Gyurkó László A bakancsos forradalom 9-630942-53-4 544 Kossuth Könyvkiadó Budapest 2001 0 3-539 Munkában lévő, nem végleges verzió 1 0
Gyurkó László
A bakancsos forradalom
A bakancsos forradalom
[A digitalizált szöveg a 2006-os kiadás javításainak figyelembe vételével készült.]
3 4

Mi keveset éltünk, s milyen sokat éltünk át október 23-a és november 4-e között.

Donáth Ferenc

Mindent és mindenkit a kor követelményei szerint kell megítélni.

John Kenneth Galbraith

Az emberiség legbüszkébb pillanatai azok, amikor az emberek szembefordulnak az elkerülhetetlennel.

És ez a harc is elkerülhetetlen.

Isaac Deutscher

Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,
S az agg föld tán vendéghajat veszen,
Virágok bársonyába öltözik.
Üvegszemén a fagy fölengedend,
S illattal elkendőzött arcain
Jókedvet és ifjúságot hazud:
Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,
Hová tevé boldogtalan fiait?

Vörösmarty Mihály

5 6
Előszó helyett

Mondhatnám azt, hogy 1956-ról 1956 óta gondolkodom. Tényszerűbben: a módszeres anyaggyűjtést 1980-ban kezdtem s 2000-ben fejeztem be.

Jelentős gond volt számomra, hogy az ötvenhatot átfogóan elemző és ábrázoló valamennyi mű abban az időszakban született, amikor a dokumentumokhoz nem lehetett hozzáférni. A szerzők saját ismereteikre, olvasmányaikra, emlékezésekre voltak utalva, ezek – és világképük alapján – igyekeztek leírni, elemezni, értékelni az eseményeket. Jómagam 1985-ben befejezett könyvemet alcímében előtanulmánynak neveztem, s azt írtam: „egy alaposan dokumentált mű megírása még hátravan.”*A Jól tudván, mi mindent nem tudok, nem ismerek, mennyi a feltételezés, következtetés. Ma már tudni vélem, hol tévedtem ebben a könyvben, hol jutottam el csak a féligazságokig, hol vétettem az igazság ellen, ténybeli tévedésekkel, elsietett vagy hibás ítélettel, végig nem gondolt gondolatokkal, hol és miben volt torz, hamis, felületes a világképem. Az 1996-ban megjelent könyvem már a korábban zárolt dokumentumok alapján íródott. Második kiadását az olvasói igény mellett az újabb, alapvető szovjet dokumentumok kiadása tette indokolttá. A harmadik kiadásba újabb, igen fontos dokumentumok – a párt vezető testületeinek jegyzőkönyvei –, s számos, újonnan feltárt részlet tanulságait kellett beépítenem. Az előző kiadásokat kiegészítettem a vidék forradalmát felvázoló fejezettel, jellemzőnek vélt példák alapján. Ezt is az újabb kutatások tették lehetővé.

Eddigi munkámat súlyosan nehezítette, hogy írás közben kellett beledolgoznom az anyagba újabb és újabb, döntő jelentőségű információkat. Úgy gondolom, most már a lappangó dokumentumok sem változtathatják lényegesen a forradalomról, annak résztvevőiről kialakult képet. Ez lehetővé tette a könyv gondolati ívének pontos megrajzolását, mely eddig bizonyára meg-megbicsaklott. Ha sikerült, ezt vélem az újabb kiadás legfontosabb eredményének.

A könyv az 1956. október 23-tól november 4-ig tartó napok részletes története, az előzmények rövid ismertetésével s a forradalomhoz múlhatatlanul hozzá tartozó, január elejéig tartó időszak epilógusával. Ami utána következett, már más történet. A könyvben a szokásosnál többet idézek; meggyőződésem, hogy a történelem megismeréséhez a kor légkörének, hangulatának ismerete is elengedhetetlen, nem csak a tények. Idézni csak a forradalom résztvevőit, szemtanúit 7idézem, vitázni is csak velük vitázom. A történészek, gondolkodók, politikusok közötti véleményütközések ismertetésére, értékelésére nem vállalkoztam.

Biztosítékom most sincs, hogy a részletekben, következtetésekben, ítéletekben nem tévedek. A kortörténész művébe akarva-akaratlanul belefogalmazza a maga sorsát, hajdani és jelen vágyait, hitét, reményeit, kudarcait. De gyűlnek az adatok, s az indulatok csillapodtával az érvek visszakapják szerepüket, a történelmi értékelés felülkerekedhet a politika szempontjain, a távolodás az időben segíti a tárgyilagosság növekedését, a gondolkodást. Az idő múlása választ ad olyan kérdésekre, melyeket korábban nem lehetett tisztán látni, az ábrázolt kor óta bekövetkezett események segítik a történelmi rálátást. Ugyanakkor ötvenhat nincs még olyan messze, hogy belesüllyedjen a múltba, gondot okozzon a kor szellemiségének megértése, rejtélyt jelentsenek az oly fontos részletek, talányt az események akkori logikája. Igaz, az elmúlt években ismét erősödik a törekvés, hogy 1956-ot a napi politika kapcájává tegyék, ám ezek a kísérletek oly alpáriak, hogy a történetírónak könnyű kiszűrni őket. A történelemnek, az eseményeknek, az embereknek megvannak a maguk belső törvényszerűségei, s ezek nagyjából nyomon követhetők. Kirajzolódott már a történelem íve, az aktorok életpályája, lehetőséget adva a visszakövetkeztetésre, ítéletalkotásra is. A történetíró legnagyobb segítője élete legnagyobb tragédiája: a múló idő.

Gyurkó László

8
Miénk az utca
Az az októberi nap

1956. október 23-a kedd volt; verőfényes, őszi nap, igazi vénasszonyok nyara. A déli óráktól egyetemisták, főiskolások ezrei gyülekeztek Budapesten. Két óra tájban elözönlötték a Belvárost: jöttek az orvostanhallgatók az Üllői útról, a jogászok a Szerb utcából, a közgazdák a Dimitrov térről, a bölcsészek a Pesti Barnabás utcából. Petőfi Sándor szobrához igyekeztek. A Duna-parti téren, a környező szűk utcákban tízezernyi fiatal zsúfolódott össze, mozdulni is alig lehetett. Veres Péter, akinek bajszos arcát, zömök, csizmás alakját az egész ország ismerte, felolvasta az írók kiáltványát. Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti dalt. Akik körülötte szorongtak, átvették a refrént, a szavak végighömpölyögtek a tömegen, amely a csillapíthatatlan zajban nem is hallotta a színészt. A tér zúgta a költő esküjét: „A magyarok istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!”

A felvonulók egy másik csoportja a Bajza utcában gyülekezett, az Írószövetség székháza s a vele szemben lévő lengyel követség előtt. Az írók népes csapata haladt a menet élén. A két csoport a Rákóczi út és a Múzeum körút sarkán találkozott, percnyi pontossággal, ám pusztán a véletlennek köszönhetően. Először találkozunk az októberi napok egyik sajátosságával: a véletlen hol pártfogásába vette a szervezést, hol fittyet hányt neki.

Az egyre növekvő tömeg végighömpölygött a Kiskörúton, át a Marx téren, a Nagykörúton. Az egyetemisták zárt sorokban, kart karba öltve meneteltek, élükön tanáraikkal. A menetnek motorkerékpáros rendőrök nyitottak utat, az élen a Petőfi Kör hangszórós gépkocsija haladt, közlekedési rendőrök irányították a forgalmat. A villamosok, autóbuszok leálltak, a személyautók – alig volt belőlük akkoriban – araszolva haladtak a körülöttük hömpölygő tömegben, behúzódtak a mellékutcákba. A járókelők sorfalat álltak a járdán, sokan csatlakoztak a menethez: ki befurakodott a sorokba, ki egy-egy menetoszlop végére állt. A lakóházakban, irodaépületekben kinyíltak az ablakok, a kihajoló emberek lelkesen integettek, éljenezték a menetet. Üzletek zártak be, amerre a tömeg elhaladt; eladók, pincérek, fodrászok álltak be a menetbe, buszkalauzok hagyták magukra kék járművüket. Minisztériumok, hivatalok, intézmények dolgozói hagyták az íróasztalon az aktákat, csatlakoztak a felvonulókhoz. Kijelölt és önjelölt rendezők – sokszor fordul még elő az októberi napokban, hogy nem 9lehet különbséget tenni közöttük – sürögtek-forogtak, szaladgáltak fel-alá, terelgették a menetet, igazgatták a sorokat. Ahány fénykép, filmfelvétel, emlék a felvonulásról: csupa-csupa örömtől sugárzó, boldog arc. A tömeg ujjongott, a város bámult: Budapest talán még sohasem látott ilyen felvonulást.

A tömeg énekelt; az egyetemistákat még a munkásmozgalom hagyományai és a Mester, Kodály Zoltán szellemében nevelték. Zúgott a Kossuth-nóta, az ötvenhatos forradalom himnusza, újra meg újra: „Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!” Velük menetelt Gábor Áron, felvirágozott ágyújával, híres Komárom fővezére, Klapka György: az 1849-es szabadságharc. Zúgtak a felszabadulást követő évek százezreket mámorító, hamar elnémított dalai, a Köztársasági induló: „Elnyomás, szolgasors, ez volt a rend ezer évig”, a népi kollégisták legendás himnusza: „Sej, a mi lobogónkat fényes szellők fújják”. A pesti utcán harsogott a francia forradalom, a Marseillaise, a Carmagnole, az orosz forradalmárok dala: „Hej, te bunkócska, te drága”, a spanyolországi nemzetközi brigádok indulója: „Madrid határán, állunk a vártán”. Népdalok zúgtak, felharsant Csínom Palkó, Csínom Jankó kuruc toborzója. Az indulók, a dalok kiszabadultak az iskolai énekórák száműzetéséből, és visszatértek oda, ahová rendeltettek, az utcára. Amit a fiatalok énekben-érzelemben felgyűjtöttek maguknak szabadságról, népről, forradalomról, 1956. október 23-a kora délutánján ott zengett a pesti utcán.

Harsogtak a szavalókórusok. Néhány jelszót az egyetemeken sebtében előre megfogalmaztak, stencilezett, indigóval gépelt, alig olvasható röplapokon osztogattak a felvonulóknak: „Valóban független, szocialista Magyarországot!”, „Új vezetést a pártban és a kormányban!”*1, „Le a visszahúzó erőkkel!”, „Szocialista erkölcsöt követelünk!”*2, „Követeljük a lenini egyenjogúság alapján álló magyar–szovjet barátságot!”*3. Ezekbe a fiatalokba belesulykolták, hogy a tartalom minden, a forma csak talmi máz. Az utca más törvényre tanított: a jelszónak ütemre kell dobbannia, mint a lábnak, a tapsnak, a szívnek. A nyögvenyelős mondatokat percek alatt átformálták, valaki bekiabálta a menetelők soraiba, a szavalókórusok továbbadták, a jelszavak megmérettek, az egyik elhalt, a másik végigzúgott a körúton. Megszületett 1956 folklórja: „Lengyelország példát mutat, kövessük a lengyel utat!”, „Bem apó és Kossuth népe, együtt megyünk, kéz a kézbe!”, „Függetlenség, szabadság, lengyel-magyar barátság!”, „Le a Sztálin-szoborral!”, „Minden ország katonája menjen saját hazájába!”, „Munkás-paraszt gyerekek, együtt megyünk veletek!”, „Nagy Imrét a kormányba, Rákosit a Dunába!”, „Új vezetés, új irány, új vezetőket kíván!”, „Meguntuk már a sok hibát, új gazdaságpolitikát!”, „Szabadságra szavazunk, Kossuth-címert akarunk!”, „Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon!”. És egyre gyakrabban, egyre elemibb erővel: „Aki magyar, velünk tart!”

A jelszavak dobogtak, csattogtak, mint a felvonulók bakancsai. Magyarországon akkoriban mindenkinek volt bakancsa. A prolinak, mert az mindig is bakancsot hordott. A parasztnak, a megfizethetetlen csizma helyett. A tisztviselőnek, egyetemistának, mert a bakancs igen célszerű viselet: a felső része elnyűhetetlen, 10s újra meg újra lehet talpalni. A főosztályvezetőnek, egyetemi tanárnak, még a miniszternek is, hogy mindenki lássa: ők a proletárhatalmat képviselik.

Zászló eleinte kevés volt, amennyit az egyetemisták hoztak, a sebtében rögtönzött, kézzel festett táblákkal, transzparensekkel együtt: a többsége nemzetiszín, de akadt vörös is. A sorokból egymás után tűntek el felvonulók a kapualjakban, s tértek vissza a házmesterektől szerzett, kisebb-nagyobb zászlókat lobogtatva, vagy egész köteget cipelve a hónuk alatt, amit a tömeg pillanatok alatt szétkapkodott. A Marx tértől már zászlóerdő hömpölygött végig a körúton.

Bem apó szobra a budai Duna-parton áll, a róla elnevezett téren mutatja kinyújtott karral a magyar honvédnek: Előre! A háta mögött kaszárnya, akkoriban a Honvédelmi Minisztérium őrzászlóaljának laktanyája. A nyitott ablakokból kiskatonák és tisztek bámulták elképedve a soha nem látott színjátékot. Ide érkeztek rendezett sorokban – tartva magukat a közösen elhatározott néma tüntetéshez – a budaiak: a műegyetemisták, a Kertészeti Főiskola hallgatói, a budai nagy kollégiumok lakói, a testnevelési főiskolások, a Petőfi Sándor Politikai Katonai Akadémia több száz egyenruhás hallgatója.

A tömeg percek alatt szétzilálta, magába olvasztotta a fegyelmet fogadó budaiakat: a szűk téren, a kis utcákban lehetetlen volt rendet tartani. A sorok felbomlottak, a csoportok szétszóródtak, a néma tüntetés hangorkánná változott. Addigra már elterjedt a városban, hogy az egyetemisták a Bem-szoborhoz igyekeznek. „Teherautókon érkeztek a gyárak munkásai, s a térhez vezető zsúfolt utcákon zárt sorokban, zászlókkal jöttek Budáról és Pestről az üzemi dolgozók, az értelmiségiek”*4 – olvasható a Magyar Távirati Iroda aznapi jelentésében. Bohó Róbert egyetemi oktató, a Petőfi Kör hangoskocsijának kezelője: „Ahogy átértünk a hídon, hatalmas tömeg várt ránk. Itt az egyetemista tömeg beleolvadt – és egy kicsit úgy is fogalmaznék: beleveszett – a Budán várakozó óriási, az egyetemistákhoz már semmi közük nem lévő tömegbe.”*5 A Belügyminisztérium korabeli jelentése szerint a Petőfi-szobornál tízezren, a Bem-szobornál ötvenezren lehettek.

Az arcok itt már feszültebbek voltak, az emberek lökdösték, taszigálták egymást, az énekből, szavalókórusokból hangzavar lett, a tömeg ide-oda hullámzott, mint a tenger. A hullámzást a vihar alakítja, nem a víz: az öröm kezdett indulattá válni, a felvonulás tüntetéssé. A tömeg morajlott: „Magyar zászlót kirakni!” Ekkor már egyre több piros-fehér-zöld lobogó közepén lyuk tátongott, a felkelés későbbi címere: a sztálinista címert kivágták, kitépték, kiégették. A laktanya, a szomszédos külügyminisztérium ablakaiban megjelentek a zászlók. Ekkor hangzott fel először az ujjongás: „A honvédség velünk van!” Veres Péter először a szobor talapzatáról igyekezett beszélni, de nem lehetett hallani a szavát. Felkapaszkodott a hangoskocsi tetejére: számunkra idős ember volt már, ötvenkilenc éves. Konok, bölcs parasztforradalmár siheder kora óta, börtönök, csendőrpofonok nevelték. Autodidakta író és gondolkodó, a népi mozgalom 11egyik kezdeményezője, a Nemzeti Parasztpárt vezetője, miniszter, majd kiszorítva a politikából, az Írószövetség elnöke. Fiatalok támogatták, hogy le ne csússzon, úgy olvasta a mikrofonba az írók kiáltványát. A bábeli zűrzavarban alig hallották, de ha hallották is: az idő is meglódult a tömeggel, a délelőtt fogalmazott követeléseket messze túlhaladta – október egyik újabb jellegzetessége. Déry Tibor volt az Írószövetség másik kijelölt szónoka. A Petőfi-szoborhoz késve érkezett, a Bem-szobornál meg se kísérelt szólni; látta, hogy reménytelen. Tánczos Gábor, a Petőfi Kör titkára kezéből kitépték a mikrofont. A hangoskocsi vezetője kikapcsolta a gyengécske erősítőt.

Az Írószövetség, a Petőfi Kör szószólóinak helyét alkalmi szónokok serege foglalta el. Itt is, ott is ágáltak a tömegben, vállra emelték őket, felkapaszkodtak a szobor talapzatára, a rakpart korlátjára, a lámpaoszlopokra. Hallani kevesen hallották, mit kiabáltak, nem is igen figyeltek rájuk. Csak a szavalókórusok harsogtak, az énekek szálltak, immár egymásba kavarodva, bábeli zűrzavarban, a zászlók lobogtak. És újra meg újra: „Isten áldd meg a magyart!”

A tömeg elbizonytalanodott, a zűrzavar egyre nagyobb lett. A tervezett felvonulás voltaképp véget ért. Ám a felvonulók nem akartak szétoszolni. Valami még hiányzott: a kóda a mű végére. A bizonytalanság egyre fokozta az idegességet. Aztán valaki megfogalmazta az új célt: a Parlamenthez! A jelszóból hangorkán lett. A tömeg meglódult, most már rendezetlenül hömpölygött vissza Pestre, a Margit hídon, az akkor még álló Kossuth hídon, de az Árpád hídon, a Lánchídon is. Az összetartozó csoportok elszakadtak egymástól, szétzilálódtak, idegenek szaporázták egymás mellett a lépést, az emberek már nem karoltak össze, nem alkottak szabályos sorokat. Az örömtől ragyogó felvonulás összekuszálódott. Csak a bakancsok csattogtak.

Miért a Kossuth térre? Mással nem magyarázható, mint a forradalmakra – 1956 októberére is – jellemző délibáblátással (nevezhetjük csodavárásnak is). Az utca aznap Nagy Imrét várta, követelte; Nagy Imrét, akit néhány napja végre visszavettek a pártba. Hátha foganatja van a követelésüknek, hátha visszakerül régi tisztébe! És ha igen, honnan máshonnét szólhat a kormányfő a néphez, mint az ország házának erkélyéről? Gömöri György, a bölcsészek egyik vezetője együtt döcögött egy teherautón Tánczos Gáborral a Bem térről a Kossuth térre. „Tánczos csendesen üldögélt a kocsi sarkában, csak időnként vetett oda egy-egy gondterhelt megjegyzést: »A Nagy Imre-jelszavakat kiabáljátok. Az most a legfontosabb«.”*6 A huszonnyolc éves Tánczos édesapja bajai festékkereskedő volt. Deportálták, tizenhét éves korában belépett a kommunista pártba, gimnazistaként a párt megyei ifjúsági szervezetének vezetője. Érettségi után a budapesti egyetemen filozófia szakra iratkozott be, az ifjúsági mozgalom egyik vezetője, majd kiszorult a politikából, egyetemi tanársegéd. Nagy Imre eszméinek híve, 1955-től a Petőfi Kör vezetője.

Közben vége lett a munkaidőnek, a gyárakból, hivatalokból özönlöttek haza a dolgozók, mint az év minden napján. Belesodródtak a tömegbe, csatlakoztak 12a tüntetőkhöz. A tüntetés hírére jöttek már a külvárosokból, a peremkerületekből is, villamoson, autóbuszon, fel-alá száguldozó teherautókon. A rádió nem adott hírt a felvonulásról, de helyettesítette a város ezer meg ezer telefonja, a motorkerékpáron száguldó, gépkocsikat leállító önkéntes hírvivők.

A Kossuth Lajos tér már nem az egyetemistáké volt: mintegy kétszázezer ember morajlott, zúgott a Parlament cirádás palotája előtt.

Ifjúság, ifjúság

A tanév kezdete fordulópont volt 1956 történelmében. Az országban egyre fokozódó feszültség addig az értelmiség műhelyeiben kapott hangot, az Írószövetségben, a Petőfi Kör vitáin, az Újságíró-szövetségben, néhány újságban. Amikor ősszel megkezdődött az oktatás, több tízezer egyetemista gyűlt össze az ország nagyvárosaiban; a tanintézeteknek 1956-ban hasonló szerepük volt, mint a nagyüzemeknek ama 1917-ben, Oroszországban. Az elégedetlenség, tiltakozás, követelődzés, lázongás immár nagyközösségekben kapott hangot, a közösség erejétől felerősítve: tömegmozgalom lett. A válságot az írástudók fogalmazták meg – a láng az egyetemek falai közül csapott ki az utcára.

Amikor ez a könyv íródik, a huszadik századi európai szocializmus mint társadalmi rendszer halott: önkezével pusztította el magát, még ha pusztulásába más erők is besegítettek. S úgy tűnhet, magával rántja a sírba az eszmerendszert is, melyből táplálkozott, melyet eltorzított, megcsúfított, meggyalázott. Ám 1956 magyar egyetemistái más világban éltek, gondolkodásukat, cselekedeteiket más törvények határozták meg; csak a kor koordináta-rendszerében lehet őket megérteni.

A huszadik század a szocializmus évszázada volt, győzelmeivel, tévedéseivel, bűneivel, bukásával együtt. Eszmerendszere az európai történelem útját kétezer éve meghatározó nyomvonalat követte, melyet a kereszténység fogalmazott meg először, meghirdetve, hogy Isten előtt minden ember egyenlő, nincs se úr, se szolga, minden ember testvér és szabad. A történelmet meghatározó mozgásirányt a francia forradalom fogalmazta jelmondattá. A szocialista eszme a nagy kísérlet volt a szabadság, egyenlőség, testvériség szentháromságának kitágítására, a gazdasági kiszolgáltatottság, elnyomás felszámolására. S az ige testté lőn: a szovjetrendszerben a kivérzett, félanalfabéta, polgárháborútól, éhínségektől pusztított Oroszország alig három évtized alatt a világ egyik szuperhatalma lett, meghatározó részese a fasizmus legyőzésének. A történelem nem ismer még egy ilyen üstökösszerű ívet. Ehhez viszonyítva eltörpültek, gyermekbetegségnek tűntek a szovjet valóság tévedései, torzulásai, bűnei, melyeknek akkoriban legfeljebb századrészét ismerte a világ. 1956-ban a magyar fiatalok e hitében, meggyőződésében sok millióan osztoztak szerte a világon, az elnyomottak és megalázottak között csakúgy, mint a szellemi élet jelesei közül.

13

Az egyetemisták azt vallották, hogy a nép szava Isten szava; ezt olvasták az újságokban, brosúrákban, ezt tanulták az eszme atyamestereitől. És joggal vélték, hogy ők a nép. Jó részük szegényes munkáslakásokból, lepusztult parasztportákról került az egyetemek megkopott padjaiba, vagy „káder”, főtisztviselő, pártfunkcionárius, katonatiszt volt az apjuk, az új rend tisztségviselője, zömében néhány évvel azelőtt maga is kétkezi munkás, földet túró paraszt. A fiatalok ugyanúgy kopott ruhában, a drága talpbőrt kímélendő orrán-sarkán vasalt bakancsban jártak, mint az ország, a sovány menzakoszttal épp csak jóllaktak, mint az üzemi étkezdékben az ország. Ám ez a nemzedék a háborúban nőtt föl, keményebb megpróbáltatásoknak is kitéve. Az új rendben átélték, hogy odahaza az egyetlen hízót, a vetőmagot is be kell szolgáltatni az államnak, hogy apjukat egyre jobban kizsigerelik az egyre szigorúbb termelési normák, ám gyerekfejjel emlékeztek még a régi világra, amikor kínzóbb nyomor, megaláztatás, reménytelenség volt az osztályrészük. Minden terhet, nehézséget felvállaltak, mint az ügyet szolgáló kötelező áldozatot, a jövendő dézsmáját és sarcát, avagy a „vannak még hibák” önámító kibúvóját. Nem utolsósorban: ők voltak az új rend kiválasztottai, a jövő orvosai, mérnökei, tanárai, az új elit – és tudták, hogy ez a régi rendben nem adatott volna meg nekik.

Az egyetemisták az 1953-as olvadás után lettek gyerekekből fiatalok, akkor kerültek az egyetemre, amikor az országot már nem riogatta a csengőfrász, a koncepciós perek rémálma, a gerinctörő megaláztatás. Nem tanulták meg, hogy ne menjenek fejjel a falnak, ne játsszanak a tűzzel. Őket nem bénította a felnőtteket mindennapos megalkuvásra késztető parancs, hogy a családot el kell tartani. Eltartotta őket az állam, ha csak híg levesen, hideg szobákban is.

Ez az ifjúság hitt az egyedül üdvözítő tan vulgármarxizmussá silányított mámorító igéjében, a szocialista jelszavakban, az újságok szlogenjeiben, a tankönyvek sablonjaiban, az alkotmány paragrafusaiban, miszerint a szocializmusban minden hatalom a dolgozó népé. És amikor úgy érezték, hogy őket, a dolgozó nép fiait nem engedik be a brosúrák ígérte földi paradicsomba, noha az jogos tulajdonuk, amikor meghasadt az eszme burka s egyre jobban felsejlett a paradicsominak aligha mondható valóság, lázongani kezdtek. Mint hitték és vallották: a szocializmus megújítása érdekében.

1956. október 16-án a szegedi egyetemisták ezerötszáz fős gyűlésének tízpontos határozata még csak az egyetemi élet, az oktatás reformját követelte, de a hallgatók kimondták az elszakadást az egységes ifjúsági szövetségtől, s újjáalakították a koalíciós évek Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szervezetét, a MEFESZ-t. Az átalakulás csupán jelképes volt, a MEFESZ 1956-ban nem vált valóságos szervezetté, vagy ha igen, csak néhány órára, napra, de a jelkép sokat jelentett. Megtört az egypártrendszer alapját képező monolit szervezeti forma, amely az ország, a társadalom minden szegletében csak egyetlen, egy kaptafára gyártott szervezetet tűrt meg, azt is szigorúan alárendelve az egyetlen pártnak. A sztálini struktúra, amely egyetlen akolba terelt minden nyájat, eresztékeiben ropogott.

14

A következő héten az ország valamennyi egyetemén, főiskoláján gyűlés gyűlést követett, a követelések átalakultak, csiszolódtak, kikristályosodtak, átfogalmazódtak. A MEFESZ újjáalakítása kimondatlanul – s bizonyára végig nem gondolva – azt jelentette: vissza az emlékezetben a szabadság glóriájával övezett 1945-ös társadalmi forradalomhoz, demokráciához. Az erjedés viharos volt. A szegediek október 20-i, kétezer fős nagygyűlésén elfogadott húsz pontból kilenc már az országnak szólt: tájékoztatási szabadságot követeltek, bérreformot, Nagy Imrét és Lukács Györgyöt a kormányba, a politikai perekben a halálbüntetés eltörlését, nagyobb szerepet az ifjúságnak a politikai életben, Kossuth-címert, március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítását. S kissé ködösen megfogalmazva többpártrendszert is: „új alapokra fektetett, szabad, demokratikus választási rendszert”*7.

Október 22-én az egész országban forrongott az egyetemi ifjúság. A fővárosban délutántól az éjszakába nyúlóan minden egyetemen, főiskolán gyűlés volt; diákok ezrei ágáltak, vitatkoztak, szenvedélyesen egymás szavába vágva, fittyet hányva a parlamentáris szabályoknak, terméketlen szócséplésekbe is bonyolódva, bábeli hangzavarban. Keveredett itt a fontos a nem fontossal, a lényeges a lényegtelennel, a rendszer által eltűrhető a tűrhetetlennel. Szóba került a sajtószabadság, a menzakoszt, Nagy Imre, az orosznyelvoktatás, a Kossuth-címer, a diákok félárú utazási igazolványa, a parasztság helyzete, a normarendezések, a szabad választások, a nyugati tanulmányutak engedélyezése, a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok. Az egyetemisták egymás kezét keresték: küldöttek hozták-vitték a híreket a Műegyetemről a Közgázra, a Közgázról a bölcsészkarra, a bölcsészektől a medikusokhoz, jogászokhoz, képzőművész- és színészpalántákhoz, a Kertészeti, az Állatorvosi, a Testnevelési Főiskolára, beszámolni, mi történik náluk, tudakozódni, mi történik másutt. Minden forradalom kovásza a tömegmozgalom.

A történetírás általában a műegyetemi gyűlésről emlékezik meg, noha hasonló események zajlottak a legtöbb egyetemen. De a Műegyetem nemcsak a diákság góca volt; százával tanultak itt gyárakban, üzemekben, hivatalokban dolgozó esti hallgatók. A hatalmas aulában szorongó négy-ötezer fiatal között nemcsak a budapesti és vidéki egyetemek küldöttei voltak jelen, hanem az üzemek, katonai akadémiák, vállalatok, különböző szervezetek önjelölt vagy megbízott delegátusai is. S itt fogalmazódtak meg azok a pontok, melyeket az egyetemisták a zászlajukra írtak. Másnap már ezeket harsogta Budapest, a következő napon egész Magyarország.

Lemossuk a gyalázatot

Az egyetemisták követeléseit általában tizennégy pontként emlegetik. Van tizenkét, tizenöt, tizenhat pontos változat is; a követeléseket – melyeket még október 22-én éjjel, majd a következő napokban több százezer példányban legépeltek, 15sokszorosítottak, kinyomtattak – átfogalmazták, összevonták, másként csoportosították, kiegészítették. A lényeg nem változott.

A követelések első írásos megfogalmazása tíz pontot tartalmazott. Még a szerző is valószínűsíthető, bár helyesebb íródeáknak nevezni. Jankovich István műegyetemi adjunktust este fél nyolc tájban a gyűlés megbízta, hogy személygépkocsiján három diákkal menjen a Rádióba s olvastassa be az esti hírekbe a műegyetemisták követeléseit. A megbízatás nem az adjunktusnak szólt, hanem gépkocsijának, ami nagy ritkaság volt akkoriban. „Útközben derült ki, hogy nincs egy szöveg, amit be lehet olvasni a Rádióba. Ezért Jankovich [az emlékező egyes szám harmadik személyben ír önmagáról – Gy. L.] a Nemzeti Múzeum mögött, a volt lovardánál, az egyik lámpa alatt megállt, és az egyik diák füzetéből kitépett lapon címszavakban megfogalmazta a nagygyűlés követeléseit. Azt mondta, nem érdemes a diákság helyi jellegű problémáival foglalkozni, hanem az ifjúság általános politikai követeléseit kell most, ebben az órában összefoglalni.”*8 A Rádió vezetői megtagadták a követelések beolvasását. „A Rádiótól Fellegi elvtárs jelentette – olvasható a Központi Vezetőség ügyeleti naplójában –, hogy az Építőipari Műszaki Egyetemen kb. 8000 diák újabb határozati javaslatot fogadott el, amit a rádión keresztül közölni akartak. A Rádió visszautasította kérésüket, mert olyan dolgokat is tartalmazott a határozat, amit nem lehetett közölni.”*9 Az egyetemre visszatérve, negyedkilenc tájban „lépett az emelvényre a visszatért delegáció egyik hallgató-tagja, és az első alkalommal olvasta föl a Jankovich István által megfogalmazott TÍZ PONT-ot. A lelkesedés leírhatatlan volt.”*10

Tíz pont jelent meg másnap reggel a Szabad Ifjúságban, a DISZ, a Dolgozó Ifjúság Szövetsége Központi Vezetőségének lapjában is, s ezek szinte szó szerint megegyeztek Jankovich fogalmazványával. (Amiben nem, arról még lesz szó.) A szöveg igen pongyola, érződik, hogy sebtében íródott:

„Az egyetem ifjúsága a következő pontokban foglalta össze politikai követeléseit: 1. Az MDP Központi Vezetősége azonnali összehívása, melyen az időközben alulról megválasztott új pártvezetőségek által az új Központi Vezetőség megalakítása. 2. A kormány alakuljon át Nagy Imre elvtárs vezetésével. 3. Gazdaságilag és politikailag teljesen egyenrangú alapon és egymás belügyeibe való be nem avatkozás elvén álló magyar-szovjet és magyar-jugoszláv barátság megalakítása. 4. Általános, egyenlő, titkos választásokat a Népfrontba tömörült pártok részvételével, új nemzetgyűlési képviselők választásával. 5. A magyar gazdasági élet átszervezését, szakemberek bevonásával és ennek keretében a magyar uránérc leggazdaságosabb felhasználását. Hozzák nyilvánosságra a külkereskedelmi szerződéseket és vizsgálják felül a tervgazdaságon alapuló magyar gazdasági életet. 6. Az ipari munkásság normáinak rendezését és a munkás-autonómia bevezetését az üzemekben. 7. A beszolgáltatási rendszer felülvizsgálatát és az egyénileg dolgozó parasztság támogatását is. 8. Az összes politikai és gazdasági perek felülvizsgálatát, a politikai foglyok részére teljes amnesztiát, az ártatlanul elítéltek, illetve a hátrányos helyzetbe kerültek reha16bilitálását. Legyen nyilvános Farkas Mihály tárgyalása. 9. A régi címer helyett a Kossuth-címer visszaállítását, március 15-öt és október 6-ot nyilvánítsák nemzeti ünneppé és munkaszüneti nappá. 10. Teljes vélemény- és sajtószabadság megvalósítását (a Rádiónál is!) és ennek keretében külön napilapot az új MEFESZ szervezetnek; a régi káderanyagok nyilvánosságra hozatalát és megsemmisítését.”*11

A követeléseket a valóság szülte, az egyetemisták csak megfogalmazták. Lényegében pontosan.

A tömeg indulatát a történelem tanúsága szerint a nyomor, az éhbér, az üres gyomor korbácsolja lázadássá. Magyarországon 1956-ban másként történt. Az egyetemisták által is megfogalmazott gazdasági követeléseknek szinte semmi jelentőségük nem volt az októberi napokban, csak akkor, ha politikai követelésekkel társultak, mint a normarendszer a munkásönkormányzattal, a gazdasági élet átszervezése a szovjet függőség felszámolásával, a beszolgáltatás eltörlése a kisparaszti birtokok elismerésével. Az ország nem jóllakni akart; más vágyak tüzelték.

Pedig 1956-ban – mai szemmel nézve – az emberek kilenctizede nyomorgott. Egy lódenkabát, egy micisapka, kalap, két öltöny, egy bakancs, egy kimenőcipő, néhány ing, blúz, szoknya, egy-két pulóver, egy kosztüm, bombasérült házak tömege, kívül-belül málladozó falú otthonok, sok tízezernyi társbérlet mindennapos nyűge, feszültsége, túlzsúfolt, ritkán közlekedő villamosok, ingázók, barakklakók százezrei, silány koszt, sivár kirakatok, üzletek, sorban állás. Álmodott a nyomor: kombinált szekrényt, kihúzható rekamiét, bécsi szeletet, világvevő rádiót, lemezjátszót, citromot, gépi perzsát, csokoládét, babkávét.

1956-ban nem a mai mércével mértek. Tizenegy éve ért véget a háború, mely az országot romokba döntötte, feldúlta, csatatérré változtatta, kifosztotta; a lakosság egytizedét ölte meg, tette hajléktalanná, terelte hadifogolytáborokba, kergette világgá. Az ország vagyonának majd fele megsemmisült, a háborús károk összege ötszöröse volt az 1938-as nemzeti jövedelemnek, az állatállomány hetven százaléka elpusztult. Magyarország megérte a világtörténelem legnagyobb inflációját. A számok semmit sem mondanak, mert felülmúlnak minden képzeletet: 1 új forint 400 quadrillió pengőt ért. Ezt a számot huszonkilenc nullával írják. A dolgozók degeszre tömött aktatáskában, szatyorban vitték haza a hetibért, s a százmilliárd pengőkért másnap már tíz deka zsírt sem lehetett vásárolni. A városlakók éheztek, dideregtek, váltás fehérneműjüket cserélték el néhány tojásért, batyuval járták a falvakat, ágyneműt, evőeszközt, edényt csereberélve babra, lisztre, krumplira. A parasztnak nem volt szerszáma, gálica, igásállata, villanya, vízvezetéke. Általános volt a vélemény, hogy évtizedekbe telik, amíg Magyarország kiheveri ezt a katasztrófát. Olyan éles szemű társadalomtudós, mint Bibó István, nyomatékosan figyelmeztetett a magyarság „halálosan fáradt”, „beteg”*12 passzivitásba süllyedt állapotára.

Aztán a kivérzett, elcsigázott ország egyszer csak megrázta magát és újjászületett. A csoda csak abban gyökerezhetett, hogy a nép zöme szívvel-lélekkel 17egyetértett a társadalmi-gazdasági változással. Még hitele volt a kommunisták jelszavának: „Tiéd az ország, magadnak építed!” A parasztság évszázados álma teljesült: felosztották a nagybirtokokat: hatszázötvenezer család, hárommillió gazdasági cseléd, mezőgazdasági munkás, törpebirtokos kapott átlagosan öt hold földet. 1946 őszén megszületett az értékálló új pénz, a forint. Az államosított üzemekben a munkás egy történelmi másodpercre azt hihette, övé a gyár. 1948-ban az ország csaknem annyit termelt, mint az utolsó békeévekben. Három esztendő alatt, külső segítség nélkül úrrá lett újkori történelme legnagyobb gazdasági válságán. Bizonyságul arra is, hogy a tömeglélektan, a hit, a bizalom, a lelkesedés közgazdasági kategória is.

Aztán minden derékba tört. Az 1945-ös választásokon abszolút többséget elért Kisgazdapártot előbb feldarabolták, majd kiszorították a hatalomból. A párt főtitkárát, Kovács Bélát a szovjetek letartóztatták. Nagy Ferenc miniszterelnököt emigrációba kényszerítették, Tildy Zoltán köztársasági elnököt házi őrizetbe vették. A két munkáspárt Magyar Dolgozók Pártja néven egyesült. A kérészéletű parlamentáris demokráciát egypárti diktatúra váltotta fel.

A termelésben a vezetés megvalósíthatatlan iramot diktált, a gazda nélkül maradt gazdaságban a hozzá nem értés tobzódott, megszületett a diktatúra vízfeje, a kérlelhetetlenül centralizált, egyre növekvő apparátus; minisztériumi íróasztaloknál döntötték el, melyik parcellán mit vessenek, melyik gyárban mit termeljenek, a harmadik világháborútól szűkölő politika mindent odadobott a nehézipar, a „vas és acél országa” molochjának. S az elkedvetlenedett nép energiája már nem volt hajtóerő. 1951-ben ismét be kellett vezetni a jegyrendszert, a mindennapi kenyér sem volt meg, az állandó normarendezések bércsökkenést jelentettek, az évenkénti béke- és tervkölcsönjegyzés adóztatást, a beszolgáltatás kíméletlen dézsmát. Három év alatt az emberek jövedelme negyedével csökkent. A lakosság egyharmada, a nagycsaládosok fele az akkor megállapított létminimum alatt élt. A Statisztikai Hivatal (szigorúan titkos) kimutatása szerint a családok egyharmadának lepedője sem volt. Az 1953-as „új szakasz” hozott ugyan javulást a gazdaságban is, de a megújulni igyekező politikát hamar elgáncsolták.

A nép akaraterejét, életkedvét kitiltották a közéletből, kiszorították a termelésből, mégsem sorvadt el. A mozik, színházak, múzeumok, könyvtárak, képtárak, szórakozóhelyek zsúfolásig teltek. A népnek azelőtt méregdrága könyv fillérekbe került, a könyvkiadás 1938-hoz képest megháromszorozódott. 1953-ban tízezer nyilvános könyvtár volt az országban, egymillió beiratkozott olvasó; majd minden községnek, üzemnek, vállalatnak saját könyvtára. A mozik száma 1949 és 1953 között megháromszorozódott, elsősorban annak eredményeként, hogy az isten háta mögötti falvakba is bevezették a villanyt. Tizennyolcezer művészeti csoportban énekeltek, táncoltak, szavaltak, színjátszottak fiatalok és öregek.

A munkás, a paraszt, aki hazament a könyvtárból, moziból, kultúrcsoportból, az eget is lekáromkodta, mert nem volt hús, kenyér, cipő, mert a normát megint 18emelték, a beszolgáltatást növelték, pökhendi, lélektelen hivatalnokok packáztak velük, a „dolgozó néppel”, ahogy magukról az újságban mindennap dicsőítve olvashatták. De azért újra kölcsönöztek könyvet, újra beültek a moziba, újra táncoltak és énekeltek.

A legnagyobb hajtóerő a gyerek volt. Nem ették meg a holnapra aranytojást tojó tyúkot, mint azt a bölcs vezér, Rákosi Mátyás megfogalmazta. A jövő számukra a gyereküket jelentette, akiért hajlandók voltak mindent áldozni, földet, bért, verítéket, mindent vállalni, szegénységet, nélkülözést, igazságtalanságot. Néhány évvel azelőtt a munkás, a paraszt számára vonzó életcél volt, hogy gyerekéből postást, vasutast neveljen. Most megérhette, hogy mérnök, orvos, tanár lesz.

Ezek a fiatalok lázongtak 1956 őszén, és nem a nyomor ellen. Azért indultak tüntetni, hogy lemossák a gyalázatot a szocializmus eszméjéről: Rajk László vérét, a lesöpört padlásokat, a szövetkezetbe kényszerített parasztok megaláztatását, a mindennapos félelmet, százezrek meghurcolását, a kizsigerelt munkások kiábrándultságát, s legfőképp talán a mindent benyálazó hazugságot. Hittek abban, hogy mindez idegen a szocializmustól, megváltoztatható, eltörölhető, kijavítható. Csak vissza kell térni a tiszta forráshoz, s a szocializmus eszméje ismét fényesen ragyog majd, mint a nap. És ami a legfontosabb: valósággá válik.

Az októberi fiatalok naiv, mámoros hittel, igazuk és a szocializmus igazának biztos tudatában mentek az utcára. A kommunista világmozgalom messianisztikus hite – létének kovásza és halálos kórja – rájuk is kisugárzott. Miként testvérbátyjaik, ők is hitték, hogy holnapra megforgatják a világot. Egyelőre tartózkodjunk a szentenciától, hogy nekik sem sikerült – erről szól a történet.

A lengyel példa

A kanócot, amely a magyar egyetemisták tüntetését kirobbantotta, Varsóban gyújtották meg.

1956 októberében Lengyelország forrt, mint Magyarország. Az okok ugyanazok voltak, az események másként alakultak.

Június 28-án Poznańban nem az egyetemisták vonultak az utcára, hanem a munkások, több bérért, több kenyérért. A tüntetés órák alatt felkelésbe csapott át; megrohamozták a párt székházát, a Rádiót, elfoglalták a börtönt, kiszabadították a foglyokat, ostrom alá vették a biztonsági erők központját. A felkelést a lengyel fegyveres erők kíméletlenül leverték. Az összecsapásnak csaknem száz halottja s több száz sebesültje volt. Következtek a letartóztatások, a perek, de a büntetés – az 1956 utáni magyar mércével mérve – enyhe volt, s az elítéltek néhány hónap után szabadultak.

Lengyelországnak a szerencse is kezére játszott. Bolesław Bierut, a lengyel Rákosi, 1956 márciusában váratlanul meghalt. Utódát, Edward Ochabot, más 19fából faragták. Augusztusban rehabilitálták Wladysław Gomułkát, aki az illegalitásban a lengyel párt vezetője volt; 1951-ben jobboldali nacionalista elhajlással vádolva kizárták a pártból, s szigorú házi őrizetben tartották. Híre ment, hogy a központi bizottság október 19-i ülésén Ochab átadja a helyét Gomułkának, a párt vezető testületeit gyökeresen átalakítják. Mindezt a szovjet vezetés tudta és beleegyezése nélkül – Ochab még raportra sem volt hajlandó Moszkvába menni –; példátlan eset a népi demokráciák történetében. A történethez hozzátartozik, hogy a lengyel főtitkár egy hónappal az események előtt Pekingben járt, ahol a kínai vezetők igencsak biztatták, hogy ne tűrje a szovjetek gyámkodását.

Nyikita Hruscsov, Vjacseszlav Molotov, Lazar Kaganovics, Anasztasz Mikojan, a Szovjetunió vezetői sietve Varsóba repültek. Olyan sietve, hogy van forrás, amely szerint csaknem katasztrófa lett belőle: a lengyel légierőt nem értesítették érkezésükről, s a felszállt vadászgépeket csak az utolsó pillanatban sikerült visszarendelni. Nyomaték kedvéért a legfelsőbb vezetők kíséretében volt Georgij Zsukov marsall, honvédelmi miniszter és Ivan Konyev marsall, a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek főparancsnoka. S hogy még hangsúlyosabb legyen: hadgyakorlat ürügyén a Lengyelországban állomásozó szovjet csapatok megindultak Varsó és az ipari gócpontok felé, a lengyel vizekre szovjet flottaegységeket vezényeltek. Konstantin Rokosszovszkij, Lengyelország nemzetvédelmi minisztere parancsára – aki lengyel származású volt, de a Szovjetunió marsallja – lengyel alakulatokat küldtek Varsóba, a lengyel vezetés ellen.

A lengyelek megmakacsolták magukat. Varsóban nem csak a munkások, az egyetemisták is készültek az ellenállásra. A haditengerészet parancsnoka közölte, hogy lövet, ha a szovjet hajók megsértik felségvizeiket. A légierők parancsnoka támadási parancsot adott a felvonuló szovjet csapatok ellen, ha nem születik politikai megállapodás. A Belbiztonsági Hadtest (a lengyel ÁVH) megszállta a főváros stratégiai pontjait – a lengyel vezetés védelmére. Ochab és Józef Cyrankiewicz miniszterelnök Gomułkát támogatta. Vessük ezt össze Gerő Ernő, Hegedüs András szerepével. A szovjet és a lengyel pártvezetők között goromba vitára került sor. Ochab: „Alighogy Hruscsov kiszállt a repülőgépből, már messziről rázta felénk az öklét. Odament a szovjet tábornokokhoz és először őket köszöntötte. Csak ezután jött oda hozzánk, és ismét elkezdte rázni az öklét, ezúttal az orrom előtt. Ezzel nemcsak engem ért sértés, hanem az egész pártvezetést.” Gomułka: „Hruscsov elvtárs első szavai ezek voltak: »El vagyunk szánva arra, hogy brutálisan beavatkozzunk az önök ügyeibe, és nem engedjük meg, hogy az önök szándékai megvalósuljanak«. Közöltük, hogy nem fogunk tárgyalni, ha ezt a revolvert nem veszik el az asztalról, vagyis ha nem vonják vissza fenyegetéseiket. Megkérdeztük, hogy le akarnak minket tartóztatni? Erre Hruscsov kijelentette, hogy ezt nem mondta, de az SZKP elszánta magát a beavatkozásra.”*13 Gomułkának és társainak egynapos tusakodás után sikerült meggyőzniük Hruscsovékat, hogy az új pártvezetés hű marad a Szovjetunióhoz, a szocializmust nem fenyegeti veszély Lengyelországban. Ez azonban nem ment egyszerűen. 20Az SZKP KB Elnöksége október 20-i ülésén még a majdani „magyar megoldást” fontolgatták. Hruscsov kijelentette: „Csak egy megoldás lehetséges – véget vetni annak, ami Lengyelországban van”, s ellenkormány alakítását, fegyveres beavatkozást terveztek. Másnapra változott a helyzet. Hruscsov: „A körülményeket figyelembe véve le kell mondani a fegyveres beavatkozásról. Türelmet kell tanúsítani. (Mindenki egyetért.)”*14

Mi lehetett az oka, hogy a szovjet vezetés, amely Magyarországon az elkövetkező két hétben kétszer is a fegyveres beavatkozás mellett döntött, Lengyelországban nem ezt az utat választotta? Ehhez bizonyára hozzájárult a lengyel vezetés egysége. Magyarországon a párt első embere, a Politikai Bizottság, a Központi Vezetőség engedelmes ámenjével, behívta a szovjet csapatokat. Lengyelországban számolni kellett azzal, hogy intervenció esetén a párt, a pártvezetés szembefordul a szovjetekkel. S más lett volna háborúba keveredni a milliós lengyel hadsereggel, légierővel, flottával, mint leverni néhány száz vagy ezer magyar felkelőt. Nem véletlen, hogy Varsóban a szovjet vezetés egész stábja megjelent, míg Magyarországra csak két emisszáriust küldtek. A lengyel példa mindenesetre bizonyította, hogy a szovjet vezetés képes egy nap alatt akár száznyolcvan fokos fordulatra is. A sztálini hajthatatlan és megkérdőjelezhetetlen diktatúra elbizonytalanodott.

Magyarország kis ország volt, baráti és semleges államok gyűrűjében, Lengyelország viszont, több száz kilométeres német határvonalával a Varsói Szerződés stratégiai kulcspontja, az NDK, Csehszlovákia hátországa. Ám ez adta az adut is Gomułkáék kezébe. Hruscsov végül is hitt a szavuknak, hogy nem kívánnak kiválni a szovjet tömbből, nem követelik a szovjet csapatok távozását Lengyelországból. Tudta, hogy a lengyelek félnek a nyugatnémet revansizmustól. Ez ellen egyetlen garancia volt: a Vörös Hadsereg. Hozzájárulhatott a gyors döntéshez, hogy a válság kulcsembere, Hruscsov a helyszínen, első kézből szerzett információkat, személyes tapasztalatokat, nem közvetítők útján. Végül, ám nem utolsósorban: Lengyelország a válság első jele volt. A magyar eseményekből a szovjet vezetés azt a következtetést vonhatta le, hogy érvényesül a dominóelv, a lázadás továbbterjedhet a többi népi demokráciára.

A szovjet fegyveres beavatkozás Lengyelországban elmaradt, Magyarországon nem. A magyarok végigmentek a forradalom útján, a lengyelek nem. Számos politikus és elemző – Keleten és Nyugaton egyaránt – a lengyelek józanságát, higgadtságát állította példaképül a forrófejű magyarok elé. Utólag kiderült, hogy a szovjet függőség, az egypárturalom fennmaradásával Gomułka reformtörekvései rövidesen hamvába holtak, Lengyelország visszatagolódott a népi demokráciák engedelmes táborába. A lengyeleknek a diktatúra, a mérhetetlen nyomor évtizedeit kellett megélniük, míg 1956-os lázadásuk megszülte a már-már polgárháborúba torkolló ellenállást. De ki látta ezt 1956 októberében? Ki tudta, hová vezet az egyfelé induló, majd élesen elkanyarodó lengyel és magyar út?

21

A lengyel események, Gomułka győzelmének híre – noha a részletekről akkoriban keveset tudtak – október 22-én futótűzként terjedt el Budapesten. A másnap reggeli lapok sokkal részletesebben foglalkoztak a lengyel, mint a magyar helyzettel. Az újságok felét Gomułka beszéde töltötte meg; kapóra jött, hogy a magyar pártvezetés által elítélt célokat a lengyel pártvezető hivatalosan megfogalmazta. A szerkesztők, újságírók a Gomułka-beszéd alcímeibe belefogalmazták a magyar követeléseket: „A demokrácia útja az egyetlen út”; „A poznańi munkások nem a szocializmus, hanem a hibák ellen tiltakoztak”; „Az egyenlőségen és önállóságon alapuló lengyel-szovjet viszony”; „A munkásosztály bizalma – a hatalom gyakorlásának erkölcsi alapja”; „Az ipari igazgatás új formáira van szükség”; „Javításra szorul a mezőgazdasági politika”; „Le kell számolni a lengyel Berijákkal”; „Meg kell valósítani a párt akcióegységét”; „Terveink végrehajtásához elengedhetetlen a tömeg bizalma”; „Nem elég leváltani néhány személyt – igen sok változtatást kell végrehajtani a néphatalom egész rendszerében”; „A leplezetlen igazságot mutatjuk meg a nemzetnek”; „Lehetővé tesszük, hogy az emberek ne csak szavazzanak, hanem válasszanak is”; „A párt nem kormányoz, hanem csak irányít.”*15

Ezek a magyar egyetemisták követelései, más megfogalmazásban. „Az egyetemi ifjúság egyhangú lelkesedéssel nyilvánította ki szolidaritását a varsói munkásokkal és fiatalsággal, a lengyel nemzeti függetlenségi mozgalommal”*16 – olvasható a műegyetemisták kiáltványának befejezéseként. Az október 23-i felvonulás meghirdetett célja a lengyel megújulás melletti demonstráció volt. Ismét a magyar október egyik jellegzetessége: az események élesen elkanyarodtak az eredeti szándéktól, céltól.

Napfényes délelőtt

Október 23-án a reggeli lapok nem adtak hírt a készülő felvonulásról, noha az egyetemisták gyűléseiről röviden tudósítottak. A Kossuth rádióban, a tízórás hírekben hangzott el a közlemény: „Több budapesti egyetemen, ahogy erről már beszámoltunk, tegnap diákgyűlések voltak. Ezeken a gyűléseken elhatározták, hogy ma délután a budapesti fiatalság néma rokonszenvtüntetést rendez a Lengyel Népköztársaság követsége előtt. A néma tüntetés célja, hogy az ifjúság kinyilvánítsa mélységes rokonszenvét s egyetértését a lengyelországi eseményekkel kapcsolatban. A fiatalok határozatot fogadtak el a tekintetben is, hogy mindenféle szélsőséges, provokatív és antikommunista megnyilvánulást leszerelnek és elfojtanak. Biztosítják, hogy a rokonszenvtüntetés a szocialista demokrácia jegyében, a fegyelem és a rend fenntartása mellett folyik le. Az egyetemi fiatalok 2 óra 30 perckor találkoznak az Írószövetség székháza előtt.”*17

A tüntetés híre ekkor már mindenütt terjedt a városban. Az egyetemisták gyárakat, hivatalokat, pártbizottságokat kerestek fel, az utcákon egyre szapo22rodtak a diákság követeléseit megfogalmazó, a felvonulást meghirdető röplapok. Tíz órakor gyűlést tartottak és határozatot fogalmaztak meg a Petőfi Akadémián: „Mi, a lánglelkű szabadságharcosról, Petőfi Sándorról elnevezett katonai-politikai akadémia beosztott tisztjei és hallgatói egyetértünk a magyar ifjúság jogos és igazságos követeléseivel és azokat támogatjuk: A nép fiai vagyunk, eskünkben is a népre esküdtünk. A néppel tűzön-vízen át harcolunk.”*18 „A röpgyűlés után autós futárok vitték a leveleket az egyetemekhez”*19 – olvasható a Magyar Távirati Iroda összefoglalójában. A Petőfi Akadémia tisztjei fölszólaltak a bölcsészek délelőtti gyűlésén, képviselőik a Testnevelési Főiskolán kijelentették: ha fegyveres összetűzésre kerülne sor, ők a diákok pártján vannak. (1956-ban háromezer-nyolcszáz politikai tiszt szolgált a hadseregben, ezek nyolcvan százaléka huszonöt-harminc éves, majd egykorú az egyetemistákkal.) Egyetértettek a felvonulással a Rákóczi Katonai Középiskola kommunistái, az elitképző Lenin Intézet, a Tárogató utcai pártiskola (a párttitkár s néhány hallgató tiltakozása ellenére), a Pártfőiskola hallgatói (Nemes Dezső dékán és öt hallgató ellenszavazatával). Viharos párttaggyűlésre került sor a Szabad Népnél; Betlen Oszkár főszerkesztő-helyettes és néhány társa, tiltakozásul az aznapi reformpárti vezércikk ellen, lemondott. A szerkesztőség zöme a felvonulás mellett foglalt állást, akárcsak a Rádió munkatársai, akik röpgyűlésükön megtöltötték a stúdió udvarát. Heves vitákra került sor üzemi, intézményi pártszervezetekben, kerületi pártbizottságokon; sokan helyeselték a felvonulást.

Az egyetemistáknak két központja alakult ki: a budaiaké a Műegyetemen, a pestieké a bölcsészkaron. Gömöri György: „Tíz óra körül már alig lehetett mozogni a DISZ-bizottságon – ez lett a tüntetés szervezésének főhadiszállása. Megjött a műegyetemisták küldöttsége, és ez hosszú vitákra adott alkalmat. A késő éjszakába nyúló gyűlésükön a műegyetemisták is megszervezték a tüntetést, de merőben más elképzelésük volt, mint nekünk. Ragaszkodtak ahhoz, hogy »némán és zárt sorokban« vonuljanak fel a budai parton a Bem-szoborhoz. Azzal érveltek, hogy a néma felvonulás hatásosabb. Ezt nem tudtuk elfogadni; ebben a feszült légkörben a néma tüntetés szinte lehetetlen, mondtuk, sokkalta fontosabb, hogy saját jelszavainkkal menjünk ki az utcára, hogy pontosabban megfogalmazzuk, miért tüntetünk, s mit akarunk. Sem hangerővel, sem érvekkel nem sikerült meggyőznünk egymást: abban maradtunk, hogy ők három órakor némán indulnak a Szabadság hídtól a budai oldalon, mi pedig ugyanakkor, jelszavakkal, a Petőfi-szobortól, s hogy a Bem-szobornál találkozunk.”*20

Ebben már körvonalazódott a két áramlat, mely – más és más formában – végigkövethető ötvenhat napjaiban. A bölcsészkaron jelszavakat fogalmaztak és sokszorosítottak, a Műegyetemen a rend, a fegyelem érdekében igyekeztek meghatározni a felvonulás pontos menetét: „1. Zárt tízes sorokban vonulunk kart karba öltve. 2. Jelszavak nélkül néma felvonulást rendezünk, mert csak egy ilyen demonstráció méltó hozzánk. 3. A Budafoki u. 3. sz. kapun vonulunk ki, és a következő útvonalon haladunk: Gellért tér–Gellért rakpart–Döbrentei tér–23Döbrentei utca–Lánchíd utca–Fő utca–Jégverem utca–Bem rakpart. A Bem-szobor körül az egyetemek ifjúsága felsorakozik, elhelyezik a koszorúkat, majd eléneklik a Himnuszt. Elvonulás a Bem József utca–Mártírok útja–Széna tér–Lövőház utca–Marcibányi tér útvonalon. A Marcibányi téren a Szózat eléneklése után a felvonulás befejeződik… 5. Előzetes időbeosztás: indulás 1/2 3 órakor, koszorúzás 1/4 4 órakor, elvonulás 1/2 4 órakor. Kérünk benneteket, hogy a fenti időpontokhoz alkalmazkodva biztosítsátok torlódásmentes demonstrációnkat.”*21

Ez a terv egy békés május 1-jei felvonulás forgatókönyve volt. Akkor is naiv, ha senkinek sem volt fogalma arról, mivé változik estére a békésnek, szervezettnek induló felvonulás. A diákokban volt némi félsz; a bölcsészkaron is elhatározták, hogy egymásba karolva vonulnak, idegeneket nem engednek maguk közé, rendezők vigyázzák a felvonulást. Az akkoriban még oly divatos „éberség” sablonos reflexe volt ez, vagy valóságos aggodalom, hogy megzavarják demonstrációjukat? Feltehetően belejátszott ebbe az egyetemisták elittudata is: ez az ő felvonulásuk, nem akartak osztozni másokkal. Mindenesetre azon a gyönyörű, napfényes délelőttön meg voltak győződve, hogy a felvonulás békés, fegyelmezett lesz, hogy övék a pesti utca. Honnan tudták volna, hogy a tömegmegmozdulásokat az erők és szenvedélyek uralják, nem a szándék, az akarat?

Az írástudók lázadása

A tüzet, amely 1956. október 23-án az egyetemek falai közül kicsapott az utcára, az írástudók szították. A magyar irodalom évszázados tradíciója, hogy mélyen a politikában, a közéletben gyökeredzik. Ne keressük most ennek az okát, ne is vitassuk, előnye ez vagy hátránya: az írók vátesz-szerepét nem lehet tagadni.

Amikor a kommunista írástudók az 1953-as fordulat után eszmélni kezdtek, egy világ omlott össze bennük. Rá kellett döbbenniük, hogy amit igaznak hittek és hirdettek, az hamis, talmi, hazug. Nemcsak hitükben csalattattak meg, a vakhit hazuggá tette őket: szavukkal százezreket csaptak be, vezettek félre, okítottak hamis tanokra. Az orvos a legsötétebb években is gyógyított, a gyógyszerész pirulát adott, a mérnök utakat épített, gépeket tervezett, de a hazugság az írástudók műveit, tehetségét is tönkretette, elsilányította. Bizonyára hozzájárult öntévesztésükhöz, hogy sokuk jóval feljebb került a hivatalos irodalmi ranglistán, mint tehetsége alapján megérdemelte, s a buzgóságot bőkezűen jutalmazták: hírnévvel, pénzzel, díjakkal. Ám az eszméléskor még a közepesek többségének politikai, emberi tisztessége is erősebbnek bizonyult a tehetségnél.

Az írók döbbenete akkor csapott át lázadássá, amikor a pártvezetés a megújulást ígérő „új szakasz” ellen fordult. 1954 végén leváltották az Irodalmi Újság szerkesztőjét, Molnár Miklóst, eltávolítottak több tucat újságírót, köztük a Szabad Nép gárdájának javát. A vezetés hibásan mérte fel a puha erőszak hatását: nem csendet teremtett, a feszültséget fokozta. Az írástudók megmakacsolták 24magukat; amikor 1955 szeptemberében elkobozták az Irodalmi Újságot, az Írószövetség elnökségének hat tagja – Aczél Tamás, Benjámin László, Déry Tibor, Kónya Lajos, Kuczka Péter, Zelk Zoltán – és a titkárság két tagja – Karinthy Ferenc, Vészi Endre – lemondott. A vezetés még visszaütött: leváltotta az újság szerkesztőjét, Hámos Györgyöt és az Írószövetség első titkárát, Erdei Sándort. Most már nyílt harc folyt, jelezve az idők változását: egy-két évvel azelőtt az ilyen lázadás elképzelhetetlen lett volna. 1955 novemberében ötvenkilenc kommunista, az irodalom, a művészeti élet jelesei, memorandumban követelte a Központi Vezetőségtől a kulturális politika megváltoztatását (ami a politika megváltoztatását is jelentette volna): „Véleményünk szerint a bajok, a helytelen nézetek leküzdésének, a kulturális munka kibontakozásának, a szocializmus építését szolgáló őszinte, hatékony felvilágosításnak egyetlen feltétele a népi hatalom, a népi demokrácia szellemétől áthatott szabad, őszinte, egészséges, demokratikus légkör.”*22 A pártvezetés erőszakos nyomására ötvenegyen visszavonták aláírásukat, de nézetük nem változott. Akik nem voltak hajlandók megtagadni a memorandumot, azok közül a halálra ítélt, a börtönből nemrég szabadult Haraszti Sándort, valamint Vásárhelyi Miklóst kizárták a pártból. A többiek – Aczél Tamás, Benjámin László, Déry Tibor, az ugyancsak börtönviselt Losonczy Géza, Szervánszky Endre, Zelk Zoltán – súlyos pártbüntetést kaptak.

Az írástudók nemcsak a szellem lovagjai voltak; helyzetük is könnyítette lázadásukat. Kenyérgondjuk kitaszítottként sem volt, s a vezetés sokkal nehezebben szánta rá magát a megtorlásra egy Kossuth-díjas alkotóval, mint egy csepeli munkással szemben.

A lázadók kivétel nélkül kommunisták voltak. Őket furdalta a lelkiismeret, ők éreztek bűntudatot. A szellemi élet más gyökerű nagyjai, akár a rendszer kiváltságosai voltak, mint Kodály Zoltán vagy Illyés Gyula, akár vakvágányra állítottak, mint Németh László, Tamási Áron (társadalmi közömbösséggel egyikük sem vádolható), egyelőre nem csatlakoztak hozzájuk. Ehhez a forradalom teremtette nemzeti egység kellett. Az Irodalmi Újság példányszáma 1956-ban nyolcezerről harmincezerre ugrott, s csak azért nem magasabbra, mert nem kapott több papírt. A lap ára egy forint volt; egy-egy példányért huszonöt-harminc forintot is adtak az utcán.

A kommunista írástudók szellemiségéből táplálkozott a Petőfi Kör is. A Dolgozó Ifjúság Szövetsége keretében működő, kezdetben meglehetősen érdektelen vitafórum együtt radikalizálódott az írókkal. A vezetés itt is tévedett: az eredeti szándékkal szemben nem levezette, hanem növelte a feszültségeket. A kör nem az egyetemisták, a pályakezdő fiatal értelmiség fóruma lett; a magvát alkotó kétszázhetven fő átlagos életkora harminchat év volt, több mint nyolcvan százalékuk kommunista párttag, egyharmaduk már az illegalitásban is, akiknek fele megjárta a Horthy-rendszer börtöneit. A Petőfi Kör a lázadó pártértelmiség fóruma lett. Az ország legfontosabb kérdései 1956 vészterhes nyarán itt kerültek napirendre, nem a Központi Vezetőségben, a kormányban, a parlamentben. Fénykora 1956 júniusa volt; ekkor került sor a történész-, a filozófusvitára, a 25volt illegális párttagok, népi kollégisták és a fiatal értelmiség találkozójára, majd a sajtóvitára. A Kör ekkor már vetekedett az Irodalmi Újság népszerűségével. Kinőtte bölcsőjét, a néhány száz fő befogadására alkalmas Kossuth Klubot. A sajtóvitát a belvárosi Tiszti Házban fél hétre hirdették meg, de már órákkal előtte úgy megtelt a terem, hogy attól féltek, leszakad a födém. A párt hivatalos küldöttei – szereplésük nem volt dicsőségesnek mondható – alig tudtak bejutni, a vitát hangszórókon közvetítették az épület más helyiségeiben összezsúfolódott tömegnek, sokan az utcán hallgatták. Mintegy hatezren gyűltek össze, hetvennégyen jelentkeztek fölszólalásra. A gyűlés, amely végül is nem vita volt, hanem a pártellenzék szószólóinak sorozatos hitvallása és vádbeszéde, hajnalig tartott. Akkor elnapolták.

Déry Tibor: „1500–2000 ember, nagyjából mindig ugyanazok, az egyik vitáról a másikra járnak és az egyik gyűlésen az egyik szakmai réteg, a másikon a másik adja ki a keservét és ezzel többé-kevésbé meg is nyugszik, mert visszanyerte szólásszabadságát, bírálószabadságát és vele együtt a reményeit is. Pufogtatjuk a szavakat, örömünk telik bennük, mint egy gyereknek a vásári trombitában, és nem vesszük észre, hogy szavaink szavak maradnak, reményeink egyelőre meddőek és a gyakorlati tények körülöttünk nemigen változnak.”

Tardos Tibor: „Legvégül pár szót szeretnénk arról a vádról, amely úgy szól, hogy mi nem a pártban, nem belülről, hanem állítólag kívülről kritizálunk. Ennek a vádnak valóban van némi alapja. Nyilvánvaló, hogy kívül vagyunk egy bizonyos körön – kívül azon a bizonyos körön, amely a dogmatikus, sztálini módszerek folytatását kívánja és nem képes felszámolni álláspontját. Ezen a körön kívül vagyunk – ezt a kört, való igaz, kívülről támadjuk. Ez a kör azonban – nem a párt. (Élénk, hosszan tartó, majd ütemessé váló taps és felkiáltások: Éljen a párt!) A párt mi vagyunk, a mi egyre növekvő csapatunk. (Úgy van!)”*23

A vita folytatásából semmi sem lett. A vezetés – nem utolsósorban azért, mert a sajtóvita egybeesett a poznańi felkeléssel – ismét visszaütött: Déryt és Tardost kizárták a pártból. A vád az akkori pártzsargonban fogalmazva az volt, hogy „a bírálatot kivitték az utcára”. Az országot irányító milliós tömegpárt vezetői makacsul ragaszkodtak a maroknyi illegális harcos kényszerű hagyományához: a párt „belügyeiről” csak a pártban volt szabad beszélni (de ott sem volt ajánlatos). Mit számított, hogy a „belügyek” az ország sarkalatos kérdései voltak, s az írástudók csak azt fogalmazták meg, amiről odahaza, négyszemközt, baráti társaságban, munkahelyen az egész ország beszélt. A pártvezetés a struccmegoldást választotta: ami nem hangzik el nyilvánosan, az nem létezik.

A Petőfi Kört megrendszabályozták, többé nem játszott szerepet az ország életében, s október 23-án gyakorlatilag megszűnt létezni. Fejfájára azt írhatnánk: élt három hetet. Ezzel is beírta magát 1956, az ország történetébe.

Déry keserűsége a tetté nem váló szavak miatt, Tardos délibábos mámora, hogy ők a párt – ez volt a Petőfi Kör. Ezt örökölték tőlük az egyetemisták, ezzel a mámorral meneteltek október 23-án a pesti utcán, hogy a szavakból végre tett legyen, a délibábból valóság.

26
A XX. kongresszus

Losonczy Géza – akkor a Magyar Nemzet főmunkatársa, évekig Rákosi börtöneinek foglya –, amikor az írómemorandum miatt a Központi Ellenőrző Bizottság elé citálták, a pártbíróság arcába vágta: „Mióta tilos kommunistáknak és a népnek meggyászolni halottaikat? Mióta tilos felháborodni azon, hogy kínozták és ölték a kommunistákat, a becsületes embereket? Mióta »párt- és népellenes« az, ha elsiratjuk halottainkat, s miért nem párt- és népellenes üldözni a kommunistákat és a becsületes embereket? S a megtörtént szörnyű események után, amelyek még hivatalosan alig-alig vannak feltárva a nyilvánosság előtt, ki hű fia a pártnak és a népnek? Az-e, aki minden erejével arra törekszik, hogy a felelősöket funkcióra és személyre való tekintet nélkül felelősségre vonják, hogy olyan intézkedéseket hozzanak, olyan légkört teremtsenek, amelyben minden becsületes dolgozó ember – az ország népességének 99 százaléka – nyugodtan, békésen élhessen, vagy az, aki mindent elkövet, hogy a bajokat ne tárják fel, a felelősségre vonás egy meglehetősen alacsony fokon megálljon, hogy az országban a valóságban ne szilárduljon meg a törvényesség, a rend.”*24

Magyarország véres és kegyetlen századot mondhat örökségéül: az első világháborút, a proletárdiktatúrát, a Lenin-fiúkat, a tiszti különítményeket, a csendőrnyomozókat, a Don-kanyart, az újvidéki lékeket a Dunán, a krematóriumokat, a hadifogolytáborokat, a nyilas keretlegényeket. A politikai vétséggel gyanúsítottak kihallgatásához a pofozás, a talpalás éppúgy hozzátartozott, mint a jegyzőkönyvezés.

A személyi kultusznak elkeresztelt fenomén – Donáth Ferenc találóbban személyi uralomnak nevezte – terrorjának nem ez volt az oka, de segítette a fasiszta kommunizmus magyarországi gyakorlatának megágyazását. A jogtalanság orgiája az egész országra kiterjedt. 1950 és 1953 között a hivatalos adatok szerint kétmillió ember ellen folyt nyomozás, egymilliót állítottak bíróság elé, háromszáznyolcvanezret ítéltek el. 1945 és 1953 között kétszázhúszezer embert internáltak, 1953-ban negyvenezer besúgó szerepelt a nyilvántartásokban, egymillió-háromszázezren a rendőrségi kartotékokban (a számokra még visszatérünk). A Nagy Imre meghirdette „új szakasz” közkegyelmi rendelete kétszáznyolcvanezer emberre vonatkozott.

A terror minden diktatúra velejárója. Ám amit a sztálinizmus produkált, az egyedülálló a világtörténelemben. A harmincas évek „nagy pereiben” Sztálin nemcsak valamennyi vezetőtársát bíróság elé állította, de arra kényszerítette őket, hogy vallják be nyilvános tárgyaláson: a szocializmus árulói, az imperializmus ügynökei, gyilkosok, kémek, hazaárulók. A könyvtárnyi irodalmat, hogy miért eszelte ki Sztálin ezt a minden képzeletet felülmúló színjátékot, csak két megjegyzéssel szeretném bővíteni.

A durva törvénytelenségek a háborútól, forradalmaktól, polgárháborúktól barázdált Oroszországban kezdettől mindennaposak voltak. Hogy milyen iszo27nyatokat szült ez a korszak, ahhoz elegendő elolvasni Solohov Csendes Donját. Ám a húszas évek végén Sztálin legveszélyesebb ellenfelét, Trockijt még csak száműzni lehetett, s két vagonban magával vihette irattárát. A közvélemény – elsősorban a pártközvélemény – akkor még nem tűrte volna, hogy Lenin társával úgy bánjanak el, mint egy évtized múlva a többi vezetővel. A harmincas években a pártvezetésnek még határozatban kellett biztosítania a politikai rendőrséget, hogy a kínvallatással egyetért, azt engedélyezi.

Sztálin zseniális volt, mint a sátán. Amikor eljött az idő, hogy azt tehesse, amit akar, Oroszország még mindig félanalfabéta állam volt, polgárai jobbágy-ivadékok. Mit értett volna a nép abból, ha Lenin munkatársaira Sztálin rábizonyítja politikai hibáikat, tévedéseiket? Olyan bizonyítékra volt szüksége, ami egyaránt meggyőzi a pártfunkcionáriust és a muzsikot: az emberi hangra, az áldozatok beismerő vallomására. S nem holmi politikai belügyekben, hanem főbenjáró, minden embert megrázó bűnökben: gyilkosság, hazaárulás. Sztálin kitalált valamit, amire azt szokták mondani, hogy ilyet nem lehet kitalálni. Ennek köszönhetően hitt neki a fél világ. Az Egyesült Államok moszkvai nagykövete – hogy csak a legkirívóbb példát említsük –, aki részt vett a bírósági tárgyalásokon, vaskos könyvben hitelesítette a „nagy perek” törvényességét.

A Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa 1956 februárjában ült össze. A párt legfelső fórumát, mely Lenin életében évente ülésezett, 1939 óta ekkor hívták össze másodszor. Sztálint már a formaságok sem érdekelték, egyszemélyes diktatúrája legitimizálódott. A Sztálin halála után a magát a csúcsra verekvő Hruscsov példátlan lépésre szánta el magát: a kongresszuson elmondott négyórás titkos beszédében ismertette a koncepciós perek egy töredékét, s a halott generalisszimusz fejére olvasta tébolyodott bűneit. Ám jellemző a beszéd felemásságára egyik passzusa: „A legkomolyabban foglalkoznunk kell a személyi kultusz kérdésével. Ezt azonban nem vihetjük ki a párt körein kívülre. Még kevésbé szerepelhet a sajtó hasábjain. Ezért kerül napirendre zárt tanácskozáson. Nem kell eltúlozni a dolgot. És nem szabad ösztökélni ellenségeinket, hogy észrevegyék gyulladt fekélyeinket.”*25

A beszéd ennek ellenére futótűzként terjedt el a világon s valóságos földrengést okozott. Hivatalosan először ismerték el a sztálini terrorgépezetet, amiről addig csak különböző mendemondák kerengtek, s néhány kiábrándult baloldali értelmiségi beszélt konokul, akiknek a közvélemény vagy hitt, vagy nem, de általában nem.

A beszéd olyan ellentmondásos volt, mint az újdonsült pártvezető egész pályája. A „ravasz ukrán”, ahogy a korabeli nyugati sajtó emlegette Hruscsovot, sokkal több volt ennél. Jövőt álmodó politikus, aki elől indulatai sokszor a jelent is elfedték. Mint annyi emberből, belőle is akkor tört föl a düh, ha nem tudott válaszolni a kérdésre, melyre meg kellett volna felelnie. A „cél szentesíti az eszközt” gátlástalan megvalósítója, szóban, tettben egyaránt, aki azonban igyekezett kiküszöbölni a politika eszköztárából a barbár erőszakot. Sztálin, akinek neveltje volt, s aki ellen küzdött, haláláig nem engedte ki markából. Szörnyű 28bűnöknek volt részese: moszkvai első titkársága idején a főváros harmincnyolc párttitkára közül csupán hárman, a száznegyvenhat kerületi titkárból tízen élték túl a „tisztogatásokat”. Önmagát azzal mentegette (nem túl meggyőzően), hogy ő csak végrehajtó volt, míg riválisai, a sebtében kivégzett Lavrentyij Berija vagy Molotov, a sztálini korszak második embere és társaik a törvénytelenségek kiagyalói közé tartoztak. A XX. kongresszuson elmondott beszédet fegyvernek szánta a hatalmi harcban saját pozíciójának megerősítésére, s tétova kísérletnek a szocializmus megújítására. Az utókor számára gyónás is, magamentegetés, szabadulásvágy a roppant bűnök roppant terhe alól. Ugyanakkor sebezhetővé tette a párt első emberét. „A XX. kongresszus után Lengyelországban is, Magyarországon is kicsúszott az irányítás a vezetés kezéből”*26 – vetette a szemére Antonín Novotny, a csehszlovák párt vezetője. Sztálin idejében, a totális diktatúrában a szovjet vezetés bármiféle bírálata elképzelhetetlen lett volna.

Hruscsov az igazság egy tizedét sem mondta el. Azért sem, mert sok mindenről ő sem tudott. Nemcsak ő nyomta rá bélyegét korára, a kora is őreá. A következő évtizedekben a „tábor” minden reformere csak féligazságokig jutott. Elítélhetjük őket ezért, de az igazság sokszor a féligazságokból áll össze. A XX. kongresszus abban volt korszakváltás, hogy megtörte a teljes némaságot, a totális hazugságot, s legalább a féligazságoknak teret engedett.

Hruscsovnak eszébe sem jutott, hogy a dolgok logikája mélyebb. Csak az öreg Palmiro Togliatti igyekezett tétován arra ösztökélni a kommunista világmozgalmat, hogy a sztálinizmust ne Sztálin személyiségéből, személyi kultuszából, hanem az általa létrehozott rendszerből vezesse le. Bár elméletben és távlatban az olasz vezetőnek volt igaza, a gyakorlatban Hruscsovnak: semmiféle rendszerelemzés nem okozhatott olyan tömegkatarzist, mint a példátlan törvénytelenségek feltárása.

A „nagy pereket” Sztálin a negyvenes évek végén valamennyi népi demokráciával szolgaian lemásoltatta. Ennek akkor már nem az volt az oka, hogy szabaduljon ellenfeleitől – egyeduralkodó volt –, hanem (eltekintve paranoiájától) az, hogy a koncepciós perek fontos részét képezték a totális diktatúrának. A tökéletes félelmet csak a tökéletes és abszurd erőszak honosíthatja meg.

A XX. kongresszus ugyanúgy a forradalomhoz vezető stációk közé tartozik, mint az 1953-as „új szakasz” és annak megbuktatása, az írástudók lázadása, Rákosi leváltása, a lengyel események, az egyetemisták követelései. 1956. október 6-án a Kerepesi úti temetőben díszsírhelyre temették Rajk Lászlót és társait. Jellemző a vezetés farkasvakságára, hogy a budapesti pártbizottságot utasították: mozgósítsanak két-háromezer embert a temetésre. A tomboló szélben, szitáló esőben hatalmas tömeg vett búcsút az áldozatoktól. Százezres tüntetés volt ez, transzparensek, zászlók nélkül, némán: a vihar előtti csend. S az áldozatok, akik nemcsak életüket, de emberi-politikai becsületüket is odaadták egy hazugságnak, annyit kaptak vissza a történelemtől, hogy részesei lehettek gyilkosaik megbuktatásának.

29
Az eretnek mondat

Egyetértünk, egyetértünk, egyetértünk, kopogtak a Szabad Nép október 23-i vezércikkének sorai (Pándi Pál fogalmazta): „Egyetértünk tehát az ifjúság követeléseivel, s nemcsak egyetértünk azokkal, hanem a magunk területén harcolunk azokért, megvalósítani igyekszünk azokat.” Az Ady Endrétől kölcsönzött cím egyértelmű: Új, tavaszi sereg-szemle. S a cikk végén a költő sorai vérlázítóak:

Tűz, vér, láz, újság, boldog változás,
Csupa teremtés lángol a szemekben,
Örök tavasz, örök forradalom
Óh, ékeskedjél, mindig ékesebben.

Hiába rostálták meg az elmúlt években többször is a párt központi lapjának szerkesztőségét, újra felülkerekedtek azok, akik gyökeres változást sürgettek, szorgalmaztak, követeltek. Ez az egyetlen lapszám is tanúskodik a forradalom születésének gyorsaságáról. A délután leadott anyagok még visszafogottan tudósítottak az eseményekről. Az egyetemisták gyűléseiről igen szűkszavúan számoltak be, a címek is semmitmondóak, nem a néhány órával később írt vezércikk szellemében és stílusában fogalmazódtak: „Együtt akarunk harcolni a munkás- és parasztfiatalokkal”; „Megalakult a Március 15 Kör a budapesti egyetem bölcsészkarán”; „Az egyetemisták mozgalmát nem használhatják fel semmiféle restaurációra.”*27 A készülő tüntetésről egyetlen fővárosi lap sem adott hírt, viszont mindegyik közölte az Írószövetség közleményét, hogy nem helyesli a felvonulást. Elkezdődött október legjellegzetesebb folyamata: még a progresszív vezetők, szervezetek is mögötte kullogtak az eseményeknek.

Habozott a Petőfi Kör vezetősége is éjszakába nyúló ülésén. Megfogalmazott tíz pontjuk – a Szabad Nép ezt sem közölte, a többi országos lap is csak kivonatosan – szellemében hasonlatos a műegyetemisták követeléseihez, de sokkal mértéktartóbb, lekerekítettebb, diplomatikusabb: „A szovjet-magyar barátság további erősítése érdekében tegyük bensőségesebbé kapcsolatainkat a szovjet párttal, állammal és néppel, a teljes egyenjogúság lenini elve alapján.”*28 Figyeljük a sorrendet: előbb a párt, aztán az állam s csak végül a nép; a bizantin protokoll-lista így követelte meg, s a Petőfi körösök még akkor sem tudtak szabadulni a rendszer lényegét tükröző sablonoktól.

Az Írószövetség még óvatosabb volt. Titkársága és pártszervezete a reggeli lapokban közzétette közleményét: „Rendkívül nagy örömmel üdvözöljük a Lengyelországban, a Lengyel Egyesült Munkáspártban történt eseményeket. Az ott kibontakozó törekvésekkel a legmelegebben egyetértünk. Felvonulást, tüntetést azonban nem szervezünk, s ilyet nem is helyeslünk.”*29

Másnapra már megváltoztatták álláspontjukat. Az Irodalmi Újság különkiadásában megjelent hétpontos kiáltvány hasonlatos a Petőfi Köréhez, de beveze30tője egyértelműbb, keményebb. Veretesebb is a többi „pontoknál”; írók fogalmazták: „Történelmi sorsfordulóhoz érkeztünk. Ebben a forradalmi helyzetben csak akkor tudunk helytállni, ha az egész dolgozó nép fegyelmezetten, egy táborba tömörül. A párt és az állam vezetői mindeddig nem adtak életképes programot. Ezért azok a felelősek, akik a szocialista demokrácia kibontakozása helyett konokul a Sztálin- és Rákosi-féle terrorszervezet visszaállítására szervezkedtek és szervezkednek.”*30

A műegyetemisták tíz pontját egyetlen országos napilap, a Szabad Ifjúság közölte. Cenzúrázva. A harmadik pontból hiányzott egy félmondat: az egyetemisták követelik „az összes szovjet csapatok azonnali kivonását Magyarországról a magyar békeszerződés értelmében.”*31

Ez volt a rendszer legszentebb tabuja s létalapja: a Szovjetuniótól való abszolút függőség. Ez robbantotta fel Magyarországot 1956 októberében. A sértett nemzeti öntudat ott munkált az egyetemistákban is, hasztalan sulykolták beléjük a nemzetköziség fogalmát. A nemzetbe beleszületünk, a haza ott van minden emberben, születésétől a haláláig. A haza a föld, ahol élünk és eleink éltek, a történelem, amit a nemzet megélt, az ország kollektív emlékezete, hagyományai, szokásrendszere, kultúrája.

Magyarországot – miként a többi szocialista államot – szívbeteggé tették: történelmét meghamisították, átírták, elvették. Az ország történelmi szimbólumai helyébe a kommunista világmozgalom jelképei kerültek, a vörös lobogó, az ötágú csillag. Szovjet másolatú címer ékesítette a középületek homlokzatát, a háromszínű állami zászlót, szovjet fazonú egyenruhába öltöztették a katonákat, rendőröket, vasutasokat, postásokat, még az ipari tanulókat is. A népnek számára idegen vagy nem szervesült új ünnepeken kellett örömujjongania, miközben történelmének jeles napjait nem ünnepelhette.

A nemzet sebeiről nem eshetett szó. Sem az országot feldaraboló trianoni tragédiáról (gondosan elfelejtették, hogy Lenin rablóbékének nevezte), sem annak megismétlődéséről a második világháború után. Nem volt szabad nyilvánosan megsiratni a háborúban elesett százezernyi fiút, apát, férjet, testvért, nem volt szabad szót ejteni a hadifogolytáborok kínjairól, halottairól. A kormányhivatalokban, fegyveres testületeknél, nagyüzemekben szovjet tanácsadók strázsálták az országot; a kiemelt főtanácsadók miniszteri fizetést és ellátmányt kaptak. A magyar–szovjet gazdasági kapcsolatokból aligha Magyarország profitált. Hogy ki lesz, ki lehet Magyarország államfője, kormányelnöke, minisztere, pártvezetője, azt nem Budapesten döntötték el.

És mindezt az internacionalizmus nevében. A nemzetköziség, mely a huszadik század Európájában egyre hangsúlyosabb követelmény, a szovjet birodalom érdekeinek gátlástalan kiszolgálásává torzult. A vörös csillag, a vörös lobogó, az elnyomottak szabadságharcának jelképei, a történelem egyik legkíméletlenebb zsarnokának és utódainak feje fölött ragyogott hamis glóriaként, az ő dísztribünjeiket ékesítette.

31

Marosán György évtizedekkel később így háborgott: „Elképesztő, hogy a párt központi lapja hallgat arról, ami az ország egyetemein végbemegy: a szovjet- és kommunistaellenes uszításról.”*32

Nem erről volt szó. 1956. október 22-én este egyetlen szerkesztőség sem akarta (merte) nyomdába adni az eretnek követelést; a Szovjetunió még a reformerek számára is tabu volt. Óvatosabbak voltak, mint a „forrófejű” egyetemisták? Gyávábbak, realistábbak? Idősebbek lévén, erősebben élt bennük a félelem a múlt még nagyon is közeli árnyaitól, a Horthy-korszak acsargó szovjet- és kommunistaellenességétől, a hidegháború ki sem hűlt parazsától, a rendszer korántsem „papírtigris” megtorlógépezetétől? 1956 története erről is szól majd.

Már a szóhasználat is eretnek volt. „Szovjet csapatok”, ez a kifejezés sok éve nem hangzott el nyilvánosan. A frazeológia szerint csak a dicsőséges Vörös Hadsereg létezett, mely példátlan áldozatok árán védte meg hazáját, az emberiséget a fasiszta fenevadtól, kitűzte a világforradalom vörös zászlaját a Reichstagra, felszabadította Kelet-Európa államait, meghozva nekik a szabadságot. Hiányzott az érem másik oldala: a megszálló csapatok brutalitása, s az, hogy a felszabadító Vörös Hadsereg a szovjet zsarnokság szálláscsinálója volt, jelenléte a nemzeti elnyomás biztosítéka és jelképe. Magyarország tragédiája, hogy 1945 forradalma összefonódott függetlensége, szabadsága elvesztésével.

A reformerek, az írástudók nem tudták – az egyetemisták sem –, hogy néhány óra múlva ez a kicenzúrázott mondat lesz az utca leghangsúlyosabb követelése. Előbb még hangfogóval: „Minden ország katonája, menjen saját hazájába”, majd durván, keményen, ostorcsapásszerűen: „Ruszkik, haza!”

A habozó hatalom

Tízezernyi fiatal gyülekezett már az egyetemeken, az utcán, a Műegyetem hatalmas kertjében, amikor a Kossuth rádió 12 óra 53 perckor megszakította műsorát (éppen cigányzenét közvetítettek): „Rendkívüli jelentés. A Belügyminisztérium közleménye: A közrend zavartalan biztosítása érdekében a Belügyminisztérium nyilvános utcai gyűléseket, felvonulásokat a további intézkedésig nem engedélyez. Piros László belügyminiszter.”*33

Az ország akkor már kilenc napja vezetés nélkül volt. Október 15-e óta Jugoszláviában tartózkodott a magyar párt- és kormányküldöttség: a Központi Vezetőség első titkára és helyettese, Gerő Ernő és Kádár János, a Minisztertanács elnöke és elnökhelyettese, Hegedüs András és Apró Antal, a Budapesti Pártbizottság első titkára, Kovács István, valamennyien a Politikai Bizottság tagjai.

Ez volt az első alkalom, hogy a magyar és a jugoszláv vezetők találkoztak, mióta Magyarország a Rajk-perben Titót, az „imperialisták láncos kutyáját” szinte elsőrendű vádlottként szerepeltette. A találkozót Hruscsov hozta létre, aki korábban maga utazott Belgrádba, hogy megkövesse a jugoszlávokat a 32sztálini politikáért. Hruscsovnak egyaránt fontos volt, hogy helyreállítsa az európai szocialista országok egységét, s hogy bebizonyítsa: helyre tudja hozni, amit Sztálin elrontott. Mivel Tito is hajlott a békülésre – noha nem szakította meg nyugati kapcsolatait, mint Hruscsov szerette volna, s nem tagolódott be a táborba –, a magyar küldöttség sikerrel járt. Hegedüs András: „Tito kissé rezignáltan elfogadta azt a nézetet, hogy a múltra borítsunk fátylat, a jövőről és ne a múltról beszéljünk.”*34

Gerő a maga győzelmeként, pozíciójának megszilárdításaként könyvelte el a megegyezést, s mindent meg akart tenni a sikerért. Csak így magyarázható, hogy a Rajk-temetés utáni egyre feszültebb magyarországi helyzetben a delegáció a két napig tartó hivatalos tárgyalások után még egy hetet töltött távol Budapesttől. A küldöttség programjában ilyenek szerepeltek: magánebéd; különvonattal Tuzlába, séta; gyárlátogatások; Zágrábban a Nagy Színház előadásának megtekintése; „intim vacsora”*35; a Vindoli-tó és a Posztneji-barlang megtekintése. A vezetők turistaként járták Jugoszláviát, miközben Magyarország már forrt. Pedig Gerőnek volt fogalma a helyzetről. „Elmondta – jelentette Andropov budapesti nagykövet október 12-én a Kremlnek –, nem szeretné, ha pánikkeltéssel gyanúsítanák, de még egyszer kéri, meg kell érteni, hogy a helyzet az országban »rendkívül komoly, és tovább romlik«.”*36 Szemtanúk szerint a látogatás utolsó napjaiban már rendkívül ideges volt, állandóan hazatelefonált, több programját lemondta – ám a szentesített protokollt nem merte megszegni, nem utazott haza. A látogatás alatt is kaptak nyugtalanító híreket otthonról, de ezeket Hegedüs András szerint „az otthon maradt KB-titkár – Ács Lajos –, általunk jól ismert”*37 hisztériájának tulajdonították. Az akkor már robbanásig feszült országot egy „hisztérikus”, másodrangú vezetőre bízni nemcsak felelőtlenség, hanem politikai dilettantizmus is volt. Az viszont tény, hogy Ács Lajos elvesztette a fejét, ami nem csodálható. Október 22-én azt mondta Andropovnak, hogy „az országot nem a KV, hanem az Írószövetség irányítja.”*38

Gerő Ernő a megválasztását követő három hónapban alig volt Magyarországon. A Szovjetunióban tartózkodott, betegségét kúrálta. Hogy az ilyen „kúrák” mögött mi volt a valóságban, azt nem lehetett tudni. Az bizonyos, hogy az egész „csúcsvezetés”, Rákosi, Gerő, Farkas Mihály, Révai, Nagy Imre ebben az időben súlyosan beteg volt. A biztonság kedvéért Gerő Kádár Jánost is elküldte egy hónapra Kínába, Marosán Györgyöt az NDK-ba. Mintha hatalmát külföldön igyekezett volna megszilárdítani. Gerő már az első titkári funkciót is vonakodva fogadta el. Látta, milyen súlyos a helyzet. Látta azt is, hogy Nagy Imre előbb-utóbb visszakerül a hatalomba. Mégsem tett semmit. Ennek a különös magatartásnak egy oka lehet: nem tudta, hogy mit tegyen. Tapasztalt politikus volt, de mindig olyan helyzetben, amikor az erő, az erőszak döntött. A helyzet most megváltozott. „Gerő elvtárs elmondta – jelentette Andropov –, sem ő, sem a többi elvtárs nem látják egyelőre a helyzetből a kiutat.”*39

A delegáció különvonata október 23-án reggel gördült be a Keleti pályaudvarra. Gerő Ernő rövid, semmitmondó nyilatkozatot adott a Magyar Távirati 33Irodának: fontos tárgyalásokat folytattak, melyek erősítik a két nemzet barátságát. Az itthon maradt vezetők sürgették, hogy azonnal üljön össze a Politikai Bizottság. Apró Antal: „Látni lehetett, hogy az itthoni vezetés kezéből már kicsúszott az események irányítása, nem tudtak megegyezni, hogy mit tegyenek.”*40 Az utólagos szemrehányás nem indokolt. Az itthoni vezetőket is teljesen váratlanul érték az események, a tüntetés híre, s a legfelső vezetők nélkül ők nem dönthettek.

A Politikai Bizottság üléséről a jegyzőkönyv hiányában csak a jelenlévők emlékezései alapján tudunk beszámolni. A protokoll szentsége még ekkor is áthághatatlan volt. Marosán György: „Gerő javasolja, hogy először ő számol be a delegáció útjáról, és utána Ács tegye ezt az itthoni helyzetről. Elfogadjuk.”*41 Ács Lajos közölte: az országban általános nyugtalanság észlelhető, elkerülhetetlen, hogy Nagy Imrét bevonják a vezetésbe. A Jugoszláviában járt delegáció meglepődött, talán nem is hitte el, hogy ilyen súlyos a helyzet. Marosán György és Révai József követelte, hogy minden gyülekezést tiltsanak be, a fegyveres erők kapjanak tűzparancsot. A két politikus homlokegyenest ellenkező pályát futott be. A negyvennyolc éves Marosán pék volt, tizenöt éves korában kapcsolódott be a szakszervezeti, majd a szociáldemokrata mozgalomba. A felszabadulás után a Szociáldemokrata Párt, majd a Magyar Dolgozók Pártja főtitkárhelyettese, miniszter. 1950-ben halálra, majd kegyelemből életfogytiglanra ítélték, 1956 júliusától a Politikai Bizottság tagja. Az ötvennyolc éves Révai anarchista költőként kezdte pályáját, alapító tagja volt a Kommunisták Magyarországi Pártjának, 1945-ig emigrációban, nagyrészt Moszkvában élt, tagja volt az ország vezetésére kijelölt „négyes fogatnak”. 1945 után a párt vezető ideológusa. A betiltást szorgalmazta Piros László is. Amikor Gerő megkérdezte, van-e ereje, hogy megakadályozza a tüntetést, a belügyminiszter igenlően felelt. Hasonlóképp nyilatkozott Bata István honvédelmi miniszter is. Több órás eszmecsere és vita után az a döntés született, hogy a tüntetést betiltják, de tűzparancsot nem adnak. A Politikai Bizottság zömét kiküldték a határozat mellett érvelni: Kádár Jánost a Rádióba, Révai Józsefet a Szabad Néphez, Apró Antalt Angyalföldre és Csepelre, Piros Lászlót a belügybe, Kovács Istvánt a Budapesti Pártbizottságra, Bata Istvánt a Honvédelmi Minisztériumba, Hegedüs Andrást a Minisztertanácsba, Marosán Györgyöt a Szakszervezetek Országos Tanácsába, a SZOT-ba.

A betiltás azok közül is sokakat állított a tüntetés mellé, akik addig haboztak vagy voltak kételyeik, helyes-e az utcára menni. A politika legfőbb eszköze esztendők óta a tiltás volt, ami eleve ellenérzést váltott ki. Azt is érezték, hogy ezt a válságot már nem lehet tiltással megoldani. Sokan tudták, hogy a fiatalok zöme már az utcán van, olyan hangulatban, hogy a tüntetést csak erőszakkal lehet megakadályozni. Mások viszont azt tudták: nincs megfelelő rendfenntartó erő, hogy érvényt szerezzenek a betiltásnak.

A rádióközlemény után áradtak a tiltakozások. Az MDP egyéves pártiskolájának hallgatói, tanárai és dolgozói a pártügyeleten protestáltak. „Dél felé a 34vezetés részéről a legnagyobb zűrzavart láttuk. Csikeszné, Andics Erzsébet telefonon adtak utasítást, hogy a »tüntetést akadályozzuk meg«. Mi, akik ismertük a helyzetet, a hangulatot, ezen a felelőtlenségen csak bosszankodni tudtunk”*42 – emlékezett egy kerületi pártfunkcionárius. Az Írószövetség, a Petőfi Kör, a Szabad Nép, az egyetemisták küldöttséget menesztettek a pártközpontba, ahol a káosz egyre nőtt. Máté György, az Írószövetség párttitkára kijelentette: az ifjúság mindenképp kimegy az utcára, s ha kell, a rendőrséggel is szembeszáll. Nem tudhatta, hogy Budapest rendőrfőkapitánya, a Nagy Imrével rokonszenvező Kopácsi Sándor, már délelőtt közölte a jogi egyetem küldötteivel: a rendőrség nem akadályozza meg a tüntetést. Ez volt a véleménye Horváth Mártonnak, a Szabad Nép főszerkesztőjének is; a Politikai Bizottság súlyosan bírálta a lap aznapi számát s közölte, hogy ellenőröket küldenek a szerkesztést felügyelni. Horváth tiltakozásul lemondott. Gerő Ernő a lemondást nem fogadta el, mondván, hogy erre csak a párt Központi Bizottsága illetékes. A Politikai Bizottság tanácstermében példátlan jelenetre került sor: amikor Gerő, Révai, Marosán fölemelte a hangját, a szerkesztőség egyik fiatal küldötte, Lőcsei Pál visszakiabált a PB félisteneinek.

A Petőfi Kör küldöttsége nem jutott a Politikai Bizottság színe elé. Javasolták, hogy a párt álljon a tüntetés élére, Kádár János beszéljen a Bem-szobornál, hangszórós kocsikat kértek a felvonulás irányítására, ígéretet, hogy a karhatalom nem használ fegyvert. A velük tárgyaló osztályvezetők, Orbán László és Köböl József közölték, nincs felhatalmazásuk, hogy ilyen ügyekben döntsenek. Egy hangszórós kocsit végül is kaptak Mező Imre közbenjárására a Budapesti Pártbizottságtól. Egyetlenegyet.

Orbán László fogadta a bölcsészek küldöttségét is, akik ugyancsak közölték, hogy a tüntetést mindenképp megtartják. A Műegyetemen összegyűlt hallgatók és oktatók határozatot hoztak – érdemes figyelni a kor mandarinnyelvének s az elkövetkezendő órák-napok túlcsorduló pátoszának keverékére: „Szándékunktól nem állunk el, várjuk pártunk és kormányunk gyors, bölcs döntését, mely elejét veszi, hogy hazánk drága földjét fiataljaink vére öntözze.” De a hang már fenyegetővé válik: „Követeljük a visszahúzó erők azonnali leváltását!”*43 Megjött a hangja az addig oly lojális DISZ-nek is (a Központi Vezetőség épp ülésezett): „Függetlenül attól, hogy visszavonja-e a belügyminiszter a rendeletét, a DISZ Központi Vezetősége testületileg csatlakozik a tüntető ifjúsághoz, mivel alapvető követeléseik egybeesnek a DISZ KV követeléseivel.”*44

A felvonulás mellett voksolt a párt legtekintélyesebb, legnagyobb erőt képviselő szervezete, a Budapesti Pártbizottság is. Mező Imre, a pártbizottság titkára, a tilalom bejelentése után felhívta Kádár Jánost, akihez baráti kapcsolat fűzte, hogy engedélyezzék a tüntetést, Kádár beszéljen a Bem-szobornál. Kádár ezt, a határozatra hivatkozva, mereven elutasította. A pártbizottság – konzultálva a kerületi pártbizottságokkal – ennek ellenére küldöttséget menesztett a Politikai Bizottsághoz, hogy vonják vissza a betiltást. Mező közölte Gerő Ernővel: moz35gósítják a tagságot s a felvonulás élére állnak. A jóakarat elmosta a valóságtudatot; Mező nem érzékelte, hogy egy ilyen akciót már csak időhiány miatt sem lehet végrehajtani.

A különböző küldöttségek tagjai közül utólag sokan úgy vélték, az ő közbenjárásukra engedélyezték a felvonulást. Elsősorban azért, mert felelősséget vállaltak, hogy mindennemű rendbontást megakadályoznak. Ha így volt – ami nem valószínű –, a vezetés áthárította a felelősséget rájuk, nem törődve azzal, hogy ezeknek a szervezeteknek a hitükön és a jó szándékukon kívül semmiféle eszközük nem volt a rend biztosítására. Persze: ki tudta akkor, hogy a tízezres diákfelvonulásból órák alatt százezres néptüntetés lesz?

Minden jel szerint a tüntetést a karhatalmi erők vezetőinek intervenciójára engedélyezték. Piros László, miután visszatért a Belügyminisztériumba, összehívta a miniszterhelyetteseket, a rendőrség vezetőit, akik egyhangúlag tiltakoztak, hogy a karhatalmat bevessék a tüntetők ellen. Arra hivatkoztak, hogy semmiféle előkészületet nem tettek, a karhatalom nem rendelkezik olyan eszközökkel – vízágyúval, könnyfakasztó gránáttal, de még gumibottal sem –, amivel a tömeget fel lehetne oszlatni, csak lőfegyverrel. Az egyetemisták pedig zömmel munkás-paraszt gyerekek, nem fasiszták, hogy lőjenek rájuk. A vezetők biztatására, hogy ne vállalja a felelősséget egy ilyen akcióért, Piros felhívta Gerőt, aki rövidesen visszaszólt: a tüntetést engedélyezni kell.

Nem tudni, kik vettek részt a Politikai Bizottság tagjai közül a betiltást visszavonó döntésben. Az emlékezésekből kiderül, hogy szabályos ülésről már szó sem volt: küldöttségek jöttek és mentek, az ülésteremben ott voltak a Budapesti Pártbizottság képviselői, a pártközpont vezető munkatársai, beleszóltak a vitába, kiküldték őket, mások jöttek. Hegedüs András: „Ez a testület akkor már nem egy ország vezető kollektívája, hanem megzavarodott emberek csoportja, akik félóránként képesek homlokegyenest ellenkező határozatok meghozatalára.”*45 Ez volt a vezetés legfőbb ismérve az elkövetkező napokban is.

Jellemző az októberi visszaemlékezésekre, hogy mindenki, aki ekkortájt a pártközpontban volt, hosszú vitára emlékezik. Valójában mindössze másfél óra telt el a felvonulás betiltásának és engedélyezésének közzététele között. A rádió 14 óra 23 perckor szakította meg a Fiatalok zenei újságja adását: „A Belügyminisztérium közleménye: Piros László belügyminiszter a kihirdetett utcai gyülekezési tilalmat feloldja.”*46 Ekkor jelentették be azt is, hogy Gerő este nyolc órakor beszédet mond a rádióban. „Eszembe jutott a Ludovikán tanult francia mondás a határozatlan vezetésről – emlékezik egy tapasztalt, háborút megjárt katonatiszt, akkoriban a Magyar Néphadsereg őrnagya –: »Ordre, contre-ordre, désordre« (parancs, ellenparancs, zűrzavar).”*47

Iktassunk ide egy epizódot, nem annyira kuriózumként, mint e napok jellemzésére. A Rádió két munkatársa, Erdős Péter és Földes Péter, egymástól teljesen függetlenül beszámolt arról: elhatározták, a tüntetést engedélyeztetik. Megszövegezték a közleményt, aláíratták a Rádió elnökhelyettesével – aki való36színűleg meg sem nézte, mit ír alá – s beolvastatták. Így a közlemény fél órával a hivatalos döntés megszületése előtt hangzott el. Ezt sem cáfolni, sem megerősíteni nem lehet, de a káosz már akkora volt – s még fokozódott –, hogy a legképtelenebbnek tűnő dolgok is megtörténhettek.

Ekkorra már csatlakozott az egyetemistákhoz a másik katonai akadémia is: „Mi, a Zrínyi Miklós nevét viselő katonai akadémia parancsnoksága, tanárai, hallgatói és polgári dolgozói csatlakozunk a fiatalok határozatához. Egyetértünk és mindnyájan kiállunk az olyan követelésekért, amely nemzetünk, a magyar nemzet újjászületését jelentik.” A tisztek elítélték a pártvezetést, kiálltak „a szovjet-magyar barátság mellett a legteljesebb egyenjogúság alapján”, s leszögezték: „Mindannyian szocializmust akarunk Magyarországon, szocializmust, melyet Marx és Lenin eszméi alapján építünk fel, szüntelenül figyelembe véve a magyar nép tradícióit, a politikai és gazdasági sajátosságokat.”*48 Jellemző az akadémia hangulatára a magasabb parancsnoki tanfolyam egyik hallgatójának visszaemlékezése (a terminológiát természetesen a fejéről a talpára kell állítani): „Igen furcsa dolgokat tapasztaltam a tanári kar és a hallgató-tisztek egy részénél. A megnyilvánulásuk nem a munkás–paraszt hatalom féltése volt, hanem inkább az ellenforradalmi nézeteknek örültek.”*49

A Szabad Ifjúság, amely reggeli számában hírt sem adott a készülő felvonulásról, sebtében különszámot adott ki. A vezércikk címe: Miénk az utca. „Az utcára vonulunk. Megbonthatatlan soraink – szilárd akaratunkat, egységünket hirdetik… Az utcára vonulunk – s nem akármiért. A népért, amely forró tenniakarással, de higgadtan dönt sorsa felől… A lengyelek izzó lelkesedése, de méltóságteljes nyugalma is legyen példa számunkra! Higgadtan, erőnk tudatában vonuljunk.”*50

A tények pontos ismerete nélkül is bízvást mondhatjuk: a tüntetés betiltását Gerő Ernő vonta vissza. Hegedüs András ugyan az „ország vezető kollektívájának” nevezte a Politikai Bizottságot, pedig sosem volt az: minden jelentős kérdésben az első titkár döntött, a többiek asszisztálásával. Elképzelhetetlen, hogy azon a kaotikus ülésen, ahol a PB tagjai már csak megfogyatkozott számban vettek részt, másként történt volna. Az sem valószínű, hogy a küldöttségek érvei hatottak Gerőre; inkább dacot, idegenkedést, ellenszenvet válthattak ki a merev, rideg, megközelíthetetlen első titkárból. Nehéz elképzelni, hogy Gerő Ernő lelkiismereti okokból nem vállalkozott a felvonulás fegyveres szétverésére; ha volt lelkiismerete, azt más törvények szabályozták. Feltehetően belátta, hogy a határozat végrehajthatatlan. A felvonulást békés eszközökkel megakadályozni lehetetlen. Ha viszont a karhatalom fegyvert használ az egyetemisták ellen, annak beláthatatlan következményei lehetnek.

Többekben – Nagy Imrében is – felmerült a gyanú, hogy a felvonulás engedélyezése átgondolt provokáció volt: Gerő kezdettől arra játszott, hogy fegyveres csetepatét provokál ki, melyen szovjet segítséggel lesz úrrá. Ezzel bizonyítja a 37kemény kéz szükségességét, felülkerekedik ellenfelein és vetélytársain, s megerősíti igencsak ingatag helyzetét.

Már itt, elöljáróban szeretném felhívni a figyelmet 1956 egyik legfőbb sajátosságára. A dokumentumok, tények egyértelműen bizonyítják: a legnagyobb elővigyázattal kell fogadni minden emlékezést, elemzést, mely az események – bármely esemény – előre eltervezettségéről szól. Ötvenhat októberét a spontaneitás jellemezte, szinte minden pillanatában. A teljesen váratlanul kirobbant felkelés következményeként senkinek sem volt módja, lehetősége, de hatalma, ereje sem előre tervezni. Nem létezett központi akarat, a központi hatalom órák alatt széthullott. A lázadók, a felkelők legalább azt tudták, mi ellen harcolnak – a hatalom (beleértve a szovjeteket is) még ezt sem. A káosz, a zűrzavar akkora volt az államhatalom minden sejtjében, de az agyakban, a zsigerekben is, hogy tervszerűségről, szervezettségről szó sem lehetett. Ez a sajátosság kimutatható lesz majd az események szinte minden mozzanatában.

Ha Gerő Ernő átgondoltan provokációra törekszik október 23-án déltájban, kitart a betiltás mellett. Ez lett volna az igazi provokáció, ami bizonyára véres összecsapásokhoz vezet. Valószínűbb, hogy Gerő felmérte cselekvésképtelenségét, s a kivárást választotta. Ismételten utalni kell rá: délután kettőkor senki sem tudhatta, mi lesz estére az utcán. Feltételezhető volt, hogy a felvonulás átmenetileg levezeti az indulatokat, a vezetés időt nyer. Talán így is történik, ha a Rádiónál nem robban ki a harc. A Kossuth Lajos téren a tömeg feloszlott, a műegyetemisták zöme este hét óra tájban visszatért az egyetemre.

Főszerepben

Az Országház előtti hatalmas tér délután öt óra tájban ugyanúgy megtelt, mint néhány órával azelőtt a Petőfi-szobor terecskéje. Harsogtak a jelszavak, zúgott az ének, de a tömegnek már csak egy követelése volt: Nagy Imrét akarta hallani. Különböző küldöttségek nyomultak, furakodtak be a Parlamentbe; legalább tucatnyiról tudunk. A százezres tömegen nehezebb volt átjutni, mint a megzavarodott őrségen. A Parlament védelmére tizennyolc órakor az őrzászlóalj egy századát vezényelték ki. Arra is alig volt elegendő katona, hogy a számtalan kaput megvédje a tömeg nyomásától. A küldöttségek mind ugyanazt követelték: Nagy Imre beszéljen a néphez! Úgy várták, mint a messiást. Közben besötétedett, hűvösödni kezdett. A tömeg csak állt és várt, jelszavakat harsogott és Nagy Imrét követelte.

Erdei Ferenc, a Parasztpárt egyik hajdani vezetője, akkor miniszterelnök-helyettes, kilépett az erkélyre és szólni akart. Szavát sem lehetett hallani az elutasító üvöltéstől. Kiment az erkélyre Sinkovits Imre is, aki a Petőfi-szobornál tomboló éljenzés közepette szavalt az egyetemistáknak. „Fölszállott a páva – kezdtem – emlékezik a színész. – Kifütyültek. Nemzeti dal. Már ez sem kellett. 38Ide én már kevés voltam, olyan izzó volt a hangulat. Politikust várt a tömeg, Nagy Imrét követelték.”*51 Nagy Imre nem jött.

A tér egyszer csak sötétségbe borult. Kikapcsolták a közvilágítást. Vajon a Parlamentben tartózkodó vezetők, avagy az őrség valamelyik parancsnoka gondolta, hogy ezzel fel lehet oszlatni a tömeget? Nem ez lett volna a vezetés egyetlen kapitális tévedése azon a napon.

A már amúgy is ingerült tömeg fölmorajlott, tombolni kezdett. Csoportok követelték, hogy oltsák le a Parlament kilencvenhat méter magas kupoláján világító hatalmas vörös csillagot. S egyre gyakrabban csattant a jelszó: Vesszen Gerő! A felvonuló egyetemisták még csak Rákosi ellen tüntettek.

A téren fáklyácskák ezrei gyulladtak, papírlapokból, újságokból, elsősorban a Szabad Ifjúság délutáni különkiadásából, melynek címlapján hatalmas betűk hirdették: Miénk az utca! Lobogtak az apró lángok tízezrei, mint a mécsesek. Egy hét múlva, halottak napján lobogtak így a gyertyák az ablakokban, tereken, utcákon, temetőkben, a felkelés sok száz halottját gyászolva.

A vörös csillag fényét eloltották. A téren ismét kigyulladtak a lámpák. Nagy Imre még mindig nem jött.

Az akkor hatvanéves, alacsony, erősen pocakosodó, orrcsiptetős szemüveget viselő Nagy Imrét professzoros alkatnak tartották, noha koldusszegény, négygyerekes parasztcsaládból küzdötte fel magát lakatosinassá, kistisztviselővé. A hadifogságban lett bolsevik, harcolt a Vörös Hadseregben, hazatérése után részt vett az illegális mozgalomban, 1930-ban pártutasításra Moszkvában telepedett meg. Nem tartozott az emigráció első, még második vonalába se; szürke ember volt az emigránsok tarka seregében. Talán így menekülhetett meg a nagy tisztogatásoktól. Megmenekült attól is, hogy hivatásos forradalmár, „Komintern-ember” legyen, akinek se hazája, se országa, se családja, se lakása, még neve sincs, azt is elkonspirálják, csak parancsokat hajt végre, mindegy, hogy Magyarországon, Kínában vagy Spanyolországban. 1943-as kádernyilvántartási lapja szerint egyetlen kitüntetést sem kapott, noha akkoriban sűrűn hullottak az érdemrendek. Azoknak, akik életben maradtak. A monarchia hadseregében őrvezetővé léptették elő, a Vörös Hadseregben közlegény maradt, noha több évig szolgált. Agrárközgazdasággal foglalkozott, alaposan tanulmányozta a magyar mezőgazdaságot, a háborúban a moszkvai Kossuth rádió munkatársa volt. 1935-ben kizárták a pártból, mert felesége engedély nélkül hazalátogatott a szüleihez, de két év múlva visszavették. A politikai hátsó szándékkal felröppentett hírekkel, miszerint Vologya fedőnéven, az NKVD ügynökeként emberek tucatját juttatta börtönbe, sőt, akasztófára, nem érdemes foglalkozni, bár bizonyosnak látszik, hogy kapcsolatban volt az állambiztonsági szervekkel, mint gyakorlatilag minden emigráns. Személyiségéről sokat mond el egy apróság, snagovi száműzetésében fogalmazott életleírásából: „A somogyi rosseb nekem is szavamjárása volt (most már leszoktam róla).”*52 A végletekig fegyelmezett emberré vált, még szavajárásában is.

39

Máig nem tudni, miért emelték a jelentéktelen beosztásban lévő Nagy Imrét a hatos fogatba (Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály, Révai József, Vas Zoltán, Nagy Imre), melyre Moszkvában a háború után a Magyar Kommunista Párt irányítását bízták. Belejátszhatott ebbe „magyar származása”, vagyis hogy nem zsidó, mint a többiek valamennyien. Gyakoribb magyarázat, hogy rajta kívül senki sem értett az agrárkérdésekhez. Ennek ellentmond, hogy alig néhány hónapig kamatoztathatta szaktudását. Neve földművelési miniszterként összefonódott az új rendszer legnagyobb vívmányával, a földosztással. 1945 nyarán Rákosi még így számolt be róla a szovjet vezetésnek: „Nagy et. szépen fejlődött, nagy a befolyása, és nagyon ért a mezőgazdasághoz. Lényegében ő az egyetlen olyan szakember, aki kitűnően érti a dolgát.”*53 Ám már abban az évben leváltják a földművelési miniszteri posztról, s 1949-ben kizárják a Politikai Bizottságból, mert – ritka eset a korabeli kommunista pártokban – nemcsak a mezőgazdaság elsietett kollektivizálását ellenezte, hanem általában is sokkal lassabb ütemet szabott volna az ország szocialista átformálásának. Még nagyobb ritkaság, hogy két év múlva visszavették a párt vezető testületébe – erre sincs elfogadható magyarázat. Volt belügy-, élelmezési-, begyűjtési miniszter, az Országgyűlés elnöke, miniszterelnök-helyettes, a Központi Vezetőség osztályvezetője, de nevét igazán 1953-ban ismerte meg az ország, amikor miniszterelnökként meghirdette az „új szakasz” politikáját.

Embereket be lehet csapni, egy országot nehéz. Ma újraolvasva Nagy Imre miniszterelnöki székfoglalóját, szinte érthetetlen, mi tette egy ország bálványává. S ez nemcsak az általa is használt pártzsargonon múlik. A korszakos kormányprogram lényege olyannyira a sorok között lapult, hogy – gondolhatnánk ma – legfeljebb vájt fülű beavatottak értették. 1953-ban egy ország kapta fel rá a fejét. A dolgozó magyar nép jelesre vizsgázott a sorok közötti olvasás tudományából.

Azt sem tudni, miért szánta rá magát a szovjet vezetés, hogy a csatlós országok közül egyedül Magyarországon hajt végre jelentős változást a politikai irányvonalban és a vezetésben. A többi népi demokráciában hasonló körülmények voltak, s a szovjet politika jellegzetessége, hogy minden csatlósát közös séma szerint kezelte. Elképzelhető, hogy a Sztálin halálát követő „olvadást” valamennyi „testvéri országra” ki akarták terjeszteni, ám a magyar változás egybeesett a berlini lázadással, ami nyomós érvet szolgáltatott a szovjet héjáknak, hogy abbahagyják a „fellazítást”.

Hogy miért Nagy Imrét szemelték ki az általa „új szakasznak” nevezett politika végrehajtójává, arra már több a támpont. Moszkvai emigráns volt (akkoriban elengedhetetlen szempont a szovjetek számára), „magyar származású” (értsd: nem zsidó; noha az akkori szovjet vezetők érzelmileg talán nem voltak antiszemiták, mint Sztálin, de érzékelték, milyen rossz vért szült, hogy az országot és a pártot teljhatalommal irányító négyes fogat valamennyi tagja zsidó származású), agrárszakember (bár Magyarországot hivatalosan a vas és acél 40országává nyilvánították, a szovjet vezetők jól tudták, milyen jelentősége van a mezőgazdaságnak), s nem utolsósorban: tiszta a keze (a perek idején nem volt tagja a felső vezetésnek). Ami a legfontosabb: rajta kívül egyszerűen nem volt senki, aki szóba jöhetett volna. Minden más jelentősebb vezetőt kivégeztek, börtönbe zártak, a süllyesztőbe tettek vagy kompromittálta magát. Az új Politikai Bizottságba Rákosi Mátyáson, Gerő Ernőn és Nagy Imrén kívül csupa fiatal, tapasztalatlan, általában jelentéktelen vezető került.

Az új vezetés, Gerő irányításával, példátlan gyorsasággal, egy hét alatt elkészítette az új, részletes programot. A párthatározat, személyesen megnevezve, élesen bírálta a négyes fogatot, a kollektív vezetés hiányát, a káderpolitikát, a gazdaság- és agrárpolitikát, az adminisztratív módszerek elharapózását, a törvénytelenségeket. Kimondta, hogy radikálisan csökkenteni kell az iparosítás erőltetett ütemét, döntően megváltoztatni a nehéz- és a könnyűipar arányát az utóbbi javára, jelentős segítséget adni a parasztságnak, lényegesen növelni az életszínvonalat, visszaállítani a törvényességet.

Korszakos határozat volt ez, a NEP óta az első átfogó terv a szocializmus megreformálására. Ha végrehajtják, Magyarországon aligha kerül sor az 1956-os robbanásra. De nemcsak nem hajtották végre, még csak nyilvánosságra sem hozták. A pártvezetés nem tartotta elég érettnek az országot, még a párttagságot sem, hogy megismertesse vele saját programját. Utólag ebből az egyetlen mozzanatból megállapítható, hogy a reform eleve halálra volt ítélve: az addigi despotikus módszerekkel, kamarillapolitikával, a nyilvánosság teljes kizárásával ezt a programot nem lehetett végrehajtani. Pedig hogy ilyen rövid idő alatt ilyen alapos és részletes programot tudtak fogalmazni, jelzi, hogy a vezetők ismerték az ország valóságos helyzetét, nem utolsósorban saját hibáikat és bűneiket. Beleértve a szovjet vezetőket is, akik ezt inspirálták. Megdöbbentő, hogy ezek a senkiembereknek vélt politikusok milyen alapossággal, részletességgel, szakértelemmel, lényeglátással sorolták a magyar helyzet minden területének tényeit, adatait, mutatták ki tarthatatlanságát.

Az akkoriban még gyerekcipőben járó Hruscsov-korszak lényege már itt kirajzolódott: volt ugyan egy elképzelt jövőkép, voltak alapelvek, de mit sem törődtek az ezek megteremtéséhez elengedhetetlen politikai-társadalmi mechanizmusokkal. A párt egyeduralma – és azon belül a pártvezetés egyeduralma – érintetlen maradt, csakúgy mint az, hogy mindent Moszkvából diktálnak.

Kirajzolódott a Hruscsov-korszak felemásságának másik alapvető vonása is. A két első számú vezető, Rákosi Mátyás és Gerő Ernő a helyén maradt, nekik kellett volna megvalósítaniuk az addigival homlokegyenest ellenkező új politikát, felvállalni és felszámolni saját hibáikat, tévedéseiket, bűneiket. Ebbe az ellentmondásba még a saját múltja által kevésbé terhelt, nagyszabású politikus, Nyikita Hruscsov is belebukott. Jellemző példa ez arra, hogy a rezsim vezetőinek volt önálló véleményük, meggyőződésük, de parancsszóra végrehajtottak bármit, s annak az ellenkezőjét is. Vonatkozik ez elsősorban Gerő Ernőre. Rákosi 41Mátyás suba alatt az első pillanattól törekedett az „új szakasz” politikájának megbuktatására. Igaz, ez saját hatalmának megóvását is jelentette.

Mivel a párthatározatot nem hozták nyilvánosságra, az „új szakasz” az ország tudatában egyértelműen Nagy Imre kormányprogramjával kapcsolódott össze. Ez ugyan visszafogottabb volt, mint a Központi Vezetőség elkonspirált határozata, hiányzott belőle a vezetés, a múlt éles bírálata, mégis revelációt okozott. Az ország a felemásság ellenére is meglódult: jelentősen javult a parasztság helyzete, széles körű árleszállításokra került sor, nőtt az árukínálat, eltörölték a kuláklistát, megszüntették az internálótáborokat, közkegyelmet hirdettek (igen szűk körben), kezdték szabadon engedni a politikai foglyokat. A magyar ötvenhat az 1953-as reformokban gyökeredzett, melyek léket ütöttek a totális parancsuralmi rendszeren, megingatták annak pilléreit, a félelmet és a vakhitet. És az „új szakasz” elgáncsolásában, végre nem hajtásában, az emiatt egyre növekvő elégedetlenségben.

A kormányprogram megvalósítására Nagy Imre alkatilag is, képességei révén is ideális volt: higgadt, megfontolt, nagy tudású, a valóságra érzékeny, becsületes politikus. Ám olyan helyzetbe került, amelyre nem számított, nem készült. A kormányprogram megvalósítása helyett szakadatlan, fű alatti harcot kellett vívnia annak ellenségeivel, olyan módszerekkel, melyek számára idegenek voltak, melyeket megvetett, nem fogadott el. Ebben a harcban Nagy Imre nem győzhetett. Rákosi már a néhány nappal a kormányprogram meghirdetése után összehívott nagy-budapesti pártaktíván kijelentette: „A kulák kulák marad, listával vagy lista nélkül.”*54 Ezt s az ehhez hasonló mondatokat a megkönnyebbült funkcionáriusok viharos, ütemes tapssal jutalmazták. Nagy Imre még egy éve sem volt miniszterelnök s Rákosi a Politikai Bizottság egyik ülésén (Nagy Imre távollétében) úgy nyilatkozott róla, mint a csicskásáról: „Az én véleményem az, hogy Nagy elvtárs jobban dolgozik, mint kezdetben, bár nagyon nem vagyok megelégedve vele.” Gerő pedig kontrázott neki: „Nem lehet a vezetésen belül, sem a vezetésben lévő elvtársak között a tömegek felé egyenlőségjelet tenni. Meg vagyok győződve – hogy magamról beszéljek –, hogy nem vagyok Rákosi elvtárs, más elvtársak talán még kicsit kevésbé. Ez történelmi kérdés.”*55

A kinevezésétől a megbuktatásáig eltelt másfél év alatt – utólag ítélve – egyértelműen megmutatkoztak Nagy Imre politikai-emberi erényei és hibái. Ezek elválaszthatatlanok, egymást gyengítették és erősítették. „Mereven ragaszkodott a pártszerű magatartáshoz, miniszterelnöki posztján a hivatalos ügyrend megtartásához – írta Vásárhelyi Miklós, 1953-tól a haláláig közeli munkatársa. – Nehéz volt hozzáférni, kapcsolatot teremteni vele. Rákosi hihetetlen agilitásával és gátlástalanságával szemben Nagy Imre visszahúzódónak és nehézkesnek tűnhetett. Gondosan kerülte mindenféle szabálytalanságnak, a pártfegyelem megsértésének még a látszatát is… Lebecsülte, tüneti jelenségként bagatellizálta Rákosi példátlan mozgékonyságát, lankadatlan energiáját, nagy nemzetközi rutinját, taktikai érzékét és kapcsolatait. Nem tulajdonított kellő jelentőséget 42meg-megújuló mesterkedéseinek, sűrű moszkvai látogatásainak, manipulációinak. Ezeket elhanyagolható, kicsinyes, nevetséges epizódokként könyvelte el… Az alapjában és látszatra derűs, nyílt tudós-professzort a mozgalmi életben oly sok csalódás, megrázkódtatás érte, annyi pálfordulásnak volt szemtanúja, hogy – legszűkebb családján kívül – zárkózott, gyanakvásra hajlamos egyéniség lett. Nem bízott meg igazán senkiben, s így miniszterelnöksége másfél esztendeje alatt nem élt eléggé a lehetőséggel, hogy olyan munkatársi, elvbaráti gárdát alakítson ki, amelyre bizton építhet.”*56

Árnyaljuk kissé tovább ezt a nagyon találó portrét. A szocializmus mint a világszabadsághoz vezető út olyan evidencia volt Nagy Imre számára, mint a hívőnek Isten léte. Ugyanilyen evidencia, hogy a szocializmus letéteményese és megvalósítója a párt, miként Isten földi helytartója az anyaszentegyház. A szocializmus és a párt írott és íratlan parancsolatait áthághatatlannak fogadta el. Ám úgy gondolom, elsősorban nem bigott pártszerűsége miatt. Hamar kialakulhatott benne alkatának is megfelelő meggyőződése, hogy csak a párt törvényeinek szigorú betartásával védekezhet a nemtelen szándékok, módszerek, eljárások ellen, mivel ő ilyen eszközökkel nem volt hajlandó élni. Ez, ha mást nem, legalább erkölcsi fölényt biztosított számára. A mozgalom bűneiből s a mozgalomhoz való önkéntes hűségből született világképe kikezdhetetlen moralitássá vált.

Nagy Imre nem volt sem tájékozatlan, sem naiv. A Szovjetunióban élte meg a „nagy perek” időszakát, a magyar pártvezetés félreállított tagjaként a Rajk-pert, a szociáldemokraták perét, a Kádár-pert és a többieket. Tudta, hogy a hatalom birtokában is az önkényuralom árnyékában él. Tudta, hogy még miniszterelnöki hivatalában is lehallgathatják, tudta, hogy bárki, aki közeledni igyekszik hozzá, lehet spicli vagy provokatőr. Valószínűtlen, hogy nem volt csoportszervező egyéniség; akik közel kerültek hozzá, azokra rendkívüli hatást gyakorolt. Igaz, keveseket engedett a közelébe. Valóságismerete formálta gyanakvóvá, bizalmatlanná. S a felvállalt pártfegyelem akadályozta, hogy párton belüli pártot, önálló csoportot gyűjtsön maga köré.

„Ismeretem szerint nagyon befolyásolható ember” – mondta róla Kádár János még őszintén, 1956 decemberében. Ez a megítélés újra meg újra visszaköszönt rá rövid pályafutása alatt, ellenfelei és ellenségei részéről. Elvbarátai közül viszont többen azt vetették a szemére, hogy rugalmatlan, makacs, nem hallgat senkire. Volt Kádárnak egy másik találó megjegyzése is; láthatóan erősen figyelte Nagy Imrét rövid együttműködésük során: „Ő általában első hallásra minden javaslatnak ellene volt.”*57 Nagy Imre valóban rigorózusan lelkiismeretes, lassú járású, a döntések megérleléséhez időt követelő ember volt, aki azonban, ha felismert és elfogadott egy igazságot, ahhoz konokul ragaszkodott. Makacs volt, hiú, nehezen viselte, ha ellentmondanak neki, de a valóságra nyitott, a maga igazától tántoríthatatlan. Halálának vállalása élete folytatása volt.

Ám ha látta, hogy a rendszer, melynek katonája, majd egyik vezetője lett, meggyalázza az eszmét, amiben hisz, nap mint nap alkalmaz eszközöket, melyeket 43elítél, ha tudta mindazt a förtelmet, mocskot, bűnt, amit eszméje nevében elkövetnek, miért tartott ki szocialista hite, meggyőződése mellett? Kívülállók számára mindig is rejtély volt a kommunisták látszólag fanatikus vakhite, mely csaknem egy évszázadon át kisugárzott a fél világra.

A kommunisták zöme számára nem a vakhit és a fanatizmus volt ennek legrejtettebb rugója, hanem a szocializmus felszabadító eszméjének olyan vonzereje, amit a maga által szült borzalmak sem tudtak megkérdőjelezni. Nagy Imre (és elvbarátai, szerte a világon) hitték, hogy a rendszer katasztrofális hibái, bűnei csak múló pillanatot jelentenek a mozgalom történetében, miként a kereszténységben az inkvizíció, a Borgiák fertője; hitte, hogy mindez kijavítható, helyrehozható, megreformálható. Nagy Imre és a Nagy Imrék kettős szorításban éltek. Megtagadni a pártot egyenlő volt a biztos halállal. Lenyelni minden szennyet, mocskot, behunyni a szemet az ártatlan áldozatok láttán, tűrni az istenkáromlást, megaláztatást és kitartani, konokul ragaszkodni a párthoz, a pártfunkcióhoz viszont: megvásárolni annak a lehetőségét, hogy részesei lehessenek a majdani Nagy Megújulásnak, az eszme, a mozgalom igaza helyreállításának. 1956 világtörténelmi jelentőségéhez tartozik, hogy segített ráeszmélni: ezekkel a módszerekkel, eszközökkel, ezzel a struktúrával a szocializmus megvalósíthatatlan. Ehhez azonban Nagy Imrék kellettek, akik saját életük árán bizonyították be saját hitük tarthatatlanságát.

