Jókai Anna
4447 – Tartozik és követel
4447
regény
5 6

Nusi néni 1944-ben vette meg a Tömő utca 36. számú földszintes házat. Az „ostrom” óta kilóg a szürke tégla a vakolat mögül. Udvarán töredezett macskakövek. A repedésekben leülepedett mosogatólé. Középen kicsi kert: néhány igénytelen begónia, egy rózsatő, és a bejárat két oldalán poros estikék. A régi tulajdonos szerette a virágot. Nusi néni csak ennyit tudott róla meg azt, amit az ügynök mondott: „Bruckneréknek nagyon kell a pénz. Vaj van a fejükön. Ragadja meg a szerencsét, nagyságos asszonyom!”

Nusi néni sokáig habozott. Három nagy szoba; kettő utcai, egy az udvarra nyílik. Betonos mosókonyha mellette, szükség esetén kiadható. Előszoba azonban nincs. Úriasszony, előszoba nélkül, a Józsefváros közepén! És a vécé az udvaron!

Nyolcezer pengőt hozott ki 1944 márciusában a takarékból. Kifizette Bruckneréknak.

Ezerkettő bent maradt, el is veszett negyvenötben. Nusi néni alig akarta elhinni, nem vette komolyan a háborút, pedig férje, Szapper úr a keleti fronton sebet is szerzett. Ez is gyanús volt: a behívó, a katonai szolgálat, a sebesülés – afféle férfiricsaj. Egy nagyobb kocsmai mulatság, amelyből nem maradhat ki Szapper úr, a vén disznó.

Minden odaveszett, csak a ház nem. Eszter se végezte el a Képzőművészetit, férjhez ment. Janikát felveszik jövőre az egyetemre, most még nem keres egy vasat sem, Nusi néni nem látná szívesen, olajosan, fekete kézzel. Inkább albérlőt tart, már négy éve, a hülye Jencit. A kanadai rokon fizet érte. A „vicelakásba” a testvérbátyját, Józsit fogadta be. Ötvenhatban Józsinak zűrje volt a falujában, ezért költözött Pestre. Munkásőr a kerületben, pedig már nyugdíjas. A felesége húsz évvel fiatalabb, az Illatszerben csomagol. Nusi néni szerint „jobbfajta”. Öttől hétig nemegyszer látták a Kékmadárban. Józsi havonta háromszázat ad. Szapper úr most a borosszakmában hordómosó. Csak egy fröccsöt iszik naponta, de azt se bírja már. Minden éjjel összecsinálja a zsákdarabot, amit Nusi néni alátesz lepedő helyett. A kamrában áll a vaságya.

7

A hálószobában egymaga pöffeszkedik a nagymama, Nusi néni anyja. Nyolcvanöt éves.

Sohasem betegeskedik. Háromszázötven öregségit kap, nem ad a koszthoz semmit.

Húsz éve élnek itt. Nusi néni Janikával a „szalonban”. Mindannyian a konyhában esznek. Télen csak kivételes alkalmakkor fűtik a szobákat. A tél a legrosszabb.

Ilyenkor, szeptemberben, elviselhető.

Nusi néni a begóniák között ült, combig feltűrt szoknyában. Az imént nézte meg a vekkert. Öt óra tíz. El kéne mosogatni már két napja. De olyan jó a virágoknál! Mintha Dávidházán lenne, a szülővárosában! Csak a kút hiányzik, a friss, hideg vízzel.

Esetleg be lehet vezetni a gázt is. A villanyszámlás mondta, kezet is csókolt. Talán akar valamit…

„A férfi mind ganéj” – gondolta Nusi néni, és feltápászkodott. Befelé menet ösztönös mozdulattal átfényesítette blúza csücskével a névtáblát. „Szapper Gyuláné. Nem Szapper Gyula. Ezt nem ihatja el.”

Bekukucskált Jenci ablakán. Jencinek mindig melege van, tépdesi mellén az inget. Ilyenkor anyaszült meztelenül hever az ágyán. Érdekes, hogy ezek a hülyék milyen fejlettek! Nem rossz gyerek ez a Jenci. Mindent felfal, nem kell kidobni semmit.

Nusi néni sóhajtott. A vacsora! Ma estére vett három csirkecombot. Kettőt Janinak, kirántva. Egyet megeszik ő maga. Jenci zaftos krumplit kap. Szapper úrnak fölmelegíti a tegnapi káposztás tésztát. A mama majd hoz magának, ha enni akar, az ő különleges igényei szerint. Nem kell félteni.

Elővette a kredenc aljából a húst. Megszagolta, ecetes ruhában, lesózva áll két napja. Megint az órára nézett, ráér még.

Bement egy kicsit a tükör elé. Felvette fekete szaténpongyoláját. Hatalmas, sárga legyező a hátára hímezve. Helyére préselte kicsúszott mellét, a tükörbe mosolygott.

Takarítani is kéne. Tíz évvel ezelőtt a fűszeres felesége lehúzta cipőjét az ajtó előtt, úgy ragyogott a parkett.

Eszébe jutottak a begóniák. Ma még nem kaptak vizet. Kivitte a kannát, simogatta a feszes leveleket. Szegény, ostoba Józsi, megint őrzi valahol a munkáshatalmat. Mama a kápolnában. Manci a presszójában ül. 8Szapper úr a fröccsét nyakalja, egy sarokra innen, a talponállóban. Janika? Hol lehet Janika?

„Mindenki elmegy – gondolta. – Mindig, mindenki.”

– Halványsárga rózsa, ha tudnál beszélni, elmondanám néked, hogy nem érdemes élni… – énekelte félhangosan, hosszan rezegtetve a hangját. Közben hülye Jenci ablakára figyelt. Semmi.

Elhallgatott. „Minden férfi egy nagy ganéj – gondolta ismét. – S általában: az egész élet.” Mélyen beleszagolt a rozsdafoltos szirmokba.

Jenci fél hatkor kászálódott ki a szobájából. Nusi néni már a csirkecombokat panírozta.

– Jól aludtál, Jenci?

– Kezedet csókolom, a kezedet, Nusikám, nem megy az alvás, nem megy, mert menni kell – hadarta Jenci, és körbeszaladta a konyhát. Szép, fekete haja volt, középen ragyogó, fehér csíkkal. Üvegkék szemgolyója kilógott az arc síkjából. A vállára dobott ing alatt, a mellén, még a szőrcsomók is mozogtak.

– Hova mész, Jenci? Vár a miniszter?

– A miniszter is meg a többiek… – legyintett Jenci. – Csak a meleg miatt maradok. Elolvadnak az alkatrészek.

– Igazad van. Elolvadnak. Mindjárt kész a vacsora – mondta Nusi néni. Felderült, Jenci szórakoztatta. Régebben is vidám fickó volt, dr. Auer Jenőnek hívták. Éjszaka Szapper úrral kártyázott, nappal dolgozott az egy helyből felszálló repülőgép tervein. Később hülyült csak meg, ki tudja, miért?

– Nem írtak még az újságtól, egyetlen Nusikám? – Nem írtak, Jencike. Megint levelet vársz?

– Áttették oda az ügyemet. Júliusban a kilencedik oldalon hozták a tervrajzomat, álcázva, nem akartak kiírni. Nem merik kifizetni a piszkok.

– Mit veszel nekem, Jencikém, ha kifizetik, na, mit veszel? – nevetett Nusi néni. – Hatvankét éves ez a bolond, de negyvennél nem látszik többnek.

– Mit, mit. Tudod te, mit. Perzsakabátot a karcsú derekadra. Ha holnap beviszem, kénytelenek lesznek kifizetni. Gyulucinak megtöltöm a kádat pezsgővel.

9

„A kádat – gondolta Nusi néni –, a te Gyulucidnak egy pohár pálinkától is kifordulnak a belei.”

Jenci hatalmasakat fújt az ételre. Minden falat után pofákat vágott, mintha égetné a gyomrát. Nusi néni élvezettel nézte, hogyan tűnik el Jenci szájában a kanál.

Kopogtak. Eszter jött, rozsdavörös kosztümben, frissen berakott hajjal.

– Alászolgája, nagyságos kisasszony. Eszedbe jutottunk?

– Van egy órám, ma az anyósom viszi haza a gyereket. Főztél valamit?

– Zabálni jöttök ide, mi? – kérdezte Nusi néni.

Eszter rámosolygott az anyjára. Letette a kiskabátot. Zsebkendőjével a konyhaszéket tisztogatta. Szétsimította szoknyáját. Azután leült.

– Hogy van, Jenő? – Egy kézmozdulattal leállította a választ. – Beszélnem kell veled, anya. No, menjen szépen aludni.

– Most kelt fel – mordult rá az anyja. – Mit intézkedsz? Mit akarsz megint kikunyerálni?

– Akármi kell, Eszter, nekem szóljon. Holnap kifizetnek. Nem leszek kicsinyes – kotyogta Jenci, és belevigyorgott Eszter arcába.

Eszter elkapta a fejét.

– Küldd már be! Hányszor mondjam? – Jenci az ajtóhoz ugrott. Vadul megrázta a kilincset.

– Elmegyek, Nusikám. Úriember vagyok. Elmegyek. – Hirtelen elpityeredett, és befutott a szobájába.

– Most boldog vagy? Már egy szerencsétlen hülye se maradhat meg tőled?

– Ugyan, mama, ne csináld ezt. Én legalább nem röhögök rajta, mint te. És nem használok ki senkit.

– A te kezedből szét is folyik minden. Neked sose lesz házad, az biztos.

– Ezt se te vetted. Szegény Szapper úr szélhámoskodta össze a boraival.

– Nem én vettem? Hát ki vonta meg a szájától a falatot, hogy havonta háromszáz pengőt eldughasson? Hány ruhát vehettem volna magamnak, hányat?

– Minek is állok le veled! – Eszter a kabátja után nyúlt. Kivette a zsebkendőjét, és megtörölte az orrát. – Egy fillért sem kerestél soha. Jobbra is fordíthattad volna az öreg pénzét, mint erre a vacak házra.

– Igazán? – Nusi néni csípőre tette a kezét. – Köszönöm a tanácsot. Kellett taníttatnom téged!

– Te taníttattál? – csattant fel Eszter. Ösztönös mozdulattal félrelökte a tűzhelyen az odakozmált káposztás tésztát. – Még a villanyt sem enged10ted este felgyújtani, hogy tanulhassak! Zsíros kenyeret adtál ebédre! Naponta húsz gipszcímert festettem színesre, hogy egy pár cipőt vehessek!

– Igen? Igen?! – ordította Nusi néni. Egy pillanatra elvesztette a fonalat.

– Hallgass csak, anyu. Légy szíves, hallgass. Ne irigyeld, hogy végre ember módra élek…

– Ember módra? Ha-ha-ha… – harsogta Nusi néni. – Az anyósod majma vagy. A finom anyósodé, aki mindennap keményített fehér inget követel a fiacskájának! A finom Bartháné, akinek derogált velem megismerkedni! Én pfuj vagyok neki, mert nem festem a hajamat, és nem tudok a billentyűkön kalimpálni!…

– Minden más lett volna… de még a kispárnámat is úgy kellett kilopnom az esküvőm napján. Mit adtál te nekem? Szegény papa papírba csavarva, titokban dugta a hónom alá a villanyvasalót… – most már Eszter is kiabált. Öt év telt el az esküvője óta. Február másodikán esküdtek. Pistáékhoz menet az utak két oldalán fehér koporsóként állt az összekapart hó… – Nem felejtem el neked soha!

– Szegény papa? – Nusi néni gúnyosan ingatta a fejét. – Egyszerre szegény papa? S amikor úgy odavágott a dívány széléhez, hogy két napig agyrázkódással feküdtél? A szegény papa! Ezt elfelejtetted? – Az égett zsír szürkés ködökben tapadt a lámpa köré. Eszter köhögött.

– Nem felejtettem el! Semmit sem felejtettem el! Bár ne emlékeznék. Állatok vagytok, állatok!…

– No, no. Ne ordíts már. Tudom én, hogy szerencsétlen vagy…

– Én? Szerencsétlen? – kérdezte kétségbeesetten Eszter. – Miért? Mert szép, kétszobás lakásban élek? Mert van egy édes, nyolchónapos fiam? Mert végre ott élek, ahol akartam? Szép képek között? Te megőrültél!

– Az élet rohadt – folytatta Nusi néni. Odatolta az egyik combot Eszter elé. – Te sem vagy boldog.

Eszter nagyokat fújt. Ki-be gombolgatta a kabátját. Bizonytalanul a szájához emelte a csirkehúst. Itt a kedvező pillanat.

– Segíthetnél. Most segíthetnél… Karcsika nem bírja a bölcsődét. Megint fogyott huszonhárom dekát…

– Nem veszem ide a gyereket. Ezt verd ki a fejedből – vágott közbe Nusi néni. Izgatottan sürgött-forgott. – Hogyisne! A világra hozni, azután itt a marha nagymama, majd az mossa a pisis pelenkát!

– Ki mondta, hogy idevedd? Jön a tél, gondoltam, néhány hónapig…

– Te csak ne gondolj semmit. Ott az anyósod. Nem esik le az aranygyűrű az ujjáról.

– Tudod jól, hogy még nem ment nyugdíjba. Dolgozó nő.

11

– Dolgozó nő? Humoros. A pénztárban ülni, bratyizni a palikkal, az is munka?

– Te még annyit se csinálsz, csak a szád jár. – Eszter a lerágott csirkecombot a kőre hajította. Ugyanúgy, mint lánykorában, gyomrában érezte a fenyegető viszketést.

– Én, édes fiam? Három szobát tartok rendben.

– Egy barátnőt nem hozhattam ide soha… Aki leül, hozzáragad a székhez.

– Miért nem takarítottál a Szapper úr után, amikor összefosta magát? Csak urizáltál már akkor is!

– Még a szappant is elzártad!…

– Mert szétpazaroltad az egészet. Ebben a házban csak én szereztem…

– Nem baj – Eszter arcán piros foltok ütköztek ki. – Pusztuljon el az a kis kölyök. Akkor lennél boldog.

– Megmondta a Szűzmária, azon az éjszakán, amikor férjhez mentél, hiába kértelek, ne tedd, megmondta álmomban, hogy kínok kínjával pusztulsz el a gyerekeddel együtt. Így csinált az édes Szűzanya… – Nusi néni megállt a konyha közepén, és széttárta a karját. Nehezen lélegzett. Félig lehunyta szemét.

„Most megütöm, azután elmegyek” – gondolta Eszter.

Jenci kidugta fejét a szobából. Vidáman kuncogott.

– Eszterke, jöjjön, nézze, kiküldték a megfigyelőt. Az ablakom alatt áll. Rajtam akarnak kifogni!

Eszter a konyhaajtóból fordult vissza. Így nem mehet haza, dagadt szemmel, özvegy Barthánéhoz. „Becsüld meg a szerencsédet, lányom…” No nem.

Követte Jenőt.

– Hej, Jenő, Jenő! Jó magának! De irigylem… – Jenci lelkesen csaholt.

– Megdolgoztam ezért, Eszterke, megdolgoztam. Nem ingyen kaptam…

Eszter nevetni kezdett. Néhányszor nagyot csapott az asztalra. Micsoda élet! Még az őrület is jutalom. Ezt kellene megfesteni.

Az ablakhoz lépett.

– Felderítjük az ellenséget…

Jenci szorosan melléállt. Titokzatosan mosolygott.

– Várjon. Ezt vagy az amerikaiak, vagy az oroszok bérelték fel… A tervrajzok miatt… – Hirtelen széthúzta a függönyt, és cigarettától összeégett kezével mereven az udvarra mutatott.

12

A fiatalember a szomszédos tűzfalnak támaszkodott. Csak a bejárati villanykörte világította meg az arcát. Lányos, tojás alakú fej. Szemüveget viselt. Kezét az álla alá kulcsolta, s szelíden nézett maga elé.

– Az idegen hatalom nevében – susogta Jenci, és kajánul bólogatott. Eszter kinyitotta az ablakot.

– Kit keres? – kérdezte udvariasan.

A fiú lassan megmozdult. Közelebb jött, felnézett Eszterre. Világoszöld volt a szeme.

– Janit várom – s ingerültebben tette hozzá, mint aki nem szeret magyarázkodni: – Szapper Janit. De már megyek. – S elindult. Eszter utánakiáltott.

– Kérem… én a nővére vagyok…

– Kezicsókolom – hangzott bágyadtan. Eszter a kilincsen felejtette a kezét.

– Janikára várt. Valamelyik haverja. Nem magát leste. S egyáltalán: magát, Jenci, soha, senki nem keresi. Képtelen ezt megérteni?

– Eszterke, miért tetszik engem utálni? Miért tetszik azokkal cimborálni? Ami az én fejemben van… – Jenci vadul kopogtatta a koponyáját, s megint sírni kezdett.

– Dehogy utálom magát, Jenci. Tudom, hogy okos ember… Csak találmánya nincs. Miért nem vallja be?…

– Uram, bocsáss meg neki, mert nem tudja, mit cselekszik… – darálta Jenci. Letérdelt a szoba közepére. Imára kulcsolta a kezét. – Múljon el tőlem ez a keserű pohár…

Eszter utálkozva kiugrott az ajtón. Janika a konyhában állt, zsebre dugott kézzel, a lámpa alatt.

– Hazakerültél, mama kedvence? Részemről kiszállok. Várhattok, amíg újra eljövök.

– El fogunk epedni – mondta Janika.

– A haveroddal szellemeskedj, aki a ház körül ólálkodik, de bemutatkozni nem tud.

– Éppen a te eseted. Kicsit dilis és egyetemista, spanyol szakos.

– Miért nem dolgozol valamit? Akkor neked is sikerülne. Persze, ebben a családban ez nem divat…

– Ess össze: felvettek az üveggyárba.

– Jézus! – csapta össze a kezét Nusi néni. – Mucikám, mit butáskodsz?

– Holnapután beállok. Unom már, mama – kiment a konyhából. Nyugodtan, illedelmesen hajtotta be maga mögött az ajtót.

– Elment az esze! – siránkozott Nusi néni.

13

– A jeles érettségijével! Egy ilyen gyárban szörnyű lehet a meleg!

– Nincs más választása… – mondta gúnyosan Eszter. – A mi családunkban nincsenek összeköttetések. Mi csak a kocsmárosokat ismerjük.

– Janika gyenge fizikumú. Lehetetlen, hogy fizikai munkát vállaljon. Biztos a bőrkabátért teszi, amit nem vettem meg neki, de majd a születésnapjára…

– Úgy van. Tömj csak mindent a kis aranyosba.

– Talán nyolcszázból kijön… – folytatta Nusi néni révetegen.

– Hé! Még itt vagyok! – lökte meg Eszter. – De már megyek is. Szóval vállalod az unokádat?

– Mit akarsz? – sóhajtott Nusi néni. Papírt keresgélt a fiókokban, hogy összeírja az októberi várható bevételt.

– Háromszázat kapsz havonta…

– Háromszázat? Ötszázat, de csak azért, mert az anyád vagyok…

– Annyit nem adok. Mit képzelsz? Én tartsam el itt az egész brancsot?

Janika visszajött. A tűzről gyújtotta meg a cigarettáját.

– Te ide akarod hozni a kis kölyköt?

– Mi közöd hozzá? Legalább meglesz a bőrkabátod…

– Én nem bírom a kis krapekokat, az igaz – Janika mélyet szívott a cigarettából, s már indult is a szoba felé. – Kimondottan nem szeretem őket.

– Hát mit csináljak vele? Inkább menjen tönkre a bölcsődében?

– Ha már választani kell…

– Mucika, ne okoskodj, fiacskám. Tudom, hogy zavarni fog az óbégatás, de Eszter ötszázat fizet. A bőrkabátért neked is áldozatot kell vállalnod…

– A fenének kell a bőrkabát… Most már lesz pénzem.

– Ötszázat nem, de négyet adok. Eddig még mindent megfizettem, még a villanyszámlát is, ha kivasaltam a szoknyám.

– Annyit jár a szátok, s még egy gyerekről se tudtok helyesen dönteni. Nekem mindegy. Csak elvileg beszélek. Itt még a svábbogarak is megdöglenek. Hozd csak ide!

– Ez az eredmény! – kiáltotta mély pátosszal Nusi néni Eszter felé. – Ez is a te műved! Ha te beteszed a lábad, veled jár a rontás szelleme!

– Neked nincs mit pofáznod, öcskös – dühöngött Eszter. – Te megkapsz mindent. Amióta megszülettél, még a fenekedet is kinyalják… Mit tudsz te az életről?

– Csak annyit, hogy nem hoznám ide a gyereket… – mondta csökönyösen Janika. – Különben is, valld be, lusta vagy minden reggel cipelni…

14

– Te beszélsz lustaságról? Még a fát is szegény, öreg apád vágja fel… Ha majd reggel hatkor kelsz, hóban-fagyban, rohansz munkába karodon a gyerekeddel, és este vissza, akkor beszélj.

– Te akartad. – Janika leült a sarokba, elővett egy Népsportot, és olvasni kezdett.

– A te nevelésed! – mondta megvetéssel Eszter. – Gyönyörködhetsz benne, ha majd baltával agyonvág egy öregasszonyt!

– Á, Dosztojevszkij! De ki lesz az az öregasszony? A nagymama? Nem én csapom agyon. Mondd, hogy jós vagyok.

– Hagyd – biggyesztette le a száját Nusi néni. – Rossz napja van. Meg lehet érteni. Ekkora fiatalembernek kell már egy külön szoba. Mondom neki, várjon, majd ha a nagymama meghal, berendezzük…

– De nem akar meghalni, igaz? – mosolygott Eszter. – Ezelőtt tíz évvel is ezt mondogattad: „Várjál, kicsikém, majd ha a nagymama nem él már…”

– Ostrom után azzal állított be, hogy nyugodtan szeretne meghalni, egypár hónap az egész… Másnak is van anyja, de ilyen faksznikat nem csinál.

– Miért nem imádkozol? – Janika leeresztette az orra elől a lapot. – Te olyan jóba vagy az Istennel. Hátha ezt is elintézi neked.

– Janika, ne légy már ilyen utálatos. Nem szabad ilyesmit mondani!

– Ja? Nem szabad? Elfelejtettem. – Janika vette a kötött kabátját, beletúrt a hajába, és köszönés nélkül elment.

Nusi néni sóhajtott.

– Ideges. Nagyon ideges.

– Nem ideges. Közönséges, mama, közönséges. Rendes társaságból kinézik.

– Kamaszkorban van még. Bár neked lett volna ennyi eszed… – Eszter karórájára pillantott. Lehetetlen a gyereket az őszi-téli időben hordozgatni. Mindennap tiszta váltás, szőrmezsák!

– Négyszázötven forintot adok, na, négyszázötvenet…

– Ilyen hülye egy anya… mindenre rá lehet venni… – dünnyögte Nusi néni. Elégedett volt. Két hónapra itt tartja, amíg meglesz a bőrkabát.

– Szóval, holnap hozhatom? – Eszter örült. Pistának persze nem tetszik majd. Imádja a kicsit. Mindenki szereti a gyerekét, de Pista már émelyítő. Különben is, a gyereknek hasznára válik, a bölcsődében folyton beteg. – Tudsz te rendes is lenni, anyu. Tizennyolcadikán kapod a pénzt…

– S ebben a hónapban? Szeptemberből még hátra van egy teljes hét…

15

– Nézd, most nincs miből. Vettem egy nyloncsipke ruhát. Alkalmi vétel volt, Pista még nem is tudja.

– Ne is mondd meg. Nem kell mindent a férfiak orrára kötni.

– Igazán nem szoktam hazudni… Nem érdemelné meg… azok után… Már bánom, hogy megvettem azt a vacakot. Nincs ágyneműváltásom…

– Sose bánd! Egyszer vagy fiatal. Azért, mert lekötötted magad, még élhetsz!

– Majd rád fogom, hogy tőled kaptam. Úgyis emlegetik, hogy egy szál ruhában kerültem oda…

– Vártál volna! Nem ilyen majmot képzeltem melléd. Az Adamec Évának csak nyolc osztálya van, mégis diplomást fogott magának. Ez meg? Főkönyvelő! S ráadásul nincs benne semmi férfiasság. Fenn az ernyő, nincsen kas!

Eszter nem szólt vissza. Végül is egy hetet ingyen lesz itt a gyerek. Csak meg ne gondolja magát.

– Mennem kell. Üdvözlöm nagyit meg az öreget. Hol alszik majd a gyerek?

– Hol, hol… Hát itt a konyhában. Itt van a legmelegebb. Felhozom a pincéből a régi kiságyadat. Az éppen jó lesz.

– Vigyázzatok rá, anya! Kényes a bőre. Hamar kisebesedik.

– A tietek sohasem volt sebes. Persze, én rajtatok tartottam a szemem. Nem úgy, mint a mai anyák.

– Tehát holnap találkozunk. Szervusz! Légy jó!

– Te légy jó – szólt utána Nusi néni. – Szélháziékat tiszteltetem. Nekem nincs zongorám, de a hasam tele van. – Várt egy darabig, de Eszter nem szólt vissza. Hátra sem nézett, úgy sietett kifelé.

Nusi néni nagyokat szuszogva becsukta az ajtót. Most már jöhetne az öregasszony vagy Szapper úr. Mindjárt nyolc óra. Rendes ember ilyenkor már otthon ül a családjánál. Majd melegíthetik egyedül a vacsorát. Nem fog pillanatonként ugrálni.

Kotorásztak a kilincsen. A nagyi. Arra is lusta, hogy kinyissa az ajtót.

– Bújj már be. Meddig kell téged böjtölnöm?

Karolin néni óvatosan becsúsztatta a testét. Ügyelt, nehogy megsúrolja a fal. Vékony lábán méltóságteljesen tolta előre nagy hasát. Lógó pofazacskója remegett. Kicsi, szúrós szemmel, keserűen nézett a lányára.

– Találkoztam egy régi barátnőmmel. Igazán épületes eszmecserét folytattunk. – Mindig választékosan beszélt. Hiszen nevelőnő volt, jobb házaknál, „annak idején”.

– Eszmecserét? Igazán örülök. Mit gondolsz, hányszor fogok mosogatni?

16

– De kedves gyermekem, azt el kell ismerned, hogy a szervezetnek jót tesz a levegőváltozás… Egész új embernek érzem magam egy-egy üdítő séta után… – mondta Karolin anyó, és belelépett a szemétládába.

Nusi néni ráordított: – Nézzen maga elé, az istenit! Egyszer úgyis alásétál egy autónak…

Karolin anyó mosolygott. Gondosan törölgette ráncos harisnyáját a konyharonggyal.

– Soha nem megyek át az úttesten. – Kikecmergett a ballonjából. – Vidd be, fiam, a szobába! Akasztóra tedd, kérlek szépen, kényes vagyok rá!

Mire Nusi néni visszajött, a nagyi már a tűzhelynél állt. Belenyúlt a lábasokba, azután lenyalta az ujját. Összerezzent.

– Vigyázok, hogy le ne égjen.

– Te csak ne vigyázz. Edd csak a magadét.

Karolin néni a szatyrában matatott. Összelapított papírcsomagot halászott elő.

Az ölébe rakott tíz deka sajtot, három zsemlét, hat-nyolc darab kekszet. A két indiánert az asztal sarkára tette. Nem vette le róla a szemét, amíg majszolt.

Odakünn kopogtak.

– Szabad! – kiáltotta erélyesen Nusi néni. Szapper úr mindig kopogott, ha ivott valamit. Most is vidáman állt a küszöbön. Nyalogatta a szája szélét. Vékony teste fölött izgatottan mocorgott nagy, vörös képe.

– Gyere, te részeg disznó!

– Anyukám, ki a részeg? Tudod, mennyi van a zsebemben? Ezer pengő! Egy fillérrel se kevesebb. – Kuncogott. Ütögette kopott felöltője zsebét. Óvatosan megkerülte az asszonyt, besompolygott a kamrába.

Nusi néni a levegőbe szimatolt.

– Fogadok, hogy megint becsinált. Most lehúzza a gatyáját, és az ágy alá gyűri. De bele is verem az orrát!

Karolin anyó magához ragadta a süteményét. Felháborodottan betotyogott a szobába.

– Evés közben! Édes lányom, édes lányom!…

– Menj csak, menj! De ha összekened a padlót, fel is mosod. – Megdöngette a kamraajtót: – Hé! Már megint berezeltél? Ki ne gyere, mert szétverem a pofádat!

– Anyukám – vinnyogta Szapper úr. Egycentis rést nyitott. – Anyukám… Nem tehetek róla. Beteg vagyok.

– Beteg? Ne igyál, akkor majd nem leszel beteg. Húsz éve beteg vagy, mi? De megdögölni nem tudsz…

17

– Nézd a kezemet… – siránkozott Szapper úr. Félénken kidugta az öklét. – Csupa seb!

Nusi néni rávágott a tenyerére. Szapper úr ordítva visszahúzta.

– Örülj, hogy felvettek hordómosónak… Minek ittál annyit? Csak azt tudnám, hogy most miből telik? Ki adja rá a pénzt?

– Nem vagyok részeg, értsd meg, anyukám – Szapper úr előmerészkedett. – Reggel ezer pengőt adok…

– Vén hülye! Akkor se adtál, amikor még pengő volt. Forintot adjál, ne ezret, csak százat…

– Mindent odaadok – pityeredett el Szapper úr. – Utolsó fillérig leszámolok, szalaggal együtt! Nem iszok én… – Körülsétált a konyhában. Félkézzel csúszkáló nadrágját szorította.

– Olyan éhes vagyok, mint a farkas… – összecsikordította sárga, repedezett fogait. – Mint a farkasss…

Nusi néni kitárta a kamraajtót. A vaságy alól az alsónadrág hosszú pertlije kandikált ki.

– Hát nem megmondtam? Bújj az ágy alá, ott a vacsorád! – A tűzhelyhez rohant, lekapta a káposztás kockát, és a szemétbe borította. – Nincs vacsora!

Szapper úr tanácstalanul emelgette lábát. Ezen a héten nem ebédelt a vállalatnál. Elköltötte a befizetésre szánt pénzt. Reggel negyedkiló kenyeret lopott ki a fiókból. Ma már csak egy hosszúlépést ivott, azt is a Kapulec Jóska bácsi fizette.

– Nincs vacsora? Ki keresi a te kenyeredet, anyukám, hogy nincs vacsora? – oktatólag felemelte húsos mutatóujját. – Én keresem a kenyeredet, anyukám.

– Te? Te? Ebből a házból élünk, te senkiházi. Ha a lakóm nem fizetne, már régen felkopott volna az állunk…

– Szóval nincs vacsora? – kérdezte Szapper úr, és előre-hátra hintázott a sarkán.

– Megmondtam. Ott a vacsorád az ágy alatt.

Szapper úr egy pillanatig elgondolkozott. Azután felemelt egy fedőt, és verni kezdte vele az asztallapot.

Nusi néni megmarkolta a konyhakést. Szapper úr ettől félt a legjobban. Maga elé kapta a kezét, ahogy meglátta a penge villanását. Lassan a kamra felé hátrált.

– Na, na. Na, anyukám…

Beesett a kamrába.

18

Nusi néni fölényes mosollyal levágott egy szelet kenyeret. Libazsírt kent rá. Mindig tartott otthon libazsírt.

Szapper úr odabent, biztonságban, bömbölni kezdett.

– Holnap feljelentelek a rendőrségen! Holnap lesz az a nap!

– Egyszer már feljelentettél… – Nusi néni szorosan odasimult az ajtó mellé. Rátolta a reteszt. – Harminc évvel ezelőtt. Háromhónapos házasok voltunk. Rendőrt hoztál részegségedben a saját lakásodra. Igazolni kellett magamat, hogy a feleséged vagyok, nem kurva.

– Hazugság. Mindig hazudsz!… – üvöltött Szapper úr, és az öklével verte az ajtót. – Enni akarok!

– Hazugság? – Nusi néni letette a zsíros kenyeret. Húsz éves volt akkor. Lila csipkeszalagot viselt a fehér kalapján. Vacsoráról jöttek, Szapper úr sokat ivott. Hazafelé összehányta a fekete zsakettjét. Otthon Nusi néni sírógörcsöt kapott, letérdelt Szapper úr elé, úgy kérte, térden állva, ne igyon többé. Szapper úr rendőrt hívott. „Nem ismerem ezt a nőt. Rám akaszkodott, hazajött velem. Biztos úr, vigye innen.”

– Jelents fel, jelents csak fel, te állat. Most már nem ijesztesz meg. Ki is rúghatlak. Van nekem házam!

– Én dolgoztam, egyedül – toporzékolt odabenn Szapper úr. – Nem a te házad, minden az enyém, az utolsó rajzszögig…

– Az a tied, ami lefolyt a torkodon.

Karolin anyó kisétált a szobából. A vízcsaphoz ment, előrenyújtott kézzel, mint a vakok. Öblögette a foggyökereit.

– Miért nem őrzöd meg a lelki nemességedet? – nézett szemrehányóan Nusi nénire. – Hallottad valaha, hogy én igényt tartok erre a házra? Pedig kétezer pengőt adtam neked annak idején, hogy rendbe hozasd a kertet! Mégis megelégszem egyetlen szobával!

– A saját anyád is megmondja! Az édes jó Karolin anyó!

– Hány szobát akarsz a nyolcvanöt éveddel, mi? Miattad ment el Eszter is, mert nem voltál hajlandó egy szobában aludni vele… Ehhez a részeg disznóhoz is te kényszerítettél…

– Örülj, hogy még én élek! Tedd a teáskannát a tűzre, én már nem emelhetek…

Nusi néni földhöz vágta a teáskannát. Karolin anyó megemelte a szoknyáját, és óvatosan átlépte a tócsát.

– El foglak temetni, édes lányom. Ezek az izgalmi állapotok előbb-utóbb sírba tesznek…

– Menj be innét! Menj, amíg szépen vagy! –

19

Nusi néni kétségbeesetten rázta az öklét. Kontya kibomlott, körfésűje ferdén megakadt a fülénél. Elpattant a melltartócsatja, melle hirtelen lefutott a hasára.

Karolin néni félrepiszkált egy krumplihéjat a küszöbről. Lassan húzta be maga mögött az ajtót.

Szapper úr megint kieresztette a hangját.

– Ki adott nektek zabálni? Ki hozta nektek két marokkal a pénzt? Ki vette ezt a házat? Annyit mondj, hogy kicsoda?

– Én! – Nusi néni vadul rázogatta a pongyolája elejét. – Én. Egyedül én! Idehoztalak, mondtam, Gyula, ez a mi házunk, ne igyál többet! Te meg sírtál, mint a krokodilus, az anyád kínját is megígérted. Harmadnap már fetrengve talált a kapu előtt a légóparancsnok. Nem szégyelli magát, egy frontról jött ember, ezekben a válságos időkben, ezt kiabálta. Én, én, egyedül én!…

Jenci elősettenkedett. Hátulról lefogta Nusi néni hadonászó karját.

– Nusika… tengereken evező, rózsabimbókon taposó, szépséges Nusika… Hadd súgjak egy titkot a forró cimpáidba… – Térdét hozzádörzsölte az asszony hátsócombjához. Nusi néni lihegett. Előbbre húzta Jenci kezét, azután ellökte.

– Mit nyúlkálsz?

– Nusikám, súgok egy titkot. Én megvettem ezt a házat még negyvenhétben, egyenesen a minisztertől. De ne híreszteld, nekem még rejtve kell maradnom. Majd ha kiderül minden, neked adom, ne félj…

Janika már tíz perce állt az ajtó előtt. Három cigarettát is elszívott. A csikkeket gondosan odaköpte a tearózsa szirmai közé.

Nusi néni ordított.

– Eszter is a halálomat várja! Ideköltöztetné az úri pereputtyát. Kire hagyod a házat? Kire hagyod a házat? Ezt akarja kicsikarni belőlem… De ebből nem esztek. Ezért én koplaltam. Ez a Janikámé lesz! Akkor született, amikor már mind elhagytatok. A Janikámé!

Jani összehúzta a szemét. A lábtörlőt rugdosta. Cafatokban hámlott le róla a háncs.

– Menj már be, Janika. Majd ha te leszel itt a tulaj, más világ lesz! – Manci néni érkezett, át az udvaron, „revdor”-felhőbe csomagolva. Keresgélte a lakatkulcsát. – Erre gondolj, te szamár!

– Én? Tudja, Manci néni, mit csinálok én akkor? – kérdezte Janika. Elővette öngyújtóját. Felkattantotta. Körülhordozta az imbolygó lángot a házfalon. – Két kiló dinamit!

20

– Eredj be… Te vagy egyedül férfi a háznál. Józsi bácsi sajnos, őrségben van. – Manci néni kinyitotta az ajtaját.

– Egyáltalán… Józsi bácsi mindig őrségben van. Rá ne számíts. És csinálj valamit, mert aludni akarok.

Szeptember 27-én Eszter elhozta a gyereket. Helyes kis kölyök volt, barátkozó. Különösen Jencire nevetett sokat. Rögtön gügyögni kezdett, ha meglátta, és mutogatott felé a mancsával.

Eszter október 3-án, fizetéskor jött ismét, szombat délben.

– A takaró?… – kérdezte Nusi néni.

– Nem otthonról jövök. Remélem, nem tragédia.

– Mondtam, hogy a sajátomat szedtem le a dunna tetejéről…

– Azért nem fagysz meg… szeptemberben…

– Elsősorban már október van, másodsorban semmi közöd hozzá. Hozd el a takaróját…

– Jó – mondta fáradtan Eszter. Kivette a gyereket az ágyból. Elnevette magát. Karcsikán hosszú szárú, gumis, piszkos, női bundanadrág volt. A lábfején rongyos jégzokni.

– Mint egy kozák! Te kis szerencsétlen, gyere anyuhoz! Na gyere szépen, te kiszolgált kozák! – az ölébe vette a kicsit. – Elég ruhát hoztam neki, nem? Miért öltöztetted ebbe a maskarába?

– Nálam nem fog megfázni. Nézd meg, hány pelenkát mosok naponta, aztán járjon a szád … és nem nyavalyás tápszereket kap. – A tűzhely fölött kifeszített spárgán valóban ott lebegett öt-hat citromszínű pelenka.

– Atyaisten! Hoztam Maltiront, gyümölcspürét. Mit nyomtál bele?

– Úgy evett a kis büdös, hogy majd bekapta a kanalat! Mákos tésztát, borsólevest… Piros a kis pofája, pedig még csak egy hete van itt.

„Fel kéne pakolni ezt a gyereket – gondolta Eszter. – IIyesmit nem lehet csinálni. De végül is ki tudja?”

– Csak vigyázz – mondta békülékenyen. – Ismerem a jó szívedet. Mindent bele akarsz tömni, aztán elrontja a gyomrát.

– Hát igen. – Nusi néni elégedetten megcsiklandozta Karcsika lelógó tokáját. – Hogy nincs szívem, azt nem mondhatja senki. Te mit ettél odabenn?

– Brr – fintorgott Eszter. – Ne is említsd. Tarhonyát hússal.

– Kiskorodban bezzeg nem etted meg. Van töltött káposztám. Akarsz?

– Azt se szeretem. Különben mi újság?

21

– Bevezettetem a gázt – mondta büszkén Nusi néni –, már beszéltem is a műszakival. Saját költségemen idehozzák. Modernizálunk, fiam, modernizálunk. Csak az a baj, a műszaki szerint, hogy terveznek erre mifelénk valamit. Eszter legyintett:

– Már három éve terveznek! Várhatsz még vagy tíz évig.

– Mire? – kérdezte Nusi néni nyugtalanul. – Tudod jól. Cikk is volt róla tavaly. Korszerűsítés. Városrendezés.

– A végén még ideraknak az orrunk elé egy marha nagy bérházat!

– Esetleg ehelyett építenek egyet! – mondta fanyarul Eszter.

– Hó! Te lüke! Majd bolond lesz az állam újat építeni nekem!

– Nem neked, nyanyus. Mit gondolsz, ha csupa új ház lesz a környéken, a tiedet meghagyják dísznek?

– Már megint erre a nyavalyás házra fáj a fogad – dühödött fel Nusi néni. – Szeretném én látni, hogy elvegyék tőlem. Mikor még a gázt is bevezettetem! Ipari áram is van.

– Jó, nem szóltam semmit – vonta meg a vállát Eszter. – Engem igazán nem érint. Hál istennek, szép a lakásom.

– Mosógép! Tévé! – biggyesztett fitymálva Nusi néni. – Tudom én azt kívülről, ami a tévében van! Aki annyit megélt, mint én, nem jár moziba. Eszter magához szorította Karcsikát. Csókolgatta a háta közepét, ahol kivillant a hús a tépett ingből. Karcsika szája fülig szaladt. Aprókat sikkantott. – Te… te aranybogár…

Nusi néni néhány pillanatig rájuk feledkezett. Elnézte Esztert. „Szép ez a bestia – gondolta –, hiába, a vér nem tagadja meg magát.”

– Ilyenkor még aranyosak – bökött a kicsi felé. – De mire felnőnek, mind komiszak lesznek. Amikor te születtél, még volt mit aprítani a tejbe. Az utcán utánunk fordultak az emberek…

– És azt mondták, még sose láttak ilyen gyönyörű gyereket, valódi grófkisasszony… – darálta Eszter. Visszatette Karcsikát az ágyba. – Kár, hogy csak ötéves koromig tartott a pünkösdi királyság…

– Ugyan, ne beszélj már! Szegény Janika beteges volt, tudod, hogy mennyire kellett rá vigyázni. Az orvos is bevallotta: asszonyom, ha ön nem tartotta volna így, már nem lenne ez a gyerek az élők sorában! Negyvenötben egy csecsemő! De hát mit tudsz te? Mindennap két liter rántott levest ettem, hogy szoptatni tudjam. Te meg hat hét után tápszerre fogtad ezt a kis ördögöt, mert untad a tejelést!

– Ötvenben már nem volt háború – mondta csendesen Eszter –, mégis tízórai nélkül küldtél iskolába. Janika meg vajas-mézes kenyeret kapott.

22

– Szervusz, kedvesem. Be se jössz, hogy üdvözölj? – dugta ki a fejét a szobaajtón Karolin anyó.

– Csókolom – Eszter az orra alá tartotta zsebkendőjét, mint aki náthás.

– Csak nem fáztál meg? – kérdezte ijedten Karolin néni, és hátrált.

– Nem. Csak nem bírom a szagot – morogta Eszter.

– Hiába, kisunokám. Tűrni kell. El sem tudom mondani neked, hogy bántja az orromat az a bizonyos szag. Mindig tele van a konyha, mióta a picike idekerült.

Eszter ráförmedt.

– Magának van pisiszaga, nem ennek a csöpp gyereknek! Mit komédiázik?

Karolin anyó hitetlenkedve nézett körül. Beszívta az alsó ajkát. Bal keze még jobban megremegett.

– Kamillateában fürdöm minden este.

– Igazán? Csak azt tudnám, hogy hol? Mert a fürdőkádban szenet tároltok…

– Elég szomorú, hogy abban a lavórban kell mosdanom, amelyikben egy mindenféle fertőzésnek kitett pólyást tisztogatnak!

Nusi néni gyorsan közbeszólt. Eszter még nem adta ide a pénzt.

– Ettél már, nagyi?

– Nem volt módomban. Krumplifőzeléket nem ehetem. Megterheli a gyomromat. Reszelek magamnak egy kis almát.

– Hagyd az almát. Ez az utolsó. Karcsika uzsonnája – próbálkozott Nusi néni.

Karolin anyó határozottan rázta a fejét:

– Nem magam miatt vigyázok. Ha valami bajom lenne, nektek jelentene fennakadást.

– Ez a komisz önzés, pfuj – fakadt ki Eszter. Gyűlölettel nézte az öreg tétova ujjait az almareszelőn. Fröcskölt az almalé a matlaszé ágykabátra. „Nekem jó a flanel is – gondolta –, ennek matlaszé kell, kék selyemmatlaszé!”

Nusi néni az anyjára kiáltott:

– Vidd innen ezt a pancsot…

– Csak egy kis porcukrot – motyogta Karolin anyó konokul. Kiemelte a zacskót a szekrényből, és felét az almapépre zúdította. – Ez kicsit sok lesz… – a vízcsaphoz cipelte a tányért. Belekotorta a csapba a felesleget.

– Te veszel cukrot, ha elfogy… – mondta fojtottan Nusi néni. – Te veszel újat, az istenit a pazarló fejednek…

23

– Nem egy kilót, tízet veszek én nektek havonta – válaszolta fölényesen Karolin néni. Letelepedett a gyerekágy mellé. Cuppogva bevette a kanalat a szájába. A gyerek odakúszott a rácshoz. Gőgicsélt. Nyújtogatta a nyelvecskéjét. Kétoldalt csordogált a nyála. Karolin néni elhúzódott.

– Undorító!… – kiáltotta Eszter.

Nusi néni porcukorba mártotta a cuclit. Karcsika mohón bekapta.

– Itt a pénz. Számold meg. – Eszter az asztalra tette a kétszázhuszonöt forintot. Nusi néni a köténye zsebébe süllyesztette. Majd ha egyedül lesz, bedugja a szennyesládába.

Karolin néni összekaparta a tányérján a maradékot. Megközelítette az ide-oda mocorgó kanállal a gyerek tátogó száját.

– Látod? Látod a jó dédmamát?

– Tegye le rögtön! – lökte el a kezét Eszter. – Vigye ezt a nyálas vacakot! Karolin néni felállt. Gondosan lepöckölte gombjáról az ételmaradékot. – Jönnél majd hozzám, ha az anyádat, ne adj isten, elszólítja az ég! – Végigmérte Esztert, azután fagyosan Nusi néni felé fordult: – Visszavonulok. Ne zavarjátok délutáni pihenőmet…

– Most mit szólsz? – hápogott Nusi néni, amikor egyedül maradtak. – Nyíltan hirdeti, hogy túl akar élni. S lehet, hogy igaza lesz. Amit itt velem művelnek. Egy szép napon a szívem felmondja a szolgálatot. Még egy-két roham, és kész.

– Hallod-e, te is szörnyű anyát fogtál ki magadnak… – sóhajtott Eszter.

Hogyhogy is? – akarta kérdezni Nusi néni, de Janika jött haza, zajosan, szelet sodorva.

– Üdvözlet mindenkinek! – ledobta a zakóját. Bedugta a kisujját a gyerekágyba, Karcsikához. – Szia, te szerencsétlen! Szépen kidekorálták, mi? Gyönyörködsz benne? – vetette oda Eszternek.

– Szórakozz mással, ne velem.

– Szórakozom is, ne félj.

– Ne beszélj ilyeneket, tudod, hogy nem szeretem… – korholta Nusi néni. – Nem olyan gyerek az én Mucikám. Nem érdekelnek téged a nők… – ment Janika felé, hogy homlokon csókolja.

Janika kinyújtotta a karját. Megállította.

– Lassan a testtel! A kiállított tárgyakhoz nyúlni tilos.

– Ezt a modort is ott tanulod! – csattant fel Nusi néni. – Ott tanulod, a prolik között. Nézd meg a kezét! Összeégette, akármit is magyaráz!

– Mit csináltál? – kérdezte unottan Eszter.

– Mit csináltam? Félrecsúszott a kezem a pipán…

– Csak nem pipázol, Mucikám?

24

Janika legyintett.

– Jé, te üveget fújsz? – nyitotta a szemét nagyra Eszter. – Micsoda hülye mesterség. Miért nem kérezkedsz az irodára? Neked nincs kézügyességed.

– Nincs! – kiáltotta Janika. – Ezt ők is mondják odabenn. Akkor se megyek az irodára. Elégedj meg annyival, hogy az öcséd üveges lesz.

– Jó, majd begitteled az ablakaimat – mosolygott Eszter. Úgy látszik, mindenkinek nem sikerülhet.

– Még ezt sem érted. Formázó leszek. Ez azt jelenti, hogy… – Janika felkapta a piszkavasat, megforgatta a szája előtt. De elcsípte Eszter sajnálkozó tekintetét és Nusi néni arcán a rosszallást. – Semmi közötök hozzá! – s Karcsikára kiáltott: – Ne bőgj! Minek bőgsz? Egyszer úgyis agyonütlek!

– Te hülye vadember! Nincs neked szíved. Nincsenek neked érzéseid…

– Érzés? – énekelte dallamosan Janika. – Az mi? Eszik vagy isszák? Köszönöm, nem kérek belőle. Meghagyom nektek, játsszatok csak vele! Szentimentális kis gyilkosok, játsszatok csak!

– Én néha igazán azt hiszem, hogy nem vagy teljesen komplett – tűnődött Eszter. – Ha így folytatod, nem marad egyetlen barátod sem…

Janika nagyot fújt.

– Az a fiú se jön többször, az biztos – folytatta csökönyösen Eszter. – Az is kiismert azóta.

– Az Iván! Ne félj, jön. Ma is eljön. Ha vársz még egy kicsit, láthatod.

– Nagyon kíváncsi vagyok rá – húzta el a száját Eszter. – Hogy lehet ide embert hívni?

– Ja persze! Ez csak gyermeküdülő! Végül is van olyan jó, mint a lelenc.

– Ide pedig ma ne jöjjön. Lábat akarok áztatni – jelentette ki Nusi néni.

– Óriási – mondta Janika nyugodtan. – Mi az, ünnep van? Jobb is, ha megvárom a kapunál.

– Ez már túlzás, Mucika, amit magadnak megengedsz – csóválta a fejét az asszony. – Egyél előbb valamit. Lötyög rajtad a ruha, te gyerek!

– Add a részemet Szapper úrnak.

– Akkor inkább a moslékba. Ámbár… Ha ma nem lesz részeg, lehet, hogy neki adom. Nagy marha vagyok én, a jó szívemmel.

– Elmegyek Iván elé… ha elkerülnénk egymást, csak annyit mondjatok, hogy várom a lépcsőn. Ő már tudja.

Eszter szorosabbra fogta derekán a bécsikék pulóvert.

– Ez a naptár is, itt a falon, iszonyú. – Megpiszkálta az ezüstcsillámmal behintett papondeklit. Kis házacska, mélyen a hóba süppedve. Az ablakából gyéren világít egy lámpás. Magasan a hegyoldalban, töredezett, vad sziklák között fenyőfák. A fehérségbe belezuhan az ég tintakék sötétje.

25

– Légy szíves, ne piszkáld! Nekem tetszik. Az én kicsi otthonom…

– A falra tudnék mászni, ha ilyet látok!

– Miért nem csinálsz szebbet? Eleget festegettél, te művésznő!

– Mikor dolgozzam? Nyolc óra hosszat ugrálok a múzeumban. Különben is, abbahagytam, tudod jól…

– Talán ennek is én vagyok az oka?

Eszter tiszta poharat keresett. Gondosan kiöblítette, azután ivott két kortyot.

– Nekem állás kellett, sürgősen, meg férj. Nekem nem volt családom, hogy eltartson. Eleget nyomorogtam, amíg a Főiskolára jártam, az egy év alatt. Festeni! Kerti törpéket, falicímert és jelmondatokat, hogy legyen mit zabálni.

– Lusta vagy. Lusta voltál mindig.

– Lusta? Én lusta? Tudod te, hogy én mennyit dolgozom? Kiveszik az erőmet, az életkedvemet. A főnököm folyton macerál, mert amikor előbukkannak az eredeti színek, nem vagyok elég lelkes. Nem örülök, ha helyreállít egy Botticellit… Néha belerúgnék valamennyibe. Hol vagyok én? Én hol maradok? Ezt mondjátok meg: én hol maradok? Az én tehetségem? Utoljára az iskolában hoztam össze valamit, dicsérte Molnár, hogy van benne egyéniség, csak így tovább, ez még a kezdet kezdete… Azóta semmi, semmi…

Nusi néni megrázta a fejét.

– Menj orvoshoz, fiam. Idegbajos vagy. Mondtam, hogy tönkretesz az az alak, ha hozzámész.

– Egész életemben térden állva adok hálát neki, hogy kimentett innen…

– Beszélj csak, beszélj, te szegény. Te huszonöt, ő harmincnyolc. Nem férfi az. Kalucsnit hord, ha esik az eső!

Eszter sírva fakadt.

– Most mit bőgsz? Kerül még neked szebb is, fiatalabb is, csak ne bőgj. Annyi férfi van, mint a szemét. Minden ujjadra jut egy. A hentes is mondta, nagysága, hol van az a magas, csinos lánya. Mikor jön már egyszer bevásárolni!

– Mint egy kuplerosné! Értsd meg, én szeretem Pistát, szeretem, akár tetszik neked, akár nem. – Eszter a nyakára tekerte a nylonsálat.

– Ne ordíts. Felébred a Jenci, s akkor meg az lesz a bajod…

– Megyek. Ha ez a szegény kölyök nem lenne itt… – megcsókolta a gyereket. Az egy kicsit kapdosott utána, de azután a tűzhelyről behúzta magának a főzőkanalat.

– Meg sem kérdezed, mi van az apáddal?

26

– Nem. Nem érdekel. Minden lemezt ismerek már.

– Mégiscsak az apád. Kiskorodban sorra jártátok a kapucsengőket, és te mind megnyomtad… Látod, úgy látszik, ma nem ivott! – Nusi néni beengedte Szapper urat.

Eszter dühösen ráncigálta a kesztyűje ujját. Nem szívesen találkozott Szapper úrral. Pedig nem utálta különösebben. Csak olyan volt számára, mint egy tárgy, amit legszívesebben kidobna az ember.

– Nézz csak ide, anyukám, nézz csak ide, mit hozott neked a Gyulus! – Bőrdarabokból összespárgázott aktatáskájából egy pár selyempapírba göngyölt nylonharisnyát halászott elő. – Neked hoztam, anyukám.

Nusi néni forgatta a csomagot, a harisnyát a világosság felé tartotta.

Szapper úr szeme büszkén csillogott.

– Segítettem hazavinni egy csomagot az IKKÁ-ból. Azért jöttem később. Ezt kaptam, ezt a szép nejlonharisnyát.

– Na… megcsókolhatja… maga hólyag…

Szapper úr elkapta a keze fejét, és cuppogva csókolgatta. Közben izgatottan toporgott:

– Na ugye, anyukám, na ugye…

Eszter szó nélkül kilépett az ajtón. „Ezek még szörnyűbbek – gondolta –, ha nem veszekednek. Ezt még nehezebb elviselni.” A gyerek mellé fogad egy asszonyt. A jövő héten.

Nagyot lélegzett. Mielőtt az utcára lép, vár egy-két percet. Szokatlanul erős szél fúj. Kár, hogy nem tett kalapot, a haja puha szálú, és ha siet, tele lesz vele a szája. Pista biztosan megvette már estére a színházjegyet. Shakespeare, Macbeth. Tulajdonképpen a könyökén jön ki. De valahova kell menni, szombat este van.

A tátikák még mindig talpon állnak. Kiskorában minden este tízszer meghajolt előttük, mielőtt lefeküdt. Ez volt a kabalája.

Nem lesz azért olyan rossz nap a mai – biztatta magát. Elővette a tükrét. Szája vonalát áthúzta a rózsaszínű rúzzsal. Arcára felkerült a komoly, sérthetetlen mosolygás. Így akart kilépni a kapun.

Szembetalálkozott Ivánnal. Kicsit megrezzent.

– Kezét csókolom – köszönt a fiú, és mint múltkor, most is meghajolt, és tovább akart lépni.

– Üdvözlöm – mondta Eszter, és nyújtotta a kezét. Hirtelen rájött, hogy ez felesleges. A mozdulat félúton abbamaradt. Iván zavartan forgatta üres tenyerét. Eszter csak állt, és valami banális félmondatot keresett.

– Fogjunk már kezet – mondta végül a fiú. – Ha már így alakult… – s bocsánatkérően megvonta a vállát.

27

Eszter Ivánra mosolygott, híres, olvatag, leánykori mosolyával.

– Milyen butaság, ugye? Különben Jani megint nincs itthon. Én a nővére vagyok…

– Tudom. Ezt a múltkor is mondta – felelte Iván. Hegyes orrú, fényes cipőjével kis gödröt ásott a homokba. – És azt hiszem, Eszternek hívják. Szép zsidó neve van. Úgy értem, bibliai.

– Maga viszont be se mutatkozott. – Eszter könnyedén összefonta hátul a haját.

A fiú megint meghajolt.

– Én vagyok a furcsa fiatalember. Kérdezze csak meg Janitól – s mivel Eszter nem válaszolt, hozzátette: – Egyébként Werter Iván a nevem. De ez semmit sem jelent.

– A szegény Werther szenvedései… – szavalta Eszter.

– Hát igen… – nézett rá megütődve Iván –, de azért nem vagyok hülye.

– Miért, egy kicsit mindenki hülye, nem? – kérdezte Eszter. Fogalma sem volt, voltaképpen miről beszélnek.

– Sajnos nem – tűnődött a fiú. Azután hirtelen megrázkódott. – De hát nem tartom fel…

– Igen, mennem kell – mondta Eszter, és tétova mozdulatot tett. – A villamosmegállóhoz. Szintén?

– Nem – válaszolta gyorsan Iván –, nem, nem. – Kissé udvariatlannak hatott, minden indoklás nélkül.

– Persze, persze… viszontlátásra…

Visszaköszönt-e vagy sem, azt már Eszter nem hallotta. Micsoda buta helyzet!

– Mit viszel a hónod alatt? – A megállónál Józsi bácsiba ütközött.

– Ja? – Józsi bácsi oldalt pislogott az újságpapír-göngyölegre. – Könyveket. Most kaptam kölcsön egy elvtárstól.

– Marx? Engels? Vagy még mindig Sztálin atyánk? – bökött oda Eszter. Hosszú körmével végighasította a papirost. Felnevetett. – Gyilkosság a Liliom utcában! Pengős Regénytár! Mi az, Józsi bácsi, te ilyen szemetet olvasol? Szabad ezt?!

– Hát – kaffant fel mérgesen az öreg –, belőlem nem lett úriember. Proli vagyok, és kész. Én már megtanultam, amit kellett. Bár ti tudnátok…

– Hallod, anyát meg az egész társaságot ott együtt kézbe vehetnéd egy kicsit, ha már olyan ügyes vagy. Egyszerűen nem lehet belépni hozzájuk. Rosszabb, mint a pokol.

– A Nusi! Meg a te apád! – bólogatott Józsi bácsi. – Hagyd őket. Mondtam én szegény anyámnak: mama, ne kapaszkodj felfelé, te csak egy kis 28nevelőnő vagy, de kellett a Szapper Gyula borüzlete. Megnézhetik most, mi lett belőlük… De neked mégis a szüleid.

Eszter nyugtalanul nézegette a síneket. Végre! Közeledik a villamos.

– Te ezt már nem érted – folytatta Józsi bácsi. – Nemcsak ők a hibásak. Akkor ez volt a légkör. Csak felfelé.

– Szervusz, Józsi bácsi. Üdvözlöm Manci nénit. Mondd meg neki, ha hazavetődik a Kékmadárból… – mondta Eszter, és felnyomakodott a villamosra.

Józsi bácsi küszködött még a félbemaradt mondattal. Későn értette meg Eszter szavait. Néhány lépést tett a kocsi után.

– Dehogy is a Kékmadárban – motyogta – … ugyan kérem. Az a szegény asszony… minden idejét a szakszervezetben… nem lehet olyan mértékkel…

– Mi az? – Nusi néni az udvaron állt, és a mosdóvízzel öntözte a virágokat. – Újabban te is iszol?

Józsi bácsi nem válaszolt.

– Nyomnak a szarvaid?

– Te Nusi – lépett elé Józsi bácsi. A kezét zsebre dugta. – Te Nusi, ne ocsmánykodj. Ne tévessz össze Szapper úrral!

– Amíg nem csináltatok egyenlősdit, annak legalább volt egy kis pénze. Hova mész? Gyere be melegedni, Manci úgysincs még itthon. Arra ugyan várhatsz…

– Az a baj, Nusi, hogy te éppen olyan buta vagy, mint lánykorodban… ez a butaság, ez az oka mindennek…

– Kibírom, Józsikám – mondta Nusi néni nyájasan. – Azért engem mégse akartak petróleummal felgyújtani a nagy butaságomért…

Józsi bácsi nem válaszolt. Előkaparta zsebéből a kulcsot. Sokáig kereste a kulcslyukat, a kilincs zörgött a kezében. Kalapja a földre esett. Felvette, le sem tisztogatta.

Nusi néni diadalmasan nézett utána. Szegény ördög. De hát minek ugrál?

November másodikán megjött az igazi ősz. Nusi néni szomorúan nézte a három szál rozsdaszínű őszirózsát a kapu tövében. November másodikán mindig sírni szokott, halottak napja. Kár, hogy senkije se fekszik a temetőben. A temető ilyenkor gyönyörű.

29

Az apját Nusi néni nem ismerte. Még az első világháborúban tűnt el. Józsi azt mondja, parasztfiú volt, susztersegéd. Karolin anyó magántisztviselőként emlegeti. Más halott nincs a családban. – De majd lesz nemsokára – sóhajtott Nusi néni. – Hamarosan felmondja a szívem a szolgálatot.

A tűz mellett Karcsika aludt. Délután négy óra volt, sötét. Nusi néni nem gyújtott lámpát. Üldögélni fény nélkül is lehet.

A félhomályban megcsillant egy tompájára állított kés. Nusi néni gondosan oldalt fektette. A kés élén felsebzik magukat a lelkek.

Behunyta a szemét. Szoknyáját felhúzta. Térdét széttárta a meleg felé. Bal kezével lágyan cirógatta combja húsát. Mégsem vesz Janikának bőrkabátot, a házat kellene kívül-belül rendbe hozni. A gáz már félig elintézett dolog. A tűzfal mellé egy sziklakertet lehetne. Szőcén, az uradalmi úrilakban is ez volt, ahol Karolin anyó a két kisbárót tanította.

Öt év múlva Karolin anyó se él már. Ha Janika megnősül, lesz hova hoznia a feleségét. Nusi néni elálmodozott, nagyokat szuszogott. Felrezzent, ahogy Jenci rányitotta az ajtót.

– Itt sötét van. Nem félsz, Jencike?

– Világít a szemed, Nusikám. Arra megyek, amerre fénylik.

– Hány csillagból van a szemed, Nusikám, hogy az egész mennyországgal ragyog rám… – énekelte Nusi néni. – Hej, amikor még éjjelizenét adtál nekem harmincnyolcban, Bogláron! Ezt húzattad akkor is a cigánnyal. De nagy kópé voltál, Jenci!

– Nusikám, Nusikám!… Ha nem szólnak bele a külföldi hatalmak, magamhoz csaltalak volna, az biztos! Szerettem, tiszteltem a Gyulust, de azért magamhoz csaltalak volna! Tudod, hova vitt volna minket a helikopterem? – Jenci felfelé mutatott, ágaskodva. – De szép asszony voltál, Nusikám! …

– Mi az, hogy voltam? Talán már nem tetszem, te lüke? – kérdezte Nusi néni. Megpiszkálta a tüzet. Egy parázsdarabka a kiságy mellé hullott, füstölgött, azután kialudt.

Jenci közelebb nyomult. Hirtelen izgatott lett.

– De tetszel, Nusikám, tetszel, nagyon tetszel. Hol a kezed, hadd csókoljam meg!

Az asszony várt. Jenci kinyújtotta a karját. Nusi félig felemelkedett, és a nyitott tenyérhez vitte a mellét. Jenci körültapogatta. Lihegett. Azután nagyot szorított a lágy húson.

– Hagyod abba, te vadállat! Rákot kapok miattad – ugrott fel Nusi néni –, és légy szíves, itt ne füstölj. Menj a szobádba a büdös bagóddal! Egykettő! Nem értesz magyarul? – meglökte Jencit.

30

– Nem tudom, hogy miért… – Jenci engedelmesen kitámolygott.

Nusi néni az alvó gyerekhez lépett. Megfogdosta meztelen talpacskáját. „Senkim sincs, akihez odasimulhatnék – gondolta –, még halottak napján sem…”

A gyerek nyöszörögni kezdett, a homloka szánalmas ráncokba szaladt. Nusi néni félkézzel helyet csinált a kávésbögrék közt, az asztalon. Odarántott egy pelenkát. Ez ma már a hatodik. Lehúzta a gumibugyit. Vizesronggyal kitisztogatta a belsejét. Azután bokánál összefogta a kapálózó lábat a levegőben. Hosszasan szemlélődött.

– Pfuj – mondta félhangosan –, de rondák vagytok mind, férfiak! De utálom a micsodátokat!

Úgy-ahogy elrendezte a dolgokat. A kicsi aludt tovább.

De hol késik Janika? Talán ma este megengedi, hogy megmossa a hátát. Kicsikorában ő maga kérte. Mosdatás közben betűket kellett írni a bőrére, s Jani kitalálta. „Szeretlek, anyuka. Szeretlek, életem. Az én kis virágom. Utolsó bimbócskám…” – ilyeneket. Janika fehér bőrű, szőke szőrrel. Eszter férje olyan, mint a házatlan csiga. Csupa nyálka. Van, akinek ez kell.

Nusi néninek hirtelen eszébe jutott, hogy ruszlit ígért Janikának, pácolt hagymával. Sóhajtva fűzte be az egészcipőjét. Talán nem kell kimenni a Körútig, talán van a kisközértben is. De kire hagyja a gyereket? A nagymama megint császkál valahol.

Megörült, odakünn csikordult a kapu. Cipőkopogás! Ez Eszter, a tűsarkúban.

Gyorsan kabátot vett, kendőt kötött.

– Gyere csak, gyere. Jókor jössz. El kell szaladnom valamiért. Ülj le, és vigyázz a házra.

– Kutya helyett, ingyen és bérmentve – mondta Eszter, és homlokon csókolta.

– Rögtön jövök. Ha Janika megérkezik, várjon. – Bezárta a szobaajtót, a kulcsot zsebre vágta. – Szapper úr is hazajöhet. Egy óvatlan pillanat, és már besündörög a szobába…

Eszter legyintett. Fáradtan letelepedett az egyik székre. Onnan nézte a szuszogó gyereket. Egy hónap múlva úgyis hazaviszi, ha talál mellé valakit.

Odahúzta a széket a kiságy mellé, fejét a rácsra hajtotta. Pista alig tud meglenni a gyerek nélkül, de ide be nem teszi a lábát. Két évvel ezelőtt Nusi néni őt is nagykéssel fogadta. „Nem vagy anyatípus – mondta Pista –, de azért én nagyon szeretlek… csak az a hely, te is tudod…” Pista a gyengébb, hiába.

31

Eszter nagyot nyújtózott. Tornáztatta az ujjait. „Ki fogom használni a telet, ha nem lesz módom visszavinni a gyereket. Ez a konyha, ezekkel az áporodott színekkel! Ez a mozdulatlan rettenet! Ha ezt megfesteném… Ha meg tudnám festeni, én, a »kisinas«!”

Kétszer-háromszor végigsétált a konyhán. Lenyomta a szoba kilincsét. „Ez a bolond valóban bezárta!”

„Már holnap elkezdem. Vagy holnapután. Nem szabad türelmetlenkedni… Semmi sincs elveszve.”

A csorba falitükör elé lépett. „Ártatlan babaarcom van, mintha nem lenne bennem semmi. Ez már lánykoromban is nagyon hatott, ez az ellentét. Persze, a szerelem… Kinő az ilyesmiből az ember…”

Óvatosan kinyomott egy mákszemnyi zsírdudort az orra tövében. „Szerelem… ezen már túl vagyok… olyan igazi úgy sincs. Ez a semmi, amiben most élek, átmeneti állapot. Hamarosan dolgozom megint. Még csak most kezdem el…”

Karcsika álmában fordult egyet, és a lába a rácsba akadt. Felsírt.

Eszter odafutott.

– Nincs baj, kicsikém, nincs baj. Itt vagyok. Itt van az anyuci, elintéz mindent, mindent…

Határozott mozdulatokkal rendet csinált az ágyban. Kiemelte a kicsit, és úgy lépett vissza a tükör elé. „Anya gyermekével…” Leeresztette a szempilláját, és szelíden mosolygott. Azután kifejezéstelenre lazította vonásait, tompította szeme fényét. „Madonna mit der Wikkenblüte, Kölnischer Meister, 1410-ből…”

Janika rányitotta az ajtót.

– El vagy ragadtatva?

– Te kis hülye! – mondta bosszúsan Eszter. Gyorsan visszatette a gyereket.

– Én kis hülye, te nagy hülye. Bemutatkoztunk.

Janika lehúzta a cipőjét. Hosszasan mozgatta zoknis lábujját. – Jól összefagytam. Lyukas a cipőtalpam, belemegy a köd.

– Nem muszáj az orrom alá dugni.

Janika a hokedlire telepedett. Fáradtan hátradőlt a semmibe.

– Kivagyok… – mondta monoton hangon.

– Naná, hogy kivagy! – kiáltotta Eszter. – Azt hitted, ingyen adják a pénzt?

– Ma már majdnem sikerült… Az utolsó percben lecsúszott a csepp. Nagy rumli volt. Azt hittem, szétverem az egészet. Egyelőre hordjam a formákat, minek nyúltam hozzá, ki engedett…

32

– Nem értelek, Jani, tényleg nem értelek. – Eszter anyás hangra váltott. Mégiscsak testvér, a fene egye meg. – Neked jó fejed van. Jelesre érettségiztél. Menj be a Házkezelőségre, kapsz hatórás munkát jövő őszig. Jövőre már biztosan felvesznek.

– Maximális pontom volt, mégse kellettem.

– Ugyan! Ne veszítsd el ilyen hamar az ambíciódat! Nézz meg engem! Engem nem tartott el anyád, mégis átkínlódtam egy évet. Teljesen egyedül, segítség nélkül.

– Tizenkilenc éves vagyok. Tizenkilenc, és még két szalmaszálat se tettem keresztbe. Hát mit csinálok én?

– Mit csinálsz? – csodálkozott Eszter. – Mit csinálnál? Amit a fiatalság. Felkészülsz és vársz. A lehetőségek előbb-utóbb eljönnek…

– Én pedig köpök a lehetőségekre! A lehetőség én vagyok – mondta Janika erőteljesen –, s ha nem akarok megdögleni, ezt meg kell értenem…

– Te mérnök szerettél volna lenni!

– Ha éppen tudni akarod, egy üvegvázát akarok csinálni. Egy üvegvázát, vékony talpon, tölcsérszerű szájjal…

– Tiszta gyógypedagógia. Értsd meg, hogy ügyetlen vagy… soha nem sikerül. Csak fecsérled az energiádat…

– Pedig megcsinálom, a szentségit… – horkantott a fiú.

– Miért nem mész a Gumigyárba? Ott is csinálhatsz kotonokat, az mégiscsak könnyebb munka.

– Lehet. Lehet, hogy átmegyek – mondta Janika higgadtan. Megpendítette Eszter pulóverjén a felső gombot. – De előbb csinálok egy vázát! Nem is olyan nehéz. A folyékony masszától a szilárdig. Kifújni a formát, és akkor neki a fogókkal. Én magam, egyedül, elejétől végig, ez benne a nagyszerű!

– Neked rögeszméd van! – ugrott fel idegesen Eszter. – Teljesen bediliztél. Még néhány év, és a Jenci sorsára jutsz. Nem tőlünk függ, a körülmények…

– A körülmények arra valók, hogy legyőzzük őket!… – kiáltotta a fiú.

– Mi az? Józsi bácsi téged is megagitált? – nevetett Eszter. – Próbáld legyőzni az én körülményeimet…

– Magad csináltad magadnak!

– Na és, ha csináltam? – csattant fel Eszter. – Majd lesz jobb is. Ki kell várni.

– Semmire sem kell várni! Már nagyon is késő! Aki vár, abból mindennap elrohad egy darab.

33

– Egy karcsú üvegváza, szériában, ahogy mások megálmodták helyetted. Szép illúzió.

– Még mindig többet ér, mint a te képed, amit nem festesz meg soha – mondta Janika kíméletlenül.

– Ehhez értesz – suttogta Eszter, és elbátortalanodott. – Nincsenek érzéseid. Ez az oka mindennek. Nem szeretsz te senkit.

– De nem is gyűlölök – válaszolta Janika.

– Akkor jó neked – sóhajtott Eszter. – A nagymama… Tudod, amikor ül, és elégedett arccal majszol, a két pofazacskója kidagad, azt kívánom, hogy valaki belépjen az ajtón, hosszú vesszőt tartson a kezében, és üssön rá… – Eszter ökölbe szorította a kezét. A szája kéjesen legörbült. – Hogy egyszer ordítson, hogy egyszer fájjon neki is valami…

– Ha kezedben lenne az élete, nem tennél vele semmit, az biztos. Mert szentimentális vagy, Eszterkém. A többi csak duma.

– Nem kell mindjárt gyilkosságra gondolni – mondta Eszter. – Az ember életét a hangulatok dobják ide-oda.

– Mint a vursliban, igaz? Kibéreltél egy kocsit, s hagyod, hogy összevissza csapkodjon. Még élvezed is!

– Arról nem tehetek, hogy megtanítottak gyűlölni! – kiáltott Eszter. – Én már ötéves koromban az apám vérét láttam a falon!

– Persze, mindig a körülmények. A körülmények téged felmentenek, de őket nem. Így gondolod?

– Hogyan? – kérdezte fásultan Eszter. Most már jöhetne a mama.

– Nekik is voltak „körülményeik”. Ükapák, ükanyák, mindenkinek volt valami oka, hogy tönkretegye a többit. Te se csinálsz mást, folytatod a láncot.

– Nem vagyok próféta! Nem vagyok szent!

– Szent! – nevetett Janika. Elégedetten fújta a füstöt. – Kinek kellenek a szentek? De valakinek meg kell szakítania a sort… Valakinek ki kell szállni a ringlispílből…

– Én jól érzem magam. Hagyjál békén – mondta szomorúan Eszter. – Bár gyorsabban forognék…

– S bár ülne melletted valaki, igaz? Együtt a pusztulásba!

– Ha nagyon szeretünk, igazán szeretünk, ha van valami óriási, tiszta dolog…

– Helyben vagyunk – bólintott Janika. Tett a tűzre két lapát szénport. A füst kicsapódott. Kicsit köhögtek mind a ketten. – Hagyd az ilyesmit: gyűlölet, szenvedély…

– Nekem erre szükségem van! E nélkül nem tudnék alkotni!

34

– Mert így tudsz, mi?

– Majd én…

Janika szelíden lefogta Eszter kezét.

– Te nem vagy veszélyes. Gyűlölsz, szeretsz, de nincs agyad…

– Hülye.

– De én gondolkodom! Ezért tőlem félni kell, öregem…

Eszter ránézett, félig dühöngve, félig szánakozva.

– Tőlem félni kell – folytatta Janika. Kezébe vette a gyerekágyból kilógó talpat. – Mert én szabad vagyok.

Eszter elnevette magát.

– Te huligán! Főzz inkább egy feketét!

– Feketét? Hol élsz te? – kérdezte békésen Janika. – Gyöngül a memóriád. Nálunk nincsenek izgatószerek. Elfelejtetted, hogy szegény mamának milyen rossz a szíve? – áhítatosan átfonta karját a hasán, s úgy mondta, Nusi néni pózában: – Mindennél fontosabb a nyugalom, a harmónia…

– Te disznó – Eszter magához húzta egy pillanatra Janika fejét, azután odébblökte. – Te infantilis huligán…

Iván Janira várt a kapuban. Megígérte, hogy beviszi az öreghez, az egyetemre. Apának hizlalja a háját, ha meglát egy-két külső arcot az óráján. Ilyenkor úgy érzi, hogy szellemi mannát terjeszt, eldugott zugok felé. Ma Lorcáról beszél.

„Bámul az a sápadt legény, megkínzott testére bámul, a hold, a holdvilág az, holtak udvarában táncol…” – suttogta, és lehunyta a szemét.

Jöhetne a fiú. Szörnyű a külvárosi téli este. Jó ez a szörnyűség.

Be kell szívni a rozsdaszagot, szenespinceszagot és hagyni, hogy szétáradjon mélyen.

– Szevasz! Régen vársz?

– Az ember álldogál, itt vagy ott, nem mindegy?

– Ne játszd meg magad – mondta Janika –, és ne zabolj! Ma nem mehetek veled.

– Miért? – kérdezte sértődötten Iván. – Milyen ügyeid vannak? – Megígértem odabenn valakinek, hogy visszamegyek helyette éjszakára.

– Miért ígérted meg, amikor mi megbeszéltük? – kérdezte Iván hidegen. Két ujjával szorosabbra nyomta szemüvegét az orrán.

35

– Csak. Éjszaka könnyebben megy. Nincs olyan rumli. Nyugodtabban nekilátok.

– Én tisztelem a rögeszméket – mondta Iván –, de itt rólam van szó. Nem szép tőled…

– Ne izélj … Nem tudok nyugton lenni másképp.

– És… semmit sem hoztál mára? – Iván csalódottan toporgott. – Semmi jót nem szedtél fel?

Janika összeráncolta a homlokát. Tagadóan intett.

Iván közel hajolt hozzá.

– Ezt hallgasd meg: megyek az utcán. Befordulok a sarkon. Egyenest belerohanok egy férfiba. Ráordítok: Mi az, nem tud vigyázni?! Vak? Erre megszólal, érted, megszólal halkan: Igen, kérem. Vak vagyok.

– Veled történt?

Iván mosolygott.

– Kosztolányi. De iszonyú, nem?

Janika felvonta a vállát.

– A vaknak jó napja volt. Ő került fölénybe.

– S tudod, hogy fejezte volna be Tolsztoj? Az ő vakja megemeli hullámos szélű kalapját, botját gyorsan a háta mögé dugja: Bocsánat, uram, nem figyeltem… s elsiet… Újabban nagyon száraz lett a szellemi mozgásod, öregem.

– Lehet. Képzeld, át akarnak tenni a húzógéphez, a síküveg részlegbe. Segédmunkásnak!

– Húzógép! Inkvizíciós képek társulnak hozzá. Majd meglátod, milyen érdekeseket szedsz össze. Nyisd ki jól a szemed, ne is törődj mással!

– A góré azt mondja, meg kell kötnöm az iparitanuló-szerződést.

– Ipari tanuló! Hát ez remek: te mint ipari tanuló! A helyzet! Nem érzed a helyzetet? – Iván összemorzsolta a két ujját, mintha selyemtapintású kelmét futtatna közöttük.

– Fütyülök most a helyzetre! Nem engednek a formázóba! „Két év után, ha kitanulom a szakmát! Szép lassan…” „Mi trógert keresünk, öcsém, anyagmozgatót, ha úgy tetszik”, ezt mondta a pofámba a személyzetis, „nézze meg a munkakönyvét, minek vettük fel, azután hőbörögjön”. Még a főnökömet is letolták, minek engedett a pipához.

– Minek? Hogy röhöghessenek rajtad, amikor hülyéskedsz – felelte Iván gúnyosan. – Jegyezd meg: könnyebben befogadott azelőtt az úri kaszinó, mint ma a munkásosztály. Aki odamegy közéjük csetleni-botlani, annak vége.

36

– Két évig akarnak szalajtani… még két év úgy, hogy az ember nem csinál semmit…

– Mindig csinálunk valamit. Ha mást nem, néhány vonást karcolunk az ócska kerítésekre… Az élet elhozza magát…

– Ilyenkor hasonlítasz a nővéremre. Az is addig várt, amíg ki nem készült. Átmenet a cseppfolyós és a légnemű között.

– Nem is csodálom – mondta hirtelen epésen Iván. – Ilyen szilárd kőzet mellett, mint te vagy!

Janika az órájára nézett.

– Ne haragudj… induljunk. Kísérj el. Ha kések, nem enged be a portás.

– Nem. – Iván zsebre vágta a kezét.

– Most mit hülyéskedsz? – kérdezte Janika.

– Már megszoktad, nem? Én vagyok a furcsa fiatalember.

– Jön a nővérem! Gyere már.

Iván kihúzta kezét a zsebéből.

– Ne pátyolgass engem. Ki-ki menjen, ahová való.

– Most úgy beszéltél, mint a vénasszonyok…

Janika ráköszönt Eszterre, hangosan.

– Kezit csókolom, kisasszonyka. Nem tart velem egy pohár italra?

Eszter összerezzent. Tréfálkozzanak a kis tyúkjaikkal. Félrefordította a fejét. Kis félkört írt le, kikerülte a két fiút.

Iván hirtelen eléje ugrott, s elvette tőle a tömött nejlonszatyrot.

Janika füttyentett.

– No, hála istennek! Sok szerencsét! – Sarkon fordult, és futólépésben eltávolodott.

– Köszönni nem szokás!? – kérdezte morcosan Eszter.

– Én már köszöntem. Csak nem hallotta Jani miatt – mondta csendesen Iván.

– Az ember a testvéreit nem válogathatja meg, de a barátait igen.

– Téved – válaszolta Iván. A szatyrot a karjára emelte, s a kikandikáló narancsokba temetkezett. – A barátok mellénk sodródnak. Mindent el kell fogadni, olyan nagy az ínség.

Eszter ösztönösen, mint a vadászkutya, rászaladt a nyomra: – Kár, hogy maga is megalkuszik. Akkor inkább egyedül. A morzsákból nem kérek.

Iván szemüvege ellenségesen megvillant:

– Magának férje van, nem? – kérdezte majdnem durván.

Eszter elvette tőle a csomagot.

37

– Én választottam – mondta hidegen, gőgösen megnyomva a szót. Iván megijedt. A nő elmegy, s ő itt marad, legyőzve, érdektelenül.

– Mikor jön ki? – kérdezte gyorsan. – Mikor végez? Megvárom…

– A gyerekhez jöttem… a gyerekemhez…

– Én is gyerek vagyok – selypítette Iván, és egy másodpercre megérintette Eszter kisujját.

– Azt látom… – mosolygott Eszter.

– Siessen. Itt megvárom. Akarok valamit magának…

– Hideg van. Lehet, hogy csak egy óra múlva jövök…

– Je ne suis plus, que les os… nekem már semmi sem árt…

„Csak tudnám, hogy mit mondtál” – gondolta Eszter.

– Hát ha van ideje… nagyon kedves…

Elgondolkozva csókolta meg a gyereket, többször egymás után a feje búbján.

– Narancsot hoztál? – kérdezte Nusi néni. – Mutasd! Milyenek? Vérbélű vajon? Megkóstolunk egy gerezdet…

– Egyet megehetsz – mondta Eszter. – Le se ülök. Éppen csak beszaladtam.

– Öt perce se vagy itt. Ezért kár idejönni.

– Mondom, hogy csak a narancsot hoztam. Dolgozó nő vagyok!

– Ide figyelj, te dolgozó nő! Holnapután mikulás. Befűtök a nagyszobába, gyere el. Emlékszel a diós piskótára? Csinálok egy tepsivel…

– Nem ígérem! Nem ígérek semmit! – hadarta Eszter.

– Ja – fogta meg a karját Nusi néni –, majdnem elfelejtettem. Szapper úr odabenn fekszik, nem hajlandó dolgozni menni már második napja. Felkel és visszaesik. Azt mondja, szédül.

– Hívj orvost… – válaszolta Eszter idegesen.

– Tudod, hogy nincs ágyhuzata. Volt neki, volt, rózsaszín damaszt, még ötvenben is, de szétmállott alatta. Orvost! Hogy kisüljön a szemem!

– Akkor ne hívj orvost, majd jobban lesz – legyintett Eszter –, de most már ne tarts fel, mert elkésem.

– Teát főzök neki, jó erős tisztítóteát… – hallotta Nusi néni hangját még a kapuban is – három kanál cukorral. Bolond vagyok, tudom…

„Tulajdonképpen szólnom kellett volna, hogy tizenötödikétől elvihetem a gyereket, van már ajánlkozó, megbízható személy. Igaz, hogy nem olcsó. S itt a kicsi olyan jól érzi magát… – gondolta Eszter, és egy másodpercig a kapukilincsen nyugtatta a kezét. – És ez a kis szamár vár engem. Milyen nagy szenzáció lehet neki. Kedvesek ezek a kamaszok. Nem szabad elkeseríteni.”

38

Kilépett. Magasra húzta mindkét szemöldökét, úgy állt egy darabig. A gyomra kissé megemelkedett.

Az utca üres volt. Bátortalanul elkiáltotta magát:

– Halló… ifjú ember…

Egy macska szaladt át előtte, egészen közel. Valamit a szájába kapott, és továbbfutott. A drótszálon lógó villanylámpát ütemesen lóbálta a szél.

– Nahát ez… nahát ez… – mondogatta Eszter, és nem jutott tovább.

„Lehet, hogy túl hamar jöttem – jutott az eszébe hirtelen –, igen, ez történhetett. Fázott, és elment meginni egy kávét. Visszajön, és nem talál itt… Végül is várhatok néhány percet… én vagyok a hibás…”

Elsétált a sarokig és onnan vissza. Égett a talpa a tűsarkú cipőben. Elzsibbadtak az ujjai.

„Tényleg csak azért, hogy ne mondja, ha már megígértem…”

A tizenötödik menetnél felütötte a fejét, megrázta a haját. „Gyerünk! Ki tehet róla? Legfeljebb azt hiszi, el akartam lógni.”

Gyorsan átment a túloldalra, körül se nézett többé. Csak minél előbb, ki a villamoshoz. Ostobaság.

A sarkon ütközött a fiúba. Az szép kényelmesen ballagott a Baross utca felől.

– Hogyan? Máris? Ennek örülök – lelkendezett, és Eszter keze felé nyúlt.

Eszter végignézett rajta. Látta Iván széles mosolyát, a biztonságot a szemében. Megrázkódott.

– A számításba hiba csúszott, fiatal barátom – mondta, és hatásosan hátralépett. – Valami nagy hiba. Jó éjszakát.

A fiú rémülten kitátotta a száját, azután becsukta.

Eszter ezzel a diadallal sietett el.

Pistát kívánta látni. Szomjazott Pista nyugodt, elégedett arcára.

Nincs semmi baj. Semmi sem történt.

– Nusikám, csak egy percre gyere be – intett titokzatosan Jenci. – Nézd meg, mit hozott neked a mikulás…

– Hozd ki! – mondta morcosan Nusi néni. – Engem te ne csalogass!

– Azt hiszed, becsaplak?

Nusi néni szuszogva kelt fel a tűz mellől. Szapper urat bezavarta az SZTK-ba, az esti rendelésre. Csináljanak vele valamit. A nagymamára egyszerűen rázárta az ajtót. Elég volt. Ma este már ne mászkáljon. A 39nagyszobában meleg van, még ki is takarított. Ha idevetődik az az ágrólszakadt Eszter, hadd érezze jól magát. Janika megint a bolondját járja abban a koszos üzemben. Átkozott az a nap, amikor oda betette a lábát. Mikulás este sincs itthon.

– Te is ellenem fordultál – sóhajtotta –, senkim sincs. Ez a hülye legalább törődik velem. Ajándék? Ugyan miből?

Jenci háta mögé dugott kézzel állt a szobája közepén. Hosszú, rózsaszín madzag lógott az oldalán.

– Mi ez? Mit találtál ki megint?

Jenci előrántotta a csomagot. Kiteregette az ágyon, végigsimított rajta.

– Ezt nézd meg, tündéri Nusikám. Tudod, mi ez? Egy míder! Szegény boldogult anyám báli fűzője. Én ezt most neked adom, te vagy rá egyedül méltó!

Nusi néni kíváncsian közelebb lépett. Megtapogatta a fűzőt. Alig használt. Valódi halcsontok tartják össze. Finom, ezüstszövésű vászon. Vajon hol rejtegette eddig ez a kelekótya?

– Nem jó ez nekem. Kövér vagyok hozzá – mondta lanyha tiltakozással.

– Kövér? – Jenci nagyot ugrott, egyszerre két lábbal. – Ideális alakod van. Júnói termet! Ha én mondom neked, elhiheted.

Nusi néni beletekerte magát a fűzőbe.

– Várj csak, majd én segítek. Szegény anyámat két szobalány öltöztette. Ő csak forgott a szoba közepén, magasra fésült hajjal. Hej, de szép asszony volt, de szép asszony!… – Jenci meghúzta a zsinórt, szorosra. Nusi néni felnyögött.

– Elég már, kimegy a szuflám!

– Van itt még hely! – kuncogott Jenci. Benyúlt a fűző és a hús közé. – Jó meleg helyecske van itt, belefér még más is!

– Már megint disznólkodsz? – kérdezte erőtlenül Nusi néni.

– Nusikám, ha én egyszer megcsókolhatnálak, ha én egyszer megcsiklandoználak… – suttogta Jenci, és a keze erőszakosan továbbnyomult. – Holnapután az ország legelső asszonya lehetsz…

„Egyedül hagytak, pedig mikulás este van” – gondolta Nusi néni. Egy bolonddal annyi, mint senkivel. Talán még jó cselekedet is. Annyit számít, mint egy kutya… Lehunyta a szemét. „A pofádra nem vagyok kíváncsi” – morogta.

Jenci vadul horkantott egyet.

Ekkor zörögtek az ablakon.

Nusi néni eltaszította Jencit. Nagy nehezen kievickélt a fűzőből. Valakit hazatört a nyavalya.

40

Eszter volt az, havas kucsmában. Iván állt a háta mögött.

Eszter zavartan köszönt és hátraintett:

– Janika barátja. A kapuban találkoztunk.

– Ismerem én, jobban, mint te – mondta Nusi néni. – Nem kell nekem bemutatni. Janika nincs itthon. Bár inkább magával mászkálna, maga mégis egy jobb fiú…

– Ezt a néninek hoztam… – mosolygott Iván, s kivillantotta fehér fogait. Egy üveg rumot nyomott Nusi néni kezébe. – Tessék egészséggel elfogyasztani. Én meg szívesen várnék itt egy kicsit Janira, ha meg tetszik tűrni…

– Persze – bólintott Nusi néni meglepetten. – Jöjjön csak be. Nekem egy kis dolgom van, takarítok a lakómnál. Sajnos, így hozta a sors… De itt a kisasszony lányom, majd csak elszórakoznak. Menjetek be a szobába – fordult Eszterhez. – Bent van a kicsi is. Később majd csinálok egy rumos teát.

Eszter ingerülten rázogatta a kabátjáról a havat. Nem válaszolt. Iván Nusi nénire nézett, kisfiúsan, szelíden.

– Tessék szólni Eszterkének, ne utáljon engem annyira. Amikor meglátott a kapuban, majdnem visszafordult.

– Nono – nevetett pajkosan Nusi néni –, ez már jelent valamit! Eszter, Eszter!

– Kímélj meg, jó!? – Eszter végigmérte az anyját.

– Azt hiszem, jobb, ha megyek. – Iván széles mozdulattal kalapot emelt, s kifelé hátrált. – A fehérek közt nincs helye európainak.

– Most hova megy? – kiáltotta idegesen Eszter. – Ki mondta, hogy menjen? A mama csak végezze a dolgát…

– Ej, ej, gyerekek! – Nusi néni bement Jencihez. Hallották, hogy belülről ráfordítja a kulcsot.

„Nincs itthon az a szerencsétlen – gondolta keserűen Eszter –, s most alaposan kikutatja. Mint egy ószeres.”

Iván előreszaladt, és kitárta a nagyszoba ajtaját:

– Parancsoljon!

Eszter körülnézett. Anyja a kis vaskályhát bekente ezüstporral, a tetején sült alma, és a sült alma illata mindenütt. Karcsika világoskék tipegőben piros zacskókkal játszik. Az ágyon tisztán felhúzott hatalmas párnák és a tolldunna, egymásra dobva. Az ebédlőkredenc üvegén átcsillannak a nefelejcsekkel díszített, halványsárga porceláncsészék.

Egész jó.

41

Kisgyermekkorában volt így minden mikulás este. A papa óriási csizmákat, sötétvörös sztaniolba burkolt csokoládéfigurákat hozott, és körbeállította őket a szobában. Janika akkoriban született.

Ostrom előtt, az első évben, ahogy ideköltöztek, kapott egy mesekönyvet. Fehér havon hatalmas szánkót húzott hat ló, és a szánkó tele volt mindenféle jóval.

Eszter sóhajtott.

– Üljön le, ha talál helyet ebben a rendetlenségben. – A sarokba szaladt, a régi könyvespolcához. Leszórta a lapokra szakadozott könyveket. Végre megtalálta a szánkósat. Kiemelte. Leült az ágyra, és a képre bámult.

Iván a gyerekhez lépett. Karjára vette. Kotorászott a zsebében, és egy szelet csokoládét adott a kicsi kezébe. Azután gyengéden megcsókolta a feje búbját. Nem tette le, a gyerekkel együtt ereszkedett Eszter mellé, két párna közé.

– Én szívesen eljövök ide, a gyerekhez, maga helyett is, ha nem ér rá. Parancsoljon velem – mondta kesernyésen, és újra megcsókolta a gyereket. Az belekapaszkodott a nyakkendőjébe.

– Ne adja oda neki – csóválta a fejét Eszter –, szájába veszi, és csupa nyál lesz. Maga egy kicsit bolondos.

– Mások is azt mondják. Az egészségesek, a józanok! Túl sokan vannak ellenem.

Iván az ágy szélére ült, kezét összekulcsolva lógatta a térde között.

„Olyan a bőre, mint az őszibarack – gondolta Eszter. – Talán még nem is borotválkozik. Pedig már húszéves, legalább.”

– Szereti a futballistákat? A deltás vállúakat, a barna bőrűeket? Szereti, igaz?

– Az izzadt lábúak!… – kiáltotta megvetéssel Eszter:

– A férje erős, tekintélyes ember. Magának van oltalmazója, van hova menekülnie… – folytatta csendesen Iván, s a keze tévetegen hintázott.

– Nincs! – robbant ki Eszter, és megrémült.

„Úristen, miért mondom ezt? – futott át az agyán. – Hiszen ez nem igaz. Pista olyan, mint egy kőszikla. Mindent Pistának köszönhetek, a boldogságot, a gyereket…”

42

– Nincs? Amikor három nappal ezelőtt otthagyott az utcán, akkor eldőlt, ki vagyok én. Eszébe jutott a férje! Az otépékölcsön meg a közös ágy… a közös ágy! Hogy is merészeltem?

– Nem, nem – tiltakozott Eszter, és megfogta a fiú állát. Belenézett a szemébe. Könnyes volt. Még sohasem látott férfit sírni. „Miattam sír – gondolta –, miattam sír.”

– Morzsákért koldulok. Maga semmit sem tud, Eszter, semmit… Ma idejöttem, lestem, mikor érkezik. Elfogadták a Lorca-fordításaimat. S én az utcasarkon állok, mint egy kóbor kutya… mint egy rühes eb!…

Eszter nem válaszolt. A régi mesekönyvet nézte, az ajándékkosárral. Bolyhos bélű narancsok. Baba, gyémántkoronával a fején. Színes dobozok, kék, lila, arany szalaggal átkötve. „Valamikor minden itt volt, ezen a képen – gondolta –, minden itt volt előttem.”

Iván eléállt. Zsebre dugta a kezét.

– Bocsásson meg. Be akartam jutni a tojásba… talán csak ennyi az egész.

Eszter felnézett.

– Kár, hogy csak ennyi – mondta, és olyan zúgást hallott a fülében, mint amikor kanyarós volt, tizenhat éves korában.

„Elmúlik. Pista otthon van, vár. Elmúlik. Egy dobozról leoldhatjuk a szalagot, azután visszakötjük.”

– Miért? – kérdezte konokul Iván. – Maga boldog, és nincs egyedül. Mondjon le erről a látványról, amit az én nyomorúságom nyújthat.

– Múltkor húsz perce vártam már a ködben. Csak öt percig maradtam anyámnál, úgy siettem vissza – mondta Eszter, és szédült. „Miket beszélek – gondolta –, hazugságot vagy az igazat?”

– Nem! – kiáltotta Iván. – Ne! Hazudsz, mert jó vagy. Hazudsz, hazudsz!

Eszter elé térdelt. Égett az arca.

Eszter tenyerébe emelte a fejét. Érezte, hogy süllyed, aztán megint emelkedik, mint a szülés pillanatában, amikor az arcára szorították az éteres kosarat.

– De igen. Igen, igen! Sajnos, igen! – ismételte egyre hangosabban.

A sült alma széjjelnyílt a kályhán. A levét sisteregve felitta a forró vaslap.

Iván hátradőlt.

– Most mi lesz? – kérdezte. – Most mi lesz velünk?

– Nem tudom… – Eszter szerette volna megcsókolni Iván duzzogó, húsos, sima száját.

De Iván felkelt a földről, leporolta a nadrágját, és elfordult. Kígyóbőr-noteszét beletette Eszter táskájába. Hosszasan csókolgatta a kicsi kezét az ágy rácsai közt, azután kiment a szobából.

43

Eszter ült és várt. Remegett a lába, nem akart utánamenni. Egyszer csak hallotta, hogy csapódik a konyhaajtó.

– Jaj – jajdult fel hangosan. – Ezt nem akarom… – Átvetette magát az ágyon. Mohón kikereste a naptárt a táskájából.

Sűrűn teleírva. December kettő: piros E betű. Verssorok.

........................................
fél lelkünk maradt csak, úgy összeforrtunk,
félhomály csak delelő napunk,
de bárhogy kínoz is a sorsunk:
már mi nem változhatunk…

„Te jó isten” – csak ezt suttogta, és nem gondolt hozzá semmit. A dobozokat látta a mesekönyvben. Kibontva mind-mind.

Nem vette észre, hogy a nagymama négyszer-ötször is lenyomta a csukott ajtó kilincsét. Nusi néni figyelt fel a vinnyogásra Jenci szobájában.

Megivott fél liter vizet a konyhacsapnál. Kopogott a nagyszoba ajtaján. Eszter még mindig az ágyon feküdt, hanyatt, és a mennyezet gipszrózsáját nézte.

– Elment a lovagod? Nem hallod, hogy ki akar jönni a nagymama?

– Ühüm – mondta Eszter, és mosolygott. Felemelte a bal kezét a levegőbe, azután visszaejtette a dunnára.

A nagymama hosszú flanelslafrokban vonult végig a szobán, sértődött, királynői arckifejezéssel.

Eszter felkászálódott. Ült még egy kicsit az ágy szélén, himbálta a lábát.

– Ha bárki keres, holnap megint eljövök… Vasárnap van, ráérek…

– És a férjed? Az arkangyal úr? Mit szól majd hozzá? – kérdezte Nusi néni gúnyosan.

– Lehet, hogy úgyis visszaviszem a gyereket, hamarosan… Mit csináljak? Legalább egy-két napra…

Nusi néni bólogatott.

– Mondtam én neked, hogy ez lesz a vége…

– Mi? – ugrott fel Eszter. – Mi lesz a vége, és egyáltalán miről beszélsz?

– Megmondtam neked, hogy hiába ugrálsz. Azt hiszed, nincs szemem? Holnapra iderendelted, igaz?

– Senkit se rendeltem ide – tiltakozott Eszter. – Nem tehetek róla, ha fut utánam.

44

– Hát mindenesetre többet ér, mint a te mulya Pistukád. Jani azt mondja, színkitűnő az egyetemen. Az apja valami professzor. Az anyja ötvenhatban disszidált egy táskakészítővel. Nekem a szeme tetszik. Ragyog, mint a smaragd!

– Azt hiszem, szerelmes belém. Vagy nem is tudom, mit gondoljak. Olyan gyorsan jött – ült vissza Eszter.

– Hja – bölcselkedett Nusi néni –, a szerelem mindig gyorsan jön. A jegyző fia, akivel Amerikába akartam szökni, egy éjszaka alatt szeretett belém…

– Az még semmi, ha meghallgatom…

– Persze hogy semmi!

– De Pista azért mégis más… – mondta hirtelen Eszter. – Én olyasmibe nem mennék bele. Csak egy kis romantika.

– Nyugtával dicsérd a napot, fiacskám. Mégis: mit mondjak a fiatalúrnak, ha „véletlenül” erre vetődik? Dobjam ki, vagy hívjam meg?

– Semmit. Miért mondanál bármit is? – kérdezte Eszter gőgösen. Felöltözött. Már a kesztyűjét húzta, amikor hozzátette: – Legfeljebb annyit mondhatsz neki, úgy mellékesen, hogy vasárnap három óra felé eljön a lányod. Talán…

Nusi néni nevetett.

– Itt leszel te jóval három előtt.

Eszter sírva fakadt.

– Egyáltalán nem jövök. S a gyereket is elviszem, most rögtön. Forduljatok fel, ti hiénák! – néhány kapkodó mozdulatot tett a kiságy felé.

– Mit hülyéskedsz? – mondta nyugodtan Nusi néni. – Bennem bízhatsz. Én az anyád vagyok, nem holmi idegen. Vér a véredből!

Eszter a kiságy lepedőjébe törölte a szemét.

– Értsd meg: értsd meg egyszer és mindenkorra, hogy hiába! Köztünk nem eshet olyasmi. Ez más…

Nusi néni vállat vont.

– Buta vagy. Szűzen mentél férjhez, és sok regényt olvastál. Mit tudod te, mi az élet… – sóhajtott.

– Nem is érdekel – mondta Eszter, és mosolyogni próbált. – És őt sem érdekli a ti életetek…

Az ajtó felé indult, onnan szólt vissza bátortalanul.

– És… Janinak ne beszélj. Nem szeretném, ha pletyka lenne belőle…

– Hej, édes, kicsi lányom… – sóhajtotta Nusi néni – hát ezt is megértem. Végre kirúgod azt a senkiházit, aki elcsalt tőlem… Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek…

45

Eszter megtapogatta a zsebében a noteszt. Beszéljen csak. Nem számít.

Otthon előkeresi a festéket. Ott kell lennie a fehérneműs szekrényben. Néhány vázlatot is odacsukott. „Mégiscsak folthatást, de az alakok kemény, éles kontúrral szinte kizuhanjanak a képből. Most már menni fog.”

„Pistának nem szabad megrövidülnie. Minden szín fontos, a szürke is.”

Kisurrant az ajtón.

„Jaj nem lehet szerelem nélkül élni…” – dúdolgatta, míg taposta a havat a megállóhoz. „Már mi nem változhatunk…”

Eszter vasárnap már fél háromkor a Tömő utcában járt. Megígérte Pistának, hogy egy napra hazahozza a gyereket. Pista örömében vett egy kiló banánt. Nagy áldozat a havi száz forint zsebpénzből. „Siess haza, kicsim – ezt mondta, amikor lekísérte a villamosmegállóig. – Siess haza a te árva kutyusodhoz!” – S nézett utána, lógó fülekkel, mint egy valódi, bánatos kutya.

A fiú ott lesz – ebben egészen biztos volt. Tegnap köszönés nélkül eltűnt, de most már izgatottan szaladgál a ház előtt.

„Vagy talán már be is ment? – csodálkozott, amikor a 36 elé ért, és senkit sem látott. – Tudnia kell, hogy jövök. Ha ezt nem tudja, akkor vége.”

Nézegette a havas grundot a házukkal szemben. Ritka szép, kora délutáni napfény sütött a hóra. Keményen fagyott. A gyerekek nem merészkedtek oda, mert éles kövek feküdtek a hó alatt.

Eszter sóhajtott.

„No, bent van, vagy nincs bent? Kiszámoljam a gombjaimon?… Igen.”

A konyhában sokkal sötétebb volt, mint odakünn. Az asztalon fehér abrosz, mellette Szapper úr és Józsi bácsi. Kártyáztak.

Éppen Józsi bácsi hívott adut.

– Piros, piros, háromszor is piros…

Nusi néni a tűznél szundikált. Horkantott egyet, ahogy le-leesett a feje.

– Szervusz, kislányom. Nagyon örülünk, hogy eljöttél… – mondta Szapper úr vidáman. Józsi bácsi legényesen szalutált, azután újra belemerült a lapba.

A gyerekágyat megint kicipelték. Minek teszik folyton a tűzhely mellé? Egyszer még meggyullad. Úgy látszik, ma nincs fűtés a szobában. Reménytelen.

Eszter megrázta Nusi nénit. Rákiáltott:

46

– Mit alszol? Te folyton csak alszol?

– Megjöttél? – hunyorgott Nusi néni. – Nem akarsz kártyázni? Kiskorodban nagyon szeretted az ultit. Mindig megverted a férfiakat.

– Hagyjál békén – mondta Eszter durván. Lelökte a kabátot Szapper úr mögé, a székre, s közben megtaszította. – Nem muszáj összenyomni! Mi van itt? – fordult megint az anyja felé. – Mi ez a békés családi idill?

– Az apádnak magas a vérnyomása! Nem ihat egy kortyot sem, megmondta neki az orvos. Ha iszik: kampec.

– Csakhogy én nem iszom többet, anyukám. Undorodom még a szagától is – mondta ünnepélyesen Szapper úr, és maga elé terítette a legyező alakú kártyacsomót. – Eddig is csak azért kóstoltam meg egy-egy pohárkával, ha nagyon erőltették, mert úgy jobban ment a munka…

– Jobban ám – bólintott Nusi néni –, azért tojtad össze magadat.

Szapper úr kopasz fejebúbja kipirosodott.

– Te jössz, Józsikám.

– Csakhogy most már nem babra megy a játék – Folytatta Nusi néni. – Se dohány, se szesz. Máskülönben megüti a guta. Teszek egy utolsó kísérletet. Mert én meg tudok bocsátani – feljebb emelte a hangját –, engem kenyérre lehet kenni, ha valaki megfogadja, amit mondok…

Józsi bácsi az asztalra csapott.

– Te Nusi, ne karattyolj már! Hallgass, ha a férfiak kártyáznak!

Szapper úr félszegen a szájára tette az ujját, de Józsi bácsi leintette.

– Legalább akkor maradj csendben, ha én itt vagyok!

– Ki mondta, hogy legyél itt? – kérdezte Nusi néni, és felemelkedett. – Te fogsz nekem dirigálni? Dirigálj a feleségednek, a Mancika elvtársnőnek dirigálj!

Józsi bácsi összeszedte a lapokat. Újra kevert, osztott.

– Ne figyelj rá, Gyula. Urizálni meg murizálni, ez az összes tudománya. Te vagy a hívó.

– Bagóra ne gyújtsatok… Aki fújni akar, álljon ki az ajtó elé… – mondta Nusi néni fenyegetően. – Nem bírja a szívem a füstöt…

– Te Nusi! Miért nem lehet téged megokosítani? – kérdezte Józsi bácsi, és hátradőlt a széken. – Az egészet csak bebeszéled magadnak. Olyan egészséges vagy, mint a makk.

– Légy nyugodt: ha nem lennék beteg, nekem is lenne annyi eszem, mint a te Mancidnak. Nem rohadnék itthon vasárnap délután.

– Mit akartok ti mindig Mancitól? – Józsi bácsi összecsapta, majd megint kisimította a lapjait. – Gyula, hívjál már! Vegyétek le a szátokat róla!

47

– Te… szerencsétlen! – Nusi néni fensőbbségesen elnézett Józsi bácsi feje felett. – Ez is a kommunizmushoz tartozik? A szabad szerelem? Azzal, akivel akar?

– Manci túlórázik! – ordította Józsi bácsi.

– Jó, jó, tudom – legyintett Nusi néni. – Ha te hülye vagy, azért más nem hülye…

– Manci már tizenkét éves korában maga kereste a kenyerét – kiabált tovább Józsi bácsi. Közben Szapper úr kijátszott egy lapot, belekukucskált Józsi kártyájába, és gyorsan kicserélte. Ezen a játszmán – kontra ultival – két forintot nyerhet.

– Úgy? Már akkor is ebből élt?

– Elég! – Józsi bácsi hirtelen felugrott. Elkapta és megrázta Nusi nénit, csak úgy lötyögött a feje előre-hátra. – Térj az eszedre, mert megtanítalak, amúgy proli módra!…

Nusi néni sikított Szapper úr felé:

– Te gyáva disznó! Te csak ülsz, és hagyod ezt? Nem hallod, gyáva disznó?

Szapper úr nagyot lélegzett. Összeszedte minden erejét. Fuccs a partinak.

– Ne bántsák a feleségemet! – ordította. – Ne bántsák a feleségemet, mert vér fog folyni…

– De úgy kell nekem… – Józsi bácsi összesöpörte és zsebre vágta a kártyát. – Kutyából nem lesz szalonna. Akkor tört volna ki a lábam, amikor idejöttem a falumból…

– Még visszamehetsz!… – süvítette Nusi néni. – Karácsonyra visszaérsz. Ott fogsz lógni a karácsonyfán, díszgyertya helyett…

– Engem ott sokan szeretnek! Tudják, mit tettem értük… – dadogta Józsi bácsi.

– Tudják ám! Az a baj, hogy tudják. Akkor is mondtam neked, hagyd a földjüket békén, de nem hallgattál rám. Közönséges rablás, ez volt a te mesterséged!

Eszter a gyerekágynak támaszkodott. Várta a pillanatot, hogy kisurranhasson. Ez lett a szép vasárnap délután.

– Eszter – fordult hozzá Józsi bácsi kapkodva. – Te tanult lány vagy. Magyarázd meg anyádnak, mi az a termelőszövetkezet…

– Mi közöm nekem hozzátok? Minek is jöttem ide… – Eszter a karjára kapta a kabátot, ment kifelé.

– Minek? Megmondjam? – nyújtotta a hangját Nusi néni. – A palidért. A palidért, édes fiam…

48

Eszter kiesett az ajtón. Kabátját a mellére szorította. Most megy le ez a rohadt nap. Ez a rohadt, kerek nap, a rohadt, világos égen. Nyomorultak!

Ömlött a könny a szeméből.

– No – mondta Iván, és előlépett a hordók mögül. – Vedd fel a kabátodat. Beteg leszel.

Eszter tovább sírt, most már hangosan, Iván mellére dőlve. A fiú kigombolta télikabátját, magához préselte Esztert, ezután ismét összegombolta a kabátot Eszter hátán. Belefértek mind a ketten.

– Sírjál.

Arcától a fiú inge csupa nedvesség lett, de nem tudta abbahagyni. Mélyen beszívta a testéből áradó kesernyés, tiszta illatot.

– Ne beszélj. Ne szólj semmit – mondta lágyan Iván –, szeretlek.

– Miért ilyen vacak minden, miért? – Eszter kicsit kiszabadította nyakát a kabátból. – Hogy lehet ezt kibírni?

Iván mosolygott.

– Kisfiú koromban olvastam valahol, hogy mindenki kap egy kulcsot, amikor megszületik. Már ekkor tudtam, hogy én azt a kulcsot elvesztettem…

– Én is! – kiáltott elragadtatottan Eszter. – Én is!

– Nyolc évvel ezelőtt az anyám, november 24-én este, kikérdezett a német szavakból. Feladta az erős igék feltételes jelenjét. Megszidott, hogy nem mostam fogat. Másnap már Ausztriában volt, a barátjával.

– Szegénykém – Eszter még szipogott egy kicsit. – Szegény kis árvám…

– A papa azt mondta – nevetett orrhangon Iván –, hogy mindent meg lehet érteni. A csalást, a szökést, mindent. Elvégre kultúremberek vagyunk. Csak azt nem lehet megérteni, hogy egy ilyen szuperintelligens lény, mint anya volt, kisiparossal adja össze magát. Ez fájt neki.

– Mindent hallottál az előbb? – kérdezte Eszter. – Szégyellem, hogy ezek hoztak világra.

– A többi sem különb – mondta csendesen Iván.

– Az nem lehet…

– Azt hittem, te is közéjük tartozol. Még tegnap is azt hittem. Az éjjel berúgtam. Megittam két deci rumot nyomoromban.

– Engedj el. Meglátnak.

– Kérlek. – Iván kifejtette Esztert a köpenyéből. Udvariasan feladta a rózsatőre terített kabátot. – Hogy is kívánhatnék ilyet tőled? A jó hírnév! …

49

– Tudod, hogy nem ezért – tiltakozott Eszter. Engesztelésül tenyerébe szorította Iván kezét.

– Úgy gyűlölöm őket! Nem bírom el, ha ebbe is beleköpik a nyálukat. Sokszor félek magamtól, olyan vad a gyűlöletem… Hallottad őket. Janikát is ismered, tőle is hallhattál eleget. Szégyellem ezt a házat… Én nem tartozom ide. Más vagyok, egészen…

Iván magához húzta. Csupa lendület, ragyogás volt.

– Majd én megtanítalak. Te nem vagy ellenség… Hallgass rám. Ne gyűlölj. Ide figyelj. Látok egy kocsmai verekedést. Két részeg üt egy asszonyt. A tömeg áll, és biztatja őket. Mit csinálok én, amíg jön a rendőr? – Iván hatáskeltően elhallgatott, és Eszterre nézett. – Gyönyörködöm. Mint az orvos, amikor feltár egy ritka rákos szövődményt. Talán egy kicsit beleborzongok, de akkor is nagyobb az örömem a felháborodásomnál. Örülök, hogy megint tanultam valamit, amit a markomba szoríthatok, amit felhasználhatok… érted? A franciák fedezték fel a mocsok gyönyörűségét… Fleurs du Mal… E nélkül nincs alkotás. – Iván leült a hóval borított kőrakásra a kihalt grupp közepén. Maga mellé húzta Esztert. – Persze, most undorodsz, igaz? Miket beszél egy szépasszonynak ez a fiatalember?

– Nem vagyok szépasszony… majd egyszer elmondom neked, megmutatom, ki vagyok… – mondta csüggedten Eszter.

– Nincs másképp menekülés – folytatta Iván.

Eszter keskeny csíkon át szemlélte a fehéren szikrázó havat.

– Nincs másképp menekülés! És ha kigyönyörködted magad a szörnyűségben, csak rajtad múlik a változtatás…

– Nem lehet mindenki öngyilkos.

– Öngyilkos! – kiáltott fel Iván sziszegve. – A halál az egyetlen, amit tisztelni kell. De próbáld meg másképp! Teremts magadnak. Mindenki isten lehet, szabadon. Nyáron küldök neked száz szál tulipánt, kifordított, lehajló szirmokkal. Szeretni fogod. Mert engem is szeretsz, ha bolond is vagyok egy kicsit, ugye? – hangja elvékonyodott. Fejét Eszter arcához dörzsölte.

Eszter ismét érezte a kesernyés illatot.

Odatolta a száját a fiú orra alá, de az nem csókolta meg.

– Meg a férjedet is szereted, akit választottál.

– A férjem nagyon rendes ember – mondta szomorúan Eszter –, de nem az. Nem az, aki te.

– Esküdj – fordult szembe Iván. Kegyetlenül megroppantotta Eszter csuklóját. – Akkor esküdj, mert nem látsz többé.

50

– Esküszöm! – mondta gondolkodás nélkül Eszter. Nagyon megijedt. – De mire?

– Tudod te jól… Esküdj, hogy vele soha…

Eszter megrezzent. Ez lehetetlen. Erről nem volt szó.

– A gyereked életére esküdj… – tette hozzá Iván határozottan. – Esküdj vagy menj. Ha most mész, talán még kigyógyulok.

– Esküszöm – ismételte Eszter lassan.

Látta Pistát a gáztűzhely előtt, nejlonkötényben. Gyümölcspürét csinál almából a gyereknek.

– Most megcsókollak – mondta Iván –, ha sikerül. Még sohasem csókoltam meg senkit, akit szerettem…

Eszter ajka már félig szétnyílt, amikor Iván odasúgta szomorúan: – És nem leszel a szeretőm, ne félj…

Ezen a vasárnapon Jani késő estig az üzemi klubban pingpongozott. Először volt ütő a kezében. Négykor mindenki elpárolgott mellőle. Unták a próbálgatást meg a sok labdaszedést. „Az ilyesmit nem most tanulja a rendes ember… – morogta Frici bácsi, a kultúros – mi a fenét csináltál te, öcskös, húszéves korodig?”

A srácok felkapaszkodtak a bordásfalra. Csináltak néhány tetszetős homorítást. Janika meg ütögette a labdát, csuklógyakorlatokkal. A bolgár Deján egy darabig pislogott, azután megszánta. Kezelésbe vette.

Deján nemrég került a hutához. Sokat segíthet, ha akar. A legjobb szakmunkás.

Kilenckor a portás kitessékelte őket. Deján megveregette Janika vállát: „Ne lógasd az orrodat. A kitartás, az számít mindenben. Ti magyarok, mondjátok erre: virtus. Hipp-hopp, csak azért is. Holnap magamhoz veszlek. Két év, három év, mire jó az? Negyvenötben kezünkbe nyomták a papírt: te jobbra mégy, te meg balra, s csináld, ami jön. Nem sokat vacakoltunk. Három hét múlva odaállsz az öreg mellé, és azt mondod: köpök a bizonyítványra, ide süssenek…”

Otthon Józsi bácsi feltűrt gallérral, hajadonfővel az udvaron topogott. Cigarettázott.

– Megfázik, Józsi bácsi. A maga korában… – szólt rá Janika.

– Én nem akarok száz évig élni – vonta meg a vállát Józsi bácsi. – Mások terhére, minek?

– Manci néni? Alszik?

51

Józsi bácsi nem válaszolt. Mélyet szívott a cigarettán.

Janika továbbment.

– Nem jössz be? Gyere!

– Én nem tudok kártyázni, tudja azt Józsi bácsi… – mondta kedvetlenül Janika.

– Pedig inkább kártyázhatnál, mint hogy huligánkodj…

– Józsi bácsi szerint én huligán vagyok? – érdeklődött a fiú.

– Látom, hogy bánsz az anyáddal…

– Mindenkivel érdeme szerint… Ez marxizmus, Józsi bácsi, gyakorlati marxizmus. Maga is beolvas nekik… Józsi bácsi is mondta, hogy a mama meg a papa együttvéve nem ér egy tollpelyhet…

– Én akármit mondok, tehetem. De neked az anyád, te taknyos.

– Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű légy a földön! A vér szava! Tiszteld apádat és anyádat, akármilyen nyikhaj: ott vannak a becsületes idegenek, azokba töröld a lábad, azokra tiporj!…

– Kár, hogy nem a Horthy-rendszerben születtél – mondta csendesen Józsi bácsi. – Forradalmár lehettél volna… Ne hidd, hogy én hülye vagyok, fiam. Gyere na… – bement a kis, betonos helyiségbe, felkattintotta az éjjelilámpát.

Janika kelletlenül követte.

Manci néni a mosókonyha falát modern mintás, lemosható csomagolópapírral borította be. Exporttípusú Pacsirta-rádió, egy Hangulat-heverő, tolóajtós szekrény, három kagylószék. Az ember nem is hinné. S közben minden csupa nedvesség, penész.

– Ide ülj, a díványra! Már én csak így nevezem… – Janika körülnézett. A szekrény tetején könyvek. Elfújta a szél. A gyilkos közbeszól. Csendes Don. Petőfi díszben. Középen fehér porcelánszobor, talapzattal. Mi a csuda? Sztálin?

Józsi bácsi előhúzott egy demizsont a heverő alól. Beleszagolt. Töltött két vizespohárba. „Hol mosakodnak, hol esznek ezek?” – tűnődött Janika.

– Persze, te még nem is láttad az új bútort. Manci néni vette tavaly, az újítási pénzből. Nyolcan voltak testvérek, mind egy ágyban aludtak.

Janika csak a nyelve hegyét nyújtotta a pálinkába. Megborzongott. Dugóízű.

– Nem ízlik? – kérdezte Józsi bácsi. – Hiába, te már úri gyerek vagy.

– Dehogynem ízlik. Nagyon jó – Janika befogta az orrát, és lehajtotta a pohár tartalmát. Mi történhet? Legfeljebb kóvályog a feje.

– Rendes gyerek lett volna belőled… – bólogatott Józsi bácsi.

– Ne tessék feladni a reményt – nevetett Janika –, talán még nem késő!

52

– Majd benő neked is a fejed lágya… a magad kárán… szegény anyád is megbánja egyszer. Odavan érted… Csak az a rossz természete…

– És a nagymamának is rossz a természete, meg a papának is, meg a bolond Jencinek is, meg Eszter őnagyságának is… de majd leküzdik hibáikat, és besétálnak a kommunizmusba…

– A kommunizmusba! – legyintett Józsi bácsi. – Oda nem lehet csak úgy besétálni. Mire kommunizmus lesz, mi már régen porladunk. Te talán nem. Te talán megéred…

– Én se, Józsi bácsi, én se. Nem tisztelem a szüleimet, s így nem leszek hosszú életű… – Janika még egy kupicával töltött magának.

– Legalább mutasd, hogy szereted… Ne légy hozzá olyan kegyetlen.

– Én? – kérdezte Janika. – Hallgassa meg egyszer, mit csinál Eszter, ha idejön!

– Eszter sokat tűrt. Éppen temiattad. Ne mondd, hogy nem tudod. Kis majom voltál, a Nusi meg mindent beléd tömött. Emlékszem, amikor elhozott benneteket Szőcére nyaralni. Neked selyemből volt fiú létedre a bugyogód, de Eszterrel egy zsebkendőt se adott.

