjel, felnevelt leányom?

– Megyek harmatot gyűjteni, mosdóvizembe hinteni.

– Ne menj, te szótitkoló leány.

– Szívem így rendelte, jaj, én elmegyek.

Megindula szép Domokos Anna, s ki is lépett feketében az anyai házból. Udvaron megállott, kezét összefogta, s felnézett a házra, annak jobb szárnyára.

– Hova lettél, te fekete madár?

Akkor béfordula virágoskertjébe, annak sok virágját mind leszakasztotta, s meleg szép ölében mind fel is halmozta. Gyenge holdvilágon ismét elindula, s egy példakísértet elejébe állott.

– Hová mész, te gyönyörű szép leány?

– Megyek a falu végére, szeretőmet várni.

– Ne menj oda, boldogtalan, gyere háljunk együtt.

– Távozzál, kísértet, én megyek utamra.

Virágai közé elrejtette piruló arcáját szép Domokos Anna, s megint elindula. Gyenge csidmáival csak kétszer koppintott, s a példakísértet akkor ismét elejébe állott.

– Fogadj szót te nekem, gyönyörű szép leány.

– Távozzál, kísértet, megöletlek az én szeretőmmel.

– Avval meg nem öletsz, mert az jó helyen van.

Megvillant a szeme Domokos Annának.

– Ki vagy, te kísértet?

– Nagy vitéz vagyok én, mert a háborúnak angyala vagyok én.

– Verjen meg az Isten!

Így szólott nagy bátran szép Domokos Anna, s avval továbbvitte szerelemzászlaját, s azt a falu végén lobogtatni kezdé.

– Gyere már, gyere már, egyetlen szeretőm. Ha immár megölted haza ellenségit, öld meg azokat is, akik reám törnek. Öld meg az én nappali hóhérim, szívem mocskolóit, éjjeli rontóit. Gyere sebes menést, leányságom napja, hadd ragyogjunk ketten falu bosszújára.

Közben sétálgatott egyik útszéliről másik útszélire. A szép virágokat ölében rengette, hánykolódó szívét emígy melengette.

– Istenem!, Istenem!, hozd haza hajnalra az én kedvesemet.

A hajnal piroslék, s szép Domokos Anna keletre fordula.

– Istenem!, Istenem!, hozd haza napoddal az én szeretőmet.

I. kötet 312

A nap is feljöve, de az ő kedvese haza mégsem jöve.

Hanem édesanyja tejet hozott neki, s szépen így kérlelte:

– Gyere haza, kedves lányom, néznek az emberek.

– Nem megyek én, édesanyám, csak a szeretőmmel.

– Akkor idd meg ezt az édes tejet.

– Nem kell, anyám, szerelmes testömnek.

S az ő édesanyja déli harangszókor ismét híni kezdé:

– Gyere haza, kedves lányom, rágnak az emberek.

– Nem megyek én, édesanyám, csak a kedvesemmel.

– Akkor edd meg ezt a délebédet.

– Nem kell, anyám, szerelmes testömnek.

S az ő édesanyja esti harangszókor ráncigálni kezdé:

– Gyere haza, szégyentelen, elpusztítnak szájokkal a népek!

– Nem megyek én, édesanyám, csak a kedvesemmel.

– Akkor falj valamit, Isten megfizeti!

– Nem kell, anyám, semmi étel a világon szerelmes testömnek!

A nap elbúcsúzott a földi világtól, anyja is el az ő leányától.

– Az én karommal többet nem nevellek, anyai szívemből ezennel kivetlek. Testödet ne lássam, hírödet ne halljam.

Ahogy hallá szomorú szép leány omlani az átkot, virágai közé béejtette fejét, s keserves sírással így zokogott ottan:

– Jaj, Istenem!, anyámból kifogytam!

Sétáló két lába akkor elgyengüle, könnyező két szeme homályba merüle. Sánc martja szólítá, oda le is romlott, s a nagy sötétségben folyton csak sírdogált.

– Jaj, búlátott szívem, jaj, fiatalságom! Jaj, ölbeli virágaim, jaj, jövendő napjaim! Jaj, egész életem, minden reménységem!

Sötét égnek alján a szomorú nagy Hold elébukdácsola, onnét nagy hegyek tetején Domokos Annához, és őt a kedves helyett ekképp vigasztalá:

– Ne sírj te hiába, szép Domokos Anna. Másnak is beborult az ő víg élete, másnak is elveszett az ő szeretője.

– De nekem csak egy volt, egyetlen életem! De nekem csak egy volt, egyetlen kedvesem.

Akkor a gyenge Hold szépen ráborula.

– Alugyál, alugyál, szép Domokos Anna.

Emígy forgolódott éjféli időig. Akkor valahonnét egy fekete gyásztó odaereszkedett, s azon a nagy gyásztón a fekete madár neki megjelenék.

– Állj meg, állj meg, nagy fekete madár, nekem mért hazudtál?

I. kötet 313

– Szép Domokos Anna, neked nem hazudtam, hanem a szívedet gyászba borítani biza nem akartam.

– Életem elhagyott, anyám megtagadott, ne sajnálj te engem!

– Vess számot magaddal, szép Domokos Anna.

– Elkárhoztam immár ebben az életben, s vessenek, nem bánom, pokol nagy tüzire: hol van a szeretőm??

A fekete madár akkor vallomást tett Domokos Annának:

– Nyugszik a szeretőd idegen országban, idegen országnak sírhomp templomában.

Szép Domokos Anna égre felkiáltott:

– Bár összeomlanék széles ez a világ!

A fekete gyásztó nagy hullámot vetett, s felette a mennyég dördülve meghasadt. Domokos Annának ölbeli virága fekete színt váltott, s megszakadó szíve nagy átkot kiáltott:

– Halljad, Isten, halljad utolsó szavamot, s utolsó szavamban minden fájdalmamot. Halljad füleiddel szívemnek sírását, szerelmes véremnek háborgó zúgását. Verd meg örök haláloddal, akik háborút indítnak, verd meg pokol kínjaival, akik népeket zúdítnak. Verd meg az eszüket, akik a háborút földre kitalálták, verd meg a szívüket, kik a szeretőket egymástól megfosztják!

A fekete madár lebegtette szárnyát.

– Szórjad átkaidot, szép Domokos Anna!

A háborgó leány mind az ő virágit a tóba vetette.

– Nagy égi csillagok, ágyúknak csövibe mind beléhulljatok! Kis égi csillagok, puskáknak csövibe mind beléhulljatok!

Így szólt az út szélin szép Domokos Anna, s virágai után a gyászos halálban maga is elmerült.

Akkor hozzáment a fekete madár, hátára felvette, az égbe felvitte. Ottan az Istennek szép Domokos Anna elejébe álla, s így szólott hozzája:

– Ugyé, te csináltad a vészes háborút, felséges Úristen?

– Én azt nem csináltam, hanem azt csinálták pokol angyalai.

Oda is leszállott szép Domokos Anna.

– Pokoli angyalok, gyászos nagy háborút miért csináltatok?

– Mi azt nem csináltuk, hanem azt csinálták földnek fajzatai.

Akkor kiállott ő minden éjszakára a Holdnak képibe, s onnét le a földre imígy kiáltoza:

– Verjen meg az Isten, háborúcsinálók!

S nappalra kiállott a Napnak képibe, s onnét le a földre imígy kiáltozott:

– Verjen meg az Isten, háborúcsinálók!

I. kötet 314
Hajnali madár

A vizek hátáról leszállott a fény. Az erdők átbújtak a horizonton. A mezők lehunyták szemüket. A hegyek elsüllyedtek. Bent a faluban pedig eléjött rejtekéből a denevér, és az első ház derekára karikát repült suhogva. S reá kialudtak lassan a virágok a fán, s a házakban meggyúltak a lámpák. Aztán énekelni kezdett a csendben a harang is, mire végérvényesen megszületett a falusi este.

A pap felállott asztala mellől, s a templom felé fordulva megszokott imádságát mondta:

„… és áldott a Te méhednek gyümölcse: Jézus…”

– Plébános úr, egy kocsi béjött a kapun! – rontott bé Jézus szent nevénél Kati, a mindenes leány.

– Miféle kocsi, te?

– Elég módos kocsi.

– S ki van véle?

– Valami magos személynek láccik.

Rögtön kiugrott a pap az Istenes útból.

– Eredj, s fogadjad, te! – szólott a leánynak hirtelen hangon, s ahogy helyre taszigálhatott sietve jó néhány széket, maga is megindult, s még a reverendát is térdig emelte, hogy fürgébben mehessen.

– Szervusz, Józsep! – kiáltott feléje a kocsi mellől egy férfi, kinek a hangjával együtt mellénye is messzire virított.

– Szervusz, Kázmér! – szólott vissza felemelt hangon a pap.

– Kezit csókolom, nagyságos úr! – szíveskedett a leány is, de rögtön ráesett a papi gazda:

– Hallgass, te! – feddte sietve – mert az nem nagyságos, hanem méltóságos.

Kati javítani akart éppen, de a szavát elgázolta dörögve a pap:

– Eredj, s mutasd meg a pajtát; s jó dolgok legyen azoknak a lovaknak!

A végszóra egy másik alak is elébukkant a kocsi mellől.

– Szervusz, kedves Józsep!

– Híjj, micsoda áldás! – ölelte meg azt is a pap. – Hiszen az egész vármegye itt van!

– Nem a vármegye, hanem az ország! – javított belé a férfi, és a nagy szavakra megmarkolászta nyomatékul vadászkalapját.

I. kötet 315

A pap azonban állott a maga útján.

– Ne bőcsködjetek annyit – mondta legyintve –, hanem Isten hozott, s gyertek!

– Isten s a haza sorsa! – fontoskodott búsan a fehérmellényes.

– Bizony, temetni jöttünk… – tette rá sötéten a másik, mire megállott rögtön a pap is, és az urak szemébe kémlelt a maradék fényben.

– S kit akartok temetni? – kérdezte.

– Szegény hazánkat: szép Erdélyországot.

Mintha mélységet vágtak volna pont a lába elé, visszább lépett egyet a pap, majd előrehajlott valamicskét, s úgy tette fel a fekete kérdést:

– Hát csakugyan elvesztettük Erdélyt?!

– El.

– A szerződést alá fogjuk írni – mondta a másik.

Egy ideig sújtottan álltak. Aztán mégis bémentek lassan és szótalanul a házba. S akkor az istállóban megszólalt Kati, ahogy kötözte a lovakat a kocsislegénnyel együtt:

– Hát ezek mik, hogy olyan rangosak?

– Ezek az urak-e?

– Ezek.

– Nagy kárt vallottak hirtelen.

– Kárt-é? S azt miképpen?

– Hát az egyik kamarás úr s alispán – magyarázta a legény –; s a másik főszolgabíró, de csak tetszelögnek immár, mert megkapták a végzést, hogy a rományok fognak uralkodni.

– S a címjök megmarad-é? – érdeklődött Kati.

– Vagy marad, vagy nem, de megtartják – mondta a legény, s hirtelen röhögni kezdett, s még leült belé a jászol karfájára, s úgy idétlenkedett sokáig darabosan. Végre mégis megjött a szava, s így szólt:

– Láttál-é csóré cigánypurdét bokrétás kalappal?

– Én nem.

– No, ez nagy kár, mert éppen olyan a helyzet.

A leány elértette rögtön a dolgot. A szeme megcsillant, s hóval mosott fogai kilátszottak az örömben, jelezvén, hogy az urak tetején találkozott a legénnyel.

– A mü markunkba nem ütnek pecsétet, ne félj… – mondta.

– S ha ütnek is reggel, lekopik estére – szólott a legény, és odament Katihoz, hogy a gyenge lámpafényen szemébe essék, mint a tüzes csóva. Átfonta derekát, és a nyakára bújva súgta:

I. kötet 316

– Szeretőd van-é?

– Van a nyavalyát, hiszen szent házban lakom! – mondta a leány, s éppen kéz alá állott, de nagyot kiáltott a ház felől valaki akkor.

– Akki? – eresztette el a legény.

– Az maga a pap – szólott Kati, és az ajtóba pendült.

– Poroncsoljon, pelébános úr! – jelentette magát.

– Hát te mi csinálsz ott?

– Ehelyt a ponkhálót verem, nehogy vajegy mérges ponk megmássza a lovakot.

– Gyere elé, s három csürkét ölints le, mert az urak megehültek.

Még hátravillant a leány két szeme, aztán sietve megindult. Alig léphetett azonban kettőt, a legény hangja suhanó madárként repült az illatos tavaszi estben:

– Aztán visszavárlak…

Csendbe merült utána minden. A falu is lefeküdt már az erős tavaszi munka után a hosszú völgybe. Csak az angyal állott kiterjesztett szárnyakkal felette, mint egy csodálatos tó felett.

A legény is hallgatagon ült egy ideig a két ló között az alacsony jászlon, de aztán kiáradt belőle az erdélyi föld és az Időnek lelke, s izzó szemekkel dúdolni kezdte a megsújtott nép szomorú dalát:

Édesanyám, ha fel akarsz keresni,
Doberdói csatatérre gyere ki:
Sziklák között egy árva fa virágzik,
Halott fiad alatta várakozik.

S mialatt így énekelt a magyar bánat örökös pusztájában, odabent a vacsorát várták az urak, s itták a pálinkát a falon keresztrefeszült Krisztus átvert lábai alatt.



– Hát ez felséges volt, Józsep! – szólt a főszolgabíró vacsora után, s kigombolta kerek hasán a kabátot, s megdőlt nagy egészséggel hátrafelé a széken. Kék mellénye megfeszült, és rajta végigborult az aranylánc, mint a három araszra zsugorodott erdélyi égen a Csaba útja.

– Gratulálok a csirkéhez, s nemkülönben a leányhoz – kacsintott kicsire húzott szemmel.

A pap bort töltött éppen, s visszamosolygott.

I. kötet 317

– Szegények vagyunk, de jól élünk – jegyezte meg minden gondolat nélkül.

Az alispán nem lépett belé a beszédbe. Ő még a sajtot ette finomkodva, s melléje kedvenc almáját, a batult. Sovány, szépen gondozott arcán azonban mintha valami gond feküdt volna. A szemeiben is ború látszott, s a homlokán ránc.

– Kár, hogy nem büdösebb – mondta egy idő múlva.

Aggodalommal néztek oda, mert nem tartották lehetetlennek, hogy nemzeti bánatában félrebeszél.

– Mire értetted? – előzékenykedett a pap.

– Én erre a sajtra – felelt a másik.

A főszolgabíró kacagni kezdett.

– Hozass Párizsból büdösebbet – mondta.

Egy kissé ízetlennek találta az egészet a pap. Látszott is valami hirtelen merevség az arcán. Azonban jó magyar lévén, megőrizte vendégeinek úri örömét, s nem szólt semmi rontót, hanem kedélyesre húzott arccal poharat emelt, és koccintott. Eme mozdulatra azonban, mint a megindult lavina, az érzelem megtömörödött hirtelen benne, s felállt.

– Kedves barátaim!

A két vendég letette poharát. Tudták, hogy a pap nagy szónokló férfiú, s valami megrázó jelenetet vártak, amely a könnyeiket is megereszti talán. Magasabbra ültek, és meghatottan néztek a szilaj és nagy hajú fejre, amelyen rángatódzni kezdett lassan a száj, és szavakat szülni:

– Én nem Erdélyt akarom temetni, hanem magunkat. Ezt a nemzedéket, amely nem volt méltó bizonyára e földhöz. Mert, kedves barátaim, én azt hiszem, hogy Erdélyt nem lehet eltemetni soha: az áll, mint egy örök szikla, amelyről lehullhat a fáradt madár, de maga össze nem omolhat. Mert Isten, a mi Mindenhatónk, gondozza ennek a földnek fenséges arcát, akár nevet az, akár sírni látszik…

A főszolgabíró játszani kezdett az aranylánccal. A másik finom zsebkésével a poharából halászott kifelé valami dugótöredéket. Mondhatta már a szép frázisokat nékik a pap, mert nem szorongott a szívük, és nem fakadt fel bennük a könny. Fűzhette és köthette a gyönyörű szóvirágokat is, mert rögtön, ahogy bétoppant az Isten a szavak közé, úgy érezték, hogy vakon jár a beszélő férfi, s csak szánalmat ébreszt szavaival, mint egy újfajta erdélyi koldus.

– Hát minek is keveri bele ebbe az Istent! – duzzogott magában a kamarás. – Hiszen ez politika és diplomácia volt az egész!

I. kötet 318

– Azért azt mondom néktek – szavalta az utolsó szavakat a pap –, hogy bízzatok Istenben, mert amíg ő veletek van, addig senki sem hagyott el.

– Éljen! – ujjongott az alispán.

– Éljen! – ujjongott a főszolgabíró.

Koccintottak, s ahogy megihatták fenékig a bort, szótalanul maguk elé néztek, de a szemük sarkából valahányan lesték egymást. A színpadi csendet, amely távolról nagy nemzeti bánatnak látszott, az alispán oldotta meg végre.

– Szépen beszéltél, Józsep.

A pap elgondolkozott, majd lengetve fejét, így szólt:

– Ó, mennyi nagy-nagy témát ad nekünk az Isten, amiről mind szebbnél szebben lehet beszélni.

– Bizony, bizony… – bólogatott a fehérmellényes.

– Tölts még egyet, Józsep! – mondta a vadászkalapos.

Felemelte a pap a kancsót, s akkor vette észre, hogy kifogyott a bor. Hamar felállt, sietve kiment, és jót kiáltott az udvaron által:

– Kati, hol vagy?

Az istálló ajtajából eléugrott nemsokára a leány.

– Tessék, pelébános úr!

– Te ott mi csinálsz ismét?

– Ehelyt a lovakat itatjuk.

– Gyere, s hozz bort fel a pincéből, mert az urak ihatnának.

Fel is hozta a leány a bort, s ahogy az asztalra tette, megfogta az alispán a karját.

– Hány éves vagy? – kérdezte.

– Kinek húsz, kinek száz.

Szerette volna maga mellé ültetni, de tartott a paptól. S ha már nem lehetett, valami mást, valami úri szórakozást akart.

– Itt nincs valami egzotikum? – kérdezte.

– Milyenfajta, kérlek?

– Hát izé – akadozott –, valami jópofa cigány.

– Van, hogyne volna! – mondta a pap. – Gyere csak vissza, Kati!

– Poroncsoljon, pelébános úr.

– Eredj egyenesen Csunyihoz, s mondjad, hogy hozza a hegedűt is, mert nagyuraknak kell muzsikálni.

– S hát valami különös, bogaras ember? – fűzte tovább a megpendült alispán.

– Olyant akarsz?

– Olyant. Van talán?

I. kötet 319

– Várj, Kati!

A leány az ajtóban megállt. A pap pedig sietve adta elé:

– Hát van, van itt egy nagyszerű költő, egy mellőzött tehetség. Bolond egy kicsit, de annál igazibb. Kecskésnek hívják, mert kecskével jár örökké; hosszú szakálla van, és rögtön írja a verset: alkalmi strófát, epigrammát, ódát, elégiát.

– Ó, te Józsep, hozasd ide, kérlek!

– S van egy „apostol” is – folytatta a pap. – Én azonban inkább bolsevikinek nézném. Tanult fej azért, tudod, s egészen új jelenség. S érdekes, egy parasztnak a fia.

– Ó, hozasd ide azt is!

– Te Kati! – intett az ajtó felé a pap.

– Poroncsoljon, pelébános úr.

– Szaladj, mint a sebes szél, s hidd ide Kecskés urat is, a pennás dalnokot. S aztán Simó Balázst, a főhadnagy urat is! Mondjad, hogy valami urak vannak itt, akik tanácskozni szeretnének véle.

A leány elment.

– Nagy spektákulum lesz… – pöfögött egy bőrszékben szivarozva a főszolgabíró. Az alispán pedig kivált nem tudta összefogni a száját. A gazda töltött, s a nyugtalan várakozásban mind sűrűbben ittak.

Tíz perc múlva kopogtatott valaki az ajtón.

– Lehet.

Simó Balázs jött bé. Középtermetű, csontos, nyugtalan szemű fiú volt. Katonanadrágot viselt, csizmát és falusi kabátot. Barna, kemény arcáról ömlött a hit, s két karjáról a munka fénye. Bemutatkozott, és jól megnézte sorra az urakat. A pap leültette, és poharat tett eléje.

– Köszönöm, nem iszom – mondta határozottan Balázs. – A fogságom ideje óta nem élek véle.

Hiszen ez nem is érdekes! – gondolta az alispán, de mielőtt szólhatott volna valamit, megérkezett a cigány: mezítláb, foszlottan, egy suta kalappal a fején.

– Hát téged ki ruház? – kérdezte mindjárt a főszolgabíró.

– Engemet a jó szerencse, istálom – mondta a cigány, és sorra ment, s szépen kezet csókolt az uraknak. Amikor azonban Balázsnak is bókolni akart, ez keményen rászólt:

– Hát te féreg s nem ember vagy?!

– Ember vagyok, istálom.

– Nohát légy az, s ne nyald senki kezét!

I. kötet 320

Az urak feszengeni kezdtek a különös tanításra, amikor kopogtatás hallatszott megint az ajtón.

– Tessék! – mondta a gazda, és felállt.

Egy különös férfiú jött lassan az ajtónyílásból elé. Kopott, hosszú fekete kabátja volt, és szürke nadrágja, minek a szára hosszú szárú csizmába futott. Azt hihette bátran akárki, hogy vak ember öltözteti. Réveteg, gyanakvó szeme volt, hegyes feje, megeresztett bokros haja és kenderszínű nagy szakálla. A legmeglepőbb azonban mégis az volt, hogy zöldre festett kötélen egy fehér kecskét vezetett maga után. Szerencsés jó estét köszönt, majd sorra ment, és mindenki előtt meghajlott, mondván:

– Várfalvi Török Tóbiás, nemzeti költő.

– Hát a kecskét, azt hogy hívják? – szólt valamit az alispán, hogy röhögni ne kezdjen.

– A kecskét? Azt Múzsának – mondta a nemzeti költő, és megsimogatta a szelíd állatot.

– Foglaljon helyet, mester! – kínálta meg egy székkel a pap.

Tóbiás meghajtotta magát, és leült. Aztán a szék lábához kötötte gondosan a kecskét, majd körülnézett, és így szólt:

– Rossz világ jár a költőre, kérem.

Az urak mind koszorúban ültek az asztalnál. A nemzeti költőre pislogtak, s valami kuncogó öröm futkosott a szájuk peremén.

Csak Balázs maradott komoly. Szemei a keserűség és a megvetés tüzével veséig szúrtak.

Tóbiás nagy mélabúval körültekintett, majd meglapogatta a kecske nyakát, mire az otthonosan lefeküdt.

– Mi a nótája, mester? – kérdezte az alispán.

– Az én nótám? – mondta a nemzeti költő, és ünnepélyesen felállt, aztán kivetette horpac mellkasát, s így szólt: „Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted…”

– Húzzad! – intett a fejével a cigánynak az alispán.

– Nem tudom, istálom.

– Hogy?! Nem tudod ezt az ősi nótát?! S még mered magyarnak mondani magadot, te üszökvég, te nemzetközi denevér!

Egy pillanatra megállott az arcokon az élet, de aztán könnyedén legyintett egyet a kamarás úr:

– Húzz egy mást, de magyarnak valót.

A cigány nekidőlt a hegedűnek, s ahogy rázendített, az urak is fújni kezdték a nótát:

I. kötet 321
Az éjszaka nem aludtam egy órát,
A babámmal töltöttem az éjszakát.
Reggelfelé kezdtem elszenderedni,
Jaj Istenem, háborúba kell menni…

Balázs nem énekelt. Néma volt és elszánt, mintha a halál legyezte volna az arcát.

De az urak másodszor is dalolni kezdték a „magyarnak való” nótát, s mint annyi sokszor, gyászos nagy időkben, most sem hallották, hogy a körüllévő házak tetején szólanak a halál kicsi ágyúi, a baglyok.

Amikor pirkadni kezdett, már mind izzottak az urak. Csillagoknak érezték magukat, akik ímé, egy utolsó lobbanással, lehullanak a magyar égről. Féktelenek voltak, meggyúlt bennük a bánat, és úgy kiáltották az erdélyi tavaszba:

– Jaj, ezt nem lehet elviselni!

Az alispán karjaira bújt a boros asztalon:

– Én elmegyek innen, pedig nekem szerelmem Erdély!

– Együtt megyünk, Kázmér – folytak a könnyei a főszolgabírónak. – Mert mi ezt nem tudjuk nézni!

Sorjában vigasztalta őket a pap:

– Bízzatok csak az Istenben, mert ez a földi élet úgyis csak egy jelentéktelen állomás.

Balázs döbbenve nézte őket. Arcája mindegyre változásba esett. Egyszer nagy sajnálkozás ömlött el rajta, máskor megvetés és harag, majd tűz borította bé, mint a napot; és végül józanság és élet áradott rája, mint a tavaszi földre. Akkor szólani kezdett, s megfontolt szavai úgy hullottak alá, mint a kövek:

– Én nem hiszek a szóvirágban, sem a könnyben. És nem hiszem, hogy szereti Erdélyt, aki elmegy. Vegyen kalapácsot minden magyar, vagy bújjék a földbe, de maradjon itt!

Az urak csodálkozva hallgatták a székely fiú egyszerű szavait. Csak a fejüket rázták néha, hogy ezt nem lehet, jaj, ezt nem lehet itthon maradva kibírni. Valami menedéket kerestek, valami kicsi rést, ahol kibújhassanak innét a fényre.

A pap felszárnyalt országok fölé, és onnan nézett alá. És csodálkozott, hogy nem követi fennkölt lelkével Tóbiás is őt. De a nemzeti költő erejét vesztetten mind jobban és jobban hervadott a fekete lávában az asztal mellett. Búnak eresztette végleg a fejét, s határtalan szenvedéssel mind csak I. kötet 322a heverő kecskét nézte. Néha lehajolt, és megsimogatta. S ilyenkor mindig egy-egy könny hullott a jámbor állat hátára szeméből.

– Mester! – szólt reá hirtelen az alispán, és látszott rajta, hogy valami különös, nagy ötlete van.

Tóbiás felemelte a fejét.

– Mindjárt meghalok… – mondta.

– Éppen ellenkezőleg! – szólott az alispán, azután sietve felállt, s a költőhöz lépett, s rátette annak vállára a kezét. – Ne meghaljon – mondta –, hanem írjon hamar egy gyönyörű elégiát, egy világszép nemzeti siratót.

– Éljen! – kiáltotta a pap is. – Írjon, azt írjon!

Megitattak véle egy jó pohár bort. Balázs szomorúan nézte, hogy mi lesz.

S az alispán papírt és írószerszámot rakott a nemzeti költő elé, aztán kivette revolverét, és őrt állott felette.

– Rajta, mester!

Tóbiás a kezébe vette a tollat, és nézni kezdte a heverő kecskét. Sokáig így ült, de az urak hiába várták az erdélyi siratót, mert Tóbiás csak ült, csak tépte a fájdalom őt, és égette a nagy tűz, de nem tudott egyetlen szót sem leírni most. Az alispán eléje tette a fegyvert.

– Írjon talán ezzel – vetette oda a szót, mire felemelte a fejét a költő, és hosszan, vontatottan így szólt:

– Vége… Erdély eltemetett…

Aztán az asztalra borult, és a teste rángatódzni kezdett a zokogás terhe alatt. Az ablakok fényt öntöttek kopott ruhájára és nagy hajára, amely elfödte fejét, mint az őszi fű a sírnak hantját.

Szótlanul megittak egy pohár bort az urak.

A cigány félrehúzódott, s valami ételmaradékot evett sietve.

Balázs kínjában felállt, és egyenesre feszült, mintha új jelnek nőtt volna ki hirtelen az erdélyi földből. Két lábában kirúgtak az inak, s a keze, az erős két keze, amely megszagolta immár a tavaszi földet, ökölbe szorult, hogy béontsa minden magyar háznak a falát, amelyben sírnak és temetnek.

Nem bírta tovább ebben a szobában, ahol huhognak a baglyok. Kinyitotta a tornácra vivő ajtónak mind a két szárnyát, és kiállott oda szembe a vajúdó nappal. S akkor valami csodálatos, vérébe zuhogó világot látott: átellenben a templommal és a házzal, künn a nagy hegy alatt a széles tavaszi határon, minden földön székelyek szántottak a hegyről leomló fényben.

Hangosan kacagni kezdett, és a két karját úsztatta a levegőben, mint egy óriási, ujjongó hajnali madár.

Mind kirohantak hozzá.

I. kötet 323

– Mi van ott? Mi van ott?

S akkor a fiú erős jobb karját a határ felé nyújtotta, és szélesen, nagy hömpölygéssel áradott belőle az öröm és a hit:

– Nézzétek, megmozdult a föld! Az urak eltemették Erdélyt, de a székely falu feltámadott immár!

Ahogy kirepültek szavai, egy lövés sikoltott odabenn a szobában, és a nemzeti költő leesett a székről a felijedt kecske mellé. Odafutottak, s ahogy megdöbbenve körülállották a halálba zuhant költőt, ünnepi ruhában egy gazda lépett bé az ajtón. Köszönt, megnézte alig a halottat, aztán az asztal mellé állott, és úgy jelentette az örömhírt a papnak:

– Fiam született, plébános úr.

A plébános elévette az anyakönyvet.

– Milyen névre akarja kereszteltetni, Dózsa bácsi?

– Úgy gondolom, hogy lenne György – mondta a székely.

– Dózsa György?!

– Az éppen.

– Az már volt! – lehelte a férfiút szembe a pap.

A szikla nyugalmával vette a férfi a szót.

– Egy volt – mondta. – S ez lenne a második.

I. kötet 324
Hűtelen bátya

Belém feküdt egy halott, mintha én lennék az ő koporsója. A nyugalmamat feldúlta, a hitemet megzavarta: kínoz és gyötör, megsárgult ujjaival csiklandozza az oldalamat.

Példátlan felebarát.

Mert mindeme zaklatás módja-é vajon a köszönetnek, amellyel tartozik nekem? Menthetetlen módon tartozik. Még ha egyszerű jótéteményről volna szó, nem mondanék a világon semmit, de csodálatos, nagy dolgot műveltem én annak idején véle! Olyant, amit rendes körülmények között csak maga az Isten tehet: feltámasztottam, egyenesen halottaiból.

Ez nem tréfaság.

Ámbár felnőttkoromig örökké nevetnem kellett, ha csak eszembe jutott ez a falumbéli ember. Most azonban nem fog a jókedv: csalódott vagyok, szép reményeimben zavarodott, az emberi természet megvetésére hajlamos, magával a halállal rokonszenvező, és nem a halottal.

Mégis atyámfiának nevezem ezt a hűtelent, és elnézem neki kiáltó vétkét: részint azért, mert megkeresztelte az utolsó földi pillanat, részint pedig a nagy korkülönbség miatt, amely közöttünk vagyon. Pedig találóbb volna jámbor alaknak mondani őt, vagy még inkább hűtelen bátynak. Annál is inkább, mert életiben is az volt.

Több mint húsz esztendőn keresztül ismertem állandóan. Iskoláskoromban igen gyakran leskelődtem utána, sőt, másokat is csábítottam erre a barátaim közül. Sovány ember volt, s szerfelett magas. Különös, megáldott íze volt minden mozdulatának. A nyelve szaporán járt és botladozott. Mindenekfelett pedig nagyon vallásos volt, de nem a nevelésből kifolyólag, hanem azért, mert egyszerűen rászületett, mint ahogy más ember fukarnak vagy disznótermészetűnek születik.

Bankó Péternek nevezték.

Egyszerű székely volt. Néha a borzalomig, néha a nevetségig eredeti és bölcs. Én legalább mindig úgy láttam, hogy a világ felett áll, és zavartalanul jár a maga különös természetének botján, mialatt lenn a földön gonoszkodtak vagy szorgoskodtak bogarak módjára mások.

A kocsmába sokat járt, de csak nappal. Két-három hetes megszállásai voltak. Ilyenkor elszáradhatott tőle a mezőn a fű, a gabonája elérhetett fekeI. kötet 325tére, az állatjai is döglődhettek, mint a herék. Ő csak a kocsmát járta egyedül. Ezt sem úgy csinálta azonban, mint más férfiú. Nem ült bé a hordók tövibe reggel, hogy ott ölje magát s a világot estig. Csupán beütötte magát, két-három decit megivott, s aztán indult hazafelé ismét. Folytonos mozgásban volt. Napjában húsz-harminc ízben is megtette ezt az utat. Pedig nem sietett: úgy járt-kelt szép vasárnapiasan, mintha valami határtalan ünnepet ülne, amelynek csak ő látja az értelmét és fényét. A nagy Istennek ajánlott hetek voltak ezek, magasztosak, szinte túlvilágiak. Ezt határozottan meg tudom állapítani most, érettebb fejjel. S meg azt is, hogy a kocsma temploma volt neki. Nem úgy látszik, mintha temploma lett volna, hanem egyenesen az volt. Szent énekkel tért bé mindannyiszor a kapuján, és úgy jött ki rajta. Megtisztult valósággal ilyenkor a szája, mint a bolyongó prófétáknak. Két nagy feszület volt a kocsma és a háza között az úton, s ezeknél úgy mentiben, mint jöttiben megállt. Levette tiszta fekete kalapját, és Jézus csodálatos szívéről vagy a Szűz Mária szentanyai fájdalmáról énekelt egyet. Aztán letérdepelt, és ahogy a madarak szép fennhangon szólnak, úgy imádkozott ő is. Kacagtak örökké rajta.

Ó, mennyire nem tudta ezt az áldott embert felfogni senki!

Mi gyermekek a legkevésbé. Mindig a nyomában voltunk, és vihogtunk. Néha oda is mentünk hozzája sunyin, és megkérdeztük:

– Péter bá, hány személy van az Egyistenben?

– Ahány ember van a világon – felelte nekünk furcsán.

Aztán megkérdeztük azt is, hogy miért nem lett pap, mire így felelt:

– Nem csak a verebek tudnak énekelni.

Ó, milyen bölcs volt! Valóságos kegyeltje Istennek.

És most, eme előttem heverő hazai levélnek tanúsága szerint, mégis meghalt. Meghalt? Ha elég merész volnék, kételkedném ebben. Hátha csak helyet és formát változtatott, énbelém feküdvén! Utóvégre csakugyan érzem, hogy gyötör és kínoz, hogy megsárgult ujjaival csiklandozza az oldalamat. Csak azt csodálom, hogy ennyire hálátlan, ennyire közönséges tudott ez az Isten kegyeltje halála után lenni. Fel kell kiáltanom: hát miképpen felejthette el, hogy feltámasztottam halottaiból egyszer?

Ez nekem csodám.

De nem baj. Legyen ellenségem ő is, bár atyámfia volt! Figyelmeztetem azonban még hatottaiban is arra, hogy felnőttkoromban, még mielőtt feltámasztottam volna, mennyire gyengéd és figyelmes voltam hozzá. Pontosabban is meg tudom mondani, hogy mikor: nyolc esztendővel ezelőtt, kilencszázhuszonkettőben, nyáron; amikor hazamentem a falumba, és I. kötet 326ő szembejött velem szomorán, testében elpusztulva, egy pénteki napon. Egész lelkemmel aggódva kérdeztem tőle akkor:

– Mi baj van, Péter bácsi?

– Meghót a feleségem, agyoncsapá a villám szegényt… – mondta elborult szemekkel.

– Hagyja el, ne bánkódjék! – vigasztaltam. – Legalább az Isten kezitől halt meg.

– Éppen ez az, mert végérvényes… – szólott összébb esve reá.

A gyógyítás reményében tovább simogattam:

– Áldott jó asszony volt, az igaz, s még élhetett volna. De ha már így végezte a Gondviselés, ne eressze ennyire búnak magát, hanem vigasztalódjék, s házasodjék meg Isten után ismét.

– Jaj, ecsém – mondta ő –, én utána vágyódozom, s nem más fehérnép után.

– Azért tisztelheti szívében, amiért megházasodik ismét.

– Én-e? Én nem megházasodni akarok, hanem meghalni!

Erre én is megütődtem.

– De már ilyen mókát ne csináljon, hallja! – mondtam.

– Én nem is csinálok. Majd megcsinálja nekem az Isten: vagyon még villáma neki!

Úgy tűnt, mintha zavarodott lenne egy kicsit.

– Maga mit beszél?! – szóltam. – Ne gondolja, hogy megrendelheti a villámot a saját fejére bárki!

Péter bácsi nem ingott meg.

– Az Istennel lehet beszélni… – emelte fel a fejét.

Néhány nappal későbben a mezőn bolyongtam. Nagy vihar jött hirtelen elé, s aprítani kezdtem sebesen a mezei úton. Nem sokat mehettem, amikor észrevettem, hogy egy kanyarodónál két ember mendegél szép leptiben előttem. Az egyik Péter bácsi volt. Melléjük szegődtem harmadiknak. A felhők rohanva futottak utánunk, haraggal és alacsonyan. Biztattam a társaimat, hogy szedjük egy kissé gyorsabban a lábainkat.

– Az Isten elől nem futhatunk el – mondta Péter bácsi.

– De az eső elől igen – feleltem hirtelen, és ránéztem. A két szemem lobbot vetett azonban rögtön. Valósággal elömleni éreztem magamon valami csodát: én ilyen arcot, mint amilyen ezé a férfiúé volt, nem láttam soha. Lázba jövök most is, ahogy emlékezetem kendőjén felvilágít. Barna szemei szent rajongásban fénylettek, mintha látta volna a mérges felhők között az Istent. Valami magasztos, szóval nem fedhető érzés ült a száján. MegszelíI. kötet 327dült arca pedig olyan volt, mint a vértanúé, aki sóvárog a mennyek országa után.

Csattant egyet az ég, és vágni kezdett tompa zúgással az eső. Egy közeli fa alá menekültünk, valami kicsi völgybe. Nem szólottam semmit, talán nem is tudtam volna. Péter bácsi sem beszélt, hanem körülfordult, mintha keresne valamit. Aztán nagy lábaival rohanni kezdett vénember létére hirtelen. A másik ember nevetett, mert azt hitte nyilván, hogy az öregre rájött a figura. Én azonban babonásan néztem utána. S láttam, hogy a legnagyobb dombon megáll, hamar kiválasztja a legmagasabbik fát, s odaáll alája.

– Péter bá, ott a villám megüti! – kiáltotta a másik, aki velem maradott. Péter bácsi azonban nem felelt vissza, csak megölelte a fát, és magasra kinyúlva felfelé nézett mozdulatlanul.

– Tiszta bolond… – mondta a másik, és legyintett.

– Ne bántsa őt! – szóltam szelíden. – Valami célja van bizonyosan.

– Célja nem neki van, hanem a villámnak, mert úgy belévág, hogy széjjelmegyen – bölcsködött az ember.

Én erre nem szóltam semmit, hanem a domb felé indultam, hogy láthassam az öregnek az arcát is valamicskét. Fele útjáig mehettem a zúgó esőben talán, amikor a felhőből, mint egy szikrázó ostor, reccsenve lecsapott a tűz. Föld felé görnyedtem magam is, aztán rémülve lestem a dombra, de Péter bácsi nyugodtan függött a fán, mint a kereszten. Megfordultam, hogy visszameneküljek elhagyott helyemre, de abban a pillanatban a szemembe ugrott egy sikoltás: a völgyben égett a fa. Odarohantam valahogy, és leestem az ember mellé, aki megszenesedve feküdt az arcán.

Mire erőt vehettem, már az eső is elállt.

Péter bácsi megsimogatta a halottat, és azt mondta csendesen:

– Összevétette velem az Isten…

Néhány nap múlva megint furcsán láttam az öreget. Estefelé volt, szürkület előtt valamivel. Különös setétség gyúrodott nyugati irányból. Siettem fel az úton, mert kinyitott ablakkal, egyedül hagytam otthon a házat. A szemem mindegyre a magasban járt, hogy figyeljem az időt. Éppen a Péter bácsi házához értem, amikor egy fejet láttam kinőni a zsindelyek között a háztetőn. A szomszéd kapuja alá húzódtam, és vártam. Valami ínmozgató izgalom vett rajtam erőt. A kibontott lyukon a fej után elétűnt egy törzs is. Péter bácsi volt, könnyen megismertem. Kiült lassan a háztetőre, a felhők felé emelte a fejét, és valami Istenkísértő, borzongató nyugalommal várta a felhők tüzes ostorait.

I. kötet 328

Mozdulat nélkül, égre emelt fejjel állotta végig a vihart.

Mondhatom, majdnem belébetegedtem.

Elmúlt azonban ez is. Nem is láttam valami három hétig az öreget. Már azt hittem, hogy kimegyünk valahogy a nyárból, és eljön minden baj nélkül az ősz.

De a sors villáma beütött ismét.

Történt ugyanis, hogy Szent István-napi ebédre meghívott magához a pap. Ketten voltunk csupán. Jól találtuk magunkat, s ebéd után illogatni kezdtünk. Már az első üveget félre is tettük, amikor megjelent a harangozó ember.

– Erős üdő jön – szólt, és elkérte a templom kulcsát, hogy harangozzon.

El is ment növendék fiával együtt. Mi jóízűen poharazgattunk tovább. Jóformán nem is hallottuk sem a harangok szavát, sem az égi zengést. Egyszerre azonban buta, megrémült arccal berontott a harangozó, és így szólt:

– Egy ember meghót a templom oldalában!