A Rákosival folytatott iszapbirkózásban Nagy Imrének törvényszerűen el kellett buknia. Nem volt meg benne az a hajtóerő, ami ellenfeleiben: a hatalomvágy, mely felold minden gátlást. Ő a hatalmat azért kereste, hogy eszméit szolgálja, míg Rákosiék számára a hatalom öncél lett. A bármely eszköz gátlástalan alkalmazása azt jelenti, hogy csak a ma (a napi taktika) és a beteljesülés (az eszme) létezik. Azzal, ami a kettő között van, nem törődtek, s az eltorzult eszközök törvényszerűen tönkretették a holnapot, megakadályozva a „végcél” megvalósulását. Ez is hozzájárult a huszadik századi szocializmus bukásához; a mától eltorzított holnap tönkretette a jövőt.

Volt még egy alapvető különbség Nagy Imre és Rákosiék között. Noha a nemzetköziség Nagy szemléletét is alapvetően meghatározta, ő felismerte, hogy a nemzetköziséghez csak a nemzeti függetlenség vezet. Tito erre inkább csak rákényszerült. „Mint a magyar nép fia és a magyar nemzet tagja magyar voltomra büszke vagyok – írta leváltása után, a kitaszítottság magányában –, magyarságomat meg nem tagadom, magyar hazámat és népemet forrón szeretem, igaz hazafisággal, amely más népek és nemzetek szeretetével és megbecsülésével együtt képezi proletárnemzetköziségen [sic!] alapját, és lényegét.”*58 Nagy Imre itt már nemcsak szóhasználatában tért el gyökeresen a korabeli pártzsargontól. Rákosi vagy Gerő azért sem fogalmazhatott volna így, mert a Komintern-embereknek nem volt nemzettudatuk.

A konokul tisztességes és elvhű Nagy Imrét nem csak a gátlástalan, ravasz, simulékony és kegyetlen, a célt az eszköznek és az eszközt a célnak alárendelő 44Rákosi Mátyás győzte le. Azok az érdekek is, melyeket Rákosi maga mögött tudhatott. 1953-ig a magyar pártvezetés a legbrutálisabb terrorral, a mindenható Államvédelmi Hatósággal, az országot beszövő, az emberek gerincét megtörő spiclihálózattal valósította meg uralmát. Ezt Sztálin halála után már nem tehette. De falanxként állt mögötte a pártfunkcionáriusok pretoriánus gárdája. Maga mögött tudhatta azt a réteget, melynek létérdeke volt saját hatalmának megőrzése. Nagy Imre, híven tisztességes pártszerűségéhez, hitt abban, hogy a szovjet vezetés, a pártkongresszus határozatai automatikusan az „új szakasz” politikája mögé sorakoztatják fel a párt tisztségviselőit, az apparátust, az államgépezetet. Ezért sem törekedett saját garnitúra kiépítésére. Súlyosan tévedett. S amikor erre ráeszmélt – javasolta, hogy a Politikai Bizottságot, a Titkárságot alakítsák át, többek között Kádár János, Donáth Ferenc bevonásával –, már késő volt. Az apparátus, csúcsán a Központi Vezetőséggel, csak a hatalmat tisztelte, az előtt meghunyászkodott. Ugyanaz a vezető testület szavazta meg két éven belül Nagy Imre miniszterelnökségét, Farkas Mihály és Révai József leváltását a Politikai Bizottságból, majd Farkas visszavételét, újbóli leváltását, kizárását a pártból, letartóztatását, Révai visszavételét és újbóli leváltását, Nagy Imre leváltását és kizárását a pártból, Rákosi leváltását, Gerő megválasztását, Nagy Imre újbóli kinevezését, Gerő leváltását. A pártfegyelemben hívő Nagy Imre szövetségesnek vélte őket, holott fejbólintójánosok voltak, a hatalom kiszolgálói és hűbéresei.

Rákosi Mátyás nemcsak a szovjet vezetés szakadatlan kacskaringóihoz igazodott mesterien, de kezére játszott Nagy Imre egészségi állapota is. Nem zárhatjuk ki, hogy Nagy Imre súlyos depresszióban szenvedett, ami összefüggött szívpanaszaival. Ezek 1945-ben kezdődtek, amikor a számára kedves és testére szabott földművelési miniszteri posztról átvezényelték a Belügyminisztérium élére, ami idegen közeg volt számára. Panaszai súlyosbodtak, miután kizárták a Politikai Bizottságból. Első miniszterelnöksége alatt, amikor megindultak ellene a támadások, a szakadatlan stresszhatások nyomán állandósultak. Ehhez hozzájárult az egészségtelen életmód is: kevés mozgás, állandó éjszakázás, rohamos hízás, túlhajtott munkatempó – de a panaszokat elsősorban politikai pályájából fakadó idegállapota befolyásolta. 1955-ben szervezete, emberi-erkölcsi-politikai habitusa nem bírta elviselni a szakadatlan áskálódás, a méltatlan támadások okozta feszültséget. Ahogy helyzete rosszabbodott, egyre gyakrabban került döntésképtelen helyzetbe, s szervezete a betegségbe menekült. Hetekig teljesen passzív volt, gyakorta előfordult, hogy nem vett részt a Politikai Bizottság, a Minisztertanács ülésein, épp olyankor, amikor jelenlétére leginkább szükség lett volna. Jelentős tényezője lesz ez az állapot 1956-os tevékenységének is. Október kurtára szabott napjaiban is vannak félnapok, amikor nem tudjuk, hogy mit csinált, noha hűséges titkárnője szerint „általában egy-két órát aludt”*59. Október 23-án éjjel magába roskadva ült a pártközpont folyosóján egy karosszékben. Amikor kooptálták a Központi Vezetőségbe és behívták az ülésterembe, meghúzódott a hátsó sorokban és meg se szólalt. Minden szemtanú szerint 45egész éjjel levert volt, csendes, hallgatag, igen fáradtnak látszott. A szovjet emisszáriusok jelentéséből tudjuk, hogy október 27-én „az ülés szünetében Nagy Imrét ájultan találtuk a szobájában, és a magyar orvos nem tudta, mit tegyen, Szuszlov elvtársnál véletlenül volt Validol, azzal sikerült Nagyot rendbe hozni, amiért utólag nagyon hálás volt.”*60 A történet szinte hihetetlen, de ilyet nem lehet kitalálni. És különösen az SZKP Elnökségének jelenteni. A tárgyalásokon többször jelent meg vizes borogatással a fején, a szívén, olykor fekve fogadta a látogatóit. Számos küldöttség, amellyel tárgyalt, megemlítette, hogy a miniszterelnök a megbeszélés során sírva fakadt. Az „angyalföldi munkásküldöttséggel” folytatott kétórás tárgyalás alatt „feszült hangulat uralkodott…, ugyanis Nagy Imre a beszélgetés során végig sírt.”*61 Fazekas György: „Láttam rajta, hogy rettenetesen fáradt, egy megöregedett ember benyomását tette rám, szemben az október 23-át megelőző időkkel.”*62 Az egyik miskolci munkásvezető november elején találkozott vele: „Jött Nagy Imre, akit két oldalról szinte támogattak, olyan fáradt volt. Az első találkozásunkkor egy kedves, mosolygós, magabiztos embert láttam, most viszont egy összetört, kimerült öregembert.”*63 A miniszterelnöknek nemcsak a szovjetekkel, a pártvezetéssel, önnön beidegződéseivel kellett megküzdenie, hanem a betegséggel is. Depressziója – érthetően – csak erősödött a börtönben. „A fogdában elég gyakran, a kihallgatáson minden alkalommal sír” – jelentette kihallgató tisztje.*64 Emberi nagyságának bizonyítéka, hogy állapota ellenére vallomásaiban nyoma sincs a megalkuvásnak. A bírósági tárgyaláson, mikor már tudomásul vette és felvállalta a halált, nyoma sem volt betegségének.

Nagy Imre 1955 januárjában szívrohamot kapott – ez valószínűleg csak egy erős anginás roham volt –, majd márciusban, aznap, amikor lemondott miniszterelnöki posztjáról, infarktust. Rákosi Mátyás mesterien kihasználta a betegséget, hogy teljesen elszigetelje a miniszterelnököt. Nagy Imre hasztalan kérte, hogy halasszák el a döntéseket felépüléséig. Így nem lehetett jelen az 1955. márciusi központi vezetőségi ülésen, ahol jobboldali elhajlónak minősítették, sem az áprilisin, ahol megfosztották minden tisztségétől, még akadémiai tagságáról is le kellett mondania. A párt elméleti folyóirata, a Társadalmi Szemle 1955. májusi számában ismét megjelent a hírhedt, rettegett mondat: „A szocializmus előrenyomulása feltétlenül az osztályharc éleződésével jár.”*65 Ez a sztálini zsargon szerint az elnyomás, az önkény fokozódását jelentette. A Központi Vezetőség novemberben hibásnak minősítette az „új szakaszt”, s ezzel megpecsételte nemcsak Nagy Imre, hanem Magyarország sorsát is.

A leváltott, beteg Nagy Imre, más eszköze nem lévén, az írásba menekült. Egymás után készültek tanulmányai a gazdaság, a politika, a párt, az állam, a külügyek, a közélet helyzetéről és kérdéseiről. Inkább vitairatok ezek, mint elméleti művek; Nagy Imre előbb a maga igazát védte, a maga értékrendje, erkölcsisége alapján, s részletesen bizonyította, hogy az ő eszméi, politikája, tettei felelnek meg a párthatározatoknak. Szembetűnően sokat foglalkozott a 46politika erkölcsi vetületeivel, ami teljesen idegen volt a kor kommunista vezetőitől. Nevezhetjük ezt szofisztikának is, moralizálásnak is, írói tevékenysége azonban végső soron politikai hitvallás volt. Későbbi írásaiban egyre nagyobb súlyt kapott a Rákosi-féle pártvezetés (és a sztálinizmus) bírálata: „A pártvezetés tekintélyének helyreállítása megköveteli, hogy a párt vezetéséből és a közéletből eltávolítsák mindazokat, akik az elmúlt esztendők folyamán bűnös tevékenységükkel, vezető beosztásukkal visszaélve, súlyosan megsértették a kommunista erkölcs és a közéleti tisztaság követelményeit, a párttagok és állampolgárok jogait. Véget kell vetni a párt vezetésében, az apparátusban és a sajtóban egyre jobban elharapódzó hazudozásnak, amit párttagok követnek el, és ami éles ellentétben áll a kommunista erkölccsel.”*66 Egy mondatban összefoglalva: „A pártvezetés a politikai morál teljes züllöttségét mutatja.” Politikai ítélete, ugyancsak egy mondatban: „A Rákosi-klikk sztálinista volt és az is maradt.”*67 Írásait megküldte nemcsak a Központi Vezetőségnek, a jugoszláv pártvezetésnek is – választ sosem kapott –, ami ugyancsak arra vall, hogy a pártfegyelem számára nem annyira dogma, mint erkölcsi kategória volt.

Írásainak meglett az eredménye: 1955 decemberében kizárták a pártból is. Olyan volt ez, mint amikor egy főpapot kiátkoznak az anyaszentegyházból. Kizárása ellen a százfős Központi Vezetőségben csak hárman szavaztak: Kádár János, Köböl József, Mező Imre. Kizárása a szovjetek tudta nélkül történt, ami jelzi, hogy a magyar pártvezetésnek – látjuk ezt majd a továbbiakban is – volt önálló játéktere, s bizonyos esetekben élt is vele. „Mi hibának tartottuk és most is annak tartjuk Nagy Imre kizárását a pártból – jelentette ki Mikojan az MDP Központi Vezetőségének 1956. július 18-i ülésén –, bár magatartásával rászolgált erre. Ha Nagy Imre a párt soraiban maradt volna, köteles lenne engedelmeskedni a pártfegyelemnek, és végrehajtani a párt akaratát. Kizárásával a KV maga nehezítette meg a vele folytatott küzdelmet.”*68 A nagy tapasztalatú szovjet vezető föl sem tételezte, hogy Nagy Imrének belső törvényei vannak, melyek nem függnek attól, hogy van-e párttagsági könyve. Volt más vélemény is a szovjet vezetők soraiban. Az 1955. júliusi plénumon Kliment Vorosilov marsall, aki magyar szakértőnek számított, mivel 1944-től a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke volt, kijelentette: „Nemrég komoly beszélgetést folytattunk a Magyar Dolgozók Pártja vezetésével… Képzeljék el, hogy a miniszterelnök, egy Nagy Imre nevezetű ember, hirtelen egy kicsit megzavarodott, hogy nevén nevezzem a dolgokat (nevetés a plénum tagjai között). Annyira fontosnak véli magát, hogy azt kezdi hinni, hogy ő a magyar föld sója, s az ördög tudja, miket eszel ki. Pontosan az ilyenfajta politika felettébb kellemetlen helyzetet teremthetett volna, amennyiben nem teszik meg a szükséges lépéseket, és ami a legfontosabb, a mi Központi Bizottságunk Elnöksége a Magyar Dolgozók Pártja KV-nek a kérésére nem avatkozik bele baráti módon ebbe az ügybe. Mi először meghívtuk az ottani vezető elvtársakat, köztük a Minisztertanács elnökét, Nagy Imrét is, majd odaküldtük saját embereinket. Ily módon a párton belül kibontakozott 47válságot sikeresen felszámoltuk, és annak mára nyoma is alig maradt. Ez az eset… példa arra, miként kellene bánnunk a népi demokráciákkal.”*69 Példa arra is, hogyan alkalmazták a szovjet vezetők gyakorlatban a nemzetköziséget.

Vannak, akik eleve karizmatikus személyiségnek születnek, másokat a helyzet tesz azzá. Nagy Imre az utóbbiak közé tartozott; az „új szakasz” fogadtatta el, szerettette meg az országgal. Hozzájárult ehhez külseje, magyaros bajsza, kissé somogyias, ízes akcentusa, beszédmodora is; noha általában ő is pártzsargonban fogalmazott, mindig volt egy-egy köznapi, szívhez szóló, egyszerű, emberi mondata. Jó ember volt, műveltségét kiküzdő, emberszerető. Rajongott a családjáért, szeretett eldiskurálni egy pohár bor mellett, forradalmi érzelemvilága, magyarságtudata Ady Endre költészetéből táplálkozott. Nem volt tömegeket magával ragadó szónok, de szűkebb környezetben szuggesztív személyiség. Jelleme, alkata gyökeresen különbözött Rákosiétól, s ez már magában ok volt, hogy a nép rokonszenvezzen vele.

Karizmáját azonban kérlelhetetlen erkölcsiségének, konok tisztességének köszönhette. Az októberi napok másik karizmatikus személyisége, a világnézetében, eszmerendszerében gyökeresen ellentétes Mindszenty József ugyanezekkel a tulajdonságokkal rendelkezett. Politika és erkölcs mindig kölcsönhatásban van, de általában nem a morál, hanem az eredmény az értékmérő. A vezetés azonban azokban az években olyan gátlástalanul erkölcstelen volt, hogy a moralitás döntő tényező lett. Ezért szegődtek híveivé olyanok is, akik nem osztották elveit.

A tömeg ösztönei olykor hihetetlenül kifinomultak. Magyarország megérezte, hogy Nagy Imre nem a saját hatalmáért küzd. Hogy hisz az elvekben, melyek a pártboncok számára csak fellengzős frázisok, szólamok, öncsalás voltak. Amit Rákosiék csak szajkóztak, az Nagy Imre számára megélt valóság, eszmei krédó volt: a szocializmus, a párt a népért van.

Ezt a karizmatikus vezetőt várta a Parlament előtti téren kétszázezer ember, hosszú órákon át, rendületlenül.

A szervezetlen szervezet

A „Nagy Imre-csoport” elnevezést Nagy sosem fogadta el; ennek elismerése formálisan s a maga értékrendje szerint is kimerítette volna a frakciózás vádját, ami a kommunista mozgalomban a főbűnök közé tartozott, s mint annyi más, az illegalitásból öröklődött át: ellentmondott a totális centralizmus alapkövetelményének. Társait, igen találóan, „elvbarátainak” nevezte, ezáltal különböztetve meg őket „elvtársaitól” – a csaknem egymillió párttagtól. Nevezhetjük ezt szőrszálhasogatásnak, de Nagy Imre ideológiai kérdésekben hajszálpontos fogalmazásra törekedett; ez számára értékrendet jelentett. Egy kirívó példa: rendőrségi kihallgatása során helytelenítette, hogy két elvbarátja október előtt találkozott Kéthly Annával, még48hozzá egy „liberális burzsoá”, Hatvany Lajos lakásán. Két nap múlva szükségét érezte, hogy módosítsa vallomását: Hatvany nem „liberális burzsoá”, hanem „polgári demokrata.”*70 Mindezt az akasztófa árnyékában.

Az erkölcsiség volt a csoport – nevezzük már csak így – mozgatórugója. Akkor tömörültek Nagy Imre köré, amikor a miniszterelnököt leváltották, kizárták a pártból, az Orsó utca magányába száműzték. Elvbarátai egy igazságtalanul meghurcolt emberrel vállaltak szolidaritást; a politikai csoportosulás kiindulópontja az emberi együttérzés volt.

A csoport magját egykori debreceni értelmiségiek alkották, akik a Komintern 1935-ös népfrontpolitikájának hatására lettek kommunisták, s szervezték a Márciusi Front debreceni csoportját: az 1956-ban negyvenhárom éves Donáth Ferenc, a negyvenegy éves Ujhelyi Szilárd, a negyvenéves Jánosi Ferenc (Nagy Imre veje), a harminckilenc éves Szilágyi József, Vásárhelyi Miklós, Losonczy Géza. A Komintern VII. kongresszusa, melyet Donáth még 1983-ban is „világtörténelmi jelentőségűnek”*71 nevezett, fordulópontot jelentett a kommunista világmozgalomban: a fasizmus elleni harc érdekében összefogást hirdetett minden demokratikus erővel. A népfrontpolitika – noha a sztálinizmus később, mint annyi mást, ezt is üres frázissá, maszlaggá, szemfényvesztéssé silányította – valóban világtörténelmi jelentőségű volt: ez döntötte el a második világháború sorsát, nem a sokat emlegetett Molotov–Ribbentrop-paktum. A magyarországi kommunisták számára azt jelentette, hogy szakíthattak a belterjes, szektaszerű mozgalommal, szövetséget kereshettek a radikális népi mozgalommal csakúgy, mint a szociáldemokráciával. „A magyar valóság, a közösség, a magyar nép sorskérdései löktek bennünket a történelmi küzdelem arénájába… – emlékezik Ujhelyi Szilárd. – Azért jutottunk el a kommunizmushoz, mert úgy éreztük, egyedül ez a mozgalom alkalmas arra, hogy ennek a kis népnek nemzeti és társadalmi problémái megoldódjanak. Azért juthattunk erre a meggyőződésre, mert ebben az időben magán a nemzetközi kommunista mozgalmon belül is egy megújulási folyamat ment végbe. Ennek a jegyében alakítottuk ki elképzeléseinket a szocializmushoz vezető útról is.”*72 A debreceni csoport egész életútját megszabta, hogy a kommunistáknak a többi baloldali, radikális erővel összefogva kell politizálniuk. Sorsdöntő szerepük volt 1956 történetében, Nagy Imre formálódásában is.

A Márciusi Frontot Erdei Ferenc, Féja Géza, Illyés Gyula, Kovács Imre, Sárközi György, Veres Péter fémjelezték, de igazi közege a radikális egyetemi ifjúság volt. Donáth már a Front tizenkét pontjának megszövegezésében részt vett, barátai rajta keresztül kapcsolódtak be a mozgalomba. Életútjukban sok a hasonlóság, a közös vonás. Valamennyien értelmiségiek, Donáth, Ujhelyi, Szilágyi, Vásárhelyi jogász, Losonczy, Jánosi bölcsész, valamennyien írástudók, újságírók, lapszerkesztők is, Jánosi kivételével illegális kommunisták, akik megjárták a Horthy-korszak börtöneit. A felszabadulás után valamennyien vezető pozícióba kerültek, de rövidesen eltávolították őket. Donáthot, Losonczyt, Ujhelyit 49az úgynevezett „magyarkodó kommunisták” perében (elsőrendű vádlott: Kádár János) 1951-ben súlyos börtönbüntetésre ítélték.

A csoport hangadója 1956-ban Losonczy Géza volt; református lelkész-fiú, magyar-francia szakos tanár, a felszabadulás után Révai József jobbkeze, országgyűlési képviselő, az MDP KV póttagja, a népművelési miniszter első helyettese. 1951-ben tizenöt évre ítélték, a börtönben elméje elborult s olyan súlyos tüdőbajt szerzett, hogy el kellett távolítani a fél tüdejét. Miután egészségi állapota helyreállt, szenvedélyesen belevetette magát a politikai életbe. Szemléletét erősen befolyásolta az önvád, hogy egy ideig ő is részese volt a Rákosi-korszak bűneinek.

Donáth Ferenc, a csoport talán legjobb képességű politikusa már a felszabadulás előtt a kommunista párt egyik vezetője, 1945 után országgyűlési képviselő, az MDP KV tagja, államtitkár, a párt főtitkárságának vezetője volt. Tizenöt évi börtönre ítélték, letartóztatták a feleségét is, fiát – idegen néven – állami gondozásba vették. A történtek ugyanúgy sokkolták, mint Losonczyt, de amíg ez barátjából a tettvágyat váltotta ki, belőle a bizalmatlanságot. „Nem hitt a rehabilitációs eljárásnak, provokációnak, beugratásnak vélte, azt hitte végképp le akarnak számolni vele, és azért kezdenek elölről mindent” – írja felesége. Szabadulása után kényszerképzetek kínozták. „Sokáig képzelte, hogy csupa ávéhás nyomozó és amerikai kém járkál a nyomunkban, és ami még rosszabb, a legközelebbi barátoktól is tartott, feltételezve, hogy beépített emberek.”*73 Csak a XX. kongresszus után aktivizálódott és csatlakozott társaihoz. Ebben annak is szerepe volt, hogy 1949-ben ő képviselte a párt hivatalos agrárpolitikáját Nagy Imrével szemben, amit az igen érzékeny Nagy sosem tudott egészen elfelejteni.

Rendhagyó utat járt be a csoport szeniorja, az ötvenkilenc éves Haraszti Sándor, akit a többiek apjukként tiszteltek. Haraszti nem tartozott a debreceni csoporthoz, családi kapcsolat fűzte hozzájuk (leánya Losonczy Géza, majd annak halála után Ujhelyi Szilárd felesége volt). Huszonkét éves korában lett a Tanácsköztársaság hadseregének katonája, a proletárdiktatúra bukása után emigrált, csak tíz év múlva tért haza. Noha a csoport szellemi atyjának tekintette, s Nagy Imre őt nevezte legközelebbi elvbarátjának, soha semmilyen párt- vagy állami funkciót nem töltött be, 1956-ban sem, megmaradt lapszerkesztőnek (a párt központi lapjának főszerkesztői posztja, amivel ötvenhat novemberében megbízták, természetesen jelentős pártfunkció is volt). Ebben alighanem része volt annak is, hogy képtelen volt lakatot tenni a szájára, s pokróc-goromba bírálatai mindig felettesei ellen irányultak. Ő volt az egyetlen, akit az 1951-es perben halálra ítéltek; a siralomházban két és fél évig várta, mikor viszik akasztani, amíg kegyelmet kapott.

Ujhelyi Szilárd ősnemes családból származott, Árpádig tudta visszavezetni a családfáját. Őt tekintették a csoport Benjáminjának, noha nem ő volt a legfiatalabb, de naivitásban valamennyiüket felülmúlta. Kedvességben is. Több gyámolításra is szorult, mint barátai. Az ostrom utolsó napjaiban egy bomba egész 50családját elpusztította, bebörtönzése alatt felesége elvált tőle. Ám ezt a szeretetre méltó embert sziklaszilárd elvek irányították. A snagovi eljárás során egyetlen rossz szót sem volt hajlandó elvbarátairól vallani. Noha őt nem ítélték el, nem élt a felkínált amnesztia lehetőségével, nem volt hajlandó hazatérni, végig kitartott a kivégzettek és bebörtönzöttek asszonyai, gyermekei mellett.

Az összehangolódott, összecsiszolódott csoport széles spektrumot képviselt: lobogást és higgadtságot, szókimondást, szaktudást és szkepticizmust, politikai gyakorlatot és elméleti tudást, kérlelhetetlenséget, szervezőkészséget, hűséget, célratörést és elbizonytalanodást, vesszőparipákat és lényeglátást. Olyan szimbiózist, mely pótolhatatlan volt Nagy Imre számára, lényege szegényedett volna nélkülük.

„Szerveződtünk, és ez így volt rendben…, de senki sem szervezett bennünket”*74 – emlékezik Ujhelyi Szilárd. A maroknyi, de két évtizede együtt élő, együtt gondolkodó csoport volt az összekötő kapocs Nagy Imre és a lázadó írástudók között. Baráti szálak fűzték őket Déry Tiborhoz, Benjámin Lászlóhoz, Zelk Zoltánhoz, Háy Gyulához, a kommunista újságírók – jórészt a Szabad Néptől eltávolított – elitjéhez, Gimes Miklóshoz, Fazekas Györgyhöz, Méray Tiborhoz, Kende Péterhez, Fekete Sándorhoz, Molnár Miklóshoz, Lőcsei Pálhoz. Állandó kapcsolatban voltak az Írószövetséggel, az Újságíró-szövetséggel, a Petőfi Kör hangadóival, ők fogalmazták és szervezték az író-memorandumot, kapcsolatot teremtettek a jugoszláv követséggel, szociáldemokrata, kisgazda politikusokkal. Szilágyi József révén, aki a felszabadulás után rendőr ezredes volt, a pártközpont karhatalmi osztályvezetője, amíg eltávolították posztjáról, majd kizárták a pártból, a csoport vonzásába került több fontos beosztásban lévő rendőrtiszt. Fazekas György a Partizánszövetségben magas rangú honvédtisztekkel, tábornokokkal tartott kapcsolatot. A csoport operatív motorja Vásárhelyi Miklós volt, aki fáradhatatlan buzgalommal s kivételes tehetséggel szervezte a kapcsolatokat.

Mondhatnánk azt is, hogy nem annyira Nagy Imre választotta magának elvbarátait, mint azok őt: vezetőre volt szükségük, akit az ország ismert. Ebben van igazság, de a döntő mégis Nagy Imre személye volt; alkata miatt is csak olyanok kerülhettek a közelébe, akikkel rokonszenvezett. Igen jellemző és 1956 szempontjából sorsdöntő, hogy a számára szinte ismeretlen, idegen életpályát járt „debrecenieket” választotta, nem moszkvai emigránstársait, akik életkorban is, életútban is sokkal hasonlatosabbak voltak hozzá, akikkel harminc éve szoros kapcsolatban, olykor barátságban volt. 1956 későbbi főszereplői közül nem tartozott a csoporthoz Szántó Zoltán és Vas Zoltán, akiket Rákosi félreállított, Nagy Imre viszont miniszterelnökként maga mellé vett. Nem tartozott közéjük az ugyancsak félreállított Münnich Ferenc vagy a kommunista szellemi élet legjelentősebb reprezentánsa, Lukács György sem, aki becsülte Nagy Imre emberi értékeit, de mint politikusról, nem volt nagy véleménye: „Én magam is régi frakciózó vagyok. Tudom, hogyan kell frakciózni. Az ember nem literátorokból, hanem aparátcsikokból szervez frakciót. Ez dilettáns politika.”*75 Még 51rosszabb véleménye volt Nagy Imre elvbarátairól, akik szerinte „Donáth Ferenc és Ujhelyi Szilárd kivételével kiábrándultságukban »közönséges liberálisokká« züllöttek.”*76 Ez inkább a filozófus politikai korlátait, emberismeretét minősíti, mint a csoportot.

Nagy Imre életét családja mellett ez a szűkebb-tágabb csoport töltötte ki. Írásait elolvastatta elvbarátaival (akik aztán titokban továbbadták ezeket). A tétlenségre ítélt Nagy Imrét nyomasztotta a kényszerű magány; többször kérte a pártvezetést, adjanak neki valamilyen munkát. Akik ebben az időben a pártvezetés megbízásából tárgyaltak vele, gyakran emlegették ingerültségét, sértettségét, rosszkedvét, ami az írásaiban is érződik. Pártszerű volt, de az érzelmein nem tudott úrrá lenni.

Nagy Imre nemcsak a konspiratív szervezkedést ítélte el a leghatározottabban (ezt Gimes Miklós vetette fel egyszer, elkeseredésében, hogy a politikában semmi sem változik), de szervezetekkel, tisztségviselőkkel sem volt hajlandó felvenni a kapcsolatot. Elutasította például, hogy részt vegyen a Petőfi Kör vitáin. Sajátos etikai kódexe alapján magánemberként igyekezett pótolni azt, amit kizárt párttagként megtagadott magától, a kapcsolatot az emberekkel. Pasaréti villájából hetente többször is beautóbuszozott a belvárosba, végigsétált a Váci utcán, a Kossuth Lajos utcán; láthatólag jólesett neki, hogy sokan tisztelettel megbámulják, köszönnek neki. Írókat, művészeket szívesen fogadott otthonában egy kis diskurzusra. Mélyen meghatotta, hogy hatvanadik születésnapján a szellemi élet jelesei is – köztük Kodály Zoltán, Bernáth Aurél, Ferenczy Béni, Fischer Annie, Palló Imre, Tóth Aladár, Török Erzsi, Veres Péter (más források szerint Illyés Gyula, Tamási Áron, Reismann János is) – felkeresték és köszöntötték. A születésnapot is a csoport szervezte; ez volt az első eset, hogy kommunisták és nem kommunisták együtt gyülekeztek Nagy Imre körül. Nagy részt vett a Rajk-temetésen, ott volt a kivégzett tábornokok sírjánál, Kodály új művének bemutatóján, Gáli József nevezetes színdarabja, a Szabadsághegy premierjén. Életszükséglet volt számára, hogy kapcsolata legyen az emberekkel, a szellemi élettel – ebben is különbözött a maguk kádervilágába zárkózott pártboncoktól.

A XX. kongresszus fordulópontot jelentett Magyarországon is. A törvénytelenségek leleplezése, az ártatlanok szabadon bocsátása és rehabilitálása, a bűnösök felelősségre vonása lett a magyar politikai élet gyúanyaga. Rákosi ebben körömszakadtáig ellenállt. Jó szimatú politikusként tudta, hogy mindent megbocsáthatnak neki, a katasztrofális gazdaságpolitikát, a parasztság tönkretételét, a szegénységet, még a tömegterrort is, de ha kiderül, hogy nemcsak eltűrte, hanem ő irányította saját elvtársai ellen a koholt pereket, halálos ítéleteket, nem maradhat a helyén.

A hruscsovi politika cikkcakkjait jellemzi, hogy Rákosi Mátyást 1956. június 26-án Moszkvában teljes bizalmukról biztosították. Hruscsov még július 15-én is azt mondta Veljko Mićunović jugoszláv nagykövetnek: „úgy döntöttek, hogy erőteljesen Rákosit fogják támogatni”*77. Három nap múlva azonban Budapestre 52küldték Mikojant, aki – nyilván a Kreml jóváhagyásával – rábólintott Rákosi lemondatására, megromlott egészségi állapotára hivatkozva, érdemei sűrű hangoztatása mellett. Utóda Gerő Ernő lett, akinek semmivel sem volt nagyobb hitele az országban, s aki tettestárs volt a korszak valamennyi bűnében.

A Központi Vezetőség üléséről Mikojan így számolt be Moszkvának: „Sajnos Nagy Imre… újabb hibákat követett el, harcot indított a párt ellen, és a párt elleni támadásokra buzdította a pártellenes elemeket. De téved, ez az út nem vezet a pártba. Éppen fordítva, az út más, ellenkező helyre vezet.”*78

Tudjuk, hogy Nagy Imre számolt a letartóztatásával; Mikojan jelentése bizonyítja, hogy nem alaptalanul. Augusztus 15-én Gerő úgy tájékoztatta Andropovot, hogy Nagy „megengedhetetlenül kihívóan”*79 viselkedett a Politikai Bizottság megbízásából vele tárgyaló elvtársakkal. Az első titkár szeptember 2-i tájékoztatója a nagykövetnek: Nagy Imre „nem óhajtja elősegíteni a pártba való visszavétele problémájának megoldását”; „visszavétele a pártba jelenlegi magatartása mellett súlyos csapás lenne az MDP egységére.”*80

Nagy Imre útja végül mégsem „máshová” vezetett: a vezetés biztatására október 4-én kérte visszavételét a pártba. Andropov október 12-én jelentette Moszkvának: Gerő beszámolt neki, hogy a „Politikai Bizottság még nem hozott döntést Nagy visszavételéről a Magyar Dolgozók Pártjába, de megmondták Nagynak, hogy a Politikai Bizottságnak ez a szándéka…”*81

Isten malmai azokban a pattanásig feszült napokban is lassan őröltek; a Politikai Bizottságnak kilenc napra volt szüksége, hogy döntsön Nagy Imre már elhatározott visszavételéről. A határozat ugyanolyan képmutató volt, mint Rákosi felmentése. Szükségesnek vélték Nagy Imre – meg nem nevezett – hibáinak nyomatékos emlegetését, míg Rákosi csak a „személyes elfogultság” vétkében marasztaltatott el, a Központi Vezetőség pedig legfeljebb abban, hogy határozataiban „túlzások vagy helytelen megállapítások voltak.”*82 Nagy Imre kizárásáért a felelősséget nagyrészt áthárították Rákosira, felmentve ezzel önmagukat: a mindenkori pártvezetés csalhatatlanságának dogmája így sértetlen maradt. Nagy Imre kérését: a határozatban „utalni kell arra, hogy kizárásom a párton belüli demokrácia és a párt szervezeti szabályzata megsértésével történt, koholt vádak alapján”*83, nem teljesítették.

Magyarország addigra tökéletesen megtanulta a sztálini mandarinnyelvet. Senki sem törődött azzal, milyen indokokkal mentették fel „saját kérésére” Rákosit – az ország ujjongott. Senkit sem érdekelt, mivel indokolták Nagy Imre visszavételét a pártba – az ország tudta, hogy a fordulat a küszöbön áll. A PB és Nagy Imre között megállapodás született, hogy beosztásáról később döntenek. Ennek tudatában utazott el Jugoszláviába a pártvezetés, s ennek tudatában ment Nagy Imre október 22-én Badacsonyba szüretelni: úgysem történik semmi, amíg a pártvezetés haza nem érkezik. Hogy egyszer az ország is dönthet, azzal nem számoltak.

53
A kudarc

Október 22-én este nem csak az egyetemi ifjúság készülődött. Kardos László lakásán az ifjúsági szervezet vezetésének átalakításáról tárgyaltak: a DISZ Központi Vezetőségét másnapra hívták össze. A harmincnyolc éves Kardos a magyar ifjúsági mozgalom legnevesebb vezetője volt. Apja törpebirtokos, majd szabósegéd, Kardos 1942-ben végezte el a bölcsészkart magyar-olasz szakon, neves szociográfus, 1941-től az illegális kommunista párt tagja, 1942-től a Győrffy Kollégium igazgatója, 1945-ben földosztó biztos, majd országgyűlési képviselő, a NÉKOSZ, a Népi Kollégiumok Országos Szövetségének alapítója, majd főtitkára. 1948-ban az elsők között kapott Kossuth-díjat. A NÉKOSZ szétverése után a Néprajzi Múzeumba száműzték. A hihetetlenül agilis, kiváló szervező Kardos László egyaránt jó kapcsolatban volt a kommunista és a népi mozgalommal. A megbeszélésen a DISZ elnökének Losonczy Gézát, első titkárnak Tőkés Ottót – Rajk egykori, vele együtt letartóztatott munkatársát – javasolták. Losonczy nem vállalta a megbízatást; bizonyára tudta, hogy neki nem az ifjúsági mozgalomban a helye.

Losonczy innen a SZÖVOSZ-ba, a Szövetkezetek Országos Szövetségének központjába ment, melyet Vas Zoltán vezetett. Rákosi Mátyás Vas Zoltánt, aki tizenöt évig börtöntársa volt, s vele együtt engedték ki (cserébe a Szovjetunió – úgymond – visszaadta az 1848-as zászlókat), a Politikai Bizottságból a komlói bánya élére száműzte. Nagy Imre 1953-ban a Miniszterelnöki Hivatal vezetésével bízta meg. Vas örökké sürgő-forgó, mérhetetlenül ambiciózus, kiválóan szervező, sokszor lényeglátó, bár a köpönyegforgatásra is hajlamos politikus volt. Október 11-én beszélgetést folytatott a szovjet nagykövettel. Andropov jelentése szerint „Vas úgy véli, hogy »a szovjet elvtársak helytelenül értékelik a magyarországi helyzetet, nem látják a közelgő katasztrófát«, továbbá az egyre növekvő szovjetellenes hangulatokat, olyan emberek tájékoztatására hallgatnak Magyarországon, akik nem rendelkeznek támogatással sem a párton belül, sem a nép körében. Vas véleménye szerint a jelenlegi Politikai Bizottság éppen ilyen… Vas elmondta, hogy neki, akárcsak más régi aktivistának, az adott időpontban teljesen világos, hogy a legközelebbi időben Nagy Imre kerül a párt és a kormány élére… Nagy nem szovjetellenes beállítottságú ember, de a szocializmust a maga módján, »magyar módon«, nem pedig »szovjet módon« akarja építeni. Ebben nincs semmi rossz, mivel az a tény, hogy a háború utáni tizenegy év alatt Magyarország »lényegében a Szovjetunió egyik köztársaságává vált«, nem pozitív jelenség.”*84

Vas Zoltán – aki, ha úgy hozta a sors, éppúgy nem törődött a pártfegyelemmel, mint Rákosi Mátyás – a saját szakállára összehívott egy tucat embert, hogy kezdjék meg a jövendő Nagy Imre-kormány programjának kidolgozását. Az október 22-i megbeszélésen kiosztották a szerepeket: a kormányprogram belpolitikai részét Losonczy Géza, a külpolitikait Gimes Miklós, az iparit Vas Zoltán, a mezőgazdaságit Donáth Ferenc, a pártpolitikait Horváth Márton készíti el.

54

A Műegyetemen ekkor már forrt a hangulat, elhatározták a felvonulást. Jellemző a helyzetre, hogy számos pártfunkcionárius nem a pártvezetést, hanem Nagy Imrét és elvbarátait kérte az egyetemisták lecsillapítására. Vásárhelyi Miklóst Apró Antalné, a II. kerületi pártbizottság titkára hívta fel. Vásárhelyi azt mondta, őt nem ismerik a Műegyetemen, és maga helyett Losonczy Gézát ajánlotta. Losonczynak Orbán László – felesége a Műegyetem párttitkára – telefonált, s Losonczy a feleségével el is ment az egyetemre. Mire odaértek, a gyűlés már befejeződött. A műegyetemisták vezetője Marián István alezredes, tanszékvezető volt, aki – Losonczy Géza emlékezései szerint – „dühkitöréssel beszélt a központ és a kerület funkcionáriusairól, akik idejönnek, beülnek az irodába, kitartásra buzdítják őket, de maguk nincsenek sehol, ahol helyt kellene állni.”*85 Orbán László a félreállított, ugyancsak Nagy Imre hívévé szegődött népi kollégista vezetők segítségét is kérte. Ujhelyi Szilárdot volt börtöntársa, Kállai Gyula miniszterhelyettes kereste, de nem találta sem a lakásán, sem a munkahelyén.

Nagy Imre este azért jött haza Badacsonyból, mert a lakására várta Mező Imrét, a Budapesti Pártbizottság titkárát és Köböl Józsefet, a pártközpont osztályvezetőjét. Ez volt az első eset, hogy vezető pártfunkcionáriusokkal tárgyalt. Mező és Köböl – emlékezett Nagy Snagovban – „megállapították, hogy a pártszervek teljesen tehetetlenek. Közölték, hogy a helyzet rendkívül feszült, nemcsak az egyetemeken, hanem a nagyobb üzemekben is. A párt központi és kerületi szervei szerintük is teljesen tehetetlenek voltak, visszahúzódtak, passzívak voltak. Mező és Köböl engem kértek, legyek segítségükre abban, hogy a KV tagjai menjenek ki a párttagság és a nép közé, főképpen az üzemekbe.”*86 A majd kétórás beszélgetésen nyilván más is szóba került, de többet nem tudunk.

Apró Antalné Nagy Imrét is felhívta és kérte, hogy menjen el a Műegyetemre. Nagy nem vállalta. A telefonbeszélgetésnél jelen lévő Jánosi Ferenc szerint „Nagy Imre elmondotta, hogy… az a véleménye, hogy ha még lehetséges valamit tenni, mindent el kell követni a tüntetés leszerelésére. Elmondotta, hogy nem szívesen bonyolódik bele a kérdéseknek a vizsgálatába, de ha már a véleményét kérdezik, akkor határozottan kijelenti, hogy a tüntetés ellen van.”*87

Az este folyamán felhívta Nagy Imrét Szilágyi József is, aki esti hallgatóként járt a Műegyetemre, így csöppent bele a nagygyűlésbe. Szilágyi beszámolt a készülő tüntetésről, s arról, hogy felszólalásában egyértelműen a felvonulás mellett voksolt. Ezért – mondotta később – Nagy Imre „megmosta a fejemet.”*88 Este tizenegy óra tájban felkereste Nagyot egy küldöttség élén Fikkert Ferenc műegyetemi oktató is, aki a szovjet emigrációból ismerte a volt miniszterelnököt. Nagy Imre az ő kérésükre sem volt hajlandó az egyetemre menni.

Október 23-án délelőtt Losonczy Géza a lakására hívta Nagy Imrét, Jánosi Ferencet, Haraszti Sándort, Vásárhelyi Miklóst, Ujhelyi Szilárdot. Donáth Ferenc vidéken volt. Ott volt viszont Gimes Miklós, aki ugyancsak Nagy Imre szűkebb köréhez tartozott. Tánczos Gábor kétszer is telefonált: mi legyen a Petőfi Kör 55álláspontja a tüntetéssel kapcsolatban? A többség helyeselte, bár bennük is élt a félelem, hogy az egyetemisták ellen bevetik a karhatalmat. Tartottak attól is, hogy a tüntetés elfajulhat. Amikor Tánczos másodszor telefonált és közölte, hogy a tüntetést engedélyezték, azt mondták neki, a Petőfi Kör álljon a felvonulás élére és vigyázzon, hogy békés legyen. Nagy Imre határozottan ellenezte a tüntetést; mereven ragaszkodott elveihez, hogy a párt politikájának megváltoztatását nem az utcán, hanem a Központi Vezetőségben kell kivívni. Szokás szerint Ujhelyi Szilárd volt a legborúlátóbb (és legnaivabb). Szerinte Gerőék azért engedik az utcára az egyetemistákat, hogy munkásokkal verjék szét a tüntetést.

Az összejövetel célja azonban nem a tüntetés megvitatása volt – ezt csak a felgyorsult események tűzték napirendre –, hanem a teendők megbeszélése. Akkor már nyilvánvaló volt, hogy Nagy Imre visszavétele a vezetésbe a küszöbön áll. Jellemző, hogy nem a követendő (kidolgozandó) programot vitatták meg, kizárólag az új vezetés személyi összetételét. Ez a struktúra személyi hatalomra épült; a vezetők személye sokkal fontosabb volt, mint a program. A célokról már oly sokat hazudtak, annyiszor eltorzították azokat, hogy viszonylagos garanciát csak a személyekben megtestesülő elvek jelentettek. Jellemző az is, hogy a megalakítandó Nagy Imre-kormány összetétele szóba se került, kizárólag a pártvezetés; a rezsim abban a hazugságban is szenvedett, hogy az országot a kormány irányítja, noha minden a pártvezetéstől függött. Ezért került szóba, hogy Nagy Imre legyen a párt első titkára, amit nem vállalt: az ország őt miniszterelnökként ismerte meg, erre a posztra várja vissza.

A megbeszélés résztvevői valamennyien arra intették Nagyot, ne kövesse el még egyszer azt a hibát, amit 1953-ban, amikor minden személyi feltétel nélkül vállalta a miniszterelnökséget. Csak akkor fogadja el a kormányfői tisztet, ha a Politikai Bizottságot, a Központi Vezetőséget radikálisan átalakítják. A megbeszélésről Jánosi Ferenc jegyzeteket készített, de ezeket megsemmisítette, így csak a különböző vallomásokból, emlékezésekből tudjuk valószínűsíteni, kik kerültek szóba. A miniszterelnöki s az első titkári posztra Nagy Imre, illetve Kádár János. A Politikai Bizottság új tagjaként Donáth Ferenc, Haraszti Sándor, Köböl József, Losonczy Géza, Mező Imre, Nagy Imre, Szántó Zoltán. A PB-ből leváltandók: Gerő Ernő, Hegedüs András, Kovács István, Marosán György, Szalai Béla, Piros László, Bata István, Rónai Sándor. A Központi Vezetőség új tagjaként szóba került Benjámin László költő, Déry Tibor író, Erdei Sándor, az Írószövetség első titkára, Fekete Sándor újságíró, Gimes Miklós újságíró, Háy Gyula író, Jánosi Ferenc, Horváth Zoltán újságíró, Kardos László, Kónya Lajos költő, Kopácsi Sándor rendőrfőkapitány, Lukács György, Mód Aladár történész, Novobáczky Sándor újságíró, Oszkó Gyula rendőr ezredes, Rajk Lászlóné, Schurecz József, a Fővárosi Közlekedési Vállalat vezérigazgatója, Szilágyi József, Tariska István orvos, Tánczos Gábor, Ujhelyi Szilárd, Vajda Imre közgazdász, Vásárhelyi Miklós. A névsor csak látszólag igazolja Lukács György kifogását. Igaz, hogy a 56jelöltek döntő többsége értelmiségi volt, de ugyanakkor aktív politikus is: Rákosi épp ezt az értelmiségi-politikus gárdát szorította ki teljesen a pártvezetésből. Hogy a lista hiányos, azt a jelenlévők is tudták; újra meg újra hangsúlyozták, hogy ki kell majd egészíteni munkásokkal, gazdasági vezetőkkel, pártfunkcionáriusokkal. A megbeszélés végén elvbarátai hívták Nagy Imrét a Petőfi-szoborhoz, aki erre nem volt hajlandó; Jánosival hazament. A többiek a tüntetésre.

A közeljövőre akkor már nemcsak a Nagy Imre-csoport készült, hanem különböző párt- és állami szervek is. 23-án délelőtt a pártközpont Orbán László vezette agit-prop. osztályának taggyűlése is határozatot hozott személyi kérdésekben. Példátlan eset, hogy egy pártszervezet bele merészelt szólni a felső vezetés ügyeibe. A Politikai Bizottságba és a titkárságba javasolták Nagy Imrét, Donáth Ferencet, Köböl Józsefet, Losonczy Gézát, Lukács Györgyöt, Nógrádi Sándort, Szántó Zoltánt, leváltani Ács Lajost, Bata Istvánt, Hidas Istvánt, Mekis Józsefet, Piros Lászlót, Egri Gyulát, Vég Bélát, Szalai Bélát. Nincs sok különbség, kivéve a legfontosabbat: Gerő Ernőt. Azért ő is szóba került, bár szordínóval. A pártközpont ügyeleti naplója szerint Horváth Imre külügyminiszter már a Bem téri tüntetés idején jelentette: „A külügyminisztériumi elvtársaknak az a véleménye, hogy a hangulat annyira megromlott, hogy most már nem jó, ha Gerő elvtárs beszél, hanem Nagy Imre vagy Kádár János beszéljenek este a Rádióban.”*89 Köböl József telefonjelentése az ügyeleti napló szerint a Sztálin-szobor ledöntésének idején: „Számos oldalról érkezett olyan kívánság, hogy Gerő elvtárs helyett más beszéljen ma este.”*90

A Parlamentnél a feszültség nőtt, Nagy Imre lakásán a káosz. A telefon szakadatlanul csengett, ismerősök és ismeretlenek jöttek-mentek, a ház előtt egész kocsisor várakozott. Egyre többen, egyre makacsabbul követelték: menjen a Parlamentbe. Nagy Imre nem volt hajlandó. Arra hivatkozott, hogy semmilyen funkciója nincs, nem jogosult beszélni, csak ha a pártvezetés felhatalmazza. Nem érzékelte, hogy az események rég túlléptek a pártvezetés kamarillapolitikáján – de az ő normáin is.

Este hét után felhívta Benke Valéria, a Rádió elnöke, hogy mit tegyen. Forduljon a Politikai Bizottsághoz, mondta Nagy Imre. Már megtette, felelte Benke, „de onnan kapott is választ, meg nem is”. Ha beolvasnák az egyetemisták követeléseit, az segítene lecsillapítani a hangulatot. Nagy Imre megkérdezte, hogy szerinte beolvashatók-e a követelések. Egy-kettő kivételével igen, felelte Benke. „Erre megjegyeztem, hogy ha ez segítene, akkor én az ő helyében beolvasnám, de mielőtt cselekedne, forduljon a Politikai Bizottsághoz, és aszerint döntsön, ne az én személyes véleményemet vegye figyelembe.”*91

Telefonált Vas Zoltán is. Nagy Imre közölte, Losonczy Gézától tud a SZÖVOSZ-ban tartott megbeszélésekről. Kérte, küldjék el neki a tervezetet (ami természetesen még nem készült el). Vas: „Szóba hozta közben az ifjúság 16 pontos követeléseit is. Túlzottnak tartotta. Mégis arra kért, amit lehet, vegyünk figyelembe a tervezet további kimunkálásában.”*92

57

Aztán már hívták hivatalosan is. Igaz, nem a pártvezetés, hanem Erdei Ferenc a Parlamentből, többször is. Nagy Imre ekkor is a Politikai Bizottságra hivatkozott. Erdei közölte, hogy ott van vele Mekis József és Hidas István, a Politikai Bizottság tagjai, miniszterelnök-helyettesek; nekik is az a véleményük, hogy Nagynak feltétlenül beszélnie kell. Nem lehet megállapítani, hogy a Parlamentnél lévő vezetők beszéltek-e a Politikai Bizottsággal. Erdei szerint Gerő egyetértett. Nagy Imre szerint Mekis azt mondta, hogy a PB egyetért. Mekis szerint nem beszéltek a Politikai Bizottsággal. Gerő másnap azt mondta a Budapestre érkező Mikojannak és Szuszlovnak, hogy „keresték Nagy Imrét, de nem találták meg”*93, ami nyilvánvalóan nem igaz.

Nagy Imre végül is döntött: hajlandó beszélni a tömeghez. Bizonyára elégtételül szolgálhatott neki, hogy annyi megaláztatás, méltatlan támadás után mégiscsak bebizonyosodott: a nép őt tekinti az ország vezetőjének. Visszavonult, hogy megfogalmazza beszédét.

Szűkebb köréből ekkor egyedül veje, Jánosi Ferenc volt vele, a többieket magukkal sodorták az események. Ott volt viszont Veres Péter, Déry Tibor, Fazekas György, Aczél Tamás, több ismeretlen fiatal. Amikor Nagy elkészült a beszédével, felolvasta a jelenlévőknek. Déry: „Érzem, h[ogy] kevés, hogy még mindig pártfrazeológia, hogy nem az, amit az emb[erek] várnak – de határozatlan vagyok, nem szólok.”*94 Fazekas: „Nem tetszett Veres Péternek sem, Dérynek sem, a fiataloknak sem, de nekem sem tetszett a beszéd. El tudtam képzelni, hogy a tömegnek – amit én délben vagy délelőtt már megfelelően felizgatva láttam – most milyen a hangulata: ahhoz nem lehetett így szólni!”*95

Nagy Imrét az Orsó utca csendjéből Halász József, a Minisztertanács titkárságának vezetője vitte gépkocsival a tomboló Kossuth Lajos térre. Jánosi Ferenc és Fazekas György kísérték. Amikor megérkeztek, alig tudták átverekedni magukat a tömegen. Nagy Imre: „A téren uralkodó parázs hangulatot látván döbbentem rá, hogy amit én elképzeltem, ahelyett egészen mást kell mondani, mert az nem elégíti ki a tömeget.”*96

Nagy Imre kilenc óra tájban jelent meg a Parlament egyik franciaablakában. Fogták a lábát, hogy le ne zuhanjon, mellette egy rádiós – Tóbiás Áron – hasalt, mikrofonnal a kezében, Erdei Ferenc zseblámpával világította meg az arcát. Nem tudni, hányan ismerték fel a silány világításban, hányan hallották, mit mond; a rögtönzött hangerősítés nagyon primitív volt. A téren mégis hirtelen néma csend lett.

Hiába döbbent rá Nagy Imre, hogy mást kellene mondania, mint amit elkészített, képtelen volt rögtönözni. Nem volt jó tömegszónok, s visszaütött a sztálinista gyakorlat is, hogy a vezetők csak előre megírt szöveget olvashattak fel.

„Elvtársak!” – kezdte a volt miniszterelnök, s a tömegből füttyszó, kiáltások hallatszottak: „Nem vagyunk mi elvtársak!” Az emlékezésekből úgy tűnik, hogy csak egy nagyobb csoport hurrogta le Nagy Imrét; az órákig tartó várakozás alatt az egymáshoz húzók falkákba tömörültek. Akárhogy is, a beszéd nem sikerült. 58Fazekas: „Nagy Imre mondta, mondta a beszédet, amit megírt. Nagyon ellenséges lett a hangulat. Pfujoltak és megváltozott a légkör. Nagy Imre ezt észrevette, és egész bekezdéseket kihagyott.”*97 Déry: „N[agy] beszéde, mint ahogy gondoltam, langyosan hatott, minduntalan hatalmas tiltakozó moraj szakította félbe, egy ízben Nagy kénytelen volt kijelenteni, hogy vagy meghallgatják, v[agy] abbahagyja a beszédet. Fütty is hallatszik, tapsot alig kap.”*98 Jánosi: „A beszéd rendkívül vegyes hatást keltett, nagyrészt elutasító volt.”*99 Kende Péter: „Nagyon szánalmasnak éreztem Nagy Imre szereplését.”*100 Bibó István: „Aztán jött Nagy Imre. Az elején őt is kicsit lehurrogták – nem tudom pontosan, miért. »Elvtársak!« – így kezdte ő is. Talán ezért járt a lehurrogás. Mert Nagy Imre ezt kérdezte: »Nekem szól ez a lehurrogás?« – Erős ellenzúgás volt. »Nem! Nem!« – és akkor folytatta. Beszéde nem volt magával ragadóan frappáns, egy hirtelenjében előrántott, kissé zavarban lévő embernek a szimpatikus beszéde volt, és voltak benne emberi hangok – azok őnála mindig voltak.”*101

A tüntetők és Nagy Imre nem voltak egy hullámhosszon. A tömeg órák óta – némelyek napok óta – eksztázisban élt, Nagy Imre a magányból érkezett. Nyugalomra, józanságra intette az embereket, akik már rég nem voltak nyugodtak és józanok, és nem is akartak azok lenni. Ígéretet tett, hogy az egyetemi ifjúság követeléseit meg fogják hallgatni; meghallgatni, nem teljesíteni. A felvonuló egyetemistákhoz beszélt, holott azok rég beleolvadtak a százezres tömegbe. „Nem kell soká várni” – jelentette ki, amikor az emberek már egy pillanatig sem akartak várni. „A magyar ifjúság bízhat és bízzon is bennünk, de akkor hallgasson is ránk, mint fiúk hallgatnak az apákra, akikkel egy család!” A többes szám csak a pártvezetést jelenthette, melyet a tömeg a pokolba kívánt; különben is elege volt, hogy gyerekként kezeljék. „A kibontakozás lehetősége a párton belüli tárgyalás és tisztázás útján a párt Központi Vezetőségében útban van.” Az ilyen mondatokat nevezte Déry pártzsargonnak, ami ugyanúgy olaj volt a tűzre, mint a frázisos gondolat: az emberek torkig voltak a pártvezetésen belüli huzavonákkal. „Töltsön el benneteket a hit, és olyan hit a jövőben, ami engem is eltölt, és olyan józanság és hidegvér, amire ma mindenkinek szüksége van.”*102 Vásárhelyi Miklós helyzetmegítélése pontos: „Amit mi nem láttunk – később derült csak ki számunkra –, az volt, hogy miközben folyt a harc a párton belül, a közvélemény türelme elfogy, és fokozatosan túllép a Rákosi-féle politika legradikálisabb bírálóin is.”*103

A tömeg saját vágyainak megtestesítőjét várta a Kossuth téren, jelszavakban és indulatokban megfogalmazott céljainak képviselőjét, vezérét. Az elvárásoknak Nagy Imre nem csak azért nem tudott megfelelni, mert fogalma sem volt, milyen közegbe kerül. Nem csak a beszéd hangvétele volt szerencsétlen: mit mondhatott, mit ígérhetett a tüntetőknek? Céljaik némelyikével nem értett egyet, a többi megvalósításához nem volt se programja, se hatalma.

Ha Nagy Imre az a néptribun, akire a tömeg várt, egyet tehetett volna: a szomszédos pártközpont elé vezeti a százezres tömeget és szétzavarja a tehetetlen pártvezetést. Megtehette volna: ha a tüntetők élére áll, bizonyosan követi 59az ország, a fegyveres erők, a párt nagy része. A szovjet csapatok még nem voltak Budapesten: Gerőéket nem védte volna meg senki. Ám Nagy Imre számára ez nagyobb képtelenség volt, mint megmászni a Himaláját. A Kossuth Lajos téren kiderült, hogy az utca és bálványa nem tud összehangolódni. Nagy Imre tekintélye, hírneve csorbát szenvedett. A tömeg magányos lett: vezére nem felelt meg az elvárásoknak, más vezér viszont nem volt.

Nagy Imre megtehette volna, hogy nem mozdul az Orsó utcából; Fazekas György például ezt tanácsolta neki. Nem vállalja a felelősséget, hogy szóljon a néphez, mert nem volt mit mondania. Kitart amellett, hogy sem felhatalmazása, sem funkciója, sem hatalma, s rábízza az országot Gerőékre: egyék meg, amit főztek. Olyan helyzet alakult ki, amikor csak rosszul lehetett dönteni. Ha tétlen marad, magára hagyja népét, ha cselekszik, magát járatja le. Mondjuk ezt nagy bölcsen, négy évtized távlatából. Akkori szemmel legfeljebb annyit lehetett megállapítani: Nagy Imre 1956. október 23-án este olyan szerepet vállalt fel, amelynek nem tudott, mert nem tudhatott megfelelni.

A Gomułka-beszéd megfelelt a nép elvárásainak. Csakhogy a lengyel pártvezető alaposan átgondolt, részletesen elemző, többórás beszédben hirdette meg koncepcióját, programját. Erre a Kossuth Lajos téren nem volt lehetőség. Nagy Imre programja – az 1953-as „új szakasz” folytatása – békés körülményekre volt szabva. Október 23-án este más recept kellett volna. Nagy Imre lépéskényszerbe került: erre nem volt felkészülve.

Volt egy záróakkordja is az estének. Beszéde befejeztével – feltehetőleg azért is, mert érezte, hogy nem tud megfelelni a tömeg elvárásainak – Nagy Imre énekelni kezdte a Himnuszt. Ez sok év óta nem fordult elő, s rajta kívül egyetlen pártvezetőnek sem jutott volna az eszébe. És ezzel ismét összezárult az áramkör az egykori miniszterelnök és a tüntető tömeg között: ösztönösen rátalált a jelképre, mely többet mond minden programnál, a nemzet imádságára. Egy jól választott szimbólum sokat elárul az emberről, mi van a lelkében, ösztönvilágában, még ha nem is tudja gondolatokká fogalmazni.

Talán ezért is maradt meg Nagy Imre tudatában a beszéd, a lassan kiürülő Kossuth Lajos tér úgy, hogy sikerült lecsillapítania a háborgó tüntetőket, hallgattak a szavára, hittek neki. Tény, hogy a százezres tömeg csendben szétoszlott.

60
Az éjszaka
Csakis az igazat

A történelem, mondják a régi bölcsek, az élet tanítómestere. De ki tanítja a történetírókat?

„Az újkori történelem egyetlen eseményéről sem hazudtak annyit, mint 1956-ról.”*104 A kihegyezett mondatot publicista fogalmazta, az ír-magyar származású Leslie B. Bain, aki 1956-ban hosszabb időt töltött Magyarországon.

Nem érdemes vitatni, pontos-e Bain kijelentése: a lényege igaz. Ami Magyarország számára harc, mámor, remény, rombolás, vér, tragédia volt, az a világsajtónak szenzáció. Az első híradások 1956-ról, a korabeli sajtótudósítások, melyekből igen hamar könyvek születtek, nemcsak azért megbízhatatlanok, mert sokszor a tárgyilagosság minimumát is nélkülözik, s az újságírók többsége elemi ismeretekkel sem rendelkezett Magyarországról, hanem mert a szenzációéhség mindent a háttérbe szorított.

Ha kezdetben a szenzáció tenyerelt a tárgyilagosságra, később a politika. Keleten-Nyugaton a propagandáé lett a vezérszólam, ami ősellensége a tárgyilagosságnak. Nem kisebb probléma volt, hogy a szerzők gyakorlatilag semmiféle dokumentumhoz nem juthattak hozzá. A Nyugaton megjelent hatalmas irodalomban számos a fontos, érdekes emlékezés, elemzés, míg a magyarországi gyér publikációk gyakorlatilag használhatatlanok.

Az elmúlt évtizedben a levéltárak lényegében megnyíltak. 1956 irodalma ma már könyvtárnyi. Csupán az egykori Párttörténeti Archívumban húszezer oldalnyi anyag van; a Nagy Imre-per anyaga (vizsgálati, bírósági jegyzőkönyvek, operatív anyagok, dokumentumok) huszonötezer oldal; az Oral History Archívum ötszáz kötet ötvenhatos visszaemlékezést őriz; a peranyagok oldalai megszámlálhatatlanok; 1956-ról, a korról több mint félezer kötet jelent meg, nem szólva a folyóiratokban, újságokban publikált tanulmányok, cikkek, dokumentumok özönéről. Történészek, levéltárosok, kutatók, tudományos intézetek immár sokéves munkája gyűlt fel, ami nélkül senki sem írhatja meg 1956 történelmét. Velük együtt köszönetet mondok mindenkinek, akik munkámat segítették, elsősorban Glatz Ferencnek és Kőrösi Józsefnek, nélkülözhetetlen tanácsaikért, bírálatukért.

A dokumentáció a sok százezer oldal ellenére nem teljes. A pártközpont erre az időszakra vonatkozó iratainak nagy része megsemmisült. Egyetlen dokumen61tum sincs az MSZMP november 4-e előtti tevékenységéről (azt sem tudjuk, készültek-e erről írásos anyagok). A Minisztertanács kabinetjének jegyzőkönyvei nem jegyzőkönyvek, hanem Erdei Ferenc által készített kivonatos emlékeztetők. Az időszakra vonatkozó szinte valamennyi dokumentumra jellemző, hogy igen pontatlan, sebtében készült, összecsapott, ellentmondásos, olykor érthetetlen.

A Honvédelmi Minisztérium iratanyaga jórészt megsemmisült. Egy részét maguk az érdekeltek semmisítették meg, óvakodva, nehogy dokumentumok maradjanak a tevékenységükről. Sok iratot a szovjet csapatok pusztítottak el; november 4-én vandál dühvel hajigálták a minisztérium udvarára, zúzták össze, taposták szét a minisztérium bútorait, berendezéseit, iratanyagát. Sokban pótolja a hiányt, hogy a vezérkari főnök 1956. december 17-én parancsba adta, minden alakulat számoljon be az októberi eseményekről. Ezekben a viszonylag korai dokumentumokban is sok az ellentmondás. A jelentésekre jellemző, hogy a parancsnokok nem kis része még forradalomként beszél az eseményekről. Szinte egyetlen irat nem került elő a Belügyminisztérium, az Államvédelmi Hatóság tevékenységéről, a rendőrségről is alig.

A szovjet archívumok anyagából nyilvánosságra hoztak három fontos dokumentumkötetet. Az anyag hiányos, de sokat segít a szovjet politika rekonstruálásában. Más külföldi archívumokból elsősorban az amerikai, angol, lengyel, jugoszláv dokumentumokat tárták fel.

A korabeli magyar sajtó és a rádióadások szövege hozzáférhető. Utóbbi a Szabad Európa Rádió jóvoltából, melynek lehallgató apparátusa tökéletesen működött. Az adások magyar lejegyzése hiányos, töredékes, áttekinthetetlen, de igazolja a Szabad Európa anyagának hitelességét. A SZER a magyarországi rádióadásokat közzétette, de nem tette közzé saját adásainak szövegét, noha joggal feltételezhető, hogy a müncheni adásnak is jelentős hatása volt Magyarországon. Ismételt kérésemre a Szabad Európa vezetői azt válaszolták – mint minden kutatónak –, hogy az anyagot megsemmisítették. Azóta kiderült, hogy az anyag természetesen megvan. Immár elég hosszú ideje Magyarországra került, de még mindig nem sikerült hozzáférnem. Szerencsére különböző forrásokból bőséges anyag áll rendelkezésre.

Hasonló a története a párt vezető testületeinek október 23-a utáni üléseiről készült jegyzőkönyveknek. Az üléseket két gyorsírónő jegyzőkönyvezte. A gyorsírófüzeteket november 1-jén a pártközpont liftaknájába rejtették, hogy ne kerüljenek a felkelők kezébe, majd november 7-e után elővették. A gyakorlatlanabb gyorsíró, Ságvári Ágnes, aki a Központi Bizottság irodájának vezetője lett, az általa vezetett jegyzőkönyveket áttette gépírásba, s az egész anyagot a Párttörténeti Intézetben helyezte el. Évek múlva, amikor kinevezték az Intézet igazgatóhelyettesévé, kereste a jegyzőkönyveket, de nem találta. Egyértelműnek látszott, hogy a belügyi szervek vitték el, mivel a Nagy Imre-per anyagából két jegyzőkönyv előkerült. A többi évtizedekig lappangott, s csak az Intézet másik igazgatóhelyettesének halála után került elő, aki páncélszekrényében őrizte, 62majd nyugdíjazásakor hazavitte a legszigorúbban titkosított iratokat. Ezután újabb hét évnek kellett eltelnie, amíg a jegyzőkönyveket nyilvánosságra hozták.

Ezek a perdöntő jegyzőkönyvek jellemzik a legjobban 1956 dokumentációját. Az iratok hiányosak, van ülés, melyről nem készült jegyzőkönyv (vagy nem került elő), például a Központi Vezetőség október 23-ról 24-re áthúzódó üléséről vagy a Politikai Bizottság legtöbb üléséről. Van, amelyikről csak a KV Irodája vezetőjének összefoglalója tudósít. Általában csak a lényegre lehet következtetni, nem a felszólalások pontos szövegére. Ságvári Ágnes ezért a jegyzőkönyvek legépelésekor, emlékezete alapján, sok helyütt belejavított a szövegbe. A gyorsírásos anyagot azóta többször megfejtették. A különböző szövegek között fontos, sokszor alapvető eltérések vannak. Csak két példa. A KV október 26-i ülésén Lukács György az egyik változat szerint azt mondotta: „Nekem az a véleményem – s véleményüket kérem –, helytelen lenne, ha nevem a kormányban szerepelne.”*105 A másik változat szerint: „Nekem az a véleményem, hogy nem lenne helytelen, ha nevem a kormány tagjai között szerepel.”*106 Losonczy Géza, az egyik változat szerint: „Álláspontom, hogy a szovjet hadsereg ne menjen ki.”*107 A másik szerint: „Álláspontom, hogy a szovjet hadsereg nem megy ki.”*108 Mit tehet a történetíró? Igyekszik az egyéb dokumentumok alapján valószínűsíteni a helyes változatot.

A korabeli magyar sajtót fokozott óvatossággal ajánlatos olvasni, több kételkedéssel, mint általában. Vonatkozik ez nemcsak az események leírására, de a nyilatkozatok hitelességére is; az újságírók fantáziája is felkorbácsolt volt, s a nyilatkozatok hitelesítésének szokása ismeretlen.

További nehézség, hogy nem könnyű kideríteni a tényeket egy időszakról, melynek sorsdöntő eseményei gyakran az utcán zajlottak vagy olyan tárgyalásokon, melyekről ritkán készült jegyzőkönyv. Egyébként se higgyük, hogy a fontos (sokszor a legfontosabb) döntések mindig hivatalos, jegyzőkönyvezett tárgyalásokon születnek. Vonatkozik ez vélhetőleg a még feltáratlan szovjet iratanyagra is. Tegyük hozzá: a politikában ez már így szokás, mindenütt a világon.

1956 történetének feltárásában épp ezért a szokottnál is nagyobb szerep jut az egykori vezetők, résztvevők, szemtanúk beszámolóinak, emlékeinek, sokszor másodkézből szerzett értesüléseinek. Hogy ezeknek mennyi a forrásértéke, valóságtartalma, azt minden történetíró tudja. Kétszáz év telt el Robespierre halála óta, aminek tucatnyi szemtanúja volt, s máig nem tudjuk, hogy öngyilkos lett-e vagy megölték. Az utolsó orosz cár hatalmának megdöntése után, írja a forradalom egyik katonai vezetője, majd krónikása „»A tisztek február 27-i szövetsége« nyomban a fordulatot követően megkísérelte rekonstruálni az események menetét. Minden ezredben válaszokat gyűjtött a februári felkelés résztvevőitől arra a kérdésre, hogy ki vezényelte ki elsőként a volhiniai ezredet. Hét nyilatkozatot kaptunk – hét olyan embertől, aki magának tulajdonította a lépést, amely elindította a februári forradalmat. A volhiniaiak parancsmegtagadásának hét leírása szinte egyetlen pontban sem egyezik.”*109

63

Az emlékezet csalóka. Azért is, mert az emlékek elválaszthatatlanok az emlékező világképétől, az eseményekben betöltött szerepétől. A nem sokkal 1956 után keletkezett visszaemlékezéseknek az önigazolási kényszer a legnagyobb buktatója. Az évtizedek múlásával pedig nemcsak az emlékezet fakult meg, hanem kialakult az emlékező történelmi szerepe, amely sokszor magához igazította a tényeket. S az ötvenhattal kapcsolatos majd minden állásfoglalás nemcsak politikai hitvallás volt, sokszor elemi érdek is, mind Magyarországon, mind az emigrációban. Vonatkozik ez elsősorban a nyomozati, bírósági anyagokra. A vádlottak érthetően igyekeztek tevékenységüket elhallgatni, kisebbíteni. Általános gyakorlat volt, hogy a cselekményekkel olyanokat terheltek, akikről tudták, hogy elhagyták az országot, tehát nem vonhatók felelősségre. Meglepően sokan viszont nem igyekeztek leplezni a maguk szerepét. Ez inkább a forradalom fűtötte hősi igazmondási kényszernek, mint a kezdet kezdetén beígért büntetlenségnek tulajdonítható. Az emlékezők között szép számmal akad fabuláló alkat, akiben valóság és fantázia összemosódik, másoknál tetten érhető a tudatos hazugság, ismét másokban olyannyira összemosódnak a kaotikus napok dátumai és szereplői, hogy emlékezésük alig értékelhető. A „személyes dokumentáció” mindezek ellenére nélkülözhetetlen. A történetíró feladata és kötelessége, hogy minél alaposabban és elfogulatlanabbul vesse össze a különböző emlékeket, tényeket, minél pontosabban illessze össze a mozaikképet. Némi túlzással azt mondhatjuk, október valamennyi történésének ábrázolásakor hozzá kellene fűzni: valószínűleg, feltehetően, alighanem, talán. Ez azonban olvashatatlanná tenné a könyvet. Amit valószínűsíteni lehetett, azt tényként írom le, még ha nincs is százszázalékos bizonyíték. A számokat rendszerint kerekítettem; bizonyos, hogy a dokumentumok ebben sem pontosak.

Stációk

A diákok Petőfi Sándor szobránál gyülekeztek. A költő 1848. március 15. jelképe volt. Ez a nap oly mélyen beágyazódott a nemzet tudatába, hogy a forradalmiságtól igencsak viszolygó Horthy-korszak is inkább kisajátítani igyekezett, semmint elhallgatni. A Rákosi-éra érzéketlen, ostoba politikája – részben ennek visszahatásaként is – szinte törölte az ünnepek sorából. Az 1945-ös felszabadulás napja került a helyébe, április 4-e: a rezsim önmaga születését deklarálta Magyarország nemzeti ünnepévé. A tüntetők március 15-e mellett tettek hitet. A hagyományokat megerőszakolni, elhallgatni lehet, eltörölni nem.

A tömeg Bem József szobrához vonult. Itt a jelkép nem annyira a szabadságharc világforradalmár tábornoka volt, mint a fiatalok szolidaritása a lengyel változásokkal.

Ezután a Parlament következett. A hatalmas, Duna-parti neogótikus palota a jogállamiság jelképe, az országgyűlésé, melynek demokratizmusa Magyarorszá64gon mindig is megkérdőjelezhető volt. A Rákosi-rendszer újabb hazugsága: a parlamentet a legfelsőbb népképviseleti szervvé nyilvánította, de minden hatalmától megfosztotta, a választásokat komédiává fokozta le, kilencvenkilenc százalékos eredményekkel. Ám ott volt a miniszterelnökség is. A Parlament a tüntetőknek Nagy Imrét, nem az országgyűlést jelentette.

A következő stáció a Sztálin-szobor. A világtörténelem egyik legsikeresebb, legrejtélyesebb államférfija és legvéresebb kezű zsarnoka maga volt az Isten: arcképe ott lógott nemcsak a pártirodákban, közhivatalokban, üzletekben, de tízmilliók lakásában is, szerte a világon. Neve valamikor számlálhatatlan embernek, pártnak, mozgalomnak a reményt jelentette, a második világháborúban milliók estek el őt éltetve. Ma már tudjuk, hogy példátlan zsarnoksága legalább ugyanannyi áldozatot követelt országától, mint a világháború. Temetésén, 1953-ban százakat tiport el az őrjöngő tömeg, hogy láthassa a halottat, még egyszer, utoljára. Magyarországon is leálltak a gyárak, megállt az élet, megszólaltak az üzemek szirénái, mozdonyok sípjai, autók dudái: ezer és ezer ember fakadt sírva, siratta vezérét, bálványát, apját.

Glóriája hamar megfakult. Három év múltán sokan azok közül is, akik megsiratták, már elátkozták; ő gyalázta meg hitüket, a szocializmust. A XX. kongresszus, noha csak egy töredékét tárta fel rémtetteinek, a vezért átfestette véres kezű despotává. A magyar nép számára 1956-ban Sztálin egyértelműen a zsarnokságot, az elnyomást jelképezte. Akik a Sztálin térre vonultak, ezt a jelképet mentek ledönteni.

Még világos volt, amikor az emberek gyülekezni kezdtek. Ezt a tüntetést sem szervezte senki; a tömeg ugyanúgy spontán igyekezett a szoborhoz, mint a tüntetők nagyobb része az Országházhoz. Aztán egyre többen jöttek a munkából, a Kossuth Lajos térről is, mivel hasztalan várták Nagy Imrét: több tízezren gyűltek össze. Egy ideig nem lehetett megkezdeni a munkát, mert a szobor nyakában egy kislány ült, s roppant módon élvezte a tömeg bámulatát. Alig lehetett lecsalogatni onnan. Aztán létrákat támasztottak a márványemelvénynek, ahonnan április 4-én, november 7-én, május 1-jén – az új rezsim új ünnepein – a párt vezetői integettek kegyesen mosolyogva a kivezényelt százezreknek. Drótkötelet hurkoltak a nyolcméteres, kilencvenmázsás bronzkolosszus nyakába, teherautókkal igyekeztek ledönteni. Aztán szakmunkások jöttek, hozzáértő emberek. A vágópisztolyok a csizma fölött beleharaptak a bronzba, csörlőkocsival húzták a kolosszust, de a szobor még mindig nem engedett. Voltak, akik feljegyezték: Sztálin szobra este kilenc óra harminchét perckor dőlt le. Az irdatlan monstrumot teherautókhoz kötözve vonszolták végig a Rákóczi úton, a Nagykörút sarkára, az akkor még álló Nemzeti Színházhoz, majd később az egyik mellékutcába. Az októberi események alatt reggeltől estig hidegvágóval, kalapáccsal zúzták-törték a szobrot: emléket gyűjtöttek. Az ökle megőrződött; ma kiállítási tárgy. Mint november 4-e után mondogatták: a bálványt ledöntötték, de csizmái maradtak, eltaposni a forradalmat.

65

A Sztálin-szobor ledöntéséről, szétdarabolásáról számtalan fénykép maradt fenn. Vad törzsek járják úgy a győzelmi táncot az elejtett elefánt teteme felett, ahogy a tömeg ujjongott, köpdöste, rugdosta, verte a ledöntött szobrot. A felvonulásra a jókedv, az öröm, a remény volt a jellemző. A Sztálin téren már elszabadultak az indulatok, a düh, a győzelmi mámor tombolt.

Sztálin némelyek számára a szocializmus megcsúfolását jelképezte, másoknak az orosz vagy a kommunista elnyomást. A rendszer jelképei egymás után estek áldozatul: a vörös zászlók már eltűntek Budapest utcáiról, a nemzetiszínű lobogókból kivágták a népköztársaság címerét. Rövidesen máglyára hányták a boltokból az orosz könyveket – s nemcsak a silány brosúrákat, a szocreál fércműveket, Sztálin barna kötésű összegyűjtött (és meghamisított) műveit, hanem Dosztojevszkijt, Tolsztojt, Csehovot is: a düh nem válogat. Megkezdődött a „csillagszórás”, az üzemekről, közhivatalokról, intézményekről leverték, lefeszegették a rituálisan kötelező ötágú csillagot. Haraszti Sándor aggódva jegyezte meg Szilágyi Józsefnek, akivel együtt sodródtak a tömegben: „Ebből a tüntetésből egy nacionalista história jön ki.”*110

Válaszúton

Azok a tüntetők, akik délután öt óra tájban kezdtek gyülekezni a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai főbejáratánál, nem egy jelképhez igyekeztek. Határozott céljuk volt: be akarták olvastatni az egyetemisták követeléseit.

A Rádió vezetői bizonytalanok voltak. Kádár János állítólag fél négyig tartózkodott a stúdió épületében. Eredetileg a tüntetés betiltásának szükségességéről győzködte a rádiósokat, a gyülekezési tilalom feloldása után a követelések beolvasásáról folyt heves vita. Kádár közölte, hogy erről nem dönthet, referálnia kell a Politikai Bizottságnak.

A stúdióban délutánig a szokásos tizenhat fős államvédelmi őrség tartózkodott. Ezt három óra tájban megerősítették a belső karhatalom („kék ávó”) 1. őrségi zászlóaljának egy szakaszával, mintegy harminc katonával. A sorkatonák szokásos fegyverzetét kiegészítették kézigránáttal, füstbombával. A géppisztolyokhoz négy töltött tár tartozott, tartalék lőszer nem volt. A délután folyamán a stúdióba érkezett Fehér József őrnagy, a belső karhatalom parancsnokhelyettese. Azonnal erősítést kért, s ott maradt a Rádióban. Lényegében – bár nem hivatalosan – ő irányította a stúdió védelmét.

A tüntetők, mint mindenütt a városban, jelszavakat formáltak: Igazmondó rádiót!; A főkaput kinyitni, magyar zászlót kirakni!; Mikrofont az utcára! A Rádió vezetői sebtében kitűzettek néhány címer nélküli lobogót, s a főkapuhoz küldtek egy felvevőkocsit, hogy magnetofonszalagra vegyék a tüntetők követeléseit. Egy küldöttséget beengedtek az épületbe, hogy tárgyaljanak velük.

66

A Rádió elnöke az akkor harminchat éves Benke Valéria volt. A felszabadulás előtt tanítónő, illegális kommunista, 1945 után pártmunkás. Kapcsolatban volt Nagy Imrével, még inkább a köréje tömörülő írástudókkal. A tárgyalások során egy harmincegy éves újságíró, Erdős Péter volt mellette, aki nemcsak a Rajk-per után került börtönbe, de az egyetlen volt az írástudók közül, akit 1956 tavaszán is letartóztattak. Nemrég szabadult, aznap kooptálták a Petőfi Kör vezetőségébe.

A Rádió vezetői már előző este egyetértettek az egyetemisták legtöbb pontjával, de nem voltak hajlandóak beolvasni, hogy a szovjet csapatok távozzanak Magyarországról, s állítsák vissza a többpártrendszert. Azt a követelést, amitől harsogott a Bródy Sándor utca, hogy a mikrofont adják oda a tüntetőknek és nyissák meg a tömeg előtt a Rádió kapuját, határozottan elutasították. Ezek a követelések valóban abszurdak voltak. De nem ez volt az egyetlen abszurdum 1956. október 23-án.

Az első küldöttséget – még számos következett – sikerült meggyőzni: a kibontakozáshoz nyugalom és rend kell, a tömeg oszoljon szét. Benke Valéria a főkapu fölötti erkélyről próbált szólni a tüntetőkhöz. Vele is az történt, mint Nagy Imrével a Parlamentnél. Elvtársaknak szólította a tömeget, mire visszakiabáltak: Magyarok vagyunk! Az erkélyről próbáltak szót érteni a tüntetőkkel a küldöttség tagjai, a Rádió ismert személyiségei. Hasztalan. Amikor Erdős Péter bejelentette, hogy tagja a Petőfi Kör vezetőségének, s ennek igazolására ledobta az utcára a megbízólevelét, lelkes taps fogadta. Amikor arra kérte a tüntetőket, hogy menjenek haza, kövekkel dobálták meg.

A környéken több építkezés volt, a muníció onnan származott. Kavicsok, téglák zúzták be a stúdió Bródy Sándor utcai homlokzatának ablakait, kőzápor fogadta azt, aki kimerészkedett az erkélyre. A tüntetők válaszút elé kerültek: demonstrálnak vagy ostromolnak. Nem mérlegelték a döntést, nem is döntöttek: tomboltak. Többen felkapaszkodtak az első emeleti erkélyre, s a betört ablakokon keresztül behatoltak a stúdió épületébe. Ez még csak dulakodás volt: a védők kituszkolták a támadókat a főkapun.

Este hét óra tájban a tömeg, faltörő kosnak használva a felvevőkocsit, betörte a főkaput. Az őrség közben egy századnyi erősítést kapott. A karhatalmistákat vaktölténnyel látták el, a gépkocsikon éleslőszer is érkezett, de szigorú parancsot kaptak, hogy lőni csak gyakorlólőszerrel szabad. Az egységet az akkor már dugig telt keskeny utcákban a tüntetők feltartóztatták. Csak félszáz államvédelmisnek sikerült bejutnia a stúdióba, közülük többen megsebesültek a dulakodásban, másoktól elvették a fegyverüket. Egy szakaszt beszorítottak az egyetem Múzeum körúti épületébe.

Amikor a Bródy Sándor utcai vastag kapu beszakadt, az őrség, a parancsnak megfelelően, fecskendővel, könnygázgránáttal, eleven sorfallal szorította vissza a benyomulókat. A tűzoltófecskendő vékony vízsugarat lövellt, a könnygázgránátoktól a védők idegenkedtek, nem ismerték a használatát, sokat visszahajigáltak rájuk. A stúdió szűk, alagúthoz hasonlatos bejáratában vörösre mart szemű, gáztól kótyagos katonák birkóztak az utcáról benyomuló tömeggel.

67

A testi erő ekkor még elég volt. A támadókat kiszorították a Rádió épületéből. Ugyanígy végződött a második roham is, amikor újra betörték a kaput.

A Rádió vezetői újra meg újra megkísérelték, hogy szót értsenek a tömeggel. Akárcsak előző este a Műegyetemen, akárcsak aznap este a Parlamentnél, a Rádióban is nem a pártvezetéstől, hanem Nagy Imrétől és körétől remélték, hogy lecsillapítja a tömeget. Választaniuk kellett: vagy beolvassák a fiatalok követeléseit, vagy elszabadul a pokol. Ezt azonban akkor még nem tudták, s mire kiderült, már késő volt. Amikor a fegyverek már szóltak, az idő túlhaladt a követelések beolvasásán.

Nagy Imre – említettük – délután vagy kora este elutasította Benke Valéria kérését, hogy menjen a Rádióba, szóljon a tömeghez. Parlamenti beszéde után már hajlott erre, de nem mehetett, a pártközpontba hívták. „Szent meggyőződése – írta Snagovban –, hogy ha este 7 óra körül a Rádió bemondja az ifjúság nyilatkozatát vagy felhívását, sőt még este 9 óra után is, amikor a tömeg a Parlament elől oszlani kezdett, én átmehettem volna a Rádióhoz és ott a tömeghez beszélhettem volna és közölhettem volna, hogy a Rádió az ifjúság követelését teljesíti és a felhívását leadja – a tömeg óriási lelkesedéssel fogadta volna, megnyugodott volna és elejét lehetett volna venni a későbbi véres eseményeknek.”*111 Az utólagos értékelés sántít. Mindenekelőtt: Nagy Imre október 23-án este ugyanúgy nem értett egyet a két követeléssel, mint a Rádió vezetői. Láttuk, a Parlamentnél sem tudott egy hullámhosszra kerülni a tömeggel. S mire Nagy Imre a Rádióhoz érhetett volna, ott már eldördültek az első lövések, még ha vaktölténnyel is. Kérdés, milyen foganatja lett volna akkor már a szavaknak.

Losonczy Gézát Benke Valéria a Magyar Nemzet szerkesztőségében érte el. Losonczy, Vásárhelyi, Pethő Tibor nyolc óra tájban a Rádióba ment, majd rövidesen megérkezett, ugyancsak Benke hívására, Szántó Zoltán is. A pártvezetés sérthetetlen hierarchiája ekkorra már felbomlott. Benke kérte Losonczyt, beszéljen a tömeghez. Losonczy kiment az erkélyre, s megállapította, hogy már lehetetlen. Nekik is az volt a véleményük, hogy a tüntetők követelései elfogadhatatlanok. Losonczy is felhívta Nagy Imrét, de ő is elutasító választ kapott; Nagy akkor már a Parlamentbe készült.

Losonczyék visszamentek a szerkesztőségbe, ahol később Boldizsár Iván körtelefonnal igyekezett rávenni a napilapok szerkesztőségeit, hogy ne adják le Gerő Ernő beszédét. (Nem is jelent meg egyetlen fővárosi napilapban sem.) Ezután a társaság lement vacsorázni a Hungáriába. Van, aki még arra is emlékszik, hogy Losonczy sült halat, Kosáry Domokos hirtelensültet evett. A nemrég újra megnyílt előkelő étteremben fekete ruhás pincérek hordták az ételt, az italt a hófehér damaszttal megterített asztalokra. A Rádiónál már lőttek, a Szabad Nép közeli székházát elfoglalta a tömeg. A zsúfolt étteremből egy-egy vendég olykor átsietett a Blaha Lujza térre, a Nemzeti Színházhoz, megnézni, mi van az utcán, majd visszatért a Hungáriába, megbeszélni a történteket, a várható 68eseményeket. Losonczy és Vásárhelyi tizenegy óra tájban hazamentek. Még nem eszméltek rá, hogy a felvonulásból kialakult tüntetés átcsapott zendülésbe.

A Bródy Sándor utcában sok lakó kirakta rádióját a nyitott ablakba. Az este nyolc órakor elhangzott Gerő-beszéd a Rádiónál is olaj volt a tűzre: a tömeg felhördült. Ezután érkeztek nagyobb csoportok a Sztálin térről, a Parlamenttől, egyik részük diadal- és mámorittasan, a másik lehangolva, kielégítetlenül. Ekkor már itt is, ott is elhangzott: a Rádiónál az ávósok ölik a népet. Amikor az első sortűz eldördült, Fehér őrnagy nyugtatólag mondta a Rádió vezetőinek: vaktöltény. Erdős Péter visszakérdezett: De tudja ezt a tömeg is?

Zendülés

Okmányszerű hitelességgel nem lehet megválaszolni, ki lőtt először a Rádiónál. Minden valószínűség szerint az őrség. Annak ellenére, hogy mind a politikai, mind a belügyi, honvédelmi vezetés, mind a Rádióban lévő parancsnokok szigorúan megtiltották a fegyverhasználatot. A kézitusák, szuronyrohamok, kőzáporok közepette több védő megsebesült, s valószínűleg volt, aki fenyegetettségében, ijedtségében vagy dühében mégis élesre töltött. Ezt a hatalmas épülettömbben nem lehetett ellenőrizni. S minden védő kezében volt fegyver, a támadóknál pedig még alig. A mentők által regisztrált első három, golyó ütötte seb lábat ért; ebből arra lehet következtetni, hogy célzottan adták le, riasztásként.

Kilenc óra után terjedt el a Kossuth Lajos téren, a Sztálin-szobornál, a Rákóczi úton, a Nagykörúton, a Múzeum körúton hömpölygő tömegben, hogy a Rádiónál az ávósok ölik az egyetemistákat. (Akkor még a köztudatban minden tüntető egyetemista volt.) Ebben nagy szerepe volt a vaktölténnyel leadott sortüzeknek. Aki egy kicsit távolabb állt, csak a lövések hangját, a sortüzeket hallotta, s máris szájról szájra adták, teherautókról ordítozták: ölik a diákokat, ölik a gyerekeinket! Fél órába se telt, és harsogott az utca: gyilkos ávó! A Rádiónál tíz óra tájban már nem Nagy Imrét, nem az egyetemisták pontjainak beolvasását követelték. Egyetlen jelszó volt: Fegyvert!

A Rádiótól alig egy kőhajításnyira, a Gólyavárban tartották aznap délután fél hattól a Petőfi Kör orvosvitáját. A jegyzőkönyv szerint nyolc óra tájban érkezett a hír, hogy a tüntetők be akarnak hatolni a Rádió épületébe. Az elnöklő Pataky István dr., a Petőfi Kör vezetőségének tagja: „Le kívánom szögezni, hogy nem tartom valószínűnek, hogy az a fegyelmezett, imponálóan kivonuló ifjúság, a mi fiaink lennének feltétlenül azonosak azokkal, akik most a Rádió előtt tüntetnek. (Éljenzés és taps.)” Fél óra múlva egy főhadnagy – később a Kilián laktanyában esett el a felkelők golyójától – jött be az utcáról, s kérte a vezetőket, álljanak a tüntetők élére, teremtsenek rendet, „mert a mi ügyünkről van szó”. Kilenc óra tájt tért vissza az ülés társelnöke (ugyancsak a Petőfi Kör vezetőségének tagja), aki vállalta, hogy tájékozódik. Beszámolt a teljes káoszról; „a mieink közül egyet 69sem láttam, viszont egy csomó olyan van, akinek ruhája azt árulja el, hogy inkább lumpenproletár. Ez pedig arra vezet engem, hogy azt javasoljam, hogy ennek a tömegnek az élére mi nem tudunk állni, hogy helyes irányba menjenek.” Este tíz óra tájt érkezett az első hír, hogy a Rádiónál lőnek. Az elnök: „Engedjék meg, hogy az eseményekkel kapcsolatban egy határozati javaslatot terjesszek be, amely szerint a Petőfi Kör nyilvános vitájának résztvevői egyetértenek az egyetemi ifjúság fegyelmezett felvonulásával, de el kívánják határolni magukat a felelőtlen rendbontóktól.”*112 A vita tíz óra húsz perckor végződött. Ennyit változott néhány óra alatt a pesti utca. A hittel, jókedvvel, dalolva az utcára vonuló egyetemisták legfeljebb a Bem térig mondhatták magukénak az események irányítását. Onnan már belevesztek a százezres tömegbe. Az utca már nem egy összetartozó csoporté volt, hanem az ezerarcú népé.

Népről beszélünk, mert már az özönlötte el az utcát. A jelszavakat skandáló felvonuló, aki később az öklét rázta, majd a fegyverét. A teli torokkal énekelő felvonuló, aki lázadozott, de fegyvert nem fogott. A katona, aki nem használta fegyverét a nép ellen, de csőre töltött, ha laktanyáját, alakulatát támadták. A Petőfi-iskolás, akit a hadsereg politikai elitjének neveltek, s az ország pártjára állt, hol így, hol úgy. Munkásból, parasztból lett tisztek, akik átadták fegyverüket vagy maguk is beálltak a zendülők közé. Munkásból, parasztból lett ávósok, gőgjüket vesztve sarokba szorítva, harcolva és meghalva. Új kizsákmányoltak, elnyomottak, akik sebeikért tépték föl az utcaköveket. Senkifiai, lumpenek, börtöntöltelékek, kiknek nem volt mit veszteniük, csak az életüket.

Mint minden rebellióban, a pesti utcán is először az elemi indulatok szabadultak el, lerázva minden béklyót. Ki hová tartozott, harcolt vagy nem harcolt, elódalgott vagy helytállt, inába szállt a bátorsága vagy nőtt benne a dac: alkata határozta meg, helyzete, melybe belekerült, a szerep, amit azon a napon ráosztottak, s amit vállalt vagy sem.

A tömeg nem készült a Rádió ostromára. Csak gyűltek, gyűltek, hogy szót kapjanak. Hátulról szorították őket, megfékezhetetlen erővel, egyre közelebb a védők fegyvereinek csövéhez. Aztán a könnygáz, a vaktöltény-sorozatok, aztán az éles lövések, aztán a kézbe kapott fegyver. S nem volt más: harcolni. És hátvédet, utánpótlást biztosítani a harcolóknak, sebesülteket hordani, villamosokat felborogatni, autókat felgyújtani vagy holtfáradtan letántorogni a színről, átadva valaki másnak a fegyvert és a szerepet. Lehetetlen, hogy sokan ne tudták volna, a Rádió csak egy épület. Nincs tudomásunk, hogy amikor elfoglalták az épületet, igyekeztek volna az adást is hatalmukba keríteni. Az épületet akarták elfoglalni, ahonnan lőttek rájuk. Akik pedig az épületben voltak, az életüket próbálták menteni. Ki úgy, hogy harcolt, ki úgy, hogy menekült.

Az éjszaka folyamán a Rádió kivételével szinte minden támadás célja az volt, hogy fegyvert, lőszert szerezzenek. Este fél hétkor behatoltak az Athenaeum Nyomdába, de csak azért, hogy kinyomtassák követeléseiket. Tíz óra tájban elfoglalták a Szabad Nép székházát; Révai Józsefet csak a hátsó bejáraton sikerült 70kimenekíteni azoknak az újságíróknak, akik legádázabb ellenfelei voltak. A támadókat nem érdekelte – nyilván nem is tudták –, hogy a szerkesztőség röplapot nyomatott: szolidaritást vállalnak a felkelőkkel, elítélik az ÁVH fegyverhasználatát, követelik a belügyminiszter lemondását. A nyomdászok megtagadták, hogy kinyomtassák Gerő beszédét. A lázadók összetörték, az utcára dobálták a szerkesztőség berendezését, iratait, fölgyújtották a házban lévő könyvesboltot, leverték az épület homlokzatáról a vörös csillagot; a könyvesbolt feletti neonfeliratból: SZABAD NÉP, annyit hagytak meg: ..A... NÉP. Vad pusztítás volt ez, nem megfontolt támadás, a nyomdát meg sem kísérelték elfoglalni. A székházban ravatalozták fel, holttestét nemzetiszín zászlóval letakarva, a felkelés feltételezett első áldozatát. Donáth Ferenc valamivel tíz óra előtt hagyta el a székházat: „Ekkor már látni lehetett, hogy az események feltartóztathatatlanul rohannak előre, és hogy eddigre olyan tömegek jöttek mozgásba, amelyek messze túlhaladták a délutáni főiskolás tüntetést.”*113

Az éjszaka folyamán a felkelők többször megtámadták a lakihegyi adót, hogy megszakítsák a rádióadást. Az államvédelmi őrség jelentős erősítést kapott (százhúsz páncélos tiszti iskolás, kétszáz légvédelmi tüzér, negyven határőr, egy harckocsizászlóalj), a támadásokat visszaverték, negyven foglyot ejtettek.

Szállítóeszközöket már az este folyamán nagy számban szereztek a tüntetők. „Fél nyolckor általában valamennyi végállomás jelenti, hogy a forgalmi helyzet tűrhetetlen – olvasható a Fővárosi Autóbuszüzem jelentésében. – A kocsik egy részét a vonalon otthagyta a személyzet, másrészt az ellenforradalmárokat fuvarozták, kényszerből vagy anélkül.”*114 Este hétig négy TEFU-telepről százötven tehergépkocsit vittek el. Sok teherautó került a gyárakból is. Ennyi járművel akár egy kisebb hadsereget is lehetett volna szállítani, de a legtöbb gépkocsi csak fel-alá száguldozott, hozta-vitte a híreket, embereket.

A Magyar Önkéntes Honvédelmi Szövetség jelentése szerint először a csepeli szervezet helyiségét foglalták el, este tizenegy órakor, a többit csak éjfél után. Négyszáz kispuska, elég sok kispuskalőszer, hadipuskák és karabélyok (lőszer nélkül) kerültek a felkelők kezébe. A két fegyvergyár közül a Lámpagyárat (a korábbi Frommert) a gyári rendészet vezetőjének jelentése szerint huszonhárom óra negyvenöt perckor foglalták el; légpuskákat, sportpuskákat, vadászpuskákat, négy karabélyt, töltényeket zsákmányoltak. Hajnali fél egykor vitték el a lőszerkészletet. Az adatok ebben az esetben is ellentmondásosak. A Kohó- és Gépipari Minisztérium rendészetének október 30-i feljegyzése szerint a gyárból 24-én egy órakor hatszáz puskát és húszezer töltényt zsákmányoltak, majd a megismételt támadáskor még mindig találtak fegyvert és lőszert. Az 1956. december 6-i kármegállapítás alapján viszont a gyárból nyolcvankét puskát, harminchárom karabélyt, százegy pisztolyt, tizenegy FÉG-puskát, négyszázhatvanöt légpuskát, négyszázkilencvenhét sportpuskát, kilenc vadászpuskát és négyszázezer töltényt vittek el. A Danuviából hajnali egy órakor zsákmányoltak ötven géppisztolyt, golyószórót, géppuskát és harminc láda lőszert. A Timót utcai fegyverbá71zist éjfélkor érte az első támadás, de a nagy létszámú, jól felfegyverzett őrség (hatvan tiszt, százhúsz sorkatona) visszaverte. A raktárban lévő tíz vagon gyalogsági lőszert és fegyvert már délután három órakor elszállították a Ferencvárosi pályaudvarra, majd az éjszaka folyamán átvitték a Rákosrendezőre; az őrizetlen szerelvény ott vesztegelt október 25-ig, amikor elvontatták Tápiószecsőre.

Este tizenegy óra után a felkelők megtámadtak több katonai kiegészítő parancsnokságot, rendőrkapitányságot és őrsöt, de ahol felülkerekedtek, ott sem találtak nagyobb mennyiségű fegyvert: a VIII. kerületben három puskát, a Kelenföldi pályaudvaron lévő őrsön négy géppisztolyt, egy kispuskát zsákmányoltak. A Deák téri főkapitányságot éjféltájban vették körül a felkelők, majd többször megtámadták; a rendőrök a támadást visszaverték, százötven foglyot ejtettek.

A Kossuth Tüzértiszti Iskolát először tizenkilenc órakor vette körül a tömeg; az őrség felszólítására a felkelők akkor még távoztak. Éjszaka több támadást már fegyverrel vertek vissza. A Kilián laktanyát először huszonkét óra tizenöt perckor támadták meg, de csak tíz géppisztolyt és harminc pisztolyt zsákmányoltak. Mintegy kétszáz „lapátos katona” fegyvertelenül a felkelőkkel tartott. A laktanyába újra meg újra behatoltak fegyverekért. A tüzértiszti iskola huszonkét órakor kapott parancsot, hogy foglalja vissza a Kiliánt; az egység lőszert nem vihetett magával, még szuronyt sem. Az osztag összekeveredett a tömeggel, volt, aki átadta a fegyverét, volt, akitől elvették; hajnaltájt dolguk végezetlenül tértek vissza laktanyájukba. A Petőfi laktanyát huszonhárom óra tájban vette körbe mintegy nyolcszáz tüntető; a tömeget feloszlatták. A Bem laktanyába huszonkét óra után háromszor is behatoltak, kisebb mennyiségű fegyvert, lőszert zsákmányoltak. A laktanyában mindössze negyven-ötven katona (írnokok, szakácsok, gyengélkedők) tartózkodott; az ott állomásozó őrzászlóalj egységei különböző objektumokhoz voltak kivezényelve.

A Rádió katonai parancsnoka huszonkét óra negyven perckor jelentette a Honvédelmi Minisztériumnak, hogy az épület szilárdan a kezükben van. A kórházi adatok is erről tanúskodnak. A mentőket először húsz óra negyvennégy perckor, majd húsz óra negyvenhét perckor hívták ki a Rádióhoz; mindkét esetben egy államvédelmis sérült meg téglától, illetve kőtől. Huszonegy óra tizenhárom, huszonöt és harminchat perckor jelezték a támadók első sebesültjeit: mindháromnak a lábába lőttek. Huszonegy óra harminchét perckor jelentették a felkelők első halottját, huszonhárom óra tizenhét perckor a másodikat. A védők első halottjáról huszonkét óra tizennégy perckor érkezett hír. A sebesültek száma este tíz után szaporodott. Az István Kórház és a Honvédkórház huszonegy óra harminc perckor, a Péterfy huszonkét órakor, az Üllői úti Sebészeti Klinika huszonhárom óra körül, a Bakáts téri kórház október 24-én hajnalban fogadta az első sebesülteket.

Mindez az olvasót fárasztó adat azt hivatott bizonyítani, hogy a zendülők még a késő esti órákban is csak az államvédelmiseknek küldött utánpótlásból, 72a Rádióhoz vezényelt katonai alakulatoktól szerezhettek néhány tucat, esetleg száz fegyvert. A Honvédelmi Minisztérium eseménynaptárában 23 óra 30 perces keltezéssel ez a bejegyzés olvasható: „A hadsereg zöme szimpatizált a tömegekkel.”*115 A fegyvergyárakból, raktárakból, laktanyákból a felkelők nagyobb mennyiségű fegyverhez, lőszerhez csak éjfél után jutottak. Tegyük hozzá: a raktározott fegyverek le voltak zsírozva, s a zsírtalanítás egy órába tellett. Az igazi harc a Rádióért tehát csak október 24-én kezdődött, majd nyolc órával azután, hogy a tömeg gyülekezni kezdett. Előkészített támadásról tehát szó sem lehetett.

Piros a vér a pesti utcán

Minden forradalom megszüli a maga dalát. 1848-ban ez a Talpra magyar volt. Az őszirózsás forradalomé Várnai Zseni költeménye: Ne lőj fiam, mert én is ott leszek. 1956-ban Tamási Lajos verse: Piros a vér a pesti utcán. Százezernyi példányban terjesztették.

Délután és este erősítésül a Rádióba érkezett a belső karhatalom 1. őrségi zászlóaljának száz, majd százhúsz, a 2. zászlóalj százötven-kétszáz harcosa. Az államvédelem tartalékai kimerültek. A katonák általában puskával voltak felszerelve, egy részük géppisztollyal, három-négy golyószórójuk, több láda kézigránátjuk volt. A parancsnokság több alkalommal igyekezett fegyvert és lőszert juttatni a stúdióba – mentőautókban is –, ennek egy része a felkelők kezébe került. A támadók feltépték az utcaköveket, hogy a gépkocsik ne tudjanak haladni, minden járművet megállítottak, többet felgyújtottak, felborítottak, ezekből emeltek torlaszokat.

A védelem nem volt megszervezve. „A jelekből arra következtettem – emlékezett a Rádió elnöke –, hogy a védelemre kiküldött egységeknek nincs egy főparancsnokuk. Erre utalt, hogy az egyes akcióknál a különböző fegyvernemektől ott lévő parancsnokok egymással vitatkoztak, állandóan határozatlanságot, bizonytalanságot éreztünk.”*116 Benke Valéria egyébként azt hitte, hogy a civilben lévő Görög államvédelmi ezredes a védelem parancsnoka, a pártközpontból a HM-be küldött bizottság azt, hogy Liszt ezredes a politikai főcsoportfőnökségről.

Jó bizonyíték a szervezetlenségre a Hadtörténeti Levéltárban lévő, keltezés nélküli, géppel írt eseménynaptár az október 23-i, 24-i eseményekről; valószínűleg a hadműveleti csoportfőnökség vezette. Amikor már látható volt, hogy az államvédelem egyedül nem lesz úrrá a helyzeten, először – tizennyolc óra tíz perckor – a Petőfi Akadémia tisztjeit riadóztatták. Azokat, akik egyértelműen a tüntetés, az egyetemisták követelései mellett foglaltak állást. Most azonban másról volt szó: a Rádió megvédéséről. A tisztek habozás nélkül teljesítették a parancsot: tizennyolc óra ötvenhét perckor százötven tiszt indult tehergépkocsikon a stúdióhoz. Puskával, szuronnyal, fejenként negyven tölténnyel. A parancs ugyanaz volt, ami a Rádió védőinek: lőni szigorúan tilos.

73

Arról nem tud az eseménynaptár, hogy a tisztek nem jutottak be a Rádióba. A Múzeum körúton a tömeg körülvette a gépkocsikat, pfujozták, köpdösték az akadémistákat, némelyiket megverték. Mit érezhettek a tisztek, akik a lelkük mélyén az utcával értettek egyet? Még saját védelmükre sem használtak fegyvert. „A dolgozó népet szolgálom” – ez az eskü volt a legfőbb parancsuk. S a dolgozó néppel találták magukat szemközt. Az akadémia jelentése szerint a tüntetőknél ekkor még nem láttak fegyvert, de a stúdió körüli tömeg szeme vörös volt a könnygáztól. Az egység visszatért az akadémiára.

Arról sem tud az eseménynapló, hogy a honvédelmi miniszter parancsára a Petőfi akadémiások huszonkét órakor újra elindultak a Rádióhoz. Ezúttal fegyver nélkül, csak a köpenyzsebükben pisztollyal, kézigránáttal. Piros-fehér-zöld zászlókat lobogtatva, negyvennyolcas dalokat énekelve közelítették meg a stúdiót. A védők azt hitték, a felkelők segítségére jöttek: könnygázzal, füstbombákkal, riasztó lövésekkel fogadták őket. Mindössze harminc-negyven tiszt jutott be a hátsó bejáraton a stúdióba. A többit a tömeg szétzilálta, néhányan átálltak a felkelőkhöz, soktól elvették a fegyverét, a többi visszatért az akadémiára. Jelentésük szerint a tüntetőknél még ekkor sem láttak fegyvert.

Az eseménynaptár arról sem tud, hogy a Bem laktanyában állomásozó őrzászlóalj egy századát is a Rádióhoz vezényelték. A hátsó bejáraton jutottak be ők is. Parancsnokuk, Kővágó Sándor alezredes átadta egységét Fehér őrnagynak, és megállapította, hogy a stúdióban teljes a fejetlenség. A honvédeknek a géppisztolyokhoz két, a golyószórókhoz három tár lőszerük volt. Kővágó alezredes visszatért a laktanyájába, ahol ugyanakkora volt a fejetlenség; a felkelők az éjszaka folyamán őt is letartóztatták.

Nem tud az eseménynaptár arról sem, hogy húsz óra után a honvédelmi miniszter a páncélos szertárból két harckocsit rendelt a Rádióhoz. Az egyik el sem jutott oda; a Kossuth Lajos utcánál villamosokból, gépkocsikból emelt barikádnál elakadt, és visszatért a szertárba. A másik huszonegy óra tájban ért a stúdióhoz – lőszer nélkül –; a felkelők ellepték a harckocsit, a kezelőlegénység magára hagyta.

Az eseménynaptár szerint a nagytarcsai vegyvédelmi zászlóalj húsz órakor kapott parancsot, hogy küldjön a Rádióhoz egy századot könnyfakasztó gránáttal. Parancsnokul Zólomy László ezredest nevezték ki a hadműveleti csoportfőnökségről. A század eltévedt, Zólomy csak nehezen találta meg őket. Az osztag egyik részét a Bródy Sándor utcán, a másikat a Szentkirályi utcán át akarta bejuttatni a stúdióba. Csak a Zólomy ezredes által vezényelt szakasz jutott be. A katonáknak fegyverük nem volt.

A Honvédelmi Minisztérium Zólomy Lászlót nevezte ki a Rádióban lévő csapatok parancsnokává. Katonája nemigen volt, az államvédelmisek inkább a saját parancsnokaikra hallgattak. Igaz, Zólomy, mint a legtöbb honvédtiszt, inkább az ostromlók meggyőzésére, mint legyőzésére törekedett. Amikor az egyik tűzszünetben kiment a támadók közé, hogy jobb belátásra bírja őket, betuszkolták egy kapualjba, letépték a váll-lapját, majdnem meglincselték.

74

Az eseménynaptár szerint húsz óra tizenöt perckor a 20. híradós ezred százötven, majd újabb száz katonáját irányították a stúdióhoz. Körülbelül akkor érhettek oda, amikor a tömeg másodszor is betörte a kaput. A katonák az államvédelmisekkel együtt szuronyrohammal kiszorították az ostromlókat a Bródy Sándor utcából a Szentkirályi utca és a Puskin utca sarkáig, s kordont vontak a stúdió köré. Huszonegy órakor állítólag több harckocsi érkezett – nem tudni, honnan – és átszakította a kordont. Más forrás szerint a támadók zilálták szét a híradósokat, akik huszonegy órakor visszatértek a laktanyájukba. Huszonegy óra húsz perckor a 43. híradós ezred kétszáztíz katonáját küldték a Rádióhoz – lőszer nélkül –, de a tömeg a Múzeum körút és a Bródy Sándor utca sarkán megállította a gépkocsioszlopot, kövekkel dobálták a katonákat, lövések dördültek el, egy harcos meghalt, a parancsnokot le akarták lőni, a gépkocsik egy részét felgyújtották. A katonáktól elvették a fegyvert, volt, aki átállt, a maradék huszonkét órakor visszatért a laktanyába.

Riadóztatták a rendőrséget is. Kopácsi Sándor főkapitány parancsára a Mosonyi utcai rendőrlaktanyából hatvan rendőrt irányítottak gépkocsin a Rádióba; az osztaggal tartott a Kun utcai tűzoltóság fecskendős kocsija is. A rendőrök a Szentkirályi utca–Bródy Sándor utca sarkán két tűz közé kerültek, halottjuk, több sebesültjük volt, a tűzoltófecskendőket a felkelők átvágták. Éjfélkor az osztagot Kopácsi ezredes visszavezényelte a laktanyába. A Rendőrtiszti Főiskoláról is küldtek három tehergépkocsi hallgatót, fegyverrel, lőszer nélkül, de a tömeg őket is szétzavarta, lefegyverezte.

A Rádió épületét az éjszaka folyamán mintegy ötszáz államvédelmis és katona védte. Nem kevés egy épület védelmére. Csakhogy a Rádió nem egy épület, hanem egy hatalmas háztömb, a Bródy Sándor utca, Szentkirályi utca, Puskin utca, Múzeum utca által körbefogva, benne a régi stúdióépület, átépített egykori bérházak, a volt köztársasági elnöki rezidencia, egy romos palota, a magas vasráccsal övezett díszkert, az újonnan épült földszintes garázsok, műhelyek, raktárak, technikai helyiségek. A szűk Bródy Sándor és Szentkirályi utcában szemben hatalmas bérházak, ahonnan tízméteres távolságból lehetett a stúdiót tűz alatt tartani, a harmadik oldalon a Múzeum-kert, ugyancsak eszményi búvóhely. A Múzeum utcai hátsó bejárat védtelen és védhetetlen volt, de ezt a támadók hajnalig nem fedezték fel. Az utánpótlás nagy része – ember és hadianyag – itt jutott be a Rádióba, sok rádiós itt távozott. A sebtében odavezényelt védők soha nem jártak ebben az épületlabirintusban, ahol még régi rádiósok is eltévedtek, nem ismerték az átjárásokat, pincéket, padlásfeljárókat, kijáratokat.

Az eseménynaptár szerint Zólomy ezredes huszonkét óra negyven perckor jelentette, hogy a Rádió szilárdan a kezükben van. Kérte, hogy a környező utcákat zárják le harckocsikkal. Erre joggal kapott ígéretet: a minisztérium utasítására az esztergomi hadosztály piliscsabai ezrede húsz óra tizenöt perckor tizenhét harckocsival elindult Budapestre.

75

A hadosztályt már délután riasztották. Mecséri János ezredes hadosztályparancsnok tizenhét óra harminc perckor jelentette, hogy a hadosztály bevetésre készen áll. „Mecséri hadosztálya »A« kategóriás volt – mondja Márton András ezredes, a Zrínyi Akadémia parancsnoka –, ami azt jelenti, ha az országban bármi komolyabb baj történik, ez a hadosztály az, amit azonnal bedobnak. Ez volt a legütőképesebb gépesített hadosztály.”*117 A minisztérium Hídvégi vezérőrnagyot küldte Esztergomba ellenőrizni, hogy nem osztanak-e ki lőszert. A piliscsabai ezred (háromszáz katona, kétszáz puskával, harminc géppisztollyal, nyolc golyószóróval, hat géppuskával) harckocsijai lőszer nélkül indultak útnak, a gépesített lövészek karhatalmi lőszerét külön gépkocsin, beládázva, az osztag végén szállították. Két harckocsi már útközben felmondta a szolgálatot, kiállt a sorból. A város határában, a Budai Nagy Antal laktanyában Hegyi László vezérőrnagy várta a piliscsabaiakat és tartott eligazítást: a Rádiót támadják, fel kell szabadítani, fegyvert használni szigorúan tilos, a harckocsik és a csatárláncba formálódó katonák tisztítsák meg az utcát a tömegtől.

A három zászlóaljból egy sem jutott el a Rádióig; a Múzeum körúton a tömeg körülvette a gépkocsikat, a katonák elvegyültek a tömegben. Solymosi János alezredes ezredparancsnok harckocsijával a Rádió főbejárata elé állt s bement jelentkezni. Hegyi vezérőrnagy gépkocsija lemaradt, a tömeg csaknem meglincselte a tábornokot, a katonák alig tudták kiszabadítani. A vezérőrnagy visszatért a minisztériumba. Mire Solymosi alezredes megtalálta a védelem, a Rádió vezetőit és tárgyalt velük, majd visszament a kapuhoz, alakulata eltűnt. A Puskin utcában talált rá három harckocsira s a megmaradt lövészekre, akik a gépkocsik alatt hasaltak. Az osztag nagy része szétszóródott, fegyverüket elvették vagy átadták. Hogy hová tűnt a többi harckocsi, nem tudni. Éjféltájban Solymosi kiosztotta a maradék lőszert, s néhány levegőbe lőtt sortűzzel kiszabadította embereit a tömegből. A riasztólövésekre a stúdió védői válaszoltak: azt hitték, őket támadják. A piliscsabaiak bevették magukat a Múzeum-kertbe, ahol hajnali három órakor szovjet harckocsik tüzeltek rájuk; a felkelők a tankokat lőtték, a harckocsik a honvédeket. Ekkor gyulladt ki a Nemzeti Múzeum. Az egység visszavonult a Kálvin térre, ahol egyre több leszakadt katona csatlakozott hozzájuk. Négy halottjuk és tizenhat sebesültjük volt.

A piliscsabai alakulat akár el is dönthette volna a harcot. A Rádiót körülvevő szűk utcákat a harckocsik fegyverhasználat nélkül is elzárhatták volna az akkor még alig felfegyverzett tömegtől, s kiszoríthatták volna a támadókat a stúdió környékéről. Molotov-koktélt a felkelők a Rádiónál még nem használtak, s a tankok biztosítására elegendő gyalogság volt. Egy kellőképp elszánt és határozott parancsnok, fegyelmezett legénység hiányzott? Hegyi vezérőrnagy ugyan botcsinálta katona volt, de Solymosi alezredes nem: jutasi altisztből háborús tapasztalattal lett ezredparancsnok, s úgy tűnik, alakulata engedelmeskedett neki. Az ok másban keresendő. Részben a honvédség parancsnokai (és a politikusok) bizonytalanságában, még inkább a teljesen váratlan helyzetben. Sem az egység, 76sem a parancsnok nem volt felkészülve és felkészítve, hogy a Rádiónál a néppel találja magát szemközt, nem egy csoport tüntetővel. A katonáknak az akaratuk bénult meg, amikor erre rádöbbentek. Pedig ha nem tart egész éjjel a Rádió ostroma, nem alakulnak ki felkelőcsoportok, nem kerül több ezer fegyver a lázadók kezére. Kérdés, hogyan alakul ez esetben a harc a szovjet harckocsik ellen.

Éjfél után már teljes erővel tombolt a harc a Rádiónál; a védők lőszere fogyott, a támadók egyre több fegyvert, lőszert kaptak. Lőparancsuk a védőknek még mindig nem volt. Zólomy ezredes sem adott – adhatott – tűzparancsot, „de természetes volt – írta –, hogy a védők a felkelők tüzére tüzeléssel válaszoltak.”*118 A tűzparancsot végül is fél egykor adták ki, amikor a védők helyzete már súlyos volt. Az eseménynaptár szerint Zólomy két óra húsz perckor jelentette a minisztériumnak, hogy a helyzet válságos. Görög államvédelmi ezredes hajnali háromkor adott hasonló jelentést a belső karhatalom parancsnokságának.

A Rádió vezetői, a védők parancsnokai szakadatlanul hívták a pártközpontot, a Honvédelmi Minisztériumot, a belső karhatalom parancsnokságát: küldjenek segítséget. „Benke elvtársnő – olvashatjuk a pártközpont ügyeleti naplójában – segítséget kér, mert az ott lévő karhatalom kevés. Gábri et. [a pártközpont őrségének parancsnoka – Gy. L.] nem tud segítséget adni, mert azt mondja, nincs több rendőr.”*119 Nem volt több embere Orbán Miklós ezredesnek, a belső karhatalom parancsnokának sem. A Honvédelmi Minisztériumban teljes volt a káosz. Egymástól függetlenül intézkedett, küldött csapatokat a miniszter, a vezérkari főnök, a politikai főcsoportfőnök, a híradó csoportfőnökség ügyeletese, a minisztérium főügyeletese, a miniszteri iroda vezetője, a néphadsereg műszaki parancsnoka – hogy csak azokat soroljuk, akikről tudunk. A sok botcsinálta tábornok és főtiszt elkövette azt a hibát, amit egy őrvezetőnek sem lett volna szabad: nyakra-főre adták a parancsokat, és senki sem ellenőrizte végrehajtásukat. Éjféltájban a vezérkari főnök jelentette a pártközpontnak, hogy kétezer honvédet vezényeltek a stúdióhoz. A pártvezetés ennek alapján joggal közölhette a védőkkel, hogy a segítség útban van. Nem tudták – miként a hadvezetés sem –, hogy a sok lépcsőben, kisebb egységekben odavezényelt katonák döntő többsége nem jutott be a Rádióba, a tömeg szétzilálta őket, felmorzsolódtak.

A vezetés fejetlenségén kívül a stúdió elestének döntő oka az volt, hogy mindenáron el akarták kerülni a vérontást. Mihail Tyihonov altábornagy, a Honvédelmi Minisztérium főtanácsadója az 1953-as berlini példára hivatkozott, amikor a harckocsik „flottademonstrációja” elegendő volt, hogy a felkelők szétszéledjenek. Ebben bíztak a magyar katonai vezetők is: a honvédek harckocsikkal, puskatussal, szuronyrohammal, könnyfakasztó gránátokkal fel tudják oszlatni a tömeget. A pártvezetés pedig már tudta, hogy a szovjet alakulatok útban vannak Budapest felé, s meg volt győződve, hogy ezek egy csapásra véget vetnek a harcnak. Még nem döbbentek rá, hogy Budapest nem Berlin. És 1956 nem 1953.

77

Mélyebb oka is volt, hogy el akarták kerülni a vérontást. 1956-ban minden vezetőt furdalt a lelkiismeret a törvénytelenségek, az ártatlanul kiontott vér miatt. Október 23-án éjjel még a Katonai Bizottság legmegrögzöttebb sztálinistája, Kovács István, a Budapesti Pártbizottság első titkára is ellenezte a fegyverhasználatot. A viszolygás az erőszaktól, a kollektív bűntudat rányomta bélyegét a vezetésre.

A katonák pedig nem akartak harcolni. A Rádió műszaki igazgatója 1957-es emlékezésében elmondta, hogy éjfél előtt beszélgetett Kovács László őrnaggyal, a Petőfi Akadémia tanárával, aki háborgott, mert „fegyverrel vezényelték ki őket, ami őt felháborította, hogy a nép ellen fegyveresen menjenek, agitálni kell az emberek között.”*120 Kovács őrnagyot, aki valóban kiment agitálni az utcára, lelőtték. Benke Valéria: „Nyilván nem erősítette a védelem morálját az a tény sem, hogy a Rádiót körülvevő tömeg jelentékeny része fiatalokból állt. Többen még ismerősökre is akadtak: Láng gyári ifjúmunkásokat, kommunista ifiket, munkás egyetemistákat láttak.”*121 A védők este és éjszaka negyven foglyot ejtettek, akik behatoltak az épületbe. A többségük tizenhat év körüli ipari tanuló volt, kispuskával felfegyverkezve.

A védők órákig sürgették a tűzparancsot; amikor megkapták, visszarettentek. Még az államvédelmisek is. Erdős Péter: „Amikor bejött Fehér, és bejelentette, hogy megkapták a tűzparancsot, nem éppen öröm sugárzott az arcáról.”*122 Konok ezredes, akit a minisztérium politikai főcsoportfőnökségéről küldtek a Rádióba, így érvelt: „Ezek a gyerekek is mieink, az ellenforradalmárok pajzsként használják őket, lehetetlen, hogy mi szót ne értsünk velük, ha megértik, miről van szó, elmennek.”*123 Döntés született, hogy a parancs ellenére húsz percig nem lőnek. A Petőfi akadémisták – akkor már valóban az életüket kockáztatva – újra kimentek az utcára. Kísérletük eredménytelen maradt; a felbőszült tömegre már nem lehetett érvekkel hatni.

Az immár parancsra eldördülő sortüzek ellenére hajnalban egyre több felkelő jutott be az épületbe. A Rádió egy része fel volt állványozva, sok támadó az állványokon keresztül jutott a stúdióba; állítólag ők nyitották ki belülről a főkaput. A Puskin utcai hatalmas, kétszárnyú vaskaput betörték. Most már megindult a roham a Szentkirályi utca, a Múzeum utca felől is. Az épületben emeletről emeletre, szobáról szobára folyt a harc.

Négy óra körül Gerő titkára telefonon kommünikét olvasott be a Rádió vezetőinek: Budapesten a rend helyreállt. A kommünikét épp gyorsírással jegyezték, amikor géppisztolysorozat pásztázta a szobát. A rádiósok fellázadtak, a kommünikét nem olvasták be. Benke Valéria ezután hagyta el a stúdiót. Amikor a pártközpontba ért, idegrohamot kapott: ott kellett volna maradnia a Rádióban, meghalni a többiekkel. Nagy Imre vigasztalta; hősöknek nevezte a Rádió védőit.

A támadók reggel kilenc órakor elfogták Fehér őrnagyot; állítólag tarkón lőtték, mert nem volt hajlandó parancsot adni a megadásra. Tíz óra tájban a Rádió elesett. Az utolsó lövéseket tizenegy órakor hallották.

78

A felkelők a rádiósokat, a honvédeket szabadon engedték, a karhatalmistákat letartóztatták, néhányat agyonlőttek, a többség megmenekült: ki civil ruhába bújt, kit elengedtek, ki elrejtőzött. Másnap, amikor a piliscsabai ezred szovjet harckocsi-támogatással visszafoglalta a Rádiót, még ötven államvédelmi katona bujkált az épület pincelabirintusában.

Az ostrom során elesett a belső karhatalom parancsnokhelyettese, párttitkára, a Petőfi Sándor Politikai Tisztképző Akadémia parancsnokhelyettese, tanára; tizenkilenc tiszt és huszonhárom sorkatona, kétharmaduk államvédelmis. Ezek a számok nem tartalmazzák a Rádióhoz küldött egységek halottait. A honvédség 23-án két tisztet és két harcost, 24-én tizenkét tisztet és tizenöt harcost vesztett, zömmel a Rádiónál. „Kivilágosodott, mire a Rádióból visszaérkezett Zólomy László ezredes – emlékezik egyik parancsnoktársa. – Nagyon fáradt volt. Megkérdeztem tőle: – Mi történt veletek? – Elnyomtak bennünket – mondta szűkszavúan, és látszott rajta, hogy nem szívesen beszél róla.”*124 A Horthy-hadsereg szóhasználata szerint – mindkét főtiszt ott szolgált – „elnyomták” azt a csapattestet, mely a túlerő ellen nem volt képes tovább harcolni.

A Központi Katonai Kórház kimutatása szerint október 23-án tizenhat, 24-én százhuszonnyolc sebesültet vettek fel, az 1. sz. Sebészeti Klinikán 23-án kettőt, 24-én ötvennyolcat. Nyolc nagy budapesti kórházban (Szövetség utca, Schöpf-Merei, Bakáts tér, János, Balassa, Tétényi út, Bajcsy-Zsilinszky, Szabolcs utca) 24-én kétszázkilencvennyolc sebesültet ápoltak; a Trefort utcai rendelőben ezerhétszáz könnyű sérültet láttak el.

A Központi Statisztikai Hivatal szigorúan titkos, 1957. május 5-i kimutatása szerint október 24-e volt a felkelés legvéresebb napja. 23-án harminc, 24-én kétszáztíz ember halt meg Budapesten a harcokban, nagy többségük bizonyára a Rádiónál.

A felkelők az épületet elfoglalták, de céljukat nem érték el: a Rádió nem került a kezükbe. A harc már a stúdió helyiségeiben folyt, amikor a lakihegyi adó üzemvezetőjét értesítették, nincs már feszültségük, egy kis gramofonról közvetítenek zenét. A Szabad Európa Rádió lehallgatói feljegyezték: „Kb. 7 h 30 perckor torzított, lassított zenét adtak, 7 h 45 perc körül pedig egyáltalán nem volt műsor kb. 4 percen keresztül.”*125 Az adást Lakihegyen keresztül átkapcsolták a Parlamentbe.

A döntés

A rádióban tizennégy óra huszonhárom perckor olvasták fel a hírt: „Ma este húsz órakor Gerő Ernő elvtárs, az MDP Központi Vezetőségének titkára rádióbeszédet mond.”*126 A mechanizmus működött: estére a tüntetésnek bizonyára vége lesz, s az első titkár megmondja majd az országnak, mit gondoljon és mi a teendő. Az akkor ötvennyolc éves Gerő, a rezsim szürke eminenciása, majd első embere, külsőleg is, alkatilag is ellentéte volt Rákosinak: Rákosi Mátyás 79alacsony és kövér, Gerő Ernő szikár, hajlott hátú, szemüveges. Rákosi, ha akart, tudott joviális, kedves, megnyerő lenni. Gerő nem mosolygott, rideg volt, távolságtartó. Édesapja vegyeskereskedő volt, Gerő orvosnak készült, de tanulmányait nem fejezte be. 1918-ban lépett be a kommunista pártba, a Vörös Hadseregbe. A Tanácsköztársaság bukása után a Szovjetunióba emigrált, hazaküldték pártmunkára, 1922-ben letartóztatták, tizenöt évi börtönre ítélték. Fogolycserével került vissza a Szovjetunióba. Fél tucat országban dolgozott illegális pártmunkásként. A spanyol polgárháborúban állítólag szerepe volt a szovjeteknek nem parírozó szélsőbaloldali, anarchista, trockista erők (és szovjet állampolgárok) likvidálásában. Magyarországra a párt második embereként érkezett haza, a gazdasági élet teljhatalmú ura lett, de befolyása döntő volt a politikában is.

Gerőnek délután be kellett volna mennie a stúdióba, hogy magnetofonra vegyék a beszédét. Az idő múlt, hiába várták. Technikusok mentek a pártközpontba, hogy felvegyék a beszédet. Aztán nyilvánvaló lett, hogy erre sincs idő. Gerő titkársága jelezte, hogy a beszéd negyvenöt perces lesz.

Miközben a rádiósok várakoztak, Gerő Ernő elkészült a beszéddel s felolvasta a Politikai Bizottság jelen lévő tagjainak. Mint az szokásos volt, mindenki egyetértett. A beszéd végül is tizenöt perces lett, egyenes adásban közvetítették. Gerő a negyedórás beszéden dolgozott órákig, miközben felbolydult a város, a Sztálin-szobrot döntögették, a Rádiónál már pattanásig feszült a helyzet. Ezen is mérhető, milyen változáson ment át a magyar kommunista mozgalom alig néhány év alatt. A koalíciós években a kommunista vezetők nem kis része kiváló szónok volt, magával tudta ragadni, fel tudta lelkesíteni, meg tudta győzni tíz- és százezres hallgatóságát. A viharokat kavaró, embereket formáló népgyűlések, szónoklatok tüze kihamvadt, a meggyőzés többé nem volt fontos. A megmerevedett hatalmi struktúra, a bizánci rituálé tízszer is megrágott, patikamérlegre tett jelzőkkel árnyalt beszédeket követelt, melyeket addig gyalultak, simítottak, amíg kilúgozódott minden gondolat, érzelem. Csak a frázisok maradtak, kongtak a semmitmondó mondatok, s az árnyalatokat a beavatottak is csak hosszabb tanulmányozás után tudták értékelni. Kialakult egy mandarinnyelv, amit külön meg kellett tanulni – a nép számára érthetetlen és érdektelen maradt, noha a lényegre azonnal ráérzett. Az egyéniség végképp eltűnt, maradt a pártzsargon; nem a szónok beszélt, hanem maga a PÁRT, csupa nagybetűvel.