– Tehetek én róla? – kérdezte Janika. Tenyere élével megütögette az asztal lapját. – Én sohasem kértem. Ha így volt, annál rosszabb.

– Szóval te azt akarod mondani – kérdezte Józsi bácsi megrökönyödve, mint aki még ilyet sose hallott –, azt akarod mondani, hogy egyáltalán nem szereted az anyádat?

– Nem pontos a fogalmazás, Józsi bácsi – mondta Janika. Megforgatta a poharat egyszer-kétszer a síkos asztallapon. – Egészen pontosan: nem érzek iránta semmit. Semmit!… – széttárta a kezét, tanácstalanul.

Józsi bácsi összeráncolta a homlokát:

– Inkább veszekednél vele néha… Jobb lenne. Azért nagyon szomorú ez. Nagyon, nagyon szomorú… – elérzékenyülten pislogott.

– Józsi bácsi szereti az anyját? Mondja meg nekem őszintén. Szereti? – Janika az asztalra dőlt. Kancsalítva a pohárba nézett. „Még egy ilyen poharat se tudok megcsinálni – gondolta –, pedig csak ez a lényeg.”

– Én vagyok az egyetlen, aki kezet csókol neki… – mondta Józsi bácsi büszkén. – Pedig de sokat szidott az elveim miatt… Amikor 39-ben lefüleltek három hónapra, nem akart utána beengedni a lakásba, egy börtöntölteléket!…

– De azért Józsi bácsi szereti, igaz? – kérdezte gúnyosan Janika.

– Egy anyát kell szeretni, nem érted? Mégiscsak felnevelt két gyereket egyedül! De hát mit tudod te ezt? Nektek ez már csak mese, mese, mátka…

53

– Én ezt a szót nem ismerem, hogy kötelező – mondta Janika. – Nekem az kell, amit akarok! Én nem fogom elfecsérelni az életemet üres dumával!

– Én nem dumáltam! – ugrott fel Józsi bácsi. – Te még a világon se voltál, én már szervezett munkás voltam! Nemegyszer félholtra vertek!… Janikával már forgott a szoba. A hangokat hol tompítva, hol felerősítve hallotta, mint a hullámfürdőben.

– Én tudom, mit akarok. Olyan mintát dolgozok ki, hogy aki ránéz, elsárgul. Tíz órát dolgozom egyfolytában! Ez a lényeg.

Józsi kivette kezéből a demizsont, és visszatette az asztal alá.

– Ez dicséretes… – mondta békítően –, csak nehogy valami bajt csinálj… De hogy miért van ez az egész, az már téged nem érdekel… Az egyén fáradozása azért, hogy a társadalom… – Józsi bácsi arca kipirult. Talán most itt a kedvező pillanat.

Janika közbevágott. – Ej, ej, Józsi bácsi, nem jön ez a Manci néni, igaz? Elnyelte a társadalmi lét?

Az ajtó felé botorkált. Onnan mutatott vissza a szekrény tetejére:

– S azt a Sztálin-szobrot tessék levenni onnan. Már az sem… divat! Józsi bácsi frissen odaugrott. Leemelte a szobrot. Mutatta a vésést: „Kovács József elvtársnak, a párt hű harcosának, örök emlékezetül. 1949. ápr. 4.”

– Ez nekem emlék. Akkor kaptam, amikor egyhangúlag engem választott tanácstitkárnak a falu. Én a légynek se ártottam, akkor se. Nincs szívem kidobni… – forgatta a kezében. Végül nem tette vissza a szekrény tetejére. A rádió mögé dugta.

– Helyes – bólintott bambán Janika –, helyes a bőgés, oroszlán…

– No most már eredj, fiam – mondta sértődötten Józsi bácsi –, én nem vagyok oroszlán, és nem szoktam bőgni… miért nem mondtad, hogy nem bírod az italt?

Janika elkapta Józsi bácsi jobbját, és megrázta.

– Harcos üdvözletem… Tessék csak elolvasni A gyilkos közbeszólt!… Nagyon jó könyv, drága Józsi bácsi, nagyon jó…

Józsi bácsi kituszkolta. Nusi ordítani fog.

Néhány perc múlva már hallotta is: „Az anyád úristenit, mit csináltak veled?!… Egyetlen csillagom, ne büntess te is engem…”

Öt perc múlva tíz. Nusi mindjárt bezárja a kaput. Manci akkor dörömbölhet. Újabb veszekedés.

Józsi bácsi sóhajtott. A szőcei házára gondolt. Két éve, a késő esti vonattal látogatott oda, hogy ne lássa senki. Két rozsdás lakat van az ajtón. 54A kút leszögezve. A kapun vastag keresztpánt. A kert csupa gyom. A faházikó – a motorbicikli helye – összedőlt, a kőháznak még semmi baja. A korhadt faasztal kint maradt az eresz alatt. Ezt az asztalt verte a félszemű Sípos, amikor tanúságba hívta Józsi bácsit a nyilas Petróc ellen, az igazoltatáskor. „De a szentségit, nyilas volt, vagy nem volt nyilas? Hencegett vele! Gyere oda, és nyisd ki a szád, mert máskülönben leigazolják… Szarok rá, hogy hat gyereke van. Ő is szart az enyémekre…” – s verte az asztalt az eresz alatt, amíg Józsi bácsi fel nem vette a sapkáját.

A szőcei ház jó ház. Egy szoba az is, de masszív, száraz. Most üres, nem megy be a kutya se. Csak az almát lopják, azt a pár darabot, ami még a hernyóktól megterem. Legalábbis ezt mondja a Sípos Péter, az öreg Sípos fia.

Talán még a benzineskanna is ott áll a szederfa alatt. Onnan kapta fel a kisebbik Petróc azon a napon. Vagy harmincan lehettek. Már a gyufa is elöl volt, amikor valaki elröhögte magát: „Nézzétek a nagy embert… Mint az ázott ürge… Nézzétek, hogy remeg a lábikrája…” „Kár rád a gyufa… szaladj csak. Le ne késd a dísztemetést…”

És Józsi bácsi szaladt. A benzin később elpárolgott. Pesten eladta a motort. A benzinszag miatt.

Az elvtársak nagyon rendesek voltak. Az elvtársak ma is nagyon rendesek. Megértették, hogy oda nem mehet vissza.

Az egész falu kint állt a házak előtt, és néztek utána. Az orosz tankok szedték fel az országúton.

Manci nem fél. Manci csupa egészség. Negyvennyolcban jött a faluba, a nagyanyjához, és ott ragadt. Odaállt Józsi elé, és ordítozott: „Az istenfáját magának, ne itt meressze a fenekét, jöjjön ki, és nézzen körül…” Az elvtársak méltatlankodtak. Miből lesz a cserebogár! De Józsi szót fogadott.

Két év múlva esküdtek. Manci nehezen viselte a falut. Most biztosan boldogabb. Akármit is beszélnek, most biztosan boldogabb.

S még csak negyvenéves. A szakma kiváló dolgozója. Szocialista brigádot vezet. Későn jár haza? Oka van rá. S ha leül valakivel egy kávét meginni, az semmi. Manci nem hazudik.

Jenci ablaka még halványan világított. Mit csinálhat szegény bolond?

Józsi bácsi odasompolygott az ablak alá. Motyogást hallott, sóhajtást. „A kommunizmusban lesznek vajon őrültek? Vagy véget vetünk ennek is? Ki tudja?”

Nusi elfelejtette bezárni a kaput.

Manci dúdolva fordult be a házba. Kalapját a kezében hozta.

55

– Mit kódorogsz itt kint a hidegben? Kész tüdőgyulladás – betuszkolta Józsit a szobába. – Br, de hűvös van. Miért kapcsoltad ki a melegítőt? Egyszer még megbetegszel nekem, te rossz ember!

– Csalánba nem üt a mennykő! – hunyorgott Józsi bácsi.

– Na, csak ne bízd el magadat! Vacsoráztál?

– Nem. Nem találtam semmit…

– Nem? – csodálkozott Manci. A kabátját gondosan fogasra akasztotta, és besüllyesztette a szekrénybe. – Megírtam a cédulán, mit egyél…

– Nem találtam semmiféle cédulát – mondta Józsi bácsi. Felcsillant a szeme. – Hát írtál?

Manci megsimogatta Józsi bácsi haját.

– Persze hogy írtam. Tudod, hogy nem megyek el szó nélkül… Ne légy már gyerek… Itt lesz a papiros valahol, keressük csak! – Frissen letérdelt, és a rekamié alá nézett. Szűk szoknyája megfeszült, két gerezdben. A harisnyatartó nikkelezett csatja villant sötét csipkeharisnyája felett.

Józsi bácsi igyekezett melléereszkedni, de erősen a térdébe nyilallt.

Manci már fel is ugrott!

– Itt nincs. Nem értem.

Józsi bácsi arcát megcsapta a púderszag. Manci a táskáját nyitogatta, kotorászott benne duzzogó arccal. Bűnbánóan felkiáltott:

– Ó, hát nem elvittem! Itt van! Édes öregem, ne haragudj, de a nagy rohanásban…

Józsi bácsi felnevetett.

– A Klári hívott meg, a Klári, akiről már beszéltem. – Összegyűrte a papírt, és elégette a hősugárzónál. – Kis lelki masszázs! Mit csináljak, ha mind rám szállnak?

– Az a jó – mondta elégedetten Józsi bácsi. – Inkább hozzánk, mint a paphoz. Te tudod, mi a helyes…

– Hát persze…, nem is azért. De egy kicsit fáradt vagyok már…

– Mostanában túl sokat dolgozol. Ismered az elveimet, de mégis azt hiszem, túlhajtod magad. Jobban kéne vigyáznod az egészségedre…

– Ugyan, Józsikám – mosolygott Manci. – Te beszélsz? Nem vagy már mai gyerek, s ez a sok fárasztó szolgálat! Meglátod, egyszer még hordágyon hoznak haza.

– Hordágyon? Miért? – Józsi bácsi felállt, kigombolta, majd újra begombolta a zakóját. – Öregember nem vénember…

56

– Öreg! Nem vagy te öreg – mondta Manci. – De pihenésre mindenkinek szüksége van. Párizsit eszünk, vajas kenyérrel, savanyú paprikával. A rezsón főzök egy teát. Jó lesz?

Józsi bácsi nem szerette a savanyú paprikát. Égette a gyomrát. Manci viszont mindent borssal és egyéb fűszerekkel ízesített. Nő létére úgy ette a hagymát, mint a kapások. Miért szegné kedvét, ha már egyszer megvette?

– Nekem mindegy. Minél egyszerűbb, annál jobb. Ne bajlódj még itthon is.

– Isteni erős! – szívta be az alsó ajkát Manci. – De ha nem bírod, csak szóljál. Van még egy kis tej, adhatok tejbegrízt is.

Természetesen, készségesen ajánlotta, Józsi bácsi mégis megsértődött.

– Nem vagyok csecsemő…

– Csak azért gondoltam, mert múltkor görcseid voltak…

– Tálalj csak mindent úgy, ahogy magadnak! A kosztból nem fogunk gondot csinálni…

Manci sóhajtott.

– Egyél, öregem. Már forr a tea. Javíthatatlan vagy.

Józsi bácsi beleharapott a savanyú paprikába. Köhögnie kellett, egy mag a légcsőbe szaladt.

– Kuc, kuc – Manci a szájához tartotta a csészét. – Igyál egy kortyot…

– Mellényeltem… megesik… képzeld, Sárközi elvtárs azt mondta, hogy olyan a szervezetem, mint az acél…

– Ki is az a Sárközi? – tűnődött Manci. Nagyokat harapott a vajas kenyérből, minden foga nyoma ott ragadt a karéjon. A paprika húsa hersegett a szájában.

– A kerületi parancsnok. Kemény legény.

– Mit gondolsz? – kérdezte Manci, és még egy csésze teát töltött magának. – Mit gondolsz, Szőcén van munkásőrség?

– Nem értelek – Józsi bácsi leszedte a kenyérről a héjat. Hátul a bölcsességfoga megsajdult. A műfogakat már öt éve hordta a szájában, de evésnél még mindig szenvedett. – Miért kérdezed?

– Csak. Az jutott eszembe, hogy ott te lennél a főparancsnok.

– Szőcén? Azok között? – Józsi bácsi eltolta a tányért. – Te viccelsz?

Manci rápillantott. Összeszedte a maradékot. Kivitte az ajtó elé, a műanyag vödörbe.

– Ne beszéljünk róla. Itt is megvagyunk…

57

– Itt is? – Józsi bácsi csodálkozva topogott ide-oda. – Mancikám, téged azelőtt nem érdekelt a pénz, lakás meg az ilyen polgári nyavalyák… az ember dolgozzon, hajtson annyi hasznot, amennyit tud…

– Józsikám, ne vitatkozzunk. Tűrni kell, nem tehetünk mást. Te nem változhatsz meg…

– Miért kellene nekem megváltoznom? Ha én végignézek az életemen…

– Józsikám, az istenért. Nem akarlak bántani. Ha valaki, hát én aztán tudom, ki vagy. S ha neked ez tényleg jobb… ha ennél nincs számodra jobb valóban… – Manci körülsimogatta Józsi bácsi arcát.

– Miért? Hát nem dolgozom eleget? Pihenhetnék, vagy elmehetnék fusizni valahova. Én valóban megtaláltam itt is… – Józsi bácsi elakadt. Eszébe jutott az a hét, ötvenben, amikor három napig nem aludt. Ötször indult haza, de a tanácsháza kapujából mindig visszahívták. Az öreg Kapros Dani hozott neki ebédet bugyorban. „Egyél csak, Józsi fiam, megszolgálod még…”

– Különben is lebontják. Már az újság is írta. Határozat van rá – folytatta Manci reménykedve. – Megszabadulunk innen…

– Hol szeretnél lakni? – Józsi bácsi megnyomogatta Manci térdét.

Manci lejjebb húzta a szoknyáját.

– Még a vécékagylóba is benéznek utánam, milyen nyomot hagytam. Azt hiszed, nem tudom, Nusi miket terjeszt rólam? Nem állok le veszekedni vele! De azért nem mindegy, azt elhiheted…

Józsi bácsi a délutáni jelenetre gondolt.

– Irigyel téged, ennyi az egész. A szőke hajadat irigyli… hát, még ha tudná, hogy nem hordasz melltartót…

Óvatosan ráborította tenyerét Manci mellére.

– Engem is sokan irigyelnek, hogy ilyen feleségem van! Gyere, foglalkozz velem egy kicsit – suttogta –, öregember nem vénember. Tudod, hogy mindig mennyire szerettelek… Gyere… – meglazította magán a ruhát. – Ma este nagy kedvem van rá. Gyere na…

Manci lassan lehúzta a cipőjét. Nem ellenkezett. Már gyermekkorában megtanulta, hogyan kell a teknő szélén jobbról-balra szappanozni a szennyest, gondolkodás nélkül, félig alva.

Utána sokáig mosdott a lavórban. Józsi horkolt.

Mit szólna András, ha meglátná ezt a kuckót?

Andrásnak mindene megvan. Garzon, bebútorozva. Televízió. Könyvek. Lehet vagy háromszáz darab. Az idén szerzi meg a technikusi képe58sítést. De továbbtanul, mérnöknek. Negyvenkét éves. Az első felesége három hónap alatt elpatkolt egy csúnya daganattal.

Egy embert nem lehet egyszerűen eldobni, mint a kopott télikabátot. Józsi összeroppanna. Talán, ha ötvenhatban nem így alakul. De most már nem bírná ki.

Amikor hozzáment, senki sem hitte volna Józsit harminchatnál többnek. Januárban is kisbekecsben járt. Mindennap borotválkozott, pedig ez akkoriban nem volt divatos. A faluban sorfalat álltak az emberek, ha belépett a Népboltba. De Józsi sosem volt gőgös.

Talán naiv volt, túlságosan lelkes – ezért történhetett, ami történt.

Amikor a Rajk-dolog kiderült, Józsi két napig sírt. Sírt, valódi könnyekkel.

De ötvenhatban, este, mégis kiállt az udvarra, amikor érte jöttek. „Az eszme nem hibás… újra fogjuk kezdeni…” „Újra ám, de nem veled” – ordította az a székesfehérvári, micisapkás ember.

Hol volt akkor a falu? Talán fel sem ébredtek. Az a néhány asszony meg gyerek, akik bámészkodtak, ugyan mit tehettek? Nézték, hogy szalad.

Mindezt Simon néni mesélte, a szomszédból. Simon néni egyedül élt, Józsi ásta fel tavasszal szívességből a kertjét.

Józsi ezt nem érti meg. Hogy senki sem akadt… A futás… Ettől szenved szegény a legjobban. Pedig hát mindenkinek csak egy élete van. Nem lehet mindenki buddhista, vagy hogy is hívják azokat a keleti fakírokat. De Józsi szégyelli. Nem fog visszamenni soha. Nem is hívják.

Ha pedig itt marad… – Manci megint sóhajtott, és rántott egyet a paplanon. – Ebben a patkánylyukban, tizenöt tiszta év után, ki hagyná egyedül?

András ma csak állt az ablaknál. „Értsd meg – ezt hajtogatta –, nem nekem való ez. Beszélj az öreggel. Mi tartozunk össze. Ha olyan rendes fickó, úgyis megérti…”

A Kékmadárban gubbasztottak aztán tíz óráig. Majdnem összevesztek. Andrásig Manci nem ismert más férfit. Józsi volt az első. Tíz évig tartott. Elmúlt.

De ha akkor jó volt, a sikerek idején, most hagyja el?

Néhány hónap András mellett. Ez is nagy ajándék. És csak így tud itt megmaradni. Csak így bírja ki az izzadságszagú éjszakákat, az asztmás köhögést.

Lehunyta a szemét. Lehet, hogy ez hősiesség, ezzel vigasztalta magát. „András nem tudhatja, amit én tudok, meg Józsi. Hamarosan megunja 59majd a várakozást. S akkor én is öregasszony leszek, fejkendővel. Kámforos kenőccsel kenegetem a lábamat…”

Józsi bácsi nagyokat horkantott. Manci fülére szorította a kezét. „Talán jobb lenne sírni. De én akkor sem sírtam, amikor a méltósága tűsarkú cipővel verte a fejemet…”

Megpróbált arra gondolni, hogy holnap hatkor kell kelnie. Számolgatta a kenőcstégelyeket a munkaasztalon – ez mindig bevált.

Sikerült elaludnia.

Elérkezett a karácsonyi vásárlások ideje. Eszter beosztotta a pénzt. Az anyósnak mohersapka, sállal. Pistának már októberben kinézett egy nyolcszázforintos háziköntöst, puha bolyhokkal. A gyerek még kicsi, úgysem érti. Kap egy piros pöttyös labdát meg néhány színes kockát. A mama mindent kifogásol. Kap száz forintot, legjobb, ha ma előre odaadja.

Iván is idejön. Inkább, mint az utcán.

Pista túlórázik. Biztosan kirukkol valami széppel. Eszter egy gyűrűre gondolt. Arany-topáz. Együtt látták a kirakatban. De mire Pista rászánja magát, elviszi más.

Tegnap magának is vásárolt valamit. Almazöld nejlonkombinét, bugyival. Széles, csontszínű csipkeszegéllyel. Ha az ember orvoshoz megy, esetleg. Eddig nem sok gondot fordított erre. Ami alul van, nem látszik, tiszta legyen, és kész. De hiszen huszonöt éves.

Mások ebben a korban még táncolni járnak. „Itt a külvárosban hamarabb sötétedik – gondolta, amikor befordult a Szigetvári utcába –, de jobban el lehet tűnni a homályban. Még ennek a koszfészeknek is van előnye…”

Tegnap az SZTK-ba húzódtak Ivánnal.

Az SZTK-ban meleg van, és a betegek csak magukkal törődnek. Iván kiderítette, hogy a legjobb a sebészet. Ott sokáig elmatatnak egy-egy ürgével. Egy nénike csücsült melléjük. Szipogott. Elmesélte, hogy kelés van a fenekén. „Mit tetszik gondolni, nem vágják fel?” – kérdezte aggodalmasan. „Ugyan – nyugtatta meg Iván –, már mindent gépesítettek. Hozattak a szovjettől egy kelésnyomó gépet. Odatartja a néni, és már kész is.” Iván csak körülnéz, és tótágast áll a világ.

Megállt egy kapu előtt. „Két jól fejlett sűdő eladó, valamint csilár roncs. Bővebet a házfelügyelőné.”

60

Eszter körülkémlelt. Nem járt arra senki. Gyorsan leszakította a cédulát. Ivánnak viszi. Ők ilyen szamárságokat hordanak egymásnak.

A Tömő utca elején egy bácsi ráköszönt:

– Szervusz, kis őzike. Ugrálsz még, ugrabugrálsz?

Nem szerette az efféle jeleneteket. Ivánnak francia dajkája volt. Ma is villalakásban élnek. Bojler, központi fűtés. A szobájában redőnyös íróasztal áll.

Bedörömbölt az ajtón.

A konyhában sötét volt. A nagyszoba se világos, ezt még az utcáról látta. Nincsenek itthon? És hol a gyerek?

Iván csak öt után jön, a szakkollégium miatt. Addig megfagyhat itt az udvaron. Józsi bácsiék odúja is belakatolva.

Ötször-hatszor belerúgott az ajtóba. Elégedetten szemlélte, hogy lepattogzott az olajfesték. „Mert egy csengőt se tudnak beszereltetni… az itt luxus…”

Odabenn nyikorgott valami. A nagymama. Na végre!

– Én vagyok, Eszter. Nyisd már ki! Nincs tavasz!

Karolin anyó roppant lassúsággal fordította el a kulcsot a zárban.

– Várjál, fiacskám. Kendőt teszek a fejemre. Nagyon érzékeny a huzatra. Ne nézd a toalettemet, éppen pihenésemben találtál…

– Nem érdekel a toaletted – mondta Eszter. – A mama hol van? – Villanyt gyújtott.

– Nem akarok valótlant állítani – tűnődött Karolin néni –, velem nem közölte, de azt hiszem, moziba ment a lakóval.

– A hülyével? Tiszta röhej! – Eszter a gyerekágyra nézett. Üres volt. – S hol a gyerek?

– Látod, erre pontos választ adhatok! – mondta elégedetten Karolin anyó. – Engem kértek meg, hogy vigyázzak rá.

– Bevitted magadhoz, abba a bűzbe? – Eszter már indult is. Karolin néni elébe totyogott.

– Dehogy is vittem be! Sír, bepiszkítja magát, s akkor mihez fogjak? Nem a jóindulat hiánya, hiszen én igazán nem kímélem az erőmet… Nusi jól bebagyulálta, és az Elekes Kati elvitte sétálni. Hétre hozza haza.

– Ki az az Elekes Kati?

– Az Elekes Pál lánya. Az a kályhásmester a huszonötben.

– Akkor sem ismerem. Hány éves az a lány, hogy rábíznak egy csecsemőt?

– Nem akarok hazudni, édes fiam – fontolgatta a nagymama. – Tizennégy, tizenöt…

61

– Atyaisten… kocsi nélkül… meg fog fagyni az a szerencsétlen kölyök.

– A Jóisten vigyáz rá. Az Elekes Kati nekem is szokott tejet hozni. Persze, nem ingyen kérem a szolgálatait. Én mindig revanzsálom… –

Karolin anyó öntudatosan kihúzta magát. Egyengette a lötyögő harisnyát a lábán.

– Hát csak töltsd el az idődet… Én visszavonulok, mert eltökéltem, hogy ezután délutánonként három órát pihenek. Megfigyeltem, hogy ez frissítő hatással van a bőrre…

A fordulat elég kedvező végül is. Janika csak aludni jár haza. Szapper úr hat után érkezik meg. Budafokról jön, hévvel.

Be kéne durrantani a szobai kályhába. Egy órájuk lesz kettesben.

Természetesen nem azért. Elintézett tény, hogy az lehetetlen. De legalább nem bámulja őket senki.

– Menj csak. Én begyújtok a nagyszobába. Megkérhetlek valamire? Szeretnék ledőlni kicsit… Influenzás vagyok, fáj a fejem. Ne gyere ki, amíg a mama nem jön.

Karolin néni az orra elé húzta a kendőt. Megijedt.

– A bacilusokra amúgy is erősen inkliminálok…

Eszter nagyot tüsszentett. Karolin anyó gyorsan befutott.

– Pihenj csak. Nálam itthon vagy bármikor. – Magára húzta a szobája ajtaját.

Eszter előszedte a tűzhely alól a szenesládát. Legfeljebb leszidja a mama a pazarlásért.

Még a hamu sincs kiszedve!

Eszter utálta a házimunkát. De ha hozzáfogott, égett a keze alatt. Odabenn, a múzeumban is ezt mondták. Bármit rá lehet bízni. Morog, de ragyogóan megcsinálja. Csak éppen unja az egészet.

„Rohadt, babra munka, megöli a fantáziát – gondolta, miközben elégedetten szemlélte, hogy egy csepp hamu sem került a padlóra. – Van ebben valami kegyetlen, hogy én, éppen én bíbelődjek ilyesmivel. Mosogatni az ecseteket, kevergetni a festéket a lelkes restaurátorok keze alá… Ha nem kellett volna a pénz, a függetlenség … Ha nem hagyom akkor abba… Persze, semmi sem veszett még el. Pedig akkor is a pénz volt a fontos.”

Ropogott a tűz, betakarta az ágyat. Megpróbálta a széthajigált holmikat a szekrénybe préselni, de a szekrény kulcsra volt zárva. A sarokba dobta őket, és egy széket tolt eléjük.

Leült a kopott, lila plüsshuzatú fotelba. Még csak fél öt. Mostanában kedvelte az egyedüllétet. A képzelete megmerült a friss emlékekben.

62

Egy hete a szigeten voltak. A villamoson külön utaztak, óvatosságból. Eszter akarta így. A bejárónál, amikor melléje lépett, Iván majdnem sírt. Jeges szél fújt. Még a szemhéjuk belsejében is érezték a fagyosságot. Iván fogai összekoccantak. Eszternek elzsibbadt a lába. Egy lélek sem volt rajtuk kívül sehol. Csak a lámpák világítottak a ragyogó hóra. Mégis befelé mentek. A Casino előtt találtak egy telefonfülkét. Eszter fedezte fel, bebújtak oda. „Ki meri mondani, hogy ez most, itt, giccs? S hogy ez mással is megtörtént, ami velünk? – kérdezte Iván gőgösen. – Mi még a giccset is leigázzuk. Az örök hó és jég birodalmába vezettelek… Az ember ezért mindenható, ez a maximum, amit elérhet. Mindent magunkba zárunk a külvilágból, rajtunk kívül semmi sem létezik.”

Eszter másnap megpróbálta kikeverni az opálos fehérséget, egyelőre csak a színt, de nem ment. Túlságosan új még az élmény.

Két teljesen kész vászna is van meg az az akvarell, amit Pista bekereteztetett. No és egy mappa a padláson, az iskolamunkákkal. Bizonyítani kell. Az egyik kedves vázlatát elhozta magával. „Tudom, ki vagy – mondta Iván, három nappal ezelőtt, a Déli pályaudvar várócsarnokában. – Tudom, hogy képes vagy valamire, csak még nem ébredtél fel.” Keservesen fütyült egy vonat. Csendes éjszakákon a Villányi úton is hallani a vonatfüttyöt.

Azelőtt többet gyötörte Pistát. Ha tíz percet késett, már sírva várta a rekamié sarkában. Most jöhet, mehet, nem kéri számon tőle. Persze Pista nem csavarog. Rendszerint otthon ül és barkácsol. Egy mosolygásért kiporolja az összes szőnyegeket.

Pistának lenne jó elmondani mindent. Sírni egy nagyot este, amikor Pista föléje hajlik, és ötször-hatszor megcsókolja a két orcáját. „Ments meg! – így kellene kiáltani. – Egyszer már megmentettél!”

A kályhacső vörösen izzott. Eszter levetette a kardigánját. „Mitől kellene engem megmenteni? Hamarosan vége. Nagyon fog fájni, de elfelejtem. S majd, ha készen leszek a munkámmal, odaviszem Pistát kézen fogva az állvány elé, és így szólok: Nézd meg jól ezt a képet… Meg tudsz bocsátani? Ezért történt…”

Nem lehet másként. Iván is megnősül egyszer.

Gazdag, okos lány a hatalmas könyvespolcok között. Ivánhoz szól: „Drágám! Ma este vacsorázni megyünk. A Berlinben foglaltattam asztalt…”

Ennyire fájhat a hiúság? Vagy mi fáj ennyire?

Élhet így egy fiatalember, bujkálva? Biztosan van valakije. Egy kislány, akivel színházba jár. Akit bemutat az apjának.

63

Hátha Iván is úgy gondolja: ez is más, az is más?

„Nevetséges.” Kiszaladt egy percre a konyhába. Leskelődött, jön-e már. „Iván halálosan szeret engem. Nincs rá más kifejezés. Halálosan…”

Félrehúzta a konyhaajtó függönyét. Didergett. A virágágyat hó borította. Nusi néni téglalap alakban lapátoltatta rá a havat, hogy a gyökerek el ne fagyjanak.

„S ha halálosan? Akkor mi lesz vele, ha már nem lehet tovább? Mennyi időt adhatok magamnak? Két hónap? Három?”

Visszaszaladt a szobába. Öt óra múlt hat perccel. Késik. Csak most az egyszer sikerülne… de mi?

Tulajdonképpen el kéne menni. Kitenni egy cédulát az ajtóra: „Ne keress többé – Eszter.” Pista megsimogatná a haját, s úgy lenne minden, mint régen.

S Iván megvárná azt a lányt a gimnázium előtt.

Eszter megint kifutott a konyhába. Éppen akkor bukkant fel a fiú árnyéka az ajtónál. Nem kopogott, csak bekukucskált a függöny fölött.

Eszter ujjongva rákiáltott: – Gyere! Gyere be gyorsan!

Valósággal besodorta Ivánt a szobába. A fiú boldogan, kissé félszegen hagyta magát cipelni.

– Egyedül vagyunk. Érted?

Iván ledobta a kabátját. A kályha elé állt, melengette a kezét. Fülcimpája kipirosodott.

– Hol vannak? – kérdezte tompán.

– Kipusztultak. Játsszuk azt, hogy kipusztult mindenki. Csak hatkor támadnak fel.

Iván a belső szobára mutatott: – Ott ki motoszkál?

Eszter türelmetlenül legyintett:

– A nagymama! Ül a tükör előtt, és órákig kenegeti magát.

– Hány éves?

– Nyolcvanöt vagy száz. Miért érdekes ez? – Goya – tűnődött Iván, és leült az ágy szélére. – „Mindhalálig.” A Goya-kép. Használd fel ezt az öregasszonyt! Tulajdonképpen szerencsés vagy. Szerencsésebb, mint én.

– Igazán? És miért? – Eszter vállára borította a kötött kabátját. Ingerültségében összekoccant a foga.

– A te életedben több az anyag. Velem csak egyszer történt valami érdekes, amikor anyám disszidált. Mondd, te szoktad az orrodat piszkálni? – úgy nézett Eszterre, mint aki jelentős kérdésre jelentős választ vár.

– Szoktam! Mit szólsz hozzá, szoktam! – kiáltott rá Eszter vadul.

64

– Persze, nem mások előtt, hanem csak úgy titokban… – tette hozzá Iván. – Na látod! Ezért jó neked! Mert én még éjjel, sötétben sem piszkálhatom. Egyszerűen képtelen vagyok rá! De téged nem nyomorítottak meg. Térden állva kellene hálát adnod, hogy ide születtél!

– Köszönöm szépen – biggyesztett gunyorosan Eszter. – Én lemondtam volna róla…

Felállt. Ki tudja, mi miért van, mire jó? Kivette táskájából a vázlattömböt. Fellapozta a „nagy témánál”. Végül is ez a legfontosabb. Ezért történik minden. Úgy látszik, neki még egy órája sincs, egyetlen, igazi, boldog órája.

A fiú ölébe tette a rajzokat. Enerváltan mosolygott:

– Íme, a nagy tehetség. Ezen töröm magam, látod. Nem tudom, kivehető-e?…

Iván komoly szemlélődésbe merült. Egy-egy vonalon végigfutott az ujjával.

– A részleteket kidolgoztad már külön-külön? – kérdezte.

– Ez csak skicc. Mondtam, hogy még semeddig se jutottam. A témához szólj!

Iván összeráncolta a homlokát.

– A téma kicsit sznob. Amellett érzelgős, így, ebben a formában.

– Hogyan? – kérdezte Eszter, és egyszerre jég csúszott a hasába. Kivette Iván kezéből a tömböt.

Iván mosolygott. Békítően átölelte Esztert.

– Azt hiszem, nem értesz teljesen. Az ember lehet sznob meg érzelgős is: szabad neki… de a művészet, az más. Sokkal áttételesebb, sokkal… – az ujjával csettintett. Észrevette Eszter arcán a kétségbeesést. – Nem megy minden egy csapásra… Nem tudom helyetted megoldani, nincs festői látásom, én írókukac vagyok. De érzem, hogy ezt másképp kell… Ez túl nyílt… Legfeljebb bólintunk rá, hogy igaz, vagy nem igaz, aztán kész. – Gyengéden magához ölelte Eszter fejét. – Az igazság ronda. De én neked nem tudok hazudni. Te még csak a legelején állsz: meglátod, rendezel te még nagy tárlatot, amikor a te fiatalemberedet már régen el is felejtetted…

– Nem lesz belőlem semmi – zokogott Eszter. Fizikailag is fájt mindene. – Soha, semmi! Valami… valami hiányzik belőlem.

Iván nagynak és erősnek érezte magát. Igaz, hogy húsz és huszonöt – de az egyenlőségjel mégis kitehető.

– Sikerülni fog.

65

– Amikor te felolvasol nekem valamit, az mindig olyan tökéletes… pedig te csak húszéves vagy… – szipogta Eszter.

– Csacsikám. Kis csacsi okosságom. Gyatra dolgok ezek még. Csak jó soraim vannak… s talán nem is viszem többre. Engem túl sokan szabályoztak, mondtam már. De te, te még kitörhetsz…

Eszter lecsendesedett. Miért hazudna? Majd máskor, nem most, beszélnek róla megint.

– S most hagyjuk ezt. Kérni akarok tőled valamit. De ne dobj ki. Ennyit ígérj csak meg, hogy nem dobsz ki…

Eszter keze belemerült Iván hajába. Úgy látszik, fejet mosott, mert egészen selymes. Ilyen a haja Karcsikának is a tarkóján.

– Tudod, hogy nem élek vissza a helyzettel… nem vagyok olyan, mint más kiéhezett fiatalember… ugye, tudod?

– Tudom – bólintott Eszter. A combja remegett.

– Szándékosan nem csókoltalak meg ma. Amikor bejöttem, és mondtad, hogy üres a lakás, odaálltam a kályhához. Majdnem elájultam az örömtől. Nem vetted észre?

– Nem – mosolygott Eszter, szomorúan –, ez egyáltalán nem látszott rajtad…

– Megígértem neked, hogy nem bántalak. De most már csak tíz percünk van. Már nem félek annyira. Eszter… én itt szeretnélek megcsókolni, a blúzon keresztül… – suttogta Iván, és Eszter mellére mutatott, oda, ahol a bimbó kinyomta a könnyű anyagot. – Engedd meg nekem…

Eszter kigombolta a blúzát…

Átfogták egymást.

– Te már így fogsz megöregedni… ilyen tisztán. Ugye, nem mocskolod be magad? – kérdezte elragadtatottan Iván. – Ugye, nem engeded magadhoz, ugye, nem?

– Nem, nem – ismételte görcsösen Eszter. – Én a tied vagyok, csak a tied…

Odakünn kopogtak.

– Ülj le, te Janikát várod, én meg a gyereket… érted?

– Értem – húzta el a száját Iván. Tenyerét kivörösödött arcára tapasztotta. – És magázzalak, és szólítsalak kedves asszonyomnak…

– Holnap várj meg az SZTK-nál! Ötre odaérek. – Rohant ajtót nyitni. Ha a mama jön, azt kint lehet tartani a konyhában.

Ó, a gyereket hozza az a lány!

– Kezicsókolom! Meg tetszik ismerni?

Eszter jól megnézte a vékony, magas, nagy szemű kislányt.

66

– Hát persze! Az Eingruber Kati!

Kati nevetett.

– Magyarosítottunk három éve. Elekes! Egyszer savanyúcukrot kaptam az Eszter nénitől. Jött haza a gimiből, én nyolc éves lehettem…

– Add már ide azt a gyereket, leszakad a karod… – Eszter kicsit irigykedve nézte a lányt. Az ok nélkül nevetett, kuncogva. – Hány éves vagy most?

– Tizenöt múltam augusztus tizenharmadikán. És gyors- és gépíró iskolába járok. Ma is tizenhat oldalt sóztak a nyakunkba…

„Én tizenöt éves koromban sem voltam ilyen vidám” – gondolta Eszter, és nyugtalanul a szoba felé pislogott.

– Nagyon vigyáztam ám rá. Olyan édes, de olyan nagyon é-é-é-des!…

Eszter kihámozta Karcsikát a ruhákból. Milyen kövér! Akármit is mond az ember a mamára, mégiscsak felhizlalta. Inkább ő kezelje, mint egy vadidegen, drágábban!

Jó volt az arcához szorítani a kis hideg gyermekfejet. Iván is nagyon szereti. Biztosan elfogadná magáénak.

Karcsika nagyokat kurjongatott.

– Talán éhes már – jegyezte meg Kati. – Én szívesen csinálnék neki tejbepapit, ha meg tetszik engedni…

– Nem kell, fiacskám – mosolygott fölényesen Eszter. – Nemsokára megjön Szapper néni, ő tudja, mit ad neki.

– Őszintén szólva, ehhez nem nagyon értek. – Kati otthonosan letelepedett egy székre.

– Nincs testvérem. A mamámnak három kaparása volt, orvosi tanácsra. Én is császárral születtem. Érdekes, a babákat sohasem szerettem, de az ilyen kis picikért irtóra odavagyok. Ma hoztam az öreg néninek egy Dianát, s elkunyeráltam Karcsikát. Nem tetszik haragudni, ugye?

– Nagyon kedves tőled – mondta Eszter. Mennyit beszél! Fantasztikus, milyen gátlástalanok.

– Ne fűtsek be a konyhában? Elég hideg van itt – ajánlkozott Kati lelkesen.

– Nem, a szobában ég a tűz… – szaladt ki Eszter száján.

– Ó, de buta vagyok. Akkor bevisszük Karcsikát a jó meleg kályha mellé!

A szobából köhécselés hallatszott.

– Jani? – kérdezte Kati mohón, és felugrott. – Nem – mondta Eszter szárazon –, csak egy barátja vár rá…

– Melyik? – Kati kopogott az ajtón.

Eszter felmarkolta a gyereket: Ez hiányzott még, ez a buta csirke! Már kiskorában is kikerülték, mert ótvaros volt és kopasz. Akkor is így tola67kodott mindenki után. Még hogy Elekes! Az Eingruber nem is jó! És kályhásmester? Akkoriban még kéményseprő volt az apja.

– Jaj, magát nem ismerem – mondta Kati Ivánnak. Az kényszeredetten mosolygott. – Nem idevaló, erre a környékre, ugye?

– Nem. Egyetemi hallgató vagyok, spanyol-filozófia szakos.

– Hogy nem a TF-re jár, azt mindjárt gondoltam. – Leült az öreg fotelbe. Szoknyája húsz centivel feszült térd felett. Kabátját ledobta, de a bojtos pilótasapka a horgolt lepkékkel a fején maradt. – Azt hittem, valamelyik rendes haver van itt…

– Olyan, mint Janika, igaz? – kiáltott Eszter.

– Jani nagyon klassz srác – mondta Kati lelkesen –, nekem nem ingem, sem gatyám, nincs is benn a galeriben, de azért jó nálam! A férfiak úgyis mind olyan furák… Igaz, Eszter néni?

– Nem kell, hogy nénizz – mondta Eszter bágyadtan. – Szólíthatsz a nevemen.

– Jaj! Igazán? – örült Kati. – De valahogy nem áll rá a szám. Olyan komoly nő az Eszter néni. Az Eszter néni férjét is láttam egyszer, két évvel ezelőtt. Nem valami fiatal… Azt mondja a mamám, hogy ez így helyesebb. Nem pedig nyakig beleesni egy divatficsúrba.

Iván elégedetten bólogatott.

– Nagyon helyes, hallgasson a mamára… kérdezze csak meg Eszter nénit, milyen boldog. Hát még ha tudná, milyen szép lakása van! Jövőre frizsidert is vesz neki a férje…

Eszter megdermedt.

– Tudja – elmélkedett Kati, miközben lassan kitépdeste a karosszék foszló plüsshuzatából a szálakat –, ne nevessen ki, de én egyáltalán nem szeretnék spórolós férjet… meg arra is gondolok sokszor, minek is lekötni magamat, ha megszerzem az anyagi függetlenséget…

– Csakhogy ahhoz dolgozni kell, kisfiam – mondta Eszter –, méghozzá nem is keveset!

– Ó, én nagyon szeretek melózni! A tanulásban voltak hiányosságaim, ezt a Lidrócki Mária néni mondta, nem tudom, tetszik-e őt ismerni, ő volt az osztályfőnököm, de ha arról van szó, hogy ki csináljon meg valamit, én már ugrom is… Ilyen a természetem.

– Ez dicséretes – morogta Eszter gúnyosan. – Ifjúságunk felépíti a szocializmust…

Odakünn kettőt rúgtak az ajtóba. Ez Jani jelzése. Ilyenkor szokott Nusi néni búgó alt hangon kikiáltani: „Hallom, kicsi szívem. Jövök, kis palántám…”

68

Eszter ment ajtót nyitni.

– Iván barátod vár. Meg a szomszéd lány, nem lehet levakarni.

– Iván? – Janika kérdően tekintett Eszterre. – Régen láttam. Veled lóg folytonosan?

– Velem? – tiltakozott Eszter. – Milyen alapon? Észnél légy!

– Én észnél vagyok – vonta meg a vállát Janika. – De te vigyázz, mert könnyen lebukhatsz.

Kati kidugta fejét a szobaajtón:

– Szevasz, Jani! Jaj, de havas a hajad! Törülközz meg, mert tüsszögni fogsz!

– Hát te ki vagy?

– Mit hülyülsz? Mintha nem tudnád…

– Aha! Az Eingruber-lány… A Karóval jársz együtt, igaz?

Kati összébbhúzta a rést az ajtón.

– Kimegy a meleg. Már nem járok a Karóval. Képzeld, egyszerűen lelépett…

– Leléptetted, hercegnő? Sírt, fenyegetőzött, de végül megtört szívvel elment…

– Á! Frászt! Mondom, hogy egyszerűen lelécelt.

Janika benyomult a szobába. Lassan kezet nyújtott.

– Na, mi van, öregem, a hutáiddal? – kérdezte Iván. – Olyan régen meséltél. Te úgy felüdítesz. Szövegelj már valamit.

Janika megvakarta a fülét.

– Csend és hullaszag. Van egy bolgár, annak segítek. Az ember elleshet tőle egy s mást… nem érdekes. Kis buli ez, nagyon kis buli. Különben hogy kerülsz ide, kis Eingruber? Befűzött az öreglány ház körüli szolgálatra?

– Elekesnek hívnak, ne pimaszkodj… Ma a mamádnak segítettem, tudd meg. Rám bízták ezt az édes, aranyos kis dagadtat… – odaugrott a kiságyhoz, és gyengéden megbokszolta a gyerek hasát. – Meg tudnám enni!

Iván kiemelte a kicsit. Öntudatos, apás mozdulattal ringatni kezdte.

– Ne nyomkodja össze, kislány! Ez nem gumibaba! Így ni! Hopplá! Most hintáztat a bácsi… – ide-oda lóbálta, végtelen óvatossággal. Karcsika behúzta a nyakát, a szeme kidagadt. Iván megcsókolta.

– Begyulladtál, kisöreg? Na jól van. Tentikézz szépen. Nem kellene tisztába tenni? – aggályoskodott.

– Dehogynem – nevetett Janika. – Parancsolj, kérlek. A kötélen lógnak a pelenkák. Semmi akadálya, ha már így belejöttél…

Eszter elvette a gyereket Iván kezéből.

69

– Csak szellemeskedj – mondta Janinak. – Ugorj, és hozz egy pelenkát…

– Majd én! – Kati már szaladt is kifelé. – De akkor meg tetszik engedni, hogy én csináljam?

Janika jól megnézte kettejüket. Csendesen megszólalt:

– Állati. Én mondom, ez állati. Mi az istent csináltok tulajdonképpen? Új szerepet osztottál magadnak, cimbora?

Iván orrcimpája remegett:

– Nem tudom, mire célzol. Ne trógerkodj…

Janika kérlelhetetlenül folytatta.

– Jó szerep. Rendező és főszereplő egy személyben. Ez igen! Végül is, Eszter, butább vagy, mint a sokévi átlag!

Kati már vissza is jött. Lobogtatta a pelenkát.

– Nem valami fehér! Kétrét hajtsam vagy kisebbre?

Eszter kikapta a kezéből. Kapkodva bontogatta a gyereket. Iván odaállt mellé, és elvette a piszkos pelenkát.

– Majd én elintézem. Hol a vödör?

Janika vigyorgott.

Kati összecsapta a kezét:

– Hát magán meg lehet szakadni! Nem akar hozzánk is eljönni padlót súrolni?

– Csönd, Katalin, csönd! Ezt mi nem értjük. Mi egyszerű, prózai lények vagyunk. Az én Iván barátom zseni…

– Jöjjön – Eszter kézen fogta Ivánt. – Kísérjen el egy darabon.

Iván Janika elé lépett.

– Megyek a nővéreddel, mert nem hagyhatom egyedül. Érted? És ne izélj. Ez most nem olyan… vigyázz rá, mit dumálsz…

Janika Iván szemébe nézett.

– Én nem vagyok író… Ti fecsegtek ki mindent a regényeitekben…

Iván válaszolni akart, de meggondolta magát. Eszter behozta a kabátokat.

– A mamának mondd meg, hogy nem várhattam tovább. Itt egy százas. A terítő alá tettem. Karácsonyra. Vegyen rajta, amit akar. Egyszer még eljövök az ünnepek előtt. Lehet, hogy két napra hazaviszem Karcsikát. Legyen tiszta holmija!

Kati udvariasan felsegítette Eszterre a kabátot.

– Ugye, ez buklé? Ilyet szerettem volna én is, de anyám szerint ez gyorsan kopik… Tulajdonképpen nekem is mennem kéne…

– Dehogy! Maradj csak! – fuvolázta Eszter. – Szórakoztasd az öcsémet… Hiszen olyan klassz fiú, nem?

70

Kati elvörösödött. Az izgalomtól összeszaladt a szemgolyója, és bandzsa lett.

„Kimondottan csúnya – gondolta Eszter –, csúnya és éretlen. Szegényke…”

Janika fanyar fintort vágott Eszter felé:

– A múmia bosszúja!

– Olvastad? – csapott rá Kati. – Ugye, milyen rémes volt?

Iván nevetett, s megfogta Eszter könyökét. Egymásra villant a tekintetük. A népség lehengerelve.

Egyedül maradtak. Kati rajongással szívére tette a kezét.

– Te Jani, nekem úgy tetszik a tesid…

– Tessék? – meredt rá Janika.

– A tesid. A nővéred, na! Nagyvonalú nő, van benne valami démonos. Mit gondolsz, a haverod titokban bukik rá?

– Titokban! De hülye vagy!

– Tulajdonképpen még hozzám is fiatal egy ilyen fiú. Nekem huszonöt éves tagokkal kellene kezdenem, mert azoknak már van…

– Az van a húszéveseknek is.

Kati nem sértődött meg.

– Jaj, ne viccelj már. Ki kíváncsi arra? Egy idegen szó, amit a mama mondott, csak nem jut eszembe… e-vel kezdődik…

– Egzisztencia… – bólintott bágyadtan Janika.

– Miért sündörögtél akkor mégis a Karó körül? Az aztán szép egzisztencia! A technikumból is kitették a szűrét…

– Nem volt ott semmi komoly… Kicsit lötyögtünk együtt. Tudod, hogy van ez.

Janika nagyot ásított.

– Lötyögtetek, azután olaj. Nem túl érdekes. Hallod-e, otthon várnak. Mindig ennyit beszélsz?

– A papám is pont ezt nem bírja bennem! Pedig jobb, ha az ember nem nyeli le. De azért te is mondhatsz valamit…

– Éhes vagyok. Kopj le.

– Keressek egy kis kaját? – kérdezte makacsul Kati. Azért sem fog megsértődni! Ez csak hamuka. A srácok mindig így kezdik.

– Te csak ne ügyködj. El tudom látni magamat, ha éppen akarom…

– A múltkor köszöntem neked a Savicsék előtt. Nem vettél észre!?

Janika felugrott.

– De. De észrevettelek, és szándékosan nem szóltam vissza. Na. Most elégedett vagy?

71

– Nem igaz. Ha így lenne, most letagadnád – nevetett Kati, kicsit bárgyún.

– Ugyan miért? – Kis pióca! Viszont helyes mellei vannak.

– Mert azt úgy szokás. Udvariasságból. Csak a vadparasztok vágják az ember szemébe…

– Ezt is a mamád mondta? – kérdezte Janika, és megcsípte Kati orrát. Hideg orra volt, mint a macskáknak.

Kati elkapta a kezét. Belekarmolt.

– Vigyázz, mert kikaparom a szemedet…

– Azt ne tedd. Akkor nem látom meg a szocializmust… – Kati elgondolkozott. Szörnyű, hogy így összevissza ugrál a fejében minden.

– Szóval, szerinted lesz olyan?

– Milyen? – Janika szórakozottan pöckölte a piros pilótasapka bojtját. Kis csirke. De legalább nem játssza meg magát.

– Képzeld el, bemész egy üzletbe. Szebbnél szebb bundák a fogasokon. Vagy ami téged érdekel: mit tudom én… Annyit vihetsz, amennyit akarsz, senki se fülel le érte! S te csak egyet akasztasz a karodra! Fantasztikus!…

– Én nem tudom, lesz-e valaha így. A fene tudja. De lehetne. Ez az ésszerű…

Kati csúfondárosan a fiú arcába hajolt.

– Jé, te nagy vagány. Kész politikus vagy. Különben három napig azon röhögtem, ami a fodrászbemutatón történt. A Karó azt mondta, ez a természetes… Francia fodrászok jöttek meg kozmetikusok. Állítólag irtó sok spinkó gyűlt össze. Megvették az ötvenforintos jegyeket. Képzelheted, hogy nem a csórók jutottak be. A bemutató végén a franciák szétdobáltak néhány mintadobozt: kölnit, púdert, rúzst, mit tudom én, mit a közönség között. Öregem, összeverekedtek a nők! Érted? Véresre verték egymást az ingyen kacatokért… Véresre! Marha balhé lehetett.

Janika megropogtatta Kati vállcsontját.

– Tudod-e, mi az a mimikri?

– Hadd gondolkodjam… Az állatvilágban valami.

– Az állatok alkalmazkodása a környezethez. Ne legyél te is állat. Ne hemperegj szemétbe azért, hogy ki ne tűnj a mocskosok közül…

– Legfeljebb észrevesznek, és puff, lelőnek, igaz?

– Félted a silány kis bőrödet? Ha te ott vagy, te is a földön hemperegtél volna egy fekete szemöldökceruzáért?

– Á! Elsősorban, nekem nincs ötven forintom, hogy bejussak. Másodszor, nem festem magam. Nyálazd meg nyugodtan a szemöldököm!

72

– Miért nem gondolkodsz? Én azt kérdeztem: ha! Ha bejutottál volna, ha használnál festéket… hemperegtél volna vagy nem?

Kati meggyúrta a homlokát. Kínlódott.

– Tudod, biztosan elkapott volna a mimikri engem is…

Janika bólogatott.

– Nem reménytelen. Talán van valami a koponyádban.

– Miért ne? Mert közepes voltam, azért még nekem is lehet véleményem… – húzta ki magát Kati.

Janika hátba vágta.

– Smafu, hogy az iskolában mit adnak! Tudod, hány hülye kitűnő van?

– Te is kitűnő voltál, nem? – kérdezte félszegen Kati.

– Csak jeles! Csak jeles! Politechnikából és oroszból nem adták meg. De ez is véletlen.

– S most mit csinálsz? A nagymamád azt meséli, hogy üzemvezető lettél egy nagy gyárban…

Janika a nagymama ajtaja felé nézett.

– Nagyzási mániája van. Melós vagyok kicsikém, kutyaközönséges melós.

– És jó ott neked?

– Tudod, hogy te vagy az első, aki ezt kérdezte? Eddig mindenki azon nyavalygott, hogy nem nekem való, nem ezért érettségiztem, meg a szokásos dumák. Kisöreg, nem vagy reménytelen, én mondom. Foglalkozni kéne veled, amíg nem késő…

Kati oldalt hajtotta a fejét. Vele billent a bojt is.

– Hát foglalkozz. Ki tart vissza? Tudod, hogy tetszel nekem. Egyszer levelet is írtam neked, még hetedikben. Nem válaszoltál rá, de nem is adtad ki a fiúknak…

– Ez jó. Nem színlelsz. Majd én segítek rajtad. Ha rám hallgatsz, nem leszel olyan szerencsétlen, mint a nővérem…

Janika elégedetten körülsétálta a lányt.

– Majd én kinyitom a szemedet. Aki nem tudja, hogy mit akar, az szerencsétlen. Érted?

Kati összehúzta magát. Nem szólt egy szót sem. Janika az ágyra heveredett.

– A szerelem… az a legnagyobb kelepce… A legrohadtabb önzés a szerelem, és a legbonyolultabb hazugság…

Kati elpityeredett.

– Te viccelsz velem. Ugratsz…

73

– Ne marháskodj. Ha beleesel valakibe, és az árnyéka leszel, véged van. Elvesztettél mindent. Semmire se vagy képes többé, elveszik az erődet…

– Én még nem estem bele senkibe – ütötte fel a fejét dacosan Kati. – Nálam ez egészen más…

– Hát a Karóval? Este tízkor is ott smároltatok a grundon.

– Én utálok hazudni, jegyezd meg. Unatkoztam, nem volt kedvem egyedül csellengeni. A Karó meg cserébe ezt akarta.

– Szóval már nem vagy szűz – mondta Jani szárazon.

Kati megrántotta a vállát.

– Ha kíváncsi vagy rá, megcsináltam a dolgot. Nem másért, csak szívességből. Gondoltam, miért ne.

Janika hitetlenkedve rázogatta a fejét.

– Na! Ne vacakolj! Szívességből? Te talán nem örültél neki?

Kati széttárta a kezét, kicsit restelkedve.

– Nem. Annyi tücsköt-bogarat beszélnek össze róla, nem is értem, miért. Se nem fáj, se nem jó.

– Igazat mondasz? – kérdezte Janika. Érdeklődve vizsgálgatta Kati vékony lábát, erősen kidudorodó szájvonalát.

– Persze, hogy igazat. Még otthon se szeretek hazudni, pedig ha faggatnának, nagy zrí lenne.

– Hát akkor, fiacskám – mondta Janika ünnepélyesen –, te még szűz vagy. Gratulálok.

– Ugyan, ne izélj… – mocorgott kényelmetlenül Kati. – Te úgyis fütyülsz rám…

– Akkor akarnék rosszat, ha a füledhez hajolnék, és azt súgnám, hogy mindig rád vártam, és örökké a tied leszek…

– De te nem mondod, igaz? – jegyezte meg fanyarul Kati – mert te sem hazudsz!

– Pontosan ezért! – bólintott Janika. – Amit én mondhatok egy lánynak, az az igazság. Az meg titeket nem ingerel csókra.

– Egyáltalán, mit is mondhatnál? – sóhajtott Kati. – Kicsit beképzelt vagy, nem?

Már a konyhában volt, amikor Nusi néni megérkezett. Jenci három méterrel mögötte oldalgott, micisapkáját a kezében gyűrögetve.

Nusi néni az idegenekkel mindig elbűvölő volt.

– Szervusz, kis Kati! Már megjöttetek? Várjál csak, adok neked egy almát, de te edd meg, ne osztogasd el…

74

– Köszönöm, Szapper néni, nem kérek. Annyi alma van otthon, megrohad a spejzban. Eszter is itt volt, azt üzeni… de majd Janika elmeséli…

Nusi néni Jencire szólt: – Töröld meg a lábad a felmosóronggyal. Húzogasd a talpadat. Megint csupa sár a konyha.

Jenci szolgálatkészen lehajolt, s kézbe vette a rongyot, úgy tisztogatta hegyes orrú, amerikai cipőjét.

– Parancsod szerint…

Nusi néni elégedetten bólintott.

– Elég! Bemehetsz a szobába. Majd beviszem a vacsorádat. Katika, nyáron kapsz tőlem egy csokor rózsát. Isteni illatuk van…

– Janikának mit tetszett vacsorára venni? – kérdezte Kati. – Nagyon éhes.

Nusi néni meghökkent.

– Talán panaszkodott?

– Ugyan, Szapper néni. Tessék neki főzni valami finomat. Holnap este átjövök. Megígértem a nagymamának, hogy szerzek neki Alpesi virágkrémet. A környéken nincsen, de én úgyis bemegyek a Váci utcába cipőt venni. Fekete lakkot keresek, elöl csattal…

– Minek szaladgálsz annyit? – Nusi néni ingerülten rámolgatta a táskáját. – Alpesi virágkrém!

– De Szapper néni, hadd örüljön a nagymama! Igazán olyan aranyos, ahogy összevissza toporog. Beszélgetni is szoktunk, hogy volt az ő fiatalkorában… van időm, ne tessék félni. Éjszaka csinálom a leckéimet. Reggel én takarítok, befűtök, van úgy, hogy meg is főzök. Anyuka négyórás munkát vállalt, nem ér rá.

– Ne beszélj! – Nusi néni felháborodottan összecsapta a kezét. – Apád remekül keres. Maszek kályhás: hogy mehetett el szegény anyád dolgozni mellette? Micsoda férfiak!

– Anyuka ötlete volt. Tetszik tudni, kocsit akarnak venni.

– Kocsit? – Nusi néni megvetően elhúzta a száját. – Inkább lakást vennétek. Az a csöpp kis szoba-konyha…

– Hát lehet… Engem nem nagyon izgat. Szóval, tessék nyugodt lenni, ami a nagymamát illeti. Janikának is megígértem, hogy gyakrabban benézek…

– Janikának sok dolga van – mondta vontatottan Nusi néni. Lám, miből lesz a cserebogár! – Jövőre megkezdi az egyetemet. Mérnöknek készül. Te gépíró leszel, ugye? Az is szép – folytatta gyorsan. – Gondold csak el, milyen szörnyen éltetek, amíg apád ki nem váltotta az ipart. Em75lékszem, anyád végezte akkoriban nekem a nagymosást. A gépírónő is valami. Ne keseredj el.

– Dehogy keseredem – csodálkozott Kati.

– Majd találsz egy rendes, hozzád való fiút. Egy jól kereső iparost. Csak várjál. Nem kell az első jöttment nyakába ugrani. De ne kéményseprő vagy ilyesmi legyen, mert beleszakadsz, amíg tisztán tartod…

– Nekem mindegy, hogy mi lesz a foglalkozása – rántotta meg a vállát Kati –, csak beszélgetni lehessen vele. Nem bírom a kukákat.

Nusi néni mosolygott.

– No, menjél szépen. Kikapsz otthon, és azt mondják, én tartottalak fel.

– Hát akkor kezicsókolom. Holnap este…

Nusi néni csaknem rácsukta a lány sarkára az ajtót. Ennek is a vén dög az oka. Ideszoktatta ezt a kis prolit. Szerencsére, Janika sohasem törődött a környékbeli lányokkal. Különben is, lenézi a nőket.

– Szervusz, kicsi csillag. Régen megjöttél? El kellett intéznem a Jenci járandóságát. Mit kívánsz, mit készítsek? – nyitott be Janikához.

– Amit a többieknek. Azért eszünk, hogy éljünk, és nem megfordítva…

– Jó, jó. De azért a paprikás krumplit otthagyod…

– Kérek helyette mást? Nem kérek! – förmedt rá Janika.

– Látom, kimerültél… S még ez a kis senkiházi se hagyott pihenni. Nem tetszik nekem, hogy csak úgy Janikáz téged…

– Nagyságos úrnak szólítson talán? Nagyságos úr, foltozott kordbársony nadrágban!

– Nem baj, kisfiam, hányszor mondjam, hogy nem baj. Bevezettetjük a gázt, festetünk, aztán majd telik másra is… Nem a ruha teszi az embert! Nekünk vagyonunk van, ezt jegyezd meg! Nem hiába dolgozom annyit… Hogy alszik ez a kis pisis! Máskor is elküldöm levegőzni. Kakaós tejbegrízt adok neki és krumplilevest. Te is kérsz?

– Dús választék! Eszter száz forintot dugott a terítő alá. Azt üzeni, vegyél magadnak valamit karácsonyra…

– Mit lehet abból venni? Esküszöm, ráfizetek a gyerekre. Ha nem szeretném annyira ezt a kis pockot, már régen visszaadtam volna neki… De hát az emberben jóérzés is van. Azoknál meg is fagyhatna…

– Az ünnepekre hazaviszik…

– Ezt a mesét ismerjük! Egyébre van most gondja a kisasszonynak… de ezzel te ne törődj, Mucikám.

Botorkáló lépéseket hallottak. Szapper úr jött az ablak alatt. Erről tudták, hogy józan. Ha ivott, a falat súrolta a táskával.

A gyerek felébredt, és ordítani kezdett.

76

– Na tessék! Janikám, csillagom, csinálj vele valamit… hozza már a nagyanyóka a finom papfikát…

Nusi néni Szapper úr elé sietett. Kitelik tőle, hogy nem törli le a lábát.

Szapper úr élénken tolakodott befelé.

– Édes anyukám… boldog ünnepeket…

– Mi az? – hőkölt vissza Nusi néni. – Megint ittál?

– Inni? Én? Édes anyukám! – méltatlankodott Szapper úr. Szorgosan dörzsölgette a lábát. Lehelt egyet Nusi néni felé.

Fokhagymaszaga van, de borszaga nincs. A cuclisüveget tessék-lássék kiöblítette. Télen nincsenek bacilusok.

– Neked már itt a karácsony – Szapper úr a zsebére szorított kézzel a háta mögé lopakodott. – Megérdemled… Igazi jó asszony vagy…

Nusi néni odapislantott.

– Százhatvanhárom forint, anyukám. Kereken százhatvanhárom. Takarékban. Neked gyűjtöttem. Ezzel a két kezemmel kerestem… Tüzelőt hordtam az áruforgalmi osztályvezetőnek… egész héten…

Nusi néni elvette a betétkönyvet. Megvizsgálta, érvényes-e. Meghatódott.

– Látod, te szerencsétlen. Látod, ha nem iszol annyit… Ha hallgatsz rám, amikor kértelek, hogy te Gyula, te Gyula… Nem itt tartanánk!

– Anyukám! – kiáltotta lelkesen Szapper úr. – Még nem késő. Erős vagyok én! A doktorok is megmondták, száz évig elélek, csak ne vegyek egy kortyot se a számba… Nem iszom. Pedig estére egészen kiszárad a torkom, mégse iszom. Bízzál a te Gyuládban. Meglátod, egyszer még melléd is fekhetem, úgy megkedvelsz te engem…

– Azt várhatod! – mordult rá Nusi néni. – Abból nem eszel már. De vacsorát, azt kapsz. Két tojást sütök, sok hagymával.

Szapper úr megkísérelt egy nyálas puszit adni, de csak félig sikerült. Ennek is örvendezett.

– Két szelet kenyeret adjál hozzá… még a lábost is kinyalom…

Leült a tűzhely mellé, úgy leste a készülődést. A tojás sárga. Serceg a zsírban, a hagyma elomlik alatta. A tetején pirospaprika. Előre csámcsogott.

Nusi néni rászólt:

– Pfuj, de gusztustalan vagy! Nyughass egy kicsit…

Odabenn Janika tanácstalanul nézte a gyereket. Felemelni nem merte. Kétoldalt megmarkolta a lepedőt, és rázogatni kezdte.

Csend lett.

Sok fakszni van egy kis muksóval. De üldögélni jó mellette.

77

Újabban, ha hazajött, letelepedett a kiságy mellé, s odanyújtotta a mutatóujját a kicsinek. Amíg az eljátszogatott vele, ő átgondolta az elmúlt napot. Amióta dolgozni járt, alighogy besüppedt a párnába, már aludt is. Reggel meg rohanás. S odabent ugyanez. Deján csak futtatja ide-oda, és ígérget.

Iparitanuló-iskola! Történelem és magyar. Ki találja meg az alanyt és az állítmányt, fiúk? Majd a Szapper, a jeles érettségijével. Mészáros, a hatos részlegből, jót röhögött: „Ha nagyon igyekszel, két év múlva fújhatsz egyet a gömbbe…”

Egyszer megbetegszik valaki… ő odaáll. Amikor kész lesz, kézről kézre adják. „Nézzétek, ezt az a fiú csinálta…”

Janika félhangosan elnevette magát.

– Tiszta hülye vagyok. Sráckoromban képzelődtem így a saját temetésemről… Végül is, ha úgy tetszik, fütyülhetek az egészre. Veszem a munkakönyvem, és kész…

Janika gyengéden kaparászott a gyerek homlokán. A kicsi szaporán pislogott.

– Haragszom a Janira, tudod, kisöreg, haragszom. Nem stimmel nála valami… – motyogta, kissé színpadiasan. – A szirup rontja el a dolgokat, amibe mindent belemártunk.

Ezek a nőügyek is.

Az első, a szakácsné. Három éve, nyáron, az ifjúsági táborban. Becipelte a kamrába. Utána hetekig érezte a füstölt sonka szagát. Négy nap múlva hazaküldték. Majdhogynem ráfogták, hogy megerőszakolta.

Biztosan létezik rendesebb kapcsolat is. Persze, nem szerelem, holtomiglan-holtodiglan.

„Anarchia, bűnös anarchia, kérem…” – Dezső bácsi, a fizikatanár ropogtatta így az er-eket.

Minek a sallang egy szerencsés találkozáshoz? Két szomjas ember iszik egymás poharából… amíg szomjas, addig iszik. Ha más itala jobban ízlik, hát megkóstolja azt is – s nem egyből teremteni Gólemet. Felcserélni az egyhez tartozást a mindenkihez való tartozással! Egyszerűen.

És semmi viharos érzés. Túl soká élt ebben a házban. Szerelem, gyűlölet… Egy lyukból fúj itt minden.

Eszter zavaros és ostoba. Iván pedig felépíti a díszletet, azután majd felgyújtja, ha nincs már rá szükség.

Ámbár mindegy. Itt minden összeomlik úgyis, hamarosan. A mama megkapja az értesítést, a fejéhez kap, és sivalkodik: „Ki hitte volna, ki hitte volna?”

78

Pedig valamennyi környékbeli tudja. Nem lehetnek annyira ostobák. Csak halasztásról lehet szó. Meg kell történnie.

Innen kiszakadni – fehér házak, tágas üvegablakok közé, ahol az egyik oldalon bejön, a másikon meg kimegy a napfény, s egyenletesen sugárzik a meleg! Az utolsó lehetőség!

De a mama – úgysem fogja megérteni. Siratja majd a régi szemétdombot, és rohad tovább, mint eddig.

– Ne ordíts! – mondta a kicsinek. – Te burokban születtél. Nem sietted el. Egyél csak, nőj jó kövérre!

Karácsony első napján Nusi néni tízig hevert az ágyban. Jani ellógott, még hajnalban. A nagymama misére ment, megköszönni az Édes Jézusnak, hogy megszületett. Szapper úr elvállalta a hentesnél, hogy feldarabolja a három mázsa fát. Nusi néni tíz forintot ígért neki a járandóságból, ha rendesen megcsinálja. Jenci ilyenkor számításokat végez, „friss fejjel”. Ahhoz képest, hogy hülye, elég sok esze van. Sokan tanulhatnának tőle udvariasságot, tapintatot.

Janika mostanában elkapja a fejét, ha meg akarja egy kicsit csókolgatni. Talán egy büdös bestiához mászkál, még karácsony reggelén is. Tegnap este a Mennyből az angyal alatt kiment a szobából.

Úristen, miért is nőnek fel a gyerekek? Ha megmaradnának olyan picinek, mint három-négyéves korukban! Janika nélküle még a játszótérre se ment ki. Mondták is, hogy ritka az ilyen ragaszkodó, érzékeny szívű fiúcska. Egyszer ment el tízéves korában kollektív iskolai üdülésre, onnan is hazajött a hatodik napon.

A gimnáziumban kezdett romlani a dolog. Cukrot csempészett Eszter feketéjébe. Pedig Eszter akkor már keresett a címerekkel. Kivitte Szapper úrnak, a mocsokba, a csipkés stafírungpárnát.

Milyen szépen élhetnének együtt!

Nusi néni oldalt fordult, és a párna csücskével letörölte a könnyeit. Jólesett reggelente ez a kis sírás.

Talán, ha nem engedi Janikát dolgozni. De mit tehetett volna?

Amikor Janika még csak tízéves volt, tudta, hogy védje meg, a kezdeti betegeskedés után csak egyszer volt bárányhimlője. Vigyázott rá, mint egy kishercegre. S ez a köszönet! Majd jó lenne neki az anyja. De akkor már késő lesz.

Sírt még egy sort, a térdét vakargatva.

79

Jenciben legalább van érzés. És az esze is megjöhet még. Híres ember volt annak idején, az újság is írt róla. Mit lehet tudni?

Lógó haját két görbe hullámcsattal tarkójára tűzte. Kievickélt a konyhába. Lehelt egyet: a lehelete meglátszott. Meg kéne mosakodni. Persze, előbb begyújtani, feltenni a vizet a sparheltra. De addig nem maradhat slafrokban! S akkor megint levetkőzni? Eh, majd este. Vagy holnap.

Odaállt a ropogó láng mellé, úgy vette fel a ruháit. Felállt a sámlira, előkotorta a szekrény tetején hátracsúsztatott mazsolás kalácsot. Ezt is megzabálták volna, ha el nem dugja. Ezeknek sose lett volna házuk, de még egy kutyaólra valót se raknának össze.

Hála, a mai világban? Jenci hálás. S ami megtörtént, megtörtént. Senki sem tudja.

Eddig úgy élt, mint egy valóságos szent. Hányszor megtehette volna már, amikor még fiatalabb volt. De reménykedett: hátha megjavul az a részeg disznó, hátha…

Most bezzeg, nem iszik. Megdögleni senki nem akar.

Jenci a különpénzét is ideadja, csakhogy valamivel kedvezzen.

A moziban a jegyszedőnő irigykedve nézte őket. Első látásra nem gondolni, hogy kicsit hibbant.

Ha az az ausztráliai meghal, ki tudja, még örököl is egy szép summát. Fel lehetne húzni még egy emeletet a házra…

Megszokott mozdulattal a cuclisüveg felé tapogatózott. Félúton húzta vissza a kezét. Eszter tegnapelőtt berobbant, alig lehetett szavát hallani. Összecsomagolta a kicsit, álmából ébresztve. Az a mákvirág férje kint várta a kapu előtt taxival.

Vesződhet a piros körmű nagyságos anyósné is egy kicsit az unokájával. Holnapután úgyis visszahozzák. És ezt az egy-két napot nem fogja levonni.

Csúnya, fekete karácsony. Tegnap este sem esett a hó. Pedig az olyan szép, amikor nagy pelyhekben hullik, szinte vele száll a lélek…

Délután átjönnek majd a szomszédok, megnézni a karácsonyfát. A plafonig ér! Szapper úr alig bírta egyedül hazahozni. A tetején harsonát fújó angyal. Ma már nem kapni ilyen díszeket. Stühmer-szaloncukrot tett a fára, azaz, most desszert-szalon a neve.

Ezeknek persze hiába.

Az öregasszonyt nem lehet lebeszélni róla: minden évben mindenkinek vesz valami filléres ócskaságot: a férfiaknak egy-egy doboz Kossuthot, a nőknek két zacskó natúr leveles púdert. Odateszi a fa alá, és egész este a hálálkodásokat várja. Meg kell pukkadni!

80

Józsiék is átdugták a képüket, a nagy kommunisták! Józsi hálókabátot vett a nagymamának, plüssnejlonból. Új cikk. Kétszázötven forint. Egy nap alatt olyan mocskos lesz, mint a föld.

Elköltözhetne már a Józsi. Vihetné magával a mamát is, ha annyira odavan érte.

Gyertyagyújtáskor egyedül Szapper úr énekelt, még sírt is hozzá. Nagyon megható.

Bezzeg huszonöt éve, karácsonyeste. Akkor volt állapotos Eszterrel. Hét óra óta várta Szapper urat a feldíszített fa mellett, egyedül. Tízkor nem bírta tovább, meggyújtotta a gyertyákat. Szapper úr tíz után érkezett, keménykalapban. Beesett az ajtón. Rámeredt a csillogó karácsonyfára: „Ki itt a családfő? Az édesanyád keservét, ki itt a család feje?… Én keresem a kenyeret… még karácsony szent estéjén is a te kenyeredet keresem… Egyetlen gyertya sem éghet az én engedélyem nélkül…”

Nekirohant, felborította a fát. Recsegtek-ropogtak a díszek. Az ablak alatt szállongott az összezúzott habcsók pora. Kitámolygott az előszobába, ott arcra esett, és összehányta a szőnyeget.

Krokodilkönnyek. S ha valódiak – mit számít az most már? S mit számít, ha eszébe jut, hogyan akarta megszöktetni a körmendi jegyző fia, tizennyolc éves korában? A vasútról hozta vissza Karolin anyó. Nekilökte otthon a szekrénynek, és ütötte sodrófával. A rázkódástól a szekrénytetőről egymás után potyogtak a földre az almák. Talán akkor betegedett meg a szíve. Vagy akkor, amikor a mama odaállt elé, és azt mondta, nagyon finoman: „Nézd, lányom. Vagy hozzámész a Szapper Gyulához, vagy nem léped át többé a küszöbömet.”

„Akkor még kis liba voltam – sóhajtott Nusi néni. Letépett a naptárról egy napot. – Hogy merészeltem volna akármit?”

Ide-oda tologatta a lábasokat a konyhaasztalon. A hús frissen rántva jó, nem érdemes sietni.

– Hogy aludtál, szépségem? Szabad bejönnöm? – kérdezte Jenci. – Azt álmodtam, hogy értem jött Fidel Castro, és felajánlotta a találmányom szabadalmaztatását…

– Ki a fene az a Fidel Castro?

– Nusikám, te nem olvasol újságot? Nem tudod, mi van Kubában?

– Ja? – Nusi néninek rémlett valami. – Az a szép, szakállas?

– Nagyember, Nusikám, nagyember… Ha ő kézbe veszi a dolgomat, nem kell többé mosogatnod…

– Most sem kell – jegyezte meg Nusi néni ironikusan –, elmosogatsz te nekem… Már meleg a víz. De vigyázz, ne locsogtasd ki. Ügyesen…

81

Odaállította a dézsát az asztal közepére.

– S ne pazarold az ultrát. Két kávéskanálnyi untig elég.

– Hej, ha engem kiengednének Kubába… – sóhajtotta ábrándosan Jenci. Óvatosan megmerítette a gőzölgő vízben az első tányért. – Hű, ez egy kicsit forró…

Kopogtak. Nyírott fej, Eingruber Kati. Már megint.

– Most nem kell semmi, Katika. A nagymama misén van!

– A Janit keresem – mosolygott Kati, és rányomta orrát az üvegre. – Tessék nyugodtan kinyitani!

– Éppen mosakszom – válaszolt édeskésen Nusi néni. – Különben sincs itthon. Biztosan múzeumba ment, az téged úgysem érdekel.

Kati savanyúan elhúzta a száját. Bámult egy darabig a leeresztett függönyre, azután eltűnt.

– Fogadok, hogy lesben áll a kapunál – dühöngött Nusi. – Hagyd csak a mosogatást. Menj be a nagyszobába, és nézz ki az utcára… Eredj!

Jenci megcsóválta a fejét:

– Nusikám, gondolod, hogy ez a kislány is be van építve?

– Ne hülyéskedj már… ez a Janit lesi, érted? A feneke viszket, te lüke! Beleesett a fiamba! A végén behálózza, mint a szerencsétlen öcsémet a Manci. Annak is megmondtam, ne menj el ehhez a lányhoz vacsorára, ne menj el! De ő csak ment, a nagy okos kommunista fejével! Megetették a vakcsibével!

– Pesten nincsen vakcsibe… – heherészett Jenci. A tisztára mosott edényeket egymás tetejére rakta, gúlába. Gyönyörködött bennük.

– Mit tudod te, mire képesek az ilyen taknyosok? Felcsináltatja magát valamelyik stricijével, aztán a gyereket Janika nyakába varrja.

– Két csöppség… jól ellennének itt a konyhába – mondta Jenci jóságosan.

– Fogd már be a szád!

– De ugye, bejössz délután? Szépséges Kleopátrám, ugye, bejössz? – susorogta Jenci. Izgatottan csavarta a mocskos levet a szivacsból.

– Miért nem nézel ki az ablakon, hányszor mondjam? Biztos vagyok benne, hogy ott ácsorog…

Jenci a konyharongyba törölte tapadós ujjait. Bement a szobába.

Kati valóban a sarkon állt. Hosszú nadrágban, csizmásan, a piros pilótasapkában. Szotyolát majszolt, a héját szétköpködte.

– Ott van! – kiáltott büszkén Jenci. – Gyere, Nusikám, tényleg ott van!

Ekkor fordult be Jani az utcába. Jenci csak annyit tudott megállapítani, hogy szalutálnak egymásnak, mint a katonák.

82

– Mondtam, hogy gyere be, Nusikám! Éppen most beszélgetnek Janikával…

Nusi néni lihegve odaszaladt. Még a korommal sem törődött az ablakpárkányon, szétkente a könyökével. De mire kinézett, már senkit sem látott.

– A disznók! – sziszegte. – Ellógtak! Se szó, se beszéd, elviszi a fiamat! De csak még egyszer jöjjön ide, nem ússza meg szárazon! Egy ilyen senkiházinak kell jönni. Mosónő az anyja! Hiába vitte fel az Isten a dolgát, nekem csak mosóné marad…

Jenci elkomorodva leült a tűz mellé.

– De miért szalutáltak? Nem gondolod, hogy ez a lány kubai? Túlságosan fekete a haja!

– Eredj be innen! – kiáltott rá Nusi néni. – Elegem van belőled is!

– Nusikám, még nem mosakodtam! – ijedt meg Jenci. – Hideg vízben tetőtől talpig! Hozom mindjárt a vödrömet…

– De itt ne pancsolj, mert fejbe váglak! Eredj a szobádba!

Jenci nem szólt többet. Szaporán pislogott, hurcolta a vödröt. Majd délután utánanéz a dolognak. A feljegyzéseket el kell rendezni, azokból minden kiderül. A számításokban nincs hiba. A számításokat kell megkérdezni.

Paskolta magát, prüszkölt a vízben. A konyha felől idegen hangokat hallott. Máris itt vannak?

– Mit keres itt ilyen korán, ahol a madár se jár? – Nusi néni levette a székről a nokedliszaggatót. – Üljön le, kis huncut…

Iván hódító mosollyal nézett az asszonyra.

– Tetszik tudni, nagyon szeretek idejárni. Itt minden családias. Sajnos, nekem nincs anyám… – nagyot sóhajtott hozzá.

Nusi néninek könny szökött a szemébe.

– Hallottam, szegénykém, hallottam a történteket… Bizony, nagy dolog az anyai szeretet. Mégsem tudja mindenki megbecsülni…

– Így van! Majd, amikor már késő lesz…

– Jaj, de rendes gyerek, maga Ivánka! Tudom ám én, hogy vonzódik az én Eszteremhez. Nem is bánom, ha maga, és nem az a szörnyű alak…

Iván mohón rákapott.

– Mindig mondom Eszterkének, nem is tudom megérteni, egy ilyen finom, jól nevelt teremtés, hogy mehetett ahhoz a…

Nusi néni bólogatott.

– Mit tehettem volna. Óvtam, féltettem, de hiába. Bezártam az ajtót, gondoltam, ha nem viheti el a ruháit, csak visszajön. Tudja, mit csinált? 83Álkulccsal tört be, amíg én a piacon voltam! Kirámolta a szekrényét. Csak a mesekönyveit hagyta itt.

– Úgy? – mosolygott Iván. – Ne tessék mondani! Még hallani is szörnyű! Annyira szerette azt a jelentéktelen fickót?

Nusi néni sokat sejtetően legyintett.

– Szerette? Az nem kifejezés! Megbolondították. „Nekem ez a férfi maga az Isten, te meg sátán vagy”, ezt ordítozta. Majd kisült a szemem…

– Az Isten? – Iván haragjában elfehéredett. – Maga az Isten? No, hát ez szép…

– Hajaj, köteteket mesélhetnék, édes fiam köteteket. De azért nem rossz gyerek ez az Eszter, nehogy azt higgye…

– Hova tetszik gondolni, dehogy hiszem… – sziszegte Iván.

– Féltékenykedni nem szabad ám… – Nusi néni megcsípte Iván állát. – Tudja, milyenek a lányok, ha mehetnékjük van. Bezzeg már visszajönne szívesen, de ott a nyakán a gyerek. Nem csodálom, ha kell neki valaki…

– Nagyon megtisztelő, hogy engem választott – motyogta Iván. – Végre kiderül, hogy madárijesztőnek szerződtettek…

Nusi néni tátott szájjal előrehajolt a széken.

– Elhessegetni az unalmát… nagyon megtisztelő…

– No, no, – vigasztalta Nusi néni. – Ismerem én a lányomat. Nagyon tetszik maga neki. Azelőtt is észrevettem rajta, ha belepistult valakibe…

– Ez aztán megnyugtató – pattant fel Iván. – És kik voltak ezek az urak? A fűszeressegéd, a postásfiú… vagy kicsoda?

– Ejnye… Eszter ezekre rá se nézett… Az egyetemistákat kedvelte mindig. A diploma, az diploma. Én is úgy neveltem… De kimaradozni nem szokott. Tisztán ment férjhez. Nagy szó ez a mai világban… Bár ki tudja, inkább tartott volna egy pénzes barátot, nem lenne ilyen szerencsétlen. Ma már ezt mondom. Talán azért hagyott itt, mert hiányzott neki, tudja, mi, én meg túlságosan szigorú voltam. De hát egy anya sohasem lehet elég okos…

Iván a kalapjával játszadozott, meg-megpörgette a szék támláján.

– Tulajdonképpen kihez jött, Ivánka? – faggatta Nusi néni. – Janikához? Beszéljen egyszer a fejével… van itt a szomszédban egy kis prolilány, azzal cselleng. Magára hallgat! Az ilyenektől csak rosszat tanulhat. A nyakába varrja magát, azután fuccs az egyetemnek…

– Mindent el fogok követni – hajolt meg Iván. – A néninek teljesen igaza van…

84

Nusi néni végigsimított Iván arcán.

– Köszönöm, édes fiam. S meglátja: majd csak egyenesbe fordul a maguk dolga is… Majd én szép ügyesen előveszem Esztert… előttem nem fog titkolózni…

Iván nevetett. Túl hangosan, hosszú ideig. Nusi néni már-már gyanút fogott, de Iván újra meghajolt. Kezet csókolt.

– Igazán hálás vagyok. Most már, azt hiszem, megyek. Őszintén szólva, úgy beszéltük meg Eszterrel, hogy itt találkozunk.

– Te jó isten, már fél egy! Milyen buta időt választottak, nem is értem. De hiszen a gyerek sincs itt, hogy engednék ide? Rab az én szegény lányom, nem ura saját magának…

– Nekem megígérte… – Iván remegett a haragtól. Ezzel ideállni tereferélni! Magyarázgatni, csúszni, mászni! Ezért valaki fizetni fog!

– Tetszik tudni, azt mondja otthon, hogy ebédre hivatalos. Karácsonyi ebédre!

Nusi néni kuncogott.

– Jól van! Legalább látják azok a felvágósak, hogy nem vagyok smucig. De azért remélem, eszik előbb valamit, mert nem számítottam vendégre. Egy kis levest adhatok ugyan…

– Tessék csak megkínálni! Én már nem várom meg. Itt a konyhában amúgy sem ülhetünk, zavarnánk a nénit, odabenn meg, ugyebár, hideg van…

– Hát, ha éppen erről van szó, be lehet fűteni… Maga ügyes gyerek, egykettőre bedurrant… csak hát elég drága a tüzelő. Húsz-harminc forintba is belekerül egy teljes délután. Nálunk nemigen akad kereső, csak hordani szeretik a pénzt… – ravaszkás mosollyal, sandán Ivánra pillantott.

Iván előhúzta a pénztárcáját. Kivett harminc forintot, tízesekben. Megropogtatta, meglobogtatta őket.

– Hová tehetem? Ne is tessék tiltakozni, ez a legkevesebb, amit elvárhat a néni… Csekély hozzájárulás…

Nusi néni hanyagul elsüllyesztette a tízeseket a pongyolája zsebében.

– Na, majd egyszer főzök nektek egy jó vacsorát belőle, és akkor megisszuk a pertut. Ott van a tűzhely alatt. Hamuzni nem kell, Szapper úr az este kiszedte. Két újság, egy alágyújtós, tetejébe keresztbe a fa. Csak ha már van egy kis parázs, akkor rá a szenet…

Iván becipelte a vödröt.

Nusi néni elégedetten felsóhajtott.

85

„Eszterke meg én egyek vagyunk, maga lelketlen satrafa, és ha tetszik, ha nem, egyek is maradunk…”, így kiabált a Pista úr, amikor kilökte a kapun.

– No – dünnyögte Nusi néni –, most gyere ide, pöfeteg, nézz be a kulcslyukon, hogy a pofádba röhögjek…

Feltette az ebédet melegedni.

Iván odabenn a szénbe merítette hosszú, fehér kezét. Elég nagy darabok voltak, megfoghatta volna őket két ujjal is.

„Miket vállalok érte – gondolta kéjesen és kétségbeesetten –, miket vállalok! Valóságos inferno ez az eszmecsere a konyhában. Minden mondat egy kupac trágya. Itt térdelek a vaskályha előtt, itt térdelek, ezért a nőért! Ezért, aki istennek tartott egy közönséges számkukacot. Belém pistult egy kicsit nagy unalmában, ennyi az egész! És én itt térdelek, és az ingem kézelője csupa korom!”

Ahogy ott guggolt, fejét erőtlenül a nyitott kályhaajtóra támasztotta. Talán az arca is fekete lesz.

Ez a rohadt szenvedés, ez már az élet. Nem kell hozzá képzelőerő.

Elrendeltség! Hogy röhöghetett magában a Goethe-versen… talán a férjének is megmutatta, ölelés után, az ágyban…

„Miért adtad mély tekintetünket, hogy jövőnket sejtse szüntelen…”

„Egy újabb színt akar a palettájára. Mint a tubusból, belőlem kinyomni a festéket! Pedig nem viszi semmire. Olcsó, szentimentális tyúkocska.

Most már bizonyos, hogy a férjével… Csak a hülye hihette el, hogy nem.

Hát ennyi hatásom sincs? De hogy teheti meg az én csókom után?”

Eszter egy karácsonyfát küldött neki. Kifutó hozta tegnap este. Kis műhavas fát, fehér gyertyácskákkal.

A papa gúnyolódott: „Mi van, fiam, neked a földi nők már nem elég jók, angyalt szerveztél be?”

A fát a kamrába tették. Náluk a szalonban Gorka-gyertyatartókban égett a díszgyertya, a fenyőgallyak a kerámiavázákba kerültek.

Karácsonyfát küldözget, közben ő maga…

Egy kis lelkiismeret-könnyítés, lelki hányás, hogy helyreálljon az egyensúly. Kamilla néni is ezért osztogatott annak idején csomagokat a Valérián, minden ünnepen.

A bibliában legalább fehérre meszelték az üres sírokat. Ma már jelzések sincsenek.

A legjobb lenne elmenni, mielőtt megjön. Minek a jelenet?

86

„De hiszen én tényleg szerettem – jajdult fel hirtelen. – Akárhogy is van. Én valóban elvenném, a gyerekkel együtt, azt hiszem. Én valóban rendes, és tiszta vagyok… ezt nem lett volna szabad velem megcsinálni… én így akár meg is dögölhetek… Mit vétettem, hogy ez lett belőle?”

A karosszékbe kuporodott. Csak jöjjön ide, még egyszer, utoljára. Meg kell szégyeníteni. És ha már sír és könyörög, akkor eltávozni.

És ha nevetni fog? „Kisapám, hát mit képzeltél? Minek képzeled magad?”

Akkor itt, rögtön befejezni az egészet.

„Mire kihívják a mentőket – gondolta Iván, és jólesően nyelte a könnyeit –, már végem lesz. Három évvel ezelőtt is csak a csoda mentett meg. Én előnyben vagyok. Rajtam nem lehet kifogni…”

Odakünn zörögtek. Jön.

– Gyere csak gyere… A fiúd már tűkön ül…

Eszter sápadt volt. Szótlanul rámolta le a holmiját.

– Egyedül akarok vele maradni. Nem csinálunk semmit. De hagyd, hogy egyedül legyek vele. Légy jó hozzám, most az egyszer…

– Legyek jó – dörmögte Nusi néni –, mert te nagyon megérdemled. Faképnél hagytál azért a dögért. Törődsz is te velem…

– Törődöm, persze hogy törődöm… – szorongatta Eszter. – Ki segíthet, ha nem te? Hova menjek?

– Én már régen megjósoltam, de fütyültél az anyád szavára. Neked az én élettapasztalatom semmi! Hát most ihatod a levét. Nem bánom, csinálj, amit akarsz, de ne az én házamban. Negyedóra múlva távozzatok. Az én nevemet ne vegyék szájra! Ha valami elrongálódik, nekem senki nem ad pénzt!

Eszter lázasan keresgélt a táskájában:

– Anyu… nézd… adok egy százast… nem a Karcsikáért, külön… máskor is kapsz majd…

– Aztán ne gyere majd ide sírni, ha a drága „párod” megtudja… Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek! Ahogy ő elrabolt tőlem, úgy visznek el tőle… És mondd… – hamiskásan oldalba bökte Esztert, a szoba felé pislogva. – Ez jobb lesz? biztos? Nem nagyon fiatal?

– Ötkor elmegyünk… – Eszter nem akart odafigyelni semmire. Ha ezt most kibírja, hamarosan bent lehet a szobában.

– Hát szereted? Tényleg szereted? – folytatta Nusi néni elérzékenyülve. – Hej, te lány, te lány… Aztán valahogy el ne köpd magad a férjecskéd előtt… nagyon vigyázz….

Nekiült a levesnek. A lábasból evett, a sűrűjét válogatva.

87

Eszter megreszketett az örömtől. Könnyebben ment, mint hitte volna. Csak el kell találni a mama nyelvét. Most átadja Ivánnak a karácsonyi ajándékot. A fát is megkapta már, biztosan.

Beviharzott a szobába.

Iván csukott szemmel ült a fotelban. Fel sem nézett.

– Kezedet csókolom. Remek a színed…

Eszter odarohant és megcsókolta. Iván arca idegesen megrándult.

– Elintéztem a mamával, hogy maradhatunk. Ötig itt maradhatunk, érted? – próbálkozott Eszter. Talán azért ilyen, mert késett.

– Igazán nagyon kedves tőled – mozdult meg Iván. – Sajnos, nálam másképp alakultak a dolgok. Közbejött valami.

Eszter leült az ágyra. Nyálkagombóc szaladt a torkára.

– Most mi van? Miért csinálod ezt?

– Kedvesem… – mondta nyugodtan Iván, s a nyakkendőjét simogatta. – Nem nagy eset. Egy… megbeszélés. Irodalmi ügy.

– El akarsz menni? – kérdezte Eszter. Lábát leszorította a karjával, mert cipősarka a remegéstől folyton a padlóba ütődött.

– No, nem rögtön. Még van egy negyedórám. Addig is mesélj. Hogy s mint telt a szenteste Bartháéknál?

– Miféle megbeszélés?

– Jól éreztétek magatokat, remélem. Bartha úr kitett magáért, igaz?

– Az egészet csak kitaláltad, mert szadista vagy!… – kiáltott fel Eszter.

Iván sóhajtott:

– A legelemibb kérdések: tárgyalás, munka, kötelesség… S erre te hisztériával válaszolsz… Azt hiszem, félreérted a helyzetet. Néha nekem is lehet dolgom. Az árnyéknak is élni kell, valamiből.

– Tudod, hogy egész héten erre a napra vártunk… tudod… miért nem lehetünk mi egyszerűen, nyaktörők nélkül boldogok? – zokogott Eszter.

– No, no – legyintett fölényesen Iván –, beülsz a cukiba, megeszel egy somlói habos galuskát, és eltelik a délután. Hiszen az a fontos, hogy ne unatkozz…

– Miket beszélsz? – Eszter megrázta a rézágy sodronyát. Csörömpöltek a rézgombok. – Miket beszélsz itt összevissza?

– Kérlek ne lovald bele magadat! Nem tudsz majd elszámolni a férjednek a könnyeiddel! – Így kell ezt. S a tetőponton távozni!

Eszter a retiküljéhez kapott. Kiemelte belőle az ezüstszalaggal átkötött dobozt. A fogával tépte szét a csomót.

– Iván, nézd… könyörgök, nézd, és hagyd abba. Hagyd abba, mert én nem bírom, nem bírom…

88

Iván kézbe vette az elefántcsont szoborsorozatot. Három majom. Az egyik a szemét takarja, a másik a fülét fogja be, a harmadiknak a száján a keze. Mellette kis kartonlap: „Ne szólj, ne láss, ne hallj – csak engem. Mindhalálig Esztered.”

Iván egy pillanatra kizökkent. De akkor észrevette a doboz alján az árbélyegzést. Elfelejtette áthúzni! Vagy nem is akarta. Ő csak egy szál sárga mimózát vett, méregdrágán, de az is összenyomódott már az aktatáskájában.

A figurát óvatosan a csipketerítőre helyezte. – Nem túlzás ez? 862 forint! Ennyi pénzt kidobni, csak azért, hogy figyelmeztess a szerepkörömre… Félek, nem érte meg. Nem valószínű, hogy ezentúl is mindig ráérek unatkozó szépasszonyok vérét felbizseregtetni…

Eszter bámulta az asztalon a kis szobrocskát. Ebben a hónapban nem utazott autóbusszal, vasárnaponként nem ittak bort. Pistának karácsonyra két alsónadrágot vett. Pista még sokáig keresgélt a fa alatt. Unatkozó fiatalasszony vérét felbizseregtetni!

Megkeményedett. Örült neki. Ha csak pár másodpercig tart is, ezt az erőt ki kell használni.

Felállt. Az asztalhoz lépett, és a szobrot földhöz vágta. A közepén vált ketté. „Talán meg lehet ragasztani” – ez éppen csak átsuhant az agyán. A pusztítás látványa felfokozta elszántságát.

– És most eredj. Pusztulj a szemem elől – mondta Ivánnak, egészen halkan.

Iván a szemüvegéhez kapott. Hirtelen sodorta el a rémület. Érezte, hogy zuhan lefelé. A tenyere izzadt.

– Neked én csak egy rongy vagyok! – kiáltotta kétségbeesetten. – Más a te istened! Azt imádod, és neki szolgálsz! A te istened, az életed megmentője, akinek gyereket is szültél!

Eszter végre megértette, mi történt. Az az átkozott boszorkány! Járt megint a pofája.

Ügyesnek kell lenni. Nagyon ügyesnek.

Lehanyatlott az ágyra.

– A gyermekem apja, ugye? Azért, mert nem panaszkodom, próbálom egyedül cipelni, amíg lehet?… Odaállsz azok közé, akik gyűlölnek engem, megkeserítették a gyermekkoromat. Leállsz velük, és végighallgatod a hazugságaikat… de most már mindegy. Ezt nem heverem ki soha… soha… – verdeste fejét a párnán.

– Hazugság? Az udvarlók, meg hogy nem bírtál magaddal, és ekkor jött az Isten… megőrülök, megtébolyodok, érted? Te nem tudod, mi tör89ténik velem! Te hazamész, és melléfekszel… az a hazugság, amit nekem ígértél, amit nekem mondtál, az a hazugság… és most már késő; nincs választás, nincs, nincs… – gyűrögette közben a függönyrojtokat, cipője sarkát belevájta a szőnyeg repedéseibe.

Eszter ujjongott. Vigyázott, hogy a fiú észre ne vegye.

El kell mondani az estét. Keserves este volt. Az anyós rimánkodott, hogy adjon hálát a Jézus Krisztusnak a sorsáért. S változzon meg: törődjön többet a kicsivel. „Drága lányom… belőlem igazán csak a legnagyobb jóindulat, a szeretet ünnepén…”

Ő ordítozni kezdett, és otthagyta a vacsorát. Pista meg csak tiblábolt kettejük között. „De anyám… de édes szívecském…”, ezt mondogatta, mint a gramofonlemez.

Így ez mégsem elég. Valamit hozzá kell hazudni. Súlyosabbat.

– Kit érdekelnek az én szenvedéseim? Ki kérdi, hogy éltem én?… Én lavórban mosakodtam kicsikoromban, nem úgy, mint te, csempés fürdőkádban… Nekem meg kellett harcolnom minden betűért, amit a fejembe tömtem, nem fogadtak mellém nyelvtanárt. Kinézték a falatot a számból! Itt Janika volt a mindenség, s én a senki… Ha nem megyek hozzá Pistához, már régen nem élnék. Igenis, imádott engem, és még ma is imád. Arról nem tehetek, hogy undorodom tőle… és mindig is undorodtam, a legelső perctől…

– Undorodtál?! De hiszen ő volt maga az Isten!

– Hagyj békén! – fogta be a fülét Eszter. – Ő jó ember, igazi jó ember!

– No, ugye? Hát akkor nincs semmi baj… – sziszegte Iván.

– Persze hogy nincs! Csak egyszerűen belepusztulok. Még egy karácsonyeste, és belepusztulok… Rántott hal volt vacsorára, majonézzel. Az anyósom készítette. Délután szaloncukrot kötöztem. Semmi sem tetszett neki. Túl rövid, túl hosszú a cérna! S a szövegek! Pistától egy rózsaszín nejlonköntöst kaptam. Gyűlölöm a rózsaszínt. Egész este hálálkodni! Miért nem imádkozom hangosan? Van miért hálát adni, van miért. Örüljön a fia, kiáltottam, hogy velem élhet. Mert bennem még van élet, nem vagyok száraz szalma. Pista nekem támadt, hogy nem törődöm a gyerekemmel, eldobtam magamtól, majd megbüntet az Isten… Hát ki szoptatta, ki futkosott vele reggel-este? Hát csak büntessen, ha van. És akkor éjszaka még átmászik hozzám, és ráteszi a kezét a mellemre, érted, a mellemre, hogy ő szeret, és csak egyszer engedjem még… – Eszter elhallgatott.

Iván megfogta a csuklóját, majd kettétörte.

– Folytasd! Folytasd csak!

90

– Lelöktem… leesett mellőlem a földre. S ez így megy mindig, mindig, amióta te vagy! Azelőtt legalább eltűrtem, de most nem bírom, mert én, állat, téged érezlek körülöttem, állandóan téged… Pedig te is kiadsz engem, te is közéjük állsz… – Eszter felemelkedett. Összeszedegette a szobordarabokat. Nézte őket, azután sírni kezdett. – Egész hónapban neked gyűjtöttem. Karácsonyfát küldtem, hogy legalább lélekben veled lehessek.

– Ott volt velem a fa, szemben, az íróasztalomon. El se mozdultam mellőle. Magamra zártam az ajtót… – Iván odavánszorgott az ágyhoz. Fejét mélyen belefúrta a párnába, hangja csak ködösen jutott el Eszterhez.

– Csak szó, szó, szó… Övé a gyerek, övé vagy te. Tavaszra kiszórakozod magad, és marad minden a régi. Festesz egy képet, az én véremmel… ez az én szerepem…

Eszter összerezzent.

– Nekem ma délután randevúm volt. A professzorom lányával.

Eszter megrettent. Libabőrös lett a hajtöve.

– Az a lány mindent megtenne értem. Utálatos erről beszélni, de mindegy. Rab vagyok. Legalább ötvenéves lennék, de húsz? Hogy bírom ki, ami még hátra van? Hogy bírom ki ezt a szerelmet? Mire szánsz te engem?

Eszter rémülten bámulta a fali szentképet. Krisztus a halakkal. Hússzínű háló. „El fogom veszíteni – gondolta görcsösen –, el fogom veszíteni. Miféle lány? És most még nem tudok meglenni nélküle, most még nem. Talán nyáron, ha süt a nap. Még nem lehet vége…”

Valamit tenni kell. Nem gondolkozni, tenni, mielőtt Iván felemelkedik. Mert elmegy. S akkor ezt a délutánt nem lehet elviselni. Akkor törni-zúzni kell meg üvölteni.

Gorombán ráborult a fiú hátára. Az feljajdult.

– Te őrült… te őrült. Hova mennél? A tied vagyok, csak a tied… Nem érdekel semmi. Fordulj meg! Azt mondtam, fordulj meg!

Iván megfeszítette magát.

– Nem! Ne csináld ezt! Megbánod. Tudom, hogy megbánod. Rajtam már nem lehet segíteni…

Eszter belekapaszkodott a hajába, hátracsavarta a nyakát. Iván lassan engedett. Azután eszelősen Eszterre hullott.

„Érdekes – gondolta Eszter és zúgott a feje –, ha megkérdeznének, senki sem hinné el, miért történt…”

S most, éppen most, nem mozdult a testében semmi. Csak a könnye potyogott. A fiú diadalmasan szürcsölte le az arcáról.

91

– Ide is behallatszik a trombita – mondta Manci mosolyogva –, pedig még csak hét óra. Mi lesz itt éjszaka!

– Hadd mulassanak, ha jókedvük van – mosolygott Józsi bácsi is. – Fiatalság, bolondság…

Manci kinyitotta a szekrényt. Megfontoltan keresgélt.

– Még mindig megvan az a bársonyruhám, amit ötvennégyben csináltattam. Tudod, a megyei pártbizottság szilveszterére… Akkor voltunk utoljára mulatni. Józsikám, azt húzattad nekem „Fa leszek, ha fának vagy virága…”. – Manci sóhajtott, s mintegy véletlenül, kiemelte a ruhát. A székre terítette, akasztóstul.

Józsi bácsi nevetett. A ruha felé sandított, nyugtalanul.

– Drága volt az nekem… Három hétig hallottam, hogy burzsoá módon udvarolok a feleségemnek. A fene tudja, ebben nem tudok fejlődni. Ezt húzatnám neked ma is, Mancikám. Szívesen húzatnám.

– Ma nagy összejövetel van a gyárban – mondta bátortalanul Manci.

– Miért nem szóltál? – kérdezte gyorsan Józsi bácsi. – Miért nem szóltál előbb? Igazán elmehettünk volna… Délután ledőlni, kicsit aludni, s neki lehet vágni az éjszakának…

– Ugyan! És a szolgálat, holnap egykor?

– Hát… igaz, igaz. Nem vagyok a magam ura. Eltöltjük majd így is az estét, kettesben, rádió mellett. Politikai kabaré lesz. Te szereted…

– Persze – válaszolta Manci, és egyengette a bársonyruha szalagját. Kár volt megemlíteni. Andrással úgyis közölte, ne várja. Nem hagyhatja itt ezt a szegényt a fájós lábával, ebben a patkánylyukban, egyedül. Vannak dolgok, amit egyszerűen nem tehet meg az ember. András ki fogja bírni. Nem előírás, hogy szilveszterkor inni és mulatni kell. De András is csak a magáét hajtogatja: „Mondd meg neki, mondd meg… Meddig akarsz hazugságban élni? Ha te nem beszélsz, majd beszélek én…” Még képes arra is, hogy idejön.

„Ez nem részvét, nem humanitás, amit te csinálsz. A műtétnek mindenképpen meg kell lennie… hogy jobb? Gyorsan, szakszerűen vagy lassú tűzön pörkölve? Hazug a te kíméleted!”

Józsi bácsi bekapcsolta a rádiót. Klasszikus zene. Legyintett, kihúzta a zsinórt.

– Adhatnának már valami vidámat…

Nézte Mancit és a bársonyruhát.

92

Manci lehajtott fejjel ült. Az arca – ahogy eltűnődött – kicsit összeesett. Szürkés árnyék húzódott a szeme alatt. A haja sem volt olyan fényesen szőke, mint máskor. Legalább két hete nem járhatott fodrásznál.

Manci is öregszik. Hervad, ahogy a költők mondják. Most van a legrosszabb korban. Más asszony ilyenkor tombolja ki magát.

„Én öregítem meg – gondolta Józsi szomorúan. – Micsoda pocsék dolog ez, ráakaszkodni, mint egy pióca. Fiatal férfi kellene mellé…”

Felállt, kereste a fáslit. „De hát ki értené meg olyan tökéletesen őt, mint én? Minket egy egész történelem köt össze, nem az anyakönyvvezető…” – Gondosan körültekerte a lába szárát. Mára megint csúnyán kijöttek a csomók.

Manci leguggolt és segített.

– Jó szorosan… éjszakára felpolcoljuk.

– Te Manci – mondta Józsi bácsi –, mi lenne, ha elmennél?

– Tessék? – Kalapált a szíve. Ha maga Józsi küldené, ha maga Józsi…

– Végül is mi van abban? Én már kiöregedtem az efféle hacacáréból. De te azért nem gubózhatsz be. Szépen felveszed azt a kis bársonyruhát, és beugrasz a murira. Egy-két órácskára, nem muszáj reggelig. – Józsi bácsi izgatottan pislogott. Hadd menjen. Hadd örüljön egy kicsit. Elmúlik felette minden, és őt fogja okolni. Ne mondja majd, hogy miatta.

– Ugyan… magad se gondolod komolyan… – Égett az arca. András várja. Ha ma este cserbenhagyja, talán örökre vége.

– Ne légy gyerek… – simogatta meg a haját Józsi. – Egyedül is tudok rádiót hallgatni. Az önzés csúnya dolog. Mindig is ezt prédikáltam. Mi van ebben furcsa?

– Hozhatnék neked tormás virslit… a kedvencedet… ha odamennék…

– Hidd el, rád fér egy kis kikapcsolódás. Vállalati mulatság, félig-meddig kötelesség. Mit szólnak a beosztottjaid, hogy sose vagy köztük? Így nézd, szélesebb körben, kicsikém…

Manci hozzádörzsölte homlokát Józsi tenyeréhez.

– Ne légy ilyen rendes… Miért vagy ilyen rendes?

– Hát milyen legyek? – tréfálkozott Józsi bácsi. – Cibáljam meg a hajadat, és zárjalak be?

– Sok szempontból fontos lenne a jelenlétem… eléggé szétzüllött a kollektíva…

Manci felugrott. A fejéhez kapott.

– De a hajam is szörnyű! Még szerencse, hogy nem hódítani megyek…

– Csinos vagy te így is!

93

– Ha akarsz, benézhetsz Nusiékhoz – mondta Manci –, biztos jó boruk van. Kártyázhattok az öreggel.

A fején keresztül húzta magára a bársonyruhát. Csak bőségben jó legyen!

A cipzárrésen át véletlenül meglátta Józsit. Józsi félkézzel befáslizott lábát tapogatta. A szája nyitva maradt. Fejét előreejtette. Az orra hosszan elnyúlt. Ez az orr, ez a sasorr volt rajta hajdanán a legszebb. Most furcsán, mint egy idegen tárgy, kilóg az arcából. A tekintete ide-oda vibrál.

Manci lerántotta fejéről a ruhát. Hallotta, hogy szakad a varrás.

– Nem megyek. Szűk ez a vacak. Fáradt is vagyok.

Józsi elpirosodott.

– Hát ha nem, nem. Ne erőltesd, ha nincs kedved.

– Veled maradok. Nem hagyhatlak itt – mondta Manci nyersen.

– Miattam – védekezett Józsi bácsi keserűen –, miattam ne aggaszd magad. Nem vagyok csecsemő. Nincs szükségem rá, hogy pólyázzanak…

– Most megsértődtél? – Manci papucsot húzott. A cipőjét odavágta a falhoz. – Itthon maradok, megmondtam.

– Ha csak azért, mert rám vagy tekintettel… – morogta Józsi bácsi, és reménykedve Manci felé fordult.

Manci sóhajtott. Semmi sem elég.

– Tudod, hogy veled érzem legjobban magamat… – mondta halkan. Rosszul lett. Szédült. András ül, és az órát nézi.

Józsi bácsi fiatalosan felugrott.

– Mancikám… – gavallérosan kezet csókolt, többször, cuppogva. – Meg fogod te unni nagyon ezt az öregembert, ha mindig a nyakadon van…

– Ugyan, Józsi! Gondolj csak az életünkre! Micsoda évek voltak! A mi dolgunk egészen más… – folytatta fásultan Manci.

– Más? Ugye, más? Kár, hogy nem olvastam elég regényt, mert ez is olyasmi, igaz, Mancikám? Ilyen ez a szocialista rendszer… megváltozik a házasság alapja! Az együtt töltött küzdelem megacélozza, megszilárdítja az érzelmeket… Ez a lényeg! – lelkesedett Józsi bácsi.

Manci rábámult.

– Ne haragudj. Az egész heti fáradtság… Hagyd, hogy lehunyjam a szemem. Kérlek, Józsi…

Józsi bácsi készségesen Manci feje alá tette a párnát.

– Természetesen! Dőlj csak le! Majd én összeállítom a vacsorát. Ha akarod, még táncolunk is.

Manci gyomrára szorította a kezét.

– Hallgass egy kicsit… Nem vagyok jól. Nem tudom, miért.

94

– Egy kalmopyrint… az biztosan segít. Vagy hozzak egy pohár vizet? Józsi tehetetlenül állt a szoba közepén.

Manci tagadóan intett.

– Nem kell semmi… befordulok a fal felé. Mindjárt jobban leszek… Szorosan a nyirkos tapéta mellé hengeredett, háttal Józsinak. Úgy sírt, hogy közben meg se moccant a teste. Hadd higgye Józsi, hogy alszik. Józsi elveszetten őgyelgett ide-oda.

Az udvaron nyerítésszerűen kacagtak.

Halkan kiszólt az ajtón:

– Gyerekek… beteg van a háznál, csendesebben… – Választ nem is várt. Lekuporodott a rekamié sarkába. Elővette az újságot. Fellapozta a sporthíreknél. Nyilatkozik a Vasas edzője. Nem szabad elcsüggedni!

Kati az udvaron megrángatta Janika karját.

– Te, mit beszél az öreg bácsi? Ki beteg?

– Senki, fiam, senki. Őrzi a feleségét.

– Milyen álarcot hoztál? – kérdezte Kati.

– Egyelőre semmilyet – mormogta Janika –, de ne ordíts, mert kijön az anyám, és lefújja a programot. Mondtam, hogy ne gyere elém…

– Ugyan, én nem tudom, miért félsz a Szapper nénitől. Velem mindig olyan barátságos…

– Hallanád a hátad mögött. Ne légy már naiv!

– De miért? – értetlenkedett Kati. – Én pedig egész rendes vagyok hozzá! Tegnap is hazahoztam neki egy kilenckilós libát.

– Elég hülye vagy. Nekem meg lekurvázott.

Kati meglepetten meredt Janikára.

– Mi van, nem érted? Nem tudod, mi az? – förmedt rá Janika. – Kurva! Betűzzem?

– De ez tévedés – hebegte Kati. Gépiesen a földhöz ütögette similabdáját. – Miért mondja?

– Sok minden van körülöttünk, fiacskám. Az álmélkodás nem segít. Nem akarom, hogy éppen ma beleköpjön a levesünkbe…

– Gondolod, ha beszélnék vele, nem lenne ilyen?

– Te jó isten! Hagyd abba a pöntyögést, mert esküszöm, leveszem a kezem rólad!

– Most meg te kiabálsz! – mondta Kati mérgesen.

– Hát hogyne, amikor marhaságokat beszélsz! Azt hiszed, az embereket meg lehet változtatni! Különösen az én anyámat. Két választás van: eltűrni szőröstől-bőröstől, vagy ausradieren! Ez utóbbi persze csak utópia… Ne mereszd olyan rémülten a szemedet!

95

– Te sokkal okosabb vagy, mint én – mondta megadóan Kati. – De azért nehéz belenyugodni… Mégiscsak az anyád!

– Én Én vagyok! – ütötte fel a fejét Jani gőgösen. – A többi ostobaság. Te ma éjjel mulatni akarsz, igaz?

– Hát… vili… – felelte bátortalanul Kati. Mostanában régi biztonságérzete gyakran cserbenhagyta. Kevesebbet beszélt, és néha dadogott is. Nagyon igyekezett, hogy Jani értelmesnek találja.

– Nem bánom, akkor csinálunk valami cécót. Bár én tulajdonképpen nagyon utálom ezt az egészet…

– Mit?

– Ezt a… szilvesztert! Rád parancsolnak, hogy röhögj, és te röhögsz! Csak, mert szilveszter van.

Kikapta Kati kezéből a similabdát, és a gumiszálat odacsippentette a lány nyakához.

Kati felnyikkant.

– Ne, ez fáj! Én különben sem parancsszóra nevetek. Dunsztom sincs, miért, de én folyton tudnék nevetni meg futkosni ezekkel az álarcokkal a Körúton. De csak ilyenkor engedik. Ezt igazán ki kell használni, nem?

Jani sóhajtott.

– De jó neked! Na, mutasd a vackaidat…

Kati a lába közé szorította a sportszatyrát, s kirámolta a tartalmát.

– Egy disznófej…

– Ezt kinek szántad?

– El is ajándékozhatjuk… Nézd, például, ez jó lenne… – előhúzott egy aranypapír-koronát. – Tedd fel… állati klasszul áll.

Grimaszt vágott, de hagyta, hogy Kati a fejére szorítsa.

– Nekem meg itt ez a boszorkányos… Hú… nem félsz?

– Mesebelien ronda vagy benne – lépett hátra a fiú. – De legalább ma éjjelre leszedhetnéd ezt a kötött kacatot a füledről!

Kati táncra perdült az udvar közepén. Védőn körülölelte a rojtozódó pilótasapkát.

– De miért, amikor olyan jól érzem magam benne… Az én kis sapikám!

Janika türelmetlenül csettintett.

– Még van idő reggelig. Különben nincs egy vasam se… az anyám kirámolta a zsebemet. Gáztűzhelyet akar venni vagy mi a frászt!

– Az én anyukám egy fillért se fektet már a lakásba. A papám két hete rakott termokokszkályhát valami felső pasasnak, az mondta, hogy már csak napok kérdése, és kiküldik a hivatalos értesítést.

96

– Csak küldjék! Hála istennek! Addig úgyse hiszik el ezek a szédültek. Ettől függetlenül, nincs pénzem. Egy tízest visszaadott volna, ha adok neki egy csókot.

– Ezt tízes nélkül is megtehetnéd, azt hiszem…

– Talán. De tízesért nem.

– Na, milyen boszorkány vagyok? – kérdezte Kati ingerkedve, és macskafejes pénztárcáját mutogatta.

– Apustól kétszáz forintot kaptam mára… az a heppje, hogy ne fizessen helyettem senki. Ezt mind elverhetjük!

– Százast tegyél vissza.

Kati engedelmeskedett. A másik százat otthonos mozdulattal Jani zsebébe dugta.

– A Vidámban jó műsor van, de a Karóék is odatelepedtek…

– Zavar téged? Ha velem vagy, tehetnek egy szívességet.

– Mégis inkább a Matrózba menjünk… vagy a Jerevánba…

– Ne válogass! Örülhetünk, ha beférünk még valami ócska lebujba.

– Tudom. Az öregeim már egy hete foglaltak asztalt a Mátyás-pincében… Ezen az estén semmi se drága nekik. Kicsit morogtak, hogy olajra léptem…

– Mondtad, hogy velem jössz?

– Á, nem. A mamának mániája a fix állás. Nem lelkesedne túlságosan érted.

– Miért? – kérdezte gúnyosan a fiú. – Én nem akarlak elvenni. Én nem vagyok férjjelölt.

– A Kertész Ilivel mentem, úgy tudják…

– Ha valaha is azt mondja neked egy pofa, hogy feleségül vesz, üsd pofon… – folytatta Janika. – Ennél nagyobb sértés nem érhet. Az első lépés, ha ember akarsz lenni, hogy ezt megtanuld. Rendes férfi nem tol ki ennyire egy nővel.

Kati pislogott.

– Rohadtak a házasságok. Vajon mind rohadtak?

– Ezen ráérsz még később is tűnődni. – Jani Nusi néni ajtaja felé nézett. Felgyújtották a villanyt. – Már kint van a konyhában… Gyere, mielőtt… – karon fogta Katit.

Gyorsan kivonszolta az utcára. Kati becsúsztatta kezét Jani zsebébe, a százas mellé.

– Te bolond, na gyere. Mulass, te kis bolond…

Nusi a szobában vesződött a kályhával. Eldugult a cső, az istennek se akart égni a tűz.

97

Kikémlelt.

Sehol senki. Talán Manci vonszolta el a szerencsétlen Józsit. Attól kitelik.

Be kéne zárni a kaput. De Janika megint ellógott, és nincs kapukulcsa. Szapper úr sincs itthon. Három liter bort ígért. Állítólag termelői.

Nusi néni a sört szerette. Arról Jenci gondoskodott, öt üveggel hozott délután, betétre!

A szobában képtelenség befűteni. Ha Szapper úr már lefeküdt, bevonulnak Jencihez.

Szilveszter! Újév! Mi jöhet? Az egyik év olyan, mint a másik. Bár jövőre bevezetik a gázt. Saját erőből!

Karolin anyó óvatosan kitipegett.

– Felháborító lárma! Előre félek, milyen kínos lesz az éjszakám.

– Dugd be a füledet vattával.

– Vattával? Az én fülemet? Micsoda ötlet! Hol a vacsorám? – Nusi néni odalökött két szelet párizsit.

– Ne fogd meg kézzel! Hogy egyem meg aztán?

– Sehogy! – horkant fel Nusi néni. – Koplalj! Már megint jössz a hülyeségeiddel. Miattad másztam ki a közértbe, de a méltóságos asszonynak semmi se jó…

– Nusi, Nusi – csóválta reszkető fejét a nagymama. – Tíz év múlva idegroncs leszel, ha nem tudsz uralkodni magadon… előre látom, milyen életem lesz melletted.

– Tíz év múlva? A kukacokat nézd tíz év múlva… Mit képzelsz, te megmaradsz magnak?

Karolin anyó tetőtől talpig összerázkódott. A tányéron ugrált a két szelet felvágott, ahogy befelé vitte. Sípolva szuszogott, mint a sündisznó. Nusi néni gyorsan utána csukta az ajtót. Ez el van intézve. Ma este már nem tolja ki a képét.

A disznósajtot fel kell szeletelni. Vékonyan, úgy kiadós. Szépen megeszegetik, isznak rá valamit, és kész. Az ágyat letakarják egy lepedővel, és akkor nem megy a kicsi szemébe a fény.

Megnézte az alvó gyereket. Sokat evett ma este, apróra vágott párizsit. Eszter hálálkodhat, hogy így felhizlalta. Még csak nem is tüsszögött, amióta itt van.

Helyet csinált az asztalon. Hosszas tépelődés után feltett egy fehér abroszt. A tetejére újságpapírt borított. Másképp meglátszik a tányér alja, vagy az ital kifröccsen.

98

Elégedetten letelepedett. Kilenc óra. Jenci kijöhetne már. Újabban megint forgat a fejében valamit. Gyógyszeresüvegeket cipelt haza, és folyton kotyvaszt, lötyköl velük. Ez is csak pénzpazarlás.

A spórolt pénz a konyhaszekrény legfelső polcán, papír alatt, lerajzszögezve lapult. Eszter meg a fiúja karácsony után még kétszer jöttek. „Úgy látszik, ízlik nekik a dolog” – vihogott magában. Eszter minden alkalommal százat adott. Az ember segít a gyerekén, ha teheti.

Janika is megbánja még, hogy nem hallgat az okos szóra. Pénz nélkül hova csellenghetett? Üres zsebbel nem lehet kisasszonyokat mulattatni. Biztosan a barátai vitték el valahova. Legalább nem a sajátját költi!

„Hej, micsoda silány szilveszter” – sóhajtotta. Hol vannak a régi szilveszterek? Az Eördögh vendéglősnél, a Városligetben. Eszter még szopós volt. Fogadtak egy falusi cselédet, az vigyázott rá, amíg ők mulatni mentek. A Lipót körúton laktak, kétszobás bérlakásban. A parkett úgy ragyogott, hogy a házmesterné lehúzta cipőjét az ajtóban. Pedig akkor már háborús szelek jártak. Később Szapper urat el is vitték. Akkor engedték el, amikor megsebesült a szemén.