Hamar kirohantunk, s hát csakugyan ott fekszik a villámhárító tövében egy férfiú. Hason, megkunkorodva egy kicsit a földön. Jobb kezével görcsösen szorította még most is a villámhárító drótját.

Gondoltam, hogy ez Péter bácsi lesz bizonnyal.

– Csakugyan meghalt – mondta a pap.

Hamar hanyatt fordítottam az öreget, megoldottam a ruháit, vizet hozattam, és támasztani kezdtem.

– Csak elájult – feleltem most a papnak.

– Honnan gondolja?

– Onnét, mert ezt az embert nem üti meg a villám.

És igazam volt, mert Péter bácsi csakugyan éledni kezdett. S akkor egy ötletet adott az Isten hirtelen a fejembe. Félrehúztam a papot, és így szóltam neki:

– Tessék azt mondani ennek az embernek, hogy meg volt végérvényesen halva, csak Isten csodát tett, és feltámasztotta.

– Miért kéne azt mondani neki?

– Mondja csak azt! Egy életről van szó. Én majd megmagyarázom.

A pap habozva nézett, majd megbotránkozás látszott az arcán.

– Én ezt nem tehetem – mondta. – Nem is értem az egészet, de ha érteném, sem tehetném.

– Miért?

– Mert a feltámadás gondolata szent. Ebből játékot űzni nem szabad.

I. kötet 329

Nem szóltam többet.

Felállítottuk Péter bácsit. Én karon ragadtam, s amikor kiérhettem vele az útra, megkérdeztem:

– Hát aztán milyen világ van a másvilágon?

Az öreg úgy nézett reám, mintha eszmélne valamire.

– A felesége hogy élhet odaát? – folytattam.

– Ő-e? Ő jól, hál’ Istennek. Vigad a többi jó lelkekkel. Éppen beszélgettem véle, mikor magamhoz térítének.

– Maga hova gondol, Péter bácsi?! – magyaráztam neki. – A halottat nem lehet magához téríteni, az feltámad, amikor az Isten úgy akarja. Maga is feltámadott dicsőségesen.

– Mások is feltámadtak? – kérdezte az öreg.

– Néhányan már feltámadtak. Tudja, olyanok, mint maga: akik nem végezték volt bé rendesen az életüket. Láttam is őket előjönni a templom mellett a temetőből.

– Szólott a harsona is? – kérdezősködött az öreg.

– De még milyen erősen! Hát nem hallotta?

– Zengeni eléggé zengett valami.

– No látja: az volt a harsona! Örvendjen, és adjon hálát az Istennek, aki olyan csodálatosképpen mutatta meg magának a feleségét, és azt akarta, hogy fejezze bé szép rendesen az életét.

Péter bácsi rám nézett. Láttam, hogy visszaérkezett a földi örömökhöz.

– Jöjjön, menjünk bé! – szóltam a kocsma előtt. – S egy pohár bort igyunk meg ennek a feltámadásnak az örömére.

– Abbiza jó lesz – egyezett belé az öreg.

– Most immár mihez fog? – kérdeztem.

– Hát aztán beléállok az életbe Szentfelsége útmutatása szerint.

Egymásra köszöntük a poharat.

– Hát akkor most ismét meg kell házasodni – szólottam később egy alkalmas pillanatban.

Az öreg nem felelt semmit, csak megcsillámlott a szeme.

Boldogok voltunk mind a ketten.



Most előttem fekszik a hazai levél. Végigfutnak szomorú szemeim rajta, és olvasom újra a hírt: „Az égvilágán semmi újság, csak a vén Bankó Péter meghót, azt mondják, hogy a felesége valami mérget itatott véle.”

Szóval mégis szót fogadott nekem, és megházasodott újból!

I. kötet 330

Elgondolkozom az élete sorsán, és valami gyötrő nyugtalanság vesz erőt rajtam: érzem, hogy Péter bácsi megsárgult ujjaival csiklintja az oldalamot, kínoz, és megzavarja a lelkemet is.

Nagyon rosszul esik ez a kiáltó hálátlanság.

Annál rosszabbul, mert fogadom, hogy a pap nyugodtan alszik ezalatt. Pedig ő nem akarta megcselekedni azt a csodálatos jótéteményt, amelyet én boldogan cselekedtem meg, hogy egy Ember élhessen tovább, és másodszor is feleséget vehessen.

I. kötet 331
Népszakértők

A falu leégett. A nagy látvány óta néhány nap már el is múlt. Csak kevesen jártak a romok között a fekete földön. Azoknak is a fele kutya volt.

Azonban jártak urak is itt: biztosítási ügynökök, fakereskedők, magánbankárok és vállalkozók. De volt három másik is, aki nagyon kitetszett közülük. Ezek még inkább urak voltak: autóval érkeztek, szép fekete ruhát viseltek. S már a szomszéd faluban kibeszélték, hogy ők kik: az egyik politikus volt, a másik tudós, a harmadik író. Nem közönséges egyik sem.

Lassan, finoman mentek a nagy romlásban.

– Az az érzésem, hogy maga a Gondviselés mérte ránk ezt az elemi csapást – mondta a politikus, aki katolikus volt a leégett faluval együtt.

– A Sors keze mindenesetre kiérezhető – jegyezte meg az író.

A tudós nem szólt, mert ő fajbiológus volt, és lélekbúvár: neki médium kellett volna. Azonban kihasználta addig is az időt, a leégett házhelyeket és az üszkös gerendákat olvasta, mert mellékesen adatgyűjtéssel is foglalkozott.

– Nézzétek! – állott meg az író, és széttárta a karjait –, micsoda grandiózus látvány ez az elhamvadt község. Olyan, mint egy hatalmas, fekete színpad!

Egy szénporos, kiéhezett kutya ugatni kezdte őket.

– Hess, ne! – ijedt meg az író.

– Ugyan, mit félsz ettől a rondától? – lépett előre a politikus.

– Könnyű neked – mondta az író –, te hozzá vagy szokva az ebekhez.

A tudós megkerülte messziről a kutyát, aztán visszajött, és így szólt:

– Egyszerű kuvaszfajta.

Varjak szálltak egy felmeredt fekete falra. A kutya rohanni kezdett arra. Közben egy macska is leugrott valami megmaradt kemencéről, és mozgatta a koromszagban a bajszát.

– Szenzációs hangulat! – mondta az író. – Vissza fogom adni.

A tudós nógatni kezdte őket, hogy induljanak tovább.

– Mit akarsz? Valami bogarad van megint? – szólott a politikus.

– Hogy mit akarok? Hát én nem a háziállatokért és a varjakért jöttem ide. Beszélni akarok valakivel, akinek leégett a háza. Mert engemet elsősorban a lelki jelenségek érdekelnek.

– Igaza van – mondta az író. – Ez nagyon érdekes lesz. Menjünk, keressünk valakit.

I. kötet 332

– És mit akartok beszélni, kérlek? – óvatoskodott a politikus. – Vigyázzatok, mert megvernek ezek a székelyek.

A tudós felkapta erre a vállát.

– Miért vernének meg? – mondta.

– Azért, mert csúfolódásnak veszik, ha lélekanalízist folytattok. Ismerem én ezt a fajtát éppen eléggé.

– Nem jobban, mint én! – mondták egyszerre a tudós és az író.

– Jól van, én nem bánom – engedett a politikus, és megindultak tovább a dísztelen helyen. Végre meg is láttak egy székelyt, amint lehajtott fejjel gubbasztott egy üszkös gerendán.

– Tapintatosak legyetek! – intette a politikus.

A tudós megállt, komolyan elgondolkozott, azután így szólt:

– Talán ne menjünk minden terv nélkül oda. Jónak látnám, ha mindegyikünk már előre megfogalmazná pontosan, hogy mit akar kérdezni. Aztán az is jó lesz – fordult a politikushoz –, ha te beszélsz először az egyénnel, tekintettel arra, hogy meglehetős diplomáciai érzéked van.

– Én pedig maradok csattanónak a végire – mondta az író.

Meg is egyeztek mindezekre nézve. Aztán egymás után álltak, és megindultak a gubbasztó székely felé.

– Jó napot kívánok, bácsikám! – köszönt a politikus. – Mit tetszik csinálni?

A székely oldalt törte lassan a fejét, aztán a szenes gerendára mutatott, amelyből kiálltak sűrűn a szegek, és így szólt:

– Éppen az urakat vártam. Tessék helyet foglalni.

– Nagyon köszönjük – mondta a politikus –, de mi nem időzhetünk sokáig. Azért jöttünk, hogy segítsünk a nép baján. Én például képviselő vagyok, s ha van valami sürgős kívánsága, talán közbenjárhatok…

A székely nem szólt, csak a földet nézte.

– Hát nincs semmi kívánsága? – kérdezte a képviselő.

– Nekem van, hogyne volna.

– Miféle?

– Az, hogy örököljek házhelyet magától.

A képviselőnek elég volt ennyi is. Intett a tudósnak, hogy vegye át a helyét.

– Ez az ön háza volt, ugyebár? – kérdezte a tudós.

– Melyik?

– Ez, amelyik leégett.

– Az most is az enyim, amelyik leégett.

I. kötet 333

– Nagyon érdekes – bólintott a tudós. – Ilyenformán most az az érzése, ugyebár, hogy otthon ül?

– Eléggé otthon ülök – mondta a székely. – Csak éppen azon akadok fel, hogy az urak, amikor béjöttek, mért nem tették bé maguk után az ajtót.

– Az az érzésem, hogy betettük – fűzte tovább a tudós.

– No, ügyeljen! – intett a székely – mert az Isten el találja hirtelen venni az érzésit, s akkor nem tud kimenni.

A tudós nem akarta hagyni magát:

– Majd kisegítene akkor is maga, amilyen értelmes ember.

– Olyant már aztán ne kívánjon az úr!

– Miért?

– Azért – mondta a székely –, mert én akkor kettőbe kéne válasszom az urat, mivel a bétett ajtón csak a lelkit tudnám kisegíteni.

Az író a vállába húzta a fejét, úgy élvezte sunyin a csevegést. A tudós azonban a másik lábára állott, s mintha élülről kezdené az egészet, így szólt:

– Nagyon sajnálja-é, hogy leégett a háza?

– Hát az úr sajnálná-é, ha csórén hagyná valaki? – kérdezte vissza a székely.

– De gondolja meg – magyarázta a tudós –, hogy egy szebb házat építhet, mint amilyen volt! Ebben az esetben is bánja, hogy leégett?

A székely kicsire húzta a szemét.

– Hát maga bánná-é – mondta –, ha a fejiből kivennék az eszét, s egy tudós emberét tennék helyette oda?

Erre a tudós is félreállt. Az író nagy képet öltött, és a székelynek a vállára tette a kezét.

– Nézze, atyafi – kezdte. – Én író vagyok, nagyon hathatós szavú és közismert. Nálamnál jobban senki sem szereti a föld népét. Örökösen a maguk ügyét-baját írom, amiért népiesnek is neveznek, de én erre büszke vagyok… Nézze, most éppen egy olyan emberről írok drámát, akinek leégett a háza. Hogy hívják magát?

Ijedten kérdezte a székely:

– Az Isten megfizeti, mit akar az úr?

– Mondom, megírom a maga szomorú esetét.

– No, még a kéne éppen! – méltatlankodott a székely. – Hát nem elég, hogy ekkora kárt vallottam, még meg is akarja írni az úr?

– De értse meg, atyafi, ez szépen lesz megírva! Nem szégyenére, hanem dicsőségére fog válni… Hogy hívják?

– Már aztán az én nevemet nem teszi kárrá az úr! Eddig is becsületben éltem, mindenki tudja…

I. kötet 334

Az író népiesen kezdett beszélni, ámbár nem szeretett:

– Menjen el, no! Ne tegye magát, hajja-é! Nézze meg, né: ezt a sok rusnya fekete omladékot is megírom, ezekből a megszenesedett gerendákból pedig rámát csinálok magának, a főhősnek…

– Az Isten ne hallgassa meg… – mondta a székely, és szerette volna eldugni valahová a fejét. Az író azonban belékapott a dologba, és tovább beszélt:

– Mindent megírok, ami itt van… Megrázó színekkel fogom ecsetelni a földet, a levegőt, a sok szenvedést, a tűz pusztító erejét és a jelenségeket, amik utána következtek. Megírom a szálldosó varjakat is, a csellengő kutyákat és a koromban bóbiskoló cirmost.

– No, a jó lesz! – enyhült meg a székely. – A kutyát s a macskát ha megírja, a lesz a legjobb. Azokról aztán akármit írhat az úr. El is vihetne egyet-egyet belőlük, ha valami ládája volna.

A politikus nem tudta megállani, hogy ne röhögjön hátul.

A tudós megbökte az írót, hogy csak folytassa, mert jól megy.

– No, rendben van, atyafi – folytatta is amaz ravaszul. – Nem írok magáról semmit a világon. De akkor feleljen nekem néhány kérdésre.

– Nocsak kérdezzen, bennem hiba nem lesz.

– Hát aztán maga itt volt-é, amikor égett a háza?

– Bár ne lettem volna itt – mondta a székely.

– S mit csinált azon idő alatt, amíg az égés tartott?

– Magyarót törtem – szólt keserűen a székely.

– Hát aztán – ment tovább az író –, meg tudná-é mondani, hogy milyen érzései voltak, amíg égett a háza?

– Olyanformák, mint most.

– És most mit érez?

– Én azt – mondta a székely –, hogy az Isten örökké reá küld valami nyavalyát az emberre.

Az író méltatlankodni akart éppen, de akkor rémülten, kormosan és rongyosan egy legényke futott oda.

– Édesapám! – mondta lelkendezve. – Mihály keresztapám megbolondult a házhelyen. Mert mosdik a koromban…

– Hol van, te? – kérdezte a tudós.

– Tova, né: a kéményen túl egy kicsit.

– Gyertek, figyeljük meg! – szólt az író, és megindultak.

A székely utánuk nézett, néhány pillanatig mozgatta keserű, száraz, kiszikkadt száját, de aztán magához vonta hirtelen a fiát, és így szólott neki:

– Pökjél helyettem hamar egyet!

I. kötet 335 I. kötet 336
Kányák a templomban
1930–1935
I. kötet 337 I. kötet 338
Árnyas szülőföld

A falusi ház nyitott ablakán keresztül már reggeliben muzsikát hallok és éneket. Úgy folyik a dal, mint futó nyári esők idején a patak: néha megduzzadva, hogy elsodorja a madarak énekét és a harangszót; néha pedig úgy finomkodik, mint holdvilágos estén a tücsök.

Sógor már megjárta ilyen korán a mezőt. Most érkezik egy nagy bokor virággal, amit átnyújt nekem, s melléje így szól:

– A sógor urat üdvözli a tavasz!

Rögtön rügyeket bont bennem ez a figyelem, mely városon elkerüli rendesen az embert. Megnézem a virágokat, és látom, hogy favirágok és földi virágok verődtek a csokorban össze. Hirtelen az jut eszembe, hogy így kéne egybekötni a falusi magyart és a városi magyart. Egybe kéne kötni, és átnyújtani a Jövőnek, mondván:

– A Jövő urat üdvözli a magyar!

S ahogy elgondolom ezt, az országút felől ismét megduzzadva ömlik az ének és a muzsika.

– Mennek a legények sorozásra – mondja a sógor.

Ezt magamtól is kitalálhattam volna, bezzeg. De nem találtam ki. Megérdemelném, hogy Nepomuki, ki a templomunk védőszentje, most meghúzza a fülemet, mintha csak játszani akarna. Más játszi dolgok is jutnak eszembe, mert a virág és az ének játszik a kedéllyel. S milyen jól telik játék közben az idő! Fut a nap, hogy utolérje a hegyeket, aztán alkonyatban bújnak a virgonc madarak, majd süllyedni kezd lassan a föld.

Játszik a természet is, mint az elme.

De a játékba, esti harangszó után, beleszól egy hír, amely úgy szól, hogy az országúton egymás vérét eresztették a legények. Gyorsan akadnak hírtudó emberek. Elmondják, hogy kik szenvedték meg különösképpen a napot. Főleg hárman, mert azokat szekéren kellett hazavinni. A három közül az egyiknek vége is talán, a másiknak is szüksége van az Isten kegyelmére, de a harmadik esetleg megél.

Sógort nagy izgalomba keveri a hír. Azt mondja, hogy meg akarja látogatni az egyiket, aki apáról rokona.

– Melyiket? – kérdem.

– Amelyiknek vége van – mondja.

I. kötet 339

Vele tartok én is, hogy együtt látogassunk. Példátlan sötétben baktatunk az úton. Végre odaérünk, s a lámpa világánál megnézhetjük a beteget. Sápadtan fekszik, s a szemét félig lehunyva tartja. Vizes lepedőbe csavarják újból. Eltorzul a fájdalomtól az arca.

De másnap azt beszélik, hogy jobban érzi magát.

S egy hét múlva már csak az emlékei gyarapodtak.

Jó fajta ez; szívós, és hamar gyógyul. Minden kis ürügyet felhasznál arra, hogy éljen.



Künn a határban javában folyik a mezei munka. Messze, ott és amott, fehér pontokban mozognak az ökrök, de a közelben is több helyen szántanak. Megenyhült férfiak hajadonfőn fogják az eke szarvát, a gyermekek az ökrök előtt járnak, és bogarat kergetnek a barázdában. Az asszonyok és leányok burgonyát ültetnek.

Alig van valaki a faluban.

Ilyenkor Isten őrzi tűzvésztől a házakat. Más elemi csapástól is csak a bizalom és a hit őriz mindent. A cigányok azonban átbújnak az Isten két ujja között, majd kikerülik a bizalmat és a hitet.

Aztán kirabolnak egy házat.

Fut a falun végig a hír, majd százfelé bomlik, s a kis utcákon szalad a mezők felé. Már jön is két román csendőr felfelé az utcán, és szuronyos puskával mennek ama ház felé, ahol a fehérneműt és az oldalszalonnát mozgósították a cigányok. A csendőrök megnézik jól a helyet, nemkülönben a nyomokat. A nyom azonban silány, mert könnyedén járó ember a cigány, s leginkább mezítláb illan a felszáradt tavaszi földön.

Este csoportokba gyűlnek az emberek, és azt beszélik, hogy nem tudták megfogni a cigányokat. Némelyik ember azonban még tele van bizalommal, hogy holnap mégis megfogják őket, de a legtöbben nem tudnak hinni ebben a dologban.

A hívő emberé azonban a jövő, mert másnap csakugyan megfogják a cigányokat. Megfogják szegény pereputtyos népet, és visszahozzák szépen a faluba. Ott állnak most a csendőrök háza előtt. Három ernyős szekerük az út szélén pihen. Maguk a cigányok az udvaron rajzanak. Kisgyermekek is vannak a karavánban. Az anyjuk szoptatja őket, hogy éles sírásukkal ne bántsák a hivatalos emberek fülét. Süldő leányok is vannak, s a nekik való cigánylegények.

Kicsike s mozgó köztársaság az egész. De az ellopott ruhának s oldalszaI. kötet 340lonnának nem került tolvaja. Átkozódnak a cigányok, és háborognak a gyanúsítás miatt. A csendőrök mégis mindent kidobálnak az ernyős szekerekből. Csupán az elveszett dolgokat nem tudják kidobálni, mert azok nincsenek ott.

A siker makacsul elmarad.

Helyette festői képet mutatnak a cigányok. A képen a csendőri ház tornáca látszik, s a tornác földjén két cigánylány, kuporgó ülésben. Cigarettát sodornak, gyufájuk azonban nincsen. Az egyik csendőr üszköt hoz nekik a konyhából, s úgy gyújtanak rá.

Künn a cigányok lovai elégedetten eszik a szénát, amit a csendőrök adtak nekik.

Béke van, és szeretet.



Ott állok az országúton, a falusi szövetkezet előtt. Korán van még, nemrégen keltek fel a hegyek és az emberek. Paradicsomi színek ragyognak a mezőkön. Olyan a levegő is, mintha erdei forrásokból özönlött volna elő, csak itt-ott keseríti meg a székely reggeli füst.

Az autóbuszt várom Parajd felől, hogy Udvarhelyre utazzam azon. A szövetkezet ajtaja nyitva van: nem azért, hogy énekeljen, hanem várja a pénzt. Néha jön egy-egy gyermek, gyufát vásárol, vagy egy pakli dohányt az apjának a napi munka mellé. Egy magas, öregedő férfi is jön errefelé az úton. Lassan lépked, jobbra-balra jól megnézi az udvarokat, a házakat s a munkára készülődést. Nagy vigyázattal hozza magával a tekintélyt, amely nem pénzen alapszik immár, mert az nincs, hanem a múlton és némileg azon, hogy a politikában véleményt tanult és szerkesztett magának.

Egy deci pálinkát rendel, és éhomra megissza. Megtörli a bajuszát, egy kissé kiveti a hasát is, és szemlélődve tekint körül. Látszik rajta, hogy szívesen ejtene szót a politikáról, ha volna kivel. Ott volnék én, az igaz, de sejti és hallotta is bizonyosan, hogy én nem vagyok politikáról beszélő fajta. Így hát csak annyit kérdez tőlem:

– A taxit várja-e?

– Azt – mondom.

Erre hamarjában nem szól semmit, de látom az arcán, hogy nem túlságosan tetszik neki az én „taxin” való utazásom. Egy cseppet mintha tüntetésszámba menne az efféle kényelem. Az igaz, hogy szekeret is fogadhattam volna azzal a pénzzel, amit oda és vissza az autóbuszon fizetek, de a szekér nemcsak lassú és a rossz-poros úton agyonrázó módszer, hanem a szekeres székelyeket instálni kell erre a keresetre, s még akkor is úgy tüntetik fel I. kötet 341a dolgot, mintha kegyet gyakorolnának. Ha pedig gyalog vág neki az ember az útnak, akkor csúfolódva lenézik.

Különösen a „nagygazda” felső réteg, amelybe ez a reggeli férfiú is tartozik.

– Maguknak még megjárja, van miből élni – mondom neki.

Kínosan nevetni próbál, de mielőtt válaszolna, egy fiatalember jön oda. Éppen jókor, mert az öreg kiöntheti neki, amit mondani szeretett volna.

– Gyere, gyere! – szól oda neki. – Ne sétálj, mint a páva!

– Hát mért ne sétáljak? – feleli a másik. – Nem kerül pénzbe.

– Nem, a fene egye meg a fületeket.

– Hát maga mért haragszik?

– Én azért, mert igazatok lett.

A fiatalember sejti már, nem úgy, mint én, hogy miről van szó. A szegénység és a vagyontalanság szabadságával nevet, miközben csillognak a szemei.

– Hát emlékszel-e? – mondja keserűséggel és keményen neki az öreg. Emlékszel-e, hogy mikor hazajöttetek a fogságból, akkor örökösen azt hirdettétek, hogy: egyenlőség, mindenütt egyenlőség! Hát most bételt a szavatok, mert mind egyenlők lettünk, csakhogy nem felfelé, hanem lefelé!

– Ez már így van – szól a fiatal, és kacag.

– Nem felfelé, hanem lefelé! – mondja még egyszer a „nagygazda”. Az ujjai ökölbe szorulnak, és úgy zúg, morajlik benne a keserűség, hogy ahhoz képest andalító muzsikának hallatszik az a zaj, amivel megérkezik a szövetkezet elé a parajdi autóbusz.



Napszálltakor, bottal a kezemben és a szabad tekintet énekével a szememben, ott andalgok az országúton, a falu felett. Mindent eláraszt a kibomlott tavasz: patakja csörgedezik az út két oldalán, fűje zsendül, rügyei fakadnak, madarai cikáznak, levegője pezsdít, szellője csiklint.

Gyönyörű volna, ha időt és bajt tudna feledni az ember.

Még a két bozontos lovacskát is báránynak látom, akik egy szekeret döcögtetnek szembe velem.

– Jó napot, Mihály bácsi! – köszönök rá a gazdájára, aki a szekéren ülve egyformán lógatja a fejét és a lábát. Az öreg megállítja a lovakat, rám néz, és időbe telik, amíg megismer. De akkor örömében és a kevés italtól, ami valahogy mégis kitelt neki, olyant rikolt, mint egy őszi rigó.

– Hol járt? – kérdem.

I. kötet 342

– Hát a városban, süllyedt volna el ott, ahol van.

– Fát vitt?

– Azt, mocskot. Mert annyit kap érte az ember, mintha mocskot vitt volna.

Leveszi rossz fekete kalapját, s olyan most ritkás és csapzott hajával, mintha hosszú táncot hagyott volna abba, amit keserűségében lejtett. Azt mondja, hogy idézést kapott a bíróságra, s hogy ne menjen egészen üresen, mint a koldus, egyjárást bévitt egy szekerecske fát is. Annyi pénzt kapott a fáért, amiből egy véka búzát és egy véka törökbúzát tudott venni, de a bíróságon viszont annyi büntetést kapott, amiből tizenkét véka búzát lehetne venni.

– S miért büntették meg? – kérdem.

– Egy csaptató miatt – mondja.

A csaptató egy karomvastagságú husáng szokott lenni, amivel lecsaptatják a megrakott szekeret, hogy le ne hulljon róla a fa. Nemrégen történt csak, elment az erdőbe Mihály bácsi, hogy egy kicsi tüzelőfát hozzon haza. Meg is rakta valahogy összegyűjtögetett száraz ágakkal a szekerét, s végül levágta a csaptatót. Az „erdődetektív” azonban kineszelte a dolgot, feljelentette az erdészeti hivatalban, s most megkapta a büntetést.

– Hát nem a magáéból vágta azt az egy fiatal fácskát?

– De onnét, hogyne vágtam volna onnét! De a sajátjából sem vághat már az ember, még csaptatónak valót sem, engedély nélkül! Azért lett a büntetés ilyen „kicsi”, mert a magaméból vágtam!

Úgy oktat engem, mint a gyermekeket. Elmondja, hogy minden likra törvény van most, de legkivált az erdőre, mert abból él most a nép egyedül, búzát a háznak és törökbúzát, zabot a majorságnak, petróleumot a lámpának és dohányt a pipásnak csak abból lehet venni, mert egyéb kereset nincs. Azért van, hogy kérvényt kell írni és béterjeszteni, ha a magáéból akar fát vágni az ember, de a kérvény pénzbe kerül, mert románul kell írni, és időbe is kerül. Ha pedig ott lábon akarná eladni valakinek, akkor illetéket is fizet a kérvény mellé.

– Elég szigorú világ van – mondom csüggedten, mert nem tudok segíteni raja. Úgy látszik azonban, hogy sokra becsültem ezt a világot azzal, hogy szigorúnak mondtam, mert Mihály bácsi nem szól semmit, csak némán kezet fog velem, és visszaül a szekérre. Ahogy utánanézek, látom, hogy a kalapját verdesi a szekér oldalához. Bizonyára vagy a port veri ki belőle, vagy pedig a véleményét jelzi erről a világról.

Véleményét a jó gazdának, aki a második réteget képviseli a faluban.

I. kötet 343

Kora délután szomorúan harangoznak. Keresztanyám halt meg, ki az ölében tartott volt engem, mikor reám öntötte a pap a friss őszi vizet. Természetes, hogy este elmegyek virrasztóba, végső tisztességet adni neki, keresztfiúi kegyelettel.

Az utca felőli szobában van felravatalozva az öregasszony. Feketébe öltöztetve úgy fekszik, mintha szigorú királynő lett volna, amíg élt.

A szoba tömötten tele van emberekkel, akik virrasztó énekeket zengenek. Jórészt asszonyok. Padokon ülnek, hosszan és kétoldalt a ravatal mellett. Döbbenetesek ezek a fekete kendős arcok, így zordan és mereven a sárga lámpavilágban.

Ott ülök tíz percig a keresztanyám lábainál. Elmondok egy rövid imát, és az idő többi részét gondolkodásban töltöm. Érzem, hogy az idegeimre fekete zúzmara rakódik egyre. Aztán kimegyek az udvarra, hogy a szellőben és a csillagok alatt Isten arca után tekintsek.

Férfiak gyűlnek mellém. Fiatalok és öregek. Egy kis oldalszobából ereszkednek ki, és nagy üveget köröznek egymás között. Pálinka van a nagy üvegben. Reám is elköszöntik a torozó italt, és kortyintok belőle, csendes nyugodalmat kívánván jó keresztanyámnak.

Idősebb férfiú áll mellettem. Ingén és harisnyáján látszik, hogy szénégető ember. Megvicsorítja a fogát, majd ökölbe szorított, nagy kezével döngeti valósággal a fejét, amely pedig nem hibás ebben a világban.

Feketén és szörnyű darabosan ömlik belőle a szó. Ezt a cudar világot szidja, amelyben már úgy is megdöglik az ember, ha mindennap reggeltől estig dolgozik. Nem lehet pénzt keresni! Nem lehet élni! Nincs becsülete már a munkának! Csak a pénznek van becsülete, és annak, akinek pénze van, ha gazember is az a valaki!

– Hol égeti a szenet? – kérdem. – A maga erdejében-e?

Az öreg csak a fogát vicsorgatja, és ökleit rázza. Fizikailag vonaglik a felháborodásában, és úgy tajtékzik az agya, hogy nem tud válaszolni a kérdésemre. Egy másik ember magyarázza meg tehát, hogy miképpen áll most ez a dolog. Vagyis úgy áll, hogy vannak, akik erdőt vesznek, a törvény korlátozásai miatt nagyon drágán. Ezek aztán levágják az erdőt, felhasogatják a fát, kiégetik szénnek, s ezt a szenet eladják ott a helyszínén olyan szekeres embereknek, akik esztendők óta messze vidékekre hordják, és ott eladják.

Ilyen az öreg is, kinek borzasztó öklei vannak.

Sokszor már nem is kap készpénzt a szénért, hanem hitelbe lerakja. Ha ezt nem akarja megtenni, akkor úgy kell elvesztegetnie, hogy nem tud semmit hazahozni a „keresetből”. Nagy a verseny is, mert a jó szénfogyasztó I. kötet 344helyeket tanult kereskedők szállották meg, akik tömegesen és olcsón vásárolják össze a szenet, és a falusi szénhordót, aki két lovát és magát Medgyesig kínozza, valósággal legázolják.

S mialatt ezt beszéli nekem egy ember, özvegyen maradt keresztapám elborulva tántorog ki a házból. Nem részeg most, még inni sem tudott nagy fájdalmában. Nem szól hozzánk, hanem az istállóba megy. Utánamegyünk, hogy vigyázzunk reá. Ott zokog a lova nyakába borulva, mint egy öreg oroszlán. Mind ott vagyunk az istálló ajtajában, csak a szénhordó férfi áll az udvar közepén.

Ő a harmadik réteg a faluban.

A csillagok remegnek felette.



Az esti fátyolon keresztül csak derengve látszik a szülőfalum tornya. De ahogy a száját sötétben is megkapja az ember, olyan pontosan tudom én is, hogy hol van a derengésben. Ilyenkor nyűgbe ver valami különös érzés, melyhez hasonlót soha semmi nem ébreszt bennem.

Csak a föld, ahol ringott a bölcsőm.

Nem öröm és nem fájdalom ez az érzés; nem szárnyalás és nem is megenyhülés. Kehely talán, amiben e földi élet levének kivonata van. Az a titokzatos, egyetlen ital, amelybe a kerek földnek minden fűszere egybefőzetett. Ízében mind ott találom az édes és keserű fűszereket, a mérgezőket és a gyógyítókat, nemkülönben a kábítókat és a józanító fűszereket.

Bilincsbe vert.

És nem tehetek egyebet, hordom ezt az örökös, láthatatlan bilincset, mely egymagában is elegendő volna ahhoz, hogy az ember szabad soha ne lehessen. S még úgy a legjobb, ha megadással hordom, és a rozsdáit magam takarítom, mert aki lázadva összetöri ezt a kelyhet, szülőföldjét temeti el.

Vagyis a hegyeket egyenlővé teszi a sík földdel, hogy magának zugot sehol ne találhasson.

I. kötet 345
Okkersárga Ábrahám

Bekenem friss vízzel a homlokomat.

Készen vagyok.

Látom a falumat. Olyan, mint egy hatalmas kóberes szekér. Valami hegy van eléje fogva, mint egy mérhetetlen fekete gebe. Hűvös éjszaka van. Hűvösebb is lehetne, mert koros őszt mutatnak a fák, a magas ég is ki van derülve. A hold süt, nem versenyképesen, csak szelíden süt. A mérhetetlen gebe lomhán abrakolja sugarait, miközben éjfélt mutat a farkával, mint egy különös szerkezettel.

Valami vénasszony kopogtat a csendes utcán. Mindig azt a lábát nézi, amelyiket előreteszi. Látszik rajta, hogy a kopogást nem szereti, pedig ő csinálja. Egyszerű lelkével szeretné, ha láb nélkül lehetne járni. Jóval előttem halad. Aprókat lépik: negyvencentiseket. A távolság közöttünk száz méter lehet. Hamarjában számítani kezdem, hogy hány lépéssel érem utol, ha én hetven centisekkel haladok. Alig veszem fel azonban a tempót, meghallja lépteimet, megáll, és visszafordul.

Egy kissé bosszúsan megállok én is.

– No, jól elrontotta a játékomat – szólok előre neki.

A nagy csend fülembe ömlik, mint a tengerbe a víz. Egy pillanatig rettentően érzem a föld vonzóerejét, de aztán látom, hogy az öregasszony keresztet vet, s ez az ég felé húz egy kicsit.

– Ne féljen semmit! – mondom, s valami különös könnyedséggel szinte úszom, ahogy feléje sietek. Minden lépésnél jól látom, hogy nagyobb s nagyobb lesz az öregasszony. Biztos vagyok benne, hogy az égig nőne, ha kilenc hónapig folyvást így mehetnék feléje.

– Hát maga az, Régina néni?

– Én biza, lelkem.

– S hol hányódik ilyen öreg éjjel?

– Virjasztani voltam.

Ebben a pillanatban egy macska ugorja keresztül az árnyékomat. És bennem, mintha csak lámpát gyújtott volna az őrangyal, megvirrad rögtön egy emlék. Érzem, hogy elsápadok, s hogy a szó megakad gurultában a torkomon.

Régina néni az arcomon csüng.

– Valami szerencsétlen hír? – kérdi.

I. kötet 346

– Annál sokkal nagyobb dolog.

– Halálozás?

– Az is kicsiség ehhez képest.

– Hát?

– Csoda, de meglehetős. Avval állunk most szembe.

Az öregasszonyt nem lepi meg a szavam.

– Akarmi volna, ebben a világban nem volna csoda – mondja.

Megindulunk, s hát jön a hold is a fejünk felett.

– Ugyanbizony nem emlékszik? – kérdem.

Úgy néz rám, mintha nem jutna semmi az eszébe.

– Gondoljon csak vissza, hogy ezen a helyen s pontosan ebben az órában ezzel a macskaugrással s ezzel a holddal együtt én még találkoztam magával. Mégpedig a forradalom idején, amikor a földrengés volt. Jusson csak eszébe!

– Hiszen az most van! – csodálkozik Régina néni.

– Mi van most?

– A földrengés ideje.

– Hát az hogy?

– Az úgy, hogy ami most van: az most van!

– Ne beszéljünk kétfelé, Régina néni, mert a mi találkozásunk akkor volt, amikor azt a jámbor életű papot a föld magából kidobta.

– Hát azt most dobta ki! Ma este!

– Maga mit beszél?

– Hiszen onnét jövök.

– S maga azóta örökké jő?

– Mióta?

– Hát a forradalom óta.

– Én biza most indulék el, egy fertály órája sincs.

Látom, hogy itt nincs kivel beszélni. Ez a vénasszony valósággal megmerevedett az időben. Itt rekedt, a forradalomnak ezen az éjszakáján, ezen a helyén. Nem halad soha átal a következő napra. Megállott. Nem öregedik.

Örökéletű lett.

– Hát maga nem nézi meg? – akasztja reám a szemeit.

– Mit?

– Hát a mumus-papot.

– Azt, amelyik felszínre került volt a templom mellett?

– Azt.

– S még azóta örökké ott van?

I. kötet 347

– Mióta?

– A forradalom óta.

Egy éles lövés a szavam végire sivít. Idegeim megrezdülnek, pillantok egyet, s hát az öregasszony nincs sehol a világon. Különösnek találom. Talán ő szólott, s nem a puska. Kilőtte a föld a csillagok felé. Dermedten állok néhány percig. Nincs. Sem elöl, sem hátul. Kételkedni kezdek abban is, hogy volt. Talán az sem igaz, amiket mondott. Ennek utána fogok járni! Alkalmas éjszaka van.

Rögtön irányt veszek, s megindulok a templom felé, hogy megnézzem a mumus-papot.

Csend van. Nem lő senki. Barátságos hozzám a világ, érzem. A hold sem ment a vénasszony után, hanem velem tart. Jó hangulatot hintek magam elé, s úgy megyek szép csendesen. Az iskola sárga falait éppen most hagyom el. A torony már látszik. Mint egy kövéren és magasan felszökött nagy fehér sugár, úgy kiáltja, hogy: vagyok! Egy kicsit kihívónak találom ezt a viselkedést. Annál inkább, mert az az érzésem, hogy csak akkor van ő, ha én látom, máskor odalesz valahová. Hirtelen ki is próbálom: elnézek ellenkező irányban, s hát csakugyan nincs a torony sehol.

Hiába, ilyen a világ!

Kedvesen mendegélek, s jólesik. Szinte el is felejtem a célt. Csak azt érzem egyszerre, hogy valahonnan delejesség árad. Valami jelt is látok ott, egy kereszt fénylik a föld felett, a két szára egyenlő: olyan, mint egy pluszjel, amellyel össze akarja valaki adni az eget és a földet. A delejességet egyre érzem abból az irányból. Mindenesetre pozitív elektromosság lesz, a jel hirdeti ezt. Tehát valaminek lennie kell ott. A jobb karomat kinyújtom rögtön, mint egy mínuszjelt: s ebben a pillanatban úgy odaránt a delejesség, hogy a fejemet jól belévágom valamibe. Elszédülök, és felbukom. Azért nem haragszom. Sőt, még jobban szeretem magamat, a fejemet is elkezdem simogatni. Végre felülök, s megnézem a holdvilágon, hogy mibe vertem a fejemet belé. Megtalálom a keresztet. Írás van a függőleges szárán:

Itt nyugszik Jakab Ábrahám.
Szent életű, magos, jámbor pap vót.
A haláltól félni oka nem vót.
Legyen példája ehelyt szem előtt,
Mert ő feltámad mindenki előtt.
I. kötet 348

Jó szagú, bölcs szavaknak érzem. Lelkembe szöknek puhán, s úszkálnak benne, mint a játszi halak. Derű is érkezik e percben valahonnan, és lefekszik a két arcomra. Lassan elfordítom a szemeimet a keresztről.

– Ki az?! – kiáltom önkéntelen.

Nem felel senki. Pedig egy emberi figura fekszik előttem, tetején a göröngyös hullámnak, amit a föld vetett. Szigorú alak, horpasz, merev, ijesztő. Az alapszíne okkersárga a holdvilágon.

Nyomorult nyugalmában irtózásra ösztökél, de mint a felgyújtott lámpa, eszembe jut hirtelen az öregasszony, aki megjövendölte nekem a mumus-papot.

– Ő lesz az! – ugrik ki szavam, és próbálok felállani lassan. Úgy érzem, mintha az Isten fogná a karomat, hogy segítsen. Nagy szavak morajlanak bennem e világszép, felséges pillanatban. Valami olyan gondolat akar dicsőn megszületni, ami az életet és a halált összeköti. Olyan fényes mondat, amelynek betűit dicsőséggel a szívemen viselhetném, mint a monogramot.

De nem sikerül.

Két lépésre fekszik az okkersárga emberi forma. Mozdulni akarok feléje, de a nyugtalanság árama fut keresztül rajtam. A homlokomhoz kapok: persze, a nevit elfeledtem! Megnézem újból a sírfelírást: „Itt nyugszik Jakab Ábrahám”.

– Jó estét, tisztelendő Atyám! – köszönök neki, és meghajlással üdvözlöm, mert a kalapomat valahol elvesztettem. Majd odalépek nagy ügyelettel hozzá, s nézni kezdem. A magosból nézem, először két szemmel, aztán egy szemmel. Úgy forgatom a fejemet, ahogy a varjú szokta; az orromat is mozgatom, mint a nyúl.

Játszom, hogy ne féljek tőle.

És nem is félek, bátran mondhatom. Még melléje ereszkedem, mint a komám mellé.

– Hogy vagy? – kérdem.

Nyugodtan fekszik, és nem szól. Csak ragyog a holdvilágon, mintha ezzel akarná kifejezni, hogy ilyen jól még sohasem volt. Megérintem az arcát: s érzem, hogy hideg és izzadt. Sorra vizsgálom egyebütt is. Hajzata nincs sehol. A feje és az arca mégis nagyon férfias. Határozott, erős karaktere van. Egészen előnyére válik, hogy a bőre rá van tapadva sárgán a csontjaira, amelyek csalhatatlanul és tökéletesen hirdetik az ő formáját. Az is meglep, hogy nála a szín és forma a legnagyobb harmóniában ölelkeznek; szorosabban, mint bárki a kedvesével. A húst, a bűnnek és minden olcsó érzelemnek ezt a csodás emberi melegágyát, kiküszöbölte róla a föld. A terI. kötet 349mékeny, drága anyaföld, amelyben nyugodtan munkálkodhatik az Isten, mert a motorok és a civilizáció számtalan más termékei nem zavarják.

