Somlyó György
Somlyó György válogatott versei
Arión
1937–2000
7 8
József Attila sírjánál
1
Meghalok egyszer, a semmin enyészem el én is, ahogy Te.
Mert szivem ős lángján el nem enyész a halál,
minden tűzem a bűn ellen gyúl bár – s a halál bűn,
legfőbb vétek a föld minden öreg büne közt,
mert, jaj, igazság nincs, nincs élet, amíg a halál van
és az élet elől orvul elissza a bort,
még mielőtt az a drága kehely pereméig elérne.
És hiába rikolt mind e sok állati jaj,
míg ő él s a szivünkre csatolja garázda igáját:
rút méhébe fogan a hazug és a nyomor.
Csapjon hát fel a láng, hogy az élet nagy legyen és szent!
Másképp csak nyomorult, láng-lehetett-volna sár.
2
Jaj, húsz éve vagy itt, húsz éve vonulnak előtted
szédült történései és látványi e földnek,
fordul a föld és mozdul a nap, kicsapódik a tenger,
és te csak állsz itt, nézed a holdat, mint libeg el, hét
fátyla között táncolva az éjben, mint Salomé, zord
szándékokkal a szitkok ez emberlakta, jajongó
honja iránt, s egy nőt képzelve, sötét lobogásút,
mint te magad, kit a táncos tenger elragadott – s most
nézel utána irígyen, mint nagy báli teremben.
Nézed a tó játékait és a folyó suhanását –
s tengereket vársz, tág egeket tág lelked elébe.
Így élsz céltalanul – s mint kis szigetecske ölében
apró víz, kis csörgeteg, úgy: csak játszik, a tengert
bánja is ő, csak csillog a napban, az égi tükörben
és kedvére dalol, ha a szellő habjait éri.
Él egyedül, tisztán, szabadon, de a szörnyölelésű,
százfejü, százkaru tenger előlép, ráveti roppant
tagjait, és így megful a csöpp víz.
Lásd, te is így élsz,
égbeveszetten, míg el nem nyel az emberi örvény.
Ó, bonyolult e világ! sokrétű s változik egyre!
Hogy tudsz mozdúlatlanul ülni e folytonos omlás,
bomlás, romlás közt, mint egykor a pompeji őrszem?
Mily történések viharával szállt el e húsz év,
és mind nélküled! emberek és elemek szövevénye.
Háboruk őrjöngtek távol s közel, őskori hüllők
mintájára születtek acélból szörnyetegek! Jaj,
hány ember született és hány pusztult el azóta
tűzhányók peremén, hegyek ormán, nagy vizek öblén,
hány csepp szállt fel azóta a tengerből az egekre
s hány leszakadt már újra a földre s a földről a vízbe.
Mentek a gyárba a munkások reggel
s te maradtál!
és mentek hajnalban aratni a lányok, az ifjak
és te maradtál!
70
mentek a bús katonák, a sugárzó
hajnali nap fázott szuronyuk végén,
s te maradtál!
Házak emelkedtek s hol vannak a kőmivesek már?
Ó-borok állnak a pincékben, s hol vannak a szőlőt
egykor puttonyban cipelő nagy, lomha leányok?
Majd beomolnak a házak is és felhajtjuk a bort is.
Omlik az élet s ömlik a könny és összekuszáltan
játssza komor játékait és álmodja riasztó
álmait itten az ember…
Tudd meg: élned e földön
hold libegése, nap útja s a föld forgása szerint kell.
Apám nyomában
1
2
Elátkozottsága ködös magányán
csak ült sötéten és rejtelmesen.
– Ó, mért nem láttad soha, kedvesem?
Hát menjünk most, az ő nyomába járván:
járjuk be e sok kis budai utcát,
a hó ropog alattunk, mint a tüll.
Itt baktatott ő mindig egyedül,
a csillagoktól követelve jussát.
Az „életét”, amelyet egyre várt,
megszállt kincskeresők konok dühével,
kik földberejtett kincseket keresnek,
mert leltek valami ódon tekercset,
s felásva végig az egész határt,
minden kincsük e vad kincsvágyban ég el.
3
Az arcod tó. S olykor mint vércse húz át
fölötte vijjogón a gond.
S tükrén az oldhatatlan szomorúság
sikamlós olaja borong.
Vizére, mint lehajló parti fűzek,
borul lombos, sötét hajad.
Iszamós emlékid hínárba fűzted
s most ott kúsznak a víz alatt.
A távolból derengve imbolyognak,
mint hegyek ködlő ormai,
múlt rettegésnek, szégyennek s iszonynak
feltornyosúló árnyai.
Majd csillanó mosoly bukkan ki szádra,
mint felbukó fényes halak.
De félve visszahull mindjárt s utána
csak hullám és zavar marad.
Szél zúg. Mi minden kavarog e szélben,
mely sóhajaidból fakad!
Most kél a hold és ver föléd az éjben
vágyakból ragyogó hidat.
Súlyos ködként fed a bizonytalanság,
nem törik át fénylő szavak.
Az ifjú, megrázó boldogtalanság
csodálatos tájképe vagy.
49
Adónisz siratása
(Részletek)
I. strófa
Így jár mind e világ! véletlen tetteit élvén,
így perdül csak az ember hasztalan évei láncán,
kínban is áldva s elátkozván örömén is e láncot!
Élvén, vágya nem-élni, de képzelgőn a halálra
már ráölti előre az élet cifra ruháit.
Jaj, nem övé e világ! nem övé az ezerszinü élet,
s jaj, nem övé a halál feketén nyugovó birodalma!
Jaj, nem övé a tavasz, nem a nyár, sem az ősz, nem, a tél sem,
hontalan itt, idegen, kétes partok kivetettje,
űzi az űzött vér, és nincs, nem lesz nyugovása!
Nincs nyugovása!
I. antistrófa
Jaj, jaj, én gyötrelmeim, én végső letünésem! –
sírunk mind, ha megejt a halál keserű csemegékkel.
S jaj, én kedvesem, életem, édesanyám, gyerekem, jaj,
drága barát! – értünk remegőn így sírnak az élők:
mind-mind halni-fogók, akikért, idejük leperegvén,
mások sírnak majd sírván… Ó, zengeni édes
s élni keserves sors! víg-zord játéka világnak.
Sírok Adónis után! ó, vélem sírjatok, ifjak,
társai hajdan, s mind, ti a bércek szűzei, sírván
sírjatok érte!
II. strófa
II. antistrófa
A Múzsához
1
Nem hívlak én, mint társaim annyian,
minden korokban, dicstelenek s dicsők,
kik vértjeid felöltve, győzni
hittek a szörny feledés hatalmán.
Nem félem én! oly korba születtem én,
mely összedönté századok álmait
s megkarcosítá égi ízét
szánkban a szónak is, így tanított,
vérünkbe marván a keserű tudást,
vinnünk halálig: élni, nem-élni – a
közömbös örökkévalóság
színe előtt ugyanazt jelenti.
S hogy mennyit ér e szőttjebomolt világ
minden csodája, emberi műveink,
gyors századok s az élet, élet
lepkei mámora… Én meguntam,
Elhallgatok már. Vége a dalnak. Ó,
Múzsám, bocsásd el ifju papod, kemény
szolgálatodban ő kifáradt,
add, hogy örökre a dalt feledje.
Add, hogy feledjem – s kék nyarak és ezüst
őszök varázsán ringva, örökre csak
téged tanuljalak, teremtés
daltalan éneke, hallgatagság.
2
„Berzsenyi emlékezete”
Mit is kiáltott vélem a fájdalom!
Eltékozoljam azt, mit a sors adott?
A dal hatalmát?… Meggyötörtél,
Múzsa, hogy ily szavakig jutottam.
Ó, lélek álma, nagyratörő remény,
tökéletes hang, egyszeri csendülés,
melyen megáll s bámész futását
félbeszakítva mereng a hold is.
Ó, adj nekem szót, édeset és erőst!
Adj nékem is, mint nékik, akiktöl e
szók rám maradtak – adj sötét súlyt
s szívszakitó lebegést dalomnak.
Hogy lenne mély, mint nagy vizek árama,
és illanó, mint pára a tó fölött,
játékos és zord, lágy, hatalmas,
mint e világ, keser-édes. – És ha
zengj akkor is! gyújtsd fel remegő szived,
ha nyelned is kell keserü kormait.
Láng és korom, tűz és hamú az
életed: égj porig és lobogjál!
[1942]
Arión
És felcsapott a hang és lecsapott.
Mint az ég ívén cikázó sirály,
mint a habok között a bárka orra,
mint a szivében rémület s remény.
Ki nem látta e hangokat?
A zajgás
elültén szétterült csend nyughelyét
fölverve, rebbentek, pattantak és
villantak és – kihúnyva visszahulltak,
szikrák szorgos szövőszékén teremve,
ó, élő lant, ó aranyveretű
torok, s ó, kettő fényes szőttje: hangzat!
Vakítva rajzottak s alant vakon
pihentek el, mind várva, várva – rá,
ki tudta már, hogy vesztét leshetik,
hiába, ő már el nem veszhetik.
Táncol a táj. Arión énekel.
S már nem is ő dalol, az ének, ó, a
vásott, a bűvös sors énekli őt,
s egész valója hanggá lesz, amint
istenének neve fölzeng az ajkán,
amint ő fölzeng az isten nevében,
amint e név fölzeng a tengeren,
fölzeng és elhal:
PAIÁN!
És nyomában
fekete némaság gomolya tátong
s vele oszlik alakja, mint a füst.
Roppant sugár az ég íve, az isten
íjjának fényes idege remeg.
Pattanj, nyíl, repíts láthatatlanul
és ámulatra tégy ki Tainaronnál
a döbbenetre-gyűlt népség előtt:
eltűnő delfinem.
[1944. március]
103 104
Ébredezünk már társaim – ó de micsoda láz volt!
Mint ahogy izzó sistergéséből kiragyogva
élesen ébred a vas –
mi is álltuk az edzést,
szörny nászát hörögte fölöttünk a tüz és jég
és forrón lobogott köztünk a rémület –
álljunk
hát mi is újra az új tetteknek elébe.
De előbb még: hallottátok-e, hogy lett néma az élő?
sírtuk, hogy: szerelem – s nem súgta senkise: várlak,
és szóltunk: falevél – csak állott, lombja se moccant,
zsarnok! üvöltöttünk – és nép nem zúgta: szabadság!
És láttátok-e? Már hogy a színfalak égtek,
mind láttátok-e? ünnepi tündér táncok után és
nagy játékok után – egy perc! – hogy kongva kinyílott
mélyük, az űr, ami bennük volt, s mögöttük az űrből,
mint süllyesztőből, kivonaglott fényben a céda –
jaj, láttátok-e? őt, kit imádtunk, álmaink tűzét
fagyasztva a keblén gyémánt ragyogássá
és kínjaink biborába takartuk – láttátok-e,
hogy dobta le őrjöngő igazában e talmi
ékköveit és minden lengő selymei rongyát,
s már a bőrét kezdte tépni, a húst szakitotta,
végül egy őrült csontváz táncát járva előttünk,
láttátok-e?
Nem, elfödtük az arcunk, mikor utolsó
díszeinket is, ó történelem! elhajigáltad.
Most, lám, dísztelenül megyünk mi is itt, a kilobbant
régi tüzek hamvában lépve, de csendbe velünk lép,
jő a csoda, ki mindig dísztelenül jár:
109
itt egy város nő ki a földből, fal fal után, mint
mozdulat, ugrik az emberek izmából –
hol a költő,
most, ó, most, hol vagytok, énekes Amphionok ti? –
és a szivükből, mint egy érzés, lobban a fény és
száll a meleg, hogy lássunk és ne vacogjunk.
Nézd, ahogy elmész itt napi gondod partjai mentén,
minden nap közelebb áhít két ajka a hídnak,
s eljön a perc majd, mikor csókba csattan a vas.
S mikbe kapaszkodtunk nyomorultul, az ázó
roncsok után majd lesz, hova állnunk, ív, ami bátran
összeköti azt, ami volt és azt, ami lesz csak,
s újra kibomlik elénk a sudár útak sokasága,
hogy újra dalolhassuk a dalt, amely szakadatlan,
s érthetetlen könnyeink hiú ezüstje helyett majd
tiszta szavunk aranyát hozhassuk el újra
csókjaikért cserébe anyánknak és szeretőnknek.
1947. március 22-én délután 4 óra 12 perckor

A falakon régi lapok kivágásai: furcsa óriások, összenőtt táncosnők, nagyanyáink cifra mulatságai, vonat elé ugró úri dáma, s a szakállas férfiak, kik ötven éve oly boldog lendülettel fordították át szörnyű tengelyén e századot; most fakó hősök a falon; s az ajtó fölött egy madár. E sokzugú város kicsi szögletében ülök, piros asztal előtt és érzem, mindenhová elkísér az is, amit sohase láttam; rámnéz az is, aminek nincs szeme; velem jön az is, szívembe csimpaszkodva, ami elmarad. A bárpult előtt egy vizsla szimatol, ó, vadakkal teli erdők, hogy lélegezhettek. Bámulják magukat tükrös polcukon a palackok, némelyek üresen emlékezve már forró és színes múltjukra, mint akiknek semmi dolguk többé e világon; van, amelyik öngyilkos izgalommal azt várja csak, hova öntheti maradék cseppjét, kinek mondja el azt az utolsó szót, ami még az övé; mások édes és erős tervekkel telve színültig. Mint az emberek itt e délután, mint az emberek mindenütt e kettészakadt világban, mint az emberek, akik a múlt ürességét hordozzák mindenütt, mint az emberek, akik mindenütt a jövendő italával részegek már, mint az emberek, akik nem érzik tavaszi alkonyon az ég 127színét, akik már nem tudnak hova lenni a változó napok képeiben, akik nem tudják megszólítani már a nélkülük születő dolgokat – és mint az emberek, akik tudnak munkát és örömöt, akik magukból érzik születni a napot és a holdat, akik új nevet adnak nappalnak és éjszakának –

a megállíthatatlan áramokat, vonzás és taszítás makacs gyermekjátékait az anyagban, az emberi húst, amely nyílik és zárul, zokog és mosolyog, és közben magára méri a csillagokat, a folyton sokasodó dolgokat, amelyek egy szerelmes szenvedélyével kívánnak egymásba illeni, az ünnepekre örvénylő sokaságot, és azt aki belőle kiemelkedik, aki végre egyetlen nagy hálóba fogja majd a földet, mint a pók, saját véréből font fonalakon, a föld mélyéből sodort huzalokon –

óriás eszmék állnak merő falakon,
alattuk, mint a tengerek, két milliárd tüdő
tágul és szükül,
s úgy száll el a perc itt észrevétlenül,

de el nem veszve, elvegyülve, kipattanva a pattanó világba, mint asztalomon az ásványvízből egy buborék.

Ars Poetica

Kitől születtél Hová feküdtél Kiért beszéltél ezen múlik Mit akarsz tudni Mit tudsz akarni Hová veted szemed (s a rímeken)

A szavakon
amiket legkegyetlenebbül őrzött pillanataidtól kell elrabolnod
És Truman
vihogó hadseregein melyek barna nyakkendőben kezdik előlről
a barna ingek jólismert sorakozóját a civilizáció megmentésére
egészen a 7000 milliméteres ágyukig
s a renovált gázkamrák neonfényes bejáratáig
És az emberi húson
mely szakadatlanul borzong a világba rejtelmes funkcióinak
esendő énekével
Hallod-e költő
végre
ragozd el
származásodat
nevedet és
rendeltetésedet
Mindenki
azokat a szavakat
várja tőled
amiket csak anyádnak
amiket csak a könny
ragyogó pajzsa mögül
amiket csak sikoltva
amiket még magadnak se
tudsz elmondani
[1947]
13
Vallomás a békéről
(Részletek)
AZ ELSŐ NAP
(1939.
SZEPTEMBER 1.)
Még tündökölt a nyár. Az alkonyok
gyémántpora még hosszan csillogott
a Duna partokba-foglalt nyakékén:
a sok vörös, zöld, sárga, lila, kék fény,
sejtelmes opál és égő rubint.
Mint elrabolhatatlan ősi kincs,
fonódott e mámoros őszi nyárba
a folyó vígan lengő pántlikája,
szegények szívszorító gazdagsága.
…Miközben a vergődő félvilágra
kivetve, végsőt hurkoltak a hálón
minden újabb zavaros tárgyaláson
a halál zsakettes halászai.
A diplomaták utazásai
tekeregtek Európán, mint a kobra,
24
a népeket bűvös körükbe fogva.
Titkos egyezmény és nyílt tárgyalás,
Godesberg, München:
ez volt a varázs,
ez volt, ámító egyezményeikkel,
az árulás puhány testén a pikkely.
S nyomukban megindult sziszegve Hitler.
Mint egy otromba őslény, mely előtör
a régen készülődő vak erőkből,
amiknek már kis kölyökként figyeltem
moccanását emberben s elemekben,
ahogy mindjobban fölmerült az árból,
e kor szörnyekkel vemhes mocsarából,
s most a világra ráemelte mancsát.
Az emberek olvasták hadparancsát.
Az én kezemben is zizzent az újság,
ahogy a vaskos hírre rálapoztam
a gyanútlanul sikló villamosban,
mely emberekkel tömve – mint szinekkel
e koraősz – döcögött a Szigetre,
hol villognak a fehérlő platánok,
mint hűs vízben borzongó bőrü lányok.
Egyike volt ez a csodás napoknak,
mikor határsávján az évszakoknak,
mielőtt megvína élet-halálra,
a nyár s az ősz szédítő tánca járja.
S ahogy a villamos futott velem,
azt vártam, hogy megtorpan hirtelen,
áram kialszik, kerék elakad,
gipsz vonja be az élő arcokat,
és köröskörül minden egycsapásra
belekövül a hír híg ragacsába.
S már láttam késő korok távolából,
amint e holtradermedt perc világol:
két lépés közt felakadva a láb,
mint mikor a film nem pereg tovább;
a vezető keze csengetyüjén;
s örök-rendetlenül e lány fején
a szellő félrelibbentette kendő:
így őrzöd meg majd, kővévált jövendő!
S nem kiáltottam. És a többiek sem.
Mentünk tovább némán és tehetetlen.
Mint ahogy nem kiáltott fél világ,
midőn a Kondor tépte Guernicát,
mint ahogy annyian némán meredtünk,
mikor a fasizmus fekélye meggyűlt
a tőke szörnytestében és a gennyet
Európán végig szétfröcskölve terjedt,
mikor már Ausztrián is fölfakadt,
mikor már ölte a cseh falvakat,
s Kelet felé, Kelet felé huzódott…
A villamos döcögve ringatódzott.
Két lépés közt nem akadt fel a láb.
A film pergett irgalmatlan tovább.
Céltalan céljaik közé szorulva
mentek az emberek.
A háborúba.
A vezető elengedte a csengőt.
A lány megigazította a kendőt.
Mentem én is velük.
S a Szigeten
a nyár az ősszel táncolt esztelen.
ANYÁM SZEME
(1945. MÁRCIUS
BUDA ÉS PEST
KÖZÖTT)
Vízbedőlt roncsaiból kiemelve,
mint ferde torony, állt billegve, ferde
traverzein a romok közt a híd,
akár egy rögtönzött diadalív.
A tépett hídfőnél a lüktető tér
úgy dobogott, mint a lázas ütőér
a zihálva éledő szervezetben.
S lökte a friss vért egyre sebesebben.
Naphosszat tódult át az áradat.
A millió széttépett kapcsolat
egy százlábú, összekuszált gomolyba
kötve,
kereste egymást szívszorongva.
A széthasított ország két fele,
a termelés felbomlott szövete,
a szakadt szálként szétfoszlott családok,
27
s kik föld alatt titkon szőtték a pártot –
a hídon át találtak újra össze,
a béke újszövetségébe kötve.
Hajnaltól késő estig dőlt az ember,
nehéz batyúkkal és nehéz szivekkel,
a hátuk mögött nem is egy halállal,
s előttük is – még isten tudja, hánnyal!
Keresve mind az elveszített munkát,
s fia-lányát, férje-nejét, vagy anyját…
S kik bűneik szakállukba takarva
zsúfolódtak e zsongó zűrzavarba,
hogy megpróbálják máris összezúzni
a békét, mely készült már egybefűzni
a jövendőt s az ezredévi harcot…
Reggeltől estig egyre így kavargott
a hídon átcipelve régi gondját
és éledő reményeit,
az ország.
Micsoda gondok és milyen remény!
Velük hogyan rohantam volna én.
De belepréselve e sűrü árba,
mely lomhán hömpölygött, mintha csak állna,
én is tolongtam, álltam és dülöngtem
e végnélkül tajtékozó özönben.
A vékonyodó jéglapok felett
tavaszi szél árasztá a vizet,
messzirehordva már a vérhabot,
mely egész télen át beléfagyott.
Így keltem én is Pestre át Budáról,
hogy annyi vész után hazataláljak.
És otthon: van-e, lesz-e, aki várhat?
A téren már friss bucit kiabáltak.
A romok elé függönyt vont az alkony.
Szívszakadva fordultam be a sarkon,
még át az utcán és be a kapun,
s a lépcsőn fel…
S olyan váratlanul,
mintha oly rég nem ez kisértene,
az ajtórésen megláttam, ahogy
a homályos konyhából rámragyog
anyám szeme, anyám szeme, anyám szeme.
Villamoson mentem haza egyszer egy este, a fények
sorra cikáztak előttem a görbe körúton, a peron
szélén álltam, az ajtórácsnak dőlve derékben,
egyszerü hétköznap volt, únott szerda, csütörtök,
még egy nap, mely üres kézzel jött s ment is üressel…
Várt a magány meg az ágy, s mint mindig, vártak a könyvek.
Néztem, amint a neonfény váltakozó sugarában
szentjánosbogarakként felvillannak az utcán
elsietők, az eső kis csillagait letaposva.
És egyszercsak olyan lett minden, a villamos és a
falragaszok meg a fények, a sétálók s magam is, mint
hogyha ezer vagy kétezer év ritkás közegéből
néznék vissza – ahogy beledermed e perc az időbe…
Ne is mondjátok, tudom én, hogy csupa kis háború a szerelem, a hivatal, az utca, a gyár,
hogy a család csöpp egére is naponta nehézbombázók raja száll,
felkel reggel az ember s magányába beássa magát,
úgy várja a múló percek körülötte becsapódó sorozatát,
tudom én, hogy akaratod és akaratom
s a tizediké s a tizezrediké, ha összecsap, úgy robban, akár az atom,
s kiszámíthatatlan erőket idéz föl,
tudom én, hogy az emberi természet messze még a leszereléstől,
attól, hogy az ember fegyver nélkül álljon meg egymás előtt reggeltől estig és estétől reggelig,
s fedezék nélkül, menedék nélkül, csel nélkül, álcázatlanul eressze a senki földjére álmait, szavait, tetteit,
tudom én, ó tudom, hogy még a meztelenül egymáshoz simuló testeken is olykor láthatatlan páncél csikorog,
hogy marni kész a csók puha húsai közt is a fog,
hogy értelmes, szép, szelíd szavaidon
mint gázol át hirtelen sírva-röhögve a lélek ős-szörnye, a HY,
381
tudom én gyilkos és öngyilkos fegyvereidet, szerelem s szeretet,
tudom, hogy az indulatok egy percre se kötnek fegyverszünetet,
tudom én, hogy a magányos, örömtelen öregek
bombaként szorongatják szűkülő ereikben a vérrögöket,
hogy, ha más fegyverük már nem maradt, ezzel küzdjenek az egyedüllét szörnyei ellen,
tudom én, tudom én, s mi mindent még, jaj, a lélekben s a testben,
ne is mondjátok, tudom én mind az emberi nyomort, mit a béke,
e vágyva-vágyott, legszebb emberi szó is rejt puha négy betüjébe,
tudom azt is, ó tudom én, hogy még a leggyönyörűbb is, művészet, tudomány
hány temetetlen holtat hagy minden győztes csatája után,
hogy még az űrrakéták tüneményes röptének is megvan az árnya e földtekén,
s hogy békében is ölhet az érdek, a téboly, a vakhit, az ország, a hatalom és a dicsőség, tudom én,
hogy az értelmet, e bőralatti, kényesen lüktető, finom artériát,
nemcsak a modern erőszak kifinomult gyilka, de az ösztönök durva pattintott kőbaltája is mily könnyedén üti át,
ne is mondjátok, tudom én, de azért
mégis mindezek ellen csak a béke a vért,
csak a béke, a hosszú, a megszakitatlan,
a béke, amely nem puszta szünet a harcsorozatban,
a béke, a hosszú, a nemcsak ránk, a fiakra, unokákra szabott,
382
a béke, amely puha húsa mögött nem rejt kemény csonthéjba zárt egyre növekvő robbanó atomot,
a béke, amely nem összecsapódó függöny a háború lázas próbái előtt,
a béke, amely nem rombolni süríti, de szétrobbantja a bárgyu erőt,
a béke, a hosszú, amely oly hosszú, mint egy hosszú nyári nap,
mikor háboritatlanul teheted legkedvesebb dolgaidat,
mintha egy örökkévalóság lenne minden percre kimérve,
mindennek ellenére, amit tudtok s tudok én is, csak a béke,
csak a béke fékezheti meg a békében is tomboló indulatot,
mindazt, ami önnön bensejében is ott vicsorog,
csak a béke a jó pásztor, az okosan terelő, az ősi juhász,
a szilaj csikós, aki minden vad mént megzaboláz,
csak a béke a rettenthetetlen, villám-szemű idomár,
aki előtt értelmes alakot ölteni kényszerül az idők mélyéből üvöltve gomolygó mindenféle homály,
csak a béke, a béke szelidítheti meg bennünk a rengeteg irdatlan őskori, bozontos, uszonyos, ormányos, cézár-fejű, pápa-sörényű, pénz-pikkelyű, ágyú-agyarú, föld-agyú fenevadat,
mit a háború ránkvadított az évezredek alatt.
383
Halálhír