A Gerő-beszédnek rettenetes hatása volt. Mindmáig kiirthatatlan a kollektív emlékezetből, hogy az első titkár csőcseléknek, sőt fasiszta csőcseléknek nevezte a tüntetőket. Kéthly Anna 1956. november 1-jén is úgy referált a Szocialista Internacionálénak, hogy Gerő ellenforradalmi elemeknek nevezte a tüntetőket. Tito híres-hírhedt pulai beszédében, 1956 novemberében: „Majdnem az egész népet megsértette. Egy olyan kritikus pillanatban, amikor minden forrásban volt, amikor az egész nép elégedetlen volt, ezt a népet csőcseléknek merte nevezni, pedig a felvonulók talán többségükben kommunisták és fiatalok voltak. Ez volt 80a szikra, amely szétvetette a puskaporos hordót.”*127 Sokan úgy vélték, hogy a beszéd ingerelte a tömeget a fegyveres harcra.

Valójában Gerő nem nevezte a tüntetőket sem csőcseléknek, sem fasisztának, sem ellenforradalmárnak. Beszédében mindössze két mondat foglalkozott a tüntetéssel: „Elítéljük azokat, akik ifjúságunk körében a sovinizmus mételyét igyekszenek terjeszteni, s a demokratikus szabadságot, amelyet államunk a népnek biztosít, nacionalista jellegű tüntetésre használják fel. Pártunk vezetését azonban a tüntetés nem ingatja meg abban az elhatározásában, hogy tovább haladjon a szocialista demokratizmus fejlesztése útján.”

A beszédben csak a megszólítás volt szokatlan: „Kedves elvtársak, drága barátaink, Magyarország dolgozó népe!” Drága barátainak – noha a szovjet hierarchia szóhasználatában közhely volt, de csak egymás számára tartották fenn, nem a népnek – az elmúlt években Nagy Imrén kívül egyetlen vezető sem szólította az országot. Ami ezentúl elhangzott, csupa-csupa kongó frázis: „Szilárd elvi alapokra helyezett pártegységgel továbbfejlesztjük pártunkban a szocialista demokráciát… Emeljük munkásosztályunk, népünk életszínvonalát… Népünk ellenségeinek legfőbb törekvése ma az, hogy megkíséreljék megingatni a munkásosztály hatalmát, lazítani a munkás-paraszt szövetséget, aláásni a munkásosztály vezető szerepét országunkban, megrendíteni hitét pártjában, az MDP-ben… Rágalmakat szórnak a Szovjetunióra… Vannak, akik szembe akarják állítani a proletár internacionalizmust és a magyar hazafiságot… Pártszervezeteink fegyelmezetten, teljes egységben lépjenek fel minden rendbontó kísérlettel, nacionalista kútmérgezéssel, provokációval szemben…”*128

Ha ilyen sokan, ennyire egybehangzóan, ennyire tartósan hallanak mást, mint ami valójában elhangzott, az nem félrehallás, hanem tömegpszichózis. A nép úgy vélte, Gerőtől csak ezt várhatja. Az utcán tolongó százezrek órák óta felajzva várták, hogy választ kapjanak nagyon is konkrét követeléseikre. Igaz, nem Gerőtől. A rideg, érzéketlen beszédnek, unt szólamoknak semmi közük nem volt ahhoz, ami az utcán történt, ami az országot foglalkoztatta. A nép követelt, és Gerő egyetlen szóval sem válaszolt. Ez több volt, mint sértés, olyan bűn, hogy az addig csak szórványosan elhangzó „Vesszen Gerő!” megsokszorozódott. A tömeg ösztöne jobbnak bizonyult, mint hallása: megérezte, hogy a pártvezetés ellene fordult. Többen tanúsítják, hogy Gerő a beszédet a tömeg lecsillapítására szánta. Láttuk azt is, hogy tudott a helyzet súlyosságáról. Mégsem volt képes átlépni önmaga árnyékát, nem tudott mást mondani, mint az esztendők óta szajkózott üres frázisokat.

Mint tudjuk, a délelőtti politikai bizottsági ülés után a vezetők nagy része távozott a pártközpontból. Hegedüs András a Parlamentbe ment: „Kezdtem feldolgozni a tíz nap alatt feltornyosodott aktákat… Viszonylag elmélyülten foglalkoztam a napi ügyekkel. Figyelmesen hallgattam egymás után a titkárok beszámolóit. Nem tudtam, mi történik a városban, rádiót nem hallgattam.”*129 Az 81ország miniszterelnöke onnan értesült a történtekről, hogy kinézett dolgozószobája ablakán s meglátta a Margit hídon Pest felé hömpölygő tömeget.

A harmincnégy éves Hegedüs András apja középbirtokos volt. Hegedüs a Műegyetemen tanult, a német megszállás alatt került kapcsolatba a kommunistákkal. 1945 után a MADISZ, a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség országos titkára, az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja, a pártközpont munkatársa, majd a mezőgazdasági osztály vezetője. 1950-től a KV, 1951-től a PB tagja, miniszter, a Minisztertanács első elnökhelyettese, Nagy Imre megbuktatása után elnöke. A miniszterelnök harminckét év múltán azt is elmondta: teljesen elfelejtette, hogy aznap délután elnökletével ülésezett a Minisztertanács. Adalék ez nemcsak az emlékezet megbízhatatlanságához; ahhoz is, hogy az ország formailag legfelső végrehajtó testületének ülése mennyire nem volt esemény. Csak az számított, ami a pártközpontban történt.

Az ülésről fennmaradt a jegyzőkönyvi összefoglaló s több résztvevő visszaemlékezése. Némileg ellentmondanak egymásnak, de a lényeg kihámozható. Hegedüs András a lengyel eseményeket elítélte, a belpolitikai helyzetet aggasztónak jellemezte, polgári, liberális, kispolgári nézetek felülkerekedéséről beszélt, eltávolodásról a Szovjetuniótól, elsősorban az ifjúság körében. „A PB ismeri az eseményeket – állította –, azt is tudja, hogy ezek lelkiismeretlen emberek, akik a maguk kis pecsenyéjét akarják megsütni.”*130 Megnyugtatta a minisztereket, hogy Gerő este beszél és lecsillapítja a tüntetőket, 31-ére összehívják a Központi Vezetőséget, amely majd határozott programot ad.

A miniszterek egy része – kivételesen – nem nyugodott meg. A legtöbben azt követelték, hogy azonnal hívják össze a Központi Vezetőséget. Hegedüs erre azt válaszolta, hogy ennyi idő alatt lehetetlen az ülést kellőképp előkészíteni. Elhangzott az is, hogy Gerő ne beszéljen, abból ebben a helyzetben nem lesz semmi jó; sürgették, hogy azonnal vegyék fel a kapcsolatot Nagy Imrével; Nyers Rezső személyi változásokat is szükségesnek tartott.

A Politikai Bizottság hat óra tájt ült ismét össze Gerő szobájában. Ez volt Rákosi rezidenciája is az Akadémia utca sarkán lévő épületben. A kétemeletes palota 1918-ig az Osztrák-Magyar Monarchia közös ügyeit intéző hivatalnak adott szállást. A pártközpont akkor költözött ide, amikor kinőtte a Köztársaság téri pártházat. Azonnal terjeszkedni kezdett, elfoglalta az egész háztömböt, a szomszédos épületeket is. Valóságos labirintus volt, a különböző szintű vezetők irodájába csak különböző igazolványokkal, belépőkkel lehetett eljutni. Különösen a legbelső szentélybe, a Politikai Bizottság, a Titkárság helyiségeibe. A Politikai Bizottság tanácsterme az első titkár dolgozószobájából nyílt.

Miről tanácskoztak, nem tudjuk. Gerő még a beszédét írta, majd felolvasta. Nyilván vita volt a Központi Vezetőség ülésének időpontjáról, mert Gerő beszéde után a Rádióban a következő közlemény hangzott el: „Az MDP Központi Vezetősége Politikai Bizottsága a mai ülésen elhatározta, hogy 1956. október 31-re egybehívja a Központi Vezetőség legközelebbi ülését. A Központi Vezetőség 82napirendje: 1. A politikai helyzet és a párt feladatai. Előadó Gerő Ernő elvtárs. 2. Szervezeti kérdések.” Néhány perc múlva félbeszakították az adást: „Felhívjuk kedves hallgatóink figyelmét, hogy az előbb felolvasott közlemény tévedésen alapul és következőképpen hangzik helyesen: Az MDP Központi Vezetőségének Politikai Bizottsága mai ülésén elhatározta, hogy már a legközelebbi napokban egybehívja a Központi Vezetőség legközelebbi ülését.”*131

Amikor az első bejelentés elhangzott, éppen döntötték a Sztálin-szobrot, a Szabad Nép, a Rádió körül tombolt a tömeg, százezernyi ember várta Nagy Imrét a Parlamentnél, további tízezrek hömpölyögtek az utcán. A Politikai Bizottság pedig úgy vélte, elegendő, ha a Központi Vezetőség egy hét múlva ül össze. Elképzelhetetlen, hogy a vezetés nem tudott a helyzet súlyosságáról. Valószínűbb, hogy nem tudták, mit tegyenek. Erre utal a „helyreigazítás” teljesen bizonytalan megfogalmazása: „a legközelebbi napokban”. És ki tévedett? A bemondó? A kommüniké megfogalmazója? Netán a Politikai Bizottság? Hazugság, megint csak hazugság. Nyomósabb érv, hogy Gerő ekkor már kapcsolatban volt Moszkvával, s meg kellett várnia a szovjet döntést. Mindez utólagos oknyomozás. Az utca ebből csak azt érzékelte, hogy a vezetés nem kíván foglalkozni követeléseikkel.

Nagy Imre, miután elmondta nem éppen sikeres beszédét, visszament Erdei Ferenc szobájába, ahol nyüzsögtek a politikusok, írók, ifjúsági vezetők, különböző küldöttségek. Itt értesült arról, hogy a Rádiónál lőnek. Többen követelték, menjen a Rádióhoz és csillapítsa le a tömeget. Nagy Imre gondolkodott ezen (azon is, hogy hazamegy, amiből arra lehet következtetni, hogy talán mégsem volt annyira biztos beszéde hatásosságában). Ekkor üzentek, hogy azonnal menjen a pártközpontba. Veje elkísérte.

Jánosi Ferenc negyvenéves volt, Sárospatakon és Wittenbergben tanult teológiát, majd magyar-görög-latin tanári diplomát szerzett Debrecenben. Innen kapcsolata a Márciusi Fronttal. 1943-ban tábori lelkész-főhadnagyként a frontra került, fogságba esett, antifasiszta propagandamunkára jelentkezett, a Vörös Hadsereg magyar nyelvű újságjánál dolgozott. A felszabadulás után vezérőrnagy, a Honvédelmi Minisztérium nevelésügyi főcsoportfőnökségének (ez volt a politikai főcsoportfőnökség előde) parancsnokhelyettese. 1951-től a népművelési miniszter első helyettese (a letartóztatott Losonczy Géza helyén), az „új szakasz” idején a Hazafias Népfront főtitkára. 1956-ban kizárták a pártból. 1946-ban vette feleségül Nagy Imre lányát. Nagy szorosan kötődött a családjához, mindennap együtt voltak, egymás mellett is laktak. Jánosi Ferenc az ő bolygója lett.

Nagy Imrét azonnal Gerő Ernő szobájába vezették. Este tíz óra lehetett. Az első titkár „közvetlen vonalon az SZKP vezetőivel, az SZKP Elnökségével beszélt és tájékoztatta őket a helyzetről – mondta Nagy Imre rendőrségi kihallgatásán. – A beszélgetésből ítélve az volt a véleményem, hogy ez már nem az első tájékoztatás. A tájékoztató után olyan megállapodás született, hogy a Magyaror83szágon állomásozó szovjet csapatok segítséget nyújtanak a rend helyreállításához, sőt, a Gerő Ernő és a szovjet vezetők között folyó telefonbeszélgetésből az volt a meggyőződésem, hogy ebben a kérdésben is korábban tárgyaltak, és segítséget kértek. Miután a telefonbeszélgetés befejeződött, közölte, hogy a szovjet csapatok parancsot kaptak, hogy Budapest felé vonuljanak. A jelenlévők Gerőnek ezt a közlését szó nélkül tudomásul vették.”*132

Ekkor Budapesten még alig dördült el néhány lövés. Igaz, a Sztálin-szobrot már ledöntötték, a Rádiónál ropogtak a vaktöltények s ezrek szemét marta a könnygáz, az utcán a tömeg egyre fenyegetőbb lett, a teherautók fel-alá száguldottak, fegyvert, muníciót keresve. Ám mindez nem volt elegendő ok, hogy Budapestre vezényeljenek több tízezer szovjet katonát. A százhúszezer fős magyar honvédség, az államvédelem, a rendőrség elvben bőségesen elegendő volt, hogy rendet teremtsen az országban.

Azt a feltételezést, hogy Gerő Ernő elvesztette a fejét, elvethetjük; minden szemtanú szerint magabiztos, nyugodt, határozott volt. Beszéde is végiggondolt, bármilyen frázisos és semmitmondónak tűnő. Hegedüs András: „Gerő kezében volt tulajdonképpen egyértelműen a vezetés.”*133

Az nyilvánvaló: Gerő kísérletet sem tett, hogy a magyar fegyveres erőkkel legyen úrrá a helyzeten. Azért, mert előre látta, hogy ez nem vezet eredményre? Intő jel volt, hogy a két katonai akadémia, mely a főváros helyőrségének alapját képezte, kifejezte egyetértését a tüntetőkkel. Vagy azért, mert nem akart újabb rosszpontot gyűjteni: ha a szovjet csapatok verik le a zendülést, nem neki kell tűzparancsot adnia? Vagy azért, mert meg volt győződve, hogy a szovjet csapatok megjelenése azonnal véget vet a zendülésnek?

Gerő valószínűleg úgy gondolta, itt a lehetőség igencsak ingatag helyzetének megszilárdítására. Ha a Vörös Hadsereg beavatkozik, a magyarországi események más dimenzióba kerülnek, a moszkvai vezetés más helyzetbe kényszerül. A katonai konfliktusból egy nagyhatalom nem hátrálhat ki egykönnyen. Egy ilyen súlyos döntést indokolni kell, s az indoklás nem lehet más, mint hogy a pártban mutatkozó engedékenység és széthúzás, az átkos liberalizmus olyan súlyos ellenforradalmi helyzetet teremtett, amit a Szovjetunió a proletár internacionalizmus szellemében nem nézhetett tétlenül – hogy az érvelést a korabeli pártzsargonban fogalmazzuk meg. Ebből következően: el kell távolítani a vezetésből és a pártból az ingadozó elemeket, elsősorban azt az embert, aki mindezt reprezentálja, Nagy Imrét. És Gerő Ernő s a kemény kéz politikája szabad utat kap.

Mindezek közben a Rádióban huszonkét óra három perckor újabb közlemény hangzott el: „Kedves hallgatóink! Rendkívüli hírt közlünk: az MDP Politikai Bizottsága azonnalra összehívta a Központi Vezetőséget.”*134

A legtöbb emlékező szerint a Központi Vezetőséget este tíz órára hívták össze. Az ülésről sem jegyzőkönyv, még emlékeztető sem maradt fenn. Valószínűleg nem is készült, ami jól mutatja a pártközpontban uralkodó káoszt. A testület mintegy száz tagjának a fele volt jelen, elsősorban a vidékiek hiányoztak, de 84több budapesti KV-tagot sem sikerült elérni. Tartottak még egy ülést, 24-én hajnali négy-öt óra körül, de bizonyára azoknak van igazuk, akik szerint formális ülések már nem voltak; a tanácskozásokon azok voltak jelen, akik épp ott tartózkodtak: a KV tagjai, a központi pártapparátus vezetői, a fegyveres erők parancsnokai. Így volt később is; kaotikus időkben az alkotmányos formák betartására se lehetőség, se igény. Jellemző a fegyelem bomlására, hogy az addig hermetikusan elzárt pártközpontból azon az éjjelen kiszivárogtak az információk. Az Írószövetség vezetése például Márkus István felesége révén, aki a központi pártapparátusban dolgozott, folyamatosan értesült az eseményekről. Már ekkor mutatkoztak a súlyos káosz jelei. Méghozzá a legsúlyosabb ponton, a fegyveres erők kérdésében. Az éjszaka folyamán választottak egy Katonai Bizottságot a honvédség és a belügyi erők irányítására. Aztán választottak egy másik bizottságot munkásőrségek felállítására és felfegyverzésére. Másnap választottak egy harmadik bizottságot a karhatalmi ügyek intézésére. Október 27-én létrehoztak egy Mozgósítási stábot a pártfunkcionáriusok felfegyverzésére, a katonai szervek együttműködésének irányítására. Valamennyi sebtében kinevezett bizottság tehetetlen vízfejnek bizonyult.

Nemcsak Nagy Imre, a többi szemtanú is állítja, hogy a pártvezetés nem is foglalkozott Gerő bejelentésével a szovjet csapatok behívásáról. Nem tulajdonítottak ennek különösebb jelentőséget. Meg voltak győződve, hogy pusztán flottademonstrációra kerül sor, mint a berlini lázadás idején.

A Központi Vezetőség ülésén határozatot hoztak az ostromállapot kihirdetéséről, a pártfunkcionáriusok felfegyverzéséről, a nyomdák megszállásáról, az egyetemek bezárásáról. Gerő három okát jelölte meg a tüntetés elfajulásának: a felvonulás engedélyezését, azt, hogy a magyar népben mélyebbek a fasiszta gyökerek, mint gondolták, és a sajtó uszító hatását. Horváth Márton szállt vitába vele, aki azokban a napokban a fenegyerek szerepét töltötte be a vezetésben: „Ha igaza van Gerő elvtársnak abban, hogy a magyar népben tíz évvel a felszabadulás után fasiszta tendenciák kerülhetnek fölénybe, ha ezt tíz évig nem tudtuk megváltoztatni, akkor ne foglalkozzunk politikával, nem nekünk való.”*135

Érdemleges politikai vita a KV-ülésen nem volt, már csak azért sem, mert mindenki megszokta és tudta, hogy csak a személyi kérdések számítanak. Ma már tudjuk – amit a Központi Vezetőség nem tudott –, hogy Hruscsov az este folyamán közölte Gerővel: semmilyen politikai vagy személyi döntést ne hozzanak, amíg az SZKP Elnökségének küldöttei meg nem érkeznek Budapestre. Ennek ellenére jelentős változásra került sor.

Valószínűleg időhúzás céljából kijelöltek egy javaslattevő bizottságot – Gerő Ernő, Hegedüs András, Apró Antal, Köböl József, Rónai Sándor, Fock Jenő, Marosán György, Dávid Ferenc bizonyosan a tagja volt –, amely beszélt a Központi Vezetőség prominenseivel. Az ülés hosszabb időre félbeszakadt, többen lefeküdtek aludni. Nagy Imre feltételnek szabta, hogy Gerő Ernő helyett Kádár János legyen az első titkár, s Révai Józsefet, aki nemcsak aznap volt a 85legveszettebb csahos, hanem neki évtizedek óta esküdt ellenfele, távolítsák el a Politikai Bizottságból. Arra a kérdésre, elvállalja-e a miniszterelnökséget, „válaszom az volt, hogy nem szívesen lennék miniszterelnök, de ha a pártnak ez a határozata, akkor elvállalom”.*136 Ugyancsak követelte, hogy valósítsák meg az „új szakasz” félbemaradt programját, s ennek megfelelően alakítsák át a minisztertanácsot.

Első feltétele nem teljesülhetett: Kádár nem vállalta az első titkári posztot. Azzal indokolta, hogy nincs elég tapasztalata. Ez nyilvánvalóan kibúvó volt: majd tizenöt évig volt a legfelső vezetés tagja, az illegalitásban egy ideig a párt első embere. Feltehetőleg nem azért nem vállalta, mert egyetértett Gerővel – ez igen hamar kiderült. Ismerve konzervatív beidegződéseit, valószínűleg úgy vélte, hogy a kaotikus helyzetben a vezetés radikális átalakítása veszélyes lehet. Talán ennél is többet nyomott a latban, hogy úgy gondolta, a szovjetek számára megfelelőbb tárgyalópartner egy megbízható moszkovita, mint egy börtönviselt hazai kommunista. Ezért is kérte Nagy Imrét, fogadja el a kompromisszumot. Kádárnak is kellett még egy nap, hogy ráeszméljen, csakis a gyökeres változás segíthet. A KV tagjai közül még négyen vagy öten javasolták Gerő leváltását. Árulkodó Fock Jenő 1957 nyarán kelt emlékezése: „Egységes volt a vélemény abban, hogy Kádár elvtárs a gazdasági dolgokat nem ismeri úgy, mint Gerő [mintha abban a helyzetben a gazdasági ismeretek számítottak volna! – Gy. L.], és Nagy Imre tevékenységét ellensúlyozni kell… Elvtelen, rohadt kompromisszum volt részünkről.”*137

Az ülést, Hruscsov kívánságának megfelelően húzták, amíg lehetett, de a KV-tagok olyan idegesen követeltek döntést, hogy hajnalban csak meg kellett tartani. Ehhez hozzájárult, hogy a szovjet küldöttek repülőgépe a sűrű köd miatt nem érkezett meg. Ezt Gerő alighanem nem is nagyon bánta. Nem voltak jó tapasztalatai, milyen következményekkel járhat a szovjet vezetés teljhatalmú megbízottainak látogatása. Még csak négy hónap telt el, hogy Anasztasz Mikojan segítségével eltávolították Rákosi Mátyást.

A párt legfelső testülete jelentősen átalakult. A Politikai Bizottság tagja lett Apró Antal, Gáspár Sándor, Gerő Ernő, Hegedüs András, Kádár János, Kállai Gyula, Kiss Károly, Köböl József, Marosán György, Nagy Imre, Szántó Zoltán, póttagja Losonczy Géza, Rónai Sándor. Az első titkár Gerő, titkárok Donáth Ferenc, Kádár, Kállai. Kimaradtak a legmegrögzöttebb sztálinisták: Révai József, Kovács István, Piros László és Rákosi kreatúrái: Ács Lajos, Bata István, Hidas István, Mekis József, Szalai Béla, Egri Gyula, Vég Béla. Az első titkár Hegedüs kivételével valamennyi hűbérurát és parasztját föláldozta. Ez a vezetés nagyrészt azokból állt, akikkel Kádár november 4. után igyekezett megteremteni hatalmát – Rákosi, Gerő és Nagy Imre ellen.

Gerő Ernő feltehetőleg nem tört mindenáron az első titkári posztra. Rákosi leváltásakor először nem vállalta, Kádár Jánost, majd Hegedüs Andrást ajánlotta maga helyett. Ez lehetett képmutató taktikázás, de Jurij Andropov augusztus 863-án jelentette a Kremlnek: „Saját magáról Gerő elvtárs azt mondta, hogy nem várta, hogy őt választják meg a KV első titkárává és ma is úgy véli, jelölése több szempontból nem volt szerencsés: nagyon beteg, nem magyar nemzetiségű [a korabeli szovjet zsargon szerint: zsidó származású – Gy. L.] s ezenkívül az ellenséges elemek és az ellenzék támadhatják a régi hibák miatt.”*138 Ennek ellenére Gerő természetesen meg volt győződve, hogy ő a legalkalmasabb a párt és az ország irányítására.

Úgy gondolom, Gerő Ernő nagyobb képességű politikus volt, jobban tudatában a válságnak, mint általában vélik. Már júliusban utasította a honvédelmi és a belügyminisztert, hogy készüljenek fel a közrend fenntartására, „ha bármiféle ellenséges provokáció történne.”*139 (Más kérdés, hogy a felkészülésből semmi sem lett.) „Előre látni kell – mondta október 12-én Andropovnak –, hogy Nagyot egy idő után vissza kell venni a pártvezetésbe…, mivel ebben az irányban igen nagy a nyomás. Ha viszont Nagy visszakerül a Politikai Bizottságba, akkor lehetséges, hogy ő lesz a »helyzet ura«… Abban az esetben, ha Nagy lehetőséget kap politikája megvalósítására (ennek a veszélye pedig jelenleg fennáll), akkor Magyarországon a legközelebbi jövőben olyan változások következhetnek be, amelyeknek következtében az ország társadalmi és gazdasági berendezkedése még kevésbé fog hasonlítani a szocialista berendezkedésre, mint ami Jugoszláviában tapasztalható.”*140

Gerő Ernő ismerte a pártvezetés róla alkotott véleményét is. „A felszólalók többsége – jelentette a Kremlnek a júniusi KV-ülésről Mikojan –, kijelentette, hogy egyetért Gerő jelölésével, de fenntartásokat fűztek hozzá, főképp Gerő jellembeli tulajdonságaival és munkamódszereivel kapcsolatban, s nem politikai motivációkkal, bár egyes elvtársak azt is mondták, hogy a Rákosira vonatkozó bírálat bizonyos mértékben Gerő elvtársnak is szól. A felszólalók többsége hangoztatta, hogy Gerő elvtárs igen durván bánik az emberekkel, goromba, nem tűri a kritikát, nem fogadja meg az elvtársak tanácsait, türelmetlen, nem toleráns azokkal az elvtársakkal szemben, akikkel nem ért egyet; egyikük még azt is mondta, hogy Gerő nem szereti a népet, márpedig szeretnie kellene… Jellemző, hogy két nap alatt több mint húsz KV-tag fejtette ki a véleményét Gerőről… Jellemző, hogy ezeket a neki szóló kritikai megjegyzéseket nyíltan mondták el.” Ennek ellenére „az ülésen senki mást nem léptettek fel jelöltül. Egyhangúlag őt választották meg.”*141

Nagy Imrének a szemére vetik, hogy személyi garanciák nélkül vállalta a miniszterelnökséget, noha délelőtt, Losonczy Géza lakásán nem ebben állapodott meg elvbarátaival. Valójában azonban a Politikai Bizottság, a titkárság jelentősen átalakult, Rákosi csaknem valamennyi hívét eltávolították, bekerült a vezetésbe a Nagy Imre-csoport két legjelentősebb politikusa, valamint Szántó és Köböl, ezekben a napokban a miniszterelnök fő támogatói. Kádár, Marosán, Kállai megjárta Rákosi börtöneit, Aprót, Kiss Károlyt korábban félreállították, Gáspár inkább Nagy Imréhez húzott, mint Gerőhöz, Rónai nem számított, 87Hegedüst nem tartotta komoly ellenfélnek. Ha Kádár melléje áll, talán Gerő leváltását is sikerült volna elérnie. A kényszerhelyzetben feltehetően abban bízott, hogy az átalakult vezetéssel, a szovjetek jóváhagyásával, országos népszerűsége segítségével felül tud kerekedni az első titkáron (ami másfél nap múlva be is következett). Alapvetően téves Marosán György utólagos helyzetértékelése: „Tegyük fel, hogy Nagy okosságból vagy bosszúból nem hallgat senkire, annál is inkább, mert ő az egyetlen lehetséges ember. Nem megy be a pártközpontba, nem vállal semmit. Akkor sem, ha a szovjetek akarják, mint annak idején 1953-ban. Van tapasztalata. Otthon marad azzal a tagadhatatlan népszerűséggel, amit akkor élvezett ország-világ előtt. Nem kellett volna sokáig várnia, csak három-négy hétig, és ő marad a platzon egyedül… Elmennek érte, a szovjetek is, térden állva kérik, segítsen. Megvolt a döntési lehetősége. De ő nem hallgat senkire, kinyúl a hatalomért, mint minden frakciós.”*142 Ha Nagy Imre „nem megy be”, Gerő és a kemény kéz politikája teljhatalmat kap, a szovjetek egyértelműen a fegyveres megoldást választják, a felkelőket leverik. Egyébként Donáth és Losonczy távolmaradása sem volt egyértelmű, ők is haboztak, tépelődtek. Október 24-én ugyan lemondtak, de 25-én bekapcsolódtak a vezetésbe, 26-án megfogalmazták programjukat a Központi Vezetőségben. Miután ezt nem tudták érvényesíteni, ismét lemondtak, de két nap múlva ismét részt vettek a munkában.

Mindezt az utókor állapítja meg. Október 24-én reggel, amikor a Rádió közölte a vezetés átalakítását, az utcán már nemcsak az indulatok tomboltak, hanem harc is folyt; ilyen kamarillamanőverrel a válságot nem lehetett megoldani. Visszaütött a gyakorlat, hogy a politika zárt ajtók mögött, a nyilvánosság teljes kizárásával formálódott, szereplőit csak a beavatottak ismerték, a nép legfeljebb néhány vezetőről tudta-sejtette, mit képvisel, a többiek neve gyakorlatilag semmit sem jelentett. Az ország, tanulva az addigi gyakorlatból, úgy gondolta, mindegy, kik a Politikai Bizottság tagjai, csak az számít, hogy Gerő Ernő maradt az első ember. Ezt Nagy Imre visszakerülése a hatalomba sem tudta ellensúlyozni. Magyarország már átélte az első titkár és a miniszterelnök áldatlan csatározását, az utóbbi vereségét. A forradalom legfőbb jellemzője már a kezdet kezdetén kialakult: az ország és a vezetés más sínpáron haladt, mindkettő a maga törvényei szerint.

A harckocsik

Arra a kérdésre, hogy ki hívta be a szovjet csapatokat Magyarországra, kézenfekvőnek tűnik a válasz: senki, hiszen itt voltak. Ám a történet nem ilyen egyszerű.

Dokumentum nincs, hogyan történt a behívás, legenda annál több, a beavatottak részéről is. A Magyarországon állomásozó Különleges Hadtest megbízott 88törzsfőnöke szerint Andropov nagykövet október 23-án délután megkérdezte a parancsnokot, Pjotr Lascsenko altábornagyot, hogy Budapestre tudja-e rendelni csapatait. Lascsenko közölte, hogy erre csak Moszkva adhat parancsot. A HM irattára szerint a minisztérium „főtadója”, Tyihonov altábornagy rendelte a fővárosba a csapatokat; Lascsenko a szovjet hadsereg vezérkari főnökétől, Szokolovszkij marsalltól kért és kapott parancsot a hadtest elindítására. (A főtadó nem ragadvány- vagy gúnynév volt, hanem hivatalosan használt rang: főtanácsadó.) A Magyar Néphadsereg hadműveleti csoportfőnöke szerint a főtadó a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek vezérkari főnökétől kért és kapott engedélyt az akcióra. Hegedüs András miniszterelnök úgy tudja, hogy Gerő Andropovtól kérte a beavatkozást. Egy igazán perdöntő tanú, Hruscsov elmondása szerint Gerő a szovjet katonai attasét kérte fel a beavatkozás elrendelésére, aki azonnal jelentette ezt Zsukov marsall honvédelmi miniszternek.

A dolgok logikája perdöntőbb minden emlékezésnél. Arról, hogy a szovjet csapatokat elindítsák Budapestre, nem dönthetett a nagykövet, a főtanácsadó, a Varsói Szerződés vagy a szovjet hadsereg vezérkari főnöke, még a honvédelmi miniszter sem, egyedül az SZKP Elnöksége. Elképzelhető, hogy ezt a sok tapasztalt, magas rangú tábornok, diplomata nem tudta? Elképzelhető egy nagykövetről, a HM főtanácsadójáról, hogy ne tudja, a csapatok közvetlenül Moszkvának vannak alárendelve? Vagy Gerőről, hogy egy katonai attaséhoz fordul?

Nyikita Hruscsov változatát a szocialista országok pártvezetőinek október 24-én estére, Moszkvába összehívott üléséről készült feljegyzésből ismerjük. A téma eredetileg a lengyel válság volt, de a felgyorsuló események napirendre tűzték a magyar felkelést is. Hruscsov október 23-án telefonon hívta meg az értekezletre Gerőt, aki „közölte vele, hogy Budapesten súlyos a helyzet, s ezért inkább nem menne Moszkvába.”*143 Ezután értesítette volna Zsukov Hruscsovot a katonai attasé jelentéséről.

Hruscsovról emlékiratai, nyilatkozatai alapján tudjuk, hogy úgy színezte az eseményeket, ahogy érdekei megkívánták vagy hangulata diktálta. Ezt tükrözi az értekezleten tartott referátuma is: „Hruscsov elvtárs közölte, nem érti, mit művel Gerő elvtárs, Hegedüs elvtárs és a többiek. Jelzések érkeztek arról, hogy Magyarországon igen súlyos a helyzet. Ez azonban a magyar elvtársakat, Gerőt és Hegedüst nem gátolta abban, hogy folytassák a tengeri fürdőzést. Amikor végre hazatértek, »kirándultak« Jugoszláviába.”*144

Eltekintve attól, hogy Hegedüs nem is „fürdőzött”, Hruscsov elfelejtette megemlíteni: Gerő az ő utasítására tartózkodott a Krímben, hogy fürdőzés közben találkozzék Titóval. S természetesen az ő utasítására „kirándult” Jugoszláviába.

Hruscsov szerint „az SZKP KB Elnöksége nem adott engedélyt a beavatkozásra, mert erre vonatkozó felkérés nem hangzott el a vezető magyar funkcionáriusok részéről, még akkor sem, amikor Gerő elvtárs előzőleg Hruscsov elvtárssal beszélt. Röviddel ezután telefonáltak a budapesti szovjet nagykövetség89ről, hogy a helyzet rendkívül veszélyes, és szükséges a szovjet egységek beavatkozása. Az elnökség megbízta Hruscsov elvtársat, hogy telefonon beszélje ezt meg Gerő elvtárssal. Ez meg is történt. Hruscsov elvtárs közölte, hogy teljesítjük a kérésüket, amennyiben a Magyar Népköztársaság kormánya ezt írásba foglalja. Gerő azt válaszolta, hogy nincs módjában összehívni a kormányt. Hruscsov elvtárs ekkor azt ajánlotta, hogy a kérést terjessze elő Hegedüs elvtárs, mint a Minisztertanács elnöke. Bár ez mindmáig nem történt meg, a helyzet úgy alakult, hogy Zsukov elvtárs parancsot kapott Budapestnek a Magyarország területén és Ungváron állomásozó katonai egységekkel való elfoglalására.”*145

Elképzelhető, hogy a szovjet vezetés a magyar hierarchia első emberének szavára nem indította meg a csapatokat, de a miniszterelnök kérésére hajlandó lett volna? Inkább Hruscsov politikai szimatára jellemző, hogy azonnal tudta, erről a lépésről számot kell adnia a világnak. Ez meg is történt október 28-án, amikor az ENSZ Biztonsági Tanácsa megtárgyalta a magyar kérdést. Készítettek hát egy levelet, október 24-i keltezéssel, melyben a magyar kormányfő a szovjet csapatok segítségét kéri. Ezt október 27-én délután átadták Nagy Imrének, aki nem volt hajlandó aláírni, mondván, hogy akkor ő még nem volt miniszterelnök. Ez igaz, de ennél fontosabb, hogy Nagy Imre addigra felismerte, milyen végzetes lépés volt a szovjet csapatok behívása, s nem akarta magára vállalni ennek ódiumát. Végül Hegedüs András írta alá a kérelmet, aki 24-én, ha de facto nem is, de jure még miniszterelnök volt.

Hruscsov ködösítése, hogy „a helyzet úgy alakult”, nem jelenthet mást, mint hogy Gerőnek és Andropovnak sikerült meggyőznie a szovjet vezetőt: a beavatkozás elkerülhetetlen. A negyvenkét éves Jurij Andropov 1953 óta teljesített szolgálatot a budapesti nagykövetségen. Innen indult szédítő karrierje a szovjet párt- és államvezetés csúcsára. A beavatkozáshoz alaposan el kellett túlozni a veszélyt, hiszen a segélykérésre már kora este sor került. A dokumentumok alapján egyértelmű, hogy a nagykövet kezdettől szorgalmazta a beavatkozást. Már október 23-án délelőtt jelentette Moszkvának: „Számunkra úgy tűnik, hogy az így kialakult hangulatban a magyar elvtársak segítség nélkül aligha képesek a határozott és bátor cselekvés útjára lépni.”*146 A Különleges Hadtestet 18 óra tájban helyezték riadókészültségbe, huszonegy órakor kapott parancsot, hogy induljon Budapestre, s a csapatok huszonkét órakor indultak el a Dunántúlról és az Alföldről.

Az SZKP Elnökségének október 23-i, késő esti ülésén Zsukov marsall adott tájékoztatást a magyarországi helyzetről, bizonyára a katonai felderítés jelentései alapján: „Százezres tömegtüntetés Budapesten. Felgyújtották a Rádiót… Be kell vonulni… Az országban ki kell hirdetni a hadiállapotot, kijárási tilalmat kell bevezetni.” Ne vonjuk le az elsietett következtetést, hogy a hadsereg „héjái” követelték a fegyveres beavatkozást. Látjuk majd, hogy az események során Zsukov a mérsékeltek közé tartozott. A hatvanéves Georgij Zsukov a második világháború egyik legjelentősebb hadvezére volt, a szovjet hadsereg legfőbb 90parancsnoka, Sztálin katonai helyettese. Politikai karrierje azonban nem sikerült úgy, mint amerikai pályatársáé, Eisenhower tábornoké. A háború után kegyvesztett lett; Sztálin nem tűrt meg maga mellett népszerű embereket. 1955-től 1957-ig honvédelmi miniszter, majd újra száműzték a vezetésből. A magyarországi beavatkozást egyébként Hruscsov javasolta, az elnökség szinte egyhangú egyetértésével. A kivétel Mikojan volt: „Nagy nélkül nem lehet úrrá lenni a mozgalmon, így nekünk is olcsóbb. Kételyei vannak a szovjet csapatok bevonulásával kapcsolatban. Mit veszíthetünk? Végezzék el a rendcsinálást a magyarok. Ha bevonulnak csapataink, elrontjuk magunknak a dolgot. Próbálkozzunk politikai lépésekkel, és csak azután vonultassuk be csapatainkat.” Tévedés ne essék: Mikojan sem akkor, sem a későbbiekben nem rokonszenvezett a magyar felkeléssel, hanem más úton vélte szolgálni a Szovjetunió érdekeit. Más kérdés, hogy koncepciójának esetleges győzelme nemcsak a magyar forradalomnak jelentett volna reményt, hanem az egész szocialista világ politikáját átformálta volna. Legfőbb ellenlábasa Molotov volt, aki már akkor leszögezte: „Nagy útján csak aláássuk Magyarországot.” Hruscsov óvatosabb volt (Mikojan az ő első számú híve volt): „Nagyot vonjuk be a politikai tevékenységbe. De egyelőre ne tegyük meg [miniszter]elnöknek.”*147

A döntésnek még egy tényezője volt: Rákosi Mátyás. Rákosival a Szovjetunióban egyáltalán nem úgy bántak, mint bukott politikussal. Szép, tengerparti villában lakott a Krímben, Hruscsov egyszer meghívta vadászni is, s rendszeresen találkozott a Szovjetunió és a népi demokratikus országok vezetőivel. A magyar eseményekről jól tájékozott volt, s helyzete miatt is egyre borúlátóbb. Október elején „felhívtam a vécsén [közvetlen vonalon] a Politikai Bizottságot. A telefonnál Ács Lajos jelentkezett. Röviden elmondtam neki, hogy mit látok. És hozzátettem: ha azonnal nem kezdenek éles és határozott támadást az elszemtelenedett reakció és revizionizmus ellen, akkor legyenek elkészülve arra, hogy Magyarországon is olyan lázadás tör ki, mint amilyennek Poznańban voltunk tanúi, azzal a különbséggel, hogy ez a felkelés nem vidéken, hanem Budapesten jelentkezik, s nem lesz erőnk, hogy leverjük, mert közben dezorganizáltuk a saját karhatalmunkat is.” Október 23-án este hívatta az SZKP Elnöksége. Rákosi érthetően felnagyítja a saját szerepét. Nem hihető például, hogy a szovjet vezetők – köztük Zsukov marsall – tőle érdeklődtek volna, „hol állnak Budapest környékén szovjet csapatok”. Ám Rákosi olyan tényekről számol be, melyeket csak egy jelenlévő ismerhetett. „Mikor Hruscsov e. [elvtárs] befejezte információját… azonnal megkérdezte, hogy az én megítélésem szerint szükség van-e a szovjet csapatok közbelépésére… A legcsekélyebb habozás nélkül azonnal kijelentettem, hogy erre feltétlenül szükség van, mégpedig haladéktalanul.” Nem valószínű, hogy Rákosi véleményének döntő súlya volt, de megerősíthette a szovjet vezetőket a döntésben. Érdekes momentuma az emlékezésnek, hogy Hruscsov a tárgyalások alatt telefonon beszélt Gerővel, s ekkor közölte, hogy ne hozzanak semmilyen döntést, amíg meg nem érkezik a szovjet küldött. Amikor 91„a részletekről megkérdeztük, panaszkodott, hogy elég rosszul volt érthető, amit Gerő e. mondott.”*148 Jellemző adalék, hogyan döntöttek Moszkvában egy ország sorsáról.

Magyarországon a párizsi békeszerződés alapján, az Ausztriát megszállva tartó csapatok utánpótlásának biztosítására tartózkodtak szovjet alakulatok. 1955-ben a volt szövetséges hatalmak megkötötték a békeszerződést Ausztriával, csapataik kivonultak, az ország független lett, ami sok magyarban ébresztett reményt, hogy Magyarországra is ilyen jövő várhat. 1955 májusában azonban megkötötték a Varsói Szerződést. Az egyezmény ugyan leszögezte: „A szerződő felek… kölcsönösen tiszteletben tartván függetlenségüknek, állami szuverenitásuknak és az egymás belügyeibe való be nem avatkozásának elvét”, de ez csak afféle szóvirág. Az egyezmény ugyanúgy legalizálta a szovjet csapatok jelenlétét a szocialista országokban, mint a NATO az amerikai csapatokét Nyugat- és Dél-Európában. A szokásos hallgatólagos megállapodás volt a nagyhatalmak között.

Magyarországon egy „különleges”, közvetlenül Moszkvának alárendelt hadtest tartózkodott: két gépesített gárdahadosztály, valamint vadász- és bombázórepülők s hidászok. A hadtest már júliusban parancsot kapott, készítsen tervet egy esetleges felkelés felszámolására. A tervet „Volna” („Hullám”) fedőnéven kidolgozták, de a csapatokat nem készítették fel. Október elején Lascsenko altábornagy felderítő jelentésekre hivatkozva jelentette a vezérkarnak, hogy megmozdulásokra lehet számítani. Hasonló jelentéseket küldött Andropov nagykövet is. Október közepén, feltehetőleg a lengyel helyzettel összefüggésben, fokozott készültséget rendeltek el, bár ennek ellentmondani látszik, hogy a katonák egy része mezőgazdasági munkára volt kivezényelve.

Zsukov október 24-i jelentése szerint 23-án huszonhárom órakor a hadtest fő erőit elindították Budapestre. A sűrű köd a csapatok haladását is nehezítette. A T 34-ek országúti sebessége 60 km/óra volt, s a távolság 60-80 kilométer. Az első egységek hajnali két órakor érkeztek a fővárosba, azzal a paranccsal, hogy tüzet csak akkor nyithatnak, ha megtámadják őket. A hatezer katona, kétszázkilencven harckocsi, százhúsz páncélozott szállító harcjármű, százhatvan ágyú azonban kevésnek bizonyult, mivel a magyar honvédségtől, államvédelemtől, rendőrségtől szinte semmi támogatást nem kaptak. Így a szovjetekre kettős feladat hárult: megvédeni a kijelölt fontosabb objektumokat s felvenni a harcot a felkelőkkel, akiket ők kétezer főre becsültek. Az első napon húsz halottat, ötven sebesültet, nyolc harckocsit, négy páncélozott harcjárművet vesztettek. Ezt azért kell jelentős veszteségnek nevezni, mivel egyáltalán nem számítottak ellenállásra.

Az éjszaka folyamán Magyarországra vezényelték a Kárpáti Katonai Körzet lövészhadtestének két hadosztályát s a Romániában állomásozó csapatok egy hadosztályát is: összesen harmincegyezer ötszáz főt, ezeregyszázharminc harckocsit és önjáró löveget, háromszáznyolcvan páncélozott szállító járművet, hat92száztizenöt tüzérségi löveget és aknavetőt, száznyolcvanöt légvédelmi löveget, háromezer-kilencszázharminc gépkocsit, százötvenkilenc vadászrepülőgépet, százhuszonkét bombázót. A csapatoknak csak egy része – mintegy húszezer fő – harcolt a fővárosban, más egységek a nyugati és a jugoszláv határt zárták le, a vidéket szállták meg. A légierőt, a nehéztüzérséget nem vetették be.

Az események menetébe beleszólt a véletlen is. A két moszkvai emisszárius, Anasztaz Mikojan és Mihail Szuszlov – mindketten az SZKP Elnökségének tagjai, előbbi a Minisztertanács első elnökhelyettese, utóbbi a KB titkára – október 24-én, késve érkezett Budapestre. A nagy köd miatt repülőgépük nem a fővárosban, hanem Veszprémben (más forrás szerint Székesfehérváron) szállt le. Személyük kiválasztása jellegzetes az akkori szovjet politikára. A hatvanegy éves Mikojan még a lenini garnitúrához tartozott, bár Sztálin alatt került a csúcsra. Hruscsov legfőbb támogatója volt a sztálinizmus elleni harcban. Mint láttuk, ő volt az egyetlen, aki helytelenítette a beavatkozást. Az ötvennégy éves Szuszlov ugyan Hruscsovot pártolta Molotovék ellen, de velejéig konzervatív politikus volt, évtizedekig a párt fő ideológusa, egész életét az apparátusban töltötte. A szovjet parancsnokságról felhívták Gerőt, s aligha örültek közlésének, miszerint „a szovjet csapatoknak a városba való bevonulása rontja a lakosság hangulatát, köztük a munkásokét is.”*149 Az útjuk azonban békés volt – harckocsifedezettel érkeztek Budapestre, személyi biztonságuk őrzésére a Különleges Hadtest felderítőszázadát jelölték ki –, az idő gyönyörű, s amikor a fővárosba értek, a harcok épp csendesedtek. Ennek alapján jelentették a Kremlnek: „A szovjet katonai parancsnokság és a magyar fegyveres erők parancsnoksága korábbi jelentései kissé eltúlozták a veszélyt… Az a benyomásunk, hogy főképp Gerő elvtárs, de más elvtársak is túlbecsülik az ellenfél erejét, és lebecsülik a saját erejüket… A felkelők összes gócát felszámolták.”*150 Nagy Imre: „Mikojannak egyébként az volt a… véleménye, hogy túlzottan megijedtünk, túlbecsültük az eseményeket, kár volt… ezt ilyen módon intézni.”*151 Mikojan még az esti PB-ülésen is úgy értékelte a helyzetet, hogy a zendülést leverték. „A magyarországi eseményekkel kapcsolatban ki kell dolgozni a megfelelő jelszavakat, levonni a következtetéseket az események lezárása után, értékelni kell, hogyan jutottunk ebbe a helyzetbe… Felhívást kell készíteni a Minisztertanács nevében, ezt igen gondosan kell megírni, mint az események utáni első kormánydokumentumot…, mert az egész világ fel fog figyelni rá.”*152

Hruscsov úgy érezhette: Gerő feleslegesen keverte bele egy súlyos konfliktusba. Talán ezért fakadt ki Gerő „fürdőzése”, „kirándulása” miatt. Bizonyára rossz néven vette azt is, hogy Gerő nem hallgatott rá, s önhatalmúlag átalakította a vezetést. Mindez alighanem hozzájárult, hogy az első titkárt fél nap múlva menesztették. De feltehetően hozzájárult ahhoz is, hogy Hruscsov az elkövetkezendő napokban sokat adott Mikojan véleményére. „A helyzet nem olyan szörnyű – jelentette ki a szovjet pártvezető a már idézett moszkvai értekezleten –, mint amilyennek a magyar elvtársak és a szovjet nagykövet lefestették… 93Reggelre feltételezhetően helyreáll a nyugalom.” Az értekezleten egyébként a német pártvezető, Walter Ulbricht, háromnegyed órás beszédben fejtette ki: „Erre a helyzetre azért került sor, mert nem lepleztük le kellő időben ideológiai eszközökkel azokat a helytelen nézeteket, amelyek Lengyelországban és Magyarországon felbukkantak.” Hruscsov válasza mértéktartó volt: „Ezeket a problémákat gondoljuk át alaposabban. Tudatosítsuk, hogy nem a Kommunista Internacionálé korában élünk, amikor csak egyetlen párt volt hatalmon. Hogyha manapság akarnánk parancsolgatni, azzal csak fölösleges káoszt váltanánk ki.”*153

Van egy mozzanat, mely látszólagos rejtélyessége ellenére alighanem súlyosan befolyásolta az elkövetkező időkben a szovjet politikát. A magyarországi szovjet csapatok főparancsnokául azonnal kinevezték a Vörös Hadsereg vezérkari főnökének első helyettesét, Mihail Malinyin hadseregtábornokot, s vele együtt Budapestre küldték Ivan Szerov hadseregtábornokot, a KGB – az államvédelem – elnökét. Az ötvenhét éves Malinyin harcolt a világháború szinte valamennyi nagy csatájában, az ötvenegy esztendős Szerov nevéhez fűződik többek között a csecsenek, ingusok, kalmükök, krími tatárok deportálása a háború végén. Személyük és beosztásuk sokkal jelentékenyebb volt, mint holmi helyi zendülés felszámolása. A két tábornok már 24-én hajnalban Budapestre érkezett, ami a két politikusnak csak déltájban sikerült.

„Ha nem siet – mondta Zsukov a Kárpáti Katonai Körzet főparancsnokának, Pavel Batov vezérőrnagynak –, az amerikaiakkal fogja magát szemben találni.”*154 Batov kétszer kapta meg a Szovjetunió Hőse kitüntetést, az ő csapatai találkoztak a háborúban német földön a brit erőkkel. Mikojan és Szuszlov október 26-án jelentette a Kremlnek, hogy Nagy Imre közölte, a magyar kormány tárgyalásokat kezd a szovjet csapatok kivonásáról. Az emisszáriusok kijelentették, hogy „ezt a legdurvább hibának tartjuk, mivel a szovjet csapatok kivonása elkerülhetetlenül az amerikai csapatok bevonulásához vezet”. Ugyanebben a jelentésben olvasható: Nagy Imre azért szeretné megnyerni a néptömegeket, mert különben csak a szovjet csapatokra támaszkodhatnának, ami „előkészítené az amerikaiak bevonulásához vezető utat.”*155

Ha az efféle kijelentések a sajtóban jelennek meg, vagy Hruscsov szokott tirádái közé tartoznak (október 25-én például kijelentette Veljko Mićunović jugoszláv nagykövetnek: a Nyugat „Magyarországgal kezdte, hogy aztán szépen megfojtsa az összes európai szocialista államot”*156), nyugodtan propagandamanővernek minősíthetnénk. Mivel azonban a legbizalmasabb tanácskozásokon és jelentésekben szerepelnek, nem lehet elengedni a fülünk mellett. A két PB-tagnak – és Zsukovnak, a Szovjetunió politikailag is legképzettebb hadvezérének – pontosan tudnia kellett, hogy amerikai csapatok csak a semleges Ausztrián vagy Jugoszlávián keresztül, avagy Csehszlovákia lerohanásával érkezhetnek Magyarországra. Ez pedig a harmadik világháború kitörését jelentette volna.

Sztálin halála után mindkét világhatalom olyan kacskaringós utat járt be, melynek okait ma már egyértelműen fantazmagóriának kell minősítenünk. Az 94Egyesült Államok azért szorgalmazta az egyoldalú német békeszerződés megkötését, a német hadsereg felfegyverzését, a NATO megalakítását, mert attól tartott, hogy a szovjetek – akik ekkor már a békés megoldás felé tapogatóztak – minden nehézség nélkül lerohanhatják Nyugat-Európát s előrenyomulhatnak az Atlanti-óceánig. A szovjetek válaszul létrehozták a Varsói Szerződést, tartva a nyugatnémet revansizmustól, noha a német hadsereg akkor még nem jelentett komoly erőt. Felmondták a szovjet-angol s a szovjet-francia egyezményt, s ismét előtérbe került a nehézipar erőltetett fejlesztése. Ezután ismét fordulat következett be, megkötötték az osztrák békeszerződést, s Genfben tárgyalóasztalhoz ült a négy nagyhatalom, először a világháború befejezése óta. Ám 1956 őszén a szovjet hírszerzés bizonyára tudott az izraeli-angol-francia háborús készülődésről Egyiptom ellen, s a közel-keleti fejleményeket a vezetés, a maga ideologikus gondolkodásával – vagy egyszerűen a veszély lehetőségével számolva – összefüggésbe hozhatta a lengyel és a magyar eseményekkel. Úgy vélte, vagy legalábbis számításba vette, hogy az „imperialisták” általános támadásra készülnek a szocialista tábor ellen.

Ezt látszik alátámasztani, hogy a szovjetek ilyen jelentős haderőt mozgósítottak, noha Magyarországon harcra nem számítottak. Különösen feltűnő az utcai harcokra alkalmatlan légierő és nehéztüzérség nagy száma. Ezeket nem is vetették be a magyarországi hadműveletek során. A Különleges Hadtest első feladata az osztrák határ lezárása volt. Hasonló jelenségek voltak tapasztalhatók november 4-én is.

A helyzetmegítélés, hogy az erődemonstráció elegendő lesz, feltehetően Lascsenkótól származott, aki a berlini lázadáskor az NDK fővárosában teljesített szolgálatot; a világháborúban hadosztályparancsnok volt. Tyihonov főtanácsadó is osztotta ezt a véleményt; ezért is indították a magyar alakulatokat lőszer és lőparancs nélkül a Rádió védelmére. A szovjet alakulatok ugyan lőszerrel érkeztek, de ugyancsak azzal a paranccsal, hogy ne lőjenek. A sztálini terror okozta bűntudat ebben az esetben is szerepet játszott. „Amikor október 23-ról 24-re virradóra Budapesten elkezdődtek az események, a moszkvai vezetés és mi is, itt a budapesti követségen a legjobban a vértől féltünk”*157 – mondta évtizedekkel később Valerij Krjucskov, akkori budapesti követségi attasé, aki később ugyanúgy a KGB vezetője lett, mint főnöke, Andropov. A „flottademonstráció” téves megítélésére vall az is, hogy gyalogsági támogatás nélkül küldték Budapestre a harckocsikat. A szovjet tábornokok nem botcsinálta katonák voltak, mint magyar kollégáik, hanem tapasztalt, világháborús veteránok; pontosan tudták, hogy a tankok gyalogsági fedezet nélkül utcai harcra alkalmatlanok. Erre vall a nagyszámú gumikerekű páncélkocsi – „mozgó koporsó” – bevetése is; a kerekeket könnyen ki lehetett lőni kézifegyverrel, s a gépkocsikban lévő katonák puskatűz ellen is védtelenek voltak. A veszélyt csak fokozta a páncélozott szállító járművek konstrukciós hibája: a keréktárcsa túl kicsi volt, a differenciálmű túl mélyen feküdt, így, ha kilőtték a gumiabroncsot, a keréktárcsa nem ért le a földre s a jármű 95teljesen mozgásképtelen lett. A gumikerekes ágyúk, az ágyúkat vontató tehergépkocsik ugyancsak védtelenek voltak a gyalogsági fegyverek ellen.

A harckocsik nyitott páncéltoronnyal érkeztek Budapestre, a harcosok kint ültek a tankokon. A várost nem ismerték, térképeik elavultak és pontatlanok voltak (még a hidak száma és helye sem egyezett), a köd sűrű, a vezetésükre kirendelt magyar összekötőtisztek nem érkeztek meg vagy nem találták őket. A szovjet csapatok fő gyülekezési pontja a Népliget, a Kálvin tér, a Sztálin tér, az angyalföldi Elektromos-pálya volt. Amikor a hadtest törzse hajnalban a Honvédelmi Minisztériumba érkezett, a harckocsikat azonnal a Rádió felszabadítására küldték. A Rádió hét órával később esett el. Erre nincs magyarázat. Állítólag nem találtak oda.

A vezetők flottademonstrációnak szánták a harckocsikat. Az utca nem így gondolta.

96
Rendkívüli állapot
Fasiszták

Az ország október 23-án hivatalos forrásból alig tudhatott meg valamit arról, mi történik Budapesten. A rádióban a Gerő beszéd előtt hangzott el rövid beszámoló a felvonulásról, majd az este tíz órai hírekben: „Budapesti fiatalok ma délután a Parlament elé vonultak. Az esti órákban Nagy Imre elvtárs szólt a fiatalokhoz. Nagy Imre elvtárs jelenleg tárgyal az ifjúsági küldöttekkel és több képviselővel.”*158 Az éjjeli híradásban bőségesen foglalkoztak a külföldi eseményekkel – megtudhattuk például, hogy „Hatojama japán miniszterelnök ma Párizsból Londonba érkezett”*159 –, de egyetlen szó sem hangzott el arról, mi van Budapesten, az országban, elsősorban a Rádiónál. Alighanem egyedülálló a rádiózás történetében, hogy egy rádióállomást a felkelők támadnak, s a rádió erről nem ad hírt.

A másnap reggeli országos napilapok többarcúak. Az anyag egy részét nyilvánvalóan a tüntetés előtt vagy annak békés szakaszában adták nyomdába. Ezek részben a jugoszláv-magyar tárgyalásokkal, részben a lengyelországi eseményekkel foglalkoztak, de szép számban olvashatók ilyen cikkek is: „Műszaki dolgozók problémái egy tervező vállalatnál”, „A hetvenöt éves Picasso”, „A gyógyszerészek nagyobb megbecsüléséről”, „Cipőiparunk a teljes gépesítés küszöbén.”*160 A lapok az MTI tárgyilagos összefoglalója alapján számoltak be a tüntetésről. Voltak már kommentárok is. Szabad Nép (nem került utcára): „Az egészségesen és fegyelmezetten induló tüntetésbe rossz elemek is keveredtek, amelyek a tömeghangulatot egy-egy jelszó erejéig szovjetellenes célokra próbálták felhasználni. Ezt nem látni, ettől nem elhatárolni magunkat súlyos hiba volna… De az egész jelenség elemzésének alapmotívuma, hogy a párt hónapokon keresztül nem tudott az egészséges tömegkövetelések élére állni… Mélységes megdöbbenéssel és megrendüléssel láttuk, hogy… illetékes szervek karhatalmi beavatkozásra adtak parancsot, s ennek a beavatkozásnak tragikus áldozatai vannak.”*161 Magyar Nemzet: „A fiatalság lelkesedését kihasználva, azzal visszaélve azonban több helyen kísérlet történt arra, hogy a főváros egyetemi ifjúságának felvonulását zavarkeltésre használják fel. Különösen a Rádió épülete előtt volt ilyen kendőzetlenül zavart keltő csoportosulás, amely sajnálatos módon összetűzéshez, tűzharchoz is vezetett. Az ifjúság és a felvonulást nagy figyelemmel kísérő fővárosi lakosság egészséges gondolkodását, a párt és a népi demokrácia ügyéhez hű magatartását bizonyítja, hogy ezeket a provokatív megmozdulásokat 97maga a tüntető fiatalság és Budapest lakói utasították vissza.”*162 A Népszava tudathasadt. Közölte a SZOT Elnökségének kiáltványát: „A békésnek szánt tüntetést azonban felelőtlen elemek és provokátorok ellenforradalmi megmozdulássá igyekeztek átalakítani. Soviniszta, szovjetellenes jelszavak kiáltozásával sok, politikailag tapasztalatlan fiatalt maguk mellé állítottak. Nem egy helyen támadást intéztek a munkásosztály vörös zászlaja ellen, a proletár nemzetköziség vörös csillaga ellen, gyalázták a pártot, pogromhangulatot szítottak, támadást vezettek a Rádió épülete ellen.” A bizonyára később fogalmazott vezércikk szerint viszont: „A Népszava szerkesztősége ezúttal kinyilvánítja, hogy nem ért egyet Gerő Ernőnek a Rádióban október 23-án este elhangzott beszédével és azt provokációra alkalmasnak, a munkásosztály megcsúfolásának tekinti. Ezért kijelentjük, hogy nem vagyunk hajlandók fejbólintóan dolgozni olyan vezetés irányításával, amely Gerő Ernő módjára képtelen megoldani hazánk sorsdöntő kérdéseit.”*163

Más esetben kiáltó jelzés lett volna, hogy a párt központi lapja nem jelent meg, s az első titkár beszédét egyetlen újság sem közölte. Az utca azonban már első kézből szerezte be a híreket.

A Központi Vezetőség hajnalig tartó üléséről megjelent hivatalos közleményt a rádió reggel nyolc óra után sugározta. Ez nem tartalmazott mást, mint az új Politikai Bizottság és titkárság névsorát, valamint egy semmitmondó mondatot: „A Központi Vezetőség utasította a Politikai Bizottságot, hogy haladéktalanul dolgozza ki az ország előtt álló feladatok megoldására vonatkozó javaslatot.”*164

Jóval korábban azonban, a négy óra harminc perces műsorkezdéskor, felolvasták a Minisztertanács közleményét: „Fasiszta, reakciós elemek fegyveres támadást intéztek középületeink ellen és megtámadták karhatalmi alakulatainkat.”*165

A Minisztertanács azon az éjszakán nem ülésezett. A közleményt a pártközpontban fogalmazták. Hegedüs András szerint Gerő és ő, bár a fogalmazvány Nonn György kézírásával, Hegedüs javításaival maradt fenn. Ami nem szerepelt az esti Gerő-beszédben, de amit az ország belehallott, az most elhangzott: a vezetés fasisztának nevezte a zendülőket. Igaz, az öt óra harminckor és hat óra harminckor megismételt közleményben ezt Betlen Oszkár javaslatára némiképp már kozmetikázták: nem „fasiszta”, hanem „ellenforradalmi” elemekről esett szó.

Fennmaradt a „kormánynyilatkozat” eredeti, még gorombább változata, melyet a Központi Vezetőség nevében akartak kiadni: „A dolgozó nép ellensége, reakciós sötét hordája, kihasználva az egyetemi ifjúság békés felvonulását, kezet emelt a magyar dolgozó nép államára, megtámadta a főváros középületeit, és ellenforradalmi jelszavakat hangoztatva gyilkolt, rombolt és gyújtogatott.” A felhívást röpcédulának is szánták, mert a szövegre ceruzával ráírták: „100000 példány!!!”*166 Három felkiáltójellel. A lakihegyi adó „Szolgálat átadás-átvételi megjegyzések” című füzetében tintával ez a bejegyzés van: „Nem olvasták be, visszavonták.”*167

98

Egyik nyilatkozatot sem írhatta Nagy Imre. A nyilatkozatok stílusa merőben idegen volt tőle, s az irományok megfogalmazása idején a Központi Vezetőség még nem is jelölte őt miniszterelnöknek. Arról nem is beszélve, hogy október 24-én hajnalban ezt a tisztséget semmiképp sem láthatta el. Adott viszont egy nyilatkozatot az MTI-nek, ami a lényegét tekintve nem különbözött az előzőktől: „Miután a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége, a Népköztársaság Elnöki Tanácsa, a nép bizalma a nehéz órákban újra a miniszterelnök terhes felelősségét bízta rám, meg kívánom ragadni az első alkalmat arra, hogy a legélesebben megbélyegezzem a Magyar Népköztársaság rendje és a népuralom ellen irányuló ellenforradalmi provokációt… Nagy számú felfegyverzett ellenforradalmi bandák támadták meg Budapest egyes középületeit…, munkásokat, ártatlan járókelőket, a velük hősiesen szembeszálló karhatalom tagjait mészárolták le.”*168

Ezt a nyilatkozatot nem közölte a Rádió, nem jelent meg a fővárosi lapokban sem, csak vidéken. Vajon ki intézkedett és miért? Eredetiségéhez stílusánál fogva sem fér kétség. Ennyire bigott és elvakult volt Nagy Imre? Ennyire tájékozatlan és félretájékoztatott. Mit tudhatott október 23-ról 24-re virradó éjjel a történtekről? Benke Valériától – első kézből – azt, hogy a tömeg fegyveresen ostromolja a Rádiót. A fegyveres erők vezetőitől, pártforrásokból, hogy megtámadják a laktanyákat, rendőrőrsöket, pártépületeket, gyárakat. Arról, hogy mit akar az utca, fogalma sem volt. Legkevésbé arról, hogy kik fogtak fegyvert. A Kossuth Lajos téren csak egy arctalan, sötétségbe burkolt tömeget látott. A tragikai vétséget ott követte el, hogy nem tudott felülkerekedni alkatán, elvein, nem hallgatott barátaira, nem vett részt a tüntetésen, ahol a pórusaival, idegvégződéseivel tapasztalhatta volna meg az utcát. Ezt elmulasztva, a szörnyű sokk hatására születtek ezek a szörnyű szavak. A tájékozatlan ember, akit villámcsapásként érnek az események, csak a beléje idegződött sablonokból tudja összerakni maga számára a valóságot. Hogy a nép kelt föl és fogott fegyvert, azt Nagy Imre az első pillanat döbbenetében nem tudta elképzelni. Maradt hát az évtizedek alatt beléje rögzült fantomkép az imperialistákról, reakcióról, ellenforradalmárokról. Pedig Nagy Imre elméletileg jól ismerte a helyzetet; bizonyítja ezt egy, azokban a napokban készített jegyzete: „A rendszer hibája. [Az eredetiben aláhúzva.] Embertelenség. Nemzetietlenség. Gyökértelenség.”*169 Amikor az utca visszaigazolta saját elemzését, a döbbenet hatására az életidegen sablonok kerekedtek felül benne. A miniszterelnök pontosan tudta a vezetés bűneit, de azt nem tudta elképzelni, hogy az utca fegyverrel válaszol rájuk.

Kétségtelen, a helyzet viharos gyorsasággal változott: a felvonulásból tüntetés, a tüntetésből lázadás, fegyveres felkelés lett. Ezek a folyamatok az utcán nem váltak el egymástól. Akik tüntettek a Petőfi-, a Bem-szobornál, akik ledöntötték a Sztálin-szobrot, akik ujjongtak, énekeltek, kiabáltak, őrjöngtek, nem voltak ellenforradalmárok, akkor sem, ha bizonyára ilyenek is akadtak a több százezres tömegben, alig tíz évvel a Horthy-, a Szálasi-korszak után. Azok sem voltak 99ellenforradalmárok, akik kivágták az idegen címert a magyar zászlóból, leverték a számukra idegen vörös csillagokat, fegyvert szereztek vagy fegyverhez jutottak és lőttek, akik a harc során embereket öltek. Nem voltak fasiszták, mert a fasiszta kommunizmus ellen lázadtak, azt támadták.

A politikai vezetés nyilatkozata nemcsak az utcán hömpölygő százezreket sértette vérig, hanem az egész várost. Az utcát nem érdekelte a szófacsarás, hogy fasisztának vagy ellenforradalmárnak nevezik őket. Ezek a kifejezések akkoriban azt jelentették, hogy ők gyilkosok, a nép ellenségei. Az utca szerint a hatalom volt a gyilkos, a nép ellensége; akár fegyverrel is ki akarta kényszeríteni, hogy a nép nevében a nép beszéljen. A Rádió védőinek tragédiája helyzetükből adódott. Hozzájuk hasonló társaik, akiket a stúdió felmentésére küldtek, az utcán nem használtak fegyvert a felkelők ellen. Az ostromlott épületbe szorult fegyveresek csak fegyverrel védekezhettek.

A lengyel megújulásnak egyik sarkalatos pontja volt, hogy megváltoztatták a korábbi hivatalos álláspontot az ugyancsak véres poznańi lázadásról: nem ellenforradalmi támadásnak, hanem a nép jogos elégedetlenségének minősítették. A magyar vezetés nem tanult a lengyel példából.

A szabad világ

Ami a háború után a „rab országokban” történt, abban benne volt az Egyesült Államok keze is. És fordítva: a „szabad világra” is rányomta a bélyegét a Szovjetunió. Nem beszélve most a hivatalos hírszerzésről és elhárításról (bár ezekkel is összefonódva), ki-ki a maga módján: a szovjetek legális vagy illegális kommunista pártokkal, nemzeti felszabadítási mozgalmakkal, az amerikaiak kifinomult és hatásos propagandagépezetükkel.

A Magyar Népköztársaságnak 1956-ban nem kevés ellensége volt. Tíz-egynéhány évvel azelőtt Magyarországon jobboldali, ultrakonzervatív rendszer volt, jól szervezett államapparátussal, tisztikarral, rendőrséggel, csendőrséggel, évtizedekig jobboldalinak nevelt több százezres aktív – és milliós passzív – háttérrel. Ezek egy része 1944–1945-ben Nyugatra ment, de nagyobb részük idehaza maradt. Volt közöttük, aki színleg vagy valóságosan beépült az új rendbe, volt, akit elítéltek, internáltak, kitelepítettek vagy egyszerűen megfosztották a hatalmától, kiváltságaitól, vagyonától.

A háború utáni magyar emigránsok számát százezerre becsülik. Többségük az emigrációban nem politizált, de 1956-ban még bizonyára sokan reménykedtek abban, hogy visszatérhetnek hazájukba, visszakapják javaikat, hivatalukat. Erre akkor még volt reményük, még nem járt el felettük az idő.

Az emigráció „pártokon felüli csúcsszerve”, a Magyar Nemzeti Bizottmány, 1948-ban alakult New Yorkban, elsősorban a Kisgazdapárt s a belőle kivált pártok vezetőiből, akik kénytelenek voltak elmenekülni hazájukból. Később maguk 100közé fogadták a Horthy-korszak néhány vezető politikusát, Kállay Miklós volt miniszterelnököt, Eckhardt Tibort, Horthy amerikai titkos megbízottját, több volt főrendi házi tagot. A szervezetet az Egyesült Államok kormánya pénzelte, célja „Magyarország felszabadítása” volt, „a magyarság visszavezetése… Európa szabad népeinek politikai rendszerébe.”*170 Fénykorában, 1954-ben szabályos ellenkormányt alkotott, külügyi, honvédelmi, társadalompolitikai, belpolitikai és menekültügyi, gazdasági, ipar- és munkaügyi, vallás- és közoktatásügyi bizottsággal.

A Magyar Szabadság Mozgalom ugyancsak 1948-ban alakult, Németország amerikai megszállási övezetében. Vezetői katonatisztek voltak. A szervezetnek 1950-ben tizenkétezer tagja volt, ebből háromezer tiszt. Programja szerint „a háborúban Magyarország nem Németország érdekeiért harcolt, hanem a nyugati civilizáció védelmében”. Vezetője kisbarnaki Farkas Ferenc volt, Horthy bizalmasa, aki átállt Szálasihoz, tőle kapta vezérezredesi rangját. 1947-ben az 1939-es országgyűlés ötvenhat tagja, József főherceg vezetésével, Magyarország ideiglenes kormányzójává választotta. 1952-ben így nyilatkozott: „Mindazokat, akik a kommunistákkal kollaboráltak, beleértve a volt minisztereket és képviselőket, személyazonosságuk megállapítása után minden bírósági eljárás nélkül fel kell akasztani.”*171 A szervezetet nyugati hírszerző- és titkosszolgálatok pénzelték.

Ezeknek a szervezeteknek jelentős hatásuk Magyarországra nem volt. Annál inkább a Szabad Európa Rádiónak. Az Egyesült Államoknak diplomáciai kapcsolata volt a szocialista országokkal, ezért 1949-ben létrehoztak egy „magánintézményt”, a Szabad Európa Bizottságot. Elnökségi tag volt Eisenhower tábornok, Allen Dulles, a CIA későbbi igazgatója, Lucius Clay tábornok, a németországi amerikai megszálló csapatok főparancsnoka, Henry II. Ford, a Ford-birodalom tulajdonosa. A bizottság legfontosabb szerve a Szabad Európa Rádió volt. Elnöke, C. D. Jackson, később Eisenhower elnök tanácsadója, 1951-ben így fogalmazta meg a Rádió programját: „A Szabad Európa Rádió a lélektani hadviselés szolgálatában áll. Ezt a Rádiót azért alapították, hogy zavargásokat és felkeléseket idézzünk elő azokban az országokban, melyek felé műsorainkat sugározzuk. Katonai beavatkozásnak csak akkor van értelme, ha a rab országok népei maguk kezdik el a fegyveres harcot hazájukban.”*172 A Bizottságot és a Rádiót a CIA, a Központi Hírszerző Szolgálat pénzelte.

A SZER-nek 1956-ban ezerkétszáz munkatársa volt, a magyar részlegnek százhúsz. Huszonegy rövidhullámú és két középhullámú adón sugároztak valamennyi európai szocialista országba; Magyarországra napi tizennyolc-tizenkilenc órát. Minden kelet-európai rádióadást hangszalagra vettek, elemeztek. A SZER magáénak mondhatta a világ egyik legnagyobb kutatóintézetét, könyvtárában százötvenezer kötet mellett megtalálható volt a világ valamennyi jelentősebb újságja és folyóirata, adatbázisát ezerhatszáz egyetem, intézet, újság-, rádió- és tv-szerkesztőség használta.

Volt más módszere is a SZER propagandatevékenységének (a hírszerzésről most se ejtsünk szót): 1954-től speciális léggömbökkel és rakétákkal juttattak el 101propagandaanyagot a kelet-európai országokba. Lengyelország, Magyarország és Csehszlovákia területére négyszázezer léggömböt küldtek, kétszázmillió röplappal. Eisenhower elnök 1955-ös karácsonyi üzenetét – „A rab országok békés felszabadítása az Egyesült Államok egyik fő célja volt, most is az, az is marad mindaddig, amíg el nem éri” – tízmillió példányban terjesztették.*173

A Szabad Európa Rádiónak – hiába zavarták az adást – jelentős szerepe volt Magyarország tudatformálásában, és nem csak politikai szempontból. Amikor a magyar rádióból polgári csökevényként száműzték a cigányzenét, az operettet, a dzsesszt, a SZER bőségesen sugárzott ilyen népszerű műsorokat. Kihasználva a magyar rádió lassúságát, unalmát, gyorsaságban is, színességben is felülmúlta azt. Tájékoztatott olyan világeseményekről, sportról, kultúráról, divatról, melyekről Magyarországon nem adtak hírt. Kiterjedt hálózata révén számos magyarországi eseményről is hírt adott.

A SZER megrajzolta a szabad világ arcképét: a hatalmas, legyőzhetetlen Amerikai Egyesült Államokét, amelyik gazdagabb, erősebb, mint a Föld többi országa együttvéve, amelyik legyőzte a világ legfélelmetesebb hadseregeit, Japánt, Németországot; a rettenthetetlen telepesek, délceg cowboyok, fehér fogú férfiak, csupa derű nők álomvilágát, a személygépkocsik, televíziók, hűtőszekrények földi paradicsomát. A legyőzhetetlen, felülmúlhatatlan jenkik, Hollywood csábmosolya, Adenauer Németországa, amely ismét a rend, az erő, a fegyelem hazája, a franciák bohém charme-ja, a becsületes úriemberek Angliája, a szorgalmas skandinávok, a kacagó, daloló olaszok: ez volt a szabad világ. És vele szemben a rab nemzetek elnyomása, nyomora, egyhangúsága. Csupa-csupa féligazság, ám kétségtelenül hatásos.

A SZER politizált, tájékoztatott, szórakoztatott. Jelentős szerepe volt abban, hogy Magyarországon is megismerhették a világ eseményeit. Csak a tálalással volt némi hiba – az igazság, s nem a SZER irányítói szempontjából. Ötvenhattal kapcsolatban azt róják fel a SZER legnagyobb bűnéül, hogy napról napra sugallta: az Egyesült Államok mindhalálig támogatja a rab nemzetek felszabadulását. Az efféle szólamok nem voltak idegenek a hivatalos amerikai politikusoktól, különösen a hidegháború csúcsán. „Sosem pihenhetünk meg addig…– mondotta Eisenhower 1952-es választási kampánya során –, amíg a világ rabszolgasorba taszított nemzeteinek nincs teljes szabadságuk.” 1952. szeptember 21-i beszédében kijelentette: „Minden rab népnek segíteni fogunk, hogy ellenálljon a moszkvai szolgaságnak. A vasfüggöny mögé zárt országok forrongani fognak az elégedetlenségtől: népeik nem a szovjet úr engedelmes szolgái, hanem lángoló hazafiak, akik égnek a vágytól, hogy ismét szabadok legyenek.”*174 „A SZER 1952-es (pontos dátum nélküli) belső útmutatója – emlékezik a lengyel adás igazgatója – a felszabadítási politikáról azt sugallta, hogy az USA katonai erővel való fenyegetéssel remélte kicsikarni az oroszok visszavonulását Kelet-Közép-Európából.”*175 Az Egyesült Államok elnöke még 1956. október 20-án is így fogalmazott: „Szívünk Európa rab nemzeteiért dobog.”*176

102

Valójában az Egyesült Államok a legvadabb hidegháborús években sem akart fegyveres konfliktusba keveredni a kelet-európai országok miatt a Szovjetunióval. A nemzetközi olvadás beköszöntével mértékadó politikusok ezt pontosan meg is fogalmazták. A Nemzetbiztonsági Tanács, az elnök külpolitikáját irányító testület, 1955 januárjában leszögezte: „Amennyiben a kelet-berlini zavargásokhoz hasonló” eseményekre kerül sor, „a kormány nem térhet el lényegesen az 1953-as állásponttól”. Vagyis a be nem avatkozástól. Poznań után a testület úgy foglalt állást, hogy „nem kívánatos” felkelést szítani, de „visszatartani sem kell őket.”*177 Ennek szellemében szerepelt Eisenhower idézett karácsonyi üzenetében a „békés felszabadítás”. 1956 januárjában hangzott el Dulles külügyminiszter klasszikus megfogalmazása: „A háborús szakadék szélén a háború kirobbantása nélküli táncolás képessége nélkülözhetetlen művészet. Ha valaki nem rendelkezik ezzel a képességgel, óhatatlanul háborúba keveredik. Ha valaki megpróbál menekülni, ha fél közeledni a szakadék széléhez, akkor elveszett.”*178

Ne foglalkozzunk itt azzal – lesz még róla szó –, mit jelentett, hogy a SZER az amerikai propaganda- és kortesfogásokat sulykolta az ország tudatába, s nem a politikai realitást. Témánk elsődleges tárgya most a magyar pártvezetés. Az amerikai külpolitika mélyebb összefüggéseit a magyar vezetők bizonyára alig ismerték – minek foglalkozott volna ezzel egy ország vezetése, melynek nem volt külpolitikája? A SZER adásainak kivonata viszont másnap reggel ott volt minden felsőszintű vezető íróasztalán. A magyar vezetők azt hitték, hogy amit a Szabad Európa mond, az a valóság, az Egyesült Államok hivatalos véleménye. Ennek jelentős szerepe volt abban, hogy október 23-át Nyugatról irányított, előre megszervezett, fasiszta, ellenforradalmi felkelésnek vélték.

Statárium

Október 24-én reggel nyolc óra negyvenöt perckor közlemény hangzott el a Rádióban: „A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa a rögtönítélő bíráskodást a népköztársaság megdöntésére irányuló cselekmények – lázadás, lázadásra való felbujtás, felhívás és szövetkezés, gyilkosság, emberölés, gyújtogatás, robbanószerek tartása vagy ezek felhasználásával elkövetett bűncselekmény, a közveszélyességi bűncselekmények, hatóság elleni erőszak, magánosok elleni erőszak, s az engedély nélküli fegyvertartás – bűntette tekintetében az ország egész területére elrendeli: a rögtönítélő bíráskodás hatálya alá eső bűncselekedeteket halállal kell büntetni. E rendelet nyomban hatályba lép. Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke.”*179

Ember legyen a talpán, aki ezt a jogászi bikkfanyelven megfogalmazott szöveget első hallásra megérti. De nem ez volt a baj. A tömeg ismét azzal találta magát szemben, ami ellen fellázadt. Az erőszakkal, annak is egyik legkímélet103lenebb formájával. A rögtönítélő bíráskodás szabályai szerint a vádlottról csak annyit kell megállapítani, hogy elkövette-e a rendeletben felsorolt cselekmények valamelyikét, s máris várta az akasztófa. Ilyen esetekben alapos vizsgálatról, jogi bizonyításról, védelemről gyakorlatilag nem lehetett szó. Nagy Imrét a Kossuth Lajos téren csak lehurrogták. A statárium kihirdetése után ellene fordult a népharag. Benjámin László, a költő, elkeseredetten fakadt ki: „Idáig egy ember volt, akiben bíztam, most már egy sincs!”*180

Nagy Imre szerepe a statárium elrendelésében nem tisztázható pontosan. A miniszterelnök mindvégig kitartott amellett, hogy ő a statáriumot csak a közbűntényt elkövetőkre, nem a harcolókra értelmezte. A szöveg kétségtelenül mást mond. A miniszterelnök beszéde is. A gyakran ismételt felhívás is, hogy mentesül a statárium alól, aki leteszi a fegyvert. Valószínű, hogy Nagy Imre, aki hamar megváltoztatta véleményét a felkelés jellegéről, s azt másfél éves rabsága alatt egységes koncepcióvá érlelte, ekkori ítéletét vetítette vissza október 24-ére. Nem törődve azzal, hogy ez súlyosan terhelő bizonyíték a bíróság előtt. A miniszterelnök a kihallgatások során önmaga védelmében nem torzította a tényeket, de politikáját koherensebbnek látta, mint az olykor valójában volt.

A statáriális rendelet megszületése zavaros, mint annyi minden 1956-ban. Nonn György, a legfelsőbb ügyész szerint a Központi Vezetőség október 23-i ülésén határozták el a statáriumot, s őt és az igazságügy-minisztert, Molnár Eriket bízták meg annak megfogalmazásával. A rendeletet az ülés szünetében iratták alá Nagy Imrével. Molnár Erik szerint viszont a miniszterelnök 24-én reggel negyed hétkor utasította a statáriális rendelet elkészítésére, amit ő kilenc-fél tíz tájban adott át. Nagy Imre állította, hogy ő déltájban írta alá a rendeletet. Molnár Erik felhívta Nagy Imre figyelmét (erre a miniszterelnök is emlékezett), hogy a statárium kihirdetése így törvénytelen. Az előírások szerint csak akkor lép érvénybe, ha plakáton közlik a lakossággal, de állítólag egyetlen nyomda sem akadt, amely vállalkozott a kinyomtatásra. Megállapodtak, hogy legalább egy példányban kiplakatírozzák, ez elegendő, hiszen a rádióban elhangzik, az újságok is közlik. Minderre semmiképp sem kerülhetett sor október 24-én reggel kilenc óra előtt. Nem zárható ki, hogy a közleményt Nagy Imre tudta nélkül közölte a rádió, ami előtte is, utána is előfordult. Újra meg újra találkozni fogunk a hihetetlennek tűnő ténnyel, hogy a forradalom főszereplői az események alatt nem hallgattak rádiót, nem olvastak újságot. Egyszerűen nem volt rá idejük.

Csak következtetni lehet arra, mi történt október 24-én a pártközpontban. Mikojan és Szuszlov Moszkvának küldött jelentéséből érzékelhető a Nagy Imre és Gerő közötti nézeteltérés. Marosán György szerint „Gerő összetört.”*181 Ezt látszik igazolni, hogy a pártvezetés megfogadta a már előző nap sokak által megfogalmazott követelést, s megvonta Gerőtől a szót. A párt nevében Kádár beszélt a rádióban. Lehet, hogy az első titkár vonakodott beszélni, amire van jel későbbi felszólalásaiban. Vas Zoltán is így tudja: „Kádár tulajdonképpen Gerő helyett szólalt fel, aki rádióbeszéde után, amellyel részben kiváltotta az október 10423-i eseményeket, nem akarta újból maga ellen kihívni a közvéleményt.”*182 Ugyancsak Marosán szerint Hegedüs András közölte vele, hogy neki is beszélnie kell a rádióban. Már csaknem kész volt a beszéd megfogalmazásával, amikor Nagy Imre felhívta és kérte, olvassa fel. Marosán olvasott, Nagy félbeszakította: „Állj! Ezt nem lehet beolvasni! Ez olaj a tűzre. Nem lehet az egészet ellenforradalomnak minősíteni.” És lecsapta a kagylót. „Eskuliccsal [Marosán titkára] egymásra néztünk. Nagy Imre nem tudja, mi történik – mondja.”*183

A rádió tíz óra negyvenegy perckor jelentette be: „Rövidesen közvetítjük Nagy Imre elvtársnak, a Minisztertanács elnökének rádiónyilatkozatát.”*184 A beszéd csak tizenkét óra tíz perckor hangzott el. A rádiósok szerint tizenegy óra ötven perckor kapták meg Nagy Imre és Kádár beszédét magnetofonszalagon. A Kádár-beszédet csak húsz óra negyvenöt perckor közvetítették. Ennek sem tudni az okát.

Nagy Imre eredetileg csak egy kurta nyilatkozatot akart közzétenni. Aztán hirtelen felülkerekedett saját énje. Félretolta a nyilatkozatot, és személyesen szólította meg az országot. Még arra is volt gondja, hogy a rádió így konferálja be: „Nagy Imre, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke szózatot intéz a magyar néphez!” A miniszterelnök két év óta először szólalt meg a rádióban.

A beszéden érződik, hogy rögtönzött, sok benne az ismétlés. Nem a helyzet elemzésével kezdte, hanem egy bejelentéssel: „Budapest népe! Közlöm, hogy mindazok, akik a további vérontás megszüntetése érdekében ma tizennégy óráig beszüntetik a harcot és leteszik fegyvereiket, mentesülnek a statáriális eljárás alól.”*185 A miniszterelnök láthatólag mindennél fontosabbnak vélte, hogy közölje a statárium felfüggesztését. A rögtönítélő bíráskodás kihirdetése és a rádiószózat megfogalmazása között alig néhány óra telt el.

Ettől kezdve ez volt a vezérszólam. A statárium felfüggesztését a rádió tizenhárom óra két perckor, tizenhárom óra hat perckor, tizenhárom óra tizenöt perckor, tizenhárom óra ötven perckor, tizennégy órakor megismételte: „Aki két óráig leteszi a fegyvert, nem kerül statárium elé. Figyelem, figyelem: hallgatóink tegyék ki az ablakokba a rádiókészülékeket. Az ellenforradalmárokkal, megtévesztettekkel közölni kell, hogy azonnal tegyék le a fegyvert, s akkor nem kerülnek statárium elé.”*186

A megfogalmazás nem úgy szólt, hogy aki nem teszi le a fegyvert, az statáriális bíróság elé kerül, hanem úgy, hogy aki leteszi, az mentesül a rögtönítélő bíráskodástól. Nem a fenyegetésen volt a hangsúly, hanem a mentesítésen.

Az ég aznap oly kegyes volt Magyarországhoz, amilyen kegyetlen a történelem. Táskarádió, zsebrádió akkoriban nem létezett, de a kellemes őszidőben nyitva lehetett tartani az ablakokat. Minden jelentősebb felhívás előtt elhangzott: a hallgatók tegyék ki rádiójukat az ablakba. Ez volt a vezetés egyetlen (egyoldalú) kapcsolata, érintkezési lehetősége az utcával.

A közleményben elhangzott egy szó, amely évtizedekig meghatározó fogalom lett: a megtévesztettek. A hatalom árnyalni kezdte a „fasisztákat”, „ellenforra105dalmárokat”. Megjelentek a „megtévesztettek”, akik a rendszer jobbításáért mentek az utcára, sodródtak bele akár a fegyveres harcba is. Akiknek más volt a szándékuk, mint ami felé az eseményeket haladni segítették, ahová maguk is eljutottak. Volt ebben igazság is, ám nem ellenforradalmárok tévesztették meg a tömeget, hanem a pártvezetés értetlensége, érzéketlensége kényszerítette rá, hogy amit nem tudott tömegdemonstrációval elérni, annak fegyverrel szerezzen érvényt. Az októberi események nemcsak azért sokrétűek, mert annyiféle szándék, akarat keveredett bennük, hanem azért is, mert sok minden másként alakult, mint ahogy a résztvevők szerették, akarták volna. Vannak erők a történelemben, amelyek százezrek akaratánál, szándékánál is erősebbek.

Tizennégy óra után ismét megszólalt a rádió: „Figyelem, figyelem, fontos, rendkívüli hírt közlünk: A kormány korábbi intézkedését, hogy azok számára, akik tizennégy óráig, délután két óráig leteszik a fegyvert, a statáriumot elengedik, módosította: az utolsó határidő tizennyolc óra, délután hat óra. Tegyék le a fegyvert!”*187

A káosszal, a döntés- és cselekvésképtelenséggel magyarázható, hogy öt perc alatt megváltoztattak egy ilyen sorsdöntő határozatot? Vagy azzal: eleve nem is gondoltak a statárium végrehajtására? Avagy a pártvezetésben ütköztek különböző nézetek? A legvalószínűbb, hogy Nagy Imre, egyelőre még tele kétellyel, bizonytalansággal, már kezdte átformálni magában az események értékelését. Az elhatározásig még nem jutott el, de alapvetően humánus alkata már felülkerekedett a rossz beidegződéseken, s mindenképp kerülni akarta a további vérontást.

Háromnegyed hattól a rádió szinte percenként ismételte: „Még néhány perc! Mindazoknak, akik fegyverrel támadtak a dolgozó nép állama ellen, már csak néhány percük van ahhoz, hogy éljenek kormányunk nagylelkűségével, elkerüljék a statáriális bíróságot, a halálbüntetést.”*188

Hat óra elmúlt, a második hosszabbítás határideje is letelt. A statáriumról – a szó használata nélkül – aznap már csak egyszer esett szó a rádióban, műsorzáráskor: „A kormány a legszigorúbban figyelmezteti a fegyveres támadókat, hogy ellenállásukat szüntessék meg. Adják meg magukat vagy dobják el fegyvereiket!”*189

Ez már nem ultimátum volt, a szigorúság hangoztatása ellenére enyhe figyelmeztetés. Ismét ötvenhat egyik jellegzetessége: a vezetés életbevágónak vélt olyan kérdéseket, melyeknek semmi jelentőségük nem volt. A felkelők ugyanis mit sem törődtek a statáriummal, jó részük nem is tudott róla. A fegyveres erők azokban a napokban mintegy ezer felkelőt ejtettek foglyul – egyetlenegy ellen sem indult statáriális eljárás. A vezetés ismét nem vállalta a vérontást. (Amit persze a rendelet kihirdetésekor nem lehetett tudni.)

A tétovaság tükröződött a Rádió egész műsorából. Nagy Imre rádiószózatát össze sem lehet hasonlítani a műsorkezdetkor elhangzó „minisztertanácsi” közleménnyel, az MTI-nek adott nyilatkozatával. Szó sincs benne fasisztákról, ellenforradalmárokról, csak – épp hogy megemlítve – ellenséges elemekről és 106félrevezetett, jóhiszemű dolgozókról. A miniszterelnök a statárium elhalasztása után bejelentette, hogy megvalósítják 1953-as programját. „A program lényege – mint tudjátok – a magyar közélet széles körű demokratizálása, a szocializmus építésében a mi nemzeti sajátosságainknak megfelelő magyar út megvalósítása, nagy nemzeti céljainknak, a dolgozó tömegek életkörülményeinek gyökeres megjavítása.” Majd így folytatta: „A legelső és mindenek előtt álló feladat most, hogy a helyzetet sürgősen konszolidáljuk. Utána minden kérdésben szót értünk, hiszen egyet akar a kormány és a magyar nép többsége… Meg kell akadályoznunk közös erővel a vérontást, nem szabad engednünk, hogy vér szennyezze be szent nemzeti programunkat.”

Ami ezután következett, már inkább segélykiáltás (és következtetni enged a miniszterelnök lelkiállapotára): „Munkások! Védjétek meg a gyárakat, a gépeket, a magunk kincse ez!… Rend! Nyugalom! Fegyelem! Ez most a jelszó, ez áll minden előtt! Barátaim, magyarok!… Jövőnkről van szó!… Álljatok a párt mögé, álljatok a kormány mögé! Bízzatok abban, hogy a múlt hibáin tanulva megtaláljuk a helyes utat hazánk felvirágoztatására!”*190

Mást, mint általánosságokat, ebben a helyzetben Nagy Imre nem tudott mondani: a statárium felfüggesztése volt az egyetlen konkrétum. És az ígéret, hogy minden jóra fordul, ha megszűnik a harc, helyreáll a nyugalom. Csakhogy az utca ezt fordítva gondolta: majd ha teljesítik követeléseiket, felhagynak a harccal. Kibékíthetetlen ellentmondás.

Nagy Imre átváltott a reformkor retorikájára: letegezte a nemzetet. A pártzsargon már csak nyomokban fedezhető fel, a beszédet eluralta a pátosz, mely a zaklatott miniszterelnökre azokban a napokban jellemző volt. Korábban, sokkal korábban kellett volna a vezetésnek hangot váltania, amikor az ország még szomjas volt az árnyalatokra. Október 24-én már a fegyverek szóltak, vér folyt, halottak feküdtek a városban; az egyre indulatosabb utca már süket volt a hangsúlyokra. A népnek konkrét követelései voltak s válaszul csak általánosságokat kapott. Bizalma elfogyott, Nagy Imrével szemben is.

Kádár beszédének hangja élesebb, bántóbb: „Csak izzó haraggal lehet szólni erről a támadásról, amelyben az ellenforradalmi reakciós elemek felkeltek hazánk fővárosa ellen, népi demokratikus rendünk, a munkásosztály hatalma ellen… A megadás vagy teljes legyőzetés lehet a sorsa azoknak, akik makacsul folytatják gyilkos, ugyanakkor teljesen kilátástalanná váló harcukat.” A pátosz – más hangszerelésben – Kádártól sem volt idegen, de a helyzet tökéletes nem ismeretéről tanúskodik: „Angyalföld, Csepel, Kőbánya, Óbuda és a munkásmozgalom többi régi fellegvára, a régi forradalmi város, Budapest kommunistái, munkásai, munkásnői, legyetek a nehéz órákban és a nehéz napokban a boldogabb jövő, a szilárd munkáshatalom, a szocialista társadalmi rend élenjáró harcosai.” A pártvezető programjának lényege ugyanaz volt, mint a miniszterelnöké: „Ma még a dolgozó nép államhatalmáért folytatott harc óráit éljük. De holnap meg fog kezdődni a múlt minden hibáját felszámoló, békés építés kor107szaka.”*191 Ezt a mondatot Gerő Ernő, a múlt minden hibájának egyik fő felelőse, nem mondhatta volna el. Ám a nép csak azt érzékelte, hogy még mindig Gerő az ország első embere.

A két beszéd – utólag – egyértelművé teszi, hogy a vezetés az első perctől kétségbeesetten törekedett a konfliktus erőszak, vérontás nélküli megoldására. A felvonulást mégiscsak engedélyezték; lőszer nélkül vezényelték ki a honvédséget; a Rádió védőinek csak nagy habozva, késve adtak lőparancsot; a nyilatkozatok néhány óra alatt hangot váltottak; a fegyveres erőket objektumvédelemre, nem a felkelés leverésére vezényelték ki; a szovjet csapatok lőparancs nélkül érkeztek Budapestre. A statáriumot fenyegetésnek, elrettentésnek szánták, ugyanúgy, mint a szovjet tankokat. A vezetésnek rossz volt a lelkiismerete, irtózott a vérontástól. Ám az utca azt látta, hogy mégiscsak vér folyik.

A rádióban megszólaltak azok a szervezetek, melyek előző este a tüntetés élén meneteltek: a Műegyetem MEFESZ-bizottsága, a Petőfi Kör, a DISZ Központi Vezetősége, az Újságíró-szövetség. A politikai nyitás első csírájaként megszólalt Tildy Zoltán, Szakasits Árpád, az egykori kisgazdapárti, illetve szociáldemokrata államelnök, Grősz József, kalocsai érsek, a katolikus egyház feje. Mindhárman hosszú éveket töltöttek Rákosiék fogságában. Megszólalt a Magyar Nők Országos Tanácsa, az Országos Béketanács, a Hazafias Népfront Budapesti Nőbizottsága, a SZOT Elnöksége. Üzemek, intézmények, egyetemek, gyárak, vidéki városok, minisztériumok, bányászok, honvédségi alakulatok kérték: szüntessék be a harcot, legyen béke Budapesten. Ez a túláradó egyöntetűség is a visszájára fordult. A gombnyomásra született petíciók tömegében (ezt a sablont túl jól ismerte az ország) azoknak a hangja is elsikkadt, akiknek lehetett volna hitele. A szózatok, felhívások elhangzottak, az utca nem törődött velük, élte a maga életét. A lázadás elszakította köldökzsinórját, önálló életre kelt.

Az aznapi rádióadásokból lehetetlen rekonstruálni a nap eseményeit. Ez arról is tanúskodik, hogy a vezetésnek fogalma sem volt, mi történik a városban. Nem is beszélve az országról. Senki sem bújhat ki a bőréből egyik percről a másikra; a rádió feladata sok évig nem az volt, hogy a valóságról tudósítson. A nap egyik műsortípusa az alpári, ostoba, hazug propaganda volt – azzal a céllal, hogy szűnjék meg a harc. Két „riport” készült elfogott felkelőkről. Az egyik tanmesében egy tizenkilenc éves fiatalember, a Vörös Csillag Traktorgyár dolgozója részt vett a Rádió ostromában, rombolt és rabolt, de „nem kerül statáriális bíróság elé, mert nem fegyverrel a kézben esett foglyul”. Egy huszonnégy éves építőmunkást a Szikra Nyomdában fogtak el. „Ő sem kerül statáriális bíróság elé, mert feltartott kézzel kijött a nyomdából.” A harmadik férfi „egy ízben már ült két évet politikai bűncselekményért, de nem azért ítélkezik fölötte statáriális bíróság. Hanem azért, mert fegyveres harc közben fogták el.”*192

A másik „riport” négy foglyot mutat be. Az egyik munkásnak mondja magát, de „zsebéből tolvajkulcs kerül elő. Nincs most itt sok idő kérdezgetésre, hogy hányszor volt büntetve, miért, nincs most priuszának megállapítására sem, de 108elég priusz a sötét tekintet. Bűnöző, amolyan besurranó tolvaj lehet.” A röntgenszemű riporter szerint „a negyedikre néznek a legkeményebben a honvédek. Vállpántját már letépték… A volt tiszt remeg… Most is ígérkezik, fogadkozik, hogy mindent elmond társairól, arról, hogy kik voltak vele, kik lőttek agyon embereket, csak őt ne büntessék meg. A honvédek ítélete rá is vonatkozik: rongy ember.”*193

A tanmesék közé sorolhatjuk a bizonyára meghatónak szánt közleményt: „Tarján Béla üzeni fiának, a tizenhét éves Tarján Lászlónak, hogy szülei megtudták, hogy részt vesz a harcokban. Édesanyja idegösszeomlást kapott. Állapota súlyos. Ha édesanyját életben akarja látni, azonnal menjen haza!”*194

Egy másik hírtípus a semmi konkrétumot nem tartalmazó közlemény volt. „A magyar fővárosban garázdálkodó ellenforradalmi hordák sorai megfogyatkoztak. Sokan látják már be, hogy teljesen céltalan és bűnös kalandba bocsátkoztak. Mind többen adják meg magukat a rendfenntartó csapatoknak”; „Eddigi értesüléseink szerint több csoport élt a kormány nyújtotta alkalommal és megadta magát”; „A kormány felhívására a város több pontjáról jelentik, hogy a fegyveres akciókban részt vett fiatalok parkokban, mellékutcákban és kapualjakban hagyták fegyvereiket”; „A párt és a kormány kezében tartja a helyzetet”; „A ma este 8 órakor kiadott jelentésben foglaltakhoz képest a helyzet tovább javult. A fegyveres támadók egyre inkább elszigetelődnek.”*195

A harmadik hírtípus volt a legémelyítőbb, leghazugabb, legismertebb. Az ország torkig volt vele. „A hidasi bányaüzem fizikai, műszaki és adminisztratív dolgozói mai röpgyűlésükön mélységesen elítélték az ellenség provokatív támadásait”; „Nógrád megye bányáinak legtöbbjében a munkások kora reggel tiltakozógyűlést tartottak. Elítélték az ellenforradalmi terroristák felkelését a nép hatalma ellen”; „Az ellenforradalom hordája minden üzemben meg akarja akasztani a munkát, de a komlói hármas üzem délelőtti műszakja azzal felelt erre, hogy tervét száztizenkét százalékra teljesítette.”*196

Hogy milyen konkrét értesülései voltak a Rádiónak – és a vezetésnek –, arra még visszatérünk. Tény: a Rádiónak alig volt annyi munkatársa, hogy a telefonon, táviratban érkező jelentéseket el- és beolvassák. Kénytelenek voltak ilyen – a rádiózás történetében ugyancsak egyedülálló – módszert választani: „A Rádió munkatársai ma este telefonon körkérdést intéztek a főváros különböző részein lakó ismerőseikhez, hogy mi a helyzet közvetlenül környékükön.”*197 Hasonlítsuk ezt össze a Szabad Európa Rádió működésével: „A munkatársak minden hírt, beszédet, beszámolót, tudósítást elhangzás után azonnal legépeltek, és a nyolc karbonmásolatot nyomban eljuttatták a főszerkesztőnek, hírosztálynak, kutató és elemző osztályoknak, valamint egyik-másik politikai cikkírónak, akik haladék nélkül feldolgozták.”*198 A SZER apparátusa döntő fölényben volt.

109
Az utca

1956-ról a legszebb írás Szántó Piroska tollából született. Egy festő tollából. Lehetetlen nem idemásolni a Forradalmi szvit legalább egyetlen passzusát (az egészet kellene): „Vadidegen asszony szól rám barátságosan: – Kenyér nincs már, de az előbb még volt citrom, képzelje, és kenyér is lesz délre, megígérték, de én odaadom az enyémnek a felét, ha van gyereke. – Nem, nincs gyerekem, köszönöm, nem fogadhatom el – mi kibírjuk délig, igazán. – Délig? – nevet rám az asszony. – Még sokat fogunk kibírni, de most már könnyen… A pult mögött fehér köpenyes, szép arcú, középkorú nő. Nem, citrom nincs, volt, de már elfogyott. – Várjon! – kiált rám majdnem haragosan –, várjon egy percig! Megnézem, hátha elgurult egy mégis. Tudja, én tegnap megesküdtem, hogy többé nem fogok hazudni. Soha, semmiért sem, a legkisebb dologban sem. Eleget hazudtam eddig, elég volt! – Elég – mondom én is boldogan. Citrom nincs, de a nő előrehajol, és megcsókoljuk egymást.” És még egy mondat: „Minden hirtelen leegyszerűsödik: aki az utcán van, az barát, aki meg nem az, az úgyse meri kidugni az orrát.”*199 Aki ezt írta, mindent tudott a pesti utcáról.

Október 23-án este, éjszaka új fogalom született 1956 történetében: az utca. A felvonulásból már délután tüntetés lett, de a stúdió körül hullámzó, morajló, üvöltő, téglákat-köveket dobáló, kaput betörő, majd fegyvert is használó emberáradatot már nem nevezhetjük tüntetőknek. A tömeg sem jó kifejezés, hisz hamarosan szerte a városban születtek csoportosulások, olykor csak néhány tucatnyi ember. Felkelőknek, fegyvereseknek sem nevezhetjük őket: csak kis részüknek volt fegyvere. Mondhatnánk, hogy a nép, s ez igaz, túl általános.

Felvonulni az egyetemisták indultak, de estétől s a következő napokban már az utca jelent meg Budapesten. A tömegből kisebb csoportok váltak ki, indultak fegyvert szerezni, kapaszkodtak teherautókra, száguldoztak a városban; hol csökkentek, hol nőttek, elfogytak, beleolvadtak a tömegbe, újból kiváltak belőle, átalakulva, kicserélődve. A támadásoknál volt egy kis, fegyveres, hangadó mag, s körülötte pfujolva, jelszavakat, követeléseket ordítva, élő falként az őket védő, erősítő utca. A fegyveres felkelés az utcából született, Antaeusként az utcából merítette erejét.

Már 23-án este tíz- és tízezrek tolongtak, csatangoltak, kóboroltak, hömpölyögtek, kóvályogtak az utcán, a harcok színhelyén, környékén. A kíváncsiság a halálfélelmet is legyőzte. Több volt ez, mint kíváncsiság: részesei akartak lenni az eseményeknek, a történelemnek. Sokan az életükkel fizettek érte. A város lakói az utcán lettek közösséggé, s a közösség teremtette az utcát. Az utca volt az egyetlen hely, ahol ismereteket szerezhettek, cserélhettek. A fegyveresek ugyanolyan lázasan vitatták az eseményeket, mesélték valós, vagy kitalált, vagy kiszínezett történeteiket, mint a járókelők. A kósza híreknek, a szájpropagandának felmérhetetlen hatása volt a városra; a rádió ostobaságai csak hergelték az utcát.

110

Az embereket valami elemi erő hajtotta, parancsolta az utcára. A városban reggeltől sötétedésig nyüzsögtek az emberek. Ki a munkahelyére indult, ki ismerősökhöz, ki vásárolni. Az élelmiszerüzletek előtt hosszú sorok kígyóztak. Az utcasarkon újra meg újra összecsődültek az emberek, mert valahol felbukkant egy fegyveres, valahol lőttek, valamit hallottak, valakik vitába keveredtek, valamit sürgősen meg kellett beszélni, el kellett dönteni. Dolgozni kevesen dolgoztak, de a munkahelyükre sokan bementek, vitatkozni, jósolgatni, híreket cserélni, perlekedni. Beszélgetni nemigen lehetett azokban a napokban, mindenki kiabált, nemcsak a szenvedélytől fűtve, hanem mert a lármában csak így lehetett szót érteni. Soha annyi rekedt ember nem volt a városban, mint azokban a napokban. Az üzemekből, hivatalokból emberek, csoportok kerekedtek fel, más üzemekbe, gyárakba, tüntetni valami ellen vagy valamiért, vagy mert úgy érezték, feltétlenül menniük kell valahová, beszélniük kell valakivel. Közlekedés nem volt, az utca fel-alá özönlött a városban. Sokféle érzés, érzelem mozgatta azokban a napokban Budapest kétmillió lakosát. Egyet bizonyára nem ismertek: a közönyt, a közömbösséget. Az emberéletben oly gyakori vállrándítást: nem az én dolgom, mi közöm hozzá.

A fegyveresek itt is, ott is felbukkantak. Teherautón száguldoztak, egy-két fegyveres körül mindjárt több tucat ágáló, kiabáló ember gyűlt össze. Gyárakba hatoltak be, szónoklatokat tartottak, gyűléseket rögtönöztek, leverték a vörös csillagokat, szították a hangulatot. Valaki lőtt, visszalőttek, és a golyók nem válogattak. Elég volt egy távoli csattanás, valami furcsa zaj, akár csak az idegfeszültségből kipattanó szikra, s ropogni kezdtek a fegyverek. A házakban, padlásokon megbújó ávósok legendája, akik felkelőkre vadásztak vagy egyszerűen ölni akartak, tömeghisztériává fokozódott. A felkelők mindenre tüzeltek, egy gyanús árnyékra a függöny mögött, egy gyanús tárgyra a háztetőn. Magányos orvlövészek bevették magukat egy házba, egy kapu alá, és mindenkire lőttek, aki felbukkant. Jó néhány utcában napokig nem lehetett közlekedni; kézzel írott táblák figyelmeztették a járókelőket, nehogy arra menjenek. A fegyveresek rálőttek egy gépkocsira, ami nem állt meg, a kocsiból visszalőttek. Valaki belőtt egy kapualjba vagy onnan lőttek ki, és kitört a harc. Az utca pedig tele volt emberekkel. A várost hatalmába kerítő idegláz oda sodorta a tömeget, ahol valami történt, minél közelebb a veszélyhez, sokszor az életveszélybe. S ahol a tömeg összeverődött, gyakran valóban történt valami. „Hol innen lőttek, hol onnan – emlékezett egy felkelő. – Soha nem tudhatta az ember, ki honnan és miért lő. Az egyik az emeletről lőtt, a másik a földszintről, a harmadik az utcasarokról, ahol nem lehetett mást látni, csak a puskacsövet… Ez így volt a maga piszkos valóságában, hogy ember lőtt emberre, és azt se tudta, hogy az most ellenség vagy barát, egyszerűen csak lőtt.”*200

Az idegfeszültség másként is megnyilvánult. Sok család már az első napokban leköltözött a pincébe, olyan környéken is, ahol nem voltak harcok, legfeljebb szórványos lövöldözések. Tíz évvel azelőtt, Budapest ostroma idején hónapokig 111a pince volt a lakóhelyük, konyhájuk, hálószobájuk, közös társalgójuk. Idegrendszerükben hordozták, hogy a pince búvóhely, oltalom, odú, menedék, ahol el lehet rejtőzni a veszedelem elől. A városban nem csak az esztelen vakmerőség, a félelem is terjedt.

Akadt, aki munkába indult vagy vásárolni, s egyszer csak géppisztoly volt a kezében. Aki a szeretteit kereste fel, s perceken belül egy teherautón találta magát, és robogott, azt se tudta, miért, hová. Aki letette a fegyverét egy kapualjba, vagy átadta egy társának, egy ismeretlennek, hazament ebédelni vagy aludni, vagy egyszerűen elfáradt, és nem tért vissza. Utánpótlás bőven akadt: vidékről, munkásszállásokról, gyárakból vagy egyszerűen az utcáról. Akik délelőtt összegyűltek egy rendőrőrsöt, egy gyárat megostromolni, délutánra szétszóródtak a városban. Ha szovjet harckocsik, katonai teherautók bukkantak fel, az utca szétszaladt, kapualjakba, mellékutcákba húzódott. Ezt tették a fegyveresek is. Máshol tűzharcba bocsátkoztak karhatalmistákkal, honvédekkel, rendőrökkel, puskával lőtték a szovjet páncélosokat, hirdetőoszlopok mögül, betört kirakatokból, kapualjakból, emeleti ablakokból benzines palackot, kézigránátot dobtak rájuk. Az utca ilyenkor hirtelen a tűzvonalba került, feltehetően sok sebesülttel, halottakkal. Soha nem fogjuk megtudni, azok közül, akik életüket vesztették, hányan voltak fegyveres harcosok, s hányat adott az utca. Amint a tankok tovarobogtak, a fegyveresek újra összekeveredtek az utcával. Aki tegnap felkelő volt, holnap járókelő, bámészkodó, önkéntes segítő – és fordítva. Az utca összeforrt a felkeléssel.

Az első napok fegyvereseiről keveset tudunk; jöttek, mentek, cserélődtek, kevésnek maradt fent a neve. Zömükben fiatalok és munkások voltak, mint minden újkori európai forradalomban. Eleinte kevesen harcoltak céltudatosan valamiért és valami ellen, nagy részüket a szerep sodorta magával, melyet a történelem rájuk osztott, az indulat, a bosszú, a társakkal való szolidaritás, a véletlen. A legendás „pesti srácok” többsége tizenéves volt. „Elfogtuk a honvédelmi bizottmányt [?] – mondta Hazai Jenő a Központi Vezetőség október 26-i ülésén. – 8 fiatal, taknyos kölyök.”*201 Földes László: „690 embert fogtunk el, 28 éves volt a legidősebb, 14-18 éves gyerekeket találtunk százával.”*202 A Belügyminisztériumban lévő letartóztatottakról így emlékezik egy BM-tiszt: „Az előállítottak többsége fiatal volt és általában 20 éven aluli.”*203 A honvédség október 23-án, 24-én ötszázhúsz foglyot ejtett, zömében húsz éven aluli fiatalokat; fegyvere csak száznak volt. Ezek a gyerekek, fiatalok szovjet háborús filmeken nőttek fel, mint mai kortársaik krimiken, thrillereken, ufóháborúkon, onnan eszményeik, példaképeik, eszeveszett bátorságuk. Csak épp a szerepek cserélődtek fel: ők lettek a komszomolisták, Zója, Oleg Kosevoj, a magukat a géppuskafészekre vető hősök – és a szovjetek a fasiszták. Tizenévesek voltak, akiket még nem bénított a halálfélelem, mint idősebb társaikat. „Jó kalandnak ígérkezett az egész”*204 – fogalmazta meg évtizedek múltán sok-sok társa helyett is egy akkor tizenéves felkelőparancsnok. Tudunk egy borbélyról, aki akkor harcolt, 112amikor éppen nem volt kit nyírni, borotválni. A puskáját a műhely sarkába támasztotta. Egy tisztviselőről, aki reggel menetrendszerűen bevásárolt a családnak, néhány órát lövöldözött, hazavitte a kenyeret, tejet, lisztet, cukrot, mikor mit lehetett kapni, délután ismét az utcán volt, fegyverrel a kezében, este hazament aludni a családi ágyba. Egy diákszálláson lakó műegyetemista óraadással egészítette ki ösztöndíját. A Rádiónál vette fel egy elesett felkelő géppisztolyát, magával hordta éjjel-nappal, s amikor nem volt magánórája, odahasalt a szovjet harckocsikra tüzelő felkelők közé.

A fegyveresek mögött ott sorakozott a hátország: ezért lehet néhány száz fegyveres lázadását felkelésnek nevezni. Az utca, a százezernyi budapesti, aki megcsömörlött az ország állapotától, akiből kirobbant az évek óta lefojtott indulat. Akikre lőttek idegen tankok, akiket a hatalom arcul köpött, fasisztának, ellenforradalmárnak nevezett. Őket, a gyerekeiket, a testvéreiket, barátaikat, szomszédaikat, ismerőseiket. Az utcán az ő halottaik hevertek. Az ő sebesültjeiket vitték kórházba, ha akadt mentőkocsi, ha nem, egy teherautó vagy két sebesültvivő. Vagy ott véreztek el az utcán. Az ő társaik, az ő utcáikon. S a fegyveresek maguk mögött tudhatták őket. A kétmillió budapestit. Az utcától kaptak kenyeret, búvóhelyet, egy tányér jó meleg bablevest, egy pulóvert, szétszabdalt lepedőket kötszernek, Kalmopyrint a láz ellen, egy pár bakancsot, ha az övék szétszakadt. Amikor harcoltak, az utcát képviselték.

Mikor volt már fegyver, lőszer elég, a gyárak elleni támadások elcsitultak, abbamaradtak. A felkelők párthelyiségeket foglaltak el, rendőrkapitányságokat, tanácsházakat, rendszerint harc nélkül. A fő célpont már a szovjet harckocsik voltak. Nem csak a szó szoros értelmében. A szovjetek elleni harc adott célt a felkelésnek. Takarodjanak az oroszok Budapestről! Takarodjanak haza. Majd ők kiverik őket.

A rend őrei

Mindenütt a világon van egy szervezet, amely felelős a közrendért, közbiztonságért: a rendőrség. Ez azonban nem vonatkozik zendülés, lázadás, felkelés, államcsíny esetére. Ilyenkor más szerv illetékes; Magyarországon akkor államvédelemnek nevezték.

A Belügyminisztérium Államvédelmi Osztálya, az ÁVO 1946-ban alakult. 1948-ban keresztelték át Államvédelmi Hatóssággá. 1949-ben a Hatóságba betagolták az addig a honvédség kötelékébe tartozó határőrséget, s az ÁVH önálló főhatóság lett. A legilletékesebb (Rákosi Mátyás) szerint „az államvédelem lényegében külön minisztérium volt, bár kifelé, illetve a minisztertanácsban a belügyminiszter képviselte.”*205 Valójában közvetlenül a Politikai Bizottságnak volt alárendelve. Pontosabban a Politikai Bizottság ezzel megbízott tagjának. 1948 végéig Farkas Mihálynak, utána Rákosi Mátyásnak. 1953-ban, a Nagy Imre-kormány megalakulása után az ÁVH-t beolvasztották a Belügyminisztériumba. 113Mondhatnánk tehát azt is, hogy a forradalom egyik legmakacsabb követelése, az ÁVH feloszlatása voltaképp okafogyott volt, hisz ez a szerv már nem is létezett. Ám ez nem ilyen egyszerű.

Az Államvédelmi Hatóság megszüntetésére, a Belügyminisztériumba való betagolására az akkori miniszter, Gerő Ernő tett javaslatot 1953 júniusában, s augusztusban a Politikai Bizottság rábólintott. Ám az egyesítés a kormányprogrammal ellenkező eredményt hozott: nem a belügy kebelezte be az államvédelmet, hanem az államvédelem a belügyet. A Belügyminisztérium tizenegy fős kollégiumából (vezető testületéből) hét volt államvédelmis, a minisztérium huszonöt központi szervezeti egységéből tizenhárom, a központi szervek harmincegy vezetőjéből huszonhét. Egy 1955-ös kimutatás szerint a Belügyminisztérium állományába hetvenezer fő tartozott, ebből hatezer államvédelmi (a hivatalos szóhasználat szerint: operatív) nyomozó, tízezer karhatalmista, tizenhétezer határőr, tizenhétezer rendőr, húszezer tűzoltó, fegyőr stb. Az ország tudatában a karhatalom, a „kék ávósok” voltak az ÁVH (honvéd egyenruhát viseltek, de tányérsapkát, kék szegéllyel).

Az általában civil ruhás államvédelmi nyomozók nem voltak szem előtt, holott a legtöbb főbenjáró bűn őket terhelte: a koncepciós perek, a kínvallatások, a több százezer embert érintő megtorlások, az internálótáborok, kitelepítések megszervezése, az egész országot behálózó spiclirendszer kiépítése. Láttuk, a hivatalos adatok szerint 1949 és 1953 között csaknem másfél millió emberről vezettek nyilvántartást, akikről feltételezték, hogy ellenséges tevékenységet folytatnak vagy akiket potenciális ellenségnek nyilvánítottak. Ezt minden dokumentum ellenére kétségbe kell vonnom. A hatezer fős operatív állomány, mely elsősorban nyomozással, kihallgatásokkal volt elfoglalva, semmiképp sem vezethetett ekkora nyilvántartást. Sokkal valószínűbb azok emlékezése-véleménye, akik szerint az állítólagos nyilvántartásba mindenkinek a neve bekerült, aki valamilyen jelentésben, vallomásban szerepelt, valamilyen ügyben szóba került. A sarki fűszeresé éppúgy, mint a trafikosé vagy akár az üzemvezetőé, az alapszervezeti párttitkáré is. Szép számmal szerepeltek olyanok is, akik már korábban elhagyták az országot. Ezt bizonyítja, hogy miután az ÁVH-t „visszacsatolták” a belügyhöz, néhány hét alatt több mint félmillió „megfigyelt” kartonját semmisítették meg. Mindezek ellen sosem nyomoztak, sosem figyelték, zaklatták őket. Az ÁVH feltehetően saját fontosságának mértéktelen felnagyítására is prezentálta ezt a képtelen számot. A nyomozók október végén elmenekültek, néhányan illegalitásba vonultak. A Belügyminisztériumban lévő nyomozók (nem kis részben államvédelmisek) október 29-én kaptak parancsot, hogy semmisítsék meg a titkos iratokat s hagyják el az épületet. Hogyan tudott volna néhány száz ember néhány óra alatt ilyen mennyiségű iratot megsemmisíteni? November 4. után, a kormány minden ígérgetése ellenére, az operatív állomány, ezúttal Politikai Nyomozó Főosztály néven, igen hamar újjászerveződött. A Nagy Imre-per kihallgatótisztjei közül többen kihallgatók voltak a Rajk-perben, a Kádár-perben is.

114

A belső karhatalomban fiatal sorkatonák szolgáltak, általában ugyancsak fiatal, hivatásos – kivétel nélkül párttag – tisztek parancsnoksága alatt. Ha a kezükhöz nem is tapadt vér, pretoriánus gárda volt ez. Megbízhatóságukat (származásukat) gondosan ellenőrizték, kiemelt zsoldot, jobb ellátást, jobb egyenruhát, több szabadságot kaptak. Ők hajtották végre – sok helyt a rendőrséggel együtt – a kitelepítéseket, internálásokat, nemritkán ők voltak a foglárok, rabtartók. Beléjük nevelték a felsőbbrendűségi tudatot: nekik mindent szabad, ők védik az állam biztonságát. Ha egy kék ávós kiskatona bement a kocsmába, a falu legényei jobban tették, ha kotródnak onnan.

A belső karhatalom feladata volt az 1953-as miniszteri parancs szerint a „Magyar Népköztársaság törvényeibe ütköző cselekményeket elkövető csoportok, ellenséges hangulatú tömeg, vagy az ellenség által vezetett, vagy az általa befolyásolt csoportok szétoszlatása”.*206 Vagyis nekik kellett volna október 23-án rendet teremteniük Budapesten. 1953-ban a BM kevesellte a karhatalom létszámát: a tizenkét zászlóaljból csak négy volt karhatalmi erő, nyolc őrségi szolgálatot teljesített. Budapestre kétezer-száz karhatalmistát terveztek, páncéltörő üteggel, aknavetős és motorkerékpáros századdal. Ezzel szemben egy 1982-es adat szerint a fővárosban 1956. október 23-án mindössze nyolcszázötven karhatalmista volt, nehézfegyverzet nélkül. A legénység nagy része puskával volt felszerelve, a tiszthelyettesek géppisztollyal, a tisztek pisztollyal. Kézigránátjuk volt, golyószóró, géppuska kevés.

Figyelemre méltó, hogy a vezetés is a karhatalommal azonosította a már nem is létező ÁVH-t. Pedig a szervezeti szabályzat szerint a Belügyminisztérium I. Főcsoportfőnöksége volt az államvédelem (operatívok), a II. a rendőrség, a III. a belső karhatalom és a határőrség. Tóth Lajos, a honvédvezérkar főnöke már október 24-én tolmácsolta a Katonai Bizottság álláspontját: „Megállapították, hogy az ÁVH-t nem lehet alkalmazni, mert a tömeg nagy ellenszenvével találkoznánk szembe.”*207 A budapesti karhatalom már a Rádió ostromakor teljesen szétzilálódott. A maradék állományt középületek védelmére osztották be. Október 25-én, emlékezik a vezérkari főnök, „már erős volt a hangulat az ÁVH ellen, és ahol államvédelmi őrség volt, kezdték őket átöltöztetni.”*208 Aznap ezer rendőregyenruhát szállítottak a Belügyminisztériumba. Október 27-én a pártközpontot biztosító karhatalmisták nagy része is átöltözött s elhagyta az épületet. „Pincérruhába öltözött ÁVH-sok – az Akadémia utcai pártházban – azon kijelentésére, hogy egyetek, igyatok, mert éjszaka itt mindenki meg fog halni, a mi katonáink nagy része is megingott, s ennek következtében elhagyta a szolgálati helyét” – olvasható a 43-as Híradós ezred korabeli jelentésében.*209

A határőrségnél is sorkatonák teljesítettek szolgálatot. Szellemiségük nemigen különbözött a kék ávósokétól. Az életük, szolgálatuk viszont sokkal keményebb volt. Ők találkoztak az életveszéllyel az aknazárak telepítésekor, felszedésekor. Az állományt 1954 őszétől 1955 őszéig háromezerötszáz fővel csökkentették, s a leépítést folytatták. Budapesten csak az országos parancsnokság állomáso115zott. A fóti tiszthelyettesi iskola háromszáz hallgatója – az országos parancsnokság tartaléka – október 23-án éppen szabadságon volt. Az országos parancsnokság tisztjei 23-án délután hazamentek. Még akkor sem kaptak parancsot a jelentkezésre, amikor a Rádiónál már folyt a harc. Később közvetlenül a pártközpont adott utasítást: mindenkit rendeljenek Budapestre, akit csak lehet. Október 25-ig ezerötszáz határőr érkezett a fővárosba, Pécsről, Orosházáról, Szombathelyről, Balassagyarmatról, Mosonmagyaróvárról, Kiskunhalasról. Az országos parancsnokság tisztjeit a pártközpont védelmére rendelték, a határőröket a Lakihegyi adóhoz, a Rádióhoz, a pártközponthoz, közintézményekhez.

Noha a belső karhatalom a Rádió s a Köztársaság téri pártház védelmén kívül nemigen vett részt a harcokban, nem lőtt bele a tüntető tömegbe, mint a határőrség, a honvédség (Mosonmagyaróvár, Tiszakécske), a népharag kizárólag a kék parolisok ellen fordult. Ők voltak a „gyilkos ÁVO”. A gyűlöletet elsősorban nem az októberi események, harcok váltották ki: az idő mélyéből tört fel, az évek alatt elkövetett törvénytelenségek, kegyetlenkedés, erőszak szülték. S ezek megtestesítője a „kék ÁVO” volt. Ők lettek a feketebárányok.

A belügyminiszter, a harminckilenc éves Piros László eredeti szakmája hentes és mészáros volt. A háborúban a frontra került, fogságba esett, partizánként harcolt. 1945-ben nemzetgyűlési képviselő, szakszervezeti vezető. 1950-ben vezérőrnagyi rangban a Határőrség parancsnoka. A letartóztatott Péter Gábort követte az Államvédelmi Hatóság élén. Hihető források szerint nemegyszer személyesen vett részt a letartóztatottak megkínzásában. 1956-ban már a Politikai Bizottság tagja. A felkelés alatti tevékenységéről elsősorban azért nem tudunk, mert nem csinált semmit.

A rendőrség tényleges irányítója a fővárosban a főkapitány, Kopácsi Sándor volt. A harmincnégy éves ezredes Diósgyőrött született, vasmunkás volt, akárcsak édesapja, mindketten szociáldemokraták, fegyverrel harcoltak a németek ellen, az apa az ellenállás vezetői közé tartozott. Kopácsi 1945-ben a kommunista pártba lépett be, rendőrtiszt lett, 1949-ben századosi rangban a pártközpont őrségének parancsnokhelyettese, majd a Belügyminisztériumban az internálótáborok parancsnoka. 1953-ban rendőr ezredes, országgyűlési képviselő, a Budapesti Pártbizottság, a Fővárosi Tanács tagja, Budapest rendőrfőkapitánya. Földije, feleségének unokatestvére, Fazekas György révén került felületes kapcsolatba Nagy Imrével.

Budapesten 1956 októberében négy és fél ezer rendőr teljesített szolgálatot. A főkapitányságon – akkor hivatalosan budapesti főosztálynak nevezték – nyolcszáz (ebből háromszázötven nyomozó, a létszám húsz százaléka államvédelmis), a kerületi kapitányságokon és őrsökön egyenként száz, a Mosonyi utcai rendőrlaktanyában négyszáz, a Belügyminisztériumban nagyrészt civil ruhás rendőrtisztek. A kerületi kapitányságok beosztottai pisztollyal, puskával, néhány géppisztollyal voltak felszerelve, a főkapitányságon és a Mosonyi utcában voltak golyószórók is.

116

Kopácsi október 23-án éjfélkor, törzskara jelenlétében felbontotta a vészhelyzetre vonatkozó M-parancsot, melyet a poznańi felkelés után készítettek. A parancs értelmében a főkapitányságon húsz géppuskának, nyolcvan golyószórónak, hetvenkét órára elegendő lőszernek és kézigránátnak, ezer fő számára hatnapi élelmiszer-tartaléknak kellett volna lennie. Ezzel szemben mindössze négy golyószóróval, tizenkét órára elegendő lőszerrel, élelmiszer-tartalékként néhány rekesz almával rendelkeztek. Az is időbe tellett, amíg a raktárakban lévő fegyvereket zsírtalanították. A rendőrség éppúgy nem volt felkészülve egy felkelés lehetőségére, mint a többi fegyveres erő. Október 23-a ugyanolyan váratlanul érte őket, mint a politikai vezetést.

A felkelők már 23-án éjjel barikádokat emeltek a főkapitányság körül s befészkelték magukat a környező házakba. 24-én újra meg újra megtámadták a főkapitányságot, de a támadásokat visszaverték; Kopácsi Sándor is fegyverrel harcolt ellenük. Kicsaptak a környékre is, harcoltak a szovjet alakulatokkal együtt az Astoriánál, a Dohány utcai zsinagógánál. Az épületben lévő letartóztatottakat a tömeg követelésére Kopácsi október 25-én szabadon bocsátotta. Fazekas György: „A rendőrség az első pillanattól kezdve nem szívesen harcolt… 26-án már egyáltalán nem volt harci szellem.”*210

Kopácsi azt írja, hogy a foglyokkal jól bántak. Fazekas György másként emlékszik. Október 24-én reggel „kérdeztem Kopácsitól, hol vannak azok a fiatalemberek, akiket behoztak a rendőrök? Mondta, hogy a pincében. Lementem. Éppen folyt a kihallgatás, és két fiatalembert pofozott néhány civil ruhás nyomozó. Rájuk üvöltöttem, hogy mit csinálnak? Megőrültek? Nem tudják, hogy maguk nem a Rákosi rendőrei?… Fölrohantam és rettenetes botrányt csaptam. Mondtam, hogy itt kő kövön nem marad, ha kiderül, hogy verik az embereket. És maguk meg is fogják érdemelni, amit kapnak.”*211

A főkapitányság jelentős politikai központ lett. Itt gyülekezett Nagy Imre számos híve: Gimes Miklós, Méray Tibor, Szilágyi József, Aczél Tamás, Fazekas György, Lőcsei Pál, Herpai Sándor, Oszkó Gyula. Ők vezették október 25-én a miniszterelnökhöz azt a küldöttséget, melynek jelentős szerepe volt a 28-i fordulat előkészítésében.

A rendőrség ugyanolyan tájékozatlan volt, mint a hatalom többi szerve. A főkapitányság ügyeleti feljegyzése október 25-én, tizenhat óra huszonöt perckor: „A tényleges helyzetről semmi tudomásunk, senki nem tud vagy nem akar felvilágosítást adni.”*212 A kerületi kapitányságoknak Kopácsi azt a parancsot adta, hogy támadás esetén füstgránáttal védekezzenek, ha ez nem segít, igyekezzenek megegyezni a támadókkal, ha nem sikerül, rejtsék el vagy semmisítsék meg a fegyvereket és hagyják el a kapitányságot. A főkapitány sem arra nem adott parancsot, hogy harcoljanak, sem arra, hogy adják át fegyvereiket a felkelőknek vagy álljanak át. Több kapitányságvezető vallomása szerint Kopácsi rájuk bízta a döntést, hogy mit tegyenek.

117

Két példa. A VIII. kerületi kapitányságot október 23-án huszonhárom órakor több száz fős tömeg vette körül, köztük fegyveresek is. Fegyvert követeltek. A parancsnok felhívta a főkapitányságot: „Érdemleges parancsot vagy választ nem kaptam az intézkedésre vonatkozóan.”*213 A fegyvereket elrejtették, a tömeg betört a kapitányságra, tíz pisztolyt és négy puskát elvittek. Az éjszaka folyamán több felkelőcsoport érkezett. A rendőrök közölték velük, hogy a fegyvereket már elvitték, mire távoztak. Október 24-én a kerületi pártbizottság kért segítséget. A pártházat három-négyszáz fős tömeg támadta. Tíz rendőr a levegőbe lőtt sortűzzel szétoszlatta a tömeget. A rendőrök október 26-ig őrizték a pártbizottságot, akkor egy szakasz honvéd leváltotta őket. Támadás nem volt. A kapitányság beosztottai járőröztek, fegyvereket szedtek össze. A József körúton felkelők támadták meg őket, három rendőr megsebesült. Segítséget kértek az Országos Rendőrkapitányságtól, de nem kaptak. A kapitányság padlásán kibontották a tűzfalat és elmenekültek.