Határtalan öröm önt el.

Tudom, hogy egy ilyen felfedezés igen nagy dolog. Mert itt nincs hazugság, sőt, a megtisztult igazságnak kútfeje ez a mumus, ez a szent életű pap, aki szellemileg és testileg egyaránt tökéletesen leegyszerűsödött. Szemei sincsenek már. A látás két fészke mélyre esett csontjai közé. A fülei olyanok, mint a fennakadt novemberi levél. A szája előreugrott, és makacsul áll. Bizonyos, hogy prédikálni nagyon szeretett. A nyaka vékony, de izmosnak látszik, mint a kötél. Azonban a melle domború még: jellemes ember volt, és a fizikai munkát is szerette. A karja már ösztövér, s mint a kicsi gyermek játékorsói, olyanok az ujjai. Csípője elég gyenge. Férfiúi hiúságát pedig éppen nem tartotta meg, úgyis csak bajt szerzett életében is neki.

Egészben véve nagyon rokonszenves. Nem alakoskodik, nem hiú, és nyugodtan fogadja az ember megjegyzéseit. Nem akar félrevezetni egy-egy alattomos mozdulattal vagy vállveregető szóval. Egészen néma, és mégis többet mond, mint a legnagyobb szónok. Kétségtelen, hogy nagy hálával tartozom neki. Gondolkozom is, hogy miképpen fejezzem ezt ki, de ekkor beszédet hallok valahonnét. Gyorsan otthagyom, és a kerítésnél meglapulok. Várok.

Két katona jön. Fegyverük csöve villog a holdvilágon.

– Aztán te lövöd meg! – szól az egyik.

– Lődd meg te!

– S te micsinálsz addig?

– Én elrabolom a pénzt s az aranyóráját neki.

Óvatosan közelednek a temető felé. Fürgén jár a szemük. Már csak három lépésre vannak a mumus-paptól. Akkor az egyik észreveszi, s megáll.

– Jáj, mi van itt?!

– Mi?

– Meghót ember.

– Csontvázs, te!

Megismerem őket. Cigány mind a kettő. Falumbéliek. Pillogtatás nélkül figyelek. Látom, hogy az egyik lehajol, megfogja a múmiát vállban, felemeli, s aztán elereszti.

– Bétörik a feje, te!

– Akkor sóljon.

Megint felemeli, s egészen átkarolja. Kacag, és indul emígy felszerelve. A kopogós lábakat kegyelet nélkül a földön húzza.

I. kötet 350

– Mit akarsz véle, te?

– Megmutatjuk a papnak. Azt gondolja, hogy kísirtet.

– Tedd le, mert nem érünk célt. Jobb lesz, ha igyenesen agyonlőjük azt a papot.

– Gyere csak! Feldugjuk neki az ablak alatt, s a nyavalya kitöri.

És mennek. Az egyik röhögve viszi jámbor Ábrahámot, a másik egy kicsit hátramarad, s úgy nézi vaksi szemekkel.

– Emeld fel a lábát, te! – biztatja egy idő múlva.

A nyomukban vagyok. Nem is tudnék elmaradni ettől a szent életű múmiától. De izgat a dolog is, mert vettem észre, hogy ez a két katona meg akarja ölni a papot.

Csendes, derült éjszaka van. Teli a levegő delejes holdvilággal, faluval, hegyekkel, fákkal, fegyverekkel, cigányokkal, múmiával. És velem. Velem, aki csodálatosan nesztelenül tudok járni. Nesztelenebbül, mint ahogy repül a kecses pillangó. És tele vagyok erővel s bátorsággal mégis. Megyek a gonosz katonák után. Jól látom minden mozdulatukat. Az egyik átszökik a papi laknál a kerítésen. A másik átadja neki a mumust. Odakullognak csendben az ablak alá. Megállnak a fal mellett, és összesúgnak. Aztán katonasapkát nyomnak Ábrahám fejébe, csontvállára fegyvert akasztanak.

Ketten támogatják, és kuncognak.

Ábrahám hegyesen áll, még hetyke belé, ahogy a vállán lelóg a fegyver.

– Üzsd az ablakot!

– A nyavalya ki fogja törni! – röhög a másik, majd megveri az ablakot, és bekiált: – Kelj fel, hogy vigyelek el!

– Nízzed már, mit csinál!

– Fekszik az ágyban.

– Bújj neki, s zörgesd jobban, te!

A cigány erősebben megveri az ablakot, s újra kiált:

– Kelj fel, hogy vigyelek el!

Alig nyeli el a csend a szavát, lehúzódik a fal mellé, és így szól:

– Mozog.

A másik feldugja magasra a mumust.

– Mozgasd! – biztatja a társa, és benéz az ablakon megint.

– Mit csinál? – kérdi a másik.

– Idenéz.

– Hát most?

– Leugrott az ágyból.

– Vigyázz te, mert lőni talál.

I. kötet 351

– Nem lő.

– Hát?

– Bébújt az ágy alá.

Nagyon tetszik nekik, hogy bébújt a pap az ágy alá. Leeresztik a mumust a földre, maguk is melléje kuporodnak, és úgy röhögnek.

– Mára elég vót szeginnek.

– Hát nem lőjük meg?

– Majd máskor.

Egy kutya az udvaron ugatni kezd. A hangja mély. A cigányok kapják a mumust, és futnak. Átugranak a kerítésen, és mennek az úton. Két székely legény egyszerre szembejő velük. A csodálat hangján kérdi az egyik:

– Hát ez mi az ánti?

– Kísirtet, istálom.

– Hova viszitek?

– Felesiget keresünk neki, istálom.

A két legény összenéz. Az egyik hunyorít, és így szól a cigányok felé:

– Csináljunk vásárt!

– Pinzzel?

– Evvel a száraz tátival.

– De pinzben?

– Pénzben, pénzben.

– Tíz korona, hogy legyen nagyon olcsó.

– Fele.

– Hol a pinz, istálom?

A legények kifizetik Ábrahámot, s viszik felfelé az úton. Az egyik a nyakát fogja, a másik a lábát. Mókásan lógatják, s nem győzik eleget nézni.

– Elég sovány – szól az egyik.

– Főddel élt, ne felejtsd el.

– A csimmasz is főddel él.

– De a csimmasz nem ember.

– Hova tesszük?

– Elvisszük vizitába valahova.

– A jó lesz.

Egy kapunál megállnak. Az ablak szabad és világos. Sokan vannak a házban, rágyűltek az ügyes leányra. Egy-két percig tanakodnak, aztán rászánják magukat, s bévonulnak a kapun. Az egyik hátramarad „száraz tátival” együtt az ereszben, a másik kopogtat, és kinyitja végig az ajtót. Valaki rászól:

– Tedd bé, mert a meleg nem odaki van, hanem idebé.

I. kötet 352

– Igende elhozám a komámot is a szomszéd faluból – egyengeti a kísérteties tréfát a legény.

– Hát lépjék bé!

– Gyere, komám, mert szüvesen látnak – szól vissza a legény.

Mindenki a küszöböt lesi. És a szemekben egyszerre megfagy a fény, az arcok megmerevednek, a szájak megrándulnak.

Felnyögnek, és felsikoltnak.

És ott áll Okkersárga Ábrahám a küszöbön. Ott áll szem előtt, mint ahogy meg van a sírversében írva.

Végre a legény elébújik kacagva a háta mögül, és bélógatja a szobába.

– A barnát szereti – mondja, és beteszi az ajtót.

Magam az udvaron egy csutakra ülök, és várok. Békesség van, és nyugalom. Minden áll. Nem moccan a ház sem, sem a csűr. A hold és a csillagok szolgálják az eget. Én a csodálatos Ábrahámot szolgálom. Idevetett valami titokzatos kéz, mint egy horgot. Most már meg tudom érteni a követ és csutakot, amely örök nyugalommal ott marad, ahová tétetett. Azt hiszem, hogy nincs nappal, örökké csak éjszaka van. Nincs más égitest, csak a hold és a csillagok. Ember sincs több a világon, csak én vagyok egyedül. Megesküdném, hogy ez a puszta igazság. De akkor megzavarodik hirtelen a levegő, és összedől bennem a hit. És a hit helyébe leül kedvesen, elnéző mosollyal egy különös figura, amely az első pillanatban éhes disznó, a másodikban makkal teli fa, a harmadikban forrás, a negyedikben kárász, az ötödikben hűvösség, a hatodikban emberi hang: jönnek a legények az udvaron át. Úgy látszik, betelt a kedvük, mert hozzák „száraz tátit” is magukkal. A csűrbe viszik, és a hátsó bal sarokban elfektetik, szénával betakarják: elrekkentik, hogy máskor is legyen.

Aztán énekelve hazamennek.

Egy ideig ott állok tanácstalanul. Majd megnyílik előttem egy út, ragyog, és odacsúszik a lábam alá, amely kedvre derül, és velem elfut. Néhány perc múlva egy ház előtt megállok, s megzörgetem az ablakot. Régina néni kidugja öreg arcát.

– Fusson a paphoz! – mondom.

– Mért kéne futni?

– Ellopták a mumus-papot! Fusson, és mondja a következőket: két cigány meg akarta őt ölni az éjjel, de a mumus megóvta a haláltól. Erre a cigányok eladták a mumust két legénynek, akik elvitték Balla Gergőékhez vizitába, s most ott van eldugva a csűrben, a bal sarokban, a hátsó kapunál. Fusson, és jelentse!

I. kötet 353

Dicsérje mindenki az öregasszonyt!

Én is a legszebb jelzőkkel illettem, mialatt igyekszem vissza őrt állani Ábrahám mellett. Bémegyek csendesen a csűrbe, a lajtorja tetejébe mászom, és gubbasztani kezdek. Hajlékony körmeim vannak, és puha tollam. Nagy kerek, sárga szemeim, amelyek pompásan látnak az éjjeli színben. Bagoly vagyok, selymes pillantású, és igen szép példány a hímek közül.

Gubbasztok, és várok.

A papra gondolok, és megjelenik. Egyenesen a sarokba megy, elsöpri két kezével a szénát, magához öleli jámbor elődjét, és viszi. Félelem nélkül viszi. Két arcáját a kegyelet két szirmának látom. A szemem örömmel nyugszik rajta, mert szép dolognak tartom, ha az egyfoglalkozásúak legalább összetartanak. Vele tartok, és figyelem.

A templom előtt megáll, kizárja az ajtót, a sekrestyében fehér karinget vesz, és szentelőbotot a kezébe. Aztán ismét magához öleli kedves elődjét, és megindul a temető felé.

Bémegy mélyen a keresztek közé, egy tágasabb helyen megáll, kegyesen elfekteti Ábrahámot a földön, aztán az égre emeli szemeit.

Ekkor két angyalt látok leszállni az égből. Ásót és lapátot hoznak magukkal, és ásni kezdik serényen a sírt. Amikor kész van, a pap megnyitja dallamosan a száját:

– „Oremus!”

Ahogy elnézem hosszan eme kegyeletes dolgot, eszembe jut a Törvény, amelynek értelme szerint vissza kell térnie mindenkinek a maga országába.

Csak kirándulások tehetők.

És jól is van ez így.

– Legyen harmónia!

Nagyon tetszik nekem ez a két szó. Újból kimondom, és újból. Az az érzésem, hogy bé is teljesednék, ha számtalanszor ki tudnám mondani. De csak háromszázhuszonegyig vihetem fel, mert a pap a zsebébe teszi a szentelőbotot, és elindul.

Csendben követem. Siet a templom felé vissza. Egyenesen az ajtónak tart, amit nyitva felejtett. De a küszöbön megáll. A szemei rémülettel telnek meg, a lábai reszketnek.

– Rablók! – kiáltja, és Isten nevére támaszkodva előresiet. Bátornak látszik, szinte vakmerőnek.

Az oltárnál égnek a gyertyák. Két alak a fal mellé bújik.

– Ki az?! – szól a pap.

Nem felel senki.

I. kötet 354

Közelebb megy. Két fegyver emelkedik feléje lassan.

– Merevedjetek meg! – emeli fel a karját, aztán odamegy egyenesen, és így szól: – Isten cselekedte.

Nyugodtan az oltárhoz megy, megnézi az Úr szent testét, és rendben találja. Aztán megfogja jobb kezével az egyik alakot, ballal a mást, kihurcolja, és a templom mellett a földre veti. És mereven, arccal az ég felé ott fekszik a két katona, aki meg akarta ölni ezt a példamutató papot, és eladta szent életű Ábrahámot.

A bátor férfiúra mutatok, és így szólok:

– Majdnem kész a harmónia.

Nem felel. Ünnepélyes és misztikus. Bezárja az ajtót, férfiasan hazamegy, a kulcsot a párnája alá teszi, keresztet vet, és példásan elalszik.

Aztán virradni kezd.

És az én kedves, szomorú-mókás székely falumat elönti végre a reggeli fény.

I. kötet 355
Iparos Bimbó

A város északi kapujában jókora domb púposodott. Laposabb országban hegy is lehetett volna bátran. Az országúton, amely pontosan a közepén kúszott keresztül, éppen egy vándorember igyekezett a tetőre jutni. Az aljából legalábbis vándorembernek látszott. Ha azonban közelebbről szemügyre vette valaki, kiderült, hogy se nem vándor, se nem ember. Botja és tarisznyája volt ugyan neki, s növésre is eléggé megjárta, de azért csak növendék volt ő. Kacagnivaló, de eredeti. Már menni sem egyenletes szakértelemmel ment, hanem valami sajátos, mókás büllögéssel. Igaz, hogy hosszú lőcslábai voltak, amelyekkel más sem ment volna különbül. Szembetűnő volt a ruházata is, amely rongyossága miatt csak akkor ért volna valamit, ha kicserélhette volna egy jobbal. Az arcája azonban kedvet és bizalmat árult, s tiszta, kék szemei derűt énekeltek. Likas, kajla kalapját egészen hátralökte, s apró ragyái úgy sütkéreztek a szeptemberi napon.

Ahogy a tetőre kiballagott, egyszerre a szemébe esett a völgyből a város, és csintalan arccal megállt. A botjával arra mutatott, egy kicsit meg is rázta, s így szólt:

– Ott maradj, mert vízözönt bocsátok reád!

Leült egy mákszemet, hogy megünnepelje ezt a pillanatot, amelyben megláthatá végre a várost. Szalonnát vett a tarisznyából elé s rozskenyeret, s fanyelű bicskájával falatozott szűkön egy cseppet. Amikor elpakolta megint, hát éppen éri bé egy fekete ruhás öregasszony, aki rózsafüzért lógatott maga előtt s duruzsolt. Felállott, megvárta, s szó nélkül melléje szegődött. Úgy büllögött társ gyanánt, mintha együtt jöttek volna egész nap. Az asszony még duruzsolt egy ideig, aztán megzavarodott, s kezdett pillogtatni a legényecske felé. Az egy jó darabig úgy tett, mintha észre sem venne semmit, egyszerre azonban toppanva megállt, s ijedt csodálkozással a vénasszony lábára mutatott.

– Né, a sarka hátul van! – mondta.

Az asszony odakapott a szemével, majd elszégyellte magát, s megjegyezte:

– Ne tudj olyan sokat!

Egy borvizes szekér jött szembe velük. Két törpe bivaly húzta.

A szekeres jobbról eregélt, kezét az állat hátán nyugtatta barátsággal, I. kötet 356s közben mindegyre motyogott. Nagy kár, hogy nem lehetett érteni beszédjét; pedig, hogy jóízű dolgokat mondhatott, már abból is kitetszett, hogy a bivalyoknak folyton csorgott a nyáluk.

Ahogy éppen haladtak volna el egymás mellett, a legényecske megállt, s vészhírű hangon az ászokra mutatott, amelyben szép sorjában állottak a korsók:

– Bácsi, a korsói meglikadtak!

– Hol, te? – fordult hátra a másik.

– A szájukon.

Az embernek mogorvára billent az arca.

– Ha megcsapnálak, bőgnél-e? – mondta.

– Én igen, ha bölcsőbe tenne – kiáltott vissza a rongyos, és az asszonyra nézett, hogy vidul-e a dolgon. A néne azonban csak ment egykedvűen, színtelen arccal, mintha nem is hallott volna semmit. Ez a viselkedés hűs szellő módjára kezdte fújni a fiút. Mókázó kedve, mint a pillangó, nesztelenül leszállt, mert megérezte, hogy valami különös, nagy szomorúságot emel ez az asszony.

– A néném hova való? – kérdezte részvevő hangon.

– Én fancsali, fiam.

– Tán nem doktorhoz menyen?

– Bár ne oda mennék – felelt az, de többet nem szólt, csak a szája mozgott kénytelenül, mintha sírni akarna. A legényecske várt egy ideig, aztán bölcs nyugalommal megjegyezte:

– Jó iskolát jár ki, aki meghal. Az éhezést s a fázást is könnyebben szenvedheti aztán.

– De hát aki hátramarad?! – tette fel a kérdést az asszony.

– Az vakarjon eléfelé! – szólt egészséggel a fiú, s nyomban megkérdezte: – Hát kije fekszik?

– Nekem mindenkim: az uram is, a fiam is. Pedig olyan erősek voltak, hogy hasadtak ki.

– S aztán mi találta őket olyan egyszerre?

– Összeverték a csendőrök. A vénember nincs is eszméletin, a fiam is nyomorék marad ejszen. A tegnap este mocskolák össze őket, előbb az uramot, s aztán azt a nagy erős legényt, mert védeni meré az apját…

Tovább nem tudta folytatni, mert utolérte a sírás.

– S aztán mit tudott hibádzani egy olyan vénember? – kérdezte jó idő múlva a legényecske.

– Semmit. Az égvilágon semmit. A csendőrök azt mondják, hogy összevétették valakivel.

I. kötet 357

Sokáig nem szóltak semmit. Közben odáig értek, ahol a téglagyár van. Az öregasszony megtörülte a szemeit ekkor, mert az emberek is sűrűbben kezdtek jövögetni.

– Hát te mi járatban vagy? – kérdezte végre, hogy szóljon valamit.

A senkifia lódítani akart egyet, de megakadt a nyelve. Nagyot nyelt, s botjával kopogtatván a földet, kimondta a valót:

– Elindulnék, hogy valami helyet kerítsek magamnak. Akarmilyen szikra jó volna, csak szuszoghassak, s tanólhassak is valamit… – Megint nyelt egyet, és kiejtette a nagy szót: – Iparos szeretnék lenni!

– Anyád van-é?

– Van a főd alatt.

– Hát apád?

– Ő egy kicsit fejjebb, mert örökké iszik.

Valami kirándulók jöttek szembe. Lehettek húszan is. Ahogy közel értek volna, mind megálltak, s úgy nézték a különös, viccesen büllögő senkifiát. A legényecske nem jött zavarba, hanem könnyedén odavetette nekik:

– Heába néznek, mert megyünk!

Kezdtek is béjutni már a kőházak közé.

– Üsmérsz-é valakit? – kérdezte az asszony.

A tarisznyás már a föld felett repdesett megint, s vígan felelte:

– Annyit üsmerek, mint a sár!

Azzal a szemét jártatni kezdte szorgosan, hogy nem lát-é valamiféle műhelyt, vagy nem lóg-é valahol tábla. S alig mehettek ötven lépést, csakugyan meglátott egyet, amely ott lógott a járda felett, erős vasrúdra akasztva. A nagy fehér mezőben ez állott fekete betűkkel:


MIHAIL NÁDLER MIHÁLY

MECANIC – MEKÁNIKUS


A legényecske megállt, s összehúzott szemöldökkel nézte egy ideig a felírást. Aztán nekibátorította magát, s így szólt:

– Látja-é, ezt is meglehetősen üsmerem.

– Ez Nádli úr, ugyé? – kérdezte az asszony.

– Ez ő – nézte a táblát a fiú. – Becsületes embernek üsmertem örökké, nem tudom, mi a nyavalyát íratott fel oda a neve alá. Tán nem hala meg, amióta nem láttam?!

– Menj el! Hogy hót volna meg, hiszen annak akkor híre volna!

I. kötet 358

– De hát mi a nyavalya az, hogy „mekánikus”? Talán csak nem lett kubikus?

– Én nem tudom, fiam. Ez eddigelé örökké motrokat s gépeket javított.

A legényecske kivette, ami neki kellett. A játék kedviért még hümmögtetett egy kicsit, de aztán nekibillent a dolognak.

– Benézek, hátha él – mondta, és kezet fogott a vénasszonnyal. Béfordult lassan a kapun, s a botját odatámasztotta a deszkafalhoz. Aztán a lábbelijét megtörölgette, s rongyos ruháit is megigazította. Közben széjjelpillantott az udvaron: egy rozoga kutat látott, s mindenféle vasdarabokat s rossz szerszámokat szertehányva. Lépett óvatosan néhányat, s fülelni kezdett. Az első ajtó mögül mintha reszelést hallott volna. Közelbújt egészen, s úgy vette ki, mintha kapát reszeltek volna.

– Ide eccer bémenyek – mondta, és kopogtatott.

Nem szólott senki.

Megvárta, amíg abbamarad a reszelés, akkor megint kopogtatott. Erre kinyílt gyorsan az ajtó, s egy szigorú, veres arcú, meredt szemű ember nézett ki gorombán rajta.

– Kit keresel? – kérdezte.

Szépen, úri módon akart felelni a legényecske, s így szólt:

– A tekintetes úrt vélem látni, ugyé?

– Miféle tekintetes úrt?

– Hát Nádlert úrt, a nevezetest.

– Én vagyok.

A fiú nem látta egészen jónak, hogy a mester odabenn legyen, s ő idekünn. Úgy vélte, hogy egy fokkal mindjárt előbbre juthatna, ha békerülhetne valahogy ő is. Egy hirtelen ötlettel behúzta tehát a fejét a nyaka közi, s úgy nézett a kapu felé s az udvaron széjjel, mintha titkos beszéde volna, de fontos. A mester megértette, s így szólt:

– Gyere csak be!

A legényecske belépett, s a kalapját levette.

– Hát te ki vagy tulajdonképpen? – kérdezte gyanakodva az ember.

– Éppen ezt akartam egyikfelől megmondani – felelte a jövevény. – A nevem Bimbó Lőrinc, s csak idevaló vagyok: mártonházi. Az apám Bimbó Gergely volt, nagy olvasó ember, még a törvénbíró urak is el-eltöltötték véle az üdőt, de megölé a nagy szégyen, hogy a rossz vezetők háborút hozának a földre.

Nádler úr a sok adó s nyomorgatás miatt erősen haragudott a vezetőkre, s barátságosabb arccal fordult a fiúhoz.

I. kötet 359

– Hogyhogy? – kérdezte.

– Hát nem tudja a tekintetes úr?

– Nem.

– Hát teccik tudni, apámat is katonának vonították, de azt mondta utána, hogy jobb lett volna meg sem születni a magyarnak, mint hogy romlásba döntsék. Attól fogvást alig ment bé étel a száján, s úgy száradott el az országos bánattól, mint az aszalt vackor.

– Mi volt a foglalkozása? – érdeklődött a mester.

– Napközben szántóvető volt, de esténként s innepnapokon a könyvet nem lehetett a keziből kihúzni.

– Érdekes ember lehetett… – gondolkozott el Nádler úr.

Lőrinc továbbfűzte gyorsan a szavakat:

– Jól teccik mondani, mert ugyan érdekfeszítő ember volt. A csendőrök is annyit érdeklődtek utána, mintha az onokabátyjok lett volna, akiről nagy vagyon néz rájok. De én gyermeke voltam, s még nekem sem maradott semmi. A patika s a doktorok mindenből kiforgattak, s még tán engemet is vásárba bocsátottak volna, ha megengedé vala a szokás… – Itt a másik lábára állott, s egy ügyes szófordulattal vígabban tette hozzá: – De haggyuk a bánatot, amikor öröme van az embernek!

A mester úr kíváncsian nézett rá, mert azt hitte, hogy a dolog értelmére tért a fiú.

– Öröme? – kérdezte várakozó arccal.

– Most jelenleg nem tudok elég hálát adni az Istennek – evezett a legényecske.

– Hát mi történt?

– Éppen az, hogy semmi, amint látom.

– Hát akkor minek örvendesz?

– Én a tekintetes úrnak: hogy egészséges, hogy keze-lába ép, hogy nem tudták megölni!

Nádler úrnak még jobban kimeredtek a szemei, s ideges csodálkozással kérdezte:

– Miket beszélsz te összevissza?!

– Nem én beszélek, tekintetes úr.

– Hát?!

– A népek beszélnek. Nagy szerencsétlenséget zúgatnak, ami a mester úrt találta volna.

– Engem?!

– Nem állítanám, ha a saját fülemmel nem hallottam volna.

I. kötet 360

– De mit beszélnek? S kik beszélnek?

Nyelt egyet Lőrinc, s megint körülnézett. A kalapját kitette a kezéből, s meg-megroggyant térdben, mintha a lábai már nem bírnák az állást.

– Én megmondanék ápertén mindent – szólt bizalmasan –, ha a tekintetes úr reászánna egy kicsi időt.

– Ülj ide, ni! – mutatott Nádler úr egy padra, s mohón leső arccal maga le is ült mindjárt. Lőrinc is odahúzódott melléje, s újabb gőzt adván a képzeletének, beszélni kezdett:

– Ezelőtt három nappal, úgy szürkület kezdetin, éppen a birónitt vagyok. Bémenyek, köszönök, s mondom neki, hogy: keresztapám, legyen olyan jó, s állítson ki egy cédolát egy szekér fáról. Ellenben ahogy eppen a cédola föli búna keresztapám, hát nagy zúgás támad az ablak alatt, s az emberek erősen tárgyolnak valamit. „Ejszen mi is mennyünk ki!” – szólt keresztapám, s csakugyan alig vakarint kettőt-hármat a cédolán, kimenyünk. „Hát itt miféle gyűlés van?” – kérdi ő, s arra mind odafordulnak felénk az emberek, s az egyik beszélni kezd, s azt mondja: „No, Nádli úrt is megölték a rományok, a nagy gépindító mestert. Úgy megcsúfolták, mint a fát, amikor esszevágják. Igazi vitéz magyart veszte véle a nép, mert csak a napokban is beléhánt vaj kettőt a Küküllőbe…”

Nádler úr felállt, s gyenge horpasz mellét kifeszítette, s ágálva megjegyezte:

– Majdnem meg is vertem egyet az elmúlt napokban.

Lőrinc tovább színezte a dolgot:

– Úgy beszéltek a tekintetes úrról, mint aki vértanúságot szenvedett, s kiváltképpen másnap, amikor otthon is agyonvertek félig a csendőrök egy embert fiastól.

– S honnan ismernek engem a falusiak? – kérdezte a mester.

– A jó pap is olyan – felelte a legényecske –, hogy nemcsak a maga falujában ismerik. Ilyenformán van ez más emberrel is, aki nagy tudományú, aki gépeket csinál hitvány vasdarabokból, aki egy szigorú dróttal oda vezeti a világosságot, ahova akarja, aki mindent kitalál, s megreperál, s még amellett magyarnak is olyan vitéz, hogy mind mutogatják, ahol látják…

Nádler úr úgy érezte, hogy valami édes melegség áramlik a melle körül. Lépegetni kezdett alá s fel, s mind a hírmondó orra előtt.

– Vettem máshonnan is észre, hogy a szakmámban tekintélynek tartanak – jegyezte meg.

– Könnyű dolog azt észrevenni – mondta a fiú –, mikor az egész környéken beszélik.

I. kötet 361

– Nem is múlott, csak egy kicsi baklövésen, s ma mérnök vagyok.

Lőrinc, „baklövést” hallván, valami veszedelmes vadászatra gondolt, s tapogatódzva kérdezte meg:

– Tán nem találta el a tekintetes úr?

– Mit? – állott meg a mester.

– Hát amit célba vett.

– Sok pénz kellett volna hozzá, s egy gazember tanárom is volt, akit a negyedikben megpofoztam. Persze, kirúgtak. Különben ma mérnök volnék, rég mérnök volnék!

– Elég nagy mérnök a tekintetes úr – vigasztalta Lőrinc. – Hova kell nagyobb! Hiszen otthon is mind azt tervezték a nagy hír előtt, hogy a mester úrt kérik fel a harangfelhúzáskor.

– Miféle harangfelhúzáskor?

– Hát nem tudja a tekintetes úr?

– Nem.

– Mert az szernyű nagy dolog lesz, istálom. Hát az úgy volt, hogy a két nagyobbik harangot is bésorozták volt ágyúnak a háborúban, s csak most tuda a község annyira vergődni, hogy újakot szereljen. De immár meg is érkeztek nagy Németországból, s a jövő hónap első szombatján akarják a toronyba felhúzni. Az egész falu úgy kívánnya egyértelműleg, hogy a tekintetes nagy mester úr ültesse bé örök szólásra a harangokat.

– Isten ments! – emelte fel Nádler úr a kezét.

Lőrincet váratlanul találta az ellenvetés, s egy másik gombot nyomott meg:

– Annyit fizetnek, amennyi kell!

– Tőlem akármennyit fizethetnek, mert én a lábamat oda nem teszem. Egyrészt, mert úgy szédülök, mint a fene; másrészt pedig az elveim olyanok, hogy a templomot s a papot utálom. – Itt elhallgatott, majd csendesebben megkérdezte: – Hallottál-e valamit a kommunistákról?

Lőrincnek sejtelme sem volt, hogy azok mifélék. Egy pillanatig gondolkozott, hogy mit lehetne felelni erre, de aztán egy felnőtt komolyságával, próbaképpen, melléje szólott:

– Mindenkinek van felfogása, ha jó, ha rossz.

– S mi a te felfogásod például? – fogta meg a mester.

A legényecske látta, hogy a papokkal itt madarat fogni lehet, éppen azért utolsó szorításnak hagyta. Most csak így szólott, tovább tapogatva a tekintetes úrt:

– Nekem biza olyan felfogásom van, hogy még kétszer akkora torony teI. kötet 362tejében sem szédülök, mint a nálunkvaló. A nyáron is én igazítottam meg a tetejiben a keresztet, amit egy nagy forgószél félrecsavart. Ötszáz lejt adtak érte, mert nem sok ember hányódik, aki ezt meg merje cselekedni.

– S a harangot is fel tudnád tenni? – kérdezte a mester.

– Én-e? Fel én akarmekkorát, ha egy kicsi szakértelmet tanulhatnék valahol.

– Mondjad, te… hogy is hívnak?

– Lőrinc, istálom.

– Mondjad, te Lőrinc: máshonnan is vittek el harangot?

– Minden faluból igen, legalább kettőt. S most kezdik mind helyrepótolni, csak legyen, aki győzze felrakni őket.

Nádler úr elgondolkozott a jó kereseten, de aztán visszakanyarodott az elveire:

– S a papokat szereted-e?

– Isten szolgái – mondta Lőrinc.

A mesternek düh rándította meg az arcát.

– Ingyenélők, herék: nem Isten szolgái! – tüzelt. – Mit dolgoznak? Nyúzzák és butítják a népet! Csodálatos, hogy ezt még nem látja mindenki!

Lőrinc olyan józan maradt, mint a tiszta víz.

– Még a farkas is védi a farkast – mondta. – S milyen volna akkor, ha én nem fognám pártját a papoknak?

– S miért kell neked pártfogolni őket?

– Azért, mert én is úgy számítottam, hogy pap leszek – tette ki a másik fogót a legényecske.

Nádler úr olyan veres lett, hogy ijesztő volt.

– Te?! – emelte rá a mutatóujját.

– Hát mit tudjak csinálni, tekintetes mester úr! Valami szikra lyuk, amin az életbe bébújjak; nekem is kell. Otthon még a sincs, amit egyszer egy nap a számba vessek. Úgy gondolkoztam, hogy nekiszánakozom, s Isten segedelmével béállok barátnak. Ma aztán búcsút vettem az apai háztól, amit a tavaly eladtunk, egy jólélek kenyeret s szalonnát vete a tarisnyámba, s elindulék. Egyenesen a barátokhoz akartam menni, de gondoltam; hogy előbb még bénézek egy pillantásra a tekintetes mester úrhoz, hogy a ravatalán legalább lássam meg. Ha pedig az ég kegyelmiből az élők sorában tisztelhetném, gondoltam, hogy azt a haranginnepséget tudatni fogom.

Itt felemelkedett lassan, s úgy látszott, mintha egészen el volna érzékenyedve.

I. kötet 363

– Ülj csak le még egy kicsit! – mondta a mester.

Lőrinc leült, és sóhajtott. Nádler úr odament hozzá, megfogta az állát, s az arcába nézett:

– Hogy is hívnak téged?

– Bimbó Lőrinc.

– Hány éves vagy?

– Tizenhat.

– Hát mondjad, miért kell neked beállani barátnak? Egy ilyen értelmes fiúnak.

– Hát mit csináljak, tekintetes úr? – nézett rá kétségbeesetten a fiú.

– Menj iparosnak! – mondta a mester, mintha az volna a legtermészetesebb dolog a világon.

Lőrinc leejtette a fejét.

– Akarmilyen helyre nem is állanék bé, s pártfogóm sincs; kihez mennyek?!

Mély csend lett. Nádler úr ide-oda forgatta a dolgot, de aztán elhatározta mégis magát, mert tetszett neki a fiú, s a papok kezeitől is meg akarta menteni.

– Mondjad, nem szeretnéd ezt a mekánikus mesterséget?

– Eléggé szerettem örökké a gépeket – mondta csendesen Lőrinc.

– Hát akkor nem állanál be ide, hozzám?

– Ide, a tekintetes úrhoz?

– Igen.

A legényecske elnézett messze a levegőbe, mintha sohasem gondolt volna erre.

– Két év múlva felszabadulsz – biztatta a férfi. – S mesterség lesz a kezedben. Addig is kapsz lakást, ruhát s kosztot. Valami zsebpénzt is, ha jól viseled magad. Ami pedig a szakmát illeti, nem leszel akármilyen helyen. No, mit határozol?

– Én nem tudom, mit csináljak – mondta elgondolkozva Lőrinc. – Az nem szenved kétséget, hogy a tekintetes úr nevezetes mester.

– Szóval itt maradsz?

– Én amibe beléállok, abba aztán beléállok – közelített oldalról a fiú.

– Hát megegyeztünk-e?

Lőrinc felállott, az ujjasát levetette, s az ing ujját feltűrte. – Úgy tekintem a mester úrt, mintha az apám beszélne – mondta. – Kérek valami munkát, mert telik a nap.

Nádler úr széjjelnézett mosolyogva, majd egy halom összegabalyodott villanydrótot tett oda Lőrinc elé: – Ezeket bogozd ki, és simítsd egyenesre.

I. kötet 364

Az inas hozzáfogott, és percekig szótlanul, ügyesen dolgozott. – Evvel vezetik a villanyosságot, ugyé? – szólalt meg végre.

– Avval.

– Ejszen az örökvilágosságot is evvel – jegyezte meg jóízű ravaszsággal, mire Nádler úr akkorát kacagott, hogy csengett belé a műhely. Oda is lépett boldogan a fiúhoz, és megveregette a vállát.

– Nagyszerűen megleszünk ketten, fiam – mondta, és utánatette:

– Most tedd el a munkádat, s gyere uzsonnázni.

Lőrinc letette a drótot, majd otthonosan körülnézve így szólt:

– Nem ártana egy kicsit kibővíteni ezt a műhelyt.

– Majd kibővítjük.

Megindultak. Elöl a mester, utána az inas.

– Hát család van-é, tekintetes mester úr?

– Van egy lányom.

– Hány esztendős?

– Tizenöt.

– Hejh, be szép üdőben van!

– Mért kérdezed? – nézett vissza a mester.

– Azért, mert nem menék barátnak – szólott Lőrinc, és úgy virított a nyugvó, enyhe napon a szeme, mint a nefelejcs.

I. kötet 365
Helytelen világ

A kicsi, gerendás kocsmában három hosszú asztal volt s egy fityegő lámpa. Rozoga, csámpás darab mind a négy. A padlódeszkák már össze voltak a vénségtől kucorodva, s a falakról is úgy lekopott a bőr, hogy csórén látszottak némelyik helyen a gerendacsonkok. Fent a hiuban pedig ott ült a halál, hogy bényomja a meggörbült mennyezetet alkalmas időben.

És a szekeresek ezt a kietlen, bolond-vigyori kocsmát mégis nagyon szerették, mert ott muzsikált el alatta pénz nélkül a víz.

Most is kilencen ültek benne, pedig erős nyári dologidő volt.

Az egyik asztalnál hárman, a másiknál ketten; s amelyik az ajtóhoz legközelebb volt, ott négyen időztek: két szenesember, egy magos bellér és ünneplőt jelentő öltözetben Csali Kelemen, az én falumból.

Apró, féldecis üvegecskékből pálinkát ittak. A két szénégető mindig kibugyogtatta egyszerre az egészet, a bellér csak nyalogatta, Csali Kelemen pedig rendelte szaporán nekik is, magának is.

– Hányadikba jár Danika? – kérdezte a bellér.

– A negyediket hagyja el, talán éppen ebben a percben – mondta Csali.

– Én is jártam volt kettőt, de nem lehetett akkor a papoktól tanulni, annyian voltak.

– Most tán csak egy pap vagyon az egészben, az is fiatal – tudta Csali.

– Hát romány?

– Az van tán kettő.

– No, akkor azok együtt hárman vannak – adta őket össze a bellér.

– Hárman hat lábbal, mert egynek-egynek kettőt számítok – vette fel a pálinkát az öreg.

– Mert a papnak nem kettő van – mondta az egyik szenes.

– Hát?

– Négy éppen, hallgassa meg: kettő, amivel a földön jár, s kettő, amivel aztán a végin a mennybe megyen.

A bellér nem volt finom ember.

– Ezt az utolsó kettőt ne számítsa, mert azt eltörik a fehérnépek – mondta.

Csali nem akart belevegyülni ebbe, nehogy az Isten megbüntesse, ilyen kicsi dolog miatt. A szénégetők azonban hergelni kezdték a bölcselkedő I. kötet 366bellért, hogy ők nem hiszik, amíg nyilvánvaló példákkal nem bizonyít. A másik azonban nem várt sok biztatást, hanem egyik példára a másikat mondta, mintha egész életében kurkász lett volna rosszféle papoknál. Nem is tudták volna tán soha elvenni tőle a szót, ha egyszerre meg nem jelenik Danika.

Cingár, barna legényke volt. Mély nagy szemei neki és finom kezei, mintha nem is lett volna falusi gyermek. Odament az apjához, és bátortalanul megállott előtte. Az öreg Csali csak megnézte, s már tudta, hogy nagy baj van Danikával. Nem kérdezett azonban semmit, nehogy szégyent valljon az asztaltársak előtt. Felállt, és megindult az ajtó felé.

– Gyere, Danika, vegyünk kötőféket a lovaknak.

Azzal beleállt szó nélkül az útba, s úgy ment elöl, mintha nem is lett volna fia neki. Danika szorongva igyekezett utána, mint egy rosszkedvű Isten után.

A hídon áthaladtak.

– Hol vagy?! – mondta végre az öreg, de anélkül hogy megállt vagy visszanézett volna.

Danika reszkető horgasinakkal előrependeredett.

– Parancsoljon, édesapám.

– A papnak mit mondasz?

– Eléadom neki, ahogy vót.

– Elég hamar elbúcsúztál a gimnáziumtól.

– Szeptemberben lehet pótvizsgát tenni – mondta Danika, mint a madár. – A nyáron úgy megtanulom, hogy aztán…

– A télen nem vót elég üdőd?

– Én eleget igyekeztem – törött el a fiúnak a hangja –, de ilyen hirtelen nem lehet románul beszélni.

Az öregnek is puhult egy kicsit a hangja:

– Hát abban botlottál meg?

– Abban.

– S mit kérdeztek?

– Azt, hogy a faluban mik vannak. Számláljam elé románul, hogy mik vannak.

– Miért nem mondtad, hogy jöjjenek ki, s nézzék meg.

– Én mondtam nekik.

Csali Kelemennek megjelent a kedv az arcán.

– S mikor jőnek ki? – kérdezte.

Danika látta, hogy félrementek, s gyorsan kezdte magyarázni:

I. kötet 367

– Én nem azt mondtam, hogy jöjjenek ki, hanem elészámoltam nekik, hogy a faluban van templom, iskola, pap, tanító, bíró, zsidó, s mind elmondtam a többit is. Akkor azt kérdezték, hogy miféle állatok vannak. Megfeleltem arra is, hogy vannak lovak, ökrök, tehenek, disznók, s még mondtam egy sereget, de ahelyett hogy elég lett volna nekik, azt sérelmezték, hogy a leginkább jellegzetös falusi állatot kihagytam. Erre gondolkozni kezdtem, hogy mi kellene nekik, s eppen a tetűt akartam mondani, de annak nem tudtam románul a nevit.

– Miért nem mondtad magyarul?

– Még románul is heába mondtam volna, mert nem az hiányzott nekik.

– Hát mi?

– A szamár.

– Mért nem felelted azt, hogy a mü falunkban nincsen szamár.

Danika szökött egyet örömében:

– Eppen azt feleltem, édesapám.

Szótlanok lettek, úgy mentek. Az öreg székelynek minden lépésre borzosabb lett a kedve. Úgy érezte, hogy a Danikáé itt az igazság Isten és ember előtt. A sarkon balra fordultak a gimnázium felé.

– Gyere, mert meg akarom tanúsítani én is – mondta Csali nyersen.

A fiú csendesíteni kezdett.