Sarkadi Imre in memoriam

Tragikus hirtelenséggel és saját halottja és később történik intézkedés
Horgadt volt mint egy öregember és vézna mint a gyerek csupa láb csupa kéz
mondja a szigligeti boltos aki rádión hallotta a hírt tragikus és saját és temetés
jól ismertem mondja de mennyit ugrott be ide egy féldeciért mert hát inni ivott
Barátaim lehet hogy az is már posztumusz lesz amit itt most sorról sorra rovok
akárcsak az ő novellája épp ma reggel kezdtem olvasni a Kortársban kortársam s ó iszonyú egyszerre halott
akárcsak a novella amit aztán egy szuszra olvastam végig A gyáva
Barátaim Imre hát gyávák voltunk-e vajon mint ez a szánnivalóan bátor e hősen-hasztalan Éva
31
annyi veszély és annyi merény közt volt-e elég bátorságunk az igazi szerelemre a magunkéra a magadéra és magaméra
Hiszen megettük mi is ha úgy esett önszántunkból a hernyót kimetszettük saját húsunkból a vipera-marást
de el tudtuk-e hagyni egészen amit el kell hagynunk a kényelmes-kegyetlen a sanda varázst
Posztumusz Mit csináltál miközben élve írtad e posztumusz e sírontúli irást
mit csináltál rajzoltad-e közben is reggelente puhán egy baráti hátra a tízest vagy a húszast
hogy lenne miből az első napi adagot reszketve lecsúsztasd
Sírnom kell ahogy síron innen olvasom síron túlról a novellabéli fiú hetyke szavát
Ha az ember jól érzi ital nélkül is jól érzi magát
S ha nem érzi jól Ha sejtjeiben sarjad a rák vagy nem mindegy a rákosan elburjánzó hipochondriák
Dehát nem is itt van a kezdet kezdete van aki ivástól részegedik
s van aki attól hogy nem hogy nem hogy azértse iszik
s naponta megfeszített idegekkel idomítja fékezhetetlen idegeit
Barátaim negyvenesek kiket egy háború nemzett s férfivé egy újabb háboru szűlt
most kellene nem meghalni de élni most kellene még berepülni az űrt
most kellett volna benned és mindannyiunkban a lélek kozmikus sebessége a nagy emberi tudomány hogy a halál gravitációját röppenve legyűrd
Ma igen épp ma látod ez is mikor az ember először látta meg két szemével hogy a föld kerek
ó fél évezred máglyái vitái kínpadjai enciklikái vagytok egyszerre be irtóztatóan nevetségesek
Barátaim barátaim mi magunknak is elhihetetlenül negyvenesek
bármilyen hihetetlen van akinek közülünk már posztumusz ez a tavasz is
ez a csupa sugárzás csupa robbanás ez a földön is ionoszférikus április
az orgona billió atomhasadása a japáni birs
felmetszett ereiből szétfreccsenő vércseppzuhatag
a lombok közt chiaroscurót festve elsuhanó madarak
a madárként rebbenő délutáni homályok hajnali fénysugarak
Már széltől duzzad a hajók tőgye esetlen kis bocikat szoptatva kifutnak a vízre
de nélküled eresztik le a svertet látod máris e millió-éves közhely vagy ez a nélküled Imre
nélküled indulunk ezután már soselátott külső s belső tengereinkre
Barátaim két háború és annyi dicső és dicstelen harc lerakódott rémeivel ereinkben
32
most kellene még most kellene már hogy a halál egy kicsit még meg ne kerítsen
tenni magunkét nehogy mitőlünk is elirtózzanak majd jövendő ezredeinkben
gyorsabban gyorsabban láthatóvá tenni amit már magába fogadt agyunkból és szivünkből a titkos egyenlet
most azonnal irtóztatóan nevetségessé tenni ami egykor az lesz már most lehetetlenné a majd lehetetlent
és közben nem menni el saját szegény kis üvegburánkba vagy diadalmas szerkezeteinkbe zárva amellett
hogy a kortárs a barát harmincévesen (már akkor is) horgadt mint egy öregember és vézna mint a gyerek csupa láb csupa kéz
s hogy olykor oly ősvilági történetelőtti atavisztikus magányba vész
az életünk ez a tragikus hirtelenségű ez az egyedül sajátunk amiről oly gyakran csak később csak későn nagyon is későn történik intézkedés
[1961]
A díva halála
Egy görcsösen szoritott telefonkagyló s egy senkise-hallotta utolsó sikoly
talán már készül egy Calder agyában érdes vasból vagy sima aluminiumból a ritka szobor
a kor egyik arcának monumentális szimboluma
a szépség esztelen csataterén elesett Ismeretlen Katona
egy divatos mobile amely sehová se mozog csak egyhelyben tétova ing
367
s végre kellőképp primitív lehet művésze szándéka szerint
Miközben a síron túl is hű sminkmester a halottat – ahogy kívánta – az élőnél szebbé dísziti
a képernyős hangszórós rotációs dzsungelben tombol a publicity
tücsökzenén rakéta-süvitésen egyre vadabb iramban
túldobog önkínzó gyönyörűségben őrjöngve a tam-tam
A mérgen duzzasztott keblek és mérgen karcsusitott derekak
gyermekded törzse veri hajtépve zokogva az ultramodern dobokat
a régvárt beavatásra sereglik a magyar-ős-erdő (Hollywood)
a boldogtalanság és öregség szellemét kiengesztelendő Iszonyúbb
s barbárabb mint Tanganyikában a női circumcisio
Ex-férjek volt s már-sose-leendő szeretők letűnt és még-ragyogó
társ-csillagok és mögöttük a csillag-jelölt százmillió
táncolja körül ezt az imádott ezt az ezerszer szentté-avatott
s most testükről-lemetélt páratlan legigézőbb női húsdarabot
Lefutott a csodás a rajongott szeméremtest-csillag amelyet
szabadon mutogattak magukon szemérmetlenül a szemérmetesek
Gyászban ünneplik a megváltó felfedezést hogy e gyönyörüséges
hús is milyen közel van íme a végső átlényegüléshez
hogy ez a vérforraló ez a legmerészebb meztelenség
is lehet egyszerre rémületesen meztelenebb még
368
hogy ebben az isteni testben is csak esendő emberi lény volt
s fekete magányba borult vásznon-túli felén a vásznon e fényfolt
Most zokog a gyász és tombol a törzs hogy lelkiismeretén könnyítve legközelebb majd újra kiküldje
az űrnél kietlenebb százmilliódolláros embertelen űrbe
a természetes vonzatai közül kiragadott
új meg új mesterséges nemi csillagot
oda ahonnan nincs hatalom ami mégegyszer e földre visszahozza
ahol vár mindnyájunkra a szerelem és öregség rútságában is szép emberi sorsa
Velence
Lásd íme bizonyság hogy a vízre is lehet
írni ha úgy akarja a véletlen a szükség vagy az őrület
először a riadalom a tengerbeszoríttatás paraszti iszonyata
később már a dogei dölyf a nagytanácsi hatalom s legvégül is a
fő-fő-becsvágy a művészet ez a folytonos kockázat ez a mindig-úgyis-lehetetlen
ez a mindig-vizen-úszó-kő ez a fa amely sose korhad a vízben
Micsoda félelmetes színpadokat köritett ez a habkönnyü díszlet
vertikálisan egymásrahalmozva amit a gömbölyű földrészekből hajózva kimetszett
római alaprajzra emelve kínai oszlopot bizánci kupolát
Velence vízre rótt megfejthetetlen kő-hieroglifák
micsoda árulások alkuk orgyilkosságok eredője e látvány
mely most rögzítődik épp egy fürge turista tele-optikáján
Micsoda gőgös győzelem ez a pusztítva-ringó közönyös őselemen
de kinek kellett és mire kellett ez a győzedelem
nem volt-e elég föld lakni termékenyíteni szík megkötni homok
hogy épp itt virágozzanak ilyen csodákat e bűzös kanálisok
375
Velence diadalmas törvény-szegés te gyönyörű rendzavarás
fölfele hulló alma galambfiót kiköltő krokodil-tojás
vizen úszó kő függélyes-szintű víz szederindán-nőtt datolya
dupla varázsló valót illuzióvá kendőző hókuszpókusza
bűvész-kalap amelyben igazán ott vannak a kirepülő galambok
varázskendő-alkonyok alatt végleg eltűnik az utca amely délben még előtted kanyargott
ahonnan reggel kiléptél hol van már hol volt az a ház
s lehet-e hogy a Sotopostego del Casin dei Nobili-re mégegyszer visszatalálsz
nem a kiteregethető térbe a felgöngyölíthetetlen időbe alapoznák
ezek a fundamenták campiellók merceriék ramók rio terrák
Száradó-fehérnemü-síkok híd-szögek vízre-levetitett
fény-idomok galamb-röpülés-görbék márvány-egyenesek
taglejtés-spirálok megszerkeszthetetlen geometriája
ahol megszűnik az itt s az ott az égtájak makacs szabálya
ahol elvész a földek és tengerek iránytűhöz szokott fia
Velence csodálatosan megszervezett anarchia
feltérképezhetetlen és közigazgathatatlan
Ó tudom én hogy e földön minden visszahozhatatlan
s nem is volt ami volt annyira nem lesz többé már soha
kavics-csörgető Cagnes-i tengerár Vence-i tücsökrejtő fügefa
s örökre pereg ki kezünkből a perc mint a parti kavicsok
a számtalan közt meg nem leled többé ugyanazt bárhogy kutatod
de sehol úgy mint itt nem siklik ki kezedből nemcsak a múlt a jelen
akkor a legfájóbb mikor épp a tiéd akár a szerelem
csak a szerelemben sehol másutt még nem ilyen rövid
az út szentélytől a bazárig csudálattól a csömörig
ó aranyozott oroszlán-csecsebecsék és tintorettói erők
beveheti erőszak ezerszer az észnek bevehetetlen csipke-erőd
A szűzen-fogant s szűzen-kínhalált-halt
fájdalmas istenfiának
e siralomvölgyében mi mást is hihettek,
az örömükben megfélemlítettek,
mikor gyötrelmes napjaik után az éjben
rájuktört ez az érthetetlen Éden, –
minthogy a Sátán
lovagol gerincük megbokrosodott paripáján,
s aki gyönyört hal, szügyében hegyével a férfi nyilának,
s csak annál szilajabb létre támad,
bűn szörnye az asszonyi állat?
Mit is hihettek,
míg súgták fulladozva: szeretlek,
s henteregve a selymen vagy a szalmán,
ajkukon más, iszonyúbb-édes szó is kiszaladt tán,
akikből a reggel szent áhitatot fakasztott,
Ave Maria gracia plena…,
s mégis csak az éj, a
kárhozott hozott rájuk malasztot, –
mit is hihettek, élve e mindenestül-a-rosszra-teremtve-lenni-
látszott
világot,
ahol össze nem illett egymással sehogy, sohase
a vágy meg a törvény, a tett s az ige:
mi is illeszthetné össze a testüket ily félelmes-pontos-gyönyörűn,
ha nem a Bűn?
Te is, ha kérded,
ma is, ha nem érted,
ha egy pillanatra a mindenséget
énbelőlem kiszakadni, temagadba-szakadni érzed,
s ha utána lassan kiválik körülöttünk a kettőnkön-kívüli élet:
pohár az asztalon, fény a poháron, ablak,
ablakon túl a hajnali járat –
387
nem ránt-e magához karja valami testetlen aggálynak,
nem az egyistennek, a kétmilliárdnak,
az emberfiának
keresztje nem nyúl-e utánad?
Mintha felszaggatnám az ereidet,
mintha én lennék gyümölcsös húsodban az ágas ideg,
mintha újra egysejtűvé egyszerűsödnék bennünk
a százrétü szövet.
De minek?
Ketten
egymássá-teljesedetten
(a végzetben-e? vagy csak az élvezetben?
párzásban? kétségbeesésben? valamiben, aminek neve hiányzik?)
beteljesítünk-e valami mást is?
Van-e közös Térítő a naprendszerekben
hasadtól az Aldebaránig?
És vissza?
Van-e, ami a távolságot kiszorítsa,
mint összetapadt bőrünk közül a levegőt,
a vágy meg a törvény, a tett s az ige között?
Tested meg a sár között, mely a katona iszonyú szeretője?
A mozdulat között, amivel fejed a vállamra dől le,
s aközött, amivel a magány hideg kulcscsontjára tapadnak?
A szó közt, melyet az ajknak a hangtalan ajk ad,
s a vezényszó közt, amelyre, orvul fölébük repülve, kioldják
a bombát?
Szerelem, aki voltál,
valláselőtti hitek katakombáiban misztikus oltár,
főt-földbe-verő titok ortodox iszonyoknál
leszakított alma, vér a lepedőn, seb a huson,
pellengér és paradicsom,
ahogy az egyszerü ténynek,
hogy az élőlények szervei csodamódra egymásra-mértek,
(miként épp 300 000 km/sec sebessége a fénynek,
s miként e gondolatok úgy hordják magukban a rímet,
mint a sejtet s a petéket,)
– ó, mindenkori emberi végzet! –
mindig fekete ebként sarkába szegődik a mefisztói képzet.
A Nagy csaták című tv-dokumentumfilm-sorozathoz
Könyv nélkül
Mindent összevéve legjobbanolvasniszeretek könyvek
könyvek a falakon a padlón könyvekkönyvek az
íróasztalon (írnise lehet rajta dehiszen sokkal
jobban is szeretek olvasnimint írni) mindig
inkább olvasnék haválasztanom lehetne (csaknem
mindig lehet választanom) mindigérdemesebbnek
érzem az olvasást mindigjobban érzem magam olvasás
közben ha azt a mámort nemérzem is amit (néha-néha)
írás közben lehethogy mégiscsak T. E.-nek van igaza
és „objektive” a fogyasztóiszemlélet a jellemző
rám nema termelői (bármennyit „termelek” is)ami
igaz az igaz olvasottbetűben nagyobbfogyasztó
vagyok mintírottban olykorvalóban minden mértéken
felül habzsoló dőzsölő kéjelgőválogatás nélkül
egyházatyáktól apornórevűkig mindentaz egyik könyv
le a másikföl mint egysoha egyensúlyba nem
hozható mérleg könyveka polcokon az iróasztalon stb most
is erről jut eszembe az egész ahogyaz egyik
könyvet letettem mielőtta másikat felvettem volna
(mégis lehet valami abban az„intellektuális”-ban?
de mit kell tenni hogy az emberne-intellektuálislegyen
elég nem-olvasni?) hiábaúgy látszik végleg meg-
rekedek a Gutenberg-galakszison ezen a magányos ezen a
kihűlő csillagon (pedigtudom a könyv is történelmi
kategória)de mégse tudom hogy élhettek emberek
és hogy fognak élni könyvnélkül énkönyv nélkül
441
semmit se tudok(és én is történelmi kategória vagyok)
(ésnem történelmi kategória-e a föld is?)
legjobban olvasni szeretek mikorkeretlegények keretezték
minden percemet fölkeléstőllefekvésig (vagyis
ébresztőtől takarodóig csodálatos nyelvi találatarra
hogy a grammatika sugallatából is érezzükmég
mindennapos halálunk ésfeltámadásunk sema miénk
az is műveltetik azt is úgy műveltetik velünk)akkor
is legjobban egy óraháborítatlanolvasásra vágytam egy
órácskára egy könyv csöndes csillagvilága alatt
csak aztánkövetkezett aképtelen ábrándegyedül
sétálni az utcán és arraamerre épp kedvem tartja
(ez lett afixa ideám minden reggel5-kor menetelve
azIllatos út és a Lehel útközött ugyan-
azon az útvonalon fegyveressorfalak közt fegyvertele-
nül) (egy könyv ábrándjávalfelfegyverkezve)
legjobbanolvasni szeretek az íráselől is mindig ol-
vasásba menekülök (perszeaz olvasás meg mindig
újra írásba hajszol) gyanítomhogy engem az igazi ihlet
olvasásra bújt írásracsak a becsvágy csábít vagy
nem is tudom mi mostis inkább olvasnék lázasan hajszolom
magam hogya végére érjek (előre is futok a végéhez
már tudom a végét demég nem tudom hogy jutokodáig
mint a rossz olvasó) hogy befejezzemaz írást és
olvashassak elolvashassamazt amit írtamelolvashassam
magam olvashassakmagamban megírhatatlan és
elolvashatatlan lapjaim között hogy kinyíljakmagam előtt
hogy kinyíljon előttem a világ mintegy könyv
442
Történelmen kívül
A mozgólépcsőn lefelé
A mozgólépcsőn fölfelé
Ki megy a mozgólépcsőn lefelé?
Ki megy a mozgólépcsőn fölfelé?
Egy arcot rejtő kéz megy a mozgólépcsőn lefelé
(Mi megy a mozgólépcsőn fölfelé?
Egy szem amely látja az arcot rejtő kezet
Egy szem amely nem látja a kézbe rejtett arcot)
Mi megy a mozgólépcsőn lefelé?
Valami amitől valakinek sírnia kell
Valami amiről senki se fog tudni soha
(Se aki a mozgólépcsőn lefelé megy
Se aki a mozgólépcsőn fölfelé megy)
Valami ami miatt el kell rejteni az arcot
(A mozgólépcsőn fölfelé menők elől)
Valami ami valakinek mindennél fontosabb
S amiről mindenki más tudomást se vesz
(Se aki fölfelé megy a mozgólépcsőn
Se aki lefelé megy a mozgólépcsőn)
(Ki megy a mozgólépcsőn fölfelé?
Ez más kérdés amit most ne is firtassunk
Elég annyi hogy az aki tudni szeretné
Ki megy a mozgólépcsőn lefelé)
Egy lány sír a mozgólépcsőn lefelé
Mért sír a lány a mozgólépcsőn lefelé?
Senki se tudja és senki se fogja tudni
Pedig ez a történelem mindenkori igazi kérdése
Amit sose tesz föl magának a történelem
A mozgólépcsőn lefelé
A mozgólépcsőn fölfelé
A metró Deák téri állomásán
1977. február 3-án
Zsoltár férfihangra
talán éppen ez volt amire vágytam
Szülőhely
[Balatonboglár, 1982. június 26.]
Szülőház
Gondolatok a könyvtáron kívül

Hommage à Vörösmarty

…hogy nem fogadták el a Messiást?
de hát a messiást nem is lehet
elfogadni. rá csak várni lehet.
ő a várakozás mint paradigma.
vagyis az időből az ami a
mi részünk, az örök – nem visszatérés
hanem várakozás. vagyis az élet
nyersanyaga. mely egyre nő miközben
mindegyre fogy. különben is az ő
dolguk volt s egyedül csak az övék
hogy elfogadják-e. mint a szerelmes
ha vágya teljesül. de hisz sosem
teljesülhet. mert vágy. lévén maga
a soha-be-nem-teljesülhetőség.
amit elfogadni sosem lehet. csak
beletörődni hogy ez az ami
nem az ami. kinek mi köze hozzá?
(vagy örökké lázadni ellene.)
s hogy megölték? először is nem ők
ölték meg. aztán pedig. s ha megölték?
csak úgy ahogy. képletesen. melyik törzs
nem falja fel a legkülönbjeit?
hogy megszabaduljon terhüktől és/vagy
hogy teljesen bekebelezze őket.
a Deviánst e végső derivánsát
mindennek mi a legszörnyűbb s a legjobb
bennünk. egyébként közülük kerültek
ki az elsők kik vad Pál-fordulásban
befogadták a befogadhatatlant.
az ősgyíkok e Saulus-saurusok.
kik apostoli léptekkel bemérve
kifaragták a tilos faragott
képet magukból. és kettébe törték
újra azt az Egyet kit ők teremtü-
vék. szóval a történelmet le kell
bontani az atomi szintig. az
egyénig. nem is szólva az atom
alattiról. s az egészen elégő
46
áldozat jonhaiból fejteni
meg indítékait és eredőit.
s akkor megértjük vagy hogyha nem értjük
a nemértésből értjük meg miért nem.
aztán szétszóródtak. szerte. a ketté
tört Egyisten vesztes felével. így
éltek (mint a veszett fejsze nyele)
(mely azért mégse veszett el egészen)
történet nélkül. amely mégiscsak van.
csoda vagy botrány? botrány és csoda.
úgy ahogy lehet. ennek a Világgá
lett Történelemnek megannyi szebbnél
szebb története közt. még az a „végső”
megoldás sem az ő történetük lett.
számon kívül maradtak akkor is
mikor izzó számmá lett a nevük.
a kiválasztottság e hajmeresztő
paradoxonába falazva meg-
szólíthatatlanul. kikről az antik
s a fílók és önmaguk egyaránt
nem tudják kicsodák. a Névadók.
kik földnek és egeknek nevet adtak.
föld barmainak. égi madaraknak.
napnak és éjnek. nőnek férfinak.
így lettek megnevezhetetlenek. mint
kimondhatatlan nevü istenük.
Szent Carpentras első levele az antiszemitákhoz

1. …azt vélem, hogy a világ sem foghatná be a könnyueket mellyec irattatnának (János XXI 25)

2. mondják azért gyűlölitek ti a zsidókat mert ők ölték meg vala Jézust akit ti imádtok

4. mikor megfeszítették aznap innep esti volt, és következic vala a szombatnak napja (Lukács XXIII 54)

5. I (esus) N (asarenus) R (ex) I (udeorum)

6. amint Megírá pedig Pilatus a Titulust-is, és a kereszt-fára fel-tövé. Ez vala pedig az írás: NAZÁRETBELI JÉSUS A’ SIDOKNAK AMA’ KIRÁLLYOK (János XIX 19)

7. amiként a töviskorona fölött most is mindnyájan olvashatjátok a betűkoronát

8. csakhogy ismeritek-e mindnyájan amit olvastok és imádtok a betűk jelentését hogy a jelentőségét is ismerhessétek? És megkérdé őtet Pilatus: Te vagyé a Sidocnac ama királlyok? és ő feleluen monda: Te mondod (Márk XV 2)

9. Én vagyok az! mondá az Istenfia (mint maga az Isten) akit megfeszítettek és feltámadott.

10. de valjon bennetek is megfeszíttetett és föltámadott-e

11. hány törzs népség nemzetség ölte meg az királyait és rebelliseit az ő prófétáit és szentjeit?

12. hiszen – fájdalom és gyalázat – ez a világnak a rendje – egyik rendje a világnak – mert az eleitől fogva ember öldöklő volt, és az igazságban nem állott meg (János VIII 44)

13. de gyűlöljük-e azért mind a keresztényeket valamint a keresztények unokáit és unokáinak unokáit mert ők elevenen megégették vala Jordanus barátot a keresztényt?

14. valamint a reformátákat mert ugyanezt cselekvék Servetóval a reformátorral?

15. a franciákat amiért lecsapták a fejét Dantonnak akinek szobra ott áll mint egy 0-kilométerkő Lutéciának kellős közepén?

17. Carpentras többszörösen meggyilkoltjai egyszer se gyilkolták meg se Jézust se Jézus tanítványait és imádóit se szentjeit se álszentjeit se igaz se hamis tanítványait

18. objektívek és álobjektívek a zsidókban keresik az okot – a hibát és a vétket – amiért gyűlölik őket

19. és bizonyosan lakozik hiba és vétek a zsidókban – ki az akiben ne lakoznék?

20. de én azt mondom néktek az okot inkább magatokban keressétek amiért gyűlölitek a zsidókat – mert az bennetek lakozik

21. és amiért kiforgatjátok őket még a sírjaikból is – pedig ők is megszolgálták éltükkel ama sírokat

22. miképpen megszolgálta azt minden ami valaha is élt vala

23. hogy pedig a zsidóknak nem lenne hazájuk – ahogy ti mondjátok

24. de valjon meg kell-e ölni és ki kell-e forgatni sírjaikból a hazátlanokat – nem inkább segélni hogy hazára leljenek?

25. és nem hazája-e a föld mindannak ami bárhol e földön a földre született?

26. és a szétszórtak a kiválasztottak és kirekesztettek nem teremnek-e meg mindenütt a földön mint a fű fa föveny mely mindenütt befedi a földet a vizek között és az ég alatt?