A IX. kerületi kapitányságon október 23-án „a munkanap befejezésével mindenki eltávozott a lakására, mivel készültség nem volt elrendelve.” Este tíz óra után több száz fős tömeg vette körül a kapitányságot, fegyvert követeltek. A parancsnok felhívta a főkapitányságot, „ahonnan azt az utasítást… kapta, hogy intézze el a tömeggel békésen az ügyet. Ekkor még nem tudtuk eldönteni, bár igen sokat gondolkoztunk rajta, hogy az utcán forradalom vagy ellenforradalom zajlik-e.”*214 A felkelők néhány puskát zsákmányoltak, a többit sikerült elrejteni. Október 27-ig a kapitányságon nem történt semmi, a járőröző nyomozók egy felkelőt lelőttek. 27-én megtámadták a kapitányságot. A Mosonyi utcából küldtek segítséget, de kocsijukat felborították. Később honvédek érkeztek két tankkal. A harc során egy rendőr meghalt, egy megsebesült. A honvédséget visszavonták, a kapitányság beosztottai elmenekültek.

A rendőrség általában sehol sem örvend közszeretetnek. Így volt ez Magyarországon is, ahol a rend őrei azokban az években igencsak keménykezűek voltak. Terhelte őket az is, hogy részt kellett venniük politikai jogtiprásokban, s a mindenható állam nevében léptek fel a jogfosztott állampolgárral szemben. Október 23-án mintha bűnbocsánatot nyertek volna. Ki tudja, miért. A tömeg lélektana mély bugyor. Az utca nem tekintette ellenségnek a rendőröket, egyenruhában is nyugodtan mozoghattak a városban. Holott a rendőrök sem viselkedtek másként, mint a többi fegyveres alakulat. Ahol sokan voltak – a főkapitányságon, a Belügyminisztériumban, a Mosonyi utcai laktanyában –, ott erélyesen és eredményesen védekeztek, a kapitányságokon ímmel-ámmal, az őrsökön sehogy. A rendőrök, ellentétben a katonákkal, hivatásosak voltak, nem kis részük idősebb, családos. Inkább félelemből, mint meggyőződésből nem akartak harcolni, ezért is adták át vagy hagyták hátra sokan a fegyverüket. A felkelés alatt az utca számára a rendőrök nem jelentettek igazi veszélyt, haragot sem keltettek. „A BM szervei lényegében az első naptól cselekvésképtelenek voltak, mint a rendőrség, vagy önvédelemre voltak kényszerítve, mint az ÁVH alakulatai” – vallotta Kovács István, a honvédség vezérkari főnöke.*215

118
A nép hadserege

A negyvenhat éves honvédelmi miniszter, Bata István, villamosvezető volt. 1930-ban belépett a Szociáldemokrata Pártba, szakszervezeti vezető lett. 1945 után átlépett a kommunistákhoz. 1949-től hivatásos katona. 1950-ben az Országos Légvédelem parancsnoka; a háta mögött „repülő kalauznak” csúfolták. Vezérkari főnök lett, majd Farkas Mihály bukása után vezérezredes, honvédelmi miniszter, a Politikai Bizottság póttagja. Állítólag Farkas erőszakolta ki – bízva visszatérésében –, „hogy az általa is legképzetlenebbnek tartott, képességek és jellem dolgában egyaránt gyenge Bata kerüljön a honvédelmi miniszteri székbe.”*216 Politikai nézeteiről csak annyit, hogy amikor Rákosi leváltása szóba került, Bata kijelentette, hogy „ez nemzeti katasztrófához vezetne.”*217 Azt mondják, bizalmas körben nyíltan elismerte, hogy semmit sem ért a hadsereg vezetéséhez.

Ez még nem lett volna olyan nagy baj; a hadsereget nem a miniszter vezeti, hanem a vezérkari főnök. Vezérkari főnöknek 1956. október 6-án – a Rajk-temetés napján – Tóth Lajos vezérőrnagyot nevezték ki. Ő (Batával ellentétben) a Szovjetunióban elvégezte a vezérkari akadémiát – úgy, hogy nem tudott oroszul. Politikailag miniszterénél is bigottabb volt. A törvénytelenségeknek áldozatul esett tábornokokról egy parancsnoki értekezleten kijelentette: „A rehabilitációt úgy vegyék, mint egy jelenleg szükséges politikai tényt, de ne felejtsék el azt, hogy ha ezek ma a hadsereg soraiban lennének, akkor egyikünk sem ülne azon a poszton, ahol most van.*218” Bizonyára igaza volt. A vezérkari főnök – az MDP Központi Vezetőségének tagja – szerint „a tisztikar véleménye az volt, hogy nem így kellett volna rehabilitálni őket, nem kellett volna nagy dísztemetést rendezni. Nem értették, miért kell mártírnak tekinteni négy olyan vezérőrnagyot, akik megették volna a kommunistákat.”*219

Nem különbözött tőlük a honvédség harmadik embere sem, Hazai Jenő vezérőrnagy, politikai főcsoportfőnök, ugyancsak a Központi Vezetőség tagja. 1957 tavaszán feljegyzést készített egykori tábornoktársairól: Tóth Lajos vezérőrnagy „a jobboldali jelenségekkel szemben passzív és gyakran együttérző magatartást tanúsított”; Hegyi László vezérőrnagy mint „hadtestparancsnok, erkölcstelen és pártszerűtlen” karrierista; Székely Béla vezérőrnagy „zavaros, karrierista… közismert volt lustaságáról és nagyképűségéről”, párttagsági díját a reprezentációs keretből fizette; Kána Lőrinc vezérőrnagy „részegen botrányos magatartást tanúsított”; Horváth Mihály vezérőrnagy „züllött, erkölcstelen.”*220

A békeszerződés Magyarország számára hetvenezres hadsereget engedélyezett, de 1947-ben mindössze tizennégyezer katona teljesített szolgálatot. Amennyire ügyeltek a kommunisták, hogy a rendőrség vezetése az ő kezükbe kerüljön, annyira nem törődtek a hadsereggel. A honvédség nem volt hatalmi tényező.

A hidegháború és a jugoszláv konfliktus egy csapásra új helyzetet teremtett. A hadsereg létszáma 1952-ben meghaladta a kétszázezer főt. 1950–1951 között a tiszti állomány megháromszorozódott, 1950-től 1956-ig meghatszorozódott. 119A régi tisztikart lecserélték (1956-ban alig száz Ludovika Akadémiát végzett tiszt szolgált a néphadseregben); 1950-ben a tisztek harminckét százaléka munkás, huszonhat százaléka földmunkás, tizenhárom százaléka paraszt volt, a politikai tisztek hetvenhárom százaléka munkás. A hadsereg fegyverzete (hétszáz harckocsi, ötezer löveg és aknavető) erősebb volt, mint 1944-ben a hadban álló honvédségé.

A tisztikar ennek ellenére nem tartozott a rendszer kegyeltjei közé. Az átlagos tiszti fizetés annyi volt, mint egy jó szakmunkásé, s bár kaptak különböző kedvezményeket és juttatásokat, ennek fejében a szolgálat éjjel-nappal tartott, hóban-sárban, távol a családtól, vagy ha a családot magukkal vitték, az asszony kereshetett új munkahelyet, a gyerek új iskolát. 1953-ban a tiszti állomány harmincöt százalékát, 1954-ben harminckilenc százalékát, 1955-ben negyvenkét százalékát helyezték át más helyőrségbe. Budapesten kétezer tisztnek nem volt megfelelő lakása. A tiszti állomány egyötöde élt külön a családjától. Egy év alatt az áthelyezett tisztek tizenhét százaléka elvált.

A tisztek mégis ragaszkodtak posztjukhoz. A hadsereg a világ minden országában külön mikrovilág, saját törvényeivel, szokásaival, igen erős kötődésekkel. Tisztnek lenni nem csak szakma, hivatás is; ugyanúgy vannak megszállottai, mint az orvoslásnak, pedagógiának, építészetnek. A tiszti kaszt hajtó- és összetartó ereje alighanem a hatalom. Olyan különleges hatalom emberek felett, ami a civil életben elképzelhetetlen. Miként a politikában, itt is megmutatkozik, hogy a hatalom gyakran erősebb mákony a pénznél.

1955–1956-ban ezrével szerelték le a hivatásos tiszteket, tiszthelyetteseket. Zömüknek nem volt semmiféle szakmája, csak segédmunkásként tudtak elhelyezkedni, szolgálati lakásukat fel kellett cserélniük nyomorúságos al- vagy társbérletre. Ez nem csak a leszerelteket sújtotta, a hadseregben maradt társaikat is demoralizálta: nem tudták, melyik nap vár rájuk ugyanez a sors. Lazult a fegyelem, amihez hozzájárultak a politikai változások is. Az erjedés ugyanúgy áthatotta őket, mint az egész országot. Az elbizonytalanodáshoz hozzájárultak a politika követhetetlen bakugrásai is. A honvédelmi miniszter 1956. július 26-án kérte a Minisztertanácsot, fossza meg Jánosi Ferencet vezérőrnagyi rangjától, mert kizárták a pártból. Október 21-én azt kérte, hogy adja vissza rendfokozatát, mert politikailag rehabilitálták.

A hadsereget és vezetőit ugyanolyan készületlenül érte október 23-a, mint a politikusokat, az országot. Október 20-án, a lengyel események hatására, készültséget rendeltek el: „A pk. [parancsnok] a helyőrséget a további parancsig nem hagyhatja el. Őrséget óránként ellenőrizni kell. Az ügyeletes alegységet helyezze készültségbe. A lőszer előkészítendő. Kiosztani nem kell.”*221 A készültséget 21-én, 22-én feloldották. Október 24-re a magasabb parancsnokokat értekezletre rendelték be a Honvédelmi Minisztériumba. A vezérkari főnök negyvenkét oldalas beszámolójában egyetlen célzás sincs a feszült helyzetre. Karhatalmi terv ugyan volt, de sosem tartottak karhatalmi riadót vagy gyakorlatot. A 120Belügyminisztériumnak alárendelt karhatalmi csapatok erejét nem ismerték. A Honvédelmi Minisztérium épületének védelmi tervét évek óta senki sem ellenőrizte. „Október 23-án – jelentette Tóth Lajos ezredes – a vezérkari főnök helyettesétől azt a parancsot kaptam, hogy szervezzem meg a HM védelmét. Kiderült, hogy a HM-ről egy tervrajzot sem tudtak előkeríteni.”*222 A minisztérium raktárában egyetlen géppisztoly sem volt, az épületet alig őrizték.

Az átszervezések során Budapestről minden alakulatot kivontak. A helyőrséget a Zrínyi és a Petőfi Akadémia, a tiszti iskolák hallgatói képezték, a HM őrzászlóalja, valamint szakszolgálatosok: légvédelmi tüzérek, híradósok, folyamőrök. Ezeknek az alakulatoknak kellett ellátniuk a főváros karhatalmi védelmét.

„A Műszaki Parancsnokság – olvasható az egység jelentésében – délután sportfoglalkozáson vett részt.”*223 Délelőtt a miniszter utasítására a politikai főcsoportfőnök eligazítást tartott a fegyvernemi parancsnokoknak és a csoportfőnököknek a tüntetés betiltásáról; az eligazítás közben érkezett a hír a tilalom visszavonásáról. Engedélyezték, hogy a tisztek egyénileg részt vegyenek a tüntetésen; úgy gondolták, ez megnyugtatja a tömeget. A tisztikar politikai elitképző intézete már akkor semmibe vette a parancsot: szervezetten vonultak fel. A Honvédelmi Minisztérium beosztottjai a munkaidő végeztével távoztak az épületből. A miniszter délután értekezletre rendelte be a hadműveleti csoportfőnököt, a páncélos- és tüzéregységek parancsnokát, a vezérkari főnök helyettesét. A parancsnokoknak voltak aggályaik, hogy a tüntetés elfajulhat, de Bata István leintette őket: nem kell pánikot kelteni. Ez volt ezekben az órákban az „ügyeletes jelszó” a hadsereg vezetésében. A hadműveleti csoportfőnökség tisztjeit csak tizenkilenc órakor rendelték be a minisztériumba. Bata István, Tóth Lajos, Hazai Jenő „lényegében megnyugtatták a hadsereg vezető beosztású parancsnokait és ezért mindenki békés illúzióban élt – emlékezik Váradi Gyula vezérőrnagy. – Ez az oka annak, hogy a HM és a csapatok nem készültek fel arra, hogy a katonai objektumokat és a katonákat magukat is támadás érheti. A hadsereg három vezető embere nem tett semmit.”*224 Janza Károly altábornagy, hadtápparancsnok szerint 23-án este „állandó telefonálások, vidéki hívások, jövés-menés a miniszteri szobában, mindez egyre inkább a dezorganizáltság képét kezdte mutatni.”*225 Pontosan úgy, mint a pártközpontban. Ennek ellenére a HM másnap reggeli jelentésében ez olvasható: „A szükséges intézkedéseket azonnal megtettük.”*226

A Rádiónál kitört harc hírére a hadsereg vezetésében teljes lett a káosz. Budapesten ugyan kevés hadra fogható erő volt, de a honvédség létszáma meghaladta a százhúszezret. Ebből 60 kilométeres körzetben tizenegyezer katona és százötven harckocsi állomásozott. Október 24-én reggel Budapesten hatezer katona volt; az éjszaka folyamán és hajnalban mintegy kétezer fő érkezett. „Bevetve kb. 4500 fő. Tartalék erő: 1300 fő”, olvashatjuk a minisztériumi jelentésben.*227

Ami ezután következik, szinte követhetetlen. Épp a követhetetlenség mutatja a teljes káoszt, ami a hadvezetést jellemezte.

121

A néphadsereget este hét órakor riadóztatták. A fegyverhasználatot mind a honvédségi, mind a belügyi alakulatok számára megtiltották. A minisztérium először a saját védelméről gondoskodott: odarendelték az őrzászlóalj egy századát, a tüzértiszti iskola harminc hallgatóját és három harckocsit. A riadóterv szerint nem ezeknek az alakulatoknak kellett volna a minisztériumot őrizniük. A fővárosi karhatalmi tervet nem lehetett végrehajtani, mert az átszervezés során a katonai akadémiák és tiszti iskolák teljes gépkocsiállományát egy központi telephelyre vonták össze, s a gépkocsivezetőket nem tudták összegyűjteni.

A vidéki alakulatoknál csak október 24-én hajnalban rendeltek el harckészültséget, de az aszódi gépesített ezredet már 23-án huszonkét órakor elindították a Parlamenthez, hogy védje meg az épületet; huszonhárom óra tíz perckor érkeztek meg, a téren már nem volt senki. A parancsnok bement a minisztériumba, ahol azt a parancsot kapta, hogy védjék meg a Fegyvergyárat. Mire odaérkeztek, a gyárat már elfoglalták, az ott zsákmányolt fegyverekkel ostromolták a Timót utcai fegyverraktárat. A kecskeméti 12. gépesített ezredet huszonkét óra harmincöt perckor riadóztatták, de a nagy köd miatt csak reggel hat órára érkezett Soroksárra, ahol a Templom téren a tömeg kővel dobálta meg a katonákat, mire az egység bevonult a Zrínyi Akadémiára. Egyik zászlóalját a Lámpagyárba rendelték, de azt a felkelők már kifosztották. A mögöttük érkező 16. harckocsizó ezred a Soroksáron megrekedt kecskemétiek miatt nem tudott továbbhaladni, harcba keveredett, egy halottat vesztett, mire a HM visszarendelte a laktanyájába. A ceglédi tüzérlaktanyát huszonhárom órakor riadóztatták. Két órával később karhatalmi riadót rendeltek el a nagykőrösi, a szabadszállási, a szolnoki tüzérezrednek is. 24-én hajnali négy órakor jelentették a HM főügyeletének: a hadosztály fölsorakozott. Múltak az órák, parancs nem érkezett. Dél felé a holtfáradt katonákat visszarendelték a körletekbe. Október 23-án huszonkét óra huszonöt perckor a HM főügyelete elrendelte, hogy az 1. gépesített lövészezred szállítson kenyeret a fővárosba rendelt alakulatoknak. A gépkocsizó osztagot a felkelők megtámadták, végül is a budaörsi repülőtérről egy Kecskemétről érkezett repülőgép vitte a városba a kenyeret.

Október 24-én hajnali 4 órakor a Petőfi Akadémia hatvan hallgatóját is kivezényelték a Lámpagyárba, de mire odaérkeztek, a fegyvereket már elhordták. Ott találták a Zrínyi Akadémia százötven tisztjét és három harckocsit. Az egri gépesített ezred első lépcsője nyolc óra harminc perckor érkezett meg a Zrínyi Akadémiára, onnan továbbirányították a minisztériumba. A második lépcső leszakadt és Rákoskeresztúron kötött ki; csak 25-én tudott bevergődni az akadémiára. Október 24-én hajnali két óra tíz perckor az aszódi ezredet kirendelték a nemzetközi telefonközpont visszafoglalására. Mint tudjuk, a központot nem foglalta el senki. Az épületet megszállva tartó híradósok állandó kapcsolatban voltak a minisztériummal. Hét órakor a 16. önálló vegyes repülőezred parancsot kapott a Magyar Távirati Iroda visszafoglalására. Az MTI-t sem foglalta el senki. A kiskunfélegyházi 19. gépesített lövészezredet Budapestre rendelték, majd 122átirányították Kecskemétre. Az előreküldött légvédelmi üteget nem tudták utolérni, megérkezett Budapestre, a lőszer nélküli katonákat a tömeg lefegyverezte. A szabadszállási 16. harckocsizó ezredet október 25-én indították Budapestre, de nem küldtek eléjük összekötő tisztet Soroksárra. Másnap reggel az egység, elunva a várakozást, visszatért laktanyájába. Kovács István vezérőrnagy 25-én hajnali három órakor írta alá a Honvédelmi Minisztériumot körülvevő házak átfésülésének tervét: „1. Megsemmisíteni vagy elfogni egyes vagy csoportosan befészkelt banditát. 2. Megszervezni a lakók önvédelmét és az összeköttetést velük… Összehívni a lakókat (férfiakat) és közölni velük felelősségüket és a következményeket, ha felkelők, ellenforradalmárok tüzelnek a házból.”*228 A minisztérium még a saját védelmét sem tudta tisztességesen megszervezni. „A régi HM épület belső udvarára rendelték az összes beosztott tisztet – emlékezik a minisztérium egyik törzstisztje –, ám a több száz fős állományból alig száz jött össze… Tóth Lajos ezredes a HM őrzését és védelmét igyekezett megszervezni… Mivel csak pisztolyunk volt, igyekeztek bennünket hatásosabb fegyverekkel fölszerelni. Találtak is valahol 10–15 puskát közel százunknak… Ha jól emlékszem, 10 töltényt is kaptam hozzá.”*229

Az információhiány példátlan volt. A budapesti Rákóczi Katonai Középiskola október 28-ig nem tudott összeköttetést teremteni a minisztériummal. A II. kerületi kiegészítő parancsnokságot 23-án huszonhárom órakor riadóztatták. „A parancsnokság az elöljáró szervektől semmilyen feladatot nem kapott, különösebb esemény 24-én a délutáni órákig nem történt. Megszerveztük a kiegészítő parancsnokság védelmét, hallgattuk a rádiót, vitatkoztunk az eseményekről.”*230 A kalocsai 12. lövészhadosztály: „1956. október 23-a. A budapesti eseményekről csak a rádión keresztül értesültünk. Semmi katonai intézkedés nem történt… 1956. október 24-e. Továbbra is a rádió közléseire vagyunk utalva. Teljes tájékozatlanság és bizonytalanság a tisztek körében… 1956. október 25-e… Budapestről jövő személyek tájékoztatására vannak szorulva a tö. [törzs] tisztjei… 1956. október 26-a. A bizonytalanság folytatódik. Határozott intézkedéseket vagy parancsokat a tö. még mindig nem kapott.”*231 A békéscsabai 8. lövészhadosztály: „A hadosztály törzse állandóan kereste a kapcsolatot a Honvédelmi Minisztériummal, azonban sem tájékoztatást, sem utasítást egyáltalán nem kapott.”*232 A budapesti helyőrség parancsnokság, október 23-a: „Ez idő alatt a HM-ből semmiféle parancs vagy intézkedés nem érkezett.” 25-e: „A személyi állomány hangulata ideges, várakozó volt. Parancs vagy intézkedés sehonnan nem érkezett.”*233 Haditechnikai Csoportfőnökség, október 25-e: „A tájékozódásunk továbbra is a Kossuth rádióra szűkült.”*234 Kiképzési Csoportfőnökség: „Nem kaptunk semmiféle tájékoztatást, s így a városban történő eseményekről alig volt tudomásunk.”*235 Petőfi Akadémia, október 26-a: „A Honvédelmi Minisztérium irányítása egyáltalán nem mutatkozott meg.”*236 Zrínyi Akadémia, október 24-e: „A hadsereg felsővezetése hallgatott és magára hagyta a hadsereget.”*237

123

A Hadtörténeti Levéltárban lévő, kézzel írott, aláírás nélküli kimutatás szerint október 24-én reggel hét és este hét óra között a fővárosban hatezer-háromszáz katona volt. Az egységeket negyvenhat helyre vezényelték ki. A honvédség egyértelműen védelemre rendezkedett be. A pártközpontba a Zalka Műszaki Tiszti Iskola százötven hallgatóját, a hadihajós dandár száz matrózát, a HM védelmére a Zrínyi Akadémia kétszázötven hallgatóját, a Kossuth Tüzértiszti Iskola ötven hallgatóját, a 6. gépesített ezred nyolcvan harcosát, hatvan határőrt, a 7. gépesített ezred háromszáz harcosát, a Belügyminisztériumba a Vasvári Repülőtiszti Iskola százötven hallgatóját, a HM őrzászlóalj húsz harcosát, hatvan határőrt irányítottak. Ötventől kétszáz fős egységek védték a csepeli hidat, távbeszélőközpontokat, a Parlamentet, szertárakat, raktárakat, nyomdákat, a Lakihegyi adót, a gyűjtőfogházat, a Kohó- és Gépipari Minisztériumot, az V. kerületi tanácsot. A kimutatás szerint a legkevesebb információjuk a harcok sűrűjébe bevetett esztergomi hadosztályról volt. A hadosztály meg nem nevezett része tartalékot képezett, a 8. gépesített ezred a Rádiónál volt, de a létszám helyén egy kérdőjel található, ugyanúgy, mint a Margit és a Sztálin hidat őrző harckocsizók esetében.

Egy ugyancsak kézzel írt, keltezés és aláírás nélküli kimutatásból – az iraton átvezetett változás keltezése október 25. reggel hat óra – megállapítható, hogy a legénység fele-fele arányban volt puskával, illetve géppisztollyal felszerelve. A fővárosban lévő alakulatok kétszázötvenkilenc golyószórót és harminckét géppuskát jelentettek. A harcok során elesett huszonkét fő, megsebesült harmincnégy fő, eltűnt százhetvenöt fő. Az adatok mellett megjegyzés: „Nincs benne kórházban felvettek.”*238 (Láttuk: vannak más adatok is.) A Rádióhoz küldött 8. gépesített ezrednél háromszáz honvédet, tizennégy harckocsit, kétszáz puskát, harminc géppisztolyt, nyolc golyószórót, hat géppuskát tüntettek fel a kimutatásban, de később rávezették a lakonikus szót: nincs. Az ezred eltűnt a HM szeme elől.

Fennmaradt az október 24-én déli tizenkét órakor keltezett fegyver- és lőszerellátási terv, melyet maga a honvédelmi miniszter hagyott jóvá. E szerint 25-én hajnalban a fővárosi kerületekbe kétezer-száztizenkét puskát és géppisztolyt, negyven golyószórót, nyolc géppuskát és tíz harckocsit akartak eljuttatni. Hogy pontosan hová, az csak három esetben van feltüntetve: a Mávagba, a Ganzba, a Hajógyárba.

Bizonyára csak növelte a Honvédelmi Minisztériumban uralkodó káoszt, hogy 23-án éjjel a Központi Vezetőség egy Katonai Bizottságot – az úgynevezett stábot – küldött a minisztériumba a fegyveres erők tevékenységének összehangolására. A stáb vezetője a budapesti első titkár, Kovács István, tagjai Fehér Lajos, Földes László, Mező Imre voltak. Később Apró Antalt nevezték ki vezetőnek, s a bizottság tagja lett Münnich Ferenc és Nógrádi Sándor is. Természetesen részt vett munkájában a két miniszter, Piros László és Bata István is. Az amúgy is erősen foghíjas, félszáz főre zsugorodott Központi Vezetőségnek ekkor 124már csaknem tucatnyi tagja a Honvédelmi Minisztériumban tartózkodott. Hogy mennyire avatkozott be a Katonai Bizottság (és a szovjet tábornokok) a fegyveres erők irányításába, nem tudni.

A stáb első dolga az volt, hogy beszámoltassa a vezérkar főnökét, aki azonban sem a helyzetről, sem a karhatalmi erőkről, sem a tervezett akciókról nem tudott beszámolni. Tizenkét óra haladékot kapott, de Tóth Lajos vezérőrnagy ekkor sem volt sokkal tájékozottabb.

„Megmondtuk Batának – emlékezett Földes László, s ezt más források is megerősítik –, változtassa meg a terveit, ne rendeljen fel az egyik hadtesttől egy ezredet, a másiktól egy zászlóaljat, a harmadiktól egy másfajta egységet, hanem hozza fel Gyurkó Lajost, a kecskeméti hadtest parancsnokát, aki szilárdan kézben tartja az egységeit. Bata nem mondta, hogy nem ért ezzel egyet, de nem intézkedett. Nem értette meg azt sem, hogy nem helyes, ha a miniszter maga dönt mindenről, hogy ide három harckocsi kell, oda egy szakasz stb.”*239

Képzeljük el a helyzetet: a botcsinálta honvédelmi miniszter szobájában ott ülnek a botcsinálta, piros lampaszos tábornokok, akiknek fogalmuk sincs a hadvezetésről. A honvédség felsővezetése volt a legnagyobb vízfej az országban. Képzetlen munkáskáderek ültek az ipar, az államigazgatás, a rendőrség vezető posztjain is, de ott zajlott az élet, jól-rosszul meg kellett oldani a mindennapos feladatokat. A tábornokok viszont csak a terepasztalon tologatták a bábukat, hadgyakorlatokon irányították a sereget a nem létező ellenség ellen. Arról végképp nem volt fogalmuk, mit kell tenni egy fegyveres felkelés esetén. S ott ültek ellenőrként a pártvezetés által kinevezett nacsalnyikok is, akik még kevesebbet értettek ehhez.

Ám a vezérkarban szolgált néhány tapasztalt főtiszt, aki a Horthy-hadseregben harcolt a világháborúban. A tábornokok között voltak tehetséges, tisztességes, jól képzett emberek. Ott voltak a szovjet katonai tanácsadók, majd a vezérlő tábornokok is, akik ismerték a hadvezetés csínját-bínját. Mikojan és Szuszlov a maguk szempontjából 24-én joggal jelentették Moszkvának, hogy a magyar honvédség „rosszul vizsgázott.”*240 De a szovjet parancsnokok is. A hadsereget ugyan a dilettáns vezetés zilálta szét, de a fegyveres erők végső soron a flottademonstráció téves koncepciójának estek áldozatul.

A rádió 25-én reggel közölte a honvédelmi miniszter parancsát: „Megparancsolom, néphadseregünk katonái fokozott aktivitással és teljes határozottsággal ma délig számolják fel a fővárosunkban még feltalálható ellenforradalmi erőket.”*241

Az eredeti fogalmazványban a „ma délig” helyett „minél gyorsabban” szerepel; ezt áthúzták és beírták: „holnap délig”, majd ezt is áthúzták s így került a szövegbe: „ma délig”. Ez nem parancs volt, hanem óhaj, vágyálom; tükröződött benne a hadvezetés egész tevékenysége.

Hozzájárult a hadsereg csődjéhez az is, hogy a honvédség nemigen akart harcolni. A hadműveleti csoportfőnökség így összegezte az október 23–24-i helyzetet: „A személyi állomány bizalmatlan parancsnoka iránt, elterjednek a 125rémhírek, a tisztek közül is sokan agitálnak: »ne lőjünk a magyar testvérekre«, szidják a legfelsőbb katonai vezetést. Különösen rossz volt a hangulat a harcosoknál. Fáradtak, kedvetlenek, elégedetlenek voltak. A fegyelem szintén rossz volt.”*242

A nép hadserege a néppel került szembe az utcán. Mégsem állt át a felkelőkhöz. A Bem téren, a Rádiónál, szerte az utcán hangzott a boldog ujjongás: „A honvédség velünk van!” Nem volt velük. Voltak, akik átadták a fegyverüket, voltak, akik szétszéledtek, voltak, akik vállalták a sorsközösséget a harcolókkal, de a forradalom során mindössze öt tiszt és tizenöt harcos esett el a felkelők soraiban. Egyetlen csapategység nem csatlakozott szervezetten a lázadókhoz. Nem akadt egyetlen tiszt, aki a forradalom oldalára vezényelte volna harcosait. Egyetlen katona, aki magával ragadja bajtársait. Pedig a gát könnyen átszakadhatott volna. Akik velük szemben álltak, egy vérből valók voltak. A katonák között is bizonnyal akadt belevaló, vagány fiatal, szép számmal. És mégse fogtak össze.

Az utca, láttuk a Rádiónál, könnyen magába szívta, szétzilálta a katonákat. De a fővárosban többé nem vezényelték az utcára a honvédeket. S ha a laktanyájukat, a rájuk bízott objektumot támadták, védekeztek. Ha lehetett, szép szóval, szuronnyal, puskatussal, ha nem, sortűzzel. A fegyveres forradalom hat napja alatt a katonák ötven településen, hetven-nyolcvan esetben használtak fegyvert a felkelők ellen, s csaknem kétszáz halottat vesztettek. Áldozataik száma mintegy háromszáz. Sokszorosa a kék ávó áldozatainak. A forradalom furcsa fénytörése és farkasvaksága: a nép a honvédek sortüzeit nem raktározta el emlékezetébe, a katonákat mindenütt öleléssel, éljenezve fogadta.

A súlyos ellentmondás mögött ott van az alapvető igazság: az államvédelemtől félteni kellett a forradalmat, a honvédségtől nem. Bizonyítéka ennek: abban a pillanatban, hogy megszületett a gátat áttörő parancs a fegyvernyugvásról, a katonaság, a bakáktól a tábornokokig, szinte egy emberként a nép mellé állt.

Ez a hadsereg valóban a nép hadserege volt. Az ideológia máza forradalmas időkben hamar leolvad, de a valóságot a robbanás sem pusztítja el. Ennek a seregnek nemcsak a katonái jöttek a népből, tisztjei, főtisztjei, tábornokai is: szülőjük, élettársuk, testvérük, gyerekük lakatos, földműves, tisztviselő, diák volt. Szolgálat után velük, köztük éltek, nem szakadhattak el tőlük, gondjaiktól, életérzésüktől, akaratuktól. A tábornokok voltaképp pártfunkcionáriusok voltak, az erjedés rájuk ugyanúgy hatott, mint a pártapparátusra.

Sokan azzal magyarázzák a honvédség passzivitását, hogy a katona parancsra cselekszik. Ebben van igazság, de a legfőbb ok talán mégsem ez. A forradalmak, zendülések története azt példázza, hogy ha a katonák lázadnak, mindig tisztjeik ellen. A tisztikar minden hadseregben külön, kivételezett klán, a maga különleges törvényeivel, életmódjával, mentalitásával. Fényévnyi távolságra a legénység páriáitól, akik mindig ellenségüknek tekintik ezt a velük szemben álló, szigorúan zárt kasztot. Ez a struktúra nem alakult ki a néphadseregnél. Nemcsak azért, mert a tisztek és katonák egyivásúak voltak. Azért sem, mert a néphadsereg alig tízéves története alatt nem alakulhatott ki az éles választóvonal tisztikar 126és harcosok között. A katonáknak mindennapos közegükben nem volt ki ellen lázadniuk, mint a felkelőknek az államvédelem, a szovjetek ellen.

Kijárási tilalom

Október 24-én hajnalban a rádió közölte, hogy a Minisztertanács gyülekezési, csoportosulási és felvonulási tilalmat rendelt el. Hat óra harminc perckor a Belügyminisztérium felszólította a lakosságot, hogy „kilenc óráig csak feltétlenül halaszthatatlan ügyben közlekedjen az utcán”*243, majd kilenc óra után tizennégy óráig kijárási tilalmat rendel el, amit később 25-én reggel hat óráig meghosszabbított.

Aznap csitultak a harcok. A felkelők elfáradtak, s az utca még nem szállított elegendő utánpótlást. A Bem laktanyába visszatért egység október 24-én járőröket küldött ki a környékre, s több fegyvert szedtek össze, mint amennyit 23-án éjjel elvittek a laktanyából. Éjjel a felkelők két teherautónyi kenyeret vittek a katonáknak, cserébe fegyvert kértek. A csere nem jött létre, de a fegyveresek hosszan tárgyaltak a laktanya tisztjeivel. (Ne felejtsük el: nemcsak kijárási tilalom volt, hanem statárium is.)

A gyárakat, üzemeket még támadták. A nyomdák fontos célpontok voltak: a felkelők ki akarták nyomtatni követeléseiket. Csongovai Per Olaf filmrendező, a majdani Tűzoltó utcai parancsnok, a Vörös Csillag Nyomdában százezer példányban nyomtatta ki röplapját. Nem harc árán, ismeretségei révén. A röplapokat délután öt órakor a Váci úti TEFU tehergépkocsijai szállították szerteszét a városba. Csongovait több társával letartóztatták a nyomda védelmére érkező honvédek.

A rádió által tükrözött hivatalos vélemény változatlanul: „ellenforradalmi bandák”, „rablók és banditák”, „fegyveres bandák”, „ellenforradalmi fegyveres bandák”, „ellenforradalmárok és félrevezetett suhancok”, „lázítók, uszítók”, „szervezett ellenforradalmi erők”, „ellenforradalmi provokátorok”.

Október 25-én a rádió így kezdte adását: „Jó reggelt kívánunk kedves hallgatóinknak! Mielőtt zenés műsorunkat megkezdenénk, hallgassák meg a Budapesti Pártbizottság és a Fővárosi Tanács felhívását: Budapest lakói, elvtársak! Az ellenforradalmi bandákat lényegében felszámoltuk.” A nyilatkozat kiadását feltehetően összehangolták, mert aznap közölte ezt a hírt az Országos Rendőrkapitányság valamennyi megyei kapitánysággal, és aznap jelent meg a Pravdában is. A rádióban fél hatkor igyekeztek konkretizálni a hírt. A helyzetkép teljesen téves: „Budapesten már csak néhány csoport áll ellen. A Rákóczi úton a Palace Szálló környékén, a Magdolna utcában és a Ferencvárosi pályaudvar környékén.” És ismét az felháborító, hazug propagandaszólam: „Immár csak a közönséges bűnözők igyekeznek tartani magukat, hogy tovább garázdálkodhassanak és rabolhassanak.”

127

Hajnalban a rádióban felszólították Budapest népét, hogy „reggel hat óra után fegyelmezetten és nyugodtan fogjon munkához… Budapesten tegnap még ostromállapot volt. Ezekben a percekben azonban újra indulnak a villamosok, autóbuszok. A munkások elfoglalják helyüket a gépek mellett.” Közölték, melyik villamos- és autóbuszvonalakon indul meg a közlekedés. Felhívták az üzleteket, azonnal nyissanak ki, s egész nap tartsanak nyitva. Csak az iskolákban volt tanítási szünet. A munkára való felhívást újra meg újra megismételték. A honvédelmi miniszter parancsot adott, hogy a honvédség délig számolja fel az ellenforradalmi erőket. A vezetés láthatólag úgy érezte, ura a helyzetnek.

Ám tizennégy óra harminckilenc perckor: „Nagy Imre és Kádár János elvtársak kérik Budapest lakosságát, hogy menjenek haza lakásukba vagy munkahelyükön tartózkodjanak. Ne vegyenek részt semmiféle tüntetésben, a párt és a kormány melletti tüntetésben sem.” Közben a Kossuth Lajos téren belelőttek a tömegbe, Gerő helyére Kádár került, az utcákon százezrek hömpölyögtek.

Október 26-án a rádió ezzel kezdte adását: „A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa felszólítja Budapest lakosságát, hogy ma egész napon át ne menjen az utcára”. Egy óra múlva viszont: „A Minisztertanács utasítására a belügyminiszter közli, hogy a rend fokozatos helyreállításával lehetővé vált, hogy Budapest lakossága tíztől délután három óráig szükségletei beszerzése céljából közlekedhessék az utcán.”*244

A helyzet természetesen egy óra alatt nem normalizálódott. De ezúttal nem a megszokott fejetlen kapkodásról volt szó.

Hegedüs András: „A 24-re virradó éjjelt ébren töltöm… Hajnalban megfogalmazunk egy rendelkezést a kijárási tilalomról. Félünk a tömegdemonstráció megismétlődésétől és attól tartunk, hogy azon sokkal több ember vesz majd részt, mint az előző nap délutánján, estéjén… Talán önkényesen, de egyetértettem azzal, hogy a rendelkezés a Minisztertanács nevében jelenjék meg. Nagy Imre kb. éjfél után 2-3 órakor elaludt, és nem akartam emiatt felébreszteni… Mások viszont, miután a rádió 6 órakor beolvasta a kijárási tilalmat, felkeltették Nagy Imrét, s most is magam előtt látom, amint magából kikelve, kialvatlan arccal berohan a titkársági szobába és követeli a rendelkezés azonnali visszavonását, amit ellenkezve ugyan, de megtettem.”*245

Hegedüs a lényeg kivételével mindenben téved. A jelenetre nem október 24-én, hanem 26-án hajnalban került sor. A kijárási tilalom elrendelését nem ők fogalmazták a pártközpontban, hanem a Katonai Bizottság, s ők küldték be jóváhagyásra Hegedüsnek. Nem véletlenül neki.

Nagy Imre hajlamos volt a sértődékenységre, s erkölcsi-politikai normáinak megfelelően kínosan ügyelt a formaságok szigorú betartására. Ám ezúttal nem az háborította fel, hogy a tudta nélkül adtak ki a nevében egy fontos rendeletet.

Október 24-én a harcok elcsendesülésével a politikai és katonai vezetés s a szovjet emisszáriusok valóban abban az illúzióban voltak, hogy a felkelést leverték. Ezért rendelték el 25-re a közlekedés megindítását, a munka felvételét. 128Nyugalom helyett azonban a Kossuth téri mészárlásra, az október 23-hoz hasonló százezres tüntetésre került sor. A vezetésben megerősödtek azok a hangok, melyek a kemény kéz politikájától várták a megoldást.

A kijárási tilalmat a tapasztalt szovjet tábornokok javasolták: a felkelőket csak úgy lehet szétkergetni vagy megsemmisíteni, ha tisztára söprik az utcát a néptől. Az utca nagyobb védelmet nyújtott a fegyvereseknek, mint a házfalak, kapualjak, padlások. Nagy Imre azonban akkor már egyre inkább a békés megoldást támogatta, és végre a sarkára állt. Nem véletlen a közlemény megfogalmazása: a Minisztertanács utasítására. Az október 26-i központi vezetőségi ülésen ezért példátlan támadást indítottak ellene (és nem csak őellene), elsősorban a Katonai Bizottság tagjai. Bíró Zoltán (Rákosi Mátyás testvére) kezdte: „Képtelenség úgy tekinteni, hogy mi most kizárólag politikai fegyverrel tudnánk megmenteni a helyzetet.” Münnich Ferenc: „A felhívást átadtuk a Rádiónak, hogy tilos a kimenetel, és pont a Politikai Bizottságban megváltoztatták. Aki ismeri a harc logikáját, tudta, hogy az ellenforradalmat segítettük.” Apró Antal: „Éjszaka olyan haditervet dolgoztunk ki, amit elegendő emberrel, fegyverrel biztosítani tudtunk. Lényege: ma délig, esetleg délutánig teljes tilalom, senki az utcára nem mehet ki. Birtokunkban vannak a háztömbök, tudjuk, hol vannak az ellenforradalmi bázisok, tudjuk, hol voltak a gócok. A cél az volt, hogy: kimenési tilalom, munkaszünet és kimenési tilalom egyúttal. Teljesen demoralizált bennünket a tisztek és tábornokok előtt az utasítás [ami a tilalmat felfüggesztette]. Így vezetni felelősen nem lehet… Sok az áruló ebben a házban is.” Hazai Jenő: „A katonák… Nagy Imrét elítélik. Azt mondják, Nagy Imre elárult bennünket.”

Ekkor már nemcsak a hívei, Kádár János is Nagy Imre mellé állt: „Ne katonai kérdésekkel próbáljuk a dolgokat megoldani.” A miniszterelnök – aki az ülés nagy részén nem is volt jelen –, megkerülve a lényeget, előbb csak védekezett: „Olyan PB-határozat nem volt, hogy a lakosság nem kaphat élelmet… Nem lehet egész napra a fővárost megfosztani attól a lehetőségtől, hogy megvehessék a legelemibb szükségleti cikket.” Aztán mégiscsak kimondta a lényeget: „Maguknál a katonai szempont megelőzi a politikai szempontokat.”*246 Nagy Imre már 24-én kételkedni kezdett, hogy a felkelés ellenforradalom, noha ezt még inkább csak az ösztönei jelezték. A statárium újabb és újabb felfüggesztésével, a kijárási tilalom visszavonásával arra törekedett, hogy a konfliktust ne erőszakkal, hanem politikai eszközökkel oldják meg. A felismerés, hogy az első pillanatban tévedett, már érlelődött benne.

Katonailag a stábnak volt igaza. A kijárási tilalom feloldása lehetetlenné tette a fegyveresek leverését: az utcán hömpölygő tíz- és tízezernyi ember volt a felkelők legerősebb védelme. Ám Apró Antal általános tájékoztatásán kívül semmiféle hadműveleti terv nem ismeretes, hogyan akarták az akciót végrehajtani. Erősen kétséges, hogy valóban tisztában voltak a felkelők helyzetével. Szűcs Miklós ezredes hadműveleti csoportfőnök ugyan évtizedek múlva így emlékezett: „Október 24-én a vezérkarnak teljesen tiszta képe volt a fővárosban létrejött 129fegyveres gócokat illetően.”*247 Csoportfőnökségének korabeli jelentése szerint viszont „a felderítés gyengén működött, pontos adataink az ellenforradalmi erőkről nem álltak rendelkezésre.”*248 A KV ülésén Nógrádi Sándor arról beszélt, hogy a lázadókat horthysta katona- és csendőrtisztek vezetik. Hegedüs András – de mások is – azt szorgalmazta, hogy a munkásokkal verjék le az ellenforradalmat. Földes László: „Tiszta lelkiismerettel állíthatom, hogy a külső kerületek, Csepel, XIII. kerület, IV. kerület nem csatlakozott a fegyveres felkeléshez.”*249 Egyetlen konkrét akciótervről tudunk (ez sem hadműveleti terv): október 26-án hajnalban szovjet és magyar erőkkel meg akarták semmisíteni a Corvin közt. Ezt azonban Nagy Imre erélyesen megtiltotta, arra hivatkozva, hogy túl nagy pusztítással járna.

A fegyveres leszámolás következő bizonytalansági tényezője: kikkel akarták végrehajtani? A belső karhatalmat kivonták a harcból, s maradék erői amúgy sem voltak harcképesek. A rendőrségre nem számíthattak. A fővárosban lévő katonaság csaknem teljes állományát objektumvédelemre osztották be. Mégis a honvédséget kellett volna bevetni; a szovjet harckocsiknak nem volt gyalogsági támogatásuk. Láttuk, hogy a katonák, ha megtámadták őket, védekeztek, de igencsak kérdéses, vajon hajlandók lettek volna-e támadni is. Október 25-én egy tisztiiskolás század kapott parancsot, hogy nyújtson gyalogsági támogatást Maléter Pál harckocsijainak. A század a parancsot nem tagadta meg, de nem is teljesítette. Felvonult a tankok fogadására, de nem volt hajlandó belelőni a népbe, s erre tisztjeik nem is adtak parancsot. A Széna téri felkelőbázist az őrzászlóalj szovjet támogatással elfoglalta, de harcra nem került sor. A felkelők szétszéledtek, hogy később ismét összegyűljenek. Igencsak kétséges, hogy a nagy dérrel-dúrral beharangozott felszámolás sikeres lett volna-e.

S akkor még nem szóltunk a döntő tényezőről, az utcáról. Az utca ugyanis a kijárási tilalmat ugyanúgy semmibe vette, mint a statáriumot. Joggal feltételezhető, hogy a tömeg jelentős része nem is tudott róla. A felkelés leverése tehát nem a kijárási tilalom feloldásán múlott. A vezetés ismét olyan kérdésről vitázott, aminek semmi köze nem volt a valósághoz. Az utca ment a maga útján, s a politika nem tudott összehangolódni vele.

A véres csütörtök

A Honvédelmi Minisztérium főügyeletese október 25-én jelentette: „Reggel a fegyveres banditák nagyobb tömegbe verődve újra akcióba léptek. 09.00 órától mintegy tízezres tömeg nyomul a Petőfi Sándor utcán a Duna felé. A tömegből egyelőre kevés fegyverről van tudomásunk. A helyzet továbbra is aggasztóan komoly. A katonai erők fellépését nehezíti, hogy a tömeg sok dolgozót és járókelőt kényszerít felvonulásra.”*250 A főügyeletes aznap reggel Maléter Pál ezredes volt.

130

A főkapitányság telefonügyeleti naplója is hírt adott a formálódó tüntetésről. Tíz óra öt perc: „B. Zs. [Bajcsy-Zsilinszky] úton… tömeg jön.” Tíz óra húsz: „B. Zs. Ngy. [Bajcsy-Zsilinszky úton a Nagykörút] felé 1 tank magyarokkal gk-n [gépkocsin] zsúfolva vannak. Vesszen Gerő, vesszen az ávo.” Tíz óra negyven: „Parlament előtt 500 diák Nagy Imre mellett… 8 szov. pc. [szovjet páncélos] a Kossuth-címer, beszélgetnek Kálvin tér K. L u [Kossuth Lajos utca] közt szov-ek elhagyják tankokat Madách tér zászlótömeg, néhány pc kocsi jön tömeg. Vesszen Gerő.”*251

A pártügyelet feljegyzéseiből:

„Gerő elvtársnak! Molnár Erik elvtárs telefonált, hogy több száz főnyi tömeg áll a Parlament előtt, de még tovább gyülekeznek. Jelszó: Vesszen Gerő! Hazudik a rádió! Várnai Ferenc, a K. V. munkatársa telefonált, hogy a Parlament előtt álló tömegek fegyver nélkül, de páncélkocsival vannak… Jelszavak: Vesszen Gerő! Nem kell félni a szovjet páncélosoktól, mert a magyar katonasággal vannak!” „Vigh Ilona elvtársnő az V. kerületből jelenti: Eötvös Tudomány Egyetem körül több százas tömegek vannak, diákok, nemzeti színű zászlóval vonulnak a Parlament felé. A szovjet tankok mennek velük. 4 szovjet tank átállt és azt mondták, hogy munkásokra nem lőnek. A szovjet tankokon mennek a fiatalok. Jelszó: Vesszen Gerő, ki a szovjet csapatokkal.”*252

Csütörtökön a forradalom felébredt Csipkerózsika-álmából. Október 24-én reggel – mit sem tudva a budapesti eseményekről – félszázezer vidéken lakó dolgozó érkezett a fővárosba. Döntő többségük nem tudott hazajutni, mert a vonatokat leállították. 25-én viszont újra megindult a vonatforgalom, újabb ezrek meg ezrek érkeztek. A honvédelmi miniszter az éjjel parancsot adott, hogy „minden eszközzel meg kell akadályozni a személyvonatok Budapestre jövetelét.”*253 A MÁV közleménye szerint viszont „az élet már szerdán megindult…, s csütörtökön … erőteljesebben megindulhat.”*254 A kormány munkára, a közlekedés megindítására szólította fel a dolgozókat. Százezrek nyüzsögtek a városban. Az október 23-án fellobbant tűz nem aludt ki: a gyaloglókból, sétálókból tüntetőfolyamok képződtek, akkora tömeg özönlött az utcán, mint 23-án. Villamos, autóbusz kevés volt, a vidékiek is, a fővárosiak is gyalog indultak a munkahelyükre. A zömük nem oda érkezett meg.

Hatalmas tömeg vonult a Sztálin úton a Nyugati pályaudvar felé. Élén nemzetiszínű és fekete zászlóval több későbbi felkelőparancsnok: Angyal István, Csongovai Per Olaf, Szabó János. Oláh Vilmos – találkozunk még vele – egy véres zászlót lengetett; a felvonulás „véres zászlós tüntetésként” íródott be ötvenhat történetébe. A Nyugatinál jelentős szovjet és magyar erők riasztólövések sorozatával szétszórták a felvonulókat. A tüntetők újra összeverődtek. Egy részük a Körúton a Parlament felé haladt, mások a Sztálin út – Dózsa György út sarkán lévő jugoszláv nagykövetséghez, onnan a Váci útra, majd szétszóródtak a városban. Nagyobb tüntetőcsoportok mozogtak Budán is. A nap fő jelszavai: „Vesszen Gerő!”; „Gyilkos ávó!”, „Ruszkik, haza!”, „Éljen Nagy Imre!”

131

Egy másik tüntetőfolyam a Rákóczi úton hömpölygött; feltehetően a Keleti pályaudvarra érkező vidékiek alkották a magját. A belvárosban diákok tömege csatlakozott hozzájuk. A tüntetők az Astoria Szálló előtt – melyet a szovjetek valamilyen téves információ alapján a felkelés gócpontjának véltek – tankokba ütköztek. A harckocsizók, noha már voltak veszteségeik, nyitott toronnyal, a tankokon ülve fogadták a tüntetőket. Oroszul tudó diákok, egyetemisták magyarázták nekik, hogy ők nem ellenforradalmárok, ők a szocializmus mellett tüntetnek. A harckocsizók megzavarodtak. Két napja a tankokban aludtak, élelmet alig kaptak, holtfáradtak voltak. (Vajon hol végezték el a szükségletüket az éjjel-nappal az utcán, a harckocsikban lévő katonák?) A hangulat egy pillanat alatt megváltozott. A tüntetők ellepték a tankokat, kitűzték a magyar zászlót, és elhangzott: „Az oroszok velünk vannak!” A menet elindult a Parlament felé. A harckocsik nem álltak át, de a fegyverüket sem akarták használni. Képtelenek voltak szabadulni a rájuk kapaszkodott tömegtől, beékelődtek a sok ezer tüntető közé. Ekkor már minden zászlóból kivágták a címert, nem volt egyetlen vörös lobogó sem. Végigvonultak a Bajcsy-Zsilinszky úton, egy részük az angol követség elé kanyarodott, ahol a diplomaták együttérzésükről biztosították őket. Ugyanez történt az amerikai követség előtt. A tüntetők tíz óra tájban a Kossuth Lajos térre kanyarodtak. Érkeztek ide Budáról is, az akkor még álló Kossuth hídon. A Nagy Imrébe vetett bizalom ugyan csorbát szenvedett, de a cél ugyanúgy, mint október 23-án, a Parlament volt, ahol a miniszterelnököt keresték. Neki akarták elmondani a követeléseiket. Ötezren lehettek.

A Parlament épületét mintegy kétszáz kormányőr védte. Október 25-én hajnalban szovjet páncélautók és harckocsik is érkeztek az épület védelmére. A Belügyminisztérium irattárában van egy utólag rekonstruált vázlat – nem tudni, milyen adatok alapján készítették –, amely szerint félkör alakban tizenegy harckocsi és három páncélgépkocsi védte az épületet. Ez lényegében megegyezik a szemtanúk beszámolójával.

A Parlamenttől néhány száz méterre volt a pártközpont épülettömbje; ott ülésezett a pártvezetés, a két szovjet vezető jelenlétében. Az épülettömböt akkor már félezer fegyveres védte: kormányőrök, karhatalmisták, híradósok, folyamőrök, tiszti iskolások, rendőrök, határőrök. A pártközpontot, akárcsak a Parlamentet, szovjet harckocsik vették körül. Az épületben tartózkodott Szerov hadseregtábornok is.

A pártvezetők az információkból tudhattak a felvonulásról, mert a KV ülésén a következő szóváltásra került sor: „Gerő: Kérdezi: ideengedjék-e a tömeget? Azt mondják, fegyvertelen tömeg… Losonczy: Azt javaslom, hogy 3-5 tagú küldöttséggel kívánságaikat közöljék. Kiss: Nem lehet ideengedni! Ha ebben a házban lemészárolják az elvtársakat, az ország készen van! (Ebben a Központi Vezetőség egyetért: Nem lehet ideengedni!) Friss: Talán meg lehetne próbálni beszélni velük. Gerő: Megpróbálni meg lehet, de ideengedni nem lehet!”*255 Látjuk majd, hogy ennek a vitának az időpontja kérdéses.

132

Ekkor már nem sütött a nap, mint október 23-án; szürke, borongós, esőre hajló, hűvös őszi idő volt. A tömeg a Szabadság térről, az Alkotmány utcából özönlött a térre. A Himnuszt, a Szózatot énekelték. Nagy Imre, akárcsak 23-án, nem volt a Parlamentben. Egy (több?) küldöttséget beengedtek, de nem volt kivel tárgyalniuk. A tüntetők, fellelkesedve az Astoriánál hozzájuk csatlakozó harckocsiktól, ölelgették, éljenezték, cigarettával kínálták a harckocsizókat. Több katona kiszállt a tankból, cigarettáztak, beszélgettek, az ágyúk csövébe magyar zászlót tűztek. Sok ember kezében bevásárlószatyor volt, benne tej, kenyér: az üzletekből kijőve csatlakoztak a tüntetőkhöz.

Tizenegy óra lehetett. Ekkor dördült az első sortűz. Van, aki szerint géppuskákból, golyószórókból, géppisztolyokból, mások szerint ágyúkból, van, aki szerint száz és száz puskából egyszerre.

Ki lőtt, honnan, kire és miért? A szemtanúk többsége a szörnyű káosz és pánik, a halálfélelem miatt erre nem tudott válaszolni. Akik igen, azok jórészt azt mondták, hogy a Parlamenttel szembeni Földművelésügyi Minisztériumból lőttek. A nem nagy meggyőződéssel hangoztatott hivatalos verzió szerint az ellenforradalmárok. Ezt a feltételezést figyelmen kívül hagyhatjuk. Miért lőttek? A hivatalos verzió: provokációból. Ezzel sem érdemes foglalkozni.

Általános vélemény az, hogy a padláson megbújó ávósok és (vagy) egykori partizánok lőttek a tömegbe, akik onnan biztosították a Parlament épületét. Ezt erősíti meg Kopácsi Sándor is, aki szerint a szociális osztály vezetője, egy rendőr századosnő felhívta: „Kopácsi elvtárs! Ez nem lehet igaz! Az ávósok minden tetőről lőnek a tömegre… Az emberek kiáltoznak, és úgy hullanak, mint a legyek. Százával…”*256 Többen állítják, hogy vezető pártfunkcionáriusok könyörögtek ismerőseiknek, állítsák meg a tüntetőket, mert parancs van rá, hogy az ÁVH a tömegbe lőjön. (Ha lett volna ilyen parancs, bizonyára nem kötik senkinek az orrára.) A karhatalmisták talán azt hitték, a tüntetők meg akarják támadni a Parlamentet. Esetleg pánikba estek vagy bosszút akartak állni a Rádiónál elesett bajtársaikért. Ebben van logika, de nincs rá bizonyíték.

A Kossuth Lajos téri vérfürdővel kapcsolatban már a korabeli beszámolók is igen bizonytalanok, ellentmondásosak. A Belügyminisztériumnak az események után készített jelentése szerint az Országház étterem épületének tetejéről tüzeltek. Ennek alapja a kormányőrség egyik tisztjének vallomása, aki szerint a szovjet parancsnok felszólította, intézkedjék, azonnal hagyják abba a tüzelést, különben visszalövet. A tiszt felhívta az étterem vezetőjét, aki közölte, hogy semmit sem tehet, mindenki a pincében van.

Sok szemtanú mondja, hogy a teret körülvevő valamennyi ház tetejéről tüzeltek. Abban szinte mindenki egyetért, hogy a szovjet harckocsik viszonozták a tüzet. Ezt bizonyítják a máig látható golyónyomok. Számos szemtanú szerint a tűzpárbaj mintegy tíz-húsz percig tartott, mások szerint egy óráig, vannak, akik több órára emlékeznek. A legtöbben azt mondják, hogy a Parlamentet védő szovjet harckocsik nem lőttek a tömegre, mások szerint igen.

133

Közvetlenül a tömegmészárlás előtt súlyos összecsapásra került sor a pártközpontnál: a védők tüzet nyitottak a segítségükre érkező határőr-alakulatra. A fellobogózott teherautókon, álcázó köpenyben érkező katonákról azt hitték, meg akarják támadni az épületet. Az összecsapásnak tucatnyi halottja s még több sebesültje volt. Ezután a szovjetek feltehetően véget akartak vetni a fraternizálásnak, meg akarták tisztítani a környéket. Szerov adott erre parancsot vagy más – ez csak találgatás. Az biztosnak látszik, hogy a két emisszáriust biztosító egység nem vett részt a harcban; nekik nem ez volt a feladatuk.

Lehetséges, hogy a harckocsik riasztó sortüzeket lőttek a tömeg feje fölé, s a lövedékek a környező épületekbe csapódtak be. Innen a feltételezés, hogy viszonozták a tüzet. Lehetséges, hogy egy (több?) harckocsi a Ságvári térről nyitott tüzet a tömegre, s a Parlamentet védő tankok, nem tudva, honnan lőttek és kire, a szemközti épületekre tüzeltek. A magas házakkal körülvett tér erősen visszhangzott; nehéz volt megállapítani, honnan jöttek a lövések, különösen abban a pánikban. Fegyverszakértői vélemény szerint ilyen távolságból, ennyi áldozatot csak nehézgépfegyverek okozhattak. Nehézgéppuskák a harckocsikban voltak. S a halottak többsége repeszgránáttól esett el.

A Parlamenttel szemben lévő Párttörténeti Intézetet és Földművelésügyi Minisztériumot a sortüzek után azonnal átkutatták. Sem fegyvereket nem találtak, sem töltényhüvelyeket. A kutatás meglehetősen felületes volt, s lehet, hogy manipulált. De a Kossuth Lajos teret övező épületekben sok száz dolgozó és lakó tartózkodott. Gépfegyvereket nem lehet kabát alá rejtve becsempészni. A házakba nem juthattak be fegyveresek, s nem juthattak ki onnan anélkül, hogy észrevegyék őket.

Negyvenvalahány év alatt nem akadt egyetlen hiteles szemtanú, aki fegyvereseket látott volna. A Kossuth Lajos téri vérfürdő évtizedekig az októberi események legnagyobb rejtélye volt. Ma már talán azt mondhatjuk, hogy a rejtély tisztázódott. Nem a karhatalmisták lőttek a tömegbe, hanem a szovjetek. És nem a környező házakból, hanem a harckocsikból.

A budapesti jugoszláv nagykövet október 25-én délután jelentette a külügyminisztériumnak: „12 órakor egy nagy csoport tüntető a Parlament felé indult, hogy ott követeléseiket, elsősorban Gerő eltávolítását ismertessék. A Parlament előtt akcióba léptek a szovjet tankok. Van áldozat is.”*257 Az Egyesült Államok nagykövetségének jelentése a külügyminisztériumnak: „Ma délben a magyar Parlament előtti téren halottak és haldokló magyar férfiak és nők feküdtek mindenütt, akiket szovjet tankok lőttek le… A tankok nemcsak gépfegyvereikkel, hanem ágyúikkal is tüzeltek.”*258 Fontosabb tanúvallomás a honvédvezérkar főnökének feljegyzése: „A szovjet csapatok parancsot kaptak, hogy a Parlament előtti tüntetést likvidálják. Ezt meg is tették… A szovjet katonák tüzet nyitottak a szovjet harckocsikon lévő felkelőkre.”*259 És perdöntő Szuszlov október 28-i beszámolója az SZKP Elnökségének: „A csapatainkhoz való viszony most rossz (romlott). Az ok: az 1956. október 24-i [valójában 25-i] tüntetés szétkergetése. 134Tüzet nyitottak. 70 halott a lakosság köréből.”*260 Még a halottak száma is nagyjából pontos. És mi oka lett volna a szovjet vezetőnek, hogy vállalja a felelősséget a vérengzésért, ha nem ők követték el?

Évtizedekkel az események után két tárgyilagos történész-riporter többéves munkával, ezer szemtanút meghallgatva mutatta ki részletesen és meggyőzően, hogy a szovjetek lőttek. Hadd erősítsem meg érveiket egy szerintem ugyancsak perdöntő bizonyítékkal. Egyetlen emberről sem tudunk, aki részt vett a sortüzekben, s fél évszázad alatt elszólta volna magát a feleségének, a szeretőjének, a barátjának, a kocsmában. Aki ismeri Magyarországot, tudja, hogy ez képtelenség.

Eltérőek a becslések a halottak, sebesültek számáról. Valószínű, hogy a húszperces sortűznek csaknem száz halálos áldozata volt. A KSH kimutatása alapján október 25-én több mint kétszázan estek el Budapesten – annyian, mint 24-én, kétszer annyian, mint 26-án. A kétszázból hatvanan az V. kerületben. A Kossuth Lajos téri húszperces mészárlásnak annyi áldozata volt, mint a Rádió fél napig tartó ostromának. S itt nem voltak védők, csak támadók. Minden halott az utca halottja.

A vérfürdőt néma csend követte. A rádió meg sem említette. A sajtóban egyedül a Magyar Nemzet foglalkozott vele, egyetlen mondat erejéig. A Szabad Nép ügyeletes szerkesztője Gimes Miklós, a Nagy Imre-csoport legradikálisabb tagja volt. Három írás is érkezett a szerkesztőségbe. „Nem voltam hajlandó ezeket a cikkeket közölni, azzal az indoklással, hogy semmi esetre sem szabad ennek az ÁVH-ellenes hisztériának tápot adni.”*261

Infók

Az „infó” a korabeli pártzsargonban információt jelent. Az elvtársak nem tájékoztatást kaptak, hanem infókat.

Reális döntések csak megbízható információk alapján születnek. A pártvezetésnek megvolt a maga többcsatornás információs rendszere: a „termelési szférából”, a „pártcsatornákon”, a társadalmi szervezetektől, az államigazgatástól, tanácsapparátustól, belügytől, külügytől. Egy funkcionárius rangja azon is mérhető volt, hányféle, mennyire titkosított infót kap. Az információs hálózat piramisként épült fel: az alapszervi párttitkárok jelentettek a kerületi (területi) pártszervezetnek, az a budapesti (megyei) pártbizottságnak, az a pártközpont illetékes osztályának, az az illetékes KV-titkárnak, az a Politikai Bizottságnak. Az üzemek, vállalatok, intézmények igazgatói a trösztnek, iparági igazgatóságnak, majd tovább a minisztériumnak. A községek a járásnak jelentettek, a járások a megyének.

Olyan volt ez az információs hálózat, mint a gyémántcsiszoló műhely: ahány szerv kezén megfordultak az infók, annyiszor csiszoltak rajta, míg egyre tökéletesebb lett, a központ vélt vagy valóságos kívánalmainak megfelelően. A be135osztottak karrierjének fontos tényezője volt, mennyire tudták eltalálni, mit szeretnének hallani feljebbvalóik. Rosszat senki sem jelentett szívesen. Ez azt is jelentette, hogy ő sem jól dolgozik. S ha valamelyik helységben (pártszervezetben, üzemben) mégis akadt valami kivetnivaló, azt a járás, a megye (a pártbizottság, a minisztérium) szebbre csiszolta. A vezetők asztalára csupa-csupa hibátlan drágakő került. Az infókban a valóságnak legfeljebb a morzsáit lehetett felfedezni.

Október 23-a után ez a mechanizmus erősen sérült, de még működött. A pártközpontba bezárkózott vezetésnek lényegében egyetlen információs csatornája maradt: a pártügyelet.

Október 24-én Kádár János utasította a megyei pártbizottságokat: „Kívánatos politikai szempontból, hogy különböző társadalmi szervezetek – nem a pártszervezetek, üzemi kollektívák, neves közéleti személyiségek – egészen röviden, nem sablonos módon, de határozat, távirat, levél formájában foglaljanak állást a budapesti ellenforradalmi puccskísérlettel szemben, az újonnan választott PB és a kormány politikájával való egyetértésüket fejezzék ki.”*262

Ez is a pártrituáléhoz tartozott: minden jelentősebb esemény, ünnep alkalmából pártszervezetek, üzemek, hivatalok, dolgozók levelet intéztek, táviratot küldtek a pártvezetésnek. Ezrével záporoztak az irományok, melyek az áruló Rajk és bandája fejét követelték vagy a nagy Sztálint és bölcs tanítványát, Rákosit üdvözölték születésnapja alkalmából.

A fennmaradt táviratok jelzik, hogy ezek már sokkal inkább tükrözik a valóságot. Az első egyébként még október 23-án késő este érkezett a Központi Vezetőséghez: Kádár János nyolc elvtársa az illegális mozgalomból követelte, hogy Gerő mondjon le s Kádár legyen az első titkár. A Kádár utasítására beérkezett táviratok zömét vidékről küldték. A fővárosban már mással foglalkoztak. Az október 24-i hatvankét táviratból ötvennyolc vidékről érkezett. Ötvenhét elítélte az ellenforradalmi kísérletet, általában ilyen „nem sablonos” formában: „Mi, a Landler Jenő Járműjavító MÁV üzem vállalat dolgozói megdöbbenve vettük tudomásul az ellenforradalmi provokációs cselekményeket és azokat a legmélyebben elítéljük. Szilárdan felzárkózunk a párt, valamint a kormány mögé, alávetjük magunkat a kormány intézkedéseinek és mindent elkövetünk, hogy a rend és a nyugalom helyreálljon.”*263 Ez a fogalmazás jellemezte a táviratok többségét; a helyi vezetők még utasításra sem tudtak másként fogalmazni.

Azért már aznap is voltak reális hangok. Lenin Intézet: ők fegyelmezetten tüntettek, a harcot elítélik, Nagy Imrét támogatják; Debreceni Orvostudományi Egyetem: azonnali tűzszünetet, a letartóztatottakat engedjék szabadon, nekik is két halottjuk és több sebesültjük van; DIMÁVAG: a szovjetek azonnal szüntessék be a támadást, Gerő, Piros, Hegedüs mondjon le, különben nem tudják megakadályozni a tüntetést. Akadt ilyen is: „Nagy Imre elvtársnak MT Bp Minisztertanács Budapest Nagyon kérjük engedje haza apukánkat Popper Istvánt Nagy Ignác utcai fogház nagyon félünk ezekben a szörnyű órákban egyedül anyukánk beteg Popper Éva Popper Anna Popper Gábor tanulók.”*264

136

Október 25-éről háromszázegy távirat maradt fenn, tizennyolc külföldről (valamennyi az NDK-ból), kétszázharminckilenc vidékről. Százötvenegy üdvözölte a KV határozatát s elítélte az ellenforradalmárokat, százhat köszöntötte az új pártvezetést, negyvennégy elítélte a vezetés politikáját, a statáriumot, Gerő beszédét, a felkelőkre szórt rágalmakat, egyetértett az egyetemisták követeléseivel, fegyverszünetet, amnesztiát követelt, tárgyalást a felkelőkkel. Volt köztük ilyen: „A kazincbarcikai második számú általános iskola úttörő csapata teljesen elítéli az ellenforradalmárok felforgató tevékenységét.”*265 És ilyen is: „Nagy Imre elvtárs Budapest balzsam a nép idegeire örömmel hallgatjuk minden szavát áldás legyen minden lépésén szabadbattyányi asszonyok Matusek Józsefné Sütő Jánosné Reifinger Mihályné.”*266

Az október 26-i hetvenegy táviratból hetvenet vidékről küldtek. Már egyetlenegy sem ítélte el az ellenforradalmárokat. Kettő üdvözölte az új vezetést, hatvankilenc követelte a fegyverszünetet, az amnesztiát, a bűnösök felelősségre vonását, a szovjet csapatok kivonását, egyetértett az egyetemisták követeléseivel, sztrájkot hirdetett. Egy kuriózum, Nagy Imrének címezve: „Tisztelt barátom nyugalom és rend helyreállítása vérontás azonnali megszüntetése az ország végső pusztulásának a testvérharc borzalmainak haladéktalan megakadályozása egyedüli megoldásának ajánlom nemzeti koalíciós kormány rögtöni megalakítását Ábrahám Dezső volt miniszterelnök Vécsey u. 2. elnökletével. A szenvedélyek lecsillapítására minden más exponált politikust alkalmatlannak tartok … Tárgyalások levezetésére intézkedésére azonnal állok rendelkezésre szeretettel üdvözli Fodor Lajos volt főszerkesztő a volt Református Nemzeti Párt országos ügyvezető elnöke.”*267 S egy másik – ilyen csudabogarak bőségesen akadtak 1956 történetében. Amikor közölték a hírt, hogy az amerikai ENSZ-küldött kijelentette, jó lenne, ha a magyar kormány olyan delegátust küldene New Yorkba, aki első kézből tud beszámolni az eseményekről, azonnal akadt önjelölt. Meg is indokolta, miért alkalmas a feladatra: folyékonyan beszél angolul, németül, olaszul; hosszabb ideig élt az Egyesült Államokban, jól ismeri New Yorkot; sok évig volt börtönben, a forradalom szabadította ki; „mint Mindszenty József hercegprímás úr külföldi megbízottja, már többször folytattam diplomáciai jellegű tárgyalásokat”; „mint vasmunkás apa és szegényparaszt anya gyermeke, mindig lelkes híve voltam a szocialista demokráciának.”*268

Október 27-ről nyolcvankilenc távirat maradt fenn; valamennyit vidéken adták fel. Három elítélte az ellenforradalmárokat, tizenegy üdvözölte az új vezetést, hetvennégy új rendet követelt. Ekkor jelent meg a követelések között Mindszenty József szabadon engedése, Rákosi és Gerő bíróság elé állítása, a kormány leváltása, a politikai foglyok szabadon bocsátása, a többpártrendszer bevezetése, az ÁVH feloszlatása, a beszolgáltatás eltörlése, a normarendezés, az adók csökkentése, a felvásárlási árak emelése, a tagosítás megszüntetése. Mátraderecske dolgozói: „Jogtalanul elkobzott vagyonokat visszaadni és kártalanítani.”*269 Hort község dolgozó népe az „államvédelmiek és zsidóbérencek”*270 137ellen tiltakozott. Ezen a napon adták fel a leghosszabb táviratot: kétezerszázhúsz szót tartalmazott.

Az október 28-i negyvenegy táviratból harminchét vidékről érkezett. Valamennyi egyetértett a felkelők követeléseivel. Ekkor fogalmazódott meg először, hogy ki kell lépni a Varsói Szerződésből.

Október 29-ről harminckilenc távirat maradt fenn, valamennyi vidékről. A feladók zöme postahivatal, a követelések változatlanok. Október 30-ról nincs távirat, 31-ről kettő: a Kisgazdapárt karcagi szervezete bejelentette megalakulását, a párt sióagárdi ifjúsági szervezete köszöntötte Tildy Zoltánt. Ezek az utolsó táviratok.

A vezetés címére, az ügyeletre, a pártközpont különböző osztályaira más jellegű infók is érkeztek. Október 24-én a párt- és tömegszervezeti osztály munkatársai javasolták: „A rádió tánczene helyett intézzen felhívásokat a néphez, szólaltassanak meg neves embereket, akik nyilatkozatot tesznek és a rádió adjon helyzetjelentést.”*271 Javasolták, hogy az üzemekben a kommunisták vezetésével alakítsanak munkástanácsokat, a megyékben, kerületekben forradalmi tanácsokat, fegyverezzék fel a kommunistákat, repülőgépről szórják a Szabad Népet, a párt és a kormány felhívásait szerte az országban. A központi pártügyeletre Várkonyi (feltehetőleg a későbbi külügyminiszter) telefonált, hogy a Fő utcában kétszázötven–háromszáz, zömében ifjúmunkásokból álló tömeg halad a Lánchíd felé, szovjetellenes, ÁVH-ellenes, Gerő-ellenes jelszavakat kiabálva. Javaslata: „El kell érni, hogy az utcákon legyenek emberek, akik magabiztosan fellépnek Nagy Imre mellett, talán lehetne így némi rendet teremteni.”*272

Kopácsi Sándor jelentette, hogy három egyetemista egy nagy fegyveres csoport nevében jelentkezett, hajlandók a rádióban felszólítani a felkelőket fegyverletételre. Követeléseik: tíz órakor rendeljenek el egyórás fegyverszünetet; a Kopácsi által meghatározott helyen rendőrök vegyék át a felkelők fegyvereit; a felkelőket ezután engedjék szabadon. Ha a kijárási tilalom miatt ez nem lehetséges, a rendőrségen töltsék az éjszakát, ne az ÁVH-n vagy a szovjeteknél. Kopácsi jelentette, hogy ő ezzel egyetért. „Nagy Imre elvtársnak. Fazekas György elvtárs telefonált, hogy sürgős segítséget kérnek a BM Budapesti Főosztályára. A kivezényelt magyar katonai alakulatok az ellenforradalmárok oldalára álltak. Csak gyalogságot kérnek. A páncélosok kellő mozgékonyság hiányában nem alkalmasak. Nagy harc folyik – sok járókelő az utcán.” Az Athenaeum Nyomda igazgatója telefonált: „Mi legyen a Népszavával? Lediktálta a cikk szövegét: nem értenek egyet a Gerő-beszéddel, a Politikai Bizottság jelen összetételében nem alkalmas a válság megoldására, mélységesen elítélik, hogy a karhatalom fegyvert használt, követelik a felelősök megbüntetését.” (A cikk megjelent. A vezetésnek már nem volt ereje, ideje cenzúrázni.)

És a telefonok csak szóltak, szóltak. Október 25-e: „Fehér Ferenc elvtárs telefonált az V. ker. Petőfi Sándor utca 7. sz. Mindenképp nyomtassanak röplapokat az amnesztiával kapcsolatban, mert akik az utcán vannak, azok nem is 138tudnak róla. Javasolja, orosz nyelven is szórják a röpcédulákat, mert vannak az utcán irányítás nélküli szovjet csapatok is és összevissza lövöldöznek… A világért be ne vegyék az új kormányba Piros László és Bata István elvtársakat.” „Sándor e. (IV. ker.) jelenti: A forradalmi tanács bejelentette, hogy leül a párttal tárgyalni arról, hogy átadja a hatalmat. Megállapodást fognak velük kötni, kérik, hogy ezt Nagy Imre elvtárs hagyja jóvá (beküldik)… A suhancok tömegével rakják le a fegyvert. Az üzemekben rend van.” Este nyolc órakor – a bejegyzések időpontja általában nincs feltüntetve – a Belügyminisztérium jelentette: Budán tíz–tizenkét teherautónyi fiatal megadta magát. „Ablakokból kiabálnak, biztatják a fegyveres fiatalokat, hogy tegyék le a fegyvert.” A Központi Fizikai Kutató Intézet párttitkára, este fél kilenckor: „Kádár elvtárs beszéde – szerinte – langyos volt. Most már határozottabban kell fellépni.” Szécsi Ervin, Tanács körút 9.: „Kádár János és Nagy Imre elvtárs páncélkocsin menjenek ki az utcára és hangszórón adjanak felhívást a dolgozókhoz.”*273

Október 26.: a XX. kerületi pártbizottságot a felkelők megszállták, most eltávoztak, vissza fognak jönni, segítséget kérnek; a XII. kerületi pártházat tizenöt órakor megtámadták, segítséget kérnek; a Danuvia jelentette, hogy a gyárat nem tudják tovább tartani; Újpesten megszállták a tanácsházát; a Csepel Autógyár párttitkára jelentette, hogy hatvan munkás tíz puskával az éjjel két támadást visszavert, az üzem területén háromszáz teherautó van, ezeket meg tudják rongálni, de nem annyira, hogy ne legyenek rövid időn belül újra használhatók, harckocsikat kérnek a gyár védelmére. Volt ilyen telefon is: „A fegyveres ellenforradalmárokat és az utcán uszítókat a helyszínen felkoncolni.”*274 Betlen Oszkár, a Szabad Nép főszerkesztő-helyettese beolvasta egy röplap szövegét: „Nagy Imre behozta a muszka cár csapatait, eljátszotta szerepét a magyar nép előtt.”*275 Több bejelentés érkezett a Széna téri harcokról. Cservenka Ferencné, a KV agit-prop. osztályának helyettes vezetője: „Javaslat: Ennek és hasonló ellenforradalmi gócnak felszámolása csak olyan módon történhet meg, ha ezeket a gócokat teljesen körülzárják, és ha szükséges, napokig körülzárva tartják, mert különben ezeket a csoportokat egyszeri átfésüléssel nem tudjuk felszámolni, mivel a helyzet úgy néz ki, hogy a lakosság támogatja őket.”*276

Október 27.: Kovács Lajosné jelentette a II. kerületi kapitányságról, hogy ha nem adnak fegyvert, az ott lévő tömeg támadni fog. „A rendőrök többsége – amint ők mondják – nem akar vérontást, s ők is az ÁVH ellen vannak.”*277 Kilenc óra harminc perc: „A Corvin mozi környékén lévő házak lakói telefonáltak. 5 nap óta teljes ostrom alatt vannak, csecsemőkkel, gyerekekkel a pincében tartózkodnak, nincs tej, nincs élelem a gyerekeknek. A felkelők nem akarják letenni a fegyvert, már ők is kérték őket, de nem hajlandók. Lőszerük annyi van, hogy egy hétig is kitartanak. A lakások teljesen tönkrementek. Kérik, hogy csináljunk valamit, míg teljesen le nem rombolják őket. Ha mást nem tudunk csinálni, valahogy biztosítsuk, hogy a csecsemőkkel és a gyerekekkel onnan elmehessenek.”*278 Drexler egészségügyi miniszterhelyettes jelentette, hogy a kórházakban 139körülbelül háromezer súlyos sebesült van, két–háromszáz meghalt. Kellene ezerötszáz ágy. A klinikák ablakaiból tüzelnek a felkelők, páncélosok lövik az I. Sebészeti Klinikát és a Bókai Gyermekkórházat, ahol hatszáz gyerek van, a kórház teteje ég. A Baross utcában a páncélosok az egészségügyiekre is lőnek, nem mernek kimenni a sebesültekért. A rendőrség Pest megyei főosztálya tizenöt óra negyvenöt perckor jelentette, hogy a Marcibányi tér, a Városmajor, a Széna téri metró felvonulási épülete a felkelők kezén van. Segítséget kérnek, a Belügyminisztérium nem tud segíteni.

A pártügyelet munkatársainak sürgős jelentése, délután fél négykor: „Egybehangzó jelentések, táviratok alapján meg lehet állapítani, hogy a rossz politikai módszerek alkalmazásával az ellenséges agitáció malmára hajtottuk a vizet; a halogatás, az enyhe eszközök alkalmazása (az utcán kijárási tilalom felfüggesztése szerdán és csütörtökön, a felkelőkkel szemben használt szinte könyörgő hang) akadályozta meg elsősorban, hogy szétválasszuk a fasiszta elemeket a félrevezetett és jogos követeléseikért utcára menő fiataloktól.” A munkatársak már 24-én követelték, hogy sürgősen teremtsenek rendet, minden eszközzel. Nem fegyverezték fel a munkásokat. „Az a véleményünk, hogy nem ágyúzni kell, hanem utcáról utcára fel kell számolni a kisebb-nagyobb csoportokat, mert a harcnak nem szabad holnap már folynia.”*279

Október 28.: A párt- és tömegszervezetek osztályának tájékoztatója a tíztől tizenkét óráig beérkezett jelentésekről: „Az utca hangulata orosz- és ÁVH-ellenes, ez általános. Mindszenty szabadon bocsátását kérik. Azt beszélik, hogy a budai ellenállók vezetője egy volt csendőrtiszt. A kommunisták körében félelem tapasztalható, hogy kiirtják őket. Úgy látják az elvtársak, ha gyorsan nem vetnek véget a fegyveres ellenállásnak, a helyzet tovább bonyolódik, mert az ellenállók iránti szimpátia állandóan nő. Szervezettebb és nagyobb erőnek tartják őket, mint a párt és a kormány rendelkezésére álló erőket. Azt terjesztik, hogy ENSZ-csapatok várhatók… Az elvtársak véleménye szerint az ellenállók rendkívül ügyesen politizálnak, jobban, mint a párt és a kormány. Ügyesen megszövegezett plakátjaik vannak. Teljes amnesztiát követelnek és olyan javaslatok hangzanak el, hogy munkás fegyveres milíciákat alakítsanak, melyet ők hajlandók támogatni és a fegyveres csoportok felszámolásában részt venni. Röpcéduláikat gyorsan szétkapkodják. A kormány kimenési tilalmát figyelmen kívül hagyják.”*280 Ennek homlokegyenest ellentmond a pártügyelet tíz órai összefoglalója: Újpesten a rend helyreállt; az V. kerületben „pártaktivisták a rendőrökkel együtt ellenőrzik a lakóházakat és megtisztítják a fegyveres csoportok maradványaitól. A lakosság az ellenőrzést és a Szabad Népet örömmel fogadja.”*281 A VI. kerületben a pártaktivisták tömegesen jelentkeznek a pártbizottságon. A XV. kerületben lefegyverezték az utolsó felkelőket. Csepelen a tanácsban és a pártbizottságon megkezdődött a munka.

A telefonügyeleti naplóból: A II. kerületből közölte Gábor Zoltán: „Általános beszédtéma, hogy Nagy Imre miért hívta be a szovjet csapatokat, erre magya140rázatot kell adni a Szabad Népben, a rádión, röplapokon keresztül.”*282 „Egyéni értesítés: Az utcán sorban állásnál éles kommunistaellenes hangulat: gyilkosok, hazátlan bitangok, hazaárulók, két nap múlva nem lesz kommunista Magyarországon. Nagy Imre ugyanolyan gazember, mint a többi kommunista.”*283

A történetíró számára érzékletesek és érdekesek ezek az infók, sokat árulnak el abból, hogyan látták a szemtanúk az eseményeket, hogyan torzított az ideológia és a hisztéria, hogyan születtek hírek és rémhírek, hogyan vergődött az értelem, a józanság, hogy lapult meg a valóság. Ám mit kezdhetett a pártvezetés ezekkel az információkkal? (Feltéve, ha a jelentések egyáltalán eljutottak hozzá.) A mozaikkockákból csak az utókor tudja összeállítani az összképet.

„Október 23. és 28. között szorgalmasan, sietve írt jelentéseinket senki sem vette át – panaszolta emlékiratában Ságvári Ágnes, akkor a pártügyelet munkatársa. – Sem a régi vezetés, sem Nagy Imre munkatársai.”*284 Ez így nem pontos. Fazekas György idézett segélykérésére az ügyelet ráírta: „Nagy elvtárs látta. Szőke intézkedett.” Október 26-án egy másik bejegyzés szerint az Összegyetemi Bizottság nevében még az éjjel tárgyalni akarnak Nagy Imrével vagy Kádárral az együttműködésről. A géppel írt feljegyzésre kézzel ráírták: „Nagy Imre elvtárs beszélt velük.”*285 A PTO október 28-i összefoglalóján ceruzával ott van Nagy Imre szignója.

Olykor a legképtelenebb jelentések érkeztek. A főkapitányság telefonügyelete október 25-én tizenhárom óra ötvenöt perckor jelentette, hogy szerb csapatok átlépték a határt. Láttuk: egy telefonbejelentés alapján küldtek újabb és újabb csapatokat a honvédség kezén lévő Józsefvárosi telefonközpontba. A Politikai Bizottság október 28-i ülésén Hegedüs András azt a meglepő kijelentést tette: „Nagyon ügyes katonatisztek vezetik a katonai ellenállást. Pl. Király a Corvinnál. Vezérkari tiszt volt, Gömbös jobbkeze.”*286 Király Béláról most csak annyit, hogy amikor ez elhangzott, a Honvédkórházban feküdt. Hegedüs azonban nem az ujjából szopta a hírt. A központi telefonügyeleti naplóba október 26-án reggel bejegyezték Papp Imre, Bókai János utca 10. szám alatti lakos bejelentését: a Corvin közben a felkelőket egy tábornok vezeti. „Ezt a tábornokot a Gyűjtőből én ismertem, a neve: Király Béla.”*287

Talán nem járunk messze a valóságtól, ha úgy véljük, a vezetők azt mazsolázták ki az egymásnak ellentmondó jelentésekből, amit hallani akartak. Az infók nem a tájékoztatást szolgálták, hanem a kialakult vélemények alátámasztását.

Kommunisták

„Amikor engem a kormány élére állítottak, már nem volt párt mögöttem – írta Nagy Imre a snagovi száműzetésben.”*288

Magyarországon párturalom volt; csaknem egymilliónyian hordták a zsebükben a tagsági könyvet. 1956 októberében a pártapparátusban hatezer függetle141nített pártmunkás, tízezer adminisztratív és ezer technikai munkatárs dolgozott. A DISZ-nek ezernégyszáz függetlenített munkatársa volt. Számítsuk hozzá a párt leányvállalatait: a szakszervezeteket, a Nőtanácsot, az Úttörőszövetséget és a többit, a pártnak teljesen alárendelt állami és tanácsapparátust – százezernyien kaptak azért fizetést, hogy éjjel-nappal a pártot szolgálják és kiszolgálják. 1945 után háromszázezer kétkezi dolgozó, csupa-csupa párttag került vezető posztra a gazdasági életben, az államigazgatásban, a fegyveres erőknél.

Ennek ellenére nem a párt uralkodott. A különböző apparátusoknak is csak végrehajtó szerepük volt. Valamennyi szocialista országban egyszemélyi uralom alakult ki, minden hatalom a párt első emberének kezében összpontosult, akit a döntéshozatalban egy „tanácsadó testület” támogatott. Magyarországon Politikai Bizottságnak hívták.

A marxizmus a felvilágosodásból, a forradalmakból nőtt ki. Az elmélet teljesen – sőt túlzottan – racionális volt, s mint ilyen, esküdt ellensége a vallásnak, egyháznak. A megvalósult struktúra azonban szinte lemásolta a katolikus, illetve a pravoszláv ortodox egyház hierarchiáját, szokásrendszerét, külsőségeit.

Akárcsak a kereszténység fénykorában, amikor az egyén hétköznapjaitól az államéletig mindent a vallásnak vetettek alá, a szocialista országokban is abszolút prioritása volt a dogmáknak, minden azokhoz igazodott. Az egyedül üdvözítő valláshoz tartozni már a keresztényekben is felsőbbrendűségi tudatot alakított ki, s igazolta a keresztes hadjáratokat a más hitűek ellen. A jelentős kiváltságokkal rendelkező papi rend újjászületett a pártfunkcionáriusi kasztban, amely átvette a mindenre rátelepülő bizantinus bürokrácia szerepkörét is. A vallás államvallás volt, mindenki számára kötelező, ami megfelelt a vulgármarxizmussá züllesztett kötelező ideológiának. Az egyház azonosítható a párttal, a párttagság ugyanolyan szigorú hierarchia szerint tagolódott, mint a papság. Az egyszerű alapszervezeti titkár s a megyei első titkár között akkora különbség volt, mint a laikus barát vagy szerzetes és a püspök között. A hierarchia csúcsán az országok egyházfői (első titkárai) álltak, a csúcson pedig a világegyház korlátlan ura, Isten földi helytartója, a római pápa, a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának első titkára. Jellemző, hogy nem az anyaszentegyház tévedhetetlen, hanem a pápa, s a pártnak csak a szólamokban volt mindig igaza, valójában a szovjet első titkárnak. Ha a katolikusok számára minden út Rómába vezetett, a kommunistáké Moszkvába.

Hasonlatos a külső formák, rítusok, szokások jelentősége is. A vezérek mindenütt jelen lévő ikonosztáza, a „vörös sarkok”, a szent és sérthetetlen dogmák, a feloldozást jelentő önkritika, a szigorú és áthághatatlan rituálé, az egyházi nyelvnek megfelelő pártzsargon – mind-mind az egyház kelléktárából került át a szocializmusba. A felvonulások a körmenetnek feleltek meg, a nagygyűlések a főpapok által celebrált ünnepi misének, a Szabad Nép-félórák, szemináriumok a lelkigyakorlatnak. S mivel a „marxizmus klasszikusainak” művei éppúgy tele voltak eretnekségre ingerlő gondolatokkal, mint a Biblia, a nép mindenki szá142mára érthető, egyértelmű katekizmust kapott olvasásra, az idézetekkel teletűzdelt brosúrákat. Bizánc szellemisége magához hasonította a marxizmus eredendően nyugati eszmerendszerét. S a bizantinizmus – legalábbis a magyar nyelvben – talpnyalást, csúszó-mászó hízelgést, meghunyászkodást is jelent.

Az ideológia behatolt a magánélet legrejtettebb zugaiba is. Nemcsak a marxizmus, az ősbolsevizmus eredetileg emancipált, haladó, avantgárd szellemisége is álszent maradisággá változott. A szabadságjogok eltűntek az értékrendből, a család szentség volt, a szexuális kapcsolat, még a válás is bűnnek számított, a művészetekben az ókonzervatizmus került a trónra, az egyén még a szabadidejével sem rendelkezett, a párt arra is igényt tarthatott, hogy a halottat ne pap búcsúztassa, hanem valamely funkcionárius, a keresztelés is megmaradt, átkeresztelve „névadó ünneppé”, a karácsonyból fenyőfaünnep lett. A kötelező magatartási norma a puritánság volt, az anyagi javak semmibevétele, a prüdéria; a rúzs éppúgy száműzetett, mint a nyakkendő, a dekoltázs, a rövid szoknya, a dzsessz és a burzsoá dekadencia egyéb termékei.

Nem sikerült még kielégítő választ kapni arra, miért vett át az eredendően más gyökerű kommunista mozgalom annyi elemet a vallásból, az egyháztól. Az, hogy Sztálin papnövendék volt, csak felszínes magyarázat. Az átvétel bizonyosan nem tudatosan történt. Ezeket az ősi formákat valahogy kitermelte magából a világ, az emberiség. Nem elegendő magyarázat, hogy mindkét ideológia a világmegváltásra épült, világuralomra tört, az egyedül üdvözítő tant testesítette meg. A kommunisták vettek át elemeket más vallásokból is. Az uralkodók bebalzsamozását, a mauzóleum-piramisokat az egyiptomiaktól. Isten akarata helyébe a történelem objektív szükségszerűsége került, a mohamedánok, hitújítók eleve elrendeltsége.

Nem lehet szó nélkül hagyni a sztálinizmus külsőségekben megnyilvánuló, de a mindennapokra is kiható szemléleti hasonlatosságát a hitleri nemzetiszocializmussal. Amiben egyeztek, a totális diktatúra volt. Ezt csak tömegterrorral lehet megvalósítani. De a sztálinizmus abban különbözött minden más diktatúrától, hogy olyan eszmerendszerre, szellemiségre épült, mely teljesen idegen volt a gyakorlatától. Hitler nyíltan és meggyőződéssel hirdette a német nép felsőbbrendűségét, a fajok egyenlőtlenségét, más országok leigázásának szükségességét, a zsidóság kiirtását, s a fanatizált tömeg ezen célok érdekében támadott meg országokat, ölt meg milliókat. A sztálini dísztribünökön, gyűléseken azonban Marx, Engels, Lenin dermedt plakátarca nézett farkasszemet a néppel, akiknek gondolatai, elvei, személyisége, eszmerendszere gyökeresen ellentmondott annak, amit a nevükben elkövettek.

De térjünk vissza Magyarországra. Hányféle párttag volt 1956 októberében? Meggyőződéses dogmatikusok, akik tántoríthatatlanul kitartottak hitük mellett, hogy ők mindig, mindent helyesen csináltak. Becsületes, korlátolt emberek, akiknek minden párthatározat minden betűje szent volt. Karrieristák, akik csak a saját érdeküket védték. Régi illegális párttagok, akik Horthy börtöneit ugyan143úgy megjárták, mint Rákosiét, s forrt bennük a harag. Régi illegálisok, akik ugyancsak megjártak minden börtönt, de 1956 után egykori fogláraikkal fogtak össze. Államvédelmi tisztek, akik habozás nélkül kínozták meg elvtársaikat, s amikor rádöbbentek, mit tettek, főbe lőtték magukat. Államvédelmi tisztek, akik az első adandó alkalommal patkányként menekültek a süllyedő hajóról. Munkások, akikből jó igazgató lett. Munkások, akikből csapnivaló igazgató lett. Munkások, akik kiskirályok lettek. Munkások, akik munkások maradtak, és zsíros kenyéren, babfőzeléken is megőrizték meggyőződésüket. Nincstelen parasztok, akik hagymán, kenyéren nőttek fel, akiknek a szocializmus nem adott semmit, de a gyerekeikből mérnök, orvos, tanár lett. Csendőrpofonokon felnőtt parasztok, akik később maguk is pofoztak. Értelmiségiek, akiknek a lelkiismerete nem tudta elviselni, hogy bűnrészesek a történtekben. Értelmiségiek, akik ugyanolyan lángoló szertelenséggel lettek a szocializmus hívei, mint ellenségei. Emberek, akik kamaszként élték meg a felszabadulást, fűtötte őket az első esztendők szép tüze, és olyanok, akiknek csak a nehéz évek jutottak. Akik csak azt tapasztalták, hogy a származás fontosabb, mint az ember, a szó, mint a tett, az alakoskodás, meghunyászkodás, mint a tisztesség.

Az illegalitás idején kommunistának lenni életveszélyt jelentett. A felszabadulás után előnyt. Ki a múltját takargatta vele, ki a jövőjét építgette, ki pusztán nyugalmat, védettséget remélt a párttagsági könyvtől.

Hányan léptek be a pártba karrierjük, pályájuk, előmenetelük, viszonylagos jólétük biztosítása érdekében? Hányan voltak, akik meggyőződésből lettek kommunisták, de gyenge, bizonytalan, határozatlan, tehetségtelen emberek voltak? Hányan a gátlástalanok, hatalomsóvárak, mindenre kaphatók, az elvakultak, két könyökkel törtetők, a fejbólintójánosok, a semmi emberek? Hányan, akiken végigszántott a történelem? Akár úgy, hogy ők tapostak másokat, akár mert őket taposták.

Hová lettek a százezrek, akik tíz évvel azelőtt mámorosan fogadták magukénak a szabadságot ígérő új eszmét? Akik földet osztottak, éhesen és fázva is nekiveselkedtek, hogy újjáépítsék a romba dőlt országot? Akik este, fáradtan nem a kocsmába mentek, hanem Marxot igyekeztek megemészteni? Azok a nemzedékek, melyek József Attilától tanulták a világot? Akik az új rendnek köszönhették, hogy gyárigazgató, katonatiszt, főtisztviselő lett belőlük, az apjukból, a testvérükből, a gyerekükből? Akik termelőszövetkezetet, tánccsoportot, színjátszó kört alakítottak, villannyal hálózták be az országot, hidakat építettek, csatornát ástak? Akik büszkék voltak rendjükre, országukra, saját erejükre? És akik csak szégyent hoztak rá?

Akik 1935-től, vagy 1945-től, vagy 1948-tól meggyőződéssel vallották, tisztességgel képviselték a kommunista eszmét, mit éreztek, tudtak, láttak az 1953-at követő években? Mérhetetlen csalódottságot, keserűséget, kiábrándultságot, dühöt, szégyent, ki-ki alkata, helyzete, életútja szerint. Újabb meg újabb sokkhatások gyötörték őket, fellángolások és újabb csalódások, új kiutakat véltek 144felfedezni, s újabbakból kellett kiábrándulniuk. Amiről tegnap úgy tudták, hogy jó, másnapra kiderült, hogy rossz. Már nem eszmékben, célokban, feladatokban gondolkoztak, a puszta hitükbe kapaszkodtak, akinek még volt hite. A vállukat nyomta rendszerük minden bűne, hibája, elvtársaik karrierizmusa, basáskodása, elvtelensége, stupiditása. És az önvád: miért nem voltak, lehettek bátrabbak, okosabbak, tevékenyebbek?

A sztálinizmus a vakhitre, a félelemre és a hatalomvágyra épült. A párt olyan volt, mint a varsa: csak bejutni lehetett, ki nem. A többség közömbösségből, a megtorlástól félve. A legelszántabbak abban bízva, hogy még mindent jóvá lehet tenni, helyre lehet hozni, ki lehet javítani: a pártot, a szocializmust, az országot.

Ötvenhat robbanása megkérdőjelezte ezt a hitet is. A zsák szétszakadt, a patkányok menekültek vagy köpönyeget fordítottak, a többség meglapult, legszívesebben elfelejtette volna, hogy párttag. Tízezrek adták vissza, tépték szét, dobták el a tagkönyvüket. Akik még mindig tenni akartak, azokat pedig húzta le a mélybe a sok százezer álpárttag, csirkefogó, meglapuló mázsás terhe. A párt nem utolsósorban a milliós párttagság miatt volt cselekvőképtelen.

Volt ennek más oka is. A párt szervezeti felépítése, a teljes központosítás. A párttagok üzemi, vállalati, intézményi pártszervezetekhez tartoztak. Október napjaiban vagy bejártak a munkahelyükre, vagy nem. Ha bementek, a pártszervek semmit sem tudtak mondani nekik. Sok helyi vezető úgy vélte, jobb, ha kushad, vagy egyszerűen eltűnt. Akik a helyükön maradtak, azoknak sem volt mondandójuk. A párttagságot szigorúan hierarchikus rendben irányították, még a fizetett funkcionáriusok is csak kis csavarok voltak a gépezetben, mindent felsőbb utasításra, rendeletre tettek. A kerületi, területi pártbizottságok sem határoztak, cselekedtek soha semmit a központ tudta, engedélye nélkül. A pártházak többségét napok alatt elfoglalták. A mindenható központ pedig messze volt és mással elfoglalva, mint saját párttagságával. A gépezet csődöt mondott.

A pártapparátus története valahogy így zajlott 1956 októberében Budapesten: 24-én, 25-én az üzemi, vállalati pártszervek gyakorlatilag nem működtek. A párttitkárok, funkcionáriusok, szakszervezeti vezetők a következő napokban általában bementek a munkahelyükre. Kit leköpdöstek, és joggal, kit jogtalanul, rájuk vetítve elvtársaik szemétségét. Kik a munkástanácsok megbecsült vezetői lettek, kik sunyítottak. A kerületi pártbizottságok előtt az első napokban tüntettek, némely pártházat megostromoltak, elfoglaltak, a berendezést összetörték, az iratokat elégették. Néhány helyen rendőrök, honvédek jöttek a segítségükre, fegyveres harc is folyt itt-ott, inkább csetepaté, az akkori mércével mérve. Novemberre a kerületi pártházak megszűntek létezni. A pártközpont apparátusa eleinte még dolgozott vagy legalábbis bejárt a munkahelyére. Aztán már az iratokat, a „párt titkait” égette, rejtette el. Azután eltűnt, eloszlott, hazaküldték. Akik a milliós párttagságból hűek maradtak, azok sem a párthoz, hanem az eszméhez. A Magyar Dolgozók Pártját november 1-jén hivatalosan is feloszlatták.

145
Félfordulat

A Nagy Imre-csoport két tagját, Donáth Ferencet és Losonczy Gézát távollétükben választották be a pártvezetésbe. Nem tudni, ki javasolta őket, de nyilvánvaló, hogy a csoportot integrálni akarták.

Donáthot 24-én hajnali hat óra tájban Fehér Lajos értesítette telefonon megválasztásukról. Donáth az új vezetőség összetételét kérdezte. Amikor Fehér elsorolta, Donáth közölte: a testület tagjai, elsősorban Gerő megerősítése arra utal, hogy nem szakítanak gyökeresen a hibás politikával. Ezért nem vállalja a KV-titkári funkciót. Elment Losonczyhoz, aki egyetértett vele. Megdöbbentette őket, hogy Nagy Imre statáriumot hirdetett, s a kormány a szovjet csapatok beavatkozását kérte. „Teljesen jogos volt tehát az a hajnali feltételezésem – írta Donáth Snagovban –, hogy ez a pártvezetés csak katasztrófába viheti az országot, és különösen megdöbbentett bennünket, hogy Nagy ennek a katasztrófapolitikának eszközévé vált.”*289 Megfogalmazták lemondásukat s várták, hogy bevihessék a pártközpontba. Újra meg újra ígéretet kaptak, hogy küldenek értük gépkocsit, majd újra meg újra közölték, hogy a hidakon a harcok miatt nem lehet átjutni. Nem kizárt Donáth feltételezése, hogy akarattal tartották őket távol az Akadémia utcából, de valószínűbb, hogy a pártközpontban uralkodó káosz miatt.

Losonczyt, Donáthot és Vásárhelyi Miklóst október 25-én reggel Oszkó Gyula rendőr ezredes, a Rajk-perek egyik elítéltje vitte be rendőrségi gépkocsin a pártközpontba. Losonczy és Donáth félrevonták Nagy Imrét és Jánosit, s kifejtették érveiket; a miniszterelnök „ingerülten közbevágott: teljességgel nem ért egyet álláspontunkkal, a helyzet megítélésével és a belőle levont következtetéssel”*290, majd kurtán-furcsán félbeszakította a megbeszélést: vissza kell mennie a PB-ülésre, ahol ott vannak a szovjet vezetők is.

A rebellisek ekkor átmentek a közeli Közgazdaságtudományi Intézetbe, melynek Donáth igazgatóhelyettese volt, s legépeltették lemondólevelüket.

A levél hangvétele higgadt, visszafogott. A tragikus események kirobbanásának három fő okát jelölték meg. Az antidemokratikus politikát: „a vezetés nem vette figyelembe a párttagság és a dolgozó nép véleményét az ország vezetésében”; a hibás gazdaságpolitikát, amivel a munkásoknak „a szocializmus értelmébe vetett hitüket ingattuk meg”, s gyengítették a munkás-paraszt szövetséget; az „érzéketlenséget és közönyt… a nemzeti érzés iránt”, nem utolsósorban a szovjet-magyar kapcsolatokban tapasztalható visszásságokat. A levél summázata: „Nem lehet a szocializmust felépíteni a nép bizalma nélkül.” Az új pártvezetés összetétele, elsősorban Gerő megerősítése „azt juttatja kifejezésre, hogy a pártvezetőség nem tudta elhatározni magát a szocialista jövőnk szempontjából elengedhetetlenül szükséges lépésre”, ezért lemondtak tisztségükről.

Feltűnő, hogy levelükben nem tértek ki a legfontosabb kérdésre, a szovjet csapatok beavatkozására. Ezzel október 26-i, újabb lemondólevelükben sem 146foglalkoztak. Feltehetőleg nem akarták egy „hivatalos” levélben a végletekig feszíteni a húrt. Írtak azonban egy másik levelet is – Jánosi Ferencnek, akinek semmiféle funkciója nem volt. Ebben felhívták a figyelmet, hogy értesüléseik szerint a szovjet csapatok kivégzik az elfogott magyar fiatalokat. Alighanem ebben a „nem hivatalos” levélben akarták Nagy Imre tudomására hozni egyet nem értésüket. Egyébként Losonczyék is beszéltek „ellenforradalmi felbujtókról”, de kérték a vezetést, ne büntessék azokat, „akik éppen a párt- és állami vezetés hibái következtében sodródtak bele a népünk szocialista jövője szempontjából oly tragikus eseményekbe.” A kiutat ők is egy nemzeti egységkormányban látták, s abban, hogy a kormány haladéktalanul kezdjen tárgyalásokat a Szovjetunióval „a magyar-szovjet barátság és a szocialista országok közötti egyenjogúság alapján.”*291 Nagy Imre és a rebellisek állásfoglalása között nem volt olyan lényeges különbség, mint az említett rosszízű beszélgetésből következtethető lenne.

Miközben a leveleket írták, kétszer is telefonáltak a pártközpontból, hogy menjenek be a PB-ülésre (ez is ellentmond annak, hogy távol akarták őket tartani.) Belekeveredtek a pártközpont körüli tűzharcba; kénytelenek voltak egy pinceműhelybe menekülni. Amikor a pártközpontba értek, Erdei Ferenc közölte velük, hogy Gerő lemondott. „Az ülést ekkor már Kádár vezette, és a vita arról folyt, hogy a Nagy Imre által elmondandó rádiónyilatkozatban milyen módon szövegezzék meg Magyarország és a Szovjetunió jövendő kapcsolatát. A vitában Mikojan többször felszólalt és tett megjegyzéseket az elhangzottakra.” Donáth szót kért s elmondta a lemondólevelükben megfogalmazott – ma teljesen sablonosnak tűnő, akkor eretnekségnek számító – formulát a két ország közötti barátságról és egyenjogúságról, amit a PB el is fogadott.

Az ülés azzal ért véget, hogy Kádár János és Nagy Imre mielőbb fogalmazzák meg beszédüket. Losonczy és Donáth egyetértett, „hogy most Nagy nyilatkozatának megfogalmazásában kell segítenünk, s lemondásunk kérdését csak azután közöljük.”*292 Feledve a reggeli konfliktust, Nagy Imrével hármasban fogalmazták a beszédet. Ezután leadták lemondó nyilatkozatukat Kádár titkárságán, majd gyalog elindultak haza.

Október 24-én egy óra tájban érkezett a pártközpontba Mikojan és Szuszlov. Első jelentésüket három órakor küldték Moszkvának. Jellemző, hogy valamennyi magyar szemtanú emlékezése szerint a szovjet vezetők 25-én érkeztek; az órák, a napok összefolytak.

Vas Zoltán szerint Mikojanék 25-én reggel érkeztek a repülőtérről, Gerő Ernő kíséretében. Vas Zoltán arra kérte Mikojant, hogy „a párttagság és az ország, a nép követelésére azonnal el kell távolítani Gerőt a párt éléről. Ezt az 1956. október 23-a esti, nagyon káros beszédével indokoltam és azzal, hogy kérte a szovjet hadsereg nagyon tragikus hatású fegyveres beavatkozását a magyar nép harcába. Gerő dühösen rám támadt. Politikáját mentegette.” Bejött Nagy Imre, aki ugyancsak támadta Gerőt. Mikojanék ennek ellenére sem javasolták Gerő 147leváltását. Mintegy utolsó figyelmeztetésként közölték vele, hogy működjék együtt Nagy Imrével. Gerő a Kossuth Lajos téri vérengzés után összehívta a Politikai Bizottságot, ahol Nagy Imrét okolta a történtekért, mert önhatalmúlag feloldotta a kijárási tilalmat. Nagy Gerőt és politikáját vádolta mindenért. „Mikojanék részt vettek az ülésen. Szünetet javasoltak. Tárgyaltak Gerővel, Nagy Imrével, Kádárral. Súlyosan bírálták az ekkor már előttük is nyilvánvalóvá vált, az országot katasztrófába taszító politikájáért Gerőt. Elkerülhetetlennek vélték azonnali távozását a Magyar Dolgozók Pártja első titkári posztjáról. Szünet után a Politikai Bizottság folytatta ülését. Gerő megtört emberként, teljes politikai csődöt hagyva maga után, távozott a párt első titkári posztjáról. Senki a hívei közül nem szólalt fel védelmében.”*293

Hegedüs András is úgy emlékszik, hogy a szovjet küldöttek 25-én délelőtt érkeztek meg. „Mikojan még a PB-ülés előtt – jelenlétemben – rátámadt Gerőre: őt hibáztatja a felkelésért. Az ülésen az SZKP-elnökség nevében javasolja Gerő Ernő leváltását és Kádár János első titkárrá választását.”*294 Ám ugyanő leír egy másik változatot is: „A szovjet vezetők a PB ülésén élesen bírálták Gerőt. Azt a tanácsot hozták, hogy Gerőnek mennie kell. Gerő, akinek kezében volt a fegyveres felkelés elleni harc irányítása, nagyon meglepődött. Azt hitte, a »tetemrehívás« majd csak a rend helyreállítása után történik. A szovjet vezetők azonban ekkor még láthatólag politikai megoldással kísérleteztek… Azt követelték, hogy Gerő is menjen, helyére Kádár lépjen… Nem volt vita. Sem arról, hogy Gerőt leváltják, sem arról, hogy Kádár lesz az első titkár.”*295 Marosán György szerint a két emisszárius 25-én reggel érkezett. „Mindaz, ami az utcán történt, a Kossuth téri sortűz, az összecsapás a pártközpontnál, hatással volt a tanácskozó PB-re, amely már nemcsak tájékoztatta a két szovjet vezetőt a helyzetről, hanem arról is tárgyalt és döntött, hogy miután Gerő és Nagy nem tudnak, nem akarnak együtt dolgozni, leváltja Gerőt, és helyette Kádárt nevezi ki első titkárnak.”*296

A moszkvai emisszáriusok gépe valójában Székesfehérvárott (vagy Veszprémben) szállt le. Először a Különleges Hadtest törzsét keresték fel, majd a Honvédelmi Minisztériumba mentek, ahol a fegyveres erők vezetőivel tárgyaltak. A katonai helyzet láthatólag fontosabb volt számukra, mint a politikai. Közben felhívták Gerőt, aki arra a kérdésükre, hogy mi a helyzet, azt a választ adta, hogy „hol javul, hol romlik”. Ez aligha elégítette ki Mikojanékat. Csak ezek után mentek a pártközpontba, ahol Gerővel, Nagy Imrével, Kádárral, Szántó Zoltánnal, Hegedüssel tárgyaltak. Ezután fogalmazták meg jelentésüket, melynek lényege, mint láttuk, hogy a magyarok eltúlozták a veszélyt. Figyelemre méltó, hogy a többoldalas jelentésben egyszer sem használták a magyar pártvezetés aznapi szlogenjét: nem ellenforradalmárokról, fasisztákról tudósították Moszkvát, hanem rendbontásokról, felkelőkről, ellenállókról, zavargásokról. Este jelenlétükben összeült a PB, de az ülésről csak egy rövid, semmitmondó összefoglaló maradt fenn. A magyar vezetők nagy része akkor már két napja nem aludt.

148

Az első jelentésben nincs szó Gerő Ernő és Nagy Imre ellentétéről. Sőt: „Az események érezhetően segítenek összekovácsolni a KV és a Politikai Bizottság egységét… Arra a kérdésünkre, egységesen ítéli-e meg a KV és a Politikai Bizottság a mostani eseményeket, mindenki határozott igennel válaszolt.” Valójában Nagy Imre bírálta a vezetés október 23-i tevékenységét, de az emisszáriusok nem Gerővel, inkább Nagy Imrével szemben voltak bizalmatlanok.

A jelentésben dokumentálódik először, hogy Gerő Ernő sejtette a sorsát: „Azt a megjegyzést tette, hogy egyre többen helytelenítik az ő első titkárrá történt megválasztását, úgy vélve, hogy ő a felelős az egész dologért.” (Más fordításban ez még hangsúlyosabb: „Mindinkább erősödnek azok a hangok, melyek ellenzik, hogy ő legyen a KV első titkára, mivel az a véleményük, ő a felelős mindenért”.) Nagy Imre erre még ráduplázott, hogy ez „alulról érkező vélemény.”*297 Marosán szerint az esti PB-ülés előtt „Gerő szobája igen zsúfolt. A hangulat ellenséges. Gerő összetört, de próbál erőt mutatni. Nagy Imre, a miniszterelnök, csak átnéz rajta.”*298 Hegedüs András szerint másnap reggel „formálisan ugyan a PB tagja vagyok még és miniszterelnök-helyettes, de konkrét érdemi döntésekre már nincs tényleges befolyásom. Hasonló a helyzete Gerőnek is.”*299

Végül is nem tudjuk pontosan, hogyan és miért váltották le Gerő Ernőt. Az október 25-i délelőtti PB-ülésről nem maradt fenn jegyzőkönyv. Az egyetlen dokumentum az ülésről Mikojan és Szuszlov október 25-i jelentése a Kremlnek: „Mivel tömegesen követelik Gerő távozását és a szovjet csapatok Magyarországról való kivonását, napközben a Politikai Bizottság a mi részvételünkkel ülést tartott, amelyen Gerő elvtárs egyetértésével elhatározta, hogy felmenti őt a KV első titkárának funkciójából. Gerő helyére Kádár elvtársat jelölték.”*300 Ebből nem sok derül ki. Abból a dodonai mondatból sem, amit Kádár János a KV aznapi ülésén mondott: „Gerő elvtárs lemondása mögött semmi személyi kérdés nincs.” A Központi Vezetőség üléséről fennmaradt jegyzőkönyv nemcsak töredékes, kusza, de rejtélyes is. Az ülést délutánra és estére datálták. Kádár a bevezetőjében azt mondta: „11 órától nem tudom, mi történt. Igen komoly vérveszteségek vannak.”*301 Később (este?) került sor az idézett vitára, hogy odaengedjék-e a tömeget. De a sortűz után nem volt már tömeg a pártközpont közelében. A kérdés eldönthetetlen.

Valószínű, hogy Gerő leváltására nem a Kossuth téri sortűz miatt került sor, s a magyar vezetők javasolták. Erre utal Kádár megjegyzése, hogy nem tudja, mi történt pontosan a téren. S a szovjet vezetőket nem olyan fából faragták, hogy száz halott miatt leváltsák a párt első emberét. Idő se volt erre. A pártközpontnál lévő összecsapásra a PB-ülés alatt került sor; egy sorozat az üléstermet is érte, ahol a vezetők tanácskoztak. A parlamentnél csak ezután lőttek a tömegbe. A pártvezetők déltájban kaphattak jelentést az eseményekről, s a rádió már fél egy előtt bejelentette Gerő felmentését. Erre utal az is, hogy Kádár a KV ülésén szóba hozza: a Ganz Vagon, a diósgyőri és miskolci üzemek, számos más gyár 149és üzem helyteleníti a vezetést. Ez összecseng a szovjet emisszáriusok jelentésével, hogy tömegesen követelik Gerő távozását.

Kádár minden bizonnyal azért vállalta a funkciót, amit egy nappal azelőtt mereven elutasított, mert maga mögött tudhatta a szovjet vezetést, amiben október 24-én hajnalban még kételkedett. Lassú természetű ember volt, akárcsak Nagy Imre, idegenkedett a gyors változásoktól. Talán ez volt az egyetlen, amiben hasonlítottak. Életpályájuk is, alkatuk is merőben különbözött. Nagy Imrének Ady Endre volt a költő, Kádárnak József Attila. Egy világkép, két alkat. Nagy Imre moszkovita volt, Kádár a legális és illegális magyar mozgalomban nőtt fel. Nagy Imre értelmiségi lett, baráti köre értelmiségiekből rekrutálódott, Kádár gondolkodásmódjában, észjárásában, viselkedésében munkás maradt. Az értelmiséggel szemben a politikában mindig bizalmatlan volt. Nagy Imre nem felelt a koncepciós perekért, Kádár igen, de súlyosan megfizetett érte. Kádár egész életében pártfunkcionárius volt, Nagy Imre csak nagyon rövid ideig dolgozott az apparátusban.

Az országgal a rádió délben közölte a hírt. A közlemény után elhangzott: „Magyarok! Tűzzétek ki a nemzetiszínű zászlót!”*302, majd a Himnuszt játszották. A Népszava sebtében összeállított rendkívüli kiadásának szalagcíme öklömnyi: „Győzött a magyar nép demokratikus akarata! Gerőt leváltották, Kádár János az MDP első titkára.”*303

Kádár és Nagy Imre délután három óra után beszélt a rádióban; mindkettőjük beszédét egyenes adásban közvetítették.

Ezúttal visszaállt a protokolláris rend: előbb a párt, majd a kormány vezetője beszélt. A két beszédet feltehetően nem egyeztették, erre idő sem volt. Ezúttal is Kádár hangvétele a keményebb, bár már kisebb a különbség a két beszéd között. „Sok időnk a beszédre ma nincs… – mondta az első titkár. – Ifjúságunk egy része békésnek indult és a résztvevők nagy többségének céljaiban is becsületes felvonulása néhány óra múltán a bekapcsolódott népellenes ellenforradalmi elemek szándékai szerint a népi demokrácia államhatalma ellen irányuló fegyveres támadássá fajult.” Nagy Imre: „Kisszámú ellenforradalmár felbujtó népköztársaságunk rendje ellen fegyveres támadást intézett, amelyet Budapest dolgozóinak egy része az ország helyzete felett érzett elkeseredése következtében támogatott.” Kádár hangsúlyozta „minden kommunista, az egész munkásosztály megingathatatlan egység”-ét (egész élete vezérfonalát), ami azonban abban a helyzetben nemcsak elkoptatott frázis volt, hanem illúzió is. Abban egyetértettek, hogy a felkelést fel kell számolni, de a miniszterelnök az okokra tette a hangsúlyt, a múlt „súlyos politikai és gazdasági hibái”-ra. Mindketten ígéretet tettek a gyökeres változásra. Kádár János: „A párt vezetését az az eltökélt szándék hatja át, hogy a rend mielőbbi helyreállítása után kerülgetés nélkül nyíltan szembenézzen mindazokkal az égető kérdésekkel, melyek megoldása halaszthatatlanná vált.” Nagy Imre ezt konkretizálta is: a rend helyreállítása után rövidesen összeül az Országgyűlés, ahol beterjeszti átfogó reformprogramját. 150Hozzátette: „E program megvalósítása megköveteli a kormánynak a megújuló Hazafias Népfront s a legszélesebb demokratikus erők alapján alapuló átalakítását.” A szovjetekkel kapcsolatban Kádár János a Donáth Ferenc által beterjesztett formulát használta: „A párt Központi Vezetősége javasolja a kormánynak, hogy a rend helyreállta után a Szovjetunió és Magyarország közötti teljes egyenjogúság, baráti együttműködés és internacionalizmus szellemében folytasson tárgyalásokat a szovjet kormánnyal a két szocialista ország közötti kérdések mindkét fél számára méltányos és igazságos rendezéséért.” Nagy Imre egy jelentős lépéssel tovább ment: „A magyar kormány tárgyalásokat kezdeményez… a Magyarországon állomásozó szovjet haderők visszavonásáról.” Beszédét a miniszterelnök ismét mély pátosszal fejezte be: „Mélységes fájdalommal tölt el e tragikus napok során áldozatul esett ártatlan dolgozó emberek minden csepp kiontott vére. Legyen vége a tragikus harcoknak és a hiábavaló vérontásnak. Magyarok, barátaim, elvtársaim! Induljunk hát meg a párt vezetésével népünk jobb, szebb, szocialista jövőjét építő alkotó munka új útján!”*304 Ezután újra a Himnusz következett.

Donáth Ferenc: „A Lánchídon és az Alagúton keresztül a Vérmező irányába tartottunk, és figyeltük, hogy milyen visszhangja van az utcán tartózkodó embercsoportokra Nagy nyilatkozatának. Az emberek kétkedve, bizalmatlanul hallgatták és ezt szavakban is kifejezésre juttatták. Gerőnek és a többi rákosistának, valamint a szovjet csapatok jelenlétének ilyen volt a hatása. Egymás közt megállapítottuk: a nyilatkozat sajnos elkésett, nem járt azzal a hatással, amivel járhatott volna 24 órával korábban, vagy különösen 23-án este.”*305

Amint bekapcsolódtak a politikába, ők is bekerültek az ördögi körbe (hiszen a beszédet közösen fogalmazták): a vezetés képtelen volt összhangba kerülni az utcával, folyton-folyvást késve követte a közhangulatot, a követeléseket.

151
Hajnalodik
Fegyver nélkül

A pártközpontot ezekben a napokban megsokszorozott őrség védte. Ennek ellenére – vagy épp ezért – könnyebb volt bejutni az épületbe, mint „békeidőkben”.

Az Írószövetség titkársága már október 23-án éjjel határozatot hozott, melyben felhívta a Központi Vezetőség figyelmét, hogy az utcán a nép rokonszenvtüntetése zajlik; a Gerő-beszéd olaj volt a tűzre; olyan személyi változások kellenek, melyek visszaállítják a bizalmat Nagy Imrében; ne lőjenek a népre. A háromtagú küldöttségért – Benjámin László, Erdei Sándor, Zelk Zoltán – páncélkocsit küldtek, de csak a pártközpontba jutottak be, Nagy Imréhez nem. Hegedüs András közölte velük, hogy ha nem lesz rend, a szovjet csapatok beavatkoznak. Közben Déry Tibornak sikerült telefonon elérnie Nagy Imrét, s kérte, hogy azonnal beszéljen a rádióban. Nagy Imre azt mondta, hogy nyugalom, nem olyan veszélyes a helyzet. „Tibor megbántódott és tehetetlennek nevezte Nagy Imrét”*306 – írta naplójukba Déry Tiborné. Október 24-én az Írószövetségből Erdei Sándor, Haraszti Sándor, Újhelyi Szilárd, Zelk Zoltán, Benjámin László, Tamási Áron, Jankovich Ferenc, Déry Tibor, Háy Gyula telefonált Nagy Imrének, hogy Gerő megerősítése, a statárium kihirdetése a harcok fellángolásához vezet. Nagy Imre hajthatatlan maradt; alighanem ingerelte is ez a telefonözön.

Feltehetően Virág János főiskolai tanár és három társa volt az első „küldöttség”, amelyik bejutott Nagy Imréhez, október 25-én, öt óra tájban. A Vörös Csillag Nyomdában röplapot nyomtattak. A követelések az ismertek voltak, csak az aláírás meglepő: „Az új Ideiglenes Forradalmi Magyar Kormány és Honvédelmi Bizottmány”. Eredetileg Kádárral, a párt új vezetőjével akartak beszélni, hogy tájékoztassák az utca hangulatáról, de ő értekezleten volt. Kérték, kapcsolják a miniszterelnök titkárságát, ahol közölték, hogy Nagy Imre fogadja őket. Virágék beszámoltak a délelőtti tüntetésről s előadták követeléseiket: a szovjetek hagyják el Budapestet, majd az országot, az ÁVH-t oszlassák fel, vonják felelősségre azokat, akik lövettek, vizsgálják felül a Varsói Szerződést, Nagy Imre és Kádár vezetésével alakuljon új kormány. Átadták röplapjukat, „amit [Nagy Imre] elolvasott, majd fejcsóválva megkérdte, hogyan képzeljük mi ezt el?” Beszélt arról, hogy dolgozik a kormányprogramon, „de eddig oly sok munkája volt és annyian keresték, hogy képtelen volt befejezni.”*307 Az „új ideiglenes kormány” 152aláírást nem vette a szívére, csak kérte, ilyet azért többet ne csináljanak. Örömmel fogadta Virág és egyik társa – mind a kettő kommunista párttag – ajánlkozását, hogy kimennek agitálni a felkelőkhöz. Kérte, jöjjenek vissza másnap reggel, akkor majd közli, hová menjenek. Erre nem került sor; Virágékat, amikor visszamentek a nyomdába, a honvédség letartóztatta.

A diósgyőri munkás- és egyetemista küldöttség, melyet Földvári Rudolf, a Borsod megyei első titkár kalauzolt, október 25-én este találkozott a miniszterelnökkel. A küldöttségnek nemcsak az egykori PB-tag személye adott különleges nyomatékot, hanem az is, hogy a DIMÁVAG az ország egyik legnagyobb üzeme volt. A gyár Munkásszervező Bizottsága aznap fogalmazott felhívásában leszögezte, hogy „nem akarunk és csírájában el is fojtunk minden esetleges kapitalista restaurációt, bármilyen ilyen irányú törekvést. Mi szocializmust akarunk, ami tükrözi a magyar munkásosztály, a magyar nép érdekeit és legszentebb nemzeti érzéseit”, de jelentős lépéssel túlment a budapesti egyetemisták pontjain. Nemcsak a szovjet csapatok kivonulását követelte, hanem azt is, hogy „az új, független magyar kormány lépjen ki a Varsói Szerződésből.”*308 A rádió kommünikéje szerint: „Nagy Imre elvtárs azt válaszolta Borsod megye és Miskolc dolgozóinak, hogy a követelések minden pontjával egyetért és vállalja azok végrehajtását.”*309 Erős kétellyel kell fogadni, hogy Nagy Imre ezekkel a követelésekkel már akkor egyetértett. A történetre még visszatérünk.

Október 26-án reggel érkezett a pártközpontba az Írószövetség küldöttsége: Erdei Sándor, Kónya Lajos, Márkus István, Tamási Lajos. Előző nap Jánosi Ferenc ment az Írószövetségbe, s kérte az írókat, tájékoztassák Nagy Imrét álláspontjukról, segítsék kimozdulni a holtpontról. Az írók legfontosabb követelése az volt, hogy a felkelést ne ellenforradalomnak, hanem népi megmozdulásnak értékeljék, az ÁVH-t oszlassák fel, hirdessenek amnesztiát, a felkelőket vegyék fel a honvédség kötelékébe, a szovjet csapatok hagyják el az országot. Losonczy Géza és Donáth Ferenc tárgyalt velük, majd a Központi Vezetőség ülése után Nagy Imre is; ekkor már az Egyetemi Diákbizottság küldöttsége is jelen volt. A miniszterelnök nem aratott sikert. Kardos László: „A jelen lévő írók és az egyetemi ifjúság képviselői nem voltak megelégedve a válasszal.”*310 Gömöri György: „Pozsár beszámolt a Nagy Imrével folytatott beszélgetésről. Az »Öreg« nyilvánvalóan nem azt csinálja, amit szeretne, nagyon vigyáznak rá az Akadémia utcában, de barátai és hívei sürgetik, menjen ki az utcára, nézze meg, mi a helyzet.”*311

Ekkortájt írta Déry Tibor megrázó Nyílt levelét a miniszterelnöknek: „Barátom, tudom rólad, hogy az elmúlt években életed kockáztatásával is helyt álltál meggyőződésedért. Becsületeden nem esett folt, makulátlan tiszta maradt. Én bízom benned. De ez a bizalom most már csak személyednek szól. Nem cselekedeteidnek. Mióta hatalomra kerültél, tetteidben tétovázó vagy, bizonytalannak látszol. Nyilatkozataidból nem derül ki félreérthetetlen világossággal, hogy felismerted a nemzet akaratát. Tetteidből sem. A népnek, amely téged követni 153akar, az a benyomása, hogy elhatározásaidban és cselekedeteidben meg vagy kötve. Az a félelme, hogy még nem számoltál le ellenségeivel. A nemzet akarata mögött jársz, ahelyett, hogy eléje állnál… Szókimondást, nyíltságot, őszinteséget követel az ország. Tedd lehetővé, hogy teljes szívünkből támogathassunk. Tedd lehetővé, hogy ez a meggyötört, szerencsétlen nép végre visszafoglalhassa hazáját.”*312 A Nyílt levelet az író végül is nem tette közzé. Valószínűleg azért, mert közbejött az október 28-i fordulat.

Október 27-én délután került sor az „angyalföldi munkásküldöttség” látogatására. A küldöttséget voltaképp Nagy Imrének a főkapitányságon összegyűlt hívei alkották, akik magukkal vittek két fiatal angyalföldi munkást s egy újságírónőt, mondják el tapasztalataikat a miniszterelnöknek. Ám a fiatalok szóhoz sem jutottak. A kétórás beszélgetésen Gimes Miklós, Szilágyi József, Aczél Tamás vitte a szót. Szemére vetették Nagy Imrének, hogy a nép érte harcol, ő pedig elrendelte a statáriumot és behívta a szovjet csapatokat. A miniszterelnök azt felelte, hogy a statárium csak a köztörvényes bűnözőkre vonatkozik s a szovjet csapatokat nem ő hívta be. A csoport követelte, hogy távolítsák el Gerőt és Hegedüst; a kormány átalakítását elégtelennek minősítették. Ismertettek egy gúnyiratot, mely szerint „Nagy Imrov” átmenti az új kormányba a sztálinistákat. Felháborodásuknak adtak kifejezést, hogy az ÁVH és a szovjet csapatok lövik a népet. Kérték, menjen ki Angyalföldre, a nép bízik benne. A munkások nem vesznek részt a harcban, de támogatják a felkelőket. A betört kirakatokat nem rabolják ki. Követelték, hogy az eseményeket ne nyilvánítsák ellenforradalomnak. Nagy Imre megjegyezte, hogy ő sem így gondolkozik. Igyekeztek rábeszélni, menjen át a főkapitányságra vagy a Parlamentbe; a pártközpontban teljesen el van szigetelve. A miniszterelnök erre nem volt hajlandó, mondván, itt a helye. Herpai Sándor írásban kidolgozott egy tervezetet a rend helyreállítására: a szovjet csapatokat és az ÁVH-t vonják vissza, rendeljenek fel vidékről magyar katonai egységeket, szervezzék újjá a rendőrséget s ezekkel az erőkkel teremtsenek rendet.

„Az ország tragikus helyzet előtt áll – mondotta Nagy Imre, Gimes Miklós beszámolója szerint. – Vagy helyreállítja a kormány a rendet, vagy pedig kénytelen lesz a szovjet haderők nagyobb segítségét kérni… A kormány törekvése, hogy a második alternatívát elkerülje, kielégítse a lakosság jogos követeléseit.”*313 A Gimesék által kínált út, hogy hagyja el a pártközpontot, nem volt járható. A miniszterelnöknek a harcot a szovjet s a magyar pártvezetéssel kellett megvívnia.

Nagy Imre október 23-án éjjel megölelte a felindulástól és lelkiismeret-furdalástól zokogó Benke Valériát, s kijelentette, hogy a Rádió védői hősök, akik a néphatalmat szolgálják. Első rádiószózatában „ellenséges elemekről”, „provokátorokról” beszélt – de nem nevezte a felkelést ellenforradalomnak. Az első napokban többször is gorombán, elutasítólag torkolta le más véleményen lévő elvbarátait. Az ingerültség a tépelődő, vívódó, döntését kiérlelni nem tudó ember önvédelmi reflexe. Feltehetően szerepe volt ebben annak is, hogy úgy érezte: 154legközelebbi elvbarátai magára hagyják, miközben ő a retrográd pártvezetőkkel küszködik.