Sápadt lett, s olyan rettentő félelem fogta el, hogy a szemei majdnem a bőr alá menekültek. Tudta, hogy veszedelem lesz abból, ha fel találnak így együtt a gimnáziumba menni, mert az öreg szabja és töri össze otthon is a házat, ha egy cseppet iszik.

– Ó, be rossz üdőben indulánk el! – állott meg egyszerre Danika, s hát nézi a toronyórát.

– Gyere csak, mert megkapunk valakit.

– Csak Alózi bácsit kaphatjuk meg, aki szellőztet, s söpröget a termekben.

– Vajegy tanár is lesz, gyere csak.

– Azok mind alusznak most szerteszéjjel a városban. Még három óra sincs, s négyig örökké alusznak. S ha megtudják, hogy édesapám mérgesen kereste őket, aztán fel sem mernek későbben sem jőni.

Az öreget megnyerte Danika ezzel az utolsó szóval. Visszább jött, s megnézte ő is félrehajtott fejjel a toronyórát.

– Akkor üdőzzünk négyfeléig, nehogy elriadjanak – mondta.

– Dohánnya van-é édesapámnak?

Csali kivett egy harmadosztályú paklit, amely úgy össze volt csombolygatva, mintha néhány szem cukrot temetett volna belé.

I. kötet 368

– Még lesz valami por – kutatott a papirosban.

– Jöjjön, mert én veszek édesapámnak – mondta Danika.

– Honnét van pénzed?

– A vallástanár úr egy virágpukétát küldött tőlem egy naccságának, s húsz lejt adott, s a naccsága is húszat.

– A’ jó vallástanár lehet – jegyezte meg az öreg, majd egyenesen bémentek egy boltba, s ott Danika felvásárolta a pénznek a felét. Aztán még gyufát gyújtott kedvesen az apjának, s lődörögni kezdtek a járdákon, s amikor megunták ott, akkor az úton. Ahogy a piacon büllögtek volna keresztül, úgy fél négy felé, hát a térség túlsó homlokán egy sereg ember vagyon rácsődülve valamire.

Idejük engedte, s odamentek.

– Itt mit árulnak? – kérdezte Danika egy embertől, akinek az inge fel volt könyökig tűrve.

– Tudományt – mondta az minden becsülés nélkül.

– Miféle tudományt?

Az inges mocskosan röhögött.

– Ennek előtte az Isten csinálta, most két ember csinálja – mondta, és elment.

Danika megfogta az apjának a karját, és béfelé húzta a gyúródásba.

Valami sátor volt ott ponyvából, nem kisebb egy sütőháznál. Szűk ajtaján szinte négykézláb kijött egy fekete arcú, félfülű mesterlegényféle, felállt egy tojásos ládára, a két karját az emberek feje fölé emelte, mintha meg akarná áldani őket. Amikor eléggé csend lett, villogtatni kezdte a szemeit, és így szólt nagy lázító hangon:

– Hölgyeim és uraim! A csoda nem halt meg! A csoda él! Tessék befáradni, és meggyőződni róla! Szemtől szembe itt látható Leopold, a világhírű bűvész. Direkt Kínából jött, harminckét csodával. Tessék befáradni, mert sohasem jön többé errefelé. Most mindössze tíz lej, felnőtteknek húsz!

Leszállt a ládáról, az ajtóba állt, és tartotta a markát.

– Még húsz lej pénzünk van – mondta Danika az apjának.

Az emberek egymásra néztek, és úgy röhögtek, mintha helytelenkedni akarnának. Aztán egy kövér asszonyság kibogozott húsz lejt, de az ajtónál fennakadt, mert nagyobb volt ő maga, mint a lik.

– Tessék befáradni – biztatta a félfülű.

– Nem látja, hogy nem fér! – szólt oda egy tímár.

– Tessék lehajolni, kérem.

– Kucorodjék össze, mint a sündisznó.

I. kötet 369

Az asszony nekikurtult, és nyögött egyet, de abban a percben egy gonosz, tekergő inas megcélozta hátulról, és úgy bényomta puhán az orrára, mint a zsákot.

– No, ez volt az első csoda, hogy béfért! – mondta egy ember.

És gyúródtak utána, mint a nyáj! Kapartak, lökdösődtek, és túrtak, hogy elzabálják egymás elől a csodákat.

– Akkor gyere, mert megtelik! – mondta Csali.

– Édesapám, maga bújjon bé elöl, s akkor én odaadom a húsz lejt, s én is bébullok – oktatta Danika az öreget.

Úgy is cselekedtek, de a fiút utolsó percben megfogta a félfülű.

– Kettőnek kevés! – mondta.

– Ez húsz lej, nézze meg, nem látja! – érvelt Danika.

– De a másik felnőtt, aki bement!

– Az a barátom volt, mért nem nézi meg jobban az embert! Most is vissza kell mennünk a gimnáziomba. Jó lesz, ha sietnek a csodatevéssel.

Az alak elengedte a forgalom érdekében.

– Hol akadtál vala fenn? – kérdezte odabent az öreg.

– Tárgyaltam a mókással – mondta Danika.

Előregyúródtak, hallgattak, és szorongtak. Végre leborította a félfülű egy pokróccal az ajtót, és a tenyerét háromszor összeütötte. Erre valahonnét a sátor falából elébújt egy kicsi, sovány ember. Nagy haja volt és fekete szakálla, a szemei aprók és csillogók, s a homloka közepén egy piros gubacs csücsült ügyesen. Nem szólt semmit, csak meghajtotta magát, és szörnyű komolyan odament egy hosszúkás asztalhoz, amelyen egy üveg víz és egyet-más apróság feküdt. Ott állt, és úgy nézte az embereket, mintha meg akarná tizedelni őket. Majd a másik is melléje lépett, és összeütötte megint háromszor a tenyerét.

Olyan csend volt, mintha a halál fogta volna mindenkinek a száját.

– Leopold, a világhírű bűvész, meg fog önök előtt varázsolni egy gyűrűt – mondta a félfülű, és elővett egy spárgát, amely lehetett valami két méter hosszú. Megfogták ketten a két végét, és kifeszítették a levegőben. Akkor Leopold ráhúzott a spárgára egy gyűrűt, a közepére gurította, és az emberekre nézett.

– Tessék meggyújtani ezt a madzagot! – mondta a félfülű.

Egy ember odament, és a jobbik végénél gyufát tartott alája kéjjel.

– A madzag el fog égni – jelentette a segéd. – Füst lesz belőle, semmi egyéb. És a gyűrű mégis ott fog maradni a levegőben, mert ott tartja Leopold, szemének egyszerű nézésével.

I. kötet 370

A spárgán végigsétált sercegve csakugyan a láng, és a nyomában nem maradt semmi, csak enyhe füst a félhomályban. De a gyűrű ott állt a levegőben, és sárgán virított, mint a csillag az égen.

Leopold nekifeszülve nézte egy ideig, aztán elfordult hirtelen, és a gyűrű lekoppant rögtön a földre.

– Emmá szem! – mondta egy tímár, és körülnézett.

– Kicsiség az egész – jegyezte meg mellette Csali.

– Hogy mondhat ilyent? Lássuk, csinálja meg!

– Gyűrűvel nem, de egy madárral megcsinálom.

– Hogy?

– Úgy, hogy folyton nézem, s mégis a levegőben marad.

– Hülye… – mondta a tímár, mire ismét összeütötte a tenyerét a segéd.

– Ugyanezen a gyűrűn Leopold át fog húzni egy tojást – mondta.

Egy pohárban, amely tele volt valami folyadékkal, ott állott már az asztalon a tojás. A szakállas kivette három ujjal belőle, felmutatta, és gyorsan forgatni kezdte a két tenyere között, aztán lehelyezte az asztalra, és úgy tett vele, mint az asszonyok, amikor laskát sirítenek. Néhány perc alatt hosszú, fehér rudat csinált belőle, és úgy dugta által a gyűrűn, mint egy miligyertyát. S ahogy keresztülhúzhatta, rögtön beleállította egy másik pohárba, s látni lehetett, hogy a tojás gömbölyödni kezdett rendes állapotába vissza.

– Azt mi tojta? – kérdezte Danika.

– Ezt a tojást egy közönséges tyúk tojta – mondta a félfülű, azzal ki is vette a pohárból, és odaadta Danikának: – Próbálja meg ön is, és húzza át a gyűrűn. Ezer lejt fizetünk önnek, ha sikerül.

– Mennyit?

– Ezer lejt.

– Híjj, a tojás rézangyalát! – mondta az öreg Csali, és elvette a fiától, s tapogatni kezdte. – Ez olyan, mint a kő – jelentette ki.

– Tessék csak megpróbálni.

– Tegye ki az ezer lejt.

Leopold kitette.

Csali szétvetette a lábát, és nekibújt. Erőt vett, és nyomott egyet a tojáson, amely reccsenve teleokádta sárgájával a markát.

– No, ezt eligazítám!

– Ennél laposabb nem is lehetne – mondta Danika.

A félfülű is velük mulatott. Engedte, hogy kacagják jól ki az emberek magukat, s akkor megint összeverte háromszor a tenyerét.

I. kötet 371

– A tojásra írva lesz! – mondta.

– Attól elestek – szólt oda Csali Kelemen, aki még mindig pusmogva tisztogatta a markát.

A félfülű szigorúan ránézett a harisnyás csendháborítóra, és az asztalfiókból öt tojást szedett sorjában elő. Az elsőt nagy kegyesen odanyújtotta Leopoldnak, aki cecésen három ujja közé fogta, és valami hegyes szerszámmal úgy tett, mintha írna a tojásra kereken. Majd a többi négyet is rendrevette, s örökké megállt, egy-egy kicsit, s összeráncolta a homlokát, mintha szörnyű okosat akarna írni. Végül a félfülű széjjelosztotta az emberek között mind az ötöt. Az egyik Danikának jutott, aki az apjával együtt kezdte keresni, hogy mit vakart a fehér héjára kereken a szakállas.

– Heába dolgozott – mondta végre.

– Nem fogott a plajbásza, mester! – szólalt fel a tímár is.

Leopold azonban úgy állta mozdulatlanul a szemrehányást, mint valami megmerevedett kicsi szent. A félfülű is némán várt jó néhány percet, de aztán megszólalt:

– Uraim, a tojásra határozottan írva van!

– Azt mondja a vakoknak! – vetette ellen egy csizmadia. – Nekem olyan szemem van, hogy innét meglátom magán a bolhát, de ezen a tojáson egy vakarás sincs.

– Tessék ideadni! – mondta a félfülű, majd magasra tartotta a tojást, és felemelt hangon folytatta: – Uraim, önök egy csodának voltak az elmúlt percekben a tanúi, mert Leopold a tojás héja alá írt az önök számára, tehát nem is látható mindaddig, amíg meg nem lesz hámozva. – Azzal fel is törte mindjárt a kemény burkolatot, és gondosan lefejtette az asztal felett, majd átnyújtotta egy embernek: – Látja ön ezen a tojáson az írást?

– Látom.

– Tessék elolvasni!

– A sza-már-nak nagy fü-le van…

– Tessék hangosan bemondani!

– A szamárnak nagy füle van – hirdette az ember.

Egy székely, aki éppen mellette állott, kivette a kezéből a tojást, egy ideig forgatta és nézegette, majd egy hirtelen fordulattal a szájába békapta, néhányat fordított rajta, és lenyelte.

– Lám, most írjon reá, a hasamon keresztül! – mondta huncutul sütő szemekkel.

Olyan kacagás tört ki a sátorban, amilyent ritkán hallott az ember. A szakállas megkövülve nézte az atyafit, aki béhúzott nyakkal, gyér bajuszával I. kötet 372úgy állt mozdulatlanul és némán a megbolydulásban, mintha egyenesen az Isten rendeletére cselekedett volna. Utána percekig nem lehetett a kiáradt emberekkel bírni. Végre közéjük ment a félfülű, és egyenként próbálta mederbe szorítani őket. Közben Danika is meghántotta a tojást, s elvágta derékban.

– Mü is kapjuk bé, édesapám! – mondta.

– Mi volt reáírva?

– Nem volt semmi, csak egy kereszt.

A félfülű megint tapsolt.

– Uraim, következik a legnagyobb meglepetés! – mondta, és egy bédugott üveget vett fel az asztalról, amely félig volt vízzel. Jól megrázta, majd megkereste szemivel a tojásevő embert, és így szólott hozzá: – Nem sajnáljuk öntől a tojást, sőt egy pohár vízzel is van szerencsénk megkínálni ebből az üvegből. Tessék idefáradni!

Az ember odament.

– Eppen ihatnám – mondta.

– Tessék a kezébe venni ezt a poharat!

– Metszött évegből van – jegyezte meg a másik.

– Ön ebből az üvegből tölteni fog ebbe a pohárba – mondta a félfülű, mire Leopold kivette a dugót, hókusz-pókuszt csinált, majd nagy csendben merően nézte a likon által egy ideig a vizet, aztán átnyújtotta az atyafinak.

– Tessék úgy tölteni, hogy mindenki lássa! – utasította a félfülű.

Az atyafi elhelyezkedett, és a pohár fölé döjtötte az üveget, majd feljebb és feljebb emelte minden eredmény nélkül.

– E nem akar kijőni! – mondta, majd hitetlenül az üveg szájába dugta az ujját. – Mi az Istent csináltak véle?

– Leopold jéggé varázsolta pillantásaival a vizet – jelentette a félfülű, de alig szólta ki ezt, a szakállas Leopold inogni kezdett, mint az ájult.

Mind odacsődültek, mert úgy látszott, mintha meg akarna halni.

– Mi találta? – kérdezte Csali.

– Leopold kimerült, és rosszullét fogta el – mondta a félfülű, majd utánatette: – Uraim, az előadásnak vége van.

A szakállas leomlott a sátor falához egy székre, és szomorú, mozdulatlan szemekkel nézte a kifelé tóduló embereket.

– Mennyit vettünk be? – kérdezte halkan.

– Ötszázhúsz lejt – mondta a félfülű.

Danika megállt az ajtónál.

– Édesapám, tudja-e, hogy ez nem rossz mesterség? – mondta.

I. kötet 373

– Hogy a varasgyékba volna rossz, mikor mennyi pénzt bégyűjtöttek egy kicsi üdő alatt.

– Ne beszéljünk vélök?

Az öreg egy cseppet gondolkozott, majd visszafordult hirtelen.

– Lám, gyere! – mondta, és odament egyenesen Leopoldhoz, s kezet nyújtott neki. A szakállas felállt.

– Mi tetszik? – kérdezte.

– Csak tisztelni akarom személyében az urat – kezdte az öreg –, mert láttam, hogy nagy művelő ebben a tudományban. Nem létedzik, hogy párja akadjon az úrnak, azt már én állítom. A fiam aztán éppen nem győzi eleget magasztalni. Gyere ide, Danika!

A fiú odaállt, és meghajtotta magát, mire rászólt az öreg:

– No, tisztöld meg érdöm szerint az urat!

– Nagy mesternek üsmerem el – mondta Danika.

Leopold azt hitte, hogy az őszinte elragadtatás hozta ezeket eléje, és melegen mondta:

– Hálásan köszönöm a megtiszteltetést, igazán emlékezetes marad.

– Azt mü is szeretnők, hogy emlékezetesek maradjunk – egyengette Csali a dolgot –, mert amit az úr véghözvitt ehelyt a szemünk előtt, az nem kicsi tudomány, ugyé, Danika?

– Nem biza.

– No, tetszik hallani ugyé, mennyire meg van bűvölészve a legényke! Pedig már egy kicsit nagyocska, most járja ki a negyedik gimnáziumot, de azt mondja, hogy inkább lenne ezen a pályán, mint hogy papnak mennyen. Igaz-é, Danika?

– Igaz biza.

– Mutasd a kezedet, hadd nézze meg a mester úr igazi szakértelömmel.

– Finom kezek, az tény, hajlékony ujjakkal – ismerte el.

– No, ugyé! – fűtötte az öreg. – Minden megvan, ami kell, csak eppen az hiányzik, hogy valaki kitanítsa. Voltunk, igaz, már egy sereg helyen, de egyikhez sem volt olyan bizodalmunk, mint jelönleg az úrhoz.

A szakállas elgondolkozott.

– Lehet esetleg beszélni róla – mondta végre. – Itt laknak önök a városban?

– Nem eppen itt, de nem messze.

Leopold leült az asztalhoz, és úgy tett, mintha számítgatna valamit. Majd a félfülűvel összebújt, s végül így szólt:

– Ötezer lejért kitanítjuk a fiút.

– No, jó lesz, az árát én megfizetem – felelte könnyedén az öreg.

I. kötet 374

A szakállas és a félfülű megint összebújtak.

– A fiam fogja kitanítani – jelentette Leopold.

– Ez-é? – mutatott Csali a félfülűre.

– Igen.

– Ő is tudná, amiket látónk?

– Többet is tud. Harminckét mutatványt.

Az öreg kétkedve nézte:

– Nono, mégis küsebb mester lesz, nem ötezres!

– Hát mennyit tetszik rászánni?

– Ha legtöbbet, akkor hármat – mondta Csali.

Leopold elfogadta, s úgy egyeztek meg, hogy a félfülű megy velök a faluba, s ott fogja kioktatni Danikát, s kap szállást és napjában négyszer étkezést.

– Én is tiszteletemet fogom tenni rövidesen – mondta a szakállas.

– Ott elfér – felelte könnyedén Csali, és odaszólt a kismesternek: – Szedje össze a risztungot, mert repülünk.

Egy félóra múlva már ott ültek a kocsiszekéren. Elöl az öreg, s a piros takarós szénaülésen Danika a félfülűvel. Két jó fekete kabalája volt Csali Kelemennek, s úgy fogta a gyeplőt, hogy megszegett nyakkal haladjanak a gondozatlan országúton. Ahogy kikaphattak a városból, hátrafordult.

– A fülit hol hagyta? – kérdezte.

A kókler úgy nézett, mintha nem tudná, hogy miről van szó. Erre Csali megpengette a saját jobb fülét, és így szólt:

– Magának az ilyen hol van?

– A hideg elvette, s levágták – mondta a másik.

– No, ne búsuljon, mert Danika nagy csodatevő lesz hamarosan, s akkor kinöveszti.

Így értek haza, nagy barátkozásban. A félfülűt megetették jó túrós puliszkával, s Danikával egy szobába fektették, hogy kezdjék megszokni egymás természetét. Másnap mindenki mezei munkára ment, csak ők ketten maradtak otthon. A félfülű bezáratta tíz óra felé az ajtót, és az ablakokra függönyt tétetett. Aztán ládája mellé térdepelt, áhítatosan levette a lakatot róla, s különböző szerszámokat, porokat és többféle folyadékot szedett elé. Mind az asztalra rakta. Akkor megállt Danika előtt ünnepélyesen.

– Íme, itt vagyunk a titkok kapujában – mondta, hogy csodálatot keltsen maga iránt. – Mielőtt azonban belépnénk ebbe a titokzatos világba, el kell árulnom azt, hogy a Sors valamilyen formában mindig rettenetesen megbünteti, aki a bűvészet titkait oktalan embereknek elfecsegi.

I. kötet 375

– Nálam jó helyen leszen – mondta Danika.

A félfülű kezet nyújtott neki, és azt mondta:

– Szervusz!

– Nocsak, bátran! – biztatta Danika.

A kókler felvett az asztalról egy spárgát, s magyarázni kezdte:

– Ez a madzag be volt áztatva erős sósvízbe, aztán meg lett szárítva. Érted?

– Én igen.

– Na, mármost: meg lehet nyugodtan gyújtani, mert látszólag elég, de mégsem szakad el, s így a gyűrű minden különösebb fáradság nélkül rajtamarad. Elég egyszerű, ugyebár?

– Lám, csináljuk meg!

Megpróbálták, és pompásan sikerült.

Danika olyan arcot vágott, mintha egy nő mellől kelt volna fel, mondván: – Hát ez csak ennyi?!

Többszöri próba után azonban jobban kezdett tetszeni a dolog.

– Egyszerű, s mégis nagyszerű! – mondta.

Délig mind ezt gyakorolták, s akkor a félfülű megtöltött ecettel egy poharat, s egy tyúktojást ültetett abba.

– Délután háromig ázni fog – mondta. – Akkor kivesszük, és azt fogjuk tapasztalni, hogy az tetszés szerint gyúrható. Ki fogjuk nyújtani, és egyszerűen áthúzzuk a gyűrűn.

Összenéztek és nevettek mind a ketten.

Aztán ebédeltek, kimentek a kertbe gyümölcsöt szedegetni, majd hozzáláttak megint a tanuláshoz.

És másnap ugyanúgy.

A negyedik estefelé megérkezett Leopold is. Kicsi, rozoga ernyősszekéren ült, melyet egy hitvány szürke gebe húzott. Úgy jött, mintha nem először jönne. A szekerét tétetette a csűrbe, ő maga enni kért mindjárt, utána szivarra gyújtott, s lefeküdt heverészni.

A faluban pedig az emberek pusmogni kezdtek, megjövendölvén az ördög győzedelmét. Éjjeleken a kutyák jobban ugattak, és esténként, kézbeliekkel felszerelve, legények lesték a Csali házát.

S mikor felvirradtak a kilencedik napra, Danika odaállt az apja elé.

– Ma este egy bémutató előadást tartok – mondta.

Leopold és a félfülű is büszkén támogatták a fiút.

Készülni kezdtek a nagy dologra.

Csali Kelemen bejárta a szomszédokat, és mindenkinek hírt adott, I. kötet 376hogy jöjjenek, és nézzék meg az ő csodatevő fiát. A félfülű gondosan rendezte Danikával együtt az asztalt. Leopold paposan sétálgatott a szobában, és a szakállát simogatta. Az ablakokat lefüggönyözték, a lámpát selyempapirossal körülburkolták, hogy a fény, mint a sejtelem, úgy folyjon széjjel a házban.

Az emberek is gyűlni kezdtek. Először a ház előtt megálltak: összebújtak, zsongtak, röhögtek. Azután csoportonként ereszkedtek bé lassan a kapun. A nők imádságoskönyveket hoztak magukkal, némelyik rózsafüzérrel is felszerelte magát, hogy fegyvere legyen, ha meg találna jelenni személyesen az ördög.

Danika ott állt tisztán, rózsaszínű arccal és fekete ujjasban az asztal mellett. Jobb keze felől mozdulatlanul Leopold, balról a félfülű fölényes tartással, ahogy egy mesterhez illik. Nem szóltak sem egymáshoz, sem máshoz. Csak vártak, mint valami tudós követek idegen országból. S amikor teli volt már utolsó szegletig a ház, a félfülű összeütötte háromszor a tenyerét, és felemelt hangon mondta:

– Hölgyeim és uraim! A csoda nem halt meg! A csoda él! Íme, itt láthatják önök a csodatevés legifjabb papját – mutatott Danikára –, aki be fogja bizonyítani önöknek, hogy a csoda…

Nem tudta folytatni, mert borzasztó zúgás és kavarodás keletkezett az ajtó körül. Éppen felemelte a kezét, hogy tapsoljon megint, de ekkor az emberek között előretörve feltűnt a falunak a papja, s két csendőr rögtön a nyomában. Előrementek egészen az asztalig, s ott a pap Leopolddal, a két csendőr pedig Danikával és a félfülűvel szemben megálltak.

– Tessék rögtön abbahagyni ezt a szamárságot! – mondta a pap. – Én, mint ennek a falunak a lelkipásztora, nem tűrhetem, hogy szemfényvesztő csalásokkal megingassák vallásos meggyőződésükben a híveimet!

– Ez csak játék – mondta Danika.

Leopold is megszólalt:

– Kérem, nekünk engedélyünk van.

Az egyik csendőr ránézett gorombán:

– Mutassa azt az engedélyt!

A szakállas odaadta neki.

– Hát ezek itt mifélék? – mutatott az asztalra a másik csendőr.

– Ezek csodaszerek – felelte Danika.

– Mérgek, mi? Robbantószerek!

– Nem affélék, hanem ártatlanok.

A csendőr csúful kezdett vigyorogni.

I. kötet 377

– Hazudsz, gazember! – ordított rá, és felemelte a fegyverét, s olyan mozdulatot tett, mintha le akarna söpörni azzal az asztalról mindent. Danika azonban megelőzte, és szétterjesztett karokkal az asztal fölé bujt, hogy megvédje tudományának kedves virágait. A csendőr el akarta lökni, de nem sikerült. Erre felbőszült, és a puska agyával húzott egyet Danika fejére. A fiú felordított, és a fejéből, mint egy új csodaszer, csorogni kezdett az asztalra a vér.

És ekkor odakünn felkacagott millió drága csillag, és a Hold csodálatos korongja gurulni kezdett a láthatatlan spárgán, és a tojásokra titkok íródtak mindenütt a faluban, és a gyümölcsök játszottak maguktól a fán, és a Szaturnusz gyűrűjén áthúzták láthatatlan kezek a Fiastyúk tojását, és a felhők nem tudtak vizet tölteni a völgyekbe, és a Tejútra fényes petéket rakott a Föld mögül a Nap.

És a virágok mind kigyűltek a föld színére, hogy lássanak.

És csodálatosan olyan volt minden, mintha az Isten maga folytatná, amit Danika abbahagyott.

I. kötet 378
Szerelmesek

Nyári este volt, augusztus vége felé. A város betakarva feküdt a hegyek közt, csupán csodálatos templomának a tornya nyújtotta ki ebből a világból a nyakát. A csillagok puha derűben ragyogtak, mint a megszoptatott gyermekek szemei.

Minden nesztelenül nyugodott, egyedül az újhold baktatott szögletesen.

A templom előtt elnyílott hársfák álltak, epedve régi illatuk után. A derengő fényben egy férfi várt az egyik alatt. Magos volt, és haloványan barna. A szemei messze elnéző, gyermekes szemek voltak. Az arca is szomorúnak látszott, mintha régi illatok után epedne ő is a fákkal együtt.

Akár a lelke, a neve is olyan puha volt: Bálint.

Csendesen sétálni kezdett, és láthatólag csak abban volt némi öröme, hogy úgy rakhatta egymás után a lábait, ahogy éppen neki tetszett. Csak akkor virradt fel valami különös mosoly a szemeiben, amikor meglátta Magdolnát feléje jönni. Ráborította rögtön meleg szemeit a lányra, és nézte. Szinte vágy nélkül nézte, mintha alig volna több Magdolna, mint a kamasz hold vagy a csillagok.

A leány úgy tett, mintha nem látta volna meg a fiút. Mintha csak véletlenül jönne errefelé. Apró, ruganyos lépései énekeltek a járdán, és ő úgy ringott fölötte, mint egy hetyke mezei virág. Különös leány volt: szőke, nyugtalanító zöld szemekkel, sötét aranyhajjal. A szája kemény és hidegen nyugvó, mintha nem foganna meg rajta soha a csók.

De az arca rokona volt a búzaszemnek.

Kezet nyújtott Bálintnak, és azt mondta neki:

– Jó estét!

A fiú szó nélkül nézte, szelíd gúnnyal a száján.

– Maga mért mosolyog úgy? – kérdezte Magdolna.

Bálint közömbösen vette.

– Tetszik nekem ez az egész – mondta.

Magdolna ránézett nagyra nyitott szemmel:

– Na, és?

– Hát tetszik.

– De mi tetszik?

I. kötet 379

– Az, hogy ilyen véletlenül és mégis ilyen pontosan találkoztunk.

– Hát nem megbeszéltük?

Bálint nevetni kezdett.

– Igazán? – mondta kötekedve. – Hát akkor te miért csinálod úgy, mintha csak véletlenül találkoztunk volna?

– Látod! Megint kínozol!

– Én?

– Na jól van, jól.

Összeért a kezük, s egymásra nevettek.

– Hova menjünk? – kérdezte Bálint.

– Ahová akarod.

– Biztos?

Magdolna ránézett, és durcásan ingerkedve nevetett. Sokáig nevetett, és gyermekesen botorkált mellette, mert mindig csak nézte.

– Nézz a lábad alá! – mondta Bálint, mert nem csókolhatta meg itt az utcán.

Szótlanul, visszafojtott örömmel mentek egy ideig. Aztán Magdolna megszólalt, mintha tudná már a leckét:

– Bácsi, most jól van?

– El vagy ismerve.

– Köszönöm.

– Szívesen.

Megint csendesen, szó nélkül mentek egy ideig. Aztán Bálint megfogta egy hirtelen kibuggyanó vággyal a Magdolna karját, és nagy, tiszta melegséggel, szinte gügyögve mondta:

– Drága kicsi gyermek…

A leány aprókat nevetett, és olyan szép volt, mintha az Isten jutott volna eszébe éppen.

Néha szembejött velük egy-egy ember a kövesúton, megnézte őket, és utánuk fordult. Magdolna azt hitte, hogy az ő szépségét nézik, amely még a gyér fényben is kitetszett, mint a ragyogóbb csillag az égen. Bálint azonban tudta, hogy azért nézik őket, mert úgy tudnak menni egymás mellett, ahogy csak azok, akik összetalálkoztak örökre.

Már messze kimentek az úton, amikor Magdolna csodálkozó örömmel felkiáltott, mintha észrevett volna valamit:

– Na, nézd csak!

– Mit, te?

– Itt vagyunk!

I. kötet 380

– Éppen itt.

– Ebben az utcában!

– Ebben hát.

A leány szomorú lett, sokáig nézett maga elé, majd panaszosan mondta:

– Látod, milyen vagy… Hogy beszélsz velem…

– Hát nem rendesen beszélek?

– Jól van, jól.

Bálint nagyon jól tudta, hogy Magdolna mit akar mondani, de engedte, hogy magától törjön elé, mint a forrás. Úgy tett, mintha gyönyörködnék abban, hogy a fák legyőzték a házakat, de azért közben a lányt figyelte, aki könyörgő szemekkel a köveket és a bokrokat nézte, hogy azok nem emlékeznek-e jobban arra a napra, amely olyan nagy nap volt, mint amelyiken feltámadott Krisztus.

Figyelt, és várta, hogy mi lesz.

Hosszú percek teltek el, amikor Magdolna ismét nevetni kezdett, aprókat, gyöngyszem-ízűeket. Aztán odafordult Bálinthoz.

– Nem emlékszel? – kérdezte.

– Mire?

– Hát tényleg nem emlékszel?! Én ott mentem a túlsó oldalon, és te itt a másikon… És én tudtam már…

– Mit tudtál?

– Azt.

– Gondolod, hogy ezt meg lehet érteni?

Magdolna erre hirtelen megállt, és remegve nézett, és kétségbeesett arccal.

– Látod, már elfeledted, hogy akkor beszéltünk először… – mondta, és ott kínlódott a sírás küszöbén.

Bálint két tenyere közé vette a Magdolna arcát:

– Csacsi, hiszen azért hoztalak erre!

A leányra visszaömlött az öröm.

– Akkor jól van – mondta, és a fiú karjába fogódzott, s boldogan ment kicsi táncoló lábaival, és néha megbotlott a fekete göröngyökben.

– Mondd csak, az én szemem nem világít a sötétben? – kérdezte végre.

– Dehogynem!

– Igazán?

– Természetes. Amíg én szeretlek, addig te vagy az egyetlen a világon, akinek a szeme világít a sötétben.

– Ugye nem igaz?

I. kötet 381

– Ha nem hiszed, akkor nézzed inkább a fákat és mindent, ami van. Mert sohasem volt még ilyen szép a világ.

– Tényleg… Jaj, Istenem, milyen szép!

Bálint nevetett rajta, mint egy drága gyermeken.

– Engem nevetsz? – kérdezte Magdolna.

– Dehogy!

– Hát!

– Láttam egy csillagot, amelyik mind’ körbeszaladt.

– Nem igaz…

– Nézd csak! Megint szalad!

Magdolna sokáig nézte az eget, aztán szomorúan mondta:

– Nem is szalad.

Bálint nevetni kezdett megint. Aztán átölelte a leány feszülő derekát, és úgy súgta neki:

– Nagyon drága vagy…

Magdolna rábújt, és lágyan, okosan gügyögte:

– Látod, én milyen csacsi vagyok…

– Te nem csacsi vagy.

– Hát?

– Az enyém vagy.

Összenéztek mély, felfödött szemekkel. Aztán hirtelen megálltak, összehajoltak, és sokáig úgy maradtak.

Amikor ismét elindultak, akkor sem beszéltek. Nem is láttak semmit a világból. Arra ébredtek fel, hogy künn vannak a nagy mezőben, a végtelenség ajtajában, amelynek a kulcslyukán besütnek a csillagok az égről.

– Üljünk le egy kicsit a fűbe – mondta csendesen Bálint.

– Gyere.

Leültek. Bálint megsimogatta Magdolnát.

– Drága kicsi gyermek… – mondta, és mint az örömben, úgy feküdt el a fűben, arccal a csillagok felé.

Magdolna nem szólt, mert tudta, hogy szebben fog felelni a föld.

És a föld csakugyan felelt, mintha szolgája lett volna neki: a mezők énekelni kezdtek, a kukoricák játszottak a széllel, a virágok festették magukat, a tücskök lakodalmat muzsikáltak, és a csend megvetette nekik valahol a szűzi magasságban az ágyat.

Magdolna és Bálint a csillagokat nézték.

– Látod, ott vannak az én rokonaim – mutatott Bálint a Tejútra fel.

I. kötet 382

Magdolna érezte, hogy igazat mondott a fiú.

– Gyere, látogassuk meg őket! – szólott.

Felálltak, és elindultak arra.

És azon az éjjel a csillagok révén rokonságba jutottak az Istennel, aki a szerelmet adta az emberi szívnek.

I. kötet 383
Szeder és Butyka

Csak most érkeztem haza, negyedórája sincs. Iramodva jöttem az éjszakában. Három kutyát, ugyanannyi bakát és egy cigánylányt láttam csupán utam alatt. Nem támadott meg egyik sem. Néha hátralestem, de nem is követtek. Bizonyára észrevették, hogy egy különös kicsi szörnyet cipelek a vállamon: egy babafejű körmös alakot. Észrevették, és megijedtek tőle. Amit nem is lehet csodálni, hiszen olyan ez a kicsi körmös alak, mint kölyökkorában a halál: csontszínű, vigyori, a helyén makacsul megülő.

Engem is rendkívül nyugtalanít. Azonban hiába próbáltam egész úton elriasztani vagy levetni magamról. Még megbillenteni sem sikerült. Be kellett hoznom magammal a házba, s természetesen szobámnak békés örömét rögtön megzavarta.

Most itt ülök asztalom mellett a faragott tölgyfa széken: ő pedig itt ül a vállamon, ezen a kétszárnyú mesteri lócán. Én fogom a szék két erős karját, és ő fogja a vállperecemet.

Fogja, és sugdos elé folyton a fülem mellett.

Éjfél elmúlt.

A szellemek fürgén építik az emeleteket a csendben.

Néhány percig még tusakodom. Aztán tollat veszek, és elönt a teljes engedelmesség, mint a sziklát. Erőm kongva úszik el az űrben, mialatt vállam tetejéről a születését diktálja ez a drágán nyavalyás, körmös alak.

A közönségesebb szokásaim közé tartozik, hogy néha elbolyongjak a külvárosi utcákon. Ritka kivétellel mindig tapasztalok az ilyen helyeken valami érdekeset. Sorsokat látok fekete rámában, és új nótákat is hallok nemegyszer.

Az este azonban nem kedvezett nekem semmiben a szerencse. Kilenc után indultam el, s tizenegyig megállás nélkül tekeregtem. És mégsem tapasztaltam semmi olyasfélét, ami megemlítésre méltó lehetne.

Igaz, hogy az idő is rossz volt: hideg, vaksötét, csepegősen ködbeteg. Lehervasztotta csintalanságom bimbóit, nyirkos hidegével bemászott a bőröm alá, és jó meleg véremet kezdte lebeszélni a fürge keringésről.

Körülnéztem, hogy valami italos helyet keressek. Nem messze találtam is egyet, mely a „Muskátlihoz” volt címezve. Kutya helyett csengő jelezte az ajtó felett, hogy beléptem. Három lépcsőt lefelé kellett mennem, de erős vigyázattal, mert keskenyek és sárosak voltak. Így is megsiklottam, és egy I. kötet 384pillanat alatt kalimpálva eveztem a helyiség közepére. Két borozó ember felém kacagott az egyik asztal mellől. Kissé csípősen szóltam rájuk:

– Tán ingyen adják, hogy olyan jólesik?

Abban a pillanatban egy felette furcsa, sánta, fekete szakállas férfi lépett be az udvar felőli ajtón.

– Mi tetszik? – kérdezte egykedvűen.

Nem siettem felelni neki, ámbár láttam, hogy a tulajdonos ő. Körülnéztem, szivarra gyújtottam, majd urasan elévettem a tokjából gyönyörű szipkámat, és keresztülkukkintottam a tikján.

– Tessék parancsolni! – lett előzékeny egyszeriben a szakállas, és átvezetett egy másik szobába, mely szűk volt ugyan, de barátságos. Ablakában muskátli leveledzett, volt egy tiszta kerek asztal benne, és egy csepp fekete kályha, mely macska módjára dorombolt.

– Forraljon bort! – szóltam, és nekivetkeztem az ottmaradásnak.

– Mennyit parancsol?

– Most egy fél litert, aztán meglátjuk.

– Egyebet nem tetszik parancsolni?

– Egyebet nem.

Mégsem indult, hanem ott állt, és bizalmaskodva mosolygott.

– Van egy leány is – mondta odabújva.

– Fiatal?

– Ehe.

– Hány éves?

– Tizennyóc.

– Milyen?

– Naccerű, kérem! Szőke, gyengéd, se nem sován, se nem kövér, kellemetes, ártatlan, igen szép hanggal rendelkezik.

Nem volt kedvem a leányhoz.

– Majd meggondolom – mondtam. – Hozza csak előbb a bort.

– Igenis.

Elment, és én mégis magam előtt láttam. Jobban, mint azelőtt. Szakálla gondozatlan volt és szénfekete, a bal szeme vaksi, az egyik füle csorba, jobb lábára sánta, és olyan az egész ember, mintha rossz viccet űzne véle az Isten.

Izgatott határozottan.

S ahogy ott ültem egyedül, füstöt eregetve, különös, csintalan mese kezdett derengeni a kicsi szobában. Róla és a szőke nőről, akit nekem ajánlott. Ceruzát vettem elé, és sárga fedelű zsebkönyvembe írni kezdtem. Arra neszeltem fel, hogy elém tette a szakállas a bort.

I. kötet 385

– Írni tetszik? – kérdezte, és töltött.

Elúszott fülem mellett a szava, megnyalintottam a bort, és írtam tovább.

– Mit tetszik írni? – kérdezte megint.

– Egy történetet.

Egy ideig csendben maradt, aztán furcsán felsóhajtott:

– Ej-hejh…!

– Mi az, hogy ej-hejh? – emeltem fel a fejemet.

A szakállas körülvigyázkodott, majd hirtelen leült asztalom mellé, és egészen közel húzta a széket.

– Tessék azt eldobni! Azt a történetet! – mondta halkan.

– Miért?

– Azért kérem, mert én mondok egy jobbat.

Remegett. Különös indulat ugrált szőrös arcán. Egészen erőszakos volt.

– Tessék eldobni!

Figyeltem, és nem mozdultam.

A szakállas elém nyúlt, mint egy rém, kiszakította noteszemből az írásos lapot, és eldobta.

Nem mertem ellenkezni vele.

– Jegyezze meg – mondta odabújva –, hogy ilyen történet nincs több a világon! De nem is tudja senki, csak én! Egyedül én! És maga. Mert most elmondom. Magának elmondom. Jól vigyázzon! Érti?

Egy kicsit megborzadtam tőle, és felhajtottam az egész pohárral.

– Mondja már! – szóltam rá idegesen.

– Tessék ide figyelni! Figyeljen ide jól! Tudja, hol kezdődik az egész? Ott kezdődik, hogy volt nekem egy ismerősöm, egy szegény, szerencsétlen ember. Tudja, mi volt? Kódus vót! Ott lakott a szomszédságomban, egy olyan viskó-házban, milyenbe a kutyákat teszik a gazdag emberek. Vót neki egy süket felesége s egy kicsi gyermeke. Egy kicsi gyermeke, érti?! Mert itt van a kiindulás. Mégpedig azért, mert ez a kicsi gyermek nagyon beteg lett az erős téli időtől. Olyan beteg lett, hogy nem bírta ki, hanem meghót. No már most: aki meghal, azt eltemetik, ugye? Szép, rendes koporsóban, pappal és kántorral. Így temetnek el mindenkit. De ezt a szegény gyermeket nem így temették el. Érti? Nem így temették el!

– Hát hogy?

– Hát tudja, hogy? Én megmondom magának: úgy, mint az állatot! Mint a kutyát vagy mint a macskát. S ha kérdi, hogy miért, akkor én azt is megmondom. Képzeljen el egy szerencsétlen kódusembert, akinek meghal a gyermeke, de úgy hal meg, hogy az apjának még egy krajcárja sincs.

I. kötet 386

– Mért nem kért hatósági temetést! – vágtam a szavába.

– Fenét! – legyintett ingerülten a szakállas. – Nem kérhetett, mert nem mert kérni. Ugyanis meg kell jegyeznem, hogy a gyermek titkos gyermek volt, mivelhogy a hatóságnál nem vót béjegyezve, hogy egyáltalában született.

– Meg sem volt keresztelve?

– Nem hát! Egészen titkos gyermek vót, akivel nem lehetett hatósághoz fordulni, mert ha fordul, akkor eccerűen bécsukják azt, aki fordul. Most már aztán érti?