27. és Párizs és Budapest és Boglár és Carpentras szülöttjeinek nem mindnyájunknak egyformán szülőföldje-e Budapest vagy Párizs Carpentras vagy Boglár?

28. bárhol forgassátok is ki őket a földből – a szülőföldjükből sehogyse forgathatjátok ki őket

29. mert az az övék éppúgy mint a tiétek

31. és aki különbséget teszen anyanyelv és anyanyelv között és aki különbséget teszen anya és anya között

32. bizony mondom nektek az a saját anyanyelvét és a saját anyját tagadja meg

33. mert Az Isten nem a holtac Istene, hanem élőké, ti azért igen tévelgetec (Márk XII 27)

[Párizs, 1990. május 14–18.]
Isten-kísértés

0

Miért nem hittem?

1

Mert nem hihettem, hogy mindezt megtehette velünk.

2

Ha most hinnem kell Benne, csak azért, hogy elmondjam Neki, mennyire csalódtam volna, ha hiszek.

2/1

Illetve, hogy nem csalódtam, mikor nem hittem.

2/2

Vagyis, mikor azt hittem: ha van, csak jobb lehet ennél.

2/3

Más szóval: a Jót hittem Róla. Azért nem hittem Benne.

2/4

Nem hittem, hogy erre a Rosszra teremtett volna, ha Ő teremthetett volna.

3

Ha most mégis hiszek ebben a Létezésben, csak azért, hogy számon kérjem ezt a Létezést.

3/1

Ha mégis létezik.

3/2

(Hitetlenségem ellenére.)

3/3

(Hiszen létezésének bizonyára nem az én hitem a feltétele.)

3/4

Ha talán mégis létezhet ebben az istentelenségben.

3/5

És Teremtményeit ennyire a maga képére teremtette ez a Teremtő.

3/6

Faragott képet csinált magának, ő, aki megtiltotta nekünk, hogy faragott képeket csináljunk.

4

Ha van, és hogyha olyan, amilyen (amilyen lehet), legalább miért nem valaki másnak a képére teremtett bennünket?

4/1

Hogy aztán mi is, akik a magunk képére teremtettük Őt, valami más képre teremthettük volna?

4/2

Amitől talán Ő is megváltozna.

4/3

Talán még meg is válthatta volna magát.

4/4

Ahelyett, hogy egy egész Örökkévalóságra ilyen kárhozott maradna.

5

Lehet, hogy még a megváltásra sem áhítozott?

5/1

De hát akkor miért teremtett bennünket olyanná, akik folyvást a megváltásunkra várunk?

50

5/2

Ha nem várnánk folyvást a megváltásunkra – az ő belénk plántált Szándéka szerint –, ami pedig sosem jön el, akkor talán jobban tudnánk hinni Benne.

5/3

Akkor nem kellene csalódniuk Benne a Benne hívőknek.

5/4

Akkor talán nem lehetnének olyan elégedettek Vele a hitetlenek.

6

Hátha nem is akarta, hogy higgyünk Benne?

6/1

Talán éppen az volt a teremtő Szándéka, hogy ne higgyük el, hogy van.

6/2

Ki fürkészheti ki a Teremtő kifürkészhetetlen Szándékát?

6/3

Quia absurdum? És miért ne hihetnők el azt, ami hihető?

7

Akkor pedig lehet, hogy Ő van, csak egészen más, mint amilyennek hittük.

7/2

Lehet, hogy van, és ő robbantotta belénk ezt a szakadékot hit és hitetlenség között?

7/3

Elhitette velünk, hogy csak hinnünk vagy nem hinnünk lehet.

7/4

Ezt a sivár alternatívát.

7/5

Hátha lehetne más is. Se hinni, se nem hinni.

8

Ha van, talán ezt fogadná legszívesebben:

8/1

Hogy ne tudjuk Róla, hogy van-e.

Drámatöredék
Strófa
Epódosz
Kivéve a gyengébb nem között
Amely sokszor sokkal erősebb mint az erősebb
És persze ott a kapcsolatok is (ha létrejönnek)
Eleve egy másik színpadon játszódnak
A süllyesztőben a Nagyérdemű társadalom látköre alatt
Testtől testig lélektől lélekig
Valahol abban a Paradicsomban
Ahonnét pedig alighogy kivirágzott a Földön
Máris viharosan kiűzettünk
De ahová némi szerencsével dörgés és villám villám és dörgés között
Mégis vissza-visszatalálunk
(Hogy mindig újra meg újra kiűzessünk)
De azok a ritka pillanatok…
a két még érintetlen Fa alatt…
Antistrófa
És máshol?
Máshol?… Általában csak így vagy úgy – valakinek
Amolyan Jederman-nak vagy Nobody Nemo-nak
Kinek úgy – kinek így – vagy amúgy – Ahogy dukál
S’il vous plait M’sieur vagy Salut Georges
Egynek a Sok közül – sőt itt-ott a Sok között is Egynek
Olykor jobbnak is mint amilyennek hitte magát
Olykor talán még olyannak is amilyen – annak ami
Per definitionem – dehát ez ritkaság
Tudjuk jól – Máshol is
Ajánlás
Infantilis rapszódia
szeretnék megifjodni
saját fiammá visszakorosodni
önnemzéssel magamat újranemzeni
megfiadzani
akkor talán még enyém is lehetne
a szépséges Isabelle Adjani
meg Jutka Panna Zsuzska Lenke
a Miramarén Mira Mari
Mallorcán a kis Majorka
Floridában Ida Flóra
Christiániában Christina
(Fordhondával robognék érte a fjordra)
Trinidadban (ha van még) a Kiss Tina
a Malvinákon az egyik Malvina
Île de Pâques-on Pák Ila
az Iravadi partján Vadi Ira
A Titicaca-tónál Titika Katica
Veracruzban Cortez Veronika
Ámerikában (persze) Ámer Ika
Costa Ricában Koszta Erika
Mauritániában – nincs is vita –
a törökből lett Maori Rita
de hát nemcsak szerelemmel
szellemmel is él az ember
felvennének az egyetemre
létem létszámfölötti nem lenne
félsertés helyett tehátlan
könyvek alatt nyögne a vállam
megtanulnék negyven nyelven
hogy a többit elfeledjem
Moebius-szalagra írnék
hogy az ékírással írt ék
színéről megint színére
visszájáról visszájára
fordulván senki se értse
és magát bele ne ártsa
senki profán pillantása
pénzt se kéne még keresnem
ihletre költeni testem-
lelkem utolsó fillérig
53
tanulnék még ezer évig
megtanulnám amit tudok
s elfeledném amit nem tudok
lefúrnék a vers közepéig
de egyet se írnék végig
nem érdekelne a világ
demofasisztokráciák
csak a verstan és a nyelvtan
csak az élvtan és az elvtan
a jelentan és a múlttan
kár hogy eddig nem tanultam
nem kellene mindenestül
modernnek lennem testestül
lehetnék még prae-modern is
vagy ha tetszik posztmodern is
járna dekonstrukcióra
gondolatom kis rugója
mint egy finom Doxa-óra
bennem felépülne Bábel
a felépíthetetlen s a Báb- el-
Mandeben hajózva mint Sanyika
merengnék: ez a világ vékonya
a volt a lesz a semmi lika
melyből mindig újjászületik a
semmi a valami reciproka
csak törném a lelkem-agyam
míg megtalálom benne magam
s akkor semmit se kéne csinálnom
csak átcsempészni magam a vámon
akkor talán az lennék aki
s lehetne még belőlem valami
54
Kis epe-gramma
vagy Egy monorím töprengése a minden irodalmi díjak
speciális és általános relativitásáról
az érdemből soká lesz érem
(nem is hittem már hogy elérem)
de ha… mégis… szorongva kérdem
(mert kérdéses) valóban érdem
es-e még kitüntettetésem
nem leledzik-e tévedésben
– hisz többször volt rá érkezésem –
s netán más méltóbbak helyében)
és nekem még – mégis elérnem
beérnem – és vele beérnem
„ó mért oly későn…” ó miért nem
rózsanyílásnak idejében
s nem a hulló levelekében
hogy lett volna időm kiérdem
elni és nem – csak úgy – megérdem
elnem – az „ifjú álmok” és nem
koros álmatlanság jegyében
mikor a dics már szinte szégyen
(bár tudom – ki tudná ha én nem –
milyen kétes egyeztetésben
érdemesül végül az érdem
fej vagy írás véletlenében
kétoldalú mint minden érem
attól függ ki s mi felől nézem
és nézi más – s az ő helyében
énnekem hogy kellene néznem)
most ebben a nothappy végben
hol legföljebb ha azt reméllem
hogy kissé nagyobb tisztességben
s nem ily karmos ars criticán
térbetyülve kukoricán
tart eztán a CICÁM
[1997. március 10–15.]
55
Naivságok naivságának litániája
Hívságoknak hívsága
(Prédikátor)
Love loves to love love
(Joyce: Ulysses)
szeretem mindenemet odaadni annak akit szeretek
de nem szeretem ha elvárja hogy mindenemet odaadjam
bár lehet hogy még azt is szeretem ha szeretem
hiszen mindent szeretek azzal akit szeretek
és mindenekfelett és minden mértéken felül szeretni
szeretem azt akit szeretek
még azt is szeretem amit nem szeretek azzal akit szeretek
szeretem ha van akit feltétel nélkül szerethetek
szeretem ha feltétel nélkül szeret aki szeret
szeretek nem lenni rest a jóra azzal akit szeretek
de talán minden rosszra is hajlamos lennék azzal
akit szeretek
semmit se szeretek csinálni anélkül akit szeretek
szeretek felkelni azzal akit szeretek
szeretek elaludni azzal akit szeretek
szeretek reggeli kávét vinni az ágyba annak akit szeretek
szeretem megsimogatni a haját annak akit szeretek
mikor munka közben elém teszi a kávét
szeretek mindent megszerezni azért akit szeretek
szeretek mindent feláldozni azért akit szeretek
szeretek mindent megtartani azért akit szeretek
szeretek mindenről lemondani azért akit szeretek
szeretek várni arra akit szeretek
szeretem ha nem kell várni arra akit szeretek
szeretem ha mindig velem van akit szeretek
szeretek távol lenni attól akit szeretek
szeretek visszatérni ahhoz akit szeretek
szeretek mindent elmondani annak akit szeretek
szeretem hosszan elhallgatni azt akit szeretek
szeretek hosszan hallgatni azzal akit szeretek
szeretek hivalkodni azzal akit szeretek
szeretek elrejtőzni azzal akit szeretek
szeretek robogni az utakon azzal akit szeretek
szeretek otthon ülni azzal akit szeretek
a legrosszabb mozit is szeretem nézni azzal akit szeretek
a legszebb zenét se szeretem hallgatni anélkül akit szeretek
szeretek oda menni ahová az akar akit szeretek
56
szeretek vitatkozni azon hová menjünk azzal akit szeretek
szeretek egyetérteni azzal akit szeretek
szeretek tanulni attól akit szeretek
szeretem ha taníthatom azt akit szeretek
szeretek két szó között a munkából kizökkenni
arra gondolva akit szeretek
szeretem ha két szót sikerül összeforrasztanom
annak a gondolatával akit szeretek
szeretek az óperenciás tengeren is túlra röpülni
azzal akit szeretek
szeretek csak úgy a rakparton kószálni azzal akit szeretek
múlatni az időt
marasztalni az időt
bekeríteni az időt
kikerülni az időt
beletaposni az időbe mint egy gázpedálba
leszakítani az időt mint egy szál virágot
várni arra a pillanatra aminek azt mondhatom Megállj!
táncba vinni az időt mint egy elsőbálozó lányt
táncba menni az idő démoni forgatagával
szeretek semmit se csinálni azzal akit szeretek
mindent szeretek azzal akit szeretek
amit férfi és nő megtehet egymással
a kezdet kezdetének kezdete óta
azért a kurta üdvért amit stopperrel mérnek a csillagok
s ami mindahányszor annyival elhalasztja halálunk percét
amely mindig velünk van
de talán meghalni is szeretnék azzal akit szeretek
hiszen a szeretetnélküliség úgyis halál hívságok hívsága
és zengő érc és pengő cimbalom vagy még az se
és halálom percéig nem fogom megérteni hogy jobban lehet
mást szeretni mint a szeretetet
57
Mellékdal egy szerelmes vershez
(vagy Használati utasítás vagy
Élet és Irodalom vagy Ars Poetica)
Litánia
papír az ágya is
papírba takarózva
papíron fekszik és
papíron alszik és
papírcihák között
papírral ébred és
papírról eszik
papírból iszik
mindennapi jussa
tintalevesben
papírgaluska
ha fél papírba bújik
rizsma papír a vértje
rizsma papír a vétke
rizsma papír a veszte
rizsma papír a díja
papír űzi papírhoz
papírtól ír papírig
papír papírról olvas
papír minden papír
csak mindig más a ragja
hogy értelmét megadja
papírhullámon rója
útját papírhajója
papírrepülőn száll fel
a papírégmagasba
papír a föld alatta
papír az ég fölötte
papír papír papír
fehér fehér fehér
papír a bútora
papír a tutora
papír a terrora
papír a bosszuja
papír a vigasza
nincs aranya se sara
se tücske se bogara
se homálya se fénye
se színe se visszája
papír papír papír
fehér fehér fehér
fehér papírsebéből
dől a fekete vér
papír növi be házát
papírgödörbe hányják
s utána hajigálják
papírlitániáját
[1997. november]
Gnóma
Talizmán
1941, 1953–1990
61 62
Dantéhoz
Az élet útjának, mondjuk, felét
elérve, ránksötétül sűrü erdőd,
s egyszerre rémülettel érzi: felnőtt –
a gyermek, aki eddig sose félt.
Felnőtt – s már az is, ez is végleg eldőlt,
s már mindörökre élt úgy, ahogy élt,
s világ végéig sem bonthatja szét
a sok szálat, a szívére tekergőt.
Áll dermedten… Amíg útjába foltos
szörnyek hágnak a homályban, ragyogj
elébe, Csillag s mind ti csillagok!
hogy újra merje vállalni a poklot,
földet s eget, mi nékünk adatott;
és kijusson végül a csillagokhoz.
[1953]
Altamira
Futott, ahogy csak inas lába hordta.
Szőrös arcát el se képzelhetem.
Mögötte a sziklás meredeken
fenyegetően csörtetett a csorda.
Egyik társát már halálba tiporta.
Messze fény csillogott a tengeren.
Lihegve ért oda, hol egy helyen
szabadító rést nyitott a hegy odva.
S amit nem tudott megtenni a kő-kés,
a vereséget váltva győzelemre,
a gyengeségből merítve fölényt –
Dávid király
1
„Eredj el, és az úr legyen veled!” –
mondá akkor Saul, s fogtad a parittyát;
s ki urad-istenedre szórta szitkát,
isten segedelmével elveszett,
s a kora dicsőség kapuja nyílt rád.
De ezután jött csak a nehezebb:
attól futni, kiért győzött kezed;
s lett menedéked barlang és a síkság.
Mert legnagyobb próba nem Góliátot,
nem az Ormótlant és Idomtalant
legyűrni – de azzal szemben kiállnod,
2
S aztán királlyá kent a Seregeknek
Ura Izráel s Judea felett,
számos asszonytól számos gyermeket
szerezvén örömödre, s győzedelmet
ellenségeiden, s olyan nevet,
mely fennmarad, bár napjaid betelnek.
De te Uriást mégis megöletted,
ki – mint te hajdan – érted vérezett.
S akkor a zord éjben, királyi lantos,
így kellett volna esengned Uradhoz:
– Ó, végül mért kell elkövetni a
Veii Apollón
Holt szobrok közt egyszerre szembe jött,
csonka jobb lábát lendítvén előre,
mintha felénk s, rajtunk túl, a jövőbe
lépne, egyenesen az ősidők
aljáról, miknek szavát csecsemők
gyanánt nem érti férfikorba nőve
többé az ember; némaság szülötte,
kinek utódja? rejtélyes előd.
Mint aki rajtam máris túlhaladván,
lábán két és fél ezredév sarával,
már utánunkjövőknek hirdeti
Antik szerelem
A Görög Antológia V. könyvére
Ó, ti bűnbeesés előttiek,
még akkor is, ha bűnös lánggal égtek,
édes gyermekei Aphroditének,
Xanthók, Meliték, Amarülliszek,
ti, kiknek gondja csak az, hogy: szeret
vagy nem szeret, s nem hogy szeretni vétek –
ha tudnátok, gyönyörötök mivé lett,
mire megszűlt néhány évezredet!
Ti még mint a gyermekek, úgy szerettek,
nem hurka közt a rángó idegeknek
s ezer kötelmen függve, mint bitón.
Paestum
Amíg elbűvöl itt e két sor arany oszlop
s a köztük perdülő-bújkáló könnyü ég,
a súly és libbenés e kék tánca – tudod, hogy
hajdan tető födte rideg fehér kövét;
nem bújkált közte ég, s e tág tengeri táj is
más volt itt: gyarmati nyüzsgő görög polisz,
benn kereskedelem s politika reális
köznapjai, mocsok, lárma, mint máshol is.
Hát mit csodálok így? Amit senki soha
nem épített s nem is álmodott meg, csak a
szélhámos századok szemfényvesztő szeszélye?
Szókratész halála
Névtelen rabszolgák s levert királyok,
kitépett nyelvűek, kazamaták
élő holtjai, s kiken némaság
lett úrrá, mind, s kemence-füstbe szállók –:
így pusztultak mindig is milliárdok,
ki se mondhatván lelkük igazát;
hogy, ha már meg kell halni, legalább
a sajátjukká tehessék haláluk.
Mint te tetted. Ölni megölhetett,
de ártani mit árthatott neked
amaz Anütosz s Melétosz, mikor
egy szó híja nélkül megadtad azt,
amivel önmagadnak tartozol.
Akár Aszklépiosznak a kakast.
Szent György
„A név a végzet”? Nem hiszem. De mégis
gyerekkoromtól meg-meglátogat
vértjében a sárkányölő lovag,
kinek neve véletlenül enyém is.
A szörny bűzös lehe arcomba csap
s érzem Galerius véres dühét is,
s rá a lassú, kéjes tűz-sercegést is,
ahogy szörny szajhaként testébe kap;
vagy ahogy régen Kappadóciában
lengett felé a lányok leple, lágyan,
hisz szép volt, ifjú, és bátor vitéz.
67
Campo de’ Fiori
Giordano Bruno szobra
Itt állt a máglya. Jordanus barát
itt vált hamuvá, sercegő nyirokká.
Sűlt a velő; amelyben Elvvé s Ok
értelmesült az esztelen világ.
Lángolt a Mindenség és a Monád,
s a zárt ajak némán égett konokká.
Aztán a hóhér hűlt hamut kotort rá,
s mentek. S csend lett három századon át.
A hajdan tigrisek elé vetett
szentek ükeiből ez lehetett!
Hát mit remélsz, mily ábránd vigaszát?
Ha csak azt nem – ó, hány halálraszánt,
magávalvívó kor vigasza volt ez! –,
hogy egyszer minden máglyából szobor lesz.
[Róma, 1958.]
Még egyszer a Campo de’ Fiorin
Régi versemmel perelve
és visszavonom és megtagadom
szerettelek merész vigasztaló vers
„hogy minden máglyából egyszer szobor lesz”
de megtagadom és visszavonom
mert nem minden máglyából lesz szobor
millió máglya húny ki mint a borszesz
és nem szobor csak isa hamu por lesz
és ha szobor? – a Vásártér lohol
itt és mindenütt mindenki saját
kis élethaláláért áll az alku
és senki rád se ránt és meg se lát
Mostiségő Összeszorított Ajkú –
az se ki alá készül már a máglya
az se ki készül gyújtani alája
[Róma, 1990. május]
Rapa Nui szobrai
– Szólaljatok meg egyszer már, gigászi
titok-kolosszusok az Óceán
irdatlan kék örvény-talapzatán…
– Mit mondhatnánk neked, ember, kiváncsi
hasonmásunk, mit úgyis nem találsz ki?
Állunk kihűlt kráterek szirtfalán,
ahogy a sajgó őskori magány
magát a testvér kőbe tudta ásni:
mi is a lélek tomboló tüzének
kihűlt vulkánjai, kővé meredt
álmok – akár a tieid. Ne kérdezd
68
Sixtus kápolna
mintha szférák lennének a falak,
és ez emberi tejút-rendszerekben
egy istent érez a tágrameredt szem,
egy istent, hiszen az élő anyag
nem termett ilyet, s azt se hiheted,
hogy magadfajta véges kéz talál
rakni föléd ily végtelen eget,
melyen nem titkos konstellációkban,
de szabad szemmel is olvashatóan,
az ember roppant sorsa írva áll.
Két Carpaccio-reprodukció
1
„Az Ararát-hegy tízezer megfeszítettje”
(Részlet)
Hogy miért épp ezek a lovasok?
S miért nem inkább…? Rá van írva: (részlet)
és bennük tündököl fel a festészet,
a szín-robbanássá alakitott
nap-energia. Nyíltan szembenéznek
a hóhérok. Turbán és arc ragyog.
S a lovak. Sörények és tomporok.
Mintha a festő feléje se nézett
volna képe nagyobb, felső felének
(amit most itt én is eltakarok).
S hol, mint monochrom statisztéria,
2
„Szent Orsolya mártíromsága”
Részlet: A Hunok királya lenyilazza a szentet
Mi ez? A festő eltévelyedése?
Vagy a festészeté? Ez a gyönyör,
mely perverz módon épp ott tündököl,
ahol elundorodva abba kéne
hagynia, szökve a festés elől,
s rázuhanni eldobott ecsetére?
De nem. A hóhér pompás fenekére
a pompás nadrág pompásan feszül,
akár manapság az igazi blue-jeans.
A festő szemében szikrányi bú sincs,
míg biztos kézzel rátalál az átvitt
értelmű legkecsesebb mozdulatra,
mellyel elegáns hőse lenyilazza
közvetlen közelből a szűzi mártírt.
Leonardo
Sírból lopta ki a holttesteket,
ágyban lepte meg a szeretkezőket.
Részvét? undor? – nem lehetett erősebb;
papok bosszúja? – nem félelmesebb,
ha istene szólalt, az Ismeret,
vissza nem riaszthatta semmi szörnytett.
Ha tetszik, még ma is szentségtörőnek
s nemi tévelygőnek nevezheted.
S együtt virít örökzöld műve ágán
az emberre ráálmodott madárszárny
s a női mosoly titkos mértana.
Andrea del Sarto önarcképe alá
Egy pillantás az ón-tükörbe, egy
a vászonra – egymással így vitázott
a három arc: az élő és a látott
s a kettejükből születő, melyet
falamon tükröznek nyár-délutánok
és köd-foncsorú téli reggelek.
De rajta nem hagynak semmi jelet,
míg engem mind mélyebbre rajzol árnyok.
Együtt voltunk ifjak, te drága társam
a sötéten lobogó ifjuságban!
Búcsúznunk kell. Már nem álmodhatom
Tízezer kilométer messziségből
kis ponttá lesz a hazai vidék.
Tízezer kilométer messziség
téged órjásként emelt fel ködéből.
A kis ponton lángolt a föld, az ég dőlt,
s a nagyvilág bőszen okádta szét
a messzi vész füstjét, kormát, tüzét,
de fészkéig csak a te szavad ért föl.
Viaskodva a hír hidra-fejével,
mit sziszegve nyújtott felém az éter,
sebzett szivemen te voltál a vért.
S az út is te voltál, a véghetetlen
tereken át, merre az elveszetten
hánytorgó lélek sajgón hazatért.
259
Teherhordó a Sao Szi-i utcán
Mért is ne kaphatna helyet a szellem
világraszóló nevű urai
között, ki volt – s tán még most is – kuli,
és olyan névtelen és ismeretlen,
mint az elárasztott rizs szemei,
vagy csöpp korallok a mélytengerekben,
míg e mélyvízi utca-rengetegben
roppant terhét a vállán cepeli,
oly szépen eggyéforrva, összeszokva
a karcsútestű szálfa-bambuszokkal,
mint párjával a táncos, s oly laza,
lágy minden lépte, mint egy piruett,
mit tökéletessé nemesitett
öt évezred töretlen ritmusa.
73
Bartók búcsúestje
Indulóban a híres kis hazából,
meghajtotta sosem-hajló fejét.
Nézve a kezek zúgó erdejét,
nem is közönség volt ez – harci tábor,
mely a zenétől s közös bánatától
egyszerre megsejtette erejét,
s ily keserűn már nem érezte rég,
hogy tett kellene most, tett a javából.
A vésznek, amíg lehet, szegni gátat,
közös nevet adni a lázadásnak,
feltörni börtönét és merev ajkát…
József Attila
Így látlak, ahogy egyszer láttalak:
nagysietősen bújva köpenyedbe
s kalaplengetve búcsúztál, te hetyke,
mint akit vár a kósza pillanat.
Pedig már rég mázsás magány alatt
torzult lágy arcod szögletes-merevre,
és nem várt senki más, csak a sinekre
tétován tolató tehervonat.
Mert nem alkudtál! soha fel nem adtad
a boldogság jogát, bármily nehéz lett.
Nem szolgáltál nyomorító hatalmat,
Derkovits
Sehol se volt a lélek ily szegett,
sehol egy teli kirakat csodásabb:
sehol se mérték ily drágán a vásznat,
sehol ily olcsón a festészetet.
Sehol se volt a hideg ily hideg,
sehol a tüdő a vésznek kitártabb,
itt megnyúltak az arcok, mint az árnyak,
és megkeményedtek, mint a kövek.
Látom őt, amint nehezen, köhögve
kaptat fel a harmadik emeletre.
A lavórban priznic. Az ágy vetetlen.
S a sötét szobában váratlanul
kő-homlokához egy lágy arc simul,
s kigyúl a szép emberi kép: „Mi ketten”.
[1954]
Radnóti
Hős, látnok, mártír – mily fakó nevek,
ha csak a múltból ködlik fel alakjuk.
De te itt jártál köztünk, egyre halljuk
még el se csendült nevetésedet.
Egy este a Korzón mentünk, alattunk
jég zajlott, nem, nem, semmi ékeset
nem szóltál, glória sem övezett,
fejed fölött nem gyúlt ki a Fiastyúk.
Csak ember voltál, aki sosem ölt,
s ezért – jól tudtad – végül is megöltek.
Előre lökdöstek. S hátad mögött
Lesz-e…?
1
Lesz-e, ki majd őt is szonettbe vésse,
e szonettek szorgalmas vésnökét?
Mondjuk, úgy, ahogy most itt ül, sötét
szemével a forduló napba nézve.
Hajlik a délután aranya rézbe
körülte, s minden fa, tetőcserép,
arc, virág, házfal külön fényben ég
a tájon, mely tömör lesz, mint egy érme.
Nem tudom, szivének s arcának éle
kirajzolódik-e a mélybehullt
idő s az örök táj ércébe vésve.
Ha külön napként tán nem kelt az égre,
de érzékeny tükörként, mint a hold,
felelt a nagy bolygók tündökletére.
[1960]
2
Mint elfeledett régi mesterek
az oltárkép sarkába ismeretlen
arcukat – magam én is idefestem,
s a dátumot és helyet és nevet.
Kilencszázötvenhatban Budapesten,
olvasztani a nem-múló telet,
felidéztem e forró szíveket:
helyettük szólok – szóljanak helyettem.
ár visszahuzódik, jég összerogy.
Legyen megírva e sóvár sorokban,
hogy várták a tavaszt e zord napok.
[1956]
Illyés Gyulához
Tihanyi végvár híres kapitánya,
három megyét vendégelő nagyúr,
s egy országot! úgy is, ha szótlanul,
ha némán kong is szív és pince tája.
S tudnál világot is! de haj! hiába,
magyar költőt rab nyelv ejti rabul.
Mint egy verset, fájó példázatul
fordítsd le egyszer sorsod franciára.
De úgy meg – hisz a magam szövegén
próbáltam én is, szegényebb legény –
hol marad úgy az íz, a csín, a lelke?
Kétféle börtön
Nem jöhet hozzám, ki pedig gyalog
is elindulna, tudom, ha jöhetne,
és én, ha mehetnék! Esztelenebbre
az élet már nem is fordulhatott.
Napok óta nem szóltam senkihez se,
gépemen is csak süket kín kopog,
kis szobámban vacogva topogok:
három lépés hosszant, három keresztbe.
Akár a börtön, gondolom. A börtön?
Étlapról eszem. Ablakom előtt
a téli fáknak hó-virága nőtt.
Mocskomat folyó víz viszi… Tibor,
bocsáss meg, szégyenkezve most először
iszom egy éved undoraiból.
[1958]
78
Egy marék föld Szabó Lőrinc sírjára
1
Egy perce csak, tán még egy perce se,
s már mondanám, mondanám – a halálnak,
mit az élőnek szégyen, lustaság vagy
a halogatás sunyi ördöge
nem hagyott soha elmondani… Hát csak
el nem kerülheti itt senki se
e csúf csapdát, ott ólálkodik-e
mindenki mögött ez a rossz varázslat?
Az élőt, ki csak egy jó szót remélne,
koldulni hagyjuk, mi is kolduson,
és leborulunk a halál elébe.
2
Akkortájt fogadtalak „mesteremnek”,
mikor választottját az isteni
megértés fényébe öltözteti
társtalan sötétségében a gyermek.
És látnom kellett téged meztelennek,
ki pucérságát nem is szégyeli.
Tudtam is még, a föld kis szennyei
a tisztára is hogy rákövesednek?
Bántottál, s én is megbántottalak,
megtagadtál és megtagadtalak,
ki annyiszor tagadtad meg magad.
Önarckép
Jól tudom, ahogy ki-ki önmagát
látja, csak ferde, torzított tükörkép,
olykor nemesebb-ívű, néha görbébb
a valódinál: mindenképp fonák.
Nem egy tükörben, tükrök szembenálló
során látom magam sokszorozón
örökkétig. S elvarázsolt varázsló,
szemem minél jobban magamba mélyül,
hókusz-pókusz és csinált csoda nélkül,
annál inkább másokká változom.
Rembrandt
Az ötven arckép mestere
Hány arca van az embernek, amíg
belőle végül majd egy arc marad csak?
Nézed magad, s míg nézed, már nem az vagy,
éltedben is a halál alakít,
s maszk ad helyet újabb halotti maszknak.
Hát nézd ezt a merész amszterdamit,
ahogy lesi tűnő vonásait
és nem kegyelmez egyetlen grimasznak.
E révült szem s e rémült, ez a harsány
s e másik, bénán biggyedő ajak,
e ritkult haj s e toll délceg kalapján,
Shakespeare-hez
Egy évfordulójára rendezett fogadáson
Háromszázkilencvenöt éve ma
– a lexikonból tudjuk – megszülettél.
És aztán ötvenhétszer újra lett tél
és nyár, és lőn dele és alkonya
életednek, szakasztott, mintha lettél
volna lócsiszár vagy lord-unoka:
nap keltett és altatott éjszaka,
hidegben fáztál, tűznél melegedtél.
Mit mondjunk rólad, aki a teremtés
fele vagy magad? s lehetsz oly szerencsés,
hogy emléked él mindnyájunk között…
Ismeretlen énekmondó
(XVII. század)
„Az ifjúság, mint sólyommadár…” szerzője
A szétszakadt hazában valahol
– ki lökte tömlöcbe, török-e, német? –
egy rab ifjú leült, maga elé tett
egy rongypapírt, talán egy kupa bor
is került hozzá… Arcának, nevének
nyomát elvitte víz, befútta por…
Névtelen, sajgó óhajaiból
így született meg ott ez a kis ének.
Rab énekes, szegett szárnyú madár!
A rácsos századokon át repülve,
szabadon s vígan lelsz a mi szivünkre.
Hazatérő csorda
Az Idősebb Brueghel festménye
Egy varjú ül a csupasz téli ágon,
négy évszázada lesz, hogy odaszállt.
Viharos alkony volt, a láthatárt
veszélyes fények törték át sugárzón.
A csordát nógatták a dombon át
vaskos flamandok, néhány ifju pásztor
döfölte az egész napi falástól
lustán imbolygó borjak oldalát.
Aztán, mint mindig, biztos este lett,
barmok kérődztek, emberek ledőltek…
S új nemzedékek tiporták a földet,
Egy kis Corelli-darabra
Sarabande et Badinerie
Mennyi had és erős vár
nyomtalan összeomlott –
s tömör kis hangcsoportod
áll, mint a kőszál.
Nem is áll, lebegőn száll.
Századok annyi roncsot
sodró viharában kibontott
szárnyadnál milyen őr áll,
te sebezhetetlen?
Hogy annyi vészben egyetlen
kótád csak meg se rezzen.
Bolyai
Itt vetni ki, a magyar végeken,
az agy merész hálóját le a mélybe,
a tajtékozó terek tengerébe –
micsoda reménytelen Tentamen!
S érezni végig az idegeken,
ahogy a háló rezzenő szemébe
akadnak rángva a sok ezredéve
kisikló szörny-törvények, kezesen!
De mire való itt a ritka zsákmány?
Többre taksáltatik egy csorda ártány,
egy akó jobb bor, s még egy jól rakott
Csokonai
Világ szelével s egy ország sarával
nyakba kapott deák-köpönyegén,
baktatott a vándor szegénylegény,
egy szóra, kortyra itt-ott meg-megállva.
Farsangra, torra, nászra, paszitára
mindig kész volt nála a költemény,
de a zsíros hon néma mezején
csak az Echó felelt esdő szavára,
míg egy késő századról álmodott,
hol egyszer legalább megemlegessék
édesebb Lillák, s társak, szabadok.
Vörösmartyhoz
Ki, hogy világot a jövőbe gyújts
férfi-tettekre induló korodnak,
a múlt fényét a homályból kiloptad,
te vén cigány, szittya Prométheusz,
kinek forró énekében felolvadt
egy jeges ezredév, s a szörnyü juss,
veszett haza és borult elme bús
üszkei közt is a reményt szitottad:
hogy sodrában e mái nagy napoknak
a fényért küszködők mindannyian
megérthessük a voltat és a leszt is –
Ferenczy Béni Petőfi-szobrára
Tollán a rímek könnyen csordogáltak?
– Nézd csak a feltépett zubbonyt nyakán!
Füttyentve fricskát vetett a halálnak?
– Nézd ujjait a kard markolatán!
A dicsőség sugára homlokán?
– Nézd e babéron tipró, konok lábat!
És őt, amint világnyi igazán
fölébe nő vézna kis önmagának.
Mint víz, egyszerű volt, s mint érc, szilárd?
– A szó s a tett, mely zengve összeállt,
Hiadorok és Klapkák ellenére!
A párizsi Victor Hugo-házban
Emel az ember piramisokat,
csúcsives dómot, inka sziklavárat,
döngő folyosókat a föld alá rak,
felhőkig hajít acéltornyokat.
De minden építményénél csodásabb
a hormonok s idegek ingatag
pincéjére épülő gondolat,
amint fölébe nő egész korának.
Szétfeszíti e szűkfalú szobákat
könyv, színlap, kép, nyomtatvány, kézirat,
a lúdtoll, mely az asztalon maradt…
Van vár erősebb s torony magasabb,
mint mit e kis házból rakott magának
e bölcs ifjú, ez az izgága agg?
85
Gauguin
Hát ilyen is lehetne ez a föld?
Ilyen nekünkvaló, ily álmainkból,
mint érzékeny lemezről fényre-ringó?
S nem ilyen hideg láncokba kötött,
s örökös másravágyással gyötört,
de olyan, mely puhán azt mondja: így jó?…
Mester, honnan vetted e boldogító
bánatot, ezt a fájdalmas gyönyört
e széles női arcokon, a mangó-
fa égőpiros gyümölcsére hajló
arany kebleken, e lombokba-szűrt,
Rimbaud
Leírni, leírni, leírni – mindent!
Ezer horoggal lesni a világ
mélyvizében! minden síkos halát
kirántani csalétkével a rímnek.
Kamasz-érzékek fenékig-merített
hálójában sosem-látott csodák
mutatták neked nyálkás iszonyát
frissen szétpukkadt belsőrészeiknek.
A való dolgok rejtetten cikáznak
a mélyben, s mire felszínre hozod,
már csak széthulltukban tapinthatod.
Rilke
Válasz egy fiatal költőnek
Nekem sem éppen angyal-képet öltött
a borzalom: az volt, a gondolat
például, hogy: mint végzik dolgukat
a Téglagyár alá összeterelt nők.
Vagy az… De nem folytatni okosabb…
Mégis: az utcán istállónyi lódög,
mint a föld alól napfényre vetődött
archaikus szoborcsoportozat,
mit nem idő mart torzóvá, de kése
éhező nőknek… De ezért ne értse
szívem, kit egy másfajta rettenet
Modigliani
Míg Európán átcsap a kénköves láng
s a vér örvénylik, mint a vízözön,
s az embert ölik és az ember öl,
s a halál mindent feketére fest át,
ő, mint ki a vak istenek helyett lát,
mint egy világnyi lázas anyaöl,
egész népet teremt a semmiből:
a szép fűszeresnét, a kis tejeslányt,
festőt, jegyzőt és parasztgyereket,
mély férfi-szemet s mélyebb női testet,
minthacsak, új Noéként, fékevesztett,
Kosztolányi
Apával egyszer együtt vártatok
délben az iskola előtt. Akárcsak
egy régi versből, most is ideszállnak
az utcán kavargó, hűs illatok
s a kettőtökből áradó dohányszag.
És az az édes büszkeség, ahogy
azon futtomban felkapott karod –
és felemelt, hogy a magasba lássak.
Lehet, hogy nem tudtál megváltani
minket se vétektől, se szenvedéstől,
mitől roskadnak korunk vállai.
Babits Mihály halálára
Mi begubózva még az evilági lét
bonyolult szálain sorsunkba, titkainkba,
kegyetlen ágakon szédülve, lengve-ingva,
csak kezdjük szőni még végzetünk szövetét.
Csak kezdjük szőni még, és szőjjük bűnbe-kínba
és bűnből-kínból is, míg rá nem zeng: elég!
Apánk! költő, ki már mindazt elvégezéd,
mit elvégezni kell, ó nézz le fiaidra.
Még egyszer, s azután e földet is feledve,
hol hullni reszketünk, ha himbál egy levél – szép,
könnyű lepkei sors emeljen tág egekbe,
hol már csak élve él az újjászületett.
Itthagyva, hogy legyen sötét korunkra mérték,
sűrűselymű gubód, nagyfényű művedet.
[1941]
243
Az átkozott költő
Egyiptomi pásztor vagy maya törzsfő?
hindu herceg vagy sátoros cigány?
bordó mellényben lázongó titán?
pogány pap, régi révületet őrző?
vad ciráda a New York karzatán,
vagy dús apák tékozló fia volt ő?
Szegény lantos volt, nép koldúsa, költő
magyar földön. S apa. Az én apám.
Ha megcsókolt, jobban perzselt a szája,
mint a lányé, ki először ölelt.
Ebéd után ledőlt a rossz diványra,
Füst Milán