Nagy Imrét elsősorban nem párthűsége, erkölcsiséggé emelt pártfegyelme gátolta véleménye megváltoztatásában, hanem az információhiány, a félretájékoztatás. Bezárkózva a pártközpontba napokig nem jól érzékelte, mi történik az országban. Hívei, követői, akik óránként megmártóztak a valóságban, az első perctől felismerték az igazságot, de a miniszterelnök nélkül nem tudták elfogadtatni programjukat. Gátolta Nagy Imrét akkurátus, körülményes alkata is. Nem léphette át a maga árnyékát. Hasztalan követelt a forradalom felgyorsult ideje azonnali döntéseket, neki időre, lelkiismeretes megfontolásra volt szüksége. Lehet, hogy 1956 más típusú vezetőt igényelt volna, de az országnak csak egy karizmatikus személyisége volt, a maga erényeivel és hibáival. Más nem pótolhatta. Ám ami a döntő: ha Nagy Imre az első napokban gyökeresen megváltoztatja véleményét, nem tudta volna keresztülvinni az akaratát. Nem a pártszerűség foglya volt, hanem a magyar s a szovjet pártvezetésé.

„Nálam a »nemzeti forradalom« koncepció fokozatosan alakult ki… – mondotta Nagy Imre a kihallgatásán. – Négy tételből kiindulva, már október 24-én arra a következtetésre jutottam, hogy ami 23-án kezdődött, az demokratikus tömegmozgalom. A négy tétel a következő: az október 23-án kirobbant tömegmozgalom, amely mutatta a nép elégedetlenségét; a párt vezetésével szembeni politikai bizalmatlanság, amely szembefordult a néppel és a párttagsággal; továbbá a jogos nemzeti sérelmek, amelyeket az október 30-i szovjet deklaráció is rögzít; végül a szovjet csapatok beavatkozása az eseményekbe… Fenti álláspontomat én a párt vezető szervei előtt akkor nem fejtettem ki azért, mert ez nem volt nálam akkor még egy kialakult álláspont, csak később erősödött meg.”*314 Elmondta, hogy álláspontja kialakításában jelentős szerepe volt a különböző küldöttségektől kapott információknak, valamint Losonczy Géza, Donáth Ferenc állásfoglalásának.

Egyre inkább kiderült, mekkora jelentősége volt a forradalom alakulásában, hogy Nagy Imre nem moszkvai emigránstársait, hanem a „debreceni csoportot” gyűjtötte maga köré. A történelem mintha kiosztotta volna a szerepeket: Losonczy, Donáth és társaik óráról órára szorították Nagy Imrét az igazság felismerése felé, miközben Nagy Imre óráról órára vívta küzdelmét önmagával, s gátolta a pártvezetésben a felkelés gyors, véres felszámolását. A fegyveres és fegyvertelen ellenállók vívták sziszifuszi harcukat, ami ugyancsak nem lehetett eredményes a miniszterelnök támogatása nélkül. Viszont a harcoló forradalom katarzisa nélkül sem Nagy Imrében, sem a vezetésben nem érlelődött volna meg a döntés kényszere. Az október 28-i fordulat ennek a sok összetevős folyamatnak az eredménye.

Mondjuk mindezt majd fél évszázaddal a forradalom után. A felkelés napjaiban az utca ebből azt látta, hogy a miniszterelnök nem felel meg a kívánalmainak, elvárásainak, nem akar, nem képes a forradalom élére állni.

155
Nyugalom és rend

A sajtó egy része már október 25-én szembeszállt a hivatalos állásponttal. A Népszava és a Magyar Nemzet vitte a prímet. Az előbbit a volt baloldali szociáldemokrata, Horváth Zoltán szerkesztette, aki megjárta Rákosi börtöneit, az utóbbiban Losonczy Géza, Vásárhelyi Miklós befolyása érvényesült. Népszava: „Rágalom volt az az állítás, hogy fosztogatók és ellenforradalmi bandák lázadásáról volt szó. Becsületes hazafiak, a demokratikus fiatalság állt talpra nemzeti követeléseinkért.”*315 Másnap Méray Tibor: „Nem vagyok hajlandó sem ellenforradalmárnak, sem reakciósnak, sem fasisztának nevezni az ország függetlenségéért, a nép jogaiért, a magyar szabadságért síkraszállt fiatalokat, munkásokat, honvédeket, még akkor sem, ha ilyen elemek is keveredtek közéjük.”*316 A Magyar Nemzet október 25-én rendkívüli kiadásában közölte az Egyetemi Ifjúság Forradalmi Bizottságának kiáltványát: „Nem rajtunk múlott, hogy testvérvér folyt Budapest utcáin… A Magyar Rádió rólunk szórt rágalmait visszautasítjuk.”*317 A harmadik kiadásban már teljes amnesztiát, a szovjet csapatok Magyarországról való kivonását, többpártrendszert, az ÁVH feloszlatását követeltek és sztrájkot hirdettek. A Népszava október 28-án közölte a szellemi élet húsz kiválóságának előterjesztését, melyet előző nap délután 2 órakor juttattak el a miniszterelnökséghez: „Helyes volna, ha a kormány rögtön és haladék nélkül legalább kétnapi tűzszünetet hirdetne és rendelne el”*318, s békéltető bizottság létrehozását javasolta. Az aláírók között ott volt Kodály Zoltán, Illyés Gyula, Csók István, Fischer Annie, Déry Tibor, Benjámin László, Bernáth Aurél, Tamási Áron, Ferencsik János, Zelk Zoltán. Fordulat következett be. Addig csak a kommunista írástudók protestáltak, most már együtt jelentkezett az alkotók színe-java.

A Szabad Nép október 26-i vezércikkének címe – Gimes Miklós írta –: Nyugalom és rend kell. „Három napon át vér folyt Budapest utcáin. Legyen vége, legyen rend, nyugalom, béke. Valósuljon meg az, amiért oly sokan meghaltak, amit a magyar nép java akar: Magyarország legyen független, demokratikus ország, amely a maga magyar útján halad a szocializmus felé.”

Ez a követelés jelent meg újra meg újra a lapok hasábjain. Amíg azonban Gimes összekapcsolta a rendet a forradalom követeléseinek megvalósításával, több újság és publicista átvette a vezetés kívánságát, amit az utca elutasított: előbb legyen rend, aztán majd tárgyalnak a követelésekről. A Szabad Népben is megjelent egy felhívás: „Neked – akinek fegyver van még a kezedben, s veszélyezteted ártatlan emberek életét, azt mondjuk: Tedd le puskádat, pisztolyodat és semmi bántódásod sem esik.”*319 A Szabad Ifjúság október 27-i vezércikke: „Fiatalok, álljatok a nemzeti egység kormánya mellé! Álljatok a rend, a nyugalom, a béke, a kenyeret és jobb életet teremtő munka nagy népi követelései mellé!”*320 Az Esti Budapestben a Budapesti Pártbizottság felhívása olvasható: „Legyen vége a vérontásnak, kezdődjék az alkotó munka!… Minden józan ember látja már, hogy céltalan a további ellenállás.”*321 Noha nem esett szó 156fasisztákról, az ellenforradalom rémképe még a progresszív újságírókba is beivódott. A Szabad Nép 28-i vezércikke: „Torzítanánk a teljes igazságot, ha elhallgatnánk, hogy a tüntetésben kezdettől fogva részt vettek rossz elemek is. Ezek különösen a tűzharcok megindulása után fegyveresen garázdálkodtak, népi demokráciánkkal szemben léptek fel, ártatlan és fegyvertelen embereket, továbbá foglyokat gyilkoltak le, s fosztogattak is. Bizonyítja ezt az a tény is, hogy az elfogottak között számos rovott múltú akad, s több volt horthysta tisztet is lefegyvereztek. Ezeknek az elemeknek ellenforradalmi céljaik voltak és vannak.”*322 Jegyezzük meg: egyetlen esetről sem tudunk, amikor ártatlan embereket, foglyokat gyilkoltak le, egyetlen letartóztatott horthysta katonatisztről sem. Még Donáth Ferenc is eltúlozta a veszélyt. Október 26-án tájékoztatta az Írószövetség küldöttségét a Politikai Bizottság reggeli ülésének döntéseiről: „Megmagyaráztam, hogy miért nem helyes a szovjet hadsereg haladéktalan kivonulását követelni, mondván, hogy ezzel könnyen az ellenforradalom javára billen a mérleg serpenyője. Ez az ellenforradalom az események során láthatóan szervezkedik, ezt jelzik olyan követelések, amelyek a rendszer ellen irányulnak.”*323 Ilyen követeléseket nem ismerünk. Losonczy Géza Snagovban rekonstruálta a KV-ülésen mondott felszólalását, melyben többek között azt mondta: „Én nem vonom kétségbe, hogy az ellenforradalomnak vezérkara van, amely tudatosan próbálja irányítani a tömegmozgalmat katonailag fontos objektumok megtámadására, illetve elfoglalására.”*324 A budapesti jugoszláv nagykövet jelentése szerint „Erdei [Erdei Ferencet Nagy Imre küldte tárgyalni a nagykövetségre – Gy. L.] a következőképpen jellemezte a helyzetet: »széleskörű, szervezett ellenforradalmi megmozdulásról van szó. Vitatható viszont a kapcsolat, amely szervezett erők és az ország demokratizálásáért síkraszálló néptömegek fellépése között van.«”*325

Október 26-án jelent meg az első „illegális” újság, az Igazság, „a forradalmi magyar ifjúság lapja”. Obersovszky Gyula huszonkilenc éves kommunista költő és újságíró szerkesztette. Olyan népszerűségre tett szert, hogy volt száma, melyet kétszázezer példányban nyomtattak. Ha az egyik nyomdában nem engedték kiszedni, vitték egy másikba. Ez volt a forradalom, az utca első újságja. Az Igazság fogalmazta meg először: „Forradalom ez. Forradalom. Nem a rendszer, nem a szocialista eszmék ellen tiltakozik a nép, hanem azok ellen, akik bemocskolták, lejáratták a szocializmus magasztos eszméit… Nem fasiszta bandák harcolnak fegyverrel a kezükben a barikádokon, és nem a csőcselék segíti a legnagyobb szimpátiával és egyetértéssel ezt a harcot, hanem maga a nép.” A felkelők álláspontját képviselte, minden szertelenségükkel, elfogultságukkal együtt. „A nép megmozdult, hogy kérésének erőszakkal szerezzen érvényt – írta a Rádió ostromáról. – Az ÁVH tömegmészárlásban jól képzett martalócai belepuskáztak a fegyvertelen sokaságba.” Kétségtelenül ellentmondás, hogy a „fegyvertelen” nép „erőszakkal” kívánta érvényesíteni akaratát. S nem éppen tárgyilagos a Rádió védőit „tömegmészárlásban jól képzett martalócoknak” nevezni. De a szélsőség szélsőséget szül: ha a felkelők ellenforradalmi banditák, a kor157mányerők hóhérok. Az Igazság tükrözte a magából kikelt utca szenvedélyét s egyben erősítette is azt. Hitvallása az utcáé: „A nép politizál. Politizál fegyverrel a kezében. Radikális politika ez, de már nem tud kérni, mert minden kérése hasztalan volt.”*326

Az október 27-i vezércikk: „Az utcákon középületeinket zúzzák, rombolják a tankok ágyúi, a gépfegyverek kelepelnek és a rádió Csajkovszkij Csipkerózsikáját sugározza unott egyhangúsággal. Aztán bántóan tárgyilagos és józan hangok arról, hogy rendre és nyugalomra van szükség!… A tárgyilagos megfontolások és számítgatások ideje lejárt. Ma már nem józan szavakra, hanem szenvedélyteli tettekre – cselekvésre van szükség.”*327

Az újságok kezdték elszakítani a hatalomhoz fűző köldökzsinórjukat, a rádió viszont változatlanul a vezetés hivatalos szócsöve volt. Október 26-án a teljes zűrzavart tükrözte. A műsor a szokott sztereotípiával kezdődött: „Ma kora reggeltől az egész városban megindul a fegyveres ellenforradalmi csoportok maradványainak felkutatása, a rend helyreállítása.”*328 A korábbiaktól teljesen eltért viszont a Rendfenntartó Fegyveres Erők Parancsnoksága – nem tudni, mi ez a szerv, talán a stáb – tizennégy óra után elhangzott felhívásának hangvétele. „Fiatal hazafiaknak” szólította a fegyvereseket: „Elég volt a vérontásból! Kevesen vagyunk magyarok, ne hulljon több honfivér.”*329 Ez Nagy Imre hangja, nem a Katonai Bizottságé. A tizenkilenc órai hírmagyarázat hangvétele ismét más: „Egész népünk életérdeke, hogy minden rendelkezésünkre álló eszközzel kiszabadítsa a fegyvert azok kezéből, akik a munkásság államára és vívmányaira, a munkás-paraszt szövetségre, népi demokráciánkra törnek.”*330 A húsz órás hírekben hangzott el az MDP Központi Vezetősége és a Minisztertanács közleménye: „Fegyveres erők tagjai, harcosok, felfegyverzett munkások, elvtársak! Pártunk és kormányunk tisztelettel adózik annak a hősies küzdelemnek, amelyet negyedik napja vívtok a népi demokrácia érdekében. Büszkék vagyunk hősies helytállásotokra.”*331 Vagyis: a párt és a kormány büszke azokra, akik a fiatal hazafiak ellen harcolnak. Huszonegy óra után ismét változott a hang: „A harc, amelyet a magyar fiatalok megindítottak, nyugodtan mondhatjuk, győzött.”*332 Az éjféli hírekben a hadsereg főparancsnoksága – ilyen szerv sem létezett – közölte, hogy délelőtt tíz óráig a lakosság bevásárolhat. Ám „három embernél nagyobb csoporttal szemben a katonaság a fegyverét használja.”*333 Arra nem gondoltak a rendelet kiagyalói, hogy minden üzletben, üzlet előtt összegyűlik három embernél nagyobb csoport?

Október 27-én hajnalban megint a sablonos szöveg: „Miután tegnap este a kormány amnesztiarendelete alapján a harcolók többsége letette a fegyvert, sikerrel folyik Budapest megtisztítása a fegyveres harcot továbbra is provokáló elemektől.”*334 Napközben újra meg újra: az ellenállást megtörték. Tizenöt órakor olvasták fel az új honvédelmi miniszter, Janza Károly altábornagy parancsát: „Megparancsolom, hogy a katonai egységek szünet nélkül folytassák a fegyveres gócok felszámolását.”*335 A huszonkét órás hírekben: „Budapest 158területén a délután folyamán tovább folytatódott az ellenálló fegyveres csoportok felszámolása…”*336

Október 28-án hajnalban a Belügyminisztérium közleménye: „A kimenési tilalom továbbra is fennáll a fővárosban.”*337 Hét óra harminc perckor a honvédelmi miniszter közleménye: a felkelők adják át fegyvereiket a honvédség és az Egyetemi Forradalmi Tanács küldötteinek; mindenki büntetlenül távozhat.

Tizenhárom óra húsz perc: „Figyelem, figyelem! Fontos közleményt olvasunk be: A Magyar Népköztársaság kormánya a további vérontás megszüntetése és a békés kibontakozás biztosítása érdekében elrendeli az általános, azonnali tűzszünetet. Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke.”*338

Vízválasztó

Október 25-e éjszakáját Losonczy Géza és Donáth Ferenc is a pártközpontban töltötte. „Beszédbe elegyedtünk az épületben már kedd éjszaka óta állandóan ott-tartózkodó, demoralizált, tanácstalan, a helyzetet egyáltalán nem ismerő központi vezetőségi tagokkal – emlékezett Donáth. – Életüket, állásukat, jólétüket féltő, beijedt emberek voltak ezek, akiket teljesen váratlanul értek az események, és akikből hiányzott a legkisebb képesség is ahhoz, hogy valamennyire megértsék, és helyesen értékeljék az eseményeket. Abban láttak kiutat, és ahhoz fűzték minden reményüket, hogy a szovjet hadsereg beavatkozása elhárítja fejük felől a fellázadt tömegek haragját és bosszúját, és biztosítja számukra, hogy ott és úgy folytathassák életüket, ahol október 23-án megszakadt.”

A két rebellis beszélt Kádár Jánossal. „Kádár azt hangoztatta, hogy nem látja lemondásunk indokoltságát, mivel álláspontunkat szabadon képviselhetjük a Központi Vezetőségben. Továbbá ne nehezítsük a kibontakozást lemondásunkkal. Megállapodtunk abban, hogy lemondásunkat fenntartjuk, és álláspontunkat a Központi Vezetőség előtt később kifejtjük.”

A kora reggeli órákban ült össze a Politikai Bizottság, ahol Donáth kifejtette nézeteiket: „Kifogásoltam, hogy eddig a vezetés semmilyen jelét nem adta annak, hogy elsősorban politikai módszerekkel oldja meg a válságot, hanem kizárólag katonai módszerekkel igyekszik úrrá lenni a helyzeten. Ezt végzetesnek tartom a szocializmus jövője szempontjából. A szovjet hadseregre támaszkodva természetesen leverhetjük a megmozdulást. De azzal a következménnyel fog járni, hogy a tömegeket a reakció karjaiba lökjük, hogy végzetes csapást mérünk a magyar-szovjet barátságra és kérdésessé tesszük: sikerül-e valaha is a magyar népet a szocializmus ügyével összeforrasztani.”*339 Mivel a testület egyetértett, hogy politikai s nem katonai eszközökkel kell úrrá lenni a válságon, úgy tűnt, fordult a kocka.

A KV ezt követő tanácskozását vezető Kádár János különböző megfogalmazásokban háromszor szögezte le ezt az álláspontot. Donáth Ferenc már egyetlen 159mondatban foglalta össze véleményének lényegét: „Haladéktalanul el kell határozni, világosan, egyértelműen leszögezni és elismerni, hogy a megmozdulás jogos és magunkévá tesszük, a megalakult kormány elvi alapjává tesszük.”*340 Losonczy Géza: „Véleményem szerint a jelenlegi népmozgalom jellegét tekintve szocialista és nemzeti, amely – célját tekintve – nem a szocializmus, hanem a sztálinizmus ellen harcol. A megmozdulásokban és harcokban döntő súllyal van képviselve a munkásosztály. A felvonulókat, tüntetőket, sőt, számos helyen a fegyveres harcosokat is párttagjaink szervezik és vezetik.”*341 Nagy Imre az ülésen csak rövid ideig vett részt, akkor is teljesen passzív volt. Ennek ellenére sikerült elfogadtatni a szovjet emisszáriusokkal: „Úgy gondoljuk, hogy a legfontosabb most már nem a katonai intézkedések alkalmazása, hanem a munkástömegek megnyerése.”*342 A döntő fordulat aznap mégis elmaradt a Központi Vezetőség héjáinak dühödt támadása miatt.

A változatlan zűrzavarra jellemző, hogy az ülésen jelen volt és felszólalt Bognár József, aki nemhogy a Központi Vezetőségnek, a pártnak sem volt tagja. Donáthék nézeteit legélesebben a stáb támadta, melynek tagjai fel voltak háborodva, hogy nem értesítették őket a KV-ülésről. Úgy vélték, szándékosan; valószínűbb, hogy a zűrzavarban egyszerűen megfeledkeztek róla. A prímet Kovács István és Hazai Jenő vitte, de kontrázott nekik Apró Antal, Földes László, Münnich Ferenc is. Kovács István: „Szocializmus építését folytatjuk vagy letérünk a burzsoá demokrácia útjára… Ha azt képzelik, hogy ezzel az engedékenységgel meg lehet ezeket győzni, akkor tévednek. Elsöprik Nagy Imrét és a többi jelöltjét… Soha életemben nem tudom megszavazni ezt a javaslatot. Elvtársak, ilyen határozat árulás a párt, a munkásosztály ellen.” Hazai Jenő: „Soha olyanokat, akik a vörös zászlót elégetik, akik a katonákról letépik a vörös csillagot, nem ismerek el demokratának. Rendszeresen dezinformálták a Politikai Bizottságot, keresztezték a rend megteremtését… Nem ismeri a Központi Vezetőség a helyzetet.”

A stáb tagjait támogatta Marosán György, Hegedüs András, Gerő Ernő is. Marosán: „Amikor a fegyverek beszélnek, ott nem lehet szentelt vizet szórni, a fegyverre fegyverrel kell válaszolni… Ha a szocdem pártot helyreállítjuk, jön a többi párt, aztán a monarchia!” Hegedüs: „A fegyveres banditákat nem tekintjük a szocialista demokrácia harcosainak… A rádiót kötelezni kell, hogy ismertessék a különböző gaztetteket… Nagy Imre elvtársat is el fogja söpörni az áradat. Nagy Imre elvtárson keresztül elsöpri az államot, népi rendszerünket… Ez átmenetet jelent egy burzsoá puccshoz… Sokan fasizmust akarnak. A tömegeket fegyveresen szembe kell állítani a banditákkal.” Gerő: „Egy sor diktatórikus intézkedés kell.”

Kádár János elemzése sokkal árnyaltabb, mint előző napi rádióbeszéde: „A békés tüntetők mozgalmából és az ellenforradalmi puccsisták bekapcsolódásából kialakult helyzetben most már ténylegesen a munkástömegek vannak velünk szemben. Azt határoztuk, hogy mindenkivel tárgyalunk, aki a népi demokratikus rendszer talaján áll. Minden erővel össze kell a tömegeket fogni 160– ez az állásfoglalás lényege. Nem lehet kizárólag ellenforradalminak tekinteni.” Ám kijelentette: „Nekünk, a Központi Vezetőségnek meg kell mondani, hogy meddig lehet menni. Eddig és nem tovább.”

Kapitális tévedés volt. Kádár nem tudott szabadulni a beléjük rögzült gyakorlattól, hogy a központi akarat dönt minden kérdésben. Nem eszmélt még rá, hogy ez a helyzet október 23-ával alapvetően megváltozott.

A KV hű maradt önmagához; a felszólalások nem kis része üres retorika, szólamok, ideologikus ábrándképek. A munkásosztályra való hivatkozás vörös fonálként vonult végig az ülésen, tükrözve a felszólalók hamis tudatát. Marosán: „Urai vagyunk a helyzetnek.” Kovács: „Állítom felelősségem tudatában, hogy a munkásosztály mellettünk van.” Földes: „Tiszta lelkiismerettel állíthatom, hogy a külső kerületek, Csepel, Angyalföld, Újpest nem csatlakozott a felkeléshez és nem helyesli.” (Ekkor már a csepeli, újpesti pártbizottságot, tanácsházát, kiegészítő parancsnokságot, rendőrkapitányságot a felkelők elfoglalták vagy ostromolták.) Nógrádi: „Jól tudom, hogy vannak munkástömegek, akik szilárdan a rendszer mellett állnak.” Hegedüs: „Egyetértek a nemzeti kormánnyal, ha haladéktalan felhívnák a munkásokat, hogy verjék le az ellenforradalmat.” Szántó: „Menjenek ki a gyárakba, három műszakban. Azonnal menjenek ki, övék a gyár, védjék meg.” Rónai: „A kommunista egységért való harc, a Szovjetunióhoz való hűség, szilárd harc, becsülettel élni és meghalni.” Ha az üres pátosz, a frázisok ennyire eluralkodnak, az olyan valóságismeret-hiányt jelez, ami cselekvésképtelenné tesz.

A stábnak és támogatóiknak volt egy érvük, amit nem lehetett megkerülni. Hazai Jenő: „Donáth azt követeli, hogy ismerjük el jogosnak a kormány elleni felkelést. Ez azt jelenti, hogy ismerjük el jogtalannak azokat, akik a népköztársaság érdekében életüket áldozták.” Vagyis: ha valóban népfelkelés robbant ki, a vezetés a bűnös, hogy ezzel szembefordult. Ezt nem tudták, nem akarták beismerni. Ez a feloldhatatlan ellentmondás rányomta a bélyegét ezekre a napokra. Ennek megfelelően bukkant fel újra meg újra az ellenség rémképe. Földes László: „Szervezetten is elő volt készítve az akció.” Nógrádi Sándor: „Csendőrtisztek, katonatisztek vezetése alatt megy végbe.” Apró Antal: „Itt fegyveres szervezkedés hónapok óta folyik, raktárak, középületek, vasutak stb.”

A vita már nemcsak szenvedélyes volt, goromba is. Donáth Ferenc: „Kovács és Hazai elvtárs rágalmaz.” Losonczy (Hegedüsnek): „Miért rágalmazol?”*343 Az emlékezések plasztikusabbak, mint a keszekusza jegyzőkönyv. A KV egyik tagja szerint Donáth azt vágta oda Kovács Istvánnak: „Pista, ne fenyegetőzz, már egypárszor csináltál ilyet, de most már senki se ijed meg tőled!”*344 Donáth: „Gerő többször közbekiáltott Horváth felszólalásakor, s a hangulat már olyan volt, hogy Horváth és Losonczy Gerőnek azt kiáltotta vissza, hogy hazudik. Rágalmaz.”*345 Tükrözi ezt Donáthnak és Losonczynak, az ülés után írt újabb lemondólevele is: „Álláspontunkat különösen megerősítette az a méltatlan helyzet, hogy bennünket a Központi Vezetőség mai ülésén meggyőződésünkért a munkásosztály és a proletárhatalom árulóinak minősítettek.”*346

161

A héják felháborodása és dühe érthető. Különösen a stábé, akik napok óta hasztalan erőlködtek, nem tudták megtörni az utca ellenállását. S Nagy Imre alig néhány órája tiltotta meg a Corvin köz megtámadását, amit a döntő csapásnak szántak. De a többiek is tudták: ha a fordulat bekövetkezik, az ő karrierjüknek, politikai pályafutásuknak, pozíciójuknak vége. Annál érthetetlenebb az első titkár meghátrálása, a miniszterelnök passzivitása, a velük rokonszenvezők hallgatása. Hegedüs András azt írta emlékirataiban, álmából keltették fel, „hogy azonnal menjen a Központi Vezetőség ülésére, mert Donáthnak és Losonczynak esélye van javaslatuk elfogadtatására.”*347 Marosán György: „Előttem már kialakult a kép: a Nagy Imre-féle vonal diktál.”*348 Valójában egyedül Horváth Márton állt ki Donáthék álláspontja mellett. Donáth Ferenc: „Mellettem ült Molnár Erik és Lukács György, akik azonban semmi hajlandóságot nem mutattak, hogy szembeszálljanak a rákosista elemek hőzöngésével. Gyuri bácsi mégis kifejezésre juttatta, hogy velünk ért egyet, mert a pogromhősök beszéde alatt többször odaszólt hozzám: semmiképp ne hagyd magad, feltétlenül válaszolj nekik.” Donáth szerint a PB-ülésen Nagy Imre, Köböl József mellettük foglalt állást. A KV-ülés után viszont Nagy Imre, „aki teljesen egyetértett a mi helyzetértékelésünkkel és politikai következtetéseinkkel, tanácstalanul maga elé nézve hallgatott, nem tudta rászánni magát, hogy valamilyen határozott lépést tegyen.” Beszélgettek Köböl Józseffel, Szántó Zoltánnal, Kiss Károllyal is, „de nem sikerült meggyőznünk őket, hogy a mi magatartásunk helyes.”*349 A KV több tagjában bizonyára ugyanaz játszódott le, mint a miniszterelnökben: bizonytalanok voltak az események megítélésében, de kételyeik még nem fogalmazódtak felismeréssé, cselekvéssé.

Az emlékezések szerint Donáthék javaslatáról szavaztak. A jegyzőkönyvben ennek nincs nyoma. Arról szavaztak, kik legyenek a „Direktórium és katonai bizottság” tagjai. Ez nem azonos a 23-án éjjel megválasztott Katonai Bizottsággal. A Politikai Bizottság és a Központi Vezetőség fölé helyezett csúcsszerv volt, meghatározott jogkör nélkül. Mindjárt át is keresztelték Rendkívüli Bizottságnak, majd rövidesen Elnökségnek. Három ellenszavazattal a következő összetételű bizottságot választották meg, a jegyzőkönyvben szereplő sorrendben: Nagy Imre, Kádár János, Hegedüs András, Gerő Ernő, Münnich Ferenc, Apró Antal. A direktóriumban nagyobb súlya volt a retrográd irányvonalaknak, mint az október 23-án választott Politikai Bizottságban. Mégis Gerő lázadt fel: „Nem vállalom, nem megyek bele, mert azt mondják, azért nem ment, mert ellenálltam. Az a hiba, hogy Gerő csinálta, a Gerő az oka. Szívesen fegyverrel a kézben harcolok, de ne vegyenek be. Ismerem, hogy mindig tovább megy a folyamat: ne legyen első titkár, ne legyen PB-tag, ne legyen KV-tag. Ha elítélés lenne, lesznek a KV-ben, akik támogatják.”*350 Gerő nagyobb kaliberű politikus volt, mint társai; megérezte, hogy a változás folyamata megállíthatatlan. Helyére a KV Szántó Zoltánt választotta.

Az elkeseredett és sértett rebellisek újabb lemondólevelet fogalmaztak. Ez rövidebb, egyértelműbb és elítélőbb volt, mint az első: „A mai napon a Központi 162Vezetőség által hozott határozat arról győzött meg bennünket, hogy az a reményünk, miszerint a pártvezetés magáévá teszi a dolgozó nép jelenlegi mozgalmának követeléseiből mindazt, ami helyes és jogos és ezáltal megteremti a vérontás megszüntetésének feltételeit, meghiúsult.”*351 Ennek ellenére másnap délutánig a pártközpontban tartózkodtak. Este vagy éjjel hosszan beszéltek Nagy Imrével. Hogy mit, nem tudni. A következőkből nyilvánvaló, hogy érveik komoly hatással voltak a miniszterelnökre.

Másnap reggel Kádár János hívatta őket; szobájában jelen volt a PB több tagja. Donáth: „Amikor beléptünk, épp a mi lemondásunkról volt szó. Nagy élesen polemizált Hegedüssel, aki Nagy szavaiból kivehetően bennünket dezertőröknek és kapitulánsoknak nevezhetett. Nagyhoz hasonló álláspontot képviselt Szántó. Mi a vitába bekapcsolódni nem kívántunk, hiszen ez nem is volt ülés. Kádár valami ilyen kijelentést tett, hogy a vezetőség tudomásul veszi lemondásunkat, amit Nagy oly módon kifogásolt, hogy ilyen módon a kérdést elintézni nem lehet; ő azon az állásponton van, hogy a lemondással kapcsolatban alapvető politikai kérdéseket kell hogy a Politikai Bizottság megvitasson. Annál is inkább, mert ő ezekben a kérdésekben velünk ért egyet… Mint később megtudtuk, a Politikai Bizottság ülésén, ahol Mikojan és Szuszlov is jelen voltak, Szántó elbeszélése szerint Kádár rendkívül egyoldalúan informálta őket a Központi Vezetőség előző napi ülésének lefolyásáról, a vezetésben kialakult két álláspontról, s a mi magatartásunkról. Szántó nem mondta meg, hogy ki, de a Politikai Bizottság egyik tagja a szovjet elvtársak felé felvetette a mi izolálásunk kérdését, amit Szántó magyarra úgy fordított le, hogy tartóztassanak le bennünket.”*352

Szántó szavait ajánlatos fenntartással fogadni, de Mikojan és Szuszlov október 26-án, a KV-ülés után így számolt be Moszkvának: „Határozottan megmondtuk a magyar elvtársaknak, hogy szigorúan figyelmeztetni kell Donáthot: ha kitart kapituláns pozíciója mellett, és nem fogja szigorúan tartani magát a KV határozataihoz, akkor meg kell tenni vele kapcsolatban a szükséges intézkedéseket.”*353 A kor nyelvezetén ez valóban letartóztatást jelentett.

A Központi Vezetőség nyilatkozatát tizenhat óra után sugározta a rádió: „A két világháború óta nem voltak ilyen tragikus napjai hazánknak. Testvérharc dúl hazánk fővárosában. Ezrekre rúg a sebesültek és százakra a halottak száma. Haladéktalanul véget kell vetnünk a vérontásnak.”*354 A KV ígéretet tett: új nemzeti kormány alakul; a szovjet csapatok a rend helyreállítása után elhagyják Budapestet; helyeslik az üzemi munkástanácsok megválasztását; a felkelők, ha leteszik a fegyvert, amnesztiában részesülnek; a rend helyreállítása után haladéktalanul hozzákezdenek az új program kidolgozásához.

Az ellentmondás változatlan maradt: a vezetés azt kívánta, előbb legyen rend, aztán majd tárgyalnak az utca követeléseiről. Az utca ragaszkodott követelései teljesítéséhez, csak aztán volt hajlandó lerakni a fegyvert. A vezetés, már-már megszavazott határozata ellenére, rábízta a fegyveres megoldást a szovjet harckocsikra, melyek erre képtelenek voltak. A felkelők katonailag nem győzhették 163le a tankokat, de szakadatlanul zaklatták azokat. A válság nem oldódott meg. A harc folytatódott.

Nemzeti kormány

Nagy Imre már október 25-i rádiónyilatkozatában ígéretet tett kormánya átalakítására, de mindig akadt valami fontosabb feladat. A 26-i központi vezetőségi ülést is az új miniszterek személyére vonatkozó javaslatok megvitatására hívták össze, csak Donáth és Losonczy, majd a stáb fellépése terelte más irányba a vitát.

A PB Nagy Imrét, Kádárt, Gerőt és Hegedüst bízta meg, hogy tegyenek javaslatot. A döntést végtelen procedúra előzte meg. Október 26-án kora reggel a négyes bizottság tárgyalt, majd a Politika Bizottság, aztán a Központi Vezetőség, míg végül október 27-én a Politikai Bizottság véglegesítette a döntést. Miközben a forradalom száguldott, a vezetés csigalassúsággal haladt.

A Központi Vezetőség ülésén a Nagy Imre által előterjesztett javaslat vitájában miniszterként szóba került Csanádi György, Donáth Ferenc, Babits Antal, Gömöri Pál, Illyés Gyula, Kállai Gyula, Kiss Árpád, Losonczy Géza, Lukács György, Tamási Áron, Ujhelyi Szilárd is. Vita volt Bebrits Lajos, Kossa István, Pongrácz Károly jelöléséről. Szalai Béla: „Kovács Béla jelölése komoly veszély a falu szocialista átalakítása szempontjából.” Helyette Donáthot javasolta. Kádár: „Donáth elvtársnál felekezeti támadások merültek fel.”*355 (Magyarul: zsidó származása.) Ez szégyenletes szempont, akkor is, ha Kádártól idegen volt az antiszemitizmus. Losonczy és Donáth nem vállalta a jelölést, semmilyen posztra. Lukács György maga helyett Tamási Áront javasolta, ám végül is elvállalta a tárcát. A KV-tag állami vezetők közül egyedül Nonn György, a legfelsőbb ügyész kérte, hogy mentsék fel tisztéből. Abban a struktúrában lemondani nem volt szokás, éppúgy, mint egy feladatot nem vállalni. Mindenki azt tette, amit a pártvezetés határozott.

A listák szakadatlan változását már csak azért sem lehet nyomon követni, mert a jelölőbizottság, a Politikai Bizottság tárgyalásairól nincsenek jegyzőkönyvek. Az egyértelmű, hogy Nagy Imre minden esetben alulmaradt. Október 25-én éjjel, emlékezett Donáth, Nagy Imre „tanácsunkat kérte, hogy milyen módon kellene a kormány személyi összetételét átalakítani… Amikor azonban számba vettük, hogy kik jöhetnek számításba, kiderült, hogy alig egy-két név és ezek se voltak teljes értékűek.”*356 Ez csak részben igaz. Azok között, akiket október 23-án délelőtt, Losonczy Géza lakásán be akartak vonni a vezetésbe, tucatnyi kormányképes ember volt. Elfogadtatásuk azonban reménytelennek tűnt. Ez bebizonyosodott azok esetében, akikkel a miniszterelnök mégis megpróbálkozott. Donáth: „A kormány összetételének megtárgyalásánál látni való volt, hogy Gerő és Hegedüs minden törekvése arra irányul, hogy saját embereiket megtartsák, elsősorban a fontos tárcák élén, s hogy a Nagy Imre által javasoltakat valamilyen 164címen kilökjék. A négyes bizottságban…, ahogy ezt Nagy elmondta nekünk, a belügyi tárca betöltése felett elkeseredett harc folyt, miután semmiképp nem akartak hozzájárulni, hogy a belügyi tárcát ne az ő emberük töltse be. Így került a tárca élére Münnich, miután elvetették Nagy javaslatát, hogy Kopácsi vagy Szilágyi legyen. Amikor oktatási miniszternek Nagy Imre Kardos Lászlót javasolta, akiről Gerőék tudták, hogy szögesen szemben áll a régi vezetéssel, és aki épp ezért népszerű az értelmiség és az egyetemi ifjúság egy része előtt, Gerőék mindenféle kifogást hoztak fel, és mint fő tromfot játsszák ki, hogy Kardos »nőzik«.”*357

Hozzájárulhatott a dolgok alakulásához Nagy Imre súlyosan téves szemlélete, hogy a személyi kérdéseknek nem tulajdonított kellő jelentőséget. Ez azonban nem lehetett az alapvető ok. Láttuk: október 26. volt az a nap, amikor a miniszterelnök ismét olyan passzív volt, mint október 23-a éjjelén, és amikor Kádár is retirált a retrográd támadás elől. A miniszterelnöknek saját kabinetje összeállításában már csak azért is az asztalra kellett volna csapnia, hogy megmutassa, ki az úr a házban. Ez a magatartás Nagy Imrétől idegen volt. Ám azt is mondhatjuk: még nem ő volt az úr a házban.

Utólag megállapítható, hogy ha Nagy Imre elfogadtatja listáját, az sem változtatott volna alapvetően. Ismét a csapdahelyzet: a vezetés olyan kérdésről folytatott ádáz vitát, múlatta a drága időt, mely az utcát nem érdekelte. Hiába cseréltek le tizenöt minisztert, hiába maradt ki a kormányból Hegedüs András, Piros László, Bata István, az utcára ez már nem hatott. Az új minisztereket csak a beavatottak ismerték, néhány ezer, tízezer vezető, értelmiségi. Reformidőszakban ez a változás sokat jelenthetett volna. Ötvenhat októberében nem ilyen szelek fújtak. Az utcának ezek a nevek semmit sem mondtak.

Ettől kezdve az utca követelései között szakadatlanul szerepelt a különböző – Rákosit is kiszolgáló – miniszterek eltávolítása. A „nemzeti kormány” megalakítása nem eredmény volt, hanem kudarc. Állandó támadásoknak tette ki a miniszterelnököt.

Jól tükrözte az utca véleményét az akkoriban közismert röplap: „Halló, halló, figyelem! Megalakult a legszélesebb alapon nyugvó leges-legnemzetibb legkormány. Elnök: Nagy Imrov, a statárium feltalálója! Tagjai már nem a régi sztálinisták: Apró Antal, Bognár József, Erdei Ferenc, Molnár Erik, Kossa István, Bebrits Lajos stb. Hanem a haza Kossuth-címeres fiai: Bebrits Lajcsi, Kossa Pisti, Molnár Riki, Erdei Ferkó, Bognár Jóska, Apró Anti stb.”*358

Valóságos változást a két kisgazdapárti vezető kormánytagsága jelentett. A hatvanhét éves Tildy Zoltán, református lelkész, évtizedekig a Kisgazdapárt elismert vezetője volt. Apósát a Tanácsköztársaság bukása után kivégezték. 1936-tól országgyűlési képviselő, az antifasiszta Magyar Front egyik vezéregyénisége. Hajlékony – talán túlságosan is az –, a munkáspártokkal együttműködni kész politikus, 1945 után miniszterelnök, majd köztársasági elnök. 1948-ban vejét hazaárulással vádolták és kivégezték, Tildyt lemondatták, évekig házi 165őrizetben tartották. A negyvennyolc éves Kovács Béla épp az ellenkezője volt: konok parasztpolitikus. Az elsők között tartóztatták le a Kisgazdapárt vezetői közül. Mivel az országgyűlés nem vonta meg mentelmi jogát, a szovjet hatóságok vették őrizetbe, szovjet bíróság ítélte el, sok évet töltött szovjet börtönökben. Csak 1956-ban térhetett vissza Magyarországra. Súlyos beteg volt, a vérnyomása kétszázhetven; amikor miniszterré kinevezték, Pécsett volt kórházban. Onnan üzent: „Szükségesnek láttam egy koalíciós kormány kialakítását, mivel lehetetlen, hogy a Magyar Dolgozók Pártja egyedül vigye az ország ügyeit.”*359 Ez a kormány azonban nem koalíciós kormány volt. Kommunista kormány, két kisgazdapárti és több párton kívüli miniszterrel.

Az országban különösen Kovács Béla volt népszerű; sokan őt követelték a kormány élére. Már október 27-én szükségét érezte, hogy nyilatkozatot tegyen közzé: „Tudomásomra jutott, hogy egyes körök az én miniszterelnökségemet vetették fel. Ez a hír meglepetés számomra, mivel Nagy Imre és Kádár János a barátaim, az MDP nevében egy nemzeti kormány felállítására tesznek kísérletet, amelyben a nemzeti törekvés jut kifejezésre. Ezzel én korábban is egyetértettem.”*360

Nem biztos, hogy a nyilatkozat hiteles. Azt is tudjuk, hogy amikor megismerte a kormánylistát, le akart mondani, mert nem helyeselte több miniszter személyét. Tildyvel való kapcsolatát beárnyékolta, hogy az egykori államfő beletörődött a letartóztatásába. Felelősségtudata azonban mindennél erősebbnek bizonyult, s végül is vállalta a nem éppen hálás feladatot. Valahogy úgy lehetett, mint Tildy Zoltán, aki azt mondta Dobi Istvánnak: „Pista, nem szívesen vállalom, de nem tudom nem vállalni.”*361

A felkelés

Még nagyjából sem lehet megállapítani, hányan vettek részt a fegyveres felkelésben. Próbáljuk meg legalább az ismeretmorzsákat összeszedni.

A Központi Statisztikai Hivatal jelentéséből is egyértelmű, hogy 1956 a munkások, az ifjúság felkelése volt. A harcok során Budapesten kétezer ember halt meg, tizenhétezer volt a sebesült, a sérült (ebből tízezren szorultak kórházi ápolásra). Megállapíthatatlan, közülük hányan vettek részt a fegyveres harcban, hányan voltak járókelők, bámészkodók, hányat talált el véletlenül a golyó. Budapesten a halottak ötvenhárom százaléka fizikai dolgozó volt (ezek hetven százaléka ipari munkás és bányász), tizenhárom százaléka a fegyveres testületek tagja, tizenkét százaléka szellemi dolgozó, nyolc százaléka tanuló-ipari tanuló, két százaléka főiskolás-egyetemista. Tizenöt százalékuk nő, ami eleve jelzi a fegyvertelen halottak magas arányát. Az elhunytak ötvenöt százaléka nem élte meg a harmincadik életévét, negyvenhárom százaléka a huszonötödiket, huszonhárom százaléka a huszadikat, négy százaléka a tizenötödiket sem. 166A sebesültek hetvenegy százaléka harminc évnél, ötven százaléka huszonöt évnél, huszonhárom százaléka húsz évnél, hét százaléka tizenöt évnél fiatalabb volt. (Ez utóbbi országos adat.) Az adatok arról is tanúskodnak, hogy a felkelők között igen kevesen voltak harci tapasztalattal rendelkező, háborút járt katonák. Ez a generáció talán úgy vélte, ők már kivették a részüket a háborúzásból, avagy – épp tapasztalatai miatt –, nem bízott a harc eredményességében. Ezért, hogy a zsákmányolt lövegekhez, harckocsikhoz rendszerint nem volt megfelelő kezelő legénység. A magyar hadseregben rendszeresített dobtáras PPS géppisztolyok csak közelharcban voltak hatékonyak, de közelharcra nem került sor. Hatótávuk olyan kicsi volt, hogy a katonák szívesebben használtak puskát vagy karabélyt. A kerekes Maxim-géppuskák, a dióverőnek becézett Nagent ismétlő puskák fölött igencsak eljárt az idő, a századforduló körül kezdték gyártani őket. A tapasztalatlan felkelők gyakran azt sem tudták, hogy a fegyvereket zsírtalanítani kell, s magukban okoztak kárt.

A harcok hevességére is az áldozatok számából következtethetünk. Budapesten október 23-tól november 4-ig hétszázhatvan ember esett el: 23-án harminc, 24-én kétszáz (Rádió), 25-én kétszáz (Kossuth Lajos tér), 26-án százhúsz, 27-én ötven, 28-án negyven, 29-én húsz (tűzszünet), 30-án negyven (Köztársaság tér), 31-én, 1-jén húsznál kevesebb, 2-án, 3-án tíznél kevesebb. Bonyolult és bizonytalan számítások alapján a fegyveres felkelők négyszáz halottat veszthettek, a reguláris erők száznegyvenet, a szovjetek háromszáznegyvenet. Ez is bizonyítja a beavatkozás katonai értelmetlenségét. És magyarázza a felkelők eufóriáját: viszonylag csekély veszteséggel sikeresen ellenálltak – ők így érezték – a világ legerősebb szárazföldi hadseregének.

1956 októberében a fővárosban az elesettek kilencven százaléka Pesten halt meg: a VIII. kerületben kétszázhúszan, a IX.-ben száztízen, a VII.-ben hetvenen. Meglepően sok a halott a VII. kerületben; ezekről a harcokról alig tudunk. Az oly sokat szereplő Széna téren viszont akkor is csak harmincan estek el, ha az I., II., XII. kerület valamennyi halottját ide számoljuk. Nem volt halott vagy csak egy-kettő a III., XVI., XVII., XXII. kerületben. Magas a halálozások száma Angyalföldön (negyven fő), Csepelen (harminc fő), illetve Soroksáron (húsz fő). Kirívóan magas a húsz éven aluli halottak aránya a XX. kerületben (harminchét százalék), a VII.-ben (huszonnyolc százalék), a XXI.-ben (huszonhat százalék), a IX.-ben (huszonnégy százalék), a VIII.-ban (huszonegy). Ők voltak a legendás pesti srácok.

A harckocsik a felkelőknek nem okoztak súlyos veszteségeket, annál nagyobb kárt tettek a városban. Budapesten húszezer lakás sérült meg (a lakásállomány négy százaléka), ebből a VIII., a IX. kerületben tizennégyezer. Több mint kétezer lakás elpusztult. Megsérült vagy elpusztult kétezer üzlet, ötszáz vendéglő, talponálló, bisztró, a szállodai szobák harminc százaléka. A tankok nem tudták elpusztítani a felkelőket, hát válogatás nélkül lőttek minden épületet, ahol fegyverest sejtettek, vagy egyszerűen elriasztásként, megtorlásként. Szakértők sze167rint harckocsival kockakövön, lezárt ajtóval haladni az egyik legnehezebb feladat, amire csak igen tapasztalt tankosok képesek. A szovjet harckocsizóknak vidéki bázisaikon aligha volt alkalmuk ezt gyakorolni. S harckocsival utcai harcot vívni, gyalogsági fedezet nélkül, istenkísértő vállalkozás. A harckocsizó csak ül a páncélozott koporsóban, alig lát valamit a világból, s várja, mikor robban föl vagy ég el járművével együtt. És a világháború legendás T–34-esei 1956-ra már elavultak. Menet közben nem lehetett célzott lövést leadni, s a harckocsik óvakodtak attól, hogy megálljanak és céltáblájává váljanak a Molotov-koktéloknak, kézigránátoknak. Amelyik tankot találat ért, igyekezett azonnal ellőni lőszerkészletét, nehogy felrobbanjon. A harckocsizók gyakran azt a taktikát választották, hogy előreküldtek egy teljes sebességgel robogó tankot s figyelték, honnan lőnek rá. Ahol torkolattüzet láttak, oda lőttek ágyúval, gépfegyverrel. „Érdekes megfigyelésre tettem szert – emlékezik egy magyar főtiszt, akit azért osztottak be az egyik harckocsiba, hogy segítsen egy szovjet tábornoknak az eligazodásban. – A szovjet sorkatonák meg voltak szeppenve. Nyilván most estek át a tűzkeresztségen. Méghozzá idegen nagyvárosban kellett harcolniuk. Valószínűleg főleg terepen gyakoroltak és céltáblákra lőttek, amelyek nem lőnek vissza. Esetleg ellenség szerepét játszó saját katonák ellen »harcoltak«, akik meg vaktölténnyel lőttek. Az itteni körülmények azonban mások voltak. Csupa civilből állt az ellenség, és élessel lőttek vissza. Ettől megzavarodtak.”*362

Láttuk, már a forradalom napjaiban megfogalmazódott a vád, amit később a propaganda még jobban felfújt: a felkelőket horthysta katonatisztek vezették. Erről semmiféle hitelt érdemlő adat nincs, de több száz felkelő életútjának, a jelentősebb csoportok történetének ismeretében állíthatjuk, hogy nem igaz. Csupán a pesterzsébeti felkelőcsoport élén állt egy állítólagos szolgálaton kívüli főhadnagy, de az ő neve sem szerepel a honvédség állománylajstromában. Állítólag a Vajdahunyad utcában harcolt egy csendőr alezredes, de ez igen kétséges. Néhány fős csoportot vezetett gróf Széchenyi György, horthysta főispán, egykori antifasiszta ellenálló, a Gestapo foglya, a háború után az új hadsereg tisztje, 1947 után rab, majd internált. A Corvin közben, a Kiliánban felbukkant egy idős ezredes (vagy alezredes), akit azonban sürgősen eltávolítottak.

Egy másik közkeletű vád, hogy a felkelők bűnözők, büntetett előéletűek voltak.

1956 októberében tízezer ember volt börtönben, ebből a hivatalos kimutatások szerint három és fél ezer politikai fogoly. Ez félrevezető: a „közbűntényesek” közül is sokan politikai okból kerültek börtönbe. A Legfőbb Állami Ügyészség Forradalmi Bizottmányának október 31-én kelt, a miniszterelnök által láttamozott rendelete szerint azonnal szabadlábra kellett helyezni nemcsak a politikai elítélteket, hanem a közellátási, tagosítási, termelőszövetkezetek elleni „bűntettek” elkövetőit is. Ami pedig az ítéleteket illeti: a felkelők között akadt olyan „büntetett előéletű”, akit rőzseszedésért – a köztulajdon megkárosítása címén – tízévi börtönre ítéltek.

168

A rendelet ellenére szabadon engedték a közbűntényeseket is. Abban a zűrzavarban sem idő, sem lehetőség nem volt különbséget tenni az elítéltek között, s olyan sok ember került ártatlanul börtönbe, hogy nem is akartak válogatni. Október 26-án Oroszlányról ezerkétszáz rabot, 27-én Tatabányáról hétszázat, Vácról – itt csak politikaiak voltak – ezerszázat, 29-én Csolnokról – itt is csak politikaiak voltak – hatszázat, Szegedről százhúszat, 30-án Sátoraljaújhelyről négyszázat engedtek szabadon; később valamennyi rab szabadult. A budapesti Gyűjtőfogházat október 26-ig két nagyobb és nyolc kisebb támadás érte. Október 25-én százhúsz honvéd átfésülte a szomszédos temetőt s visszavitt százötven szökött rabot. Október 26-án a Büntetés-végrehajtás központi iskolája érkezett a fogház védelmére. A rabokat 31-én engedték szabadon.

Az adatok bizonyítják, hogy a tűzszünetig csak kisszámú szabadult rab vehetett részt a harcokban. (Ne feledjük: a vonatok nem közlekedtek.) Később többen csatlakoztak a felkelőcsoportokhoz, egy-egy börtönviselt mágnesként vonzotta a társait. A közös börtönélet erős kötelék, a betyárvilág romantikája is. S nemcsak a börtönök tárták ki kapujukat, a Dzsumbuj, a Csikágó, az Illatos út, a Rákóczi tér, a Józsefváros, a Ferencváros szűk utcáinak földbe süppedt, földszintes viskói, málladozó bérkaszárnyái, nyomortanyái is. A társadalom peremére szorultak, a társadalomból kirekesztettek tábora, a mob mindenütt a világon táptalaja a zavargásoknak, lázadásnak, felkelésnek. A csőcselékben is él a vágy, hogy büszke lehessen magára, hogy megmutassa a világnak, ő sem gyatrább, mint a többi, nem gyávább, nem alávalóbb. A céltalan élet célt kapott, a legszentebbet: a szabadságért harcolni. Sokan átlényegültek, sokat megtisztított a forradalom tüze, példamutató, hősies, önfeláldozó bajtársnak bizonyultak. A forradalom első szakasza álomvilág volt, a szabadság mámora háttérbe szorította az önös érdekeket, a gazságot. A harcok elültével, s különösen a második szovjet támadás utáni elkeseredett napokban, a vereséghez közeledve, a közbiztonság is csökkent. Elmúlt a mámor, amikor olyan kényesen ügyeltek a forradalom tisztaságára, hogy a betört kirakatokból sem tűnt el áru.

Három portré:

Rajna Tibor 1956-ban tizenhat éves fodrásztanuló volt, apja, anyja munkás. Csepelen laktak. A felvonulás nem érdekelte a tizenéves srácokat, elegük volt a május elsejei kényszeredett masírozásokból. Október 27-én a harcokról érkező hírek azonban „roppant kíváncsivá tettek bennünket, és a legszigorúbb szülői tilalom ellenére is meglógtunk, aztán iszkiri, befele a városba”. Amikor az első tank „egy vonalba ért velünk, mindenre el voltunk szánva, de otthagyott bennünket, félig halálra válva… Ahogy kezdett elmúlni bennünk az ijedtség, úgy kezdett nőni bennünk a harag. Egymást jól föltüzelve most már azért is beljebb mentünk… Valami furcsa kíváncsiság vitt egyre beljebb és beljebb bennünket, egyre közelebb a harchoz.” Amikor meglátták az első halottakat, „kezdett bennünk éledni az ifjúgárda-szellem, és megszűnt az a gondolat, hogy ezek szovjetek, meg amit az iskolában tanultunk róluk, hogy felszabadítók. Csak oroszok 169lettek, és aki ott a füvön holtan fekszik, az meg magyar. Valahol itt kezdődött az a csak azért is, és a közösségvállalás azzal, aki elesett.” Egész éjjel a városban csellengtek, „egyre többen verődtünk össze gyerekek, nyolcan, tízen, tizenöten lehettünk.” Hajnalban szovjet páncélautók erős tüzet kaptak az Üllői út sarkán. „Itt szereztünk fegyvert az orosz kiskatonáktól… Innen aztán vitt bennünket a sodrás, az utcán nem lehetett maradni, innen lőttek, onnan lőttek, sötét volt, zűrzavar, így mentünk beljebb a Tűzoltó utcába, egy valamennyire is megbízható menedék után.” Hogy mi történt körülöttük, azt nem tudták. Délelőtt megjelent egy repülőgép, puskával lőtték. „Akkor kaptam egy nagy pofont… Mondanom sem kell, hogy a puska az én kezemben volt, az önérzet meg ágaskodott bennem, és csak nagyon kis híján múlt, hogy nem lőttem rá.” Aki a pofont adta, Angyal István volt. Angyal a Tűzoltó utcai garázsokban szerzett tanyát a csoportnak. Harcoltak, bár nem igen tudták, ki ellen. „Tudtuk, hogy felénk lőnek, hiszen hullott körülöttünk a vakolat, vagy valaki összeesett. Ilyenkor a feltételezett irányba mi is lőttünk, ha lehetett, fedezékbe húzódtunk.” De nem ez volt a lényeg. Angyal azzal bízta meg őket, teremtsék meg a környék rendjét: az üzletek nyissanak ki, a sorban állók ne veszekedjenek, az áruért fizessenek. „Az Üllői úton folytak a harcok, harckocsikat lőttek, égettek ki, a Corvin köz nem volt tőlünk légvonalban nyolcszáz méterre sem…, mi meg mindennek a közepén, a Tűzoltó utcában, mint egy szigeten, csodálatosan meg tudtuk valósítani azt, amit békeidőben is nehezen tud a rendőrség; fegyelem volt és biztonság.”*363 Rajna Tibort tizenkét évi börtönre ítélték.

Tóth János 1938-ban született, segédmunkás volt, munkásszállóban lakott. „Majd mindennap szálláshelyemet el szoktam hagyni abból a célból, hogy a városban körülnézzek.” Így volt ez október 23-án is. Egyik szállótársától értesült a tüntetésről. Többen felszálltak a 20-as buszra, a Hősök terére mentek. Akkor döntötték a Sztálin-szobrot. Teherautókon emberek jöttek, kiabáltak, „a Rádiónál gyilkolják a civileket az ávósok”. Felkapaszkodtak egy teherautóra. Csípte a szemüket a könnygáz. Odamentek a sorkatonákhoz: „Mi van, srácok? A katonák, akik lehettek vagy öten, mondották, hogy alig egy órája lettek riadóztatva, s idehozták őket, anélkül, hogy tudnák, mi van.” Éjszaka volt, már javában lőttek, valaki azt mondta, hozzanak a Kiliánból fegyvert. Onnan a fegyvert már elhordták. Valaki azt kiabálta, hogy a „Lámpagyárba menjünk”, mások, hogy Csepelre, végül Budára indultak. „Azt meghatározni nem tudom, hogy a kocsival Budának melyik részén jártunk, egyrészt azért nem, mert Budán azelőtt nem jártam, másrészt oly nagy volt a köd, hogy látni alig lehetett.” Visszatértek Pestre, egy rendőrségi garázsban zsákmányoltak pisztolyokat. Visszamentek a Rádióhoz, ahol a harcokban nem vettek részt, „mivel csak pisztoly volt a birtokunkban”. Amikor a stúdiót elfoglalták, „az épületben körülnéztünk anélkül, hogy bármit is tettünk volna”. Délfelé egy ház udvarában elrejtették a pisztolyokat, és gyalog hazamentek Újpestre. Másnap reggel ismét bementek a városba, a Parlamenttől még a vérengzés előtt eljöttek, a tömeg a főkapitánysághoz vonult. „Mink a 170tüntető tömeg végéhez beálltunk… A rendőrség tagjai kiálltak az ablakokba és kiabáltak, hogy »éljenek a dolgozók…«” Később magukhoz vették az elrejtett pisztolyokat, ismét teherautóra szálltak, több helyen jártak, végül az Üllői út 52. számú házban kötöttek ki. Tóth ott kialudta magát a pincében. Egy ismeretlen közölte, hogy „szovjet egységek jönnek a Nagyvárad tér felől… Én figyelőszolgálatot láttam el harmadmagammal.” Heves tűzpárbaj után a felkelők elmenekültek a házból. Tóth egy munkásszállóban kötött ki. „A szobában lévő bútorokat úgy helyeztük el, hogy a belövéstől a bútorok ne rongálódjanak.” Tüzeltek a tankokra, azok visszalőttek, halottak, sebesültek voltak. Innen átmentek a Corvin közbe, majd a Práter utca 19. ház első emeletére, ahol egy lakásban egy „fiatal házaspáron kívül kb. tizenöt év körüli csendes, szótlan gyerek is tartózkodott”. A Práter utcában, a Baross utcában harcoltak, „időközönként visszatértünk a Práter utca 19. sz. házba, ahol megpihentünk és a részünkre főzött ennivalót elfogyasztottuk.”*364 Tóth egy ház tetején elcsúszott, megsérült, november 4-ig a Práter utcai iskolában ápolták. Tóth Jánost négyévi börtönre ítélték.

Kabelács Pál 1937-ben született, „szegény proli családból”. Kilencen voltak testvérek, a hat fiúból „négyen benne voltunk a balhéban”. Egyikük elesett. Kabelács kőműves volt, október 23-án otthon tartózkodott, a haverjai hozták a hírt, hogy a városban lőnek, menjenek be. „Dehogy megyek, nem akarom agyonlövetni magam! Aztán csak elindultunk.” Útközben egy teherautóról kaptak fegyvert, Kabelács részt vett a Rádió elfoglalásában, két ávóst kimentett, hazavitt, aztán visszament a stúdióba. „Akkor már mindenkinek volt fegyvere. Még egy csöpp gyereket is láttam, a földön húzta maga után a puskát. El is vették tőle. Nem tudom, honnan szerezte, de a nagyobb srácok elvették tőle.” A Vajdahunyad utca és Üllői út sarkán lévő házba fészkelték be magukat. Október 25-én hajnalban jöttek a harckocsik, Kabelács megsebesült. „Amikor vége lett és le akartunk jönni, láttuk, hogy eltűnt alólunk a lépcsőház. Kilőtték az egész földszintet.” A Tompa utcában kötött ki; Bárány János volt a parancsnok. „Nagyon rendes parancsnok volt, nagyon szerettem”. Október 25-től november 4-ig „egy szemernyit sem aludtam. Koffeinfiolákat kaptunk, azt ittuk egyfolytában.” Fegyvert, lőszert, ruhát szereztek a csoportoknak, harcoltak. „Ha egy ember átfutott [a Tompa utcánál] – prtty… – már lőttek. Nekem a télikabátomról a gombomat lőtték le…” 28-án éjjel Kabelács ismét megsebesült. Jöttek a harckocsik, „förtelmesen lövöldöztünk, mint a hülyék, meg gránátokat dobáltunk. Az ágyúlövés pont két ablak között csapódott be, én meg az ablakban álltam. Egy nap után tértem csak magamhoz.”*365 Kabelács Pált tizenhét évi börtönre ítélték.

A felkelők magját azok képezték, akik részt vettek a Rádió ostromában és a stúdió eleste után – vagy még a harc alatt – fegyveresen a városban csellengtek. A célt könnyű volt megtalálni a szovjet harckocsikban; irtózatos zajjal dübörögtek s lőtték a házakat. Október 24-én a magányos csellengők kezdtek kisebb csoportokat alakítani. Akiknek nem tetszettek a társak vagy a parancsnok, 171továbbálltak. Október 25-én, 26-án egyre több lett a fegyveres, a csoportok, a vezetők is állandósultak. A tűzszünet után (mikor már nem volt harc), a fegyveresek száma ugrásszerűen megnőtt, majd november 4-e után ugyanolyan gyorsan visszaesett, nagyjából az eredeti létszámra.

Aki bekerült egy fegyveres csoportba, azon úrrá lett a kötelességérzet, a szolidaritás, a bajtársiasság, az „együtt győzni vagy meghalni” pátosza. Bajtársaik halála, sebesülése felfokozta bennük a fájdalmat, a haragot, a gyűlöletet. „Akkor már nem is tudtam otthon aludni – emlékezett egy felkelő –, vágytam vissza a Corvinba. Hogy miért, azt egészen őszintén ma sem tudom megmagyarázni. Talán mert nekem ott maradt akkor az egész életem. Mint ahogy a többieké is. Akkor már olyan szoros volt a kapcsolat közöttünk, hogy úgy gondoltuk, jóban-rosszban együtt végezzük.”*366

Ideológiájuk, politikai arculatuk a felkelőknek nemigen volt. A csoportok vezetőinek inkább, ami kisugárzott embereikre, főként a csoport megítélésére. Létüket a fegyverük határozta meg. „Igazat mondva, az nagy élmény volt, hogy na, most nekem hatalmam van, mert az én kezemben is van puska” – emlékezik egy felkelő.*367 S akinek fegyvere van, annak ellenség is kell, aki ellen használja. Az ellenség adva volt. A harckocsik kovácsolták össze őket. Ami az embernek a szabadság, az a nemzeteknek a függetlenség. Ettől fosztották meg az országot a szovjetek. A tankok elleni harc felszította, majd izzásig hevítette a felkelőkben a szovjetellenességet.

Roppant, szinte játékos leleményességük is jelzi, hogy a harc nem utolsósorban kaland volt számukra. Az nyomban kiderült, hogy a nyitott, gumikerekű páncélkocsikat, teherautókat kézifegyverrel is harcképtelenné lehet tenni, akárcsak a lövegeket vontató járműveket. Hamarosan megtanulták, hogy a T–34-esek benzintartálya hátul van, oda kellett dobni a benzines palackot, világító lövedékkel vagy egy szikrával lángra lobbantani, s a harckocsi légszívója beszívta az égő benzint. (Amit persze könnyebb elmondani, mint megcsinálni.) Ha a géppuskák holtterében közelítették meg a tankot, s baltát dobtak a lánctalp alá, a lánc lepattant, a harckocsi körbeforgott. (Még nehezebb feladat.) Legfőbb céljuk az volt, hogy a harckocsikat lassításra kényszerítsék; a teljes sebességgel robogó tankokat benzines palackkal, kézigránáttal nem lehetett megtámadni. Ládákat, lábasokat helyeztek el az utcákon, hogy a harckocsizók aknáknak véljék. Az úttestet szappannal, zsiradékkal kenték be, hogy a lánctalpak megcsússzanak, s a tank kormányozhatatlanná váljon. A macskaköveket felszedték, ez volt a „perzsaszőnyeg”: a harckocsik csak nagy nehezen, bukdácsolva tudtak haladni. Köteleket feszítettek ki a főútvonalakon, úgy húzták át a fegyvert, lőszert, élelmet a másik oldalra, hogy ne kelljen kibújniuk a védelmet jelentő szűk mellékutcákból, kapualjakból.

A felkelőcsoportok kezdetben nomádok voltak. Aludtak, ahol rájuk sötétedett, ették, amit kaptak, tették, amit akartak. Nem volt család, szülő, tanár, főnök, aki korlátozza őket; a parancsnok inkább hangadó, példakép volt, mint góré. 172Ha valamelyik nem tetszett, leváltották, ahol nem érezték jól magukat, onnan továbbálltak. Önállóságukra kényesek voltak, főként a kisebb csoportok. Minden kísérlet, hogy a csoportokat akár csak egy-egy kerületben közös irányítás alá vonják, csődöt mondott. Őrizték legfőbb kincsüket, a parttalan szabadság mámorát.

Működési körzetük gyakran a parancsnokok, a felkelők lakóhelye volt; sokan hazajártak ebédelni, aludni. Egy-egy jó búvóhely – rendszerint középület – lett a bunkerük, harcálláspontjuk, étkezdéjük, hálóhelyük. 1956 történetében a Rádió ostromának azért is nagy szerepe volt, mert amikor a tankok megjelentek, sok ember kezében volt már fegyver, sok fegyveres az utcákon. Ki tudja, mi lett volna, ha a harckocsik az alvó, fegyvertelen várost riasztják fel.

Egyenlők között az elsők

Fegyveres gócok október 24-től általában ott alakultak ki, ahol a szovjet egységek a fővárosba vonultak: a Móricz Zsigmond körtéren, a Városmajorban, a Széna téren, az Üllői út, a Nagykörút körzetében, a Baross téren, Pesterzsébeten. A kezdetben erős körtéri, városmajori csoport, miután a szovjetek bevonultak a városba s Pesten tanyáztak le, elvesztette jelentőségét. A peremkerületek – Csepel, Újpest – jelentős fegyveres csoportjai nem a szovjetek ellen harcoltak. Saját „városuk” középületeit ostromolták meg, foglalták el, a kerületüket vonták fennhatóságuk alá.

Budán a Széna téren működött az egyik legismertebb felkelőcsoport, ám fegyveres tevékenységük – mint láttuk – sokkal jelentéktelenebb volt a hírüknél. Maga a tér Buda kulcspontja, s még inkább az volt 1956-ban, amikor még nem épült újjá az Erzsébet híd. Aki át akart jutni Pestre, a Belvárosba, nehezen kerülhette meg a Széna teret. A felkelők támaszpontja a metróépítkezés munkásszállása volt; az első napokban többségük az ott dolgozó ipari tanulókból rekrutálódott. Háttérként az akkor Klement Gottwaldról elnevezett Ganz Villamossági Gyár szolgált; támadás esetén a felkelők eltűntek a gyár hatalmas területén, átkutathatatlan csarnokaiban.

Kezdetben néhány tucatnyian lehettek, fegyverük annyi, amennyit október 24-én hajnalban a Bem laktanyából zsákmányoltak. Tevékenységük elsősorban abból állt, hogy megállították a Margit és a Kossuth híd felé tartó gépkocsikat, igazoltatták utasaikat. 25-én kenyeret vittek a laktanyába, fegyverért cserébe, de fegyvert nem kaptak.

Október 26-án a pilisszentiváni bányából, amely „gyanús elemek” – nagyrészt disszidálási kísérlet utáni börtönbüntetésből szabadult rabok – kényszermunkahelye volt, kétszázan a Parlament elé akartak vonulni tüntetni. Nem jutottak át, a hidakat szovjet harckocsik őrizték. Ötvenen a Széna tériekhez csapódtak. Fegyverük alig volt. A Déli pályaudvarról dömperrel kivontattak 173néhány vagont s begurították a Széna térre, ahol a felborított villamoskocsikkal együtt kiváló barikádot képeztek. Kézifegyverekkel, benzines palackkal, kézigránáttal támadták a járőröző szovjet harckocsikat. Csak egyet sikerült megsemmisíteniük.

A Bem laktanya tisztjei a kijárási tilalom, a statárium ellenére csaknem állandó kapcsolatban voltak a csoporttal. Október 26-án igyekeztek meggyőzni a Széna térieket: Gerő lemondott, tegyék le a fegyvert, szabad elvonulást biztosítanak számukra. A felkelők ezt hosszas vita után nem fogadták el. Közölték, hogy nem ismerik el a kormányt, követelték a szovjet csapatok kivonását Budapestről, az Államvédelmi Hatóság feloszlatását. Ekkor százan lehettek. Október 27-én az őrzászlóalj ismét tárgyalásokat kezdett a Széna tériekkel, hogy tegyék le a fegyvert, akik viszont ragaszkodtak ahhoz, hogy visszakapják elkobzott fegyvereiket s az elfoglalt munkásszállást, mert az ipari tanulóknak nem volt hol aludniuk. A parancsnok, Szabó János hajlott a megegyezésre, helyettese, a harminckét éves, jugoszláv származású Ekrem Kemál nem, s ő volt az erőszakosabb. Október 28-án reggel a HM parancsára az őrzászlóalj százhetven katonája szovjet támogatással elfoglalta a bázist, ahol tíz golyószórót, ötven géppisztolyt, ugyanannyi puskát zsákmányoltak. Harcra nem került sor, az ott tartózkodó nyolcvan – nagyrészt fiatalkorú – fegyveres szétszaladt vagy megadta magát. A tűzszünet kihirdetése után az őrzászlóalj kiürítette a bázist, ahová a felkelők visszatértek s visszakapták fegyvereiket is.

A parancsnokokat nem nevezte ki senki, nem is választotta, a csoportoknál valahogy magától alakult ki, ki lesz az egyenlők között az első. Szabó János – a Széna téri „Szabó bácsi” – 1956-ban ötvenkilenc éves volt, a legidősebb felkelőparancsnok. Erdélyben született, az apja tanító volt, de korán meghalt, ő két polgárit végzett géplakatos. Harcolt az első világháborúban, a Tanácsköztársaság idején vöröskatona volt, ezért elhagyta az országot. 1941-ben költözött Magyarországra, gépkocsivezető volt, 1945-től a kommunista párt tagja. 1949-ben disszidált, mert nem volt munkája. Három hónapi börtönre ítélték. 1953-ban letartóztatták kémkedés gyanúja miatt; kilenc hónapig volt vizsgálati fogságban, de a vádat nem tudták rábizonyítani.

Szabó bácsi október 26-án reggel Fény utcai lakásából a Széna térre ment, segített lepakolni egy tehergépkocsiról a fegyvereket s megcsókolta a kezében tartott puskát. (Erről filmfelvétel is van.) Önvallomása szerint valaki ekkor azt mondta neki: „Na, bátyám, ha már a kezében van, tartsa is meg és maradjon közöttünk ezzel a nagy bajusszal, legalább megismerjük, hogy ide tartozik.” A történet csak az utókor számára hihetetlen; 1956-ban egy ember életében szerepe lehetett nagy harcsabajszának is. „És akkor eszembe jutott az a sok szenvedés, ami engem ért meg sok másokat is igazságtalanul. Így hát minden további gondolkodás nélkül, a lelkemben valami furcsa érzéssel maradtam: örültek.”

A tárgyalásokat kezdettől Szabó János folytatta az őrzászlóaljjal, de „hivatalosan” október 29-én nevezték ki parancsnokká a II. kerületi Nemzeti Bizott174mányban, melynek nemcsak Dudás József s az egykori kisgazdapárti politikus, Pásztor Tamás volt tagja, hanem neves kommunista értelmiségiek is, mint Kuczka Péter, Mód Aladár. „Már sok nép volt egybegyűlve, mikor megláttak, a nép kiabált, itt van Szabó bácsi. Örültek, nem tudom, miért, lehet azért, mert jó szívem van és igazságos.”*368 Pásztor ismerte őt a felszabadulás utáni évekből, amikor a Földművelésügyi Minisztérium gépkocsivezetője volt. Még a fantasztikus emlékezőkészséggel rendelkező Nagy Imre is emlékezett rá. Szabó János és Dudás József együttműködése legenda, noha egy perben ítélték el őket. Letartóztatásuk előtt egyszer vagy kétszer találkoztak. Szabó bácsi november 4-e után is folytatta a harcot, a Pilisbe vonult vissza felkelőivel.

Politikailag Szabó János éppúgy arctalan, mint felkelőcsoportja. Nem lehetett erős kezű parancsnok, sok baja volt alvezéreivel, akik gyakran fölébe kerekedtek. A tűzszünet meghirdetése után láthatólag kicsúszott kezéből az irányítás. A törvényszéki orvosszakértői vélemény szerint „a pszichopátiás személyiségek ún. fantaszta csoportjába tartozik”*369, ami önmagában nem mond semmit. Bírósági ítélete szerint az őrzászlóaljjal való tárgyalások során, „ellentétben a többi jelenlévővel, Szabó János előzékeny és udvarias volt Deák őrnaggyal szemben, megvédte őt az ellenforradalmárok fenyegető támadásától.”*370 Rendőrségi önvallomásából elmélkedő hajlamú, rokonszenves embert ismerünk meg: „A szocializmust nem lehet csizmasarokkal taposni, az olyan nagy és szép, csak meg kell tudni valósítani… Az én szerény véleményem szerint mennyivel könnyebb és üdvösebb lenne mindkét félnek engedni és megegyezni, mintsem egy ilyen borzalmas polgárháborút megengedjenek. Még az állatok sem teszik ezt, még azoknak is szebb és jobb államformájuk van, mint az embereknek… Azok az emberek, akik jót akarnak és tesznek az emberiségért, azok nem mennek feledésbe, még a sírban sem. Tegyünk jót minél többet és adjunk az emberiségnek, hogy annál több maradjon nekünk. Ezt a jövőre nézve írtam. És ha Rákosi és Gerő ezt tette volna, akkor Magyarországon nem történt volna ez meg soha, és ha élni akarunk, akkor hagyni kell másokat is élni. Ez az én meglátásom.” Az önvallomás befejező mondata: „Barátaim elhagytak engem, egyedül maradtam: a lelkemet teljesen kimerítettem, így hát számomra nem maradt más, mint hogy hurcoljam az élet nehéz láncát és várjam az éjszakát és az ébredést.”*371

A Baross tér Pesten ugyanolyan forgalmi csomópont, mint Budán a Széna tér. Itt fut össze négy fő közlekedési útvonal, a Thököly út, a Kerepesi út, a Fiumei út, a Rákóczi út. A Baross tér 19-es számú házban, a Szövetkezetek Pest megyei Központjában már október 24-én, 25-én összegyűlt huszonöt-harminc fegyveres; 27-én kétszázan lehettek. A csoport jórészt környékbeli lakosokból toborzódott, akik esténként hazamentek aludni, de sokan voltak vidékiek is, akik a Keleti pályaudvaron rekedtek s nem tudtak hazamenni. A kultúrterem volt az egyre szaporodó fegyveresek gyülekezési helye. Az épület pincéjében lévő kispuskalőtéren a felkelők állítólag több embert kivégeztek. Október 27-én a csoportot három századra, századonként három szakaszra osztották, s kine175vezték a parancsnokokat. A csoport működési területe a Keleti pályaudvartól a Fiumei úti baleseti kórházig, a Rákóczi úton a Divatcsarnokig, a Rottenbiller utcában a Péterfy Sándor utcáig terjedt.

Tevékenységükről alig tudunk valamit. Ez nemcsak a csoport létszáma miatt feltűnő, hanem mert a kerületben sok halálos áldozata volt a harcoknak. Fő tevékenységük a járőrözés, igazoltatás, gépkocsik átkutatása volt, miközben többször tűzharcba keveredtek. Az iroda stencilgépén nagy mennyiségű röplapot készítettek. A csoport tagjai közül többen részt vettek a közeli Budapesti Pártbizottság ostromában.

A Baross tériek parancsnoka, Nickelsburg László 1924-ben született. Apja pincér volt, korán meghalt, édesanyja egyedül nevelte négy gyermekét. Nickelsburg 1941-ben műszerészsegéd lett, tagja a Vasas Szakszervezetnek, részt vett baloldali tüntetéseken. Édesanyját és három testvérét zsidó származásuk miatt deportálták és elpusztították, neki sikerült megszöknie. Műszerészként, művezetőként, termelési osztályvezetőként, részlegvezetőként dolgozott. 1954-től tagja volt az MDP-nek.

Két pert is lefolytattak ellene, mégsem lehet megállapítani, mikor csatlakozott a felkelőkhöz, hogyan lett parancsnok, volt-e köze a kivégzésekhez (ha egyáltalán voltak), mi volt a szerepe a Köztársaság téren (ha egyáltalán ott volt). A Nemzetőrség operatív bizottságába választották. November 4-e után megsebesült (állítólag a harcokban, de ezt is tagadta), a Péterfy Sándor utcai kórházba került, részt vett az ott tevékenykedő ellenállócsoport munkájában (ezt is tagadta). Decemberben Nyugatra távozott (két sógornőjét kísérte el), néhány nap múlva hazatért. Egyik volt parancsnoktársa javaslatát, akit Nyugatról küldtek haza, hogy kezdjenek ismét szervezkedni, értelmetlennek vélte és elutasította. Fényképe szép, értelmes arcú fiatalembert ábrázol.

Szabó Jánosnak nemigen volt más motivációja, mint elszenvedett sérelmei és a véletlen. Nickelsburgot más fából faragták. Ha nem is ismerjük pontosan 1956-os pályáját, irataiból értelmes, bátor, jól szervező, határozott egyéniség rajzolódik ki. Életútja hasonlatos Angyal Istvánéhoz. Letartóztatása után gyökeresen más utat választott, mint ő: a rendőrségen, a bíróságon mindent tagadott, s az ellene felhozott vádak legfeljebb részben tűnnek valóságosnak. „A Nickelsburg csoportól a Fehér könyv I. kötete azt írja, hogy 500 embere volt, én meg állítom, kb. 9-10 ezer felett rendelkezett” – vallotta valaki.*372 Van ellenpélda is. Október 31-én a csoport ezerkétszáz fős létszámot jelentett. Nickelsburg állította, hogy harminchatan voltak. A felkelők vezérkarában végzett tevékenysége alapján jogos a feltételezés, hogy azok közé tartozott, akik tudatosan a szocializmus megreformálásáért fogtak fegyvert, bár csoportja meglehetősen gyülevész volt. A tévesen Dudás-csoportnak nevezett felkelők parancsnoka Kopácsi Sándornak panaszolta, hogy Nickelsburg megfenyegette: „Amennyiben a Szabad Nép-székházban lévő fegyveres alakulatainkat a legrövidebb időn belül nem legalizáljuk, szükség esetén kijönnek és lefegyverzik.”*373

176

A külkerületekben a felkelőcsoportok általában a saját városrészüket vették birtokukba. A XX. kerület kivétel volt, Pesterzsébet, Soroksár fontos felvonulási útvonala nemcsak a szovjet harckocsiknak, az Alföldről a fővárosba vezényelt magyar csapatoknak is.

Az események nehezen rekonstruálhatók. Oltványi László, „Dél-Budapest főparancsnoka”, 1956 Háry Jánosa. Emlékiratai szerint 1915-ben született, szolgálaton kívüli főhadnagy volt, 1953-ban izgatás, lázítás vádjával ötévi börtönre ítélték, de már 1954-ben szabadult.

Oltványi szerint a honvédek már október 24-én három gépágyút, hatvan láda tüzérségi lőszert, sok gyalogsági fegyvert, három tehergépkocsit adtak át a felkelőknek, akik ekkor háromszázan voltak. 26-án már kétezren. Aznap az egész városban nem volt ennyi felkelő. Két nap alatt tizenegy légvédelmi és tizenegy páncéltörő ágyút, négy teherautónyi lőszert és két teherautónyi géppisztolyt zsákmányoltak. A honvédségtől nyolc katonai rádió adó-vevő készüléket kaptak. Ennyi fegyverzettel a város összes felkelőcsoportja nem rendelkezett. November 2-án Király Béla egy gépesített hadosztályt [!] küldött a pesterzsébetiek megerősítésére. Ugyanaznap a kerület fegyveres küldöttei hiúsították meg Vas Zoltán[!] puccskísérletét Nagy Imre ellen. Ettől kezdve közvetlen vonalon „a helyzetről óránként adtunk jelentést Nagy Imrének, aki teljes mértékben a mi híradásunkra támaszkodott Budapest déli irányában történő események elbírálásánál.”*374 November 3-ról 4-re virradóra Oltványi szakadatlan összeköttetésben volt a miniszterelnökkel, aki közben Maléterrel is beszélt Tökölön[!]. Nagy Imre arra kérte „az életben maradottakat, hogy ha valaki túléli a borzalmas harcokat, és kijut a szabad világba, tartsa kötelességének elmondani, hogy Magyarországon mi történt.”*375

A felkelővezér szerint „Dél-Budapesten” (ideszámította Pesterzsébeten kívül Csepelt és Kispestet is) az ő parancsnoksága alatt „74 ágyú, több mint 5000 katona és legalább 6000 szabadságharcos”*376 készült a szovjetek második támadására. Ismét meg kell állapítanunk: a felkelőknek az egész városban nem volt ekkora erejük. A harcok során zsákmányolt két sorozatvetővel, egy átállt szovjet tiszt segítségével csak a Népligetben harmincöt harckocsit és harminckilenc páncélos járművet tettek harcképtelenné. A tököli repülőtéren tizenkilenc lökhajtásos repülőgépet pusztítottak el, szétrombolták a kifutópályát, felrobbantották az üzemanyagtartályokat. Tűz alá vették a Lakihegyi adót, s „az adóberendezéseket sikerült olyannyira megrongálni, hogy a budapesti Kossuth rádió kénytelen volt adásait a sokkal gyengébb szolnoki adón keresztül sugározni hónapokon keresztül.”*377 Kénytelenek vagyunk azt mondani, hogy mindebből egy szó sem igaz. Oltványiék tevékenységére az általuk kezelt nagy teljesítményű Róka adó november 6-i közlése a jellemző: „A Parlamentet tegnap visszafoglaltuk, a székesfehérvári és a kecskeméti utat szabadon tartjuk. Nem engedünk és ti se engedjetek több szovjet csapatot a fővárosba! A betörő csapatok nagy részét felszámoltuk.”*378

177

Tény, hogy a pesterzsébeti, soroksári felkelők keményen harcoltak. Már október 24-én feltartóztatták a Budapestre irányított honvédalakulatokat. Nemcsak kézifegyvereket, légvédelmi ágyúkat is zsákmányoltak. A közeli HÉV-állomásról három tehervagont toltak és borítottak a Soroksári utat keresztező sínekre. A barikád mögül tüzeltek a szovjet harckocsikra. Befészkelték magukat a stratégiailag fontos Juta-dombokra. Október 26-án harc nélkül elfoglalták a pesterzsébeti pártházat, a főpostát, a tanácsházát, a rendőrkapitányságot. November 4-e után Erzsébeten és a teljesen függetlenül harcoló Csepelen súlyos összecsapások voltak, ötvenkét, illetve hatvanhat halottal. Az esztergomi hadosztály egyik ütege, amelyik nem kapta meg a parancsot, hogy ne vegyék fel a harcot a szovjetekkel, több harckocsit, páncélozott járművet, volt ávós tiszteket szállító teherautót megsemmisített. Csepelen lelőttek egy szovjet repülőgépet.

A fővárosban a tüntetést az egyetemisták kezdeményezték és indították el, de a fegyveres harcban nemigen vettek részt. Láttuk, hogy az elesettek alig két százaléka volt egyetemi, főiskolai hallgató. Erre nincs meggyőző magyarázat. Annál kevésbé érthető ez, mert a zömük nem kényelmes családi otthonból, selyempaplanos ágyból került az alma mater padjaiba, sokan ugyanabból a környezetből származtak, mint a felkelők. Óvatosabbak, gyávábbak, megfontoltabbak voltak? Visszariadtak a vérontástól vagy nem helyeselték a fegyveres harcot? A fegyverviselés utálata mélyen beléjük ivódott a nyári katonai szolgálat alatt, amikor különös nyomatékkal toltak ki a „kivételezettekkel”. Valószínű az is, hogy taszították őket az igen heterogén felkelő csoportok, erősen kötődtek saját egyetemi közösségükhöz. Az egyetemi vezetőket pedig a politika foglalta el, nem a fegyveres harc. A különböző egyetemeken alakult fegyveres csoportok csak rokonszenvükkel támogatták a felkelőket.

A legnagyobb egyetemista osztag a Műegyetemen szerveződött, de csak a fegyverszünet után. A harcokban nem vettek részt, tevékenységük főleg járőrözésre korlátozódott. Az ezred parancsnoka az egyetem páncélos tanszékének vezetője, az egyetemi párt-végrehajtóbizottság tagja, Marián István alezredes volt. 1924-ben született, tizennégy éves korában villanyszerelő tanoncként csatlakozott a kommunista mozgalomhoz, a felszabadulás után az ifjúsági szervezet egyik vezetője lett, 1948-tól katonatiszt. A budai egyetemisták október 23-i tüntetésének egyik szervezője, vezetője volt. Október 24-től 28-ig nem vett részt az eseményekben – némely forrás szerint a katonai tanszék tisztjei tartották házi őrizetben, mások szerint megbújt, mert félt a felelősségre vonástól. Megszervezte a Budai Forradalmi Albizottságot. „Az egyetemi hallgatók, katonák és tisztek – olvasható 1. számú díszparancsában – szent esküvést tettek, hogy az anarchistákkal, az ÁVH-s gyilkosokkal és közönséges bűnözőkkel szemben kíméletlenül harcolni fognak és utolsó csepp vérükig védelmezni fogják hazánk, népünk érdekeit, Nemzeti Forradalmunk vívmányait az orosz betolakodókkal szemben, ha sor kerül rá.”*379 A nagy pátosszal megfogalmazott parancs üresen kong, ismerve a történteket. Mariánt beválasztották a Honvédelmi Bizott178mányba, majd a Nemzetőrség hadműveleti osztályvezetője lett. November 4-én hajnalban parancsot adott ezredének, hogy ne vegyék fel a harcot, tegyék le fegyverüket, távozzanak az egyetemről. Király Bélával a budai hegyekbe ment, de még aznap visszatért Budapestre. A nagy létszámú, jól felfegyverzett műegyetemisták november 4-e után sem harcoltak.

A Tűzoltó utcai csoport sem harci tevékenysége, hanem parancsnokai miatt lett közismert. Ők képviselték a felkelők „baloldali bázisát”. A kis létszámú csoport alig vett részt az október 23-a utáni harcokban. Voltaképp csak a fegyvernyugvás után alakult, amikor Angyal István itt ütötte fel tanyáját. Szállásuk a Garázsipari Vállalat garázsában volt. Az itt és a szemben lévő BM-garázsban lévő gépkocsikkal a Tűzoltó utcaiak rendelkeztek, ami akkoriban nagy hatalmat jelentett. A Kilián laktanya mögötti szűk utcába harckocsi nem tudott behatolni. November 4-ig tevékenységük járőrözésre, a közbiztonság fenntartására, a lakosság élelmiszer-ellátására korlátozódott. Parancsnokaiknak fontos szerepük volt a kormánnyal, a fegyveres erőkkel való tárgyalásokban. A csoporthoz csapódott két fiatal honvédtiszt szerepet játszott a Forradalmi Karhatalmi Bizottság megalakításában és vezetésében.

A csoport parancsnoka, Angyal István, 1928-ban született. Két évig a bölcsészkarra járt, majd Sztálinvárosban dolgozott fizikai munkásként, később építésvezető lett. Szoros barátság fűzte a rebellis fiatal értelmiség egy csoportjához, Gáli Józsefhez, Eörsi Istvánhoz, Krassó Miklóshoz. Angyalt származása miatt édesanyjával és nővérével deportálták. Édesanyja elpusztult, nővérét szökési kísérlet miatt a rabok – köztük öccse – szeme láttára akasztották fel.

Angyal nem volt párttag, de meggyőződéses kommunista. Parancsnoktársával, a huszonhat éves Csongovai Per Olaf filmrendezővel, aki tizenkilenc éves korában lépett be a pártba, részt vett az október 23-i tüntetésben, majd a Rádió ostromában. Együtt vezették a „véres zászlós” tüntetést. Csongovait a Vörös Csillag Nyomdában letartóztatták, Angyal a tömeggel a főkapitánysághoz vonult, ahol kiszabadították a letartóztatottakat. Kapcsolatot keresett az Írószövetség vezetőivel, Déry Tiborral, Benjámin Lászlóval, a Péterfy Sándor utcai kórházból többször élelmet, kötszert vitt a ferencvárosi felkelőknek. Október 28-án találkozott a szabadon engedett Csongovaival, s együtt alakították meg a csoportot. Később csatlakozott hozzájuk harmadik vezetőtársuk, Szirmai Ottó dramaturg, a Rádió művészeti alapszervezetének párttitkára.

Csongovai eredménytelenül igyekezett egységes vezetés alá vonni a felkelőket, viszont jelentős szerepe volt a kormánnyal, a hadsereg vezetőivel való tárgyalásokban, a Honvédelmi Bizottmány, a Nemzetőrség megalakulásában. Nagy Imrét, aki kijelentette nekik, hogy van ő olyan magyar hazafi, mint a felkelők, kioktatta: most forradalom van „és ez fontosabb, mint az, hogy melyikünk a jobb hazafi.”*380 Kádárnak azt mondta: „Nem azt ajánlottam, hogy a forradalom lépjen be a pártba, hanem a párt lépjen be a forradalomba.”*381 (Mindkét megbeszélésnek vannak tanúi.) Csongovai és Szirmai Ottó részt vett az MSZMP alakuló ülésén is.

179

Angyal István a forradalom megszállottja volt. Soha nem sütötte el a pisztolyát – más fegyvere nem is volt. Nem gyávaságból, és nem azért, mert ellenezte a fegyveres harcot. Mással volt elfoglalva. „Nem kívántam embereket vezetni, csupán állampolgár akartam lenni. Én mindig elsősorban állampolgárnak tekintettem magamat”*382 – mondta tárgyalásán, az utolsó szó jogán. S ezt komolyan is gondolta; az „állampolgár” volt Angyal számára a társadalom legmagasabb kategóriája. A forradalomban más sors rendeltetett neki. Született vezéregyéniség volt, személyisége, szertelensége ellenére (vagy éppen ezért) lenyűgözte környezetét.

Angyal István nem annyira talányos, mint egyedülálló jelenség. Nem bízott sem Nagy Imrében, sem Tildyben, sem Maléterben (mindegyikkel tárgyalt), általában senkiben, aki a többpártrendszerben kereste a kiutat. A vezetők közül leginkább Kádárral szimpatizált, az ő alkata, stílusa volt számára a legelfogadhatóbb. A párizsi kommünárok, az orosz anarcho-bolsevikok egyenes ági leszármazottja volt, írói és teoretikus vénával, csodálatos emlékezőtehetséggel megáldva. A börtönben írt önvallomásában hosszú passzusokat idézett fejből Marxtól, József Attilától, Lenintől. Egyetlen hatalmat ismert el, a népfelséget.

Hajthatatlan és kérlelhetetlen volt, a valóságot csak elvei szűrőjén keresztül látta, s elvei számára a forradalom megtestesítését jelentették. November 7-én, amikor még folyt a harc, a lakosság s csoportja egy részének tiltakozása ellenére a nemzetiszínű és a fekete zászló mellé kitűzette a vörös lobogót is, „mert mi nemcsak 1848 és 1919 magyar forradalmárainak, de 1917 orosz forradalmárainak is utódai vagyunk.”*383 Fanatikusan – és naivan – bízott abban, hogy a szovjeteket csak rá kell ébreszteni az igazságra, s minden rendbe jön. „Azt hittük, erre tűzszünet lesz. Nem. Ugyanúgy. Sőt, még nagyobb erővel támadtak ellenünk. November 7-én, a forradalom ünnepén a magyar szocialista forradalom ellen az orosz szocialista forradalom népének fiai! A világtörténelem legkiáltóbb ellentmondása! Kommunisták lőnek kommunistákra!”*384 A forradalom fegyveres szakaszának leverése után már szinte magán kívül volt. Ítélőképessége, valóságtudata eltorzult. Több héten át napi egy-két órát aludt, koffeinen élt. „Féltem, hogy bepörgött, hogy paranoiás képzetei támadtak”*385 – emlékezett Csongovai. Bizalmasává fogadott egy szovjet elhárítót, akit a csoport kikémlelésére küldtek, de legjobb barátainak sem engedte meg, hogy nélküle belépjenek a helyiségbe, ahol a stencilgépet rejtegették. Egyetlen röpcédulát nem nyomtathattak az ő engedélye nélkül, mindegyiket átfogalmazta a maga elveinek megfelelően. Agyonhajszoltságával is magyarázhatók önvallomásának ilyen megbicsaklásai: „A forradalom már védte a pártot, amikor Kádár János helytelenül feloszlatta azt… A forradalom már a kommunista párt megerősítésére tett javaslatot, amikor a Parlament [Angyal Nagy Imrééket nevezte így – Gy. L.] a többi pártokkal alkudozott.”*386 „Nem lehet az a célunk, hogy feladjuk a proletariátus diktatúráját, hogy feladjuk a pártot. Sőt, meg kell azt erősítenünk, ki kell azt szélesítenünk!”*387 Semmit sem tagadott, mindent beismert, részletesen feltárta tevékenységét. S nemcsak a magáét, társaiét is, akiknek ezért keservesen kellett bűnhődniük.

180

„Nagy, rusztikus kő legyen a névtelen csőcselék emléke, amelyből lettünk, amellyel egyek voltunk, és akikkel együtt térünk meg – írta börtönből kicsempészett levelében.”*388

Nagy, rusztikus kő állít emlékművet a Rákoskeresztúri temető 301-es parcellájában azoknak, akik a forradalom után bitófán végezték be az életüket.

Az erőd

Az Üllői utat a Nagyvárad tértől a Kálvin térig, a Nagykörutat a Boráros tértől az Oktogonig, a Rákóczi utat a Baross tértől a körútig kisebb, húsz-ötven fős fegyveres csoportok búvóhelyei szegélyezték. Ezek állandóan zaklatták a szovjet harckocsikat, ellenőrzésük alatt tartották Pest fő közlekedési útjait. A VII. kerületben többek között a tanácsházán, a Royal Szállóban, a Hársfa utcában, a Dob utcában, a Garay téren, a VIII. kerületben a Práter utcában, a Rákóczi téren, a Vajdahunyad utcában, a Blaha Lujza téren, a IX. kerületben a Berzenczey utcában, a Ferenc téren, a Tompa utcában, a Ráday utcában tevékenykedtek felkelők.

A legjelentősebb – harcászatilag talán egyetlen igazán jelentős – Corvin közi felkelőcsoport külön fejezetet érdemel. Az utcácskát valójában Kisfaludy köznek hívták. Nevét az ott lévő Corvin moziról kapta, melynek hirdetőtáblájáról az egész felkelés alatt az Emberek fehérben című film főszereplői mosolyogtak a felkelőkre.

A Corvin köz bevehetetlen erőd volt a harckocsik számára. A mozit körülvevő utcácskák tíz méter szélesek, ötemeletes házak veszik körül. A köznek három szűk kijárata van, az Üllői útra, a Nagykörútra, a Práter utcára. A mozi, a két munkásszállás, a Práter utca sarkán lévő iskola ezernyi fegyveres részére is biztosított szállás-, gyülekező- és segélyhelyet. Az iskolában volt konyha, a mozi mögött benzinkút, szinte korlátlan üzemanyaggal a felkelők benzines palackjaihoz. Körülötte kis, gyepes terület: nyugvóhely az elesetteknek. Valószínűleg nincs még egy hely Budapesten, amely ennyire alkalmas lenne harckocsi támadások ellen s a tankok megtámadására. Méghozzá a szovjetek fő közlekedési útvonalán, az Üllői úton; két bázisuk a Népligetben és a Kálvin téren volt. Többen ebből következtettek a felkelés stratégiai előkészítésére, képzett katonatisztek irányítására. Pedig a felkelőket nem az ismeretlen köz, hanem a Kilián laktanya vonzotta oda. Október 23-tól újabb és újabb csoportok érkeztek s próbáltak a laktanyából fegyvert szerezni. Harcba keveredtek a tankokkal, bemenekültek a közbe, s felismerték, milyen alkalmas búvóhely, harcálláspont.

Október 24-én a corvinisták ötvenen lehettek, másnap már százan, 26-án zsákmányoltak két ágyút (kilőtték a vontató teherautókat). 27-én háromszázan voltak, 28-án nyolcszázan, de a környék más csoportjai is együttműködtek a corvinistákkal. Ellenőrizhetetlen adatok szerint tíz harckocsit, tucatnyi páncé181lozott járművet, ágyúkat, teherautókat, aknavetőket semmisítettek meg vagy zsákmányoltak, száz foglyot ejtettek. Gosztonyi Péter szerint öt harckocsit, két rohamlöveget, egy páncélgépkocsit pusztítottak el; ezek pontos helyét is megjelölte. Pongrácz Gergely több tucat harcjármű megsemmisítéséről beszél. Egy interjújában azt mondta, tizenhét páncélost és nyolc löveget zsákmányoltak. Egy másik parancsnok szerint az első napokban csak kézifegyvereik voltak, az is kevés, legfeljebb egy-két golyószóró. Elsősorban benzines palackokkal harcoltak, 26-án egy páncéltörőt, 27-én egy légvédelmi ágyút zsákmányoltak, a kilőtt harckocsikról leszerelték a gépfegyvereket. A Corvin köz harcosai nem védekeztek, támadtak. Ahogy szaporodtak a kilőtt harckocsik, járművek, úgy javultak az esélyeik: a tankok lassabban, nehezebben haladtak, s a felkelők számára a roncsok a falaknál is jobb védelmet biztosítottak. Pongrácz szerint tizenöt-húsz embert vesztettek, ami elképzelhetetlen a harcok hevességéhez képest. Még akkor is, ha a kerület több száz halottjának zöme a könnyebben sebezhető kisebb csoportok tagja és fegyvertelen járókelő volt.

A parancsnokválasztással kapcsolatban egy fiatal felkelő azt mondta: „Ismeretlen fiatalok találkozásakor, normális viszonyok között is azonnal kialakul, hogy ki a »csorda bikája«.”*389 Október 25-én, írta rendőrségi önvallomásában Iván Kovács László, „már állandóan tőlem kértek tanácsot és kezdtek pk-nak [parancsnoknak] tekinteni… Okt. 26-án egész nap folytatódott a szovjet harckocsik felvonulása és állandó tüzelése – amire mi kézifegyverrel válaszoltunk. Ekkor már elismertek pk-nak. Jártam az őrségeket és kértem őket, hogy ne lőjenek vissza, mert az csak lőszerpazarlás, de nem hallgattak rám.”*390

Iván Kovács László 1930-ban született, apja hivatásos honvéd főtörzsőrmester volt, a család 1944 decemberében Németországba menekült, 1945-ben hazatért. Ez rányomta bélyegét Iván Kovács egész életére. A jó eszű fiú a gimnázium után szeretett volna továbbtanulni, be is iratkozott a Közgazdaságtudományi Egyetemre, de eltávolították, akárcsak a Honvédelmi Minisztériumból, ahol polgári alkalmazottként dolgozott. Több munkahelye volt, mindenütt azért alkalmazták, mert kiváló labdarúgó volt. „Ha olvastam a Kommunista Párt történetét és Marx Tőkéjét, tetszett. Én is így szerettem volna valahogy – de a gyakorlatban mást láttam és hallottam –, és féltem a párttól… Később pedig azért fogtam fegyvert, mert nem akartam éhezni és éhezni látni másokat… Jogot akartam mindenkinek, mindenki számára – igazi egyenlőséget.”*391

Iván Kovács részt vett a fegyvernyugvási tárgyalásokban, beválasztották a Nemzetőrség operatív bizottságába. A Corvin köziek ekkor már a legjelentősebb felkelőcsoport voltak. Az áskálódás a harcok befejeztével indult Iván Kovács ellen; hatalmi rivalizálás volt ez, személyi ambícióktól táplálva, de politikai háttérrel is. Csongovai Per Olaf: „A Corvin közben… Iván Kovács László volt a partnerünk, erősen baloldali, szocialista beállítottságú fiú, szemben a Pongrácz fivérekkel, akik elég vad antikommunisták és antiszocialisták voltak.”*392 Iván Kovács: „31-én beszéltem Maléterrel, aki azt tanácsolta, hogy tartóztassam le őket. Féltem, hogy 182ezzel még jobban elharapódzik a bizalmatlansági láz. Már így is mindenkiben ÁVH-st láttak.” November 1-jén „a pk-ságon [parancsnokságon] villámértekezletet hívtak egybe, és azzal az indokkal, hogy ki vagyok merülve és nem vagyok elég erélyes, leváltottak. Helyettem Pongrácz Gergelyt nevezték ki… Megmondtam nekik, hogy karrieristák – gazemberek.”*393 Iván Kovács Lászlót november 4-én reggel Pongrácz parancsára, mint árulót, letartóztatták. Csak nagy szerencsével sikerült megmenekülnie.

Pongrácz Gergely szerint Iván Kovács nem volt a Corvin parancsnoka (máshol azt mondja, hogy csak egy csoport parancsnoka volt), csak odatolakodott közéjük. Őt október 30-án választották főparancsnokká a felkelők, közfelkiáltással. Bármelyik változatot fogadjuk el – Iván Kovácsé tűnik hitelesebbnek –, biztos, hogy a harcok alatt Pongrácz Gergely nem volt a Corvin parancsnoka. Az is bizonyos, hogy a Pongrácz testvérek egyre nagyobb szerepet játszottak a felkelőcsoportban. Részben a testvérek összetartásának, részben Gergely szuggesztivitásának, vezéri hajlamának és képességeinek köszönhetően. Valóban olyan lehetett, amilyennek önmagát ábrázolta: „Tudták, hogy mindenbe beleütöm az orrom. Szervezek!”*394 Bámulatra méltó, hogy ez a huszonnégy éves fiatalember viszonylagos rendet és szervezettséget tudott teremteni a meglehetősen gyülevész hadban. A foglyul ejtett szovjet katonákkal jól bántak, a tisztek a pisztolyukat is megtarthatták, majd átadták őket a szovjet parancsnokságnak. Az elfogott ávósokat és pártfunkcionáriusokat nem bántalmazták, s november 4-én szabadon engedték.

Pongrácz Gergely 1932-ben született Szamosújvárott. Édesapját – emlékiratai szerint – Észak-Erdély visszacsatolása után, 1940-ben szülővárosa polgármesterévé nevezték ki. A Budapesti Közlöny szerint viszont a kormányzó 1943-ban dr. vitéz Pongrácz Simon aljegyzőnek adományozta a Nemzetvédelmi Keresztet.

Az örmény származású Pongrácz családban kilenc gyerek született, Gergely volt a hatodik. Művészlelkű édesanyjuk verseket írt és zenésített meg. Az egyiket, írja Pongrácz, esténként gyakran énekelték a Corvin közben, amikor a harc elcsendesedett (ennek a szövegét az apa írta, még a húszas években):

„Megszólalt a harci kürt a Királyhágón túl,
A kürtös nem riadót, csak ébresztőt fúj.
Ébredjetek, Erdély s Bánát magyarjai,
Nem leszünk már soká a bocskor rabjai.
Bár fegyverünk nincs, az ököl acéllá izmosul,
Azzal törni-zúzni mindnyájan jól tudunk,
Az erdélyi magyar életét áldozni kész,
Csak te, szép magyar hazám, légy szabad és egész.”*395
183

Pongrácz Simont a fia szerint az első világháborúban tizenkilenc (!) éremmel tüntették ki. Részt vett a második háborúban is, Pongrácz Gergely négy testvérével és sógorával együtt. A legidősebb fiút, aki hatszor sebesült, ugyancsak vitézzé avatták; a háború után nem tért vissza Nyugatról.

A háború végén a Pongrácz család Magyarországra menekült. A földosztáskor tizenhárom holdat kaptak, amit az apa művelt meg két fiával. Valamennyi Pongrácz fiú középiskolát végzett. Gergelyt szűkös keresete miatt (huszonnégy évesen Cegléd város főállattenyésztője volt!) megkísértette a gondolat, hogy belép a kommunista pártba. Édesapja erre azt mondta neki: „Nézd, fiam, az én derekamat eltörhették, de nem tudták meggörbíteni. Te azonban már nagyfiú vagy, azt csinálsz, amit akarsz. Arra azonban megkérlek, hogy attól a naptól kezdve, amikor tagja leszel a kommunista pártnak, az én házam küszöbét ne lépd át, az én nevem ne viseld.”*396

A felkelésben öt Pongrácz testvér vett részt. Nem csoda, hogy a különböző emlékezések és tanúvallomások összekeverték őket. Volt, hogy a „Gergelyeket” emlegették, a vezetéknevüket sem ismerték.

Pongrácz Gergely elbeszélése alapján 1956. október 23-a a Pongrácz család magánháborúja volt a Magyar Népköztársasággal. Ernő bátyja tette a Sztálin-szobor nyakába a drótkötelet. Onnan a Rádióhoz sietett, majd a Parlamenthez ment, ahol a téren tétovázó Déry Tibor és Veres Péter őt kérte meg, menjen be tárgyalni. A jelen lévő három miniszterelnök-helyettessel közölte, hogy gyújtsák meg a villanyokat a téren, oltsák el a vörös csillagot a Parlament kupoláján, az épületre tűzzenek ki címer nélküli zászlót. Követeléseit azonnal teljesítették, de a következőt, hogy hívják be a Parlamentbe Nagy Imrét, nem, mert „egyikük sem tudta Nagy Imre telefonszámát… Végül is sikerült rávennem őket, hogy kocsit küldjenek Nagy Imre lakására és hozzák a Parlamentbe”. Amikor Nagy Imre megérkezett, „említettem neki, hogy figyelmeztessék Piros László belügyminisztert, nehogy az ÁVO a fegyveréhez nyúljon, mert ha azt teszi, olyan vérengzés lesz Magyarországon, amilyet a világ még nem látott.” A tanácstalan Nagy Imre megkérdezte, mit mondjon a tömegnek. „Megmondtam neki, hogy akármit, csak úgy ne kezdje, hogy elvtársak. Mégis úgy kezdte és kifütyülték.” Minderről Pongrácz Ernő telefonon folyamatosan tájékoztatta a családot.

Ernő telefonüzenetei hatására Ödön és Bandi elővette édesapjuk elrejtett pisztolyát. A töltény nélküli fegyverrel egy nagyobb csoport élén behatoltak a Lámpagyárba – Soroksáron laktak –, s „éjfélre a raktár kiürült, és Budapest el volt látva fegyverekkel”. Ezután a Móricz Zsigmond körtérre siettek, mert hallották, hogy jönnek a szovjet tankok. „Elhatározták, hogy megállítják őket.”*397 Fel is gyújtottak néhányat, majd visszaindultak Pestre. A Kilián laktanyánál kilőttek egy páncélautót, majd behúzódtak a Corvin közbe.

Pongrácz Gergely kimaradt a honfoglalásból, vidéki munkahelyén volt. Október 25-én érkezett meg testvérei kalauzolásával a Corvin közbe. „Senki sem tudta a másik nevét, és nem is kérdezte, mert az valóban nem volt fontos… Engem 184Bajusznak hívtak, és ez a név rajtam is maradt végig.”*398 „Akik ott voltak, saját elhatározásukból, önként csatlakoztak. Mi senkit sem kérdeztünk, honnan jössz, ki vagy? Az sem érdekelt minket, hogy a jelentkező mint politikai fogoly vagy mint közbűntényes bűnöző járta meg a börtönt. Sem nemzetiség, sem vallásfelekezet után nem kérdeztünk. Ha egyszer fegyver volt a kezében, és az egyetemi 14 pont megvalósítása érdekében harcolt – akkor bajtárs volt.”*399

Pongrácz Gergely másfél napig harcolt, aztán idegei felmondták a szolgálatot. Olyan sírógörcsöt kapott, hogy kórházba kellett szállítani, ahol elaltatták. Idegrendszere feltehetően labilis volt, mert az ideg-összeroppanás tíz nap múlva megismétlődött. Ehhez bizonyára hozzájárult teljes kimerültsége is: éjjel-nappal talpon volt. Október 27-én tért vissza a Corvin közbe, ahol esténként Pongrácz Ödön, „lelkierőnk fokozására” a köz egyik lakásában édesanyjuknak Reményik Sándor versére írt dalát játszotta zongorán, nyitott ablak mellett. A „srácok” együtt énekelték:

„Inkább vesszen el hát szívünk drága vére,
Meghalunk, de előbb megfizetünk érte.”*400

A sikerek mérhetetlenül megnövelték a corvinosok önbizalmát. A közben uralkodó hangulatra és lelkesedésre jellemző Pongrácz Gergely kijelentése: „Egész Oroszország jöhetett volna támadni, mert talán még azt is visszavertük volna.”*401 Október 28-án a pártközpontban, a „tábornokok” kérdésére, hogy hányan vannak, Pongrácz Ödön így felelt: „Nem vagyunk sokan, kb. 15 000 fegyveresünk van, akikhez csatlakozik 100 000 polgári személy is, akik segítenek nekünk. Vannak 76 milliméteres és 122 milliméteres lövegeink, korlátlan mennyiségű lőszerrel. És ha mozogni kell, vannak tankjaink, melyekbe a páncélosoknál szolgált harcosokból állítottunk kezelő személyzetet.” (A „tábornokok” Beszédes Antal határőr ezredes, a pártközpont őrségének parancsnoka volt.) Másnap Váradi vezérőrnagy a Corvin közben tárgyalt velük: a húsz éven aluli felkelőket fegyverezzék le, parancsnokoknak a Zrínyi Akadémia küld szakképzett tiszteket. Pongrácz Gergely közbevágott: „Vezérőrnagy bajtárs viccel?… A corvinisták 80%-a 20 éven aluli… A honvédség tisztjei, mint katonai tanácsadók lesznek beosztva a szabadságharcos parancsnokok mellé…, a 14–15 éves szakaszparancsnok mellett egy főhadnagy vagy százados lesz a katonai tanácsadó.”*402

A laktanya, az ezredes, a legendák

A forradalmak az emberiség nagy legendáriumai. Az élet ilyenkor transzcendentális lesz, minden addigi tapasztalattól független, a megismerés határán túli, szinte fel sem fogható lét. Az idő kizökken menetéből, a törvények érvényüket vesztik, az ember hasztalan keresi a mindennapos életben megszokott kapasz185kodókat: nem találja a más dimenziójú világban. Az élet egyszerre tágul ki és szűkül le, a hihetetlen is megtörténhet, ám eltűnnek az árnyalatok, csak az Igen és a Nem marad. Minden elbizonytalanodik, hogy más síkon bizonyossággá váljon. Forradalmas időkben csak angyalok és ördögök vannak, Jó és Rossz, s a forradalmak boldog-boldogtalan részesei ebben a tükörben nézik önmagukat és a világot.

Aki a köznapi életben az igazságot eltagadja, rútítja, kendőzi, másítja, szépíti, az hazudik, mellébeszél, tódít. A legendák is ezekben a bölcsőkben születnek, de más bába segítségével. Az Igét igyekszenek testté szülni, a valóságot hozzáfaragni a pozitív vagy negatív ideálképhez.

Ötvenhat rövid pillanatának is megvan a maga legendáriuma. Hogy csak a két legismertebbet említsük, a Köztársaság téri katakombákat avagy a közhiedelmet, miszerint Nagy Imre az első napokban az ÁVH foglya volt. Az előbbi nemcsak az államvédelem elleni feneketlen gyűlöletből táplálkozott, még inkább abból, hogy hihetetlennek tűnt: a mindenható, a fél országot rettegésben tartó szervezet órák alatt szétporlott, eltűnt, semmivé lett, kéttucatnyi kiskatonát hagyva hátra. Az utóbbi abból, hogy a bálvány nem felelt meg az elvárásoknak, nem úgy cselekedett, ahogy az utca követelte. Mi más oka lehetett ennek, mint hogy fogoly volt?

Ezúttal egy másik legenda anatómiáját kutatjuk. Már a forradalom napjaiban tudnivaló volt, hogy a felkelésnek nincs katonai vezetője. Csak a hatalom bástyáin belül vélték ezt, miként a második Nagy Imre-kormány honvédelmi minisztere fogalmazott: „Tisztán látszik, hogy egy előre megtervezett, képzett katonai vezetők, vezérkari tisztek által irányított akcióról van szó.”*403 Ez a legenda néhány napig imamalma volt a vezetésnek. Ebben keresték a hatalmat kártyavárként összedöntő robbanás okát, nem a sok összetevős valóságban.

A közvélemény jobban ismerte a valóságot, mint az ország urai, s haragosan tiltakozott az agyalmány ellen. Végül azonban mégsem tudta elkerülni a forradalom mítoszteremtő követelményét, s megteremtette magának a hőst, a vezért, a fegyveres felkelők parancsnokának legendáját.

Díszlet nélkül se színielőadás, se hős az olyan klasszikus tragédiában, mint 1956. A díszlet kézenfekvő volt: a Kilián laktanya. Az Üllői út és a Ferenc körút sarkán terpeszkedő, csaknem egész háztömböt képező hatalmas kaszárnyát Hild József építette 1845–1846-ban; méteres falai még ma is tiszteletet parancsolnak. A múlt század végén Mária Teréziáról nevezték el, a budapesti háziezrednek adott szállást. A Tanácsköztársaság idején Marx Károly laktanyává keresztelték át, a Vörös Hadsereg egyik főhadiszállása volt. A felszabadulás után Kilián György nevét kapta, egy ideig itt volt a városparancsnokság, majd a hármas tagolású, udvarokkal elválasztott épület Liliom utcai és Ferenc körúti szárnyába munkásszállást, lakásokat telepítettek, csak a középső, Üllői úti épület maradt a honvédségé. Itt három műszaki kisegítő zászlóaljat helyeztek el, mintegy ezer embert – már ez is jelzi az épület nagyságát. A „lapátos katonák” akkor már nem 186rovott múltú bűnözők, származásuk miatt megbízhatatlannak minősített fiatalok voltak, hanem jórészt túlkorosok, nagycsaládosok, akik bányában, építkezésen dolgoztak, bérért, nem zsoldért. Fegyverük nem volt – a hatástalanított gyakorlópuskákkal nem lehetett lőni –, csak a kapuőrségnek.

A műszaki kisegítő alakulatok – huszonnégy zászlóalj, tizenháromezer katona – parancsnoka, Maléter Pál, 1917-ben született Eperjesen. Ősei hugenották voltak (Maletier), Marseille közeléből származtak. Édesapja neves jogakadémiai tanár Prágában. Maléter 1936-ban a prágai egyetem orvostudományi karára iratkozott be. A Felvidék visszacsatolása után behívták katonának. 1940-ben felvételét kérte a Ludovika Akadémiára, „teljes díjmentes helyre”.*404 Édesapja már nem élt, a családnak anyagi gondjai voltak. 1942-ben avatták hadnaggyá, 1944 áprilisában küldték a szovjet frontra, májusban fogságba esett, júniusban antifasiszta iskolára jelentkezett, augusztusban partizánkiképzést kapott, szeptemberben egy ejtőernyős csoport parancsnokaként Erdélyben dobták le a frontvonal mögé; egy hónapos harc és bujkálás után csatlakozott osztagával a Vörös Hadsereghez.

Az életrajzból kiolvasható szembetűnő fordulatokat (orvostanhallgató – hivatásos katonatiszt Horthy seregében – vörös partizán) nem tudjuk magyarázni. Családjának szellemiségére van adalék. 1913-ban, a Népszavában megjelent egy nyilatkozat: „Alulírott szellemi munkából élő polgárok, kik nem vagyunk a szociáldemokrata párt tagjai, fölajánljuk, az ezzel járó felelősség tudatában, szolgálatainkat a szociáldemokrata pártnak.”*405 Az aláírók között, Ady Endre, Balázs Béla, Jászi Oszkár, Lovászy Márton, Madzsar József, Márffy Ödön, Szende Pál mellett ott találjuk Maléter édesapjának nevét is.

Egy tiszttársa emlékezése szerint Maléter volt az egyetlen partizán, aki Debrecenben, az ideiglenes kormány székhelyén nem lépett be a kommunista pártba: nem akarta, hogy karrieristának tartsák. (Rövidesen aztán belépett.) Századosként az őrzászlóalj parancsnoka, 1948 után a páncélos csapatok parancsnokságának hadműveleti osztályvezetője, 1950-ben már ezredes. Pályája mégis megbicsaklott. Nem küldték a Szovjetunióba hadiakadémiára, nem került a vezérkarhoz, nem lett tábornok, mint pályatársai többsége. A HM szabályzatszerkesztési csoportjának vezetője, majd 1956-ban a katonai műszaki kisegítő alakulatok dandárparancsnoka. Vigasztalan mellékvágány az ambiciózus főtisztnek. Közben megnősült, három gyermeke született, elvált, újra nősült. Első feleségének az emigrációban írt emlékezésével nem érdemes foglalkozni. Egy elhagyott asszony panasza ez, aki sértettségében rója fel férjének mérhetetlen karrierizmusát, többek között, hogy őt előnytelen származása miatt hagyta el.

Az ezredes külseje, alkata miatt is alkalmas volt a hősszerepre: csaknem kétméteres, bátor, kemény, képzett főtiszt, harcos múlttal és harci tapasztalatokkal, kommunista, akárcsak Nagy Imre, de felismerve az igazságot, éppúgy nemzete pártjára állt, mint miniszterelnöke. Valóságismeretének, tájékozottságának bizonyítéka az 1956 decemberében, a szovjetek fogságában írt, A magyar 187forradalmi kibontakozás útja című tanulmány. Oldalakon át, aprólékos részletességgel sorolja a Nagy Imre-kormány programját az élet minden területére vonatkozóan. Foglalkozik az exporttal, a mezőgazdasági termelés növelésével, a vízi erőművekkel, a bortermesztéssel, a pártüdülők hasznosításával, az idegen nyelvek oktatásával. Nem sok országnak adatott ilyen széles látókörű honvédelmi miniszter. Magyarországnak egyetlen napig.

Ám térjünk vissza a legendához. A forradalom sajtója és közvéleménye szerint a Kilián laktanya volt a fegyveres ellenállás góca, az ezredes a felkelés katonai vezetője. Az Igazság október 30-i cikkének címe: „A forradalom szívében: a Kiliánnál”*406 Az Egyetemi Ifjúság október 31-én Malétert a Corvin mozi és a Kilián parancsnokának nevezte. Igazság, november 1.: „Az ő katonai tudása, szervező ereje, igaz hazafisága döntő tényezője volt annak, hogy a Kilián laktanya bevehetetlen erőddé vált és meghátrálásra kényszerítette a rohamlövegeket is.”*407 Magyar Honvéd, november 1.: A Kilián „az elmúlt tíz nap alatt a magyar szabadság egyik jelképe lett. A laktanya szabadságharcosai itt, ezen a környéken karöltve harcoltak a Corvin köz fiataljaival a szovjet páncélosok ellen.”*408 A cikk szerzője szemtanú: a laktanya fiatal tartalékos alhadnagya, Gosztonyi Péter.

Ez a kép maradt meg évtizedekig a köztudatban, a történetírásban. A történelem tragikus fintoraként a Nagy Imre-pert előkészítő belügyi szervekben is. Szerintük Maléter „a Kilián-féle fegyveres csoport vezetője, később a Kilián laktanyával egyesülő Corvin közi csoport irányítója.”*409

A magyar újságírókat éveken át leszoktatták arról, hogy szenzációs eseményekről a helyszínről tudósítsanak. A külföldiek pedig – számosan voltak Budapesten 1956 októberében –, akiknek ez a lételemük, jórészt a harcok csillapodtával érkeztek. Nem igazodtak el sem az eseményekben, sem a városban. A felkelés idején nem járt újságíró az Üllői úton. Amikor a harcok csillapodtak, csak a tankágyútól, gépfegyvertől rombolt laktanyát látták. Ismeretek hiányában összekeverték, egybemosták az egymással szemben lévő Corvint és a Kiliánt. Szemtanú a tudósítók között csak egy volt, Gosztonyi Péter alhadnagy. S mint a forradalom zűrzavaros napjaiban annyiszor: ha egy legenda megszületett, senki sem vizsgálta valóságtartalmát. Olyannyira, hogy a Magyar Honvéd november 2-i számában a riporter Maléter, „a felkelés katonai vezetője”, akkor már honvédelmi miniszterhelyettes szájába adta: „A múlt szerdán hajnalban azt a parancsot kaptam az akkori honvédelmi minisztertől, hogy induljak öt harckocsival a VIII. és IX. kerületi szabadságharcosok ellen és szabadítsam fel a Kilián laktanyát. A harc színterére érve azonban meggyőződtem arról, hogy a szabadságharcosok nem banditák, hanem a magyar nép hű fiai. Bejelentettem a miniszternek, hogy átállok a felkelőkhöz. Azóta együtt harcolunk.”*410 Ezt Maléter aligha mondhatta, ez az újságíróban (és a városban) élő legenda. Az ezredes a parancsot nem „a múlt szerdán” (24-én), hanem 25-én kapta, nem a minisztertől, nem hajnalban és nem a VIII. és IX. kerületi szabadságharcosok 188ellen küldték. Nem volt a felkelés katonai vezetője, nem állt át a felkelőkhöz, nem harcolt velük együtt. És nem harcolt a szovjetek ellen.

Gosztonyi Péter Maléter-legendája szót sem érdemelne, ha egy lenne a sok száz szemtanú közül, akik az emigrációban papírra vetették vagy elmondták emlékeiket. Gosztonyiból azonban Bernben neves történész lett, 1956 katonai kérdéseinek sokáig egyetlen szakértője, aki számos könyvben és cikkben ismételte, színezte a legendát és részleteit. Ezzel nemcsak Maléter arcképét rajzolta át, hanem a fegyveres felkelését is.

A legendát a szemtanú-történész már Maléter gyerekkorában kezdte építeni: „Az ifjú Maléter, amióta az eszét tudta, mindig is katona akart lenni. De nem idegen hadsereg tagja, nem csehszlovák katona!” A Felvidék visszacsatolása után „egyik napról a másikra félbeszakította tanulmányait és Budapestre utazott. Most megvalósíthatta gyerekkori álmát: a Ludovika Akadémia növendéke lett.”*411 A valóságban Maléter Budapesten is az orvostudományi egyetemre iratkozott be, ott tanult, s csak azután jelentkezett a Ludovikára, hogy behívták katonának.

Évtizedekkel később Gosztonyi Péter is bevallotta, hogy „az emigrációban… túlságosan is idealizáltam az október 25-i Kilián-beli eseményeket.”*412 Az idealizálás azonban nemcsak október 25-re érvényes, hanem az egész Maléter–Kilián-legendára. Gosztonyi bevallotta azt is, hogy a leghevesebb harcok idején, október 26-tól 29-ig nem tartózkodott a Kiliánban. Ennek ellenére részletesen leírta az állítólagos eseményeket. Így hát az egyetlen szemtanú sem szemtanú.

Az utókor szerencséjére Maléter és a Kilián történetének – szinte egyedüli eset 1956 historiográfiájában – perdöntő bizonyítéka van. A Kilián laktanya parancsnoka, Csiba Lajos százados Jugoszláviába menekült, s 1956 végén feljegyezte emlékeit a felkelés napjairól. Ezek mindenben megegyeznek Maléter rendőrségi és bírósági vallomásaival.

Csiba érzékletes példát mond a legendák valóságtartalmáról: „Csak az az igaz, amit saját szemével látott az ember, és még az sem mindig. Egy példa erre: A »Kilián laktanya« épületéből az első orosz beavatkozáskor valóban lőttek az oroszokra, és ezt sokan látták a saját szemükkel. Hogy azonban kik és honnan lőttek ekkor az oroszokra, azt a beavatottakon és érintetteken kívül, az oroszokat is beleértve, senki sem tudta. Ez tehát igaz is volt, meg nem is. Igaz volt, hogy az épületből lőttek az oroszokra, de nem volt igaz, hogy az egykori laktanya-tömb középső, katonai részéből a katonák lőttek volna rájuk (nem beszélve arról, hogy ekkor még nem is lett volna mivel).”*413

Lássuk a történteket.

Október 23-án délután Maléter Pál ezredes, dandárparancsnok a következő távmondati parancsot adta zászlóaljparancsnokainak: „Valamennyi egységnél és alegységnél fegyverviselési tilalmat rendelek el. Zászlóalja fegyverzetének és lőszerének biztos megőrzéséért személyesen felelős. Felhívom figyelmét a termelőmunka zavartalan biztosítására. Ma 20.00 órakor hallgassák meg Gerő elvtárs rádióbeszédét.”*414

189

Feltűnően egyértelmű és világos parancs az akkori hadvezetésre jellemző káoszban.

Október 23-án délután Maléterné férje szolgálati gépkocsijával elment az ezredesért az Úri utcai dandárparancsnokságra. Maléter meg akarta nézni, mi van a városban. Az asszony, aki előzőleg már tanúja volt a hatalmas tüntetésnek, jobban mérte fel a helyzetet, mint férje, a Várnegyed csendjében: „Én nem vagyok Kucseráné, hogy kocsin menjek tüntetést nézni! – És ezzel mi lényegében összevesztünk.”*415

Az ezredes is makacs volt: egyedül ment. Feltehetőleg a dac dolgozott benne; ő a Magyar Néphadsereg dandárparancsnoka, jár neki a szolgálati gépkocsi, mért ne használhatná? Nem jutott messzire. A Margit hídnál kénytelen volt visszafordulni. Most már ő is megérezte, hogy rangja, gépkocsija felhergeli a tömeget.

A Kiliánból egymás után érkeztek a telefonok az ezredes lakására: a tüntetők fegyvert követelnek, be akarnak törni. Maléterné: „Valósággal dührohamot kapott!… Civilek! Az ő laktanyájába! Hát ezt az ő katonagondolkodása képtelen volt bevenni.”*416

Az ezredes nem bírta tovább, újra gépkocsiba ült. Hajnaltájt érkezett haza. A Kálvin térig jutott el, ott a tömeg körülfogta, igazoltatták, megmotozták, az autóját elkobozták. Csak úgy szabadult, hogy azt hazudta: a sógorához igyekszik. Vérig sértő megaláztatás. Konok ember lévén, megpróbált gyalog eljutni a laktanyába. Tapasztalnia kellett, hogy ezredesi egyenruhában ez lehetetlen. Ez volt az első ismerkedése a felkelőkkel. Aligha rokonszenvet keltő találkozás.

A Kiliánban október 24-re semmi fegyver nem maradt. Csiba: „Az utcán a felkelőktől szedtük el, ami volt, puskát, géppisztolyt, légpuskát, lőszert.”*417 Ezzel védekeztek a támadások ellen. Két tiszt és egy honvéd megsebesült. Október 25-én a támadások erősödtek, a laktanya segítséget kért a minisztérium főügyeletesétől, aki történetesen Maléter Pál volt. A vezérkari főnök október 21-én javasolta, hogy a főügyeletesi szolgálatba intézkedni képes parancsnokokat vezényeljenek.

Maléter a vezérkari főnöktől parancsot kapott, hogy öt harckocsival és egy század katonával szabadítsa fel a Kiliánt. Két harckocsi már a Kálvin térnél lemaradt, eltűnt. A Kossuth Tüzértiszti Iskola századával az Üllői úti klinikáknál találkoztak. Maléter hiába adott parancsot, hogy a század zárkózzon föl a harckocsik mögé. „Az volt az érzésem, hogy a tüzérek vagy nem tudnak, vagy nem akarnak jönni.”*418 Az egység parancsnoka 1956 decemberében jelentette: „Az Üllői úton gyalogmenetben menni egyenlő volt a lehetetlenséggel, mert minden háztetőről, ablakból nehézgyalogsági fegyverekkel mindkét oldalról állandóan tűz alatt tartottak. Ha ezt a parancsot akkor végrehajtom, a századnak több mint a fele elhullott volna az utcán.”*419 A parancsnok erősen túlzott, nyilván önmaga és a katonái védelmében. Az Üllői úton október 25-én, de később sem volt ekkora tűzerő. Viszont ott volt az utca, mely körbefogta a harcosokat. A katonák csak akkor tudtak volna elindulni, ha belelőnek a tömegbe. Ezt nem tették, vissza190tértek laktanyájukba. Ismételt parancsra újra megpróbáltak eljutni a Kiliánhoz. Erős tüzet kaptak, kézigránátot nem akartak használni a tömeg ellen. Több katona megsebesült, többtől elvették a fegyverét.

Maléter a harckocsijaival tüzelve haladt végig az Üllői úton. A vezérharckocsival be akart farolni a laktanyába, de a kapu szűknek bizonyult. A felkelők lőtték a harckocsikat. A két kísérő T–34-es találatot kapott s visszavonult. Maléter ekkor adott parancsot Csiba századosnak, jelentse a minisztériumnak, hogy a tüzérek lemaradtak, gyalogsági támogatást kér. Ezután, mint tárgyalásán elmondta, „kihajtottam a Ferenc körútig és ottan jobbra és balra lövéseket leadva lőttük azokat az ablakokat, ahonnan a felkelők tüzeltek miránk… Az egységem [a Kiliánban lévő katonák] nem tüzelt, mert nem volt semmiféle fegyvere, csak én tüzeltem a harckocsimból.”*420

Délután két óra tájban, többórás tűzpárbaj után, a laktanya egyik tisztje odakúszott a harckocsihoz s beadott egy cédulát: a honvédelmi miniszter „tüzet szüntess”-t rendelt el, megparancsolta, hogy a laktanyát lobogózzák föl a címertől megfosztott zászlóval, a felkelők amnesztiában részesülnek, ha másnap két óráig leteszik a fegyvert. Ez Gerő leváltásának bejelentése után történhetett. Az ezredes bajban volt: ha felnyitja a torony ajtaját, a felkelők lelőhetik. Nemzetiszínű zászlót kért, azt dugta ki a harckocsiból, meglengette, majd előbújt. „Nem tudtam, hogy fognak-e lőni vagy nem.”*421 Amikor az ezredes megjelent a harckocsin, a tömeg körülfogta a tankot. Ismét ötvenhat egyik jellegzetes vonása: Maléter meghirdette a tűzszünetet, de hiába próbálta megértetni, hogy az amnesztia azokra vonatkozik, akik leteszik a fegyvert, az utca csak azt hallotta, amit hallani akart: „A hadsereg velünk van!”