– Igen.

– No, ha érti, akkor ügyeljen ide: ez a Butyka is, merthogy így hítták az én ismerősömet, úgy gondolkozott éppen, mint én. Feltette magában, hogy titkon fogja eltemetni a gyermeket, mégpedig koporsó nélkül, mert nem vót neki, amivel koporsót vett vóna. Ellenben valamibe mégis tenni kellett azt a szegén gyermeket, ugye? Nohát tette is, mégpedig egy olyan hosszúkás ládikóba tette, amiben muskátlivirág vót. De még azt is lopni kellett, mert a Butyka felesége süket vót, s nem bajlódott soha virágokkal.

– S honnét lopta?

– Azt már én nem tudom. Én csak annyit tudok, hogy a Fecske utcából lopta, egy sárga, jóállású ház ablakából. Még ott a helyszínen kirázta a virágot s a földet a ládikóból, s vitte egyenesen haza. Éppen este vót, s a hold is elég szépen sütött. Ahogy hazaért, legelsőbben is belétette a gyermeket a ládikóba, valami ronggyal letakarta, s vette a hónya alá. Ez vót egyikfelől, a másikfelől pedig egy lapát, mellyel is gödröt kellett vóna neki ásni. Úgy tett, mintha csak mellékesen vinne valamit, s elindult a mező felé. Közben azért lopva ide is tekintett s oda is tekintett, nehogy valaki megneszelje a dolog érdemit, s hírt szállítson oda, ahova nem kell. Nem telt belé tíz perc, és szerencsésen künn vót a mezőn. Megállapodott egy helyen, amit alkalmasnak vélt a maga céljára, a gyermeket letette, s ásni kezdett. Vagyishogy ásni kezdett vóna, ha a föld megfagyva nem lett vóna. Egy jó darabig így is haszontalankodott, de aztán mégiscsak bélátta, hogy amit nem lehet, azt nem lehet. Nem vót más választás, mint hogy visszamennyen csákányért. De csak egyedül! Mert a gyermeket nem láccott jónak hordozni ismételten. Gyorsan megjárja, gondolta, s különben is ki lopjon gyermeket, s éppen meghalva!

– Ellopták? – szóltam oda türelmetlenül.

A szakállas megmerevedett arccal, csendesen mondta:

– El.

I. kötet 387

– Szóval vége van?

– Hhhh! – nevetett furcsán az ember. – Csak most kezdődik! Mert ugyanis a tolvaj kiderült. S ha azt kérdezi, hogy miképpen derült ki, akkor azt kell mongyam, hogy a csodával határosan. Mert tudja, ki lopta el a gyermeket? Én megmondom magának. Szeder lopta el! Szeder! Szeder!

– Ki az a Szeder?

– Az egy csavargó vót.

– Hát meghalt?

– Meg, ebből kifolyólag.

Úgy éreztem, mintha rágcsálni kezdené valami az idegeimet.

– Hallja, ez nagyon érdekes! – mondtam.

– No lássa! Mondtam én magának! De várjon csak, mert most fordul a dolog az érdekes felibe! Ugyanis Szeder a gyermeket felhasználta, s véle pénzt keresett.

– Pénzt?

– Meghiszem! De még mennyit! Merthogy ésszel gondolkozó ember vót ez a Szeder, s olyan dolgot talált ki, amire maga nem is gondol. Vagyis így szólt magában: ez a gyermek az enyim vót, s én egy olyan szegén ember vagyok, akinek még annyi pénze sincs, amivel koporsót vegyen, de annyi esze van, hogy a gyermekkel a hónya alatt elinduljon kéregetni.

– Hihetetlen!

– Bizony ez nem hihetetlen, mert valóság. Mivelhogy Szeder másnap reggel csakugyan elindult kódulni a gyermekkel együtt. A Butyka gyermekivel! Ahova csak bément, mindenütt hamarosan adtak neki, csakhogy sürgősen távozzék, mert egy halott gyermeket nézni, amelyik nyomorúságában egy ládikába van bészorítva, az nem nagy mulatság, ugye? Az úri népnek! Amelyik jómódban van! Az könnyebben ad még száz lejt is, csakhogy ne lásson ilyent. Hiszi?

– Hiszem.

– No hiheti is, mert a történet ezt bizonyítja. Ugyanis három nap alatt tizenötezer lejt keresett Szeder ilyetén módon.

– De akkor el is fogták – szólaltam meg.

A szakállas megrázta a fejét.

– Téved! – mondta.

– Hát?

– Egyéb történt. Olyasmi, amire maga nem is gondol. Mégpedig a harmadik este. Ugyanis, hallgasson csak ide: ugye, hogy valahol alunni Szedernek is kellett? No hát itt van a magyarázat. Mert Szeder nem mehetett I. kötet 388valami fényes szállodába, ámbár a pénzzel baj nem lett vóna. De a szabad ég alatt sem tetszett neki, mert erős hideg állott bé. Mit tett vóna hát egyebet, mint hogy a szegény emberek fertályába húzódott, s ugyan mit gondol maga, hova talált bémenni, hogy szállást kérjen éjszakára?

– Butykához! – mondtam hirtelen.

A szakállas is vidámabb lett valamicskét, kezét a vállamra tette, és elismeréssel szólott:

– Eltalálta!

– S persze, Butyka szállást adott neki – mondtam izgatottan.

– Azt lehet gondolni – folytatta a szakállas. – Szó nélkül szállást adott, s le is feküdtek nemsokára, hogy aludjanak, ha tudnak. Szeder tudott is, de Butyka nem tudott, mert a gyermekivel való szomorú esemény nem hagyott nyugalmat neki. Ezt lehet is gondolni. Egy jó darabig forgolódott, aztán kiment szükségletire. De ahogy bétért ismét a friss levegőről, egyszerre nagy bűz csapta orrba őtet. De olyan nagy, hogy nem értette: eddig hogy lehetett ezt észre nem venni?! Megállt a szűk kicsi helyen, és szaglászni kezdett. Szeder egy zsákban tartotta a gyermeket, a zsákot pedig a ház sarkába tette vót, amikor lefeküdt. Gondolta Butyka, hogy megnézi azt a zsákot, s a lábával mozdított is rajta mingyárt egyet. S abban a pillantásban hát mit lát? Nem egyebet, mint két patkányt, amik a zsákból búnak ki, hogy elfussanak. Ettől megirtózott egy kicsit Butyka, s nem merte kibontani a zsákot, nehogy legyen ott még néhány patkány, amelyik esetleg megmarhatná. Ellenben odament Szederhez, s felköltötte.

– Mi van a zsákban? – kérdezte tőle.

– Minek kell azt tudni? – felelte Szeder álmosan.

– Azért, mert nagyon büdös, ami a zsákban van – mondta Butyka.

– Szóval kiderült minden?

– Hogyne! Szeder elészedte a gyermeket, s amikor Butyka elmesélte apaságát, akkor ő is bevallott mindent. S tudja-e, hogy mi történt aztán?

– Bizonyára megosztoztak a kereseten.

– Egyikfelől megosztoztak, míg másfelől elhatározták, hogy együttesen eltemetik a gyermeket, mégpedig mingyárt. S úgy is lett. Szeder vette a zsákot, Butyka pedig a csákányt s a lapátot. Egy félóra múlva el volt a gyermek temetve. De éppen ez az, hogy el vót, mert aki eccer megkóstolja a jó és könnyű keresetet, az nemigen haggya abba, hacsak éppen nem muszáj. Vagyis egy másik gyermek kellett vóna nekik, amelyik meg van szintén halva. Igen, de honnét és miképpen? Nagy kérdésnek látszott. De Szeder ismét ésszel gondolkozott, s kitalálta, hogy menjenek átal a temetőbe, s keI. kötet 389ressenek ott olyan gyermeket, akit nem a tegnap, hanem ma temettek el. S ha kapnak ilyent, akkor álljanak neki, s ássák ki. Butyka nem szólt semmit, csak azt mondta, hogy mennyenek. Úgy is lett. Mentek, s kerestek. De nemcsak kerestek, hanem találtak is. Éppen egy gazdag kereskedőé volt, s méghozzá fiúgyermek. Ásni kezdtek mind a ketten, de Szeder eccerre megállott, s azt mondta, hogy haggyák az egészet abba, mert nem éri meg a fáradságot, mivelhogy alig két napig fog mindössze jövedelmezni a gyermek, a harmadikon már csak bűze lesz neki, de olyan, hogy nem lehet élni véle.

– Abbizony igaz – mondta Butyka –, akkor egyet se ássunk tovább!

S nem is ástak, hanem csak álltak ott a kézbelivel, s nézték hol egymást, hol a földet. Egészen úgy látszott, mintha hiába vesztegeltek vóna, pedig ez nem igaz, mert Szeder arra használta most is az időt, hogy ésszel gondolkozzék. S mégpedig eredménnyel, mert eccer csak eldobta a keziből a csákányt, s így szólt:

– Ne búsujj, Butyka!

– Mért ne búsujjak? – kérdezte Butyka.

– Azért, mert a gyermek pótolva van, úgy van pótolva, hogy a legjobban. Mert hallgass ide: nem csinálunk semmi egyebet, csak veszünk vagy csináltatunk valahol egy babát, de nem közönséges babát, hanem egy viaszbabát. Azt belétesszük aztán egy kicsi deckatákolmányba, le is takarjuk, s mindent úgy véghezviszünk, mintha tényleg valóságos emberi baba vóna. Evvel pedig éppen olyan bátran járhatunk, mint a másikkal, mert az emberek szívesebben adnak pénzt, mint hogy megvizsgáljanak egy meghalt gyermeket.

– Aztán? – türelmetlenkedtem.

A szakállas ökölbe szorította a kezét, és a szemöldöke ugrálni kezdett.

– Aztán, hogy aztán mi történt, azt meg is mondom. Mert azt akarom, hogy megtudjon mindent. Hát hallgasson ide: Butyka úgy tett, mintha örvendene a találmánynak, s azt mondta, hogy mennyenek szépen haza. El is indultak hazafelé, de nem mehettek száz lépésnél többet, amikor Butyka egyszerre felemelte a lapátot, s minden szó nélkül olyant sújtott, hogy Szeder béesett a sáncba, s még azt sem mondta, hogy: jaj, Istenem!

Elképedve bámulhattam rá, mert így szólt:

– Ezt nem érti, ugye?

– Igazán nem.

– Lássa, azt gondoltam, hogy nem fogja megérteni. De én megsúgom magának a titkot: Butyka mint apa cselekedte azt, hogy agyonsújtotta Szedert.

I. kötet 390

– Most sem egészen értem – kockáztattam meg.

A szakállas nagyon ingerült lett.

– Értse meg, hogy Szeder megcsúfolta a Butyka gyermekit! Alávaló módon megcsúfolta, mert azt mondta, hogy helyettesíteni lehet egy közönséges viaszbabával! Egy valóságos gyermeket egy viaszbabával! Most már érti?

– Igen.

– No, akkor megmondhatom a végit is.

– Hát ezzel nincs vége?

– Nem egészen, mert Butyka mégis megszerezte a viaszbabát, és járogatni kezdett véle. S tudja-e, hogy milyen eredménnyel? Azt is megmondom magának. Olyannal, hogy ma háza van neki, s üzlete.

Elhallgatott, és leste, hogy mit szólok hozzá. Én azonban nem szóltam semmit, hanem felvettem a poharamat, és kortyonkint, időt nyújtva ittam. Percek múltak el, s már-már azt hittem, hogy mégis szólnom kell valamit, amikor megnyílt az ajtó, és egy furcsa, torzonborz alak lépett be rajta. A fejéről egy mély forradás futott a homlokába. Az ajtónál mindjárt megállt, erősen szúrós szemével az én emberemre nézett, és így szólt:

– Hogy vagy, Butyka?

A szakállas bambára rémülve fölemelkedett.

– Feltámadott! – mondta, és visszaesett.

Az alak hozzáment, fölemelte, megrázta, majd a fal mellé fektette a földre, egyet rúgott rajta, és megjegyezte:

– Orgyilkos disznó…

I. kötet 391
Vad szerencse
1

Dél van. A levegő lázasan vibrál. A házak fejére omlik a napból a hő, és szinte hallani lehet, ahogy lecsurog az üzletek elé.

Lent a kocsiúton parasztok mennek. Mint a fáradt állatok, úgy cammognak rongyos csomagokkal megrakodva és csomókba verődve.

Az úri nép könnyedén és egyenként közlekedik a járdán. Megkondítják a déli harangszót.

Valaki nagyot kurjant a főtéri sarkon:

– Éljen Marx!!!

A járók lassítanak mellette, és mosolyogva nézik. Akad egy-két bátor is, aki megáll. De már szót váltani senki sem mer az alakkal, aki pedig többekhez is barátságosan szavakat intéz.

Mint a bélpoklostól, úgy óvakodnak Marx miatt tőle. De csak itt künn az utcán.

– Részeg – mondja valaki.

– Nem nagyon – védi egy másik.

Tényleg nem olyan, mint akit nyugodtan részegnek lehetne nevezni. Ivott, az bizonyos. A haja is rendetlen egy kicsit, és a ruhája is gyűrött. De kék szemeivel tisztán és élesen néz, s a járása sem ingó.

Jóltermett férfi, negyvenéves lehet, és sovány.

A nők gyöngéden kikerülik.

Lassan, de határozottan jön a főtéri járdán. Néha mosolyog, néha komor. Gyors, szinte villanásszerű átmenettel csinálja. Mindenesetre egy kicsit őrült, vagy nagyon fanatikus. A sarok óta nem kurjantott, többé az emberekhez sem szól.

Csak jön, jön… és betölti maga körül feszültséggel a levegőt, mint a nyomor a gondolatot.

Meglátja a járdaszéli kicsi asztalt, melynél egy fiatal, fonnyadt kicsi nő sorsjegyet árul. Egyenesen odamegy, és nyújtja a nőnek a kezét.

– Dudics vagyok – mondja.

A nő visszahúzódik.

– Mi tetszik? – kérdi ijedősen.

Dudics összehúzza a szemöldökét, és szúrósan nézi. Aztán hangosan I. kötet 392nevetni kezd, és sokkal részegebbnek játssza magát, mint amilyen valójában. Csuklik egyet, és így szól:

– Egy pohár snapszot kérek.

A nő összeszedi magát. Önvédelemből, üzleti érdekből és tetszésből is udvariasnak és műveltnek mutatja magát.

– Sajnálatomra snapsszal nem szolgálhatok uraságodnak – mondja.

Dudics kocódva nevet.

– Ugyan, nagysád, ne tegye magát!

– A legkevésbé sem, uram.

– Akkor adjon egy pohár snapszot!

– Snapsz végett szíveskedjék a korcsmába fáradni.

– De én magához ragaszkodom! – rakoncátlankodik Dudics. – Adjon nekem valamit!

A nő felemeli a sorsjegyköteget, és pergeti, mint a kártyát.

– Tessék venni egyet! – mondja. – Nyerhet egy milliót! Holnap is húzás lesz.

Dudics megszegett nyakkal és vigyorogva nézi a nőt, mint valami éneklő madarat. Aztán elveszi tőle a sorsjegyköteget, megpergeti ő is, majd felemeli a levegőbe, és kemény, nekidühödött arccal kurjantja, mint Marxot: – Lotérie in numerar!

Aztán villanásszerű átmenettel röhögés szakad fel a száján. De a következő pillanatban megmerevített arccal kitép egy sorsjegyet gyorsan, kivágja érte az asztalra a száz lejt, és szó nélkül távozik, mint egy lelépő katona.

Egyenes vonalban és gyorsan megy. Mindenki kitér előle, mint egy motorbicikli elől.

Az emberek félnek tőle, és gyűlölik, mert nem olyan, mint ők.

2

Másnap délelőtt kimegy Dudics a sétatérre. Az arca fakó, ha süti a nap. Az árnyékban egy kissé zöldes. A járása fáradt, a szeme is fáradt. A gyomra ég, és eledelt kíván. Utolsó pénzén megvesz egy sósperecet, és egy padra leülve enni kezdi.

Szinte morzsánként eszi, hogy tovább tartson.

Egy öregember jön, sárga jegyekkel a kezében. Mellette megáll, letép egyet, és szó nélkül nyújtja.

– Van már – mondja Dudics.

I. kötet 393

– Mutassa!

Dudics méregbe jön. Nem annyira az öreg bizalmatlansága miatt, mint azért, hogy jegy nélkül már ezeken a vad padokon sem lehet ülni. Sem elmenni, sem jegyet venni, sem szólni nem akar.

– Mutassa! – szólt rá megint az öreg.

Dudics feláll, rámutat a fenekére, és visszaül.

– Már ki is van lyukasztva – mondja, és olyan az arca, mint egy kölyöknek.

Az öreg meglepetten szorong.

– Hivatali személy vagyok – szól végre, és elmegy.

Dudics tovább ropogtatja a perecet.

Kövér és sokfodrú felhődarabok úsznak az égen. Valami szél is van, melyben siránkozva susognak a fák.

Jó idő múlva egy férfi büllög, erősen sántán. A jobbik lába egészen merev, talán nem is igazi láb az. Már messziről meglátja Dudicsot, és vizsgálódva nézi. Ahogy elérkezik egy szintben véle, megáll, és odaköszön bátortalan hangon:

– Szervusz, Dudics!

Pillanatokba telik, amíg megismeri Dudics.

– Szervusz – felel neki egykedvűen.

A sánta odabüllög, és leül melléje.

– A nevemre nem emlékszel? – kérdi.

– Arra nem – mondja Dudics.

– Zonda vagyok, így már talán emlékszel?

– Így igen.

– Talán randevúd van? Akkor nem zavarlak.

– Van, de csak később – dicsekszik Dudics. – Nem nagyon zavarsz.

Együtt szolgáltak volt a vásárhelyi hatvanketteseknél. Künn a harctéren is együtt voltak, szinte egy egész esztendeig. Onnan ismerik egymást, s onnan ered a Zonda műlába is.

A beszélgetést is onnan kezdik. Amikor elérnek a jelen napokig, elhallgatnak, és gyanúsan vizsgálják egymást.

– Te most mit dolgozol? – kérdi Zonda végre.

– Én itt ülök, s várom a jószerencsét.

– Miféle jószerencsét?

Dudics előveszi a sorsjegyet, s mutatja.

– Ma is húznak – mondja. – Éppen most húznak, tízkor.

Zonda elveszi a jegyet, és úgy vizsgálja, mint a hamis pénzt. Irigy erre a kicsire is, mint a nyomorékok általában.

I. kötet 394

– Ritka dolog, hogy nyerjen az ember – jelenti ki végre, és visszaadja a jegyét.

– Majd meglátjuk – feleli Dudics.

Sokáig hallgatnak.

– Mennyit lehet nyerni? – kérdi Zonda.

– Egymilliót.

– Hát igyekezz.

– A mai húzáson nem lehet annyit – mondja Dudics. – A main csak egynegyedet lehet.

– Na, az nem is olyan sok.

– Nekem elég volna.

Zonda kíváncsi, és ajzza Dudicsot, mint egy ördög:

– S mit csinálnál véle, ha megnyernéd?

– Úr lennék – feleli Dudics.

– Hogy lennél úr?

– Úgy lennék úr, hogy mindenekelőtt vennék egy autót. Most nagyon jót lehet venni hetven-nyolcvanezerért, mert az uraknak is lefelé megy.

– Tudsz vezetni? – igyekszik megfogni Zonda.

– Tudok.

– Túrákat csinálnál?

– Túrákat is.

– Fuvaroznál is vele?

– Egy fenét!

Hallgatnak megint egy ideig. Lassan meggyúl a pír a Dudics arcán, aztán odafordul Zondához, és valami forró, sátáni gyönyör ragyog a szemében, ahogy mondja:

– Tudod, mit csinálnék? Kiöltözném gyönyörűen, odaülnék a volánhoz, kiengedném a kocsit a városba, kinézném a legelőkelőbb urat, és azt elgázolnám. Egy úri gesztussal elgázolnám!

– Ezt a tervet csak helyeselni tudom – mondja Zonda.

Elhallgatnak. Mind a ketten mennek gondolatban az autóval, és keresik a legelőkelőbb urat.

Egyszerre rájuk dobja valaki durván a hangját:

– Álljon fel!

Egy rendőr áll előttük, és mellette a jegyadó öregember.

– Mit akar? – kérdi Dudics a rendőrt.

– Hivatali sértés történt – mondja az öreg.

I. kötet 395

A rendőr megfogja a Dudics karját, és húzza.

– Mit csináltál? – kérdi Zonda.

– Nem voltam hajlandó jegyet venni.

– S fenék mutatta neki! – egészíti ki a rendőr.

Zonda benyúl a zsebébe, és kivesz két lejt.

– Kérek két jegyet! – mondja.

Az öreg ad is neki kettőt. Zonda megtartja az egyiket, a másikat pedig Dudicsnak adja.

– Most már rendben van. Tessék ezt az embert elengedni! – mondja erélyesen a rendőrnek.

– Maga ne járjon a szájával! – kiált rögtön Zondára a rendőr, és Dudicsot dühösen előrelöki.

A rendőr, az öreg és Dudics elindulnak. Mennek hárman, és nem szólnak egy szót sem. Egy idő múlva a Dudics karját elengedi a rendőr, és úgy haladnak, mintha rokonok volnának. Átmennek néhány mellékutcán, és a főtérre érnek. S ahogy itt haladnának hárman szótlanul, egyszerre feléjük rohan egy nő, és örömmámorban kiált:

– Kihúzták! Kihúzták!

Egyenesen a Dudics nyakába ugrik, és úgy mondogatja:

– Nyert! Nyert!

Dudics leveszi a nyakáról a nőt.

– Mennyit nyertem? – kérdi.

– Negyedmilliót! Negyedmilliót!

Dudics körülnéz, belekezd fütyörészni, majd hirtelen odafordul a rendőrhöz.

– Ajánlom magamat – mondja neki, és kezet fog vele.

Az öreggel is kezet fog, és megindul a nővel együtt a városháza felé.

Az öreg és a rendőr szájtátva néznek utána, mint ahogy nagy urak után néznek a szegények.

3

Lassan és bársonyos ringással egy gyönyörű autó halad a főtéren átal. Ablakain csillog a napfény, és sötétkék színe szinte illatozik.

A volánnál ott ül Dudics, és boldogan ereszti. Az arca kitelt, és gondosan meg van borotválva. Drága szürke ruha van rajta, és kék selyemnyakkendő.

Úgy ül és úgy hajt, mint egy herceg.

I. kötet 396

Átvezeti a főtéren a kocsit, és befordítja a Ferdinánd király útra, amely egyenes vonalban kígyózik messze, s amelyen nagy a forgalom mindig.

Kezdetben lassan megy, aztán gyorsít.

Éles és erős pillantásokkal előrenéz, és azokat vizsgálja, akik átmennek az úton.

A sok nyomorúság és kutyaélet után a bosszúra szomjasan vágyik.

Vad örömében olyan, mint a tigris.

Lesi, hogy kire ugorjék rá búgó kocsijával, amit fegyverének érez, ahogy a tigris fegyverének érzi a karmát.

Átmegy a hídon, és gyorsabbra kapcsol. S akkor feltűnik neki egy úr, amint az úttesten átmenni készül. Zsakett és magas, fényes cilinder van rajta. Fehér kesztyűt és botot tart hanyag mozdulattal a jobb kezében.

Tizenöt lépésre lehet, amikor rálép az útra.

Dudicsnak megmerevedik az arca, és vad fény lobban szemeiben. Keze, mint az acél, és a gerince ordít.

Olyan, mint az ördög.

Gázt ad a gépnek, és rohanva dudál, és több sikoltás hangzik egyszerre fel.

A gép recsegve megáll, és Dudics lassú mozdulatokkal kiszáll.

A cilinderes ott fekszik vérben az úton. Rögtön tömeg fogja körül, és rendőrök rohannak.

Tíz perc múlva a mentők autója búg.

Két orvos az áldozat fölé hajlik. Egy rendőrtiszt a zsebeit kutatja ki, és a megtalált iratokat magához veszi. Aztán odaszól Dudicsnak: – Üljön fel!

Felülnek mind a ketten a Dudics autójára.

– Hajtson a rendőrségre! – utasítja Dudicsot a tiszt.

Elindulnak. Lassan, puhán és szótlanul mennek.

A rendőrtiszt az iratokat nézi.

– Ki volt? – kérdi végre Dudics.

– Wéber, szociáldemokrata képviselő.

– Igen?!

– Igen.

Hallgatnak. A rendőrtiszt tovább nézi az iratokat.

– Éppen a gyáriparosok bankettjére készült – mondja.

– Honnan tudja?

– Itt a meghívó – mutatja a tiszt.

Dudics lebiggyeszti az ajkát.

– Sajnálom – mondja.

I. kötet 397

A rendőrtiszt rágyújt egy cigarettára.

– Maga dudált – szól megnyugtatólag.

– Én dudáltam – mondja Dudics, és végtelen nagy melegséget érez szétáradni magában.

Boldognak érzi magát, mert tudja, hogy nemhiába élt.

I. kötet 398
Pókos magyar

Valami fonott, csintalan széken egy szakállas férfi üldögélt az erdei ház előtt. Kopott, de úrias ruhát viselt. Erős csontú magyar arcán sárgán futott be sűrű hajzata alá a bőr. A vonásai, mint a talajba ágyat vert száraz ágak, bármi szikra kedvesség nélkül úgy feküdtek, és a szemeiben elmúlt boldog idők hullái hevertek sárgásbarna színben.

Könnyű Kálmánnak hívták, pedig nyomhatott még mostani leromlott állapotában is nyolcvanöt kilót. A legszebb magyar hivatalt töltötte be, mígnem összeomlott a régi haza. Szolgabíró volt.

A hatodik esztendőt lakta már ebben az erdei házban. Tiszta egyedül. Evett, aludt, és szenvedett.

Határtalanul sokat szenvedett.

De a szakálla fekete maradt.

Ült a csintalan széken, melyet fűzfavenyigékből maga fonhatott. Úgy nézett a levegőbe, mintha nem csinálna az ülésen kívül egyebet.

Októberi verőfényes nap volt, belémenve jól a délutánba. A sűrű fényben szép tollú madarak repkedtek hullámosan. A fákról levelek pilinkéztek, miket jórészt futkosó mókusok szele vert le. Valahol a közelben egy patak muzsikált a kecses erdei vadaknak, mialatt a völgy két oldaláról pirosan és sárgán vihogtak össze a hegyek.

Derűt és örömet csorgató ősz volt.

Lent zúgás áramlott végig a völgyön, majd egy fütty fúrta meg hegyesen a csendet.

– Megjött a vonat – mondta magában a szakállas.

Megint egy fütty fúrta meg a csendet, és zúgás áramlott végig a völgyön.

– Elment a vonat – mondta ismét, és ült gorombán és szótalanul tovább.

Az idő átfolyt a feje felett, színt és fényt zuhogva hangtalanul. Majd egy óriási pók baktatott el előtte a földön. Szerfelett hosszú, szívesen gyalogló lábai voltak. Bölcsesség, bizalom és humor volt benne, mint az igazi vándorokban.

Botot nem cipelt magával.

– Ronda!! – mondta a szakállas, és közelebb hajolt a földhöz, hogy jobban undorodjék tőle. A fogai kilátszottak a dühtől, és úgy nézte a vidám I. kötet 399óriás pókot, amely jóízűen, dudorászva büllögött keresztül minden akadályon.

Ment, és elment.

A szakállas arca belefogyott csúnyán a levegőbe, majd a vonások mozogni kezdtek rajta, a keze ökölbe szorult, és a szemeiből gyilkoló hegyes fény szikrázott elé.

– Megölöm! – mondta, és felugrott.

Ijesztő gerjedelemmel keresni kezdte a pókot. Négykézlábra vetette magát, sziszegve és fogvicsorítva mászott előre.

Előre, a pók nyomában!

– Elszökött! – kiáltotta, és felugrott.

Döngve taposta a földet.

– Elszökött!

Ágakat kapdosott fel, és diribdarabokra törte.

– Gyalázatos féreg!

Futkosni kezdett, mint az őrült.

– Százlábú bitang!

Nekivadulva ledobta a kabátot magáról – és akkor egyszerre, torpanva megállt.

Egy hosszú lábú, vidám fiatalember állott előtte.

– Kezét csókolom, Kálmán bácsi! – köszönt.

A szakállas megkunkorodó arcvonásokkal nézte.

– Hát nem tetszik megismerni?! – folytatta a fiatalember. – Én vagyok Géza! A Kálmán bácsi unokaöccse!

A szakállas elernyedt, és úgy tett, mint a sün, amelyik össze akar kunkorodni.

– Szervusz – mondta, és felemelte lassan a kabátját.

Gézánál valami furcsa, hosszúkás csomag volt, amit rögtön ledendített maga elé a földre, hogy felsegítse a kabátot az öregre.

– Gyakorlatozni tetszett? – kérdezte.

– Mit gyakorlatozni?

– Hát sportolni!

– Fekete fenét! – legyintett gorombán az öreg. – Mi van abban a csomagban?

– Valami – mondta nevetve Géza, azzal lehajolt, és egy hatalmas súlyzót hámozott ki a vászonburkolatból. Irdatlan két fekete bunkója volt neki. Rögtön felemelte, és kétszer kinyomta a levegőbe, aztán letette, és a füléig szaladt örömében a szája.

I. kötet 400

– Tessék csak megpróbálni! – mondta.

Az öreg nem válaszolt, csak nézte furcsán a fiút. Úgy nézte, mint egy kicsivel azelőtt a pókot.

– Ugye, nem tetszett megismerni? – kérdezte Géza, és mindjárt felelt is rá szapora szóval: – Hát persze! Hiszen már öt éve, hogy nem látott Kálmán bácsi! És azóta lett ember belőlem is! Tessék elhinni! Ott künn, Berlinben. Ha tudná Kálmán bácsi, hogy micsoda sportélet van az ottani egyetemen! Szenzációs, mondhatom. Mindenki sportol! Valóságos verseny folyik a különböző nemzetek között. És tessék tudomásul venni, hogy a magyar ott is az első helyeken van mindig. Futásban, úszásban és magasugrásban én magam is több díjat vittem el. Bajnok vagyok, Kálmán bácsi!

– Nem láttál egy pókot, ahogy jöttél? – kérdezte az öreg.

– Miféle pókot?

– Egy hatalmas pókot.

A fiú bambán kezdett nézni.

– Én igazán nem láttam – mondta. – Mire kellene?

– Meg akarom ölni.

– Megölni?!

– Igen.

– Miért?

– Mert gyűlölöm – felelte nyersen az öreg, azzal megfordult, és a földet figyelve a ház felé indult. Majd egyszerre megfordult, és különös arccal mondta: – Hasonlított rád!

– Rám?

– Igen. Olyan hosszú lábai voltak, mint neked, és olyan nevetséges mozgása. És olyan pimaszul vidáman sétált, mintha nem omlott volna össze a Monarchia, mintha Magyarország most is az volna, ami hajdan!

Meg van zavarodva! – mondta magában Géza, és nem tudta, hogy mit csináljon.

– De látom, te sem nagyon búsulsz – vigyorgott rá az öreg.

– Bocsásson meg, Kálmán bácsi, de én nagyon örvendek, hogy itt vagyok, és öt év múlva ismét látom. Miért búsulnék hát? Elvégeztem az egyetemet, idegenben is becsületet szereztem a magyar névnek, s tudásomat is hazahoztam.

– Kinek hoztad haza?

– A magyar jövendőnek.

I. kötet 401

A szakállas belévágott öklével a levegőbe:

– Jövendő nincs!

– Majd csinálunk, Kálmán bácsi.

– Ki csinál?

– A fiatalság.

– Ez a mostani? Ez a hazátlan? Ez a kókler?

Úgy kacagott, mint egy őrült.

A fiú közelebb ment hozzá, és puhán, szinte könyörögve mondta:

– Édes, drága Kálmán bácsi! Tessék elhinni, hogy nem rossz ez a fiatalság. Erős, egészséges, tele van munkakedvvel és bizalommal. Tessék rám nézni!

– Szégyen!

– Mi szégyen, Kálmán bácsi?

– Az, hogy súlyzóval jársz! Ekkora becstelen súlyzóval!

– Hát Kálmán bácsiék mivel jártak abban az időben?

– Mivel jártunk? Zászlókkal jártunk! Hazafias dalokkal jártunk!

– De tönkre is mentek.

Az öreg majdnem felordított:

– Tönkre! Majd ti fogjátok felépíteni a leomlott templomot! Majd te fogod felépíteni! Te! A súlyzóval!

– Tessék elhinni, hogy igen.

– Te, aki nem tudsz megkeresni egy pókot.

A fiú körülnézett, és úgy tett, mintha nekigyürkőzne valaminek.

– A rézangyalát annak a póknak! Merre ment?

Kálmán bácsi boldogan ugrott oda, ahol elbaktatott a világba a pók. A földre lebújva mutogatta az utat, miközben szétesett ajka nedvezett, mint a betegnek. Majd egyszerre felugrott, és beszaladt a házba.

Nemsokára egy kurta nyelű baltával érkezett vissza.

– Mit akar azzal, Kálmán bácsi? – kérdezte a fiú.

– Agyonvágom.

– A pókot?

– Azt.

– Milyen volt?

– Óriási! Barna! Fekete csíkokkal! Úgy ment, mint a teve!

Ők úgy mentek utána, mint a szopós gyermekek: négykézláb, egymás után mászva.

– Tényleg biztató a mostani fiatalság? – kérdezte egy idő múlva a szakállas.

I. kötet 402

– Nagyon! – mondta a fiú.

– Megtalálja a pókot?

– Meg.



De úgy látszik, hogy nem találta meg, mert napnyugtakor ott feküdt meghasított fejjel, nem messze a háztól. És a kicsi fejsze is ott mellette, vérben a fokáig.

A nyele nemzetiszínűre volt festve.

Bizonyára valami zászlórúdból csináltatta, még a háborús időkben, a szolgabíró.

I. kötet 403
Kivilágított fapiac

Az idő még aluszik. Torzonborz álom fekszik rajta. Ég helyett köd van, napsugár helyett szakállas levegő, és hó helyett megvedlett világ.

Nevetséges, mintha fázós majom találta volna ki.

De nem vigasztalóbb a föld sem, amelyről figyelem: kietlen, rücskös, patás és keréknyomos. Vadföld. Elfutna, ha látna.

Fapiac egy székely városkában.

Szolgáló megy keresztül rajta. Olyan, mint a megérett bogyó. Két kártyában vizet visz, a döcögős talajt szidja, s a vizet locsogtatja. Ha nem szidná, úgy is locsogtatná. Két inas is feltűnik. Vállukon vasat visznek hosszú rúdban. Ők tréfálnak, és a vas nevetve hajlong, mint a husáng. Nem valami magosan varjak repülnek nagy családdal, és úgy kárognak, mintha nagyobbak volnának az inasoknál. Később egy csepp kutya és egy nagy kutya mennek átal. Futnak, mégsem haladnak. A kicsi féloldalt kaptat elöl, folyton hátranéz, és félve csodálja a nagyot. A nagy őt nem csodálja, hanem szagolja.

Reggeli élet ez tél elején.

Nem sok, de néha ez is megszűnik, s majdnem tanú nélkül sompolyog el a köd.

A helyét a nap sejteti már. Vaksin vajúdik, de kitart makacsul, és végül is győzelemre segíti ősereje. Átvágja lassan a bő hamuszín végtelen rétet, dús fénybe tömörödve közel jön egészen, és ontani kezdi magát.

A székelyek a tűzifát kezdik ontani.

Vásáros nap lévén, sokan gyúródnak a szomszédos falvakból béfelé. Itt-ott csomóban jönnek hosszú derekú szekerükkel, máshol egyenként döcögnek, mint a koldus.

A fapiac már jócskán teli van, amikor megérkezik Nagy János is, kinek mellékneve Kalandos. Két lovacskával hozza a fát. Fürge, tömzsi lovai vannak, és szerfelett gyapjasak, mint a berbécs. Véle van a fia is, Vilmos, fent ül egy zsákon a fa tetején, és kedvvel lovadzik. Maga a szekér megett jön. Hetyke fülű törpe ember, de egy tornyos kucsmával kitódta magát, s így jó közepesnek látszik. Kezeit csórén lógatja a zúzmarás hidegben, ámbár a posztókesztyűk, egy nyakba vetett spárgán, ott harangoznak az oldala mellett.

Természete vérmes.

Különc is egy kicsikét.

I. kötet 404

A szekerével sem vegyül a többi közé, hanem külön állítja egyedül. Aztán nyugodtan széjjelnéz a földön és a levegőben, majd szembefordul a többi szekerekkel, és a térdéhez suppantja néhányszor a kucsmát. Az emberek köszönést vélnek ebben, és átszólnak neki:

– Aggyon az Isten, Kalandos!

– Fogadjad, te! – szól rá Kalandos a sapkájára, és felteszi rögtön. S aztán, mialatt Vilmos bétakarja a lovakat, s szénát vet nekik, szivart sirít lassan, s átballag a cimborákhoz, akik éppen a háborúról beszélgetnek.

– Hát maga vót-e csatában, János bá? – kérdi tőle az egyik.

– Én igen, többször is – feleli Kalandos, és átmutat Vilmos felé: – Ez a fiam is abból kifolyólag született.

Félreértik a szót, és nevetnek rajta. De éppen megérkezik egy úr a téglagyártól, és nézni kezdi a fákat. Megvesz öt szekérrel, és elhajtatja.

Kalandos nincs közöttük.

Tíz perc múlva egy nagy magas, egészséges vendéglős ügyelgeti a fákat. Nagy nehezen megvesz öt szekérrel az is, és elhajtatja.

De Kalandos nincs közöttük.

Idő teltével valami iskolától is megjelenik egy szigorú tanár. Tiszteletadóan és ügyetlenül alkudozik. Végre feljegyzi nyolc embernek a nevét, és a lerakodás helyét is bemondja nekik.

És Kalandos ismét nincs közöttük.

– Ma csupa vak veszen fát – jegyzi meg, és forr. Újra szivarat sirít, és taszigálja a fején a sapkát.

– Szinte megvevék a fáját, János bá! – hergeli valamelyik.

Az öreg nem pattan fel.

– Hadd érjék – feleli könnyedén.

– Hát nem eladni hozta?

– Minden megeshetik.

Éppen egy sánta, iparosféle ember közeledik feléjük. Egyenesen a Kalandos szekeréhez büllög, s a botjával kopogtatni kezdi a fát. Vilmos nagy örömmel szól az apjának átal:

– Édesapám, kérik a fát!

– Ki kéri? – szólal meg az iparos.

– Hát maga nem azért kopogtatja?

– Én nem.

– Hát?

– Csak.

Kalandos arra fordulva, egy helyből nézi a dolgot.

I. kötet 405

– Az úrnak nem eladó! – szól oda végre.

A sánta odajön, és duzzogni látszik.

– Ingyen sem kéne – mondja.

– Hát akkor mért tapogatja?

– Szórakozásból.

– Szórakozzék olyan fa mellett, amelyik a tövin van.

– Né-né, beh bölcs! – mondja a városi. – Ebben a nagy sapkában mind fej van, ugyé? – emeli fel a botját, és egy ügyes mozdulattal letaszítja a Kalandos fejéről a kucsmát. De meg is szöki magát abban a pillanatban, és szaladni kezd.

Vinnyogva, csorbán szalad.

Valahonnan egy kutya is eléugrik, űzőbe veszi.

Mindenki nevet.

Maga Kalandos is tréfának minősíti a dolgot, s csak annyit jegyez meg, felemelvén a sapkát:

– Játszi vevő vót.

Vilmos is úgy élvezi a dolgot, hogy nem tud megmaradni egyedül, hanem átjön, és egy nagy hős képében így szól:

– Máskor az ilyen vevőt nem a kutya fogja meg, hanem mi. Ugyé, édesapám?

Apai intelemmel válaszol Kalandos:

– Ne dógozzál a kutya ellen, hanem eredj vissza a szekérhez.

– Úgysem jőnek a vevők, édesapám.

– Eredj, ne tudj annyit! Ha látják, hogy személy van mellette, akkor inkább jőnek.

S csakugyan igaza van az öregnek, mert alig megy vissza Vilmos, mindjárt jön egy bőrkötényes ember.

– Mennyi ez a fa? – kérdi.

Felelet helyett átszól megint Vilmos örömteli hangon:

– Kérik a fát, édesapám!

– Hadd el, hadd kérjék.

A bőrkötényes, látván a helyzetet, átjön Kalandoshoz.

– Mennyi az a fa, bácsi? – kérdi.

– Egy szekérrel raktam vót – mondja Kalandos.

– Én azt látom, de az ára mennyi?

– Ahhoz mérten, amilyen a fa.

A vevő türelmét veszti, és egy másik gazdával kezd alkudozni. Kalandos nem bánja, mert olyan természetű ő, hogy szereti végigcsiklandozni a napot. Jön is ebédidőig még kettő, de azokat is elereszti.

I. kötet 406

Már nem is maradnak eladók, csak valami tízen. S a vételár is sokat hanyatlik.

– Gyenge vásár van – jegyzi meg Vilmos ebéd után.

– Az urak ilyenkor heverésznek – menti az öreg a dolgot. És várnak.

Négy óra körül megélénkül ismét a forgalom. Egymás után öten is feltűnnek vevő szándékkal, sőt, ketten Kalandostól kérik első ízben a fát. Ő azonban kifigurázza és elveszti ezeket is.