„Mert szép a fiatal, de a vén nagyszerű”

[Victor Hugo]

Nézzétek őt, ki lenni az tudott,
mi akart: horgaselméjű s szikár agg.
Míg évei surrogva messziszálltak,
uszályukba sosem kapaszkodott.
Úgy viselte terhét az ifjuságnak,
émellyel, mint várandós asszonyok,
mélyen elrejtőzve, némán, konok
várásában igazibb önmagának.
Mint választott mesterségükre mások,
úgy készült az öregségre – magához
így édesgetve a keserü sorsot.
Tersánszky 70 éves
Magyar költő büszke mire lehetne,
ha hetven év fölötte elrepül?
Hogy kétszólamban prímán hasfütyül…
S kis sipkáját kacéran félrevetve,
s az ifjaknak messziről integetve,
úgy jár közöttünk nyurga kölyökül,
mint aki pennát csak most köszörül,
hetven remekét nagylelkűn feledve.
Göcsörtös, fura zászlórúd-alakján
hetven év okos derűje lobog.
Látjátok ezt a ritka anyagot,
A báj halálára

IN MEMORIAM GÉRARD PHILIPPE

Megőrzi-e – és meddig őrzi – híven
hangod a kígyózó mágnes-szalag?
egy csók, egy lépés, egy kézmozdulat
meddig süt át a pergő negatíven?
Mindegy. Immáron bizonysága vagy
szivünknek, hogy az érzelmi nihilben
őskorivá torzult sok állat-isten,
a sörte haj, tömpe orr, tompa agy
dühös hősei mellett volt e kornak
más arca is, volt mire ráhajoltak
álmaikban a terhes nők, tele
Louis Armstrong
Császároknak annyi alattvalója
nem volt a történelemben soha,
amennyi néki harsány harcosa
Amerika, Ázsia, Európa
szikrázó éjében, mikor sikongva
megfúvatik sokezer trombita.
Ó, mily kínok mélyén születik a
földrészek minden esti dáridója,
a század mámora! Míg ő, rekedt
s rikoltó hangok fekete királya,
hangszerét illeszti dús ajakára,
Chaplin
Mindig becsinált hős, ügyefogyott
bölcs, nyápic bajnok, ki semmit sem ad föl
a bölcsőben nekünk igért örömből,
csak leporolja mindig a kopott
köpenyt, veszi a kalapot, botot
s százszor lebukva százszor újra föltör:
jó kelj-fel-jancsi, lyukaskezü zsonglőr,
akit soha el nem pusztítotok.
Áll a világ a szépnek és okosnak,
áll még inkább a lelketlen gonosznak,
az ormótlannak s aljasnak. De Charlie
Thomas Mann keze
Nem is a mámoros-fegyelmezett,
bűvös elmét tudom csodálni benned,
e mérónt, mely az emberi vizeknek
aljára szállt – de ezt a két kezet,
ez öntudatnak és önkívületnek
mindig egyformán engedelmeset,
fél évszázadon át, eszeveszett
viharai között két kontinensnek.
E kezet, melynek sűrű gyöngy-irása
nélkül kósza füst maradt volna csak
a leglobogóbb lángú gondolat,
Picasso
Ki mindenféle arcunk ismered,
mit könyörtelen ránkvésett e korszak,
a galamb-szelidet, a bika-torzat
(s ahogy egyik a máson átdereng),
kit épp mitől a gyáva visszaborzad,
az segít az emberért küzdened:
minden ábrándból kivetkőztetett
tudása annyi szépnek és iszonynak –
előtted nem maradhatott titoknak
se a csontok közé bújt rettenet,
sem egy csöpp fény, mely egy ajkon lebeg,
A Csu Ku-Tieni barlangban
1956–1957
95 96
A Csu Ku-tieni barlangban

Bálint fiamnak – születése előtt

Kilenc hónap
és – ötszázezer év
Harminchat éve múlt, hogy megszülettem.
Apám rég meghalt. S a gyermek, ki engem
sirat el egykor halott apjaként,
épp most jár végig vak homályban ötszáz-
ezer vagy ötmillió évet, mielőtt más
lusztrumokon át látja majd a fényt.
Még a magzatvíz mikro-óceánján
úszik, hullámzó moszat, sűrü páfrány,
ikrás korall, alga, kétéltü gyík.
Burok-egén hormon-holdak cikáznak:
csöpp mindenségét szétvető gigásznak
sugárzásukban így növekedik.
S te drága test, ki vágyam befogadtad,
őstenger, csillag-köd, földmélyi barlang,
titok héja, min áthatolt a mag –
ki kitágít téged ötszázszorosra,
a bolygó-paránynak mi lesz a sorsa,
ha majd naprendszeredből kiszakad?
Szerző belép
legrégibb ismert
ősének szülőhelyére
…Álltam a barlang szélén, mit keletre
fordulva vájt, ki végül itt vetett le
embervoltáról majmot és bölényt.
Csont-csupasz csúcsok fölöttem s alattam:
ott álltam s úgy éreztem, hogy burokban:
az emberiség zord anyaölén.
9
Nem messze Pekingtől, Csu Ku-tienben,
egy kínai lányka nyomába mentem,
magam-elvesztve itt a széditő
messziségben s e lélegzetvevően
megsűrüsödött nyomású időben,
mely merőn állt köröttem, mint a kő.
A lány beszélt, lelkesen magyarázott,
szolgálva az idegent, a barátot,
hogy ez meg ez itt az és az a „kor” –
s a szél, mely a szomszéd szirtről zudult át,
ötszázezeréves tüzek hamúját
fújta arcomba a kőfal alól.
Születendő
gyermekéről –
és mindazokról,
akik születnek
és meghalnak
Mi lesz a sorsa? – kérdezem, ha áthat
hasad falán a csöpp majdani lábnak
érverésnyi puha mozdulata.
Mi lesz a sorsa? – Mit akarsz a sorstól?
Ijesztőn állja az időt a foszfor,
mész és szaru, lábujj és koponya.
Ötmillió éves halak gerince
libeg a kőrétegben úszva, szinte
érzed, ahogy farkával errehúz;
elejtett állatok lerágott csontja,
mintha tegnap hányták volna halomba,
s tojáshéj, melyből most bújt ki a strucc.
Mind élt és tette, ami volt a dolga,
vágy feszítette, szükség szoritotta,
örök külső s belső nyomás alatt
lett a falánk anyag mind szervezettebb,
sajgó hálójává az idegeknek,
mik közt most vergődik e gondolat.
10
Arról, hogy az
emberi gondolat
egyaránt hasonlatos
a magzathoz,
és az anyaméhhez,
amelyet önmagánál
százszorta nagyobb
gondok feszítenek
Vergődő gondolat! százszemü háló
hurkában tehetetlenül ziháló,
fogoly állat! mikor nősz ki te is
alaktalan, kocsonyás tömegedből,
puhány-léted mikorra emeled föl
a kétlábú, büszke gerincesig?
Hányféle rabság ketrecébe zárva
mérnéd magad a végtelen világra?
Nehézkedés köt és sejtés repít
galaktikák minden szédületén át,
s tiltón rádzárják az ionoszférák
árammal töltött drótsövényeik.
Ha egyen átlépsz, mind megújra börtön:
naprendszer-logika, neutron-ösztön…
Perceidet eónok feszitik,
s te szörny-magzat, már embrió-korodban
terhesen, anyaméhre-tágitottan
vajúdod új meg új kétségeid.
Testünk dicsérete
– s az érte való
örökös aggódás
Mint repülőgép, mikor fordul ívben –
az ég zuhan, ferdén a föld kibillen,
az ingó űrben biztos part sehol,
csak a tested, csak az marad alattad
az őrült időben szilárd alapnak,
e kétütemben lüktető motor.
Szárnyas szerveink! forgó, pontos ízek,
fénylő érzékek, kik száguldva visztek
a semmiből megint a semmibe,
de úgy, hogy közben mindig véglegesnek,
öröknek éreztetitek a percet,
melynek pedig már nincs emléke se.
11
Hányszor figyeltem lélegzet-veszetten
magamban s azokban, kiket szerettem,
ideg és agy feszült egyensulyát,
savak, sók, nyirkok veszélyes szürését,
az ütőér törékeny lüktetését –
ha most megáll? ha most nincsen tovább!…
Tudom, hogy
a virág – virág,
az ember – ember;
de miért éppen az?
S mégis, egy újszülött mily bizonyosság!
A semmiből készen kibukkanó láb,
két szem, gerinc, fej, csöppnyi nemi rész.
Máris mintha öröktől fogva lenne,
és el sem képzelhető másmilyenre,
sír és kapkod, kiválaszt és emészt.
Volt egy növényem, hosszú szárait le
két Janus-arcú virág húzta: Hippe-
astrum = Lovagcsillag = Hölgyliliom.
Aztán elhervadt s csonkán ott maradt a
cserép kis földbe ágyazva a hagyma;
s egy évre rá a levél-csonkokon
új sziklevél sarjadt és közte máris
– hinnéd-e? hisz a „várható”, „reális”,
érzed-e? a leghihetetlenebb! –
nem kobra, nem, nem is hétfejü sárkány,
ugyanaz a virág nőtt karcsu szárán,
oly csökönyösen, mint az őrület.
12
Félelem attól,
hogy akik mindent
oly könnyen
elintéznek, ezt
a kérdést is
könnyen elintézik
Miért ilyen, mondd? mért épp ilyen? – azt mondd,
ki fölénnyel – s rosszul! – idézve Marxot,
minderre megvető mosolyt felelsz,
mint aki tudja… S mit tudsz? Szót, üres szót,
s még jó, ha csak unt címkéid ragasztod
kérdéseimre, s nem csapsz rá reteszt.
Mért épp ilyen? s mért vagyok én is éppen
ilyen? Születtem itt s itt, ilyen évben,
mintegy ötvenezer évvel utóbb,
mint ki fogát itt hagyta az agyagban –
s ugyanannyival előbb, mint ki majdan
az én nyomom leli meg, az utód.
Mért lettem épp ilyen, hogy sejtjeimben,
mint e merő-falú Csu Ku-tienben,
megkövesedve, szénné égve még
hordok minden eszmét, akaratot, tényt:
hordom rejtelmes törvényű anyagként
az emberi vágy minden rétegét.
Ó, az írás milyen
semmiség,
miközben
a mindennek
akarna tükre
lenni! „Amikor
verset ír az ember,
nem írni volna jó”
(József Attila)
De jaj, ez is, mindez csak ritka párlat,
a sűrű való illó olajának
tűnő lehe, mit a szó felfogott –
csak ahogy két pólusuk közt kioldják
a szikrázó hím- s nőrímek a strófát
s cseppenkint leszűrik a szótagok.
Diványon fekszem, nézek egy virágot.
Teszek-veszek. Könyvet nyitok. Fölállok.
Lopva a tükörben nézem magam,
hogy én vagyok-e még, kin ilyen ájult
tenzióval a világ vére átzúg…
Szöknék el máshová. Így „dolgozom”.
13
A géphez ülök. És megint csak elfog
a szorongás, hogy nem, most sem lehet jobb.
Ó, mindig csak azt, amit! Soha mást,
sohase többet! soha az egészet!
A szó gyötör. Mindent kevésnek érzek.
Szédülök. Abbahagyom az irást.
Hogy mért nem
használnak némely
költők írásjelet…
forog forog gyors tengelyén a század
gázkamrába fojtották nagyapámat
pedig sírt egyszer s négy gyermeke volt
parasztgyerekek tar fején sömör nőtt
ragály virága s pusztultak a szőlők
míg kertekben Európa vére folyt
nevetni kell hogy néha az is izgat
milyen színű és hogyan áll az ingnyak
huszonnégy évesen mint a barom
a rampán álltam berakásra várva
míg épp a strandra mentek Floridában
s vérben gőzöltek az ukrán havon
mélyben úszunk s fönt mindig vészt kutatnak
az izgékony periszkóp-aggodalmak
az ágyamban virágzó jázmin-ág
de föld süllyed fagyok jönnek az emlék
tornya meging s dől jaj el ne temesd még
szívszorítóan édes illatát
14
A szabadság,
az embernek
ez az új szerve
Emlékezzetek ránk, kétes utódok.
E kor vad szülőágyon hánykolódott
s nem érhette meg újult önmagát.
Miképp ötven- vagy ötszázezer éve,
a múlt feneketlen belébe vésve
jövőnek nyitott barlang a világ.
Ahogy az ember ott kétlábra állott,
saját vérző húsaként tépve állat-
irháját magáról, s mint a követ
később, saját mancsát csiszolta kézzé –
most élő idegeiből kivésné
a belenőtt rab kötelékeket.
Új fegyverekkel tébolygó hatalmak,
lelkünkbe forrt ősrégi aggodalmak,
a föld köré lassan sűrüsödő
halál: – milyen esztelen ősi vadság
közben sarjadsz sejtjeinkből, szabadság!
te új kezünk, agyunkban új velő.
???
A kínból ocsudik egy anya arca,
friss paradicsom kerül a piacra,
egy lány mereng a megbűvölt fiún –
s gyönyörűségükre s gyötrelmeikre
a magasból lassan ülepedik le
az őrjöngve felszálló stroncium.
A föld két sarkán robban a kisérlet
s szörny karjai fölöttünk összeérnek.
Ó, irdatlan méhe mit vajudik
a sárlásig vadított atomoknak?
Urán hasad, hélium összeolvad,
és rettegést sugárzik mindegyik.
15
Vagy óriás reményt? Várja szükölve,
hogy feszült agya mit segít a földre,
az irhája-vedlő emberiség.
Világvégét? vagy mégis új világot?
Roppant ölelő karjaival átfog
a honi föld és a kínai ég.
Egy fájdalmasan
kitörölt strófa
Derűs reggel vezetett ki Pekingből,
mint szál, mely a hegyre tekeredik föl,
kék ég, örök Ariadné-fonál
az élet kába labirintusában…
Nap s hold még együtt lengett haloványan,
akár az úton öszvér és szamár.
Marco Polo nyüzsgő hídján a sorba
feltűnő sokféle márvány-vigyorra
tekintgetett egy teve-karaván.
Távol a Nagy Fal geometriája
bújkált s szökött ki a hegyek csucsára,
ez a bevehetetlen kő-talány…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
16
Egy fényéveken
túl ragyogó
pillanat:
a szereteté
…Kisgyerek voltam – cukrászdába vittél,
anyám, boldog világűr volt a kis tér,
csokoládé-bolygók, tejszín-ködök.
Gyerek lettél – vinnélek oda vissza,
ó, hogy olthatnék fogyó napjaidba
egyszer még feleannyi örömöt?
Szeretet! ismeretlen-helyü forrás,
egész testemben szökdöső szorongás,
örökké-gyötrő önvád – semmiért:
feloldhatatlan, teljes felelősség
a világért, a jó vagy rossz időért,
azért, hogy te is múlsz, mint aki él.
Szűlj engem újra! olyan sejteket szülj,
miken a meleg öröm fut keresztül
s nem e romboló hasadásu fény,
e titkos sugárzás, mely belesajdul
mindenkibe, kinek – szeszélyül? sorsul?
nem mindegy? – én jutok e földtekén.
Néhány sor
a szerzőről
Annyit beszéltem s mindig néma voltam,
annyit mentem s máshová nem jutottam,
tapinthatatlan cellák fala zár,
az egyik ólomból van lágy szivemnek,
másik pókhálóból fényes eszemnek,
anyám, anyám, szülj engem újra már!
Látni nem látok s hunyorgok sajogva
millió éve letűnt csillagokra,
sejtem, mi volt ötszáz évszázada,
de ezt a percet ésszel fel nem érem,
mit érezni nem tudok, azt is értem,
s érzem, amit nem értek meg soha.
17
Bolygóként kering egy virág az ágon,
a csillag kivirágzik a homályon,
s nyitját keresve mind bennem forog.
Míg változnak fölöttem napok, éjek,
s nyíló testedbe, kedves, beleégek,
mint izzított vas, és kiolvadok.
Arról, hogy
a szerelem
teljessége szolgál
mintául az
embernek ahhoz,
amit az életben
meg kell teremtenie
Nem látjátok? mint kit felhasitottak,
ruha alatt tátongó hús vagyunk csak,
mely folyvást a más feléért eped,
keresve, ki boldogan beleillik,
kivel egyek vagyunk a sejtjeinkig
s egybeforrásunk nem rútítja heg.
Ó, arcok, akik kigyúltatok értem,
mint első csillag a leszállt sötétben,
ti tenger-ölek, kontinens-karok,
mi mindig kisiklik híjas eszemből,
a teljeset tibennetek lelem föl,
a megörökűlő pillanatot,
amelyben két test egymássá egészül,
az anyagcsere mocska megdicsőül
s olyan szabadság s olyan rend terem,
hogy ezt a rendet váltaná valóra,
ki sorsának első alakítója
végre, az emberi történelem.
18
Fontos-e, amit
az ember múló
perceiben oly
fontosnak érez?
Szeretet? szerelem? szédült szorongás
egy életért? csak ez s nem annyi sok más,
s aztán mindenki, az „emberiség”…?
Nem is a századok, eónok állnak
versenyt – perceiddel; százmilliárd agy
működik e pillanatban is épp:
zsákmányra les vagy láncolt üzletet köt,
hangyabolyt tervez vagy egy új elem-gyök
titkát kutatja, kényszerképzetek
igázzák vagy csodás felismerések
röpítik, vagy a csöppnyi macska-észnek
egerésző szimatában rezeg.
Hát mért oly fontos az, amit te gondolsz?
– S mért fontosabb az, ami másnak fontos?
– Parány vagy. – És ki óriásibb erő?
Éppúgy épül a te vágyad falából,
mint a csimpánzból vagy orchideából
mindig újra az autochton idő.
A mi pillanatunk
– s egy megíratlan
strófa; melynek
megírását szerző
az olvasóra bízza;
és az időre
Ó, Csu Ku-tien-mélyi kora-kőkor,
ötvenezer év nyomait fedő por,
te feneketlen kút, elnyeled-e
az izzó kérdést, mivel ide jöttem,
s mi megkövesedő roppant időben
parány hamu lesz csak, vagy annyi se?
Csöpp hamu lesz, mint mind, ami elégett –
de most még ég, miként azok is égtek,
a mi lobogásunk e pillanat:
s ha ezerszer csúful is el az eszme,
ki szép s okos megoldását keresse,
ezerszer mindig újra új akad…
19
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
(Bartók:
A Csodálatos
Mandarin)
Nem lehet, nem lehet meghalni addig,
míg lelked igazát fel nem adod, míg
virágaidban élő nedv kering,
míg szívszakadva is újra beforrod
a százszor-sebzett szép emberi gondot,
a vérébe fagyott hitet, amíg
mindig új reménnyel regenerálod
az ájult ábrándot, roncs-húsu álmot,
eszméid ritkuló csontozatát,
és inait, addig nem múlsz el innét,
nem, amíg Csodálatos Mandarinként
újra meg újra feltámaszt a vágy:
habár utolsó cseppedig kivérzel,
új s új harcba szállni a szenvedéssel,
hogy természeti törvényünk legyen,
létünk könnyű, boldog szabadesése,
mi óhaj volt csak annyi ezredéve:
a szerelemtől izzó értelem.
20
Pekingi hajnal
Már kordés szamarak se csendítik
picike kis ütőhangszereik.
Csak a sose-nyugható motorok
zörögnek most is. Roppant bronzkorong
tartja az eget, mint egy Than-kori
urnát, rajt felhők írásjelei,
miket sosem fogunk megfejteni.
Elébb még az utolsó hajnali
csillag úszott fent a sötét-habú
égen, mint kivilágított hajó,
s már az utca dereng. S fölénkbe száll
a félelmetes-szép főnixmadár,
a nap, a nagy távolkeleti nap,
mely a Dunáig hét óra alatt
teszi meg az utat; a nap, amely
sokezer év után és sokezer
évek előtt most ránk süt, épp miránk,
kik élünk e föld mindkét oldalán.
A Föld tulsó felén
Dinasztiák
Gödre egy Han-kori ház tűzhelyének
szolgál egy Than-kori úr sírhelyének.
Az agyagban csodásan összeérnek
a föld süllyedő s felbukó szinének
tajtékain hányódó ezredévek:
a születések és temetkezések.
Kínai kérdés
Milyen kert hajthat annyi jázmint,
amennyit ez ország teázik?
És hol sarjadhat annyi rizs,
amiből ennyi jóllakik?
És hol van annyi kéz, amennyi
holmit itt láthatsz adni-venni?
És hol van annyi szerelem,
miből ennyi ember terem?
Mikor Csen Pan-Tin a sárga krizantémokat festette
Ez a kéz nem kapkod a semmiségbe
új s új formáért szédült izgalommal,
ujjai hegyén tán évezred óta
készen áll a megragadott világ,
s oly egyszerűen esik meg előttem
a teremtés mindennapos csodája,
akár egy könnyű, hanyag étkezés.
Egy órával ezelőtt semmi sem volt,
csak a papír, e nyugtalan fehérség,
s most itt a szirmok nagy sárga nyugalma,
valami sosem-volt s örökre-termett.
Üveggel egyenesre vágja, ráüt
kétoldalt egy elefántcsont-pecsétet.
Aztán banánt eszünk, jázmin-teával,
s ránkszáll a hirtelen keleti alkony.
[1956. október–november, Kína]
Budapest, 1956. karácsony
Kő-torlaszok között, széttiport hó sarában
kapkodjuk, ami van, német húst, dán tejet,
egymást szídjuk, ha már mást szídni nem lehet,
senki se tudja, hol, mikor és hányadán van:
Európa közepén? vagy Hátsó-Indiában?
Eszünk, alszunk, iszunk, akinek van, meleg
ágyba is bújhatik, amellé, kit szeret,
s éjes éjszaka van már esténél korábban.
Egy város tíz után szobája ablakából
úgy bámulja merő szemmel a holdvilág
ezüst gyertyáival díszített éjszakát –
Piero Della Francesca
1961–1962
111 112
Arezzo San Francesco templom XV. század
Így, hídról hídra, egyebet beszélve,
amivel Komédiám nem törődik,
mentem…

(Dante: A Pokol XXI.)

De mivel kötést tettem én e Dalról,
e Másodikról, lapjaim kimérve,
művészet féke nem hagy szólnom arról.

(Dante: A Purgatórium XXXIII.)

(Babits Mihály fordítása)

Szonett…
Hajnali látomás!
mily éjszakából!
A fény évezredes homály alá ás,
s az emberi szem húsvétján a látás
halott Krisztusa sírjából kilábol.
A feltámadott geometriából
kitört a tér, mint egy örömkiáltás.
Lehet, hogy eddig ez a síkbazárt váz,
ez volt az ember képe önmagáról?
Ó, tudás nélkül bedőlt kút az érzék,
s annál, mit a lélek megél s az ész ért,
nagyobb valóságot a szem se láthat.
…és ami a szonettből kimaradt
Mert mindig úgy érzem, mintha az lenne éppen a fontos, ami kimarad,
ami óvatlanul mindig visszacsorog a felhúzott szavak
vödreiből a kimerhetetlen, vége-nincs-soha-kútba,
amelybe hasztalanul merülünk le mindig újra meg újra,
mintha épp az lenne a fontos, amit Rondabugyrod hegyét
tapodva a Mesterrel beszélt a pokoljáró ifjú Tanítvány, az az egyéb,
amivel éppen nem törődött, amivel sohase törődik, a Komédia,
aminek sohase lehet a művészet fékét leráznia,
ami nem lehet, hogy minden túlfolyón mindig túl ne folyna,
amit mindig kiszorít magából, bármilyen sűrüszövésü, a forma,
a forma, amely mindíg csak az, ami, sohase más, sohase az, ami nem,
és mindig észrevétlenül elvész a formátlan Egész egeiben,
mintha semmi se lenne fontos, csak ez az egyéb, ez a sárkány,
amelynek ezer feje nő, mire az egyiket nagynehezen lekaszálnám,
a százszorszent, ezerszer átkozott valóság, e kiméra,
mely nincs egy perc, hogy maga után ne csalna valamely szakadékba,
mintha mindig csak az lenne a fontos, ami számon kívül marad,
a szó, ami minden kimondhatónál elhallgathatatlanabb,
ami végül is mindig elillan a legpontosabb hegesztésü sorpár
hajszál-repedésein át is…
Hol marad például a szonettből a hordár?
Ő, aki a névtelen utast, akit senki se vár, fogadja a vonatoknál,
ez az ismeretlen ismerős, e bizonyosság a bizonytalanban,
aki mindig éppen a gőzben zökkenő vonatablak alatt van.
Hiszen a szemünkben ő se egyéb, csak síkbazárt, sorsnélküli gótika,
idegen városok jótét-angyala, fején a számlapos sipka, ez az egyen-glória,
de hol van mögüle a perspektiva, gyerekkora, útjai, otthona,
88
a százezernyi viszony, szerelem, idegbaj, anyagcsere, politika?
Életének számunkra nincs, csak egyetlen előre-tudott mozdulata,
mintha keze csak a más csomagjának cipelésére, egyébre se volna jó,
ahogy ismeretlen szállásunkra vezet…
„Albergo Michelangelo”,
rólad is, mi az, amit elmondhatok? két reggel, egyetlen éjszaka,
iratok, kipakolás, búcsú, csupa érdektelen história,
de ha akarom, a titkok titka ez is, akárhány mai Legenda Aurea nyersanyaga,
mégis mi ez egész életedből, az előttem-volt s utánam-következő napokból?
mért villanjon elő épp e tajtéknyi idő a sötéten hullámzó habokból?
mikor a tenger egy és oszthatatlan, nincs sehol kezdete-vége-iránya,
és mindegyik hullám mind a többinek sorsa-regénye-geometriája?
Azt kellene felkutatnom, aki álmát e szobákban előttem aludta,
aztán azt, aki építette, s azt, aki a helyén járt, mikor még meg se volt, s még előbb azt, aki a földben nyugszik alatta,
s legvégül a romvárost, amely e sírok alatt tán feltáratlanul rejti csodáit…
De hol az a „legvégül”? ó, eljutni egyszer legalább, bárhol, a netovábbig!
Hol? mi? mikor? – a kérdések kohéziója titokzatosan egybetapad,
benne vagyok immár e falak történetében s bennem is élnek immár e falak,
miközben felkelek, öltözöm, reggelizek – (hány millió mozdulatot
végez pillanatonként észrevétlenül az anyag, az élő s a halott?)
Iszonyú tengerek mélyén lappang minden élet nagyrésze, akár a jéghegy,
mindenütt beleütődsz a sötétben, de csak a csúcsa tűnik olykor, napban szikrázva, elébed…
89
Arezzói alkony: Egy a végtelen sok lehetséges tájkép közül…
A festészet új szemet ad a szemnek.
Nem láttam-e a harangok zenéjét,
és hátulról egy lány s egy fiú léptét,
ahogy szinte a lábukkal öleltek?
Fejem fölött, freskóján az egeknek
egy szín merítgette tengernyi létét,
tenger-kék, vér-kék, hegy-kék, kombiné-kék
Danaidái egyre töltögettek.
Kis kovácsműhelyben a felmerűlő
századok mélyén szikrázott az üllő
a Piaggia del Murellón, s míg kinyíltak
…és folytatása, melyben a költemény még mindig csak súrolja témáját
De mért válasszam épp e csillagot?
S mért folyton és folyton választani?
E kurta életben is hány napot
láttam feltűnni és leszállani,
hány eget láttam… s hányat meg se láttam
(mért villanjon fel épp e mostani?),
s nem is csak, míg ültem bezárt szobákban,
odakünt is, csak önmagamnak összébb
vont (vagy kitágult?) egeibe zártan –;
mint most is, hordván izgalmam keresztjét,
felfelé Arezzo kálváriáján –
s csak visszafelé láttam meg az estét.
De előbb még… A festészet csodáján
legvégül is győz a fal. Arra lát a
szem először e kápolna homályán:
a romlás titkos geometriája
tűnt elém, az idő-koholta képek
kiszámíthatatlan arany-szabálya:
kopások, fakulások, repedések –,
ahogy a sekrestyés reányitotta
a reflektort (mert ottkünn már sötét lett)
Ó, te, ki e Teremtés ura voltál
az élet hat napján át, mint az isten,
hogy végeztével megpihenj, mikor már
minden készen állott, a hetedikben –
töröld le, mi itt áll e falakon!
Láttasd ami van, úgy, mint ami nincsen!
a harmadik vagy hatodik napon.
Freskó: Konstantin győzelme Maxentiuson
Dárdaerdőre ver sátrat a távlat,
minden pontján fényben ropog a reggel,
úgy, ahogy minden idők óta felkel,
s ahogy, emberszem, mégse, sose láttad.
Titkos násza álomnak és aránynak,
a férfi formának a nő szinekkel;
minden önmaga – s még egy ritka hangszer,
lovak lábai lépkednek fugákat.
Középkor hajnala? a reneszánszé?
Oldalt nem inkább nekünk harsonáz-é
e vértelen győzelem kürtöse:
Harmadik nap. A fal
Magadra vess, ha homályban maradnál,
mert nem engedi látnod a hamis kép,
amit látnál, ha ahhoz nem tapadnál.
… Szoros rend van és bölcs müvészet
a dolgok viszonyában: s ez a Forma
teszi Isten képévé az egészet.

[Paradicsom I.]

Jött a sekrestyés; a dollár-szag érzett az amerikai turistanőn,
és szólt a leszálló sötétben: Legyen fény! – s ime: Lőn.
Egy reflektor-villanással, mint amikor a teremtés hajnala virrad,
kibontakozott előttünk az az ötszáz év előtti hetedik nap,
amin már semmi se változott soha, ami van, ami lett,
amit, ha egyszer eltöröl is, meg-nem-történtté a pusztulás se tehet,
új népvándorlás se, s a szörny festő se festheti át, az atom;
ami nem volt, s egyszerre lett: a harmadik, a hatodik napon;
ami van s elképzelni se lehet, hogy volt, amikor nem volt, s lehetne, hogy ma se volna,
aminek létrejöttében ezer magyarázatra találsz s ezerannyi titokra;
s amit, lám, mégis az emberiségtől-öröklött jussa gyanánt szemlél, pénzesugallta öntudattal
a virágos-kalapos hölgy…
Pedig mögötte ott a valamikor-csupasz fal.
S a fal mögött is ott a helyén-valamikor-volt millió-éves űr,
amit születő és haldokló tüdők szívtak be s lehelltek ki szüntelenül.
Az űrre, igen, az űrre festett a Borgo San Sepolcro-i cserzővarga fia,
a teremtés óta tátongó semmire, nem is e kápolna falaira,
93
a semmibe vetette el a valót, e még-sose-termett magot,
amiről csak maga tudta, maga se tudta, sarjadni belőle mi fog.
S még ezen a harmadik napon is, mikor már hosszú évek óta előtte állt a fal,
naponta újuló kétségeivel, vonzásaival és taszításaival,
még akkor is, ezen a harmadik napon, sétálva hátratett kezekkel
felfelé a kanyargó arezzói úton a templom felé, munkája felé, korareggel
(milyen reggel lehetett?
milyen azóta-se-látott fény-játék játszott föléje egy addig-sose-látott eget?
tán épp ez az új korokat, minden új kort meghirdető gyöngyház ragyogás,
mely a Konstantin dárdái között feszül s az előtte kanyargó folyón cikáz?)
még akkor is ez járt a fejében, ez a mindennek-a-kezdete, ez csak: a fal,
születni-akaró s mindig-újra halva-születni-kész alakzataival.
Mi lenne, ha nem lett volna a fal? S akinek nem jut egy életen át sohasem?
Mi lenne, ha a jó öreg Bicci Lorenzo nem hal meg a munka elején hirtelen?
Hogy elkeserített akkor, pedig hát tudtad, a világ csak így forog,
hogy ő kapta Arezzo újsütetű mágnásaitól a csodás feladatot;
hogy fájt, mikor elkezdte rakatni a munkásokkal a rengeteg állványt,
s pingálni a boltozatra a maga elavult kis gótikáját,
pepecselve a háttér már rég értéke-veszett aranyán,
mikor benned már ott élt a kékből, barnából, fehérből szőtt új, isteni arány.
Hogy fájt a szived magadért (s az igazságért) – s látod, most ime érte fáj,
az öreg szentképfestőért, mert hátha?… ki tudja?… hisz nincs itt semmi szabály,
(ha csak az nem, amiről az öregnek sejtelme se volt, a titkos rózsa, az arany-szabály),
94
most itt van előtted a nagy lehetőség – s most érte fáj a szived, s nem is csak őérte fáj…
látod, ez is milyen titokzatos geometria, az emberi alkat!
tán még nehezebben kitapintható, mint az öt szabályos alakzat.
Mit tehetsz a lelkeddel, ha így van teremtve benned a lélek? –
hogy bíztál magadban, mellőzött! és most, hogy elérted,
amit jogos jussodnak hittél, most mindenfelől rádvicsorognak kételyeid:
vajjon hány ifjú céhbeli érzi ma úgy, hogy előle te bitorlod a helyet itt?
Milyen irdatlan nagy a világ, s lám, mégis, mintha olyan kevés lenne rajta a hely,
(nem a te freskódat festette-e át a Vatikán Stanzáiban az ifjú Rafael?)
mintha ezen az irdatlan világon mindig csak egynek volna helye,
s onnan kellene, mint Krisztusnak a kufárokat, a többieket kivernie…
De kufárok-e vajon a többiek? Maradhattál volna te is örökre kuli,
mint ama firenzei okiraton, az az önmagad-se, az a névtelen sta collui,
s hány ilyen ’sta collui’ van, aki sohase, sohase lehet önmaga –
hiába őrzi ecseted nyomát, nem a te ecseted nyomát őrzi a Santa Maria Nuova,
Firenze nem kért belőled, s e kor babérja, ahogy mondtad, sohase vonzott,
de hát milyen kort áhítson az ember, uristen, ha nem Firenzében a Quattrocentót?
Keserű harc… No de hagyjuk…
Milyen hűsen kéklik a reggel…
Baloldalt a fehér lóra ugyanolyan meleg föld-barna nyereg kell,
amilyen az elölálló női alak fehér uszálya alatt a ruha,
hogy végigremegjen az egészen ez a szín-refrén, ez a teljes kromatika…
Csakhogy mért éppen ez?… Ki tudja… mert csak ilyen szín-párok pillérein állhat
a valót áthidaló varázslat, az isteni látszat, az emberi távlat.
95
Hogy is mondja Leon Battista mester? ’A festészet a látópiramis metszete’.
Csakhogy melyiké legyen a sok közül? s ami belekerül, a lényeges-e?
Mi mindent láttam már? pedig nem is kerestem a látnivalót,
elég lett volna nekem a borgói ég, a toszkán dombhajlatok,
a völgyekben a gyümölcsösök ión portikusza,
a hegyéleken egy-egy magányosan táncoló pínea,
s ahogy napestig játszik közöttük a barna, a zöld, a kék, a lila,
s a ciprus-testű lányok, a pínea-hajlatuak,
de jaj, a szem piramisába egy életen át mi minden akad!
Mi mindent láttam én – a jó Veneziano mestert s szinte külön-élő ecsetét,
és Paleologus császári tanácsában a dámák bizánci körmenetét,
s ahogy rongyokban sorfalat állt mellettük végig az úton a nép,
templomokat s vesztőhelyeket, s vesztőhelyet – láttátok-e? – ami templom,
a szörny Malatestát, ahogy tombolt fönn a riminii bástya-tornyon,
s még Urbinóban, a jó Montefeltro úr udvarában is emlékszem a kútra,
ahogy a két poroszló a hat napja éheztetettet csigákra hurkolva kihúzta…
S amit nem láttam, az is, mintha látnám, recehártyámon káprázva reszket,
nem egy – millió szem látópiramisáé kellene, hogy legyen a metszet:
ez a fal, amely előtt hat éve, (vagy tizenhat?) itt állok, az állványokon kúszva fel s le,
mind a helyett, amit tehetnék, s tennem kellene tán, csak festve, egyre festve
e régi Legendát… Ezt láttam-e vajon a földön? igazán ez-e az, amit láttam?
éppen ezt kell-e „elmetszenem” a jövendő századok látópiramisában?
Ez-e az igazi kép? ezek a szinte akaratom-ellenére-ilyenné-
96
rajzolódó néma arcok?… a nőkön ez a mindig fekvő-kérdőjel-alaku szemhéj?
S ha igazán ez, akkor a többiek ecsetnyoma mért nem ilyen?
Függhet-e attól a forma, hogy kié, amely látja, a szem?
Lehet-e más a szín, ha más szemidegre sugárzó?
Hátha olyan, amilyennek más látta? Domenico? vagy épp a szegény Bicci talán? vagy Sassetta, Masaccio?
Be se vallom, olyan naivitás, de minden ecsetvonás előtt ez az, ami bénít.
Hogy jusson az ember önmaga szerkezetén túl, a dolgok szerkezetéig?
Mindegy… A fontos, hogy a kéz, amely Sába királynőjének mutatja a Szent Fát,
adja meg rejtve egyúttal az egész felület távlati pontját,
fehér foltjával a kék köpenyen… Hogy gondolat és forma szimmetriája,
a szám meg a kép kettős vagy sokszoros egysége kizárja
magából mind az esetlegeset… S ha senki se veszi észre?
Mit tegyek, ha így kivánja… mi? a valóság? vagy a mirigyeim? az erkölcs? a mértan? a kettő egybeesése?…
Ott volt az a fiú tegnap a Piazza Grandén a falhoz dőlve, szinte a falba vésve,
ahogy énekelte, hang nélkül, a dalt, míg a társa gitárja kisérte,
ahogy énekelt, nem is énekelt, csak végezte az éneklés rítusait,
húnyt szemmel, csukott ököllel, feszítve ajakát egészen a fájdalomig.
Ó, így énekelek tán én is, mindig csak így énekeltem, hangtalanon,
s épp arról, amit leghangosabban kellene elmondanom!
Mit énekelhetett? s mit énekelek? mi lehetett az a dal?
No, itt vagyunk már, taszítsuk be a templomajtót… megint az állványok… ma hűvös, tiszta a fény… igen, a barna nyereg… itt áll előttem a fal.
97
Freskó: Próféta
Io senti mormorare a tutti: Adamo!

[A Purgatórium: XXXI.]

Tán az a fiú a Piazza Grandén,
az énekelt ily némán, messzilátva,
az hallgatott ily zengőn önmagába.
Tán ő volt a modell. Tán te. Talán én.
Próféta: arcán a jövő az álca,
annak vonását hordja a magáén.
Patakzik át rajt valami csodás fény.
Ablak: magunkig, önmagunkba vágva.
Nem látjátok? mind ilyenek vagyunk,
te, drága barát, s ádáz ellenem te,
ilyenek vagyunk, túl magunk határán,
ahol mind egymással találkozunk,
s hol, mint a Purgatóriumba Dante,
halljuk, hogy minden azt mormolja: Ádám.
Szonett: Közjáték
egyszerre rühes szolgává aláz
az élősdi „élet”, csöpp-csápu gondok
csontig csíphetik érzékeny mivoltod:
egy női könny, egy telefon-hivás.
Ó, rá is hány ily köd szakadhatott!
Az „isteni” arányra rácsapott
a sajgó emberi aránytalanság.
De ma megint gyöngyházból kelt a reggel.
És megtölti a szomjazott szinekkel
a fal tátongó, tikkadt csoda-kútját.
Éjszaka és hajnal között
Hisz férgek vagytok, férgeknek se készek,
még pillangóvá eztán változandók.

[A Purgatórium X.]

Ó, Emberfaj, pedig röpülni lettél.

[A Purgatórium XII.]

A reflektorfényben buzgón jegyez a felvirágzott, tehénszemű tengerentúli Juno:
„Who were his masters and his pupils, don’t you know?”
Vajon megjelensz-e előtte, fönt az állványokon ingva,
míg e dantei gond furdalja agyát, la gloria della lingua,
ahogy fáklyáddal fönt az állványokon függve a falra világítsz?
(Gondolt-e valaki arra, hogy a freskófestők közben még akrobaták is?)
Csupa érdeklődés ő: igaz-e, hogy megvakultál?… s hogy a Próféta arca önarckép?…
99
Lám, itt az eleven utókor… öt évszázad múltán mit akarsz még?
Míg az arányok titkát kutatod, mi többet akarsz itt,
minthogy ötszáz év után beragyogj egy délkarolínai partyt,
melyet némi szörnyüködéssel, borzongva idéz a virágos kalap:
„képzeljék csak, egy feketével meg egy vörössel együtt néztem a falakat…
s tudja, darling, milyen érdekes, a sötétben nem látszott, csak az oltár…
máig sem tudom, a sekrestyésnek a reflektorért igazán járt-e dollár…”,
s hatszínnyomatban mutogatja Sába királynőt, fehér-zöld-barna kiséretével,
míg háziasszonyi kezében hatféle ital keverékétől kotyog a shaker,
Hát ezért született Borgóban (1410?) s e templom homályában ezért élt?
vagy énértem, aki ezt írom? vagy a még-messzebbről-jött „feketéért”?
Ezt remélted-e? és ha ezt, vagy ha mást, nem egyremegy-e?
úgyse hihetted, hogy megrendelőd, a Bacci titkos ihleted észrevegye.
S hiszen, tudtad, amúgysem ő volt az, aki rendelt
tőled, hanem az emberiség…
Csak az embert,
csak őt látod, őt vallatod, őrá függeszted az arcod –
de melyiket? a még-féregnek-se-készet, vagy a pillangóvá-változandót?
Hisz a kettő egy és ugyanaz, mindkettő fájón a te másod.
Mi volt a gubó, amiből kirepültek falaidra e pillangó-lobogások?
A benső vagy a külső látás? a feltámadt múlt? vagy már a jövő volt tán ez a báb?
Nem tomboltak-e körülötted is háborúk és hisztériák?
Nem font-e be téged is tehetetlen szálaival butaság és betegség?
Keselyű-karmú hatalmasok röpte s a földön-csúszó, szárnyaszegett nép?
Hol volt ez a fényes arány? a harcban is e ragyogó nyugalom?
100
Hajnalnak s arcnak e tündöklete?
Csak itt a falon?
Akkor mirevaló volt e csillagokig-nyúló erőfeszités?
az emberfeletti pontossággal kiszámított rövidülés,
az észrevehetetlen részletek és az áttekinthetetlen egész –
ha mindez csak puszta „szépség”, ritka, egyszerü bűvészkedés?
A mutatvány csak a munkában lehet érvényes, nem a műben…
Zárószonett
Hajnali látomás!
s hány éjszakán át!
Századok sötét árján hánykolódott,
mállt róla az idő és rárakódott,
mégse bonthatta meg örök arányát,
amellyel várja, hogy szemükbe zárják
s fessék önnön lelkük falára boldog-
szelíd formáit eljövő utódok,
és magukba fogadják ragyogását.
Hány éjszakán sütött már át e hajnal.
S hány éj jöhet még? De lehet-e, hogy
ember! már űrig-hajnalló agyaddal
Mesék a mese ellen
(A mesék könyve)
1963–1970
127 128
Mese a virágról
Mese a versről

Verset írni azért jó, mert abban az ember még jó is lehet büntetlenül.

Szentnek is érezheti magát, anélkül, hogy megfeszítenék.

Mese a jóról és a rosszról

Ma is vannak szentek, ahogy mindig voltak. Nem látjátok rajtuk a stigmákat, a jelet, a glóriát? Máskor se látták.

Csak azok tudják róluk, akik asztaluknál ülnek és ágyukban alusznak, akik a húsukat elemésztik és a húsukat újjászülik.

De mit lehet tenni a jósággal? Visszaélni vele. Aztán bánni, az őrületig bánni, hogy visszaéltek. És megint csak visszaélni. Hát ezt teszik; s akivel teszik, se tehet mást. Ő maga kényszeríti rá őket. Máskülönben hogy is lenne módja jónak lenni?

Nekik tehát latroknak és gonoszoknak kell lenniük. Pedig nem is azok, szegények.

Ő pedig külön fájdalmat érez azért, mert rosszul fizetik jóságát, és külön azért, mert rosszá teszi azokat, akikhez jó. Mert szeretetével szeretetlenné teszi az őt szeretőket.

a jel és a glória, amelyet most senki se lát.

Nostalgie de Paris
Mese a történelemről
Mese az esőről
Mese a szélről

Itt volt, s nem tudtuk, kicsoda.

Szólt hozzánk egy öröktől ismerős és soha meg nem érthető nyelven.

Tetőtől talpig beburkolt megfoghatatlan anyagába.

Kikerülhetetlen volt, mint a sors.

Tudjuk, hogy éppily érthetetlenül majd újra visszatér.

De honnan?

Most hol van,

ki volt és hová lett a szél?

Mese a mesék ellen
a
Nem ami történik velünk
Az ami vagyunk
Bármi történjék is velünk
b
Bármi történjék is velünk
Mindig az ami vagyunk
Nem ami történt velünk
ab
Nem az ami történt velünk
Nem is ami vagyunk
Mese – ragozva
Ők úgy képzelik
Ti amúgy vélitek
Mi aképen érezzük
Ő talán annak mondaná
Te olyasformán gondolod
Én valahogy így
Mese a nőkről és a férfiakról
Ó, nők! léket kapott hajók.
Mindig készen a süllyedésre.


Férfiak: szakadék szélén ágaskodó
lovak. Mindig készen a mélységbe
zuhanni.
194
Mese arról amiről nem mesélünk
Ha egyszer mindazt elmondanám
amit a testemről tudok
Amit csak én tudok az emberi testről
A gondolatok és váladékok
követhetetlen cseréit a nyálkahártyákban
Kamasz-impotenciák meddő szívdobogásának
kései tombolását a hirtelen hajnali tachycardiákban
A célok és kudarcok egymásraépülő távolságainak
a lehetőségek és tilalmak gátlások és kompenzációk
kitörő fényeinek és szűkölő homályainak
kiegyenlítésére kifejlődő akkomodációt és adaptációt
Az élősdi gombák burjánzását
mint a lélek fáradtságának absztrakt festészetét a bőrön
az emésztés ezer-interferenciájú izom-hullámzásának
a napi szerelem által meghatározott differenciálegyenleteit
Gyönyör-hiány és sav-túltengés kényes arányát
A metafizikai bizonytalanság röntgen-árnyékát a duodenumon
A maguk-demiurgosza félelmek autogenezisét
a szervek televényében – még-rémület-teremtőbb rémületükre
Megidézett kisérteteim kisérteties megtestesülését
Egy titkon elcsontosodott izom-köteg
tompa idegen-érzésének a vegetatív idegrendszer
minden útszakaszán előidézett karambol-sorozatát
A szellemi felismerések csodálatos meghosszabbodását
az önmagán túlnövő férfivágyban
s hogy ama törékeny edények
vérrel való töltekezésének
milyen babonák beidegzések emlékek és felelősségek
az arctalan Ganümédészei
a szerelem terített asztalán
A költészetet nem egyvalakinek hanem mindenkinek
kell művelnie –
mondotta Lautréamont.
Az orvoslást nem egyvalakinek hanem mindenkinek
kell művelnie –
mondja Hippokratész majdani utóda.
A folytonos szervátültetéseket
melyek vakmerő sebészek vér és szike nélkül
történnek közöttünk szakadatlanul
Hány öntudatlan és névtelen donornak
köszönjük naponta mindennapi életünket
Ó immun-szupprimens szeretet
Ha csak egy szívvel születek
ahogy minden eddigi medicina tanítja
semmi értelme se volna az életemnek
Hánynak az utolsót rángó szivét pótoltam a magaméval
S hányan pótolták már az enyémet
bemosdott asszisztencia és kompúter-ceremónia nélkül
A mai műszereinkkel nem konstatálható
kiszámíthatatlan heteromorfózisokat
amelyek nemcsak primitív kétéltűeken
rajtunk is megesnek
egy eddig ismeretlen anatómia és biológia
görbe terei közt
Ha egyszer mindazt elmondanám
amit a testemről tudok
Ha egyszer mindenki elmondaná
amit csak ő tud az emberi testről
Mese énről
Tarkóm és tenyerem közt
ez a párbeszéd
Ez a megszakítatlan
kérdés-felelet
Ez a szív-nap körül
keringő vérút-rendszer
Ez a folytonos várakozás
a következőre
Mely egyszer elmarad
Mely a végtelen számtani sor
n mínusz x-edik
tagjánál kiszámíthatatlanul
egyszer csak véget ér
Ez az örökre megoldhatatlan
egyenlet
melynek nincs másik oldala
Ez a bennem
ez a rajtam kívül
ez a köröttem
Ez a rám zárt kör
tarkóm és tenyerem közt
Mese arról, ki hogyan szeret
Mese a huszonnyolcadik napról

És eljön a huszonnyolcadik nap és a testük bosszút áll rajtuk azért, mert nem hagyták megtermékenyülni. És eljön a huszonnyolcadik nap és ők bosszút állnak rajtunk, amiért nem termékenyítettük meg őket. Minden huszonnyolcadik napon megjárják az elmulasztott anyaság kálváriáját: és megjáratják velünk az elmulasztott apaságét.

Az ő naptárukban más a hónapok neve, és fordulatuk a keresztény számítások földi esetlegességei helyett a hold pogány pontosságához igazodik.

A titkos kis hold, amelyet a holddal együtt érlelnek rejtélyes csillagrendszerükben, véresen kiszakad belőlük, mint egy szétrobbant meteor.

239

És eljön a huszonnyolcadik nap és a testükön megint felfakad a seb, amely sosem heged be egészen. Nyílt sebbel élnek, hát nekik is sebezniük kell. Ők azok, akiket a tisztaság bemocskol. S akik megtisztulnak a mocsokban.

És eljön a huszonnyolcadik nap, és minden szörnyűségével újra beléjük költözik a szüzesség.

Az élőlények mind rettegve zárják érfalaik cellájába a vért, riadtan nézve, ahogy néha átdübörög rajtuk lüktető lázadása. Jaj, csak ki ne szökjön valahogy, csak ne árulkodhasson arról, ami ott bent végbemegy!

Egyedül ők merik önként szabadon engedni, csak ők mernek szembenézni minden huszonnyolcadik napon a szégyellt titokkal: ez vagyunk!

A huszonnyolcadik napon nincs menekvés.

Tanúságot tesznek arról, ami mindnyájunkban történik mindegyik napon.

Irgalmatlanok hozzánk, mint mind a vértanúk.

Mese rólad
Tán egytized köbméter levegő –
a véges semmiből ennyit szorítsz ki,
ennyi az: lenni – enni – inni – hinni,
az anyaggá szervült igeidő,
az a nem-volt és van, mi nekik ő,
teneked én, énnekem te, nekünk mi,
ennyi emlék s ennyi fehérje, ennyi
az üdvözíthető s üdvözitő
mulandóság. Ez a csak-te, e csak-mi.
Nézlek, s már érzem újra összecsapni
a levegőt arcod, karod, öled
helyén, ki vagy s maradsz nevezhetetlen
és kimondhatatlan, akár az isten,
az Örökkévaló Egyetlenegy.
Mese ezekről és azokról
(Mindig csak)
ez az arcez a ruhaez a gondolat
ezek közt a bútorok köztezekkel a könyvekkelezekben a karokban
ez a lámpaez a papírez a gépez a kézez a hang
ezen az esténezen a reggelenezen a nappalonezen az éjszakán
ez a levegőezek a fákezek a csillagok
ezek az emlékekezek a vágyakezek a beidegzésekezek a szavak
Második mese a relativitásról

Nincs olyan rejtett öböl, amelynek ne volnának további rejtett öblei.

Nincs olyan távoli csillag, amelynél ne lenne távolabbi csillag is.

Nincs olyan jobb oldal, amelynek ne volna baloldala.

Nincs olyan emberi nyomorúság, amelynél ne lenne még nagyobb emberi nyomorúság.

Nincs olyan kérdés, amelynek görbe partjait követve ne bukkannánk újabb kérdések rejtett öbleire.

Nincs olyan rejtett öböl, amelynek ne volnának további rejtett öblei.

Minden öböl öblének az öblében megszámlálhatatlan rejtett öböl búvik meg.

Minden csak a léptéken múlik.

Ha nem 1 : 500 000 térképeznénk föl a földtekét, hanem 500 000 : 1 térképeznénk föl minden kavicsot az öbölben, nem lenne-e mindegyik egy egész megismerni való világegyetem?

Ha nem szuperszonikus sebességgel szállnánk el a gondolatok szakadatlanul változó tájai felett, hanem egyetlen gondolatot élethossziglani fogságra ítélnénk agyunk börtönében.

Ha nem hajóznánk öbölről öbölre, hanem megkeresnénk az öböl öblének öblében rejtező legrejtettebb kis öblöt.

221

Ha nem keresnénk a jobboldal bal oldalát, a csillag mögött a másik csillagot, az emberi nyomorúságra még nagyobb emberi nyomorúságban igazolást, a kérdések kérdéseiben újabb kérdéseket,

hanem odatapadnánk egész lényünkkel egyhez, a legfőbbhöz, a legkisebbhez, mint itt, az öböl öblének öblében megbúvó legrejtettebb öböl szélén örökösen egy kavicsra tapadó tengeri paradicsom.

De ha nincs olyan rejtett öböl, amelynek ne lennének további rejtett öblei…

Mese az őrültekről
Női testek gummicellájában dobáltatunk
faltól falig
folytonosan
Melyik is a fogcsikorítóbb kényszerzubbony
rajtunk
a húsmerevítő vágy-e
bennünk
vagy a vágyak léleklefogó tilalma
kívülünk
Mese a valószínűtlenségről
Minden találkozásunk
Mintha
tévedésből
az elé a vonat elé mennél ki
amelyre
tévedésből
szállt fel az akinek
egy másik vonattal kellett volna jönnie
Minden valószínűség cáfolata
Ismeretlen omega-sugárzás
A van a nem-lehetben
Testet öltött csoda
Ötödik mese a történelemről
Az uralkodók története?
A kizsákmányoltaké?
Háborúk története?
Osztályharcok története?
A birtokosoké?
A nincsteleneké?
A névteleneké?
A hősöké?
Kleopátra orráé?
Pascal gondolataié?
Az áldott?
Az átkozott?
A láthatatlan?
A látható?
Isteneké?
Rendszereké?
Szerelmeké?
Hiteké?
Idegbajoké?
MINDENKIÉ MINDENKIÉ MINDENKIÉ
Mese egy nehéz pillanatról

Nem történt semmi különös.

Előttem az íróasztal, az ablakon túl a koratél szürkésfehére, mellettem a telefon békés zöld szörnyetege most nem is sziszeg rám, nem történt semmi különös.

Minden olyan, amilyen.

Vagy talán éppen az, hogy minden olyan, amilyen?

Vagy az, hogy egyszerre mégis más minden – attól Más, hogy egyszerre teljesen befészkeli magát az, ami éppen olyan, amilyen?

A telefon nem sziszeg rám, a koratél tompa színei ottkünt, mögöttem a könyveim, és minden ugyanolyan, mint egy pillanattal azelőtt, nem történt semmi különös.

Csak éppen ordítanom kellene.

S csak éppen hallgatok.

Mese 1968. november 28-ról
Mese az írásról
Mese a költőről és a kritikusról

…Mintha Magellánnak azt lehetett volna mondani: menjen és fedezze fel a Magellán-szorost…

Mikor egyedül ő tudta, ő vélte tudni, s ő is rosszul tudta, hol kell keresni.

(Kolumbusz holtáig nem hitte el, hogy felfedezte Amerikát.)

Milyen ideológiák milyen szeksztánsai mutatták meg előre a lélek Rimbaud-i kijáratát a végtelenbe, a képzelet dantei szigettengereit, a József Attila-i eszmélet barlangvilágát?

Hány mare incognitum még, hány viharok-foka, hány homálybaborult óceán, hány Thulén túli táj, a sötétségnek hány babonás, ördögi zöldben játszó tengere?

Megpróbálta-e már mindenki feltérképezni önmagát? Felkutatni a szorosokat, amelyek összekötik a mindenki világtengerével? Pedig nem azt keressük-e vers-emlékezet óta, indulatok szirtjein összetörve, előítéletek jegébe fagyva, hiedelmek bénító napja alatt, a közölhetetlenség kietlenül ingó víztömegei között? Engedjétek felfedező útjaikra a költőket. Ám haljanak bele, ha kell, a felfedező utakba. Csak ne abba, hogy nem arra indulhatnak, amerre idegeik mágnesei rezegnek.

Hadd állítsák szolgálatukba a radart s az új gépek elektromos impulzusait, de hagyjátok meg nekik a radar pontossága mellett az ő kétes asztrolábiumaikat, a kibernetika korában is a sejtések eszelős számításait – mert van, ahová csak azok vezethetnek el.

(Még ha a Kolumbuszok nem mindig tudják is, mi az, amit felfedeztek.)

Engedjétek a költőket sokismeretlenes és sokvészű útjaikat megoldani. És nyissatok elébük kikötőt, ha visszatérnek.

Mert az ő életük forog kockán. A király hajói. A birodalom hírneve. Az urak fűszere és a hölgyek ékszere. De az ő életük.

275
A macska tízezer létezésmódja
1978–1983
145 146
A macska tízezer létezésmódja
(részletek)
1. … mint művész
a karmai közt
minden megelevenedik
ellopott kéziratpapír
borról letépett sztaniol
porszívót kikerült maszat
szemétből kikotort szemét
és átlényegül
mint Picasso keze közt
a biciklinyereg
tekintetétől
mozdulatától
közelségétől és távolságától
mindenből
ellensége és játszótársa
zsákmánya és zsákmányolója
egér és kígyó
égi földi mása
megbűvöltje és megbűvölője
sorsa és inkarnációja
istene és hívője
totem és tabu
lesz
önnön tükörképe
eleven alkotása
2. … mint tudós
4. … mint távollét és jelenlét
most nincs itt
ki kellett zárnom a szobából
hogy varázsköréből kitörjek
hogy én fogjam varázskörömbe
hogy itt legyen
7. … mint játék
8. … mint szent
nyújtózik egyet a szőnyegen
aztán lassan
előre
(tízezer év óta)
beidegzett mozdulatokkal
belefekszik
saját maga megkomponált
mozdulatlanságába
a szoba közepén
sivatagi szentségének
érinthetetlen tabujára
emlékezik
10 000. … mint macska
minden antropomorf
szemlélet lepereg
áthatolhatatlan szőréről
mindenestül macskamorf
ne keresd magad
a macskában
magadban találd meg
a macskát
10 001. … mint propria manu
10 002. … mint tánc
amikor nem szalad
zászlótartó farokkal
a frissen megrakott tányér felé
amikor nem ugrik
helyből zsinórban
a fölötte köröző légy után
amikor nem terem
egy iramodással a pitvarban vagy a harmadik szobában
megmagyarázhatatlan céloktól vezérelve
amikor helyben
változtat helyet
mintha mindig másképpen
áttűnnék önmagába
tudatalatti teleológiáját követve
amikor
álmában táncol
10 004. … mint szemfénytévesztő
10 005. … mint mese
(Aesopus után)
mikor már épp azt hinnénk
Aphrodité emberré (pontosabban
némberré) változtatta
mint a mesében
csak épp hogy meg nem szólal
s félrehajtott fejjel alulról
oly ártatlanul néz a világba
mint egy (valóban)
maszületett szűzlány
egyszerre
nem is egy egér
nem is a teraszra szállt galamb
csak egy kósza nyárvégi muslica láttán
nekiiramodik
remegő bajusszal
fogát csattogtatva
mint egy nevetséges kis tigris
10 006. … mint heteroníma
10 009. … mint regresszió
érintkezési formái
a dolgokkal
a lehető legcivilizáltabbak
több oldalukat
ismeri semmint hinnétek
kiváltképp az oldalaikat
mert oldalazva
közeledik feléjük
és az oldalukat érintve
hagyja el őket
olykor mint egy kecses és előkelő érintő
máskor testét az éles
lapos vagy hengeres
idomokhoz
idomítva
törleszkedő pontossággal
mindig előzékenyen fölveszi
alakjukat
sose ütközik beléjük
(Kádencia)
A cica sziesztája
Részletek egy megírhatatlan versregényből
1982–1983
155 156
Előhang
Én sose voltam igazán magam –
Magam én énmagam még sose voltam.
Hogy választhatnám hősömül magam?
Hogy dalolhatnám azt, ki nem is voltam?
Közhely lenne csak úgy, Rimbaud-ian –
De tán nem az így, stancákba csiszoltan
A hang tehát tassói, byroni –
S csak Arany által némiképp honi.
2
A régi forma váltson új köpenyt?
Új köpenynek se árt a régi forma.
Egy stanca-csepp, és máris benne cseng
A vers-kontínuum tengernyi gondja.
Az intenzív s extenzív végtelent
Végességében is magába fonja.
A puszta szórím megengedhető-e
Például? Használhatta volna Goethe?
3
4
S ha már Goethe… ő tudta, s tőle tudjuk
(Ha magunktól nem), mily döntő a nem:
Ha ugyanazt disztichonokba fújjuk,
Botrány lesz az, ami stancákba’ nem.
A forma a kétesvésésü kulcslyuk,
Melyen át kukucskál a kandi szem.
Forma mint kulcslyuk – nem is rossz hasonlat.
De hol marad helye a tartalomnak?
5
A tartalomnak, melynek nincs határa,
Míg a forma szűk s zártvonalu test,
S mégis e szűk nyilás az, mely kitárja
A változóban ezt a véglegest:
Eltűnik, hogy a láthatót a látha-
Tatlan láttatottjaként tételezd.
De míg azt hiszed, belénklátsz, te dőre,
Csak önnön bensődnek vagy voyeure.
6
Mert a végtelennek két vége van
(Pongyolán fogalmazva): aktuális
És potenciális is, máshogyan
(Nem matematikailag) magán- is
Meg köz- is, és viszonylataiban
Kívül s belül folyton egymásba játszik:
Akár a csiki-csuki a malom-
Játékban: így forma, úgy tartalom.
7
8
A műfaj jeles mintái nyomán
Most kéne belefognom a mesébe.
De hol a hős? Istók vagy Don Juan?
(Tankréd lovagról már nem is beszélve.)
Átperegtek, mint jó liszt a szitán.
És nem maradt helyettük már az Én se,
A jó öreg lírai lelemény.
Nem ér a nevem! – tapsol a Nem-én.
9
„Én – az valaki Más”, így mondja Rimbaud.
„Én – az Senkisem”, tódítja Pessoa.
Autentikus létről már szólni sincs szó,
Tán csak a csecsemő oá-oá.
Aztán: „Ipi-apacs!” és „Ki a húnyó?”
Fogócskázik a Je és a Moi.
Ittlét és Ottlét között ténfereg
Heidegger meg a többi rossz gyerek.
10
11
Csakhogy… nem óhajtanék sarlatánmód
Turkálni abban, ami nem enyém,
Dehát: versben vagy függvényben, akárhogy:
Az esemény mégiscsak esemény,
S akár belátod, akár kitalálod,
Van múlt, mely a jövő végtelenén
Úgy úszik el, mint ami sohasem lett,
És sose része semmilyen jelennek.
12
Míg a (mondjuk) afin térben maradsz,
(Hogy mit szólt volna ehhez Euklídesz?),
Akármilyen sebességgel haladsz,
A fénysebességhez nem közelítesz –
Így marad mindig éppoly messze az,
Amit átélt Istók, Juan vagy Ínez,
Attól, amit a költő versbe foglal,
Akárhogy felgyorsított metrumokkal.
13
A metrika is… ha már itt e szó…
Bár e vers – neve is Ottava Rima –
Sorokba mérhető s rendezhető,
S háromszor kettő s kétszer egy a ríme
(Ha olykor kancsal is, s most ó vagy ő,
A vagy e tetszés szerint visszahívja),
Mégsincs vége – kontárul így tanítnám:
Minden vers végen túli, trans finit szám.
14
15
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Első ének
1
Ha már regény, jó, hát legyen regény.
Regény, méghozzá verses (vagy a vers
Regénye tán?), bár nemrég éppen én
Nyilatkoztam oda, hogy e kevercs-
Műfaj nyugszik már (örök?) nyughelyén,
Mint annyi más, mit sorra elfelejtsz.
Hisz csak halandó, mint… mint mi?… mi nem?
Miért ne lenne éppen egy mű-nem?
2
Az ichtyosaurusok is kihaltak.
Összeroskadnak a galaxisok.
Hát még a birodalmak, irodalmak,
Rómák, rímek, rítusok, ritmusok!
A földgolyó forgó agyába szaggat
Folyton a kozmikus elektrosokk.
Atom- és tudathasadások rázzák
A Metagalaxis nagy Sárga Házát.
3
4
A végén kezdeni – micsoda ötlet!
Hogy erre még nem jött rá senki se!
Csak honnan tudható, a vége könnyebb-
E, mint a közepe vagy kezdete?
Holott közismert, hogy munkakörömnek
Mindig a könnyebb végét kerese-
M – szegény fejem ezért is kapkodom tán
A siker elől, mely csőstül zuhog rám.
5
Csak most aztán lássuk már, hol a vége.
Hadd fogjam meg – akár könnyű, akár
Nehéz –, énekem kezdetévé téve,
Hiszen végül úgyis visszatalál
Majd óhatatlanul a kezdetébe
Annak, ami így fejtetőre áll:
Aminek végén kezdődik a mű,
Hogy kezdetén végződjék. Egyszerű,
6
(6/a)
(Itt van tehát – valaminek – a vége
[Mert itt kezdtem el], de vajon – minek?
Ezt kellene már eldönteni végre.
Csak ki mondja meg, hogy holnap mi lett
Abból, mi tegnap volt? Mindig kitéve
Az emlék kergetőzéseinek?
Egyszer volt hol nem volt körbefogódzva.
Te rózsa rózsa ispilángi rózsa.)
7
8
9
10
A hossz és időköz mérte időben
S térben – és versben (amíg van ilyen)
Minden megleli helyét eltünőben,
A rím, a mű-mezon, a szerelem,
Csak akkor vagyunk egyszerre a csőben,
Ha szemléletünk immár ezeken
Is átlépve, kezdet s vég cezuráján
Túl hősöm többé seholsem találnám.
11
12
Csak egy garszon-albérlet itt Budán.
(S ha a -let nem is, de a bére mintha
[Bár al-] főúri volna igazán!)
(Elnézést, egy sorpárral többre ment a
Stanca, hiába, a lakáshiány!)
De itt is, ott is egy csak a gyehenna
(S különben se másé – az én hibám):
Képzeletem, ha tud, innen suhanna
Túl téridőn és Óperencián,
Kiséri bár vagy nem kiséri Guicc-
Ioli grófnő – de versem itt a giccs
13
14
Mert béke van most, nagypalástu béke,
De a háború lólába kilóg
Alóla mindenütt, Keletre, Délre
Indíthatsz újabb expedíciót,
Szabadságon szabadságot cserélve,
Csak arra kell vigyáznod szörnyümód,
Hogy hajódat mily öbölbe vezényled,
S regény lesz-e vagy rémregény – regényed.
15
(mellékdal)
Most olvasom, hogy NewYorkban Kenneth
Koch kartársam is rímekbe menekszik,
Régi beat verse már nem oly projektív –
Meg is kapja érte az itemet,
Ami, félek, fölöttem is lebeg (sic!):
„Ha epika, hát legyen epika” *5
A kritika így talál telibe. *6
16
ω + 1-edik ének
Halunk a halókkal:
Nézd, távoznak és mi velük megyünk.
Megszületünk a halottakkal:
Nézd, visszatérnek és minket is magukkal hoznak.

T. S. Eliot: Little Gidding V.

(Vas István fordítása)

1
(1937/1/7)
Gyerek volt a gyerek. Nem hitte, hogy…
De azt se hihette… Két hihetetlen
Közt a hihetőért viaskodott.
És közben – mintha máskor – Edna Ferber
„Pengős” regényéről vitatkozott
(Akárha nem az volna) a beteggel.
S szűkölt, míg nézte, hogy üt ki orozva,
Mint a holtakén, arcán a borosta.
2
S a haj. Amin „nem győzhetett a dér”,
Mit a barátok is megénekeltek,
A haj, a „szuroksötét”, amiér
Oly valóságos volt, mint ami – él,
S most is sámsoni reménnyel kecsegtet.
Haj és szakáll, mint álcára az álca,
Nőtt a facies hippocraticára.
167
3
És a másnap. Az éjszaka. A reggel.
A telefon. A hír. A hír-telen.
Egyszerre tele rég-tudott hirekkel.
A szoba: régtől fogva cinterem.
Az ágy mellett még nyitva Edna Ferber…
(„Bár én volnék olyan jól, amilyen
Jó író…”, mondta még. S a Domopon
Után tapogatott a paplanon.)
4
A lépcsőn sebhedt csempék. Mint a stigmák.
A kaputól a gyerek már futott. (Én.)
Gyerek volt. Nem tudta, mi az, amit lát.
Egy lényéből sarkig kifordított lény
Legvégső biológiai nyitját
Leste, szürke kéjleső, a halottkém.
Mint egy in flagranti. A kitudódott
Titok. Apja hátán a hullafoltok.
5
De hisz tudta – most tudja, tudta rég
(Hány tudás áramlik a nem-tudásban!),
Már tudta rég (bár most sem tudja még),
Amit ott tudott meg egy villanásra,
S amit soha se lehet tudni vég-
Legesen, csak megújra elodázva:
Hogy, míg egyre az életünkre várunk,
Ránk, amíg élünk, egy vár csak: halálunk.
6
7
Míg élt, az életét csak egyre várta.
De az nem várt rá. Mindig-elnapolt,
Helyszínt s időt nem találó találka.
Nem hitte, hogy nem lesz – ha sose volt.
Most tudta, hogy nem várt, csak a halálra,
Miben magával végre egybeforrt,
S e test, mely testként magát élte túl,
Halálát hitte, halhatatlanul.
8
A gyerek gyerek volt. Ha tudta is,
Olyan volt neki, mintha mégse tudná.
Nem hitte, amit tud; s amit ha hisz,
Nem tudta. S nem úgy, mint Istent Tertullia-
Nus *8 : ő azért nem hitte, mert oly ész-
Szerű (hogy attól válunk tébolyulttá).
Csak állt. És várt. Mint oszlopállta szent.
Valami hihetőt! Mert esztelent!
II
(1967/9/23)
9
10
A betegség rángó köldökzsinórja –
(Micsoda kép?) De ő – hány éven át? –
Hordta, terhesen, míg végül kihordta
Anyja halálát, mint a magzatát.
Még gyerek volt. Hiszen még anyja volt. (Ha
Most már tudta is, hogy halálra szánt.)
S ő is a levegőt kapkodta hagymáz-
Asan, ha jött a kisvérköri pangás.
11
Folytonos sietség… Csak itt, a másik
Szobában, s száz kilométernyire,
Vagy tízezerre, eddig a szobáig
Tágult mindig kis- és nagyvérköre:
Két szó között az asthma cardialis
Görcsében fuldokolt – képzelete,
Akárhol, máris, újra, egyre készen,
Csak hogy egyszer, épp akkor el ne késsen.
12
Betegség, egyetlen édes menekvés
Annak, aki már sosem lesz egész
Roham, Nagy Lutri, hol vagy minden elvész,
Vagy visszatérül egy csepp enyhülés.
Hátha ez egyszer még lehet szerencsés,
Szűköl az egy lapra tett létezés.
Saját csapdájában foglyul esett lét
Egyetlen szörnyű esélye. Betegség.
13
14
Ó, a megbokrosodott paripa!
Amily szorosra csak lehet, a gyeplőt!
Roham! az élet határaira
Ragadj! Aztán rohanva a fecskendőt.
Éled a máskor halott éjszaka.
Felnőtt lett a gyerek? gyerek a felnőtt?
Együtt árad szét feltárt erein
Az elcsitult vágy s a Diaphylin.
15
Hogy szeresse a gyerek (aki felnőtt) –
Újra meg újra megölte magát.
Szeretet-alázat és szeretet-gőg
Dantei „titkait” ki érti át?
(A díványon fekve a lámpaernyőt
Bámulta, s várt egész estéken át.)
Hogy tudná, hol van a „jobb vagy bal útja”,
Önnön sötétjében, a Kreatúra?
16
17
Anyám szive Bévülről ostromolt ház
Magára döntött odvas pincebolt
Anyám szive Vad ártól elsodort váz
Anyám szive Roncs padmaly Beomolt
Kamra pitvar Befalazott sikoltás
Anyám szive Pulzus-világrekord
Anyám szive Szent Vitus táncoló
Vak motollája Fibrillatio
18
Minden halál gyilkosság s öngyilkosság.
Ha már nem képes… ha nem vagyok én…
Amik szivünk ernyesztik s összehúzzák,
Myogén, neurogén vagy – pszychogén
Erők? Tudod? Hogy feslik fel az okság,
Egyetlen kihagyó perc szövetén?
Csak búcsuzol, tétova kézzel intesz –
S elfordul egy mindentudó tekintet.
19
Anyám szeme Mennyei Rózsa szirma
Mikor riadt gyermekéjembe nyit
Anyám szeme Az ajtóban felizzva
Mikor sorsom a vészből hazavitt
Anyám szeme Széthasadt tűzü prizma
Mikor a roham felerősödik
Anyám szeme Fekete lyuk vak titka
Mindentudón Már nem is nézve vissza.
20
21
Parisiens
175 176
Seb és kés
1972–1997
185 186
Seb és kés
Ember és lant
1. Hárfás-szobor (Kérosz, i. e. 3. évezred)
Nem a kezében
Tartja eszközét
A HÁRFÁS
Elődjének
Utódjának is
(És ma) a hárfa
(Vagy a toll)
A kezébe
Nőtt ki
Keze
Szörnye
Képzeleté?)
Sellő Faun
Fele
Orpheusz
(Mint Orpheusz)
Négyezer éve
(Vagy a lant)
Belenőtt
Belőle
Akár a
Teremtés
(Vagy a
Kentaur
Fele ember
Hangszer
2. Oszip Zadkin: A költő (i. sz. 20. század közepe)
3. Vilt Tibor: Orpheusz (1965)
Ajánlás

(költő olvasó itész hercegek segítsetek megírni versemet): hogy ELFELEJTSEM 9/10-ét mindannak ami most bennem kavarog és VISSZAEMLÉKEZZEK valamire aminek a sejtelme a sejtelme se merült fel bennem SOHA [1974]

35 36
Nem titok
Nyárvégi szvit
Még egyszer: Velence
1
Hátulnézetből – vonaton
Mindennek van hátulja. Itt takarásba vannak
a gondolák, a bárkák, a Piazza, a Palazzók,
a ramák és a boccák, a kezek és az arcok,
ívek és oszlopok, loccsanó kapualjak.
Magától jön a vers, az ódon-új alakzat,
a szép, „alak” szonett, miről Berzsenyi vallott:
hol pereg, ahogy a vonat kereke csattog,
hol, mint a laguna, lassan csobogva hallgat.
Fejben, kedvtelve írod, a rímet se keresve,
minthogyha semmi sem vethetne ki az útból,
s míg képzeleted a falakon túlra nyargal
(így mondták rég, ugye?), látod, ahogy Velence
szemközt, rongyos gatyáját illetlen mozdulattal
letolva, fenekével a lagunára guggol.
2
Elölnézetből
Képzelt emlék
Robog a kocsi, ábrándja miértet
s hovát nem kérdez: cikázó kobold.
Ahogy az úton két szín egybefolyt,
a véletlen olyan akár a végzet.
Nem játszhat egyszer a játék komolyt?
Cél nincs, csak szél, csak út, csak messziségek.
Irány: a sose-lesz, a sose-volt.
Képzelt úton a képzelt szökevények.
S mikor a hold sugára odatéved,
ajkad felcsillan, mint egy kicsi hold.
196
Zeitgedicht II.
Összerakósdi Garay János, Babits, József, Weöres, Zelk, Jékely, Orbán stb. töredékeiből
kilencvenkettő júniusa
(Zeitgedichthez dátum dukál)
Rióban áll a karnevál
vagy mondjuk a „Riói csúcs”
de balladám nézd mi az ott
száz jó vadász Szigetre tart
állnak ahol szakad a part
kezükben a kalasnyikov
a maradékból még akad
a madarakból is elég
fekhetnek fákon fák alatt
a szétlőtt testű feketék
bizony nem csak országhatárt
s a Parancsot sértette meg
saját szemébe vert cövek
lesz a látvány mit generált
első s utolsó szó jogán
tanácsnok szól miniszter int
elcsitul minden mint a pinty
vagy mint a meglőtt kormorán
a kormorán csak kormorán
a hettita csak hettita
nem ebből nem lesz hitvita
egyetért Újszöv. és Korán
miért is lenne mért ezen
akadnak fenn az idegek
hisz együtt élünk szüntelen
azzal amivel nem lehet
s vitára ezer ok marad
egyeztetés és tárgyalás
miért ne lőné ha vadász
a vadász a madarakat
a Sziget közös birtokán
tapadós szállongó korom
koromként hull a kormorán
és lerakódik vastagon
egyeztetés és tárgyalás
minden tisztázva mocskosul
az újrégi a régiúj
mindegy ki vitéz ki vadász
tárgyalás és egyeztetés
holt szemgödör halott sirály
zuhan ezernyolcszáz madár
hazatér száz vadász vitéz
zuhan ezernyolcszáz madár
mint pokolgéptől repülők
ég madarai voltak ők
terror s terror közt nincs határ
égre lobogjon? – földre sem
a két nagy költő-mostoha-
testvér édestestvér-szava
a Szellem és a Szerelem
a Föld alatt a part szakad
Szigeten nincs szigetlakó
ne kérdezd hogy mivégre vagy
a lét csak léttel osztható
bár tudnánk madárul dalolni
szárnyakat ránk múzsa repíts
most kéne hymni odi psalmi
s az odi más értelme is
hazájukért haltak szegények
mint magyarok abesszinek
s hogy mért éltek – éltek csak éltek
mint te meg ő mind aki Lett
Ronsard új szonettjei
Az új Heléna számára
Hamisítvány
1
Ha majd öreg lesz Ön – ha már Ön is öreg lett
S ki tudja tán atomlámpa fényében ül
S keze közt biztosan nem rokka penderül
Vajon majd bánja-e – nem is azt a „szerelmet”
S nem azt a „megvetést” – hisz tudjuk nem vetett meg
S enyém leende ha csak afféle körül-
Mények közt is ahogy az annak sikerül
Ki magából nem ad mást csak a nemiszervet
Vajon majd bánja-e – nem amit nem adott
Hanem amit kapott de el nem fogadott
Én már a föld alatt leszek földhöz hasonló
De belőlem fakad majd akkor is a Vágy
Rózsája miben Önt verssé tükrözte Ronsard
S amiben Ön sosem ismerte föl magát
2
Ha majd öreg lesz Ön – ha már Ön is öreg lett
Nem tudom hol s mi lesz és ki tudja milyen
Számláján gyűlik-e a dollár márka jen
Vagy olcsón szórja szét mit olcsón osztva szerzett
Úgy érzi érdemes volt így tépni a percet
Ronsard-t s Horatiust idézve – tévesen
Miközben tudja jól hogy nem rózsát terem
Magának csak tövist csalánt csömört keservet
És az lesz akkor is ha majd a földbe vetnek
S belőlem s Önből is más semmi sem marad
Se rózsa se tövis – csak ezek a szonettek
3
A szonettek ezek az „ércnél maradóbbak”
De maradóbb-e még merő húsnál az érc
És az ércnél a vers hisz feslik mint a férc
S már nem kecsegteti a költőt se a holnap
Mi kecsegtesse hát Önt Kósza Kis Lidérc
Akinek működő tőkét csak teste hozhat
S bár tudja mi a rossz nem tudja mi a rosszabb
Mi tartsa vissza? félsz? törvény? hit? eszme? AIDS?
Milyen legyen? Tisztességes? Miért legyen?
Mi győzze meg: miért ne tisztességtelen?
Már őrlőbb férgeink is vannak mint a tetvek
És június?…
Kiegészítés egy Hölderlin-vershez
April und Mai und. Julius sind ferne.
Ich bin nichts mehr. Ich lebe nicht mehr gerne.
(Április, Május, Július be régi.
Semmi vagyok már. Nincsen kedvem élni.)

(Hölderlin)

amit nem lehet kimondani
[1977]
Négy fonák
Paundiás – Dzsoisziás – Prusztiás – Steiniás
1
Canto XLV/A

„with usura…”

with-out usura
uzsora nélkül
nincs piaci fellendülés
a boltok pultjain hegyekké torlódik föl a hiány
a lelkek polcain a várakozásban megromlott sóvárgások
és kifogyhatatlanul kígyózik a fogyasztók kígyója
uzsora nélkül a Pénzváltók ablakai előtt egymást tapossa a nép
nem nőnek ki az utcából a Pénzváltók irgalmas katedrálisai
senza usura
nem nyílhatnak meg a Szentlélek Bankjának fiókjai se
uzsora nélkül
a Pápa se terjesztheti ki áldó kezét széles e földgolyón
mint egy elsőáldozó kamasz kopasz fejecskéje fölé
uzsora nélkül nem járják a szerencse vitustáncát a rulett golyói
a baccara
ismeretlen neve se villódzik éjszaka
vörösben játszva a világvárosok vízfején
uzsora nélkül
nem
uzsora nélkül
nem fekszenek hanyatt a kupolák alatt a freskófestészet erőművészei
97
uzsora nélkül
nem lebegne tünde fátyolként öt évszázada Európa véreres
szemei alatt a Gioconda mosolya
uzsora nélkül
a tehetősek sem tehetnek semmit a nincstelenek nincstelensége ellen
még a népkonyhák bűzösen ínycsiklandó gőzei sem
gomolyognának a dúskálás delében
nem párolognának a jeges frontokon a gulyáságyúk
és a rakéták is elzüllenének az ionoszféra iránytalanságában
uzsora nélkül nincs nyoszolya a szeretőknek
kégli a titkos találkozókra
uzsora nélkül nem záródnak egymásba az egymásba nyíló
genitáliák
a kemikáliák és a fotoszintézis optimális egyensúlya megbomlik
a növényekben
nem tartatnak titokban az Eleusziszi misztériumok
és a titkos szolgálatok titkai
uzsora nélkül
már a régi görögök
még a fáraók piramisai
a Boboli kert szalviái se
se Csillagszóró Liliom se vadparéj
a hibiszkuszok se vegyítik bűvillatukat az autópályák benzinbűzébe
(és viszont)
nincs semmi
semmi sincs
uzsora nélkül
Költő hiába lúdbőröznek felborzolt illúzióid hiába
omlik össze évezreken át kiérlelt immunrendszered
a legvékonyabb verseskötet kiadására sincs elég papír
uzsora nélkül
Apollón
és az ibolyafürtű múzsák
arany lantjához
se lenne elég arany
virrasztóasszonyok se jajveszékelnének a széki éjszakában
98
az alvilági lelkek raja se sírna
Orpheuszért
2
Alp

„Anna was, Livia is, Plurabell’s to be”

Ó

mondj el mindent Anna Líviáról! Mindent tudni akarok Anna Líviáról. Hát te ismered Anna Líviát? Ki ne ismerné Anna Líviát? De ki ismerheti Anna Líviát? Valaki mindenkit ismer. Mindenkit ismer valaki. Ami annyi, mintha senki seeeeeeeeeeeeeem ismerne senkit. Azért csak mondd mondd mesemondd mesemondamondd. A fát vagy a követ? Inkább Anna Líviát. De hiszen ő a kő is meg a fa is. Tengercsiszosodorta kavics. Földszélben állsuhanó fa. Plurabella. Bár volt aki rula mondta: Pluraronda. Százszorszép. Százszorrút. Amikor azt a papírt adta hogy aláírd. Írdalápapírt. Mint a koncepcijós(?) konstrukcijós(?) konspirácijós(?) perekben. De hiába vontakel felvonót. Hiába döglöttcsótánytenyésztő Banya. Hiába a rosszhiszemű jóhiszemű-jogcímnélkülije. Jogcím: jog – min? Ó mondj el mindent róla alóla fölüle belüle. Ahogy leüle, ahogy fölüle. Ahogy elcsábított, miután megcsalt. Elcsábított, miután megcsahahahalt. Tiszta sor, amijen a zsákja, ojan a fótja. De milyen a zsákja? Amíg azt nem tudod, hogy tudnád, milyen a fótja? Micsoda skandalus! Hogy mondhatnád, hogy ismered? De hogy mondhatnád, hogy nem ismerted? Legalább a felefelelősség a tied. Hiszen annyi mindent 100tudsz róla. Tudtál, csak nemtudniakartál. Ha mindent mindent elmesemondanál!… Ó feketelórelejdelej Plurabell! Fává válok, ha kővé válik. Kővé válok, ha fává válik. Mégis ott leszünk örökre ahol voltunk. Hol nem volt hol volt. Egyszer már ellőn dalolva (melyik évben? eónok előtt?):

Ki ez az Anna, aki volt, (mikor
mi még nem voltunk vele) és ki ez
a Százszorszép, ez a Mindenlehet
Plurabell, aki lesz, mikor mi már
nem leszünk vele, vagy – már nem leszünk?
És aki van, aki itt van velünk (amíg
velünk van) (amíg mi vele vagyunk)
ki mondja meg, ki ő már és ki még
e Már-Nem-Anna-Még-Nem-Plurabell,
ki ez a Lívia-Itt-Van-Lívia?
3
Mese Éváról
„… car les vrais paradis
sont les paradis qu’on a
perdus
4
Hermeneutikai mese

„A rose is a rose is a rose is a rose”

A rózsa csak rózsa csak rózsa
Csak rózsa? no ne mondja…
Lawrence azt mondja egyik versében
hogy ha ő almát eszik
„minden eleven érzékével eszi azt”
és megérzi benne mindazt, „amit
egy jó almában bizonnyal érezhet”
meg – teszem hozzá – azt is
ami az almában nem-alma
Semmi sem csak az
minden valami más is
minden olyan is mint
Az alma sem csak alma
A rózsa sem csak rózsa
De azért persze Gertrude Steinnek is igaza van
(kinek nincs „igaza” kerek e világon
hiszen mindenki puszta léte az igazsága
aminél nincs is nagyobb igazság
mint az almáé az hogy alma és hogy nemcsakalma)
Ezt persze megint csak kézből megkontrázhatom
kapásból visszaüthetem fonákkal
(éppúgy megvannak erre kellő érveim
104
mint másnak az arra alkalmasak)
Szóval a rózsa csakrózsa is
meg nemcsakrózsa
(Sőt mégcsakrózsasem
némelyek szerint amíg a költő annak nem nevezi)
tárgy is és szó is (sok soknyelvű szó
más-más jelölő héja melyben a jelölt húsa is más lesz)
és jelkép is (sokféle különböző
és egymást megsemmisítő valamint
egymást teremtő jelkép)
Ha fel tudnánk fejteni a költészet
véghetetlen szőtteséből a rózsamotívumot
mert a rózsa az is a líra örökpiros paradigmája
(énekek éneke) az Énekek Éneke rózsájától
(amely nem is rózsa hanem liliom)
míg végül is tiszta ellentmondás lesz belőle
Mutanabbi rózsájától és Háfiz rózsájáig
Ronsard szelíd kerti rózsája és Goethe tüskés vadrózsája
Blake féregrágtaszívű rózsája
Milton rózsájától Borges Milton-rózsájáig
és Mallarmé sötétség-rózsájáig
és Kosztolányi ötszörös rózsájáig
és a Vaséig amely minden őszökön újra remontál
Mert ha már az őszök is elillannak majd a nyár s a tél közül
és ha már ma sem az semmi ami volt
és amikor majd ami lesz se lesz az ami lesz
„a Rózsa – holnap is rózsa lesz még” (Jorge Guillén)
akkor is ha majd a mi
hajdani rózsánkból csak a név lesz nomina nuda
a minden rózsa hiánya
105
Sextina-kettős
Már nem temető volt Csak Temetődomb
Fűbe süppedt fejfák a fák alatt
Keze először járt két verdeső comb
Között Ahogy a semmiből előront
A gömbvillámpattintott pillanat
S ujján száradt szivárványló maszat
(A versírók ma rühellik a verset
[Isten tudja akkor mért verset írnak]
A sornak befellegzett – furcsa szerzet –
Lassan nem marad belőlük csak írmag
Bújtatják mint szándékát a szatír vagy
Mint kétlábúak lábuk közt a szexet)
Ablakon át rájuk bukott a holdfény
S egymásra ők Egymás alatt felett ők
A csillagok közt csillagként kerengők
Míg úgy csillogott mint az égre feljött
Holdvilágban a tó tükrén a holdfény
Tükrös hasán az énből kicsordult én
(Bújtatják mint női blúzon az öltést
Mint nadrágok sliccén cipzárt vagy gombot
Mint gyilkos a szúrt sebbe beletört kést
Mint pénzmosók piszkos titkát a bankok
Mint barlang bejáratát a vakondok
Úgy is mondhatjuk Mint költők a költést)
(Mint akik az üldözöttet bújtatják
S mint ugyanő majd volt szállásadóját
Mint Éva rejté Úr elől az almát
Mint Nagymenedzser az áfás adóját
Mint dunnák közé kiscsaja machóját
Mint cica – dolgavégeztével – almát)
Idegen neveddel volt tele szája
Formázta ajka és becézte nyelve
Harapva tépve kilökve lenyelve
Suttogva és sikoltva és kiáltva
Ahogy szüzességét neked kinálta
Mint áldozati húst oltárra vetve
(Mire felfognád a jelen csak emlék
S ha át nem lényegülne a jövőbe
A múlt – sosem lehetne múlt belőle
Így válik mindig-új létté a nemlét
Így költözik a semmi az időbe
Így foszlik nemlettséggé a jelenség)
Ahogy kinyílt – kékszilva magvaválva –
Szája előtt a húsgyümölcs-tekervény
Nem volt többé oly Ariadne-szála
Mely a labirintusból kivezetvén
A jó útra vitte volna Magába
Csuklott mint egy megfejthetetlen rejtvény
(Én vállaltam hogy vállalom e sorra
Sort e feledés szülte újdon-újat
Ahogy borongva egymáshoz simulnak
S egy a mást messziről is átkarolja
Mint közös görcsbe rándulnak az ujjak
Ha férfiméretet vesz női forma)
(A történelem nem az ami történt
Sejtelme sincs miről azt hiszi tudja
Csak ami a millió magába tört lényt
Idegsejtjei zárványába csukja
[Ahogy beletörik tövis az ujjba]
Kiválthatatlan kínként vagy gyönyörként)
Tornada vagy Nyúlvány
Hozsánna néktek és megint hozsánna
Sárkánygyíkok Patások és Petések
Ámor és Éva Vének és Zsuzsánna
Empedoklesz után (vagy előtt)…
(vagy minden időkre)…
…mást mondok nektek: sem az egy, sem mind a halandó
nem született, és nem hal végül szörnyü halállal;
csak keverednek, s átalakulnak az így-keveredtek
– s kezdettől ezt hívja az emberi faj születésnek.
Ők meg, amint kikerültek mind a szabad levegőre,
emberré, vaddá, bokrokká vagy madarakká
vált gyökerekként, ezt nevezik kezdet- s eredetnek,
szétválásuknak téves neve sanyaru végzet.
Bár magam is e szokott szólást használva beszélek.
Oktalanok! mert nem gondolnak messzire, és úgy
vélik, hogy lehet az, ami annak előtte sosem volt,
vagy meghalhat bármi is, elpusztulva egészen.
241
Mert nem kelhet a nem lévőből semmi se létre,
és ami lett, annak kiveszése merő lehetetlen,
mert ott lesz mindig, hova minden időkre helyezték.
…bölcs az a férfi, ki nem forgatna fejében olyasmit,
hogy míg éljük az életet (így említi szokásunk),
addig tart létünk jó s rossz dolgok közepette,
ám azelőtt s azután semmik voltunk és semmi leszünk is…
[1999]
Lator László
Utószó

Ha valakire, Somlyó Györgyre igazán illik a mifelénk többnyire lekicsinylően használt minősítés, a poeta doctus. Én dicséretére mondom: tanult, képzett költő, igazi mestere a szakmájának. Úgy lett költő, mint ő maga mondja, „ahogy régebben a kézműves fia magától értetődően ült bele apja műhelyébe”. De persze semmit sem kapott készen. Nagyon korai megszólalásától kezdve (tizennyolc éves volt, mikor első verseskönyve megjelent) szüntelenül változott. Pontosabban: eltökélten változtatott versei anyagán, nyelvén, formáin, de leginkább költői szemléletén. Nemcsak használta veleszületett tehetségét. Kiteljesítette, tágította határait, sose volt hajlama az elkényelmesedésre. Érthetjük ezt a termékeny izgalmat úgy is, ahogy ő: „…a folytonos változási kényszer mögött leginkább, azt hiszem, az identitás modern drámája működik.” Vagyis: legigazibb önmaga fáradhatatlan keresése. De mondhatnám Goethével egyszerűen szorgalomnak is, s én ezt igen nagy erényének gondolom. Mindenesetre a versről, a versformálásról való elképzelése, s vele költői módszere, megőrizve már korai verseiben is szembeszökő alaptónusát, szakadatlanul (olykor ilyen-olyan külső hatásokra is) módosult, nemritkán fordult, akár meghökkentő hajtűkanyarokkal, más irányba. 1997-ben megjelent kötete, a Törésvonalak tanúsága szerint közel a nyolcvanhoz is természetes életformája a megújulás. Belejátszik ebbe persze az is, hogy mondhatni kamaszkorától fogva együtt lélegzik a világirodalommal, fogékonyan és szenvedélyesen éli nemcsak a múltját, hanem forrongó jelenét is. Nem sokan tudták úgy hasznukra fordítani magyar és idegen költőkkel való találkozásaikat, ahogy ő. Sokfelé forduló remek esszéi csakúgy tanúsítják, mi minden vonta magára mindig ugrásra kész figyelmét, mint óriási műfordítói életműve. Megszolgált-érdemelt viszonzásul, megnyitva útját a világirodalom felé, költészetét befogadta a francia irodalom. Akár azt is mondhatnánk, hogy szerencsés csillagzat állt fölötte. „Az úgyszólván privilegizált kezdetnek töretlen folytatása volt – legalábbis annak látszott –, hogy a fiatal költő a Sorbonne-on fejezhette be tanulmányait, s a kész költő ma is második hazájának tekintheti Párizst, és a francia meg a spanyol nyelv néhány költőfejedelmét személyes barátjának. Szóval, az élet és a költészet szerencsés hercege – körülbelül ez a summája köztudatunk Somlyó Györgyhöz tapadó képzeteinek” – írta róla, némi iróniával, nagyszerű esszéjében Vas István. Iróniával, mert azért, közelről nézve, Somlyó útja nem volt olyan sima. Vas arra gondol: mindenért meg kellett küzdenie: anyagért, nyelvért, formáért. 245És sok minden ellen is: ifjúkori naivsága, könnyen lobbanó „lázas lelkesedése”, emelkedett hanghordozása ellen, véli Vas. De fenyegették gorombább veszedelmek is. (Mesteri kisregényben írta meg, hogy nyúlt bele, már-már érthetetlen deus ex machinaként, szinte bizonyos tragédia felé futó sorsába Raoul Wallenberg.) De egyébként nagyszerű esélyeket kapott a sorstól. Először is (1920-ban) jó helyre született, már ami költővé válásának lehetőségeit illeti. Akiket más költőjelöltek csak messziről csodálhattak, ott voltak karnyújtásnyira körülötte. Igaz, apja, a már-már festői szegénységben, bohémiában élő, ma is félárnyékban álló átkozott költő, Somlyó Zoltán, a Nyugat nagyjainak társa, barátja (Kosztolányi Dezső Esti Kornél-novelláinak egyik darabjában őt takarja a Sárkány név), hamar elhagyta feleségét, négyéves kisfiát, akit aztán „gyötrően szenvedélyes vonzalom fűzött” apjához, ki-kimutatta ugyan szeretetét, meg-megnézte a költő-tanonc verseit, költővé nevelődését mégis inkább mint vonzó távoli minta segítette. De a fiút a szó szoros értelmében nagyszülei nevelték, Balatonbogláron (Boglár sokszor, sokféleképpen meg-megjelenik a verseiben), onnan került fel később a fővárosba. Nagyapját, az öreg bádogos és vízvezeték-szerelőt egy egyébként Somlyó szándéka szerint sokféle jelentéssel zsúfolt s a modern vers természete szerint bizonytalan (akár novellának, regényrészletnek is olvasható) műfajú, emlékezetesen szép költeményben örökítette meg. De Somlyó Zoltán fia apjától elszakadva is a Nyugat vonzáskörében élt, kiváltképpen mikor, ha késedelmesen, ha üggyel-bajjal is, egyetemi hallgató lehetett Budapesten, és kapcsolatba kerülhetett vele egyívású pályatársaival. Később, Párizsban, belemerülhetett a francia irodalomba. Az ahhoz való kötődése, bármennyit kalandozott is másfelé (elsősorban a latin-amerikai, a spanyol irodalomban) azóta is tart. Rátalált a franciák közt is sokaknak mesterére, Paul Valéryre, befogadta, megemésztette (pedig igazán nem könnyű szerző) és már a háború alatt fordította dialógusait (A lélek és a tánc), később a modern költészetfelfogásban, Somlyó szemléletében is, annyi mindent elindító Füzeteit. Talán éppen Valérytől kapta az ösztönzést, hogy megértse és másokkal is megértesse, mit jelent modernnek lenni, s azért fordult figyelme azok felé a magyarok és nem magyarok felé, akik szemében a modernségnek ezt vagy azt az oldalát mutatták. Alighanem Valérynek köszönhető, hogy Somlyó sok idősebb pályatársánál is hamarabb megértette, mi történt a francia, az európai lírában Rimbaud ás Mallarmé után.

De verset írni, fordítani gimnazista korában mégis ösztönösen, félig-meddig autodidakta módon kezdett, s talán nem is volt kárára, hogy, úgy tudjuk, senki sem vezette a kezét, hogy magának kellett kikísérleteznie s végül mesterfokon elsajátítania a költő-mesterséget. Első megjelent írásai a nyugatosok, leginkább Babits Mihály ízléséhez igazodnak, szereti a választékos nyelvet, a ritka szavakat, a régies nyelvtani alakokat, a nem szokványos szórendeket, a szép versívet, egyáltalán: a szépet („Ez a szépséghite nemcsak abban nyilvánul meg, ahogy a szép dolgokól ír: abban is, ahogy a csúnyákról… a sötétség is valahogy megvilágosodik, ha ránéz”, írta róla Vas István), a hatásos rendezést, az emelkedett dikciót, a zengő retorikát. (Ez az előadásmód, bármennyit változott is költészete az elmúlt jó fél évszázadban, vala246hogy máig megmaradt, csak éppen gorombább, hasadozottabb, disszonánsabb lett.) A nagy nemzedéktől tanulta, hozzáadva a magáét, a korra, emberre érzékeny figyelmet, komor, egyelőre még elvont világszemléletét. Első kötete sokatmondó címe: A kor ellen. Ebben az ellenben, azért természetesen benne van a maga sorsa, helyzete, hogy a józan észről, ép erkölcsi érzékről, jól működő ösztönökről ne is beszéljünk. Fog majd, néhány év múlva, a háború után, a kor mellett szólni, úgy hihette, korábbi meggyőződése szükséges folytatásaként. Nem akármilyen költők, Éluard, Aragon, Neruda kínálták a példát az agitatív, politikus lírára. „De a megrögzött idealizmus sem óv meg a csalódásoktól – sem az újabb áltatásoktól”, így látja az ötvenes évek Somlyó Györgyét Vas István. Kell hozzá idő, hogy kiábránduljon, hogy az ötvenes évek második felében, még inkább majd a hatvanas években, visszataláljon régi önmagához.

Ha pályakezdő verseiben a Nyugat szellemujját érezzük, tegyük hozzá, hogy egy korai költeménye viszont a József Attilához való kötődésről vall, húszéves kora körül írt szonett-kvartettje pedig, a szerelemnek a korhoz és korához képest szokatlanul merész szemléletével, a rajz és a gondolat pontosságával azt mutatja, hogy rokon Vas Istvánnal is. S bizonyosan hatott rá Szabó Lőrinc, aki az emberi kapcsolatokat, helyzeteket, kivált a szerelmet olyan erős, éles fénybe állítja és olyan okosan, már-már kegyetlenül, elemzi, s az erotikát olyan gondolati-filozófiai térbe helyezi, mint előtte senki. (Somlyó György neki ajánlotta első kötetét.) Ez a szonettnégyes, A test dicsérete fontos pillanata Somlyó lírájának. Felfedezett benne valamit, amihez különleges adottsága van. Első sikeres darabja ez erotikus versei egyre emelkedő vonulatának. Kevesen írtak a szerelemről ilyen felszabadultan, görcstelenül, és hozzátehetném: szakszerűen. Ismeri és meg tudja fogalmazni a készülő szerelem még alig-alig észrevehető, egymást gerjesztő moccanásait, test és lélek, ösztön, érzelem, szenvedély szövevényes együttesét. Okosan, racionálisan beszél az irracionálisról.

De ez a szonettbokor más szempontból is figyelmet érdemel. Bizonyítja, hogy költője, akit olyannyira vonzott mindenféle modernség, avantgárd, formabontás, már fiatalon felfedezte a kötött idomok előnyeit. Bármerre fordult is éppen, szinte minden verskötetében vannak szonettek, szonett-tömbök. A neki valamiért különösen fontos mestereket, magyarokat és idegeneket, költőket, képzőművészeket, gondolkozókat, zeneszerzőket mintegy érembe metszve, szonettekben, de nem szenvtelen-parnasszista, hanem szenvedélyesen személyes szonettekben idézte meg. Kötetnyi hódoló szonettje Talizmán címmel először 1956-ban (jellemző, hogy éppen akkor érezte szükségét a példaképek felmutatásának), majd, egy teljesebb gyűjteményben, 1990-ben jelent meg. A szonett sarkkő-súlyát akkor is szükségesnek érzi, ha éppen lazább, szabadabb formákkal kísérletezik. Akár egy-egy nagyobb zenei kompozíción (az ilyen nagy szerkezetek Somlyó gondolati-bölcseleti költészetének nagy teljesítményei, mint A Csu Ku-tieni barlangban, a Psalmus eroticus, a Piero della Francesca) belül is. A más tekintetben is példaszerű, mert jelent, múltat, látványt és absztrakciót, köznapi-prózait és emelkedettet mesterien elegyítő Piero della Francesca laza szövésű, szélesen 247áradó darabjait súlyos, tömör szonettek tagolják, fogják közre, mondhatni, azok szavatolják a nagy építmény statikáját. Leképezése, formai mása ez Somlyó gondolkodásmódjának: szereti a megformált, véglegesnek, tételszerűnek, igeszerűnek ható gondolatot, de tudja ingatagságukat is, tudja, hogy minden vélt igazság kiegészítésre, helyesbítésre szorul. A hatvanas évektől írott versei ezért sokszor esszéhez vagy éppen filozófiai traktátushoz hasonlítanak, a szillogisztikus, dialektikus okoskodásból csinálnak költészetet. Egymásba csúszik végleges és bizonytalan. Elhiteti az olvasóval, hogy be akar keríteni valamit, ami természete szerint bekeríthetetlen, legfeljebb különféle trükkökkel körülírható. Ezt sugallják mondatszerkezetei is: bravúrosan építkezik, a hosszú, hibátlan periódusok hiányos, töredékes, többféle lehető folytatást kínáló szintagmákkal váltakoznak. Nyilván ezért kedveli a leleményesen használt formák polifóniáját. Lírája mögött nem akármilyen becsvágy dolgozik: az ember minden pillanata foglalata valamilyen teljességnek, azt kellene megostromolni, végére járni minden összetevőjének. De, ha ilyen mértéktelen igény fűti, a megismerés kilátástalan. Ezt az episztemológiai vereséget fogalmazza meg Második mese a relativitásról című prózaversében:

Nincs olyan rejtett öböl, amelynek ne volnának további rejtett öblei.
Nincs olyan távoli csillag, amelynél ne lenne távolabbi csillag is.

Íme, egy modern agnosztikus, aki, versei tanúsága szerint, nem attól szenved, hogy a valóság nagyobb mezei megismerhetetlenek, hanem attól, hogy a világegyetem egy kis szilánkja is egy teljes világegyetem. Egy kavics is feltérképezhetetlen. És ugyanúgy megismerhetetlenek vagyunk mi magunk is, vélt énünkbe annyi minden zsúfolódik, körvonalait annyi minden módosítja, hogy magunk sem tudjuk, kik-mik vagyunk. Ez az ismeretelméleti vereségtudat különösen a hetvenes évektől kezdve erősödik fel lírájában, s úgy tetszik, a maga törvényei szerint jutott el ide. De kétségtelen, hogy az újabb kori filozófiai-esztétikai elméletek is errefelé terelték. Jellemző, hogy egy-egy versében Heidegger vagy éppen Derrida műszavait is, más nyelvi tónusokkal, költői anyagul használja, bár mintha valamelyes fenntartással viseltetne irántuk. Egyébként mintha Somlyót a recepcióesztétikának nem annyira a nyelvkritikai szemlélete érdekelné, inkább a személyiség és a vers viszonya. Ahogy az énünk különféle elemek állandóan változó konstellációja, a vers sem egynemű, nem egyetlen élményt, hanem valami egészet kellene közvetítenie. Ha pedig ezt nem lehet, azt kell megírni, hogy miért nem lehet. Vagyis a vers vers a versről, afféle műhelytanulmány is. A megírhatatlan vers praeje, Szentkuthy Miklóstól kölcsönözve a megnevezést. Somlyó úgy érzi, hogy énje az, ami rajta túl van, s ilyesféleképpen kell elképzelnünk a verset is. Nemegyszer az a lényege, ami túlcsordul, ami nem fér bele, amit nem is lehet beletenni. „Nem mondhatom el senkinek”, idézi egyik versében Karinthyt, majd úgy folytatja, hogy „mert nem lehet elmondani”.

Mindebből az derül ki, hogy Somlyó gondolkodó költő, s hogy elképesztően változatos formavilágát azért hozta létre, hogy alkalmas fészket csináljon mindenre fogékony, mozgalmas szellemének. „Műveltségi és gondolati 248anyaga sem önmagáért van, nem cél, hanem eszköz: magasrendű kifejezésmódja, ha úgy tetszik, korszerű díszítménye és fényűzése tiszta és eleven lírájának – és modernül gazdag ajándék a versolvasónak”, így látta Vas István. Én meg, továbbhúzva ezt a vonalat, eljátszom azzal a gondolattal, hogy mindaz, amit eddig a filozófia és a forma (a legtágabb értelemben vett forma) viszonyáról elmondtam, akár fordítva is elképzelhető. Lehet, hogy a költőnek azért kellett ez a lenyűgöző elméleti, gondolati anyag, hogy megcsinálja ezt a tágas, sokalakú lírát. Hogy kipróbálja a különféle formák teherbírását. A versírás különféle technikáit, hogy írhasson szonettet vagy tercinát, hogy kipróbálhassa a tipográfiai fogásokat, a szavak közé iktatott hézagok, a szokásostól elütően használt központozás, az erőszakos vagy alig észrevehető metrika hatását. A vers persze sohasem egyetlen képlethez igazodik. Kezdődhet, készülhet így is, meg úgy is. Mindenesetre ne tekintsük Somlyó Györgyöt sem egyszerűen gondolkodónak, sem egyszerűen a formák mesterének. Leginkább azt mondhatjuk rá, hogy megtanulta Rimbaud-tól: „Legyünk mindenestül modernek.” Ha valaki az életművét forgatja, ezt a szándékot érezheti benne. S ha ebben-abban nem tudja is, vagy csak vonakodva tudja követni, legalább elgondolkozhat rajta, merrefelé tart ma a költészet.

249
[Jegyzetek]

*1

L. A véges és végtelen viszonylagossága a relativisztikus kozmológiában. – „Végtelenség és világegyetem”. Cikkgyűjtemény. Budapest, 1974.

*2

Pindarosz: IX. Püthói óda.

*3

Másik lehetséges variáció, amely természetesen a további szakaszokat is módosít(aná):

Én csak pár napra láthattam Ravennát,
Sosem volt benne fényes palotám
(Se máshol)… Ágyam-asztalom ha van, hát
Csak egy garszon-albérlet itt Budán.
Most már „erdők, napok, partok, szavannák!”
Se várnak, túl az Óperencián.
Ifjúkorom hőseit mind tuléltem.
Már apám is csak ifjabbik fivérem.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

*4

Kenneth Koch: The Duplications. New York, 1977.

*5

L. „World Literature Today”. 1978/3.

*6

Változat ugyanerre:

Most olvasom, hogy New Yorkban Kenneth
Koch barátom is stancákban dudolgat,
Megkötve a vadóc beat ütemet,
Mit adott a nyílt, „projektív” soroknak –
Meg is kapja érte az itemet,
Amit, félek, majd énrám is kirónak:
„Ha már regény, hát legyen is regény!”
S a kritikát megszívlelem. Meg én.

*7

Még rajt a puder s hajkenőcs.
Az illata meleg, erős,
mert nem győzhetett rajt a dér –
Szeressetek a hajamér!…

Somlyó Zoltán: A hiú halott

Barátaimról és egy isteni merésű,
vad költőről, aki itt ült vörös ajakkal,
meggyszínű mellényben, szuroksötét hajakkal,
melyekbe szikrázott és recsegett a fésű.

Kosztolányi Dezső: New York, te kávéház…

*8

Credo quia absurdum (Elhiszem, mert esztelen).

*9

Petőfi: A szökevények. Shelley után angolból.

*10

A számok Kirk, Raven, Schofield A preszokratikus filozófusok című antológiájának számozására utalnak. A vers szövege (mint a cím is mutatja) nem fordításnak készült, de sokat köszönhet a szerzők kommentárjainak és az 1998-as magyar kiadás gondozóinak és prózai fordítóinak (Cziszter Kálmánnak és Steiger Kornélnak), valamint a Bibliothèque de la Pléiade (NRF, Gallimard) kiadásában megjelent Les Présocratiques szerkesztője, Jean-Paul Dumont verses fordításának (Párizs, 1988).