Az Eördöghnél huszonnégy tagú banda muzsikált. Igaz, Szapper úr ott is berúgott. Elcsípte a csapos húgát, nekinyomta az üvegajtónak, és azt kiáltozta: „Most felfeszítelek… fel én… hova feszítselek?” – A lány meg vihogott, kezét az ég felé tartotta, és hagyta, hogy Szapper úr a mellét nyomogassa. „Töf-töf… hova utazunk?”

Odakünn csoszogtak. Nusi néni felrántotta az ajtót a férfi előtt.

– Köszönöm, anyukám. Tele van a kezem, nem tudtam lenyomni a kilincset. Badacsonyi hárslevelűt hoztam. Az a legtisztább, azt nem pancsolják…

Nusi néni a vízcsap alatti sarokra mutatott. Szapper úr odarámolt.

– De én egy kortyot sem többé. Itt forduljak fel, ha még egyszer…

Nusi néni rákiáltott:

– Eredj, hívd a barátodat! Meddig várjak rátok?

– Áthívhatnánk Józsit is… játszhatnánk egy-két partit…

– Még mit nem? Telebagózni a tiszta konyhát! Utálom a szivarját. Te se fogsz rágyújtani, ezt jegyezd meg, csak az ajtó előtt! – Józsit! Hogyisne! Itt ülnének éjfélig. A Józsi különben is ravasz alak. Figyel, és mindenbe belepofázik.

– Nincs neked önérzeted? – folytatta erőteljesen. – Hogy megbántott a múltkor minket! Én nem felejtek, azt tudhatnád…

99

– Jól van, anyukám – bólintott békésen Szapper úr. – Csak a kártya miatt gondoltam. Jenci nem ért hozzá… Tudod, amikor annak idején elkártyázta az örökségét, megfogadta…

– Hol van az megírva, hogy szilveszter éjjel verni kell a blattot? Eszegetünk, iszogatunk, azután az ember aludni megy.

– Én nem iszom. De ti csak kóstolgassatok, anyukám.

Bekopogott Jencihez.

– Gyuluskám, drága barátom, egy pillanat, jövök már… – kiáltotta lelkesen Jenci. – Elzárom a dolgokat, és máris jövök…

– Azért egy kortyot ihatsz – mondta Nusi néni halkan. – Most az egyszer megengedem…

Ez, ha színjózan marad, nem bújik be a vackába reggelig sem! Szép kilátások. Jenci már három napja csalogatja, de valaki mindig zavargott. Mikor, ha most se?

Jenci fekete, kétsoros öltönyt húzott, kihajtott, fehér inggel, nyakkendő nélkül.

Szapper úr bezzeg most is a kályhacsőszerű nadrágját viselte. A zakó zsebe állandóan kitömve, a kézelője csupa rongy. Ing helyett fekete, magas nyakú pulóvert hord. Janikától örökölte. Ezen nem látszik a piszok. Nincs is más ruhája. Lenne neki, nem is egy, ha annak idején…

– Igyál, Jenőkém. Ez valódi bor. Nekem elhiheted…

– Gyula, emlékszel, csak a szádba vetted, és megállapítottad, hány maligánfok… hihi, de nagy kópé voltál, drága Gyulám…

Körülülték az asztalt. Nusi néni kiosztotta a disznósajtot. Vastag kenyérrel.

Szapper úr rávetette magát az ennivalóra. Ma savanyú káposzta volt az üzemben, az rögtön elcsapja a hasát, de a gyomra üres.

Ő meg se kóstolta. Délután már belakott libamájjal. A libát egészben lesütötte, több hétre, csemegének.

– Igyatok. – Töltött.

Jenci lehörpintett egy pohárral. Bármennyit ivott, sohasem rúgott be.

Szapper úr szája szögletében fehér nyál képződött.

– Kicsi anyukám, nekem ne tölts… amit én megígértem…

– Ne a családi körben tiltakozz, hanem amikor a haverjaid cipelnek be! Ez nem árt, amit itt iszol!…

– Az SZTK-ban nagyon szigorúan… – próbálkozott Szapper úr, de a keze már a poháron kocogott.

– Az SZTK-ban! Egy pohárral beléd fér, ha én kínálom. Aztán úgyis mész lefeküdni…

100

Közben az egyik sörösüveget is kibontotta, nagyokat húzott belőle, cuppogtatva.

Jenci nevetett.

– Hallgass erre az asszonyra… Ez az asszony kincseket ér…

– Nem erőszak a disznótor – Nusi néni elhúzta a bort a férje elől. – Bár régebben lett volna ennyi eszed…

Szapper úr mohón a pohár után kapott. Kiitta fenékig.

– Ha most ez a vegyület sikerül – mondta Jenci, és Szapper úr arcába hajolt –, akkor a szárnyrész megerősödik…

Szapper úr bólogatott.

Nusinak igaza van. Egy deci nem árthat. Már olyan régen nem ivott. Legalább egy hónapja. Ez nem számít. Szilveszter!

Jókedve kerekedett. A bor felé pislantott. Nusi néni elétolt még fél pohárral.

– Na… de aztán többet ne vedelj…

– Egészen egyszerű a metódus – magyarázta Jenci –, a két erős önmagában kevés. Két taszítóhatás összessége újat ad. Vegyünk Sevenalt és Centendrint… Mi keletkezik?

Nusi néni rákacsintott.

– Ezt hagyd abba… Csak akkor lesz jó vége az estének, érted, ugye, ha ezekkel csendben maradsz. Most mulatunk…

Szapper úr mély, csukló hangon elordította magát.

– Sárgát virágzik a tök… meghal, akit megütök…

– Halkabban, hé – csitította Nusi néni –, nem kocsmában vagyunk. – Az órára sandított. Tíz óra. Még egy félórát üldögélhet, azután betuszkolja a kamrába.

– Miért ne lennénk kocsmában? – kérdezte.

Szapper úr, és öklével az asztalra csapott. A szódásüvegből kibuggyant a szóda. – Kocsmában vagyunk az én egyetlen virágommal… az én mindenemmel…

A kicsi felriadt. Levegő után kapkodott, és bőgni kezdett.

– Na tessék. Elfelejtettem letakarni…

Szapper úr szódát fröcskölt egy pohárba, s borral keverte. Az ágy mellé támolygott. Szédült.

– Kicsi unokám… kis barátom… hát sírsz? Ne sírjál! Idenézz… – illegette magát jobbra-balra, s közben lehúzott egy-egy kortyot. – Hát nem akarod abbahagyni? Borocskát kérsz? Finom, cukros borocskát? – Odatolta a poharat a gyerek szájához. Az mohón beledugta a nyelvét és lefetyelni kezdte.

101

– Ne hülyéskedj – szólt rá Nusi néni –, leöntöd a takaróját. Nem szabad neki…

– Nusikám, holnap már Kuvaitban leszünk… – mondta Jenci. – Mindnyájatokat elviszlek. Ez lesz az újév, az igazi újév.

Karcsika néhány korty után ellökte az italt, és folytatta a bőgést, a testét dobálva.

Szapper úr mellétérdelt. Megpróbálta fejét a rácsok közé beerőszakolni, de nem sikerült.

– Mi fáj neked? Beteg vagy? Beteg az én kis unokám? – Hirtelen ő is felsírt. – Mi van itt? Zokog ez a szegény kisbaba, talán halálos beteg, és senki sem törődik vele… orvost kell hívni, azonnal…

Hátulról megrugdosták.

– Kelj már fel! Hogy fog kinézni a nadrágod? De úgy kell nekem, minek könyörültem rajtad… Úgy látszik, tényleg ennyire hülye vagy már, hogy a borszagtól is berúgsz…

Szapper úr szipogva felemelkedett. A kicsire mutogatott félkezével, a másikkal a hasát fogta. Égtek a belei. A fejében is nagy csomók futkostak. Néha még a fény is kialudt előtte.

– Hozzatok orvost… a gyerek beteg… hát nem látjátok?… engedjetek… megyek orvosért…

Nusi néni kiemelte Karcsikát, rázogatta. Kezdett elcsendesedni.

– Jenci, fogd már le, mert képes így kimenni az utcára. De én vagyok az oka…

– Engem akartok lefogni? – hadarta Szapper úr. – Sárgát virágzik a tök, meghal, akit megütök… – Hirtelen elhallgatott. Szorosabbra fogta derekán a nadrágot. Rémülten állt az ajtóban. Majd a kamra felé somfordált összegörnyedve. – Jól van, na. Arany asszony vagy te, anyukám…

Nusi néni befogta az orrát.

– Tűnj el innen, mielőtt hozom a kést… Pfuj …

Szapper úr hüppögött. A csomók az agyában egyre nőttek. Leesett a vackára.

– Már horkol is! – sóhajtotta Nusi néni. Visszafektette az alvó gyermeket. – Ilyen emberhez kötött a sors! Húsz évvel ezelőtt még ütött is! Olyan ereje volt, mint a bivalynak…

– Az erők összetétele a lényeg… – mondta Jenci.

Nusi néni rászólt:

– Pofa be!… Hej, édes istenem, mikor veszed le rólam ezt a nehéz keresztet?

102

– Már nem tart sokáig… – fuvolázta titokzatosan Jenci. – A politikai enyhülés nekem kedvez. A kínaiak kérték, de azoknak nem adom. A Népszabadságban közölték a jegyzéket. Tudod, mit akarnak a kínaiak a szovjettől?

– A te találmányodat… – mondta megvetően Nusi néni, és süsüt jelzett.

– Kennedynek is ezért kellett meghalnia… – folytatta Jenci, és révetegen körülnézett – de ezt ne terjeszd, nem akarok kellemetlenséget…

– Kennedy szép férfi volt – tűnődött Nusi néni. – Majdnem olyan szép, mint Szálasi. Annak csak úgy világított a meleg, barna szeme. Kivágtam a képét a Magyar Futárból. Itt lógott a naptár felett, de az a hülye Józsi letépte…

– Szálasival nem tárgyaltam. Törvényes hatalom nélkül basáskodott… tömeggyilkos…

– Engem nem érdekel a politika – legyintett Nusi néni –, miket beszéltek össze később erről a Szálasiról… a fene tudja… Engem nem bántottak. Az Eingruberéket elvitték, de vissza is hozták. Nem mondom, azt a gyógyszerészt, a Szigetvári utca sarkáról, nagyon sajnáltam… Szegény, már a sarkon leemelte a kalapját, és a mellére szorította, hogy eltakarja a sárga csillagot…

– Az én repülőm nem indíthatja el a harmadik világháborút… nem mindegy nekem… – mondta határozottan Jenci.

Nusi néni idegesen felcsuklott.

– Jól van, na. Csak hagyd abba már. Kíváncsi vagyok, mikor jössz rá, hogy sült bolond vagy, és csupa rögeszme…

– Rögeszme? – Jenci szeme villogott. Marokra fogta a villát. – Nusikám, ha kiderül, hogy téged is befontak…

Nusi néni durván rákiáltott:

– Ne dilizz, mert odasózok a kupádra!

Jenci füle töve kipirosodott. Csörömpölve leejtette a villát.

– Szépséges csillagom, nem szabad ilyen durván. Ilyen szavak egy királynő szájából!

– Az IKKÁ-ba mikor mész? – Nusi néni Jenci hajában kotorászott.

– Csak a jövő héten aktuális…

– Aztán pontosan hazahozd…

Jenci a szoknyája alá kapdosott.

– Haza… haza…

– Bezárom az ajtókat… – Nem nagy kilátás, ezzel a bolonddal. Mégis jobb, mint a semmi. Negyvenháromban, a Hágenmacher-sörözőben, 103pontban tizenkettőkor, egy kadét mézeskalácsszívet küldött. „A legszebb magyar asszonynak” – ez volt a felirata, fehér, cikornyás cukorbetűkkel.

– Ne rángass… Nem hajt a tatár. S ne jártasd közben a szád, mert esetleg meghallja a bátyám…

Leoltották a villanyt.

Janikáék fél tizenkettőkor lökdösődtek befelé, még akkor is sötét volt. A kapu nyitva!

Kati hatalmas, zsinór nélküli luftballont cipelt a hóna alatt. Nagyokat sikkantott.

– Vigyázz, mindjárt elpukkan! Ne nyomj a falhoz…

– Még meggondolhatod… ideadod a kulcsot vagy nem? – csiklandozta Janika.

– Nincs nálam, te hülye… elvitték az öregek, értsd meg!

– Miért nem kérted el? Ennyi előrelátás nincs benned?

– Úgy volt, hogy mulatni megyünk… Mit tudtam én, mit akarsz. Különben is, minek az? Olyan unalmas…

– A Karóval unalmas, de a Janikával?

– Most miért hencegsz? Lenkééknél lehetett volna. Láthattad, ha van szemed. Egymás után oldalogtak be a kisszobába. De te elvonszoltál…

– Nézd, fiam. Ez szokás dolga. Valahogy nem komálom, ha sokan csinálják egyszerre. Meg azt se szeretem, ha közben a fülembe trombitálnak.

– Egyáltalán… erről szó sem volt… – próbálkozott Kati. – Mi vagyok én? Kinyújtod a kezed, és potty, beleesem, mint a rohadt alma. Enyhe túlzás!

Janika könnyedén megcirógatta Kati arcát.

– Ezek csak dumák. Tetszel nekem. Azt hiszem, jó lenne, ha megtennénk. Te se fizetsz rá!

Kati elmélázott. A léggömböt beszorította a kapusarokba. Odaállt, hogy el ne repüljön.

– Anyám szerint ez bűn. Vannak bocsánatos bűnök és halálosak. Ez halálos.

– Bűn? Tudod, mi a bűn? Amivel ártasz tisztelt embertársaidnak… Amitől valakinek rosszabb lesz. Ez csak jó. Kedvünk támadt rá. Ki tilthatja meg és miért?

– És egy hónap múlva? Egy év múlva? – kérdezte csendesen Kati.

– Ha még akkor is lesz kedvünk, nem változik semmi. Vagy éppenséggel mással támasztod a közfalat, s engem megtartasz jó emlékezetedben. Az energia nem vész el, csak átalakul. Ez nem csak a fizikában igaz.

104

– És ha az ember önmagát készíti ki? Az helyes? Az se bűn? – Kati a mállott festékrecéket kapargatta.

Janika keskenyre húzta a szemét.

– Nem tudom. Én nem halandzsázom. Az érzelem csak ürügy arra, hogy tönkretegyük egymást… aki szerelmes, az hazudik. Mindegy, mibe szerelmes. A pénzbe vagy egy csinos pofikába, vagy a saját ködgomolyagjaiba…

– Mondd, te sokat ittál? – gyanakodott Kati.

Janika rálehelt:

– Csak annyit, mint te. Ne félj, vigyázok én rád.

Kati odadugta az orrát Janika nyakához, a sál fölé.

– Hogy van ez? Mi vagyok én neked? Egy gusztusos lekváros kenyér?

Janika gyengéden magához szorította.

– Egy darabka élet. Tudod, mik vagyunk? Két kis tölcsér, amelyen ugyanaz a levegő áramlik át… – Janika szétfeszítette Kati száját, és belefújt.

– Te mégiscsak berúgtál – szabadkozott a lány. – De nem számít.

– Szólj, ha nem jó – mondta lágyan Janika. – Azonnal abbahagyom. Remélem, nem fázol?

– Nem – sóhajtotta Kati –, és sajnos, nagyon jó lesz, érzem.

A léggömb a mocorgástól kiszabadult. Felszállt a kapuboltozatra. Éppen felettük lebegett. Odakünn trombitáltak.

Jeges szél fújt.

Janika szelíden csókolgatta Kati arcát.

– Most visszamegyünk Lenkéhez, és iszol egy forró teát. Nehogy megbetegedj…

Kati a gyér lámpafény felé sandított:

– Nagyon piros vagyok?

– Mintha kanyarós lennél. Látod, ma este megint tanultál valamit…

– Egy kis baj van – a kötött kabát alatt sajgó mellét dörzsölgette. – Azt hiszem, én teljesen beléd estem. Ez nem zavar?

– Ne beszélj szamárságokat. Mindjárt éjfél. Mit kívánsz nekem?

– Én olyan butaságokat szoktam… ami a levelezőlapokon van… Bort, búzát, békességet…

– Mit szólnának az emberek, ha most kimennénk a Körútra, és egy táblát cipelnénk: Soha többé háborút?…

Kati nevetett.

– Próbáld meg.

Janika átkarolta.

105

– Gyere, menjünk innen… Fene tudja, nem mászik-e erre valaki. Lenkéékhez?

– Nem. Még van nyolcvan forintunk…

– Ki se bírnád, ha zsebedben maradna…

– Egy koldusnak is odaadhatjuk, nekem mindegy, de haza nem viszem…

Janika halkan lenyomta a kilincset. Kihúzta Katit az utcára. Indulás előtt megpörgette a lányt. Azután rámosolygott. – Egy kicsit félrecsúszott a sapikád!

Kati hátba vágta. – Minden oké. Egy talicskával eltolnám a világot!

Feltették az álarcokat. Összegyűrődött a korona a nagy hercehurcában.

Manci felfigyelt a kilincscsattanásra. Valaki jött. András? Csak ő lehet. Szegény Józsi! Gyanútlanul ül az asztalnál, a lábán kockás mamuszpapucs.

Felugrott, és kitekintett az ablakon. Az udvar üres. Talán a Jani gyerek szórakozik. Nusi biztosan nem engedte be. Az előbb hallott is valami nevetésfélét. Hadd mulassanak. Addig boldogok, amíg fiatalok.

András nem jön ide.

Józsi békésen mosolygott. Kicsit szundikált már, le-leesett a feje.

„Nemcsak a részvét – gondolta Manci. – Nemcsak a részvét tart itt. Nagyon hiányozna. András ezt nem érti. Az együtt töltött évek, a sok küzdelem.”

– Miért nem fekszel le? – rázta meg Józsi vállát. – Leragad a szemed!

– Mindjárt éjfél…

– Tűrhető műsor volt, ugye? – Manci beszélt, csak hogy ne legyen csend.

– A tartalmasabb dolgok jobban lekötnek, tudod… – dünnyögte Józsi bácsi – de azért meg lehetett hallgatni… Furcsák ezek a kabarék. Valami nem tetszik nekem…

Tíz perc múlva tizenkettő. Ha sírás nélkül kibírja az óraütéseket, utána már könnyebb. András már nem várja. Biztosan tanul a vizsgára.

„Talán még nekem se késő – gondolta Manci –, talán még én is letehetném az érettségit. Mellette bizonyosan.”

– Nem szeretem, hogy az emberek nem lelkesednek semmiért. Megfigyelted, Mancikám? Az én időmben minden olyan nagy dolog volt… hogy egy munkás igazgató lehet, meg autó… Ezek tisztelet a kivételnek csak csücsülnek az örökségben. Az az érzésem, hogy nincs kedvük dolgozni…

– Vedd fel inkább a rózsaszín szemüvegedet!

– Tudod te, mire gondolok. Nekünk még nagy élmény volt ez az egész, amikor megvalósult. Most meg minden olyan természetes…

106

– Talán ez a jó. Talán csak mifelettünk járt el az idő…

– Sokat fecsegek, mint az öregek. Itt van a Kardi Jóska, a századunkban. Ifjúmunkás. Vasas. Minden alkalommal megkérdezi, miért nem hagyom már abba a szolgálatot. Nem hiszi el, hogy ha nekem kéne fizetni érte, akkor is megtenném. Pedig hát kommunista!

– Józsikám – sóhajtott Manci –, csak jót akar. A fiatalok reálisabbak.

– De azért lelkesedhetnének… – mondta makacsul Józsi bácsi. – Éjfél után jön a beszéd. Fogadok, hogy sokan elzárják a rádiót…

– Mi majd meghallgatjuk – mondta Manci fáradtan. – Mi meghallgatjuk. Igazad van. Az emberek kicsit elfásultak.

Andrást biztosan megszeretné Józsi.

„Ha a fia lenne, a menye lehetnék… úgy szeretem, mint az apámat…”

– Három perc múlva éjfél – Józsi bácsi az órára mutatott. – Töltsél egy kis töményt a poharakba. Vajon mit csinálnak most Szőcén az elvtársak? Emlékszel?… – „Ez öregítette meg, a kudarc és a menekülés. Az volt a helye, ott kellett volna maradnia, akárhogy is…”

– Igen, Józsikám, igen – mondta Manci lágyan. – Biztosan sokan emlegetnek téged, egészen biztosan…

Az énekesnő hangja a legmagasabb trilla közepén megszakadt.

Nagy csend lett. Azután mélyet ütött az éjfél.

Józsi bácsi felemelte a poharat:

– Édes Mancikám, ebben az ünnepélyes pillanatban kívánom neked, hogy ilyen boldogan, teljes egyetértésben tölthessük a következő újesztendőt is… köszönöm a jóságodat!

Az udvaron valaki elnyújtva felüvöltött. Az óra kettőt-hármat kongatott. Manci feltépte az ajtót. Fuldokolt.

A rózsabokor tövében Iván ült a földön, felhajtott gallérú kabátban, kalap nélkül, részegen. Nusi néni ajtajához vánszorgott, és belerúgott.

– Hol van? Itt kell lennie… itt kell lennie… – Manci gyorsan bezárkózott. Még egy utolsó dobbanás, azután odább billen a mutató.

– Ne figyelj rájuk – súgta Józsi bácsi. – Egy évvel megint öregebb vagyok. Szeretsz még egy kicsit?

– Szeretlek – mondta Manci. „Mint a gyermekemet – gondolta kétségbeesetten –, aki sose lett. A legjobbat akartam. Itt maradtam vele ezen az estén. Mégis összeomlott minden. Ki érti ezt?”

– Szeretlek, szeretlek – motyogta gépiesen, és sírt.

Megszólalt a Szent Rita-kápolna harangja is, elkésve. Iván kievickélt a kapun, tapogatózva. Hányt.

107

Január harmadikán délben Janika fekve találta Nusi nénit a hideg szobában, borogatással a szívén.

– Megkaptad az üzenetet? – rebegte Nusi néni. Fájdalmasan a mennyezetre fordította a szemgolyóit.

– Üzenetet?

– Jenci megígérte, hogy telefonál… Ha téged nem is hívhatnak oda, az üzenetet átadhatják…

– Nem adták át – morogta Jani. – Nem azért jöttem…

– Az isteni megérzés, fiacskám, az vezérelt… „Semmi köze hozzá, hogy kirúgtak – gondolta Janika. – Senkinek semmi köze hozzá ebben a koszos életben.”

– Üzemzavar… – mondta tétovázva. – És itt mi van?

– Szörnyűség… – nyöszörögte Nusi néni. – Ilyen csapást.

– Meghalt valaki? – érdeklődött a fiú. Ez persze nem valószínű. Abból nem lenne jelenet. Talán ellopták a pénztárcáját a piacon.

– Én halok meg, én… Ezt már nem bírja szegény, beteg szívem… tudod, mintha megcsavarták volna, úgy éreztem. Elsötétült előttem a világ. Az a disznó szégyellte a pofáját, a két karjában hozott be az ágyra, tessék megnyugodni, tessék megnyugodni, ezt darálta folyton…

Janika körültekerte a sálat a nyakán. Itt még hidegebb van, mint az utcán. Kár volt hazajönni. De hova mehet az ember, ha nincs egy vasa se? Kati is az iskolában rohad. Különben is: felajánlaná a rózsaszín spórmalacát, s vihogna tovább.

– Hajlandó vagy végre nyilatkozni, hogy mi bajod? Meg lehet itt fagyni. Nem félsz, hogy odafagysz az ágyhoz?

– Nem érdekel engem… bár megkönyörülne rajtam már az Isten…

– De azért én még szeretnék életben maradni egy kicsit… – dünnyögte a fiú. – Kénytelen vagyok befűteni.

– Nincsen… egy darab szén sincsen… Az ünnepekben mindent ráraktam… Nem volt erőm, hogy elvánszorogjak a Tükerig…

– Remek! – kiáltott Janika. – Remek! Hol a pénz? – kutatni kezdett az anyja ledobott kötényében.

– Ne nyúlj hozzá! Csak add ide az erszényemet. Kivenni, azt tudtok, de betenni nem…

Janika az anyja hasára hajította a foszlott bőrtárcát.

– Harminc kilót rendelj… Ha sok van itthon, senki se takarékoskodik, csak zsupsz, be a kályhaajtón. Ha én nem vagyok ilyen, hol lennénk? De 108bemegyek a miniszterhez! Az én férjem megsebesült a háborúban. Tőlem nem vehetik el…

– A házról van szó? – kiáltotta Janika. „Végre!”

Nusi néni megfordította a borogatást a szívén.

– Itt volt egy pasas. Éppen a tejet forraltam. Nyomogatja a csengőt. Már akkor tudtam, hogy csak idegen lehet. Azt hittem, ószeres. Ki se akartam nyitni az ajtót, de eszembe jutott, hátha a gázosok küldték, a csővezeték miatt. Megyek, kidugom a fejem. Azt mondja az a férfi, mellesleg kalapot emelt, rendesen, kérem szépen, néni, ez a 4447-es helyrajzi számú ingatlan? Mondom neki, hogy rossz helyen jár, ez Tömő utca 36. Magán családi ház, Szapper Gyulánéé, aki én vagyok, csak még nem szedtem rendbe magam. Kérlek, erre becsúsztatja a lábát a küszöb és az ajtó közé, hogy be ne csukhassam, és azt mondja: azonos. Tömő utca 36., azaz, 4447 helyrajzi szám. Tessék csak megnézni az adásvételi-szerződést, azon is rajta van. A telekkönyvi hivatalba is ezen a számon jegyezték be: 4447. De hát ez mindegy. Csak beszélt, beszélt, és egyre beljebb nyomult. Olyan ideges voltam, hogy a lábát se töröltettem le. Meg tetszik engedni, azt mondja, és képzeld, leült! Kotorászott a táskájában. Azt hittem, talán az adó miatt jött. Gondolkoztam, hova tettem a befizetési elismervényt. Örömhírt hozok, azt mondja az a hülye. Örömhírt, nekem, a tanácstól? Biztosan tetszett hallani, hogy lebontják a tömböt. Végre megszületett a határozat is. Odadug az orrom alá valami gépírásos papírt, két pecséttel. Legkésőbb július 1-jéig el kell hagyni a házat. Már áprilisban új lakásban lakhatnak a néniék… Most tessék bemenni a tanácsba, még lehet választani. Központi fűtés, gejzír az új lakótelepen… Azt hittem rögtön elájulok. Elsötétedett előttem a világ. Itt az ágyon tértem magamhoz. S akkor még ott áll előttem az a marha, és azt hajtogatja: A szomszédban megcsókoltak a jó hírért… hogy végre elmehetnek… nem értem, kérem, igazán nem értem… én csak a végzést hoztam… Tudod, végignéztem rajta, lesújtóan. Csak annyit mondtam, végtelen megvetéssel: Ez az én házam… A saját tulajdonom. Ezzel nem rendelkezhetik senki, amíg én élek. Erre elkezdett hebegni, hogy térítés is van a világon, nem is kis összeg… Én felemeltem a bal kezemet, így, és megátkoztam. Meg én! Ha láttad volna, hogy rohant kifelé. Utánamentem, nehogy ellopjon valamit. Ha Jenci nem segít, talán már kihűlve találsz… – Nusi néni hápogva, fulladozva esett vissza a párnára.

A végzés ott hevert összegyűrve az asztalon.

109

Hát igen. Nagyon udvarias, határozott levél. Korszerűsítési, városrendezési szempontok, elavult terület… új lakást… megfelelő értékben… térítés…

Óriási lehetőség! Napfényes szobák, világos falakkal. Távfűtés. Poloskák nélkül. Egy szál ingben is megéri.

De hiába! Süketek, vakok.

Lecsapta a végzést.

– És most te bőgsz! Ahelyett, hogy összetett kézzel hálálkodnál a szerencsédnek, hogy kikecmereghetsz a piszokból… Miért nem érted meg? Mióta magyarázom?

– Őrület… – szipákolt Nusi néni. – Mindannyian őrültek vagytok… Jenci azt óbégatja, hogy a kínaiak miatt van, mert megvették a találmányát… Őrültek között lakom… Egy élet munkája fekszik ebben a házban! Tudod, mi az? Mielőtt megvettem, hetekig sétáltam előtte. Zöld borostyán futott végig a falain. Piros zsalugáterek az ablakokon! S azok a gyönyörű rózsabokrok a kertben… Nyolcezer pengőt adtam érte! Az ostromot is átvészelte, megúsztuk néhány repedéssel… Itt születtél, ebben a házban! Kiszúrnák a szememet néhány forinttal meg egy vacak, mai skatulyával. Nyáron az udvaron szoktam üldögélni, és az estikéim illatoznak… Kertet is adnak nekem, mi? Pont most, amikor a gázt is elintéztem… az egész életem értelme ez a ház… az egész életemé…

Sírt. Egy-két másodpercre abbahagyta, csuklott, azután folytatta tovább.

– Az egész életed értelme… – vicsorgott Jani. – Állati szomorú… Úristen, micsoda állati szomorú…

Kirohant az udvarra. Körülnézett.

A tűzfal és a kapu között drótok lebegnek, félig leszakadva. Ide terítik nyáron a mosott ruhát. Az ablakok kerete csupa pókháló. Józsiék sufniján nagy, rozsdás lakat. Az udvar bal sarkában hánccsal takart, poshadt hordók, szétmállott vasabroncsok. Ezeket nem szabad kidobni. Hátha egyszer még szükség lesz rájuk!

Középen a süppedt virágágy.

Az udvari vécé három éve nem működik, vödörrel öntik le használat után.

Tizenöt esztendeje nem festettek. Kiskorában halálra gyötörték a poloskák. Éjszaka az ágy mellett egy lavór állt, tele vízzel. Anya megnyálazta az ujját, felszedte és bedobálta a poloskákat a lavórba.

A képek alatt ma is vastagon tanyáznak. Ciánozni nem lehet, híre menne!

110

És most végre lebontják… Az a szörnyeteg pedig ott fekszik benn és zokog.

– Janika… gyere be, megfázol… – Nusi néni a küszöbön állt. – Jó gyerek vagy te… nem hagyod anyádat egyedül a bajban…

„A bajban mindenki egyedül van – gondolta Janika. – Mit segít most Dejánon, hogy én rontottam el az exportot? Ő a felelős! Minek engedett oda! Engem, a segédmunkást, a trógert! Edd meg, amit főztél! – üvöltötte neki a művezető. Lovat adtál a taknyos alá, tessék, itt az eredmény! Ki se bújtak a tojásból, de mindenre feljogosítja őket az a vacak érettségi! Tessék! Van neked pénzed, dobáld ki az ablakon! Nézd meg, mi lett a szabványformából… El kellett jönni, azonnal. Süssék meg a két hetüket! Írjanak a munkakönyvébe, amit akarnak. Az utolsó mozdulat volt rossz. Túl hamar dermed az anyag, az a baj.”

– Megyek a szeneshez, vedd be a szívcsöppeket, az majd segít…

Nusi néni hosszan nézett utána. Amikor Janika kicsi volt, a földön húzta az iskolatáskáját. Ő meg télen sült krumplit tett a zsebébe, hogy ne fázzon a kis keze az iskoláig.

Az övé lesz ez a ház, Janié. Itt van Józsi. Most mutassa meg, milyen nagy kommunista. Írjon az újságba, vagy menjen be a pártba. Nem ezt ígérték. Valahol meg is van a régi határozat, még az államosításkor. Akkor is meghagyták a házat, Józsi intézte el. Szabályosan, mert az a barom egy szalmaszálat se tenne keresztbe a törvény ellen. De most nincs mese!

Nem nézheti tétlenül, hogy kilakoltatják a nyolcvanöt éves, magatehetetlen anyját…

Nusi néni hirtelen beszaladt a szobába. Vitte a papírt a nagymamához.

Az öregasszony mozdulatlanul aludt. Az 1000 wattos hősugárzó egyenesen a testére sütött.

Nusi néni lopva benézett a sarkokba. Mire kell ez a sok rongy? A penészes citromhéjak? Minden lecsöpögtetve málnaszörppel.

– Meddig alszol? Egyszer még meggyullad a hajad!

Karolin anyó kinyitotta a szemét. Mosolygott. Kövér arclebenye kétoldalt lefutott a füle tövéhez.

– Azt álmodtam, hogy a Kálnay báró fia, az Ernőke, idejött, és a földig leemelte a kalapját előttem, mert német nyelvből kitűnő lett az egyetemen. A Kálnay fiúkat három hónapig tanítottam németre.

– Kár, hogy most már a konzervek feliratát se érted meg… De remélem, magyarul még tudsz! – Nusi néni odalökte a papirost. – Ezt olvasd! Nincs két órája, hogy kaptam…

111

Karolin anyó felkattintotta az éjjelilámpát. Hunyorogva összehúzta a szemét. Az írást félméteres távolságra tartotta. Szemüveget nem használt. Sokáig böngészte, és közönyösen a paplanra ejtette a határozatot.

– Nem tudom, miért keltettél fel. Neked írták…

Nusi néni beleordított az öregasszony arcába:

– Nekem írták? De neked is menned kell, édes, jó anyám, a koszos cuccoddal együtt, ki tudja, hova?

Karolin anyó elfordította a fejét.

– Ne lehelj rám. Hagymaszagod van.

– De hát nem érted? – visította Nusi néni, és kirántotta a hősugárzót a konnektorból. – Akkor mit fogsz szólni, ha majd szépen kipakolnak innen? Akkor se izgatod magad, ha majd a fejedre csorog az eső az utcán?

Karolin anyó csirkeláb kezét az arcára szorította.

– Ti összecsomagoltok, ha itt lesz az ideje. A költözéskor befogad a Füstösné. Az még most is hálás nekem, hogy annak idején embert faragtam a fiából. Megtiszteltetés lesz a számára, ha néhány napig vendégül láthat. Aztán, ha majd rendbe hoztátok a szobámat, taxival oda tudok menni. Egy kis jóakarattal egyszerű az egész…

– Elveszik a házat! – Nusi néni megrázta. – A házamat, amire kuporgattam! Te mondtad, hogy menjek a Szapper Gyulához, mert pénze van! És most elvesznek mindent!

Karolin anyó ijedten köhécselt:

– Nagyon kiszáradt a szám. Mindjárt iszom egy pohár ásványvizet. Nekem csak az a fontos, hogy…

– A saját nyugalmad! Mert folyton félteni, óvni kell a pislákoló életedet! Itt döglesz naphosszat, újabban már egy pohár teát se tudsz megcsinálni magadnak. Esküszöm, az a pár hónapos csecsemő önállóbb, mint te! Hát minek élsz? Az ilyen élet mire jó, azt magyarázd meg!

Karolin anyó felült. Három rétegben húzta lábára a megkeményedett, rongyos pamutharisnyát.

– Engem Krisztus urunk áldozatos szívemért megjutalmazott a hosszú élettel… Egyedül neveltelek fel benneteket… Hol van itt a családi tűzhely melege? Úgy éltek, mint a vademberek! Ennek van értelme? Téged fog elvenni az Isten, büntetésül, mert az égbe hallatszik már a jajszó…

– Farizeus… pfuj – Nusi néni óvatosan tagolta az idegen szót, és jelképesen kiköpött. – Szeretsz te egyáltalán valakit? Velem se törődtél, a tulajdon lányoddal. Férjhez kényszerítettél, hogy ne kelljen eltartani… Szarik a Krisztus az ilyen mellveregetőre!

Jani bedörömbölt az ajtón.

112

– Hé! Itt a szén, és bömböl a klapec. Azt is én etessem meg?

– Úriasszony létemre, ilyen aljas vádakra nem válaszolok – rikácsolta Karolin anyó. – Eredj innen, boszorkány!

– Én vagyok a boszorkány? Én? – ordítozta Nusi néni. – Akit szipolyoztok, mint a kullancsok? Te, múmia!…

Kiment, bevágta az ajtót. Valamelyik szentkép leesett.

Jani a konyhában élesztgette a tüzet.

– Egészen hideg a kölyök keze. Disznóság.

– Ugyan kérem – förmedt rá Nusi néni. – Három melegítőt is adtam rá. És amikor bölcsődébe cipelték? Akkor nem volt kényes?

De azért felvette a gyereket. Valóban elfeledkezett róla, kerek két órája. Hát csoda, ilyen csapások után?

– No, gyere, te kis árva! Nem kellesz az anyukádnak, az csak a nagyfiúkat szereti… itt van a te bolond nagyanyád…

Jani felütötte a fejét.

– Már megint pletykálsz, mama?

– Jó, jó, te kis naiv – csücsörített titokzatosan Nusi néni –, tudom én, amit tudok. Gyere, te lovag, adjál egy csókot édesanyádnak…

Jani ökölbe szorította a kezét. Nagy erőfeszítéssel közelebb vonszolta magát. Megérintette szájával az asszony homloka előtt a levegőt, azután sarkon fordult.

– Mennem kell. Este későn jövök, ne várj rám. Hagyd nyitva a kaput…

– Amíg az enyém ez a ház, nem fogják kirabolni. Zörgess majd az ablakon! De ne lássalak azzal a kákabélűvel, mert meggyűlik velem a bajod! – Hű, de félek.

– Ugye, Józsi elintézi? – futott utána Nusi néni, és reménykedve elkapta a kezét. – Mit gondolsz?

– Azt, hogy rohadjon meg ez az egész ház, minél előbb. Most megnyugodtál?

Gorombán kiszabadította az ujjait. Már az utcán volt, amikor hallotta, hogy az anyja megint felvisít.

„Nincs az a hatalom, hogy visszamenjek – erősítgette magában –, hát mi vagyok én?”

A kapu előtt beleszaladt Katiba. Kati szokása szerint nem nézett sem előre, sem hátra, csak baktatott.

– Szia! Hát te? – kérdezte Janika. Határozottan megkönnyebbült. – Nem vagy a sulajban?

Kati a nyakába esett.

113

– Öregem, de nagyszerű! A nagy melós, munkaidőben itthon? – Janika kibújt az ölelésből.

– Ne csináljunk ingyencirkuszt. Hova mész?

Kati a vállát vonogatta. Lángolt az arca.

– Tulajdonképpen sehova. Kalmopirint akartam venni. Reggel harminchét nyolc volt a lázam, anya bedugott az ágyba. Tiszta szamárság. Megfáztam. Nézd csak, milyen klafa zsebkendőm van! – előhúzott a zsebéből egy csíkos puplining maradékot. – Vigyázz, mert elkapod… – diadalmasan beletrombitált a rongydarabba.

– Elkísérlek a patikáig. Ráérek. Aztán csak feküdj le, mert még tényleg megbetegszel…

– Ne izélj már te is – intette le a lány. – Ugye, nem mész vissza ma már? Mondd, hogy nem…

– Nem – bólintott engedelmesen a fiú. Megsimogatta Kati szája felett a kivörösödött bőrt. – Sebes a nózikád. Kend be valamivel, mert fájni fog…

Kati futtában megcsókolta a mutatóujját.

– Menjünk moziba, jó? Vagy ahova akarod…

– Otthon keresni fognak. Beteg vagy…

– Jön a nagynénéd… az a szép szőke… – bökte oldalba Kati. – Eltűnjünk?

Jani vigyorgott. – Nem érdemes…

– Szervusztok, gyerekek. Nem fáztok így egy helyben?

Manci barátságosan megállt előttük. Előbb Janikát, majd a lányt nézte, fürkészve.

– Melegít az ifjúság, Manci néni!

Manci mosolygott.

– Hát ez igaz. Mi, öregek, erről mindig elfeledkezünk.

Kati gyorsan rávágta:

– A néni deb öreg. Ezt deb lehet mondani.

Nagyot tüsszentett hozzá, s szégyenkezve gyűrögette orra alá a „zsebkendőjét”.

– Jól megfáztál – csóválta a fejét Manci. – Hova készültök?

„Mi köze hozzá?” – akarta mondani Janika, de nem állt rá a nyelve. Inkább hallgatott.

Kati válaszolt, készségesen:

– Tetszik tudni, véletlenül találkoztunk…

Manci szelíden összekoccintotta kettejük vállát.

114

– Persze hogy véletlenül. Ilyen a szerelem. Mentek az utcán, magatok se tudjátok, merre, s egyszer csak egymásnak ütődtök… ilyen a szerelem…

Furcsán átnézett a fejük felett a messzeségbe. A fiatalok önkéntelenül arra fordították fejüket. De nem volt mögöttük semmi.

„Még csak ez hiányzik, hogy romantikázni kezdjen… éppen ő…” – gondolta Jani kelletlenül.

Manci elnevette magát, és hirtelen megkérdezte:

– Nem akartok bejönni hozzám? Főzök egy csésze teát… tönkremegy ez a szegény kislány ebben a hidegben…

Janika kételkedve pislogott.

– Majd csendben osonunk… ne félj, nem veszi észre anyád. Itt nem állhattok ítéletnapig… – megérintette Kati homlokát. – Legalább harmincnyolc… legyen eszetek… ha már nem akartok elválni egymástól… – tette hozzá hunyorítva.

Kati szeme felragyogott. Már ment is.

Janika követte őket, kissé vonakodva.

Manci néni elég jó nő. De ahogy falhoz állítja azt a vénembert a palik kedvéért, nem valami szívderítő. Ilyenekre szoruljon az ember? Végül még meg kell köszönni!

Manci óvatosan kinyitotta a lakatot. Intett. Kati és Janika bepréselődtek az ajtón.

Nusi néni későn nézett ki a függöny mögül.

– Na tessék! Már szobára hordja a pasasokat! Szegény Józsi! Csak intézze el ezt a házügyet! Majd azután ez is rajta lesz a listán…

– Ide ülj, közvetlenül mellé… – Manci bekapcsolta a hőkandallót. – Elől perzsel, hátul meg befagy a feneked… Pálinkás teát készítek, ha bírja a gyomrod.

Janika rosszkedvűen mordult Katira.

– Nem tudom, mi a fenének kellett…

– Nyughass már… Nem vagyok emberevő. Nem muszáj bedőlni a mamádnak…

– Ne tessék fáradni – mondta Kati –, megcsinálom én azt a teát… a világért se tessék fáradni!

– Hát csak szorgoskodj – hagyta rá Manci. – Hadd lássa a legény, milyen ügyes lány vagy…

Jani felugrott.

– Te jó isten, mi lesz ebből? Lakodalom Mucsán?

Manci szeme megvillant, de uralkodott magán.

115

– Az én időmben még így mondták. Ne füstölögj, inkább igyál te is egy csészével…

Letelepedtek az asztalka mellé. Kati buzgón töltött. Jani beleszagolt, és félretolta a csészét. Katinak kaparta a torkát a pálinka, de azért nyelte hősiesen.

– Hiába, ez aztán valódi falusi – mondta nagy igyekezettel.

Manci néni mosolygott. A rekamié alól kihúzott egy fekete lakk utazótáskát. Törülközőt, szappant, fogkefét, hálóinget rámolt be. Azután zavartan Janihoz fordult:

– Te fiam… én most elmegyek… Csak holnap délelőtt jövök vissza. Csúsztatok…

Janika az arcába nézett szemtelenül.

Manci megpróbált nevetni. Keservesre sikerült.

– Szőcére utazom, hivatalos ügyben.

– Értem, értem… – bólogatott Janika.

– Józsi bátyád úgyis bent marad… az őrségnél…

– Az idő pénz, ki kell használni.

– Beszélj csak, fiam, beszélj – mondta szomorúan Manci néni –, semmit se tudsz, de azért beszélsz… Mindegy. Józsinak ne említsd.

„És most azt hiszi, hogy a szeretőm vár, egyik a sok közül – gondolta keserűen. – De érdemes-e magyarázkodni? Úgyse hinné el, hogy veszekedni megyek, könyörögni Józsiért. Neki vissza kell jutnia. Odatartozik. De megértené ezt egy tizenkilenc éves világpolgár?”

– Nálatok hagyom a kulcsot – fordult Kati felé. – Maradjatok még egy kicsit. Hova mehetnétek?

Hova mehetnek a szerelmesek, télen, mínusz tíz fok mellett? Amit akarnak, úgyis megtörténik. Lehet, hogy nem is történik semmi. Ülnek majd csendben, és nem kell bolyonganiuk az utcákon, mint a macskáknak…

Kati könyörögve kulcsolta össze a kezét:

– Janika, édes, egyetlen Janikám, irtó jó lenne…

Jani dühös lett. Miféle új figura? Kerítőnőnek is felcsapott? Ezzel takarózik majd, ha kiderülnek a disznóságai?

Manci anyáskodva folytatta:

– Korán sötétedik. Ne gyújtsatok lámpát. Amikor elmentek, beszorítjátok a harmadik kiálló tégla alá a kulcsot. – Hátba vágta Janikát. – Örültök legalább?

– Csuda nagyon, néni édes. Olyan ritkán lehetünk magunkban. Őszintén szólva, így még nem is voltunk… – lelkendezett Kati.

– No csak vigyázzatok. Nem muszáj mindennek egyszerre meglenni…

116

– Ó, mi már… – kottyantotta el Kati, de Janika belecsípett. – Jaj…

Manci tapintatosan elfordult. Andrással három hónapig ültek a Kékmadárban, és szorongatták egymás kezét. De hát a vége úgyis egyre megy.

Nem szólt többet. Intett Katinak, azután halkan rájuk csukta az ajtót.

Kati elégedetten leheveredett.

– Micsoda rendes nő! Miért dumáltál neki olyan flegmán?

– Azért, mert, csak. Megvan az okom rá. De most hagyjál…

– Anyukád? Megint az anyukád? – kérdezte Kati.

A fiú a falnak támaszkodott.

– Kidobtak, fiam, kidobtak…

– Otthonról? Gyere hozzánk… – mondta gyorsan Kati, és izgatottan Janikához ugrott.

– Az üzemhól… azonnali hatállyal… – Jani nekilendült. Mesélte már, kis túlzásokkal. Lényegtelen módosulás a nyakaknál… fantázia, érted? Fantáziát vittem bele! S azt hiszed, Deján megértett? Csak állt, és vakargatta a kobakját… Mert a prémium, az a rohadt pénz a fontos. Azt mondja a személyzetis: „Fiatal barátom – barátod a halál, gondoltam –, maga túl heves. Beszélje meg a dolgot az öreg szakival, maga egy intelligens fiú…” Még bocsánatot is kérjek talán? A szemébe röhögtem, érted, a szemébe.

– És hiába próbáltad az öregnél? Olyan makacs fej?

– Mert én odamentem hozzá, mi? Hát pojáca vagyok én? Beállok a jeles érettségimmel, dolgozom, mint egy marha, és sehol semmi. Hát én nem tudok annyit megcsinálni, mint a többi suttyó nyolc általánossal?

– Szerintem ez egy nehéz szakma – mondta Kati. – Lehet, hogy mégis lázam van. Olyan a fejem, mint egy léggömb.

– Két évet rányomjak, teljesen értelmetlenül? A kisujjamban volt már az egész! Most is csak valami hülyeség csúszott be. Az öregekkel is előfordul, de az más! Persze, te ezt nem érted. Fogadni merek, hogy nem értesz belőle egy szót sem…

Kati gyámoltalanul pislogott.

– Most miből fogsz élni?

– Kit érdekel? – mérgelődött Jani. – Mit bánom én, egyelőre! Gyermekem, én első gímiben tökre álltam matekból. Nem értettem. Egyszerűen nem értettem. Azt hittem, belefeszülök, de átvágtam magam rajta. A Jónás csak bámult, amikor májusban megnyertem az osztályversenyt. Az érettségin külön dicséretet kaptam… Most pedig egy rohadt vázát nem tudok összehozni… egy rohadt vázát…

– Érdekes, mennyire hasonlítasz anyukádra.

Kati beletrombitált az ingdarabba.

117

– Tessék? – Janika rémülten nézett a lányra. – Te tényleg lázas vagy, csibikém.

– Úgy értem, hogy ha valamit elterveltél, nem mondasz le róla az istennek sem… Ne haragudj, csak azért mondom, mivel a mamád is ezzel az ócska házzal…

– Szóval az anyámra hasonlítok? – Jani leroskadt a rekamié sarkára. – Őrület! Én és az anyám!

– Miért? Akármi is van, mégis a hasában hordott… Az ember valamit mindig örököl. Miért vagy úgy oda? Nincs ebben semmi sértés…

– Persze hogy nincs… – mondta csendesen a fiú. – Tudom én azt. Az a baj, hogy nem érted, és beszélsz összevissza.

– Talán a nátha miatt van, hogy kótyagos az agyam… De azért furcsa lenne, ha holnap beállítanék a suliba, és azt mondanám a Kertinek: Nézze kérem, én elhatároztam, hogy egy hét múlva országos gépíróbajnok leszek… Az az üvegmicsoda meg különösen nehéz lehet. Szerintem más csont is van a világon, nemcsak az az egy. Ha ez nem a te csontod, miért nem keresel másikat? – Kati szuszogva fejezte be a szokatlanul hosszú szónoklatot. – Anya szerint a férfiak mindig gyerekek maradnak.

– De én ezt akarom, nem érted? Azt akartam bebizonyítani, hogy akármit elérhet az ember… s te most jössz az anyámmal!…

– Majd holnap mást fogsz akarni! Én például mindig csak olyat akarok, ami nekem megfelel… csak azt nem bírom, hogy idegen dolgokat kényszerítsek magamra…

– Lusta vagy… lelki lusta…

„Szörnyűség – gondolta –, szörnyűség. Hogyan szakíthatnám el magamat teljesen tőlük, amikor így átfolyatták belém a butaságaikat… ha ez így igaz.”

– Csúnya vereség… csúnyán pofára estem…

– Jövőre egyetemre mész. Addig csak lesz valahogy…

– De én utálom a „valahogy”-ot… – ütött a kisasztalra Janika. – Én nem hagyom magam vonszolni…

– Tudod, mit? – Kati térdre kuporodott a heverőn. – Terveljünk ki valamit…

– Ugyan mit? Nincs egy vasam se – sóhajtotta bágyadtan a fiú.

– Határozd el, hogy egy darabig semmit sem akarsz… egyáltalán semmit, csak lébecolni egy kicsit… Tudod, milyen jó lébecolni?

Jani nézte Katit. A nátha már egészen kimarta az orra alatt a bőrt. Kis egér. Az a koszos sapka, bele kell őrülni!

118

– Ne vigasztalj engem, tudom én, hogy mit csináljak. Egy hét múlva vagy talán már holnap üzennek értem, visszahívnak, figyeld meg…

– Lehet – mondta Kati. – De addig is, nem akarsz pénzt keresni?

– Pénzt? Sok pénzt? – biggyesztett Janika. – Éppen nekem osztogatják!

– Elmennénk kirándulni. Meg Cseszkóba. És nem szorulnál a mamádra…

– Csapjak fel rablóvezérnek?

Kati közelebb húzódott. Ha sikerül, napközben is láthatja. Talán apának is megtetszik. Az ilyen vad fiúkból lesznek a legszelídebb férjek…

– A papám segédet keres. Nem könnyű munka, az igaz. Tudod, ahol megrendelést vállal, oda kell vinni a cserepet meg a samottot… és segíteni a felrakásnál. Érdekes, határozottan. Két hónap alatt megtanulhatod, úgy mellékesen, ha akarod, az egészet. A papa nyolcvan forintot ad egy napra… csak az a fontos neki, hogy ne igyon a tag, és a keze járjon…

– Szóval trógernek kellek a papádnak? – kérdezte tompán a fiú.

– Jaj, ne izélj már. Rendes ember a faterom. Nem szakadnál bele. A munka nem szégyen. Végeredményben ezt is akarhatod, ugyanúgy, mint bármi mást, nem? – darálta Kati.

– Nyolcvan forint?

– Borravaló is van… Egy év nem nagy idő… hasznos dolog, és nem kell az anyádtól kérni. Tojjál az üvegesek fejére. Beállíthatsz hozzájuk, mint nagymenő, klassz cipőben…

Jani rágyújtott.

– Ezt is akarhatod! És miért ne? – unszolta Kati.

– Valami nem stimmel. De mindegy. Beszélj csak az apáddal…

– Most szomorú vagy? – kérdezte Kati, és megcsókolta Janika tarkóját. – És nem akarsz influenzás lenni, ugye?

– Miért ne?… De ön most kissé bágyadt, hölgyem… „Tulajdonképpen meg kéne vernem – futott át az agyán, miközben magához rántotta a lány testét. – Nem akarok arra az asszonyra hasonlítani.”

Az udvaron valaki halkan, sírósan beszélni kezdett. Eszter. Így nyomta a szöveget azelőtt is, éjszakánként, a rézágyban, a mama mellett.

– Most jól érzem magam – mondta Katinak. – Veled ez nagyon jó…

Eszter a kesztyűjével törölgette a könnyeit.

– Gyere be, kérlek, gyere be… nem bírom így… – Iván borotválatlanul, gyűrött arccal állt mellette.

– Itt, ezen a helyen estem el… itt mászkáltam részegen, mint az állat… Látod? Az a térdem nyoma…

– Istenem, istenem…

119

– Istenem! Ez könnyű! Tudod, hova vártak engem ezen az éjszakán? A Talajosékhoz, a Kossuth-díjas Talajosékhoz… ott hevert a széken a fekete szmokingom…

Eszter csak sírt. Húzkodta Ivánt az ajtó felé.

– Ne ráncigálj. A sarki talponállóban ittam le magamat. A sarki talponállóban, érted?

– De hát mit tehetek én erről? Gyere, odabenn mindent elmesélsz… én azt hittem…

– Én is hittem valamit… azt, hogy nem bírod ki vele, és idejössz, akárhogy is, de idejössz… vártalak. Kérdezd meg az anyádat. Itt sírtam az ajtó előtt, de nem engedett be…

– Tudod, hogy milyen félős… honnan tudhatta, hogy te vagy? – kérdezte kétségbeesetten Eszter.

– Boldog újévet kívántál az életed párjának, igaz?

– Iván, könyörgök, ne légy igazságtalan… hiszen megbeszéltük, hogy elmegyek vele. Az Emkében ültünk, és hallgattam a hülye kollégáit… Honnan tudtam volna, hogy ezt csinálod, honnan?

– Sehonnan. Csak én vagyok őrült. Bocsássatok meg… Minek jöttem idáig?

– Amikor találkoztunk, még nem volt semmi bajod!

– Végighánytam az utat a megállóig… egy rendőr igazoltatott… – Iván keze-lába rángatózott. Egyre hangosabban beszélt. Undorodott az egésztől. Kitálalni ezt a förtelmet!

Eszter görcsösen hajtogatta:

– Szeretlek… szeretlek… szeretlek… nem vétettem semmit…

– Persze hogy nem vétettél… ártatlan vagy. Ártatlan, én meg elpusztulok. De nem itt! Még az állatok is visszavonulhatnak saját vackukra, amikor döglődnek. Csak nekem tilos? Kell ez neked? Még erre a látványra is szükséged van? – lefejtette magáról Eszter kezét. – Még mindig nincs kielégítve a hiúságod?

– Miket beszélsz? – suttogta Eszter. Három napja nem látta Ivánt. Szilveszter éjjel, harangkongáskor, kiszaladt a mosdóba. Bezárkózott a vécébe. Rángatta a láncot szakadatlanul, hogy a vízzubogástól ne hallja senki a sírását. Pista színjózanon ült az asztalfőn, és csak bámult maga elé. Összetördelte a fogpiszkálókat, és az abroszon zagyva szavakat rakott ki belőlük. Micsoda éjszaka volt! Mit számít, hogy hajnali négykor odaengedte maga mellé Pistát az ágyba! Számít-e valamit, hogy az izmok, puszta megszokásból, összerándultak még egy kicsit? Ó, ha ezt el lehetne mondani! Ó, ha volna ilyen szerelem!

120

– Kérlek, Iván, higgyél nekem… Iszonyú volt nélküled. Meglátod, ha elmesélem…

– Két napja nem fordítottam egy sort sem… talán örökre kiveszett belőlem az egész… meg vagyok nyomorítva…

– Iván… én pedig megcsináltam újra a képet… vázlatban. Itt van a táskámban, összegöngyölve… Ahogy te mondtad. Gyere be. Nem miattam, csak a képért… nélküled meghalok. Legalább a kicsit puszild meg, hiszen úgy szereted…

Két kézzel húzta Ivánt. A lábával nagy nehezen megkocogtatta az ajtót. Ha már a mama kinyitja, nem mehet el.

– Hát ti? – kérdezte Nusi néni, és a homlokán levő vizes borogatásra mutatott. – Nézzetek rám!

– Kezét csókolom – mondta Iván. – Akkor nem is zavarunk… – Hátrálni akart, de Eszter makacsul szorította a kabátja ujját.

– Azért bejöhettek… maga intelligens fiú, talán tud tanácsot adni… Eszter bevonszolta Ivánt. Letépte róla a kabátot, sálat, és meg-megsimogatta.

– No – mondta Nusi néni gúnyosan –, meg ne edd! Holnapra mi marad?

Iván szeme büszkén felcsillant.

– Mert imádom őt, mama, egyszerűen imádom. Nem szégyellem senki előtt…

Iván elvörösödött. Nusi nénihez fordult.

– Csak bolondozik. Mindig bolondozik…

– Aztán baj ne legyen… – aggályoskodott Nusi néni. – Elég nagy baj van e nélkül is… Megjött a papír. Le akarják bontani a házat. Ez a saját házam, édes fiam, és ki akarnak rakni belőle! Mondja, a papa nem tud csinálni valamit?

A fiú kezébe gyömöszölte a levelet, és várakozóan rábámult. Iván hanyagul átfutotta az írást.

– No igen – mondta. – Kétségtelen…

– Tehát?

– Jár hozzánk néhány befolyásos ember, de tetszik tudni, azok inkább kultúrpolitikusok… nem tartozik a profiljukba…

Nusi néni csalódottan visszavette a végzést. Sóhajtott.

– Szótlanul nézzem, hogy tönkreteszik az életem gyümölcsét?

Eszter ráförmedt:

– Én megmondtam… Előbb jártál volna utána. Most már fújhatod. „Hát nem lesz többé ez a ház – gondolta. – Még a téglákat is elviszik.” 121Az udvar sarkában, alulról a negyedik téglán még most is ott áll a karcolás. Tizennégy éves volt, akkor választotta jelmondatának: Omnia vincit amor. Minden reggel, iskola előtt, elolvasta, és végigsimította az ujja hegyével.

– Mennyit fizetnek?

– Fizetnek? Mit tudom én? Azt hiszed, meg lehet ezt fizetni? Úgy értékelik, ahogy nekik tetszik! Elszámolják az új lakást, az ilyen műanyagot meg olyan műanyagot, kezelési költséget, aztán nesze semmi, fogd meg jól…

– Tessék részvétemet fogadni – hajlongott ünnepélyesen Iván. – A néni valóságos mártír…

– Az – bólintott mohón Nusi néni. – … nekem az életből csak a töviskoszorú jutott…

– Bemehetünk a szobába? – kérdezte Eszter. Azután hirtelen hozzátette: – És a gyerek… alszik? – Szégyenkezve sompolygott a kiságy mellé. Már öt perce itt van, és csak most jut az eszébe. Bekukucskált a takaró alá. Karcsika szájára rászáradt a tejbegríz. Egészségesen szuszogott. – Nem túl piros az arca?

Iván is a kicsihez lépett. Egyenként megsimogatta a levegőben széttárt ujjacskákat.

– Kinek a gyereke vagy, te szegény? Ki törődik veled? Van neked anyukád?

Nusi néni azonnal bekapcsolódott.

– Úgy, úgy. Csak mondja meg neki. Magára talán hallgat. Engem kutyába se vesz, engem itthagyott. Most még ez a dolog is a nyakamba szakadt. Azt hiszitek, ötszáz forinttal meg van fizetve? Ha idejössz, csak szerelmeskedni tudsz, és már rohansz is tovább. Nemsokára tavasz lesz, most gondolkodj előre, hogy oldod meg, mert én tovább nem vállalom…

– Múltkor is hazavittem! – kiáltotta Eszter. – A jövő héten megint! Nem az a szeretet, ha folyton nyaljuk-faljuk!

– Ha nekem ilyen gyerekem lenne, ha ez a gyerek az enyém lenne – mondta szomorúan és ellenségesen Iván –, nem adnám oda senkinek. Láttam anyákat, akik órák hosszat fekszenek a gyerekük mellett, a fejüket összedugják, és tökéletesen boldogok…

– Hát én nem vagyok az… – sírt fel megint Eszter. Rádobta a takarót az ágyra. – Engem nem elégít ki… Nekem ez nem minden. Azt hittem, éppen te megérted… Tudod, hogy mégse engedném át az apjának soha…

122

– Az az anya, aki elhagyja a saját magzatját, rosszabb az állatnál – mondta ünnepélyesen Nusi néni. – A pelenkákat mosni, az az igazi szeretet…

– Anyádnak igaza van… – morogta Iván. – De ezt te nem érted. Nem szeretsz te senkit, csak a saját vágyaidat.

– A szobába… bemehetünk? – fulladozott Eszter.

– Nem – felelte keményen Nusi néni. – Nincs kitakarítva. Be se fűtöttem. Ma nem.

Eszter leroskadt a konyhaszékre.

– Én ezt nem bírom…

Iván megveregette a hátát:

– Szedd össze magad. Vár otthon a férjed. Persze hogy szereted a gyerekedet, a magad módján. Tavasszal majd haza is viszed… A ti gyereketek, nem az enyém…

– Miről tehetek én? – zokogta Eszter. – A világra hoztam, nem akartam a csatornába küldeni…

– Figyelmeztettelek – Förmedt rá Nusi néni –, hogy te nem vagy feleségnek való meg anyának… Most már bőghetsz!

– Tudod, mi lehettél volna? – folytatta Iván. – Te nagyon tehetséges voltál, kimondom, igen, nagyon tehetséges. De most semmid sincs. Van neked gyereked? Mid van neked? – Iván kétségbeesetten érezte, hogy egyre jobban elveszíti a mértéket.

Eszter az anyjára nézett. Könnyein keresztül hatalmasnak, dagadtnak látta a fejét. Nincs menekülés. Mint a házából kiöntött csiga, csupaszon.

– Te voltál… jaj, istenem… te voltál… mit tettél velem? – oldalra billent a széken. Iván elkapta, és mohón csókolgatta a haját:

– Miért hazudsz?… miért hazudsz?… nem szeretsz te engem… valld be végre…

Nusi néni rájuk szólt:

– Most már elég! Ez hiányzik az én beteg szívemnek! Ne bántsa már azt a lányt. Mégiscsak az enyém…

– Miért mondod, hogy szeretsz? – ismételte Iván makacsul. – Nézz magadba! Mástól van gyereked, neki viszed haza!

– Nem bizonyítottam? – kiáltotta Eszter, és az öklével verdeste Iván mellét. – Mit tehetek annál többet?

– Az nem minden – Iván a vízvezetékhez ment, forgatni kezdte a csapot. – Akkor semmit se értesz az egészből. Az csak azt bizonyítja, hogy nem kellettem másra…

123

– De hát mit akarsz? – Eszter megköszörülte a torkát, mert hirtelen rekedt lett.

– Hagyjátok abba, jó?! – kiáltotta Nusi néni. – Miért kell ezt végighallgatnom? A szobába úgyse mehettek be, és slussz-passz.

– Ott fekhetnél te is a gyereked mellett gondtalanul… lehetne műtermed… de neked a hazugság kell. Hogy is állhatnál mellém, amikor én még csak egyetemista vagyok, bolondos költő… én még segédmunkásnak is elmennék érted meg a kicsiért…

– Te jó isten! – csapta össze a kezét Nusi néni. – Meg ne hülyüljetek egészen! Maga még nem kész ember! Be is hívhatják katonának… Meglát egy tizenhat éves fruskát, aztán: asszony, eredj haza, öreg vagy…

Eszterben kicsit enyhült a fájdalom.

– Ismered a helyzetemet… – motyogta bűnbánóan.

Nusi néni felugrott. Fülét a konyhaajtóra tapasztotta. Az udvarról bizonytalan motoszkálás hallatszott.

– Most csempészi ki a barátját… a Manci, tudod…

Meghökkent, mert a kaparászás elérte a kilincset. Hirtelen mozdulattal kitárta az ajtót. Szapper úr beesett. A konyhaszekrénybe kapaszkodott. Kopott lódenkabátja csupa sár, cigarettacsutkák ráragadva. Kalapja helyett micisapka billeg a fején, félrecsapva. Az étel csukott szája szélén csorog ki vastag fonálban. Nadrágszára nedvesen a bokájára tapad.

Iván rémülten a falig hátrált.

Nusi néni a szívéhez kapott. Nem szólt egy szót sem. Az az egy pohár bor… az az egy pohár bor, három nappal ezelőtt.

Eszter odalépett, és megfogta az apja könyökét. Gyakorlata volt, még gyerekkorából.

– Menj ki – mondta Ivánnak. Kongott a hangja. – Ez az apám.

Szapper úr csuklott. Ivánra mutatott.

– Én nem tűrök senkit… most már odavágok az asztalra… – Iván a karjára akasztotta a holmiját.

– És te itthagyod a gyereket… s engem is ide kívánsz, a pocsolyába… mennyire gyáva vagy… – Nagyon halkan beszélt.

Eszter nem engedhette el az apját. Legalább addig ne essen össze, amíg Iván látja.

– Várj meg. Ma este mindennel végzek… érted? Csak várj meg!

Nusi néni rákiáltott:

– Menjen már, mert lehányják a szép felöltőjét… Én nem fogom kitisztítani!

124

Eszter megvárta, amíg csattan a kilincs, s elengedte Szapper urat. A férfi tompa puffanással előrebukott.

– Itt semmi sem változik. Ti megöltök mindent…

– Menj a fenébe… huszonöt éve kínlódom. Huszonöt éve… – Nusi néni sírni kezdett. Könnyei Szapper úr kopasz fejére potyogtak.

Eszter tétovázva a gyerekágyra pillantott. Hamarosan más lesz minden. Szaladt Iván után.

Nusi néni megrugdalta Szapper úr oldalát: – Hé, te disznó – mondta csendesen –, kelj fel, mert reggelre megfagysz… hát megint iszol?

Szapper úr könyökére támaszkodott. Nagy erőfeszítéssel lóbálta a fejét. Tüdejéből erős hang szakadt ki.

– Majd én megmutatom, hogy mi lesz itt. Csak egy pohár, te mondtad… majd én intézkedem…

– Te már intézkedtél. – Nusi néni lerántotta magáról derékig a pongyolát. Odatérdelt Szapper úr mellé, a földre. Fülénél fogva felemelte a fejét. – Látod ezt a sebhelyet? Ismered jól! Húsz évvel ezelőtt hozzám vágtad az égő villanyvasalót! Neked ezen a világon már nincs intéznivalód! Most rajtam a sor!

A férfi kifejezéstelenül, elborult tekintettel bámulta az asszony kelt tészta fehérségű mellén végighúzódó lilásveres foltot. A feje koppanva visszaesett a konyhakőre.

Jani hosszasan mosta magát a pléhlavórban. Már hat hete dolgozott a kályhás mellett; és még most sem szokta meg a zsíros, tapadó piszkot a kezén.

Kati mellette toporgott, a törülközőt nyújtogatta.

– Tűnj már el! Megmondtam, hogy minden pillanatban visszajöhet. Várj meg a sarkon. Negyedóra múlva ott leszek.

– Tegnap is háromnegyed órát vártam. Azért még annyira nincs meleg.

– Nem fáznál, ha naponta öt-hat mázsát cipelnél a hátadon. Ráadásul a tisztelt apukád szórakozik velem. Ma például visszaküldött a földszintre a vödörért.

– Hát ha lent hagytad…

– „Szedd a lábad, öcskös”, így beszél a te apucikád…

– Ugyan, Janika. Ilyen a modora, nekem elhiheted.

125

– Velem azért nem evett egy tálból cseresznyét… Nagyon jól tudja, hogy csak alkalmi munkát vállaltam.

– Nem mondhatod, hogy smucig…

A papa sokat szidja otthon Janikát. Nem elég készséges, félvállról beszél a megrendelőkkel. „Te lány, leverem a derekad, ha ezt választottad vőmuramnak…” Mintha Janikának eszébe jutott volna ez a dolog egyszer is!

– Kifizet rendesen, nem panaszkodhatom. – Jani a kisolló hegyével tisztogatta a körmét. – Mintha kegyet gyakorolna minden este, amikor a markomba nyomja azt a vacak nyolcvan forintot…

– Szereti a pénzt, ennyi az egész. Velem is így csinál. De különben nagyon rendes.

– De még mennyire! Van esze, hogy ne álljon a csurgó alá, ha esik az eső. Légy nyugodt, érti a módját, hogy lehet egy kályhát feldobni…

– Igen, azt mondták már mások is, hogy érti a dolgát a fater…

– Érti! Érti hát! – Janika gúnyosan végigmérte Katit. – Ha van túlfizetés, minden anyagot beletesz, ha nem, fél év múlva megreped a cserép…

Kati elfehéredett.

– A cserepeket nem az apám gyártja… az állami…

– De a járatokat meg a samottot mi adjuk hozzá, kicsikém. S ott a bibi… – Janika megcsípte Kati arcát, Kati csattanósat a kezére ütött.

– Mi az, megsértődtél? Az igazság fájdalmas.

– Apa rendes ember!

– Persze hogy rendes… mindenki rendes. Én is rendes vagyok. Turkálok a sárban napi nyolcvan forintért, hogy legyen mit elverni esténként. Te is rendes vagy, hogy beszerveztél. Meg kell veszni, hogy itt mindenki milyen rendes…

Magára rántotta a zakóját.

– Most mit állsz itt? Ha anyám hazajön, amit kapsz, az a tied lesz…

– Mégiscsak jobb, mint a semmi… Janika, hát nem? – kérdezte Kati könyörögve. „Hát apa is ilyen?” – gondolta rémülten.

– Végül is megvagyok vele. Én elhitetem magammal, hogy ezt akartam, nem mást, apád meg élvezi, hogy parancsolhat nekem. Még a nevemen se szólít. Csak „te fiú” és „öcskös”.

Kati megcsóválta a fejét.

– Túl érzékeny vagy.

– Túl érzékeny? Én? – nevetett fel Jani. – Ébredj, Csipkerózsika. Csak megállapítom a tényeket, mert unom már a naivitásod.

126

– Akkor meg gőg az egész – vetette oda Kati dühösen. – Lenézed ezt a munkát, mint…

– Mint az anyám. Ezt akartad mondani, ugye? Helyben vagyunk. Ez a rögeszméd. Eredj már innen, mert ha betoppan, meglátod, én milyen finom vagyok hozzá képest…

– Miért nem akarsz megérteni? – pityeredett el Kati. – Mégiscsak az apám. Úgy lerohanod az embert… Szóljak neki? Beolvassak?

– Ugyan. Kár a gőzért. Csak nyisd ki a szemed. És ne bőgj. A sírás semmin sem segít, csak pocsékolja az energiát.

– Nyáron majd kimegyünk a Vidám Parkba… – mondta megbékélve Kati – és mindenre felülünk.

Janika megszívta a fogát.

– Előre ne tervezz. Csak azt tervezd előre, ami tőled függ…

– De hiszen te mondtad, hogy csak erősen kell akarni…

– Ez nem kaptafa. A vonzerőre nem érvényes. Az vagy van, vagy nincs.

– Janika… – suttogta Kati, és lehajtotta a fejét. – Nálam ez nem ilyen ingatag… én nyáron is, ősszel is, és jövőre is, egészen biztos, hogy veled kívánok lenni… Ezt jobb, ha tudod…

– Ne bolondozz… Az életben a legértelmesebb a folytonos változás… a szabadság… Hogy mi lesz nyáron, és mi lesz ősszel? Ojjé!

– Jani! – kiáltotta Kati, de azután hirtelen elhallgatott. Megharapta a nyelvét. Kicsit vérzett is. Olyan íze volt, mint a rozsdás vasgolyónak.

A fiú kézen fogta.

– Na! Nem mondtam semmi rosszat. Nem bántalak én téged soha. Hát nem segítek, ha kéred? S különben is, ki tudja, hogy lesz? Jön egy trapéznadrágos, rajtad átfut a kétszáz volt, ideállsz, és azt mondod: öregem, elég!

– Igen – mosolyogni próbált. – Lehetséges. Miért ne?

– Én meg csókot adok majd a pofikádra, kétoldalt, így ni, mint most.

– Éppen így? – suttogta a lány.

– Talán valamivel hidegebben… És ha velem történik ugyanaz, haragudhat egy okos lány, akit én neveltem? Találhat ebben valami különöset?

Kati Jani szemébe nézett. – És ha fáj?

– Fáj? Mi fájna? Legfeljebb kellemetlen, ha a másiknak még ízlik… de hát emberség, önzetlenség is van a világon, nem?

Kati a fülére szorította kötött sapkáját, meglóbálta a bojtot.

– Hát akkor gyerünk. Ihaj-csuhaj. Gyerünk!

Amikor Nusi néni hazaérkezett, Jenci a tűzhely szélét smirglizte, nagy buzgalommal. Vágott csirkét cipelt a szatyorban, tollasat. Szívességből 127nyisszantotta el a nyakát a sarki kofa. A szatyor tetején egy csokor hóvirág fehérlett. Nusi néni áhítattal kiemelte, és egy pohár vízbe helyezte.

– Nézd, már árulják… Úgy imádom a virágokat… – Kihúzta a csirkét a szatyorból. A nyak meg a fej beleakadt a nejlonrácsok közé. Nagyot rántott rajta. A kőre hullott egy alvadt vérdarab. – Na… nem látod? Töröld fel!

Jenci félrefordult.

– Nagyon kérlek, drága Nusikám, vidd innen ezt a szegény, nyomorult állatot…

Nusi néni felnevetett.

– Félsz egy döglött tyúktól? Te, anyámasszony katonája!

Jenci csak nyüszített tovább.

– Holnaptól kezdve répalevelet fogsz zabálni meg káposztát, ha annyira odavagy! – Nusi néni belevágta a csirkét a mosogatótálba. Felcsapott a gőz, az égett hússzag.

Jenci maga alá húzta a lábát a sarokban.

– Nusikám, lekopasztod, a tündéri kezeiddel, lekopasztod? Kitéped a tollát? Én is lehetnék az a tyúk, én is…

– Tévedsz – mordult rá megvetően Nusi néni –, a tyúknak több esze van. Térj már magadhoz. A barátod iszik, mint a gödény. Hiába pofázok neki. Hamarosan elpatkol. Ha csak egy kicsit is normális lennél, milyen más lenne a jövőnk! Miért kell nekem folyton rettegnem, hogy mi lesz velem?

Jenci kínzottan pislogott az asszonyra.

– Tudod, hogy én mindent megadok neked… már csak a táviratot várom, és viszlek az Adriára.

– Ez a baj, hogy hülye vagy! – ordította Nusi néni. – Ne hozz ki a béketűrésből! De holnap kidobok a szobádból minden kacatot, ki én, egyenesen a szemétre! Majd én észhez térítelek…

– Az én találmányom… – Jenci büszkén döngetni kezdte a mellét.

– Istenem, csinos ember lennél, pénzt is kapsz eleget, minek neked ez a rögeszme? Ez a hülyeség?

Jenci bámult rá, hályogos szemmel.

Nusi néni lehajolt hozzá, megtapogatta a homlokát.

– Őrült vagy! Őrült!

Jenci felüvöltött. Bevágtatott a szobájába. Magára zárta az ajtót. A falon keresztül is hallatszott, hogyan csikorgatja a fogát.

– A huszadik század zsenijével… körülvettetek… megfizettek mindenkit… a szerelmem is Delila… Delila…

128

Nusi néni sírva fakadt. Leült az asztal mellé, onnan motyogta a hóvirágnak:

– Miért vagyok én ilyen szerencsétlen? El fogják venni a házamat, megeshet könnyen… Egész életemet egy részeges csavargó mellett töltöttem… Miért nem lehetek végre boldog?

Karolin anyó kijött a szobájából.

– Csendesebben… Egy kis tapintatot kérek…

– Jaj, a szívem… Mindjárt meghalok… vizes borogatást…

Az öregasszony feldúltan toporgott ide-oda.

Felemelt egy törülközőt, nagy nehezen a csaphoz vitte. Kisujját a vízsugár alá dugta.

– Jéghideg a víz! Olyan betegséget kaphatok, ha ebben nyúlkálok… ezt nem kívánhatja tőlem senki. Én soha nem zárkózom el, de ez lehetetlen!

Janika már a kapuban tájékozódott, a hangokból. Otthagyta Katit köszönés nélkül. Berohant. Félrelökte Karolin anyót. A törülközőt a víz alá tartotta, és a csöpögő ruhát anyja mellére szorította.

– Menjen innen! – szólt rá az öregasszonyra. – Most aztán levizsgázott. Rendben van, hogy mind ilyen rohadtak, de legalább a koporsójuk előtt…

Karolin néni ijedten, gyűlölködve hátrált.

– Menjen csak – folytatta Janika, s közben kétoldalt paskolgatta az anyja tehetetlenül lötyögő fejét. – A saját lánya! Így élni, a sír szélén! Tiszteletre méltó öregek!… Te meg térj magadhoz. Legközelebb belépődíjat szedünk. Hetenként egyszer még elviselem, de naponta?

– Hívd át Józsit, ezt az egyet tedd meg! Tudni akarom, mi lesz a házammal, mielőtt meghalok… – lihegte kimerülten Nusi néni.

– Nincs is itthon – morogta Janika kelletlenül. Kati bizonyára a kapuban ácsorog még. Haraggal váltak el.

– Előttem jött az utcán. Téged is láttalak azzal a cafattal, hiába bújtatok a Liptákék targoncája mögé…

Janika átkiabált a küszöbről Józsi bácsiékhoz. Józsi bácsi derűsen integetett.

– Mindjárt, fiam, csak másik ruhát veszek…

Nusi süvített:

– Úgy gyere, ahogy vagy! Ha az utcán nem szégyelled, előttem se szégyelld!

– Tessék hagyni – mondta gyorsan Janika. – Megint rájött az ötperc…

129

Józsi bácsi szorosabbra vonta derekán az övet. Dacosan a fejére csapta a vörös csillagos sapkát is. Csak a pisztolyt csatolta le, s a rekamié alá dugta.

– Mama rosszul lett – fogadta Janika széles grimasszal. – A nagymama itt állt mellette, és azon tanakodott, hogy vízbe mártsa-e a kezét vagy sem…

– Nincs semmi baj. Lélegezz nagyokat. – Józsi bácsi végigtapogatta Nusi homlokát.

– Ez már kibírhatatlan – mondta a fiú. – Tiszta hazugság: szép, önzetlen öregség, jóságos, dolgos nagyanyák…

– Lehet, hogy te még cifrább leszel, mire megöregszel. Ne vágj fel, fiam. Nyugtával dicsérd a napot.

– A próféta! Viheted magaddal, ne félj, ha innen kidobnak bennünket! – nyögött fel Nusi. – Mit intéztél az okosoknál?

– Józsi bácsi … – mondta Janika, és értetlenül tárogatta szét a tenyerét. – Hát lehet ezt tétlenül bámulni? Vállrándítással? Legalább most lássa be…

– Most már nem lát be semmit – legyintett Józsi bácsi fáradtan. – Az élet nem színdarab, édes fiam… Az életben az első két felvonás a lényeg… azután már nem ér a nevem…

– Arra felelj, amit kérdeztem – förmedt rá Nusi néni –, elég már a hűbelebalázs-dumából. Mi van a házzal?

Józsi bácsi meglapogatott egy cigarettát a keze fején.

– Majd te… ha idejében elkezded… Akkor talán különb leszel. Ha idejében! Én már csak ezt mondom, mivelhogy nem olyan könnyű… – gondolkodott egy kicsit, és hozzátette: – Persze, nektek sokkal könnyebb. A körülmények…

– Napjainkban a jóság a földön hever, csak le kell hajolni érte…

– Az én derekamba gyakran nyilall, de a tied még hajlékony, remélem… – Józsi bácsi körbesántított a konyhában.

– Csak csúfolódjatok… – sóhajtott Nusi néni. – Mit tudjátok ti, mi az igazi szenvedés? Beszélj már! Mit üzennek a barátaid?

Józsi bácsi visszahuppant a hokedlira. Janikára nézett, segélykérően. „Most robban a bomba.” Néhány perc, és a mama cafatokra szedi az öreget. Akkor vajon hogy alkalmazza a megtépázott forradalmár bölcs megértését?

– Nézd, Nusi…

– Dobd el a bagót. Egykettő… – vezényelt Nusi néni.

Józsi bácsi a vízcsapba hajította a cigarettát. Janika vizet engedett rá. A csikk hosszan sistergett.

– Az egész ügy a házzal, én előre megmondtam…

130

– A vb-elnöknél voltál? – kérdezte Nusi néni fenyegetően.

– Ahova tartozik. Az építési osztályon! A vb-elnök se tudhat többet. Felelős elvtársak csinálják a dolgokat… Egyszóval, nincs mit tenni, Nusi… Ez országos érdek, elintézett tény. Nem a tanács döntött így, hanem az országgyűlés, a minisztérium. Tudtam én, de hogy ne tehess szemrehányást, kinevettettem magam, éppen én, a kommunista…

– Ott se voltál! – ordított fel Nusi néni. – Fogadok, hogy ott se voltál! Te gyáva patkány…

– Velem ilyen hangon ne beszélj! – Józsi bácsi homlokán kidagadt az ér. – Így voltam ott, ebben az egyenruhában… Bár ne tettem volna! Azt mondta az előadó: hát a bácsi nem tudja, mit jelent ez nekünk? Hát a bácsi nem látja, hogy ez a dolgozók érdeke? Sohase akarnak kibújni a napfényre? Mint egy taknyos kölyök, úgy kullogtam kifelé… Pedig én csak érdeklődtem!

– Te csak érdeklődtél? De az asztalra ütni, azt nem tudsz. Ezért nem vitted soha semmire. De miért csodálkozom? Tőled várok én valamit, tőled? Hiszen még a saját koszos portádon se tudsz rendet csinálni.

– Nusi… – mondta Józsi bácsi. – Ej, ej…

– Jó! Ne intézkedj. Nem is bánom. De mész innen, viszed a vén banyát is, az én nyakamon nem élősködtök tovább…

– Mindenkit elviszek… csak nyugodj meg. Majd ha higgadtabb leszel, magad is belátod…

– Én higgadt vagyok! És örülök. Tudod? Örülök. Mentek innen a francba. Megszabadulok tőletek. Nem tudom, hol fogtok olyan lakást találni, ahol a Mancikád szobára hordhatja a palikat… Azt csak itt lehetett, mert nincs házmester…

Józsi bácsi hátradőlt a hokedlin. Ha Janika gyengéden meg nem löki, lepottyan.

– Nusi… most aztán csukd be a szád, most aztán már ne nyisd ki… énrólam mondhatsz, amit akarsz, de a feleségemet…

– A szent asszony! – Nusi néni diadalmasan karba tette a kezét. – Még a dátumra is emlékszem! Január harmadika volt. A szemem előtt csempészte be a férfit a mosókonyhába… délután háromkor! Kérdezd meg, van-e pofája letagadni? Szürke kabátot viselt a palija, a csücskét még láttam!

Józsi bácsi a gyomrához kapott.

Janika sóhajtott. Hiába. Semmit sem lehet szárazon megúszni ebben a nyomorult életben.

– Álljon meg a menet…

Mindketten rámeredtek.

131

– Az a helyzet, hogy én voltam az, meg a kislány, akivel járok. Manci néni nem ludas speciel ebben az esetben. Csak a kulcsot adta oda, hogy egymásra találjon két szerető szív…

Nusi néni felvisított. Janikának ugrott. Ököllel az arcába vágott. Végigkarmolta a nyakát, a füle tövénél. A bőr ottmaradt a körme alatt.

Janika nagyot szisszent. Elkapta az anyja kezét, hátracsavarta.

Józsi bácsi közéjük állt.

– Engedd el, Janika! Na, na, Nusi fiam… Fiatalság, bolondság… majd megmosom a Manci fejét. Ne izgasd magad, fiúgyerek ez, jut is, marad is belőle…

Nusi nénit közös erővel a székre szorították.

– A szemem előtt… megcsal egy ócska ribanccal…

– Ez az anyák sorsa. Majd megnősül szépen, és téged odavesznek. Dajkálod az unokákat.

Janika a csap alá tartotta az orrát. Vérzett.

– Az unokákat? – Nusi néni drámai mozdulattal az üres kiságyra mutatott. – Ezt se veszem vissza, ha ma megint idehozza az anyja. Gyönyörködnek benne egy-két napig, aztán nesze bolond, neveld! Istenkém, milyen boldogan élhettem volna az én Janikámmal… főznék rá, mosnék rá, de neki kell a himihumi…

– Nusi, a fiad előtt… – mormogta Józsi bácsi szégyellősen.

– Miért? Ez is csak olyan koszos férfi, mint a többi! Besurranni, mint a tolvaj, azzal a közönséges prolilánnyal? Nem tudok többé ránézni, látom a nyálat a száján… Pfuj. Undorító…

– Janika, Janika. Minek is hoztad ide? Nem tudtatok várni, amíg kitavaszodik? Különben is, hogy akarsz megnősülni? Nincs szakma a kezedben… A katonaság is előtted áll…

– Nősülni! – Mondta orrhangon Janika. Két ujjával szorította orrcimpáját. – Az a jó büdös fene akar nősülni!

Józsi bácsi csodálkozott.

– Akkor meg miért avatod ilyen nem tisztességes dologba Manci nénédet? Áldott jó szíve van, az igaz, de éppen ezért nem lett volna szabad…

Nusi néni felállt.

– Nem tisztességes dologba keverte a szegény Mancit? Hogy miért tette? Majd én megmondom! Mert ő biztatta fel! Nem bírja elviselni, hogy él itt egy ártatlan gyerek… Sürgősen be kellett rángatni a fertőbe. Mit tudom én, talán már ő maga is számot tart rá, a friss húsra…

Józsi bácsi az ajtó felé hátrált.

132

– Ez egy őrült… most már én is… ez egy őrült… itt orvosi ápolásra van szükség…

– Orvosi ápolásra? – Nusi néni vadul nyitotta a konyhaszekrényt. Kiborította a varródoboz tartalmát az asztalra. – Vén idióta! Ide süss! Itt a bizonyíték, hogy ki a te feleséged. Nem adtam oda eddig, sajnáltalak, én marha, de nem érdemled meg!

Kicsire összehajtott, felbontott levél volt a kezében. Három napja hozta a postás. Az utcán találkozott vele, s csupa kíméletből magához vette a levelet. Gyalogol az a szegény ember úgyis eleget. Valami Andris írta a Mancinak. Erre a címre! Persze, az öreg soha nincs itthon, cincoghatnak az egerek.

– Mi ez? – Józsi bácsinak zúgott a feje. A visszerei sajogtak.

– Olvasd! Olvasd csak el! Nem neked szól, de azért elolvashatod. Ott a címzés: Kovács Józsefné elvtársnőnek… ezek aztán elvtársak, még az ágyban is.

Józsi bácsi elolvasta.

„Ugyanúgy reszket a feje – suhant át Janikán –, mint a nagymamának.”

Józsi bácsi kettőt jobbra, kettőt balra lépett a kövön. Kopogott a frissen vasazott csizmája.

– Nem vagyok állat – mondta rekedten. – No és aztán? Nem vagyok állat. Ember vagyok…

Janika szorosan mellélépett, átkarolta.

– Feküdjön le. Majd segítek.

Elhárította magától a fiút. Felemelte legurult sapkáját.

– Nekem munkám van. Ezt jegyezzétek meg… A többi…

– Te – kiáltott hirtelen Nusi néni –, a fegyveredet jól zárd el! Még valami butaságot csinálsz. Nem érdemes. Egy puffantás, neki vége, te meg csücsülhetsz a dutyiban…

Janika karon fogta Józsi bácsit. Átvezette.

Az öreg leroskadt az asztal mellé. Előhúzta a pálinkásbutykost. A fele az inggallérjába folyt.

Janika állt egy darabig, azután vállat vont. Itt ő nem tud segíteni.

Úgy, ahogy volt, kiskabátban, elindult Katiék felé. Legalább Kati ne bőgjön. Az is valami.

Már messziről felismerte Esztert és Ivánt. Elkerülte őket. Iván cipelte a kakaószínű plédbe bugyolált gyereket.

– És ha nem fogadja vissza?

133

– Miért ne fogadná? Csak három napra vittem haza, a béke kedvéért. Előre kifizettem a két hetet neki…

– Na, kis barátom, anyuka megint elajándékoz… mit szólsz hozzá?

Iván hozzádörzsölte orrát a kicsi tenyérnyi helyen kilátszó arcbőréhez.

– Ne játszd meg magad – mondta Eszter idegesen. – Nagyon jól tudod, hogy ha a gyerek nincs itt, én se jöhetek.

– Azt a néhány hónapot, amíg elválsz, kibírnánk eszpresszóban is, nem? – kérdezte gúnyosan Iván. – Mert csak néhány hónapról van szó, igaz?

– Néhány hónap! Ki tudja, meddig húzódik egy válóper! Még be se adtuk. Pista jelenleg nagyon odavan…

Iván hirtelen megállt. Szembefordult Eszterrel.

– Különösen, ha nem is tud semmiről. Mivel elfelejtetted megmondani neki…

Eszter rémülten hebegett:

– Azt hiszed, hazudok?

– Azt. Hazudsz.

Eszter felháborodott. Tegnap este kettesben zokogtak Pistával a rekamié sarkában. Kérlelte Pistát, legyen türelmes, majd elmúlik. Plátói rajongás… Nem lehet feltálalni mindent egyszerre.

– Neked élvezet, ha engem kínozhatsz… Csakhogy én totál kivagyok…

– Nem tudlak sajnálni – sziszegte Iván. – Úgy belekeveredtél a saját hazugságaidba, hogy a végén még magad is elhiszed. Két hónappal ezelőtt még bevettem volna, de ma már kiokosítottad a te ostoba fiatalemberedet…

– Mit akarsz tőlem? Megmondtam neki, hogy téged szeretlek… légy egy kis türelemmel… – Eszter sírva fakadt.

– Vigyázz, mert meglátnak – mondta gúnyosan Iván. – A pletyka!

– Fütyülök a pletykára! Mindennap kitalálsz valamit. Semmi sem elég neked, semmi…

– Egy okkal több, hogy kiadd az utamat. Ne várd meg a nyarat, elég romantikus lesz így is… Elolvadok az első napsugárral…

– Iván! – Eszter megállt a kapuban. – Mit tegyek még, hogy ne gyötörj? Légy hozzám könyörületes…

– Hagyd a színpadi jelenetet! Cselédmóri fordulatok… – Iván szemüvege bepárásodott. Egyik karjáról a másikra tette a gyereket.

Eszter megragadta a nagy vaskilincset. A kesztyűn át érezte a fém dermesztő hidegét.

134

– Aljasság… ahogy te belém mászol.

– Hiszen nem tehetsz róla. Ki tanított volna meg? A derék Szapper néni vagy a Szapper bácsi két nagyfröccs között?

– Nekem állásom van… – húzta ki magát Eszter – de te, öcsém, még járhatsz egy kicsit iskolába… Én meg merem mondani, ha tetszik valami. Nem vagyok sznob, aki először fellapozza az irodalmi lexikont, s csak azután tapsol!

– Kedvesem – Iván belemarkolt a gyapjútakaróba –, ez nem szemrehányás. De egyszer végre neked is szembe kell nézned a tényekkel… mellettem megtanultál volna franciául… két év múlva önmagad szégyellted volna a mai eszményeidet… Stefan Zweig és a többi… A koncertekre is egyedül járok…

Ez persze nem igaz. De Eszter is hazudik. „A nyakamat tenném rá – gondolta –, hogy a férje semmiről sem tud. Nem lehet megfogni, síkos, mint a hal… pedig másként beledöglöm…”

Eszter dacosan vállat vont.

– Utálom a hangversenyeket. Nincs fülem. Én színekben látok mindent. Nálam képekbe fut a világ. Volt már ilyen csoda.

– Képekbe! Hol az a kép? Mióta ígérgeted? Szándékok, lángolások! Mire felébredsz, megöregedtél a mulya férjed mellett, és jóéccakát!

Az asszony tekintete zöldeket lobbant, mint a sárkányfej a vursliban.

– Te kérdezed, hogy miért nem festek? Éppen te, aki naponta őrjítesz?

– Az igazi tehetség alkot, alkot, ha közben le is rohad a keze-lába. Ezt csak a dilettánsok emlegetik. – Mit ugrál? Mit ugrál azzal a néhány ecsetvonással?

– Én tudom, hogy mit akarok… – Eszter kínzottan kitépte a fiú kezéből a gyereket. – Én tudom, mit kell megvalósítanom…

Iván közel hajolt.

– De hiszen még magadat sem határoztad meg! Nem ijesztő néha, ha belegondolsz? Hát ki vagy te? Kis hazudós fiatalasszony, ferde, zöld szemekkel… Ahhoz is gyenge vagy, hogy a sorsodat vállald. Mások életéből sajtolod a mustot…

– És te? – Eszter meglökte Ivánt, és az anyját látta, ahogy Szapper urat taszigálja. – Te ki vagy? Halljuk?

– Én egy húszéves fiatalember vagyok… – hajolt meg gúnyosan Iván. – S ez nagy különbség. Én még ráérek. Neked most ütik az utolsót. Elhoztam a lehetőséget, egyszer majd, későn, megérted, de te a fridzsidert választottad.

135

Egy számlát tartott Eszter orra alá. Hogy került Ivánhoz? A táskájában kutathatott, amíg ő bement a közértbe párizsiért. Pista tegnapelőtt prémiumot kapott. Szaratovot vettek, az a legjobb típus. Pista nagyon rendes. „Uralkodj magadon – ezt mondogatja –, győzd le a kísértést. Nyáron elviszlek az Aranypartra. Nevetni fogsz az egészen.”

Eszter elvette Ivántól a cédulát. Félkézzel visszagyűrte a táskájába.

– Az anyósom vette. Mi köze ennek a mi dolgunkhoz?

Iván megpaskolta Eszter arcát.

– Csak annyi, drágám, hogy aki válni akar, nem vesz frizsidert. Na szervusz. Éljetek boldogul. – Sarkon fordult és elment. Vissza se tekintett.

A gyerekkel a karján hiába futott volna utána. A csuklója elzsibbadt. Figyelte a fiú távolodó alakját. Aránylag tiszta, február végi este volt.

– Úristen – susogta a takaróra ejtett arccal –, Úristen, hát tényleg csak így lehet? Már semmit sem odázhatok el többé?

– Mama – mondta benn a házban, miközben a gyereket beejtette a kiságyba –, mama, én elválok Pistától. Nem bírok a nélkül a fiú nélkül élni…

Nusi néni sírva fakadt. Ennyi izgalom egy napon! Magához vonta Eszter fejét.

– Szegény, szerencsétlen gyermekem… Te nem születtél nélkülözésre… ez az átkozott szív, milyen bajt csinál… szegény, szerencsétlen gyermekem! Hogy fog ez a taknyos eltartani? Gondolkozz, én mondom neked, az anyád! Gondolkozz, amíg nem késő!

Eszter is sírt. Képzeletében megjelent egy udvari szobácska, az ablakban muskátlival. Ivánnak kiadják a kötetét. Ő is vállalhat mellékállást. „Én érted és gyermekedért akár segédmunkásnak is…” – így mondta Iván egy hónappal ezelőtt.

Vagy napos műteremlakás? Hatalmas vásznak, az ajtón névtábla: Werter Iván, W. Szapper Eszter.

Pista minden este keresztet rajzol a homlokára. „Aludj – ezt suttogja –, aludj kis bogár. Én vigyázok rád…”

„Iván sohasem fog vigyázni rám – gondolta kétségbeesetten –, mi lesz velem?”

– Várj csak! Valaki jön! – Nusi néni az ajtóhoz szaladt. – A Manci! Most jön a Manci. Hogy itt mi lesz! A fene a buta lelkemet, hát most meg sajnálom a büdöst!

Manci ezen az estén különösen fáradt volt. Sürgős exportot fejeztek be. Mindenki húzta a száját, nem akartak túlórázni. Ő nagy keservesen meg136agitálta a lányokat, de így is csak húszan maradtak a műszakból. Nem is zuhanyozott, szaladt haza, mert Józsi szolgálat után nagyon éhes.

Szőcén még hallgatnak az illetékesek. Most nem sürgős nekik. András is ideges. Valami választ vár, alig akar szólni.

Már az ajtajuk előtt megcsapta az erős pálinkaszag. Csak nem borult ki a demizson?

– Mi van veled? Beteg vagy, Józsikám?

Józsi bácsi a heverőn feküdt, bakancsban. Nagyot böffentett és vigyorgott. Nem válaszolt.

Manci felemelte az üres demizsont. Hitetlenül forgatta a kezében.

– Hova lett a pálinka? Beszélj már!

Józsi bácsi előhúzta a díszpárna mögül a pisztolyát. Csattantott egyet a ravaszon. Jelentőségteljesen megcsóválta a levegőben.

Manci észrevette a földön a levelet, András írásával. Nem mert érte nyúlni. Felsikított.

Józsi bácsi megcsókolta a fegyvert, és visszadugta a feje alá. Félkönyökre támaszkodott.

– Én… megőrzöm a hatalmat…

Manci óvatosan közelebb lépett.

– Felesküdtem a fegyverem tisztaságára… nekem semmi sem számít… majd én megmutatom. Azt hiszitek, belegebedek, mi, azt hiszitek?

Manci sírva feléje nyúlt. Józsi bácsi átvetette magát a rekamié túlsó oldalára, de Manci oda is követte.

– Józsikám, édes Józsikám, nem szabad… nyugodj meg…

Józsi bácsi a sarokba szorult. Manci magához akarta ölelni.

Az ütés az arcát érte. Elvesztette az egyensúlyt, és hátraesett. Gyorsan feltápászkodott. Józsi a kezét bámulta, távolról, majd közelebbről, mint a csecsemők. Csorgott a könnye.

– Engem… nem lehet leteríteni… – Tántorgott. Féloldalt a rekamiéra dőlt.

Manci kirohant az udvarra. Futkosott körbe-körbe.

– Jaj, ez a szerencsétlen… jaj, mit tettem!… – kiáltotta fuldokolva.

Janika éppen a cipője talpáról kotorta le a sarat. Megragadta Manci karját. Csavart egyet rajta.

– Máskor ne írassa ide a leveleit. Most aztán beijedt, mi? Ne féljen, nem üti agyon. Holnap majd beadja neki a tündérmesét, aztán koptathatja tovább a szőrméjét, akivel jólesik…

Manci az arcára szorította a tenyerét. Jobbra-balra ingatta a fejét, miközben lassan távolodott.

137

– Úristen, milyen hülye vagy – nyöszörögte. – Szegény Józsi, szegény Józsi… – Ezt ismételgette, konokul, amíg csak vissza nem ment a kuckóba. – Szegény Józsi…

Janika zavarodottan, bosszúsan bámult utána.

A konyha közepén ott állt Eszter, és a homlokát ütögette.

– Elválok Pistától – mondta Janikának, és nevetett tétován –, mit csináljak? Elválok tőle, és hozzámegyek a barátodhoz. Óriási, mi?

– Értsd meg, hogy ez lehetetlen. – Iván egy nagy kőkockán ült, szemben a házzal, a grund közepén. Üvegszilánkot dobált, minden cél nélkül. – Szép kis együttlét! Az apád a sufniban nyöszörög, te meg cirógatod a fülemet!

– Hamarosan beviszik a kórházba – suttogta engesztelően Eszter.

– Eszményi. Kockás dunna alatt, az ágyban. Ha eszembe jut, hogy kezdődött! A sziget, a jégvirágok a telefonfülkén…

Iván a fény felé fordította az arcát. Esős március után ez volt az első, igazi tavaszi nap, április elseje. Még ezen a koszos telken is úszott a virágszag, pedig egész télen ide jártak a suhancok vizelni.

– Hát akkor menjünk a Szigetre… vagy Pasarétre… megsétáltatom az új kosztümömet… – Eszter tréfásan húzkodta Iván kezét.

Iván bágyadtan legyintett.

– Vagy kérdezd ki a franciát. Már három napja nem haladtunk…

– Nevetséges szituáció… Az ilyesmit gyerekkorában intézi el az ember, s nem huszonhat évesen szaladgál nyelvkönyvvel a hóna alatt. Legalábbis az én köreimben…

– Ezt szeretem benned, hogy nincsenek társadalmi előítéleteid… csöppet sem vagy felvágós, igaz?

Iván idegesen leintette.

– Engem nem érdekel a társadalmi ranglétra… Neked kellene a legjobban tudnod.

– Engem meg a barátaid nem érdekelnek túlságosan. Az a Hámori, vagy hogy hívják. Mit szól, azt mondja nekem, mit szól Ortegához? Miért nem lehet erre azt felelni: Nézze, kérem, én azt sem tudom, eszik-e vagy isszák…

Eszter harciasan nekidőlt egy csenevész fácskának. Dühösen vicsorított a Kuhár gyerekek felé. Ezeknek ez nagycirkusz, állandóan ide mutogatnak. Zabosak, mert nem lehet focizni.

138

– Azért, drágám, mert ez az Ortega egy nagy filozófus… egy nagyon nagy filozófus…

– Akármekkora filozófus… és ha én csak ezután fogom megismerni? Kevesebb vagyok, ha bevallom? Janikának ebben igaza van, amikor azt mondja, sohasem késő, és csak őszintén…

– Lám, lám… Mit meg nem ér az ember… Végül Janika csalhatatlan ítésszé lép elő! Hát már nem huligán?

– Tudom, hogy sokat kell pótolnom – mondta csendesebben Eszter. – De miért bántasz? Hiszen minden a legjobb úton halad… minden úgy történik, ahogy te kívántad. Nem hagylak egyedül. Mi fontos még ezen kívül?

– Például az, hogy ne hányd folyton a szememre az áldozatodat… – dobbantott Iván.

– Én semmit sem hányok a szemedre. De kinek panaszkodjak, ha néha nagyon nehéz? Kinek? Ezeknek a köveknek? – Eszter megrugdosta a téglatörmeléket.

– Ne csináld! Ha nehéz, ne csináld! Még visszaállíthatsz mindent! Még nem volt tárgyalás!

– Nagyon jól tudod, hogy beadtuk. És azt is tudod, hogy a gyereket nem adja…

– Mert egy rohadt, önző disznó… a te istened!

– Ne beszélj így. Engem vár vissza vele. Tegnap is azt mondta: Bármi történik is, kisbogár, én meg a pici mindig várunk rád.

– Ragyogó! – ugrott fel Iván. – Ragyogó perspektíva! Ott a gyerek meg a szerető férj, akinek annyi jelleme sincs, hogy ellökje magától a lábat, amelyik megtaposta. Én ilyen nagyszerű férfival nem vehetem fel a versenyt. Én megölném a feleségemet, ha így kibabrálna velem…

– Mert te igazán szeretsz… – csitította Eszter riadtan. Mit röhögnek ezek a kölykök? – Pista viszont nem bírja a magányt. Gyávaságból ilyen.

– Ó, igen. S most jön a gramofonlemez: szegény egész éjjel sírt, elosztottuk a könyveket, kiradíroztuk a közös pecsétet, szétválogattuk a kölcsönkötvényeket, hat kilót fogyott, az anyja megátkozott… Meddig tart ez még, meddig?

– Hát az is baj, ha elmesélem? – suttogta Eszter. – Te mondtad annak idején, hogy mi ketten egyek vagyunk, s még a gondolataink is ugyanabban a dimenzióban teremnek…

Iván gúnyosan nevetett:

– Miért nem ébredsz fel végre? Nem látod, milyen ostoba hősködés ez az egész, ezzel a válással? Hát el fogsz te hagyni egy ilyen férfit? Hát el 139lehet hagyni egy ilyen glóriás Szent Józsefet? És a gyereked? Hát azt hiszed, nem tudom én, hogy úgysem lesz az egészből semmi, még akkor sem, ha odáig feszíted a dolgot, hogy kimondják a válást? Visszamész hozzájuk az első télen, én kergetlek vissza, ha csak egyetlen könnyet ejtesz értük… márpedig sírni fogsz, legalább a gyerekedért sírni fogsz, nem? Vagy azt sem szereted? Eldobod, mint az üres fagylalttölcsért?! – már kiabált.

Az utcagyerekek közelébb húzódtak. Az egyik, csak úgy próbából, feléjük hajított egy kavicsot. A combján találta Esztert.

Eszter felsírt. Iván megfenyegette a kölyköket, de azok nem tágítottak.

– Miért nem segítesz? – kérdezte Eszter, és összekulcsolta a kezét. – Később még megszerezhetem a gyereket… látod, most is itt van a mamánál…

– Persze, én nulla vagyok! – ütött a mellére Iván. – Velem nem akar tárgyalni!

– Baj az, hogy még reménykedik? Majd rájön, hogy nem hozzá tartozom, ha múlnak az évek…

– Mert ahhoz évek kellenek! A felesége mással bújik ágyba, de őt még meg kell győzni!

– Ezt mégse mondhattam a képébe… ennyi illúziót meg kell hagyni neki… Közöttünk úgysem ez a lényeg…

A gyerekek újabb kavicsokat dobtak. Nem talált.

– Hazugság… Ó, Eszter, mennyi hazugság! Homokvár, homokvár…

– Homokvár hát – mondta dacosan Eszter –, ha te nem intézel semmit, persze hogy homokvár… Beszéltél apáddal? Jó, tudom, oda úgysem mehetünk. Hát akkor kerestél lakást? Utánanéztél a rendeletnek, hogy szerződéssel alkalmazhat a tanács?

– A realitás! A koszos realitás! Sokkal nagyobb tét forog itt kockán. A gyerekedet, akit a hasadban hordtál, kell eldobni magadtól… hát meg tudod te ezt tenni?

Iván vadul gesztikulált. A nézősereg kicsit távolabb ódalgott, de a kavicsok röpültek tovább.

– Meg – mondta keményen Eszter. – Nem tehetek másként. Érted teszem.

– Én vagyok a bűnbak! – kiáltotta Iván, és széttárta a karját. Tizenkét éves korában éjszakánként mindig néven szólongatta az anyját a sötétben. Papa megírta, és a mama válaszolt. Az a szörnyű levél! „Döntsél, drága kisfiam, anyád sorsa fölött, ha kell, vállalom a börtönt is, itt hagyom, akit szeretek, ha hívsz. Hívjál, és én hazamegyek…”

140

Akkor érezte először a rá nehezedő felelősséget. Lázálmában mázsás zsákokból mákot pergettek a fejére, amíg eltömítette minden pórusát. Nem látott, nem hallott többé. Felvágta az ereit. Amikor az orvos bekötözte a kezét, és jobban lett, válaszolt a mamának. Bal kézzel, girbegurba betűkkel. „Kitűnően vagyok. Miért jönnél vissza? Üdvözöl szerető fiad.”

– Én vagyok a bűnbak! – ismételgette, egyre vadabbul. – Tudod, mit zúdítasz rám?

Eszternek sajgott a szeme. Porszem csúszott bele, hiába dörzsölte, csak mélyebbre szaladt.

– Amit akartál – mondta hidegen. – Te akartad…

– Amit akartam…

Az egyik fiú éleset füttyentett. Megelégelték a dolgot. Végül is ez futballpálya.

– Hé, te mulya srác, kopjál le… – süvítette Ivánnak. Fedezékbe vonultak, onnan dobálták a szúrós kavicsokat.

– Menjünk innen – sziszegte sápadtan Iván. – Nem fogok velük leállni…

Eszter belekarolt. Hirtelen Karcsikára gondolt. Talán jobb lenne összecsomagolni, és elfutni vele, egyedül.

Megrázta Iván karját, de az ernyedten lötyögött a kabátujjban.

Vacogott a foga. A múzeumban gyanús lesz. Ez már a harmadik eset a héten, hogy elkérezkedik. Most azt találta ki, hogy a gyereknek mandulagyulladása van.

Mögöttük vidáman felvisítottak a fiúk. Egykét malterdarab még utánuk repült. Kásásan puffant szét az aszfalton.

Janika vetett véget a mulatságnak. Ezen a reggelen késve ébredt. Nem tragédia, ha később érkezik a címre.

– Öcsém – mondta hanyagul a „vezér”-nek –, hogy fog az tetszeni neked, ha jól megrugdalom az alaprajzodat?

A gyerekek laposan Janikára pislantottak, azután sietősen a grund túlsó felére pucoltak.

– No azért – biccentett. Fájt a feje. Ez már, a harmadik éjszaka volt, amit Szapper úr végigjajgatott. A körzeti orvos nem tudja pontosan, mi baja. „A szervezet bizonyos funkciói felmondták a szolgálatot a folyamatos, tömény alkoholinger hatására…”

Alig tudja mozgatni a bal felét. A beutalót is el kell intézni, mert a mama csak ordít.

A tanácstól szinte naponta jönnek. Legutóbb egy szemüveges nő volt kint. Úgy beolvasott a mamának, hogy az már markolta a nagykést. „Mit képzel maga, asszonyom, hol élünk? Négy címet is adtam, mégse hajlandó 141nyilatkozni. Megmondtuk, kérem, világosan: ha minőségi lakást választ, akkor kevesebb a pénz… mit bánom én, bújjon be egy lyukba, csak már határozzon valamit. Júliusban karhatalommal teszik ki.” „Tegyenek ki karhatalommal! – ezt kiabálja a mama azóta is, egyfolytában. – Tegyenek ki karhatalommal! Idefekszem a küszöbre, hadd lássa az egész világ!” És a szerencsétlen hülyén tölti ki a keserűségét. Egyszer még bevadul az is.

„Különben – gondolta Jani, és nagyokat szippantott a friss, tavaszi levegőből – el kellene döntenem, mihez kezdjek. Bárhova mennek, nem tarthatok velük, ez világos. Egyszer majd nekem is lesz saját bungalóm… Azt a kis vacakot, Karcsikát, néha hazaviszem. Eszter, mint a holdvilág. Iván már szóba se áll az emberrel. Jól bekapta a legyet. Mindig szerette a különleges történeteket, most aztán itt van. A rohadt érzelmesség. Józsi bácsi tegnap nem ment szolgálatba, azóta már negyedszer. Fekszik az ágyon, és úgy tesz, mintha aludna. A rohadt illúziók…”

Kelletlenül fogadta Kati lelkendező köszönését. – Nem érek rá, anyukám, vár a faterod.

– Elintézem, hogy ma ne menj… Olyan gyönyörű idő van, menjünk ki a hegyekbe! Már reggel óta várlak…

– Ha nincs meló, nincs pénz. Nekem pedig pénz kell, mert néhány hónap múlva becsap az istennyila…

– Tudod, hogy hozzánk is jöhetnél… a mi részünket nem bántják mégsem…

– Albérletbe? – kérdezte Janika, és végigmérte Katit. Újabban folyton bőg. Tépett a fizimiskája. És a pilótasapka áprilisban!

– Albérletbe, ha így fogod fel. Jövőre már keresek. Gyors- és gépírónő mindig kell. Gyere, menjünk ki a hegyekbe, Janika…

– Mit változtat az a helyzeten, hogy jövőre már keresel? – Janika megvetette a lábát a sarkon. – Mire célozgatsz?

– Nézd, de ne itt, gyere velem, papa úgy tudja, hogy beteg vagy…

– Nem megyek sehova. Te beajánlottál erre a finom melóra, erre a szép, értelmes melóra, most meg hagyjam abba, mi? Mert neked napozni van kedved! Menj csak. Nem vagyunk összenőve, mint a sziámi ikrek!

Kati az orrát dörzsölte. Kancsalított. A délelőtti fényben élesen kiütköztek a szeplői.

„Tulajdonképpen csúnya – gondolta Janika –, de legalább esze lenne. Ez is rákezdi ugyanazt a nótát. A butaság gyógyíthatatlan?”

– Igenis, össze vagyunk nőve – mondta elszántan Kati. – Jobb, ha tudod. És egészen biztosan te is szeretsz engem. Másként nem lehet. Azért 142vagy olyan ingerlékeny meg veszekedős, mert szégyelled. Tegnap is azért zavartál el.

– Gratulálok – Janika gúnyosan megrázta a lány jobbját. – Legalább a mamáddal is megbeszélted már? Talán azt is tudod, hova megyünk nászútra…

– Én nem mondtam, hogy vegyél feleségül… túl fiatal vagyok… – kiáltotta Kati. – Gyere, Janika, menjünk innen, olyan gyönyörű idő van. Hallod? Tudok egy helyet, ahol már nyílnak a sárga virágok…

– Hát hiába magyaráztam neked? Te is csak erre vársz? Megnyomorítanád magadat? Lemondanál mindenről, ami szabadságot adhat az embernek?

Kati görcsösen gyűrögette a pulóver derekát.

– Én szerelmes vagyok beléd. A többit nem értem…

– Mint a papagáj… – sóhajtotta elkeseredetten Janika. – Mint egy szép, színes tollú papagáj…

– Janika… – Kati szeme kitágult. – Hiszen amikor együtt voltunk, úgy, akkor az olyan nagyszerű volt, mint a repülés, nem?

– Persze. Feltétlenül. – Janika szánakozva és bosszúsan simogatta a lány fejét. – S lehet, hogy egyszer megint jó lesz. De értsd meg már végre: annak, ha az ember összebújik valakivel, semmi jelentősége sincs… Ez a baj, hogy ezt nem tudjátok megérteni…

Kati a nyakára szorította a kezét. Pajzsmirigytúltengése volt, néha fulladozott.

– Semmi jelentősége? – kérdezte szuszogva.

– Semmi. Semmi a világon. Miért kell nektek a hazugság?

– Van egy srác a suliban. MHS-ejtőernyős. Irtóra fut utánam. Hívott kirándulni… – mondta Kati, és rettegve kereste a fiú tekintetét.

– Remek, te kis csacsi… – veregette vállon Janika, – Mostanában én úgyis lehervadtam. Valahogy nincs kedvem a ficánkoláshoz. Menj csak el vele. Azért még beszélgethetünk, ezt értsd meg. Menj, ha tetszik…

– Nincs jelentősége, igaz? – krákogott Kati.

– Nincs hát. Majd néhány nap múlva benézek hozzád. Okos légy, hadd legyek büszke a nevelésemre. Klassz dolog a szabadság, mi? – tette hozzá évődve, és Kati oldalába bökött.

Kati odaszorította a kezét, mintha golyó szaladt volna a bordái közé. Kicsit összegörnyedt.

– De még milyen klassz… – mondta rekedten.

Elszaladt. A sarokról még visszanézett. Integetett.

143

Janika elégedetten a zsebébe csúsztatta a kezét. Még nem mindenkit fertőzött meg végleg az önkínzás gyönyörűsége.

Azért ezen a gyereken rajta tartja a szemét. Nehogy valami csibész kihasználja. Kicsit zavarosak még a gondolatai. Ki tudja, megértette-e, és jól értette-e, amit ő mondott.

Mindegy. Minden pillanat, minden mozdulat felelősség. S tehet-e az ember többet, mint hogy vállalja a következményeket?

Nusi néni a spaletta résein nézett utána.

– Eredj csak, eredj – lamentált magában. – Tőlem akár vissza se jöjj többé. Választottál. Eltaszítottál te is, és őt választottad, azt a senkit. De majd az én Úristenem segít, és kitéplek a szívemből… Megbűnhődik, aki ellenem fordul…

Eszterre gondolt, mély elégedettséggel. Jól teszi, hogy elválik. Csak ne menjen hozzá ahhoz a taknyoshoz. Csöbörből vödörbe. Egyedül is eltarthatja a gyerekét, szépen keres. Ez a fiú tíz év múlva meg sem ismeri.

„Hej, ha bennem nem lenne ez a szívós vasakarat – sóhajtotta a törött tükörbe –, most aztán mehetnék én is Kukutyinba zabot hegyezni. Odavan a házam, a kertem. Szegény tearózsáim!”

Ha Jenci kigyógyul a nyavalyájából, még újra lehet kezdeni. Szapper úr a kórházból úgysem jön ki többet, megmondta az orvos. Az öreget vigye el a Józsi. Nekik majd ad lakást a párt. Ha ugyan Józsi is el nem patkol. Manci folyton ott gubbaszt mellette, a feje is olyan, mint egy csatakos vécékefe. Janikát is befonják előbb-utóbb.

Jenci járulékából tisztességesen meglennének. Ha bemegy az udvari szoba-konyhába, adnak ezek még ötvenezret is. Néhány év múlva új házat vehetnek, úri környéken.

Sírva fakadt.

– Bármilyen házat veszek is – hüppögte a hajkefének –, az én drága virágaim nem lesznek többé… Elültettem a magokat, ugyanúgy, mint ezelőtt, de kitépik őket tövestül, letiporják a ronda bulldózerjeikkel… Hacsak nem történik valami csoda…

Pirosítót kent az arcára.

Az is lehet, hogy valóban lefekszik a küszöbre az utolsó napon. A mellére teszi az ötvenezer forintot, s az utolsó pillanatban felgyújtja magát. Mint azok a buddhisták, a fene tudja, melyik országban.

Bekopogott a nagymamához.

– Hé, meddig alszol még? Gyere, és csináld meg a reggelidet. Ne akkor piszmogj, amikor én főzni kezdek!

144

– Hozd be a teámat… egészen kiszáradt a torkom… a nyelvem valósággal a szájpadlásomra tapad… – nyöszörgött Karolin anyó.

Nusi néni dühöngve kivonult a konyhába. Két csésze teát csinált, az egyiket bevitte a kamrába.

Szapper úr aludt. Lágy, vöröses szakálla nőtt. Elvékonyodott szájvonalát is befedte.

– Na tessék, ez meg alszik… Melegíthetem újra. Legalább ezt elintézte Janika, hogy elvigyék innen.

– Jenci… – kiáltotta édeskésen. – Jencikém, gyere krumplit pucolni…

Jenci azonnal kint termett. Vidáman dörzsölgette a kezét.

– Ma meleg napunk lesz. Ez az atomtól van. Ha ma kiszűröm a fénytestecskéket, Nusikám, fel tudod fogni, mit jelent?

Nusi néni keze ösztönösen megrándult. A teát Jenci képébe löttyentette.

– Hülye! Hülye állat! Megint kezded? Két napig egészen normális voltál, és most megint? Kiszűröm én mindjárt a fénytestecskéidet…

Jenci prüszkölve rohant vissza a szobájába. Onnan vonította:

– Miért nem hagytok dolgozni? Miért nem hagytok dolgozni? Negyedíziglen megbűnhődtök… negyedíziglen…

Manci megkocogtatta a konyhaablakot.

– Csend legyen – mondta színtelenül. – Csend legyen, mert hívom a rendőrséget.

Visszament a mosókonyhába.

– Elhallgattak. Kelj fel. Süt a nap. Jót tesz a fájós lábadnak.

Józsi bácsi megrázta a fejét.

– A tavaszra is haragszol? – folytatta csendesen Manci. – A tavasz nem bántott téged…

– Hányadika van? – kérdezte Józsi bácsi.

Ahogy oldalt fordult, savanyú izzadságszag csapta meg Manci orrát.

– Április… április elseje…

– Írd meg, hogy a betegségem miatt erre a hónapra nem vállalok semmit – mondta Józsi bácsi, és nézte a tetőn a beázást. Egy női arc, egyre szélesedő, nyitott szájjal.

– Józsi, Józsi… – sóhajtotta Manci. – Menj már valahova.

– Te menj… Vagy pofozzalak megint, hogy megértsed? – hördült fel Józsi bácsi.

– Kérsz friss borogatást a lábadra?

– Csak ne lennél már itt…

145

– Józsi… kelj fel. Kikefélem az egyenruhádat. Várnak. Tegnap is üzentek… – hadarta Manci.

Józsi bácsi bekapcsolta a rádiót. Manci odaugrott, és kitépte a zsinórt a konnektorból.

– Ne idegeskedj – mondta Józsi bácsi. – Minden rendben van. Mikor adod be a válópert?

– Józsi, könyörgök, ne így! Édes Józsikám, beszélgessünk! – Józsi a fal felé fordult.

– Aludni akarok. Mész vagy maradsz, mit bánom én. Tudod, mi ez a kis vacak? – Az ujjaival tétova mozdulatokat tett, mint aki tollpihét enged szabadon. – Ennyi… – s merev szemmel utánanézett.

Manci tompán feljajgatott.

Ekkor érkezett meg a mentőautó Szapper úrért. Manci az ablakon keresztül látta, amint viszik a hordágyon.

Szapper úr sírt.