Mire hat óra eljön, egyedül marad az egész fapiacon.

Egy ideig vár és leskelődik, majd egy hirtelen gondolattal így szól a fiához:

– Lám, tégy úgy, mintha meg akarnád venni a fát!

Vilmos csodálkozik az első percben, aztán kuncogni kezd, mert nagyon furcsának találja a dolgot.

– Tégy úgy, nem érted?! – szól rá megint az apja.

A fiú eltávolodik a szekértől egy kicsikét, aztán megfordul, és jőni kezd visszafelé. Látszik az arcán, hogy küzdik a nevetéssel, de azért körüljárja a szekerét, és megkérdi nagyosan:

– Hát aztán mennyiért adja ezt a fát, édesapám?

– Nem helyes! – rázza Kalandos az ujját –, mert hogy a sújba lehetek én édesapád, ha te úgy jössz hozzám, mint egy idegen vevő?

– Az is igaz – ismeri be Vilmos, és visszamegy újra. Komoly magatartást vesz, és úgy jön.

– Jó napot kívánok! – kezdi.

Az öreg nem akarja megzavarni mindjárt az első szóval, s illően fogadja:

– Aggyon az Isten.

– Mit teccik kérni ezért a fáért? – folytatja Vilmos.

– Kétszáz.

– Az sok egy kicsit.

– Sok a nyavalyát! Egy akkora szekér fáért!

– Elég jól meg van rakva – dicséri Vilmos –, de a közepiben csutakok vannak, s revesek.

Kalandos tiltakozik:

– Ott aztán egy sincs!

– Mert azt én tudom, hogy van!

– S hát azt honnét tudja?

– Én onnét, mert együtt raktuk vót.

Az öreg is elkacagja magát.

– Bár ne tudnál olyan sokat… – mondja, és végét veti a játéknak.

Ketten két keréknek az agyára ülnek, és várnak.

I. kötet 407

Már szürkül.

Vevőknek híre sincs.

Már esteledik.

Kalandos forr. Pusmog. Az arca fintorog. Egyszerre, hirtelenül feláll, a szekeret megbontja, és a piac közepére kezdi rakásba rakni a fát.

Vilmos tátja a száját.

– Mit csinál, édesapám? – kérdi.

Kalandos felelet nélkül rakja a fát. Csak amikor kész van, akkor szól oda neki:

– Hozz egy öl szénát hamar!

Amikor elhozza, a rakás alá téteti véle. Maga gyufát lobbant és alágyújt. Aztán ostort vesz, és felül szépen a rakás tetejébe.

Vilmos még jobban tátja a száját.

– Szaladj az utca felé – rendeli neki az apja –, s kiabáljad, hogy sül egy ember, sül egy ember!

Vilmos megrémülve topog egyhelyben.

A füst gyúródni kezd fel Kalandosnak.

– Eredj! – kiáltja haragosan, és prüszköl.

Vilmos szaladni kezd sebesen az utca felé, és húzza a vészharangot, nagyokat kiáltván:

– Sül egy ember! Sül egy ember!

Az öreg tikácsol a füstbokorban, majd leugrik egyszerre, hogy friss levegőt gyűjtsön. Körüljárja a rakást, megszítja a tüzet is, és lesi, hogy nem érkezik-e csodalátni valaki.

A láng átkúszik a szénáról a fára, és eloszlik a füst.

Három szaladó ember körvonala látszik.

Kalandos felhág a rakás tetejébe megint, és elhelyezkedik ottan. A lábait felhúzza az álla alá, a fejét a válla közé rejti, és úgy kucorog tornyos sapkájában, mint egy vigyori manó.

– Maga megbolondult, bácsi? – kiált rá az egyik megérkezett csodalátó.

– Éppen hogy nem – feleli Kalandos, és suhogtatja az ostort, nehogy le merje valaki húzni.

– Szálljon le! – kiabálnak feléje.

Újabb csodalátók csődülnek oda.

Vilmos még mindig futkos, és szaporán kiáltja:

– Sül egy ember! Sül egy ember!

A tűz ropog alól, és csiklintja Kalandost.

Már csődületben vannak az emberek körötte.

I. kötet 408

– Szálljon le, bácsi!

– Ma nyersen nem!

– Hát meg akar sülni?

A rakás négy oldalán kúszik már fel a láng.

– Fát vegyenek! – kiáltja Kalandos, mint a bolond.

A nők sikongani kezdenek. Az egyik térdre állva kéri:

– Édes bácsi, szálljon le!

– Vagy eladom a fát, vagy meghalok! – hirdeti Kalandos.

– Megvesszük! – lelkesednek többen is.

– Össze kell adni a pénzt! – kiáltja valaki.

Egy úr rögtön megajánl száz lejt.

Egy másik is százat.

Gyűl a pénz szaporán.

De a láng is süti már Kalandost, hogy alig bírja.

– Négyszáz elég-e? – kérdi egy úr, a markában a pénzzel.

Az öreg leugrik, és elveszi tőle.

– Elég, mert immár csípött – mondja nevetve, aztán szólítja Vilmost, felülnek a szekérre, és elindulnak.

Az emberek is megenyhülve nézik a lobogó tüzet, amely kivilágítja az egész fapiacot, miképpen a ritka öröm.

Aztán ők is elszélednek lassan.

Csak az ínségesek s a koldusok maradnak ott. Derülten melegszenek az ingyen tűznél, és tiszta szívből dicsérik az Urat.

I. kötet 409
Kányák a templomban

Valamelyik esztendőben erdőt vásárolt az öreg Barátos. Ott vette fenn a Hargitán, ahol két vármegye ütközik össze. Kicsi híján ötven holdat tett ki az erdő, s mind igazi, jó bükkfa az egész.

Farsangon csinálta a vásárt, s meg sem várta jóformán a hómenést, felfogadott valami harminc embert, mind jó fejszéseket, hogy álljanak neki, s vágják.

Egész tavasszal, egész hosszú nyáron s egész ősszel folyt a munka. Virradattól setét estig zúgott az erdő: a villogó fejszék sikoltva harapták a gyönyörű fákat, a fűrész hersegve hányta a meleg port; a dús koronájú törzsekben, mint a pele, úgy futkosott a halál, és templomi gyászbúgással döndült mindenütt tele a föld.

De mire megülte az erdőt a hó, nem is látott ölbe rakott fánál egyebet a szem, pedig jó messze elszolgált a kigyomlált levegőben. Puhán, édes nyugalomban és csodálatos fehéren guggoltak az ölek az ősi talajon. Olyanok voltak, mint valami óriási kockacukrok, melyekre éjfélenként rájárnak a mesék csillagszemű és üstökös paripái, s miközben a hold fiakat szül a homlokukra, ők pirosan röhögve ropogtatják.

Kedvét lelte bennük Barátos. Nem múlt el hét egész tél folyamán, hogy egyszer-kétszer ki ne nézzen a faluból. Pedig itt nem játék a tél: tenger a hó, melyben botokkal úszik az ember, izzadva töri az utat, és gombostű-pupillákkal harcol a rátámadott rengeteg fényben. Néha pedig búgva és sivítva keféli fel a havat a szél, és telegyúrja ég és föld között vele az űrt.

De olyan fergeteget nem adhat az Isten, és nem csinálhat olyan fehér temetőt, hogy ne lopnák a fát. Csak tavaszkeltig valami tíz öllel apadt a készlet. Mintha hasábfákat ettek volna törökbúza helyett a vaddisznócsordák, azt hús helyett a farkasok és a rókák. S hát még akkor, amint fütyülni kezdett a tavasz!

– Ez így nem jól van, no! – mondta Barátos, és méreggel teli hazament.

– Látott-é nyulat, édesapám? – kérdezte Lőrinc, a fia.

– Nem ügyeltem a nyulakat.

– Há métt?

Az öreg megnézte fél szemmel a legényecskét, s azt mondta neki:

– Kiteszlek az erdőbe, jó lesz-é?

I. kötet 410

Lőrinc jó gyermek volt, s így felelt:

– Ahova édesapám teszen, ott leszek.

– No, akkor készülj neki, mert reggel indulunk. Erősen lopják a fát, s valakinek ott kell pásztorkodni. Van ott egy házikó, oda bérendezlek, puskával is felszerellek, s amikor valaki jő, hogy lopjon, akkor megjelönsz. Jó lesz-é?

– Az jó, ha a tolvaj elmegyen – mondta Lőrinc.

– Hát hogyne menne el, ha te puskával vagy, s ő anélkül!

– Akkor úgy tartom, hogy lássa.

Megegyeztek, s másnap reggel kimentek a Hargitára. Az öreg elrendezte Lőrincet, kioktatta mindenféle dologra, s estefelé búcsút vett tőle.

– Aztán ne félj! – mondta.

– Nem kéne – felelte Lőrinc.

Amikor egyedül maradt, megvakarta a fejét, széjjelnézett, és így szólt:

– Nagy lárma legalább nincs.

Bement a házikóba, rendezgetett, majd nekilátott, és evett. Aztán leheveredett, de az egerek rágtak, a harkály mindjárt-mindjárt kalapált, s amikor semmi efféle nem volt, akkor valami pajzán kísértet bugyborékolva töltötte a fülébe a csendet. Ahogy esteledett, béreteszelte rögtön az ajtót, s a kicsi ablakon kikukucskálva nézte, hogyan merül el lassan a világ.

Erősen félni kezdett.

Lámpást nem mert gyújtani, nehogy rablókat csaljon oda.

Valameddig egy sarokba kucorodva szorongott, majd felvette a fegyvert, kitartotta az ablakon, és nagy elszántsággal úgy csinálta, hogy szóljon. S ahogy a hang végighengeredett búgva a rengetegen, kinyílott rögtön Lőrincnek is a melle, és így szólt:

– Mégis nagy dolog egy puska!

Immár nem is félt, csak úgy messziről egy kicsit. A lámpát is meg merte gyújtani, vigadni is mert egy-egy kedves nótájával, csupán a ruháját nem vette le éjszakára.

Másnap együtt kelt a fénnyel.

Ahogy kilépett a házikóból, a nagy erdei vidámság és illat lányosan vette körül.

Boldog volt.

Még egy szikrát sem félt.

Ugrott örömében egyet, s mintha az édenkertet ügyelné, tehetősen így szólt:

– Hol vagy, Ádám?

I. kötet 411

Egyszerre azonban valami csörtetés zaja érte bé a fülét. Megállt, hallgatódzott, szimatolt. Aztán két kicsi lovat látott meg, s mellettük egy sunyi sapkás embert.

– Ma lopás nem lesz! – mondta Lőrinc, és kihozta a puskát. Egy fa mögé állott, és bevárta ott, míg a sapkás odaállította a szekeret pontosan az egyik rakás mellé. Mire azonban az első darabot feltette, már ő is ott volt a szemhatáron. Nem ment egészen közel, hanem valami húsz lépésnyire megállt, és ráköszönt az emberre:

– Felkőt, hál’ Istennek?!

A sapkás úgy megijedt, hogy megkucorodott belé.

– Felkelék – mondta végre.

Lőrinc kivetette a mellét, s puskára támaszkodva, nagyosan így folytatta:

– Maga fel, s látom, kőti a fát is.

– Hát aztán itt elég van – barátkozott az ember.

– Elég, s mind a másé!

– Isten adta a fát.

– Igende kinek áll pénziben, s ki vágatta fel?

A sapkás egyezkedni próbált.

– Nem rakom meg egészen a szekeret.

– Azt nem, sem egészen, sem egy kicsit.

– Nagy legény vagy!

– Mikor tolvajt látok, megnőllök! – felelte Lőrinc, és a fegyvert felemelte egy kicsit.

– E mi? – kérdezte.

– Puskának láccik – mondta az ember.

– Nemcsak láccik, hanem szól is.

Hatott a dolog, mert az ember visszadobta a rakásra a fát.

– Edd meg, s nyúvadj meg! – mondta, s elindította lovait.

Az ember elment, s Lőrinc dalolva ballagott a házikó felé vissza. Néha meg-megállt, s repdesett játszi szemeivel.

Félóra múlva ismét megküzdött egy másik falopóval. Délután kettővel, s az esti szürkületben eggyel. Előbb szóval s a végén a fegyver mutogatásával riasztotta el valamennyit. Verekedésre vagy lövésre sor nem került, mert a tolvajok gyáván bégyulladtak örökké, s kullogva vonultak el a színről.

Így múltak a Lőrinc napjai csendesen, apró örömökben, nyugtalanító vágyak nélkül.

I. kötet 412

Csak a húsvét szent ünnepe zavarta meg egy kicsikét. Mert eddigelé örökké új gúnyába öltöztette eme örömnapon az édesanyja, s ő bokrétásan énekelve hirdette, hogy feltámadt Krisztus. A nagyheti kornyadozás után, mintha az ég és a föld helyet cseréltek volna, az öröm és vidámság széles hömpölygésével jött otthon a ragyogó húsvéti nap: mindenki tiszta ruhában, nagykedvű arccal ragyogott. Olyan volt az egész nap, mintha szent fia feltámadásának örömére maga az Isten muzsikált volna az embereknek.

De itt, ebben az illatos, örökvíg rengetegben nem válik el ez a nap a többi napoktól, nem ugrik ki pirosan harsogva közülök.

Mert itt mindig feltámadás van.

– Érdekes az Isten dolga… – mondta Lőrinc, és könnyű testtel ült a napon.

Sokáig ülhetett ott.

– Valamit enni kéne! – késztette végre a vágy.

És akkor eszébe jutott a nagy húsvéti szokás: az eledel megszentelésének általános szokása.

Egyszerre valami különös bánat szivárgott széjjel a testében. Húst, kalácsot és tojást szeretett volna a templomba vinni, mint otthon a faluban. És abból enni hazajövet, mint a megelőző szép húsvéti napokon örökké.

Széjjelnézett:

– Nincs templom!

Bólogatott szomorán:

– Nincs pap!

Majd hirtelen belerepült egy gondolat a szívébe, mint valami szép dalú aranymadár.

Megint széjjelnézett:

– Templom itt az erdő!

És megint bólogatott ragyogó szemmel:

– Pap maga az Isten!

Sietve kalácsot és húst tett egy kicsi kosárba belé, egy pózna hegyére felkötözte a kosarat, és kidúvasztotta a háztetőn, hogy lássa az Isten. Aztán lejött, hanyatt feküdt a közelben a füvön, és várta, amíg eljön az Isten, és megszenteli az eledelt.

A nap rázuhogott, és telehintette fénnyel a bőre alatt.

Valaki ringatni kezdte a földet, mint a bölcsőt. Aztán eloszlott a világ, és derengeni kezdett egy másik. Fényesebb minden emberi világnál. Angyalokkal, feltámadt boldog Krisztussal és mosolygó Atyával.

I. kötet 413

Virágok nyíltak fent a levegőben, és patakokban csörgedezett az angyalok szájáról az ének.

Aztán szentelőbotot vett az Isten, belemártotta az énekpatakba, és megszentelte a húst és a kalácsot odafent a póznán.

– Légy tele malaszttal és ízzel! – mondta.

És a nap volt a kalapja.

Nagy károgás és vijjogás riasztotta fel Lőrincet a fűről. Rögtön talpra ugrott, s hát valami tíz kányamadár küzdik egymással a pózna körül. Marták és szaggatták egymást. Egymást és a húst.

– Héjj, az ántiját! – mondta Lőrinc, és kihozta futva a puskát. Szétvetette a lábát, és rájuk szegezte.

– Kell-é szent hús?! – kiáltotta, s közéjük eresztett egyet. Sikoltva szétgyúródtak a kányák.

De egy lepilinkélt sebzett szárnnyal a földre. Lőrinc odament, és megkérdezte tőle:

– Mért nyúltál a szent húshoz?!

Aztán felment a háztetőre, lehozta a kalácsot és a húst, maga mellé tette a sebesült kányát, és jóízűen falatozni kezdett. Néha-néha odakínált egy-egy falatot a madárnak is, mondván:

– Nesze, most én adom!

Aztán, ahogy bevégezte az evést, lefeküdt ismét, és estig egyet aludt.

Nyugodtan tehette, mert kányákon kívül nem járt más tolvaj egész nap.

I. kötet 414
Társadalmi jelentés

A mai világban nem kicsi dolog a jó barátság. Különösen az olyan, amilyenben Kristóf, Binder és Rózsa állottak egymással. Mert ők nemcsak szórakozni és legényörömöket felkutatni jártak együtt, hanem szociális előadásokra és munkásmozgalmi megbeszélésekre is. Komoly, önérzetes és harcos proletárok voltak. Maga Kristóf egy felelősségteljes állásban is hozzá, mert a helyi szakszervezeti csoport titkára volt már három esztendő óta. Erre a fontos helyre nem daliás termete vagy férfias szépsége miatt emelték munkástársai, mint ahogy a „felsőbbrendű” uraknál általában szokás. Mert Kristóf termetére nézve a kicsinél is kisebb volt, arca pedig mulatságosan csúnya és szeplős még téli időben is.

Binder és Rózsa éppen ellenkező emberek voltak: magasak, arányos, vállas termetűek, arcban is egészen tetszetősek. Az egyik szőke, a másik barna.

Kristófnak még színe sem volt tulajdonképpen.

Binder szabólegény volt egy jó nevű román mesternél, Rózsa női fodrász, Kristóf pedig bőrmunkás. Bőrmunkás, de abban olyan mesteri, hogy iparművésznek lehetne nevezni. Nem pénztárcákat és hiú női táskákat csinált, hanem gyönyörű, egyéni mintázatokat a drága hámokra és gyeplőkre.

Mindig úgy szoktak együtt járni, hogy Binder, a szabó ment jobb oldalon; Rózsa pedig bal felől, mert úgy megszokta női fodrász létére az udvariasságot, hogy nem is tudott volna más helyen haladni. Kristóf nagy igyekezettel aprított közöttük, és állandóan magyarázott fel a két emeletre.

Sok és változatos tervet szőttek télen-nyáron. Volt bennük lelemény és vállalkozási kedv egyaránt. Egyszer azonban mégis fennakadtak. Ez tavaly nyáron történt. Ott ültek mindhárman a Kristóf lakásán, szép cifrázatú hámok és gyeplők árnyékában. Úgylehet, éppen egy csütörtöki nap volt. Arról beszéltek, hogy szombaton, mivel akkor munkaszünet lesz, kéne valami jó murit csinálni. A fodrász nőkkel való mulatságot ajánlott, amit négy fal között folytatnának: ő tud is három úriasszonyt – mondta –, akik odajárnak a fodrászüzletbe, s akikkel érti már régen a szót. Binder nem bánta volna ezt a tervet, de Kristóf elvetette, mert nem érezte jól magát a nők között, amióta így babusgatta egy nagy termetű, kövér asszony a télen: – Juj, nekem ez a kicsi kell…!

Rózsa beszüntette a fejtörést, és az ujjaival dobolni kezdett az asztalon. I. kötet 415Binder a fülét csipegette, Kristóf pedig az állcsontját mozgatta egész marokkal.

Így ültek szótlanul sokáig.

Végre azt a találmányát közölte Kristóf, hogy tegyenek egy óriási kirándulást a tordai hasadékhoz. Vázolta röviden a természet szépségeit, melyek a hasadék körül hatványozott mértékben szoktak kibomlani, s hozzáfűzte azt is, hogy mentükben érinteni fognak néhány falut, mely a mai szociális viszonyok érdekes képét fogja megmutatni. Nagy hatással volt a fodrászra éppen úgy, mint a szabóra, mert azok nekipezsdülve hamarosan felálltak, s türelmetlenül gyalogolni kezdtek a szobában.

Abban állapodtak meg, hogy szombaton még virradat előtt nekiindulnak. Kristóf vezető szerepet vitt ez alkalommal is, mert azzal bízták meg, hogy tartsa kezében az egész tervet, összpontosítsa, gondoskodjék a korai elindulásról, és alapos térképi tanulmányokkal dolgozza ki a pontos útirajzot. A szabólegény élelmezési biztos lett, míg a fodrásznak új típusú fényképezőgépét kellett hoznia.

Boldogan váltak el, s másnap ki-ki emberségesen készült a kiosztott szerepek szerint. Szombaton pedig, még a madarak ébredése előtt, megzörgette Kristóf a Binder és a Rózsa ablakát, mert azok együtt laktak ketten.

– Készen vagytok-e? – kiáltott be.

A szabó nyitotta ki az ablakot.

– Készen – mondta, és egy gyors mozdulattal valami elérett paradicsomot nyomott a Kristóf szeplős arcájába. A sikerült tréfán, amit félnapi fejtöréssel találtak ki, nagyszerűen mulattak, és hosszan. Maga Kristóf is röhögött, pedig a kezében tartott térképet is lefolyta a paradicsom.

Már fent voltak a város felett, amikor pirkadni kezdett a hajnal. Tiszta egű augusztusi nap ígérkezett. Egy-egy madár boldogan rivallt bele a titokzatos kék levegőbe, majd a hegyek is, mint valami öreg játékosok, előderengtek. Aztán megtalálták a saját színeiket a virágok s a füvek és a föld szelíd és vad terményei valahányan.

– Ne fényképezzem le? – kérdezte a fodrász, aki sok költői hajlamot hordott.

Kristóf csodálkozva nézett reá:

– Mit akarsz lefényképezni?

– Ezt a harmatos mindenséget.

– Nincs semmi értelme – állapította meg Kristóf –, mert nem szociális kép ez, hanem egy megszokott és meg nem változtatható természeti tünemény.

I. kötet 416

– Burzsuj dolog az egész napfelkelés – szólta le a fodrász is.

Negyedóra múlva elértek egy falut. Kristóf megnézte a térképet, és így szólt:

– Bolyhos, kisközség.

Éppen megkondult akkor a harang.

– Ilyen korán már bolondítják a népet – mondotta a fodrász, majd odafordult Kristófhoz, és így szólt: – Ez ellen nehéz harcolni, barátom! Mert ezek a papok jobban meg vannak szervezve, mint mi: összetartanak, nagyszerűen értik a csíziót, garmadával áll rendelkezésükre a maszlag, s egész életük kényelmes, biztos élet. Jól vacsoráznak, bort isznak, korán lefeküsznek, s délfelé kelnek.

Kristóf fanyar képpel hallgatta a szavakat, majd elnevette egyszerre magát, és gyorsabbra fogta a menést.

– Siessetek! – szólt hátra.

Különös volt az egész. Binder és Rózsa alig győztek a csomagokkal loholni utána. Végre megkérdezte az egyik:

– Tulajdonképpen miért kell nekünk így sietni?

– Nagyszerű ötletem támadt! – buzogott Kristóf még mindig egyazon irányban. – Nem is képzelitek! Gyertek gyorsan! Bemegyünk egyenesen a paphoz, felverjük álmából, s azt fogjuk mondani neki, hogy buzgó katolikusok vagyunk, s mondjon rögtön misét nekünk, hogy lélekben felfrissülve tovább mehessünk!

Mintha bombát dobott volna el Kristóf, úgy felpezsdült Binder és Rózsa is.

A kicsi templom mellett könnyen megtalálták a papi lakást. Elég szegényes, de csendes falusi ház volt. Nagy csend körülötte mindenütt. A kapuk nyitva, s még kutya sem volt sehol.

Kristóf megállott az udvaron, és megkérdezte:

– Ti milyen vallásúak vagytok?

Binder lutheránus volt, de Rózsa katolikus. Így őt engedték előre, mert jobban tudta, hogy miképpen kell a pappal beszélni.

Egy nyitott ajtón keresztül a konyhába mentek, de nem találtak senkit ott. Kristóf és Binder megálltak, s intettek Rózsának, hogy kopogtasson a következő ajtón. A kopogtatásra nem válaszolt senki, mire a fodrász bátran benyitotta az ajtót.

Szinte kuncogni kezdtek attól, amit láttak.

Mert egy kicsi, sovány fekete férfi hálóingben és mezítláb állott a szoba közepén. A kezében fekete kötésű könyvet tartott. Nyilvánvaló volt, hogy I. kötet 417sétálva olvasgatta, csak az ajtónyílásra állott meg. Nagy, barna szemeivel szelíden nézett, mint egy csodálatos házinyúl.

– A főtisztelendő urat keressük – mondta a fodrász.

– Én vagyok – felelte halkan a pap.

– Igazán? – ügyetlenkedett a fodrász, és hátranézett a másik kettőre, mintha segítséget kért volna. Erre Kristóf gyorsan előrejött, félretolta Rózsát, és így szólt:

– Bocsánatot kérünk a korai látogatásért. Mi kirándulók vagyunk Kolozsvárról, s mivelhogy mindennap szoktunk misét hallgatni, ma sem szívesen mulasztanók el. Ezért arra kérjük a főtisztelendő urat, hogy mondana nekünk misét, ha lenne olyan szíves.

– Hogyne, kérem! A legnagyobb örömmel! – válaszolt boldogan a pap, s még széket vitt oda mindegyiknek, s szinte könyörögve kérte, hogy üljenek le. Aztán felszedte a ruháit, és kiment a konyhába, hogy felöltözzék.

Kristóf, Binder és Rózsa összenéztek, mint valami leöntött kuvaszok. A szabó és a fodrász azon voltak, hogy észrevétlenül osonjanak el, Kristóf azonban leintette őket, s elhatározta, hogy felveszi a pappal a harcot.

Öt perc múlva már mentek négyen a templom felé. A pap maga gyújtotta meg a gyertyákat, majd Kristófot arra kérte, hogy legyen olyan szíves és minisztráljon neki.

– Azt én nem tudok egyáltalában – mondta zavartan Kristóf.

– Tessék csak nyugodtan, én majd mindent megmutatok – biztatta a pap.

Kristóf odaállt kelletlenül az oltár alá, a szabó és a fodrász pedig kuncogva várták, hogy mi lesz.

Nem lett semmi különös.

Csupán a felgurult nap fénye özönlött be az első evangéliom szavainál a színes ablakokon. És csupán a határtalan nyugalom csendje nyalta langyosan körül a pókhálós falakat.

Kristóf az elején még hátranézett néhányszor, és hunyorgatott csúnyán a szemével. Később azonban mindjobban figyelte a papot, és úgy beleadta a különös szolgálatba magát, hogy a csend cseppekben látszott a fülén, mint a harmat.

A végén, amikor bement a sekrestyébe levetkezni a pap, Kristóf kivitte sietve két barátját a templom elé, és így szólt hozzájuk:

– Én itt maradok, ennél a papnál.

– Hogy gondolod ezt? – kérdezte a szabó.

I. kötet 418

– Úgy, hogy itt maradok, és össze fogok mérkőzni vele. Vagy én fogom megnyerni őt, vagy ő fog megnyerni engem.

– És ha egyik sem? – jegyezte meg a fodrász.

– Akkor se baj – mondta Kristóf. – Legalább kiismerem a gondolkozásmódját, és tudni fogom, hogy miképpen s mivel kell ellensúlyozni a papok népbutító munkáját. Ti csak menjetek tovább. Itt a térkép. Estére azonban gyertek ide vissza, mert itt leszek a papnál, és várni foglak.

Binder és Rózsa látták, hogy komoly a dolog, és búcsút vettek. Kristóf ottmaradt, és várt. Közben végigszaladta tervével a napot, és feltette magában, hogy a végsőkig fogja feszíteni a dolgot: Krisztust és Marxot együtt fogja említeni a papnak, aztán vitázni fog szakadatlanul vele, majd pedig rogyásig fogja magyaráztatni az egyház tanításait, s még annyi percet sem enged neki, hogy reggelit vagy ebédet ehessék.

– Hol van a másik két hívünk? – lépett ki boldogan a pap.

– Elmentek a tordai hasadékhoz.

– Már?! Nem kellett volna ilyen gyorsan elengedni. Reggeli nélkül és egy jó szó nélkül…! De önhöz lesz szerencsém, ugye kedves barátom?

– Igen, én itt maradok, de nem reggelizni és nem ebédelni, hanem sokkal fontosabb dolgok miatt.

A pap megölelte Kristófot, és úgy mondta neki:

– No…!

– Igen, kérem – folytatta Kristóf. – Úgy érzem, hogy az egész még hátralevő életem fog eldőlni ezen a napon. Mindenekelőtt egy vallomással tartozom: én meggyőződéses kommunista vagyok, nem hiszek egyáltalában az Istenben, s ez az egész misemondatás is csak egy hecc volt.

A pap se meg nem botránkozott, se haragos nem lett, mint ahogy várható lett volna. Csak mosolygott szelíden, s még a karját sem vette le a Kristóf vállairól.

– Nem baj, édes barátom…! – vigasztalta. – Majd kérni fogjuk az Istent, aki megvilágosít minden hozzáforduló lelket. Már nagyon jó úton van, mert őszintén vallott, és töredelmesen. Meglátja, minden rendbe jön.

– Ön foglalkozott-e a Marx tanaival, főtisztelendő úr? – kérdezte Kristóf.

– Hallottam róluk, sokat hallottam róluk…

– Én azt hiszem, hogy Krisztus és Marx: ketten voltak a legnagyobb hatással az emberiségre.

A pap megint szelíden mosolygott, és nem szólt. A kapunál bocsánatkéréssel előrement, Kristóf pedig szeplős, kaján arccal követte nyomon.

Bementek a házba, s többé még látni sem lehetett egész nap őket.

I. kötet 419

Amikor estefelé Binder és Rózsa széles derűvel és dudorászva megérkeztek, a papot és Kristófot ott találták egy rozoga díványon. Kimerülve és ülő helyzetben összeesve aludtak mindketten. Az egyik az egyik sarokban, a másik a másikban. A pap egy katekizmust, Kristóf pedig egy feszületet szorongatott a kezében.

– Micsoda rumli! – kezdett nevetni a szabó, de a fodrász ráintett, és béállította a fényképező masinát, hogy megörökítse őket. Számolt néhányat, majd elkeccintette a gépet, és a barátjához odaszólt:

– Most röhöghetsz!



Úgy látszik, nagyon jól sikerült a kép, mert közkedvelt mutogatási tárgy lett a szakszervezetben. Néhány nap alatt be is szerezte lehetőleg mindenki. Kristóf nagyon szorongott, sőt, bujkált is kellemetlen helyzetében. Mindenféle élcet faragtak, és mendemondákban fürösztötték.

Amikor három hét múlva a titkárságról lecsapták, s a fodrászt tették oda az ő helyébe, akkor már világos volt, hogy Rózsa buktatta el a képpel. Rázott egyet csalódottan magán, és elhatározta, hogy új életet kezd: felvette a katolikus vallást, béállott a Katolikus Legényegyletbe, sőt, rövidesen ott is titkárrá küzdötte fel magát.

Öröm volt látni, kivált vasárnap.

I. kötet 420
Utazás Gyulafehérvárra

Mint egy óriási fekete százlábú, úgy mászott énekelve az éjszakában a vonat. A foltos égen kiragyogott néha a hold és a kocsi tetején daloló bakáknak a szájába világított.

Éjfél volt már, amikor a professzor betért Tövisre valahogy. A megtébolyodott állomáson tétován támolygott. A vasutasok kapkodva futkorásztak el mellette.

– Mondja, uram! – szólított meg egyet.

Szóba sem állott vele. Úgy látszott, hogy itt reked. Tusakodott, tépte magát: tűzzé vált az akarata, hogy menjen, bárhogy, bármilyen áron! Elindult a sínek felé, a katonák közé fúrta magát, hallgatózott, vizsgálta a felzászlózott, a vígság dühében veszteglő vonatokat. A Székelyföld felé ment azonban valahány. Végre németeket vett észre az utolsó előtti sínen. Csendesek, rendesek, mogorvák voltak.

– Merre mennek, uram? – szólított meg egy tisztet.

– Deutschland – mondta a német, és faképnél hagyta. A professzor közéjük vegyült. Egy bizalomgerjesztőbb, emberségesebb pofát keresett. Valami fütyörésző, vidám alakot ki is választott, és megszólította:

– Mikor indulunk?

– Félóra múlva.

Megfogta a németnek a karját, aki gyanakodva fordult szembe vele.

– Was?

– Jöjjön csak egy kicsit.

Néhányan odébbléptek, akkor kivette a professzor az aranyóráját, és a kamerádnak a markába nyomta.

– Aradra kell mennem – mondta. – Szerezzen helyet nekem ezen a vonaton.

A német a füléhez tette az órát, aztán gyufát gyújtott, és megvizsgálta elöl-hátul, a végén egy pillantást vetett a professzor arcára, és így szólt:

– Jöjjön velem!

Feltette egy fülkébe, ahol voltak még öten. Altisztek lehettek. Éppen az ablak mellé került. Amikor megmozdult végre a vonat, az is felugrott, akinek az óráját adta. Melléje ült, és szó nélkül enni kezdett. Megevett három húskonzervet, valami másfél kiló kenyeret, egy tenyérnyi birsalmasajtot, I. kötet 421nyolc almát, három paradicsomot és öt körtét. Akkor rágyújtott a pipájára és megkérdezte a professzort:

– Lehet itt valahol hurkát kapni?

– Én igazán nem tudom.

– Hát ön nem idevaló? Osztrák?

– Magyar vagyok.

A német nevetni kezdett, s mintha a világ legszellemesebb viccét találta volna ki, így szól:

– Hát gulást lehet kapni?

A professzor nem merte visszaszúrni, mert félt, hogy le találják lökni. Összébb húzta magát, és szelíden mondta:

– Minden nációnak van nemzeti étele, kérem szépen. Például az olasznak a macska, a románnak a puliszka, az orosznak a szibériai felvágott, a franciáknak a birka, a szerbnek a trónörökös és így tovább.

– És a németnek? – az egyik.

– A németnek a francia – mondta a professzor.

Egészségesen kacagtak rajta.

– Szükség esetében azonban a románt is megeszi – tette hozzá Csetneky, mire egy nagy, erős német a hasára tette a kezét, és tátott szájjal előrehajolt, mintha tengeren volna.

– Talán sokat evett? – kérdezte a professzor.

– Nem tudom megemészteni! – mondta röhögve, és magyarul hozzátette: – Kutyafáját!

– Vegyen rá egy magyart, mert az kihajtja!

– Egy huszárat! – mondta ugyancsak magyarul a német.

Úgy látszott, hogy egészen összemelegszenek, és kellemes útjok lesz. Folytatták is a beszélgetést, egyre folyékonyabban. Hajnalfelé már egészen benne voltak a vitában. Természetesen a háborúról volt szó. A németek mindenkit gorombán leszóltak, és azt állították, hogy az egész háborút ők küzdötték meg egyedül az ántánthatalmakkal. Ők harcoltak a franciák, az angolok, az olaszok, az amerikaiak, az oroszok, a belgák, a szerbek ellen, s még ide is nekik kellett eljönniök, hogy kiverjék Erdélyből a románokat. A többiek, a szövetségesek, szájhősök voltak csupán és árulók. Most is azért vesztették el a háborút, mert elárulták őket.

– Kik árulták el önöket? – kérdezte a professzor.

– Előbb a bolgárok, most pedig a magyarok.

– Bocsánat, uraim, a magyarok a legnagyobb hősei a háborúnak! – tiltaI. kötet 422kozott a professzor. – Pedig semmi érdekük sem volt, hogy végigküzdjék az egészet, csupán becsületből tették.

– Csak kiabálni tudnak és énekelni, azt is hinterlandban! – mondta az egyik.

– Die csárdás! – vetette közbe a másik, és a taktust is verni kezdte a térdén. Erre egy harmadik felállott, a megvirradt ablak elé fordult, szétvetette a lábát, és csúfondárosan énekelni kezdte:

– „Isten áldek meg a magjart…”

A nagy röhögésben egyre hangosabban énekelt.

A professzorban felforrt az egész vér. Már-már azt hitte, hogy fel kell ugrania, vagy ordítania kell egyet, de akkor a vonat megállt. Hamar leszállott, és az indulataival küszködve, sétálni kezdett a vonat mellett.

Valami kisebb állomáson lehettek, nem messze Aradtól. Szembe velük, a másik vágányra, egy hosszú, virágos zászlós vonat szaladott be. Meggyszín parolés, víg bakák szökdöstek le róla. Dalolva a kútra tódultak rögtön, hogy mosakodjanak. A németek is sokan leszálltak, és belestek az üresen hagyott marhakocsikba, hogy nincs-e valami németeknek való ott. Az egyik vagonban hatalmas oldalszalonna lógott egy rúdon. Két német észrevette, és óvatosan felmászott érte mind a kettő.

A professzor gyorsan a kút felé szaladt.

– A németek lopják a szalonnátokat! – mondta.

A legények megszökték magukat. Az egyik vizesen, a másik zubbony nélkül szaladt. Éppen jókor érkeztek, mert egy csomó német már vitte a szalonnát. Egy köpcös, fekete szemű magyar eléjük állott szétvetett lábakkal:

– Hé, kamerád, e ki szalonnája?

A német gondolt egyet, s félrelökte a legényt.

– Vágjátok! – kiáltott egyet a fiú, és ráugrott nyomban. Valaki élesen füttyentett egyet. Százával rohantak oda, magyarok és németek. Mintha a föld lökte volna ki forrón valamennyit. A pokoli lármából kiszakadt egy-egy német bőgés és tüzelő magyar kiáltás.

Eldördült egy fegyver.

A professzor felugrott a magyar vonatra, és megragadott egy puskát. Kacagva, lobogó hajjal egy kerék mögé vetette magát, és mint kilobbanó láng, úgy jött belőle a hang:

– Lőjetek, magyarok!

Egy perc alatt ropogó csatatér lett az állomás.

A professzor mellett egy fiatal baka dekkolt, nyugodtan, vidám arccal célzott, és minden lövés után odamondotta:

I. kötet 423

– Nesze, nyolcvankettős golyó!

Egy géppuskát is felhúztak a székelyek a vonattetőre, s néhány pillanat múlva csörömpölve kezdtek összeomlani az ablakok szemben. Az egyik káromkodott, a másik dalolt, a csata isteni volt. A professzor valami hallatlan gyönyört érzett; tüzet, amely tisztára mossa a magyart; lángot, meggyújtott fájdalmat, a pusztulás gyönyörét, felrepülést a világ tetejére. Felállt és a két vagon között, célnak kifeszülve, a vállához emelte a fegyvert. Abban a percben megcsípte valami forrón a karját, kiesett a kezéből a fegyver, elzuhant, és érezte, hogy elönti melegen, puhán a vér.



Amikor magához tért, egy asszony ült az ágya mellett. Bánatos volt az arca, de mosolyogni próbált.

– No, nincs semmi baj – mondta, és megfogta a kezét. – Csak a felső karja van átallőve.

A professzor csodálkozó szemmel nézte, aztán körültekintett a szobában is.

– Ugye nem tudja, hol van? – kérdezte az asszony.

– Nem.

– Itt van a református papnál.

– Aradon?

– Nem. Itt Rózsatőn, ahol megsebesült.

A férfi nem szólt egy ideig semmit. Az emlékeit próbálta összeszedni, valahonnan a felhők háta mögül.

– Mi lett a vége? – kérdezte.

– Minek?

– A csatának.

– A németek harminckét halottat vesztettek, a mieink ötöt.

Ez nagyon megvidította a professzort. Sápadt arcára valami gyermekes önérzet terült rá lassan, és mosolyogva mondta:

– Igazam volt… Mondtam én nekik, hogy hős nép a magyar…

Itt ápolták néhány hétig a papnál, mint a testvért.

Akkor kivitték az állomásra, és felsegítették a nagy gyúródásban a vonatra. Vele voltak, amíg elindult. Az ablaknál ült, a jobb oldalon. Tömve volt az egész kocsi, a helyet is egy szakállas úr adta neki szánalomból. Mindenki víg volt, nagyhangú és röhögő. És mindenki románul beszélt.

– Hová megy? – kérdezte a szomszédját.

– Alba-Julia.

I. kötet 424

– És maga? – kérdezte a szembenlévőt.

– Alba-Julia.

– Az hol van?

Az egyik kacagni kezdett.

– Eddig Gyulafehérvár volt – mondta.

– Mind oda mennek?

– Mind.

– És ott mit csinálnak?

– Nagyromániát.

– Romania-Mare! – javította ki a másik. – Nagy nemzetgyűlés lesz ott. Hát nem tudja?

A professzor nem felelt, csak maga elé nézett. Úgy látta, mintha a fekete levegőben valami ismeretlen alakok mozognának. Elnézte sokáig szörnyedt lelkével őket, aztán megremegtek az ajkai, és az ablakhoz nyomta a homlokát, hogy ne lássák a románok a könnyet a szemében.

Odakünn is, mint nagy, fehér, kihált, szelíd álmok, hullani kezdtek a pelyhek.

Megjött Erdélybe a tél.

I. kötet 425
Erdélyi tánc
1

A zsidónak jól menő szállítási vállalata van a főtéren. „Hercules” a firmája. Két hatalmas vasszekere van s egy hurcolkodáshoz szükséges hámbárszekere. S hozzá nyolc lova, hogy örökké legyen egy pár, amelyik pihenjen. Az irodában három tisztviselő dolgozik s egy gépírókisasszony, künn a forgalomban pedig három kocsis és három emelő ember.

Az egyik emelő s éppen az, amelyik legjobban emelt, sérvet kapott tegnapelőtt. El kellett bocsátani rögtön, s a következő nap hirdetni új ember után.

Reggel van.

A kémények gyúrják a füstöt. A vonatok zakatolnak, némelyik fütyül is. A terménypiac nyüzsög, mint a boly és morajlik, mint a vulkán. A szolgálók dinnyét és mindenféle főzeléket cipelnek, mint a mesebeli hangyák. Az inasok csintalanul öntözik a járdát, melyen sok fiatal leány és táskás ember aprít.