A tűzpárbajnak vége lett, a tömeg leverte a laktanya homlokzatáról a címert, kézzel festett Kossuth-címert erősítettek a helyére. A felkelők délután egy kocsi kenyeret hoztak a honvédeknek. Csiba: „Tudtunk aludni, először a forradalom kitörése óta.”*422

A legenda más képet rajzol. Gosztonyi a Maléter érkezte előtti fegyveres összecsapásokért a laktanya politikai tisztjeinek elvakultságát tette felelőssé. A laktanyaparancsnok másképp tudja. Maléter pedig a minisztériumból egyik parancsot a másik után kapta: védjék meg a laktanyát.

Gosztonyi az ezredes és a felkelők közti tűzharcról, a miniszteri parancsról sem tud. Szerinte Maléter megérkezett a laktanyába, s amikor megtudta, hogy foglyaik vannak, látni akarta őket. Hosszan elbeszélgetett egy fiatal, párttag felkelővel, majd mindenkit kiküldött a szobából s felhívta a minisztériumot. Ezután azt mondta a felkelőnek: „Figyeljen rám! Magát és a társait most szabadon engedem. Menjen vissza a felkelőkhöz. Mondja meg nekik, hogy fegyverszünetet ajánlok. Mindannyian magyarok vagyunk: én nem lövök, nem lövetek a felkelőkre, de maguk se lőjenek ránk! Megértette?! Keményen, katonásan csendült a válasz: – Meg!”*423 (Maléter a foglyokat a „tüzet szüntess” után engedte szabadon.) Az ezredes, Gosztonyi Péter szerint, ezután visszarendelte a tüzér191tiszti iskolásokat (akik az ő kérésére igyekeztek eljutni a laktanyához): nincs szükség rájuk.

Maléter Pál – ez már ismét a történet – eltorlaszolta harckocsijával a laktanya főbejáratát, elbarikádozta a munkásszállásra, a lakótraktusba vezető átjárókat. A szovjet harckocsik egyfolytában fel-alá dübörögtek az Üllői úton. Csiba: „Malétert is felháborítja, hogy harckocsiágyúval lövik a házakat és az embereket.”*424 Az ezredes megállapította, hogy a laktanyában alig egy tucat fegyver van. Utánpótlást kért a minisztériumból, amit megígértek, de nem érkezett meg. Solymosi alezredestől, a VIII. kerület katonai parancsnokától kapott némi fegyvert és lőszert, s a felkelőktől is zsákmányolt. A szovjet harckocsik újra meg újra tűz alá vették a Kiliánt; a két szélső épületből a felkelők lőtték őket. Maléternek a HM segítségével sikerült kapcsolatot teremtenie a szovjet parancsnoksággal; egy sebesültvivő járőrrel vázlatot küldött, amin megjelölte, hogy a laktanya melyik részét ne lőjék. Itt lepedőket akasztottak az ablakokba. A hadműveleti csoportfőnökség 1957 márciusában kelt összefoglalója szerint „a szovjet altbgy [altábornagy] …intézkedett, hogy ne lőjék a Kiliánt, még akkor sem, ha onnan lőnek is.”*425 Ezt az ígéretet sem tartották be. A harckocsik, melyeket minden oldalról lőttek, válogatás nélkül tüzeltek az épületekre. Csiba: „Végzetes hiba, provokáció és végül is bűn volt a szovjet harckocsik bevetése és ilyen módon való alkalmazása. Semmit sem érhettek el, csak még jobban kiélezték a helyzetet. Olaj volt csak a tűzre és felbőszítette a legjobb szándékú embereket is.”*426

Gosztonyi Péter szerint Maléter október 26-án telefonon követelte a minisztertől, hogy rendeljék vissza a szovjet harckocsikat. A telefonból „tompán szűrődik ki a miniszter válasza: – Sajnálom, ezredes elvtárs, de nem áll módomban a szovjet hadműveleteket befolyásolni. – Maléter arca keményedik, nyugodtabb lesz s még kimértebb, még határozottabban válaszol, szinte tagolja a szavakat: – Akkor jelentem: az első szovjet harckocsira, amelyik a Kilián védelmi körzetébe kerül, én nyittatok tüzet! – A kocka el volt vetve.”*427 Október 27-én Maléter rendelkezett: „Mindenki, aki fegyverhez jut, szóródjon szét az épületben, a puskások a szovjet páncélosok periszkópjait lőjék szét egyes lövésekkel, a géppisztollyal rendelkezők pedig a harckocsikat esetleg követő gyalogságot vegyék tűz alá… Csak egyedül a Ferenc körúti oldalon egy páncélost és két nyitott páncélkocsit sikerült megsemmisítenünk.”*428 (Hadd emlékeztessek: Gosztonyi Péter ekkor nem tartózkodott a laktanyában. Az általa a megsemmisített szovjet harcjárművekről készített vázlaton a két páncélkocsi nem szerepel.)

A valóság más. Az ezredes rendet akart teremteni. Engedélyt kért és kapott a vezérkartól, hogy megtisztítsa a laktanya két oldalsó szárnyát a felkelőktől. Október 27-én a Liliom utcai, 28-án a nagykörúti traktust fésülte át tucatnyi katonával, amiből nyilvánvaló, hogy komoly ellenállásba nem ütközött. Így is vesztett két tisztet. Csiba: „Ilyen összevissza helyzet volt akkor: egyik politikai tisztünk egy szovjet katona golyójától hal meg, egy másik tisztünket a felkelők lövik le, megpróbálunk rendet teremteni a környéken, miközben a szovjet 192harckocsik lövik a laktanyát. Ebből igazodjon ki valaki abban az időben. Ez már több mint tragikus. Október 28-án 13 h körül a kormány fegyverszünetet rendel el, a honvédség maradjon állásaiban és csak önvédelemből lőjön. A felkelőket fegyveres hazafiaknak nevezik. Ezek szerint mi fegyveres hazafiak ellen harcoltunk. Ez új helyzetet teremt nálunk is.”*429

Maléternek, miközben szobáról szobára fésülte át a lakásokat, tizenhárom óra tizenöt perckor – állította, hogy megnézte az óráját – jelentették, hogy a rádió bemondta: tűzszünet van, a felkelők szabadságharcosok. „A kezemben lévő puskát odavágtam a földhöz. Átmentem a Kilián laktanyába és felhívtam a miniszter titkárságát. Jelentették, hogy a miniszter ebédel. A titkárság vezetőjének azt mondtam, jelentsd a miniszter elvtársnak, hogy a kormány értékelése alapján, mely szerint a felkelők nemzeti hősök, a felkelőkre tüzelni nem vagyok hajlandó.”*430

Maléter „átállásának” időpontját a hadsereg több vezetője is vitatta: szerintük az ezredes már a tűzszünet kihirdetése előtt bejelentette a minisztériumnak, hogy beszünteti a harcot. Erről azonban Kovács István vezérőrnagy Hazai Jenőtől, Szűcs Miklós ezredes Kovácstól, Solymosi alezredes a felkelőktől hallott. A hadműveleti csoportfőnökség utólagos összefoglalója szerint Maléter 26-án tizennyolc órakor hívta fel a főügyeletet: „Idáig egymás ellen harcoltunk, ettől a perctől fogva pedig egymás mellett harcolunk a felkelőkkel.” Az összefoglaló szerint azonban Maléter ekkor közölte a főügyelettel, hogy a laktanya két szárnyát megtisztította a felkelőktől; ez 28-án történt. Egy bekezdéssel lejjebb az olvasható: „Szűcs ezds. [ezredes] ezen beszélgetés folyamán [egy későbbi telefonbeszélgetésről van szó] megemlítette Maléternek, hogy olyan hírek vannak, hogy ő átállt a felkelőkhöz.”*431 Ha az ezredes korábban jelentette már átállását, ilyen beszélgetésre nem kerülhetett sor.

A legenda kialakulásának volt egy furcsa epizódja. Példa lehet arra, hogyan színezi a véletlen a történelmet. Október 26-án a IX. kerületi kiegészítő parancsnokság egyik főtisztje jelentést tett, hogy a parancsnokság telefonján felkelők egyre-másra keresik Maléter ezredest. A telefonvonalakat nemrégiben átkötötték, a Kilián laktanya telefonkönyvben lévő számát a kiegészítő parancsnokság kapta. Kiküldtek két tisztet, hogy Maléter nevében fogadják a hívásokat. Ettől kezdve napokig különböző felkelőcsoportok azt hitték – és bizonyára terjesztették –, hogy Maléter Pállal, a felkelés parancsnokával vannak kapcsolatban. A tisztek pedig szorgalmasan jelentették, hogy a felkelők mit közöltek az ezredessel, miben kérik tanácsát, utasítását, hol a búvóhelyük.

A legendák a közhiedelemre hatnak. Maléter esetében döntően befolyásolták a mítosz hősének életét is. A legenda nyomán lett miniszter, a Nagy Imre-per vádlottja, halálos áldozata.

Ám a Kilián–Maléter-legendáriumnak még nincs vége. Az ezredest láttuk az ellenforradalom, illetve a felkelés katonai vezetőjeként – megismerkedhetünk vele ÁVH-s vagy szovjet ügynökként is. Ezt a változatot Pongrácz Gergely szülte.

193

Pongrácz a felkelés idején roppant gyanakvó, bizalmatlan volt. Erre volt oka. A Corvin közben összeszedték a telefonokat, nehogy valaki elárulhassa őket. Még a fegyvernyugvás után is igyekeztek területüktől távol tartani az idegeneket – az újságírókat is –, nehogy kikémleljék őket. Pongrácz Gergely mindenkiben ellenséget szimatolt. Nemcsak Iván Kovács Lászlóban látott árulót. Egyik alparancsnokáról, Renner Péterről is, „aki a legjobban tüzelte a fiúkat az ávósok ellen, lincselésre uszította a Corvinistákat”, azt állította, hogy ÁVH-s tiszt. „November 4-e utáni tetteit akkor tudtuk meg, amikor elvtársai már ismét a keblükön ölelgették őt.”*432 Ez az állítása végképp érthetetlen. Renner ugyanis az emigrációban együtt tevékenykedett Pongráczcal. Az a szervezet küldte haza 1957-ben, előkészíteni az újabb felkelést – és az angol titkosszolgálat megbízásából kémkedni –, melynek egyik vezetője Pongrácz Gergely volt. Rennert letartóztatták, halálra ítélték és kivégezték.

Bizonyos, hogy Pongrácz és Maléter alkata, világnézete, szemlélete, érzelemvilága tűz és víz volt. Ám Maléter legendájának elsősorban nem ez az alapja, nem is a szinte beteges gyanakvás. Már Iván Kovács esetében láttuk: Pongrácz minden eszközzel igyekezett nagyítani a maga amúgy is jelentős szerepét a felkelésben. Érthető, mennyire fölháborította, hogy a sajtó, a közvélemény Malétert, a Kiliánt kiáltotta ki a felkelés vezetőjének és központjának, nem őt és a Corvin közt. Könyvében ezzel hosszan foglalkozik.

Pongrácz Gergely számára Maléter egész életpályája vörös posztó. Nemcsak azt ítéli el, hogy a Horthy-hadsereg tisztjeként átállt a szovjetekhez, azt is, hogy Tildy Zoltán parancsőrtisztje volt, akit szerinte az ország palástos hóhérnak nevezett, mert köztársasági elnökként jóváhagyta a háborús bűnösök halálos ítéletét.

Pongrácz szerint Maléter Pál a felkelés napjaiban végig harcolt a Corvin köz ellen. Felháborította, hogy amikor Ödön bátyja október 27-én ezredes úrnak szólította Malétert, az ráförmedt: „Elvtárs vagyok!”*433 Leírta, hogy amikor az ezredes október 28-án először ment át a Corvinba, géppisztolyos őrökkel kellett kísértetnie, nehogy meglincseljék. Ebben lehet igazság: a Corvin köz egyik alparancsnoka évtizedek múltán is állította, hogy Maléter nem is volt ezredes, csak főhadnagy, Erdélyben a Rongyos Gárda hadnagyaként irtotta a magyarokat, a Kiliánból az általa felheccelt kulákok és ávósok lőtték a Corvint. A történelem tragikus fintora, hogy a belügyi szervek viszont azzal vádolták Malétert, hogy az emlékezőt, mint közönséges bűnözőt, őrnaggyá léptette elő.

A Nemzetőrség alakuló üléséről Pongrácz Gergely azt írta: „Az értekezlet több száz résztvevőjének lehet hogy a fele… beépített ügynök volt.”*434 Valaki Malétert éltette. Erre Pongrácz felállt s leintette az őt csillapítani akaró Király Bélát: „Valaki közületek azt kiáltotta, hogy éljen Maléter ezredes, Budapest hőse! Remélem, az illető nem ávós, csak rosszul van tájékoztatva, ugyanis Maléter ezredest az eddigi tettei után csakis az ávósok és az oroszok tarthatják hősnek.” Elmondta, hogy október 26-án a Kiliánban harcoló harminc felkelőnek elfogyott a lőszere 194s át akartak menni a Corvinba utánpótlásért. Maléter lefegyvereztette őket, kettőt saját kezűleg agyonlőtt, a többit kikergette a szovjet tankok elé; hét felkelő elesett. „Ami azonban az ő halálos ítéletét is jelentette – írta könyvében. – Csupán a sors iróniája, hogy ezt az ítéletet saját elvtársai hajtották végre 1958-ban rajta… Sorsát azonban a forradalom győzelme után sem kerülhette volna el, mert bűneiért neki is éppúgy kellett volna felelnie, mint ávós elvtársainak.”*435 A számos szemtanú, aki megemlékezik az értekezletről, egybehangzóan állítja, hogy a vita Pongrácz és Maléter között azért robbant ki, mert az ezredes megpofozott két felkelőt. Maléter: „Megpofoztam őket, nem tagadom. Be is zárattam őket, ezt sem tagadom. És itt mondom meg mindannyiuk előtt, hogy a jövőben is megpofozok és bezáratok minden csirkefogót, még ha fegyvert visel is, ha a zsebében aranyórát és aranygyűrűket találok.”*436

Így jelent ez meg a korabeli sajtóban is. Pongrácz Gergely is idézi az ezredes szavait, aki felszólalása után „átnyúlt Király Béla feje fölött, bal kezével elkapta a nyakam, és mielőtt védekezni tudtam volna, magához húzott és megcsókolt.”*437 Erre is emlékeznek a szemtanúk, Maléter is: az ezredes egységre, a korábbi viszályok feledésére szólította fel a felkelőket.

Pongrácz, mint könyvében írta, ezek után lecsatolta a derékszíját a pisztollyal, s az asztalra dobta: „Az, aki lőtt bennünket a forradalom legnehezebb napjaiban, akár orosz, akár ávós, akár magyar katona volt – azt ellenségnek tekintjük. Egy olyan embert, akitől nekünk halottaink vannak, nem vagyok hajlandó most, a forradalom győzelme után, mint bajtársat elismerni. És ha ti, a forradalom vezetői még ezek után is Malétert a forradalom hősének tartjátok, akkor én befejeztem a forradalmat. Nekem nincs helyem köztetek.”*438

Arról nem szól Pongrácz Gergely könyve, miért maradt lemondása után a helyén, miért találkozott ilyen előzmények után újra Maléterrel.

Az utolsó találkozásra november 3-án este került sor. Pongrácz szerint két tiszt, egy tiszthelyettes, Maléter három testőre s négy fegyveres csoport parancsnoka jelenlétében. Maléter teával, kávéval, naranccsal, citrommal, banánnal, csokoládéval, süteménnyel kínálta Pongrácz Gergelyt, majd azt mondta neki: „Bajusz – azt hallottam, agyon akarsz lőni. Itt a pisztolyom, mondta, majd csövénél fogva a markolatát nyújtotta felém az asztalon keresztül.”*439

Gondoljunk bele: az ország sorsát eldöntő tárgyalásra készülő miniszter felszólít egy felkelőt, hogy ha akarja, lője agyon. Tegyük hozzá: ez a romantikus, dzsentri-lovagias magatartás Malétertől teljesen idegen volt, Pongrácznak viszont sajátja.

„Pali – mondtam neki –, ha agyon akarnálak lőni, azt nem teszem közhírré. Azokért a dolgokért, amit eddig tettél, kiérdemelted az agyonlövetésed, azonban ezekkel kapcsolatban majd a bíróság dönt, s előttük kell felelned tetteidért. Hogy megkapod-e a golyót vagy sem, az igen nagy mértékben attól is függ, hogy ezután, mint a forradalom minisztere, mit teszel.”*440

195

Ismét az olvasóra bízzuk: elképzelhető, hogy a büszke, jó hírére kényes, harminckilenc éves tábornok, a forradalom minisztere még csak nem is reagált egy hozzá képest taknyos kölyök pimaszkodására? Ehelyett elmondta, hogy a szovjet főparancsnokságra megy tárgyalni. Ismét Pongráczot idézzük: „Neked, mint a Corvin nemzetőrezred parancsnokának, van-e valami kívánságod, amit ezekbe a tárgyalásokba belevegyünk? Látod, nem akartam úgy elmenni erre a tárgyalásra, hogy a te véleményedet ne kérdezzem meg előbb. Igaz, Nagy Imre is megkért, hogy mielőtt Tökölre megyek, veled is beszéljek. Fontosnak tartja, hogy a szovjet parancsnoksággal történő megegyezés a corvinisták jóváhagyásával történjen.”*441

Finálé: a haza sorsáról a végső szót a Corvin köz vezére hivatott kimondani. Ezzel véget ér a Maléter-legenda, amely legalább annyira Pongrácz Gergely legendája is.

Csiba Lajos százados, tizenkét év elteltével, így summázta nemcsak a maga, Maléter, a Kilián, hanem a honvédtisztek zömének krédóját: „Mi pedig mindig a hivatalos, később a felkelők többsége által is elismert Nagy Imre-kormány hivatalos vonalát követtük… Mi, a felkelőkkel ellentétben, felelősek voltunk ezen kormánynak a tetteinkért.”*442

Pongrácz Gergely Maléter-legendája – a sértettségen, hiúságon, politikai-világnézeti ellentéteken túl – ebből a valóságos ellentmondásból táplálkozott.

A Kreml keze

A rádió csak október 24-én reggel kilenc órakor közölte: „Az ellenforradalmi bandák galád fegyveres támadása az éj folyamán rendkívül súlyos helyzetet teremtett… A kormányzati szervek nem számoltak a véres orvtámadásokkal s ezért segítségért fordultak a Varsói Szerződés értelmében Magyarországon tartózkodó szovjet alakulatokhoz. A szovjet alakulatok a kormány kérését teljesítve részt vesznek a rend helyreállításában. A kormány felhívja a főváros lakosságát, hogy viselkedjék nyugodtan, ítélje el az ellenforradalmi bandák véres garázdálkodását s támogassa a rendet fenntartó magyar és szovjet csapatokat.”*443 A vezetés olyan volt, mint az akaratgyenge ember, akinek ha kellemetlen mondandója van, húzza-halogatja a közlését. A harckocsik a közlemény beolvasásakor már órák óta a főváros utcáin dübörögtek, s harcban álltak a felkelőkkel.

Mikojan és Szuszlov első jelentésükben megnyugtatták a Kremlt: „Arra a kérdésünkre, közölhetjük-e a mi Központi Bizottságunkkal, hogy a magyar elvtársak urai a helyzetnek, és biztosak abban, hogy megbirkóznak vele, igenlően válaszoltak.”*444

A kedvező kép másnapra megváltozott: „Dél felé ismét feszültté vált a helyzet Budapesten.” Beszámoltak a pártközpontnál lezajlott összecsapásról: „Mindez akkor történt, amikor mi a magyar elvtársakkal a pártközpontban üléseztünk… 196Odabent hullani kezdett a vakolat, ami a magyar vezető pártfunkcionáriusok körében pánikot keltett.”*445 Hegedüs András: „Alig egy méterrel a fejünk fölött – sok vakolatot verve le – az ülésterembe egy sorozat géppuskalövés fúródott. Önkéntelenül Mikojanra néztem. A szeme sem rebbent meg.”*446

Ságvári Ágnes szerint a tárgyalások során Mikojan a politikai, Szuszlov a katonai megoldást pártolta. Ezt sem a KV-jegyzőkönyvek, sem a Kremlnek küldött jelentések nem tükrözik, de más forrásokból tudjuk, hogy igaz. Apró Antal 1957 áprilisában így számolt be szovjetunióbeli útjukról az Ideiglenes Központi Bizottságnak: „Elég sokat szorult a magyar kérdés ilyen alkalmazásáért Mikojan elvtárs. Hruscsov elvtárs többször odaszólt neki: elküldtünk, hogy rendet csinálj és ellenforradalmat csináltál, helytelenül dolgoztál.”*447 Marosán György: „Még érdekesebb volt az, amit Hruscsov Mikojanról mondott, aki kijelentette, hogy agyonlövi magát, ha újabb katasztrófára kerül sor.”*448 Ma már tudjuk, hogy az SZKP Elnökségében Mikojan volt az egyetlen, aki mindkét intervenciót ellenezte. Nem csoda, hogy november 4-e után Szuszlovot ismét Budapestre küldték, Mikojant viszont nem.

A közhiedelem szerint mindent, ami Budapesten történt, a Kremlben határoztak el. A dokumentumok nem ezt igazolják. Láttuk, hogy Gerő Hruscsov határozott követelése ellenére gyökeresen átalakította a pártvezetést. Valószínű, hogy Gerő felmentését is a magyarok szorgalmazták, Mikojanék csak rábólintottak. Ugyanaznap jelentették a Kremlnek: „Megdöbbentő, hogy [Nagy Imre rádióbeszédében] nem az hangzott el, amit a Politikai Bizottság ülésén – a mi jelenlétünkben – elhatároztak, hanem éppen az ellenkezője, nevezetesen: »A magyar kormány tárgyalásokat fog kezdeményezni a Magyar Népköztársaság és a Szovjetunió közötti kapcsolatokról, többek között a Magyarországon állomásozó szovjet haderők visszavonásáról.«”*449 Másnap felelősségre vonták a miniszterelnököt, aki közölte, hogy a PB-ülés után még egyszer összeültek beszédtervezetének megvitatására, s a munkástömegek, sőt, sok pártszervezet részéről olyan erős volt a nyomás, hogy „kénytelenek voltak belemenni ebbe a – véleményük szerint enyhe, nem kategorikus – megfogalmazásba. Gerő hozzátette, hogy ő eleinte ellene volt, ingadozott, de végül nem látott más kiutat a helyzetből és beleegyezett. Mi azt mondtuk, hogy ezt a legdurvább hibának tartjuk.”*450 Már az október 24-i Nagy Imre-beszéd fogalmazványában van egy mondat, ami nem hangzott el a rádióban. „Biztosítjuk, hogy amennyiben a törvényes rend teljesen helyreállt Budapesten, a szovjet csapatok kivonulnak Budapest területéről.”*451 Másnapra a magyar vezetés túltette magát az addig kötelező engedelmességen. Rádöbbent, hogy a szovjet csapatok jelenlétéről lehetetlen nem beszélni.

Az emisszáriusok nem titkolták bizalmatlanságukat. „A tegnapi napig az a meggyőződésünk alakult ki, hogy mivel [a magyar vezetők] félnek bizonyos lépések megtételétől, emiatt kész tények elé fogunk kerülni… Ma a kormányátalakításról nem a vezetéstől szereztünk tudomást, és úgy látszik, azt akarják, 197hogy csak a végleges döntés után értesítsenek róla bennünket, amikor a döntést már nyilvánosságra hozták.”*452

Figyelmeztették Nagy Imrét, hogy „a burzsoá demokraták bevonásának útja síkos út, óvatosnak kell lenniük, különben elcsúszhatnak, és elveszíthetik a tömegek tiszteletét.” A szovjet vezetők változatlanul ideológiájuk fantomvilágában éltek. Megkérdezték a miniszterelnököt, „terveznek-e változtatásokat a KV és a Politikai Bizottság összetételében, Nagy elvtárs azt felelte, hogy egyelőre semmiféle ilyen elgondolásról nincs szó.”*453 Ennek ellenére létrehozták a hattagú direktóriumot, amiről ugyancsak utólag tájékoztatták a szovjeteket. Az emisszáriusok határozottan követelték a szigorú kijárási tilalmat, „nemcsak éjszaka, hanem nappal is”. Nagy Imre ezt sem teljesítette. Mikojanék következtetése: „Figyelembe kell azonban venni Nagy Imre ingadozásait, aki opportunista természetének következtében nem tudja, hol álljon meg az engedményekben. A magunk részéről figyelmeztettük őket, hogy semmiféle további engedményt nem lehet tenni, ellenkező esetben az a hatalom bukásához fog vezetni.”*454

A felkelésről a szovjet vezetőknek félig-meddig valós képük volt, ám ebből teljesen helytelen következtetést vontak le. Október 26-án ismét azt jelentették, hogy „az ellenség katonai ellenállását sikerült felszámolni. A csapatoknak nincsenek közvetlen hadműveleti célpontjaik: csak kisebb elszórt összetűzések, a tetőkről leadott ritka lövések fordulnak elő a város különböző pontjain… A házakban megbújó ellenforradalmi banditák elfogásával és a lakosság lefegyverezésével kapcsolatos tevékenység a helyi szervek dolga, nem a csapatoké, amelyek ebben legfeljebb segítséget nyújthatnak.”*455 Tény, hogy aznap még a nagyobb felkelőcsoportok létszáma sem haladta meg a száz főt, ám a mozgékony, terepismerettel rendelkező, a házak védelmét kihasználó felkelők szakadatlanul támadták a szovjet egységeket. S az utca olyan bázis volt, melyet harckocsikkal nem lehetett se legyőzni, se megsemmisíteni. Nem számoltak azzal sem, hogy nincsenek „helyi szervek”, melyek az ellenállást felszámolhatnák.

Az emisszáriusok beszámoltak arról is, hogy „ma végigjártuk a város központi kerületeit, elbeszélgettünk a szovjet hadsereg katonáival és tisztjeivel. A csapatok mintaszerű magatartást tanúsítanak. A hangulat jó, a szervezettség szintén.”*456 Egy szovjet történész professzor, akit Molotov személyesen bízott meg, hogy jelentse neki a magyarországi eseményeket, feljegyezte: „Sok a sebesült, az igazán súlyosakat közülük Moszkvába evakuálják. Mikojan járt a kórházban, beszélt velük, biztatta őket.”*457

Egyetlen magyar vezető sem vélte szükségesnek, hogy kimozduljon a pártközpontból, a Honvédelmi Minisztériumból, felkeresse a harcok színhelyét, a honvéd alakulatokat, a sebesülteket. Mikojanék jelentése a szovjet csapatok hangulatáról viszont megkérdőjelezhető. A Szovjetunió Honvédelmi Minisztériumának összesítése szerint 1956-ban hatszázhatvankilenc halottjuk és ezerötszáznegyven sebesültjük volt, ezeknek mintegy fele november 4-e előtt. Jelentős veszteség ez ahhoz képest, hogy a csapatokat csak flottademonstrációra készí198tették fel. A harckocsikban bennégett, gyerek nagyságúra zsugorodott holttestek látványa borzalmas volt az utca számára is, hát még saját bajtársaiknak. Amikor a szovjetek kivonultak Budapestről, halottaikat teherautókra hányva vitték magukkal. A hullahalmokat kötéllel kötözték át, nehogy a holttestek leessenek. Az alakulatokat, feltehetőleg azért, hogy ne „fertőződjenek meg” a megbízhatatlannak tartott magyar csapatoktól, nem laktanyákban szállásolták el. A nyílt utcán, tereken, harckocsikban, teherautókon aludtak. Az élelmiszer-utánpótlás akadozott. Előfordult, hogy a katonák marharépát ástak ki a kültelki földeken, mert nem volt mit enniük.

A hadművelettel párhuzamosan beindult a propagandagépezet is. A Szovjetunióban a sajtó – részben Hruscsov intenciójának megfelelően, hogy várják ki, mivé fajul a dolog, részben híven a Kreml régi gyakorlatához, hogy amiről nem beszélnek, az nincs – alig foglalkozott a magyar eseményekkel. S ha mégis, csak igen röviden, eldugva az újságok hátsó oldalain. A sort természetesen a Pravda nyitotta meg. Október 25-i számában jelent meg az első hír a magyar felkelésről. „Tegnap késő este reakciós földalatti szervezetek megkíséreltek Budapesten ellenforradalmi összeesküvést kirobbantani a néphatalom ellen.”*458 A hangnem végig ez volt: a felkelőket „banditáknak”, „ellenforradalmár összeesküvőknek”, „fasiszta elemeknek” nevezték, állandóan hangsúlyozva, hogy régóta tervezett és szervezett akcióról van szó, melynek hátterében az imperialista hatalmak állnak. De semmi baj: már az október 25-i számból megtudhatták az olvasók, hogy 24-én estére „az ellenséges kalandot felszámolták. Budapesten helyreállt a rend.”*459 Másnap pedig: „A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának parancsára a magyar hadsereg, a belbiztonsági alakulatok és a felfegyverzett munkásegységek a szovjet egységek segítségével 25-re virradó éjszaka leverték az ellenforradalmi puccsot.”*460

A Szovjetunióval ellentétben a keletnémet és a csehszlovák sajtó teljes gőzre kapcsolt: a két állam vezetői nemcsak bigottabbak voltak Hruscsovnál, de attól is tartottak, hogy a magyar események országukra is kihatnak. A csehszlovákok október 26-án az intervencióban való részvételt is felajánlották. A Rudé Pravo minden számában három-négy cikkben foglalkozott a magyar eseményekkel. A keletnémet „testvérlap”, a Neues Deutschland sem maradt el mögötte. A hangnem a Pravdáé: „Október 23-án és 24-én a külföldi imperialisták magyar ellenforradalmi elemek támogatásával fegyveres puccsot akartak végrehajtani a szocialista néphatalom ellen. Az ellenforradalmárokat a dolgozó nép és néphadsereg rövid időn belül leverte.”*461 Mindkét országban munkahelyi gyűlések százait tartották, melyeknek csak egyik célja volt a „magyar ellenforradalom” elítélése. A másik: „Országunk dolgozó népe kijelenti: egységesek vagyunk a párt és a kormány vezetésével.”*462 A keletnémet pártvezetők személyesen is részt vettek egész sor gyűlésen. A Neues Deutschland első oldalas, nagy cikkében Walter Ulbricht kijelentette: „teljesen egyetért [az előtte felszólaló] szerszámkészítő véleményével…, aki kifejtette, hogy a magyarországi reakciós erők 199támadását csírájában el kellett volna fojtani. A magyar eseményekből le kell vonni a tanulságot…, hogy a dolgozóknak és államhatalmuknak éberebbnek kell lenniük.”*463 Hasonlóképp reagált a román sajtó is. „1956. október 23-át követően az Előre szerkesztőségében csak arra volt jogunk, hogy az Agerpress egyoldalú tájékoztatását közöljük – emlékezett a lap főszerkesztője. – A román hírügynökség kizárólag arról adott jelentéseket, miszerint a nemzetközi imperializmus ellenforradalmat robbantott ki Magyarországon, hogy rést üssön a szocialista tábor falán. Az egész román sajtó az Agerpress rémtörténeteit közölte.”*464

A lengyel és a jugoszláv sajtó rokonszenvezett a magyarországi eseményekkel. A Trybuna Ludu, a párt lapja október 26-án kijelentette, hogy a Lengyel Egyesült Munkáspárt szolidáris a magyar nép „jogos kívánságaival”, bár a felkelőket „ellenforradalmi elemeknek”*465 nevezte. Két nappal később azt írta: „A magyarországi események minden becsületes lengyel lelkiismeretét megrázzák”, s figyelmeztetett, hogy a felkelés okát nem szabad olyan „leegyszerűsítő magyarázatokra visszavezetni, mint a »külföldi kémszervezetek tevékenysége« vagy unos-untalan az ellenforradalmat keresni.”*466 A Pro Postu a magyar forradalmat „az egész világ munkássága ügyének” nevezte s leszögezte: „A magyar tragédia legfőbb okozói a sztálinisták voltak.”*467

A két nagy nyugati kommunista párt közül a franciák egyértelműen a Kremlt követték. Az olaszok haboztak, de aztán ők is átvették a Pravda hangját: „Ez a népellenes kaland az imperialista hatalmak hosszú felforgató munkájának eredménye, akik nem tágítottak attól a bűnös szándéktól, hogy tönkretegyék a népi demokratikus államot annak érdekében, hogy visszaállítsák a kapitalista rendet.”*468

Fordulópont

Október 28-a fordulópont volt 1956 történetében. Ahogy a Szabad Nép vezércikke fogalmazott: „Hajnalodik magyar hazánk felett.”*469

A rádióban reggel hat órakor a Katonai Parancsnokság – nem tudni, mit rejt ez az elnevezés – közölte, hogy „a fegyveres ellenállók és a hadsereg megbízottai között az ellenállók kérelmére tárgyalások kezdődtek.”*470 Tizenhárom óra húsz perckor hangzott el Nagy Imre tűzszüneti felhívása, tizenöt óra három perckor a honvédelmi és a belügyminiszter tűzszüneti parancsa. Tizenhét óra huszonöt perckor a miniszterelnök szólt az országhoz. Utána a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének közleménye következett: a KV helyesli a kormánynyilatkozatot, s a rendkívüli helyzetre való tekintettel hattagú elnökségnek adja át a pártban a teljhatalmat.

Nagy Imre rádiószózata patetikusan kezdődött: „Ezeresztendős történelmünk során a sors nem fukarkodott népünket és nemzetünket sújtó csapásokban, de ilyen megrázkódtatást hazánk talán még sohasem élt át.” Ezután következett, amire az ország napok óta várt: „A kormány elítéli azokat a nézeteket, melyek 200szerint a jelenlegi hatalmas népmozgalom ellenforradalom volna… Ezekben a megmozdulásokban elemi erővel bontakozott ki egy nagy, egész népünket átfogó és eggyé olvasztó nemzeti demokratikus mozgalom.”*471 A kormány lényegében magáévá tette az utca követeléseit, bár a többpártrendszerről, a szabad választásokról nem nyilatkozott. Bejelentette a tűzszünetet, az ÁVH feloszlatását, új karhatalom alakítását a honvédség és a rendőrség alakulataiból, amnesztiát a harcokban részt vevőknek, a Kossuth-címer visszaállítását, március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítását. Közölte, hogy megállapodtak a szovjet kormánnyal: a szovjet csapatokat kivonják Budapestről, és tárgyalásokat kezdenek a szovjet haderő távozásáról Magyarországról.

A fordulat egyértelmű és alapvető. Az október 26-i kudarc után egy nappal Nagy Imrének a pártvezetéssel is, a szovjet emisszáriusokkal is sikerült elfogadtatni a koncepciót, melyet addig csak Donáth Ferenc és Losonczy Géza képviselt egyértelműen.

Október 23-tól a Központi Vezetőség, a Politikai Bizottság szinte folyamatosan ülésezett. A PB és a KV tagjai 28-ig nem hagyták el a pártközpontot, ott aludtak, fotelekben, a padlóra fektetett, párnázott ajtókon, ott főztek számukra, az apparátusnak, az őrségnek. Információik jórészt a pártügyelet jelentéseire korlátozódtak – már aki hozzájutott ezekhez. Ma már dokumentálható ez a permanens ülésezés. Október 27-én reggel a Politikai Bizottság, délelőtt, majd este a Rendkívüli Bizottság (direktórium) ülésezett. 28-án hajnalban a szovjet vezetőkkel tárgyaltak, kora reggel a Politikai Bizottság, tizenegy órakor a Központi Vezetőség ült össze.

Az üléssorozatról a résztvevők emlékezései ellentmondásosak. Marosán György: „Október 28-án a Parlamentből átmentem a pártközpontba… Az épületben a felbomlás, a szétzüllés jelei. Nemsokára összeül a KB, PB-ülést már nem is tartanak.”*472 Ezután beszámol – az október 26-i ülésről. Vas Zoltán szerint 28-án délelőtt a KV ülésezett és Nagy Imre ellen fordult, aki a szovjet vezetőktől kért és kapott támogatást – ám emlékezése oly zavaros, ellentmondásos, hogy forrásként nem használható. A jegyzőkönyvvezető, Ságvári Ágnes könyvében meg sem említi az október 28-i KV-ülést. Az egykori Párttörténeti Archívumban lévő emlékezésében eléggé pontosan leírja a 28-i tanácskozást – ám ő is 26-ra datálja. A rendőrségen tett tanúvallomásában a PB-ülés és a kormánynyilatkozat közötti lényeges eltérésekre hívta fel a figyelmet. Földes László: „28-ára összehívták a KV-t… Az ülést egyébként kapitulációs ülésnek neveztem. Az első felszólaló Lukács György volt. Rendkívül drámai hangon beszélt azokról, akiknek magyar vértől véres a kezük és ránk [a stábra] mutogatott.”*473 Köböl József emlékezése szerint a direktórium 28-án hajnalban ülésezett, utána Kádár tájékoztatta a KV tagjait a felkelés értékelésének megváltoztatásáról. Nyers Rezső: „Az eseménysorozatnak a vége maradt meg élesen a fejemben: október 28. Ismét összeült az egész Központi Vezetőség. Felmerült, hogy elismerjük-e a nép megmozdulásának a felkelést? Elismerjük-e jogos népfelkelésnek és a népharag megnyilvánulásának vagy ellenforradalomnak minősítjük? Nem volt megegye201zés… És aztán szétszéledt a Központi Vezetőség, ez volt az utolsó ülése. Vége.”*474 Hegedüs András: „Így következett be október 28-a. Éreztük, hogy valami érlelődik, valami készül. A PB a reggeli órákban ülésezett Nagy Imre nélkül, akiről úgy tudjuk, hogy a szovjet nagykövetségen Mikojannal és Szuszlovval tárgyal; úgy 11 óra tájban érkezett és közölte, hogy az SZKP Elnöksége a vezetés teljes átalakítását és mindazok kihagyását javasolja, akik diszkreditálták magukat… Először Nagy Imre, majd Jurij Andropov is felvetette, hogy az adott helyzetben az lenne a legokosabb, ha Gerővel, Pirossal és Batával egy időre a Szovjetunióba távoznánk. Ezt én őszinte örömmel fogadtam… A javaslatot Gerő is helyesnek tartotta. Az ő helyzete éppen úgy kilátástalan volt, mint az enyém.”*475

A PB október 27-i, háromórás üléséről csak a KB Iroda vezetőjének szűkszavú feljegyzései, valamint a két szovjet küldött jelentése maradtak fenn. Véglegesítették a kormánylistát; végképp kibuktatták Nagy Imre jelöltjeit. Apró Antal számolt be a katonai helyzetről „magabiztos hangnemben”*476: „A javulás ellenére lehet még fegyveres harc. Ez ellen mozgósítani. Legfontosabb feladat – átfésülni a terepet. Házakat átkutatni, ahol volt ellenállás. Fegyverek összegyűjtése. Ebben a rendőrségnek segíteni. Megerősített rendőrjáratok.”*477 Kádár János Losonczy Géza és Donáth Ferenc lemondásáról referált. A Rendkívüli Bizottság délelőtti üléseiről csak a határozat maradt fenn, ami egyértelműen a retrográd erők felülkerekedését tükrözi. A „statáriális tárgyalásokat… haladéktalanul kezdjék meg”*478; a szerkesztőségekbe politikai megbízottakat, a nyomdákba katonai cenzorokat kell küldeni; Losonczy Gézát, Donáth Ferencet, Tánczos Gábort el kell távolítani a pártközpontból. (A Donáthot és Losonczyt hazaszállító gépkocsi összeütközött egy szovjet tankkal. Donáthot agyrázkódással kórházba kellett vinni.) A PB úgy döntött, hogy „a direktórium vizsgálja meg Kopácsi e. dolgát is”*479, ám a határozat erről nem szól. A felettébb jól tájékozott Szerov még aznap jelentette Mikojannak és Szuszlovnak, hogy a főkapitány ellen pártvizsgálat indul. Az esti ülésről készült néhány mondatos emlékeztető viszont így végződik: „Eszmecsere a fő kérdésekről. (Nagy e. [elvtárs] a vita alapján elkészíti.)”*480 Csak a későbbi események ismeretében derül ki: ez a kurta mondat azt jelenti, hogy a párt csúcsszerve elfogadta a miniszterelnök megváltozott nézeteit.

Hogyan zajlott le a sorsdöntő vita, arról semmit sem tudunk. Csak a végeredményt. Nagy Imre átlépte a Rubicont. Legyőzte kételyeit, megszűnt tétovázni s keresztülvitte akaratát. Fogalmazhatjuk úgy is: végre-valahára a sarkára állt. De úgy is, hogy felismerte: most már maga mellé tudja állítani a pártvezetés többségét. Mindkét tényező közrejátszott. Azt tudjuk, hogy a mindent eldöntő ülésen Kádár János, Szántó Zoltán, Münnich Ferenc mellette voksolt. Nagy Imre változását bizonyára döntően befolyásolta az „angyalföldi munkásküldöttekkel” való tárgyalása, melyről részletes jegyzeteket készített. De az utolsó csepp a pohárban a PB-ülés s a direktórium katasztrofális döntése lehetett. Aznap kapott szívrohamot s ájult el. S estére összeállt benne a kép: vagy most, vagy soha. Már az éjjel nekifogott programja megfogalmazásának.

202

Ezután következett a második döntő lépés: elfogadtatni a határozatot a szovjet emisszáriusokkal. Már csak azért is, mert ismét az történt, amit a szovjetek már többször kifogásoltak: kész tények elé állítják őket. Hogyan sikerült elfogadtatni a megváltozott értékelést, arról ugyanolyan keveset tudunk, mint a döntést megelőző vitáról. „Megállapodtunk Kádárral és Nagy Imrével – jelentették a küldöttek Moszkvának –, hogy este leülünk egy nem hivatalos, baráti beszélgetésre.”*481 „Éjszaka elmondtam a szovjet elvtársaknak a véleményemet” – számolt be Kádár az október 28-i PB-ülésen.*482 Hogy mit mondott (mondtak? – nem biztos, hogy Nagy Imre is jelen volt), arról a sebtében hazarendelt Szuszlov beszámolója tanúskodik az SZKP Elnökségének ülésén (ugyancsak egy hevenyészett feljegyzés alapján): „Október 28-án reggel 5 órakor bejött Kádár és felvetette azt a kérdést, hogy a szakszervezetek a felkelők megítélésének megváltoztatását követelik, azt, hogy értékeljük nemzeti demokratikus felkelésként… A mi vonalunk most: ha már a kormány a tűz beszüntetését tervezi, parancsnokságunk kidolgozza a Budapestről való csapatkivonulást elrendelő parancsot.” Az Elnökség ezzel nem értett egyet. Igaz, az eseményekről szinte órára tájékozott Hruscsov hagyott egy kiskaput. Az igen éles vitát így zárta le: „Véglegeset később mondunk.”*483

Az október 28-i PB-ülés fontosságát bizonyítja, hogy azon Mikojan és Szuszlov is részt vett, mi több, Mikojan igen aktívan, nemcsak véleményt mondva, hanem utasításokat osztogatva, ami máskor nem fordult elő.

A hangot az elnöklő Kádár adta meg: „Lehetővé kell tenni a fegyverletételt anélkül, hogy ellenforradalmároknak tekintenénk a harcban részt vevőket.” Nagy Imre ezúttal egyértelmű volt: „Ha mi a széles alapokon nyugvó mozgalmat ellenforradalomnak értékeljük, mint ahogy először annak értékeltük, akkor nem marad más lehetőség, mint az az út, hogy fegyveres tankok és tüzérség segítségével verjük le. Ez tragédia. Most már látjuk, hogy ez az út nem a mi utunk… Nagy, hatalmas népi erőkre, amelyek mozgásban vannak, támaszkodni kell, és élére kell állni… Szovjet csapatok: a tűzharcból ki kell vonni, párhuzamosan magyar csapatokat kell bedobni: honvédséget, demokratikus rendőrséget, munkásokra támaszkodni, és én nem zárom ki a diákságot sem.” A miniszterelnök nemcsak az események addigi értékelését, a pártvezetést is keményen támadta: „Ilyen tragikus helyzetben, amiben most vagyunk, maga az, hogy a kérdések véletlenül merülnek fel, annak éppen a pártvezetés csődje az alapja… Direktórium munkamódszere ellen szólok: amikor harmad-, negyed-, ötödrangú kérdésekkel foglalkozik, és nem azzal, amivel végre ma.” Ez nyilvánvalóan az előző napi vitákra és döntésekre vonatkozott. Mi több: életében talán először, keményen visszavágott a szovjet vezetőknek: „Mikojan elvtárs felém fordult és azt mondta, hogy szilárdabban kell állni. Én ott nem fogok szilárdan állni, ahol a párt érdekei továbbmenést követelnek.”

Szántó Zoltán csak megismételte a miniszterelnök gondolatmenetét: „Az idő sürget, a helyzet nagyon súlyos. Nem mehetünk tovább azon az úton, hogy 203munkásokra tüzeljünk. Mi politikailag és morálisan egyre inkább izoláljuk a pártot azoktól a tömegektől, akik szimpatizálnak velünk és követtek minket.” A többiek, azok is, akik két nappal azelőtt meghiúsították a fordulatot, s egy nappal korábban még homlokegyenest más véleményen voltak, (bizonyára kényszeredetten) rábólintottak a miniszterelnök s a párt első emberének véleményére. Ennek más oka nem lehetett, mint az, hogy a szovjet vezetők is jóváhagyták a döntést, amit jelenlétükkel súlyosbítottak. Leginkább még Hegedüs András ellenkezett: „Ha az egyezségeknél tovább megyünk, akkor két út lehetséges, vagy a burzsoá restauráció több párt részvételével, vagy fasiszta formában.” Azért még ő is hozzátette: „Vagy nagyon erős szovjet megszállás, ami a szovjet kormánynak és nekünk is nagyon nehéz.”

Azért a szovjet küldötteknek is voltak fenntartásaik. „Ha holnap újabb engedmények lesznek, akkor már nem lehet megállni… A kormány és a fegyveres felkelők ne álljanak le tárgyalni egymással… Meg kell követelni, hogy támogassák a kormányt, és feltételeket a kormánnyal szemben az ifjúság nem támaszthat.” Mikojannak volt egy oldalvágása Nagy Imre felé is (erre replikázott a miniszterelnök): „Mi tiszteljük Nagy elvtársat, őszinte embernek tartjuk, de néha nagyon könnyen kerül mások befolyása alá. De hogy szilárdak legyünk, végleges álláspont kell.”*484

Azt már a szovjetek is látták, hogy a PB, a KV cselekvésképtelen. A megoldást abban keresték, hogy javasolták a direktórium átkeresztelését pártelnökséggé. Ez több volt puszta névváltoztatásnál. A Rendkívüli Bizottság a PB és a KV alá rendelt operatív testület volt. Az Elnökség viszont teljhatalmat kapott. A KV-ülésen feltett kérdésre, hogy az addigi vezető szervek megszűnnek-e, Kádár válasza: „Lényegében igen.”*485 A szovjetek úgy vélték, ezzel a néhány fős testülettel könnyebben szót értenek, mint egy (elvben) százfős Központi Vezetőséggel. Ezért is akarták a direktóriumot változatlan személyi összetételben megtartani Elnökségként. Ebben a testületben úgy-ahogy megbíztak. Ám azonnal ellenállásba ütköztek. Szántó Zoltán: „Ne terheljük a pártdirektóriumot olyan ballasztokkal, amely nehezíti a munkát. Ne terheljük meg Hegedüs elvtárssal sem, mert még mindig rabja a régi módszereknek.” Nagy Imre: „Hegedüs elvtársnak igen komoly része van abban, hogy a vezetőségen belül ilyen komoly ingadozások vannak.” Kádár óvatos volt: „Hogy munkamódszereiben sok régi van, az fennáll, de a bizottság összetétele miatt nem látok veszélyt.” Gerő: „Becsületes, elvhű tehetséges kommunistának tartom.” Mikojan: „Van befolyása a pártban, múltja is jó, maradjon, hasznos lesz.” A PB hat szavazattal négy ellen Hegedüs mellett döntött. Ám Köböl József és Szántó Zoltán nem nyugodott bele a kudarcba, újra támadtak. S Kádár retirálása eldöntötte a vitát: „Javaslatomat visszavonom, maradjon ki.”*486 A PB nyolc szavazattal három ellen kibuktatta Hegedüst a pártvezetésből.

Szóba került az ülésen az is, hogy az éjszaka a SZOT vezetői tárgyaltak az ifjúság és az Írószövetség képviselőivel. A tárgyalásról szinte semmit sem tudunk. 204A Népszava október 28-i számában közölte a Szakszervezetek Országos Tanácsa, az Egyetemi Forradalmi Diákszövetség és a Magyar Írók Szövetsége közös felhívását. Kádár János ennek olyan jelentőséget tulajdonított, hogy éjjel elment a SZOT-ba tárgyalni s leállíttatta a Népszava terjesztését. Mikojan is foglalkozott az üggyel a PB-ülésen, mi több, az SZKP Elnöksége is Moszkvában. Hogy miért, az teljességgel érthetetlen. A felhívás olyan volt, mint minden felhívás azokban a napokban. S csak abban radikálisabb a kormánynyilatkozatnál, hogy a felelősök megállapítását is követelte. (Ettől félt a jó szimatú Gerő napok óta.) Lehetséges, hogy Kádár János valóban félt egy másik hatalmi központ kialakulásától? Vagy csak ürügynek szánta ezt a kérdést annak bizonyítására, hogy ha nem lépnek, végképp kicsúszik kezükből a vezetés? A helyzethez és Kádár alkatához inkább az első illik. Akkor már tudta, hogy Magyarországon lényegében munkásfelkelés zajlik, tehát joggal félhetett a munkások szervezetétől.

A Politikai Bizottság után a Központi Vezetőség ülésezett. Ugyan már semmi értelme sem volt, de a párt szervezeti szabályzata megkövetelte ezt a formalitást. Kádár igyekezett minél gyorsabban pontot tenni az ügyre. Ez meg is történt, két ellenszavazat ellenében. A pártelnökség tagja Apró Antal, Kádár János (elnök), Kiss Károly, Münnich Ferenc, Nagy Imre, Szántó Zoltán lett.

Az ülésen Nagy Imre már nem volt jelen, a programját fogalmazta. Mintegy szimbolizálva, hogy a párt vezető szerepét átveszi a kormány. Gimes Miklós szerint október 27-én húsz óra tájban telefonált a főkapitányságra Jánosi Ferenc, s közölte a miniszterelnök ott tartózkodó híveivel, hogy Nagy Imre megváltoztatta álláspontját a felkelésről. Egyben kérte Gimest, dolgozzanak a miniszterelnök másnapi beszédén. Október 28-án reggel a pártközpontba vitték a miniszterelnök számos közeli hívét: Losonczy Gézát, Donáth Ferencet, Haraszti Sándort, Gimes Miklóst, Vásárhelyi Miklóst, Szilágyi Józsefet, Fazekas Györgyöt, Széll Jenőt, Lőcsei Pált, Oszkó Gyulát, Déry Tibort. A miniszterelnök tizenöt perces beszédén tizenegy órától tizenhat óráig elsősorban Losonczy és Donáth dolgozott, de még féltucatnyian részt vettek a fogalmazásban. Nem volt könnyű szülés.

Déry Tibor: „Harasztival együtt vissza az emeletre, N[agy] I[mre] valahol beszédét fogalmazza, Haraszti bemegy hozzá, Jánosi is, egyedül maradok, folyosón várok, nem akarok bemenni, ha N I nem hív. Végül mégis bevisznek, azt hiszem, Gimes, N I-t kihívták, Szuszlov, Szepilov [!] van itt, asztal körül Gimes, Fazekas, Losonczy, Lőcsei (?), elolvassák, ami eddig készült, stilizálunk. Közben N I visszajön, elolvassa, amit hozzáírtunk. »Ez nem megy így, csak azt érik el, hogy kimegyek és újraírom az egészet.« Harc mondatról mondatra pártstílus stb. ellen, végül is elvesztem a türelmemet, kimegyek… Egy alkalommal a KV előszobájában találkozunk az éppen kijövő N I-vel, mellette Jánosival, veszekednek, Ján/osi/ kimegy s becsapja az ajtót. N I: eridj a fenébe! Jóval később Gimes kijön: a beszéd jó lesz! De még az ut[olsó] pillanatban le kellett alkudni egy-egy rossz, időszerűtlen mondatot.”*487 A Minisztertanács alakuló ülését dél205után két órára hívták össze. A miniszterelnökre több órát várakoztak. Nagy Imre: „A meghatódottságtól elfogultan, néha elérzékenyülve olvastam fel a szöveget, amit a Minisztertanács egyhangúan jóváhagyott.”*488 Aztán hangzott el a kormányprogram a rádióban.

Nem egészen fél napba tellett, hogy forduljon a kocka, eldőljön a magyar forradalom további sorsa. Hogy megértsük ezt a folyamatot, tudatosítanunk kell magunkban: a forradalomban minden másképp van, mint a mindennapokban. Más az események logikája, más szerepe van az időnek, mások a dimenziók, mások a koordináták. A hétköznapok cammogásában elképzelhetetlen, hogy egy ország vezetői félnaponta alapvetően megváltoztassák a véleményüket. A forradalom rohanásában, időhiányában ez mindennapos. A gondolatok, érzelmek, sejtések a mélyben érlelődnek véleménnyé. Nem kevésbé fontos eleme 1956 döntési mechanizmusának, hogy lényeges határozatok puszta szóvirágok maradtak, más döntéseket nem a hivatalos testületi üléseken hoztak vagy menetközben egyszerűen megváltoztattak. A forradalmat is emberek alakítják, de az embereket a forradalom alakítja.

Nagy Imre, Kádár János s a többi magyar vezető pályaívét, pálfordulásait még csak-csak követni tudjuk. De mi késztette a két szovjet küldöttet, hogy egy éjszakai beszélgetés nyomán gyökeresen megváltoztassák a véleményüket, beleegyezzenek abba, amiről addig hallani sem akartak, a szovjet csapatok kivonásába Budapestről? Bizonyára sokat nyomott a latban, hogy Nagy Imre álláspontját a párt első embere, Kádár János is képviselte. De az október 28-i vitában Mikojan megfogalmazott egy addig szóba nem került félelmet is. Azt, hogy a magyar hadsereg átáll a felkelők oldalára. Két nap múlva, utolsó (?) jelentésükben bővebben is kifejtette ezt: „Van azonban egy nagy veszély: a magyar hadsereg mindeddig várakozó álláspontot foglalt el. A mi katonai tanácsadóink azt mondják, hogy a magyar tisztek és tábornokok viszonya a szovjet tisztekhez az utóbbi időben megromlott, nincs meg az a bizalom, ami korábban megvolt. Előfordulhat, hogy a felkelők ellen bevetendő magyar egységek átállnak a felkelőkhöz, s akkor ismét szovjet csapatok hadműveleteire lesz szükség… Amíg a magyar csapatok nem tanúsítanak ellenséges magatartást, a jelenleg itt tartózkodó csapatok elégségesek. Ha a helyzet tovább romlik, akkor persze újból át kell tekinteni ezt a kérdést a maga egészében.”*489

206
Városok, falvak, emberek
A vidék forradalma

Magyarország tízmillió lakosa közül nyolcmillió vidéken él. 1956 az ő forradalmuk is volt.

A vidéki események gyakran hasonlóak a fővárosiakhoz. Ezeket csak futólag említem. Elsősorban azt és annak okait igyekszem ábrázolni és elemezni, amiben a vidék forradalma eltért Budapesttől.

Noha Debrecenben a tüntetés hamarabb kezdődött, mint Budapesten, itt volt az első fegyveres összecsapás, itt az első halottak, a forradalom szele a vidéket némi késéssel érte el. A vasúti összeköttetés megszűnt vagy akadozott, a fővárosi újságok nem jutottak el vidékre, a rádió sablonos és tendenciózus híreiből nehéz volt eligazodni, a Szabad Európa is az események mögött kullogott. A legfőbb hírvivők a vasutasok, az ingázó munkások, a fővárosból hazatérő diákok voltak. Objektív beszámolót, a helyzet értékelését természetesen tőlük sem lehetett várni.

„A hangulat falun most kezd erősebben romlani” – olvashatjuk a Vas Megyei Tanács október 25-i jelentésében.*490 Ez lényegében az egész országra jellemző volt. A falvakban általában október 26-án került sor tüntetésre, egyben a forradalom győzelmére. Az eldugottabb, kisebb településeken gyakran október 28-án, vasárnap, amikor a község népe összegyűlt a templomban.

A falvakban az események mintha közös forgatókönyv szerint zajlottak volna. Valójában a közös helyzet teremtett közös megoldásokat. Néhány hangadó a hírek hatására összedugta a fejét, s elszánta magát a cselekvésre. Falugyűlést hívtak össze a főtérre, ahol elszavalták a Nemzeti Dalt, szónoklatot tartottak, ismertették követeléseiket, majd elénekelték a Himnuszt, a Szózatot. Ezután a tüntetők körbejárták a falut, nemzetiszín zászlókkal, a Kossuth-nótát énekelve, jelszavakat skandálva. Az otthonmaradtak vagy a kapuból éljenezték őket, vagy maguk is beálltak a menetbe. A tanácsházáról, a pártházról, a tsz-irodáról leverték a vörös csillagot, ledöntötték a szovjet emlékművet, elégették a begyűjtési iratokat, az adóíveket. Az indulatok a rendszer érzelmileg soha el nem fogadott vagy lejáratott szimbólumai ellen irányultak, de a szocializmust, a szocialista államrendet a falu sem kérdőjelezte meg. A hárommillió koldus országának, a cselédsorsnak, a nagybirtoknak még nagyon is élő rémképe fenyegetőbb volt a kolhozrendszernél is. A tanácselnöknek, párttitkárnak általában 207nem esett bántódása, legfeljebb néhány pofon csattant el, a házuk ablakát dobták be kővel. Nem utolsósorban a szüreti bor hatására. Ahol nem termett szőlő, ott a kocsmában hajtottak fel néhány pohárral, hogy növeljék a bátorságukat. Nem csodálható: az évtizedes elnyomás után nagy merészség kellett a rendszer ellen lázadni. A rendőrség nem avatkozott be a tüntetésbe, a rendőrök gyakran beálltak a felvonulók közé, jó néhányan a funkcionáriusok közül is. Más vezetők elmenekültek a faluból.

A legtöbb helyen még aznap megalakították a Nemzeti vagy Forradalmi Tanácsot vagy Bizottságot (Bizottmányt). Bár Szegeden például Néptanácsnak, Kiskunhalason Munkás-Paraszt Forradalmi Bizottságnak, Debrecenben Szocialista Forradalmi Bizottmánynak, Fehérgyarmaton Munkás-Paraszt Katonai Tanácsnak, Furtán Nemzeti Szocialista Forradalmi Bizottmánynak nevezték. A település vezetőinek általában tekintélyes középparasztokat, helybéli értelmiségieket (tanító, orvos, gyógyszerész, ügyvéd) választottak. A pedagógusok szinte mindenütt részt vettek az új vezetésben. Az egykori kisemmizettek gyűlölete a basaparasztok ellen csökkent, de nem szűnt meg. Az egykori szegényparasztok, napszámosok közül viszont többen kompromittálták magukat az elmúlt években. Az új vezetők közül többen játszottak szerepet a koalíciós évek politikai életében. Nem volt ritka, hogy a funkcionáriusokat megerősítették tisztségükben. A tanácstitkárt – jegyzőnek átkeresztelve –, s a tanácsapparátust (kivéve a begyűjtési felelőst) csaknem mindenütt meghagyták pozíciójában, hogy legyen, aki intézi a falu mindennapos apró-cseprő dolgait. Feltűnő a papok tartózkodása a napi eseményektől.

A falu követeléseit jól tükrözik az erdősmecskeiek október 29-i pontjai. A hétszáz lelkes baranyai kisfalu okos, szépen fogalmazott kiáltványát érdemes teljes terjedelmében idézni:


„Követeljük:


1./ A szovjet csapatok azonnali kivonását Magyarországról!

2./ Az egypárt-rendszer eltörlését és a szabad választások bevezetését.

3./ A teljes és bántódás nélküli szólás, gyülekezési és vallásszabadságot, a hittanoktatás látogatottsági szabadságát a gyermekek részére.

4./ A kötelező beadások teljes eltörlését!

5./ A tsz-ek teljes önállóságát!

6./ A törvénytelen transzferálások felülvizsgálását!

7./ A földek újra tagosítását, állami gazdaságok által elszakított földek visszaadását!

8./ Az általános béremelést, az általános árcsökkentést!

9./ A gyermektelenségi adó eltörlését, boradó csökkentését, családi pótlékok emelését, adók általános csökkentését!

10./ Az utazási kedvezmények kibővítését!

208

11./ Október 23-a nemzeti ünneppé nyilvánítását, március 15 és október 6 mellett.

12./ A bírósági ítéletek felülvizsgálását, 1956. júliusáig bebörtönzött politikai foglyok szabadonbocsájtását.

13./ Rákosi és társai (Farkas, Gerő) bíróság elé állítását!

14./ Az iparengedélyek visszaadását az iparosoknak!

15./ A magyar bányák magyar tulajdonba és magyar kezelés alá helyezését, különös tekintettel az uránium bányákra!

16./ Hogy a magyar ipar termékeiből az ipari munkásság arányosan részesedjék.

17./ Az erőszakos termelési szerződések eltörlését.

18./ A földműves szövetkezetek és az italboltok helyi kezelésbe adását.

19./ Hogy a helyi tanács dolgozói helybeliek legyenek.

20./ Hogy adjanak mészárszéket a községnek.

21./ Hogy a községi erdőt helyezzék vissza a község tulajdonába.

22./ Valóban és teljesen független és valóban népuralmú Magyarországot!*491


A falu követeléseinek előterébe érthetően a föld került. A nagy- vagy akár középbirtokok visszaállítására sehol sem gondoltak az országban: ez parasztlázadáshoz vezetett volna, s nemcsak az egykori uradalmi cselédek körében. A gyűlölt, majd nehezen tűrt termelőszövetkezetek azonnali feloszlatását, vagyonuk széthordását viszont általában ellenezték. Döntően a derecskei Nemzeti Forradalmi Bizottmány által is megfogalmazott okból: „A tsz-ek nem oszthatják föl készleteiket, mert az ország szükségleteit fedezni kell minden téren.”*492 A falu jelesre vizsgázott állampolgári felelősségtudatból.

Falun a föld az élet. Ezzel egyenlő súlyt kapott az önigazgatás is. Itt mindenki minden családot, minden portát, minden hold földet, gyümölcsöst, szőlőt, minden rögöt ismert. És lakóhelye minden baját, gondját, szükségletét. Követelték, hogy maguk intézhessék sorsukat: ők erre a legalkalmasabbak. Ne nyúljanak át a fejük fölött, ne mások intézzék helyettük a község dolgát, ne idegenek: ők erre a legrátermettebbek. A rövid életű forradalomban az új vezetők döntő többsége méltónak bizonyult a bizalomra. Igazolva, hogy a falu népe alkalmas tisztségviselői megválasztására.

A pártoknak nem sok szerep jutott az új vezetésben. Az 1945-ös koalíciós pártok (elsősorban a Kisgazdapárt) általában megalakultak, de nemcsak a falu, a pártemberek is többre tartották a forradalom szülte egységet, mint a pártoskodást. Az újonnan megalakult járási, megyei szerveknek alig volt hatásuk a falura; minden község élte a maga sziget-életét. Bár akadt megye, mely ilyen részletességgel igyekezett megszabni az új járási vezetés összetételét: „Legyen közöttük legalább egy, aki idáig VB-tag volt, vagy a tanácsapparátusban dolgozott, ért a közigazgatáshoz és a nép bizalmát élvezi, s legyen közöttük legalább egy jogász… Adjatok helyet megfelelő számban a honvédség és a rendőrség képviselőinek. És vonjátok be a legjobb szakembereket… Csak azokat szabad 209eltávolítani, akik durván visszaéltek a kezükben volt hatalommal.”*493 Helyes elvek, okos tanácsok, ám ezeket a falu magától is tudta. Nem volt szüksége felső eligazításra.

Egy fontos követelés hiányzik az erdősmecskeiek programjából: az ÁVH feloszlatása. Pedig ez vidéken még hangsúlyosabb volt, mint a fővárosban. A falu népe közvetlenebbül érezte a bőrén az ávós-terrort, mint Budapest. Katonai alakulatok nem állomásoztak falun, csak határőrök a nyugati és déli határ menti nagyobb településeken. A falvakban nem voltak fegyveres harcok. Mindössze öt településen fordult elő, hogy az odavezényelt alakulatok halálos áldozatot is követelő sortüzet adtak le a lakosságra. A nemzeti bizottságok megalakították fegyveres nemzetőrségüket, néhány ócska puskával, elsősorban a közrend védelmére. A rendőrség sok helyen megszűnt vagy cselekvésképtelenné vált; a helyükön maradt rendőrök csatlakoztak a nemzetőrséghez.

A forradalom lázas időszaka falun egy-két napig tartott. Ezután a forradalom csendes mindennapjai következtek. Október 29-re helyreállt a rend, az új hatalmi szervek átvették a falu irányítását. Nagypolitikával nemigen foglalkoztak, el voltak foglalva saját dolgaikkal. Csupán az alapvető, általános követelésekhez ragaszkodtak: függetlenség, szabadság, demokrácia. Bíztak Nagy Imrében, az általuk is ismert Kovács Bélában, Tildy Zoltánban. Az új kormány több miniszterét egyértelműen elutasították, noha őket legfeljebb néhány, a politikával aktívan foglalkozó falusi ismerte. A harcoló fővárossal való szolidaritásra jellemző, hogy a legistenhátamögöttibb faluban is gyűjtöttek élelmiszersegélyt a budapestieknek. Akkor is, ha reményük sem lehetett, hogy eljuttassák. Pedig a parasztra sem a jólét volt a jellemző.

Az újabb szovjet csapatok beözönlésének hírére sok településen foglalkoztak a fegyveres ellenállás gondolatával. Több helyütt konkrét tervek, intézkedések is születtek. Ellenállásra szinte sehol sem került sor. Mivel a honvédség nem vette fel a harcot, a falu belátta, hogy a fegyveres ellenállás reménytelen, csak véráldozatba kerülne. Utólag elmondhatjuk: még a jövő számára sem szolgálhatott volna mementóként. Erre csak akkor lett volna remény, ha az ország egységesen vagy többségében fegyvert fog. Október 23-a után a hatalmi gépezetet elfújta a forradalom szele. Visszatérését az ország meggátolhatta volna, de a szovjet csapatoknak nem állhatott ellen.

A falu vezetése november 4-e után az ellenállás, még inkább a forradalom továbbélésének különös formáját választotta: beépült az újjáalakult tanácsi vezetésbe. Sok helyen hónapokig, olykor fél évig is őrizték pozíciójukat. A Kádár-kormánynak falun végképp nem voltak káderei, sem elnyomó apparátusa, a szovjet csapatok pedig nem szállhatták meg az ország mind a háromezer települését. Falun ekkortájt alakultak gombamód a munkástanácsok, a legkisebb termelőüzemben is, aktív részt vállalva a passzív ellenállásban. A sztrájk kiterjedt a legkisebb falura is. Nem a mezőgazdasági munkára – betakarítani, vetni kellett, ha az ország élni akart –, hanem az ipari szövetkezetekre, földműves-szövetke210zetekre, törpeüzemekre. Számos községben tüntetésre is sor került. Fegyveres összetűzésről alig tudunk. A falu forradalmát akkor sikerült végképp leverni, amikor az államhatalom s az elnyomó gépezet annyira megerősödött, hogy csápjait a falvakba is ki tudta nyújtani.

A vidéki városok forradalma jobban hasonlít a fővároséra. Az erjesztő erő itt is a diákság, az egyetemisták, sok helyütt a gimnazisták voltak. Az értelmiség előkészítő szerepe jelentősnek mondható. A legnagyobb szerephez azok a városok jutottak, ahol túlsúlyban volt a nagyipari munkásság: egy-egy nagyüzem több ezer, olykor tízezer, azonnal hadra fogható, szervezett kádert jelentett. Velük egyenlő súlyuk, tán még nagyobb szerepük volt a bányászoknak. Részben, mert rajtuk múlott az ország energiaellátása, részben speciális munkakörülményeik miatt: ha a bányász lement a föld alá, onnan nem hozhatta fel senki. Szerephez jutottak a – nagyrészt ugyancsak bányákból – kiszabadított rabok is. Az Országos Rendőr-főkapitányság október 28-i összesítése szerint háromezer-ötszázan voltak.

A döntő különbség Budapest és a vidéki városok forradalma között az volt, hogy a szovjet csapatok vidéken csak elvétve avatkoztak be az eseményekbe, nem vettek részt a harcokban. A halott és sebesült áldozatok a magyar fegyveres erőket – ávó, rendőrség, honvédség – terhelik. Vidéken a forradalom során mintegy hatszáz ember vesztette az életét (kétszázötven október 23-a és november 4-e között, háromszázötven november 4-e után), ebből falun mindössze harminc. A legtöbben október 26-án (száztízen), október 27-én (hetvenen) és november 4-én (száztízen). A legtöbb halottja Bács, Győr, Komárom és Pest megyének volt (hetven–hetven), a legkevesebb Békés, Csongrád, Zala megyének (tíz). A sebesültek száma kétezer-ötszázra tehető. Az ország összlakosságára kivetítve Budapesten tizenötször annyian haltak meg a forradalom során, mint vidéken. Az életkor és foglalkozás szerinti megoszlás, a férfiak és nők aránya nagyjából egyforma.

A városokban ugyanúgy megvolt az események liturgiája, mint a falvakban, s ugyanúgy az események logikájából következett. Ahol volt egyetem, a tüntetés rendszerint ott kezdődött. A gyárvárosokban valamelyik üzemben. A gyülekezőhely a főtér volt, itt állt a tanácsháza, a pártház, sokszor a rendőrkapitányság. A politikai követelések nemcsak a tüntetőknek, a település vezetőinek is szóltak. A nagygyűlés után a tömeg végigvonult a városon, leverte a vörös csillagokat, ledöntötte a szovjet emlékművet. Ahol volt laktanya, ott fegyvert igyekeztek szerezni, a honvédeket maguk mellé állítani. A katonaság nem engedte be a laktanyába a tömeget, fegyvert nem adott, általában semleges volt, de több helyen fegyvert használt. Részben a laktanya védelmére, részben elrettentésként. A rendőrség nem tanúsított ellenállást. Jóval kevesebben voltak, mint a honvédek, rosszabbul felfegyverezve: általában megadták magukat. A tömeg rendszerint a rendőrkapitányságokon, az őrsökön szerzett fegyvert. A nagyobb városokban, ahol államvédelmisek is voltak, bonyolította a helyzetet, hogy ezek 211a rendőrökkel egy épületben tanyáztak, s a fogdákban gyakran voltak politikaiak is. Itt nemcsak a börtönnél került sor tüntetésre, harcra, ahol a tömeg ki akarta szabadítani a foglyokat, hanem a kapitányságoknál is. Több helyen a pártbizottság székházánál is fegyvert használtak az odarendelt ávósok. Volt, ahol megbízható – vagy annak vélt – párttagokat is felfegyvereztek a pártház védelmére. Ezek igen ritkán használták fegyverüket. Ahol összecsapásra került sor, a védők gyakran már az első rohamra megadták magukat a rendszerint fegyvertelen támadóknak. Legfeljebb még egy napig tartották magukat. A halálos áldozatokért vidéken elsősorban nem a karhatalmi erőkkel alig rendelkező kék ávó, hanem a határőrség, néhány városban (megyében) a honvédség volt a felelős.

Amíg Budapesten a szovjetek harcoltak a felkelőkkel, s a honvédséget jobbára csak őrzési feladatokra használták, vidéken a katonaság nemegyszer támadott is. Az elesettek száma jelzi, hogy a lázas forradalmi eseményekre általában október 26-án, 27-én került sor. A kormány által 28-án meghirdetett tűzszünet végképp véget vetett a még meglévő ellenállásnak. Debrecenben, Győrött a véres sortüzek hatására a honvédség már október 25-én csatlakozott a felkelőkhöz, de ez kivételnek számított. Szervezett egységként a honvédség sehol sem vette fel a harcot más fegyveres alakulatokkal (karhatalom, rendőrség). A döntő változást a katonatanácsok megalakulása hozta. A honvédség – sokak akaratával megegyezően, de felsőbb parancsra – elismerte a felkelés jogosultságát. A megalakuló – az új hatalmi szerveknek alárendelt – nemzetőrségben közösen vettek részt forradalmár fiatalok (az egyetemisták vidéken jóval nagyobb szerepet vállaltak ebben, mint a fővárosban), honvédek és rendőrök.

A Forradalmi Bizottság – használjuk ezt a gyűjtőfogalmat – már a tüntetés napján megalakult. A városokban több értelmiségi került a vezetésbe, s a tanácsi vezetők közül is többen, bár ezeket október 29-e után sok helyen leváltották. A tanácsapparátus – néhány különösen kompromittált középvezető kivételével – a helyén maradt, s az új vezetők irányításával intézte a város ügyeit. Ahol volt nagyobb üzem, ott a munkástanácsnak döntő szerep jutott a város (járás, megye) vezetésében. Egy 1960 körül kelt belügyi összesítő szerint az országban több mint kétezer munkástanács működött, a munkástanács-tagok száma megközelítette a harmincezret. Több megyei pártbizottság, a központot megelőzve, már október 28-a előtt forradalomnak minősítette az eseményeket. A városokban október 28–29-én feloszlatták a Magyar Dolgozók Pártját, s megalakították a Magyar Kommunista Pártot, új vezetőkkel. A régi pártvezetők, ávós tisztek közül sokan elmenekültek. Az otthonmaradtak egy részét később letartóztatták. Részben, hogy majd bíróság előtt feleljenek a tetteikért, részben, hogy megóvják őket az esetleges atrocitásoktól.

Az összefogás jegyében – s a tanács-, a vármegyerendszer struktúráját követve – megalakultak a Megyei (Járási) Forradalmi Bizottságok. Először október 25-én, 26-án Borsodban, Győr és Hajdú megyében, utoljára október 30-án, 31-én Békésben, Bácsban, Tolnában. A többségük (kilenc megye) október 27–28-án. A 212megyei tanácsoknak kizárólag politikai funkciójuk volt. Reprezentálni, befolyásolni tudták a megye – valójában inkább csak a megyeszékhely – közvéleményét, közhangulatát. Kezükbe került az általában józan, mérsékelt megyei sajtó. A gombamód létrejött rádióadók (Győr, Miskolc, Székesfehérvár, Debrecen, Szombathely, Kecskemét, Kaposvár, Salgótarján, Pécs, Nyíregyháza, Eger) hangja radikálisabb. Ennek az lehetett az oka, hogy a vidéki sajtó munkatársi gárdája változatlan maradt, míg az új adókhoz új emberek kerültek. Nemcsak a Dunántúli Nemzeti Tanács tett kísérletet egy regionális egység létrehozására, Miskolcon is megalakult az Észak- és Kelet-Magyarországi Nemzeti Tanács. Ezek a központi kormányzattal szembeni elégedetlenség miatt jöttek létre, de az erődemonstráción kívül más szerepük, jelentőségük nem volt. A többpártrendszer követelése vidéken közel sem volt olyan hangsúlyos, mint Budapesten. Sőt, a megyék többsége s számos város határozottan ellenezte a forradalmi egység megbontását. A pártok megalakultak, de sehol nem volt meghatározó szerepük.

A vidéki városok és vezetők közhangulata radikálisabb volt, mint a fővárosé. Nem a követelésekben – ezek lényegében megegyeztek –, hanem a követelések végrehajtásában. Vidéken az államhatalom, a fegyveres erők, a sajtó, a rádió a forradalmárok kezében voltak. A szovjet tankok nem jelentettek állandó fenyegetettséget, ugyanakkor harci célt. Nem folyt a harc a vezetésben a forradalmi s a retrográd erők között. S ami a legfontosabb: ők nem kényszerültek állandó, idegtépő huzavonára a moszkvai emisszáriusokkal. Ezért nem értették, nem voltak hajlandók tudomásul venni a színfalak mögötti iszapbirkózást, az állandó kompromisszumokat. Keményen és harcosan ragaszkodtak követeléseik következetes és azonnali végrehajtásához. Ezek közül is a legfontosabbakhoz: vessenek véget a fegyveres harcnak, számolják fel az ÁVH-t, a szovjetek hagyják el az országot, alakuljon a forradalom ügyét vállaló és vivő vezetés. Ezeket ők a saját pátriájukban megvalósították (aminek természetesen az volt az alapja, hogy a szovjetek nem avatkoztak be az életükbe), tehát elvárták az ország vezetésétől is. Több város, több megye azzal fenyegetődzött, hogy fegyvereseket küld Budapestre. Ez súlyos felelőtlenség lett volna. Hiszen nem kiképzett, jól felszerelt, nehézfegyverekkel is rendelkező katonai egységekről volt szó, hanem sebtében összeverbuvált, szervezetlen, tapasztalatlan önkéntesekről. Ilyen a fővárosban is akadt elég. A vidéki városok, megyeszékhelyek nemcsak óvakodtak megtámadni a környéken állomásozó csapatokat, de mindent megtettek a fegyveres konfliktus elkerülésére. Az érthető, hogy viharosan tiltakoztak Nagy Imre szerencsétlenül összeállított első kormánya ellen, s azzal fenyegetőztek, hogy nem ismerik el. Ám a sztrájkkal csak a kormányra tudtak nyomást gyakorolni, a szovjetekre nem.

A második szovjet intervenció után vidéken lényegében csak november 4-én voltak harcok (láttuk: száz halálos áldozat). Kisebb összecsapásokra a szovjet csapatokkal, a karhatalommal később is sor került, különösen a bányavidékeken, de a halottak döntő többsége nem harcban, hanem a tüntető tömegre leadott 213sortüzek nyomán vesztette életét. Az ország utolsó szervezett fegyveres csoportja, a „mecseki láthatatlanok” november 20-án szüntette be az ellenállást.

A városi nemzeti bizottságok vezetői ugyanúgy igyekeztek beépülni az újra megalakított tanácsi vezetésbe, mint a falvakban, de sokkal kevesebb eredménnyel. A városokba sok helyütt visszatértek a bosszúszomjas régi pártvezetők, ami a falura kevésbé volt jellemző. Az ellenállás legfőbb ereje, mint az egész országban, a munkástanácsok lettek. Általában a szovjet parancsnokok is őket fogadták el tárgyalópartnernek. Hatalmas fegyver volt a kezükben: az általános sztrájk. Ennek koordinálására igyekeztek létrehozni területi, ritkábban szakmai szervezeteiket, amit azonban a kormány megakadályozott. A sztrájkon sem a szovjetek, sem a még igen gyenge karhatalom nem tudtak úrrá lenni. Sok helyütt került sor tüntetésekre, nemegyszer fegyveres harcra is, amit általában a letartóztatások váltottak ki. A levert forradalom viszonylag hosszú utóéletének oka egyaránt volt a nép szabadságvágya s az elnyomó hatalom gyengesége. „Elrendeltem – olvashatjuk egy 1956. november végi belügyminiszter-helyettesi parancsban –, hogy a politikai osztályok felállításáig a rendőrség bűnügyi szervei kötelesek az állam belső és külső biztonsága elleni… bűncselekményeket is nyomozni, illetve felderíteni, továbbá kötelesek eljárni az izgató, uszító, valamint azokkal a személyekkel szemben, akik sztrájkot vagy más ellenforradalmi cselekményt szerveznek. Megállapítottam, hogy a rendőri szervek ezen utasításomat nem hajtották végre… Bár helyenként történnek őrizetbe vételek, az őrizetbe vett személyek azonban jelentéktelen szerepet játszó emberek, nem pedig az aktív ellenforradalmi csoportok, pogromok szervezői és vezetői.”*494

December közepére a vidék is elfáradt, reményét vesztette, kezdett beletörődni a forradalom vereségébe. Ez szorosan összefüggött az államhatalom, főleg az elnyomó gépezet megerősödésével. Újjászervezték a megyei politikai nyomozóosztályokat. Az illetékes bizottság ötezer ávósból négyezer-kilencszázhetvenet igazolt, miszerint nem volt része törvénytelenségekben. A tüntetéseket, megmozdulásokat most már a karhatalom verte le, szovjet segítséggel, brutális sortüzekkel. Nem kevésbé brutális volt a megtorlás sem. A Belügyminisztérium kimutatása szerint 1956. november 4-től 1957. március 15-ig vidéken politikai bűncselekmény gyanújával kilencezer embert tartóztattak le (Budapest: kétezer-kilencszáz) A legtöbbet Heves (ezerötszáz), Pest (ezer), Fejér (kilencszáz), Borsod (nyolcszáz), Győr (hatszáz), a legkevesebbet Békés és Somogy megyében (százötven-százötven). Vidéken a letartóztatások nem a fegyveres harcban való részvétel megtorlására, hanem a forradalmi hatalom szétzúzására irányultak.

Megválaszolásra vár a kérdés, mennyiben befolyásolták a vidéki események a forradalom menetét. Tudjuk, hogy az országra vonatkozó minden fontos döntést Budapesten, a pártvezetés különböző fórumain, majd a kormányban hoztak meg. Tudjuk, hogy október 27-ig a pártközpontban a helyi pártszervek jelentései alapján készültek összefoglalók a vidéki helyzetről. Készítettek jelen214téseket a megyei tanácsok, összefoglalókat az Országos Rendőr-főkapitányság központi ügyelete. Bizonyára készített az államvédelem is, de ezekről semmit sem tudunk. S a különböző forrásokról semmiképp sem mondhatjuk, hogy objektívak, pontosak, még kevésbé, hogy helyesen értékelik a helyzetet. Kirívó, de jellemző példa, hogy a rendőrségi összefoglalók egyetlen szóval sem említik a mosonmagyaróvári vérengzést. Nem tudjuk azt sem, a különböző információkból mi jutott el a vezetőkhöz. Tudjuk, hogy a vidéki újságok nem jutottak el a fővárosba. Tudjuk, hogy vidéki küldöttségek érkeztek a vezetéshez, elsősorban Nagy Imréhez. Ám hogy miről referáltak és tárgyaltak, arról általában nem tudunk. Tudjuk, hogy Kéthly Anna november 1-jén Bécsben így számolt be a Szocialista Internacionálé Irodájának ülésén: „A felkelésről nem fogok beszélni, az elvtársak talán többet is tudnak róla, mint én. Egyébként, ami Budapesten kívül, Magyarországon játszódott le, arról először itt értesültünk.”*495 Minden, ami ezzel kapcsolatban elhangzott, csupa-csupa általánosság. Kiss Károly a Központi Vezetőség október 25-i ülésén kijelentette: „Ha Budapesten nem vagyunk szilárdak, holnap a vidéki városokban elsöprik a kommunistákat.”*496 Nonn György még október 28-án is azt a naiv óhajt fejezte ki: „Faluban mi kezdjük. Így a tömeget meg lehet nyerni – és felhasználni.”*497 Szántó Zoltán a Politikai Bizottság október 28-i ülésén: „Az idő sürget, a helyzet nagyon súlyos. Ez idő szerint a vidéken egyre súlyosabb.”*498 A legtalálóbb Kádár János beszámolója a sorsdöntő ülésen: „Vidéken lévők nem tekinthetők ellenforradalmiaknak. Egész tarka-barka képet mutatnak.”*499 Így igaz. Vidéken nem volt ellenforradalom (Budapesten sem), a kép pedig tarka-barka. Ám ez nem visz közelebb bennünket a probléma megoldásához.

Úgy tűnik, hogy október 28-ig, amikor a vezetés átértékelte a népfelkelést, az országról csak általános, elnagyolt képük volt. Amit a vidékről megtudhattak, nem különbözött a fővárosi helyzettől. Kádár említi is a Ganz és a DIMÁVAG követeléseinek egyezését (mindkét gyáróriás küldöttsége ugyanazon a napon jutott el az addig szinte hermetikusan elzárt pártközpontba). Ám maga az a tény, hogy a felkelés vidékre is átterjedt, hozzájárult, hogy az első napokban meghozott döntések újragondolását szorgalmazzák.

Október 28-a után változott a helyzet. Ettől kezdve tömegesen jöttek a delegációk vidékről, s mint már esett róla szó, kitartóbban és konokabbul szorgalmazták követeléseik végrehajtását, mint a fővárosiak. Nagy Imrének tapasztalnia kellett az egész ország egységes akaratát, ami hozzásegítette, hogy végigjárja a forradalom útját, a függetlenségig, szabadságig.

Befejezésül néhány, részben jellemző, részben jellegzetes vidéki esemény. Nem utolsósorban a forradalom sokrétűségének, esetlegességeinek jellemzésére. Balatonföldvárt a rend helyreállítására október 29-én, a fegyvernyugvás kihirdetése után kétszáz katona s egy tüzérséggel megerősített páncélos egység szállta meg. A nyolcszáz fős községben semmi más nem történt azon kívül, hogy leverték a vörös csillagokat s ledöntötték a szovjet emlékművet. Aszalón már 215október 26-án tizenkét fős munkástanács vette át a hatalmat. A tanácsban az egykori négy koalíciós párt három-három fővel képviseltette magát. Záhonyban 24-én reggel a Budapestről érkező valamennyi vasutas leszedte sapkájáról a címeres jelvényt. Székesfehérvárott „a Belügyminisztérium Főosztály főkapitányság előtt 20.20-ig tömeg tüntetett, mely csak akkor oszlott szét, miután egy odaérkező szovjet pc. [páncél] gépkocsi tüzet nyitott. A pc. gk. tűznyitását megelőzően a magyar honvédségi és rendőrségi járőr riasztólövéseket adott le a levegőbe, amit az odaérkező pc. gk. félreértett, és beavatkozott… A tüzelésnek hét halott és tizenhárom sebesültje volt. (Rendőrök és polgáriak.)”*500 Derecskén a Nemzeti Forradalmi Bizottmány október 27-én védőőrizetbe vette a község vezetőit, mert „felelősséget érez minden magyar életért, még akkor is, ha nem úgy gondolkoztak mindig és nem úgy viselkedtek mindig, ahogy a népnek jó lett volna.”*501 Szajla község munkástanácsának október 29-i követeléseiből: „Új magyar független zsidómentes kormány alakuljon.”*502 A Somogyi Napló 1956. október 26-i számának „Milyen legyen a mai lány?” című cikkéből: „A leánynak tudnia kell, hogy jelenléte békét, tiszteletet, megbecsülést, nemes egyszerűséget jelent. Az ilyen leány társaságában a fiú nemesedik anélkül, hogy ez a gondolat öntudatos fiúbüszkeségét sértené.”*503 A mezőberényi Forradalmi Tanács követeléseiből: „Kérjük ki Törökországból Rákosit és Gerővel együtt állítsák bíróság elé.”*504 „Békéscsaba hazaszerető ifjúsága” követeléseiből, október 26.: „Kérjék ki Törökországtól Rákosit és Gerővel együtt állítsák bíróság elé.”*505 Komádi népének követeléseiből, október 27.: „Kérjék ki Törökországból Rákosit és Gerővel együtt állítsák bíróság elé.”*506 (Honnan ez a különös egyezés?) A Székesfehérvári Kisker. Vállalat igazgatójának nyilatkozatából: „Azt akarja a Kisker., hogy estélyekre, koncertekre, bálba ne pulóverben és túracipőben menjenek, iparunk által gyártott csodálatosan szép selymeket, nylont hordjanak és tűsarkú gyíkbőr, ezüst vagy arany cipőcsodákban akarjuk, hogy járjanak”. (Székesfehérvárott előző nap már emberek haltak és sebesültek meg.)*507 Csengelén elfogyott a só, nem tudtak kenyeret sütni. Elterjedt a hír, hogy egy idős ember, aki 1944-ben szervezte a Kommunista Pártot, vásárolt ötven kilót. Egy csapat büntetett előéletű huligán összeverte és kocsira rakta az öreget. Egy háznál megálltak, ittak és itatták őt is. Útközben találkoztak egy tsz-szervezővel, majd a tsz kommunista raktárosával. Őket is megverték. A bíróság ítéletéből: „A vádlottaknak az ellenforradalom időszakában, sőt azt megelőzően vagy azután, semmi ellenforradalmi cselekményük… vagy kijelentésük nem volt.”*508 Debreceni karhatalmisták nyilatkozata: „A tizenkét éves elnyomás alatt a sztálini–rákosista személyi kultusz korszakában minket is félrevezettek, minket is megfélemlítettek, ugyanúgy, mint titeket… Nem értünk egyet azzal, hogy minket a forradalmi nép gyilkosának neveznek, mivel mi nem azonosítjuk magunkat az államvédelmi hatósággal… Mélységesen fájlaljuk a kiontott vért, fejet hajtunk az elesett hősök sírja előtt.”*509 Kisteleken a lakosság egy része el akarta égetni a könyvtárban található szovjet könyveket. Mások ellenezték a könyvégetést. Megegyezés született: a 216szovjet könyvek külön polcra kerültek. Nagytőkén, október 28-án a falugyűlésén az egyik rendőrről kijelentették: „Van nekünk egy ördögünk, akit el kell távolítani!”*510 Társát viszont a nemzetőrség parancsnokává választották. Csanyteleken a százfős tömeg október 26-án a nagygyűlésről a templomba indult. Útközben megálltak a rendőrőrs előtt s felszólították a rendőröket, hogy menjenek velük. A rendőrök erre nem voltak hajlandóak. Miután imát mondtak a budapesti hősi halottak emlékére, folytatták a felvonulást, immár több százan. Ekkor a három rendőr, majd a párttitkár is csatlakozott hozzájuk.

A gyárváros

Nagyon különböző emberek voltak. A megyei pártbizottság első titkára. Az egyetemi adjunktus. A DIMÁVAG mérnöke. A Lenin Kohászati Művek hengerésze. A színész. Az anyagbeszerző. A műegyetemista. Az egykori cserkészvezető. Csak egyben közösek: Miskolcon ők voltak a forradalom bábái.

Miskolc, miután hozzácsatolták Diósgyőrt, s Magyarország arra készült, hogy a vas és acél országa legyen, százötvenezer lakosával az ország második legnagyobb városa, második ipari központja lett. 1950 és 1956 között a lakosság száma harmincegyezer fővel növekedett. Egyedül a Lenin Kohászati Művekben (a volt Vasgyárban) majd húszezer ember dolgozott. A város 1949-ben egyetemet is kapott, s a nagy vezér hatvanadik születésnapjára Rákosi Mátyás Nehézipari Műszaki Egyetemnek keresztelték el. Az egyetemnek 1956 őszén ezer hallgatója volt.

Borsod volt az ország egyetlen megyéje, ahol a forradalmi események formálásában végig részt vett a párt első embere. „A végleges munkástanács működésének hátterében Földvári Rudolf állt, mert szervezőkészsége, korábbi tapasztalata, gyakorlata és kapcsolatrendszere alapján erre nagyon alkalmas volt… Nagyon diplomatikusan maga köré gyűjtött olyan embereket, akik elfogadhatóbbak voltak, mint ő, de a szellemi alkotót én a mai napig Földvári Rudolfban látom” – emlékezik Papp Miklós, a megyei munkástanács elnökhelyettese, aki pedig nem volt megbékélve az első titkárral, s az alakuló ülésen élesen bírálta őt.*511

Földvári Rudolf 1921-ben született. 1944-ben szovjet fogságba esett, egy év múlva tért haza, belépett a Kommunista Pártba. Lakatosból lett Rákosi csodagyerekeinek egyike, akik már harmincéves korukra a csúcsvezetők közé tartoztak. A csodakáderek nem tudták, annak köszönhetik karrierjüket, hogy a haza atyja tapasztalatlan, neki elkötelezett fejbólintó Jánosokat kívánt maga köré gyűjteni. Földvári Rudolf 1953-ban a Politikai Bizottság tagja, a budapesti pártbizottság első titkára. Tagja annak a háromtagú magyar küldöttségnek, mely részt vett Sztálin temetésén. Egyike azoknak a pártvezetőknek, akiket Moszkvába rendeltek, amikor Rákosinak át kellett adnia a miniszterelnöki tisztet Nagy Imrének. Elképzelhetetlen, hogy ez a szédítő karrier ne zavarta volna meg. Ám egészséges ösztönére hallgatva, védekezésül legalább életformájával kilógott a 217sorból. „Földvári tüntet a proletárságával” – mondta róla Gerő Ernő.*512 Abban is kivétel volt, hogy Nagy Imre kormányprogramjának híve lett (ha nem is töretlenül), s egyre jobban eltávolodott Rákositól. 1954-ben kihagyták a Politikai Bizottságból, vidékre száműzték. A megyében rövidesen tekintélyt szerzett.

A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei pártbizottság már október 17-én éles hangú levelet intézett a Politikai Bizottsághoz: „A pártaktíva, a párttagság, a lakosság bizalma megrendült a KV-ben, különösen a Politikai Bizottságban és a Politikai Bizottság több tagjában… A párttagság, a dolgozók már nem hisznek abban, amit a kommunisták mondanak nekik…”*513

Az ilyen bírálatért fejek hullottak volna, ha nem jön a forradalom. Különösen, mivel nyilvánosságra is hozták.

Az előzmény a miskolci egyetemisták október 22-i nagygyűlése volt. „Először a rossz menzai ellátásról, a buszbérletekről, az egyetemi önkormányzat kérdéseiről kezdődött a vita… Egyre többen vetették fel a súlyos, országos problémákat… – Rohan az autó a szakadék felé, nem az ablakokat kell ilyenkor törölgetni – mondta Jaszlics Iván. A határozati pontokban már nevén nevezzük a gyereket: Magyarország lépjen ki a Varsói Szövetségből, és a szovjet csapatok vonuljanak ki.”*514 A miskolci hallgatók lényegében ugyanazokat a követeléseket fogalmazták meg, mint a budapesti műegyetemisták. A különbség annyi volt, hogy a miskolciak nem követeltek többpártrendszert, viszont megfogalmazták: „Az új kormány kezdjen tárgyalásokat a dunai államokkal egy konföderáció érdekében.”*515 Figyelemre méltó, hogy ezzel a követeléssel az ország számos helyén találkozunk, városban, falun egyaránt.

Ekkor döntött Földvári Rudolf úgy, hogy a megyei lapban leközli a levelet, amire természetesen nem kaptak választ. „Eljött az az idő, amikor saját felelősségemre kellett döntenem, hogy tovább hallgatunk, vagy a megye nyilvánossága elé tárjuk a véleményünket. Az volt a meggyőződésem, hogy tovább nem várhatunk, itt van az utolsó óra utolsó perce.” Arra utasította Grósz Károlyt, a megyei agit-prop. vezetőt: a lap közölje az egyetemisták határozatát, azzal a megjegyzéssel, hogy a pártbizottság „a Varsói Szerződés azonnali felmondásával és a szovjet csapatok azonnali kivonásával nem ért egyet… Hiába követelünk mi bármit, ha a nemzetközi helyzet nem teszi lehetővé.”*516 Grósz – Földvári távollétében – agyafúrtan oldotta meg a feladatot. Az újságban csak általánosságban ismertették az egyetemisták követeléseit, majd hozzátették: „Nem érthetünk egyet a diákparlament 2-ik és 3-ik pont követeléseivel.”*517 Hogy mik voltak ezek a követelések, arról nem szóltak. A rezsim szokott struccpolitikája: amiről nem beszélünk, az nincsen. A határozatot csak a lap második különkiadásában közölték, amikor már az egész város ismerte. Azért az Északmagyarország október 24-i számában is robbant bomba. Nem is akármilyen. Elég a címet idézni: „Borsod megye népe és pártbizottsága visszautasítja Gerő beszédét.”*518 S a rendkívüli kiadásban jelmondatként közölték a forradalom himnuszává vált Kossuth-nóta sorait: „Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!”*519

218

A miskolci munkásság szinte egy időben mozdult meg az egyetemistákkal. Itt lép be a történetbe az események két újabb főszereplője. Ők, Földvári Rudolffal ellentétben, a politika közkatonáiból lettek a város, a megye forradalmának vezetői. Életútjuk a Rákosi-korszak totális diktatúrájának furcsa demokratizmusát is tükrözi. A huszonhat éves Turbók Gyula édesapja pályamunkás volt, két feleségétől kilenc gyermeke született. Gyula testi hibával született (a lába béna volt), ezért tanulhatott. Népi kollégista lett, tizennyolc éves korában belépett a Kommunista Pártba, a miskolci egyetem elvégzése után a DIMÁVAG-ban lett üzemmérnök. A harmincegy éves Bogár Károlynak már a dédapja is Diósgyőrött volt munkás. Gyerekkorában rajongott a cserkészetért, ifjúvezető volt, de kizárták a cserkészmozgalomból, mert megbírált egy öregvezetőt. 1945-ben belépett a Kommunista Pártba, de folytatta a cserkészkedést. Két évig kerületi vezetőtiszt, részt vesz a párizsi dzsemborin. Naiv igyekezete, hogy a cserkészmozgalmat összebékítse a párttal, érthetően nem járt sikerrel. Alapszervezeti párttitkár lett, de 1954-ben fegyelmivel leváltották, mert „félremagyaráztam az elméletet.”*520 A fiatal esztergályos és a még fiatalabb mérnök jó barátok lettek; a tapasztaltabb esztergályos volt a hangadó. Nap mint nap tárgyalták a gyár, az ország dolgait. Október 20-án úgy gondolták, tenniük kell valamit. Szabad pártnapot akartak összehívni, hogy közösen vitassák meg a helyzetet, s ennek érdekében aláírásokat gyűjtöttek. Október 23-án hívatták őket a pártbizottságra. „Közöltem, hogy nem megyek föl – emlékezik Bogár Károly. – Féltem, azért nem mentem.” De nem hátráltak meg. A műhelyben összehívtak néhány embert, akiben megbíztak. Tizenketten – munkások, műszakiak, mérnökök, valamennyien párttagok, köztük több alapszervezeti vezető – tizenhét pontban fogalmazták meg követeléseiket. „Akkor már valamit tudtunk a pontokról, már Pesten is és a miskolci egyetemen is voltak pontokba szedett követelések. Egy kicsit beleéltük magunkat az 1848-as ifjak helyzetébe is.”*521 Nagy meglepetésükre – és megkönnyebbülésükre – követeléseikkel nemcsak az üzemi, de a városi és a megyei pártbizottság funkcionáriusai is egyetértettek. Mi több, ők javasolták, hogy az egyetemisták követeléseiből is vegyenek át négy pontot – többek között a Varsói Szerződés felmondását, a szovjet csapatok kivonulását. A munkásvezetők nem nagyon lelkesedtek ezért, de abban a hangulatban lehetetlen volt visszautasítani a követeléseket, „amikkel egyetértettünk, de azt mondtuk, nem vág bele a gazdasági és kimondottan a gyári munkásság követeléseibe, azokat bízzuk másokra.”*522 „A politikai függetlenség benne volt a 17 pontban, de a szovjet csapatok kivonása csak később került bele. Az az igazság, nem volt az átgondolva, hogy a szovjet csapatok kivonása nélkül lehetetlen a politikai függetlenség.”*523 A munkásvezetők azért dugták össze a fejüket, hogy megfogalmazzák a gyár követeléseit. Ám ahogy a pontok gyűltek, itt is túlsúlyba kerültek az egész országot érintő kérdések. Joggal, mert a diósgyőri munkásokat is ezek foglalkoztatták. Már az első pont így hangzott: „Követeljük, mint legfontosabbat, hogy az úgynevezett személyi kultusz uralma alatt magukat kompromittált személyeket – mindenre való 219tekintet nélkül – nevezzék meg és haladéktalanul távolítsák el a Központi Vezetőségből, a kormányból és az állami szervekből.”*524 Egyetlen kérdést kerültek tudatosan: nem akarták provokálni a szovjeteket. Turbók Gyula meg is fogalmazta: „Én mindig reálpolitikus voltam, tudtam, hogy itt vannak a szovjet csapatok, tudtam, hogy az ő kezükben vagyunk, hogy kötéltáncos módjára kell egyensúlyozni ahhoz, hogy megvalósulhasson az, amit akarunk, és a dolgok ne forduljanak a visszájukra.”*525 Nekik sem sikerült. A DIMÁVAG huszonegy pontját tartalmazó röplapot a járási pártbizottság adta ki. A küldöttséget munkásszervező bizottságnak nevezték el. Ez volt az ország első munkástanácsának csírája.

Másnap a DIMÁVAG-ban már izzó volt a hangulat. Egyetemisták jöttek a gyárba, s utcai tüntetésre szólították fel a munkásokat. Csak rontott a helyzeten, hogy a megyei pártbizottság szervezőtitkára is megjelent az üzemben. „Ez egy nagydarab, elhízott ember… valami brosúraszerűségből olvasott fel, illetve magyarázta volna, vagy bírta volna nyugalomra az odasereglett embereket… De pontosan a kinézete ennek az embernek, ez a kövérsége, meg a brosúrából való olvasása rettentő indulatokat váltott ki a jelenlevőkből. Mindenfélét kiabáltak rá, te is a mi zsírunkon híztál, meg hasonlókat.”*526 A tömeghangulatot ilyen pórias tényezők is alakították. A szervezőtitkárt úgy kellett kimenekíteni a gyárból.

Földvári Rudolf, akit értesítettek a történtekről, kiment a gyárba. „Koós Pistával meg Patakival gyűrűt vontunk a targonca köré, mert fenyegető volt a hangulat Földvárival szemben. Nem a személyével, hanem a funkciójával szemben. Gyuszi is, én is csitítottam a népet, végül elértük, hogy csend lett. Már nem emlékszem pontosan, hogy Rudi mit mondott, de tény, hogy tíz perc után, talán még annyi sem telt el, tűzbe ment volna érte a tömeg. Azt határozottan állítom, hogy sem a rendszert nem szidta, sem a vezetőit, nem tagadta meg a beosztását, kommunista voltát, de amit mondott, és ahogyan mondta, az tetszett a köznépnek.”*527

A munkásvezetők legfőbb törekvése az volt, hogy a tömeg ne vonuljon az utcára. Ekkor már tudtak a budapesti eseményekről. Attól féltek, hogy az államvédelem belelő a tömegbe. Huszonegy pontjukat a munkások megéljenezték, de követelték, hogy juttassák el az ország vezetőihez. Ha nem kapnak igenlő választ, sztrájkba lépnek. Földvári Rudolf ígéretet tett, hogy maga vezeti a küldöttséget a fővárosba.

A Lenin Kohászati Művekben másképp alakult a helyzet. „A DIMÁVAG-tól jött a hír, hogy ők leálltak. Nálunk más volt az üzemmenet, a kohászatban nem lehetett egyik pillanatról a másikra leállítani a munkát, mert ha a nagyolvasztó leáll, és befagy az acél… az egész kohászat tönkrement volna.”*528 Az igazgató bezáratta a gyárkapukat, amivel a sebtében megválasztott munkástanács is egyetértett. Bár a munkások itt is zajongtak, zúgolódtak, a munkástanácsnak sikerült lecsillapítania őket.

A küldöttség, több személygépkocsival, október 25-én indult Budapestre. A fővároshoz közeledve ávósok, rendőrök tartóztatták fel őket. Földvári Rudolf igazolta a küldöttséget. A rendőrök azt ajánlották, ne menjenek gépkocsival a 220városba, az nagyon veszélyes. Földvári három küldöttel, HÉV-vel indult Budapestre. „Órák teltek el, amíg megtaláltam Nagy Imrét, és beszélni tudtam vele… Készségesen velem jött, hogy találkozzon a küldöttekkel… Elmondta, hogy olvasta a pontokat, meghallgatta az én tájékoztatásomat is, és kérte a küldötteket, hogy közöljék otthon, a kormány teljesíti a követeléseket. Cserébe azt kérte, hogy segítsenek rendet és nyugalmat teremteni az országban. A Szovjetunióval való viszonyról nem esett szó… Már előző nap kiderült, hogy a külpolitikai követelések nem elsősorban az üzemi munkástanácsok követelései voltak.”*529 Furcsa helyzet jött létre. A miniszterelnök feltehetően csak Földvári Rudolf beszámolóját hallgatta meg, aki nem hozta szóba a szovjetekre vonatkozó követelést, mivel maga is irreálisnak vélte, tehát erre Nagy Imre nem válaszolhatott. A rádió azonban a huszonegy pontos követelést kapta kézhez s ismertette október 26-án (bár nem szöveg szerint): „Legkésőbb január elsejéig vonják ki a szovjet csapatokat Magyarország területéről. Nagy Imre elvtárs azt válaszolta Borsod megye és Miskolc dolgozóinak, hogy a követelések minden pontjával egyetért és vállalja azok végrehajtását.”*530 Az ország lelkesen fogadta, hogy a miniszterelnök is pártolja a szovjet csapatok kivonását, amiről Nagy Imre valószínűleg nem is tudott. A küldöttség, viszontagságos út után – Kistarcsára már csak gyalog tudtak eljutni –, október 27-én érkezett vissza Miskolcra. Ott egy egészen más várost találtak, mint amilyet két nappal azelőtt elhagytak. Nagy Imre a küldötteknek kijelentette: „Büszkék lehetünk arra, hogy rendzavarásra és provokációra Miskolcon és Borsod megyében nem került sor.”*531 A megyeszékhelyen azonban közben elszabadult a pokol.

Október 25-én Miskolcon gyűlés gyűlést követett. Különböző bizottságokat választottak, váltottak le, alakítottak át. Megalakult az első megyei munkástanács. Valahogy így: „Már nem tudom, hogy keveredtem be a gyűlésre… Az összes gyárból voltak ott… Ott ültem én is. – Hát te ki vagy? – Én az egyetemről vagyok. – Na, hát akkor ha te is itt vagy, akkor te leszel a munkástanácsban az egyetem képviselője.”*532 A forradalmakban már csak így működik a demokrácia. Az emlékező Horváth Gyula III. éves hallgatót a munkástanács egyik elnökhelyettesévé választották. Szó lesz majd a lemondásáról is.

A munkástanácsok és a diákparlament egyaránt azt tartották a legfontosabbnak, hogy megakadályozzák a vérontást. A Budapestről érkező kósza hírek szerint a fővárosban patakokban folyt a vér. Nem tudták megakadályozni, hogy a tömeg az utcára vonuljon, de sikerült elérniük, hogy a nagygyűlést a városközponttól távoli egyetemvárosba hívják össze. Az egyetemnek igen nagy tekintélye volt a városban. „Elhatároztuk, hogy ezt a tüntetést márpedig le kell vezetnünk. Levezényeljük… És azért kell ide kihívni a tömeget, mert itt az egyetem előtt nagy tér van, itt nem fognak betörni ablakot, itt nem fognak lincselni… A feszültséget olyan hosszú fölvonulással… kell levezetni, mert ott el is fáradt, mire oda mindenki kigyalogol.”*533

221

Az október 25-i több tízezres tüntetést még „levezényelték”. Este azonban több teherautónyi felfegyverzett fiatal indult harcolni Budapestre. A diákvezetők csak azt tudták megakadályozni, hogy egyetemisták csatlakozzanak hozzájuk. Bekövetkezett, amitől féltek: a fegyveresek több helyen összecsaptak a karhatalommal, számos fiatalt letartóztattak.

Ezután az történt, ami az országban több helyütt. A lakosság számára akkoriban minden fiatal egyetemista volt. Elterjedt hát a hír: az ÁVH egyetemistákat tartóztatott le. Azt is beszélték, hogy többet kivégeztek. Október 26-án a feldühödött tömeg a megyei kapitányság épületéhez vonult, s a foglyok szabadon bocsátását követelte. A letartóztatottakat ugyan elengedték, amit több küldöttség is megállapított, de a tomboló tömeg már nem hitt senkinek. Megrohamozták a kapitányságot, s a karhatalmisták beléjük lőttek. Mintegy húsz halott s száz sebesült maradt a kövezeten. A közeli laktanya honvédei nem avatkoztak be. Van forrás, miszerint a parancsnok megfenyegette az ávósokat: ha nem szüntetik be a tüzelést, ágyúval löveti szét az épületet. A közeli Ormosbányáról és Szuhakállóról érkezett bányászok berobbantották a kaput, a karhatalmisták letették a fegyvert. A felbőszült tömeg öt ávós- és rendőrtisztet, valamint egy civilt agyonvert. Volt, akit teherautóhoz kötözve vonszoltak végig a városon. Aztán a szovjet hősi emlékműre akasztották fel őket. „A gombügynök, aki ott állt a tömegben az emlékmű előtt s halkan megjegyezte, hogy ezt nem kellett volna, máris menekülni kényszerült, mert üldözőbe vette a tömeg. Én a Széchenyi utcán jöttem éppen, s rohant velem szembe a szállodába, ahol lakott, de már hozták is ki a szálloda előcsarnokából s a magasban ingázó vastag drót jelezte, hogy mi vár rá. Tíz perc múlva ott volt ő is, ahol Gáti őrnagy.”*534 Amíg a tömeg egy része lincselt, a kaput berobbantó bányászok és a diákok, a honvédek segítségével átmenekítették az épületben maradt ávósokat és rendőröket a laktanyába.

A sortűz áldozatainak nagy száma annyira felkorbácsolta az indulatokat, hogy a tömeg másnapra sem nyugodott meg. Betört a tanácsházára, az ott őrzött egyik rendőrt ledobták az erkélyről és agyontaposták. „A tömeg végül áttörte a kordont – emlékezik Horváth Gyula –, az őrséget is, és nekiestek annak a nagydarab rendőrnek… Embertelen, ami akkor történt… Fogtam magam, hazamentem az egyetemre és egy nap, egy éjjel aludtam. Másnap, amikor fölébredtem, azt mondtam, lemondok, én ezt se lelkileg, se fizikailag nem tudom csinálni.”*535 Jelen volt a lincselésnél Papp Miklós is. „A rendőrt kilökdösték az erkélyre, majd letaszították az utcára, ahol a tömeg egy pillanat alatt összezárult fölötte. Én erre szinte idegösszeroppanást kaptam, sírógörcsöm volt, és üvöltöttem, hogy mi nem így képzeltük el… Megtört bennem valami, és visszavonultam, már nem éreztem magam olyan vezéralaknak, mint korábban… Persze ez a szörnyűség elkerülhető lett volna, ha a megyei ÁVH nem lövet a tömeg közé.”*536

A Budapestről hazaérkező küldöttség a távolból még látta az utolsó gyilkosságot, az utcán őrjöngő tömeget. Megdöbbentek: ők egy viszonylag nyugodt 222városból távoztak, ahol a vezetés legfőbb célja a vérontás megakadályozása volt. „Az otthonmaradottak azt mondták el, hogy Miskolcon felborult a rend, és az első megyei munkástanács tagjai… nem oda valók, nem megfelelő emberek.”*537 Ez igaz volt. Elnöknek s az egyik elnökhelyettesnek a megyei tanács osztályvezetőit választották meg, akik részt sem vettek a munkában. Elképzelhető, hogy ha a küldöttség otthon marad, megakadályozhatták volna a vérontást. Nincs rá bizonyíték, de a rendelkezésre álló adatok szerint úgy tűnik, hogy rendkívüli állapot esetén a fegyveres erők a helyi pártvezetésnek voltak alárendelve. Földvári Rudolf szerint benne a poznańi sortűz hatására következett be a végső változás. „Akkor elhatároztam, hogy mint kommunista vezető nem ismételhetem meg a lengyelek jóvátehetetlen vétkét; ha Magyarországon, történetesen a borsodi iparmedencében munkásmegmozdulásokra kerül sor, nem lövetek.”*538 Az első titkár talán megakadályozhatta volna, hogy a karhatalom fegyvert használjon. Ez a minden hatalom nélküli új megyei vezetőknek nem sikerült. Ahogy a lincselés megakadályozása sem. A diósgyőri munkásokat mozgósítani tudó vezetőkkel talán nem fordul elő az, ami a magukra maradt egyetemistákkal: „A diákparlament képviselője a testével védte a törzsőrmestert…, erre ezek a bányászok megfogták, hogy »öcsi, kicsi fiú vagy te ahhoz, hogy erről lebeszélj«, és a rendőrt az első emeleti erkélyről ledobták és agyonverték.”*539

A Budapesten járt küldöttség be se ment a városba, hanem egyenest a DIMÁVAG-ba. Tőlük kapták megbízatásukat, nekik tartoztak számadással. A gyárban Turbók Gyula számolt be útjukról, a miniszterelnök egyetértéséről, amit a tömeg nagy ovációval fogadott. Elhatározták, hogy 28-án új megyei munkástanácsot választanak. „Elnöknek Földvárit akartuk, de ő azzal utasította vissza, hogy nem biztos, hogy mindenki jó szívvel venné, ha a megyei első titkár lenne a megyei munkástanács elnöke, de ő mindenben segíti az elnökséget.”*540 Földvári Rudolf javaslatára elnöknek Kiss József MÁV-mérnököt, alelnöknek Fekete László egyetemi adjunktust és Bogár Károlyt választották. Bogár helyére, a DIMÁVAG munkástanácsának élére Turbók Gyula került. Földvárit a közellátási bizottság vezetőjévé választották meg.

Az új megyei munkástanács a DIMÁVAG-ra épült. Ez a gyár volt Miskolcon az egyetemisták mellett a forradalom hajtóereje. Vezetőik többsége kommunista párttag, akik jól szót értettek Földvári Rudolffal. Sokan, sokszor megvádolták őket, hogy a kommunisták uralmát akarják fenntartani. Ennek azonban semmi jele, s azokban a napokban lehetetlen is lett volna. Egyszerűen ők voltak a legcélratörőbbek, a legszervezettebbek, ők tudtak a legjobban szót érteni a munkásokkal. Őket támogatták az egyetemisták, a honvédség is. A DIMÁVAG, a hozzá csatlakozó Nehéz- és Könnyűszerszámgépgyár, a kollégiumban lakó egyetemisták, a katonaság jól szervezett, könnyen hadra fogható erőt képviselt, míg a város lakossága heterogén és szervezetlen volt.

Az egyetemisták adták a nemzetőrség zömét. Nyolcszáz hallgatót fegyvereztek fel. A város katonai parancsnoka öt gépfegyvert, tíz golyószórót, ezer puskát 223és géppisztolyt, kézigránátokat, pisztolyokat adott az egyetemnek a karhatalom raktárából. Átvették a miskolci stúdiót is. Az ávótól szereztek s már október 26-án működésbe hoztak egy rádióadót. A rádió jelentős mértékben befolyásolta a város, a megye közvéleményét. Az adást az egész országban fogni lehetett. Sugároztak szlovák, orosz, angol, német nyelven is. Itt hangzott el november 3-án a forradalmi napok egyik legtalálóbb (és legszomorúbb) aforizmája: „A Szovjetunió Magyarországot szocialista megőrzésre vette át.”*541

A Lenin Kohászati Művek meglehetősen passzív maradt. Ennek talán az volt az oka, hogy a gyár, ha csökkentett erővel is, végig dolgozott, míg a többiek sztrájkoltak. Ha leállnak, nemcsak a kohók mennek tönkre, villany nélkül marad a város is. A gyár munkástanácsa, úgy tűnik, nem akart részt venni a város, a megye irányításában, inkább saját problémáival foglalkozott.

A második munkástanács megválasztása épp olyan esetleges volt, mint az elsőé. A diósgyőriek, jelentős támogatottságuk ellenére érezték, hogy meg kell küzdeniük a hatalomért. Méghozzá idegen terepen, benn a városban. Ezért úgy határoztak, hogy hétfőn együtt, a gyár teherautóján mennek be a tanácsházára. „Tizenegy óra körül értünk a Városház térre, ahol hatalmas tömeg volt. Ellenséges volt a hangulat velünk szemben, el is hangzott, hogy »jönnek a kommunisták Földvári vezetésével«… Ha ott valaki ad egy pofont valamelyikünknek, akkor elképzelhető, hogy tragédiába fullad az egész dolog, olyan volt a hangulat.”*542

A pofon nem csattant el, noha a hangulat pattanásig feszült volt. Végül győzött a józan ész. A jelenlévők – kik voltak, ezt se tudjuk – elfogadták a Diósgyőrött választott munkástanácsot. Földvári Rudolfot is elfogadták, amiben nem kis szerepe volt az egyetemisták, a honvédség állásfoglalásának. Az első munkástanácsból kooptálták alelnöknek Nagy Attila színészt és Papp Miklóst, a DIMÁVAG anyagbeszerzőjét.

Nagy Attila a főiskoláról került Miskolcra. Színészként is roppant népszerű volt, amit csak fokoztak a forradalom első napjaiban fölkorbácsoló szavalatai. Jó szónoknak, határozott vezetőnek bizonyult. „A diósgyőri MÁVAG szónoka kedves elvtársak megszólítással nyitott – emlékezik a színész az első munkástanácsot megválasztó gyűlésre –, mire a tömeg pfujolásba kezdett, kórusban kiabálták: »Nem vagyunk mi elvtársak! Nem vagyunk mi elvtársak!« No, az én huszonhárom éves agyamat elöntötte a vér. Odaugrottam a mikrofonhoz: – Emberek, az okádás szélén állok! Maguk hosszú éveken át mindenkit automatikusan elvtársnak szólítottak anélkül, hogy belegondoltak volna, mit is jelent ez a szó. Most, amikor idejön egy ember, aki éppúgy jót akar, éppúgy szabadon akar élni, mint maguk és az elvtárs szót használja, akkor mi a baj? Micsoda butaság ez? Szavakon fogunk lovagolni? Még semmit sem tettünk, de máris ökörségeken hőzöngünk?”*543 A huszonnégy éves Papp Miklós édesapja szűcsmester volt, édesanyja parasztcsaládból származott. Gimnáziumot végzett, bár „nem voltam igazán jó tanuló, aminek több oka is volt. Egyrészt tanyán laktunk, naponta hat kilométert gyalogoltunk az iskoláig, másrészt abban az időben a 224család minden tagjának dolgoznia kellett, hogy fenn tudjunk maradni. Nekem nem azt mondták, amikor hazamentem az iskolából, hogy ülj le és tanulj, hanem azt, hogy gyerünk, neki a munkának. Csak akkor tanultunk, ha maradt időnk, ráadásul petróleumlámpával világítottak.”*544 Édesapját az ötvenes években izgatás miatt perbe fogták, ezért Papp csak alkalmi munkásként tudott elhelyezkedni, onnan küzdötte fel magát anyagbeszerzőnek. A pártba többszöri felszólítás ellenére sem volt hajlandó belépni.

A régi és az új vezetők között óhatatlanul maradt feszültség, bár ez négy évtized távlatából inkább személyi, alkati ellentétnek, sértődöttségnek tűnik. Papp Miklós maga mondja: „Mi reális érzékkel átengedtük Földvárinak a hatalmat, kezébe adtuk az irányítást úgy, hogy ő a háttérben maradt.” Ám szemére veti az új vezetőknek: „A Földvári vezette csoport nagy része, ugyanúgy, mint a DIMÁVAG munkástanácsának, MDP-tagokból állt. Programjuk csak a reformkövetelésekre terjedt ki, ők nem forradalmat akartak. A tartózkodásuk velünk szemben abból is adódhatott, hogy nem értettek egyet azzal, hogy az utca embere vette át az irányítást.”*545

Ismerjük Papp Miklós véleményét a lincselőkről – őket nem tarthatta az utca emberének. A fővárosban az utca embere a szovjetek ellen harcoló felkelőket és hátországukat jelentette. A diósgyőri vezetők zöme munkás volt. Miskolcon a munkástanács mindent megtett azért, hogy a város közelében állomásozó szovjet csapatok ne avatkozzanak be az eseményekbe. Ebben fontos szerepe volt Földvári Rudolfnak. Ám aligha hihető, hogy Papp Miklós ezt rótta volna a szemükre. Az sem érthető, miért mondja Papp Miklós, hogy a diósgyőriek csak reformokat, nem forradalmat akartak: ismerjük követeléseiket.

Mindenesetre tény, hogy a várost, a megyét az új Munkástanács uralta, a diákparlament, a katonai és rendőri vezetés egyértelmű támogatásával. Az is tény, hogy Földvárinak jelentős szerepe volt a mindennapok normalizálódásában. A Munkástanács irányította tanácsapparátus rutinosan ellátta a teendőket. Amikor Miskolcon elfogyott az élesztő, Földvári személyesen ment Kassára, ahol a városi párttitkár közbenjárására sikerült is kapniuk. „29-től a városban semmiféle rendbontás nem volt. Megindult a közlekedés, nem volt kenyérhiány, az alapvető dolgokat tudtuk biztosítani. Barátságos, családias hangulat uralkodott az utcákon, a bűnözés szinte egyik pillanatról a másikra megszűnt.”*546

A rend fenntartásában döntő részük volt a jól felfegyverzett, fegyelmezett egyetemistáknak. Az utcán ők vették át a rendőrség szerepét. „A legnagyobb népszerűségre talán Dudás Tibor II. éves gépész tett szert, aki… szombat délben felmászott a már egy napja elhagyott villanyrendőr irányító fülkéjébe, és két nap óta ő irányítja a forgalmat a Forgónál. A lincselés óta nem mernek a rendőrök az utcára jönni, ő meg nem bírta nézni a zűrzavart… Akkoriban a villanylámpákat a járdasarokra épített, hengeres toronyból irányították kézzel. Minaretnek hívta a népnyelv. Benne kuksolt a rendőr. Arra a kérdésre, hogy bírja ki étlen-szomjan, Dudás csak vigyorgott: Az asszonyok egész nap hordták neki az 225ennivalót.”*547 Ez a kis történet több, mint zsánerkép. Bizonyítéka annak, mire képesek az emberek, ha maguk veszik kézbe sorsuk irányítását.

Azért a helyzet nem volt ilyen idilli. Jellemző az úgynevezett „Kutyás” vagy „Def-es” (elhárító) csoport története. A csoportot állítólag azért nevezték így, mert egy ebtenyésztő társaságból verbuválódott. Tevékenysége olyan ellentmondásos, hogy értékelésére nem vállalkozom. A lincselések után alakult, fő feladatának az ávósok felkutatását és letartóztatását tekintette. Szervezeti tervezetükben hétfős törzs, tízfős nyomozó, illetve hírszerző, huszonöt fős karhatalmi csoport felállítása szerepelt. Egyik megfogalmazott feladatuk „a Munkás Tanács központjába és a kapcsolt szerveibe befurakodott idegen elemek kiderítése és azonnali eltávolítása”*548 volt. Ez kétségtelenül Földváriék ellen irányult. Ha a terv megvalósul, képtelen helyzet alakul ki: egy maroknyi fegyveres ellenőrzi a forradalom legfőbb hatalmi szervét. Itt már inkább tetten érhető, kiket nevez Papp Miklós az utca emberének. „Először ellenőrzésünk alá akartuk vonni… a csoportot – emlékezik Bogár Károly –, de miután Kiss Jóskát, Földvárit és engem is próbáltak megfélemlíteni, arra gondoltunk, hogy felszámoljuk ezt a társaságot.” Jellemző, hogy a teljhatalmú munkástanács, mely maga mögött tudhatta a gyárakat, a honvédséget, a felfegyverzett egyetemistákat, nem mert fellépni a maroknyi csoport ellen. „Nehéz volt abban a légkörben nyíltan intézkedni, felelősségre vonni őket, hiszen a városban ők szinte nemzeti hősökként voltak nyilvántartva, mert felkutatták a gyilkosokat.”*549 Egy diákvezető szerint: „Az »elhárítókkal« szemben… nem volt könnyű fellépni. Könnyen magukra vonhatták azt a vádat, hogy összejátszanak a megdöntött politikai rendszer híveivel.”*550 A közhangulat olyan erőt jelentett, melyet az új hatalomnak kompromisszumok árán is figyelembe kellett vennie, ha meg akarta őrizni a békességet a városban.

Ettől függetlenül a munkástanácsok kezében volt minden hatalom. A pártok megalakultak, mint mindenütt az országban, de Miskolcon semmi jelentőségük nem volt. A munkástanács eltűrte, de nem helyeselte a pártoskodást. Földvári Rudolf: „Tartottunk egy rövid tanácskozást a megyei munkástanács vezetőivel, ahol úgy döntöttünk, hogy a legfontosabb teendő a termelés beindítása, ezért nem helyezhetjük előtérbe a pártok szervezését.”*551 Ezzel Papp Miklós is egyetértett: „Idő előttinek, talán kicsikét negatívnak tartottam a pártok jelentkezését, újjáalakulási szándékát. Úgy éreztem, hogy az akkor kialakult egységet a pártok megosztják… A demokráciában természetes a többpártrendszer, de abban a forradalmi légkörben talán még korai volt.”*552 Ugyanilyen értelemben foglalt állást a november 2-án megalakult Észak- és Keletmagyarországi Nemzeti Tanács: „Elismerjük a demokratikus pártok szervezésének szükségességét, de jelenleg a pártok közötti versengés nem vonhatja el a figyelmet és erőt az egész népre való nagy feladatok megvalósításától. Javasoljuk, hogy a pártok egészséges politikai küzdelme csak a szovjet hadsereg kivonása után kezdődjék meg.”*553 A Nemzeti Tanács is csak formálisan alakult meg, semmi szerepe nem volt. A 226Munkástanács vezetői részt sem vettek az alakuló gyűlésen. Az alakuló határozatot a borsodiak mellett csak Heves megye küldötte írta alá.

A miskolci vezetőket legjobban a szovjet csapatok beözönléséről érkező hírek aggasztották; a város igencsak közel volt a határhoz. Elégedetlenek voltak Nagy Imre tevékenységével is. Noha a vezetők többsége szkeptikus volt a szovjet csapatok kivonásával kapcsolatban, a néphangulat alól ők sem vonhatták ki magukat. Az október 28-i döntő fordulatot kevésnek tartották. „Az a kívánságunk – hangzott el este a miskolci rádióban –, hogy a szovjet hadsereg alakulatai menjenek haza egész Magyarország területéről. Nagyon sajnáljuk, hogy Nagy Imre nyilatkozatában csak budapesti viszonylatban gondolkodott.”*554 Cselekvésképtelennek minősítették a kormányt, mert hasztalan jelentik, hogy újabb szovjet csapatok jönnek be az országba. „Annyi választ kaptunk tőlük, hogy tárgyalnak, tárgyalnak, legyünk nyugodtak – és semmi egyebet. Reggel óta tárgyalnak és semmi eredményt nem közöltek velünk, hogy azt mi, a ti tájékoztatásotokra és megnyugtatásotokra továbbítani tudnánk!… Azt várjuk a kormánytól, hogy ne húzza a lakosság idegein végsőkig a húrt [sic!]!”*555 Ezért november 1-jén újabb, huszonnyolc fős küldöttséget menesztettek a miniszterelnökhöz. Ezúttal már repülővel mentek. Ezt is Földvári Rudolf szervezte meg, akivel szemben sokan változatlanul bizalmatlanok voltak. Eleinte azzal gyanúsították, hogy valamiféle kommunista restaurációra törekszik. Később azzal, hogy a miniszterelnök ellen fordul. „Nekünk ugyanis volt akkor valami gyanúnk, hogy Földvári valami külön borsodi irányítást akar… – emlékezik egy diákvezető. – Meggyőződtünk róla a Parlamentben, hogy Földvári teljes mellszélességgel kiáll Nagy Imre mellett.”*556 A Parlamentben sokáig kellett várniuk. A miniszterelnök „a semlegesség bejelentéséről jött éppen vissza. Azt mondta: – Kérem, a kocka el van vetve, a nyilatkozatot beolvastam a rádióban, és ennek az ódiumát közösen kell vállalni. – … Csak ezután volt nekünk világosabb, hogy most aztán semmi mást, csak Nagy Imrét.”*557 Noha érdemi tárgyalásokra nem került sor, a küldöttség, felmérve a helyzetet, úgy döntött, hogy hitet tesz a Nagy Imre-kormány mellett s beszünteti a sztrájkot. Kiss József nyilatkozatában ismételten élesen elítélte a pártoskodást, nemzeti egységre szólított fel s leszögezte: „A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei munkástanács és annak 28 tagú küldöttsége a leghatározottabban tiltakozik mindenfajta burzsoá, földesúri restaurációs kísérlet ellen.”*558 Amikor a küldöttség visszaérkezett Miskolcra, azonnal összehívták a munkástanácsot, mely egyhangúlag elfogadta a döntést. Illúzióik azért nem voltak. Heves vita folyt arról, hogy felvegyék-e a harcot a szovjetekkel, ha azok támadnak. Bogár Károly: „A vérmesebbje – az elején én is ezek közé tartoztam – mindenáron a harcot akarta… A másik csoport – és nekik volt igazuk – azt mondta, hogy nem szabad megtenni, nem tudjuk megfordítani az eseményeket… Elsősorban Zombori, a katona tartott ki amellett, hogy nem szabad lőni, mert emberek ezrei pusztulhatnak el. A végén úgy döntöttünk, hogy nem lesz tűzparancs.”*559

227

Ennek ellenére november 3-án a miskolciak ugyanabban a szép álomban éltek, mint az egész ország. Hétfőn elkezdődik a munka, végre ismét rend lesz, békesség, az élet visszatér a rendes kerékvágásba. „3-án nyugalom volt a városban, úgy éreztük, hogy nincs nagy gondunk, kivéve azt, hogy a szovjet csapatok bent vannak, sőt jönnek folyamatosan. Járt a villamos, a gyár rendesen dudált műszakváltáshoz, és bent a megyei tanácsban is nyugodt volt a légkör. Ez volt az első napunk, amikor délután azt mondtuk, hogy most már haza is lehet menni.”*560

A békés álomnak Miskolcon is a szovjet tankok vetettek véget. A város géppisztolysorozatokra, majd ágyúlövésekre ébredt. A harc az Egyetemvárosban tört ki. „Az első diákszálló előtti térség szélén elhelyezett őrség csak annyit lát, hogy a sötétben homályos alakzatok közelednek, akik a felszólításukra nem válaszolnak. Figyelmeztetésül a levegőbe lőnek és parancs szerint azonnal visszavonulnak. Az oroszok – feltehetően támadásnak vélve a lövéseket – azonnal tűzzel válaszolnak és lőni kezdik a hozzájuk legközelebb eső I. diákszállót. Erre az őrség kezdi viszonozni a tüzet, amibe hamarosan bekapcsolódnak a szobákban felriadó hallgatók, akik az ablakokból lőnek, amíg a harckocsiágyúk nem avatkoznak a küzdelembe.”*561 A diákparlament egyik vezetője a stúdióba rohant, s hangosbeszélőn felszólította az egyetemistákat, hogy azonnal hagyják abba a harcot s adják át fegyvereiket. „Mikor jövök ki a stúdióból, Jaszlics Iván áll félig felöltözötten a lépcsőn, fél arcán még borotvahab, és kiabál: – Hazaárulók!”*562 Az egyetemisták letették a fegyvert. Az összecsapásban két hallgató meghalt, többen megsebesültek. Az egyetem attól kezdve nem játszott szerepet az eseményekben. A rádióadás is megszűnt. Másutt nem volt fegyveres harc a városban.

Turbók Gyula, hallva a fegyverropogást, azonnal a gyárba sietett. „Tudtam, hogy minden rosszra, ami elképzelhető, fel kell készülni. Nagyon elkeserített, hogy Nagy Imre felhívására a Nyugat még annyit se válaszolt, hogy egy dörgedelem elhangzott volna a rádióban. Azt éreztem, hogy a világban egyedül vagyunk.”*563

Földvári Rudolf a tanácsházára ment, melyet már megszálltak a szovjet csapatok. „Egy alezredes kérdésemre elmondta, hogy a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány kérésére vonultak be, hogy segítséget nyújtsanak az ellenforradalom leveréséhez. Nyomatékkal hangsúlyozta, hogy ők minden módon és eszközzel eleget tesznek ennek a kérésnek. Ez katonás, rövid, de félreérthetetlen tájékoztatás volt!”*564 Földvári hajlandó volt, hogy a vérontás elkerülése érdekében fölszólítsa a lakosságot a rend megőrzésére, a fegyverek beszolgáltatására. Kilátástalannak ítélte meg az ellenállást. Bogár Károly: „Meghallottam a rádióban Földvári hangját. Egy szöveget olvasott fel… Körülbelül az volt benne, hogy bent vannak ugyan az oroszok, de semmi baj, majd túléljük.”*565

Közben bemondta a rádió, hogy a munkástanács vezetői menjenek a tanácsházára. A szovjetek azt akarták tudni, hogy elismerik-e a Kádár-kormányt. „Egyértelműen azt a választ adtuk, hogy a Nagy Imre-kormányt sem fogadtuk 228el egyik pillanatról a másikra, tehát ahhoz, hogy felelősségteljesen nyilatkozzunk, ismerni kell a Kádár-kormányt és annak programját. Ezért indítsunk egy küldöttséget az új kormányhoz.”*566 A szovjetek ígéretet tettek, hogy ebben segítségükre lesznek. Másnap ismét összeült a munkástanács s kijelölték a küldöttséget. A küldötteket átvezették a Rudolf laktanyába, hogy onnan indulnak Budapestre. A laktanyában egy ezredes „elővett egy teljesen üres papírt, és letette a mellette ülő elé. Mondta, írja alá, hogy elismeri a Kádár-kormányt. Az megnézte, megfordította, ott is megnézte, és tovább adta anélkül, hogy egy szót is szólt volna. Ugyanezt csinálta végig mindenki. Ez felért egy vérszerződéssel!… Amikor az utolsónál is végbement ez a játék, akkor az meglökte a papírt, és visszacsúsztatta az ezredes elé.”*567 A küldötteket letartóztatták, megkötözték, Ungvárra vitték, ahol kopaszra nyírták s börtönbe zárták őket.

Miskolc irányítása a szovjet parancsnokság kezében volt. A kormány kinevezett ugyan egy kormánybiztost s a megyei munkás-paraszt bizottság elnökét, de azoknak semmi hatalmuk nem volt. Egyszer mentek csak ki a Lenin Kohászati Művekbe egy munkásgyűlésre, de majdnem meglincselték őket. A gyári munkástanács elnöke menekítette ki őket egy mellékajtón.

A szovjetek mindenekelőtt a sztrájkot akarták megszüntetni. A Kohászat arra hivatkozott, hogy huszonnégy megawatt energiára lenne szüksége az üzem megindításához, de csak két és fél megawattot kapnak. Az energiahiányra hivatkozott a DIMÁVAG is. Ekkor Turbók Gyulát és társait szovjet kísérettel Csehszlovákiába vitték. „Ennek a tárgyalásnak az lett volna a célja, hogy szenet szerezzünk tőlük. A szlovák elvtársak győzködtek bennünket, hogy mennyire helytelen, amit csinálunk… A tárgyalásnak azonban nem lett semmi eredménye, nem kaptunk szenet… Folyt valamilyen látszattevékenység, nyilatkoztam az újságnak, hogy dolgozunk, nem akarunk felvonulni, de ez semmit sem jelentett, a sztrájk folytatódott.”*568

A DIMÁVAG vezetőit a Szovjetunióba hurcolták, Turbók ideg-összeroppanással kórházba került. „A kevés alvás, a felelősség súlya túlságosan igénybe vette az idegeimet.” A felelősség súlyát megfogalmazta részletesebben is: „Én biztos voltam abban, hogy a Szovjetunió erőszakkal érvényt fog szerezni annak, hogy ezt a gyarmatot megtartsa magának, és szerettem volna az egész mozgalmat olyan határok között tartani, amivel nem váltjuk ki az alvó oroszlán haragját, hogy széttépjen bennünket. Ettől végig féltem, és ez be is következett.”*569

A város – és a megye – vezető ereje november 4-e után az addig passzív Lenin Kohászati Művek lett, ahol új munkástanácselnököt választottak, Rimán Jánost, a gyár harminchat éves hengerészét. Szülei uradalmi cselédek voltak, Rimán jó tanuló, de csak hat elemit végezhetett. Vallásos volt, a pártba nem lépett be, hiába unszolták. Higgadt, józan vezetőnek bizonyult. November 12-én a Kohászatban megfogalmazták követeléseiket, melyekhez a másik hat nagyüzem is csatlakozott. Ezek között szerepelt, hogy a szovjetek menjenek ki, az ország legyen független, a kormány mondjon le. „Első helyen a Szovjetunióba elhurcolt 229meg egyéb más helyen fogva tartott emberek azonnali szabadlábra helyezése és visszahozatala szerepelt. A többi korábban megfogalmazódott pont ekkor háttérbe szorult.”*570 Valamennyi üzem kinyilvánította, hogy addig folytatják a sztrájkot, amíg haza nem engedik vezetőiket. „Erre a nyomásra vissza is jöttek” – emlékezik Rimán János.*571 Van más változat is. Földvári „olyan személy – jelentette Szerov tábornok Hruscsovnak –, aki bármilyen hatóságot szolgálna.”*572 Mindenesetre Földváriékat november végén, december elején szabadon eresztették. De nem csak őket. Kádár személyes tiltakozása nyomán a Szovjetunióba hurcolt valamennyi foglyot hazahozták.

November 4-e után Miskolcon az országos politika háttérbe szorult. Még akkor is, ha papíron továbbra is szerepeltek a követelések. „November közepén – emlékezik a Kohászat munkástanácsának elnöke – kaptam egy táviratot, amelyben meghívtak a Nagy-budapesti Központi Munkástanács gyűlésére. Mit tudtam tenni? Elmentem Nagy Sándor mérnökkel Budapestre. Óriási káoszt láttunk, mindenki mondta a magáét. Fiatal fiúk azt hangsúlyozták, hogy vegyük fel a harcot az oroszokkal. Mondtam Nagy Sándornak, hogy felesleges az itt töltött idő, mert itt nincs egy értelmes ember, akivel tárgyalni lehetne… Itthon elmeséltem a történteket, nem értettünk egyet velük, esélytelennek tartottuk az egészet.” Kétségtelen, hogy a KMT ülésén voltak szélsőséges követelések, de nem az volt a lényeg, hogy harcoljanak a szovjetek ellen. Rimán János és a munkástanács tartotta esélytelennek a további politikai harcot. Feltűnő, hogy az ország két gyáróriásában, Csepelen és Diósgyőrött vélték a vezetők úgy: a munkásság a maga igazát már csak a gyárkapun belül valósíthatja meg. „December 8-án megint voltam Pesten a Nagy-budapesti Központi Munkástanácsnál, ahol kétnapos sztrájkra hoztak határozatot. Ezzel akarták megmutatni az erőnket, hogy még vagyunk. Felszólaltam, hogy ez már felesleges, mert nincs már elég erőnk és támaszunk, mi ebbe nem egyezünk bele. A kohászatban nem is adtam ki utasításba a kétnapos sztrájkot, mert láttam, hogy minden felesleges.”*573 Az üzem ennek ellenére sztrájkolt. A munkások konokabbak voltak vezetőiknél. Meg különben is: abban a zaklatott és feszült állapotban szívesebben sztrájkoltak, mint dolgoztak.

A városban volt még tartaléka a makacs forradalmiságnak. December 9-én – a fővárosi példa nyomán – kétszáz nő vonult a Petőfi-szoborhoz, hogy megkoszorúzza. A rendőrségi jelentés szerint: „A karhatalmisták megpróbálták szétoszlatni az asszonyokat, de az nem sikerült, mert egyes bajtársakat leköpdöstek.”*574 Délután ötszáz tüntető a tanácsháza és a börtön elé vonult, követelve a kormány és a szovjet csapatok távozását. A szovjet katonák szétszórták a tüntetőket. A honvédségi jelentés szerint „a tömegben lévő rendőrök és kisegítő munkásrendőrök több esetben kifejtették: amennyiben a szovjet elvtársak és a karhatalmisták tüzet nyitnak a tömegre, akkor ők a tömeg mellé állva tüzet fognak nyitni a szovjetekre és a karhatalmistákra.”*575 A karhatalmisták parancsnoka ekkor még nem engedélyezte a szovjeteknek a fegyverhasználatot. Másnap 230újabb és újabb tüntetésekre került sor, s ekkor már mindkét oldalról lőttek. Az összecsapásokban nyolc tüntető meghalt, negyvenen megsebesültek. Egy karhatalmista s két szovjet katona is életét vesztette. Ez volt a fegyveres ellenállás hattyúdala Miskolcon. A nagyüzemek nem vettek részt szervezetten a tüntetésekben. A forradalom már nem tudott nagyobb tömegeket az utcára vinni, pedig a karhatalom még nem volt képes olyan eréllyel és brutalitással fellépni, mint később. A rendőrségi jelentés ezúttal feltehetően igaz volt: „Az üzemekben… általában nem dolgoznak, mint mondják, csendes sztrájkkal akarják a követeléseket kiharcolni, a felvonulásokban nem akarnak részt venni.”*576 A Kohászat munkástanácsának december 10-i ülésén azért még megfogalmazták: „Pártot mi fogunk szervezni, egy olyan pártot, amelynek Szervezési Bizottságába a munkásosztály fogja kijelölni megbízottait.”*577

Földvári Rudolfot november 16-án engedték szabadon. A hatalomnak célja volt vele, de Földvárinak is megvoltak a maga céljai. „A miskolci szovjet parancsnokságon Grjug ezredes, Szergejev elhárító ezredes, Bubnov, Volkov, Kunyisanszkij alezredesek és Kukucska János, a megyei kormánybiztos fogadott… Zavaró csend ült a szobára. Mintha megdermedt volna a levegő. Egy ideig senki sem szólalt meg. Kukucska János törte meg először a csendet: »Szervusz, Földvári elvtárs! Vártunk már.« Kezet fogtunk. Ezután a szovjet tisztek is üdvözöltek, Szergejev ezredes mindnyájuk nevében elnézést kért tőlem a történtekért. Közös véleményükként mondta el, hogy szeretnék, ha segítenék a miskolci és a borsodi helyzet konszolidálásában. Kérnek, próbáljam magam túltenni a történteken, és vállaljak aktív, vezető, kezdeményező szerepet ebben a munkában.” Kukucska elmondta, hogy megalakult a megyei Forradalmi Munkás-Paraszt Bizottság, de „erre a bizottságra nem hallgatnak a munkások”. Szergejev ezredes kijelentette, hogy „a munkástanácsok a megoldás kulcsai… és azok csak a megyei munkástanáccsal akarnak együttműködni… Arra kért, vegyem át a megyei munkástanács vezetését, és annak nevében kezdeményezzem a sztrájk beszüntetését, a termelés beindítását, a kedélyek megnyugtatását, a helyzet normalizálását.”*578 Földvári Rudolf vállalta. Azzal a feltétellel, hogy az elhurcolt munkástanácstagokat szabadon engedik s a munkástanács kidolgozhatja programját. A rendőr-főkapitányság napi összefoglalója szerint „Borsod megyében, különösen Miskolcon és Diósgyőrön, az eddigi elég forró hangulat a mai napon érzékelhetően csillapodott… Földvári elvtárs ma délelőtt a miskolci rádióban egy beszédet tartott, ahol közölte, hogy átvette a Borsod megyei munkástanácsok vezetését és ilyen minőségében megbeszélést tartott a megyei üzemek munkásküldöttségeivel. A megbeszélés során azt a határozatot hozták, hogy hétfőn reggel a Borsod megyei üzemek, így Diósgyőr is felveszi a munkát.”*579

A munkástanács programja csak december 5-én jelent meg. Szerepelt ugyan benne a többpártrendszer, valamint: „kössön a kormány megállapodást a Szovjetunió kormányával és a Varsói Szerződés más országaival, hogy a teljes rend és nyugalom helyreállítása után vonják ki a szovjet csapatokat Magyarország 231területéről.”*580 Ám Földvári az előbbinek korábban sem tulajdonított jelentőséget, az utóbbit pedig irreálisnak vélte. Kizárt, hogy megváltoztatta volna a véleményét. A tömeghangulat – nevezhetjük illúziónak is – volt még olyan erős, hogy ennek hangot kellett adni, legalább ilyen óvatos megfogalmazásban. Az új munkástanácsba bevett egy tucatnyit a régiekből, azokból, akikkel együtt volt letartóztatva. Választásokról abban a helyzetben már nem lehetett szó. Amikor a kormány december 10-én megszüntette a területi munkástanácsokat, „valaki azt javasolta, hogy ezt az »ungvári különítményt« úgy őrizzük meg, hogy kooptálják a megyei tanácsba.”*581 Tizenhárom munkástanács-vezető lett a megyei tanács végrehajtó bizottságának tagja. A megyei tanácselnök Földvári Rudolf. Földvárit november 21-én beválasztották az MSZMP ideiglenes megyei szervezőbizottságába is.

Földvári Rudolf álláspontja, magatartása, tevékenysége október 23. és november 4. között egyértelmű volt. Önként feladta a megye első emberének posztját, a háttérbe vonult, de minden erejével szolgálta a forradalmat. Olyan kérdésekben is alávetette magát a nép akaratának, melyekben ő nem bízott. De hogyan értékelhető a második szovjet intervenció utáni tevékenysége, amikor az ungvári börtönből ismét a megye élére került? Papp Miklós megfogalmazta kételyét: „A mai napig tisztázatlan előttem, hogy Földváriék a nép, az ország célkitűzéseit használták fel jelszavakként azért, hogy megerősödjön a Kádár-kormány, vagy azért álltak látszólag a Kádár-kormány és szovjet megbízói mellé, mert úgy érezték, hogy csak azzal tudnak valamit tenni a forradalom érdekében.”*582

Úgy gondolom, az utóbbi az igaz. A forradalom leghangsúlyosabb követelése a függetlenség volt, amit november 4-e után csak fegyverrel lehetett volna kikényszeríteni. Mindenki, aki erről lemondott, valamiféle megalkuvásra kényszerült. S mindenki erre kényszerült, mivel a fegyveres harc reménytelen volt. Harcolni – akkor úgy tűnt – csak a forradalom másik nagy céljáért, a néphatalomért lehetett. Aki továbbra is tenni akart valamit ezért, az elsősorban a sztrájkot, az akkor még működő forradalmi szerveket választhatta. A területi munkástanácsok felszámolása után végképp nyilvánvaló lett, hogy a harc már nem az államhatalomba való beleszólásért folyik. Földvári Rudolf szerint „taktikánk az volt, hogy egyfelől mi vállaltuk ugyan a konszolidálást, de másfelől a Kádár-féle vezetést szaván próbáltuk fogni: azt vártuk el, hogy a gyakorlatba átültesse a munkástanácsoknak tett, a következetes demokratizálásra, a Rákosi-rendszer bűneinek felderítésére és a velük való leszámolásra vonatkozó ígéretét, és biztosítani akartuk, hogy a forradalmi eseményekben részt vevők büntetlenül maradjanak.”*583 Ez a magatartás megegyezett a csepeli munkástanácséval. 1956 novemberében nemcsak Földvári, nagyon sok értelmiségi és munkásvezető töprengett, vívódott azon, hogy vállaljon-e valamiféle együttműködést Kádárékkal. Minimálisra csökkentett céljaik elérése mellett az egyik érv az volt: ha a kommunisták legjobbjai, a tisztességesek nem lépnek be az új pártba, óhatatlanul visszajönnek a régi emberek, visszaáll a régi rend.

232

Ez történt. Utólag könnyű azt mondani, hogy az együttműködés reménytelen volt – akkor még sokaknak nem így tűnt. Az értelmiség közül igen kevesen vállalták a kollaborálást. Elsősorban azért, mert igen hamar a kormány sem tartott rá igényt. Kádáréknak sokkal fontosabbak voltak az üzemek, a munkástanácsok. Ezért, hogy a munkásvezetők egy részében – Földvári Rudolfban is – tovább élt az illúzió, hogy tehetnek még valamit a néphatalomért. Hogy mi következik – mégpedig törvényszerűen –, azt nem láthatták. Igaz, a hatalom sem. Csak decemberre, januárra derült ki, hogy még a kompromisszumokat vállaló ellenzéket sem tűrhetik meg. Nemcsak szovjet nyomásra, nemcsak elvi, inkább nagyon is gyakorlati okokból. A Kádár-kormánynak nem voltak káderei, akikkel programját végrehajthatta volna. A hatalomba – az állam- és pártapparátusba, a fegyveres erőkbe – törvényszerűen visszaszivárogtak a régi káderek, visszahozva a régi beidegződéseket, módszereket, elveket. Megtetézve a gyűlölettel és bosszúvággyal. Ez a réteg csődöt mondott, menekülnie vagy lapítania kellett. Ezt sem megbocsátani nem tudta, sem elismerni nem akarta.

1956. november 4-e után az új hatalom legfőbb célja a termelés újraindítása volt. Ennek érdekében hajlamos volt kompromisszumokra, különösen az olyan kulcsfontosságú helyeken, mint Csepel, Miskolc, Győr. Ez is táplálhatta az ugyancsak kompromisszumra hajlamos munkásvezetők hitét. Különösen, mivel jelentős fegyver volt a kezükben: a sztrájk. Kádár János az Ideiglenes Intéző Bizottság november 23-i ülésén még védelmébe vette Földvárit (s a hozzá hasonlókat): „Sorra veszitek azokat az embereket, akik a helyükön vannak és dolgoznak.”*584 Csak két hónappal később, a január 29-i ülésen kezdte durván és igazságtalanul támadni Földvári Rudolfot. Földvári helyzetértékelése tehát („azt, hogy minden elveszett, én csak ’56. december végén, ’57. január elején fogalmaztam meg”*585) nem nélkülözött minden alapot. Csak a történelem utólagos ismeretében nevezhetjük magatartását naivitásnak vagy opportunizmusnak.

A pártközpont Szervezési Osztálya január végén folytatott vizsgálatot Földvári Rudolf ellen. Azt ugyan megállapította, hogy „pozitívan kell értékelni 1956. november 16-a után a termelőmunka beindítása, illetve a sztrájk megszüntetése érdekében kifejtett tevékenységét”. De utána következtek a vádpontok: a megyei első titkár kezdettől a szovjet csapatok kivonása, a Varsói Szerződés felmondása, a többpártrendszer mellett volt. Ez, mint láttuk, nem igaz. Az viszont igen: azért állították a megyei munkástanács élére, hogy elsorvassza a munkástanácsokat, ezzel szemben a munkástanácsok hatalmának fenntartására törekedett. „Nevével, ottlétével fedezte a munkástanács tevékenységét, s ezáltal is bátorította az ellenforradalmárokat.”*586 Megfogalmazódott, amit mások ellenkező előjellel úgy fogalmaztak: nevével, ottlétével fedezte a Kádár-kormány tevékenységét. Földvári Rudolfot január végén leváltották, márciusban kizárták a pártból.

Amikor Földvári megyei tanácselnök lett, funkciót kínált fel Fekete Lászlónak is. Ő azonban inkább visszament az egyetemre. „Ha nem is dolgoztam ettől 233kezdve benn a tanácsnál, de tanácstag maradtam, és nem egy esetben jöttek még hozzám, hogy intézném el ezt vagy amazt.”*587

Papp Miklóst már december végén letartóztatták.

Rimán János: „December 20-a körül már tisztán láttuk, hogy vége mindennek.” Ennek ellenére megmaradt a Lenin Kohászati Művek munkástanácsa elnökének. „A május 12-i bérkifizetéshez még az én aláírásomra volt szükség, hogy a bank kiadja a pénzt.”*588

Turbók Gyula felgyógyulása után nem vállalt funkciót. Ám „decemberben átigazoltak az új pártba, anélkül hogy kértem volna… Egyszer beidézett a gyári vezetés, és óriási dicshimnusz mellett 2000 Ft jutalmat kaptam azért, hogy segítséget nyújtottam abban, hogy a gyár állaga megmaradjon… Vegyes érzelmekkel fogadtam. Az igazság, meg kell vallanom őszintén, hogy bennem is munkált az életösztön, és nem bizonygattam az ellenkezőjét annak, hogy engem a rendszer védelmezőjének tüntettek fel… A következő januárban váratlanul kineveztek műszaki fejlesztési osztályvezetővé. Valószínű a konszolidáció jegyében, hogy korrumpálják már azt az embert.”*589

Bogár Károly: „Arra lehetőséget adtak, hogy a régiek közül néhányan a megyei VB dolgozói legyenek. Én nem fogadtam el, de mint a DIMÁVAG munkástanácsának elnökét kooptáltak a megyei tanács VB-be. Szépen hangzott, tetszett nekem is, hogy egy demokratikus tanácsi szervezetet kell kialakítani. A munkástanácsot elismerte a kormány, örültünk, hogy mennek a dolgok. Az MSZMP programjának nagy része megegyezett a DIMÁVAG 21 pontjával, ez mind biztató volt, nem láttuk vagy nem akartuk látni a jövőt.”*590

Nem láttuk vagy nem akartuk látni a jövőt – úgy gondolom, ez a történet kulcsmondata.

Fekete László tizennyolc hónapig volt előzetes letartóztatásban; a bíróság másodfokon felmentette. Papp Miklós kétévi, Turbók Gyula négyévi, Rimán János tizenkét évi, Bogár Károly tizenöt évi börtönbüntetést kapott. Földvári Rudolfot életfogytiglanra ítélték.

Az utolsó végvár

A hetvenezer lakosú Győr nemcsak a vidék második legnagyobb ipari központja volt – a munkavállalók fele nagyüzemekben dolgozott –, hanem püspökváros is. Az ország nyugati régiójában más tradíciók, más szellem voltak honosak, mint Miskolcon.

Noha a vidéki nagyvárosok közül Győr van legközelebb a fővároshoz, a forradalom szele ide ért el a legkésőbb. Pedig előzmények itt is voltak. Október 10-én, az oktatásügyi miniszterhelyettes vezette értelmiségi ankéton Szigethy Attila országgyűlési képviselő és Kéri József, a megyei ügyészség vezetője a Nagy Imre-kérdés rendezését – vagyis a volt miniszterelnök rehabilitálását – 234követelte. Háy Gyula október 16-i szerzői estjén, melyet akár nagygyűlésnek is nevezhetünk, hisz csaknem ezren zsúfolódtak a teremben, az író „önálló, független kül- és belpolitikát” követelt, s a győri írócsoport egyik tagja kijelentette: „Szívesen látjuk szovjet barátainkat Magyarországon mint látogatókat, de a katonai egységek itt-tartózkodását már nem tartom szükségesnek.”*591 Ennek ellenére október 23-án délután, amikor a fővárosban már forrt az utca, Győrött még csak a helyi Petőfi Kör megalakításáról tanácskoztak, s az ideiglenes vezetőség így fogalmazott: „A szovjet-magyar barátság erősítése érdekében tegyük még bensőségesebbé kapcsolatainkat a szovjet párttal, állammal és néppel a teljes egyenjogúság lenini elve alapján.”*592 Szembetűnő kettősség. A teljes egyenjogúság eretnek követelése s a bigott hierarchia: előbb a párt, aztán az állam, s csak aztán a nép. A városban még október 24-én is nyugalom volt. Ez valószínűleg annak tudható be, hogy Győrnek – egyedül a nagyvárosok közül – nem volt egyeteme. A soproni egyetem diákparlamentjének október 22-i követelései már lényegében megegyeztek a budapesti műegyetemistákéval. A megye két egyetemi városában, Mosonmagyaróvárott és Sopronban már 23-án tüntettek.

Győrben a lakosság még nem mozdult. A hatalom igen. Október 23-án gyülekezési tilalmat rendeltek el. Éjfélkor a pártbizottságra hívatták a helyőrség parancsnokát, s felkérték, készüljön fel az esetleges tüntetések elhárítására. „Hajnali 3 órakor az elöljáró parancsnokságtól kapott utasítás értelmében az alakulat tisztjeit riadóztattuk. Hajnali 4 órakor elrendeltük az alakulatnál a teljes harckészültséget. Ugyanakkor rádióösszeköttetést szerveztünk a pártbizottság – a szovjet laktanya, és a magyar laktanya között. Megszerveztük a laktanya teljes védelmét. Megkettőztük az őrséget, nagyobb létszámú riadóegységet állítottunk fel, üzemképes állapotba hoztuk az összes gépkocsikat, valamint megszerveztük a középületek védelmét.”*593

„A pártban, a népi demokráciában való hitük, lelkesedésük töretlen” – olvashatjuk a győri munkásságról a csontig rágott közhelyet október 23-án a megyei lapban. Másnap azt írják Mosonmagyaróvárról: „Ami mindennél fontosabb: a lakáskérdés.” Október 25-én: „A párttal és a kormánnyal együtt dobban a megye dolgozóinak szíve.”*594 Aznap a pártbizottsághoz a már korábban kivezényelt határőrökön kívül honvédeket és rohamlövegeket is küldtek. A vezetés elszántsága azonban mindössze egyetlen napig tartott: október 26-án elmenekültek Győrből.

Amilyen csend volt Győrött október 25-ig, olyan elemi erővel tört ki aznap a felkelés. Az üzemekben már délelőtt gyűléseket tartottak, volt, ahol meghirdették a sztrájkot. Megalakult a legnagyobb győri üzem, a Vagongyár munkástanácsa, Vadas József vezetésével. Az ötvenkét éves főmérnök munkáscsaládból származott, felsőipari iskolát végzett, már a háború előtt műhelyfőnök, üzemvezető volt. A forradalom alatt ő irányította a gyárat, mivel az igazgató külföldön tartózkodott. November 4-e után a munkástanács őt akarta kinevezni igazgatónak, de nem vállalta, mondván: „Még a látszatát is kerülni kell azoknak, akik a forradalomban vezetők voltak, hogy ebből erkölcsi vagy anyagi hasznot húzza235nak.”*595 Délután több ezer ember, elsősorban munkások és diákok vonultak az utcára. Csatlakoztak hozzájuk a Kisfaludy Színház művészei, a harminchárom éves Földes Gábor főrendező vezetésével. Földes édesapja tisztviselő, vendéglős, majd pincér volt. A Színművészeti Akadémia elvégzése után egy évig a Néphadsereg Színház tagja, majd Győrött színész, rendező, Jászai-díjas főrendező. 1945 óta kommunista párttag, 1953-tól Nagy Imre politikájának híve, a győri forradalom egyik vezéregyénisége.

A tüntetők a városban leverték a vörös csillagokat, a szovjet katonai emlékműről is. „Az obeliszk tetejéről kötéllel lerángatták az ötágú csillagot, faláról pedig néhány vagongyári munkás hatalmas kalapácsokkal igyekezett leverni a Vörös Hadsereg marcona, szuronyos katonáinak szocialista-realista domborművét.”*596 Egy negyvenéves magyar-történelem szakos tanár, Tihanyi Árpád elszavalta a Nemzeti dalt és a Szózatot. Tihanyi 1940-ben fejezte be a tanítóképzőt. Behívták katonának, súlyosan megsebesült, hatvanöt százalékos rokkant lett. 1954-ben fejezte be tanulmányait a Pedagógiai Főiskolán. Mélyen vallásos volt, korábban soha nem politizált. „Az események váltották ki, hogy politizáltam, akkor mindenki politizált” – mondotta bírósági tárgyalásán.*597 November 2-án a Dunántúli Nemzeti Tanács küldötteként Ausztriában tárgyalt az osztrák Parasztszövetséggel. November 4-én az Egyesült Államok bécsi nagykövetségén a forradalom gazdasági megsegítését, az ENSZ támogatását kérte. November közepén tért vissza Magyarországra.

A tömeg a pártbizottsághoz vonult, hogy átadja követeléseit; ezek lényegében megegyeztek a műegyetemisták pontjaival. A pártvezetők délután öt órára ígértek választ. Ekkor, mint annyi helyen az országban, elterjedt a hír, hogy az ávósok diákokat tartóztattak le. Ez a legenda minduntalan felbukkant a forradalom során. Igaz, néhány helyen valóban tartóztattak le tüntetőket, de a hír elsősorban az ávósok ellen felhalmozódott gyűlöletből táplálkozott. Mintegy száz ember a megyei főkapitánysághoz vonult, Török István vasgyári esztergályos vezetésével. A huszonhat éves Török elvégezte a tüzértiszti iskolát, 1953-ban avatták, de leszerelték. 1952-ben az MDP tagjelöltje lett, de jelöltségét megszüntették. Egyike volt azoknak a vezetőknek, akiket nem választott senki, nem delegált senki: önmaga állt a felkelők élére. Később rendőrtiszt lett, jelentős szerepe volt abban, hogy a mosonmagyaróvári tragédia után a megyében nem történtek további atrocitások. Szigethy Attila megbízásából többször tárgyalt Nagy Imrével. November 4-e után illegalitásba ment, röpcédulákat írt és terjesztett, szovjet katonai egységek megtámadására készült, majd Ausztriába, onnan az Egyesült Államokba ment. Az amnesztiában bízva 1957-ben hazatért.

Az ügyeletes államvédelmi tiszt közölte Törökkel, hogy nincsenek politikai foglyaik, s az épület védelmében lövetni fog. A tömeg ekkor a börtön elé vonult. Kéri József, a megyei ügyészség vezetője igyekezett meggyőzni a tüntetőket, hogy a börtönben sincsenek politikai foglyok, de nem hittek neki. A harminckét esztendős Kéri parasztcsaládból származott. 1945-ben földosztó biztos, a 236Parasztpárt, majd az MDP tagja. Jogot végzett, a NÉKOSZ jogászkollégiumának igazgatója, a Jogtudományi Intézet munkatársa. 1953-ban a miniszterelnökség párttitkára lett, szoros kapcsolatba került Nagy Imrével, ő készítette el a tanácsrendszer demokratizálására vonatkozó előterjesztést. Nagy Imre bukása után Kérinek is távoznia kellett a miniszterelnökségről. Ekkor nevezték ki Győrbe. A forradalomban vezető szerepe volt. Szigethy Attila őt bízta meg a mosonmagyaróvári sortűzért felelősek ügyének kivizsgálásával.

A börtön államvédelmis parancsnoka segítséget kért a karhatalomtól. Közben tárgyalt a tüntetőkkel s kezdték szabadon engedni a köztörvényes rabokat. Ekkor egy teherautónyi karhatalmista és rendőr érkezett. Benyomultak a börtönépületbe, de fegyvert és lőszert hagytak a gépkocsin. Ezeket egy fiatal lány kezdte leadogatni. Célzott lövéssel megölték. A tömeg ekkor már nemcsak kövekkel, hanem kézigránátokkal is támadta a börtönt. A védők több sortüzet adtak le, két tüntető meghalt, többen megsebesültek.

Földes Gábor a színházban értesült a vérontásról. Azonnal a börtönhöz sietett. Akárcsak Törököt, őt se bízta meg senki, hogy intézkedjék. Feltartott kézzel lépett a kapuhoz. Beengedték. Sikerült megállapodnia a parancsnokkal, hogy a fegyveresek bántatlanul távozhatnak, a rabokat elengedik, az összecsapásban halálosan megsebesült fegyőrt kórházba szállítják. Földes szerint: „arra pontosan nem emlékszem…, hány ember hagyta el a börtönt. Véleményem szerint nem lehetett sok.”*598 Más szemtanúk is legfeljebb tucatnyi rabról beszélnek. Az Országos Rendőr-főkapitányság központi ügyeletének október 28-i összefoglaló jelentése szerint viszont a győri börtönből hatvannégy rabot engedtek szabadon. Ebből nyilvánvaló, hogy a rabok zömét már a sortűz előtt elengedték. De akkor miért kellett lőni? Esztelen, indokolatlan vérontás volt ez, feltehetően a pániktól táplálva.

A tömeg a börtöntől a pártbizottsághoz vonult, s csatlakozott az ott tüntetőkhöz. Kövekkel dobálták az épületet, egy-két kézigránátot is elhajítottak. Az őrség visszalőtt. Többen megsebesültek, köztük Török István is. Az oda vezényelt katonák nem lőttek. „Az ezredparancsnokság utasítására 21.00-kor két Csepel gk. felfegyverzett katonát küldtek ki a térre, azzal a feladattal, hogy fegyverhasználat nélkül szólítsák fel a tömeget a szétoszlásra. Az egyik gk-ról Erős Géza hdgy. felszólította a tömeget, hogy menjen haza, azonban nem hallgatott rá senki… A két gk. visszatért a laktanyába.”*599 Este húsz szovjet harckocsi érkezett a városközpontba. „Az emberek nem tágítanak, gyerekek másznak fel a tankokra, és a néha előbújó orosz katonákat paradicsommal meg kövekkel dobálják. Az egyik tank tornyában megjelenő oroszt egy körülbelül tizenöt éves gyerek arcul köpi. Az orosz lövésre emeli géppisztolyát, de azután meggondolja magát.”*600 A harckocsik a városban lakó tiszti családokat jöttek kimenekíteni. A tömeg csak hajnali négy óra tájban oszlott szét.

Október 26-án már kora reggel tízezres tömeg, zömmel munkások gyűltek össze a városháza előtti téren. Küldötteikkel a megyei pártbizottság első titkára tárgyalt, de nem jutottak semmire. A pártvezetők egy része Csehszlovákiába 237menekült. A hatalmat ettől kezdve Markó Gyula, a megyei tanács elnöke képviselte. A negyvenkét éves Markó asztalos volt, 1948-tól Győr polgármestere, 1951-től megyei tanácselnök. A megyében meglehetősen népszerű volt. A tömeg tőle is azt kívánta, hogy követeléseiket juttassák el a kormányhoz. Markó vezetésével öttagú küldöttség indult Budapestre, de nem tudtak átjutni a hidakon s visszatértek Győrbe.

A városháza erkélyéről újabb és újabb szónoklatok hangzottak el, ám a tömeg elunta a beszédet. Cselekedni akart. Egy többezres csoport, Török István vezetésével a laktanyához vonult, hogy maga mellé állítsa a honvédeket. A parancsnokság válasza felemás volt. Fegyvert nem adtak, a laktanyába se engedték be a tüntetőket, de a katonák sapkájára a vörös csillag helyett nemzetiszínű szalagot tűztek. Amikor a helyzet fenyegetővé vált, a helyőrség zenekara eljátszotta a Himnuszt. A tömeg vigyázzállásban énekelt. Ilyen egyszerűen is meg lehetett oldani feszült helyzeteket. A parancsnok engedélyt adott, hogy fegyvertelen katonák részt vehetnek a tüntetésen. A városházánál az ezredparancsnok politikai helyettese bejelentette, hogy a honvédség nem fog fegyvert a lakosság ellen, egyetért a tüntetők követeléseivel.

Török István ezután a főkapitánysághoz vezette a tüntetőket. Ismét a letartóztatott diákok és a politikai foglyok szabadon bocsátását követelték. Az ávósok ismét közölték, hogy nincsenek letartóztatott diákok, de a tömeg nem hitt nekik. Török, aki az épületben tárgyalt, többször is beszédet mondott, igyekezett csillapítani az indulatokat, majd az ávós parancsnokkal végigjárta a zárkákat. A foglyok zömét tiltott határátlépés kísérletéért tartóztatták le. Ekkor a tömeg betört az épületbe s szabadon engedte a foglyokat. Néhány tisztet megvertek. A helyőrség parancsnoka honvédséget vezényelt az épületbe, akik kimentették az államvédelmi tiszteket, majd a tömeget is kiszorították. A rendőrség és a határőrség átállt a felkelőkhöz.

Miközben zajlott az utca forradalma, Győrbe érkezett Szigethy Attila országgyűlési képviselő. Szigethy 1912-ben született Kapuváron, édesapja négyéves korában meghalt, édesanyja mosónő és varrónő volt. Tizenhét éves korától dolgozott, a gimnáziumot csak késve, munka mellett végezte el, az ötvenes években az Erdőmérnöki Főiskolára járt. 1939-ben lett a Nemzeti Parasztpárt tagja, szoros kapcsolatba került a népi írókkal, elsősorban Veres Péterrel, Erdei Ferenccel, Illyés Gyulával, Tamási Áronnal, Darvas Józseffel. A nyilas uralom alatt részt vett a kommunista Békepárt tevékenységében, politikai üldözötteket bujtatott. 1945-ben földosztó biztos, 1947-től a Parasztpárt nemzetgyűlési képviselője, 1950-től a megyei tanács elnökhelyettese. Nagy Imrével 1947-ben került kapcsolatba. 1953-tól a miniszterelnök programjának következetes híve. 1954-ben elvesztette elnökhelyettesi tisztét, munkanélküli lett, majd egy állami gazdaság igazgatója. Nevét nemcsak Győr, az egész megye ismerte.

A képviselő eredetileg a fővárosba készült, de természetesen megállt Győrött tájékozódni. A nyomdában találkozott két tucat értelmiségivel, akik beszámoltak 238neki a történtekről. A szóvivő Földes Gábor volt. „Nem hivatásom a politika – vallotta a bíróságon Földes –, de én művész létemre mindig politizáltam, mert arra tanítottak, hogy mi, kommunisták, mindenért felelősek vagyunk az országban. Lehet, hogy az az én bűnöm, hogy amikor a politikusok elmenekültek, nekem kellett ezt a szerepet vállalni.”*601 Elsősorban ő beszélte rá Szigethy Attilát, hogy vállalja el a megye vezetését. Déltájban a városházán az összegyűlt küldöttek Szigethyt a megye Ideiglenes Nemzeti Tanácsa elnökévé választották. Földes Gábor az értelmiségi tanács vezetője lett.

Az alakuló ülésen Szigethy Attila nagy beszédet mondott. A megtermett, testes, harcsabajszú politikus kiváló szónok volt. Azzal kezdte, ami a leghúsbavágóbb volt: „Mélységes fájdalommal töltenek el bennünket a tegnapi nap eseményei, és azok az események, amelyek ma Magyaróváron lejátszódtak, tragikus és elrettentő dolgok ezek. Felelősségünket csak fokozzák. Ezek az események sem Győrött, sem Magyaróvárott, sem máshol többé elő nem fordulhatnak. A mai napon a honvédség a nép oldalára állt egész erejével. (Szűnni nem akaró tapsvihar.)” Ígéretet tett, hogy a gyilkosságokat kivizsgálják. Bejelentette, hogy „az ÁVO-t itt is, és az egész megyében felszámoltuk. (Szűnni nem akaró tapsvihar.) A lelkesedésből kiérződik, hogy ez az intézkedés a nép elsőrendű követelése volt.” Kérte a dolgozókat, vegyék fel a munkát. „A mai napon zárjuk le a tüntetéseket, adjunk helyet a rendnek.” Szigethy semmilyen politikai kérdéssel, semmilyen követeléssel nem foglalkozott. Alapvetőbb elveket fogalmazott meg. „Rendet akarunk teremteni, a nép rendjét, amelyben az ember ember tud lenni, olyan rendet, amelyben a múltnak semmi önkénye nem kaphat helyet… Egyelőre nem tudunk ennél nagyobb és több programot adni… Csak a fegyelmezettség az egyetlen olyan erő, még a forradalomban is, ami minden tekintetben biztonságot ad az embernek, a társadalomnak, az egész nemzetnek. Ha ez nincs, az egész meddő szélmalomharc… Dolgozzunk a beszéd helyett, hogy rend legyen, a forradalomnak győzelme legyen. Ha egyetértenek, hozzanak ilyen értelmű határozatot. (Egyetértünk!)”*602

A Nemzeti Bizottság alakuló ülése közben érkezett Mosonmagyaróvárról a hír, hogy a határőrök belelőttek a tüntető tömegbe. A hírnél is megrázóbb volt, hogy rövidesen teherautókon tucatjával hozták a sebesülteket, akiket a magyaróvári kórházban már nem tudtak ellátni.

Óvárott a Mezőgazdasági Akadémia hallgatói már október 25-én tüntettek. Másnap szinte az egész város az utcára vonult. Eltávolították a vörös csillagokat, a járásbíróságról kiszabadították a foglyokat, felolvasták az akadémisták követeléseit. A szervezetlen tüntetés ezután a határőrlaktanya elé kanyarodott. Mintegy ezren lehettek. Fegyver a tüntetőknél nem volt.

A magyaróvári laktanya a nyugati határ védelmének fontos objektuma volt. A legénységből ennek ellenére október 24-én a fővárosba vezényeltek száz határőrt, a legtapasztaltabb katonákat. Pótlásként érkeztek ugyan Nagykanizsáról határőrök, de ez több zavart okozott, mint hasznot hozott. A legénység 239nem ismerte egymást, a tisztek se a legénység egy részét. A laktanyaparancsnok október 26-án riadókészültségbe helyezte az egységet s laktanyavédelmi riadót rendelt el. A határőrök betározott géppisztollyal, kézigránátokkal felfegyverezve elfoglalták harcálláspontjukat. Két géppuskát a parancsnok az előre kiásott lövészgödrökbe, a laktanya elé helyeztetett el. A laktanyában ekkor hatvan sorkatona és tíz tiszt volt. Amikor a tömeg a laktanya elé ért, a határőrök géppuskából és géppisztolyból sortüzet adtak le rájuk s kézigránátokat dobáltak közéjük, majd leadtak még egy sortüzet. A részleteket máig nem sikerült tisztázni. Az áldozatok számát sem. Ötvenkét halott és nyolcvanhat sebesült kilétét tudták megállapítani, de feltehetően többen voltak, köztük gyerekek is. A Győr-Sopron megyei Hírlap október 28-i számában ötvenkilenc halottról és százharminc sebesültről számol be. A mosonmagyaróvári per vádiratában száz halott és kétszáz sebesült szerepel. Egy bizonyos: a Kossuth Lajos téri vérfürdő mellett ez volt a legvéresebb tömegmészárlás.

Nem mentségül, csak magyarázatul: a sortűznek bizonyára oka volt az általános fejetlenség és káosz, az összehangolatlan, gyengén kiképzett legénység, a pánikba esett tisztikar. Tetézte mindezt, hogy a laktanyában hat vagon lőszert és robbanóanyagot tároltak. „26-án Mosonmagyaróvárról felhívott egy kétségbeesett hang, hogy a határőrséget megtámadták – vallotta a perben a győri határőrkörzet parancsnoka. – Kiadtam a parancsot, aki a laktanyát megtámadja, azt le kell lőni. Ha tűzharcra kerül a sor, és nem lehet a laktanyát tartani, vonuljanak ki, és robbantsák fel a lőszerraktárat. Ellentmondtak, hogy akkor a fél város odalesz, de megmondtam, hogy minden körülmények között ezt kell csinálni.”*603 Csakhogy a laktanyát nem támadták meg és nem került sor tűzharcra. Tömegmészárlásra viszont igen.

Tihanyi Árpád, értesülvén a történtekről, a városházára sietett s önként ajánlkozott, hogy Magyaróvárra megy. „Segítő szándékom volt a sebesülteken, és megakadályozni a további vérontást, és megtudni, hogy mi történt.”*604 Több teherautó katona és fegyvertelen civil kísérte, Szigethy Attila szóbeli megbízása alapján.

Szigethy Földes Gábort is megbízta, hogy egy küldöttséggel menjen Óvárra. „Nem tanácskoztuk meg, hogy mit csinálunk – vallotta Földes Gábor a bíróságon –, célom az volt, hogy megadásra késztessem az óvári ávót.”*605 A fegyvertelen küldöttség személygépkocsival ment. Földes a városi párttitkárnak megmutatta Szigethy Attila megbízólevelét, s utasította, telefonáljon a határőr laktanyába, hogy engedjék be. A laktanyát akkor már körülvette a feldühödött tömeg. Földest beengedték. Rávette a határőröket, hogy tegyék le a fegyvert. Nyomában betódult a tömeg s ütlegelni kezdte a tiszteket. Földes Gábor hiába igyekezett visszatartani őket. „Közben engem ütni kezdtek, orromon és szájamon folyt a vér.”*606 Egy tisztet a laktanyában agyonvertek. Két sebesült tisztet a tanácsházára mentettek, az egyiket Földes. „Az én lelkiismeretem tiszta – mondta a bíróságon –, ha nem tétetem le a fegyvert, nem tudom, mi történt volna, de így sokkal 240kevesebb vér folyt… Ez a laktanya nem tudta volna tartani magát ebben a szituációban november 4-ig.”*607 A tanácsházánál Földes Gábor is, a közben odaérkezett Tihanyi Árpád is igyekezett lecsillapítani a tömeget, majd visszatértek Győrbe s beszámoltak Szigethy Attilának. A tömegmészárlás miatt őrjöngő tömeg másnap meglincselte a tanácsházára vitt két tisztet. A többi tisztet Győrből küldött autóbuszokkal kimenekítették a városból.

Még egy önkéntes szereplője volt a mosonmagyaróvári eseményeknek, a szomszédos Levél község harmincnyolc éves református lelkésze. Gulyás Lajos parasztcsaládból származott, Pápán végezte a teológiát, 1944-ben a nyilasok letartóztatták. 1945 után a Kisgazdapárt Nagyválasztmányának tagja, 1948-ban nemzetgyűlési képviselő, de lemondott mandátumáról. Október 28-án őt bízták meg a hegyeshalmi határőr őrs felügyeletével. A magyaróvári események hallatára kerékpáron Győrbe ment. A kórház udvarán látta a halottakat. „Sokan voltak… Lelkileg nagyon megrendültem. Kimentem az udvarról, mint hívő keresztyén ember arra gondoltam, menteni kell a következő halottakat.”*608 A laktanyában megpróbálta csillapítani a tömeget. Amikor látta, hogy egy tisztet ütlegelnek, „ne üsd kiáltással furakodtam a közép felé. Páran felismerték a szándékomat, és az egyenruhás ávóst gépkocsiba tudtam menteni, mielőtt földre esett volna. Bevittük a városházára, ahol átadtam őt, mint áruló, súlyos ütlegeléseket szenvedtem.”*609 A tanácsházánál is beszélt a néphez s békességre intette őket. „Barátaim, én a levéli református pap vagyok. Gyilkosok akartok lenni?”*610

A győri és a mosonmagyaróvári sortűz bizonyára hozzájárult, hogy a megye és a város vezetőinek zöme sietve elhagyta Győrt. A karhatalom, láttuk, megadta magát. Nem jelentettek veszélyt a környéken állomásozó szovjet csapatok sem. A Nemzeti Tanács küldötteivel való tanácskozás után a győri szovjet parancsnok így nyilatkozott: „Mi nem fogunk beleavatkozni az Önök belső ügyeibe… Jogosnak tartom a magyar nép megmozdulását az elnyomó vezetőkkel szemben.” A beszámoló szerint a parancsnok „búcsúzóul elmondta, hogy a legjobb emlékekkel távozik a magyar néptől… Még egyszer biztosított bennünket, hogy a szovjet csapatok semmiféle támadásra nem készülnek, mert szerintük a világ békéje legalább olyan fontos, mint a győri béke.”*611 A szovjet felső vezetés másképp gondolta. Tény azonban, hogy vidéken a szovjet csapatok szinte sehol sem avatkoztak be az eseményekbe. Bizonyára úgy vélték, elegendő, ha a fővárosi felkelést leverik. Azzal nem számoltak, hogy ez nem sikerül.

A rend helyreállítása érdekében Szigethy Attila megbízta Éliás Ferencet, szervezze újjá a szétzilálódott rendőrséget, alakítsa meg a nemzetőrséget, gondoskodjék a közbiztonságról. A harmincnyolc éves rendőr őrnagy villanyszerelő volt, 1945-ben került a rendőrséghez, 1950-ben nevezték ki Győrbe osztályvezetőnek, 1954-ben a megyei kapitányság vezető-helyettesének. Éliásnak nagy szerepe volt abban, hogy a városban és a megyében a forradalom alatt alig követtek el bűncselekményt. A Győrben maradt kommunista vezetők megalakították az MDP Intéző Bizottságát. Nyilatkozatukban kijelentették, hogy „nem 241ellenforradalomról van szó, hanem a magyar dolgozó nép jogos nemzeti követeléseiről”*612 Követelték, hogy az ÁVH-t az egész országban oszlassák fel, a szovjet csapatok vonuljanak ki, támogatásukról biztosították a győri Nemzeti Tanácsot. Noha ezek a követelések megelőzték a kormány döntéseit, Kéri József – maga is az Intéző Bizottság tagja – jól érzékelve a közhangulatot, elsietettnek tartotta a közleményt: rossz vért szülhet, ha a kommunisták most szervezkednek. Igaza lett. Másnap városszerte égették a megyei lap példányait a határozat közlése miatt.

A hangulat Győrött egyre inkább a kormány ellen fordult. A Nemzeti Tanács ülése viharos volt. Noha a megyei lap csak „heves vitáról”*613 tudósított, szemtanúk szerint a küldöttek csaknem összeverekedtek. Többen ismételten követelték, hogy ne ismerjék el a Nagy Imre-kormányt, Győrben alakítsanak új kormányt, és küldjenek fegyvereseket a fővárosi felkelők támogatására. Szigethy Attila igyekezett ellenállni: „Meggyőződéssel vallom, hogy Nagy Imrénél becsületesebb, magyarabb embert nem ismerek. Egész emberi hitem, bizalmam mögötte van.”*614 Esztelenségnek tartotta, hogy gyengén felfegyverzett, katonai tapasztalattal nem rendelkező fiatalokat küldjenek Budapestre harcolni. Ebben a kérdésben azonban már köntörfalazásra kényszerült. A Nemzeti Tanács meghirdette, hogy „a 16 éven [!] felüli, de még nem katonaköteles fiatalok jelentkezzenek katonai kiképzésre minél nagyobb számban, hisz mindnyájan tudjátok, hogy a kiképzés célja, hogy adott jelre egységesen és képzetten álljon az ifjúság is a Budapest felmentéséért folyó harcban.”*615 Ez nyilvánvalóan halogató taktika volt, de nem feleslegesen. Egy csoport fiatal valóban elindult Budapestre, de a főváros határában egy karhatalmista osztag szétverte őket.

Győrött október 27-én egészen más volt a helyzet, mint Budapesten. Itt nem voltak harcok, nem voltak szovjet csapatok, a hatalom a forradalmárok kezébe került. Szigethy Attila helyzete mégis kezdett hasonlítani Nagy Imrééhez. A Nemzeti Tanács elnöke újra meg újra a rend megteremtésére, nyugalomra, békességre intette a győrieket, s ez sokakat nem elégített ki. A Vagongyár előbb hallgatott a Nemzeti Tanácsra, s felvette a munkát. Október 27-én azonban egy hajtóműgyári munkás úgy számolt be az aznap megválasztott munkástanácsnak, hogy „Budapesten az ávósok ellen folyik a felkelők harca”. Ennek hatására a munkástanács „kimondta a sztrájkot, amíg az ávósok le nem teszik a fegyvert.”*616 Ugyanakkor „a tömeg elégedetlen volt a Nemzeti Tanács összetételével, azt túl baloldalinak találta. Ennek a véleménynek adott kifejezést – a nép helyeslése mellett – Galambos Iréneusz paptanár is, a városháza erkélyéről.”*617 Megfogalmazták – bár nem került nyilvánosságra – a győri papság követeléseit. Leszögezték, hogy nem kívánják vissza az egyházi földbirtokokat, viszont: „kötelező hitoktatást követelünk az általános és középiskolákban” és „kérjük a Magyar Püspöki Kart, tegyen meg mindent, hogy hazánkban tiszta demokratikus élet alakuljon ki az isteni és a természettörvények [?] figyelembevételével, és… forduljon körlevélben az ország népéhez, amelyben kifejti nézeteit a magyar vallási és társadalmi élet kérdéseiről.”*618

242

A sztrájknak más következménye is volt. „Főleg a tanács tevékenységét és munkáját hátráltatta. Az utcákon és a városháza előtti téren állandóan több ezer ember tanyázott, akiket szóval kellett tartani, beszédet kellett nekik mondani. Mikor elfogytak a hivatalos szónokok, alkalmiak léptek fel, sokszor nem éppen reális és célszerű követelésekkel. Némelyek azt követelték, hogy a tanács rádión és hangos híradón keresztül állandó helyszíni közvetítést adjon a tanács munkájáról. »Akarjuk tudni, mi történik odabent« – mondották. Ez önmagában nem helytelen követelés, csakhogy gyakorlatilag nehezen valósítható meg… A munkát erősen hátráltatta Szigethy Attilának az a közlése, hogy vele bárki, bármikor, minden bejelentés nélkül beszélhet. Az emberek ezt ki is használták. Egymásnak adták a kilincset a falvakból érkező küldöttségek, sőt más megyékből is érkeztek látogatók. Mindenki beszélni akar Szigethyvel. A győri sztrájkoló tömeg is egész napon át különféle delegációkat meneszt Szigethyhez, egyre túlzóbb követelésekkel.”*619 Egy napon belül kiderült, milyen igaza volt Szigethy Attilának, amikor székfoglaló beszédében nyomatékosan hangsúlyozta: „Csak a fegyelmezettség az egyetlen erő, még a forradalomban is, ami minden tekintetben biztonságot ad.” Hiába: a helyzet és az indulatok erősebbek voltak, mint a szándék. Szigethy Attila ebben is arra a sorsra jutott, mint miniszterelnöke: kezdett belefulladni a küldöttségek özönébe.

Október 28-án tovább erősödött a nyomás a győri elnökre. Egyre erélyesebben követelték az ellenkormányt, az önálló dunántúli hadsereget, fegyveresek küldését Budapestre, a Nemzeti Tanács megtisztítását a kommunistáktól. Már személy szerint az elnököt is támadták. „Gyere ki Szigethy, ég a házad ideki!” – harsogta egy szavalókórus.*620 Addigi leghűbb követői, a helyi Írószövetség, a Petőfi Kör, a megyei lap is kezdett eltávolodni tőle. Ugyanakkor „Erdei Ferenc telefonál Pestről és kétségbeesetten kérdi Szigethy Attilától, mi igaz azokból a hírekből, hogy Győrött ellenkormány alakul… Kéri Szigethyt, vesse latba népszerűségét és befolyását: akadályozza meg az ellenkormány megalakítását. Szigethy közli Erdeivel, hogy a kormány határozatlansága és érthetetlen intézkedései folytán nemigen képes a szenvedélyeket lecsillapítani. Nagy Imrének félreérthetetlenül állást kell foglalnia. Szigethy keserűen hozzáteszi, hogy Nagy Imre népszerűsége elhalványodott: akik napokkal ezelőtt lelkesen ünnepelték, most lemondását követelik.”*621

Aznap volt a győri sortűz áldozatainak temetése is, ami ugyancsak fölkorbácsolta az indulatokat. Szigethy Attila, hogy mentse a helyzetet, kétségbeesett lépésre szánta el magát. Behívatta Földes Gábort a városházára, ahol egy fegyveres küldöttséggel tárgyalt. „Heves szóváltás következett, durva fenyegetés, zsidózás, kommunistázás csőstől jött” – vallotta Földes a bíróságon.*622 Szigethy kérésére lemondott posztjáról. Kéri József elhagyta Győrt, Budapestre távozott, az elnök két másik közeli munkatársa is megvált posztjától. Szigethy Attila a Nemzeti Tanács munkájába bevonta a radikálisok több képviselőjét, s hozzájárult, hogy a Tanács kiadja a Galambos Iréneusz fogalmazta ultimátumot: Nagy 243Imre este nyolc óráig „tegyen intézkedéseket a harcok beszüntetésére… Amennyiben ez nem történik meg, Dunántúl lakossága a budapesti szabadságharcosok segítségére siet.”*623 Beleegyezett abba is, hogy október 30-ra összehívják a Dunántúli Nemzeti Tanács alakuló ülését.

A kompromisszumokat Szigethy Attila sem kerülhette el, ha nem akarta, hogy a hullámok összecsapjanak a feje fölött. Egyben azonban nem engedett: nem volt hajlandó ellenkormányt alakítani, nem fordult szembe Nagy Imrével. „Nagy Imrét talpig becsületes, hazáját féltőn szerető, sorsát szívén viselő igaz magyar embernek ismerem és tartom – mondotta egy nemzetközi sajtóértekezleten. – Bár kormányának összetételével csak részben értek egyet, programját csak helyeselni tudom.”*624 „Az újságírók felteszik a kérdést – emlékezik egyik munkatársa –, miért nem alakítunk ellenkormányt, és miért nem kérjük a nyugati hatalmak segítségét. Szigethy elveszti türelmét és humorát, ingerülten hozzám fordul: »Fordítsd le nekik, légy szíves: Nem kívánunk két pogány közt egy hazáért elvérezni.«”*625

Október 29-én csend volt Győrött. Vihar előtti csend. „Az emberek örömmel foglalták el munkahelyeiket – tudósított a győri rádió. – Azok az emberek, akik higgadtan gondolkoznak, akik tudják azt, hogy most a haza azt kívánja, hogy minden becsületes magyar ember dolgozzék… Azok az emberek kezdték meg lelkesen a munkát, akik ott álltak annak idején Győr utcáin, követelték jogaikat, azokat ki is vívták. Jóleső érzés volt ma reggel Győr utcáin sétálni. Békés hangulat fogadott bennünket, az üzletek nyitva vannak…, az emberek békésen járnak-kelnek, végzik a dolgaikat.”*626 A kormány előző napi döntése megtette hatását, bár a győriek változatlanul elégedetlenkedtek. A Vagongyár munkástanácsa megismételte követeléseit: a szovjet csapatok azonnal kezdjék meg kivonulásukat, az ÁVH-t azonnal szüntessék meg, távolítsák el a kompromittált vezetőket, írják ki „a többpártrendszer alapján lefolytatott titkos választás időpontját.”*627 Jellemző a fejetlenségre, hogy erre november 3-ig adtak időt Nagy Imrének, míg a minisztereket csak november 8-ig követelték eltávolítani, noha az utóbbit egy tollvonással el lehetett intézni, az előbbi viszont alapos és megfontolt előkészítő munkát igényelt. A győri rádió megismételte az ultimátumot: „Amennyiben ez nem történik meg, Dunántúl népe egységesen Budapest segítségére siet!”*628 Ez bizony nemcsak blöff, zsarolás is volt. A követeléseket Török István vitte el a miniszterelnökhöz.

A város a saját szakállára kezdte meg az új rend kialakítását. A sebtében megalakított munkástanácsokat újjáválasztották. A Kisalföldi Gépgyárban felemelték az alacsonyabb béreket, eltörölték a normákat és a gyermektelenségi adót, intézkedtek az anyagi kárt szenvedettek segélyezéséről. A Keksz- és Ostyagyár munkástanácsa kijelentette: „Mi nem ismerjük el magunkra érvényesnek a budapesti helyzetnek megfelelő közleményt, hogy azok is megkapják a fizetést, akik nem dolgoznak. Aki nem jön be dolgozni, annak nem tudunk fizetést adni.”*629 A Hajtóműgyár munkástanácsa felelősségre vonta azokat a párttagokat, 244akiket a forradalom kirobbanása után berendeltek a pártbizottságra s felfegyvereztek. A fennmaradt részletes jegyzőkönyv alapján megállapítható, hogy az eljárás igazságosan, sőt, humánusan zajlott. A legszigorúbb büntetés az volt, hogy az elmarasztalt dolgozót visszahelyezték a szakmájának megfelelő fizikai állományba.

Ahhoz, hogy Győrött lecsillapodjanak a kedélyek, kijózanodjanak az emberek, a szerencse is hozzájárult – ha nevezhetjük így a történteket. A szűkebb kormánykabinet megalakítása ugyan jó hatással volt a közhangulatra, de a kocka nem itt fordult meg.

Október 29-én a dunántúli megyék nemzeti bizottságainak mintegy hatszáz küldötte délelőtt kezdett gyülekezni a tanácsházán; rádión, távírón, telefonon hívták meg őket a tanácskozásra. A hangulat változatlanul igen feszült volt, alkalmi szónokok váltották egymást az erkélyen.

Ekkor érkezett Budapestről egy gépkocsi három emberrel, vöröskeresztes – mások szerint véres – köpenyben. Kettőnél géppisztoly volt. Vezetőjük szót kért s meg is kapta a mikrofont: Somogyvári Lajos a neve, börtönből szabadult politikai fogoly, a budapesti felkelők küldötte. A fővárosban változatlanul tombol a harc, ő fogja a felfegyverzett győrieket a fővárosi szabadságharcosok segítségére vezetni a szovjetek és az áruló kormány ellen. „A Győri Nemzeti Tanács egy követ fúj Nagy Imrével és szándékosan félrevezeti a győrieket, amikor azt állítja, hogy Budapesten helyreállt a rend – hangoztatta rendületlenül Somogyvári. Azért jött Győrbe, hogy rádión keresztül tájékoztassa a világot az igazságról.”*630 A győri rádió aznaptól a balatonszabadi nagy teljesítményű adó hullámhosszán az egész országban és külföldön is fogható volt.

Somogyvári nem tudta beszédét befejezni; valaki elvágta az erősítő kábelét. Ekkor a Rádióba ment. Egyre nagyobb tömeg követte, hiszen a győri radikálisok követeléseit fogalmazta meg, a legszélsőségesebb formában. A Rádió vezetőit értesítették a történtekről, de a tömeg láttán nem mertek szembeszegülni Somogyvárival. „Nehezen sikerült rábeszélni, elég lesz ha hangszalagra mondja beszédét, és majd azt később, sőt többször is le tudjuk játszani.”*631 Somogyvári beleegyezett. Lehet, hogy az elővigyázatosság felesleges volt, mivel a balatonszabadi rádióüzem munkástanácsa nyilatkozatban leszögezte: „Abban az esetben, ha az értelmiségi tanács meghirdetett elveitől eltérő, felelőtlen, uszító hangú, további vérontást szító műsort kívánnának sugározni, az adót azonnal leállítjuk.”*632

Azért neveztem szerencsésnek Somogyvári feltűnését, mert beszédében – amit sosem sugároztak – a képtelenségig fokozta a győri szélsőségesek követeléseit. „Nagy Imre kormánya, aki kormánynak hívja magát, minden alkotmányos alapot nélkülöz, húsz-harmincezer fegyveres briganti és martalóc áll mögötte. Mimögöttünk az egész ország áll… A Szabad Európát is kérjük, hogy azonnal keressen összeköttetést ezzel a mai, Somogyvári Lajos vezetésével megalakítandó győri forradalmi minisztériummal és a hadműveleti kormány-biztossággal… 245Felesküdött kormánybiztos, felesküdött ideiglenes kormány, a lehető rendelkezésre álló legjobb magyarokból, színmagyarokból… Azt a kevés orosz erőt, aki az országban van, vagy ki fogjuk verni, vagy pedig megfelelő propagandával az oldalunkra fogjuk állítani… Minden kísérletet megteszünk arra, hogy a külföldi nemzetektől felrázzuk, felszólítsuk nemcsak az ott élő magyarokat, hanem minden olyan állampolgárt, külföldit, aki a szabadságot szereti, hogy önkéntes brigádokat, önkéntes szabadságharcos ezredeket szervezzenek és küldjenek, mert minden perc drága.”*633

A beszéd elmondása után Somogyvári, hívei élén, visszament a városházára. Áttörték a fegyveres őrség kordonját s behatoltak a gyülekező dunántúli küldöttek közé. Somogyvári ott is, az erkélyen is megismételte beszéde lényegét. „A katonatanácsnál szolgálatot teljesítő századost kértem, hogy lépjen közbe fegyveresen, de ő visszautasított azzal, hogy Somogyvárinál és társainál géppisztoly van és nem vállalhat felelősséget az esetleges vérontásért.”*634 Szigethy Attila a vagongyártól, a honvédségtől, Éliás őrnagytól kért segítséget. A vagongyári munkástanácsot amúgy is felingerelte, hogy Somogyvári követőinek egy csoportja betört az üzembe, elfoglalta a stúdiót s felszólította a munkásokat, vonuljanak az utcára. A munkástanács azonnal felhívást fogalmazott Győr népéhez: „Határozottan ellenzünk mindenféle demagóg jelszót, ellenkormány alakítását, mely jogi alapot szolgáltatna külföldi beavatkozásra és hazánkat második Koreává változtatná. Győr város dolgozói, tartsatok ki a jelenlegi Nemzeti Tanács vezetői mellett!”*635 A felhívást a munkástanács elnöke vitte a tanácsházára. Közben megérkezett Budapestről a Török István vezette küldöttség, akiket fogadott a miniszterelnök és Tildy Zoltán. Török az erkélyről beszámolt az embereknek, hogy a kormány teljesítette minden követelésüket. „A tömeg hangulata kezdett Somogyvári ellen fordulni. Ugyanez történt a teremben is. Éppen visszatértem, amikor egy honvédőrnagy fejére olvasta felelőtlenségét. Egy öreg bányász ezt kiáltotta oda Somogyvárinak: »Fiatal barátom, lődözzön tovább egyedül, de ne akarjon másokat a vágóhídra vinni!«”*636 A teremben azonban változatlan volt a káosz. A vagongyári munkástanács elnöke dühösen tiltakozott a provokáció ellen, de ellökdösték, el akarták venni tőle a mikrofont. Az elnök ekkor azzal fenyegette meg a tombolókat, hogy iderendeli a vagongyári munkásokat, azok majd rendet teremtenek. Közben két század katona körülfogta a tanácsházát, majd kiürítette a termet.

Somogyvári Lajos, akit le akartak tartóztatni, eltűnt Győrből. Másnap megismételte kísérletét Székesfehérvárott, de a Nemzeti Bizottság eltávolította a városból. Ezután eltűnt a forradalom történetéből is. Minden valószínűség szerint megszállott fantaszta volt, aki megrészegült saját szerepétől. Az a típus és alkat (bár más világnézet), mint Dudás József, csak sokkal kisebb képességekkel és lehetőségekkel. Más tevékenységét nem ismerjük a forradalom idejéből. Bár hozzá kell tenni: puskaporos hordón táncolt. S ha eléri célját, nemcsak önmagát robbantja föl.

246

Somogyvári randalírozása miatt a dunántúli küldöttek egy része átment a Kamaraszínházba, s ott tanácskozott. Jellemző a hangulatra, hogy amikor órák múlva helyreállt a rend, hosszú vita kezdődött arról, hogy a városháziak csatlakozzanak-e a színházbeliekhez vagy fordítva, noha a kis színházban semmiképp sem fért el hatszáz ember. Ezek után elképzelhető, milyen volt a vita a lényegi kérdésekről. A tanácskozás – ha nevezhető így több száz ember indulatos vitája – a végtelenbe nyúlt. Ezért különbizottságot választottak, amely Szigethy Attila vezetésével kidolgozta a Dunántúli Nemzeti Tanács (DNT) proklamációját. Ezt az éjszakába nyúló gyűlés – feltehetően a küldöttek fáradtsága miatt is – végül egyhangúlag elfogadta.

A proklamáció igen zavaros, ami nem csodálható az adott körülmények között. Érdekesség, hogy a helyi lap nem közölte, a Kossuth rádió is csak kivonatolva. A tizennégy pontból álló közlemény hat követelést tartalmazott a kormánnyal kapcsolatban. A szólás-, sajtó-, gyülekezés- és vallásszabadság nyilvánvaló, mondhatjuk, túlhaladott volt. Az általános és titkos választások esetében is csak az időpont volt kérdéses. (A DNT legkésőbb január végéig követelte.) A szovjet csapatok kivonására vonatkozó biztosíték puszta formalitás, hiszen erre csak a szovjetek adhattak volna garanciát. (Nagy Imre válasza a csak töredékesen lejegyzett győri rádióközlemény szerint: „A biztosítékot illetően a miniszterelnök bizalmunkat kérte, illetve magának a népnek erejére hivatkozott biztosítékként.”*637 Ez semmitmondó közhely, de mi mást mondhatott volna?) A döntő kérdés kétségtelenül a semlegesség deklarálása volt, amit a kormány másnap megtett. Nem valószínű, hogy a dunántúliak nyomására. Az ország számos településén, munkahelyén megfogalmazódott ez az igény.

Még két követelés szerepelt a deklarációban, napi fontosság szempontjából meg sem közelítve az előzőeket. Az egyik: a kormány „a helyi illetékes nemzeti tanácsok jóváhagyásával hozza létre a helyi karhatalmi szerveket”. A másik: a fegyveres erők „ezredes és ennél magasabb rangú tisztjeit a megalakítandó nemzeti tanács jóváhagyásával nevezze ki”. Mindkét követelés az önigazgatási rendszernek a fegyveres erőkre való kiterjesztését szorgalmazta. Nyilvánvalóan egyik követelés sem volt átgondolva, s inkább saját ellenőrzési jogaik kiterjesztését célozta a kormány felett. Az irányzat és célzat azonban egyértelmű: a helyi szervek hatalmának kiterjesztése a központi hatalom rovására.

A követelések tizenegyedik pontja érthetetlen: „A Nemzeti Tanács a kormány összetételére vonatkozóan tárgyalásokat kíván folytatni és biztosítani a szabadságharcosok részvételével a kormányban [sic!].” Ebből megállapíthatatlan, hogy a DNT magának akart-e kormányposztot, a szabadságharcosoknak avagy mindkettőjüknek. Egyértelmű viszont: ha nem is mondták ki a Dunántúl elszakadását, az ország nyugati régióját önálló egységnek tekintették. Erre nemcsak az aláírás utal („Dunántúl egységes terület”), hanem az is, hogy egységes katonai vezetést kívántak létrehozni, amit – elvben – meg is valósítottak. Fantazmagóriának kell minősíteni, hogy tudomásul vették különböző dunántúli honvédalakulatok 247„határozott ígéretét, hogy a népet minden idegen támadás ellen – esetleges felsőbb utasítás ellenére is – megvédik”. Ez is arra utal, hogy a Dunántúlt ki akarták vonni a központi kormányzat hatalma alól. A DNT proklamációja az önigazgatási elv veszélyes fattyúhajtása volt.

Végül, de nem utolsósorban: a nyilatkozat leszögezi, hogy ha a kormány nem teljesíti követeléseiket, „a Budapesti Nemzeti Tanáccsal karöltve tárgyalásokat kezdünk új nemzeti kormány alakításáról”. Ez durva fenyegetés és zsarolás volt, s már csak azért is képtelenség, mivel Budapesti Nemzeti Tanács nem létezett. A főváros Nemzeti Bizottsága csak másnap alakult meg Budapest közigazgatásának irányítására. Létezett Dudás József egyszemélyes Országos Nemzeti Bizottmánya, ám ettől a Dunántúli Nemzeti Tanács is elhatárolta magát. Volt egy Országos Nemzeti Bizottság nevű szervezet is, ez azonban hangsúlyozottan a messze túlértékelt Dudás-csoport ellen, a Nagy Imre-kormány támogatására jött létre.

A proklamációt így írták alá: „A Dunántúl egységes terület és a hozzácsatlakozott Borsod megye, Bács-Kiskun megye és a Csepeli Nemzeti Tanács kiküldöttei”. A felhívásban „a Dunántúli Nemzeti Tanács csatlakozásra hívja fel az ország összes Nemzeti Tanácsát.”*638 Ha ez létrejön, létrejött volna egy második országos hatalmi szerv a központi kormányzat mellett – akár ellenkormánynak nevezik, akár nem. Ilyenre egyedül Dudás József nem létező Országos Nemzeti Bizottmánya igyekezett kísérletet tenni.

Az ellenkormány megalakítása ma már nemcsak károsnak, hanem képtelenségnek is tűnik. Ám a forradalom sajátossága, hogy nem ismer kivihetetlent, s minden képtelenségre képes. A soproni egyetemisták csak megfogalmazták, amit emberek ezrei, települések, szervezetek tucatjai követeltek: „Az idegen csapatok beavatkozására felszólító kormányra a nép sütötte rá örökre a hazaáruló bélyegét. Javasoljuk, hogy az ország különböző részeiben spontán módon létrejött és létrejövő Nemzeti Tanácsok lépjenek egymással kapcsolatba és alakítsák meg az Ideiglenes Nemzeti Kormányt.”*639 Okkal feltételezzük, hogy egy ellenkormány – különösen a nyugati határszélen – a szovjetek azonnali beavatkozását eredményezte volna.

Szigethy Attilát a Dunántúli Nemzeti Tanács háromtagú elnökségébe, gyakorlatilag vezetőjévé választották. (Október 31-én – távollétében – beválasztották a Petőfi Párt országos vezetőségébe is.) Kérdés, miért vállalta ezt a szerepet, amivel nyilvánvalóan nem értett egyet, miért fordult szembe Nagy Imrével? Azzal, hogy céljai elérése érdekében megvált legközelibb munkatársaitól, barátaitól, olyan kényszerpályára került, olyan radikális irányzatok foglya lett, hogy attól kezdve csak úszott az árral? Valószínűbb, hogy ismét jó taktikusnak bizonyult. (Hogy mibe került ez neki, arra még visszatérünk.) Nem fordult miniszterelnöke ellen; épp ellenkezőleg: őt védte. Az ellenkormányt ő is károsnak tartotta, de látta kivihetetlenségét, s úgy vélte, hogy amíg ő vezeti a Tanácsot, erre kísérletet sem tehetnek. Példa erre, hogy másnap Dudás József a feleségét 248küldte Szigethy Attilához: a Dunántúli Nemzeti Tanács és az Országos Nemzeti Bizottmány, mely Dudás szerint valamennyi budapesti szabadságharcos csoportot képviselt, alakítson kormányt. Szigethy, noha nem tudhatta, hogy Dudás mögött nincs semmiféle erő, „erélyesen visszautasította az ajánlatot, és azt üzente vissza Dudásnak, hogy a tervet egyenlőnek tekinti a hazaárulással.”*640

Nem jött létre az Országos Nemzeti Tanács sem. Egyetlen megye sem csatlakozott a Dunántúli Nemzeti Tanácshoz, csupán néhány város. A borsodiak, a csepeliek és a Bács megyeiek részvétele is csak formálisnak nevezhető. Semmilyen közös tervet nem készítettek, közös programot nem fogalmaztak meg, nem hajtottak végre. Még azt sem tudjuk, hogy a dunántúli megyék csatlakoztak-e, s ha igen, melyik. A szomszédos Vas megyeiek például szükségesnek tartották leszögezni: „A Szabad Szombathelyi Rádió teljesen önálló, a Szabad Győri Adóállomástól is független állomás.”*641 Az önálló dunántúli fegyveres erők parancsnoksága ugyan megalakult a székesfehérvári hadtest újonnan megválasztott parancsnoka vezetésével, ám Kemendi Béla ezredes – aki tagja volt a háromtagú elnökségének is –, megválasztása után a fővárosba távozott és többé nem tért vissza Győrbe. A Dunántúli Nemzeti Tanács egész működéséről elmondhatjuk, hogy a tömeg – sokban jogos – indulataiból épített légvár volt.

Nagy Imre kérte a dunántúliakat, vegyék fel a munkát. A küldöttség erre nem volt hajlandó. Amikor hazatértek Győrbe, azonnal összeült a Dunántúli Nemzeti Tanács. „A beszámolót ismét heves vita követte a sztrájk folytatásáról. Szigethy Attila, legnagyobb meglepetésünkre, ezúttal nem szállt síkra a sztrájk beszüntetése mellett.” Ez valóban meglepő, ismerve addigi véleményét. „Szigethy később szűkebb körben elmondotta, hogy Nagy Imre hivatalosan a sztrájk beszüntetését szorgalmazta, de rövid magánbeszélgetésük során helyénvalónak nevezte a sztrájkot, mivel ez a fegyver – mint mondta – nagy hatást gyakorolt az oroszokra.”*642 A szemtanú, Szöllősy Árpád, a Győri, majd a Dunántúli Nemzeti Tanács titkára volt, Szigethy Attila szűkebb környezetéhez tartozott. Nyugaton megjelent fontos emlékezései általában hitelesek, pontosak. Ez a leírása azonban képtelenség. Ismerjük – s látjuk majd – Nagy Imre és kormánya erőfeszítéseit a sztrájk beszüntetésére. A miniszterelnök ebben a kérdésben pontosan ellenkező véleményen volt, mint amit Szöllősy neki tulajdonít: attól tartott, hogy a sztrájk s az ezáltal létrejövő káosz indok lehet a szovjet beavatkozásra. Szigethy Attila valószínűleg a sztrájk kérdésében is kénytelen volt meghajolni a közhangulat nyomásának. Hiába hirdették volna meg a munka felvételét, a tömeg akkor erre nem lett volna hajlandó.

Az idő – s a kérészéletű forradalom élete inkább órákban, mint napokban mérhető – Szigethyt igazolta. A Dunántúli Nemzeti Tanács már november 2-án határozatot hozott: „a munka azonnali felvételét tartja indokoltnak.”*643 Másnap (stílusjegyei alapján Szigethy Attila fogalmazásában) felhívást intézett az ország nemzeti tanácsaihoz: „Nagy Imre programja a nemzet egyöntetű kívánságát fejezi ki. Egy emberként kell mellette állanunk és ezt az állásfoglalást az egész 249világ előtt nyilvánvalóvá kell tennünk… A dunántúli Nemzeti Tanács az egységbontókat hazaárulónak nyilvánította.”*644

Hogy ezek a döntések megszülessenek, elsősorban arra volt szükség, hogy a miniszterelnök deklarálja az ország semlegességét. De arra is, hogy a Dunántúl első embere ne engedje szakadássá fajulni az ellentéteket, káoszba torkollni a forradalmas lázat. Szigethy Attila ugyanazon a napon kérte Földes Gábort, hogy a konszolidáció létrejöttével foglalja el ismét helyét a Nemzeti Tanácsban. Kéri József is visszatért Győrbe.

A megyei lap november 3-i számában megjelent a Megyei Nemzeti Bizottság felhívása, hogy az Államvédelmi Hatóság tagjai „esetleges rendzavarás, kilengések elkerülése végett” jelentkezzenek a hivatalos szerveknél.*645 Ami a felhívásban feltűnő: hangsúlyozottan csak a kék ávó tagjaira vonatkozott. Pedig ha valahol, akkor Győr megyében volt ok arra, hogy a zöld ávót tekintsék a forradalom első számú ellenségének. Ugyanez volt tapasztalható például Bács megyében is, ahol szintén a kék ávósok felelősségre vonását követelték, noha az atrocitásokat zömmel a honvédség követte el.

A hátralévő rövidke időben a győrieket elsősorban a szovjet csapatok beáramlása nyugtalanította. Már a Dunántúli Nemzeti Tanács október 31-i ülésén foglalkoztak ezzel. Voltak, akik követelték, hogy a szovjet támadás megelőzésére a magyar erők támadják meg a dunántúli szovjet csapatokat. Ezt elvetették s a katonatanácsot bízták meg, hogy másnapra dolgozza ki a teendőket. A katonák, Kemendi ezredes vezetésével arra a következtetésre jutottak, hogy a védelemre való alapos felkészülés is legalább egy hetet venne igénybe. „Orosz támadás esetén, tekintettel az orosz páncélos és tüzérségi erők túlsúlyára, Győr megvédése kilátástalan.”*646

Ennek ismeretében érthetetlen – hacsak az emlékező nem téved –, miért javasolta Szigethy Attila Nagy Imrének: „A kormány helyezze át székhelyét Sopronba, mely katonailag a leginkább védhető, és mozgási, cselekvési szabadságot biztosítana a kormánynak.”*647 Illetve csak akkor érthető, ha Szigethy feltételezte, hogy a forradalom leverése esetén a miniszterelnök hajlandó lenne Nyugatra távozni. Ugyanebből az okból helyezett készenlétbe három repülőgépet a kormány számára Király Béla vezérőrnagy is. Király azonban csak néhány napja ismerte Nagy Imrét, Szigethy Attila viszont egy évtizede. Nagyon félreismerte a kormányfőt, ha feltételezte, hogy ilyen lépésre hajlandó. Az ajánlat inkább a fejetlenség számlájára írható, ami – érthetően – egyre inkább úrrá lett sok vezetőn.

Nagy Imre egyértelműen visszautasította az ajánlatot. Másnap, november 2-án, a szovjet csapatok lezárták az osztrák határt. November 3-án körülvették Győrt. November 4-én egyetlen puskalövés nélkül megszállták a várost.

Ami ezután történt, az példátlan ötvenhat történetében. Győrött – kis túlzással mondva – győzött a forradalom. 1956. november 27-én, a Vagongyár végleges munkástanácsának megválasztásakor Vadas József így összegezte a helyzetet s 250az addigi eseményeket: „Egyelőre orosz fegyverek mellett ugyan, de kialakult az ország, amit a magyar munkásság elképzel, mint egy szocialista államformát.”*648 S bármennyire hihetetlen, ez Győrre vonatkozóan sokban igaz volt. Tegyük hozzá: az a Győr, amelyik november 4-ig a legmesszebb ment az irreális követelésekben, november 4-e után a legjózanabbul viselkedett.

A vagongyári munkástanács már november 5-én megállapodott a szovjet parancsnoksággal, hogy a tankokat és nehézfegyvereket kivonják a városból. Megállapodtak abban is, hogy a rendfenntartó járőrözésben a szovjet katonák mellett a gyárőrség és a honvédség is részt vesz. A szovjet parancsnokok hangsúlyozták, hogy a város és a megye ügyeibe nem kívánnak beavatkozni, s ezt lényegében be is tartották. Cserébe a vagongyáriak – politikai követeléseik fenntartása mellett – november 7-én úgy döntöttek, hogy feltételesen felveszik a munkát. A munka megindítását igen józanul indokolták meg: sztrájkkal a szovjeteket nem lehet rábírni, hogy elhagyják az országot, s a sztrájk a lakosság gazdasági helyzetét rontaná, inflációhoz vezetne. És ami a legfontosabb: „A dolgozók csak munkahelyükön együttesen fellépve képviselnek tényleges erőt, amelyre a mostani helyzetben feltétlenül szükség van.”*649 A munkát ennek ellenére csak részlegesen vették fel, amit Vadas József szemére is vetett társainak: „Ha valamit elhatároz a Munkástanács, azt hajtsa is végre.”*650

A munkástanácsok maguk irányították gyárukat, maguk döntöttek minden kérdésben. Mégpedig központi jóváhagyással. A Vagongyár Munkástanácsának ülésén jelen lévő illetékes miniszterhelyettes azt mondta: „A központi igazgatásnak vége kell hogy legyen. Ha a jövőben lesz is minisztérium, a funkciója egészen más lesz, mint eddig. A gyárak önállósága a döntő, a minisztérium nem kíván a gyárak nyakára ülni.”*651

A győri munkástanácsok nem elégedtek meg azzal, hogy birtokba vették a gyárakat. Már november 7-én határozatot hoztak, hogy „a városi és megyei közigazgatási szervek irányításában a győri munkásságot képviselő munkástanácsok megfelelő súllyal képviselve legyenek.”*652 Ez néhány napon belül meg is történt. Még arra is ügyeltek, hogy szigorúan betartsák a törvényes formákat, a tanácstörvény előírásait. A javaslatot a megyei tanács elnöke, Markó Gyula terjesztette elő, s ellenszavazat nélkül elfogadták. Markót október 30-án beválasztották a megyei tanács Forradalmi Munkástanácsa Intézőbizottságába. Ő volt az egyetlen a tizenhét fős testületben, aki pártállásaként a Magyar Kommunista Pártot jelölte meg. A funkcionáriusok felülvizsgálata során „a Megyei Tanács Forradalmi Munkástanácsa a dolgozók véleménye alapján megállapítja, hogy Markó Gyula sohasem torolta meg a rendszer véleményétől eltérő politikai vélemények nyilvánítását, pedig ilyent többször is hallott.” Ennek ellenére „50%-os illetménnyel további intézkedésig rendelkezési állományba” helyezték.*653 Emlékezzünk: a tömegnyomásnak engedve ekkor kellett Szigethy Attilának is megválnia legközelebbi munkatársaitól. November 4-e után, mivel Szigethy Attila elhagyta Győrt, Markó ismét átvette a tanácselnöki tisztet, azzal a feltétellel, 251hogy csak ideiglenesen, amíg Szigethy visszatér. A döntést a munkástanácsok is, az újraalakult megyei pártbizottság is támogatta. A pártbizottság küldötte a Vagongyár munkástanácsa november 5-i ülésén kijelentette: „A régi módon és a régi emberekkel nem lehet dolgozni, egész országos téren le kell vonni a tanulságokat”, s a pártbizottság elismerését tolmácsolta a munkástanácsnak józan magatartása miatt.*654 Győrbe nem tértek vissza a kompromittált régi pártvezetők, s a megyebizottságban is a józan erők kerekedtek felül.

Ettől kezdve a megye legfontosabb hatalmi szervében, a Végrehajtó Bizottságban a munkástanácsok küldötte, Berger Sándor lett a hangadó. Tegyük hozzá: Markó Gyula egyértelmű támogatásával, noha többször volt parázs vita közöttük. Berger régi győri munkáscsaládból származott, reáliskolát végzett, a Richards gyárban volt technikus, majd gyártásvezető. Igen erélyesen (olykor agresszíven) képviselte nézeteit. A Végrehajtó Bizottságban Markó Gyula javaslatára helyet kapott a pártszervezet küldötte is. Kéri József kifogásolta a küldött személyét. Berger Sándor azzal érvelt, hogy a testület amúgy is ideiglenes, dönteni majd a nép fog. „Ne legyen az a látszat, hogy a párttal szemben a munkástanácsoknak ellenséges érzületei vannak, mert ez nem áll fenn, csak a vezetők személye elvesztette a dolgozók előtt a hitelét.”*655 A VB elfogadta Berger érvelését. Néhány nap múlva leváltották a város régi tanácselnökét és tanácstitkárát. Győr első embere egy vagongyári munkás lett.

A városban és a megyében a lényegében munkástanácstagok vezette végrehajtó bizottságok intézték az ügyeket. Csak példaként néhány kérdés, amivel foglalkoztak, amit intéztek: a szerződéses állatok felvásárlása, holland hagymaimport megszervezése, a gyermek- és csecsemőtápszerek elosztása, az idegen nyelvek iskolai oktatása, a szervezett üzemi ellátás biztosítása, a piaci árak szabályozása, a háztartási cikkek helyi forrásokból való biztosítása, az önkényes lakásfoglalások kérdése, az iskolák fűtése, a szolgálati lakások elosztása, a börtön zárainak megjavítása, a TEFU gumiabroncs-hiánya, a tankönyvek felülvizsgálata, a magán hentes kisiparosok működésének engedélyezése. Többször és nyomatékkal foglalkoztak a megyén áthömpölygő menekültáradattal, hangsúlyozták a kormány felelősségét, s kérve kérték az ország lakosságát, hogy minden nehézség ellenére tartson ki szülőhazájában.

Mint mindenütt az országban, a közvéleményt Győrött is elsősorban a letartóztatások foglalkoztatták. Annyi különbséggel, hogy itt hatékonyabban tudtak védekezni. Nem utolsósorban azért, mert a megyei főügyész és a megyei főkapitány-helyettes Szigethy Attila (és a forradalom) elkötelezett híve volt. De a megyei, a városi, a vagongyári vezetők is minden esetben eljártak a letartóztatottak érdekében. Általában sikerrel. Földes Gábort, Éliás Ferencet s néhány más vezetőt Győr megszállásakor letartóztatták, de másnap Kéri József és a Vagongyári Munkástanács követelésére szabadon bocsátották. A Végrehajtó Bizottság november 11-i ülésén beszámoltatta a megyei főügyészt a törvényesség betartásáról. Kéri elmondotta, hogy néhány embert törvénytelenül letartóztattak. 252Többnek a szabadon engedését sikerült elérnie, mások esetében még folynak a tárgyalások. Berger Sándor nem fogadta el az ügyész beszámolóját: „Ha ez a kérdés nem nyer megnyugtató módon tisztázást, a… munka nem fog megindulni, ami súlyos következményekkel jár.”*656 Másnap a városi rendőrkapitányt számoltatták be, aki biztosította a VB-t, hogy Győrött egyetlen ávós sincs a rendőrség kötelékében. Az ÁVH feloszlatása a munkástanácsok egyik leghangsúlyosabb követelése volt. Később úgy fogalmazott: „A rendőrség hangulata egyébként is annyira ávóellenes, hogy nem is tűrnék meg maguk között azokat.”*657 Néhány nap múlva a Vagongyár munkástanácsa javaslatot tett az ávósok tevékenységének felülvizsgálatára (ezt akkor még kormányrendelet írta elő), amiről decemberben határozatot is hoztak: „A Győrött megalakult bizottság felhívja a megye lakosságát, hogy mindazok, akik a volt államvédelmi beosztottak tevékenységével kapcsolatban adatokat tudnak szolgáltatni, 1956. december 19-ig közöljék a Megyei Tanács vb-elnökével vagy a megyei ügyésszel, illetve a megyei rendőrkapitánnyal.”*658 A városban a volt ávósok nem tudtak felülkerekedni a forradalmi szerveken, mint sok helyütt az országban.

A városi rendőrkapitány elismerte, hogy november 4-e után voltak törvénytelen letartóztatások, melyekkel ő sem értett egyet, de a letartóztatottakat már szabadon engedték. Őrizetben van viszont két vagongyári dolgozó, akik durván, megalázóan bántak néhány őrizetbe vett pártfunkcionáriussal. Ez élénk ellenkezést váltott ki. „Törvénytelennek tartom a forradalmi idők forradalmi tetteit büntetni” – mondta Berger Sándor.*659 Ezzel egyetértett a tanácselnök, a főügyész, sőt, a pártbizottság küldötte is. Alighanem ez volt az egyetlen eset az országban, hogy a forradalmas indulatok szülte túlkapásokat, ha azok nem voltak súlyosak, a forradalom szellemében hivatalosan törvényesnek ítéltek meg. Amikor megkérdezték, miért kerültek volt pártfunkcionáriusok a rendőrség kötelékébe, a rendőrkapitány közölte, hogy az állomány hiányos, s kérte a Vagongyár munkástanácsát, küldjenek számukra megfelelő embereket a rendőrségbe. Annak a tizenhat funkcionáriusnak a nevét, akit addig felvettek, átadja a munkástanácsnak, s aki ellen kifogásuk van, azt azonnal leszerelteti. Győrben a Végrehajtó Bizottság a rendőrséget is uralta.

A győri munkásság kezében még egy fegyver volt: a szabad sajtó. A Hazánk című napilap első száma november 4-én jelent meg. Az előző nap fogalmazott vezércikk mintha előre látta volna a tragikus jövőt. A címe: „Ne bántsd a magyart!”*660

A lapot tizennyolcezer példányban nyomták. A Hazánk volt az egyetlen legális újság az országban, mely november 4-e után is első számától a megszűnéséig nem tett lakatot a szájára. November 10-én leszögezte: „Semmiféle demokráciáról nem beszélhetünk addig – legkevésbé szocialista demokráciáról –, amíg a szabad véleményközlést bárki, bármilyen eszközzel megakadályozza.”*661 Ehhez tartották magukat. „A munkásosztály ma egy nemzeti harc élén halad” – olvashatjuk néhány nap múlva.*662 A november 14-i számban közölték 253a győri és a mosonmagyaróvári vasipari munkástanácsoknak a kormányhoz intézett követeléseit: Nagy Imrét és Maléter Pált a kormányba; azonnali tárgyalásokat a szovjet csapatok kivonásáról; szabad választásokat „a munkás- és paraszttanácsok jelöltjei közül”; „ismerje el a kormány, hogy a forradalom szükséges szabadságharc volt”. Amíg a követelésekre konkrét intézkedés nem történik, a munkásság sztrájkol.*663 November 17: „Természetes, hogy a forradalmi vívmányaink következetes megszilárdításában, sőt kiszélesítésében ezután is döntő szavuk lesz a munkástanácsoknak.”*664 Üdvözölték az országos munkástanács tanácskozását (melyet a kormány betiltott), s így fogalmaztak: „Nem kétséges, hogy az országos jelentőségű eszmecsere középpontjában az ország, a nemzet függetlensége áll majd. Mert ennél életbevágóbb kérdése nincs ma a magyarságnak. Ettől függ az is, hogy valóban a népnek tetsző módon a nép akarata szerint rendezzük-e be országunkat.”*665 A miniszterelnök elhurcolását követően „Igazságot Nagy Imréről!” címmel közöltek cikket, melyben leszögezték: „Azt a hírt, hogy Nagy Imre és társai önként távoztak a Román Népköztársaság területére, minden józan gondolkodású ember kétkedéssel fogadta.” Nyomatékosításul kijelentették: „Nagy Imrét a magyar munkásság egyöntetűen követeli a kormány élére.”*666 Ilyen szellemiségű írások akkor már sehol nem jelenhettek meg a magyar sajtóban.

A Hazánk pontosan tükrözte a győri munkásság, a megyei vezetés véleményét. Alapvető követeléseiket még ki is bővítették. A kormányrendeletnek ellenszegülve ragaszkodtak ahhoz, hogy a minisztériumokban, a közigazgatási szervekben, a postán stb. is válasszanak munkástanácsokat. Mi több: „A katonaságot és a rendőrséget a Munkás Tanácsok javaslatai alapján alakítsák és egészítsék ki.”*667 Ez már Tanács-Magyarország képének felrajzolása volt. A megyei tanácselnök még decemberben is kijelentette: „Amit az MSZMP mond, hogy vissza kell a régi vezetőket hívni és a régi V. B. titkárt, arra azt mondom, hogy próbálja meg, ha meg tudja csinálni, ha van hozzá ereje. De én azt hiszem, hogy nem lesz.”*668 Hadd emlékeztessünk: Markó Gyula az MSZMP, mi több, a megyei pártbizottság tagja volt. Nem köntörfalazott a többi vezető sem. A Megyei Tanács november 12-i VB-ülésén többen is kijelentették: a forradalomnak nincs még vége. A Vagongyár munkástanácsának november 15-i ülésén a hangulat olyan paprikás volt, hogy a jegyzőkönyv szerint Éliás Ferenc „felhívja a figyelmet arra is, hogy a szovjet katonák megölésével nem lehet problémákat megoldani.”*669 A legmesszebbre Berger Sándor ment, aki arra a kérdésre, hogy mi lesz azokkal, akik nem szolgáltatják be fegyverüket, indulatosan kifakadt: „A forradalomnak vége van? Ezek a forradalmárok magyarok, és a fegyverleadásra az utasítást az orosz parancsnok adta ki, és ezek nem adják le az orosz parancsnok felhívására, és még ezekre sem vethetünk követ, ha ezeket a fegyvereket használják.” Ez voltaképp felhívás volt a fegyveres ellenállásra, amit természetesen Berger sem gondolt komolyan, de kirobbant belőle az indulat. A lényeget az egyik VB-tag is indulatosan, de méltósággal fogalmazta meg: „A tsz.-fejlesztés, a begyűjtés, 254az ÁVO miatt annyi bánat, könny gyülemlett össze, hogy nem csoda, hogy jelen pillanatban egyes kommunista vezetők ellen irányul a harag… Itt nem azt kell mondani, hogy megbocsát XY vagy Apró Antal, itt arról lehet szó, hogy mi megbocsátunk-e Aprónak, Bebritsnek és a többieknek… A megbocsátás a mi dolgunk, ezt tudomásul kell venni. Nem lehet, hogy egyes személyek, akik itt 10 évig vétkeztek, megbocsássanak kegyesen a népnek.”*670 A vagongyári munkástanács december 13-án leszögezte: „A kormány ahelyett, hogy közeledett volna a munkássághoz, egyre távolabb jutott tőle.”*671

Bizonyos, hogy az ország közvéleménye, közhangulata nem különbözött a győriekétől. Csakhogy a győrieknek lehetőségük volt a véleményüket kimondani. Méghozzá hatalmi pozícióból, a szovjetek, a párt jóváhagyásával. „Mi – mondotta Vadas József az Országos Munkástanács betiltott, de illegálisan megtartott ülésén – a szovjet katonai parancsnoksággal folytattunk tárgyalásokat és azt tapasztaltuk, készségesen segítenek bennünket. Nem gördítettek akadályt az elé, hogy munkástanácsunk képviseletében megbízottakat küldjünk a megyei és városi tanácsokba, a rendőrséghez, a járási tanácshoz. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a mi megyénkben nem történik semmi, ami a munkásság, a parasztság érdekei ellen van.”*672

Láttuk, milyen toleránsak voltak a szovjet parancsnokok október 23-a, majd november 4-e után. A jó kapcsolat továbbra is fennmaradt. A Vagongyár végleges Munkástanácsának alakuló ülésén felszólaló szovjet alezredes azt mondta: „A magyar nép régi vezetői sok hibát követtek el az ország építésében… A magyar nép törekvése az, hogy kijavítja a régi vezetők hibáit. Az új Magyarországgal a szovjetek viszont a teljes egyenjogúság és függetlenség alapján kívánják kiépíteni [sic!]. Tudják, hogy a magyar munkásosztálynak lesz ereje a rend teremtéséhez.” A jelen lévő miniszterhelyettes szerint: „A munkásosztály állt ki a forradalom igazi vívmányaiért és ma is azért harcol. Ez a munkásság képes lesz biztosítani a független, demokratikus Magyarországot, és vezetni a szocializmus felé.”*673 A megyei pártbizottság küldötte: „Világosan látják az MSZMP jelenlegi vezetői is, hogy az elmúlt hetek eseményei nem ellenforradalmi harcok voltak, hanem a dolgozó nép jogos követelései jutottak ezekben kifejezésre. Egyetértünk a munkástanácsokkal abban, hogy hazánk független ország legyen, s abban is, hogy a régi bűnös párt- és államvezetést nem lehet és nem szabad többé visszahozni.”*674 Mindez november 27-én hangzott el, amikor a központi pártvezetésnek már egészen más volt a véleménye. Nem is beszélve a szovjetekről.

Mi történt Győrben? Más politika érvényesült itt, mint szerte az országban? És ha igen, miért? Puszta véletlen, hogy Győrbe józanabb gondolkodású szovjet parancsnokokat, központi és megyei vezetőket küldtek? Nem tűnik valószínűnek. De az ellenkezője még kevésbé. Abban a fejetlenségben és zűrzavarban nem feltételezhető egy ilyen átgondolt akció. Tény, hogy a három nagy ipari központban, Csepelen, Miskolcon és Győrött a forradalom utóvédharca tovább tartott, mint az ország zömében. Ez részben a jól szervezett, összetartó, nagyszámú munkásságnak volt köszönhető. De annak is, hogy az ország ipari ter255melése jórészt ezen a három nagy központon múlott. A pártvezetés ideológiai okokból is, még inkább gyakorlati szempontból igyekezett lehetőleg kesztyűs kézzel bánni ezzel a majd százezernyi munkással. Ám november 4. után sem Csepelen, sem Miskolcon nem tartották magukat olyan sokáig a forradalom erői, mint Győrött. És nem hagyták a kezükben a helyi hatalmat. A forradalmi szervek csak falvakban épültek be az újjászülető tanácsrendszerbe, ahol az országos politikára nem lehetett hatásuk, s ahol a hatalomnak alig voltak káderei. Igaz, a győriek keményen fogalmaztak, de a városban rend volt, nem került sor tüntetésekre, összecsapásokra. Csakhogy ez így volt más városokban is. Mindez nem tűnik elegendő válasznak arra a kérdésre, miért engedélyeztek (tűrtek el) Győrött olyan szabad sajtót, olyan forradalmi hatalmat a közigazgatásban, mint sehol az országban? Ennél több támpont azonban nemigen akad. Talán nem túlzás, hogy a véletlennek, mint a forradalom során annyiszor, jelentős szerepe volt a győri fejleményekben.

A forradalom, majd annak agóniája Győrött túllép könyvünk választott időhatárain, ezért csak vázlatosan követjük az eseményeket. December 3-án a megyei rendőr-főkapitányság jelentette: „A megye területén az ellenforradalom ideje alatt vezető, irányító ellenforradalmi tevékenységet kifejtő személyek felelősségre vonása lényegében befejeződött.”*675 Valójában nem hogy befejeződött, el sem kezdődött: a forradalom egyetlen vezetőjét sem tartóztatták le. December 10-én azonban betiltották a Hazánkat. A megyei rendőrkapitány soron kívüli jelentése szerint: „Ma este a Győrben megjelenő »Hazánk« című lapot, melynek terjesztésére engedélye eddig sem volt, mindaddig, amíg a kormánytól erre engedélyt nem szereznek, betiltották.”*676 Hogy ki tiltotta be, az ebből sem derül ki. Szigethy Attila minden követ megmozgatott a lapengedélyért, de hiába. A lap terjesztését egyébként ő engedélyezte, még mint a Nemzeti Tanács elnöke. Döntő fordulatot jelentett, ha nem is azonnali érvénnyel, hogy december közepén megalakult a megyében a karhatalom, s a pufajkásokat a megyei tanács nem tudta úgy a befolyása alá vonni, mint a rendőrséget. Szaporodtak a letartóztatások, s a győri vezetők egyre kevesebbet tudtak tenni a letartóztatottak érdekében. Éliás Ferenc főkapitány-helyettes szabadságoltatta magát; ebben nem akart részt venni.

Egyre inkább aktivizálódtak azok a pártkáderek, akiket november 4-e után nem hagytak szóhoz, funkcióhoz jutni. Január közepén levélben kérték az MSZMP Intéző Bizottságát, hogy teremtsen rendet Győrött. Ám újabb két hónap telt el, amíg a központ foglalkozott az üggyel. Ez volt az egyetlen eset a forradalom után, hogy az Ideiglenes Intéző Bizottság külön napirendi pontként foglalkozott egy megye helyzetével. Hiába panaszolták a megyei pártvezetők a valós helyzetet: „Januárban kiküldtek a gyárba engem, egyik helyen leköpködtek, másik helyen megdobáltak ócskavassal… 1956. december 30-án összesen 8 párttag volt a Vagongyárban. November 5-én alakult 9 tagú megyei Intéző Bizottság, közülük 5 nem volt hajlandó dolgozni. Maradt 4, ezek dolgoztak 256február 28-ig, amikor kibővítettük az Intéző Bizottságot.”*677 Hiába mosakodtak, hogy ők semmiféle jelzést, figyelmeztetést vagy bírálatot nem kaptak a pártközpontból. A felelősséget Kádár egyértelműen rájuk hárította: „Az a vezetési vonal, ami a párt politikájában érvényre jutott, Győr megyében nem lett végrehajtva.”*678 A pártvezetés egyedül abban ismerte el a maga felelősségét, hogy Szigethy Attila, Kéri József ügyében nem döntött a kellő időben, a kellő határozottsággal.

Éppen erről volt szó. A pártvezetés ugyanis sokáig maga sem tudott dönteni Szigethy Attila, tehát Győr sorsáról sem. Az olvasónak bizonyára feltűnt, hogy Szigethy Attila, Földes Gábor neve alig szerepel november 4-e után. Földes tartotta ugyan a kapcsolatot a barátaival, írt néhány cikket a Hazánkba, de nem vállalt közszereplést. Igaz, valószínűleg nem is hívták. Meghasonlott ember lett, inni kezdett, ideggyógyászati kezelésre szorult. Szigethy Attila november 4-én elhagyta Győrt. Néhány napig bujkált, a bajuszát is leborotválta, aztán hazatért szülőhelyére, Kapuvárra. A bujkálásra volt oka. Berger Sándor szerint a szovjet parancsnokságon közölték, hogy „egyedül csak Szigethy Attila lefogására volt utasításuk.”*679 Láttuk, hogy már november 9-én felkínálták neki a megye vezetését. Nem vállalta. Markó Gyula november 11-én tájékoztatta a Végrehajtó Bizottságot, hogy „a Központi Vezetőség és a Munkás-Paraszt Kormány megyei összekötőnek Szigethy Attilát elfogadta, ami a dolgozók kívánsága is, és amivel a Győr-Sopron megyei Ideiglenes Pártbizottság is egyetért.”*680 Szigethy Attila ezt sem vállalta. Az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottsága november 25-i ülésén Fehér Lajos kijelentette, hogy Szigethy „komolyabb elem”, mint Farkas Ferenc, a Petőfi Párt vezetője. Apró Antal megjegyezte, hogy „Szigethy Attila tartalék”, bár már ekkor hozzátett egy képtelen vádat: „Információim szerint tárgyalt Nagy Ferenccel, magyar területen.”*681 Arra is jellemző ez, miféle információk alapján döntöttek a pártvezetők. Az Ideiglenes Központi Bizottság december 2-i ülésén ugyancsak Apró közölte: „Felmerült Győr megyéből Szigethy Attila. Ő a Dunántúl egy részét hozza magával.” Szigethy Attila azonban semmiféle funkciót nem vállalt. November 13-án visszatért Győrbe. Felelős kiadóként jegyezte a Hazánk-at, de a lapszerkesztésben nem vett részt. Barátaival ő is tartotta a kapcsolatot, találkozott győri fiatalokkal, pedagógusokkal, a helyi pártvezetőkkel. Földes Gáborral és Kéri Józseffel gondolkodott egy Nemzeti Egység Szövetsége nevű szervezet létrehozásáról, mely a Népfront valamiféle demokratikus változata lett volna. Többször tárgyalt Budapesten, többek között Fehér Lajossal, Gyenes Antallal, Veres Péterrel. Kéri Józseffel és Vadas Józseffel együtt eredményesen tárgyalt a szovjetekkel a letartóztatottak ügyében. November 15-én felszólalt a Vagongyár Munkástanácsának ülésén, ahol a jegyzőkönyv szerint „elmondta, hogy ő semmit sem adott fel három héttel ezelőtt vallott elveiből. Véleménye az, ha a kormány feje becsületes magyar ember, akkor a dolgozók segítik munkájában.”*682 Február 7-én, mint országgyűlési képviselőt s a Népfront Győr-Sopron megyei alelnökét Szófiába küldték, a Bolgár Hazafias Arcvonal kongresszusára. A pártvezetés tehát még ekkor is talonban tartotta. Másnap a kapu257vári rendőrség jelentette: „Jobboldali beállítottsága ismeretes… Tevékenységét nem szüntette be jelenleg sem. Napjainkban is azokat a személyeket veszi oltalma alá, akik az ellenforradalom alatt ellenséges tevékenységet fejtettek ki.”*683 Az Ideiglenes Intéző Bizottság azonban csak április 16-án rendelte el ügyének újravizsgálatát. A többször idézett április 23-i ülésen a napirendi pont előadója, Sándor József kijelentette: „Tudom, hogy a dunántúli köztársaság kialakításában döntő szerepe volt”. S Kádár kimondta a végszót: „Azt hiszem, hogy ebből az egész kásából végül is az fog kijönni, hogy Szigethy Attila az ellenforradalom zászlaja volt.”*684

Aztán már a vég következett. Markó Gyulát büntetőjogilag nem vonták felelősségre, de eltávolították tisztéből. Éliás Ferencet kétévi, Kéri Józsefet hétévi, Vadas Józsefet nyolcévi, Berger Sándort életfogytiglani börtönbüntetéssel sújtották. Földes Gábort, Gulyás Lajost, Tihanyi Árpádot, Török Istvánt halálra ítélték és kivégezték.

Szigethy Attilát május elején tartóztatták le. Tíz nap múlva a börtönben összetörte szemüvegét, s mindkét csuklóján és a nyakán felvágta az ereit. Csaknem elvérzett. Kórházba szállították, ahol másnap hajnalban kiugrott az ablakon. Súlyos sérüléseket szenvedett, nem is tudták visszavinni a börtönbe. A kórház, a rendőrség sürgetésére augusztus 8-án közölte, hogy nem szorul további kórházi ápolásra. Augusztus 12-én hajnalban, kihasználva őrei figyelmetlenségét, ismét kiugrott az ablakon. Szörnyethalt.

Az első két öngyilkossági kísérlet magyarázható a letartóztatás sokkjával. Azzal is, hogy a kihallgatások során rá kellett döbbennie, mi vár reá. Megkínozták? Egyik rabtársa szerint igen. De az illető azt is állítja, hogy „nem volt semmi kórházi ablakból való kiugrás”, ott vérzett el a börtönben.*685 Budapesten, a Gyorskocsi utcában, ahová a legtöbb politikai gyanúsítottat szállították, fizikailag általában nem bántalmazták a letartóztatottakat. A kerületi kapitányságokon gyakori volt a verés. Vidéken még inkább. De egyetlen esetről sem tudunk, hogy egy Szigethy Attilához hasonló habitusú politikust megkínoztak volna. A harmadik kísérlet kiváltó oka az lehetett, hogy nem akart visszakerülni a börtönbe, nem akarta végigcsinálni a kihallgatások, a bírósági tárgyalás szégyenletes procedúráját. Talán motiválta tettét, hogy származása, életpályája, elvei alapján az Erdei Ferenc, Darvas József fémjelezte parasztpárti vezetők közé tartozott, akik a negyvenes–ötvenes években betöltött funkciójuk alapján súlyos megalkuvásokra kényszerültek. Talán ezért nem vállalt funkciót (és újabb megalkuvást) november 4-e után, noha képtelen volt távol maradni a politikától. Bizonyára tudott Földes Gábor és társai ítéletéről, s talán tudomást szerzett arról, hogy augusztus 8-án Kéri Józsefet is letartóztatták. Mindezek alapján Szigethy számára nem lehetett kétséges, milyen sors vár reá. Konokul inkább a halált választotta, mint a börtönben elkerülhetetlen megaláztatást, újabb megalkuvást. Nem akart végigmenni a szégyenletes úton, melynek a végén úgyis az akasztófa állt.

Így volt vagy sem, ne firtassuk tovább. A holtak szemérmesek.

258
Forradalom falun

CSURGÓ.*686 A hatezer lakosú Csurgó járási székhely Somogyban, tíz kilométerre a jugoszláv határtól. Nevezetessége az 1796-ban alapított gimnázium, ahol egykoron Csokonai Vitéz Mihály is tanított. Mint annyi helyen, itt is a diákok mozdultak először a forradalom hírére. Az egyik kezdeményező, Pápa János: „A csurgói Csokonai Vitéz Mihály gimnázium biológia-kémia szakos tanára voltam abban az időben. (Korábban itt voltam diák.) Minden időmet a tanítványaimnak és a családomnak szenteltem. A politika nem érdekelt, még újságot se járattam.”*687 Ötvenhat őszén Pápa János Csurgó politikai életének egyik hangadója lett. A forradalom az embereket olykor egyetlen nap alatt átformálja.

A megye már a forradalom kitörésének küszöbén az országos politika gyújtópontjába került. Márkus István szociológus három fiatal íróval feltérképezte a somogyi termelőszövetkezeteket, s közzétette Somogyi összegezés című híressé vált tanulmányát, a termelőszövetkezeti mozgalom visszásságainak első alapos elemzését. A tanulmányról a forradalom előestéjén nyilvános vitát rendeztek a megyeszékhelyen, melyet csak nyomatékosított, hogy a vitán részt vett Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke s Tildy Zoltán, egykori köztársasági elnök is, aki nemrég szabadult a sok éves házi őrizetből. A megyei első titkár a vita során kijelentette: „A Megyei Pártbizottság egyetért Márkus István elvtársnak a Csillagban megjelent »Somogyi összegezés« című cikkével. Ez a cikk a Somogy megyei Pártbizottságot, engem magamat is rádöbbentett arra, amit eddig talán nem is láttunk olyan világosan, milyen hibákat követtünk el.” Márkus zárszavában leszögezte: „Hogy továbbhaladásunk minél gyorsabb legyen, hogy fejlődésünk minél biztosabb legyen, ahhoz a tanácsokat és a pártot alkalmassá kell tenni a vezetésre.”*688

A Somogyi Néplap október 24-i számában önbírálatot jelentetett meg, ami elsősorban a rendszer bírálata volt. „Világosan látjuk, hogy az elmúlt évek történetében a kegyetlenségnek, az önkényszülte agyrémnek és vérszomjnak, bosszúállásnak és ellenbosszúnak olyan példái sorakoznak fel, amelyek hosszú ideig szégyenfoltként maradnak fenn emlékezetünkben.”*689 Ilyen keményen és egyértelműen, ilyen hangon addig egyetlen újság, egyetlen szervezet sem fogalmazott. Október 26-án a kaposváriak a Petőfi-szoborhoz vonultak. A Néplap így számolt be a tüntetésről: „Hangos csörrenéssel hullott az utca kövére az üvegcserép, s a tömeg, mely mindenütt igen nagy érdeklődéssel figyelte az eseményeket, tapsolva adott kifejezést örömének mindannyiszor, mikor egy-egy csillag eltűnt az épületek tetejéről.” A pártbizottság lapja a „csillagszórókat” éltette. A megyei első titkár a nagygyűlésről az ország vezetőinek üzent: „Az a véleményem, elvtársak, hogy amnesztiát kell adni azoknak a fiataloknak, akik Budapesten harcolnak.”*690 Somogyország vezetői – legalább is szóban – megelőzték a fővárost. A pártbizottság október 29-i nyilatkozatában kijelentette: „Az utóbbi napok eseményei megtanítottak bennünket, hogy a szocializmust felépíteni csak 259a néppel együtt lehet és nem a nép ellenére.”*691 Kaposvárott is pattanásig feszült volt a helyzet, a tüntetéseket többször a honvédség oszlatta fel, de a forradalom véráldozat nélkül győzött.

A forradalmaknak nem meghatározó ismérve, hogy véresen vagy vér nélkül zajlanak. A forradalom nem az adott pillanatban humánus, hanem a jövő perspektívájában. Ha kell, öl, s önmaga vérét is ontja. A fővárosi harcok elkerülhetetlenek voltak a forradalom győzelme érdekében. Vidéken azonban – és elsősorban falun – nem kellett szükségszerűen vért áldozni és ontani. A nép megszerezte a hatalmat fegyver és erőszak nélkül, önerejéből. S ahol nem, ott az országos gátszakadás következtében. Főhajtás mindenkinek, akinek része volt emberéletek megóvásában.

Csurgó elég messze van a megyeszékhelytől, de a megyei lapot bizonyára olvasták a vezetők is, a nép is. Október 25-én a gimnázium diákjai gyűlést tartottak, s megfogalmazták a maguk tizennyolc pontját. Volt közöttük ilyen: „Őszinte kapcsolat a tanárok és a diákok között.” De ilyen is: „Kérjük az általános és titkos választásokat.”*692 A diákok másnapra békés tüntetésre hívták a csurgóiakat.

Itt kapcsolódik be az eseményekbe a történet főszereplője, Kovács Andor, a járás Nemzeti Bizottságának későbbi vezetője. (Érdekesség, hogy Csurgó nem választott helyi Nemzeti Bizottságot; a községet is a járási bizottság irányította.) A harminchat éves Kovács Andor parasztcsaládból származott, négy gimnáziumot végzett, MÁV-tisztviselő volt Kaposvárott. Este hét órakor érkezett haza a megyeszékhelyről, ekkor értesült a készülő tüntetésről.

„Első kérdésem a rendezőséghez – tartva az ÁVH-tól – az volt, hogy bejelentették-e a felvonulást a rendőrségnek. Nem! Erre nem is gondoltunk – válaszolták a rendezők… A párttitkár és az ÁVH vezetője ingerült hangon… a tömeg azonnali feloszlatását követelték… A párttitkár és a ÁVH-parancsnok megkerülésével egyenesen a rendőrkapitányhoz fordultam és a pesti és a kaposvári példára hivatkozva, tőle, mint az egyetlen illetékestől kértem a felvonulás engedélyezését… Az összegyűlt tömeg kívülről behallatszó moraja és a rendezőség részéről bejelentett felelősségvállalás megrengette a párttitkár ellenállását…, a rendőrkapitány pedig megadta az engedélyt a csendes szimpátiatüntetésre.”*693

Kovács Andor diplomáciai ügyessége feltehetően vérontástól mentette meg a csurgóiakat. A veszély valóságos volt; példa erre a szomszédos Berzence. A községben 1949-ben a falu plébánosát el akarta hurcolni az ÁVH. A nép a pap védelmére kelt, az ÁVH belelőtt a tömegbe: egy halott, több sebesült. Száz embert hallgattak ki – egy asszony meghalt a kihallgatások során –, többeket elítéltek. Hihetnénk, hogy ötvenhatban a falu lakossága meg akarta torolni a történteket. Ennek az ellenkezője történt. Október 27-én este békés falugyűlést tartottak a tanácselnök vezetésével. Az odavezényelt határőrök figyelmeztetés nélkül belelőttek a tömegbe. Négyen meghaltak, többen megsebesültek, köztük a tanácselnök is.

Figyelemre méltó, milyen hatáskört szánt a Kovács Andor vezette gyűlés a megválasztott ideiglenes Nemzeti Bizottságnak: „A helyi tanács és népfront 260helyes intézkedéseinek támogatását és helytelen intézkedéseinek megakadályozását kapta feladatul.” A járási párttitkár – talán a megyei példát követve – gyorsan köpönyeget fordított: „Az ilyen felvonulások és gyűlések tartása a párt jelenlegi és jövőbeli céljával megegyezik.”*694 Szavának, személyének nem volt hitele. Okkal. Másnap a volt kastélyban működő pártházat ávósokkal és felfegyverzett funkcionáriusokkal valóságos erőddé változtatta. A nagykanizsai határőrségtől is kért erősítést. A községben elrendelték a gyülekezési tilalmat. Jellemző, hogy a település még november végén [!] is kétnapos sztrájkkal igyekezett kikényszeríteni a párttitkár eltávolítását. Csurgó forradalom-története abban is különbözik a legtöbb falutól, hogy a község határövezet volt, s a járási székhelyen nemcsak határőrök, kék ávósok is tartózkodtak. A fegyveres erők önbizalmat adtak a helyi vezetésnek, s meghosszabbították hatalmát.

Október 27-én azonban még a népé volt a csurgói utca. A tömeg ismét a főtérre vonult, a községben leverték a vörös csillagokat, lerombolták a szovjet emlékművet. A vérmesebbek meg akarták rohanni a pártházat. Kovács Andor ezt csak üggyel-bajjal – s némi fifikával – tudta megakadályozni. Kihirdette, hogy a tanácsházán gyülekezzenek, akik Budapestre akarnak menni harcolni. Vagy hatvan fiatal jelentkezett. Ezzel elejét vette a végzetesnek ígérkező támadásnak: kapával-kaszával nem lehet géppisztolyok ellen harcolni. Feltehető a kérdés, joga volt-e Kovács Andornak a kegyes csalásra? Általánosítva: szentesíti-e a cél az eszközt? Az olvasó általános szentencia helyett kénytelen lesz beérni a szerző véleményével, miszerint Kovács Andor fortélyossága feltétlenül helyes volt.

„A főtér néptelen volt már. A ledöntött emlékmű alapzatának szétszedésén dolgozott még feszítővasakkal, kalapácsokkal néhány fiatal. Megálltunk mellettük és feltettem a kérdést: Miért tettétek? A kérdésre, a teljes szétrombolást követelő szomszédunk és rokonom, Mezei József válaszolt a felindulástól majdnem síró hangon: Tíz éves voltam…, amikor apám és a nagybátyám halálhíre megérkezett Oroszországból. Egy év múlva jöttek ezek – mutatott a szerte heverő csillogó töredékekre. – Szemem láttára erőszakoskodtak az anyámmal. Ezeknek márványba vésték a nevét. Minden évben virágot, koszorút helyeztek erre a talapzatra… Mennyivel voltak apámék hitványabb emberek, mint ezek?… Évek óta készülök erre a napra. Ha apáméknak nem lehet emlékoszlopot állítani, ne legyen a gyilkosainak sem! Nem tudtunk Mezeinek válaszolni, még azt sem kértük, hogy hagyja abba a holt kövek szétszabdalását. Azon gondolkoztunk valamennyien, mily széles skálája van az orvoslásra váró emberi sérelmeknek.”*695

Kovács Andor hasztalan utazott a megyeszékhelyre, semmi támogatást, még tanácsot sem kapott. Úgy tűnik, a kaposvári vezetők el voltak foglalva személyi torzsalkodással. Kovács jól érzékelte, hogy a fegyvertelen nép csak szervezetten szállhat szembe a felfegyverzett hatalommal. Egymás után alakította meg a község üzemeiben a munkástanácsokat. „Először Takács Józsefet, a faárugyár tisztviselőjét kerestem fel lakásán. Ő volt 1945 után a Kisgazdapárt titkára, azért vezetett utam először hozzá… A régi kisgazdapárti ember nem nagyon rajongott 261a párt felélesztéséért… arra a meggyőződésre jutottunk, hogy az új magyar társadalom struktúrája nem a régihez, az 1945-47-eshez való szolgai visszatérést, hanem a megváltozott körülményekhez igazodó új rendszer bevezetését teszi szükségessé. Takács az üzemi- és munkástanácsokban látta a jövő szervezeteit, a közigazgatásban pedig a nemzeti bizottságokban.”*696 Ehhez nem árt tudni, hogy Csurgó már 1910-ben kisgazdapárti képviselőt választott. A felszabadulás után a község nyolcvan százaléka a kisgazdákra voksolt.

Október 29-ére Kovács Andor nagygyűlést hívott össze. A Nagy Imre-nyilatkozatra hivatkozott, melyben a kormányfő meghirdette a tűzszünetet, s az elbizonytalanodott ávó megadta az engedélyt. Másfélezer ember gyűlt össze. Megválasztották a végleges Nemzeti Bizottságot, elhatározták a nemzetőrség megalakítását, felszólították az ávósokat, hagyják el a községet. A párttitkár felszólalását kifütyülték.

Noha Csurgón, hála a megfontolt és határozott vezetőknek, vértelenül győzött a forradalom, azért volt áldozata az eseményeknek. Október 27-én a gimnázium igazgatója felvágta az ereit. Az apja csendőr volt, őt ezzel zsarolva beszervezte az ÁVH. Nem tudta elviselni szégyenét. Pedig a község valószínűleg nem kérte volna számon rajta. Az igazgató életben maradt. Október 29-én az iharosberényi tsz-elnök jött segítségért a járáshoz: a termelőszövetkezetben úrrá lett a káosz, hordják szét a vagyont. Segítséget nem kapott. A régi hatalom már szétesett, az új még csak szerveződőben. Az elnök az iharosi országút mellett, ott, ahol 1919-ben a fehérterroristák kivégezték a tanácsköztársaság helyi vezetőit, felakasztotta magát. Meghalt. Magyar sorsok, magyar ecsettel, 1956 októberében.

Október 30-án a párttitkár s az ávósok elhagyták a pártházat. A Nemzeti Bizottság lefoglalta az épületet, de nem vette igénybe, lepecsételték. A községben lakó négy államvédelmi tisztet a járási ügyész letartóztatta. Letartóztatták, fegyvereket keresve, a pártbizottság három tagját is. Kovács Andor azonnal intézkedett, hogy engedjék szabadon őket. A nemzetőrség a rendőrségtől is, a honvédségtől is kapott fegyvert. A kompromittált vezetőket leváltották. Az iharosberényi tsz-be küldöttséget menesztettek, hogy megakadályozzák a közös vagyon széthordását. Az ávós tisztek éhségsztrájkba kezdtek, mire a megyei börtönbe szállították őket. A somogyudvarhelyi őrs az ávó felszámolása után sem volt hajlandó letenni a fegyvert, saját parancsnokuk utasítására sem. A parancsnok – egy őrnagy – tüzérséget kért az őrs felszámolására. A Nemzeti Bizottság megtiltotta a vérontást. Úgy vélték, a határőrök semmi veszélyt nem jelentenek; a fegyverhasználatnál célszerűbb, ha kiéheztetik őket. Ez a józan bölcsesség elkelt volna másutt is az országban. Mondom ezt akkor is, ha tudom, hogy a forradalomnak nem a józanság a legfőbb erénye.

„A járásban eddig minden átszervezés és intézkedés a Nemzeti Bizottság és tagjainak egyéni kezdeményezése és elgondolása alapján jött létre – emlékezik Kovács Andor. – Központi utasítás sehonnan sem érkezett. A szokásos írásbeli megyei vagy kormányutasítások október 23. óta elmaradtak. A magyar rádió 262hírei sem tartalmaztak határozott rendelkezéseket, így a járási Nemzeti Bizottság két lehetőség között választhatott: nem tesz semmit, hanem vár a felsőbb utasítások megérkezésére, vagy a helyi szükségletek és lehetőségek alapján a felmerülő problémákat saját hatáskörében oldja meg.”*697 A csurgóiak jelesre vizsgáztak. Öntevékenységből is, bölcsességből is. A község és a járás jó kezekbe került.

Október 31-én Kovács Andor ismét Kaposvárra ment tájékozódni. Ismét nem tudott beszélni egyetlen megyei vezetővel sem. Másnap a fővárosba menesztettek küldöttséget. Fogadta őket Király Béla és az Írószövetség vezetői, de ők is inkább kérdezősködtek, mint tanácsot adtak. Máshová nem jutottak el. „Többet vittünk, mint hoztunk” – jegyezte meg az egyik küldött.*698 A csurgóiaknak ismételten tudomásul kellett venniük, hogy csak magukra vannak utalva.

Fennmaradt a járási Nemzeti Bizottság november 1-jei felhívása a községi nemzeti bizottságok elnökeihez. Okos, higgadt, szakszerű s nem utolsósorban veretes írás. Bizonyára Kovács Andor fogalmazása. A következő határozatokat hozták: élelmiszer gyűjtése a fővárosnak („Elnök úr, adja tudtára dobszó útján a falu népének, hogy kivívott szabadságunk megőrzése, megvédése a gyorsan történő segélyezés”); otthon és kártérítés biztosítása a községből kitelepítettek számára; a tanácsnak a nemzeti bizottság alá rendelése; a nyugdíjak és a községi alkalmazottak bérének kifizetése; a gépállomások munkavégzési kötelezettsége; a termelőszövetkezetek sorsa („A Járási Nemzeti Bizottság… biztosítja, hogy az összeütközések, jogtalan egyéni előnyök vagy sérelmek nélkül a zavartalan továbbműködés, vagy a feloszlás a felelőtlenség teljes kikapcsolásával történjen”)*699; a demokratikus pártok jogainak elismerése. A Nemzetőrség feladatait egy másik határozat fogalmazta meg: „a) vagyon- és életbiztonság megteremtése, b) személyes bosszúállások megakadályozása, c) ittas, duhajkodó állampolgárok őrizetbe vétele, ittas nemzetőr szolgálatot nem teljesíthet.”*700 A pártok újjáalakulása valószínűleg nem véletlenül került a határozat végére. Kovács Andor nem volt híve a forradalmi egység megbontásának. A Nemzeti Bizottság tagjai sem. „Bár a delegáltak zöme mezőgazdasággal foglalkozott és a Kisgazdapárttal rokonszenvezett, sokan közülük mégis felháborodva tiltakoztak az ellen, hogy egyesek a közös táborba tömörült lakosságot pártalakításokkal akarják megosztani.”*701 Amikor Kovács Andor visszatért Kaposvárról, ahol meghallgatta a börtönből szabadult egykori kisgazda főispán beszédét, azt mondta Pápa Jánosnak, aki közben a járás oktatási osztályvezetője lett: „Ott már átestek a ló túlsó oldalára.” Mire a tanár: „Mi azért csak próbáljuk középen megülni a lovat.”*702

Csurgó és Kovács Andor megpróbálta. Mint annyi falu, annyi falusi vezető. És olyan reménytelenül, mint az egész ország. November 3-án a községben általános mozgósítást rendeltek el. Mintegy százötvenen kaptak kiképzést páncélos és ejtőernyős támadás ellen. Elképzelhető ennek a néhány órás kiképzésnek a valós értéke. Csurgón, mint az ország annyi településén, csak az akarat volt meg a védekezésre, a lehetőség nem. November 4-én megszakadt a telefon- 263és távíró-összeköttetés. A vasút belső távíróhálózatán értesültek arról, hogy a honvédség nem vette fel a harcot. Az ellenállásnak többé nem volt értelme.

November 5-én visszatértek a községbe a járási párttitkár s a Kaposvárott őrzött csurgói ávós tisztek. A párttitkár kijelentette, hogy a Nemzeti Bizottság többé nem létezik. Kovács Andor azt mondta: tudomásul veszik, hogy a forradalmat a szovjetek leverték. A Nemzeti Bizottság feloszlatja magát.

Csurgó azért november végéig sztrájkolt. S Kovács Andornak volt annyi tekintélye – és az új rezsim még annyira gyenge –, hogy többször közbeléphetett a letartóztatottak érdekében. Aztán el kellett hagynia az országot, hogy megmeneküljön a biztos letartóztatástól.


OZMÁNBÜK.*703 A négyszáz lakosú falucska az isten háta mögött fekszik. Se papja nem volt, se rendőre, se vasútja (a legközelebbi megállóhely a romantikus nevű Csurgaszi csárda). Ugyanakkor húsz kilométerre a megyeszékhely, Zalaegerszeg s az osztrák határ. A lakosság néhány iparos, boltos, értelmiségi kivételével kizárólag földműveléssel foglalkozott.

A falu életét négy nagycsalád határozta meg; a családok öttől negyven holdon gazdálkodtak. Az ötvenes évek Ozmánbüköt az átlagosnál is keményebben meggyötörték. Közel volt az országhatár: ilyen településeken nyomatékosan példát statuáltak. Nemcsak harminchárom gazdát nyilvánítottak kuláknak, tizenhatot internáltak, börtönbe zártak, hanem egyet hűtlenség (kémkedés) vádjával halálra ítéltek és kivégeztek. Felesége a börtönben megvakult. A vaskemény kéz Ozmánbükön elérte célját, a megfélemlítést. „Az a kutya, amelyiket egyszer megharaptak, mindig nyüszíteni fog” – válaszolta a Forradalmi Bizottság egyik tagja, amikor szemére vetették passzivitásukat.*704 Úgy tűnik, a négy nagycsalád primátusának köszönhetően a faluban nem volt tapasztalható a módos gazdák s az 1945 után földhöz juttatottak kölcsönös acsarkodása.

A falu legtekintélyesebb embere, a harminchét éves Paksa István, csupán hat elemit végzett. A többire az élet tanította. Hozzá hasonló parasztok nem voltak ritkák a két háború között a magyar faluban. Közülük nőttek ki a Veres Péterek, Sinka Istvánok, Szabó Pálok. Paksa testvérei elszakadtak a földtől, édesanyjával művelte a harminchárom holdas családi birtokot. Megjárta a frontot, a hadifogságot, de szerencséje volt, már 1945-ben hazatérhetett. A következő években, mint annyi osztályos társa, ő is a politika vonzáskörébe került. Paksa volt a falu termelési bizottságának elnöke és tűzoltóparancsnoka is. Tekintélyéhez alkata, jelleme, képességei mellett bizonyára hozzájárult, hogy ő is az egyik nagycsaládhoz tartozott. És az is, hogy legidősebb testvére nagyhatalmú törvényszéki bíró volt a megyeszékhelyen.

Paksa István a Független Kisgazdapárt tagja lett; 1945-ben a falu minden lakosa erre a pártra szavazott. Az FKGP szétzilálása után átlépett a Barankovics István vezette Demokrata Néppártba. 1947-ben nemzetgyűlési képviselőnek jelölték. 1952-ben hűtlenség vádjával a Fő utcai hadbíróságra hurcolták, de 264bizonyítékok hiányában felmentették. Talán a bátyja összeköttetései is segítségére voltak; a bizonyítékokkal akkoriban nem sokat törődtek. Az is lehet, hogy egyszerűen szerencséje volt. Ilyen is előfordult. Azért hat hónapra elítélték termelőszövetkezet elleni izgatás vádjával, hogy legyen indoka az előzetes letartóztatásnak. Ez is hozzátartozott az akkori játékszabályokhoz. Paksa a kuláklistát is elkerülte. Baráti segítséggel, s némi fondorlattal papíron sikerült megszabadulnia a birtok egy részétől. A bíró-báty közreműködésével, akin csak tudott, segített szülőfalujában. Ez nem volt jellemző azokra az időkre, és sokat elmond Paksa Istvánról. Akkoriban minél inkább csapkodott valaki körül a ménkő, annál inkább igyekezett meglapulni.

A fáma szerint a falu népe már október 23-án este-éjjel értesült a Szabad Európa Rádióból, hogy Budapesten mi történt. Ezt a legendák közé kell sorolnunk; akkor még a SZER sem követte az eseményeket. Az országban a legfőbb hírvivők a vasutasok voltak, s Zalaegerszeg fontos vasúti csomópont. Itt lép be a falucska – és a környék kisfalvai – történetébe a földrajzi fekvés. A szomszédos Vaspörön és Zalaháshágyon, megelőzve a legtöbb magyar falut, már október 25-én tüntettek.

A megyei vezetés itt másképp értékelte az eseményeket, mint a szomszédos Somogyban. A párt és a tanács orgánuma, a Zala, 24-én teljes terjedelmében közölte a Gerő-beszédet, míg az egyetemisták követeléseit csak kozmetikázva. A lap szerint „minden becsületes magyar dolgozó, a nép, a haza legszentebb ügye: az ellenforradalmi bandák felszámolása.”*705 A pártbizottságnak másnap is csak annyi mondandója volt a megye népének, hogy „őrizzék meg nyugalmukat, bízzanak a pártban és a kormányban.”*706 Ez a frazeológia bőszítette fel a fővárosban is az embereket. Zalaegerszegen és Nagykanizsán már október 26-án véres összetűzésre került sor, több halottal. A megyeszékhelyen a karhatalom állítólag a párttitkár parancsára sem volt hajlandó tüzet nyitni; a pártfunkcionáriusok lőttek. Kanizsán a honvédség tüzelt. A helyi rendőrkapitány jelentése szerint „a megyei Párt VB. likvidálta az államvédelmet…, majd likvidálta saját magát.”*707 Másnap a megyeszékhelyen megalakult a Forradalmi Tanács, s átvette a hatalmat.

Ozmánbük is hamarabb mozdult meg, mint a legtöbb magyar falu. Már 26-án hajnalban – suttyomban – leverték a tanácsházáról a címeres táblát. A falu vezetői (a VB elnöke és elnökhelyettese, a tsz párttitkára) a megfélemlítés és megtorlás egyedi módjával válaszolt: 26-án éjszaka vadászfegyverükkel össze-vissza lövöldöztek a faluban. Ebben alighanem szerepe volt a szüreti bornak is. Bántódása senkinek sem esett.

Paksa Istvánban megfogalmazódott, hogy cselekedni kell. Már ekkor tanúbizonyságát adta vezetői képességeinek: elsősorban a falu egységére ügyelt. Egy negyvennégy éves egykori napszámossal dugta össze a fejét, aki a felszabadulás után másfél holdat kapott, de a tagosítás során összeveszett a tsz-elnökkel. Tettlegességre, majd ennek nyomán eljárásra is sor került. A falu265siak jó eszű, de nagyhangú, izgága emberként jellemezték. A tervezgetésen kívül más tevékenységéről nem tudunk a forradalom során. Talán Paksa ennyi szerepet szánt neki.

Október 27-én Paksa István és társa megállapodtak, hogy másnap felvonulást szerveznek, leváltják a falu vezetőit s újakat választanak. Paksa a módosabb felvégen, társa a szegényebb alvégen terjesztette a hírt.

Október 28-a vasárnap volt; a falu apraja-nagyja a templomban. Igen sok magyar faluban tört ki aznap a forradalom. Ozmánbükön hozzájárulhatott ehhez az is, hogy a miséző pap, a szomszédos Zalaháshágy plébánosa – ellentétben legtöbb paptársával – nemigen titkolta kommunistaellenességét. A környéken csak abban a három faluban került sor tüntetésre, amely az ő plébániájához tartozott. A pap csak annyit mondott a szószékről: „Háshágyon már az este felvonultak az emberek”*708 – az ozmánbükiek értettek a szóból. Mise után felsorakoztak, mintha körmenetre indulnának. Az élen a búcsújáró nagy keresztet, templomi zászlókat vittek, a tömeg egyházi énekeket énekelt. Csatlakozott a hívekhez a tanácstitkár is, aki nemrég került a faluba, de máris összekülönbözött a basáskodó tanácselnökkel. A menet először az iskolához vonult (ez sem jellemző ötvenhat falusi történetére), a falra kifüggesztették a feszületet. Csak ezután következett a tanácsháza, ahol a begyűjtési iratokat akarták megszerezni. A tanácstitkár kiadta nekik.

A tanácsházánál Paksa István beszélt a néphez. Bejelentette, hogy vége a kommunizmusnak, a falu új vezetőket választ. Paksa ismét jelesre vizsgázott. Név szerinti szavazást kért, s a tanácselnököt és helyettesét is jelölte a Nemzeti Bizottságba. Őket a falu nem szavazta meg. Minden társadalmi rétegből, csoportból állított jelölteket, köztük két kommunistát is. Valamennyit közfelkiáltással megválasztották. Elnöknek nem önmagát, hanem egy negyvenegy éves, egykori napszámost javasolt, aki a földosztáskor öt holdat kapott. Hogy miért? Paksa István nem olyan alkatnak tűnik, aki a háttérből szerette irányítani az eseményeket. Talán attól tartott, hogy nem jó vége lesz ennek, s az új elnöknek – származása miatt – kevesebb a félnivalója? Életútjából nem egy óvatoskodó ember arcképe rajzolódik ki, s a helyzet sem ilyen magatartásra ösztökélt. Úgy gondolta, hogy a falu élére ne egy módos gazda kerüljön, ne valaki a négy nagycsaládból, hanem egy egykori nincstelen? Ha így történt, Paksa István nemcsak politikus alkat volt, bölcs ember is.

Akármi volt a háttérben, a falu az elnökjelöltet is megszavazta. A tanácstitkár ígéretet tett, hogy a begyűjtést eltörlik: Ozmánbük nem várt felső ukázra, maga szabta meg forradalmának menetét. Ezután a tömeg elénekelte a Himnuszt s békésen szétszéledt. A tanácsi vezetőknek volt annyi eszük, hogy ne mutatkozzanak. A fegyverüket azért elkobozták, de nem osztották szét, hanem elzárták a tanácsházán. Ozmánbükön nem alakult nemzetőrség. Nem volt rá szükség. Nem kellett senkit sem megvédeni és senki ellen sem védekezni.

266

Október 29-én ülésezett a Nemzeti Bizottság s kooptálta a tsz képviselőit, köztük az elnököt is. Paksa Istvánnak erre is volt gondja. Határozatot hoztak, hogy a faluban visszaállítják az 1948 előtti állapotokat, de a tsz-t nem oszlatták fel. Sőt, az elnök kérésére Paksa kiment a termelőszövetkezetbe, és segített rábeszélni az elbizonytalanodott tagokat, hogy dolgozzanak, mintha mi sem történt volna. Az állatokat el kell látni, a mezőgazdasági munkák nem tűrnek halasztást.

A Nemzeti Bizottság határozatait a kisbíró dobolta ki. Ozmánbükön még hangosbeszélő sem volt. Ekkor, mint annyi más helyen a szüretelő országban, a békés Ozmánbükön ismét szerep jutott a szesznek. Itt talán a hírhedt zalai novának. Az erősen kapatos kisbíró nemcsak a határozatokat tette közzé dobpergés kíséretében, hanem egy rigmussal is megtoldotta a hivatalos szöveget, ami azelőtt általános szokás volt. Ám a rigmus ezúttal a tanácselnökről és helyetteséről szólt: „Hegyi és Pál lógni fogtok! Dicsértessék a Jézus Krisztus!”*709 A szöveg ma már inkább megmosolyogtató. Különösen annak ismeretében, hogy a derék ozmánbükiektől mi sem állt távolabb, mint a lincselés. Érthető azonban, hogy azokban a napokban az érintettek fülének másképp csengett. Paksa sietett biztosítani a volt elnököt, hogy garantálják biztonságukat. Aki bűnt követett el, annak a független magyar bíróság előtt kell majd felelnie.

Ozmánbük forradalmi tevékenysége ez után abban merült ki, hogy élelmiszert gyűjtöttek a fővárosnak. A Nemzeti Bizottság gyakorlatilag nem működött, a hozzáértő jegyző (a volt tanácstitkár) intézte a falu apró-cseprő ügyes-bajos dolgait. Egészen decemberig. Akkor Paksa Istvánnal és a Nemzeti Bizottság több tagjával együtt a karhatalmisták letartóztatták. A körülményekhez képest enyhe ítéletet kaptak: Paksa István nyolc hónapot. Hogy nem tettek semmi elítélendőt? Akkoriban ez nem sokat számított. Különben is nézőpont kérdése. Bizonyos szemszögből a lehető legnagyobb vétket követték el: Ozmánbükön forradalommal megdöntötték az államhatalmat.


TISZAKÉCSKE.*710 A tizenháromezer lakosú Tiszakécskének volt vasút- és hajóállomása, erdő- és pincegazdasága, jelentékeny gyümölcs- és szőlőtermesztése, permetezőgépgyára, kiterjedt tanyavilága. A községnél sokkal kisebb és jelentéktelenebb települések városok, járási székhelyek lettek. Tiszakécskét azonban a közeli megye- és járási székhely, Kecskemét uralta. Kecskemétet pedig a forradalom napjaiban a 3. lövészhadtest parancsnoka, Gyurkó Lajos vezérőrnagy. A negyvennégy éves tábornok öt elemit végzett péksegéd volt. A felszabadulás után kommunista párttag, a gyöngyösi pártbizottság titkára. 1948-ban lépett be a hadseregbe. 1949-ben alezredes, zászlóaljparancsnok, 1950-ben ezredes, hadosztályparancsnok, 1954-ben, a Vorosilov Akadémia elvégzése után, vezérőrnagy, hadtestparancsnok.

Gyurkó Lajos hadteste nemcsak számszerűleg képviselt jelentős erőt, területileg is uralta az ország nem kis részét. Alakulatai Kecskeméttől Kaposvárig, 267Szegedtől Pécsig, Bajától Szolnokig állomásoztak. A hadtest több ezrede részt vett a budapesti harcokban. A tábornok október 24-én reggel teljes harckészültséget rendelt el s eligazítást tartott a hadtesttörzsnek: „Feltettem a kérdést, kik vannak olyan tiszt bajtársak, akik félnek attól, ha esetleg a tömegbe kell lőni – azok jelentkezzenek –, menjenek haza és nem fogunk haragudni rájuk, azonban akik viszont maradnak, a parancsomat maradéktalanul hajtsák végre, amennyiben nem, úgy fogok eljárni velük szemben, mint háborúban harc közben a parancsnok.”*711 Csoda, hogy senki sem jelentkezett?

A 3. hadtest alakulatai mintegy huszonöt településen avatkoztak be a forradalmi eseményekbe. Példa nélküli az országban, hogy körzetükben a honvédség igyekezett elfojtani a felkelést. Áldozataik száma félszázra tehető. Gyurkó tábornok ágyúkat, sőt repülőgépeket is bevetett a felkelők ellen. (Légierőt még a szovjetek sem vettek igénybe a felkelés leverésére.) Több elfogott fegyverest állítólag a helyszínen agyonlőttek. A forradalom története véresebb lett volna, ha több ilyen vezérlő tábornok van a hadseregben. Hiszen a 3. hadtest katonái bizonyára nem különböztek a többi honvédalakulattól. A főparancsnok különbözött, s ennek megfelelően a parancsnokok, a parancsok. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Gyurkó tábornok több beosztott tisztje, ha nem is tagadta meg nyíltan a parancsot, igyekezett szabotálni azt, s kerülte a vérontást.

Gyurkó Lajos tevékenységét ismerték a fővárosban is. „A szovjet elvtársak tanácsára – emlékezik Földes László, a Katonai Bizottság tagja – megmondtuk Batának, hozza fel Gyurkó Lajost, a kecskeméti hadtest parancsnokát, aki szilárdan kézben tartotta egységeit.”*712

A forradalom alakulásán lényegében nem változtatott volna, ha a honvédelmi miniszter megfogadja a tanácsot. Mint ahogy nem változtatott a 3. hadtest ezredeinek Budapestre vezénylése sem. A fővárosban a felkelők a szovjetek ellen harcoltak, s az őket támogató utca szellemisége olyan erős volt, hogy átsugárzott a katonákra is. Vidéken, ahol a szovjetek nem avatkoztak be az eseményekbe, s a közhangulat kevésbé hatott a honvédekre, a kaszárnyafegyelem jobban érvényesült. Ám ez csak néhány napig tartott. Amikor a kormány meghirdette a tűzszünetet s utasítást adott a katonatanácsok megalakítására, a honvédséget többé sehol sem lehetett bevetni a forradalmárok ellen. A fegyveres erők 1956-ban csak statisztaszerepet játszottak.

Kecskeméten a nép október 26-án vette birtokba az utcát. Akkor viszont elementáris erővel. Három napon keresztül tüntetés tüntetést követett. Ha alaposan nyomon követjük Gyurkó vezérőrnagy kecskeméti tevékenységét, furcsa eredményre jutunk. A hadtesttörzs jelentése szerint a hadtestparancsnok már október 25-én „külön utasítást adott arra, hogy amennyiben a felvonuló tömeg nem tesz eleget a szétbontakozásra vonatkozó parancsnak, úgy a fegyvereket használni kell”. A megyei pártbizottságnak viszont az volt a véleménye, hogy „a fegyverhasználatot feltétlenül el kell kerülni”. A tábornok parírozott. Elhatározta, hogy a tüntetőket „nem fegyverrel fogja szétoszlatni, hanem erre a célra 268igénybe veszi a tűzoltókat”. Az utasítást a tűzoltóparancsnok megtagadta. A vezérőrnagy ekkor sem tett semmit. A tüntetők először a kommendánsi hivatal s a tiszti klub elé vonultak. Gyurkó Lajos mindössze huszonkét katonát küldött a védelem megerősítésére; a hivatalvezető alezredesnek menekülnie kellett. A tömeg ezután a megyei kapitányság épületénél a vörös csillag és a népköztársaság címerének eltávolítását követelte. „Gyurkó vőrgy. azt a választ adta, hogyha ez a kívánságuk, ám tegyék.” Ezután a szovjet emlékmű következett. „Daczó, a megyei pártbizottság első titkára… vitába szállt Gyurkó vezérőrnaggyal…, hogy nem szabad lőni, még akkor sem, ha a szovjet emlékművet döntik le.” A tábornok ismét engedett. Az osztagparancsnoknak „azt az utasítást adta, hogy ne lövessen”. Az immár másfél ezresre duzzadt tömeg ezután megtámadta a börtönt. A jórészt köztörvényes rabok kiszabadítása nemcsak a forradalomra, a város biztonságára is veszélyt jelentett. Gyurkó Lajos, bár tudni lehetett, mi készül, ide is késve küldött segítséget (noha Kecskemét nem olyan nagy város). A tüntetők a rabokat már kiszabadították s fegyvert szereztek. A börtönőrök nem tanúsítottak ellenállást. A tüntetők ezután a rendőrkapitányságot rohanták meg s ott is fegyvereket szereztek. A vezérőrnagy ismét nem tett semmit. A tömeg visszatért a kommendánsi hivatalhoz. A parancsnok „távbeszélőn parancsot kért a hadtestparancsnoktól a fegyverhasználatra vonatkozóan, ahonnan azt a parancsot kapta, hogy ne lőjenek, hanem beszéljenek a tömeggel”. Fegyverhasználatra csak az esti órákban került sor, amikor a főtéren háromszáz katona s négy harckocsi állt szemben a tüntetőkkel. Október 27-én és 28-án a vezérőrnagy alakulatai az úgynevezett Cigány-várost támadták. Számítani lehetett rá, hogy ez az akció nem háborítja fel a várost. „A cigányok igen sok szökött rabot rejtettek el és ők maguk is szívesen fogtak fegyvert… A hadtestparancsnok bajtárs… repülőgépről géppuskáztatta, illetve gépágyúztatta a Cigány-várost.”*713 Gyurkó tábornok egész hadsereget vetett be a néhány tucat fegyveres ellen: a kiskőrösi ezred és a kalocsai harckocsizó ezred egy-egy zászlóalját, az orgoványi légvédelmi tüzérek két ütegét, a hadtest törzstiszti csoportját, két repülőgépet. Egyébként figyelemre méltó, hogy a felkelők ugyan elég sok fegyvert zsákmányoltak, szervezett harcra sehol sem került sor. A katonák viszont elfogtak mintegy háromszáz tüntetőt.

Ez az eseménysor egyértelműen arra vall, hogy a vaskezű, mindenre elszánt parancsnok képe inkább legenda. Gyurkó tábornok meghátrálását magyarázhatja, hogy hiányoztak a Budapestre rendelt ezredek. Az is, hogy az egész hadtest átszervezés alatt volt; az átszervezést az előzetes tervek szerint szeptember 25-e és november 15-e között kellett végrehajtani. Feltételezhető, hogy több egység úton volt, illetve még be sem rendezkedett új állomáshelyén, ezért nehezen volt hadra fogható. Mégis úgy tűnik, hogy a vezérőrnagy inkább maga alakította ki magáról a kérlelhetetlen parancsnok képét. Elsősorban utólag, az események után. Fekete Sándor, a Szabad Nép munkatársa, útban hazafelé Jugoszláviából találkozott a tábornokkal, aki kijelentette: „Ha én vagyok a pesti 269helyőrség parancsnoka, az első percben belelövök az egyetemistákba és szétfreccsennek… Az itteni katonák is le akarták venni a csillagot, de megmondtam nekik, hogy beléjük tüzeltetek.”*714 Láttuk, hogy Gyurkó Lajos még a szovjet emlékmű lerombolását, a vörös csillagok eltávolítását sem akadályozta meg a városban. A vezérőrnagy sem bátorságból, sem elszántságból nem vizsgázott jelesre. Mi baja származhatott abból, hogy Szegeden és Kaposvárott, Kalocsán és Baján belelövetett a tömegbe? Ám Kecskeméten, a saját szálláshelyén, igencsak óvatos volt. Ehhez hozzájárulhatott, hogy a nagy létszámú hadtestből csak egy gépesített és egy tüzérezred, valamint egy híradós zászlóalj állomásozott a megyeszékhelyen. Nem tudni, eljutott-e a hadtestparancsnokhoz a mosonmagyaróvári, miskolci sortüzeket követő megtorlás híre, de számolt a felelősségre vonással, amit szökése bizonyít.

Annyit mindenesetre elért a hadtestparancsnok, hogy Kecskeméten a helyi vezetés tovább megőrizte hatalmát, mint bárhol az országban. Az október 31-én megválasztott Ideiglenes Nemzeti Bizottság elnöke a megyei tanács elnöke lett, tagjai közt volt a megyei első titkár, két megyei DISZ-vezető s a nemzetőrség parancsnoka, akit Gyurkó vezérőrnagy nevezett ki. Így a nemzetőrség is a tábornok embereinek kezébe került. „Igyekeztünk olyan személyeket megbízni a különböző parancsnoki teendőkkel – emlékezik a nemzetőrparancsok –, akik becsületes gondolkodásúak, a szocialista rendszer és a rend hívei voltak. Ebben én a rendőrség munkatársainak véleményére támaszkodtam, hiszen ők ismerték legjobban a szóba jöhető személyeket.”*715

Október 30-án a 3. hadtest is megkapta a honvédelmi miniszter parancsát a forradalmi katonatanácsok megalakításáról. „Raduly őrnagy… mint párttitkár… javasolta, hogy a katonai forradalmi tanács választását elő kéne készíteni, olyan formában, hogy a párt szempontjából megbízható elvtársak kerüljenek be… Gyurkó vezérőrnagy elvtárs erre a javaslatra azt mondotta, hogy felesleges, bízzuk a spontanitásra [!]…”*716 A katonatanács gyorsan köpönyeget fordított s kijelentette: „A hadtest… a nép mellett áll dicső forradalmunk vívmányainak megvédésében.”*717 Ezután „tagjai bemutatkoztak a 3. hadtestparancsnoknak, Gyurkó Lajos vezérőrnagynak… A Forradalmi Katonatanács tagjai biztosították a parancsnokot, hogy munkájában támogatják.”*718 Ennek ellenére a tábornok és politikai helyettese október 31-én délelőtt (amikor a megye gyakorlatilag még a régi vezetés kezében volt) titokban elhagyta Kecskemétet s a szovjeteknél keresett menedéket.

Visszakanyarodva Tiszakécskére: október 26-án végzetesnek bizonyuló döntés született. A kecskeméti vadászrepülő hadosztályt alárendelték Gyurkó vezérőrnagynak. Október 27-én „parancsot kaptunk a tiszakécskei, a kiskőrösi és a csongrádi zavargások megszüntetésére – olvasható a hadosztály jelentésében. – Tiszakécskéről érkezett értesülések alapján, mely szerint a tömeg fel akarta akasztani a párttitkárt és a tanácselnököt, a hadtestparancsnok azt a parancsot 270adta, hogy egy repgéppel a tömeg közé kell lőni, hogy azokat szétoszlassák és megakadályozzák a kivégzést.”*719

Hogy kitől származott ez a rémhír – mely állítólag a megyei pártbizottságon keresztül érkezett a hadtestparancsnokságra – nem lehet megállapítani. A Forradalmi Katonatanács elnöke beszámolt arról, hogy „személyesen beszélt a megyei tanácsnál a tiszakécskei párttitkárral, aki elmondta, hogy ott semmiféle akasztásról nem volt szó.”*720 A kécskei tanácselnök pedig maga volt a gyűlés szónoka. Október 26-án ugyan érkezett Kecskemétről egy teherautónyi fegyveres Tiszakécskére, akik szétzavarták a Permetezőgépgyár gyárőrségét. Megtámadták a rendőrőrsöt is, de nem tudták elfoglalni, ezért elhagyták a községet. A tiszakécskei tömegben fegyveres nem volt.

„27-én már nálunk is tetőpontjára hágott az izgalom… – emlékezik Batka Gyula tanár, a község majdani Nemzeti Bizottságának elnöke. – A tanuló ifjúság közül három- vagy öttagú küldöttség ment a tanácselnökhöz azzal a követeléssel, hogy szüntessék meg az orosz nyelv kötelező oktatását.” A Permetezőgépgyár vezetősége maga szólította fel dolgozóit a gyűlésen való részvételre. Voltak, akik motorkerékpárral járták a környező tanyákat s adták hírül a felvonulást. A tüntetők zöme a tanácsházánál gyülekezett. „A tantestület úgy döntött, hogy a tanuló ifjúságot nem vonjuk be a politikai eseményekbe. Hazaküldtük a gyermekeket.”*721 A tömeg körbejárta a község belterületét, hogy minél többen csatlakozzanak. Hányan gyűltek össze, nehéz megmondani. Van, aki kétszáz, van, aki négyezer emberre emlékszik. Valószínűleg ezerötszáz-kétezren lehettek. Jelszavakat kiabáltak, a kommunizmus végét, a szovjetek kivonulását követelték. Meg olyasmit is, hogy „ki a zsidókkal a kormányból! – emlékezik a tiszakécskei pap. – De ezt nem kell antiszemita megnyilvánulásnak tekinteni, mert velük menetelt a szódavizes Oppenheim lánya is, és magam hallottam, amikor valaki odaszólt neki, hogy nehogy magára vegye Mancika!«”*722 A gyűlésen egy parasztember elszavalta a Nemzeti dalt. A tanácselnök közölte, hogy petícióban kérni fogják a beszolgáltatás eltörlését. Szóba hozta a diákok követelését is. Nyugalomra, rendre szólította fel a lakosságot. Ezután elénekelték a Himnuszt. Többen emlékeznek, hogy a repülőgép akkor támadott, amikor a tömeg azt énekelte: „Balsors, akit régen tép”. Ez valószínűleg legenda, de igazán nem csodálható, hogy megszületett.

Gyurkó vezérőrnagy parancsára két MIG 15-ös vadászgép indult a tömeg szétoszlatására. Az egyik géphiba miatt visszafordult. A támadó repülőgépet vezető főhadnagy, emlékezik egyik bajtársa, „a földi harcállásponttal állandó rádiókapcsolatban állt, jelentette, hogy látja a tömeget, de semmiféle akasztásra utaló jelenséget nem észlel. Ezt a jelentést a földi harcálláspont parancsnoka telefonon közölte Gyurkóval, aki viszont magából kikelve ordította a telefonkagylóba: Azonnal lövessen, most akasszák a párttitkárt. Az ügyeletes parancsnok nem teljesítette a parancsot, mivel a repülőgép-vezető megismételte, hogy semmiféle akasztást nem lát. Gyurkó hisztérikus követelésére azonban az ügye271letes őrparancsnok végül is kiadta a tűzparancsot.” A huszonéves repülőtiszt háromszor csapott le a tömegre, gépágyúval, gépfegyverrel lőtte őket. Bajtársa szerint „a feladat után visszatérő repülőgép-vezető lelkiekben teljesen összetörve szállt ki a gépből.”*723 Ezt nem vonjuk kétségbe, bár érthetetlen, hogy a pilóta miért csapott le háromszor is. Csak azzal magyarázható, hogy teljesen elvesztette a fejét. A megismételt parancs szerint támadnia kellett. Szétzavarni a tömeget. Soha nem lőtt még emberre. Eszébe se jutott, hogy eléjük vagy föléjük lőjön. Az állítólagos akasztófát már nem is kereste. Rárepült a tömegre s megnyomta az elsütő billentyűt. Fölrántotta a gépet, s újra támadott. És harmadszor is. Talán csak akkor döbbent rá, mit csinál. Nem ő volt az egyetlen ötvenhatban, aki elvesztette az uralmát önmaga fölött. Ami természetesen nem menti a tettét.

A tiszakécskei támadásnak tizenhárom férfi és négy női áldozata volt. Száztízen megsebesültek. „Mikor a Himnuszt kezdte énekelni a tömeg, akkor ösztönszerűen felnéztem, és megláttam a repülőgép torkolattüzét. S egy barátom, Sánta Pista vállát fogtam, és mondtam neki: Vigyázz, lő a gép! Én még tudtam tenni egy félfordulatot, ő úgy maradt. Őneki így a fél vállát, fél fejét szétvitte, meghalt. Énnekem egy ilyen tenyérnyi lyukat csapott, ahol a tüdőm meg mindenem így látszott… A doktor úr bizony úgy nyilatkozott, hogy ne pazarolják a kötszert, mivel úgyis kevés van. Úgyse éli túl… Én is mondtam, hogy ne vigyenek el. Hát akkor, ha meg kell halni, itt haljak meg, ne az úton.”*724 „Az első sorozatlövés után fölnéztem. Előbb még mellettünk állt az újkécskei gyógyszertár takarítónője. Borzalmasan, fájdalmas hangon üvöltött. Fölnyújtotta a kezét s láttam, hogy nincsenek ujjai. Elvitte a lövedék. És haslövést is kapott.”*725

Az ilyen vérengzést általában lincselés követte. Persze a repülőtisztet nem lehetett meglincselni. Azt se, aki a parancsot adta. De bűnbak akadt volna bőven a tízezres nagyközségben. „A szódás kocsi tulajdonosának fiai, akik a szódavizet hordták szét a községben, búslakodva a lovak elpusztulásán [a lovakat a repülő legéppuskázta – Gy. L.], föl akarták gyújtani a tanácsházát. Az elnöki irodában is petróleumot locsoltak szét és megpróbálták gyufával meggyújtani. Én mondtam: Gyerekek, nem kell ezt csinálni! Bármilyen új rendszer legyen is a későbbiek során, tanácsházára mindenképpen szükség van. Ha apátok megtudja, hogy ti gyújtottátok föl, agyonver benneteket, mert neki kell megfizetni. És szépen hazakísértem őket.”*726 A történet kissé idillinek tűnik, de tény, hogy a tanácsházát nem gyújtották fel. „Czakó Ferinek a feleségét a kicsijével agyonlőtték [gyerekáldozata nem volt a sortűznek – Gy. L.]. Akkor a Feri megvadult valóban. A párttitkár, Fehér, az akkori pártház… felül gyütt. Feri meg gyütt erről a templom felül. Akkor tényleg nekirontott, egyszer-kétszer megütötte Feri a párttitkárt. De aztán mi lefogtuk, szétszedtük őket… Hogy lecsillapodott kicsit a hangulat, maga a párttitkár is úgy nyilatkozott, hogy ha ő volna adott helyzetben, mint Feri, ő is ugyanezt tette volna.”*727 Mások másként emlékeznek. „Beleverték az arcát annak a szegény párttitkárnak az egyik Parádinak a vérébe – mondja a község plébánosa. – Láttam, hogy hassérülést kapott, saját belét 272pakolta be saját kezével a testébe… Odarohantam és azt mondtam nekik, emberek, hagyják ezt az embert, nem ő a gyilkos… Erre visszahőköltek a kécskeiek.”*728 Az utóbbi történet a valószínű, de a lényeg, hogy a tiszakécskei vérfürdőt nem követte lincselés. A párttitkár még egy napig a faluban bujkált, aztán elmenekülhetett a tanácselnökkel s a község többi vezetőjével együtt. A falvakban a brutális sortüzeket nem követte ugyanolyan brutális megtorlás. A lumpenek a városok páriái közül termelődnek ki.

Tiszakécskén másnap megalakították a Forradalmi Bizottságot. „A sortűz után ugyanis a falu minden vezetője elmenekült a népharag elől. Így aztán tanárokból, orvosokból, ügyvédekből, gazdaemberekből állt össze egy csoport s vállalta magára a nehéz helyzetben a község irányítását.”*729 Feltűnő, hogy a zömmel paraszti lakosságú község vezetői szinte kizárólag értelmiségiek lettek. A parasztokat a vérfürdő nem annyira gyűlöletre sarkallta, mint óvatosságra intette. Az elnöki posztot senki sem akarta vállalni. „Nagy kő esett le a szívünkről, amikor a második ülésen Batka Gyula tanár bejelentette, hogy ő elvállalja.”*730 Batka negyvenöt éves volt, újkécskei születésű, a szülei kisiparosok. Mint mindenütt az országban, Tiszakécskén is élelmiszert gyűjtöttek a fővárosnak. Gyűjtöttek segélyt az elesettek hozzátartozóinak, a sebesülteknek is. A nemzetőrséget rendőrökből s kécskei kiskatonákból alakították meg, akik nem tértek vissza alakulatukhoz. Az elnök szerint „a Nemzeti Bizottság főként a közrend, közbiztonság megalapozását és a közellátás megszervezését tartotta a feladatának.”*731 Sokan ki akartak lépni a termelőszövetkezetből. A község új vezetése úgy döntött, hogy meg kell várni, amíg erről törvényt hoznak. A forradalom leverése után Batka Gyula tizennégy hónapot töltött vizsgálati fogságban. Egy évre ítélték. Gyurkó Lajos vezérőrnagy a Határőrség országos parancsnoka lett, 1959-től az MSZMP Központi Bizottságának póttagja. Egy évre rá leszerelték. A leváltást gazdasági visszaélésekkel is indokolták, de az igazi ok nem ez volt. A dúvad természetű tábornok képtelen volt idomulni az akkor már a konszolidáció felé tapogatódzó politikához. A nagytétényi sertéshizlalda igazgatója lett.


SZÉCSÉNY.*732 A négyezer lakosú járási székhely néhány kilométerre fekszik a szlovák (akkor csehszlovák) határtól. A település a Rákóczi szabadságharc első országgyűlésével írta be nevét az ország történelmébe.

Nógrád megye vezetése a legbigottabbak közé tartozott az országban. A párt- és tanácsi vezetők igyekeztek beépülni a forradalmi szervekbe, s így megőrizni hatalmukat. A megyei lap, a Szabad Nógrád még október 29-én is ezt az alcímet viselte: A megyei pártbizottság és a megyei tanács lapja. Felelős kiadója a megyei első titkár volt. Az alcímet csak 30-án változtatták meg – A Nógrád megyei dolgozók lapja –, de a lapot még aznap is a megyei másodtitkár jegyezte. Az újság lényegében nem közölt mást, mint a Szabad Népből átvett felhívásokat, kiáltványokat. Október 29-én a megyei pártbizottság felhívásában ez olvasható: „Felhívjuk a megye Pártalapszervezeteit és azok tagjait, hogy tömörítsék sorai273kat, fogjanak össze, és egy emberként álljanak az új Központi Vezetőség mögé.”*733 A frazeológia mindennél többet elárul. Legfeljebb azon tűnődhetünk, vajon a vezetőknek fogalmuk sem volt, hogy mi történik az országban, vagy tudatosan igyekeztek megállítani az idő kerekét. Utóbbi a valószínű.

Szécsényben október 24-én hajnalban a járási pártbizottság értesítette a kiegészítő parancsnokságot, hogy a budapesti KIEG összetartást rendelt el. Ez is adalék a honvédség vezetésében uralkodó káoszhoz. Noha a településen elég jelentős fegyveres erő volt (honvédség, rendőrség, határőrség), a rendfenntartó járőrözésbe bevonták a pártbizottság céllövő puskával (!) felszerelt aktivistáit, a helyi pénzügyőröket s a vadásztársaság tagjait is. Akinek akkoriban fegyvere volt, az a hatóságok számára megbízhatónak számított. Ám így sem érthető, miért volt szükség a reguláris erők mellett civilekre is. A további események arra utalnak, hogy a fegyveres erők igyekeztek elhárítani magukról minden felelősséget.

A vadásztársaság titkára egy huszonhét éves mezőgazdász volt, akit 1952-ben kizártak a pártból. Október 24-én önként jelentkezett a pártház védelmére, amiért néhány nappal később felelősségre is vonták. November végén viszont ő lett a gépállomás munkástanácsának titkára s ő vezette a december 4-i szécsényi tüntetést is. A gyorsan változó idővel gyorsan változnak az emberek is.

Október 27-én a vadásztársaság elnöke – a járási pártbizottság első titkára, Cservák István – utasította a vadászokat, hogy szüntessék be a járőrözést és adják le fegyvereiket. Cservák azok közé a ritka vezetők közé tartozott, akik népszerűek voltak járásukban. Becsületes, igazságos embernek ismerték. 1920-ban született, a szovjet hadifogságban tanult meg írni-olvasni. Hazatérése után belépett a kommunista pártba, egy év múlva a Korányi szanatórium, majd a János kórház párttitkára lett. A félanalfabétának mondható Cservák Istvánt mindkét értelmiségi munkahelyén becsülték. Egyéves pártiskola után vidéki munkára jelentkezett. 1954-ben került a szécsényi járás élére.

A „fegyverletétel” előzménye az volt, hogy október 27-én megalakították a szécsényi Ifjúsági Forradalmi Bizottságot s több száz ember vonult az utcára; állítólag salgótarjániak és balassagyarmatiak is voltak közöttük. A gyűlésen felolvasták a tizenkét pontot, mely lényegében megegyezett az országos követelésekkel. Cservák beszélt a tömeghez. Többek között azt mondta: „Egyetértek a nép jogos felháborodásával, mert mi 12 éven keresztül minden nap minden órájában, minden percében hazudtunk.”*734 A gyűlés után egy harmincfős csoport ledöntötte a szovjet emlékművet s leverte a községben a vörös csillagokat. A fegyveres erők nem avatkoztak be.

Október 28-tól részben kijelölt, részben önjelölt küldöttek járták a járás falvait s ismertették a szécsényiek tizenkét pontját. Aznap délután vagy este megalakult a község Forradalmi Bizottsága, egy ötvennégy éves MÁV váltókezelő elnökletével, aki a koalíciós években a Kisgazdapárt helyi titkára volt. A másnap megalakuló járási Forradalmi Bizottság elnöke egy negyvenéves körorvos lett. Szé274csény egykori földbirtokosasszonya, akinek 1945 után úgy-ahogy sikerült beleilleszkednie az új rendbe, emlékirataiban azt írja, hogy a férjét is hivatták, „de nem ment el, otthon maradt. Hiszen értelmetlen és eleve kudarcra ítélt ez a harc.”*735 A szécsényiek nem így gondolták.

Október 29-én küldöttség ment Csehszlovákiába élelemért, üvegért. Feltételezhető, hogy inkább érdeklődni, tapogatózni, híreket szerezni, hiszen a megyeszékhelyhez vagy a közeli Balassagyarmathoz is fordulhattak volna. A csehszlovákok csak azért fogadták a delegációt, mert ismerték Cservák Istvánt, mint járási párttitkárt. Hajlandók voltak cukrot, sót, élesztőt adni, ha a magyarok megindítják az általuk is használt ipolytarnóc-nógrádszakáli mellékvonalon a vasútforgalmat. A szécsényiek azonban nem voltak hajlandók átvenni terjesztésre a Pozsonyban megjelenő, a forradalmat gyalázó Magyar Szót, mely így fogalmazott: „Világosan meg kell mondanunk: az ellenség, amely Budapest utcáin a magyar népre támadt, a mi ellenségünk is.”*736 A szécsényiek viszont azt követelték, hogy a szlovákok vegyék le a vasúti szerelvényekről a vörös csillagot. Erre – érthető módon – tárgyalópartnereik nem voltak hajlandók.

Szécsényben a fegyveres erők mindvégig tétlenek maradtak. Október 30-án a Forradalmi Bizottság megalakította a nemzetőrséget s maga alá rendelte a rendőrséget, a kiegészítő parancsnokságot, a határőrséget. A parancsnokokat leváltották s tiszthelyetteseket neveztek ki a helyükre. A tiszteket felszólították, hogy hagyják el a községet, vagy ha maradni akarnak, mondjanak le rangjukról. A határőr sorkatonák elszéledtek. A nemzetőrség ellenőrizte a határszakaszt, tizenöt helybéli, leszerelt határőrrel. Ellenőrizték a járás nemzetőrségeit is. A nemzetőrségbe ötvenen jelentkeztek, de fegyverük alig volt. Csak november 2-án kaptak nagy nehezen tizenegy régi mintájú puskát és tizenhárom kispuskát Balassagyarmatról.

Azt is mondhatnánk, hogy Szécsényben október 23-a után lényegében semmi sem történt. Nem voltak tüntetések, nem volt lövöldözés, tettlegesség, nem szabadultak el az indulatok, nem dúltak pártharcok. Csak a lényeg változott: a járási székhely lakosai maguk vették kezükbe a hatalmat. És ragaszkodtak is hozzá.

November 4-én, a második szovjet támadás hírére összeült a Forradalmi Bizottság. Cservák István azt javasolta, hogy feltételesen ismerjék el a Kádár-kormányt; majd elválik, mi következik. A bizottság tagjai viszont kérték Cservákot, tanúsítsa, hogy Szécsényben senkinek nem esett bántódása. A nemzetőrség parancsnoka felhívta a hatvani és gödöllői nemzetőrséget, ahol a szovjetek már átvonultak, s azt az információt kapta, hogy a helyi nemzetőrségek változatlanul működnek. Erre a szécsényiek is úgy döntöttek, hogy folytatják tevékenységüket. Még védelmi tervet is kidolgoztak a szovjet csapatok ellen. Ez természetesen légvár volt, hiszen mindössze néhány puskával rendelkeztek. Azokban a napokban a vágyak gyakran nem találkoztak a realitással. Így hát a 275nemzetőrség folytatta a járőrözést, elsősorban az elszaporodott falopások megakadályozására.

November 10-e táján úgy tűnt, vége szakad a pünkösdi királyságnak. A posztjára visszatért járási rendőrkapitány jelentette a megyének, hogy a nemzetőrséggel nem lehet együttműködni: garázdálkodó ellenforradalmár banda. A megyei rendőrkapitányság parancsnokhelyettesének vezetésével tucatnyi karhatalmista érkezett Szécsénybe, hogy lefegyverezze a nemzetőrséget. Nem éppen nagy erő, de akkoriban a karhatalom még nem volt mindenható úr, embere is kevés. Cservák Istvánnak sikerült meggyőznie a parancsnokot, hogy Szécsényben nem volt semmiféle garázdaság. A településen, nem utolsósorban a nemzetőrségnek köszönhetően, teljes a nyugalom. A karhatalmisták eltávoztak. Cserváknak akkor még volt tekintélye a megyei vezetés előtt, s a leszámolásra Szécsényben még nem érett meg az idő. Néhány nap múlva csehszlovák kérésre tizenöt karhatalmistát küldtek az ipolytarnóci vasútvonal védelmére. A helyi nemzetőrök megtámadták őket, egy karhatalmista elesett. A többit foglyul ejtették s átadták a járási nemzetőrségnek, akik Szécsénybe vitték s elengedték őket.

A forradalmi szervek egész novemberben hatalmon maradtak. Egymás után alakultak a munkástanácsok, a legkisebb termelőüzemben is. November 18-án a megyei rendőrkapitány közölte, hogy szovjet parancsra fel kell oszlatni a nemzetőrséget. A rendőrség központi ügyeletének november 20-i összefoglalója szerint Szécsényben hatvan nemzetőrt fegyvereztek le, két golyószórót, tíz géppisztolyt, tizenhét puskát, két pisztolyt, negyvenhat kézigránátot, hét láda lőszert foglaltak le. Ez igen erős túlzásnak tűnik. A nemzetőrség mindenesetre átkeresztelte magát munkásőrséggé s folytatta tevékenységét.

December elején a járási munkástanács határozatot hozott a sztrájk felfüggesztéséről. 4-én tudomásukra jutott, hogy a salgótarjáni iparvidék újabb negyvennyolc órás sztrájkot rendelt el. A szécsényiek csatlakoztak. Több száz dolgozó gyűlt össze a kultúrotthonban. A tömeget a salgótarjáni és balassagyarmati karhatalmisták szovjet tankok támogatásával oszlatták fel. A vezetőket letartóztatták. Ezzel Szécsényben is véget ért a forradalom. Cservák Istvánt büntetőjogilag nem vonták felelősségre (volt ilyen is), de az állandó zaklatás miatt örökre elhagyta a községet.


KISBÉR.*737 A Komárom megyei Kisbér méneséről volt híres, az országhatárokon túl is. A Magyar Királyi Állami Ménesintézetben tenyésztették az ország legjobb törzsménjeit, anyakancáit. Magyarország kormányzója és családja s több arisztokrata nagybirtokos is tartott saját lovakat Kisbéren. Az akkor négyezer lakosú községből ötszázan (és ötszáz idénymunkás) a ménesnél dolgozott. Ennek megfelelően sajátos volt a lakosság megoszlása is: harminc százalék iparos, huszonöt százalék kisbirtokos (zömében húsz holdon alul), tizenkét százalék kereskedő, tíz százalék tisztviselő, tíz százalék napszámos. A ménesbeliek külön 276kasztot képeztek. Volt még egy híressége Kisbérnek, ha nem is vetekedhetett a ménessel: az 1862 óta működő Dalárdaegylet.

A ménest 1944 végén Németországba vitték. A háború után a tenyészállatok javát behajózták és az Egyesült Államokba szállították. A község hatezer-háromszáz holdjából csak ezerszázat osztottak fel, a többin Állami Gazdaság létesült. Újra létrehozták a ménest is, de a méntelepen 1956-ban már csak hetvenöten dolgoztak. A gazdasági cselédekből alakult két termelőszövetkezet igen jól gazdálkodott. 1951-ben Kisbéren gimnázium létesült; 1956-ban már kétszáz tanulója volt. A lakosság száma több mint ötezerre gyarapodott.

A fáma úgy tartja, hogy Kisbér Dobi István hitbizománya volt, bizonyos értelemben már a felszabadulás előtt is. Az ugyancsak Komárom megyei napszámos 1937-ben lett a Kisgazdapárt Földmunkás Tagozatának elnöke, 1943-ban a párt ügyvezető elnöke. Kisbéren erős kisgazdaszervezet volt; 1936-ban a választókerület kisgazdapárti képviselőt juttatott a parlamentbe. Dobi a helyi vezetőkkel életre szóló barátságot kötött. A Kisgazdapárt 1945-ös győzelme után Molnár Mihályból Komárom megye főispánja, országgyűlési képviselő lett. Az volt 1956-ban is.

A helyi szervezet elnöke, az ötvenéves Kiss István nyolcgyerekes parasztcsaládban született. Kiváló gazda volt. Kertészeti tanfolyamot és Népfőiskolát végzett, növénynemesítéssel is foglalkozott. Módos ember létére keményen dolgozott az egész család. „Nyolc-tíz évesek lehettünk, amikor öcsémmel együtt már fogtuk az eke szarvát. Édesapám… elvárta tőlünk, hogy egyenes barázdát szántsunk” – emlékezik leánya. Kiss István a Donnál megsebesült, rokkantan, fagyott lábbal tért haza. 1945-ben tagja lett a Nemzeti Bizottságnak, az Igazoló és a Földosztó Bizottságnak. Ő lett a község rendőrparancsnoka is. Ez annyi haszonnal járt, hogy ha a szovjet parancsnoknak „valami nem kedve szerint történt, Aput csukatta fogdába pár napra, egy hétre.”*738 Később a Kisgazdapárt megyei elnöke, az Országos Nagyválasztmány tagja. Dobi István az Állami Gazdaságok főigazgatói tisztébe hívta, de Kiss István nem volt hajlandó elhagyni faluját. Érezte, hogy a dolgok rosszra fordulnak. „Dobi miniszterelnökké válásakor apám megmondta neki: – Pista, elárultál bennünket!”*739 A barátság ennek ellenére fennmaradt. 1958-ban ott volt a lánya esküvőjén is. „Be is ivott, lefeküdt aludni. Másnap reggel sem akaródzott neki elindulni…. A régi kompánia… még késő délelőttig együtt maradt, beszélgettek, iszogattak.”*740

A forradalom Kisbéren október 26-án kezdődött. Bizonyos értelemben aznap be is fejeződött. „A pesti forradalom, október 23-a utáni napokban már igen feszült volt a légkör Kisbéren – emlékezik az étterem vezetője –, vendégeink is többet ittak, a részegekre oda kellett figyelnünk. A BELSPED-nél dolgozó Czákler Tóninak már nem adtam inni. Erre ő pofon vágott… Ezen kívül nem volt más rendzavarás.”*741

Kisbéren furcsa módon döntötték le a szovjet emlékművet: a pártbizottság határozatára, Molnár Mihály országgyűlési képviselő, a Méntelep vezetőjének 277egyetértésével, „a szovjetellenes hangulat levezetésére, az elszabaduló indulatok megelőzésére.”*742 Az a feltételezés, hogy az akció „szándékos és időzített provokáció volt”*743, nem látszik megalapozottnak, a későbbi események sem igazolják. Ugyan kiket provokáltak volna és mire? A községben minden a legnagyobb rendben és békességben zajlott le.

Kisbéren két szovjet emlékmű is volt. A temetőben, a százhúsz elesett szovjet katona sírjánál, s egy deszkából ácsolt obeliszk a főtéren. A főtérit ledöntötték és felgyújtották – a temetőbélinek s a síroknak semmi bajuk nem esett. Fura szerzet a nép, ha hagyják működni egészséges ösztöneit. A kisbériek nem felejtették el a szovjet katonák zabrálásait, erőszakoskodását. De emlékeztek arra is, hogy 1944. március 19-én négyezer német katona szállta meg a községet, lefegyverezve a magyar alakulatot. A zsidó lakosságot gettóba zárták, majd elhurcolták; csaknem százan pusztultak el Auschwitzban. Elhurcolták a község főjegyzőjét, plébánosát, állomásfőnökét, „a szociáldemokrata, kisgazda és kommunistagyanús egyéneket.”*744 A főjegyző s egy tizenkilences kommunista koncentrációs táborban halt meg. Kisbéren működött a VIII. magyar hadsereg rögtönítélő bírósága; tucatjával végeztek ki katonaszökevényeket a háború legvégén is. A kivégzésekhez kivezényelték a lakosságot.

Az emlékmű ledöntése után békés tüntetésre került sor, melyen részt vett a falu apraja-nagyja. „Odafordultam a rendőrség előtti járdán tétován és tanácstalanul álldogáló rendőrökhöz – emlékezik Fakász Tibor, a gimnázium egyik tanára. – Álljanak be a sorba, hiszen maguk is magyarok!”*745 A rendőrök, élükön parancsnokukkal, hallgattak a szóra. A diákok előbb az ablakokon szökdöstek ki az iskolából, majd tanáraik vezetésével vettek részt a tüntetésen. „Én kivágtam két nemzeti zászló közepéből a sztálinista címert, s kitűztük a két lyukas zászlót az iskola kapuja fölé” – emlékezik egy gimnazista.*746 Kizárt, hogy tudtak volna a fővárosi példáról; a szimbólumok születése gyakorta magától értetődő.

Az eseményeket Molnár Mihály irányította. Ő kérte fel az emlékmű ledöntése után a plébánost és az iskolaigazgatót, hogy beszéljenek a néphez. „A főtéri népgyűlés után ő indult meg a felvonulók élén gyalogosan, majd később – mivel lábfájós ember volt – fölkapaszkodott a hintajára, melyet két szép, fehér arab mén húzott. Ő ment elöl, a tüntető, jelszavakat kiabáló, éneklő nép meg utána.”*747 Az országgyűlési képviselő kezdeményezte a falu új vezetésének megalakítását is. Itt is szigorúan ügyeltek a törvényességre, az új tagokat kooptálták. A Nemzeti Bizottság elnöke Kiss István lett, alelnöke legjobb barátja, az ötvenkilenc éves Óhidy Ferenc kárpitosmester. Óhidy is Dobi baráti köréhez tartozott, 1945 után évekig vezette a kisiparosok helyi szervezetét. „Dobi behódolását a kommunistáknak helytelenítette, a Dobi által felkínált pozíciókat nem fogadta el.” Haláláig nem volt hajlandó belépni a kisipari szövetkezetbe, megmaradt önálló iparosnak. Ennek ellenére „Dobi István eljött a temetésére, pedig mínusz 15 fokos, komisz idő volt.”*748

278

Kisbér tanácselnöke október 26-án elhagyta a községet. Volt rá oka. Október 24-én azt írta tevékenységéről a megyei lap: „A békekölcsönjegyzés idején és más esetekben is történt erőszakoskodás, törvénysértés.”*749 Molnár Mihály is úgy vélte, hogy a tüntetés békés levezénylésével, az új hatalmi szerv létrehozásával az ő szerepe befejeződött. Attól kezdve nem vett részt a közügyekben. Az a feltételezés, hogy a Nemzeti Bizottság megalakításával „bizonyosan… nem a saját, egyéni ötletét valósította meg”*750, valószínűtlen. Azokban a napokban nem lehetett kapcsolatban patrónusával, Dobi Istvánnal.

A kisbéri forradalom tehát október 26-án békésen lezajlott s békésen győzött. Attól kezdve a község élte hétköznapi életét. Figyelemre méltó, hogy noha Kisbér irányítása egyértelműen az egykori kisgazdapárti vezetők kezébe került, a községben nem alakultak meg a pártok, a Kisgazdapárt sem. Ahogy fogalmaztak: „Teljes mértékben érvényesült a népképviselet elve. Feltaláltuk a párt nélküli demokráciát!”*751

A vezetésben még három pedagógus játszott fontosabb szerepet az eseménytelen forradalom eseményeiben. A gimnázium igazgatója a Nemzeti Bizottság titkára lett. A negyvennégy éves Pilbauer László tanárt és megyei tanulmányi felügyelőt, a helyi Népfront Bizottság elnökét a nemzetőrség vezetésével bízták meg. Nem ok nélkül. A tanár tartalékos tisztként szinte az egész háborút végigharcolta, többször sebesült, főhadnagyként szerelt le. Kisbéren többek között a dalárda vezetésével s hegedűművészetével tette magát közkedveltté. Egy másik tanár, a huszonhat éves Fakász Tibor a diák-nemzetőrséget vezette, s őt bízták meg, hogy tartsa a kapcsolatot a környékbeli településekkel. A megye déli csücskének kis falvai messzire estek a járási székhelytől, Komáromtól, így Kisbér lett a régió nem hivatalos központja a forradalom idején.

Nem tudni, miért volt szükség külön diák-nemzetőrségre, hiszen feltehetően akadt elég felnőtt jelentkező. A szülők sem nézték jó szemmel, hogy fiaik géppisztollyal a vállukon sétafikáltak. Tény azonban, hogy a maturandusok példásan látták el feladatukat. A nemzetőrség eredetileg azért jött létre, mert a rendőrök közül csak négyen maradtak szolgálatban, s valakinek vigyáznia kellett a község rendjét. Ám hamarosan kiderült, hogy sokkal fontosabb feladat is vár rájuk.

Október 28-án egy teherautónyi felfegyverzett karhatalmista érkezett a Nemzeti Bizottságra. Nem ellenséges célzattal, épp ellenkezőleg: segítséget kértek. A tölgyestelepi honvéd hadianyagraktár őrei voltak, akik a forradalom kitörése óta sehonnan sem kaptak ellátmányt. A Nemzeti Bizottságot kérték, intézze el, hogy folyósítsák a zsoldjukat, s az üzletekben vásárolhassanak élelmiszert. Kiss István megígérte, hogy intézkedik. Két nap múlva azonban a sorkatonák, arra hivatkozva, hogy az ÁVH-t feloszlatták, követelték, hogy hazamehessenek. Az őrség ismét a Nemzeti Bizottsághoz fordult. Pilbauer Lászlót és Fakász Tibort küldték ki a Honvédtelepre. Megdöbbenten látták a szögesdróttal körülvett több holdas területet, ahol állítólag száz vagon fegyvert és lőszert tároltak. (Csak 279emlékeztetésként: a mosonmagyaróvári laktanyában hat vagon lőszert őriztek, s attól féltek, ha fölrobbantják, a fél város a levegőbe repül.) Az objektumot száz sorkatona, négy tiszt s őrkutyák védték. A Nemzeti Bizottság küldöttei hiába apelláltak a katonák felelősségtudatára, mindössze tíz-valahányan vállalták, hogy maradnak. Két tiszt is maradt, a másik kettőt a katonák elzavarták. A telep őrzését a kisbéri nemzetőröknek kellett átvenniük. Minden reggel és este harminc nemzetőrt küldtek a raktár védelmére.

Nem lenne teljes a kép Kisbérről, ha nem szólnánk Hodek Józsefről. A „Virágzó” termelőszövetkezet elnöke 1906-ban született a Csallóközben, tizedik gyerekként. Egyéves korában nővére leejtette, három helyen eltörött a gerince, örök életére púpos és nyomorék lett. Ez azonban nem gátolta aktivitását. Már tizenkét éves korában krampácsolt a vasútnál, később kitanulta a betoniparosságot. „A falusi képviselőtestület tagjának választják. A futballcsapat intézője, pingpong csapat szervezője és játékosa, a műkedvelő színjátszás megteremtője, színésze, rendezője. Népi zenekart szervez, melynek húsz évig ő a másodhegedűse.”*752

Amikor a Csallóközből kitelepítették a magyarokat, Hodek József öt gyermekével Kisbérre került. Kapott öt hold sovány, homokos földet, azon gazdálkodott. Annyira megszerettette magát a környékbeli egykori uradalmi cselédekkel, hogy csak akkor voltak hajlandók belépni a termelőszövetkezetbe, ha Hodek lesz az elnök. Nem akarta elvállalni, de nem volt apelláta. Attól kezdve meredeken ívelt fel a pályája. „Nem akartam ezt a szövetkezetet én sem – írta önéletrajzában. – De aztán ti kérleltetek, vállaljam el az elnökséget. Elvállaltam, azután rájöttem, ez a mi sorsunk, és én ekkor rátettem erre az életemet is. Mert ma nem található számunkra ennél jobb recept.”*753 Néhány év alatt a nyomorúságos szövetkezetből valóban virágzó gazdaság lett. Hodek József 1954-ben Kossuth-díjat kapott.

A forradalom napjaiban sokan elégedetlenkedtek a szövetkezettel. Bírálták az elnököt is, aki bizony kemény kézzel, katonásan igazgatta a „Virágzó”-t. (A szokatlan név is az ő találmánya.) A tagság végül is úgy döntött, hogy nem lépnek ki a szövetkezetből. A munkástanács elnökévé Hodek Józsefet választották. Hodek pedig, hogy teljen valamivel az idő, nekiállt faragni. „Vastag hársfarönk egyetlen szeletéből faragtam ki a negyvennyolc láncszemmel körülvett Kossuth-címert, épp tíz évvel ezelőtt. A címer sima hátlapjába azt véstem bele: 1956. X. 23. Sokan mondták már: hallod, de kár, hogy nem az ötágú csillagot faragtad ki, úgy a múzeum is szívesen megvette volna! Én azonban érzem, így tettem helyesen s nem kell mentegetnem magam semmiért. Azóta itt van az íróasztalomon, hogy sose feledkezzem meg arról az időről, semmiről sem, ami ehhez elvezetett, s ami utána történt.”*754

Faragta még akkor is, mikor már leverték a forradalmat. Ez volt Hodek József hozzájárulása 1956-hoz. Meg az, hogy „mint tsz-elnök alkalmazta az 56-osokat, munkahelyet biztosítva nekik.”*755

280

Mint annyi településen, Kisbéren is fontolgatták, hogy ha a szovjet csapatok ismét támadnak, ellenállnak. Látva a községen átözönlő harckocsik tömegét, megértették, hogy ez lehetetlen. „Egyet tehettünk: a népet fegyvernyugvásra inteni, és a megszállást méltósággal elviselni.”*756

Kisbéren ezután valóban csönd volt. A rendőrség az év végéig mindössze három „bűnügyet” jelentett: december 7-én elloptak tizenhat pokrócot és három lepedőt, december 21-én kétszáz liter bort, december 29-én V. I. „a kisbéri erdőgazdaság erdejéből 13 db. 3 méteres akácfát engedély nélkül kivágott és 400 Ft-ért adta el.”*757

Október 26-án úgy jött létre a helyi népi hatalom, hogy az új vezetőket kooptálták a régi testületbe. November 4-e után ugyanezt a módszert választották: a Nemzeti Bizottság tagjait kooptálták a tanács Végrehajtó Bizottságába. Az elnök Kiss István lett, s Dobi István baráti köre megtartotta a hatalmát, egészen 1957 tavaszáig.

A három pedagógus nem került be a vezetésbe. Őket le is tartóztatták. „Úgy tervezték, hogy Népbíróság elé állítanak bennünket… Aztán valószínűleg Kiss Pista bácsi és kisbéri barátai reklamálására Dobi István (a Népköztársaság elnöke) közbeszólhatott”*758, s a letartóztatottakat még a jogerős ítélet előtt szabadon engedték. Igaz, így is ültek vagy másfél évet.

A legtovább Kiss István maradt meg tisztében. „Valószínűleg a Dobival való egyeztetés után vállalta el a tanácselnökséget… Dobi gondoskodott a védelméről… Apám abban reménykedett, hogy talán így valami megtartható a forradalmi követelésekből. Csalódnia kellett.”*759 1957 őszén minden tisztéről lemondott. 1959-ben ugyan erős nyomásra elvállalta a „Haladás” termelőszövetkezet elnökségét, de hamarosan erről is lemondott. A tsz-ből is kilépett, a földjét is benn hagyta, két hold szőlőjén gazdálkodott haláláig.

Dobi István támogatását, segítségét olyan egyértelműen mondja el minden érintett és szemtanú, hogy nem lehet kételkedni benne. De miért is kellene? Az államelnök, egy ilyen periferikus ügyben, érvényesíthette hatalmát és akaratát. S ha olykor nem békélt meg vele a lelkiismerete, mily enyhítő ír lehetett a megnyugtató tudat, hogy legalább a barátait nem hagyta cserben.

281
Vihar előtt
Fegyvernyugvás

A Katonai Bizottság október 27-én kidolgozott egy tervet a válság megoldására: katonai diktatúrát akartak létrehozni „A terv tartalmazta a politikai vezetők elszigetelését is – írta Földes László. – Erre azért lett volna szükség, mert akkor még nem tudtuk, ki az áruló. Az egész Akadémia utcát el akartuk zárni a külvilágtól… Azt reméltük, 48 óra alatt rendet teremtünk.”*760 Czinege Lajos, a pártközpont adminisztratív osztályvezetője szerint „kialakult egy elképzelés, mely szerint formailag katonai diktatúrát kell bevezetni, a pártvezetés egyetértésével, a háttérből való támogatásával.”*761 „Ezzel a formális hatalomátvétellel lehetett volna megadni a politikai vezetés számára a kibontakozás lehetőségét.”*762 Éjjel átmentek a pártközpontba, az ott lévő vezetőkkel ismertették a tervet. „A Politikai Bizottság öt-hat tagja meghallgatta a javaslatot, egyetértettek vele”, de azt mondták, meg kell beszélni Nagy Imrével, aki alszik.*763 Czinege szerint a miniszterelnök, amikor felébredt, a leghatározottabban ellenezte a tervet. Földes szerint sosem kaptak választ. Földes verziója nyilvánvaló képtelenség: ha el akarták volna szigetelni a pártvezetést, aligha kérik ehhez az engedélyét. Czinege változata elképzelhető. A puccs terve akkor született, amikor úgy tűnt, hogy a pártvezetésben felülkerekednek a retrográd erők. Ám a puccshoz semmiféle fegyveres erő nem ált rendelkezésükre, s nem tudni, hogyan képzelték, hogy Nagy Imre ebbe beleegyezik.

A Katonai Bizottságnak aznap volt egy másik terve is: meg akarta semmisíteni a felkelők legfontosabb bázisát, a Corvin közt. Ez a történet is ellentmondásos. Mást mond Nagy Imre, mást a honvédelmi miniszter, a hadműveleti csoportfőnök, az akcióban részt vett főtisztek.

Kovács István vezérőrnagy, hadműveleti csoportfőnök szerint „november [nyilvánvaló elírás: október] 26-án a szovjet parancsnokságon az az elgondolás merült fel, hogy tüzérséggel lövik szét az egész negyedet.”*764 A stáb tiltakozott a várható sok civil áldozat miatt. Különböző ötletek merültek fel. A csatornákon keresztül hatolnak be a Corvin közbe s felrobbantják a mozi épületét – ám a csatornahálózat tervrajzáról csak annyit sikerült megtudni, hogy valahol a Fővárosi Tanács irattárában van. Helikopterről bombázzák a mozit – ám a légierők parancsnoka közölte, nincs olyan gépük, mellyel a bombázás pontosságát szavatolni lehetne. Közben valaki értesítette Nagy Imrét, aki Kovács vezérőrnagy 282korabeli jegyzetei szerint a következő üzenetet küldte a szovjet parancsnokságnak: „ne lőjék [tüzérséggel] a háztömböt. Pol-lag [politikailag] nagyon nehéz helyzetet teremtene. Nagy Imre külön kérte, hogy így ne hajtsák végre az akciót. Kerüljék el ezt a nagy tömegű szörnyű vérontást. Ő nagyon fél a következményektől, lemond… Más módszerekkel kell hatni ezekre a fiatalokra.” Malinyin hadseregtábornok kijelentette, parancsot adott a tüzérségnek, „ne kezdjék meg külön parancs nélkül. És további megerősítéseket fog odahozni, közöttük nehéz eszközöket is… Csináljanak rendet [mármint a kormány], egyébként ő katonai úton fog menni.”*765 Mivel a kormány „nem csinált rendet”, a szovjetek elszánták magukat az akcióra. Ezúttal már a stáb támogatásával. A terv az volt, hogy szovjet harckocsik rajtaütésszerűen benyomulnak a Corvin közbe, szétlövik a mozi épületét, gépfegyverrel lefogják a tűzfészkeket s a magyar honvédek felszámolják az ellenállást. Erre a Zrínyi Akadémián állomásozó kecskeméti ezred négyszáz harcosát jelölték ki.

A támadásra október 28-án kora hajnalban került sor, annak ellenére, hogy a támadásra kijelölt magyar főtisztek végrehajthatatlannak ítélték a tervet, s tiltakoztak, ahol csak tudtak. Hasztalan. A felkelők az előreküldött hat harckocsiból állítólag négyet kilőttek, s a támadást lefújták. Feltűnő, hogy az akciót nem említi emlékezéseiben sem Pongrácz Gergely, sem Maléter, sem Malasenko ezredes, a Különleges Hadtest törzsfőnöke, sem jelentésében a Honvédelmi Minisztérium Hadműveleti Csoportfőnöksége. A Corvin közben nem volt olyan tüzérség, mellyel egy óra alatt hat harckocsit meg lehetett semmisíteni. Talán közelebb jár az igazsághoz Szűcs Miklós ezredes, aki szerint „reggel 7 órakor mindkét csoport megkezdte az előnyomulást, de hamarosan olyan erős tűzbe kerültek, amely lehetetlenné tette a további előremozgást… így a támadás leállt, illetve a szovjet hadosztálytörzs azt leállította, mert kerülni akarta a felesleges emberáldozatokat.”*766 Nagy Imre hajnalban – már a támadás megkezdése után – tudomást szerzett az akcióról, s határozottan megparancsolta a Katonai Bizottság vezetőjének, hogy azt nem szabad végrehajtani. Ekkor már megszületett a Rendkívüli Bizottság döntése az események átértékeléséről. A Katonai Bizottság tevékenysége ezzel véget ért.

A vezetés kezdettől arra törekedett, hogy megszűnjön a harc, de mást nem tett ennek érdekében, mint hol fenyegető, hol könyörgő felszólításokat tett közzé. Kővágó alezredes és a Bem laktanya folyamatosan kapcsolatban volt a Széna téri felkelőkkel, Solymosi alezredes pedig, aki háromszáz katonával és tizenkét harckocsival a Rádió épületében és környékén állomásozott, a VIII. kerületi csoportokkal. A fraternizálás a honvédség, a rendőrség és a felkelők között folyamatos volt.

Az első tárgyalásról a felkelők és a kormányerők között Kopácsi Sándor tudósít. Október 25-én felhívta őt a két Pongrácz testvér és Angyal István, hogy tárgyalni akarnak. Kopácsi jelentette ezt a Katonai Bizottságnak, s Földes László utasította, hogy „azonnal kezdd meg a tárgyalást a kormány nevében a felkelők 283vezetőivel.”*767 A megbeszélésen részt vett Kovács István és Váradi Gyula vezérőrnagy is. A felkelők leglényegesebb feltétele az volt, hogy a szovjet hadsereg hagyja el az országot. Többpártrendszert, szabad választást követeltek. A tárgyalást legendának kell minősíteni. Sem a tábornokok, sem Földes, sem a felkelőparancsnokok nem említik. Pongrácz Gergely aznap érkezett a Corvin közbe, Angyal István még meg sem alakította csoportját. Kopácsi Sándor, mint a főkapitányság ügyeleti naplójából kiderül, valóban tárgyalt, de nem felkelőparancsnokokkal, hanem egy bölcsészkari küldöttséggel, s nem október 25-én, hanem 26-án.

A következő tárgyalásról Pongrácz Gergelytől tudunk. Október 27-én este megkereste őket a kormány nevében Váradi Gyula és még egy vezérőrnagy. A felkelők feltételei a szokásosak voltak: a szovjetek hagyják el az országot, a kormányt nem ismerik el, tartsanak szabad választásokat, oszlassák fel az ÁVH-t. Távoztában Váradi Pongrácz fülébe súgta: „Bajusz, 24 órát tartsatok ki, és győztetek.”*768 Ez is legendának tűnik. Aznap este a HM a Corvin megtámadásának tervén dolgozott.

Október 28-án reggel a rádió bemondta, hogy a felkelők és a hadsereg között tárgyalások kezdődtek. Ez még nem jelentett semmit; efféle „közlemények” szinte óránként elhangzottak. Tizenegy órakor azonban megszakították a műsort, s fontos felhívást közvetítettek „a Kilián György laktanya és a Corvin körletében tartózkodó ellenállóknak”: „Válaszotokat átadtuk a szovjet és a magyar csapatok parancsnokainak. Feltételeiteket elfogadhatatlannak tartják.” A parlamenterek kérték a felkelőket, tegyék le a fegyvert, teljes amnesztiában részesülnek, s az új kormány meg fogja valósítani az egyetemisták pontjai közül „a legfontosabb követeléseket.”*769

Mint szokásosan, ez a történet is ellentmondásos. Pongrácz Gergely leírja, hogy egy Corvin közi orvostanhallgató közölte velük: összeköttetései révén kapcsolatba tud lépni a kormánnyal s a szovjet parancsoksággal, hogy a fegyverszünetről tárgyaljanak. Pongráczék egyetértettek. Az orvostanhallgató és társa el is jutott a parancsnokságra – úgy, hogy egy szovjet járőr elfogta őket. Itt már azt mondották, Iván Kovács László küldte őket: leteszik a fegyvert, ha szabad elvonulást biztosítanak számukra. A szovjetek egyetértettek. Az erről szóló ultimátumot egy szovjet ezredes (Pongrácz: „a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok parancsnoka”*770) és egy magyar százados írta alá. A Corvin parancsnokai összeültek. Pongrácz szerint arra következtettek – többek között a tábornokokkal való tárgyalásból –, hogy „az oroszok Magyarországon nagyobb bajban vannak, mint mi… Éppen ezért azt javasolom, hogy ragaszkodjunk követeléseinkhez.”*771 Így is történt. Levelükben követelték, hogy a szovjet csapatok december 31-ig hagyják el az országot, tartsanak szabad választásokat, az ÁVH-t oszlassák fel, a kormányt nem ismerik el, a miniszterelnök Veres Péter legyen. A rádióüzenet erre volt a válasz.

284

A vezetés és a felkelők egyaránt illúzióvilágban éltek. Nagy Imre úgy gondolta, hogy a tűzszünet és a kormányprogram meghirdetésével teljesítette az utca követeléseit, a felkelők leteszik a fegyvert. A fegyveresek pedig úgy, hogy a meghirdetett változások – elsősorban a szovjet csapatok kivonása – egyik óráról a másikra megvalósulnak.

Isten malmai lassabban őröltek. A harcok ugyan elcsitultak, de nem szűntek meg; Budapestnek október 28-án negyven, 29-én húsz halottja volt.

Maléter Pál október 29-én délelőtt a következő telefonbeszélgetést folytatta a miniszterrel: „Jelentkezem és jelentem, hogy a Sz. FRK [?] történt személyes megbeszélés ellenére a szo. [szovjet] páncélosok változatlanul lövik a laktanyát. Kérem, hogy hasson oda, hogy ez megszűnjön.” Janza: „Nincs módomban a sz. [szovjet] hadvezetés menetét befolyásolni!” Maléter: „Értettem s jelentem, hogy az első sz p. [szovjet páncélost], amelyik a K. [Kilián]… [olvashatatlan szó, talán: hatósugarába] bekerül, katonáim meg fogják semmisíteni!”*772 A Kiliánban lévő katonák ugyan egyetlen harckocsit sem semmisítettek meg, de Maléter „átállása” tükrözi a honvédségben bekövetkezett változást.

Angyal István, Csongovai Per Olaf, Iván Kovács László, Pongrácz Ödön – a Corvin köz és a Tűzoltó utca parancsnokai – október 28-án este a Honvédelmi Minisztériumba mentek, hogy tiltakozzanak: a fegyvernyugvás ellenére a szovjetek változatlanul lövik őket. Hídvégi vezérőrnagy, a politikai főcsoportfőnök helyettese arra hivatkozott, hogy nincs felhatalmazása a tárgyalásra, jöjjenek vissza másnap reggel. Iván Kovács szerint a törzstisztek „teljes tájékozatlanságot mutattak a városban történt eseményekről.”*773 Reggel fogadta őket a miniszter s átkísérte Nagy Imréhez. A tárgyalás rövid volt; Nagy Imre közölte, hogy kevés az ideje. Kérte, tegyék le a fegyvert, legyen rend, hogy megvalósíthassa programját. A parancsnokok viszont ahhoz ragaszkodtak, hogy előbb teljesítsék követeléseiket, aztán teszik le a fegyvert. A sietős megbeszélésen láthatólag egyik fél sem találta meg a hangot. Ekkor oktatta ki Csongovai a miniszterelnököt: „Nagy Imre azt mondta nekünk, hogy van ő olyan hazafi, mint mi vagyunk. Erre azt vágtam vissza neki: »Lehet, hogy van olyan hazafi, mint mi, de jelenleg… forradalom van kint az utcán, és ez fontosabb, mint az, hogy melyikünk a jobb hazafi, mert a forradalom kimenetelétől függ a nemzet további sorsa.«”*774 Ez már alighanem sok volt a miniszterelnöknek: a huszonéves parancsnok nemcsak magyarságból, forradalmiságból is leckéztette. Abban állapodtak meg, hogy ha magyar csapatok váltják fel a szovjeteket, azoknak átadják a fegyverüket. Ennek megfelelően a Honvédelmi Minisztérium magyar csapatokat vezényelt a szovjetek s a felkelők közé, és kijelölte a fegyverletételi pontokat. Közben azonban besötétedett, az akciót másnap reggelre kellett halasztani. De nemcsak ezért. Csongovai: „Amikor visszamentünk, persze senkinek esze ágában sem volt letenni a fegyvert. Az egységek nem akartak eleget tenni a felszólításnak.”*775

Október 29-én a szovjetek megkezdték csapataik kivonását a fővárosból. Távozott a Honvédelmi Minisztériumból a főtanácsadó, visszarendelték a kato285nai tanácsadókat. A HM a szovjet egységek felváltására Budapestre rendelte a kiskunmajsai, az egri, a kaposvári lövészezredet.

Aznap este kapcsolódott be a tárgyalásokba a miniszter parancsára Váradi Gyula páncélos vezérőrnagy. Harmincöt éves volt, vasöntő, illegális kommunista, 1941-ben másfél évi börtönre ítélték, a felszabadulás után az MKP központi apparátusában dolgozott. 1948-ban került a honvédséghez, a törzstiszti iskola elvégzése után alezredesi rendfokozatot kapott, rövidesen ezredes lett, 1952-től 1954-ig a Szovjetunió Vorosilov Katonai Akadémiájának hallgatója. Alkata, jelleme miatt sokan becsülték. Magatartását, úgy tűnik, nem a napi politika szabta meg, hanem az elvei. Nagy Imre híve volt, a felkelőkkel is rokonszenvezett, de a Katonatanács elnöki tisztét nem tartotta összeegyeztethetetlennek azzal, hogy november 1-jén felkeresse a szovjet városparancsnokságot. Közölte, hogy ő nem igazodik el az eseményekben s összefogást javasolt a szovjeteknek. November 4-én egyike volt azoknak, akik parancsot adtak, hogy a honvédség ne álljon ellen. A tiszti nyilatkozatot aláírta, belépett az MSZMP-be, de kérte leszerelését. Amikor az utcán véletlenül összeakadt az akkor már körözött Pongrácz testvérekkel, szolgálati gépkocsiján elvitte őket oda, ahová kérték, s békésen elbeszélgettek.

Váradi este nyolc órakor érkezett a Corvin közbe; a tárgyalások hajnalig tartottak. Meghívták Malétert s a Tompa utcai parancsnokot, Bárány Jánost, egy fiatal csepeli munkást is. A vezérőrnagy többször felhívta a minisztert, a miniszterelnököt, s eligazítást, jóváhagyást kért. A Corvin közi parancsnokok egymással is állandóan vitáztak, véleményüket újra meg újra megváltoztatták. Többségük eleinte a Nagy Imre-kormányt sem volt hajlandó elismerni. Hosszú huzavona után abban állapodtak meg, hogy a felkelők egy része fegyveresen betagolódik a honvédségbe, a rendőrségbe. A parancsnokok megfelelő rangot kapnak, a fiatalkorúak katonai iskolába mehetnek, a többiek átadják a fegyvert a honvédségnek. A corvinosok összekötőket küldtek egységeikhez, hogy ismertessék a megállapodást. A válasz egyöntetű volt: nem teszik le a fegyvert, amíg a szovjet csapatok nem hagyják el az országot. A tárgyalás gyakorlatilag megfeneklett. Ezzel párhuzamosan a Tűzoltó utcai parancsnokok a főkapitányságon tárgyaltak Kopácsi Sándorral s több magas rangú honvédtiszttel. A végeredmény lényegében ugyanaz volt: amíg a szovjet katonák itt vannak, szó sem lehet fegyverletételről.

A felkelőkben – ebben megegyeztek a homlokegyenest ellenkező nézeteket valló Tűzoltó utcaiak és Corvin köziek – mélységes bizalmatlanság élt a kormánnyal, a katonai vezetéssel szemben. Az előbbinek a felkelés értékelését, a többnapos meddő huzavonát vetették a szemére, az utóbbinak, hogy a honvédség nem állt a forradalom mellé, sőt, lövetett a felkelőkre. Úgy érezték, a győzelmet ők vívták ki, ők a forradalom igazi letéteményesei. Ők jelentik az egyetlen biztosítékot, hogy a kiharcolt eredményeket meg is védik. Erre pedig csak úgy képesek, ha fegyver van a kezükben. Nem akarták letenni a fegyvert.

286

Október 30-án újabb megbeszélésre került sor a felkelők és a vezetés között. A Tűzoltó utcaiak ragaszkodtak, hogy a párt első emberével is tárgyaljanak. Velük tartottak a Tompa utcai parancsnokok is. Hívták Iván Kovácsot és Malétert is, de azok – feltehetően holtfáradtan az egész éjjel tartó, jórészt meddő vitától – nem csatlakoztak hozzájuk. A küldöttek három órán át beszélgettek Kádár Jánossal, Münnich Ferenccel, Apró Antallal. Kádárnak sikerült a felkelőkkel szót értenie. Szánt rájuk időt, közvetlenebb volt, nyitottabb, nem olyan merev és távolságtartó, mint Nagy Imre. Csongovai: „Sajnos, nagyon jó volt a viszonyunk Kádárral, Pista [Angyal] is bedőlt, hitt neki, én is hittem neki, én is nagyon bíztam Kádárban.”*776 A pártvezetőt bizonyára kellemesen meglepte a parancsnokok baloldalisága; a tíz küldöttből öt párttag volt. Pedig Csongovai őt is kioktatta: a felkelőknek „nem az a céljuk, hogy a forradalom belépjen a pártba, hanem az, hogy a párt lépjen be a forradalomba.”*777 Végül elvi megegyezés született: a felkelők a honvédséggel összefogva biztosítják a közrendet. Erről egy meglehetősen semmitmondó nyilatkozat hangzott el a rádióban. Angyal István szerint Tildy Zoltán „a szöveget úgy módosította…, hogy a szocializmusról, a forradalomról való tárgyalást, ami a párt vezetői és a forradalmárok között folyt, a kormánnyal való tárgyalássá hígította.”*778 A nyilatkozatnak szépséghibája az is, hogy valamennyi VIII–IX. kerületi felkelőcsoport nevében szóltak, aláírták Maléter Pál és Csiba Lajos nevét, valamint Pongráczékét is („a Gergely testvérek, dolgozó parasztok”*779). Egyik sem volt jelen a megbeszélésen.

Az események, mint ezekben a napokban mindig, túlszaladtak a megállapodásokon. Amíg a Tűzoltó utcaiak Kádárral tárgyaltak, a Corvin köziek, az egyetemisták és más felkelőcsoportok vezetői, több honvéd tábornok és főtiszt a főkapitányságon. Hívták Malétert is, aki kitért a meghívás elől. A tárgy a Nemzetőrség megalakítása volt. A rádióban már október 28-án este elhangzott a főkapitányság felhívása: „A Minisztertanács elnökének nyilatkozata alapján a budapesti rendőrség megkezdte a Nemzetőrség megszervezését.”*780 Utána a Nemzetőrség parancsnoksága – ilyen szerv akkor még nem létezett – a volt népi kollégistákat, a Petőfi Kör, a művészeti szövetségek tagjait hívta az új karhatalomba. Ez, enyhén szólva, képtelen naivitás volt. Másnap a honvédelmi és a belügyminiszter adta parancsba a „honvédségi, rendőrségi, munkás és ifjúsági karhatalmi alakulatok”*781 gyors megalakítását.

Nagy Imre a kormányhoz hű karhatalmat akart létrehozni. Ehhez semmi szükség nem volt arra, hogy a százezres honvédségbe, a tízezres rendőrségbe a rend fenntartása érdekében integráljon néhány száz vagy ezer felkelőt. A miniszterelnök alighanem megérezte, hogy a forradalmat be kell vonni a fegyveres hatalomba. Két tévedése volt: a felkelőket egyetemistáknak, fiatal értelmiségieknek hitte, s úgy gondolta, a munkásság nem a barikádokon van, hanem a gyárakban.

Kopácsiék a Nemzetőrségnek afféle rendfenntartó szerepet szántak. A hevenyészett jegyzőkönyv szerint: „Feladat: Budapest közrendjének a helyreállítása 287a legsürgősebb. Meg kell szilárdítani a fegyelmet; a vagyon-, a mozgásbiztonság, a széthullóban lévő rendőrség helyreállítása, illetve megszilárdítása. A honvédség a rendőrséggel, diáksággal karöltve lefegyverzi azokat a személyeket, akik nem a Forradalmi Bizottmányhoz, illetve a Nemzetőrséghez tartoznak, vagy egyáltalán nem akarnak közéjük tartozni. Különösképpen azokat, akik garázdálkodnak.” Több felszólaló nem titkolta aggályait. Figyelmeztettek, hogy a Nemzetőrségben „közönséges bűnözők” is vannak. „Vannak olyan csoportok, akik nem beszervezettek, ezekért pedig nem lehet felelősséget vállalni”. Ha le akarják fegyverezni azokat, akik nem lépnek be a Nemzetőrségbe, annak „komoly következménye”*782 lesz. A nemzetőr-parancsnokságokat a kerületi rendőrkapitányságokon akarták megszervezni.

Döntő fordulat következett be, amikor a Honvéd Kórházból a főkapitányságra hozták Király Bélát, aki szerint „közfelkiáltással nekem adták át az elnökséget.”*783 A vezérőrnagy csak néhány hete szabadult a börtönből. Kiválóan képzett vezérkari tisztként őt nem érdekelte, kiket vesznek át a felkelők közül a karhatalomba, kik teszik le a fegyvert, mi lesz a fiatalkorú harcosokkal – csak az, hogyan szervezzék meg a városban szétszórt felkelőkből katonai mintára, központosítva a Nemzetőrséget. Megjelölte a feladatokat: létre kell hozni a parancsnokságot; fel kell venni a kapcsolatot valamennyi felkelőcsoporttal; másnapra össze kell hívni az osztagok küldötteit; igazolványt kell kiállítani; csak a Nemzetőrség tagjai viselhetnek fegyvert. S ami a legfontosabb: azonnal legitimáltatni kell a kormányfővel a Nemzetőrség parancsnokságát, a Forradalmi Karhatalmi Bizottságot. Javaslatait elfogadták, megválasztották az előkészítő bizottságot. A bizottságba két honvédtisztet, két rendőrtisztet, a Corvin köziek és az egyetemisták egy-egy képviselőjét választották. A jegyzőkönyvet Király Béla, Pongrácz Ernő és Kopácsi Sándor írta alá.

A küldöttség átment a Parlamentbe. Nagy Imre elfogadta és aláírta a Király Béla által fogalmazott nyilatkozatot, melyet közvetlenül a Tűzoltó utcaiak felhívása után olvastak be a rádióban: „A Forradalmi Karhatalmi Bizottság szervezze meg a forradalmi harcokban részt vett egységek, a honvédség és a rendőrség, a munkás- és ifjúsági osztagokból alakuló új karhatalmat.”*784 Szó sem volt már arról, hogy a felkelők betagolódnak a fegyveres testületekbe.

A Forradalmi Karhatalmi Bizottság előkészítő bizottsági ülésének jegyzőkönyve valójában nem jegyzőkönyv, hanem a bizottság határozata, Király Béla aláírásával. A lényeget egyetlen tömör mondatban fogalmazta meg: „A Forradalmi Karhatalmi Bizottság feladata a győzelmes, nemzeti, demokratikus forradalom minden vívmányának megvédése restaurációs és reakciós kísérletekkel szemben.”*785 Ezzel a Nemzetőrség messze túllépett a karhatalmi feladatokon.

A részletesen kidolgozott szervezeti felépítés, a másnap megtartandó alakuló gyűlés aprólékosan pontos menetrendje hét oldalt tesz ki. Október 29-én a HM Szabályzatszerkesztési Csoportfőnöksége parancsot kapott, hogy dolgozza ki a Nemzetőrség szervezeti és működési szabályzatát. A szabályzat még aznap 288elkészült. „Emlékezetem szerint 20–25 gépelt oldalnyi lett a terjedelme” – emlékezik a minisztérium egyik főtisztje.*786 A tervezetet átadták Király Bélának, akinek csak hozzá kellett igazítania a konkrét helyzethez.

A másnapi gyűlés feladatait négy pontban jelölték meg. Hat pontban rögzítették a gyűlés programját, ilyen részletességgel: „A fogadóbizottság az érkezőket fogadja, az elnökségbe kijelölt bajtársakat az elnökségi helyükre kíséri. (Felelős Kiss és Pongrácz bajtárs.)” „Az ünnepi beszédet Kopácsi bajtárs a forradalom hősi halottainak tiszteletére való egyperces néma felállással kezdi meg. Erre Herpai bajtárs köteles előre figyelmeztetni.”*787 Megjelölte az elnökség összetételét: hány honvéd tábornok, tiszt, harcos, rendőrtiszt és tiszthelyettes, író, újságíró, egyetemista, felkelő, munkásküldött – és személy szerint ki a felelős, hogy ezek jelen legyenek. A Nemzetőrség felépítését három oldalon át sorolta: az elnök, az operatív bizottság vezetőjének megválasztása, a bizottság létszáma, összetétele (itt már túlsúlyba kerültek a felkelők: huszonöt százalék rendőr, huszonöt százalék honvéd, ötven százalék felkelő), a szavazás rendje, az ülések gyakorisága, az operatív bizottság szerveinek létszáma, a nemzetőr-alakulatok szolgálati rendje, a zászlóaljak, századok, szakaszok létszáma, a szervezeti és felszerelési táblázat, a csapatzászló, a jelvény megtervezése és még sorolhatnánk.

A forradalom immár a honvédséget is birtokba vette. A minisztériumban október 30-án megalakult a Magyar Néphadsereg Vezetésének Forradalmi Tanácsa. Délutáni rádiófelhívásukban közölték, hogy csatlakoznak az ifjúság, az értelmiség követeléseihez: a szovjet hadsereg azonnal vonuljon ki Budapestről s a legrövidebb időn belül Magyarországról; az ÁVH-t fegyverezzék le; a határőrséget csatolják a honvédséghez. A törvényes formák mellőzésével leváltottak négy tábornokot, köztük a vezérkari főnököt. A honvédelmi miniszter még aznap parancsba adta, hogy valamennyi egységnél alakítsák meg a forradalmi katonatanácsot, melynek feladata a „parancsnokok fontosabb parancsainak, intézkedéseinek megvitatása és javaslattétel… Amennyiben a katonatanács többsége nem ért egyet a parancsnok parancsával, a parancsnok köteles azonnal jelenteni elöljáró parancsnokának.”*788 Magyarországon ekkorra megszűnt minden intézményes hatalom. A mindenható pártvezetés már csak papíron létezett, az államvédelem eltűnt, a Minisztertanács nem ülésezett, nem működtek a minisztériumok, a tanácsok, a rendőrség szétesett. Egyetlen, központilag irányítható szervezet maradt, a hadsereg. A katonatanácsok megalakulásával ez is megszűnt. A forradalom szétzúzta a régi rezsim egész intézményrendszerét. A katonatanácsok, követve elöljáróik példáját, parancsnokokat váltottak, sőt tartóztattak le.

Késő este közölte a rádió, hogy „a budapesti honvédségi, rendőrségi és nemzetőrségi forradalmi katonai tanács vezetőit”*789 hajnali két órára a Honvédelmi Minisztériumba összehívják. A HM Forradalmi Katona Tanácsának kétszázötven résztvevőjét még a miniszter köszöntötte. Többen feljegyezték, hogy a honvédtisztek leadták fegyverüket, mielőtt a tanácsterembe léptek, a felkelők nem; kéttucatnyian lehettek, már együtt a főkapitányságról érkező corvinosok 289s a pártközpontból jövő Tűzoltó utcaiak. Az ülésen Váradi Gyula elnökölt, amíg – a hevenyészett jegyzőkönyv szerint – „félretolják az elnöklő tábornok elvtársat és átveszik az irányítást… Közben [Csongovai] elmondja, Nagy Imrével tárgyaltak, az nem bízik a fiatalokban.”*790 Később az elnöklést egy őrnagy vette át, de a kilencpontos határozatot Csongovai Per Olaf és Szirmai Ottó diktálta. Követelték, hogy a szovjet csapatok december 31-ig hagyják el Magyarországot, különben „fegyverrel kelünk hadra az ország szabadsága és a forradalom tisztasága ügyéért, kifejezve azt, hogy amíg idegen fegyverek veszélyeztetik hazánkat, életünkkel és vérünkkel harcolunk ellene.” Követelték a Varsói Szerződés felmondását. Kijelentették, hogy „a forradalmi erők megbízottai, mint a hadsereg testületeinek megválasztott forradalmi bizottsága, létrehozza a Magyar Honvédség Forradalmi Bizottmányát”, amely a legfelső irányítója a hadseregnek. Aláírás: „A felkelt forradalmi erők megbízottai, a néphadsereg forradalmi tanácsának küldöttei.”*791

A határozatnak két sarkalatos pontja volt: a fegyveres harc meghirdetése a szovjetek ellen – ez, mint látni fogjuk, inkább a felkelők, mint a katonák álláspontja volt –, s a hadsereg alárendelése a Katonatanácsnak. A felhívás tartalmazta a Forradalmi Honvédelmi Bizottmány tagjainak névsorát, az élen Király Bélával, Szirmai Ottóval, Maléter Pállal; a huszonhét tagból huszonegy tábornok vagy főtiszt volt. (Maléter nem vett részt az értekezleten; a rádióban sugárzott nyilatkozatból Szirmai nevét kihagyták.)

A Tűzoltó utcaiak mellett ennek az ülésnek is Király Béla volt a főszereplője. Többen követelték, hogy hívják meg a gyűlésre. Itt is kitört a botrány, mint a Nemzetőrség alakuló ülésén a Kiliánban. A jegyzőkönyv – inkább feljegyzés – szerint: „Király megérkezik. A legelső elnöklő tábornok kérdéseket tesz fel neki, hogy miért vallotta be, hogy kémkedett stb., amikor mást letagadott. Király… hazafias szónoklatot vág ki. A többség elfogadja őt – (sokan eltávoznak) vezetőnek.”*792

Király Béla szerint Váradi Gyula, aki tagja volt az őt halálra ítélő hadbíróságnak, feltette a kérdést: „Vajon ilyen fontos intézményben, mint a Honvédség Forradalmi Bizottmánya, van-e helye amerikai kémnek?” „Méltóságomon alulinak tartom azt – felelte Király –, hogy olyan vádak ellen védekezzem, amit az ÁVH terrorszervezete ellenem emelt… Nevetséges volna az, ha a sztálinizmus elleni forradalomban a sztálinizmus áldozatai a sztálinizmus által ellenük emelt vádakkal szemben való védekezéssel töltenék az idejüket.” Leszögezte, hogy nem volt amerikai kém. Erre „egy szabadságharcos felugrott az asztalra, magasra emelte géppisztolyát és a zajt túlkiabálva azt mondta: »Vessünk véget ennek a zűrzavarnak! Azt javaslom, hogy Király Bélát válasszuk meg a Bizottmány elnökének!«” Király, a rá jellemző módon, úriemberként s diplomataként viselkedett. „Váradit ugyan párthűsége helyezte tábornoki állásba, de jól tudtam azt is, mert tanítványom volt a Hadiakadémián, hogy komoly tanulással és szorgalmas munkával igyekezett rangját és pozícióját kiérdemelni. Azt mondtam neki: »Ha te a forradalmat és Nagy Imre kormányát őszintén kívánod szolgálni, én 290nem leszek annak akadálya«.”*793 A bizottmány délutáni ülésén háromtagú elnökséget választott: Király Bélát, Váradi Gyula vezérőrnagyot és a Tűzoltó utcaiakhoz tartozó Erdélyi Sándor főhadnagyot.

Király Béla nem értett egyet a bizottmány felhívásával, „de sajnos már sok példányát kiosztották a sajtónak… Nagyon zavart a szenvedélyes hangnem és a sok maximalista követelmény… Az egész felhívást ügyetlennek és naivnak tekintettem… Attól tartottam, hogy ilyen nyilatkozatokkal nem szilárdítjuk a rendet, hanem szükségtelenül fokozzuk a szenvedélyeket.” Ám joggal tette hozzá: „De persze a forradalom, az forradalom. Szenvedélyt serkentő erő, ami nélkül a forradalom elhal idő előtt, de végzetes szerencsétlenség oka is lehet, egyszerre szükséges is, és átok is.”*794

A Honvédelmi Bizottmány hajnali ülése után került sor a Kiliánban a Forradalmi Karhatalmi Bizottság gyűlésére. Erről már volt szó. Az ülést megnyitó Maléter Pál még az eredeti koncepciót szorgalmazta: a felkelők egy részét betagolják a honvédségbe, a rendőrségbe, a tizennyolc éven aluliak katonai iskolába mehetnek, a többi leteszi a fegyvert. Király Béla már az új elképzelést ismertette, s a gyűlés azt fogadta el. Valószínű, hogy a résztvevők észre sem vették, milyen nagy a különbség a kettő között. A vezérőrnagy a rádióban bejelentette: „A nem honvédségi és nem rendőrségi fegyveres alakulatok képviselői elhatározták, hogy nemzetünk új, a honvédséggel és a rendőrséggel egyenjogú [kiemelés tőlem – Gy. L.] szervévé, Nemzetőrséggé egyesülnek…”*795 Amit a politikusok, tábornokok napokon át nem tudtak elérni, azt Király Béla huszonnégy óra alatt megvalósította. Többekben felmerült a gyanú: porondra lépett a magyar forradalom Napóleonja.

A tábornok és az adjutáns

A felszabadulás után néhány hivatásos katonatisztre tündökletes karrier várt az új hadseregben. Valamennyien néhány év alatt tábornokok lettek: Pálffy György, Sólyom László, Beleznay István, Illy Gusztáv, Porffy György, Révay Kálmán, Király Béla. Valamennyien (többségük fegyverrel) szembefordultak a régi renddel – Király a háború végéig szolgált Horthy, Szálasi hadseregében. Társait a Rákosi-rendszerben mind kivégezték, Király kegyelmet kapott.

Király Béla 1912-ben született, édesapja Kaposvár állomásfőnöke volt. 1935-ben végezte el a Ludovikát, 1942-ben a vezérkari akadémiát. Többször teljesített frontszolgálatot, számos magas kitüntetést kapott. 1945-ig a HM szervezési osztályának elvi alosztályát vezette, századosi rangban. Szovjet fogságba esett, de megszökött. Ezt ellensúlyozandó – de némileg rokonszenvből is – belépett a kommunista pártba. 1946-ban őrnagy, az I. hadosztály vezérkari főnöke, 1947-ben alezredes, a HM kiképzési osztályvezetője, majd a gyalogság helyettes parancsnoka, 1949-től parancsnoka, ezredes. 1950-ben vezérőrnagy, a főtiszte291ket képző Hadiakadémia parancsnoka. Feleségül vette Gömbös Gyula egykori miniszterelnök unokahúgát. Ehhez nem kis bátorság és elszántság kellett. 1951-ben letartóztatták, halálra, majd életfogytiglani börtönre ítélték. 1956 őszén szabadult.

A tábornok szabadulása után azonnal szervezni kezdte rehabilitációját: „Reméltem, hogy visszakerülök a hadseregbe vagy a vezérkarba.”*796 Egyelőre kerti munkásként dolgozott. Október 1-jén adta be perújrafelvételi kérelmét: „A felszabadulás előtt antifasiszta, a felszabadulás után őszintén demokratikus hazafi igyekeztem lenni.”*797 Október 14-én levelet írt a miniszternek: „Várom ügyem igazságos elintézését és azt, hogy ismét, változatlan lelkesedéssel állhassak munkába a szocializmus építésében és a magyar nép szolgálatában.” A miniszter a kérelem hátoldalára ráírta: „Megbeszélni október 23. után.”*798 A hadsereg vezetői számon tartották Királyt. Október 17-én kivizsgálásra befeküdt a Honvédkórházba, ahol meglátogatta Janza Károly miniszterhelyettes. 25-én vagy 26-án a miniszter és a vezérkari főnök érdeklődött állapota iránt. Október 28-án vagy 29-én a Legfőbb Ügyészségen a minisztérium sürgette rehabilitációját, ami 31-én meg is történt – tudomásom szerint ez volt az egyetlen rehabilitációs per a forradalom napjaiban.

Király Béla akkor lett a gyalogság, majd a Hadiakadémia parancsnoka, amikor a Néphadsereg megszerveződött. Az ötvenhatos tábornoki kar, a főtisztek jelentős része az ő keze alól került ki, szolgált a parancsnoksága alatt, mindenki ismerte. Ehhez hozzájárult a halálos ítélet, az életfogytiglani börtön mártíromsága. Az is, hogy kiváló parancsnok volt, szakmája mestere, aki tudott bánni az emberekkel. Ártatlanul kivégzett tábornoktársait október 13-án temették el. „A felzaklatott lelkiállapotot… jól mutatta – emlékezett egy résztvevő –, hogy a kissé később érkezett Király Béla felé a tisztek olyan özönlése indult meg, hogy még a gyászbeszéd megtartását is hátráltatta.”*799 Amikor szóba került a neve, Tildy Zoltán, Losonczy Géza (a testvére ismerte Királyt), Jánosi Ferenc (egykori tábornoktársa), Kovács István vezérőrnagy (egykori szovjet partizán) egyaránt melegen ajánlotta őt a miniszterelnöknek. Nagy Imre ezen a területen teljesen tájékozatlan volt. A honvédséggel sosem foglalkozott, a magasabb parancsnoki kart nem ismerte.

Király Béla szerint röviddel a szabadulása után felkereste három volt tiszttársa, „Nagy Imre tudtával, beleegyezésével és tanácsára”, s kérték, csatlakozzon hozzájuk. Ebben az esetben mindent megtesznek, hogy „visszajuttassunk a hadseregbe”. Király vállalta, azzal a kikötéssel, hogy nem lép be a kommunista pártba. „Így lettem a Nagy Imre baráti köre katonai csoportjának belső tagja.” Azt is leírta, hogy a tábornokok temetésén Nagy Imre azt mondta neki: „Remélem, rövidesen felgyógyul, s akkor találkozunk. Vigyázzon az egészségére, szükségünk van magára.”*800 Nagy Imre viszont azt vallotta: „Nem ismertem. Nem ismertem a munkáját sem… Tildy ajánlotta, nagyon melegen…, hogy erre a posztra nála megfelelőbb embert máma nem találunk, kiváló szervező.”*801 292Tegyük hozzá: Nagy Imre „baráti körének” sosem volt katonai csoportja; efféle „beszervezést” sosem alkalmaztak. Király Bélát nem Nagy Imre vagy csoportja juttatta a fegyveres erők élére, hanem a tábornoki és tisztikar.

Október 28-án Király levelet írt a kórházból Jánosi Ferencnek: „Most meghallgatva Nagy Imre programját, a kormány és a párt határozatát: az öröm és a lelkesedés vesz rajtam erőt… Szinte elönt a keserűség, ha arra gondolok, hogy épp most, épp ebből a szívemhez oly közel álló munkából kellene kimaradnom… Én rajtad keresztül felajánlom munkaerőmet, lelkesedésemet, együttérzésemet Nagy Imrének és kormányának. Hiszem, hogy tudod, nem pozíció, nem dísz az, amire vágyok, hanem munka kell nekem: feladat!… Azt gondolom, hogy a HM vezérkari főnökségen lenne a helyem.”*802 Kissé gyakorinak, erőszakosnak tűnik Király ajánlkozása, de nem érdemtelent ajánlgatott. A tábornok tisztában volt képességeivel. S tisztában az ország helyzetével, a felkelést követő tragikus, majd reményteli eseményekkel. Elviselhetetlen volt számára partra vetve szemlélni a forradalmat, mikor tudta, hogy hasznára lehet hazájának. Mire a Jánosihoz írt levél eljutott a címzetthez, Király Béla már elhagyta a kórházat, s megfelelő feladatot kapott, felsőbb segítség nélkül is. Király szerint október 28-án jött érte egy küldöttség. Mindenki más 30-ára emlékszik. Akárhogy is: Király karrierje 1956-ban ugyanolyan robbanásszerű volt, mint a háború után, ám órákba sűrítve az éveket. Egy nap alatt a Forradalmi Karhatalmi Bizottság elnöke, a Nemzetőrség főparancsnoka, a honvédség vezető testületének társelnöke, Budapest városparancsnoka lett.

Király Béla újra meg újra megfogalmazott krédója így hangzik: „Egész életemben egyet mindig alapvetőnek tekintettem, éspedig a fegyveres erők abszolút alárendeltségét a politikai vezetésnek.”*803 A tisztek, híven „a katona nem politizál” évszázados elvéhez, sokszor, sok mindenben megalkudtak a politikával, mert ragaszkodtak hivatásukhoz, rangjukhoz, életformájukhoz. Ez a katonatisztek körében nem jelentett elvtelenséget, mint a civil életben. Horthy tábornoki karának számos tagja szolgált a Tanácsköztársaság Vörös Hadseregében, köztük a későbbi nyilaskeresztes honvédelmi miniszter, Beregffy Károly vezérezredes is. Király Béla és sok társa balszerencséjére a felszabadulás utáni években a politika az élet minden szegletébe behatolt. Ez alól a tiszti-, a tábornoki kar sem volt kivétel. Ez a helyzet nem változott a forradalom napjaiban sem, de ezúttal felhajtóerő volt a vezérőrnagy számára.

Király Béla pályájának üstökösszerű felívelése nem csak személyes érdekeket sértett, politikai nézeteltéréseket is szült. Ellenlábasa Maléter Pál volt, aki hasonló gyorsasággal lett néhány nap alatt jelentéktelen beosztású ezredesből Budapest hőse, a miniszter első helyettese, majd honvédelmi miniszter. Kapcsolatukra még visszatérünk.

A fejezetcímben szereplő „adjutáns” korántsem játszott olyan jelentős szerepet a forradalomban, mint parancsnoka, ám pályafutása olyannyira jellemző ötvenhatra, hogy nem lehet szó nélkül hagyni.

293

Oláh Vilmos 1927-ben született, törvénytelen gyerekként. Menhelyen nevelkedett, volt kifutó, gazdasági cseléd, segédmunkás. 1949-től a Színművészeti Főiskola hallgatója, de kimaradt. Kétszer ítélték el – jelentéktelen – sikkasztásért. Már csak feltűnő külseje miatt is sokan emlékeztek rá az októberi napokból: aranykeretes szemüveg, himlőhelyes arc, vörös szakáll, az egyik lábára sántított. Személyazonossági fényképe intelligens, sőt, határozottan intellektuel benyomását keltő arcot mutat. Édesanyja szerint sosem tudott a pénzzel bánni. 1956 őszén, huszonkilenc éves fejjel a Madách Gimnázium esti tagozatának első osztályos tanulója volt. Részt vett a felvonuláson, a Sztálin-szobor ledöntésében („utasítást [!] adtam, hogy vonjanak kordont, ha esetleg ledőlne, nehogy az emberek testi épségében kárt tegyen”), a Rádió ostromában (tagadta, hogy azt mondta volna: „Oda lőjetek, gyermekeim, ahol a dögök a tagsági igazolványukat hordják”, ám hozzátette: „De hogy ehhez hasonló mondásom lehetett, nem tagadom”), az október 25-i tüntetésen (Angyal István: „Egy tüntető tömeg élén láttam meg először Oláh Vilmost, egy véres zászlóval a kezében”), a főkapitánysági fogolyszabadításban (ekkor ismerkedett meg Kopácsi Sándorral: „Megmondtam neki, hogy a tüntetők követelik belügyminiszterré való kinevezését, és kértem, hogy amennyiben a kinevezés megtörténik, ne utasítsa vissza”). A honvédség letartóztatta, október 28-án a Honvédkórházba kísérték, hogy segítsen a halottszállításban. Radó ezredes, kórházparancsnok („mint a MEFESZ-szel jó kapcsolatban lévő egyetemi hallgatót”), megkérte, ismertesse az orvos tisztekkel a helyzetet, majd Király Bélához vezette („azt mondottam…, a nép kéri, hogy ő, Király Béla foglalja el a magyar hadsereg vezérkari főnöke posztot, amire ő beleegyezését adta”).

Október 30-án Oláh Vilmos a főkapitányságra ment, s beszámolt Kopácsinak „tárgyalásáról” Király Bélával. Kopácsi az összekötőtisztet elküldte a Honvédelmi Minisztériumba; az őrnagy azzal tért vissza, hogy a minisztérium helyesli Király Béla bevonását a vezetésbe. Oláh ezután a kórházból a főkapitányságra vitte a tábornokot. Tagja volt a parlamenti küldöttségnek, Nagy Imre nyilatkozatát ő gépeltette le. Az operatív bizottság négy albizottsága egyikének vezetője lett: „Tevékenységem a híranyag beszerzésében, valamint a befutott kérdéseknek a megfelelő osztályokhoz végrehajtás céljából történő továbbításában merült ki.”*804 Közvetlen kapcsolata volt „K-telefon, rendőrségi, városi, honvédségi telefon”, rádió adó-vevő készülékek segítségével a miniszterelnökséggel, a honvédség vezérkari főnökével, a főkapitánnyal, a kerületi és vidéki kapitányságokkal, a Rádióval, a Ferihegyi repülőtérrel, a felkelőcsoportokkal, az egyetemekkel. November 1-jén, Király Béla közleménye után a rádióban elhangzott a felhívás: „Nemzetőrök, figyelem! Nemzetőrök, figyelem! Közöljük a Forradalmi Karhatalmi Bizottság operatív bizottságának telefonszámát: 186–280. A nemzetőrök minden ügyben a megadott telefonszámon jelentkezzenek.”*805 Oláh Vilmos: „Ez az én szolgálati telefonom száma.”

294

Oláh aligha túlzott, hogy „Király Béla egyik legbizalmasabb embere voltam”. A hadsereg vezérkari főnöke, a budapesti rendőrfőkapitány, Marián alezredes, tucatnyi magas rangú honvéd- és rendőrtiszt erősítette meg ezt. Király törzsében a főkapitányságon ő intézkedett. Úgy tudták, hogy rendőr őrnagy, amit Oláh nem cáfolt. Ő volt az egyetlen, aki Zólomy ezredesen kívül tudta, hol tartózkodik november 3-án éjjel Király Béla. November 4-től kettesben bujkáltak a budai hegyekben. November 8-án, „körülbelül 17 órakor a Kuruclesi út környékén elfogtak”. Kihallgatása során semmit nem tagadott. „Király Bélával maradtam, mert én vittem őt 1956. X. 30-án a Budapesti Főosztályra, és úgy éreztem, felelős vagyok érte.” A miniszterelnök november 4-i rádiószózatával kapcsolatban kijelentette: „Úgy éreztem, becsületbeli kötelességem, hogy Nagy Imre felhívásának eleget tegyek.” Akkoriban mindkét mondat felért egy halálos ítélettel.

Szélhámos volt Oláh Vilmos? Semmiképp. Senkit nem károsított meg, senkinek nem ártott, magának semmiféle hasznot nem szerzett, azon kívül, hogy néhány napig meg tudta valósítani rejtett önmagát. Egyike volt a százezernyi fiatalnak, akinek a felszabadulás után lehetősége nyílt kitörni a sorsból, amibe beleszületett. S egyike annak a sok ezernek, akik ebbe belebuktak. 1956-ban ismétlővizsgát tett. Tökéletes beleélő képességgel szerepét hozzáigazította az álomképhez, aki szeretett volna lenni. Gimnazista társainak azt mondotta, „ért a színművek rendezéséhez.”*806 A tüntetők élén egyetemista lett. Kopácsival, Király Bélával MEFESZ-vezetőként tárgyalt. A főkapitányságon rendőrtisztként intézkedett. Azzá alakult, amire mindig is vágyott, de amit a szürke hétköznapokban nem tudott megvalósítani. Olyan tehetséggel és intelligenciával tette a dolgát, hogy Király Béla, Kopácsi Sándor, tábornokok, főtisztek, politikusok egész sora egy percig sem kételkedett benne. Jogos, hogy nyűtt ruhájában besántikáljon 1956 történetének valamelyik szegletébe. Tizenöt évi börtönre ítélték.

A Köztársaság téri katakombák

A Budapesti Pártbizottság Köztársaság téri épülete, ahol Pest felszabadulása után a Magyar Kommunista Párt megalakult, 1945-ig a Volksbund, a magyarországi népi németek székháza volt. Az Andrássy út 60., az új politikai rendőrség központja a nyilaskeresztesek főhadiszállása, a Hűség Háza. Épületekhez is tapadnak emlékek, eszmék, beleivódnak a falakba s kísértenek. A kommunistáknak nem lett volna szabad ott szervezkedniük, ahol a fasisztáknak. Akkor sem, ha a romokban heverő városban történetesen ezek az épületek maradtak épségben.

Október 23-án a BM Belső Karhatalmi Parancsnoksága két fiatal tiszt vezetésével két szakasz karhatalmistát küldött a székház őrzésére: hat rajparancsnokot, harmincnyolc harcost, két gépkocsivezetőt. A tisztek nem ismerték be295osztottaikat, a harcosok zöme sem egymást; egy sebtében verbuvált osztagot indítottak útnak. A tisztek pisztollyal voltak felfegyverkezve, a rajparancsnokok géppisztollyal, két tár lőszerrel, a harcosok puskával, hatvan tölténnyel. Egy láda könnygázgránátot vittek magukkal. Október 24-én a HM-ből kaptak három láda lőszert, két láda kézigránátot. 25-én egy arra portyázó vidéki karhatalmi egységtől kértek egy golyószórót. 27-én a HM újabb huszonöt géppisztolyt, egy láda lőszert küldött. Később a pártház védelmére érkezett három szovjet harckocsi; ezek október 28-án távoztak. Állítólag Mező Imre kérte a szovjet parancsnokságot: a tankok jelenléte politikailag nem kívánatos, miután bejelentették, hogy a szovjet csapatokat kivonják Budapestről.

A pártházban lévő karhatalmisták, a határozott parancs ellenére ki-kicsaptak a környékre. Október 24-én fegyvereseket fogtak el, egyet megsebesítettek. Amikor ezt jelentették, ismét szigorú utasítást kaptak, hogy csak a székházat védelmezzék. Ennek ellenére másnap, amikor egy szombathelyi karhatalmi egység felkelőket üldözött a téren, ők is tüzeltek rájuk; ismét ejtettek foglyokat. Október 28-án egy szovjet páncélozott jármű érkezett magyar és szovjet katonákkal; ők is ejtettek három foglyot, kettőnek nemzetőr-igazolványa volt. Ezeket szabadon engedték, de a fegyverüket, igazolványukat elkobozták. A páncélgépkocsi 30-án hajnalban távozott. Nem tudni, ki küldte s miért. Az épületben lévő foglyokat a Belső Karhatalom Szamuely laktanyájába szállították. A székház élelmiszer-ellátása rendkívül rossz volt, a katonák éheztek. Október 29-re elfogyott a kenyér, ebédre konzervlevest, lángost, egy szelet csokoládét kaptak. Várkonyi hadnagy utánpótlást és erősítést kért a központtól, de azt a választ kapta, hogy nem tudnak segíteni. A karhatalmisták saját egyenruhájukat viselték; október 30-án hajnalban kaptak rendőregyenruhát.

Az Államvédelmi Hatóság „feloszlatása” ugyanolyan felemásan történt, mint minden azokban a napokban. Mint láttuk, az Államvédelmi Hatóságot már 1953-ban feloszlatták, formálisan tehát nem volt mit feloszlatni. Ennek ellenére az egész ország az ÁVH-ról beszélt, beleértve a vezetőket is. Nagy Imre 28-i rádióbeszédében azt mondta: „A rend helyreállítása után… az Államvédelmi Hatóságot megszüntetjük.”*807 A honvédelmi és a belügyminiszter 29-i délelőtti közös parancsában az ÁVH-ról nem esett szó. A délutáni hírekben viszont bemondták: „A belügyminiszter… megszüntette az Államvédelmi Hatóságot.”*808 A Forradalmi Katonatanács október 30-i nyilatkozatában közölte, hogy „elhatározta a még fegyverben lévő ÁVH azonnali lefegyverzését.”*809 Tegyük hozzá: a Belső Karhatalom, a „kék ávó” addigra már a valóságban is megszűnt, legfeljebb egy-egy kis csoportot felejtettek ott objektumok védelmére, mint a Köztársaság téren is. A miniszterelnök joggal panaszolta a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának, hogy „káros ez a hisztéria az ÁVH-val kapcsolatban, ami nem egyéb, mint üres szappanbuborék.”*810 Október 30-án tehát egy hivatalosan nem létező fegyveres testület tagjai védték a pártházat olyan fegyveresek ellen, akik között bizonyára sokan a kormány által létrehozott Nemzetőrség tagjai voltak. 296Összekeveredett itt minden. Kérdezhetnénk azt is: milyen alapon védett egy pártházat az állam fegyveres ereje? Ez a kérdés akkoriban senkiben sem merült fel: a párt volt az állam. A nemzetőr-igazolvánnyal rendelkező, „hivatalos” felkelők sem gondolták, hogy az állam védelmében támadnak egy hivatalosan nem létezőnek nyilvánított fegyveres alakulatot. Ezek utólagos magyarázkodások. Az emberek tudata nem változik néhány óra alatt száznyolcvan fokkal. Hogyan foghatták volna fel a karhatalmisták, hogy tegnap még az államhatalom kiváltságos őrei voltak, s ma már egy illegális fegyveres alakulat? Avagy a felkelők, hogy tegnap még törvényen kívül helyezett lázadók voltak, ma a hatalom fegyveres képviselői? Nem beszélve arról, hogy a naponta bekövetkezett politikai bukfencekről az érintettek általában nem is tudtak. Érvényben volt az október 28-án kiadott tűzparancs, arra az esetre, ha a fegyveres erőket megtámadják. Függetlenül minden jogszabálytól, rendelettől, a Köztársasági téri pártház ostromát mindkét fél úgy élte meg, hogy a felkelők támadják a hatalmat.

A Budapesti Pártbizottság első titkára Kovács István volt, aki a Katonai Bizottság tagjaként október 28-ig a Honvédelmi Minisztériumban tartózkodott. 29-én leváltották első titkári funkciójából, 30-án kora reggel elhagyta a pártházat. Helyére Köböl Józsefet nevezték ki, aki azonban a harcok miatt már nem tudott bejutni az épületbe. A pártház tényleges vezetője a pártbizottság titkára, Mező Imre volt. Az akkor ötvenegy éves Mező koldusszegény, tízgyerekes parasztcsaládból származott. 1927-ben kivándorolt Belgiumba, bányában dolgozott, megtanult négy nyelvet, huszonnégy évesen belépett a Belga Kommunista Pártba. A spanyol polgárháborúban a nemzetközi brigádok tisztjeként többször megsebesült, internálták, belépett a francia hadseregbe, büntetőszázadba került, az ellenállási mozgalom egyik vezetője lett, ő szervezte Párizs északi kerületeiben a felkelést a németek ellen. A felszabadulás után a Budapesti Pártbizottság titkára, 1953-ban leváltották, mert egyre határozottabban jelentette a munkások körében tapasztalható rossz hangulatot. 1954-ben ismét a pártbizottság titkára, Rákosi Mátyás ellenfele, Kádár János jó barátja, de rokonszenvezett és kapcsolatot tartott Nagy Imrével is. Az októberi napokban súlyosan megbetegedett – magas láza, tüdő- és fültőmirigy-gyulladása volt –, de többszöri felszólítás ellenére sem volt hajlandó elhagyni a pártházat. Injekciókkal tartották lábon.

Az október 28-i fordulat után a nemzetőrséget a rendőrség a kerületi kapitányságokon, a honvédség a kiegészítő parancsnokságokon, a párt a kerületi pártbizottságokon akarta megszervezni. Már megkezdődött a pártház ostroma, amikor elhangzott a rádióban Köböl József felhívása: a főváros kommunistái lépjenek be a Nemzetőrségbe. A munkásmilíciák megszervezésére 28-án honvédtiszteket küldtek a Budapesti Pártbizottságra, Tóth Lajos ezredes, a vezérkar szervezési csoportfőnöke vezetésével. Este összehívták a kerületi párttitkárokat. Mező tartott eligazítást. „Vita nem volt. A titkárok nem szóltak hozzá. Késő este volt már”*811 – emlékeztek a pártbizottság munkatársai. Tóth Lajos ezredes: „Jellemző volt, hogy kértem a titkároktól címüket és távbeszélő számukat, de a 297jelenlévők fele nem adta meg. Az volt az érzésem, hogy többségük – személyi dolgaik vagy egyéb feladatok miatt – a munkásosztagok szervezésére nem fog kellő figyelmet fordítani.”*812 Magyarán mondva: féltek. Október 29-én este Kádár felkereste Mezőt. Hogy miről tárgyaltak, nem tudjuk. Nem tudjuk azt sem, hányan tartózkodtak október 30-án a pártházban. Fizetési nap volt, jöttek-mentek a munkatársak, a látogatóba érkező családtagok. Gyerekek is voltak az épületben. A már elfoglalt kerületi székházakból hozták a havi tagdíjelszámolásokat, mintha mi sem történt volna.

A pártház megtámadásának több oka volt. A védők fegyveres akciói felhívták az épületre a felkelők figyelmét. A fegyveresek – mint mindenütt – ki akarták szabadítani foglyul esett társaikat. Az ÁVH elleni gyűlölet egyre fokozódott. De addigra két kivétellel (X., XVI. ker.) valamennyi kerületi pártbizottságot elfoglalták már, noha ott nem voltak ávósok. Elképzelhetetlen, hogy a legfontosabbal kivételt tettek volna. A pártházat a harckocsik, majd a páncélgépkocsi jelenléte védte meg a támadástól; ezeket a nyílt terepen nem lehetett benzines palackkal, kézigránáttal megtámadni.

Nincs egyértelmű bizonyíték, hogy a felkelők a pártbizottság megtámadását előre megtervezték. Ha nem, akkor is igen hamar szervezett egységek érkeztek a térre; a pártházat golyószóróval, géppuskával lőtték. Ilyen fegyvert csellengő felkelők nem hordtak magukkal. Az ostromban számos Baross téri és Corvin közi felkelő vett részt. Ezek a csoportok voltak legközelebb a pártházhoz.

Október 30-án reggel egyre több fegyveres jelent meg a téren. Gyülekezni kezdtek a mindenütt jelen levő bámészkodók is. Tíz órakor egy csoport fegyveres behatolt a pártházba, lefegyverezte az őrségben lévő három rendőrt és két karhatalmistát. A védők tüzet nyitottak rájuk. A felkelők – velük a rendőrök és két karhatalmista is – kirohantak az épületből. A tér fái s a színház védelmébe húzódott fegyveresek is tüzet nyitottak. A tűzharc mintegy három órán át tartott. A felkelők nem tudták megközelíteni az épületet. Mintegy harminc pártmunkás is részt vett a fegyveres védelemben. A védőknek sem halottjuk, sem sebesültjük nem volt. Mint látni fogjuk, a támadók is viszonylag kevés embert vesztettek. Déltájban megjelent a téren egy tank, s lőni kezdte az épületet. A pártházban nem sok kárt okozott. Tóth ezredes szerint a kezelőszemélyzet valószínűleg gyakorlatlan volt. A vizsgálat szerint a harckocsi páncéltörő gránáttal lőtt, s ezek átszakították a falakat, de nem robbantak az épületben. A tank motorja időközben elromlott s mozgásképtelen lett. Honnan érkezett ez a harckocsi, máig nem tudni.

Az ostrom során Mező Imre és vezetőtársai többször kértek segítséget a Parlamenttől, a HM-től, a főkapitányságtól. Ígéretet kaptak, segítséget nem. Nem meggyőző Kovács István vezérkari főnök vallomása: „A Budapesti Pártbizottság megtámadásakor az erők kirendelése megtörtént. Az ott lefolyt eseményekért nem a honvédség vezetőit terheli a felelősség.”*813 Ugyanaz történt, mint a Rádiónál. A Zrínyi Akadémia parancsot kapott, hogy mentse fel a pártházat. Azt már 298nem ellenőrizték, hogy a kiküldött ötven tiszt nem tudta átverekedni magát a bámészkodók sokezres tömegén, s dolgavégezetlenül visszatért az akadémiára. Egy fegyvertelen JAK–18-as felderítőgép igyekezett megállapítani, mi történik a téren, de a támadók s a tömeg annyira összekeveredtek, hogy nem tudott értékelhető jelentést adni. A hadsereg vezetői fontolóra vették MIG harci gépek bevetését, de ezek fedélzeti gépágyúinak olyan tűzereje volt, hogy a szomszédos épületeket is szétlőtték volna. Ezt a felelősséget nem vállalták.

Déli egy óra tájban elindítottak hat harckocsit a Róbert Károly körúti Mátyás laktanyából. Az eligazítást tartó ezredes tanúvallomása: „Én nyolc éve vagyok katona, de az egyenruhához annyi közöm, hogy éppen csak hordtam.”*814 A HM külügyi osztályát vezette, protokollügyekkel foglalkozott. Amikor a harckocsizók kifogásolták, hogy nincs rádió-összeköttetésük, közölte velük, hogy az nem olyan fontos. (A rádiókat öt perc alatt össze lehetett volna hangolni.) Az egység parancsnokát annak alapján választotta ki, hogy az derekasan helytállt a Szabad Nép székháza és a Nemzeti Színház körüli, az újpesti, rákospalotai, csepeli harcokban. Az őrnagy minősítési lapja szerint „gyengén képzett katonailag”, „szervezési képessége nem felel meg”, „beosztottai előtt még nincs meg a kellő tekintélye.”*815 Amikor a tiszt tiltakozott, hogy nem ismeri Budapestet, nem tudja, hol a pártház, az ezredes vázlatot készített (térkép nem volt!), s megnyugtatta, hogy majd megtalálja. Az őrnagy nem ismerte beosztottait sem. A harckocsikba nem az összeszokott legénységet osztották be, hanem találomra, a közelben lévőket jelölték ki, köztük egy szakácsot is. Meg voltak győződve, hogy a harckocsik puszta jelenléte véget vet a harcnak. Egyetlen önként jelentkező akadt, az esztergomi ezred párttitkára, aki azért vállalkozott a feladatra, hogy elkerüljék a vérontást. Ez Angyalföldön többször is sikerült neki. Az eligazítás úgy hangzott, hogy a tömegbe lőni nem szabad, a pártházat szabadítsák fel s mindenképp akadályozzák meg, hogy a harckocsik a felkelők kezébe kerüljenek. A katonák zúgolódtak, többen kijelentették, hogy nem lőnek a népre. Az ezredes már zendüléstől tartott, azért is indította el nagy sietve, kapkodva az osztagot.

Ami ezután történt, szokásosan ellentmondásos. A lényeg: amikor a vezérharckocsi bekanyarodott a térre, riasztólövéseket adott le. A tömeg szétszaladt, a lövöldözés abbamaradt. A parancsnok nem tudta megállapítani, melyik a pártház, ezért a harckocsikkal egy kört írt le. Közben a tömeg újra összegyűlt, a lövöldözés kiújult. Az egyik tank – állítólag, mert rálőttek – lőni kezdte a pártházat, majd másik kettő is. A parancsnokban feléledt a gyanú s igyekezett kivonni a harckocsikat a térről, de csak egy követte. A Zrínyi Akadémiára mentek, hogy gyalogsági támogatást kérjenek, de nem kaptak. Az akadémián kapott eligazítás alapján a parancsnok rádöbbent, hogy harckocsijai a pártházat lőtték. Mire visszaért a Köztársaság térre, a pártbizottság már elesett. A harckocsik visszatértek a laktanyába.

Amikor a harckocsik lőni kezdték a pártházat – mintegy harminc percig tüzeltek, ami arra vall, hogy nem folyamatosan lőttek –, a harc eldőlt. A repesz299gránátok ablaknyi lyukakat szakítottak a főfalon, lerombolták a közfalakat, mennyezetek szakadtak le, beomlott a pártház és a DISZ-központ közötti átjáró. Mező Imre elrendelte, hogy szüntessék be a harcot. Ragaszkodott, hogy ő menjen ki fehér zászlóval az épületből. Asztalos János és Papp József honvéd ezredes önként csatlakozott hozzá. Amikor kiléptek a kapun, mindhármukat lelőtték.

Egyikük sem halt meg azonnal. Mezőt ismeretlenek egy autóbuszba tették, a Péterfy Sándor utcai kórházba vitték. Ott halt bele sérüléseibe. „Amiatt a csirkefogó [Rákosi] miatt kell nekem elpusztulni”*816 – mondta a feleségének. A földön heverő Asztalos ezredest ütötték, rúgták, az Erkel Színház felé vonszolták, dróttal kötötték össze a lábát, fejjel lefelé fölakasztották egy fára. A törvényszéki orvosszakértők szerint „fejsérülései önmagukban is halálosak voltak; az akasztás egymagában minden egyéb külső erőszaktól függetlenül halált okozó volt. De Asztalost hasba is lőtték – ez a sérülés is a halálát okozta volna.”*817 Papp ezredest is verték, rúgták, késsel többször a mellébe szúrtak, kézzel igyekeztek kitépni a halott szívét. Agyonverték a pártház borbélyát, a pártiskola egyik tanárát. Kállai Éva huszonhárom éves korában lett az illegális Országos Ifjúsági Bizottság tagja. A csendőr nyomozók úgy megkínozták, hogy már halottnak hitték, papirossal takarták le a testét. Ezt nem akarta még egyszer átélni: levetette magát a második emeletről. Hónapok múlva halt bele sérüléseibe.

A pártház elesett. Várkonyi hadnagy, látva a parlamenterek lemészárlását, néhány társával folytatta a harcot. Tűzharcban estek el. Parancsnoktársa, Tompa hadnagy a DISZ-központ épületében rekedt néhány harcossal. Ők megmenekültek. Ismeretlenektől civil ruhát kaptak s kiszöktek a pártházból.

Az elfogott katonákat kihurcolták a ház elé, szurkálták, rúgták, puskatussal ütötték őket. A tömeget hátrább szorították. Előbb egy, majd még egy csoportot állítottak a kivégzőosztag elé. John Sadovy-nek a Life-ban megjelent fényképsorozata a kivégzésekről bejárta az egész világot. Döbbenetesek az összevert arcok a pártház fala előtt, szembenézve a puskacsövekkel; ugyanazok az arcok, görcsbe rándulva, eltorzulva, amikor beléjük csapódik a golyó; ugyanazok az arcok, már elpihenve, holtan a földön heverve. „Egy méterre álltam a csoporttól – írta Sadovy. – Az egyikük egyszerre lassan összecsuklott. Egészen közelről lőhettek a bordái közé. Úgy hulltak a földre mindnyájan, mint a lekaszált búzakalászok, nagyon kecsesen. Egy másik fiú rohant ki a házból. Látta, hogy barátai halottak, megfordult, befurakodott a tömegbe. A felkelők visszavonszolták. Egyetlen felvételt csináltam róla, és már vége volt. Ekkor az idegeim felmondták a szolgálatot. Könnyeim végigfolytak az arcomon. Három évet szolgáltam a háborúban, de amit ott átéltem, semmi sem volt ehhez a borzalomhoz képest.”