– Félek… anyukám… félek… Meglátod, többé nem jövök haza… Félek, anyukám…

Nusi néni egy csokor ibolyát adott Szapper úr kezébe. Intett, hogy vigyék már. Nehezen lélegzett, dörzsölgette a szemét.

Lassan elhalkult a kocsi szirénája.

Nusi néni leült a küszöbre, fejét kövér térdére támasztotta.

– A babapiskóta megakad a torkomon! Nem akarják elhinni! Nekem, aki egész életemben feddhetetlen igazmondó voltam! – Karolin anyó fehér muszlinkendőt kötött a hajára. Kilógtak a csimbókos, összeragadt tincsei. – Azt csak az a jó Isten tudja, mit szenvedek itt…

Eszter elnézett felette, kínlódva. Iván mélán mosolygott. A barátainál ma nagy bridzsparti van. Komlós Margit most jött meg Angliából. „Hozzon magával valami újat a frappáns fordításaiból – mondta Margit. – Igazán nagyon megtisztelne minket… Valami modernet. Tudja, olyan igazi Ivánosat…”

De ő nem mehet. Itt kell bámulnia ezt a szörnyű öregasszonyt, beszívni az áporodott szagot, miközben Eszter a könnyeivel győzködik.

– Nagymama, eredj lefeküdni! – kiáltotta Eszter. – Ne mászkálj annyit ki-be…

– Húsvét van! Feltámadott az isteni bárány… Nem megy le a csirkehús a torkomon kompót nélkül…

146

– Habos tortát is kaptál tőlem, nem? Miért nem mész már?

– A tejszínhab, ha nem friss, veszélyes. Egyszer ismertem egy embert, aki elrontotta vele a gyomrát… A székletem sincs rendben. Nem szívesen beszélek erről, de mégiscsak kell a családot tájékoztatni…

A nagymama sértődötten álldogált a szoba közepén, egyik lábáról a másikra nehezedve. Egyenletesen mozgott aszott szája széle, mintha láthatatlan cuclit szopna.

Iván felugrott.

– Tessék talán helyet foglalni. Mi akár távozhatunk is…

– Ugyan, fiam – intett kegyes mozdulattal Karolin anyó. – Olyan ritkán jössz hozzánk. Az esküvőtök óta nem is láttalak. Ugye, Pistának hívnak?

– Igazán éles szeme van a nagymamának – mondta Iván –, és micsoda emlékezőtehetsége! Ebben a korban, bámulatos!

Karolin anyó kuncogott.

– Jó gyerek vagy te… Mondd csak, friss ez a torta?

– Előttem sütötték…

– Akkor talán megkockáztatom – tűnődött a nagymama. – Utána majd iszom egy csésze csipkebogyó-teát… Eszter, leszel szíves majd behozni…

Eszter valamit sziszegett az orra alatt.

Iván szeme felvillant.

– Nagymama – szólt az öreg után. – Hallottam egy esetet. Egy rokonommal történt. A csipketeába véletlenül mérges bogyó keveredett… Négyszeresére felpuffadt a feje!

Karolin néni reszketve össze akarta csapni a kezét, de tenyere a levegőben kereszteződött.

– Azért ezt a csipkebogyó-dolgot nem kellett volna – mondta Eszter, amikor Karolin anyó már eltűnt. – Figyeld meg, milyen cirkusz lesz belőle!

Iván ingerülten rándított a vállán.

– Vannak ziccerek, amiket nem lehet kihagyni…

– Én is egy ilyen ziccer voltam? – Eszter az ablakhoz lépett. Nézte a sivár, poros utcát, a kihalt, délutáni grundot.

– Most mit akarsz?

– Semmit. Janika azt mondta rólad, hogy Esti Kornélra hasonlítasz. Én meg néha azt hiszem, te vagy az Édes Annából a fiatalúr…

– Cselédnek érzed magad? – Iván keserűen nevetgélt. – Csak éld bele magad a mártíromságba, én közben elásom a jövőmet miattad!

147

– Érted és fiadért én segédmunkásnak is elmennék – idézte Eszter színtelenül. – Arra halad a kocsi, amerre te hajszoltad a lovakat…

– Szóval, én hajszoltalak bele? Itt van, tessék, magad is bevallod! Megkönyörültél rajtam, szegény, anyátlan árván…

– Te mindent kiforgatsz – folytatta Eszter monoton hangon. – Egy szót sem kellene szólnom. Ami velem történik, azt én már régen nem értem…

– A gyerek még mindig nincs otthon. Még mindig ebben a koszos konyhában tartod… – mondta vádlóan Iván. – Hogy lehet az, ha az apja magának követeli?

– Húzom az időt. Ennyi az egész. Még nem írtam alá a papírt, amiben lemondok a gyerekről. Ő még reménykedik.

– De hiszen akkor még be sem adtátok a pert! Azért nem láttam a beadványt! Hej tudtam én…

Iván az öklét rázta, és ide-oda szaladgált. „Tulajdonképpen nevetséges – állapította meg magában –, ahogy itt a felháborodott élettársat játszom. Legjobb lenne eltűnni, kialudni ezt a sok förtelmet. Olyan már, mint egy lidérces álom. Miért is nem tudom megtenni? Mi tart vissza? Ennyire szeretem, vagy ennyire büszke vagyok? Úgyis csak egy iszonyú átejtés az egész… De mi lesz, ha mégis, egy szép napon, hozza a véghatározatot, hogy elválasztották?”

– Istenem – sóhajtotta Eszter, és szembefordult Ivánnal. – Miért nem fagytam meg abban a jégkuckóban? Ott kellett volna befejezni.

– Mély bölcsességek! De mi azért itt folytatjuk, a nemes és nemzetes Szapper Gyuláné cihájában…

Eszter leült. Gondosan elsimította a szoknyáját.

– Jobban fáj a gyerek, mint hittem. De holnap aláírom a papírt. S ami a célzásaidat illeti, hagyjuk. Nem kívánok úgy lenni veled. Egyelőre nem. Sajnos, én ettől függetlenül szeretlek. Ha többé sosem nyúlnál a testemhez, akkor is. Egyszerűen: nélküled nem megy a verkli.

Eszter néhányat tekert a levegőben a csuklójával, azután a keze lehullott.

– Nem megy.

Iván egy pillanatra ugyanazt az Esztert látta, akit kétségbeesve kísérgetett az őszi utcákon.

– Miért bántalak? – borult Eszter ölébe. – Mondd, miért? Hát miről tehetsz, te szegénykém? Mit vétettél? Talán egy kicsit hazudtál a nagy nyomorodban, de szerettél engem, ugye, szerettél? – Elragadtatottan ci148rógatta Eszter ernyedt testét. – Ugye, te vagy az? Ugye, te? Mondd, hogy: én vagyok…

– Én vagyok – mondta Eszter, és sírt. Olyan volt, mint a hörghurutkor felszakadó köhögés.

– Tudod, mit ver a pokol órája? – kérdezte Iván. – Tudod, mit?

– Nem tudom – felelte Eszter –, de most már biztosan megtudom…

– Azt veri a pokol órája: mindig, soha… mindig, soha… – Iván Eszter bordájára szorította a száját. – Mindig… soha. Most már érted…

Az utcáról lágy zsongás úszott be. Léptek csosszanása. Rózsaillat és tömjénfüst. Halk, szabályos időközökben ismétlődő csengettyűszó.

– A körmenet… – suttogta Eszter. – A feltámadási körmenet. Itt halad el az ablakunk alatt… A mi Lorcánk. Emlékszel? „Kék Úrnapja, fehér karácsony… A napok, mint a kígyók, bőrüket levedlik, ámde kivétel az ünnep: nem változik szemernyit…”

Az ablakhoz léptek. A szentséget már nem látták, sem a papot, csak a magasra tartott sárga baldachint, ahogy távolodott. Az emberek levett kalappal ballagtak. Az eleje éneket kezdett. A többiek hullámokban kapták el a dallamot. Fáradtan, hálásan.

– Alleluja… hála léégyen az Iste-ennek…

Dob, dob, dob. A lábak a kövekhez ütődtek. S azután egészen távolról:

– Üdvözlégy, szent szakramentum…

Az utcán ottmaradtak széttaposva a virágszirmok. Fehér- és kékliliom. Néhány rózsa. Iván révülten mosolygott.

– Micsoda szenvedések… Minden, minden micsoda szenvedés. Szegénykém… szegény kis életem…

Eszter előtt megremegtek a bútorok. Valami azt parancsolta, hogy beszéljen. Olyan volt, mint a születésnapi hányinger ezelőtt tizenöt évvel. Akkor is vissza akarta tartani, de végül is odahányt, az asztal közepére, a vendégek elé.

Rémülten figyelte, hogyan készül kiszakadni belőle egy idegen ember.

– Iván… Iván… – jajgatta segélykérően.

– No… beszélj… Könnyíts magadon – unszolta gyengéden a fiú. „Be fogja vallani, hogy nem képes elválni… Be fogja vallani, és én megcsókolom, mint egy szentet…” – gondolta, és végtelen könyörületet érzett.

– Iván… én sohasem azért szerettelek… édes Iván… sohasem azért… – kiáltotta Eszter – én tudom, hogy szörnyű, amit mondani fogok, de kell, ezen a délutánon kell…

– Beszélj – mondta Iván, és elfehéredett.

149

– Én vele is együtt voltam, közben is… hazudtam neked, hogy vele sohase… hogy vele sohase volt jó… A test olyan silány, olyan vacak… És én mégis, mindig, csak téged, egyes-egyedül ezen a kerek világon… – Elhagyta az ereje.

– Rosszul vagy? – kérdezte gépiesen a nagymama, miközben a hasát fogva átsietett a szobán. – Valami furcsa mellékíze van annak a tortának…

– Kelj fel – szólt Iván. Az asszony hóna alá nyúlt. – Mosd meg az arcodat.

– Iván… Iván – hajtogatta rémülten Eszter.

Iván nem nézett a szemébe. Öreges két ránc képződött a szája szegletében.

– Én egy húszéves fiú vagyok – mondta egyszerűen. – Mit hittél te rólam? Mibe rángattál bele? Te voltál az idősebb…

– Iván – sikította Eszter –, hát nem érted, hogy ez most igazi? Iván!

– Talán ha negyvenéves lennék… – bólintott Iván. Reszketett a nyaka. – Engedd meg, hogy elmenjek… Bocsáss el engem…

– Beadjuk a válópert… mindent elhagyok érted… – hadarta Eszter eszelősen, és hátával a kijárati ajtónak tapadt.

– Egyszer még beszélünk – mondta Iván –, de most undorodom. – Két ujja közé csippentette Eszter duzzadt, meleg száját, s tátika alakúvá nyomorította. Hosszasan nézte. – Nem tudnám még egyszer megcsókolni. Engedj, vagy kimegyek az ablakon.

Nusi néni csörömpölésre ugrott ki Jenci szobájából. Eszter csomagolta a gyerek holmiját, és a tejesüveget eltörte.

– Egy madzagot – mondta Nusi néninek.

– Adj egy madzagot, hogy összekössem.

A gyerek a karján! A pelenkák a zsebébe tömködve. A réklik és nadrágok egy kupacban az asztalon.

– Mit csinálsz, te őrült? Teszed le azt a gyereket!

– Az enyém! – kiáltotta vadul Eszter. Csomagolatlanul felkapta a ruhákat, de rögtön ki is szóródott minden a kezéből. Beléjük rúgott.

– Verjen meg mindenkit az Isten! Mindenkit verjen meg! – Sarkig kicsapta az ajtót. Rohant a síró gyerekkel, mint akit űznek.

Nusi néni keresztet vetett.

– Szűzanyám, ne hagyj el… ez megháborodott!

Nyugtalanul ácsorgott még egy darabig a konyhában, azután sóhajtott. Úgy látszik, a lovagnak nincs ínyére a házasság. Aki már gyereket hozott a világra, nyugodjon meg abban. Előbb kellett volna meggondol150ni. Azelőtt is bebújtak a suba alá az asszonyok, de nem teregették ki mindjárt ország-világ előtt a szennyesüket…

– Nem lesz nekem támaszom senki öreg napjaimra – mondta, amikor visszatért Jenci szobájába. – A fiam elfajzott, a lányom elvesztette a józan eszét… Te, te lehetnél. De te meg hülye vagy, hiába vesződöm veled!

– Nusikám… mit kérek én tőled? Szellemi ember vagyok, egy-két falattal megelégszem. Csak a terveimhez ne nyúlj! Úgyis észrevettem, hogy megint belopóztak a felderítők… Valaki átkutatta a fiókomat… Nem is tudod, mi lesz, ha ellopják.

– Látod, milyen rögeszméid vannak? Én nyúlkáltam ott! Celofánpapírt kerestem. Ha mégis el kell mennem ebből a házból, csak nem képzeled, hogy hurcoljuk a kacatjaidat is? Egy szoba-konyhába megyünk, te mint ágybérlő. Az ágybérlőnek nincs joga külön szekrényhez, ezt jobb, ha tudod…

Jenci a fiókjához futott.

– Ezen kulcs is volt! Hol a kulcsom?

Nusi néni a zsebére csapott.

– Jó helyen! Nem fogod éjszaka a villanyt égetni! Ezután más világ lesz! Vagy helyrebillentem az eszedet, vagy mehetsz a diliházba!

– Nusi… – Jenci hízelegve hozzátörleszkedett. – Szép, haragos tündérem… add vissza a kulcsot… bundát veszek neked, csak add vissza… fontos államérdek…

– Nincs – förmedt rá kurtán Nusi néni –, és ha okos fiú leszel, még az is megtörténhet, hogy hozzád megyek majd feleségül … szegény szerencsétlen úgyse sokáig húzza. Remélem, a híres bácsikád kinyitja majd az erszényét. – Hátba vágta Jencit. – Olyan házunk lesz nekünk még, hogy az elvtársakat megüti a guta!…

– A kulcsot! – mondta hangosabban Jenci, és mereven tartotta a tenyerét. – A kulcsot…

Nusi néni fityiszt nyomott a tenyerébe.

– Nesze… ez nem felel meg?

Jenci egy másodpercig bámulta a semmit. Azután a szekrényhez ugrott, és bikaerővel rángatni kezdte a fiókot. A szekrény tetejéről leesett egy fehér gipszszobor, a fatörzset ölelgető meztelen nő. Ripityára tört.

Nusi néni felsikoltott:

– Az értékeim! Nászajándékba kaptam! Ki tudja, milyen ritkaság volt! Meg fogod fizetni…

151

Jenci a sarkával porrá taposta a szobordarabokat. Még egyszer nekifeszült a fióknak. Sikerült zárastul kitépnie. Boldogan merítette arcát az iratok és üvegecskék közé.

– Hülye! Hülye! Hülye! – kiáltotta Nusi tehetetlen mérgében. – Hülye! Meee… Meee…

Jenci felkapta a virágvázát. Leharapott a pereméből egy darabot, és Nusi néni felé köpte.

– Egyszer még vér fog folyni… egyszer még vér folyik… – üvöltötte. Nusi néni a vázára sandított. Hogy a hülyéknek milyen mázlijuk van! Meg se vágta a pofáját. Kihátrált a konyhába. Onnan kiáltotta vissza:

– Igazán? Vér fog folyni? Hű, de félelmetes vagy! Még egy csirke vérétől is berezeltél, mit vágsz fel?

Karolin anyó bevánszorgott az udvarról.

– Alig állok a lábamon. Most is csak próbálgattam, de nem jött semmi…

– Ez fantasztikus – méltatlankodott Nusi néni. – Itt mindenki a beleivel van elfoglalva. De ha én egyszer megbetegszem, ki törődik velem?

– Én, amikor olyan fiatal voltam, mint te, naponta négy kilométert gyalogoltam Anasztáziapusztán. Merthogy a gyerekek a felső villában laktak…

– Tudom. Mi meg a béresek mellett, a trágyadombnál. Nagyon jól emlékszem. S arra is emlékszem, amikor az a szőke kis kölyök felszedette velem a labdáját… te mondtad neki. Mintha ma lett volna, úgy emlékszem. „Zoltika, ne hajoljon annyit. Majd a Nusika felszedi magának… no, ugorj szépen, Nusika, ugorj szaporán a kisbárónak…”

– Micsoda butaságokat beszélsz – motyogta Karolin anyó. – Keservesen neveltelek benneteket, özvegyen, nagy tisztességben… miféle labdák? Az én jó Istenem majd meggyógyít engem. Eddig még sose hagyott el…

Nagyszombat! Ment volna inkább a körmenetre. Holnap látogatási nap van a kórházban. Visz annak a szerencsétlennek tavaszi körözöttet, sok juhtúróval. Azt nagyon szerette. Különösen azelőtt, mert jól csúszott rá a fröccs. Janika is rászánhatná magát, mégiscsak az apja. De nem! Napok óta csavarog. Bezörög éjszaka az ablakon, és kénytelen beengedni, mert másképp felveri az utcát. Hogy megváltozhat egy gyerek! A kályhást is otthagyta. Azt mondja a kályhás, büdös neki a trógermunka. Nem fizikai munkára született, az biztos. A piacon csomagokat cipel. Ez mindennél rosszabb.

Mindennek ez az átkozott bontás az oka. Szétverik a fészket.

Nagyon kellene a pénz. Szapper úr táppénzéből még egy kutya is felfordulna. Ha Jenci meg Eszter nem adna valamicskét… Néha Janika zse152bében is van egy-két forint. Magától nem ad egy vasat se. Amióta eltűnt az a bestia, még vadabb.

– Feltámadás – mormolta Nusi néni keserűen –, néha azt hiszem, nincs is isten.

Jani jött haza, sáros cipővel. Derűsen lépett be. Nagy sétát tett, egyedül, a tavaszi hegyekben.

– Tudod-e, mama, milyen nap van ma?

– Mi az, imádkozni akarsz?

– Nem tudod, hogy milyen nap van! Április tizenkettő! Évforduló! Ezen a napon járt először ember az űrben! Mond ez számodra valamit? Semmit, igaz? – nevetett Janika elnézően.

– Éntőlem… repülhetnek a Holdba is… Attól még nekem nem lesz új házam… És mit gondolsz, miből etesselek? Edd meg a Holdat, ha úgy odavagy…

Janika sorba nyitotta a szekrényajtókat. Egy csomag zöldhagymát talált, és félig száraz kenyeret.

Nusi néni kitépte a kezéből.

– Az az apádé. Ott fekszik szegény a halálos ágyán, s még a körözöttet is elzabálnád előle.

Janika az anyjára bámult.

– Nem hallottam jól. Úgy látszik, cseng a fülem. Csak nem azt mondtad, hogy „apa”? Már nem rohadt, részeg disznó és Szapper úr? Húsvéti hangulat?

– Nincs neked szíved… Szégyen, gyalázat! Csaknem két hete, hogy bevitték, és még be se toltad hozzá a pofádat!

– Ájulj el: tegnap is ott voltam… pusztán azért; mert nem bírom látni, hogyan szúrjátok ki a szemét egy lábos grízes tésztával…

– Jóízűen megette – kaffantott Nusi néni –, még a kanalat is lenyalta!

– Csak éppen egész éjjel hányt utána! Egészben jött ki belőle a tészta, képtelen megemészteni…

– Nekünk nem telik másra! Eredj dolgozni, és vigyél neki a pénzeden üvegházi szamócát…

– Légy nyugodt! Ha nem is szamócát, de narancsot azért vittem neki. Valósággal szétmarcangolta a belét… Tíz éve nem evett ilyet a szegény nyomorult…

– Hát ez jeles cselekedet… – Nusi néni csípőre tette a kezét. – Van neked pénzed, látom már, ha így költekezel. Csak tőlem sajnálod. Szeretnél ingyen zabálni, mi? Vedd tudomásul, hogy hatszáz forintot kell adnod kéthetenként. Ennyiért kapsz tőlem, mit csináljak, ennyiért kapsz 153tőlem lakást, világítást, fűtést, mosást és vacsorát. Ha nem tetszik, le is út, fel is út. Repül az idő: egykettőre július… senki sincs mellettem a bajban, egyetlen részvevő lélek sem…

– Kérésedet örömmel teljesíteném – mondta Janika, és megkaparintotta a hagymát. Héjastul beleharapott. – Ebben csupán az az egy tény akadályoz meg, hogy sehol sem vagyok alkalmazásban. Az én törékeny, úrias alkatom fizikai munkát nem visel el, ezt, ugyebár, többször kifejtetted, azon pedig még gondolkodom, hogy kiraboljam-e a sarki trafikot?

– A Házkezelőséghez is bejuthattál volna, kézbesítőnek! De nem! Csak direkt, azért is megmerülni a mocsokban! Először gyári munkás, azután tróger annál a vén csalónál! De még azoknak sem kellettél, kitették a szűrödet!

– Én nem vagyok senkinek a paprikajancsija! Nem fogok senkinek sem kénye-kedve szerint ugrálni! Én hagytam ott az Eingrubert, én! Éntőlem akármit fütyülnek, én úgy táncolok, ahogy nekem tetszik!

– Ó, ó… – csóválta meg a fejét Nusi néni. – Nézz a tükörbe! Már megint azt hiszed, te találtad fel a spanyolviaszkot? Ha nem lennél a fiam, kiröhögnélek… A bolha is ugrál a gatyában, amíg bele nem ragad…

– Ezt Ivánnak kéne hallani – vicsorított Janika. – Ő rendkívül élvezi a friss népi bölcsességet…

– A te Iván barátod – mondta mély megvetéssel az asszony. – Az is egy jobb cég… Alig bújt ki a tojásból, de arra van esze, hogy elcsábítson egy férjes nőt, aztán otthagyja a pácban. Ti azt hiszitek, én buta vagyok, mert nem jártam annyi iskolát, mint a mai fiatalok!

– Esztert nem kellett csábítani – mondta keményen Janika. – Saját maga rohant a vesztébe… A kocsonyás, széthulló jelleme vitte idáig…

– Megállj, majd megtanít az élet!

Janika kiállt a kapu elé. Keresgélt a zsebében, de csak dohánypor szaladt a körme alá. A cigaretta elfogyott. „Tulajdonképpen le kellene róla szokni – gondolta –, ez a minimum, amire az ember képes, ha igazán akarja.”

Mélyet szippantott a levegőből. Még mindig világos van. Ez már igazi tavasz. Az ablakokban csupa zöldek a virágládák. Az a vacak kis kert is, odabenn, a csenevész hajtásokkal, egész rendes.

Általában, ez a dolog a tavasszal, nyárral, ősszel, téllel, megnyugtató. Mindennek van tartása: a kőnek, a növényeknek meg a szomszéd kutyájának… Csak az emberek csellengenek értelmetlenül. A magot ide szórják, oda szórják, kinő. Megteszi, amit várnak tőle. A kő is megteszi. A macska nyávog és a kutya ugat. És ezt sohasem cserélik össze.

154

A tárgyakban, növényekben és állatokban még van méltóság. De az emberek fertőzik egymást.

– Az igazság… nincs más gyógyszer… – mormolta makacsul. – Katit is könnyebb lett volna hazugsággal átejteni…

Nyolc napja hagyta faképnél az apját, azóta nem találkozott vele. Az a fiú, úgy látszik, jól bevált.

Szokatlanul elcsendesedett az utca. Valahonnan sonkaillat terjedt. A sámlikat is bevitték a szomszédos házak elől. Készítik az ünnepi vacsorát.

Legutoljára Szapper úr tojásért könyörgött. Lágy tojásért. Hogy lehet lágy tojást vinni a kórházba?

A rendőrt már akkor megpillantotta, amikor a grundon keresztülvágva, a szomszédos tömb sarka mögött megjelent.

Idegen rendőr, nem a környékre való. Kati mellette ballag, ráérősen. Mintha csak randevúra mennének, olyan békés az egész.

A rendőr Janika elé lépett. Kati oldalt fordult, mint akit az ügy nem érint. Hajadonfőtt volt, pilótasapka nélkül. Gyér, fakó hajacskája szánalmasan, szálanként feltupírozva.

– Jó estét kívánok! Ebben a házban lakik valami Szapper János?

– Szapper János igen… valami Szapper János nem… – Jani keresztbe vágta a lábát, nekidőlt a falnak.

– Vegye ki a kezét a zsebéből – szólt csendesen a rendőr. Mintegy véletlenül, meglóbálta az oldalán fityegő gumibotot. – És beszéljen tisztességesen. Értve?

– Értve… – sóhajtotta gúnyosan Janika. A kezét oldalt lógatta, de a falat azért düllesztette tovább.

– Talán bizony maga az?

Janika bólintott. Katit figyelte. Mit talált ki bosszúból? Rendőrt hozott a nyakára? Közveszélyes munkakerülésért? Szemérem elleni erőszakért?

– Ezt a lányt ismeri?… – kérdezte a rendőr inkább megállapítva.

– Hajaj … – válaszolta Janika.

– Mi az a hajaj? – érdeklődött a rendőr, és bizalmatlanul legeltette a szemét Janika zakójának díszes bőrgombjain.

– Játszópajtások voltunk. Remélem, elmesélted az elvtársnak, mielőtt idehoztad? Vagy talán a húsvéti körmenetre jött? Késett egy órácskát…

– Inkább ez a lány járna oda… – a rendőr meglökte Kati vállát. Kati gépiesen odébb húzódott. – Az is jobb, mint a Körúton strichelni…

Janika kiegyenesedett. Kati hirtelen a szemébe nézett, büszkén, kihívóan.

155

– Az az illető szépen karon fogta, és becipelte az őrszobára, mivelhogy neki is efféle korú lánya van. Pedig dolga is volt, meccsre sietett, mégis behozta…

– Nem értem, kérem – Janika roppant udvariasan, ahogy még az iskolában tanították, érdeklődő arcot vágott. Szédült.

– Egyszerű, mint a pofon – mondta a rendőr jóindulatúan. – Leszólította azt a palit. Az először csak hüledezett, azután megkérdezte, hány éves. Tizenöt? Ohó! Karon fogta, és behozta. Vannak még rendes emberek. A szüleit ismeri?

– Ismerem – felelte Janika. – Nincs tévedés a dologban?

– Tévedés? – A rendőr csettintve felnevetett. – Tudja, mit? Annyi tízesem lenne, ahányszor ez már próbálta! Rutinja van ennek! Aszondja nekem: „Maga sült paraszt, mi van ebben rossz? Azt csinálok, amit akarok, ami jólesik… engem kitanított a barátom…”

– Nem ki, meg. Megtanított – szólalt meg Kati. – Megtanított!

– Kuss! – förmedt rá a rendőr. – Adtam engedélyt? Hát most itt a barátod. Ez szokott küldeni, és azután lemarja a pénzt? Most járjon a szád!

– Nem – mondta Kati. – Nem küldött ez sehova. Kedvtelésből csináltam. Beszállhat maga is.

A rendőr keze meglendült, de a környező ablakokra pillantott. Majd az apja. Arra való a szülő, az teheti büntetlenül.

– Kati! – kiáltotta Janika. – Kati, miket beszélsz? Mi történt itt? Miért nem szóltál?

– Ravasz… nagyon ravasz. A maga nevét mondta be. Elsétáltam errefelé. Ráérünk. Van egy cigarettája?

– Nincs…

– Kár… – A rendőr kotorászott a zsebében, kihajította az üres zacskót. – Ezek a trafikosok erre már négykor bezárnak. Szóval teljes hamukát dobott be, mi?

– Dehogy – mondta gyorsan Janika. – Együtt jártunk egy darabig…

– Hát persze – bólintott a rendőr. – Van ennek bőven ismerőse… Nem állíthatom elő a fél Józsefvárost. Azért még lehet, hogy magát behívják. A Gyermekvédelmire biztosan. Nem árt, ha rendben vannak a papírjai… no, ezt csak úgy, barátilag.

– Hova viszi? – kérdezte Janika.

– Egyelőre az apjához. Mert tudja, sokszor a körülmények olyanok…, nem akarok nagyot mondani, de vannak családok, ahol a szülők árulják az édes gyermeküket…

156

– Nem… ez nem az az eset… Hülye hecc volt csak, tessék elhinni… – hadarta Janika. – Le van robbanva, azért csinálta…

A rendőr fölényesen mosolygott.

– Az majd elválik. Van bizonyítási eljárás is. No, hát köszönöm. Éppen nagyszombaton! Indíts tovább!

Kati furcsán felnevetett.

Jani utánuk szaladt.

– Kati? Mit csináltál, mit csináltál, te szerencsétlen?

Kati összegyűjtötte a nyálat a szájában. Hátrahajolt, és Janika ingére köpött.

– Semmi lényegeset…

A rendőr lódított egyet rajta. A saroknál eltűntek.

Janika visszarohant a házba.

Manci néni sámlin üldögélt a mosókonyha előtt.

– Manci néni… adjon pénzt!

– Pénzt? – kérdezte Manci. Sokáig tartott, amíg a gondolataiból visszatért. – Tőlem kérsz pénzt?

– Italra – mondta nyersen Janika –, de gyorsan, mert szétmorzsolom a betonon a fejemet…

Manci néni a blúza zsebéből előhúzott egy gyűrött ötvenest. Janika elfutott a pénzzel.

Manci ismét a zsebébe nyúlt. A kórházi beutalót kereste. Neurotikus zavarok, korai klimax. Ostobaság. Józsit nem lehet egyedül hagyni.

„Mindannyian tönkremegyünk – gondolta Manci és a repedezett lakkot kapargatta a körméről. – Józsi élőhalott. Az sem megoldás, ha maradok. De mégsem mehetek el… Talán, ha a szőceiek nyilatkoznának. De ilyenkor tavasszal sok falun a munka. És velem mi lesz?”

Manci eltűnődött. Próbálta elképzelni a jövőt. Nem sikerült. Mi is lenne?

Talán, ha meggyűlöltetné magát, véglegesen, mindkettővel, az segítene. Talán akkor Józsi újra erőre kapna. András keresne rendes feleséget. Hazudni kellene valamit.

Józsi most is bent hever az ágyon. Alig evett három kanál levest. Kire bízza?

Másfél hónap, és innét úgyis menni kell. Házuk van Szőcén. Az ideiglenes bejelentőt nem hosszabbítják meg, hacsak Nusival össze nem költöznek újra.

Az éjjel a földre ágyazott magának. Vastag a matrac, alig hatol át rajta a beton hidege. Ettől alhatott volna még. De Józsi forgolódott, nyöszörgött. Két napja nem iszik. Most meg önmagát vádolja. „Mi vagyok én? 157Nulla! – ezt kiabálja. – Ne adjatok nekem enni. Mi vagyok én? Zárjatok ki! Zárjatok ki mindenhonnan!” Mintha tehetne valamiről!

Ide-oda biccent a felsőteste a sámlin. Elszunyókált. Az ajka nyitva maradt. A szeme alatt táskás, lila volt a bőr.

Józsi bácsi óvatosan nyitotta az ajtót. Kilépett az udvarra. Támolygott egy kicsit. Hunyorgott a hirtelen fénytől. Napnyugtakor mindig erősen idesüt.

Mancihoz hajolt. Látta a megcserepesedett rúzst a száján. A piszkos cipőt a lábán. Az arca sovány. Mintha már nem is élne.

Józsi bácsi nézte.

„Ha most felriadna – gondolta szomorúan –, azt is elhinné rólam, hogy meg akarom fojtani. Mi lett belőlem?”

Körülsétálta a virágágyat. Nehezen mozgott a térde. A rózsafához lépett. Leszakított egy húsos levelet. Vizsgálgatta.

Álldogált még egy darabig. A nap hirtelen ugrott egyet. Az udvar árnyékba borult. Józsi bement a házba. Takarót hozott, gyengéden az alvó vállára terítette.

Manci felébredt.

– Szédülök – mondta panaszosan.

Józsi bácsi megfogta a kezét. Manci szíve nagyot dobbant. Nem értette.

– Történt valami? – kérdezte kábultan. – Történt valami, amíg aludtam?

– Semmi sem történt – felelte Józsi bácsi. – Kikészítettem a ruhámat. Szeretnék most elmenni a fiúkhoz…

Manci bámult maga elé, a porba. Azután felfelé, ahol a tűzfal elérte az eget. Józsi borostás arcához nyúlt, megsimította.

– Istenem – sóhajtotta reménykedve. – Istenem, istenem… – Józsi bácsi rábólintott, ügyetlen mosolygással.

– Te nem vonulsz ki, Jani fiam? – kérdezte Nusi néni május elsején reggeli hétkor. – A saját házamban nem hagynak békén! Már ötkor óbégatták az indulókat az ablak alatt.

– Hagyjál aludni – horkantotta Jani. A fejére szorította a kispárnát.

– Éjszaka aludj, ne nappal. Vedd tudomásul, hogy előbb-utóbb feljelentelek a rendőrségen. Álkulccsal törsz be a kapun. Ki tudja, hol csavarogsz…

158

– Bírd ki még egy darabig – mondta Janika álmosan –, hamarosan vége a dalnak…

– Az új lakásban nem is kellesz nekem! Egy szoba-konyha, el sem férnénk. Szegény Jencit nem tehetem az utcára, övé a konyha…

– Jól elintézted! – Janika felkelt. Dühösen vette észre, hogy az alsónadrágján egyetlen gomb sincs. A pizsamája is elszakadt, hetek óta ingben alszik. – Kiválasztottad a legsötétebb, legpiszkosabb zugot, ami csak létezik… Kíváncsi vagyok, mire mész a pénzzel?

– Majd meglátod! – mondta diadalmasan Nusi néni. – Az az enyém! Három év alatt olyan házam lesz a Rózsadombon, hogy megehet a fene, ha ránézel…

– Szapper úr után háromszázötven özvegységit folyósítanak majd… abból akarsz ugrálni?

– Légy nyugodt, tudom én, kire támaszkodjam. Te nem vagy már a fiam, tőled nem kérnék. Te megcsúfoltad legszentebb anyai érzéseimet… Különben is, még él az apád, te lelketlen!

– És a nagymamával mit csinálsz? Az a klozettben fog aludni? – Janikának korgott a gyomra. Ma nincs piac. A Rákóczin árul egy kofa, mindig megcsipkedi az állát, és retket, karalábét nyom a kezébe. De ma mit egyen?

Talán a Városligetben leesik valami.

– A nagymamát majd elviszi Józsi bátyád! Annak úgyis felvitte az Isten a dolgát. Az elvtársai visszahívták Szőcére. Olyan bögyös, mint a kakas a szemétdombon. Az a nőszemély is elválik tőle. Szegény bolond Józsi még a rádiót is odaadja, pedig ő vette, a különpénzéből!

– Szóval Józsi bácsitól elmegy a felesége, és te helyette az öregasszonyt ülteted a nyakára? Képzelem, milyen boldog lesz! – Janika nevetett. Valahogyan ki kellene bulizni, hogy legalább reggelit kapjon. Utána már el lehet viselni a napot.

– Még nem tudja! – mondta Nusi néni. – Majd a végén! Viszed vagy nem? Ha nem: robbantsák fel a házzal együtt, vagy vigyék szociális otthonba. Senki sem kívánhatja tőlem ilyen körülmények között…

– Gratulálok… remekül megszerveztél mindent. Az arkangyal, kezében pallossal, kiűzi a bűnösöket a paradicsomból…

Nusi néni hízelgésnek vette. Búgott egyet, mint a vadgalamb.

– Hej, te csibész… miért hagytál el engem? Milyen szépen élhetnénk együtt, anya és fia… De neked fontosabb a mulatozás. Az a lány, az vitt a lejtőre, azóta nem ismerek rád! De elérte őt is a nemezis…

159

– Mit akarsz attól a szerencsétlentől? – kiáltott Janika. Cipőfűzője elszakadt. Cipőjét az ajtóhoz vágta. – Miben hibás? Már a köszönésemet se fogadja… Mit akarsz még mindig tőle?

– Jó, jó, csak védd. Tudjuk, ki az Eingruber Kati… Az egész környék tudja. A rendőrségről is figyelik. Az apja kék-zöldre verte. Előbb kellett volna. Mielőtt elveszi a fiam ártatlanságát! Mielőtt elrontotta a tiszta lelkivilágodat!

– Az egy rendes lány! – ordított Janika. A zakójából kiszakadt a bélés, ujja helyett véletlenül a rongyba dugta a kezét. Vergődött, hogy kiszabadítsa. – És ne vegye senki a mocskos szájára! Én vagyok az oka mindennek, vedd tudomásul, egyedül én!

– Ha annyira odavagy érte, menj, kérd meg a kezét, legalább lesz lakásod. Miért nem veszed el, ha olyan rendes lány? Szülne neked néhány zabigyereket…

Janika rohant a konyhába. Ivott egy pohár vizet, hogy legyen valami a hasában. Zúgott a feje.

Az udvaron áradt a napfény. Kilépett. Nagyokat lélegzett, amíg a hányingere elmúlt.

„Ócska strici vagyok – gondolta egy pillanatra, de ez is csak olyan volt, mint egy villanás. – Én jót akartam. Az igazságot. Ki tehet róla, hogy ezen a vacak világon minden a visszájára fordul? Majd történik vele valami, és helyrezökken… ha leesik nála a húszfilléres. Ennyire nem lehet ostoba. Közvélemény-kutatást kéne indítani, hogy strici vagyok-e valóban.”

Manciék nincsenek itthon. Józsi bácsi viszi a zászlót az első sorban.

Az utca néptelen volt. Már mindenki elment a csinnadrattával. Iván a grundon, egy kőhalom tetején ült, és olvasott. A szemüvegén törött a félüveg.

Janika rákiáltott:

– Hercegem. Mi van, hercegem?

Iván először úgy tett, mint aki nem hallja, de azután halványan elmosolyodott, és bágyadt léptekkel közelített.

– Szervusz, kérlek – mondta halkan. A tenyere puhán szétomlott Jani kezében.

Jani nézte egy darabig. Sokat röhögtek együtt, bámulták a világot. S most mondhatnak-e bármit is egymásnak?

„Ha megtudná, hogy Karóékkal mászkálok, undorral elfordulna. Ő csak figyelni szerette az életet, belepotyogni nem kívánt a sárba. Eszter aztán belehúzta. Ebből másszon ki vasalt gatyával, ha tud – gondolta. – Bár nem olyan egyszerű… Eszterből meg ő csinált viaszfigurát.”

160

– Őt várod? – kérdezte végül.

Iván arca idegesen rándult.

– Nem. De ezt nem hiszed el.

– Szóval nem lesz házasság – állapította meg Janika. – Volt egyáltalán valaki, aki egy pillanatig is komolyan vette ezt az egészet?

– Mi ketten nem vitatkozhatunk – mondta Iván, és a szeme nagyokat ugrott. – Te érdekelt fél vagy…

– Ne hülyéskedj, mert úgy maradsz… – nevetett Janika. – Amiért véletlenül a testvérem? Én előre bezengtem neked, mi lesz. Keresztülnéztél rajtam, mint a levegőn. „A kifinomult szellemi lét”-hez nem értek…

– Most sincs más véleményem – Iván megigazította a törött szemüveget. – Jópofa fickónak tartalak, semmi több.

– És ha most bedörzsölök neked egyet, mi leszek?

Iván hátralépett.

– Faragatlan paraszt vagy, mint az egész családod…

– De azért megkefélted a faragatlan parasztok ivadékát… – mondta Janika, és fenyegetően követte Ivánt.

Iván hirtelen sírva fakadt, minden előzmény nélkül. Janika keze megállt a levegőben. Azután Iván vállára hullott. Nagyot rázott rajta.

– Na, te marha! Szedd össze magad. Ülj ide. – Leültek a kőkockákra. – Ne bőgj, mert mindenünnen kukucskálnak.

Iván zsebkendőt húzott elő. Kifújta az orrát.

– Nézd – mutatta Janikának – véres. Már napok óta folyik az orrom vére.

– Nem halálos. Na, nyögdécselj: mit műveltetek egymással? Esztert nem láttam két hete…

– Te, én szerettem. Igazán szerettem. Nem hiszed el nekem? – Iván a mellét döngette.

– Hát persze hogy szeretted. Megvan neki mindene ahhoz, hogy szeressék… – mondta szomorúan Janika.

– Tudod, hogy mit tett velem? Tudod? – folytatta Iván, csaknem kiáltva. – Becsapott az első pillanattól kezdve – s mivel Janika gúnyosan meredt rá, hozzátette: – Végig viszonya volt a férjével is… Iszonyodom, hányingerem van, ha csak eszembe jut a teste… – Arcát a zsebkendőjébe temette.

– Mindezt honnan tudod?

– Ő mondta! Ő maga! – nyöszörgött Iván.

Janika rágyújtott az utolsó csikkjére. Néhányat szippantott.

– Szegény – mondta végül.

161

– Tessék? – riadt fel Iván.

– Szegény Eszter. A bolond…

– És én? – csuklott sértődötten Iván. – És én? Engem ki fog sajnálni? Mindent odaadtam, az álmaimat, a hitemet… megcsúfolta a hitemet…

Janika elmélázott. A csikket a földbe taposta.

– Most úgy beszélsz, mint az anyám…

– Neked nincsenek eszményeid… Nem tudod, mit jelentett nekem az az Eszter, akiben hittem…

– Dehogynem – bólogatott Janika. – Erőpróba volt, öregem. Kicsit balul sikerült ugyan. Úgy látszik, az a bolond komolyan vette a végén…

– Azért feküdt le a férjével? Miféle rohadt, kültelki filozófia ez?

– De hiszen így jobb neked. Úgysem vehetted volna feleségül. Mit kezdtél volna te egy asszonnyal? Örülj inkább: te makulátlanul szabadultál.

– De elvettem volna… a tudományos pályámat készültem félbeszakítani miatta… – hadonászott Iván.

– Ugyan, ugyan – mondta hidegen Janika. – Jól tudod, hogy nem tetted volna meg. Most lennél csak igazán pácban, ha az én ütődött nővérkém befogta volna a száját… Nehezebben léphetnél olajra…

– Én nem tudok a te aljas gondolatvilágodba beilleszkedni… – Iván felugrott. – Én szerettem…

– Ne beszélj… Talán még most is szereted?

– Szeretem. Nem őt. Hanem azt, akit én alkottam magamnak. Tegnap küldtem neki ötven szál kifordított tulipánt… És ez olyan, mint egy temetés…

– Minek jössz akkor ide? – Janika fáradtan hátba verte. – Felejtsd el az egészet! Jön a nyár. Kérd meg az apádat, fizessen be egy IBUSZ-társasutazást.

– Istenem, ha nem történt volna semmi… Nem tudok elszakadni innen… – Iván körülnézett.

– Majd egyszer jól seggbe rúg valaki, ha sokat ücsörögsz itt, aztán akkor megkapod a kezdő sebességet…

– Mi valamikor értettük egymást! Emlékszel a körúti sétákra? – Iván kínzottan bámult Janikára. – Nem érted, hogy nagyon fáj?

– Ha olyan nagyon fáj, tessék… Itt jön. Szaladj oda hozzá, vedd el tőle a gyereket. Karold át őket, mint Szent József… és áldásom rátok…

Iván szeme elé kapta a kezét.

– Nem, nem – hebegte rémülten –, látni sem bírom…

162

Eszter sebesen közeledett. Melegen sütött a nap, de ő szövetkabátot viselt és kendőt. A gyereket úgy tartotta a karján, mint egy üres köcsögöt. A kicsi feje minden lépésnél löttyent egyet.

Egyenesen feléjük indult. Köszönés nélkül megállt a két fiú előtt.

– Mi van? – kérdezte Janika bártortalanul. Iván elfordult.

– Elloptam a gyereket… – mondta rekedten Eszter. Megköszörülte a torkát.

– Vigyázz, mert mindjárt kitörik a nyaka…

– El akarják venni tőlem…

Iván visszafordult. Gyűlölettel odavágta:

– Most már nem kell elválnod. Mit keresel itt? Együtt maradhattok…

– Nem – mondta Eszter, és zavarosan Janikára pillantott. – Onnan kidobtak. Pista is tud már mindent. Amikor megjöttek a tulipánok, akkor meséltem el…

– Mindent tud? Mi az a minden? – kiáltotta Iván nyugtalanul.

Eszter változatlanul Janikához beszélt:

– Bevallottam, hogy a szeretője voltam. Itt, ebben a házban, a gyerekem mellett. Felszólítottak, hogy két héten belül hagyjam el a lakást. Én mentem oda, ők fogadtak be annak idején…

Iván feltűrte a zakógallérját.

– Ne haragudj – mondta Janikának –, ez már nem tartozik rám. Családi ügy…

– Családi ügy?! – ordított fel Eszter. Janika kikapta a kezéből a gyereket. – Te átkozott! Nem tartozik rád? Nem miattad történt minden?

„Istenem – gondolta Janika –, hogy hasonlít a mamára. Nincsen észnél.” Iván elnézett a feje fölött. – Magadat okold, ne mást. Nézz rám, és sírj, mi lett belőlem…

– Iván!… – sikoltotta Eszter, és könyörgésre kulcsolta a kezét. Janika eléállt, hogy minél kevesebben vegyék észre. A jó modorú Eszter! Mindjárt térdre roskad. – Bocsáss meg! Én ezután mindent másképp akarok… neki is megmondtam, az anyja előtt… kirúgtak…

– A te híres jóembered! – mosolygott Iván.

– Nem volt jó ember… most már látom… senkire sem támaszkodhatom. Azt mondta, feljelenti az anyámat… és hogy verjen meg az Isten… verjen meg százszorosan… – hörögve kapkodott levegő után.

Janika félkézzel támogatta.

– No – mondta –, Eszter. No.

163

– Majd elrendezitek – suttogta Iván. – Nem eszik olyan forrón a kását. Ostoba vagy. Visszatérhettél volna, a nagylelkűt játszva. De te szántszándékkal elrontod az életedet…

– Én nem bírom – jajgatta Eszter, és kétoldalt lefelé nyúzta arcáról a húst. – Én másképpen akarom… Undorodom… halálosan undorodom…

– Kár, hogy nem mész ki a piacra, mint Katyerina a Viharban, a ruhádat megtépve… cirkusz… – Iván szája széle elkékült. Az orra vére megint megeredt.

Eszter hátrahanyatlott. Janika tartotta. Iván is odalépett. Egy pillanatra átkarolta.

– Elűztél a házamból… – morogta. – Itt hagyom a kisfiunkat… mert azért a miénk volt… Elmegyek, és nem jövök vissza többé…

– Hagyd abba! – kiáltotta Janika. – Menj már innen. Menj, ahova akarsz, de előbb valld be, hogy nem szereted. Nem tud másképp megnyugodni.

– Ezt nem mondhatom! – Iván konokul Janikára nézett. – Ezt te nem érted. Mindig szeretni fogom. A pokol órája igaz volt. Mindig, soha…

Eszter Janika nyakába kapaszkodott.

– Janika, segíts… Segíts, mert elvesztem az eszemet… Janika, Janikám… vagy akárki…

Janika a kőrakáshoz támogatta. Azután felemelt egy súlyos göröngyöt. Vigyázott, hogy a kicsi ne zökkenjen nagyot.

– Beverem a fejedet, ha nem takarodsz rögtön…

– Engem bántottak meg! – kiáltotta hisztérikusan Iván. – Én ettől a nőtől iszonyodom…

– Gyűlöllek – ugrott fel Eszter, és kikapta Janika kezéből a göröngyöt. – És légy nyomorult! Légy nyomorult, amíg élsz!

– Eszter… – Janika lefogta az asszony kezét. – Eszter… menjünk a házba…

– Ne szólj, ne láss, ne hallj… – mondta reszketve Iván. – Már akkor megátkoztál…

Egész teste remegett, a lába alig bírta, ahogy elindult. Sírt.

– Az Egyetemi Könyvtárba megy – Janika kézen fogta Esztert. – Regényt ír majd rólad. Az is valami.

Nusi néni az ablakban könyökölt.

– Na, híresek. Befejeztétek? Somsicsné a harminckettőből az egészet végignézte. Holnap már a tejesnél is beszélik.

164

Eszter félig eszméletlenül lépett a konyhába. Janika támlásszéket tolt alá. A gyerekágyból kivette a zsírosbödönt, és a kicsit a régi helyére fektette.

– Anya… – mondta Eszter. – A gyereket… Tartsd magadnál… Nincs semmim. Ha érte jönnének, ne add oda…

– Mit képzelsz te? – háborgott Nusi néni. – Miféle ügyekbe keversz? Ezer gondom van! Amikor a férjed visszavitte, megmondtam kerek-perec, hogy többé nem vállalom. Pláne, ha pénzed sincs. Most igazán nem vagyok olyan helyzetben…

– Törvényileg akarják elvenni tőlem – ismételgette lázasan Eszter –, mert méltatlan vagyok. Mert igazat mondtam. Mert először életemben megpróbáltam…

– Mondj igazat, betörik a fejed – vágta rá Nusi néni.

– Legszívesebben megfojtanám, aki ezt kitalálta – hadonászott Janika. – Különben is, mit vagy úgy oda a gyerekedért? Három hete még lemondtál róla. Most egyszerre fontos?

– Semmim sem maradt… – nyöszörögte Eszter.

– A munkád… – szólt bele Janika. – Az elfoglal…

Eszter felnevetett.

– Már nem vagyok a Múzeumnál. Nyolc nappal ezelőtt átszakítottam egy németalföldit…

– Majd helyrejössz… – motyogta tehetetlenül Janika.

– Tizenötödikére felmondtak, átszervezés ürügyén… Nincs állásom. Anyám, itt alhatnék?

– Hát persze – mondta gyorsan Janika.

– Itt? Hol? – Nusi néni kényelmetlenül feszengett. – Ha csak a spejzban nem, szegény apád helyén…

Eszter újra felzokogott.

– Őrület… őrület. Hova menjek?

– A lakásból nem tehetnek ki – okosította határozottan az anyja. – Jogilag oda vagy bejelentve. A gyereket meg vidd vissza. Később perelheted, hogy az apjánál nincs jól ellátva.

– Megjött az ötven szál tulipán, csupa lehajló, kifordított szirommal… nem bírtam tovább. Odamentem Pistához, és kitört belőlem… Az anyja sűrű kereszteket vetett… Rám zárták az ajtót, hiába dörömböltem. Pista fehér volt, mint egy halott… Nem vagyok ember előtte… senkim sincs, senkim…

Janika kínlódva közbevágott.

– Eszter! Elfelejtetted? A képeid! Na! Mit akarsz még?

165

– Rögeszme az egész. Rögeszme az is… Én már mindent tudok. Engem már nem lehet a falhoz állítani többé…

– Tudod a kutyafülit – förmedt rá Nusi néni barátságosan. – Főzök egy kakaót. Ez az éhenkórász is kap belőle, ha szépen kér. – Janika felé bökött. – Vagy akarsz egy kis dödöllét? Tudod, amit úgy szerettél… Forró vízbe szaggatom, és hagymás zsírban átforgatom…

Nagy fazékkal fel is tette hozzá a vizet.

– Anya! – sírta Eszter. – Másnak legalább van anyja…

– Van neked is – sóhajtott Nusi néni –, csak becsülted volna meg! – Vissza nem mehet – mondta határozottan Janika. – Az egy piszok fráter. Fogalma sincs semmiről.

– A nővéred a hülye! Mit képzelsz, hol az a férfi, aki simán elviseli, ha felszarvazzák? Kiábrándulni, álmokat szőni szabad, olyankor megjátsszák a nagylelkűt, megértőt… de lefeküdni soha! Ez a férfiak törvénye! Mindjárt más színben látod a világot, ha jól bezabálsz…

Jenci kitoppant a konyhába. Tréfásan jobbra-balra szimatolt.

– Hűha, de finom hagymaszagot érzek! Mit készít a mi aranykezű szakácsnénk?

– Tényleg! – kiáltott Nusi néni, és Jencire mutatott, – Jenci elaludhatna itt a konyhában is. Eszter meg az udvari szobában. Megint együtt lennénk, mint régen… – elmélázva felsóhajtott.

Jenci nyugtalanul körbetekintett.

– Nusikám. Mindig nagy tisztelője voltam a családnak… ha felvilágosítanátok…

Eszter átnyúlt az asztal felett, és önkéntelenül megragadta Janika kezét. Janika csodálkozott, de nem húzta el.

– Te azzal ne törődj – intette le Jencit Nusi néni. – Te csak tedd, amit mondok. Egyelőre én parancsolok…

– Nekem fontos irataim vannak odabenn, ugyebár… – mondta Jenci, és az ajtaja küszöbére lépett.

– Hagyd – legyintett Eszter. – Majd én alszom a konyhában, a gyerek mellett…

– Menj az én helyemre – ajánlotta Janika. – Nekem igazán mindegy…

– Hogyne! – kiáltott Nusi néni. – Az lenne neked papsajt! Amíg mi békésen szunnyadunk, becipelnéd éjszakánként a konyhába a haverjaidat… Ezt a hülyét előbb-utóbb úgyis észhez térítem… Köpök az irataidra! Kirámolom a szobádat, és kész! – ordított Jencire.

Jenci megfeszítette a lábát a két ajtófélfa között. Villogott a szeme.

166

A nagyszoba ajtaja belülről megzörrent. Karolin anyó kaparászott a kilincsen, de sehogy se sikerült lenyomnia. Janika ment oda, kelletlenül.

Karolin anyó hálóingben volt. Biztosítótűkkel tűzködte tele a gombok helyét. Sütővasat tartott a kezében.

– Remélem, nincsenek vendégek? Ilyenkor reggel első a frizura…

Reszketve közelítette a sütővasat az izzó tűzhelyhez. Odacsúsztatta a forróvizes lábos mellé.

– Viszed innen ezt a vacakot! Fúj, de büdös… hányszor megtiltottam, hogy a hajadat sütögesd? Le akarod égetni a füledet?

Nusi néni undorral a földre lökte a lekvártól ragadó sütővasat. – Inkább a fejedet mosnád meg! Hemzsegnek benne a tetvek!

A nagymama a fejéhez kapott.

– Az én hajam maga a tökéletes tisztaság… Én felülemelkedem a te aljas gyanúsításaidon…

– Menjen már be, az istenért! – kiáltott rá Eszter.

– Miért? – kérdezte Karolin anyó. A nyakán kétszeresére dagadt a toka. – Én pénzt adtam ehhez a házhoz. Írásom van róla…

– Kitörölheted a fenekedet az írásoddal – nevetett Nusi néni –, néhány hét múlva kint leszel az utcán. Megmondtam, én az egy szobába nem vihetlek magammal, beszélj a fiacskáddal, egyszer ő is vállaljon valamit…

– Nekem külön szoba jár… – ismételte Karolin anyó, és sandán, gyűlölködve végigmérte mindannyiukat. – Én elhatározó képességem teljes birtokában vagyok…

– Ha idejön egy rendőr, keresztüllövöm, mint egy kutyát – vicsorította Jenő –, engem nem ítélhetnek el. Fontos munkát végzek, népgazdasági szempontból…

Janika a nagymamához lépett, karon fogta, hogy betuszkolja a szobába, de az hihetetlen erővel bokán rúgta.

Nusi néni habzó szájjal szónokolt.

– Ez az én életem! Ilyenekkel vagyok körülzárva! Az a szegény szerencsétlen sincs itt, hogy megvédjen! Mert ha ivott is, de sohasem engedett mástól bántani… Most ott fekszik bénán, mindenkitől elhagyatva!

– Meg kell a szívnek szakadni! – ordította Janika. – Meg kell a szívnek szakadni!

– Itt állok támasz, védelem nélkül! – folytatta Nusi néni. – A fiam elzüllött. Ez az egyetlen férfi a házban – drámai mozdulattal Jencire mutatott. – Jó voltam hozzá, etettem, itattam, de ennyit nem tesz meg értem…

Jenci zokogott a küszöbön, de az öklét tovább rázta.

167

– Mindenki tudja, ki az én álmaim királynője… de el fog pusztulni mindenki, ha egy ujjal is hozzáértek a találmányomhoz… Az én szobámban minden szervesen összefügg… egyetlen láncszemet sem szabad megbolygatni…

– Megmondtam, hogy kidobok mindent! – üvöltötte Nusi néni. – Nem adom össze magam egy hülyével… Ízzé-porrá zúzom a kacatjaidat, megállj… Valamennyi utcakölyök rajtad röhög, hát nem sül ki a pofád? Ízzé-porrá zúzom a hülyeséged… – A kilincs felé nyúlt, Jenci könyöke mellett. Jenci visszalökte. Janika kapta el.

Karolin anyó Eszterhez fordult.

– Légy szíves, emeld fel a sütővasamat. Még rátaposnak…

Janika nagyot kiáltott:

– Most már elég! – de meg sem hallották.

Nusi néni hosszan kinyújtotta a nyelvét: – Hülye… hülye… hülye… beee… beee…

Jenci ruganyosan a tűzhelyhez pattant. Szempillantás alatt magasra tartotta a forró, zubogó vízzel teli fazekat.

Eszter sikoltott. Janika odafutott, de megbotlott a szemétláda tetejében.

Karolin anyó némán félreugrott a gyerekágy elől. A forró víz csak a hálóinge szélére fröccsent.

A konyha megtelt az égett hús és rongy szagával. Karcsika bal karján füstölgött a kötött ing. Nagyra tátotta a száját, a nyelve a szájpadlására tapadt. Eszter látta valamennyi, most induló tejfogát. Hangtalanul tátogott, majd kibukott torkán a szörnyű bődülés.

Az üres edény csörömpölve végiggurult, Nusi néni lábához. Jenci szájába kapta az ujjait, és csontig beharapta.

– Patkányok… nézzétek… megesznek a patkányok… segítség…

A mentőket Janika hívta ki, a közért telefonján. Eszternek injekciót adott a mentőorvos. A gyereket Janika kísérte.

Jencit összekötözték törülközőkkel. A nagymama szürcsölte a kamillateát.

– Dödölle… dödöllét akartam főzni… – mondogatta Nusi néni kifejezéstelenül, az üres lábast forgatva. – Ki tehet róla? Ki tehet?

A tehertaxi pontosan ötre érkezett. Józsi bácsi már a kapuban várta. Viharkabátja csuklyáját fejére hajtotta.

168

Zuhogott az eső. Orbán napja, az utolsó fagyosszent. Az éjjel még jég is esett. Szegény Manci bőrig ázik majd.

– Ponyvát hoztak? – kérdezte a rakodóktól.

– Ami ehhez kell… – mondta fitymálva a vezetőjük. – Ehhez a kevés cucchoz egy esernyő is elég…

– Mi az, hogy kevés cucc? – méltatlankodott Józsi bácsi. – Egy rekamié, rádió, asztal, három bőrönd, szőnyegek…

– Ezer bocs, tisztelt megrendelő… a hölgy csak a bőröndökről meg egy kerek asztalról beszél…

Józsi bácsi bosszankodott.

– Várjon. Addig ne kezdjenek semmit, amíg én nem szólok.

Futott befelé. Hiszen tegnap este megegyeztek. Minek Szőcén a hipermodern heverő? A rádiót se vinné szívesen. Együtt vették ötvenkilencben, a legjobb típus.

Manci orkánkabátban, nejlonkendővel a fején a rekamién ült. Harapdálta a száját, és lábával a padlón kalapált.

– Manci fiam… állnak az emberek. Siessünk. Tudod, hogy hatra értem is jönnek a szőceiek…

Megfogta az asszony vállát.

– Manci… na… Manci…

Manci a kezére hajolt.

– Mit tettem veled? Édes istenem, mit tettem? Mi lesz veled, Józsikám? – Sírt.

Józsi bácsi szeme is kivörösödött. De egyenesen tartotta a derekát.

– Fújd ki az orrodat, és indulás! A rekamié a tied, meg a rádió is. Ne kezdd elölről…

– Csak a ruháimat akarom… nekem nem kell semmi…

– Mit képzelsz? Egy szál ruhában adlak férjhez? – tréfálkozott Józsi, megbicsakló hangon. – Hozomány nélkül?

A rakodók bezörgettek.

– Tessék kérem határozni, mert ma még négy fuvarunk van…

– És most már szeretném, ha mosolyognál. Éppen elég volt, amin keresztülmentél… megmondtam már. Hányszor mondjam? Öreg vagyok, és kész. Nekem már nem kell asszony. Az egész… – bizonytalan kört írt le a kezével – el van boronálva… Csak ne húzd sokáig: Tudod, hogy társadalmi munkában kifestették a házamat… majd lejöttök egy nyáron, ha már mindennek vége lesz… miért ne?

Morzsolgatta az asszony vállát.

169

Manci egy helyre húzta a kofferjeit. Nemhiába járt a tanácselnök nyakára, megértette, miről van szó. Józsi oda megy, ahol az ifjúságát töltötte, ahonnan megfutamodott. Visszahívták, és megbízták valamivel. Milyen büszke rá! Legalább ezt sikerült visszaadni szegénynek.

De miféle csodától kapott életerőt? Mintha kicserélték volna azon a délután.

Sohasem volt rossz ember. De most sokkal jobb és erősebb, mint bármikor.

– Ó, Józsikám, ha elhihetném, hogy már nem fáj… hogy már nem fáj annyira… – fakadt ki hirtelen.

– Kelj fel a heverőről – mondta Józsi határozottan. – Hagyd a regényeket. Alulra a nagyobb darabokat, felülre a csomagok. Szerencsére hoztak ponyvát. Kezdhetnek, kérem…

Manci megragadta az egyik bőröndöt. Józsi elvette tőle.

– Ne erőlködj. Majd én…

– Mondtam – suttogta Manci könyörögve –, hogy elhívom őt is. Hogy megismerd, ha már így van… ez elkerülhetetlen…

– A rádiót tegyék az ágyneműrészbe – intézkedett Józsi bácsi. – Ügyesen… bele kell férnie…

– Mi marad itt, kérem? – kérdezte az egyik tróger, s szakértő szemmel körülnézett.

– Egy bőrönd, az a ruháskosár, a demizson, a szekrény, két kép, láthatják, keretes oklevél, egy szék meg ez a szobor…

– Tessék, kérem, elhagyni a helyiséget. Nem tudunk másképp fordulni.

Józsiék kiléptek az udvarra. Az eresz alá, Jenci egykori szobaablakához húzódtak.

– Még most nem akarom megismerni – mondta Józsi bácsi, és a torkát köszörülte. – Majd egy nyáron, ha lejöttök hozzám cseresznyézni. Mint a fiam meg a lányom… az istenit, azt hiszed, ez ennyire egyszerű?

– És a válóper, Józsi? Mikor adod be?

– Azt majd te… – Józsi bácsi a falat kapirgálta. – Hé, vigyázzanak, kiszakad a huzat… Azt majd te adod be. Hogy én már… tudod jól… én meg levelet írok, hogy minden igaz.

– De ez hazugság! – kiáltotta Manci. – Én vállalni akarom a felelősséget…

– Ezt az egyet, fiam, hagyd meg nekem – mondta Józsi bácsi halkan. – Ez az én egyetlen vigaszom. – Egy faldarabot kitartott az esőre. Szétmállott a tenyerén.

– Ugye, Manci, te azt hitted akkor, hogy beledöglöm?

170

Manci szeme megrebbent.

– Hát látod, nem döglöttem bele… De csak így tudom végigcsinálni, sehogy másképp… Miért vitatkozol? Nézd csak, már készen is vannak.

Manci körültekintett, kapkodva.

– Józsi… mikor látlak?

– Nem tudom – mormolta Józsi –, de siess már. Ezeknek az idő pénz. Ott harmadik emeletre viszitek, ne felejtsd el a borravalót…

– Vasárnap kimegyek… a szép kis házadba… – hadarta Manci kétségbeesetten.

– A sofőr mellé beférsz…

– Józsi!… – Manci szaladt a sárban a kocsi felé, az emberek dühösen integettek. – Józsi… mondjál nekem valamit! Ez olyan szörnyű…

Józsi betuszkolta az ülésre. A lábára dobott egy takarót. Odahajolt, és homlokon csókolta.

Nusi néni utcai ablaka hirtelen kivágódott. Az autómotor felberregett.

– Hé – kiáltotta. – Itt egy alma… Jonatán… Józsi, add oda neki, az útra.

Manci elfordította a fejét.

– Mehetünk…

Az autó már eltűnt a sarkon, de Józsi bácsi még mindig a markában szorongatta az almát.

– Nem kellett neki – motyogta Nusi néni –, a puccos dámának. Hát ezt is megértük. Jól kibélelted a kocsiját. Mi ketten, két hülye testvér… Belénk törölték a sáros lábukat… Gyere be, adok egy rumos teát…

Józsi bácsi a párkányra tette az almát.

– Még csomagolnom kell. Nem akarom várakoztatni a szőceieket. Hagyd csak, Nusi.

– Így is jó – csattant fel Nusi néni –, de a nagymamát is vidd. Itt ne maradjon! Menjetek csak, patkányok, a süllyedő hajóról!

– Ne kiabálj – mondta szórakozottan Józsi bácsi, és felemelt a földről egy hajcsavarót. Megtörölte, és zsebre dugta. – Minek kiabálsz? Egy hónap múlva te is költözöl… Te leszel az utolsó. Simkáék, Tordaiék, Kovácsék, mind elmentek.

– Azok elmehettek… azoknak nem a sajátjuk volt. De én nem megyek…

– De hiszen a pénzt is felvetted – sóhajtotta fáradtan Józsi bácsi. – Minek ez a cirkusz?

– Nem kell a koszos pénzük. – Nusi néni mereven előrenézett, az esőtől latyakos grundra. Csillogott a szeme. – Meggondoltam. Ez a ház az 171én életem. Robbantsanak fel vele együtt. Mind elhagytatok, mind, mint Krisztust az Olajfák hegyén…

– Nusi – Józsi bácsi szelíden felmosolygott. – Nusi… minden hiába!

– Oda fogok feküdni, oda… – folytatta Nusi néni, és a kapu elé mutatott – szétverhetik a fejemet a gumibotjaikkal, akkor sem megyek el… a kertemben már nyílnak a tátikák… naponta egy centit nőnek…

– Nusi… – Józsi bácsi az órájára pillantott. – Gondolj a gyerekeidre…

– Nincsenek gyermekeim – felelte Nusi néni komoran. Lesöpörte a vizet a párkányról. – A lányomat tönkretették. A fiamat elidegenítették tőlem. Szapper úr, a te kedves rokonod, meg fog halni. Jenci… pedig… egyetlen támaszom… – hirtelen bevágta az ablakot. Tompán szűrődött ki az ordítása. – Jenci őrült! Tébolyuuuult… Senkim sincs… senki…

Józsi bácsi néhány percig tanácstalanul hallgatózott. Azután otthagyta az ablakot. Ment a maradék holmiját összeszedni.

A legjobb lesz, ha a mamától sem búcsúzik el, majd egyszer, az új lakásban. Miért izgatná fel? Amúgy is rossz bőrben van. Amióta az a szörnyűség történt a kicsivel, alig mozdul ki az ágyból.

Eszter meg, ki tudja, mibe keveredett? Csupa kósza mendemonda… Pedig milyen egyszerű lehetne minden… ha az ember átadhatná, mint egy receptet, amit megtanult…

Zsineggel kötözte össze a díszokleveleit. A kabát alá csúsztatja, akkor nem lesznek vizesek.

Megtapogatta a zsebén keresztül Manci hajcsavaróját. Valami a mellkas táján beleszúrt. Szorosabban ölelte magához a két képet.

Szőcén várják már, nagyon. A tanácselnök ötvenhatban még rövidnadrágot viselt, és nagyon szíves ember. Igazi elvtárs. S azok is, akik aláírták a levelet! Nem hagyhatja cserben őket. Nagy dolog, hogy így maguktól, annyi év után, eszükbe jutott.

Józsi bácsi leült a székre. Minden készen van. Szegény Manci. Milyen nehezen ment el!

Janika megállt a kisajtóban. Bőrzekéjéről folyt a víz. Kezében egy cserép kaktuszt tartott.

– Tőlem akarsz érzékeny búcsút venni? – kérdezte Józsi bácsi.

– Nem – mondta Janika, és beljebb lépett. – Magától minek búcsúzzam? Hiszen meghívott barackszüretre…

– A gyerek hogy van? Voltál bent?

– Már kisebb a kötése. Talán tudja majd használni a karját…

– Szörnyű… És az a szegény bolond?

– Három napja sokkolták. Nem sokat használt. Az már bent ragad…

172

– Hát igen… – mondta tétován Józsi bácsi. – Így vagyunk… Igen, igen… Még jó, hogy te az anyáddal maradsz…

– Igazán? – mosolygott Janika gúnyosan. – Ezt verjék ki a fejükből. Már most elmennék, de nincs hova. Csak harmadikán üresedik egy ágy a Steinholz zöldségesnél…

– De azon a napon… ugye, anyád mellett leszel? Nézd, mégis a húgom…

– Ez dicséretes. Akkor maradjon itt a Józsi bácsi. Ne más bőrére legyen jóságos.

– Fiam, biztosan hallottad, hova hívtak engem. Nem tűr ez már egy nap halasztást sem. A közérdek mindig az első… – mondta Józsi bácsi izgatottan.

Janika ránézett.

– Jól van, na – enyhült meg a hangja. – Hát persze hogy mennie kell. Mit csinálna itt egyedül?

– És te? Veled mi van? Régen láttam azt a kislányt… Őt is kihozhatod a nyáron.

Janika lecsurgatta a kaktuszról a vizet.

– Vidékre költözött… Oda küldték a szülei… valami tanyára…

– Előled mentették, ne is tagadd – fenyegette meg tréfásan Józsi bácsi. – Nem baj, fiam, majd vártok egymásra. Kenyér lesz a kezedben, aztán hipp-hopp, összeházasodtok…

– Manci néni már elment? – vágott a szavába Janika kiáltva.

– El. – Józsi bácsi körülményesen felemelkedett a székről, és odébbtette. – Most már mindenki elégedett lehet.

Janika a küszöbre helyezte a kaktuszt. Rámutatott.

– Ezt neki hoztam… A virágárustól kaptam, borravalónak…

Józsi bácsi fölvonta a szemöldökét. Hallgatott.

– Ezt egyszer majd mondja meg neki…

– Mi a fene? – mondta csendesen Józsi bácsi. A lábával megpiszkálta a kaktuszt. – Egyszerre rájöttél?

Janika lepöckölte a gombjairól a vízcseppeket.

– Nem egyszerre… Lassanként… Hát aztán fel a fejjel… Maga mégiscsak egy klassz öregúr…

– Te sem érted, igaz? – kérdezte Józsi bácsi, és hunyorgott. – Fogalmad sincs róla, mi történt velem. Miért nem fetrengek az ágyon, és miért nem vedelem a pálinkát?

– Az ösztönök… az élniakarás kerekedett felül… az akarat… amit én mindig pofáztam…

173

– Csak pofázd, öcsém. De nem itt van a kutya elásva. Hallod a dudát? Ezek ők!

– Segítsek? – Janika kitette a kaktuszt a hordó mellé, az esőre. – Hát akkor hogyan csinálta? Szakmai titok?

Józsi bácsi izgatottan tologatta a bőröndöket.

– Kíváncsi vagyok, kit küldtek értem. Nem hiszem, hogy a tanácstól valaki személyesen… Hagyd csak. Ne nyúlj semmihez.

– Jó magának, hogy maga olyan gyermeteg. Elhiszi, hogy bárminek is értelme van, amibe belefog…

– Akkor pedig, öcsém, máris felakaszthatod magadat az ajtófélfára… Én is azt tettem volna. Csakhogy én őt is néztem, nemcsak a saját szűkös életemet… – a hóna alá kapta a mellszobrot. – Perger elvtárs! – integetett a kapu felé. – Erre, erre… Igazán kedves, hogy ebben az ítéletidőben…

Jani meg se várta, hogy elinduljanak. Dühösen berúgta a konyhájuk ajtaját. A hőscincér! Hasznos tevékenység!

„Kati etetheti a tanyán a tyúkokat. Hordhatja a trágyát a disznók alól. Ez is jobb, mintha kurva lenne. Meg kell szakadni. Ezt aztán elintéztem! Az értelem diadala! Szapper János, piaci árumozgató!”

– Ne gyere beljebb – szólt Nusi néni a szobaajtóban. – Öltözködöm… intézkednem kell. Nincs férfi a házban…

Janika letelepedett a hideg tűzhely mellé.

Eszter talán hoz kaját. Az ég tudja, honnan van még pénze. Állása a levegőben. A kórházban a gyerekhez be sem eresztik. Az anyósa feljelentette, gondatlanság miatt.

Janika megpillantott az asztalon egy képeslapot. Fényes nyomású, színes külföldi lap. A tenger, hófehér, teraszos szállodával a partján. Gépiesen elolvasta.

„Bartha Istvánné (Szapperék leveleivel) Ungheria… Mindig – soha… Üdvözlet a Villa Azzurrából. Iván.”

Feladó sincs rajta. A bélyegzőn Nizza.

Legszívesebben darabokra hasította volna, és be a szemétbe, a hagymahéj közé, hogy Eszter ne lássa.

De aztán vállat vont. „Csinálja mindenki a saját életét! Ki vagyok én, hogy beletoljam a pofám? Úgyse lesz abból jó, mindenből rossz kerekedik… Végül…”

Jenci ajtaja előtt gyógyszeresdobozok és üvegedények sorakoztak, címkével ellátva. Már nem fértek be a szemétbe. A kukások csak tíz forintért borítják a többi közé. Az iratokat, rajzokat el lehetett égetni, de ezeket a MÉH se veszi be, csak, ha kimossák.

174

Janika felemelte a legnagyobb üveget. Színültig tele volt fehér porral. Cikornyás írással kitöltött címke a hasán: „Fenolftalein.” Ezzel színezgetett Jenci, szegény.

Ki kéne vinni a piacra, és eladni mint hashajtót.

Nem tette vissza a fenolftaleinos üveget. Az asztal közepére állította.

Odakünn Eszter kopogott.

– Nyitva van! – kiáltott Janika.

– Nyitva? Miféle új figura? Itt sohasem szokott nyitva lenni az ajtó… itt még a mentők után is riglire zárták…

Eszter kicsavarta a haját a vízcsapnál. Egyenesen lógott kétoldalt a nyakába.

– Van valami ennivalód? – kérdezte Janika, és Eszter szatyrához nyúlt.

Eszter gorombán a kezére csapott.

– Menj a francba! Mit gondolsz, téged foglak zabáltatni? Ha az az átkozott állat nem adta volna ki ma a kiskosztümömet, nekem sem volna falat a számban… Száznyolcvan forintot kaptam érte a Bizományiban… Alig két éve kilencszázért csináltattam egy kisipari szövetkezetnél…

– És ez az átkozott állat, illetve, szeretve tisztelt, volt férjurad nem vág hozzád semmi készpénzt? Nem tudja, hogy kispricceltek a múzeumból?

– Majd a bíróság megítéli, ami jár nekem! – hadonászott villogó szemmel Eszter. – Az ajtón keresztül dugja ki a dolgaimat, mint egy leprásnak… A bútor közös szerzemény. A lakásuk nem kell. Albérletbe megyek vagy akárhova…

Nusi néni egy pillanatra kidugta a fejét. Hálóingben volt.

– Nem megyek már el. Lefekszem, pihentetem a lábamat. Ne ordítozzatok.

– Még csak fél hét – szólt rá idegesen Eszter. – Mit fogsz csinálni egész éjjel?

Nusi néni nem válaszolt. Eltűnt az ajtó mögött.

– Tessék… – folytatta Eszter – elvárja tőlem, hogy én adjak enni annak a vén dögnek… Ha nem ugrik arrébb, ma sincs semmi baja annak a csepp gyereknek…

– A lábát érte volna – mondta csendesen Janika. – A lábfejét. Ösztönösen ugrott félre.

– Ösztönösen! Ez az! Az önzés, ez az ő fő ösztöne! Inkább egy csecsemő, mint egy nyolcvanöt éves koporsótöltelék… Más öregasszonyban van valami emberi, vonzódás az unokához, egy kis lemondás, de ebben? Maga a sátán! – ordította Eszter.

– Már megint olyan vagy, mint a mama… – kottyantotta ki Janika.

175

– Olyan vagyok! Arra sem vagyok érdemes, hogy a beteg gyermekemet meglátogassam! Karon fogott és kivezetett az orvos… Hát én vagyok az oka? Én forráztam le? Én ugrottam félre? Én ingereltem azt a hülyét? Én? Mindent én? – hangosan sírva verte a mellét.

– Figyelmeztettelek, hogy ne hozd ide!… – mondta Janika.

– Te figyelmeztettél? Hát ki vagy te, te kis tróger?

– Kis trógernek is kell lenni… nem lehet mindenki nagy tróger… nem lakhat mindenki a Villa Azzurrában… – Janika előhúzta a lapot a fenolftaleines üveg mögül.

Eszter rácsapott. Kidülledt szemmel futotta végig az írást. Azután a képet szemlélte hosszan.

– Mi ez? – suttogta végül erőtlenül. – Ez mit jelent?

– A világon semmit – legyintett Janika. – S nagy marha vagy, ha nem dobod a tűzbe…

– Villa Azzurra… Villa Azzurra… – hajtogatta Eszter. Leült.

– Azúr-villa, magyarul. Ott üdül a fiatalúr. A te gyereked karjáról meg leégett a hús. Azúr-villa, a tengerparton… nagyon megható!

– A nyomorult! – kiáltotta Eszter. – Kár, hogy az ablakát nem jelölte meg a képen… „Itt lakom, és álmodom rólad, miközben hallgatom a tenger zúgását…” A nyomorult…

– Viszont azt írja, hogy mindig, soha… Ez nagyon romantikus. Nem veszed észre, hogy milyen nagylelkű? Néhány szép pillanatot akart szerezni neked, nem is értem, miért nem méltányolod?

– Azt hiszed, törődöm én vele? – Eszter a táskájába csúsztatta a lapot. – Gyűlölöm… Élvezettel állnék mellette, ha kínoznák… Te nem tudod, ki vagyok én, mire vagyok képes…

Janika csitította.

– Ne hergeld magad fölöslegesen! Lakást kerestél már?

– Miből? Hol a pénz? Naponta járok a tanács nyakára, sehol semmi állás. Menjek villamoskalauznak? Nem mindenki tetszik a zöldségeskofáknak, mint te… jobb is, ha nem engedik hozzám a gyereket. A bírónak is megmondom: helyes! Nekem nem is kell az a gyerek…

Janika ijedten hozzálépett:

– Eszter! Vigyázz, mit beszélsz! Legalább a gyereket ne…

– Miért ne? Az ő gyereke! Az ájtatos, álszent prófétáé! Az ő vére van benne! Vigyék! Tessék! Én nem vagyok anya! Megtagadom! – Hirtelen összecsuklott. Az asztalra borult.

Janika nehézkesen a fejére tette a kezét.

176

A nagymama botorkált ki az ajtón. Hunyorgott. Szédülve tapogatózott.

– Kérem… aki itt van… szíveskedjék gondoskodni a vacsorámról… Citromos tea, három szem keksz… már több nem csúszik le… napok óta… napok óta…

– Megjátssza magát, hogy nincs étvágya! Darálva kívánja a husikát! A gyermekgyilkos! Jenci őrült volt, de ennek ép az esze, nagyon is ép…

– Általános érelmeszesedés… Az orvos szerint. Mit akarsz tőle?

– Nincs semmi baja – kiáltott Nusi néni a szobából –, csak faksznizik. Amikor nem látja senki, telezabálja magát. Tegnap éjjel maga alá csinált…

– Tőlem ugyan megfőhet a saját levében… Fütyülök rátok! Szerzek egy jó pénzes állást magamnak, vigyék a kölyköt, ahová akarják. Nyűg a nyakamon úgyis… – kiáltozott Eszter és félig öntudatlanul pörgette a fenolftaleinos üveget az asztallapon.

– Mindenütt csak a sötét gondolatok… egész nap ott a szobában… – nyöszörögte Karolin anyó, és a szekrényhez támaszkodott. – A teát… azt nagyon kívánom…

Eszter feléje köpött. Janika betuszkolta az öregasszonyt.

– Mindjárt készítjük… minden rendben van… – Eszterhez fordult, dühösen. – Nem óhajtasz öngyilkos lenni? Az sokkal egyszerűbb. Persze, nem ezzel a fenolftaleinnal, mert ettől csak a hasad csikar… Ajánlhatok valami komolyabbat?

Eszter szemügyre vette az üveget.

– Nem, barátom. Olyan könnyen nem szabadul meg tőlem a világ. Marha voltam: vége. Most már én következem!

– Ne ijesztegess – sóhajtott Janika. Bedugta a konnektorba az egylapos villanymelegítőt. A teáskannában vizet hozott. – Hány kanál cukorral issza vajon?

Eszter leemelte a fenolftaleinos üvegről a fedőt. Kanalat merített a porba, élvezettel kevergette.

– Azt nem tudom – sziszegte –, de ebből tennék a csészéjébe három-négy kiskanállal… – égett a szeme. Mint egy festményt, látta maga előtt a jelenetet. – Futna kifelé, hasán összefogva a grabancát… nem érne rá a lába alá nézni… tüzelnének a kényes belecskéi… nyávogna, jajgatna… talán itt esne össze előttem… – A keze ökölbe szorult.

Janika néhány csepp vizet locsolt az arcába.

– Térj észhez! Beviszem neki a teát meg a kekszet.

177

– Jobb is, ha beviszed… mert én megfojtom egyszer, ha a kezem közé kapom… megtépem a kiloknizott fejét…

Janika óvatosan a tálcára rakodott.

A nagyszobában már sötét volt, de Nusi néni még nem aludt.

– Végre csendben van – szólt Janikának. – Idáig szörcsögött egyfolytában… Először azt hittem, a vízcsap csinálja. Ha elaludt, ne keltsd fel. Hadd legyen már egy kis békesség.

A nagymamánál égett a kislámpa. Janika a tálcára ügyelt, ahogy nyitotta-csukta az ajtót. Egy kis helyet keresett a kacatokkal megrakott asztalon.

– No, ne morogjon, itt a vacsorája… – mondta, és az ágy felé fordult.

Karolin anyó a hátán feküdt, félig levetkőzve. A felsőteste meztelen volt. A lábát széttárta. Bal kezével morzsolta a mellét.

– Mi az? – kérdezte Janika értetlenül, és közelebb lépett. – Ez miféle figura?

Az öregasszony nagyot rántott a mellbimbóján. Tekintete Janikára ugrott, és Janika torkán megállt. Halk leffenéssel szétváltak az ajkai.

A fiú a nyakához kapott. Ütést érzett a bordáin.

– Mire vársz? – nyitott be Eszter. – Nem hallod, hogy hívlak? Vágjál fát, akkor neked is sütök egy szelet húst…

– Most mit csináljak? – kérdezte Janika, és összekulcsolta a kezét. – Ez lehetetlen…

Eszter az ágyra pillantott, Karolin anyó szemérmetlenül kifeszített testére. Meglátta a mozdulatlan, nyitott szemet. Felsikoltott. Rémülten hátrált.

– Mi baj van? – kiáltotta Nusi néni az ágyból. Janika csendesen kiszólt:

– Semmi különös. Csak meghalt a nagymama.

– Jézus Mária! – sírt fel dallamos, mély alt hangon Nusi néni. – De hiszen az előbb még élt… Alig öt perce… s nem hívattunk papot hozzá… Jézus Mária… – felkászálódott.

– Maradj kinn – mondta Janika. – Ne gyere be. Nagyon kérlek.

– Istenem, ez kellett az én beteg szívemnek… ilyen hirtelen. Ki hitte volna?

– Öltözz fel – folytatta a fiú, és nem nézett Karolin anyóra. – Menj át a közértbe. Kérdezd meg, kit kell hívni. Orvost vagy a hullaszállítókat.

Nusi néni sírdogálva húzta a cipőjét.

Janika Eszterhez fordult. Eszter a kezébe támasztott állal, roskadtan állt a szekrény sarkánál. Mereven nézte a halott testet.

178

– Borzalmas… nézd… – nyöszörögte. – Nézd a körmeit…

Az öregasszony lábán ötcentis, vastag körmök meredeztek szanaszét, mint a fa gyökerei. Ezért tipegett hát olyan óvatosan, mert nem fért meg a cipőben! Legalább tíz éve nem nyeste le őket. De nem is nyeshette. Hiszen remegett a keze.

– Így nem maradhat – Janika körülpillantott. – Valamit csinálni kell.

– Borzalmas… ahogy itt fekszik, ebben a pózban…

– No, festőnő – mondta gépiesen a fiú. – A téma előállt… Először is felöltöztetjük…

Eszter előbbre jött.

– A szemét… a szemét kell lefogni, az a legelső…

Összeharapta a száját. Szorosan az ágy mellé állt. A mutató- és a középső ujjával lehúzta a felső szemhéjat. Fél percig rajta tartotta a kezét. A halott szeme még langyos volt.

Eszter vállában lassan csillapodott a remegés. Janika csodálkozva látta, milyen szoborszerű lesz hirtelen az arca.

– Úgy olvastam, hogy az állát is fel kell kötni – mondta higgadtan. Kiment, és behozta Karcsika piros kötött sálját. – Ez jó erős… Segíts…

Janika önkéntelenül engedelmeskedett. Felemelte a fejet. Eszter körülkanyarította hosszában a sállal.

– Húzd meg!

Janika szédült.

– Nem bírom jobban…

Eszter átvette tőle.

– Kell. – Teljes erőből rántott egyet a sálon. A száj összekattant. – Most tedd ide a kezed, amíg csomóra kötöm…

Janikának kóválygott a gyomra. De tartotta magát.

– És most?

Eszter a szekrényben keresgélt. Egy halom ócska rongy ömlött a lába elé meg egy pléh levelesláda.

– Itt a fehér blúza… és ez a szoknya… emeld meg egy kicsit.

Eszter magához ölelte Karolin anyót, ahogy a karokat a blúznyílásba csúsztatta. A lábakat kiegyenesítette, vízszintesen. Rájuk nehezedett.

– Keress egy rendes harisnyát – szólt Janikának.

Janika rendszertelenül kapkodott ide-oda.

– Nem találok… – mondta idegesen.

Eszter ledobta a szandálját. Kibújt a nylonharisnyából. Összerollnizta kicsire, s belecsúsztatta Karolin anyó lábát. A karmok eltűntek.

– A keze… – mondta tévetegen Janika. – Azzal mi legyen?

179

Eszter gondosan egymásba fonta a lapos hason az ujjakat. Odahúzott egy széket az ágy mellé, és leült.

Janika zavartan álldogált mögötte.

– Nem hittem, hogy ilyen…

Eszter ráemelte a tekintetét.

– Én öltem meg – mondta szárazon.

– Miket beszélsz – Janika ijedten a vállához ért. – Nyolcvanhat éves volt…

– Én éppen akkor mondtam… – folytatta monoton hangon Eszter. – Éppen akkor, azokban a pillanatokban… És senki sem segítette… egy bogár sem, egy légy sem…

– Neki mindegy volt, azt hiszem… – suttogta Janika, és simogatta Eszter tarkóját. – Csak magaddal toltál ki, öregem…

– Nem a halála fáj. Hiszen sohasem szerettem… – Eszter lehajtotta a fejét. – A halál természetes… Csak én… én voltam torz és természetellenes…

– Ne üljünk itt. Rossz a levegő…

– Úgy gondolod, hogy most már hiába? – kérdezte Eszter, és bágyadtan mosolygott.

– Mossunk kezet. Kavarog a gyomrom.

A konyhában a vízcsap alá dugta a fejét, és körömkefével dörzsölgette a kezét.

Eszter észrevette a fenolftaleinos üveget. Csuklani kezdett.

– Még a kanál is benne van, ahogy kevergettem… – Átvette Janikától a szappant.

Nusi néni nagy zajjal érkezett.

– Egy órán belül kijön az ügyeletes szolgálat. Csak holnap reggel viszik el, ma éjjel itt marad még. Mibe kerül egy temetés? Ehhez Józsinak is hozzá kell járulni…

Eszter és Janika egymás mellett álltak, csendesen.

Nusi néni végigmérte őket.

– Na, ti gyászvitézek. Nem láttatok még hullát?

– Nem – mondta tompán Janika. – Nem láttunk… De még láthatunk eleget.

– Most bezzeg felfordult a kényes belsőtök… negyvenötben tucatjával feküdtek az utcán, amikor konzervért meg tápszerért mentem, hogy föl ne forduljatok.

– Hallgass – vicsorított rá Janika.

Eszter leintette.

180

– Hagyd, hadd beszéljen. Beszélj csak, mama…

Nusi néni gyanakodva morgott valamit az orra alatt.

– Lemostátok? – kérdezte azután.

– Tessék? – riadt fel Eszter.

– Lemostátok már? A halottakat le kell mosni… Vidéken mindig lemossák…

– Nem. Csak felöltöztettük.

– Na, ez is egy húszas. Majd a halottvivőknek odacsúsztatom. Mit adtatok rá?

– A puplinblúzát… – felelte Eszter. Egy konyharongyot borított a fenolftaleinos üvegre.

– Az újat?

– Igen. Az újat, a legújabbat! – kiáltotta Janika.

– Kár volt. Szamarak vagytok. A kukacoknak mindegy. Ilyenkor az élőkre kell gondolni…

Eszter leroskadt egy székre. A támlán keresztüllógatta a fejét, bámulta a repedezett követ. Janika a gyomrát nyomkodta. A küszöbre telepedett. Hallgattak.

– És legalább imádkoztatok felette? – kérdezte hirtelen Nusi néni. – Tudtok ti egyáltalán imádkozni? Pedig kiskorotokban mennyit tanítottalak benneteket…

Nem válaszoltak.

– Mindent elintéztetek, csak a legfontosabbat nem. Az nem érdekes, hogy milyen göncben kerül a gödörbe. De hogy ima nélkül szálljon el a lelke… – összekulcsolta a kezét, és bevonult.

– Pedig tízéves korodban elvégezted a pénteki kilencedet is… Mennyit nevettem rajtad akkoriban… – mondta szomorúan Eszter.

– Az örökmécsesért jártam templomba, szerettem a fényét – Janika felemelkedett. – Nagyon fáj a gyomrom.

– Mit érzel?

– Mintha egy kő nyomná… néha enged, azután megint összehúzódik.

– Éhes vagy, biztosan. Várj, van nálam tíz deka krinolin. Próbáld megenni…

– Az jó lesz – mondta Janika.

Eszter odakészítette elé az ételt, kistányéron, fehér bucival. Janika megszagolta, és eltolta maga elől.

– Ne haragudj…

Nusi néni ismét kijött. Ócska retikült és a levelesládát hozta a hóna alatt.

181

– Letakartam egy lepedővel. Igazán szépen halt meg. Olyan nyugalom van az arcán. Úgy fekszik, mintha csak aludna. Nem figyeltétek?

– Imádkoztál? – kérdezte rekedten Eszter.

– Két Miatyánkot és három Üdvözlégyet… találtam a táskájában egy bárányos szentképet, valamelyik tanítványától kapta emlékbe, azt odatettem a mellére…

A levelesládát a félig kiborult iratokkal a földre rakta, Jenci holmija mellé. Bontogatni kezdte a retikült. Belecsúsztatta ujjait a rongyos bélésbe. – Hol tarthatta vajon a dugipénzét? Az erszényében százhúsz forintot találtam… Legalább kétezer forint egy temetés, még a harmadosztályú is, koszorúval…

– Van pénzed! Szedd csak elő a rejtekhelyről! A tanács kifizetett már… – förmedt rá Janika.

– Az nem az enyém. Azt visszafizetem, a legutolsó fillérig. Ezt a házat én el nem hagyom. Itt halt meg az én szegény jó anyám… Ezt meg fogják érteni…

Eszter felsóhajtott.

– Jaj istenem…

– Menjünk, feküdjünk le – mondta Janika. – Eszter, beviszek hozzád egy matracot… ha esetleg nem lennél jól az éjjel… – szégyenkezve a földre sandított.

– Persze – kapott a szavába mohón Eszter. – Gyere csak. Úgyis olyan üres az a szoba.

– Látom már, nekem kell megvárnom az orvost… – dörmögött Nusi néni. – Kikészültetek, mi, híresek? No, menjetek csak. Reggel főzök egy jó erős teát. Hej, ha ti rendes gyerekek lennétek… Úgy élhetnénk, mint a paradicsomban. Eszter beköltözne a belső szobába, Janika az udvariba… ki tudja, talán még apátok is meggyógyulna, és nem inna többé…

– Jenciről pedig kiderül, hogy félreismert zseni, és fehér ruhás lányok hozzák haza a tébolydából…

– Janika! – kiáltott rá Eszter. – Minek? Édes Janikám, minek ez?

– Még megtörténhet! – mondta Nusi néni titokzatosan. – Vannak még csodák! Annak az embernek volt szíve. De a tietek kőből van…

– Te hol akarsz aludni? – kérdezte Eszter.

– Én a saját ágyamban érzem jól magam – Nusi néni büszkén felkapta a fejét. – Ti csak bújjatok össze. Én nem félek a halottaktól. A halottak nem bántanak…

Kettesben cipelték be a matracot Jenci szobájába.

182

– Ide tedd, közel hozzám – mondta Eszter. – Ma éjjel nem vetkőzöm le. Nem valószínű, hogy tudok aludni.

– Csacsiság – Janika összekuporodott a matracon. – Miért ne tudnál? Ha nekem nem csikarna úgy a hasam, már régen durmolnék. De az igazság az, hogy a fejem is fáj, és izzadok. Nem tudom, mi a fene lehet. Te jól vagy, teljesen?

Eszter bebújt a paplan alá. Csak a szoknyáját vetette le. A szobát harangvirág alakú, lila csillár világította meg. Félig üres volt már. Az ószeres elvitte a holmikat.

Csak egy kartonpapír maradt a falon, rajzszeggel a négy sarkában. Jenci grafikonja, emelkedő és zuhanó, színes vonalakkal.

– Nincs semmi bajom – súgta Janikának. – Csak félek. Nagyon félek. Ennyire még sohasem féltem…

– Add ide a kisujjadat. Nyújtsd csak ide. Ha akarod, egész éjjel tartom… És ne félj. Mi megtettük, amit kellett. Megtettük a magunkét. Általában megtettük…

– Azt hiszed? – kérdezte Eszter.

Janika tenyeréből később kicsúszott Eszter kisujja. Könyékre támaszkodott.

– Eszter… nem miattad… Neked halt meg… hallod? Alszol? Leoltsam a villanyt?

– Nem – mondta Eszter. – Hagyd csak. Gondolkodom.

– Jól kiválasztottad. Ez az éjszaka nemigen alkalmas arra… – mormogta a fiú.

– De igen – felelte Eszter. – Ez az éjszaka a legalkalmasabb.

A ház már üres volt. Csak Janika ült egy sámlin, a virágok között. Levette az ingét, a térdére terítette. Késő délután süt ide legjobban a nap, árnyékban is harminc fok.

– Most végeztem a tanácsban… Pedig úgy rohantam… – lihegett Eszter. – Képzelem, mekkora balhé volt!

– Parancsolj – mutatott Janika egy korhadt fatuskóra. – Foglalj helyet… Eszter elhúzta a száját. Fehér vászonruhát viselt, aranyövvel.

– Na jó… itt a sámli. Ne mondd, hogy nem vagyok udvarias. – Janika a tuskóra telepedett. Eszter belépett a virágok közé. Ruháját elrendezte a térdén, hogy ne seperje a földet.

183

– Mindig fehérben kellene járnod – bökött felé Janika. – Így olyan szűzies vagy… A látszatok csalnak…

– Mesélj – mondta Eszter. – A mama még egészben van?

– Semmi baja. Az égvilágon semmi. Négyen is segítenek neki berendezni a patkánylyukat, társadalmi munkában…

Janika az égő csikket rányomta a törpeszegfű szirmaira.

– Mit csinálsz? – szólt rá Eszter. – Elégeted a szegény virágot!

– Nem mindegy, hogy a nap vagy én? – vonta meg a vállát a fiú. – Nyúlj csak hozzá, szétporlad a kezed között… Három napja nem kapott vizet.

– Az más… – mondta határozottan Eszter. – Te akkor se dobd oda az égő csikket…

– Akár a háztetőre is dobhatnám… Holnapután kezdik a bontást. A mérnök szerint csak rá kell fújni a falakra… Még mindig ez a szentimentalizmus?

– S te még mindig játszod a nagyfejet?

Egymásra bámultak, Janika hümmögött.

– Mit kerestél a tanácsban? – kérdezte végül.

– Állást… Mit kerestem volna! Hagyjuk. Hogy zajlott le ez a szörnyűség? Nagyon megkínozták?

Janika nem válaszolt.

– Nagy jelenet volt? Beszélj már, ne kéresd magad!

Janika újabb cigarettára gyújtott. Leszívta a füstöt, és kiengedte az orrán. Köhögött.

– Nem szolgálhatok semmi szenzációval…

– Reggel még fogadkozott, hogy a küszöb elé fekszik… Nekem mennem kellett, vártak a tanácsban… Hiába könyörögtem neki, hogy az utolsó haladék is lejárt… Most már nem értem!

– Délfelé jöttek. Egész délelőtt dúdolgatott, felmosta a konyhakövet… Nem is veszekedett. Gondoltam, a végsőkre tartogatja. Majdnem elpárologtam, úgy rühelltem a dolgot. Persze, sehol senki, te már reggel olajra léptél. No, délfelé, kérlek, hallom, teherautó fékez a ház előtt. A mama berohant a szobába, ágyba bújt, úgy, ahogy volt, ruhástul. Én csak álltam, mint a szamár a hegyen. Egy rendőr jött meg valami hivatalos pasas. Négy markos pofa a nyomukban. „Anyuka? Anyuka hol van?” – ezt kérdezte tőlem a civil. Így! „Anyuka!” Intettem a fejemmel, hogy a szobában. Alighogy kinyitották az ajtót, a mama rázendített: „Üssetek agyon, nyomorultak, törjétek szét a fejemet a gumibottal… alig két hete temettem el szegény anyámat…”

184

– Erre a rendőr begerjedt – vágott közbe Eszter.

– Nem – mosolygott fanyarul Janika –, nem gerjedt be. A pali sem. Csak intettek a trógeroknak. Te, én még olyat nem láttam. Tudod, hogy semmi nem volt összecsomagolva. Öregem, ezek húsz perc alatt kipakolták a lakást, fel az autóra! És nem törtek össze semmit! Félelmetes!

– És a mama? – kérdezte hitetlenkedve Eszter. – Hagyta?

– Odalépett mellé a rendőr. Szalutált. Azután nagyon udvariasan megfogta a könyökét. Rászólt, hogy keljen fel. Én mondom neked, egészen halkan beszélt. A mama nyüszített, mint egy kutya, de felkászálódott. Egy pohár vizet kért tőlem. A rendőr nem engedte el a karját, mert dülöngélt. Amikor a háta mögül kivitték az ágyat is – egy ember cipelte egyedül a hátán –, még egyszer próbálkozott. Végigkarmolta a rendőr kezét, és azt kiáltotta: „Miért nem öltök meg már, ti gyilkosok?” Erre a rendőr lefogta, szelíden: „Ugyan, ugyan, nénike, mire jó ez?” Attól kezdve meg se szólalt. Némán, remegve szorította a táskáját a hóna alatt. A rendőr támogatta a kocsiig. Engem ellökött magától. A civil kacsintott; hagyjam, jó kezekbe került…

– Láttad már azt a lakást?

– Még üresen. A sarokban egy sötét árnyék volt. Amikor közelebb mentem, szanaszét szaladt. Svábbogarak. Északi fekvés. A konyhában folyton villany ég.

– Ő választotta! – kiáltott Eszter. – Kaphatott volna a lakótelepen is. De az a rohadt pénz! Más környezetben talán megváltozott volna.

– Két hét alatt hozzáhasonulna minden. Összetörné a csempéket…

– Tudod, hogy tegnap este kétezer forintot kaptam tőle, csak úgy? Pedig nem is kértem. Amíg te csavarogtál, odajött az ágyamhoz, és begyűrte a párnám alá. „Nesze, te marha”, ezt mondta, és kiment…

– Kétezret? Súlyos elmezavar! Igazán megfelezhetnéd velem, ha jó testvér vagy… – ugrott fel Janika, és tréfásan tartotta a markát.

Eszter mosolygott.

– Ne hülyéskedj. Hallottam, hogy mennyit keresel a piacon. De egy szép, rövid ujjú inget veszek neked, ha akarod. Elég topisan nézel ki…

– Kell az neked másra. Engem így is szeretnek a lányok… – énekelte Janika.

– A jövőben jobb lesz, ha békén hagyod őket. A kis barátnőd ráfázott a nemes érzelmeidre…

– Semmi baja sincs. Szívja a vidéki levegőt. Dacból csinálta, egyetlenegyszer. Mert kicsi az agya. Nem tehetek róla…

185

– Hát akkor minden nagyszerű – sóhajtott Eszter. – Azért meg ne edd a cigarettád végét… – Felállt a sámliról. Óvatosan kikerülte a begóniák törött szárát. Az ajtóhoz sétált. Benne volt a kulcs. A konyhában a bútorok helyén bokáig ért a szemét. Pókháló nyúlott egyik saroktól a másikig.

– Milyen nagy ez a konyha! – kiáltotta Eszter. A hangja öblösen csengett az ürességben.

Janika a háta mögé lépett. Továbbmentek, a szobába.

– Az ablakokat ki törte be? – kérdezte Eszter, és fázósan simította végig meztelen karját. Odakünn sokkal melegebb volt.

– Az emberek. Így mindenki tudja, hogy már üres.

– Te tudtad, hogy ez ilyen nagy lakás? – Eszter résnyire nyitotta a nagymama szobájának ajtaját. – Ez a legszebb szoba.

– Érzed még a szagot? – Janika szimatolt a levegőben. – Érdekes, hogy beszívták a falak… Pedig már csaknem három hete a föld alatt van. Ez is valami. Sírfelirat: meghalt, de szaga örökké él… – idegesen felnyerített.

Eszter kiszaladt a szobából. Janika utána. A konyha közepén utolérte.

– Mi az, csak nem sírsz? – kérdezte nyersen.

– Janika… Miért játszod a bohócot? Édes Janikám…

– Nekem nem kell megjátszani – mondta a fiú reszelős hangon. – Én bohóc vagyok valóban. Az akarat diadala… az igazság himnusza… jó mi? – leszakított egy pókhálódarabot, és az ujjai köré csavarta. – Mert az értelem nagy dolog… átütő ereje van… hahaha… átütő ereje!

– Miért nem keresel rendes munkát? – fogta meg a kezét Eszter. – És egy helyet, ahol átmenetileg ellehetsz? Tanulj, és ősszel bejuthatsz az egyetemre.

– Ősszel bevonul a kiskatona.

Janika egy halomba kotorta lábával a hulladékot. Az udvarról besütött a napfény, vastag csíkokban hintáztatta a szállongó porszemeket.

Eszter tüsszentett.

– Ne vacakolj már, csupa piszok leszek, és az orromba megy… A katonaságot is el lehet kerülni.

Janika megdöngette a falat. Élvezettel figyelte, hogy omlik az ütések nyomában a malter. – Csakhogy én szeretnék katona lenni! Olyan ez nekem, mint egy álom… Lakás, kaja, parancs és parancsteljesítés. Kell ennél több? Most majd mások vállalják értem a felelősséget… A fülembe trombitálják, hogy mikor keljek, és mikor bújjak ágyba…

– A katonaságnál szakmát tanulhatsz – mondta Eszter biztatóan. – Persze, nem üvegfújást.

Janika morgott valamit.

186

Kiléptek az udvarra.

– Mindenesetre kérd magad a műszakiakhoz… Az hasznos lesz.

– Szerinted belőlem valaha mérnök lesz? – Janika gúnyosan a mellére bökött. – Belőlem? Számolom az éjszakákat, hányszor kell aludnom a nagy napig. Mit lehet tudni, ki, hogyan okosodik?

Eszter egy kavicsot rugdosott. – És milyen áron!

– Nem baj, testvér – Janika hátba vágta. – Ez is valami. Legalább marad holnapra is…

A hordóabroncsok mögött papírok fehérlettek. Eszter találomra felemelt egyet. Postai feladóvevény. Kelecsény Ábel cs. kir. tanácsos úr részére. Huszonnégy pengő törlesztés. Feladó: Hajnal Karolin…

Mindketten bebámultak a hordó mögé. Egy fénykép, kövér kislánnyal. Aláírás: „Nusikám hároméves.”

– Tudod – mondta Eszter. – Rájöttem, hogy szeretek sírni…

– Hát csak sírjál, van miért. A kiskölyköt mikor láttad?

– Tegnapelőtt. Az apja már hazavitte a kórházból. Becsengettem hozzájuk. Nagylelkűen ajtót nyitottak negyedórára… Nevetett rám, nevetett, de néha legörbült a szája. Képzeld, a kórházban tanult meg járni! Az ilyen kicsiknek is vannak emlékeik?

– És a férjed? Isten személyes megbízottja? Az csak állt, és bámult titeket?

– Csupa csont és bőr az arca. Valósággal rosszul van, ha lát. Pedig azt hajtogatta mindig: „Én sohasem hagylak el, sem vérben, sem szennyben…, te bármit teszel, bennem nem változik semmi… ez a te fészked, ahova visszatérhetsz…”

– Mit gondolsz, létezett egyáltalán az az ember? – kérdezte Janika. – Vagy csak te találtad ki a szolgálatodra? Egyáltalán, hol alszol ma éjjel? Mert nekem megvan az ágyacskám a Rózsi néni konyhájában…

– Ma még ott kell maradnom a mamánál – sóhajtott Eszter. – Holnap utazom, körülnézni…

– Ne beszélj… Földkörüli kéjutazás?

– Van már állásom… – Eszter Józsiék ajtajához lépett, a nyitott lakatot lóbálta. – Tudod, hol van Tab?

– Micsoda?

– Tab. Község vagy falu, nem tudom biztosan. Ott leszek rajztanár… egyelőre csak szerződéses, kisegítő.

– Óriási! – csapta össze a kezét Janika. – Te és a tehenek! Mi ez a hülyeség?

187

– Lakást is adnak. Az igazgatótanítónál egy szobát. Őszig segítek a leltárban, átrendezem a könyvtárat… Akarod látni a papírt? Rajz és biológia… A Fővárosi Tanács oktatási osztályvezetője írta alá… Öt napig jártam a nyakukra.

– Miért csináltad ezt? – Janika bosszankodva csóválta a fejét. – Hiszen te vidéken elpusztulsz… Nem tudod, mire vitt rá a kétségbeesés… A gyerek teljesen az apjáé marad… És a munkád? A képek?

– Hagyd, Janika… – Eszter leült a sámlira. A térdére hajolt. – Azt hittem, okosabb vagy.

– Marhaság! – rikkantotta Janika mérgesen. – Ilyeneket küldenek falura tanárnak… Tönkrement az élete, romokban a lelke? Várja a magyar ifjúság… Mit képzelsz, mit tudsz te azoknak mondani?

– Talán tudok valamit… – mormogta Eszter.

– Itt hagyod a saját gyerekedet, és lemész az Isten háta mögé… Mire fogod tanítani őket? Mint Nyilas Misi? Légy jó, légy jó mindhalálig? Nesze semmi, szorítsad!

– Elég volt, Janika! Hozzád vágom ezt az ócska locsolókannát, ha nem hallgatsz el! – kiáltotta Eszter.

Janika sarkig kitárta Józsi bácsi kuckójának az ajtaját. – Kár, hogy az öreg nem hallja. Örülne, hogy feltámadt benned is a harcos optimizmus.

– Ki volt az, aki alig egy éve előadást tartott nekem az akaraterőről? Aki kijelentette, hogy ő ugyan nem fog tovább forogni a ringlispílben, hanem megy a maga útján? Vajon ki volt? – kérdezte csendesen Eszter.

– Micsoda szónoki kérdések! – Janika keserű grimaszt vágott. – Na és? Tőlem ne várj tanácsot. Én hülye fejjel azt hittem, hogy tudok valamit. És hogy az elég.

– Semmi sem téved körülöttünk – Eszter lehunyta a szemét –, és nem is szenved… Csak az ember.

– Amikor így forgatod a szemedet, szörnyen hasonlítasz a mamára, tudod-e… – mondta tehetetlenül Janika.

– Mindketten hasonlítunk rá – vonta meg a vállát Eszter. – Ő az anyánk. Hajnal Karolin pedig az anyánk anyja.

– Jó volna hinni, hogy mindennek ők az okai – morogta Janika.

– Hidd el, ha akarod – mondta Eszter. – Csakhogy te meg akartad szakítani a láncot, ezt el ne felejtsd. Egészen elzsibbadt a lábam… A végén még velünk együtt robbantják fel a házat…

– Csak azt tudnám, hogy mindez miért?

– Azt jó volna tudni – mondta fáradtan Eszter. – Úgy igazán tudni, legbelül. Az igazat.

188

– Még van időd, megkeresheted…

– Kösz. Majd igyekszem…

– Aztán, ha megtaláltad, szóljál majd nekem is – vigyorodott el a fiú halványan.

– Nincs egy ollód? Levágnám ezt a rózsát. Délután beugrom a papához.

– Egyre jobban bénul.

– A temetésre feljövök majd, csak időben értesíts…

– Értesítlek – mondta orrhangon Janika. Zsebkésével lenyeste a rózsát. – Vigyázz, mert szúr…

Eszter megszagolta. Könnyedén a nyakához érintette a bársonyos melegséget.

– Ne áruld el senkinek – mondta hirtelen –, ne áruld el… hol vagyok.

Janika ránézett, megdöbbenve.

– Nincs köze hozzám többé – folytatta kapkodva Eszter. – Semmiképpen se áruld el…

– Jó – mondta Janika. – Menjél csak nyugodtan.

Eszter némán álldogált egy darabig.

– Na, gyerünk már! – bökte oldalba Janika. – Nekem még harminc láda meggyet kell leraknom…

Indultak a kapu felé. Janika felkapta a sámlit.

– Ez kell nekem. Erre teszem a ruháimat a Rózsi néni konyhájában…

– Az üvegfalú ház, ahol a napfény keresztülömlik… – sóhajtott Eszter.

– Te mondtad, hogy van idő – válaszolta Janika.

A kapuhoz értek. Eszter habozva megállt.

– Nem kéne valamit magunkkal vinni, mégis?

– Mit? Egy marék földet a kötőd aljában?

– Nézd, milyen üres. Máris megváltozott. Szinte el sem hiszem, hogy itt voltunk gyerekek…

– Mit csináljak? Kössem az alapkövet a nyakamba?

Eszter leguggolt a kapusarokban. Ott hevert a végzés, nyitva. Még egyszer végigolvasták.

– Négyezernégyszáznegyvenhét… – ismételte gépiesen Eszter. – Ez volt a helyrajzi száma. Humoros.

– Még lottószámnak se jó – mondta Janika. – Ne vacakolj már. Munkára! – Karon fogta Esztert, és kipenderítette az utcára. – Én erre megyek, gyalog.

– Én a villamoshoz. Fáj a talpam. Sebes lett a vékony cipőben…

– Hát akkor szia – szólt Janika.

Szembefordultak egymással.

– Szervusz – mondta Eszter. – Találkozunk még…

189 190
Tartozik és követel
regény
191 192

Hibátlanul szép volt a domboldal a huszonnyolc fokos, októberi melegben. Lehunyt szemmel feküdt, lába Miklós táskájához ért, koccantak a táskában az üvegecskék. A teste még zsongott, emlékezete megmerült, mintha langyos vízben forogna, sodrás irányában, ellenállás nélkül.

– Alszol? – kérdezte Miklós, egészen közelről. Száját a nyakán felejtette, szuszogott, Ildikó érezte a fülén leheletét.

– Ühüm – duruzsolta, kezét Miklós szőke hajára ejtette, s válla mélyedésébe kényszerítette a férfi fejét.


„A kivétel, ó, igen, ez az, a Báró, a Báró, itt, a tenyerem alatt, ez az erős barna kéz a térdem hajlatában, senki se sejtette, senki, azon az undok szeptember negyedikén, küldött az igazgató, jött valaki a közélelmezéstől, vizsgálja a napközis kosztot, menjen csak, Ildike, hátamon a báránybőr bekecs, az alagsorban mindig hideg van, vasrács az ablakon, mert a huligánok beleköptek a levesünkbe, és ott állt a fiú, ez a fiú, a bádogtálaló mellett, ételmintákkal, üvegekkel, neccingben, zakó nélkül és farmernadrág, szoros farmer, ezeken a hatalmas combokon, csinos, mondta Málnás Beatrix, igazi díszpéldány, nem is buta talán, és akkor az a dühítő szöveg, mint a túlkoros kamaszok, modortalan és fölényes egyszerre, nem tiszteli a tanárokat, látszik, azt hittem, nincs iskolája ennek az okos mackónak, az a szöveg, hogy az én nagybátyám olyan egreslevest csinál, nem is tudok jó étvággyal enni, ha belebámulnak a tányéromba… Miért, mi maga, báró, kérdeztem, az vagyok, felelte, később kiderült, nem is ugratás, hiába hagytam faképnél, hiába panaszoltam be az igazgatónak, micsoda faragatlan fickókat küldenek, finom kis ellenőr, talán nem kellett volna azt a szőlőt elfogadni, négy nappal később, a kilences villamoson, de hát úgy kínálta, olyan kedvesen, ez a fiú, és az arca csupa napfény, hosszú szempillája… ez az édes hosszú pille, igen, ezen az arcon ez a bársony…”

Miklós felnyöszörgött, s a lány szorosabbra vonta ölelését.

„Aludj csak, aludj… Pihend ki magad. Te pompás paripa. Pompás paripa, alliteráció… Mind utánanéztek a nyolcadikosok, első osztályú fej, Ildikó néni, nektek mindegy, csak nadrág legyen, nem, nem, Ildikó 193néni, de ez első osztályú fej, valóban, ez a fiú… Mint egy mackó, hegyi mackó, éles fogakkal, könnyelmű mackó. Pezsgő a Jaffa koktélbárban. Akkor ott, az volt a pillanat, amikor majdnem vége lett, vagy még el sem kezdődött, ki tudja. Miféle Báró? Negyvennégyben mentek nyugatra, Szálasi elől, hamis útlevéllel, ilyen bárók is léteztek, már ne haragudjon? Egyoldalúak a történelmi ismeretei. Sohasem érdekelt az elenyésző kivétel, megvan a véleményem az egész fajtáról. Ők különbek voltak, ők ketten, mindenki eszményíti kissé a szüleit, nem? Nem, nem, kedves kartárs, és ezen az estén csapott a legmagasabbra az ellenszenv, nevezzük néven: gyűlölet, s ez lett a vége: a Zsíros-hegy bokrai.”


„Hogy elnyúlsz itt, hogy lihegsz – gondolta Miklós, s markolta a lágy húst –, és milyen kemény voltál, milyen kíméletlen, meg sem hatódtál, hiába meséltem, hogyan találta derékba a bomba a szerelvényt, hogyan haltak meg mind a ketten, Apa és Anya Bécs alatt… Ez a ferde szemed, milyen bizalmatlanul csillogott, te lány, hogy össze nem morzsoltalak, csoda, már akkor ingereltél, ott az ebédlőben, a kopott bekeccsel, kiállt a vékony nyakad, láttalak a medvebőrömön, tudod, ott láttalak, meztelenül, ahogy tüsszögsz, nyávogsz és félsz, és a szádba megy a medveszőr… És akkor a villamoson a szőlőt elfogadtad, vitted a melledhez szorítva, ehhez a kis izmos melledhez, akkor sajnáltalak, és a Jaffa bárban is sajnáltalak, előhúztad a takarékbetétkönyvet, tízezer forint, mondtad, fillérenként, tízezer… Öregmiklóst is meg fogod szeretni, ő nevelt fel, Isten van, lehet hogy több is, de Öregmiklós csak egy, ugye, nem érted… Elvittek volna, később, a Vöröskereszt, Svájcba akartak juttatni, most fekszel, és láttam a szemedet is közben, könnyes volt, ez a vad szem, könnyes, Besszi mindig előreszalad a presszógép mögül, és vacsorát is főz – utána, de én téged, neked hozom a termést, az én Öregem termését, ilyen szőlő nincs több… Sitkovics Ildikó, ilyen hülye név, neked adom a nevemet… ez a báró, nagy marhaság, ötéves koromig tartott, nem is emlékszem, mint egy gyermekkori súlyos betegség, elmúlt, gyerekek, gyertek, nézzétek a tanító nénit, a kis fehér porcelán szobrocskát…”


– Ne – motyogta Ildikó, de hagyta.

„Ha akkor nem hívom fel utána ezt a mackót, talán meg se keres, de a Karancs szőlőt hozott, kikandikált a padból, mi a baj, Ildikó néni, nem ettem, igazán… Csergő Miklóst keresem, az iskolából egy üzenet, senki se hallotta, hogy hívom, az ernyőmért mentem vissza, egy olyan ernyő 194kétszáztíz forint, és eljött, Turbucz néni kidobta, de ő állt és várt, ezzel a két izmos lábával a kapu alatt. Hát gyere, gyere.”


– Aludj. Tényleg aludj, kicsi.

– A fejedet ide tedd.

„És hozzád nem engedett be az a vén tyúk! Negyedik emelet, tussal írt tábla, hangképzés, szolfézs, vaksötét lépcsőház, szegénykém, és még azt hittem, kispolgári védettség, kereskedelmi utazó egyetlen gyermeke, Turbucz néni elállta a küszöböt, a kedves édesanyjához van szerencsém? még csak az kéne, micsoda furcsa sértődés, nem leszel sokáig erre az albérletre utalva, kis baba, Turbucz Oszkár köz- és váltóügyvéd özvegyére, aludj, fáradt vagy, ki lehetett, aki előttem, de mindegy, mindegy. Odajöttél, ott vártalak a kapu alatt, kezet adtál; nem akartam bántani, mondtad, a szülei kivételek, lehet, és tízig jártunk fel-alá, a Közért tonhalat hirdetett, százszor elolvastam: tonhal kapható, a könyveidről beszéltél, te arany csacsi, hogy előre beosztottad, az ember napjai végesek, több a remekmű, be kell osztani, Kölcsey, tervet csináltál egész életedre, szegénykém, ki ronthatta így meg a fantáziádat, ilyen örömtelenre, majd most, a számítás nélküli, ízletes élet…”


„Kimerültél, most szuszogsz, te mohó, két hétig nem láttalak a séta után, és akkor az a karének, ott szorongtál az utolsó padban, mert nálunk mindent lehet, besétálhat bárki idegen, Kis néni krumplit pucol a portán, de jó, hogy a gyerekek eltakartak, később nevettél, a mély hangodon, látjátok, kislányok, szakfelügyelő…”


„Most nincs sámli a lábad alatt, szaladt az a savószemű kitűnő, a karéneken, szaladt eléd a sámlival, de még úgy is magasabb volt, ahogy hadonásztál ezzel a két finom kezeddel, legszívesebben ott a gyerekek előtt, és követtél, ma követtél, ide fel, a bokrok közé, Öregmiklós megszeret majd, tudom, mindegy, ki volt előttem, követtél, és nem vagy porcelánból…”


„Teljesen megadtad magad. Itt lapulsz a tenyerem alatt. Rám bíztad az értékeidet, a húsodat, micsoda erős hús, pompás, vége a hányatott életednek, rend, rend, közös és tiszta harmónia, szunnyadj csak, azután felébredsz, mindent meg fogunk beszélni, vonzzák egymást az ellentétek, 195ez egy közmondás, még csak a kezdet, és ez az egész, a jövő ragyogó, annak kell lenni, a perspektíva, talán kinevetnek, hogy mi ketten, éppen, de már vissza nincs, csak előre, és nem kell gondolkozni, most nem, legalább, semmi sem fontos, csak, hogy jó vagy.”


„Ugye, érdemes? Letenni a karmesteri pálcát, pici tanító néni? Ugye, érzed a napot, a füveket, az ujjam hegyét? Semmi se fontos, most nem feleselsz, nem sziszeg ez a meleg nyelved, semmi se fontos, csak az, hogy beolvasztottalak.”


Egyszerre nyomta el őket az álom, diadalittasan aludtak, szétválaszthatatlan szégyentelenségben. Enyhe szél kerekedett, Miklós feltápászkodott, száznyolcvan centis alakja a törpebokrok közül messzire kiemelkedett.

– Nem akartam ám beléd szeretni…

– Jókor jut eszedbe. – Ujjaival átfutotta tüskés, fekete haját, belekapaszkodott a fiú övébe, feltornázta magát. Alig ért Miklós válláig.

– Mindenki rajtunk fog röhögni. Negyvenkilenc kiló vagyok, és nézd, az arcom is milyen kicsi…

Miklós tenyerébe vette Ildikó hegyes állát, hosszan vizsgálgatta szeplős orrát, a határozott, éles szájvonalat, közeli, makacs szemét.

– Ettől én megőrülök.

– Te egészséges boci – mondta Ildikó, és Miklós nyakába kapaszkodott. – Hogy mit eszek rajtad, csak azt tudnám. Pedig el akartam kerülni. Megfogadtam már gyerekkoromban, sicc szerelem.

Miklós mosolygott, szedegette a holmiját. Ildikó tisztogatta ruhájukról az avart.

– Szerencse, hogy nem jártak erre kirándulók!

– Mit gondoltál ma reggel, hova hívlak? – kérdezte Miklós.

– Azt hittem, megmutatod végre azt a híres Öregmiklósodat. Olyan titokzatos voltál…

– Most aztán már beszélj Turbucz nénivel: vegye le mancsát a kilincsről.

– Persze – mondta Ildikó, s hozzátette, kis szünet után, a dombról lefelé –, és megismered majd Trudikát.

– Ki az a Trudika? Valami macska?

Ildikó felnézett rá, érthetetlen ingerültséggel.

– Nem. Nem macska. A húgom. – Nem folytatta.

196

– Húgod is van? Ej, hogy mindent harapófogóval kell kihúzni belőled! Hány éves?

– Tizenkettő.

– Kész hölgy. És ő is ilyen öntudatos porcelán szobrocska?

– Magasabb nálam – mondta Ildikó. A torkához nyúlt, krákogott. – Csak nem fáztam meg?

– Ugyan, ebben a melegben. Vagy nem volt meleged? – Miklós odavonta a hóna alá, gyorsítottak a lejtőn.

– Hogy ez velem ilyen gyorsan megeshet!

– Csak a tisztást akartam megmutatni. Azt akartam, hogy gyönyörködj végre valamiben.

– Hát gyönyörködtem is – mondta Ildikó, komikus fintorral. – Alaposan… – Miklós lassított, piros lett a nyaka.

– Mi az? – kérdezte Ildikó. – Ki vele!

– Nem – mondta Miklós –, erről ne beszéljünk. Hiszen természetes.

Ildikó megértette. Felnevetett, túl hangosan.

– Huszonöt éves vagyok… csak nem képzelted?

– Annyira lényegtelen. De rólad elhittem volna. – Miklós megállt, fürkészve nézte a lányt. – Amilyen merev voltál hozzám eleinte.

Ildikó összezárta a száját.

– Nem törődtem az előítéletekkel soha. Most süllyedtem, vagy emelkedtem a szemedben?

– Szeretlek – a fiú megcsókolta a tüskehajat. Tüsszentett. – Látod, rá is tüsszentettem. És beszélgetünk még egymással úgyis eleget nyolcvanéves korunkig…

– Nem tudom – mondta Ildikó, és megindult –, nem lett volna-e helyesebb beszélgetni még előtte.

– Talán jobb, ha először a test… Segít, hogy aztán szabadabban tárjuk fel a többit. A test törvényei sohasem zavarosak. A lélek az, ami bennünk mérges, így mondja az én Öregmiklósom.

– Lélek! – Ildikó megborzongott. – Lélek! Ez az a szó, amit jobb ízlésű ember ma már ki sem ejt.

– Meg kell ismerned Öregmiklóst.

– Persze, persze – bólintott Ildikó udvariasan. – Ez elkerülhetetlen.

– Nagyon fogod szeretni.

– Miért biztos ez?

– Mert én szeretem.

– Akkor hát te meg gyűlölni fogod, akit én gyűlölök. Ilyen világos a képlet?

197

Miklós hallgatott.

– Talán nem lesz semmi baj – mondta a kanyarban, átemelte Ildikót a köveken. – Talán nekünk sikerül végig rendesen.

– Meg kell szokni, hiába – mondta a lány is szelíden –, hogy van valaki, aki a kezében tartja az idegszálam drótjait.

– Nekem könnyű? – kérdezte a fiú. – Tudod, hogyan élek…

– Szabadon – mondta gúnyosan Ildikó.

– Csak ezért vállaltam ezt a vacak vendéglátóipari ellenőrséget. Akkor járom végig a boltokat, amikor akarom.

– Az üvegekkel. Az ételmintáiddal. Látod, például, ezt nagyon utálom.

– Én meg azt utálom, hogy már reggel kilenckor tudni akarod, hogy mi lesz este hétkor. – A fiú megint megállt, kényszerítette a lányt csókja alá. – Ezért nagy szerelem ez. Nagyon nagy szerelem.

– Ijesztő. És feleségül veszel, tényleg?

– Majd vigyázok rád – Miklós csókolta, meggörnyedve. – Így még soha, érted?

– Édesem – Ildikó ágaskodott. – Bízzál bennem. Nem hagylak magadra. Édesem.

Szétrebbentek, szembejött velük egy úttörőcsapat, váratlanul tűntek fel az ösvényen. A kislányok nézték őket irigyen, a fiúk fölényesen kurjongattak, a jambósapkát homlokukba húzva.

– Nem a tieid véletlenül?

– Még csak az hiányzik! Gyárlátogatásra mentek Dunaújvárosba. A kornyikálást egy napig elnélkülözik.

– Ezek szerint zongora is lesz a lakásban. Vagy egy kis pianínó is elég a falnál.

– Bösendorfer, nem? A lakásban! Miféle lakásban? – Ildikó a feltünedező villasorra mutatott. – Talán itt, valamelyik a tied, titokban?

– Mit tudom én – mondta a fiú fáradtan. – Az Andrássy úton állítólag három is volt a nagyapámnak.

– Melyik az az Andrássy út?

– A Népköztársaság útja. Öregmiklós nevezi mindig Andrássy útnak.

– Sokat érünk a bérpalotáiddal, báró!

– Ne nevezz bárónak. – A fiú ránézett kérlelően. – Tudod, hogy ez heccnek is rossz.

Az utolsó ötven métert futva tették meg, felkapaszkodtak az utolsó HÉV-kocsiba, lihegve összeszorultak az egyetlen üres padon. Miklós a végtagjait nyújtóztatta békatartásban, Ildikó szigorú pózban, maga alá húzott lábbal.

198

– Ígérd meg, hogy nem fogsz röfögni. Huszonnyolc éves vagy, Miklós. Ne röfögj most, kivételesen.

– Kukorékolni szabad?

– Azt sem. Ha kukorékolsz, itt hagylak.

– Ja persze – mondta Miklós. – Tiltja a diploma.

– Jó az a diploma.

– Havi ezerhét.

– De fix. Nem úgy, mint a tied, egyszer hopp, máskor kopp.

– Kukurikú…

Az utasok keresték a kakast. Miklós pukkadozott. Ildikó elkomorodott, de a fiú karja a bőréhez ért, nem tudott haragudni. Csak játszotta a sértődöttet, mereven kifigyelt az ablakon.

– Megérkeztünk – mondta Miklós. – Éppen ideje.

Ildikó indult az ajtó irányába, könyökét jobbra-balra kitartva.

– Várj. Úgyis végállomás.

– Nem szeretek várni. – Keresztülfúrta magát a tömegen, Miklós a tömött táskával nem tudta követni. Megvárta, amíg kiürül a kocsi, utolsónak szállt le.

Nem látta a lányt sehol. Öt percig is ácsorgott a szerelvény előtt.

„Így elrontani ezt a napot – gondolta kétségbeesetten. – Ilyen semmiségért. Holnap érte megyek, és megverem az iskola előtt.”

Ildikó kilépett a büfé faoszlopa mögül.

– Kukucs… Kíváncsi voltam az arcodra, milyen, ha engem keresel.

– Ide figyelj – mondta Miklós, és átölelte a derekát –, mi nem játszunk egért meg oroszlánt. Az nem érvényes, csak a mesében.

– Oroszlán! – nevetett Ildikó, és húzkodta a fiú fülét. – Milyen bársonyos a füled! Én inkább róka.

– Róka, fuj, róka…

– Miért? Neked jobban tetszik az egér, amelyik egy darab sült kolbászért besétál az egérfogóba?

– A róka egy ronda, ravasz állat – kiáltotta Miklós, és szerencsétlenül megállt az úttest közepén.

Ildikó megfogta a kisujját, és átvezette.

– Csitt. Ne hangoskodj. A dombon bezzeg vidám voltál. Fickándoztál ugyancsak.

Kezét pipiskedve a fiú fejére kulcsolta, nekiszorította a villamosmegálló jelzőtáblájának.

– Úgy szeretlek. Mackó. Ne kiabálj.

Miklós arca lángolt. Vadul szorította hóna alatt az üvegeket.

199

– Ki kell mennem a tizennegyedik kerületbe, ki kell mennem. De jövök. Még ma este! Küldd el az özvegyet. És légy jó. Ildikó! Hallod?

„Légy jó – gondolta Ildikó és válogatta az önkiszolgáló közértben a vacsorára valót. – Hát nem vagyok jó?”

Negyed kiló grízt keresett, de nem talált, csak félkilós csomagolásban. A kakaó is ötdekás. Bosszankodott.

Tejbegríz kakaóval. Ezt Trudika is megeszi. Nem használta a liftet. A forintot sajnálta, kevesebbet adni szégyellt.

Trudika a heverőn ült, és rugózott.

– Szervusz – köszönt Ildikó. – Mondd szépen te is: szervusz.

Trudika ránézett. – Szervusz – mondta mély, akadozó hangon.

Ildikó az ablakhoz furakodott, kinyitotta, hadd jöjjön be valami a kinti fényességből. De ilyenkor már nem süt ide a nap.

Még három évvel ezelőtt, amikor az iskolába került, meglátogatta Málnás Beatrix. – Igazán nagyon hangulatos, kollegina – mondta, pedig akkor még nem volt csillár, szőnyeg sem, csupaszok voltak a falak is. – Csak a drótháló az ablakon, szereltesd le. Biztosan a kanári miatt, amilyen cikisek ezek az öreglányok, hogy ki ne repüljön a Mandikája.

A hálót ő rakatta fel, egy bádogos és vízvezeték-szerelő papával. Turbucz néni sopánkodott is, hogy rontja az összképet. Így mégse félt annyira, ha Trudikát egyedül kellett hagynia a lakásban.

Bár azóta sokat okosodott, ezt nem lehet letagadni.

– Trudika… – mondta, gondosan artikulálva, s közben átöltözött. Szoknyáját lekefélte, a fűszálakat összegyűjtötte a markában, bedobta a vaskályha üres belsejébe. – Trudika… hallasz engem?

Trudika abbahagyta a rugózást.

– Helyes – folytatta Ildikó elégedetten. – Este feljön hozzánk egy bácsi. Szépen köszönsz neki, és ha hoz valamit, azt is megköszönöd. Hogy köszöni meg Trudika?

Trudika elvigyorodott.

– Ej – lépett hozzá Ildikó, s gyengéden, de határozottan megszorította a vállát. – Hogy mondod: köszönöm…?

– Kö-szö-nöm… – szótagolta Trudika. Bozontos szemöldöke alól dühös pillantást vetett nővérére.

Ildikó sóhajtott. Egyeztette óráját a vekkerrel. Fél négy. Ebéd már nem kell, elég volt a paprikás tojásrántotta, amit Miklós hozott, két kenyér között.

200

– Rendesen ettél az iskolában? – kérdezte kötelességszerűen. Turbucz néni mára ígérte a mosógépet. Ha nagyon igyekszik, fél hatra kész. Fél hétkor megeszik a tejbegrízt. „Este feljövök…”

Mi az este, vajon, Miklósnál? Hét előtt semmiképp. Tíz után eszébe se jusson, holnap hatkor kell kelni, nyolc óra alvás nélkül nem bírja a napot.

– Mi újat tanultatok ma, Trudika? – fordult újra a kislányhoz. Ezt a kérdést sohasem mulasztotta el.

– Hatszor hét – felelte Trudika, s valami érdeklődésféle csillant a szemében. Felállt a heverőről, hosszan igazgatta homlokába lógó, ollóval szabályosra nyírt frufruját.

– Hatszor hét, nagyon jó… No mennyi? – Talán mégsem kellene ma mosni. Egyszer eltérhetne az „ütemtől”. Egyetlenegyszer. Érezte a derekát. Több mint tíz év. Tíz év akkora idő, hogy szinte nem is számít. Nem gondolta volna, hogy Miklós észreveszi. Neki olyan volt, mintha először. Azzal semmi. Az a régi.

– Hatszor hét az négy meg kettő. – Trudika lerajzolta a számot a levegőbe.

– Nem négy meg kettő – mondta Ildikó türelmesen. – Egybe: negyvenkettő…

– Negyvenkettő…

– Na látod. Hát akkor: mennyi hatszor hét?

– Négy meg kettő… – Trudika tetszelegve hátrált a tükör előtt, tömpe ujjaival kócosabbra fésülte homlokán a hajat.

Ildikó kiment a konyhába. Máskor negyven percet is eltöltött ilyesmivel. „Birkatürelme van, szívem – mondogatta Turbucz néni, ha beült néha meghallgatni az oktatást. – Meglátja, nem marad el a jutalom.”

– Kezicsókolom.

– Pá, édes. Kirándultunk, kirándultunk? Lefogta a napocska!

– Turbucz néni, mégse mosok. Hadd ázzon egy napig a kádban…!

– Hát ha ázik, hadd ázzon – mondta vidáman Turbucz néni. – Mi a fenének folyton mosni? Nincs férfi, aki hajszolja. Látja, én nem is főzőcskézek. Egy kis felvágott, tea… jaj annak, aki nem tud szabadulni a konvencióktól…

– Ma este meglátogat egy ismerősöm – mondta Ildikó sietősen.

– Na, végre – lelkendezett Turbucz néni. – Mióta beszélek, hogy most üsse a vasat… én igazán nem vagyok az az asszony… S utóvégre barátok vagyunk. Nem? Az a magas, jóképű? Múltkor is csak azért nem engedtem be, mert azt hittem, a Tercsi valamelyik hogyishívjákja…

201

– Ugyan, Turbucz néni, ez egy huszonnyolc éves fiú!

…Ildike, nem szólok! A maga anyja. Magának kell jobban ismernie szegény Tercsit!

„Ej, mégiscsak kimosok – határozta el hirtelen Ildikó. – Semmi lazítás.”

Visszament a szobájába, kiemelte a szekrény aljából a mosókrémes tubust, gondosan megjelölte a felezővonalat a körme hegyével. Trudika a cipőfűzőjével játszott, megpróbálta átfűzni egy varrótű lyukán.

– Megszúrod magad – Figyelmeztette Ildikó. – Az nem cérna. Ez a cérna – mutatta a varródobozban. – Ez a vékony.

– Tu-dom – toppantott Trudika, s ültében térdét az álláig felrántotta.

A fürdőszobában huszonötös körte égett. Ildikó kétszer tett a gépbe minden darabot, ugyanazzal a mosóanyaggal. Közben, amíg a masina búgott, leereszkedett Turbucz néni gobelinzsámolyára.

Ha feljön, vége lesz talán mindennek, azonnal. Egy pillantás elég, Trudikára: elmegy a kedve a szerelemtől. Az igazgató másfél éve járt itt, „kartársi látogatás, környezettanulmány, ugye kérném, szeretettel” – de még a feketét se tudta végiginni, csak bámult Trudikára, és fulladozott. Pedig az edzett ember, annyiféle gyerek közt. Megadta a soronkívüli előlépést, igaz. „Tekintettel a szociális helyzetére.” Még jó, hogy hozzátették, nagy kegyesen a „lelkiismeretes, odaadó nevelői tevékenységet”!

Ildikó büszkén figyelte az órát. Nyolc perccel hamarabb végzett.

– Turbucz néni – szólt a konyhába –, felmosom a fürdőszobát. Hogy ne kelljen hajolnia.

– Isten fizesse meg – kiáltotta Turbucz néni. – Ámbár néha azt hiszem, nincs is Isten.

Ildikó átkente a kezét citromos zselékrémmel. – Trudika…

Trudika ismét a tükör előtt állt, fején a magas tetejű fazékkalap, amelyiket Miklós annyira utál.

Ildikó hagyta. Kiment a konyhába, újra, Turbucz nénihez. Készítette a tejbegrízt.

– Itt egy gyönyörű starkingalma – mondta Turbucz néni. Feltápászkodott a konyhai karszékből. – De nem a gyereknek. Maga egye meg. Ilyen soványan nem lehet férjhez menni.

Ildikó mosolygott, az almát elfelezte.

– Aztán mivel kínálja meg az illetőt? Ildike, el ne felejtse!

– Te jó ég! Megkínálni? Muszáj?

– Csalétek nélkül nem lehet madarat fogni – jelentette ki Turbucz néni. – És illik is. Hej, tanárnő, tanárnő, de sokat kell még magának tanulni…

202

– Leszaladhatok valamiért éppenséggel… – mondta Ildikó engedékenyen.

– Nem szalad sehova se! Amit az üzletből hoz, különben sem az igazi. A gondoskodás. Azt kell, hogy érezze a férfi…

Ildikó hűtötte a tejbegrízt. Csak addig ne jöjjön, amíg meg nem eteti Trudikát.

– No – Turbucz néni tapsolt, párnás kezeivel. – Egy, kettő, be a szobába… Intézze el a gyereket, hogy ne menjen el annak a szegény fiúnak végképp a gusztusa. Szerencse, hogy holnap rá akartam szánni magam egy utolsó idei lecsóra… Minden ujját megnyalja utána!

– Jaj, Turbucz néni egy angyal!

– Csak a paradicsom meg a paprika az érdekes, a többit nem számolom. De aztán el ne kotyogja, hogy nem maga főzte!

– Ez egy modern fiú.

– Haha! Ezt csak bízza rám. Az én életismeretemre. A férfinál két fontos dolog van: a gyomruk meg a másik… – erélyesen odavágta az asztalra a serpenyőt.

Ildikó a fejét csóválta. Bement Trudikához, villanyt gyújtott, rendezgetett.

– Trudika, gyere – mondta aztán, s megközelítette a gyereket a tányérral. – Finom papi.

Trudika beledugta ujját a grízbe, mohón leszopogatta.

– Joóóó.

Leült a heverő szélére, Trudika az ölébe, az ötvenkét kilójával. Próbálta erről leszoktatni évek óta, de hiába. Másképp nem evett.

Ma különösen nehéznek tűnt. Ildikó a nyakáig érezte a nyilallást, de összeszorította a fogát. Kanalanként, lassan etette Trudikát, minden kanál után megvárta, amíg a gyerek megtörli a száját a szalvétával. Erre a mozdulatra ő tanította: alig öt hónapja sikerült, és lám, most már el sem hagyná, semmiért…

– Alma…

– Nem kell – fintorgott Trudika. – Nem alma… Nem alma.

– De alma… csak két darabban. Látod? – Ildikó összeillesztette. – Piros.

Trudika bólintott. Elvette, és mint a cintányért, egymáshoz verdeste. Az asztal alá kuporodott a zsákmánnyal.

– A szőnyeg: vigyázz a szőnyegre… – sóhajtott Ildikó, és újságpapirost terített a földre. Tegnapi. Turbucz néni járatja a lapokat, s olvasás után becsúsztatja a küszöb alatt.

Az ablakhoz lépett, közben beverte magát az asztallapba.

203

Nekitámaszkodott a drótrácsnak. Hajnalkát kellene felfuttatni rá.

Turbucz néni fél Trudikától. Nem veszi maga mellé ma estére. Akármilyen rendes, ha egyszer fél.

„No és – gondolta hirtelen daccal. – Szégyen ez? Nekem kell szégyellnem magam? Olyasmi úgysem lehet ma este, hiszen csak nemrég…” „De igen – döbbent meg, azután –, kár hazudni. Ezt akarom megint. Jó ez vagy rossz? Ha lenne anyám…”

A személyi igazolványban: anyja neve Kőhalmi Terézia. És nincs kereszt a neve előtt. Mégsem érzett ebben semmi kegyetlenséget: „ha lenne anyám…”

Beszivárgott a lecsó illata. Ildikó bekanalazta a saját tejbegrízporcióját, kivitte mindkét tányért, hogy frissen elmossa a csapnál.

– Fejedelmi… – csettintett Turbucz néni. – Örülök, hogy végre magának is tetszik egy fiú. Ildike… ne menjek moziba?

Ildikó megfogta hátulról, megölelte.

– Előttem nem kell szégyellni. Három férjem volt.

– Nem mintha történne valami… de akkor nem kellene egész este Trudikával, ha inkább be tetszene vinni…

– Ildike, ezt az egyet ne. Elég abból a gyerekből tíz perc! Intézetben a helye, de én beszélhetek!

Csengettek.

– Máris? – kiáltott Ildikó rémült-boldogan. – Még csak hat óra… – gyors patkányléptekkel a szobaajtóhoz szaladt, suttogva beszólt: – Trudi… állj fel. És köszönj szépen! Hallod? Légy jó kislány…

A hatalmas rózsacsokor alig fért be az ajtón.

– Mi ez? – kérdezte Ildikó kábultan. Valahogy durvára sikerült.

– Negyvenkilenc szál – mondta Miklós. – Ahány napja ismerlek. Csak negyvenkilenc.

A virágot a lány karjába tette, Ildikó ki se látszott mögülük, egy tövis megkarcolta a nyakát.

– Hová tegyem?

– Vázába. Egy nagy vázába. Vagy egy vödörbe – tette hozzá praktikusan. – Egy vödör is jó.

A fürdőszobáig vergődtek, Miklós otthonosan mozgott, mindjárt felfedezte a vödröt is a mosdó alatt.

– Tegyél a helyébe rongyot – utasította Ildikó –, alul folyik.

Miklós teleeresztette a vödröt vízzel, kerülgette a csöpögő ruhákat a félig felhúzott fregolin.

204

– Tessék – kinyújtotta a teli vödröt az ajtón. Megvizsgálta a fregoli kötelét, feljebb húzta. – Na. Így nem lóg a fejedre.

„Negyvenkilenc szál rózsa, októberben – számolta Ildikó. – Szálanként tizenkét forint. Több mint ötszáz. Kéthavi lakbér.”

– Hát nem is örülsz? – Miklós megtörölte kezét a zsebkendőjében. Átvette Ildikótól a vödör virágot. – Meglátod, milyen szép lesz egy üres sarokban.

Ildikó szótlanul tárta fel a szobaajtót, engedte, hogy a fiú előrelépjen.

Miklós letette a vödröt, körülnézett, mint aki alkalmas helyet keres.

Az egyik oldalon a heverő, szinte végigér a falon. Vele szemben hármasszekrény és egy téglalap alakú alkotmány, egyiptomi-mintás kartonnal letakarva. Mellette tükör, kis puffal, középen asztal közvetlenül az ablaknál, két székkel.

Miklós tartotta a vödröt.

„No, ez nem fér – gondolta szégyenkezve –, legfeljebb az asztal alá.”

Felemelte a terítőt.

– Várj – kiáltotta Ildikó, de akkor már Miklós térdre ereszkedett, és belenézett Trudika arcába.

Ildikó a vödörhöz ugrott, kirakta az előszobába. Nem ment vissza rögtön.

– Ildikém, kész a lecsó – suttogta Turbucz néni, résnyire nyitva a konyhaajtót. – A szerviztányérokat adom…

Miklós a heverőn ült már, Trudika mellette. Elmerülten bámulta a fehér tüllmasnit, azután hajába illesztette, kissé előrecsúsztatva.

– Tedd le – szólt rá Ildikó gorombán.

– Olyan divatos ez ma – mentegetőzött Miklós. – Bocsáss meg… Ildikó leszedte a szalagot, Trudi artikulátlanul ordított egyet.

– Hát ilyen. Akinek nem tetszik…

– Veled van mindig? Te tartod el? – kérdezte Miklós. Rágyújtott, kereste a hamutartót. Ildikó egy papírdobozkát tolt elé helyette.

– Hiszen a húgom…

– És az anyád…?

– Hosszú história… – Ildikó idegesen igazgatta a gyerek összegubancolódott harisnyáját.

– Rád rakták az egészet? A te kis gyenge válladra? – Miklós utánanyúlt, odahúzta kézen fogva maga mellé. Csupa részvét volt az arca.

– Ne sajnálj! Nem bírom, ha sajnálnak.

– Szegénykém… szegény kicsi szegénykém…

– Nem szoktam sírni…

205

– Te tartod, egyedül?

– Miért? Van nekem fizetésem…

„Istenem – gondolta Miklós –, negyvenkilenc szál rózsa. Az üres sarokban…”

– Születésétől…? – simogatta közben a lány hátát.

– Igen. De én csak négyéves kora óta…

– Nyolc év!

– Ó, hamar elrepült! – mondta Ildikó gyorsan. Kiszabadította magát az ölelésből, felugrott. – Nehogy azt hidd, hogy eredménytelen… Trudika, köszöntél a bácsinak?

– Ke-zi-csó-ko-lom…

– És már számol is. – Habozott, megkérdezze-e a hatszor hetet. De inkább Miklósra nézett reménykedve.

– Gyere ide – mondta Miklós parancsolóan, s megcsókolta Ildikó mindkét kezét. – Azt hittem, nincs már ilyen. Csak Öregmiklós.

Sokan elmondták már Ildikónak. Málnás Beatrix is, kecses meghajlással. – „Ha férfi lennék, előtted térdig leemelném a kalapom.” De az elismeréstől nem lesz több cipő meg citrom.

Most érzett hálát először.

„Hát nem megy el. Nem ijedt meg. Talán nem is borzad annyira tőle.”

– Trudika, adj pacsit a bácsinak!

Figyelte, hogy közeledik Trudika a férfihoz, figyelte Miklós szemrezdülését.

Miklós megfogta a gyermek nyirkos, tövig nyírt körmű ujjait.

– Szervusz. Szereted a rózsát?

„Nem undorodik. Szeretlek, Miklós, szeretlek, szeretlek…” – sikította Ildikó magában, egyre magasabb és egyre távolodó sikoltással.

– Trudika… tudod… ró-zsa… virág…

Miklós várakozást intett, behozta a vödröt a rózsákkal. Bekapcsolta a mennyezeti világítást. Odavezette Trudikát, és némán, gyengéden belenyomta a kislány orrát a szirmok közé. Trudika először visszahúzta a fejét, de másodszorra kitágult az orrcimpája. Átölelte a vödröt, s a rózsákba temetkezett.

– Ró-zsa… ró-zsa…

– Csak meg ne szúrja magát – mondta Miklós –, de örül!

„Majd én – gondolta –, mi lett volna belőle nélkülem? Sorvadás, biztos halál a szürke célszerűségben…”

– Ügyes vagy – suttogta Ildikó.

206

„Mackó. Jóságos mackó a rózsákkal. Most láthatja – érezte büszkén –, milyen az, ha valaki erős. Miért kellene elpusztulnia, társtalanul, ilyen értékekkel?”

– Ragaszkodom hozzá, hogy minél előbb nyélbe üssük… – jelentette ki Miklós.

– De ez a gyerek itt van – mondta Ildikó, még mindig óvatosan.

– Kiszabadítalak benneteket a palackból… vedd úgy!

„Összkomfortos palack ez, beleférsz te is” – gondolta Ildikó.

– Hiszen ha összedolgoznánk, ketten…

– Szép napok. Sok szép nap, hogy mindig, minden órára, az év minden órájára jusson egy emlék… hogy ne múljon el az idő jellegtelenül… érted? – kérdezte Miklós boldog izgalommal.

Ildikó a szekrényhez futott, vaktában is megtalálta a papírt és ceruzát.

– Ahol te laksz, mi az a szoba…?

– Kelenvölgyi út tizenhárom, ennél nagyobb…

– Társbérlet vagy albérlet? – Ildikó vonalkákat húzott a papírra. – Főbérlet.

– Főbérlet! Nagyszerű…

– Várj! Várj! Üzlethelyiség. De világos.

– Ja?! Üzlethelyiség… – mondta Ildikó, csupa ránc lett a homloka. – Azt nemigen lehet elcserélni.

– Kis kert is van előtte: én ültettem, egy fa tövébe öt bokor muskátli. És lemezek. Annyi lemezem van, legalább kétszáz…

– Mi az, hogy legalább? Mennyi, pontosan?

– Pontosan? – Miklós eltűnődött. – Egyszer eladtam belőlük száz darabot, de még mindig maradt elég.

– Hogyhogy eladtál? Hogy lehet valamit, amit megszereztél, eladni? – kérdezte Ildikó, de abbahagyta. Majd. – Lássuk: írjuk össze, mi van neked, és mi van nekem. Ez az első.

Turbucz néni halkan megkoppantotta az ajtót.

– Rögtön! Tessék addig a sütőbe tenni!

Miklós beleszimatolt a levegőbe.

– Főztél talán?

– Lecsót – legyintett Ildikó. – Később megesszük.

– Imádom a lecsót.

– Jó. Tehát? – Mit tehát?

Ildikó letette a ceruzát, szabályosan, a papír közepére. Karba fonta kezét, türelmesen, mint az iskolában, amikor gyenge képességű osztállyal gyakoroltatja a szolmizálást.

207

– A leltár…

Trudika kihúzott egy szál rózsát a vödörből, végigcsepegtette a szőnyeget. Ildikó kinyújtotta a lábát, eldörzsölte a vízfoltot.

– Öregmiklósnál most érik a jonathán… Holnap kivisszük őt is. Ellesz ott a levegőn. Fogalmad sincs, milyen az igazi levegő! Az a rész például, félig a hegyoldalban…

– Tulajdonképpen mennyi a fizetésed? – szakította félbe Ildikó.

– Kétezeregyszáz, körülbelül.

– Levonás nélkül vagy tisztán?

Miklós elmélázott.

– Tisztán. És prémium…

Ildikó írt valamit a papírra.

– Nem halunk éhen – mosolygott Miklós. – Gyere, együk meg a lecsót. Annyi mindig jut, hogy ne legyen gondotok…

– Szeretek előre látni – mormolta Ildikó.

– Itt van ötszáz forint. – Miklós természetes mozdulattal mellényzsebébe nyúlt, s lerakott az asztalra, csak úgy, öt darab százast. – Intézkedj. Előre nem látható költségek… De most ne rontsuk el. Utoljára Öregmiklósnál ettem lecsót.

– Miklós – Ildikó eltette a ceruzát, papírt, alá a pénzt összehajtogatva. – Miklós, felmérted te? Felmérted, mire vállalkozol?

Miklós állt a nagy zsúfoltságban, kisgyermekesen meggörnyedve a csillár alatt.

– Számítgatni, fontolgatni?… Ildikó!

– Jó. Majd én kézbe veszem…

– Újjászületés – mondta Miklós, és ahogy összeborultak, elfelejtette befejezni a mondatot.

Csak a lecsó szagát érezték, meg a rózsákét. Trudika békésen aludt a szőnyegen, a haja eltakarta az arcát.


– Jöjjön be addig hozzám. Iszik egy jó kávét. – Miklós elsüllyedt a bársonyfotelben. Turbucz néni kezébe nyomott egy Színházi Élet-et, a huszonkilences évjáratból.

– Nézegesse. Akkoriban is akadtak szép nők, ma bármennyire is hihetetlen… – Résnyire hagyta az ajtót, a frissen pörkölt kávé illata elárasztotta a szobát.

Miklós hátradőlt, nézegette Erdélyi Mici hullámfrizuráját és a vékony tusvonalat a szemöldöke helyén. Tovább lapozott. Elsőbálos lányok, szív 208alakú arccal. Kecses ívben megtört kezek az áll alatt. Milyen picikék, csupa sima ruhában, egy-egy virágdísz csak az öveken. Ha nem lenne az a tüskehaja, Ildikó is odaállhatna közéjük.

Szerette Turbucz néni szobáját. A vitrint, a széles rézágyat az üveggombbal.

– Turbucz néni jó lélek – mondogatja Ildikó –, de ahogy él…, ez a burjánzó szertelenség…

Itt minden giccses. A kristályváza millió recével, benne lila szalmavirág. A csendélet, két szelet görögdinnyével és mellette a Szentháromság, felhők között.

Ildikó szobájában fekete-fehér metszetek. Torontáli. Egyiptomi mintás ágytakaró Trudika vacka felett. Ildikónak igaza van.

De itt jobb mégis. Csillogó tálacskák az asztalon. A függöny, ha meghúzzák a zsinórt, felszalad rollniban.

Miklós mélyebbre húzódott a karosszékben.

„A giccs otthonosabb, mert nem kelt folyton tiszteletet. És ezeknek a tárgyaknak sorsuk van. Nem érezni rajtuk az árcédulát.”

Felállt, hosszasan szemlélte az almazöld, lapulevél alakú gyümölcstálat. Emlékezett valami hasonlóra.

– Szép, ugye? – kérdezte Turbucz néni. Óvatosan egyensúlyozott. – Minden valódi. Ez a csésze is készletből való. Rosenthal, utolsó darab. Keserűn…?

– Négy cukorral.

– Mert Ildike keserűen… Azt mondja, felesleges halmozni az élvezeteket. Ebben a tálban körtét kell tartani, kálmánkörtét, sárgás-pirosat. Még húszéves koromban vettem, amikor hozzámentem az első férjemhez. Ezen akartam neki reggelenként bevinni a reggelit, de később kiderült, hogy elrepedne a meleg alatt. És különben is, utazó volt, kereskedelmi utazó, többet aludt vonaton, mint a saját ágyában.

Miklós érdeklődve forgatta a porcelán nimfát a faunnal. Szívesen hallgatta a történeteket. Nem úgy, mint Ildikó, akinek udvariasra lazított vonásai mögött ilyenkor már izzik a türelmetlenség.

– Szerelmi házasság – folytatta Turbucz néni, s végigsimított Miklós kötöttkabátján –, mint a maguké lesz! Így helyes. Először szerelemből, azután az ész úgyis megszólal.

– Azért néha kitarthat az első is végig – mondta Miklós.

– Bár! Bárcsak. Tudja, attól függ, meddig akarnak élni.

Miklós rábámult.

209

– Nálunk, Újpesten, ismertem egy lányt. Huszonnégy éves korában meghalt, lelőtte a férje, véletlenül, utána felakasztotta magát. Na, ugye. Boldogok voltak a sírig.

– Hátborzongató.

– Jaj, de nagy gyerek maga! Igaza van Ildikének.

– Mikor jön meg?

– Trudikánál ül szülői értekezleten…

– Miért nem az anyjuk…? – kérdezte Miklós. Itt a kedvező alkalom. Közelebb csúsztatta a karosszéket. – Tessék hozzám bizalommal lenni!

Turbucz néni kicsiny aranyórájára pillantott.

– Hosszú történet. Mindjárt betoppan. Nem akarom…

– De hát együtt élünk majd, elvégre – mondta Miklós –, és nem visz el az anyjához, mégse.

– Jól teszi – felelte szárazon Turbucz néni. – Ebben egyetértek vele!

– De hát miért?!

– Majd ő… belekontárkodni, nem volna helyes.

– Turbucz néni… – Miklós előrehajolt a széken, gyámoltalanul csillámlott szőke haja a selyem lámpaernyő bordó fénye alatt. – Ő nem tud róla beszélni, azt hiszem. Ha meg tetszene tenni…

Turbucz néni elmélázott. Ujját szempillája elé emelte, egyengetett a sűrű szőrön felfelé.

– Valódi regény… Valamikor meg is akartam írni együtt az én életemmel, mert az életek összefüggenek, nem vette észre?

Miklós udvariasan bólogatott.

– Az írás idő kérdése. Sokat olvastam gyerekkoromban, mert ne higgye, hogy a szegényeknek nem lehetett. Lehetett, csak nehezebb volt, körülményesebb. Tiltották a dolog miatt. De van-e annál érdekesebb, amit tiltanak? – huncutul kacsintott, Miklós mosolygott egyetértőn.

– Mindig meg akartam írni, vettem is egy franciakockás füzetet, zöld-fekete pettyes fényes borítóval, egy pengő húsz fillérért, még meg is van valahol… – tétova mozdulatot tett, mint aki meg akarja keresni, de elnevette magát. – Ne rémüldözzön. Csak két mondatig jutottam, az első így szólt, emlékszem: „Élek az Úr ezerkilencszázharmincadik esztendejében, szemem kék, hajam fekete, ruganyosan rengenek a kebleim…”, mert tényleg így volt, ruganyosan rengtek, jó ez a két „r” egymás mellett… De éppen akkor jött haza az első férjem, tudja, az üzletszerző, mellesleg könyvekben utazott, ez volt az én tévedésem, és bablevest akart enni füstölt hússal, füstölt hús sehol, erre beleverte az orromat a kezdődő regényembe, elment a 210kedvem, nem is csoda. Komolytalan dolog, valahogy, firkálni, közben meg minden megy tovább ugyanúgy… mi erről a véleménye?

Miklós élvezettel hallgatta.

„Hallatlan bölcsességek a sok ostobaságban. Miért nem veszi ezt Ildikó észre?”

– No, mindegy, majd máskor. Maga most a szegény Tercsit szeretné hallani. De a közepéről nem lehet.

– Tessék csak – mondta Miklós, és ropogtatta a manduláscsókot. Valami ismeretlen fűszert érzett benne, amire még gyermekkorából emlékezett, de azóta se találkozott vele, pedig kóstolt eleget a vendéglátóiparban. – …Mint egy regényt!

– Kiszínezni nem szeretném. Attól óvakodom. Ezek tények. Reális tények. Ezek után még jobban becsüli!

– Eddig talán nem…?

– Jó, jó… tudom. Nehogy megsértődjön. Aki belép abba a szobába, belenéz annak a gyereknek az arcába, és marad, az csak rendes ember. Miklós ismét hátradőlt a fotelben. Turbucz néni a Színházi Élet-re mutatott. – Képzelje magát ebbe a világba!

Miklós engedelmesen behunyta a szemét. Kellemesen pattant egyet-egyet a tégla a régi cserépkályhában.

Nyitott tűz. Nyitott tüzű kandalló, roppant fahasábok, az emlékezet mélyén.

– Járt maga Újpesten? – kérdezte Turbucz néni. – Ha járt is, az nem ugyanaz. A helyek változnak. Odaépítenek valamit vagy lebontanak, és már az egész más. Néha elég egy új aszfaltburkolat, és az ember kapkodja a fejét: itt laktam én? Ezért nem megyek ki többé. Visszagondolok rá, az nekem elég… Szürke, földszintes épület volt, U alakban, az U betű két szárnya között füves résszel. De nem tudtunk örülni a fűnek, mert Tercsi anyja éppen velünk szemben lakott, és mindig odaöntötte a piszkos vizet. Tudniillik, milyen érdekes, én meg a Tercsi egy házban születtünk, csak ő tíz évvel később, már minek is tagadjam? – Turbucz néni a hajához nyúlt, igazított a körfésűn. – Betöltöttem az ötvenkettőt. Idősebbnek látszom, tudom. A törzsem miatt van, figyelje meg. Nem tornáztam eleget, és a hátam a derekammal egybeszaladt. Pedig valamikor szép lány voltam, nem is annyira szép, mint inkább kívánatos. Ismeri azt a fajtát, a nők nem becsülik, de a férfiak bezzeg… – hirtelen az órájára nézett megint. – A Tercsi se volt csúnya, aki ezt a fajtát szereti. Hosszú szőke hajú, ekkora lencsibabaszemekkel… De nem tudott válogatni kiskorában se. A szódással is odaállt játszani, pedig az ragyás volt, kerülte mindenki a környéken. Hatodiknak 211született, későn, a többi már mind kenyérkereső, naphosszat egyedül hagyták, cserepeket gyűjtött meg lyukas lábasokat, azokkal tett-vett a küszöbük előtt. Én tizenöt, ő meg öt, nem sok gondom volt rá, elfoglalt a magam baja: kijártam a polgárit, aztán mosogatni kellett mégis a Semiramis kávéházban, jobb állást nem kaptam, hiába a négy polgári. De én tudtam várni! Várni és várni! Huszonnégy éves koromban néztem férfira, de akkor is csak azért, mert háborús szelek fújtak, féltem, kipusztul a java. Tercsi gyenge jellem volt mindig és buta is, Ildikó sem tőle örökölte az eszét, talán az apjától, mert tizenhét éves korában úgy maradt az a szegény Tercsi, nagy hassal. Azt rebesgették, valami katona a laktanyából, de nem lehetett utánajárni, kivezényelték az egész bagázst a frontra. Tercsi anyja meg akkor már nem élt, el ne felejtsem mondani, az apját meg széthasította egy repeszdarab. Így pottyant ide Ildikó!

– Apa nélkül nőtt fel? – kérdezte Miklós.

– Bár inkább! De én segíteni akartam neki, ilyen voltam már akkor is, és tapasztalt asszony, három éve a derék ügynököm oldalán, jóformán válófélben, de vártam, majd csak véget ér a háború, és normalizálódnak a viszonyok… Szóval szereztem a Tercsinek valakit, előmunkás volt a Cérnázóban, Tercsi ugyanott fonalat válogatott, gondoltam, minden zsák megtalálja a maga foltját, rendes munkásember, mellette majd csak megkomolyodik, rokkant is a férfi, el nem vihetik…

– Nem tudta a gyereket megszeretni?

– Nem volt arra idő. Bejöttek a németek, mozgolódás, ez-az, tudja, öntudatos munkáskerület, ez a Sitkovics meg belekeveredett valamibe, kirúgták a Cérnázóból, fogadkozott, hogy soha többet nem politizál, de hiába. Közben Tercsinek megint nőtt a hasa, mert annyi intelligenciája nem volt, hogy vigyázzon… A Sitkovics kileste, hogy a németek ellopták a Korbuly patikus angóranyúlait, egy egész kocsi döglött nyúl állt a házunk előtt, de ki gondolta, hogy ilyen bolond ez a Sitkovics, éjszaka felmászott a kocsira, vállára dobott négy-öt nyulat. Meg akarta főzni paprikásnak, mert éhesek voltak, Tercsi folyton hányt, nem bírta a kártolt gyapjú szagát… Lefülelték, persze. Engem zörgettek fel tolmácsnak, mert tanultam németet a polgáriban. Eleinte azt hitték, partizán, csak aztán kerültek elő a nyulak a bekecse alól.

– Milyen bekecs? Elöl fekete zsinórral? – kérdezte Miklós. Látta Ildikót a napköziben, vállán a kopott bekeccsel.

– Mit tudom én, ne zavarjon össze, Miklóska… A lényeget mesélem, rendezetten, nem akárhogy… Majdnem agyonlőtték, alig tudtam megmenteni. Így is öt évet sóztak a nyakába lopásért, és kivitték nyugat felé munká212ra. Negyvenhatban hazajött, de közben meghalt az új gyerek – a közös gyerek Sitkoviccsal – végelgyengülésben, s a Sitkovics a fejébe vette, hogy a Tercsi miatt, mert Tercsi el-eljárt táncolni a szociáldemokrata pártba, húszéves volt elvégre vagy mennyi, Ildikót rám bízta esténként, én már kiadtam az emberem útját, kukoricamálét sütöttem margarinnal, azt árultam a Lehel piacon… Szeretett táncolni, de a Sitkovics Bandika nem azért halt meg, ezt el kell ismerni, nem tudta a pinceheteket kiheverni, vagy a füle folyt, vagy a hasa ment, és nem nőtt egy centit sem az utolsó időkben. Hazajött a Sitkovics, elkezdett inni meg féltékenykedett, aztán elköltözött a Dunántúlra, egy öreg kocsmárosnéhoz, pedig Tercsi sírt, és könyörgött neki – közbevetőleg ez is óriási hiba, sírni és könyörögni –, s ott maradt megint hoppon. Sitkovics különben meghalt, agyonrúgta a ló, három évre rá, borszállításkor. Na, én ettől kezdve elkerültem innen, férjhez mentem egy fűszereshez, de szappant is árultunk meg selyemimprimét pult alól. De azért hall az ember egyet s mást a régiekről: mindig beszélték, hogy már megint ez a szegény Kőhalmi Tercsi, felszedett egy olajos hajú fiatalembert, aki egy délelőtt eladta a konyhabútorát az ószeresnek, rá egy hétre meg a szobát rámolta ki. Ildike ekkor lehetett tízéves, körülbelül, én már nem is emlékszem rá, mert jártam az orvosokat, szerettem volna én is gyereket, a férfiakról megvolt a véleményem, akkor már, gondoltam, egy helyes kislányt legalább, de nem! Nagy, erős nő létemre nem lehetett, belső satnyaság vagy micsoda, nehezen nyugodtam bele, képzelheti. Az a szegény Tercsi meg csak úgy köpte őket a világra, ezt a nyomorultat ötvenhatban szülte, mindenki mással volt elfoglalva, de ő elutazott szakszervezeti beutalóval Hajdúszoboszlóra, mert fájtak az ízületei, aztán hazajött csodálkozva, hogy jé, megint…

– De hát miért nem fordult orvoshoz – mondta Miklós, nyugtalanul feszengve a székben –, nem is értem…

– Ki érti? Senki. Az az alak fizetett Trudika után, Ildike azt mondja, utoljára Ököripusztán volt lóápoló, de nyolc éve eltűnt, nem találja a rendőrség sem. Talán átcsúszott a határon. Ezt a kis szörnyszülöttet akkor vette Ildike magához.

– Ó, az a szerencsétlen asszony. Micsoda sors!

– Nix sors! – kiáltott Turbucz néni. – Mindenki a saját sorsának kovácsa! Én miért nem züllöttem el? A fűszeres rászokott a kártyára: úgy otthagytam, mint a pinty! Megtanultam negyvenéves fejjel gépelni. Mégis használt az az egykori négy polgári. Újsághirdetésre jelentkeztem a boldogult Turbucznál. A VI. kerületi Ügyvédi Munkaközösség kettes kirendeltségét vezette, gépírót kerestek. Nyugdíj előtt állt, szegény Oszkár, sehogy se tu213dott kibékülni a munkaközösséggel, vigasztaltam néhány jó vacsorával. Nem volt fiatal, de nem bántam meg. A régi lakásomat átadtam harmincötezerért, ügyesen, összeházasodtunk, nekem is volt egy-két szép dolgom, neki is, nézzen körül, mind itt van, nem kellett eladnom egy darabot sem. Ha özvegy is lettem, megállok a lábamon, bemehet az SZTK-ba, megkérdezheti, hogy rendezem a kartonokat, heti három napban, havi ötszázért?… Senki se hinné ma már, hogy Újpesten születtem abban a szörnyű csukaszürke házban, ahol az a szegény Tercsi… És még azt üzente nekem, mikor a lányát idevettem, hogy én se vagyok különb. Hogy rafinált vén tyúk vagyok, ezt üzente…

Csikordult a kulcs. Turbucz néni átmelegedett arcára csapta két tenyerét, gyorsan felemelkedett.

– És most is együtt él – hadarta –, most is együtt él egy technikussal, akiről azt hazudja, hogy mérnök… IIdike se akarja látni többé, csupa szenny körülötte a levegő… De most aztán pszt! – Ujját tiltón, félve a szájára tette.

„Ki ez a lány? – gondolta Miklós, hirtelen támadt ellenszenvvel. – Ki ez, hogy csak így dirigál?!”

Később sem engedett fel, amikor Ildikó késsel, villával Trudikához lépett, és megkezdte szokásos oktatását.

– Bal kézbe a villát, jobb kézbe a kést… bal kézbe a villát, jobb kézbe a kést…

– Miért nem ehet kedvére legalább?

– Mert nem állat, hanem ember…

„Mi a nagyobb kegyetlenség – akarta Miklós kérdezni –, fán hagyni a majmot, vagy partedlit kötni a nyakába?”

– Ne haragudj. Csak sajnálom.

– Én nem sajnálom? Humanitás, általában!? Hagyj engem ezzel békén!

– Éppen a konkrét esetben…

– Ne papolj, jó? Konkrét eset: ott az az ágynemű batyuba kötve; vidd le a sarki Patyolatba. De csak simán, ne expressz!

Miklós gyámoltalanul vette a csomagot a hóna alá. Patyolat. Hosszú asztalok, kampósbot, láncok, karikák gördülése. Egyszer már járt ilyen helyen, amikor Öregmiklós megbetegedett, és nem tudta kimosni a szennyest. Öregmiklós háza mögött, a padlásfeljárónál, hatalmas bádogkád áll, mellette téglatűzhely, felette a kondér vasállvánnyal, abban melegszik a víz. Csak lódítani kell a kondéron, és zsupsz, már ömlik a kádba.

Miklós ügyeskedett, sorra került húsz perc alatt. Ildikó átvette a cédulát, böngészte.

214

– Gyorsmosás! Úristen! – kiáltott fel ingerülten. – Nedvesen adják vissza! Hol fogom kivasalni? Még ezt se tudod? Kilósba kellett volna, kilósba…

– Majd én kivasalom – mondta Miklós –, csak ne dühöngj. Nem ér annyit az egész.

De Ildikó még akkor is morgott, amikor Trudika végre békésen hortyogva elaludt, s letakarhatta az egyiptomi mintás takaróval.

– A legelemibb dolgok, igazán… – hajtogatta. Várta, hogy Miklós átölelje, engesztelően.

Miklós azonban csak ült a heverőn, kapargatta a szövetet. Ildikó csípőjét az asztalhoz támasztotta, s álldogált, karba tett kézzel.

– Miért magáz téged ez az öregasszony? – kérdezte Miklós hirtelen. A szemét nem emelte fel a heverő szövetrostjairól.

– Pofázott valamit? Mert szokott, összevissza… – mondta Ildikó idegesen.

– Miért beszélsz így róla? Rendes hozzád, nem?

– No, igen – Ildikó lecsillapodott. – Persze hogy rendes. És szeretem is. Csak ez az életvitel, Courths-Mahler szinten…

– Ki az a Courths-Mahler?

Ildikó majdnem ráfelelt: „Anyám kedvenc írója.” De javított idejében:

– Egy szirupos ponyvaszerző. Még régen…

– Mint a Santerra bíboros. Öregmiklós kiselejtezte a maradék könyvtárából, én meg hazavittem röhögni. Tudod, Erdős Renée…

– Aha – bólintott Ildikó, bizonytalanul. – Szóval primitív lélek szegény… Persze hogy magáz. Bár gyerekkoromtól ismer. Említette, ugye? – figyelte Miklós arcát, mennyit tudhat.

– Futólag…

„Tőled akarom hallani – gondolta –, mégiscsak más. Talán sokkal emberibb, természetesebb. S nem olyan rideg, mint ez: egyszerűen szégyelli az anyját.”

– Keveset említett. Csak, hogy vigyázott rád, egyszer-kétszer, annak idején, Újpesten.

– Szemben lakott velünk. – Ildikó elmozdult az asztaltól, megnézte Trudikát a takaró alatt. – És adott is ruhát, ezt-azt, ha tehette. Mi nagyon szegények voltunk. Te el sem tudod képzelni, milyen szegények.

– Vannak fogalmaim. A „jómódra” én sem emlékszem. Csak arra, amikor Öregmiklós értem jött, és kivitt Törökbálintra…

– Nem tudnád egyszer Öregmiklóst valamiből kihagyni? – Elhallgattak megint, a megjegyzés túl élesre sikerült.

215

– Hiszen te is láthattad, milyen remek ember – mondta végül Miklós tapogatózva. – Tetszett neked is.

– De most rólam van szó!… És a szegénységgel együtt jár a mocsok is.

– Ezt nem hiszem.

– A mocsok együtt jár vele. Csak nem kötelező benne maradni. De az én anyám… – fontolgatta –, bizonyos fokig… nem tudott úrrá lenni akkor sem, amikor már lehetett. És a jelleme… sok követelnivalót hagy maga után.

– Nem is látogatod? – kérdezte Miklós tompán.

– A gyereket levettem a válláról. Ez is több, mint a kötelességem. Alig tudtam lakást szerezni. Teljesen véletlenül kerültem Turbucz nénihez, apróhirdetésre. Már hat hely volt mögöttem, mindenhonnan elutasítottak, ahogy Trudikát megemlítettem. Turbucz néni se engedett az előszobánál beljebb. Én eldaráltam a szöveget: elsőéves főiskolás, szolid, plusz egy kislány, szellemi fogyatékos, de csendes, nem dühöng… – Ilyen fiatalon…? – kérdezte, s láttam, megcsillan némi érdeklődés a szemében, szereti a zaftos eseteket, ezzel kárpótolja magát. – Nem az enyém, kérem, a húgom, az anyámnak nincs módjában… – Hirtelen felcsavarta az előszobavillanyt, vizsgálgatott előre-hátra lépve. – Hogy hívják magát, drágám? – Mondom, erre összecsapta a kezét, megcsókolt jobbról-balról, azt hittem, dilis. – Jaj, édes életem, hát nem ismersz meg? Hát nem ismered meg a jó „Málénénit”? Mennyi kukoricalepényt adtam neked, még egy sámlid is volt a konyhámban… Azonnal rájöttem. El is akartam menni.

– Elmenni? Miért?

– Senki sem szereti, ha a „volt” rajta ragad. Ez olyan lélektani fakszni. Új élet meg minden. De nem hagyott elmenni, könnyezett, azután elkezdett magázni, egészen normálisan, mintha felébredt volna benne valami rejtett intelligencia. Azóta se nagyon emlegeti.

– Előrajzoltad neki az ugrókockát. Ehhez te értesz.

– Most mi bajod velem? – kérdezte Ildikó. – Az ember ne szőjön illúziókat. A valóság akkor is valóság, ha a saját anyánkat kell megítélni. Nem lehet vérségi alapon…

– Mindenkinek joga van az életéhez. Hogy kedvére éljen. De ezért kitagadni, eltörölni a létezésből… számomra erősen feudális dolog.

– Mindenkinek joga van – ismételte Ildikó. Öklével ütögette a gyerekágy peremét, gyengén, hogy Trudika fel ne ébredjen. – Mindenkinek joga van. Óriási. Mit tudsz te az egészből?

Miklós feltápászkodott, elzsibbadt a lába. Simított egyet Ildikó arcán.

216

– Ne vitatkozzunk. Lesz még rá idő, hogy gondolkozz…

– Oktatni akarsz? Te, engem?

– Senki sem tévedhetetlen. Látod, én is összetévesztettem a gyorsmosást a kilósmosással… – mondta Miklós békésen. Felvette a zakóját.

– Csak nem akarsz menni? – kérdezte Ildikó. Fölényérzete cserbenhagyta.

– Öregmiklóshoz… Tegnap megint vérzett az orra. Nem lennék nyugodt…

„Bújj csak bele – gondolta Ildikó, de vigyázott, hogy az arca sima maradjon. – Nem baj. Jössz te még az én utcámba!”

– Jobbulást kívánok. Add át neki.

Miklós megcsókolta Ildikót restelkedve. Miért kell ott is rosszat feltételezni, ahol nincs? Nem rajonghat Öregmiklósért. De tetszik neki, mondta is. Kemény lány ez. Nem hazudik.

És a boldogsággal majd megenyhül. A teste már felengedett úgyis.

Ildikó kikísérte, még egyszer megcsókolták egymást az ajtóban, Miklós a lépcsőházból integetett. Azután Ildikó visszarohant.

„Nem maradt. Kiment a vénemberhez. Mit eszik azon a vénemberen?”

Turbucz néni! Turbucz néni az oka. Kitálalt mindent, amit tud. De nem tud mindent. Van, amit senki sem fog megtudni.

– Én nem akartam, Ildike – védekezett Turbucz néni. Már feküdt. Letette A szerelem bolondjai-t. – Remélem, erre nem mondja, hogy ponyva… és csak annyit beszéltem, amennyi feltétlenül szükséges. A felesége lesz, elvégre. Kölcsönös bizalom nélkül, mit ér?

– …most is elrohant ahhoz az Öregmiklóshoz. Tőlem!

– Elrohant, elrohant… Persze hogy elrohant. Hiszen szereti… – nyugtatta Turbucz néni. Előhúzott a párna alól egy ezüstdobozt, meztelen, pufók angyalkával. – Bonbont, Ildike?

Ildikó elvette. Kitűnő bonbonok, minőségi extra barna.

– Szereti!!!

– A szeretet nemes érzelem. Ezt maga tudja legjobban, Ildike, ezzel a kis nyomorulttal…

– Eh – Ildikó türelmetlenül legyintett. – Rám van utalva! De Miklós másért megy. Nem kötelességből. Hiányzik neki! – tette hozzá felháborodottan.

– Annál szebb – bólogatott Turbucz néni. Csokoládés ujjait a zsebkendőjébe törölte.

„Malac” – gondolta Ildikó futólag. Kiszaladt a konyhába, csap alá tartotta a kezét.

217

Jólesett a panaszkodás. Leült az ágy szélére, ügyelt, ne érjen a cihához, a sötétkékhez tapad a tollpihe.

– Micsoda öregember! Olyan bakancsban jár, mint a Hófehérke törpéi. Szerintem szenilis.

– Hány éves tulajdonképpen?

– Hetven és a halál közt. Felnevelte, jó, tudjuk, mivel tartozunk. De folyton kimászni, oda az isten háta mögé, a hegyoldalba! Amikor az idő úgyis mindig kevés.

– Meg kell mondani a fiatalembernek – vélekedett Turbucz néni –, hogy ebből magácska ki akar maradni. Csinálja egyedül, ha jólesik.

– De én nem akarok kimaradni! Semmiből se akarok kimaradni, ami Miklósnak fontos…!

– Hát mit is lehetne, ki tudja? – Turbucz néni tanácstalanul ingatta a fejét.

– Majd kinyílik a szeme – legyintett Ildikó. – Majd csak rájön, hogyan kell mellettem…

– Ildike, nagyon vigyázzon – mondta Turbucz néni, és a kezét választékosan összekulcsolta a dunyha felett – azért, mert magával a szegény Tercsi… minek folytassam? Azért, mert magának ez jutott, ne kívánja a párjának is. Nehogy az legyen, hogy puszta irigységből…

– Jaj, Turbucz néni – Ildikó felállt. Leporolta a szoknyáját. – Ezek a szentimentális izék… Holnap jönnek a gázosok. Leolvastam előre, ne felejtse el összehasonlítani. Jó álmokat!

„Puszta irigység! – gondolta méltatlankodva, miközben ecetes vízzel kefélgette Trudika iskolaköpenyét. – Ugyan kit irigyelnék? Mint egy alamuszi manó. Van annak valami a füle mögött! Nem nevel fel csak úgy, ukmukfukk, egy árvagyereket, egy idegen kertész! Mert nem is a nagybátyja, örökbe fogadta…”

Összekészítette a vázlatait, vajas kenyeret kent reggelire. Nejlonban nem szárad ki.

„És egyáltalán… hol fogunk lakni? Törökbálinton, a jonatánalmák tetején? Mert oda már kihurcolt, de bezzeg az üzletlakással nem dicsekszik… Képzelem azt a rendetlenséget. Elcserélni! Ötvenezer forint! Ha egy kis pénzt adna az öreg…”

Jól bedörzsölte a tükör előtt arcába a lanolinos babakrémet. Az az állat Málnás Beatrix azzal henceg, hogy Elizabeth Arden-krémet ken a pofájára, eredeti angol Elizabeth Ardent, egyetlen tégely potom százhatvannyolc forint. A havi villanyszámla! És francia rúzsok! Bebeszélés, flanc, az olcsó ugyanúgy megteszi.

218

– A bebeszélés is sokat számít – így érvel Beatrix –, és a közérzet az első.

„A közérzet: a lanyha maga-elengedés, amitől elmállik minden norma. Ismerjük. Csak Mamsira kell nézni. Ő is ennek köszönheti! És Öregmiklós: hogyhogy nem tudott valami értelmeset összehozni, ilyen hosszú idő után? Kell hogy legyen benne valami súlyos hiba!”

Átborzolta a haját. Minek ide fodrász? Hálóingbe bújt, felhúzta az órát csörgőre, azután két-három percig, a szoba közepén ácsorogva, gondolkodott. Nem felejtett el semmit az ütemtervből, ennyi bolond közt?

Szórakozottan megnyomkodta az aszparágusz cserepében a földet: nem túl nedves-e? Trudika feladata, egyre ritkábban önti mellé. Így szoktatják a vízhez.

– Majd Öregmiklósnál – ajánlgatja Miklós –, abban a nagy kádban, a diófa alatt, kedvet kap. Ne erőltesd.

„Ne erőltesd! Hiszen megeszi a piszok!… Egyébként tiszta öregember. El kell ismerni. A cipője az sáros, de tiszta egyébként. Nagy baj, ha elveszítjük tárgyilagosságunkat – gondolta, s magára húzta a kreppvászon paplanlepedőt. – A ház se csúnya, a maga módján.”

Lekattintotta az olvasólámpát. Eszébe jutott, hogy elmaradt ma is – e héten harmadszor – a kötelező tíz oldal olvasás.

„Holnap behozom – határozta el. – Vannak kivételes esetek.”

„…Miklós ott ül az öreg ágya mellett a nádszéken. Szófukar öregember. Csak átnyújtotta azt a nagy, félkilós almát, rajta volt még a szára is a levéllel, átnyújtotta, mint valami értéket, és nézett. Dicséretet várt biztosan. Büszke az almáira, nevet ad a fáknak. Mi még az ismerősök nevét is elfelejtjük. De ez – még a fáknak is nevet ad.”

Délelőtt volt, vasárnap, Miklós úgy kérte, nem lehetett itthon maradni.

– Még két kanyar – mondta Miklós izgatottan –, és feltűnik! – Egészen fehér ház, a kopaszodó sűrűségből rögtön elővillant.

– Miért nincs bekerítve? – kérdezte Ildikó. – Bekeríteni? Minek?

– Ellopják a gyümölcsöt.

– Hadd lopják. Van elég.

– Vagy egyszer leütik álmában…

– Gondolod…? – Miklós megállt, a homlokát ráncolta. – Ez lehetséges?

Ő csak nevetett.

– Micsoda gyönyörű fák!

– Ha az őszibarackot látnád! Sajnos, már késő… Gyermekfej nagyságúak…

219

– Az őszibarack ne legyen gyermekfej nagyságú… – kötözködött Ildikó. – Csak akkora legyen, mint általában egy őszibarack!

Erre Miklós nevetett.

– Hát majd kiadod az utasítást! Rád talán még a gyökerek is hallgatnak…

Ildikó úgy képzelte, Öregmiklós a kapuban áll majd zöld kötényben és sárga, széles karimájú szalmakalapban. De nem látták sehol. A frissen sepert udvaron a seprűnyomokat ők szakították meg a homokban. Már ez is sértő volt egy kicsit. Döngölt, tapasztott konyhapadlón keresztül vezetett az út. Színes, virágos cseréptálak lógtak a meszelt falon és változatos nagyságú fakanalak. Csupa porfogó. Ildikót fejbe csapta a nyers, tömény almaszag. Az öreg támla nélküli széken ült az első szobában, és almákat csomagolt újságpapirosba. Rögtön felugrott, leseperte stoppolt, magas nyakú pulóveréról a szemetet. Magasabb lehetett Miklósnál is valamikor, és úgy különben, elég városias.

– A haja – suttogta Miklós –, nézd meg a haját. Hófehér. Galambfehér. Patyolatfehér. Az összes metafora ráillik. Gyönyörű haj.

Ildikó aludni próbált végre. Holnap hatkor csörög a vekker. A péntek mindig a legnehezebb. Hat óra egyvégtében, utána karének. Itthon nagytakarítás. Este hangverseny a Zeneakadémián, elviszi a nyolcadikosokat. Most kell beléjük nevelni: szeressék a zenét…

– Isten hozott – mondta Öregmiklós –, már vártalak ám… Közeleg az időm, nem akartam egyedül hagyni ezt a lakli legényt.

Így beszél. Keveri a bibliai szöveget valami suta jópofáskodással.

Később kolbászt sütött, céklát adott hozzá legalább háromnapos kenyérrel. És az az óriási alma, ahogy a tenyerébe helyezte! Mit lehet erre mondani?

– Igazán pompás példány, kár beleharapni…

– Nyugodtan, nem gipsz! Mikuláskor lesz aszalt szilva is! – Ő egész idő alatt a szomszéd helyiségbe vezető ajtót figyelte. Mekkora ez a lakás? Később maga Öregmiklós vezette át. Polcok, polcok, ládák. Hatalmas asztal, mindenféle szerszámokkal. A sarokban oldatlan rézgálic kéken, csillogón. Felkötözött szőlő a plafontól fejmagasságig, legalább három mázsa. Befőttesüvegek.

Micsoda pazarlás! Erre használni egy szobát, amíg mások penészednek albérleti lyukakban!

Persze, ölelgeti Miklóst. Talán fel is fordulna, ha nem kapna tőle támogatást. Erre megy el a havi mellékes, hiába tagadja.

220

Pedig valóságos kincsesbánya. Ha kézbe venné egy szakértő azt a kertet. Futtában megszámolta, hatvanhét gyümölcsfa és rengeteg szőlő lefelé.

Alig bírták hazacipelni a teli kosarakat. Miklós már ott tiltakozott: – Minek ennyi, kisöregem? Ahányszor jövünk, pukkadásig esszük magunkat…

A legszebb almákat válogatták, tetejébe szőlőfürtöket, egy fehér vászonzsákba pedig diót.

Miklós a HÉV-ig levitte valahogy, de onnan taxival akarta tovább. Majdnem összevesztek.

– Ha én ilyen erős lennék, mint te – mondta Miklósnak szemrehányóan a peronon –, fel se merülne bennem, hogy taxi! De még így is, ha kell, hazavittem volna egyedül, elhiszed?!

– El, el – legyintett Miklós csüggedten. – Te kis lépegető exkavátor!

Ez a legkönnyebb. Költögetni a pénzt, s elragadtatottan bámulni Öregmiklós fehér haját.

Újpesten is voltak öregek. De egyiknek se volt ilyen haja. Csak szürke hajakat látott. Vékony, csatakos hajakat, hullámcsattal illedelmesen hátratűzve.

Mamsinak a derekáig ért, jól emlékezett rá. Festette, persze. Néha hónapokig nem jutott fodrászhoz, lógtak az összeragadt tincsek, mint a döglött kígyók. De a hidrogén után mindig szőke lett, habosan szőke. Legutoljára „gretchen”-be fonta, komikus volt a romos arcához.

Ildikó végképp elálmosodott.

„Két kosár gyümölcs – gondolta görcsösen –, az is valami?”

Ötvenhatban feltörte a tömeg az újpesti csarnokot, az ötödik napon. Ő egyedül volt otthon. Keresett gyorsan egy zsákot. De mire odaért, elvittek mindent. Csak karfiol maradt és uborka a síkos fahordók mélyén. Megtömte a zsákot: a karfiol is étel, vonszolta a fél mázsa karfiolt. Valahol lőttek, éppen mellette futott el egy sorozat, bele az uborkás hordóba.

Nyolcfelé, nyolc sugárban ömlött a hordóból az ecet, mint egy különleges szökőkút, spriccelt nyolcfelé…

Jó lenne látni egy igazi szökőkutat, valahol Rómában. Valahol Rómában, Miklóssal, rózsaszín márványpadon. – Legalább a burákat vitesd el! Ez a sok ócskavas ebben a pici lyukban!

– Az egyik még működik is! – Miklós bebújt a bura alá, felkattintotta. – Összkomfort!

A szoba körülbelül négyszer ötös. Ablak nincs. Az ajtón jön a fény.

– Hogy lehetett ezt a lakást elfogadni? – bosszankodott Ildikó –, az üzlethelyiség az csak üzlethelyiség!

221

– A fodrász dicsérte: jó meleg télen, és nem is nedves. Tágasabb, mint Turbucz néninél.

– Akkor már inkább Törökbálint.

– Még messzebb? Az én munkám, tudod, olyan, hogy sokszor éjszaka…

– No, igen – bólogatott Ildikó –, és egészségesebb is külön-külön. Nem vagytok az öreggel összenőve. De a kacatokat vitesd el végre!

– Eladja. Már két éve keres rá vevőt. – Miklós összébbhúzogatta a rozsdás burákat.

– Akkor dobd ki az utcára! Mit őrizgeted? Azt hiszed, rá van szorulva? Egy maszek?

– Te, ez nagyon szegény fráter. Naponta egy-két frizurát csinált csak, ezen a kihalt környéken. Azért is adta fel az iparát.

– Jó, kis ártatlanom – mondta Ildikó, és homlokon csókolta a fiút. – Hogy neked mindent be lehet mesélni!

Miklós nem szólt vissza.

– No, majd én kipofozom – folytatta Ildikó, és energikusan körbetekintett. – Az ócskavas a kertbe. Leborítjuk nejlonnal…

– Az őszirózsák…

– Az a pár szál nyamvadt őszirózsa!… A heverőre új huzat. Szép ez a sok könyv, de le is kell porolni, sorba rakni írók és ország szerint!

– Szín szerint, nem akarod?

– A szín sem közömbös. És a puha fedelűeket hátrább. Fürödni hol szoktál?

– Öregmiklósnál… hetenként. Egyébként itt ez a nagy lavór… – előhúzta a heverő alól. – A csap meg a függöny mögött.

– És ezek a mocskos izék? – Ildikó az egyik állványra mutatott undorodva.

– Gyökerek. Különleges gyökerek. Gyűjtemény.

Ildikó az ujjai közé csippentett egy bánatos, kiéhezett kutyához hasonló gyökérdarabot.

– Hát a subaszőnyeg? És a hangulatlámpa? Meg a kép? – kérdezte gyorsan Miklós.

Gyönyörű suba volt, Ildikó meg tudta ítélni, kívülről ismerte a választékot, a kirakatokból. Zöld, mélyszínű, rendkívül hosszú szőrrel és a lámpa felette bágyadt szalmaszínben, tökéletes.

– Valódi Diósy… – mutatott a fiú büszkén a falra. – A Lenke tér esőben. Akvarell.

– Lenke tér. Ilyen nincs is. Megint Öregmiklós…

222

– Kosztolányi tér, jó! Az öregtől kaptam, tényleg. Tudtam, hogy ez neked is tetszeni fog.

– Visszük is! Csak ez az ócska medvebőr, ez büdös, ez marad… a többit visszük. Nem is állunk olyan rosszul, végül is…

– Hova visszük? – Miklós lehasalt a szőnyegre, előhúzott a heverő alól egy nagy kocka alakú dobozt. – A lemezjátszó… mögötte a lemezek…

– Itt nem lakhatunk Trudikával hármasban…

– Hát akkor én költözöm Turbucz nénihez – mondta Miklós engedékenyen. – Szereted Beethovent?

– Azt mondtad, nem értesz a kottához…

– De Beethovenhez igen.

– Jaj, ne légy laikus. A gyerekeknek is mindig mondogatom, hogy alapok nélkül…

– Turbucz néni engem is befogadna. Felhoznám a tüzelőt…

Ildikó is letelepedett a szőnyegre, közelebb igazította a hősugárzót.

– Be se fér oda még egy ágy!

– Hát majd együtt, csak megférünk? – Miklós magához döntötte Ildikót.

– Hogyne, hogy agyonnyomj… – nevetett Ildikó, s fél órára elfelejtette, mit is kell elintézni, sürgősen, még azon a napon.

De fél óra múlva, miközben szedegette ruhájáról a szőnyegbolyhokat, már eszébe jutott.

– Mit csinálsz? Csak nem akarsz aludni?

– Úgy elálmosodtam – duruzsolta Miklós, és arcára borította a lány moherkabátját.

– Ébresztő! – Ildikó gyengéden megböködte az ingéből kilátszó hasat. – Munkára fel!

– Gyere, nyuszi, olyan jóóóóó így…

– Miklóskám, pici életem – mondta Ildikó, mintha nyűgös babához beszélne –, annyi intézni valónk van. Most ne alukálj.

Miklós fekve maradt, szemét nagyra nyitotta.

– Figyelek…

– Szóval, Turbucz nénihez nem lehet. Ide sem lehet.

– Hát akkor kimegyünk Törökbálintra. Úgy fog örülni az öreg! Kiüríti az egyik szobát és kész.

– Ne viccelj. Törökbálintról cipeljem be naponta Trudikát?

– Te vagy az okos… – Miklós felült, babrálni kezdett a lemezjátszókarral.

– Azért te is részt vehetnél… Elvégre te vagy a férfi… – mondta Ildikó türelmetlenül.

223

– Ne kerítsünk ekkora feneket a dolognak! Szeretjük egymást, megszerezzük rá a pecsétet és kész. Eddig is megvoltunk, ezután is megleszünk valahogy. A fejünket le tudjuk hajtani, nem? – a szőnyeg felé kacsintott.

– Két „heverés” közt is kell élni, nem gondolod? – mosolygott Ildikó, elnézően. – Legfontosabb a megfelelő életritmus kialakítása…

– Beethoven, ötödik…

– Hagyd – fogta le a kezét Ildikó. – Most nem vagyok kíváncsi a sorsra, ahogy kopogtat. December másodikán akarsz esküdni. Mire?

– Hirdetünk! – mondta Miklós diadalmasan. – Hirdetjük ezt az üzletlakást, cserére!

– Iiigen? Mennyi pénzzel?

– Semennyivel. Hátha akad, akinek éppen ez kell.

– Édes fiam… ilyen ürge tíz év múlva se akad. Ne tedd próbára a türelmemet.

– Mit vársz tőlem? Tudtad, milyen csóró vagyok, tudtad a hegyen is… Jobb lett volna, ha megmaradsz annál az elsőnél mégis…

– Milyen elsőnél? – kérdezte Ildikó. Automatikusan összébbgombolta moherkabátját, köszörült kicsit a torkán.

– Milyen elsőnél?

Miklós hátat fordított, zsebre vágta a kezét.

A fuldokló sírás annyira idegen volt, annyira nem Ildikóé, hogy nem is fordult azonnal vissza, s még akkor is csak állt, állt tehetetlenül, amikor Ildikó már a heverőre borult, kétoldalt a feje mellett tartva ökölbe szorított kezét.

– Na – kiáltott végül döbbenten –, Ildikó. Nyuszi. Ne! Nyuszika… – Simogatta a lány hátát. – Féltékenység. Bocsáss meg. Féltékenység… „Úgyis el kell mesélnem. Előbb-utóbb – gondolta Ildikó. Idegei hirtelen megenyhültek a sírástól. – De most nincs erre idő. Mindjárt öt óra, Trudikát hatra várja a szemorvos…”

– Légy kicsit modernebb – mondta ismét fölényesen. Leszárította az arcát. – Furcsa, hogy én oktassalak erre…

– Mindkettőnknek megvoltak a külön kis ügyei – válaszolta Miklós –, és sok mindent elkerülhetnénk, ha meggyónnánk egymásnak…

– Hát csak gyónjál, ha akarsz. Nekem nincs mit „meggyónnom”!

– Ismernünk kellene egymás minden gondolatát. Minden hétköznapot a találkozásig. Így lenne teljes, így lenne… biztonságos.

– Nem hiszem, hogy az átlátszóság kedvez a szerelemnek. A veszély, a kockázat, az az érdekes…

224

– Ez nem a te ideológiád! – Miklós lehangoltan keresgélte a lakáskulcsot. – Most találtad ki, hogy engem bosszants.

– Elegem van a szerelemből különben is – Ildikó helyére igazította a félrecsúszott lámpát. – Elegem van, ha csak ilyen lapos párbeszédre inspirál.

Alig szóltak hazáig.

„Ma megint nem jutottam ki a tizennegyedik kerületbe – gondolta Miklós –, mert mindig közbejön valami mulaszthatatlanul fontos »terveznivaló«… Aztán majd kirúgnak, és mehetek segédmunkásnak. De ő bezzeg egy órát se hagyna el a kedvemért…”

– Már régen elintézhettünk volna mindent – mondta Ildikó, miközben a liftre vártak –, de neked csak azon jár az eszed…

– Te se szívességből…! Ezt ne játszd meg!

Ildikó nem felelt, csak amikor felértek, az ajtó előtt.

– Ne gyere be. Hagyjuk az egészet a fenébe. Két külön planéta.

– Mondtam – súgta Miklós fojtottan –, mondtam, hogy annál az elsőnél kellett volna lehorgonyoznod.

– Tudod, hány éves voltam akkor? – kérdezte Ildikó bosszúállóan, és szembefordult a homályos előszobában. – Tizennégy.

– Te ugratsz! De megjárod! Isten bizony bevágom az ajtót magam mögött, aztán hiába telefonálgatsz utánam az „iskolád” nevében!

Turbucz néni lépett elő, végszóra.

– Civódunk, civódunk? – kérdezte nyájasan. – Utána annál édesebb!… Ildike, érkezett egy képeslap. Arra kérem, higgadtan olvassa végig. Miklóska, foglaljon majd állást a dologban…

Elolvasták, ott az előszobában.


„Szeretett lányom, Ildikó! Itt vagyok a Delej utcai kórházban alergiás megbetegedéssel. Látogas meg megejthető szerdán 5–7-ig. Fontos. Szenvedő anyád.”


– Már megint kitalált valamit! – Ildikó beszaladt a szobába, levágta a lapot az asztalra. – Jaj, be tetszett fűteni, köszönöm, aranyos Turbucz néni!

– Kórházban fekszik – mondta Turbucz néni. Betuszkolta Miklóst maga előtt. – Ez tény. Faktum, ahogy a boldogult Turbucz szokta…

– Szerda ma van – Ildikó kiabált –, nekem szemorvoshoz kell vinnem a gyereket. Hol a gyerek?

– Nálam játszik – Turbucz néni Miklósra nézett. – Kivételt tettem, most az egyszer.

225

– Menjek be hozzá, hullafáradtan! Mert nekem akárki füttyenthet, készen kell állnom… – kiáltott rá Ildikó.

– Az anyád! – mondta Miklós haragosan.

– Miklóska, ha egészséges, én se engedném – szólt közbe Turbucz néni békítően. – Minek a régi sebeket feltépni, nem hoz onnan semmi jót magával. De Ildikének meg kell érteni, hogy a kórház az más…

– Nekem mindent meg kell értenem! – Nem feszíthette tovább, Miklós már-már gyűlölettel figyelte. Kendőt kötött, délután is fázott a füle.

– Együtt megyünk – mondta Miklós határozottan –, látod, most milyen rendes vagy!

Ildikó belekarolt. Talán, ha van mellette valaki, jobban kibírja. Talán akkor közömbösebbek az emlékek.

– Mit szeret? Cukrászsüteményt vagy valami sósat?

– Indiánert…

Miklós nyolc puncstortát vásárolt. – Indiáner nincs. Mit gondolsz, ezt is megeszi? – kérdezte aggódva.

„Mindent megeszik, ami ingyen van – akarta mondani, de csak legyintett. – Bemegyek vele a kórházba – gondolta szomorúan –, aztán szakítunk. Idegen. Gáláns idegen.”

– Légy hozzá kedves. Szerencsétlen! – oktatta a fiú. – És te még túl fiatal vagy, túl idealista.

Erre csak mosolygott.

Nincs szép kórház. Csak hazug kórház hófehér csempével, fényes nikkelekkel, narancssárga rolettával az ablakon. A Delej utcai kórház legalább őszinte. Húszan egy szobában, agyonmosott, szürkefehér párnákon.

– Ennek nem szabadna lenni ma már – mondta Miklós sután. Ez volt az első mondat délután négy óta, amiben egyetértettek. Kézenfogva haladtak, kémlelődtek az ágyak között.

Miklós elkészült a látványra. Sok hasonló nőt látott a kelenvölgyi italbolt előtt. Karikás szemek, elbutult tekintet, nyálas vigyor. A züllöttség nyomai egyformák.

– Szervusz – hallotta Ildikó fakó hangját, és megállt, meglepetve.

Az asszony a sarokban feküdt, feje alatt madeirás kispárna. Világosszőke haja lágy csigákban az arca körül. Bébirózsaszín plüssnejlon ágykabátján széles csipke szaladt. Élénk kék szeme volt: a szemmetszés éppen, mint Ildikóé, csak a nézése az fiatalabb, az gyanútlanabb. Alig látszik negyvennek.

226

– Szervusz, Ildikó – mondta az asszony csicseregve, s anélkül hogy a mosolygást abbahagyta volna, sírva fakadt. – Szervusz, kislányom. Csak nem mentél férjhez?

– Ezt a kedves… néninek hoztuk – Miklós zavartan a paplanra ejtette a csomagot.

– Ó, nem a legjobb alkalom, bemutatkozásra… De azért örülök, nagyon örülök, hogy az én vadmadaram is rászánja magát… – Az asszony kezet nyújtott, hosszan szorította a fiú tenyerét. Közbe-közbe félénken Ildikóra pillantott, helyesli-e? – Tercsi mama, mondja szépen…

– Mi bajod? – szakította félbe Ildikó. – Mióta fekszel itt és miért?

Tercsi felhúzta karján az ágykabátot. Mutatta a halványpiros bőrkiütés múló foltjait. – Ilyesmik lepték el az egész testemet, pontosabban, csak a végtagokon, ahol az erek szaladnak… Mindig érzékeny bőrű voltam, gyerekkoromban is, hónapokig látszott egy-egy sebhely…

– Szóval semmi különös – szögezte le Ildikó szárazon –, már mehetsz is haza.

– Dehogy megyek! Kihúzom itt, ameddig lehet. Nincs igazam? – fordult a fiúhoz. – Mikor fekhet az ember teljes ellátással? Csak ha beteg, vagy börtönbe csukják… Üljetek már le ide, a szélére, a nővérkék megengedik, adok nekik mindig csokoládét, ezt-azt, amit kap az ember. – A süteményestálcához nyúlt, óvatosan bontogatta, kíváncsi arccal.

Miklós leült az ágy lábánál. Ildikó mereven állva maradt, és a kórlapot böngészte.

– Puncs! Nagyon szeretem! Puncs! Milyen kedves tőletek igazán… és bejöttetek. Tudom, hogy Ildikó elfoglalt, egy tanár azzal a sok rossz gyerekkel…

– Köztük a tied – mondta Ildikó, és leemelte a kórlapot.

– Jaj, szívem, azt ne bántsd! Meg van tiltva! – hadarta Tercsi. – Kisfiam, vegye el tőle. Ne vesszünk újra össze, ha már a sors kegyes volt és…

Ildikó fenyegetően csendet intett. Miklós újra Tercsihez fordult. Tisztán beszél, aránylag. Hol itt a sötétség, barbár nyomor, hol itt a „fertő”?

„Ez az egész irtózás nem más – gondolta szomorúan –, mint uborkafa-gőg. Terhére van a kapaszkodásban.”

De akkor Trudika? Hogy illik Trudika sorsa a képbe?

– Ildikó… mennyit fejlődött szegényke? Ha már az intézetet ellenezted, nem is lehetne jobb helyen, szakképzett pedagógus, mégis… Mit kezdenék én, tanulatlan asszony, szegénykémmel, ugye? Ugye, kedves… mondja már a nevét, én Lacinak saccolom…

– Miklós. Csergő Miklós.

227

– A Miklós is szép! Ismeri a kicsit, ugye? Hiszen összejárnak… Tragédia! De Ildikó valósággal kikönyörögte tőlem, és amit ő akar… mert makacs, annyit megjegyezhetek, mégiscsak én szültem, nagyon makacs! Tedd le a kórlapomat! – fejezte be, hirtelen rikácsolással. Fürgén felugrott az ágyból, kövérkés hasát fél kézzel támasztva. Kikapta a kartont a lánya kezéből, visszaakasztotta fordítva. – Azt hiszed, abból többet tudsz? Csupa latin krikszkraksz…

– Ne fáraszd magad – kiáltotta Ildikó. Miklós értetlenül figyelte, hogyan kezd egyre erősebben remegni a keze. – Ne játszd a tisztes matrónát mások előtt!

– Küldd ki a fiatalembert – mondta Tercsi majdnem súgva –, még félreérti…

– Ne menj te sehova! Nekem nem hiszel, olvasd el a kórlapját!

– A folyosón – dadogta Miklós –, a folyosón megvárlak… Kezicsókolom…

Kirohant a folyosóra. A nyitott előkészítőből éterszag csapta meg. Émelygett.

„Nem veszem el – gondolta hirtelen rémülettel. – Ez egy kis hóhér. Női Savonarola. Hazakísérem és utána Öregmiklós… Majd Öregmiklósnál elfelejtem. Eddig még mindent elfelejtettem, Öregmiklósnál, a fák alatt”

– Mitől kaptad az allergiát? – kérdezte Ildikó. – Tudod, mit jelent ez a „grav.”? – A tábla felé bökött.

– Nem akartalak becsapni – mondta Tercsi felélénkülve, mint aki túljutott a nehezén. – De ki hitte volna, hogy fiúval jössz ide, te, aki irtózol a férfiaktól…

– Ezt ne merd említeni éppen te…

– Ülj le. Néznek minket.

Ildikó az anyja fejéhez ült. Talán így nem hallják.

– Mindenki létesít kapcsolatot – folytatta Tercsi. – És nem ütközik meg senki, csak te… Eszébe se jut a személyzetnek vagy az orvosoknak akár, hogy ügyet csináljanak. Csak hát nem vagyok már húszéves, rossz a kiválasztás vagy micsoda, ezért aztán ez a kis viszketegség…

– Ki ez megint? – Ildikó az ajtóra figyelt. Kint lenni innen minél előbb. Talán még ép bőrrel megússza.

– Nem tudod. Hogyan is tudhatnád – sóhajtott szemrehányóan az anyja. – Két éve felém se köptél. Meg is halhattam volna. Két gyerekem van, és egy se…

– Ki az? Ki volt az az állat megint?

228

– Fogódzkodj meg: diplomás. Mérnök, ha mindent akarsz tudni. Mérnök, építkezéseken. Rendes ember, arról nem tehet, hogy kitették a csoportot két hónapra vidékre.

– Egyáltalán közölted vele?

– Nem fogok ajtóstul rohanni a házba. Olyan naiv vagy, huszonhárom éves korodra.

– Huszonhat – mondta tompán a lány. – Minek hívtál engem ide? Mi közöm a piszkos ügyeidhez?

– Mégiscsak kell néha beszélgetni. Gondoltam, kissé megkomolyodtál, megtanított az élet, lehet rád támaszkodni, egyes esetekben… – mondta Tercsi, és sírva fakadt.

– Te teszel szemrehányást, nekem? – kérdezte Ildikó, gyilkos dühvel. – Te, aki nyakamba akasztottad Trudikát?

– Nem igaz – sírta Tercsi –, mindig ferdítesz. Kiskorodban is mindig. Elvitted, egyszerűen…

– Intézetbe akartad dugni!

– Ugyan mit kezdtem volna másképp vele egyedül, férfi nélkül!

– Férfi nélkül!!!

– Visszaviszem, ne félj, hamarosan. Lesz rá módom… Meg fogunk neked mindent busásan fizetni, én meg a Tomi. Mert van pénze, gyűjti horgásztanyára a Duna-kanyarban…

– Minek hívtál engem ide? – ismételte Ildikó kétségbeesetten. – De minek is ugrottam be?!

– Meg akartalak kérni, írj neki, a nővérekkel restellem, nekem meg annyi a helyesírási hibám, hiába, ehhez is érzék kell. Írj neki, tudom a címét, utolsó posta Szederkény, és már a legközelebbi szabadnapján itt terem. Amikor augusztusban náthás voltam, vett egy doboz macskanyelvet kék szalaggal, pedig a szalagot külön számolják.

– Intézkedtél? – Ildikó felállt, tapogatta a homlokát. – Intézkedtél? Bejelentetted?

– Már háromhónapos – mondta az asszony büszkén. – Érdekes, rajtam rögtön meglátszik!

– Mikor csinálják? – kérdezte Ildikó. Újabb ötszáz forint, ezért hívta. Nem tudja kifizetni.

– Én bízom benne, hogy Tomi örül majd. Úgyis az a szíve fájdalma, nincs neki gyereke, az az asszony nem szült neki, hiába optikus a látszerész kátéeszben…

Ildikó csak állt. Az anyja mosolygott már.

229

– Te azt hiszed, minden férfi gazember. Egy új életet, mindjárt a csatornába, szép is lenne…

– Csak nem akarod ezt is megszülni?

– Persze, szerinted negyvenen felül csak a koporsó… Miért ne szülhetnék én gyereket? Ha már ti így elfajzottatok…

– Ó, ez a barom! – kiáltotta Ildikó. Szaladt kifelé, hallotta, hogy az anyja szól utána, őrizgeti a látszatot a megbotránkozva rámeredő lárvaarcok között.

– Ó, ez a barom! – kiáltotta Ildikó. Szaladt, futott le a lépcsőn, a kapu előtti vaskorlátig. Ott aztán megállt, és toporzékolva sírni kezdett. Miklós alig érte utol, pedig kettesével ugrotta a lépcsőket.

– Meghalt valaki? – kérdezte egy szürke kendős, középkorú asszony mohón, és Ildikó arcába tartotta a májfoltos őszirózsáit.

– Nem halt meg… dehogyis hal ez meg…

Miklós karon fogta, mélyen benyúlt a hóna alá, továbbvonszolta sietősen.

– Térj magadhoz. Ildikó! Visszaviszlek és beléd nyomnak egy nyugtatót… hallod?!

– Nincs szükségem semmire. Rád sincs szükségem.

Miklós kivárta, amíg a lány elcsendesedik, zsebkendőjével megtörli a képét, pulóvere nyakából is felitatja a könnyeket. Csak akkor mondta, s nem tudta sajnálni, hiába:

– Jobb is lesz talán. Aki ilyen, maradjon egyedül.

– Milyen? – kérdezte Ildikó, s megint olyan kicsi volt, és olyan nedves, mint a kerék alá dobott egér.

– Csak úgy zörög benned a gőg. Ebbe fogsz belepusztulni, a kíméletlen öntudatodba. Minek ehhez társ? Éppen én?!

– Ne haragudj – Ildikó megállt. Felkötötte a sálját a fejére. A foga összekoccant. Erős szél fújt, csípős, keserű szagú szél. – Nem tudok tovább menni.

Remegett a lába, mint a felülről mozgatott marionettbabáknak. Miklós nem hitte, hogy ez valódi.

Leültek a Diadal mozi előcsarnokában.

– Ha kérdezik – suttogta Ildikó, s a vacogástól alig lehetett érteni a szavát –, a félhetesre várunk…

– Még most is gondod van a hülyeségekre – mondta Miklós –, menthetetlen… – széttárta tenyerét –, menthetetlen ez a makacsság…

– Hozz egy pohár szódát a büféből, kérlek…

– Szörpöt.

230

– Nem. Szódát. Sima szódát.

Megitta. Sokáig frissítette szájpadlását a szénsavas pezsgésben. Nézte a neoncsövek szakadozott fényét, a talmi pirosat, ahogy belefut a talmi zöldbe.

– Egyszerű, tanulatlan asszony – mondta Miklós végül –, és nem is a legrosszabb. Ahogy ott álltál mellette, nincs ennél ellenszenvesebb.

Frutti-papírok. Frutti-papírok a gumipadlón. A Mokép jelenti. Ne mulassza el. Élmény. Élmény volt a televízióban, élmény lesz filmen is.

– Szánsz rám még tíz percet? – kérdezte Ildikó. Elővette kézitükrét, végighúzta kisujját a száján, elsimítva a felrepedezett bőrt.

– Minek ez a hang? – Miklós zavartan, minden cél nélkül, többször is a zsebébe nyúlt. – Te mész a magad útján, mint egy kis bulldózer.

– Annyira akartad tudni, ki volt az első, akivel lefeküdtem, annyira akartad tudni, úgyis…

„Tipikus női fogás – gondolta Miklós szánakozva. – Ha baj van, egy másik témát bedobni. Eddig hallgatott. Most bezzeg szorít a kapca.”

– Még nem töltöttem be a tizennégyet… ilyen sovány voltam akkor is, de a mellem már fejlett…

– Kérlek – szólt Miklós döbbenten –, nem érzed, hogy most aztán végképp nem alkalmas?!

„Tizennégy éves? Tizennégy éves korban kezdte? Ezért ez a hatalmas izzás, az ölelésörvény ebben a kicsi testben!” – most már idegen volt mellette a lány, egyre idegenebb.

– Sajnálom. El akartam temetni. De mielőtt felállok erről a nyomorult székről, és itt hagylak, mégis elmesélem. Csak, hogy te is lássál valamit. Ki tudja, lesz-e még az életedben hasonló alkalom, te boldog ártatlanság…

– Csak sértegess…

– Itt engem sértettek meg – mondta Ildikó, és felemelte fejét Belmondo vigyorgó, hatalmas szájába nézett. – Engem sértegettél ostobaságodban… Egy hentes volt az albérlőnk akkoriban. Trudi épp hogy megszületett, kellett a pénz, kicsalta egy drága orvosprofesszor külföldi gyógyszerekre. Már a Liliom utcában laktunk. Most is ott lakik a Liliom utcában. Szoba, konyha és nincs fürdőszoba.

– Én is mosakodtam dézsában.

– De nem idegen férfi előtt. Miskának hívták a hentest, a vágóhídon dolgozott, huszonkét éves falusi legény, mindig olyan barnapiros volt az arca, anyám gyakran megcsipkedte. Nekem is tetszett. Szerettem, ahogy borotválkozott, a fehér habból élesen kivált a duzzadt, eleven szája. Talán álmodoztam is róla, hogy egyszer megcsókol, mert még játszópajtá231som se volt, táncolni se jártam a ruháim miatt, csupa átalakított ócskaság, patentharisnya… De nem csókolt meg, csak kergetőztünk, a szobából a konyhába, s amikor megfogott, a nyakamba lihegett… Bátortalan, tisztességtudó fiú volt, úgy emlékszem…

Miklós ismét a zsebébe nyúlt, kivette a cigarettát, azután visszatette. Fészkelődött a rossz szagú melegben.

– Nem tart soká. Nem részletezem, ne félj. Ez a fiú jól keresett. Mamsi házakhoz járt takarítani, de megbízhatatlan volt és lompos, akárcsak otthon. Széles piszokcsík maradt utána, hiába mosta fel ötször is a konyhakövet. Ha pénzhez jutott, kacsát ettünk, máskor meg krumplit héjába sütve. Azt hiszem, meg akarta fogni ezt a Miskát magának, de Miskának csak a kislányok tetszettek, hozzávaló falusi kislányok, levelezett is eggyel, Mamsi sorra eldugdosta ezeket a leveleket, bajuszt rajzolt a fényképek orra alá. Miska húsokat hozott, fél kilót, háromnegyedet. Felsál, lapocka, vesepecsenye, sertésdió. Májat hozzon, Miskuci, májat, Miskuci… – De Miskának is fizetni kellett érte, nem adták ingyen. Én akkor még énekesnőnek készültem. Operaénekesnőnek. Járt egy asszony az udvarunkba énekelni, azt mondta, hogy kincs van a torkodban, kis fülemüle… Egy ágyban aludtunk anyámmal, mert Trudika elfoglalta a másikat, folyton dobálta magát, a sírása se volt normális, mintha kecske mekegett volna állandóan a fülünkbe. Esténként énekelni szoktam, slágereket, elalvás előtt. Mamsi hallgatta, sóhajtozott, a villanyt lecsavarta. Miska ébren volt a sezlonon a konyhában. Valahogy úgy képzeltem, hogy hálás a dalokért, s élvezi elragadtatottan. Aztán egyszer bejött, leült az ágyunk szélére, csak a nyikorgás árulta el a sötétben, átnyúlt az anyám felett, hozzáért a testemhez, mégis az anyám vihogott fel, s visszaküldte, három-négy perc múlva elég határozottan. – Nem szabad, Miskuci, butáskodni nem szabad. – Miska másnap velőscsontot hozott, annyi velővel, hogy öt centi vastagon remegett a kenyeremen. És rövidkarajt, zsírt bödönben. Két hét múlva nagyon hideg éjszaka volt, éjszakára is dobtunk a tűzre, Miska megint bejött. Anyám pedig felkelt, szó nélkül ment a konyhába teát csinálni, hársfateát, mert náthás volt éppen. Húsz perc múlva jött vissza, tapogatózva, nem gyújtott villanyt akkor sem. – Miskuci – suttogta –, Miskuci, menjen szépen a helyére… Ejnye.

– Nem igaz – kiáltotta Miklós. Átkarolta Ildikó vállát, két kézzel, erősen. – Ildikó. Ez nem lehet igaz.

– Akkor történt, egyetlenegyszer. Alig emlékszem rá, hidd el. Már majdnem elaludtam, eszembe se jutott a tiltakozás. Természetes volt, ahogy az anyám felkelt, és kiment, és ez az ember odafeküdt a helyére. Nem is voltam benne biztos, történt-e valami, megtörtént-e egészen, csak később… 232mert ez a Miska rendes fiú volt, végül is: három nap múlva elköltözött. Sokáig hiányzott a tüdő meg a pacal, hiánycikk volt akkor is.

– Kicsikém. Jaj, édes kicsikém – Miklós ölelte, kétségbeesetten, a jegyszedőnő fürkész pillantásai közepette. – Ezt tették veled? Édes kicsikém. Bocsáss meg. Bocsáss meg nekem. – Csaknem sírva fakadt férfi létére. Borzasztó volt hallani. Borzasztó volt felfigyelni belsejében az új, gyilkos indulatra.

– Ó, az a nyomorult nő! Visszamegyek, és kicibálom a loknijait… Miért nem beszéltél erről? Miért nem beszéltél mindjárt az elején?

– Erről nem lehet beszélni – mondta Ildikó rekedten –, csak, ha már mindennek vége. Ugye, most már eleresztesz békében?

– Szegény kicsikém. Persze hogy nem volt senkid azóta… Megérdemellek én, nem is tudom?

– Te vagy az első, akinek elmondtam. Most kezd igazán élni a megfogalmazott szavakkal. A mi ügyünknek vége. Nem én öltem meg. Te ölted meg. Elejétől fogva ölöd – hadarta Ildikó, s érezte, a szavakkal együtt hogyan enyészik el a tartás megint.

– Nem, nem – bizonygatta Miklós szenvedélyesen. – A fantom halt meg. Azt pusztítottuk el. Már régen kellett volna. De te nem bíztál bennem, nem bíztál az erőmben. Az élet akkor kezdődött, amikor mi ketten… csak akkor. Két hétig se várok. A feleségem leszel, akár holnapután. Majd én kárpótollak, minden rosszért, jóval. Bízd rám magadat…

– Tessék, kérem, elhagyni a helyiséget – lépett hozzájuk a jegyszedőnő, s izgatottan rántott egyet a karszalagján. – Ez nem ingyen melegedő. Ildikó összerezzent, sértetten. Miklós villámgyorsan előhúzott egy húszast, és a nő kezébe gyűrte.

– Megfizettük a jegy árát. Vegyen magának egy kis jó modort, kedves.

Ildikó kimehetett a lengőajtón, felemelt fejjel. Miklós loholt utána, taxinak intett.

Ildikó hálásan fogadta a kocsit, csak puszta megszokásból pillantott a taxaméter felé. A fiú csókolgatta a kezét.

„Öregmiklós tanította – gondolta –, hogy ha tévedünk, ne szégyelljük az utat visszafelé. Alapos bűnbánat. De hát honnan sejthettem volna! Szegény árva.”

– Én is hibás vagyok – mondta otthon Ildikó. Lábujjhegyen osontak, Turbucz néni nehogy behozza még Trudikát. – Nem akartam ennyire kiadni magam. Meg tudod érteni?

– De nekem? Előttem szégyellted?

233

– Nem szégyen ez. Csak félelem – Ildikó papucsba bújt. – Páncél nélkül forogni a csatában.

– Miféle csata? Még mindig nem hiszel? Még mindig nem? Én úgy szeretlek téged! Mit kívánsz? – elnyomta a cigarettáját a kályhán. – Leszokom a dohányzásról… ettől a perctől fogva. Tudom, hogy mindig zavart a füst meg a hamu… leszokom. A szavak elhasználtak… de én senkit sem szerettem. Csak Öregmiklóst. Nekem már nélküled nem jó. Tanulj meg végre hinni…

– Hinni, hinni – mondta Ildikó, és sírt. – De hát miben?

– Hogy van. Hogy létezik: egy test, egy lélek…

„Hazugság. Szirupos hazugság” – akarta Ildikó mondani, de valahogy hinni kezdte, ezekben a percekben. Mintha a test nyiladozó gyönyöre mellé feltámadt volna valami, mintha kitöltené a sötét üregeket ez a különös ragyogás.

Testük követte a parancsot: minden ereszték kereste és megtalálta a maga járatát.

„Nincs csodálatosabb, mint ha feladhatjuk a tagadás kényszerét – gondolta Ildikó, amikor már gondolkozni tudott. – A tagadásnál nincs gyötrelmesebb.”

– Betegség – mondta Miklós. Összegörbült ujjai hegyével szakadatlanul bűvölte a felületeket. – Beteg voltál. Ez már a gyógyulás. Az igazi élet. Felejts. Felejtsd anyádat. Azt a házat. Mindent.

„Mi a szerelem mértéke? – gondolta Ildikó. – A tett. Mindenben a tett. Mit tennék érte? Mire lennék képes? Aljasságra is?”

– A lakással ne törődj. Belül legyen rend. Egy hétig itt lakunk majd, egy hétig Kelenvölgyben.

„Igen. Aljasságra is. Most sorsára hagynám Trudikát, ha erre kérne. Megtenném, igen.”

Hallotta az anyja hangját hirtelen: – „Majd a Tomi…” – És valamikor régen: „Jaj, a Sitkovics… itthagyott a Sitkovics… Imrém, Imrém, hogy szerettelek… az a Benjámin, az a Benjámin, ki hitte, hogy gazember, ilyen névvel…”

Nem érezte a fojtó gyűlöletet, évek óta először. A szó talán valóban megszabadít.

Ott fekszik a kórházi ágyon, csipkeingben. A lába ujján piros a köröm, várja a „mérnökét”.

Talán ő is így szerette valamennyit, ilyen görcsösen, ilyen féltve.

Átfogta Miklós nyakát.

– Most miért sírsz? – kérdezte Miklós gyengéden. – Miért sír a pici lány?

234

Belerúgtak. Mindenki beletörölte a sáros lábát. Hiába nyitogatja kerekre lencsibabaszemét. Kapott-e mást, mint megvetést? Törődött-e valaki vele? Trudikát legalább csiszolják, nevelik.

De az az asszony, a szegény nyomorult?

– Tőled kaptam – mondta hirtelen, és megcsókolta Miklós ádámcsutkája alatt a mélyedést –, tőled kaptam.

Miklós nem értette. Csak mosolygott.

– Meglátod, mi ketten hogy élünk majd… hazaadom a pénzt, és beosztod. Ha ez örömet okoz.

– Veszel nekem újra rózsákat. Nyáron persze. Egyszer-egyszer.

– Te okos lány, te jó lány, te édes… Buta voltam, buta… hozzá nem mész többé, értem én.

„Pénteken újra bemegyek – határozta el Ildikó –, nem hagyhatom a sorsára, ha már gyűlölni nem tudom. Harminchat gyerekkel dolgozom egyszerre. Vezényszóra nyitják-csukját a szájukat. Trudika már a postást is felismeri.

Vállalni kell. Minden életet, amelyik hozzánk súrlódik, vállalni. Nincs kibúvó.”

– Köszönöm – ismételte, s ahogy Miklós tiltakozva a szájára borította a tenyerét, belecsókolt. – Köszönöm neked.

– Ha téged nem talállak – mondta Miklós –, talán szétporladok hiábavalóan. Nincs mit megköszönni, legalábbis egymásnak.

– Milyen nap van ma? – kérdezte Ildikó. – Ugye, péntek?


– Az egész termést nektek adom – mondta Öregmiklós.

– Nagy baj lesz még ebből. Tekerd a nyakadra a sálat, és a kucsmát húzd a fejedbe! Ki hallott ilyet, legényesen, hetvenhat éves korban? – korholta a fiú.

– Nem érzem a hideget. Tudod, hogy amióta Szibériából megjöttem… – Jaj, kisöregem! Ötven éve! Nagy baj lesz még a hetykélkedésből, nagy baj!

– Mire célzol? – Öregmiklós mókásan hunyorított, leült a krizantémbokor tövébe, a barna fapadra. – Csak nem a halálra? Ez az a „nagy baj”?

– Könnyen beszélsz; nagyon könnyen. Aztán majd elered megint az orrod vére…

– Igen, biztosan elered. Ez már így van, és így lesz egyre gyakrabban – mondta Öregmiklós, és babrált valamit a bokron. – Nem katasztrófa. Meghalni nem katasztrófa, ha az ember mindent bevégzett.

235

– Jó. Ismerem az elveidet. De azért siettetni sem kell. Tessék csak szorosabbra fogni azt a vacak sálat… – Miklós határozott mozdulattal szorított egyet az öreg nyaksálján. – Ez a legveszélyesebb idő. Ez a hó nélküli, nyirkos hideg.

– Az egész termést nektek adom – folytatta Öregmiklós –, négy-öt mázsa, és a szőlőt is veszik karácsony előtt. Kis segítség: Ildikó hozzáteszi a lakáshoz.

– Hogyne. S akkor te miből élsz télen? Mi lesz a tüzelőddel?

– Küldik a téeszből a szakértői díjat. És arról a nyugdíjról mindig elfelejtkezel. De majd Ildikóval tárgyalok! Nála megmarad a pénz.

– Te beszélsz, kisöregem?

– Az más. Nem kenyérre kellett, hadd vigyék. De ez most komoly dolog. Otthon nélkül mire mentek?

– Mintha ez lenne a legfontosabb!

– A madarak is fészket raknak, senki se potyogtatja a kőre a tojásait.

– Ezt te nem érted. Klassz vagy, de ezt nem érted. Más már a világ.

– A világ ugyanolyan – mondta konokul Öregmiklós. Gondosan lecsipkedte a halott krizantém szirmait. – Mi az ötven év vagy száz? Vagy ezer? Olvasd el Plinius leveleit…

– Költözzünk ide? És te majd főzöl nekünk? – kérdezte Miklós kissé ingerülten.

– Kitakarítom a másik szobát. Felajánlottam.

– Jaj, istenem… a távolságok…

– Igen. A távolság megvan – bólogatott Öregmiklós –, ezen nem segíthetek.

– Add csak el az almát, szépen magadnak. De ne két forintért kilóját, mint tavaly…

– Majd Ildikó! De siessetek, mert a Szepesvári gyerekek idejárnak naponta, olyan étvágyuk van, mint Miklóskám, neked, egykor…

– A Szepesvári gyerekeknek jól keres a papájuk. Trabant áll a kapujukban. Miért eszik a te almád potyán…?

– Ej, hát te szoktattad ide őket még három éve, amikor az a sok jonatán termett, nem akartad a városba cipelni, nem emlékszel?

Miklós elhallgatott.

– És miért ne? – folytatta Öregmiklós –, jut is, marad is. Kiárul belőle Ildikó, ha ügyes, kétezer forintot.

– Kisöregem, tudod, mennyi egy öröklakás? Kétszázezer…

– Ez azért nem igazság – csóválta a fejét Öregmiklós. Feltápászkodott a padról. – A lakás az elemi. Fizetni érte vétek.

236

– Majd vándorolunk. Te csak ne aggódj. És holnap ne késs el! Tizenkettő tízkor már másik pár a soros.

– Ugye, szmokingot már nem viselnek?

– Eszedbe ne jusson, kisöregem… egyszerű sötét utcai ruhában…

– Már úgyse jó a szmokingom. Harminc éve viseltem utoljára. Akár tegnap lett volna, érdekes… – Kicsit elmélázott. Remegett vastag szemöldöke, mintha legyeket űzne el a homloka felől.

– Eredj, gyújts be. Feltétlenül gyújts be, hallod? „Persze, nem fog begyújtani – gondolta mérgesen hazafelé. – Saját magától sajnálja.”

Ildikó örülni fog az alma-ügynek. Sok a kiadás.

Ildikót nagy készülődésben találta. A sötétkék kosztümjét vasalta, földre terített pokrócon.

– Vigyázz már Trudikára! Folyton a forró vashoz nyúlkál.

Miklós leült, térde közé szorította Trudikát játékosan. – Gyere verespecsenyézni!

Trudika nem értette eleinte, de aztán hamar beletanult. Kiabált és ütött, diadalmasan.

Ildikó felnézett, rosszallóan:

– Jóra tanítod te is. Minek felszabadítani az ösztönöket?

– Ildi – mondta Miklós, és elengedte a kislányt –, képzeld, Öregmiklós nekünk ajándékozta azt a rengeteg almát.

– Az egészet? – Ildikó izgatottan kihúzta a zsinórt a konnektorból. – Van az öt mázsa is. És a szőlő…

– Öt? Legalább nyolc, csak így saccra… – hozta a kockás füzetet a ceruzával. Trudika Miklós háta mögé mászott a heverőn, és csattanósan hátba vágta.

– Trudi… vége. Vé-ge. Eredj az asztal alá – szólt rá Ildikó, és kemény kézzel megfogta a nyakát.

– Ha hatba számoljuk kilóját…

– Ráérünk az esküvő után is – mondta Miklós. – Nem szalad el. Kalapot vettél?

– Kikerekítenénk a betétet, körülbelül…

– Milyen a kalap? Helyes?

– A kalap? – Ildikó szórakozottan rágta a ceruzát. Fél kézzel újra bedugta a vasalózsinórt. – Helyes, persze. Százhatvan, nyúlszőr.

– Azt akarom, hogy szép legyél. Ha már azt a süket Kapellert hívjuk tanúnak, legalább legeltesse a szemét.

– Éppen illik rám Málnás Beatrix csipkeblúza. Micsoda szerencse… De hol fogjuk tartani?

237

– A csipkeblúzt? – kérdezte Miklós bambán.

– Jaj! Az almát…

– Hát ott van kint egy kupacban, láthattad…

– Ki veszi azt meg Törökbálinton? Ki kell tenni egy cédulát a kapura. „Termelőtől osztályon felüli jonatánalma eladó.”

– Viccelsz?

– Miért – Ildikó folytatta a vasalást a földre kuporodva. – Csak nem dobunk ki ezer forintot a zsebünkből? Turbucz néninél áll két nagy utazókosár: ötven kiló belefér. Naponta behozunk fél mázsát, két hét alatt itt az egész termés. Kiborítjuk az előszobában, Turbucz néni kap egy mázsát a piszokért, a házmestertől felhozom a rugósmérleget… – Gyorsan sorolta, piros folt égett az arcán.

– És mikor akarod kezdeni? Talán már holnap? – kérdezte Miklós gúnyosan.

– Holnap sok dolgunk van. Tudod jól – intette le Ildikó –, az esküvő elviszi az egész napot. Ügyes voltál, mackó, ezzel az almával.

Miklós ledőlt a heverőn. Behunyta a szemét. Esküvő. Óriási orgonasípokra emlékezett, és egy hosszú, szőnyegszerű fátyolra, aminek a végébe kapaszkodik. Túl süppedős volt a plüssbársony, beletapadt a cipője.

– Virágot is kell rendelnem – ugrott fel izgatottan.

– Kint ázik a vödörben. Hat szál fehér dupla szegfű a Simanek Nelli mamájától, kötöző a Virágértnél.

– Szalag van rajta?

– Szalag, még mi a fene! Nem divat az már, csacsikám. És nem is ízléses. Jaj, az inged! Rendbehozattad?

– Kicsit megégett. Éppen a fehér.

– Hol?

– A hátán.

– Semmi baj. A nyaka a fontos.

– Reggel már nyitva vannak a boltok.

– Nix bolt! Nem veszünk inget potyára.

– Igenis – mondta Miklós és szalutált – de holnap estétől én diktálok, kisasszony…

Ildikó karfára akasztotta a kivasalt kosztümöt.

– Ne haragudj, Miklóskám. Muszáj ilyen kategorikusan. Sose lesz otthonunk másképp. Sok kicsi sokra megy.

– Sok közmondást ismersz?

– Mit akarsz? – kérdezte Ildikó, és az asztal alá pillantott. Melegíteni kell a töltött káposztát, sehol se találta a gyufát. Nem játszik-e Trudika 238vele? Miklós már nem dohányzik, lehetetlen, hogy naponta egy doboz fogyjon! – Költsük el nászútra?

– A te pénzed – mondta Miklós tárgyilagosan –, hogy akarhatnék én bármit is, a te pénzedből?

– Nincs „te pénzed” meg „én pénzem” – jelentette ki Ildikó határozottan. – Erre éppen te tanítottál, azon a csodálatos péntekünkön. Csak egy „pénz” van, egy és oszthatatlan.

– Mások hogy csinálják, nem tudom – tűnődött Miklós –, de telik erre is meg arra is…

– A szülők. A szülők, fiam! De hát te meg én, két ágrólszakadt…

– A fizetésből meg lehet élni. Egész tisztességesen meg lehet…

– Megélni, persze. Ha van már hol.

– Fütyülök a hol-ra – rántotta meg a vállát Miklós. – Amíg van kivel. Amíg te vagy. Na. Bogaram.

– Legalább valami normális dolgot hoznának – tűnődött Ildikó Miklós ölében. – Céloztál rá finoman?

– Én nem akartam a Kapellert – morogta Miklós –, így is túl sokat törődik velem.

– A közvetlen főnököd! Különben is, hülye formaság az egész. De ha már muszáj, hozzon csak az a tanú valamit a házhoz…

– Mire számítasz, mégis? – Miklósnak elzsibbadt a térde, lebillentette Ildikót. – Ne várj csodákat!

– Ha van esze, beteszi egy borítékba…

– Nekem ez kellemetlen lenne nagyon. Engem úgy ismertek, hogy sohase darizom.

– Én talán igen?! De tegnapelőtt egyszerűen odamentem Málnás Beatrixhoz, és előadtam kerek perec, legyen az esküvői tanúm… Eleinte meglepődött, miért éppen ő, hiszen ugrattuk egymást folyton, a tanáriban is közismert, de azután megcsókolt jobbról-balról, és azt mondta, nem bánom meg, s legalább látni fogja az utolsó pesti ürgét, aki még hajlandó koloncot venni a nyakába…

– Eredeti nő!

– Eredeti? Havonta váltja a barátait. Csodálom, hogy pedagógus pályán hagyják…

– Ildikém, szokj már le ezekről a példakép izékről…

– Az a véleményem – mondta Ildikó, és harciasan elhelyezkedett a szoba közepén –, hogy csak azt követelhetjük meg, amit mi magunk is…

– Rám mindig a negatív példák hatottak – morogta Miklós –, azokból éreztem meg, milyen ne legyen az ember… – Elálmosodott. Az éjjel az 239Ezüstsellőben volt kiszálláson, s nem kapott taxit hazafelé. – Azt hiszem, most elmegy a vőlegény, és durmol egyet. Másképpen aligha veszed hasznomat a holnapi szent napon.

– Tizenegyre gyere. Pontosan tizenegyre.

– Gyalog vonulunk? – kérdezte Miklós, hirtelen ijedtséggel –, gyalog, a tanúkkal, a tanácsig?

– Két taxi! – mondta Ildikó fejcsóválva. – Mit képzelsz? Amit kell, azt kell. Háromnegyed tizenkettőre beáll a két kocsi… Utána már mehetünk gyalog a Savoyba. Négyszemélyes ebéd, két üveg bor. Cirka háromszázötven forint. Majd indulás előtt magadhoz veszed, hogy te tudj fizetni…

– Mert én odaadtam… még tegnap, az egész kéthetet… – szögezte le Miklós óvatosan. – Talán ha nyolcvan forint van a zsebemben…

Ildikó kituszkolta. Még sok munka várta, örülni se tudott, amíg el nem rendezi. Tizennégy napra vállalta egy nyugdíjas kémiatanárnő Trudikát, nyolcszáz forint, valóságos rablás. Kora reggel viszik.

Mamsit még reggel fel kell keresni, nehogy megtudja az esküvő pontos idejét, és betoppanjon a tízéves „tüllcsodában”.

Ötszáz forint az orvosra. Rá kell beszélni.

„Nem lehetek addig boldog – sóhajtotta, miközben vetkőztette Trudikát –, mit csináljak? Nem lehetek addig boldog én sem, amíg mindent tisztába nem teszek… Úgy látszik, ez a sorsom…” – kissé teátrálisan a keskeny tükörbe nézett.

Eszébe jutott a kalap; levette a szekrény tetejéről. Újra megnézte magát a kalapban. Fehér nyúlszőr tok fekete bársonyszalaggal. Nem tartja más, csak a két füle.

Jobb lett volna a fátyolos, narancsvirággal? Modern mintás brokátruhában, azzal az aranyos ezüst selyemcipővel?

Majdnem sírva fakadt, ahogy magára képzelte, a sötétkék kosztüm helyébe.

Utána szégyellte magát, már az ágyban, ahogy jobban belegondolt. A cucc, mire való? Ezerötszáz forint különbség, ráadásul hordani se lehet, soha többé. Ezért a pénzért csináltatnak majd egy fotelágyat Miklósnak. Kelenvölgyben jó az a széles heverő, de ritkán lehetnek ott, Trudikát tilos ide-oda cipelni. Roppant fontos, ebben a fázisban, az egyenletes ráhatás, a környezeti ingerek állandósága.

„Minden rendbe jön… csak szigorúan kell… ahogy a meggyőződés… Tervszerűen. Tervszerűen, kartársak…” – Látta magát az értekezleten, a praktikus szürke nylonköpenyben, ahogy az asztalfőn áll, és a többiek hallgatják.

240

„Esküvő! – dobbant fel benne egy másodpercre a lázas öröm –, az én esküvőm…” – de már aludt is. Kissé horkolt, mert a fejére húzta a takarót. A vaskályhák átka, hogy éjszakára kihűl a szoba. Állítólag léteznek nagy, lukacsos gázkonvektorok.

Például a Babarózsában a kinyúlt, sárga klöplifüggönyök alatt. Miklós csak egy kávéra futott be, Kelenvölgyben ilyenkor már kihalt a tájék.

„Egy kávéfőző lesz az első – gondolta. – Azt fogunk venni elsőnek. Megtakarítás, ahhoz viszonyítva…”

Még nem is vacsorázott. Ildikó szólhatott volna igazán. De talán kevés volt a töltelék. Különben is másnapos a káposztája. Hogy jó a másnapos étel, az csak mese.

Besszi lemászott a kávéfőző-dobogóról, hozott öt szendvicset és tejszínt kis pohárban.

– Szia. Régen láttalak.

– Szia. Sokat dolgozom.

Besszi megértően bólogatott, leült fél fenékkel a székre. Nyugtalanul pillantgatott a masinája felé, a főnök nem szereti, ha otthagyja, bár nincs vendég.

– Nekem is annyi a gondom! Tegnap szülői értekezleten voltam, azt mondja a Lacika osztályfőnöke, nagyon gyenge számtanból. A szabály még csak-csak, de a szöveges példát ne adj isten…

– Majd nyolcadikra – vigasztalta Miklós. Ismerte Lacikát, egyszer találkozott vele. Húsz forintot adott neki mozira.

– Kellene valaki mellé… Nem tudsz valakit, huszonöt, harminc forint egy óra…

– Érdeklődöm.

– Nem fogytál le? – Besszi megtapogatta az asztal felett Miklós állát. – Eszel te rendesen? Várj meg, húsz perc múlva zárunk… Sóletet csináltam, még délelőtt, füstölt nyelvvel. Vagy nincs kedved? – Visszament a géphez, a pincér már hangosan kopogott a kiskanállal.

„Szegény kis Ildikó – gondolta Miklós. – Így maradt volna ő is, ilyen magányosan, a negyvenhez közeledve… és még borravaló se, mint Besszinek. Szegény Besszi. Sokat vesződik azzal a gyerekkel.”

Elképzelte Ildikót, tizenöt évvel később. Trudika már két fejjel magasabb, brutális „rémalak”, Ildikó egészen picire összezsugorodott, az arca csupa árnyék, pocsolya. Borítékokba rakosgatja a tízeseket: „gáz-villany”, „lakbér”.

„Még szerencse, hogy én…”

241

– Szóval…? – kérdezte Besszi és ismét megállt az asztal előtt. – Csak, mert olyan nyomott ez a nap, azért…

Besszi egyedül neveli a gyereket. Különben nemigen válogat, csak az öregeket nem szereti, fáradt már bajlódni velük. Néha a pénzt is elfogadja, de sohasem kér. Nem azért csinálja, látszik rajta.

– Holnap szörnyű zűrös a délelőtt – mentegetőzött –, ne haragudj, Besszi…

– Haragudni, ugyan. Csak olyan nyomott nap volt. Ma Kápolnási jött ellenőrizni, tőlem jöhet, én minden grammot beleteszek, te is tudod… – Besszi reménykedve Miklósra nézett.

– Tanúsíthatom. Csak figyelmeztess. Te tényleg rendesen… – bizonygatta Miklós. Mit akarnak ettől, éppen ettől? Nem itt kell kezdeni!

– Azért gondoltam, hogy felszaladhatnál. Mégse Óbuda, vagy hol is laksz…

– Már hajnalban kelek…

– Miért nem tud az én fiam jeles tanuló lenni? Vagy csak közepes, mit bánom én… De ez a folytonos idegsokk, kérlek, ősztől tavaszig… Egyszer már ismételt. Pedig szorgalmas. Miért akarják folyton elbuktatni? Nincs valami pedagógus ismerősöd, hát helyes ez?

Ildikó nem buktat. „Nincs buta gyerek, csak rossz tanár” – ezt mondogatja. Ámbár énekből könnyű.

– Most is vittem be egy kiló kávét a számtantanárnak. Nem fogadta el. Majd a félévi jegy után! Ha megint elhúzza, a félévi jegy után tojok a fejére…

– Keveset alszol, nem? – kérdezte Miklós és nyugtatóan megveregette Besszi kezét. Három gyűrű! Úristen. A karika mellé kellene kísérő. Valahol rebesgették. Kísérőgyűrű. Ez a neve. – Ezeket mikor szerezted?

– Örökség – legyintett Besszi –, de el fogom adni. Majdnem ezekkel temették el szegény anyámat. Én húztam le az utolsó pillanatban. Székesfehérváron mindenki ismert minket, annak idején…

– Drága? – faggatta Miklós. Jóllakottan hátradőlt. A divatszék karfája reccsent.

– Vigyázz, te óriás! Mondom, hogy gyere fel hozzám. Nem rád méretezték ezeket itt… Drága hát, kiszúrnák érte valamivel a szememet az államiban. Maradjon mégiscsak a Lacikámnak, ha már az apjának el kellett menni, ilyen korán… – Besszi szeme elnedvesedett.

Szerelmi házasság volt a Besszié, ezelőtt tizenöt évvel egymásba szerettek egy cigány kifutófiúval. Boldogan éltek, így utólag azt mesélik, hiába várták az emberek a szenzációt. Aztán ráesett egy láda a fiúra – ak242kor már sofőrré lépett elő, Besszi behozta –, és nem kelt fel a láda után. Kis sérülésnek látszott, de a kórházban megvizsgálták, kiderítették mindenféle más baját, kezelték jobbra-balra, amíg el nem patkolt. A gyerek az anyjára hasonlít, csak a haja göndör és fekete.

Ildikónak is lesz: kettő. Két kislány. Öregmiklós mesél majd nekik, csörgetik a diót. Szerez egy törpekakast, neki is volt, úgy hívták: Go. Aztán egy kisfiú. Ahol kettő elfér, elfér három is.

Csak ne kellene Kelenvölgyig elmászni!

Besszi megtörölte a szemét, szaladt lefőzni az újabb adagot.

Miklós visszaemlékezett szórványos együttléteikre. Besszi rutinos, jó nő. Tudja, mit vár, és mi az, amit kaphat. Szakszerű. Ez a helyes kifejezés, igen.

Ildikó ölelései. Ahogy felfedez újra és újra valamit. Ahogy átadja magát számítás nélkül, kiszolgáltatottan – és ahogy felfakadnak belőle egyre bővebben és dúsabban a források, amíg el nem veszik bennük egészen – ó, Ildikó. Micsoda szerelem.

Fizetett.

– De tényleg csak azért, mert lusta vagyok most oda kimászni – mondta később szórakozottan, miközben segített Besszinek kinyitni az elferdült kulccsal az ajtót. – Miért nem csináltatod meg?

– Ezért lakatoshoz…? Hiába, ahol nincs férfi…

Ildikónak ezentúl nem kell a tüzelővel bajlódnia. Turbucz néni bevallotta, hogy még a fát is maga vágta a pincében.

– Melegítsek a sóletból? – Besszi piros kombinéban szaladgált ki és be. – Ha látnád, milyen édesen alszik! Megvettem a szobája falára a Foxi Maxi-sorozatot…

– Köszönöm, inkább aludnék – mondta Miklós, és otthonos mozdulattal vetkőzött. – Mint haver, igazán megérted…

– Aludni jöttél hozzám? – kérdezte Besszi meghatottan, s odatelepedett az ágy szélére. – Tudod, hogy ez jelent valamit…?

– Nem sértés… de ez a mai nap…

– Aludni jöttél… ez olyan szép… – ábrándozott Besszi –, hogy ezért jött valaki hozzám, ez olyan, de olyan szép… üldögélt a vad kombinéban, a fekete csipkébe törölte a könnyeit.

Miklós magához húzta, megveregette a lapockáját, férfias bátorítással. Alig látott az álmosságtól. De Besszi melléje furakodott örömében, s nem hagyta békén. Félig aludt már, amikor gépiesen megmozdult a szervezete.

243

„Kicsi bogaram – ezt gondolta közben –, kicsi Ildikóm. Mennyire szeretlek. Mi nem leszünk boldogtalanok. Kicsi Ildikóm. Veled. Csak veled… Talán mégis frakkot kellene venni? És narancsvirágot…”

Arra ébredt, reggel hatkor, hogy Besszi a fülébe lehel. – Csengett a vekker! Fiatalúr, ébresztő!

Nehezen tért magához. Besszi flanellpongyolát viselt és gumikesztyűt.

– Így marad a kéz bársonyosan puha – magyarázta –, kipucoltam a cipődet, most menj, mielőtt Lacika felébred.

Megállította az ajtóban.

– Puszit – mondta gügyögve. Tartotta az arcát, az öt ráncot a szeme alatt. – Ugye, benézel? Ugye, gyakrabban, ezek után?

Miklós taxiba vágta magát. Még éppen ki tudja fizetni.

„Hogy a fenébe…? – tűnődött kényelmetlenül –, pedig nem is ittam. Annyira álmos voltam… eh, alig emlékszem, lényegtelen.” Érdekesnek találta, hogy még mindig képes, napról napra, egy fokkal jobban szeretni. Ildikó. Csak Ildikó. Besszi meg a többi fémes csengésű szeretkezések: vége.

Kelenvölgyben gyorsan átöltözött. A fehér ingen nem látszott az égésfolt, a ruha frissen vasalt, kétsoros, a legújabb divat szerint.

– „Ha már megnősült és kissé megkomolyodik – mondta tegnapelőtt Kapeller –, bízhatok magára komolyabb feladatot is. Mert a képessége megvan, ezt senki sem vitatja. És a reprezentatív külső! Csak szervezettebben… képtelen voltam eddig egy havi ütemtervet kikönyörögni előre…”

Kapeller csoportvezető és szakszervezetis egy személyben. Régen is az volt, az építőknél.

A gyűrűk Ildikónál elzárva. A virág Ildikónál, a vödörben. Iratok? Az iratok is Ildikónál, a pénz is.

Korán volt még, feltette a Beethoven-lemezt. – Ra-ta-ta-tam… ra-ta-ta-tam…

Megint kisütött a nap, kellemesen ráfutott a zöld subaszőnyegre. Fénylettek a gyökérfigurák a polcon. Két sor illatos birsalma – még bolyhos – a szekrény tetején.

Hirtelen sehogy se akaródzott innen kimenni. Elrágcsált egy kockasajtot reggeliképpen, meghallgatta még egyszer a Sors szimfóniá-t. Azután keresett valami vidámabbat. A Liszt Magyar táncok került a kezébe, pattogó, szabályos ritmusa még jobban elszomorította.

Összecsomagolta a gyökérfigurákat, gondosan, az új cipője dobozába. Utána hosszan kefélkedett, Ildikónak abban igaza van, fogja a port, nagyon.

244

Előkereste Öregmiklós leveleit, amit a katonaságnál kapott. Naponta írt, gömbölyű betűkkel, mindenki azt hitte, valami kislány.

„Édes Miklóskám, akkor jársz el helyesen, ha úgy tekinted, mint kötelező próbatételt, amire szükséged van. Meg kell tanulnod bizonyos dolgokat ahhoz, hogy emberként állhass a talpadon. Amit nem tudsz elkerülni, megkönnyítheted, ha önként adod át magad. Ne várjuk meg, hogy a sors kényszerítsen: ennyi a szabadság. Az átélés, a hogyan szabadsága…”

Ildikó jót nevetne ezen. – Amit akarok, az van – mondja Ildikó –, és szerencse, hogy sokan vagyunk ilyenek.

Két tanú. Kettő plusz kettő az négy. Az ötödik Öregmiklós.

Öregmiklósra Ildikó nem számított?

Miklós izgatott lett, ezzel sikerült a letargiából kiszakadnia. Vette a kalapját, felöltőjét kapkodva.

Öregmiklósnak nem rendeltek ebédet, ő is elfelejtette, azt hitte eleinte, nem jön be onnan az isten háta mögül.

El lehet azt még intézni! Egy telefon a Savoyba.

De hátha Ildikó leinti: – Minek oda az öreg, küldd haza az anyakönyvvezetőtől…

Hiszen a saját anyját se hozza el. Bár ez érthető, sőt természetes, azok után. Turbucz néni is otthon marad, hiába csináltatott új düseszbolerót…

Feldúltan bukott be az ajtón.

– Tíz percet késtél – mondta Ildikó, és várakozóan nézett Miklósra. – Milyen vagyok?

Szép volt. Sokkal szebb, mint ahogy elképzelte. Fehér, magas sarkú cipő, fehér táska, sötétkék, jó vonalú kosztüm, a hajtókáján habos csipkezsabóval. Még a kalap is szokatlanul kacéran, félrecsapva, helyes. A hat szál szegfű az asztalon, a szára egyelőre papírszalvétába csavarva.

– Öten leszünk – kiáltotta a fiú hadarva. – Öregmiklós is jön. Elfelejtettem.

– Hát akkor öten – bólintott Ildikó nyájasan. – …De miért vagy ilyen izzadt? Csak nem rohantál? Ha öten, hát öten… még egy százast magamhoz veszek…

„Ez tényleg vadembernek hisz – gondolta szánakozva –, odaadja az egész termést az öregje, és még az esküvőről is lehagyjam?”

Miklós előtt felragyogott a szoba. Szégyellte magát. Hogy is gondolhatta? Ildikó rendes. Hasonlíthatatlanul rendes, csak ő, ő a gyanakvó, az ostoba.

245

Megcsókolta a lány kezét, apró, cuppogó csókokkal.

– Hadd lássalak! Első osztályú fiú!… Időben ébredtél? – kérdezte Ildikó.

– Nem… – kezdett bele Miklós, de észbe kapott. – Idejében.

Pedig olyan természetes lenne, elmesélni az estét Besszivel, hogy mennyire szerette Ildikót, hogyan melegítette ez a szerelem, mennyire érezte megint az összetartozást… ez lenne az igazi: ilyet is elmesélni!

Majd egyszer, később.

– Mindent elintéztem – folytatta Ildikó –, Trudikát felpakolták, kertes házban lesz. Ma éjjelre szereztem neked egy gumimatracot. Holnap kitakarítjuk Kelenvölgyet.

– A szabadságod… rendben?

– Három nap. Nem jár több év közben. Az iskola nem vendéglátóipar, szívem…

– Három nap! Süssék meg. Nekem Kapeller nyolcat adott, csak úgy, a saját szakállára…

– Nem baj, fel tudod használni nélkülem is – mondta Ildikó. Kerámia likőrkészletet vett elő, az ablakhoz furakodott. – Negyed tizenkettő. Nem szeretem, ha késnek.

– Majd durmolok jó nagyokat…

– Behordod az almát. Már szóltam Turbucz néninek.

– Elhívhattad volna őt is…

– Kerülöm a cirkuszt. Cirkusz, mifene…

– Tényleg. Templomba nem is megyünk. Tényleg – csodálkozott Miklós, mint aki most eszmél. – Ez valahogy kimaradt. – Leült a heverőre, nadrágja élét az utolsó pillanatban elsimítva.

– Még csak az hiányzik, az a kutyakomédia!

Mamsi templomban esküdött Sitkoviccsal. Áhítatosan mesélgette a halványsárga imprimét. Léhner tűzifa-kereskedő feleségétől kapta, csupa szívjóságból, a nagy napra.

– Azért nem minden komédia, ami ünnepélyes…

– Nem a hol a fontos – mondta Ildikó halkan, és odaállt Miklós elé, kezét a fejére tette –, Miklós. Hanem a kivel. Ugye?

– Hát persze – kiáltott Miklós boldogan, saját szavait visszahallva. – Olyan türelmetlen vagyok. Elő azokkal a tanúkkal!

– Turbucz nénit is eltávolítottam, a piacra szaladt, készít nekünk finom vacsorát, majd akkor vele is koccintunk, nincs sértődés… Az éjjel még eszembe jutott, fél kettő felé felébredtem, és kimostam a függönyt, remélem, nem fogdossák, mert még nedves…

246

Csengettek, hármat, türelmetlenül.

Beatrix bézs színű komplét viselt, a durva szövésű anyaghoz ugyanolyan kabátot, kalapot. Borostyán nyaklánc, karkötő és fülbevaló egészítette ki az együttest.

„Legalábbis divatbemutatón így konferálnák, azt hiszem” – gondolta Ildikó kényelmetlenül.

Beatrix megcsókolta Miklóst jobbról-balról, belecsípett a karjába, és elragadtatottan hangoskodott:

– Nahát, Ildikó, én ki se néztem volna belőled, nahát, ha ezt tudom, nem téged küldelek az ebédlőbe, hanem én megyek. Mit megyek…? Rohanok…!

A nagy csomagot az asztalkára helyezte, majdnem lezuhantak a poharak.

– Sokat törtem a fejem, mit is, mit is, minek örülnétek, mert az szörnyű, amikor hozzák a sok bödönt meg étkészletet szériában. Valami egyénit, ami nem mindennapi…

Ildikó kisollóval elvágta a zsinórt. Előtűnt a furcsa, foszforeszkáló szerkezet.

– Szobaszökőkút! – kiáltotta Beatrix diadalmasan. – Szobaszökőkút! Na!

Miklós gyorsan elnevette magát.

– Óriási! Remélem, Kapeller bácsi meg aranyhalakat hoz…

– Egyrészt dísz, másrészt biztosítja a levegő páratartalmát, nagyobb helyiségben, pálmafélék között… – észrevette Ildikó arcán a csalódott haragot. – Jaj, Ildikóm, hát majd később… Gondolj a jövődre. Nem akartok örökké ebben a lyukban lakni!

– De mennyire – mosolygott végre Ildikó is –, igazad van és csodálatos… Csak Trudika miatt bekapcsolni veszélyes…

– Jaj, hogy ez kiesett – Beatrix bűnbánóan ütögette a homlokát –, jaj, de bosszant. Kétségtelenül, elrontja szegényke… De a számla megvan! Becseréled. Azt veszel helyette, amit akarsz…

– Praktikus ötlet – csillant fel Ildikó szeme. – Majd lebonyolítjuk, a jövő héten. – Gondosan visszacsomagolta a szökőkutat, Miklós segített feltenni a szekrény tetejére.

Hiába, a férfiak csak megfontoltabbak! Kapeller betétkönyvvel érkezett, ezerkétszáz forint a dolgozóktól, plusz egy díszkosár, a drágábbik fajtából.

– Örülök, hogy komoly lányt választottál – mondta Kapeller, és sorra kezet csókolt a két nőnek. – Nincs annál lehangolóbb, mint egy ugri-247bugri menyasszony… Általában nekem jó a véleményem a pedagógusokról, az egy áldozatos munka, kérem, hiába szidják…

– Vártok még valakit? – kérdezte Beatrix –, mert ha nem, itt a kocsi a kapu előtt.

– A taxi csak háromnegyedre jön. És még Miklós nevelőapja…

– Mit taxi! Apám kocsijával vagyok, beleférünk szőröstül-bőröstül.

– Akkor lerendelem a taxikat – mondta Ildikó –, telefon a házmesternél…

– Nem lehet lerendelni – Miklós közbeszólt. – Nem lehet lerendelni az utolsó pillanatban…

– Hát akkor kifizetjük a küldési időt – legyintett Ildikó nagylelkűen.

– …és mégis spóroltok vele száz-százötven forintot – bólogatott Beatrix –, a beosztás híve vagyok magam is. Csak így lehet telket venni Siófokon. – Belekóstolt a Hubertusba. Fintorított. – Jaj, édes. Pancs ez nekem.

A kapu előtt várták már Öregmiklóst, türelmetlenül toporogva. Ildikó fázott. Nem vette fel az ünnepi cucchoz a kávészín ballonkabátot vagy a kopott télit. Mégiscsak kellett volna köpeny: egygombos, svájci terylén.

A taxisokat Miklós intézte el, morogtak erősen, Miklós kénytelen volt odaadni utolsó ötvenesét borravalónak, amíg Ildikó elfordult, hogy megnézze kalapját az autóablakban.

– Öt perc múlva tizenkettő – mondta végül Miklós – elmegyünk nélküle.

– Az anyakönyvvezető is várhat – Ildikó Miklósba karolt, úgy mondta a többieknek. – A nevelőapja, de olyan klassz ember…

Miklós hálásan szorított egyet a karján. Beatrix járatta a motort, maga mellé invitálta Kapellert.

– Csak nem fél tőlem?

Kapeller megnyugtatta, hogy nem, öreg róka ő, futott a nők után már a harmincas években is, két sztrájk között.

– Ne izéljen – mondta Beatrix. – Nem több maga, mint negyven, negyvenkettő…

– Még tizenöt, kezicsókolom…

– Nem jön – türelmetlenkedett Miklós –, borzasztó. „Csak rendes göncöt vegyen fel – gondolta Ildikó –, ha ugyan van neki. Mamsi is sajnálkozott, hogy a »szertartáson« nem jelenhet meg, kavarog a gyomra… Egészen más lesz, ha majd egyenesbe jutunk a Tomival – mondta –, segíthet nektek is, ügyes ember, egy kis gerenda, bontott tégla…”

A jövő héten meglesz a műtét. Egyszerűen beviteti. Hogy nem akar, olyan nincs.

248

Taxi fékezett, nagytaxi, éppen a ház előtt. Öregmiklós ugrott ki élénken, katonásan. Papírpénzt adott a sofőrnek, nem kért vissza. Perzsakucsmája és perzsagalléros télikabátja alatt fénylett a lakkcipő. Régi volt rajta minden, Beatrix mégis felkapta a fejét.

– Mi ez, Miklós bácsi? – kérdezte Ildikó, ahogy az öreg a karjába fektette a csodálatos, csavart szirmú virágokat. – Mi ez az isteni virág?

– Orchidea… – mondta Öregmiklós, és bocsánatkérően megölelte Miklóst. – Ezért késtem. Ki kellett menni érte a Mintakertészetig. Ki hitte volna, hogy virágüzletben nem kapni orchideát? Kezét csókolom… bemutatkozom, engedelmével… Szervusz, kérlek, nagyon örülök, én vagyok az idősebb…

Kapeller kissé meghajolt a kézfogásnál, önkéntelenül, Beatrix bűvölten bámulta az orchideát.

– Micsoda patinája van ennek az embernek! – suttogta elhelyezkedés közben Ildikó fülébe. – Ilyen rokon, kész főnyeremény.

Ildikó visszaszaladt a szegfűvel, bevitte a házmesternének, így majd szívesebben kölcsön adja a húzós mérleget. A tanácsnál éppen csak annyi idejük maradt, hogy a férfiak ledobják a kabátot. Miklós és Ildikó futtában összenéztek, aztán hajszoltan befelé siettek. A zene lassabban hömpölygött, visszaigazították lépteiket, csetlettek-botlottak, amíg eltalálták a megfelelő ütemet.

Ildikó csodálkozott. Milyen sokan eljöttek Pedig nem volt meghívó sem. Az egész tantestület, a hivatalsegéd is, egy csomó idegen. Miklós kollégái bizonyára, egyikük úgy tartja karján a kabátot, mint fizetőpincér a szalvétát.

Legelöl, közvetlenül az emelvény előtt, négy úttörő teljes díszben, egy-egy szál mereven kitartott rózsával.

– Hű – suttogta Miklós –, ezt elengedtem volna.

„Persze. André Mária. Figyelmes gyerek. Szeretnek. Miért nem tetszik ez Miklósnak? Irigyli talán?”

A beszéd alatt, amíg a formaságok zajlottak, a gyerekek nyújtogatták a nyakukat Ildikó öle felé.

„Az orchideát nézik – nyugtázta Ildikó jólesően –, biztosan sose láttak még orchideát.”

Olvashatóan írta alá a nevét, otthon már tegnap este kipróbálta, hogy a szálkás, határozott jelleg ebben a formában is megmaradjon.

Miklós lehangoltan fogadta a gratulációkat. Kereste azt a gyermekkori orgonaszót, a tömjénillatot. Ceruzakopogás, golyóstoll a csengettyű helyett.

249

Nem így képzelte. Nem így. Ildikó észrevette az arcán.

– Nem a hol – suttogta bátorítóan. – Semmi szentimentalizmus.

Öregmiklós átölelte őket, betakarta Ildikót a kabátja szárnyával, úgy mentek a lépcsőn lefelé.

– Az igazgatóm – mondta hirtelen Ildikó, és megállt. – Nem emlékszem, szóltam-e hozzá… nem akarok sértődést. De már senki sem jött mögöttük, mind bevonultak a tanács-büfébe.

– Előre, ifjú pár! – kiáltott Beatrix. – Irány a Savoy!

Kellemes sarokasztalhoz vezették őket, rajta a „reserviert” tábla. A borosfiú azonnal vázát hozott, vízbe rakták az orchideát.

– Tulajdonképpen celofándobozba szokták – mentegetődzött Öregmiklós –, hogy össze ne törjön. De honnan szereztem volna celofándobozt?

– Itt engem ismernek – mondta Miklós –, egy éve ez volt a körzetem.

– Én inkognitóban, szerencsére – húzta ki magát Kapeller. – Másképp nem lenne mulatság, folyton a hivatalos dolgok…

– Szérül-szérül angyal… szabad ide, urak, mellém, a rab üljön csak a másik oldalon… – Beatrix dirigálta az elhelyezkedést.

– Egy kis aperitifet ajánlhatok? – kérdezte a pincér, és fürkészte, kihez érdemes itt fordulni.

– Aperitifet, persze – kiáltotta Kapeller. Rácsapott az asztalra. – Konyak? Vagy ürmös?

– Konyak… konyak hát – mondta Beatrix –, öt konyakot…

– Én nem – tiltakozott Öregmiklós, de Beatrix leintette.

– Öregember nem vénember… öt konyak.

Ildikó gondolatban beszorozta. Ötször tizennyolc ötven, minimum.

De azért jólesett neki is, felmelegítette.

– Jaj – mondta Beatrix –, mit is rendeltetek ebédre? Én sajnos rántott húst nem, inkább helyette olajban valami halat. Ha egyszer elkezdem, nem tudom abbahagyni, és akkor vége a vonalaimnak…

– Szép karcsú a dereka – nyilatkozott Kapeller. – Levest én nem kérek, a sok folyadék árt a szívemnek, inkább tűzdelt borjúvelőt, vajjal, legalább meglátom, beleteszik-e, amit kell.

Ennél csak az volt bosszantóbb, hogy Öregmiklós főzeléket kért hús nélkül, és egy adag stíriai metéltet.

– Sohasem eszik többet – mentegette Miklós –, amióta ismerem, ilyen.

– De mégis… – súgta vissza Ildikó, az étlap mögött. – Egy esküvő…!?

A bort egyhangúlag leszavazták.

– Inkább vizet – mondták szerényen –, ne költekezzetek…

250

Miklós viccből bemondta a pezsgőt.

– Egyszer volt Budán kutyavásár! Pincér, öt pohár pezsgőt! – rendelkezett Kapeller bácsi. – Azelőtt úgyse ittunk, csak a pukkanását hallottuk a moziban.

– Pohárral? A pezsgőt nem decire mérik – szólalt meg Öregmiklós. – Három üveggel, de jó évjáratból, magára bízom – s intett a pincérnek, bozontos szemöldökével hunyorítva.

Ildikó megölelte a retiküljét. Utánaszámolt. Nem, ez lehetetlen. Ennyi pénzt be se tett. Hiszen megbeszélték, pontról pontra…

– Nem ittál még pezsgőt? – kérdezte Miklós, és töltött neki.

– Habzóbort – felelte Ildikó gépiesen.

– Habzóbor… az nem pezsgő, kicsi asszony! – Kapeller tartotta a poharát, hagyta, hogy csurogjon a hab.

Beatrix nagyokat nevetett, ütögette Öregmiklós keze fejét.

– Hiába, a régiek… azok tudták, hogyan kell. A régiek… az én apám mesélte, hogy kifogták Fedák Sári kocsijából a lovakat… meg hogy sikk volt a balerina cipőjéből inni…

– Mivel foglalkozott… a kedves papa? – kérdezte Kapeller. Harciasan törölgette a bajuszát.

– Mit tudom én, hites könyvvizsgáló és számszaki szakértő, valami cégje volt vagy mit tudom én, most a minisztériumban statisztikai osztályvezető. Meg tanácstag…

– Ja – bólintott Kapeller bácsi megenyhülten. – Erős ez a pezsgő… Nem mernek becsapni!… Hát ha tanácstag, az más. Az egy áldozatos munka.

Ildikó kiszaladt a mosdóba. A forintokkal együtt se volt több a tárcájában, mint hatszáznyolcvan. Talán maga a pezsgő annyi.

Rohant vissza. A szemöldökceruzával felírta a papírszalvétára:

– Mennyi pénzed van?

Miklós visszaírta:

– Tizenegy ötven.

– Az se jó – mondta Kapeller bácsi, később –, ha egy asszony sokat fecseg. De azért egy mosolyt, fiatalasszony, ezen a szép napon…

Öregmiklós humoros történeteket mesélhetett, mert mindenki nevetett, Miklós is. Csak néha pillantott Ildikó felé, nyugtatóan.

Amikor a csokoládés Royal-bombát ették, Ildikó már rosszul volt fizikailag is. Szorította az asztallábat, hogy fel ne sikítson, vagy oda ne boruljon az üres tányérok közé zokogva. Legszívesebben ököllel vágott 251volna Öregmiklós derült képébe. Meg se eszi, meg se issza, amit rendelt…

– Gondoljunk a fiatalokra is – mondta hirtelen Öregmiklós, zsebórájára pillantva. – Magam pedig messze lakom… jócskán előrehaladt a délután.

Beatrixnél biztos van pénz. Különben is Miklós a férfi. Ildikó sápadtan, bosszúállóan átcsúsztatta az erszényt a terítő alatt Miklós kezébe.

– Fizess, Miklóskám…

– Főúr! – kiáltotta Öregmiklós. – Legyen szíves… a számlát.

A pincér, a fizető és a borosfiú szorosan felzárkóztak Öregmiklós székénél. A távolban felrémlett a kenyereslány. Egész halkan számoltak, a számlát letakarták diszkréten damasztszalvétával. Öregmiklós biccentett, kopott krokodiltárcájából kiemelt tíz darab százast körme hegyével. A maradékot elosztotta, még a kenyereslánynak is jutott, aki buzgón seperte a morzsákat.

– Ne haragudjatok – fordult aztán a fiatalok felé –, engedjétek meg az öregembernek, hogy a gavallért játssza.

Ildikó remegve ült a kocsiban, örülni sem tudott, most jött ki az idegesség, utólag.

Öregmiklós két sarok után kiszállt, onnan könnyebben eléri a HÉV-et. Miklóst és Ildikót megcsókolta, mondott valamit, hogy várja őket, minél előbb. Beatrixtól és Kapellertől szívélyes búcsút vett, kifejezve reményét, hogy még találkoznak.

Miklós hosszan integetett utána gyámoltalan arccal, meghatottan.

– Aztán majd elboronáljuk a te ügyedet is – mondta Kapeller a kapu előtt. Miklós vállát veregetve –, nem maradhatsz mindig szimpla ellenőr, a te képességeiddel… éppen beszéltünk a nevelőapáddal… az ilyen komoly rokon garancia!

Beatrix a volán mellett sírva fakadt.

– Sok boldogságot, Ildikó, szívből, sok boldogságot…

– Berúgott – mondta Ildikó szárazon. – Megártott neki a pezsgő… Miklós felemelte a lépcsőházban, vitte három lépcsőfokot.

– Tegyél le – szólt rá ingerülten Ildikó –, elég volt a heccből a mai napra.

Az előszobában félrepiszkálta a szőnyegen szalmavirággal kirakott feliratot: „Éljen az ifjú pár.”

– Még az hiányzik, hogy behordjuk…

Miklós helyreigazította.

– A néni csinálta. Ne rugdosd széjjel, szépen kérlek. Egész héten tervezgette.

252

Ildikó levette a kalapot, már a szobában, és nejlonzacskóba tette. – Átöltözöm.

Miklós le akart heveredni, de nem mert az ünnepi öltönyben.

– Tedd le a zakót. Itt a fogas.

Engedelmeskedett. Ildikó kombinéban ugrált előtte, a zsúfolt bútorok között. Egyszerű, habselyem kombinéban, a mellrészt kis keresztöltések díszítették.

– Gyere ide…

Ildikó ránézett, hűvösen. Felvette a pongyolát.

– Most mit is…? – töprengő pózban a szekrénynek dőlt. – A tűz… óránként két lapáttal… már így is pislákol.

– Hát ez volt a mi napunk – mondta Miklós –, kicsit belefájdult a fejem, igaz.

Ildikó összerámolta a likőröspoharakat. Nehéz lesz elmosni, már beleragadt.

– Kíváncsi lettem volna, ha Öregmiklósnak nem jut eszébe, mit csinálsz a fizetésnél…

– De hiszen odaadtad az erszényt!

– Nem láttad, mi történik? – Ildikó újra végigélte a szörnyű órákat. – Nem tűnt fel, hogy majdnem lefordulok a székről?

– Azért a pár forintért, amivel esetleg többet…? – kérdezte Miklós hirtelen megdöbbenéssel. – Csak nem vagy ilyen csacsi?

– Előre megmondtam: ki van kalkulálva. Már az ötödik fő is plusz, no, de pezsgő meg vajas borjú… mindent kikalkuláltam, pontosan, ráhagytam száz forintot, no de aperitif…

– Hát igen – bólogatott Miklós. – Ezért nem lehet előre tervezni, kiszámítani. Ez is egy tanulság…

– Most már könnyen bölcselkedsz. De ha neked kellett volna kifizetni hatszáznyolcvanból kilencszázhúszat, kíváncsi lettem volna a képedre…

– Úristen – Miklós felugrott, idegesen. – Ennyi volt benne, összevissza? Hogy tehetsz ilyet, bogárka?

– Még engem hibáztatsz? – Ildikó sírva fakadt. – Szép kis esküvői ebéd, csupa rettegés…

– Miért? Nekem talán tetszett az egész? Az a terem, mint egy lóistálló, sehol egy meghitt, emlékezetes pillanat…

– Nem bírom ezt a stílust… honnan veszed ezeket az ócska leányregény fordulatokat?

– Nem baj – mondta Miklós sértetten. – Azért mégis az én öregem fizette ki a cechet. Pácban maradtunk volna nélküle.

253

– Csak úgy a mellényzsebből, a százasok! Ha valaki így születik, hiába…

Ildikó kivitte az orchideát a konyhába. Vízbe tette. Tavaly a hetedikesektől kapott egy cseh ólomkristály utánzatot, abban kellően érvényesül. Kicsit megenyhült.

Mire visszament, Miklós már a nadrágját is levetette, az asztalra fektette, és néhány könyvet rakott az élére. Mint a nagyfiúk, orvosi vizsgálaton. Aranyos volt a rövid perlonalsóban.

– Többet ettem krumplit életemben, mint te – morogta Ildikónak nyűgösen. – Mikor érted meg végre?

– És Öregmiklós? Micsoda elegancia! Mennyi lehetett neki annak idején, ha még mostanra is maradt… csak rá kell nézni!

– Múltkor még szidtad a sáros cipőjét meg az elhanyagolt házat. Magad se tudod, mit akarsz…

– Szeretek tisztán látni. A fehéret fehérnek, a feketét feketének – mondta Ildikó határozottan. – Miért kell mindig összezavarni a képleteket?

– Öregmiklós sohasem volt gazdag, olyan értelemben, ahogyan te képzeled… Báró se volt, tőkés se. Egyszerű földmérnök, ritkaságszámba ment akkoriban, hát megfizették… mégis otthagyta, és elment az apámhoz kertészkedni.

– Túl sokat olvasgatta a Candide-ot. Ápolgassuk kertünket…

Ildikó ismét fordult. A likőrkészletet vitte csap alá, kimosni.

Miklós leemelte a szobaszökőkutat a szekrényről, vizsgálgatta, piszkálta óvatosan.

– Ildi… nem kapcsoljuk be? Vajon hogy működik?

– Akkor nem lehet visszacserélni. Pedig ötszáz forint… – Ildikó szeme felcsillant. – Ötszáz meg ezerkétszáz Kapellertől…

– És a taxi is megmaradt. Plusz hatszáznyolcvan a bukszádban… – sorolta Miklós, hogy végre kedvre derítse. – Tiszta haszon!

– Az alma még külön… – Ildikó szájába vette az ujját elgondolkozva. – No, meg a díszkosár…

– Gyere, hadd lássam a hímzett kis ingedet – mondta Miklós tréfás izgatottsággal –, sok nap a világ! Nem ezért házasodtam…

Ildikó tett a tűzre, azután az ölébe ült engedelmesen.

– De nem is azért, hogy ölelgessük egymást. Ehhez nem kell hivatalos engedély.

– Hát akkor miért? Mondd szépen, kis okosom… hogy ez a hímzett ingecske, milyen édes!

254

– A közös életforma. A közös sors. A nászéjszakát mi a bokorban hagytuk, október huszonhatodikán. Hogyan élünk holnap, holnapután? Sokkal izgalmasabb…

– Később, kicsi asszony… később…

Ildikó alig figyelt oda, most történt először, hogy közben másutt járt az esze. Folyton pergett az agyában a filmszalag, a zsúfolt eseményekkel, és még itt az este is Turbucz nénivel. Holnap Mamsit becipeli a kórházba, tényleg, Miklós még alig fogta fel, kicsit lassan gondolkozik. Délután elhozni Kelenvölgyből a koffereket, holnap hajnalban almáért, kétszer fordulhatnak, telefon a Bútorértékesítőhöz, talán van már fotelágy, a tanácshoz beadni a lakáskérvényt, és Trudikának kivinni a meleg plédet. Hetven énekfüzetet keddre javítani, szerdán szakfelügyelő, azután mikulás, karácsony…

– Jaj – mondta Miklós –, de szeretlek, te kis pukkancs!

Jóllakottan elheveredett. Semmihez sem lehet hasonlítani ezt, Ildikóval. Mindig győzelem.

„Illene itt maradni és heverni kicsit – gondolta Ildikó –, de az alma… a pléd… három nap szabadság. A koffer…”

Turbucz néni nyitotta rájuk az ajtót, este hétkor, hiábavaló kopogtatás után. Aludtak a heverőn, a pongyola épp csak rájuk dobva, a tűz kihunyt. Turbucz néni letette a tortát a hideg kályhára, és sokáig nézte a beszűrődő lámpafénynél a rejtélyesen csillogó szökőkutat az asztalon.


– Azt gondoltam, hasznát veszed majd – mondta Mamsi –, ha nem is vagyok most még abban a helyzetben, hogy stafírungot adjak, de tíz üveg lekvár is valami. Kettő belőle eper, darabos.

– Nem kell a lekvárod – Ildikó állt a konyha közepén, a kabátját se tette le –, nekem te nem adhatsz semmit.

– Trudikának… ha nem neked. Trudikának – kérlelte az asszony. – Vagy a férjednek. A férfiak édesszájúak.

– Utoljára kérdezem: mész a bizottság elé, vagy szerezzek magánorvost? A költség a duplája…

– De hát mit akarsz folyton tőlem? – Tercsi sértetten válogatta a rizst. – Dagadót csinálok rizzsel, kiadós. Már nem is hányok, igazán jól viselem, az én koromban…

– Feladtam az elveimet – kiabálta Ildikó, nem is az anyjának, inkább csak úgy, tehetetlen mérgében –, mert hogy az anyám vagy, mégis… idejövök, hogy segítsek…

255

– Nem szeretsz te engem úgyse – vonta meg a vállát Tercsi –, én már régen leszámoltam ezzel. Sose engedted magad megcsókolni, akárhogy rimánkodtam…

– Volt neked kit csókolgatni, mindig. És engem se hagytál „csókolatlanul” …gondoskodtál arról is…

– Kérlek – Tercsi abbahagyta a munkát, kövér ujjait összekulcsolta. – Most már nagylány vagy. Sőt, asszony. Nem úgy történt. Miért nem akarod elhinni? Rosszul emlékszel… mindig is baj volt az emlékezeteddel, elsőben majdnem megbuktál…

– Ne magyarázz. Megvan a magam élete, azt már sínre tettem. Te már nem ronthatod el. De emberbaráti kötelességem, hogy figyelmeztesselek…

– Teneked az anyáddal szemben ne legyenek „emberbaráti kötelességeid”… Találtam egy rendes embert, ne irigyeld. Én se irigylem a tiedet. – A tükrös előszobafalhoz szaladt, gyorsan a tükörbe nézett. – Mindig feltaláltam magam. Százötven forintért vettem ezt a tükrös akasztót. Megszűnik a konyha-jelleg… Tomival összeházasodunk, és lesz előszobánk is. Talán előbb, mint neked lakásod.

– Tomi! A vén trotty! Tomi!

– Mert ti azt hiszitek; nekünk már nincs jogunk a boldogsághoz!

– Boldogság! Ez a pocsolya!

– Én nem vagyok művelt. De mindig törekedtem… örömmel fogadtak minden jobb helyen… belvárosi szabóságban takarítok most is, nem szorulok kegyelemkenyérre. Ajándékot mindenki elfogad. Te is elfogadtál.

– Ne hasonlíts magadhoz, jó!? – sziszegte Ildikó. Sorsára fogja hagyni.

– Mindenkinek van barátja. Bevett szokás. Csak te urizáltál mindig, bár az urak se különbek, kérdezd meg a férjedet, ha igaz, hogy olyan előkelő származású, ő csak tudja…

– Értsd meg – kiáltotta Ildikó és megrázta az asszony húsos vállát. – Segíteni akarok. Legyen barátod, ha nem bírod ki vénségedre se, de ne szüld a kölyköket rakásra… Ki fogja felnevelni? Rajtad röhög az egész környék…

– A Tomi kifejezetten szereti a gyerekeket. Hamarosan itthon lesz, és már itt is lenne, ha tudok írni neki, de eltévesztettem a címet, rosszul írtam fel…

– A Tomid egy szélhámos!

– Nem ismered. Ha megismernéd, meg is szeretnéd. Igazán nem néz ki ötvenötnek, kétoldalt őszül, göndör a haja, és Adolf Menzsu-bajusza van… persze, te nem emlékszel, Adolf Menzsura, én is csak fényképen láttam az Új Idők sorozatban, boldogult nagyanyádnál, mert ha szegé256nyek voltunk is, kulturálódni akartunk mindig… Bálintnak sikerült, de egy lány mire jó?

– Miért nem mész ki akkor Bálint bátyádhoz Honoluluba? Miért itt kevered a kását?

– Én itt vagyok otthon – mondta Tercsi –, itt nem hagynám a félvilágért sem… Hanem a Tomi… legutóbb diszpécser volt, az egy angol szó, diszpécser valamelyik fontos vállalatnál… segíthetne neked is, ha nem hordanád olyan fenn az orrodat.

– Drága anyám – emelte meg a hangját Ildikó –, nekem nincs szükségem segítségre. Itt csak én lehetek az, aki segít.

– Akkor kerestesd meg: érdeklődj a Kígyó utcai központban, te jobban tudsz tárgyalni, mégis! Österreicher Tamás… Österreicher Tamás Lajos…

– Mérnök – fejezte be Ildikó megvetően. – Még ezt is bedumálta…

– Lehet, hogy csak építésvezető, jelenleg – mondta Tercsi engedékenyen –, de lehetne mérnök is, a tapasztalata után…

Ildikó nézte az óráját. Elhalasztotta a karéneket, hogy ezt nyélbeüsse. Még tizenöt szabad perce van maximum. Fél nyolckor Trudikának enni kell. Egy hét múlva visszahozták, nem bírtak vele. Turbucz néni a Mosolyban találkozik a barátnőivel, Miklósra nem számíthat, hiába, olyan a munkája, egyszer előbb, máskor később. És az alma fele még mindig az előszobában! Nyolctól árusítás, így írta ki a kapu alá.

Még a Csizmareket is meg lehet fékezni, a túlkoros Csizmareket. Csak itt nincs eredmény.

– Figyelj rám – mondta nagy erőbedobással. – Hallgass rám, először életedben. Nem bánod meg. Anya, ez a Tomi nem vehet el. Felesége van. Gondolj Trudikára. Arra az esetre. Gondolj… rám – tette hozzá szomorúan.

– Ez más – tiltakozott Tercsi ijedten. – Levelem is van tőle. A Trudika előtt, az egészen más. Abban az üdülőben leitattak…

– Tizenhét éves korodban is leitattak?

– A te apád! Rá hasonlítasz. Fényképet is akart adni, de vitték őket egyik napról a másikra. Kis fekete legény volt, indulatos. Azt ne bántsd. Azt nagyon szerettem. Azt a kis fekete legényt. – Tercsi leült a hokedlire, szégyellősen végigsimított a kötényén. – Mert nem tudtam eléggé erélyes lenni, soha. Azért vagy ilyen. Nem nyúltam hozzád egy ujjal sem, szerelemgyerek, mondták, azért ilyen szép meg okos…

– Mama – Ildikó odalépett, vállára tette a kezét. Az asszony szétolvadt az érintés melegétől, ráhajtotta fejét a kézre és megcsókolta.

257

– Kislányom… miért büntetsz még te is?

Ildikó elkapta a kezét. Toporzékolni tudott volna a szánalomtól, dühtől és tehetetlenségtől.

– Egy gyereknek is több esze van… Nem szülheted meg, mert a nyakadon marad. A férfi otthagy, azaz már itt is hagyott, gyakorlatilag… Fedezem a költségeket. Mit akarsz még?

– Szeretet nélkül nem élet az élet – hajtogatta Tercsi. Bőven ömlöttek a könnyei, hasonlított a kétszer ismétlő Dömsödi Verára. Az is így bömböl minden elégtelen felelet után, folyton nyújtogatja a mancsát, de ha felszólítják, mint a sült hal, hallgat.

– És az Isten is tiltja. A Szentatya is…

– Ó – kiáltotta Ildikó, s feltámadt benne megint a gyűlölet. – Korán megutáltattad velem a te Istenedet. Szentképet lógattál az ágyad fölé, amikor odavetted azt az olajoshajút, magad mellé…

– Csak támaszt akartam. Apa nélkül nincs család. Most lehetne, öregségemre, miért veszed el?

– Én veszem el? – Ildikó határozott. – Hát akkor főj meg a saját levedben! De engem többé nem látsz, érted? Ahogy évekig nem láttál, nem látsz ezután se. Ne írj, ne üzenj, ha majd már egy koszos tróger se akad…

Tercsi utánaszaladt, a folyosóról hívta vissza.

– Kislányom… Miért beszélsz így? Nem akarok egyedül maradni. Te eldobtál engem, mindenki eldobott. Tomi jó ember, őszül a halántéka… Ha az a kicsi meglenne, házasságra lépnénk, ez visszahozná, ezzel vissza lehetne csalni, ha talán elfelejtett volna, mégis…

Ildikó – utolsó próbaként – átkarolta. Megsimogatta a hájhurkát a fűző felett.

„Hogy szerettem valamikor – gondolta csüggedten – tíz-tizenkét éves koromig, amikor folyton elmászkált, és én ültem a szomszédék sámliján… A »mamsi«. Mennyit dolgoztam helyette, mennyi hitelt kértem a fűszerestől. És mivel hálálta meg?”

A szeretetet nem lehet kierőszakolni. Csak színlelni, ha kell.

– Nem maradsz egyedül. Gyakran eljövök. Trudika is. Elcseréled a lakást komfortosra. Hozok neked izgalmas könyveket. Na. Légy jó.

– Te megvetsz. Lenézel. Érzem. Miért nem lehet…?

– Dehogy, dehogy. Miklós is direkt szimpatikusnak talál. Hallod? Direkt szimpatikusnak.

– Becsüld meg. Becsüld meg azt a Miklóst. Elfogadod ezt a tanácsot tőlem? Mondd, elfogadod? – esdekelve nézett a lányára.

258

– Persze – Ildikó diplomatikusan hangot váltott. – Te sokat tapasztaltál elvégre.

– Talán még össze is költözhetnénk. – Tercsi még közelebb bújt, Ildikó ösztönösen hátrahúzódott fokhagymaszagú lehelete elől. – Vezetném a háztartást, unokák…

– Miért eszel ennyi fokhagymát?

– A vérnyomásom… leviszi a vérnyomást…

– Na tessék. Magas vérnyomás, és ő szülni akar! – Ildikó határozott derűvel a székhez támogatta, lenyomta, keményen. – A jövő héten délelőtt tanítok. Kerítek egy orvost. Készülj. Előző este beszólok. Hálóing, papucs, pongyola, törülköző, szappan, fogkrém, fogkefe… Van fogkeféd?

– Itt hagyta a Tomi…

– Most megígérted! – Ildikó oktatólag felemelte az ujját. – Nincs visszatánc! Gondolj arra, miket vállalok érted. Igyekezz végre rendes lenni, csak ennyi, amit várok, hála helyett.

– Hála! – Tercsi keservesen mosolygott a káposztástál felett. – A gyerek szokott az anyjának…

– Ej, te mindig csecsemő voltál. Eltévesztette a természet a sorrendet, Mamsika… na, kapsz egy puszit…

Még az utcán is érezte a roppant elégedettséget. Nézegette magát a kirakatüvegben, a fenyőgallyak között. Alig lehet hinni. Ilyen kicsi nő.

– Még az illúziót is megadtam neki – mondta Miklósnak büszkén –, anélkül nem állt kötélnek. Persze, ha te nem vagy akkor olyan rendes, nem tudtam volna így végigcsinálni.

– Te tudod – morogta Miklós halkan, és a lábosokról emelgette a fedőt –, te tudod, hogy helyes-e…

– Nem hagyhatom sorsára. Éppen te beszéltél rá!

– Bogárkám, engem ne keverj bele! Nekem nincs képességem, vaskézzel belemászni. Arra céloztam csupán, hogy próbálj megbocsátani neki belül…

– És kívül? – kérdezte Ildikó. Gyorsan feldobta a gázra a gránátoskockát. – Kívül rohadjon tovább?

– Ránézel néha-néha… egy kis szeretet, figyelmesség… van valami a granadírmars után?

– Alma. Ehetsz almát.

– Köszönöm. Mintha az utóbbi időben nem kívánnám annyira. Trudika előbújt az asztal alól, Ildikó vitte a nyakánál fogva kezet mosni.

– Ugyan, hagyd már – szólt Miklós. – Nem mindegy?

259

– Semmi sem mindegy. Szeretet, figyelmesség… Maszlag. Nem elégedhetünk meg a maszlagokkal. Vagy-vagy, ha már beleavatkoztam.

– Jeanne d’Arc… Jeanne d’Arc páncélban – mondta Miklós, két villa tészta közt. – De nagyon becsüllek érte, ne értsd félre. Aggódom Öregmiklósért – fűzte hozzá elkomolyodva. – Ma telefont kaptam, megint folyik az orra vére. Eláll, aztán újra folyik. Reggel ötre húzd az ébresztőt, holnap kiugrom hozzá, meló előtt.

Csengettek. Ildikó tányérját a kályha szélére tette. Vevő. Öt kiló almát vittek, válogatva. Alig fogy, és még egy mázsa Törökbálinton. Trudika a szőlőt felfedezte és megette három nap alatt, aztán itthon feküdt hasmenéssel, Miklósnak tartott a szabadsága, szerencsére.

– Menjünk ki most – mondta, és a maradék tésztát állva bekapta. – Turbucz néni fél kilencre hazaér. Lefektetem Trudikát, majd reggel elmosogatok. Ne gyötörd magad holnapig felesleges rémképekkel…

– Holt fáradt vagy! Hogy cipelhetnélek oda, ilyen állapotban? Amit te összedolgozol…

– No, igen – mondta Ildikó büszkén, és már készítette is Trudika ágyát. – Kétségtelen. De első a lelkiismeret.

– Te tündér – Miklós megcsókolta a kardigánja lebegő ujját. – Hogy fog az öreg örülni!

– …a kosarat hozd! – szólt Ildikó már az ajtóban. – Behozunk egy adagot, ne sétáljunk üres kézzel.

– Éjszaka cipekedni?

– Huszonöt kiló nappal is huszonöt kiló – mondta Ildikó kurtán. – Remélem, Trudika nem ugrik ki az ágyból. A szökőkutat el ne rontsa, nem volt időm becserélni.

– Legalább taxival…

– Visszafelé – sóhajtott Ildikó –, visszafelé úgy kell jönni, látom már.

„Talán lóg még füstölt kolbász – gondolta Miklós – vagy szalonna. Ízletes a krumplis tészta, csak nem laktat. Kevés. És ez a rohadt izomláz. Szép kis szabadság: minden másnap harminc, negyven kiló, HÉV-vel…”

Szótlanul villamosoztak a Körtérig. Ildikó azon tűnődött, Beatrix talán kölcsönadná azt a kocsit, abba bepakolnák az összes maradék gyümölcsöt egyszerre. El kellett volna fogadni Mamsitól a lekvárokat? Tíz üveg lekvár, megoldaná a reggeliket hónapokra.

Mindenkitől elfogadta volna. Csak Mamsitól nem. Annyira nincs rászorulva.

Beatrix sok orvost ismer. Beatrix kerít majd egyet suba alatt. Majd egy régi tanítványra hivatkozik, aki „bajba jutott”.

260

Éppen elkapták az induló HÉV-szerelvényt. Szembeültek egymással a csaknem üres kocsiban.

– Hol a bérleted? – kérdezte Ildikó. Miklós a felső zsebére ütött.

– Azért! Mert a múlt hónapban folyton otthon felejtetted.

– Az a múlt hónapban volt – mondta Miklós –, akkor még nem volt póráz a nyakamon.

– Jaj, ezek a parlagi szellemességek – fintorított Ildikó.

– Nem fázik a kezed ebben a vékony kesztyűben? – A fiú gyengéden lehelgette a fagyos ujjakat. – Emlékszel, amikor a dombról jöttünk? Mennyien utaztak!

– És milyen meleg volt október végén! Az a néni, szemben a padon… – Ildikó lehunyta a szemét. Megőrizte a paraszt néni képét az emlékezete. Pontosan ki tudta rajzolni a fejvonalát, az ajka tartását, a bütykös kezet, ahogy forgatja a ceruzát.

– Milyen néni – kérdezte Miklós. – Azt hiszed, én a néniket figyeltem, nem a durcás kis pofádat?

– Akkor a Röltex Rózsira sem emlékszel – mondta Ildikó kissé szomorúan.

– Miféle Röltex Rózsi?

Amikor Miklós először megkereste, és ő rátalált a szemközti kapu alatt, ott sétálgattak este tízig a kaputól a hirdetőoszlopig. A hirdetés nagy, narancssárga betűkkel a szemébe ugrott, minden fordulónál, a pamutbabával, az elégedetten vigyorgó pamutbabával: „Röltex Rózsi segít majd neked.”

Ildikó hirtelen elfáradt. Most érezte igazán, milyen hosszú volt ez a nap. Már bánta, hogy vállalkozott az útra. Most még csak-csak. De mi lesz, ha lehull a hó? Mi lesz az öreggel, ott a fenében?

– Holnapra berendeltek a központba – mondta Miklós –, egész este tudtam, hogy el akarok valamit mondani, de kiment a fejemből a folytonos rumliban. Képzeld, a személyzetire egyenest.

– Na! – Ildikó felélénkült. – Csak nem csináltál gikszert?

– Ugyan. A kisujjamban van a szakma. Lehet, hogy mindenhova nem jutok el, de ahova eljutok, ott aztán…

Ildikó kételkedve felhúzta az orrát.

– Talán inkább Kapeller van a dologban – folytatta Miklós. – Tegnap is azt beszélte Rudi bácsinak, aki a Leila bárban pincér, de valamikor az övé volt az egész Leila, hogy nem lehet valakit azért félretolni, mert a származása…

261

– Kicsit világosabban, kérlek. Nehezen forog az agyam már…

– Mert azért valahol, ez a hülye báróság, csak szerepel. Hiába vett Öregmiklós a nevére.

– Te fecsegted el nyilván, ahogy nekem, mindjárt a dézsák közt…

– Ildi, ne légy ennyire éles… sose beszéltem róla, csak neked, mert ingerelt az a fensőbbséges tanári modorod.

– Ezzel a modorral én már elértem egyet-mást.

– Jó – akasztotta meg Miklós. Meglehelte a kezét újra. – Tündérke. Mit szólnál hozzá, ha abbahagynám az ellenőrséget? Ha felkérnének valami másra?

– Végre, hogy magadtól is rájössz, hogy ez nem életcél. Folyton csavarogni, és sosincs látszatja. Szedd össze magad, ha behívnak. Esetleg mondd azt, hogy gyerekünk lesz, kell a pénz, és ez nem egzisztencia.

– Gyerekünk – Miklós arca ellágyult. – Tényleg, mikor lesz gyerekünk?

– Egy frász – mondta Ildikó félig dühösen, félig tréfásan. – Ébredj álmaidból!

– Te mindent csak egy szemszögből nézel – Miklós sértődötten hátradőlt. – A pénz, a pénz, a hideg realitás…

Ildikó a kemény farácsnak támasztotta a fejét, kibámult az ablakon, de csak a sötétséget látta. Mintha nem is lenne még ez a környék villamosítva, vagy csak a köd?

– Ne gondolkozz rólam mechanikusan – mondta végül. – A cél. Az a legfontosabb. Hogy legyen értelme. Szeretném, ha olyan munkát találnál magadnak. Akkor még a pénz se számít, azt hiszem. De se értelem, se guba? Ez az, amit nehezen lehet megemészteni.

– Mert a te munkád aztán roppant értelmes! És eredményes, igaz? Előbbreviszed az emberiség ügyét, ha megtanítod őket, mikor kell dó-t énekelni re helyett… Vagy végignézed mindennap, tiszta-e a fülük… – Miklós szokatlanul hevesen válaszolt.

Ildikó nem szólt, sokáig.

– Vannak tisztasági felelősök – csak ennyit mondott, közvetlenül Törökbálint előtt, vékony, gyerekes hangon.

Miklós felkacagott. A kalauz szemrehányóan megcsattintotta táskája fedelét.

– Ó, hát az egészen más. – nevetett, és megcsókolta Ildikót, jobbról-balról. – Egészen más minden, e roppant fontosságú tény ismeretében… jó, jó, babuci.

A kosár majdnem az ülés alatt maradt, a kalauz hajította utánuk.

Ahogy az állomást elhagyták, egyre fogytak a fények.

262

– Hol a zseblámpa?

– Otthon – mondta bűntudatosan Miklós –, tegnap elkérte Trudika, elfelejtettem visszavenni.

– Abból se lesz lámpa többé!

Vaksötétben botorkáltak tovább, a kosár a lábukba akadt.

– Te akartál most… – védekezett Miklós –, ahelyett, hogy durmolnál a paplanos ágyacskádban…

– A kötelesség – mondta Ildikó szárazon –, ideje lenne megismerkedned ezzel a fogalommal.

– Én? Aki úgy szeretem Öregmiklóst, hogy szinte minden áldott nap azelőtt…

– Hát akkor gyere. És ne nyavalyogj.

Mire odaértek, kilós sár tapadt a cipőjükre, vajon honnan, amikor nem is esett hetek óta?

– Hogy jutunk be? – kérdezte Ildikó. – Meghallja a dörömbölést?

Miklós előpiszkálta a kulcsot a tornácgerenda repedéséből.

– Két kulcsa van. Az egyik kívül, a másik belül, egy bögrében.

– Őrület… amikor annyi a huligán elem! Ideje, hogy kézbe vegyem a dolgokat itt is!

– Meg ne ijedjen, csendesen!

Villanyt gyújtottak a konyhában. A kád ott állt a tapasztott padló közepén, becipelhette a kertből, egymaga, ott állt, és tele volt véres vízzel. Körülötte vércseppek, jelezve az utat a szoba felé.

Miklós a gyomrához kapott.

– Mennyi vér! Úristen, mi van a kisöregemmel?

– Szedd össze magad! – kiáltott rá Ildikó. Lecsapta a kosarat, szaladt a szobába.

Az elfüggönyzött ablak mögött, kezében vastag könyvvel, orrán vizes ruhával, kis bogárhátú lámpa fényénél Öregmiklós békésen feküdt, feje kissé hátrabicsaklott, és a szeme csukva.

– Meghalt! – csuklott Miklós hisztérikusan. – Tudtam, hogy meghal!

Öregmiklós hirtelen riadt fel, ahogy felült, a vizes rongy lepottyant az orráról, ösztönösen visszanyomta.

– Naná, majd megmaradok magnak – mondta különös orrhangon, bosszús-vidáman. – Persze, hogy meghalok. Pláne, ha így ijesztgetnek.

Miklós elgyengült, a nádszékbe roskadt. Ildikó körülnézett. Mi az első teendő?

– Először is be kell fűteni – mondta határozottan.

263

– Először is ide kell jönni, és egy puszit adni – mondta Öregmiklós –, mielőtt elverem a feneketeket, hogy éjnek idején mászkáltok, a hidegben. De azt a Szepesvárit is leszidom, fogadok, hogy ő telefonált…

Érezték rajta a fémes vérszagot. Öregmiklós újra hátradőlt.

– Így tartom, hogy el ne eredjen megint. Csupa ragacs minden, ez a kellemetlen.

Ildikó megkereste a felmosót, nekilátott, csak úgy, kabátban.

– Ugorj. Hozzál fát a sufniból. Gyújtóst is hasogass – szólt Miklósnak. – Na mi lesz? – tette hozzá, kissé élesen.

– Gyerekek… éjszakára?

– Megfagy a víz a pohárban! Az orvos mit mond? Hol a gyógyszer?

– Azt hiszed, kihívta? – Miklós ingerülten felgyűrte a zakója ujját. – Az ember a lelkét kiteheti…

– A fejsze a szokott helyen – kiáltott utána Öregmiklós békítően.

Ildikó kicsavarta a felmosóruhát, krémet vett elő a táskájából, bedörzsölte a kezét.

– Az én anyám a párna alatt tartotta – mondta, mintegy maga elé.

– Mit, kislányom?

– Rablók ellen, a fejszét… Jobb lenne, ha Miklós bácsi is ott tartaná. Ha már a kulccsal akárki bejöhet…

– Szegénykém – Öregmiklós megint felült, orrán a borogatással. – Fejszét a párna alatt. Szegénykém… – csóválta a fejét. – Nahát…

– Jelenleg sajnálja csak Miklós bácsi saját magát! Egyedül, ilyen állapotban, vétkes könnyelműség.

– Tudod – mondta Öregmiklós, és derűsen visszahanyatlott –, a halálfélelem nem más, mint lelki szegénység, bizonyos koron túl. Utálatos ezzel terrorizálni a környezetet.

– Ismerem Miklós bácsi „emelkedett gondolkodását” – felelte Ildikó, akarata ellenére gúnyosan. – De mégsem igazodhat ehhez a mi lelkiismeretünk.

– Betömtem az orromat vattával: szabályszerű tampon, az esztékában is így csinálták, jómúltkoriban… Többet úgyse lehet.

– Dehogyisnem! Kiégetik az eret egyszer s mindenkorra. Szabályozzák a vérnyomást – mondta Ildikó. Megpofozta a párnát, elvette a vastag könyvet, futtában rátekintett. Tolsztoj.

– Hát persze. Tolsztoj is ezt játszotta – jegyezte meg. – Kihúzódott a világból meghalni.

Öregmiklós hallgatott. Figyelte Ildikót, milyen gyorsan, milyen hasznosan ügyködik a tárgyakkal. Nincs egy felesleges mozdulata.

264

– Örülök – mondta halltan –, hogy felszedted ezt a fiút. Vigyázz rá. Nagyon kell rá vigyázni.

Ildikó csodálkozva közelebb lépett.

– Sok a hibája – folytatta Öregmiklós –, jobb sorsra érdemes fiú. Az apja is javíthatatlan álmodozó volt. Az anyja, hej, az a szép asszony, válaszokat gyártott a Képes Családlap lelki klinikájához… Jól forgatta a tollat, ő hozta a pénzt a konyhára. Negyvenháromban aztán ez is abbamaradt. Negyvenötben meg… tudod, hogy lett végük? Tudod, ugye?

– De a gazdaság. A birtok. Meg a kastély – mondta Ildikó érdeklődve –, azt csak nem nyelte el a föld?

Öregmiklós mosolygott, szánakozva.

– Ott lakik Újszabolcsiban a téesz-iroda. Ha ugyan kastélynak lehetett nevezni, valaha. Az a pár hold meg, kislányom, attól a téesz se gazdagodott.

– De a vagyon – hitetlenkedett Ildikó. Fürkészte az öreg arcát. – Ékszer vagy ilyesmi…

– Frici, az a bolondos, javíthatatlan álmodozó rábízta egy vitéz és nemes jogtanácsosra. Hivatalos gyám…

– Hát nem Miklós bácsi…?

– Én csak úgy balkézről… mikor úgy adódott. A vitéz és nemes Szeghalmy doktor meg elpárolgott iratostul, mindenestül… át a határon.

– Nem is kerestették? – kérdezte felháborodottan Ildikó.

– De. De kerestettük – mondta Öregmiklós, különös, indokolatlan szomorúsággal. – Kerestem én. De soha nem került elő. Sokan nem kerültek elő… – kicsit megrázta a fejét – …szóval van a fiúban hiba.

– De hiszen annyira tetszik szeretni!

– Túlságosan szeretem. Félek, hogy jön egy nagy eső, és szétmossa…

– Miféle eső?

– Érted ezt te, okos vagy, Ilda.

– Most ígértek neki egy jobb állást. Enni nem kíván, Miklós bácsi?

– Nem az állás! Volt egy utcaseprő barátom, soha remekebb embert, erősebb karaktert! Attól félek, hogy azelőtt olvad, mielőtt szilárd lett volna… Köszönöm kedvesem, nem kérek semmit. Most már pihenj.

– Hol van ilyen soká? Csak nem vágta meg magát?

– Biztosan megtalálta az oldalast és belekóstolt.

– Kenyér nélkül?

– Soha nem evett a húshoz kenyeret – mondta Öregmiklós. Megnyomogatta az orrcimpáját. – Ez se helyes.

265

– No, ez a veszély nálam nem fenyegeti – nyugtatta meg Ildikó –, reggelire vajas kenyér vajas kenyérrel.

Öregmiklós nevetett.

– De azért te is vigyázz – ujjait ráejtette Ildikó térdére, dobolt rajta finoman –, bele ne vesszél.

„Mibe veszhetnék bele? – gondolta Ildikó. – Mire céloz egyáltalán? Hogy meg ne őrüljek a sok gondban?”

– Jók az idegeim – mondta –, kötélidegek.

– El ne vesszél – helyesbített Öregmiklós –, el ne vesszél a sok részletben, te magad.

„Az öregek nem bírják ki tanácsok nélkül. Egyszerűen illik rábólintani.”

Miklós hozta a fát a két karjában. Ildikó leszóratta vele a cserépkályha elé, odatérdelt.

– …ez legalább holnapra is tartja a meleget!

– Mosd meg végre a kezedet, Ilda!

Öregmiklós gyakran nevezte így: Ilda. Mindenesetre kedvesebb, eredetibb, mint az a hülye édeskés Ildikó. Vagy a Gertrúd, annak a kis nyomorultnak. Sitkovics Trudika. Talán nem esett ki az ágyból.

– És most induljatok szépen, mars hazafelé! Alig álltok a lábatokon. Élek, virulok, ne legyetek szamarak.

– Jó. Élsz és virulsz. De mi lesz holnap? – kérdezte Miklós –, mi lesz a reggelivel, ebéddel? A mozgás ártalmas.

– A mozgás sosem ártalmas. Mértékkel, persze. Kialszom magam, és holnapra kutyabajom. Be kell takarni a rózsatöveket. Ellenben ti: igyatok egy kis pálinkát, a téeszből kaptam, csak kínálgatom. Ott a demizson a sarokban.

Megkóstolták, nem is volt büdös.

– El is vihetitek. Teába…

– Tényleg, teába!

Ildikó leült a nádszékbe, Miklós az ágyra. Tíz perc múlva tizenegy.

Öregmiklós nézte őket, ahogy gubbasztanak. Látta, hogy Ildikó jobb keze kicsit remeg. Miklós az ujja tövét nyalogatta, megsérthette a fejszével.

– Hát nem – mondta hirtelen –, nem indultok neki már. Ott az a két vaságy, a másik szobában. Gurítsátok le róla a diót. És minek nekem két párna, lábdunna, ha már befűtöttetek?

„Mégiscsak fél – gondolta Ildikó –, megtehetjük neki ezt a szívességet. Reggel könnyebb cipelni az almát meg a butykost, persze hajnalban…”

266

– Nem okozunk alkalmatlanságot? – aggályoskodott Miklós, erőtlenül. – Nem fogsz nyugodtan pihenni…

Elrendezték a két vaságyat. A meleg is szétterjedt. Öregmiklós dirigált, honnan hozzanak füstölt szalonnát, savanyított paprikával. Csak a kenyér volt megint régi.

Ahogy Ildikó szoknyáját a nádszék karfájára terítette, Öregmiklós tréfásan hunyorgott.

„Micsoda nap – gondolta Ildikó elégedetten –, ma aztán megérdemeltem a betevő falatot.”

Rögtön elaludt, meg se várta, hogy Miklós is lefeküdjön. Szokása szerint arcára húzta a teveszőr takarót, a férfiak hallgatták halk horkolását.

– Kivan – mondta Miklós –, teljesen kivan. Csoda?

– Még jó, hogy te segítesz neki – Öregmiklós fürkészve a fiúra tekintett. – Képzeld, ha te se lennél!

Miklós büszkén köhintett.

– No aludj – Öregmiklós oldalt fordult, majd ismét a hátára. – Reggel én ébresztelek. Hajtsd össze a nadrágodat!

Miklós lecsavarta a bogárhátú lámpát. A vaságy nyekkent alatta, amikor rávetette magát.

– Hé – szólt az öreg csendesen, a sötétben –, lassan a testtel. Régen is ezt mondta, minden áldott este. „Szépen hajtsd össze a nadrágod. Lassan a testtel.”

Halálosan fáradt volt, de nem tudott aludni. Ingerelte a régi környezet. A vaságy is a régi.

Miért is kellett innen elmenni? Öregmiklós mesélt. Nem könyvből olvasta a meséket. Pedig sok könyvet olvasott, de beszélni úgy tudott, hogy az nem hasonlított semmiféle könyvre.

Ült a rövidre nyírt szabvány gyepen, a szabvány zubbonyban, elöl kerekre nyírt frizurával. És akkor jött egy férfi, egy magas férfi, széles karimájú kalapban, nem mondta a nevét sem, csak annyit mondott: – Miklóska. Szervusz, Miklóska. Érted jöttem. Éppen érted.

– Ez a sok barack a tied? – kérdezte ő, mert az udvar tele volt sárga, apró gömbökkel, amelyeket óvatosan kikerült.

– A mienk – felelte Öregmiklós –, hozzánk tartozik.

– Kié ez a zöld sapka?

– Tetszik neked? A tied.

– Ehetnek a körtéből a Sanyiék?

– Ehetnek. Az övék.

267

Később együtt nevezték el a fákat. A villámsújtotta cseresznye doktor Gravra Jenő lett. Így hívták a legutálatosabb intézeti nevelőt. Doktor Gravra Jenő. Még most is ott áll a gyökere. Őszi Berta, Őszi Borbál, Őszi Beáta, Őszi Bella, Őszi Boriska. Az öt barackfa.

Mennyit röhögtek rajta az iskolában a gyerekek! Csak a tyúkokat irigyelték. A törpetyúkokat. Fánit, Rézit és a Go kakast. Meghaltak. Mind a három tyúk meghalt természetes halállal, szinte egy időben.

A gimnáziumban azért egyre nehezebb lett, onnan hazajönni, és bajlódni az értelmetlen egyenletekkel. Öregmiklós kérlelte: tovább, tovább, egyetemre… Jobban szeretett volna a fák alatt üldögélni, sarat keverni az ócska hordóban, örökre.

De Öregmiklós dolgozni küldte. Biztosan nem pénzért. Az önállóságért. Kényszeríteni akarta, hogy legyen valaki.

– És lettem… lettem… milyen bölcs… – motyogta.

Kinyújtotta a kezét Ildikó felé, de nem találta a sötétben.

Tenyerét a pálinkásbutykoson felejtette. Így aludt egész éjjel, nyitott szájjal.

Öregmiklós nehezen kapott levegőt a betamponozott orrával. Szeretett volna felkelni, sétálni fel-alá, ahogy megszokta, éjjel kettő és három között, olvasni egy féloldalacskát, de nem merte. Felriad a két árva, szükségük van a nyugalomra, a hajszás nappal előtt.

Hajnali ötig bírta. Ötkor végtelen óvatossággal belebújt a mamuszpapucsba, a konyhába surrant. Egy ócska lábassal kilapátolta a véres vizet a teknőből, az udvarra. Sajnálta a frissen leesett havat bemocskolni, félresöpörte előbb.

Tüzet gyújtott, bár a hideg egyáltalán nem bántotta, inkább a gyerekeknek, ne legyen mindjárt ébredéskor olyan barátságtalan.

Előkészítette a töpörtyűt. Ledarálta lassan, hangtalanul. Borsot, mustárt és pirospaprikát adott hozzá, összekeverte. A falinaptárról letépte a napot: december tizenhárom.

Nemsokára karácsony. Nézte a kisablakon át a sűrű hóesést. Tapadós, szilárd fajta, nem olvad egykönnyen. Gyönyörű.

Jól érezte magát.

„Talán még hasznos is – gondolta –, ha elfolyik egy kis vér. Mintha frissebb lenne az agyam.”

Visszalopózott a ruhájáért. Sajnálkozva nézte a két fiatalt. Milyen sápadt az arcuk! Ildikó meg-megrándul álmában, mintha szaladni akarna valahova, „mulaszthatatlanul fontos” dologban. Miklós álla alatt gyűrött 268a toka. Galléros, nagy hímgalamb. Brandenburgi Brúnó, így hívták a galléros, nagy hím galambot, amíg meg nem ette a Szepesváriék macskája.

Hirtelen eszébe jutott valami. Mikulás is elmaradt, annyit futkostak szegények közvetlenül az esküvő után, nem jöhettek éppen aznap. Ildikó az iskolában osztott csomagokat, Miklóst meg kirendelték a zenés szórakozóhelyekhez. Még a névnapjára se köszöntötte a fiút, ez az orrvérzés is közbejött, meg a folytonos pakolás az almákkal.

Hálátlanság lenne üres kézzel elengedni őket, az a kis pálinka semmi.

A konyhában, a kredenc aljáról kiszedte a piros celofánpapír tekercset. Ügyesen nagyobb darabokra szabta. Hármat készített: nem felejtette el Trudikát.

Töprengett, mit tegyen a csomagokba? Dió, aszaltszilva, keksz akad. De hát ez ostobaság. Mit kezdjenek egy marék aszaltszilvával?

A pénzt a felső fűszerdobozban tartotta. Huszonhatodikán nyugdíj, karácsony miatt még előbb is. És Szepesváriék is visszahozzák, amit kölcsönkértek, mennyit is?

Háromszáz forintot kivett, előkereste a három narancsot. Ezt is Szepesvári hozta, amikor a múlt héten elkérte azt a négy- vagy ötszázat.

Száz forint meg a narancs, minden csomagban!

Lábujjhegyen beosont. Összeszedte a cipőket, sokáig bajlódott velük a sárkefével. Belehelyezte a csomagokat, zajtalanul – már csak az ablakba kellett csempészni.

Leült az ágy szélére, húsz perc volt még ébresztőig. A mennyezetre nézett.

– Jusztinka – mondta gondolatban –, Jusztinka. Szív alakú mandzsettagombot tettél a cipőmbe. Olajjal kenegetted, hogy fényesedjen. Jusztinka, miért nem értettelek?

Mozdulatlan maradt, hatig.

Akkor gyengéden melléjük lépett és megpacskolta az arcukat.

– Gyerekek…!

Ildikó szeme nyomban kinyílt, értelem költözött belé másodpercek alatt. Már kapta a szoknyáját. Miklós zavaros tekintete csak később tisztult, ráérős mozdulattal nyúlkált a nadrág felé. Megkísérelte behúzni az ágyba.

– A cipőm… – mondta durcásan Ildikó –, hol az egyik cipőm?

Miklós harisnyában toporgott, takargatta nagyujján a lyukat.

– Keressétek – mosolygott Öregmiklós, és kiment a teát elkészíteni.

269

Értetlenül kutattak a szobában. Először a havat látták meg, a vastag havat a faágakon, ahogy a szürke derengésből kivált.

Ildikó felkattintotta a lámpát, közelebb vitte az ablakdeszkához. Kiemelte a cipőket, a három csomaggal.

– Jé – kiáltotta Miklós izgatottan –, bontsuk ki… Hát ez az én öregem! Bontsuk ki…

Ildikó csak tartotta a cipőket, a csomagokat a melléhez szorítva.

Mamsi fehér zacskóban osztotta ki a fruttit és tejkaramellát. Sohasem váratlanul, sose a cipőbe.

– Kész a tea, friss a töpörtyű… – szólt be Öregmiklós, a vásári kikiáltók hangján.

Ildikó sírt. Miklós hitetlenkedve az arcába nézett. Szép, gömbölyű könnyekkel sírt, anélkül hogy eltorzult volna egyetlen vonása.

– Mást érdemel ez az ember – mondta később, amikor már a kosarat és demizsont húzták a hóban –, nem ennyit, amennyit te nyújtasz neki.

– Én? – méltatlankodott Miklós –, aki éjjel-nappal… – De titokban örült. Végre tudja. Végre tudja, Ildikó is!

– Nulla – mondta Ildikó határozottan –, ettől felfordulhat. Egy ilyen klassz tag… – helyesbített: – egy ilyen rendes ember…

Mamsi bemegy a kórházba. Igen. Új életet kezd. Öregmiklós… Öregmiklós eladja a házat. Lakást vesznek közösen, hogy ne legyen egyedül.

„Összeköltözöm vele – gondolta hősiesen –, vállalom. Hadd legyen szép a halála.”

– Legalább ötvenezer… – morogta, és nagyokat lökött a kosáron.

– Tessék? – kérdezte Miklós.

Ildikó a fejét rázta.

Majd később. Külön örömhír, külön csemege.


Turbucz néni az előszobába, a gázóra alá állította a fát, lihegve.

– Az utolsó pillanatban, csoda, hogy akadt ilyen is, Ildike. Fát venni huszonnegyedikén…!

– Miklós… nem én…!

– Hát igen, a férfiak kedvére kell tenni, amíg szükség van rá, legalábbis addig. Okos asszony mindig tudja, mikor engedjen, és mikor álljon a sarkára. Felkötözi a szalont?

Ildikó tagadóan intett. Még most kötözgetni! Kell még kenyér, mák, metélt tészta, kéttojásos. Trudinak fürdő, ne az ünnepekben ordítsa tele a házat.

270

– No, majd én felkötözöm. Kölcsönadom a díszeimet is. De így eldől ám, ültesse cserépbe… cserepet is adok.

Ildikó felhajtotta a szőnyeget, bele ne menjenek a tűlevelek. Hova tegyék? Meg se lehet mozdulni már a szobában. Kelenvölgyből behozták a lemezeket a lemezjátszóval, az állólámpát meg a subát, kár lett volna otthagyni, amikor alig járnak ki. Nem lehet kétfelé élni, hiába. Talán majd tavasszal.

Az a nyomorult szökőkút még mindig itt porosodik. Beatrix elvesztette a számlát, fújhatják az egészet. Most kellett volna elvinni, karácsony előtt, a Bizományiba, de ő egyedül nem bírja. Próbálta, de visszafordult az első emeletnél. Egyszerűen nincs fogása, kicsúszik a kézből.

Karácsonyfa. Hát nem volt simább tavaly? Néhány gally a vázába, két gyertya, ünnepi vacsora: libamáj zsírral, rumos tea, gesztenyepüré. Trudika csak úgy falta.

„– Bogárka… fa nélkül? Ez eszembe se jutott, bogárka…” – De haza nem cipeli. Turbucz néninek kellett hazahozni, amilyen jó lélek, talán nem is fogad el érte semmit.

Az az állásügy is csak lóg a levegőben. Titokzatos ígérgetések, pedig ide is meghívta Kapellert. („Ugye, nem az állás miatt, bogárkám?” „Naná, majd a két szép szeméért…”)

Most is beosztották, mert olyan jó bolond. Másképp itthon lenne, már régen.

Begyújtott a fürdőkályhába. Erősen füstölt.

– Piszkálja! – kiáltott Turbucz néni. – Ott a piszkafa!

Trudika már elkezdte bent a szokásos vonítást, Ildikó odadobott neki négy szaloncukrot, Trudika elhallgatott, kiszedte a cukrokat a papírból, alaktalan masszává gyúrta a padlón.

– Jó – mondta Ildikó –, játsszál csak. Tudod mit – jutott eszébe, reménykedve –, formálj valami szépet. Kutyust vagy cicát.

– Hu-hu… miau…

„Lám – gondolta Ildikó s kissé megenyhült –, azért nem hiábavaló. Fejlődik a gyerek.”

Helyet csinált az asztalon. Legfeljebb, amíg a fa áll, a konyhában esznek.

Kenyér, mák, metélt tészta, kéttojásos.

Ronda, ködös karácsony. Mintha sose esett volna hó, azon a szép december tizenharmadikán.

Szaladt a sarki önkiszolgálóba. Üres volta bolt, csak a személyzet álldogált mereven figyelve a nagy faliórát.

271

Huszonnegyedike, délután öt. Ilyenkor már minden rendes háziasszonynak tömve a kamrája.

Mamsi is bevásárolt. Két személyre. De nem jön a Tomija, betemette az állványzat, úgy látszik. Szilveszter előtt kórházba se hajlandó… hátha előkerül addig Österreicher Tamás Lajos.

Ő se akart főzni, csak valami gyorsat, egyszerűt. De ha egyszer Miklós úgy tudja mondani, hosszan csámcsogva: „Mákos guba… diós patkó…”

Kiköhögte magából az előszobában az ecetes ködszagot. Mára Turbucz néni lesütötte a húst, szerencse, hogy a sarki hentes Turbucz nénit ismeri.

– Csak csengessenek, Ildike – szólt ki Turbucz néni –, én feldíszítem, készre. Csak csengetnek, „itt a Jézuska”, és én behozom…

– Mellőzzük, ha lehet, a Jézuska-izéket – mondta Ildikó.

– Hát akkor hogy hozzam? – csodálkozott a néni –, némán, mint a halak?

– Boldog karácsonyt… azt tessék mondani. Az elég.

– Még jó, hogy Ildike mindent előír – Turbucz néni szeme elkönnyesedett –, akkor díszítse csak egyedül, lelkem…

– Jaj, ugyan! – Ildikó utánaszaladt, megfogta az állát, olvatagon a szemébe nézett. Ez még a legdacosabb gyereknél is használ az iskolában. – Ne hagyjon cserben… Maga az én jó tündérem.

– Hogyan is ismerhetné a drága Jézuskát – mondta Turbucz néni, enyhülten –, aki így nőtt fel, szeretet nélkül… De csengő csak van?

– Biciklicsengő… Miklós régi biciklijéről.

– Levessel is lehet keresztelni, ha a szükség úgy kívánja – jelentette ki Turbucz néni. – Vigyázzon a fürdőkályhára, nehogy robbanjon.

Ildikó feltette főni a krumplit. Megeresztette a fürdővizet, csukott ajtó mögött. Trudika ne tudja, csak az utolsó pillanatban.

Leült a szennyespadra. Kellemesen elálmosította a víz zubogása.

Az ajándékokat már egy hete megvette. Délelőtt ledolgozta első szüneti napköziszolgálatát. A kosztpénz borítékban, január háromig, napi harminc; ünnep hatvan. Tisztító huszonhárom. Miklós jobban ügyelhetne a zakójára. A járása is túl erős, egy cipőt három hónap alatt tönkretenni! Amikor a hegyen voltak, azon a meleg októbervégen, új volt, vadonatúj, még nézte is, hol kapni ilyen különleges, vágott orrú férficipőt.

Ha az esküvő meg a karácsony nem jön közbe, maradt volna szépen.

Beatrix azt mondja, szólt az apjának, az apja meg egy lakásügyi mukinak: hatvankétezerrel be lehetne szállni egy társasházba, plusz otépé, jövőre kezdik. A bankban tízezer. De Trudika kinőtte a télikabátját, ez is iszonyú, milyen ütemben nő, itt pótolja a természet, amit másutt elfuse272rált. És Turbucz nénitől se lehet kívánni, a végtelenségig, a potya gázt, konyhahasználatot. Kétszáz forint, szinte ingyen!

Ma este, akárhogy is, kimennek még Öregmiklóshoz. Hadd örüljön. Az az igazi ajándék, ha megtudja a terveket. Boldog lesz Miklós is. Együtt mindannyian, egy tágas, erkélyes lakásban. Öregmiklósnak külön szoba, természetesen, külön bejárattal. Nagy dohánybarna bőrszékek az öreg köré: csavart lábú asztal, herendi lámpa… Trudikának törhetetlen, rózsaszín leányszoba, szabályozható tanulópaddal. Néhány szép modern mintás magyar perzsa. Egy takarítónő, heti három órára. Az még nem pazarlás.

Hiszen, ha Mamsi nem lenne olyan. Ha sikerülne gyökeresen rendbe hozni az életét, eljöhetne főzőcskézni, varrogatni, meglenne a kosztja, egyúttal.

Majdnem kifolyt már a víz a kádból. Bosszúsan leengedett belőle, eresztett hozzá ismét hideget. Esőköpenyt vett, a fejére is nylonkendőt kötött. Sóhajtva indult Trudikáért.

Trudika szétkente a szaloncukormasszát a földön, és a sarkával kis jeleket taposott belé.

– Gyere szépen fürdeni. Utána kapsz valamit – darálta Ildikó. A visítás úgyis elkerülhetetlen.

„Azért egy férfi mégis könnyebben hurcolná ide-oda – gondolta, dulakodás közben –, lassan erősebb lesz, mint én.”

Hátracsavart kézzel tudta csak kicipelni. Leszorította a szennyespadra, fél lábbal rátérdelt, ügyelve, hogy azért ne fájjon. Kínlódott a fűzős cipővel. A nylon alatt, a hátán, elindultak az izzadságpatakok a gőzben. Keservesen betuszkolta a kádba, Trudika fel-alá dobta magát, a víz kétoldalt kicsapott, egészen Ildikó fejéig, onnan folyt le az esőkabáton.

– Szemedbe megy a szappan – kiabálta gépiesen. Igyekezett befogni Trudika száját. – No, no, Trudika, kicsi Trudika, senki nem bánt, nem érted, víz, csak víz… miért nem érted meg, Trudika?

Trudikának kifordult a szeme fehérje a rémülettől. Kapaszkodott a kád peremébe. Az irtózat némi emberi értelemmel sugározta be az arcát.

Mindig így volt, nyolc esztendeje, s Ildikó nyolc esztendeje érezte a kísértést, hogy sorsára hagyja. Hagyja kiugrani a vízből, hadd fusson piszkosan, szertelenül. Annyira sajnálta, ilyenkor.

– Ezért nem bírnám én nevelni, látod – mondogatja Mamsi –, megszakadna a szívem, így látni folyton.

– Mi ez? Mi van itt? – hallotta ködösen, de nem ért rá hátrafordulni, még le kellett mosni a szappant.

273

– Hogy lehet ilyet művelni, karácsony szent estéjén? – Miklós odalépett. Ildikó egy pillanatra elengedte Trudikát.

Trudika belerúgott a hasába, és átbukfencezett a kád szélén. Futott az ajtó felé. Ildikó rácsapta a fejére a frottírlepedőt. A gyerek forgott benne, vakon.

– Nézd meg a nadrágod! – kiáltotta közben bosszúsan Miklósnak –, csurom víz! Minek ártod bele magad, ha már segíteni nem tudsz?

Miklós sarkon fordult, odahallatszott, ahogy bevágja a szobaajtót.

Trudika gyorsan elcsendesedett. Néhányat csuklott, de már engedelmesen tűrte, hogy ráadják a tiszta ruhát. Sőt: tétován a cipőfűzőhöz nyúlt, Ildikó örömmel hagyta, hogy keresztül-kasul összefűzze. Minden önálló kezdeményezés aranyat ér.

– Nézz a tükörbe. Ilyenek a szép kislányok. – A kád fölé akasztotta a nejlont, száradni.

Bevezette Trudikát, kézen fogva.

– Tessék engem megnézni, Miklós bácsi. Rám sem tetszik ismerni, annyi piszkot mostunk le. Most legalább béke lesz, egy hétig.

– Ezt nekem úgyse tudod megmagyarázni – mondta Miklós –, minek kell hetente gyötörni szegényt. Nem veszed észre, hogy ez neki inkvizíció?!

– Hét közben a kezét se mossa meg. Én törlöm át, vacsora előtt, mosdókesztyűvel. Mit akarsz? Egyék meg a bacilusok?

– Na jó – mondta Miklós zavartan, és végigsimított a homlokán –, csak hát karácsony este mégis…

– Túl lenni – morogta Ildikó, és szavak helyett hadonászott valamit, idegesen. – Túl lenni hamar. Hogy aztán ne legyen semmi a két ünnepben.

– Túl lenni! Ebbe megy el minden időnk. Pedig kár folyton sietni. A dolgok újratermelik magukat, sosincs vége. Ez olyan Danaida-ügy a lyukas vizeskancsóval…

– Te, Miklóskám – nevetett Ildikó. Egy pillanatra a szekrénynek döntötte a homlokát. – Csak vízről ne beszéljünk már ma este, ha lehet…

– Fáradt vagy. Alig állsz a lábadon – mondta Miklós szemrehányóan –, majd én behozom a vacsorát.

– A krumpli! – kiáltotta Ildikó. Rohant a konyhába. Szétfőtt, péppé, vizes péppé az egész.

– Annyi baj… – vigasztalta Miklós. – Fő, hogy hús legyen elég. Meg sütemény.

Trudika kimerülten elaludt a szőnyegen. Átléptek rajta.

– Milyen a fa? Szép? – kérdezte Miklós.

274

Ildikó mosolygott, gyermeknyugtató mosollyal.

– Azért előbb is jöhettél volna, „karácsony szent estéjén” – mondta később, miközben előrehúzta a kis asztalkát, nehogy meggyulladjon majd a gyertyáktól a függöny. – Hol a fenében mászkáltál?

– Titok! – Miklós kikerülte az üres demizsont. Szívesen leheveredett volna, de a heverő foglalt volt, és a gumimatracon tartották a maradék almát, mert tíz fokon alul megfagy az előszobában.

– Csak nem az állásügyed…? – Ha Turbucz néninél akad néhány szem rizs, az is jó. Az az egy marék, észre sem veszi.

– …csak üzletet ne bízzanak rám. Nehezen szoknék bele.

– Pedig az az igazi! – mondta Ildikó lelkesen –, ahol az ember tehet-vehet, a saját szakállára… ott aztán lehet produkálni.

– Mint a nyolcadik bében! Osztályfőnök: született Sitkovics Ildikó… bogárka, engem nem fűtenek ilyenféle ambíciók…

Öregmiklós ilyenkor már régen elkészítette a fát. Mennyezetig érőt. Külön neki vágták az erdőben, a gyanta még ragadt az oldalán. Kicsi, labdaszerű fehér habcsókok, és minden fehér, a gyertya is, színes dísz nélkül: a harsogó fényes sötétzöld és a csillámporos fehér… de rondák is ezek a modern fácskák, előregyártva, masnis díszgyertyákkal. Drótra ragasztott tyúktoll, zöld festékbe mártva, összehajtogatható.

– Remélem, valódi?

Ildikó gondolatban összeszámolta, hány szelet telik a combból. Illene Turbucz nénit is megkínálni.

Felrezzent.

– Valódi, valódi… Húsz forint métere. Turbucz néni díszíti, bevonul majd vele ünnepélyesen.

– Remélem, vettél neki is valamit?

– Nem én. Ez nem volt szokásban. Albérlő a főbérlőnek?

– Mihez kezdenénk, nélküle? – kérdezte Miklós. – Nem is tudom…

– Az utolsó pillanatban, mit is lehetne…

– A szobaszökőkút! Képzeld, hogy meg lenne hatva!

– A szobaszökőkutat nem – mondta Ildikó, hirtelen dühvel –, háromszázötvenet ér kéz alatt.

– Hát akkor talán egy almát – javasolta Miklós gúnyosan. – A kisebbek közül, persze.

– Sértegetsz? – Ildikó tett a tűzre, a lapáttal helyrekalapálta a meglazult füstcsövet. – Vagy csak játszod a grand szenyőrt az én kontómra?

– Ejnye – mondta Miklós –, hát nem megkapod a teljes fizetést?

275

– Azt be is kell osztani harminc napra, és hol vannak akkor még a tervek?

– A tervek! Mindig elfelejtkezem a tervekről – felelte Miklós rosszkedvűen –, a TERV még a karácsonynál is fontosabb.

– Majd szégyellheted magad, még, ma este, hogy rólam mindig csak a legrosszabbat…

– De nem! – Miklós Ildikóhoz lépett, megölelte békítően. Futólag eszébe jutott, hányszor lépett oda, így, az elmúlt hónapokban. – Csak nem akarsz veszekedni? Ez az első közös karácsonyunk!

– Tulajdonképpen miért rohantunk ennyire? – kérdezte Ildikó –, mi volt olyan sürgős ezen a hülye házasságon?

– Talán féltem, hogy elveszítelek. S talán te is ettől féltél.

– Mások évekig fontolgatják, mi meg hűbelebalázs módjára…

– A túl sima ügyek sohasem kavartak fel – mondta Miklós. – De te direkt kergettél, azzal a tatár képeddel…

– Igaz: ha még várunk, ki tudja, hol tartanál, nélkülem… téged mindenki palira vesz, tudja az öreged is…

– …mert azt is megfőzted – dünnyögte Miklós –, ezzel a „terüljasztalkám”-modoroddal.

Most Ildikó ölelte át, anyásan. Elnézően igazított a haján.

– Akarsz enni? Húst rizzsel?

– Majd fagyújtás után… Inkább csengessünk! Ébreszd fel Trudikát! De aztán behunyjátok ám a szemeteket!

Trudika rugdalózva ébredt. Ildikó mutogatta neki a csillagszórót.

– Trudika! Emlékszel? Karácsony… ka-rá-csony…

– SSSSSssss – sisteregte Trudika, és meglóbálta a csillagszórót gyújtatlanul – ssssss…

– És még azt mondják, hogy nem lehet fejleszteni! Persze, aki lusta… Előkeresték a biciklicsengőt, de csak halk, kocogó hangot adott.

– Csincsin – kiáltott végül Miklós, az ajtóban –, csincsin, angyalka…

Turbucz néni fekete selyemruháján villogott a strassz. Papucsban maradt, a tyúkszeme miatt. A fenyőt messzire eltartotta, égett valamennyi gyertyácska.

– A villanyt…

Miklós segített, megtámasztotta a cserepet. Ildikó szorította Trudika kezét, ki tudja, hogy reagál, ekkora cécót még nem látott soha.

Most majd Turbucz néni beszélni kezd, felmondja az imát, esetleg énekel. S mindezt elviselni fegyelmezetten!

276

De Turbucz néni nem szólt, csak állt a fa mellett, balra húzódva, bámult a fényességbe. Kezét összefonta a hasán.

Miklós kifújta az orrát, azután ő is elnémult. Trudika előretartotta fejét, megmerevedett ebben a pózban, mint a sivatagi teve a jászol előtt.

Ildikót nyomasztotta a váratlan csend; a lángok hangtalan, folytonos alakváltása. „Fa helyett inkább két pár zoknit” – hallotta, valahonnan messziről Mamsi szavait.

Szeretett volna emlékezni valamire. Irigyen nézte Miklóst és a roskatag Turbucz nénit mellette. – Na – mondta érdesen –, meg ne gyulladjanak az ágak.

Elfújta a gyertyákat, ügyesen, egy fújással hármat. Villanyt gyújtott.

– És most lássuk az ajándékokat… – Kulcsot vett elő a zsebéből, kinyitotta a szekrényt. – Mit kapnak a jó gyerekek?

Trudika ugyanúgy állt, merev tevetartásban. Ildikó gyengéden meglökte, mint az ingaórát, ha elakad.

– Ez a baba a jó kislányé… járó baba… Az igazgató felesége hozta Olaszországból, négyhavi részletre, kettőszázötven. Hadd legyen egyszer szegénynek!

Trudika alig akarta elvenni a karcsúsított derekú, ragyogó üveghajú tüllcsodát.

– Tudom, hogy kicsiség – folytatta Ildikó, és Miklós nyakába borította a svédmintás, orlon kötött kabátot. – De ez volt a legszebb, a te méretedben…

Miklós elragadtatottan a tükörhöz szaladt.

Ildikó kissé habozott, majd a középső polcon kotorászott, az ágynemű között. Kiemelte a saját, tartalék nylonharisnyáját. Még fel se bontotta, szerencsére.

– Turbucz néni… röstellem, hogy csak ez a csekélység…

Turbucz néni szívére kapta a kezét. Aprót sikkantott.

– Ildike, nekem?! Hogy köszönjem meg? Ildike, igazán, ebben a helyzetben… drága Ildikém… – kivágtatott a szobából.

Csodálkozva néztek utána.

– Egy ilyen kis vacak, hogy meghatotta…

– Pedig van neki mit a tejbe aprítani. Nincs rászorulva, elhiheted…

– De hát Ildikó…

– Persze, érthető – mondta gyorsan Ildikó –, érthető, lélektanilag.

– És te? – kérdezte Miklós. Leült, lába között kihúzott a heverő alól egy barna csomagot. – Nem is vagy kíváncsi?

277

– Drágám! – Ildikó sajnálkozva látta, a csomagolópapír milyen kopott. – Drágám, ne bántson téged. Te, aki minden fillért a közösbe…

Turbucz néni visszavágtatott. Szakadt skatulyát szorongatott, „Chat noir” felírással.

– Ildike… már régen akartam, tulajdonképpen az esküvőre… de az ember önző, nehezen válik meg az emlékeitől…

Ildikó kényszeredetten vette át. Chat noir kölni, háború előtti kiadás.

– Szagold meg – biztatta Miklós kedvesen. – Nemes illat!

A dobozból egy gyűrű hullott ki: korona alakú aranygyűrű, piros kővel.

– Rubin – mondta Turbucz néni –, egyszer már zálogban is volt. Még a könyvügynöktől… amikor lángolt a szerelem.

– Ezt nem lehet – szólalt meg Miklós mély hangon –, ezt Ildikó nem fogadhatja el. Tessék visszavinni, mert megharagszunk…

– Gyönyörű! – kiáltotta Ildikó. Feltartotta a lámpafénybe. – Még sose volt gyűrűm. De nem fogadhatom el, tényleg.

– Lárifári! – Turbucz néni arca kigyúlt, lelkesen –, mintha a lányomnak adnám. Úgyis járt volna ilyen, Miklóska, a karika mellé…

Miklós beharapta a száját. Ildikó táncra perdült, jól beverte az oldalát a gyerekágyba. Összecsókolta az öregasszonyt.

– Itt fogom hordani, ezen az ujjamon… legalább négy gramm!

– Csak be ne olvasztassa, Ildike – mondta Turbucz néni kérlelően –, még ha a forma nem is divatos…

Miklós közbeköhögött.

– Hát az én ajándékom, mi lehet, ezek után… – bontogatta a gyűrött papirost, kedvetlenül.

Először egy gumibabát húzott elő, hatalmas festett szeplőkkel az arcán, kövér, görbe lábbal.

– Ez is baba… kis ócska baba, de olyan egyéni…

Trudika eldobta az üveghajú csodát, nyúlta kis szörnyeteg után. Tömpe ujjaival simogatta. Megnyomta véletlenül. A sípolásra hátrakapta a fejét, de aztán elvigyorodott. Vitte az asztal alá.

– Similis simile gaudet – mondta Ildikó önkéntelen keserűséggel. Felemelte, leporolta az „olasz táncosnőt”.

A csomag tartalmát Turbucz néni teregette szét. Ildikó káprázva szemlélte.

Fekete nylon hálóing, hússzínű csipkebetéttel, alul, fölül és mindenütt. Fekete nylonbugyi, azon is hússzínű csipkeszalag. Fekete nylonkombiné, csupa hússzínű csipkevirággal.

278

– És ez – kérdezte kábultan. Két ujja közé csippentve felemelte a lebegő ujjú, harangba szabott, fekete-korallszín köntöst. – Ez mi?

– Fésülködőköpeny. Így komplett a garnitúra. Nehéz volt, alig találtam bakfis méretben.

– Isteni – áradozott Turbucz néni. Forgatta, repítette a levegőbe. – Mint egy színésznő… mint egy színésznő, a francia filmeken…

Ildikó csak állt.

– Francia bizony… francia import – mondta Miklós büszkén.

Ildikó magára kerítette a köpenyt. A tükörhöz szaladt, de a koromcsík az arcán – a vaskályhától – észre térítette.

– Mennyit adtál ezekért?

– Nyolcszáztizenhat… – Miklós a zsebébe kotort. – Számla is van, ha esetleg kék-sárgára becserélnéd…

– Nyolcszáztizenhat… de miből? – „Talán megtakarította! Semmi igazságtalanság” – gondolta Ildikó, s remegni kezdett.

– Fizetési előleg, bogárka. Hat hónap alatt hat egyenlő részlet, majd a zsebpénzemből pótolom…

– A havi százból száznegyvenet… – Lerakta a köntöst, csak állt, és tovább remegett.

Miklós arca elsötétült. Összegyűrte az egészet egy kupacba. Ráborította a csomagolópapírt, ahogy a nyakaszegett halottakra szokás a főutakon.

– Miklóska – mondta Turbucz néni gyámoltalanul –, Ildike…

Nem szóltak. Csak Trudika nyomogatta a gumibabát.

– Ildike… Miklóska jót akart… Örömet!

Csend.

– Miklóska… Ildikének is igaza van. Nyolcszáztizenhat forint nagy pénz, amikor az égetően sürgős dolgok…

Ildikó erőt vett magán. A csomag felé nyúlt, érdeklődve, de Miklós elhárította a kezét.

– Ildike, Miklóska, megmelegítem a vacsorát…

– Nem eszem – szólt végül Miklós. Lassan, bikaszerűen felemelte a fejét –, Turbucz néni, menjen csak aludni.

Még sohasem volt ilyen hajlíthatatlanul nyers. Turbucz néni álldogált, Ildikó rá-rápillantott tehetetlenül.

Miklós fütyülni kezdett.

– Jó éjszakát – mondta ekkor Turbucz néni, halkan. Mint a lehelet, úgy húzta be a kilincset.

– Most jobb? – sziszegte Ildikó. – Jobb a közérzeted, hogy vérig sértettél valakit?

279

– Itt csak te sértegetsz. Ez a te szakmád. Nem ismersz se Istent, se embert, csak azt a rohadt pénzt meg az ütemterveidet…

– De hiszen gyönyörű ez a sok csipke – mondta Ildikó kétségbeesetten. – Nem tagadom. De gondolkodj, édes Miklóskám, gondolkodj: minek ez nekem… hat hónapig nyögni, csak azért, hogy a szekrényben lógjon! Mert fel nem vehetem, ismerd el, megfagyok benne ilyen kályha mellett… – sorolta logikus érveit reménykedve.

– Nem tart a tél örökké – mondta Miklós ellenségesen.

– Nyáron meg meztelenül alszom mindig – felelte Ildikó, s hunyorított a szemével. – Anyaszült meztelenül.

De most nem segített ez sem.

– Tőlem úgy alszol, ahogy akarsz. Én nem próbálom kaptafára húzni az embereket.

– Gyere… olyan finom a hús… köménymaggal beszórtam.

– Nem tudok enni parancsszóra. Éhes se vagyok.

– Miklós, kérlek… karácsony este van.

– Eszedbe jutott, egyszerre? – kérdezte Miklós.

Megbökte lábával a csomagolópapír alól kikandikáló csipkét. – Vidd a kukába! Vagy add el a Lehel piacon, mit bánom én. A tied.

– Biztosan hasznát veszem – hadarta Ildikó. Kapargatta az asztallapról a kerek gyertyafoltokat. – Megyünk mi még utazni…

– Csak nem velem. Majd valamelyik ügyes, bornírt igazgatóddal… S még te beszélsz „karácsonyról!” Ez az, ami legjobban felháborít!

– Én ma takarítottam, napközis szolgálatot teljesítettem, bevásároltam, csomagoltam, főztem, megfürdettem Trudikát… – mondta Ildikó. A jobb keze megint remegni kezdett. – És az a pulóver… a legjobb minőség. Még a napi feketémről is lemondtam, az iskolában, csakhogy megvehessem a drágábbikat.

– Köszönöm – Miklós felállt, háromszor meghajolt. – Köszönöm, köszönöm. Ez az áldozat… – Rágcsálta az üres szipkát cigaretta helyett.

– Te bohóc – mondta Ildikó, színtelenül. – Mikor lesz már belőled férfi?

– A többiek. Azok a férfiak. Csakhogy azok nem akartak elvenni. Se a hentes, se a többi.

Trudika sípolt az asztal alatt.

– Most mit tegyek? – kérdezte Ildikó. Már a jobb lába is remegett. – Nem. Erre nincs válasz. Hogy mondhattad ezt? – leült a heverő szélére az almákat félregurítva. – És ezt az a Miklós mondta egyáltalán? Ez megtörténhetett? – egyre hangosabban kiabált, arcán a hisztérikus irtózat jeleivel.

280

Miklós lassan feleszmélt.

– Ennyire nem lett volna szabad elgaloppíroznom magam – mondta száraz tárgyilagossággal. – Bocsánatodat kérem, valóban. Bevadítottál, s az ember nem fontolja meg, mit beszél… Lefekszem.

Ildikó gépiesen felemelkedett. A vacsora. Trudikának vacsora. De Trudika megint elaludt, álmában a gumibabát nyalogatta.

– Trudika… halló, Trudika…

– Ha nem vacsorázik, nem dől össze a világ… Hagyd aludni.

– Az asztal alatt…? Mint egy kutya…

– Ha egyszer ott érzi jól magát – mondta Miklós hangosan, gondos artikulációval, csaknem szótagolva.

Ildikó kapkodva körülnézett. Mintha segítséget várna a tárgyaktól.

– Öregmiklós – kiáltotta. – Nem hagyhatjuk egyedül karácsony este!

„Mindjárt kiderül – gondolta boldogan –, ki vagyok én. Mindjárt, csak el kell mesélnem. Dohánybarna bőrszékek, külön szoba.”

– Ugyan, Ildikó – sóhajtott Miklós. Kifűzte a cipőjét, pumpálta a gumimatracot. – Hamis ez a hang. Ő úgysem tud rubingyűrűt ajándékozni, legfeljebb füstölt sonkát. Kár a fáradságért. Persze, én megértelek – tette hozzá, enyhítésül –, de megérteni és helyeselni: az kettő.

Ildikó otthagyta Trudikát az asztal alatt, ráborította a plédet. Az ablakhoz furakodott, hogy a rolót lehúzza. A ködön át körvonalaiban látta a szemközti lakás karácsonyfáját vagy csak az árnyékát, a hosszú száron hintázó, keskeny cukorkákkal.

Hirtelen aludni kívánt. Vagy legalább átbukni oda a szomszédba, emlékezet nélkül, idegenként.

Lehagyni ezt az órát, bármi áron.

– Holnap – mondta Miklós – majd kiugrunk. Neked nem is muszáj. Új sálat vettem neki, ott van a kabátom zsebében.

„Én pedig egy meleg hálókabátot – gondolta Ildikó – a Bizományiban, elöl bocskaizsinórral.”

Összehajtogatta a ruháit, elrendezte a gyerekágy rácsain.

Fejére húzta a takarót, ahogy máskor.

– A villanyt… – szólt Miklós.

Papucsba bújt. Meg kell szokni, hogy a meztelen talpunkat egy pillanatra se, soha, ne értessük a földhöz.

Újra visszafeküdt, a sötétben.

„Talán még meg lehet fordítani ezt a karácsonyt – ismételte magában görcsösen –, talán még meg lehetne… A terveim… a ház… hogy oda281vesszük…” – de nem tudott megszólalni, mintha egy kis kupak zárná a torkát, ahányszor a levegő a hangszálakhoz ér.

Inkább a lábát nyújtotta ki, megkereste vele Miklóst az alacsony gumimatracon. Ez könnyebb. A test hajlékonyabb.

Miklós dörmögött valamit, aztán azt mondta, határozottan:

– Ne töprengj feleslegesen. Nincs semmi baj. Holnapra kialusszuk – kis szünetet tartott –, bogárka…

A rádióban jelentik be így a békekötéseket. Hivatalosan, megszűrve.

„Meg kellett volna látogatnom – gondolta Miklós félálomban. – Ennek is ez a csacsi az oka. Megígértem az öregnek. Vagy nem ígértem meg? Megígértem, vagy nem ígértem?”

– Már nem jönnek – mondta Öregmiklós talán ugyanekkor. A birsalmáknak mondta meg a szólókoszorúnak. Lezárta a cserépkályhát, kihordta a tányérokat, kanalakat, a két mustárospoharat. – „De nem is ígérték határozottan. Csak én emlékszem rosszul. Még tiltakoztam is, ráér az ünnep másnapján… Persze. Úgy látszik, a vérrel együtt az agysejtjeim is távoznak…”

A cigarettatárcát meg a púdertartót otthagyta a fa alatt. Ezüst, de sokra nem használhatják ma már.

– A púdertartót, Jusztinka, odaadom – folytatta, még mindig a birsalmáknak, de aztán összezárta az ajkát.

Ez olyan öregemberes dolog, hiába. Hiszen csak az embereknek kell a beszéd.

Egyeztette az időt, a zsebórán meg a faliórán. Mindjárt éjfél.

„Ahelyett, hogy én sétáltam volna be – gondolta. Nem feküdt le. Kettő és öt között aludt csak, többet nem kívánt. – Önzés, hogy ide a fenébe várom őket.”

Holnap talán áthozza Szepesvári a szaloncukrot, és akkor fel lehet aggatni pótlólag. Nem tetszene a gyerekeknek ez az üres fa, akármilyen nagy is. Pedig a fenyő így az igazi. És a karácsony is így az igazi, csupaszon.

– Meg kell öregednünk hozzá, hogy megértsük. Ez a baj az öregek bölcsességeivel. – Röstelkedve szájára tette a kezét. – Csitt.

„És egyáltalán…” – leült az ágya szélére, kinyitotta az odakészített könyvet, de nem olvasott, csak ült, s amikor legközelebb az órára nézett, látta, hogy már egy óra.

Papa nefelejcses levelet írt karácsonyra. Aztán meghalt. 1906-ban, a nefelejcses levél után három héttel. Negyvenöt évesen. Harmincöt volt, amikor anyával összeveszett, és meg sem állt az „Újhazáig”.

282

– Ne bántsd – emlékezett az apja hangjára és a mozdulatra is, ahogy védően a térde közé szorította –, ne üsd a gyereket, Rozál.

Furcsa, hogy valakinek az emlékeiben harmincöt évesen él az apja – amikor ő maga már döcög a nyolcvan felé.

– Az a kósza apád – mondta Rozál mama, és fekete kendőt kötött, suhogósat – alászaladt egy amerikánus vonatnak. De a pénzét nem adom, hiába ácsingózol. Azon földet veszünk, harminc-negyven holdat. Legalább nem halt meg feleslegesen.

Akkor már az ikreket elvitte a torokgyík, Fánit kizárta az ura a fáskamrába, tüdőbajt kapott, folyton köhögött.

Öregmiklós ledőlt az ágyra. Csak ő maradt életben a négy gyerek közül.

Rozál mamát tizenkettőben megütötte a szél. Kis szolgálókat fogadtak mellé, a szomszédból, de azok is elszökdöstek, sorra, mert odacsalta őket magához szelíden, s utána csomókat tépett ki a hajukból.

– Rossz szolgálók – íratta a bíróval Pestre –, és te is rossz vagy, fiam, Miklós. Herdálásra szültelek, fonnyadtál volna el a méhemben.

Ez a levél is megvan. Apáé is. „Meglátom-e az Ókantrít valahára, kedves családom?”

Aztán Rozál mama, amikor ő már régen sebet kapott Przemyšl alatt, kiesett az ágyból, éppen karácsonykor, és reggelre megfagyott. Öregmiklós az orrához nyúlt, érezte a viszketést. Már kitanulta az orrvérzés előjeleit.

– Szeretném – mondta megint hangosan –, ha ma este nem folyna… ha kérhet ennyit az ember.

Tizenkilencben kiálltak az erkélyre a Lipót körúton. Hajnalka sonka ujjú köpenyt viselt, lapos girardi-kalappal, Lornyettjét az orrához emelte, ahogy feltűnt a tömeg a sarkon.

– Ezekkel egyenlő? – kiáltott Hajnalka. – Soha!

Elváltak csendben. Hajnalka boldog lett aztán Szunyoghy Vilmos mellett, azt mondják, a szombathelyi garnizonban.

Újra be kellett iratkozni a földmérnökire.

– Magyarországon döglött ügy – mondta Kléber Móric, aki áttért a terménykereskedésre –, amolyan széchenyies idea, jellegzetesen…

Agronómus. Most így nevezik őket.

A hólapátolós-karácsony. Szép volt az, szép. Csak akkor érezte siralmasnak, bántotta az önérzetét.

Ritter Ádám kivitte a százhalombattai birtokára „tanácsadónak”. Ó, igen, akkor, azok a nagy karácsonyok. Ritter Ádám ma is él, éjjeliőr a 283Ruggyantában. Nem volt rossz fiú, csak buta. Felvágni akart a „saját földmérnökkel”.

Jusztinka haragudott a szaklapokra. „Azok bolondítják meg magát, drágám, az a sok francia meg angol. Nyugodjon bele, hogy szimpla intéző ezerkétszáz holdon…”

– De Jusztinka, ez vétek. Egyszerűen elpusztítják a földet… az erejét pusztítják… Silányul, pusztul a föld…

– Az ember is pusztul, az ember is silányodik – mondta Jusztinka harminckilenc karácsonyán, amikor már titkolta, hogy zsidó. – De magát ez nem bántja, mert maga engem soha nem szeretett.

Réder bárónál kertészkedtek ezekben az években. Réder Frici imádta a különleges virágokat, és utálta a németeket, még negyvennyolcból, amikor az ükapját agyonütötte egy osztrák őrmester a Fertő-tónál.

– A föld az nem vétkezhet – mondta Réder Frici –, és én ezért becsüllek téged, Miklóskám: úriember vagy, de inkább besározod a kezedet, semhogy ennek a csőcseléknek lefeküdj…

A bomba kiszakított egy hatalmas hollandi tulipánágyást, két hét alatt alig tudták újra feltölteni.

Talán, ha Réder Frici otthon van, nem viszik el Jusztinkát. A lovász jelentette fel. A lovász is él, lóápoló az ügetőn. Mózsi bácsi kiderítette. Mózsi bácsi a kubikos, aki rendbe hozta a bombatölcsért a kertben. Azt hitték, valami Jehovás szekta tagja, ott jöttek össze a krumpliveremben. Csak később derült ki, hogy földalatti kommunista – vagy hasonló.

Mózsi bácsi is él, nyugdíjas váltóőr, nemrég találkoztak, öt éve, a nagyáruházban, a cipőosztályon.

Öregmiklós fülelt. Érezte száján a nedvességet. Összefogta orrcimpáit, fél kézzel villanyt gyújtott.

Megkönnyebbült.

– Nátha – nevetgélt –, a spanyolból… Minden karácsonykor jelentkezik… A náthám. – Odakészítette a zsebkendőt.

Amikor Jusztinkát elvitték, ő sem volt ott. Ritka virágmagot hirdetett a Mauthner, beutazott érte a városba.

– A föld sem ártatlan – mondta akkor este Réder Fricinek –, beissza a vért, Fricikém. – Már nem volt teljesen józan, Réder Frici beletöltött fél üveg bordóit, másnap pedig eltűnt Liliannal együtt. Hiába keresték, ki írta a Casino állótükrére zsírkrétával: Schwein Germania…?

Az a nyafogó fiúcska pedig, a nagy fehér gallérral, intézetbe került, a Mária Terézia lovasezred különleges nevelőintézetébe, minden előre kifizetve, amíg ki nem viszi a Vöröskereszt, Svájcba, a szülei után.

284

Réder Frici nem él már. Lilian se él, a „lila szemű Lilian”, vajsárga kalapban, felrobbant alattuk a vonat…

– Öregember sose lehet magányos – mormogta –, túl sokan is vannak a karácsonyfa alatt…

Belefáradt az emlékezésbe. Vagy talán kímélni akarta magát. Elzárni az éjszakát a legsötétebb évek elől. A jelenre ugrott, gyorsan: beszívta birsalmái illatát, s bár még sokáig ült álmatlanul a párnák között, már nem gondolt semmire, csak hallgatta a tücsökciripelést.

– Jó itt a házadban, Jusztinka. Akkor nem szerettem. De most jó.

Pontosan tudta, hogy télen nincs tücsök. De azért mégis nagyon szépen szólt és békességesen.


– Helyes – mondta Ildikó.

Miklós fellélegzett.

– A tévé nem felesleges. Majd csináltatok hozzá egy dobozt politechnikán, ráhúzzuk, Trudika nem tesz kárt benne.

– Mintha nem lennél meglepődve – mondta Miklós. Odatette a készüléket a karácsonyfa helyére. – Pedig azt hittem…

– Bent jártál a gondnokságon, az OTP-papírt aláíratni. De ne búsulj: így is meglepetés. Hogy egyáltalán működik!

– Trudikát is leköti majd.

– Csak a feladatai után. Ebben nem ismerek pardont!

– Kár, hogy nem nézhetjük ma este…

– Majd Turbucz néni! Behívjuk, s legalább vigyáz Trudikára. Első a szolgálat!

Miklós tréfás grimaszt vágott. Előkereste az esküvői ruháját. Nem találta a fehér inget, Ildikó hozta be frissen mosva a fürdőszobából.

– Nem akarsz lezuhanyozni? – kérdezte.

– Abban a dög hidegben? Brrr…

Egyszer már meg kéne mondani, hogy nehéz így kimosni az ingek nyakát. Tetőtől talpig, minden reggel, kötelező… Ildikó sohasem mulasztotta el. Bele van kalkulálva a készülődésbe.

– Higiéniai szempontból, drágám, s még a közérzet is frissebb…

– Drágám – mondta Miklós, és megint szótagolni kezdett –, majd ha me-leg lesz a für-dő-szo-bá-ban… akár naponta ötször is. De feleslegesen megfagyni nem fogok egy mánia miatt.

Öregmiklós csak igazán tiszta! De behozta a meleg vizet nagylavórban a konyhába, égett, ropogott a tűz, bolyhos darázstörülköző…

285

– A megjelenés rendkívül fontos. A mostani munkakörödben!!! Az üzletvezetőről vesznek példát. Lompos főnök: lompos személyzet.

– Csak ezt ne emlegesd. Nem tetszik nekem ez a „főnökség”, nagyon nem tetszik… kell, hogy legyen valami susmus mögötte.

Ildikó is készülődött. Beatrix csipkeblúza nála maradt, nyoma se látszik, ha felveszi még egyszer, ma este.

– Érettségid van. Tanfolyamod. Tudsz bánni az emberekkel. Az ellenőrséget is becsületesen végezted… hiszen folyton úton voltál, hol találtak volna ennyi pénzért még egy ilyen jó bolondot?

– Azért mégiscsak kényelmesebb, ne haragudj, ide-oda mászkálni, jegyzőkönyvezni, mint nyakamba venni egy Magyar Csárdát! Mit gondolsz, miért váltották le az előző vezetőt meg a séfet? Pipás rám az egész társaság, mint egy spiclit, úgy kezelnek.

– Ne érzékenykedj. Három nap alatt nem lehet véleményt formálni. Ma szilveszter van. Hagyd őket keresni, vigyázz, ne legyen botrány. Holnap kezdődik a leltár a roló mögött! Hallod? Leltár nélkül hivatalosan nem veszel át semmit…

– Leltár – ismételte Miklós szerencsétlenül –, abba bele lehet dilizni.

– Minden kezdet nehéz – jelentette ki Ildikó –, és nem vagy egyedül. Majd ma este jól kinyitom a szemem. Reggelre készen kapod tőlem a jellemzéseket.

– Mulassunk inkább szilveszter este…

– Módjával azt is – mondta Ildikó –, most kell megalapoznunk a jövődet!

– A Magyar Csárdában! – sóhajtott Miklós. – A speciális ízlést is kielégítő magyar csárdában, amit a kutya se látogat.

– Ma tömve lesz. Aztán megszervezed a hirdetést. Intim hangulat, magyaros különlegességek. Udvarias személyzet, rendes adagok, hamisítatlan ital. Hidd el, csak ennyi kell.

– Azért én jobban szeretem…

– Havi nyolcszázzal több, plusz prémium. Jól jön az akkor is, ha megoldjuk a lakást, másképp…

Ildikó az asztalra készítette Trudika vacsoráját. Mesefilmre vitte őket Kati néni, érdemrendet érdemelne abban az iskolában mindegyik gyógypedagógiás kolléga.

– Nem tudom, miféle megoldás jár az eszedben – mondta Miklós nyugtalanul. Folyton elcsúszott a nyakkendője, rángatta ide-oda. – Félek ám a terveidtől…

286

Ildikó nem akarta elsietni. Karácsonykor nem sikerült. Majd most. Bejelenti, közvetlenül éjfél előtt. „Összeköltözünk. Együtt lakhatsz az öregeddel. Vállalom.”

Külön indultak. Ildikónak meg kellett várnia Trudikát, és még nem sült át a másnapi köményes szelet.

– Eredj csak! A főnök mindig első legyen a poszton. Csak azt követelheted meg, amit te magad is…

– Kettes számú szöveg – mondta Miklós szeretettel. Csókkal búcsúztak.

– Ildike, igazán nagyon csinos – Turbucz néni kedvtelve nézte –, de a gyűrűt, hát nem viseli?

– Jaj, Turbucz néni, lötyög… majd átalakíttatom alkalomadtán… pedig olyan gyönyörű!

– Én sem tudom hordani a harisnyát – mondta Turbucz néni hamiskásan –, harmincötös lábra való. Pont, mint a magáé, Ildike.

Ildikó önkéntelenül saját lábára nézett. Körben hajszálvékony varrás húzódik a nylonon. A rövid szoknyából kilátszik. Azok a ronda székek az iskolában rögtön elszakítják!

Turbucz néni megcsóválta a fejét. Kivette a villát Ildikó kezéből, megbökdöste vele a húst.

– Ez még kemény. Ki látott ilyet, díszbe öltözve a lábasok körül? Majd én elintézem… Ezt meg, ami a lábán van, szívem, vegye le… egy tanárnő, szilveszter este!

– Jelenleg nincs más – mondta Ildikó szárazon.

– Ilyen manapság elképzelhetetlen – folytatta Turbucz néni megrovóan –, hogy egy nőnek ne legyen legalább hat pár harisnyája… egy tanárnőnek, szilveszter este! – Ment a szobájába, hozta a karácsonyi harisnyát. – Húzza csak fel, Ildike…

– Holnapután veszek helyette, tíz és feleset – hadarta Ildikó –, mulassanak jól a tévé előtt Trudikával.

Habozott, felvegye-e az esküvői kalapot. Kendőt kötött mégis. Ködös a levegő, ne legyen csatakos a tüskehaja.

Budakeszi út. Villamossal alig megközelíthető. Viszont a bérlet buszra nem érvényes, kétszeri átszállás egy reggeli ára.

A szilvesztert már déli tizenkettőkor kezdték a napköziben. Simeki Öcsi kerített egy trombitát, mindjárt utánozták mind. A jó ég tudja, honnan van ennyi pénzük ezeknek a gyerekeknek. Ömlesztve vették a szerpentint meg az álarcokat. A szemétládát is érdemes lenne egyszer megnézetni valakivel: micsoda nagy darab kenyerek, ujjnyi kolbászok, koc287kasajt… Talán nincs is, aki üresen eszi a vajas kenyeret. Inkább kabát nélkül eresztik egész télen, sportszandálban, de a tíz deka savanyú cukor naponta ott ropog a fogaik közt.

Még csak este hét óra, de a villamoson már jócskán dülöngéltek a részegek. Egy hosszú hajú fiú – a haja körben felkunkorodott, mint a kacsa farka – hosszan felbőgette a trombitát, nyerített hozzá a kórus.

A kalauz odafurakodott.

– Ezt nem tesszük, kérem. Elhallgatni vagy leszállni.

Ildikó nyelvtanilag helytelenítette ugyan a főnévi igenév felszólító mód helyetti használatát, de egyébként mélyen egyetértett. Összevillantották szemüket a kalauzzal.

„Talán meg kellene kérdezni – gondolta Ildikó –, melyik iskolába járnak. Attól rögtön meghúznák magukat.”

Szerencsére a fiúk leszálltak, még integettek is a kocsi után, harag nélkül.

Azért ezek mások. Többre telik nekik valahogy. Nekik vagy a szüleiknek.

Ildikó hátradőlt a fapadon. Kilenc megálló az átszállásig. Nyolc szilveszter Turbucz néninél. Az első három: rádió mellett, almaborral. A negyedik a főiskolán. „Te tudsz zongorázni, Ildikó… mit nem tud az Ildikó?” A zongoristának megtetszett az egyik elsőéves, és azzal volt elfoglalva, hogy becsalja az üres előadóterembe. Ő beugrott a zongorista helyett. Háromszáz forintot kapott, akkor vette a modern asztalkát, addig ölből ettek vagy a konyhában.

Megrázkódott. Eszébe jutott Miklós mondata. Az a mondat. Gyakran jutott eszébe indokolatlanul, távoli asszociációkkal. „A többiek nem akartak elvenni. Se a hentes, se a többi.”

Érettségiig nem tekintette fiúknak a fiúkat. A hentes még túl eleven volt. A főiskolán? „Nézze, Ildikó, a származási előny tagadhatatlan… igazságos, hogy bejutott, de magának ötször annyit kell produkálni, ötször annyit, ért engem? És az alapok… nos, vizsgálja meg önkritikusan az alapokat…”

Jelesre tette le minden vizsgáját ezek után. Esténként korrepetált, akkoriban még akadtak is jelentkezők. Sokan irigyelték tőle Turbucz néni zongoráját. Enélkül, az ösztöndíj mellett, felfordultak volna Trudikával ketten.

Most bezzeg hiába lóg kinn a tábla: hangképzés, szolfézs. Táncdalénekesnek képezik magukat! Aki meg magasabb zenét akar, nem általános iskolai énektanárt keres a csemetéje mellé. Különben sem lenne helyes, 288abból az iskolából, ahol tanít, onnan vállalni. Másképp meg úgysem akad.

„A többi…”

Az a néhány, gyorsan elmaradt. Ildikót fárasztotta a tánc. És épp eleget látta Mamsit táncba készülődni annak idején. Épp eleget ült a szomszéd sámliján, egyedül, amíg valahol szólt a sramlizene.

Mozira nem volt pénze, a fiúk meg smucigok, „ingyen” nem költenek.

És a szervezések. A KISZ-ben. Úgy tették a nyakába, mint egy természetes adót. Minden értekezletre elment, félt, hogy elmulaszt valamit. Egyszer, egy klubdélutánon, amit ő hozott össze a bölcsészekkel, odalépett valaki, és randevúra hívta. Ildikó még most is emlékezett a hajára, Miklósénál világosabb, frissen mosott, omló haj volt. Hosszan töprengett, és azt felelte, pénteken fél négytől négyig… Fél négytől négyig, igen. Tetszett az a fiú. De az sarkon fordult és nevetett. „Félóra? Azért ilyen gyorsan csak a verebek szoktak… csak a verebek, tisztelt elvtársnő…”

„A többi…”

Amikor kinevezték, a tantestületben két férfi tanított. Az egyik egykori bencés paptanár, a másik nyugdíj előtt egy évvel. Tavalyelőtt jött Rudika, öt dioptriával, égre néző orrlyukakkal. De nem maradt sokáig: a szakfelügyelet kifogásolta, hogy a magyar órán a saját verseit elemeztette. József Attila helyett.

Aki egy kicsit is értelmes és fiatalabb, azt egykettőre kiemelik, ha férfi. Csak a nők alkalmasak rá, hogy huszonöt évig hallják ugyanazt a csengőt, és még mindig lelkesedjenek.

Az öreg Kobureczky papa elhívta egyszer színházba, virágot is hozott, de nem mert elmenni vele, mert a Kobureczky Előd volt a legrosszabb gyerek a felső tagozatban.

Az utcán utánajöttek néha, azt hitték, kislány, az alakja miatt. Csupa taknyos.

André Mária bátyja gyakran leült a tanáriban, Marikára nem kellett panaszkodni soha. Szívesen megdarálta a kávét, mesélte katonaélményeit. Ildikó mindjárt be is szervezte a nyolcadikosokhoz rajvezetőnek. De csalódott benne: nem bírt a gyerekekkel, kinevették, és Ildikó maga is nevetségesnek találta egy idő után, ahogy handabandázik, és nem figyel rá senki.

Pedig ez az André Laci jól kereső tévészerelő, Málnás Beatrixnak be is vallotta, hogy „az Ildikó tanárnő éppen az esete, a nyimnyám nőket utálja…”

289

„A többi…”

És egyáltalán! Elkönyvelte ő már korán, hogy a szerelem ostobaság, kelepce. Talán végképp ki lehet kerülni vagy visszaszorítani megfelelő keretek közé. Az ember eléri, amit akar, aztán körülnéz, logikusan.

– Haha… – mondta félhangosan. A kalauz az üresedő kocsiban szigorúan rápillantott.

Választani, logikusan!

„Miért – gondolta rögtön, mintegy cáfolva, bűnbánattal –, egy egész vendéglőt rábíztak. És csupa szív. És szeretem. Szeretem.”

– Szeretem, úgy, ahogy van – így hallotta, valahol. „Ó, nem az az igazi szerelem. Akit szeretek, attól követelek, egyre többet és többet… – figyelte, nehogy a megállót lekésse. – Ez a pedagógiában is érvényes. Csak persze türelem. Szívós türelem.”

Nehezen kapott csatlakozást. Egy vadászkalapos úr konfettit szórt a vállára, Ildikó unott mozdulattal lefricskázta.

A peronra szorult, súrolta homlokát egy öreg bácsi bajusza.

Öregmiklós. Összeköltözés. Helyes. Gondolatban kipipálta.

Mamsi. Másodikán kórház. Ide is egy strigula.

Csárdában körülnézni. Kérdőjel.

Könnyen rátalált az étteremre, bár csak egy neonfelirat világított: „…agyar Csárda.”

Agyar csárda! S ilyet hagynak!

Az ajtónál gulyásnak öltözött fiatalember álldogált, panofix galléros télikabátját a hátára terítve.

– Csak férfikísérővel, kérem – mondta közönyösen.

– Csergő Miklósné vagyok – felelte Ildikó mosolyogva.

– Csak férfikísérővel, kérem…

– Az üzletvezető felesége. Nem tudja a saját üzletvezetője nevét?

– Ja? – A figura kissé megelevenedett. – Az a magas, szőke? A Miki?

– Mikinek az egereket nevezik – mondta Ildikó dühösen –, magát hogy hívják?

– Pistuci…

– Szép kis vircsaft! – Ildikó bevágta maga mögött az ajtót, de hiába várta a csattanást. Önműködő, illedelmes ajtó volt.

A bejárattal szemben hatalmas agancs lógott a falon, féloldalasan, az egyik szög kilazult. Akár kalapot is lehetne rá akasztani.

A ruhatárosnő kikiáltott a pult mögül:

– Kezicsókolom, a főnök úr felesége, fényképről is felismerem…

290

Sokan álltak az előtérben, nehéz kabátjukat karra akasztva. Utat engedtek, tiszteletteljesen.

„Akadnak rendes emberek is – gondolta Ildikó –, akikre támaszkodni lehet.”

– Ennyi kabátot emelgetni nem fárasztó? – kérdezte nyájasan. A néni négyet-ötöt is átkarolt, cipelte hátra. A férfikalapokat a fején szállította, magától értetődő természetességgel. Egy kislány – csillámló flitterfejjel – ezen felvihogott.

– Ejnye – mondta Ildikó.

– Tessék csak hagyni – intett a néni, és mézesen mosolygott –, nálunk első a kedves vendég.

A lengőajtón magyaros szőttes. A teremben műlugasok, faasztalok és fatörzs székek.

„Elég tiszta – állapította meg Ildikó. – Persze, a konyha a lényeg.”

Aránylag csendes volt még a hangulat, a zenekar éppen pihent, egy hegedű feküdt a nagydob és a cintányér között.

A felszolgálónők – pipacsos pártában – frissen mozogtak a hátsóajtó felé, hozták a gőzölgő tálakat, átbújva egymás karja alatt. Lábukon fehér kismamacipő.

„Nem esztétikus – gondolta Ildikó –, ha már jelmez, legyen tetőtől talpig az.”

Az egyik lugasból kinyúlt egy fekete körmű férfikéz, és megragadta Ildikó szoknyáját.

– Hé, pipi, buék…

– Bújjék csak maga – válaszolta Ildikó. Honnan tudná, szegény, kivel beszél?

– Kérem – szólt a fekete szmokingos fizetőnek, amikor az a lesállásból egy pillanatra felemelte a fejét. – Merre találom az üzletvezetői szobát?

– Az iroda hátul. A panaszkönyv nálam, kisnagysád – mondta a főpincér, és tréfásan megfújta a gomblyukába tűzött árvalányhajat.

Ildikó átment a termen, máris kaparta a torkát a dohányfüst. De csak a vécét látta, a hullámos hajú, bárgyú női fejjel. A mellette levő ajtócskán csaknem benyitott, de a pincér utánaloholt.

– Kisnagysád, az a piszoár. Itt, itt a posztófüggöny mögött – mutatta szolgálatkészen.

– Csergő Miklósné vagyok – szólt hátra neki Ildikó, mielőtt belépett. Nyújtotta a kezét is.

– A Mikike felesége? Nahát, ez igen, csinos fehérnép… Herci bácsi… ez a Herci bácsi… – s magára bökött, gügyögve.

291

– Miért neveznek téged három nap után, rögtön, Mikikének? – kérdezte Ildikó köszönés nélkül. – És miért nem mész a személyzet közé? Én se ülhetek a tanáriban, ha tele az iskola gyerekkel…

Miklós a redőnyös íróasztalra könyökölt.

– Örülj, hogy a bizalmukba fogadtak. Nem fogom éppen szilveszterkor kezdeni…

Ildikó leült a rekamiéra. Nagy, ódivatú darab, gyümölcs- és italfoltokkal. Rugózott rajta.

– Veszünk ide egy-két cserép virágot. Kókuszszőnyeg is megteszi, a költségvetésből ki ne feledd! – A radiátorhoz lépett, alul-fölül megfogdosta. – Jó!

– A vaskályhánál jobb – mondta Miklós –, de azért a cserépkályhának nincs párja.

– Nálunk gázfűtés lesz.

– Nálunk?!

„Csodálkozol ma este még” – gondolta Ildikó, s derűsebb színben látta megint a világot.

– Minden kezdet nehéz!

– Hány közmondást tudsz, bogárka? – Miklós felkelt, lazított a nyakkendőjén.

– Most szépen kimegyünk – folytatta Ildikó – a fenntartott asztalhoz. Feltűnés nélkül bemutatsz a személyzetnek. A kalkulációt láttad már?

– Mit képzelsz? – Miklós bosszúsan rendezgette az iratait. – Zöldfülű vagyok? Az a legelső… itt nem lesz árdrágítás. Hogyne, hogy bedutyizzanak…

– Szeretem, amikor így beszélsz. Csinálunk néhány szúrópróbát a konyhán. Leméred az adagokat… érted?

– Ildikó – Miklós megfogta Ildikó karját, szokatlanul keményen –, szerzek neked helyet, gyere. Te ma este mulatni jöttél. S ha már elvállaltam miattad ezt a kuplerájt, bízd rám, hogy mikor és mit…

– Hiszen én rád bízom – mosolygott Ildikó engedékenyen –, boldog vagyok, ha felvillan benned ez az erély… a te képességeiddel nem ezt a Magyar Csárdát, hanem…

– Herci bácsi – kiáltott Miklós, és nem engedte el a felesége karját az ajtó előtt sem. – Herci bácsi, hozza ki a pótasztalkát, és ajánljon valamit, mit igyon az én asszonykám…

– Ja… ja… a pótasztalt. Herci bácsi mindent tud. Herci bácsi hozza. – Odakiáltott egy pörge kalapos felszolgáló fiúnak. – Ugrás, Jani, hozd fel a pincéből!

292

– Feri vagyok – Felelte a fiú, és egyensúlyozta fején a kalapkát. – És már felhoztam a Lici néninek, mert kérte az a pénzes pasas…

– Ajjaj… – hadarta Herci bácsi. Intett, hogy várjanak. Szaladt előre, kasszírozni.

– Fáj a lábam – jegyezte meg Ildikó. – Miért nem gondoskodtál előre? Egy részeggel kevesebb fér be, legfeljebb…

Körülnézett, felfedezte a tálalót az evőeszközökkel, előkészített tányérokkal. Megmozgatta.

– Ohó… ez két asztal! Öcsike, gyere csak ide…

– Azt nem lehet kihúzni – tiltakozott a fiú, öntudatosan. – Leesik az egész franc.

– Hogy beszélsz? És nem esik le. Átrakjuk a másik oldalra.

Herci bácsi visszaloholt.

– Kitűnő ötlet, nahát… hiába, az a jó asszonyi szem… Na, Jani, rakodj!

– Feri vagyok.

– Majd odasózok a nyakad közé, aztán megtudod a nevedet… taknyos.

– Csak türelmesen – magyarázta Ildikó. Miklós eleinte nem tudta eldönteni, kit oktat. Herci bácsit vagy a csapkodó gyereket. – Módszeresen. Persze hogy leesik, ha kapkodsz.

Kissé feltűrte csipkeblúza ujját, segített. Herci bácsi szájtátva bámulta.

– Ez igen – csettintett végül –, a házias nőnek nincs párja.

– No, menjen csak – mondta Ildikó kurtán, és a szeme közé nézett. – Amíg locsog, szökik a vendég.

Herci bácsi arcán rajtaragadt a mosoly. Meghajolt, mielőtt hátat fordított.

– A legrégibb munkaerő – súgta Miklós –, minek sértegeted?

– Tanuljon tisztességet, akármilyen régi – mondta Ildikó nyugodtan. – Nem fogom hagyni, hogy a fejedre csináljanak.

Kétforintost dugott a fiú kezébe.

– A tied. Tedd el. És ne hagyd, hogy ordítsanak veled.

– Fee-ri… – rikkantotta a negyedik asztal mellől Lici néni, három üres tállal a karján. Feri odaugrott, átvette a piszkos edényt. Szaladt a mosogatóba.

– Ildikó! – Miklós leült az asszony mellé, kezére tette kezét –, édes bogárkám, kérlek, ma estére, csak ma estére hagyd abba a piszkálódást… mindenki végzi a maga dolgát, majd beleszakadnak, és akkor jössz te, és bámulsz vizsla szemekkel… Nem érzed, hogy ez erkölcstelen?

293

– Az az erkölcstelen, hogy ilyen hangon beszélnek egy fiatal fiúval, egy ipari tanulóval, akinek a jogai…

– Mit iszol? Most már csak Licire számíthatunk… – Miklós emelkedett, de Ildikó visszahúzta.

– Te akarsz odamenni? Kiálts neki, vagy ints, mit bánom én…

Miklós csettintett, esetlenül. Ildikónak felrémlett Öregmiklós remek kézbillentése, ahogy jelzést adott az esküvői ebéden. Utánozni akarta, de félúton a hajához nyúlt.

– Lici… Lici kedves…

A lapos frizurájú, pipacskoszorús nő azonnal meghallotta. Izzadtan ott termett.

– Jó estét kívánok – mondta lelkendezve –, már említette a Babfika a ruhatárból, hogy milyen aranyos vendéget kaptunk. Hogy megtisztelt bennünket a mi drága főnökünk aranyos kis felesége… és azt is tudjuk, hogy énekművésznő tetszik lenni…

– Tanár – helyesbített Ildikó, és elpirult. Miklós meghatódott, nem tudta, miért. Átölelte a keskeny vállat.

– Tanár, igen, igen… Hát nem művészet annyi gyerekkel? Tessenek velem parancsolni, valami könnyű, márkás bor vagy egy üveg Champagne-i?

– Magára bízzuk. Magára bízza a férjem.

– A Licire lehet is! Igaz, főnök úr? És ételben? Különlegesség: besamelmártás lepényhallal…

– Valami egyszerűt – mondta Ildikó. Barátian az asszonyra kacsintott. – Amilyet maga szokott, otthon, ha finomat akar enni.

– Értem – suttogta Lici átszellemülten. – Nem is az a sok franciás pancs…

– Látod. Ez mennyivel rendesebb – mondta Ildikó. Elégedetten nézett Lici után. – Erre támaszkodhatsz.

– Mert hízeleg…?

– Ne légy bizalmatlan. Higgy az embereknek!

– Én? – kérdezte Miklós. – Te mondod, nekem?!

– Hát… – nevetett Ildikó beismerően. – Amíg hozzák a kaját, intézkedj. Húsz perce áll a zenekar. Mennyi a szakszervezeti szünetidejük?

– Vacsoráznak a konyhában. Üres gyomorral nem lehet zenélni, tudhatnád.

– A konyhába idegennek…

– Felállok, és elmegyek. – Miklós az asztalra helyezte az öklét. – Egy nap alatt akarsz nyarat csinálni?

294

Szerencsére jött a Lici a szalvétába burkolt palackkal.

– Tokaji aszú. Ötputtonyos – súgta bizalmasan. – Kétszáznyolcvan egy üveg.

– Licikém – mondta Ildikó határozottan – fel ne bontsa. Vétek ennyi pénzt a torkunkon lecsúsztatni. Nem vagyunk milliomosok.

– Éppen azért – súgta Lici, továbbra is titokzatosan –, ez olyan személyzeti dolog. Tessék úgy venni, hogy a mienkből van.

– Lici – mondta Miklós komoran –, vigye vissza. Hozzon egy üveg tolcsvai fehéret, és blokkolja le. Ellenőrzöm.

– De főnök úr… ezt a kis figyelmességet…

– Ne is lássam ezt az üveget!

– Modortalan voltál. Semmi diplomácia… Csak jót akart. Miért baj az neked, ha a kedvedben akarnak járni? Ne félj, egy este megkeresi az árát…

– Azt hiszed, kifizeti? Ilyenekben megjátszod a naivat – mondta Miklós bosszúsan.

– Jól van – Ildikó lehajtotta a fejét. – Még sohasem ittam tokajit…

Miklós Lici után kiáltott: hozza az aszút, de számlával, szigorúan.

– Most ihatsz akkor – mondta gyöngéden –, egyszer van szilveszter.

Ildikó megrémült.

– Kétszáznyolcvan forint… Megőrültél? Azonnal rendeld le…

– Nem teszem nevetségessé magam – felelte Miklós ingerülten. – Jajgatsz, jajgatsz, de potyán akarsz mindent. Az égvilágon, csak a potyát lesed.

Ildikó felugrott. Magára zárta a női mosdó ajtaját. Zsebkendőjét is kint hagyta, kínjában a selyempapírba törölgette könnyeit.

„Ide még utánam se jöhet – gondolta kétségbeesetten –, ide hiába várom.”

Miklós megzörgette a láncot az ajtón.

– Azonnal gyere ki. Ketten állnak, és várnak.

– Kisbabát vár – mondta az egyik felszolgálónak –, és nem bírja a dohányfüstöt, rosszul lett szegény…

– Ó, ha ezt tudom – olvadozott Lici. – De jól választottam! Kakaspörkölt, gyenge galuskával, cékla… garantáltan mai.

Előszivárgott a zenekar, Dunajevszkij-keringőbe kezdtek, bágyadtan. A dobos néha észbe kapott, és ráejtette a dobra az ütőt.

– Egyél, te csacsi – mondta Miklós, és tálalt Ildikó helyett. – Látod, papucs vagyok. Nem szégyellem.

– Reggeltől estig robotolok. Mint egy állat – mondta Ildikó. – Ezek a mondataid. Úgy ragasztod rám őket, mint a bogáncsot.

295

– Miféle mondatok? – Miklós belekóstolt az ételbe. – Fölséges! Ennél csak Öregmiklós malackocsonyája jobb.

– Nem is emlékszel a mondataidra… annál rosszabb. – De azért ő is evett. Karalábéleves és mákos tészta, a napköziben, tizenkettőkor délben.

– Mert kihozol a sodromból, Ildikó… hát kell nálam békésebb, barnább mackó különben? – Miklós töltött a tokajiból. Vastagon csurgott, mint az olaj. – Kóstold meg! Mindjárt jobb színben látod a világot. Később táncolunk is.

– Táncolni, erre?

– Rendeld meg, mit akarsz: haligalit, twistet…

– Szép is lenne – mosolygott halványan Ildikó. Kenyeret tört, a szaftba áztatta. Ízlett. Főzni tudnak. – Az üzletvezető vonaglik a terem közepén!

– Legyen egy kellemes estéd – súgta Miklós, és lehajtott még egy pohárral. – Miért kell folyton gondolkodni?

– Többet ne igyál – Ildikó letakarta a poharat. – Nem tudsz odafigyelni…

Miklós hátradőlt a széken, nem szólt vissza. Végignézett a helyiségen. Az elkülönített boxok célszerűek. Szeparálják a társaságokat. Senki se szereti, ha a pofájába bámulnak, amikor eszik. A magyaros „ümmög”, és a többi ízléstelen, eléggé – de akinek ez tetszik, élvezze csak.

Szépen, lassan majd a mélyére hatol…

Ezt megismételte, gondolatban: „A mélyére hatolok…”

Igaza van Ildikónak. A tokaji nagyon erős.

Az a fontos, hogy az emberek jól érezzék magukat.

– Tudod – mondta hangosan, és megint átkarolta Ildikó vállát –, egy olyan igazi kedélyes helyet csinálok belőle. Ha már engem választottak. Egy olyan igazi meghitt, kedélyes helyet, törzsgárdával. A személyzet is: baráti alapon. Nem lehet minden piszlicsári dologba belekötni, szívem, mert akkor nem támogatnak komolyabb ügyekben… meg kell tanulnod disztingválni – büszkén kocogott a villával a sótartón.

Ildikó szürcsölte a bort. Ez nem is ital. Ez más. Valami jelféle egy másik életből, amiről sejtette mindig, hogy létezik. Egy élet, ahol nem az ár szabja meg a kívánság felső határait.

– Isteni.

– Ugye? – örült Miklós. – A fene fog most a konyhába futkosni, tudják nélkülem is a leckét. Majd ha kész a leltár… Nemcsak úgy hevenyészve, hanem alaposan…

296

– Annak a néninek, ott a ruhatárban, adj fizetésemelést… – mondta Ildikó, és tovább szürcsölt. Égett az arca. – Éhes vagyok még.

Miklós személyesen hozott étlapot.

– Ne sajnáld magadtól… válassz csak. Egyszer van szilveszter. – Nézte Ildikó kipirosodott képét, a bársonycsillogást a szemében. – Ha tudnád, milyen édes vagy így… amikor belebámulsz gondtalanul a világba, ezzel a kis babapofáddal…

A zenekar felélénkült. Egy csokornyakkendős úr pezsgőt puffantott a fülük mellett, s otthagyta nekik a palackot a zongorán. Ildikó kábultan megfigyelte, hogy a pezsgő végigfolyik a fekete politúron.

A dobos énekbe kezdett, lehunyt szemmel, mellig lazított nyakkendőben. A linóleummal borított kis tánctéren a párok összevissza lépegettek: még véletlenül sem volt két egyforma táncos.

– Az egyéniség – mondta Miklós vidáman –, ezeknél a modern táncoknál első az egyéniség. Nem ám egy kaptafára, mint a keringő…

– Azt hittem, te szereted a keringőt. – Ildikó a fénybe tartotta a poharat. Szünet után elmeséli Málnás Beatrixnak: „tokajit ittunk, ötputtonyosat…”

– Öregmiklós leszoktatott. Utálta az operettet, utálja ma is.

– Ez érdekes – motyogta Ildikó –, pedig az öregek… – Az étlapon megkereste a kakaspörköltet. Negyvenegy harminc. Ennél csak egy drágább: a vajas, tűzdelt őzgerinc, pürével.

Őzgerinc.

– Őzgerincet kérek… őzgerincet kér a kislány…

Miklós intett Licinek, fejedelmien. Lici már rohant is, csupa lucsok volt a hátán a magyaros hímzésű batiszt.

– Nem számít, bogárka. Csak egyszer lássalak nevetni, úgy istenigazában… legfeljebb ötszázat teszel a betéthez, ezer helyett januárban.

– Ötszáz forint… télikabát Trudikának…

– Hát akkor üres lesz a januári rubrika – mondta Miklós –, nem változtat az semmin, bogárka. Majd megérted te is, hogy ezer vagy semmi, tulajdonképpen mindegy. A pénzzel csak akkor érdemes törődni, ha dögivel akad…

– Éppen fordítva – okoskodott Ildikó –, és én keringőt szeretnék táncolni. Angolkeringőt, világoskék, égszínkék, földig érő tüllruhában, a vállamon ezüstrókával, egy nagy erkélyen, ahol csak a holdfény világít… könyökig érő kesztyűben…

Tizenkét éves korában találta azt a képeslapot Marosi szekrényében, Marosi pedig a nagymamájától kapta, idegen címzéssel, szépreményű Szirmay Henriette úrleány részére, 1889-ből.

297

Egy évig őrizgette, aztán eladta a gimnáziumban húsz forintért a párhuzamos osztály kultúrfelelősének. A húsz forintból reumanadrágot vett, mert azon a télen tüzelőre kevés jutott.

– Randa giccs… – mondta hangosan. – Ez az, ami ellen küzdeni kell!

– Bogárka – Miklós félretolta a kiürült üveget. – Pici bogárka, vigyázz, jóból is megárt a sok… de ha akarod, húzatok neked angolkeringőt. Sajnos, a tüllruhára meg az erkélyre várni kell… – gyengéden megcsókolta a kezét. – És még te hiszed azt, hogy nincsenek álmaid…

– Hülyeség – mondta Ildikó, és a közeledő őzgerincet figyelte –, csak vicceltem. Egyszer van szilveszter.

Kiábrándultan piszkált bele a tálba. Őzgerinc? Egészen olyan, mint a köményes szelet, csak barnább. Úgy képzelte, hosszú ezüsttálcán hozzák, a csont végignyúlik a díszítés közt.

Megkóstolta. Fűszertelen! Nahát…

– Erkély… – folytatta Miklós. – Egyél csak. Én mégis beugrom a konyhába. Öt perc…

– Maradj – intette Ildikó tele szájjal. – Majd éjfél után. Addig még lesz egy nagy, nagy meglepetés.

Miklós is beleszúrta villáját az őzgerincbe.

– Nem rossz. Persze, Öregmiklós a vadas nyulat, zsemlegombóccal…

Herci bácsi éppen a hátára vett egy részeget, vitte kifelé. Utána leporolta a kezét.

– Műsor? – kérdezte Ildikó. – Műsor nincs?

– Minek? Megtelik így is. Az a sok talmi műsor, csak rontja a nívót.

Ildikó bólintott helyeslően.

– Majd később egy-egy operaénekes, népdalokkal…

– Talán az énekkarod – mondta Miklós fanyar mosollyal. Felbőgették a sarokasztalnál a trombitákat, elnyomta a tánczenét.

– Ezt se kéne hagyni…

– Mulat a kedves vendég. Megy itt minden, mint a karikacsapás.

– Téged nem zavar, hogy nélküled is forog a verkli? – Ildikó körbenyalta az üres poharat, egyensúlyozta az állán.

– Mondtam, hogy beugrom a konyhába…

– Majd együtt. Éjfél után. Jobb, ha velem látnak. – Öntudatosan kihúzta magát. Egyengette mellén a csipkezsabót.

– Új esztendő… – mélázott Miklós –, tavaly ilyenkor éppen be voltam osztva. Ismertem egy kávésnőt, nyakrafőre főzte a kávékat nekem…

Az ám, Besszi. Mi lehet Besszivel? A fia megbukott vajon?

298

– Te szórakoztál mindig – legyintett Ildikó –, bezzeg én, Turbucz nénivel…

Miklósnak kényszere támadt megint, hogy elmesélje az esküvő előtti különös éjjelt, Besszinél. Megosztani az emléket: hogyan ölelte meg Bessziben Ildikót… milyen őszintén érezte, mekkora ez a szerelem! Csak még egy üveg tokaji kéne hozzá.

– Egye fene, igyunk rá!

– Nem szabad – tiltakozott Ildikó bágyadtan. – A télikabát… Hány óra?

Miklós a faliórát kereste.

– Hol az órád? – kérdezte Ildikó hirtelen élességgel.

– Otthon…

– Hol otthon?

– A mosdón… a mosdón felejtettem – mondta Miklós buzgón.

– A mosdón nem volt semmi. Gondolkozz…

Miklós hallgatott.

– Tudom már! – kiáltott végül. – Letettem, amikor igazítottam a televíziót.

– És ha Trudika hozzányúl? Hogy lehetsz ilyen könnyelmű?

– Hess, fekete felhő – szavalta Miklós, és Ildikó homlokára fújt. – Nemsokára éjfél. Mivel koccintsunk?

Mégiscsak hozattak fél liter debrői hárslevelűt. Ildikó fintorgott. Hát igen. Ez csak debrői hárslevelű.

A dobos egyre lelkesebben püfölte a cintányért. A hegedűsnek nem sok dolga akadt, időnként álla alá emelte a hegedűt, egy-két ütemet belecifrázott a vonóval. Majd reggel felé, amikor énekelnek, akkor kell a cigány.

A mennyezetről máris tépték a szerpentinszalagot.

– Fogyóanyag – motyogta Ildikó megnyugtatóan.

„Mégiscsak ki kéne menni a konyhára – gondolta Miklós –, vagy összehívni néhány percre a személyzetet. Van-e valami probléma, elvtársak…”

– Jövőre…

– Jövőre…? Ki tudja, mi lesz jövőre? – kérdezte Miklós gondterhelten.

– Én – mondta Ildikó büszkén. Intett Licinek, Lici gyorsan elhordta a szennyest. Ildikó maga elé húzta a fogpiszkálótartót, kiborította az asztalra. Megivott két pohár kristályvizet, hogy tisztuljon az agya: Józanon akarta köszönteni a következő, ragyogó esztendőt.

– Igazi lakásunk lesz hamarosan.

299

– Kicsi hangyám – mondta Miklós oktatóan –, nem ugrálhatunk. Mások, hajaj, még örülnének, ha ennyi is lenne… elvégre Kelenvölgy főbérlet!

– Kiszámítottam – folytatta Ildikó –, ha sikerülne havi ezret félretenni, két év múlva befizethetnénk egy szövetkezetit… ha ki tudnánk harcolni. Mert építkezéshez kétszázezer kell, minimum…

– Kétszázezer – nevetett Miklós –, húsz év, mi az nekünk? – Csapkodta a térdét jókedvűen. – Az istenit… csekély húsz év. Kár a gőzért, bogárkám. Elmegyünk nyáron a tízezerből a tengerhez…

– A tengerhez! Hogyisne! Abból fogjuk bebútorozni a lakást. – Ildikó hatásos szünetet tartott, egyre jobban égett az arca. Kigombolta blúzán a legfelső gombot.

– Berúgtál, szívi?

Herci bácsi közelített, mintha hívta volna Miklóst, diszkréten, de azután eltávolodott ismét.

– Minden megoldható – mondta Ildikó diadalmasan.

Egy trombita átrepült a feje felett, alig vette észre. – Eldöntöttem, és vállalom…

Miklós némán bámult rá. Zavarta, hogy a ruhatárosnő egyre leselkedik a lengőajtó függönyének fodra mögül.

Ildikó töltött, két pohárba. Igazán szép este. Így van értelme csak az egésznek. Érdemes volt várni, és nem kifecsegni, azon a nyomasztó karácsonyon.

– Nézd – mondta melegen. – Én tudom, hogy egy öregembernek sok a rigolyája. Nehéz elviselni. De mégse hagyhatjuk ott vénségére, a pokolban, ha már felnevelt. Kötelességünk…

– Micsoda? Mit akarsz? – kérdezte Miklós hüledezve.

Valahonnan Lici integetett, hogy mindjárt éjfél, oltják a villanyt.

– Miklóskám: összeköltözünk vele, már tavasszal, amilyen gyorsan csak lehet. Na? Most is azt mondod, hogy ez a „kőszívű nő”?

Miklós dadogott.

– Törökbálintról lehetetlen naponta bejárni… és én éjszakás vagyok, ebben a beosztásban, gyakran…

Ildikó sóhajtva összekulcsolta kezét az asztalon.

– Drágám… működtesd kicsit a fantáziádat. Senki se akar abba a hodályba kivonulni. Eladjuk – fejezte be tárgyilagosan. – Hirdetésre. Az, Kelenvölgyet is belekalkulálva, legalább százezer… Több legyet egy csapásra!

Miklós leitta a borát.

– El akarod vele adatni a házát? Be akarod hozni a városba?

300

– Nem értem – mondta Ildikó. Forgatta a poharát. – Nem fogtad fel talán?

– Majd holnap – vágott közbe Miklós –, majd holnap beszélgetünk. Ez igazán nem szilveszteri téma.

– De hiszen te szereted… imádod az öregedet! Mi ez? Azt hittem, az örömtől…

– Éppen azért, mert szeretem – mondta Miklós ingerülten –, éppen azért nem jutna ilyen marhaság az eszembe.

– Marhaság?! Amikor én eltűrném, hogy…

– Eltűrnéd, te. És ő? Ő is köteles legyen eltűrni?

– Ne haragudj – mondta Ildikó, és villámló szemmel lesöpörte magáról a konfettit. – Egy öregember alkalmazkodjon. Ez az öregek sorsa. Valamit valamiért…

– Ilyen marhaságot! Több legyet egy csapásra! Azt meghiszem. Az ásó, a gereblye, a gazdasági felszerelései…

– Azért is adnak ezer-ezerkettőt.

– Az istenit – Miklós az asztalra csapott, kicsurrant a bor a pohárból. – Torkig vagyok már az önzéseddel. Egyszerűen nem lehet kibírni. Tönkretennél egy védtelen öregembert… a birsalmáival, szakkönyveivel, nyolcvanévesen, tessék a negyedik emelet ötbe besétálni, a személyzeti szobába… az a jó benzines levegő…

– De én csak logikusan… És ha ott fordul fel, egyedül, az jobb?

– Úgyis azt várod – mondta Miklós kétségbeesetten.

Mit integet ez a Herci bácsi megint?

Mit akarnak ezek tőle? Mit akarnak folyton-folyvást a vállára rakni? – A halálára spekulálsz… Akkor majd árulhatod a házát. De amíg él, nem fogjuk mindenéből kifosztani.

Herci bácsi lezárta az ajtót. Lici kapcsolt a főbiztosítékon. Kurjantva felkiáltott:

– Szabad a csók! Boldog újévet!

Ildikó hallotta a sikongatást. Fázott. Talán kinyitották a pincelejárót. Keresgélt a sötétben, maga mögött, valami meleg után.

Tudta, hogy ott ül mellette Miklós, de csak egyet kívánt: mire újra világos lesz, ne üljön ott senki. Még az is jobb.

Két karját keresztben a vállára csapta, így maradt, amíg fel nem gyulladtak a fények. A hangzavar egybeolvadt egyetlen üvöltő, izzadt kórusba, egyetlen szabad vigyorgásba.

– …mert te mindent meggyilkolsz – mondta Miklós tehetetlenül –, ahova te beteszed a lábad, megfagy ott minden. Ami van, azt is megölöd.

301

Ildikó nem szólt.

– Hiába magyaráztam. Hiába kértelek… – Miklós leszórta a fogpiszkálót. Ildikó alátartotta a tenyerét, ösztönösen.

Azután széthajította az egészet.

– Én pedig megvetlek téged – kiáltotta –, te puhány… Hát forgolódj csak a pocsolyában… élvezd! – Körülmutatott a tébolyult termen. – Élvezd, amíg bele nem döglesz. – Két karját előrelökte, mintha rugóra járna. Végigdőlt arccal a nedves asztallapon.

Miklós felemelkedett.

– Én ezt a nőt nem ismerem, kérem – ezt akarta kinyilatkozni, felséges pózban. – Tévedés…

– Áldott állapot, ugyebár? – kérdezte Herci bácsi, és a szalvétával levegőt hajtott Ildikó nyakára. – No, meg aztán becsípett a kicsi asszony.


Tercsi a szék szélén ült. Néha mosolygott csak Miklósra, szégyellősen.

Miklós a bútorokat vizsgálgatta, a világítós rekamiét meg az erdőrészletet a falon. Kövérkés fiatal nő áll a pataknál, háttal, meztelen feneke csábosan jobbra ferdül, kezében hófehér gyolcsruhája.

Tercsi követte a tekintetét. Tenyerét arca elé kapta, kuncogott. Azután hirtelen elkomolyodott.

– Ez most igazán nem az a helyzet, hogy illene… Miklós, Miklós… nem áll a szám a tegezésre. Hiába, nem vagyok még olyan öreg, hogy egy ilyen szép szál fiatalembert csak úgy letegezzek…

– Én is visszategezhetem…

– Majd ha megisszuk a pertut. Nincs most, csak császárkörtém, azzal nem lehet – mondta az asszony. Harisnyáját körgumi rögzítette, közvetlenül a térde felett, tenyérnyi szélességben kivillant a hurka.

Miklós hallgatott, zavartan. Lehetetlen szituáció. Ildikó idekényszeríti, szembe az anyjával, ő bezzeg kimegy. Már fél órája a konyhában nyüzsög ahelyett, hogy indulnának.

– Ildikónak igaza van – mondta végül Tercsi. – Ő mindig meg tudja fontolni. – Kis, csipkés zsebkendőt vett elő, és átmenet nélkül könnyezni kezdett. – Csak az Isten… ez gyilkosság ám, ha jól belegondol az ember, közönséges gyilkosság…

Miklós az ajtóhoz ment, kitekintett. Ildikó vasal. Vasal és fütyörészik, valami katonadalt.

Mamsi folytatta.

302

– Senki sem szent… Attól félek, Tomi nem örül majd. Meg kellett volna várnom, amíg megérkezik.

– Már így is… – mondta Miklós kínlódva. – Hiszen Ildikó elmagyarázta…

– Amiért szilveszterkor nem jött? Olyankor a legzsúfoltabbak a vonatok. De küldött egy lapot, édes rózsaszín malaccal a tetején, boldog új évet kívánt, addig is, amíg a körülmények úgy hozzák, hogy találkozhatunk! Beteg, azt írta, bronchitiszt kapott, mert sátorban aludtak, nem készült el a felvonulási épület.

Miklós félbeszakította.

– Ezen már kár rágódni. Ildikó lefoglalta az ágyat, kifizette az orvost.

– Ildikónak igaza van. De értesíteni kellett volna Tomit. Elvégre majdnem a vőlegényem… Köze van hozzá, hogy mi lesz a saját gyerekével.

– Megmondta Ildikó. Tessék neki hinni. Nincs annak értelme. Megijed és meg sem áll az Óperenciás-tengerig, úgy elszalad. A férfiak, de hát tetszik tudni, én magyarázzak?

Miklós fáradtan hátradőlt. Megszokott módon az órájára pillantott. Gyorsan lejjebb húzta a zakó ujját üres csuklóján. Micsoda botrány! Újév hajnalán, mindenki aludt, és akkor az a rekedt kiáltás:

– Hol az órád, nincs a tévén, hol az órád, a hétszáz forintos Cornavin?

És fel kellett kelni reggel hatkor a jéghideg szobában, a szörnyű éjszaka után! Úgy kellett tenni, mint aki keresi… csak harmadnap merte odavágni a zálogcédulát.

– Mire költötted? Mire volt szíved költeni?

– Nem tudom, érted, nem tudom… egyszerűen nulla, semmi az a háromszázötven, nem tudom…

Egy ebéd az Argentínában, amikor értekezlet után leszaladtak a többiekkel. Három képes újság. Egy csomag valódi Wilkinson-penge.

– Ez legfeljebb kétszáz.

– Nem tudom. Nem emlékszem.

És akkor Trudikán tölti ki a dühét. Húzza, rángatja szegényt.

„Egyszer már meg is ütötte. Láttam – gondolta Miklós, és szórakozottan bólogatott Tercsi szóáradatára, ami csak úgy ömlött a csipkés zsebkendő mögül. – Láttam az öt csíkot az arcán. Hiába tagadta.”

– …amit ő akar, az úgyis meglesz – mondta Tercsi hangosabban –, az én kislányom csuda határozott. – A konyha felé figyelt, hátha bejön Ildikó, és megveregeti a vállát, jóindulatúan.

303

– Ezt is magácskának köszönhetem, tudom – folytatta súgva –, hogy most már emberszámba vesz. Kegyetlenek a gyerekek, megítélik a szüleiket. De maga jó fiú, a szeméből érezni, a szem a lélek tükre.

– Ildikó nagyon rendes – mondta Miklós tompán.

– Hát persze. És precíz. – Tercsi megint sírni kezdett. Miklós hagyta.

De még milyen precíz! Ki akart menni Öregmiklóshoz is, titokban. Az utolsó pillanatban kapta el a megállóban. Turbucz néni nyögte ki véletlenül.

Lehet, hogy akkor megint elgaloppírozta magát. Többen hallhatták, ahogy ráordított:

– Nem fogsz odamenni. Megtiltom. Nem kevered bele őt a mocskos ügyekbe.

– Ki az az ő? – kérdezte Ildikó, és a gyűlölet, az a visszataszító gyűlölete fröcskölt a szájából. – Maga az úristen? Mit képzelsz te arról a vén totyakosról?

S aztán hazafelé.

– Te se végzed különbül. Kirúgnak, előbb-utóbb… te és a vezető?! Odamehetsz mellé a vaságyra, dumálhattok a régi szép időkről… Segítettem volna. Eltaszítottátok a kezemet.

Romantikus fordulatok. „Eltaszítottátok a kezem.” Maga se veszi észre, szegény, milyen visszataszító ez az örökös habzsolás, számítgatás. Pedig megkedvelte az öreget. Az nem lehetett színlelés. Csak ez a rohadt anyagiasság mindennél erősebb. Ilyen kísértés: százezer forint… mit jelent itt, a másik serpenyőben egy öregember nyugalma?

Most ott áll a hideg kövön, és vasal. Vasalja ennek a lencsibabának a kombinéját, hálóingét: össze is csomagol majd. Még fogkrémet is vett, hogy a kórházban ki ne nézzék.

Nem tehet róla. Ilyennek formálta az élet. Ez a síró lencsibaba, aki a saját lányát odadobta, most meg bőg, igényli a szeretetet, gondoskodást.

Az a kis hülye is elpusztult volna régen, ha Ildikó fel nem karolja.

Ildikó nagyon rendes. Csak az ellenző, azt nem tudja levetni. A lovakra tesznek ilyen ellenzőt, hogy jobban bírják a terheket, el ne kápráztassa őket az oldalt zajló, vidám, tarka világ.

Pedig mindig van valahogy. Ez a titka az egésznek. Senkit se lehet a bőréből kivetkőztetni. Öregmiklós és egy szűk, alacsony mennyezetű szobácska! „Ne ide a papucsot, hanem oda… Mi ez a rendetlenség? A helye… a dolgoknak megvan a helye.”

Ez a rögeszme. Hogy a dolgoknak megvan a helye.

304

– …azért egy kicsit frigid, nem? – kérdezte Tercsi, néhány percre felfüggesztve a sírást. – Halvérű volt lánykorában is, hiába küldtem, szórakozzon, ismerkedjen. Csak a zongoraleckék… még most is megvannak a számlák, bizonyíthatom… – A kredencre mutatott. – Második fiók, balra…

– A néninek nem lehet rá panasza, semmi – mondta Miklós határozottan, és felállt.

– Nincs is – mondta Tercsi gyorsan –, most is megígérte, hogy majd odavesz egyszer főzni.

Miklós visszahuppant.

– Nagyon tudok főzni. Igaz, ami belevaló, nem sajnálom. Báró Egerváry Ilona szakácskönyve… Felhizlalnálak. – Tercsi Miklós hasa felé bökött, tegezésre váltva, kedveskedőn. – Nem szeretem a nyápic férfiakat. Igaz, te stramm fiú vagy… – Eszébe jutott valami, küszködött, azután csak kibökte: – Nem is tudom, olyankor, nem lapítod össze ezt a kis mitugrászt…? – Utána sírni kezdett, gyorsan. – Édes istenem, a szüléstől sose féltem, természetes, meg van írva a bibliában, férfi, arcod verejtékével keresd kenyeredet, és te nő, kínok kínjával szüljed magzatod… Elaltatnak, talán. Ilyen szégyen… – ingatta fejét, orrát a zsebkendőbe szorítva.

– Előbb kellett volna meggondolni – mondta Miklós dühösen –, évekkel előbb…

– Micsoda? – Tercsi harciasan kifújta az orrát, hangja nyersen csattant. – Ti talán limonádét isztok helyette?

– Mindennek megvan a maga ideje – mondta Miklós. Érezte, hogy most Ildikóra hasonlít. De nem bánta, örült neki, egy közös összekötő szál két fagyos hét után. – Nem pedig tizennégy éves korban.

– Tizennégy éves koromban? Azt se tudtam, hogy nem a gólya hozza a gyereket. Bár ne lettem volna olyan buta, akkor nincs ez a fene előkelő lányom meg ez a fene előkelő vejem…

– Ildikóval! – mondta Miklós fojtottan. – Ildikóval az az eset. Nekem elmesélte. Akkor lett eltolva a gondolkodása egy életre.

– Miféle eset? – Tercsi izgatottan a kredenc felé fordult, integetett megint. – A negyedik fiókban van a kép, külön fényképészhez vittem, tizennégy éves korában…

Miklós hallotta kintről a füttyszót és a vasaló csattanását, ahogy időnként leállítják a rácsra.

– A hentes! – Felugrott. – Adjon csak hálát a sorsnak, hogy még törődik itt valamivel. Azok után…

– A hentes?! – Tercsi laza pózba helyezkedett, a zsebkendőt betűrte szoknyája korcába. – Ja, a hentes. A nagy szerelem.

305

Miklós háttal az ajtónak dőlt, fogta a kilincset.

– Hogy elmesélte, csodálom… egy ilyen művelt nő, mégse tudja a száját tartani…

– Nem az ő bűne – mondta Miklós.

– Bűn? – Tercsi széttárta a kezét, mint aki kételkedik benne, létezik-e bűn egyáltalán. – Maga jobb családból való, úgy hallom… Ott talán sokkal különbek?

Miklós alig emlékezett az anyjára. Csak a szagára: valami finom, tömjénes illat. Kereste már a drogériákban, szerette volna maga elé tenni a parfümösüveget, síremlék helyett. De ma már nem gyártják. Talán majd egyszer Franciaországban, ha kijut. És egy elefántcsont tűje volt és egy mondata: „…a villa csak ezüsttel futtatott.” Teljesen lényegtelen mondat, a függönyök leeresztve, még valaki a szobában. „A villa csak ezüsttel futtatott.”

– Jól tönkretették – mondta hangosan.

Tercsi türelmetlen, bosszús mozdulattal gombolgatta a moherkabátot.

– Édes fiam. – Azután megismételte. – Ugyan, édes fiam…

– Ma már a rendőrség is beleszólna…

– Hát mit tehettem? – Tercsi keresztbe vetette a lábát. – Hiába kértem, költözzön el, fiatal lány is van a háznál…

– Hát persze. Idővel minden átszíneződik – mondta Miklós, és kikukucskált a konyhába. Ildikó vasalt, a magas asztalon, komikusan tartotta a nehéz vasalót.

– Ildikó, siess egy kicsit, légy szíves. Ott akarok lenni, amikor hozzák a heti árut…

– Folyton kihűl a vasaló. Valahol rossz a zsinór – mondta Ildikó, és köhögött. Megfázott, négy napja. – Nem tudnád megjavítani?

– Nincs erre idő…

Ildikó piszkálni kezdte a vasalót egy bicskával. Miklós újra kilincsre csukta az ajtót.

– Üljön csak vissza… Vagyis: ülj, mit bánom én… – Tercsi feltápászkodott, egyengette derekán a pulóvert, ugyanazzal az Ildikó-féle mozdulattal. A kredencből elővette a császárkörtét. – Ildikó nem issza… – Töltött. Kivette divatos retiküljéből a horgolását, szemüveget tett az orrára. – Addig is, ne múljon el az idő tétlenül…

„Így, szemüvegben, horgolótűvel, ki hinné róla?” – gondolta Miklós.

– Nem lehet mindenre mentséget találni…

306

– Nincs szükség mentségre. Elmesélhetem én is. Csak félek. – Az ajtó felé nézett, úgy súgta. – Mit tudom én, mit fecsegett össze. A nők mindig hozzátesznek vagy elvesznek, én se vagyok különb…

– A tény az tény. Nem lehet eltagadni.

Tercsi alig követhető gyorsasággal hurkolta a pálcikákat.

– Ez jó. Megnyugtatja az ideget… Nem akartam én idevenni azt a legényt. Faluról jött fel, hecsedlilekvárt árult, saját főzésűt, a piacon találkoztam vele. Lakást keresett, mert állása lett volna, csak hova menjen, azt kérdezte, az anyja se szívesen engedi, kétszázhatvan kilométer a faluja. Csak úgy viccesen ajánlottam: nálunk van egy ágy… elkérte a címet, de csak szóban adtam meg, gondoltam, úgyis elfelejti, nincs egy parasztnak annyi esze… Hát két hét múlva megyek megint a piacra, Ildike otthon maradt, gyengélkedett, kiskorában sokat volt beteg, háromszor tüdőgyulladás, már le is mondtak róla az orvosok…

– Beteg? – kérdezte Miklós. – Ő és a betegség!

– Egy szél is megártott neki… egy pohár hidegebb víz… Rázártam az ajtót, mert tolvaj annyi akad, mint a szemét, hát az a fiú megjelent a lakáson, megjegyezte a címet, mit szól hozzá, és rám hivatkozott, beadta a faládáját az ablakon, mire hazajöttem a csirkével, már ott ült a konyhában, szalonnát evett, Ildikónak is adott, az meg falta… Szép szál legény volt, ami igaz, az igaz, hasonlított magára, vagyis hogy rád! Hogy ő majd ennyit fizet meg annyit fizet, szeretjük-e a belsőséget, mikor jutott itt hozzá az ember a belsőséghez? Ki gondolt rosszra? Különben is. – Még jobban halkított, a horgolótűvel a konyha felé bökött. – Ilyen kis vézna volt akkor is, azazhogy ennek éppen a fele. Kinek jut eszébe, egészséges férfi létére, ilyennel az etyepetye? Körülöttem sündörgött, azt bevallom, de hát tudok én magamra vigyázni! Ez a kis szamár – ismét a konyha felé intett –, hát nem nyakig beleszeretett? Nyakig, Miklóskám… csak úgy ájuldoztam, amikor kinyílt a szemem…

– Ildikó, a hentesbe…?

– Az, az. Odavitte a sámliját a küszöbhöz, úgy leste a lépéseit. Adogatta neki kézre a borotvát meg a pamacsot. Megértem én, sose volt igazi apja szegénynek, mert Sitkovics nem számít, és akik nekem udvaroltak, nem engedtem, hogy a gyerekhez közeledjenek, idegen ember ne egrecíroztassa… szóval, megértettem én. A férfiszag! Hajaj, a férfiszag, nagy úr… Kérdezze csak meg a Pintér Erzsit, most persze özvegy Turbuczné, kérdezze csak meg, miért ment férjhez háromszor is. Hiába néz le engem, tudom, amit tudok… És a Miska kedveskedett is neki, egyszer nyulat hozott, élőt… Ildike énekesnőnek készült, mesélte ezt is 307ugye, naphosszat énekelgettek, az a nagy melák meg hallgatta… és milyen huncut kislány volt, azért a nő már korán kibújik, folyton csalogatta maga után, sikított, tudja, hogy van az… hiába magyaráztam neki: kicsikém, ezzel csak felhívod magadra a figyelmet, csendesedj… na, ha egy jérce megkergül, lehet is annak beszélni…

Tercsi szünetet tartott, ivott a császárkörtéből.

– Nem helyes – szólt rá Miklós –, műtét előtt…

– Szentelt víz. Hol hagytam abba?

Miklós reménykedett. Talán nem folytatja. Mire jó ez? Csak még inkább felkavarodnak a dolgok.

– Ja, igen. Észrevettem, hogy csókolóznak. Még meg is hatódtam eleinte. Én bezzeg, tizennégy éves koromban, látástól vakulásig, és háború… Mondtam neki: egyszer, kétszer, jó, megesik… de ne folytassa. Kicsi ő még, árt a fejlődő szervezetnek. Olyan ez, ugye, mint amikor a bimbót erőszakkal szétbontják…

– De ő nem hallgatott az okos szóra – mondta Miklós gúnyosan.

– Mint akinek vattát tettek a fülébe! Emlékszem, egyszer még azt is odakiabálta: csak neked szabad? Akkor meg is pofoztam. De hát minek meséljem? Fájó sebek…

– Tessék csak. – Miklós látta a Diadal mozi szakadozott neoncsöveit. Ildikó arcát, hogy a piros-zöld fényben kivallotta, mit tettek vele. Ez az asszony.

Mégis képes rá, hogy vasalgassa a holmiját. Persze, nem szeretetből. Kötelesség! Ildikó szemében egyenértékű fogalom.

Ez ugyanaz a történet. Mégis egészen más. Ildikó féltékeny volt az anyjára. Ildikót nyalta-falta a hentesfiú.

– Nem tudtam eléggé vigyázni rájuk. Nem lehettem folyton a sarkukban… ki adott volna enni nekik? Trudika is, tudja, alig pár hónapos, akkor még reménykedtem, kinövi… Esténként könyörögtem, ne énekelgessen, ne csalja be, álmos vagyok, aludni akarok, takarítottam egész nap, csak nem fogta be a száját… aztán, amikor már ott ült az ágy szélén és vicceket mesélt, nem volt szívem elküldeni nekem sem… Ugyan mi jutott az életből? Egy-két kedélyes este, nem lakatolhatja le az ember magát… Te is így gondolkozol, sok harcod lesz még – megint bökött egyet, kifelé – vele, mert aztán nagyon megokosodott, felvitte az isten a dolgát, de hát, Miklóska, egyszer a kerék fel, egyszer meg le…

– Ugyan – kiáltott Miklós. Az utolsó pillanatban halkított le. – Ez csak a szirup. Hagyta, hogy megtegyék. Hagyta. Két kiló májért, vagy mit tudom én…

308

Tercsi ölébe ejtette a horgolást, a tűt gondosan beleszúrva.

– Ezt ő mondta? – kérdezte csendesen.

Miklós megrémült. Nem volt elég szilveszterkor, újévkor, s azóta állandóan… képes és nem fogad szót Ildikónak, s megint őt okolják mindenért!

– Nem, nem. Ideges vagyok – hadarta.

– Mert, ha ő mondta, azon se csodálkoznék – folytatta Tercsi. – Így könnyebb neki. Lázas voltam azon az éjszakán. Kiírt a körzeti orvos, tüszős mandulagyulladással. Harminckilenc fokos lázam volt. Dőlt rólam az izzadság, kértem, csináljon egy teát, be kellett vennem az isztopirint, de se ő, se a fiú, az istenért sem… akkor még nem volt gáz, befűtöttem a konyhába; gőzöltem kicsit a torkomat… mire visszamegyek, eloltották a lámpát, le akarok feküdni, hát ott a helyemen a Miska… visszazavartam, azonnal, de esküszöm, eszembe se jutott, hogy ennyi idő alatt… hogy ez az Ildi ilyen buta… Másnap! Másnap aztán láttam. Nem akartam én akkor már elengedni a Miskát. Várunk két évig, aztán vegye el, de gazember volt az is, mint a legtöbb férfi, tisztelet a kivételnek… mert kivétel is akad. Az én Tomim. Ez már meglett ember. Vágyik egy kis nyugalomra, házias csendre…

Ildikó sarkig kivágta az ajtót.

– Rossz a zár a bőröndön. Spárgával átkötöttem.

Tercsi felemelkedett. A horgolást visszasüllyesztette a táskájába. A haját simogatta.

– Ildikó… kislányom… éppen beszélgettünk, a férjeddel. – Könyörgően Miklósra nézett. – Kockázatosnak tartja ő is.

– Az engem nem érdekel – mondta Ildikó ridegen –, az orvos ki van fizetve. Hivatalosan is, meg külön is. Egy óra múlva audiovizuális szakkör az iskolában. Ez az első a kerületben, talán még a tanácstól is kijönnek.

Tercsi kereste a kabátját. Miklós felsegítette. Mint egy töltött galamb. Egész helyes nő, aki ezt a fajtát szereti.

Ildikó fejébe nyomta fekete kalapját. Az esküvői kalap, befestve. A télikabát is bakfisszám.

„A mártír. A kopott mártír – gondolta Miklós. – Úgy forgatja mindig a lapot, hogy az adu maradjon felül, az ő kezében.”

Tercsi tétován megemelte a bőröndöt, Miklós kivette a kezéből, belekarolt.

– Taxit ne hívjunk? – kérdezte Ildikó gúnyosan a kapu előtt.

– De – mondta Tercsi, és retikülje zárját kattogtatta –, én kifizetem. Nem szeretnék most villamoson…

– A nővéreknek add – figyelmeztette Ildikó –, hogy gyakrabban cseréljék alattad a lepedőt. – Belekarolt a másik oldalról ő is.

309

– Mint egy állatot. Úgy vonszoltok – sírt fel Tercsi megint. – Trudikához se engedsz. Most még ezt is elveszed.

– Légy jó – mondta Ildikó –, ha a kórházból kijössz, és látom, hogy rendes vagy, két hétre visszaadom Trudikát. Sőt, még főzhetsz is egyszer nálunk. Ugye, Miklós?

Miklós zsebre vágta a kezét. Valahol a buszban elveszett a kesztyűje.

– Húzd fel a kesztyűdet – mondta Ildikó.

Miklós horkantott egyet.

– Az is elveszett? – kérdezte Ildikó, és elengedte az anyja karját. Nagy férfizsebkendőt vett elő, kifújta az orrát.

– Nem akarod megsiratni…?

– Másikat nem veszünk úgyse. Százötvennyolc forint, valódi zergebőr.

– Az altatás… ahhoz ragaszkodom…

A sarokról látták a villamost, Ildikó szaladni kezdett, de hiába. Miklós és Tercsi nem gyorsítottak.

– Nem rohanok egy vacak villamos után.

– Ebből lesz a szerencsétlenség…

Tíz percet vártak a megállóban a következőre.

– Hogy miből lesz a szerencsétlenség? – szólt Ildikó, már a peronon. …hogy ilyen alakok nyüzsögnek ebben az országban.

– Ország!! – Miklós hanyagul odavetette a forintot. – Az ország és Sitkovics Ildikó!

– Bérlet! Hol a bérleted?

– Nem váltottam még ki.

– Én odaadtam… százhúszat adtam. Háromszor annyiba kerül, ha nem bérlettel…

– Nem men-tem még o-da… – szótagolta Miklós. Egyre gyakrabban szótagolt. – Ki-e-sik az u-tam-ból…

Ildikó rábámult, mintha kísértetet látna. Rázni kezdte a fejét, mint akinek víz tapadt a fülébe. Fekete kalapja jobbra-balra lötyögött. Egyre gyorsabban rázta, akár egy nyavalyatörős.

Tercsi szólt rá ijedten: – Figyelnek…

Ildikó a fejéhez kapott, két tenyere közé fogta, próbálta megállítani. A sűrű remegés csak lassan-lassan csillapodott.

– Idegroncs – mondta Miklós, és nem tudta sajnálni –, idegronccsá képezted magad. Szívós energiával!

A felvételi irodán morgott valamit az ügyeletes orvos. Valami olyat, hogy mire jó ez a díszkíséret.

310

– Úgy szégyellem magam – súgta Tercsi. Lekuporodott a fehér léces kórházi padra. A nővér elszaladt üres ágyat keresni. – Láttátok, hogy nézett rám az a gépírónő, amikor bediktáltam, hogy özvegy… mert a szülés az más.

– Rohannom kell az iskolába, audiovizuális szakkör, még be kell állítanom a vetítőt…

– Nem kellett volna a férjedet belevonni – mondta Tercsi. – Nem hagyhatsz itt a padon egy fiatal férfival… Egyáltalán, ha van benned egy fikarcnyi jóérzés, meg sem tárgyalod vele…

– Nekem te ne prédikálj – mondta Ildikó rekedten –, köztünk nincsenek érvényes normák.

– Várnak a csárdában – Miklós felállt, sóvárogva nézte a lengőajtót.

– Sajnálom – Ildikó is felállt, igazított a fekete kalapon. – Majd szólnak érted. Még ma sorra kerülsz. Ha kell valami, telefonálj a házmesterhez. Három nap múlva otthon!

Miklós utánaszaladt, a lengőajtó mellbe vágta.

– Csak így itt hagyod? Mit képzelsz?

– Audiovizuális szakkör – mondta Ildikó görcsösen. – Első a kötelesség. Negyven gyerek… – Kifújta az orrát megint, kicsit szédült.

– Jó. Akkor majd én – mondta Miklós dühösen. – Ilyen kínos helyzet! Mintha én lennék az apa…

– Sok mindent kibírt, sok mindent megtett. Nem gyerek már. Te csak eredj. Nem lehet ezzel kezdeni új munkahelyen.

– Az igaz – Miklós visszanézett a kövér, gombakalapos Tercsire. – Sok mindent kibírt, melletted…

– Hülye. Te gyógyíthatatlan hülye – kiáltotta Ildikó. Lerohant a lépcsőn.

Miklós álldogált a lengőajtónál, Tercsi intett neki, talán búcsúzóul, de Miklós már csak bólintott.

Ráérősen leballagott a lépcsőn.

A sarki gyógyszertár óráján éppen tizenegy. Nincs késő.

A főszakács ugyan azt mondta, hogy nem fontos, minek fárasztja magát, a húsokat lemérik, úgyis, pontosan. Herci bácsinak a kisujjában…

– Érzékeny az asszonyka – mondta Herci bácsi, a leltárkor –, mindjárt észrevettem. Ez durva környezet, nem kell idehozni.

– Tudja, mi a jó – nevetett Lici –, szarvasgerinc. Elkényeztették a lelkemet… de igaz. Ami a hasunkban van, az a miénk…

Csak Babika reklamálja, a ruhatárból. Meg a kenyeresfiú, az a kis szemtelen.

311

– A dolgozók bíznak benned – mondta Kapeller, a tegnapi értekezleten –, annak ellenére, hogy nem vagy régi szakember… és máris rendezettebb az egész banzáj…

Már az „M” betűt is kihozták az „agyar” elé. A raktárban hever, vastag hullámpapír között, a jövő hónapra vállalta a Javszer kátéesz a felszerelést. Tulajdonképpen kényelmesebb állás, mint a folytonos mászkálás. Otthonosabb. A felelősség se akkora, ha az ember megosztja és türelmes.

– Miért tegnapi a krumpli? – kérdezte egy vendég. Rögtön utánanézett a konyhán. Ha egyszer nem lehet dekára kiszámítani! Kidobni pedig…?

– Máskor dobja ki nyugodtan – utasította a séfet. – Ügyes maga, behozza máshol.

– Kérem – még hajlongott is a szakácssipkában. – Ha bele tetszik egyezni…

Méricskélnek is pontosan. Nemegyszer látta a mérlegen. A régi séf, az volt a rossz szellemük. De az már rács mögött csücsül. Vagy vidéken lángost süt, keringenek a hírek.

Helyeslik a központban is az óvatos, körültekintő módszereket. Bezzeg ha Ildikóra bíznák! Úristen! Rágyújtanák a vendéglőt harmadnap!

Fájt a feje. A kórházszagtól.

Az áruátvétel mechanikus munka. Erre van a személyzet. Az az idő elmúlt, amikor a főnöknek kellett, egyedül…

Kávé. Egy erős dupla, parányi vajsárga habbal a tetején.

Döntött.

Vidámabb lett rögtön.

Elég, ha este bemegy, nyitásra. Herci bácsi is megmondta. Herci bácsinak a kisujjában van a szakma.

Nem kapott taxit, villamossal ment a Babarózsába. Besszi remek kávét főz, és különben is: illene megkérdezni, nem bukott-e meg a fia.

Besszi nem állt a gép mögött. De váltás, nemsokára. Kellemes sarokasztalkát talált, ahonnan egyenesen a hűtőpultra látott. Kaszinótojás. Orosz hússaláta. Göngyölt virsli. Házi torta.

– Simán félretesszük azt a havi ezret – Ildikó szövege.

De luxus ez, meginni egy kávét? Megenni naponta egy kaszinótojást? Egy narancs vacsorához?

Színház. Havonta kétszer.

– Számolj – mondta Ildikó. Hozza a kockás füzetet meg a ceruzát. – Ez kettőnknek éppen havi ezer.

Lakás. Bútorok.

Aztán ha az megvan, újra valami. Hajsza a koporsóig.

312

Hogyisne.

A fűtés jól működött, ledobta a sálat. Szemét lehunyta.

A drága Kelenvölgy. A burák a sarokban. A hosszú szőrű medveszőnyeg. A polcon a fagyökerek.

Öregmiklós almái. A fák, istenem, a fák tavasszal, amikor minden csupa virág, s a tömött virágok szirmai felfogják a méhek zümmögését, zajtalanul lebbennek a szárnyaik, mint a némafilmeken…

A szépség. Az élet. Az élet önmagáért, ahogy elénk tárja magát, kiszámíthatatlanul…

– Kiszámítottam – mondta Ildikó, még az esküvő előtt –, hogy élünk majd, húsz év múlva… szinte látom, hol állnak majd a gyerekek játékai…

Nevetett rajta, akkor. De ez már nem nevetséges.

Sötét erők. Tönkretenni egy öregembert. Otthagyni azt a szerencsétlen anyját a padon.

De Trudika! És minden, párhuzamosan.

„Szeretem. Ugye, szeretem azért?” – ezt kérdezte most először, gondolatban. Eddig még egyszer sem kételkedett. Akkor sem, amikor Ildikó puhánynak nevezte. Vagy amikor átnézett a karácsonyi ajándéka felett. Vagy amikor…

Elő tudott sorolni harminc sérelmet is.

„Amíg jólesik, hogy megropogtathatom a csontjait, addig szeretem is – biztatta magát –, és ez még mindig jó. Ugyanolyan jó, mint a hegyen. Csak egy kicsit dühösebb. Csak egy kicsit szótlanabb és gyorsabb. És neki is… ez az egy, amiben nem ismeri a tervszerűséget.”

„A hentes – döbbent rá megint. – A hentes volt az első. Az oltotta bele. A hentes. Ő meg rádobta az anyja vállára az egészet. Mert ahhoz gyenge, hogy a saját bűnét viselje. Csak másokét akarja mindenáron a vállára venni.”

– Alszol? – Besszi elé tette a gőzölgő kávét. – Már azt hittem, meghaltál, mióta áthelyeztek… ámbár egy házasság, a te természeteddel, egyenlő vele…

– Hogy vagy, Besszi? – kérdezte örömmel. – És a fiú, átengedték?

Besszi letelepedett. Még félóra szolgálatig.

– Micsoda memória – mondta kesernyésen –, és megtiszteltetés…

„Ez is rosszkedvű – gondolta Miklós –, kár volt idejönni.”

– Kapeller ódákat zeng a nejedről – folytatta Besszi. Simogatta a lyukas csipketerítő hamuszín rojtjait. – Igazán meghívhattál volna az esküvőre. Ha már elfelejtetted bejelenteni, azon az estén…

313

– Tudod, hogy nem akartam felmenni – mondta Miklós kényelmetlenül. Megitta a kávét. Azért ez más, mint az otthoni „gombán”, két dekából hat dupla. – Csak az álmosság…

– Jellemtelenek vagytok mind – mondta Besszi.

Sehogy sem illett vastagon kihúzott szeméhez a könny. Fel is nézett a gipszrózsákkal díszített plafonra, hogy a könnycsepp visszafelé folyjon időben.

– Ugyan… neked aztán nincsenek illúzióid…

– …hogy éppen azon az estén. Amikor azt hittem, hogy végre… végre egyszer nemcsak a testem, hanem a lélek… – mereven felfelé fordított arcához nyúlt a zsebkendő csücskével, szeme peremét óvatosan leitatta.

– Ugyan, Besszi – mondta a fiú. Észre sem vette, hogy megint szótagol. – Te min-dig józan voltál… Köztünk nem létezett semmiféle kötés. Te, aki olyan józan vagy: azt, csak nem számítottad valamibe?

– Azon az estén – Besszi mosolygott, ragacsos mosollyal, egy panofixgalléros, micisapkás úrra –, azon az estén másképp beszéltél.

– Félig aludtam.

– Sajnálom a feleségedet. Kapeller is ezért támogat: hogy fel ne forduljatok.

– Nézd – Miklós ellökte az üres kávéscsészét. Királyi mozdulattal kiszámolt az asztalra öt egyforintost. – Beugrottam, mint régi haver… hogy érdeklődjem a fiadról.

– Tudod, mit – Besszi felállt, ismét mosolygott, a panofixgalléros vissza –, te csak ne érdeklődj. A pofátlanságnak is van határa.

– Nincs jogod, azért, mert egyszer-kétszer…

– Szarok a szerelmetekre – mondta Besszi. Most, a neonfényben, egészen táskás volt az arca. – Úgy becsaptál azon az estén, mint a legrosszabb strici…

– Én…?

– Két hétig nem feküdtem le senkivel. Most aztán van mit pótolni – szakszerűen összeborította a csészét a tányérral. – Piszok strici munka… Elhiheted.

– Légy igazságos… – Miklós a keze után nyúlt, megfogta csuklónál, a kávéscsésze koccant a tányéron –, sose ígértem semmit. Tudtad világosan… két felnőtt ember!

– Aludni jöttél. Azon az estén aludni jöttél… – mondta Besszi makacsul –, mintha ember lennék én is.

– Ez az ostobaság – dadogta Miklós. – Mi ez?

314

De Besszi már a panofixgalléros asztala előtt állt, combját az üveglap széléhez nyomta, és kuncogva felnevetett.

Miklós éhesen maradt. Kinek van kedve kaszinótojást enni ilyen légkörben? Lehangoltan lépett ki az utcára.

A csárdában szabályosan befizette az üzemit. De most ezért odamászni, nevetséges.

Három étlapot is végignézett, végre felfedezte valahol a rántott májat. Egy pohár sört ivott utána. Két újságot hozatott, böngészte szorgalmasan.

– Minek kettő? – hallotta Ildikó hangját. – Mind a kettő ugyanaz!

Fel kéne hívni a kórházat. Kényelmetlen. „A veje keresi…”

És még egy nyomorult cigi se, a becsületszó, az becsületszó!

Öregmiklós egy hete várja. Azelőtt ilyen nem létezett! Másnaponként kiugrott mindig. De most szinte fél az ember, soha nem tartott előtte titkot. Előbb-utóbb kiderül, hogy „hibádznak a dolgok”. Az öregnek árt az izgalom. És szereti Ildikót. Az áldott naiv szívével csak a jót veszi észre.

Senki sincs, akinek panaszkodni lehetne. Toporgott a járdán, hirtelen esni kezdett a hó.

Ha így folytatódik, tapadós pelyhekben, talán ki se jut Budaörsre.

„Hóakadály. Hóakadály miatt megjelenésem késik… Csergő Miklós üzletvezető. Tisztelettel.”

„De ez nem iskola – gondolta dühösen –, jó a Sitkovics Ildikóknak. Nekik az egész nem más, csak egy roppant nagy iskola, közeli és távoli célokkal. Betonalapokon!”

Átázott a cipőtalpa. Haza kéne menni, cipőt cserélni. Az a hideg szoba!

Talán Turbucz néni begyújt. Turbucz néni megteszi. Hazamenni…

Sétált a házuk előtt, a sarki közértig, meg vissza. Egy barlang, vagy akármi… csak meleg legyen. Nyáron pedig hűvös.

Öregmiklós megtanította: „Ne hajszold a pénzt, kisfiam. A pénz nem boldogít. S minél több van belőle, annál jobban kerget, hogy szaporítsd.”

Az embereket érteni kell. Nem pedig megváltoztatni. Hiábavaló gyötrelem.

Hiábavaló gyötrelem, Ildikóval is, ez a tusa. Nem fogja megadni magát. Nem ismeri be, hogy vesztett. Makacs nő ez. Veszedelmes.

Trudika is érkezik nemsokára. Kézzel nyúl majd a tálba, bújik az asztal alá. Ildikó szalvétát köt a nyakába mégis.

Senki sincs, akinek panaszkodni lehetne. Csak Ildikó.

A sarki közértben nagy ládákból fürtökben csüngött a banán.

315

Ildikó imádja a banánt. Két hete kapott egy tanítványától. Háromfelé osztotta végtelen pontossággal. Azután kiment a konyhába – Turbucz néni mesélte –, s lerágta a héját is. Mutatta Turbucz néni, hogy rágta, az orráról csúsztatta a szája elé és átszűrte a fogai közt.

Esik a hó. Egész télen alig esett. Öregmiklósnál a fészerben áll a szánkó. A hegyoldalba Öregmiklós vitte felfelé, s ő baktatott utána, éppen a lába nyomában. Öregmiklós a tetőn előreült, ő hátulról átölelte, s megindultak lefelé a spriccelő hóban. Az a repülés. Az volt az élet.

A kirakatban banán. Forró homok, lágy loccsanás. Mindenhova eljuthat az ember.

Lapítgatta kabátzsebében a maradék tízeseket. „Vagyis sok helyre, igazán – helyesbített. – Oda biztosan, ahol a banán terem.”

Huszonöt nyolcvanat fizetett hét darab banánért. De jó, hogy esik a hó!

Ildikót meleg szobával várja. Ízlésesen kirakja a gyümölcsöt az asztalon. A fonnyadt almákat lehordja a kukába. Azt már úgyse lehet hasznosítani.

„Kinek panaszkodjak? – gondolta, s megállt az első emeletnél. Együtt élünk. Talán nincs is más, valóban, csak mi ketten. Meg kell hogy értse: olyan rövid ez a néhány év… ne tegyük tönkre…”

Tízezer még csorbítatlan. Ha el is folyt belőle erre, arra, lényegében tízezer van a bankban. Szép, könnyű nyár a tengernél. Kezet fogni ezzel-azzal, körülfigyelni…

Nem számít. Még az a hentes fiú se számít, csak egyszer engedne az elveiből.

Csak átjönne már, végleg, az ő síneire!

Neki panaszkodni, róla. Ez lenne a csoda. A megváltás, két ember között.

Akkor talán el lehetne hinni, hogy van értelem a szerelemben.

Ha nem is az már, mint azon a pénteken, egyik pénteken a sok közül, amikor még oda tudta borítani az életét a másik ölébe. Amikor néhány napra megszűnt a készenlét, az állandó gyanakvás. Amikor úgy tűnt, hogy két szakadt felület találkozott milliméternyi pontossággal, és megszületett a tökéletes egész, a tökéletes diadal.

Ha nem is az már. Azért még lehet nemes.

A szobából fénycsík szűrődött ki az ajtó alatt. Ez kissé megzavarta. Korábban elengedték Trudikát?

Ildikó az ágyban feküdt, ruhástul. Cipője gondosan egymás mellett. A kályhában égett a tűz.

316

– Hogy kerülsz ide? – kérdezte szemrehányóan. – Már régen a Csárdában kellene lenned!

– Mi bajod? – Miklós az asszony homlokához nyúlt. – Mérted a lázadat?

– Nincs lázmérő. Tavaly Trudika eltörte Turbucz néniét is.

Miklós letette a banánt.

– Csodálom, hogy ott tudtad hagyni azt a koszos iskolát…

– Egyszerűen elszédültem. A Gyenes Laci meg a Seiring Amália vittek le a tanáriba… Influenza. Közönséges influenza. Szerencse, hogy két órát már megtartottam, nem vonhatják le a napot.

– Óriási szerencse – mondta Miklós. Gyámoltalanul nyitogatta a szekrényajtót. – Orvosság…?

– Kalmopyrin… az a kék doboz, jachttal a tetején. Talán azért szédültem, mert nem jutottam ebédhez. Elhúzódott a szakkör egyig, azután folyosóügyelet… Péntek a legnehezebb napom.

– Most már nincs baj. – Miklós körülnézett hadvezéri szemmel. – Két Kalmopyrin… telefonálok a Csárdába, hozatok olyan húslevest, hogy na… borogatás a fejedre. – A zacskót kiborította a takaróra. – Ildikó… banán… hét darab… banán…

Ildikó tenyerébe szorította a hideg, sárga gyümölcsöt. Mohón szagolta.

– Köszönöm, Miklóskám, jaj, köszönöm…

– Ezt mind te eszed meg – folytatta Miklós boldogan –, a tied…

„Nem kérdezi – gondolta –, édes istenkém, nem kérdezi, hogy honnan és mennyiért… tényleg beteg.”

– Banánt hoztál a kislánynak? – gügyögte Ildikó. – A rossz kislánynak?

– Nem rossz a kislány. – Miklós lehámozta a legnagyobbat. Bal kezével Ildikó feje alá nyúlt, jobb kezével tartotta a banánt harapásra. – Jó kislány.

– De te már nem szereted…

– De… de. Szereti a nagy, ügyetlen barna mackó… – Ő is harapott egyet.

– Vigyázz! – intette Ildikó. – Ne utánam. Elkapod…

– Együtt a halálba! – szavalta Miklós, és megcsókolta Ildikó melle közt a pulóvert.

– Holnapra teljesen meggyógyulok. Holnap van a műsor a gyerekekkel a kerületi Nőtanácsnál.

– Ágyban maradsz, legalább egy hétig – rendelkezett Miklós. Tett a tűzre, arrébb tett az asztalon két poharat. – Kihívom a körzeti orvost.

– A körzeti orvos bejelentést csak reggel nyolcig fogad!

317

– Csak akad a környéken egy privát orvos! Nem engedem, hogy így maradj éjszakára… Tüzel a fejed.

– A borogatás ecettel leviszi – mondta Ildikó. Mintha két zsák ülne a szemén. – Nekem holnap a kerületi Nőtanácsban… egy hónapig készültek rá a gyerekek…

– Akár egy évig készüljenek, fütyülök rá… Ha valaki beteg, nincs pardon. – Erélyesen összébb tolta a szenesvödröket.

– Miklóskám – Ildikó felkönyökölt. – Reggel meglátjuk. Adj inkább még egy banánt. És ugye Trudikának is elkészíted a vacsorát? Vettem nyers sárgarépát, reszeld le neki, vitamin.

– Mindent elintézek – mondta Miklós határozottan –, te csak pihenj. Leromlott a szervezeted. Csoda? Amit te művelsz…

– Jó, jó – Ildikó békülékenyen mosolygott. – Legfeljebb tíz percet késel a csárdából. Rendkívüli helyzet, meg fogják érteni.

– Nem lopja el senki azt az ócska lebujt!

– Ne… – tiltakozott Ildikó. Remegett megint, de most csak a hideg rázta. – Nem szabad, Miklós, mulasztanod. Ez nem ok.

– Egek, ha rád hallgatnék! Tessék: itt az eredmény. Tízezer forint a bankban, ahelyett, hogy prémes csizmát vettél volna magadnak… Miklós megrugdosta a körömcipőt. – Ilyenben járni, hóesésben… Az enyém is egészen átázott. A másiknak meg levált a sarka.

– Már a suszternál van – mondta halkan Ildikó –, holnapra kész. Sarokvassal harminckettő hetven.

– Nem, ennek vége. Túl engedékeny voltam, bogárkám, hozzád. Miklós visszatelepedett Ildikó mellé, cipőjét levetette, harisnyás lábfejét nyújtogatta a kályha felé. – Meg kell szoknod, hogy férjed van. Nemcsak az a helyes, amit te a szűk kis koponyádban kitermelsz…

– Hiszen ha letehetném – dünnyögte Ildikó. Rágcsálta a harmadik banánt. Rózsaszín cakkokkal mozogtak előtte a bútorok. – Csak egy évre. Megosztani… istenkém. – Könnyezett a láztól.

– Hát itt vagyok. Mi a fenének házasodtunk össze másképp? – kérdezte Miklós. – De a feszes izmokkal nem megy. Lazíts egy kicsit.

– Mit gondolsz? – Ildikó nézte a negyedik banánt. – Jut még egy?

– Még egy…? Mind a tied. És ne vállalj túlórákat meg minden hülyeséget. Nem kenyérre kell a pénz végül is…

– Nem. – Ildikó köhögött, arcát a kispárnába fúrta. – Csak a lakás meglegyen és a bútor, normálisan… csak ez az egy, aztán lehet lazsálni, kicsit…

318

– Majd kiutalnak egyszer vagy nem utalnak, hát nem jó így? Pattog a kályha, banán… és még mi minden, itt a paplan alatt… – kezét becsúsztatta a takaró alá, azután ijedten visszahúzta. – Harminckilenc! Legalább! Szaladok orvosért.

– Ne. Maradj így velem – mondta Ildikó. – Csavard le a nagylámpát. Védekezően hozzátette: – Bántja a szemem a fény.

Miklós engedelmeskedett. Azután kiment a konyhába, hallgatózott Turbucz néninél, de csend volt és sötét. Felmarkolt egy kockás konyharuhát, a csap alá tartotta. Vitte a szobába, a kályhához.

– Ne legyen vadhideg… – Öregmiklós is így szokta. Langyosan. Gyengéden Ildikó homlokára borította.

– Ugye most jó?

– Most jó.

– Esik a hó odakünn. Nagy pelyhekben esik. Szereted a havat?

– Szeretem – hazudta Ildikó. Eleget lapátolta annak idején, ötforintos órabérben, a házmesternek. A legrosszabb ez a tapadós fajta. Betapossák a kövezetbe, éles szerszámmal kell először felvagdalni, mintha petrezselymet vágna deszkán. – A hó nagyon szép…

– Majd elmegyünk Zakopanéba, jövő télen. A téli napfény valami egészen csodálatos. De a Földközi-tengerhez már az idén is eljuthatunk. Csak beadjuk a kérelmet, te előnyben vagy mint pedagógus…

„A levelezőlapok – gondolta Ildikó kábultan. – Mamsi levelezőlapgyűjteménye. Az a reprodukció. Claude Monet: A Le Havre-i kikötő. Kora reggeli fényesség. Piros és sárga virágok. Igazi piros és igazi sárga.”

– Trudikát nyárra odaadjuk a mamádnak. Vagy egy jó kis intézetbe…

– Trudikát nem – mondta Ildikó –, legfeljebb üdülni, szakszervezettel…

– Tízezer forintból Párizsba is lehetne…

– Istenem – Ildikó lejjebb húzta a vizes ruhát, már az egész arcát betakarta. – Egy karosszék nádból. Finom nádból, és benne ül valaki, okker színű szalmakalapban, fehér vászonbetétes, hegyes orrú cipőben… A parton… vagy a virágos cégér alatt…

– Aggódom – mondta Miklós, és megint benyúlt a takaró alá. – Ne várjunk reggelig.

Ildikó már nem érezte a fájást a torkában, a feje kellemesen zúgott, mint szilveszter este az első pohár tokaji után.

Két szoba. Vagy három. Saját konyha. Nyugalom. Hely. Ahol nem veri kékre-zöldre takarítás közben az oldalát. Trudikának külön asztal. Mamsi naponta eljön, megfőz. Mert főzni tud. Gyerekek. Saját gyerekek. 319Öregmiklós sípot farag – egy mesében is sípot faragott az öreg –, és átveszi a tüzelőt. Megjavítja a fregolit.

– Kérlek – mondta, s leemelte a borogatást a szeméről. Ugráltak a türkizzöld, ezüstszegélyű karikák. Lágyan szólt. – Kérlek, édes Miklós: beszélj a kisöreggel. Higgyél nekem: ez az egyetlen lehetőség, ha nem akarunk a halálára spekulálni… És én jó leszek hozzá. Hallod, Miklós? Jó leszek hozzá, ígérem…

– Tedd vissza. – Miklós odanyomta újra a rongyot az arcára. – Másképp nem használ.

– Őrültség… százezer forint megy pocsékba… és ott egyedül, teljesen egyedül, akármikor szüksége lehet…

– Gyógyulj meg – mondta Miklós tompán –, és ne fantaziálj feleslegesen.

– Nem értem. A józan ész…

– Olyan már, mint a gyerek: mindenre rá lehet venni. Aztán három hét múlva temethetném… – Ingerülten sétált a nyolcvanszor egytízes szabad négyszögben. – Te nem ismered – tette hozzá higgadtabban. Nekem ez az ember minden. Másnak vannak rokonai, apja, anyja, testvére, nagyszülők, mit tudom én…

– Mégse látogattad meg, tíz napja – mondta Ildikó. Szaggatni kezdett a füle. Szívesen felugrott volna, de visszaesett. – Szép kis szeretet. Mit ér az ilyen?

– Te ne kritizálj. Te akartad, hogy olyan állást válasszak, ahol minden percemet elrabolják. Te osztod be úgy az időt, hogy szusszanni se lehet. Milyen nap, nem mindegy? Péntek van itt mindig.

– A cipődet is én vittem suszterhez. A ruhát is én csavartam ki. A krumplit is lecsíráztam, ötven kilót, egyik zsákból a másik zsákba…

– Miért rohansz úgy? Hányszor kértelek, hogy várj… hiszen mindent megcsinálok. A fregolit is. Csak várj. De te, mint az ámokfutó, neki…!

„Kell sietni – gondolta Ildikó –, ha nem lennék ennyire lázas, és ki tudnám fejezni magam… egyszerűen kell sietni… mintha egy motor berregne meg egy óra, irdatlan mutatókkal. Mintha csak én lennék, meg előttem a hegy… és egyetlen zsebkendő, amiben elhordjam.”

De csak ennyit mondott:

– Irigylem a birkatermészetedet. Te talán még a vágóhídon is füvet keresnél… engedelmet a hasonlatért.

– Megyek – kiáltotta Miklós –, szerzek egy lázmérőt. Annak az öregembernek a porcikája is különb…

– Azért hagyod ott kint, a halál martalékául…

320

– A halál martalékául…! – Miklós nyitogatta a vaskályha ajtaját. Már alig parázslik. – Ezek a ponyvafordulatok! Most bezzeg az érzelmességet is előveszed! De én nem engedem kifosztani és kész. Nekem is van akaratom. Felnevelt, teljesen önzetlenül…

– Teljesen önzetlenül… – Ildikó oldalt fordult, nyomta hátát a pulóvergomb. Már izzadt, sütött rajta a ruha. Próbálta lefejteni, a takaró alatt. Ezt is csak egy ilyen máléval sikerült elhitetni. Jutott azért neki is, a vagyonkából, egy s más…

– Hallgass, Ildikó. A szomszéd házban láttam kiírva egy belgyógyászt. Megyek, és áthívom. Csak hallgass…

– Félsz az igazságtól! Félsz! Mind féltek! Honnan volt neki erre a házra? Azelőtt se adták ingyen. Egy intéző vagy földmérnök, minek titulálják, mi volt a múltban? Nulla! A báróék, mielőtt olajra léptek, azt hiszed, nem hagytak nála annyit, hogy a kicsi csipkegalléros fiúcskájuknak ne kelljen kukoricamálét enni?

– A láz… a láz. Mint múltkor a bor. Ilyenkor aztán lehullik rólad az álarc.

Ildikó rángatta a cipzárat a szoknyáján. Elszakadt! Svájci cipzár.

– Bevetted a mesét a szökött gyámról… Elsikkasztotta. Egy-két ékszer, diadém… a felső tízezer… – ahogy lehajította a szoknyáját, lesodorta az asztalkáról a kalmopyrines dobozt. Szanaszét gurultak a fehér pasztillák.

– Te ostoba. Te ostoba, közönséges liba – mondta Miklós. Majdnem megütötte.

– Szedd fel. Szedd fel, és fújd le róla a port – suttogta Ildikó.

Miklós felseperte a szeneslapátra, behajította a hűlő kályhába.

– Penicillininjekció… hogy lemenjen az agyadról a nyomás…

– Ha ide mered hívni az orvost – kiáltotta Ildikó rekedten –, bezárom az ajtót az orra előtt. – Kiugrott az ágyból, tetőtől talpig reszketett az egy szál kombinétan.

– Ez őrült – mondta Miklós az előszobában Turbucz néninek –, egy őrülttel kötöttem össze az életemet…

– Miklóska… – Turbucz néni veregette a karját, csitítva – Miklóska, ne ragadtassa el magát. Gyenge a fizikuma. És ha gyenge a fizikum, hiába erős a lélek.

– Nem iszom, nem költekezem… de az is baj, hogy élek, hogy élek egyáltalán, hogy nem akarom szembe köpni magam azért a nyomorult pénzért… hogy nem vagyok hajlandó belefeküdni a sárba.

Ildikó meleg vattát kért a fülére, Turbucz néni takargatta. Áthozott három Vegacillint, citromot porcukorral. Újrarakta a kályhát.

321

– Csak nem gondolkozni, Ildike. Csak aludni, Ildike – mondogatta monoton egyhangúsággal. – Nincs annál jobb, aludni a puha ágyban. Ilyen a szerelem… Viharok, viharok, s mire végképp kiderül az ég, az már azt jelenti, fuccs a szerelemnek. Én tudom. Regényt akartam írni róla.

Miklós elrohant a Csárdába mégis. Éjfélkor hazacipelt egy lábas húslevest, végigöntötte vele a nadrágját, de Ildikó csak morgott valamit, amikor felébresztette, hogy „kimerült a tisztító-keret”…


Négy nap múlva már ott állt a folyosón, kötött kendővel a fején, a báránybőr bekecset vállára borítva.

Trudika elkapta az influenzát, egyfolytában kiabált három éjszaka, nem tudott levegőt venni az eldugult orrával, attól félt talán, hogy megfullad: feküdt, és ordított hajnalig.

Ildikót január huszonhatodikán behívatták a tanácsba. Beszélgetett az általános tanulmányi felügyelővel, erről, arról, a hátrányos helyzetű tanulók segítése, s a többi, s a többi. Beszélt, ami eszébe jutott, közben figyelte az órát, korrepetálást vállalt, két hatodikos kislányt, kémia-számtanból, nem lehet elkésni.

– No, majd visszatérünk a dolgokra, elvtársnő – mondta a felügyelő, és írt valamit egy kartonlapra.

„Talán jutalom – gondolta Ildikó – vagy rendkívüli előlépés a nagy rendezvény miatt.”

Meg sem említette Miklósnak, olyan keveset tartózkodott úgyis otthon. Úgy látszik, belejött végre a munkába, s kedvvel csinálja mégis. Mert kedv nélkül semmit sem ér.

Kedv nélkül az ölelés is rossz.

Hallgatólagosan kialakult ebben is valami rendféle, szabályos, periodikus ismétlődés: hétfő, szerda, péntek. Szombat-vasárnap mindig sok a füzet, és Trudika is ott ül az asztal alatt.

Hétfő, szerda, péntek. De az utolsó péntek kimaradt. Miklós fáradt. Hogyne lenne fáradt, amikor titokban folyton Törökbálintra mászik.

– Buta tuskó. Képtelen megérteni, hogy ideális megoldások egyszerűen nem léteznek. Hogy dönteni kell, akkor is, ha csak két rossz között választhat az ember: dönteni kell, az ésszerűbb javára – fejtegette Turbucz néninek. Turbucz néni segített csavarni a tréningnadrágokat. Mert különben jó fiú. Hamar feldühödik, de aztán alig emlékszik rá vissza. Arra sem emlékszik, amit ilyenkor a száján kiszalajt.

322

– De Ildike emlékszik – mélázott Turbucz néni –, ez a baj. És ő is emlékszik, amit Ildike vágott a fejéhez…

– Az az öregember az átkos szelleme. Anélkül hogy akarná, teljesen megfojtja, elködösíti az agyát a szentimentális faksznikkal. Közben felfordulunk szépen…

– A reményt nem szabad feladni – mondta Turbucz néni, és a világosság felé tartotta Trudika harisnyanadrágját. – Ez bizony lyukas…

– Minden héten egy lyuk – Ildikó félretette. – A remény… Ezek falvédő-bölcsességek. Hit, remény, szeretet… Csak az van, amit az ember kiküzd magának. Aki csak csücsül és ölbe tett kézzel várja a sült galambot…

– Dolgozik az a szegény fiú – mondta Turbucz néni. – Akkora felelősség odapottyantva a nyakába…

– A kórházba lusta volt bemenni, tudja, Turbucz néni, kihez, amíg én az ágyat nyomtam… oda is én mehettem, de már hazaeresztették. Azt a siránkozást, azt a sopánkodást, hogy ilyen borzasztó volt, meg olyan fájdalmas…

– Hát, Ildike, nem vicc az – mondta Turbucz néni komolyan –, ha egy nő úgy marad, és kikaparják. Szörnyű lehet, lelkileg…

– Mama és a lélek – biggyesztett Ildikó keserűen. – De hát Turbucz néninek magyarázzam?!

– Kriminális egyén – bólogatott Turbucz néni –, az biztos. Nekem nem kell a Tercsit bemutatni.

– Ismerem én az embereket! – Ildikó egyenként kirázta a ruhákat, hogy könnyebb legyen vasalni. – Öregmiklós is… vénségére megjátssza a szentet. Rendes, na. Készséggel elismerem. De hogy teljesen önzetlenül…? Meséljék a nagynénikéjüknek. Ennek ellenére nekem szimpatikus volt. Ha nem vitte volna Miklós túlzásba a ragaszkodást. Mert ez már nem is normális, két idegen férfi közt. Úgy védi tőlem, mintha meg akarnám gyilkolni… Én, aki, a vállamra akartam venni még ezt is… – ingerülten csapkodta a lavórt.

– Ildike, pihenjen le a szobában – mondta Turbucz néni. – Nem egészséges még, látom a színén. Majd én befejezem azt a pár darabot…

Ildikó futólag megcsókolta. Szót fogadott. Kivételes szombat. Trudikát bent tartották az Idegvizsgálóban, képességfelmérésre. Miklós a csárdában: ma szerelik fel az „M” betűt. Egy helyettest is kineveztek mellé, vendéglátóipari technikumot végzett, az majd gatyába rázza ott a népet. Miklósnak csak irányítani kell. Kapeller is megnyugtatta:

323

– Kedves fiatalasszony, majd belejön… Intelligens, megvan az alapképzettsége, ötéves gyakorlat, és a megjelenése se kutya… Ilyen vállakkal, ahogy végigsétál a termen… Abban a hófehér ingben…

Abban a hófehér ingben, amit naponta kell mosni. Pedig két napig is megtenné, ha nem lenne olyan hideg a fürdőszobában, és Miklós alaposabban megmosná a nyakát…

Bekapcsolta a tévét, de még nem volt adás. Vigyázott, hogy ki ne aludjon a tűz. Ha már a péntek kimaradt, talán ma, szombat éjjel…

Hiszen semmi sincs már, csak ez az elfelejtkezés. Ez az egyetlen kábulat, amit megengedhetnek maguknak, büntetlenül.

Leült a heverő szélére. Mosástól puha, vörös kezét fújdogálta, türelmetlenül járatta a lába fejét. Mint az üres gép, zakatolt a szervezete, igyekezett kikapcsolni, de hiába.

Gyorsan felugrott és vizes ronggyal végigtörölte a szekrényen a politúrt.

Málnáss Beatrix azt mondta ma reggel, a röpértekezlet után:

– Húsz perc alatt annyi ukázt kaptunk, kartársak, hogy aki csak félig komolyan venné, három hétig le se hunyhatná a szemét. Ezért nem figyelek én oda, amikor szövegelnek. Mert aki odafigyel, annak vége… S ezt úgy mondta, olyan keserűen, hogy még a jámbor Sümekiné is felkapta a fejét. Beatrix „elvei”.

– Légy vele tisztában, hogy ha az életed minden pillanatára jutna egy értelmes cselekvés, egy lendítő mozdulat, még akkor is csak töredék maradna, és nem változtatnál semmit a nagy egészen.

– Irtani kéne az ilyen beszédet – felelte ő, hiába akart hallgatni. – Tűzzel-vassal. Ti vagytok az okai, hogy aztán csak csigamód…

– …egy főnök arra való, hogy szövegeljen – vágott közbe Beatrix. Ezért senki se haragszik. De Isten mentsen egy ilyen főnöktől, mint te: aki el is hiszi, hogy van hajnövesztő, kopasz fejre…

„Nem is jártatnád a szádat – gondolta Ildikó, és jobb híján a szőnyegrojtokat egyengette –, ha én lennék ott a…”

Előkereste a nyelvkönyvet meg a szótárt. Végighevert a rekamién, lába alatt az újságpapirossal. Csak a kislámpát égette.

Már ötszázhatvan angol szót tudott és a szenvedő szerkezet használatát. Esténként úgyis el kell hanyagolnia, Miklóst zavarja a fény, lefekszik és durmol máris, mint egy igazi mackó. Alkalmazkodás nélkül nincs házasság! Az emberi együttélés alapvető szabálya: az alkalmazkodás…

324

Ez a Miklós igazán nem panaszkodhat. A kedvéért minden este eloltja a villanyt. És vesz citromot is a teába. A sóletból is kihagyja az erős paprikát.

Hallotta a csengetést. Mégis meglepődött, amikor az ajtón kopogtak.

– Tessék – kiáltotta, és elfelejtett felkelni.

Öregmiklós belépett, a szőrmekucsmában, elegánsan.

Nagy zsákot tolt maga előtt, nem illett hozzá ez az otromba, nagy zsák.

– Mit tetszik cipelni? – kérdezte Ildikó, azután köszönt is, gyorsan: – Csókolom, Miklós bácsi…

Frissen előbbre görgette a zsákot.

– No de Miklós bácsi… ezt a meglepetést… hogy szabad ilyen messzire, ebben a hidegben? És ilyen nehezet…

Öregmiklós tüsszentett, aggódva zsebkendőbe fújta az orrát. Megnyugodott.

– Kezedet csókolom… ha egyszer Mohamed nem megy a hegyhez… – Szaporán lefejtette magáról a kabátot, gondosan összehajtogatta, úgy tette a székre. – Letöröltem ám a lábam… Az a terebélyes asszonyság ugyancsak felhívta a figyelmemet a lábtörlőre. Várj csak… – A kályhánál melengette fagyos ujját, azután Ildikó arcához nyúlt, megtapogatta. – Te még mindig sápadt vagy. Mondtam én Miklóskának, nem múlik el egy influenza négy nap alatt… jöttem volna előbb is beteglátogatóba, de tegnapelőtt megint tréfált velem ez a kémény – az orrára bökött –, nem mertem nekiindulni. – Nem kért kínálást, letelepedett otthonosan. – A húgod, merre…? Barátságos kis szoba, csak szűkecske… és magasan van. Hogy tudtok itt megférni?

Ildikó szeme felragyogott. Tapsra ütötte a tenyerét örömében. Itt az alkalom.

– Szereted te az öregembert. Igaz, kislány? Nem minden a szó… – mormogta Öregmiklós meghatottan. – Lila hagymát hoztam meg egy kis disznótorost. Szepesváriék, a szomszédból, disznót vágtak, még ott romlik a nyakamra, ki ne dobj vele…

Ildikó kibontotta a zsákot. Turkált benne könyékig. Elszédült a füstölt kolbász szagától.

– Ha akarod, meg is sütöm – mondta Öregmiklós –, és piros káposzta is akad, egy-két fej. Dinsztelve, mellé. Orvost, remélem, hívtatok? Mert szövődmény visszamaradhat… – Ildikóhoz lépett, lehúzta szemhéját. – Vitaminhiány…

– Mivel kínáljam? – kérdezte Ildikó. – Paradicsomleves és káposztás cvekedli…

325

– Jó az – hunyorgott Öregmiklós. – Majd később. Ne ugrabugrálj. Pihenj. Hadd legeltessem rajtad a tekintetemet: tudod, volt egy elefántcsont szobrocskám, egy japáni lányka, egy japáni lányka, kicsi ernyővel…

– Az ernyő hiányzik – mondta Ildikó kesernyésen. – Az esernyőnk ugyanis eltűnt, rejtélyes körülmények közt. Az előszobából…

– Miklóska. Miklóska vesztette el – mondta Öregmiklós –, nincs ott az esze a tárgyakon. Egyszer beküldtem a hetipiacra egy kosár körtével, be is ment, ott jutott eszébe, a piacon, hogy a körte otthon maradt, a kút mellett…

– Persze, nem tetszett bántani!

– Nem. – Az öreg eltűnődött, hirtelen. – Nem bántottam soha. Jó fiú volt, nem is hozta úgy a sora. Nincs benne született gonoszság, egy csepp sem.

– Csak olyan lyukastenyerű – mondta Ildikó. – Lyukastenyerű minden értelemben…

– Azért kerültél mellé – Öregmiklós óvatosan törölgette orrát a zsebkendővel –, nem véletlenül rendelte így a sors.

– Kicsit szigorúbban, nem ártott volna. – Ildikó kihúzott egy karika alakú kolbászfüzért, rátette a tegnapi újságra. – Most már késő, ilyen korban…

Öregmiklós nevetett.

– Hát csak úgy szőrmentin… csak úgy szőrmentin, azt hiszem…

Elkomolyodott.

– Kislányom… meg kellett tanítanom örülni. Érted? Az volt a legfontosabb. Amikor kihoztam a neveldéből, még mosolyogni se tudott. Ha láttad volna az arcocskáját, a magasan csukódó zubbony felett… azt a vékony kis arcát… csupa seb volt a nyaka is, feltörte a gallér, kamillateában mosogattuk hetekig.

– Jól megnőtt ahhoz képest – mondta Ildikó. Próbálta elképzelni az egykori fiúcskát.

– Megadtam neki, amit lehetett. Akkor még fiatalabb voltam: naponta kiterveltem, mire virradjon, hogyan kárpótoljam, hogy olyan rossz helyre született…

– Tervek, elgondolások nélkül nem is lehet…

– …mindig tudtam, minek örül. Hát, istenem, nem ment egyetemre, nem is jelentkezett, meg se próbálta. Nem az apja miatt, én örökbe fogadtam, nem hánytorgathatja senki. Csak kedve, az nem volt a rendsze326res tanuláshoz, tudod. Kényszeríteni pedig… – Öregmiklós legyintett. Rossz vért szül az erőszak.

– Néha kell! – mondta Ildikó lelkesen. Tetszett neki, hogy az öreg hallgatja. – Néha oda kell csapni!

„Mamsi is – gondolta. – Csak rendbe jött. Jól nézne most ki, nagy hassal…”

Öregmiklós forgatta zsebkendőjét. – Ahhoz nagyon biztosan kell tudni, mi is az a „jó”. Ember legyen a talpán, aki kényszeríteni meri a másikat. Bátor ember. Talán Isten is, egy kicsit…

– Igen – mondta Ildikó öntudatosan –, ez igaz. Bátorság meg erős gerinc…

– …hogyha visszarepül a bumeráng, el ne törje – mormogta az öreg, félig a zsebkendőbe. – Nincs itt túl sötét? Homályosan látok már, egyre homályosabban…

Ildikó teljes fényre kapcsolt.

– Örülök, hogy egyet tetszik érteni velem… Miklós annyira hallgat a bácsi szavára…

– Nem hallgat – ingatta a fejét az öreg –, csak szereti azt a világot… amit én meg ő… amíg lehetett…

– De most már mégiscsak benőtt a feje lágya! Ha talán ketten lennénk mellette állandóan…

– Még csak az hiányzik… egy randa öregember, ajándékba.

– Miklós bácsi…! Sok fiatal megirigyelhetné a formáját. Ezt a gyors logikát meg ápoltságot… – hadarta Ildikó, s közelebb lépett. Letelepedett a szőnyegre, az öreg lábához.

Öregmiklós elpirult. Jól látszott a vörösség a fülén, az ősz haj alatt.

– Ne szégyeníts meg, kislányom. És ne hízelegj. Ilyen az öregség: tudjuk, hogy nem igaz, mégis jólesik. – Megsimogatta Ildikó haját. – Növeszd meg. Jól állna neked hosszan, hullámosan…

– Ki ér rá azzal bajlódni? Folyton fodrász… minden fillér megy a takarékba. Hogy egyszer, talán, befizetünk egy lakásra. Egy normális lakásra, ahol mozoghat az ember…

– Lakás, manapság, drága mulatság – mondta Öregmiklós –, és mennyit teszel félre, hangyácska?

– Ezer. Havi ezer, háromezer-nyolcból.

– Háromezer-nyolc… – Öregmiklós tűnődve nézegette Trudika rácsos ágyán az egyiptomi-mintás takarót. – Az bizony kevés.

327

– Nono! – Ildikó átfogta a térdét, állát odafektette. Szigorú ránc ugrott homloka közepére. – Sok családot boldoggá tenne… legyünk igazságosak!

– De Trudika költségei meg az albérleti díj…

– Turbucz néni inkább ránk fizet – akarta mondani Ildikó becsületesen –, amit a sors egyik oldalon elvesz, másutt pótolja… – De még időben észbe kapott.

– Kétségtelenül… és a reprezentáció, Miklós munkahelyén. Egy üzletvezető nem járhat akárhogy…

– Na ugye. És akkor még lakásra… amikor az élet olyan rövid. Hiszen ha lenne pénzem… ha értettem volna a pénzszaporításhoz… – Öregmiklós bűntudatosan pislogott.

– Nem szörnyű ott künn, egyedül? – kérdezte Ildikó és felnézett, nagyra tágított kutyaszemmel. – Természetellenes, hogy valaki így maradjon, öregkorára…

– Én, látod, meg inkább azt vallom, ez a természetes. Senkit sem terhelni, szép emléket hagyni… bár ez is hiúság, de talán bocsánatos.

– Miklós bácsi!? Terhelni? Miklós bácsi, aki csupa életerő? Milyen segítség lenne, milyen megnyugtató érzés, hazajönni munka után…

Ildikó nagy lélegzetet vett. Csak sikerüljön! Megragadta a férfi lecsüngő kezét. Öregmiklós zavartan átcserélte zsebkendőjét a másik tenyerébe.

Szegény kislány. Miklós addig nyaggatta, amíg rávette erre is. Kiköltözni, oda a messzeségbe! Hogyisne! Még több terhet erre a csontos vállra. Csodálkozva értette meg, a gyors sodrású beszédből öt perc után:

– …és együtt laknánk… igazán a legkedvezőbb… még maradna is nyaralásra, hadd teljék Miklósnak is a kedve… ez csak előnyös, mindenkinek… – Ildikó szétterítette a tenyerét, mint az ügynök színes prospektusait – …egy csapásra… nekünk is segít, Miklós bácsi is jól jár. Gondtalan öregség…

Öregmiklós krákogott.

– Te nem tudod, mit vennél a nyakadba. Romantikus képek! Nincsenek szép öregek, csak a távolból. Megutálnál engem és rajtam keresztül a fiút is.

Ildikóban felvillant egy jelenet: Öregmiklós az almákat rakosgatta a sufniban, aprólékosan, mintha minden elhamarkodott mozdulattól összedőlhetne a világ. Miklós rakosgatja ugyanígy a gyökérfiguráit a padláson, egyik kosárból a másik kosárba. A ragadós szokások.

– Ez az egyetlen megoldás. Meg kell lennie… ha Miklós látná, hogy ez nemcsak nekem fontos, hanem…

328

– Miklós fél – mondta az öreg csendesen –, szeret téged, és fél, hogy összeroppansz, ha még én is a tetejébe, a csöpögő orrommal…

– Miklós! Miklós nem meri megbolygatni a bácsi életét. – Ildikó felkelt, dobott a tűzre. – Azt hiszi, Miklós bácsi elsorvad mellettünk, a városban… vagy valami ilyen.

– Hogy én elsorvadok-e… – elgondolkozott. – Nem lényeges. Ha ezzel rajtatok könnyítenék, valóban… ha valóban…

– Erkély is lehetne. Futtatott borostyánnal. Hát nem kényelmesebb, mint az az óriási kert?

Öregmiklós hosszan hallgatott.

– Valamit csak kell cselekedni, nem? – kérdezte végül Ildikó, sírásba csukló hangon. – És mi van más, logikai alapon? – Az ajtóhoz ment. Melegítek vacsorát. Káposztás kocka, borssal. – Kicsit habozott, azután visszaszaladt. Két kezét az öreg térdére fektette, szeméhez hajolt. – És én abban is hiszek, hogy Miklós bácsi megszabadul… hogy Miklós bácsi megérdemli, hogy végre igazán szeressék…

– Jól van, jól – mondta Öregmiklós, és elfordította a szemét. – Nem olyan könnyű igazán szeretni. Melegítsd csak azt a tésztát, de borsot ne tégy rá.

Ildikó izgalmában nyitva hagyta maga mögött az ajtót, a férfi becsukta. Nem ült vissza, az ablakhoz préselte magát. Bámult a hóesésbe. Képeslap-hóesés, keskeny, fekete keretben.

Odakinn a fák is fehérek, elvékonyodó fehér kontúrokkal remegnek az ágak. Odakünn hallani a hóesést.

Ez a szegény kislány élni akar. Ritka ez az elszántság. Magára venné ezt a rettentő ódiumot! A szeretetre hivatkozik. Az igazi szeretetre.

Talán el is hiszi. Biztosan elhiszi, mert másképp csökkenne az ereje.

Miklóska pedig fél. Miklóska mindig félt – ezt keveri össze a szeretettel.

„Pedig nem olyan könnyű igazán szeretni.” – Felfedezett egy sárcsöppet a padlón, törölgette a zsebkendője csücskével. A kolbász alá még egy réteg papírt helyezett, nehogy átzsírosodjon, azután visszaereszkedett a nyikorgó székre.

„Mit gondolsz, Jusztinka, megtegyem? És gondolsz-e egyáltalán valamit, Jusztinka, a föld alatt? A föld alatt, amit annyira utáltál, mert egyedül hagytalak miatta, mindig egyedül… neked csak a hímzőráma meg a gobelintű jutott…”

Ott vannak a fiókos szekrényben a batisztpárnák, zsebkendők, zsúrabroszok, ott vannak selyempapírban, a tetejükön a legutolsó. Zöld kerti 329terítő a hatágú levéllel. De csak öt levél készült el, a hatodiknál, éppen a száránál, Jusztinka beszúrta a tűt, félretette. Ott találták a szék alatt, tisztán látszik rajta egy férficipő sarka.

„Amíg éltél, alig beszélgettünk – motyogta Öregmiklós –, alig szóltam hozzád, Jusztinka. Te szerettél beszélni, s a kezed is járt, folyton-folyvást… de én csak az elképzeléseimmel zavartalak, pedig te a saját életedről akartál hallani… a köménymagos rántásról meg arról, hogy nincs gyereked, és hogy rosszak az emberek, rosszak hozzád és üldöznek téged… de én magokért mentem a városba. Rátapostak a hímzéseidre. Az ötödik levélre. Amit előző nap fejeztél be, a szőlőlugasban, és mutattad is, már csak egy hiányzik, látja, Micó… legalább ezt bevégezzem, jó lesz magának, ezt borítja az asztalára…”

„Húsz évet éltem vele – gondolta Öregmiklós, és könnyezett. Meggyengültek a szemidegei. Nem bírták a hőmérséklet-ingadozást. – Húsz csendes évet. És semmit sem kapott tőlem, mert nem tudtam, hogy szeretem. Csak azt tudtam, hogy van és hogy jó. És akkor elvitték. Leszórtam a különleges magvakat, leszórtam az ól elé.”

Sose látta többé. Szaladt az állomásra, de már kigördültek a vagonok. Frici báró kétfogatúján vágtattak a sínek mentén. Utolérték a szerelvényt. Repültek a papírcédulák a drótos ablakokból, mintha hó hullana a forró nyárban a töltés oldalán. Ő kiáltott: – Jusztinka! – de a vonat gyorsított.

Azt mondják, Jusztinka azon még rajt se volt, a községházán igazoltatták, s először Budapestre vitték, a gettóba, de ez is csak szóbeszéd, minden csak szóbeszéd és találgatás, hogy füstté vált Dachauban, vagy agyonütötték a Fő utcában… vagy a Duna-parton maradt a cipője.

A hímzés a valóság, rajta egy férfi fekete lábnyoma. A hímzés a szék alatt.

És „utolsó szó” sincs. Búcsú sincs. „A szalicilt szórjuk a tetejére…” Talán ez volt az utolsó mondat, de lehet, hogy ez csak az utolsó előtti, talán el sem hangzott azon a reggelen, s talán nem is ő mondta, soha.

– Maga derék magyar ember – hunyorgott a községi légoltalmi parancsnok. – Felejtse el… felejtse el, örüljön, hogy nem vitték magát is. Frici báró is megütheti a bokáját. Báró! Ilyet nem ismer a magyar virradat.

Negyvenötben is kereste. Nyomozott a Vöröskereszt. Negyvenhatban jött egy téves adat: de nem Jusztina volt, hanem Jusztinián, és nem nő, hanem férfi.

330

„Hogy ma is él, úgy halt meg. Így büntet a húsz néma esztendőért – gondolta Öregmiklós. – Most mindig beszélnem kell neki. És nincs jóvátétel. Amit egyszer elkövettünk, már nem tehetjük jóvá, ugyanannak.

Odaadjam-e hát a házat, Jusztinka? Boldogabbak lesznek-e; Miklóska, akit te sokszor az öledbe vontál, s irigyelted a lila szemű Liliantól, és ez a szoborlányka, aki ugyanúgy rendezgeti maga körül a tárgyakat, mint te, Jusztinka, amikor még éltél, és én nem tudtalak igazán szeretni… Segít-e nekik, vagy rosszabb lesz, ha körülnéznek majd, és még jobban hiányzik a kiharcolt rendben valami…

Segít-e nekik, ha látják, kerülgetik bennem, nap mint nap, jövendő sorsukat…” – ismét orrához emelte a zsebkendőt. Semmi. Három napja nem vérzett.

Legalább megválaszthatná az ember a végső órát. A halálnemet.

Ildikó befutott, tálcán hozta a káposztás tésztát.

Öregmiklós térdére terítette a zsebkendőt, oda vette maga elé a tányért. Kicsit száraz volt a tészta, de nyelte becsülettel.

– Finom… finom!

Ildikó meghatódott.

– A tészta rossz – mondta őszintén. – Maga a jó, Miklós bácsi. Én meg komisz vagyok, és gyanakvó. Maga, aki egy légynek se tudna ártani…

– No. Ez aztán udvarlás!

Ildikó odahajolt, megcsókolta mind a két orcáját.

– Ugye, rábeszéli a fiút? A fiunkat…

– Indulnom kell – mondta Öregmiklós. Nehezen lélegzett. – Túl meleg ez a vaskályha. És később ritkábban jár a HÉV.

– Várja meg. Várja meg Miklóst, nagyon kérem…

– Hagyd, hogy aludjak egyet… – zavartan, kábultan cihelődött. Ildikó felsegítette a kabátját.

– De ugye, de ugye…?

– Ahogy nektek jobb – mondta az öreg határozottan –, nincs más szempont. És nem is lehet az én esetemben.

„Az ő esetében – töprengett Ildikó. Jött visszafelé a lifttől. – Homályos fogalmazás. Mintha kényszerítené valaki.”

Hirtelen meglódult. Szaladt, meg sem állt a szobájukig. Lerúgta cipőjét, harisnyában táncolni kezdett a heverőn. Csak akkor szállt le, amikor nyekkent alatta.

Miklós bámult, hogy a felesége egyenesen a nyakába esik. Elvesztette egyensúlyát, meglökte a kályhacsövet, kibuggyant egy kis füstfelhő.

331

– Nem baj – kiáltotta Ildikó, és tüsszentett. – Édes Miklóskám, hadd meséljek… Itt járt a Télapó. És kinek volt igaza? Alig várja! Érted? Ő maga kér rá, már holnap vagy holnapután…

Miklós tehetetlenül hallgatta. Forgott jobbra-balra, ahogy Ildikó ráncigálta, diadallal.

Hát rávette! Mégis, az ő háta mögött… Mint egy lánctalpas tank, ha kigördül… nincs ennek akadály.

És hogy csillog a szeme! Az arca megtelt. A szája duzzadt. Hintázik a melle.

Fél kézzel lelökte a heverőre.

– Te – sziszegte, s megsemmisítő erejű vágyat érzett. Elpusztítani, szétmorzsolni egyetlen cselekvéssel. Kettéhasítani a könyörtelen, vékony testét. Bepréselni az öntudatos fejét a párnák fullasztó gőzébe. – Te, hát neked semmi se szent? Te kis vacak…

Ildikó nevetett, elégedetten elnyúlt alatta, arrébb lökte a disznótoros zsákot. Szorította a férfi nyakát. Elevenen bukkant fel előtte a kép: a lakás, a puha szőnyegekkel… a karosszék, freccsentett nyílmintával. A központi fűtés kattogása. A villanytűzhelynél Mamsi fehér kötényben, fehér fityulával. Öregmiklós mesél Trudikának. Trudika értelmes arccal hallgatja, igen, értelmes arccal…

A kép teljesen betöltötte. Nem érezte az ölelés személyes melegét. A disznótorost a jégre kell tenni még ma. És ütni a vasat, amíg meleg.

Miklós észrevette. Észrevette a szemén és a mutatóujján, ahogy a takarót billegtette, játékos ütemben.

Most már erre sincs szüksége. Most már ebben sem adja fel magát, ezek után.

Kicsi robotgép. Talán ugyanúgy fordít egyet a derekán, mint a felmosópartvis nyelén. Ugyanolyan szakszerűen. És az a hentes!

A harisnyája rongyos. Micsoda ócska melltartó! És káposztaszaga van. Kozmás káposztaszaga.

Rettenetesen megijedtek mind a ketten, ahogy szinte egyszerre elhengeredtek egymástól.

– No, gyere – mondta Ildikó gyorsan –, valahogy kikapcsolt a tudatom… A váratlan öröm…

– Jó – felelte Miklós, de nem mozdultak.

Szerencsére hazajött Trudika, a játszótéri hinta lánca beszakította homlokán a bőrt, üvöltött, eltelt a szombat este.

332

Vasárnap Miklós kötelességtudóan munkába ment, Ildikó pedig pontos tervet készített a kék kockás füzetbe. Megvette az összes napilapot, kivágta az apróhirdetéseket.

– A nyarat a tengernél töltjük – mondta hétfő reggel, bátortalanul –, és veszünk kesztyűt meg ernyőt, újat…

– Ne lovald bele magad – mondta Miklós színtelenül. – Az utolsó szó az enyém. Meg az öregé…

– Te – kiáltotta Ildikó, és Trudika fejére erőszakolta a kötött sapkát –, ha még mindig belekontárkodsz…

– Akkor elválsz tőlem, és megkeresed a hentesed. – Miklós becsapta az ajtót. Kinyílt a levélszekrény, nagy csattanással, üresen.


Februárban dr. Abaházy Emma számtan-fizika szakos igazgatóhelyettest áthelyezték a kerületi szakgimnáziumba igazgatónak. A szakgimnáziumban nagy botrány volt, az ottani igazgató állítólag megcsókolt egy növendéket a rajzszertárban, a lány eldicsekedett vele, az igazgató tagadta, de „nem zörög a haraszt”. Doktor Abaházy Emmáról feltételezték, hogy nem fog a rajzszertárban csókolózni, mert negyvennyolc éves és hihetetlenül ronda.

– Ilyen ronda embereket nem is engednék pedagógus pályára – mondta Ildikó –, az ember legyen szép. A csehovi ideál…

– Az igényeid – jegyezte meg Miklós gúnyosan –, talán tapsolj egyet: és tökéletes lesz a világ egyszeriben…

Ildikót másodszor is hívatták az oktatási osztályra, és Ildikó, illendő szabadkozás után, elfogadta a megbízást Abaházy Emma helyére. Igazgatóhelyettesi pótlék, plusz külön díjak, aztán, ha letelik az öt év gyakorlat, véglegesen…

– Heu mihi! – kiáltotta Málnáss Beatrix, tréfás szörnyülködéssel –, és még neked magyaráztam, hogy Isten ments az ilyen főnököktől… csak én lehetek ilyen marha.

– Nem vagyok bosszúálló – mondta Ildikó, és helyet foglalt az igazgató jobbján, a hosszú asztal elején. – Különben is: …első a tett, nem a szó. És te igazán, a magad módján, tanítani tudsz. A számtant meg a fizikát… akár középiskolában is…

– Hálás köszönetem – Beatrix parányit bókolt az asztallap felett. – Csak az erkölcseim, ugye?

– A magánélethez senkinek semmi köze – mondta Ildikó nagyvonalúan –, amíg be nem hozod ide a falak közé.

333

– Szép – Beatrix mosolygott. – És képzem is magam, ugye? Tavaly Hollandiában tanulmányoztam a kísérleti matematikát… Ne felejtsd ráíratni a lapomra.

– Az nem a te érdemed – mondta Ildikó. Eszébe jutott, vissza kéne hozni a csipkeblúzt. – Oda az apád küldött. Az ő pénzén mentél.

– Mintha én szórnám a pénzt. – Beatrix az igazgatóra nézett, aprókat rándított a vállán. – Ugyanúgy élére teszem, mint te. Nekem is vannak terveim – fejezte be békülékenyen.

– Igen. Nyaralóra gyűjtesz, a Balatonnál. Én meg, mi pedig… – Ildikó hirtelen abbahagyta. – Azért van valami lényegi különbség. Kell, hogy legyen – mondta keményen.

– No, jó – Beatrix dacosan felnevetett. – Az igazgató elvtárs dolgát mindenesetre megkönnyíted majd. Az a fontos. – Az igazgató felé pillantott, sandán. – Ildikó átvállalja az oroszlánrészt, ugye…

Az igazgató zavartan köhécselt. Lelkesen ecsetelte Ildikó tanári erényeit, többször is beleszőtte: „egyszerű munkásszülők gyermeke”.

Ildikó egy héten át reggel nyolctól este nyolcig az iskolában maradt: tiszta papírt rakott a szekrények polcaira, külön dossziékat nyitott, színes ceruzával rárajzolta, melyikben mi van. Megtiltotta a hivatalsegédnek, hogy a portán székelykáposztát főzzenek. A fűtőt kötelezte, hogy délután is tegyen a tűzre. Az igazgató buzgón helyeselt.

Február tizenhatodikán a fűtő hazautazott a falujába, és egy levelezőlapon jelentette, hogy nem tudja a munkát hétfőn felvenni, mert szükség van rá a háztájiban. A hivatalsegédek nem óhajtottak helyette befűteni a havi nyolcszázért. Sőt, az egyik betegállományba ment, szívességből dolgozott eddig is, arcidegzsábával akkor veszik betegállományba, amikor akarja.

– Most mit csináljak? – kérdezte Ildikó, jobb híján Miklóstól, kedd este. – Megfagynak a gyerekek.

– Te vagy az igazgatóhelyettes… Én kértelek, ne fogadd el. Nem elég a bajod úgyis? Az ilyen ürgéket lasszóval keresik.

– …ha egyszer megbíztak! Tudod, milyen szép ez, huszonhat éves koromra? És milyen ritka? Öt év múlva véglegesíthetnek – mondta Ildikó, és rendezgette a dossziékat a kicsi asztalon. – A nehezén tavaszig túljutok. Utána óralátogatás, pedagógiai munka. Érvényesíthetem a pedagógiai elképzeléseimet.

– Örülnek a kollégák!

– Miért ne örülnének? Hát vadember vagyok én? Csak te hiszel annak, a lajhártermészeteddel. – Ildikó benyúlt az asztal alá, kiráncigálta Trudi334kát. – Milyen megint a kezed? És a körmöd? Nem rág-juk… nem rágjuk… mert agyonverlek.

– Én figyelmeztettelek. – Miklós végignyúlt a heverőn. – Van még a kolbászból?

– Reggelire. Még két reggeli. Trudika: mit tanultál ma? Mit tanult a kislány? Ötször hét? Trudika: ötször hét…

Trudika visszamászott az asztal alá.

– Legalább egyszer kikérdeznéd te is… egyetlenegyszer…

– Ha olyan szívtelen lennék, mint te. Azt hiszed, jobb neki, ha tudja, mennyi ötször hét? Egészen más kellene ennek a gyereknek…

– Mi? Mi kellene? – Ildikó csípőre vágta a kezét. – Szeretet… törődés, de az ő igényei szerint.

– Az általános normák nem igényre szabottak.

– Hát te tudod. Te mindent tudsz. Mindent elintézel – mondta Miklós bágyadtan. Szívesen szundított volna egyet. De Ildikó ezért is haragszik. Napközben aludni! Időpazarlás. „Infantilis vonás”, az ő kifejezésével.

Ildikó kicibálta ismét Trudikát, a székre nyomta, és fényesítette a cipőjét.

– Már a nevét is le tudja írni. És a fürdőt is megszokja… – „Rendes ez a Miklós végeredményben – gondolta, és utálta ezt a mégiscsak végeredményben-t. – Más férfi nem aludna egy szobában vele, nem kerülgetne egy ilyen kis torzszülöttet. Miklós pedig meg is simogatja, cukrot vesz neki, ami egyébként helytelen, mert amúgy sincs rendben az emésztése…”

– Igazgatóhelyettes – folytatta Miklós, álmosan. – Este jössz haza, én meg akkor indulok…

– Majd nyáron – mondta Ildikó. Kipenderítette Trudikát az előszobába. – Eredj, végy kabátot, és sétálj a folyosón. Levegő nélkül nem ízlik a vacsora. Tíz percet… hallod, Trudika… tíz percet… Kíváncsi vagyok, fejlődött-e az időérzéke?

Miklós a falnak fordult. Kilenckor a Csárdában kell lennie. Herci bácsi és a ruhatáros Babika összevesztek. Babika maszek üzletet folytat. Fiatal nőismerőseit árulja a vendégeknek. Lehet, hogy csak rágalom. De Herci bácsi kinyomozta, hogy a tisztes Babika konzumhölgy volt annak idején.

– Na, és? Kinek mi köze hozzá? – mondja büszkén Babika. – Én, kérem, még a halottat is életre piszkáltam… ismerték a nevem a szakmában.

Herci bácsi helyteleníti az alkalmazását. Ildikó védence! A kedves, áldozatkész nénike!

335

A külszín. A külszín az, ami eljut a rugalmatlan, kemény lelkéig. Igazgatóhelyettes. Üzletvezető. Undorító ostobaságok.

Fontoskodó mozdulatok: hol álljon a terítéknél a kanál, a halkés… szabályos-e a romlandó áru tárolása?

Az a kis ellenőrzés, más volt. Mászkálni egyedül, nem dirigálni senkinek.

– Máskor jobban ügyeljenek. Ez bizony jegyzőkönyv. – Senki sem sértődött meg, jegyzőkönyv, száz, kétszáz forint bírság, a nagy visszaéléseket úgyis a népi ellenőrök vizsgálták.

De itt? Állandó marakodás, presztízsharc. Ami a vendégnek jó, rossz a pincérnek. Ami a pincérnek jó, rossz a szakácsnak. És amiben mind egyetértenek: arra rámehet a főnök bőre.

– Nyáron – hallotta Ildikó hangját. A konyhából jött már, a vasalatlan ruhával. – Nyáron kiveszünk a takarékból. A tengerhez megyünk. Már megvan a nyomtatvány. Intézkedsz, abban a pillanatban, ahogy az öreggel végleg elintézted… abban a pillanatban!

Miklós azóta négyszer is járt kint. Öregmiklós frissen mozgott, forralt bort készített szegfűszeggel, és nem szólt. Ha ő akarná, szólt volna. Ildikó kényszerítene, nem mondhatott nemet az arcába. Még vár egy kicsit, azután végleg lezárja az ügyet.

– Vagy én szóljak, újra?

– Ráerőszakoltad, világosan látszik. Azért hallgat.

– Azt hiszi, te nem szeretnéd… hogy minket zavarna. – Ildikó dühösen levágta a vasalnivalót a heverőre. – És kelj fel, légy szíves, kell a hely.

Miklós a kályha mellé húzódott, onnan nézte, hogy spricceli Ildikó a száraz munkaköpenyt.

– A szobaszökőkút – mondta hirtelen. – Ha bekapcsolnánk, egész klassz lenne, locsolni vele a ruhát.

Ildikó nem nevetett. Húzkodta az ingnyakakat.

– Miért rohansz úgy? – kérdezte Miklós. – Ha szombatig vártál volna, levittem volna a patyolatba…

– Hozz szenet – mondta Ildikó kurtán.

Miklós belenézett a vödörbe.

– Mára még elég. Majd reggel… mi az, az is valami, egy perc?

Ildikó sóhajtott. Összetekerte a pizsamákat. Leült.

– Hát akkor indulj. Menet közben ereszd meg a vizet a gyereknek legalább.

336

Roppant kicsi és vékony volt, ahogy ott ült, a feltűrt ujjú pongyolában, Miklós látta a sarokban a dossziéhalmazt meg a javítatlan énekröpdolgozatokat.

– Mi a jó istennek csinálod ezt? – kiáltott rá, tehetetlenségében durván. – Öltözz fel és gyere velem… eszel megint egy vajas őzgerincet…

– Azért csinálom – felelte Ildikó, s csak úgy kopogtak a szavai a szűk falak közt –, mert senki se végzi el helyettem.

– És? És akkor összedől ez a koszos világ? Egy nappal előbb vagy később, ezek a piszlicsári hülyeségek…

– Nincs fűtő. És takarítónő sincs. Illetve hivatalsegéd. Honnan szerezzek hivatalsegédet? – mondta Ildikó, s közben automatikusan bekapcsolta a vasalót. – No, eredj már, minek állsz itt? Ne ásíts, tartsd nyitva a szemed, nehogy meglopjanak… a vendéglátóiparban lopnak, mint a szarkák…

– Nincs takarítónő? – Miklós sajnálta, nagyon, ahogy felemelkedett, és eltűnt a ruhahalom mögött. – Ott az anyád. Úgyis folyton siránkozik. Vidd el hivatalsegédnek.

Pimaszkodásnak szánta. Talán levágja a vasalót, belerúg a vásznakba, s nem dolgozik ma már.

Ildikó felállt a sámlira, hogy kényelmesebben essék keze alá a munka. Elgondolkodott.

– Jó – mondta hirtelen örömmel. – Látod, néha te is tudsz javasolni. Könnyű munka. A régi helyéről eljött, szégyellte az AB-papírt, a szamár… de ez jó. Ő legalább letörli a port, és hordhatja a postát. Megpróbálhatjuk. Persze, csak akkor, ha szilárd fogadalmat tesz, hogy a régi életmódnak vége. Nem szeretnék szégyent vallani vele.

Miklós döbbenten álldogált.

– Bevinnéd… oda?

– Miért? Kutyából is lehet szalonna… igenis, igenis – mondta Ildikó, és energikusan teregette Trudika blúzát. – A lehetőséget megadjuk neki.

– De… oda, takarítónőnek, ahol te vagy az igazgatóhelyettes?

– Nem takarítónő. Hivatalsegéd. Kézbesítő.

– A tekintélyed… – dadogta Miklós.

Ildikó elmosolyodott. Kissé félrehajtotta fejét. Csupa fény volt a szeme, ahogy ott állt a sámlin, magasan a férfi fölött.

– Én azt nem szégyellem, hogy az anyám egyszerű. Ez az igazi tekintély. Miklós… – aggódva kérdezte –, Miklós, érted te ezt?

Miklós még a buszon se ocsúdott fel. Mi ez? Szerepjátszás?

337

Vagy képes erre, valóban? Ilyen nagyvonalú, ilyen remek? Szeretett volna visszafordulni. Hosszú idő után szerette volna újra megölelni, ahogy egykor olyan jóízűen.

Mert ha ilyen… ha csak egy kicsit is ilyen, talán még Öregmiklóst is rá lehetne bízni. Talán nem ölné meg, talán nem nyomorítaná össze. Talán tudná szeretni, természetesen, szándék nélkül…

Telefonált egy utcai fülkéből. Rossz közérzet, nátha, megbízta Herci bácsit, ügyeljen. Kedd. Sima hétköznap, nem szakadnak bele. Herci bácsi készségesen ígérgetett.

Még a fülkében összeszámolta a pénzét. A kétheti száznyolcvan szinte érintetlen. Pedig már tegnap a tárcájába tette. Taxival Törökbálintra. Utána haza, Ildikóhoz. Trudika már alszik. A dossziék elrendezve. Csend. Békesség. Örömhír. Ildikó előveszi a kék noteszt. Tervez, jegyzetel. Azután ölelés.

„Én fogom elintézni – gondolta büszkén –, mert ha akarom, el tudom intézni. Ha úgy helyes. De csak akkor. De csak akkor. Ha úgy helyes.”

– Helyes – mondta Ildikó is, a csukódó ajtó után –, meg kell próbálni Mamsival.

Izgatott lett. A látogatást holnapra tervezte. Végeredményben fel lehetne cserélni. Ma odaszalad Trudikával. És holnap vasal. Miklósnak igaza van.

Behozta Trudikát a folyosóról, dörzsölgette hideg kezét. – Fél órája mászkálsz odakinn… tíz perc, no hiszen!

A fürdetés is holnap. Ámbár vasárnap kellett volna. De Miklós annyira ellenkezett.

Megvacsoráztak kettesben, üveges lecsót rizzsel. Miklósnak jár a Csárdában a vacsora.

– Felveszed szépen az új kabátodat, Trudika – mondogatta biztatóan. Elmegyünk… Sé-tálni…

A kabátot prém díszítette. Trudikának csinosan állt, különösen hátulról. „Nem kell olyan mereven ragaszkodni a sorrendhez – gondolta, s közben az üzletek feliratát olvastatta Trudikával –, néha igaza van Miklósnak. Holnap vasalok. Nem mindegy?”

Tercsinél hosszan dörömböltek, a csengője nem szólt, a konyhában sötét.

Végre mocorgott odabenn valaki. Óvatosan lazítottak a rigli-láncon.

„Csak nincs nála az a szemét alak? – döbbent meg Ildikó. – Én meg hozom Trudikát…”

– Tomikám… te vagy az, Tomikám…? – szólt Tercsi, turbékoló galambhangon.

338

– Nem a Tomika. Gyerünk, hideg a gang.

Tercsi kinyitotta az ajtót, de nem gyújtott villanyt, Trudika keresztülesett a küszöbön, Ildikó kapta el a prémgallérját.

Tercsi nagyot sikított.

– Juj, mi ez?

– A gyereked – kiáltott rá Ildikó. – Villanyt…!

– Várj… – mondta Tercsi nyöszörögve. – Hálóslafrokban vagyok… várj egy kicsit… vagy vidd be a szobába. Ilyen hirtelen, ennyi év után!

– Nahát! – Ildikó méltatlankodva kormányozta előre Trudikát a sötétben – múltkor még könyörögtél, hogy elzárom előled…

– De ilyen hirtelen! Csak úgy, idepottyantod… Istenem, istenem, és éppen ebben az állapotban…

– Miféle állapotban? – Ildikó felkattintotta a liliom alakú homályos csillár kapcsolóját. – Hol vagy? Gyere már!

Tercsi leemelte a spájzajtóról kötött réklijét. Igazított a haján, találomra.

Ildikó összecsapta a kezét.

– Hogy nézel ki? Mit csináltál magaddal?

Tercsi szeme vastagon bedagadva, a szája és orra között egy elmérgesedett pattanás.

– Sírtam… egész nap sírdogáltam… sírdogáltam az ágyban… – Kerülte pillantásával Trudikát, azután nem bírta tovább, mohón ránézett. Trudika prémsapkája alól visszanézett rá a torz arc, egykedvű bólogatással.

Ömleni kezdtek a könnyei. Lehanyatlott a vetetlen ágyra.

– Uralkodj magadon – kiáltotta Ildikó. – Uralkodj magadon, legalább a szegény gyerek előtt… – Húzkodta, egyengette a prémsapkát, gépiesen. – Ne félj, Trudika…

– Miért is hoztad el? Nem bírom látni – sikította Tercsi, és fejét a dunyhába temette. – Egy anya nem bírja ezt látni… csak te vagy képes erre, a jégszíveddel…

– Én? – Ildikó is sírva fakadt. Megfordította Trudikát, elé állt, mintha védelmezné. Trudika prémsapkája fenyegetően túlnőtt a válla mögött. Az én jégszívem…?

– Te nem hagytad, hogy azt a másik kis ártatlant a világra hozzam… te irigyelted el tőlem a boldogságot… – Tercsi forgott az ágyon. – Vidd innen ezt a szerencsétlent… Intézetben a helye, ahol ápolják szakszerűen… de nem… Te prémes kabátba bújtatod, mint az újpesti cirkuszos a majmát…

Ildikó közelebb lépett. Trudika úgy maradt, háttal, s elmélyülten piszkálgatta az orrát.

339

– És a hála…? – ismételte döbbenten. – Ez a hála mindenért?

– Eljössz, szeretni fogsz, nem élek majd egyedül, azt ígérgetted… csak így hallgass rám, meg úgy hallgass rám, mama… és most tessék… ütötte a párnát, csak úgy pufogott. – Mint egy rongycsomót, odadobtál arra a kórházi padra. El se altattak… Hányszor látogattál meg, azóta? Háromszor… az is valami?

– Többet törődtem veled, mint az az alak, aki miatt ide jutottál!

Trudika keresgélt a fotelben. Megtalálta Tercsi melltartóját, felpróbálta a kabát fölött, bajlódott a hátán a csatokkal. Azután dünnyögni kezdett valami táncdalfélét, és lassan forgott a szoba közepén. Tercsi kétségbeesetten bámulta.

– Az az alak… az az alak szeretett engem, tudod, és becsült, becsült, igenis… tegnapelőtt eljött, érted, eljött, muskátlit hozott cserépben, ott van a vízcsap alatt, ha nem hiszed…

– És te beengedted? – kérdezte Ildikó. Izzadt a kabátban, de nem vetette le.

– Beteg volt, szegény, már nem fiatal, de az első útja hozzám vezetett… – Tercsi verte a mellét. Ildikó arra gondolt, még mindig milyen szép a melle! Nagy, húsos.

– Igen? Hát akkor légy vele boldog. – Letépte Trudikáról a melltartót. – Gyere. Gyere, Trudika…

– Hogy legyek vele boldog? – zokogta Tercsi. – Amikor megtudta, hogy elemésztettem a szerelmünk zálogát…

– Mit emésztettél el? – Ildikó idegességében rosszul gombolta be kabátját. Ujjai gyorsan javították a hibát.

– A szerelmünk zálogát… Mindig gyereket szeretett volna, aki továbbviszi a nevét…

– Az Österreicherek nagy nevét!

– Neki éppen olyan nagy, mint akármelyik felkapaszkodott családé! Éppen olyan értékes… a felesége nem szült neki, hiába adminisztrátor a látszerész kátéeszben… Én, én szültem volna! Amikor megtudta, azt mondta, megfojt téged, mert az ilyen kígyót meg kell fojtani… Majd egyszer úgyis megles a sötét utcán, aztán megkapod a magadét.

Trudika rámutatott bamba csodálkozással.

– Né-ni… néni… né-ni sír… – mintha szöveget olvasna a szemléltető kép alá.

– Ostoba liba. Menthetetlen, ostoba liba… – Ildikó szaladt a konyhaajtó felé. – Ilyet még nem hordott a hátán a föld! Hányszor dőltél már be? Hányszor ejtettek át? Szédelgő, gyáva pasas, ez a vén Tomikád…

340

– …a beadványt is megfogalmazta. Saját maga, ügyvéd nélkül, intelligens ember! Ez lett volna az ok, amiért elválasszák. Kérem, nekem kötelezettségem van… özvegy Sitkovics Mihálynéval közös háztartásban… szíve alatt a közös gyermek…

– Rohadt csalók!

– Ez nem. Ez nem volt csaló. A többi lehet. De ez nem. – Tercsi felült az ágyon, inge a melle fölött kivizesedett. – Ezt te vetted el tőlem. Most már megutált. Egy asszony, aki elvetélteti tulajdon magzatát… aki élete alkonyának bearanyozója lehetne… Tominak göndör haja volt. Hiába őszült, akkor is göndör haja volt. – Előregörnyedt, kapargatta a lyukas lószőrmatracot. – Ilyen göndör… ilyen gyönyörű göndör!

– Undorító! – mondta Ildikó. – Még az állatok is tudják, hogy tavasszal van a párzás ideje.

– Többé ide nem jövünk – szólt Trudikához, s megengedte, hogy önállóan vegyen egy nyalókát a sarki közértben. – Csúnya néni. Fuj, fuj.

Nagyokat lélegzett. Nehéz elhinni, hogy néha van lehetetlen.

Pedig mindent megpróbált. Hány száz forint…? És a szép tervek délután. Azért a havi támogatást feladja ezután is, postán.

Mire Miklós hazaérkezik, mégis befejezi a vasalást. Kár volt félbeszakítani.

Átölelte Trudikát ágaskodva, úgy kapaszkodtak felfelé a lépcsőn.

A saját kölykét nem akarja látni! De a vén kecskének világrahozta volna. A göndör szőrzetéért.

Egy frász kell annak, nem a Sitkovics Tercsi feleségnek. Örül, hogy talált ürügyet a lógásra.

És az ő nyakába akasztaná most az egészet!

Öregmiklós.

„Ember legyen a talpán, Ildikó, aki kényszeríteni meri a másikat a jóra…”

„Igen, Miklós bácsi. Erő kell hozzá, meg erős gerinc…” „…mert ha visszarepül a bumeráng, eltöri ám…”

Kicsit pihent a harmadik emelet után.

„Csakhogy engem nem olyan fából faragtak… Nem oda Buda…” Népmesei fordulatok. Irodalmi olvasókönyv. A szegényember legkisebb fia.

„Vesszen. Vesszen hát a férgese.”

– Majd lesz nekünk egy nagy, fényes lakásunk – mondta Trudikának, s nem engedte, hogy leüljön a legfelső lépcsőfokra. – Ne fogd a korlátot! Ne fogd a kor-lá-tot! Külön kis kuckóval, neked. És egy bácsi. Egy jó bácsi, aki készít neked játékokat… bizony…

341

Öregmiklós a leckéjét is átnézi majd. És egyszer-kétszer megfőzi a vacsorát. Igazán csak egyszer-kétszer. Öregmikós szereti, ha adhat. Ilyenné alakította a békesség, a csendes szöszmötölés, a harmonikus évek.

Hogy él még ebből a fajtából, végül is szerencse. Miklós az előszobában járt fel s alá, egy szál ingben.

– Füstszagot érzek… csak nem dohányoztál? – kérdezte Ildikó, azután gyorsan tovább kérdezett. – Miért vagy itthon? Miért mászkálsz ingben? Mi történt?

– Hazajövök: üres a lakás – mondta Miklós, és feldúltan járkált tovább. – Egyszerűen üres. A kályha hideg. A lecsó elfogyott. Turbucz néni kanasztázik a szomszédban.

– Honnan tudtam volna…? Mit keresel itthon? Csak nem rúgtak ki?

A szoba bizony kihűlt. A kannában por maradt csupán.

Ma este már így fekszenek le, ebben a hidegben. Trudikáról lehámozta a cipőt, kabátot, s ruhástul betessékelte a gyereket az ágyba. Kivételesen. Odavetette neki a gumibabát, karácsonyról.

– Neked csak ezen jár az eszed: kirúgtak vagy sem… Fogod magad és eltűnsz…

– Tercsinél voltam – mondta Ildikó halltan. Nyakába terítette a pokrócot. – Vedd fel a zakódat, megfázol…

Be kéne kapcsolni a vasalót. Kilenc óra húsz. Tizenegyre kész.

– Hát én meg Öregmiklósnál… disznóság, hogy milyen régen láttuk.

– Küldtelek eleget.

– Küldtél, küldtél… kinek van ideje, a Csárda mellett? Lélegzeni se lehet, csak a rohanás. Ilyen hülye munkát, még álmomban is a kanalakat számolom, mennyi a hiány…

– Nappal számolnád, ahelyett, hogy csavarogsz – mondta Ildikó. – Akkor éjszaka nyugodtan alhatnál.

– Köszönöm a tanácsaidat.

Meg kéne kérdezni, mit szólt az anyja. Mert azért rohant oda, hogy a tervét közölje. Mintha égne a ház!

Ingestül bújt az ágyba.

– Pizsamát… – mondta Ildikó, és nyújtotta is.

– Fázom – felelte Miklós dacosan.

Ildikó kicsit lengette még a pizsamát, azután ráborította azt is Trudikára. A fürdőszobába sietett.

Beharapta száját, a vízsugár alá tartotta a nyakát.

Érezte, hogy zsibbad a fagytól egész teste. Halálosan fázott, a reszketés megint elővette. Alig talált lábával a papucsba.

342

Miklós csukott szemmel feküdt, de ahogy a paplant markolta, látszott jól, nem alszik.

A gumimatrac a földön feküdt, felpumpálatlanul. Ildikó előkereste a pumpát.

Miklós felpattant a sípoló hangra. Odébblökte Ildikót. – Őrület! Képes nekiállni, este tízkor, jéghidegben!

– …hol aludjak akkor? – kérdezte Ildikó. Még a homlokán is kiütöttek a grízes bőrbuborékok.

– A matracon mindig is én alszom! Ne mártírkodj – mondta Miklós, és vadul pumpált. – Mert Kelenvölgyben ott az a széles heverő. De te utálod Kelenvölgyet!

– Ott még mosdani se lehet. És Trudika? Onnan becipelni, naponta? – Ildikó bebújt az átmelegített paplan alá.

Miklós szuszogva levágta a pumpát. Előhalászta, térden állva, a heverő alól a nagy nejlonzsákot. Abban tartották az ágyneműjét.

„Meg kéne kérdezni – gondolta Ildikó. – Beszélt-e az öreggel a házról? Megemlítette-e végre…”

De iszonyúan fáradt volt, és nem szűnt a remegés sem.

Panaszkodni. Elpanaszolni Mamsit. Hogy rá se bírt nézni Trudikára… Hogy őt vádolja. És sírni, valakinek, sírni, következmények nélkül…

Miklós mocorogva elhelyezkedett a földön. A villanyt égve felejtette, káromkodva kimászott, lecsavarta.

Persze elment az anyjához, nyélbe ütötte, komplikáció nincs, mehet a kocsi…

Öregmiklós a kertben sétált, a fákat tapogatta, már messziről integetett. Sokkal jobb színben van, mint a tél elején.

– Orrvérzés? Ugyan – kiáltotta vidáman, és betuszkolta az ajtón. – Azt se tudom, milyen az. Elmúlt nyomtalanul…

A cserépkályha kellemes meleget árasztott.

– Nem magam miatt – mondta az öreg –, csak a szomszédból át-átszalad a Szepesvári gyerek…

Leültek egymással szemben. Miklós látta: egészséges, nem szorul segítségre. Hogyan pendítse meg?

Jó beszélgetés volt. Egy régi farsangról beszélgettek, amikor Miklós postaládának öltözött, s Öregmiklós előtte három napig vagdalta, ragasztotta a nagy kartonlapokat.

Ettek is. Azaz, Öregmiklós csak nézte, hogy tűnik el a szájában a töpörtyűs kenyér. Azután elmesélte, tavasszal újra kéri a téesz, mint szakértőt, már oda is adták a tervezetet, nem rossz, egy-két naiv elképzelés, 343szakmailag, de a barackos tervének fejlesztésében például határozottan van fantázia…

Ő elálmosodott, Öregmiklós a feje alá csúsztatott egy gobelinpárnát, a feleségétől maradhatott, mert volt neki felesége, csak eltűnt a háborúban, rejtélyes körülmények közt, érdekes, sose emlegeti…

Mire felébredt, az öreg kipucolta a cipőjét, ragyogóra.

– Ezt nem kellett volna – mondta neki szemrehányóan. De az öreg csak nevetett.

– Mind a kettőtökét kipucolom majd.

Ezzel kezdődött, ezen rémült meg olyan szörnyen. Titkolt keserűséget érzett a mondat mögött. Mintha a jövőjét sejtené. Meg kellett volna magyarázni, hogy Ildikó azért még sem rabszolgahajcsár. Él benne szeretet is, csak egy kicsit érdes.

De képtelen volt belekezdeni.

Különben is, ha ott találja esetten, betegen, az más. Akkor fel lehet karolni. Az ő érdeke is. De így? Egy életerős, egészséges embert? Kényszeríteni, lelki terrorral, hogy adja el a házát, és költözzön Ildikó parancsuralma alá?

– Azt gondolod – kérdezte sértődötten –, hogy Ildikó veled fényesíttetné a cipőket, ha esetleg…?

– Az időmből telne – felelte Öregmiklós –, és éppen eleget dolgozik. Levenném a vállatokról a felesleget… – furcsán előrehajolt a székben, majdnem könyörögve. – Nem szégyen az, ha szeretetből végzik…

Furcsán előrehajolt, igen, mintha könyörögne.

„De miért – gyötrődött Miklós, és igyekezett takarója szélét begyűrni a matrac alá. – Mit is akart? Mert ő olyan jó, hogy úgyse derülne ki soha, miért egyezett bele… csak szenvedne, szolgálna némán.”

Világos. Ildikó megint tévedett. Nem ismeri a kisöreget. Dehogyis állna rá szívesen! Ebben van az élete, az emlékei. Nem jelenthetett mást az a tekintet, mint hogy: „Hagyjatok békén, édes gyermekeim… de ha kell, feláldozom ezt a néhány évemet a kedvetekért…”

– Nekünk ez nem lenne segítség, kisöregem – ezt kellett mondania, hogy tisztán lásson, hogy kiugrassa a nyulat a bokorból –, emiatt ne határozd el magad. Így is jó, nagyon. Csak, ha a te életed, a te egészséged kívánja, akkor vágjunk bele…

Öregmiklós összezavarodott, nem is nézett a szemébe, csak hallgatott, lapozgatta a könyveit, rendezgette azt a sok ócska hímzést. Sóhajtott.

– Ejnye, gyerekek… rám ne gondoljatok. Én aztán remekül bírom… én aztán remekül.

344

El kellett dönteni!

Mert csak áldozatból tette volna. Az áldozatoknak is van határa!

– Ejtsük el – mondta, kissé hivatalosan. – Egyelőre ejtsük el.

Hadd nyugodjon meg a kisöreg: nem húzzák ki a lába alól a talajt. Erre ő vigyáz.

Mert neki is van ereje. Más erő, mint Ildikóé, de sokkal igazibb.

Ildikó mindig győz. És a győztes mindig gyanús.

Nem lesz lakás. Hát nem lesz. Legfeljebb elválnak, ha Ildikó ragaszkodik az örömrontó, kicentizett életmódhoz. Ildikó egyedül is bírja. Nincs szüksége ilyen álmodozó „puhányokra”. A szemébe vágta úgyis.

Hallotta a heverő felől a fémes koccanást.

– Mi bajod? – szólt ingerülten.

– A fogam… – mondta Ildikó –, mint a rossz regényekben. Kocognak a fogaim… Nem tudom csukva tartani a számat.

– Nincs költözés – mondta Miklós hirtelen, s örült a sötétnek. – Megpróbáltam vele, de lehetetlen. Nem mozdíthatjuk ki onnan. A témát ezennel lezárjuk.

– Nem érdekel – hangzott Ildikó felől – sem a lakás, sem a holnap. Sem Trudika, sem az iskola. Most semmi sem érdekel. Csak az, hogy rettenetesen fázom.

Miklós átmászott hozzá gépiesen: Ildikó – mint a fuldokló – szorosan átölelte. Külön-külön remegett minden porcikája.

– Melegíts meg – nyöszörögte –, semmit sem akarok. Semmit sem kérek tőled. Csak egy kis meleget.

Miklós tartotta a jéghideg kis testet, sajnálta is, de többre alig tellett. Mintha játékautomata berregne az oldalán, gyári hibával.

El kellett felejtkeznie Ildikóról: Besszire gondolt meg Siposék Klárijára, a nőre.

Akárki, aki nem ez.

Így pattant a hideg szikra, hideg szikra a fagyos vezetéken. Ildikó görcsösen igyekezett. Bőre felülete átlangyosodott, aztán kihűlt újra.

Miklós visszagördült a gumimatracra. Ildikó fejére húzta a paplant.

– Lehet, hogy már nem szeretjük egymást? – kérdezte hirtelen kétségbeeséssel. Talán nem hallatszik át a vattarétegen.

Miklós arra az éjszakára gondolt, az esküvő előtt, Besszinél. Hogy imádta ezt a lányt, hogy kívánta akkor, másban is.

Szégyellte, hogy sír. Úgy sír, mint amikor a neveldében bejött Homoródy nevelő úr a szülei halálhírével.

– Mi az? – Ildikó felült, reménykedve. – Mi az?

345

– Csuklom – felelte Miklós kisvártatva. – Mi lenne?

– Fogd be az orrod, és emeld fel a kezed – tanácsolta Ildikó, s kissé megkönnyebbült. – A bal kezedet…

– Köszönöm – Miklós befogta a fülét –, köszönöm ezt a sok-sok praktikus tanácsot.

„Ne zavarjuk egymás köreit – szerette volna mondani. – Legalább egymás köreit ne zavarjuk ezután.”


Ildikó március harmadikán feladta az anyjának a kétszázötven forintot. Miklós négyszer is volt kint Öregmiklósnál. Egyszer nem találta otthon (hála istennek, ez is azt mutatja, remekül tartja magát), egyszer ott játszott nála a Szepesvári gyerek, máskor meg azzal töltötték el a délutánt, hogy Öregmiklós számokat diktált egy kimutatásból. A téeszben vállalta, havi ötszázért, kiegészítőnek. Negyedszer meg a komódban kotorászott, és tizenkét azsúros zsebkendőt göngyölt össze Ildikó részére. Miklós át se merte adni. Ildikó úgyis visszadobná.

– Nekem ne küldözgessen semmit a vén farizeus. Miért, talán nem farizeus? – kérdezi, és csípőre vágja a kezét, azzal a közönséges kofamozdulattal, amit Miklós úgy utál. – Pofázni, nem cselekedni? Amikor tettre került a sor, beijedt… – És villog a szeme, ordít. – Póz… semmi más. Apostoli póz.

– Kímélj meg – kérte Miklós –, legalább engem…

– Kímélje kicsit magát – mondta az igazgató is, és aggódva megveregette Ildikó keze fejét. – Rossz a szíve, és ezek a sötét karikák a szeme alatt… legalább biztosan tudnám, hogy szerelemkarikák…

Ildikó legyintett. Felhajtotta a szőnyeget, alánézett. Feküdt a por, akár három nappal azelőtt. Szaladt a portásfülkébe.

„Csak nyugodtan – hajtogatta gondolatban –, nem rohanunk ajtóstul a házba. De amikor már kétszer figyelmeztettem…”

– Én? – kérdezte az új takarítónő sértődötten. – Hogy én nem vettem fel a szőnyeget? Tanúim is vannak, persze, ha nincs meg a bizalom…

– Jöjjön – mondta Ildikó, és önkéntelenül is a nő karjához nyúlt. – Győződjön meg….

– Ne tessék engem ráncigálni! Ki a fene bírná tökéletesen, ennyi ember után? Rendetlenek, ez az igazság, még a kávéscsészét se mossák ki. Kiskorukban az asztal körül kergették a tanárokat, ha egy szem port megpillantottak a padlón? Tessék már rólam leszáááállni… – Énekelve beszélt, erősen festett arca, műkontyos feje Ildikó előtt táncolt szemtelenül.

346

– Milyen hang ez velem? – Ildikó kihúzta magát, szorosabbra fogta a szürke köpeny övét. – Kivel beszél?

– Kiiiivel… na kiiiivel… nem kell azért olyan puccosnak lenni, mert felvitte Isten a dolgát. Ugyanolyan asszony maga is, mint én, ott gyütt a világra, aranyoskáááám… – nevetett hozzá, diadalmasan.

A másik két nő hallgatott, de Ildikó jól látta a sunyi mosolyt az orruk körül.

Szédült. Tehetetlenségében megmarkolt egy kulcscsomót. Az arcába vágni. Agyonverni. Mindegy.

Kis néni közbelépett. Sose lehet tudni, miből lesz a cserebogár. Neki gimnazista fia van, kell a protekció.

– Ejnye, Pirike, ejnye no. Csak kulturáltan! Nem akar rosszat a mi kis igazgatóhelyettesünk, én már régről ismerem. Az ötvenforintos emelést is kijárta. Nem kívánja senki, hogy ezért a pénzért megszakadjunk… majd én összesöprök a szőnyeg alatt, megteszem én, ha szépen kérnek…

– Ennek még lesz folytatása – mondta Ildikó.

– Bezzeg a múlt héten könyörögtek, hogy elvállaljam. De holnap már itt se vagyok! Legalább ne lenne ilyen kicsi – mondta később Pirike Kis néninek, miközben a manikűrollójával levágta a bőrt a körme körül. – A fél fenekem nagyobb nála…

– Ildikó, Ildikó – csóválta fejét az igazgató –, poros, poros, ott egye meg a fene… meg kell alkudni a körülményekkel.

– Ilyen hangon, velem! – Ildikó már az igazgatói fotelban ült, és sírt.

– Ne provokálja ki, ez a legegyszerűbb – mondta az igazgató. – A pedagógiának is alapja: a jó tanár mindig tudja, mikor engedjen a gyeplőn, mielőtt szakadna…

– Teljes fejetlenség! Hogy követeljük meg a gyerekektől, hogy rend legyen? Mindenki késik az órákról. Mindig akad egy-két perces sürgős tennivaló.

Málnáss Beatrix bekiabált az ajtón, dühösen:

– Beadom az áthelyezési kérelmemet. Elmegyógyintézet ez már, nem iskola. Odaáll az ajtóba, és a hónunk alá dugja a naplót!

– Nem egy-két percen múlik az élet – fűzte hozzá az új magyartanár. – Kicsinyes, primitív felfogás. Modernebb szemléletet!

– Kinek van kedve rettegésben tanítani? – kérdezte Rózsika néni. – Ezt a négy hónapot nyugdíjig csak kibírom valahogy… Minden napra kitalálsz valamit, Ildikém, ez az igazság. Azért, mert neked nincs gyereked, és nagyon ráérsz, mást nem szabad…

347

– De kartársak – mondta az igazgató. – Ez nem a módja! Értekezleten, hozzászólásként… ez az anarchikus forma!

– Szépen kértem mindenkit – ugrott fel Ildikó. Villogott a szeme. – Szépen kértem, eleinte. Kapkodásban, szervezetlenségben nem lehet dolgozni. Élni se lehet. Kötelességem…

– Volt itt igazgatóhelyettes előtted is, lesz utánad is – mondta Beatrix, és belépett az igazgatói szobába. Az igazgatóra nézett. – Eddig is dolgoztunk, nagyon is jól. Nem egy vándorzászlót kapott az iskola.

– Megutáltatod magad – Rózsika néni csendesen visszavonult. – Nekem mindegy. Négy hónap múlva nyugdíjba megyek. De már a gyerekek se szeretnek. Pedig, amikor idejöttél, rajongtak érted, Ildike…

– Nem ez a módja – kiáltott újra az igazgató –, és nem ez a hangnem felettessel szemben…

– Felettes! – Ildikó karjába szorította a nyolcadik cé naplóját. Csengettek. – Nem azért, mert „felettes”… Az igazságért! Csak annyit végezne el mindenki, amennyit vállalt… sürgetés, ellenőrzés nélkül, hajszál pontosan. Ti kényszeríttek, hogy goromba legyek…

– De hiszen dolgozunk – mondta a magyartanár, és széttárta a kezét. – Már az, hogy az ember felkel ilyen dermesztő téli hajnalokon…

Ildikó becsapta a tanári ajtaját. Pirike vigyorgott a portán.

Lassan ment fel a lépcsőn. Az ügyeletesekkel felszedette a papírszemetet.

„Elmagyaráztam, logikusan – gondolta elkeseredetten –, hogy mit, miért… de hát az igazgató…! Én csak a helyettes, utóvégre… csak egy kis helyettes…”

„A személyes példa. Nincs más. Csak a személyes példamutatás. Nem hátrálni. Azért sem, soha.”

Ha bemenne az oktatási osztályra és elmesélné! Ilyen jelenetek! De nem meséli el egyelőre. Itt kell megbirkózni, helyben.

A gyerekek okosabbak. A gyerekek tudják, ki akar igazán jót nekik. A gyenge tanárt megvetik.

Lenyomta a kilincset. Az osztály zajtalanul, rugóra emelkedett. Ezt se érheti el akárki. Beatrix két percet is elpazarol, amíg hajlandók vigyázzba állni.

– Kinek kell a merev „vigyázz”? – Beatrix érvei. – Amikor magyarázok, akkor hallgassanak…

Mégis kellemesebb így belépni. A padokon énekkönyv, alatta az ének-zene munkafüzet. Szabályosan.

A hetesek jelentettek.

348

„Remélem, nem veszik észre, hogy sírtam? A tanár ne sírjon sose. Ami gondja van, hagyja a küszöbön.”

Intett. Olajozottan leültek. Pisszenés nélkül. Használt múltkor az öt pecsétes intő!

– Ma, gyerekek, különlegesen szép órát tartunk – mondta nyájasan. – Látom, Koperics felhozta a lemezjátszót. Helyes. Szabó Laci leszalad a szertárba, és előkeresi a Mozart-lemezeket… Mozart a zeneszerzők közül különösen kedves lehet előttetek, hiszen ő maga is gyermek volt még, amikor a zenei zsenialitás… – lendületesen belekezdett.

Annyira sűrű volt a csend, hogy élvezte saját hangját, akár a szomszédban szóló hangos rádiót.

– Nos? – kérdezte elégedetten, és Kerpel Marira mutatott. – Tehát: mikor halt meg Wolfgang Amadeus Mozart?

Kerpel Mari csak bámult rá.

– Nem figyeltél? Tudod, hogy erre kényes vagyok…

Szabó Laci lihegve cipelte a Mozart-lemezeket. Óvatosan a tanári asztal szélére helyezte.

– Mire gondolsz te, óra alatt?

– Hány éves korban kezdheti valaki a táncdaléneklést, Ildi néni, kérem… még nem késő, mondjuk, tizennégyben? – kérdezte Kerpel Mari, s vizenyős tehénszemével a síbakancsát vizsgálgatta.

A gyerekek röhögtek. A hülye Kerpel!

Ildikó egy mozdulattal kettévágta a nevetést.

– Szívesen beszélgetek, ha felkeresel a nagyszünetben. Mindent a maga idején… – Feltette a Mozart-lemezt.

– Szöktetés a szerájból, Ozmin-ária… – Gondosan elmesélte, hogyan és mit fognak hallani. Az előkészítés fontos, hogy meg is értsék.

– Nos? – Ildikó félretolta a lemezkart. – Megfigyeltétek a jellegzetes… – Kerpel Mari félbeszakította. Kitört belőle:

– Ildi néni… itt van nálam öt Beatles-szám… öt Beatles-szám… Ildi néni, tessék feltenni!

Ildikó elvörösödött a dühtől. Mozart közben!

– Rám senki sem mondhatja, hogy maradi vagyok – szólt fojtottan –, klubdélutánon, esetleg… mindent a maga idején.

– Ildi néni – zúgott fel az osztály, hirtelen szenvedéllyel. – Most… most… Ildi néni!

Mozart. A boldogtalan, csipkés Mozart. Ezek se különbek?

– Csendet kérek… A Varázsfuvola Éj királynője…

349

– Most – mondta már egyedül Kerpel Mari, metszően éles hangon. – Itt a lemez… – Magasra nyújtotta a színes műanyag borítóban.

Ildikó odalépett, kivette a kezéből.

– Búcsúzz el tőle. Ha a szép szó hiába… Az iskolába nem hozunk felszerelésünkön kívül egyéb dolgokat, ellenkező esetben a tantestület bármely tagja elveszi, és kisorsolja tombolában… Házirend, ott lóg a falon.

Valamennyien a falra néztek, a gépelt, barna léckeretes szövegre, csodálkozva.

– …és nincs Mozart, zenehallgatás. Kapus! Gyere a táblához. Írd a dallamot. Osztályzom…

Lefeleltette a fél osztályt. Az órát csengetéskor pontosan befejezte. A gyerekeknek joguk van a szünethez, elvenni tilos tőlük.

Végigtekintett rajtuk, nyájas határozottsággal:

– Máskor gondolkozzatok: mi helyes és mi nem. Nincs harag.

Álltak, mint a cövek. Bólintott, indult kifelé. Valaki halkan számolt a háta mögött.

– Egy… kettő… három…

Visszakapta a fejét, váratlanul.

Álltak, mint a cövek, és vezényszóra kinyújtották a nyelvüket. Csak a gyorsabbak és egy-két óvatos kapta vissza még idejében.

– Zabszem – mondta a tanáriban Beatrix –, ez a csúfneved… Nem is tudtad? Eleinte mini-dirinek hívtak. Ez olyan kedves volt, igazán…

– Hármas magatartás, év végén, az egész osztálynak – Ildikó ezzel fogadta este Miklóst. – Ehhez ragaszkodom!

– Mi a véleményed? – kérdezte a végén Ildikó. – Mit tegyek? Ha megbüntetem őket, vérszemet kap az egész testület… ha nem, oda a tekintély…

– Tőlem ne kérj tanácsot! – Miklós a tűz mellé húzódott a képes magazinnal. – Nézd, engem hogy szeretnek! Bezzeg, mostanában ki se jössz, akkor láthatnád!

– Szeretnek – sziszegte Ildikó –, Mikike…

– Inkább Mikike, mint a közutálat.

– De a kettő között… a kettő között… – kiáltotta Ildikó, és rángatta Trudikát a tükör elől.

– A kettő között van a mérleg nyelve – mondta Miklós, és kivette kezéből az ordító gyereket. – És azt sem én, sem te nem fogjuk megtalálni.

Ildikó kereste a választ letörten.

– Öregmiklós… a farizeus bölcsességek… az nevelte beléd.

350

– Ne bántsd… az öregemet ne bántsd. Engem gyalázhatsz, már megszoktam.

– A szent ember! A kisujját sem mozdítja érted! De nem baj! – kiáltotta Ildikó. – Én szerzek lakást! Egyedül! Kiutalja a tanács!

– A szorgos pedagógiai munkásságodért…

– Igenis, azért. És én leszek a főbérlő, én egyedül!

– Fenyegetsz? Azt hiszed, lehet engem ezzel fenyegetni?

– Nem, téged nem. Kiköltözöl oda az istállóba, megvárod, amíg felfordul az „öreged”, és lesz aztán neked is lakásod, visszaváltod a saját örökséged, amiből kiforgatott, te balek!

– Vigyázz! – Miklós felegyenesedett. – Mert ha én egyszer, csak egyszer megütlek…

Ildikó bebújt a kisasztal mögé, onnan ordította sápadtan:

– Te nagy, egészséges barom! Ilyen erővel lézengeni a világban, micsoda szégyen! Nekem kell, nekem, ezzel a vacak kis testemmel…

– Amit te elintézel! Tönkretetted a saját anyádat. Utálnak a tanítványaid. Nézd ezt a szerencsétlen hogyishívjákot, bújik előled a hátam mögé…

– Bújik? Bújik a hátad mögé? – Ildikó odaszaladt, hajánál fogva előrántotta Trudikát. – Mind bújtok előlem, de azt zabáljátok, amit én keresek… amit én hozok össze keservesen…

– Kétezeregyet kaptál februárban tisztán – üvöltötte Miklós. – Kétezeregyet…

– Kétezerharminc… – Ildikó sebesen mozgatta az ujjait, arca eltorzult –, és háromszázat visszavettél, cipőre…

– Nem járhatok mezítláb.

– Meg volt sarkalva, tisztességesen! Csak érte kellett menni a suszterhez… száztíz a buszbérlet… kétszáz az üzemi kosztod, amit meg sem eszel sose… napi húsz forint, amit csak úgy elköltesz, a levegőbe. Én meg egy tortaszeletet se veszek magamnak, csoroghat a nyálam a kirakatok előtt…

– En-ni… – mondta Trudika, és az ajtóhoz kuporodott. Fájó fejbőrét dörzsölgette.

– Ki tiltja meg? – Miklós dörömbölt a szekrény ajtaján. Zörögve ugrott egyet a szobaszökőkút a szekrénytetőn. – Nem arra kérlek folyton, ne strapáld magad, ne fuss, ne rohanj? Homokot markolsz úgyis, a koporsóba semmit sem vihetsz magaddal!

– Neked is bealkonyul – mondta Ildikó hirtelen, csendes keserűséggel. – Neked se ízlik majd a föld alatt a kaszinótojás. Nem fogsz gyönyörködni, milyen szép fehér az almavirág…

351

– De legalább addig…!

– Legalább addig – mondta Ildikó, és igazított Trudika kötényén. Ágaskodott, lefújta a port a szobaszökőkútról. – Legalább addig megpróbálok beleavatkozni.

Miklós egy percre – ahogy nézte, hogyan nyújtózkodik – hősiesnek találta megint.

– Trudika, mindjárt vacsorázunk. Ké-rem a va-cso-rát… Hadd halljam…

Trudika szétvetett lábbal megállt.

– Ké-rem a va-cso-rát…

Ildikó sóhajtott, megsimogatta. Miklóshoz fordult.

– Ne veszekedjünk. Kár. Ki fogják utalni azt a lakást. El is válhatunk akkor. Gyerekünk nincs. Szerencsére.

„Nem is lehet – gondolta szomorúan –, ezekből a csukott szemű ölelésekből, amelyekre jobb, ha az ember oda se figyel. Mert ha odafigyel, eszébe jut, milyen volt azelőtt, októberben, a domboldalon. És akkor nem segít semmiféle logika, csak a fájdalom marad. Meg a végeredmény, magyarázat nélkül.”

– Tudod, hogy én nagyon szeretem a kicsiket – mormolta Miklós –, de te ebben is tartottad magadat a „tervhez”.

– A gyerek felelősség – mondta Ildikó szárazon –, te meg ostoba vagy, ha ebben a helyzetben egyáltalán felmerül…

– Nem merül fel – mondta Miklós, utánozva Ildikó szabályos hanglejtését. – Nem merül fel soha többé.

– Ildike – szólt be Turbucz néni. – Itt a szenes.

Ildikó előkereste a pénztárcáját, száztizennégy hetvenet kiguberált, és egy ötforintost borravalónak.

– Német brikettet hozattam. Ugye, Turbucz néni, dobathatom a kamrába?

– A befőttjeim… – Turbucz néni rémülten bámult a szeneslegényre. – Vigyázzon, kérem!

– Miért önteted a spájzába? – kérdezte Miklós. – Hogy lehetsz ennyire tapintatlan?

– Az én bőrömre te ne légy udvarias – mondta Ildikó –, a pincéből cipelni kell, barátom. – Kipenderült az előszobába.

– Én talán nem…?

Vádaskodások. Minden esetben ő maga hozta fel a tüzelőt, persze nem ugrott rögtön, amikor a kisasszony kiadta az utasítást. „Söprés előtt, begyújtás után…” mint a katonaságnál, vezényszóra.

352

– Hova a kurva hétszentségbe tegyem? – kérdezte a szenes, ingerültség nélkül. – B… de nehéz…

Behallatszott Ildikó hangja.

– Fiatalember… ejnye, fiatalember… Hogy szabad ilyen kifejezéseket használni? Erre tanították az iskolában? Pedig fogadni merek, maga egy nagyon, de nagyon derék, dolgos fiatalember, rossz szokás csak, szokjon le róla…

Miklós elképedve kikukucskált az ajtórésen. Ildikó a szenes előtt állt, vékony nyakán imbolygott kis tüskés feje, karját a szenes mocskos zakóvállára emelte. A szenes – a peremnélküli filckalapban – meg lenézett rá fekete pofájával, és röhögött.

– Anyukám… ne sóderozzon… anyukám…

– Hallja – Ildikó visszakapta a kezét, hangja magasan sipított. – Ha így viselkedik, nem kap egy vasat sem mellé…

A szenes mondott valamit, egészen közel hajolva Ildikó arcához, Miklós nem hallotta mit, csak Ildikó arcát látta, ahogy felgyűlik benne a gyilkos gyűlölet.

A szenes újra röhögött, azután a zsákot vaktában bezúdította a kamrába. A szénpor elborította az előszobát.

– Ildike, az üvegeim – visította Turbucz néni –, a szilvadzsem, az almalekvár…

A szenes fütyörészve bevágta maga mögött az ajtót. Ildikó arca meg a nejlon fésülködőköpeny tele lett fekete porral. Ildikó berohant a szobába, a küszöbön ösztönösen megsúrolva a talpát. Turbucz néni utána, dühösen.

– …Ildike, miért csinálta ezt? A drága lekvárjaim… a kabátok a fogason…

– Feljelentem – Ildikó toporzékolt egy helyben.

Trudika hangtalanul nevette, messzire kiálltak ínyéből gereblyefogai. – Feljelentem… becsukatom…

Turbucz néni figyelte, hogy ugrál, hogy remeg. Részvevően Miklóshoz szólt:

– Fiam, ez borzasztó… Valami idegorvost kerítsenek, privátim… Ez már nem normális! Ez már mánia. Oda az egész almalekvár…

Ildikó csaknem megütötte.

– Az én almámból főzte, nem? Maga beszél, nekem? Maga piszkos szipirtyó!

Turbucz néni megfogta Miklós kezét. Sírt.

– Fiam, amit én érte tettem, ezt, ezek után? Ha már nincsen lányom, gondoltam, a szegény Tercsi gyerekét felkarolom, szállás, villany, ma353gamnak is többe van… de tíz percet nem beszélgethetek vele, Miklóska, tíz percet, mert kiutál a szobából. És most ezt, ezek után?

– Lesz nekem lakásom – mondta Ildikó. Kezét mereven eltartotta testétől. – Senkire se leszek rászorulva. Senkire.

Körülmutatott. – Ami itt van, minden az enyém. Leltár szerint bizonyíthatom.

– Eredj – mondta Miklós csendesen. – Mosakodj meg. Te paprikajancsi.


Már tíz napja a gyerekek fűtöttek az iskolában. Az új fűtő, a munkaközvetítőtől, felpofozta a hatodikos Detró Valit, mert hógolyót hurcolt a kapu alá. Jól felpofozta, feldagadt a képe.

– Borzasztó – mondta Beatrix –, de majd lelohad.

– Mi nem nyúlunk a gyerekhez – jelentette ki Ildikó, és az igazgatóra nézett jelentőségteljesen –, nekünk tilos. Akkor eltűrjük, hogy a fűtő, egy kislányt, ilyen semmiségért, mint egy vadállat…?

– Nem kapni fűtőt – mondta az igazgató, és csapkodta a mappáját. – Elvileg egyetértek. De mire szerzünk egyet újra, itt a tavasz. Az iskola érdeke…

– Az iskola érdeke, hogy a tanulók egyértelműen lássák, mi a helyes, és mi az, amit elítélünk… Ha már most megalkuvásra, a gyalázat eltűrésére neveljük őket, jobb ha elmegyünk fát vágni, testületileg…

Így aztán felmondtak a fűtőnek. Ildikó beosztotta a nyolcadikos fiúkat tüzelőhordásra, néhány kislány kipucolta a hamut. A hivatalsegédek begyújtottak, és ellenőrizték a tüzet. Március vége, szünetig ki kell tartani. Ez a pár nap nem a világ.

A gyerekek lelkesedtek. Csak néhány szülő írt az oktatási osztályra. Az igazgató Ildikót küldte: ha főzte, egye is meg.

De az osztályon egyetértettek Ildikóval, meg is dicsérték a határozottságáért. Csak arra kérték, intézze el ő a szülőkkel.

Ildikó hazavitte az iskolai táskaírógépet, levelet fogalmazott az apukáknak és anyukáknak, és éjszaka legépelte két ujjal, hatvan példányban.

Miklós nem tudott aludni a pötyögtetéstől, Turbucz néni befűtött neki a fürdőszobában, a kádba tették a gumimatracot.

– Tőlem ott alszol, ahol akarsz – mondta Ildikó. – Fizesd ki a lakbért meg a közös költségeket: vidd csak a többit annak az álszent öregednek. Bújj bele.

De Miklós nem mert kilátogatni. Öregmiklós előtt képtelen titkot tartani. Szörnyű lenne elmesélni neki. Kiteregetni Ildikó ügyeit, az egész nőt, 354úgy, ahogy van, elmesélni, hogy csak hazaér, és megpillantja azt az öntudatos képét, már kiütés lepi el a testét az idegességtől.

Inkább Herci bácsinak panaszkodott. Herci bácsi elé tette a napi vargabélest, jaffaszörppel, a forgalom is csökkent az utóbbi időben, nem sürgette őket semmi. Néha Lici is odatelepedett.

– Akár hiszik, akár nem, még meg se csalom… – mondta ő, és lenyalta a villát. – Még ahhoz sincs kedvem. Azt is kiölte belőlem.

– Pedig Babikának vannak ajánlatai – suttogta Lici.

Herci bácsi szemrehányóan leintette.

– Mikike nem az a fajta. Mikikében él még a lelki finomság. Egy hangos szó nem sok, de annyit tőle nem hallhatott…

Köréje gyűltek, csendes estéken. Az az egy-két vendég nem sok vizet zavart. Lerakták a kényelmetlen fűzőt, magyaros pártát. Herci bácsi remek vicceket tudott. Csak a „helyettes”, az nézett görbe szemmel, irigykedett. Szét is robbant a kis társaság, ha ez megérkezett.

Miklós szívesebben tartózkodott már itt, mint „otthon”. Reménykedett a tavaszban. Tavasszal Kelenvölgyben isteni. Tavasszal visszaköltözik. Vagy legkésőbb nyáron.

Ildikó csináljon, amit akar. Bolond az, aki, ha nem tudja megállítani a vonatot, odafekszik elé a sínekre.

Majd a végleges elhatározás után – akkor lép Öregmiklóshoz. Utólag. Nem szabad ezzel is zavarni. Felkavarni a lelkét. Öregmiklós mindenre tud bocsánatot. Csak nehezítené.

– Mi az ok, édes fiam? – kérdezné.

– Nincs ok – ezt felelhetné csupán –, nincs ok, kisöregem. És baj sincs. Csak annyi, amikor két ökör kétfelé húzza a rozoga kocsit. A kocsi meg marad ott, ahol volt: a sárban. Amíg szét nem esik.

Legalább Öregmiklós megúszta. Kimentette őt Ildikó karmai közül.

„Nem is bánom, hogy rám bízták ezt a Csárdát. Megköszönöm Kapellernek” – határozta el március tizennyolcadikán. A központban járt ellátmányért, a gazdaságis megkérte, ugorjon oda, helyette.

Igazán elintéz mindent. Mindent, amire kérik. Segíteni kell az embereknek, nem pedig begyömöszölni őket, előregyártott tepsiformákba…

Mint Öregmiklós. Ahogy kinyitotta előtte az életet, mint egy kirakatot…

Ó, azok a ragyogó évek.

Mert dolgozni is jó. Hazugság, hogy ő lusta. Ildikó hazugsága, a hajcsárok hazugsága.

Milyen isteni volt azelőtt, tíz felé elindulni, hóna alatt a táska az ételmintákkal… mindennap más kerület, új arcok, új ízek… Mindenütt sze355rették. Pedig a bírságot is kiszabta. De nem úgy, mint aki lángpallost hordoz a kezében.

De most már itt is jó, a Csárdában. Végre megértették, hogy nem szaglászni helyezték oda, hanem társnak… semmi nagyképűség. Amit kell, úgyis elvégzik, mind.

– Örülök, hogy bedugtad az orrod – fogadta Kapeller. – Az asszonyka? Hej, az az aranyos asszonyka, még most is előttem van, a fehér kalapban… kedves nevelőapád? Stramm öregúr… Múltkor nem jöttél az értekezletre, csak nem vagy beteg?

Alig hagyta szóhoz jutni. Kínálta cigarettával, Miklós elfogadta, mohón szívta le a füstöt.

– Beteg…, miért is lennél beteg, haha? A katonás nevelés, hiába… Helyes. És hogy ízlik a beosztás? Hogy ízlik, hogy ízlik?

Miklós igyekezett kihúzni magát.

– Nem könnyű, nem könnyű… no, de azért adtam helyettest. Az aztán belevaló fickó, mi?

Miklós keveset tárgyalt a helyettesével. Önálló, gyors munkaerő, szétálló fülekkel és szorosra zárt keskeny csukaszájjal. Váltják egymást különben is.

– …te, fiam, az úgy intézkedik, habozás nélkül, hogy csak bámulom… azon az értekezleten is, csak úgy köpi a számokat. Erről jut eszembe, a tervszámokkal baj van. Ugrik ám a prémium, találj ki valamit, valami vonzó reklámot, tavaly ugyanebben a hónapban huszonkét százalékkal magasabb bevétel…

– A személyzet kifogástalanul működik – mondta Miklós gyorsan. Keresgélte a megfelelő szavakat. – Az együttműködés igazán harmonikus. Úgy látszik, eltűntek a bajkeverők.

– Örülök – hümmögött Kapeller. Zavartan piszkálta a bajuszát, ki- meg betolta a fiókját. – Örülök. De azért… – habozott, végül kibökte: – Ne szólíttasd magadat Mikikének.

Miklós nézett rá, némán.

– No, jó. Elvégre ez csak próbaidő – folytatta Kapeller idegesen –, és ha nem rád szabták, nem tragédia. Hasonló helyet, mint a régi, tucatjával találunk neked… – Vontatottan fejezte be, elmélázva hintáztatta az íróasztal bal oldalán lógó kulcscsomót. – Ha arra kerülne a sor… ha erre kérnél…

Azután hadart valamit a tervszámokról, telefonált, gratulált még egyszer, hogy ilyen remekül megy a munka.

356

Miklós nem emlékezett rá, válaszolt-e, csak arra emlékezett, hogy a kapu alatt sokáig figyelte a táblát, ami arról tudósította, hogy „a kiszolgálás zavartalanul működik”.

Sétált a csatakos, olvadó hóban, a szokatlanul enyhe márciusi délben. A ritka napfény eszébe juttatta azt az októberi súlyos fényességet, a hibátlan, szép tájat a bokrokkal. A mozdulatot, ahogy felsegítette Ildikót a földről, és a pici Ildikó a bőrövébe kapaszkodott.

„Ha megvárom az iskola előtt, semmit sem jelent – gondolta –, csak annyit, hogy süt a nap.”

Beküldött egy lógó sálú, bozontos gyereket.

– Az igazgatóhelyettes néni, kérdezd meg, bent van-e.

Ostoba dolog az utcán ácsorogni. De mégis jobb, mint a pofafürdő a tanáriban. Ki tudja, miket terjeszthet Ildikó?

Ildikó abbahagyta a tanfolyampénz nyugtáinak pecsételését.

– Bácsi? Miféle bácsi? – kérdezte a gyereket.

Az ablakhoz szaladt.

Az igazgató mosolygott, odaállt a háta mögé.

– Csinos. Változatlanul csinos – mondta elismerően. – De maga meg is érdemli, Ildike.

Beatrix lelkesen kiáltozott:

– Hívd be! Az esküvő óta dugdosod. A férfiidomítás csodája!

Ildikó aláírt két létszámjelentést, levonalazta a túlórajegyzéket. Kezet mosott.

– Nem akarom váratni – mondta az igazgatónak.

– Végre, hogy ezt hallom! – helyeselt az igazgató. – Szép, szép, egy kitüntetés, a kiváló tanári cím, de azért az egészség se kutya!

Ildikó döbbenten vette fel a kabátját. Elhárította Rózsika nénit, aki segíteni akart.

„Kiváló tanár? Kitüntetés? Mi ez? Ostoba vicc, vagy a diri sejt valamit?”

Beatrix és az igazgató összenéztek mögötte, gúnyosan. Szinte egyszerre léptek az ablakhoz, figyelték, hogy távolodnak; a magas, izmos fiatalember, mellette a nő, mint egy agresszív felkiáltójel a súlyos mondat végén.

– Nem lehetetlen, Bea drága – mondta az igazgató elkomolyodva –, hogy előbb-utóbb honorálják neki ezt a példátlan energiát…

– A férjecskéje majd honorálja. Azért tud itt ilyen frissen ugrálni, mert otthon az a jó bolond imádja, mint az oltárképet. Én már az esküvőn láttam: megfogta a csendes Ildike az aranyhalat, a maga hideg, kiszámított módján…

357

– Belmondóra hasonlít – mondta Rózsika néni. – Ritka példány…

– Negyedórát ácsorogtam – Miklós bosszúsan lóbálta a kezét. – Teljes negyedórát.

– Honnan tudod ilyen pontosan? Talán kiváltottad a zaciból az órádat?

Hiába sütött egyre erősebben a nap. Hiába fénylettek lilásrózsaszínben a pocsolyák.

Azért még megkísérelte.

– Fáradt vagy, bogár?

– Fáradt – felelte Ildikó –, képtelenek időben beírni a túlórát. És a jegyzékmásolaton három hiba volt. De én persze utánaszámoltam… utána én!

– Te. Te persze. Te persze utána – motyogta Miklós szórakozottan.

– Miért jöttél? Pénz nincs. Ami van, azt kénytelen vagyok anyámnak feladni postán…

– Kértem én tőled pénzt? Kértem valaha?

– Nem. Nem kértél. Csak úgy ügyeskedtél, úgy alakítottad, hogy én ajánljam: Szegény Miklóska, egész nap éhezik, utaljunk ki valamicskét, szegény Miklóska, nincs ideje a suszterrel bajlódni, gyorsan egy pár cipő… Még egyetlenegyszer se tartottam be miattad a költségvetést.

– Bezzeg azelőtt – mondta Miklós színtelenül.

– Bezzeg azelőtt, amit elhatároztam, meg is valósítottam. Nem húzta keresztül se Isten, se ember… – kiáltotta Ildikó. – És ne karolj belém, amikor nincs benned jóérzés egy szikrányi…

– Arról csak én beszélhetnék, hogy azelőtt kényelmes állásom volt. Szabad, változatos. Nem macerált senki, nem akasztottak felesleges terheket a nyakamba. De a tanárnőnek nem felelt meg az egyszerű ellenőr. Csak fel, fel az uborkafára!

– Kisebbségi érzés? – kérdezte Ildikó. Keskenyre húzta a szemét. – …mert neked nincs egyetemed? Mert arra se futotta a híres öreged áldozatkészségéből?

– Kisebbségi érzés? – Miklós megállt, de Ildikó továbbvonszolta. Lesnek a szülők a muskátlik mögül.

– Kisebbségi érzés… hát ez jó. Ezen röhögni kell. – Miklós igyekezett uralkodni magán. Tercsi, a szoba-konyhában. A hentes. A néhai Sitkovics. Ki ne mondja. Inkább röhögött.

– Arra nem tanítottak meg – mondta Ildikó megvetően –, hogy az utcán nem illik vihogni…

Miklós szertartásosra váltotta lépteit.

– Több okod lesz a válóperre. Ugyanis otthagyom a Csárdát még nyár előtt.

358

Most Ildikó állt meg. Miklós vonszolta tovább.

– Eltoltad a kapanyelet ott is…?

– Saját elhatározásomból…

– Saját elhatározás! Tudtam, hogy rossz vége lesz. Kártyázni, munkaidőben! Bratyizni, a bevétel meg csökken. Nem kapnak prémiumot, kit fognak szidni, mit gondolsz?

– Az a rohadt prémium, az a pár száz forint… az fontosabb, mint a légkör, amiben leélik a fél életüket?

– Pár száz forint… mi az neked, semmi! Gyűlölöm ezt a szemléletet, gyűlölöm!

– Pénz! – hadonászott Miklós. – Szégyen, hogy ezt nevezed pénznek. Egymillió, kétmillió, az is semmi, ahhoz képest, amit olvasol… hogy hol kezdődik a pénz. Családi ház garázzsal! Csak igényesnek! Ötszázezer! Egyetlen festmény, amit az aukción elárvereztek, ötvenezer! Egyetlen bunda a luxus-kirakatban: huszonnyolcezer… Vagy egy gyémántgyűrű…

– A pazarló véred. Az évszázados pazarló vér – mondta Ildikó sápadtan –, felakasztanám, aki huszonnyolcezerért bundát vesz magának Magyarországon, ezerkilencszázhatvanhányban, és még vagy húsz évig…

– „Gazdálkodj okosan” társasjáték a te tervezgetésed, a forintkáidból… Nem vagyok nagyravágyó. Tudod, hogy semmire se vágyom. Semmire a felsoroltak közül. Csak megfullaszt ez a makettvilág, a makettbölcsességeid… Amióta veled vagyok, nem ettem végig egy vacsorát jóízűen. Nem olvastam el egy képesújságot lelkiismeret-furdalás nélkül…

– Még a cigarettával is a vécére szorulsz, te szegény…! Mert hogy nyíltan bevalld, ahhoz gyáva vagy! Pedig mennyire megfogadtad! Minek jöttél elém? Közölni, hogy kiebrudalnak a Csárdából is?

– Nem „ebrudalnak ki” – mondta Miklós. Átgázolt egy pocsolyán, Ildikó aggódva figyelte, hogy csap fel a sár a nadrágszárra. – Csak van annyi intelligenciám, hogy megérzem a veszélyt. Ezeknek nem ember kell, hanem hajcsár. Hajcsár, szemellenzővel.

– Olyan, mint én – szögezte le Ildikó csüggedten. – Ugye?

– Fogadok, hogy bejártak a központba a hátam mögött – mondta Miklós halkan –, fogadok…

– Aki nemcsak dumál, hogy: melózni, hanem az élére áll maga is, az sérthetetlen. Jegyezd meg – Ildikó kikerült egy lyukas esőcsatornát. – Engem csak dicsérnek az oktatási osztályon.

– Téged utálnak – Miklós félrehúzódott a megállóban. – Teli a kocsi, majd ha üresebb jön… Utálnak a gyerekek is. Amelyiket beküldtem, azt súgta a társának: a Zabszemet keresik…

359

– Nem igaz! – kiáltotta Ildikó. Igyekezett mosolyogni, mert a Sadler anyuka ráköszönt a várakozó tömegből, tiszteletteljesen. – Amikor idekerültem, rajongtak értem… verseket írtak rólam a klubdélutánon… ma is őrzöm a verseket.

– Amikor idekerültél! – mondta Miklós. Fázott az átnedvesedett lába. – De az régen volt. Azóta kinevezted magad úristennek.

Végre felszálltak. Hazáig arról beszéltek csak, hogy Miklós cipőjének ócska a talpa, bemegy a víz, Ildikó hosszan kifejtette, hogy minden cipő átereszti a vizet, ha szándékosan belemásznak vele a pocsolyába.

Aztán – mielőtt a szobába léptek – Ildikó szembefordult Miklóssal, és diadalmas szerénységgel kibökte:

– Felterjesztettek… valami kitüntetésre, azt hiszem.

Úgy érezte, nem hazudik.

Legalább gratulálna! De Miklós csak kapargatta a sarat a ruhakefe nyelével, mélyen lehajolva.

– Hát akkor az is meglesz a lakás mellé – mondta végül. – Gombnyomásra…

Turbucz néni ott ült a szobájukban, közvetlenül az ajtó mellett, saját karosszékében. Majdnem belebotlottak.

Ildikó villanyt gyújtott. Itt mindig tél van és sötét.

– Rosszul tetszik lenni? – kérdezte Miklós buzgalommal. Turbucz néni nehézkesen felemelkedett. Miklóshoz beszélt, féloldalasan:

– Miklóska. Telefonáltak a házmesternek. Baj történt a Tercsivel.

Ildikó elébe ugrott.

– Miért neki mondja? Milyen alapon…?

Turbucz néni folytatta:

– Miklóska, nem tudok én az Ildikéhez szólni. Amit ő velem tett, azok után… baj van a Tercsivel. Kinyitotta a gázt.

Miklós sarkon fordult, rohant kifelé.

– Hova rohansz…? Mi az, hogy kinyitotta a gázt? Ne érzelegjen most, hanem beszéljen…

Turbucz néni elfordította a fejét, Miklós után lépett, szelíden megfogta a karját:

– Már három napja… a villanyszámlás fedezte fel. Alig húsz perce. A villanyszámlás.

– Taxit – kiáltotta Ildikó. – Taxit… – Magához vett egy százast gyorsan. Miklós leszaladt a házmesterhez, hívta a huszonkettő-huszonkettő-huszonkettőt.

– Miért?! – kérdezte Ildikó. És Turbucz néni, mintha a falnak felelne:

360

– Nem tudom. De ezért én nem kárhoztatom az Ildikét. Ezért nem.

Már a kocsiban kezdődött a remegés, Miklós ölelte szótlanul, csitította az erős kezével.

A lakás előtt csődület.

„Elvárnák, hogy sírjak – gondolta Ildikó –, de most nem. Most nem.”

A villanyszámlás – kövér, vastag szemüvegű nő, oldalán a bőrtáskával – izgatottan magyarázott a rendőrnek.

– A kedves lánya? – kérdezte valaki. Miklós szorította a karját, ölbe vitte be csaknem.

– Már elszállították – mondta a rendőr. – Ne tessék behatolni, rettenetes a szag.

Csak a konyháig jutottak – ajtó, ablak tárva. Miklós kotorászott a zsebkendője után, hogy Ildikó orra alá tartsa, de elvesztette valószínűleg. A sálját borította Ildikó arcára, óvatosan.

A villanyszámlás mögöttük jött, s kötött kesztyűjébe beszélt:

– …Kopogtam, kopogtam, senki. De már harmadik napja, nekem is le kell számolnom… odalépek a konyhaablakhoz, látom az ablakon folyik le a víz, vastagon, kérem, mintha felülről öntöznék, az ajtó üvegén ugyanúgy… Gondoltam, elutazott, de a házmester azt mondta, dehogy, alig pár napja, hogy itt járt nála egy őszes, göndör hajú úr, a vőlegénye, kicsit nevetséges az ő korában, de ha egyszer így nevezte, ugye… veszekedtek. A földszinten is hallották, ki is szaladt szegény a göndör hajú úr után, hálóingben, node, halottakról jót vagy semmit…

A szobaajtó is nyitva. A padló hólyagosan felpúposodva. A bútorokról mállik a festék.

A konyhakövön egy száraz, ember alakú folt, körülötte ismeretlen iszap.

– …hoztuk a sperhaknit, belülről volt a kulcs, végül a feszítővassal, hórukk… majdnem elájultunk, kérem… az a szag, ugye, három napig ebben a hőségben, mert az összes rózsákat meggyújtotta, éppen pislákolt a láng, elfogyott az oxigén…

– Hát nem gázzal? – kérdezte Miklós. Húzta Ildikót kifelé.

– Nem, nem… Eleinte azt hittük, de hát mind égett, ugyebár…

– Valami tabletta… a mentőorvos bővebbet… – hallotta Ildikó a rendőr hangját messziről.

– Orvosság lehetett – folytatta a villanyszámlás. Jobb keze elfáradt, a balt tartotta az orra alá. – Legfeljebb húsz darab, annyi van az ilyen dobozban… – Az üres dobozra mutatott, a rendőr tenyerén.

Sevenal! Ildikó adta, a műtét után, nyugtatónak.

361

– …nem volt hozzászokva a szervezete, ugyebár – mondta a házmester bácsi –, az én öcsém fia Pécsett alorvos a klinikán. Az szokta mondani, hogy aki keveset betegeskedik gyorsabban hal meg. Neki is hamarabb felszívta a gyomra…

– De még eszénél volt – suttogta a villanyszámlás. Kilépett az ajtó elé, onnan mutatott befelé: – Itt feküdt, a küszöbnél, ki akarta nyitni az ajtót, biztosan, de már elhagyta az ereje…

– Így csinálják – mondta a házmester bácsi, a lakók felé, oktatólag. – Egy kis hecc, azt hiszik, akkor jobban visszagyün a lovag… aztán már késő.

– Felvesszük a leltárt, a lakást lepecsételjük – mondta a rendőr.

Ildikó Miklós mellére dőlt. Hányingere egyre erősödött. A remegés jobbra-balra lökte a lábát, száját nem tudta kinyitni.

„A lakás a mienk – akarta mondani, és ugyanakkor iszonyodott. – Te engem vádolsz – ezt is akarta mondani Miklósnak, aki védően ölelte, és toporgott vele a rács mellett. – Te azt hiszed, ha én nem avatkozom bele, még ma is élne. Te azt hiszed, az a férfi elvette volna. Te azt hiszed, én üldöztem halálba.”

El akarta taszítani a nyugtató karokat.

„Ne kenjétek rám! Könyörgök!”

Mintha a vállára zuhant volna fölülről a két emelet, még a roppanást is hallotta.

Miklós levitte, mint egy csecsemőt. Taxival a 2. számú Idegklinikára! Kiforgatta zsebeit, kínálta összes pénzét a felvételesnek. Az nem fogadta el. Rögtön hívták az osztályvezető főorvost.

Miklóst megnyugtatták. Idegösszeomlás, mindennapos eset. Látogatás szerdán háromtól ötig, de előbb is, mivel fiatal házasok.

– Ritkaság – mondta végezetül a főorvos – manapság, hogy egy leányt így megviseljen az anyja halála… Külön foglalkozom vele, puszta szimpátiából, ne féljen.


Miklós eladta a szobaszökőkutat. Előleget szerzett, négy napig nem evett kaszinótojást, sem somlói habosat. Még a duplát is megtagadta magától. Ezerkétszáz forintot szedett össze, a főorvosnak. Mégiscsak másképp kezelik akkor.

Öregmiklóst nem értesítette. Csak írt neki, röviden, mert levelet írni nem szeretett. Betegségre hivatkozott általában. Óvni kell a megrázkódtatásoktól. Az ő korában.

362

Azután, a biztonság kedvéért, Kapellerhez fordult, kölcsönkért háromezer forintot. Ne legyen Ildikónak hiánya semmiben.

Minden másképp lesz ezután, úgyis. Keserű lecke volt szegénynek.

„De majd én elfelejtetem vele” – gondolta. Úgy érezte, Öregmiklós is ezt tenné a helyében.

A tantestületben sem teregette ki, csak a legszükségesebbet. Édesanyja halála és a túlfeszített munka. A kollégák sajnálkoztak, őszintén. Rózsika néni Újházy-tyúklevest küldött, Beatrix gyűjtést indított, és átadta a pénzt Miklósnak egy borítékban.

Elsőosztályú temetést rendelt, összevissza kutatott otthon a fiókokban, amíg a szükséges iratokat megtalálta. A betétkönyv sehol, érdekes.

Élővirágból csináltatott koszorút, a temetéssel nem lehetett várni, a „tetem állapota” miatt. Turbucz néni vállalta a lebonyolítást, Miklós csak a kis cédulát vette át, a parcellaszámmal, hogy tudja, hol keresse majd a sírt.

Turbucz néni azt mondta, sokan voltak, az egész ház, a szomszédság, és egy őszes, göndör hajú férfi, távolról, aki dörzsölgette a szemét, azután eltűnt.

– Jobb is, hogy nem jött, Miklóska – sóhajtott Turbucz néni, masszírozta a lábát –, rengeteget gyalogoltunk a ravataltól. Pap nem volt, tiltja az egyházi szabály, hát én magam elrebegtem felette az imát, bár ő katolikus, én meg református, de az Isten azért egy, ebben reménykedünk…

Trudikát az igazgató helyezte el a kislétszámúak intézetében, átmenetileg.

Trudika ordított, Miklós egy kiló zselét vett neki, szemenként adogatta, amíg az intézethez nem értek. Ott úgy fogadták, olyan nyájasan, hogy Trudika – hálátlanul – vissza se integetett.

Öt napig csak az ajtóból láthatta Ildikót. Altatókúrára fogták, az arca megtelt, kipirult. Szuszogott, a párnába süppedve.

Miklós egy-egy üveg Hubertust vett az éjjeli és nappali nővérnek. De hatodik nap ismét más nővért talált az osztályon, rövid habozás után arra is ráerőszakolt egy százast.

Az osztályos orvos lanyhán tiltakozott, aztán elfogadta a borítékot. Csak a főorvos kötötte magát: nem fogad el pénzt.

– Ha maga ki akarja fejezni háláját, annak ezeregy módja van – mondta.

Miklós az Iparművészeti boltban vásárolt neki egy valódi bőr íróasztal-készletet, ezeregyszázharminc forintért.

Két kiló narancsot küldött Ildikó ágya mellé: a hét végén örömmel látta, hogy elfogyott.

363

– Kicsavartuk a levét – mondta a nővérke –, így aztán megitta. Holnap már beszélhetnek.

Délután rohant Trudikához, három tábla mogyorós tejcsokival. Trudika elégedetten majszolta.

Este bement Turbucz nénihez.

– Ha ki tetszene takarítani, átmosni a függönyöket… mire hazajön. Háromszáz forint elég?

Turbucz néni forgatta a három darab százast.

– Miklóska, ne ilyen gavallérosan! No, de visszaszolgáltatom én apránként, s különben is, nem ennyit, hússzor többet fordítottam én Ildikére… nem akarom felhánytorgatni most, hogy így meglátogatta az Isten. Talán tanul belőle, hiszen derék kislány, alapjában szorgalmas is, csak a talaj csúszott ki a lába alól az utóbbi időben, elgaloppírozta magát… Most az ön kezében van a helyzet kulcsa, Miklóska… – kezét ünnepélyesen Miklós homlokához érintette, mintha áldást osztana. – Mint férfi, támogassa. Szelíden, de határozottan.

Herci bácsiék is biztatták: menjen nyugodtan szabadságra, azt a keveset, ami akad, elvégzi Krecsmer úr, azért helyettes.

Így legalább, ha eszébe jutott, elfuthatott a kórházig, megkérdezhette a portást, nincs-e változás? A portás alkalmanként húsz forintot kapott. Igazán szívélyesnek bizonyult, még hívta is Miklóst, hogy jöjjön csak, szereti a fiatal házasokat.

Alig maradt ideje, hogy kényelmesen végigdőljön az ágyon és gondolkozzon. Nyugtalanság hajtotta, várta, hogy Ildikó ránézzen, és ő vigasztalhassa.

És aztán újrakezdeni. Nem, nem fogja felhánytorgatni. Csak átveszi az irányítást, egyszerűen.

Melegházi rózsákat vásárolt, így érkezett vasárnap délután a kórházba. A negyedik nővér zsebébe csúsztatta a százast, az befőttes üveget hozott a virágnak, készségesen.

– Semmi izgalom – tanácsolta a főorvos –, szegénykének, korához képest, elhasználtak az idegei. Ebben a mai hajszában… Szerencsére, ahogy a szavaiból kihámozom, a házasságuk harmonikus. Ez nagy szerencse: van hol megpihennie!

Ildikó ült a párnák között, a kórházi ingben. Rózsás arcával aranyosabb volt, mint valaha.

– Kicsi bogár – mondta Miklós, és halálos biztonsággal érezte, szereti még. Így, gyámoltalanul, bármi is történt. Megcsókolta, csaknem sírt… – Ha tudnád, hogy féltettelek… mint egy hülye, kóvályogtam ide-oda…

364

Ildikó megköszönte a rózsákat. A hangja rekedt volt, nem illett a kipihent arcához. Illedelmesen köszönte meg a narancsot is, a fél pohár narancslevet.

Alig beszélt, csak hallgatta Miklóst, aki elmesélte, minden rendben, Tercsit eltemették tisztességesen, Trudika szakszerű ellátásban részesül, a tantestület csókoltatja, és Turbucz néni takarít.

Kibontotta a selyempapírból a hálóinget a fekete csipkével, Ildikó kicserélte a kórházi inggel a paplan alatt.

– Mégiscsak jó valamire – mondta halkan.

– Te csak pihenj. Mindent elintézek – Miklós csókolgatta a kezét. – Rám számíthatsz. Tudod.

Ildikó kérdezni szeretett volna talán, de aztán meggondolta magát, dicsérte még egyszer a rózsákat.

– Aludni kellemes – mondta végül. – Narancssárga világban aludtam. Kár, hogy felébresztettetek.

A főorvos csak félórát engedélyezett. Miklós boldogan távozott. Írt Öregmiklósnak, hogy Ildikó jobban van, hamarosan együtt kimennek, addig is vigyázzon, ne járjon kabát nélkül, a márciusi napfény csalóka. Kicsit bosszantotta, hogy az öreg nem válaszol. Elhatározta, a másnapi látogatás előtt kiugrik, nincs-e baj mégis…

De másnap megkapta a lapot. Hosszasan csodálta a nagy bélyeget: ménes nyargal a pusztán kék ég alatt… Öregmiklósnak gondja van erre is: emlékszik még rá, hogy kiskorában imádta a különleges bélyegeket…

„Édes fiam, megvagyok. Ildikóról írjál. Írjál Ildikóról. Írjál.”

Furcsa ismételgetés. Az öregség, hiába.

Megnyugodott. Összeállíttatott egy zserbó-tálat. Zsonglőrként, fél kézzel egyensúlyozva helyezte Ildikó paplanjára.

– Alázatos szolgád, íme!

Ildikó arcáról már eltűnt a pirosság, keskeny szeme a szokott elefántcsont-sárgaságból villant elő.

– A hét végén kiengednek – mondta.

– Majd én beszélek a főorvossal… – nyugtatta Miklós.

– Saját felelősségemre – folytatta Ildikó. – Nem fogok itt ágyban poshadni.

– Jó – mondta Miklós, és simogatta a karját. – Otthon is lehet pihenni.

Ildikó elhallgatott. Mozgott a szája. Miklós idegesen vette észre, hogy a süteményeket számolja, és gondolatban beszorozza az egységárral.

– Egyél, friss.

– A többi azért is sikerül – mondta hirtelen Ildikó.

365

Miklós rábámult, nem értette.

– Megöltem. Tudom, hogy ezt gondolod. De én vállalom. Vállalom ezt is, egyedül. Mindenki helyett. – Visszahanyatlott az ágyra. Karját felfelé dobta, hősi pózban.

– Te csak ne vállalj olyasmit, amihez semmi közöd – mondta Miklós energikusan –, hisztériás rohamában tette… meg akarta ijeszteni azt a trógert… húsz Sevenal. Azt hitte, nem halálos. Rosszul időzített, a primitív agyával.

– Kedves – suttogta Ildikó –, kedves tőled ez a hazug igyekezet.

– …az a férfi mindenképpen otthagyta volna. Gyerekestül is. Ne ugorj be az illúzióknak, utólag…

– Látom, az orvos figyelmeztetett. Figyelmeztetett, hogy semmi izgalom.

– Majd otthon mindent megbeszélünk – mondta Miklós határozottan –, többé nem fogod kitenni magad ilyen ostoba, önmarcangoló kételyeknek. Ennyi az egész.

Ildikó mosolygott.

– Ha előbb hallgatsz rám, ezt elkerülhetted volna – Miklós körültekintett a fejével a kórteremben. – De hát saját kárán tanul az ember – tette hozzá gyorsan.

– …hogy te is közreműködtél, az eszedbe se jut? – kérdezte Ildikó, és csavargatta a paplangombot.

– Én?! – kiáltotta Miklós. Alig tudott a hangján halkítani. – Még engem okolsz?

– Hülye orvosok – mondta Ildikó. – Faggatnak. De én nem panaszkodom. Azt képzelik, az segít. – A paplangomb leszakadt, Ildikó a párna alá dugta.

– Mennem kell – állt fel Miklós. – A Csárdában várnak.

– Menekülj csak – Súgta utána Ildikó rekedten –, menekülj a fehér házikóba, a mikuláshoz.

– Na? – kérdezte a főorvos büszkén. – Mit szól, mit szól, milyen remekül javul? Hej, a fiatalság, a szerelem a legjobb gyógyszer. S van benne akaraterő, önszabályozás, ami ez esetben a legfontosabb. Ha egyszer annyira haza akar menni, ne ellenezzük… maga mellett nem féltem a visszaeséstől. Tanulhatna a többi „modern” fiatalember…

Turbucz néni még egy százast kért, és közölte, szombatra madártejet készít, valódi vaníliával.

– Nem tartom én a haragot szegény galambommal – mondta. – Szegény elgyötört galambommal…

366

Pénteken Ildikó már pongyolában ült a kórházi folyosón, díszes öltözékétől elütött a szalmapapucs.

Miklós letette elé a selyemcsodát, a fekete tollpomponnal.

– Dobd le azt a durva vacakot…

Ildikó átcserélte. Meg se nézte oldalán az árjelzést.

– Ne haragudj – mondta halkan, és most ő hajolt oda, ő csókolta meg Miklóst. – Múltkor igazságtalan voltam. Nem akartalak bántani. Te jó vagy. És erős is, a magad módján. Nem felejtem el, ahogy a karodba vettél, és az orromra borítottad a sáladat… – Hálás, szomorú szemmel beszélt, őszintén, kiszolgáltatottan, a nagy üvegcsarnok alatt. Szájával súrolta Miklós keze fejét.

Miklós magához vonta.

– Na, na – mondogatta, és Ildikó hajába ejtette az arcát. – Nem szabad…

– …ha nem is szeretsz már – folytatta Ildikó –, azért még lehetne értelme…

– Tudod, hogy szeretlek – duruzsolta Miklós, és szánta Ildikót nagyon. Öregmiklós érezhetett így, amikor megpillantotta az intézeti keménygallér alatt a sebes nyakacskát.

„Ez is szeretet – gondolta meghatottan –, talán szerelem is. Megtisztult szerelem, bizonyos ösztönök nélkül.”

„Bizonyos ösztönök” – így fogalmazott, homályosan, hogy ne zavarja semmi a hirtelen békességet.

Félrehúzódtak a folyosó sarkába, Miklós feje fölé emelte a nádszékeket, úgy vitte oda. Néhány duzzadt szemű, kócos asszony áhítattal figyelte.

– Mindössze hárman vagyunk egy szobában – mondta Ildikó –, képzeld, ha beraktak volna egy tizennyolcas kórterembe… Csupa enyhe eset, neurózis, arczsába… rendes a professzortól. Értelmiségiek, összetartanak…

– Bogárka – mondta Miklós mosolyogva –, naiv bogárkám. Ezerkettő csak a főorvosnak, és akkor még az összes fityulás! Még szép…

– Ezerkettő… atyaisten…

– Te most ne törődj semmivel. Gyógyulj meg. Aztán hazajössz. Vége a fűtésnek is lassanként. Énekelsz majd üres óráidban, mint eleinte… mennyire szerettem, amikor énekeltél.

November elején hallotta énekelni, néhány este, egymás után, meleg alt hangon. Meglepően mély és zengő hangja volt, közben különösen tartotta a száját, csak a felső ajka mozgott jobbra-balra, mint egy szájharmonika, a mozdulatlan vízszintes felett.

367

Akkor hagyta abba, amikor egyszer Trudika kimászott az asztal alól és belebődült, gonoszul és szánalmasan.

– Régen nem énekelek – mondta Ildikó – az iskolában sem. Eleinte… eleinte gyakran énekeltem nekik, bizony…

Nem tudott visszaemlékezni, melyik volt az az énekóra, amikor először megtagadta. Amikor először érezte, hogy énekelni, a temérdek tennivaló közepette, hiábavaló.

Miklós átfogta a derekát.

„Nyugtalankodik – gondolta megértően –, hogy otthon a feje tetején állnak a dolgok.”

– Mire hazajössz, minden a legteljesebb rendben.

Büszkén nekifogott, elmesélte részletesen, hogy intézte el a temetést.

– És az a hülyeség, hogy te… eszedbe ne jusson – szőtte bele –, a vesztébe rohant, saját maga…

Ildikó sóhajtott.

– Trudika pedig… még hízott is. Igazán, csak előítélet, hogy eddig nem próbáltuk. Egy szavunkba kerül, és az igazgató véglegesíti a helyét…

– Öregmiklós… ennyire haragszik, hogy meg sem látogatott? – kérdezte Ildikó halkan.

– Nem olyan könnyű a mozgás az ő korában – mondta Miklós. Nem teregette ki, hogy jóformán meg se írta. Majd később elmagyarázza.

– Nem sokat számítok, persze… – Ildikó panaszosan összehúzta nyakán a nejloncsipkét.

Miklós szeretettel rákiáltott:

– Ne komiszkodj! Ha tudnád, milyen volt nélküled! Hogy mit éltem át az elmúlt napokban…

„Nincs már egyetlen tiszta zoknija sem – gondolta Ildikó –, és fagyoskodott abban a szűk szobában… Talán még az áprilisi fizetést is elköltötte, előre… Érthető. Szemrehányás nélkül, érthető. Csak maga a temetés, annyi mint…”

Kicsit felélénkült. Előkotort a zsebéből egy grafitcsonkot és egy papírszalvétát a földszinti büféből.

Miklós rémülten bámulta a maszatos ceruzadarabot.

– No, lássuk – mondta Ildikó –, öntsünk tiszta vizet a pohárba… Felvetted az áprilisi fizetést, természetes…

Vonalat húzott a szalvéta közepén, jobbra nagy „B”, balra nagy „K”. – Az annyi mint nettó…

368

Miklós kínlódva diktálta a kiadásokat, körülbelül, hozzávetőlegesen. Ildikó egyre lassabban írta.

– Első osztályú temetés, élővirág-koszorú…?

– Ötszáz forint, csak a nővéreknek?

– Az a fél pohár narancslé, az a két kiló narancs?

– Én se kapok külön, minek az orvosnak?

– Az alorvos nem is kezelt…

– …négyszáz forint Turbucz néninek?!

– Ez a papucs háromszázhúsz? – ingerülten lerúgta a lábáról. Lecsapta a ceruzát a nádasztalra. – Miből… Miklós, az isten szerelmére, miből?

– Ne félj – mondta Miklós –, a takarékbetéthez nem nyúlhattam. Azt magaddal hoztad a táskádban…

Ildikó megsemmisülten adta össze a számoszlopot.

– Egy vagyon… teljesen feleslegesen… egy vagyon…

Miklós bevallotta, hogy kölcsönt vett fel. Ildikó még jobban kétségbeesett. Beírta a kölcsönöket a „B” rovatba. Egyenleget vont.

– Nem stimmel… sehogy se stimmel… a tantestülettől is kaptál hatszázat… a temetési segély is jár… hol a maradék? Cirka ezer?

– Trudikát az intézetben hagyjuk – próbálkozott Miklós.

– Trudika visszajön azonnal. Nincs meghátrálás. Hol a maradék? Cirka ezer?

– Ahhoz képest, hogy összeomlottál – mondta gúnyosan Miklós –, elég eleven az eszed… Hol van, hol van, mit tudom én. Csokit is vettem Trudikának.

„A szobaszökőkút – gondolta űzötten –, azt még be se írattam. Első dolga, hogy a szekrény tetejére néz… De hát hova lett az a rohadt pénz, tényleg? Hiszen egy ebédet se ettem végig…”

– Fél évig fizethetem az adósságokat – mondta Ildikó, és szorította a nádszék karfáját. – Még most sem, hogy kórházba kerültem… még most sincs benned belátás. Még most se tudsz kímélni, amikor láthatod, hogy miattad…

Miklós felemelkedett. Nem bírta tovább.

– Magad kergetted idáig magadat. Először persze másokat. Az anyád vagy a húgod, neked mindegy. Ha látnád, hogy ugrál az a kis nyomorult abban a kertben… örül, hogy megszabadult. Pofázhat a főorvos úr! Nem izgatni, nem izgatni! Hát ki lehet bírni? Valósággal kikényszeríted… Úgyis az lesz a vége: becsuknak a diliházba…

Ildikó arcára kapta a papírszalvétát, mintha hányna. Szaladt, beesett a mosdó ajtaján.

369

Miklós utánarohant, megállt az ajtó előtt. Izzadt. Letépte a nyakkendőt.

Rosszul lesz odabenn. Újabb altatókúra. Az orvos. Micsoda botrány. Beteg. Beteg a szerencsétlen.

„Öt percig várok – határozta el, és törölgette az izzadságot. – Azután utánamegyek. Újabb roham. Miért nem tudok tűrni, hallgatni, én állat…?”

Három perc se telt el, Ildikó nyitotta az ajtót. Az arca még nedves volt a mosdóvíztől, pongyolája ujjával szárogatta.

– Még itt vagy? – kérdezte Miklóstól. Átnézett rajta, gyémántkeményen. Egyenes feje szemernyit sem remegett. – Nem esem össze. Meggyógyultam, barátom, véglegesen. Megyek haza, holnap. Te meg pakolj. És legelj csak, ha azt hiszed, az élet egy nagy mező… legeléssz. De ne az én kontómra. – Gyűlöletesen keskenyre húzta a szemét. – Kettőnk közül te fordulsz fel hamarább. Esküszöm.


Miklós elkérte Turbucz nénitől az utazókosarat. Szívfájdító almaillata volt. Ebben cipelték közösen Öregmiklós almáit, ősszel.

Kelenvölgybe nem. Elromlott a hőkandalló, hideg az április, a rádió bemondta, éjszaka talajmenti fagyok. Herci bácsi ajánlgatta, menjen hozzájuk egy-két napra, de minek. Kétszínűek. Hordják a híreket Kapellernek, alig várják, hogy túladjanak rajta, kényelmesen, a papírformát betartva.

Turbucz néni siránkozott, próbált közbeavatkozni.

– Mint az édes gyermekeimet – mondogatta –, úgy szerettem magukat. És nézni ezt tétlenül, borzasztó… Ez a kor, higgye el, ez az oka… ez a kor megeszi a szerelmet. Mit gondol, kinek jó? Csak annak, akit útnak indítanak teli tarisznyával. „Vom Haus.” Vom Haus, még ma is!

Miklós kiült az előszobába, a csukott fonott kosárra. Úgy döntött, hogy még megvárja Ildikót. Hátha ápolásra szorul, és akkor az a néhány nap emberbaráti kötelesség.

Jobb lenne előkészíteni az öreget, nagyon a lelkére veszi majd. Bár a házasságról meglehet a véleménye. Nem véletlen, hogy a volt asszonyáról sohase beszél.

Újraélik, amit régen. Jön a tavasz, virágoznak a fák. Öregmiklós epret telepít. Öregmiklós permetez. Öregmiklós szalonnát készít tojással.

Öregmiklós. Hogy elhanyagolta, hogy kiejtette az életéből – és miért? Kiért?

Hallotta a liftzúgást. Ez nem Ildikó. Ildikó gyalog mássza az emeleteket.

De mégis. Csengetett.

370

– Elvesztettem a kulcsomat – mondta Miklósnak –, vagy kilopta Trudika, még annak idején.

Turbucz néni ölelésre tárt karokkal közeledett. Ildikó viszonozta az ölelést.

– Turbucz néni… drága Turbucz néni… az a kitűnő erőleves! Nem érdemeltem én. De hát sok minden másképp lesz ezután, helyreáll a nyugalmunk!

– Ildikém… ideges az ember, tudom. Most már csak azt szeretném megérni, hogy ez a szép emberpár… – Miklós felé intett –, hogy ez a szép emberpár újra összeforrjon… Mert mit mondok én, galambom? A szerelem illúzió, a szíveknek tündérszép illúziója… De egyedül se jó, jaj, de keserves, jaj, de bánatos…

Reménykedve nézte őket, aztán, mint aki kellő hangulatot teremtett, visszahúzódott a konyhába. – Kettesben egyék a madártejet… kettesben, mint a galambok.

– Látom, összepakoltál – mondta Ildikó.

– Ha telefonálsz a házmesterhez, eléd mentem volna. Az emberi normákat tartsuk be. Kórházból, kíséret nélkül…

– Prímán érzem magam. – Ildikó a fonott ládára mutatott. – Nem hagytál ki semmit?

– Ha akarod, átvizsgálhatod. Csak azt viszem, amit hoztam.

– Akkor nem sok – fintorított Ildikó. – Mit szólsz, milyen hideg szél fúj?

– Szokatlan, húsvét előtt.

– És ez a sötétség… csupa korom a levegő.

– Ha akarod – mondta Miklós, és gondolatban megemelte a ládát –, még néhány napig maradhatok, amíg erőre kapsz.

– …és hova, merre? – kérdezte Ildikó. Képtelen volt elmozdulni a csomag mellől.

– Az én öregemhez – mondta Miklós eltúlozva, pátosszal. – Az én édes öregemhez.

– Helyes. Eredj hát.

– Meg ne ijedjen, nem akarom…

– Hát nem közösen főztétek ki? – Ildikó megkerülte a kosarat. – Nem közösen terveltétek ki, hogyan szabadítsátok meg a paradicsomot a kígyótól?

– Nem tud semmit – mondta Miklós –, nagyon meg fogja viselni.

– Még sajnáljam is?

– Szeretett téged. Szeretett…

371

– Majd te felvilágosítod, szakszerűen. Aztán már nem fog szeretni. Különben is, tojok az ilyen szeretetre. Most majd kerülgethet, moshatja az ingeidet a középkori üstjében…

– Vak beszél a színekről – mondta Miklós –, te ne ejtsd ki a szádon ezt a szót: szeretet… – Megragadta a kosár fülét, húzkodta az ajtóhoz. Boy-szolgálatot kéne hívni vagy tehertaxit.

„Érte küldök – jutott eszébe. Fellélegzett. – Kimegyek így, könnyedén. Előkészítem a kisöreget. Aztán érte küldök. Legalább nincs látványos kivonulás.”

– A fizetésedet felvettem – szólt Ildikónak –, a terítő alatt találod hiánytalanul. A kollégáidnak magyarázhatod, ahogy akarod. De én meg Öregmiklós tudni fogjuk, mi az igaz.

– Lett volna néhány közlendőm – mondta Ildikó, hangsúlytalanul.

„Közlendő! – gondolta Miklós. – És milyen peckesen, energikusan áll a lekopott cipősarkán… El innen, mielőtt megcsavarom a vékony nyakát. Mielőtt gyilkost csinál belőlem… Belőlem, aki még a bogarat is kikerültem a porban!” – Elérzékenyült, iszonyúan sajnálta magát.

– Holnap négykor érte küldök – mutatott a ládára. – Írj, ha akarsz valamit. Írd meg a „közlendődet”.

– Négykor Trudikáért megyek az intézetbe.

– Hát akkor hatkor. Hat és hét között.

– Fontos közlendő… – ismételte Ildikó.

– Ne kezdjük elölről. – Miklós végre nyeregbe került. Ropogtatta az izmait. – Az a fontos, hogy jól vagy. Mert jól vagy, nem?

– Mindkettőnket érint. Kihúzták az egyik kötvényt, háromszázzal.

– A kötvényeket is ott őrizted a táskád titkos rekeszében?

– A számok! Fejből tudom a számokat.

– Tartsd meg – mosolygott Miklós. – Tartsd meg az egészet. – Ezzel a gesztussal távozott, ügyelve arra, hogy elegánsan kattanjon mögötte az ajtókilincs.

„Tulajdonképpen megvetem – így döntött, a kapu előtt. Felhajtotta kabátgallérját. – Csontig hatoló szél. Így hívják az ilyet. Húsvét előtt!”

Annál jobb lesz a meleg cserépkályha mellett. Forralt bor, szegfűszeggel… ánizsos aprósütemény…

Ildikó kinyitotta a fonott kosarat. Gépiesen átfutotta a tartalmát.

Azután a szobába ment, meglepődött a tisztaságon. Még a tűz is parázslott. Ez Turbucz néni!

A szekrény tetejére pillantott.

„A szobaszökőkút!” – Összegombolta magán a kabátot.

372

„Oda kell mennem – gondolta hirtelen –, kérdőre vonom, hova lett az a drága darab… Odamehetek, van okom rá. Igen… Legyen botrány.

Aki úgy tudott beszélni, mint Miklós, a klinikán… aki még akkor is, amikor a feleségét ilyen megrázkódtatás éri, képtelen a normális életvitelre… a normális életvitelre…”

Turbucz néni hallotta az ajtócsattanást. Kitotyogott. Együtt mentek el bizonyára. Együtt is fognak hazajönni. Táplálja addig a tüzet. Nem nagy fáradság. Meleg szoba és teli gyomor: még az ördög is fehérebb.

A madártejet betette a jégre.

Ildikó még a hideget sem érezte, amíg a HÉV-ről le nem szállt. De ott elkapta a szél, a beépítetlen területen, lökött egyet rajta hátra, azután megint egyet és megint egyet, ütemesen.

Megfeszítette a testét.

„Nevetséges, hogy a szél erősebb…”

Az alig sarjadt zsenge fű, a smaragdzöld rügyek a fagyos, áthatolhatatlan esőfelhők alatt növelték azt a képzetet, hogy meztelen. És védtelenebb, mint télen.

Lépésenként hatolt előre a domboldalon. Pofozkodott a széllel.

Botladozva nyitotta a kaput. A szélirány fordult, hirtelen, hátulról taszított rajta.

Leroskadt a konyhaasztal mellé. Az orvos figyelmeztette: „Kicsi asszony, semmi hancúrozás! Ne égesse két feléről a gyertyát! Elég az egy feléről is, sajnos.”

Lehelte a körmét. Cipőjét lehúzta, dörzsölte a lába fejét. Az asztalterítőbe törölte hideg könnyeit.

Így nem állíthat be közéjük.

„Elnézést a zavarásért… a szobaszökőkút miatt… ez csaknem lopás.”

Nem, ezt majd a végén.

„Tartozom az igazságérzetemnek, hogy ön előtt, aki végtére Miklóst felnevelte, megvilágítsam…”

Hatásosabban.

„Egy percre, uraim. A válópert én indítom, ne essék tévedés… semmi susmus, a hátam megett. A sértett én vagyok. Jóságos bólogatójánosok. Nem ti fogtok engem kirekeszteni.”

„Pedig az öregember megmenthetett volna mindent” – gondolta, s erőszakosan, kopogtatás nélkül a szobába nyitott. – „Ha mellém áll, akkor, ha összefog velem…”

373

Miklós a cserépkályha előtt térdelt, fújta a fahasábokat. Egy férfi feküdt az ágyban. Nagy fülű, nyúlt orrú, fehér borostás öreg férfi. Hasonlít Öregmiklósra.

Miklós nem csodálkozott.

– Gyere, gyújtsd meg – mondta könyörögve –, nedves a fa…

Ildikó az ágyhoz lépett.

– Miklós bácsi… alszik? Mi baja?

Az öreg nemet intett. Csücsöríteni akart, megnyugtatóan, de az ajka nem engedelmeskedett.

Ildikó Miklós mellé térdelt, az újságpapírra. Széttépte a papírt, felét odanyújtotta Miklós térde alá.

– Tüdőtágulás – súgta Miklós –, és fulladásos görcsök. Nem szabad beszélnie.

– Mióta…?

– Két hete… három… – Miklós a padlóra kuporodott. Sírt. – Itt feküdt egyedül. A Szepesváriék hoztak naponta egy kis meleg levest.

A láng felerősödött. Ildikónak sikerült.

– Ne vádold magad – mondta kis szünet után. – Nem vagy hibás. A távolság…

– Kímélni akartam… kímélni, az izgalomtól…

– Jól megkímélted – mondta kurtán Ildikó. Viszolyogva ült az ágy szélére.

Ez egy más Öregmiklós. Ridegebb, félelmetesebb. „Makacs öregember – gondolta Ildikó. – Inkább így pusztul el, semhogy a megszokottat felcserélje. Makacs öregember.”

– Jó – szólt hirtelen Öregmiklós. Ildikó közelebb hajolt.

Miklós rémülten tiltakozott.

– Ne… édes apókám… nem szabad…

– Jó – folytatta Öregmiklós. Egyenként gurultak ki szájából a szavak, mint a kövér golyók a tapadós résen. – Jó… hogy… nem… varrtam… magam… a nyakatokba…

Bénultan hallgatták.

– Rossz… látni… a haldoklót… – Ugatásszerű hörgés kapta el, takarta rángatózó arcát pizsamája bő ujjával.

Ildikó felugrott, szaladt a konyhába. Miklós utána.

– Egy teát… langyos teát.

– Jött volna – mondta Ildikó. – Jött volna szegény. Te akadályoztad meg. Tessék.

– Te kegyetlen. Még most is? Te kegyetlen!

374

– Talán a kegyetlenség segít. Ha már a „jóságod” ilyen pusztító.

Nem bírták sokáig a jeges konyhakövön, visszamentek a szobába. Ildikó tett-vett, gépiesen.

– Meggyógyul, ugye? – kérdezte Miklós mohón. – Te, aki olyan okos vagy… ugye, meggyógyul?

Öregmiklós Ildikóra nézett.

„Mondd meg neki – gondolta –, hogy ez a kérdés felesleges. Jobb lett volna, ha nem jöttök, egészen addig… Szepesvárinak se kottyantottam ki a címeteket… csak a postára mentem, aztán lefeküdtem újra. Ha már megóvtalak benneteket, idáig. Pedig szerettem volna visszakapni, amit neked adtam, Miklóska… szerettem volna visszakapni, ez az én bűnöm… szerettem volna azt a takarót a térdemen, nagy kockás takarót, amilyet Jusztinka hozott, a cseresznyefa alá, alkonyatkor.”

– Kórházba vitetjük… szerzek mentőkocsit – folytatta Miklós, és ide-oda rakosgatta a gyógyszereket.

– Igen – mondta Öregmiklós, kínlódva. – Kényelmes. Kórház.

Ildikó figyelte, igyekezett a szemébe nézni.

– Miklós – kiáltotta –, nem akarja a kórházat. Csak miattunk… nem érted?

– De így nem maradhat. A körzeti orvos is egy csibész… így hagyni, ilyen állapotban… ne félj, kisöregem…

„A körzeti orvos írást kapott, Miklóskám. A saját felelősségemre. Így kívántam befejezni. Inkább a fulladás, mint az orrvérzés. A fulladás fájdalmasabb. De legalább száraz. Tisztább utána az ágy, a padló. Tiszta halál.

De még nem most. Hónapokig eltart még, gyermekeim. Javul is majd, átmenetileg. Mégis az már. Kár, hogy nem tudom elmondani, hosszan, értelmesen.”

Ildikó megint a konyhába ment, intett Miklósnak, Miklós követte.

Öregmiklós jól hallotta a hangokat, a füle élesedett egyre.

– Veszünk mellé ápolónőt. Szakképzett ápolónőt – mondta Ildikó.

– Havi ezer – mondta Miklós keserűen. – Havi ezer, és te…?!

– Még mindig nem ismersz. Még mindig nem ismersz.

– Akkor se lett volna jobb, nem igaz – Miklós hangja, kétségbeesetten védekezve –, akkor meg a te rigolyáid tették volna a sírba…

– …az elhatározásunk végleges. Elválunk úgyis, nem? De most, a beteg előtt, türtőztesd magad. – Ildikó kemény, okos mondatai. – Most tedd naftalinba az egyéni sérelmeidet.

– …ha meghal, ha így hal meg, beleőrülök.

375

– Nekem könnyebb – mondta Ildikó. – Én legalább nem szerettem már az enyémet. Ez az igazság. „A kegyetlen igazság”, ahogy te nevezed.

„Neked nehezebb – gondolta az öreg. – Rád úgy esik vissza minden, élivel. Nincs, ami tompítsa. Nincs vatta a felületek közt.”


Azután fulladási rohamot kapott, egy ideig nem hallott semmit.

Lehunyta a szemét, alvást tettetett, amikor kétoldalt az ágya mellé léptek.

– Szerencse, hogy képes aludni – suttogta Ildikó –, mire felébred, mosok neki tiszta pizsamát, készítek lágy tojást, az csúszik, nem kell nyelni.

– Elfogadhatjuk-e tőled – kérdezte Miklós –, ezt az áldozatot?

– Te engem kővel dobtál – mondta Ildikó –, hát én meg kenyérrel…

– Ismét a mártírszerep?

– Eladtad a szobaszökőkutat is.

– Ezért utaztál idáig ebben az ítéletidőben? Ennyire rabja vagy a…

– Ne itt – vágott közbe Ildikó –, majd a válóperen. Ott felsorolhatod a vétkeimet.

„Istenem – gondolta Öregmiklós, és akarata ellenére könny indult a szeméből. – Istenem, Istenem. A ti vétkeitek… Két erény. Két erény, hígítás nélkül, töményen. Semmi sem üdvözít, semmiféle idea, ha hajolni nem képes… Így vesztettem el Jusztinkát, Jusztinkát, a hímzőrámával, a gyöngyszalma kalapban… Ha elmondhatnám, és ha megértenétek…”

– Olyan zavaros… minden olyan zavaros – mondta Miklós. Ugrált az arcán az izomnyaláb. – Nem erre szerződtünk, Ildikó. Akárhogy is történt: nem erre.

– Enélkül még elválni se tudunk – Ildikó halványan mosolygott, Öregmiklós látta a mosolygást a szempillája mögül –, még elválni se lehet, amíg legalább egyikünk nem vállalja a vereséget.

Öregmiklós párnája alól egy asztalterítő lógott. Miklós szórakozottan kihúzta. Zöld levelek, idomtalan zöld levelek, hímezve, selyemfonállal.

– Szegénykém… odagyűrték ezt a vacakot a feje alá. – Öregmiklós kinyitotta a szemét. Segélyt kérően nézett a terítő után.

Ildikó elvette Miklóstól, összehajtotta és odatette az öreg fejéhez.

– Talán emlék.

Öregmiklós felfelé fordította a tenyerét, nyitott ujjakkal. Ildikó belehelyezte a kezét.

– Gyerekek…

– Nem szabad – kiáltott Miklós.

376

– Gyerekek – mondta Öregmiklós. – Béküljetek meg… Ne egymást!

– Aludj – kérlelte Miklós ijedten. – Aludj csak.

– Ne egymást… okoljátok… Én… – Öregmiklós oldalt fordult, pizsamakabátja szélét megint a fejére borítva. – Én.

– Édes öregem – Miklós a paplant simogatta. – Édes öregem, jaj, miket beszélsz…

„Mit kaptál tőlem, kisfiam? – Fogyott a levegő. – Amit Jusztinkánál elmulasztottam, azt adtam neked. Sebes volt a nyakad a merev gallérban… nem volt erőm másik gallért szorítani a nyakadba, később se, amikor már régen begyógyultak a sebek… És hős öregként egyedül akartam viselni az utolsókat, merő hiúságból, merő hiúságból, igen, hogy a terhetekre ne legyek… Miattam jutottatok idáig.”

Ildikó erőszakkal feltámasztotta a fejét, orvosságot szorított a fogai közé meg langyos teát. A tea vissza-visszafolyt. De azután elcsitult, láthatóan.

– Ne – kérte Ildikó –, ne beszéljen, Miklós bácsi. – Szigorúan toppantott. – Ejnye…

– A ház – mondta Öregmiklós. – Eladni. Rögtön. Lakatlanul.

– Jaj, édes öregem…

– Azonnal lakást venni. Ildikó. Te.

– Ildikó – szólt rá Miklós kétségbeesetten. – Rád hallgat. Miért hagyod, hogy elevenen temetkezzék?

– Köszönöm – mondta Ildikó, és szorosabban fogta a beteg kezét. – Köszönöm.

Miklós csak bámult rájuk. Bámulta az Öregmiklós arcán felsugárzó nyugalmat, ahogy a vonásai fellazulnak, és Ildikó visszanéz rá.

– Nem – kiáltotta, és az ágytól eltávolodott. – Micsoda világ ez?!

„Minden halál hasznot hajt – gondolta az öreg –, valami mindig marad. Talán többet kellett volna gyűjtenem, talán haszontalan voltam mégis. Csak egy ház. Egy fehér ház, nem sok, a puszta alap, a puszta fészek, nyújtsátok ide a kezeteket…”

Miklós megállt az ajtónál.

– Holnap felfogadjuk az ápolónőt. Már holnap – mondta dühösen.

„Azt az egy-két hónapot, hiszen bár több lenne, Ildikó is rááldozza. Nincs kőből a szíve, csak ilyen szörnyű dolgokról ne fecsegjenek, még meg se halt…”

– A legjobb ápolót – Ildikó ütögette Öregmiklós keze fejét. – Kerül, amibe kerül.

377

„Most majd meglátják, hogy nem vagyok kicsinyes. Megbontom a betétet. Elhúzhatja fél évig is, szegény, bár ha hamarabb, csak jobb neki, a szenvedéseket nyújtani, álhumanizmus.”

Öregmiklós lassan felült.

– Ez az orvosság – intett az üvegecske felé – kiváló. Használ. Máris érzem.


Ildikó megtámasztotta a hátát. „Ha egy évig tart, akkor is megéri. És megtenném, anélkül is, kötelesség, eddig is mindent megtettem, amit rám bízott a sorsom, nem bújtam ki soha, ezt nem állíthatja az ellenségem sem, Miklós is tudja, tudnia kell, csak nem vallja be, és ha őszintén szembenézünk, azok a körülmények…”


Miklós leereszkedett az ágy másik oldalára. Öregmiklós magához vonta az ő kezét is. A tenyerükön érezte a szívdobogást, mintha rajta futna keresztül mindkettőjüké, s azután egybefolyna.

„Micsoda világ ez – gondolta Miklós –, ahol a fiatalok addig böjtölnek, amíg meg nem hal valaki… Ha nem gyógyul meg, Isten ments, ha ez már a vég, újra kiköltözöm, velem jöhet Ildikó is, most szépen viseli magát, támasztja az öregem fejét, túl sok minden érte, megtanulom tőled a megbocsátást, édes öregem, kihozom ide nyáron, nem most, majd évek múlva, mert te erős vagy, kihevered, majd akkor. Bár örökké élnél, de nem én döntök, nem én, hanem a hatalmak, nevezzük bárhogy…”


„Maximum fél év – gondolta Ildikó –, de azt be kell aranyozni. Ülök majd az ágya mellett, felolvasok neki, most már belátta, érzem, átállt az én pártomra, elég későn. Diétás kosztot kap, és ha mégis bekövetkezik, azonnal pénzzé tesszük a házat. Málnáss Beatrixnek van egy ingatlanügynök ismerőse, ebben Turbucz néni is szakember, veszünk egy öröklakást, loggiával, Miklósnak leander az erkélyre, elférnek a gyökérfigurái, s akkor majd ő is belátja, hálás lesz nekem, hogy erélyes voltam, nem hagytam rohanni, a pusztulásba, nem rossz fiú, amikor csak így ül, ül, magábaroskadva, ha most elválok tőle, nem marad senkije, tele van bűntudattal, hogy miatta… nagy gyerek. Ez az igazság: nagy gyerek.”

378

– Látjátok – mondta Öregmiklós, szorította a kezüket. – Így.

„Talán megértettétek. Hajoljatok, lelkeim, hajoljatok egymáshoz, amíg nem késő, amíg időben vagytok még, semmilyen vétek nem nagy, semmilyen bűn nem esik meg hiába, ha közelebb visz a világossághoz, utána. Kapcsoljuk össze a vérköreinket, nem tudok magyarázni, érveim sincsenek, kapaszkodjatok egymásba, lelkeim, jaj, fulladozom…”

– Ildikó – mondta Miklós, meghatottan. – Csak arra emlékezzünk, ami szép. Ezekben a percekben…

– A domb – mondta Ildikó –, de most vele törődjünk. Hosszú még a mi életünk. Együtt – fejezte be nagylelkűen.


„Fél – gondolta Miklós –, fél, hogy elveszíthet. De én kitartok mellette, én, a férfi. Kötözöd te még a szőlőket, lágyan dudorászva, szinte látom, ősszel, és beérik a gyermekfej nagyságú őszibarack, heverünk a fűben, a ház előtt, a szabad térben, nem kell centire mérned az életedet, milyen gyönyörű kert ez ősszel, nem is tudod… A természet törvénye beteljesül, édes Öregmiklósom, de egy ápoló, addig is, szakképzett, mégis más, jóváteszem.”


„Okul majd a hibáiból – gondolta Ildikó. – Az a belvárosi öröklakás túlzás. De egy kétszoba összkomfort kitelik. És akkor rászánok, nem bánom, tíz darab ezrest a párizsi útra. A temetés se olcsó, és megrázó, akárhogy is, bár hetvenhat év, én biztos nem élek addig, ebben a hajszában. Mamsi lakását lepecsételték, de hátha érvényesíthetném a jogaimat… Megihat két jaffát is, meg egy-egy taxi; néha, olyan körülmények között…”


„Itt rendezgethet kedvére, nyesegetheti a bokrokat, hadd teljék kedve, hasznos ebben a hatalmas kertben, ide kellett volna hoznom, már régen, ebbe a festői világba, hogy figyelje a fákat, hogy érlelik, minden sietség nélkül, gyümölcseiket. Kiszakítani a szürkeségből, mielőtt megfojtja a kőrengeteg…”

„Ezt a házat felszámolni, azután, a legelső. Ne fájjanak neki az emlékek. Nagyon szerette. Szeretni azt tud, a maga mackós módján. Eltemetni, csendben, álldogál majd a sírnál, én egy darabig nem szólok, hagyom, aztán megrázom a vállát, felrázom, ebből az ősi tunyaságból…”

379

– Mintha újra házasodnánk – mondta Miklós, Ildikó és az öreg felé, megnyugtatóan. – Újrakezdjük.

Öregmiklós hátradobta a fejét, homloka aggódó ráncba szaladt, hallgatta a szelet, látta, ahogy a letépett rügyek nekirepülnek az ablaküvegnek.

– Ez a keserves idő – Ildikó összevonta a vászonfüggönyt. – Nagypénteken!

Az öreg feltápászkodott a könyökére. Gondolkodott, megfeszítette erejét. Elvonta kezét Miklóstól.

– Nem tart soká.

A gyerekek csökönyös bizonyosságával kiszámolta ujjain:

– Péntek. Holnap szombat. Azután meg húsvétvasárnap.

Vége

380