Csörögnek és zúgnak a redők. Olyan, mint az üzleti mennydörgés.

A „Hercules”-nél ma is megelőzték nyitásban a többieket. Az ajtó tárva van. Ilyenkor nyáron sohasem teszik be, csak zivatar idején.

Alig telik belé tíz perc, egy fiatalember különös figyelemmel vizsgálja a firmát. Vékony és fiatal. Amolyan falusi termék, aki ruházkodásával és mindenével városinak akarja mutatni magát. A cégfeliratot is sokáig betűzi. Végre elszánja magát, és bemegy.

– Jó reggelt! – köszön románul. – Itt van a főnök úr?

A könyvelő keservesen töri neki a nyelvet:

– Mindjárt jön. Maga mit akar?

A ficsúr egy lepedőújságot húz a zsebéből elő, sokáig kotorász benne, majd odabök az ujjával egy hirdetésre, és így szól:

– Itt van!

A könyvelő beviszi a főnök szobájába, leülteti egy fekete vásznas dívánra, és otthagyja nyomban. A fiú sandítva néz utána, majd a szobát kezdi szemügyre venni. Lapulva jár a szeme. Szorong és gyanúval van teli. Fél, mint a fene, de nem meri magának bevallani. Mindent megnéz, de keveset lát. Legjobban a földgömb tetszik neki, amelyik ott uralkodik a zsidó asztalán. Szeretné egy kicsit megfogni, egy cseppet meg is forgatni, de nem meri. Félig feláll, és úgy kukucskálja. A mozdulat bátrabbá teszi, és egészen odamegy. Szemléli, csodálkozik és gondolkozik. Eszébe jut, hogy otthon is volt I. kötet 426egy ilyen az iskolában, s azon rajta volt Bukarest is! A tanító úr mindig megmutatta, valahányszor elforgatta nekik.

– Románia fővárosa Bukarest… – mondja, és mondja ismét.

Betegesen kínozza a kíváncsiság, hogy vajon ezen is rajta van-e? Végre elszánja magát, körülnéz, és forgatni kezdi. Kigyúl az arca, az ujjaiban tüzet érez, és úgy keresi. Végre megtalálja, röhög egyet örömében, és visszaül.

Most nem úgy ül, mint azelőtt.

Bátrabban, otthonosan, nyílt tekintettel.

Kotorja a zsebeit, hogy rágyújtson, de nem talál cigarettát. Feláll, és megnézi az asztalon. És az asztalon van. Egy egész dobozzal. Alig hiányzik néhány. Kivesz hármat, kettőt a zsebébe tesz, a harmadikra rágyújt.

Boldogan füstöl, és nótát szeretne csinálni abból, hogy rajta van Bukarest minden földgömbön. De a könyvelő megzavarja. Egy székely legényt hoz be, leülteti melléje, és elmegy.

A legényen harisnya van, bakancs, fekete mellény és fehér gyolcsing. Kalapját a térdén tartja, és úgy ül tisztán és nyugodtan, mint a templomban. Nem a szobát nézi és nem a földgömböt, hanem a végtelenséget. A szomszédja barátságtalanul figyeli egy ideig, aztán odaszól neki valamit a maga nyelvén. A legény ránéz, és úgy int neki a fejével, mint egy sündisznónak. A másik veresen gázol rá a szavakkal, és bő, pattogó áradattal beszél. A legény engedi egy jó darabig, majd odateszi a ficsúr térdére a tenyerét és barátságosan megkérdezi:

– Suszter?

– A nagyapádok van suszter! – feleli a másik magyarul, és hozzáfűzi: – Maga nem tudja románt?

– Miféle románt?

– Hát beszélni románt!

– Most tanulok, nem lássa!

– Hogy maga most tanolja?

– Elég rosszul.

– S mért tanolja meg rosszul?

– Azétt, mert maga rosszul taniccsa az embert.

A ficsúr elgondolkozik, majd oktató szándékkal újra kezdi:

– Tudja hol maga van most?

– Itt vagyok az irodában.

– S hát akkor?

– Mit s hát akkor? – csodálkozik a legény.

– Hol megvan az iroda, azt akarja én tudni!

I. kötet 427

– Itte ehejt az Isten fődjin.

A ficsúr fölugrik, és úgy magyaráz:

– Hát tudja, hol megvan maga? S hát tudja, hol megvan ez az iroda is?

– Hol?

– Romániában!

– Üljön le ide Romániába! – feleli a legény, de a ficsúr nem fogad szót, hanem odamegy a földgömbhöz, és forgatni kezdi. Elforgatja egyszer, elforgatja kétszer. Aztán sebesebbre veszi a tempót, és nem találja izgalmában sehogy sem Bukarestet. Már úgy pergeti, mint a dühös macska a gomolyát. Sziszeg, és úgy látszik, hogy mindjárt felkapja és a falhoz csapja, de akkor belép a zsidó és rászól:

– Mit játszik kérem azzal az izével?

– Az irodát keresi rajta! – mondja nevetve a legény.

Szép barna ember a zsidó. Tiszta és módos öltözetű. Nyugodtan mutatja a ficsúrnak a helyet:

– Tessék leülni – kérem!

A fiú leül, és várnak.

A zsidó odaül az íróasztalhoz, papírt tesz maga elé, és ceruzát vesz a kezébe.

– Rengeteg munkanélküli van – mondja –, s az üzlet is rosszul megy mostanában, de én szeretem, ha minél több embernek adhatok kenyeret.

Úgy beszél velük, mint az úriemberekkel. Nem azért, mintha a jelentkezőket méltónak találná erre, hanem azért, mert évek alatt rájött, hogy az üzletnek sokat használ a finom beszéd. A nehéz emelő mesterséget rakodó hivatalnak nevezi, és elmondja, hogy milyen kényelmes az egész, állandóan jön-megy az ember, szabad levegőn van, néha labdázik egy-egy kis csomaggal, de legtöbbször ül a szekéren és cigarettázva nézi a nehezen gyaloglókat. Aztán rátér az adatok felvételére, és megkérdi először a ficsúrt:

– Magát hogy hívják, kérem?

– Gyorgye Muntyan.

– Román, ugye, kérem?

– Az vagyom.

– Jó, az nagyon jó – feleli a zsidó, azzal odamegy hozzá, megtapogatja a karjait, nagyon vékonynak találja, és így szól: – Tyűh, be erős fiú lehet maga!

– Mindenkit megverem! – mondja Gyorgye, és ropogtatja gyenge karjait.

A zsidó nevet, és a legénynek is megfogja a karját, amelyik olyan kemény és izmos, mint az acél.

I. kötet 428

– Na, ez is elég jó – jelenti ki, és megkérdi: – Hát magát hogy hívják, barátom?

– Szabó Mátyásnak, szolgálatjára.

A zsidónak tetszik a legény. Százszor jobbnak tartja, mint Gyorgyét. Azonban nem mondja ezt szóval. Általában semmi olyant nem mond, amiből kitűnnék, hogy Gyorgyét ki akarja dobni, Mátyást pedig fel akarja fogadni. Pedig ezt rögtön elhatározta, mihelyt megfogdosta a karjaikat. Tudja és a saját bőrén is nemegyszer tapasztalta, hogy idegesen érzékenyek a románok. Együttesen és külön-külön egyaránt. Különösen, ha állásról vagy pénzszerzési lehetőségről van szó. A hatalom érzése bódulttá tette őket, szerelmesek lettek önmagukba. Övék az ország és a hatalom, s ezen az alapon ők tehetségesebbek, erősebbek és mindenre alkalmasabbak, mint teszem fel, egy magyar. S ha valaki nem ennek megfelelően merészel gondolkozni vagy cselekedni: az hálátlan kutya vagy arcátlan ellenség!

A zsidó nem akar ilyen lenni, hanem inkább taktikázik. Kiveszi tőlük a lakásuk címét; megígéri, hogy majd értesíteni fogja őket, azután pedig elbocsátja mind a kettőt.

A két fiú lekonnyadva megy kifelé. Maga a zsidó is nyomon követi őket, mint egy illedelmes házigazda. Forgatja a fejét és jár a szeme. Észrevétlenül úgy csinálja, hogy Mátyás néhány lépéssel visszább maradjon. Akkor megfogja a karját és odasúgja neki:

– Maga jöjjön vissza! Egy félóra múlva! Egyedül!

Gyorgye észreveszi a suspust, visszafordul, és rajtaütésszerűen nézi őket. A zsidó odamegy hozzá, és hogy sértődés ne legyen, neki is súg valamit. Azt hiszi, hogy ezzel megteremtette a tökéletes összhangot. Pedig az ügy felhői csak odakünn kezdenek igazában mutatkozni, mert Gyorgye a „Hercules”-től néhány lépésre megáll, és olyan alattomos feszültséggel néz, ahogy magyar ember nem tud.

– Finom úr vala… – jegyzi meg huncutkásan Mátyás.

Gyorgye megfogja a jobb kezével a saját bal karját, és gyorsan végigtapogatja. Aztán a Mátyásét fogja meg, és azt is megtapasztalja. Érzi a nagy különbséget, és egyszerre kirobban:

– Disznaság! Magát angazsálta, evvel a karjával! Nekem ne hazudja!

A járókelők figyelmesek lesznek. Némelyik megáll, és figyeli őket.

Mátyás megfogja Gyorgyét, és barátságosan húzza tovafelé. Közben mindenféle jó szóval csillapítja. Bemennek egy mellékutcába, ott meg-megállnak, és osztják a szót. Végre kivallja Mátyás az igazat, csak hogy nyugta legyen.

I. kötet 429

– Na, ezt akarta én tudni…! – ereszti ki a melléből Gyorgye a nagy lapos követ, és ebben a pillanatban átváltja magát: nem szúrja, nem kaparja és nem kapálja többé Mátyást, hanem jó barátnak mutatja magát, és meghívja estére maguk közé a táncba. Mátyás a meghívást örömmel elfogadja, majd parolát csapnak.

Az egyik erre megy, a másik arra.

A levegő fülledt.

2

Egészen a külváros szélén, a szőlőhegyek benyújtott nyelvehegyén van egy alkalmatos kert. Még ezelőtt tizenhárom esztendővel a „Jó lélek”-hez volt címezve. Az egyik félszerzetes papi rendünké volt, mely a köz megelégedésére tanított, a saját megelégedésére pedig jól élt. Szőlők is tartoztak a kerthez, amelyben nemcsak a jó lélek, hanem a jó test is pompásan érezte magát.

Nyári időben, délutánonként, örökké kijártak ide a tisztelendő férfiak. Először falatoztak, aztán iddogáltak, a többi idejüket pedig termékeny beszélgetésekkel töltötték.

Csendes, túlzás nélküli szép élet folyt a „Jó lélek”-ben.

Aztán úgy járt ez is, mint annyi sok más vagyonunk és nyugalmunknak más kiszépített kertjei: elvétetett.

A szőlőföldeket darabokra szaggatták és felosztották. A kedves gyümölcstövek eltűntek, s már a venyigék is földdé lettek. Maga a kert mindegyre rongyosodik, és így éli napjait. Konokul és duzzogva fekszik, és semmiképpen nem igyekszik ápolni önmagát, mert a régi világban megszokta, hogy más ápolja őt.

A „Jó lélek” cégére sincs már rajta, hanem „Grădina Moţilor”-nak hívják, vagyis mócok kertjének.

Keményen, kurucosan hangzik.

Pedig csendes, nyugalom után epedő este van. A környék fáradtan ül: teste tollas a gondoktól, és reménységének a lyukai be vannak tömve. Sem kutya nem ugat, sem béka nem kuruttyol. S dugába dőlt még az a régi jó szokás is, hogy a bagoly jelezze a halált.

Még jó, hogy itt van ez a „Mócok kertje”, mert különben semmi sem cáfolná meg ezt a sivár telepet. Ez azonban nemcsak megcáfolja, hanem ki is húzza a végelgyengülés gyanújából. Már a bejáratnál két agyondíszített lámpa ég. A színes papírok léhán szorongatják és terelik a fényt, mely I. kötet 430inkább az estéli pillancsokat gabalyítja, mint világít. A kaputól jobbra és balra napraforgók lesnek ki a kerítés felett az útra. Nagy lapos és aranyos arccal azon mulatnak a gyér világosságban, hogy nem meri senki ellopni őket.

Az igazi móka azonban odabent van, a kertben, jó messzire az úttól. Különös épületforma terpeszkedik itt kivilágítva. Akkoraszerű, mint a legnagyobb vízihajó. Csak alapzata van és teteje, oldala nincs. Olyan dolog ez, amit megépíteni könnyebb vala, mint leírni mostan. A földön hatalmas gerendák feküsznek, s ezeken nyugszik odaszegezve a deszkapadló. Kereken sugárabb gerendák merednek fel azon, s tartják, mint valami óriási baldachint, a zsindelytetőt.

Táncra pompás.

A padló kedélyességre hajlamos, mert együtt szól és együtt hajlik a táncosokkal. A kedv nagyobb vihara mellett az egész tákolmány félrevágja a kalapját és csintalanul bólongat, mint egy részeg óriás.

Tele van virágokkal és nemzetiszínű szalagokkal.

A legények és a leányok is tele vannak.

Bugyborékol a vér.

És forr a bosszú.

Mert ott ül Gyorgye egy kerti fa alatt, és ott ülnek a cimborái is, valami öten. Bort isznak, és Gyorgye bő szóval tartja őket. Színesen és nagyokat csavarva adja elő nekik mindazt, ami a zsidónál történt. Felszítja őket, és kitűzi a tervet, mint a zászlót: el kell ejteni Mátyást, hogy ne foglalhassa el rakodó hivatalát.

Előírja a módot is rá.

Aztán felállnak mind a hatan, és elindulnak a táncforgatagba. Ott kering Mátyás egy fekete szemű lánnyal. Kacagva bűvölik egymást, és úgy lejtik a táncot. Gyorgye veszi elsőnek észre. Mindjárt odaküldi az egyik legényt, hogy vegye el Mátyástól a leányt. Az odamegy, és el is veszi tőle.

Röhögnek alattomban rajta.

Mátyás ott áll egy ideig a forgatagban, aztán kinéz egy másik szemrevaló fátát, és táncra perdül azzal. Alig melegedik hozzá, jön megint egy legény, és ezt is elveszi tőle.

Ismét választ a szépjiből egyet, de megint jön egy legény, és elveszi tőle.

A negyediket is elveszik.

Az ötödiket ugyancsak.

Mátyás még mindig gyanú nélküli és tiszta hitű, mint a barom. Azzal magyarázza az egészet, hogy a legszebbeket választotta, akikkel mindenki I. kötet 431táncolni szeretne. Körülnéz, és kiválaszt egyet a petrezselymesek közül, mert nagyon benne van már az indulatában a tánc.

Alig szoknak azonban össze, elveszik ezt is.

– Úgy szedik, mint a szilvát… – mondja, és hátrább löki a fején a kalapját. A szemét összehúzza, vizsgálódik, és pergeti a fejében a dolgot. Egyszerre felpercen valami benne, és sejteni kezdi a világosságot, mint a madár.

Végső próbára szánja magát: nekiindul, és egy kifestett satrafát kér fel a táncra. Borsos vérrel és magasra szökött kedvvel kezdi forgatni a gyatra személyt. Verik a szelet, és vágják az utat. De a fél termet sem szelik által, vállon fogja egy legény, és kéri a nőt. Mátyás kedvesen megáll, szembeállítja őket, a karjaikat egymás nyakába rakja és összeüti, mint a rezes tányért.

– Hopp, egy légy! – mondja felnevetve, és beletaszítja őket a forgatagba. A legény rögtön visszapattan, és elkiáltja magát:

– Disznó magyar!

Nem mer ütni, csak ordít, mint a sakál:

– Gyorgye! Gyorgye!

Gyorgye előugrik leshelyéről, mint a kopó. Visítja a felgyülemlett haragot, odatör, és egyszerre két kézzel akar ütni. No de Mátyás is megragadja őt jobb kezével vállban s baljával ülepen, s felemeli s belédobja a táncosok közé, mint a bozótba.

A gátat kivágja zúgva az ár, és ráömlenek Mátyásra valahányan.

Kavarognak, tombolnak, ordítanak.

Mátyás megfeszül helyben, és úgy küzd, mint a vadkan. Két karjával agyarak módjára szabja őket. Kettőt egészen a mennyezettartó gerendáig kirepít, hogy azok nyöszörögve másznak a zónából kifelé. Végre azonban lábon ragadják és kidöntik, mint a gyönyörű kapuzábét. Diadalordítás hangzik, és ráomlanak a földre. Egyszerre valahányan a nyaka után túrnak.

Rendőrök rohannak és rájuk törnek. Botjaikkal döngetik a rakást, majd hányni kezdik félre őket, mint a kévéket a gazda.

Végre kiássák Mátyást, felemelik és nézik.

– No, e nehéz rakodó hivatal vót! – dörgöli a homlokát Mátyás, de már taszítják és lökik a rendőrök ki a színről. A kijáratig pofozzák és rúgják.

Aztán kidobják a kapun, és elkezdődik újra a tánc.

Buján tenyésznek egész éjjel, majd meglepi őket a reggel.

Az Isten felereszti a napot, de hiába ragyogtatja bármekkora fénnyel, mert a hatalomnak nincsen szeme.

I. kötet 432
Dög a természetben

Az ég kék arca be van esve. Csipkék úsznak előtte. A nap közöttük baktat a déli tetőre.

Szeptember vége van.

A város arca is be van esve. Csipkék úsznak terein. Bors Feri közöttük baktat a főtéri sarok felé.

Délelőtt tíz óra van.

Feri megáll a sarkon. Az embereket hömpölygeti el mellette a gond és a vágy. Egy láthatatlan és megbolondult folyó hömpölygeti őket. Férfit a nő után, románt a magyar után, borút a fény után.

Feri áll, és csírázik a lelke, mint az elültetett babszem.

Kicsi, barna és buksi.

– Szervusz, Batu kán! – köszönt rá valaki.

– Szervusz, Dénkó!

Dénes ügyvéd és szomszéd falusi.

– Vársz valamire? – kérdi.

– A világ végire – mondja Feri.

– Ha meghalok, segítek neked.

– Akkor én is igen a férgeidnek – szúrja vissza Feri.

Egészségesen, darabosan nevetnek.

– Festettél-e sok képet a nyáron? – érdeklődik Dénes.

– Még festhetek – mondja Feri.

– Hát állj neki, s fess!

– Hányat?

– Egyszer egyet, s ismét egyet.

Feri úgy nézi Dénest, mint a bolondot. Nézi, és kacag. Az arca kipirul, a szeme nedves lesz. Minden porcikája részt vesz az élvezetben.

Az emberek irigykedve és kíváncsian néznek oda. Azt hiszik, hogy valami országos viccet eresztének meg.

Dénes megvárja türelmesen, amíg Feri kizuhogja magát.

– Abba tudnád-e hagyni? – kérdi akkor. – Egy fél képet festhettél volna evvel az erővel!

– Nagy Bolyai vagy – mondja Feri.

– Nagy biza.

I. kötet 433

A kedv elhanyatlik, a szó elakad.

A szellem nem repül tovább az idegek szárnyán.

S így már nem érdekes.

Feri búcsúra nyújtja a kezét.

– Valami búvóhelyet nem tudsz? – kérdi meg mellékesen.

– Micsoda búvóhelyet?

– Nekem valót, egy-két hétre.

– Menj ki a somkúti nyaralómba. Üres az egész ház.

Ferinek megtelik alkotó fénnyel a szeme.

– Emmá beszéd! – mondja.

Egyedül marad, és lázasan az örömtől. Egész nyáron csak mászkált dologtalanul, kinyitva a fénynek, a gondolatoknak és a terveknek, mint a medence. Most ujjong feszülő erőkkel. Duzzad, és virít.

Olyan, mint az éretten kacagó gyümölcs.

Egész nap készül. Fut, vásárol, kajtat, csomagol. Ecsetjeit mind tisztára mossa, és vásznakat feszít. Fütyül, és dudorászik. Néha szökik is egyet-egyet, és olyan idétlen ilyenkor, mint a mackó.

Másnap vonatra cipekedik, hogy Somkútra menjen.

Három óra alatt ott van.

A ház egyedül áll egy dombos erdőnek a szélén.

Csend van, és szín van.

Az ég kékre derült, és kereken csókolódzik a hegyekkel.

Feri berendezkedik nagyjából a házban, aztán kimegy, és a kaszálókon felfelé baktat. Ingben és meztelen nyakkal törtet a fák közt.

Kiér a tetőre, megáll, és visszafordul.

Csodálatos panoráma fekszik előtte. Tiszta paradicsomi táj. Bátor és mégis kedélyes ország. Alul hullámosan kanyarog a völgy: az ölében összeér két oldalról a hegyek tenyere, melybe arany módjára csorog a fény

Már látszik, hogy nyílik az ősz.

Pír verődik ki néhol az erdők arcán. A nyárfa susogva beszél, a diófa sárgul. A bükkös tömötten és erőszakosan nagy földeket lep bé: fái kedély és bátorság nélkül pusmognak, mintha egyszerű, zsugori nyárspolgárok gyűléseznének a téli gondok előtt. A búros tölgyfákról ezerszámra üresen lóg kicsi szárán a makkház: úgy harangoznak a gyenge szélben, mint hatalmas szabadtéri kirakatban a füli-függők, melyből kinézték az ékkövet már a kapzsi disznók.

A bokrok alatt mókusok és rigók zörgetik az avart.

Kicsiben is szép, nagyban is szép.

I. kötet 434

Feri sokáig issza fülével a csendet, szemével a színt és a méreteket. Aztán kézállást csinál örömében, és hanyatt ereszti magát.

Órákig az égre bámul, és vajúdik.

Másnap berendezkedik a tetőn, és munkába kezd.

Lázban és szakadatlanul dolgozik.

Nap nap után.

Az ötödik délben egy úr tűnik fel a ház tájékán. Keseregve forog egy ideig, aztán meglátja Ferit a dombon, és egyenesen nekitart. Kicsi termetű és vékony. Az arca keskeny és sápadt. Gondosan van öltözve, és úgy lépked, mint a macska.

Feri látja, hogy jön, de nem hagyja abba a munkát.

Az úr odajön, megáll, a kalapját leveszi, és egyfolytában ezeket mondja:

– Szíves elnézését kérem ezért az előre be nem jelentett látogatásért, és a magam részéről mindjárt kijelentem, hogy őszinte örömömre szolgál, hogy éppen intenzív munkában találom önt, mert ha nem tévedek, Bors Ferenc festőművész úrhoz van szerencsém, ugyebár?

Feri gyanúsan nézi a hosszú mondat alatt.

– Úgy hívnak – feleli.

– Én Szomori vagyok – mondja a vendég, kezel, és felteszi kalapját. Aztán megnézi néhány pillantással a képet, és így folytatja: – Bors úrnak fogalma sincs sem rólam, sem a jövetelem célját illetőleg, de biztos vagyok abban, hogy mindjárt nem fog olyan bizalmatlanul nézni, hanem örülni fog. Én ugyanis szintén festőnek indultam, de aztán jobbnak láttam azzal foglalkozni, hogy más tehetséges és főleg fiatal festőket adminisztráljak, illetőleg oda juttassak a jól megérdemelt hírnévhez és vele együtt az anyagi boldoguláshoz. A Művészek Csarnoka című lapban egy tanulmány jelent meg önről, néhány reprodukcióval együtt, és rögtön elhatároztam, hogy önt a hónom alá veszem vagy országosan felfedezem, ha ez jobban tetszik.

– Hát ez hogy megy? – kérdi Feri.

– A felfedezés?

– Ez az egész, amit mond.

– Hát ez nagyon egyszerűen, kérem. Ön festi a képeket, lehetőleg minél többet, én pedig gondoskodom a reklámról és az eladásról. Természetesen nem kell meglepődnie azon, ha néha megjegyzéseket teszek a képre.

– Tegyen – mondja Feri.

– És egy-két észrevételt, miközben készíti.

– Mit készítek?

– A képet.

I. kötet 435

Feri barátságtalanul veti oda:

– Én nem készítek képet.

– Hát?

– Én festek képet.

– Az mindegy, kérem – folytatja Szomori –, hogy az ember készíti-e vagy festi a képet, csak az jó legyen. Különben is a dolognak ez a fele nem nagyon lényeges, mert remélhetőleg nemigen fog sor kerülni rá. Tudniillik abban az esetben, ha megállapodunk, akkor meg fogjuk együtt beszélni a témákat satöbbi.

Feri mosolyog.

– Hogy szeretne megállapodni?

– Ötven százalékra. És hogy tíz éven keresztül csak rajtam keresztül adhat el képet.

– Hát állapodjék meg.

– Hogy érti ezt?

– Né, azt a vackorfát látja-é ott? – mutatja Feri.

– Igen, hogyne.

– No, ha látja, akkor állapodjék meg avval.

Szomori tréfára veszi a dolgot, és kedveskedve fogja meg a Feri karját.

– Az ilyen magafajta művészek mind önfejűek és nyersek.

– Az a – mondja Feri.

– Együtt jár az őstehetséggel.

– Együtt, mint a tetű a vakaródzással.

Egy mókus villan elé a bokorból. Szaglászik, és kecsesen ugrál az avarban.

– Ni-ni, egy patkány! – mutatja Szomori.

– No, jól nézze meg, mert itt a patkány is ilyen.

– Tényleg, milyen! Le kellene festeni!

A mókus észreveszi őket, és eliramodik a bokrok alatt.

– Miért nem szólt hamarább! – mondja Feri.

– Lefestette volna?

– Én le, abbahelybe.

– Most már késő.

– Menjen utána, s térítse ide!

– Mit gondol, hiszen azt nem lehet!

– Azt nem, aki nem tudja.

Könnyedén vannak, és nevetnek.

Szomori odakerül a kép elé, és nézi. Komoly szakértő pofával vizsgálja.

– Maga a színeket meghamisítja – jegyzi meg egy idő múlva.

I. kötet 436

– Én meg, s azért mégsem zárnak a tömlöcbe.

– S miért hamisítja meg?

– Én azért, mert nem a maga szemével festek.

– S ni, itt ezek a fák is! Hát így nem szabad festeni!

Feri forrani kezd.

– De magának szabad innét elmenni – mondja.

– Ez nem felelet, kérem. Tessék csak ideadni azt az ecsetet!

– Melyiket?

– Azt, amelyik a kezében van.

A szemük összevillan.

Ferinek egyszerre kiszárad a torka. Nem szól, csak odaadja az ecsetet. Már a szemöldöke ugrál. És ugrál körül a paradicsomi táj is.

A fák vigyorognak, és a hegyek röhögnek.

Szomori megmártja bőven az ecsetet, és egyetlen vonással keresztülhúzza a fákat.

S ebben a pillanatban Feri előtt elhomályosul a világ, majd robbanásszerűen kigyúl.

Egy rettentő ütéssel leteríti a jövevényt.

Aztán leomlik a csend.

Szomori mozdulatlanul és agyontorzulva fekszik, mint a halott. Derengésszerű cikcakkokban eszméli a világot, és fekszik, mint a tenger fenekén.

Feri megkerüli, és nézi. Aztán megállapodik a lábainál, és úgy vizsgálja mohón. Nem tudja, halott-e vagy ájult. Csak azt látja, hogy nyomorultul, sárgán, torzulásba dermedve fekszik Szomori. Egy kicsit összekunkorodva, mint a hernyó.

Ledobja a megkezdett képet, új vásznat tesz, és festeni kezdi a leütött szakértőt.

Lázban, őrült idegekkel dolgozik. Amikor megvan, odavágja az ecsetet, és leroskad a földre.

– Kész van? – ül fel abban a percben Szomori.

Ferinek is kilobban az arcán az öröm, és odaugrik.

– Hát maga él?!

– Hát persze hogy élek.

Nevetnek.

– Mindig élt a mejjbevágás után?

– Nem mondom, egy ideig csak félig éltem, de aztán lassan eszméletre tértem egészen.

– Hát miért nem szólt akkor?

I. kötet 437

– Na hallja! Láttam, hogy engem fest, és tudom, hogy nem szereti, ha zavarják.

Felkel Szomori, és nézi a képet.

– Remekmű! – mondja.

Feri nevetgél, mint a gyermek.

– Mi a címe? – kérdi Szomori.

– Ennek a képnek?

– Igen.

– „Dög a természetben” – mondja Feri, és zuhogva nevet.

A hegyek is, mint kifestett, nagy komédiások, véle nevetnek.

És a búcsúzó nap megveregeti apai szeretettel a vállát.

I. kötet 438
Rézangyal

Kortárs volt Galambos Lázár.

Olyan világban talált élni, melyben a bokrok tolvajokkal és a városok kalmárokkal voltak tele. De ő mégsem használt csúf szavakat a szégyenteljes romlással kapcsolatban, hanem nappal tett-vett kicsi birtokán, esténként pedig türelmesen imádkozott az emberiség megjavulásáért. S nemcsak ő imádkozott kopogó egyfejére, mert volt neki egy Sári nevű felesége és egy növendék fia is, akit viszont Samukának hívtak: s őket is rászoktatta apránként a mindennapos ájtatosságra, s mialatt az egek nevetve virítottak odakünn, ők óraszámra duruzsoltak hárman.

Már kezdett híre menni.

Galambost mindegyre megállították falusi társai, s figyelmeztették, hogy elejtett egy litániát. Sőt, egy ízben azt is megtette valamelyik helytelen gazda, hogy beszéd közben a kerítés tetejére mutatott hirtelen, és felkiáltott:

– Né-né, ott van az Isten!

Galambos odanézett, de természetesen nem látta ott lenni az Istent. Erős ember lévén s még nem öreg, feleletül húzhatott volna egyet a tréfás alakra, de megirgalmazott neki is, mint a világnak.

Azt lehetne tehát gondolni, hogy egészen példás ember volt, igen, de nem így van. Mert történt nemsokára, hogy egy kardos és két csillagos rézangyal jelent meg Galambosnak, és így szólt álmában:

– Ne ijedj meg, de most levágom az imádkozó nyelvedet.

Galambos is furcsán talált felelni, mondván:

– Azt le, ha kidugom.

Az angyalt nem fogta azonban a tréfa, mert kikapta a kardját, és nyisszentett véle egyet.

– Kész – mondta.

– No, ezt nem vártam volna éppen egy angyaltól – felelte Galambos, majd hirtelen elkacagta magát, mint aki érti a mókát: – Hiszen nem is vágtad le!

– Azt te honnan tudod? – kérdezte az angyal.

– Én onnét, hogy jelenleg is avval beszélek.

Az angyal feszesen állott.

– Ne csússzunk át a tréfa területére – mondta –, mivel most a legnagyobb dolgot cselekedtem egész angyali életemben. Mert igaz ugyan, hogy I. kötet 439a valót beszélő és evő nyelved megvan, de az imádkozót teljesen levágtam. Ha nem hiszed, próbálj valamit ájtatoskodni, lássuk!

Galambos próbált, s hát meg sem tud mukkanni.

– No-né, csakugyan nem tudok! – mondta.

Erre az angyal felette barátságos lett mindjárt, és leülvén az ágy szélére, megkérdezte:

– Csodálkozol ugye azon, amit cselekedtem?

– Olyanforma – felelte Galambos.

– Nahát, nem sokáig fogsz csodálkozni, mert hamar megmagyarázom neked. Hallgass hát ide: a világ, amelyben te élsz, olyan emberekkel van tele, akik megtöltötték a levegőt ölő gázokkal, a vizeket mérgekkel, a városokat és falvakat pedig magukkal. Gyors romlásnak indult az egész föld, s már közöttünk is, odafent, nagyon kezd elharapózni az a vélemény, hogy közeleg az utolsó óra. Én s még néhány társam nem adtuk fel azonban a reményt, hanem külön pártot alakítottunk, az úgynevezett Rézangyalok pártját. Nekünk ugyanis az a véleményünk, hogy a sok kenetes beszéd vitte romlásba a világot, mert esztendőkön keresztül megfigyeltük, hogy akiknek zeng és kenetesen beszél a nyelve, azok töltötték meg a levegőt ölő gázokkal, a vizeket mérgekkel és embertársaik szívét hazugságokkal. Elhatároztuk tehát, hogy érdemes emberekből a földön is pártot állítunk magunknak, s a felvételt azzal a cselekedettel eszközöljük, melyet véghezvittem veled is, levágván imádkozó nyelvedet. Most már érted?

– Ez elég tiszta beszéd volt – mondta Galambos. – S azt is el kell üsmerni, hogy mind egy szálig igaz, amiket mondtál.

– Egyszerű és igaz – szólt az angyal, és felállt.

– Ülj még egy mákszemet! – biztatta Galambos.

– Nemigen van időm, mert messze kell mennem.

– Milyen messze?

– Bizony, innen számítva a kilencedik faluba, mert közelebb érdemes ember nincsen.

– S nekem irányítást nem adsz a továbbiakra nézve? – kérdezte Galambos.

– Hogyne, mindenkinek adok valamiféle feladatot. Neked például egy meglehetősen könnyűt adok: tégy pénzzé mindent, amid van, s menj el abba a városba, melybe reggeli nyolckor érkezel meg, ha itt este háromnegyed hétkor ülsz fel a vonatra.

Galambos meglepetten nézett.

– Rég nem utaztam – mondta.

– Nem régebben, mint én – felelt az angyal.

I. kötet 440

– S ott abban a városban mit csináljak?

– Egy templomot fognak ott valami nyolcvanan javítani, állj be azok közé, és tartsd szem előtt a következőket: ne ájtatoskodjál, mindig jókedvű légy, mindig jót cselekedjél, és tanítsd az embereket is ezekre.

– Hát aztán Sárit és Samukát vigyem-e?

– Vigyed őket is.

– Akkor el kéne metszeni az ő imádkozó nyelvüket is, mert különben nem lesz békesség közöttünk.

Az angyal rögtön odalépett, ahol az asszony aludt, kihúzta a kardját, nyisszentett egyet, és így szólt:

– Kész!

Aztán Samukához lépett, ott is nyisszentett egyet, és ugyancsak így szólt:

– Kész!

– Mért mondod mindig, hogy kész? – kérdezte Galambos.

– Azért, mert örömmel végzem – felelte az angyal, és nem is szólt többet, hanem jókedvvel elment.

Az ablakon keresztül selymesen nézte a külső csend a belsőt, s mint a tengerbeli kagyló, úgy töltötte az éjszakát a kicsi ház.

Reggel arra riadott fel Galambos, hogy valaki mozgatja, és így szól:

– Keljen fel, édesapám, mert a nap is fenn van.

Úgy felugrott, hogy Samuka rögtön háttérbe szorult.

– Anyád hol van? – kérdezte.

– Palántát ültet a kertben.

– Imádkoztatok-é?

Samuka furcsán kezdte nézni az apját.

– Este mondjuk el az egésznapit – felelte.

– Valami bolygást nem láttál az éccaka?

– Én nem.

– Beszédet sem hallottál?

– Azt sem.

– De álmot láttál?

– Én biza azt sem.

Abbahagyta a beszédet az öreg, és öltözködni kezdett. Egy-egy kicsi időre fennakadt a szeme a levegőben, majd kutatva nézett többször is körül.

– Mit keres, édesapám? – kérdezte Samuka.

– Mit keresnék?

– Hiszen látom, hogy keres!

I. kötet 441

– No, ha látod, akkor hallgass.

– Igen, de én megkeresem édesapámnak.

– Nocsak, ne tudj annyit! – mondta Galambos. – Hanem eredj inkább, és segíts anyádnak a kertben.

Alig léphetett ki Samuka, az öreg temérdek levegőt vett, és nekiugrott a Miatyánknak, de tátva maradt a szája, és nem tudott egy hangot sem szülni.

– Kész! – mondta. – Minden igaz volt.

Egészen szokatlan, egészségtől duzzadó öröm lepte el a lelkét. Testben is olyan erősnek érezte magát, mint egy oroszlán. A szemei ragyogtak, a haja és a bajusza fémlett, sőt, szaporítóvesszeje is olyan erősen állott, hogy még legénykorában is ritka alkalommal.

Valósággal kicserélte a Rézangyal az éjjel.

Egész nap dudorászva járkált, hamar és játszva látta el a munkát, s mégis többre ment, mint azelőtt három egybevett napon. De volt egy gondolata, amely mindegyre visszarepült hozzá, és úgy kerülgette, mint a dongó. Néha a jobb fülébe repült, és ott azt zúgta neki: hátha Sári úgy imádkozik, mint azelőtt! Néha a bal fülébe repült, és ott azt súgta neki: hátha Samuka is úgy imádkozik, mint azelőtt!

Bolondul kíváncsi volt, de mégis bévárta az estét, mintha nem is járt volna Rézangyal az éjjel. S amikor eljött a megszokott idő végre, velük együtt felállt imádkozásra szépen, és várta, hogy mi lesz.

– Ühhh! – nyögött az asszony.

– Ehhh! – nyögött Samuka is.

És riadtan tátva maradt mind a kettőnek bambán a szája. Egyszerre ránéztek Galambosra, s mint a fuldoklók szóltak:

– Kezdjed, Lázár!

– No lám, édesapám!

Galambos nem tudta állani tovább, és kacagni kezdett remegő hassal.

– Hiába is kínlódtok – mondta –, mert az éccaka folyamán megfordult minden. Itt járt egy Rézangyal káplári rangban, és levágta mind a hármunknak azt a nyelvét, amelyikkel imádkozni szoktunk.

És elmesélte nekik az egész történetet elejétől fogva, s a végén könnyűszerrel megegyeztek arra nézve is, hogy pénzzé tesznek mindent, és elmennek ama bizonyos városba, melyet nekik megrendelt az angyal. Siettek, s két hét alatt elkészültek. S akkor egy gyönyörű nyár eleji napon, délebéd után mindjárt, elindultak a vasúti állomásra, amely nem volt nagyon messze tőlük. Boldogan, ünnepi ruhában, a szentek és a madarak gondtalanságával mentek.

Estefelé hatkor már az állomáson is voltak.

I. kötet 442

– Istállok három jegyöt a vonatra – mondta Galambos a kicsi ablak előtt.

– Meddig tetszik?

– Reggel nyócig.

A sipkás fejű kinézett rá, s így szólt:

– Maga meg van bolondulva?!

– Én nem vagyok megbolondulva, csak megindulva – mondta kedvesen Galambos.

– Akkor tessék megmondani, hogy hová akar utazni!

– Én oda, ahol egy nagy templomot javít valami nyócvan ember.

– Álljon félre! – kergette el a sipkás.

Galambos eljött onnét, de egy szikrát sem haragudt.

– Lesz jegy mindjárt, csak nem kell búsulni – mondta Samuka.

– Igen, de tégedet is elkerget – mondta az apja.

Samuka nem szólt, hanem megvárta, amíg lebonyolódik a forgalom. S amikor már senki sem volt a kicsi ablak előtt, szépen odament, és a sipkáshoz így szólt:

– Nagyságos úr, legyen olyan jó, s tegyen igazságot, mert ehelyt fogadtam egy emberrel.

– S miben fogadtál? – érdeklődött a sipkás.

– Én biza a nagyságos úr tudományában.

– Hogyhogy?

– A társam mind azt állítja, hogy a nagyságos úr nem tudja megmondani fejből, hogy melyik az a város, amelyikbe ez a háromfertályhetes vonat pontosan reggel nyóckor érkezik meg.

– Pont nyolckor?

– Igen.

– Lekvár! – mondta a sipkás.

Samuka fejjebb lökte boldogan a kalapját.

– No, akkor nekem volt igazam, s kérek három jegyöt abba a városba.

A jegyeket megkapta, s még a sipkást is örömben hagyta. Mire füttyentett a vonat, már ott ültek egy négypados szakaszban. Hármukon kívül még egy nagy szakállú, vénecske zsidó volt ott, s egy katolikus pap s két úrforma ember s egy úrias nő, korosabb.

Megindultak, s kellemes zakatolással haladtak belé az estébe s majd az éjszakába.

A katolikus pap elejétől kezdve egy szép, kicsi, aranyos szélű könyvet tartott a kezében, és senkire sem ügyelt, hanem abból imádkozott. Úgy kilenc óra után a zsidó is felállt, szíjakat rakott magára, és feltett egy furcsa sapkát, I. kötet 443s mintha megkívánta volna a paptól, a fal felé fordulva, folyton hajlongva és folyton duruzsolva imádkozni kezdett. A két úrforma ember kuncogva nézte néhány percig, majd a romlott állapotokról kezdtek panaszkodni, és mind a ketten azt mondták, hogy becsületes munkával immár teljesen lehetetlen valamit elérni. Az öregasszony nem beszélt senkihez, hanem úgy ült, mintha kilenc fia volna valahol a háborúban.

A zsidó fokról fokra és szemlátomást kezdett elhatalmasodni, s mindegyre nekifutamodott a hanggal. A pap megnézte néhányszor, és nem volt barátságos az arca. Majd egyszerre felállt, és nyilvánvaló megvetéssel átment a szakasz másik oldalára. Ott ismét kinyitotta a könyvecskét, s mozgó szájjal olvasni kezdte.

Kicsi idő múlva egy rongyos, fél lábra rokkant ember döcögött be a hátulsó ajtón.

– Szegény nyomorék vagyok… – dünnyögte remegve, és alamizsnára tartotta a kalapját.

Galambos elsőnek és jócskán adott neki. Utána a többiek is adtak valamit, csak éppen a pap és a zsidó tettek úgy, mintha észre sem vették volna a kéregetőt. De meg is jegyezte Galambos, s mégpedig jó hangosan, ahogy kibüllögött a rokkant:

– No, mi is imádkozánk egyféleképpen.

Samuka is rátette rögtön:

– Mégpedig sokat s hamar.

Úgy látszik, hogy a pap magára vette a szót, mert odafordult Galamboshoz, és oktatni kezdte:

– A megjegyzéseit rosszkor használja, kedves bácsikám, mert én is szoktam alamizsnát adogatni, és igen gyakorta. De csak olyanoknak, akik igazán rászorultak, akikről igazán tudom, hogy rászorultak.

Samuka úgy nézte az apját, mintha biztatná, hogy feleljen meg a papnak bátran. Az öreg nem is gyúladott bé, hanem így szólt:

– Az ember annyit látott, hogy ennek a kéregetőnek az egyik lába le volt vágva: ez pedig van egy-két krajcárra való testi fogyatkozás.

Mint egy nagyember, beleszólt Samuka is:

– Ha mindenki adna neki, még úgy is bajosan tudná összegyűjteni a hiányzó lábának az árát!

A pap nem vette számításba, amit a legényke mondott, hanem Galambossal fűzte a szót:

– De honnan tudja maga, hogy nem issza-e el mindazt, és nem kártyázza-e el mindazt, amit mi túlzó könyörületből neki adunk?

I. kötet 444

– Ha mindnyájan így gondolkoznánk – mondta Galambos –, akkor csak annak adódnék alamizsna, aki megholt.

– No, az aztán nem is inná el! – jegyezte meg Samuka.

A pap nem vitatta tovább a dolgot, hanem megkérdezte, hogy hová valók és milyen vallásúak, majd elhallgatott, a könyvét is összetette, és sarokba támasztott fejjel szunnyadozni kezdett.

Lassanként mindenki egészen elcsendesedett, csak a zsidó és az öregasszony beszélgettek halkan. Majd ők is elhallgattak, s rá néhány állomásra a szakállas el is tűnt.

Már éjfél is elmúlhatott, amikor nagy zakotával rájuk tört egy csemegeárus.

– Narancs, csokoládé! Narancs, csokoládé!

Az öregasszony kivett két narancsot a kosárból, és egy ötszázlejest adott az árusnak oda, aki vígan hadarta:

– Aki vesz, jó lesz; aki nem vesz, beteg lesz!

– Tessék visszaadni! – mondta az asszony.

Az árus megnézte a pénzt, és rögtön visszadobta:

– Rossz!

Az asszony rémülve nézett rá.

– Igen, igen! – mondta a másik. – Két egyforma fél van összeragasztva!

A nő felugrott, és kétségbeesve kiabálni kezdett:

– Megcsalt! Megcsalt!

Mindenki riadtan fordult oda.

– Ki csalta meg? – kérdezték.

– A zsidó! A zsidó!

– Hogy?

– Megvette egy gyűrűmet! Egy drága gyűrűmet!

Galambos elkérte a bankót, hogy megnézze, majd kivett egyet a magáéból, és egymás mellé tartotta.

– Jó, rendes pénz ez! – mondta, és az övét nyújtotta vissza a zsidóé helyett.

A csemegeárus szó nélkül visszaadott, majd rákacsintott Galambosra, mint egy cinkosra.

– Aki vesz, jó lesz; aki nem vesz, beteg lesz… – hadarta ismét, és kiment.

Egy negyedóra múlva már mindenki bóbiskolt újból, csak az öregasszony nyalogatta a narancsot a csendben.

Laposan és enyhén múlott az idő, s le- és felszálláson kívül nem történt semmi különös. De amikor Lekváron, reggeli nyolckor, leszálltak hárman, I. kötet 445Galambos észrevette, hogy az egyik kocsiból, amelyik az övéktől számítva lehetett úgy a harmadik eléfelé, egy olyanforma ember ereszkedik le, mint az a bizonyos zsidó. A kijáratnál melléje gyúródott, s hát csakugyan ő volt. Odaadta neki a hitvány ötszázlejest, és melléje így szólt:

– Magát is így fogják a másvilágon összeragasztani.

A szakállas megkucorodott rémületében, majd vinnyogva nekiugrott az embereknek, és elrohant visszafelé.

Galambosék pedig útbaálltak, és derűsen ballagtak a városon befelé. Két ízben meg is álltak, hogy kérdezősködjenek a javítás alatt álló templom után, de az egyik nem tudta, s a másik tiszteletlen megjegyzést tett felelet helyett a templomokra. Samuka puzduri is lett emiatt, s hirtelenében cigányoknak nevezte e legyes nadrágviselőket.

– Azt a templomot mi magunktól is megkapjuk, édesapám! – mondta, s hát úgy vezet, hogy jobban sem kell. Galambos egy nagyocska bottal s Galambosné az átalvetővel mint otthoni lakosok mentek utána. S ha bíztak a fiukban, nem is csalatkoztak, mert alig félóra múlva hirtelen megállt Samuka, s hát mutogat egy bizonyos irányba, kérdvén:

– Hát a mi?

– A biza templom – felelte Galambos.

– S mi csinálnak vélle?

– Javítják.

– No, úgy legyen! – mondta Samuka, s egyenesen odamentek. Itt már Galambos állott elé, s beszédet kezdett egy úrral, aki úgy csellengett ott, mint ahogy a vezetők szoktak.

– Szerencsés jó napot! – köszönt illedelemmel.

– Jó napot, bácsi – fogadta a munkavezető.

– Mit akarnak?

– Mi biza egyet akarnánk ehelyt hárman – kezdte Galambos –, mert ez a női személy a nejem, ez a legényecske pedig a fiam.

– S mit akarnak?

– Azt szeretnők legelsőbben is tudni, hogy ki veszi fel itt a munkásokat.

– Itt senki – felelte kurtán a munkavezető.

– Akkor magunktól kell béálljunk – mondta Galambos, és odaszólt a családnak: – No, rakódjatok le valahova, s lássunk dologhoz!

A nadrágos meglepetten állott, majd élesen szólt rá:

– Nem értette?! Több munkást nem veszünk fel!

– Igen, de mi felsőbb rendeletre jöttünk.

– Miféle felsőbb rendeletre?

– Egy kicsit titkos, akárkinek nem lehet elmondani – felelte Galambos, I. kötet 446és indulni akart, hogy munkához lásson, de a vezető erőszakkal visszatartotta. Nem volt mit tenni egyéb, felszedték a csomagjaikat, egy közeli fa árnyékába mentek, és ott lehúzódtak a kerítés mellé. Arccal a templom felé fordultak, és úgy nézték sóvárgó szemekkel a munkát, mely kedvetlenül és álmosan folyt a melegben.

– Ne búsuljon, édesapám – szólalt meg Samuka végre –, mert nem ebből az egy nadrágosból áll a világ.

– A világ akárkiből állhat, de mi ülünk.

– Majd kitalálunk valamit – bizakodott Samuka –, de előbb falatozzunk egy kicsit, mert erősen megehültem.

Kenyeret vettek elé, s szalonnát s hagymát, s jóízűen nekiláttak. Majd ahogy ettek, Samuka megtörölte a bicskát, s távozási szándékkal felállt.

– Hova méssz? – kérdezte Galambos.

– Elindulok, s keresek valakit, aki felfogadjon minket.

– S kit?

– Majd kitalálódik, ha járkál az ember.

El is indult, s szemes volt. Jámbornak tetsző urakat nézett ki, s azoktól hamarosan kitudta, hogy miféle papok járnak az illető templomba belé. Azt is megtudta, hogy egy kanonok a legnagyobb közöttük.

No, nem is kérdezősködött többet, hanem vette az útját a kanonoki ház felé, s közben még fütyörészett is. De ahogy ment volna, egyszer csak egy másik templomhoz ért, amelyiket nem felfelé építettek, hanem lefelé bontottak. Egész sereg ember dolgozott ott, de nem olyan tutyi-mutyi módra, mint a másikon, hanem fürgén és dalolva.

Samuka megállt, és nézte. Különös érzés kezdett áradni benne. Le és fel, keresztül és kasul. Gomolygott, mint a forgószél, búgott és táncolt megrekedve, és kavarta lelkének homokját, majd forrón süvített, és pírba vonta az arcát, ahogy más szelek az ég alját szokták. Bomlik a templom! Elhordják köveit, világba vesznek belőle a szentek, az oltárai kialusznak, mint a halott szemei, és tornyának a helyén ott fog kuporogni süketen a csend! Bomlik a templom! És megy a hír nappal fel a napba, éjszaka a csillagokba és a holdba, hogy ők is le fognak bomlani egyszer…!

Valaki megfogta a karját.

– Mit bámulsz?

– Nézni szabad – mondta Samuka.

– Gyere dolgozni!

– Én nem.

– Mért?

I. kötet 447

– Azért, mert nem mondtam vót, hogy felépítsék.

– Gyere, mert kapsz egy rézangyalt.

Samuka feljebb emelte a fejét:

– Elevenen??

– Nem.

– Akkor nem kell.

– Miért?

– Azért, mert apámnak is van egy, s az eleven.

Kacsintott egyet, és továbbállt. Azt hitték, hogy kótya, s nevettek rajta. Samuka nem duzzogott emiatt, hanem még vissza-visszafordult, hogy jobb kedvük legyen. Aztán fürgébbre fogta ismét a lábait, s meg sem állott, amíg a céljához nem ért. A nagypap helyén volt éppen, de két jámborul makacs emberrel s egy fiatalocska káplánnal kellett megküzdenie, amíg béjuthatott valahogy a színe elé.

– Jó napot kívánok, kánonok úr! – köszönt Samuka.

A papnak jóságos arca volt, és nagy, kövér teste. Kezében egy nagy írásos papirossal éppen járkált a szobában. Nem köszönt vissza, hanem odament Samukához, és a fejére tette szelíden a kezét.

– Édes fiacskám, te ugyebár, nem vagy katolikus? – kérdezte.

– Én az aztán! – mondta Samuka büszkén.

A pap levette a kezét.

– És akkor miért nem tudod, hogy hogyan kell köszönni?

– Én tudom, csak nem mondhatom.

– Miért, fiacskám?

– Azért, mert a Rézangyal levágta az imádkozó nyelvemet, s most immár csak rendesen tudok beszélni.

A kanonok azt hitte, hogy egy meghibbant fiúval áll szemben, de amikor Samuka értelmesen eléadta a dolgot, az álomlátást s az utazást, s azt, hogy az apja s az anyja jelenleg a templom közelében várakoznak: akkor erősen megilletődött, mert biztosra vette, hogy itt csoda történt. Maga mellé vette habozás nélkül a fiút, és megindult véle a templom felé. Útközben nem beszéltek, hanem siettek. Galambosék még messziről meglátták a jövőket, s felálltak. Samuka egyenesen hozzájuk vezette a papot, s így szólt:

– Ajállom a szüleimet.

Galambost nem erősen kellett erőltetni, mert anélkül is aprólékosan elbeszélt mindent. A kanonok hátratett kezekkel hallgatta, néha elmosolyodott, néha pedig bólintott. Úgy döntött magában, hogy mindaz, amit Galambos mond, a közönségesnél valamivel jobb álomlátás, s egyéb semmi.

I. kötet 448

– Rendben van – jegyezte meg a végén, és odafordult rögtön Galambosnéhoz, akin többször is megjártatta volt beszéd alatt a szemét.

– Tud-e jól főzni, asszonyság? – kérdezte tőle.

– Meglehetősen tudok – felelte Galambosné.

– No, akkor jöjjön, s álljon be hozzám szakácsnénak. Jó lesz-e?

– Tőlem béállhat – mondta Galambos –, ha a Rézangyal tanításait ott is követi.

– Anyámért nem búsulok – jegyezte meg Samuka.

Ez a része így rendeződött el; s a másik is úgy, ahogy kellett, mert Galambos és Samuka már vígan dolgoztak délután a templomon. Estére kelve engedelmet kért az öreg, hogy éjjelenként itt aludhassék fiastól a templom oldalában. Ezt a munkavezető meg is engedte nekik, s még jutalmat is ígért minden tolvaj után, aki deszkákat akarna lopni. Kinéztek tehát egy alkalmasabb helyt, ott megvacsoráztak, és elnyugodtak. Samuka azonban mind a bomló templomot látta maga előtt, és nem tudott aludni. Éjfél előtt valamivel fel is ült, és megmozgatta az apját.

– Édesapám!

Galambos egyszerre felült, mert azt hitte, hogy lopják a deszkát.

– Mia-mia?

– Vajjon mi jóhelyt vagyunk?

– Miért kérdezed?

– Azért, mert nekem mind úgy jő, hogy nekünk nem templomot építeni, hanem templomot bontani kéne.

– Ne tudj többet a Rézangyalnál! – mondta Galambos, és újra lefeküdt. Úgy látszik azonban, hogy mégis birizgálta a kétség, mert egy idő múlva megszólalt ismét: – S azt honnét gondolod?

– Én onnét – magyarázta Samuka –, hogy ennek a mi dolgunknak az első fele ellenkezik a második felivel. Mert ha valaki, s éppen egy Rézangyal, azt a világot tartja példás világnak, amelyikben az emberek nem ájtatoskodnak, akkor furcsállanom kell, hogy mégis templomot építtet velünk.

Az öreg keresgélte egy ideig a feleletet, de aztán abbahagyta.

– Aluggyál! – mondta apai hangon.

Reggel az áldott napvilágon úgy tetszett, mintha nem ők, hanem az ő nyelvük által az ördög beszélt volna az éjjel. Bőviben voltak a derűnek és a munkára szóló kedvnek. Egyedül az borzolta meg örömüket egy kissé, hogy valami kajtár egerek likat fúrtak a kenyérbe, és a szalonnát is megreszelték az egyik véginél. Samuka kivágta ügyesen az egeres helyeket, de másnap éjszaka ismét rágcsálás történt, ámbár az átalvetőt egy elég magos I. kötet 449kőnek a tetejére rejtették volt. A harmadik este széjjelnézett Galambos, hogy jobban eldugja valahova az eleséget. Egy vastagocska drót tűnt fel neki, amely a templom oldalán a földig szaladt a magosból. Úgy látszik azonban, hogy a munkások nem férhettek el tőle, mert az ágyából kiszakasztva kunkorodott belé a levegőbe. Mivel közel volt s éppen a fejük felett, Galambos felbogozta véle vacsora után az átalvetőt, amely egy ölnyi magosban, embernek közel, de egérnek messze lógott.

Aztán lefeküdtek, és álomba merültek.

Tizenkét és egy óra között különös fülledtséggel telt meg a csend. Majd kövéren és tömötten s egy kicsit búgva áramlani kezdett a mezőkről a levegő. Percek alatt feketére sűrűsödött a sötétség, és a madarak suhogva, lapuló iramodással menekültek a templom zugaiba, és utánuk kövér cseppek jöttek potyogva, hűvös likat ejtvén a levegőn.

Aztán a toronyra ráhömpölyögtek morogva a felhők, és elektromos, fodros fekete dunyhákkal csavarták körül. Majd kigyúlván egy vakító pillanatban, a lelkük sisteregve leszaladt a dróton, és a Galambosék feje felett reccsenve sikoltotta, mint egy felrobbant mennyei gránát:

– Kész!

De jóformán még észre sem vették, hogy meghalának, rohanó sietéssel már ott volt a Rézangyal is.

– Bocsánat, Galambos! – mondta hadarva. – Ezer bocsánat, mert tévedés történt. Ugyanis nem ide, hanem a bomló templomhoz kellett volna mennetek! Keljetek fel gyorsan, és menjünk átal.

De Galambos és Samuka tévedésben feküdtek, és nem mozdultak a szóra. Erre a Rézangyal föléjük hajolt, és úgy kezdte költögetni őket. Azonban üresen kongott bennük a szó, akár a házban, amelynek lakója elment.

– Ezek meghaltak…! – bólogatott a Rézangyal szomorú arccal. A kardját nézegette, amellyel terjeszteni vélte volt az eszméjét, és azon szomorkodott, hogy két csillagja mellé immár nem kapja meg soha a harmadikat. Így állt bűnbánatba esve, majd arra határozta magát, hogy felhagy világjavító céljaival. El is dobta rögtön a kardját, fordult, és körülnézett. És akkor, az égett rongyokból kigurulva, meglátta a kenyeret és a szalonnát. Felvette, leült, és falatozni kezdett.

Nem csoda, hogy ízlett neki, mert az Isten előre látta, hogy meg fog bűnös útjáról térni, és jutalmul megpirította neki a kenyeret, és megsütötte neki a szalonnát.

I. kötet 450
Rendes feltámadás
1

Mindenütt szép a május, de a püspöki udvarban a legszebb. Különösen ilyen jókor, napfelkelés idején. A harmat nevetve csillog, mintha Szűzmáría drágagyöngyöket hintett volna széjjel az éjszaka. A virágágyak kórusban éneklik a sokféle színt, s körül a kerítés mellett fehéren és lilán orgonáznak a fák. Fent pedig, és kereken, a háromszárnyú palota tetején, a friss fényben piros szájjal dalolnak a hazajött fecskék; olyanok éppen, mint az apró kicsi papok, kik az első miséjüket éneklik.

Emberféle sokáig nem zakatol.

Aztán egy kicsi csizmás alak jön be a boltíves kapu alatt. Piros, bajuszos arca van, és tollas pörge kalapja. Fütyül, és a nádpálcájával csapkodja csizmája szárát. Ez az intéző, a neve Demeter. Két fajta lakik benne: ha káromkodik, akkor magyar; ha patvarkodik, román.

Gyorsan és aprókat lépve a gazdasági udvarba tart egyenesen. Az istálló előtt megáll, és katonásan kiált:

– Énekes bácsi!

Vár néhány pillanatig, aztán újra kiált:

– Énekes!

Az istállóból egy öregember fut elé. Középtermetű, sovány, falusias és rongyos. A haja hosszú, gyér és fehér. A szemöldöke és a bajusza is fehér. S bozontos is mind a kettő. Egy könyvet tart a kezében, és ügyetlenül dugja.

– Tessék parancsolni! – mondja.

– Miféle könyv az? – int rá Demeter.

Az öreg hátranéz, mintha ott keresné valahol a könyvet.

– Ott a kezében! – szólt rá Demeter.

– Szűz Mária virágoskertje – jelenti Énekes bácsi.

Az intéző felmutat az orgonafákra:

– Hát ez a virágoskert nem elég magának?

– Elég, de ebből az enyimből imádkozni szoktam!

– Halljunk oda! – röhint egyet Demeter. – Hát itt a palotában nincsenek elegen, akik imádkozzanak?!

– A jóra soha sincsenek elegen – mondja jámborul az öreg.

– A trágya ki van-e takarítva?

– Ki van, hogyne.

I. kötet 451

– Hát a lovak ki vannak-e kefélve?

– Éppen most fogék vala neki.

– Evvel a könyvvel?

– Nem evvel, hanem a vakaróval.

Az intéző elveszi tőle a „virágoskert”-et, és megkérdi:

– Van-e még efféle könyve?

– Mi célra?

– Nem mi célra, hanem ide csak avval a többivel is! Itt nem lehet elimádkozni azt a sok drága időt! Egy-kettő!

Felhők szállják meg az öreg kék szemét, s szelíd arcát félelem nyomorítja el. Mit tudjon csinálni? Hazudni nem való az ő igaz lelkének, de a könyvei neki többek, mint a kenyér. Legjobb volna összegömbölyödni, mint a sün, de semmi tüske nincs a természetében.

– Na, mit tojóskodik itt?! – kiált rá Demeter.

– Hát mit cselekedjem, hogy jó legyen?

– Adja elő a többi könyveit is!

Énekes bácsi kerülgeti a hazugságot:

– Ebből szoktam a legtöbbet imádkozni, amit el tetszett venni.

– S a többit miből szokta?

– Innen egy kicsit, s onnan egy kicsit.

– De könyvből?!

– Legtöbbet kitalálásból s emlékezésből.

Két galamb röppen eléjük a földre. Búgnak, és puhán lépkedve harmonikáznak.

– Van még efféle könyve? Arra feleljen!

– Azt kell mondanom, hogy nincs – kínlódja ki az öreg, de mintha menekülne saját maga elől, rögtön rámutat a galambokra, és így szól:

– Minő kedves teremtmények! A szelídséget és a szeretetet példázzák nekünk.

– Tojást példázzanak! – mondja Demeter, és feléjük suhint a nádpálcával.

A galambok felrebbennek, s úgy szól a szárnyuk, mint az orgona.

– Hopp, repüljön utánuk! – riasztja Énekes bácsit is Demeter.

Az öreg a madarak után néz boldog szemekkel, majd csendesen így felel:

– Lélekben megtettem.

Demeter hetykén és ízetlenül inti le:

– Menjen a nyavalyába avval az örökös lélekkel, Énekes bácsi! Lélekben már én is rég püspök vagyok, de azért a négy fehér után mégsem én ülök fel a hintóba, hanem a kegyelmes úr.

I. kötet 452

– Ó, kérem, nem a négy fehér számít!

– Hát mi számít?

– Az üdvözülés, a túlvilági jólét.

Demeter kacag:

– Hát arra spekulál maga?

Énekes bácsi felemelinti a kezeit, mintha sátánnak intene:

– A szándék az enyim, de bizony mondom: a szó a kufároké!

– Maga meg van zavarodva!

– Én?!

– Maga… maga!

Az öregnek mosolyra vonul a szája, és gyermeki huncutság csillog a szemében.

– Nem az az okos, aki itt akar jól élni a földön, hanem az az okos, aki az örökéletben akar boldogan élni…

Az intéző nevetve keresi a választ, de mielőtt szólhatna valamit, egy legényke ugrik elő a tehénistállóból, és örvendezve kiáltja:

– Édesap… – egyszerre bedugul, mert meglátja az intézőt az apja mellett. A fejét béhúzza, egy kicsit kuncog, és vissza akar sompolyogni az istállóba.

– Gyere csak! – szól és int feléje Demeter.

A fiú odamegy, és az apja mellé áll családi vonalba. Eleven, nyurga kamasz. Az apja formáját nem hozza egyáltalán. A szemei sem kékek, hanem feketék, kicsikék, és egy percig futkosni meg nem szűnnek. A homloka előre kiül, és hamarbeszédje gyorsan esik.

– Te is imádkoztál? – kérdi az intéző.

– Én nem, s hát ki igen?

– Hát apád.

– Neki kell is, mert ő a püspök úr mellett van.

– S hát te ki mellett vagy?

– Én a tehenyek mellett.

Demeter harsogva mulat a legényke gyors eszén:

– Látja, milyen fia van, Énekes bácsi!

Az öreg magához öleli a szemfüles legénykét.

– A jó apának nincs rossz gyermeke – mondja.

– Sem a gazdagnak rossz pénze – szól belé a gyermek.

Az intéző ezen is mulat.

– Mondj még valami jót, lássuk! – biztatja kedvesen.

Az öreg ösztökéli:

– No, mondj ügyesen, Péterke fiam!

I. kötet 453

– A pap sem prédikál ingyen – jelenti ki Péter.

– Hát kérj valamit!

A gyermek jól megnézi Demetert, hogy mit kérhetne tőle.

– Azt a könyvet! – mutat a kezére.

– Nesze!

Péter elveszi a könyvet, és megnézi a címírást rajta.

– Ez a mü könyvünk – mondja, és a háta mögé dugja. Aztán felnéz az intézőre, és huncut szemekkel jegyzi meg: – A tudatlannak kell a könyv, s nem az olyan nagy tudós embernek, mint maga.

– Hát te engem tudósnak tartasz?

– Mindenki tudós magához léve.

– Mit jelent az, hogy magához léve?

– Az azt jelenti, hogy a szamár bőgni tud, s a ló futni tud.

– S hát én mit tudok?

– Bőgetni a szamarat, s futtatni a lovat.

– S hát te mit tudsz?

– Én azt tudom, hogy minden szamárnak van legalább két lába.

– S hát apád?

– Apám tudja, hogy mü most nem hárman vagyunk ehelyt, hanem négyen.

Az intéző körülnéz, de csak hármukat látja.

– S ki a negyedik? – kérdi.

– Az Isten – feleli Péter.

Demetert meglepi nagyon a felelet. Azt sem tudja, hogy mit mondjon hamarjában. Egy kicsit nevet, egy kicsit szorong, s egy kicsit restelkedik. Végre megcsapja pálcájával a csizmája szárát, és barátságtalanul veti oda:

– Slussz!

Továbbmegy, és nézi a földet. Ha egy-egy fadarabot vagy kövecskét lát, azt berzenkedve rúgja tovább.

– Valóságos szemétdomb ez az udvar! – fordul egyszerre vissza, és meggyűlve pattog a szó a száján: – Ez így tovább nem megy, Énekes bácsi! Nekem még jó volt akárhogy, de máma jön az új jószágigazgató, s az pedig a maga orrát a mocsokba veri, ha meglátja ezt a szemétdombot. Itt nem lehet folyton imádkozni, sem tudákoskodni, hanem dolgozni kell! Érti?!

Péterke biztatólag nézi az apját, de látván, hogy az öreg nem szól, maga felel meg Demeter úrnak:

– Münköt nem kell tanítani.

– Mit beszélsz? – közeledik szúrósan az intéző.

I. kötet 454

– Péterke még gyermek – menti az apja.

A legényke azonban odaáll bátran Demeter elé, és így szól:

– Azt mondtam, hogy münköt nem kell olyan mérgesen tanítani, mert ebben az udvarban eddig is mi dolgoztunk, s nem más.

– Hogy mersz te így beszélni?!

– Merhetek, mert én seprem meg – mondja Péter, és szót sem várva, rögtön elindul a tehénistálló felé.

Demeter sárgán néz utána, majd az öregre mordul, mint a kutya:

– Takarodjék maga is!

Énekes bácsi nem felesel, hanem vén fejét lehajtja, és úgy kullog el a színről.

– Tizenegyre ragyogjon minden! – szól utána Demeter, aztán eltűnik ő is.

Egy ideig csend van.

Elszáll a ház széléről egy fecske. Utána egyenként és gyors körökkel a többi is világba röppen.

A nap kikerekedik az égre, és a palota faránál, mint felséges zuhatag, egészen betör. Elönti az udvart, a szemétforgácsokat, a kavicsokat arannyá változtatja, s a harmatgyöngyöt csiszolni kezdi.

Aztán Péterke is kibúvik seprűsen az istállóból. Rögtön megáll, és széjjeltekint. Az intézőt nem látja sehol, és derűs lesz. Felcsapja a seprűt a jobb vállára, s elindul a lovak istállója felé. Az ajtóban megáll, és látja, hogy az apja nagy buzgalommal keféli az egyik fehéret.

– Beh kár, hogy ez a szegén ló nem tud beszélni – mondja.

– Miért? – kérdi az öreg.

– Azért, mert akkor megkérné édesapámat, hogy ne kefélje.

Az öreg tovább űzi a dolgot.

– Eredj szépen seperni – mondja végre.

– Akkor por lesz.

– Eredj szépen! Nem hallád, mit mondott az intéző úr?

– Ha intéző volnék, én is sokat beszélnék.

– No, ha így fogadsz szót, itt az udvarban nem lesz jövendőd.

Erre leveszi Péter a válláról a seprűt, és maga elé támasztja, mint a pásztor a botot. Az eszét összeszedi, komoly arcot vág, s mintha a népnek beszélne, így szól:

– Az egy szikrát sem úgy van, ahogy édesapám mondja. Mert ebben az udvarban, s nyilván máshol is, csak úgy lehet valamire menni, hogy én csinálom, s nem úgy, ahogy édesapám csinálja. Ezt a könyvet is ki vette vissza az előbb? Ugye, hogy én?

I. kötet 455

– Ügyes voltál! – mondja az öreg. – Csak eredj söpörni szépen.

Péterke rögtön ráfelel:

– Abból ma nem eszik ez az udvar, hogy én őt megseperjem.

– Erőssen fellázadtál!

– Én fel, s édesapámnak is fel kéne, mert örökké sikeresebben dolgozik egy száj, mint két szorgalmatos kéz. A példa bizonyítja, s eppen legjobban az édesapám példája. Mert itt vénült meg ebben az udvarban, s mit haladott eléfelé? Nemigen sokat, mert örökké csak hallgatott, s örökké csak dolgozott.

– Itt a földön ne keress igazságot – jegyzi meg szomorúan az öreg.

– Hát mért ne keressek?

– Azért, mert nincs.

– Nincs a nyavalyát! – ellenkezik Péter. – Van itt igazság, s nem is egy, hanem kettő. Mert van egy gazdag igazság, amit a gazdag ember pénzzel veszen meg, s van egy szegény igazság, amit a szegény ember okos ésszel kerít magának.

Az öreg békével hallgatja a szókimondó gyermek szavait. Istenre gondol, és az örökéletre, melyben mindenki elnyeri majd jutalmát érdeme szerint. Nem is szól, csak keféli szelíd arccal az egyik lovat a másik után, mintha azokkal menne majd a másvilágra.

Péter is beléun a hasztalan szavalásba, és az udvarba veszi az útját. Fütyölve és dudorászva ballag ide-oda rajta. Néha felvesz egy forgácsot, vagy a kerítés mellé dob egy követ.

Így tölti idejét.

Végre megérkezik az új jószágigazgató. Magas és finom úr. Szép, kék ruha van rajta. A kezében kesztyű és bot. Demeter mellette lépked, folyton beszél és mutogat neki. Még jóformán közel sem mennek az istállókhoz, megállnak.

– Énekes! – kiáltja Demeter.

Az öreg előjön.

– Péter! – kiáltja Demeter.

Péter is előjön.

Odaállnak az urak elejébe, mint a bakák.

– Ez a kocsis, ez pedig a fia – mutatja be őket Demeter.

Az igazgató megvizsgálja a két szolgát, aztán odafordul az öreghez:

– Hogy hívják magát?

– Énekes Ferenc, a nagyságos úr szolgálatára.

– Hát téged? – kérdi a legénykét.

I. kötet 456

– Engem Péternek, az intéző úr is tanúsítja.

– Hát mért kell azt neki tanúsítani?

– Azért, hogy ő is szerepeljen.

Az igazgató gyenge mosollyal ránéz Demeterre, aki megjegyzi, kínosan vigyorogva:

– Ez a kölyök mindig ilyeneket mond.

Az igazgató megsimogatja Pétert, aztán elbocsátja az apjával együtt.

– Ez az öreg megbízható embernek látszik – szól.

– Megbízható ugyan – mondja Demeter –, de nem sok hasznát lehet venni. Vén és hülye szegény…

Nem nézik meg sem a lovakat, sem a többi állatokat, hanem még beszélgetnek néhány percig, aztán az igazgató elköszön, és elmegy.

– Na, Énekes bácsi, mit szól az új igazgatóhoz? – kérdi Demeter.

– Finom embernek látszik – feleli az öreg.

Az intéző kacag:

– Finom, finom: egy fél éve jött ki a börtönből. Aztán zsidó létére eljött ide a püspök úrhoz, hogy ő meg akar véglegesen térni. Szépen átállott a katolikus vallásra, s most itt van mint jószágigazgató. Mit szól hozzá?

– Az Isten jobban örvend egy megtért bűnösnek, mint száz igaznak – mondja Énekes bácsi.

Demeter dühösen legyint:

– Jobban a fenét! – aztán rögtön hozzáteszi: – Délután ötre készen legyen a nagyobbik kocsi, érti?

– Igenis, kérem szépen.

Megint csapkodja a csizmája szárát, ahogy elmegy.

Énekes bácsi készül. Keni a hámot, s fényesíti csatjait. A kocsit mossa és olajozza. Fújdogálja közben a szent éneket, és csodálatosan boldog.

Délután ötkor felül az igazgató és Demeter a hintázó kocsira.

Az öreg derűsen hajtja a két fehéret a püspöki birtok felé. Ahogy megérkeznek s leszállnak, odaszól neki jókedvűen az igazgató:

– Maga sohasem szokott köpni, öreg?

– Nem vagyok pipás ember, nagyságos úr.

– De mint kocsis?!

– Nem én, kérem szépen. Köpés nélkül hajtottam örökké a lovakat.

– S káromkodni sem szokott?

– Azt még úgy sem, nagyságos igazgató úr.

– Hát akkor maga milyen kocsis?

– Én csak ilyen öreg, kérem szépen.

I. kötet 457

Egy hét múlva új kocsis jön a fehér lovak mellé.

Fiatal, erős és goromba.

Köpik és káromkodik.

Szidja és taszigálja az öreget. Amikor nem látják, rúg is rajta egyet-egyet.

Péter látja a dolgot, és forr.

– Én ezt a mocskost megverem, édesapám – mondja.

– Azt ne, fiam. Majd a jó Isten eligazítja.

– El, ha el.

Az öreg ágyba kerül. Ott fekszik az istálló sarkában, egy rozoga tákolmányon.

Az új kocsis itt sem férhet el tőle, hanem keféket dobál rá. Néha villát és lapátot is.

Aztán egy pénteki napon béfordítja a sarokba, ágyával együtt. Kiönti, mint a szemetet.

Péter eléveszi a bicskát.

– No, most kieresztem a belit! – lobog.

Az öreg felfogja a kezeit, és úgy kérleli a fiút:

– Ne bántsd, édes fiam…!

Alig tudja kimondani a szót:

– Majd odaát… Ott lesz igazság!

Másnap csendesen meghal.

Ott fekszik az istállóban egy fél nap és egy éjjel.

Péterke és a lovak virrasztanak felette. Rászállnak az istállólegyek, kívülről a rendes legyek és mindenféle tarka és cifra legyek. Rászállnak megnyugodott, derűs arcára, és odarakják a petéiket.

Aztán eltemetik.

2

A rendes temetőbe teszik, ahová mindenkit tesznek.

Hátul, a hatalmas kerítés mellé.

A koporsója gyenge fenyőfadeszkából van megtákolva. Festetlen, és rések vannak rajta, melyeken keresztül lesni lehet a feltámadást.

Sírja nem mély, és a föld is puhán nyomja.

Nagy papokkal és nagy urakkal, gazdagokkal és szegény boldogokkal fekszik együtt Énekes Ferenc.

Fekszik, és vár.

Csendesen, baj nélkül és zaj nélkül múlnak a napok.

I. kötet 458

Várja az örök fény derengését és az igazság eljövetelét.

A színe mindegyre sötétül, és a vágytól fokozatosan és állandóan sorvad.

Menthetetlenül esik összefelé.

Erjed az átváltozás törvénye szerint.

A peték kikelnek az arcán, és vidám gyermeki életet élnek.

Férgek botorkálnak, futkároznak és dongnak az arcán, mint valami kies, hegy-völgyes vidéken. A füleire és az orrára másznak, és pajkosan ugrálnak le onnan arcának völgyeibe.

Sokan vannak, és sokfélék, mint az emberi társadalomban.

Vannak szürkék, foltosak, kockásak és csíkosak. De a legszebb közöttük egy cifra, zöld fényű légy. Gőgös, és sokat röpköd, hogy tüntessen gyönyörű színével, de csak finnyásan táplálkozik, mintha megvetné parasztvolta miatt Énekes Ferencet.

Annál mohóbban lakmároznak a többi fajták.

Asztaluk illata szétillan a koporsó résein a földbe. Főleg fölfelé illan a színre, ahol megrészegíti a szabad legyeket is. Kivált a termékeny anyák seregszámra csődülnek oda. Kábultan kicsinyeket raknak, amelyek a göröngyök között a résen és a giliszták útjain Énekes felé törnek.

A vörös torú és fekete csíkos bogarak alulról törnek neki, és mint a temető pionírjai, úgy vágják és kaparják a földet.

Ádáz támadások idejét éli az öreg.

Bál van.

Kecses kis pillék táncolnak ugrálva rajta.

Aztán a fülledt és ammóniás szagban, kemény munkára szántan, szövetrágó rovarok jönnek.

Majd fürge kicsi atkák csontvázzá preparálják az öreget.

És beáll a csend.

Csupán az idő ketyeg, mint egy mérhetetlen és tökéletes óra, melynek központi kereke a nap, és kisebb kerekei a csillagok.

Másodperceivel évszázadot mér.

Percei az ezredévek.

Tíz perce millió.

És órája a mérhetetlen.

Ketyeg, és óráról órára halad a mutatója, mint az üstökös.

Halad a tizenkettő felé.

Eléri, és üt.

Kong a végtelenen keresztül.

Az angyalok sorba verődnek, mint a riadóra.

I. kötet 459

A csillagok táncolnak, mint a harmatcseppek a reggeli orgonafán.

Az Isten áll a világ közepére.

Itt van az ítélet napja.

A föld átgurul egy másik világba, mint valami labda.

Víg és szép angyalok jönnek rá, és trombitálnak.

Világzengetően trombitálnak.

Szakad a fény, mint a zápor.

A sírok megnyílnak, és örömet kiáltanak.

Harsog a trombita, mint az el nem rontható kacagás.

Fölébrednek a halottak, és ujjongva tódulnak kifelé.

Péternek is kipattan a szeme, és felül. Valami csodát sejt, és körülvigyázkodik gyorsan. Észreveszi, hogy ott fekszik mellette az apja, és nagyon megörvend. Egyenesre feszíti a derekát, és megint körülnéz. Látja a megnyílott sírgödör falait, amelyeken soha nem látott virágok nyílnak. És látja, hogy felülről ömlik bé az illatos puha fény. A trombitaharsogást is hallja.

– No, most lesz, ami nem vót! – mondja.

Aztán megragadja az apja vállperecét, és rázza.

– Édesapám!

Az öreg nem akar mozdulni semmit.

Péter jobban kezdi rázni:

– Édesapám, keljen fel, mert erősen trombitálnak!

Végre kinyílik lassan az öregnek is a szeme. Látja a zuhogó fényt, és megijed, hogy szolga létére ennyire elaluvék. Rögtön keresztet vet, ahogy életében is szokta.

– No, most jól tette ezt az egyet – mondja neki Péter.

– Mit? – kérdi az öreg.

– Ezt a keresztvetést.

– Há miért?

– Azért, mert ennek most hasznát vesszük.

Az öregnek sejtelme sincs arról, hogy milyen nagy napra ébredt.

Péter kacag neki, és gyönyörködve nézi.

– Szép üdő van, ugye, édesapám?

Énekes csodálkozva tekergeti a fejét.

– Ilyen szép még sohasem volt – ismeri el.

– Ezután már ilyen lesz örökké – állapítja meg Péter.

– Honnét tudod?

– Onnét, hogy azt trombitálják. Nem hallja?

I. kötet 460

– Hogyne hallanám! – mondja az öreg. – Csak azt gondoltam, hogy vadászatra mennek az urak.

– Most nem ők, hanem mi megyünk vadászatra.

– Hogyhogy?

– Hát úgy, hogy ez nem az urak napja, hanem a mi napunk.

Az öreg még mindig kábult, és nem tud létrejönni. Péter megfogja mind a két vállát, és megrázza istenesen.

– Feltámadás van, édesapám! – kiáltja neki.

Énekes tátog, és megtelnek könnyel szemének üregei.

Sír örömében, mint a gyermek.

– Most nem bőgni kell, hanem örvendezni! – oktatja Péter.

Az öreg törli csontkezeivel a szemét, majd megkérdi végre:

– Hol van az Isten?

– Valahol odakünn lesz.

– Akkor most egyenesen elejébe megyünk.

– Oda egyenessen! – mondja Péter, és feláll. Aztán a hóna alá nyúl az öregnek, s őt is felemeli.

– Hát innét hogy jutunk ki? – nézi Énekes a sírgödör falait.

– Innét jól – szól Péter, és könnyedén kitolja az öreget. Aztán kiugrik ő is, és megindulnak az üres sírok között. Mennek, és meg-megállnak.

Ömlik róluk a csoda és az öröm.

Mert olyan a föld, mint a paradicsom.

– Aztán én azt a kocsist megöltem vót – mondja Péter.

Az öreg megütődve néz rá:

– Tán nem?!

– Én meg biza.

– S aztán mi lett?

– Húsz esztendeig a tömlöcben voltam.

– Akkor kiállottad a büntetést.

– Én ki, de azért most, ha ítélet lesz, nem muszáj emlegetni.

Ahogy mennek átal a temetőn, hát egy őrült ember futkos keresztül-kasul, s minden sírba betekint.

– Maga kit keres, atyafi? – kérdi Péter.

– Én a feleségemet – mondja az őrült.

– Hát hova lett el?

– Ebben a támadási zűrzavarban megszökött.

Még szállingóznak elkésett felkelők. Némelyik egyedül, mások kiterjedt családdal, sőt, egész nemzetségek is vonulnak.

I. kötet 461

Két inasféle is törtet. Szaladnak, mintha elkéstek volna valahonnan.

– Mindenki törekszik ez alkalommal is – jegyzi meg Péter.

– Most legalább jóra törekszik – mondja az öreg.

A kapu irányában nagy csődület van. Messziről látszik, hogy kavarog és hullámzik az egész. Közelebb érve zúg és morajlik is, mint a tenger. Kardos angyalok sürögnek kétfelől és hátul, hogy rendet csináljanak. Egy rangosabb parancsokat osztogat nekik, és harsányan kiabálja a tolongó népnek:

– Sorba, sorba! Rendes feltámadás!

A főbb angyalok egy csomóban állnak oldalt, mint valami vezérkar.

Énekesék is megérkeznek, és belévegyülnek a tolongásba.

A parancsnok nem bír az áradattal. Kivonja a kardját, villogtatja, és úgy kiáltja: