Határ Győző Heliáne Regény 9-631418-47-2 461 Magvető Könyvkiadó Budapest 1991 0 Javított, végleges verzió 1 2983 hatar00170
Határ Győző
Heliáne
Regény
Heliáne
Regény
Heliáne
bárcsak nehezebb lennél
bárcsak kivihetetlen
– akkor is
hajórengés, részegség
semmi alkohol
barlangi árnyék ő, előttem járó
a borotvahídon jön szembe vélem:
jaj le nem hullhatok jaj ki nem térek
hajórengés, részegség
semmi alkohol
GYÖTRELMES GYÖNGÉDSÉG; ÖLELVE GYOMROLSZ?
A CSÓK MOSOLYOG: HÁT ELÖLSZ?
LEPJ EL! CSIKARJÁL! VÉGEZZ KÖRÖMMEL!
hajórengés, szűzi mámor
semmi alkohol
feleség helyett Isztár, a Férjölő
anyám helyett a misztériumok
halálom helyett a … ó! – (Heliáne)
hajórengés, szűzi mámor
semmi alkohol
11 12
Gábriel
13 14
1. §

1. Szeretet a rólunk nem tudók iránt, megbánás a bűnökért, amelyeket elkövetni kötelesek vagyunk és ha elébevettetünk, könyörületes halál a Türelmetlenek kezében.

Elkezdtem Makuamao szigetén, Gabreliuszban, amint következik. Elvesztem én, akik elveszítenek engem és csekélyek ők az üdvösségre… és akik engem elveszítenek, Gabreliuszt vesztették el. Ez a könyv még nem az Egyetemes Formuláré, de miként az Ószentírás megelőzi az Evangéliumot és valamikép Pireusz kikötője Athénnek

…Miurunk Gabreliusz fordult e szavakkal Gedeonhoz egy dicsőséges cenákulumon, melyen amaz a haltól igen-igen megköhögött: csak annak akad a szálka a torkán, aki fél

Panpedelupe volt a sziget neve, a fővárosa Aszpeidigidisztra; a brazil dominiumok vagy mondjuk, engedményes területek közé tartozott és saját alkotmánya és lakossága csak így becézte az országocskát, mialatt a szigettenger közepén himbálódzott: República de los Yunyurídes (hunhurítes, a Hunorisz és Magoriusz-féle vízözön-monda után, minthogy a yunyurik így számítják, innen az ember és visszafele a föld születését). Aszpeidigidisztra, drága város az öböl ölébe szédülő körben, bambuszvillák, két ujjal tartott függőhidak és vastagon heverő gyárnegyedek – te tudod vétkemet: a becsületességre törekszem, győződj meg becsületességemről, mielőtt egy szavamat is elhinnéd, Idegen. Hisz hányszor nem álltam fönt a Rozelinda-dombon az óriás Gigantoliptusz alatt, ami a bölcsesség fája, és árnyéka úgy vetül végig az óceánon, hogy a következő szigetig ér; hányszor nem indultam rövid magambaszállás után a Plaza de la Aberración Nacional sugárzó pentagrammja felé és minden szögénél egy-egy sugárút, hogy az ARANY SZAMÁRBAN a Körrel – körnek nevezzem? nevezzem szektának? reszketősöknek vagy hibbantaknak? avagy a rajtuk kívülálló világot nevezzem visszamaradottnak, akik még nem jutottak el a Kör megvilágosodottságáig – igen, a Körrel találkoztam itt, Nein Ferenccel, Zwofuessler 15Gedeonnal, Gabreliusz Gábriellel, Zorával és a gyászruhás lánnyal, kinek neve Májusharmat – ők meg tudnák mondani, hogy ha filozófus-neveltségem, önfegyelmem, határtalan gőgös szerénységem és szertelen rajongásom a mindvégig homályban maradó, figyelő szem iránt vissza nem tartana, a földre vágódnék talán előtted Idegen és úgy verném magam epileptikusan tarkómmal hátra a földbe, mint aki a becstelenség iránti undorában rohamot kapott: mindenekelőtt tehát győződj meg becsületességemről

tiszteletben tartom közös kiindulásunkat, azt, hogy te más véleményen vagy (még nem jutottál el a Kör felmagasztosultságáig) – tiszteletben tartom fáradtságodat és belenyugszom, hogy üdülni akarsz mindvégig és nem vezekelni (még nem tudod azt, amit mi mindnyájan tudunk) – és füstbe-koromba és emlékek fájdalmába temetkező, önkínzó közönnyel veszem tudomásul, hogy könyvek annyit nem változtatnak rajtad, mint sorsodon a kavics, ha utadba se vetődnek

hogy szellemkezekkel rángatom kabátod szárnyát és meg nem állsz, pedig vissza kellene fordulnod és futnod, lélekszakadva

elviszlek a Melinda-úti búcsúba, az indiánasszony jósol tenyeredből és te megtorpansz, varázslók, fejükre húzott szalmabábosok táncolnak, füstölnek a máglyák és egész Panpedelupe ott zuhog aranysárgán és nemes-kéken a Nagy Tenyérből a Mindenség Vízesésén, az óceán mint vékony vízsugár, ha hozzáönt a Kancsó… te is ott keveredsz és hempergődzöl egész Aszpeidigidisztrával, kacagsz és libabőrözöl halálverítékkel gerinced alsó hajlatánál s a homlokodon

…s amikor lehullsz és a talpadra hullottál, már ülsz és pipázol: érdemes könyv! érdekes, akár a gutaütés, sőt sajátságos és fölötte elhihetetlen – vesztel el, aki pedig az üdvösséget hozom

te engem, én téged

így vesztek el mindannyian a Kör számára

pedig amint írva vagyon: akik ma engem elmulasztnak, Miurunkat mulasztják, a Mestert.

2. §

2. Mimagunk felajánlása táplálék gyanánt, az Éhség elfogadása és bensőséges erőmerítés, hogy legyen bennünk udvariasság elég, az állkapcsok őrlése alá igazítani tagjainkat: mivelhogy nem Vadállatok ők, hanem Inségesek.

Ne hidd, hogy megkönnyíteni kívánom a magam dolgát, Fényes Fejbúb. Így szeretlek, megkörnyékezhetetlenül, a dörgölődzőtől elhúzódom; csak 16amit én kérek tőled, ne többet (és egyszer azt is visszaadom:) fogadd el valóságosnak a tüzet egészen addig, amíg hozzád ér és a körmödön éget; ne adj nagyobb hitelt nekem sem, mint a Patmoszinak egészen addig, amíg beborulnak az én jövendöléseim feletted és a rettentő percenetben beállít tehozzád az, amivel kezdened kellett volna (de kezdened késő és végezned oly korán!) – a rettegéssel. Mást, többet mondok neked, feltételezem, hogy te vagy az a kivételes meghallgató, akire nyolc évtizede vártam; többszörösen okosabb vagy valamennyiünknél és mindaz, amit én elébedviszek, éppen a só és a kenyér: vendégüdvözlése csupán a terebélyes, égenúszó bölcsességnek, ami homlokdudoraidat fölemelte – ó Tündöklő Skalp! tán kissé elcsigázlak és adósod leszek az idővel, amit velem töltesz, következéskép eleve mérges vagy rám; de értesült vagy, sokkal értesültebb, mint az ARANY SZAMÁR szentéletű vendégei (ha történetesen nem is tudhatod a titkot, amit mi a testvérekkel az egész Panpedelupe szigetén és a szigetek közt is az egész földön egyedül tudunk:) akkor vedd úgy, mint egy alábbvaló elme dadogását, ki benne úszkál és megmerül abban, amit te nyolcvan történetes esztendő kitekintő-erkélyéről felülről felmérsz. Nem az a célom, hogy olcsó bűvészettel orvul meglepjelek és pár óra hosszat elkábultan heverj és a Kör sem ezt akarja: de olyan vagyok, mint a halálraítélt, akinek a hátán a törzs felfedezte az Ördög Jegyét – mert mint valaha Panpedelupe szigetén szokásban volt, apály idején egy napon, alkonyatkor engem is kikötöztek a testvérek a Rémület Sziklájára és tizenkét óra hosszat gondoltam pillanatonként újra életem, véredényeim: falánkságom rögeszméjét, felejthetetlen, néma kiáltás: ó, én is – én is későn szerettem volna azzal kezdeni, amivel kellett volna: rettegéssel! Más kérdés, hogy a testvérek, akik ennek a próbának alávetettek, közvetlen az ár előtt megjöttek a csónakkal, leoldoztak és a parton, hol újra verőfényre nyitottam a szemem és vert a sugár és vakított, Gabreliusz Gábriel, a festő megmondta, hagy új életre ébredtem és méltónak bizonyultam rá: arra, amit ők élnek – majd ha a Rémület Sziklájának emléke nem tapasztja be a számat, elmesélem azt a tizenkét órát, könnyebb pillanataimat, amikor még gondolkozni képes voltam és szenvedélyes összecsapásban csattant össze bennem megalázhatatlan büszkeségem és megsemmisülésem – szenvedésem és gyönyörűségeim, líra és filozófia. Aki Panpedelupe partjára lép velem, megtanulja életének szembesítését elviselni: a Rémület Sziklája mint valami sugárgyüjtő lencse gyüjti gyujtópontjába életét és ott ég és gyulladoz maga és évtizedekig vészeli a gondolatot, hogy nemsokára befut a dagály, ráveri habját bokáira, vasököllel gyomrának ront a Hatalmas és azután elborítja: még néhány órája van… évtizedekig hordozza ezt, még néhány órája van 17a számvetésre… hogy is lehessen csodálkozni, hogy szigorúságom megbicsaklik és mint a hárfákból a vonósokba, átzeng a rímeken a filozófia? Nem akartalak narkotizálni Idegen, kérlek, nagyon vigyázz; és nem akarlak meglepődés közben egyszerűen leteperni, de ha meglepődsz, hát én is meglepődtem: lúdbőröztem belé. A hajó óriás árnyékot borított a nyüzsgő tömegre, egykerekű fagylaltosok, talicskás hordárok, nyolchengeres diplomáciai autók és emeletes hajóbőröndök közt indiánasszonyok ácsorogtak a rajkókkal, a móló szédületes szélén néhány kutya állt és az óceánt ugatta.

A köpcös kis remorqueur-ök fürgén uszkáltak a kötélerdő alatt, ami ezt a rengeteg testet a parthoz fogta, a főgépész azzal szórakozott, hogy visszafelé forgatta az óceánjáró kerekeit, habot vert és a kazánház ablakán jót mulatott, hogy az óceán magáraharagítja a kikötő ebeit. Elbámészkodtam a látványon, nem hagyták abba, amíg középen a falka néma fejedelme meg nem látott engem és akkor félelmetes rokonszenvével elindult felém, meleg nyelvével végigreszelte csuklómat, lábamhoz törleszkedett és szemeit rámfüggesztve és nekemtámaszkodva, a szelindek úgy maradt. Mozdulni nem mertem. Éppen a parafasisakos rendőrhöz akartam fordulni (ugyan számozzák az utcákat vagy nevezik?) – amikor valaki gyöngéden és bizonyos benső szánakozással megfogta a kabátom ujját.

Bikornutusz Barnabáshoz van szerencsém?!

Nem győztem csodálkozni. Nem tudtam, min ámuljak előbb: azon, hogy szorongatják a kezemet vagy azon, hogy Panpedelupe szigetén teremtett léleknek fogalma lehessen rólam, névről és emberről.

Jól van Allobrog: megtaláltad és ezért derék kutya vagy – veregette bornyú-bordáit a társa és a szelindek cukrot kapott.

Önökhöz tartozik a szelindek?

Nem; de a kolostorhoz tartozik.

Gabreliusz Gábor vagyok, a festő – mutatkozott be a panpedelupei és a másik kettő sorban, Nein Ferenc, Mehlmauzler Jeromos és emez is, amaz is ezzel a megmagyarázhatatlan részvéttel a hangjában.

Ön a Melinda-út négyben fog lakni.

Meglepődésem szorongássá változott. Parányi remegéssel a hangomban megkíséreltem ezt a lehetetlen kérdést, akkor még nem tudtam, ma már tudom, milyen eszeveszett bárgyúság volt és odafordultam a festőhöz.

De kérem… kérem: hát honnan ismernek engem?

Még nem ismerjük egymást. De meg fogjuk ismerni.

Biccentettek és hogy (addig is, amíg valóságosan felbukkanok), egy búcsúpillantással a szánakozás könnyes keretébe foglalták bornyúarcomat, el18vegyültek a tömegben, az óceánjáró árnyéka alatt: ügetve indult bele a szelindek, ahol eltűntek és utána a kutyák.

Ők voltak az első hunhurik, akikkel Aszpeidigidisztrában, a República de los Yunyurídes fővárosában találkoztam.

A Hallgatagtól, aki a Fűszerszigeteken született, tán a Cyprádokon és így éldegélt, cypriana-gyökérrel margarint sárgított, bíbortetűvel bort avatott és paprikát hosszabbított a piros tégla porával.

(Kérlek, szeressétek őt, ahogy én, egész lelkemmel… ó, ez is tőle való, megismerszik rajta a csudálatos vértanú: Nepomuktól, amikor féléves börtöni együttlét alatt másodízben szóra nyílt, két fűszerhamisító recipének közbeszúrva)

én fatalista vagyok.

Ha neki szánva, úgyis az övé lesz.

Golyót szán neki, téglát a fejére; ha fiatal feleséget: börtönt vagy küzdelmes utazást.

Az ő gondviselése!

…gondja lesz rá, hogy el ne viseljétek.

3. §

3. Fogadalom a gyanútlanságra, fogadalom az önfeledt derűre és különös fogadalom, hogy szeretjük is. Mert ez a világ a csapások világa ugyan – de csak úgy látogat meg, ha önfeledt derűvel üdvözöljük.

Tollba mondtam Vakuaveon, a törzsfőnök házában. Mily szépek a te kunyhóid, Nagy Sziget! a te palánkjaid, a koponyával díszesek! Mint a cédrusfák a vizek mellett, mint a madárplántálta pálmák – öbleid lágy rengése, a füvesek, a nedvesek, a dúshátú hegyek!

Íme harmadszor átkoználak és elhajlítják az én szavamat

gyöngéden bágyadozva áldalak és emlékezem

Aszpeidigidisztrában minden bolthajtás alatt csuklógyűrűk vannak, korbácsoláshoz: ha a kapugazdának nem tetszik, megkorbácsolja az ólálkodót. Panpedelupén nincsenek házmesterek, csak kapugazda van. Kapugazda minden vállalkozószellemű őslakó, akinek a kapu a keze ügyében van és beletörődik az örökös háborításba: ilyen volt bizonyos Purébl Menyhárt, nadrágszabó, a ház élő név- és címjegyzéke.

19

Már jóideje vizsgáltam a kapuhorpadást, de nem mertem alkalmatlankodni, a kerberuszok arról ismerhetők fel, hogy haragudnak. Egy meszesdongájú dézsa tövén rongyokba bugyolált kispopsi imbolygott négykézláb és egy nyálasan pipázó, gépiesen fenyegetőző bennszülött nagymama ügyelte, okkal-ok nélkül kotyogva és úgy fegyelmezte a fiatalságot, ami rá se hederített.

Csücsöre! Ha mondom!… azt az ágybapisáló istenedet!

És reszketeg fejjel, nagyot köpött.

Menyhárt, kapugazda a nadrágjáról csak egyszer nézett fel, akkor, amikor a cérnát elharapta: de a kérdezőnek huszonötöt ígért. Ilyen lelkitusában ődöngtem a Melinda-út négy előtt, amikor… tulajdonképpen hüledeztem, amikor a jóslat, a fogadásomra siető három yunyuri jóslata máris teljesült (egy óra mulva beköltöztem Melinda-út négy alatti lakásomba), és az események ilyen szolgai teljesülésén érzett felháborodásomban és haragomban az első és az elkövetkező megalázások előérzete miatt elhatároztam, hogy új lakást keresek, már a következő napon. Utolsó percig ott laktam, még ma is ott laknék, ha Aszpeidigidisztrából ki nem tiltanak és a Szigetről ki nem toloncoltak volna.

Hebaminte néni, az aranyos, kövérkés és mindeneket istápoló Hebaminte néni – Hebaminte de Soculoheulos révkapitány és tengerfelügyelő özvegye fogadott a kapuban, elállta a bejáratot és azzal foglalatoskodott, hogy egy lila tintával, bennszülött csomóírással kalligrafált cédulát leszedett a kapu közepéről:

Istenfélő, jólfizető férfiú, aki erkölcseiben tiszta és
nemes, érzelmeiben állhatatos, révkapitány és ten-
gerfelügyelő özvegyénél otthonra lelne.

Lihegve a hegytől, lélekszakadva az izgalomtól, ingerülten a jóslat megszégyenítésétől, álltam ott és kifújtam magam. Miért veszik le a cédulát, már nem kiadó ez a lakás? – fordultam a termetes jóasszony felé, volt ebben egy árnyalat levertség, egy éjszakát mégis csak a menekültmenhelyen alhatok, de egy árnyalat káröröm is, a jóslat mindenestül összeomlott. Nem, nem kiadó: az, aki lakni fog benne, megérkezett – felelte és kezet adott, mulyán nyujtottam a kezemet. Dédnagyapám megálmodta Uraságodat. Nagyanyám jelenésben látta (azért is vitték intézetbe szegény bolondot, mert egyéb jelenései is voltak) – másik nagyanyám pedig a nevét, mintha tüzes betűkkel jelent volna meg az égen. Azóta a mi családunkban minden nemzedék látta álmában Önt, én is, erre tessék. Gyerekek, Perzsi, Borzaska, Kisdönci, Csöre! Csü-csü-csü-Csücsöre!… a Vendég! itt a Ven20dég! – kiáltott hátra az udvarba és a csillogó szemétdomb mellől egy lengőszőrű kutya nyomában, ugatással, csatazajjal és indiánüvöltéssel rontott nekem az egész sereg, mint a szerelmes dzsungel, megszálltak, elnyeltek és elcipeltek és amíg a lépcsőházba behullámzott az ünneplő menet és én csak azt vártam, hogy melyik pillanatban tör össze a dzsungel barbár szelídségében, BARNABÁS! BARNABÁS! kiáltották és minden oldalról hallottam a nevemet. A jóslat elfogódottságát éreztem és az álom vakrémületét, amiből felébredni nem lehet: tehát mégis a Melinda-út négyben… A második emeletre kísért az őrség, itt a legkisebb Kisdöncit, akit nyakbavettem, letettem, aztán hangos pacsikkal búcsúztunk, benszülött szokás szerint és én Hebaminte-néninek ajánlottam magam.

„Ha valami rossz ér, vigadozzál. Mert sohasem tudni,
„mi miben lészen javadra. De ha valami jó ér: utánad
„szaladnak ártalmával és elveszítenek: mert elvész,
„akit ő megcéloz.
„Ime ezek az ő Ármányai.”

(a Két Ármányról, Hebaminte de Soculoheulos)

A konyha hűs volt és tisztára súrolt, mint a templom, utána még két nyúlvány-szobát (vagy átjárófélét) tartogatott számomra az öreg ház és csak akkor következett a szobám, Hebaminte néni a kötényébe törülte kezeit és a könyökével kinyitotta előttem az ajtót. Melinda-út négy… a Gaogag-Liba képmása függött az ágyam felett; almazöld fény esett a lábam elé sárgapiros indián rongypokrócon, a mosdónál apró nádkeretes tükör és ujságpapírból spanyolfal (az átragasztott papír a tengervíz reflexeiben hullámzott), a dívány fölött pedig – igen, mert dívány is volt, a dívány fölött egy lány gitározott, elmesélhetetlen, sőt fellebbezhetetlen szépségű lány, olajnyomat: Hélike… Mint Pygmalion, a szobrász, úgy voltam vele és a felkészülő öngyilkos sóhajával kértem az istenektől, bárcsak elevenedne meg: akkor még nem tudtam, hogy Heliáne él, létező eleven alak, hogy szenvedelmes összecsattanásunktól, meddőségének és fertőzöttségének felfedezésétől számítom majd borzalmas ámokfutásomat Panpedelupe szigetén, aminek harminc benszülött férfi, nő, gyermek és igásállat esik áldozatul, ma már tudom; és talán, ha valaha Heliánével meghallgatják kérésemet, elátkoznám az isteneket… A dívány mellett barna ruhaszekrény következett és egy fogas, gőzben hajlított bükkfából, 21olyan girbegurbán kacsolódó vonalakkal, mint a paranoiások rajzai a tébolydák múzeumában; a mennyezeten szalmafonatos lámpa függött, az ablakon belógott és befelé terjengett a dúsan zöldellő lomb. Ennyi almazöld fényben úgy éreztem, átlátszom és mélyen zöldellő borosüveg vagyok. Mi ez a barátságos liba az ágyam fölött? Az? Gaogag-Istenanya képemása, felelte örvendezve a bennszülött nő, látszott, hogy a kérdéssel megnyertem, csöndesen ragyogott és a szent állat nevének ejtésénél jobbkézzel hasát, balkézzel fenekét paskolta (szinkópa, állapítottam meg és szemérmesen lekaptam szemeimet a megpaskolt öreg fenekekről, ahol az idős kor csípőn felül tolódott természetes turnürjeit sejtettem) Gaogag-Istenanya… ismételtem ábrándosan. Ó – mosolyodott el, Uraságod még fogja tapasztalni jóságát. Mikor még nem volt semmi, GAOGAG-Liba egyetlen gágogásával a semmiből teremtette a Nagy Szigetet és a mi családunkat; mi is Hozzá imádkozunk.

Mindenesetre gyönyörű liba – állapítottam meg elismerően; igazi Gaogag-állat; a Teremtés pillanatát képzeltem el, amikor a Semmiben föltetszett az óceán és mint valami belehulló virág-bibéje, rápottyant Panpedelupe és a környező panpeszvalgoszi szigetvilág, mert GAOGAG elgágintotta magát: megpaskoltam a hasamat és némi habozás után, bennszülött szinkópákkal, szemlesütve a fenekemet is. Hát ez a sor remekbekészült hajómodell a mennyezeten, a korvettek, karavellák és ez a Nilus-járó ókori vitorlás, amivel Hacsepszu királynő a mesebeli Punt-országba utazott, ez a normann gálya és ez a velencei ötárbócos, amit úgy csempésztek és zártak palackba, mint valami tengeri démont: engedelmével, Hebaminte-néni, fejem fölött hajók fityegnek és én széles kedvvel alácsapok bordáiknak, toronyhullámaimmal végigmosom fedélzetüket, mialatt mélyrétegeimben világító halakkal feketén hallgatok, nagy nyomás alatt: tengernek érzem magam.

– Igen, boldogult férjem, Gaogag-Liba nyugosztalja, tengerfelügyelő volt és révkapitány: szelídebb, mint a galamb és otthonülő, mint valami kispap; falat ember, micsoda falat ember: nála szelídebb embert talán nem is ismertem.

Baltaforgató rettenetes férfi gyulladt fel képzeletemben, a szája vérhabot ver, velőtrázó ordítása megreszketteti a parányi kenúkban várakozó indiánok szívét, ő maga pedig sorra a nyakára teszi a lábát és baltájával lemészárolja azt, aki nem vallja derűs nyugalommal, sőt örömmel fülehallatára, hogy ő szelíd ember: Hebaminte de Soculoheulos, néhai tengerfelvigyázó… gyalázatos természetem van, az jut eszembe, ami neki tetszik (mármint az eszemnek), elvetemült, sőt elrugaszkodott eszemmel méltatlannak éreztem magam Hebaminte nénire és arra a menyezetig tornyozott befőttraktárra, 22ami alatt a ruhaszekrény rogyadozott, barack, őszi és kajszi, szilva, de ringló, alma, de birsalma, dús narancsgerezdek és (szentséges Gaogag-Liba-Isten:) ananász… Ilyen szép ember. És mi lett belőle? Egy szép napon… festeni kezdett, ez volt a bolondériája… elhanyagolta a tenger felügyeletét… aztán… a nagy viharok után többé nem látták – – – Nono, adtam meg a végtisztességet és széttekintve, összeszámláltam a szoba szegleteit. Vajon mi a bér. Szomorú történet – kockáztattam meg, ha vígasztalnom kell, kivételes butának érzem magam: Marcus Aureliusz maximáiból akartam idézni Hebaminte néninek meg Montaigneből, aki a halálra függesztett szemmel gondolkozott és törülgetni kezdtem napellenzőmet.

– Igen. Szegény bolondja, sokat mondogatta (mélységes, begyes sóhajtás:) nem tudni soha, hogy mi mire jó – szólt Hebaminte néni megenyhülten, mielőtt Montaigne megszólalhatott; én gyönyörű rengő „turnürjeit” pillantottam meg és szemléltem érdek- és szenvedélymentesen, egy misszionárius megkörnyékezhetetlenségével: hordónyi nagyhasú befőttesüvegben tükröződtünk, amiben dinnye savanyodott. GAOGAG-Istenanya, sütve és hozzá ebből a savanyúdinnyéből: több bűnbocsánatot jelentene, mint az egész panpadelupei zarándoklatom; a számban összeömölt a nyál és érzékeny pillantást vetettem Hebaminte de Soculoheulos özvegyére.

– Legyen olyan ember Barnabás – tette hirtelen kezemre a kezét, legyen olyan ember, amilyent a cédulán kértem az istenektől. A szoba árából ne alkudjék, mert tudja meg: hogy mennyit fizet, hogy soha nem fizet és hogy végülis utolsó ingét is itthagyja majd – mindez meg vagyon írva a dolgok rendjében. Ha majd kicsomagolt és eleget elmélkedett, gondoljon Hebaminte nénire, aki a konyha küszöbén ül és várja Barnabást vacsorára.

Lehellet-gyöngédséggel húzta be maga után az ajtót, az utolsó pillanatban a búcsúmosolyt velőkig ható malacvisítás kísérte, Borzaska püfölte Csücsörét, annak volt ekkora torka – de aztán ez is kívülrekedt, elvitte a hullámárnyék, mint a rádión és én a környező világ szűrődő zenéjével, özön almazöld fény közepén magamra maradtam.

Ablakomhoz léptem (mert mostmár az én ablakom volt), szemközt a Rozelinda-domb ragyogott, csúcsán a fehérmárvány obeliszk és a kiterjesztett szárnyú arany GAOGAG-Liba szobra, de csak sejteni lehetett az óriás lombsátoron keresztül, ez a kívül-nőtt és szétborult növényi tüdő falta fel a kilehelt széndioxidot és azonnal virágporos almazöld jólevegőt csapott az arcomba; terebélyes fa volt, egyik szabad ágán kolombárium lengett a széllel, Galambok Lyukas Palotája, ablakomból parányi kötélvasút szállította 23a morzsákat a kolombáriumhoz és most mintha a képzelet hullámárnyéka szempillantásra fölengedett volna, fiatal lányt láttam, egy megfellebbezhetetlen szépségű fiatal lányt és úgy etette a keze körül repeső trópikus madarakat zöld sugárfürdőben, mint valami képeslevelezőlapon – indulatosan hátrafordultam és leráztam magamról a hivatlan képek varázsát. Mindenekelőtt állás után nézek, megélhetés után; a szobám barátságos, csendes, kicsi és gyönyörű (ebben a pillanatban dudaszekrényből, tülkökből, tutuló tökszárakból és üvegesen visító parányi sípokból összeállított bennszülött kintorna – a csörgőkkel-szalagokkal teleaggatott hurrlahelliri szólalt meg ablakom alatt és egy panpedelupei dalt forgatott a keréken:

Este az órák esnek
a vének egy napot siratnak
hol lányokat adnak-vesznek:
széles az utca piacnak*1

… a sárgavörös yunyuri-szőnyeg meleg fényt ver a falakra, az ágy is kényelmes, a mosdó porcellán és tiszta, mindez tulságosan is jó… és mégis!

Szemöldökráncolva fedezem fel a képet a dívány fölött, ez a lány, igen, ugyanaz a lány, aki az imént látomásaimban a galamboknak morzsát küldött, kötélvasúton: a gitáros lány fertőzi még szememet; a legilledelmesebben szólni fogok róla Hebaminte néninek és kitétetem. Megzabolázom képzeletemet, komorodtam el elszántan; elhatároztam, hogy szigorú életet fogok élni és mihelyt szerzetesi igényeimmel odáig jutok, hogy nem halok éhen, megkezdem a munkát. A munka, amihez panpedelupei visszavonultságom csak érlelés, erjesztés lett volna és persze magánéletem teljes elvermelése, ez a munka felölelte a fogalmak földrajzi változását, helyesebben a fogalmak vándorlását és a fogalmak földrajzi egységesülésének reményeit és kilátásait – ebből is látszik, véresen gyakorlati ember vagyok és mikor eltökéltem magamban, hogy távoltartom magam az utópisták optimizmusától és a pártok fogalmi elfogultságától egyaránt, azt hiszem, emberfölötti vállalkozásom végén olyan merőben forradalmi képet adok majd fogalmaink földrajzáról, ami – – – de ez már egy más fejezetre tartozik.

24
4. §

4. Akinek a hite megtántorul: imádkozáson megismerszik a hitetlen.

Vigyázz, nehogy oly gyönge légy, hogy imák uzsorájára legyen szükséged. Mert nem szíveli ő az imamondót és ha fohászkodol, elhágy; ime meredély szélén állongsz, imádkozó! s ha letérdelsz: belehullasz.

Menyhárt Evangéliuma.

Soha lázasabban nem éltek Panpedelupén, mint amióta tudták az üstökös-rajt órára, percre pontosan. Az állami obszervatórium még azt is megjövendölte, hogy ha a Nigragor mágneses erőterének, gázprotuberanciáinak és leszakított aszteroidáinak kíséretében megjelenik, vonulását szökőár és a tenger felemelkedése követi, ami elborítja és örök időkre a történelem színe alá süllyeszti az egész peszvalgoszi szigetvilágot, vagy hogy úgy mondjam, az egész panpeszvalgoszi civilizációt.

A parkokban, a körvasúton merengő embereket lehetett látni, a hidakon vízre révedő szemeket lehetett tettenérni, sokan már látták magukat napokig lebegni a tengervíz sós, súlyos fekete tonnái alatt, míg barátságos hajóroncsok kötelei közé beúsznak, megfeneklenek és együtt billegnek lepényhalak és nyelesszemű szörnyetegek társaságában, mélytengerek növénytelen, szurokfekete paláján az elsüllyedt panpeszvalgoszi civilizációval: futó rettenettel fogták kezükbe fejüket, mint akit rémlátás gyötör, kínos fintorral megrázták magukat, hogy elszakadjanak a merengés pózából és a lekésők lelkendezésével, nekifutásból rohamozzák meg az életet. A Nagy Sziget, de különösen Aszpeidigidisztra olyan volt, mint a gyorsan pergő filmen a gyaloglóverseny módjára loholó emberek (nemhiába énekli a bennszülött dal, de én csak Heliáne elvetemült, hipnotikus dudorászására emlékezem, ezt a hangot már nem teszi meg-nem-történtté idegrendszerem:

s ki szidja sorát a világnak
és éhes-magára gondol:
csak mennek, menni se látnak
csak lótnak a fájdalomtól*2)

– való igaz, a derék yunyurik, akikről a Hunorisz és Magoriusz-féle vízözönmonda után mint már említettem, hunyuri néven emlékezik meg a japán és yunhuri néven a 25brazil történelem, mert Peszvalgonézia végeredményben brazil felségterület és az ABC-államokhoz tartozott – a derék yunyurik olyan nemzeti tülekedéssel, olyan meggyőződéses lótásfutással rontottak utána sorsuknak (amivel az Állami Kasszandra fenyegette őket, az obszervatórium), hogy mostmár bennszülött gőgjükben, idegeik feszültségében, a sejtések és az előérzetek örvényében emberek és sürgő-forgó minisztériumok legalább olyan katasztrófának érezték volna már (magasabb panpeszvalgoszi szempontból), ha történetesen a Nigragor üstökösraj vonulása, a szökőár és egyáltalán a szigettenger kataklizmája elmarad.

Az a zsoltárszép Panfrelilumbrium, amit az ottani apácakolostorokban énekelnek a nonnák, ha vecsernyei nónávéra gongatnak (és amit nemcsak Nein Ferenc, a költő, de minden kultúrában újra eltátogatnak a Nagy Leáldozáskor):

Sintér a rokonom
Hóhér a barátom
Sakál húga a babám
Pecsenye a lányom

Elkapott ez az iram, a közös sors, a közös tömegsír felé loholó embereknek a sodra és mikor másnap, Hebaminte néni illatos reggelije után nekivágtam a városnak, hogy valami kisegítést keressek, mi történt velem: a mindeneket elsöprő Minisztériumban (ahol munkavállalási kérvényt akartam beadni), pillanatonként éreztem, hogy lemaradok, elfelejtek tolakodni és a csodálkozástól alulmaradok a létküzdelemben.

Pedig egész éjjel ezen a kérvényen töprengtem, amit a felséges Királynőhöz kellett címezni (csak nagysokára tudtam meg, hogy az efféle kérvényeket szekérrakományszámra fuvarozták a tengerbe és ha nem is borították mindjárt bele, otthagyták, ahol a part szakad;) hanem a hivatalos kifejezések teljes hiánya fejemből, a megélhetés pokolian kínos és nevetséges gondja, az ismeretlen fekhely és Hebaminte néni vacsorájának feszülése a hasfalamon nem hagyott aludni és álmatlanságom aznapi végzetemhez tartozott.

Kora reggel még megbeszéltem a kérvényt Don Carlosszal, de különösebb tanácsot nem tudott mondani, én árván és ő bölcsen: mindketten hallgattunk. Ő volt az egyedüli élőlény, akire Panpedelupe rohanása a kikerülhetetlen felé, a kataklizma várásának hajszája nem vonatkozott: Don Carlos de Yuste béka volt, egy termetes-csontos, mindközönséges leveli béka és 26mikor a rövid hajnali szender után az emelkedő vörös sugarakban szobámat megpillantottam, akkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. A ruhásszekrény sasbércén meredt a cella, hová illusztris rokona, Károly spanyol király után a yustei monostorba, ő is elvonult: a dróthálóval lekötözött befőttesüveg egyetlen bútordarabja egy filigrán létra volt, ahova Don Carlos mint esőmondó barométer felugorhatott. Don Carlost magam elé tettem a művelethez, a tinta mellé, parányi szíve verését neszeltem a hasán (Kegyelmes Császárnő, GAOGAG-Liba-Anya kegyelméből Panpedelupe Tündöklő Anya-Csillaga!) és arra gondoltam, hogy ha most bekenném olajjal, megfulladna, mert bőrön lélegzik és csak kevesebbet a tüdejével (Azon alázatos kérelemmel borulok Szárnyaid alá én méltatlan, külföldi és koldus, hogy vágasd le két kezem) természetesen nem kentem be Don Carlost olajjal sem akkor, sem máskor, ma is él és hogy mi lett belőle? természetesen túlélte a kataklizmát és – – – ó, ha én is megtehetném, amit a panpedelupeiek naponta tesznek! De hát jól van ez így, az űrben iramló tűztömegektől az örvénylő atommagig így rendezte ezt az események dialektikája és miért volna épp az ember az, aki képes volna végzetének elébevágni…? (ám ha kegyelmet találok színed előtt Aranytojással Ékes Fejedelmi Liba és meghagynád kezeimet) lám, kik bizonyultak végül halhatatlanoknak? Don Carlos, béka és Esőcsináló… Varuvane-mama, a Százesztendős! (engedélyeznéd nékik a kétkezi munkát, alulírott külföldi rabszolgád esdekel: mesterségemre nézve mindenescseléded vagyok és kisegítőd…) Ezt a passzust külön megtanácskoztam Vele, Don Carlos de Yustével és merően néztem oldalt szétmeredő szemét, amivel bizonnyal másképp és jóval nagyobb látótérszögben látja a világot: nézett, de nem hiszem, hogy látott volna.

Tiszteltem hallgatási fogadalmát és éreztem egész bölcseletének eleata természetét: homlokagya hiányzott és idegrendszere emberi számítás szerint csak tetteket tartalmazott és semmi gondolatot. Szerényen örültem neki, Don Carlosnak és odatettem cellástól az ablakpárkányra, hadd sütkérezzék: tulajdonképpen ideális megoldás volt lakó – sőt élettársnak a szó legnemesebb értelmében, éreztem, hogy többé nem vagyok egyedül, de azt is éreztem, hogy ha majd egyedül akarok lenni, Don Carlos de Yustétől ugyan még egyedül lehetek.

27
I. Hebaminte de Soculoheulos

5. Nézd a bodor felhőt: ezzel gondolkozik

Nézd a bárányfelhőt: az ő párákká ritkuló agyveleje!

6. Áll, mint a gázból épített szikla és mint a színeket játszó üresség, megfeszül!

Mindazonáltal benne bodorgunk mindannyian.

Nein Ferenc, a költő

Gondoljon az üstökösre! MÉG MA vásároljon arcbőrére Hermione-krémet.

SIESSEN! Szerezze be orrkarika- és bokaperec szükségletét, még mielőtt a Nigragor megérkezik.


Reggelenként táblák robogtak a körvasút tetején, esténként transzparensek villantották, ilyen és hasonló szövegeket, az újságpalotákon pedig a neonfény: halványlilán izzott az emeletek mennyezetén az üstökösraj reklámozott fenyegetése és a kiakasztott táblákon külön rovat volt a „NIGRAGOR-HÍREK”.

Aszpeidigidisztra legforgalmasabb keresztezésénél, a Plaza de la Aberración Nacional szobra körül úgy tódult és szakadt meg percenként a tömeg, mintha szelepek szabályoznák, elvesztettem a tájékozódóképességemet. Négy órába telt, míg leltem valakit, aki hajlandó volt az általános ügetésben egy szóra megállni, Aszpeidigidisztrában a lelkek általános, nemzeti elváltozása volt ez, senkinek senkihez nem volt semmi köze, vagy ahogy azt később Gabreliusz Gábriel a maga gabreliuszi nyelvén klasszikusan megfogalmazta „társadalmunk egymásbaniságában, egyszerrevalóságunk egymásmellettiségében is sajna! mindnyájunknak édes-mindnyájunkhoz semmi közünk” és akkor is, ahogy futtában visszaszólt, ez is nekilendült és belevetette magát a gyorsított sokadalomba – teljes négy órába telt, amíg megtudtam, hogy a Munkaügyi Minisztérium a hatalmas szalmakupolás, sokkontyos épület a hátam mögött, aminek árnyékában, színes gyékényein és faragott árkádjai alatt magam is ácsorgok.

Odabent bambusz terelőkorlátok osztották végtelen csatornákká az óriás felülvilágításos teremudvart, kis Gaogag-szörnyetegek fityegtek a fejek fölé és pattintott yunyuri-szobrok; ott tekergett a bambuszkorlátok között a végtelenbe a csendes beesteledéshez és békés megágyazáshoz szokott tömeg, éjszakánként felébredtek és verekedtek egy sort a helyért, boldogságáért 28annak, aki előbb következik, de rendesen még verekedés közben elaludtak és egymásrazuhantak, mint a zsák; szemügyre vettem a távolságot, aminek a végén az ablak tündökölt, a megváltó ablak, fény és ígéret forrása: SEGÉDHIVATAL. Minotauruszhoz Krétán nem vezetett reménytelenebb labirintus és én, aki csak második napja, hogy rátettem a lábomat Panpedelupe földjére, seholsem leltem Ariadne fonalát: menten láttam, hogy az ablakért, a kérvények ablakáért folytatott harc kilátástalan.

Megadtam magam és mielőtt beálltam volna, kiálltam a sorból.

Így lődörögtem ott óraszám, mesterségeimet számlálva, amikkel egy olyan világban, hol az én éhenhalásomhoz gabreliuszi értelemben mindnyájunknak intézményesen nincs semmi köze, elháríthatnám a formális halálig fajuló el-proletarizálódásomat és mégis, mégis előteremthetném azt a pénzmagot, amit naponta fogamhoz verve, megkezdhetném munkámat a fogalmak földrajzi változásáról – mondom, így lődörögtem, amikor egy nemes, prófétikus vonású, lángoló szelíd kedvességtől, határozottságtól, meggyőződéstől és finomlelkűségtől sugárzó hunhuri-arcra lettem figyelmes: ő is kiállt a sorból.

Hogy az ördög – – – három hete már és még nem eszi a fene a jódolgukat – mondta inkább csodálkozva, semmint dühösen, és amikor látta, hogy én is hallottam, utólag engedélyezte, hogy nekem is szólt. Kisvártatva szükségesnek tartotta kiegészíteni: ugyanis egy kérvényt óhajtanék benyujtani a sorbanállás – ebben a sorban és minden sorban-állás – reformjáról és nincs egyéb bökkenő, mint hogy éppen az a sor, amelyiket a benne való állással ki kellene bőjtölni, feltartóztatja indítványomat: ki tudja, ha három hét alatt nem lázadok fel huszonegyszer és nem hagyom ott naponta a sort, már megostromoltam volna az Ablakot, talán már keresztül is vitték volna reformjaimat és ön, boldog halandó, úgy adta volna be kérvényét, mint postára a levelet. Mit kérelmez?

Könnyedén elpirultam és törve a hunhurit, mentegetőzni kezdtem. Nem zaklatnám a hunhuri hatóságokat, magát a Királynőt pedig dehogy is merném hálótermeiben zavarni, ha a szükség rá nem vinne. Idegen vagyok és minthogy Panpedelupe szigetének jogszokásai szerint a munkához való jog nem olyan jog, ami a külföldivel veleszületik, még halálom előtt szeretném a munkavállalási engedélyt megszerezni.

Mindjárt gondoltam, hogy idegen. Nos, ön, az idegen csak annál elfogulatlanabbul ítélheti meg szokásainkat, yunyuri-mentalitásunk és bennszülött államgépezetünk avultságát.

Nyájas, gyermeteg nyíltsággal nyujtotta kezét és egy fokkal felemelte a hangját:

29

– Hebaminte de Soculoheulos vagyok, néhai révkapitány, jelenleg államgépész és kormánytechnikus. Szervusz.

Meglepetésemben még szájat tátni is elfelejtettem. Nemcsak a Hebaminte-név hallatára hűltem el (és lelki szemeim előtt megjelentek egy koros, derék termet csaknem hónaljig türemlett turnürjei) – de a szervusz hallatára is, a bennszülöttnek ezt az ősi, kitüntető szokását, ezt a törzsi bizalmat nehezen szokja meg európai, vagy ahogy ezt Gabreliusz Gábriel mondotta, „jóllehet egyesületlenségünk, sőt össze-nem-együlhetésünk törzsi átkában ellen-egyedek, csak-énségek és ős-másságok vagyunk, hivatalosan sajna! mégis mindnyájunk mindnyájunknak puszipajtása”. Hebaminte egy papírköteget nyomott az orrom elé és a dölyfös szerények prófétikus büszkeségével mondta:

– A kérvényem.

Szegény Hebaminte néni, vajon sejti-e, hogy a férje, jelenleg államgépész és kormánytechnikus – szökevény? gondoltam nagy belső riadalommal és azt hiszem, Don Carlosra hasonlítottam odahaza, a létra tetején, akinek békaszemén csak a látvány csillog üvegesen, de a gondolatok visszfénye nem kíséri. Hol a kérvényt olvastam, hol Hebamintét hallgattam jámborul, aki kezeit európai módra lecsüggesztette ugyan, de tolongó yunyuri-szavai gesztikuláltak. „Tündökletes Liba, Aranytojással ékes Királyné! Én, Hebaminte de Soculoheulos, méltatlan alattvalód földbeverdesem homlokom Begyed előtt: vágasd le lábam-kezem és vétesd fejemet! Ám ha tetszésre lelnék színed előtt Magasban Gágogó, vizsgáld meg Uralkodói Nyak, Csőr és Fej szerény találmányomat, amely sem kisebb, sem más, mint a Tökéletes Államgépezet…” Itt abba kellett hagynom az olvasást, mert mint a zenekar a partiturát, Hebaminte elnyomta a leírását: tervrajzokat terített ki, citadellákat, árkokat, turbinarendszereket és kábelek telepítését mutatta végig rajta. Egész logikai rendszerünk, gondolkozásunk minden eddigi eredménye az ázalag érzülékenységétől a Cajal-féle nagyagysejtig halomra dől – mondotta Hebaminte – ha kételkedünk a gondolat helyességében, és a szellem egyetemes történetében nem is tudok hirtelenében olyan telitalálatot, ami a Tökéletes Államgépezethez fogható lenne. Azt hiszem, megfigyelte, hogy pártok gazságai és hatalmi csoportok elvetemültségei mögött egyes emberek gazságait kell keresni még akkor is, ha e gazságokat menthetetlenül elkövető párt az emberiség leghaladóbb ideáljának legtisztább szándékú letéteményese. Azt hiszem, nem lehet vitás technikus-szellem előtt, hogy ha sikerül olyan államgépezetet szerkeszteni, ami ezt az örök hibaforrást – az embert – kiküszöböli, úgy megvalósítottuk a Tökéletes Államgépezetet.

30

Tessék, íme – sepert végig a hatalmas rajztekercsen Hebaminte, mire az feltekeredett és majdnem lepottyant, de ő felemelte, kiterítette és folytatta: íróasztalok, íróasztalok, szobák, előszobák, kapcsolótermek, szinkron-gyorsírók, relé-parlamentek, tanácskozás ultra-sugarakkal, tessék. Tessék kérvény: kérvényelintézés kábelen három, országgyűlés egybehívása hét, elnapolása nyolc másodperc alatt. Jegyzékváltás egy szigma, hadüzenet kézbesítése másfél szigma (ezredmásodperc) alatt, hamarabb, mint például ez a hadüzenet érkeznék az ön lábából a végső közös ösvényen az agyba. A Tökéletes Államgépezet megelégedését fejezi ki a flottának és a Tökéletes Hadigépezetnek, két tized szigma, a Tökéletes Államgépezet diktálja, közli rádión, postázza és a győzelmes békediktátumot megünnepli, másféltized szigma; kormánybukás negyed szigma, új választások elrendelése fél szigma; a munkanélküliség felszámolása még időt sem vesz igénybe, mert a Tökéletes Államgépezetben mindez permanens. Ugyanúgy, ahogy az emberi idegrendszer önbeidegző és önbeszabályozó, a Tökéletes Államgépezet önbeszabályozó és önjavító: a legapróbb sérüléstől az egész Tökéletes Államgépezetet Tökéletes Összeomlással fenyegető üzemzavarig minden hibát javít üzemszünet és emberi segítség nélkül: mindezt maga. Az emberiség, ha a Tökéletes Államgépezetet megépíti és a reléket működésbe hozza, nyugodtan leheveredhet, mert nincs többé az államra gondja –

… Az emberiség – ha történetesen megépíti, hogyan tud majd a Tökéletes Államgépezettől szabadulni? – vetettem közbe szelíden, bár tudtam, magamtól félek, a vágyaim ellen hadakozom.

Ne mondj ilyent, ember: tekints végig ezen a soron – és a teremudvar dühösen-álmosan, hol alva, hol verekedve ácsorgó tömegére mutatott – tekints végig és mondd meg, ha a Királynő ósdi adminisztrációját kellene választanod vagy a Tökéletes Államgépezet mechanizált kormányrendszerét, melyiket választanád.

Hallgattam; Hebaminte úgy vélte, beleegyezés és felmelegedett. Flaubert jutott eszembe, aki a politikában merőben maradi volt és leghelyesebbnek azt tartotta, ha becsületes mandarinok kormányoznak*3: szomorúan kellett látnom, hogy az idő őt igazolja és nem egy országban, ahol igyekeztek megközelíteni Hebaminte Tökéletes Államgépezetét, államgépészek és kormánytechnikusok pszihológiája közeledett a becsületes mandarin típusához.

Ítélje meg ön és úgy hiszem, a Királynő sem fog másként ítélni – mondta állhatatos, prófétikus szerénységgel Soculoheulos – van-e ennél becsületesebb, lojálisabb módja forradalmi átalakulások indítványozásának. Hűsé31ges hunhuri vagyok, minden ősöm született panpeszvalgoszi, hazához és dinasztiához hű, tartom a Királynőt olyan emelkedett szellemű, nyílteszű GAOGAG-Libának, hogy átlátja találmányom egyedül-lehetségességét: gyönyörűsége lesz az emberiségnek, ha ilyen Tökéletes Államgépezet kormányozza. Ezért fordulok egyenesen Hozzá, nem dobok bombát vasúti termeskocsijára, nem mészárolok le senkit: nem vagyok orvtámadó, mint minden forradalmár szükségképpen és azt hiszem, ezt a Királynő is beláthatja.

– Igen, ideális lehet. Felsóhajtottam. Egy új kormányrendszer, ami nem jár panpedelupei szokás szerint az összes megelőző kormányrendszerek történelmi felnégyelésével, csupán a jelen kormányrendszer kiiktatásával és a Tökéletes Államgépezet tekercseinek, dugóinak és kábeleinek beiktatásával. A Királynő kétségkívül elfogadja, feltéve, ha az új kormányrendszer az ő személyes és teljes kiiktatásával nem jár.

– Vannak nehézségeink; de vannak biztató jelek is: Őfensége a Királynő egészségi állapota… Hebaminte itt elmerengett, hóna alá csapta a paksamétát, ma már úgy sem adom be, se én, se te – mondta a kérvényekre és lassan kikocogtunk a Plaza de la Aberración Nacionalra, a körvasút dörömbölt fölöttünk, harsányan és merőlegesen sütött a Nap. A színes gyékényeken még megállapodtunk, nézzél be az Arany Szamárba este, ott találkozunk, hátha akad a számodra valami, mondta; vannak közöttünk festők, muzsikusok, csillagászok, néha rendezünk kirándulásokat a környéki cölöpfalvak valamelyikébe és eredeti panpedelupei népi muzsikát muzsikálunk a panpedelupeieknek, amit a brazil kintorna-export kedvéért elfelejtettek – és ahogy a kezemet szorongatta és nem eresztette el, úgy éreztem, még mondani akar valamit. Nyílt, prófétai tekintete megtört, homloka megráncolódott, gyermeki hitére súlyos szkepszis nehezedett: egy ember billegett a mérlegen. Hebaminte de Soculoheulos szomorú volt, mint a sakál.

… Csak az a kár – ejtette lassan – hogy ezt a kérvényt mégse sikerül beadnom… Valahogy a Királynő megneszeli a dolgot, elfognak és kényszermunkára visznek, bányába… Tüdőm telimegy ólommal, ütnek-vernek olyanok, akiktől még az is megalázó, hogy egy bolygón léteznek velem… mindegy, kibírom, kibírom még a Nigragort is, a szökőárt és Panpedelupe negyven napos elsüllyedését egy eldugult tárnában, ahol csodával határos módon bezáródom… és akkor, amikor napvilágra kerülök, élek és nevetnék, mint a tavaszi legyek – tüdőgyulladást kapok egy szellőtől és belehalok.

Megkövülten meredtem a hullaszürke arcra: az ágyat látta és a csészében 32a köpetet, mikor az utolsó halálos reggelen, életében utoljára felkönyökölt. Elengedtem a kezét: mintha haldoklóét engedtem volna el.

– Igen… tudom, hogy így lesz és ha tehetném, nagyon vigyáznék; látod, csak ez tesz szomorúvá: tüdőgyulladás… Hej, ördög és pokol – fakadt ki hirtelen és keze fanatikusan ökölbe szorult – ha ezt tudom előre, hát mért nem vágok egy bombát a Királynő termeskocsijába, hogy attól zengjen az ország és reszkessen és robbanjon az egész korhatag Panpedelupe: mért nem lehetek én szükségképpen orvtámadó, mint minden becsületes forradalmár…?!

Megbiccentette a fejét és beleballagott a tömegbe. Az úgy sodorta és vitte messzire, mintha valami futószalagra lépett volna.

Egész este tűnődtem rajta, tűnődésemben a csodálkozás felkiáltásait hallatva. Merőben sajátos, panpeszvalgoszi példáját láttam benne a fogalmak földrajzi változásának…

5. §

7. Kockajátékon nyerték az anyámat: ime † eladnak az én gyermekeim. Ó, az irgalmatlan tenyerű koldús!

8. Aki vezetgeti, a vak lány a megmondhatója. Számaimat meg nem álmodtam soha, de minden játékon pengettem a garast: ne mondja majdan, hogy én nem váltottam alkalmat neki.

El Emperador, a yustei kolostor magas foglya ott csücsükélt az ablakpárkányon és szemmelláthatólag melege volt. Bágyadtan igyekezett összeegyeztetni látómezejének két szétálló féltekéjét, békabendőjében a parányi szivattyúmotor tikkadtan dolgozott és úgy számlálta-szemlélte a világ perceinek múlását-telését, mint valami élő homokóra; Descartes jutott eszembe, – az élőlények mechanizmusok és Don Carlos sem egyéb, mint a Tökéletes Békagépezet – bár Descartes még lelket is tételezett fel benne, igen nagy darabot és elképzelése szerint ez ott kapcsolódott felséges testéhez az agyalap közepén, az infundibulumon.

Felség… egy egyszerű pór a népből óhajtana tudakolni a Tökéletes Államgépezetről Felséged véleményét – léptem hozzá és társalogni kezdtünk. A császár nem szólt, de száján megjelent a körülfutó, archaikus mosoly, a kajánságnak és a keserűségnek a keveréke, „meg fogják látni… majd meg fogják látni”… (nincs ebben semmi csodálatos, Don Carlost dinasztikus szempontok vezették).

Felséged úgy találja tán, hogy szükséges volna olyan ellengépezet, ami az emberiséget a Tökéletes Államgépezettől megszabadítja?…

33

– Zöldfülű. Hisz épp ez a tökéletes benne: hogy ilyen ellengépezet lehetetlen.

Felséged igen kegyes.

– Ami személyünket illeti: nekünk mindegy…

Felséged tehát –

– Szót se többet. Egyszerű szerzetessel beszélsz.

Padre!

– Most pedig kérek árnyékot és csendet, visszavonulok.


Kopogást hallottam, Don Carlos visszavonult a szekrény tetejére és fartövét mutatta, én a kopogásra összerezzentem és megdobbant a szívem. Hebaminte néni… Hebaminte de Soculoheulos – vajon tudja-e?… Nem, nem tudhatja. Gaogag-körmenet lesz, mulatsággal, a Plaza de la Superstición Nacionalon ezer szalmabábos varázsló táncol és ezer hajadon, szűz és önkívületes mutatja be harcát a gonosszal: volna-e…? nem volna-e kedvem?… Most vett egy gyönyörű-gyönyörű kendőt (mindjárt magára is teríti, Hebaminte néni most szalmasárga, violakék és bikavadító vörös) – háromszor is el akarták hurcolni vele, férfiak, amíg hozta a városon keresztül… Hebaminte néni most a húsáról beszél: Szentséges GAOGAG-Liba, milyen kemény és milyen szép volt ez a hús fiatalkorában – azért is tudott olyan hamar belehabarodni szegény jó Soculoheulos, a boldogult, ki fiatalabb volt a kenyérnél és most minden bizonnyal MANGU-MANGU (a bennszülöttek mennyországi óceánja) valamelyik MOKUJÁN (Boldogok Szigetén) henyél…


(Hát nem tudja…? nem sejt semmit?!)… Nyomdafestéket nem tűrő családi jelenetek, bennszülött módra dühöngő és gyilkos erejű átkok sejlettek bennem homályosan, amik Soculoheulost (révkapitányt és tengerfelügyelőt) egy szép napon arra kényszerítették, hogy kilépjen Hebaminte néni életéből és hátralévő éveit a szemlélődésnek és a prófétikus bolyongásnak szentelje. De egyszersmind azt is éreztem, hogy ezentúl úgy kell bánnom vele, mint a beteggel; hogy leküzdhetetlen részvétet érzek Hebaminte néni iránt, de mintha csak ettől függne további egészsége és betegágyának derűje, ezt a részvétet nem mutathatom… Életünkben, találkozásunkban először és utoljára átvillant még rajtam, mi volna, ha európai nyíltsággal és nyerseséggel feltenném a kérdést, tud-e róla, hogy Hebaminte de Soculoheulos, a szökevény, akit halottnak vél… – bátortalanul és nyájasan, úgy kérdeztem, mint a hímes tojástól.


– Mondja csak Heb… Hebaminte néni… tulajdonképp mibe halt bele szegény megboldogult Tengerfelügyelő úr?…

34

– – – a tengerbe – felelte Hebaminte néni (kendőjének fényes violakék és bikavadító karmazsin foltjai fölött, amit csücskösen a szeméhez tartott:) akkoriban nagyon rájött már a bolondéria… a tengerre meg nem ügyelt senki… az én Varázslóm! (és bennszülött módra, ringó, folydogáló bőgésbe fogott:)

– – – és én nem lehettem mellette!


Éreztem, hogy soha nem lesz szívem hozzá, megmondani; tanácstalanul, kérdőleg néztem Don Carlos cellája felé, de ő fartövét mutatta és ájtatosságba merült. Boszorkányok, szűzek, önkívületesek rikoltása és hurrlahellirik dobolása és düdülése, dudák és tülkök… Bokában enyhén remegő lábakkal, egészen elgyöngülten a részvéttől és a második lakoma illatától, ami az esthomályos konyha felől terjengett, megadtam magam sorsomnak:

– Heb… Hebaminte néni… Mikor lesz az a népünnepély?!

6. §

9. Mivel töltekezik a te arcod? Holtak salakjával töltekezel?

10. Mivel töltekezik a te szájad? Hamun rágódsz, forgáccsal töltekezel?

11. Mivel töltekezel szemednek öblén? Üde csillámok, szivárvány kavicsok játékán araszolod a világot?

12. Mivel töltekezik a te mellbimbód? Mért oly örökké sudaras, tán lábad közében sebet viselsz és azzal töltekezel?

13. Ó egyoldalú nyomorúságok! Bizony mondom, ha nem a legmerészebb bölcsek elő-soraiban harcolsz, trágyával töltekezel

(a Mester)

Gyűlölöm a szavakkal elkövetett becstelenséget és rettegek tőle. Panpedelupe szigetén hallottam a részeg Purébl Menyhárttól, aki különben feddhetetlen valláserkölcsű kapugazda volt és nadrágszabó, a későbbi Evangelista, – tőle magától, amint a részegek szenvedélyességével ismételgette, gyűlölöm a becstelenséget, jobban, mint a sz..t; mert a sz..t esetleg megeszem és megköszönöm, de a becstelen embert

– – – (!!!)

(itt a dülöngélő Menyhárt a hányás, öklendezés grimaszait vette elő és egy ingerülten utálkozó csecsemő jaktáló-elhárító mozdulatait mutatta).

Márpedig van-e becstelenebb a szavakkal visszaélő hazug disznónál, a szellem akármelyik égtája alatt éljenek és akármelyik felségjelvény védelme alatt hazudjanak is…?! Megvetem a szó alkímiáját, művelőit csodálom 35és kerülöm. Montaigne tisztességével törekszem erre, hogy mondanivalóim becsületéért késhegyre menő harcot folytassak és szeretnék meghalni a tökéletesség gyötrelmes szomjában, azzal a nemes keserűséggel szívemben, hogy sohasem voltam elégedett azzal, amit befejeztem. Írj vérrel – mondta egy mindenképpen tragikus sorsú gondolkozó és a pártok és azok a politikusok, akik a szellemet betájolják, nyilván elsősorban az irodalom hivatalnokaira gondoltak olvastukban, e szavaknál és nem a Nagy Sziget zarándokaira, akik vérrel írnak, ha írnak. Mi kísérletezők, fénymérlegek és koponyaműszerek – a mi szellemcsapatunk életformája a szabad lengés, ugyanaz, ami a filozófia területén a szabad kutatást jelenti és a filozófia területén az új, irányított szabadság a szabad kutatást nem engedélyezi. Ez a szellemcsapat kirajzik Peszvalgonézia vizeire és nem keveredik az írás hivatalnokainak rossz társaságába; ha önvédelemre kényszerül, élet-halálra, falnak vetett háttal: egyébként – ezer közül kilencszázkilencvenünk a rögzítés vágya nélkül él, nem érintkezik hetérákkal, nem műveli a társalgás művészetét: bölcsességének erjesztéséhez ért csupán és amikor mustja csurran és bora beérik, úgy gurul a koporsóba nyomtalan, mint a tengerszembe veszett királylány, akinek szépségéből csupán a legendák maradnak… igen, mélységesen és ostobán becsületesek vagyunk mi, bolyongó életmesterek Panpeszvalgonézia vizein, a puszta fennmaradásért folytatott közelharcban megismertük a szavak jószándékát és eredendő becsületességét, de hadiállapotunk a kenyérért mint valami vastenyér tart el és parancsol vissza az íróasztaloktól, ahol emeletes magánkönyvtár és függönyök csendje fölénk tartaná a gondolat nyugalmát. Hanyattvágódva a határban a vakító égen lengő citrusoknak – reggel a yunyuri-faluból érkező halásznak, este a lilában úszó vörös táblahegyeknek mondjuk el azt, amit belső hangjainkra ügyelve tanultunk aznap és nem vagyunk Szokratészek, sem oly méltók, hogy nem kisebb íródeák, mint Platon csillagozza tele szavainkkal az eget.

Mélységesen idegen tőlem az az esztétikai lomtár, amit a föld leghaladóbb, legszabadságharcosabb forradalmárcsapata a szellem betájolásánál egy állam ízlésévé emelt, a szabadságnak egy ellentmondást nem tűrő fogalmazásával; egyszerűen lefegyverzett, meglepetésemben nem tudok küzdeni ellene, szamarat jégen táncolni már láttam, de nem tudtam elképzelni a konzervativizmus, az esztétikai lomtár parádés vonulását skarlát zászlók alatt, és amikor ezt a botcsinálta forradalmat megpillantottam, annak az embernek ezer grimasza villant végig arcomon, akinek nervus mimicusa a hangos hahota, a némán bégető szájatátás és még egy sereg mekegő-brekegő, 36guruló-káprázó, hitetlenkedő vagy mindezekről elfelejtkező ábrázat között tétovázik.

Azok az emberek, akik így tájolják be a szellemet, egy elöregedett filozófia utasítására cselekszenek és én, aki örvendező nyugalommal, pontosan odasétálnék reggel nyolc órai keresztrefeszíttetésemhez, ha ezzel a Vak Fegyelem bődületétől megváltanám a világot, most kezeim önként kötözöm össze, hogy esztétikámmal, szellemem határtalan szabadságigényével botránykővé ne legyek. Az Aggok Menhelyére beterelt ifjúság és az Uraságoktól Levetett Kultúra, mint a tömegek művészete, két háború között – micsoda interlúdium! ó én megbocsáthatatlan, testetöltött bűn az irodalom hivatalnokai szemében: hogy mindezek elmondása szívemen feküdt, Hypatia, Theano, Nerusád Zora, legalább ti bocsássatok meg, bölcslelkű asszonyok – én bűnös, úgy vélem, a szellem szabad előrerohanásában úgy születik a filozófia, mint háborúban az atomfizika.

Les secourables mêmes errent
Se compénétnant parmi nous

(Apollinaire)

Hogy a célok közössége nem egyesít és az eszközök különbözősége jobban elválaszt, mint a célok ellenkezése: legyen bennünk alázatosság elég és igyekezet barátaim s ne tekintsük keserű, csak természettudományos tapasztalatnak ezt. Munkám szerénységéhez és panpedelupei hányattatásaimhoz mérten engem is ez vezet, határtalan aggodalmam az emberiségért és ha jogászok és dinasztiák tanácskozó lármájában elfáradtam és a hegyek égbolti csendjén elvonulok, dehogyis szavaim, képzeletem esztétikája a legnagyobb gond, ami lépteimet nehézzé teszi: ez csupán a tapasztalat, én is találmány- és kincsrejtegető vagyok és mindenki titkolódzó, természettől, akinek szakadatlan gondja, közölhetetlen közlendője a mesélő kedv mögött lappangó filozófia. Mikor közelebb kerültem Gabreliusz Gábrielhez és szegénységében is annyira szaporítottam kölcsöneit, hogy ha barátságával nem is, adósságaimmal magához láncolt volna mindörökre – egy ilyen séta alkalmával csillék-antracithegyek közepette Aszpeidigidisztra szénkikötőjében, körülbelül ennek a regénynek a közepén, Gabreliusz, a festő ezzel a kérdéssel fordult hozzám:

– Te, már régen gondolkozom rólad Barnabás. Holnap Fogadás; a panpedelupei írók a Királynő tojókája alatt körbenállva, dícsérik a lassan közeledő Tojás tündökletességét: mért nem igyekszel oda? Mért nem írsz 37a Tojásokról soha semmit, legalább annyit, hogy azok Megzápulhatatlanok…?

– Fogok Gábriel, meglátod, hogy fogok. Már elhatároztam, hogy jelentkezem a legközelebbi Körülszagolgatásra, bár előre meg vagyok győződve, hogy ha eme tojások Ehetetlenek is, nem a zápultság, csupáncsak a szentség tilalma és a kegyeleté: meglátod, micsoda ditirambikus fanfárt zengek majd, a hegyesebbik Végéről. Hanem tudod, mióta dícsérni is csak hivatalosan szabad –

– hogyan mondod? – kapta fel a fülét Gábriel.

– Mondom: mióta dícsérni is csak hivatalosan szabad, azóta kissé nehezemre esik.

Kitekintettünk a tengerre, – arra, ahol a fényes ködben valamelyik szigeten Violante írta végtelen leveleit, ahonnan a TRANSSYLVÁNIÁVAL a gyászruhás lány érkezett, de már gyászolta magát és ahonnan Nerusád Zora is jött – Nerusád Zora, az egyetlen hős az üstökös csóváinak zúdulása idején, ma a teatínusok kolostorkertjében pihen: mindez a századik oldal táján lehetett, ennek a regénynek a közepén.

II. Az arany szamár, Bolházó és Élvezde.

14. Te elbujhatsz, de ő megtalál, miként varázsvessző, föld alól és kihúz, mint asztalos mágnese forgács közbül a szeget.

És bever!

(zsoltár)

Hebaminte de Soculoheulos, volt tengerfelügyelő és révkapitány, jelenleg államgépész és kormánytechnikus mellett egy hallgatag ember ült, hónapokon keresztül megőrizte szomszédjai csendjét és sohasem szólalt, csupán felelt; feleletei kurták voltak, udvariasan szürkék és olyan részvétet keltő szaharai szárazak, mint akiből már az is kiszikkadt – a keserűség: borotvált, élesmetszésű száján alig észrevehető mosoly jelent meg, ami a szájszögleten legörbült; legörnyedt és az asztallap síkságán elmerengve válaszolta:

– Mostanában?… Várok… Várom a gyászruhás lányt…

És belemélyedve, forgatni kezdte a gyufaskatulyát az abrosz fölött. Mint később, a halála után kiderült, Nein Ferencnek hívták és nemcsak azzal a Nein Ferenccel volt azonos, akit a Királynő rendőrsége halálra keresett 38(sőt, nemcsak azzal a másik Nein Ferenccel, aki meghurcoltatása idején eképp tisztázta magát szíve-hölgye előtt:

te valál megmondhatója
s a tengerparti séták:
vacsoráltam? hébe-hóba
az ebédem árticsóka
s a sajt: ez farkasétvágy?

– mert eme második Nein Ferenc vegetáriánus is volt, hírhedett Farkaséhes és úgy jártak estebédjeinek csudájára a Körben, mint a csőcselék, szórakozni a botránykőhöz) – de azonos volt ama harmadik Nein Ferenccel, aki egyre fenyegetőbb, egyre sürgetőbb leveleiben ezt írta egyszer Májusharmatnak: „Én évek óta aetheri szeplőtlenségben éltem…”

Nein Ferenc aetheri szeplőtlensége mellett Lolf ült, aki művésznevéül a szikrázó Priscillis de Irascintillát választotta, de mint utóbb kiderült, pincérek, vendégek és rendőrség nem ismerték és nem szólították másként, mint Lulof, az Arany Szamár (még helyesebben: a BARNA BÖLÉNY) közkedvelt Lulfija. Az Arany Szamár ugyanis két utcára nyílt, a Nyúlgát-utcára (ami a londoni Newgate-tel természetesen nem azonos) – ez a sikátor gyüjtőcsatornája volt mindazon sikátoroknak, ahonnan a panpedelupei vallásos prostitúció apácarendjének zárdái nyíltak; és a Magdolna-körútra, ami az utcák társadalmában Aszpeidigidisztra fejedelme, rajta sodornak végig a hajóreflektorok, ha a kikötő körvonalait keresik, lebegve úszó rengeteg autók mint olajcseppek röpülnek rajta tova, nem érintve aszfaltját, hármas diadalívek szakítják meg és márványterek és rajta volt Aszpeidigidisztrában a Királynő nyárilakától az Országos Pályaudvarig minden valamirevaló épület (városszakértők az „egyutcás világváros” kategóriájában tartják számon az ilyeneket.) A Magdolinihanán természetesen az Arany Szamarat sem hívhatták Arany Szamárnak és itt van az a pont, ahol ki kell derüljön, mi volt az a csudálatos újkori találmány, ami innen a kristálypoharakat, az előmelegített tányérokat ugyanazok alatt a borok, tészták-gombócok és ehetetlen vagdalékok alatt olyan csábulatossá tette és ugyanakkor az árakat a kilencszeresére emelte fel: egy küszöb volt ez a titokzatos zsilip, egy küszöb a konyha demarkációs vonalán, ahonnan a BARNA BÖLÉNY számított és a pálmasoros Magdolinihana – mert az Arany Szamarat a Magdolna-körút felől BARNA BÖLÉNYNEK hívták, ezt a nevet rikoltották a csillagokra a transzparensek és ezt olvasták elsőnek a rekkenő trópusi éjszakában köze39ledő hajók, mikor a gépház leáll és a rév ringó vizein a vontatógőzösre bízzák magukat, zöld, vérszín és viola neonfény-betűk: BARNA BÖLÉNY… Nos, ebben a Barna Bölényben játszott Lulof, az Arany Szamár közkedvelt Lulfija (Lulof úgy játszott, ahogy a sajtárt alátartják a tehénnek: ballábát kacskán hátravetve, mintha fejne) – de hogy a konyha demarkációs vonalán átjuthasson és méltókép jelenhessék meg a Magdolinihana társadalma előtt, addigra már Priscillis de Irascintillának hívták (felejtsük rögtön is el) és földig lógó frakkban zongorázott. Hogy milyen viszonyban volt a Körrel és hogy később a testvérek a beavatottak közé számították-e, sokáig nem tudtam; csupán később, mikor az üstökös egy ökölcsapással agyonütötte (mások szerint magávalragadta és most csóvája hátán lovagol, egy vissza nem térő hiperbolán, sugárözönben) – csak akkor ismertem föl leírhatatlan megdöbbenéssel, hogy tulajdonképpen rám várt és mikor kezének tehetségét, eszének melegét és szívének fájdalmát örökbehagyta, bevégezte küldetését és mennie kellett: nem hogy hálálkodni, de elgondolkozni rajta, hogy a hála fogalma a végrendeletnek ilyen formájánál csak szóba is jöhet-e, még annyi időm sem volt, a zongorista – az Arany Szamár közkedvelt Lulfija, a BARNA BÖLÉNY szikrázó Priscillis de Irascintillája eltitkolta előttem barátságát és barátságával együtt ellopta magát.

Nein Ferenc és Lulof mellett a téglás ember ült és ha igaz az a szóbeszéd, hogy a lelkipásztor, aki a cölöpfaluban családját megtérítette és őt mint első csecsemőt megkeresztelte, beavatott volt és hozzánk tartozott, sorsa iránti tapintatból már akkor sem adott neki nevet: téglásnak nevezték az első perctől fogva.

Que Dios me libre del hombre de un libro – tartja a spanyol közmondás, isten szabadítson meg engem az „egykönyvű” embertől, értvén alatta valamilyen elmélet szektáriusait és én is rettegve rettegek ettől a vakond-embertől, aki a földet csak elméletének alagútjaiban járja és nem ismeri sem a szabad világ látványát, sem a vándortermészet békülékenységét. De a téglás ember nem egy elmélet rabságában sinylődött, sőt, meghamisítanám, ha betegséget mondanék és még csak nem is a sejtelmek sorvasztották, amikor bizonyosat tudhatott: aznapra lesántultam a szánalomtól, amikor megtudtam állapotának okát és be kellett látnom, ha nekem kell agyamban hurcolnom ezt a gondolatot, én is és mindnyájan a rögeszmés – „egykönyvű” emberré válnánk, akitől az isten mentsen. Agyamban hurcolni – így mondtam és így volt ez még az orvos számára is, mert ha léteznek velünkszületett ideák (amilyenekről Descartes beszél), Téglás úr rögeszméje ilyen velünkszületett eszme volt, érintetlen csecsemő-40agyvelejében előbb derengett fel, mint a mozgatóreflexek és anyja és apja, a két holtraijedt hunhuri előtt nem Máá és Páá volt az első szava, hanem a tégla. Chamfort állapota lehetett hasonló, aki huszonötéves korában lueszt szerzett és mint egy tenyér, ami benyúl a koponyabolt alá és kajánul gyűlölködő örömmel lenyomja és rémületes nyomása alatt tartja az agyvelőt, torzította el látását és a gyógyíthatatlanok keserűsége és a luesz homályán keresztül mutatta a világot; kérem a reggelimet, mondta a száj és lueszem van, mondta az agy, birtokot vásárolok, mondta a száj és lueszem van, mondta az agy – de mi volt ez a téglás emberhez képest, akinél a tégla jelen volt fogantatása idején és ha anyjának-apjának nem is, a spermatozoonnak megkeserítette a kéj pillanatát…?! Körülötte minden oldalról ünnepelték, unokám született, mondta a száj sötét kétségbeeséssel és A TÉGLA, mondta az agy, elutazom az Új-Herminákra, a papírházak közé, mondta a száj és A TÉGLA, mondta az agy – és ki lett volna elég erős közülünk, egy velünkszületett rögeszmével szemben? Tulajdonkép sokáig nem tudtam, Téglás bácsi hozzánk tartozik-e, mert sem a Tökéletes Államgépezet későbbi kísérleteiben nem vett részt, sem Gabreliusz minden-pénteki lelkigyakorlatos gabrelizációin; csak nagysokára, az üstökösraj átvonulása után éreztem a vezeklés egy nemével, hogy valójában a szekta nagymestere volt, akinek sorsához mérten nem voltunk egyebek, mint a szárnya alatt tolongó kiscsibék, ó igen, először akkor, amikor a rendőrségi autóba hátralógó fejjel beemelték és mi messziről figyeltük a tömeget, de méginkább másodszor, amikor a temetőkertben a hantot körülálltuk és Gabreliusz Gábriel, a festő diadalmas átszellemüléssel Leonárd ütlege alá tartotta a fejfát s míg amaz verte, ő a sírfelirat látszólagos életrajzi sívársága fölött könnyekre fakadva, miként mosolygó orgona, megszólalt: bevégezte küldetését – – – akkor már tudtam határozottan, hogy ki volt. Különleges szerepét a körben, sorsának lebegő tisztaságát és életének tökéletes jeltelenségét, ahogy azt a szabályok parancsolják, megsejthettem volna arról, hogy következetesen Gabreliusz Gábriel mellett ült, aki a gyülekezet látható feje és festő: Őneki mutatott be Hebaminte, vagy inkább elővezetett és olyan embert ismertem meg benne, akinek minden képzeletet felülmúló intelligenciáján, örvénylő műveltségén és a mélységből bugyborékoló filozófiáján kitűnően tanulmányozhattam a fogalmak földrajzi változását. Először csak magamban regisztráltam, és csodálkozó modoromban szórakozott megállapításokat tettem, ellenvetéseket, amik a testvérek előtt nyegleségnek tűnhettek; majd mikor összerezzentem, mit is teszek? vitába szállok a fogalmak földrajzi változásával, nem szóltam többé, jegyzetelni kezd41tem, végül hatalmas tanulmányt szenteltem egyedül magának Gabreliusznak, akkorát, amekkorát Panpeszvalginézia apró szigetei közt egy kontinens megérdemel. Igazi panpeszvalgoszi arcél volt Gabreliusz, széles mell, hunhuri arc, örökösen szóra nyíló, csücsöri ajak; deresedő dús fürtökben fürdő homlok, rövid lábak és kövérkés kezek, ha bevette magát az Arany Szamárba, megkapaszkodott és úgy ült ott tegnap reggeltől harmadnap reggelig, mint valami erőd, nem egyszer megtörtént, hogy a takarító pincérek hajnalban szemétlapátra vették, de ő maradt. Felemelt mutatóujján eredeti hunhuri-gyűrű pompázott, parányi tányérkáján ágaskodó lovakkal, szavainak gyöngyöző erejével, szerelmének, haragjának bőségével elsodorta az embert, mindig arról volt meggyőződve, amit mondott és mit érnek ehhez képest azok az emberek, akik nem változtatják ugyan, de maguknak tartják meggyőződéseiket? Gabreliusz befejezett személyiség volt, lerombolt és fölépített magában egy világot, bolygók pályáját rótta ki és szobrászkezekkel modellálta naponta ezt az univerzumot, a hitvallók temperamentumával, a térítés szent ösztönével mélyre vágta pillantását az emberekbe és beléjük sütötte, mint a bélyeget; ha a kutyák csak szürke színt látnak és nem ismerik a színek élményét, amiben az emberek élnek, mi emberek viszont nem ismerjük a szagok „színképének” azt a csodálatos illatsávokra bontott világát, amit a kutya hatalmas szaglóagyával átél; de Gabreliusz Gábriel, aki minden tekintetben fölöttünk állott, emberfölötti szaglóaggyal elemezte a világot és nemcsak az a hasznunk volt ebből, hogy tündérmeséket hozott hírül egy olyan világról, ami számunkra nem létezett, hanem az is, hogy öt nappal előre közölte velünk, az Arany Szamárban mit főznek majd és soha nem csalatkozott. Az illatok mitológiája valóság volt számára és nem egyszer megtörtént, hogy tengerparti sétáink alkalmával új államot tervelt, a görbe térről értekezett, a fényelhajlásért rajongott vagy a korrózióért a fémekben, Goethe színelméletéért lelkesedett vagy a krétai anyajogért, amikor gondolatainak lánca megszakadt, égretartott fejjel beleorrontott a levegőbe és megilletődötten illatokat suttogott: friss faháncs… nem! bürök! igen, bürök, fahéj és friss moha! jácint, gyerekkori kalács, lépesmézzel töltött odu és ezüstfenyőn, gyanta!… Ilyenkor meghatottan rámtámaszkodott és megvárta, amíg könnyű szédülete elmúlik. Otthon, a karszékében feszesen ült, könyvheggyel az oldalán, de már régen nem olvasott, csupán a képeket nézte, személyiségének befejezettsége és roppant szaglóagya sodorta erre, hogy ne olvassa, hanem ízlelje a könyveket és mint mindenben, lehet mondani világszemléletében is az ízlés (és a szaglás) embere volt. Szeretett alamizsnát osztogatni, kolduló árvák arcocskáját megvere42getni (be szép is! be szép) és évek óta egy kétgyermekes özveggyel élt, akit azonban sohasem hozott az Arany Szamárba, tapintatból, de mi úgy éreztük, távolról ő is a Körhöz tartozott. Gábrielen kívül még volt egy-két elmosódó figura, akiket egyelőre nem ismertem (Zwofuessler Gedeon, az Arany Szamár népszerű Gidája, galacsinszobrász, és agyagdagasztó, Bibracte Leonárd, mint állandó Ép-Ész és a Kör Ötödik Kereke; aztán Ijique de ZANAHURYA, a nagy zenekomponista – Panpedelupe Abszolut Füle – és Miloméla, a kis gömbölyű, aki kacsolva könyökölt vele az asztalon és ő néha ránézett, olyan rácsudálkozással, hogy kis híja várandós lett tőle: akkor még jegyesek voltak és csintalanok – és sokan mások;) és az ajtón túl még ott nyüzsgött a söntés: ez volt az a hely, ahova Hebaminte hívott és én elmentem, vesztemre; nem tudtam, hogy nem akad számomra semmi, hogy belesüllyedek és beleköltözöm és teljes elszegényedésem idején úgy lődörgök majd naphosszat benne, mint a csapdán, véres lábbal a vergődő vad, vérbenforgó szemmel kísérem a két világ vegyülését és átáramlását, a Nyúlgát-utca felől a szent prostitúció szolgálólányai vonulnak fegyelmezett sorokban, földresütött fejjel egy idősebb főnöknő felügyelete alatt, a Magdolinihana felől pedig az Úri Társadalom sompolyog a Nyúlgát-utca felé, ahol az osztálynélküli proletárok laknak: akkor is, heves szóharcom után test-test mellett Heliánéval, majd akkor is, amikor félreseprem a kész sorsot, a sorsukkal veleszületők meddő seregét és sorsom keresésére úgy rontok elő, mint egy ország torkán a sikoly és Heliáne megbánva mindent, szemére-torkára fagyott rémülettel megsemmisül – akkor is ilyen véghetetlen dühvel téved oda a tekintetem a Kör mögé, ahol a faligyékény fölött az íjak, nyilak, fúvócsövek és handzsárok, krisek, bölénygyilkok és horgas halászkések vannak: a fegyvergyüjtemény…

III. A téglás ember

15. Ekkor megmondta, hogy hirtelen fog meghalni, véletlenül. És ő három évig rettegett, háromig gyászolt. És már látta az időt és jámborul kigyógyult.

16. És ekkor megmondta, miféle csapásokat kell elszenvednie előbb, haszontalanul.

És ő három évig szorongott, háromig gyászolt. És már látta az időt és jámborul kigyógyult.

43

17. Ekkor megmondta, hogy sem a Pokol, sem a Purgatórium: valami, ami rosszabb a Paradicsomnál!

És ő három évig gyászolt. És már látta az időt és jámborul kigyógyult.

18. És HÁLÁBÓL mindeme csapásokért az ő szolgája lőn, ki neveztetik Nepomuknak és a legnagyobb a ő követésében.

Menyhárt Evangéliuma.

Nein Ferenc az egy Gabreliuszt kivéve áldozatvállalóbb, alázatosabb volt sorsával szemben mindnyájunknál; amióta a földön permanenciát tart a háború (gondolom, ez a kora paleozoikum óta tart) – Nein Ferenc családját, magánéletét hátrarúgva ott termett a polgárháborúk közepén és szolgálta a forradalmat. Bárhol ragadt volna meg, állásba ment és újra megházasodott, az új élet, a fészek úgy égett le róla, mint a gyerekről a ruha; nyughatatlanul és szerelmesen ment harcolni szent ügyekért azzal, hogy majd visszatér.

Fegyházak, internálások, kikötések, szökések, keserves évek szűrőrétegén keresztül szivárgott vissza a Nagy Szigetre: visszatért, de már semmit nem talált. Bármi után nyúlt, Sorsisten megcsillantotta és elvette: NEM – mondta Nein Ferencnek; később, amikor asszonyt, fészket és megélhetés mentődeszkáit sodorta felé, azt hitte, incselkednek vele; kell? kérdezte Sorsisten és Nein Ferenc felelt:

Nein.

Én Királynő-tisztelő vagyok és igaz liba-hívő, de Gaogagra, a kormány egyenesen állati intézkedéseket foganatosít – mondta Soculoheulos közlékenyen. Hallottátok a legújabbat? beszedik a teleszkópokat, magánosok részéről mindennemű csillagvizsgálás vagy érdeklődés a csillagok állása iránt a Nigragor átvonulása idején tilos. Azt mondják – legalábbis az Állami Obszervatórium hevesen cáfolja – a Nigragor feje és minden magja fekete, csupán a csóvák foszforeszkálnak hideg fényben és már évekkel előre mindnyájan meghalunk, mielőtt az üstökösraj ideér, mert gázkörének protuberanciái halálosak… Gondoljátok el, nem telne bele öt perc, a gázcsóva a mi naprendszerünk felé idelobban és kormosan és füstösen évekig ülnénk itt megüvegesedett tagokkal, amíg Nigragor, a cseppfolyós tűzgömb ideér: pokoli érzés – mi? kérdezte Hebaminte vidoran, belemerülve a társalgás élvezetébe és Nein Ferenc felé fordult.

Nein – felelte a kérdezett, mint akit megütöttek és először életében, szokatlan aktivitást tapasztaltunk rajta: hátralógatta a kezeit.

44

– Egyszóval ezért nem adom be a távcsövemet – fejezte be Soculoheulos – a protuberanciák kedvéért: mielőtt megöl, látni akarom a gázlöketet.

Suta puffanás, valami üvegezett nagydobon: a pöfékelés egy pillanatra abbamarad, a táblaüveg tetőtől a talpáig végigremeg. Rongylabda vágódott az ablak közepébe, Mehlmauzler bácsi (az Arany Szamár brazil gazdája) néz ki a söntés mögül, bennszülött yunyuri-kölykök hordják az irhájukat a Nigragor sebességével a Nyúlgát-utca felé. Malmeizler bácsi labdával a kezében utánuk fenyeget és drótnélkül tudtukra adja haragját, amit úgyis tudnak: nem kapjátok meg büdösök (sok ebadta hunhurida csibésze) csak akkor, ha saját jószántatokból pőrén, valamennyien idehozzátok bűnbánatos fenekeiteket.


RÁMAZS YNARA – legeltettük mindnyájan szemeinket az üvegen, kétségkívül ép; mutassa csak azt a labdát Mehlmauzler bácsi, fordult hozzá Gabreliusz Gábriel és szemügyre (orr-ügyre) vette.

Henna. Oleander. Szarzaparilla-olaj; vállgödröcskék és csiklandozó nyakpihék felséges illata – mondta, elvette az orrától és továbbadta.

Hosszudad tojás: mint a tojásszemű szöllőé, olyan az alakja. És a teteje mint a kék som hamva.

Zwofuessler Gedeon, szobrász volt a beszélő, miután körülvizslatta figyelmesen és nagy-átmérőjét arasszal hozzámérte Lulof arctengelyéhez. A labda Zanahuryához került, aki a yunyuri népzene egyetlen önemésztő, ideges lánggal lobogó fáklyája a panpedelupei éjszakában, – füléhez emelte és megrázta. Fisz dur – jelentette ki – de mixolid hangsorban, igazi ősi, ösztönös agagoritmia.

Rettenettel néztem a labdára.

Nepomuk vette kezébe, a Névtelen (kit csupán a temetésen kereszteltünk Prozeliusznak és Nepomuknak;) és az ábrándos hevülettől félredűtött fejjel mondta.

– Boldog az az ember, akinek elnyűtt yunyuri-harisnyák ártatlan tömkelege repül a fejéhez. Túléli; és talán még a boldogság fejbekólintása is, mert úgy ünnepelheti, mint második születését.

Tartsatok önzőnek, aki teste bőrzsákjának életbenmaradásáért kész volna az emberiséget feláldozni, de örülnék és kimondhatatlan megkönnyebbülés volna számomra, ha tudnám, hogy az emberfaj élete végeszakad a Nigragor gáz- és ködkörében. Ez közös sors volna, jobban tudnám elviselni a megosztott, kollektív halált – legalábbis addig, amíg a tömegben elpusztuló ember is saját halálával elkerülhetetlenül magára marad: de addig úgy él45nék és úgy várnám mennyei gondtalanságban a Nigragor érkezését, mint ahogy a magzat nem készül rá és elfogadja a születés elkerülhetetlenségét. Nagy csönd támadt az asztalnál.

… Mostanában hogy vagy? – kérdezte halkított hangján Gabreliusz, rendkívül vigyázatosan.

Köszönöm, elég jól – felelte Téglás bácsi a halálraítélt szórakozottságával, aki elfelejti felhúzni az óráját – most valamicskét jövedelmez ez a borfestés, furmint lesz…

Szép vörös? Hozzál belőle.

Hozok.

Hozzál: kíváncsi vagyok a színére.

Olyan ez a furmint… olyan ez, mint a vér… – tűnődött el a hamisított boron (most borfestésből élt); és Szokratész rendületlen derűjével folytatta, mikor lábától szívéig nyomon követte a méregpoharat és mindnyájan sírtak.

– – – Elmentem a ház felé, többször is: szép négyemeletes palota, a párkánya jószándékúnak látszik és semmi sincs célzatosan meglazulva rajta. Nem hiszem, hogy ő maga sejt valamit és maga De Brique (megtudtam a nevét) – ő maga sem élvez kiváltságot a téglák között, nem tudja hát, mi a rendeltetése; és nevessetek ki érte, de sorsunk stupiditásához az is hozzátartozik, hogy úgy vettem észre, nyugodtan lakhatnék benne, közömbösen és sunyin tartalmazná testemet és a lépcső se zuhanna a mélységbe velem. Ezek a találkozások azonban a végletekig felizgattak, féltem, hogy sorsom lámpalázában még a jóegészségről is elfeledkezem és abbahagytam. És micsoda lompos kupolája van, löttyedt szobraival, micsoda kiállhatatlanul lompos kupolája!… Mostanában, hogy kerülöm a környékét és (mint az indiai királyfi, aki meggyógyul, ha a „rinoceroszról” megfeledkezik) ösztönszerű vargabetűkkel megyek el mellette, Liba-Anyának hála, nem látom és azóta köszönöm kérdésedet – és itt kezét nyujtotta Gábrielnek – sokkal jobban vagyok.

Gabreliusz melegen kezetrázott vele, megilletődötten füleltünk.

– Yjabarido de Ychibaquique, talán a legnagyobb festő mondja a posztimpresszionisták közül – kezdte némi súllyal Gabreliusz, de alig ejtette ki, durva dörrenés vágta el és üvegtábla rengése, riadalommal néztünk össze, hátha Nigragor, az üstökösraj érkezik. Malmeizler bácsi, az Arany Szamár brazil gazdája fokozott izgalommal lépett ki az utcára – a rongylabdátok istenségit – fenyegetett a karikalábú benszülött kölykök után és behozta. Nem kapják meg – mondta tekintélyesen és Gabreliusz kezébe nyomta, 46aki körülszaglászta – nem addig, amíg küldöttséget nem menesztenek hozzám, letolt nadrágú, minden rosszra elkészült fenekekkel.

– Yjabarido de Ychibaquíque, minden idők legnagyobb (friss széna és tavaszi ganaj – szúrta közbe, az új labdáról) és talán leglaticinezmicelláltabb posztimpresszionistája mondotta volt nekem, amikor egyszer a halálkényszer kozmiognoszticianizmilemmájáról beszélgetett velem és azt mondta, hogy ősmivoltunk puszta készségét az élet elfogadására („élni akarok”-ságát) a halálösztön pan-negacionizmificizmusával („nem akarok élni”-ségével) szemben nem az addigi élet tartama (mekkorasága és mimérvűsége) szabja meg, hanem a haláltartam maga (ami az ember-ősmivolt „élni akarokságának” egy fordított ellenkezője) és a haláltartam mérvadásánál össz-személyiségünkre nézve ezzel menthetetlenül tételeződik a tartamiság problémája is. Ychibaquíque szintolongásában egyszerűen megszűnt az emberfaj kétnemisége (binemializmusa) és mint a tiszta kútforrásban, a haláltartam fluidum-színeinek pan-diszcernációja, pan-diszcern-diszperz- és diszvertázisa és pan-varicianizmifimózisa tetszik meg, ebben, ezekben, Yjabarido de Ychibaquíquének ezekben a képeiben. Az erőt az élet továbbzuhanásához és színkultúrájának pan-transzlucizmianizmiéliájához Ychibaquíque éppen innen veszi, haláltartamának bensőséges viseléséből, ez nem szekvens, csak járulékos nála, de ebben aztán ő nagy, ő az igazi. Akármi legyek, gyerekek – mondotta hirtelen Gabreliusz, orrát a magasba döfve és hihetetlenül felélénkülve – akármi legyek, de mához két hétre, szerdán az ARANY SZAMÁRBAN hagymás rostélyos lesz ebédre.

Nem győztünk álmélkodni mesterünk élesszaglásán, sőt jövőbe-orrontásán, amikor a mögöttem lévő óriás táblaüveg fülsértő dörrenéssel a fejem fölött bevágódott és lehullott, talpig, a RÁMAZS YNARA felírás úgy bukott a mélybe, mintha sohasem lett volna. A fülem persze vérzett, rátartottam a zsebkendőmet és bánatos, vérző fülembe visszacsengett Hebaminte de Soculoheulos szava: „tudod mit, gyere be az ARANY SZAMÁRBA, hátha akad a számodra valami”… de felpillantottam és az elképedéstől elfelejtettem sérelmeimet – felugráltak mindnyájan és körülállták, Malmeizler bácsi fogta a fejét, Miloméla zsebkendőjével a homlokát itatta: a téglás ember szemén egy töknagyságú rongylabda éktelenkedett és nem ment le róla.

A téglás ember mozdulatlan volt és falfehér, de lila és méregzöld foltjain Yjabarido de Ychibaquíque színkultúrájától a gutaütésig minden szín feltalálható volt: tisztán láttam, nem mondott igazat, senkisem boldog, akinek elnyűtt yunyuri-harisnyák ártatlan tömkelegét vágják a fejéhez, még akkor sem, ha történetesen tudja, hogy egyebet szánt oda a sorsa. Mehlmauzler 47bácsi, az ARANY SZAMÁR brazil gazdája a Nyúlgát-utcán a kölykök után iramodott és mint mondják, csak harmadnap tért vissza a vadászatból, teljesen eredménytelenül, Gabreliusz Gábriel a géniusz óvatosságával levette képéről a labdát – levendula – mondta és ejtette a zsebébe, a többihez.

A gyülekezet együtt távozott, de minden lépésnél megálltunk, leszakadoztunk. Még láttam Gabreliusz Gábrielt, amint a sarkon evangéliumi szelídséggel szétosztja labdáikat a kisdedek között, kinek pacsit ad, kinek arcát csipegeti (be szép is! be fitos) és szakértő szemmel követi, merre iramlik bele a világba az új festőnemzedék. A Macska-lépcsőnél eltűntek és mi ketten, Nein Ferenccel ott ballagtunk a Körvasút százlábú hídja alatt, vasoszlopok mentén a Rozelinda-domb irányában.

Az imént tanúja lehetett – mondta Nein Ferenc megfontoltan, a ritkán beszélők izgatott lebegésével hangjában – tanúja lehetett, milyen hevesen tiltakozik testének megtámadása ellen valaki, aki azt hitte, hogy sorsának rabszolgaságában szívesen fogadná a halált.

Biccentettem és hallgattam.

Zengő dörejjel a körvasút robogott el a fejünk fölött, az oszlopok lekalapáltak a földig. Csak az a szörnyű! – üvöltötte Nein és mikor a körvasút már messze járt, saját hangjától elrémülve, rebegve ismételte: csak az a szörnyű…

Mi? – álltam meg és teli segíthetnékkel és gyöngédséggel, belenéztem ebbe a nein-ferenci arcba, ahol a gyötrelemszülte mondat erőt kért.

… hogy szemébe repült a labda? – próbáltam segíteni.

Mindez semmise volna; de ( – és itt szavai a könnyeivel együtt buggyantak:) tudja-e, mi az, köldökzsinórral a nyakunkra csavarodva születni…?!

… – Úgy született?!

Némán intett. Igen: köldökzsinór-hurokkal a nyakamon. És ha kijebb akartam jutni, halálra fojt a hurok és ha benn akartam maradni, nem születtem volna meg…

Nem tudok vígasztalni. Szelíden, bársonyosan próbáltam megközelíteni:

Hiszen nem fulladt meg: itt van, épkézláb és él…

Nein… – rázta a fejét Nein Ferenc, özön keserűség öntötte el és mintha saját köldökzsinórjának hurokját akarná letépni, a torkához kapott: – – – Az én sorsom!… az én végzetem!… Már születésemkor ki akart semmizni az életemből…!

48
7. §

19. Szereted őt magadban? Magadban az ő eszközévé süllyedel. Szereted őt másokban? Másokban az ő eszközévé magasztosulsz. … Ó – mert a jó táplálék, ha tudja, mindjárt az idegben helyezkedik el.

Jól van-e, helyes-e, hogy felásom érzelmeim temetőjét? Ó, szigetek Remetéje a remeték Szigeteiben – ROC-Y-IOCOO…! A derék, nagyorrú niyuhook, a nyájas rakiáka lányok izsóppal, kígyóvérrel, ezerfőzettel gyógyították sebeimet, többet úsztam nyíllal a hátamban, mint az a bika, aki hátán egy földrész édes terhét viselte; összecsapott fölöttem a tenger és mikor lapockám alá az első nyíl fúródott, első érzésem nem a sebzett hús dühös jajveszékelése volt, nem fájdalom, hanem csodálkozás – – – és most, hogy lábam szárát Rohacooli-gyökérrel kenegeti a niyuhoo varázsló és a gőzölgő rakataki-ganajjal bélelt lepedőben bájos rakiáka lányok forgatják legyöngült testemet, nem volna-e helyesebb, átengedni ennek a békés örök pihenőnek érzelmeim tetemeit és nem bolygatni a megváltozhatatlant…?

Ma fagyökér-szobrocskát kaptam, játékul, hogy ne gondolkozzam örökké, mert kérődző vagyok és felhánytorgató a kimerülésig – hihetetlenül jólesett ez a kedveskedés, mostanában a gyöngeségtől a legkisebb figyelmességre oly késztethető vagyok, hogy sírvafakadtam; de mihelyst a varázsló ötéves fiacskája eliramodott és az utolsó rakiáka-lány kacagása is eltűnt, csönd támadt a gyöngyfüggöny mögött, az a csönd, aminek ringó foglalata és üteme van: a hullámok egy-egy távoli sodrata, a tenger.

Ó, szigetek Remetéje a remeték Szigeteiben – ROC-Y-IOCOO…!

Szemügyre vettem a gyökérszobrocskát, arcvonásokat kértem a képzelettől és mintha kísértetek táncát idéztem volna délidőn, úgy érkeztek és cserélődtek az arcok. Violantét látom, a drága, eszményi zsarnokot, miután a sors kerékbetörte a Szüret-szigeteken – indulatos, de most nem levélben, mert ő beszél. „A gazda letepert, nekifektetett az ászokgerendának és megbecstelenített… vandáli dühömben, keserűségemben még sírni is elfelejtettem, még kikaparni is a két szemét: és Gaogag a tanúm, nem tűrtem volna el, ha nem tudtam volna, hogy mindez így következik…” Hitvalló Violante! ó, csak tudnám, hogy sikerült a Szüret-szigetekről továbbvergődnie!… Nerusád Zorát látom, aki elmélyüléssel olvasott, mint egy férfi, tíz helyett dolgozott, mint az igavonó állat és ezer helyett halt meg, mint a hadsereg, ami szégyenszemre nem volt sehol, más hőst a Nigragor átvonulása idején az egész República de los Hunhurídosban nem tudok; mondjon valami filozófust nekem – szólít Nerusád Zora – maga ismer: olyant, 49aki kimondja azt a szót, amit én nem tudok, de testemmel-nedveimmel tartalmazom azt. Filozófust? – mondom fegyelmezett csodálkozással, az első találkozás életemben, egy nő, aki teremtő elme és filozófusokat kér. Filozófust, olyant, akiben magára ismerne és termékeny lenne a találkozás? Kötetek után nyúlok a látomások könyvespolcán, nyitogatom és nem értem szavanként, csak ismerem a kísérő magyarázatok szeretetteljes zenéjét (Zora a tanítvány) és én élvezetes mosolyra húzom a szám – amikor a vonások meginognak, a lapossarkú cipő, a vállralógó haj elmosódik és Téglás bácsi áll előttem; mostanában kerülöm a házakat és így próbálok segíteni rajta, vagy ha nem is azon, legalább állapotomon és mit bánom, hogy az orvosok batofóbiának mondják ezt a bajt: magas házak között attól ijedezni, hogy esetleg egy tégla ránkesik… Volt már életében beteg? kérdezem részvéttel; nem és nem is leszek, magyarázza élénken – és világéletemben azt képzeltem, ha ez nem volna, úgy fogok meghalni, hogy nagyot rúgok a padlón és elvágom magam. Jártam arra és megnéztem magamnak azt a házat, az YBLIDLIB-LIBA-Bazár… No és…? veszem közelebb, hogy jobban halljam bánatának új tapasztalatát, hallom, amint arról a vaksötétről beszél, ami a befalazott falban van, ennélfogva semmi remény rá, hogy az a tégla felvilágosult tégla legyen és ha mindegy is, keservesen mindegy, hogy melyik tégla lesz, legalább annyit elvárt volna a sorstól, hogy megmutatják, mielőtt falbahelyezik – de vonásai megremegnek és szétfolynak: fizikai fájdalom, bődületes és ostoba ez, a fizikai fájdalom stupiditása – a fagyökér-szobrocska a mellemre hull.

Ó, szigetek Remetéje a remeték Szigeteiben – ROC-Y-IOCOO…!

Leejtem szempilláimat, megrebbennek a gyöngyfüggönyök – a rakiáka lányok jönnek, vízzel vagy a nagyorrú niyuhoo boszorkány? Nem, Gabreliusz Gábriel van itt, de a hangja csupán és úgy érkezik, lökésenként, ahogy a tengermoraj lökésenként elküld egy-egy sodratot: A…-ik század művészete ezt a pan-megszellemiesítettséget (vagy mondjuk)… pan-átlelkiesítettséget már nem a „lentben” és a „fentben” keresi, sokkal inkább az „alantban”… és a „felentben”… ez az „alant”-as művészet a felentesrendiség olyatén kiteljesülése, aminőnek Deuclis de Yubidihynte óta nem volt szenvedő hőse a világ…

A…-ik század emberét a tökéletlenségre való beállítottság jellemezte…

Az élet élése, a folyó folyása, a sivatag bőgő oroszlánja avagy a kerti mimóza… még nem tudati birtoklása a piktura pan-amphybisztifilitibycizmusának, hanem annak csak egyik extrém eu-heuro-anaychtiotochtoniszciatisztikus megélése… Mit gondolsz Gábriel – fordulok most Gábrielhez anélkül, hogy homlokomon a verejtékcsöppek megrezdülnének, mit gon50dolsz, emlékeznek-e rám még az Arany Szamárban és ha haszontalan életemmel nem is, de gondolataim hombárjából hintettem-e el olyan magot, amit nem ilyen, hanem otrombább és termékenyebb füleknek szántam: emlegetik a yunyurik között tanításomat, a fogalmak földrajzi változását?…

A…-ik század embere – kezdte Gábriel, e baráti pillanat szépségének remegésével a hangján – még csak sejteni sem sejtette ezt a pan-gonotrocheofaecoelyndriatikus eszményt, ezt a tiédet, egészen Deuclis de Yubidihyntéig, aki teutánad a legnagyobb, ideértve a kőkorszakot… és így bűvölt engem tovább és immár ezredszer, megejtett a biztonság, a derű, a szelíd erő, amivel kétségeim és válságaim idején ez a felejthetetlen barát mindig a hónom alá nyúlt, egyetlen szavával a gyógyulás útjára indított és világosság támadt az emberi szellem beláthatatlan területein, a történelem embernemlakta vidékén, a filozófia dzsungelében, az orvosélettan megmászatlan csúcsain és a művészet, a pan-hermo-harmoniofagotromboszciagnozmikus művészet mint valami ptolemaioszi csillagvilág, töltötte be az eget és napok-holdak forogtak és zenéltek az új gabreliuszi rendszerben, ó igen, egyszer még nemcsak a gabreliuszi világlátással akarok megismertetni mindenkit, de szándékomban áll egy teljes gabrelizációs formuláért az utókor rendelkezésére bocsátani – elöntött az öröm és kinyújtottam a daróclepedőn a kezem, hogy megköszönjem a drága barátnak azt, hogy eljött és a lelki vigaszt, amikor egy bársonyos kéz homályos foltja takarta el képzeletemet és a homlokomra telepedett és én a látomásra, ő rám, ő szelíden és én ingerülten, rámeresztettem a szememet: Heliáne!… Sokkal szebb volt, mint amilyen Heliáne valóságban lehetséges, okosság, szelídség lángolt az arcán (sohasem volt okos), tisztább volt nálam és termékenyebb – a dulakodás, a mocskos szavak emléke jutott eszembe, az indulat és a gondolat, hogy megfojtom: hogy is mertem volna hozzányúlni? Zokognom kell és boldog belső csodálattal ismerem fel, mi volt a bajom: erényt csináltam belőle, hogy gyermekkorom óta nem zokogtam. Elvesztem szentségem, megközelíthetetlenségem, minden tartózkodásom és azt, amit sohasem tettem, a becenevek, a szerelmes szavak vulkánkitörésével Heliáne térdének esem, Heliáne! – kulcsolom körül a kedvesen gömbölyödő fényt, de levegőt kapok; felszűkölök és a rakataki-ganajjal bélelt daróclepedőn hátravágom magam. Tehetetlenül keserű és mérhetetlen dühös vagyok rémálmomra, ami éppen akkor vitte el előlem, mikor angyalok látomásává változott: Hélike! Heliáne!… sziszegek és dobálódzom, míg végre leküzdöm a fizikai fájdalom stupiditását, a nyílsebek hegei elmozdulnak, az apró üregek feltátognak és nedvesülnek a vér kútjai…

51

Ó, szigetek Remetéje a remeték Szigeteiben – ROC-Y-IOCOO…!

Igen, mostmár józan fejjel, ébren vagyok. A fagyökér-szobrocska rámbámul, még mindig szorongatom és én újra filozófikus tételességgel tehetem fel a kérdést: lehet-e, szabad-e felásnunk az emlékek temetőjét…?

Várom a vizet hordó rakiáka lányt, hallgatom a dagályt, ahogy csigáit a falu felé egyre feljebb sodorja és érzem, hogy mindnyájan eltűntek, Violante, Zora, Gabreliusz és a többiek – csak Heliáne marad, akkor is, ha ébren vagyok. Nem, mi nem lehetünk többé ellenségek, gyöngéden ringatva hisszük (és hurcoljuk) egymást – hogy is mondhatnám Heliánéről, hogy érzelmeim temetője? Ő itt van – itt vagy Heliáne, nem kellene újra csapdába csalnod, mint a palasziklán, hol a tengerbe zavartak, sem madaraidat elcsalni ablakomból, kacsintva vagy máskép meghittségünket szítanod: ha akarod (ha akarom) hozzádnyúlok, mint a lámpához, felgyulladsz bennem és áradsz Heliáne, fény

belémköltöztél, mint a bölcsesség szeretete, az ismeretlen sors ingere és követsz – követlek, kiolthatatlan látomás

tengericsiga vagy nekem Heliáne – a tengericsiga színes-pompázatos háza, amit a niyuhook, a rakiákák kiszárítanak, hogy varázslóik kihallgassák és közvetítsék a démonok üzenetét

fülemhez tartlak Tengericsigám Heliáne én is, megzsongul a csontház belül, búgás, suhogás

erdők zengése és szelek szárnyán sejtelmes zenekarok képzelődése kél belőled Heliáne! és én kihallgatom, mit üzen az embereknek rajtad keresztül demiurgoszom.

IV. Hány lakosa van Panpedelupének?

20. Ha kit angyal vezérel, ne oktassa ki azt a csillagokról; akit pedig az ördöge visz el, legyen előzékeny iránta

szállóige

Azután illatfelhők jártak utánam, kísértő mártások, ízek a nyelvhegyen. Bolyongásaimkor a kikötőben látványokon hunyorogtam, színeket kóstoltam elvakulásig és az égszínkék mézízűvé, a tenger örvénylő kékje keserűvé változott, a hajók rengeteg rozsdálló oldala lugossá; torkomban éreztem a mínium karcosságát, az umbra sziruposságát és a hab, ami az óceánjárók lapátkerekei alól kicsapott, zöldeslila gázokba burkolta és egy illatos fedél52zeti szélrohammal ellopta a fejemet. Gabreliusz Gábriellel jártam sokat erre, a felejthetetlen, zsarnoki szellemmel, aki semmit sem tett, csupán eszének nagyságába beleszületett; és akik ismernek, tudják, hogy szellemem fejlődésében ez a gabrieluszi találkozás mit jelent. Mesternek szólították az avatatlanok, a kívülállók és én (aki nem csupán kívülálló voltam, de avatatlan egyelőre), nemcsak természetes elfogódottságomnál fogva minden nagy emberrel szemben, hanem azért is, mert Gabreliusz Gábrielt mind a piktura, mind a tanbölcselet terén mesteremnek tekintettem – mesteremnek szólítottam.

Nem mintha ezt a tant tételes kifejtésével a Kör és ezzel talán az egész emberiség számára közkinccsé tette volna és soha nem közölte módszeresen, gyüjteményesen: de örökérvényű mondásai ott szóródtak a Panpedelupén szaladgáló szellemi elit fejében, hasonlatosak voltak az evangéliomi mustármagtól, a szőllővesszőtől és a búzaszemtől kezdve a világon mindenhez és még ma sem tudok a kikötőn végigmenni és a hatalmasan göndörödő tenger mólólépcsőin letelepedni, hogy ne halljam a hajnali séták bekoronázó csendjét, ne lássam egy nagy élet, egy ajándékozó barátság foszforeszkáló intimitását és figyeljem a fülemben megilletődött szívem dobogását.

Nem számítva az idegeneket és azt a néhány elrugaszkodott, megtévedt szamarat, aki már nem méltó többé erre a névre – hány yunyuri lakosa van Panpedelupének? – kérdeztem egy alkalommal a Mestert, amikor teljesen avatatlanul, az első séták izgalmában még mertem kérdéseimmel zaklatni.

Merengő szemének íriszén az Ezeregy Feleletek orkánja háborult végig, villámsujtotta kikötő, fülelő ország, halotti csend várta a hangot és ő megrázta az ötfelé célzó szavak villámát. Gondolatainak rohanó csordája alatt a föld rengve-rengett és ő sörényénél fogva kiemelt és mint parányi, szelid patkányt, útjára bocsátott egy fényespatkójú-aranyosnyergű mondatot.


A panpeszvalgoszi szigetvilág az őskultúrák jellegzetes pan-anyaiságában (pan-apaiatlanságában) mind a mai napig megőrizte az anyajogot és ha anyajogászaink judíciumában megbízhatunk, az anyajogi nagykultúrák a maguk szigetiességében és teljes elszigetiesültségében abszolút invertebritással (interfebritással) megőrízték a számfogalom keletkezésének egész mélylélektanát.

A mester kis szünetet tartott, én pihegtem és akkorára nyílt szemmel lestem a száját, mint valami potyka.

– Mikor megbocsátható fiatalságában és tapasztalatlanságában azt kérdezte 53fiatalember*4 hogy hány igazi, tőrölmetélt, sőt a maga veracitásában vitán felül álló yunyuri él a szigeten, fájdalmas pontot érintett, hogy ne mondjam, az egész kérdésgöncöleg (kérdésboncolag) idegszisztémájának legirritabilacinizmaziatisztikusabb gócát érintette. Az egész világon egyedülálló és jellemző anyajogú művészetünk pan-elanyásodottságára és arra a vissza-anyásító hajlamra, ami egész Panpeszvalginéziában megnyilvánul, jellemző, hogy például nálunk még ma is, termeszek, méhek, hangyák módjára egy királynő uralkodik. A megelőző század, értvén alatta a bennünket megelőző századot (most a panpeszvalgoszi értelemben vett naptári századra és nem katonai alakulatra gondolok) – a huszadik század emberét a tökéletlenségre való beállítottság jellemezte. Az élet élése, a folyó folyása, az ég kékellése; a sivatag bőgő oroszlánja avagy a kerti mimóza legfeljebb csak libidinózus tárgybirtoklás, birtoklás az ANYA jegyében, de nem tudati inkorpulációja (inkorporenciája) a piktúra (festészet) pan-amentisztificélianizmusának*5 A modern piktúra (pingatúra) el-anyagiasodása (el-anyagosiasodása és el-anyajogiasodása) a számfogalom megszületése volt: a „hány” fogalmának, a mennyilegességnek az a barbár felvetése, ami a mi századunkban egy magasabb síkon a gépszámolás egyetemes átkában csúcsosodott ki. A benzinmeghajtású egyenletek kiölték a poézist, az elektrifikált kamatos-kamat az irodalomnak hágott a nyakára: és most megszaggatjuk ruháinkat és hamut szórunk fejünkre. A modern piktúrát ott rontották el, amikor jóllehet lajhári fokon, barlanglakó őseink háromszázezer évvel Aranjuez de Quebracho és Deuclis de Yubidihynte előtt pedzeni kezdték a számfogalmat (és itt Gabreliusz lehelletfínoman az ujjaival, pedzeni kezdte, mintha egy idegen bolygó szőrmebundás óriáskígyójának elképzelhetetlenül bársonyos farka-szőre volna:) „egy”… „kettő” – – – és talán, a „három” …és a yunyuri őskultúrának egy csodálatraméltó preponderációja (preponderenciája) az Altamira pingálmányaival szemben, hogy Panpedelupe megkímélt vidékein, ahol a számtoló-lécek ismeretlenek, csak odafele olvas háromig a bennszülött, visszafele már nem: a mennyilegesség ilyetén hatalmas lefékezésére és a szín-szinteziafrázis örömében való elmélyülésre – a törzsi művészet ilyetenkorakénti eltökélyesülésére ben54nünkön, yunyurikon kívül csupán az ausztráziai vagaik, varamungák képesek. Nézze – ragadta meg karomat a Mester – nézze azt az égszínkéket a Malemaligo-szigetek felől: azt a topázt, ami egészen az égig szúr és nézze azt az inkandeszcens viola-barnát, ami a zátonyfűzéren felbogárzik: hat óra. Lionardo egy aszkéta rajongásos türelmével várta ezt az időt naponta, tíz évig az udvari vélumok alatt és festette a Felejthetetlen Kedvest – ilyenkor legszebbek a színek, a vörösek felparázslanak, a sárgák izzanak, a kék sugár mint a dárda és a fehér fényörvény (ha van egyáltalán fehér) olyan, mint a belevakulás: vakul? már vakul bele?! öleli, ízleli, szagolja, issza? Egyetlen életünk – gyönyörűséges, tékozló ajándéka az isteni Lúd-Anyának, látja fiatalember : ez az az idő – (és itt Gabreliusz Gábriel kissé hátralépett és botjával mutatott el hajók-horgonykötelek-hullámtörők felett, hogy hol keressem ezt az időt; az árbócok kötélzetét a sugár benyelte, a Mester boltozatos sörényével a legendák ünnepi szellője kacérkodott:) – ez az az idő, amikor az emberek nem tudnak olyan csúnyák lenni, hogy arcukon a színek fölségesen szépek ne legyenek…

Beláttam, ezen az úton sohasem fogom megtudni, hány lakosa van Panpedelupének. Képzeletem torzrajzokkal incselgett, Panpedelupét madárpillantással ölelte fel, embert beborító fűtengerén zebracsorda tanyázott, kavargott, ivott, rohant eszeveszettül vágtázva vagy megtorpant és én mint valami számadó pásztor, próbáltam a zebracsorda tarka foltját zebránként, egyenként összeszámlálni: szigorral ráncoltam a homlokom, hogy a megszámolt zebrát megismerjem és a meg nem számolt zebra hátát a másikától megkülönböztessem… így próbáltam felbecsülni Panpedelupe lakosságát…


…Még nem tartott népszámlálást a Királynő? vagy ha a Királynő nem is, de még nem jutott eszébe a yunyuriknak, hogy megszámolják önmagukat?…


Így környékeztem a merengő Mestert; nem tudtam oly halkan, hogy illetlenség ne legyen a pillanat szentsége előtt, és csak egy mentségem volt, disznó-ábrázatomon fölséges színek pompáztak.

A Királynő… – kóválygott fölötte különös hangsúllyal Gabreliusz Gábriel: sokunknak szöget ütött a fejébe, a Királynő már nem az az Aranytojást Tojó Liba-Isten, hanem egy bélhurutos, nagyothalló öreg, aki hálótermeibe visszavonulva, beöntés közben hallgatja a pártvezéreket és annak kieresztése közben intézi az ország sorsát… Sokunknak eszébe jutott már a cölöpfalvaknak ez az istenadomány-számba menő keserves végzete, de – és itt Gabreliusz szentenciózusan, felemelt ujjal a szünetre nyomatékot tett – tanulja meg fiatalember, nem véletlen az, hogy nincsenek véletlenek, ta tész tűchész uk áneu fűzeósz, nadie puede decir de este agua no beberé, 55necessitá ’l c’induce, c non diletto, toutes les bonnes maximes sont dans le monde, il ne faut, que les appliquer (Gabreliusz, Marcus Aurelius, Cervantes, Dante, Pascal) – és aki akár a kikötőn keresztül, akár az anyaméhen keresztül a lábát Panpedelupe szigetére ráteszi, sorsot kell vállalnia; búvárcipőben mászkál a szárazföldön vagy gyöngyökért bukik le az öböl vizébe, nyakán egy malomkerékkel – el kell szenvednie mindazokat az avatószertartásokat, ami a yunyurit igazi yunyurivá teszi; és aggastyánkorában, amikor már semmire sem jó és unokái felkergetik a legmagosabb baobab-fára, hogy lerázzák onnan és eltemessék, hangosan kell kiáltania: Gaogag-Liba-Anya, közvetítsd hála-üvöltésem és öröm-vonításom az Isteni Baromnak: igen, végesvégig ezt akartam, mindvégig ezt választottam…


Földbegyökerezett lábbal hallgattam a végzet idolátriájának ezt a különös panpeszvalgoszi változatát és részvéttel és rettenettel ismertem meg a cölöpfalvak titkait – Mester, fordultam Gabreliuszomhoz – hát a mi századunkban, Hunorisz és Magoriusz bárkájának megmenekülése óta mind a mai napig úgy hal meg minden ember, hogy sorsát vádolni nem meri…?

– micsoda európai sötétség!

– és mindez brazil felségterületen és a República de los Hunhurídes csendes jóváhagyása mellett!

– engesztelő áldozat ő, a Gyönyörű Ökörnek –

– könnyeit nyálával keveri, ürülékével keni be arcát és nem gyülemlik benne bátorság és szenvedély elég, hogy legalább az útálkozás átkát elkiáltsa, mielőtt az élet fájáról leráznák vagdalthomlokú és tetoválthasú unokái…?!

Csitt!… lesse, lopja, kapja ezt, nyissa kapunyílásnyira az orrcimpáit, ha kedves az élete – ragadta magához kezemet a Mester, teljesen kihullott a gondolatból és az éteren, a Mindenható Lúd dícséretét zengő angyalkar hangján gabrelizálva, egy távoli pontra mutatott (a TRANSSYLVÁNIÁRA, ami körülbelül három mérföldnyire, a hullámtörő előtt horgonyt vetett:) tormamártás… borosdugó, tengelyolaj, jázminos – nem, étolaj, maiorcai… gyömbér, valami koriander, reszelt sajt, a bor minorcai… a pecsenye Gaogag-LIBA-pecsenye (jóságos Sors-Barom-Isten!) és dinnye és fagylalt és gyümölcsrizs.

Gabreliusz Gábriel mint a dárdát szúrta bele orrhegyét a tengeri szellőbe, a TRANSSYLVANIA parancsnoki hídjának egy sor fénypontja végighintázott az öblön, de most ebből nem látott semmit: kezemet erősen szorítva, meghatottsággal küzdve és emberi gyöngeségét szégyelve előttem, gabrelizált.

56

Ez az az idő, amikor a fények elfogynak és ha Lionardonak orra lett volna, most szagolta volna Mona Lisát, negyed óra hosszat… …A szagok pan-himnikus negyedórája ez, amikor a színek koncertjét átveszik a szagok, levegőben illó látományok (szaglományok) szárnyalnak az estilevegőn, durva bűzök, bakszag, ördögök feneke, elefántcsorda szellentése és boszorkányfőzetek dögletes kipárolgása parányi adagokban – mint a mérgeket gyógyszerré szelidítő orvostudomány – úgy suhan át az orr fantáziáján, aláfesti, izzítja, díszíti és pikánssá teszi más illatharmóniák ereszkedő függönyét: veszedelmes negyedóra, orrunk elbódul, illatai zsongásával szívünkig hat az est, a tengerbe alámerülő mindenség piperéje: reszketünk, fájdalmas örömmel kérünk még és szippantunk még és dédelgetett egyetlen gyermekévé tesz és kipárolgásaiban magára ismer a szélnekeresztett világegyetem…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Örökké hálás vagyok Sors-Isten-Baromnak, hogy ha nem is az anyaméhen, de a kikötőn keresztül Panpedelupe szigetére vezényelt: azokat az igazságokat, amiket Gabreliusz Gábrieltől hallottam elsőnek, fároszként láttam világítani további életemben. Az utolsó szavaknál dobhártyám nagyot billent és egy hindu szerzetes negativizmusával adtam oda magam a befogadásnak másnap reggel kilencig, ameddig a Mester beszélt és az Arany Szamárhoz visszaérkezett: e hosszas para-panpeszvalginemizáció során érlelődött meg bennem az a gondolat, hogy ezt az alkalmat nem szalasztom el gyümölcsözetlenül, hanem az egész emberi nem üdvére és javára hatalmas és teljes Gabrelizációs Formulárét*6 szerkesztek, amivel bárki beavatott bármit a világon pillanatok alatt megmagyaráz és ezt majd munkám fő fejezetévé teszem – mert ha az egész gátjavesztett óceánban egyelőre más lámpás nem is világolt, azt mindenesetre láttam, hogy semmi egyéb, mint egy külön földrajzzá dagadt, épületes és pompás példája a fogalmak földrajzi változásának.

57
8. §

21. Valamiképpen a szemeddel utól nem éred, azonképpen szájad is hiábavaló és esdeklésed az ő fülében. Mert a látomások tűzlángjában világol és szó utól nem éri, hanemha a Szertartás Borzalmas Nyelvén.

Azt hittem, elemző természet vagyok: a borzongásig hevesen csodálkoztam mindennapos érzéseken; nemzedékem tolongva tódult körülöttem, sorsommal sorsukba bele nem hurkolódtam. Érzéseimben úgy vesztem el, mint valami érthetetlen csődület közepén: elemezni kezdtem tehát őket és gyöngeségemről, méltatlanságomról és lemaradásaimról azt hittem, filozófus-természet vagyok. De akit Panpedelupe szigetére vet ki csillaga, azt az érzések csordája elsodorja: elefántcsorda, ha megriadt a dzsungel és az erdőt is magával viszi. Így vettem szájamra fagyasztott mosollyal tudomásul, hogy párducok, medvék teszik rám mancsaikat, orrmányok súlyosodnak vállaimra, orrszarvúk vonszolnak és anakondák roppantják mellkasom: éreztem, mint a békacomb, ha áram érintésére még holtában is rugódznia kell, lángoltam, verejtékeztem, szűköltem, lihegtem, fogam csikorgattam, rettegtem, rimánkodtam és sírtam; nem Heliánére gondolok itt, akihez mindíg visszatérek, erotikájának is, nagyon, de nem annak vagyok leginkább, hanem annak a gondolatnak a rabja, hogy valahol még ma is létezik: ő nekem a kezdet és a közép és ha arra gondolok, hogyan fogok, hogyan merhetek még Heliánéről beszélni, herosztratészi vágy fog el az emberi nyelv ellen, hogy felgyujtsam az Ötezer Nyelv templomát – igen, így fogadjátok el, tulajdonképpen istenkísértésről van szó, az emberi nyelv újjáteremtéséről, hogy ha majd tovább már nem kerülgethetem, Heliáne kedvességéhez, megfellebbezhetetlen szépségéhez (ma még ennél is szebbé lett) és zsibongó szívemhez méltó szavakat találjak – – – Prometeusznál is vakmerőbb szikragyujtogató akarok lenni, szavak feltalálója, hogy hunyorgó szemetekkel, emlékeitekkel szívetekben térben-húsban-vérben lássátok Heliánét és reszkessetek, ahogy én reszkettem

Bubasztisz város gyönyörosztó istennője volt, feje mögött a Napkorong a köréje fonódó Uraeus-kígyóval: az örömlány közönségessége, a város szélén tanyázó tavaszi ringyó és ó kísérteties ikertestvér, lázálmok fejcseréje! macskafejjel ábrázolták… – Hazudott az Angol! a rózsák sem úgy illatoznak, ha gorombán nevezik őket (mondotta Gabreliusz, Shakespeareről) és ezért szeretném én felégetni az Ötezer Nyelv templomát: mert mióta megnevezték őket, a rózsák nem illatoznak…

Egyszerű, nevetnivaló, sőt baromi egyszerű, Heliáne párducugrása és bordáim közé ereszkedő karmai: pánik volt, szerelmi pánik a macskaarcú öröm58lány előtt, akinek sorsunk sorsába hurkolódik. De nem Héliáról – Violantéről és Nerusád Zoráról akarok beszélni, akinek sorsával sorsom nem hurkolódik, érintkezési pontjaink voltak csupán és érzéseim vadállatai csak akkor rohannak rám, amikor ők már messze járnak: az egyik Naurun (a lepraszigeten), a másik sehol, vagyis a föld alatt. Érintkezési pontot mondok: volt egy pont, ahol sorsunk illeszkedett és elvált; az egyikkel, amikor ötletszerűen és részéről szükségből elég hosszú ideig, a szeretője voltam és a másikkal – ó, a másikkal (ne nehezteljetek nagyon, ha most meg a geometriában lelem meg az egyetlen igaz hasonlatot) – amolyan asszimptoták vagyunk a másikkal egymásnak: egymásra függesztett szemmel futunk, közeledünk-simulunk, de csak ott érintkezünk végérvényesen, a végtelenben.

V. Violante galambszelíd

22. Ama*7 igazság olyan, hogy minden ember csupán akarata ellenére vagyon nélküle. Ha ki befödözi az ő szemét tenyerével és ordításával süketté téteti füleit: meglátta, hallja. Avagy kitérsz-é a szemedben keletkező fénynek? elzárod-é füledet torkod borzalmától?

25. …A gazdátlan kiáltás ő: és valakire rátelepszik, kiáltja…

29. „Isten Ujja”…?!

…Ó mi balgák a bölcsek, ha istent alkotnak az ő képökre és hasonlatosságokra.

PATÁJA!

SZARVA-DÖFÖLÉSE! AGYARAI!

Tulajdonképp úgy kell Violantét bemutatnom, mint azt a középponti szereplőt, aki a történettől és a szigettől mindvégig távolmaradt: mikor én Panpedelupe szigetére érkeztem, ő már nem volt ott és sohasem tért vissza sem Európába, sem oda. Nem küldöm el neki ezt az írást, oda, ahol ő van, már az üdvözletek sem jutnak el – ne értsenek félre, Violante él, gondol rám és ha különösebb örömmel nem is, de úgy üdvözöl, mint az ismerős kísértetet, ha áttáncol a cella falán: ágya fölött feszület, ajtajának szemöldökén vörös inspekciós lámpa ég. Új ismerőseim Aszpeidigidisztrában jól ismerik őt, nagy vonásokban Violante is Gabreliusz-tanítvány, mint én, mint még 59sokan és mint valaha mindnyájan (ha nem vagyunk, majd leszünk), és nem egyszer megtörtént, hogy egy-egy gabrelizáció Violante valamelyik leveléből indult ki; ha levele érkezett, a testvérek mellém-fölémkönyököltek és elémterpeszkedtek a füstben: maguknak követelték Violantét, merthogy ők „régebbről”, jobban ismerik és én nem szólhattam, hogy Violante hónapokig a levegőm volt, ismertem evését, számoltam lélegzetét. Nem tudom, okos nőkkel szemben éreztek-e ellenszenvet, én az okos és teremtőképes nőt úgy üdvözlöm, mint a hajnal gyermekét és ellenszenvnek nyoma sem volt bennem, amikor felismertem, hogy Violante fölényesen okosabb nálam. Ez nem volt nehéz: Violante nő volt és orvos és ha vannak foglalkozások, amire a nők messze alkalmasabbak, elsősorban az orvoslásra gondolok, egészen kevés kutató-orvos irányítása alatt, többségében nőkből álló orvosi kar eredményesen működne (különösen a Himalaya északi lejtőjén, ahol a varázslókkal, a tájbetegségekkel és a klímával szemben Violante bölénytermészete kell*8) – és hogy Violante mennykő-vastag kötetekkel a kezében elvonul a sarokba és górcsövi ábrák teliholdján mereng, okosan és diplomásan, én ezt annak az embernek békés irígységével vettem tudomásul, aki kilencven nemzedéken keresztül irígyli a Sárkány Trónját, de forradalma itt, az irígységnél megreked: osztályomnak, csavargótermészetemnek és élelmem felhajszolásának voltam a foglya, zsebem a lábszáramon végződött, sohasem volt két cipőm, legfeljebb másfél és hamar beláttam, hogy anyaszült-diplomátlanul fogok elhamvadni valamelyik ingyen-krematóriumban – diplomátlanul, ahogy megszülettem.

De ha már okos és ostoba nőkről van szó (azt hiszem, olyan férfiasan edzett idegrendszer, mint a Violanteé, ritka nagy kivétel) – finomabb különbséget kell tennünk, eddig ismeretlen különbséget, mert itt volt Violante fordított achillesz-sarka, az egyetlen pont, ahol sebezhetetlen volt és kimozdíthatatlan: fínoman különböztetnünk kell a született ostobák ostobasága és a született okosok stupiditása közt: mint fogjátok látni, Heliáne 60– bálványom, rögeszmém, akit úgy hordozok végzetül magamban, mint az összenőtt hús alatt vándorló golyót – Heliáne született ostoba volt és ötezer éves bölcsességei, hirtelen szentenciái és biblikus csökönyösséggel ismételt gondolatrímei kinyilatkoztatások voltak, az intelligencia gömbvilláma, ami sisteregve és vakítva lecsapott és az óriásfa elszenesedett; Violantenél azonban, aki született okos volt, a stupiditásnak voltak felvillanásai, percekre, sőt negyedórákra képes volt rá, hogy hatályon kívül helyezze eszét: nem szólt, hallgatott, de hallgatása alatt szoborteste szólalt meg, masszív combjai, szülésre született medencéje, csecsemőt követelő emlői; értelmét nyúltveleje és alhasi idegszeletei felől a vegetatív idegrendszer támadta meg, nyirokereiben túlcsurrant a jó nedv, mirigyei harsányan ordítva tolongtak és vetélkedtek a felelkező paraszimpatikusokkal, mint a felgyorsuló generátorok a suhogásból a bőgésbe

hajlító és feszítő izmai ezt a győzelmes érzéki forradalmat ünnepelték, a létezést, vérrögök, vándorsejtek keringtek benne sziklák görgésével és fagociták falták az idegen testeket: dicsőség a Bélnek! a buja, vaskemény Szövetnek!

(vágya ilyenkor a szűznemzésig feszült:)

ó – hogy él! hogy fal, hogy verekszik, pillanatonként hogy szül és fogan: Violante vagyok, a tükrök tükrére méltó!… emlőm mint két iker vadkecskegida – Salamon Énekére és a Gilgámes hétnapos nászéjszakájára! én, Istár! én veszem ki minden csepp erejét és hétnapos öleléssel én ölöm meg Engidut! a csírasejt – én, én! hogy burjánzik, hogy telik, hogy énekel: – testem! asszonytestem!… A Hold rabságában változó természete, az enyémtől mélységesen elütő szervezet, süket fülei és köddé váló tekintete – dörömbölő Violante!…

Ezek voltak azok a percek, amikor Violante stupid volt, nem kellemetlenül, de használhatatlanul; nem hallott semmit, talán gondolni sem gondolt és így önmagát sem hallotta: intellektusa békésen szenvedte, sőt szenvedélyes mámorral telt el ezen a belső szaturnálián; és én néma tisztelettel vártam meg, amíg Violante stupid pillanatai elmúlnak, megint szólni lehet hozzá és újra hallani fog.

61

Azt hiszem, nem követnék el ízléstelenséget (orvosembert, karakterológust különösen érdekelné), ha apróra elmondanám, hogyan lett Violante a szeretőm, helyesebben hogyan statisztáltam engedelmesen, amikor Violante – testének egy életünneplő, dühödt pillanatában némán rámparancsolta a szerelmet. Csodáltam avatottságát, szuverén kezdeményezését, a csodálkozástól elfelejtettem parancsainak ellenszegülni; népek, új vallások ősanyját sejdítettem gyönyörű személyében, ahol én csak amolyan járulékos szentlélekféle vagyok és hang nélkül élveztem, ha szája-vonalán a parancsoló félmosoly megjelent és szeme lassan lehunyódott: mindezt nem mesélem el, mert ez volt kettőnk számára a legkevésbé maradandó.

De lehetetlen volna megérteni a későbbieket, ha nem látnátok azt a szakadatlan intimitást, ami együtt töltött nyolc hónapunkat egyetlen nappá teszi – én ma sem érzek mást, mint egyetlen napot: hogy erről a meghittségről fogalmat alkothassatok, azt kell mondanom, hogy evésnél, erdőben, munka közben összecsengtünk, mint a tercek és az ágyon – ó, az ágyon tisztábban, mint a kvint. Ha kirándulni vitt szeszélyünk – mert szeszélyem, gyámom, munkatársam: Violante néha egészen üzletszerűen óriási csatangolásokra vitt a hegyek közé, megvártuk a nyári éjszaka hűvösödését és hanyattfekve, bölcs és mély dolgok izgalmával beszélgettünk a hajnali tarlón. Violante szerette a lakmározást, az elmélkedést és a szerelmet a zöldben, ízlését mint mindenben, de különösen ebben ellentmondást nem tűrő hangon közölte velem; galambszelíd erőszakkal vitte keresztül és természetesen megrendezte (ez sem gyöngéd tapintat: asszonytermészetének óhaja volt:) hogy mindezt akartam, én akartam és én akartam így. Karomat a feje alá húzta, hozzámgördült és csendesen meditált: a Nigragor robban. Igen, ez volt a tudományos intézetek legújabb eredménye, az üstökösraj minden fejének robbanó töltete van, valamilyen ismeretlen elem és hogy a robbanás sem eddigi fogalmaink szerint történik, mert semmi repeszhatása nincs, de irtózatos vegybontó potenciállal valósággal az őskáosszá változtatja vissza majd Panpedelupe szigetét: a fémek elpárolognak, a kövek és a homok vízzé, a növénytakaró gázzá és az ember előbb hal meg és robban szerte köddé, mint hogy a földre esne… nem, semmiesetre sem akar Panpedelupén maradni, mondta Violante (nem tovább, mint a kurzus tart); életszenvedélyében ízletesebbnek érezte halandó testét, mint a halhatatlanságot: a Nigragor robbanása idején a Nikobárokon szeretne lenni vagy a Himalaya északi lejtőjén… várakozó csend. Azt hittem, kalandozik, ötletszerűen félrebeszél: mért éppen a Himalaya északi lejtőjén? Violante. – Ott van egy ország, valami olyan ország… Milyen ország, Violante?…

– Nézd inkább a holdsütést, nem fázol kedves? várj betakarlak és ha akarod, mesét mondok neked, kínai mesét a kakasról, ami a Holdban kukorékol… Ne; inkább arról beszélj Violante: milyen ország…? – Most nem: ne beszéljünk róla… – Lásd, mindíg kerülsz, mindíg félreugrasz: hogy akarhatod, hogy én beszéljek dolgokról, amik…

Amik…?!

62

– – – Vagy titkaid vannak előttem?

Violante felkönyökölt, fejem köré fonta egyik karját és nézett: mintha tengert szemlélt volna, térképet, fehér sziklákat, vonalszerű szigeteken lámakolostorokat és óriási fákat, hullámveréssel birkózó hajókat, hosszúsági fokokat és délköröket – és mindezt ott látta szemem között, a homlokomon. Elmegyek; elmegyek Panpedelupe szigetére – mondta Violante a homlokom közepén tükröző tengernek; egy fakultást akarok hallgatni az egyetemen, egy egészen különös fakultást, amit csak Aszpeidigidisztrában lehet. Ez vallomás volt, szíve nehéz sóhajjal nyílt meg – vallomás, kedves személyének elzálogosítása; meghittségünk mint az elektromos ív feszült át a levegőn szemünk és homlokunk között és ha eddig a terc szólt, most tisztán, lebegő-magasan megszólalt a kvint: Violante simogatott.

Bölcs együttélésünk idáig érlelődött tehát, az ember életének mestergerendáját szívében hordja és azt hiszem, a férfitermészethez hozzátartozik, hogy erről nem beszél; de ha lehunytam szemeim, csak még jobban éreztem nővéri simogatását és szája görbülésén az engedékenyen parancsoló félmosolyt. Ha felnyitottam, az ég palakéken sötétlett, a levegő tele volt holdezüsttel és a távoli erdő nyulakkal: éreztem ellenállásom gyöngülését és latolgatva a vallomások gyönyörét és rettegve a kiszolgáltatások kínjától, beszélni kezdtem. Természetesen szörnyen bölcsnek éreztem, amit ötölve-hatolva, életemben először megfogalmaztam: akkor nem tudtam, ma már tudom, nem mélység és bölcsesség volt, hanem a hajnali tarló hatása, fölöttem a csend hangosan zengő harangja, csillagvilág, hátam alatt talajbaktériumok és milliárd bogár.

– – – Violante… nem tartod különösnek… vagy nem vetted még észre?… a leghaladóbb gondolkozók már képesek rá, hogy dialektikusan szemléljék a történelmet… és nem viszik el a modern pillanat gyűlölségét évszázadokkal hátra… és meglátják és ünneplik a haladást olyan történelmi személyeken, akiket a jelen törvényei lecsuknak vagy felakasztanak… De még senki sem kísérelte meg, hogy dialektikusan szemlélje a térképen és nyomon kövesse a fogalmak földrajzi változását… Violante, figyelj nagyon, a gondolatok szokatlan ösvényén csökönyös öszvér a legélesebb elme is… mi fehérek Európa szívén, fogalmi földrajzába szorosan lehorgonyozva gondolkozunk… és alkotunk magunknak egy világképet, aminek különös privilégiumokat tulajdonítunk… azt képzeljük róla, hogy az ismert világ minden jelenségét hézag nélkül tartalmazza… hogy mindent feltüntettünk benne a fontosság, a nagyság helyes fizikai viszonyszámai szerint… ez a 63világkép az alap, alap, amelyhez viszonyítunk… de más világképe van az angolnak, az északamerikainak, a művelt arabnak, az enciklopédikus kínainak… Ó, nem a földrajzi arányok eltolódására gondolok: a fogalmi arányok eltolódására… A forradalom fogalmához Európa szívében hozzátartozik, hogy a forradalom „kikapcsolása” olyan bűn, ami a nép hátbatámadásával azonos és egyenlő… a forradalommal késlekedni az anyagi és szellemi elesettség ekkora mélypontján a legnagyobb árulás, amit fogalmaink földrajzán elképzelni tudunk… angolszász területen ez a fajta forradalom nemzeti öngyilkosság volna, ötven év munkájának földigrombolása, kétszáz év morális haladásának visszavetése… Európa szívében a fabiánus álforradalmár kötelet érdemel, Angliában nincs és nem lehet következetesebb, bölcsebb, igazabb, mint a fabiánus forradalmár… Kínában évezredek óta a tűt vezetik rá a cérnára és nem a cérnát a tűbe… az asztalos a gyalut nem tolja, hanem húzza, maga felé… holdéveket számolnak, mint a mohamedánok és valaha a perzsák és zsidók; szökőévben beiktatják a tizenharmadik hónapot és mitológiájukban épp oly fejedelmi szerepet játszik a béka, mint nyugaton az oroszlán: hogy is várhatnánk, Violante, hogy a modern, enciklopédikusan művelt kínai világlátása, fogalmának földrajza a miénkkel azonos legyen?… Vegyük a századelőt. Az a forradalmár vezérszellem, ami Európa derekán Marx, a századeleji Kínában Henry George; de elviselné azt heves ellenkezés nélkül a skolasztikus európai forradalmár, hogy Kínában és Amerikában körülbelül ugyanakkora területet jelölnek a fogalmak földrajzán George nevével, mint Euráziában Marxéval…?! Ez az a fajta türelmetlenség, Violante, ami a legkevésbé maradandó (hisz a politikai zsörtölődések koronáriumainak ugyanaz a sorsa, mint a hitvitáké, néhány évszázad csupán és az ortodoxot az eretnektől megkülönböztetni sem lehet), de hogy a szentek lelke a „Mennyei Örömökbe” száll – sovány vigasz a bölcsnek!… A mongolokon a mongolfoltot látjuk elsőnek, a négernek szaga van, India korcs – csak mi! mi vagyunk a makulátlan illatozók!… Türelmetlenek vagyunk Violante, hörcsöglelkek és valóságos inkvizíciós türelmetlenséggel álljuk körül az európai világképet mi európaiak… a világról torzképet rajzolunk és megköveteljük, hogy olyan legyen a valóság, amilyennek tudományos karikatúráink számontartják… pedig, megszégyenítő valóság, Violante, három könyvtáron keresztül bámulunk a világra, az alexandriain, a kórdobain, a rómain… óriássá nagyítunk mindent, ami diafragmánkhoz közelesik, de perspektivikusan ponttá zsugorodnak a kontinensek, és kontúrok és színek szürke köddé, ha bűnösnek találjuk abban, hogy fogalmaink térképén távolesnek… Látod Violante, nem kis megerőltetésünkbe fog kerülni, amíg a történelem dialektikáját gyermekek ter64mészetes észjárásává tesszük; de a fogalmak földrajzi dialektikájára felelős államférfiak ma is képtelenek… pedig émelygős utópiák és erkölcsprédikációk maradnak az összes béketervek, ha az államférfiak nem tanulják meg azt a mérhetetlen toleranciát, amivel az amerikai elviseli, hogy az oroszok a szovjetorosz világkép szerint gondolkoznak róla, és az oroszok elviselik, hogy az amerikaiak a maguk fogalmi földrajzán szemlélik a Szovjetszövetséget… A fogalmak földrajzi dialektikája, azaz a világnézetek béketűrése: hol vagyunk ettől, Violante! Azt hiszem, még sohasem mutatott ilyen szórtságot – (és erre vezethető vissza majd minden) – ilyen szórtságot a fehér nyugat lakossága, ami az erkölcsi műveltséget illeti… a szórtságot itt a történelmi időben értem, az erkölcsi műveltséget pedig a fejlődéstörténet meghatározásában… Máskor is megtörtént már, hogy kiváltságos szellemek száz-kétszáz évvel saját századukból előreszaladtak, felfedező elmék, filozófusok – a tömeg azonban (a korszellem vaskézzel keresztülvitt dresszúrája alatt:) Európa lakossága a történelmi időben sohasem szóródott jobban, mint ötven évvel előre vagy hátra. Még sohasem fordult elő a történelemben, Violante, hogy Európa lakossága ennyire szerteszóródott volna a történelmi időben, erkölcsének fejlődéstörténetén… Négyszáz évvel hátramaradott tömegek birtokba vesznek vasúti eszközparkot, rádiót, harcigépeket; nyolcszáz évvel hátraszóródott óriástestű gyermekek szétloccsantják azt a morális fejlődéseredményt, amit a hadijog jelentett: mészárolnak és megszégyenítik Dzsingisz Kánt; és nyolc-kilencszáz évvel előreszaladt intellektusok élnek tehetetlenül és pusztai aszkéták toleranciájával, akik megszokták és megszelídítik a vadállatokat: a nyolc-kilencszáz év utáni technika sejtelme nélkül, megfiadzott fogalmai, a nyelv, a kifejezések új találmányai nélkül, de a politikai tisztulás és az erkölcsi tökéletesülés távoli állomásain… és így lehet mondani, az európai lakosság a történelmi időben csaknem kétezer évre szóródott széjjel, éppen ennyi van a népvándorlás visszaeső bűnösei és az előreszaladók között… Ó, nem, hogy politikailag egységesüljünk, nem hogy még egyáltalán szóbahozzuk a fogalmak földrajzi dialektikáját : csupán ahhoz, hogy kétszáz évre húzzuk össze azt a distanciát, amin lakosságunk fogalmi földrajza elterül és egységesüljünk erkölcseinkben, nem tudom, nem volna-e helyes idegrendszer-gimnasztikát tanulnunk a kínaiaktól és néhány nemzedékre bevezetni az „Illem Háromezer Szabályát”… Irtózatos, mit összefecsegtem neked… vagy nem? Hogy gondolod, Violante…

Violante a homlokom fényes lemezét figyelte: olyan csodálatos ámulattal, mintha zenélőóra volnék és egy ablakocskán keresztül talán az elmés szerkezet is látható, szájvonalán és lehunyódó szemén ott merevült ez az élve65teg félmosoly, mint a veleszületett optimizmus; a hirtelen kiabáló csendre, a harangzúgásra és a Hold selymes hullámzására azonban tágratartotta szemét egészen: de – mondta röviden (ellenkezésében is helyeselve) és még özön dolgot akart volna mondani, akkor láttam, hogy nem értelmével, hanem meghittségének odaadásával követett, ó, éreztem kedves jelenlétén nem egyszer, hogy követ: követlek mindenhová, ha gondolataidba temetkezel és hetekre hallgatásod mélyén elvermeled magad… úgy képzeltem, szavaim nyomán hullámkörök támadnak benne, lábujja hegyétől feje búbjáig a pillanat ismételhetetlen gyönyörűsége borzongatta végig, úgy megreszketett, hogy megrázta vállát és orrcimpái valami közölhetetlen kéjtől kelepeltek. Ebben a pillanatban kiesett hatalmamból Violante, testének hangos vegetációja úgy rohanta meg, mint valami epilepsziás roham, dörömbölve rontott szanaszéjjel benne a vér barlangfolyója, májában glukóz szabadult fel, izmai megteltek vele és felfeszültek – azt hittem, felpattan és hegynek szalad; szénfekete haja rugalmasan és fényesen villogott, mint az egészségeseknek és míg én halántékán számoltam szíve-dobbanását (súrolta a holdfény és a szelephártya szelídségével dobogott), mintha a gondolatomat találta volna ki, melléhez vezette kezemet. Én baráti türelemmel vártam ki Violante vak pillanatait, zúgott és ön-mélyébe borult a test és örömrikoltásaival fátyolába vonta értelmét a vegetáció: Földanya, Istenanya – becéztem magamban és simogatva magamhoz vontam szurokfekete haját, hogy felébresszem Földanyát a termékenység álomsejtelmeiből. Violante egyszerre felkapta a fejét, szeméből borotvaéles intellektusa sugárzott: és amit mondott, mintha felrúgta volna bölcselgésemet (amit én elég bolond voltam mélynek hinni) és gondolkozásom becsületességét úgy szedte le rólam, mint a keresztvizet, nem vontam kétségbe, de most akaratlanul újra figyelmeztetett, hogy mennyivel fölényesebb elme nálam, mennyivel becsületesebb.

– Egyszóval, aki a jelen történelmi pillanattól erkölcseiben nyolc-kilencszáz évvel előreszaladt és aki politikai gyermekbetegségeinkre tudna ugyan remediumot, de nem mondja: ez te vagy, világosan látszik Barnabás, ne is tagadd. Ez a legkényelmesebb és a legerkölcstelenebb álláspont, a bestiális önzés teteje, fiam: hogy elháríthass magad felől minden felelősséget, nyolc-kilencszáz évvel előre dezertálsz és miután dezertáltál, erkölcsös dezertőrök pózában még arra is marad elég felsőbbrendű szemtelenséged, hogy lenézzed a tömeget, ami a huszadik században kétezer esztendővel a lábad alatt bukdácsol. Mennyivel becsületesebbek, mennyivel becsülendőbbek azok a tompaeszű, egyszerűen jó és önfeláldozó francia parasztlányok, akik – ahelyett, hogy filozófikus eszmeficamok mögé rejtenék tehetetlenségüket, erkölcstelen hüllő-lelküket, sőt állati önzésüket – ahelyett kereszttel a 66nyakukban elmennek egy apácarend hajóján és eltemetkeznek valamelyik óceániai lepraszigeten: és segítenek néhány maláj és néger szerencsétlenen, amíg maguk is meg nem kapják és ott nem pusztulnak velük…

Violante térdére ereszkedett, sugárzott a dühtől és én a fejem alá húztam a kezem: üss meg, gondoltam, ha megütöttél volna, az sem fájt volna így. Ami ezután a nyelvemre szaladt, gyilkos árnyalattal – ez a gyilkos gúny nem volt szándékos, de olyan viperamarás módjára sikerült, hogy ma is fülig pirulok bele:

– Tulajdonkép, ha jól látom, még te sem mentél el a lepraszigetedre…

Violante szájához emelte öklét, levágta magát a földre és sírt, mint az elvert kutya. Vele sírtam természetesen, régi, gyógyíthatatlan szervi bajom ez, a síró ember láttára elerednek a könnyeim és irtózatos riadalommal bubujgattam és csucsujgattam: Violante! Viol… mi baj, mi bánt?! megüthetsz, nézd, örülnék, ha megütnél: nem voltam eszemnél, kérlek, neveljél, tudod jól, barbár országból származom, állatbőrben jár még ma is anyám-apám… Csupa igyekezet voltam: mindhiába. Sem azt nem tudtam még, hogy Violante csupán fél-európai és anyja panpedelupei bennszülött, sem arról nem tudtam, hogy Violante, a mesztic, harmadik hónapja tanulmányozza Ázsia tájbetegségeit és levelezésben áll valami ottani orvossal…


Ezután az epizód után Violante többet dolgozott a könyveivel és egyre ritkábban ébresztett fel hajnalban; vagy én nem voltam elég kedves neki, vagy ő volt nekem túlságosan kedves, semhogy pihenő lélegzetvételére lesve, fel mertem volna ébreszteni.

VI. Hebaminte tündérmeséiből

30. Az igazi csodában testvéreim (mely nem a sátáné), mindig van valamelyes bárgyú elem

a Mester

Hallgassa meg Fulanézföld különös esetét – fogott karon Hebaminte a tengerparton – hallgassa meg, és aztán ítéljen, bár nem volt több szerencsém vele, mint Platonnak, Szirakúzával.

A hosszú száműzetésből visszatért uralkodó lemészároltatta az előző, még életben lévő kormányokat és meghirdette az ünnepi korroborit.

A királyi kunyhósor, a Harcosok Gyűldéje és a Vének Tanácskozó Csűrje közt, a Pudzzi-Wudzzi-téren felvonult az ünneplő udvar, a király összes 67minisztereivel és kondásaival, feleségeivel, a dajkák, a szent majmok és a teljes varázslói kar.

Ebben a pillanatban PUDZZI-WUDZZI, a Koponyaüreg Kihörpintője irtózatos dördülések és csatafüst közepette arany villámokat bocsátott rájuk és tisztára nyalta a teret.

A füst eloszlott, az ügyvivő és néhány európai vendége feszülten látcsöveztek: a tér üres, Kormány és Uralkodó, Feleségek és Papság – sehol. Soha ilyent – tárgyalták az európai diplomaták egymás közt: mihez fog most a nép, mi lesz az első dolga? Fulanézia egyelőre bárgyún állja körül az üres Pudzzi-Wudzzi-teret, Fulanézia sóbálvány – de végül megmozdulnak… mit tesz nagyhirtelen a rendfenntartó fulanéz, ha a föld nyelte el a rendőrminisztert, mind az öt helyettesével? a kiskondás a sertésállománnyal, ha a föld nyelte el az államkondást és az Állami Disznókondaturát? a fődajka nélkül maradt háremek, a szent majmok nélkül maradt paloták, az utód nélkül maradt kormányhivatalok – mit cselekszik most a fulanéz nép, az egyetlen a történelemben, akinek uralkodó kasztját ellopták egy örömünnepen a feje fölül?!…

Belefelejtkezve vártam, mit cselekedtek a jó fulanézek.

És akkor – – –?!

És akkor érkeztem a szigetre én. Ó, mert a történelem folytonos; és hogy seholsem lehet elkezdeni és mindenütt folytatni kell – ez átkos, kiküszöbölhetetlen hiba. Hogy ezt a hibát a haragvó PUDZZI-WUDZZI, a Koponyaüreg Kihörpintője váratlanul kiküszöbölte – ez tette lehetővé éppen Fulanéziában a Tökéletes Államgépezet bevezetését.

No lám, egy fulanéz Istenség, aki a haladás tényezője… és működött?!

– Mikor ezt közöltem a vénekkel és megtisztelő megbízásuk hozzám elérkezett, én szabadkezet kértem és kaptam –

– és hogy működött?

Várjon. Elhatároztam, hogy végigtelepítem a dzsungelen a kábeleket. Felszerelem az államgenerátorokat, felszerelem az alattvalói konnektorokat, fel a riasztócsengőt és egyéb biztosító berendezéseket. Az ünnepélyes felavatást az Ideiglenes Konnektorok kicserélése fogja követni a végleges Állami Hátgerincekre – és akkor jöhet a szavazás. Szavazni fognak a vadászok, a kagylószedők, a nagymamák; szavazni fognak a zenészek, a húgocskák, a tetováltfenekűek; szavazni fognak jósok, vajákosok, esőcsinálók –

– és mi lett a szavazás eredménye?

– Mindjárt rátérünk. Naphosszat döngtek a dobok: micsoda szerelési láz volt, micsoda boldog felfordulás! Én legelől haladtam az első kábelekkel az erdőn, amikor… egy párás, szivárványos reggelen csobogást hallottam 68és kivillant a gyöngyházszín-meztelen táncoló pataknimfa teste… a feketéim Fehér Szellemet kiáltottak és elszaladtak, de én valami európai csitrinek gondoltam az ügyvivő házatájáról… Alkonyatig csalogatott a kis pimasz, fák odván magasra húzódott néha és ott nevetett bugyborékolva, közvetlen közel azon, hogy nem látom, megdobált és egyszerre kétfelől szólongatott, hazazavart és gúnyosan visszakönyörgött, és így hol ölelve-tárva, hol szeleburdi combjaival hivalkodva, hol szamárfület a hátam mögül és pofákat vágva a ködben – romlásomba csalt; mígcsak nem a parti ferde pálmák alatt kibukkant, víz rengett halkan és foglyul ejtette a sziget. Tovább nem rejtőzhetett: le a homloklépcsőkön, végig a kiálló sziklákon – kiszaladt a zátonyok sarkantyúján, fel a legutolsó sziklára, ahonnan már nincs tovább és ott elbátortalanodott és gyermeki félelem fogta el. Én mostmár nyugodtan és kaján végzetszerűséggel közeledtem homokpadokon-sziklasoron, de minél közelebb jöttem, annál szánalmasabban reszketett; kezét a combjára simította, száját beharapta (biztos volt benne, hogy büntetésül borzalmas gerjedelmemben nemcsak megfojtom a csípőjét, de fel is falom) – végül félelme már oly nagy volt, hogy lefeküdt a sziklán és összeverdeste térdeit. Nem lehettem pár lépésnyire, nyaka a vízig lógott, köldöke rángott a riadalomtól, amikor elkezdődött: lábujja olvadozott a sziklán. Bokái felpuhultak, gyöngyszín gázgomoly terjengett térdei helyén, feje hullámos-tejesen, mint a holdkő, megoszolt és haja, mint a sávos karneol (legkésőbb a szeme tűnt el), és én szaladni kezdtem, hogy legalább a torzót… Az utolsó zátonyon gázoltam, akkor pillantottam meg, amikor a torzó is párázott már, legtovább holdas köldöke maradt és rátapasztott két tenyere kedves szemérmén; és én nyomorult, szivárványos párái alatt egy palettát… egy palisszanderpalettát pillantottam meg és egy emeletes mahagóni-dobozt teli hasas belga tubusokkal… A pataknimfa utólért szeme merült fel bennem (a szeme tűnt el legkésőbb és lehet bosszúsabbá tenni egy tengerész gerjedelmét, mint a kétségbeesett meneküléssel?)… egymásután szagoltam az olajokat, a lakkokat, megcsiklandoztam orromat a sörtékkel – – – fessek a sziklára? nem: természetesen legelőször vászonért kellett szaladnom…

– de mi lett a Tökéletes Államgépezettel?!

– Máris odaérünk. Felszerelték, hogyne, azalatt felszerelték, óhatatlanul. Le is szavaztatták egész Fulanéziát, vertebrális eleográfon (nem tartott tovább a szavazás három ezredmásodpercnél), és itt történt valami, amit előre nem láthattam, de tulajdonképpen hűséges-tervszerűen: államgenerátoraim a három szigma alatt szültek és kilöktek magukból egy negyven láb magas bömbölő szörnyeteget, aminek kilenc anakonda volt a feje, zebra69csíkos elefánt-teste volt zsiráflábakon és végbeléből kilenc mammutagyar penderült elő; első kérdése az volt, hol vannak a megennivaló szűzek. A fulanézek természetesnek vélték (egy anakondelezsirozebrontól) sőt, igen kedvesnek tőle és beterelték hozzá a néhai uralkodó háremét. Első ténykedése az volt, hogy fenékagyarainak horgával beléakadt és azontúl maga után hurcolta az egész Tökéletes Államgépezetet –

– ó!

– igen, arra aztán igazán nem számítottam, hogy a fulanézek a totemeiket kérdezik meg és nem ők maguk szavaznak. Úgy látszik, még Fulanézföldön is (ahol pedig PUDZZI-WUDZZI, a Koponyaüreg Kihörpintője, ellopta az uralkodó kasztot) totemeiben a történelem folytonos; és bizony a totemhátakra kapcsolt hátgerinckonnektorok rövidzárlatán, ami az anakondelezsirozebront létrehozta, sok fulanéz megrémült tulajdon vészcsengőjétől és elszenesedett. Nagy utánjárással sikerült vásznat szereznem; felfeszítettem és gipszes alapot adtam neki, a pataknimfát akartam megfesteni –

– no lám, rögtön tudtam, hogy a fulanézekben volt a hiba és nem a gépezetben…

– Ördög vigye, egy-két fulanézt áldoztam az emberiség magasabb boldogulásának. Megvan az az elégtételük, hogy ha nem is boldogultam velük jobban, mint Platon Szirakúzával, szerencsére azóta – rajtuk – Tökéletesítettem Államgépezetemet.

VII. Metafizikus vacsora

31. Az okosokon az Angyali tudományt égiek próbálják, mivelhogy ímmel-ámmal üdvözülnek; a lelki szegényen az ördögök tanulnak

Gabreliusz pásztorleveléből.

Állásom van. Azt is mondhatnám, hogy nyertem, kártyán, egy jól jövedelmező királyságot.

Tízszer olyan gazdag vagyok, mint Jób, aki szenvedései után dupla gazdag lett, de többé nem lett fiatalabb.

Tulajdonképpen a testvérek szerezték anélkül, hogy valamelyiknek a kisujját kellett volna mozdítania, és legalább egész nap a Kör mellett lehettek; állásom több fontos bizalmi állás összevont ténykedése: összekötő vagyok a virágáruslány és a trafikos közt, én rendezem el a virágok kelyheit és leveleit Consolata kosarában, futár vagyok Malmeizler úr és felesége őpénz70tárossága közt s mint ilyen, kinevezett és elismert főlézengő; ezenkívül az Arany Szamár konyháján is vagyok valami: saláta-káposzta és kelvirágcsipkéző; én csipkézem korintuszi módra a főzelékeket, én szegem és torzsátlanítom a salátákat, ha az a Barna Bölénybe megy, fizetésem nincs, de enyém a borravaló és enyém a saláta-vége, ami a salátafejekről lekerül.

Így, hogy „endliző” lettem és bejáratos a maradékok szentélyébe, közelebb kerültem azokhoz az emberekhez, akik mint Lulof, a Barna Bölény népszerű Lulfija, Prozeliusz a Névtelen vagy Nein Ferenc, a Sakktábla Atyja, Arany Szamarakban töltik életük javát és hiába ágyaznak igaz vágyakozással otthon gyöngéd asszonyi kezek, egész vetkőzésük abból áll, hogy izzadt nyakukon megoldják a nyakkendőt és előfüstölögtetik bodor mellüket; az „endlizéssel” megszűnt testi-lelki nyomorom, idegesítő lógásom ég és föld között, kedélyem is visszatért és mikor a teli tál salátacsipke előtt bulldogvigyorral először eresztettem szabadjára állati elégedettségemet, az egész társaság rámfigyelt, mert Gabreliusz Gábriel orráig emelt ujjal, csodálatos, sőt vallásbölcseleti mélységgel adta tudtunkra, szanszkritül az idevágó gabrelizációs szöveget:

– Nem véletlen az, hogy nincsenek véletlenek…

Vagyis (ami nem szorul kommentárra, de valaha a kommentárok áradatával lefőzi az Alkoránt, a Bibliát és a Taot együttvéve) vannak felsőbb véletlenek, amik ugyanúgy bele vannak ágyazva Sors-Isten-Barom szándékaiba, mint Gaogag-Anya-Méh világteremtő libatojásától a legparányibb hangyatojásig minden a világon; és mély gabreliuszi igazság van abban, hogy soha nem tudni, mimirejó (no hay mal que por bien no venga, tu ne cede malis, sed contra audentior ito, com’io fui di natura buona scimmia (Gabreliusz, Cervantes, Vergilius, Dante) – veti utána hanyagul a Mester, gyűrűje-tányérján ágaskodó arany paripákkal:) a gabrelianizmus a maga szeretettől lángoló optimista világlátásában egy mindent átfogó, eredendő jószándékot tulajdonít Anankének, aki a Sors, de (és éppen itt van fölénye a görögök fölött és mélysége) nem tulajdonít neki bölcsességet, hanem Isteni Baromságot lát elméjében. Sorsisten eszmélése a gyermekagyvelő első tompultságához hasonlatos, elgondoltan, készen hevernek benne az összes gondolatok: ha mozdulna a homály, ha újat gondolna – hogy is lehetne végzet? Ezért mondja Gabreliusz Gábriel és ez egyik konzseniális hitágazata: Sors-Isten-Barom nem gondolkozik… Ez a metafizikusan feltátongó gondolat, hogy felsőbbrendű Barmok és természetfölötti Félkegyelműek rendelkeznek felettünk és az, hogy a véletlen a gabreliuszi világrendből nem véletlenül hiányzik – ez visszaadta emberi méltóságomat, abbahagytam a vigyort és gyermeki megilletődéssel pillantottam fel a fal-71fülkébe, Sors-Isten szarvaira. Nem tudni, hogy mi mire volt rossz, vagyis Anankének az a diabolikus felfogása, hogy szándékainak valami átfogó elvetemültséget tulajdonítsak, eszembe se jutott, éhes voltam és optimista, úgy úszkáltam az Arany Szamár és a Barna Bölény között a konyhában, mint bacillus a húslevesben és hajnalonként, amikor Mehlmauzler bácsi fejének nyugodalmas biccentésével elindította a záróra sürgés-forgását és én hazamentem, Melinda-úti zöld holdfény vonta be fényes mázzal a lépcsőházi rozsdát, szemetesládák buktattak és hevertek tovább ünnepélyesen, mint a királysírok és baráti hessentéssel csaptam le komondornagyságú macskánkra, akitől féltem, hogy mennydörgésszerű dorombolásával felébreszti Hebaminte nénit.

Matyi! Matyi macska sicc!… fene a jódolgodat.

A gyufa felgyulladt, a dunna púpja egy rengő farbillentéssel áthömpölyödött az olajmécs oldalára és a tálkában úszó kanóc lángot eresztett: Hebaminte nénit nem kellett felébreszteni. Hebaminte néni… Üljön az ágyam szélére Barnabáskám, hozza ide a vacsoráját… Leültem és a méla sötétségben – olyan volt, mint amilyen Sors-Isten-Barom gerincvelejében uralkodik – próbáltam eldönteni, véletlen-e, nem-e, és vajon mire lesz még rossz (vagy jó), hogy én most Hebaminte néni ágya szélén kuksolok… Nem eszem vacsorát, Hebaminte néni. Állást kaptam. Ott eszem ezentúl vacsorát és mindent, salátaendliző vagyok az Arany Szamárban… enyém a csipkéje, annyi salátát hozok haza, amennyi csak belénkfér: ha akartam volna, hozhattam volna a macskának egy vödör belet… hozok majd, hozok a galambjaimnak egy mázsa zsemlyemorzsát, a békámnak egy légió kirakati legyet és a gyerekeknek hozok (Örzsinek, Perzsinek, Borzaskának, Kisdöncinek, Csörének: Csü-csü-csücsörének, mert a legkisebb) papírdudát, mézrudat, libacsőrt cukorból vagy Gaogag-szárnyát és fehérhúsát, igazit… Ontottam az örömet, Hebaminte néni látta, hogy az ő Barnabása csupa bizakodás és (így van ez már, a bocsánatos irígység, a mérleg szabálya az emberek között:) elszomorodott. Kissé megringatta az ágyat maga alatt és mint az elkényeztetett gyermek, aki elvárja, hogy engeszteljék, elfordult. Nem bánom Barnabáskám, ha természetben akar fizetni, bár Gaogag-Liba látja lelkemet, nem salátában gondoltam. Köztünk még nem fordult elő, hogy a szennyes pénz közénk tolakodott volna, Barnabáskám és a mi eszményi tisztaságú háziasszonyi viszonyunkban nem is fordul majd elő egészen addig, amíg hárpiává nem kell változnom (előre sajnálom magát szegény fiam) és feltépve az ajtót és rendőrrel fenyegetve azt nem rikácsolom, hogy mi lesz a pénzemmel…

Falnál fehérebben, ültőhelyemből egy arasznyit felemelkedtem.

72

… Hát ilyen is lesz, Hebaminte néni…?!

A Paradicsomi Barom útjai kifürkészhetetlenek – legyintett rezignáltan Hebaminte néni – különben is, maga Barnácska még fiatal, mit tudhat még maga a sorsából. De hogy maga egyszeribe le tudjon mondani Hebaminte néni vacsoráiról és ilyen könnyen… ezt igazán nem tételeztem volna fel… maga nem gondol arra Barnabáskám, hogy mi lesz velem

Szervi bajomra gondoltam: ha Hebaminte néni most teljes életnagyságban könnybe lábad, én úgy elbőgöm magam, mint a bőgőmajom: el akartam kerülni ez a szívettépő, botrányos zenebonát és mikor Matyi Macska is nyávogott néhány miaut, már két kedves lény dorombolt harsányan, kezemnek dörgölődzve és én engedtem: ölembe vettem a tányért, csak hogy Hebaminte nénit megvigasztaljam.

Legalább ízlik-e – sütötte le szemét a jóasszony szeretetteljes sületlenséggel és olyan hízlaló tekintettel legelt rajtam, mintha zsírsertés volnék. Hogy ízlik-e? Mámorossá tesz a cukormező, a mák meg egyenesen elálmosít: nem vacsora ez Hebaminte néni, hanem ételáldozat Gaszter isten előtt (aki közbenjáró Erosznál, de semmivel sem kisebb isten nála) – mikor fogom én ezt endlizésből megfizetni? De mik ezek a fínom barna pálcikácskák, amik úgy illatoznak az ember szájában, hogy Gabreliusz mester három napig az örömök betege lenne…?!

Vanília – kezdte tervszerű gyöngédséggel Hebaminte néni. A cukros-mákostésztát vaníliával szoktam, meghinti az ember, ha panpedelupei. Mondja Barnabás… azt igérte… vagy tán egészen megfeledkezett róla? A tűztigris havának tizenharmadik napján van a Boszorkány ünnepe: az asszonyok boszorkánymaskarát öltenek, a férfiak pedig vagy varázslók, vagy farkat kötnek, mint az ördögök – – – vagy képes lenne rá és megszegi…?

Micsoda mák, micsoda cukor! Dehogy szegem Hebaminte néni: amit igértem, tartom. Elmegyünk a boszorkányünnepre – hadonásztam lelkesen a villával – testületileg elmegyünk! és szemem a küszöbömre tévedt.

Az átjáró felől fény derengett.

Holdfény?… ki van a szobámban, Hebaminte néni?

Hebaminte néni felkönyökölt és visszazuhant. Szentséges Gaogag-Liba-Úristen, egészen elfelejtkeztem róluk: vendégei vannak.

… Vendégeim?! és ki?

Két úr: két igen fínom és előkelő ember és panpedelupei. Beszélgettem velük, az idősebbel közös törzsbeliek vagyunk, totemünk a denevér, szent állatunk a sakál, templomainkban együtt vertük a dobot.

Ki az?

73

Szegény feje: még nincs neve, mondotta. A másik is fínom, igazi úr, becsületére válik az ilyen barátság, látja. Borzasztóan megesett a szívem rajta: elmesélte, hogy köldökzsinórra akasztva született és mikor a világra jött, az akasztás minden kínjával meg kellett ismerkednie…

… Nein Ferenc – – –?

Az, az: Nein – mondotta Hebaminte néni igenlően, én egy zsámolyra ejtettem a tésztástányért és az álomjáró mozdulataival, hipnózis ellen küzdve, bementem.

VIII. A látogatók

32. És jőnek hozzád és szólnak majd: egyáltalán nem látjuk be (mondják), mind ő angyalai miért az emberek és miért nem a sátán megtérítésén fáradoznak; és valamennyien üdvözülünk. De ez, ti dögletes eretnekek, nem a jámborság megtévedése, hanem a Pokloknak Furfangja…

Gabreliusz bullája a szakadárok ellen

Azért jöttünk, hogy egy nagy veszélyre figyelmeztessük, Barnabás – mondta a téglás ember. Nem tudjuk, mi célja van Sors-Istennek önnel és azt sem tudjuk, Hebaminte miért éppen önt és milyen jogon választotta ki…

– de inkább háborgatjuk ebben a hajnali órában, ha holnap netán már késő volna – vette át Nein Ferenc: figyelmeztetnünk kell, hogy Hebaminte de Soculoheulos, néhai révkapitány és tengerfelvigyázó tüdőgyulladásban fog meghalni…

Nepomuk – (a Névtelen, kinek egyikünk sem tudta még és csak a sírnál kapta ezt a nevét) – Prozeliusz Nepomuk a díványon ült, félháttal Heliáne felé (olajnyomat), kövér lábain megfeszült a nadrág és zsíros, gömbölyű feje papos ünnepélyességgel fénylett a tokáig szaladó gallér fölött; Nein Ferenc a nádfonatos podgyásztartóra telepedett (a diványon kívül az egyetlen hely, ahol ülni lehet) és panpedelupei szokás szerint egyik szandálját ölébe húzta. Mind a ketten rendfőnöki szigorúsággal lesték álomjárásomat és én – mintha a mennyországi rendőrséget találnám a szobámban, letartóztatásom előestéjén. Összecsuklódtam és egy darabig talajom vesztve üldögéltem: lelkiismeretembe nyilallott.

…Én – – – én még nagyon fiatal vagyok a Körben és bocsássák meg a testvérek, ha egyszerre mindent nem értek… Hebaminte de Soculoheulos 74testvérünket lankadatlan prófétikus léleknek ismerem, hazugság az ő száját nem szennyezi és még nem ismerem tévedéseit. Most mintha úgy rémlenék, említette egyszer nekem, hogy tüdőgyulladásban fog meghalni, dehogy is hallgatta el; de ezt bölcs belenyugvással fogadja, és igaz, szent mámorral temetkezik bele a Tökéletes Államgépezet tervezésébe –

– Barnabás, önben a hiszékenység a jó szívvel párosul. Ön elveszett (kezdte könyörgését a Névtelen:) az ön vajszíve elveszti önt. Hebaminte léha disznó. Hebaminte talán beszélt róla önnek, de nem készül rá: nem tölti ki egész életét erre a flagráns tüdő- és mellhártyalobra való készülődés és akkor nem az igaz gabrelianizmus szellemében él. Hebaminte mocsokban túr és förtelemben pancsol; örvendez neki és oly jó! oly jó! röfögi, mint a disznó.

Hebaminte címfestő – lépett be hevesen Nein Ferenc – fejest akar ugratni bennünket a közélet rotyogó, emeletes pöcegödrébe. Tudja, hogy én költő vagyok? nem? Tudja, mi az a költő?! És ha azt sem tudja: tudja, hogy én gabrelianatikus költő vagyok?!

– – – Nem… mindezeket nem…

– Nos. Az én szellemem áldott kelyhét, a tiszta szellemet össze akarja keverni a korpával, a búzát a politikusokkal. Az Eszmét a meghamisítókkal! Hebaminte azt terjeszti, hogy vannak ilyen vagy olyan politikai rendszerek és meg nem foghatja, hogy a politikusok minden rendszerben förtelemmé és ürülékké emésztik a tiszta Eszmét. Hebaminte, ez a röfögő koca (ki ráadásul agyszüleményei kedvéért feleségét is elhagyta és most bujkál, nekünk pedig az imént is kisült a szemünk a boldogtalan láttán), – ez a címfestő pávián azt hirdeti, költőnek vagy politikusnak születni hajlam, temperamentum végzete és ha nem akarjuk (– mi, Gabreliusz Gábriel, nem akarjuk), hogy politikusok szülessenek a világra, várjuk ágyúcsővel őket az anyaméhnél, amikor születnek: ugyanez a Hebaminte de Soculoheulos most titkos összejöveteleket tart; álcázott lakatosüzemekben, barlangba rejtett esztergapadokon és minden elképzelhető szerszámgéppel felszerelt Rozoga-utcai titokzatos bűntanyáján el akarja készíteni a Tökéletes Államgépezetet!

… De ha megszerzi hozzá az engedélyt –

– Megszerzi! két esztendeje ezt állítja! – kiáltott rám a Névtelen.

– Nem szerzi! A Tökéletes Államgépezet felszereléséhez való engedélyt csak egy a mainál jóval tökéletesebb államgépezet adhatja meg.

– De ha meg is szerzi (kapott bele ismét Prozeliusz Nepomuk:) ha meg is szerzi és egy éjszaka alatt rajtaütéssel fölszerelteti – azt képzeli, hogy elsöpörheti a politikusokat a politikusok fegyverei nélkül? hadrakelhet ve75lük anélkül, hogy maga is politikussá és hamisítóvá legyen? hogy eladja a Mestert, indexre tegye a tiszta gabrelianizmust és saját testvéreit pedig kereszthalálra szánja…?!

– – – Valóban ezt akarja…? rebegtem boldogtalanul.

A kripta csöndje következett: ez volt a felelet.

Azért jöttünk – fejtegette lassan Nein Ferenc és arcán viselte a szavak mártiriumát – és azért mondjuk: Hebaminte röfögő disznó, aki nem veszi komolyan tüdőgyulladását és ha ez az ember Tökéletes Államgépezetének felszerelésében (felhasználva az ön kannibáli ártatlanságát és vajszívűségét) önnek olyan lényeges szerepet szán, ahogyan azt mi tudjuk: Barnabás, mi itt jártunk, mi figyelmeztettük önt.

Mind a ketten mereven felálltak és Nein Ferenc gondterhelten, nehogy valamit is kifelejtsen, még hozzátette: ha ön Barnabás, megindult az igazi gabrelizálódás útján, fölösleges volt figyelmeztetésünk. Ön határozott nemet fog mondani, magától is; és mi testvérünket üdvözöljük önben.

Nem tagadom, valami felolvadt bennem: felolvadt és összefolyt a torkomban: hálámat éreztem, nagy tiszteletemet a mennyország rendőrsége iránt és egyszersmind azt a véghetetlen béketűrést, amivel fogadom a fogalmak földrajzi változását; dadogni kezdtem és most én tapasztaltam a szavak vértanúságát.

… Még próbák előtt állok, voltakép érdemekben még messze tartok attól, hogy testvérüknek tartsanak… de jól mondják, az én vajszívem az én vesztem; megvesznek testestől-lelkestől már csupán azzal, hogy törődnek velem… Ha Hebaminte félrevonna vagy bárhogy észrevenném, hogy ilyen szándékkal közeledik, Gaogag-Liba-Nyaka a tanúm, hogy végig sem hallgatom, sőt azt is megígérhetem, hogy nem maradok többé vele négyszemközt. De szeretnék vele békében élni és ha engem kihagy belőle és mámoros rajongásában még a Nigragor érkezéséről is elfelejtkezik, nem bánom, ha naponta fejest ugrik a Tökéletes Államgépezet, az Érintésmentes Csengőgomb vagy az Élethű Arcképfestőgép rajzaiba és modelljeibe… Azt mondta, Sors-Isten-Barom vak agyvelejében számára ez a gondolat szunnyad: tüdő- és mellhártyalob… ne értsenek félre, próbálom belátni, hogy ha a Tökéletes Félkegyelmű az ő számára ezt a végzetet tartogatja és itt semmiféle kérődzés nem segít, miért kell akkor tulajdonképp Hebamintének, amíg él, szagol, szundikál, székel és zabál, ezen kotlania…

Miurunkra! Hebaminte disznó és ön, szerencsétlen barátunk, ennek a disznónak förtelmes befolyása alatt áll – vágta hozzám Nein, én kétségbeesetten védekeztem: – – – miért nem szabad addig a fekete, kórházi napig Hebamintének fűre lépni, fára mászni, távcsövével körülcsiklandozni 76ezt a vén planetáriumot; szál gatyában lecigánykerekezni a Rozelinda-dombról és mindezek tetejébe az öreg Ijaxequiaque kegyszerkereskedésében még kajlábbra penderíteni Sors-Isten-Barom szobrának szarva-dudáját – – –

Eretnek beszéd!

Ferenc testvér (fordult hozzá kegyes-keményen Prozilaosz:) itt nincs tovább mit mondanunk. Elsiratjuk, Barnabás, mintha már nem is volna.

Hallod ezt, eretnek? Ön Hebaminte disznó befolyása alatt áll, Hebaminte szektárius és ön szakadár! (kiáltott rám Nein, mintha álomjárót akarna fölébreszteni). Én pedig GABRELIUSZ nevében parancsolom néked gonosz lélek – – –!

Kapkodva magyarázkodtam, Nein úr, egyszer már megtagadtam és nem akarom védeni, hiszen csak a TÖKÉLETEST támadnám vele: bizonyára az Atyai Barom tünete az is, hogy sorsáról ilyen gyermekien elfelejtkezik: a Mennyei Ökörvelő gondolta így, ilyen gondtalannak Hebamintét és káromlás volna tenni ellene… tudhatja-e halandó ember előre, hogy mi mire jó? – tártam elébük, igaz gabreliognosztikus mozdulattal. Velő-Atya! Égen Úszó Értelem-Kocsonya: segíts! kiáltotta Nein Ferenc és fejéhez kapott; Prozeliusz Nepomuk a havasi pásztor nyugalmával egy végtelen szomorú, hasonlíthatatlan szépségű áriába fogott, fájdalmának áradásában szelleme felmagasztosult és egy akkora gabrelianisztikus sóhajjal, hogy kovács-fujtatónak díszére válhatott volna, megtalálta azokat a szavakat, amiket már régen keresett.

Fiatalember, az eszünk azért van, hogy betöltse lényünket azzal az irtózatos hiányérzettel, amit a halálveszély és a kategórikus elmúlás jelent. Megelégednék én vele, hogy a jóegészség egyensúlyában birkózó szerveim közül, amit csak ebben a bőrzsákban bevarrva hordok, halálom után száz évig tovább éljen a máj? Nem. Hogy tovább éljen a vese, rajta a mellékvesével és céltalan hormonjaival tovább ugasson, mint a boldog kutya? nem. A beleim hét méter hosszúra kihúzva száz esztendeig jóegészségben gyűrűzzenek? nem. A pankreászom? nem. Egyedül a velő-állat az, ami az ösztönök szent dühével májat-belet-vesét túlélni akar: eltelek életvággyal, mohóbb vagyok a farkasnál. Érzi-e már Barnabás fiam, Hebaminte végzetét? A filozófia csúcsa a halál kifinomult előérzete és a bölcsesség többi magaslatai csupán arra jók, hogy erre a csúcsra feltekintsenek… A tégla még a párkányban van: számomra már hull és mint a sziklaomlás, úgy közelget… A májam, a beleim, a zsigereim – ez az a karaván, amit vezetek… és mennyei pecsétes levelet hoz a posta, az Örök Baromtól: karavánvezető 77pontos légy, tizenegy óra hat perckor indul a hegyoldal, ami majd maga alá temet…

Borzalmas – suttogtam és át meg átjárt a hideg.

… Hat perckor – – – robbantják bennem a valóság tapasztalását; tökéletes nullává ürül a mindenség, személyiségem lealszik, eszméletem lóg, mint a vezeték, ha elszakadt: nem marad annyi időm, hogy értelmetlen bosszúvággyal égig bődüljek – párkánytégla! emberek: egy párkánytégla!… Belátja-e már Barnabás, micsoda eretnek sületlenséget mondott akkor, amikor a mi disznó testvérünket védte? Tartozhat Sors-Isten Bivaly tervei közé, hogy valaki a végzetére ne gondoljon? Feltételezhető…??!

Mostmár láttam ocsmány, eretnek tévedésemet, elgyöngülten hullottam vissza a diványra.

… És… mikor lesz ez a – – – az a tégla…?!

Hallja tehát Barnabás és próbálja elviselni: a kevesek között leszek a bárkában, akik a Nigragor átvonulását túlélik. Utána egy hónappal és hat nappal a Fuvallat-úton, egy bájos tavaszi délelőtt az eső éppen csak hogy felszáradt és a levegő oly könnyű, hogy megmérhetetlen…

– rettentő…

… nem rettentő, én ezzel az üzenettel a szívemben éltem, emésztettem, gyereket nemzettem… mert velem van a Mester és én úgy várom az én téglámat, mint aki makulátlanul végiggabrelizálta életét…

Egy halott iránti tisztelettel fordultam hozzá, világért se érezzen hangomban kétséget vagy ellenvetést:

– Olyik fiatal élet oly mohó, hogy nehezen gabrelizál. Úgy látszik, a halál kérdésköre, személyiségünk megszűnése és más efféle nehezen tudja lekötni az ereje teljében gondolkozó idegrendszert –

– Önt (csapott vissza Prozeliusz, a téglás lágyan és hevesen:) önt talán nem, aki még fiatal és aki – amilyen fiatal és amilyen gazember, még az én halálom után is tovább él…

És evangéliumi szelidséggel megsimogatta arcomat.

Szerényen és tanulékonyan Ferenc testvérhez fordultam.

Úgy tekintek önre Nein úr, mint a filozófia másik, átellenes csúcsára. Ön, aki nem hordozza halálos dátumának terhét és a Mi Ökrünk is az ő Végtelen Fölségében, gondolom, szabadjára eresztette önt – nem tekint-e valami elragadtatott felszabadulással az életerő áradása felé? Nem gondolt szívéig hatoló örömmel arra, hogy a filozófia legeslegmagasabb csúcsa az életjelenség rendületlenségének és a születés elkerülhetetlenségének szemlélésében áll…?!

78

Nein Ferenc megsimította kozmikus koponyáját és mélységet sejtetően hallgatott.

Bár volnék olyan boldog – fogott bele – hogy a halálomra gondolhatnék. De nem mindennél súlyosabb végzése az Igazi Baromnak, hogy éppen annak kell felismernie filozófiánk betetőzését a születés szemlélésében, aki nyakán köldökzsinórral született…?! Senki olyan röntgen-tekintettel nem képes szemlélni a létezés tüneményét, az emberek morális összefüggését, az állam, a nemzetgazdaság problematikáját, mint mi köldökzsinórosok… Néha leülök az anyám fényképe elé és vallatom: neki is volt része benne, hogy felakasztva hozott a világra; intrauterális életemben, amikor még nem tudott róla, egyszerű bűnrészes volt, de szülésnél mindenesetre tudta és akkor már… valahányszor erőt kért, én felakadtam: gyilkos volt… Akasztott ember voltam, mikor megszülettem, a hóhéri bábaasszony, ha következetes, úgy árulja darabonként a köldökzsinóromat, mint az akasztott ember kötelét és én most, mint valami élve, makkegészségesen konzervált hulla, járok-kelek a világban: talán sokkal később, ha már születésem szorongása nem fullaszt a nyakamon és még élek, megkísérlem a ti egész elfuserált filozófiátoknak a köldökzsinórosok szempontjából való betetőzését…

Igyekvő tehetetlenséggel bukdácsoltam Ferenc testvér szavaiban, úgy jártam, mint a dzsungelbe pottyant repülőgép: itt halhatok étlen-szomjan, többé innen ki nem keveredem. Még soha nem tapasztaltam a fogalmak ilyen mindent felborító földrajzi változását.

Mekkora kegyetlenség a Kajlaszarvú Atyától, hogy rámmérte születésemet: minő mennyei boldogság volna ehez képest, ha a halál árnyékával a sarkamban fütyörészhetnék és egy percre pontosan induló téglára gondolhatnék, mint testvérünk, a Névtelen.

Nein Ferenc utolsó akkordja volt; nem jutottam szóhoz. A téglás ember áldólag terjesztette ki karjait fölém és valamit mormogott, Ferenc testvér nyirkos tenyérrel, rövid, heves elérzékenyedéssel megszorította a kezem és még súgott valamit: Barnabás testvérünk, mi itt voltunk, figyelmeztettünk. Újjászületve, háromperces kiközösítésem lidércétől és új tisztaságomtól kábult fejjel kísértem őket az ajtóig, éreztem, hogy újra a szívükbe fogadtak.


Alig nyitottam előzékenyen az ajtót, életem legdörgedelmesebb meglepetése fogad, egy mindent elsöprő példája a fogalmak földrajzi változásának: Hebaminte néni pöfeteg feje, Hebaminte néni hagymavörös kövér feje koppan vissza, mint akit a váratlan ajtónyitással megütöttek és mellette égre kunkorodó farokkal Matyi, a komondorképű macska – ez is hallgatózott. 79Vendégeim megkövülten veszik tudomásul, hogy a Pokol Titkosrendőrsége kihallgatta a Menyország Nyomozó Osztályának tanácskozását, fülükre húzott gallérral iszkolnak el és már ott vitorláznak a sötét, hajnali Melinda-úton; de Hebaminte néni a ringó hálóingben lebukdácsol a lépcsőkanyaron, begurul az udvar közepére (csakhamar mindenütt megtelnek a folyosók lakókkal ingesen-gatyásan, panpedelupeiek és szent kíváncsisággal követik Hebaminte néni vallásos-önkívületes jakulatóriáit:) boxol, mellét paskolja és öklével az égen dörömböl; hahotázik a dühtől, elterül és mérgében hemperegve, versenyt nyivákol Mátyás Macskával: legutoljára felém fordul, Gaogag-Liba-Anya Püspökfalatjára tesz megismételhetetlen kijelentéseket és mikor már a ház apraját-nagyját felverte, égnek támadó sivalkodással hátratántorul, úgy átkozódik a hajnal felé: Hebaminte! A gazember! Él! Ökör! Óriási Bivaly! Él a gazember! Nahát… Fölséges Félkegyelmű! Mindennél Kajlább Ökörszarv! Nem kell…! Többé nem kell…!


Először azt hittem, nekem szól, de mikor láttam, hogy keresztülbámul rajtam, körbenyargal és felveszi a házat a visogatás, egy addig ismeretlen tisztaságú gyönyörűséggel, csendesen és ájtatosan röhögni kezdtem: íme, az özvegyi hűség. Csodálatos Panpedelupe, utólérhetetlen díszpéldánya a fogalmak földrajzi változásának! Meghallotta, hogy holtig-gyászolt férjeura (a falat-ember!) Hebaminte él és virul és a jóasszony – ahelyett, hogy örömtüzet gyujtana, visszaköveteli Sorsistentől a HALOTTAT az ÖZVEGYSÉGGEL és boldogtalan átkokkal támad annak, ami pedig (mi tagadás, olyan Baromi Módon) már amúgy is elvégeztetett – – – bennszülött furcsaságok, csodálatos panpeszvalgoszi szigetvilág!

A szenténekekből

Vegyük a mai napon a szelíd öngúnynak ezt a bámulatos példáját : a megjámborodott vipera ő, ki (Miurunk-Gabreliuszban) ön-hüllőtestén próbálja marását.

Tökéletesség! lépcső pille-fokja
hol zsemlye, kávé – rímbe olvadott:
a kalucsni, egy üres óra tokja
s egy cilinder: ez volt a garderob
ki megútálta szinte, hogy csodálják
és nagyságos felhőben oldalog
a mélyedésbe, víni sakkcsatáját
s ráfüggönyöz orrokra ablakot
80
rezdülékeny, miként a hárfaóra
farkaséhes, kopp megyen hát gyalog
ő választott virága Kárfióla
a kedvenc tünete, talphártyalob
mindenevő s mindíg-evő: maradvány-
húst és ingyenbort innen húzhatott
míg hasában undorrá nőtt a hatvány
mohákon él és minden húst hagyott
Rímek moholy-ágyán legyen a sírja
– a fájvirág, mit ő még óhatott!
…Viola-sál, királyok karmazsínja
a kalucsni s egy üres óra-tok
sarokban ül, a borral bánja-mossa
cilinderén a dúdoló dalok –
(a Rím Differenciálhányadossa
ő s angyalok Lábközbén andalog).
IX. Érzések glosszáriuma

33. Ó kalodák őrzője, ki ott vigyázol rá, a nyakadon!

Tömlöctartó, ki bezárkózol a rabbal!

Munkaidőmből kiharcolt ötperces széljegyzetek: feljegyzéseim… Nem akartam belőle könyvet összeszedni, dehogy is akartam… úgy indultam neki, mint a panpedelupei lídón a tengernek: kilométeren keresztül bokáig ér a víz, délszellő cirógat, ring a sugártörés és bársonyos-langyos homok süpped a talpak alatt… egyszerre alig észrevehetően mélyülni kezd, beborít, emel, tengerhullámok veszik el tőled a horizontot és azon veszed észre magad, hogy ha vissza nem riadsz, úszni kényszerülsz: itt már gyomrod alatt sziklás és százméteres a tenger… Tulajdonképp gyűlölnöm kellene mindenkit, aki feljegyzéseim lídóin utánammerészkedett: nemsokára kiderül, hogy nem tud úszni és ezt rajtam bosszulja meg… Szenvedélyes tengerjáró vagyok és gyöngyhalász, szemeim szem-nyélen tolom előre, homlokomon a világító halak csillaga világít és idegi elektromosságom úgy gyűlik agyvelőmben, mint a zsibbasztó-rája árama, ütés előtt: hozzám ne 81nyúljatok!… Legnehezebb perceimet élem: ólomnehéz vagyok, bugyborékolok és sebesen feneklek meg, ha meg nem találom azt a szót, aminek elkiáltásától megkönnyebbülök, a szorongás, a süllyedés rettenete eltűnik és gondom újra a partok gondja csak, tengerem felszínén… Most jutottam el arra a pontra, hogy barbárabb tudnék lenni minden Herosztratesznél vagy egy pillanatra civilizáltabbnak kellene lennem, mint másfél mázsa akadémikus-agyvelő: voltaképp ismernem kellene a világ ötezer idiómáját, az összes etimológiákat, gyököt, összetételt… A szó úgy égne, mint a szalma, a bennszülöttek nyelve szikrázva, ragonként és az anyanyelv füstölve és kormolva, mint a petróleum… Három évig az emberiség nyelvek nélkül élne, némán, a halakkal… és három esztendő után, ha elmúlt az átok, leveszem a szájak pecsétjét és új nyelvet adok a földnek, sárgák, feketék, gyapjasok, albinók, aranyhajúak – öt világrész kórusban kiáltja:


Heliáne!…

Soha a szépségnek és a fiatalságnak ilyen tökéletes szobrát, a perdülő lábnak, a gyöngyszoknya esésének és a messzeségbe meredő mellnek ilyen szerelmes elszántságát, a parányiságnak és az arányos nagyságnak ezt a – ezt a – soha ezt a szemérmes kövérséget és pompás nyúlánkságot, ennyi bátor tisztaságot, ami rosszabb és bikavadítóbb a szemérmetlen szavaknál és ennyi zárdai tartózkodást, ami visszaparancsolja a martalócot – ó lelketlen, kiégett szemű idegen, akinek szája fülig szalad most és nyelvestől kifordul, vigyorgó salátafej! hogy tudnám a kést megforgatni benned, ha nem hiszel Heliáne egyedül lehetséges szépségében, ha illetlen pillantásokkal lesed lába hajlatát vagy okoskodássá szelídíted erkölcsös mérgedet, mert most egy olyan nőre bukkansz, amilyenről a világon csak egyetlen könyv szólhat, az Énekek Éneke és Szulami Lány abban is csak egy fordulhat elő… tudom, hitvány olvasó, ismerem mellékgondolataid dögletes csatornáját: (ő is csak dülleszti, mint minden halandó, a szemeit, ha székel)… de hát nem és ezerszer és soha…! szentségtörő fráter, aki ilyent gondolsz: az imént csak nem szóltam, kíméletességből, most megmondhatom, téged is feláldoztalak volna szemrebbenés nélkül, ha testeden szót válthattam volna, ábrázolatosat, ígézeteset, jelenítőt, hogy reggelre Heliáne hajfürtjeivel ébredjél a tenyered alatt és este, sötétben ez legyen világosságod – ne! csak ne képet, ne hasonlatot! Beleegyeztem, hogy háromszor, horgas Kétség vájja májamat: a tolvajszenvedélyért! hogy ne áldoználak fel mindnyájatokat, hogy megváltsam Heliánét az anyanyelv gyalázatától, 82aminek legszebben zsendülő szava is kereplés és a puszta keresztnév a látvány, az illatok, a szemsugár előtt, ami Heliáne volt?!…

Nem tudnám elviselni, hogy Heliáne-emlékeimben ott szerepeljen majd Violante neve: iderejtem.

Fourier fantazmái jutnak eszembe a jövőről*9: a férjes hetérák és a „cicisbeok”…

Nem voltam én Violante számára egyéb, mint ez a cicisbeo.

Violante testi fölényével sugalmazott: hogy összeköltözzünk, hogy veletanuljak, hogy jutalmul leteperjem és egész kapcsolatunkban szuverén volt és erőszakos. Már egyszer beszéltem a fülek melléhallásáról Panpedelupén (azt hiszem, kevés sikerrel) – de Violante még ennek a panpeszvalgoszi melléhallásnak is aláhallott: Violante nem hallott; és számomra a legvonzóbb benne épp ez a tanulmány volt, figyelhettem a legmohóbb vegetációs erők furakodását a testszövetben – Violante stupid pillanatait.

És Heliáne…? Bizonyára elmosolyodtok majd a megdöbbenéstől, micsoda bábeli különbség… Észrevettem magamon (és még sokáig tapasztalom majd), a kezem lelankad, érzem, mikor kimegy az erőm és annyi önuralmam nincs, hogy tagjaim belső remegésére ráparancsoljak. Szenvedek és csodálkozom: agyvelő, hát te vagy az, aki Heliánét gondolod? bokám, csuklóm, ízületeim – hát ti vagytok, akik Heliáne puszta gondolatára elzsibbadtok, karizom, egy dongó szárnyát meg tudnád-e rebbenteni…?

Ha madár volnék és valaki rámszólna a levegőben – Heliáne! – – – leesnék és tönkrezúznám magam.

Ilyen volt Heliáne. Menekült, amikor megérezte jelenlétem térsugarait, menekült, amikor lábamtól-szememig kúszott tekintete, mint körül a folyondár és az én szemem, polipcsáp – ma már tudom, mi volt az a köztünk lebegő néma sikoltás, mikor megpillantott: felismert.

Lunateumnak hívják azt a zárdát
a Nyúlgát-utcán, hol terpeszkedik
nagy tisztességgel: szűzek reszketik
nagyon és kívül hordák csodálják
83
portása őrzi bordás homályát
fülkés a mélye, kulcsot vesznek itt
s a Lunate-zárdára (ha ráereszkedik
az esti pára), templomát kitárják
Szentelt sötétben túrják szakállát
göndörben, szőkében mellük reggelig
a rendtörvények ekként rendelik
a Lunateumban holtig, éjszakán át
megfőzik, cápa-istenek zabálják
a papnőt, magzatát híresztelik
az örömtelennek, ha tőle ez telik
és fülke-kulcsát a szegen találják
mécslángot gyujt vagy eleressze báját
ingyen – babáját becézze itt:
hasát hasítják, mellét szétszelik
így tartják a Lunate-rend szabályát…
hajnalban tömlőkkel két szép szamárhát
tej-vaj halacska. Terhét elszedik
– a gyalázatosnak (ehetne még pedig!)
belét gyanútlan macskák cibálják
mire megvirradnak a kerti mályvák
alusznak a Házban (hiszen telik:)
délig; míg a dajkák dézsái szentelik –
ők az Ábrázolatlan Istent imádják.

Heliánét én nem ismerem úgy, ahogy melengetni szerettem volna hajnalonta és ébreszteni a puszta gondolattal; tudom, hogy tengerszőke, Napkorong van körülötte az Uraeus-kígyóval és ragyog, mint az isteni ábrázolatok, de nem ismerem testének selyempihéit, nem pihentem füllel e dobogó vánkoson. Heliáne menekülése törvény volt, a vágy menekülése a szörnyeteg partner elől, akiről rettegő szerelemmel latolgatja, hogy kéjében kettéharapja és elnyeli, menekült Heliáne akkor, amikor a Boszorkányünnepen hol megvillant, hol elkerült a sokadalomban és én botrányos kímé84letlenséggel (ó Uram, bocsásd rám fényedet, ó Uram, a te yunyuri-szolgád, ó Uram, ábrázatod fényes: bocsásd reám – panpedelupei, kb. annyit tesz, mint tágíts, hordd odébb az irhád) könyökkel tülekedtem bele a meglepett bennszülött tömegbe, hurkos botok emelkedtek a levegőbe, csörgőtökök és ha a jóindulatú mutatványos nem tréfálja el, meglincselnek a szertartástáncosok; menekült Heliáne akkor is, amikor már ismertem és nem egy estét csatangoltam vele lepkeszárnyú hegyi réten, hiperionbokron hemperegtünk, fenyéren fák alatt, derekunkra fű ragadt és földporhanyó; nekizúdultunk a hegyoldalnak (összebeszéletlenül: száguldott a fogócskajáték) – már a saját lábunk akadályozott a repülésben és ha végre összetámaszkodva megálltunk, a lihegéstől nem értünk rá kacagni és a kacagástól nem értünk rá lihegni: megfulladtunk. Az időből pedig bármikor úgy fogytunk ki, mintha leégett volna rólunk, gyakran felvetettem boldogságomban a kérdést, lehetséges-e és ha lehetséges; valóságos-e ennyi boldogság? Heliáne adta meg rá a feleletet: negyedévig nem találkozott velem, menekült előlem.

Végre megpillantottam: a Szent-Linghurrla-Pulyka-Parkon sietett keresztül, halotthalvány arcán, véghetetlen izgalmán láttam, várta ezt, követnek – dobogta torkán a szíve, öklöcskéje ökölben és majdnem elsírta magát: azt is tudta, hogy ki. Hel… Heliáne! Nem, nem eresztem tovább – padhoz vittem, sőt padhoz lapítottam, mint a zuhanó harcos a késsel. Heliáne, kínzás, őrültség… mondd, neked nem hiányzom? Ne! ne felelj: értsd meg, megölnélek, mihelyst tudnám, hogy még egy példányban létezel… Barnabás… Barnabás, ez lehetetlen így… Még a férjemet sem találom, még a Nyúlgát-utcai LUNATE-zárda foglya vagyok és homályosan sem látom azt, ahol te következel: ez így elképzelhetetlen – – – Úgy?! ez így lehetetlen, de a férjed, az elképzelhető?! Homályosan sem látsz, engem, aki itt ülök veled szemben és megrázlak – ha akarom, addig rázlak, míg kirázom belőled a lelket… te! te! – Barnabás! – Addig rázlak! – Barnab… – Mostmár tudod, hogy hol következem? – Barnabás! Goromba vagy – – – … Heliáne, beismerem, goromba vagyok. De te még gorombább vagy. Mivel…?! Azzal, hogy menekülsz előlem. Jaj hát – ej… Mit ej?! Mit jaj?! Értsem meg?! mit értsek meg?!… Kérlek, gondolkozzál egy kicsit panpedelupei fejjel… Ugyan?! Hát a panpedelupeieknek más fejük van, mint az európaiaknak?! Ha tudnám, hogy az irtózat visz el: ez megnyugtatna. De alig viseled el a jelenlétem úgy, hogy elrejtsed az örömöt, ami belőled kicsattan, a hajad, a szemed felfényesül, combjaid feszülnek, futsz, pajtáskodol, ragyogsz… nem szomjazol rám, mint a terebélyes árnyékra?! nem görnyedsz-e hozzám, mint a yunyuri-nővéreid a tűzhöz, a leghűvösebb 85hajnalon? hazudtolj meg: rámgondolsz és borzolódik a bőröd, mondd, hogy telhetetlen vagyok és vallj színt, te be tudsz-e telni velem… buta vagy és babonás, mint valamennyi bennszülött varázsló… de én helyetted akarok okos, ügyes, magabiztos lenni és… és… Heliáne (hallod?)… várnak a galambjaid… Heliáne, ha harmadszor süt fel a Hold, a Tűztigris havában… Hel… Heliáne! Heliáne!

Lunate Lánya a padra borulva zokogott. Vígasztalanul, mint a halálra keserített kisbabák; válla rángódott, tenyere patakos volt könnyeitől:

… Tehessek én róla?!… hát tehetek én róla?! A lelket tartja bennem, addig szeretem az életet, amíg előled menekülhetek… hogy: majd… hogy mindez még eljön – – – de a Magasztos nem így akarja: még nem jött el Sorsisten pillanatja – – – Én tehessek róla?!…

Velemszületett szervi bajom vett elő, leküzdhetetlen gyöngeségem – ó én boldogtalan, ó én szegény boldogtalan, siratta magát Lunate Lánya, rövid nyöszörgéssel indultam utána és könnyeim a legkeserűbb úton nyertem vissza bánataim örök körforgásába: a torkomon keresztül.

Heliáne a sírásba fáradt bele, én az üldözésbe; és amikor magányos boldogtalansággal lestem veszteg, hogy botorkálva ellopja magát és atmoszféráját, egyetlen gondolatba fásultam bele, ami megállt, mint ráolvasáskor a tükörben ragadt képmás… még nem jött el Sors-Isten-Barom pillanatja… Micsoda mélység, micsoda feneketlen mélység is ez a gabreliuszi filozófiában, hogy az Isteni Véglegességet vallásunk a legmegtisztelőbb yunyuri-jelzőkkel Mulyának, Bárgyúnak és Tökéletes Ökörnek nevezi (és ezek csak halovány atropomorfizmusok:) csillagnál rengetegebb, gázritkaságú Agya-Velejében tökéletes és ködös, ősi és mulya véglegességben hevernek a gondolatok, még azok is, amik Reá vonatkoznak… így szándékain már nem változtathat… Ó csodálatos, kajlaszarvú vak Bivaly, a te véghetetlen félkegyelműségedben engedd meg két fiatal lénynek, akik szeretik egymást, hogy a kitűzött végzet előtt egyesüljenek és így sorsuk gyönyörűségében megelőzzenek téged…

Nem szeretném, ha ezen a bárgyú könyörgésen elérzékenyülnétek vagy kinevetnétek, nem tűrök semmit, ami Heliánével a legcsekélyebb – legyetek elnézők velem, tiszteljétek bennem a beteget: az ő betege vagyok. Akkor én, eszes lény, befejeződött kefalizációmmal a fejlődéstörténet tetején butább voltam a Mennyek Fölött Uralkodó Császárnál, aki tudjátok, milyen magasztosan buta; márpedig semmisem könnyebb, mint kifürkészhetetlennek lenni akkor, ha valaki buta. A sorspillanatot sürgettem én együgyű lélek: 86tudhattam, hogy a Mi Atyánk egyáltalán tervez-e számunkra közös pillanatot?… Heliáne menekült előlem, nem sejthette, hogy ebben a menekülésben sohasem fogja önmagát utólérni… Reggelenként, ha kiülök a tengerpart fövenyére, hogy anyaszült meztelen fogadjam a Nagy Orvos látogatását (a kínaiak nevezik így: a Napot) – szemem a lábbadozó ingyen gyönyörüségében hunyorogva lezárul (guggolok), combom alá bemos a hosszú hullám, melegedő bőrömtől alázat fog el… (a Napkorong, körülötte az Uraeus-kígyóval: Heliáne haja ez és ő Bubasztisz macskafejű istennője, az Örömosztó)… nádvesszővel nagy H-betűt rajzolok a folyton ülepedő homokra… de a hullám ráterül, a homok újraülepedik és Heliáne nincs sehol: menekül… hátrafigyelek, füllel, hogy jön-e, újra heliogrammát rajzolok… a mérföldes lídón pontosan érkezik a hullám, mint valami óriási inga lengése, lemossa és én újra H-betűt írok: így ismétli idegrendszerem Heliánét, mint az óra – amíg csak Sors-Isten-Tulok tetszéséből a szívem Heliánét ketyegheti.

X. Galambház

34. Aki többé hiába akar, nem szegény.

ULAUA szigetén született. Tengeristen jelöltje volt; de ő megmenekült a cápától és halálraítélték. Maga az isten segítette a szökésnél, hátára vette, elúszott vele; így érkezett a Nagy Szigetre: cápaháton, hahotázva… Mindez nem legenda, mesélik, hullámot vert a cápa a Lunate-térig és ott tette le gyöngéden és szentelte fel, a LUNATEUMBAN… azóta bilian ő – papnő és tagja a Szent Prostitúciónak – – – aki szebb a legbutább szépeknél… okosabb a legcsúnyább okosoknál – – – aki édesebb a lehetetlennél!


* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *

Egy este a szokottnál korábban vetődtem haza a Körből: így történt. Hebaminte néni. Heb… Gaogag-Mama, Mennyei Püspökfalat!… sehol. A konyha kövén Perzsi, Borzaska és Mátyás Macska Csücsörével játszanak, aki gurigát ereget. Nem láttátok a – gondolok rá és majdnem elkérdezem, de a gurigázáshoz képest én levegő vagyok. Sarkig tárom az ajtókat és benyitok: a szobám Napünnepet ül, vöröslő arany sarokkal zöld fénytengerben ragyog a mennyezet és a fonatos lámpa, az újságpapír-spanyolfal és a mosdó, mindnyájan imádják a Nagy Tüzet. Hárman vannak a szobában: Hebaminte néni, háttal (és természetesen farral), válla-sonkái kedélyesen 87vöröslenek (valódi lacipecsenye); egy ismeretlen fiatal hölgy hófehér körülvetőben, gyöngyszoknyásan (ami a bennszülött elegancia teteje) nézdelődik; álomrévületben, nyujtott ujj-nyakkal nyúl a tárgyak után, ujjheggyel illeti csak és szemlélődő örömmel illegeti magát; és Carlos de Yuste, béka és bölcs, ő a befőttek rengetegében koncentrál mozdulatlanul, hogy a pranajamában elérje a Hetedik Tökéletességet és e Szent Lélegzés közben ő sem veszi észre belépésemet. A guriga begurul a konyhából és átbukdácsol az indián rongypokrócon, utána indián ricsajjal meztelen hasacskák, macskák és üvöltőmesterek rohannak be, utolsónak tötyög a pöttömnyi Csücsöre. Egyem…! Eszem…! Egyem meg a…! Eszem meg a…! fordul feléjük teste-lelkével Hebaminte néni, sonkácskákat, bögyörőt, hasinkót emleget és kapcsolatba hozza Gaogag-Isten-Liba megfelelő fölséges testrészeivel, meglát engem – Bar… Barnabáskám, nyel hirtelen és a szent állat nevének említésénél balkezével hasát, jobbjával fenekét paskolja meg. Én a fiatal hölgyet néztem, gyolcs körülvetője almazöld sugártengerben úszott, de bokájától arcáig a sárgavörös indiánszőnyeg lángoszlopot vetett. Hebaminte néni Gaogag begyével hozta összefüggésbe Csücsöre begyét (mert már a karjára kapta:) egyem, gyönyörűm! zúzája, pócija, tililiti dudululu combija hamm! A bennszülött üdvözlést az Istenanya említésekor viszonoznom kellett, az ismeretlen háttal állt, megpaskoltam a hasam, háromszor és (némi habozás után) szemlesütve a fenekemet is. Nem tehettem volna rosszabbkor (persze európai fogalmak szerint gondolkoztam és azt hittem, Heliáne kivetnivalót talál majd ebben, de nem:) megéreztem, hogy lesnek, hogy Heliáne les a tükörből és hogy gyönyörűnek talál. Heliáne állott előttem.

Barnabás – lehelte nevemet Heliáne a tükörnek, de én leolvastam lehelletét, a nyaka a gyolcsig oly meztelen volt, hogy az én nyakam pirult bele, ugyanazon a helyen. Igen, az én nevemet álmodja már nemzedékek óta, panpedelupei szokás szerint, gondoltam átvillámló bódulatban és a gyönyörűség elfeledtette meglepődésemet: ön Barnabás? – fordult hirtelen felém egész testtel Heliáne és feszülten lihelt. Az vagyok – feleltem szilárdul, de sután és úgy éreztem, egy végtelenül fölösleges vörös tarajpáncél nőtt a nyakamon: végem van, hüllő-külsőmmel Heliánéhez mindörökre méltatlan vagyok.

Hebaminte néni – gyerünk bogaraim, Perzsi, Borzaskák „cicicicicicc! cickó-mickó” mondd neki, Matyi Cicának – csalogattatta Csücsörével a komondor-nagyságu cicát és kivitte csibéit kedvesen kotyogva, nekik kuglófot, nekünk csendet igért. Nem zavar nénikém, fordult hozzá Heliáne és beleborzolt Csücsöre fürtjeibe. Hebaminte néni kihullámzott, Csücsöre feledékenyen pityergett öt másodpercet, mert átkivánkozott Heliánéhez, de 88már kint voltak mindnyájan és amikor az ajtó is becsukódott, néhány velőtrázó fojtott sikollyal (Borzaska belekapott Perzsike szemébe, Kisdönidönci püfölte Csücsörét, aki viszont Mátyás cicakomondor farkát cibálta) kivonult a gyerekháború és a tulsó ajtó mögött a zaj is elült: egyedül voltunk a békával, hármasban

… Most Barnabás, azelőtt Heliáne – – – mosolyodott el a gondolaton és körülpillantott a szobán: bocsásson meg, ha néha errejárok, és évente egyszer feljövök: én laktam itt. Itt laktam én, öt boldog, keserves esztendeig és most nem tudtam megállni: jaj, ócska bútorok, sarokasztalkám, micsoda zsibvásár és micsoda – rövid a divány! Rövid! Magának is? – kaccantotta el magát hamiskásan Heliáne és eltámaszkodott az ablakdeszkán a beálló zöld lomb közé. Biztosítottam, hogy nekem is térdig lóg a lábam. Tudja, egyszer hangyáink voltak, termeszhangyák. Egy reggel arra ébredek, hogy ráteszik az asztalra a reggelimet és az asztalláb porráhull alatta. Megreggelizték a termeszek. Heliáne könnyekig megkacagja emlékezéseit, a bohókás termeszek látogatását – mert ciánozott és aztán nem jöttek többé. És ez a mosdó és ez a rokokó tükör, mint a szélben lobogó piskóta: az ember belegörbül, ha ránéz… és ez az ágy… minden, minden… szegényebb voltam a – és kiszolgáltatottabb, mint – ó, kivert kutya voltam, mit tehet egy gyárilány?! De talán… talán mégis sokkal boldogabb voltam, órákra, napokra, mint most, amikor… hová lett a tarka szennyesláda? A vasveretes láda, aminek a tetején a barátnőim aludtak, ha – – – de hova lett?!


Én voltam a szentségtörő: kivitettem Hebaminte nénivel. Nincsenek olyan barátaim Panpedelupén és ha valaki nálam alszik, nem a… hanem – – – belezavarodva, megköszörűltem a torkom. A hegyekre lehullt az este, Gabreliusz világszép pillanata következett és amíg a Nap vízszintesen és szomjasan tört át a lombsátoron és le nem bukott, mi ketten olyan almazöldek voltunk, mint még soha – ó, ha behúnyt szemünkkel, koccanó fogunk alatt is hamvas-zöldnek ízlelnénk bőrünket és Hebaminte néni nem jönne vissza, hanem kintről áldását adná ránk… Vagy úgy – mondta Heliáne lovagiasan. Kedves magától, hogy nem rendezte át egészen és ha kegyelettel él közöttük, mintha az én vendégem volna, máskor is feljövök… És gyöngyszoknyája csörögve libbent egyet, fordulatnál: kipillantott. Ez a kép: ez maga?! – Melyik? Ez a gitáros lány a divány fölött. Ó igen, amolyan Boszorkányünnepségi maskarádé – ha zavarja magát, elvihetem… Nem! és akkor is csak erőszakkal viheti el… Heliáne még hátrább borult a lom89bokon és hamis kegyességgel elmosolyodott. Nem bánom, maradhat. Csak arra kérem… Mire?! – – – Ha vendége jön és éjszakára itt marad, tudom, nem a szennyes vasalt-ládáján ágyaz a hálóvendégnek: ezt a képet… fordítsa befelé… a gitáros lányt fordítsa meg. Fülig vörösödtem. Minek néz engem Heliáne, bujálkodó diáknak? Én meglett ember vagyok, aki teljes energiámmal dolgozom a fogalmak földrajzi változásán: hozzám?! Hogy hozzám érjen, hogy nyulhasson valaki?… Valaki más?! – – – a véletlen szembesített hát a gondolattal, rémülten tettem beismerő vallomást magamnak, ezentúl Heliánével eszem, vele fütyörészek, vele térek haza, ott lesz a kikötőben előttem a tengeren, hozzákeveredik a sóhoz, amivel a levesem sózom és ha éjjelenként kiteregetem térképeimet és a fogalmak elterjedési területeit körülrajzolom, a világrészek között, Atlantisz helyén fölmerül Heliáne arca… Már félig háttal állt, sudár kövérség, vetkőztettem gabreliuszi szemmel mellének aranygombjától csípőig testének bennszülött plasztikáját, de arcán – véletlen tökéletesség, ott ragyogott a hibátlan profil; sokat kell látnom, naponta felfedezi arcának asszimmetriáit: csak ez véd meg attól, hogy napról-napra szabályosabban tündököljön az arca emlékezetből és én sántán, kukán és sebesülten kuksoljak munkám fölött – igen, minden nap látni és görcsösen újra megjegyezni hibáit: csak ez állíthatja meg a „kristallizációt” (ahogy Stendhal nevezi) és talán ez távoltartja végzetem elviselhetetlen gyönyörűségeit…

Ha látta volna, mikor ezt a szeget a fába bevertük: micsoda fáramászás volt, látványos akrobatika… a galambház már megvolt, csak a kötélvasútat feszítettük mi hozzá, két lány és egy sörtehajú fiú, aki a barátnőmbe szerelmes volt… csődület nézte, hogy mászunk végig a létrán, amit a fiú az ágra végigfektetett; míg ő mászott, tartottuk a kötelet (és cukrosbácsik, malacorrú vörösfülűek a nadrágocskáinkat kutatták) – nem voltunk több tizennégy évesnél… ó, a morzsaszállító kötélvasút! De Heliáne kenyeret keresett…

A kötélvasútat a galambházhoz… maguk csinálták…?!

Ó, én csak örültem és tapsikoltam neki… és milyen hiába volt! Csapatostul kötöttek barátságot velem, körülvillantak a szobán és hátulról telepedtek a vállaimra, félország galambja: már akkor a kötélvasút hiába volt… Látja, én nem fogok tudni soha ilyen közel férkőzni a maga galambjaihoz…

Az én galambjaim?!… a galamb azé, akihez hozzárepül – – – Nem tartom fel tovább, a Rozelinda-dombon túl, egy zárdában lakom…

– Ne menjen még kérem, azzal tart fel, ha elmegy…

90

– Mennem kell; de még mielőtt – – – egyet igérjen meg Barnabás (Barnabás… az asztalba kellett fogódznom:) – látja, magának nem kell létrát fektetnie a galambházhoz, készen találja, itt a kötélvasút… Igérje meg…

– Mit?!

– – – hogy nem feledkezik meg a galambjaimról: minden este…

– Heliáne!

– …megigéri? Minden este: meglátja, milyen hamar közel lehet férkőzni hozzájuk, ha… hogyha… most ne kísérjen ki, mennem kell – – –

Pillantása végigvert rajtam, Heliáne szemmel búcsúzott… mintha hajókazán lett volna, felnyíló ajtaján kivert a hőség… egyedül maradtam. Az asztalnak támaszkodtam, mint akinek a termeszek porrá őrölték a lábait: marék hamu voltam, derékig. Idő kellett, amíg visszatér belém a gondolkozás: mit tudok felőle? se a nevét, se a címét… Heliáne! Már egy másodpercig se tartott, hogy a Melinda-út négy sorfalat álló lakói közt viharként karikáztam le, Hebaminte néni fellökése a lépcsőházban mit sem változtatott ezen az elhatározáson; ha most Európában vagyunk, elment, nincs sehol, régesrég ezerszer ezerfelé tűnhetett a tömegben, de Panpedelupén vagyunk és én vakon sietve és a keresztezéseket végigkutatva fel a Rozelinda oldalának, szaladni kezdtem.

9. §

35. Aki nem tud leköszönni, aki nem tud nyugalomba vonulni a mindenhatóság kényszerében: rabszolga! Nyakig-hulla! Teremtésed háziállata!

…Ó Uram, a porszem nem gúnyol: hogyan óhajtod, imával csiklandozzalak-é avagy Példátlan Úr! – féljek tőled

„Törzs, amelyik befogadna, nemzedék, amelyik magáénak vallana, nincs. A harmadik generáció találja meg jóslataimat, közérthető leszek a nevetségességig… csontjaimat a pusztába szórják (mint Valakiét a Szajnába), tudom; s hogy veszélytelen legyek… fikciót csinálnak belőlem és én, a vakon ketyegő pokolgép… ó! nem kívánhatom, akármennyire is szeretném, olyan volna, mintha a betegágyhoz láncolt ember… … Violante, én megsebesültem!” (kézírásos levéltöredék, találták Dambin Dzsamcang börtöneiben az északmongol csapatok) – – – és ha meg is kapta volna! mit lehet felelni erre NAURU szigetén, ahol évente kétszer közlekedik a posta és a visszatérő csónakot elégetik…?!

„Gyolcsba csomagolt szentostyát kaptunk az útra, a tenger viharos… 91mintha még most is el akarná zárni előlem ezt a szerény paradicsomot – ó, mintha én dühöngtem volna, mintha berzenkednék ellene – – –!… De mostmár kibékültem így mindennel. Lelki egyensúlyomat találtam meg ebben, amit sem az idegen tenger közepén Európában, sem Panpedelupén a szerelem vezeklésében nem találtam: a személytelen vezeklésben és a némasági fogadalomban…” – – – és ha meg is kapta volna! mit lehet felelni erre Dambin Dzsamcang börtöneiben?

„Hányszor elgondoltam, hogyan fogom meggyászolni, ha majd gyászolom; tudtam, lehet jajveszékelni, lehet földrevágódni látványosan, lehet fásultan utánabámulni és lehet – mint akinek belül, a könnyzacskói repedezettek a szárazságtól – sínyleni, hogy az már a könnyeknél is rosszabb. Gyermek-termete, arcának tejes mosolyával, komolysága a léha ficsúrokkal és illedelmes hajlandósága az éltesebb vendégek felé, ha virágkosarába beleszagolnak… Consolácska! a Mindeneket-Látó Ökör-Szem a tudója, nem azért lettem gyilkosod, mert az özvegységre vágytam. Hogy legelőször pillantottalak meg a Szamárban, mintha ezt pillantottam volna, egy nagyon hosszú-hosszú horgolótű hegyét… a csokrocskákon aranyszalagocskák csillogtak, pergő-forgó kosárkád mágnesesen csavarta feléd a fordítvaülők fejét, egyszerűen bűbájosság, gondoltam; bűbájosság, melynek még én is nehezen állok ellen, a papi személy.

– – – Pompás Nőszirom… tetszik?

És rámnéztél. Ha a Felséges JÓSZÁGBAN újrakezdem egy csecsemő életét és sorssá testesülök, valamikor egy horgolótűvel gyilkolnak meg.

Tetszik… – a neve?!

– Hogyisne!

És vidáman, te tűrted, hogy mélyen a szemed közé nézzek.

Valóban pompás, – Pompás Nőszirom.

– Ó, tisztelendő úr! Csak nem bókol…?

– Nem úr, sem tisztelendő, világi pap vagyok: költő, gyermekem.

– Köl… ó!

– Igen.

– Há… ány szálat tetszik, költő úr…?

– Ne virágot: a nevét.

– Nem mondhatom, mert – – –

… Mert?!

Mert… félek a szelídektől…

A szelídektől…?!

A szelídektől… a késtől… a golyótól!… A szelídek féltékenyek.

92

– – – Akkor összeszedtem a halálról alkotott tökéletes mindentudásomat (mi a halálról t. i. gabreliuszi értelemben mindent tudunk) és elhatároztam, hogy ildomosan, a beavatott nyugalmával és a társadalomra legkevésbbé terhesen fogom gyászomat elviselni: magánüggyé teszem, úgy beszélek a halottról, mint aki épp odaát van a másik szobában és általában szürke nyájassággal és személytelen szelídséggel viselem… és mikor ott hevert előttem és én (mint aki hosszú tűbe szalad és a tű még tart, ő pedig megy-megy, mert még jobban bele kell mennie): a horgolótű!… elfelejtettem elméleteimet és előkészület nélkül, a halálról alkotott tökéletes mindentudásunk birtokában is oly hagyományos közönségességgel, oly szabályos vígasztalhatatlansággal sirattam el Consolatát, mint élete-párját akármelyik yunyuri benszülött”…

(Nein Ferenc: Levelek a jövendőből)


– – – Ki volt a leggyávább közülünk: Bibracte, a pincelakó vagy Zwofuessler, aki hullát szimulált? a vakond vagy a patkány?… Lulof? igen, ez a gyávaság már azonos volt a lázadással. És mégsem Lulof volt a gyávaság igazi hőse, amikor tévedésből szörnyethalt: Violante. Elmenekült a lepraszigetre, a beteg lélek és ott „egyensúlyozott”; volt mersze ennyi alakoskodáshoz, hogy harsogva hazudjon a tükrével szemben: drága társadalmi kényszerképzet! Tebenned találom én a megnyugvást… De Violante elmulasztott Viktornak utánahalni és Panpedelupén, hol a halál megpecsételése nélkül ez nem érvényes, nem tartják teljesnek Violante életművét.

XI. A gyöngyszoknyás lány

36. Felséges Barom-Úr! Halld a Nagy Szigeten a boldogok sikolyát!

De ha már csapásaiddal sorra örvendeztetel, legalább ne kívánd, hogy értsük is intéseidet; és úgy járulhassunk mi meztelenek körülszagolgató Bozontos Orrod alá, tudván-tudatlan – – – Felséges Jószág! Halld a kiszemeltek himnuszát! Az ártatlanok iszonyú körüldobolását!

Abban a pillanatban, hogy a gyöngyszoknyát megláttam, felismertem a gyorsanölő méreg jelenlétét véremben: ha Heliáne nem lesz az enyém. Rögtön elhatároztam, hogy öngyilkos leszek; az is lettem, hosszú másodpercekig, 93mialatt (futólépésben) egy búcsúlevél fogalmazódott belőle – iratlan kallódó levél:

… Heliáne!

Véletlenül ismertelek meg és nem is fogadtalak volna el mástól, mint a véletlentől… Te voltál az egyetlen, aki megértetted… (és itt lángoló elérzékenyüléssel, egy szuszra – elfakadtam és beletettem, ami csak bennem megértenivaló volt; éreztem, hogy nagy szavak voltak és az érdekmentes haldoklók magasztos derűjével szabadkoztam:)… azon a határmesgyén, ahová én elérkeztem, nem kellenek már nagy szavak: fogadd el kételkedés nélkül – ma hidd el… Sírjál? maradj közömbös? mihez fogjál a szép halott visszahulló fürtjeiddel kezeid között? legjobban magad tudod. Meglásd Heliáne, most… hogy szerelmünk megszakad, most kezdődnek el szellemi kapcsolataink… ráismersz, mintha megszálltalak volna; pedig nem: nevellek… Úgy adlak vissza a véletlennek, ahonnan kaptalak, mint a gyémántcsiszoló… mint a gyé…

És saját temetésem siratása közben képzeletem előreszaladt (mintha volna ilyen mennyei levélhordó!) – hogy Ő is elbúcsúzzon a megboldogulttól; és a búcsúlevelet a gyöngyszoknya övébe csúsztatta…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Micsoda merészség… hogyan merészel! – fordult hátra Heliáne, amikor elvágtam az útját és óriás vörös páncéltarajomat a tarkómon megpillantotta: a fejembúbja is hegyes és a szemem kétfelé álló vízgömb – micsoda hüllő vagyok, korholtam magam.

Haragudjon rám… Heliáne, haragudjon rám, ha ez jólesik: oka van rá, megteheti… Heliáne, falas lesz, ne dőljön neki…

Heliáne nem hallgatott rám, nekidőlt a yunyuri-kunyhó falának és a szenvedéstől fakó arccal felnézett a panpedelupei égre: Sors-Isten Barom, legalább… legalább haragudni tudnék – – –

Kezemre ejtette a kezét, az én halálos bűnöm lesz, az én levezekelhetetlen bűnöm, mondta, hogy most megbocsátok. Aztán eleresztett és én egyetlen igyekvés és odaadás lettem: jobban vigyáztam, mintha átöleltem volna. Heliáne úgy vergődött a szenvedelmes odaadás és a szemérmes riadalom végletei közt, hogy megilletődésemben még belekarolni se mertem; csak mentünk egymás mellett, egyikünk sem szólt és mint két boldogságot fuvarozó hajó, fodrokban hagytuk magunk mögött ezt a csendet – a szerelem preludiumát. Az egyik üvegbérház tetőemeletén a gazdagabb huszadik század mulatott fínoman, ukulelék, bendzsók és éneklő fűrész lebegett egy emberi hanggal (bennszülött lehetett) és a foszlányok, amiket leszórt a szellő, úgy hullottak szét a yunyuri udvarocskák között, mint az alamizsna:

94
Este az órák esnek
a vének egy napot siratnak
hol lányokat adnak-vesznek:
széles az utca piacnak
rikkant a rokkant rikkancs
indul a fény a popsin
utána hiába pislants
hosszú a villamossín
Este az óra kettyen
fénykéve csapása gőz és
emberszag – jó a hidegben
oly jó a baráti kifőzés
s ki szidja sorát a világnak
és éhes-magára gondol:
csak mennek, menni se látnak
csak lótnak a fájdalomtól
a lámpák lógni megunják
ragyogni a szenvedésen
s kilencre befutnak a… kujvák
Magdolna szent nevében
(kilencre befutnak a kujvák
Magdolna szent nevében) – – –

Mivel foglalkozik? – kérdeztem egy emberevő ártatlanságával.

Csakugyan különös módja az udvarlásnak! kacagott fel Heliáne: talán parancsolja élettörténetemet?

Nem vagyok féltékeny élete történetére. Csak arra vagyok féltékeny, ami ezután következik.

Ne bókoljon (és főleg ne bókoljon ilyen különösen) – tartott vissza Heliáne és egy másodpercre megálltunk. Ismeri ezt a bánatos kis indián dalt? a sziget belsejében halotti tornál zenélik féktelen lármával a férfiak, feldagadt tenyérrel verik a dobverők, tülkök búgják, tökszárak reszelősen, tízméteres bambuszkürtök riognak, gyászolóasszonyok visongatnak és szalagosan lobogó hurrlahellirik; de a fővárosban megszelídül és úgy ringat, mint a tenger ringat, ha táncolunk a fedélzeten (és Heliáne az éneklő fűrésszel 95együtt dúdolta a refrént:) a lámpák lógni megúnják – ragyogni a szenvedésen – s kilencre befutnak a… jajistenem, félkilenc, pillantott a karórámra Heliáne, sietnem kell.

Miért kell sietnie, Heliáne, hiszen velem van. Vagy kilencre becsukják a zárdát…? Vagy tán – – – tanakodtam magamban, a panpedelupei móló, a Bűnbánó Magdolnáról elnevezett körút merült fel bennem, az osztályok-kasztok szerint tagozódó óriás prostitúció, ami végigfut az öböl mellett, kristálypalotának ható nyilvános illemhelyek, kaszinók, fejedelmi szállók és tizenkétemeletes paloták szegélyezik – – – félkilenc…

Leragadt a lábam, nem tudtam továbbmenni. Heliáne…! Lehetetlen, hogy megtalálom és el is vesztem. Nagyon jól tudja, vagy ha nem tudja, nagyanyái és déd-ősei ezt is megálmodhatták rólam: nem vagyok a jóerkölcsök csaholó kutyája és sem magától, sem Hebaminte nénitől számon nem kérem szeretőinek listáját. De… tisztábbnak már elképzelni sem tudom: maga olyan nevetségesen, úristen, olyan megindítóan szűzies és olyan delejesen tartózkodó, hogy (ahelyett, hogy hangosan kacagtam volna és nem a hangját figyeltem volna, hanem fogalmainak földrajzi változását, ahelyett) csúful kibánt velem: megejtett, itt kullogok, pulykavörös a tokám és rettentő taraj nőtt a fejembubján, az ég felé… Heliáne!

Heliáne gyöngéden a számra tapasztotta kezét. Igen-igen: ne hagyjon beszélni – fejtettem le egy pillanatra és aztán vissza, beleharaptam a tenyere közepébe. Gyűrű… aranygyűrűbe haraptam. Végem. Heliáne… nem megyek tovább. Most visszafutok és ha a lépcsőkön elbukom, reggelig akarok heverni véresen, úgy beleverem a fejem a kövezetbe.

Barnabás… megveszett. Sors-Isten-Ökörkém, miért eresszem most, miért nem tudom könnyű szívvel elereszteni…

Heliáne, nem állítom, hogy férje gorilla, mindössze azt, hogy kifogástalan úriember. Én azonban nem óhajtok felkapaszkodni az uborkafára és –

– miféle férjem?!

Akinek a gyűrűjét viseli.

Először is vegye tudomásul, hogy az anyám gyűrűjét viselem: szívesen leteszem majd, egy másik gyűrű kedvéért. Másodszor törődjék bele, hogy nem tud innen elfutni: majd én gondoskodom róla. Mennél szebbnek talál, annál jobban menekülne és mennél jobban menekül, annál szebbnek talál: tíz percet ajándékozzon még, Barnabás. A hebegéstől és a hápogástól természetesen megint elfelejtettem továbbmenni; Heliáne ragadott karon, felszabadultan és valami benszülött csatakiáltással rohant velem, fel az Árnika-lépcsőn, későbbi nekirohanásaink jutnak eszembe, támolygó örvendezésünk, szitakötő esztelenkedésünk tavaszünnepen – Barnabás, lusta medve, os96tort a lábadnak, Bubi! hevült Heliáne, amíg kifulladt – a távolban, a Rozelinda-domb és az ég tetején egy épületes fehérmárvány obeliszk ragyogott, az Aguja de la Asunción (a Mennybemenetel Oszlopa) és a tetején színarany GAOGAG-LIBA hatalmasan, a négy világtáj felé egy-egy püspökfalattal.

Mit csodálkozik mindenen Barnabás: hápog, szipog, hüledezik –

– hüllő vagyok Heliáne, a hüledezéstől nőtt a vörös tarajom, ekkora (mutatom), Heliáne aláborzol a hajamnak és aztán lesimítja, többször – dehogy van, gyalázatosan kedves buksija van, látja, én erről a buksiról mindent tudok.

És én semmit, magáról. Hogyne csodálkoznék: honnan tudjam, hogy magának nincs férje, vagy azt, hogy férje van…?!

Heliáne kézenfogott, mosolyán valami bensőséges komolyság felhőzött és hátravágta szerteboruló haját, a Napkorongot. Ne törődjék most vele kedves – először és utoljára hallottam akkor Heliánet így – ne törődjék semmivel, ezek az utolsó boldog pillanataink: elébecsempésszük magunkat a sorsnak. Nézze inkább a várost – és lemutatott az öböl mentén kígyózó gyöngyfüzérre: ez a sereg szalmatetős-kontyos-csúcsos kunyhó és mellette ez a sor emberistálló az egyetemi város. Valamikor én is jártam ezekbe a barakkokba, nyelvész akartam lenni (de túlságosan szép voltam, semhogy a nyelves-puszin kívül valamilyen nyelvet is megtanultam volna). Az a zsúfolt bódésor és a benne nyüzsgő embersereg a Becsali-Park: késnyelőkből, mutatványosokból és más kormányhivatalnokokból bizottság működik benne és mint nemzetközi negyednek, önkormányzata van. Ott fogunk találkozni ketten, boszorkányünnepen, ha megtalál és felismer a maskarában – de eljöjjön ám, mert különben hol ismerkedünk meg…?! jaj, a maga feje… (és én bízzak ebben a buksiban?!) A Becsali-Park mellett szoros lélektani rokonságban (valamikor én is dolgoztam a Becsali-Parkban, lábnélküli csodapók voltam és jövendöltem) – van a diplomatanegyed, a legnagyobb a Brazil Gyarmati Meghatalmazotté és azok a kacsalábon forgó szürke palotácskák (a nép üdvének ürügyével elég jó ebédeket esznek ott) – a rácsok előtt posztoló gránátosokkal, azok a követségek és a kormányhivatalok.

Heliáne – kulcsoltam körül a kezét. Nem megy a fejembe. Tegnap óta állásban vagyok és ha maga is dolgozik, egybekelhetünk.

Milyen szamár – nevetett Heliáne és a kezébe fogta az arcomat. Édelegve pofozta és magyarázott.

Nem vagyok egészen utcalány-típus, hanem egy fokkal előtte: háremtípus 97vagyok. Képzeljen el egy hűséges utcalányt: a háremhez köti a hűség, a hárem levegőjéhez, a hárem gondolatvilágához, a hárem infantilizmusához – – –

Nem értem Heliáne.

Nézzen meg Barnabás.

Mást sem teszek.

Vagyok olyan, mint az Aranytojást Tojó Gaogag-Liba-Isten?!

Ördög vigye ezt a lehetetlen istenséget: szebb minden szobornál Heliáne.

Még több: mert neki csupán az oltárra csempészik, de én aranytojást tojok.


Ezt abba fogja hagyni, az aranytojások könnyű leejtését: dolgozni fog.


Még mindég egy kissé csodapók…

Barnabás – kulcsolta meg most ő a kezem, nagy belső izgalommal – nézzen meg, utoljára lát szerelemmel. Milyennek lát?

Fölényesen gyönyörűnek. Egyedül lehetséges partnernek a munka mellett és az ágyon: ha nem volna annyira mérhetetlenül más dolgom ebben az egyetlen életben, a maga boldogításának szentelném magam, mint az a parányi hím, amely a csillagféreg nőstényének végbelében él és amolyan hasznos, az örökös kéjt szolgáló parazita.

– Durván beszél, mert a fejébe szálltam. Jól van, így akartam. Ölelje át ezt az utolsó közös pillanatunkat, lelkünk ölelkezését; mert mostantól kezdve gyűlölni fog. Utálni fog, ha elgondol és öklendezni valaha, ha meglát. Tudja, hogy fog nevezni?

– – – „a trágyával töltött lány” – – –

…én! én! ez lesz a becenevem – – –

Heliáne!

Igen-igen: így fog elnevezni és annyira beleéli magát, hogy valóságnak hiszi, trágyával töltve képzeli ezt a hibátlan testet: fél, hogy felszakad a fehér bőrzsák és széthull a lepedőn – ismételgeti majd kielégületlen bosszúvággyal, kaján kárörömmel; és egyszer Barnabás, az utolsó fejezetekben, ha majd kornyikálva, dühöngve és egy zárt ajtót rugdalva belátja, hogy nem tud a trágyától megváltani: egyszer még nekem magamnak is beordítja, ahogy a fülembe szeretné, süketülésig: te! te trágyával töltött lány!…

Heliáne… Hel…! Amiket itt mond – – –

Ne szakítson félbe. Megtehetném, hogy sikoltanék majd a boszorkányünnepen és azt hazudnám a felbőszült tömegnek, hogy pofonütött: Panpedelupén a durva férfit ősi szokás szerint „feláldozzák GAOGAG-ANYÁNAK” – meglincselik – megtehetném, azért a sok bántásért és gyűlöletért, amit kapok… de – ó jól tudom, hogy ezt nem tehetem, mert nem teszem 98és mert (ezt már legördülő könnyei közepette mondta Heliáne) mert minden egyféleképpen történik, egyféle sorrendben…

Heliáne. Nem bírom el, ha sír. Belehalok.

Belehal…?! Nem bírja ki?! És azt kibírja, mikor mához alig egy évre, részegen, foszlányokban lógó ruhával beállítok és Hebaminte néni, ez a fúria! véresre ver, maga pedig pofoz, pofoz és üvöltöz és (itt Heliáne fájdalmasan a szájához kapott) –

… Én Heliáne?!

– beszakítja a szám… És én ezt a kedves kölyökbuksit zárjam a szívembe, ez legyen az a brutális vadállat!

– Heliáne, nincs eszénél!

Ó kedves, kedvesem, bár ne volnék… Nem baj – tette hozzá rekedten és kajánul – egyszer még megverekszik a férjemmel, maga… maga kis zöldfülű hülye! Mert szerencsére menthetetlenül szerelmes a trágyával töltött lányba és a férjem, ez a szörnyeteg tuskó úgy hajítja ki az ablakon, mint valami szertehulló csomagot… (Heliáne a fogát csikorgatta az elégtételtől: fölegyenesedett, büszkén és pompázatosan hirdette GAOGAG-Liba győzelmét és a kéj Sors-Istenné koronázását:) és évek múltán Barnabás: visszajön és koldul… úgy koldul, mint a tengeri féreg parányi hímje a rengeteg nőstény végbele előtt és… bebocsáttatásért rimánkodik – – – Úgy bámultam rá, mint majom a Holdra.

– Mit néz, nem vagyok csodapók! Ott leszel! Kiváltasz a LUNATEUMBÓL! KUTYA!

Az arc hisztérikusan eltorzult, durván felkacagott… a „csodapók”! Ez a szó és ez a vad vihogás különösen leforrázott, forrót-hideget, mindent éreztem egyszerre, gégém összeragadt, hajam rendetlenül szóródott a szélben, mintha a kozmikus űr közepén lebegnék és tragikus személytelenségemben az idő problémáját tanulmányoznám, közvetlen közelről. Mindez alig egy év múlva…! Idő, idő – – – hány perc, hány évszázad volt, míg Heliáne vonásai újra elsímultak és kislány-arca újra hamvasan és profilja, sorsáról mit sem tudva imbolyog a sötétben? Kilenc óra, pillantott az órájára, mennem kell… … nem fog haragudni, amiért annyi ostobaságot összefecsegtem? Hogy megriasztottam…? Mert… mert el nem riasztom, azt én tökéletesen tudom: magát éntőlem és engem magától Barnabás – bennünket nem lehet elriasztani. Ha pár hónap múlva találkozunk – – –


– Hát… nem jön fel hozzám – – – magához, Heliáne?…

Lesütött szemek, mély hallgatás.

– És add… addig nem találkozunk?…

99

– Nem találkozhatunk addig, amíg a boszorkányünnepen össze nem ismerkedünk. Nemsokára nem ismerjük egymást… Ha pár hónap múlva találkozunk (ó, ujjperecei mint a vasbilincs és felényi erővel is megfojthatna) – – – nem, nem kérhetem meg, hogy ne tegyen meg dolgokat, amik kikerülhetetlenek. Csupán… az ablakban… ezt megígérte, ne felejtse el… néha, galambetetéskor: amelyiknek… gyűrűs a lába és benne egy… levél – – –


– – – – – – Az Árnika-lépcsőn gyöngyszoknyán keresztüllendülő combokkal, céltalan-lusta léptekkel húsz év körüli csinos nő indult lefelé, a Magdolna-körút és a parti fények irányában. Utánamenjek? Megkörnyékezzem?… Hátranézett, én két-három tétova lépést tehettem utána. Most nem – legyintettem és ottmaradtam GAOGAG-Istenanya márványoszlopánál; a kikötői pára fölött belefürkésztem az óceánba, éppen kilencet vert a yunyuri szentély óragongja, még hallottam, hogy az idegen nő dúdol valamit, bennszülött dal lehetett:

a lámpák lógni megunják
ragyogni a szenvedésen
s kilencre befutnak a… kujvák
Magdolna szent nevében
(kilencre befutnak a kujvák
Magdolna szent nevében).
10. §

Ember, anélkül, hogy az Örömben megrendülnél – – – minden percben megvan az okod a kétségbeesésre.

„Vajon hány éves volnék, ha volnék ma is…?!

Fiatal koromban, amikor még a Gyaloglás Állapotában éltem (ettem, sőt aludtam néha, a gyaloglás állapotában) – oly szerelemébresztő és oly megrendítő néma volt a Sziget, mint Buddha lótuszprédikációja – – – sem nem sejtettem, sem nem voltam beavatott; megszámoltam, éppen tízezer napot éltem (mint valami érintésre, jutott eszembe aznap) és akkor azt kérdeztem, van-e még és ha van, hol? tízezer napom… Hogy beutazzam a szigettengert, lássak öreg dajakot, gyorsannövő fát, borneói vallásos mutatványt és kihalóban azt a ritka, haslábú törzset, amely Tatuate sűrűjében, 100fákon, majmokkal él… – úgy képzeltem, értem Buddha kezében a lótusz néma példálódzását: légy növény. Később, amikor a Mester méltónak talált és oly váratlanul, hogy szinte orvul, beavatott, utánaszámoltam: ezer napom se volt. De ha vallásunk tételei igazak és engem a lassú, kristályos kárhozat arra ítél, amit a földön elmulasztottam…

résztvettem hét sziget szabadságharcában, eltemettem feleséget-gyereket

– – – Hány éves volnék, ha volnék ma is? talán egyszer megtudom, érintésre (ez a te érintésed) – de kerüljenek bármikor kezed közé, a háromszáz nap korkülönbség érvényes és figyelmeztetlek, olyan leveleket olvasol, amiket még soha nem írtak meg…”


Nein Ferenc: Levelek a jövendőből

A költő FERENC
ki koszorús és Címeres
– ő írta így, e
hűvös-heves, cilinderes
személy, mellén a
szőr, a szőr hószín-deres
és veres-eres
üres heréje istenes.
XII. A beavatás

37. És bődül a Fenséges Jószág: én futni eresztem a bűnöst hetedíziglen; de meg nem bocsájtok és pusztítom a bűn-nélkül-valót ezeríziglen.

A szent tanokban való gyors előhaladásért jutalmaztak ezzel a testvérek és Gabreliusz, aki máskülönben semmiképp nem tűrte volna, tisztelt meg vele: láttam egy beavatást.

Mehlmauzler Jeromos, a Bolházó brazil gazdája virágoslányt keresett a Barna Bölény számára, kezével tétova csípővonalban („valami megfelelőt”) és Gabreliusz azt mondotta, várjon.

Malmeizler Jeromosné, fenti Mehlmauzler felesége narancsvirágos feldudált begyekkel kibuggyant ugyan, de belesajtolta magát a kassza trónu101sába; gőgjének bóbitájával, tőlünk örökösen külön – ült, mint a papagály a gyűrűjében és onnan ejtette ámulatba közbekiáltásaival a társaságot.

Egy félelmes szelindek – a tengerpart ebeinek fejedelme – költeményes monológot intézett hozzá, fénylő-hideg orrával a gyönyörű Csontot babonázva és majdnem felbuktatta Gábrielt, aki (az ujjait különszedegetve) szemmelláthatólag utánaszámolt valaminek.

Gabreliusz apostoli gondokba merülve érkezett vissza Malmeizler fülkéjéből és Nein Ferencen, a költőn elpihentek szemei.

Nein Ferenc, a költő, zabált.

A költő Nein Ferenc egy óriásnövésben elhalt, öles bornyúkoponyát szopogatott kannibáli belefelejtkezéssel, néha megrázta, kétmarokra fogta és állkapcsai közé furakodva égnek tartotta – hogy a hirtelen belépő nem is tudta volna, melyik állkapocs zabálja a másikat; tette mindezt Nein Ferenc, költő az érdeklődés középpontjában (persze üvöltött volna a méltatlankodástól, ha tudja; de vak volt, tök-süket és úgy sem lett volna képes elmozdulni a falánkságtól és a félelemtől) és ez az állati kandiság megcsúfolása volt a gabreliuszi életelveknek, mert ha valakinek az a mániája, hogy éhenhal, szentségtörés, sőt a Magos Barommal való csúfolkodás, ha félelmében (és az elfulladástól lilán) fejest-zabálja magát a Pacal-óceánba.

Gabreliusz látta ezt (történetesen éhesen látta) és nemes haraggal rávert a bornyúkoponya orra-sövényére, mitől az hatalmas csattanással szétvágott tányért-poharat és lekoppant a földre; a szelindek (mert eddig csak a magasban mustrálhatta), most rátette pracliját és körülnézett: ki nem veszi tudomásul, hogy ezentúl az övé.

Nein Ferenc, a tettenért költő látta, hogy a csont a szelindeknél ottveszett, nyitvafelejtett (a szopogatás nyílásában felejtett) szájjal tekintett fel Gabreliuszra és gyámoltalanul törülgette ragadós ujjait.

– – – Gutaütést… mi?! robbant ki a Mester és keresztülszúrta.

…Éhenhalok… legyengültem az éhségtől – – –

Szerencsétlen! Az ételek felfalnak téged, megesznek, mint a piszok.

…pedig… alig eszem…

Zabálsz bennszülött, zabálsz! – rikácsolta be gyűrűjéről a papagály (és meglepetésében az egész Élvezde odafordult és élvezte) – „még, még, még!” Ki győzi azt?!

… Úrnő!

Jeromos! Ez az ingyenkosztos –

– éhenpusztulok!

A kutya elől is eleszi –

– meggémberednek az állkapcsaim!

102

Egy falat nem sok –

– már a köldökzsinóron is… azóta éhezem!

Annyit se!

– Úrnő…!

Ezalatt a Mester hangtalanul fütyörészve szemlélte.

– – –Elvonókúrát neki! döntött sötéten Gábriel.

…Elv – – –!

Igen, elvonókúrát.

… Mindegy… úgyis beleh… én meghalok az éhségtől – – –

Meghalsz?! Éhségtől?! Tudod te egyáltalán, mitől halsz meg, kitől halsz meg, mikor halsz meg?!

…nem – – –

Meg fogod tudni.

Gabreliusz hátratett kézzel nyargalt fel-alá, karjából tüzes szárnyak lobbantak elő és arca körül, kettéröpülve a mennyei lengőszakáll; néha megtorpant a szelindekkel szemben, meghallgatta hangos csontsúroló nyelvét és fejét csóválta: egyikünk sem merte zavarni elmélkedésében. Aztán teljes hosszában kinyúlt és többé nem kezdte újra futását…

Ó, az ő borzalmas szelídsége! legutoljára megérkezésemkor hallottam így, velem, a kikötőben: odafordult hozzá, megillette és olyan kétségbeejtő részvéttel, hogy akit így vígasztalnak, leszámolhat az életével – így szólt:

Ferenc testvér, beszédem van veled.

Volt, aki felszisszent, volt, aki eltakarta arcát.

Kimentek, a paradicsombegyű papagály újra meghintáztatta magát a gyűrűjén és elővette kötését; mi a mosogatóhoz fohászkodtunk:

bárcsak beleolvadna az ARANY SZAMÁR csörömpölésébe…

hol? talán a kínzókamrák váróteremében volt ekkora bolthajtása a csendnek.

lomposjárású disznó. Eleszed a kutyáét, megeszed a kutyát. Aztán megeszel engem!

Gábriel! Gábriel!

Szíjak csattogása, fájdalmas jajgatás.

(a szelindek nyugtalan)

…de hát mi lesz vele?!…

hasító fájdalom, falon keresztül.

Így ragadt és rettentett a képzelődés. Ó, mert a vigyázatos léptű, ki a hernyót el nem tapossa: a Mester a Félreeső Helyre vezette a költőt, óljába toloncolta és ujjal sem értetve, csupán közölte – – – mi rémlátásainkra voltunk utalva vagy akik közelebb ültek, a találgatásra

103

…Ferenc…

…a vezeklés megindult tefeléd…

…ama nyakad-körüli (perijuguláris) születés-szorongás…

…melyet az anyával ko-appercebál (ko-aberciflál) minden haemigastrulon…

– – – (magzati újszülött) – – –

Eressz ki Gábriel!…

…most az egyáltalán-nem-levés (devalamizálódás) Tudat-szekvumában (-traktumában)…

…altudatod ki-szűri, ki-(Trahálja)…

– jaj –

– – – innen az ambivalencia…

…Ime én feloldozlak Farkaséhes: többé ne félj, nem éhenhalsz…

…mert amint én (és valamennyien) mondjuk – – –

(eresszél…)

– – – „.........!” (Gabreliusz, Epiktétosz, Erazmusz, Dante)…

… a sorsod ez az orvosság, ez a sűrű…

…de a róla való tudás olyan, hogy semmi sem elég kevés belőle…

…a te orvosságod Gedeonnál van, aki tudja a te dolgaidat…

– – – (a gyártmány és a szám, vésd be jól… megadom, hány lépésről… a kalibert is… a két elsikoltott szót, aminek hallatára legszívesebben… majd visszatöltenéd, ami kifolyt)

…végül a haláltartam teljes tárgyiasodását… figyelő homlokvelőd első jegeces csapját (látómező)…

…és az Örökkön-Körkörös Ős-Öl megölelkezését kettőtök körül…

(ííí – – – )

…megpróbálkoznál még az éhenhalással is és legszívesebben…

…a virágok illatából se táplálkoznál…

…ime: ez lészen ama új szorongás…

…már a tengeren van… érkezik…

…majd kérdd el tőle… – – –


Elsőnek Gabreliusz Gábriel jött elő, az ajtó tárva-nyitva… aztán – – – a csigolyaideg egyenkénti elmetélése, a halállátók iszonyingere, a velő kiürülése! nyélen tolta előre fejét, üregeivel körülnézett: néhai Nein Ferenc, a költő… Ó, a küszöb, az átlépés érvénye! mert még csak ott tartott, elő-előszakadt és tagonként bontakozott a Félreeső Helyről, mint a Fájdalmas Anyából, tétován, hogy megszülessen… Lulof ugrott hozzá illő sebesen és 104bábának, Melomina… mielőtt elcsuklik; de szálkává fínomult ujjaival intett

– semmi…

Mindjárt a szelindekkel szemközti fal mellé rogyott, sokáig őt nézte és a csontot, aztán túl rajta, mindenen és a Nagy Idegen Ürbe… „hogy akiknek torkuk vagyon, bömböljenek” – a zsoltár. Azzal befordult. Innen kezdve…

három nap étlen-szomjan, hasa alá húzott térddel, mint valamely Magzati Újszülött… nem volt szabad zavarni… Harmadnap tápászkodott fel, borostás és gyöngeségtől remegő – barlangi remete ő és nem is beszéd, inkább emberhang utánzása volt:

– – – nem eszem többé húst.

XIII. Zora bölcseket kér

38. Kimerülhetetlen elnézés a hozzátartozók iránt, ezek nem a mi rokonaink. De kielégülhetetlen szerelem a hozzá-nem-tartozók iránt: ezek a mi rokonaink, ó! a családtalan testvérek!

Nyúlgát-utca – az öreg Ratinidero de Ijaxequiaque kegyszerkereskedése (Gaogag-felszerelések, Esőisten-szobor, Idő-hüllő, Sors-Isten-Barom és egyebek, minden nagyságban és kivitelben). Az öreg Ratinidero bácsi személyes felügyelete alatt zsákolnak, Gedeon, Bibracte, Lulof (utóbbi némi haraggal), autóra a műtokákat (kegyesség emelésére), az újonnan festett amuletteket, csókra csücsörülő Gaogag-Püspökfalatokat (váltóláz ellen), nyakbavaló Yblidlib-Liba Csőrt (könnyűvé teszi az ürülést és a szülést), életmentő Lighurrla-Pulyka-Talizmánt (tengerésznek) és yunyuri házibálványokat – ezeket az üzletében alkalmazott varázslók veszik át a mesterembertől és fejezik be (mert a szentség csupán attól a pillanattól számít, amikor a házibálvány hasa-üregébe a varázsló darazsat, pókot vagy ráklárvát helyez és az örökélet idiogrammájával lepecsételi) – a vidéki szállítmány, kacsintott az öreg Ratinidero de Ijaxequiaque, kegyszerkereskedő ránk, ismerősökre kézdörzsölve és mi tőlünk telhető szívélyességgel paskoltunk hármat hasunkra, hármat fenekünkre: az öreg a Kör angyallelkű anyagi támogatója és később a gabrelizációs szövegek kiadója volt.

Szép – mondotta Nerusád Zora búcsúpillantással a kirakat felé, hol a díszbálványocskák porosodtak évszámra, üregükben az „örökélet” benndöglött bogaraival; a Los Parajes de la Seducción kertjeinek indultunk toronyiránt 105(uzsorások és hajótulajdonosok villanegyede) és a zárkózott lány szava eleredt szokatlanul. Szép és népszerű: ezzel a kirakattal fordul vallásbölcseletünk a lakosság felé; de nem Gaogag-Libuska a legnagyobb, sőt Sors-Isten-Bivaly sem a legerősebb: Időisten a mi vallásbölcseletünk betetőzése, címe (és ezt homokbafúrt arccal szabad csupán kiejteni:) a TISZTELHETETLEN. Maguk nyugatiak Időistent az örökkévalóság két vége felé nyúló hernyónak ábrázolják vagy fonálféregnek és ennek a határtalan Bélnek (melyben ott emésztődünk, emberek és csillagok) perisztaltikája az idő. De Panpedelupén sárkányfelleg, sőt szörnyeteg tenyér és ha alkonyatkor sötétté lapítja az eget, a varázsló így kiált az elmúló nap után: ó Tisztelhetetlen Hüllő! Kiben minden egyszerre van!

– Csodálatos lány maga Zora.

Loppal végigpillantottam, félprofilból: szerettem volna a porontya lenni, akit évekig batyukendőbe kötve (mint a yunyuri asszonyok) a derekán lovagoltat. De Zora homlokráncolva összpontosított és folytatta a recitatívot.

Az átlag panpedelupei idegrendszerén az idő léptéke összecsukódik, mint valami harmonika és mult és jövő elveszti perspektivitását: a benszülött megszokta már, hogy minden egyszerre van. De vannak örök törvénybontók, akik kilépnek a képből, hogy lássák és legyen mélysége: ezeket elítélik a panpedelupei bíróságok és elviszik Naptáristen poklába: az idő az ő belein keresztül múlik és amit ott kiáll, azt a hascsikarást nem felejti el. Én is egyike vagyok az elátkozott lelkeknek, Barnabás, most járom Naptáristen sötét birodalmát…

És mi a büntetése Zora?

Az idő felfedezése. Micsoda rettegés Barnabás, a késlekedés örökös zaklatása – micsoda gyötrelem. Felfedezni, hogy az időt herdálni is lehet. Ha birtokom van, akkor a tulajdon, ha kényes ruhám, akkor a külsőség és ha elvegyülök az Arany Szamárban, akkor a társaság birtokol. Sztoikusnak születtem Barnabás és eltöröm az elhajlított vízivócsöbröt is, mint Szent Bernát, ha úgy érzem, hogy birtokol. Az idő zsugorgatása úgy született velem, mint a természetes jóság, amivel majd egy reménytelen eszméért, tenger alá merülő milliókért… ó nem, csak ne ünnepeljen. Percenként vonom felelősségre magam: úgy élek-e, összhangban gondolataimmal, hogy szívszélhűdés vagy ördög nyugodtan vihetne el, nem tévesztem-e szem elől magam, eszem reggeli fényét, idegrendszerem, testem tisztaságát – érti-e, Barnabás…?! A tervelgetés, a tennivalók úgy halmozódnak hátamra, mint minden atlantidára a fél univerzum, gyakran vesz elő ez az érzés, hetekkel-hónapokkal lekésem önmagam és ha már évekké gyűlnek, ilyenkor meg106ismerem a Tönkrement Esztendő gyötrelmét – – – ó Idő-Hüllő, másodpercmutatók milliárdjaival teleaggatott Hasbél – micsoda poklokat tartogatsz számomra még! Látja… ezért szeretek magával járkálni (jutalmul és pihenésül) és herdálni az időt Barnabás: mert maga európai és ismeri a kincses idő gyötrelmeit.

Csodálatos lány maga, Zora – vettem fel előbbi gondolatomat, Zora delejében. Férfibarátnak érzem, üdvözlöm magában a testvérszellemet; maga más, mint Consolata Maientau, aki maga a májusi harmat és Időisten gyanítása nélkül él –

– él, amíg Nein Ferenc, költő és sötét gazember vértócsát nem csinál belőle a lépcsőházban. Most engedtessék meg nekünk Barnabás, három percig ne tettessük magunkat európai módra butának, mintha nem tudnánk, hogy sorsunkban mi következik (szúrta közbe és kibújt belőle a panpedelupei:) hát nem olyan ez a gyilkosság, mint Sorsisten fonalgyárában valami munkabaleset? és ha maga tudná, hogy valamikor (oly váratlanul, ahogy villamos szalad a nyakán keresztül) szívébe fúródik a golyó – volna-e más gondja, mint a beosztás, ahogyan nem herdálódik idő…?! Levetni a szép holmik időherdálását, levetni a társaság időherdálását, a tulajdonét, a szerelem időherdálását, mindenét, ami birtokol –

– a szerelem időherdálását? Zora, ha arra gondolok, micsoda gyermeke lenne – Zora, ezt ne tegye, súlyosan vétkezik a filozófia ellen.

Mi ellen?! – fordult felém a törékeny, fiútestű lány és még tüdőszanatóriumi korszakából visszamaradt pontszerű, hisztérikus nevetését hallatta, amit egyébként tisztává szüremlett lényével és bölcs nyugalmával sehogy sem tudtam összeegyeztetni.

Jól hallotta, jóllehet apját nehezen tudnék, magához méltót. Az a gyermek olyan lesz magának, mint Szókratésznek – vagy ő is, nem megálmodta? A pompás madarat, ami szemeláttára felszállt és másnap, hogy elébehozták a fiatal Platont, Szókratész felismerte: ez az a madár. Vannak bölcsek, akiknek a filozófiája megnyilatkozik, de ők maguk kerülik az írást: ilyen maga is. A maga gyermeke Zora az lenne magának, ami én szeretnék, Gabreliusz Gábrielnek (ha egyáltalán méltó volnék hozzá:) tanításainak jegyzője és szolgai kommentátora lenni – komorodtam el Gabreliusz nevének említésekor, és a feladat nehézségeinek és nagyszerűségeinek előérzetétől felsóhajtottam.

Ó – mondotta Zora (és most vallomásszerű volt, mint a monológ) – Gabreliusz nagy szellem, alig hiszem, hogy volna megközelítőleg méltó kommentátora mindnyájunk között: ő nem Nein Ferenc (és én minden inkább, mint Consolata Maientau…) – pergette hirtelenében, megsza107ladó szavakkal; és amikor leszakadt közénk a csend, könnyű, tuberózus pír futotta el nyakáig. Itt csatangoltunk (pihenésül, jutalmul munkánk után és időherdálásul) a hajótulajdonosok és uzsorások villanegyedében; néhol autót mostak vagy pázsitot öntöztek vele: vízsugár permetezett, a körülboruló virágok beárnyékolták a kerítéseket és mi loptunk a hajótulajdonosok pénzenvett csendjéből és parkjaiból.

– Barnabás, nézze, a színek remegnek a melegen – mutatott le a korlát alatti háztengerre Zora és a gabreliánus szavak rebbenete megállított – látja-e, voltakép ez a város úgy kellene éljen, mint aki hajnaltól-estig ezt vezekli és a sok veszékelésbe belefáradt már: az üstökösraj eljövetelét. Aszpeidigidisztrában minden suhanc tudja már, hogy a Nigragor közeledik és tudja a falu is, hol a naptár egyszerre van; ó – de Gabreliuszon kívül él-e valaki is úgy, azzal a gyógyíthatatlan tudattal, hogy Naptáristen poklában él?) mert ez a város és az egész Panpeszvalginézia az Idő-Hüllő pokla!)… Barnabás, kétszáz nap: nem élek már sokáig, minden pillanattal temetem magam és ha civilizált formában is, gyomromba temetek egy fehér embert. Olvasni szeretnék Barnabás, úgy szeretnék! ráéheztem szörnyen a szóra – (könyvdüh, betűmánia, vagy kóros olvashatnék, nevezze akárminek) – a szóra, ami kitalál engem és mikor az ember olvassa – hogy érdemes legyen háromszor megtagadni és megtérni hozzá, háromszor… ért engem?

– Tökéletesen.

… Maga ismer: kit olvassak Barnabás? – – – filozófusokat…

– Hát… természetesen Gabreliuszt, mihelyst a gabrelizációs füzeteink megjelennek –

– természetesen; hát még – – –

… Akkor… akkor Palacio de Pachuliguerát… Jeyuníne de Massiliquisliquét… Ignoto de Locopaquijincét (Pachuliguera neo-locopaquijincista és anti-jeyuniniánus, állítja a lélekszemély egyediségét, de tagadja a – már nem is tudom, mit tagad, meg kell kérdeznem Gabreliusztól… Massiliquislique post-pachuliguerista és kontra-locopaquijinciánus, szerinte a csillagokat az erkölcsi törvények mozgatják, az erkölcsi törvényeket – már nem emlékszem határozottan, Gabreliusz ezt is megmondja)… aztán Locopaquijincét, aki… vagy pan-palacionista vagy pan-jeyuniniánus, most nem tudom… és azt tanítja, hogy a társadalmak dialektikus mozgása a csillagvilágban is jelentkezik, egyenlőségjellel… és hogy a cselőpók dúcidegszövetében ugyanaz a hármas törvény uralkodik, mint ég és föld között mindenben… iskolája egy hibátlan, tojásgömbölyűségű rendszert alkotott ebből és ezt a gyengébbek kedvéért úgy nevezik, hogy pan-germanonocio108gnózis (aufklärista obskurontogliahegliofikciklónia) – ezt még meg kell beszélnem Vele…

– Igen-igen; de ezek mind panpeszvalgosziak…

– Majd mondok európaiakat is, Zora… Tudja, vigyázni kell ezekkel a rendszeralkotókkal… ha támad valami mesteri rögeszméjük, jármába fognak mindent és mindenkit, kivéve önmagukat… úgy érzik, az egész világegyetemnek dirigálnak, a tudomány mint a sivatag hajója térdel elébük, hogy adatai hátára vegye és feltevések sivatagán keresztül bizonyítsa elméleteiket… istenments mindnyájunkat a rendszeralkotóktól, mondotta Gábriel és még én sem találkoztam Gabreliuszon kívül gondolkozóval, akinek ne lett volna valami vesszőparipája…

És maga hogy van vele, Barnabás? nem fél, hogy Gabreliusz kommentálása közben egyszer megkísérti a rendszeralkotás veszélye, elcsábul… és hamisít…?!

Nézze Zora; én bizonyos mértékig irígységgel gondolok a nagy rendszeralkotókra: ilyen zseniális vesszőparipa-nyergelésre én nagyonis pislogó értelem vagyok; de meg… látja, nekem megvan az a varázsformulám, ami kívülről, csillagtávolságból mutatja e nagy gondolatrendszerek perspektivitását: én ismerem a fogalmak földrajzi változását… és ez türelemre int: azt hiszem, sohasem fogom távoli magas munkatársaimat majmokként, üvegkalitkában mutogatni, hogy ha másként nem, hát „pszihológiájukkal” engem bizonyítsanak… sem rabláncra fűzni a filozófia egész történetét, hogy káprázatossá tegyék Gabreliusz diadalmenetét…

– Hát mit akar Barnabás…?!

– Mondtam már: szolgai kommentátor leszek. Bár volna némi (szigorúan gabreliuszi)… hozzáfűznivalóm –

– no látja!

– hallott már valamit BOROBUDORRÓL?

– Nem. Mi az?

– Templom.

– Ó: templom! (és csalódott).

– Ne, ne!… Figyeljen jól, Zora és arányítson – fordultam hozzá szenvedélyesen. Európában nemzedékek kőbányája volna, mint a római termák… falfülkéiben kívül-belül félezer Buddha mosolyogja Európát, mindegyikük akkora, mint Michelangelo Dávidja: a borobudori nagytemplom közel százszor akkora, mint a halikarnasszoszi mauzoleum, de nem szerepelhetett az ókor kilenc csodája közt, mert ezt csudálatos világossággal látnia kell, Zora: nem kerülhette el a fogalmak földrajzának vastörvényeit. Most fogódzzék meg és el ne essen: hajnal felé, ma, BOROBUDOR szikla109tömegét a pandelelupei LIBA-LIBA-Szentélyhez hasonlította Gedeon, galacsinszobrász az Arany Szamárban.

Zora újra hallatta pontszerű, hisztérikus kaccanását, cinkosan, egészen cinkosan és most egyhúron pendültünk, velem és az Arany Szamárral. Zora, az istenné avatott KUAN-TIT (Kína legendás „vasemberét”) homeroszi figurának mondjuk és viselt dolgait homerikus küzdelemnek: jutott eszünkbe, hogy Achilleszt elragadtatásunkban kuan-tii figurának mondjuk és Odisszeusz hányódását liu-peii viszontagságoknak? Ó – vagy mikor HANG-FEI, LIU-PEI és az óriás KUAN-TI vérszerződését a panpedelupei magorovidák vérszerződéséhez hasonlítjuk, jut eszünkbe vajon, hogy Magoriusz rablószövetkezése úgy aránylik a Kínai Hármakhoz, mint a húsz láb hosszú LIBA-LIBA-Szentély a borobudori nagytemplomhoz…?! Nevetséges és siralmas, Zora: a druidák ligetszentélyein keresztül tekintjük URUVELA országborító rengetegét, ahol Buddha remetéskedett és az óriásfa (ma kocsik hajtanak el alatta), hol a lótuszt felmutatta, reszket a részvéttől irántunk; holmi cölöpfalubeli Zeuszhoz hasonlítjuk a fehér elefánton trónoló istent, de halljuk-e, amikor INDRA kacag és megbocsát? a wormsi sárkányt vesszük elő (hisz mi más, fogalmak mankója a hasonlat), hogy valamiképp elképzeljük Tibet sárkányait – és LUNG-WANG, a Felséges Sárkány nevettében könnyekig érzékenyül otrombaságainkon: tudja-e, Zora, a fogalmak földrajzán mi az a merőben másvalami, mint nálunk a sárkány?! Kínában, ahol a sárkány a jóság, a bőség és a termékenyítő hím-principium, a Yang; szerelmesek „kedves sárkányocskámnak” becézik választottjaikat és a jövevény, ha fiatal anyának kedveskedni akar, „pompás sárkánynak” nevezi a csecsemőt. Ó Zora, a szavak elragadnak, nem azt mondom, hogy rúgjuk fel a fogalmak földrajzának vastörvényeit, sem azt, hogy másképp bámuljuk a világot (valami újfajta, mániákus történetírói udvariassággal) nem a saját, hanem szomszédos vagy távoli kultúrák fogalmain keresztül. Hanem azt, hogy fejlesszük arányérzékünket; legyünk az elsők, akikben a fogalmak világtérképe tudatosan egységesül – igen Zora, ez az útja annak, hogy természetünkké, életközegünkké, hadjáratunkká tegyük azt a világreformáló béketűrést, ami materiális nyomorúságaink és ágyúzengést visszhangzó államfilozófiáink közepette is, mindmáig az újkor legnagyobb gondolata: a toleranciát, amivel emancipáljuk magunkat a politikusok (úgy látszik) eredendő gyűlölködései alól; és aztán apostoloknál bölcsebben (mert a vér tanúságtétele ma még kevésbé bizonyít) és baktériumoknál szívósabban, mint valami fertőtlenítő felhő kell leereszkednünk Európára, hogy megtisztítsuk az inficiált népeket. A filozófia szabadságáért kell hadrakelnünk Zora, az államfilozófiák 110türelmetlensége ellen, ami rosszabb, mint az államvallások inkvizíciós türelmetlensége volt. Ez a mi nevelő munkánk Zora és ehhez egy mindent értelmező és mindent áttekintő, szelidítő és félelmetes mestergondolat áll rendelkezésünkre Zora: a fogalmak földrajzi dialektikájának a felismerése – – –

– – – Erre már állva maradt Zora; és nála szokatlanul bőségesen, hangosan kacagni kezdett.

– Vigyázni fogok (szórta szét a szavakat, nevetése közé) nagyon fogok vigyázni. Úgy látszik, a filozófus olyan ember, akinek van egy léghajóforma vesszőparipája…

XIV. A szakadás
„Az ember végső fokon nem Egy-Ség, hanem Ambe-
„duum; mi pedig nem individuumok, hanem ambe-
„duumok (ambeduvídiumok) vagyunk”.

Gabreliusz.

(a Hang:) …Ahogy a hadvezérek történeti uralmát felváltotta (és a katonákat a tartalék garnitúrába szorította) a politikusok uralma: úgy fogom én a politikusokat tartalék-garnitúrába szorítani és kirázni a hatalomból. Az idő meghaladja őket, elgondolásaikat és emberi típusukat –

(Gedeon:) – de mihez fognak kezdeni?

(a Hang:) – majd választanak valami foglalkozást maguknak.

(Lulof:) – és ha csak ehhez értenek?

(a Hang:) – micsoda beszéd. Akkor elproletarizálódnak. Ez a fejlődés könyörtelen rendje: kiszorítom őket és valami olyan tökéletessel helyettesítem, mint a gyertyamártókat az elektromosok… vagy a gyertyamártók nemes céhe nem maga is kapva-kapott rajta, hogy szobáiban fémszálak világítsanak?!

(Zora:) – Ha a gyertyamártók tehették volna, lövetnek…

(a Hang:) (sodorva, mint a vihar) – – – így világítja be előttünk hosszan az utat szeretett testvéreim, bár még ideig-óráig pislákolnak a politikusok – – –

Talán ha nekem, mert újabb gabrelucidikus örökérvényűségeket szippantottam fel, de a Gyülekezetnek kétlem, hogy hasznára vált. Tulajdonképp 111Hebaminte volt az elindítója, a lelkes prófétikus őrült, aki oly komolyan vette az ő Tökéletes Államgépezetét, hogy – amint ez mihamar kiderült, maga a jelenlegi Tökéletlen Államgépezet is felfigyelt rá. Hebaminte a Mennybéli Mérnökre hivatkozott; búgó szerelemmel beszélt a csavarok önkicseréléséről, amelyben hitt; a csavarok önkicserélése, a huzalok öntekercselése és a kormánymasina önkormányzása – íme ezek voltak azok az elvek, amikre Hebaminte esküdött és oly vértanúi mámorral és oly felgerjedéssel, hogy még az ARANY SZAMÁR hirhedett lustái sem vonták ki magukat a hatása alól; már egész kis gyűlés hallgatta Soculoheulost.

A jó Hebaminte boldog vadházasságban élt egy tévedéssel, egy goromba, de részegítően szép tévedéssel: lehetségesnek tartotta emberi államgépezetünkben a természetes önkicserélést, azt képzelte, elég felterjeszteni a minisztériumoknak, elég belátni a Királynőnek a Hebaminte-féle Államgépezet hibamentességét és ők rögvest kicserélik rá önmagukat; Hebaminte elképzelt modern néptribunokat (akik a panpeszvalgiciagnotoszozianicializmus vandáli ordítozása közepette mint valami ókori földvárat, bástyázták el családjaik számára a főhivatalokat) – Hebaminte látta az arcukat, miközben a Hibamentes Államgépezetet szemlélik, aminek nincs keze, hogy hátranyúljon és bezsebelje a megvesztegetések pénzözönét; a néptribunok pedig összecsapják a kezüket és – kicserélik önmagukat! A tehetetlen szívek mártiriuma, a súly alatt görbülő gerincek (ontotta szeretetét még azoknak is) – hány van, aki búskomorrá lett, hány, aki kolostorba vonult, mert meghasonlott a korrupció kikerülhetetlenségével! Mert korrumpál mindent és mindenkit a vesztegetés évszázados hagyománya, a gabreliuszi szellem teljes hiánya és ha Krisztus ma élne és főhivatalnok volna Panpedelupén, el nem kerülné sorsát és eladná Júdást, harminc ezüst sékelért… hogy is ne üdvözölné őt, Hebamintét megváltóként Panpedelupe ezer meg ezer angyallelkületű, de korrupt hivatalnoka.

Gabreliusz Gábriel emelkedett szólásra, de úgy, hogy ülve maradt; én Zora előrefeszülő arcát lestem és a formás fehérség értelmes membránján keresztül még sokkalta magasabbak, sőt mélyebbek voltak Gabreliusz szavai, beszélgetésünkre gondoltam Nerusád Zorával (a ma élő legnagyobb, legszabadabb – rendszerek fertőzésétől legmentebb – filozófusról, Gabreliusz Gábrielről), de nem vagyok panpedelupei és így Zora ébredező szíve-gyöngéje Gabreliusz iránt előttem mindvégig rejtve maradt.

Ősi vita és az egész panpeszvalgicisztikus gondolkozás egyik sarkalatos problematológiája – kezdte Gabreliusz – hogy az ember a maga ős-természetiességében a jóság-mivolt (jó-lagosság) vagy pedig a gonoszság-mivolt (rossz-legesség) vehikuluma-e. Egészen Hozzámig, az Énhozzám 112vezető úton a legkülönbözőbb epi-heuro-fallacionidista nézetek uralták ezt a kérdést és tág teret engedtek az ember mellészületett poszt-akcidencializmusának. Deuclis de Yubidihynte volt az első, aki jólagosságunk és respektíve rossz-legességünk princiapológiáját a modern piktúra alaptónusává tette; azóta (ő-óta) tudjuk, hogy mi sem individuumok, hanem ambeduumok (ambeduvídiumok) vagyunk. A yubidihyntei piktúra előtt az ember nem juthatott el az érzéklés olyan tökély-mivoltáig (a differenciatognózis, a tökéletesbülés, a tökelem) olyan tel-teljességéig (és bel-beljességéig) hogy mihamar eldöntse ezt a kérdést. Itt Ichibaquíquének, a Malemalígo-szigetek nagy Menekültjének szavaiból kell idézzek – vette fejét kövér tenyerébe Gabreliusz és a mesterére való emlékezés sejtelmessé tette hangját, szellemidézéshez hasonlatossá:

„…Szeresd gyöngéden üldözőidet; mert bizonnyal égi eszközök ők, a szentségre: és ha máglyáitokat megrakták – együtt vígadoznak vértanúk véletek, a Kegyetlenek Mennyországában”…

Itt Ichibaquique már a yubidihyntei kettősségre gondol – mert mi jók, bármi gyöngéden, ugyancsak üldözői vagyunk a Gonosznak (és kárhozat csupán a semlegesek számára van, hol a közöny kövezi jótetteivel a Poklot); úgy, hogy a közönyösökkel mostmár nem is ambeduumok (ambeduvídiumok) – hanem dodekaduumok (dodeduvidikuumok) vagyunk… Az erkölcstörvény imperatívusza, a Jó eme teljes imperációja (imperenciája) ön-ösztökéink felett csudálatos találmány és a tűz feltalálásához hasonlatos, még Nimród jegyében zabált az emberiség, amikor valaki közülünk a Tűzzel elküldetett és ma már ott tartunk, ahol a hajópatkányok, víz nélkül: tűz nélkül éhenpusztulunk. A modern piktúra ebben a kérdésben – – –

– Mindazonáltal Gabreliusz testvérünk, az ízlés preferenciája, a hajlam opulenciája – kezdte volna Nein Ferenc, a költő. A MODERN PIKTURA – nyomta meg Gabreliusz Gábriel (és e nyomatékból kiderül, hogy ebben és minden lehetséges más kérdésben mi az utolsó fórum) a modern piktúra a „Jóságos Bölény” megfestése után elég erősnek érezte magát, hogy egész színkultúrájával az ember-mivolt eredendő bonacitása, sőt beaticitása mellé álljon. Hebaminte testvérünk államkészülékével én elérhetőnek tartom a pan-gonotrocheafaecoelyndriatikus eszményt, vagyis létünknek azon állapotát, amiben „ősmivoltunk” és „személyiség-mivoltunk” (mint nem-olyan) fedik egymást, kongruellálnak és hogy egy deuclisde-yubidihyntei szóval éljek, a két kettős-mivolt egymásmellettiségéből (a tudati-merev-statiáris Énből) átmegyünk az egymásba-bele-iségbe, az állásból a hömpölybe, a létezésből a léteménybe; és ne felejtsük el test113vérek, ez vértanuságunk diadalmas komikuma, nemes nevetségességünk, amiről soha nem szabad lemondanunk : még eddig mindig meztéláb, karingesen érkezett a pásztorok gyülekezete és az emberiség sátáni röheje csakhamar a torkára fagyott. Azért – fordult elgabrelizálódott arccal Gabreliusz feléje és felállott – Hebaminte testvérünk, megáldalak téged az Új Tetovatúra nevében, Deuclis de Yubidihynte nevében, Yuhaba de Ychibaquíque nevében és GAOGAG Gyönyörű Püspökfalatja tartson meg téged a te együgyűségedben, amivel szeretett Királynőnk elé járulsz, hogy Jobb Belátásra bírjad; ti pedig – (fordult hozzánk) – ti pedig testvéreim tiszteljétek benne a vértanút, aki eljegyezte magát a – – –

Már nem hallottam szavait. Zora figyelmén keresztül éltem bele magam és már Zora sem hallott, csupán ittasult. Arra ébredtünk az általános mámorból, hogy a mennyezet szakad le vagy sziklaöklök zúzzák tönkre az asztallapot és a székek aprókat táncolnak: Nein Ferenc, költő vágott az asztalra és Prozeliusz, a Névtelen.

Az első szakadárok.

Sajnáljuk Gábriel, hogy nem tudunk követni ezen az úton – emelkedett szólásra, ülve, Nepomuk, a ritkabeszédű – de ez az igazi gabrelianisztikus szellem és mondhatni a prozéliuszi világnézet megcsúfolása lenne. A nagy malemalígói Menekült szavai mögé bujtok, de nem idézed Ychibaquiquét ott, ahol azt mondja: a marhahúsevésnél csak egy civilizáltabb étkezést tudok elképzelni, az emberevést, majd akkor, amikor az emberek ünnepélyesen a gyomrukba temetik eszményeik hivatásos hamisítóit, a politikusokat… Hebaminte eretnek: tüdőgyulladására nem gondol; visszaél a Sugallattal, hogy ő megmenekül és nem gondol a kataklizmára: vagy nem elpusztítaná úgyis, Panpeszvalginéziával, sőt az egész földdel együtt a Nigragor átvonulása az ő Tökéletes Államgépezetét? Hebaminte testvérünk lehet a tisztaság csudálatos Balgája, és Együgyűsége mindnyájunk fölé emelheti, de a politizáló Panpedelupét másként, mint vesztegetéssel, a vesztegetésmentes Államgépezet bevezetésére bírni nem fogja és a politikusok elleni keresztesháborúját meg sem kezdheti, ha köldökig nem gázol a kinevezések, a kitüntetések mocsarában és maga is politikussá nem lesz.

Most nagy, ájtatos ricsaj keletkezett, a szent kavarodásban tulajdon hangomat sem hallottam. Zora viharos gyengédséggel kelt Gabreliusz védelmére és összes eddig kiejtett és ezután kiejtendő szavára megesküdött; Gabreliusz ég felé emelt kezekkel könnyeit kereste a földön és rengeteg fején hegycsúcsok méltóságteljes lassúságával olvadt a hó; Nein Ferenc nála merő-szokatlan hevességgel rántotta szét nyakkendőjét és egy keserű, köldökzsinóros gabrelizációba kezdett, aminek az elejét még ama Zsinórral 114együtt csavarták a nyakára, LULAVE, a Barna Bölény közkedvelt LULFIJA, ő Hebaminte mellett tört lándzsát, mert (mint mondotta) kötelezővé tenné iskolákban és hivatalokban a kétszakos dalforma használatát – én kettészakadva álltam a schizma kellős közepén és nem tudtam, melyik egyházhoz tartozzam: Prozeliusz figyelmeztető látogatása óta prozelita voltam, a Mester kitüntető beszélgetései óta gabreliánus, de feltartóztathatatlan hajlamom a toleranciára mind a kettővé tett, a harmadik szakadár egyház fejévé, én voltam az első prozelita-gabreliánus. Prozeliusz üvöltött a tisztaságtól, ami lényét eltöltötte és így kiáltott fel: ó, csak volna itt a Téglám, hogy Hebaminte, fejedhez vághatnám!… De testvérek, testvérek az istenért – rázta kezeit mindnyájunk háta mögött Malmeizler bácsi, az Arany Szamár tulajdonosa (aki már oly régen tűrte különszobájában a Kört, hogy maga is egy kissé gabreliánussá lett); Mehlmauzler bácsi! Malmeizler bácsi! rángatták kétfelől a jó pocakot, hallott már ilyen maszlagot? Maszlag?! kapta fel a szót Hebaminte; maszlag, igenis maszlag, vágta vissza a szeretetteljességtől elkékülve Prozeliusz Népó: annak a Tökéletes Tökéletlenségnek egyáltalán nem fognak engedelmeskedni: soha, senki. Mi, hogy nem?! állt fel a csapásra dühödött Hebaminte, a szemfényvesztő mozdulatával táskájából előkapta ezt a gyászosemlékű gumikígyót, amin a polip szivornyáihoz hasonló konnektorok sorakoztak és mielőtt még tiltakozhattak vagy észrevették volna, rákapcsolta Nepomukra is, Ferencre is nyaktól ülőgumóig és most az asztalon heverő tervrajzok, a Tökéletes Államgépezet vette át hátgerincük beidegzését. Nein Ferenc, a köldökzsinóros és Prozeliusz Nepomuk, a téglás, sorsukat vesztve, téglájukat felejtve boldoggá torzult arccal ugrottak kétlábra; eszeveszett gyorsasággal (mint valami gyorsított felvételen) az utcán termettek és mozdulatlan lábakkal, villámsebesen cikázva elkorcsolyáztak.

Hebaminte megelégedetten törülte szét tengerészbajuszát, mindnyájan a prófétikus lélek és a csodatétel hatása alatt voltunk; még Zora is levette egy pillanatra szemét Gabreliuszról és Soculoheuloson pihentette, aki leült: no, dörmögte békésen, most pár napra felsővezetékes emberek lettek.


Felsővezetékes…? felejtkeztünk rajta.


Igen, lábukon elektromos görkorcsolyával: az első két ember, akinek kormányzásában a tökéletesen embermentes államgépezet dönt. Nem korruptak többé, választók, választhatók csecsemőkortól a sírig (úgy sem ők kormányoznak, hanem a Gépezet) és ha kedvük tartja, tízpercenként szórakozhatnak azzal, hagy a központtal érintkezésben, a másodperc ezredrésze alatt rövidhullámú ultra-urnáikkal megejthessék az országos választásokat. 115… Yuhaba de Ychibaquíque „aranysálas bennszülött nőjétől” Deuclis de Yubidihynte „Jóságos Bölényéig” kultúránk, egészségünk, sőt egész Tetovatúránk (festészetünk) eme ciklikussága (ciklaricitása) – – – terítette fölénk angyalszárnyait Gábriel, dörgő önelégültséggel és belekezdett egyikébe azoknak a gabrelizációknak, amik hajnal előtt semmiesetre sem érhetnek véget; de nekem akkor erre már semmi szükségem nem volt. Befele lobogó száraz lánggal a torkomban (sült száraz torokkal és elködösült szemmel) magam sem tudom, hogyan, magam sem tudom, miért, a Szent Igehirdetés pillanatában Hebaminte de Soculoheulos táskájából kiloptam egy hátgerinckonnektort.

Szentlecke

gabreliobolizmus = minden oly elmélet, melynek őshomályából az Ib-Idencia (evidencióma) ragályos villámlásával terjed el a gyülekezetben ama*10 tan Sarkalatossága és elgondolójának abszolút mélysége.


gabrelucifikus tulajdonság = azon tulajdonság, minél fogva a gabreluminózus koponya-fajok (Gabrolumenek) mindig abban az iskátulyában (skatulatóriumban) keresnek és találnak mindent, ahová nyúlnak, bárhová is tették légyen.


gabreliognózis = az a Tan, melynek tanítása szerint Gabreliusz Gábriel a Nagymindenségben mindenütt jelenlévő Arány-Parány (GABROLOUMENON), és hogy ezt a gabroloumenont a Nagyvégtelenség minden íze-porcikájában (medulláriumában) meg lehet találni, csupán (az Istenség emberfölötti szerénysége következtében) minden nyolcvanezer esztendőben egyszer, magában Gabreliusz Gábrielben, nem.


gabriferencia = Nagy Elmék ama találkozása, mikor minden eszme-pászmájukkal együvé-(pászolnak) és fülüktől-farkukig egyformák az ő gondolataikban, ámde szavaiknak fatális gabriferenciája következtében az örök-Harag, vita-guta és veszekedettség állapotában megölelkezve, maradnak mind az időknek végezetéig.

116

gabriolizáló árnyalat = az orr és a szaglóagy segélyével elképzelt színek, lemuzsikálva.


gabrevibrifebrens hang = ama hang, mely lázának ragyogó remegésében a tevék előtt magosra tágítja a Tű Fokát: mennyekbe ragadja meg a disznót is és beleülteti annak Üdvösségébe.


gabraeonorrhoea, gabraeomorrhagia = az, az, mindközönségesen.


gabrenihilaszták, gabrelioklaszták = szakadárok, kik Gabreliusz Urunk elleni oly bárgyú rugkapálódzásukban lesántulván, a festészet (és minden) tetejét az Egyáltalán-Semmit-Nem-Festés-ben látják. Szájuk gabraeomorrhagiában, ők maguk az örök kárhozat állapotában leledzenek.


gabreliofaszta = jeles tanítvány, ha hitbuzgalmával (noha fiatal) annyira megrendíti a Községet, hogy mindenek behívják ebédjök elköltéséhez, hol is – előlük – csodákat eszen.


gabrilegmák (gabrelizmák, gabrolapszusok) = a Mester veleszületett tévedhetetlenségét tartalmazó hitágazatok, melyek szerint (tekintve Fogantatását és Születését) durva hiba volna a Teremtéstől, ha másminő volna, mint azt a Mester nekünk érdemetleneknek alá-nyilatkoztatta.


praegabreliáriák (antegabruumok) = minden, ami Gabreliusz előtt mondatott és tojási (avagy ébrényi) formájában (morféjában) nyílegyeneset odajövendöl és oda-(kludál), amit majd Ő Mondandó Leszen.


gabremagomantia, gabreliomágia = a Titkos Tan (ama Rettentő), mellyel a hívő lélek megidézheti Gabreliusz szellemét, valamikép Miurunk Gabreliusz is gyakran idézi a Szent KOPRO-LAGNE-tekercsek óriásszellemeit és a csillagországutak apró csavargóit.


Most pedig keljünk fel és mialatt a Lecke előolvasása tart, a gyülekezet a Szent Formulát mormolja:

117
Ne sírjál rajtunk, ne nevessél
ez a kör eltojásodása
te is, miként e kör, tojásra –
tök a tök! S te a tökre, testvér.
Négyzetesnek érzed Peres Fél
magad? Piskóta – te?! Pogácsa!
– Ő mondá (csalni nem szokása
s ládd, ez is, bárha seggreessél,
a bölcselet HozzápártolásaJ
„A fél-iker – még nem mostohatestvér”
XV. Az örökélet mixtuma

„Első látszatra minden ember anyai ágon született csecsemő.”

Gabreliusz Gábriel

A tűztigris havában, Esőisten alvilági időzése delén Panpedelupe fölött mint egyetlen naptest sütött az ég és mi elindultunk, hogy cölöpfalvaiban felkeressük a yunyurit. GUNDÁIG szamaragoltunk és szamárháton hallgattuk Gabreliuszunkat – a lágy, vasárnap-délelőtti gabrelizációt csak szamaraink nyujtott iázása szakította meg; GUNDA-Átrakodóállomáson átraktak bennünket az elefántocskákra – sajátságos törpe elefántokkal tartja fenn a dzsungelközlekedést a Társaság – és a legüdébb hangulatban be-elefántogoltunk a rengetegbe. Az expedíció tulajdonkép zenei szempontból történt és Lulof (mindnyájunk közkedvelt LULFIJA) szervezte Yjíque de Zanahuryával, a nagy zenekomponistával (és panpedelupológussal), Melomínával, a hegedűművésznővel és még néhány kiválósággal, felkérésre.

Bekötött szemű bivalyok tolták körbe békésen a malmok járgányait, parányi remekbefaragott kalitkákban kabócák lógtak a cölöpök alatt és ciripeltek, színes szalagok libegtek és jelezték az utat a fákon, a tisztások közepén pedig embermagas üstben vulkanikus aszfaltpocsolya módjára, hússal, egy faluravaló hajdinakása rotyogott mézédes bambuszcukorral elkeverve: a yunyurit éppen vasárnapolás közben leptük meg, amint a közös étkezés bájos szertartására készülődött. „Végy naponszárított hajdinát, keverd el bambuszcukorral, sáskalábbal, hideg békavelővel, kantarídesz-őrlettel és amennyit felvesz, égettborral. Hat napig főzzed, a hetedik napon egyél 118belőle. Hét év múlva halhatatlan leszel”. Ez a yunyurik évezredes recipéje, az örökélet titka; de megindító együgyűségükben sem azt nem számolják, letelt-e már a hét év, sem arra nem figyelnek fel, hogy a recept évezredek óta, bizonyos következetességgel csődöt mond: a halált és a halottat úgy tekintik, mint valami véletlen szerencsétlenséget, még mielőtt a hét év letelt és a varázserő hatott volna. Többnejűek, tollékeiken ott pompázik minden elképzelhető madár farka, bóbitája, amit nyílhegyre venni csak lehet, homlokuk dombja és pofacsontjuk köré gyönyörűséges kacskaringókat éget a varázsló, aki erről és a hasaknak zebraszerű tetoválásáról gondoskodik. A legtisztább szándékkal szállt ki a Kör a yunyurik közé: demonstrációs tisztasággal vitt kultúrát, zenét és bölcseletet a cölöpfalunak, hogy megmutassa közeledésének fölényes szentségét, szívének fölényét eszményeink meghamisítójával, a politikussal szemben: a zenéről Zanahurya, a bölcseletről Gabreliusz gondoskodott. Irascintilla, a Barna Bölény és az Arany Szamár népszerű LULFIJA egyszerű bárzongoristából visszaváltozott azzá, ami tulajdonkép soha meg nem szűnt, hogy legyen: a zene legmélyébe ágyazkodó zenetörténész-kompono-esztétává és igyekezett méltóképp betölteni azt a professzorátust, ami majd a Hebaminte-féle Hibamentes Államgépezet idején megilleti; Nein Ferenc elmélázva Gabreliusz Mesterünk szavain (yubidihyntei mélységű szavak voltak ezek és a zene, a vadászat, a költészet és a bélyeggyüjtés respektív viszonyáról és a Nagymindenségbe való bele-panpeszvalgineciovertálásáról szólottak) – Nein Ferenc költővé változott egy felejthetetlen szépségű ősyunor dzsungelballadán búslakodva, hol is a fiatal majomcsapat túlmesszire talál kalandozni Pávián-Mamától és csapdában leli ugyan halálát, de pompásan illusztrálja Ferenc testvér korszakos rím-elméletét (a rím a ritmus differenciálhányadosa); a téglás ember – kedvenc Névtelenünk szinte kilépett önmagából, vidoran lötykölte expedíciós butykosát, nyugodalmas mosollyal és úgy nézett szét a dzsungelen, mint aki még életében erdőszellemmé változott: spiritus gabrelicus szállta meg és oly mesteri szépen tremolózott (tremologizált, nevezzük ezegyszer így hangjának kenetes lebegését) és oly hittel közölte a tisztesség és a zenerajongás elválaszthatatlan ős-egy-mivoltáról vallott titkos nézeteit (ami nem retorikai túlzás, hiszen Platon a politikáról mondja, hogy ha erkölcsös, szükségképpen zenei) és oly jártassággal idézte Gabreliuszt, hogy egy pillanatra még maga Gabreliusz Gábriel is önfeledten elhallgatott; Zora is átváltozott, valami napsugártól fogant és rengetegben született szűzzé változott, aki csak azért született királylánynak, hogy a földi méltóságot a szentséggel cserélje fel: ápolónővér, élő imazsámoly, mindenes rab és remete a Mester felséges személye körül – Zora a harmincadik eszten119dőben volt, mi pedig a tűztigris havában; a dzsungelvarázs ringó táncolhatnékká változtatta eszének tisztaságát és lépten-nyomon és egyre gyöngédebben kérdezte Gabreliusz Gábrieltől, hogy az elefánthát nem rázza-e; Hebaminte szakáccsá változott, dinnyécskét, paradicsomocskát savanyított, babérlevéllel borsoshúst fűszerezett, koriandert a tormába, a levesbe kevés gyömbért és az aranygaluskára reszelt sajtot, csak – és kijelentette, hogy (amicus Plato, sed magis amica veritas) ő ugyan él-hal érte, de a világ legtündökletesebb vonósnégyeséért sem adná a gasztronómiát: így Hebaminte; én pedig, aki egészen lerészegedtem a rostélyosok, a mártások és a hordóhasú fedeles söröskancsók hebamintei őszinteségén, én puszták éhes oroszlánjává változtam, amit egy hercegi lakoma elmosogatására az edényekhez bocsátottak és rettentő nyelvével bezúzza a porcellántányérokat; csak Zanahurya és Miloméla nem változott át, örökké és elháríthatatlanul elemeztek, fonográfra vették az erdősűrű hangjait, az óriásfák sóhaját, a phylemyle énekét fölöttünk: élvezték a kiszállást, aggodalmas gyöngédséggel pillantottak hátra az elefántháton imbolygó nyolcméteres koncertzongora és a hegedűk ütege felé, hogy megvannak-e még, mesét költöttek a gömbölyű hangok elszögletesíthetőségéről és a szögletes hangok elgömbölyíthetőségéről (ez körülbelül a kör négyszögesítése a tudós zenében) és különösen Melomína (aki köztudomású, hogy lábanőtt zenekonzerv), de Zanahurya is, a lehelletnél könnyebb érintésre oly bőséggel és oly hátborzongató ízletességgel csurrantották magukból a muzsikát, mint a túlhámozott, vérbélű narancs: keresve sem lehetett volna találni alkalmasabb két embert, de kört sem, mint a mienk, hogy elefántháton elfuvarozzák a kultúrát a yunyurihoz, a cölöpfalvak közé.

(Agihija-) hé! ééééé!




(Anaguda-)hé! ééééé!

ana-Gun-Dé!

ana-Gun-Dé!

ana-Gun-Dé!

ana-Gun-Dé!

aga-Hin-Dé!

aga-Hin-Dé!

aga-Hin-Dé!

aga-Hin-Dé!




ééééé (agihija) – – – – –




(anaguda) – – – – –

Nézzétek, nézzétek testvérek – csodálkozott és lelkendezett elragadtatottan Gabreliusz Gábriel, amikor a tisztáson megpillantotta a yunyurikat – a fejékek, a csuklószalagok, a raffiaszoknyák színe-bolondulása a bennszülött 120csípők ütemére és a ringó nyakbavetők… ó! Deuclis de Yubidihyntére, ez a színek organológiája.

Akármi legyek, ha nem ülök bele ebbe a bográcsba és úgy pancsolok benne gőgöm és fínnyásságom legtetején, hogy csak akkor tátom ki a szám és eszem, ha a fülemig ér – toldotta Hebaminte blaszfemikusan és a kultúra hordozóinak szájában összefutott a nyál.

Hebaminte testvér – szólt hozzá tragikus étvággyal Nein Ferenc, a költő – az örökélet mixtumát nem érdemlik azok, akik sorsukról egy másodpercre is megfeledkeznek.

Nem bánom, ha beleülsz, legalább hús is fő benne – ugratott hozzá törpe elefántján LULÁFE, bús muzsikus és mély, ölelésre tárt sóhajjal hozzátette: ó, bárcsak megszánnának a derék yunyurik és kegyelmes kedvükben engedélyeznék, hogy belefulladhassunk az örökélet panaceájába: mert ha valóban az örökélet szere, lehetetlen benne meghalnunk és így örökké az élve-evés és a halálos-jó-belakás állapotában leledznénk.

Mit érnél vele, ha adnának is – rugtatott mellé Prozeliusz, kedvenc Névtelenünk és minden idők legnagyobb bélszorulásánál makacsabb rezignációval folytatta – mit érsz vele, hogy hét év mulva halhatatlan leszel, de tudod, hogy három év múlva – – – á. Nem tudok hízelgést, gyönyört, nem tudom a bél olyan boldogságát vagy a nyeldeklő könnyekre fakasztó örömét elképzelni, hogy miatta nemcsak én, de bárki más, tisztaéletű gabreliaszta meg tudna feledkezni balvégzetéről. Ne haragudjék, hogy így beszélek – fordult a szóval Zanahuryához – de itt az emberre meglazult téglák, eltévedt golyók és más egyéb vak eszközei leselkednek a sorsnak – – –

– tégla? golyó? a rengetegben?! Téglás bácsi, bácsikám! (andalította, mintha lecsacsizná, különös élénküléssel Zora és Gábrielről hátrapillantott:) a levelek hullása még senkit nem ütött agyon és ha a szelíd kobrát a nyaka köré csavarva, egy ágra fel nem akasztja magát vele, magától soha nem fojtja meg ez az élő kötél. A nap oly függélyesen esik, hogy alásüt a talpamnak, de lombsátor hűvösít, a yunyurik vasárnapolnak és mi jubilate! jubilate! kultúrát viszünk a vadnak. Miért nem nevet egy kicsit velünk Téglás bácsi…?!

Odahallgatva, mialatt simogatta, majomkölyök pottyant csalogató kopasz kobakjára, de a nagy símaságon lecsúszott és köröskörül nagy kacagás támadt. Disznó – mondta Prozeliusz Nepomuk, amerre a kis majom elsántikált és ő fájdalmasan gömbölygette koponyáját. A karaván eleje már elkeveredett az ünnepi négyszög közepén, a falu tisztes távolban kussolt és onnan bámulta a Mestert a Törzsfőnökkel, ismerkedőben. Egymás hasát 121veregették és fenekét, fordított ütemben (ez a barátságos ülepveregetés később általános paskolássá változott, Milomélát már laposra ünnepelték a falvak), de mi – Lulof, Bibracte és én – Yjíque de Zanahurya esdeklő vezényszavára a zongora lepányvázásával, a kottaállványok beásásával és a fonográfok kicsomagolásával foglalatoskodtunk; egészen közel voltunk a bográcshoz (ötször akkora volt, mint a jeruzsálemi templom réztengere) és loptunk a felséges illatokból (Hebaminte kis híja fejest ugrott bele és csak az mentette meg az örök élettől a halál számára, hogy a varázslók soványnak találták); Zanahurya egy roppant horderejű, a zenével egyidős problémát vetett fel, lehet-e teli hassal muzsikálni, és kisvártatva fogait a bogrács felé csattogtatva, éhes meggyőződéssel jelentette ki, hogy lehet. Ő nem valami nagy kompono-zeneesztéta – sietett hízelegni Lulof – sem nem oly őseredeti, mint a zenetojó GAOGAG; de ha ő, Lulave eszik és úgy muzsikál, akkor Yjíque de Zanahurya, a legnagyobb élő zenetojó- és zeneköltő nyugodtan ehet muzsika előtt, amennyi beléfér. Egyszerre fülsértő üvöltést hallottunk, valami olyan bődülést, amitől holtraijed minden bokorlakó és menekül a dzsungel. Gabreliuszunk volt, a Mester, aki ezekben a pillanatokban érte el a Tökéletesség Hetedik Fokát – holtrarémült varázslók és megzavarodott törzsfőnök állta körül, még a tetováláson keresztül is látszott, hogy kiszalad bőre alól a vér. Bárány! Bárány! (üvöltözött Gabreliusz egyre, a gyönyörtől epileptikusan:) egy bárány rotyog benne, ami majd elveszi a világ bűneit!… Levegőbe szimatoltunk, utána a bográcsba és még a leggyengébb orrú is megállapíthatta, hogy a Mester jól orrontja a sugallatot. A törzsfőnök könnyek között pöfékelt pipáján és úgy hallgatta (elérzékenyülten pökve egyet-egyet), hogy a Fehér Varázsló meghal, hacsak nem kap egy keveset, gyorsan a halhatatlanság paprikásmixtumából. Így aztán hamarosan lócákra települtünk és eldöntöttük ezt a kérdést – lehet-e kultúrát hordozni üres hassal vagy nem lehet. Asztali mulattatásul egy bennszülött bűvész és hangulatcsináló az öregapja sípcsontját nyelte le és a hasában furulyázott rajta – micsoda mesteri szirinxek, micsoda fuvolatúra! tolta felé füleit Zanahurya (aki még az omlósra főtt szálkától is félt, nemhogy egy furulyázó sípcsonttól) – lehet-e, kell-e ezeket a vadakat oktatni még valamire…??! Micsoda mennyei csőröge, micsoda libazsírban sült fánk! gabrelizált a Mester, dinnyévé dagadt orral, (a virágokból kiszagolta a porzókat, a fakéregről a gyantát) és tíz zsíros ujját áldólag terjesztette a törzsfőnök feje fölé, aki teljes nekiadással egy öles libahátulját szopogatott. Emberi forgó, csigolyacsontok kerültek Hebaminte kezébe, majd egy láb, egy óriás tibia-csontja és csak akkor vette észre, amikor már félig lerágta.

122

Mi ez? – kérdezte, földig szédülve az égettbortól – embert is eszünk?

Ó – nem ember, hanem egy yunyuri-DEV (politikus) – felelte nagy tisztelettel a törzsfőnök, aki beleszületett, benne nevelkedett panpedelupológus volt és egyszer GUNDÁBAN is járt. Nálunk ez a szokás: a törzs vénei a negyedik esztendőben elmennek Ördöganya Fiához. A DEV alázatosan bocsánatot kér a három következő nemzedéktől, amiért munkájával megnehezítette a meg-nem-születettek életét, megmosakszik és választ, ahogyan akarja: borsosan vagy vadasan, szeletenként, vagdaléknak a darálón vagy nyárson.

Szégyenben maradunk, Hebaminte – bökte oldalba Gabreliusz a volt tengerfelvigyázót: mi akarunk kultúrát hozni azoknak, akik már oly messze előttünk tartanak, hogy megeszik politikusaikat…?!

Mindeme eszmecserék alatt és az egész törzs buzgó csámcsogása közepette zavart és levert csoport vonta magára figyelmünket a négyszög végén: a bennszülött zenészek szontyoli csapata. Hevertek a tojásfenekű dobok, lógtak az alulhúros ulehlallák, a korongvonós nyírettyűk, egyhúros rebabok, fityegtek a tökszárdudák, a tülkök és az ünnepből kisemmizetten vesztegelt a kerekekre szerelt két hatalmas sípláda, két hurlahelliri. Nemcsak a törzset, a zenészeit is meg akartuk nyerni a yunyuri zenének – annak a yunyuri zenének, amit a bennszülött a braziliai kintorna-export kedvéért elfelejtett; most még csak azt kellett eldönteni, melyik legyen az a vonósnégyes, amelyikkel az élén a kultúra a dzsungelfaluba beállít. Melomína, akinek súlyos beethowenitis purulense volt (utóbb belehalt), természetesen azt ajánlotta, hogy valamelyiket az utolsó kvartettekből; Nein Ferenc preklasszikusokra szavazott, Hebaminte dobnál keményebb hassal romantikusokat akart; bizonnyal Gabreliusznak volt igaza, aki olyasmit ajánlott, hogy előtte még Miloména is meghajolt: valami Yjíque de Zanahuryát, a legnagyobbat a Zanahurya-kvintettekből.

…A jaguár hazájában, indákra csüggeszkedő majmok, bambuszcölöpökön lógó kunyhólajtorják és a tűztigris sugárözönét visszaverő gigantoliptuszok közepette megdöndült a zongora; a nyolcméteres koncertmechanika volt ez a szellőszárnyon libbenő virágszirom, ami most a kultúrát fuvarozta és zümmögve és döngicsélve veszett el a dzsungeltisztás méretein. Hamarosan segítséget kért: rejtekéből előmászott a cselló és a mélyhegedű után vetette magát; most a parányi, domború Melomína következett, a sereghajtó hadvezér – „sempre forte”; lábát terpeszállásban, mintha lecövekelték volna, szeme a hangszerén; belépése pillanatában nagyot lélegzett, orrcimpái kelepeltek és alig hogy az anyai túláradás összetörhetnékjével (félteni kezdtem kezében a hegedű korpuszát) sempre forte, felszakította a dallamot, 123már vitte-vitte; és most ott úszott a kvintett dongókkal, dzsungelpillangókkal és szarvasbogarakkal a levegőben, ezüstszálon (és ez Melomína ezüst húrja volt); végül a zene csendre bírta a vadont és legyőzte, extatikusan lengett-zsongott az arioso felfelé, és mikor már a magnoliák koronájáig ért – ott, ahol a tercet éri el – Miloméla úgy hunyta le szemeit enyhén előredőlve, mintha most lendült volna képzelt kedvese karjaiba.

A törzsfőnök egy dobszerű zsámolyra támasztotta előálló hasát – ilyenkor ebéd után has-elefantiázisa volt és nem bírta egymaga – főfelesége tömérdek natesein nyugtatta kezét és figyelt; az asszonyok orrkarikáikat megrebbentve összenéztek és csípőiket önkéntelenül lengetve az ősi yunyuri ritmusra (ana-gun-dé ana-gun-dé) – elmosolyodtak; a gyerekek holtraijedtek és az öregebbek mellé húzódva, szorongva figyeltek: mint az orrszarvú, egyetlen szarva körül a köröző pillangót, ami bosszantja szemeit, de oly közel kering, hogy be nem kaphat – így szemlélte óriás, túlközel pislogó szemeivel Yjíque de Zanahuryát, Melomínát és kultúránk egész apport tüneményét a dzsungel, és tulajdonkép azt sem tudnám megmondani, kik kezdték, a csörgőtökösök vagy a tökszárdudások, ana-gun!-dé! ana-gun!-dé! ana-gun!-dé! Mint utóbb megtudtam, a kabócák kezdték, a szivárványos szárnyú kabócák (ezt rakják bálványaik hasába, tucatjával tartják kalitkában és ezt viselik és táplálják mellükön fityegő ékszerszelencében a yunyuri asszonyok) – a kabócák a szokatlan zeneizgalom hatására cölöpkunyhóban, kalitkában, a hallgatóság nyakán fityegő börtönöcskében és szerte a dzsungelben, szabadon (ini-gün!-djí! ini-gün!-djí! inigüni-gün!-djí!) „sempre forte” – ciripelni kezdtek. Összenézett a gyöngycsörrentő a tányérdobossal, a tökszárdudás a tülkössel és elvigyorodott, (Agihija-) hé ééé. Egy dinnyehasú mandolin tulajdonosa loppal hangolni kezdett, de nem tudta abbahagyni és utána öt különböző nagyságú dinnyemandolin lopta bele magát Yjíque de Zanahurya klasszikus szépségeibe. A dobos csak az ulehlallákra várt és mikor látta, hogy a tíz méter hosszú bölömöt már vállukra emelték és a művész szájához vezetik, sempre forte – tenyerelni kezdték a négy tojásfenekű dobot, (agihija-)ija (agihija-)ija (anaguda-)huda (anaguda-)huda. Zanahuryában elhűlt a vér, Melomína elfelejtette kápáig húzni a vonót és a kvintett tökéletesen megzavarodva, pillanatra megszakadt, mindenki a Mestert kereste szemeivel; de Gabreliusz nem volt sehol. Az orrszarvú, szemei borzalmas közelségéből tehát meghipnotizálta a pillangót és ha nem is kaphatta be, kényszerítette, hogy szemei szörnyeteg kereszttüzében, egyetlen szarva fölött keringjen. A cselló és a mélyhegedű azonban bátorságot merített az örökélet mixtumából és vakon áriázott tovább; akkor már sempre forte, továbbdörömbölt a zongora is és Melomína (talán 124a láthatatlan Mester kegyes és személyes szemhunyorítására) mázsás fővárosi előítéletektől szabadult meg, még jobban szétterpesztette lábát és szerelmesen és felszabadultan sempre forte ragyogott bele a tökszárdudák és a duplakajla tülkök düdülésébe. Végül a tízméteres bambuszbölömöt is sikerült a művész szájához vezetni és akkor fatörzset repesztő riogással sempre forte, megharsant a girlihurla-DEV (Ördöganya Öregsípja), nyomában a nyenyerihurlák (nyírettyűk), ulehlárék, a csont-xilofonok és utolsónak gongok nyújtózó gongása, csőharangok lebegő összecsengése, kolompok zöngése, kelepek darálása és ezerszínű pántlikák örvénylése közepette sempre forte – megindult a két emeletes hurrlahelliri kereke is, (agihija-) hé! ééééé! (anaguda-) hi! ijáééé! és mostmár bőgtek az összes instru- és monstrumentumok. A sípládák hallatára megbolondult a vadon, előugrottak a törzs hivatásos önkívületesei, föl-lerázták válluk-kocsonyáját, földhöz-teremtették pörge kalapjukat és csörgőtököt kaptak elő, hogy belemérgeljék magukat a táncba és belecsalogassák a szűzeket az elkövetkező szaturnáliába

(agihija-) hé! ijáééé!
ana-Gun-Dé!
ana-Gun-Dé!
anagunagundéijáé
Éééééé! (agihija)

– önkívületesei borzalmas pofáit a törzs se nézhette tétlenül és az arcizmok és az arcidegek szolgai örömmel rándultak utána az ábrázatoknak: Ördöganya Jelen Van, figyelmeztek a jelre, mint a hisztéria, ragadt rá a törzsre az önkívületesek szilaj vigyora és csakhamar mindenki pofákat vágott. Szűzek ugrottak a középre, mámoros exhibicionizmussal (agihija!) bolondulásig rengő csábjaik csupaszon és körülperdítették raffiaszoknyáikat, hogy az arcukra repült, a yunyuri legények pedig mint a lázfigurák, toppantak gurgulázó üvöltéssel és egyetlen szökelléssel a lányok közé, keresztülbujtak a lábak alatt, felemelkedtek és búgócsiga-pörgéssel és jajgató öröm-káromlással keresték Ördöganyát a levegőben, aki Jelen Van és nemsokára dobjaival-bölömeivel-állataival-falvaival-törzseivel ott kavargott és örvénylett a dzsungel démoni sípládák, duplakajla kürtök bűvöletében, ahogy csak Ördöganya Öregsípja, a girlihurla-DEV akarta

(Agihija-) hé! ééééé!




(Anaguda-) hé! ééééé!

ana-Gun-Dé!

ana-Gun-Dé!

ana-Gun-Dé!

ana-Gun-Dé!

aga-Hin-Dé!

aga-Hin-Dé!

aga-Hin-Dé!

aga-Hin-Dé!




ééééé (agihija) – – – – –

125


ééééé (anaguda) – – – – –

Az egyszarvú megelégelte a pillangó kergetáncát a szarva körül és bekapta. Miloména kacagott elsőnek – sempre forte – a boldogtalan Yjíque de Zanahurya borzalmán, amint félkézzel zongorázva, igyekezett másik kezével visszagyűrni a száját (mert az önkívületesek boldog vigyora őrá is ráragadt) és a nagy zenetojó- és költő a saját kvintettje alatt nem tudta megőrizni komolyságát; de mikor látta, hogy Hebaminte részegen hever és füligszaladó (sőt fülön túlszaladó) vigyorral, békésen a fenekét paskolja – sempre forte – ő is kacagni kezdett. Nein Ferencet kerestem szemmel, hogy vajon megállta-e vagy elfelejti a nyakára hurkolódó köldökzsinórt és megenyhül: a hurrlahelliriknél fedeztem fel őket (Prozeliusszal, mindkettőjüket egy-egy karikára csűrt kürttel a nyakukban, amibe aprókat fujtak), a hatalmas, begyantázott köszörűkorongot figyelték, melyet egy idomított majom forgatott, a sípládán egy betanított Agua-gua (majom és mosómedve basztardja) táncolt és ahol a talpával befogta, ott szólt; az a tíz ökörtermetű, tetovált bendőjű bennszülött, aki a fujtató bambuszcsövei alá behevert, úgy nézett ki, mint valami óriás zenesertés malacai, akik azonban ahelyett, hogy szopnák, felfújják az anyadisznót – Nein Ferenc (és úgy, hogy nem egy költőnek, de hím-csimpánznak becsületére válnék) hatalmasat vágott Prozeliusz Nepomuk kövérkés vállára és amikor az széttárt zsebkendővel elfakadt és nagy-röhécselve megkönnyezte – Ferenc testvér csak annál boldogabban szekundált és úgy nyerítette:

anaguda hí-guda anaguda anaguda
agihija aj-hija agihija agihija
’Íjjáééé-jáéjáéééé-jáé

A girlihurla-DEV a bőrük alá bújt, a kultúra, amit hoztunk, a varázslók hatalmában van és én is – tettem hozzá anélkül, hogy bánatot éreznék, legfeljebb a gyöngeség sóhajos irígységét az iránt az ember iránt, aki a szentség eszményét számomra megvalósítja: a Mesteren nem fog a dzsungel. Gabreliusz eszményi tisztaságára gondoltam, csillaglövő szavaira, minden életrajznál pompázatosabb életére és az állandó kísértések közötti remete derűre, amivel elérte a Tökéletesség Hetedik Fokát, amikor – GAOGAG-Isten-Liba és szentséges Mennyei Baromfifarm a panpedelupei Olimposzon, botránkoztat az én szemem, az én füleim cédák, érzékeim ledérek – hig126gyek-e? Annyi időm se volt, hogy jobban odanézzek (még egyszer, hogy elhiggyem-e:) Gabreliusz Gábriel táncolt egy hasmenéses víziló fürgeségével, oroszlánparókája meggyulladt a napon, orrán mázsányi bárányzsír és szemében részegen fénylett az örökélet mixtuma: a törzsfőnök legkövérebb főfeleségével vágtázott körül a tisztáson, azzal, akinek fejedelmi farpofái miatt már huszadik esztendeje nem lehetett gyalogolni, csak öszvértől-öszvérig és a Mester akkorát tenyerelt e lustán repülő naticuláriákba, hogy keze kirajzolódott – (ezeknek a színeknek és szagoknak orgasztológiáját sem Deuclis de Yubidihynte nem tudta volna megfesteni, sem Yuhaba de Ychibaquíque, a Melamalígó-szigetek nagy Menekültje)… – de még csak rá sem döbbenhettem a mi idefuvarozott parányi kultúránk elfüstölgésére és tökéletes párává-változására, amikor egy bennszülött Putifárné ragadott meg csípőnél, vállára dobott, mint a zsákot, Agihija! dobbantott és kapálódzásommal és segélykérő bőgésemmel nem törődve, az erdőbe ügetett velem.

Visszafelé oly boldogok voltunk és oly légiesek, hogy előreküldtük az elefántokat a málhával, mi magunk gyalog csapongtunk keresztül az őserdőn. Gabreliusz Gábriel újra szempiternizált a zenetudomány és a színköltészet voltaképpeni egy-mibenlényegéről és olyan szépen, hogy az erdő vadjai hozzáfutottak és szelíden hátrakonyuló fülekkel a kezét nyalták; Malomína Nein Ferenc karján libegett, aki hegedűjét vitte és éppen új rímelméletét teregette félénken (a rímképlet a ritmus differenciálhányadosa) – bár túloldalt Zwofuessler Gedeon szobrász messziről a nevét énekelte és Meliomina! Meolamina! Milaonine! cukor-szobrot ígért neki. Nerusád Zora Yjíque de Zanahurya karján andalgott, aki szemének örvényeiről beszélt, de nem tudott megbirkózni Zora replikáival; mi ketten Gabreliusszal Hebamintét vezettük, akit támogatni kellett, mert hajnaltól számított három napra tökéletesen örökéletű lett, hogy a saját nevét nem tudta kiejteni – kedvenc Névtelenünk (Prozeliusz Népó) gyengéd hancúrozhatnékjában és életének valami megmagyarázhatatlan ünnep-ingerében előreszaladt, rákiáltott kolibrikre, majmokkal bújócskált, mókusokat gesztenyével dobált és fenyegetően felkiabált a madarakhoz: velem ma madarat lehet fogatni!… velem ma madarat lehet fogatni! Majd mikor már ez is kevés volt, csak ment, masírozott hányaveti járással, szárnyakká feszített nadrágja, zsebregyűrt keze és egy-egy velőtrázó gyönyör-bömbölvénnyel önmagát megszakítva (ami még a törzsnek és a dzsungelfalunak szólt) – kétszólamban fütyörészett; bájos dzsungel! udvarias majmok! humoros madarak!…

127

Állatot ilyen hirtelen nem ér az elektromos bénulat Chicago vágóhídjain, hurok nem szorulhat sebesebben, nyíl nem áll bele húsba, puskacső gyomrunknak nem mered – Aszpeidigidisztra, a hétköznapok zúzdája – két késkerék nyelt be és gördült végig gondolatainkon a látománytól, egy szemrebbenés alatt végighullott bennünk a nap minden eseménye és a téglás ember minden szava: soha semmilyen gyönyör kedvéért nem volnék képes szem elől veszteni sorsomat – megértettük a figyelmeztetést és mindnyájan a Mesterre függesztettük tekintetünket. Gabreliusz Gábriel elengedte Hebamintét, aki elvágódott, ó – mondta Gábriel, akkor már tudtuk, a látomány Sors-Isten-Barom epifániája; ő a földre borult és mindnyájan a földre borultunk.

Kíváncsiság volt-e vagy nyúlremegés: felnéztem és lestem…

…Aureolával, az erdő színeiben remegő fénykoronával körülvett tégla lebegett a légben az eukaliptuszok között. Cikázva követte Prozeliusz Nepomuk kopasz fejét és időnként mint a gömbvillám, aláhullott és rácsapott – azt hittem, már-már beleáll és nyúltagyig meglékeli; Prozeliusz pedig csak menetelt, táncos lába virágokat kaszálva, szárnyakká feszített nadrágja, zsebregyűrt keze és kétszólamban sempre forte ugyanazt a panpedelupei dalt fütyörészte, amit a hurrlahellirik sípládája tutukált (anaguda-hí-íijáéé)! – és egyre messzebbről hallottuk öröm-bömbölvényeit: bájos dzsungel! udvarias majmok! humoros madarak!…


Senki nem moccant, én se.

Aztán már lesni se mertem, féltem, hogy magamra vonom a Barom haragját.

128




Apróhirdetés a MANDALAY MEDICAL CORRESPONDENTBEN. Gyarmati orvos európai feleséget keres. Számbajöhetnek olyanok, akik meghasonlottak otthonukkal, sorsukkal, felebarátaikkal és azok, akiknek testi hibája van. Ajánlatok bánatos, hosszú levél kíséretében a főkiadóba.


A muhulisztáni orvos levele a Kisasszonyhoz.

Kedves Kisasszony. Igyekeztem megtalálni magamban azt az embert, aki az apróhirdetést a MEDICAL CORRESPONDENTBEN feladta: bevallom, egyszerűen nem lelem. Oly hebehurgyának, oly lehetetlennek érzem ezt a lépést, hogy bármennyire igyekszem, semmi közösséget nem érzek vele; azt pedig, hogy a fényképét is elküldte, igen rosszul tette. Hirdetésemre (a szokásos öthónapos késéssel és az egész Uzdurtisztánt megkerülve) három levél érkezett, nem tudom, miféle érthetetlen inger – vonzalom vagy európai sugár csábított el, hogy a három közül a maga levelét kiválasszam és fényképébe belefelejtkezzem: szemeinek tisztességét, arcvonásainak parancsoló nyíltságát, mosolyának mélységét és anyai keménységét mostmár nem tudom meg nem történtté tenni, egyszerűen felelnem kell és ha már ezt a balga hirdetést közzétettem, talán még jóváteszem hibámat, ha vállalkozásáról lebeszélem.

Szeretném, ha valamelyes testi hibával megvígasztalna, hogy csendesedne lelkiismeretfurdalásom: mit is keresne maga Muhulisztánban? Mint a régi görögök között az életnagyságnál nagyobb és a halandók szépségénél jóval tökéletesebb istenek és istennők – mit keresne maga a törpe, lompos és súlyosan fertőzött mungur kulik, vízhordók, karavánkísérők és koldúsok között? Nem akarok elrettentő képet festeni erről a gyarmatról (hogy elriasszam) – amit csak alig huszonöt éve fedeztek fel, de tudnia kell, hogy Mundzurisztán (Mungul-Föld, Muhul-Ország) a Tunghzi-Nor vidékén fekszik a Himalaya északi lejtőjén, keletről Kampulung hátulja, nyugatról Uzdurt-föld feneke határolja: olyan vidék, ahová állat nem merészkedik és aki elszánja rá magát és keresztülutazik rajta, úgy érzi, nem más földrészről: más évezredből érkezett. Korszakos kínaizmus merevületében, lámák és 129adószedő rablóvezérek uralma alatt él a mundzul földmíves, aki még ma is áhitattal gondol arra a reprezentatív idillre, mikor a császár (egyszer esztendőben) arany ekevasával felszenteli a földet; mint Mundzulisztán „mennybolttámasztó” hegyein (hol a lompos dörgéssel alárobogó lavina nem változtat a hótornyok, morénák és a gerincnek nekiúsztató felhők hatalmas nyugalmán), ugyanúgy az egész Mungulföld egyszerre a permanens háború és az örök mozdulatlanság világa; az utakon vámot szed a rabló, évezredes íratlan alkotmányok szemtelenségével tárgyaló félként – hatóságként jelentkezik, ha megneszeli a gyarmati ügyvivő közeledését és karavánját (lerohanás helyett) vendégajándékokkal fogadja; de kereszttel jelöli házait, gyűrűbe fogja a falvat, kiveti a gabonasarcot és cserébe a védelemért (ha a lámakolostorokban megáldatta fegyvereit és kardkovácsait), mint barátságos gazdag rokon jelenik meg a vályogkunyhók között és verbuvál… A rablóuralom évezredes íratlan pásztoralkotmányát nem tudta letörni a Sárkány Trónja és most nem tudja letörni a forradalom, olyan ez, mint a leprának az az endémiás fajtája, ami ellen mi fehér orvosok egyenesen mulatságosan tehetetlenek vagyunk: – a tuberkulid lepra… Kisasszony, a segélyhely a babonák, lámák, túlvilághoz intézett vesztegetések és varázslók közepette akár az ostromlott vár, szerencsétlenné tenne, ha én volnék balsorsa, otromba apróhirdetésemmel, hogy megismerné lepro-szériáinkat, a hegyek örökös határzárját, a százméteres hó alá temetkező sziklagerincet, a sárkánykörmeneteket esőért, gyógyulásért, a taoista-buddhista vallásvegyülék véghetetlen egykedvű, hivatalnok-szabású istenseregletét és a mungul családfalu földjébe-rablóiba-tájbetegségeibe belebékült töredelmes gyötrelmét: nem kisasszony! én vagyok az, aki lebeszélném és ha szemének nyájas szigorát és mosolyának elszántságát egy pillanatra megtörhetném, talán jóvátehetném még a hibát, amit ormótlan újsághirdetésemmel elkövettem: ugyan miért akarna, hogy is akarhatna a Himalaya északi lejtőjén egy mindentől elvágott segélyhelyen a gyarmati orvos felesége lenni…?

A Kisasszony első levele.

Tisztelt Uram! Mégegyszer végiggondoltam mindazokat a kategóriákat, amiket apróhirdetésében említ. Nem hasonlottam meg otthonommal, sorsomból jóformán még az egész előttem van és így nem tudom, véle meghasonlottam-e; felebarátaimmal soha nem különböztem össze törvényesen és nyomorék sem vagyok. Egy barátommal élek, aki becsül, tisztává, kézzelfoghatóvá és egyszerűvé teszi számomra az életet, nem fázom, a szerelem 130szükségét nem szenvedem és ha az utolsó vizsgájára készülő szigorlóorvos igényeit vesszük alapul, életkörülményeim sem kergetnek el: joggal kérdezheti Ön, mi bírna rá, hogy ekkora útra szánom magam és elmegyek a gyarmati orvos feleségének, Muhulisztánba? Itt két dolgot kell tisztáznunk: először is nem megyek feleségül. Értse úgy, ahogyan gondolom: nincsen kizárva, hogy magához vagy más európaihoz, sőt talán egy bennszülötthöz feleségül megyek; de nem megyek ezzel a céllal és nem szabok ilyen feltételt, hogy feleségül vegyen. Másodszor rosszul tette, hogy lebeszélő levelet írt: mézes-mázos csalogató episztolát kellett volna postára adnia, látja, nem ismer. Azzal talán lebeszélt volna. De hogy az út és az ország nehézségeire figyelmeztet, (sőt a gyarmati orvos érdemtelenségére, hogy európai asszony felesége legyen) – lelkiismeretességével bizalmat ébreszt maga iránt és mostmár én maradnék szégyenben, ha – nem, mostmár akkor is elmegyek, ha történetesen Ön a nyomorék, kolléga úr.

Ajkamon az „anyai” mosolyt ne vegye rajongásnak, szemeimben az ábrándozást hiába keresné, rideg számítás az, ami ezen az apróhirdetésen keresztül (keserű, sőt nevetségesen bántó, örökké szégyellni fogjuk) talán az Ön karjaiba vezet; de ez a vallomás megóvja Önt, hogy többet érezzen irányomban, mint amennyit érdemelnék. Tudja meg hát, Szinapsziusz úr, nem születtem vándornak, hanem hogy holtig egy hazában, megelégedett legyek; de nem maradhatok nyugat halálraítélt városaiban a Nigragor átvonulása idején. Az embereket apátia, kéjvágy és általános nemtörődömség szállja meg, nem értesültem róla pontosabban, csak úgy tudom, mint más, hogy az üstökösraj kísérő gázcsóvája mérges és le a talajbaktériumokig kihal az életjelenség, genuszok, családok és rendek, ha a mi féltekénket érinti. Ez a mérhetetlen önzés vezet, látja, az élet elküldhetetlen gyönyörérzése, ízének szentsége és elháríthatatlan ismétlőingere: asztmatikusban úgy nem dolgozik a légszomj, a fennmaradás görcsös ölelése halálfélelemmel úgy nem párosul, mint bennem, amikor mentenem kell vérem meleg folyamát, sejtjeim nyirokfürdőjét, ingereim potenciálkülönbségét, szerelemvágyam hormonáramát és menekülnöm kell a Nigragor átvonulása elől. Valaha úgy fog takarodni a kontinens előle, mint a csapdába került állatáradat, fel fog tűnni fénye és előrelökődő fáklyái felgyujtják a szalmatetőket, végtelen vonatszerelvények erdőégésen vágtáznak keresztül és aki fölösen kapaszkodik a lépcsők peremére, annak ujjait baltával leütik, fiatal anyák szaladnak a feltépett ablakokhoz légszomjasan, hogy kiugorjanak és a pólyások végiggurulnak a rengő asztalokon, mint a hangyabáb – én pedig élni! állati nagyszerűséggel élni akarok! érti-e már félelmes önzésemet Szinapsziusz úr: én még vissza akarok térni valaha, látnom kell az üveges tekin131tetű holdvárosokat, a szertegurult csecsemőket, a milliószámra kivégzett háziállatokat, fajtákat és népeket, ott akarok lenni az első szemlén, az első telepítő-karavánban, az első kórház fehérköpenyes parancsnoka akarok lenni, nekem el kell bujtatnom legárvább testemet a Himalaya északi lejtőin, Kampulung és Baltisztán között, hogy megmaradjak… Mert nem vagyok nyomorék és szeretném, ha ez nem lenne akadály; de én, én örülnék, ha (most ne ítéljen meg érte, az érzések a nyelvemmel elszaladnak) Ön nyomorék volna Szinapsziusz úr: hogy valamennyire levenné rólam az adósság örökös érzését. Nyugalmas vagyok, béketűrő és derűs, legyen hozzám durva Szinapsziusz úr (ennyi önzésért) és én nem jövök ki a sodromból; munkabíró vagyok, mint a ló, tegyen rám minden terhet, legyen a munkám megalázó és elvégezhetetlenül sok és én zokszó nélkül vállalom a robotot: ha talán ezzel levezekelném farkasfalánkságomat, amivel a puszta vegetációra szomjazom… egy menekült befogadásáról van szó, Szinapsziusz úr: ne feleségnek tekintsen engem – mindenes cselédnek…

Szinapsziusz úr levele a Kisasszonyhoz.

Kedves Kisasszony. Egyszer és mindenkorra túl szeretnék lenni a bemutatkozáson és elmesélem, amit rólam tudnia kell, hogy aztán soha többé érdektelen személyemről ne beszéljünk. Hivatalnokcsalád egyetlen fiúgyermeke voltam, amolyan enfant terrible a három nővér között, de nővéreim szentimentalizmusa és puhasága undorral és idegenséggel töltött el, szüleim folyondárélete és mozdulatlan szimbiózisa a mindenkori állammal azt a gyanút ébresztette bennem, hogy megélhetésükért cserébe lemondtak a kritika és a változtatás jogáról, vagyis a gyomrukon keresztül megzsarolva és megvesztegetve, szentesítettek minden embertelenséget, amit az uralmon lévő kormányzat akart. Első nekibuzdulásomban utazni kezdtem, jószerencsémre bíztam, hogy másnap hol, mit eszem, merre, kivel hálok és hogy éhezem vagy a tengerparton, bendőmmel és a látvánnyal eltelve gazdagodom. Kegyelmes hajószakácsok tápláltak, rakodómunkások, akik szeretetem, emberségem megosztásáért velük – megosztották szalonnájukat; korosodó gazdag hölgyek, akiket csiklandozott a hangomban bujkáló kamaszkacagás és fiatalítószernek használtak, mint Salamon a szunamita lányt, – és fiatal csúfságok, akiknek addig dícsértem az énekét, amíg – akár a holló, kiejtették szájukból a sajtot. Kitanultam az utcai fodrász, a madárkereskedő, a piaci tolvaj, a karavánüdvözlő, a reklámkikiáltó, az imakönyvárus mesterségét, voltam koldúsok hangszerésze, okarína- és sípládaszakértő, felbérelt botránycsináló, temetésen felzokogó rokon és mindenütt a magam erejéből 132lettem azzá a tökéletes nullává, ami vagyok. Csavargószeszélyem elvitt Fatraszba, Kasgarba, Kampulungba, a Tonga-szigetekre, a Karolinákra, Kínai-Turkesztán akkori ambánja udvari jószág-HAKIMMÁ nevezett ki és én gyógyítottam a környék minden jakját, lovát és bivalyát; jártam LAHURTALÁBAN és a lahurtalai maharadzsa rámbízta a fehér elefántok fedeztetését, a címem, amit még ma is viselek: Indra Istállómestere. Homokszítta arcbőrrel, utolsó sejtemig férfivé cserélődve – megszögletesedve és koraősz szemöldökkel kerültem haza, ahol belevetettem magam a Trón elleni mozgalomba. Szívvel-lélekkel végeztem ezt, az intellektuelek hajnalig tartó vitáit csakúgy, mint az ülősztrájkok megszervezését, és sem isten, sem ember nem volt előttem szent: egyedül a világfenntartó robot… Így keveredtem bele Kapisztrenciusz Kasztrén forradalmi akciójába (ami magábagyűjtötte kétszáz esztendő elnyomásának minden idegengyűlöletét) és csakhamar a főhadiszállás vakrémületén, Kasztrén közvetlen környezetében kellett átélnem azt a hihetetlen boldogságot, hogy az idő előtt (jóságos-véletlenül) kirobbantott forradalomban az egész ország talpraállt. Itt különös és értelemzavaró hézag következik bemutatkozásomban, Kisasszony, nem akarattal (csupán egy lassan gyógyuló lelki nyomor sebhelye, a védekezés stigmái:) én blazírt ember lettem. Hogy a győzelmes forradalom gátjaszakadt szennyözöne, nihilizmusa volt-e, vagy az a velejéig korrupt rendszer, amivel Kapisztrenciusz Kasztrén a vassal kivert hódítót pénzért az országba (és a kormányzatba) visszacsempészte: ennek eldöntését magára bízom, hogy blazírtságomat mi okozta; tény, hogy undorító nővéreim, minden létező rezsim bűzét boldogan szívó, szentimentális és gyakorlati családom nyelvöltögetését nem sokáig tudtam elviselni és elhatároztam, hogy emigrálok Középázsia legreménytelenebb gyarmataira; igazuk volt, ma már teljesen belezavarodtam, nem értem, miért kellett kockára tennem magam a szabadság (és a szabadságharcok) mindenkori haszonélvezőiért és tulajdonképp miért kellett hozzá nekem Kapisztrenciusz Kasztrén (renegát hivatalnok, dinasztiaalapító) – hogy elmenjek az embermentés örömével, a „boddhiszátvák” szent szándékával az elesett nép közé és azokra tékozoljam életem, akiknek a legszükségesebb. Híjával vagyok a politikus természetek örökös mellékgondolatainak, feltételek és fenntartás nélkül jöttem el a Himalaya északi lejtőjére, ahol segélyhelyet szerveztem: ma már van egy falka betegnyomozó kutyám, malárialaboratóriumom, kilencszáz leprásom és framboeziásom, méhészetem és selyemhernyótenyészetem, ahol a gyógyíthatatlanok is gyógyulnak. Bocsánatát kell kérnem Violante, hogy ennyit is szóbahoztam, ez az a szükséges legkevesebb, amit nem közölhetett az apró133hirdetés; de úgy éreztem, látnia kell, hogy én sem vagyok nyomorék, amiért az ismerkedésnek a trópuson divatos formájához nyúlok – hacsak azt nem veszi nyomorékságnak, hogy elviselhetően blazírt vagyok. Levelének több részét nem értem, de olyan örömmel tölt el, mint azt a fehérembert, aki már régen nélkülözi egy európai asszony jelenlétét. Vannak pillanatok, amikor úgy érzem, nem lehet olyan csúnya, hogy Muhulisztán és az én igényeimnél szebb ne legyen; máskor meg úgy érzem, nem lehet olyan szép, hogy a magányban megnövekedett igényeimet a társ, az emberség iránt feledtetni tudná. Hallja hát, sorjában: nem értem, mi lealázó volna magára nézve abban, hogy a Medical Correspondent hirdetésére ismerkedett meg barátjával, aki további tetszésére bízza, hogy férjéül fogadja, vagy sem; ha itt valaki van, aki a megadás jeléül felmutatta kártyáit, csakis én vagyok: bevallom, kritikus kor a negyven esztendő még a blazírtak számára is és európai asszony nélkül ebben a békés pokolban nem igen bírom tovább; a maga osztályrésze mindebben a nagy útra induló ember heroizmusa, aki kilométerek ezrein keresztül küzd tengerrel, vámmal, útlevéllel, hogy letelepedhessen egy olyan fertőzött területen, ahonnan mindenki menekül: aztán Violante (bocsássa meg nekem, ha ilyen gyönyörűséggel morzsolom nevét és utasítson rendre, ha túlkorainak találja) – azt írja, munkabíró, mint a ló, legyek magához durva és ne feleséget várjak, hanem mindenes cselédet… Bevallom, ennek olvasásakor olyan bánatosan elmosolyogtam magam, hogy belekönnyeztem: nem feleséget várok én, Violante és nem mindenes cselédet, hanem kollégát. Azért, Violante, ha maga munkabíró, „mint a ló”, bocsánatos önzésemben elsőül azt szeretném, ha a panpedelupei egyetemen beiratkozna a gyarmati tájbetegségek kurzusára, különös tekintettel Középázsia (Mundzur-Föld, Mundul-Ország, Muhuria) tájbetegségeire; elküldök magának egy listát, ezeket a könyveket kell beszereznie, és én majd minden kérdésére hűségesen és az adott helyi anyag alapján válaszolok.

És nagyon kérem, ne emlegessen többé olyasmit, hogy levelezésünket ne tekintsem házasság-zsarolásnak és érezzem magam ugyanolyan szabadnak, ha megérkezik; hiszen alig az imént írtam, hogy kolléganőmet várom – igaz-igaz; de ha ezen múlna az utazása, szívesen elintézem minden hatóságon, táviraton, tűzön-vízen keresztül a formaságokat és elküldöm a hajójegyet…

Violante levele.

Kedves Viktor, – nem, ne gondolja, hogy ha még valahol tartalmazom, magammal viszem az európai előítéleteket; nem tudom hányadszor olvasom 134már megindító levelét – hogy mit csodáljak jobban, bűbájosságát vagy elvetemültségét; gondolom, talán azért, mert a blazírtoknak mindenre jut ideje, talán mert a magányban ezt szomjazza: bűbájosan gyöngéd tudna lenni és mostmár nem volnék képes beállni magához mindenes-cselédnek, ha volna kívülem még egy felesége; de meg attól is tartok, hogy nagytitokban tán zsarnoki, rabbiátus ember és csalogatónak veszi magára leveleiben az áldott természet lárváját: tudna olyan elvetemült lenni, hogy hazudnék és csupán mímelje, amit a sorok között tudtomra ad, ennyi elhallgatott kedvességet? Én meg azt kérem, látja, hogy ne beszéljen többé a tűzön-vízen keresztülvitt formaságokról, mert megszégyenít: én sem unaloműzésből írdogálok és ha postára adom, egy kicsit el is köteleztem magam; a hajójegy legyen az egyedüli, amit természetesen a kurzus elvégzése nélkül meg nem kaphatok és csak majd ha ott leszek: utólag szeretnék kiérdemelni. Még valamit (csak szóljon rám és már kezdje el, tizenkétezer kilométer távolából, ha fecsegek) – ez legyen egyetlen szeszélyem és tudom ugyan, hogy ez sem egyéb, mint a kíváncsiság paroxizmusa, de kérem, engedjen nekem: ne küldjön fényképeket. Én küldhetek (és küldök is), de maga ne küldjön: engedje át magát egészen fantáziámnak, hadd színezem ki magamnak a mungul határhegységeket, a kéttornyú lámakolostorokat, a családfalvakat, a Virágszemlélés Ünnepét, a lótusznyílást, a bazsarózsát és a Fehér Hakimot, ahogyan a bennszülöttek nevezik magát – hadd képzelem szürkeszemöldökűnek, magashomlokúnak, kopaszodó ősz professzor úrnak, csontos világcsavargónak, tengerjárásra vágyó kisfiúnak és olyan nyomoréknak, amilyennek én akarom…

Violante egy szép napon halom könyvvel lépett be fészkünkbe, de olyan könnyűséggel, mintha párnát vinne. Ő maga is könnyű volt, homloka, szemöldöke fényes és válla szélesen feszült a magasnyakú pulóver alatt, vidámmá és harciassá tette kedves melleit. Mi az, Violante, kérdeztem a munkám fölött, ültő helyemből – új könyvek?

– Új könyvek, vágta rá Violante, tisztán kicsengő örömmel; járása, mindent összeborító rendetlenkedése olyan volt, hogy alig tudta palástolni belsejének zenei áradását. A másik sarokba telepedett, félháttal nekem, lábait energikusan, fiúsan szétvetette és kiterítve a könyvet maga előtt, mindkét oldalon, füle alatt mélyen, pompás nyakába belekönyökölt. Én a tíz ujjamba támasztottam homlokom és próbáltam visszatalálni a gondolatba; ez egy darabig sehogysem sikerült, fülelnem kellett, és azután esténként néha éjfélig, néha azon túl is hallottam ezt a szorgalmas, lelkesítő és fegyelmező mormogást:… KALA-AZAR = Fekete Betegség, trópikus splenomegalia, 135dum-dum-láz stb. Rendesen krónikus, – szeszélyes lázgörbével, súlyos anémiával, végül kachexiával és kezelés nélkül majdnem bizonyosra vehetően exitusszal végződő protozoa-infekció, okozója a Leishmania Donovani, mindenekelőtt a hajszálerek endotel-sejtjeiben, lépben, májban, csontvelőben és nyirokmirígyekben… ha a baj folyamán az endotélium felburjánzik és a makrofág-sejtek felszaporodnak, különleges granulációs szövetképlet támad, amiben hemzseg a sejtparazita… endémia, de epidémiás hevességgel lép fel, ha intakt lakossághoz ér… Középázsiában… melynek jellegzetes tájbetegsége… húszévenként járványszerű lökések észlelhetők (és ezen észleletek megegyezése az indiai valláshagyomány periódusos járványnaptárával csak megerősíti e feltevést); de… időszakossága minden valószínűség szerint nem a sejtparazita szaporodási hullámával, hanem hordozója szakaszos virulenciájával van összefüggésben… A fertőzés hordozója ugyanis (mint a leishmaniázis majd minden fajtájánál) a homoki légy (phlebotoma)… melynek földrajzi elterjedése a KALA-AZARÉVAL teljesen egyező…

11. §

49. Tartózkodás a tompultaktól, a gémberedett elméktől, szűzi menekülés a csörömpölő embertől: hajhásztól, kereskedőtől, katonától.

50. Szemed elé tartott tenyér és te mintha abban kémlelődnél: agyvelő, meg ne rendülj, szemgolyó, viseld el! mert sajdul a jövendő sebe és te szemléled sorsod szunnyadását.

Hadd vezesselek el benneteket pihenésül és közjátékul drága kis fészkembe, mielőtt a szerencsétlenségek zuhataga Sors-Isten-Barom veséiből megindul és én, a Rémület Sziklájához tapasztva – dagály után már nem leszek: lépjetek be és beszélgessetek el velem. Hebaminte néni habfüggönyöket tett fel ablakomra, habfehér függönyök! visszacsapják a fényt, a meleget és mint a prizma, habbá oldják a napsugarat; van száz galambom, egy békám, egy komondormacskám és van, mindnyájuk közt a legnagyobb, legtekintélyesebb – róla még nem beszéltem. Kinézésre megborotvált oroszlán, nem is kisebb annál. Méltóságosabban mozdul, mint a bölény; de ha valaki ráteszi kezemre a kezét, zuhan, akár a jaguár és bekapja mindenestől; ha dorombolni tudna, nem tudnék aludni tőle, se én, a ház, se az utca és miatta ragadt rajtam ez a riasztó ismertetőnév: a szelindekes ember.

MU-LIENRŐL, a kínai szentről tudom Gabreliusztól, hogy lelke tökéletes elmélyülésében megpillantotta anyját, amint az éhség poklában szenved. És követte mindenütt, kezében egy tál levessel, de az „éhesek” (a gyermek136telenek szellemei) elvették tőle a levest. MU-LIEN újra próbálkozott és a második tányér levest vitte az éhség poklába; csakhogy azalatt az anya kutya képében újjászületett. Hosszas keresés után a kegyes gyermek ebben a metamorfózisában is ráakadt, magas váltságdíjért megszerezte és gyöngéd szeretettel tartotta házánál. Alpári eszemmel én a lélekvándorlás ragyogására méltatlan vagyok: de ha így igaz, nem lehet másként, mint hogy ALLOBROG, szelindek előző életében csillagtársam volt, olyan barát, amilyen életünkben egyetlen akad; megéreztem és ő is megérezte ezt, amikor a gundai országúton hazafelé bandukoltunk és hozzánk csatlakozott. Nein Ferenc mindjárt szonettet költött ALLOBROG tiszteletére, de Melomína használatára, akinek (rövidlátó ostobaságában) akkor még udvarolt és a hegedűjét vitte; a szonettből ragadt rá a megborotvált oroszlán és ma sem tudok szabadulni érzéseim feláradásától, Felszabadulásom első napján, amikor galambok, macskák és oroszlánok követtek a Melinda-úti diadalmenetben állati szeretettel, szabadon és körülöttem pokolkísértetek módjára cikáztak a Hebaminte-féle felsővezetékes emberek. Végigfekszem a diványon, ALLOBROG a peremére fekteti fejét és én végigtenyerelem ezt a csont-malom-koponyát: milyen meleg és milyen kövér! Mátyás, a komondormacska egy hét után beszüntette az ellenségeskedést, követeket küldött (Csücsöre, Kisdönci és csekélységem személyében) – hogy elismeri ALLOBROG főhatalmát és ezentúl csak alkirály a házban. Matyi macska az ablakdeszkán pihen, egyik szeme skarlát, a másik zöldelő valódi nefrit (ha félmanccsal befogná a vörös szemét, még zöldebbnek látná ezt a tengervíz alatt himbálódzó világot, hol a befőttesüvegek világítanak) – Mátyás macska cicákat megszégyenítő balkezes mozdulattal kap Heliáne galambjai után, akik a kötélvasút fenekén morzsára vadásznak: de Heliáne galambjai nem félnek Mátyástól, tudják, hogy az ablakdeszkán túl megszűnt az alkirály felségterülete, ez a levegő birodalma. Don Carlos de Yustét bámulom merően, létrája alsó fokán guggol és boldog (sokkal boldogabb, mint én, mert nincs agyköpenye és így minden gondolata ott szundít Sors-Isten-Barom hínáros agyvelejében)… – Igen, semmit sem fogok elhallgatni, még azt sem, amit élőszóban a koldulás szándékával tévesztenétek össze, és akkor gőgömbe belehalnék: állástalan vagyok.

Most vagyok csak igazán állástalan. Pontosabban, ha azt mondom, van állásom – nektek hazudnék, ha azt mondom, nincs állásom – magamnak; az ARANY SZAMÁRBAN megmelegedtem és amolyan fizetésnélküli major domus lettem (a szó mindenes-cselédi értelmében: vendégüdvözlő és 137ingyenfullajtár) – de jobb lenne lézengésnek nevezni, potyalesen. Két dolog tartott itt: a Kör, mert sokat lehettem a Mester környezetében és a hulladékdézsma a konyhán; honnan szereztem volna különben azt a tömérdek konyhahulladékot, ami ALLOBROGNAK naponta kell. (ALLOBROG, a megborotvált oroszlán most a dívány mellett pihent és a hűség olyan boldog szédületével pislogott a koponyáján heverő tenyérre, ahogy a tántoríthatatlan jóbarát tud:) egy szelindek étvágya volt az, ami Mehlmauzler bácsi rigolyáihoz hozzákötött, én talán elviseltem volna a harmincnapos éhezést, amíg valóságosabb állás után nézek – de hogy tehetném ki ekkora szenvedésnek barátomat, akit a palingenezis kegyetlen törvénye átmenetileg egy szelindek testébe kényszerített…?! Ó, nem tudom, ti közömbösek, éreztétek-e az elbutulásos végső közöny marását, a tőke- és munkanélküliek elesettségét?! mint vizionárius láttam sorsomat. Mi vagy te? mi a te neved? Hozd-ki-vidd-be Tedd-le-ne-bántsd: ez a te neved nyomorúlt és ugye? ugye most összerándulsz tehetetlen, próbálod elejét venni könnyeidnek és nyitott szemmel egyensúlyozol vele, amikor látásod elborítja, belemarkolsz a pamlag szélébe, ádámcsutkád csuklik (ez te vagy, te lötykölt butykos), könnyeket nyelsz és önámítást: te nem sírtál – (és ez a szemtelen is te vagy:) MIÉRT? HÁT SÍRTÁL?… szelindeked pedig csendeskén szűköl a részvéttől és meleg fejével a kezed alá, nekihízelkedik – tudom… tudom ALLOBROG, te nem tehetsz róla… de… de hát hová juthatok, mi lesz velem, ha… ha például istenőrizz… Heliáne! ha belép és… mint akkor először, bocsánatot kér, hogy erre járt és már megy is, éppen csak megkérdi, etetem-e a galambjait… Heliáne – emelkedem fel félig és szelindekem félig odafordul, a jövevényre, ahogy a korzabadi kapuban a perzsa szárnyasbika néz… Heliáne, énnekem tulajdonkép a maga létezéséről nem volna szabad tudnom… maga is küzd ez ellen, ne szégyenkezzék és ne tagadja – Heliáne! ha nem így volna, nem jönne fel, nem ebben a mosdóban mosdott volna, nem ebbe a szobába sodorta volna az ismeretlen szándék, aminek gyönyörűségétől fél, de az borzongatja… Barnabás, olyan igaz, mint hogy a kutyáját a vonat szaggatja szét, megesküszöm, amire akarja, de nincs közös sorsunk… utánanéztem (látja, szeretném, én is és látja, hogy szenvedek)… én azért jöttem – – – Miért jött, Heliáne?… Hogy megkérjem, Barnabás: próbáljuk abbahagyni… (száraz nevetés, füzetesregényből:) Igaza van, Heliáne. De hogy próbáljuk? mivel kezdjem: uszítsam magára a kutyám? parancsoljam ki? mutassak ajtót?… Nem, Barnabás: nem arra kértem, hogy mutasson ajtót. …Az istenért, Heliáne, ne sírjon, ha sírni kezd, rosszabb, mint ha az ágyam szélére ül… Heliáne (szerencsétlenség, amit fohászkodva kérek az istenektől!) hallgasson meg 138egyszer józanul és majd aztán én is, magát; de most azt a szerencsés pillanatot fogtuk el, amikor kívülről szemléljük, mint egy játszma sakkot és megtárgyalhatjuk sorsunkat… józanul Heliáne… (Azt, azt, józanul)… Nyissa ki gyönyörű fülét Heliáne a filozófia csókjaira: Sors-Isten-Barom gondolata nem köt össze bennünket – nem jelenti ez azt is, hogy nem gondol velünk? Vállaljuk magunkra Heliáne az emberiség első nagy kísérletét: érzi? érzi az én szárnyaimat? viszem magammal. Nemzedékeket repülünk át: úgy alakítjuk sorsunkat, ahogyan régen (vagyis ma) nem is álmodták… Érzi az én szabadságomat? Ötszáz év beletelik és még mindíg nem fogom kiosztani: a szabadság teljességét… gyönyörű istenkísértés, Heliáne! Állás után nézek, maga is! mi leszünk Sors-Isten-Barom Őfelsége Első Lázadói…!

BARLANGI ÁRNYÉK Ő, ELŐTTEM JÁRÓ
A BOROTVAHIDON JÖN SZEMBE VÉLEM:
JAJ LE NEM HULLHATOK, JAJ KI NEM TÉREK
hajórengés, szűzi mámor
semmi alkohol

Várjunk vele! Barnabás (jaj elveszítem) – kiáltja és elmosódik a szoba, mint a tengerhullámzás, Heliáne szólít az ajtó mögül, a falból vagy a másik szobából, várjunk Barnabás: talán!… a Boszorkányünnepen! – – – most hallottátok a kilincset: ha nézik, így dalol. Természetesen hiába lesem az ajtót, Heliáne nem nyomja le és a kilincs csak annál jobban dalol; és természetesen, nagyon természetesen állásom sincs másik, olyan, ami a szelindekem mellett még gyermekeimet is eltartaná; ha pedig három napra abbahagynám Malmeizler bácsi tűrését (hozd-ki-vidd-be Tedd-le-ne-bántsd) – szelindekem éhenhalna… Paolo és Francesca jut eszembe, akik elég merészek voltak erre a lázadásra és most oly boldogok, hogy a forgószélben kergethetik egymást: de Heliáne és én…! hol keressem?! mióta a Rozelinda-dombon elvesztettem (teljesen ismeretlenül, egy panpedelupei dalt énekelt), azóta végigkutattam a Nyúlgát-utcai zárdákat az egy Lunateum kivételével, a Magdolinihanát, a yunyuri-negyedet: és ő sehol.

Egyszer mintha felbukkant volna.

Nem tudom, Panpedelupén milyen gyakoriak az ámokok, azt hiszem, elég gyakoriak (mint általában a déltengeri trópusokon) – egy gyöngyszoknyás 139nőt pillantottam meg egyszer a Plaza de la Hilaridad Nacionalon, egy álmodhatatlan szépségű yunyuri lányt, de rögtön láttam, hogy gyermek még és zárdaszűz. Természetesen bomoltam érte. Lábai kiléptek belőle, csörrenő gyöngyeivel nekiiramodott; rámpillantott oldalról és az arcához emelte a kezét. Ámok! sikoltotta. Azzal belevetette magát az óriás körforgalmú téren a torlódásba ott, ahol mindenki a legtürelmetlenebb. Én utána mostmár mindenkép meg akartam győzni, hogy nem vagyok futóbolond, (hanem külföldi)… az ütköző érte először és aztán a lökhárító benyalta, a gyöngyszoknya az ütéstől freccsenve szóródott szanaszerte… addigra kihúzták a villamos alól (mert villamos alá mentette előlem parányi testét), engem lefogtak és csak messziről vethettem elszerencsétlenedett pillantást rá… micsoda szánandó, aljas megkönnyebbülés és a veszteségnek, a megraboltságnak micsoda levertsége: nem Heliáne volt… A rendőrök átkutattak, rosszindulatúan méregetett a tömeg, a panpedelupeiek nem akarták elhinni, hogy nem hordok késfüzért nyakbavetőnek az ingem alatt… a Prefektúrán felvették az adataimat, jóságos üvöltözéssel (kitoloncolnak, kitiltanak:)

külföldi, állásnélküli.

Utána egy-huszonnégy órát ődöngtem: a körvasút raktárházai körül, dokkokban, az átrakodó kikötő daruoszlopai alatt, fürésztelepen. A szemem égett, akár a sivatag… egymásután ezer helyzetben ugyanaz a fénytünemény táncolt rajta, délibábom rögeszméje: Heliáne, ha van! (mert most is van)

– de hol? hol? hol?


Külföldi, állásnélküli. Hja!

Ferenc testvér jutott eszembe, nyakán a köldökzsinórral. Magam meg: én meg nem születtem – – – hanem a világra toloncoltak, külföldinek.

A szenténekekből
neinferenci rituálé: a hiábavaló jóságról és a bölcsességről, amely korai.

51. És kérlelé ama öbölben a remetét a Cölöpök Törzse, jövel, jövel! és oktassad KLO-KLO-KALUT a Fehér Isten minden tudományára és légy te a boszorkány.

És ő kiszórta ajándékaikat és hirdeté a Tökéletes eljövetelét.

A falu pedig kiálta: a te bűnöd mirajtunk!

140

52. Annakutána elment, ledönté amazok bálványait, orcájukra ült és hirdeté a Tökéletes eljövetelét. De nem szüntek kérlelni őt a vének, a falu pedig kiálta: a te bűnöd mirajtunk!

53. Annakutána összegyüjté minden kunyhó tabuját a tisztátalantól a szentig és hentergődzék rajta és hál vele. És hirdeté a Tökéletes eljövetelét.

A falu pedig kiálta: a te bűnöd mirajtunk!

54. Annakutána vizelletével locsolá az özvegy máglyáját és a tűz a bűn ijedelmében elaluvék. És hamuján eltáncolá a Tökéletes táncát. A falu pedig kiálta: a te bűnöd mirajtunk. És kérlelék a vének.

55. Annakutána kiálta fenszóval, Cölöpök Törzse! Mely ocsmányság volna elég szentségtelen, hogy ne irigyeljétek a fehérek isteneit?! És elment és megjegyezte nagyerősen amazok küszöbét.

És felment a láng éjtszaka a falu fölé és megégtek a víz fölött, valamennyien. És a harcosok, akik az erdőben háltak és a várandós tisztátalanok, akik kívül voltak a falun, eljövének és köldökét köpködve sírván, kiáltozának: a te bűnöd mirajtunk! a te bűnöd mirajtunk! És kérlelék őt.

56. És minekutána nagy szentségében megpukkadt, eltemették az ő testét függőlegesen és mint KLO-KLO-KALU igaz boszorkánya halt meg.

XVI. Májusharmat

57. Hogy akik kegyetlenek, meghasonuljanak mind ő kegyetlenségökben és az igaztalanok az ő igaztalanságaikban; és eltelvén a szentséggel, – tegyék.

Consolata Maientau a TRANSSYLVANIÁN érkezett.

Tudta, mi vár rá, ha felszáll, de felszállt; és amikor a fedélzetről megpillantotta a Kört, csak megbizonyosodhatott róla: még visszamehetne… Utolsónak maradt, ez volt teljes életében a habozás egyetlen jele.

Podgyásza ott sorakozott a parton, Gabreliusz számlálta tarkán, ornátusban: nem volt más választása…

Kiszállt.

Gyászruhát hordott (és a hajó, ami hozta, fiatal özvegynek becsülte) – özvegy nem lehetett volna fiatalabb és én, aki nem estem át a beavatás 141szertartásán, nem tudhattam, hogy ez a gyászruha önmagának szól. Majálisok szikráztak Májusharmat szemén, melle-dereka táncolt és fitos arcocskájához annyira illett életélvező kacagása, hogy a hajótülök gyönyörűségében berekedt és Consolátát hallgatta. Névtelen levél avatta be, ott intézte el magával a TRANSSYLVANIÁN, Consolata azon túl, hogy mi vár rá, egyebet is – mindnyájunknál többet tudott és számomra, aki még nem asszimilálódtam eléggé, döbbenetes volt ez a szárnyaló kacagás, amivel Consolata a Mester hódolatát fogadta: Gabreliusz mély, spanyol kalaplengető bókkal üdvözölte Consolatát, oly vígasztalan komolysággal, hogy még a koporsóhúzó lovakon is túltett (így fogadta, síri kézcsókkal az Isteni Mester, vallásának első vértanúját – mert Nein Ferenc igehirdető volt, Prozeliusz hitvalló, Májusharmat volt az igazi mártír); és mint aki ezzel elméleteinek-jóslatainak újabb szerény diadalát ünnepelheti, úgy mutatta be, hogy testvérünkké avatta: a Gyászruhás Lány. Hebaminte de Soculoheulos, néhai tengerfelügyelő, révkapitány. Consolata Maientau. Örvendek. És örvendett. Téglás Nepomuk, egyébként tekintsen névtelennek kisasszony. Consolata Maientau – kacagott a Gyászruhás Lány. És örvendett. Bibracte Leonárd, önportré- és autokarikaturista, vándorfotografus. Purébl Menyhárt, nadrágszabó és kapugazda a Melinda-úton: örvendek. Pukkedli az Evangelista tiszteletére! és örvendett. Zwofuessler Gedeon, plasztelin-szobrász (nevezzen csak Gidának); LULAVE, bús muzsikus, zongora-fel-(és le)-hangoló (de magácskának Lulof), hajolt hozzá kedveskedőn. Consolata Maientau – remegett a jókedv a szemén, málnaszemen a májusi harmat. És örvendett. Barnabás –nyujtottam kezemet barátságos otthont, kilenc majálist és sok-sok körülötte hempergő lurkót téve hozzá neki (mindent gondoltam, csak ezt nem). Örvendek, mondta Consolata és beletáncolt a szemembe: fehérnyúl-arcocskáját borszínű, selymesen dús haj övezte, ami engedelmesen követte az évszakok és a táj változását – télen vagy északon a borszín belebarnult, nyáron vagy a trópuson kiszőkült és a szeme is, itt csupa kék volt hozzá, ott színjátszó zöld és narancs-fekete. Nerusád Zora, talán már hallottál rólam – fogta meg két kézzel, lágyan és egy filozófus kíváncsi szigorával fürkészte keresztül. Ó hogyne, örvendek, felelte Maientau kisasszony, árnyékkal mellette és a harmat fénye megtört. Nein Ferenc, a gyilkos, lesütötte szemét, igaz részvéttel önmaga és kétségbeesett szerelemmel sorsa iránt; zsebéből oldalt pár fehér keztyű virított ostobán, ő maga feketében volt. Consolata Maientau arca mint a betört tükör: egyszerű boldogsága megroppant, vállacskáit mázsás terhek húzzák előre, tüdején, szívizmán a golyók útja sajgott és mialatt Sors-Isten-Ökör fekete patái vérpocsolyává tapossák zsigereit – ismét lemondott róla, hogy látja 142és megüli dédunokái esküvőjét… Nein Ferenc, súgta Ferenc testvér és mikor látta, hogy nem fogadják el, visszaejtette a kezét. Mindnyájan Gabreliuszra néztünk. Consolata sóhajtott, életében ilyet elsőt, megpróbált belenyugodni abba, ami ellen, tudtam, utolsó hörgéséig tiltakozni fog, és elfogadta Nein Ferenc kezét: örvendek. De nem örvendett.

Talán en… engedjük előre a fiatalokat – folytatta Prozeliusz Nepomuk a gyászszertartást nagyot nyelve, a hangulat kissé enyhült; Májusharmat fátyolos derűvel mindnyájunk bocsánatát kérte, tudja, hogy a testvérek olyan széppé teszik majd életét, amilyen széppé egy temetést csak lehet és ne rójuk meg érte, ha néha felnevet, örömkiáltással árkokat ugrik át, gyerekeket csókol és reggelig táncol a majálison: mert van még egy majálisa… Nein Ferencet ennyi feledékenység teljesen bilincsbe verte, még én nem láttam Ferenc Atyát mosolyogni: most hajszálfínoman elmosolyodott és mintha kicserélték volna, valami bámulatosan gáláns mozdulattal karját nyujtotta, pokoli! Nein Ferenc a próféták között! most egymás mellett libegtek, a libasereglet utána; LULOF már sodort, tűzre-dohányra töltve örök cigarettacsíptetőjét (csipeszből szívta a cigarettát, ereklye lett) és orrlyukán dudálta a füstöt, Bibracte előrekacsázott és sarki lesen, fényképet csinált a sorsmúzeum számára; de az ujdonsült párocska a pásztorjátéknak, a reménykedésnek, az epekedésnek oly haláltánca volt, oly küzdelme az agynak és a nemiszerveknek és oly képtelen kísérlet a megvesztegetésre Sors-Isten-Bivaly apróbb borja-szellemei között, hogy én (a sorsművészet titkaiba ereszkedő szellemmel) a sor végére felejtkeztem és leengedtem róluk a szemem. Akkor vettem észre, hogy nem megyek egyedül, jobbomon Heulaffen néni bandukolt elefánttermetű, angyalszelíd benszülött asszonyság, Hebaminte néni hírharangja, balról Carenzia, a lánya.


Nini, Carenzia és Heulaffen-mama, pillantottam szét rajtuk; nem voltunk beszélő viszonyban, de most annyi méltósággal köszöntöttek és annyi bensőséggel követték a gyászmenetet, hogy kikerülhetetlen volt és fogadtam ezt az ismeretséget.

Ne haragudjék Barnabás – szólított meg Heulaffen-mama – de maga engem hazugnak gondol. Nemcsak nagy hazugnak, annál is többnek: olyan élettani rejtélynek akar beállítani, akinek valami alpári kéjt okoz ez a bőségesen csacsogó hazudozása – a hazudozásnak ez az epikus szövése-fonása, ami annál boldogítóbb, mennél váratlanabb magamnak is, hiszen tapasztalhatta néha, hogy arcomban elhűl a vér a saját szavaim hallatára: költő, fogja mondani és költőként is tisztelne, ha nem volnék kártékony – nos: bestia

143

Nyakszirtemet kétujjnyit behúztam a gallér mögé és olyan rettenettel, aki körül éppen proklamálják az őrültek-házának uralmát a normális világ felett, megtorpantam.

– De hát mi van ma? hát milyen nap van ma?!

– Nyugodjék meg Barnabás, fogott karon Carenzia, akinek szimpátiájától már régen tartottam – ma sincs másmilyen nap, mint akármikor Panpedelupén. De ma a Körnek különös ünnepe van, a gabreliuszi kinyilatkoztatás első vértanúját ünnepeljük, nyakereiből tej nem sugárzik, szívén a kapcsos biblia el nem téríti a golyót, de hang nélkül, függőlegesen hull össze majd, mint a cérna és elsötétülő elméjét a legtisztább gabreliognózis tölti be…

– Caren…! Carenzia, maga úgy beszél, ahogyan sohasem tételeztem volna fel – – –

Tudom Barnabás, Mama is tudja: ilyen nap, mint amilyen a mai, ilyen Nyíltság Ünnepe csak egyszer van esztendőben. Bestiáknak fog nevezni Barnabás és minékünk egy vágyunk van csupán: mennél tökéletesebben rászolgáljunk erre a névre, ne vessen meg érte. Mamát kárhoztatni fogja majomszeretetéért, amivel áldozza magát, garasait és éjszakáit; mert engem herének tart, nem ismer –

– de Carenzia!

– nem ismer, ha ismerne, százszor inkább herének tartana. Csak egyszer történik ilyen csoda, felkelek és hogy a veszekedést halljam (magukat, özvegy Hebaminténével), söprűt ragadok majd és folyosóleseprést mímelek olyan grandezzával – – – ó, hogy tudna akkor a belembe lépni! És nem csillapítaná a Névtelent, hanem együtt üvöltözné Prozeliusszal, valahányszor lát: még a levegő is kár belé!… a Heulaffen-bestiának még eleinte elfelejti ártatlan hazudozását, még becsülni is képes volna azért, mert mosóteknő fölé görnyed (bár szükségtelen, hiszen koldus-uzsorás) és előteremti, ami az ő Carenziájának kell; de Carenzia, a haszontalan hentergésnek, az űrnek, a fölöslegességnek ez a csimborasszója, ó! – még a levegő is kár belé

– Caren…!

– ha naponta az ágyazatlan ágyon leli formátlan testemet (állandóan fel leszek fúvódva, mert látja, most is majszolnom kell) és hallja mindennél gonoszabb karattyolásomat, igaza van a Téglásnak, gondolja majd: még a levegő is kár belé! meggyőződik, hogy anyámnak (aki a hazugság trapézművésze) méltó leánya vagyok: a gonoszság művésze; karattyolásom borzalmas műve – sorsokat omlasztó patkányéletem akkor a legművészibb (kandisággal, sátánkéjjel akkor a legteljesebb), ha nekem magamnak is a 144legváratlanabb; és mindezt úgy csinálom, hogy nem csinálok semmit – hát nincs igaza Prozeliusz Nepomuknak, „még a levegő is kár belé”…?

– Carenzia! Nagyon kérem – nézze, milyen békésen vonul a menet, ne folytassa – – –

– de, de, de. Folytatni kell Barnabás testvér a Nyíltság Napján, magának pedig meg kell hallgatnia… A KÉT BESTIA – így fognak nevezni, maga is, a gyülekezet is, de azért mi a Körbe beletartozunk; csúnyák, mint a mennydörgés – emlegetnek majd; de maga a megvetés, az undor szemüvegén keresztül még csúnyábbnak fog látni és mi mindent el fogunk követni, hogy förtelmére méltók legyünk: bestiálisak leszünk jóságunkban, vészjóslók leszünk segítségünkben, mániákusok, kerítők, felbujtók, összeharagítók, szemforgató házitolvajok, minden rossz cinkosai! a Heulaffen-bestia mammut-hazudozása elönti a Melinda-útat és én, Carenzia-bestia csúfabbul a mennydörgésnél (hogy ökle a gyilok görcsén, ütésre: még a l. i. k. belé!) nekivigyorodom és oly egetverő nyájassággal ölelem meg új otthonában Májusharmatot, hogy fényes nappal feltüzesednek a csillagok, a barlangokból boszorkányszél dudál elő, aznap az újszülött bevérzik bélhurutban és maga Barnabás testvér! (a szemtanú:) maga olyan dühvel csapja be a konyhaablakot, hogy csörömpölve hull a földre – – –

Consolata Maientau?… hogy kerül ő oda?!

– Nálunk fog lakni.

– És nálunk fog meghalni, Melinda-út négy – tette hozzá szelíden Heulaffen-mama.

Szemem üvegesen merengett, lábam – automaták ingása. Nem itt jártam… Bizony Barnabás (tette a karomra a kezét Heulaffen néni megindultságában, megszorította és elengedte:) meg fogja ismerni őt és szeretni fogja. Higgye el, mi nagyon szeretjük –

– mi bálványozzuk, mi a legjobbat akarjuk, duplázta Carenzia és én hol rá, hol Heulaffen nénire néztem, őszinte döbbenettel, hogy még a Nyiltság Napja tart vajon, vagy már elkezdődött a Nagy Hazudozások Esztendeje: könnyezett. Barnabáskám, küzdött a szóval az elefánttörzsű jóasszony (engem elővett velemszületett szemgyöngeségem, átkozott könnyzacskó, én úgy velesírok az emberekkel, mint más, ha veleásít) – Barnabáskám, ígérjen valamit esküvel, GAOGAG-Liba-Anyára fogadja, hogy nem felejti el –

– nem tudnék semmit megtagadni, Heulaffen néni…

– ó, maga jó fiú és jámborabb, mint egyik-másik beavatott. Tudjuk, hogy majdnem lehetetlen lesz, de maga európai és magának hátha… ígérje meg; 145a kislányt mi a bolondulásig szeretjük akkor is, amikor már bestiák leszünk… hallott a mesék farkasáról, ami nyulat nevelt magának és hangos zokogással ette meg…? mi őszintén, sőt töredelmesen megkövetünk mindent és mindenkit, hogy mi bestiák vagyunk, de látja – mennyivel szürkébb volna az élet, ha hiányoznának belőle a monstrumok, a makulátlan bestiák, a mesterhazudozók; és hogyan érezhetnék kiválóságukat a dolgosak, a tevékenyek, ha a világ legkoszosabb és legkényelmesebb vackain nem hevernének ilyen beteggé tökéletesült herék, nullává fúvódó pöfetegek, pletykaméreggel töltekező kártékony áspisok, olyanok, hogy még a l.i.k. belé…

– Nem értem, Carenzia. Sors-Isten-Hatökör hatalmas: mit tehessek én –

– Barnabás, testvérünk Gabreliuszban, nem érti?! ne hagyjon el bennünket nehéz perceinkben (kérlelt megindultan Carenzia és alaktalan arcát formássá tette a szellem:) csak egyedül magának jusson eszébe majd és ez megnyugvás nekünk… Nekünk is mélységesen megesik a szívünk édesmagunkon, amikor bestiális fondorlatokkal szétdúljuk a Melinda-úti ház nyugalmát; és tesszük – de őszinte borzalommal gondolunk Sors-Isten-Bivaly ránkosztott gonoszságára, mert mi is eredendően romlatlan, a Jóért sóvárgó nővérek vagyunk Barnabás… higyje el, megszenvedünk érte, hogy intrikusok legyünk, nekem a fogaim verődnek össze, anyám (érthetetlen és irgalmatlan rendezése tárgyaknak és eseményeknek Sorsisten megsajtosodott gondolataiban) nekivágja fejét a rácsapódó ajtónak, úgy sír és vérzik egyszerre, amikor a mi drágánk a lépcsőházból visszarohan és vérbeborulva lehúzza a nyakamat – mert hogy mindjárt olyan ólomnehéz a mi drágánk, a mi kis Consolátánk…

… ó – a vértócsa! És a napok – nélküle! (zokogta el magát Heulaffen néni:) maga fogja felmosni a vértócsát Barnabáskám és ha még nem is tudja fiam, előre is köszönöm…

Szemem üveg-teste megrengett a könny alatt, nem láttam, csak úsztam a gyászmenettel, Sors-Isten megsajtosodott agytekervényeiben.

A libasor a városban kígyózott már és számos gabreliánus prozelita csatlakozott hozzánk, akiket nem ismertem. Consolata formás gyászruhája Nein Ferenc megfiatalodott karján libegett (az apja lehetett volna), Ferenc testvér éppen a köldökzsinórról beszélt neki (és a híveknek, a Mester felügyelete mellett) – a köldökzsinórról, ami születésekor a nyakára talált csavarodni és aztán nem engedte… micsoda dilemma! (és micsoda tökélye a gabreliognosztikus gondolkozásnak), képedtek el szent irígységgel a hívők és hol a Mesterre néztek, hol az első mártírokra; de én európai téveszmék szerint képedtem el, szerencsétlen Ferenc testvér – vajon én is ilyen gyönge 146lennék és Heliánével a karomon én is percek alatt legtitkosabb, legkincsesebb eszméimet szellőztetném, a fogalmak földrajzi változását…?!

Csak Consolata tervelgette az ő kis állását, amiből szerényen megél; Gábriel megígérte, hogy Jeromosnak is szól, nézzen be az Arany Szamárba, hátha a BARNA BÖLÉNYBEN akad a számára valami; Leonárd, vándorfotografus Gábrielre pislogott, az Ferencre s aztán loppal, hárman össze: a sorsmúzeumban már őrizték a felvételt az esti virágoslányról – most hát előhívták az élő Májusharmatot… Consolata Maientau! A vízben alligátorok várakoznak, a parton tigrisek esznek meg: a bestiáktól Nein Ferenchez menekülsz, aki tigris és tigrised elől visszamenekülsz a bestiákhoz – feltátott szájú dögök, krokodilusok!!!

A libasor befordult a Melinda-útra… ördög és pokol!

Barn…! Barnabás, Gabreliuszra kérem! (kapott a kezem után fuldokolva Carenzia:) ma még nem vagyunk bestiák, ne nézzen így ránk. Érti?! Hát mit ígért? Vagy már nem ígéri…?!


Nem, ma még nem voltak bestiák: egyszerű, szerencsétlen yunyuri némberek voltak és Sors-Isten-Tulok azt a szerepet osztotta rájuk, hogy önmaguk iránt mérhetetlen szánalommal, de tökéletes élethűséggel, sőt feltartóztathatatlan kéjjel műveljék a gonoszt.

Láttam rajta bélyegét, de nem tudtam elviselni Heulaffen-mama magányát, a kiátkozottak és kiközösítettek elcsüggedését.

Megígérem – feleltem kurtán és Nerusád Zorához csatlakoztam, hogy közöljek vele egy gabreliognosztikus hipogrammát (enigmatoidikont), amit épp abban a pillanatban fedeztem fel.

Látja Zora –

Nos – Barnabás?

Látja, néha az intrikusok maguk is bizonyos (gabreliuszi) értelemben mártírok.

A szenténekekből
neinferenci rituálé: a hiábavaló jámborságról és az igaz haragról, amely kései

58. És a vásott gyermek a Kígyóval játszadozék és erőnek erejével dugá fejét az Áspisnak torkába. És kiáltott fennszóval a szent, emberfia! parancsolom, hogy ne ingereld a Romlásnak mérgét.

59. Ám ama vásott gyermek süket maradott és ördögi pajzánság147gal dugá fejét az Áspisnak torkába; kire amaz igen-igen megdühödék. És feltátá torkát, felette és illeszté horgas fogait nyakának vékonyára.

És kiáltott fennszóval a szent, Áspiskígyó! parancsolom, hogy vond vissza mérgedet és valamely fészkedbe takarodjál. A Kígyó pedig tartóztatá az ő mérgét és jámborsággal eltelve, valamely odvába takarodott.

60. És akkor az apostol keserűséggel telék az ő szívében és igen sóhajtozék: ime az Áspiskígyók hallgatnak az én szavamra, de az emberfia meg nem ismer.

61. Hamar idő multán felserdült ama gyermek és harcos férfiúvá lőn; és felvéteték a harcosok gyülekezetébe.

És lőn, hogy találkozék ama öreg kígyóval, mely jámborságáról nevezteték Szerzeteskígyónak szerte a tartományban; és vőn dorongot és mondá nékie: megütlek. S várakozék amaz, szelíden.

62. És látván mindezeket a szent ember, kiáltá fennszóval, Szerzeteskígyó! parancsolom, hogy ne ingereld a Féktelennek mérgét. Ám a szerzeteskígyó süket maradott és jámbor örömmel nyujtá fejét a dorongnak elébe; kire amaz igen-igen megdühödék.

És nekihuzakodék, felette amaz és megtekeré dorongját feje fölött. És kiáltott fenszóval a szent ember, Harcos! parancsolom, hogy vedd vissza mérgedet és valamely népek közé takarodjál. Ám a Féktelen meg nem tartóztatá az ő mérgét és megveré amannak fejét; és a szerzeteskígyó keservesen panaszolá jámborságának oktalanságát és a szelídség bűnében találtatván, kiszenvedett.

63. És akkor az apostol méreggel telék meg az ő szívében és megszaggatván ruháit, kiáltá: ó, miért is fordítottam el az Áspiskígyó természetét; avagy nem úgy van-é, hogy amazokból lesznek ezek s ama vásott gyermekből lesznek a Féktelen Harcosok, országok zaklatói?!

És elméne minden népekhez és prófétált vala; és szólott vala az Igaz Haragról a harcosok ellen és a jámborság hiábavalóságáról.

XVII. Ebben a kolostorban…

64. Cselekedni szerelemből vagy szeretetből: mindez mohóság és lakmározás. Hanem a bölcsesség iránti véghetetlen tiszteletből: ime a mi szerelmünk! a táplálék szerelme!

148

Régen a Napisten érkezett csattogó szekéren, utána Kronidész nyugatról, középről Indra és keletről a Nagyon Fölséges és Jóságos Ling-Wang-Sárkány; ilyen magas és világteremtő társaság gyülekezett az époszok peremén, hogy vezessék és bámulják a földi hősök küzdelmét, sőt maguk is pártokra szakadva, viaskodjanak rajta és én – (énekelj lélek, halhatatlan!) próbálom a hatalmas akkordot, hogy homérikus vaksággal a semmibe révedjen szemem, mígnem a négy világtáj istenei összegyűlnek, hogy végignézzék Nerusád Zora kilátástalan küzdelmét és vértanúságát; mert ha egyáltalán lehetséges Panpedelupéról époszt írni (és ha lehetséges Zoráról nem époszt írni) – Panpedelupe époszának egyedül a gyönge Nerusád Zora lehetne a hőse. Nem a gabrelianizmus vértanúja ő, hanem a yunyuri népé: s nem szabadságharc élén, hanem ösztönné vált rabszolgaság ellen – egész népe ellen kelt föl és kellett elbuknia fenségesen és tragikusan, ahogyan csak egyedülálló szellemek tudnak. Pátoszom tisztelettudóan félreáll: filozófust énekelnek, aki az egyszerűség és az aszkézisben fogant felismerések híve volt, a szó, mint a nekrológusokban az egyenletesen verdeső eső és akik ismerték, azok szemei nedvesülnek – hogy is tudnék legegyszerűbben beszélni róla? még nem tudjátok, mi volt Nerusád Zora Panpedelupének és mi volt nekem: ami Johanna, a Szűz a francia parasztnak (így gondolnak rá a Rabszolga-szigetek) és ami a szűznemző, öntermékenyítő szellem a kóbor európainak – ez volt ő nekem; nagy szellem! szobraid előtt idő-áldozattal áldozom, népeddel egyesültem a hódolatban – beszélhetek-e?! Nerusád Zora algazöld szemét érzem csigolyámon, a szomorúság mosolyát, Zora jóságosan és gyöngéden lehűti a dalnok antik szenvedelmét, mintha ölelés volna, amit nyakáról lefejt: kerüljünk csak kellő távolba barátom, abba a kellő távolba, amibe szájaknak-füleknek a filozófia ünnepi délutánján, a peripatoszok csendjén kerülniök kell.

…Olvassa már a filozófusokat, akiket ajánlottam, Zora?

Igen, olvasom. Sétáljunk talán a Rozelindán körül és keresztül a kecskeerdőn…

– nem fáradt?

– én járással pihenek; és annyit gunnyasztok a pincémben, hogy nagyon rászomjaztam a kilátóra. Első pillanatra tudja, az a tárgyi tudás nyűgözi le az embert, amit egy ilyen Jeyuníne vagy Locopaquijince összehordott: biológiát, csillagjárást, néprajzot, nyelvkutatást, hetet-havat; hatalmas elmék ezek, különösen Pachuliguera, az emberben a csodálat vegyül az irígységgel… de aztán később – megígéri, hogy nem mondja vissza nekik?!

– ez természetes Zora, mondhatja bátran.

– Tudja, egy európai filozófus könyvében olvastam (ha jól emlékszem, 149A VESZÉLYES FORDULATSZÁM volt a címe:) hogy ezek a nagy filozófiai rendszerek alig egyebek, mint generációk, temperamentumok, alkati jegyek, világtájak – földrajzi hely és történelmi pillanat különbségei; és az egy Gabreliuszt kivéve, milyen parányivá zsugorodik az a sajátos mondanivaló, ami az alkati jegyeken, életkor-különbségeken, a táj és a pillanat determinánsain felülemelkedik!

– Mindenesetre Zora (suhant át rögeszmém a fogalmak földrajzi vándorlásáról) – de csak nem akarja, hogy a filozófusok a saját bőrükből kibujjanak?!

– nem Barnabás: sokkal jelentéktelenebb és sokkal alázatosabb szellem vagyok, semhogy feltétlenül helyesnek tartsam azt, amit én akarok: azt hiszem, én az én rendszernélküli rendszeremet balgaságom dícséretével kezdeném –

– ha el nem mondja, nem tudom. Rejtvényekben beszél –

– Rettegek tőle Barnabás. Rettegek saját butaságomtól, rettegek a szavak kukaságától és rettegek a gondolat elárulásától: micsoda megcsalatottság, micsoda szégyentelenkedés! roncsolás! Megürülés!

– tudom Zora; de egyelőre nem közlekedünk érlüktetésünk lehallgatásával, beszélni kell –

– baltával, vakbéloperáció! szörnyű, olyanok vagyunk, mint az ókor őrült csillagvadászai: szavakkal – csillagokra!

– Igen Zora, nyilazzon szavakkal csillagokra. Nem szedi le az égről, de megtudom, hogy melyikre célozott.

Zora mélyet sóhajtott, egy pillanatra megállt és lehajtott fejjel összpontosított; előtűntek a remete hallgatag vadállatai és a felfénylő bagolyszem… Megpróbálom – adta meg magát és megindultunk a szerpentinen, ami most a Rozelinda oldalán kacskaringózott. Athénbe baglyot… tulajdonképp nem volna szabad, ez korai és olyan, mint idő előtt szedni, éretlen gyümölcsöt… éretlen gyümölcs vagyok én a filozófia fáján és még azt sem tudom Barnabás, hogy ha megérnék is, nem maradok-e ehetetlen… tudja, a magát könyvekre vető embernek abban a korszakában vagyok, amit kamaszkornak lehetne nevezni, csordultig vagyok intuícióval, de nincs meg hozzá az alapos tudás bennem… s ez majd minden filozófus kamaszkora; csak azt nem tudom, hogy minden kamaszkorú filozófus látja-e úgy, amint én látom, veszélyeimet… nem szeretnék adatokat hozzátanulni betokosodott intuícióm és apriorisztikus elméleteim számára… addig, amíg nem termékenyít (és nem gátol jótékonyan) valamelyes egyetemes tárgyi tudás, addig tilos gondolkoznom… ez természetesen lehetetlen és így mindaz, amit gondolok, magán viseli az irígység bélyegét… Folyamokon libbenek 150át, légen lépdelek, csúcsokon, mint a kínai szentek – az alkotás szent mámorában egyelőre magam alatt hagytam a tárgyi tudást… már-már vannak olyan felismeréseim, amikre elsősorban intuícióm indított és (félek, az én bűnös gondolataim:) úgy érzem, ezeken a felismeréseken már semmilyen tárgyi tudás nem változtat – – –

– így van ez csaknem mindig Zora: a filozófia születése bennünk a szellem fegyelmének és zsarnok felismeréseinknek harca; de ha igaz barátot érez bennem (én én itt csupán a gabreliuszi szellem tolmácsolója vagyok) – ne várjon mást, mint hogy fegyelmének segítségére sietek. Magának nyelvésznek kell lennie és orvosnak, műtörténésznek és fizikusnak, utazónak és matematikusnak, művésznek és az ars amatoria ismerőjének és egyiknek sem műkedvelői fokon: ismernie kell minden hangnemet, minden ásványt, minden gyógynövényt, minden forradalmat! jogot, nemzetgazda –

– tudom!

… daságtant –

– tudom, polihisztornak kell lennem: látja Barnabás, ha az a tárgyi tudás a fejemben volna, amit Ignoto de Locopaquijince a magáéba beletömködött (vagy Palanecio de Pachuliguera! vagy Jeyuníne de Massiliquislique!) ó – mennyi mindent tudnék mondani az embereknek!

– mit Zora?

– jól teszi, kérdezzen rám még ridegebben, még elzárkózóbban, utasítson rendre. Baglyot, Athénbe! tudom, mekkora neveletlen vagyok, de mit hisz maga Barnabás? azt hiszi, ha úgy dúlnám szét és úgy zabálnám a könyvtárat, mint valami dinoszaurusz, nem ugyanazzal kezdeném, mint minden kamaszodó filozófuselme, akiben fölsejlik hajlama, magatartása, ízlése, sőt csírájában minden elmélete…?! Mindent előlről kell kezdenem. Leverő felfedezés! földre dobbant, fölemel. Trónolsz, körülnézel: (én vagyok a fölkent!)… igen; ezerszer sem volt elég: tisztázni kell a filozófia céljait, újra és tisztázni határait. Újra! tisztázni agyvelőnk természeti szándékát: mi ez? hibaszámítás a szerszámon. S aztán: hogy ez a szerszám mire való! és arra és ne másra! Megragadni a filozófia élettani szándékát: amiért a filozofálás tüneménye megjelent és amire való! Mielőtt pedig hozzáfogunk, örök időkre száműzni az episztemológiát! Örök időkre!

Zora pirul: a nemes harag.

Valóban Zora, így kezdi minden filozófia, még az is, amelyik becsülettel irtózik a rendszeralkotástól. De hát hogyan gondolkozik a dialektikus rendszerektől, amik azzal az igénnyel lépnek fel, hogy örök időkre tisztázták a filozófia célját, határait és lehetőségeit, sőt a mi Gabreliuszunknál is nagyobb világossággal tisztázták az episztemológiát…?!

151

– Most nem tudom, hegeliánusokra céloz vagy azokra, akik fejében Hegel oly szerencsésen a fejetetejére állt. Azt hiszem, éppen maga állapította meg Barnabás, hogy uralkodó államfilozófiák sokkal türelmetlenebbek, mint az uralkodó államvallás volt a Szent Hivatal idején. Engedje meg, hogy erre háromszáz év múlva feleljek, ha nem is személyesen: akkor talán már elmondhatom mai gondolataimat.

Elmosolyodtam, itt nem sikerült szóra bírnom. A kecskeerdő széles tisztássá bontakozott és a dombon a teatínus-kilátó hagyományos cölöpépítménye barnállott, messze túlnyúló okkeres és gyöngyszürke zsupkontyokkal a tetején. Zora a kis cement-gaogagszobornak támaszkodott és úgy vizsgálta a kikötőt, hol három napja, nyílt tengeren egy tankhajó égett. A kilátó alatt megborult a domb és sziklakert fenekén, gyertyánligete mélységes árnyékos-csendes zöldjében forrón ragyogott a teatínus-kolostor tetejének fehér palája.

– És ha már itt tartunk Zora… mégis – mik azok a megérzések, hogy a kedvéért már várni se tud a polihisztor megerősítésére: és a jelenéslátó zsarnoki ihletével belátni és gondolni kényszerül – – –?

Zora látható izgalommal felelkezett szavaimra, hátrakönyökölt a cementszobron, hogy fizikai lényéről jobban elfelejtkezzék és hunyorgó szemei mögött azt a sejtelmes, örömittas révületet idézte, amiben felismerései fogantak.– Nem Barnabás. Ezekről aztán végkép nem lehet beszélni. Egy hasonlatot azonban mondok, hogy némi fogalma legyen. Emlékszik a Gilgámes-éposznak arra a versére, amiben Istár kéri Gilgámes szerelmét?

– Istár?

– Igen. Gilgámes pedig vonakodik és sorsának előérzetétől lehangoltan szemére veti, mit tett eddigi férjeivel:

ó, szeretted te a Pásztort, a te Őrződet
ki oltárján néked untalan szórta a hamut
és naponta fiatal gidát áldozott
És Te?
szétmarcangoltad, ki szavadra farkassá változott
saját pásztorlegényei űzik és saját kutyái
megmarják combján a Pásztort

– érti ezt, Barnabás? Komorabb fenyegetést nem tudok, de rettentőbb hasonlatot sem az élet követelő ölelésére, Barnabás. Érzi-e, hogyan hányódunk benne, mint parányi baktériumok – sejti-e sorsunk alakulását az embertenyészet bakteorológiai törvényei szerint és köröskörül a vélünk höm152pölygő hatalmas vegetációt? Barnabás (íme a szentencia:) az élet megbosszulja azt, aki előle kitér. A filozófia anyaga nem csupán könyvtárakban tanyázik, a vándor meghordozza szemét és a filozófus zarándokútja a megélhetés nyakbilincsét, a tömlöcök légszomját, a szerelemtelen életet – a gyötrelmek iskoláját kínálja sorra. Sorsunk nem Sors-Isten-Kukák gerincvelejében dől el Barnabás, hanem tenyészetünk természettörvényeiben tolong és csírázik: és jaj annak a baktériumnak, amelyik nem igyekszik vállalni belső törvényeit! Gyakran elviselhetetlenül szép sorsra nyílik alkalom és mit segítene rajtam a filozófusok bölcs kesernye, ha elmulasztom édességét, amikor kínálja! Barnabás, én nem fogok másként cselekedni és gyönyörű, kiválasztott sorsomba belepusztultam már talán, amikor utólag igazolnak iskolamesterek és polihisztorok : mindent el akarok fogadni, ami alkalmat az élet ad és a boldogok mosolyával vesztek rajta, ha ehhez az életem kell – de szolgálnom kell a yunyurikat, Makuaveot, Makuamaot, a szentség és a filozófia tízezerszeres erejével kell szolgálnom, nevelnem, óvnom! Malemalígot, a panpeszvalgosziakat – szolgálnom kell a földhártyán tenyésző életet, még ha érte széttépnek is, szolgálnom kell önkéntes emberáldozattal és ne bosszuljon meg engem az élet azért, mert tudván-tudva sorsát, előle legkisebb szolgálólánya kitér…


Mélyen hallgattunk.

A tankhajó kormolva égett, menthetetlenül.

… Emberáldozat?! nem értem Zora. A velenceiek áldoztak valaha leányt, a tengernek (meg a krétaiak… ULAUÁN, a cápának… az aztékok áldoztak embert, a krátereknek)… Azt akarja ezzel mondani, hogy a civilizált világban értelmesebb célokért, magasabb fokon ismét meg kell jelenjék az emberáldozat: önkéntes formában…?!

Ó… én – (kezdte Zora csüggetegen, indulvást, mindkét keze lógott) én csak azt akartam mondani, mi volt az a felismerés, aminek tökéletesebb fogalmazását leltem meg később a Gilgámes-époszban : az élet kíméletlenül megtorolja, ha valaki előle kitér.

Befordultunk a döngölt földlépcsőkön és a teatínusok kolostorkapuja előtt haladtunk el, hőség marta a földet, Zora a napon vakult, én a keskeny árnyékon ügettem, mint a szamárösvényen. A sziklakertre mutatott, messze be.

… Ebben a kolostorban leszek eltemetve, a kataklizmát még megérem, de már nem élem túl – – –

Felkaptam a fejem a magos kapukontyra, a totemábra alatt gong fityegett, benn békésen zöldelt a kert. S aztán Zorára.

153

– – – a teatínusok kolostorában?!…

Zora szótlanul bólintott. Panpedelupén az idő összecsukódott, mint a harmonika és minden egyszerre volt… MINDEN EGYSZERRE VAN – én jöttem rá erre a csudálatos igazságra, vagy hallottam és ez is csak amolyan gabrelizációs formuláré…?!

– honnan tudja? fordultam már-már a gondolattal Zora felé, egész Európa képedt el bennem; Zora már messze járt, Jeyuníne pan-nominalizmusát boncolgatta, majd Locopaquijincét vette elő meg Palacin de Pachuliguerát (és hol hozzájárult, hol ellenvetett), ó, ha Gabreliusz úgy nem tudna, mint ő és ha ő úgy tudna, mint Gabreliusz: görögül! de én már nem voltam képes odafigyelni. Visszasandítottam néha (és mintha hozzám szólna a kapugong, amikor elütötték odafönt a hatot) Zora – az ő zene alá fátyolozott kísértethangja volt:


… ebben a kolostorban leszek eltemetve, a kataklizmát még megérem, de már nem élem túl – – –

154
Heliáne
155 156
1.

És a királynői palota bivalyszarvaira feltűzték az ünnepi lobogót: ünnep! ünnep! Ne gondoljatok az üstökösre…

A mutatványosok városát megbővítették, a kegyszerkereskedők vásárterületét megháromszorozták, felverték a boglyas bálványfákat, aminek csúcsán a totem képe vigyorodik (foggal vagy anélkül) az ég felé, a fametszés szögletlapjain kénsárga, patkányirtó-zöld vagy lágy-viola karmoizinfestés és a hosszú-meszelt nyak, hová messze földről zarándokol a panpeszvalgoszi, hogy majomügyesen felmásszon és beverje belé a Kegyelet Szögét… A tengerparton üveglap alá szorul a tenger és egyenletes-mozdulatlanul tartalmazza az egész eget; bárkáktól-parkoktól messze benn papiros, bambuszrudacskák és valami enyvezett faforgács-massza kulimászából tekintélyes méretű GAOGAG-Állatok úszkáltak, a Nagyon Felséges Pandelupei GAOGAG, a Könyörületes Malemalígoi GAOGAG, a Közbenjáró Manemaríboi GAOGAG; papírcsónak-szánocskákkal a talpukon (melyet oly ügyesre és laposra készítettek, hogy alig árulták el magukat peremükkel), Sors-Isten-Bivalyok, Sorsbölények, Sorszsiráfok-Lajhárok és Vízilovak isteni menazsériája tolongott, a zsiráfok kristály szarva-dudorán, a Sors-Isten-Hatökrök kajla szarva-csavarulatain, a vízilovak tátott szájboltjában és egyéb isteni unikornisok üvegezett hasában apró tüzek égtek, jelképéül annak a rovarnak, amit a papok az istenszobrok felszentelésénél az állatba beragasztanak; dereglyék úszkáltak körülöttük ugyanezekből a papírlemezekből, enyvezett bambuszvázzal, egész flottilla; főárbocaik tetejéből lampionfüzér sátorozott a peremre és nem volt a fedélzeten teremtett lélek sem, de vigyori pofákat láthattál rajta, örvendező zarándokot, vízbelógónyelvű yunyurit, pislákoló szemű liplapot a Lopalinákról, ünneplő kutyapofákat, amik rúdon támolyogtak és karjuk a szélben lengő jelzőkarók módjára táncolt: mindnyájan a vezérbárka koronaárboca körül lökődtek-tolódtak és 157ünnepelték a büszke csúcsot, ami a parti reflektorüteg kereszttüzében meghordozza a zászlót: ne gondoljatok az üstökösre!

Ünnep! Ünnep!…

– papok rendezték ezt a költséges vízi karrusszelt, a különböző kegyszervállalatok szolgáltatták büszkeségből és ájtatos reklámból a préselt és úsztatható istenpofákat, bárkát-libanyájat mindenestül – nem látta (három nappal előtte, hogy tengerre szálltak) és nem tudta senki, amikor észrevétlen a karnevál mögé lopakodott a papok kilencszáz lélekvesztője, beöntötték az olajtartályok tartalmát a tengerbe (a Nagy Víz üveglap alá szorult a hullámtörők ölén) – aztán fekete kendők mögött a part felé, meggyujtották a nyíl csóváját és igyekvést eleveztek… ki a szellemek kegyelmét, ki a ceremóniát figyelte és senki sem tudta, a parton álló Öreg Varázsló egyetlen szavára honnan-mikor hullott az Aranyos Villám, hogy lángra lobbantsa az úszó karavánt, a GAOGAG-Libák nagy teste átfűlt (bányák égnek így, szurokhegyek) és ha nyakukat a láng elérte, foszforos forgács fröccsent belőlük, szikrák; tüzet fogtak az első gályák, jóelőre olajba mártott, fémszálas szalagokon futott a tűz hajótól-hajóig, a sajtolt szobrokat a hőség hátbakapta, hátuk beégett, míg elejük, szájuk-szemük lángolt; a vízbelógó- nyelvű lip-lapok mintha felszürcsölték volna a tüzet, úgy vesztették el nyelvüket, egymásután robbantak a szerkezetek közé rejtett tűzibékák; csillageső és lángszegély leple alatt (egy láthatatlan lélekvesztőről) vörös kakas repült a nyugtalanul úszkáló Sors-Isten-Barmok fenekére és végezetül lángbaborultak azok is; a partokon pedig ujjongott és csókolódzott a tömeg, az istenek kegyesen fogadják az Áldozatot: ne gondolj az üstökösre! Ünnep! Ünnep!… Távolabb a tűztől kis Gúnár-isten úszkált és egyelőre még sértetlenül: az egyedüli hímnemű baromfi, amit az isteni és emberi matriarchátus nagykedélyesen megtűrt Panpedelupén; ezt csakhamar a féktelenebb és merészebb kisleánykák kacagva halászták ki és az asszonyok zsíros tréfák kíséretében és könnyekig nevettetve egymást, verték agyon a parton: ünnep! ünnep!…

A mutatványosok fertályában köldökig nyujtották nyelvüket egymás és a mutatványos előtt az udvarias liplap hegylakók, akik szent örömmel, komolyan gondolták a mutatványokat és akiknél (mióta a kontinensek elváltak és a nagy Himaláya-masszívum déli csúcsai és kráterei szétszóródtak a Nagy Vízen, panpeluponéz szigeteknek), mai napig is, akárcsak a földdel együtt vándorló tibetiánus őseiknek, a nyelvöltés volt a jószándék jele; Tonga, Tohutu, Makemake, Rimatara; Malemalígo, Manemaríbo, a Húsvét-szigetek, a Szundák; Rurutu, a Szélalatti Szigetek, Rayatéa, Paukapaúka, Mapaúka, a Hűség-szigetek, Móric-szigetek, Maleyúka, Pan-Hebrinák, Pan-158Kulidónia: hetek óta hordozta-árasztotta lélekvesztőit az egész panpeszvalgoszi szigetvilág és jött az oma-oma, a kanake, a mago-mari, a yun-yuri, a liplap, a fakupofa: az egyik ökröndözve beszélt, a másik köpködve, ez a törzs szótagolt, az ragozott, némelyik torkonragadással képezte a birtokosesetet, némelyik névmás jeléül, fütyült, ez a sziget iktelenül óbégatta ékesen az igéket, az a sziget éktelenül, ikesen, ki hasonpaskolt az üdvözlés jeléül, ki szemenköpött, ki homlokérintéssel csókolt, ki orrdörzsöléssel; viseltek a nyakban cápafogsort, késfüzért, ősök-állkapcáját gyüjteményesen, arany karikarugót (rákovácsolják még kiskorukban ékszerészeik és nem veszik le róla: hogy a gyermek nyaka hosszú legyen és gyönyörű, mint GAOGAG-Liba-Istené), voltak, ahol asszonyok-férfiak tányérajkakkal ékeskedtek, mint a zarandzsindzsi-négerek a Csád-tó mentén, de a yunyurik következetesek és az emberi emésztőtraktus mindkét végnyílásán alkalmazzák a díszt, a tányérokat; lányok, akik mellecskéikre cintányérokat raktak és azok minden lépésnél csörömpöltek és táncosnők, akik két térdük között füzéren aranyharangocskákat viseltek és minden lépésükkel csilingeltek; és féleurópaiak és terzerók, maláriás matrózok és szifilitikus hajóorvosok jöttek a tengerjárók kéjhajhász nekidühülésével a szárazföld előtt és a gyarmati rendőrtől mutogatónyelven, kézzel-lábbal hadonászva követelték a szent prostitúciót: ünnep! ünnep!… És ilyenkor inasszemélyzet és fehércselédség, titkárok és gépírókisasszonyok, megenyhült és leereszkedett a diplomáciai negyed; kiürültek a koncessziós területek és a virágruhás követfeleségek együtt csörtettek a tömeggel, falkában rohamozták a mutatványosokat, nyelték-harapták a kikiáltók évszázados rigmusait és az aranycsíptetős követ urak sarkukban a szolgálatos detektívvel és fejükben a fehér civilizáció felfuvalkodott és otromba beavatottságával elámított majmok módjára furcsállották végig a hihetetlen látványokat, a felfoghatatlan kategóriákat, az abszurdum tanulságait; láthattak trópusi elefantiázisban megbetegedett „faluistent”, (akkorára terebélyesedett a scrotuma, hogy rajta ült); asszonyt (szentként tisztelték), akit élelmezett és „Édesanyának” hívott a sziget, hordós tönkké burjánzó ballába összegörcsölődve, mint a visszanyomorodó fatörzs és oly súlyos, hogy se mozdulni, se elesni – – – Édesanyát és a Faluistent, meglovagolható scrotumával bivalyszekéren hozták a hívők épülésére, hogy meghallgassák étrendjét és bölcs makogását: ünnep! ünnep!… gyerekkoruk óta idomított mutatványos-nemzedékek egyszerre két zebrán lovagoltak állva és hátra-előre bukfencet vetettek, papagályok sorsolták a jövőt, merész és mulatságos bohócok tűzkarikán ugrottak át és lángoló parókájukat csak akkor dobták a porba már, amikor az első sorok felugráltak; kendermagos tyúkok gabonát szemeltek és a tulaj159donos vőlegényt és menyasszonyt jósolt annak, akinek ez hiányzott, evezőkkel, idomított halak ladikáztak egy medencében, ostorcsapásra, polipok tizenkét karral egyszerre írták a bemondott betűket, matematikus kutyák számokat ugattak lógó leffentyűkkel, igen figyelmetlenül és ha ennek is vége volt, vállon át hátralógó lábbal, torzítva szégyentelenkedő lánybábuk repültek a felvonásközök tréfacsinálóinak kezében, akik egy nevetségesen gyönyörű panpedelupei dalra szemérmetlen mókatáncot jártak velük és a közönség (sört! sört!) hurrázott (sört!) hullámzott, közbekiáltott, összeverekedett, ingerkedett, ismerkedett és hol egy Sors-Barmocska kelt el a sarki kegyszerekből, hol a szent sikátorokban egy prostituált: ünnep! ünnep!…

…mire gondoltam én azokban a percekben – mikor én magamban hordoztam istenemet és barmomat és amíg meg nem tudtam Heliáne, hogy a zárdában lakozol és még azután is, sokáig, színemet sem látták a sikátorok… gondolkozó lények örök kísérői – ó, hogy szeretem bennetek, hogy áldozatos hűtlenséggel őrzitek templomotok ölén a paradicsomi paráznaságot! Papnő, bilian, te tudod, hogy rohantam bele a sokadalomba és vetettem a lehetetlen után magam, hogy egyedül enyém lehessél a boszorkányünnepen, tudtam, hogy utána megint egy évre közöttünk áll Sors-Isten-Barom és te fájlalva (és nélkülem ébredő hajnalaidat tűrve) – tartod szűzességedet; mondd Heliáne (vágyaim változékonysága, ingatag körvonal) mondd, kapaszkodol-e még előlem az utolsó vagonra (illansz-e menekülő vonatokon, új névvel megtéveszteni, rokonaiddal kidobatni fogsz-e, esdeklő levéllel, hogy hagyjam abba, hisz te magad is szeretnéd – – – míg egyszer három országon, két kikötőn és egy tilalomtól ittas hónapon keresztül lótsz-futsz-nyomozol, hol lelnéd Európát, a verandámat a gliciniákkal, nyílnak a gerániumok, a juniper… hogy végigzuhanj a padlón és csattan az üveges nagyajtó, hogy felfordul az emlékül hozott Sors-Isten-Barom a polcon s a gyűjteményem, az egész gyönyörűséges Mennyei Akol (…Heliáne! bennszülött lány és bilian: papnő, ha tudtad ezt) te tudtál mindent az utolsó szóig, a kibeszélést, hol legvégülis könnyeink, veszteségeink kedvéért elfelejtkezünk a szerelemről), akkor… akkor – – – magyarázz! magyarázz! – – – ó isteni bölcsesség részese, miért kínozol rébuszaiddal egy gondolkozót, aki oly szelíddé alázza elméjét, hogy a butaság szeretetének nevezi filozófiáját…?!

160
2.

Hebaminte néni! Édes Hebaminte néni!

(Melinda-út négy: háziforradalom; az összes süvölvények kicsinosítva. Férjek dalárdája, macskák, bulldogok, szelindekek, irány a Frenesí de la Nación tere – ünneplő üvöltés előre mars! Csimbi ne ráncigáld szét a Csücsöre pántlikáját, akkor Kisdönci sír, ALLOBROG harap és Bikornutusz úr haragszik; te pedig Mátyás Macska ma nem egerészel, hallod-e, a macskafádat, hanem ott nyivákolsz a szomszéd háztetőn, a szaturnálián. Carenzia… Carenzia Heulaffen… Carenzia, kisütötted már a hajadat? Felejtsétek el az üstököst jó panpedelupeiek, siessél, égnek a hajók!…

„Basszeta istennő, Bubasztisz város örömistene”, olajnyomat: ő!… gyermekkorom rémalakja volt, a macskafejű-szépkeblű női szörny, feje körül a Napkorong az Uraeus-kígyóval: gyűlöletes és gyermekijesztő… világosan látlak ócska olajnyomat, olyan világosan és részletekre szedhetően, mint valami rögeszmét – – – ugyan mi az ördögnek kellesz nekem?! Sors-Isten-Bivaly az én főellenségem, akaratom vetélytársa – vérbosszúra váró családi örökségem: hallod ezt, bubasztiszi Vénusz, idomtalan?!

Hátha… hátha ez is az ő madárlépe, verme, ördögbe is, a legszebb kebel előtt is – résen lenni ember: egy pillanatra el nem engedni bájos özvegyem dupla-húsos kezét és téglavörös kendőjén, hol elhurkolódik a tekintet: micsoda far, micsoda jóságos vacsorák! hát akkor…?! te, aki… mi a tisztesség? ma a Melinda-út jegyében süket és vak vagyok, nem látok mást, mint ezt az egyszemélyes, hömpölygő hadsereget, aki értem íme, döntő rohamra indul…)

Hebaminte néni! Kedves Hebaminte néni!

Mi az Barnabásom-lelkem, boldogságom ökre, kicsiny sors-tulok?!

Mi a csudának visszük ezeket a Heulaffenéket?! undokabb két némbert még nem hordott hátán a föld, kell a fenének. Az öreg Heulaffenné maga a hazudozás óceánja (s ha ebben ártatlanság és költészet volna, de nincs) és ahova beteszi a lábát –

Ilyennek kell elfogadni Barnabáskám; őrá is, miránk is egy üstökös potyog, felejtessük el véle a nagy ünnepen.

De a lánya: a pokol hányadékának teje-színe! házastársak összeveszejtője, 161titkok szellőztetője, családi tragédiák iparosa, poklok mesterembere –

– de Barn…!

– öngyilkosságba kergető hivatásos vadűző: parforce, emberre! a sátáni némbere –

– de Barnabáskám!

– és büdös a szája! büdös, bü!-dös!… fuj, ez a bestia. Hogy él? fekve. Hogy olvas szívújságot? hemperegve. Hogy zabál? a hátán dögölve. Hogy beszél, hogy lázít, hogy tüzel? végiglöttyenve, eltehénkedve, lekókadva. Csuda, hogy nem ereszti maga alá kegyesen székletét és nem engedélyezi, hogy kedves mamája (az a fúria) tüdejét mesterséges légzéssel tartsa mozgásban. Jól mondja róla a Névtelen: még a levegő is kár belé –

– Barnabinkóm, nem ismerek magára! Pedig magát az egész házban úgy ismerik, nyuszinak, bocinak és ami tejszagú szinonímája a szelídségnek csak van –

– nézze! nézze kedves Hebaminte néni: közelednek! felénk tartanak!

– ugyan-ugyan, a maguk módján ők is csordultig vannak az Isteni Terv iránti szeretettel és lelenccel-árvával-gyámoltalannal szemben ők is jóságosak… Csodálatos boszorkányünnep, szűzlibám! amikor vállalt szerepünkből kilépünk és egy napra mindnyájan ugyanazt az isteni kegyelmet élvezzük, ugyanazt az amnesztiát…!

– Nini, Bikornutusz úr… Drága mamám, ez itt Bikornutusz úr… Bikor… Bikornutusz úr, ez itt az én drága mamám… meglátja majd, egyszerűségem, szeretetteljességem, természetes jóságom az ön szívét is megnyeri…

– Bikornutusz úr, nézze meg az én Carenziámat: mondaná erre valaki, hogy liplap? Tiszta európai: apja főúr, egy európai főnemes abból az időből, amikor még az ő (az én Carenziám) ősei kormányozták Európát. Huszonnégyezer palástja, kilenc datolyanagyságú gyémántja, hatszáz palotája és hatvanezer eunuchja volt, amikor rosszul ment neki, az eunuchok kivételével még mind megvan, Carenziának, a szekrénye fenekén –

– Jól van mama, csak ne szellőztessük azt a szekrényt…

– Még nem tudok magamhoz térni ekkora elbájolástól, Heulaffen néni – mondtam epésen és fenekemmel a lánya felé, elvégeztem hason és derékon a gaogag-üdvözlést. Carenzia pompás partnere lesz valami vén ördögnek, Panpedelupén még szebb boszorkány seprűnyélen nem lovagolt; Hebaminte néni és én kicsodálkozzuk a szemünket majd, ott repül a mi üdvöskénk! a mi illatoskánk! a mi fancsalcsillagunk!… de hol van Consolata – – –?!

– Ugyan ne törődjék a kis békával: bízza ránk az ő boldogságát.

162

– azt hiszem, gyengédebb szívű nagynénit még alig adott árvának az ég (lágyult el a Heulaffen-bestia saját jósága felett).

– Jöjjön, karolt belém Carenzia, jöjjön és mutassa hát szerelmi buzgalmát, szép európai fiú, menjünk ki ebbe a csodálatos éjszakába, nézzük meg, hogy mulat és felejti üstökösét Aszpeidigidisztra…

– lehetetlen. Hol van Consolata?! léptem fel ridegebben, fenyegetőn. Consolata nélkül ma senki sem mulat és én magam nélküle egy lépést sem teszek. Mondják meg, hova tették: bekötötték valahová, valami istállóba?! hátraláncolt kézzel a fürdőszobába lökték és felpeckelték a száját…? mi?!

– GAOGAG-Liba-Anyám!

– Boldogságos LIGHURRLA-Pulyka!

Ebben a pillanatban velőkig hatoló, segélykérő sivalkodást hallottunk a Heulaffen-lakásból: Májusharmat… a két Heulaffen-fúria mésszé fehéredett, én hangtalanul ütleg után üvöltöttem és nem is lettem volna jó erre a szerepre (addig nem tudtam volna segítségére rohanni, amíg ököllel a képükbe nem sujtok:) Nein Ferenc csörtetett el mellettünk a Heulaffen-lakás felé és mindnyájunkat félrelökött…

Gorilla gerincroppantó gyengédségével lopta végig a korlát fölött és le a lépcsőházon, állati alázattal, boldogtalanul: felájultan került elő a gyermek. Most láttam először, mióta a TRANSSYLVÁNIÁN megérkezett, mert robot után szobafogságon tartatták: Consolata masztodonhoz illő borogatással lógatta fejét a földnek és a tengerpartig nem ébredt fel karjaiban…

– – – A mi drágánk… ha nagybeteg (és vajon nem nagybeteg-e az én szívem-tubája az ő tubaszívű nagynénijének, ha csak egy picit is melegebb a kelleténél) – ha nagybeteg, rögtön ágyba nyomjuk, dereka alá tollas aljat, pipaszárlábacskáira (és milyen formás!) dupla dunyhát: úgy rakjuk fejére a hűtött-vizeletes borogatást, mellére pedig harminc amulett és varázstörő talizmán… Nein úr áldottlelkű félember, de sajnos betegápolói hajlamai vannak… Májusharmatnak a Nein úr látogatása élet, üdülés és napsugár – de ám nagyon kimerítő. Mondtam is ezen Illetőnek, fiacskám, ez a lány annyira szereti magát, hogy nem élné túl, ha amúgy hirtelen elmaradna. Azért, becsülje meg. Maradjon el fínoman, ritkuljanak tapintattal virágcsokrai. Nein úrnak vagyona nincs, ha volna, bizonyára nem egyenes úton szerezte és istenóvja a rágalomtól (a mai világ rágalmaitól!) azt, aki a mai világban megszedi magát és ott keresi, ahol a mai világban leli: a csempészeken…

Féltestében megrendülve tolja ki magát a kapun Hebaminte néni, utána a másik féltestét és a kérdést: szűzlibuskám – hogy ez a rendes ember?!

163

Heulaffenné lelkem! hogy Nein úr csempész?!…

– Hát! Hajótulajdonos és titkos vámszedő: csempészbandák és kocsmai bérgyilkosok uzsorása, ő pénzelte a malemalígoi vérfürdőt… ő csalatta ki az erődből és tétette el láb alól a manemaríboi várparancsnokot…

Várparancsnokot?! az egész Manemaríbon egyetlen őrmestert tudok, az is nyugállományozott.

(PÜFF NEKI!… derék Névtelen, ez huszáros volt.

Bestiák, micsoda bestiák: mintha telefonálna… súgta fülembe Prozeliusz Nepomuk – mert ő volt a belegázoló bariton – a téglás, aki az utolsó szavaknál fordult be a sarkon és én sürgősen hozzá és ő hozzám csatlakozott.)

3.

YBLIDLIB-Vadlúd itt jár! meneküljetek a Jó Varázslóhoz derék panpedelupeiek: Időisten-Hüllő, Sors-Isten-Dromedár, Gaogag-különlegességek nagy választékban!

YBLIDLIB-Vadlúd felpuhítja öszvéretek patáit, megfájdítja bivalyaitok szarvát: tartós a talizmán, erős az amulett!

Barnabáás! Barnabááás!

(bal lakás! ballagás!)

…ki, hol? merre –

Melyik állat látja magát tükör nélkül is?

A csiga, mert a szarva végén visszafordítja a szemét.

Hát még?

A kantárhal, ha hátrahajlítja szemének nyelét.

Meneküljetek a Varázslóhoz: csigaszemből csodaszert készített magának, kantárhalbalzsamból a bűvös, a csudás!

Aki szemhéját a Varázsló bekeni, kilép szemével házából és kívülről szemléli önmagát…

– Barnabás! Barnabáskám!

– Hebaminte néni! hol?!

– itt vagyok, nyujtom a kezem!

…YBLIDLIB-Vadlúd itt jár… az ördögbe is, hol ez a papagájmintájú kendő…?

164

(most mint valami földalatti visszhang vagy kórusban, száz hasbeszélő: itt vagyok, nyujtom a kezem!) – a molukkaiak felfigyelnek; egészen megzavarodva lábujjhegyre pipiskedem és tölcsért csinálok a tenyeremből.

Láttatok már rakahangai ugrómajmot? Idáig ugrált a szigeteken.

Manihikii imádkozó makit?! Ez mentett meg a hajótöréstől.

Rakatakai kötélen-táncoló lajhárt?

Baberaudobui dobverő majmot? nem?

Ide-ide malemalígoiak, ide! felejtsétek el az üstököst!

Az orrmányukkal összenőtt ikerelefántok AIRINGURAPURAPUBÓL valók, a kétfejű fókaborjak a Parancsnok-szigetekről: ne sajnáljátok a rézkarikát, kedves makemakiak!

Heulaffen néni! Carenzia!

– Bikornutusz úr! Erre, erre!

– hol?!

– itt vagyunk, nyujtjuk a kezünket!

…YBLIDLIB-Vadlúd itt jár, az ördögbe… (megint földalatti visszhang, a hatszáz hasbeszélő: itt vagyunk, nyujtjuk a kezünket!) – a Húsvét-szigetek, a Fűszerszigetek, a Szélalatti Szigetek nevetni kezdenek, a mutatványos kikiáltó egy ideig hallgat, félháttal és sokatjelentően bandzsít, ide felém. Aztán újra:

Kerekköldökű rimataraiak és ti széphasúak Rurutuból – hasatok mint a holdtányér a kagylószüret havában

törzsfőnökök féláron, varázslók ingyen: tüntessétek ki sátrainkat zsírosarcú PAUKAPAUKA, MAPAUKA, hol van még az üstökös! illatozzatok RAIATÉA, MAKATÉA – illatozzatok ponyváink alatt, legyeznek odabent!

– – – Heulaffen néni! Carenzia!


örvénylik a yunyuri és mint egyik tojás a másikhoz… egy pillanat alatt megizzad a tarkóm, a megátalkodott ellenfelet szimatolom, Sors-istent… Sors-Isten-Ökör a szarvára kap és belódít a játékba, vegyülök, keringek, oldaltvágódom, Hebaminte néni pedig sehol… Ó Uram, bocsásd rám fényedet, ó Uram, íme a te yunyuri szolgád, ó Uram, ha ábrázatod sugarát rámbocsátanád – könyökölök bele a tömegbe a legdurvább panpedelupei udvariatlanággal, ami körülbelül azt jelenti, tágulj előlem, koszos; szána165kozás nélküli gyilkos nevetéssel kísér az egész panpeszvalgoszi szigetvilág, éppen félszáz papagájmintás eredeti benszülött kendő sürög körülöttem, kátrányfestéknyomat mind és ugyanaz a gyár, de Hebaminte néni sehol… durva támadásaimra egyre fenyegetőbben fordul ellenem a tömeg, egyesek nekivicsorodnak és én jónak látom tágítani: máris illanok – és próbálok beleszokni, hogy YBLIDLIB-Vadlúd itt jár és én teljesen egyedül vagyok a nagy panpedelupei boszorkányünnepen.


* * *


Kegyszerárusok sátorsora.

Bejárom valamennyi bazárt, alkuszom egy LIGHURRLA-Pulykára (szerelmi ármánytól véd) – de nem veszem meg és végignézem a kereskedők szomszéd-üdvözlését, ami a legfondorlatosabb udvariaskodásokba burkolt portéka-ócsárlás; végighallgatom a szent edények gölöncsérjeinek, a szent nyirfakéreg-iratok titokbogozóinak és a törvények szőrmókolóinak bölcs és öndícsérő üvöltözését, mindegyiktől elfogadok valamit és hogy hamarabb szabaduljak a kegyelet vásárvárosából, elszórom őket a leprások között: de sehol senki a testvérek közül, hogy belekapaszkodnék valakibe: és a Hasított Patájú Isten már keresett…

Sátorküllős, szélhajtotta imakeréken (jó negyven méter) három sor lobogó úszik és kelepel nagy vízszintes ívben és töri-tapossa alatta egymást a yunyuri: csodáljátok meg a tücsökbajnokok körmérkőzését – hol még az üstökös, jó panpedelupeiek?! A tücsök súlya, neve, nemzete, diadalainak felsorolása és tulajdonosának győzelmi esküje – ó versenyszenvedély! minden elővigyázatosságról elfelejtkezem, belevetem magam a tömegbe és körberepülő zászlók alatt, a kötélnek szorítva nekiadom magam a versenyszenvedélynek. Lapos agyagtál-aréna, hol a két jólfejlett ragadozó feláll, halálos komolysággal izgatják tollvégre pólyált miniatür sörtekefékkel őket a tulajdonosok, míg aztán ezerhangú rikoltásra, első összecsapás és fülledt csendben lesi a bennszülött az apró óriások mozdulatait. Ötöt a vöröshátúra. Én a Zöldsárkányra, tízet. Kínai eredetű játék, magyarázzák mellettem egy derűsen vigyorgó magasrangú varázslónak a Karolinákról, és én egy szót sem vesztek el: kígyók és százlábúk őrzik a rendkívüli képességű tücsök fészkét az erdőn… többe kerül néhány bajnok eltartása, mint egy modern versenyistálló… neki Vöröshátú, neki! vedd le a fejét!… Parányi agyagfazekakban laknak, van hozzá borsószemnyi étel- és italvályú… megeszi a zöldet: ne hagyd magad Zöldsárkány!… gondos diéta szerint abrakol, küzdelem előtt az étlap: levéltetű, kétféle hal, különleges liszt, főtt166gesztenye, párolt rizs és méz. Ha falánkságukkal gyomrukat rontják – csapd le a csápját! uuuúgy! Vöröshátú: most ötlábú vagy! – bíborbogarat kapnak, ha meghűlnek, moszkitót, ha „lázuk” van, vadon nőtt bab fiatal hajtását, nehéz a légzésük; bambuszpillangót… A küzdelem elmérgesedett, Vöröshát egymás után kapja a harapásokat (Zöldsárkány jóízűen a lábait zabálja), minden leharapott lábnál felordít a ring, diadalmasan, aki nyert, átkozódva, aki vesztett, és mert Vöröshát már csak kétlábon döglődik, megkezdődik a fogadások kifizetése, lökdösődés, szakértők vitája, idomárok nyilatkozatai, fogásnemek-játékszabályok bömbölése – a tulajdonosok a földön hemperegnek, Zöldsárkány, a győztes tücsök jóllakottan és elcsigázva pumpálja tüdejét… körülöttem olajarcú yunyuri-pofák csókolják vagy rakáson püfölik egymást, a magasrangú varázsló a Karolinákról haditáncot jár és gurgulázó KALU! KALU!-val köszönti Zöldsárkányban a győzelmes kalu-szellemet és én, mintha sugár esne fejemre és mámorító megvilágosultságomban csipesszel emelgetném egymás után szemem elé nyelvek, országok, népek különcségeit… a spanyolok bikákat uszítottak egymásra, a franciák kakasokat, Indiában elefántokat eresztenek össze hátsó lábukon karvastag pórázzal, Panpedelupén pedig a fűszálerdők farkasát – látlak versenyszenvedély! – és fiatal yunyuri fiúk legendát tudnak rég-volt nagy tücsökbajnokokról és álmokat szőnek egy csudálatos tücsökről, ami az összes többi tücsökbajnokot legyőzné… már láttam országhatárok cikázását, fogalmak nyargalását folyók, kereskedelmi utak mentén és a világosság olyan fizikai élességével, mint a fájdalomig fellövellő kéj, enciklopédikus panorámába foglaltam össze az idevonatkozó fogalmak földrajzi változását (címszó: VIADALOK) – tiszta gabreliuszi szellem töltött el, a fogalmak földrajzi vándorlásának az az égre röppenő látománya, amit soha máskor, mások meg nem láthatnak, mint Sertésisten havában, boszorkányünnepen szűzességi fogadalmukban meg-megújuló, hamvas gabreliognozofaszták – amikor (YBLIDLIB-Vadlúd itt jár) úgy éreztem, figyelnek.

Odanéztem.

Sikító tollékek, olajnyakak-szurokvállak között hullámos szőke haj zuhog le (de valami fényesen-dallamosan és puhán) – az arc megperdül, nem látom többé tágranyílt szemének szép riadalmát, de annál több hajat kapok… először csupán az történt, hogy elmém csipeszeiből egyszerűen kiejtettem a fogalmak földrajzát, aztán az egész gabronometrikus látomány úgy, ahogy volt, elfüstölgött a kerek semmibe, utánapottyant az ugrándozó varázsló a Karolinákról, a diadalmas tücsök az agyagtányéron, szemlátomást olvadt el köztünk a vásár és csak az maradt, ez az érthetetlenül símára mosott és 167a ravaszságig egyszerűsített szőke hajviselet, egy hirtelenszőke női haj – hol láttam ezt a szőkeséget?

…Sorsisten! a szépkeblű bubasztiszi némber, feje körül a Napkorong az Uraeus-kígyóval.


* * *


Természetesen rögtön utánavetettem magam.

Hel…! Heliáne –

– átkozott nyegleség: a neve közepén nyelnem kellett.

Rámnézett, határtalan csodálkozást mímelve; parányit nyitvafelejtett száján életízlelő nyál fénylett, foga-lapján s ha beszélt, szisszenő betűi (zéje, esse, essze) ezüstösen csendültek szóközépen; léptei meggyorsultak, megnyúlt a büszkeségtől, lábai lustán és sebesen lendültek, a fátyolpáncél alatt ünneplő gyöngyalj verte kedves térdeit…

…Heliáne!

– Honnan tudja a nevem?! én sem tudom a magáét!

(nagyon szigorú)

– Bikornutusz Barnabás, ez voltam… – de szeretném, új névvel ha maga nevezne el

– „Barnabás” – – –?

(és máris ajkbiggyesztve odébbállna)

– mondjon! adjon, amilyet akar.

(ó, ez a hosszúkás arc a tökéletesen gömbölyű állal! és a nyak szerkesztésének tisztasága: tokám? nekem? hol? nincs semmi tokám – incselkedett később büszkén Heliáne)

– Heliáne, úgy mondom a nevét, mintha dallam volna: még a bölcsőből ismerem

– én pedig nem ismerem sehonnan.

– Némán követem, mint a kutya. Nem szólok, csupán őrzöm, lesem…

ha akarja –

– Barnabás, kedves (s itt megállt Heliáne, felémfordult, teljesen és belémkapcsolódott szemmel) ne kövessen. Ha van egy kis könyörület benne…

magának akarok jót!

– Miért ne kövessem?

– Félek magától. Félek magamtól: hogy levesz a lábamról. Akkor pedig jaj magának és jaj nekem…

– Heliáne! hiába vágná le, a lábaim maguktól utánamennek.

– Ó (kis buta. Még sohasem volt ilyen buta udvarlóm:) nem vágom le.

168

– Vágja le!

– nézze, józanul –

– józanul! gondoljak talán az üstökösre? úgyis eljön. Heliáne!

– ne! ne lopja bele magát a fülembe olyannal, amivel kedvessé lesz előttem… legalább addig ne, amíg nem ismerjük egymást –

– már ismerjük egymást –

– megálljon, istenkísértő! jusson eszébe, papnővel beszél!

– miért?! hát nem a boszorkányünnepen ismerkedünk meg?

– de nem itt, délelőtt, a mutatványosok csődületében… Hanem az első csillag megjelenésekor, mikor arcraborulva várjuk a Boszorkány feltámadását és utoljára pillantjuk meg a napvilágot egymáson… Ne tegyünk Sors-Isten-Barom kedve ellenére –

– Heliáne, mindenhol másutt engedelmeskedem az Isteni Tökéletlenség rendeléseinek: de nem a boszorkányünnepen! Egy napi szabadság, amit engedélyeznek az istenek – egy napi édes önkényesség, szuverénitásunk ízlelése! Heliáne, a Patás ma amnesztiát adott balhiedelmünkre, hogy akaratunk szabad…

– Ez nem vonatkozik Lunate papnőre. Boldogan éltem eddig, nővéreim szerettek és aki cellámban eddig fölkeresett, annak irgalmas derűvel bizonygattam, hogy Barnabás nemlétező alak… én hinni akarok ebben, ha bele is… abban, hogy Barnabások nincsenek… így leszek boldog… és… Barnabás, titokba avatom be magát, én még a szabad akarattól szűz vagyok, szűzavatásom napja ez és én Sorsistentől szűzen, szabadon fogok választani…

– ó tudom: a papetepeui törzsfőnök! a kapingamarangii Yunyuri-Király! az arany bokaperecek majd engedékennyé teszik szabad akaratát és aki a pántos csengő-övet a derekára kapcsolja, odaáldozza szabad hajlandóságát: hogy gyarapodjék a Rend, hogy dúslakodjanak a vasszekrények a rendház pincéiben…

– Barnabás (nézett fenékig belém Heliáne, arca lángolt, meleg keble hullámban vert át a ruhán) Barnabás! micsoda bárgyú keserűség! El tudja képzelni, hogy én mást válasszak, ha szabadon lehet, mint akinek lehetetlenségét kértem és csak ne léteznél, imádkoztam…? Sorsisten nem hallgatta meg kérésemet, egy név – a név, amit magányomban, cellámban hűtlenül szerelemmel aranyoztam körül, lehetséges és létezik… jöjjön el Barnabás, jöjjön el a boszorkánytámasztásra és legyen a Királynő trónusával szemközt… de most nagyon kérem, hagyjon futni, már nagyon is magamra hívtam nővérkéim figyelmét és nem tudok mentséget találni majd a Főnöknő előtt, erre az ötpercnyi eltévelyedésre…

169

…Heliáne!

Nyaka körül szerterepülő fürtökkel megperdült és eliramodott.

Hel…!

– Yunyuri disznók, koszosok, rongynépség! engedjétek előre az idegen fényes ábrázatát! – förmedtem rá tiszta európai gondolatfűzéssel, az egész szigetvilágon ismeretlen durvasággal a panpedelupeire és belefurakodtam a tömegbe; az egyszerű vadak nem is sejtették, hogy a gorombaságnak ekkora lehetőségei vannak és első meglepődésükben, tágítottak: szent lehetek, gondolták, azaz megháborodott. Heliáne feje ékszerként villogott, bennszülött matrózok szegődtek utána és nem hallottam, de annál rosszabbnak képzeltem ízetlenkedéseiket: Heliáne Nap-haja pedig nem volt képes a mimikrire. Olyan olajfekete sötétséggel tódultak a yunyurik közém és közé, mint valami középretolakodó őserdő és én ököllel dolgoztam előre magam.

Egy óriástermetű papetepeui végül megelégelte és a sokadalom általános helyeslő morgása közepette egy cölöphöz lódított, hogy hangosat nyekkentem, aztán a többszörte erősebb állat békés lustaságával továbbment.


* * *


Rühesek – sziszegtem (a római polgár sziszeghetett így, ha sérelem érte a kolóniákon:) koszos bennszülött rongy! velem? egy európaival?!

Heliáne Nap-haja eltűnt és én megbénultam a haragtól – a Bolondok Szószéke előtt volt, a csődület állt, mint a bástya és az utca összecsapott előttem. Heliáne elveszett, romváros voltam; olyan voltam, mint a lepusztult sivatag. Barom-Úristen-Hüllő: sors! keseregtem zsivajgó fejjel, süketen s a homlokom oly kótya volt, mintha sok-sok kinint vettem volna be reggel. Jó öt perce szónokolhatott és én az arcán felejtett szemmel, kukán azóta figyeltem, míg valahára számot adtam magamnak róla, hogy a Bolondok szószékén Hebaminte de Soculoheulos volt révkapitány, tengertulajdonos szónokol. (Soha többé nem kell adót fizetnetek: automata-adóbeszedőkészülékek nyúlnak bele pénztárcáitokba és veszik ki az adót… soha többé nem lesztek bizonytalanságban, hogy a Tökéletes Államgépezetről mi a véleményetek: a cytosztatikus közvélemény-szeparátor bármely pillanatban tájékoztat a közvélemény tökéletes lojalitásáról az Államgép iránt… akartok gombnyomásra mocsarakat lecsapolni, városokat elővarázsolni, akarjátok, hogy évi diadaljelentéseitekben úgy pöfögjön és gombásodjon tele kultúrcentrumokkal az ország, mint az étvágygerjesztő habfelfujt? akartok pedálnyomásra hadat üzenni, fogantyúállításra ütközetet nyerni, láncmegrántásra győzelmet fütyülni, dudálni, integetni?! mindezt megteszi nektek, helyettetek a Tökéletes Államgépezet) – – – vajon miről beszélhetett 170Hebaminte? arról, hogy a Nigragort még megéri és aztán, jutalmul a Tökéletes Állammasináért, egy kórházban meghal? Nem, valószínűleg arról, hogy Bikornutusz Barnabás nemsokára összeroskad, ingét gombolják, feje alá követ löknek, vizet vezetnek a szájához (kétfele folyik) és amikor életveszélyes keserűségének oka felől faggatják majd, szétálló fülekkel és bornyúszomorúsággal csak annyit nyögdécsel: bubasztiszi… szépkeblű…

* * *
Utca! szentséges, éneklő, hatalmas
hol pucéron lebzsel, semmit nem palástol
a hazátlan-tanyátlan férfifarkas
és úgy üvölt a megaláztatástól
ki annyi örömmel körülbecéztél
forraltad borod, sütötted krumplidat
– ha széplány lebbent, ottlenni kéznél
Vásár! szenvedelmes vad szimat
ki láttad lelkem a lámpák alatt
vesztesen, adósan a holnapi napnak
Járvány! veszettség, holdas kábulat
hol megmutatkoztál hűséges fiadnak
lásd én tiszteltem Utca, lányaid
voltam csendestárs alkuikba néha
én tudom ó Utca, emberpéldányaid:
a farkas, az ődöngő sakál, a hiéna…
s hol a lét időt és ondót fecsérel
az én szerelmesem Rajtad szentelik:
a proletárt, ki cinkos büszkeséggel
csak Általad és bennem ismerkedik
Te, ki engedted a dalt, a zöld ebédet
s megengedéd, hogy húszéves koromban
ott lopjam szívemben a Bölcsességet
egy hatvanéves tabernákulumban:
hadd érem még a reggelt járdáidon
hajnalsöprés után, nap-ékesen
– a tengernél, hol ingemet szárítom
s a Szent Láböblítést végezem.
* * *
171

Bubasztiszi… szépkeblű…

(lehet ebbe belenyugodni?)

feje körül a Napkorong az Uraeus-kígyóval

(megalázom. Vezekléssel és bánattal: kihurítom. Nem hagyom ennyiben).

Mellettem két yunyuri paraszt beszélget, esőt kapunk, mondja az egyik. Esőt?! támadnak rá társai hüledezve a méltatlankodástól, esőről mersz beszélni?

(új panpedelupei különcséggel ismerkedem meg; azt tudakolni, hogy orrontjuk-e az esőszagot, oly sértés, mintha a megvetett teknőccel hasonlítanának össze bennünket, aminek nedves nyaka az esőt megjövendöli – kiváló példája a fogalmak földrajzi változásának, próbálunk belekapaszkodni: fogalmaink kifakultak, mi magunk összeomoltunk belül, romok, romok…)

Valóban esőt kapunk, tapintom meg a tarkómat, amin apró gyülemekben áll a halálveríték, elhatároztam, hogy a következő bolondot még meghallgatom és aztán itt fejezem be életemet: nem tudok annyit várni, estig

(nyúltagyvelő szemsugárérzékeny?)

a kininzúgás egy pillanatra kihagy

a fejem kotyog és én nyirkos tarkóm közepén teljes határozottsággal érzem (nyúltagyvelő szemsugárérzékeny), hogy néznek… sarkonfordulok, még a sétálók is hagynak egy véletlen hézagot.

Teljes testnagyságban a gyöngyszoknyás lány kedves személye, tíz lépésnyire…

…fejét oldaltdűti (arcán a mosoly megtörik:) csupa rajtaért ellágyulás, rajtakapott gyöngédség, csupa… Heliáne! három ugrással mellette termek, majdnem ölembe emelem.

A lesből ejtett vidra, ha már a rémülettől nem menekül: csak áll veszteg a lány és a páncélja mögé zsugorodna (lenge páncél, organtüll!) almapiros, természetes melléke csak most ötlik a szemembe: pántlikán gránátalmafűzér. Ezzel indulnak ünnepi bitangolásaikra a LUNATE-zárda kis papnői, ne gondolja az idegen, hogy nincs mit ennie és rászorul a Szent Prostitúció…

– Heliáne! most nincs mit tagadnod: nem én üldözlek, te üldözöl –

– ha azonnal el nem takarodik, vakmerő…!

– mit művelsz? YBLIDLIB-Vadlúddal tépetsz széjjel?! mindegy: előbb kárpótolni fogsz a karjaidban

– förtelem. Ide-ide, emberek: mit nem merészel egy európai!

– Hel…Heliáne! nem értem…

172

– tudja mit tesznek a mi szigetünkön az erőszakoskodó férfivel, ha egy papnő kiált?!

– negyven éve gyűlik a gyöngédség bennem Heliáne: hát erőszaknak érzi, ha a gyöngédség hegye magáraborul…?!

– Barnabás! Barnabás! – kiáltotta Heliáne gyereksírásra fakadó hangon és két szabályos könnycsepp a szájába gördült – ne folytassa így, mert meglincseltetem.

– viszem magammal Európába. Nem papnő lesz, hanem ember. Kirakom a fejét a fehérember tudásával, mint a planetáriumot, ékkövekkel – – –

– segítség! segítség!

KARATU-UULAH! KARATU-UULAH! (lincseljétek meg)

A borzalomtól, hogy mit tett, a helytől, ahol történni fog, Heliáne nem bírta tovább. Belerohant a tömegbe, organtüll-páncélja felhasadt és lengett, haja lebukott és bele az olajsötétbe – Heliáne! vetettem magam bölénycsörtetéssel a nyomába, de a csődület összecsapott előttem: akkor vettem észre, hogy a mutatványos nem beszél és hogy embersereg is, mutatványos is hosszú ideje bennünket figyelnek és elfelejtkeznek az ünnepről. A papnő segélykiáltására másodperc alatt megértették, hogy az európai súlyosan gyalázta Sors-Isten-Bivaly személyét és társalgásra akarta bírni a papnőt szent merengésében. KARA-UULAH! KARA-UULAH! (lincseljük meg) – szempillantás alatt a földön voltam, összetört vesével és kiköptem két fogamat.

…A vérszagra gyűlő yunyuri-gyűrű közepén, a mérges nyálát freccsentő szörnyeteg-torokban meglepő egykedvűséggel számoltam le mindennel, pár pillanat múlva ott emésztődöm a Sárkány beleiben és megöntöz a jóságos hasnyálmirígy; a fogalmak földrajzi dialektikája, az útlevelem, halott anyám fényképe, zsebem bélése az utolsó rongyokig… ó üssetek, én nem fogok ellenállni.

Életingerem majdnem a nullára szállt alá – mióta megtudtam, hogy Heliáne elveti magától életemet.


* * *


Ha attól tennétek életet-halált függővé nekem, hogy pontos vallomást tegyek megmenekülésemről és érthetetlen életbenmaradásomról a nagy boszorkány ünnepen, nyugodtan felakaszthatnátok: semmiről nem tudok. Fergeteges felhőszakadás kerekedett, akkora, amekkora a trópuson százévente se és a jóindulatú mutatványos, aki a leghamarabb nyerte vissza lélekjelenlétét, le173bődült a tetememen taposó yunyurihoz, nézzétek csak a nyakát, lesz-e valamelyes eső. Ez, hogy én csupán útálnivaló teknősbéka vagyok meg az esőjóslás groteszksége a felhőszakadás kellős közepén megtette a hatását, jámborabb gyilkosaim felnyerítettek és hamarosan halálnemül a kinevetésemet választották; lógó ingemmel körülmaszatoltam felhasadt képemet, ha megélem, nyolc hét alatt gyógyulok, gondoltam közönnyel, az élet vágya nélkül; tápászkodásom alatt egy bivalytestű yunyuri háromszor is felbillentett s a csürhe boldogság, hogy felbillent Európa – markolatig döfölték belém az éles gúnyt és amennyit a zápor üdített volna, annyit rontott rajtam ez a vészjósló röhécselés… csürhéje! – még a haldoklók káromkodását se bugyborékolhattam végig, a mutatványos segédei hónom alól befogták és visszafeszítették a számat: rúgtam és haraptam, egykedvűbben meghalni már nem lehetett.

Egyfejű fókaborjú, kétfejű elefántikrek: amennyi jár, mindnyájunknak annyi a feje! – ne sajnáljátok hasatok örvendezését széphasú rurutuiak, felejtsétek el az üstököst: ide, aki tányérköldökű, ide! Hamar összekukorékolta őket a mutatványos, a csürhe ott röhécselt újra körülötte és amikor kisidőre átvették a segédei, a legtisztább európai kiejtéssel bocsátott el a sátor hátsó nyílásán: menjen, szerencsétlen és óvakodjék a LUNATE-zárda hírhedt papnőitől.


* * *


Ez fájt: hogy hírhedtnek nevezi a boldog kolostort, ahol Heliáne él és én nem csaphatok ököllel arcába megmentőmnek. De nem voltak vonzalmaim többé, sem ellenszenveim, több élet lehet az esőn sétáló harmadnapos hullában, mint bennem; a felhőszakadás dűlt, az emberek ünnepelték az égi tréfacsinálást és biztatták Eső-Nyanyát, hogy jobban guggoljon; de én gördültem, mint a göröngy, alaktalan és lélektelen. Már nem jutott eszembe, hagy Heliánét keressem. Ó örökkévalóság: estig!

…aztán megismerkedünk.


* * *


Három utcával beljebb talizmánt vettem, visszafordultam és halálraszánt arcátlansággal, rájuk se hederítve, meghallgattam a soronkövetkező bolondot a Bolondok Szószékén.

…hiszen mindnyájan yunyurik vagyunk: testvérek –

– – – nálunk Panpedelupén…

174

…lehetséges-e, hogy nálunk Panpedelupén egész nemzedékek halnak meg anélkül, hogy megismerték volna az ylang-ylang illatát –

…magukba fogadták volna a palmarózát és meg tudnák különböztetni a henzaldehides jázmin epekedő moll-akkordját a perubalzsam orrot-ittasító dur-harmóniáitól –

– – – az attárillat (szűzies rózsaszín) a csecsemő elbódítására alkalmas, a szantálfaolaj (felhőző kármin) az élelmedett kor szagolnivalója…

…ó valeriánsavas almaillat! Nióbé olaja, tubarózsák hullása, képzeletben! orrok mennybemenetele – mit követett el nálunk a szegény ember: hát minden csecsemőnek nem egyformán mohó, gyönyörű orra van?! …nálunk Panpedelupén nemzedékek pusztulnak el anélkül, hogy elzarándokoltak volna Yuhaba de Yehibaquíque vásznaihoz (még áll a barlang, ahol a festékeit dörzsölte) – és Deuclis de Yubidihynte…?! ha minden ember megismeri a yubidihyntei látásmódot, az emberiség manicheus lesz a kutyafáját és Yubidihynte lesz mindnyájatok messiása…

– – – és ti éltek és meghaltok anélkül, hogy tudnátok, mi az a hat szín, amiről a spektrumnak fogalma sem volt és amit éppen ezek a mesterek… micsoda penetráns dur-díszkantban illatozó jázmin ez a mitisz-zöld, Yehibaquíque és a szigetek légyzöldje! és mollban, micsoda segítség!-zöld!-zöld! sikoly ez, a Yubidihynte rézrozsdája, amit a karmoizin-lakk tesz fémes fényűvé: ó természetet megszégyenítő mesterséges mósusz, trinitrotercierbutiltoluol! ugyan fennmaradhat-e így ez a hova nem süllyedő emberiség, ha nem ébred rá a színek hangjainak, a hangok színeinek és az illatok hangszíneinek hármas ambivalenciájára és nem tanítják már a csecsemőnek elméletünket a világtünemény pan-ambivalencio-ambinivellionozio-bi-anahebefrakszisáról, mely elmélet bizonyos † gabreliuszi † értelemben magisztrális episztázisa az alanyalatti mibenlét és a fellenyfölötti miben-sem-lét trimurtogonikus (hindológiás) harmoniocianoxiofrázisának…

– – – Üveges fülekkel rezonáltam a szavakra, de sem az értelmet, sem az embert nem áhítottam: ördög bánta, ki fia-bolondja…

Lábonjáró üres palack voltam, ődöngtem: „és mostmár ez mindig így lesz”… Naptárt készítettem a napról, az órák voltak az évek, a perceket elneveztem hónapoknak… Heliáne! olyan sírhatnék, olyan gyomortáji fájdalom szántott a zsigereimen keresztül, hogy neki kellett dőlnöm a guajak-fának, de kérgéből édes, mellreülő illat áradt… Az ember legalább magával szemben őrizzen meg bizonyos elemi gátlásokat – de én őszinte voltam magamhoz, tökéletesen és bosszantóan őszinte… (rákapcsoltam a fejfájásra: mehet. Úgyis mindegy) …volt bennem annyi kegyetlenség, 175hogy ezt is bevallottam, voltakép fájdalmasan megdagadtak a lágyéktáji nyirokmirígyeim… ha elátkoznám mindazt a kéjingert, amivel a nemzedékek stafétáján idáig befutottam…?! átkozott ősanyáim, százmillió kerge némber: tiltakozom! én nem akartam megszületni…

– – – tegnap még vadonerdő voltam, rikácsoló majmok-kígyók-hájashátú elefántok pajtássága… és ma? Heliáne, erdőtűz! hova tetted sűrű zöldjeimet?!


* * *


velejében elhibázottnak tartom a Teremtést, fordítva forognak a csillagok.


* * *


A halálröhögősök: névtelen apostol, aki megalapította a halálröhögősök konfraternitását.

Ne csak üszök maradjak, rombolj színig és fujjál magad előtt, hatalmasan! hogy egyenlő legyek a sárga földdel – – – RÖHEJ-HALÁL! RÖHEJ-HALÁL!

Csillagszilánk sebességével célozza nyakamat, nevemet ordítja és már messziről integet (furcsa, de bosszantó:) most újra elodázhatom a hamvak eltakarítását.

Tarkoponyás, ismerősen ragyogó orrmány furakodik elő handabandázva-röhögve és öt méteres körzetben csak úgy freccsen mellőle a hirtelenrészeg yunyuri.

Hahaha! bruh – – – h – – – pf!

Bekávéztál… Csúnya halál lesz: vagy felrobban a Napon, vagy meggyullad a száján a gőze… be ám, mint a csacsi. Hé!

Mellémölel és ha meg nem fogom – állj egyene… egyenesen! Így pottyan rám, nyála a fülemre csurran, röhécselése akkora, hogy nyugodtan beleléphetnék és elnézelődhetnék benne: fogászati ábra az ingyenrendelőben.

No: állj meg. Állj meg szépen.

Barnabás testv… hkk! – (támít nekem vén bölöm testével) – Barnabás testvér: van hat ujjad? u… uuu ujjaahahahaaaj!

– miért?!

– ezt számold össze, ezt kapiskáljad (kakipisáljad), ezt a – micsoda gabreliozofizma!

176

– mi?! (csontjaim éppen bokáig égnek, nyelvem alatt a hamuzsír és a pernye)

– Barnabás testvér, Bubikám: megalapítottam a röhögés vallását – – – ilyen még nem volt, röhögő quakerek!

– de Nepomuk testvér!

– röhögj te is gyönyörű bogaram: röhej a halál – te! Csak most veszem észre, micsoda rászedés – micsoda megrablás osztályosa vagyok: nem loccsanok szét a sziklákon, nem fulladok a toronyhullámok alá, a kataklizmát átvészelem és amikor m …mhi! …hikor már minden elcsendesedett, egy… egyt… hu… bruhuhu… bruhááá: egy tégla! fejemre esik egy tégla!… hi! hihi!… huhoha… ajajah-h-rh-röh-hhh

RÖHEJ-HALÁL!

RÖHEJ-HALÁL!

És részeg féktelenséggel tovább csörtetett, halálát röhögve. Nyerítésével végigcsördített az égen, ahol Sors-Isten-Barom megfélemledve húzódott a sarokba, mint a puskacsőre került sakál.


* * *


Halálröhögősök! vegyetek fel a konfraternitásba!

Ne csak üszök maradjak, rombolj színig és fujjál magad előtt, hatalmasan! hogy egyenlő legyek a sárga földdel… az aranysárga földdel… így. Köszönöm.


* * *


Nem, ez így nem mehet tovább. Még Prozeliusz Nepomuk is boldogabb nálam.

Még Prozeliusz Népó is!

Ha soha nem találkozom Heliánével és nekem is, ó – nekem is csupán egy tégla esik a fejemre! micsoda boldogság volna!

Leültem a pocsolyák közepére; a Nap kicsattant, fajtám legnagyobb gyalázatára és felforralta és felszürcsölte a forró pocsolyákat. Legalább lincseltetek volna meg! tenyeremet a fejem-búbjára tettem (ott zúgott a kinin) és sírhalmot képzeltem magam fölé.

– Hel…!

Keserves sírásra fakadtam és mesébeillő megejtéseket és iszonytató kéjgyilkosságokat eszeltem ki, ahogy majd jobb belátásra fogom bírni az ismeretlen papnő felséges személyét.

177
4.

Húsz vagy harminc lánnyal ismerkedtem meg a legvégső elkeseredés határán Aszpeidigidisztrában a boszorkányünnepen és mind a harminccal ott rontottam el a dolgomat, hogy gyöngéd pillanatomban a leányt Heliánének szólítottam.

Egy halmahérai torzonborz leányzót úgy tartottam ölemben, akár a darab jeget: elhidegült tőlem és eltűnt, bosszús mosollyal.

Egy pittakavai lapított orrú szépség könnyű prédája lettem: ő is szőke volt. Szemfényvesztő-bódé színpadán tüntették el mindenestől, csak a szék maradt alatta és mikor újra fölsejlett (s elsőnek hagymalében sárgított szőkesége) és én hangos Heliáne!-rianással félig fölemelkedtem a székről, félig látható állapotban, a pittakavai szépség azt rikácsolta, hogy ő törzsfőnök lánya és nem ismer.

És mikor a tagbaszakadt makuaveoveoi özvegy is pofonteremtett, mert azt mondtam, hogy barátságunk legyen az idealizmus diadala és én testvéremnek tekintem – ekkor már beláttam, mit tett velem Heliáne.

Valami mazochista kéjjel szalasztottam el az ünnep legszebb alkalmait. Heliáne elszalasztatta velem kedveseimet: már nem ünnepi lágyságuk és szűzi békülékenységük ötlött a szemembe, hanem a különbség, amivel különb és állhatatosabb. Heliáne eltorlaszolta előlem a boszorkányünnepet, amikor odaállt közém és harminc kedvesem közé és én búskomor társtalanságomban amolyan tétova gördülő tengeri puhány voltam, lengő üvegtestű kísértet a boszorkányünnepen.


* * *


Így támítottam be a csodapókhoz.

Lócákon matrózok, kulik, órafeleségek. Sírighű házmesternék, például egy rengőhájas némber és a lányok is, több példány.

A színpadi asztalon egy borotváltképű cigányasszony hasalt és hosszúszárú yunyuri-pipából pokolkövet pipált, a tulajdonos Estrellának szólította és mint a démonokat, harmadik személyben; de a matrózok egyszerűen és ismerősen csak „mamának” aposztrofálták: Estrella fájdalmasan hátragörbítette lábait és egy viseltes pók-potrohba rejtette, mintha nem volna – ez a papírtojás volt a pók potroha és Estrella a csodapók

és füstölt

és kártyát vetett

178

és egy királyságot ígért mindenkinek.


…Fejemet a tőkére hajtottam, miután megköszöntem fáradságát a hóhérnak és minden vagyonomat ráhagytam. Négy rézkarika: ez volt minden vagyonom, most hát én következem.


…A mai nap makk alsó, földöntúli boldogságba keveredel egy nővel Uram, aki jó szívvel van irántad… de ebben ne bízzál, mert a piros tízes által szívkirálynőd elhágy és megcsalatol a szerelemben… a tök tízes által, Uram, vállalkozásaidban nem sikeredel és még mások balszerencséjében is részesülsz, piros király… szokjál le az italról, mert ez a makk disznó által egyszer még vesztedet okozza, mérget magadnál, ó Uram, ne hordjál, ne járjál vízhez közel… tök ász: magasállású férfi, szívedhez közeláll… de pártfogódban megrendülsz és összes reményeidben megcsalatkozol… levelet makk hetes által ne várjál, hiába is várnál… tök alsó által nagy útra indulsz, hirtelen – és semmit sem viszel magaddal – – –

Fekete jóslatok.

…nincs hozzám egy jó szavad? (kérdeztem veríték alatt, a csodapóktól)

– gondolj valamit, de figyelmeztetlek Uram, nem teljesül.

(Heliáne!…)

Nem gondoltam semmit.

Tehát te vagy az, akire nem gondoltam.

Aztán megesett a szíve rajtam, kiköpött és utánamszólt:

– Piros felső által anyját a távolból nemsokára nagy öröm éri…

Szánakozó pillantások kísértek ki; egy rengőhátú yunyuri némber volt oly vakmerő, hogy megsimogatott, de én Heliáne művének tartottam az egészet, az ő kegyetlen élvezeteinek egyike és a simogató az ő bérence volt: ingerülten rántottam el magam.

…A borotváltképű cigányasszony odabenn pedig tovább pipál és királyságot ígér minden bennszülöttnek, aki jól tudja ezt és szívből neveti – – – de én?! nem vagyok bennszülött, sejtelmem sincs sorsomról, ha a csodapók fejbe nem ver vele…


Ó, az áldottkezű hóhér!

Tökéletes munka volt.


* * *


Mikor Száklyamuni azon az emlékezetes éjszakán elhagyta ágyasházát, hogy elszakadjon a föld nyűgös, aranyos kötelékeitől és a veddák lótuszokkal szór179ták be az utat, hogy a menekülő lovának patkója ne csattogjon – Buddha nem volt szabadabb, halálraszántabb és nincstelenebb a rengetegben, mint én: füst és zsivaj, önfeledten trágyázó öszvérek és lármás yunyurik… ó züllés, süllyedés, boldog kallódás nyomtalan!

Nincstelenség varázsa, sebgyógyító – ki szegényebb nálamnál?

Egy jogot tartottam meg: mindenről lemondani. Nem volt Heliáném: eztán azért nincs, mert lemondok róla. Igen, jóelőre, még mielőtt rámles a veszély, hogy – – –

Micsoda magány a fecsegő erdő közepén! százezrek lármája sugárzik rajtam keresztül és én… egy kevés aszkézis még, és a remeték örök motyogását is elfelejtem – – –

elfordulás

szemlélődés

– Bikornutusz úr! Bikor… Barnabás!

Igen, valaha így hívtak. A boszorkányünnep volt az a gödör, ahol sorsom beleesett és most sors nélkül megyek tovább… – – –

Szentként tisztelem magam.

Ugyanis… ugyanis, ha a mai napon nagy boldogságba keveredem egy nővel, ez (bármilyen tökéletesen közömbös) nem lehet más, mint Heliáne – – – tehát ma, első és utolsó alkalom: ma kellene rajta megbosszulnom, hogy szívkirálynőm elhágy és én megcsalatom a szerelemben

…a tök ász magasállású férfi Uram, szívedhez igen közeláll (?!) – Gabreliusz Gábriel – de pártfogódban megrendülsz és… lehetséges, hogy én a Mesterben megrendüljek…?

…levelet ne várjál Uram – (?!) hát már Violante sem ír

…nagy útra indulsz Uram hirtelen és semmit sem viszel magaddal – (?!) öngyilkosság – – –

Igen, semmi kétség; hiszen anyámat a távolból piros felső által nagy öröm éri… és lehet egy anyának nagyobb öröme, mint ha a gyermek szégyenétől, aki vállalkozásaiban nem sikeredik és a tök tízes által mások balszerencséjében is részesül – végre megszabadul?

…gondolj valamit Uram, de figyelmeztetlek: nem teljesül

Ó néhai Bikornutusz Barnabás, amit születésed órájában nem lehetett, most, halálod óráján, utólag – megcsinálhatod a horoszkópodat.

– Barnabás, nem hall?!… belemerül, mintha nem is a földön járna. Szegény Hebaminténé keresi.

– kicsoda?

– Özvegy Hebaminténé a Melinda-út négyből… Barnabás, szentséges szűz GAOGAG-Liba: nem ismer…?

180

– valaha ismertelek bűnös leányzó: heversz és gyönyörűségeken édelegsz, amik sohasem lesznek a tieid. Carenzia a neved.

– Barnabás fiam, mi van magával? nézd Carenzia, ezek a dülledt szemek…

– Heulaffenné, Carenzia és ti mindnyájan, mondjátok meg ama Özvegynek, kinek istállójába egykor testemnek földi barmát bekötöttem: boldog vagyok és könnyű, mivelhogy megszabadultam tőletek…

– Carenzia, hallod? az utcai szobára: istálló…!

– Még nem vagyok sem elég együgyű, sem elég alázatos. De elkövetkezik az az idő is, hogy négykézláb járok – fogadalomból – és lemondásból ugatok vagy bégetek: muuuú. És amikor már tökéletesen biztos leszek felőle, hogy méltatlan hozzám – – – (hukk!) elmegyek Heliánéhoz és azt mondom: Heliáne! ecetes szöllő! Heliáne savanyú!

– Barnabás, Barnabáskám, mi is hallottuk a csodapókot: nem szabad úgy a szívére vennie –

– a lemondás diadala! hallod Heliáne?! te pedig egy közönséges… (hukk!)

– Barnabás! a csodapók egészen megzavarta az eszét –

– Bikornutusz úr! ha ezt Hebaminténé megtudja…!

– sötét szörnyetegek. Még a levegő is kár belé… eresszetek –

– Barnabáskám, velünk jön…

– eresszetek, ha mondom…! hogyan: hát már lemondani sincs jogom?!

(sötét szörnyetegek)

– nem hagyhatjuk itt Barnabás, ilyen állapotban –

– nem megyek az özvegyhez: soha! hízlal! kakast akar!…

– csitt Barnabáska, csendesen –

– nem megyek!… a gabreliánus eszmevilágba akarok beleveszni, a gabreliuszi eszmények ragyogó párázatában akarok fényes köddé oldódni, ősköddé, világteremtő pillanattá, öntörvényű csillagtestté, tantállá, héliummá – – – festeni fogok.


* * *


– – – eleget törtem rajta a fejem, ki lehetett a hazudozásnak az az istenáldotta művésze, aki megtudta látogatásomat a csodapóknál és a konfabulatóriások mese-dühével kiszínezte; kinek a szájából terjedt el a házban, hogy az összes albérlő közül az én sorsom a legfeketébb (többé nem köszöntöttek a lépcsőházban és a gyermekeket is úgy tanították, hogy köpjenek ki előttem) – honnan hallhatta Hebaminte néni emlegetni Heliáne nevét, ami181nek az volt a hallatlan következménye, hogy egy csípőretett kezű vulkán kitörésével olyasmit füstölgött (még tőle nem hallottam), hogy hathónapi házbér… és egyáltalán honnan tudhatta meg azt az elhatározásomat, hogy a lemondás bajnoka leszek ezentúl és hogy néhai férjének (micsoda falatember!) boldogult jó Hebaminte de Soculoheulos révkapitány- és tengertulajdonosnak végzetétől bélyegesen én, Bikornutusz Barnabás, boszorkányfélő és jólfizető férfi, ki erkölcseiben tiszta és nemes, érzelmeiben állhatatos, Gabreliusz Gábriel legkisebb testvére és öntörvényű csillagtest – festeni fogok.

5.

Utazzál fiatalon!

Az emlékek édességét keverni a fiatalság zamatjával: jobban megmérgezni egy szervezetet már nem lehet.

Láttam Pápuázia terhes asszonyait, akik vörös festékkel mázolták hasukat… láttam a skalpvadászok rettentő hangszerét, a szélparittyát: a koponyát tetején kifúrják és zsinegre fogva, mint a pányvát – hogy süvölt – hogy fütyöl!… jártam Tapamaona-sziget irtózatos erejű kalu-i között: láttam a Mészárlás Istenét, az Embervelővel Táplálkozó Istent, a Magzatkedvelőt… láttam szentségtörő szelídséget, aki életében embert nem ölt: a cápáknak vetették… meglestem Tahuatán az ÉJSZAKA LÁTÓINAK irgalmatlan avatószertartását: hang nélkül tűrték a metszőfogak tördelését… láttam asszonyt, akit „gyermekmentőnek” bélyegeztek, mert megtagadta, hogy élve elföldelje s az ARIOI-kaszt kivetette magából… hogy mondta a szamoa bennszülött, rőzsével a fején? „gyujtsd meg Fehér Isten rajtam a tüzet, ha tetszik; ölj meg és süssed pecsenyédet, ahogy pecsenyédet a disznóból sütöd”


* * *


jelen voltam, amikor a palaoszi bennszülött véresre-nyomorított kezefején keresztül csuklóig húzzák a digong-cápa fejgyám-csigolyáját: a nemesség jele… látogattam kanake-özvegyet a HAKAPAHAA-időszak alatt (férje tetemét olajozta) és hallottam, amikor a kanake-király az asszony húsát (hullamérgezésben hullt el) tabunak jelentette ki… láttam Fatuhukun törzsfőnököt, aki megkeresztelkedett és leütötte fiát, mert gyorsabban tudta 182a miatyánkot és tekintettem az epilepsziásra úgy, hogy ő most a hatalmas és iszonyú NDEGEY-Ördög színe előtt áll, aki Viti-Levu főistene és „az Embervelőzabáló Felséges Öröm”

láttam fiatal boszorkányt Lombokon, aki különnemű ikreket hozott a világra: gyorsannövő bambuszok hegye fölé kötözték s naponta nézték, hogy az élő nyárs a testen mennyit haladt

láttam a Rana-Hana-Kana vulkán nyargaló láváját a sistergő tengernél, hol a sziklaperemen beleborult és le – – – hegydarabok repültek égnek s csattantak hullám alá, szigetek fogytak el a törzsek alatt s a hajók után napokig, pernyeeső… és láttam a Nagy Szigeten Heliáne haját, réteken-kecskeerdőn keresztül a szörnyeteg csúcs felé

a felforrósodó föld sebei égtek a sarkam alatt, a Varázsló, aki (tabu!) háromszor kiáltott

májusbogár hova? (lámpásom, vezetőm) lángoszlop hova? szőke tűzláng, leküzdhetetlen

a Rana-Hana-Kana gőztengerében baljós tekintet: Sors-Isten-Baromra ismerek, nem bánom csalogató, hát ide! és rá, kétlábbal! táncoltat, megemel, gázzal telül pöfögve – szent Benedek csak a vizen tartotta Maurust, de te


– – – ó Heliáne, ez a te csodád: a láva!… ameddig látlak, viszel! ameddig a te Napod világít, a Napkorong az Uraeus-kígyóval – – –

…jártam Panpedelupén a boszorkányünnepen.


* * *


Az emlékek édességét keverni a fiatalság zamatjával: jobban megmérgezni egy szervezetet már nem lehet.

6.

Senkit sem kértem rá, hogy egy szavamat is higgye és ha súlyos óráimban nem érzett volna így – én kérem rá, nyugodtan abbahagyhatja történetemet. Mert aki nem tudja felfogni, hogy torkomba döfött végzetem, haszontalan menekülésem – egy egész hiábavaló élet keserűségének teljében mit jelentett nekem a Kör és a testvérek mellémállása, – aki a mi evangéliomi egyszerűségünkön, áhítatunk megölelkezésén és eszmevilágunk misztériumain nem talál egyebet, mint jó célpontot meddő, alantas vigyoroghatnékjá183nak kiélésére, az jól teszi, ha nem követ a boszorkányünnep örvénylő tömegébe… mert csakcsupán az olyan, akiben már avatószertartásunk sem lelne makulát, az jöhet; aki megérett rá, mivelhogy kész Gabreliuszunk befogadására és az alkonyat veszedelmeire – – –


* * *


Nyúlt, meleg árnyékok ibolyazöldjén, estébe hajló napon a boszorkánytámasztás fenségesen szép szertartása következett és a mutatványos vásárvárosban boldogan tolongott az egész Panpeszvalginézia… én leírhatatlan lelkiállapotban értem meg ezt a pillanatot, talajt veszítve – az életingert: bosszúvágyam süketnémán utasította vissza. Ellökte; és vigasztalására biztosra vettem, hogy félórán belül az emberi élet számára alkalmatlanná válik a föld. Bolyongásaim során beleegyeztem, hogy a hangszerárusok utcája felé sodorjanak és egy szokatlanul magas, emeletes tákolmány árnyékába húzódva, a kitömött bagoly érdeklődésével hallgatni kezdtem a kikiáltót

Erre-erre szabad kanonok, derék tahuataiak!

tizennyolc nemzedékkel Kamehameha Király előtt a Fehér Isten muzsikáló Ördögöt hozott szigetünkre: ide-ide a Husvét-szigetekről, a Fogantatásról, BAOBELTAOBRÓL

Úszó-Erdő hozta tizennyolc nemzedékkel Kamehameha Király előtt, nézzétek bordázatát, húrjait-sípjait, ide-ide! ez az a Zenebálvány

Nem értem rá törni a fejem rajta, hogy az európai mutatványos lomtár vajon melyik sarkából vetődhetett el szobraival-szentjeivel, triangulumot tartó barokk angyalával ez a behemót bécsi sípláda, ami persze raffiazászlókkal teleaggatva, koponyafürtökkel jól körülgingallárézva, szigetről-szigetre még egy sereg eredeti panpeszvalgoszi hangszerrel is szaporodott, az esti nap parazsán (háttal ide), malacpirosra sült izzadó nyakakkal egy társaság kötötte le a figyelmemet, egy földbegyökerezett társaság; hol a kikiáltóra kellett figyelnem, hol a sugárözön ívfényén felfedezhetetlen társaság szívettépő kiáltásait kaptam el és sem a rémüldözőket, sem a földön elnyúlt embert – csupán a franciával kevert yunyurinak ezt a különös, egyetemi dialektusát ismertem fel nagynéha:

– Gábor bátyám!

– Gabi!

– Gábriel!

Csak az elterült hatalmas testet láthattam a lábak között, bikaszerű csűdjé184nek mellizmai és abdomenális zsírtornya még mindig rengett az eséstől, de nem láttam elvágódását; a szólongatás körülötte elhalt, az elcsukló hangok elhallgattak és mint aki fájdalmában megeszi öklét, az, aki a pulzusát fogta, felzokogott: most a megilletődött csend, a néma illedelem csodája következett, senki sem figyelte a kikiáltót, mindenki a szerencsétlen haláltusáját figyelte, egyszeriben csődület kerekedett körülötte és a jó yunyuriban a bennszülött szertartásdobok gyászritmusai merültek fel önkéntelen

„Elszenderült”

„A Szíve vitte el”

„Itthagyott bennünket”

„Elszélhűdözött”

„Ó mért távoztál el közülünk!”

„Nem hörpint többé remegő gyermekvelőt”

„Nem skalpolod többé testvéreid, akik sírnak”

„Ó Guta! Guta!

…csúf Guta – mely megütötted őt”

Valóban, a szélütött az élet semmi jelét nem mutatta, nyakától le, megoldott ágyékkötőjéig (hogy jobban lélegezzék), elterjedt az ibolyaszín, csupán érthetetlenül dagadó, a citromsárgától a szépiáig másodpercenként színeit villantó orra, helyesebben orra-gombája, minthogy szaglólebernye kifordult és gombaernyő módjára szétterült, – e szörnyeteg orra-Tarjagja nyujtott némi reményt. Egyszerre az ismeretlen gutaütött oly álomkönnyűséggel, mint az ebihal, amikor még lába sincs, de a békakorszak boldog ugrándozásairól álmodik és oly elevenséggel, mint a madár-apától született, szárnyas szárazföldi polip (mintha csak az Orr, testének lelkes része vonná maga után a testet), – az ismeretlen gutaütött felserkent (serkenésében számosan támogatták) és elkiáltotta magát

Panaroma!

s mialatt legyezték és szívét dörzsölték borszesszel, tenyerével támogatva orrának lóbáló bunkóját (egy illat ütötte meg, egy illat elmondhatatlan nagyszerűségétől dobbant le ő a földre), – kétoldali hűdésével nem törődve, még többször elkiáltotta

Panaroma!

Panaroma!

– amit nemcsak környezete, de az összecsődült benszülöttek is nem kis megkönnyebbüléssel vettek tudomásul, hogy – ha rejtvényekben szól is, de él és félfordulattal ismét a kikiáltónál kíváncsiskodtak hunyorin, a Nappal szemben

185

jertek-jertek FATUHUKU, NUKAHIVA és te, aranytorkú FATUHIVA, hozd ide orrkarikáidat

ősatyáid, akik csodájára jártak, a megboldogultak, valaha tizennyolc nemzedékkel Kamehameha Király előtt – hej! de szívesen megnéznék mégegyszer

NIUATOBUTABU! AIRINGURAPURAPU! ide-ide, aki süket! és aki nem süket: azért

a legnagyobb kerekes HURRLAHELLIRI az egész szigettengeren és még sokkal tovább

ONOATOA! TAOKATEA! hozd ide őket NUKUFETAU, NUKULAILAI – mutogasd fiaidnak

Az ismeretlen nemcsak hogy jobban lett, de valóságos új életre kapott: elvesztett ágyékkötőjéről elfelejtkezve, az arkangyal pózában tekintett fel Kamehameha Zenebálványának tündöklő tetejére, karjába csüggeszkedő társai (akik ezzel az elrepüléstől visszatartották és megtámasztották egyszersmind a testét:) ők voltak az arkangyal-szárnyak rajta és mialatt beszélt, orrának csapkodó buzogánya elől menekült a yunyuri


Illatok receptákuluma: orr! olibuumok (hylobalsameumok) emulgatóriuma!… Ti láttok valamit testvérek?! Mert én nem. Ni-ni! a teknősbékapáncélra feszített citerák, bukcinához hasonlatos bivalytülkök, fából égetett csörgővályuk és teknődobok: lehetne ennek a tülöknek más, mint barna umbra a színe és más szaga, mint bivalyszag?! lehet ennek a tekenős-citerának más színe, mint mitisz- és magánzöld s illata más, mint lagúnaillat?! hát tutulhatnának a citera húrjai a bukcina harcias hangján, hát lehetséges volna – nem volna megborulása a mindenség rendjének, ha barnálló szaru és bivalyszag mellett citerahangokat hallana eme tülökből a műélvező? Zanahurya, a te fujható hegedűdre és te Gida, a te csudálatosan merész Alakváltoztató Szobraidra és mindenki arra, ami neki szent, feleljetek igaz lelketekre testvéreim: van valami káprázatosabb ennél, mint a művészetek (a hangok, a színek és az illatok) hármas trializmusa…?!

erre-erre sárgahasú tutuleiek, nadrágtalanok

ide-ide szapora niune-iuniek, cápatisztelők: ma szólal meg utóljára és egyetlenegyszer Kamehameha Király csudálatos HURRLAHELLIRIJE!…

…Így van ez az egész szigettengeren versben, palettán, kottapapíroson. 186Hogy minden azért olyan színű, amilyen szagú (-hangú), mert nem is lehetne más: ez már egy későbbi fok. Hiszen a művésznek ezen révületes eszmélődése közben meg kell várnia (meg kell neszelnie), hogy élményeinek ezen ős-bőségéből a mindenkori mű-keretiség specifikáliákra való beltagolódása (tagolenciája resp. tagulízise) lezajljék. Ám akár énekfestészet, akár illattánc, akár ön-alakváltoztató gliptokrázis (szobrológia), ezen élményszürenyek lezajoltatását nagyban elősegíti mind a kritikusi ellen-elme, mind az ősszemlélő akként, hogy az ősművésznek az ő mélyvilágábanbeni meg-megmozdulásait – ezeket a különös ide-odákat és fel-alákat viszonthallatja: ezért mélyen tisztelt testvérek, a kritikus akkéntje (és ankétje) a teremtés eme kül-kölcsönösségében olyan, hogy eminente, emanente, imminente, immanente s implicite vállalja az önmaga fölött ítélkező mivoltot is. Hányszor van sírhatnámunk (ríhatnékunk) a megbántott mestermű előtt, mea culpa, mea proxima culpa! és itt ön-culpánkat meázzuk (iázzuk) – mert mi is nyakig vagyunk az élethömpöly boszorkányünnepében és – minő csodálatos pan-kölcsönösség: íme létünk arra is képes, hogy időben- és térben történő szerv-ember formájában zajoljunk le és viszont! mert (ó!) ez álljon tisztán előttünk testvérek, egy ember jelentése sohasem az őt összetevő bel-szervek, kül-cselekedetek, már-történtségek egyeden-beni (begyedemi) össz-szummáriumával egyenlő, hanem nagyon figyeljünk: az ember a saját összeadásfeletti univerzalimikozmogrammájának nem-saját mi-sem-voltában beni engranulómája

ide-ide karikafenekű rorotongaiak, hozzátok közelebb bájos előkötőiteket!

közelebb-közelebb sózott hónaljú naikobokoboiak: hadd gyögyörködjenek kopasz asszonyaitok a hangban, mi pedig bennük, gyönyörű hugainkban

itthallható-ittlátható!

Kamehameha Király egyetlen-de-legnagyobb, – minden idők leghatalmasabb zene-DEVLÁJA, az ezerkerekű HURRLAHELLIRI

ide-ide! – – –

* * *


– ők azok… Közelebb léptem kissé s hunyorin körülpislogtam a vad Napon. Nem vettek észre. Gabreliusz Gábriel nyűgözte őket, aki most elfelhőzött a zene pan-atonáliái felé és még ebben a számára új elemben is oly mélyen tudott szántani, hogy az egyébként szoborkeménységű Zana187hurya olvadékony arccal, szája-tátva hallgatta. Azzal a respektussal tekintettek a tudós zene eme kiváló művelőjére, mint aki nevéhez fűződik a húros trombita feltalálása meg a széllel-bélelt hegedűé; maga Miloméla, az ő Melomínája (ezen az estén kérte meg Zanahuryának a kezét) a jegyesség előérzetétől egész lényében bandzsítva, karolva nézte és majd befalta az orgazmusig belecsudálkozva, percenként… – Ferenc, a költő viszont (itt fordítva bazsalyogtak, Ferenc a lányra, Májusharmat a Mesterre), Nein Ferenc a mátkaság mezei csokrával a fején, amit nap-szúrta homloka fölé majd Consoláta fon – Consolácska valami olyan kedvesen-jelentéktelen tejfölös arcocskával, hol a természet minden gondja mintha nem a szépség, hanem az idegrendszer fínom elvégződése lett volna: a boldogok, ó de boldogok!… itt volt Boldog Nepomuk is, a téglás (azóta elázott teljesen:) a részegek zajos modorában fülelt és minden szóra a mutatóujjával aláhelyeselt Bibracte orrának, akivel összetámaszkodtak… ők is! Lulof, elmaradhatatlan cigarettacsipeszével (azóta ereklye) és Gedeon, zselatinszobrász, kik lógaszkodva ölelték egymást, úgy bájologtak… ők is! ők is! a boldogok, a tiszták!

…ó egyszerű tönkremenésem, elesettségem nevetséges története

hogy is volnék méltó ennyi szépségre, egy figyelmetlen őgyelgő!

voltakép olyan mélyre tudtam követni – gyomrom alá a szenvedés nyilalását, hogy fel kellett nevetnem („lincseljétek meg” …Heliáne! hogy voltál képes ilyen gyöngédtelenségre…?!) Már haragudni se tudtam; nem téptem volna szét, nem tajtékoztam volna vadállat-módra: hidegvérrel, nyájasan-bánatos mosollyal tudtam volna felszeletelni… Egy keleti uralkodó jutott eszembe, egy ókori uralkodó, akinek gyönyörű feleségét az országhódító barbár király – – – a Mester szeme-bozontja… Vesémnél kapott el, figyelnem kellett.


* * *


Megtaposták a fujtató lábintóit, megcsűrték a kottahenger kerekét és az emeletes sípláda elviselhetetlen csürüszköléssel és doblogolással elindult

Hórum fakka wagga héjja
fkk’pá! wgg’pá! hnn’gaga héjja
Májglugu Zibaglugu M’ppapwe M’ppapwe
i’uffafa! i’ufafafa!
’Mmm! Gla-Gla

…irtózatos hatalom Melosz Melodíké Melódia – már csűrik, már nyomják Zanahurya, már – testvér, testvérek! a kivetőcsónakok, a feszülő csar188nakzat – – – ring-ring a szigettenger, sehol a föld! velünk: és mi, mint a Karolinákon, már csak a hullámtarajok után tájékozódunk… ó PANMELOSZ! PANCHROMA! PANAROMA!

mit tudhattok ti, avatatlanok PANMELOSZRÓL (talán Melomína és Lulof, akik hangszínekről beszéltek:) én a tanítvány – én tanúja voltam a színkép sípjainak

…ahogy Deuclis de Yubidihynte (növendék-korában) megütötte a borszeszben oldott gumigutti bánatossárga alaphangját

hogyan skálázta föl a vörhenyesbe (sáfránybibéből, aranysárgát) és hogyan lett ifjúságának cinóber bájából a férfikor basszetkürtön harsogó vérszíne: vörös buzér!

és felharsant a fafúvósok tömörségével a hatalmas alizarinvörös, a rézfúvók természetes felhangjaival a rettentő krapp! a mályvák színe-búgása, az indigók-szépiák emberhang-lebegése – mindez a hatszorosan osztott vonósok: vékony kartamin-lakk rózsaszínje alatt. Ó! ti muzsikusok. Hallottátok volna, hogyan zenéltek az Ychibaquíque-vásznak, hogyan komponált Malemalígo nagy Menekültje: az a mérték, az a kamarazene. A cselló melegével a krómzöldek-magánbarnák basszusa, rajta a kármin ütemében kassziusz-bíbor (arany ez, fínoman eloszló!) a brácsák alázatával… a második hegedű tapintatával uránsárga, alóla auripigment, feltetszőn és az első hegedű pompázatos portamentoja, nemes kobald! az üveghang meséje kénsárgán, lápiszlazuliban az ezüsthúr belcantoja és soha közelről, az istenért! – – – mindez a berzsenyfából sajtolt karmoizin-lakk fémes szűrésén hét lépést hátra, a túlvilági báj… Ychibaquíque… mi-cso-da kamarazene

ide-ide májfoltos huahunaiak, ide!

ide TAPAMAONA, dicsőség a karikalábúságnak

ide Törzsed Öröme, Ezerszemölcsű Törzsfőnök takarosfenekű mázsafeleségeitekkel: bizonyára kíváncsiak!

* * *


A Mester (mintha az orra volna, egy számunkra felfedhetetlen illat vonzalmában) – elindult a tenger felé. A Kör utána és én, élő tanácstalanság – én is persze. Köszönöm nektek testvérek, hogy megtűrtök, hogy nem űzitek el a tisztátalant: (de mindhiába, se Yubidihynte, se Ychibaquíque nem festette Heliánét)

– – – ó igen, a keleti uralkodó…

(cseppenként gyöngyöző gondolat: nyirkos tőle a halánték)

189

a barbár hódító ketrecbe záratta… végig kellett, hogy nézze legkedvesebb felesége behódolását

…mikor a vas közén, vérző arccal a könny és a korbács alatt – nem látta: tudta… felesége nem ellenkezett

…mikor az első mély légzést meghallotta, karja-húsának nekiharapva…

és reggel

…a reggel, mikor (eszméletét vesztvén) megnézték

aludt

…Heliáne is! valahol!

a rabszolgatartók fizetnek, a kalózok mint a köles… most, éppen most a nyurga embercsempész megleli az utat a szívéhez – mivel? szemtelenségével, cápaharapásával a füle alatt

– – – hol fonódtok össze, hol felejtitek az üstököst?!…

hullámvasút, sikoltás, szédülés ölelőben

mókaladikázás az öbölben… borulósdi

…s a gyöngyszoknya, most: szem a szemre… leperdül

(Heliáne!… hogy voltál képes ilyen gyöngédtelenségre…?!)

estére a karom-húsát harapdálom, reggel már – reggelre úgy találnak rám, boldogtalanra, mint aki aluszik – – –

Miurunk Gabreliusz!

bocsásd meg egy tisztátalannak (több példányban, a fákra, most akasztom fel magam:) nem értem a kérdést.


* * *


mert ugye, vegyük csak magasabb filolaozófiai (filaleozófiai) szempontból: az… ami bennünket ebben a fenome… (attribu… – – – ngológiában) fulminál, az dehogy is a..........., – szeretett testvéreim; hanem a kvintuplista (kvintialista) mindenségszemlélet, sőt összlény-szemle (az én) és a maga pan-szubordinác… pan-koordin… pan-reciprociológiájában… az egész cilivizált világ, sőt az egész nyugati ciliviz – – –

(nem, Heliáne természetesen nem létezik.

Csupán a művészet örökön-ötszörös kvintuplesszenciája a valóság, minden egyéb öncsalás

– – – ?! semmiféle Heliáne!

megpróbálom ehhez tartani magam)


* * *

190

titkos tanok ezek testvérek, avatószertartásainkon megremegtetik a zsenge lelkeket (hé kölök! a fenekemre sózott. Ne!… Hagyd! Gida… ma rangrejtve, mindnyájan… még a fenekünk is – – – forgalmas boszorkányünnepünk van az idén)

Zanahurya testvér a te húros trombitáidon és dudálható hegedűdön lovagolva – talán te és Melomína, akik megjártátok PANMELOSZT… de ti többiek, PANCHROMA lakói… megadatott-e?! belehatolnotok a színek titkos PANAROMAGNÓZISÁBA!…

– látjátok azt az égszínkéket

– ni! – amin úgy tükröződünk mi és az egész szigettenger, mint a gyermek szemén a térkép?

almaillatot érzek benne, fanyarédesen és valeriánsav ingerét a nyelvem alatt

láttatok már uránsárgát korhadó zsuptetőkön, de olyant, hogy éjjel világít? maláji menyegzők illatosítója! makasszarolaj. Ha festek, beillatosítom magam csodálatos ylang-ylang, benzaldehidre-jázminra emlékeztető: festettetek már catechu-barnát?!

én csak a minap: nekem styrax-balzsam illatozik a palettán, sőt kétféle benzoé

Hát az égetett sziénák, a kínazöldek, a kilencféle okker..?!

a napsárga édes-zamatos

a citrom kesernyés-zamatos

a terrakotta kesernyés-fűszeres

a rézrozsda keserű-maró

a májszín maró-égető

a napnarancs fűszeres-égető

a karmazsin balzsamos-keserű

az ökörvérszín köményes-keserű

a vadviola hűsítő-kesernyés

a szépiatinta hűsítő-csípős

az ultramarin édeskés-csípős

a kékítő kesernyés-csípős

a haragzöld kesernyés-karcos

az oliv édeskés-karcos

a mélyviasz émelyes-aligkarcos

a feketeviasz utózamatos-mandulakeserű

a bolhaszín szúró-utózamatos

hogy mindez azért olyan színű, amilyen ízű (-szagú-hangú), mert más191milyen nem is lehet?! ó – – – csudálatos láncolat a mindenség, testvérek és a zamatok a színekkel és a hangok az illatokkal és a formák körtánca, kézenfogva egymást

ó palmaróza, gerániumok lelke: látunk-ízlelünk linaceo-olaj, szagoljuk szobrodat!

ó pézsmaillatok basszus-indigója

a tatár pézsmaszarvas ivar-melléki váladékzacskója kedveskedik vele (Schiller, ez a tuskó, birsalmát szagolt) …olyan vagy röppenő illat-lakk, mint palettán az indigó, a színeket mélyítő – – – ó illatok herélhetősége, állatok önfeláldoziagnózisa: bízamszarvas!

bíbor-tetűből főtt karmin-lakkot hallok: angyalmuzsika! kasztroeum-olajat, amit hashajtónak használnak a balgák, pedig szagolni-(és lekottázni)-való


a rózsaolaj perzsa eredetű, a szantálfaolaj indiai; az attár-illat Arábia kisajtolt rózsaligetei felől… íme körtánc kezdődik a földön – a linaloé-olajjal az antimon-fehér, a fenyvesek ózonos terpentinjével a talkum, a krómsárgával a levendula-zsálya (csodálatos misztérium ez, Nepomuk:) ó borhamisítók ártatlan vöröse! a kermesztetű burokbogyóiból, ó lágysárga ártalmatlanság az orellána kérgéből, tehénvajunk felsárgítására – éreztetek-e nárdusillatot, éreztétek-e a cibet-macska perianális (segge-körüli) illatmirigyeit, művészi élelmiszerhamisítók!…


A Kör kutatóan szúrta bele orrait a szigettenger parti zöldjébe, a fehér hab a móló alá szaladt és a hatalmas horgonyköveken egyre gyakrabban kellett megállnunk, hogy szédülő orrunkkal követni tudjuk a Mester fantáziájának illatozását; én Gabreliusz orrának dárdáján felejtettem a szemem és az „Örökön-Ötszörös” rettenete, a beavatás megilletődő csendje lassan rámragadt: a szavakat lestem, a gyönyörű gabreliuszi szavakat, az ízek-színek-szagok-hangok és formák fakultatóriáit, ezt az ambivalenciát, hol az akcidenciák és a fallacienciák merőben antipodikus, szöges-röges ellentetülése egy Suprahumanaeo-hymeneo-harmoniafázisban oldódott fel (ó Gabreliusz, Mester! utólérhetetlen, csodás ősegyszerűség – egyszer még könnyek között fogom megköszönni)


…az imént (folytatta Gabreliusz az őszinteség gyomorremegésével és ez mindnyájunkra átragadt) – az imént ősegyszerű emberekhez beszéltem, archipelagoszunk egyszerű őslakóihoz, akik persze nem kvintuplesszencialisták és – ne csodálkozzatok testvérek, de gyermeki álmélkodásuk láttára nem tudtam megállni, hogy egy könnycseppet ne morzsoljak szét: s ez a könny a jövő…

192

vajh mikor jön el (mert eljön) az orrok, a szemek, a fülek nagy felszabadulása – a panaromatikus jövő?

Mi a hasak üressége a szellem agárhasához képest?! gondol itt valaki arra, hogy ezeknek a yunyuri csecsemőknek orra is van, nagy-mohó orra és ha van üdvösség a földön: közülük támad majd a színes zamatok, a hangos szagok nagy vizionáriusa

…a Messiás!

meddig késik még?!…

Ó testvérek, mindnyájan Keresztelő Jánosok vagyunk – de már látjuk ezt a jövőt: látjátok ti is?…


…yunyuri parasztok találkoznak a földeken, hajnal van

…a kelő Nappal földigborulva élik át a fűszeres hegyek csodáját

…és szentséggel eltelve kiáltják át egymásnak a nap íze-színét, színe-ütemét, hangja-illatárját: ó lila vanília – majoránna a reggeli szélben!

ó mélybarna szerecsendió (muskátvaj belőle, gyomorbiztató és étvágycsináló) – kátrányos umbra a reggeli szélben!

ó csilingelő cinnamone!

pimpinella – üvegharangjáték!

ó távoli hegyek hajnalköd-kékje – hegedűszóló!

mitől tüsszentesz? smaragdzöld bergamotta-olajjal álmodtam: citromillat tüsszenttet

és téged? mi köhögtet… tudod, salétromzöldet láttam útközben és a borókaolaj-szag a mellemre ült

…ezt! ezt! ó PANAROMA – hová úgy vágyik minden orr, miként szülőföldjére a gyermek: halljátok ezt testvérek, a mósusszal és cibéttel kevert tömjént, látjátok a borostyánkő-balzsam szelíd illatát

elhallgathat-e olyan bölcsődal, mint a lekozmált anyatej – elfogyhat-e?

ó Orr, Orr, Első Szag receptákuluma! íme világra-dugunk téged

Ó Előszaglászok szag-Szakramentuma! ó Szagolgatás vegyeskórusa – templomi Szimat! ó adagolt illó-olajok (olivák, hyuleumok, áloék, olifanthyazotrinitrobenzoluélák) szimultaneozmózisa, miként az egyetemes tömjén az egyenszagosított ősállapotban: PANAROMA – Illatok Köztársasága! (Gabreliusz orra analizátor volt, már valóságos laboratórium; koponyáján a rhinenkefalon kidagadt és lágy- és kemény burokján, parenchymán és csontfalon keresztül látni lehetett, hogy ondulál, dülled és szagol az agy:)

testvérek, legyetek mindnyájan a tanúm – legyen ez hitvallásunk ebben a becstelen, anyagias világban: nem lehet kormányzat jó, nem lehet államrendszer boldogító és nem lehet nép boldog és hamis az örömnek minden 193találmánya addig, amíg tanaink a művészetek örökkön-ötszörös kvintuplesszenciájáról gyerekeink ösztönévé nem lesz… ajkukon ott égjen a jamaika-bors, nyelvükön hízelegjen a kaneel, nyeldeklőjükön a törköly égettboros főzete… szemük a kaolin fehérségétől a szezámolaj kínai kormáig minden színnek ismerje zamatát és minden illat testvérzöngéjét a teknősbékapáncélra feszített citerán, a bivalytülkön, a koponyák xilofonján… és Kamehameha Király ezerhangú HURRLAHELLIRIJÉNEK mind az ezer színe ott zengjen, illatozzék és zamatoljon a vásznakon… testvérek – (és itt könnyek gyűltek Gabreliuszunk szemébe) – azt hiszem, nem bízom méltatlanokra a mindenség pan-misztériumait, íme: úgy gondolom, a népek a földön addig nem lesznek boldogok, amíg a királyok nem lesznek festőkké – avagy nem maguk a festők uralkodnak…


Örökkön-ötszörös csönd.

Mint a gyöngy, szóródott el a csöndben néhány nárdusillatú azúr- és tengerzöld hang: a boszorkányünnep, üstökös-felejtőben. Maga a Mester törte meg ezt a nagy, kvintuplesszencialista csöndet: egy óriás lepedővel, amit az orrára borított: kitrombitálta magát.

– Az elhangzottakról vitába nem bocsátkozom, tekintve szerzetesi életmódomat és azt, hogy a Sugallaton való töprengésem minden időmet lefoglalja

nem is azért fáradtam, embertolvajok, öszvérhajcsárok csőcselék-lármáját kerülöm… csupán a fogalmakat akartam tisztázni (a noumenonok palefiziozmológiáját óhajtám inpropriopaurálni) és ha a fogalmak tisztázásához hozzájárultam, elértem célomat.


* * *


Csudálatos változás: többé nem éreztem magam egyedül.

A hamusivatag erdőégés után, aki voltam – újra zöldelltem, elteltem benzoégyantával, szantálolajjal, balzsamillatokkal; fatörzseim közt cibetmacskák és bízamszarvasok szaladgáltak, egy életre való illatot eresztve – teli voltam a jövő látományával, hol dajkáink a megötszörözött művészetek gabreliuszi pan-ambivalencio-ambinivellencio-harmonionociafrázisát tanítják majd az újonnan szült bennszülöttnek, szigeteink fölött pedig festők uralkodnak… festők! Ó, hogy nem taszítottak el boldogtalanságommal, amit a sárgahajú némbere okozott – csak bámultam magasztos bánatomban, bámultam a világot az újonnan kapott magasabb szempontból és könnyek között köszöntem meg a Körnek, hogy íme, ha a szerelemben meg194csalattam is, embert csináltok belőlem és kárpótoltok vallásunk magos, hervadhatatlan gyönyörűségeivel!…


Mégegyszer találkoztam velük, kései alkonyat volt, mire elkeveredtem a lampiongyujtást ünneplő tengerpartra. Diadalünnep volt ez a nap, PANAROMA kikiáltása és a gabreliuszi világszemlélet diadalünnepe… elől a Nagy Extaziaszta hordozta orra-koronáját, utána a téglás ember lóbálta égnek-szaladó orrmányát, aztán Ferenc testvér orra-dinnyéje, Bibracte orr-töke, női és férfi orrkrumplik, csupa duplára dagadt szagoló bunkó… és mind nevetgélt, bizonykodott, csodált és extatikusan dícsért: illat, önkívület! én violakék-síma-selymeset szagolok! – így Nein Ferenc, a költő; én andalító szárnyaskürtök és sivalkodó fuvolák színorgiáit! – így LULOF, fortepianista; én illat-csendéletet hallok: gyömbért, ánizscsillagot! – így Melomína; én ricinusolajat orrontok: vagy képzelődöm, vagy már érzem a hatását! – lelkesedett Zanahurya, a szélhegedű és számos húros trombita Atyja és Szerzője… és így vonult és szaglászott képtelen élvek közepette az egész processzió…

Hebaminte testvér lépett hozzám.

Bikornutusz testvér –

– szárzaparilla-olajat szagolok

– Bikornutusz Barnabás, készülj fel, erősítsd meg lelkedet – – –

– én? mire?

– Barnabás… a testvérek téged szemeltek ki…

– – – az ősellenség!

Vékonyomba illesztette szarvát és még bele is billentett. Dobás előtt…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Csak évek multán hallottam róla (mondják, becstelen kezek csempészték bele Gabreliusz életrajzába sokkal később – mint a többi apokrif történetet:) a Mester – eme hosszabb gabrelizációját követő délutánon mázsás súlyú, fejedelmi borítékolású levelet kapott. Benne hatalmas márványlap és a márványlapon, villámsujtotta betűkkel a következő leirat.

„Szeretett és kedvenc Gabreliuszunk!

„Örömmel értesülünk Róla, hogy Ön ünnepünk folyamán a bennünk

„megnyilvánuló reciprociológiáról beszélt. Úgy is, mint illatkörtánc,

„úgy is, mint ős-ösztön, ezen említett pan-reciprocijáért fogadja elisme-

„résünket és köszönetünket.

teljes kvintuplesszenciával

(P. M.) a világmindenség”

195
7.

Nyeldeklőmön a nagy küldetés büszkeségével, nyakamban a frissen vásárolt YBLIDLIB-talizmánnal – vadlúd-ganajos zacskó, Venere ellen – így indultam Gabreliusz nevében, nagyszerű végzetem felé. A tökéletesülésnek azon a fokán voltam, amikor már én is valahára megéreztem, mi lesz a sorsom… Ó tünde tünemény, előérzetek fínom fölsejlése a betegesen érzülékeny idegrendszeren: abban a pillanatban, amikor a merényletet végrehajtom, a palotaőrség kardélre hány, de én, mint vezérlő géniusz és Nagy Minta-Gúnár megörökítettem nevemet a hunhuri nép történetében… A méltó nagyság szerénytelenségével gondoltam külsőm monumentális lehetőségeire, a pofacsontok, az orr, a homlok… képzeletemben ezerfélekép megszobrultam, voltam mellszobor, falon függő halotti maszk, embléma, Nemes Profil; lebegtem koszorúk alatt vagy köröző jelmondatom tükrén érmén-pénzeken, majd láttam magam a millenáris albumban, teljes oldal, háromszínnyomat… – hja! ha valakiről ez vagyon megírva – a nagyság!… igen. Ezer esztendő múltán a hunhuri krónikák ugyanolyan kegyelettel fogják emlegetni vértanúságomat, mint Hunorisz és Magoriusz vízözönhistóriáját: ugyanannyi aprólékosan és kegyesen hozzáhazudott részlettel fogják színezni – époszi mozdulattá, halálosan biztos csapássá nemesítik majd velőtrázó ügyetlenségemet, harsány kiáltást adnak a számba (ami hatásos volna, ha az embernek vértanúsága percén eszébe jutna), feltámadást és más rettentő csodákat – – – ez hát a sorsom: véradó vagyok Jövőisten előtt, egy hatalmas, modern állam sarokpillérébe beépülő élőáldozat, a Tökéletes Államgépezet Tizenkét Énekének én vagyok a névadó hérosza… íme a szózat:

Bikornutusz Barnabás, készülj fel, erősítsd meg lelkedet!


* * *


Már nyüzsögtek a tetovált hasak, a csigaidomos fenekek, villogtak a hegyesre köszörült metszőfogak

ó harcosok törzse, Tapamaona

bátor hajósok, Ponape

Baberudaobu, Airingurapurapu – derék fejvadászok!

és zörömbölő csörgő-

tökeikkel körülnyargaltak a dajak hangulatzabolázók a papok kasztjából, ami az ARIOI-kaszt:

196

mondjátok GAOGAG-Anya csibéi, van-e valami – kellemesebb Őelőttük, mint a koponyák és a vér?!.

kacsatestű világmindenség, zsírtenger – ha belőle születtél

tollékes bivalybálványunk, Sors: ugyan mióta…?

avagy nem RURUTU-Tyúké ez a vadászterület?

feleljetek, erősebbek vagytok-e a Fehér Isteneknél, vagy pedig ki akartok bennünket szolgáltatni…?!

zápfogakból van a nyakláncom, zeneládám (otthon) minden sípja csont… avagy mért neveznek „eleven tőrnek és kardnak” engem, derék dajakok?! Testvéreitek Borneóban így beszélnek az Erős Ellenség fejéhez: lásd törzsfőnök, levágtuk! a fejed mostmár a miénk: segíts nekünk, hogy megöljük régi testvéreidet!

…mért nem mondhatnátok ezt a Fehér Törzsfőnök levágott fejének?! harcosok törzse…!

hogyan táncol a fegyver?!

támasszatok magatok közül hatalmas Boszorkányt Kamehameha ivadékai: nagyobb legyen a fehérek isteneinél…!


Világos volt, mi ez: a bennszülött metafizikáján előtörő burkolt izgatás a brazil beavatkozás ellen; a követségi negyedek boszorkánytámasztáskor bezárkóztak, portások-kertészek hazatakarodtak és a kormányzat finoman a külképviseletek tudomására hozta, hogy nem áll jót fehér emberért, ha szabadon csatangol… de sem ezzel, se mással: én többé semmivel sem törődtem. A tarsolyomban hordoztam végzetem (Hebaminte csempészte be) és ha még volt bennem emberi hiúság – – – talán nem bántam volna, ha lándzsára tűzött fejem találkozik majd Heliáne tekintetével.


* * *


Nein Ferenc költő és Nepomuk, a téglás első látogatása jár az eszemben, ez a különös látogatás (jámbor hajnali figyelmeztetőül a világi szerepre, amit Hebaminte „az európai fickónak” szán)

„Hebaminte mocsokban hempereg és förtelemben pancsol… lelkét nem tölti ki ama flagráns tüdő- és mellhártyalob – a szertartásos készülődés, ami az igazi gabrelianizmus szellemében eltöltené… felhasználja az ön kannibáli ártatlanságát… visszaél… Barnabás, mi óva intjük önt”…

…azóta?!

Kiderült, hogy Nein Ferenc Májusharmat jelenlétében ellágyuló és fecsegő, teljesen elfelejti, hogy köldökzsinór-hurokkal a nyakán született… a tég197lás Névtelen pedig (még kimondani is szörnyű:) állattá alacsonyodva, az ARANY CSACSIBAN nyilvánosan röhécsel Sorsisten bárgyúságain és lónyerítésekké bontakozó olvadékony vigyorral, kapatos-kuncogva ismétli:

… DE BRIQUE! a tégla!…


* * *


talán, ha Gabreliusz, a Mester itt volna… de így – – –

hadd szedem össze (az utasítások homályosak), miben áll ez a hebamintei terv – mert Hebaminte holdkóros az izgalomtól és én tanácsadó nélkül tökéletesen magamra vagyok utalva

befelé fordulok és föl Hozzá, hunyorgó szemmel, hol az Isteni Barom minden Ő Fölségében – (felnézek sorsomra)… A történelem tekint fel így: a guillotinera, alatta fűrészporos kosár

…a Királynő

(meghal?!

…nem, előbb rosszul lesz tőle csupán, a Varázslók megnyugtatják az Ünnepet:)

„az ARANY GAOGAG gyengélkedése, hivatalos és illetékes helyről…”

„a SZÉPSÉGES PULYKA-TYÚK rosszulléte múló… mire virrad, „FÉNYESTOJÁS visszatér…

„Áldás és Üzenet: felejtsétek el az üstököst – – –

…és mire virrad?!

hátán a Hebaminte-féle hátgerinckonnektorral, frissen ébred és feltétlen híve a Tökéletes Államgépezetnek

a SZÉPSÉGES PULYKA-TYÚK republikánus

az ARANY GAOGAG – forradalmár!


…ó, zseniálisan kitervelt manőver. Mert ha egyszer odafent sikerül, az erdőkben már senki nem áll ellen, aggatják az ágakon a felsővezetékeket, gombolyodnak a kábelek és reggel a jó yunyuri, faluszerte – nem is álmodná, hogy a hátgerincén a Tökéletes Államgépezet, lerázhatatlanul.


* * *


ügyesség szellemei, Sikerdémon

a napi első falatom, ami a legjobb volna és az első korty a borból: csak most!

…„mikor a boszorkánytámasztás pillanata elérkezik, a dob elhallgat és mindenki arcraborulva lesi, ki lesz közülük a boszorkány… akkor a 198Királynő – aki nem hajolhat, csak biccent – induláskor, a Boszorkány üdvözlésére, mielőtt hordszékébe szállna…” (az alkalmas pillanat)

papsajt, elhibáztad!

– nem, nem hibázom el.

Macskatermészetet érzek magamban: talpam puha és óriás-domború, szemeim csónaklámpák… feláll a szellemidéző kör, kívül a varázslók és belül szívdobbantó szép neveltjeik… kilencven bilian: a szakrális prostitúció. A zenészek harmadik körén túl, a dobok-csontxilofonok, négy vállon pihenő óriáskürtök széles körén túl a tenger nép, világiak… családapák, akik leánykáiknak, vőlegények, akik menyasszonyaiknak mutogatják, melyik az a bilian, akivel hódoltak a szerelem ábrázolatlan istenének

az ARIOI-kaszt papnői összefogódznak, körtánchoz

(„nem asszonyok ezek – ékkövek, gyémántok a női nemen”)

és tágítják a tánckört, ahová majd a boszorkány betör…

a Fekete Sors-Isten-Ökör beavatottjai – de micsoda fölséges derű! micsoda megkaphatatlan szájak, megfizethetetlen szemek – ó, ma semmi pénzért: a szabad akaratot ünneplik ma, az amnesztiát, amit egyetlen éjszakára az Istenség adott… (Heliáne?! nincs közöttük, természetesen. És ha közöttük is volna. Ugyanolyan közömbös volna nekem, mint az, hogy nincs közöttük: bosszúállástól, gőgtől ment, messzi-messzi tekintetet vetnék feléje, úgy néznék keresztül rajta, a feje fölött, mint aki életének legendájára és életrajzíróinak tollhegyére függeszti szemeit:) „…csak nagyon későn fedezte fel magában az istenáldotta művészt és azt, hogy a palettán kívül nincs számára feloldás… Deuclis de Yubidihynte nyomdokán indult el, majd Malemalígo nagy Menekültje, Yuhaba de Ychihaquíque egyetlen élő letéteményeséhez, Gabreliusz Gábrielhez került, akinek avatott keze alatt… tehetségének egész skálája kibontakozott, ez a bikornutuszi beállítása a Dolgoknak, a barnabási látásmód… még egészen fiatal volt, amikor Hebaminte de Soculoheulos közvetlen környezetében… szabadságharcunk szeráfikus főalakja és mai, tökéletes államgépezetünk eleve hibamentes Konstruktőrje már egészen korán felismerte benne azt a küzdőtársat, aki”

– – – hallod ezt, gyűlöletemre érdemtelen leány: ha itt volnál is, ha felfedeznélek Heliáne – oly megbocsátó messziségből nézném kajszín-szőkeségedet, mint amilyen közel hozza arcod hamvát, beszéded büszkélkedő húrezüst-zöngéit (félórányira) a halál.


* * *


– – – Hebaminte idegesen elránt: idesandítanak.

hol, kik?

199

a papok

(valóban: hátra, felém…a körtánc elindult

kilencven bilian)

– miért ez az idegesség, Hebaminte testvér? akik tudják, azoknak tíz perc is elég idő, hogy sorsukkal megbékéljenek…

a megvesztegetett palotaőr (a boldogtalan, az ő gúnyájában feszítek) könyörgő tekintetet vet rám, én azonban vakon hiszek küldetésemben. A távoli tömegben egy sereg alsóvezetékes ember hullámzik és egy sereg felsővezetékes yunyuni iramlik és kavarog a Hebaminte-féle görkorcsolyákon, íme – lomposan és lustán, már lódul és már föltetszik körvonalaiban a Tökéletes Államgépezet…


* * *


…lángoló papírsárkányt hoznak a varázslók rengő rudakon, bikatestű fiatal szerpapok loholnak vele a tömeg közé és meghordozzák a fejek fölött. Alábújik, aki csak teheti, felkiabálja rá egész esztendei bűnét és teliszájjal, ájtatos fanatizmussal gyalázni kezdi: így gyónnak Panpedelupén, hogy bűneiktől megtisztuljanak… Mire a lángok a rudakba is belekapnak, utoljára talpától-lobogó sárkánnyal a körtánc közepére érnek a papok, leteszik és én meglepett filozófiával fedezem fel benne egy szörnyeteggé stilizált ócska automobilkarosszéria roncsait: Európát égetik el, a fehér importot – – – „mutassátok meg, hogy erősebbek vagytok az idegen isteneknél! Harcosok Törzse! támasszatok Boszorkányt Kamehameha ivadékai…”


(ó! most sok minden megvilágosodik bennem a fehér ember önmérgező gőgjéről és civilizációjának szembeötlő barbarizmusáról – ahogyan a Szamoa-szigetekre behurcolta a himlőt, a türelmetlenséget és a vallásháborút… látom a fehér kolonizáló mérhetetlen önteltségét, aki még eddig soha nem érezte megtiszteltetésnek, hogy érintkezésbe léphet sokszorta idősebb elmélyedő kultúrákkal… üveg-lakóházakat és mozgódarukat dobáltunk a panpeluponéz szigetvilágra, rotációsaink (ezek a lekötözött sárkányok) ott húzódnak végig az ujságpaloták pincéjén; azt hittük, Panpedelupe máról-holnapra új ösztönre – új hagyományra ébred és hogy mi fehérek soha a bennszülöttnek semmiféle kölcsönt nem köszönhetünk: szégyen… semmivel sem vagyunk jobbak annál a katolikus misszionáriusnál, aki Mangaréva szigetét egyetlen kolostorrá akarta változtatni vagy azoknál az anglikán lelkészeknél, akik a „nem-áldozó” bennszülöttől még a polgárjogot is megtagadták… íme a válasz, primitív kifejezést lázadásának így ad a yunyuri: boszorkányt támaszt a fehér istenek ellen, vérfürdőt kukorékol, jelképesen, 200kultuszaival elnyeli lassan az importált civilizációt és észre sem vesszük: jámbor udvariassággal modernizálja a varázslót, parlamentnek öltözteti a Klanok Nagytanácsát, kodifikálja a matriarchátust, a tabu-tiltás jogát, a totemterületet – mindent. Ez hát a fehér ember barbár balhiedelme a tökéletes gépezetekről, amik – – –)


…a ringyó! a gyöngyszoknyás ringyó!


* * *


elrohant mellettem és ha Hebaminte vissza nem fog… Pokolra vele! a körtánc egyre sebesebb

…ő volt, visszanézett és nevetett azzal a nevetéssel, amit továbbnevetni elfelejtenek – ó semmi kis némbere! micsoda elvetemültség: azt hiszi, nem tudom, milyen, amikor boldogságunk tüzében elhamvad a mosoly – az étvágy, ami a szerelemvágy tüzében lehamvad – – – Incselkedését nem tűröm. Halálomat úgy kell megérnie, hogy egy egész nemzet megvetése sujtsa: íme az eszeveszett prostituált, aki Vértanú Barnabást elengedte a halálba anélkül, hogy látta volna az Ábrázolatlant… ó – sose tudtam, hogy ilyen semmi, ilyen jelentéktelen… (hol van? már félredűtött fejjel, hancúrozva-haját lengetve messze jár)… Hebaminte testvér, halld utolsó akaratomat. Ezt a leányt felnégyelteted és kiakasztod négy város kapujára… de lelkedre kötöm, előbb derékig ássák földbe és éheztessék, mint Vanua Levun, mígcsaknem könyörög, hogy megfojtsátok… és ez még nem elég: nagyon is olcsó volna…

a papok a rúdon hordozott sárkány zsarátnokát lefordítják a földre és ráeresztik a tömeget: és gyűlölettel rúgja és tapossa szét a hullát, amely most magára vette bűneit

„most hát tiszták vagytok Európától panpedelupeiek: méltók a boszorkánytámasztásra!”

…ahogyan dörrenés után a görgő morajlik, robbantott hegyen – mozsarak dördülte

morajló csend

(vakrémület)

bivalyfarkas zászlók imbolyognak a palota felől

zászlóröppentő nyilak fúródnak a délutáni égbe: alkonyuló, színekre-hulló, megejtő

…a zászlócskákat pergeti rajtuk a szél, a lassan hulló nyilak elől megrettent tömeg farol-tolul és eszevesztve tágul odább: a testőrség gurgulázó üvöltése tudtul adja a Királynő közeledtét

(sorsomra gondolok: közel van… megdobban a szívem; most hát 201megláthatom Gaogag-Libaisten földi inkarnációját, az Aranytojást Tojó PULYKA-TYÚKOT: hogy milyen)

a raffiaálarcos testőrség után előbb a papi kaszt méltóságos menete közelít

tizenkét fiatal szerpap hozza és emeli az ARIOI-kasztból a töméntelen bambuszbölömöt, ami a boszorkánytámasztó girrlihurla-DEV

nem emberi tüdő szólaltatja meg, toronymagas tömlő imbolyog utána négy öszvéren; napok óta töltik jó-degeszre

égnek repedő, mint a tök

(de mit csinálok, ha Heliáne leborul elém és megkövet – és annyi bájjal és annyi bensőséggel, hogy sem büszkeségét nem veszíti el, sem becsülésemet…?!

ó… nem ez a legrosszabb, nem ez)

a gyöngyszoknyák köre széjjelválik és az öszvérek középen lehelyezik a girrlihurla-DEV tüdejét

beszájalják a hangszert, kürtőjét égnek támogatják

széleshátú papok vetik neki testüket a légzsák oldalának: lusta még… hogy sikoltva bukjon a sípon és tóduljon a szárán, remegő szél… hogy szóra bírják, aki lakja, a démont: bivalybőgés, boszorkánytámasztó…

(nem: a legrosszabb az volna, ha a boszorkány ott támadna mögötte és elsőnek őt szúrná le, Heliánet… mit tennék én

igen, legyen bennem ennyi becsületes gyöngeség, ennyi bűnbocsánat, mit tennék én?

…a boszorkánytámasztás pillanatában, amikor mindenki arcra-hasal a Királynő színe előtt és szomszédját figyelve retteg, hol emelkedik fel a boszorkány… a boszorkány aztán, révületében kiforduló szemmel szörnyűvé terpeszkedve (ahogy a démonja ágaskodik), magosraemeli hullámos-élű kését, egyszeriben ötöt-hatot és elsőnek Hel… a gyöngyszoknyás leányt – – – mit tennék én, palotaőri álruhámban?

a boszorkány tabu, személye estig sérthetetlen)

borulj le ember, ha nem akarod, hogy egy fejjel megrövidítsenek – lök egyet bokámon a hasaló Hebaminte és én gyorsan, utoljára megtapogatom a hátgerinckonnektort, hogy kéznél van-e: a Királynő közelít… aztán a páriákkal én is elvetem magam

…A szemem sarkából figyelhetem csak és amire hónapok óta vártam: most végre én, az első európai szemtől-szembe láthattam a felséges termetű öregasszonyt, hosszú libanyakán színültig tekerve gyönggyel; mell-éke piros korállból, köldökdísze (partravetett főzőedény-fedője valaha:) alumíniumkorong – egyik kezével ezüstvégű botra, a másikával az ágyékkötős szertartásmesterre támaszkodva

202

utána aranytojásokkal telitojt kosarak sodrában tahuatai szépfiúk és huahunai udvaroncok… homlokig homokon most és hasal a tér, a Királynő kegyesen biccent és int

a széleshátú papok, szakadásig – neki a girrlihurla-bölöm dagadó tüdejének Hebaminte is int, prófétikusan felemelkedve – fellegvár, felereszti a zendülő lobogóját (és én, hátam-púpoló párdúc: a hátgerinckonnektorral, hogy a Királynőre vetem magam – még egy perc s a Királynő a Tökéletes Államgépezet foglya és első Harcosa, az én fejem pedig a porban hever)

…borzalmas csoda, ismeretlen a fekete mágia, a „KULAKLA-KALU”varázs és az egész ARIOI-kaszt történetében – még mielőtt a boszorkánytámasztó bambuszbölöm elbődülhetett volna, vérfagyasztó rikoltás a kör túloldalán

…„Hebaminte!”

– a boszorkány.


A szó itt teknősbéka, az események pedig úgy özönlenek, mint Mauna-Loa lávája a menekülők után: Hebaminte szájához kapott kézzel, sápadtabban a halálnál… Sors-Isten-Barom! érinti a talizmánt és oldalfutással, szaporán: most valami óriás languszta-rák, ami kaszáló lábak-ollók örvényén kereket old és így, oldalgyalogolva menti a potrohát.

Hebaminte néni – mert ő volt a boszorkány, Hebaminte de Soculoheulos egykori apályfelvigyázó és tengertulajdonos özvegye (micsoda falat-asszony! micsoda csupavaj-asszony!) magasra emelt krissel… Hebaminte néni még előbb küzdött a látománnyal, igyekezett nem-hinni benne; de mikor dülledő szemein megjelent a bizonyosság gutaütéses dühe, szabadjára eresztette démoni sivalkodását és magasra emelt krissel: ostromra induló hústorony

a boszorkánytámasztó bambuszbölöm elkésve aprókat bégetett, de aztán maguk a tömlőrepesztő papok is messzetakarodtak

szerterepülő combok-mellek és a has: Hebaminte néni állított a középre, foszlányokra ment papagálymintás kendőjét beleakadva húzza-rúgja, a száján vérhab, bőgés-sikoltás:

– – – „a gazember!”

hóhér-külsejű varázslósegédek vetik neki a villák péklapát-nyelét, „villások” egyszerre ötfelől, kajla csáklyákkal, mint valami elbillent bogár szörnyeteg-szarva és karikavégű pányvákkal a „boszorkány szolgái” és így a csillagalakban nekitolt villák-csáklyák közepén, pányvák karikáján ártalmatlan, de annál rettenetesebb (mire lármája a tér szélére ér, négy-öt áldozatról beszélnek a népek:)

Hebaminte!

203

a gyalázatos!

utolsó!

FESTŐ!

a csavargó!

FESTŐ!

innen már a bosszú istenének ajánlja lelkét és azzal a természetfölötti erővel, ami a boszorkányok sajátja, harminc hóhérral pányvákon-villán, maga után – hajrá! bele a tömegbe

most meghalsz!

a tömegbe, ami vallásos tisztelettel lesi táncát

a Királynő tétován tépdesi üres nyaka-tokáját és gurgulázó hangon makog, a testőrparancsnok és a főpap egymás hasát csapkodva vitatkozik, kedvezőbb kavarodást nem kívánhattam volna: Hebamintét megmentem, Heliánét megbosszúlom… köszöntelek Sors-Isten-Bivaly, elsajtosodva szendergő agyvelőd mélyén: az én sorsom ez volt tehát, egy merénylet… rajta!

feszültem fel, – minden lélekjelenlétemet a lábamba és a szembe…

papsajt, elhibázzuk!

nem, nem hibázzuk el

…a merénylet után Heliánét természetesen négyfele vágom és kiakasztom valamelyik váram kapujára (több váram lesz) …„egyetlen szobrásznak ült modellt, azt is tudta nélkül… visszavonult, puritán életet élt, meghalt köztiszteletben, ezerkilen…” – – –

– – – ugrás közben, a félúton ért Heliáne gyöngéden örvendező, invitáló arca és az előlopakodó nyugalmas mosoly: „szökjünk meg”…


Tökéletesen elfelejtettem eredeti terveimet Heliánével (hogy t.i. négyfele vágom), hullámtalan tenger ringatott, Heliáne nyugalma volt ez a hullámtalan tükör és semmi felhő… („szökjünk meg!”)

Hebaminte államgépezete, a Királynő, az én vértanúságom – elfelejtettem, mint az üstököst. A tömeg úgy tódult a Boszorkány után, mint a légyfelhő, elefántcsordát követőben; de mi már kifelé igyekeztünk. Aztán a mohó kérdezősködés. Az incselgő titkolódzás, félmondatok, ahol félbekacagja magát az ige és a jelzők csak a szemekből csillognak: még fehér volt az ég, amikor feljött az első csillag. Félóra mulva kéz a kézben vadréteken át, völgyellő kanyarulatokon pillangóztunk, vízmosások leveleiben, erdők hegyi csapásán…


…Tisztára véletlen volt: összeakadtam azzal a lánnyal, akit első este a Szigeten (fáradtan az úttól és lustán az elgyávulástól) megismerni elmulasztottam.

204
8.
Heliáne zönge zé betűi
az izenők, a zizzenők
Heliáne zéje-esse-essze
hogy beszéd-mezét e zé hímezze: ajtó mez ám a zé
– szezáma
büszkélkedő szaván a zsenge zsé
morzsált zsivaj, mozsárverő hozsánna
a csilla csé kecse csücsölke csücske
de mint a zé, hol oly csecsén-becses?
ha Heliáne szólal: toronyablak
kinyomulnak az aprószentek, hat sor
cinezett cinege-csengettyű, cin-ezüstből
odalentről ámul a nép, a megejtett
– én is, mindvalahányan
Heliáne beszédét ezüst-füsttel futtatta
tűzön aranyozza
sudaran ég-torony ő két szem egéig, egészen
s zönge zetája
toronya
korona-
gömbje: arany
ha szisszenő színe-essze a galván
sárgaarany befutása
a zé az ezüst, a vitathatatlan
az esse örvényese mélyére sodorja
a cé porcellánja koccanó s a törekeny
fínom robajjal beleült a füledbe
de a zé! zulu réztányérok rásuholása, lesen
ravaszul telihintve, üstök ezüstje a zé
beszéde büszkélkedésén és – kedves személyeden!
(már késő, hogy úgy találom:)
ez a zé – zizenő
izenő
zizzenő nyelved-harangja
a legnagyobb kelepcéd
205
9.

felhők, felhők!

(Lermontov vágya volt: a kedves Észak)

„felhők az ég alatt, ti örök vándorok”…

füstölnek az első kémények, súlyosan gomolyog, ahol a Varázsló lakik; és a legnagyobb katlan mindnyájunk alatt: a vulkán…

a négytüdejű óriáspók bebúvik kövei közé a parton: csípése halálos, de ő már ismer, tenyérből etetem

hallom a kirrihurea-tyúkot: álmában

nemsokára a kakasát

hajnal

…Meg a madársereg, végig a parton

fekete és olajzöld: hullámtaraj és kagylófény, holdezüstben

„madárcsőrök ejtették az első növénymagot… a pálmák a szelek szárnyán termékenyültek”

hajnalderengés…

Felhők, felhők…!

Panpedelupe felé!

milyen sebesen, milyen lóhalálában: „no nézzétek – futunk”

Szerencsés utat, boldogok: az én felhőm még nem indul…


* * *


…ha lefordulnék itt a szikláról és megtalálnák följegyzéseim…?

…valaki, aki be tudná fejezni…?! akadna valaki, aki így tudná lakolni a hajnal gyönyörűségeit? ugyanilyen szenvedelmesen, ugyanazokkal az emlékekkel terhesen?!

…tegnap megitattak (micsoda részegség!) …bivalyhólyaggal bélelt serlegből kortyoltam és tenyerem mohó nyomására megemelődött a folyadék színe… elöntötte nyelvem ízlelőpontjait és kétoldalt végigcsurgott nyakamon: a varázsló úgy mondta, ez a serleg a mohóság mérésére szolgál – – – jegelt tea! oly mohón vedeltem, hogy a nyeldeklőm elfáradt bele: egy mély lélegzetnyire megpihentem, de képzeletben fürödtem benne

…feltalálná valaki az én szomjúságomat…?!

Volna valaki, aki befejezhetné helyettem feljegyzéseimet?…


* * *

206

…ülök és gyógyulok. Van egy balzsamom: heliaka-balzsam.

Ha hajót látok a láthatáron, nem az európai hajókat keresem: a tartályhajót – – – csempészcimboráival, hátha… hátha ott úszik Heliáne a vízen: tönkreült széke elferdül (a többiek kötélrakáson) és bámul engem és az én szigetemet

torkának zamatát próbálgatja, a nevetés jóízét (micsoda kergetőzés volt az a lejtőn, micsoda futás és micsoda lejtő!)


…Heliáne vagyok… és ön?! – – – Barnabás…

(hányszor el nem próbált – ó! – tréfás megismerkedés tilalmas lépése, a lehetetlen… és mi? Sors-Isten-bocinak becéztük a vadképű istenséget, Sors-Isten-mókusnak)

Barnabás vagyok… és a Leány? – Idegen, mit merészel?! a LUNATE-zárda szűzét zavarni merengésében? óhajtja, hogy meglincseltessem?

…különben is, Bikornutusz: micsoda név az –

…gyakori név… tisztességben megőszült név… dolgos és becsületes név…

Mi? Bikornutusz Barnabás?!

fitosra felhúzta orrocskáját és szertelen örömét komolyra erőszakolva, dönt: nem szenvedhetem.

Így incselkedett velem Heliáne, síri komolyan: majdnem táncraperdült.

A málnabokroknál kipukkadt és előrebukott hajjal kacagni kezdett; de már a következő pillanatban elfelejtette, hogy a világon és mellette vagyok: málnát szedett. Aranysárga haj, barna bőrszín (ó – ha bizonyos volnék, hogy valahol még egy Heliáne van…!)


aranyhasú felhők – – –

felhők! felhők!


…én málnát nem kapok? Heliáne –

…nem. A neve nem tetszik nekem, Bikornutusz úr.

De (Heliáne kedves, dajkálnivaló) – hát válasszon nevet nekem, amilyet akar, nevezzen mittudomén Bakfarknak vagy Barkónak: ezek is igen gyakori és bájos nevek.

Fölötte bájos! Bakfark! Bakfark Barnabás: nesze málna. Nesze: nesze még málna. El a praclikkal, akkor eszel, amikor én adok (ha adok). No: hamm – most kapsz, mert kibékültem a neveddel: Bakfark. Bakfarkú Barnabás! kibékültem a világgal! fogj meg, ha tudsz!

Heliáne, ne! ne: kifulladsz, ölbe vihetlek haza.

207

Hát aztán…?! nem viszel? ölbe nem viszel haza…?

Nem.

…Micsoda szilárdság!

Heliáne megáll és felségesen megmerevedik.

Nem?!

Nem. Nyakamba veszlek és úgy lovagoltatlak haza.

…szamár! mekkora emeletes – – ó! Sors-Isten-szamár: mennyei bölcsesség. Sohasem fogjuk megismerni egymást.

Heliáne! Hel… – te kis csikó. Hova rohansz már megint: nem gondolsz rá, hogy te húsz évvel fiatalabb vagy, én húsz évvel öregebb…?

Vénember –

megállj. Felőlem sikoltozhatsz –

előbb elnáspágollak. Heliáne: árok! ÁROK! – nézd… mint a gida. (óriási vízmosásba, sarkon-csusszantunk bele – lengő lombtenger borította, sejteni nem lehetett fenekét: de lent mint a dómban állott a levegő, hűsen és nedvesen)

vén kecske!

ohó! most megszorongatlak. Tudod, mi az a hajtóvadászat?!

Ne! Ne!

– ugye?! most ne…?!

– Barnabás: Bakfarkú! kegyelem…

– istennél a kegyelem (vagy még ott se)

– inkább megállok!

– Heliáne, ne kacagj, amikor futsz és ne fuss, amikor beszélsz. Az orvosok idei világkongresszusának ez volt a legjelentősebb eredménye: megállapították, hogy aki beszéd közben fut és futás közben kacag, húsz évvel hamarabb hal meg – megállj! pocok!

– hát aztán…?! (te is:) inkább kacagnál húsz évvel korábbi halálodon, mint hogy kiérdemesült pocakot növesztenél.

– pocak? én és pocak?!

– te és pocak!

– Heliáne: ez több a kettőnél –

– számolj tizenkettőig: ott megpukkadunk mind a ketten, te a méregtől, én a –

– tokától!… hiszen neked tokád van.

nekem?! Tokám?!

Heliáne erre a felháborító gyanúsításra megáll.

Vesztére.

Megvagy; megvagy Heliáne, drága (azért mondom ilyen egyszerűen, mert 208egyszerűn drága vagy) és nyulacska még nem esett ilyen reménytelen fogságba, mint te

– ne! Barnabás! hagyjál szóhozjutni…!

– nyulam! nyúl! (nézd: pereg a szoknyád)

– (hol?) emelinti; s már látja is, egy sor gyöngyöt, a fűbe-szaladóban: nem baj. Most mind a ketten fujtatunk: minden ravaszdi tervünk, minden fenyegetésünk összeomlott. Csak támolygunk egymás mellett és nekem is: csak annyi erőm marad, hogy szimatoljak.

Bükköny és pohánka… honnan az ördögből érzem én ezt a jó mezőillatot Heliáne…?!

– keresd…

Sehol mező, csupa hegy: hanem olajfűz, japánakác és aranyhasú felhők nyargalnak, alkonyatban –

– bükköny és mézfű… illatos menta: sehol a mező, Heliáne.

Heliáne az orrom alá homorú tenyerével és én tovább és keresem válla-zugán, haja-szögletében: hát itt a mező

hamiskás, hálás nevetés: rövid kaccantás. És hosszú, hang nélküli mosoly.

Tekintete lesiklik, egészen a földre:

…micsoda mező, micsoda hullámzó mező: gázoljunk bele –

– (gázoljunk) Heliáne: ugye…?! most nem vagy papnő? Alázat tölt el, hála és tiszta vágy: ma nem szórtad magadra a Rend kötelező pacsuli-illatát, vakmerő… ma az erdőre bíztad, a füvészkertre (ha majd elmegyünk mellette), a narancsvirágra… miért lettél egyszerre olyan hallgatag? nézd, megfordult velünk a hegy, a boszorkányünnep eltűnt, a város sehol: vadrétek, mezőringás… hát nem jobb ez így: a választott sors?… Heliáne, te nem szeretnéd?… ha így tartana örökké a mi kivételes napunk, a sors, ahogy mi választottuk?…

– …én szeretném


felhők, napcsíkos barázdák…!

hullámtaraj és kagylófény, nap-pirosban – – –


szerelmespár portyázik keresztül a réten, lepkék.

– A csúcson voltatok? milyen a kilátás?

– Ferenc, a csúcson voltunk?!

– De Consolata!… Ferenc testvértől kérdezi?

– Észre se vetted?!

– hagyjuk ezeket Heliáne: bolondok és szerelmesek.

– Ó ti józanok, ti: ti boldogok, a két matuzsálem: egy pár!

209

– Ne feleseljen Consolata. Azt kérdeztem, milyen a kilátás: gömbölyű vagy édes?

– szédületes, különösen szemlehunyva… majd nézzétek meg ti is –

– bolondok ezek Heliáne. Bolondok: ezek nem ismertek meg. Összetévesztenek vagy meg se látnak. Hagyjuk őket továbbmenni.

– hagyjuk. Szervusztok Ferenc Atya, Consolata!

– Szervusztok!

És mintha szóba se álltak volna, ott tervelték tovább, ahol elhagyták: hol vesznek ki lakást, kitől kunyerálják a bútort és Consolata a gyermekágyig virágüzletbe jár. Virágüzletbe… csodálatos boszorkányünnep, sorsok kivétele! Mikor egy teljes napra Nein Ferenc (köldökzsinórral a nyakán) és Consolata Maientau el tudják felejteni, hogy öngyilkosok lesznek! Temessetek majd melléjük egy babakelengyét – – –


De ha ők úgy cikkáztak, mint a lepkék, én vadméhecske voltam és kitartóan mentem a bükköny, a mézfű – a vad mezőillat után: ott hordozta Heliáne, haján-nyakában. Füvészkert, szágópálmák-dézsák során, melegházakban aludni készülő lótuszok, jalapák, hosszú ládában geránium. A látogatók gyérülnek, a Papagájok Kertjében, fülkéjén félrebóbiskol az őr. Rettentő kísértés… Heliáne ne! nem! Heliáne nem tud ellenállni a kísértésnek, szemei az izgalom tüzében, vásott kölyök!

Sorra nyitogatja ki a papagájok ketreceit.

Aztán iramodás: uccu fel, a hátsó teherkapuknak… (zárva:) fel a palánkon, gebbeszkedés, huppanás… és kívül (vahalára!) a tövén… Megpihentünk és összenéztünk lihegve, remegő mosollyal: a csíny gyönyörűsége – odanézz! már szállingóznak elő a papapájok… tisztuljunk Heliáne, mielőtt felriasztják az egész Füvészkertet –

– Bakfarkú Barnabás: (hát nem tudod?) minden más napon ébren van, de boszorkányünnepen bóbiskol az őr: Sors-Isten-mackó rendezi így… és minden évben valakinek – annak, aki abban az évben a legboldogabb a Szigeten, ki kell ereszteni a papapájokat – – –

Voltaképp nem voltam egészen tisztában vele, hogy miről beszélek. Két hirtelenszőke hajba borított fülecske jött velem és minden pillanatban az volt az érzésem, hogy nekem ezt a fejet így a kezembe kell fognom. Nagyon komolyan beszéltem, igyekeztem a mélyére hatolni, érintettem a világproblémákat és iparkodtam álláspontomat egyetemesen meghatározni. Egyre emelkedettebb és ködösebb lett a mondóka, aztán egyszeriben elhallgattam és halotthalványan, szavak után kapkodva Heliáne felé fordultam. Ő is megállt, felém, megilletődve az engedékenység és a riadalmas 210öröm percében, már régen nem azt hallotta, amiről beszéltem és én már régen nem arról beszéltem.

– Heliáne… súlyos szavak ezek… a Nagy Szigeten minden egyszerre van, megismerkedés és nászéjszakák tapasztalata… beláttam, hogy nekem asszonyban a földön nagyobb örömem nincs és nem is lehet… ha akarod, nem keresek tovább


felhők! felhők, korareggeli felhők!

milyen lóhalálában, milyen sebesen:

(Panpedelupe felé)

„no nézzétek –

futunk


– – – szerencsés utat, boldogok: az én felhőm még nem indul.

10.

Öregszellem vagyok, már olyan öreg, hogy vétkes elpuhultságomban nem követelek gyermekáldozatot

de körülöttem milliárd bölcső ring: hányan hallják?

Heliáne, dúdold ezt (mert fehéregér-hajjal születtem és így nevezték Nagybátyámat a kínaiak:) dúdold ezt

bölcsődalra tanít az ÖREG GYERMEK

ringatódalra

szöveg nélküli dalra

Heliáne dúdold ezt, fülbemászóbb az asszonyi hang, szívesebben hallott és rugalmas

ősi furfang!

(Heliáne – dúdold ezt)


* * *


Öregszellem vagyok, de már olyan öreg, hogy édes-nemtörődömségemben nem követelek gyermekáldozatot

ősapa vagyok, Öregapja minden gyermeknek, aki pici puhány-idegrendszerét íme tenyeremben formálom

(szobrászat, művészetek betetőzése – a fazekasé, akinek az agykaréj formálhatósága a mindennapos kenyér…!)

211

nem találják-e túlságosan talányosnak jóhiszeműségemet, ők, akik ravaszságot sejtenek becsületes részegségem alatt – nem panaszolják majd a tűzköpő hegyről, hogy túlságosan rengeti a bölcsőt?

a Himaláya három koronacsúcsa – hogy túlságosan fárasztó?

a költöző madárról – hogy túlságosan fészekrakó?…

– ó Heliáne (hát órafeleségnek szántalak?!)

hadd rágalmazzák a mi részegségünket: dalaim csikorognak, legszebb vallomásom ütemre nyafog – de te


te énekeljél Tizenkilenc Tavasz

éjszakában-világoló hirtelenszőke (ó – ápolatlan is oly puha, omlatag) add oda jól Heliáne az én ostoba dalom (anyatejjel:)

nehogy feláldozzák magukat érettem-miattam

tolongó báránykáim-csibéim, eszmélő agyak, formáimba folyó velőcskék – negyedik nemzedék

isszátok-e és azzal, hogy isszátok, érzitek-e az ízét, mielőtt az emberi nyelv és szó hozzá, születne bennetek: igen…?!


…hány atlantisz süllyed el és hány század szabadul most – feltalálnivaló


…s ez a dal

(szöveg nélkül daloljad a dalt:)

utas fel nem jegyezte

el nem árulta dajka

a dalra tanít majd az ÖREG GYERMEK, te pedig

dúdolod Heliáne

Tizenkilenc Tavaszoddal

Heliáne


dúdold ezt

11.

A halaknak van egy érzésük, amit mi emberek sohasem fogunk elképzelni: áramlat-érzés. Lehet, hogy ilyen született különc vagyok vagy ezzel akart kárpótolni a természet Gabreliusz hatalmas szaglóagyáért: megérzem a leg212parányibb légáramot, felfogom az erdősuhogást, mohák és mézgacsapok, kardfüvek és titkos pázsitok távolhatását sejtem meg és amikor még alaktalan feketéllik az erdő, kitalálom a törzset a hullámkörök közepén és megkerülöm… ilyen megmagyarázhatatlan hullámkörök érkeznek hozzám (még nem sikerült elneveznem, de már ismerem, várom és engedelmesen ízlelem:) az epilepsziások emelkedett boldogságérzete ez, sóhajtóingerrel jár és valami nagy beleéléssel az élők és végtelen belátással a holt dolgok kozmikus törvényeibe; s ahol a gyűrű lökése éri idegrendszerem receptorait, ütemére vernek gyökeret lábaim az éjféli sétán; elragadtatásom kéje és közölhetetlenségének kínja a meghasonlás percében megállítanak – és Heliáne visszanéz és én érzem idenyujtott kezének hullámköreit: mi az… miért áll meg a Fehér Ember?!

Heliáne!… te már hol jársz elől (csempészbarátaiddal a fedélközig verő Vámmentes Vizeken és tartályhajód, ez a féligtelt rekeszes vasdonga: bent a pálinka, kint a Csendestenger lötyköli) – már nem tudlak szó szerint követni, pedig versláb és titkos kötés volt minden szavad, – és most… hogy egy más, európai nyelven, a magam szavaival idézlek, ki tudja, nem hasonlítok-e véled veszedelmesen Cagliostro történetéhez…

…ezért álltál meg?

…ezért. Azon tűnődtem – – –

– – – min Barnabás? mondj el apróra mindent, de ha nem érzel nyűgnek, hadd kulcsolódunk össze és édelegjünk egymásban, mintha az örökkévalóságot herdálnánk hajnalig, ameddig rászedhetjük Sors-Isten-Barmunkat és kockáztathatjuk a LUNATE-zárda kiközösítését: beszélj Barnabás –

…nézd Heliáne, te vagy a legsúlyosabb, a leghitelesebb vallomás… én adom a szádba a sejtelmes feleletet, ha olyat kérdezek és én adom a rugalmas kérdést, ha szerelmesen felelni kerekedik kedvem: ó, nem ezt szeretném – nem szeretnélek meghamisítani, emlék!

Lásd Barnabás, te a beszédtől félsz: én nem féltem úgy a csendtől… pedig az erdő előtt, hogy megtorpantál és én összeborzongtam: én megértettem és bólintottam rá és alázatos szívemben utánadmondtam tűnődéseidet – – –

az erdészház – elértük az Állami Erdőgazdaság határát: IDEGENEKNEK TILOS… – mi nem voltunk idegenek; a tulipánfák, a fényeresztő párnafüvek tűnésén szavamat adtam, hogy visszafelé, a hajába bazsarózsát lopok. Az utolsó üvegház kerítés-oldalán (a holdfény kékacél lakkja alatt) visztaria-repkény remegett – ezer tenyér

a borókafák, a barbadosz-cédrus vaksötétjén olajtő lomb és juniperiusz-bogyók nehéz illata

213

– ránkereszkedett az erdő


Cagliostroról mesélik ezt a boldogtalan történetet.

…Körülkocsikázta fél Európát, végigrázatta rendjeleit-vagyonát minden út minden delizsánszán és nem lelte nyugalmát. Megelégelte a bűvészek fejedelemségét, meg a sakkautomatát, a királyocskák aranycsináló megcsalását, lehetetlenebbre vágyott.

Önmagát akarta megcsalni mostmár.

Önmagát, hogy fel ne fedezze utána; hogy éljen a csalásban és benne és általa üdvözüljön ezentúl.

Olaszország legarányosabb testű nőiről vett modellt (hol szívesen adták, hol ellopatta); titkos gipszek után kereste össze és a legüdébb lábikrákból, a legsudarasabb combokból és a legtisztább arcélből összeválogatta századának legszebb asszonyát. Életre keltette azzal a könnyűséggel, ahogy más közönséges halandó a halálba küldené; délolasz pompába öltöztette és hogy a tüneményes társalgó és nemes lélek bűbáját is veleadja, bekapcsolta hatalmas szellemének delejkörébe; a sugallatok állandó áramát létesítette esze és kedvese szép fejecskéje között; ezentúl, amíg élt, minden szaváról, élcéről, visszavágásáról, gyöngédségéről – szenvedélyéről és tartózkodásáról ő gondoskodott. Eleinte megmámorosodott sikereitől. A Gonzagak, Malatesták, Pierleoniak elhalmozták meghívásaikkal, a Capoccik, Orsinik, Esték versengtek kegyeiért. Egy év alatt harminc hevesvérű nápolyi ifjat intéztetett el bérgyilkosaival, kénytelen és amikor a nápolyi Alkirály jósága és barátsága elől menekülnie kellett, Velence meghívását fogadta el. Embert a földön még úgy nem irígyeltek, mint éppen Cagliostrót, Miatta – akinek természetessége-bája, műveltségének fölénye és eszének fordulatossága mindenkit megvesztegetett… De néha kettesben is – nos igen, kettesben voltak és Cagliostronak tudomásul kellett vennie, hogy kedvese pontosan ugyanolyan árnyalattal ledér vagy szemérmes, kacér vagy forró gyöngédségében, mint amilyen árnyalattal sugallja a Mester és bárhogy is igyekszik a váratlanságot rögtönözni – a legbizarrabb szeszély, a legelképesztőbb felelet sem tud oly szertelen lenni, hogy elfelejtse, aki sugallja és megcsalja önmagát… Menekülni kezdett tőle. Nem ölhette meg, mert már élt, nem volt automata – de magányosabb volt vele négyszemközt, mint egyedül, amikor szétverte a sakkautomatát; bár megcsalna! ó, csak egyetlenegyszer volna goromba – gondolta, de nem kellett attól tartania, hogy hűtlen gondolat ébred benne, ha nem sugallja és attól sem, hogy hisztérikus sipítozással a hajának esik vagy a fejének, a gyertyatartóval, ha a sivalkodástól a mozdulat legapróbb részletéig a rohamot nem sugallja; és 214a pásztorórák függönyös percein, amikor övé volt Olaszország legszebb aktja, egyedül ezt érezte és mind nyomasztóbban: hogy a szörnyeteg keze-lába elfelejti az élet jeleit, ha ő, Cagliostro nem gondol mozdulataira; és agyvelejére süketen hever, ha ő, Cagliostro nem parancsolja, amit hallani akar… végülis az élet kölcsönzésének ez a hallatlan megfeszítése annyira igénybevette idegrendszerét s annyira megelégelte ezt a páros monológot –


– hogy megunta a bájos gyermeket…?

– nem unta meg, Heliáne, csupán elviselhetetlenül fárasztónak találta. Így járt Heliáne a földkerekség egyik legnagyobb szemfényvesztője a szerelem tüneményével, amikor oly jól akart szemfényveszteni, hogy tökéletesen megcsalja önmagát…

Értem Barnabás. Attól fél, hogy emlékeiben önkényes kérdésekkel és feleletekkel a számon pótolja a valóság varázsát; végül majd engem sehol nem talál… így van?

Így, Heliáne.

Ó – szerelem kegyelete, hiteles gyöngédség! Barnabás – Sors-Isten-Barom ma amnesztiát adott hajnalig, nem bánja, ha szebben beszélünk arról, amiben mélyebbre látunk: ragadja meg ezt az alkalmat kedves, ragadja meg! hogy Panpedelupén egyszerre volt az, ami van és nemcsak megyünk a vaksötét erdőn, de emlékezünk is rá és mesélje el, milyennek emlékezik rám és milyennek találta ezt a találkozást…?!

– Látja ezt a parányi tejfoltot az égen, Heliáne? az Androméda-köd. Hát a Bikában azt a fényes állócsillagot? az Aldebaran. Az Aldebaran és az Androméda-köd között szurokfekete tömeget lát a galaktikán, ami hónapok óta nő és egyszer vaksötétbe borítja előlünk az egész eget. Ez a Nigragor. Nem vagyok panpedelupei, nem tudom, hogy az üstökösraj átvonulását túlélem-e, nem-e, számítok rá, hogy a hullácskák között leszek, mikor a mennyei vasseprővel a bogaraktól tisztára seprik a földet: a Nigragor legyen a tanúm Heliáne, hogy az igazat mondom, mindent kimondok, ami eszembe jut és semmit sem fogok elhallgatni –

– én pedig ígérem Barnabás, hogy emlékeinek szemfényvesztésében mindent megtalál majd, amit Cagliostro a hús szemfényvesztésében nem talált…

…Heliáne, emlék! ezzel láncolsz magadhoz, ezzel teszel lázadóvá és tudom, befogod a füled, papnő – de nem szűnök meg belekiáltani a mennybéli istállóba Sors-Isten-Hatökör legnagyobb káromlását: Heliáne! Maradj velem és megbolygattuk a csillagpályák hármas törvényeit!

215
12.
Amerre Consolácska
Nein úr is ott loholt
cipője cúgja cuppant
pocakja volt a Hold
magány-okozta kankóm
ma volna gyógyulandón
frigyünkben add felednem!
hogy éveket rabolt.
Szülésig Consuéla
virágot áruland
míg ő majd dall – s a pénzből
elébe járuland:
bő szoknya, oly cipellő
mi állapotban illő
– szerencsefi’! Kit Nein úr
s ez ifjú nő fogant
…Majd hallod édes (úgymond: )
hogy páll a sok takony
s ő mint ragandja lantját
ujdondász utakon
s ha hét legyet trafál, hát
maxime pontifálják:
nyilatkozék a KÖLTŐ
– s konyul sok Kurta Mony
azzal (majd megmutatnám)
hoz tippre-tippeket
a lyányka enne (hadd lám)
s kalácsa-csippeget
– Ferenc, a Farkaséhes
lobog, nem nyúl az éthez
se ég! se föld! (fogadja)
belé ha gebbedek – – –
216
de oh! de huh! – Ferencünk
szöcsöknél pattanóbb
s le, harcias tolással
ha volna, pantallót –
lebernyes karma jó nagy
üvölti skorpiónak
medúza, jaj be húzza!
polip vagy HULLAPÓK…
s hogy szőrmentén kiszedték:
egy denevér huholt
…a réti nagy-pelenkán
tanú a tiszta Hold
kúrálni őt a lyányka
már úgy hajolt alája
gyöngéd berzenkedéssel
hogy hitvesként hajolt
frigyök pecsételőjén
a lét, a neini Lét
bölcselme és fogalma
tölté el szellemét.
Miként a légy, a hangya
– a dőre nőre, kanja:
tetézve megpetézte
s csudálá kellemét.
…ott mennek-bandukolnak
a tünde dombokon
a Szebb-Remény, a Holdnak
pocakkal oly rokon:
mennyit – hogyan dalolnak
hogy mit hozand a holnap!…
nyugodnak, mint a kristály –
nyeldeklő poklokon.
217
13.

Háromszor tagadták meg Őt ama hajnalon, csepülvén feslett életét, színkultúrájának ordenáréságát és elméleteinek egyeduralmát a Nagy Tetovatúrában

hár… rrromszor szólalt a kakas, há

hkk!

„romszor sujtott hozzá a hóhér”

…mert nem volt jelen – s a Nagy Tervelő (Heb. de Soc., tengertul. és apályfelv.), LULAF (a Barna Böl. közkedv. LULFIJA), Bibracte Leon. (önportr.- és autokarikaturista), Zwofuessl. Ged. (szobr. és potyaittas), Prozilaosz Neh… (hkk!) – hepomuk, a halálröhögősök egyházának látható feje és más dícséretes személyek, becsüccsentvén az ARANY Csacsiban (avagy CSACSIRÓL lévén szó) becsaccsintottak és eme pityókos (pityukás: pityes) állapotban összedugák mind ő koponyabúbjukat, hogy kifundákolnának valamit a Fényövezte Homlok ellen.

(!) : íme, már odahagyná a festészetet és a Szaglászatot szedi elő – orrontván a képek színét és a skurcnál mohón pacalát pumpálva, az ellenperspektívát szagolás helyett kifújva, turháját dudálva jó hecc! a perspektivikus szimat!

(ez alighanem Nepomuk lehetett)

(–) : a fenét: a színekre transzponált zenét tanulmányozza (Zanahuryával, aki most nincs itt, a nyavalyás és vele ődöng, a cafkájával) majd az öthúrú trombitán elbandarezeli nektek a Yubidihynte-vásznak szín-szekvenciáit és a széllel dűdült hegedűn Ychibaquíquét nyekergeti, mondván: micsoda tökig-zöld modulatúra! a kankósárga gregorián!

(ez alkalmasint Lulof, fortepianista)

(?!) : s a plasztelinszobrászat? lágy- és alakváltozó szobrok plasztelinből, viaszból és libazsíros vattából – én ökör, de bedőltem neki. Majd az új mellszobrom mostantól fanyarédes lesz nyelvének, a tomporom (mármint a mellszobrom tompora) karcosan-keserves, de ha megsózza-megpaprikázza és azon libazsírosan meg is eszi, én halálraitatom és mint a sós szivaccsal étetett eb hasában, őbenne a vattát… a frászba! testvérek, azt hiszem, mind bedőltünk neki (s ez csupán Gida lehetett, a „plasztiplan szobrászat, avagy a PAN-Planplasztika” gyöngéd mestere, amint a továbbiakból kiderül e szókkal Bibractéhez:) nekem pedig ne ízlelje-nyalja a szobrokat ez a ph… hukk! hkk… hhh… icsafej, ha akar, találok én neki, azt kinyalhatja.

218

(!!!) : talán rendeznők egy kiállítást a képeiből – ellene? (vetette fel Leonárd; és önportré- és autokarikaturista modorban a saját maga megerősítésére, hozzátette:) nem is olyan rossz gondolat.


(…) : a saját képeiből, ellene? ez nem. Ha elfeledNŐK (vagy el tudNÓK vagy megtagadNÓK), mi lényegét teszi: a gabreliuszi Pingatúra ősegyetemes és pan-kizárólagos Még-Meg-Nem-Festettségét – azaz mindeme remekművek pan-akoazmikus (kaotoazmás) tulajdonságát, mellyel az örök lappangás (latentotónia) állapotában leledzenek. A Louvre tart számon egyet, az ellopottak jegyzékén, az Uffizi egyet, mint megszerezhetetlent, a Prado – – – ugyan. Én azt hiszem, még nem találtatott ember (őt magát is beleértve), aki látta volna színét eme ocsmány pingálmányoknak és ha volna ilyen, hazudna, mint a sarkutazó.

(ezt Hebaminte mondotta végig, hiba nélkül)

(!) : egy az, hogy nem festi, hanem szájalja; de még ha volna is, marha (Bibractére gondolom, nem Gabreliuszra, aki nálánál is nagyobb:) fölötte meggondolandó. Ez az a bizonyos egyházdoktori probléma. Bátor írva vagyon, „ne főzd meg a gödölét az ő anyja tejében” – vonatkozik-é ez a gödöle anyjára avajh – – – ?! mert eleddig mindnyájunk megkeserítésére magánjog van a földön és ha a mózesi (muzeális) magántulajdon érvényben vagyon: övé a tej, övé a göde – ám fejesse tele az anyajuh, tejével és ám főzze lábosban a fennforgó gödölét, ki is, mint olyan, elfekszik periratunkban és eme rövid remonstrakuláriák nuklikuláját képezé. Mint ellenvetésemből is kitetszik, hozzájárulok a tervhez, rendezzünk kiállítást elvben, belőle, Ellene – mindama képekből, amelyeket már elvben megfestett

(szela. Zwofuessler jeleskedett)


(:) – kupán trafálta a szöget, a hü… (hükk!)… ülye. Az anyajuh is, a gödölye is növényevő. Hkk! – hozzájárulok (úgymond a fényképész s eme hozzájárulásból lesz most ama csudálatos veszedelem, melyet a Kör és az Ő Elárultatása történetében neveznek az Egyetértés Vitájának. Gida pattant fel, bizonyos frászkarikával és ezeket mondotta, szószerint:)

– : frászkarikát, nem mondottam, hogy elvben?! hozzájárulok Bibracte és elismerem, hogy egy sületlen főben is születhetnek arra alkalmas gondolatok, de lemarházni egy símaképű vándorbolondtól, aki ráadásul kapatos, bocsánat –


(a kapatos még hagyján, de a símaképű)

„Inka-kakadú (Cacatua L.) a kakuk-alakúak (Cuculiformes) rendjébe, a kakadú-félék alrendjébe, a vándor kukókák alosztályáhh

219

– te! ne szidd a mesterségem, a vándorfényképezés még mindig van olyan műv

– hkk! ő vezette be a fényképészetbe a karikatúrát, ez a símaképű hi…

(hikk!) – himp

(újfent: símaképű)

– mint a rezegőkezű kocsonya-MOSÓNŐID! az oldalra-hajoló ÁLLAPOTOS TORZÓ! a nyárfalevél-portrék, vazelinből

– etepete! fogd be a síma képedet, szarházi

(nem az. A símakép…)

– simak…! hssz!… zapád (hogy tudniillik ennél nagyobb sértés nincs és nem is lehetséges az ARANY SZAMÁRBAN; nem jelent ez kevesebbet, mint azt, hogy valaki borotválkozik) – hozzájárulok, de a beleden keresztül

a szemedet (hörögte, mialatt fojtogatta az óbégató vazelinszobrászt és Bibractéból kitört a bennszülött:) a tányéromra veled!

– a csigolyád! rózsafűzér leszel, a nyakamba.

– skalpodat! inni fogok belőle.

– a tiédet! tojni –

– bitang!

– ma rá, holnap bele

(!) : bár heten annyit sem értek, mint a kisujjam (nézett el a dulakodók fölött a téglás, hilarisszime) – megáldalak benneteket a Boszorkány nevében; ama kiállítást (Ellene), melyet elvben festett képeiből (Belőle) rendezünk, elvben már megrendezettnek tekintem és megnyitom. Katalógus. „Férfi, gumipárnával”. „Mostohaság” (akt). „A Bekötött-fejű Gömbölyű. „Csendélet, lóval” (elkelt). „Ha volna, ez volna” (kigondolt portré). „Izgatottság” (legyintés közben). „Has-kard” (hüvelyben – belülről). „Két kicsi, egy nagy” (megvették). Megvették, megvették, elkelt… halljátok eme zölden irizáló mályva macskazenéjét? reggel durrantanak orrod alá szaporán, ha frissen abrakoltak, a lovak. Hát ez a tulipiros színpocsolya? nadragulyát érzek a nyelvemen és egy tengerrevaló reterátillatot: nesztek a gabreliuszi paletta, ez a színeket játszó görény. Hát a gabreliuszi grafika, a rézkrixkarcok, a monotípia, az akvatinta, a linól? szagoljuk csak, szimatoljuk ezt a tárlatot, mielőtt a szagát kitürülnénk vele. Gabreliuszra! ama megcsalatottak szektáját, melynek elég szerencsétlenek voltunk tagjai lehetni, ezennel feloszlatottnak jelentem ki, kijelentem, hogy Gabreliusz csaló és mint ilyent, többé nem ismerem. Továbbad.

220

Leonárd és Gida, miután kifojtogatták magukat, egyúttal megállapodtak benne és vállalták, elvben az egész (elvi síkon mozgó) gabreliuszi piktúra elvben való kiállításának megrendezését; és mindnyájan, még Jeromos is, a gazda, ájtatosan hallgatták a korszakalkotó szónokot.

Továbbad ki- és bejelentem, hogy a Kör, feloszoltatván és in articulo mortis eltörültetvén még az emléke is, újjá alakul s hogy tam, quam dalkör – Dalkör leszen az istenfáját, a halálröhögősök, a mű-danolászok és a dévaj dalok köre, melybe holmi bukott Gabreliuszokat nem veszünk be. ELEGET papolt az üstökösről, felejtsük el az ebugattát, az üstökössel együtt – mikor, ha nem most, boszorkányünnepen?!

…urrrá! döntött a Dalkör, hogy az ARANY SZAMÁR megringott bele

– Jeromos! (rendelkezett a téglás, hatalmasan) számold a litereket és in stirpes, rakd sorba elébük: fejenként négy liter. De Jeromos testvér (testvér a vakapád! daltárs, ha mondom) csak a fejét kapirgálja: ezt is a Gabreliusz daltárs számlájára?… Daltárs a vakapád, nix Gabreliusz, ehhez az asztalhoz Gahukk!… hbbreliusz nem ül le többé: megértetted?… Igen, de Nepomuk test… Testvér a vakahukk! – vége a gabreliánus korszaknak! ezt én fizetem és ha kevés volna, Hebaminte. Lulof, a hangot!… a hangot, a hangot! és most öblösödő bőgések hallatszottak mindenfelől, Lulof hangvillát szarvazott a homlokára: valahogy összehangolták a füleket. Sorbarakták a bort. Bagót! dördülte Hebaminte és a respektus kedvéért micsoda frász-bagót tartotok ebben a kricsmiben! förmedett a szivarskatulyákra, de ellágyult a trafikoslány gömbölyke mellein és dalos kedvre hangolódott. Zwofuessler egy reprodukálhatatlan cici-dalt kezdeményezett (alla zingaresca) – egy cici-dalt, melyet még európai körútján szedhetett fel, mikor lassankonyuló szobraihoz tanulmányozni járt a különböző viaszok rozogaságát

az én szerelmi bűvöm
elle n’est qu’un Cheggue-dugó
mikor karomra fűzöm
cicikkel dundogó
vagy ördögét
ha űzöm:
kövéren ég
a tűzön
’saluk
bedug
vajó!
221

’SALUK BEDUG VAJÓ! (tutti). De mert Gidának hagyta („cicikkel dundogó”) neki viszont a kezére csapott, Leopárd a Szívtelen Trafikoslányhoz egy hirtelenébredt szerelmes siratódalt fuserált, az „alig ismertelek, még se csókolhatlak” kezdetűt; ezt – de valami olyan elfanyarodott arccal, hogy aki asszony akármilyen rátarti, megadta volna neki


„megh… hukk! – halok a

cs… cshükk! – hókodért!”


– feje mint a kancsi gyászlovak csótárja ringott, eldűtött képét valósággal aláhimbálta e csókoknak… Lónikám! (hátbavágás és melegség, balról) daltárs, ölelj meg! Gida volt a békülékeny, ő is megkóstolta a bort és aztán azzal a potyaleső szájával: hájderunáj derunája gigangó! Hebaminte meg

lebidize bánatoma
zúccára
kipiskopa özvegy NÁNÉ
…Ityája

utolsónak

– (kardal), – Nepomuk bődült el in centuplo, dirigáló mozdulattal – kardal! s ettől kezdve nem lehetett egyebet hallani az ARANY SZAMÁR szertartástermében, ennyinél

libát lopol a gunája – hej boci!
eggel áll a gangulája – hej boci!
gangilunga finguni
hájtebode fangumi
pihát glahol a cumplája – hej! boci

(igen: ne gyötörjük amaz iruló-piruló nyomdafestéket, mely annál kevésbé tűrne többet, mennél bizonyosabb, hogy a világiak s a sikámlós fantázia csak antul rosszabbra gondol).


* * *


A helyiség bejáratánál egy hegymagas, sugárövezte Fő jelent meg, termetre-arcra körülbelül a Tengeristen, kövér, fényre-foszló Nagy Átmérője (miként a tükörrel bélelt óriáshordó, pincészetekben) se végét, se elejét nem mutatta: oly végezhetetlenül és tanácstalanul kongott-verődött üveg-bendőjén a fény; lába (köldöktől, mint az angyaltermészeteknek, hol az ördög elkezdődnék), pohoska alteste s lába köldöktől hiány222zott (a két kurta!) – helyén illat ködölt egy lyukacska dicsőségében és íz-hangok és gáz-színek kvintuplesszenciája…

a mindeneket-megáldva-bocsátó gyönyörtől karikára csücsörült szájjal a leggömbölyűbb levegőt csókolva és füttyre-csücsölt szájjal, szopva

Róla Magáról és Vele kapcsolatban az inzuláris festészetről csigavonalú elme-bojtocskákat gügyölve… minő otthonos!

íme előreengedi Melomínát

íme betessékeli Zanahuryát, malaclopó mozdulattal (kezén a tányéros gyűrű villan és az ágaskodó lovacskák) – ki ő, hogy oly ismerős, e káprázat-ismeretlen?! ki ez a – ki az a (jól adom én is, úgy teszek, mintha nem gyanítottuk-légyen már mindnyájan) a mosolyfagyaló idegen, Richard táborában mi e zavar?!…

tanúi lehetünk, hogyan alakul a Kani-Zsiványok Dalárdája s a Dévaj Danolászok Dalköre, vissza, a Behúzott Farkak Gyülekezetévé

Hamar, hamar! (fordítják sebesen arra a dallamot, ahonnan a tüdőtisztító gabreliuszi szelek fujdogálnak: a „Halljad Égi Jószág, Tökéletes Barom” kezdetűre)

Hebaminte, a kunkorka Heb… (hkk!) – hbam… nnte

a kurtafarkú Zwofuessler Gedeon

Leonárd (mintha vonat vágta volna el)

és a Téglás (lekonyult bikacsök) – ő egészen, ő volt a legjobban elanyátlanodva)


– In Nomine Gabroelii!

halljad Égi Jószág, Tökéletes Barom

…szügyével szétdöföli az állásfát

…szarvával elbillenti a jászolt

…nincs a világmindenségben (ekívül) marhaállás

…nincs a világmindenségben Marha – kívüle

(ujjujjuj!)

libát lopol a gunája – hej boci!

eggel áll a gangulája – hej b…

Maflac! rúgott bele szaporán Prozeliusz a fényképészbe – lévén a maflac a Mamlasz, a Malac és a Mafla hármas kentaúrja: – azt a félreéneklő istenedet. Leonárd észrevette magát, amennyire öt liter után még észrevenni lehet és a hej boci! felkiáltással (s ama legsanyarúbb fancsalsággal, mely oly sajátja volt), ismét belevetette magát a buzgalomba

223

– In Nomine Sanctae Gabrelinitatis!

…akit megrúgkapál – a boldog, hogy elpatkol

…s akit nem ér patája, de anélkül patkol el

– én a Mennyeknek Marháját énekelem…!


…minő szerencse! – a szerencsétlenségben, hogy Gabreliuszunk csak elvben festő festő (fordult halkan Prozeliusz a szomszéd Hebamintéhez), és minő szerencsétlenség! – a szerencsében, hogy Gabreliuszunk gyüjteményes kiállítását a Kör csupán elvben rendezte meg: huszonnyolc liter barátom. Kóros exhibicionizmus, itt ülünk a tönkünk szélén. Nem hogy ketten, de akár heten – a nyelvünket kitettük volna (és akármi legyek, a lágyékfűzérem csörgőtökökből, a nadrágnélküli farzsebem, melyet tarisznyának tisztelnek az európaiak, ráment volna, sőt a konzerv-körlyukvágó, amit féltek és a nyakamban, hátravetve hordok, talizmán, azt is itthagytam volna) …ha nem jön a kétségtelen tehetségű, konzseniatúrás Orrmányozatú (-szimatú- és szemű) s könyörületes erszényű Mester, a Színszaporító – – – a mi szeretve-szeretett Gabreliuszunk!

14.

Láttátok már a szezámolaj kormának feketeségét?

erdő, mély erdő alvása, pupillák tágulása, koromsötét

kassziafa héjának mézelő illata

kínatussal festett éjfekete lomb

…kézen vezetlek, mint a vakot, de előremeredő ujjvéggel tapintom az út áramlását, a törzsek hullámkörét, a gödrök lábérintő sóvár szivornyáit – ó éjszaka-polip!

(megmenekültünk

…?! nem árulom el, ez az én tündérségem)

a boszorkányünnep már messze, űzöttségünk, küzdelmünk Sorsisten örökérvényű korlátoltságával – mintha soha nem is lett volna és az úton, amerre két-kézzel nagyvigyázva visszük pillanattá zsugorodó életnapunkat és te!

Heliáne! milyen tékozolva tudtad zsugorgatni: a mi időnk! a mi közös időnk!


* * *

224

most merre? Délnek Heliáne. Délnek? Igen, amerről a mohák világítanak

…„Egynapos amnesztia a sorsra”… egy teljes nap!… és megáll a hajsza

és megbocsátjuk egymásnak a megbocsáthatatlant

a járhatatlan csapás nedvesen gőzölgött, gyöngyszoknyád kiritkult és elpergett, de te, te kacértalan, te maradtál bilian – a papnő, kinek hajlandóságát a halandó meg nem köti

…a menedéken, amikor elmondottad a Szigetet, a Törzset és hugaidat (ó nagy egyszerűség: de dúsan terülsz)

…amikor szertefujtad kéjgyilkosságaimat és megejtésednek más elmesélhetetlen gyöngédségeit, mert Heliáne, minden másképpen következett (szépségeink talányos sorrendje – a megrendezhetetlen órák!)

most merre? Délnek Heliáne. Délnek, mondod. Azt mondod: délnek.

Mi az Fehér Társ: „délnek”? – Hát… amerről a mohák világítanak.


* * *


lásd, így tisztázódott minden közöttünk: az idő volt közös Heliáne, a puhán himbáló gubó és ujjaink fáradhatatlan szorítása összetapadó tenyerünkön bőrünkbe morzsolta a megmagyarázhatatlant, ahonnan a véráramba került: a közös idő

már a vérünkben görgettük és nyirokérben hordoztuk egymást: most már elárulhatom a legapróbb részletekig gondolataimat (mert az ember szerkesztése ez, hogy rögzítő fölöslegességgel örökké beszél) – lásd, az jutott eszembe, ugyan mi is vagy nekem. Hol tartsalak számon, melyik máglyámon égesselek, melyik poklomban készítsem a bűnhődés égő fürdőjét, ha majd elvonod tőlem kedves személyedet…?!

Kínai legendák mesélik, valami fiatal írástudóról. Az Erény és a bölcsek tanulmányozása közben oly mérhetetlen-sóvár buzgalommal bámulta az Ifjú Szűz képmását a falon, hogy a festett arc végül elmosolyodott.

…Te mit tettél volna Heliáne, fiatal írástudó létedre, ha szobádban egy illethetetlen szépségű Ifjú Szűz a képtekercsen elmosolyodik? Elébetérdeltél volna, bizonyára és addig kérlelted volna, amíg lótuszillatnál édesebben meg nem szólal… Így tett a fiatal írástudó is (más kérdés, hogy ez a kínai Galatea a fűzfák tündére volt kertjében és az ő és szülei könyörgésére az istenek megengedték, hogy leszálljon a képről, halandónak és feleségnek:) nálunk viszont gyűlöletes SORS-Isten-Ökrünk oly mélységéig süllyedt a tompultságnak és az agyvelőtlen nihilnek, hogy még felfogni sem képes 225az emberi imádság értelmét… de ha sorsomat nem tekintem, ami a kínai ifjúnak a Fűzfák Tündére, az voltál díványom fölött Heliáne: képtekercs

a „Gitáros Lány”, aki egy szép napon szemem tüzétől elmosolyodott

– ó!

tökéletesen ízlésemhez szabott termet és szemek, mi ennek a titka? jelenléted beszédessé teszi szellememet, feltalálok, elkalandozom; komor bagoly vagyok, de a magos levegőég nagy fénye csap rám, tengercsillantó és én sirályokkal utazó óceánjárókra telepszem, aztán hajók hasa alá, halszemmel és siető uszonnyal – varázslat! hány csikóhalat, majmot, ölebet csinálsz belőlem, igézetes jelenlét?


* * *


Violante okosabb volt nálad (ma semmit el nem hallgatunk) Violante bölcs volt és robusztus, de voltak pillanatok, amikor gyomortájáig és fartövi gerincszeleteiig zuhantatta szellemét, ezek voltak Violante stupid pillanatai… neked viszont (ó üdülés a gyermek szertelen fecsegésén, hol gondok az emberiségért és idézetek Antoniusból nincsenek) – neked viszont világos pillanataid vannak Heliáne

ha megszáll a transz nyugalma, boldogságos eltűnődésnek gondolod: pedig szeráfok szárnycsapása – angyalszellő legyint

és tágranyílt szemeden mint a hálót buktató halászén a révület – ó Heliáme, ez már a látó állapota

csodás szörnyeket hozol napvilágra, amilyen búvár elé nem kerül és klasszikus tőmondatokban találod kikiáltani azt, aminek az elkendőzésében kétezer év könyvtárgyüjteményei tetszelegnek


* * *


– – – ne dícsérj Barnabás, ne szembe dícsérj… van nagyobb boldogság Heliánének, mint a Fehér Társ dicsérete?!

…mit gondolsz, azóta, amióta azt hittem, meglincseltettelek: mit tesz Heliáne…?

lakolok és szédülök veszteségem fölött

(„minden sírás képmutatás: milyen kevés lett volna!”)

és most, hogy nyereségemet tartom ölemben (s itt Heliáne játékosan orromra fésülte a hajamat:)

nem tudok magamhoz térni

(„minden sírás képmutatás: milyen kevés lett volna!”)

226

Heliáne érzi csupán és még senki nő nem érezhette így, egy napon: mindenünk elvesztésének és mindenünk visszanyerésének végletét!… lásd, ez volt az én gondolatom (amiről akkor elvártad, hogy illendőképp ne szóljak:) de mit is mondtam volna Barnabás, amikor szűzavatásom napja – ó Fehér Társ! SORS-Isten-Barom amnesztiája volt és én téged és te engem… tízezrek közül

…vagy nem téged választottalak?


* * *

Laidem habeto – légy Láiszé
dummodo te Lais non habeat
…bár Láisz nem a tiéd

Arisztipposz

A csillagfény nem gyengült a tisztások fölött, de érzőpontjaimon megéreztem a láthatatlan horizont sugárnyomását; az erdő alatt fölsejlettek a füvészkert kosborágyai, a lepellevelű orchideák – és a mohos szikla a harmattól elhűlt és nedvesedett: hajnalszellő fujdogált. Nyakára tapintottam Heliánének, hogy nem fázik-e, de nem. Akkor menjünk feljebb, tovább, mondtam anélkül, hogy magam mozdultam volna, „délnek”? kérdezte pajkosan, mert már megtanulta a szót és beleegyezésül kezemre tette kezét. Már nincs almád? tapintottam a gránátalmafüzér pántlikáját, amit LUNATE papnői viseltek, hogy abból lakmározzanak reggelig; Heliáne a melléhez vezette kezemet és úgy mondta: már nincs. Aztán felserkent és a gránátalma szalagját mélyen a haja alá ágyazva, a homlokán csokorra kötötte.

– Így jó? állt elém kacérság nélkül, csupán hogy ízlésemnek adózzon. Zergeösvényen hágtunk a sziklára, elfulladtunk és Heliáne lihegést és szívét mutatta büszkén, hogyan dobog; az erdő elmaradt alattunk, de az égerfák fölcsengettek hozzánk barkáikkal, – és madárfészkeit és levélszarvú kabócáit rejtegetve tenger szélességével a fűvészkertig bodorgott a lombrét, hajnali légrohamban. Az üvegházak a peóniák illattükre alatt, villanó majolikakorsók felől fodormenta és a kalofillum-balzsam gyógyszerillata a túli palánk szegélyén szögletes feketeségek (szágópálmák és gingkok álltak őrt:) a Papapályok Kertje – és túlnan-túl

tiszta síkságok és mezőségek, babérlombos erdők hajnalodó foltja csillagvilág alatt lidérces tőzeglápok

vadrét

dzsungelhatár

…észrevettem az első vonalat, ahol az égből lehasad az óceán és egy dúsan-pelyhesen csiklandozó szőke hajba beletemetkezve (rövid, belefulladó vész227jellel jeleztem és átadtam magam, engedelmesen:) idegrendszerem árapálytörvénye ért utól, a kézenfekvőség, a panteizmus ujjongó rohama és én bűnös, feltettem azt a kérdést, amit harmincezer éve feltesznek ilyenkor, szerelmesek:

– – – Heliáne, mire gondolsz…?

Hosszú sóhaj, elforduló fej – Heliáne mélységesen szomorú. Heliáne, mi baj?

– semmi baj, feleli Heliáne a szerelmesek harmincezeréves következetességével: csak – – –

– – – csak…?!

– a Fehér Társ nem tudja, milyen nehéz szigetlakónak lenni, aki sorsa látomásával él: hát még papnőnek, aki akaratát Sors-Isten-Bivaly számára kell megőrizze, érintetlenségben. A papnőnek hűtlenségi fogadalmat kell tennie…

– nem értem Heliáne –

– a papnőnek egyforma kedvességgel kell fogadnia minden idegent: olthatatlan, emésztő szenvedélyt kell gyujtania minden zarándokban, aki celláját meglátogatja, de ő maga nem gyulladhat szerelemre soha… hogy félje a sokaság a Felséges Istenbarmot és reszkessenek Sors-Isten-Bölény futásától, ha szenderéből felébresztik! de a papnő maga az istenség védelme alatt áll.

– Őrültség… hát akkor hogyan lesz férjed, Heliáne?

– az is lesz, Barnabás. A LUNATE-rend szabályzata könyörtelen és szigorú: „…hang nélkül viseljed el leány a Fölséges Barom mátkaságát… szolgáld őt buzgalommal leány, Sorsisten szendergő véletleneit és érdemeld ki a Szent Prostitúciót… s majd, ha Ő már elenged és a törzs teherbe ejt, férjet választ a Rend, hozzádvalót, leány… így kerülöd meg, hogy magad válasszad – és ment maradsz leány a szerelemtől és az akarattól tiszta…”

…borzalmas kultusz, Heliáne, kéjenc papság, lassított emberáldozat!

– igen –

…a dzsungel állati embercsonkolásainak párlata ez, kifinomult szadizmussal! megrokkansz bele, Heliáne! nyomorék leszel –

– nyomorék leszek… hallgatsz, tapintasz Barnabás? Amilyen ma vagyok, többé velem sohasem találkozol. Azon a napon, amikor férjem kidob az emeleti ablakon, eszembe jut még, hogy levigyek neked egy vizes kendőt az útra. A dühöngő gorilla már elindul az Arany Szamárba, részeg és én megtehetném, egy vizes kendőt: az útra, ahol vérlepett fejjel hajnalig heversz…

228

Nem teszem.

Másodszor, amikor bezárt ajtómon dörömbölve beüvöltöd majd becenevemet (ó, borzalmasan találó igék a nyomorékra, aki elvesztette és félúton felejtette önmagát, már a fülemben van, „TE TRÁGYÁVAL TÖLTÖTT LÁNY! TE TRÁGYÁVAL TÖLTÖTT LÁNY!”) – utoljára még átlép rajtam szerelmem kísértete és azon tanakodom: mi jobb, ha ajtót nyitok és beeresztlek vagy úgy jobb, ha nem eresztlek… de akkor már a trágyával töltött lány sarokra tárja az ajtót, hogy lásd, kivel éred rajta tulajdon szobádban, ágyadon a parázna Heliánét, fogóddz meg Barnabás: akiért ölre mennél, akiért vértanúságot vállalnál, akiért – tisztaság, szentség sugalmazója, barát és eszménykép, üdvöd, mestered –

– ne mondd ki!

– a Fehér Társ gyáva –

– elhallgass!

– Fehér Ember! –

– hát így árulsz te el…

– ne bánts!

– elhallgatsz?!…

– ne! ma semmit el nem hallgatunk… Fehér Ember! Így mondtad! te mondtad, Fehér Ember. Vagy nem így mondtad: ma semmit el nem hallgatunk…?

– elárultál leány.

* * *


…mivel kárpótoljalak… semmim sincsen! –

Barnabás:

meglátogattalak ma éjjel, mert halálra ítéllek a szerelemmel

ha az óceán fölött Tűzállat kibukkan, megverik a cella ajtaját, közös időnk lejár… Fehér Társ, halálraítélt – hogyan kárpótoljalak…?!

– Heliáne! te… ten… nem akarnál többé találkozni velem?!

– egy keleti legenda jut eszembe Barnabás a boldogtalan kedvesekről (mert keleten is lett légyen ilyen, hogy boldogságuknak ellene voltak istenek, szülők, elemek) és mikor már a harmadik reinkarnáción keresztül, valahol a Mennyek környékén hajszolták egymást, szembe találták magukat a Mostohával, aki a sors és közéjük járhatatlan Tejútat hengerített. De az Öt Égtáj Császára, kinek trónusa még a sorsnak is fölötte áll, megszánta őket és megengedte, hogy évente egyszer a tejút tetején találkozzanak. Évente egyszer kiürülnek az erdők, varjak, szarkák és más kitartó repü229lők repülnek elébük az ég öt tájáról és tartják lábuk alá hátukat: így lépdelnek madarak hídján keresztül a mennyboltozaton, fel a tejútra, hol egy-nap-egy-éjjel keserves örömben egyesülnek… lásd, a Mennycsászár megkönnyezett esővel bennünket és megszánt, Barnabás: sirályok repülnek elébünk és ívelnek a lábunk elé imbolygó hidat; és így találkozunk mi is ma, boszorkányünnepen: egy-éjjel-egy-nap –

– és mi nem maradhatunk a tejúton?

– Tűzállat legel, a sirályok nemsokára a vízre szállnak… még utoljára Barnabás! amíg áll a híd közöttünk – – –

– Heliáne!

– de! de

– mesék!

– megtörtént mesék: emlékezünk. Ez a mi múltunk.

– lázálmok

– elkerülhetetlen álmok. Ez a mi jövőnk. Buzgón egyengetni szörnyűségeinket, elválni és megsebesülni… Fehér Ember: mindez egyszerre van –

– ide figyelj, leány. Nem hiszek a csodákban és sorsom merő rejtély. Nem vagyok panpedelupei, szeretek elkésve sírni baklövéseimen, imádom gyötrődéseimet… de előre, Heliáne: előre örülni akarok. Az én törzsem tervekben hisz, beteljesülésben: az én országomban a sors szabad…!


– az én törzsem tervekben hisz, mondod, beteljesülésben. Azt mondod: az én országomban a sors szabad. Mi az? (ó – Fehér Társ! a tervek, a beteljesülés… Heliáne színesbűrű. A te törzsed megnyúz!)

– (nem szokás, Heliáne)

– (Heliáne nem zúgolódik: evez és gyalogol… merre vannak a ti vizeitek?)

– (nincsenek vizeink, Heliáne)

– (különös ország… ahol a sors szabad, mondod. Azt mondod: ahol a…) mi az Fehér Társ: a sors szabad?

– annyira nem tudnád, Heliáne…?

– vágyom rá: odavágyom (Heliáne nem hazudott) – hogy belereszketek. Nem bánnám, nyúzzanak meg: nem bánnám, ha

kérlek vigyél! vigyél el, Fehér Társ, vigyél magaddal a te országodba, a te törzsed közé: kérlek, nagyon szeretném – – – szabad sors… mondod, azt mondod – – – ó, megtanulnám!


HULAHUA-kalu, aki temérdek gitárjával uralkodik a szelek fölött

HULAHUA, az Erdőborzoló

HULAHUA-kalu belekap hangszerébe, az égerfák molyhos lombja fel230hullámzik és a lomb alatt zsivajogni kezdenek az álommesélő és álomfejtő madarak:

(a szabad… sors)

…Heliáne!

nincs jelen, ez már a transz nyugalma; szellőujjak legyintik, szemén a hálót buktató halász révülete: és már lát

a legtetőn jár, két keze előre és ökölbe a sziklán, mintha szenvedelmében ugorna és repülne – – –

– – – SORS-Isten-Barom! Heliáne kiált! a lázadó! Heliáne lázad: pokolra!

– (Heliáne)… káromoljad! gyalázd erősen!

– – – YBLIDLIB-Vadlúd, Megrontó!

– – – kövérség, aki sohasem repültél: GAOGAG-Liba!

LIGHURRLA-Pulyka: hazugság! pokolra!

– (Heliáne) mind! Mind Heliáne

– – – LUNATE-zárda, nőstény porkoláb-sereg: pokolra!

– – – a Cápa-isten, aki hátán hozott hozzátok: nem volt igaz!


…és Heliáne káromolta. Mintha értettem volna és hangosan, szerelmesen ujjongtam, úgy! úgy! pedig a Szertartás Borzalmas Nyelvén beszélt; míg csak a papnő hangja meg nem csuklott, lehanyatlott és halkan, ahogy Európa szólal (s ez belémköltözött, mint a nautiluszba az örök Hullám, amíg élek, füleknek, fülek nélkül én, tengerek kintornája, ezt fogom visszhangozni, Heliáne megvilágosulását:)


– nagy és szép a te országodban, Barnabás (és mégis micsoda siralmas szabadság a Fehér Törzseknél:) a gyomrok szabadsága. Ha van, aki még ennek is útjába áll, agyonveri fütykössel, mint a kutyát. De micsoda siralmas, kolduló szabadság! ó Fehér Társ, majd én megmondom!… tudod-e mi volna szabadság?! ha egyszer az összes istenek hivatalaikról lemondanának és Sors-Isten-Barom sivatagba kotródnék és ottpusztulna boldogtalanul – – – micsoda boszorkányünnep volna Barnabás: a sorsok szabadsága! a szerelmeké, a mesterségeké! a táncé és a gondolaté… ó Barnabás: a szabadok szabadsága…!

Heliáne feje előreborul, hogy belebukjon az óceánon legelő Tűzállatba (elragadtatás mosolygó mély transzban, Heliáne még nem érkezett vissza)

– de aztán erdők-patakmoszatok-vadrétek illatával HULAHUA-szellő

madárzsivajjal terhesen HULAHUA-szellő hátralobbantja haját és lágy füstté oszló fátyolát

(győztél Heliáne! a Fehér Törzshöz tartozol)

231

– Heliáne boldog: hát a Fehér Társ? boldog?

– ó (Gyöngyszoknyás Lány, kinek neve Heliáne!)… És most bocsássa el a Leány ezt a mai napot, az én országomban még sok közös napunk lesz –

bocsássuk el!

csokra a homlokára billen:

bólint.


Világos van:

ez már a másnap


és akkor szemem láttára (hasonlóról sem nem olvastam, sem nem hallottam soha:) a harmatpont vakuló szórt-fényében színek sejlettek fel

színek, lazúros átmenettel

a szikla talpán kadmiumot, kínazöldet villantott a bikatestű felhő és alizarint: így penderedett ibolyakéken, hajnalkék semmibe a bővülő buborék –

talppontján a papnő

és hogy a mennybeindulók mosolyával bólintott volna, a gömbszivárvány bezárult és én – veszteg, mintha valami szörnyeteg pata a sorsomra tiporna és bárgyún: bámultam.

Szétoldotta Heliánét és színekre szórta.


* * *


Fel a sziklára.

Be a gömbszivárvány belsejébe: úszó, fénymázas csillogás, színek forgó gömbjei…

…a sziklán?

sehol.

Kimondhatatlan szorongás, gyomorideg rabszolgasága.

„…a papnőnek… emésztő szenvedélyt kell gyujtania az idegenben, aki cellájában meglátogatja… de ő maga… nem gyulladhat szerelemre soha… – hogy reszkessen a sokaság SORS-Isten-Bölény futásától! ha felséges szenderéből fölrezzentik… de ő maga: a bilian… tabu… az istenség védelme alatt áll…”


* * *


le a zergeösvényen, le az erdőn

orbáncfű, árnika illata

232

…a fűvészkert, ahol azt ígértem, visszafelé peóniát lopok

a Papagájok Kertje, a majolika-korsók: emberbujtatónak!

(benne? nem)

…a palánkon a visztaria-repkény


* * *


mint a kutya, fenekében a söréttel: ahonnan kapta

visszapislogok az oromra, onnan takarodtam – – –

a gömbszivárvány sehol, a sziklák

a sziklák! a másnapi sziklák!

sóhaj:


* * *


„bizonyára leszaladt a túlsó oldalon”

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

így kerültem első ízben szemtől-szembe Véle és láttam színről-színre: a Barmot, amikor amnesztiája a hajnallal végetért és védencét előlem az égbe ragadta

és így lett teljes az én elcsábíttatásom Általa, akié voltam, bár ő sohasem volt az enyém: akkor odalett sorsom szabadsága

oda szívem szabadsága, nyugalmam, alkotó derűm Panpedelupén, a Nagy Boszorkányünnepen.

15.

Csücsöre! ha mondom!…

Borzaska, azt az ágybapisáló istenedet – Julika!

Erzsi-Perzsi, ej!

– kis ribancok… már az anyátokban elszeretkeznétek a szűzességeteket.

…a Melinda-úti ház egész éjjel futkosott az ünnepélyességtől. A sihederlányok ott gyűltek össze Varuváne-mama mellett, aki boldogult boszorkánykoráról mesélt és ilyenkor különösen bosszantotta, ha a maszatos aprónép a pipáját ráncigálja.

…Fellestem az emeletre.

Hebaminte néni ajtaja előtt ünneplő csoportosulás állongott, ki némán, ki 233transzban: állatnyelven imákat rikoltottak, amiket csak a barmokból álló panpedelupei Olimposz és Hebaminte néni értett, a Boszorkány. Bajos lesz megközelíteni.

– Varuváne… Varuváne-mama…

eresszétek el gyerekek a pipaszárát.

– Örzse! Örzse-Pörzse: nyughassál!

és köpött.

Varuváne-mama… mit tesz az ember, ha a Boszorkány albérlője?… Feláldozza magát és tűri, hogy megeszik?!…


– kiről beszélsz… arról a kelekótya Jövevényről fiam? bárcsak jönne: tudom, az ARANY SZAMÁR többé nem látja egy tagban a húsát, se egymás mellett a bordáit… Csimbi, Csimbike! héj, büdösek – ha mondom!


…Varuváne-mama, én ismerem a Jövevényt: tiszta életű, idillikus ember –


– huh! ha itt volna, magam vágnám el a gigáját neki – így: nnne!

És pipája szárával lemetélte a kezefejét, csuklóból.

Sugárban spriccelt a vér a nyakamból: odakaptam. Varuváne-hóhér… nem tréfadolog. Ördög vinné, még szerencse. (Hogy vaksi).

A gyerekek megelégelték, hogy nem piszkálhatják Varuváne-mamát és nekemestek: Csimbi ököllel, Erzsi-Perzsi pedig a gyengék rettentő fegyverével, belülről támadott. Nagy lángok villantak a hátsóudvaron, zöld és violaszín: Kisdönci bandája, pofozza Purébl Menyhárt, kapugazda. Kínagyufával játszottak és a szemétdomb meggyulladt: ünnep! ünnep! ne gondoljatok az üstökösre.

Erzsi-Perzsi pedig úgy nyikorgott, mint a kenetlen talyiga

…Perzsikét senki se szereti… Perzsikét mindenki bántja… szíjot! szíjot! fenyegetett a kis haszontalan és boldogtalanul dörzsölte a szemét.

Varuváne-dajka pipáját azonban se szemét-tűz, se Erzsi-Perzsi bigyergése – a világon semmi nem hozta ki a sodrából.

…majd szeretnek az ördögök a pokolban, ha szépen ordítasz nekik.


És megvetően a kis ringyó lába-közébe köpött.


* * *


a ruhám, a holmijaim.

Tulajdonkép nem a rongyaim kellettek volna – ez a legszűkösebb zsibvásár, amiben Panpedelupén valaha hódító európai öltözködött és talán… éppenséggel nem is a rongycéduláim fájtak, amiken (nos igen), a fogalmak 234földrajzi változását az utókor számára feljegyeztem: egy doboz (akazsudoboz), egy valódi akazsu-kazetta elvesztése sajgott az elvetélő anya gyötrelmeivel, amit még Boszorkány-ádvent előestéjén kézbesített nekem a szurtos nyúlgátutcai kurír és magyarázatul benne – egy levél.

„Dans le futur prochain, je pars pour la République des Redingotes.

„Soyez pur, méfiez-vous des calomniateurs qui pullulent

„et suivez constamment, fervemment, inébranlablement

„les règles de l Art’Gabrélien.

„Quand je serai de retour, je vous avertirai. Bien à vous

G. G.”

le Débonnaire!

le cadeau séduisant qu’il est: une boîte de couleurs (deux palettes) …des vernis, des couleurs, une douzaine de brosses: quel charme! et la lettre!… écrite par… – par lui-même!

Gabreliusz Gábriel levele: hozzám. Azonnal rohantam az ARANY SZAMÁRBA. Tudjátok, hogy Gábriel elutazik?…

elutazik?…

???!!!…homlokra szaladó szemöldökök. Valaki meglepetésében fölemelkedik: tableau.

Nem tudják.

Gabreliusz levele egyedül nekem, hozzám!


… – ez volt az a doboz és ez a doboz (kétpalettás akazsu-doboz) most odabent volt a Boszorkánynál; nekem pedig onnan ha törik, ha szakad, ki kellett mentenem.


* * *


hájfej, tojásfej, becézem magam. Felpuhultam: féltem. Nem bátortalan inaim mentek, hanem a zsarnok elme végezte kísérleteit és nógatott az életveszély felé az érző-mozgatóagy állati mély-televényén. A lépcsőn rátámítottam a korlátra és ettől a karikatúrától, aki vagyok, olyan hideglelős jókedvem kerekedett, hogy nevetni is megpróbáltam: vacogott a fogam. Meglehet, hogy ott nyomban az ajtaja előtt gyilkolnak le: de meglehet (és ez a rosszabb), hogy tiszteletben tartják bennem a Boszorkány zsákmányát, – és amíg a sarkig tárt ajtón keresztül falják szemeikkel a dulakodást, valaki hátraszalasztja Varuváne-mamát a tálért, amibe csurgatjátok a véremet… tökfej! tojásfej! (ne huríts!) De hurítlak: lódulj! (megyek, de nincs igazad. Mondják, a Boszorkányok az európaiak nemiszervét kalapácsolják, 235üllőn. Különös halálnem… vajon igaz-e?) igaz a – majd megmondom a – ó. Hüllő (jójó megyek. De kalapálni nem hagyom magam)


…lengessétek nekem is ábrázatotok lámpását fényesarcú hölgyek… szolgátok az, ki négykézlábra óhajt ereszkedni előttetek dicső családfők

így kezdtem, az esdeklés és az udvarias sipítozás hangján, abban a balhiedelemben, hogy – – – de mostmár beláttam, igaz, minden igaz (a Boszorkány kalapál! lékel!)

– itt az európai!

– AHUU! OU-HAHUU! (nyak! has!)

– az európai! az Arany Szamár moslékolója! lotyók kitartottja: a nagysörényű…! lökjétek be! lökjétek be Hebaminte Mamához: had elégüljön meg véle a Boszorkány!

– – – AKULA-HAUU! (kalapálni fogja)

Kisemmiztek emberi méltóságomból, az emberi nemből: az első lökésen tudomásul vettem.

Levágtak a padlókövezetre Hebaminte néni elé és én a legnagyobb ütlegekre próbáltam előkészülni vesékben és lélekben: ez még semmi – parancsoltam magamnak.

Vártam, hogy valaki a nyakamra teszi a lábát.

Mennydörgő ugatás harsant a fülem mellett és hatalmas-érdes nyelv reszelte nedvesen körül a füleimet – ALLOBROG, a kutyává borotvált oroszlán és mögötte szövetséges démona: zöld-vörös szempár imbolygott és puporított ingerülten, Mátyás, a komondormacska.

Barátaim, védelmezőim.

ALLOBROG nem sok jót ígérő kaffantására kissé hátrébbhúzódtak a bennszülöttek és (tökfej! kukafej! úgyse mernek bántani) én pedig felvetettem a fejem. Az ébresztőórára meredő szemmel Hebaminte néni a konyha ágyvacka-szélén ült, élettelen üregein látni lehetett, hogy szénnéégett élete elférne a sótartóban és nem élvezi a Boszorkány dicsőségét; a konyhaasztalon hártyássá hült paradicsomlé, paprikalepedők és özvegyi magányban, húsgombóc…

meg az ébresztőóra.

Bubi – – –

képzelődöm? ilyen szelíd volna Panpedelupe ezidei boszorkánya…?! Odakint a Heulaffen-némberek gyujtották a hangulatot ellenem.

– kulcsot csináltatott minden lakáshoz: tömegrablást tervezett… Varuváne-mama látta, hogy a parányi Erzsikét megleste reggel a – Carenziámnak mesélte, aki nekem… csak azt nem értem, hogy mer egy kitolon236colt európai, ha ráadásul nincsenek rendben az iratai, hogy mer szemet vetni az én Carenziámra –

– szemet vetett a… majd megmondom, ki vetett szemet!

(felugrottam, nem lehetett szó nélkül hagyni)

…miért?! (pípesen:) talán nem állandóan odasettenkedik, ha ujságot olvasok…?

ez Carenzia volt, a hordótestű némber, akit a pokol eszelt ki szomszédai gyötrésére

odasettenkedtem: (hogy köpjek egyet)

– Consolata mondta: nekem, aki az anyja vagyok –

– falta volna föl!

– ?! ugye?! szemet vetett. Consolata nem hazudik.

– hazudtok ti, ezer helyett is, ti: bestiák!

No: Barnabás

ez a Boszorkány volt. A Boszorkány érthetetlenül szelíd.

Carenzia: (befordított rongylábakon lityeg)

– fog maga még a tűzhányó torkában rotyogni! és minden európai!

(húspólya! rongyláb!… a szuka!)

még a levegő is kár belé!

Heulaffen-mama: (hátranyujtott kézzel, hogy visszafoghassák)

– Boszorkány! az én Carenziámat… Boszorkány! tégy igazságot!


a memnon-szobor fáradtabban nem állhatna fel: Hebaminte néni feláll és kimondhatatlan letargiával beteszi az ajtót.


Nem tudnám megmondani, hogy jobb: szemközt a népharaggal – vagy a boszorkánnyal kettesben. Elnéztem hatalmas fejcsontozatát, immáron reprezentatív tokahurkáit, íme a közéleti arc… holnap már a GAOGAG-főpap látogatja, az ujságok a születése körüli csodákat traktálják és országszerte tojást aranyoznak tiszteletére a kegyszerkereskedők.

Beszélni kezdtem: gyöngéden és alázatosan

az én patyolattisztaságom, amikor idejöttem

a szándékaimról (melyek nemesek)

a türelemről, ahogyan minden kultúrát egyenrangúnak ismerek el

én Európa misszionáriusa vagyok és tekintse úgy fogadalmas illethetetlenségemet, ahogy én tisztelem benne a boszorkányt

237

…ismeri a számokat Barnabás?

– ?!

…nézzen az órára Barnabás. Tudja hány óra…?!

Lesütöttem a szemem.


…Nem bántom magát, holott feltagolhatnám az udvar közepén és tánc közben, egyenként piríthatnám csonkjait a tűz fölött

…hogy cserbenhagyott az Ünnepen és én négy-nap-négy-éjjel egy égigérő petrezselymet árultam: jó, koros vagyok és özvegy, talán néha túlságosan szédülékeny

…elnéztem, hogy túlsűrűn ténfereg Heulaffenné Carenziája körül

– Hebaminte néni! soha…!

– tudok mindent: Heulaffenné mindent elmondott. Carenzia bevallotta

– teringettét!

állati nyerítéssel felnevettem. ALLOBROG felbámult rám – ingerülten vertem a térdemet.

– semmi, semmi Barnabáskám: bár szerettem volna, ha kissé jobb ízlése van –

– egyszer és mindenkorra kikérem magamnak –

– maga csak ne csattanjon fel, nyugalmas özvegységem feldúlója: mondom, mindezt eltűrtem volna. Mert ha valakinek van itt oka (és joga) felcsattanni, az én vagyok.

a Heulaffen-bestia (odakint. Az udvar szűz özvegyeit hergeli:)

Cula! Carenziácskára: Cula! Ő mondta, ez. Hallottátok? mondta.

– Mocsok!

– aHUU! ou-haHUU! (nyak! has!)

mars a szobádba.

Ez parancs?

– – – akula-haUUU!

– az más. A hang remeg, a papagájkendő tiszta rongy: még soha nem volt Hebaminte néni ilyen dühös és ilyen alacsony.

(…kalapálni fogja)


* * *


ez mi.

(hetedik napja nem láttam a szobám. Betegség utáni rendetlenség: szétdobált párnák, lógó asztalkendő, a porcellánmosdó darabokban a szoba 238közepén, felborult fogas… vaddisznó szaladgált itt addig? vagy tatárdúlás?)

mi ez?!

Mi, hogy mi ez. (?)

Ez Barnabás: ez.

(és belerúg)

belerúg!

– doboz.

– hát annyit, hogy doboz – nem vagyok vak. De miféle doboz?

– kazetta-doboz.

– kazetta? de milyen kazetta?!

– akazsu-kazetta-Doboz –

– AKAZSU?! KH…?! DOBH…!!!

– nagyon kérem özvegy Hebaminténé, ne rugdalja azt a dobozt, mert ahhoz nincs joga…

– micsoda?! festékes dobozt merészelt idehozni uraságod?! mázolni óhajt uraságod?! mondta uraságod, kitoloncolt szemete-alja európai: hogy uraságod festő…?!

– Hebaminte néni mindenre, ami szent –

– szent?! mi szent az ilyen redves európainak?! egy ilyen redves festőnek: mi szent?!

– Hebaminte néni, nem vagyok festő, sohasem is voltam és tőből vághatják le ezt a karom, az egész udvar Varuváne-mamával, ha valaha is egy ecsetvonást –

(hinta-paletta

kint a kazetta) – hogy kivágom az akazsu-skatulyája istennyavalyáját! az ablakon. Az szent.

– ne, ne… Boszorkány!

– AHUU! OU-HAHUU! (nyak! has!)

…az ilyen elvetemült disznó: annyi fínom borsoshús! kapros savanyúság és borban-ecetben savanyított UGORKA…!

– Hebaminte néni, hallgasson meg. Én küldetéssel érkeztem Panpedelupe szigetére, a fogalmak földrajzi változása az újkori filozófia magisztrális problémája: festőbarátaim szent esküvel bizonyíthatják, hogy nem vagyok festő –

–– „festőbarátaim”… úgy?! hát ez a tucat szőrösbot micsoda?! hát ez a két paletta? hát ez az akazsu-mocsok micsoda?! piros-mocsok, sárga-mocsok, barna-mocsok, büdösüvegek-büdöspemzlik: hát ez micsoda…?!

…AKULA-HAUU! (kalapálni. Most fogja)

és egymásután taposta szét tubusaimat.

239

– Hebaminte néni ma este a legszentebb személy és országos Boszorkány. Ha tíz embert öl meg, akkor se bántják: de ne hagyjon ekkora keserűséggel a szívemben meghalni… még csak feltételezni is… én – festő!

…GAOGAG-Szűz-Libaleány, nekem már elég volt egyszer (csuklott el a jóasszony hangja) – és én özvegyebb lettem az özvegyeknél… Az este találkoztam a kapitányommal, aki öt esztendeje egyszer ugyanilyen dobozt halászott ki Belőle és felszabta legszebb szoknyánakvalómat, képnek, ó – Nagy Víz! inkább nyelted volna el őt is, a gyalázatost!… Nem lázadok Barnabás, Sors-Isten-Tulok arra szemelt ki, hogy festők mellett özvegyüljek; de mikor levendulaillattal a mellemen kitettem azt a cédulát a kapura (egy éve már)… ki gondolta volna?! mit tettem én, Bubi? hogy így büntet, Bubi? magával, aki – festő és európai…!

(ellágyul… ha a Boszorkány ellágyul, nem kalapál, – és akkor talán én is élve kerülök ki ebből a slamaszt… Próbáljuk meg az érzéki könyökök nyelvét…)

– – – Hebaminte néni: de gömbölyű!…

…annyi aranygaluska, a temérdek lekvárt és a cukrot hozzá… szentséges GAOGAG-Liba-Nagymamám: mandulám! mazsolám! kuglóf és kalács!

– Hebaminte néni, Soculoheulos, révkapitány és tengerfelvigyázó gazember. Én, ha történetesen festő volnék is, boldogan mondanék le a lapos tetovatúráról, ennyi gömbölyűségért

– és a mártásaim? vaníliás-tojásos borsodóm? mindezt semmiért: egy festő bendőjébe!

– Hebaminte néni, megeszem a vacsorát, lefekszünk, de hagyjon engem ezzel a festővel

– idehozza a barátait.

– Boszorkány, tégy vélem, amit akarsz. Úgy alszunk, mint a dongó – nem hozom.

– Idehozza: zabálni. Mind festő persze és széleskalapú!

– feneked miként a pipacs, nagymellű-magad mint az illatozó rózsa – Boszorkány!

– elhallgass fickó, símanyelvű! többé ide nem teszi be a lábát széleskalapú.

– Gabreliusz úr (Ychibaquíque tanítványa) – a Mester barátom. És nem tűröm –

– nem tűr…?!

– a legnagyobb tiszteletet követelem… ha néhány nap mulva meglátogat és úgy esik, hogy meg kell kínálnunk –

240

– mázoló gazembereket a nyakamra? kizabálni?

– Özvegy Hebaminténé, tartózkodjék

– ki vagy nekem, mi vagy ne… te! GAOGAG-Liba Zuzája – hát heréltet etetek én?!

– Özvegy Hebaminténé, ha olyan nagyon fájlalja ocsmány töltelékeit, amire nyomoromban ráfanyalodtam

– ráf…!

– Megfizethetem az utolsó lőréig, az utolsó kukacoskáposztáig megfizethetem, de ahhoz nincs joga

(rikácsolja) te vagy a kukac, te! (üvölti) a BOSZORKÁNYNAK valamihez nincs joga…?! (fogak közt morzsolja) most meghalsz európai – – – de előbb fizetni fogsz.

– fiz…(?!)

Nem: nem azt, amit megettél; mert koszosoknak kosztot nem adtam, nem is adok soha. Az Arany Szamárba, moslékot nyalogatni. Ez való neked. De jól figyelj most, hogy mit mondok: addig nem öllek le, hanem úgy nyúzatlak meg elevenen (mert a végén úgyis megöllek, érted?!) – – – amíg a nyolc hónapi szobabért ki nem fizeted. Ha festékre volt pénzed, szobára is legyen.

…de Heb… He… Hebaminte néni – – –

megnyílt alattam a föld.

– Szájaskodni a boszorkánnyal: azt igen? mi?! „nincs joga”?! mi?! európai vakarék.

– Heb…! a d… a doboz ajándék!

– eltakarodj innen, amíg fel nem gyullad a vérem és késhez nem nyúlok. Többé az én fedelem alatt nem hálsz, a holmid azonban itt marad, egy gombostűt se viszel el –

– He… Hebaminte néni, a kaz!… a kazettámat –

– a kazettádat, mi? ugye nem vagy festő? ugye mégse vagy festő?!… megállj európai. A véremmel tápláltalak, a szádhoz vittem a véremet – de elevenen nyúzlak meg, ha nem fizeted ki nyolchónapi hátralékodat s mikor már fizettél: megöllek.

Néztem, hogy kinn legyek.

A konyhában gazdag lakoma terült el: múzeumi üvegszekrény alatt, egész vidék. Allobrog felkelt és siettetett – a maradékra várt…

…megfizetek mindent Hebaminte néni, megfizetek; de azért – – –

– hallgass kutya, ne engeszteld gyűlölségemet

– de azért ne váljunk el haraggal.

241

Mikor az ajtó feltárult, bevöröslöttek a falak; még világolt a tűz a szemétdomb felől és a bengáli árnyékok a lépcsőig szorongtak – mind, akik azt várták, hogy a BOSZORKÁNY leküldi a Tűzbe feldarabolt tagjaimat. A lincselés szaga úszott a levegőben (a Boszorkány kegyes, átengedi a műveletet a Háznak)… elsőnek Heulaffen-mama kiáltotta el magát

…meggyalázta a BOSZORKÁNYT! meglágyította a szívét!

– – – megálljatok!

Hebaminte néni a koros özvegyek megrendítő szerelmével kínlódott a küszöbön és szíve ellen tanúskodott

…nem igaz… szó sem igaz belőle – – –

Most Carenzia süvített (nem tudnék számot adni, mivel sebzett mélyebbre: azzal, hogy szájára vette, vagy azzal, hogy nem volt igaz:)

– egy szőke ringyóval él, valami Heliáne: tartja, él vele

– a szájadra ne vedd!

Rávetettem magam, hogy az öklömmel tömöm be, ALLOBROG pedig karmokkal előre, de úgy, hogy ha hátra nem zuhan, a szelindek a torkánál szedi szét. A Heulaffen-bestia hátrarémült, a tömeg összecsapott körülöttem és ha a BOSZORKÁNY közbe nem lép – igen, akitől a legrosszabbat vártam, a BOSZORKÁNY mentette meg az életemet; mélységes csend támadt, a tiszteletreméltó családfő vinnyogott csupán, akinek ALLOBROG sarkig szakította az ülepét

– – – hagyjátok: ma még békében megy el. Egyszer majd visszatér…


A lépcsőháznál hátrafordultam; szilárd akartam lenni és szemrehányóan bársonyos

– igen, eljövök és fizetek. Tudom, hogy megöl Hebaminte néni, de inkább meghalok, semhogy adósságban maradjak. Annyit azonban mondhatok, hogy soha festő nem voltam, nem vagyok és Sors-Isten-Bivaly a megmondhatója: még a jövőben sem az én kezemhez ecset és paletta, soha – – – a szó a torkomon akadt.

A BOSZORKÁNY szájürege, szeme-haja lángolt; idegen kultúrák távolából bámult sajnálkozva és felsőbbségesen sóhajtott

– hogy milyen buták tudnak lenni szegény… szegény európaiak


* * *


Még hullámzott a város, a Boszorkánytámasztás utolsó éjszakáján a Melinda-út négy előtt részegek, fanatikusok és köszörűltfogú yunyurik bámulták a házat, ahol a BOSZORKÁNY lakik… Varuváne-mama sze242rette a vidor tömeget, nappali piszkálóit ágybadugta („Örzse-Pörzse! félnapja csücsükélsz Rajta a fene a jódolgodat… Csöre-Pöre! ha mondom!”) – és vásott kölykei helyett részeg felnőttekkel próbált botot akasztani; olyan perpatvarokat rögtönzött, hogy ha nem lett volta pipája és nem Varuváne-mama, bizonyosan véresre verik.

Ostobán bámultam a nagy röhögést, de se a kérdezőket, se a Dajkát nem értettem.

Azt hiszem, ha legyet kifricskáznak a forró levesből, mielőtt még halálán jóllakott volna: az löttyenhet úgy a földre, mint én. A járdaszélre telepedtem, hogy leforrázott tagjaimba visszatérjen az élet és megszáríthassam szárnyaimat… élet? a legyek élete is élet?

Megszűnt az utolsó kapocs is az emberi nem között és közöttem: a tánc, az illedelem, a mozdulat korszakos összhangját levetettem, az emberi beszéd pedig: minek az egy hajléktalannak? makogni fogok.

Szemben két törpenövésű pandanusz-fa búsított és a kilencemeletes bérház tövén a lualabai vándorszigetek cölöpkunyhóira emlékeztető yunyuri-góré agybafőbe verte az embert. Szurok, kék szurok, zöldeskék szurok, aranybarna és hideg holdgolyó… elszenvedhetetlen örömtelenség: halálreflex… még kissé hátradűtöttem a fejem, féloldalt, aztán tenyeremmel lehatároltam, szélesen és alul-felül… de nem volt jó, rápróbáltam hát (mélyen-magasan és aztán keskenyen) az álló formátumot. Ment.

Dacból ültem a járdaszélre, hadüzenetből: de aztán fenséges keserűségem minden emberszabályon túlbukott… mellettem nadrágszélek suhogtak, szoknyák: ha fejmagasságban bokák, térdek vagy lóhasak kerültek elém, csupán intettem – menjenek ki a képből. A fejük nem érdekelt.

(quand je serai de retour, je vous avvertirai, Gabreliusz Gábriel. Egyedül nekem)

…új állatfaj lettem, kívül az emberközösségen – olyan, ami csupán egy személyben létezik.


* * *


A Melinda-út négyben egy boldogtalan sikoltás marcangolta a város álmát, a BOSZORKÁNY a füstölgő szemétdombon tüzet keresett:

– égni! – égni!

és hogy tűzzel nem tudott kárt tenni magában, hanyatt zuhant az udvaron és velőkig ható józansággal panaszolta a ráragyogó égnek:

…engem nem szeret senki!

…engem nem szeret senki!

243

Varuváne – mama pipáján végiglovagolt a nyál és már bóbiskolt, de még álmán is rezzent hozzá és motyogva, kész volt a perlekedésre.

Ezt sem hagyta megfeleletlenül

…majd szeretnek

…ördögök a

…pokolban, ha

…szépen

…ordítasz nekik

…hhh – – –

…hhh – – –

244
Violante
245 246
12. §

65. „…a Jószág, akit nem szennyez fuvarlevél

„…ki az, aki így szól: íme az én Jószágom?

„…gyalog születünk, gyalog halunk meg

gyalogszerrel meg nem járjátok a Barmot

„…ki az, akit elejt a Bozontból, a kullancs, aki kilátszik belőle?

66. „…a bölcsek beleiben ülve látcsöveznek

zúzógyomrán őrletik a világűr

„…a próféták felzarándokolnak gerincvelején és azok, akik meglátják agygömbjének elsötétülését – megvilágosulnak

„…és a prófétanők és a pátriárkák

és a Főpap, a Tetűfélék rendje szerint

„…látják

és kifogyhatatlanok mind ő gyalázatosságainak elősorolásában

Violante leveleit közrebocsátanom voltaképp nem szabad: sem a családtól, sem a Körtől nincs erre felhatalmazásom. De Violante példázat nekem és ha sorsoknak egyáltalán vannak tanulságai, én úgy szeretném közölni Violante példázatát, ahogy az élet és a föld minden gabreliuszi megnyilvánulásával teszem: kommentár nélkül, mint az eszményi tanítvány.

Belső kényszer ez, hiába magasztalnátok előttem a tapintat erényét, nálam ezt az erényt senki jobban nem tiszteli; de tapintatlanság nem történnék, csupán velem, – mert ami Violantét illeti (hogy énekel Rossini? „la calunnia é un ventice-eee-lllo”) ő már olyan helyen van, ahol se szégyen, se felmagasztalás utól nem érheti…, nem, nem halt meg, ő a kevesek közül való, akik nem haltak meg; de nem is maradt egészen életben. Mert mikor Szinapsziusz Viktor a mongolok hadmozdulatai elől egyre nyugatabbra szo247rult és a Kínai Vöröskereszt közölte Violantével Szinapsziusz kórházának eltűnését, Violante pedig a Szüret-szigeteken egy telepes-gazdánál elkezdte a megaláztatások iskoláját – – – hallgassátok! hallgassátok meg Violantét, hogy mi lett belőle, őbelőle, aki – nem tudom, mit hordott hetykébben, szabadabban: haját vagy szellemét (feketén hullott szét vállaira: esteledő erdők nedves-mohos feketedése jutott eszembe – barlangszáj! – valahányszor beléhajoltam és temetkező szememben eltűnt a világ)

Violantéből, aki méhében erőszakot hordott, gyermeknemző erőszakot és ez alól nem menekülhettünk sem én, sem ő; gyönyörű verejték, ismerem vállad kerekedését és forróságod a kulcscsontodon, megmerítettél a szerelemben drága öl, ahova esténként táplálkozni leestem, megtápláltál és a bájos erőszak, ami örömöd csúcsairól a szenderbe vitorlázott és én követhettem békés álomutazását – tökéletes kívánságnélküli perc, idegeink udvarló tolongása, bégető nyáj, tengertájék, hullámvillogás és hasonlatok megszégyenülése: milyen esdekelve kergettelek kimondhatatlan!… Violante pedig félálomban

Violante a manilai leprakonferenciáról

…hogy a lepra nervorum kifejezetten krónikus, míg viszont a lepra tuberosa

(én melle emelkedését tapintottam tenyeremmel, mintha én volnék az orgonafujtató és hozzáképzeltem a hangszálizmot)

ablakunkig toronyhullámok vertek fel zajtalan

(hajókabin)


míg viszont a lepra tuberosa

… – hallgassátok meg, mi lett belőle!

248
(Violante)

hölgyeim és uraim, kétes maláriadiagnózisnál egyesek lép- és gerinci punkciót ajánlanak. Az előbbitől tanácsosnak tartjuk tartózkodni, mert a magunk klinikai praxisában ismerünk halálos kimenetelű léppunkciós eseteket maláriásoknál és csupán akkor tartjuk helyénvaló differenciáldiagnózisnak Kala-Azarral szemben, ha a májpunkció

(…Violante figyel?)

a májpunkció negatív eredményre vezetne… specifikus parasitolysin, agglutinin vagy más immunbiológiai anyag kimutatása nem sikerült; de mindazonáltal hölgyeim és uraim, hogy biztos szerodiagnosztikai módszert malariózus megbetegedéseinkre nem ismerünk, mindazonáltal

(…igen, figyel)

vannak bizonyos anyagok hölgyeim és uraim

(…Violante!)

amelyek kiváló antimalarikumok és mondhatni mint annak szuverén gyógyszere mentek át a köztudatba

(…leveled érkezett! most hozták az Otthonból… pszt, add oda neki)

…a leghasználatosabb kininpreparátumok a sósavas és a kénsavas kinin, ha azok… kifogástalan gyárakból kerülnek ki… a Panpedelupei Trópusi Intézet vizsgálatai szerint a hidrokinin és a sósavas kinidin igen hatásos, bár a sósavas kinidinnél is biztosabb és jobban elviselhető a ...... és uraim, ízmentes preparátumok, insipin, eukinin és kinin tannikum – inkább a gyermekkezelésnél jöhetnek szóba, ezekből azonban

(…Violante figyel?)

azonban másfélszeres, sőt háromszoros dózisok adagolandók; hölgyeim és uraim, a további készítmények közül még hadd álljon itt a kinkonin, a kinkonidin, a hidrokinkonidin, a kinkona „febrifuge”, a totaquina (olcsóbb)

(…nem, nem figyel)

és mint különleges preparátumok, tebreten és malarkan. Mindeme preparátumok azonban az atebrin alkalmazása óta – de még mielőtt rátér249nénk az atebrin jelentőségére

(…levelet olvas,

nem figyel)

újból hangsúlyoznunk kell és sehol máshol nem olyan fontos hölgyeim és uraim a vérben, mint itt az állandó gyógyszertükör

(… Violante –?! mélyen olvas

nem figyel)


…jó híreim vannak a maga számára Violante; úgy értesülök, hogy a Társaság többévi huzavona után rászánta magát az építkezésre; mire végez a kurzussal és ideér, nem mondom éppen, hogy kész, európai kórházpavillonok fogadják – de már ássuk az alapfalakat és azt hiszem, olyan lakása lesz, hogy sok európai orvos felesége megirigyelhetné. Mondtam volna, jöjjön északnak és aztán valamelyik északkínai kikötőn keresztül, ez rövidebb és megismerhette volna a menetrendnélküli kínai vasutakat, – ha a nankingi interregnum és egyéb politikai zavarok a mongolokkal nem tennék bizonytalanná ezt a változatot. Nem marad más hátra, mint hogy fél Ázsián keresztülvigyem – mert Rangoonig maga elé megyek természetesen (a napokban átutaltatom a hajójegyet) és akkor Mandalayban Violante (Kedves! nagyon készülök rá!) egyúttal néhány hozzátartozómmal is összeismerkedik. Útközben szeretném, ha kiszállna egy-két hétre a Szüret-szigeteken, ahol rokonaim vannak; igaz, roppant primitívek és majdnem vadak, de egy kissé mindnyájunk bűne, hogy ennyire a sötétségre taszíttattak, ne tagadjuk hát le őket és szánja meg a jóságos, bár sajnálatraméltó Imau-mau bácsit, akinek taníttatásomat és Okau-kau dajkát, akinek testi gyarapodásomat köszönhetem… majd előkeresem és elküldöm a fényképet, hogy felismerje, kik ölelgetik, Violante, mert európai ember olyan nincs, aki náluk szóhoz juthat és – ó! az Első Feleség és a derék faluelőljáró! totemem a farkashal, nemzetségem a sámánok nemzetsége, mondotta büszkén: fiam, te is ezt folytatod…


a leggyakoribb elvétések a tuberoleprózus megbetegedések diagnózisában hölgyeim és uraim

köszönöm az enyém kolléga úr

psoriasis (pikkelysömör)

pityriasis

én? igen én is

pityriasis bőrkorpa

lupus bőrfarkas

skleroderma

250

egy paddal arrébb? kérem

bőrgomba

leukaemia cutis

már?

köszönöm nem

leukaemia

nem-nem

cutis

én még nem

bőrfehérvérűség

köszönöm

leishmaniasis lásd

de nem!

leishm. Donovani alatt

lepra nervorum esetében ha az első tünetek hölgyeim és uraim megtévesztőek, rendesen poliomyelitisre (a szürke gerinci állomány gyulladására), syringomyeliára (általános gerincvelői lobra) avagy centrális zavarokra gondolunk – habár

nagyon kedves, de

sem a poliomyelitis

sem a syringomyelia

nézze kérem: nem kísérhet el

sem pellagra

sem beriberi

melyekre gyanakodni ugyancsak hajlamosak vagyunk, nem mutatnak olyan malignus leromlást; mert lévén hölgyeim és uraim itt a gliaszövetek elroncsolásáról szó, az idegleprózus regeneráló képessége és az öngyógyítás valamelyes reménye is abszolute hiányzik


három levelet is, de mind a három válasz nélkül maradt: már arra kellett gondolnom… lassan elszokom tőle, hogy kényeztessenek és talán rosszul is teszem, engedékeny vagyok magával szemben és elnéző – ha legalább mentegetőzne! ha engesztelne! bűnös igénytelenségemben látja, tulajdonképp szégyelem magam Viktor, amikor így elfog a gyöngédség az érdemtelen iránt, nem tudok vele mit csinálni és beleteszem levélbe: reszkető reménység, hogy megkapja és hogy haszontalan, mégse kapja meg


%


…ez az egyetlen (hisz annyi minden van, ami ellen küzdenem kell!)

– mostmár nem küzdök ellene: anyatermészetemhez tartozik állati opti251mizmusom… állatot mondok, mert a végzetszerűség optimizmusa, és legjobban egy bivaly boldogságához tudnám hasonlítani – – – húzhatok!

Viktor, tudásvágyam úgy viszonylik régi tanulmányaimhoz, mint a gyermek nyalakodása a szerelmes-szenvedélyhez; és ha reggelenként arra az örömre ébredek, hogy élek, hogy dolog elé foghatom magam és újra, újra – akadtak vajon valaha önkéntes rabszolgák? csókoltak korbácsot boldogan? én kedves jármomat csókolom meg, hogy újra húzhatok és – ó! Viktor, ha elbeszélném magának összes szamárságaimat!

A hajójegyet azt hiszem még korai, mi minden történhet addig. Semmi nem fáradság, örülök, hogy a hegyi utat választotta, gondolom gyönyörű élmény lesz, valóságos expedíció és egyúttal megismerhetem közvetlen rokonait; ki tudja, még élhetnek vétójogukkal: szemüveggel nézek szigorún és filigrán sem vagyok… a szüretszigeti kirándulásnak viszont nem látom sok értelmét, nem lehetne ezt elhalasztani?… négy heti késedelmet! szabad-e, hogy ennyi időt pazaroljunk rám: arra, hogy hozzátartozói megismerjék jelentéktelen személyemet


%


Sors-Isten-Baromhoz hasonlítasz – mondták kedvesen és bennszülött hódolattal nekem a menzán, többen. És miért? kérdeztem európai mosollyal a kollégáktól.

Értelem és akarat. A sűrű és a kemény. Sors-Isten-Bivalyhoz hasonlítasz.

Elkomolyodtam és mint a megfejtett szfinksz, mélységesen találva éreztem magam: én már régen gyanítom.

A sors egyesül akaratommal.

Nem tudom, honnan veszem ezt az érzést, amivel tán Ázsiában megszégyenülnék és most sajnálkozik és kinevet, hunyja be a szemét és nézzen meg engem képzeletben: még sohasem találkozott emberrel, aki így markában tartaná a sorsát

…ne vegye káromlásnak a Mennyei Barom!

Hatéves korom óta az történik velem, amit nagyon akarok. Ha már tudom, elkezdem akarni és hordozom-győzöm-könyörgöm szünhetetlenül… valaha még szabad lesz csúfondárosnak lennie babonáimért: Viktor, még nem volt Szinapsziusz úr sehol, amikor én már vártam ezt az apróhirdetést… kinyúltam felhők fölé, távol üzenetekre szomjaztam, nyeltem Ázsia fölött a tért ezzel a kapzsi öleléssel, ami egyszerre az akarat és a sors… életem teljes megcserélésére vágytam a ruhától a tájékig, a nyelvtől az ízlésig és azt a kórháztelepet szemeltem ki a DONDUR-gol vidékén, amit véletlenül éppen maga vezet… hallott már a szent nyírfaháncs-táblácskákról a maláji 252kolostorokban, amiken „nem fog sem a víz, sem a tűz”…? A mi leveleinket, Viktor, hiába próbálná – többé el nem égeti


%


különös embereket ismertem meg Viktor az Ünnepen, különcök, csirkefogók és tetovátorok; egyikük – már olvashatta a sajtóban Gabreliusz Gábriel nevét, három percen belül óhatatlanul Deuclis de Yubidiquque színragyogásáról vagy Teutlin de Yjabaquince rejtett diagonálisairól beszél és persze, ez a Gabreliusz Gábriel meg akar nyerni tanaik számára – micsoda tanok! micsoda fogadalmak! a lemondás, a szaglógyakorlatok, az avatószertartás és a sorsmisztériumok olyan különös keveréke, ami fölött Európában nevetnek, Tibetben elkomorodnak. Gabreliusz három álló órán keresztül intézte hozzám szavait, egy hatvantagú társaság feszült figyelése közben, kiderült, hogy mélységesen elítéli az újdimenzionalista festők neo-barbareanizmognozmáját és egy ős-új, kvintuplesszenciaromatikus, ambivalenciliáris zeneelmélet mellett foglal állást, melyben a hideg és a meleg színek korolloparallogonjára hideg és meleg illatok is szerepelnek


– – – mit mosolyog? meg tudná mondani, az ég szerelmére, hogy mit mosolyog?! csapott le rám Gabreliusz, mint aki beleőszül és én csak akkor vettem észre, hogy kissé elbiggyesztem a szám. Fel kellett merülnöm, hogy újra emberi alakot öltsek, a békésen mosolygó szörnyeteg asszonyalakját.


…Ismeri maga az anopheles maculipennis afrikai változatait? Gábriel. Mit gondol: a csípéssel kapcsolatos szokásai külső körülményektől (életmódtani tényezőktől) függenek vajon, vagy inkább öröklődő hajlamtól…?! Gábriel, a maculipennis varietásaira vonatkozó térképes statisztikáink arra a lélegzetelállítóan-izgalmas eredményre vezettek, hogy a Szigetvilág maculipennis-vidékein csaknem kizárólag az antroparvushoz és a labranchiae-féleséghez kötött a maláriaelőfordulás és sem az anopheles messeae, sem a typicus nem malariózusak


– a süket, aki vagy! süket! és én még – ó! süket leányzó, adjatok egy vödör bort, hadd öntöm nyakon – kiáltotta Gabreliusz, – Jeromos, a Nagy Skalpolókést, hamar! Voltaképpen miről beszélünk, festészetről vagy maláriáról? fordult hozzám rosszul leplezett szigorral a költő és jeles növényevő, hagyd a kis medikát, teljességgel hiába: in cretine – sopánkodott égnek álló hajjal a gabreliánus szobrász, még mindig szentségtörésem hatása alatt és – elveszett lélek! legyintett fájdalmasan, hogy csak skalpoljanak, a téglás ember, akinek a nevét nem tudta senki, ő maga se és csak így emlegették: 253a Vándor, a Névtelen. Egy muzsikus, aki öt kecske helyett sodorta öt csimbókba szakállát és azzal szórakozott, hogy két tenyerével ütközőritmusokat dobolt, valami Zanahurya nevezetű megállapította, hogy


%


…bánom én! csak hadd tartsanak hóbortosnak, Viktor! tartsanak bennünket bármilyen különcnek: Panpedelupén már a Nigragor leejti fátylát és művészbarátaink hatvanan százfele szaladnak az Arany Szamárból, ki-ki felejtve elméleteit és fogadalmait – hogy barlangokból és kráterek fedezékéből nézze és megússza a gyászos üstökösrajt, – mi pedig a mozdulatlan, békés Ázsiában bárkába mentjük a Mesterségeket, a gyógyszertárat és a földművelést, az elektronmikroszkópot és a téglaégetést, a röntgent, a vízözönmondát és az új földrészeknek majd, ha a tenger alól fölmerülnek, egy grammnyit átmentünk a Sugárzó Elemből – – – ez a mi örömünk, Viktor, a mi erőmerítő ölelkezésünk!

254
(Szinapsziusz Viktor)

ne csodálkozzék Violante, hogy oly régen kapott rólam hírt, nem az állhatatlanság jele, én már oly könnyelműen megszoktam a maga létezése gondolatát, hogy akkor is írnám a leveleimet, ha tudnám, hogy nem küldhetem el. Csak vegye a hegyek természetes vesztegzárát, vegye a posta mostohaságát olyan nép között, akinek a „postára” nincs szava és most mindenek tetejébe a zavargások, – a felkelők kiverték a kobdoi kínai garnizont – Violante! nem tudom, meddig küldhetem együgyű episztoláimat. Lassanként idáig érkezik a nankingi interregnum sodra. A bukott kabinet utolsó intézkedése az volt, hogy lezáratta a karavánutakat, az új katonai diktatúra pedig örökségül átveheti az ostromállapotot és a felkelést. A kobdoi helyőrség megtámadása óta nálunk is szünetel a postaforgalom és amint a számozáson látja, ez a negyedik levelem azóta (még nem tudom, hogy Kínai-Turkesztánon át sikerül-e eljuttatnom a vasúti postához Indiába és ne tulajdonítsa szórakozottságnak, ha az ötödikben majd ismétlésekbe bocsátkozom) – persze Muhulföld határain is végiglovagolt a lázadás és a nankingi csapatokat oly hirtelen verték szét, hogy nem is értesültek róla, de idejük sem maradt, hogy az új kormányra felesküdjenek. A torgutok pedig felperzselik a vasúti talpfákat és Amurszanát éltetik a katonadalokban, aki „Dél Meghódítója”, a déde-mongolok lerontanak a hegyekből, mészárolják a tartományt és éltetik az Oirat-Szövetséget… a kosutok levágott fülekkel sánta tevére kötözik a kínai főhivatalnokot és belehajtják a sivatagba, az ordoszok, a dörbetek, a dungánok, a dzungárok, a dahúrok… „minden kínai benne van!” ordítják a hangulatcsinálók – és az Elbeg Bulak bástyái alatt, ahol a Lámák Bosszúállója székel és a mongol nacionalisták gyülekeznek, ez a köszöntés járja: a nagy leszámolás… a békés Ázsia, amiről olyan, vágyakozva ír és amit olyan békésnek gondol: Violante!… a mongol sztyeppén még ma is érvényben van Dzsingisz Kán Dzsaszakja… „az az ember, akit teve vagy lólopáson rajtaérnek, még kilenc jószágot fizessen a gazdának, ugyanabból a fajtából; ha a bírságot 255nem tudja megfizetni, az állatot gyermekeivel helyettesíti: kilenc gyermekkel fizessen a gazdának. Ha nincsenek gyermekei: mészárolják le a tolvajt, miként a juhot, azaz összekötözött lábbal, hasa felmetszve s marokrafogva, szívénél – és nyomják agyon a szívét, mígnem meghal”… a békés – mozdulatlan Ázsia! voltakép mi történt? semmi Violante. Az elzavart nankingi kormány a nyugati front számára néhány ménest rekvirált és a mongolok nem értenek ilyesmit, hogy „nyugati front” – csak azt, hogy „minden kínai benne van”; nem volt ez alattomos számítás, véletlen volt, hogy a mongolok évenként esedékes kavarodása és a nankingi interregnum ezúttal szembetalálkozott és a nomád beleszédült: a nagy leszámolás… megrohanják, kiszórják és földig rombolják a falvakat és házak nélkül, a szabad ég rémületében mentik isteneiket a „sátortalanok”… fel akarjuk metszeni a hasukat és marokrafogni őket a szívüknél: „ménesek rablói! tevék elkötői!… minden kínai benne van!” – egyszóval Violante nem történt semmi egyéb, mint a szabály – hogy Dörbetföldtől Muhulisztánig fellángol a lázadás és a kórház körül minden órában feltünhetnek a dzungár csapatok… ó tudja – úgy hangzik ez, mint ahogy beáll az esős évszak vagy elérkezik az áradás: tízévenként, szabályos, véres, medrét ismerő, magától visszatakarodó lázadások


%


– boldog Ázsia, a mozdulatlan ország! gondolják az európaiak, maga sem kivétel és félek Violante, megszomorítja majd ez a levél. Látja, mikor először olvastam Kínáról Violante (és számot adtam magamnak róla, hogy négyezer év és ötszázmillió ember viselt dolgairól olvasok:) oly valószínűtlen volt és a mi fogalmi köreinken annyira kívüleső, mintha valami színes és pompázatos, sőt voltaire-i intellektussal megírt költött történelemben lelném gyönyörűségemet: milyen regényes! kiálthatnék lépten-nyomon, mintha valóban csupán költötték volna – ha nem tudnám, hogy a történelemben csak a megtörtént tarthat számot az ember érdeklődésére… talán, ha író volnék, ez volna a legnagyobb kísértésem és érzem, az élet delén elérkeznék a pillanat, amikor nem tudnék ellenállni: történelmet írni, mégpedig spekulatív világtörténelmet, Violante, soha nem létezett államszövetségek keletkezéséről, dinasztiákról, amik soha nem éltek – forradalmakkal, barbár hadjáratokkal, bámulatos hadicselekkel, mesebeli népekkel, „fénykorral” és „hanyatlással” és beletenném minden bölcselgő, mesélő és sárkányeregető kedvemet – mindezt pedig a kronológia, a mesteri naivság, a természetes zsúfoltság és a hitelesség olyan művészetével, hogy még a szakértőt is megvesztegetném: micsoda spektákulum volna Violante! mi256csoda birodalomomlások, palotaforradalmak, Első Bölcsek, ajándékul küldött táncosnők, háremintrikák, gabonaraktárak égése, éhségek! csatornaépítő hadifoglyok, dzsungelhadjáratok, tengeri ütközetek, eposzi szerelmek, Bábel, építőszenvedély! micsoda lehetetlen vallások Violante, micsoda jogi bolondgombák, micsoda könnyekig derítő ügyefogyott főistenek – szánalomébresztő patriotizmus és összekacsintó gúny… Talán ez volt az oka világéletemben Violante, hogy az én világészlelésemben az emberi konfliktusok ötödrangú szerepet játszanak… hogy valaki nyomorék lesz és nem kap feleséget, hogy a szegény mindenescseléd megüti a főnyereményt a babája pedig elveri, hogy a világcsalódott költő elmegy ültetvényesnek vagy megőrül, hogy házibonyodalmak támadnak egy koronaékszer vagy egy elbűvölő nő körül, hogy mi módon szerveződik egy modern bankrabló „geng” és hogyan lesz mindnyájuk veszte a szerelem, hogy mit mond a jóságos nagymama vagy a tapintatos lakáj és hogyan vélekedik ugyanarról a jellegzetes abbé vagy a provinciális filozófus, hogy mikép roskad össze valami középszerű gyilkos a vád súlya alatt vagy hová lyukadnak egy angol bankárcsaládnál az intrikák és a hálószobai beszélgetések: mindez mi azokhoz az elemi katasztrófákhoz képest, ahol nemzetek lódulnak ki a helyükből, nyelvterületek tolódnak el, osztályok merülnek alá, hivatalnokkasztok körvonalai bontakoznak a legtürelmetlenebb forradalmárok gyermekeiben és a történelem léptei döndülnek elő a földből: ez a töprengő lélek tápláléka, a herodotoszi csemege… hogy a nemzedékek határozott, szigorú képet hordozzanak a jövőről és hogy ez merőben téves legyen – hogy a nemzedékek jövőről-alkotott tévedése végigkísérje a történelmet és hogy ennek a spekulatív történelemnek a megvalósulóhoz semmi köze ne legyen – ez szabály Violante, ami a természeti jelenségek mély szükségességét tükrözi; nemcsak a puszta tény, hogy mint a kémiai folyamatok, megfordíthatatlan: hanem a nemzedékek hamis dogmái a jövő felől, a köztudatnak ez a vele-hömpölygő tévedése, ez is – a spekulatív történelem is élő alkatrésze a megvalósuló történelemnek… s akkor ugyan mi más módon lehetne Violante és lehet-e jobban tanulmányozni a történelem természetét, mint egy ilyen nagyszabású kísérlet keretében, ahol a játékos elme beleül a „gondviselés” hivatali székébe és kitapasztalja az ilyenfajta alkotás felelősségét…?!


%


de mindezt majd egyszer Violante, a békés – a mozdulatlan Európában!… egyelőre megrekedtem a sivatag szélén, ahol a „Lámák Bosszúállója” él; ez az a kalandor, aki „hatvan láb magas hős” máris és szent a mongolok 257szemében, nem fog rajta „se nyíl, se golyó, mert halott ember nyelvét őrzi és parancsol a Fekete Tantra leghatalmasabb szellemeinek”… Dél Meghódítója, aki szent harcot hirdet a pogány Urga ellen és a szabad sztyeppékről elűzi a kínai adószedőt… nem tudom, a mongolok hogyan fogják fel, ha valaki Kapisztrenciusz Kasztrénnel egytáborban végigharcolta a „pogány” forradalmat, mindenesetre háromezer kínai parasztot temettek itt a négy hét alatt, felmetszett hassal és valamennyinek markos mongolok tenyerében szűnt meg verni a szíve… Violante, hogy Ázsia a történelemnélküli ország és a régenvágyott Nagy Nyugalom hazája, ez ugyanaz a tévedés, mint a városi emberé, lóvásáron, akinek minden ló egyforma: de a kupec leonardoi szemmel nézi és mint az emberarcokat, úgy különbözteti; idestova kilenc esztendeje volnék a kórháztelepen és cseppet nem csodálkozom, Violante és nem akadok fenn rajta, hogy indulni kell: minden nap vártam ezt… felcsomagolunk mindent, úgy alszunk és ácsorgunk, útrakészen, mert nem tudom, mikor teszem fel a vezértevére a kolompot: most ne írjon Violante, hiába volna. Én majd írok, ha nem is válaszol, mindent megírok és lehetőleg… ha máskép nem, a Kínai Vöröskereszt útján… Most egyesüljön akaratával a sorsa Violante és ha Panpedelupén lehet Sorsisten-Bivalyt megvesztegetni, vesztegesse: hogy ne veszítsük el egymásból azt az elérhetetlen keveset is, amit megtalálunk… nincs idő érzékenykedésre, értelemmel győzzük le a Bizonytalan félelmét, igyekezzünk megérteni.… úgy látszik, Violante, Ázsia történelme annyival hatalmasabb élőkép, amennyivel nagyobb terület a klasszikus Európánál: irtóháborúk, dinasztiák fenekedése, birodalomalapító kalandorok és örök szocialisták harca, építkezések, nomadizáló évezredek – minden van benne, de az események kásatengerében annyival nehezebb felfedezni a haladásgondolatot, amennyivel Ázsia nagyobb katlan Európánál: ez hiányzik az európainak, Violante, a folytonosság, a könnyű áttekintés – a haladásgondolat rendező elve Ázsia törmeléktengerében…

258
(Violante)

inkubációja néhány naptól több évtizedig tart, krónikus és lökésenként romló, hogy behatolása valóban az orrnyálkahártyán történik-e, ez még nem teljesen tisztázott, mindenesetre megduzzadása gyanús; csupán a gyakori orrvérzés még nem hívja fel rá a figyelmet, de a véráramba bekerülő baktérium hallatlan elszaporulása következtében hamarosan fellép tisztelt hallgatóim a bajra oly jellemző szabálytalan láz (noha a végső stádiumban a beteg rendesen szubfebrilis) – és a baktériumkolóniák betelepednek a bőrbe és az idegszövetbe. Mint majd látni fogjuk, az érző szár hamarabb pusztul el, mint a mozgató és ha már a mozgató szár is elpusztult, az izomzat laza kötőszövettel cserélődik, ez okozza a beteg katatóniás passzivitását és tisztelt hallgatóim, a bajra oly jellemző intermittáló láz kísérőjelenségei mellett, amilyenek a migrén, elesettség, hidegrázás, eszméletlenségig fokozódó debilitás, aztán neuralgiák, hiperesztéziás tünetek és érzékcsalódások, hangyamászás, fenyegetettség, fellépnek azok a tulajdonképpeni tuberózus tünetek bőrön és köztakarón, melyeknek száma és individuális sokfélesége következtében külön irodalma van, amilyenek a legkülönbözőbb erythemák, leukómák (a bőr gyulladásos bepirulása, felemelődő fehér képletek) infiltrumok és erysipeloid (orbáncszerű) foltok, végül mélyen tisztelt hallgatóim az új stádiumot jellemző csomók. Azok a kiemelhető csontkilágyulások, melyeket Paderborn leír, nem azonos eredetűek, a csontperecek-porcok-ízületek és a szaruképződmények, amilyen a köröm, a sebzárványokban néha a kézcsonkig felvándorolnak, és ha leváltak, ujjak és tenyér nyom nélkül tűnik el, ez a mutilans; a harmadik stádium szimptómái, mélyen tisztelt hallgatóim, amilyenek a legkülönbözőbb szöveti szétesések, nekrózisok, amyloid (szalonnás) képződmények, granulómák stb. és más járulékos bántalmak, mint a kimerítő enteritis (bélgyulladás), marasmus (aszály) stb. stb. évtizedes haldoklás összképéhez és lehet mondani, tisztelt hallgatóim, a megváltó szepszishez vezetnek. Megvan az az alattomos hajlandósága a remisszióra, hogy a megállapodás vagy a visszafejlődés jeleit a leg259nagyobb szkepticizmussal ítéljük meg; nem beszélhetünk gyógyulásról, csupán a baj átmeneti hiányáról, és noha a manilai konferencia az ötéves carence (hiányszakasz) és három-öt évi széndioxid-hó és solganal-kezelés után a „tünetmentes” kifejezést nem utasította formálisan vissza, elvetette azt a javaslatot, és ezt a szigort a magunk véleménye szerint tisztelt hallgatóim nem enyhítheti semmiféle hamis humanizmus – hogy a tuberoleprózus valaha is visszatérjen a társadalomba


hogy mért nem válaszol. Nem akarom azt gondolni, hogy (......) hiszen a legutolsó (14. számú) levelében, amit megkaptam, a postára panaszkodott (......) pedig amióta egy parányi újsághírben arról értesültem, hogy a zavar… arra a területre is átcsapott, nagyon nyugtalan vagyok (......) magát Viktor úgy látom, az én leveleim nem érik el, azért (talán örül neki) írtam a megadott címre szüretszigeti rokonaihoz egy „ismerkedő” levelet és azt is, hogy néhány napra nincs kizárva, kiszállok náluk. Ez az utolsóelőtti hónapom Viktorka, gondolnom kell az utazásra is és őszintén: szeretném érezni, hogy örül… Vagy nem? pedig (......) látja Viktorka, a kurzus alatt Panpedelupén kimutattam farkasfogamat magam felé – hogy kegyetlen tudok lenni, ha rólam van szó és türelmes hóhér vagyok… nem tudom, elfogadja-e képtelen lényemet, ahogy perverz örömmel örülök, mazochizmus! – nos, megengedem, de hasznos: kissé szűkösen kell ellennem és ahogy a kurzus láthat, úgy láthatna maga is, gunnyasztó vállak, ezer jegyzet, egy ruha… borzalmas, visszás örömmel mint valami penitenciát, ezt az önemésztő fegyelmet és azt, hogy fehérnadrágos gazdagabb kollégák néznek rám irígyen, vizsgák vizsgák után – a gyűlölet vára vagyok a puszta tengődésért, a könyvtárért, az orvosegyetemért; hogy a nyolc hétig, amíg tart, ne létezzék számomra széles e világból egyéb, mint ez a trópusi kurzus

(elküldje…?)

%

a jamatológiai gyakorlatokon asszisztálok az új kurzusnak és nyilakat mérgezek, mint valami boszorkány, ha a törzs háborúra készül – ne nevessen ki Viktorka, csinos gyűjteményem van nyílméregből és ha megérkezem, kiegészítem az ázsiaiakkal… van afrikai apocyneám, ami a kereszteskígyó mérgénél negyvenszer erősebb… van naja-mérgem, ami az összes nyílméregnek használt kígyómérgek közül a legveszedelmesebb, 0.02 milligramm megöli a tengerimalacot… dendrobates bőrmirigyszekrétuma, ez a nyíl gyorslélegzéssel és álmossággal kezdi, végül megállítja a szívet a bolygóide260gen keresztül… van acocanthera gyökeréből készült nyilam: szívméreg, nehéz légzés és gyors, hevesedő görcsök közt, szisztoléban beáll a halál… van salamonszigeti tetanuszos nyilam, van délamerikai légzésbénító kurarinom… van kobramérgem, aminek támadáspontja az idegrendszer és van viperamérgem, ami fehérjeoldó… jobban fel vagyok szerelve, mint Kleopátra és azt hiszem, jól teszem, ha valamilyen amulettben vagy szelencés gyűrűben magammal hurcolok egy kevés naja-mérget, minden eshetőségre… mi a véleménye róla? mennyi a tréfa belőle és mennyi a fenyegetőzés: ezt sohase kérdezze Viktor; annyira bízom hűségében, ahogy emberben nem szabadna, ez az én fatalizmusom és ha a kobraméreg dosis mortalisát ki akarnám próbálni magamon, ez sohasem azért volna, mert lemondaná terveinket és egy rideg levélben értesít szándékai megváltozásáról

(elküldi?…)

%

a Molukkákon él egy erdei törzs, az alfuru. A világot erdőnek képzelik el, nem ismerik a csónakot, tabutizálták a tengert… Megpillantása halálos bűn, de szerencsétlenség még morajának meghallása is… ugyanezt a vakrémületet érzem, ha

– – – nézze, Aszpeidigidisztra nagyváros és a nagyvárosi bennszülött különösen űzekedő: Viktorka, tizenkétezer kilométerről talán nem követeli meg, hogy hallgassak vagy hagyományosan elpiruljak – fiatal vagyok és odahaza egyszer már megszoktam, hogy mindennaposan feladják rám a gyöngédség hálóruháját; az Intézetből az Otthonba menet nap mint nap tavaszünnepre sereglenek a bennszülöttek és

– ó! nincs lealázóbb az irígységnél: a tenger tilos moraját hallom, az óceánt, amit nem volna szabad megpillantanom… néha nagyon szerencsétlen tudok lenni. Próbálkoztam mindennel, enyhe szedatívumokkal vagy azzal, hogy rávetem magam jegyzeteimre (itt van előttem) és ahova pillantok, gépiesen szitkozódom: negyedik és ötödik ujj kontraktúrája! ujjvégek karomállása! arcjáték megszűnése, száj nyitva! nyálfolyás… nyálfolyááás! faggyúmirigyek atrophiája, szemhéjak fényrése, xerosis corneae és xerophtalmos, XEROSIS CORNEAE és XEROPHTALMOS

(nem, nem küldi el)

%

– keresek valakit a jegyzethalomban, elfáradó lapozgatásaim közben úgy hozom össze arcát, mint Panpedelupén az előre-emlékezők: szeretném, ha 261nem élne vissza ártatlan ragaszkodásommal… ne értsen félre, gyermekkori szerelmem jut eszembe (halálos, túlélhetetlen kislányszerelem: messziről) – ma sem tudom, hogy pincér vagy artista volt-e, balettáncos vagy tanár. Minden nap újra kellett látnom, hogy nem olyan szép, amilyennek álmaimban festem – – – azóta látja, oly irányíthatóak szenvedélyeim és szimpátiáim oly vénlányosak, hogy derűs nyugalommal várom az első találkozást: nem fogja megtörni a varázst…


(elküldte)


a tbc. megkülönböztetése a leprabaktériumtól mint mondottuk fukszinoldatban történik, a lepra festődik, a tbc. bacillusa nem – mert mint jeleztük, ismeretes azonkívül tisztelt hallgatóim a lepra egy tuberkulid változata

(…mi az Violante?)

melyről még nincs eldöntve, hogy nervózus-e, kután avagy teljesen külön csoport. Pikkelyesen leeső bőrfoltok jellemzik és a szenzibilitás térképszerű zavarai, nem ritkák a barnásvöröstől a

(…igen, az Otthonból jön)

a mélyvörösig színeződő, szélükön kiütő, körülírt fényes makulák a pigment eltűnésével és a

(…leveled? nincs Violante)

szenzibilitás bizonyos korlátozottságával, diffuz erythema. La Carville telepén a trichophytiához (koppasztó koszgombához) sőt a lupus erythematodához (bőrfarkashoz) hasonló képleteket is észleltek már, ezeket azonban, valamint a tuberkulid lepra ama abortív formáját

(…nem, nincs leveled Violante)

amelyet Rodriguez és Lowe írnak le tisztelt hallgatóim, fenntartással kell fogadnunk; ezzel szemben mint olyant, ami a mi klinikumunkban is nem egyszer fordult elő

(…nincs nincs)

a csomóleprához való átmenetet a San Lazaro-telep, Nauru, a magunk megfigyelései, Muir és Wade leírásai is megerősítik. Ami a tuberkulid lepra diagnosztikáját illeti, a leprolinreakció bizonyos ingadozással

(…Violante figyel?)

rendesen pozitív, az egész szindróma vontatottsága miatt azonban elvétésekre vagyunk hajlamosak. Azért tisztelt hallgatóim, ne mulasszuk el megvizsgálni az orrnyálkahártya duzzanatát, górcsövi kontrollon hereváladékot

(…hol van ő már! Violante)

vérsüllyedést és kétes esetekben a nervus ulnaris megvastagodását; normális vérsüllyedésnél tisztelt hallgatóim a lepra

262

(…ha majd indul a hajó)

abszolut kizárt. A bőr és a köztakaró leprózus megbetegedéseinél a vérsüllyedés jóval sebesebb, mint az idegi lepránál, ilyenkor tehát a tuberkulid lepra nem kizárt, viszont a vérkép tisztelt hallgatóim – a vérkép

(…hol van ő már!)

lényegesen egyik lepránál sem ingadozik: a fehérvérsejtek öt-tízezer között, akut esetben húsz… enyhe eosinophilia, a mononukleárisok

(…a MANDALAY MEDICAL CORRESPONDENTBEN jelent meg)

nukleárisok csekélymérvű megcsappanásával. A vérszérumban előfordul a mész és a koleszterintükör megváltozása, valamint az albumin

(„…gyarmati orvos európai feleséget keres. Számbajöhetnek olyanok … akik meghasonlottak sorsukkal, otthonukkal … akiknek testi hibájuk van”) albumin-globulintartalom ingadozása, wasserman harminc-ötven százalékban pozitív. Ha lymphocytosis (nyiroksejtgyulladás) lépne fel, ez, azt kell mondanunk tisztelt hallgatóim

(…ha nem teljesülne?)

szomorú értelemben kedvező fordulat… központi zavarok: korsakov-szindróma, néha a pellagrához hasonló tébolyodottság

(„európai feleséget”… ha nem teljesül!)

belhám és zsigerek leprózus megbetegedése csupán a hullán mutatható ki. Mélyen tisztelt hallgatóim, a leprának

(…milyen volna?)

specifikuma, de még csak megközelítő gyógyszere is

(ó!)

nincs… mert azok a készítmények, amelyek tisztelt hallgatóim (az szörnyű volna – – –)

…így hát tüneti könnyítésekre, roborálásra és amennyiben ilyen lehetséges, az öngyógyítás kivárására vagyunk hajlamosak

263
(Szinapsziusz Viktor)

„Ó vajha boldogságunk maradandó volna! a Három Világtáj és Dambin Dzsamcang Kán életének sugallatára íme gondolkodom én jelentéktelen és erőt merítek… hogy leírjam… ezt a könyvet, melyben a Nagy Kán nemzetségfája található… Enedkegün orundur törükszen… Indiában született a Legmagasztosabb Fény és innen ment Szinanfuba, ahol palotát építtetett a démonokkal… íme egy napon… kertjében a hajadon… fénysugár támadta meg, köldökén… és a szűz megtermékenyült: így született ő a Tűztől, hogy kövessék a Törzsek és a méhlepényből a Kán aranyos pecsétje…”


így énekelt a mongol vándorénekes Dambin Dzsamcangról az élőről, valamikép a torgutok Históriáskönyve kezdődik: őrzik Torgutföldön Őreget mellett, a Shara Szume kolostorban. Szinapsziusz Viktor feljegyzései.


…évente ötszáz tizenötéves fiút és leányt fizettünk mi mongolok Edzsil Kánnak (a cár) – hallgasd ezt, idegen: jól bánok velük, így mondta, jól bánok és felnevelem. De a derék Dzagan gegen hazaszökött közülük és akkor megtudtuk – hallgasd ezt idegen – hogy táborokba zárják őket és esztendőn át nem látnak lovat. Azt mondják nekik, ifjak, válasszatok párt magatoknak; de amikor a leány teherbe esik, a Fehér Varázslóhoz hurcolják, akinek sok anya kellett, hallgasd ezt idegen: hogy odaadja a Kígyónak. Íme varázslatos mérget gyártott hát Edzsil Kán a Kígyó véréből, ami fiatal lányt nyel első magzatával a szíve alatt: erre kellettünk hát mi mongolok… Ekkor elhatározta a mi népünk, hogy nem maradunk tovább Edzsil Kán országában, hol gyermekeinket fehér varázslók környékezik… hanem… Obizs Kán vezérlete alatt jabunájt kiáltunk (felkerekedünk) és visszatérünk a szent Potala-kolostor védelme alá…

…egyetlen család maradt csak a tűz őrzőjéül – hallgasd ezt idegen: egyetlen család a Folyam vidékén és egyetlen törzs, amint a jóslatban va264gyon: a dörbetek törzséből származik az új Amurszana, aki szabad harcokba vezérli majd a mongolt, megretten az Északi Kán, ha a nevét hallja és három világtáj fizeti néki az adót… bárány lesz ő és sólyom egyszerre, ahogyan Dzsingisz Dzsaszakjában vagyon: barátok közt vendég, légy, mint a bárány kicsiny és szelíd; de a harc idején ezt hallgasd meg idegen, éhes sólyom vadászaton: Üvölts, ha harcba indulsz…


A Volga mellékén nomadizáló nyugatmongol dörbet törzsből származott


…fiatalkorában sokat mozgott forradalmárok között és tapasztalhatta, hogy a fehérek sem szolgaságot értenek az engedelmesség alatt… Forradalmár propagandája miatt a mongolok között elfogták, végiglakta a Cár börtöneit: Rybinszk, Khabarovszk, Asztrahán… nyugat ketreceiben ismerkedett először Nyugattal

megszökött

Kazakföldön, az Éhség Sztyeppéjén, Kasgárián és Jarkandon keresztül sikerült Tibetig elvergődnie, ahol éveket szentelt a buddhista metafizika és a titkos Tantra-mágia tanulmányozásának. Mint ahogy a Próféta ráfeküdt a halott gyermekre „kéz a kézen, láb a lábon, száj a szájon”, hogy lelket leheljen bele, ugyanúgy kényszerítette a holttest démonát, hogy táncoljon: a holttest pedig kilógatta nyelvét és táncolt… mert mikor a tánc a legönkívületesebb, akkor kell kitépni a nyelvet – hirtelen és tövestől. Dambin Dzsamcang három nyelv birtokában volt és parancsolt velük a Tantra minden démonainak, számuk háromszázezer. Kínai állami szolgálatba lépett és néhány évig Tszang-Csia hutuktu (szent) naptár-Yamenjében dolgozott (Peking vallási főhatósága), – ahol évről-évre elkészítette a mongol területek naptárát és valami ingoványos és teljesen obskúrus metafizikus asztronómiába merült bele, ahová parányi szektája is követte… európaiak elbeszélése szerint tökéletesen beszélt szanszkritul, tibeti tangutul, ngolokul, mongolul, kínaiul, angolul-oroszul; és saját állítása szerint Indiában a fakírok természetfölötti tulajdonságait is elsajátította: a vagus-idegen keresztül begyakorolta a szívműködés beérzülését és akaratlagos leállítását, ismerte a „lótuszülést” (a lunggom-lebegés titkát), az érzéketlenséget, a sebezhetetlenséget… ekkor indult először a sztyeppének… Pozdnyejev szerint pompás ruhákban, fényes kísérettel kezdte meg vallásos propagandaútjait és buzgón, soká kereste a varázslatos igét, aminek a sztyeppe akusztikáján egyedül van hatalma… Először azt állította magáról, hogy Timur (Temürszana) leszármazottja… később úgy hirdette, hogy Amurszana reinkarnációja és nagy küldetéssel jön az istenektől – hogy visszaűzze városaiba a 265kínait és szabad háborúkba vigye a mongolt; rövid időre gurtumnak deklarálták: DAMT-DZSAN istenség megszállottja volt karddal és nyilakkal, megmutatkozása az ünnepen vérengzésekkel járt… és az első ilyen véres epizód és néhány nyilvános tanra-jellegű mészárlás után szívébe fogadta a puszta – hutuktu volt, az istenség reinkarnációja, aki meghirdeti majd a Szabad Háborút – és mindenütt egyre szenvedélyesebb rajongással és istenségnek kijáró vendégajándékkal fogadták… Asztrahántól Pekingig, Uljasszutántól a Fekete Gobiig, Szibériától a Nagy Khingánig keresztül-kasul járja a pusztát, csodákat mível és jeleket láttat… nem fekszik le, hogy meg ne nézné a csillagokat: mert az a holnap; elhozza MAHAKALÉT, a Borzalmasat, hogy irányítsa a fegyvert és levegőbe lőtt nyíllal a három világtájnak, a távolból árt és gyilkol; naponta állatot áldoz a démonnak és hajnali varázslatidőn, ha lármáznak a szellemhajtó DUPTHAB-dobok, fekhelyén felemelkedik a mongol… karavánjának oázisokat varázsol (úgy ismeri a sivatagot, mint a tenyerét), felbukkan a khara-asszar-torgutoknál, a dahúroknál, a mogoroknál, az ordoszoknál, a monguoroknál, a burjátoknál, a khalkáknál és mindenütt az ősi jóslat kíséri… „és megismeri a világ Amurszana patkóját ezer közül és felvereti díszsátrát előtte a hercegi tábor”… ekkor már mindenki benne látja a vezért, aki a törzseket egyesíti és létrehozza a világhódító Oirat-Szövetséget… korlátlan presztízsével hadsereggé szervezi a nyugatmongolt és keletre viszi, a kobdoi kínai garnizon megtámadására – ez első katonai akciója, szemtanúk szerint a tömegszenvedélyek mesteri megnyergelése, önkéntelen szerveződés és csodálatos improvizáció, – a város eleste után Dambin Dzsamcang a kínai és a mohamedán lakosságot egy szálig lemészároltatja; tíz foglyot sajátkezűleg végez ki a titkos tantra-rituálék szerint és vérükkel a csapatok lobogóira varázsjeleket mázol. Diadalmenetben vonul be Urgába; ünnepélyesen hutuktunak nyilvánítják – szentnek és drágakövekkel szegélyezett nyeregszőnyeggel ajándékozzák meg paripáját… Nyugatmongólia katonai parancsnoka, az ország leggazdagabb és leghatalmasabb személyisége… nevét ismerik Kistibetben (Ladakban), Kínai-Turkesztánban, Dzungáriában, Burjátföldön, Tibetben… templomi RAGDONG-kürtjeit rézből és ezüstből a Lamayuru-kolostor, imalobogóját maga a Pancsen Bogdo küldte… útlevélhivatalt állít fel a pekingi szekérúton, a khingán, a bajkál hágókon, a karavánutakon rendszeresíti a vámot, fogadja a törzsi követeket… az ő sátra a legnagyobb: barátai rettegik, ellenségeivel elképzelhetetlen kegyetlenséggel bánik… gyakran megszégyeníti a mongol hercegeket, kengyelvasat tartat velük és látja a nép, – Amurszana az osztályszenvedélyeket sem hagyja kihasználatlanul – – – mert így van ez a jóslatokban: „és megismeri a 266világ Amurszana patkóját ezer közül és felvereti díszsátrát előtte a hercegi tábor”


természetfölötti erejéről mindenki meggyőződhetett… mindig a legveszedelmesebb golyózáporba vágtat, ruhái tele vannak lyukakkal, ő maga sértetlen marad… a csata után mindenki szemeláttára szórja ki ruhájából a golyót, szigorán derű szüremlik át, tréfálkozik… a törzsek éltetik a Szövetséget és a Szabad Háborút – és táncol a puszta: szedi az adót városlakótól, földmívelőtől, utastól – szedi a nomád… a vándorénekesek pedig így énekelnek Khalkaföldön, Torgutföldön, Dörbétföldön: „ó vajha boldogságunk maradandó volna!”… A cári Oroszország azonban nem jó szemmel nézi a mongol szeparatizmust… Szokatlanul erős kozák-különítményt küldenek elfogatására – – –

Rajtaütés… sátrában a díszhelyet emberbőrrel kárpitozva találják: két ellensége bőréből, akiket elevenen nyúzatott meg… háremében az ágyasok száma hatvan


…Börtönök, nyugati börtönök: újra

Szibéria

háború

…A pekingi szekta halottnak véli: kijelölik a csillagot, ahol lakozik és időnként „érintkeznek” szellemével… a pusztán óriást növeszt az emlékezet belőle, hatvan láb magas óriást: ő az új Maidari (Megváltó)

ő pedig (…fergeteges, kavargó agyvelő) – ő a börtönben a könyvtárat vezeti

…Csodálatos, mágikus Ázsia, örvényköd! Világok születése! Ez a kivételes koponya elolvassa könyveinket és semmit sem változtatnak önzésén, kéjelgő dühén és a népről és a hatalomról alkotott alapfogalmain, amit a titkos Tantra-tan démonai még érthetetlenebbül besötétítenek… Kérvénnyel fordul a fogházigazgatóhoz, helyezzék át egy túloldali cellába, hogy esténként figyelhesse sorscsillagát… teljesítik kérését… rongy-cókmókját összekapja, belép a cellába… Sötétség, feléforduló szemek (az arcok láthatatlanok) – – – szívettépő kiáltás, a mongol teljes testhosszal elvágódik a padlón: megpillantotta sorscsillagát

…Epilepsziás.


A sorscsillag bizonytalanul hunyorgott az épület fölött.

267

Négyévi börtönélet után az irkucki utca… mélyet szippant: szabad levegő

lovat! lovat!

a legcsekélyebb hálát sem érzi a szovjetforradalom iránt, véletlen csupán, akcidencia, ami kapóra jön… Nyugat-Mongólia déli részén bukkan fel újra a kagekhin-beile törzsnél… nem hisznek neki, véresre verik… de ismeri az érzéketlenség és a lunggom-ülés titkát – lebeg

csoda!… Hozzák az őrök lehulló kötelékeit és mostmár a hadakok (kendők) és vendégajándékok százaival hódol és vezekel a törzs a Hutuktu előtt. Amikor 1919-ben a kínai An-Fu csapatok Hszü tábornok alatt Külső-Mongóliát meghódítják, guerillaharcot kezd a kínaiak ellen, ami a felkelés terjedésével csakhamar nyílt háborúba csap át és vitássá teszi a kínai hódítást: egész Mongólia szabadsághősét ünnepli benne… tibeti szerzetes-követekkel tárgyal, a lámakollégium a Hit és Mongólia oltalmazójának tekinti… lépjél Turu Baihu örökébe!… A harcok még tartanak, mialatt megvesztegetett kínai főhivatalnokok már puhatolják elismertetésének feltételeit és egyengetik külképviseleteinek felállítását… rendszeres fegyverszállításról tárgyal Ungern-Sternberg báróval, aki a Központi Hatalmak legügyesebb ügynöke – már akkora katonai hatalom, hogy meg meri támadni Urgát. Megveri és megszállja. A kalandor Ungern-Sternberg pöre és kivégzése után megtorpan, de rendületlenül védi a régi rendszert és az egyedüli központi figura, akire a lámakolostorok és a „fehérlábúak” (nemesek) támaszkodhatnak… Urga új kormányzata azonban Dambin Dzsamcangban látja Szovjet-Mongólia legnagyobb háborgatóját, kozák kiképzőtisztek érkeznek, nehéztűzérség… modern hadsereget szerveznek ellene… napok alatt elesik Urga, felszabadul Szovjet-Mongólia és a „Lámák Bosszúállója” a Fekete Gobiba menekül

a SA-MON három forrás van: ha jól imádkozol, megleled mind a hármat és keresztülmentél… ha csak kettőt találsz meg és jól imádkozol, talán eléred a szélét… de ha csak egyet lelsz meg, imádkozzál: elvesztél

ide menekül Dambin Dzsamcang azzal a kevésszámú hívével, akivel ilyenkor a magafajta Dambin Dzsamcangoknak menekülni szokás

a Középső Forráshoz a Fekete Gobi szívében, melyet ő és rablóhadserege ELBEG BULÁKNAK nevez, ami Bő Forrás

kínai hadifoglyaival kőbányát vágat az oázis határszikláiba és minden évben új fallal bővül az Elbeg-Bulak-Örgűge (a Bő Forrás Vára) és új őrtoronnyal, hogy jól kémlelhesse a sivatagot… csorbítatlan metafizikai presztízsével egyre duzzasztja rablóhadseregét és bűbájolja körülhordozott hadilobogóival a mongolt: a Szabad Háború…! „Ajándékot” küld a kínai 268helytartónak, aki tiszteli az udvarias rablást és rémületében húszszoros ajándékkal viszonozza a „figyelmet” …kihirdetett vám alapján sarcolja a karavánutakat, amit az egész Kelet-Turkesztán kereskedelme felszámol… menedéket ad minden Ulan-Batorból szökött ellenforradalmárnak és gazdagon megajándékozza a lámakolostorokat, ha a hozzá menekülő mongoloknak az úton menedéket adnak

látta a befagyott Ljenát, a kőkemény Jenisszeit, a Volga nyári deltáját – tengert nem látott

megért börtönben tíz telet, negyven szabad tavaszt

ötvenesztendős lehetett, jóltáplált, művelt, életélvező

hutuktu – egy sereg isten és hős reinkarnációja

nyájas, beszámíthatatlan vadállat

démona MAHAKALÉ

a „Rém”

Dambin Dzsamcang, a rabló Láma lett végül a fiatal mongol szovjetköztársaság legveszedelmesebb ellensége, határain permanenciát tartott a „szabad háború”; híre járt, hogy mongolokból és szibériaikból erős katonai expedíció indul kézrekerítésére és vezérül a fiatal mongol herceget, Baldan Dordzsét emlegették…


…Ez volt az a Dambin Dzsamcang, aki a kórházkaraván fogságába esett, a „Lámák Bosszúállója”, aki előbb vendégül látta, majd mikor forradalmár múltja és Kapisztrenciusz Kasztrénnel való kapcsolata kiderült, börtönbe vetette Szinapsziusz Viktort és ez volt az a vár a Fekete Gobi szívében, ahol a forró cella földjén, szomjas magányban, megírta Violantéhez örökre elküldetlen leveleit.

269




…Már ismerem a börtönt – azért, mert egyet-mást néha el kellett mondanom: nem szívesen értelmezem sárkányok ízlése szerint, mi az a szabad gondolat, mi az a szabad beszéd…

…Mert bármilyen jóságosak is ezek a sárkányok kedveseim, illedelmes közelítők és hímes dorombolók – mégiscsak sárkányok!

…Egyik ősöm a kimondatlan szóba fulladt bele: az Éhes Szellemek ünnepén egész tartomány teríti sírján az asztalt… unokája már így szólt: valami siralmasan képzelte a mi családunk a szabadsághősöket!

…Beszélnem kell, mert biztos helyen vagyok, hol többé a börtön nem fenyegethet: börtönben… de még ha elevenen megnyúzna is Dambin Dzsamcang és hátam bőréből lábtartó zsámolyt kárpitozna: vagy mi az én életem? mióta a szellem bölcsőjéből kiléptem, nem megbízatásom kibontakozása?…

…Megbízatásom, ahogyan majd unokáim világosan látják minden mozdulatomban: a jövő… Csak gyávaságomat levethetném

a mongolok énekelnek éjjelente

– (és én alig-alig hogy csak szólalok)



…Ó

– Milaraspa is énekelt:

„hogy mi, a mai napon boldogság! trónusmennyezeted alatt
„ti ajándékhozó férfiak és asszonyok, tiszteletreméltó látogatóim
„és én a Yogi Milaraspa
„még egyszer találkozhattunk a halál előtt:
örül az én szívem!
„ime: énekek kincsesládája én: hadd fizetek
„kinek-kinek tehetségem szerint
„kérlek vegyétek le fülmelegítőiteket és figyeljetek kedveseim”


Határtalan bizalommal, ti terhes szívek! Seregeljetek, aggodalmas szívek! Ti elnehezült szívek: ne szégyenkezzetek a sóhajért… sóhajtsátok el a hallgatók sóhaját: és én majd kimondom! Áldozatos szemérmetesség, ti ügyetlen panaszolók – – – és és majd magamra veszem!

…Hinnétek olyan tanácsosztogatónak, aki éhenhal, ha nem vezetik szájához a falatot? akit táplálni kell, mint a hangyabábot és ha nem volnának a levéltetvek oly kegyesek, a fajtája pusztulna ki…? Bizony, a bölcsesség nem ebből áll: meglopni a mesterségeket

270

Ó ti tanácstalanok – ti igényesek, akiket nem vettek le még lábukról olcsó narkotikumok

ti figyelmezők, akik még nem érzitek a bölcsesség szolgájának az elmét – de az állam szolgájának sem a bölcsességét

– – – had lopjalak önkéntes tévedéseim, mozdulatlan hányattatásaim történetén tovább kedveseim!…



nyergelik a tevéket: szürkül…

Szótlanok. Csak a fiatal Csanab dúdolja a tegnap esti kardalt, ami úgy látszik álomédesen idáig kísérte

pillants paripámra leány
sörénye versenyt-repülve, fülével
pillantsál nyergemre leány
jer ugorj! ha beéred a felével
sztyeppék virágszála leány
jártatnád táboromon a szemed
verik ott sátraimat ma leány:
jössz-e? te gyujtod-e házitüzemet?

…Egész éjjel olyasféle kábulatban virrasztottam Violante, hogy most nem tudnám megmondani, aludtam-e vagy ébren voltam. A hiénák koncertjére jól emlékszem, utána jönnek a sakálok, aztán a rókák a csontra, némán… falánkság nagyságrendje, micsoda kialakult hierarchia – – – Egy fogoly kínait és egy gerinclövéses rablót tettek ki este az oázis szélére. A foglyot elvitte a pappataci-láz – (a parancsnok megtiltotta, hogy egy kínai kereskedőre, aki csak zálog, herdáljam a szérumot, ami zsákmány) – a rablót pedig a sebesülése vitte el.

…Mert „a test földi hivatása, hogy más életet fenntartson és csupán ha betöltötte a táplálék hivatását – csupán akkor szakad ki a lélek és lép a testbe, ami halála pillanatában született”… ha a mongol pásztor, az Ektaghon meghal, tetemét a havon kiterítik, megcsupaszítják a hasát, hogy közelcsalja a farkast és ég felé fordítják szemét, hogy tekintetével lecsalja a dögmadarat… különös bölcsesség Violante – és vajon bölcsesség-e a kikerülhetetlen sors? mindenütt, mindenkivel – vajon nem ugyanúgy elvégzik a nitrifikáló baktériumok

271
sztyeppék virágszála leány
jártatnád táboromon a szemed
verik ott sátraimat ma leány

indul az őrjárat – Dambin Dzsamcang fegyveres emberei: „üdvözlik” már a karavánokat

…jössz-e? te gyujtod-e házitüzemet?

a tevék combja izzad: tudják, hogy többé fel nem kelnek…

ki sír?

ó szürkület

sírnak színeid

festetlen a természet

a versek szótlanok, forrásnélküliek a nimfák

és én – ó hiábavaló hiúság

meztelen vagyok

ki sír?

tükröt tartó sötétség, sebet égető szemek…

a tevék combja izzad, tudják, hogy többé fel nem kelnek

a tejúton az utolsó leírt betű

búcsúzott és ment, mielőtt

embert szomjazva szörnyethal, hol érvénytelen a könyvtár

a versek szótlanok, forrásnélküliek a nimfák

ki sír?

ügető órák, magányos óráim

sötét óráim – repülő kolostorok!

ki sír?

a tevék combja izzad, tudják, hogy többé fel nem kelnek

… – – – Violante sír


272
(Violante)

a legfontosabb maláriahordozók életmódtana

Anopheles Albimanus – igen vérszomjas, szívesen nyüzsög épületekben. Petézőhelyek: állóvíz, vízaknák, erősen benapozott tengerparti maremma

A. Albitarsis – igen vérszomjas. Petéző telep: nagykiterjedésű tavak, árterületek morotvái, talajvízgyülem. Antropofil.

A. Annulipes. Füves morotvákban… néha kutakban és csendesáramlású patakokban. Erősen antropofil.

A. Bifurcatis… szabadon rajzó… árnyékkedvelő, petézéshez a hideg vizet… néhol háziszúnyog és a közeli ciszternákban… de csak a szabadban csíp

A. Listoni – erősen antropofil, napközben is csíp. Folyami tojó…

A. Culicifacies, házimoszkitó… petézéshez tiszta vizet keres… lassú folyók, holtágak… esőgyüjtők… nem válogatós

A. Elutus, rendesen a Maculipennis társaságában… száraz folyómedrek, lagúnák… A. Fuliginosus… istállóban, dús növényzetű vízben, rizsföldön… A. Gambiae… apró, sporadikus pocsolyákban!… folyammenti ráklyukak vizében… erősen antropofil!… benszülött kunyhókban, elhagyott kutakban, erdővidéken! erősen antropofil!… halastavakban, mangrove-ingoványon… rizsföldeken! vérszomjas, nappal is vérszomjas! éjjel a házak körül! az elpusztult itatókban! a karsztokon! antropofil! erősen antropofil!

elhatároztam, hogy utánadmegyek, Viktor, harmadik éve már, hogy levelezünk, elengedlek, ha te is elengedsz, de ha elengedsz, földigromboltál. Nem tudom elképzelni, miért nem írsz és mostmár bánom… a szigeteken azt beszélik, aknazár van, gyérülnek a hajók; de én tehergőzösön is elmegyek vagy vitorláson… a Szüret-szigeteken kiszállok rokonaidnál, akikhez egyszer levelet írtál, hogy érkezem és én úgy borzongtam a fölösleges ismerkedéstől… vagy hajóorvosnak… vagy hamis papírokat veszek, mintha… már a feleséged volnék és odatoloncoltatom magam – – – mindegy, mostmár elhatároztam és ebből az örökös életkezdésből elég volt, huszonhét éves vagyok! és bármilyen áron, valamiképp elvergődöm hozzád…

273

…értesítést kaptam a Kínai Vöröskereszttől, hogy a hadműveleti területek eltolódása következtében a segélyhely eltűnt és Viktornak nyoma veszett. Láttatok már kapuhidat felnyílni folyón – amin a rajtafeledkezett kutya addig kapaszkodik, míg az úttest függőlegesre áll és ő a híd éléről lezuhan és szörnyethal…?!

– – – ó testvérek! megpróbáltam titkolni a faluban: az IMAUMAU-familia körülállt és hallgatta hazudozásaimat

Violante… most nem írok több levelet… mert – – – mert?!… mert elutazom hozzád és majd akkor… hosszan mindent kibeszélünk. Violante… addig is… a Faluisten áldását kívánom a törzsre, mondd meg IMAUMAU-bácsinak, sok karikapénzt viszek, nagyon sokat… karikapénzt?! … Igen. – Akkor mért sírsz?! … Nem sírok, csak – – – Csak?!… Mert azt írja, hogy szeressem OKAUKAU-nénit és hogy… hogy vigyázzak magamra… – Ohó! Ohohó! hááá – ne hüppögj. Derék lány, jó lány: anyja, adjál ennek a lánynak egy tetézett bögre mingko-málét… IMAUMAU-bácsi összekacsintott velem, átölelte a derekamat és talán ötvenedszer bizonyította be nekem, hogy a punalua-rokonság szerint nem is lehetnének közelebbi rokonok, mint amilyen közeliek ők Viktorral… De aztán elkövetkeztek a leghosszabb napok, semmi jel a távolból és semmi remény – a gyanúébresztő, a vigasztalan napok és (bocsáss meg Gabreliusz és ti is, bocsássatok meg testvérek) a türelem felőrölt, nem tudtam uralkodni magamon; horgasztott fejemből, tétovaságomból lassan megsejtette a falu, hogy mi volt a Vöröskereszt értesítésében és amikor a Feleség vackom alól a táviratot kilopta és elvitte a varázslóhoz – nem volt többé kétséges. Igyekeztem velük megértetni, hogy nem fogok ingyenélni, van valami pénzecském is… és hát úgy, ahogy az egyetemet végzett orvos megpróbáltatásában lemond egyetemről, civilizációról és megérteti egy emberhús-kedvelő főnökkel, hogy ne egyék meg, inkább ő is eszik és szorgalmas vadásza lesz az emberevő társadalomnak…

274




szerencsém és ezt meg is mondták – szerencsém, hogy a bácsi faluelőljáró: ki tűrne egy tetoválatlant?

Mert elfogyott minden pénzem és mostmár ezek a távoli, szigeti rokonok éreztetni akarják, hogy nem tartják Viktorral a rokonságot… a bácsi sohasem ismerte, a Dajka nem látta, mióta szoptatta és különben is, azóta ott háború van, talán már – (OIGAGAU nyugosztalja) – ki tudja, mi baja eshetett (......) ó, mert a bácsi is, cirkalmas és cifra sebekkel domborított orrában a karikával azóta, hogy nem kapom a pecsétes borítékokat, amiket ugyan kívülem se a varázsló, se senki a faluban el nem olvas – a bácsi sem az a kedves és pipa mellől hunyorgó IMAUMAU-bácsi: hanem a gazda (......) a napokban vásárolni voltam, hét napi járásra a tengerparton… útközben minden pénzemet elszedték és keresztet karcoltak a homlokomra (a jó rablók szokták így, hogy lássa a Gazda és ne essék a cselédnek bántódása:)… nagyon sírtam és hogy megvígasztaljanak, elvittek a vadaj faluba, ahol tengerünnep dühöngött és a törzsfőnök lábos aranyat kínált, ha felülök az Első Asszony aranyos bivalyára és igéretet teszek rá, hogy kövérre hízom… szédületemben képletek kukorékoltak és táncoltak velem a tengerünnepen, a nyílmérgek összetételéről, a vízforgalom egyenlete a testben és fenyegető szepszisnél yatrenes gyógyszerlökés – hol vagyok én mindezzel, az okos, küzdelmes, elszánt Violante? a vadaj törzsfőnök háremsátrában… Nem fogadtam el a lábos aranyat és nem ültem fel az Első Asszony aranyszarvú bivalyára, hogy kényelmes renyheségemben a zsírosujjú fejedelemnek tetsző rengő zsírdobokat növesszek magamon (......) odahaza már várt a falu, gyerekeket és dingokat uszítottak rám… a gazda nem hitte el, hogy a pénz… útközben… hol a pénz! azt kérdeztem, HOL A PÉNZ?! … ne szorítsa, IMAUMAU-bácsi… azt kérdeztem – – – útközben, a varamungi rablók… Nem igaz!… nézd a homlokomon IMAUMAU-bácsi… Te csináltad!… a jó rablók IMAUMAU-bácsi!… szuka, féleurópai! ezt megkeserülöd – – – gazda, ne, ne! hova cipelsz – – – Gyere!… hova cipel?! gazdaaa! hát nem akarja elhinni, hogy a varamungi-törzs csordája útközben megtámadott és… – – – Elszedte tőled, mi?!… igen, nem megyek a pincébe, megírom Viktornak… Hu! mi?! fitogtatod?! még fitogtatod?! írni! melyikkel? ezzel?!… ne csavard! ne harapd!… Te írni is tudsz!… írni!… tudok és megírom Viktornak… Írni?! mi?! az egyik írni tud, a másik olvasni… cinkos gazemberek! – a Szüret-szigeteken, a Nagy Faluban, a hideg, hegy alá nyúló borpincében, frissen kénezett hordó szagán, alatta… Kisasszony! az kell neki: ez kell neki! Kisasszony!… így történt. A gazda letepert, nekifektetett az ászokgerendának és megbecstelenített… vandáli dühömben 275– piszkomban-keserűségemben még sírni is elfelejtettem, még kikaparni is a két szemét: és Sors-Isten-BIKA a tanúm testvérek, nem hagytam volna, ha nem tudom, hogy ez Ő, az Ő élvezhetetlen-keserű szerelme – kell-nem kell; és mindez így következik…

276




vérvizsgálat lancettával, giemsafestés … ügyelni a vízre, hogy az feltétlenül semleges legyen, a víz…

a víz gyakran savanyú és akkor az eozintónus túlteng… a Gazda azt mondta, most jön a hőség

…ne merd a szeplőidet kiereszteni, te!… ha olyan leszel, mint valami pulykatojás és megcsúfulsz nekem… kiköttetlek a Cölöpre és végigkorbácsoltatlak a falu harcosaival

vagy például az eozinofil jól festődő, de a metakromázia egyáltalán nem jut érvényre, a maláriaparaziták kromatinszínezése hiányos és a mikrogametocitáknál… gametocitáknál bizonyos esetekben teljesen hiányzik

…ó én még tanulok Viktor, neked tanulok, annak, hogy élsz

fordítva viszont, az eozintónus gyengének üt ki vagy egészen elmarad, ha… ha ki mered a szeplőidet ereszteni… TE

PULYKATOJÁS!

ha a víz erősen alkalikus, előbb – – – megkorbácsoltatlak – – – Desztillált víz vizsgálata giemsafestés előtt: reagenscsövet (mi volt az? jönnek haza?!… Jönnek haza)

reagenscsövet megtöltünk vele és csipesszel adagolunk néhány szem… hematoxilint… öt perc múlva…

perc múlva… az oldat! violakék! öt perc múlva… ó testvérek! testvérek!… – meddig még?! –

277




este elémlökték a vacsorát és elküldtek az ételszőnyegtől: a küszöbön fogok ezután enni… – Hová mégy?… lefeküdni… – Nem mégy. Felgebbeszkedett, tetovált hátán az alakok az izmok felé ugortak, – a gazda egymás után szedte elő a gerendáról a könyveimet és jegyzeteimet, a zsupszalma alól, ahova eldugdostam; úgy vetette tűzbe darabonként: a pappataci-láz leküzdése, a trópusi elefantiázis és az idegrendszer melegégövi zavarai, a málnasarcoma és gyógyítása, trópusi sebüszök, struccláb… de mert sok volt és füstölt, – zavart dühében odavetette a gyerekeknek, azok majd tüzet-vizet kipróbálnak rajta. Hajnalban kelsz, ezután a szőllőhegyen dolgozol, de előbb tisztába teszed a házibálványokat, tüzet raksz, a kétágú vederben vizet hozol a patakról és mingko-magot őrölsz… ha pedig arról írni mersz neki, te! baltával csapom le a tenyeredet, mint a halászok a hal farkát, te világ kurvája, a Viktorodnak a szemét pedig… azt majd OIGAGAU intézi el, aki Hatalmas… az egyik ír, a másik olvas – – – cinkos kutyák! ne félj, ellátom a – megyek is, megyek a varázslóhoz és szobrot gyúratok vele, hogy a te drágalátos – – – Gazda! Gazda ne menj! – a te drágalátos Viktorod… OIGAGAU hatalmas! Most persze öleled a lábamat? mi?! Anyjuk, kölykök, az egész falu! idenézzetek!…


…Gazda ne bánts! a cselédetek vagyok

278




és Violante szült (megették), szoptatott, hajnalban kelt, mingko-magot őrölt a házibálványoknak és tiszta vizet hozott a patakról, szőllőt kötözött a hegyen és nagytitokban egy kristályosan eszes, éles és a logika minden tüzében ragyogó nyugati nyelven ezt dúdolta:


Munkám

fedél a fejem fölött

fiatal szeretőm!


…ó – az a perc, ami (és én akkor még nem tudtam róla ezt:)

olyan szép, hogy meg kellene állítani: ó, az a perc!

szüreteltem dúskáltam letaroltam – ó!

az a perc volt

ma már tudom. Továbbmentem, sőt menekültem előle

… mert oly túlságig volt, hogy attól csak elszakadni:

nem lehet másegyebet

messzetakarodni tőle – annak születni (mint Epiktetosz) vagy eladatni magam önként –

rabszolgának:


szolgasorban

idegenben

családtalan és

félmeztelen

könnyeidet nyelve gyötrődni

a hajdanvaló gyönyörűségeken – – – ó, ezért


azért kellett előle elfutnom

menekülnöm, bármilyen görcsösen kapaszkodik: előle

– bármilyen görcsösen kapaszkodtál belém


munkám

fedél a fejem fölött

fiatal szeretőm!

279
(Szinapsziusz Viktor)

Lobzang Csanab fiatal mongol Fehérlábú (nemes), – amilyen feltétlen híve Dambin Lámának, olyan fanatikus ellensége az Északi Bátrak országának. Teljesen illogikus tehát, hogy ilyen leküzdhetetlen szimpátiával közeledik a fogoly Otacsihez (orvoshoz), holott jól tudja rólam, hogy utálnivaló fileng vagyok – idegen és pogány. Talál ürügyet hússzor egy nap, a cellám elé settenkedik. Szárított hússal kedveskedik, beteget hoz; hajnalban te! ősöd-temetője! apád felzabálója te! – hangos átkokkal ébreszt, de a szeme kacsint; délután szétrongyolódott kashmiri szőttesekre telepszik, szemben velem és faggat: látomásait keresi a fehér filengek földjéről – – – a naptár, az ünnepségek, a templomok

…kamararendszerű hajótestek, gammasugár-mikroszkóp, cseppfolyós hélium –

’a jekede gaikamsiktai (ó – csoda) nagy csoda, érthetetlen csoda! ahol nincsenek kánok és nem vándorol az ország

…hát nem mindenütt a világon vannak jakok? tevék? lámakolostorok?

’a jekede gaikamsiktai! ó – csoda! nagy csoda!

Belemelegszem.

Vizen gördülő szekerek

…vizen!

vizen

bivalyok nélkül!

bivalyok nélkül.

Égen vitorlázó hajók

… mi az Otacsi?

kínai dzsunkát láttál már?

a kínaiak lótolvajok

de hát a tutaj, amin elfogtatok!

beszélj a szekerekről

Lobzang Csanab a kifürkészhetetlenebb. A személytelen, a keleti ember 280arányérzékével sokkal kevesebbet firtatja saját pszihológiáját és (ami meg tudja mérgezni a nyugatit:) az ő arcáról hiányzik az igyekezet, hogy előhozakodjék önmagával, Lobzang Csanab –

„az örök hó határán fehér a sátor
„ki kémlel hegygerincet éjbe nap-nap
„hogy lába el nem válik kengyelvasától?
„– Medveölő Csanab vagyok, a pásztor
„nyeregben szült Altáj-Anyám szabadnak

* * *


Késő este szabadon enged, ellátom a többi foglyot és körülszomszédolom az egész földszintet, láthatok mindenkit, aki csak élvezi Dambin Láma vendégszeretetét; éjfélkor gyöngéden visszazár, nyergében terem és szétosztja mongoljait a lesre… a ladaki zarándokok mehetnek… a szárte vásárosok*11 a Dondur-golnál… tizenkét taelt, elegendő árpalisztet és négy öszvér ajándékot hoz a hitetlen – Dambin Lámának… A kínai karaván az Élő Buddha védelme alatt áll, egyelőre – – – de tudakoljátok meg az emberektől, merre veszik az utat, Turkesztánnak vagy Északnak és ha Északnak… azt is, hogy nem-e fegyverkereskedők…

aztán kiürül az Elbeg Bulak: ellovagolnak a lesre.

A Lámának minden karavánban vannak emberei.

A kínai yamenekben nem készül útlevél, amiről Dambin Láma ne tudna.


Tulajdonképp máig sem értem, hogyan csalt kelepcébe Lobzang Csanab és hogyan csapott le rám a folyón keresztül. Én a burjátok tanácsára hallgattam és letértem arról, amit a Fegyver Útjának neveznek: a régi karavánúton haladtam a hirtelenfolyású Dondur-gol keleti partján és a folyó vonalát követtem; négy napi járás, ahol gázlót találnak és másik négy nap, amíg a Láma emberei utólérnek és felkutatnak… De hiába erőltettem az iramot, a mundzulok kedvetlenek voltak és hisztérikusok: távolodtak az otthontól, cserbenhagyták a ház bálványait… pedig a sebek, amiket halálig hurcolnak, csontig égethették emlékeiket: lángoló ólak, felmetszett hassal parasztok, kínaiak… portyázó dzungárok csordában disznót és asszonyt terelnek – – – a burjátok viszont Ulan-Bator-Khotonak igyekeztek és rosszabb ajánlólevelet Dambin Láma előtt elképzelni sem lehet: északi útlevél…

281

A kanyarnál hatalmas zátonypadokon borzolódott a folyó, a part elmocsarasodott és madársereget rebbentett fel szélesen a kolomp a nádason keresztül… a burjátoknak volt igazuk, túl a vízen, távoli dűnék közt elveszőben lovasok követtek. Bosszúsan, bátortalanul.

Egyszer tüntetően visszafordultak, azt hittem, mongolcsel – de aztán napokig nem jelentkeztek.

A part mostmár oly veszedelmesen iszapos volt, hogy valósággal beszívta a lovak combját, a víz sodra pedig akkora, hogy nem volt tanácsos átúsztatni rajta… igyekeztem lelket verni muhuljaimba és váltig bizonygattam, hogy a rablóláma kezére kerülni rosszabb, mint elmulasztani a Fekete Gobin a harmadik forrást: mogorván keresztülnéztek és nem örültek… talán a tébolytól féltek, ami a szomjhalált három nappal megelőzi: ilyenkor már hiába jut az ember vízhez, egész életére zavarodott marad és bolyong. Este hangtalan riadalommal szedték fel a tábort, nagyhirtelen talpraverték a tevéket és nekivágtak a sásnak, hogy az sírterület szélén nyomunkat veszítsék… csakhogy az elkergetett madarak pompásan jelezték Csanabnak, hogy a bujkáló karaván merre jár. A mocsárlevegő gyalázatos volt és édeskés, akár a hulla, a kutyák nyugtalanul kaffogtak és ha valamelyik teve beletévedt az iszaposba, teljes órába telt, amíg ki tudtuk szabadítani: a remegő állat ilyenkor megállt és ezúttal végleg, – kifordult a sorból…

…Éjfélkor történt, sorscsillagaink részvétlen fényénél, amikor Betelgeusz lakhatatlan tüzéből a földre elindulnak Mahakalé s a kisebb ártó és szolgálódémonok – …a sástenger egy nyílásán szabad kitekintés tárult a folyóra, a Dondur-gol örvényes tetején bokáig merülő tutaj rohant lovakkal, katonákkal és legelől a kevély, a fiatal Lobzang Csanab… a burjátokban elhűlt a vér (kiki hamar elvesztette az útlevelét), a mundzulok gyereksírással fordultak feléjük, keserves örömmel, hogy falvaik felperzselői, asszonyaik elhajtói megmentik őket a Fehér Otacsitól, nem kell az otthontól tovább távolodniuk… a muhulok, akik még soha nem láttak dzsunkát és elképzelni sem tudtak, vízenjáró emberekről fecsegtek és arról, hogy Dambin CSÖKYONG – a Hit Oltalmazója, maga is démon…

Lobzang leleményessége méltó volt azokhoz a hadicselekhez, amik a világtörténelem nem egy legendás ütközetében megfordították a hadiszerencsét: feltalálta a tutajt. Sáskötéllel rótták össze, a parti jegenyékből: bivalytömlőket kötöztek alá („dzsanggal” – fapálinkával töltve kobozta el egy szeszkaravántól), degeszre fujatta és ráeresztette a vízre: bokáig merülve, farolva a forgókkal, szemlátomást közeledett a „vízi szekér” – a tutaj, amihez a folyószellem meglepetésében kegyelmesnek mutatkozott.

Így mosódnak össze a sivatagban a fogalmak, a támadókból megmentők lesz282nek, a rablóból „az ember, aki látta a Forrást”; menekülés helyett sírtak a meghatottságtól és mikor hasa alá hajlítva a sást, tömlőivel partnak ütközött, – Elbeg Bulak! Elbeg Bulak! – könnyek közt kiáltozva üdvözölték a Forrást és a szélesen mosolygó Csanabot. Az őrjárat partraugrott és ő földig hajoló követet küldött hozzám egy marék árpaliszttel és a hadak-szalaggal, – aki elhozta Dambin Láma udvariasan figyelmeztető „vendégajándékát”…


Első találkozásunkkor alacsony imaszéken ült és háromszoros, lépcsőzetesen emelkedő mellvéd választotta el tőlem. Válla, széles melle hatalmas mellkasizmokról tanúskodott, karjait leejtve lógatta és tenyereit a combjai alá rejtette, ahogyan Padmasambhava tanítja a Lélektűz felidézéséről szóló gyakorlatában; láthatatlanul a meditációba merítette íriszét és nem látott engem. Csak amikor kövér perzsa macskája lustán kiugrott hozzám és égnek meredő farokkal a bokámhoz dörgölődzött, akkor vett észre: a dorombolásra felfigyelt. Csupán meg akarta köszönni, hogy meggyógyítottam három katonáját és érdeklődött, mennyi pappataci-szérumom van. Velem van a kórház egész gyógyszerraktára és szívesen gyógyítok, feleltem; de ha szérumaim elfogynak, szeretnék továbbmenni, Szinkiangba. Mért, talán a frontok elől menekülök. Igen, a frontok elől: egyformán sajnálom a dzungárt és a megvert kínait. Elmehetsz – felelte, bár itt biztonságban vagy. Elmehetsz, amikor akarsz; de meg kell várnod, amíg a frontok kissé megnyugszanak és én megvizsgálom ügyedet. Addig viseld türelemmel vendégszeretetemet.

Egy csésze teát hoztak. Dambin Dzsamcang visszasüllyedt a Lélektűz felidézésébe, fekete macskája zsámolyához ugrott és eltűnt. Némán fogyasztottam el a teát, egyedül.


De találkoztam máskép is Dambin Dzsamcanggal, mikor sétára invitált a bástyákon – fel a toronyba, ahonnan éjjel-nappal kémlelték a sivatagot. Az első nap, hogy megjelentünk az Örgűge tetején, muhulok, burjátok csoportokba verődve bámultak és tárgyalták az esetet. Este, mikor közéjük vegyültem, nem fogtak körül, ahogy szoktak és nem fogadtak a szokásos örvendezéssel; egymásután mondták fel a barátságot és néhány nap után nem érezték fogolytársukat bennem. DZAGAN YASSZE – „fehérlábú” – mondották a fogoly mongolok megvetően és eldöntötték magukban, hogy én a rabló láma vendége vagyok.

Felkavartak ezek a beszélgetések; nemcsak azért, mert kezében voltam teljesen és ha heves ellentmondásaimmal fel is keltettem tiszteletét, nem volt szabad rájönnie, hogy pontról-pontra engesztelhetetlen ellenségek vagyunk; – hanem azért is, mert felfedeztem tévedéseimet.

283

Messze voltam a kontinenstől, ahol a levegővel együtt szívtam be a nyugat művelt tévedéseit és ahol nem válhatott kérdésessé az, amit történelem és forradalom kórusban bömböltek körülöttem. De a földrész anyáskodó jelenléte a talpam alatt megszűnt, az anyanyelv bizalmas csobogása nem segített és nyugati tenyészetünk sugárzása se többé: a Fekete Gobi vándordünéi közt szánalmasan tántorgott, elsápadt és elesett Európa… igen, azt hiszem, Dambin Dzsamcangnak köszönhetem, hogy európai létemre rettentő sejtelmeim támadtak legforradalmibb sarktételeink gyávaságáról… arról, hogy haladásgondolatunk jólelkiismeretével kényelmesek, gyávák és ortodoxok vagyunk és hogy legforradalmibb társadalomszervező elveink alatt is hüllők, cölöpépítmények és özönvízelőtti primitivizmusok kísértenek…


„Azt hiszem, soha megalázóbb módon hódítók nem bántak szomszédaikkal, mint ahogyan ti nyugatiak az egész földdel szeretnétek. A ti kánjaitok állatállománynak tekintették a föld többi népeit még akkor is, ha nemcsak e népek voltak nálatok számosabban, de isteneik is bőségesen tolongtak: ti pedig egyetlen istennel érkeztetek. Hajlamosak vagytok arra, hogy haszontalan esetlegességnek érezzetek minden más bölcsességet, aminek emlőiből népmilliók évezredeken keresztül töltekeztek; és ha ebben tanultatok is némi udvariasságot, fegyvereitek embertelenségén érezzük, hogy csupán a szokást tűritek ideig-óráig, de az idegen bölcsességet változatlan otrombasággal semmibe veszitek…”

– Attól félek, igazad van. De nem vagyunk megvádolhatók azért, mert nem a kínai ágyúnaszádok jelentek meg elsőnek az európai kikötők előtt. Vagy mi zárkóztunk el? ha a japánok hoztak volna fűszert partjainkra – ha elsőnek a kínai hajók kerülték volna meg a Jóreménység fokát és a Jade-Császár szobrát hordozták volna meg a Földközi Tengeren…


„– ó igen. Ti rólunk sok könyvet írtatok, bizonnyal többet, mint mi rólatok. S ezekből megtanulhatod, milyen csökönyösen tudtok ti rosszul tanulni! Vendégem úgy látom, nem sejti, hogy kínai hajósok bejárták Óceániát akkor, amikor ti még nem készítettetek térképrajzokat és előbb hoztak hírt Amerikáról, mint a ti legelső hírhozóitok. Tudományaitok jórésze csupán elnevezésben különbözik, nem a lényegben: lásd. A derékszögű háromszög oldalnégyzetét már akkor felrajzolták kertészeink, amikor a ti időszámítástok még el sem kezdődött. De vajon jutott eszedbe neked – vagy elfogadnád, hogy ezentúl kínai tételként emlegessék a görögök tételét?”


– való igaz, hevesek vagyunk. De türelmetlenségünknek köszönhetjük a sebesség szomjúságát, ennek pedig szárnyainkat –

284

„– ez az, lásd. Gépeitek – vannak. De Szent Naropa a Lélek Tüzével, gép nélkül átrepült a Csomolungma fölött…”

– ez a nagy különbség. Mi a Lélek Tüze nélkül, géppel repülünk – mi nyugatiak.


„…Voltaképpen mi az, amit ti különbségnek neveztek nyugaton: a cél különbsége vagy az eszközé…?”

(ez hirtelen ért)


…A különbség … – nyilván az eszközé.


„Jól megfontolta-e Vendégem…?”


– miért? vagy nem akart a keleti ember is repülni? távolbalátni? felfedezni Amerikát?


„Ám lássad.


Ti Európában az öntözővíz emelésére használjátok a szél erejét, a mi szélkerekeink imahengereket forgatnak; így hát ti az öntözésben, mi az imahengerek forgatásában látjuk a célt és ez volna a különbség: de lényeges-e ez a különbség, ha mi ősidők óta csakúgy, mint ti, felhasználjuk a szél erejét?


Lásd. Szent irataink szerint egész Tibet tengerfenék volt és Szent Naropa csodatételére emelkedett elő a víz alól; így gondolják ezt a ti tudós gegenjeitek is, akik szent könyvek helyett kövekre hivatkoznak. Így a különbség csupán a fogalmazásban van – de van-e különbség, ha ősidők óta mi is ugyanígy tanítjuk: hogy Tibet helyén tenger volt…?

Ám lássad. A YIN teremtőelve páros; páros az emlő: páros a női szám. A YANG teremtőelve páratlan: páratlan a férfi-szám (talán harmincezer éve tudjuk ezt, mielőtt ti, Otacsi megismertétek a magot és a nő-mag színtestecskéinek száma páros, a férfi-magban páratlan – mondjátok róla)… – de hogy mi az istenségről tudjuk, ti pedig a csíramagról: változtat ez?”


– Ha mi nyugatiak nem hódítunk erőszakosan az eszünkkel, felfalnak majd azok, akik a szaporaságukkal hódítanak. És ha már hódításainkat nem lehet megnemtörténtté tenni (ahogyan a történelmet nem lehet megnemtörténtté tenni és feltámasztani ötmillió halottat, amerre Dzsingisz három hódítása elviharzott) – hogyan viselkedjünk mi nyugatiak? vegyük át szentjeiteket, sátortemplomaitokat, nyírjuk hajunkat, viseljünk mongol ködmönt, szokjuk meg lovaitokat, keressünk legelőt és mint a dogpák éljünk – mint a nomád? Vagy hogyan gondolod?

285

Dambin Dzsamcang megállt; a dzsong falának vetette hátát és szokatlanul szenvedélyesen, szobormerev fenséggel válaszolt.*12


„Mi ha hódítottunk, nem akartunk soha többet, mint amit a Szabad Háborúban szokás, jog szerint: hogy a szántóvető elhozza sátrainkba lányait és java gazdagságát. De ti, számtalanszor érezzük, velünk ti valami mást is akartok.


Öntetszelgő hódítók vagytok fileng, Ázsia csapása: hiszed-e? Nekünk nomádoknak nincs szükségünk az ilyen öntetszelgő gyámkodásra. Nemzedékeken keresztül hagytuk ezt, szelídségből; de a vége népünk fogyatkozása és a puszták hagyományainak bemocskolása lett. Nem kívánjuk, hogy leszálljatok gépeitekről, mert mint ahogyan a férfi sátrának hagyományait őrzi, úgy kell, hogy a törzs ügyeljen szokásaira, ha istenek-adta erejét meg akarja őrizni.


A sztyeppére áttelepített szomszédnépek szokásai – ez a mi legnagyobb veszedelmünk, mert ezek lággyá teszik a mi népünket. Jó ló és messze legelő az Istenség szabad ege alatt: ez kell a Hornak és a Szognak (a nomádnak) és az ősatyák nomádélete – ez az ő boldogsága. Mialatt azonban mi megelégszünk a pásztorok békés életével, fáradhatatlan szomszédaink minduntalan megkísérlik, hogy szabadságunkat szolgai engedelmességgé változtassák. A mult azt tanítja nekünk Otacsi, hogy vadsággal és fegyverzajjal kell fellépnünk, mert csak ezzel tudjuk megakadályozni, hogy a szántóvetők a sztyeppe szabadságát megtörjék, hogy a csongpák (kereskedők) a mi kultúránkat mocsokká tegyék és gyalázatunkká a Szabad Háborút.

Ó, a Szabad Háborúk korában – valaha hatalmasok voltunk mi mongolok és szomszédaink szíve összeszorult patkóink csattogásának hallatára; s levertünk minden tartományt és eljutottunk minden tengerig: hiszed-e? Hatalmunkat azonban megláncoltátok, csellel. Minden vadságunk tehetetlen gépeitekkel szemben, csak hányódunk hát Észak és Dél között, megértést keresve és segítséget egyikénél a másika ellen… – lásd, most nyugodtan beszélhetünk, nincs közöttünk fegyver.

Vendégem csodálkozik. Soha nem becsültem le a Nyugati Tant, a szükség parancsolja, hogy ismerjem betűiteket. Önvédelmi harcra kell felfegyvereznem a Pusztát, a nyugat saját fegyvereivel; ismernem kell a fehér faj furfangjait, hogy a hozzánk illő eredményeket elhozzam, a többit pedig elvessem. Régen Kína gyámsága alá tartozott a mongol és a mi vallásunk 286egyszer Kínának köszönhette megújulását: akkor még a nomádok ivadékai ültek a Sárkány Trónján. A kínaiak gyámsága nem fenyegeti hagyományainkat – de a dogpák kipusztulásához vezet. Az északi tanok a nomádot külső jóléttel ajándékozzák meg és a törzsek gyarapodásához és megerősödéséhez hozzájárulnak, megengedem. De szanzarát (az anyagot és a körforgást) teszik istenné és ha megfojtják a pusztaiak meditációs ösztönét, elvágják démonainkkal a kapcsolatot.

A jó démonok elfeledkeznek rólunk, a rémek pedig – ó Otacsi! hiszed-e?… hova lennénk!

Márpedig a mongollal meghal az őseredeti szikra is. Mert a szikra bennük van és az őseredeti Lélektűz – ami valaha minden népeké és az igaz emberség biztosítéka volt és a boldogságé – egyedül a nomádban ég igazán.

Lásd, most nyugodtan beszélhetünk, nincs közöttünk fegyver. A szomszédos Észak és a Dél nem ismeri fel ezt, mert a nyerészkedés és a szanzaravágyak sűrű ködében jár. A mi lamaikus világunkban én egy istenség testetöltése vagyok; testem azonban küldetésre született és ez a küldetés a Középhez szól. Az én küldetésem, hogy a sztyeppe népét táborba gyűjtsem és az ősök szokását oltalmazzam és élesztgessem, mert áldás az a nomádnak; ó, mert a legészakibb és legdélibb határokon túl is élnek törzsek s ezek ugyancsak a hiú, földi haszon utáni hajszában emésztődnek; de az önmegvalósulás szükségét sokkal hamarabb látják majd be, mint szomszédaink. És visszafordulnak majd, hogy megkeressék az eredeti szikrát – s a természetben fogják keresni és a mi pásztoraink közt fogják megtalálni: hiszed-e? Tőlünk fog az emberiség megmentése kiindulni.

Tőlünk viszik szét az őseredeti szikrát, de fénye az egész nyugaton el fog terjedni.

De még sok-sok esztendeig – a mostani kalpa (világév) végezetéig – törtet az emberiség a szanzara életcélja után és ez a mi világperiódusunk az emberiség hatalmas háborújával végződik, amit csupán a tökéletesség keresői élnek túl, hárman, nagy naljorpák (misztikusok), a hegyen. Ekkor azonban egy nagyon jó és hatalmas Kán támad, aki alá a föld népei sereglenek és ez a Kán fajodbeli lesz, Otacsi. Mikor ez a Kán megöregszik, betegágynak esik egyetlen gyermeke és a fehér faj legügyesebb orvosai is tehetetlenül állnak majd ezzel a betegséggel szemben. És akkor majd a kán-gyermek betegágyához egy buddhista láma érkezik, csodatételre és bekövetkezik, hogy a halállal eljegyzett gyermek megerősödik és végtére meggyógyul. Ez a mongol láma Maidari, az emberiség megváltója az új világévben; első csodája után megnyílnak Maidari előtt a szent hegyek és ő felhág, hogy AMI287TABHA AMITAYUR – az Örök Fény és az Örökélet tulajdonságát magába fogadja.

…Az új kalpában mindazokon a tartományokon, ahol születtél, elterjed Amitabha fénye: mert kevéssel utána egy fajodbéli emberben Pancsen Bogdo reinkarnálódik és ez az ember a te országod legelőin születik… – lásd, most nyugodtan beszélgettünk, nincs közöttünk fegyver. Az isteni bölcseség mindnyájunk könyveiben benne van, a mienkben nem jobban, mint a tieitekben; de hogy a mindentudás különböző igazságait felfogjuk, az istenek elosztották fajták és népek között. A kínaiak annak a tudománynak osztályrészesei, amivel a test gyöngeségeit legyőzik; a nyugatiak osztályrésze a képesség, hogy valóra válthassák életük leghevesebben óhajtott játékszereit; de nekünk, Szabad Háborúban élő pásztoroknak Buddha az élet legmélyebb megismerését adományozta. Megparancsolta, hogy a messzeségek magányában bőrünkkel, izmainkkal, lassabban verő szívünkkel, imakürtjeinkkel és dalainkkal alkalmazkodjunk a meditáció felséges nyugalmához… az én testem a szabadulás napját nem éri meg… lásd fileng – harminc nap múlva a Puszta reszket és a hírmondó szavát nem hiszik el: a Vastehén havában megölnek engem, ledőlök én és meghalok… de egy következő kalpában az én istenségem megtestesülése megéri majd, hogy az emberiség megtalálja… az őseredeti szikrát… a Három Szent Remete hegyén égnek a Léleknek tüzei és te… te Otacsi, hitetlen: gép nélkül – Annak a tüzével… vizen jársz, szálldosol a kék hegyek fölött…”

288




…nem voltam óvatos Violante, Lobzang Csanab ámító gyöngédsége, hajlékonysága és fronthírei – ez volt a vesztem

…útban a Baldan-Dordzse-féle expedíciós hadsereg (súgta Lobzang), húsz-harminc nap múlva ostrom…

…a Sivatag Kapujánál katonái barátságosan érintkeznek a Kínai Vöröskereszttel: hírek, levelek… – miért, volnának leveleim?… ó! hogy volnának-e?…

(Violante!… ha egyszer vége lesz a mi levélkorszakunknak és elbeszéljük egymásnak életünk szörnyű törmelékeit: éreztél-e állati fájdalmat, sírhatatlan nagyot – érezted-e gyönyörű rögeszméink gyógyulhatatlan sebét, amikor többé nem találtak hozzád a leveleim?)… add fel derék kümük, add fel egyelőre ezt a hatot (szinte hálás voltam a fortélyos Lobzangnak, hogy elfogott), – Violantéhez, barátaimhoz, szüleimhez… Kapisztrenciusznak, életjel… délre a puszta, nyugatra a dzungár felkelés – elvágták az utamat… az ELBEG BULÁK ÖRGÜGE bevehetetlen… ha az északmongol intervenció késne, diplomáciai lépést – – –

Másnap már Dambin Dzsamcang előtt állottam.

Lobzang Csanab elfüstölgött mongoljaival a homokdünék mögött és aznap nem tért vissza; az őrség kihúzta alólam székemet-asztalomat és a holmikat némán kihordta: utánanéztem, hová. Barátságtalanul mordultak rám a fegyveresek, kiparancsoltak a folyosóról. Vagy egy órát égettek a napon. Két lompos déde-mongol kísért az emeletre, az egyik, amelyiket gyógyítottam, sután löködött.

Dambin Dzsamcang energikus, enyhe előredőléssel, nyugati pózban várt és hóhérnyájasan, angolul fogadott.

…Ön megkísérelt leveleket kijuttatni: elfelejti, hogy vendégeimnek szüksége semmire nincs, én mindennel ellátom…

…Szívesen juttatom el leveleimet az Ön engedélyével, de nem tudtam, hogy vendégeinek előbb az Ön engedélyére van szükségük –

– akkor hát Lobzang Csanab, kapitányom, ostoba fickó, aki félreértette az Ön kívánságát: „Violante” tábornok viszont, akitől Ön katonai segítséget kér – – –

(Lobzang Csanab ábrázata sárgállott fel előttem és elvigyorodott)

– – – ne tagadja, ezek rejtjeles levelek

– nem tagadnám, ha volna mit

– „Violante” …Hányadik hadtest, melyik tábornok alatt.

– Violante nem hadtest és nem tábornok: lány, egy európai lány –

– – – lány…?!

289

– és igen okos lány: otacsi. Lobzang Csanab pedig az Ön legderekabb kapitánya.

– Lány és otacsi?…

Dambin Dzsamcang ezen annyira elbámult, hogy elfelejtkezett az angolról és mongolul folytatta:

– Szóval te, Otacsi, egy lánynak írtál levelet?

– Igen.

– És ez a lány a te khatunod?

– Igen.

– Így hát te a khatunodnak írtál levelet?

– Igen.

– Hazudtál, Otacsi. Te Kapisztrenciusz Kasztrénhez írtál levelet: összeköttetésben állsz a vörösökkel.

Nem feleltem.

…Kutya! – – – az ujjpereceket rá: Peckeljétek fel a száját.

290
(Violante)

„hogyan legyen nékem könnyű a föld (miként mondják majd) – ha én nem voltam könnyű a földnek?!…”

…a rinocerosz bőrét vettem magamra


(ó Violante visszajáró árnya, ami a fülünkben kísért, valahányszor a rinocerosz bőrt vesszük magunkra és befelé annál esettebbek vagyunk és vérzékenyek, mint a hemofiliások)


– a rinocerosz bőrét vettem magamra, elhatároztam, hogy a bántások elől valami olyan páncél alá menekülök, amit a bántások megvastagítanak és a fájdalom csak trágyáz és növel… jegyzeteim, könyveim odavesztek, de azért… a belhámsejtek, a makrofágsejtek felszaporodása, különleges Kala-Azar-granulómák, amikben hemzseg a parazita

…tulajdonkép vastermészetem van, mit árthat nekem? cselédi sorban élek – amilyenről az európai cselédlánynak fogalma sincs és csak itt lehet hozzájutni a mindenességben a gyarmatokon: szőllőkapáló, vízhordó, öltöztető-vetkőztető és dajka

…az Úrnő lábát nézed (Teee!) – némán és csak ha szólnak, akkor vetheted fel rá a szemed (Teee!) tisztátalan

…én mosom le a család hulláit, majdnem az egész falu a család, tisztántartom házibálványait és olvasom leveleit – – – de ha Európába visszatérnék

ha a Fehérek Földjére lépek, az útlevelem érvényes megint és egyszer orvosnő lehetek megint, valóságosan… a szöveti spirochaetózisok közül a… parangi-kór (jobbára India)… de… trópusi endémia és főjellegzetessége a szifiliform bőrdaganatok málnaszerű felemelődése… utóstádiumában csontmegbetegedésekkel és fekélyes folyamatokkal… (mostanában a gombaemberekről – – – ) a vérbaj kondilomáihoz hasonló papillomák keletke291zése, vérzékeny függölyök… az epidermisz rákszerű elburjánzása, a szaruréteg… eltűnése, parakeratózis

… – mostanában a gombaemberekről álmodom… Kívül földfeketék és tapintásra mint a kókuszdió szakálla vagy mint a sárba ejtett motring… de belül tejesen világolnak és nedves-sérülékeny-fehérek, mint a kettétört gomba húsa: onnan tudom, hogy a fejük lejár és meg lehet tekinteni hűvös-árnyas mellüregük fehérlését

– – – morfológiailag a luesztől megkülönböztethetetlen, okozója egy spirochaeta, a… már nem tudom… treponema

jaj testvérek, ezerszer jaj annak, akit a Hatalmas Barom kitüntet

akit megtalál veszendőben és hogy el nem veszhet – értésére adja és halálraszereti

– én nem veszhetek el! kell ez nekem, cselédebb legyek a cselédnél: el nem kerülök innen máskülönben

– csak amit ellopok, amit kuporgatok – igen, lopni, LOPNI! – hogy hálátlan szolgáló lehessek egyszer

a szökött szolgáló! a megverhetetlen

…még akkor is, ha (Sorsisten-BÖLÉNY, nem mintha panaszolnám:) ha tudom előre

…még akkor is, ha (Uram Jószág! én engedelmeskedem:)… ha addig még… sok hullát fürdetek, sok lábat törülök tisztára, sok mingko-magot őrölök és sok frissen szült gyermekemet húzzák mindjárt a nyársra és tűz fölé

mert szeret engem a Gazda és szolgálom én őt jóllakásig

és szolgálom kétlábon és szolgálom négylábon és nem küld el engem a Család

de söréttel vadásszék rá, szórakozásul vagy csendesen korbácsolja – örömmel odaengedi bőrét, mert kemény

…mert éjjelenként gombaemberek látogatják meg, körülsimogatják hűvös öleléssel, vígasztalják… és ő, amit este levedlett a Gyöngédeknek, tűzoltáskor, – hajnalban újra fel:

a rinocerosz bőrét veszem magamra


– – – ó Violante visszajáró árnya, kísértet-hangja a fülünkben!…

292




A faluban elterjedt, hogy boszorkány vagyok. Beszélgetek a növények leveleivel és üzentem a kutyákkal OIGAGAU-Bálványnak s gyilkossággal fenyegettem meg… bábot csináltam szalmás agyagból minden férfiről, elválasztom a kunyhótól s az asszonytól és megölöm, tetszésem szerint… ó – a vadak! a gyönyörű, szenvedélyes, kedves, a becsületes vadak, akik nem tudnak hazudni! – …kétszer is táncolt a falu a kunyhó körül és IMAUMAU bácsi hadonászva magyarázkodott és öklendezve, szavakat egy olyan nyelven, amit nem értettem: megvédett.

Elfogott az utálkozás – ó mért nem loholtam az ölükbe ki a tüzek felé, ahol OIGAGAUT, a férfibálványt billegetik; s mikor harmadszorra jöttek és ő el akart dugni, ellenkeztem…

hallod? kikövetelnek Fehér Lány, ha akarnám, kiadhatnálak, lásd… de IMAUMAU-bácsi jó…

– – – Megyek.

Hová mégy?

– Tépjenek szét, az is jó: jobb, mint hogy így, te, téged… ó – az is jobb!

De IMAUMAU-bácsi jó, megvéd… és a Gazdára nem gondolsz…? hát nem szereted IMAUMAU-bácsit?!

…(szeretni – – – te!)

Arculütöttem.

Szolgáló! – – – hh – – – hh – – – hh – – – Mit merészelsz! – – – hh – – – hh – – – hh…

– A pince ugye! a pince! félted a pincéd! félted a szolgálód: a te örömeid! IMAUMAU-bácsi jó?! fuj! jövőre olyan leszek, mint a pulykatojás…

Az Úrnő lépett közbe: ellopott és szalmával födözött a pajtában, de közben a Gazdát dícsérte és bíztatott a teljes elsüllyedésre: becsüld meg magad… igazán boszorkány vagy?! – – – (ördögi ötlet volt tőlem, düh és tehetetlen megvetés iránta, mintha az orvosi diplomámat kérdezte volna:)

– igazán…

IMAUMAU-Gazda megszégyenülten, három napig nem nézett felém… aztán egyszer (parasztmellényével hasán legényesen feszített, hosszúra húzta magát, mint az öreg kandúrok a szerelem előtt és mindenképpen igyekezett egy Boszorkányhoz méltónak lenni) – az udvaron szembejöttem egyszer és a szemével a pincéhez parancsolt.

Ránéztem, elszántan a megégetésre és arra, hogy szememet a Bálvány, szívemet a Gazda kapja: nem – vágtam vissza határozottan; s abban a szempillantásban kiderült, hogy nem tehet semmit, vénember és mihelyst magamhoz térek az első csodálkozásból, erősebb vagyok.

293

Attól kezdve buzgón bólogatott-helyeselt a faluban és némán híresztelte, hogy bűbájos vagyok; tartottam tőle, hogy a varázslók úgy végeznek velem, mint azokkal a halálraítéltekkel, akikben megtisztelik a hatalmasabbat: tabutizálnak engem mindenkinek és tőlem, mindenkit – és szabadon járva-kelve, áldozati tánc, illatégetők és a hódolat minden jele közepette halálraéheztetnek. Tudtam, hogy falutanács van és nemsokára meg kell mérkőzzek OIGAGAU varázslóival; mégis vigyázatlan voltam. Egy reggelen bekötöztem a lábát a szomszéd kislánynak és a seb feltűnő gyorsan gyógyult. A varázslók kivallatták a kislányt, tapogatták a ficamot és ropogtatták – hallottam, hogy a gyermek sivalkodott. Estére már zúdították lármázó seregeiket a kunyhó felé, egyszerű, nyíltszívű varázslók voltak, akik a keresetüket féltik: IMAUMAU-Gazda laposat pislantott az Úrnőre és OKAUKAU, az Úrnő beleegyezőleg pislogott. Tudtam, nincs más menekülés; küszöbig somfordáltam és az ajtóra fityegő amulettet-cápafogat-csigolya-csontot és egyéb lim-lom talizmánt leszakítottam: boszorkány vagyok, mostmár semmi nem védi a házat…

Az öreg IMAUMAUT, aki a fűrészes késsel nekem ugrott, az első kezemügyébe eső házibálvánnyal leütöttem; az Úrnő engedelmesen hanyattvágódott, kettéhulló mellekkel és a halálos iszonytól fennakadt szemmel várta végzetes érintésemet. Átugráltam rajta, fel a létrán, a szalmacsúcs alól leakasztottam sovány batyumat és meztelenségem összes kincseivel, dobozaimmal és leveleimmel a Szüret-szigetek átkozott szőllőhegyein keresztül elhagytam a falut. Az aranykarikák, amit loptam és elástam, a szakrális ritkaságok: mind-mind ottmaradt, se irataim, se hajójegyem. Napokig bolyongtam a karavánúton, a gyökerek, amiket találtam, szárazak voltak, és akkor, aznap emberszomjamban valóban hallottam, hogy beszélnek hozzám a krókuszlevelek… A jó rablók tápláltak, elláttak vízzel, mingkoval és elvezettek egy varamungi halászhoz, aki Mahumane szigetére szökteti a horda halálra szánt tabu-fegyenceit… Mahumata és Mahumane szigetén – – – ó, ha igaz volna! misszionáriusok vannak, kolostor. Erre vágytam: a súlyos, megtörhetetlen csendre ott az öles fű mögött, a kétöles falak mögött, a fehérpados kertekben és a négytörzsű fák mögött… bezörgettem egy megostromolhatatlan kapun (olyan nehéz volt és olyan telivasalt)… köldökömre pillantottak a kémlelőn és a nyíló ajtó hűvös fénysávján (e hirtelen-tükörből) láttam belépni árnyékos meztelenségemet… kartonkötényes nő vezetett, az arcát Fehér Madár takarta, és olyan fehérbőrű ember volt, amilyen fehér ember talán Európában sem lehet. Egy bennszülött… mondta a Főnöknőnek és eltűnt.

Ki vagy leányom?

294

Én térdrezuhantam előtte, szétszórtam minden condráimat és a térdébe kapaszkodva, egyszerűen elfelejtettem az emberi nyelvet.

– – – Ki vagy te?!

A simogatásra kitörtem, gyöngédségem zuhogott belőlem, mint a medreibe térő óceán.

Én… lenni… boszorkány! én… boszorkány!

A főnöknő közelhajolt, két ujjal megfogta államat és megforgatta: aggodalmasan csavaruló arcizmok, kergetett tekintet. Alápillantott meztelenségemre –a voloj rongyszőttesekre batyumon és homlokomon a jó rablók jegyére, hogy ne haragudjon a Gazda; aztán félfordulattal egy nagy könyv felé húzott és bemártotta a tollat; és még habozott is, mi legyen belőlem, ápolt vagy apáca, mert nem értette, miért, hogy ilyen szűkölve sír a benszülött, aki nem ír, nem olvas:

Voloj lány

kereszteltük Feliciának


Naurura, a lepraszigetre.

295
(Szinapsziusz Viktor)

Ó – semmivel sem vagyunk jobban a jövőbe látó és kevésbé fanatikusan tévedő jósok, mint a végítéletesek és az olasz dómok reszkető tömegei, akik az ezredik évben hiába várták az utolsó ítéletet és a Krisztust.

Három nap alatt a mongol vallatókamra egész repertoárjával megismerkedtem; nem szégyellem bevallani, harmadnap Dambin Dzsamcang mindent tudott rólam, még azt is, amivel édeskeveset törődött: de betörték egyik arcüregemet, kezemen-lábamon vérzett minden köröm.

Belöktek a közös zárkába: ásongó hosszú üreg volt, teli Dambin Dzsamcang foglyaival, szárte kereskedők, szökevény tangutok és néhány kínai ambán, turkesztániak. Csöppet sem csodálkoztam, hogy ott találom holmimat: melléjük vánszorogtam és leestem.

…kínozz meg és megmondom, ki vagy.

Kifogástalan angolsággal, udvariasan kezdte a „Lámák Bosszúállója”; de már akkor tisztában volt szándékaival és a déde-mongolok már készítették elő a kínzókamrát, köztük az egyik, amelyiket gyógyítottam…

A burjátok elhúzódtak tőlem, a muhulok hátat fordítottak: Dambin Dzsamcang vendége voltam…

A leveleimre gondoltam Violante, a leveleinkre, ami mindkettőnk számára a prometídák szűnhetetlen ölelkezésévé teszi ezt a levélkorszakot… Úgy látszik, ez a mi végzetünk (értelmetlen, gyűlöletes szó, mindig mélységesen megvetettem és emberi méltóságomon alulinak érzem, de Panpedelupén, ahol az ember-kicsinye sorsának előérzetével születik, talán többet tudnak a mi végzetünk felől) és ne neheztelj érte kedvesem, társam az ismeretlenségben (még sohasem becéztelek végig sem ujjal, sem szemmel, de így lobogsz tapintó képzeletem érintése alatt, forró szobor) ne neheztelj érte, a durva hasonlatért: a prometídák sorsa ez; összefonódunk szellemünkkel, te sikoltsz, én dadogok, szájunk megtapad – de genitáliáink közé sziklák hengerednek… ó Violante, talán már egyre megy, hogy nem küldjük el, de lehetetlen, hogy ne írjunk kedvesünknek: lélegzetvételünk, öröm-parányunk, ami kéjmérlegünket naponta billenti és ha élünk még, egyedül azért, hogy ezt kedvesünknek elmondhassuk…

296

Tompulok: lázt jelent.

Valami keskeny szemrésen, álomkórosan veszem tudomásul a világot és ezt is csak akkor, ha Dambin Dzsamcangra gondolok – a jóslatra, amit magáról mondott: a Vastehén havában eldőlök én…


* * *


A szárte vásárosok megszánnak, körémtelepednek sokan és szóval tartanak: fárasztanak, kimondhatatlanul… Az éhezést jól bírom, de lassan gyógyulnak tőle sebeim… a muhuljaim az éhségtől megnémulnak és némán vándorolnak körbe, kergén, mintha ételmaradékok lebegő képeit kergetnék, a burjátokat viszont beszédessé teszi: fecsegnek; a tangutok lopnak, kötözködnek, rikácsolnak, tűrhetetlen ricsaj… megelégeltem az embereket, olyan nagyon megelégeltem, hogy – – – tudjátok, mi a szabadság?

bölcseink nyugaton, akik arról síránkoztok, hogy nem vagytok képesek meghatározni a szabadságot!… Kerülne csak harminc napra a Bosszúálló várbörtönébe az ilyen, a Fekete Gobi közepén, csak érezné, – érezné ezt a hármas börtönt (mert első a sivatag, második a vár és harmadik az emberek) és még az anyja-kínja is – de nagyon, jaj de nagyon eszébe jutna a legszabatosabb szabadság!

…ó Violante – azt hiszem, az ember legállatibb igénye, hogy néha egyedül legyen. Ha megérem az ostrom végét és ebből a hármas börtönből kiszabadulok, nem az lesz az első dolgom, hogy az embertolongásban részegüljek, hanem hogy újra megszerezzem a szabad magányt… – egy országot egy magáncelláért…!

297




A lámaita mongolok úgy tudják, háromezer év múltával, ha a világév letelik, új MAIDARI jön, a Messiás. Indiában Buddha hetedik inkarnációját várják a világperiódus végén, az majd megmondja, elrendezi… a FUNAFUTTI-szigeteken úgy vélik, hogy a Tűzállat felfalja mindnyájunkat, de excrementumából új bennszülöttek és új FUNAFUTTI-szigetek keletkeznek… Washingtonban természetesen úgy látják, hogy két új szárnyat kell a Fehér Házhoz építeni, ha majd az egész világállamban be kell vezetni a Washington-szobor talpazatának hitvallását… a Szovjetunióban rendeleti egyszerűséggel majd alapítanak néhány újabb Marx-Engels-intézetet és kineveznek egy sereg hivatalnokot… Ó, érdeklődés a jövő iránt, fogalmaink legszélsőségesebb változása! Államfilozófia: micsoda ketrec a gondolkozók számára, akik meg szeretnék szólaltatni a föld egyetemét! Étvágyunk legnagyobb ébrentartója, gyermekeink életingere bennünk – jövő!

Egyetlen filozófia sem képes elviselni, ha államfilozófia lesz, hogy nyíltan tárgyalják belső ellentmondásait és módot találjanak rá, hogy békében éljenek végzetével. Hatalmam ölén éltek – így mordul rájuk – és még legelőkelőbb képviselőm is filozófusi rangját veszti, ha hűtlen. Mi szükség rá, tudni, hogy az én végzetemen túl mi lesz: vagy nem szólnak tanításaim a századok végezetéig? – nem érvényesek oly erővel, hogy feltartóztassam végzetemet?

…mert az államférfiak ma sem filozófusok és az államfilozófiák nem tudják elképzelni, hogy a jövő merőben más is lehessen, mint azt kinyilatkoztatásaik rendelik… épp ezért, tűrhetetlennek éreznek a végzetükön túlra néző minden jóslatot

…hogy az állam a tökéletesen morális, eszményi uralomnélküliségben oszlik fel, vagy hogy a megjegecesedő szabadságjogok alapján minden istenuralomnál sötétebb diktatúra következik-e: kategóriáikon belül még engedélyeznek ártatlan vitákat az államfilozófiák; de hogy valami harmadik következzék be, aminek nevét most alkotja az emberi nyelv és az élenjáró bölcselet – ezt nem szenvedheti államfilozófia

Violante, mindnyájunk leleplező viselkedése ez: a korszak behaviorja, hogy ő maga milyen témához nyúl… a tematika egysége a földrajzi hely, a történelmi pillanat kényszerű egységét is jelenti; de jelenti az államfilozófia uralkodását az agyon… mert nemcsak terminológia zsandárvilága az államfilozófia: hanem a drótkerítéssel körülhatárolt apriorisztikus tematika… holott… a filozófia története azt tanítja, hogy a gondolat haladása mindig valamilyen halálugrásból indult ki: vagy az uralkodó tematikától való félreugrásból… vagy az élenszaladók teljes elszakadásából, akik emancipálták magukat a környezet kényszerei alól és túltették magukat a 298korszak tematikáján… Violante, a filozófia a józanság extázisa; de hogy félreugorjunk az uralkodó tematikából és élreszaladjunk a jövő felé, hol vannak újra azok az elfogulatlanok, akik semmit nem hisznek el és mindent lehetségesnek tartanak – hol vannak a józanság extatikusai?

…hogy a filozófus szakrális személy legyen a törvény előtt és gondolkozása legyen törvényfölötti: ez az, ami örökre puszta óhaj marad (és merő logisztika:) mert az államfilozófia ott strázsál a katedrákon fegyveresen s hogy szükség van bátor felfedezőkre, a jövőt körülhajózó elmékre és a feltérképezőkre: hogy szükség van a szabadok szabadságára –

és hogy egyáltalán, e hirtelen melléugrással a tematikából mi szabadok kívülről szemléljük ez internált agyvelőket és azt kérdezzük, mi minden történhet még mindnyájunk végzetén túl, ha majd az államfilozófiák élettani ideje lejár – ez az, amit a hegeli lelkek nem viselnek el

ha halálraszántan félreugrunk, ha előreszaladunk és többé nem vagyunk számontarthatók az antitézis kategóriáiban: megőrültünk számukra és ez még a jobbik eset, ha csupán kegyesen elménk épségét vonják kétségbe és nem jelentik ki: a közre veszedelmesnek – – –

Violante, az emberiség már régen elterjedt minden csillagon, hasznosítják a hőtároló tengert, a csillagtűz napfáklyáit, a sugárnyomást s az atommechanikát úgy használják majd, mint ma a gyufaskatulyát, amikor az államfilozófiák még mindig egyet szeretnének: a mindenség feje fölé plántálni felségjelvényeik féltékenységét… tanaik visszavonására szólítják fel a csillagászt, aki életében egyetlen üstököst sem nevezett el az Elnök neve után és nyilvánosan meg kell követnie a Rendszer zsinatját annak, aki nem használati utasítás szerint használja elméjét… ó, elmék rabszolgahajcsára – államfilozófia!

299




Államaink politikai épületének legnagyobb baja az, hogy aláépítettük a mammutvadászok klan-fogalmait… legnagyobb parlamentjeink működési elve még most is a nagy korrobori… nem érezzük ma sem, hogy a száz-milliós óriásállamok életműködése merőben más probléma, mint a harmadkori hordák kormányzása… gépeink vannak, amik fenekestől felforgatták a föld tájképeit, félelmetesebbek vagyunk minden eróziónál, de politikai elképzeléseink lényegileg a pattintott szerszámok fokán állanak… mitsem sejtünk abból, hogy az óriásállamok megszervezése elsősorban technikai probléma és hogy ilyenek rajztáblákon, tervező munkatermekben születnek


eddig a jogalkotás és a korrobori-tánc körül forgott minden gondolatunk… A politikai gondolkozás lassan ülepedne már: – a ballaszttól, a konvencióktól mozdulni sem tud… A forradalmár hagyományok… anticipálnak minden spekulációt, ami a jövővel foglalkozik: – a filozófiát… összetévesztettük a számfejtéssel… soha olyan tekintélytisztelő, olyan konzervatív a filozófia még nem volt, mint a forradalmárok filozófiája, ha államaink jövőjével foglalkozik

hajbókolás és bizantinizmus a gondolat előtt, ami telítődött és elfáradt: érhet még itt valami meglepetés, ahol minden gondosan kategorizálva, készen hever?… – természetesen érhet; de azok, akiknek meg kellene lepődniük, addigra már rég halottak… Ó Violante, a mai forradalmár elképzelései a jövőről a maga módján hasonlatosak Campanella zseniális otrombaságaihoz, aki a szocialista államot természetesen istenuralomnak képzelte el, hol a kormányzás irányelve természetesen az – asztrológia…

300




A forradalom trónján, a maga jövő-szemléletében az államfilozófia elakadt. Szerencsére nélkülözi az első utópisták megejtő mesélhetnékjét, de mindnyájunk mélységes szerencsétlenségére nélkülözi a tudományos utópiák felelős elszakadását is… korszaknyitó bölcseleti szellem ez a filozófia jövőszemléletében – a tudományos utópiák tervezőszelleme… belátása ugyanolyan nehézséggel jár, mint amilyen szülési fájdalmakkal a mestergondolat maga… akik találkoztak vele, azt mondják, a jövő tervei előtt a legtudományosabb államfilozófiák ugyanolyan mitsemsejtő, gyermeteg dőreséggel állnának, mint amekkora szemeket Campanella meresztett volna az ötszáz év utáni tervgazdaságra…


* * *


…Az amerikai technokrácia bajainkkal a törvénykönyvet okolja, azt, hogy jogalkotásunk (de különösen tulajdonjogunk fejlődése) a tizennyolcadik század óta végzetesen elmarad gépeink előrerohanása mögött*13 …való igaz, mind a mai napig legnyugtalanítóbb problémánk és az a zátony, amin a haladás megfeneklett… de ma már egy másik diszkrepancia hordozza végzetünket és alóla azok az államok sem kivételek, ahol a termelőeszközök végre nem a tulajdonosok, hanem a tervezés rendelkezésére állanak: az ösztönös kiskorúság és a technikai hatalom diszkrepanciája… már látjuk a következő század lábát, de kátyu akarunk lenni… polgáraink politikai nevelése híjával van a tudományos utópiák fogalmi elemeinek, azokénak, amikkel az óriásállamot szervezni lehet… alattvalói átlagunk, hasztalan tagadjuk, infantilis in politica, függetlenül a rendszertől; sőt, függetlenül a rendszertől elsöprő erővel hatnak rá idióta vezérszólamok, tam-tam-üvöltések, király-vágy, „Atya”-komplexus és egy sereg más áruló érzelgősség és atavizmus, amiből kitűnik, hogy a belőlük alkotott legszélesebb, legdemokratikusabb klan-tanács úgy áll az óriásállam problémája előtt, mint a milliószám tolongó lelenc négyévesek az óriásmozdony körül, ha el kell vezetniük – – – már halljuk a következő század mentegetőzését: rólunk nem tehet…


* * *

301

…és mit várhatunk a politikusoktól? ne azokról szóljunk, akik a korroborin eltáncolják és eléneklik egy totemterület üzenetét, hanem azokról, akik a totemek nélküli területek nevében énekelnek és a jövő küldetésében táncolnak: ilyen politikusok… – nem maguk is utópiák?! ó, mert elméleteinket a valóság telerakja homokzsákjaival, halogatjuk, nem repülünk

szellemünk fogékonyságát a jövő iránt pártharcok örvénye nyeli el szakasztott úgy, ahogyan a pártházakban az államfilozófiát elnyeli a fecsegés… a hivatal gondja elsorvasztja bennünk a képzelőerőt, a közszereplés szédülete aláássa jóhiszeműségünket, felébreszti a vezérkedőt – utoljára beleveszünk a klasszikus politika életműködésébe, beleőrlődünk a klan fogalmaiba és végül a teljes letörés: reprezentálunk… a föld legnevetségesebb ténye, Violante: azt hiszem, a politikus természetek azok, akik ma legtávolabb vannak a tudományos utópiák szellemétől.

302




Civilizációnkat mostmár csak a butaság mentheti meg, Violante: az a remény, hogy majd semmiféle agytrösztnek nem sikerül beszervezni az egyetemes tudásnak azt a hadigépezetét, ami az élet teljes kioltásához elegendő – noha már a birtokunkban van…


* * *


…tudósaink politikai kultúrája egyfajta dilettantizmuson és krisztusi idealizmuson túl nem jutott, még nagyon is sokan hiszik, hogy a háború elkerülhető és államaink jók, ha az emberek „erkölcsösek”: hol kísért még ezekben a fejekben a tudomány politikai öntudatraébredése…?!


* * *


…sejtik-e ezek a krisztusi felháborodást rejtő derék emberek, miféle terheltségeit kell viselje minden politikus a múltnak, miféle örökséget kell átvállalnia, ha országhatárokat szerkeszt vagy lebont?!…


* * *


…Amennyit a politikusok az atomfizikus felelősségéről sejtenek, annyit talán már ők is sejtenek a politikuséról: – annyit, hogy a föld lakosságára végveszélyt jelentene egy olyan fertőzött politikustársadalom, amelyik az atomfizikával tudósok nélkül is elboldogul…


* * *


…politikusaink a fehér ember tudományos kultúráját teljesen alárendelik a rabbia nationalisnak: micsoda szerencse! – hogy az atomfizika vegyészi és matematikai épülete számukra követek és tudós hírhozók nélkül megközelíthetetlen…


* * *


…hát nem jogos és megalapozott az a remény, Violante, hogy a butaság fogja megmenteni a világot…?!

303

az elkövetkező négy évszázad

– – – ó, az ájtatos öldöklés! a Szellem fölöttetek, Vizek – mióta! –




Itt lebeg




…az elkövetkező négy évszázad eleven sebe a tudósok üldöztetése lesz


C’est le temps de la grace ardente

La volonté seule agira

Sept ans d’ineroyables épreuves

L’homme se divinisera

Plus pur plus vif et plus savant


A perzselő kegyelem ideje ez

Pusztán az akarat cselekszi

Hét év roppant megpróbáltatásán

Az ember istenné leszen

Tisztább elevenebb és bölcsebb


Apollinaire


…a tudósok – balga szentjeink (mielőtt szervezeteikkel a föld alá merülnek), megpróbálkoznak majd a nyílt társulással, mert mélységes meggyőződésük, hogy a katonákba és a politikusokba szorul még annyi emberség és engedélyezik

ez természetesen az ő (világiakban való) mélységes ostobaságuk Violante és teljes járatlanságuk a politika dolgaiban

az első ájtatosan lemészárolt nemzetközi szervezkedés után a dermesztő csendben

a „Fekete Sárkány”

a „Vörös Nap”

az „Atair”

a „Megong”

304

titkos társaságok fognak alakulni, melyek nemzetköziségükön túl lényegük szerint pestist jelentenek minden nacionalista érzelgésre; és szervezeteik annál inkább duzzadnak, mennél kolosszálisabb atomerők és mennél közveszélyesebb szerves mérgek jutnak fizikusok, bakteriológusok tudomására


…alkatok harca lesz a hatalomért – hogy a katonát (ahová való:) eszményeink régiségtárába toloncolja és ártalmatlanná tegye, – de ezen túl az a gigantomachia is, ami borzongás nélkül fel nem mérhető:

a haladásgondolat ezer hamisítványával teletűzdelt elmúlt világ és a végre „személy szerint” jelentkező jövő párharca, ami nélkül eddigi felvilágosodásunk történelme oly hiábavaló és érthetetlenül csonka

a sakálok és a hiénák belátják, hogy az alkalmazott tudás elvonása őket („az államot”) létükben támadja meg

hadi laboratóriumok nélkül ártalmatlanok – csak lábasfejű szörnyek, csápok nélkül

a tudósok belátják, hogy a birtokukban lévő elemi energiák elszabadulása olyan világveszedelem, ami meghaladja a politikusok látókörét és a katonák lelkiismeretét

a perzselő kegyelem ideje ez

ha pedig e világveszedelmes energiákkal ők rendelkeznek végső fokon (nem katonák és nem politikusok), – rajtuk a felelősség, óhatatlanul…


…és a sakálok összekiáltják és a hiénák belekergetik: megrémül a nép… és halálra keresi tudósait, ha azok engedetlenek

Violante – mintha cápák és cápavadászok összefognának és szent háborút hirdetnének a szigonykovács ellen: az egyik, mert gyártja, a másik, mert már nem gyártja – ilyenek lesznek a népek és a vezérkarok a laboratóriummal szemben

és megtelíti a levegőt és várja a szikrát

fejlődésszerű folytatása a polgárság jogkiterjesztő, a proletariátus munkaszervező forradalmainak

csupán, – amit azok teoretikusai, a kasztok egyetemes tehetségtelenségében a jóslásra szemernyit nem láttak előre: a robbanás a tudomány politikai öntudatra ébredése*14

Sept ans d’incroyables épreuves… hét év!

305

…hogy állítnak-e szurokkal leöntött tudósokból élő fáklyákat az utak mentén, hogy hány Bertalan-éj lesz, hány „proskripció”? nem tudni, Violante. De egy bizonyos: e párharc során sakálok és hiénák nem fognak visszariadni a vér szagától; és azok a mimózalelkek, akik megborzongnak, ha keresztényüldözést emlegetnek vadállatokkal a cirkuszokban, a veszély első jelére

azok a mimózalelkek kannibáli kegyetlenséggel irtják majd a politikai öntudatra ébredő tudósokat

…és nem lesz, aki elbujtassa, olyan: mert sakálok módjára vonít és hiénák módjára somfordál körülötte a nép

és a cápák kettéharapják, mert gyárt és a cápavadászok széttépik, mert már nem gyárt: jaj annak, aki szigonykovács!

…az árnyéktalan naptól a sugártalan éjjelig, az egyenlítőtől a hideg tengerekig a „Fekete Sárkány”, a „Vörös Nap”, az „Atair”, a „Sansarmes”, a „Nemzettelenek”, a „Jakobiánusok”, a „Halálellenes Liga”, a „Prokyon”, a „Nambu”, a „Babende”, az éjféli „Megong”

a titkos társaságok felgöngyölítésében sakálok és hiénák nem ismernek kíméletet

a saját írásaikkal alágyujtott kínai bölcsek

a lengyel királyi erdők szabad prédái

a párizsi tolvaj-céh, a husziták, a leydeniek tucatjával a közös kötélen

az utolsó arisztokraták lógása az utolsó papok belén – micsoda bárányábrándok! a fogatlan harag! – – –

…a Hold egy csali-Holdat szül és bevérzik a tenger

hegynek futnak a folyók és a hegyek megrendülnek és gőzzé és gázzá robbannak: és az embernek nincs hova

és soviniszta politikusok és humanista katonák olyan „megtorlásokba” keverednek, amiből nem vezet vissza parlamenter

soha

A perzselő kegyelem ideje ez


az első (enyheségében megható és így, négyszáz év távlatából könnyeket csaló) intézkedés a jogon- és törvényenkívülhelyezés lesz, amit a titkos társaságok felszaporodása követ nyomon

ott lesz a kérdés egész skolasztikája a tányérodon, a szobák levegőjén, szeretőd száján, aki az ágyba hozza, a csarnokok zsivaján, a kínvallatások jajveszékelésén, a halálveszedelem babonáiban, a külváros káromkodásán, a gyermek játékain

lesz kettészakadó és lesz békülő zsinat, lesz egyetemes zsinat és csonka, lesz 306látszólagos hajszálkülönbség és lesz áldatlan vita – de a történelem dialektikus gúnyát ez meg nem állíthatja és a hírhedt dijoni kérdésre, vajon a tudományok haladása az erkölcsi fejlődéshez hozzájárulhat-e, azt hiszem, határozott igennel válaszolhatunk: éppen a haditechnika megszaladása, ami a katonákat lehetetlenné teszi és típusaikat a vezetésből félresöpri, – éppen a haditechnika megszaladása a leghatalmasabb természetes homeopátia a katonaszellem lesorvasztására

ó – a katonák nem fognak megfeledkezni róla, hogy renegát tudósokból valamilyen nagyvezérkart toborozzanak a sakálvilág védelmére; és valóban akadnak is ezrével lojálisok, szervilisek, „hazafiak”. Ezek talán élvezik a látszatállamok támogatását – de a tudósvilág támogatását nem; a bojkott és a merényletek áldozatai lesznek

a tudósok nemzetközi társaságaiba belekapcsolódnak mérnökök, munkavezetők, munkásértelmiség: akkor, amikor a politikai öntudatra ébredő tudomány üldözése tetőpontra hág – tömegmozgalommá lesz

– emlékezünk Diokleciánusz áldozat-rendeletére? melynek egyetlen eredménye a leleplezés volt, hogy kereszténnyé lett a birodalom

emlékezünk, hogy alig ötven évvel az eretnek Arisztotelesz-olvasó után a máglyán – egyházatyák a Sztagiritát kommentálják…?

alighanem: katonák és politikusok látszatállamainak ugyanúgy üti ki a kezéből a hatalmat ez a forradalom, mint a kora kereszténység a Római Birodalomban.


Saját hivatalain keresztül


innen (és csakis innen) kerülhetünk szemtől-szembe a világszervezet valóságos problémáival és így (és csakis így) lesz a Föld állama szocialista

Plus pur plus vif et plus savant

Tisztább elevenebb és bölcsebb


pillanatig sem kételkedem, melyik tábor győz, fegyvertelenek vagy fegyveresek; de ehhez nemcsak sakálok és hiénák eltűnése kell a hatalomból, hanem tudósok is kellenek, merőben másmilyenek, bőszültebbek a maiaknál


Bármilyen gyámoltalan és infantilis azonban, bármilyen gyáva és a vértanúságtól irtózó a tudósok mai speciese – egyszer

a kezükben föltetsző félelmes hatalom láttán egy ponton még rákényszerülnek majd, hogy munkájuk politikai végzetszerűségéhez méltók legyenek


ha még oly hihetetlen is, a szamárbőrből oroszlánok ugranak elő s amikor minden a körmükre ég: majd sztrájkolnak még a laboratóriumok

307

Mi az hát, ami jön?

kérdezzétek meg magatokat, mi az, amit legkevésbé hisztek, hogy jön: az jön

a társadalom hatalmi átcsoportosulása, ahol a forradalmasító tényező a tudás

nem a tömegek forradalma ez: a gépeket teremtő szándéké, ami megelégeli, hogy véle visszaélnek

a tömegek forradalma kitört a múltból – de a jövőbe nem sikerült betörnie: ehhez az egzakt tudományok politikai öntudatra ébredése kell


* * *


A politikai analfabéta a politikus kezére adja az atomenergiát: a katonák pedig egünkre plántálják, örök fenyegetésül – hogy eldöntsék vele a klasszikus politika kimerülhetetlen örökségét: az eldöntetlen kérdéseket…

…örök szégyenünk, hogy az első, ami megszületett, nem az atombánya volt, ó! nem az atomfűtés, nem az atomhajó, hanem az atombomba: örök szégyenünk…

…az emberiség a négyévesek gondtalanságával és felelőtlenségével álmában sem gyanítja, hol tart majd kétszáz év multán… hogy politikai nihilizmusa a tudományos utópiával szemben ugyanolyan véres veszedelembe sodorja, mint most kétszer egymás után tulajdonjogi visszamaradottsága a technika előrerohanásával szemben


* * *


…nem gondolom, hogy megérem, de tudom, hogy egy forradalom alapokmányának érzi majd a jövő jóslatomat

…Ha a tudomány munkásai tisztába jönnek a feladattal (és nem úgy, mint a politikusok)

…a laboratóriumban, a rajzasztalok fölött eldöntik, mi az a politikai terv, amiben az új technika bekapcsolásával (és nem kirekesztésével) a földet szinkronizálni lehet

…a tudomány munkásai mellett politikusok a puszta tolmács szerepére szorítkoznak, katonák az atomerővel nem rendelkeznek

vagyis, ha majd az egzakt tudományok politikai öntudatra ébrednek:

Violante! – az új forradalom… ez az, amit négyesztendős szavazópolgáraink megmosolyognak majd, de el sem hiszik, aminthogy elképzelni sem tudják


* * *

308

…lehetséges, hogy mindez másfélekép történik Violante, Ázsia a fergeteges meglepetések tiszteletére oktatott

és én mégis ezt várom: az atomerők valódi tulajdonosainak politikai öntudatra ébredését

ezért… látja, ezért!

óva intettem magamtól Violante

törzs, amelyik befogadna, nemzedék, amelyik magáénak vallana, nincs


a harmadik generáció találja meg jóslataimat, közérthető leszek a nevetségességig… csontjaimat a pusztába szórják (mint Valakiét, a Szajnába), tudom; s hogy veszélytelen legyek… fikciót csinálnak belőlem és én, a vakon ketyegő pokolgép… ó! nem kívánhatom, akármennyire is szeretném, olyan volna, mintha a betegágyhoz láncolt ember… – – – Violante, én megsebesültem!

309




Az 19** év decemberének egyik szokatlanul forró napján, amikor a tevék gyöngyöző cseppekben zsírt izzadnak és a napra tett vedrekben felforr a víz – (ugyanazon a napon, amikor Szinapsziusz Viktor megkapta a lázt és felfedezte, hogy nincs többé széruma) – a Vastehén havában előkelő vendégek érkeztek a rablóvár udvarára.

A térdelő tevék elé szőnyeget terítettek, ünnepélyes selyem-hadakot váltottak a szerzetesekkel és sok mongol járult és hajtotta fejét az áldásosztó tulku elé, hogy pálcájával érintse; Dambin Dzsamcang maga kalauzolta az emeletre és ültette baljára, mert ez a főhely – – – nem tudta, hogy a halált kalauzolja hajlékában.

A tulku – a legfiatalabb közülük kínos merevséggel ült a feltornyozott párnán, facsészéjéből vajasteát ivott és nem volt senki egyéb, mint Baldan Dordzse herceg, nyugatrajongó és népszerű mongolvezér, Urga bizalmasa.

Mongólia Nyila – így hívták a csapatoknál.

Északon így nevezték: a Forradalom Szárnyai.

Ulan-Bator megelégelte a rablóláma határsértéseit, a haderejéről, személyéről szóló szertelen legendák – puszta létezése állandó reményteljes izgalomban tartotta az új rend ellenségeit és az Északi Bátrak Városában elhatározták, hogy leszámolnak vele…

Több mérföldnyire Dambin Dzsamcang erődítésétől hatszáz fegyveres várakozott, szibériaiak, mongolok egy sziklahasadékban, könnyű tüzérség, páncélautók. Harminc nap…

Zadzsagan: Áldás – – – alázat – – – bőség, boldog élet – zadzsagan, mondogatta Dambin Dzsamcang vendégeinek és nem sejtette, hogy a három holt ember nyelve és a szent Tantra minden démona nem menti meg attól a végzettől, amit esztendők óta tud és most oly borzongató pontossággal jövendölt magának: harminc nap… Baldan Dordzse és két szerzetestársa magasrangú lámák álruhájában járta termeit és a csamba-tea s a forró vaj után előhozakodott az urgai Élő Buddha kérésével, hogy a készülő oroszellenes felkeléshez megnyerjék a „szabad mongolok” támogatását… Egy sereg elavult városnévvel a cári keményhangzó-jeltől tarkán, orosz katonai mappákat teregettek, hosszan tárgyalták a kínai kérdést (elég barátságosnak és elég erősnek lenni, ismételte Dambin Dzsamcang, megnyerni szövetségüket, de megállásra bírni fegyvereiket), megvitatták a dzungár felkelést (nem szeretik Északot: a Szabad Háború gyermekei) és dörmögve mérlegelték, melyik legyen az a három hely, ahol minél előbb, lehetőleg még a Vastehén havában Észak határain betörnek a csapatok… És mialatt a Lámák Bosszúállója életének döntő háborújához érkezett és éjjelente (mint ez a térképekből kitűnt, meglepő módszerességgel) felvonulási tervein dol310gozott… mialatt Baldan Dordzsekán suttogva emésztette magát rajta, hogy vize van és a sivatagi sáncok bevehetetlenek – Szinapsziusz Viktor lázában hánykolódott, sírt, ismeretlen nyelveken szólongatta száguldó ábráit és egy nevet emlegetett

Lobzang Csanab, pusztai lányok szemefénye, számlálatlan lélek gyilkosa – néha órákig ült Viktor vacka mellett; a várkapitány birkaarcán a gyanú felhője sem suhant keresztül, hogy a besúgó szerepe után hitelét veszti a barátság nyugaton és gyermeteg kíváncsisággal – beszélj Otacsi! a Nyugati Legelőkről Otacsi… beszélj! – a Fehér Birodalmakról faggatta őt… ez felzavarta benne Európát és a hányinger (ami a bacillusok felszaporodását megelőzi) a legutolsó ujsághírekkel és az utálkozó szájíz Európával: minden összekeverődött benne… Ötödízben jött rá a láz – a szárte vásárosok óvatos-messziről lesték, a burjátok guggolva, kárörömmel, a mundzulok falnakdőlve, mozdulatlan részvéttel, a tangutok kockavetésnél, kegyetlen érdeklődéssel és Csanab is, aki pedig szót sem értett Viktor láz-monológjaiból – Lobzang Csanab nem mulasztotta el, hogy jelentse Dambin Lámának

…és Dambin Dzsamcang, Amurszana új testelöltése, a nagy Hutuktu megjelent. Meglátogatta foglyát – még sohasem bukkant a Nyugati Mágiának nyomára, – hogy meghallgassa az Otacsi énekét… Lábánál ácsorgott, szemét nyughatatlan szemébe akasztotta: nem tudta elkapni tekintetét; mindent értett… hallotta.

A kijáratnál megállott… fejét rázta – – – aztán kiment

311




És Szinapszius Viktor… aki a mongolok hadmozdulatai elől egyre nyugatabbra szorult, vagyis egyre mélyebbre… mert nincsen mélyebb, mint a Közép… Dambin Dzsamcang vendége, aki levelet írt Kapisztrenciusz Kasztrénhez és ezért most a börtönben tanulta, mi az a fogalmazásra nem szoruló őselv – égen a szabadság… aki úgy összeötvözte életét egy távoli társ leveleivel, hogy este létezésének reményével feküdt és reggel jelenlétének álombéli örömével ébredt és most szabadságának sakáléhségével még Violantétől is elszakadt: Szinapsziusz Viktor dalolt…


Hurkoljátok vezértevéitekre a kolompot jámbor vadak, kerekedjetek fel derék nyugatiak:

jabunáj!

Tűzzétek fel az imádságos lobogót, húzzátok utánatok a kengyelhágcsót asszonyok

jabunáj!

Még egyetlen nemzedék sem bocsátotta meg, hogy átugorják: mi pedig nem egyet akarunk… ismeri valaki a hágókat, a kősivatagot – megjárta már valaki a karavánutat, ami a Jövő felé vezet?

jabunáj!

Ó – nagyon is elhittem európai szabályaimat, nagyon is szabályszerűen gondolkoztam: hogy is gondoltam volna valamit, ami e szabályokon túlvezetne!

Még nem vagyok elég orcátlan a jövő iránt: még nem zsúfoltam túl felséges terveimmel és még nem estem gondolataim iránt halálos szerelembe, hogy akkor is akarjam, ha nem úgy lesz, ahogy elrendezem: még nem vagyok elég orcátlan a jövő iránt

jabunáj!

eláruljam, hogy többé nem parlamenteket fogok tervezni? hozzátegyem, hogy nem zsarnokokról akarok álmodozni? Ó szellemem tökéletes elfordulása, áldott bizonytalanság, tervező léleké – szabad lengés!

Számlálatlan évezredek óta hisszük, hogy az államalkotás a törvényhozás problémája: először hajnallik fölöttünk az idő, amikor az emberiség megszervezése archimedeszi probléma lesz és fönnmaradásunkon túl, a védekezés önmagunk ellen, tudásunk veszedelmei ellen csupán akkor sikerül, ha elménk odafordul a jövő deleje felé

Kerekedjetek fel legelszántabb férfiak – ti, akik kezdettől gyűlöltök minden mankót és nélkülözitek a hagyományos forradalmárság kényelmességeit

jabunáj!

312

Diderot dadogott, a kísérletre nem volt szava; az enciklopédisták úgy hívták: „megkérdezni a természetet”

Bacon az Atlantisz jóslataiban így nevezi óceánjáróinkat: „óriáshajók, melyek függetlenek a széltől és sebesebbek a mi legvágtatóbb szekereinknél”… nyelvem a középkor tehetetlenségével áll előtte: jósolhatom ennél pontosabban a jövőt?! Ó tudom: nem vagyok kevésbé pontatlan és kevésbé badar, mint mikor látnok utópisták megkísérelték, hogy bennünket kitaláljanak; de határtalan szeretetemre a jövő iránt kérlek benneteket barátaim, kíséreljétek meg a lehetetlent: gondolkozzatok a jövő hiányzó fogalmaiban!

fel, fel – jó nyugati vadak

jabunáj!

birodalmak iránti felelősség, hívők vagy istenek iránti felelősség: mindez eltörpül a gondolat iránti felelősséggel szemben. Ó hogy útálom szívemből a sereghajtók dicsőségét – szakadjatok el elméitek rabszolgahajcsárától! miattatok legyen boldogtalan minden államfilozófia! a ti gondolkozástok szabadságát ne engedjétek fogalmazni így vagy amúgy – s hogy ebbeli jogaitokban „meghagyjanak” és „megerősítsenek”: ravaszság

a Fehérek Házában nem jobban és nem kevésbé: ugyanúgy tévednek a világ jövőjét illetően, mint a lámaita mongoloknál, akik a kalpa leteltével várják az új MAIDARIT; és az Állami Filozófiai Intézetek számának egyszerű szorzata szakasztott olyan hamis felelet a jövőre, mint a FUNAFUTTI-szigetek Tűzállata, ami felfal ugyan mindnyájunkat, de bélsarából új benszülöttek és FUNAFUTTI-szigetek keletkeznek… halljátok hát!


El tudtok szakadni már e hajbókoló bizantinizmustól, érzitek szentkönyveink ijesztő öregedését? Látjátok-e, hogy az egykor forradalmár államfilozófia a jövő előtt, mennél inkább közelebb jut hozzá, annál merevebb és ellenségesebb…?!

Tudományos utópiák szerkesztői, településtervezők, energetikusok – tudósok

szabadon lengő emberek!

politikusok nélkül, embernemlátta területek felé!

…Ugyan az emberek, akiket a jövőben meglátogatunk, vajon ezt fogják kérdezni: hol vannak ellenségeink, hol vannak bohócaink?

s nem ezt: hol vannak előfutáraink…?!

Hurkoljátok vezértevéitekre a kolompot jámbor vadak, kerekedjetek fel derék nyugatiak:

jabunáj!…

313
(Violante)

…Megismerkedtem a keresztényekkel, ez egy szekta és azt mondják magukról, Európában nagyon sokan vannak. A rendház gyönyörű és tiszta, minden nap van ebéd, sőt reggeli, ami egészen csodálatos. A háznak és a kertnek nagyon szelíd toteme van, félig ember, félig bölény, aki tudott az állatok nyelvén beszélni (mondják) és önfegyelmezésül a leprások tenyerét csókolgatta – ezért ő a mi védőszentünk (ezt így mondják)… Szent Ferenc vezeklésül még azt is nagyon szerette, ha gyalázkodnak vele és lehordják alávalónak, mihasznának, bitangnak és takaratlan-farúnak (volt ő is Panpedelupén remete) – hogy szakadatlan mulasztásaira figyelmeztessék és fogadalmára, hogy ő a Mindenség Cselédje… és még azt is beszélik, óvatosan lépegetett a köveken, nehogy terhükre essék, mézet és édesbort helyezett ki az erdőre télidőn a vadméheknek és mikor homloksebét égették, kegyelemért fohászkodott a Szellemhez, hogy ne fájjon a Lángnak az ő sebe… és én is – Ó igen! azért választottam ezt a Keresztény Angyalt totemül, mert én is!… cselédje vagyok a Mindenségnek, restellem a test terhét és inkább volnék a gyomrotokban a meztelen étek, én magam a méz, az édesbor, én is – ó! alázatosan idáig süllyedve fohászkodom az ÖRÖK BAROMHOZ, ne fájjak a Lángnak majd, amikor engem éget!… hulla! hulla! elveszett lélek! elkallódott sors! a beles-állat! te leprásokat ingerlő oktalan nagy mell! kurva! kurva!… –


„légy áldott, mivelhogy igazat szóltál, nékem pedig ezeket illik hallanom”…

314




…gyolcsba csomagolt szentostyát kaptunk az útra, a tenger viharos… mintha még most is el akarná zárni előlem ezt a szerény paradicsomot – ó, mintha én dühöngtem volna, mintha berzenkednék ellene – – –!

…De most már kibékültem így mindennel. Lelki egyensúlyomat találtam meg ebben, amit sem az idegen tenger közepén Európában, sem Panpedelupén a szerelem vezeklésében nem találtam: a személytelen vezeklésben és a némasági fogadalomban… Azóta megismerkedtem Krisztussal (Európában hírét sem hallottam) – akit nyársra akasztottak az emberevők szigetén, fejjel a földön és már gyönyörűségesen rotyogtak a kondérok és a törzsfőnök telifutott szájjal gyakorlatoztatta rabszolgáit, hogy majd a verítékükkel ha sózza a húst, legyen mivel… Mikor az Atyaszellem lenyúlt érte az égből és magához ragadta a Krisztust… az Atyaszellem pedig jutalmul, amiért ő maga jelentkezett a törzsnél, hogy a tüzet megtisztelje – mindörökre csecsemővé változtatta, adott néki Anyát, akinek az Emlője el nem fogy és így imádjuk őt mi keresztények

a törzsfőnök pedig megtért és másik embert főzetett (a családból, aki soron következik) – és vezeklésül az egész törzsben bevezette a Kés és a Villa szertartását… hogy meg ne fogja kezével a vad, ha az ISTENSÉG Testét és Vérét elébekapja a porba:

hanem a villával szúrja és a késsel szeletelje…

315




…Az orvosok jók hozzám, tudják, hogy valaha én is azt a fehér köpenyt viseltem; de egy hosszas magánbeszélgetésen a múltakról, az Elveszett Személyről, aki a Hordák közt a személyi iratokkal együtt elveszett és minden poklokról, ahol az eredendő bűnt vezekeltem – a Főnöknő engedelmével arra kértem a főorvost, felejtse el az én régi köpenyemet a fehér kötényért és a keresztért: viselője cseléd.

Ez volt megérkezésem és bemutatkozásom.

Rendtársaim eleinte hűvösek voltak és én nem szóltam (a kevélység bűne volt), pedig a fásult arcok mögött ezer kérdés tolongott, tudom. Végül mikor elvesztettem egyetlen vigaszom, támaszom a szigeten – utolsó reménységemet is a tengerbe ejtettem, visszatért a lelki békém és olyan voltam, mint egy köröskörül leperzselődött bolygó, amire a világűrből újra életmagot hoznak… kis háromrészes kazetta volt ez a mag – egy akvarell-kazetta, ami valahányszor szétborítom, mindig felidézi a közöttetek töltött tervezgető-képzelgő, érthetetlenül álombeli időket és a névjegyet beleragasztva, megvan és az én egész akkori hiábavalóságomat (ma már belátom:) „Gabreliusz – a kis Kotnyelesnek” …a csomagok burkolatáról elkérem a gyűretlen, használható lapokat és azon… virágot, bárányos mezőt, csendéletet… Krisztus Urunk Kereszthalálát a Liliomos Hegyen, Mária emeletes kunyhóját a Gyöngyházszigeten… így festegetem őket vasárnaponként, lelki megnyugvásból és nagy gyönyörűségére a betegeknek, nővéreimnek és a főnöknőnek egyaránt… aki nagyon szeret… mert a szeretet törvénye az, hogy akkor a legnagyobb, ha ölelni nem lehet…

316




Néha gúnyos és gyalázkodó pletykákat hallok rendtársaimról a refektórium mosdójában (mert ennek a legszerényebb paradicsomnak is megvan a maga szüremlő szennyese) – azokról, akik valamelyik orvossal élnek.

…Ha egymást marják-gyűlölik, ha egymást jelentgetik fel ebben a bedugaszolt társadalomban – ha végigfúrjátok magatokat egymás belein ti kétségbeesett némberek… ne beszéljek? mért ne beszéljek? nálunk a voloj szigeteken (pedig ott…) – ó! ebben a lefolyástalan ólban itt marad mindenetek az epétől a bajotokig, egymás mezítelen ülepéhez szorulnak az arcok és ti, köldökig nyíló szemmel, ti! – nem hallgatok! megmérgezitek egymás előtt a levegőt és az éhes gúnyon elősompolyog és egyik kezét a szátokba, amivel beszéltek róla és a másikat amivel vétkeztek, igen! beleakasztva rondábbnál-rondább némberek, mint a hordót – bőgjél! harapok. Eressz el! – elhord benneteket a sátán! …tisztálkodjatok! tisztálkodjatok!…

Verekedés lett belőle és kerültek hetekig. Mert megintettem őket és tudom, hogy a buzgalomért és az örömtelenek szigoráért most egy darabig nem szeretnek, de – Krisztusom, aki látod a lelkem, te tudod, hogy tisztaságomban is milyen mocskos vagyok…, mert hallottam én, minden szavukat eszembevettem és úgy akartam vezekelni érte, hogy a bujaság kezdettől is lehetetlen legyen és vezeklés, iszonyúbb az övéknél… (Ferenc a sebeiket csókolgatta:)

…egy leprásnak akartam leadni magam – – –

Mi választ el bennünket a sírtól egy szigeten, ahol a hajók messze elkerülnek és évente a postahajó ha megáll, elégetik a megjelzett csónakot: nekünk még a mocsokkal is vezekelnünk kellene…!

Ráakadtam mérgeimre.

Nehéz napok!

…Ó, mennyi ravaszság még mindig testvérek, mennyi kendőzés meztelen-magunk előtt: mindjárt a legelején erről akartam írni…

rábukkantam mérgeimre.

A leveleimet könnyebben égettem el, mint ahogy a mérgeimet kiszórtam.

El akartam kerülni a kísértést, hogy ezerszer újraolvassam és Viktor akaratlan sugallatára (talán még vár) – megkísértsem a beavatottak legnagyobb gyalázatát: a szökést…

– – – Van afrikai apocyneám, a kereszteskígyó mérgénél negyvenszer erősebb …najamérgem, a rögtönölő… dendrobateszem, ami elálmosít és szívbénulással homlokoncsókol… van acocanthera-mérgem, ha azt akarnám, hogy a halál az életemnél is fájdalmasabb legyen… van kurarinom, ami tüdőbénító… kobramérgem, ami részegítően öl és van viperamérgem, 317fehérjeoldó – – – ó, hogy erre nem akadt rá IMAUMAU-Gazda a Szüret-szigeteken és nem dobálta el: most nem ülnék itt a tengerparton vele,

ölemben

akkor

bocsássatok meg testvérek, elfelejtkeztem róla, hogy itt vagytok ti is velem és mindörökre velem maradtok: a kettéfűrészelt ember egyik fele, amilyen magányos

olyan voltam akkor; kettéfűrészeltek hosszában, tükörhöz ragasztották féltestemet és úgy néztem ki, mint régen az egész

ha valaki kiejti szemgödreiből és tapogatva-földönkeresgélve sarkával eltapossa:

a szemgolyó vagyok. A testem továbbment… – ha így kiáltanék testvérek! ha így kiáltanék: hinnétek-e?

…mert ha már ezt a keserű-keveset csak úgy viseljük el, hogy a magunk személyéről lemondunk, nem úgy vezeklünk-e leghelyesebben: a halálban, ahol minden fájdalmunkkal magunkra maradunk…?!

(…van kobramérgem, ami részegítően öl… van dendrobateszem, ami a szívbénulással homlokoncsókol)


…így lepett meg a menet – – –

Rendtársaim egy elhalálozott nővérünket hozták két bambuszrúdon, huszonkét évig élt Naurun és nem kapta meg a bajt… mert a Felséges Baromnak így tetszett és az ő földi zarándokútja a lepraszigeten ott ért véget, a romlott konzervnél

(…a najaméreg. Azt, most, rögtön. Ahogy itt ülök, a dobozzal az ölemben. Meg se kell mozdulnom, csak lefordulok a szikláról)

…aki be nem ereszti a leprást: megkapja az a kunyhó

…aki nővér leadja magát leprásnak, a barakkba kerül

hátha?!… hátha azért tartotta ki Perpetua huszonkét évig, mert ezzel a kegyességgel kiengesztelte a bajt – – –

…négyen viszik a bambuszrudakat, Perpetua nővér lágyan hintál és mintha ő is énekelné a zsákban, amit a többiek énekelnek:


egy Nagy Hal gyomrában meglátja a Mennyeket, a boldog

egy Nagy Hal gyomrában a fák ormán lakozik, ő már boldog


(ó, ha igaz volna… és akit a föld kivetett, befogadja a tenger – ha igaz volna a zsoltár!…)

a csónak bebillen Perpetua alatt és feneke a parton homokot súrol

318

belegázolnak vele, eloldozzák a hintától a zsákot

evező merül

elfut a két rúd alatt, ami hozta –

– Krisztusom! huszonkét év – nekem is?! ilyen két bambuszrúdon kell majd a tengerbe himbálódznom…?!

…a föld kivet, segíts: fogadj be! Vízanyánk, Nagy Öl!

…van najamérgem, van kurarinom, rezzenek fel határozottan és ahogy szúrósan nekidülleszkedem a temetés felé, egyik kezemmel felkönyököltem és a másik térdem leejtettem: már késő volt

koppanó üvegek a sziklán és a doboz

az üres doboz

a levegőben kelepelő doboz

a vízen úszó

hullám! beborítja, benyalja… újra: hullám! hullám!

a föld nem ereszt, a Nagy Öl bezárul

nincs apocyneám, nincs kobramérgem, nincs dendrobateszem – és most visszarakosgattam a méreggyűjteményt, hogy megvan-e mind, ami nincs meg. Felnéztem az égre, ahol a Tökéletes Barom lustálkodik és legel: és bólintottam

(hangos-rövid sírással, mintha szúrnák összes sebeimet)

bólintottam a fájdalomtól

– ó igen

nem adom le a leprásnak magam, nekem annál sokkal jobban kell szeretnem mindvalamennyiüket:

– ahogy már ölelni nem lehet

de itt kell maradnom

a lepraszigeten

ugyanezen a két bambuszrúdon himbálnak a tengerig engem

hogy egyszer én is

huszonkét hajó érkezése után mint Perpetua

…egy Nagy Hal gyomrában

eltaposott szemgolyóm meglátja majd a Mennyeket, a boldog

kettéfűrészelt fél-

fél testemmel a fák ormán lakozom, egy Nagy Hal gyomrában

és én is az leszek

ami a többi:


boldog

319
(Szinapsziusz Viktor)

Harmadízben látogatta meg Szinapsziusz Viktort, hogy egy képtelenül idegen világ misztikájának talányait hallgassa; Viktor a krízisen volt, szérum nélkül és Dambin Dzsamcang intézkedett, hogy külön cellába vigyék, amikor az udvaron, a toronylépcső felé haladtában – – –

…Dambin Láma megtántorodott.

Rikoltás hallatszott az őrtoronyból és nemsokára Lobzang Csanab válaszrikoltása is, csattogó patkók

(félezer ember az Öreg Mederben, sivatagjáró tank, északiak, mongolok)


lepattant nyergéről és egyenesen urához, de mintha kötéllel rántották volna vissza… a karavánbasik, a hajcsárok talpraugrottak, az asszonynép eltakarodott, a várudvaron iszonyat, kövér és nagytestű szellemek terhes jelenléte – nyomorúság és védtelenség lett úrrá…

hangok tompa kongása, a felszakadó üvöltés gurgulázása és a hanyattvágódó lámán a habzó száj

…tilalmazott imák jelentek meg az emberekben félelmes megidéző erővel, aminek puszta emlékére a szellemek menthetetlenül előfüstölögnek, a Fekete Tantra hatalmasságai és rabszolgaszellemek ezrével, akik vijjognak, kelepelnek a pusztán és megforgatják az irányjelző zászlókat a karaván körül, hogy az megkergül

Mindnyájan leborultak, Dambin Dzsamcang most gurtum volt, minden pillanatban várni lehetett, hogy felpattan, eltáncolja önkívületes táncát és késével néhány embernyakon és a lovak szügyén megnyitja a verőeret…

A Lámák Bosszúállója azonban nem bírt a szellemmel, ami a mellét rázta: rugódzott, ökleit gyomrához görcsölte és ijesztő koppanással véresre verte tarkóját a szerteheverő köveken… még várták a halálosztó kard száguldását és Lobzang Csanab a kezdődő hipnózis hatása alatt hórihorgas üvegtestű lámát látott kergén körültáncolni, ablakhasán átsütött a nap és átlátszó árnyék száguldott utána… de látta Dambin Dzsamcangot is – – – a káprázat eloszlott, maradt a meztelen rémület.

– Epilepsziás –

mondta Baldan Dordzse társainak az emeleti folyosón, ahonnan véletlen tanúi voltak a láma rohamának; Dambin Dzsamcang melle megcsupaszodott, kezei leestek, mély álomba merült. Egy terv és egy gyanú villant eszébe a hercegnek oly váratlanul, hogy meglepetésében hátrafordult; Lobzang Csanabot megkergették –

320

a sereg – – –

…felfedezte volna?

Négy mohamedán fogoly ragadta meg az alvót (mongol nem merte megfogni) és cipelte fel lógó fejjel a lépcsőkön, összevert tarkóján megalvadt a vér… Lobzang Csanab imáit mormolva kullogott utána.

– Epilepsziás – nézett utána a herceg, Urga bizalmasa csendesen tűnődve – és nekünk cselekednünk kell, addig, amíg lehet.

Ebben a pillanatban Baldan Dordzse kész volt a tervével.

Este meglátogatták Dambin Dzsamcangot, udvariasan érdeklődtek az istenség iránt, aki megszállta délelőtt és egyik haditervet a másik után kovácsolták Észak ellen a rablóvezérrel és csapattisztjeivel.

Azután Baldan Dordzse nem mutatkozott.

Mongol látogatói párnaágyán heverve találták, „rendtársai” halottbúcsúztató imákat mormolnak fölötte.

…Ime a jel! a sárga nyálka, mely nyílásaidból folyik!

…Ime a jel! a vezérszellem a felragyogó Fénnyel szembe ültet

…lélegzeted nemsokára elhágy: ime a jel uram!

Társai oldalára fektették, hogy felvegye az „alvó oroszlán helyzetét”, ami a szent testtartás az ember halálakor.

…Nagytiszteletű uram: tartsál ki! Vezérszellemedre vigyázz és bezárul véled az anyaöl… elköltözöl most és látomások üldöznek: kergető tűzgömb a te démonod, szikrasugarakkal… záporeső veri lábszáradat, dühös asszonysereg és férfiak verekedése – utasrablók kerülnek melléd és a Négy Legnagyobb Sikoltás… mindezek a te démonaid és igyekeznek beűzni téged az anyaölbe… de ha halálodat jól használod, így szólsz: bezárom az anyaöl kapuját! megállítom a vágy vándorlását: ime! elmerültem a vágytalan tökéletesség szemléletében…

Végül beüzentek Dambin Lámának. Rendfőnökük halálán van és utolsónak azt kívánja, hogy a Hutuktu áldásaiban részesüljön.

Mikor Dambin Dzsamcang belépett, éppen a tulku felé hajoltak; egyetlen pillantással megérttették vele, hogy a kilégzés megszűnt és a főideg elernyed: akkor nyomták le az álomideget

…uram, ime felébredtél és mély fájdalom fog el: a halál… uram, szabadulásod ez a karmák láncától, hátat fordítottál az anyaölnek… koponyavarrataid megnyílnak és a Brahma-nyíláson távozol uram: hagyd el bátran álomidegedet…

Dambin Dzsamcang közeledtére a lámák tiszteletteljesen félreálltak. A Hutuktu a végtelenség révületével kuporodott a halott mellé, hogy a szent tartásban heverő arcot szembekapja és mantrákat mormolva nézte

321

Aztán fölemelkedett és félrehajolt.

A hulla fennakadt szeme megrebbent, Dambin Dzsamcang a mozdulatot nem vette észre: az élőtest sugárzását érezte meg, a csapdát a levegőben és a nyakerek lágy verését… és a kimúló vadállat halálfélelmével elbődült. A közepén vágták el a kiáltást: Baldan Dordzse lámaruhájából revolvert rántott és egész tárát a rablóba eresztette.

A következő pillanatban Dambin Dzsamcang levágott feje lerepült az udvarra.

Boruló korsók, asszonyok jajveszékelése, segélykiáltás, megvadult lovak. Lövések a falak előtt (a foglyok lapulnak)

rikoltás az őrtoronyból:

– Sereg!

Baldan Dordzse már a küszöbön áll és a meglepetéstől halálravált harcosok szemeláttára megeszi Dambin Dzsamcang szívét.

Szívének lenyelésével magáévá teszi összes természetfölötti tulajdonságát: hatalma van a Tantra szellemei fölött, többé nem fog rajta a golyó.

A várőrség a földet a testével araszolva, irtózatos riadalommal lovához zarándokol. A homokbuckák között páncélautók tünedeznek fel, vágtató mongol lovasok és rohamágyúk, a sivatagi tüzérség.

Halljátok mosolygó foglyok

szabadban pislogó foglyok

ölelkezők…?!

Megérkezett Mongólia Nyila… itt vannak a Forradalom Szárnyai!

Dambin Dzsamcang nyitott nyakcsonkjával

medveteste kiborult zsigereivel egy szobában hever: a Vastehén hónapja volt


…„Amurszana reinkarnációjá” – – –!

Végigülte a cári börtönöket, Pekingben mongol naptárt szerkesztett, beszélte nyelveinket, de fogalmainkat nem beszélte; ragadozó volt és maradt, aki azt tartotta, keleten harmincezer éve tudják a hím ivarsejtek kromoszóma-számáról, hogy az páratlan



Estére tankok sorakoztak a sivatagi vár udvarán. A foglyok szabadon lődörögtek, dohányt koldúltak, pipáztak és vártak. A kecskelábú tábori asztalnál folyt a kihallgatás.

…Ön azt állítja, hogy Kapisztrenciusz Kasztrénnel voltak kapcsolatai?

322

Ha önöknek ezt nehezükre esik elhinni, nem ragaszkodom hozzá.

…Ingerült feleleteivel figyelmeztetem, csak árt az ügyének. Ismételten kérdem –

– nem vagyok ingerült, de alig állok a lábamon. Három hete pappatacim van és nincs szérumom.

…Ezt nem tudtam. Foglaljon helyet. Ön azt állítja, hogy azonos azzal a Szinapsziusszal, aki annak idején a Kapisztrenciusz-féle mozgalomban – – –

– én nem állítom, hogy azonos vagyok vele. De ha utóbb kiderülne, engedje meg, hogy ne tiltakozzam ellene.

…Hm… Tudja ön, hogy az ön emberei ellene vallottak? Ön Dambin Dzsamcang vendége volt.

– Engedjen meg, olyan korban és olyan országban élünk, ahol a vendégséget nem mindig lehet élesen elhatárolni a fogságtól.

…Gondoskodni fogok róla, hagy kapjon szérumot. Egyébként pedig arra kérem, álljon rendelkezésére sebesültjeimnek.

– Szabad vagyok?

…Természetesen.

– ha nincs ellene kifogása, volna egy kérdésem.

…Tessék.

– igénybe vehetem a futárpostát?

… a futárpostát – – –?!

– táviratot szeretnék feladni. Aztán meg egy levelet is olyan valakinek, aki erre hat hónap óta vár.

…Hm – – – elvben nincs akadálya. Hiszen úgyis velünk jön, lesz munkája is; tekintse magát vendégemnek, de addig, amíg kapcsolata Dambin Dzsamcanggal nem tisztázódik, egyelőre nem szabad levelet írnia.



…csak az asszonyok maradnak az oázison, békésen, egyszerűen és ha az árnyék benövi az udvart, bizonyos Lobzang Csanabról énekelnek:

(pillants paripámra leány
sörénye versenyt-repülve, fülével
pillantsál nyergemre leány
jer ugorj! ha beéred a felével…)

és maradnak, egészen addig, amíg nagyon megáhítják a pusztaiakat.

323

Az Elbeg Bulak vizében farkasok lefetyeltek már, és mikor az emberszag jól kipárolgott, a sivatagi vár küszöbén megjelent az első sakál: – mióta Dambin Dzsamcang hívei eszüket-vesztve menekültek szanaszét a pusztában, a „Szabad Háború” nem csatangol a karavánutakon és nem vár a Dondurgolnál a lesen, hogy „üdvözölje” és hogy „megvendégelje” a karavánokat. Az ellenálló fanatikusokat, akik nem hittek a Hutuktu halálában, kifüstölték vagy besorozták Baldan Dordzse hadseregébe. Később a kormányzat Mongólia sztyeppéin meghordoztatta a rablóláma fejét, de napjainak visszavágyói azt beszélik, hollófekete paripája és cizellált, fejedelmi nyerge nem volt a hadizsákmány között; sőt, egyesek látni vélték a Lámák Bosszúállóját s kiáltoztak, de lebukott és eltűnt az Altyn-Tag hófoltos horsztjain: barlangban él, a Lélek tüzével melegszik és a táplálékhordó szent kolostorok jól megőrzik az ösvény titkát, amelynek a végén Abbidharma tanítványa meditál

mert emlékezni annyi, mint többé el nem felejteni, ami vélünk valaha is találkozott.

324
13. §

Így jártak egymással Szinapsziusz, a segélyhely orvosa és Violante

Viktor, aki feladta és Violante, aki olvasta az apróhirdetést a MANDALAY MEDICAL CORRESPONDENTBEN

Violante teljességgel odaveszett, bár nem halt meg

Szinapsziusz meghalt, bár nem veszett oda

67. „és imé betőlt

„és ismét megmutatkozék

„a Paták Patája és a SZARVAK SZARVA

„és lőn

„hogy akik oly véghetetlen mód összevágyakozának

„határtalanul szétfreccsentetének

68. „hogy beteljék a gyalázat

„ami az Írás:

„az ő Gondviselése

„gondja lészen rá, hogy el ne viseljétek

325 326
A Nigragor Festője
327 328
16

Van már Boszorkány!”

„TEGNAP BOSZORKÁNYT AVATOTT AZ ORSZÁG!”

Mámoros örömben avatta Boszorkányát a Nagy Sziget!

„SIKERÜLT TELJESEN ELFELEJTKEZNI A NIGRAGORRÓL”…


A lapokat nem vette senki.

A Boszorkányról mindenki tökéletesen elfelejtkezett.

A Nigragor bejelentette érkezését.

Az üstökösraj elküldte első koromlöveteit, kora reggel; a föld panpeszvalgoszi féltekéje kénes, torokmaró korom-gomolyba került, az asztmára hajlamos emberek cianotikus arccal köhögtek és a falak tövén allergiás asszonyok hevertek, gégegörccsel: nem bírták a koromszagot.

A Boszorkányt a vezércikk ágyúlövéssel és rezesbandák recsegő áhitatával üdvözölte.

A vezércikket nem üdvözölte senki.

A déli lap egy szűkszavú kommünikét dugdosott redőiben, ami az embert találgatásokra utalta: a Csillagda naprendszerünk szokatlan perturbációiból arra következtet, hogy az éj folyamán a Nigragor első gomolylökete elérheti a földet és fővárosunk és szeretett Királynénk néhány napra alkalmasint koromözönbe kerül…

Ez az alkalmasint – ez különösen megnyugtatott; csakhogy mire ez a hír a déli lapba belekerült, reggel már lámpával, koromrétegben botorkáltak az emberek: nem olvastak újságot.

Többé nem hajnalodott.

Gabreliusz Gábriel mondta egyszer: ó, ha a szél színes lenne!

Ha zöld hömpölyökön, örvényes sárgákon és nyargaló szivárványkévén ke329resztül látná az ember a tájat pirosnak, a sziklát tengerkéknek és a fákat pedig ezerszínű moirée fuvallatok alatt – mennyivel prizmatikusabb volna a világ!

Amiről a nagy álmodó álmodott, egy rémálomban megvalósult: a szél elősötétlett; de nem fuvallatosan-színesen: korommal terhesen, mintha esőző tus ülné meg – – – és kínai lett a táj. Százkilométeres gurulással érkeztek a főn-szelek a Hegyből, leborították a hegyoldalt és ráeresztették szörnyű terhüket a tengerre: madarak mászkáltak rajta – néhol szárazon és szigetesen úszott a korom és eltorlaszolta a hullámtörőt; néhol meg leszállt és a zátonyos fenékről elősötétlett…

A Nigragor felismerhetetlen tömegéből időnként tűzdárdák lövelltek a tengerbe, az atmoszféra szélső határáig felégették a kormot és a légoszlopon napokig hullott a forró pernye… a panpedelupeiek a partról nézték a Nigragor tűzdárdáit és áldották GAOGAGOT, hogy ahol lecsapott, Makuaveoveo a víz alá úszott vagy kettérepedt Halmahéra

… – de mi, mi boldogok – élünk!

másnap a pernyefelhő leült, a forrólevegő felszállt és a vacuumoszlop körül tölcsérré csapódott a korom és a fákat kunyhóstól, kunyhókat mindenestől – úgy táncoltatta a levegőégen a szigeteket, hogy még egy tömérdek háborgó vízpárnával alá is ágyazott.


* * *


Az ARANY SZAMÁR az aggodalom jegyében, a Mester nélkül ülésezett. Prozeliusz, a téglás a mellékbolygók háborgatásait számítgatta és a három test egyenletei alapján arra következtetett, hogy Holdunk minden pillanatban kitérülhet pályájából; Zanahurya a zenészek hajmeresztő szférikus intuíciójával kétségbevonta, hogy Holdunk valaha is visszatérjen…

Végigbámultam minden arcot és Zorán pihent meg a szemem: ő volt a legnyugtalanabb és a legmozdulatlanabb… svájci sapkácskája, fülére húzott gallérja mögül szeme-bogaráig kormosan gubbasztott és vacogva és filozófikus rettenettel Malmeizler bácsit bámulta: Mehlmauzler Jeromos, az ARANY SZAMÁR tulajdonosa kasszáját repesztő hassal feszített a pénze fölött és még mielőtt a Nigragor elpusztítja hasznával együtt, évi mérlegét számolta.

– Most pedig…

Hosszan, panaszosan morajlott, padlóreccsenés, lámpaingás: a föld belsejében a nehezebb fajsúlyú fémes magma a Nigragor felé türemlett és hogy a vonzás irányát betartsa, a föld belső kérgén végighengeredett, mialatt elforgott fölötte… Prozeliusz várt, aztán folytatta:

330

– Most pedig szeretett testvéreim énekeljük el a száztizenhetedik zsoltárt, megpróbáltatások idején az igaz gabreliognozofasztáról, aki Deuclis de Yubidihynte volt

„a Krakatau szétfreccsenő kúpja helyén feltátongott a legfeneke-víz: a négyezerméteres gödör
„utána háromezerméteres hullámhegy következett és ez felvert a Szunda-szigetekig
„Deuclis de Yubidihynte pedig

aki bekátrányozta a négy hordót

aki felverte rájuk a tutajgerendát, számszerint hatot

aki a négy lapolót felverte oldalt és kettőt ollózva, haránt

aki aszbesztlemezzel beszegelte a Tutajt és ráhordta minden dolgait

„Deuclis de Yubidihynte ráereszkedett a tengerre

hogy lefesse

„így ment vásznával, palettájával és néhány konzervjével a Krakatau felé

az önkéntes hajótörésbe

„és lefestette Azt, Aki eltemeti

és festett

míg meg nem halt

…Igen. Deuclis de Yubidihynte festett, tekintet nélkül a holnapra; és ha Mehlmauzler bácsi a kasszáját csinálja, tekintet nélkül a… – talán a mester is? – – – (talán csak ürügy volt ez az utazás a République des Redingotes vizeire – valójában most Gabreliusz Gábriel hat szál deszkán, négy gyönge hordón áll és mindeneket betetőző vásznát, a Nigragor Átvonulását csinálja)…

A zsoltár távolodó hangjai mellett töredelmes áhítattal osontam el, csak Zorának intettem szájamra illesztett ujjal: ne szóljon.


* * *


Magdolinihana, a tengerparti boulevard…

Vánkossal a fejükön, férfiak és asszonyok, egész dunyhákkal, hogy a szatellitektől óvakodjanak.

Csak a Nigragor bombázza néha gázgránátjaival a tengert…

A Magdolinihanán rájöttem, hogy nemcsak kozmikus környezetem, de az emberek is jelentékeny változáson mentek keresztül. Azok, akikre még Hebaminte emberei nem kapcsolták rá a hátgerinckonnektort, tökrészegen kántálták világgá ingereiket, csoportokba verődtek, dűlöngéltek, összekapaszkodtak és részeges bölcselgéssel tárgyalták az égi jelenségeket – a korom331padokat és koromfüggönyöket, amiket a Nigragor gázfáklyái világítottak meg. Azok, akik magukon érezték a Hebaminte-féle hátgerinckonnektort: a felsővezetékes emberek szédületes iramlással süvítettek végig a bámészkodó részegek között, a céltudatosságtól lilán és a tisztaságtól és felsőbbrendűségtől gutaütésesen: hitük volt, ami megtartotta őket és többé nem is akartak mást, mint amit akarniuk is kellett ezentúl, ha tetszik, ha nem: földindulás és egyiptomi sötétség közepette megvalósítani a Tökéletes Államgépezetet…


* * *


Mialatt lábujjhegyen a lakásajtóig lopóztam, Carenzia: – ami évek óta nem történt meg, Carenzia felkelt, azon-pongyolásan seprűt ragadott és csak hogy a beszélgetést kihallgathassa, folyosóleseprést mímelt olyan grandezzával, hogy tudtam volna a belébe lépni. Özvegy Hebaminténét álmából vertem föl, bosszúsan fordult egyet az ágyon minden fertályával, borzasan felémpislogott és én gyorsan felemeltem a földről a fekete harisnyába töltött meleg sót és a testmeleg vizes borogatást, amit ledobott.

– Betegnek tetszik lenni…?

– tetszik, tetszik: még kérded, özvegyi egészségem aláásója, te?!

Eleresztettem a fülem mellett.

– Hebaminte néni, a holmimért jöttem…

– semmit, ördög magzatja, semmit! nem viszel ki a kapun semmit, festő.

– de Hebaminte néni…! Nem viszek ki semmit a kapun!

– Mert kilested, amikor alszom. Mert osonni akartál: bezabálni suttyomban és ráadásul zsákbavarrni a befőtteimet… mi?!

– dehogy akartam: Hebaminte néni, Boszorkány…! GAOGAG-Liba-Szűzanyára fogadom, hogy ide hordok mindent, csupán egy emelettel feljebb és semmit ki nem viszek a kapun.

A Boszorkány erre már kissé fölemelkedett, aztán a meglepetéstől visszavágódott és örvendező és gurgulázó hangon hatalmasat kacagott:

– a műterem? hahaha! a műterem! tehát a műterem! Új patkány érkezett a padlásra: no isten! de jól van az neked: majd rágod te még a gerendákat, ha éhes leszel szentem, majd gondolsz te még özvegy Hebaminténére, ha megesz a kosz: mert megesz! De kulcsod nem lesz: érted-e? se női látogatód: pellengérnek szántuk a műtermet és szigetnek, ahova a tefajtádat internáljuk, ne várd, hogy Consolata Maientau vagy más, gyöngédebb rezdülésű lény meglátogat; ha pedig kintről keres valaki, Varuváne-mama neved hallatára, Barnabás, köp egyet és letagad, hogy nem lakik itt, azt az ágybapisáló istenedet! hahaha! de jól van ez neked…!

332

…Hebaminte néni!… Heb…! Nagylelkűbbnek gondoltam volna a Boszorkányt, nagyobb szívűnek –

– jól, jól, jól van az neked. Majd eljössz még, hogy megalázkodjál…

– Özvegy Hebaminténé, már számot vetettem vele, rámszabadítja a ház minden csapását, ajtóm előtt Carenzia hallgatózik majd és kisablakomat a Heulaffen-némber strázsálja, hogy ki a modell –

– senki! Feléd se néz senki. Az undor lesüti a szemét előtted, a közmegvetés keresztbefonja karját és megtiltja a kisangyaloknak, hogy véled barátkozzanak –

– lehet. Lehet, hogy a kótyagos közmegvetés, élén a pipás Varuváne-mamával megvet és mint tisztátalant, internál. De nem veszitek el tőlem a gyerekeket és a madarakat – – –

– mi-cso-da?! Festő! a Boszorkánnyal még orcátlankodni mersz?! milyen hangon…?!

– – – nem veszitek el tolongó gyermekseregemet és madaraimat, ha az üvegezetlen műteremben az állvány körül és a fejemnél repesnek és azt kérdik: „bácsi! bácsi mi lesz az?!” ó, – hogy fürdöm, hogy sütkérezem – – – Hebaminte néni kiborult az ágyból és előkapta csiszi-csoszi papucsait.

– Egy percig sem maradhatsz itt, Boszorkányok Káromlója: megértetted? elhordod magad, mégpedig most –

– azért jöttem…

– Uuuú! még feleselsz? kutya – – –

Özvegy Hebaminténé teljes erőből felémrúgott, ha félre nem ugrom, megérint és megölöm, európai emberi méltóságommal kénytelen vagyok vele. De lába szokatlan rándulásának csak az volt az eredménye, hogy félpapucsa lerepült a lábáról, ő maga pedig az ágyra hullott.

– Eredj, embertelen – nyöszörögte, eredj és szedd össze a holmidat, amid van…

A szobámban ugyanaz a szétrugdalt rendetlenség, változatlan, de koromfátyol alatt.

Alig emelem be zsákomba Don Carlos, a béka üvegét (nem az időjárásjelentő békát tiszteltem benne, a Nigragor koromszférájában az időjárás megszűnt a földön – hanem sorsom, korszakom tanúját) és alig emelek be néhány befőttet (girizdes narancs, ananász és üdébbnél-üdébb őszibarack-orcák a szirupban, bontatlan) – amikor Özvegy Hebaminténé megmaradt félpapucsának csoszogását hallom: sebesen le a székről és rá a ruhákat az egészre, amilyen gyorsan csak lehet. Huppog, sántikál és mielőtt felölthetném legbecsületesebb ábrázatomat, izgatottan ledördül.

333

– Hallja, megnézem ám, hogy mit visz el. Az ilyen koszos európaiakkal sohasem tudhatja az ember –

– micsoda megaláztatás!

– megaláztatás ide vagy oda. Megnézem. Nem szeretném, ha lába kelne a befőtteimnek.

Lapítok: jaj, ez a gyávaság.

Gyilkosság egy üveg befőtt miatt…

…ne vessetek meg érte, ti Jómagaviseletűek!

De hát… – mit szégyenkezem, mit esküdözöm saját magam előtt, hogy a gyomrom a tolvaj, szellemem tisztán és mocsoktalanul áll…?!

– Na: mije van még Barnabás. Nézzen jól körül, mert nemsokára jön az új bérlő (az igazi, az örökbérlő: egy csudálatos, hamvas-harmatos fiatal teremtés, akit történetem végén majd leányommá fogadok) és ha ő itt lesz, többé magát ide be nem engedem.

Szótlanul nézek körül, tanácstalanul minden sarokban; a dívány alatt két hosszú zsinór tapadó konnektorokkal – félelmes szivornyák, polipcsápokon: a két hátgerinckonnektor.

– A békám. Hol a békám? – vizsgálta Özvegy Hebaminténé a befőttes szekrény tetejét, rosszat sejtve.

– Heb… Hebaminte néni, a béka velem jön.

Szétrántotta a terítőket, kirugta alóla a széket – a szám telement hamuval, a szemem ette a kormot.

Ami ezután következett, drámai gyorsasággal pergett le.

– Vele! a békám!

Özvegy Hebaminténé, hasonnevű révkapitány és tengertulajdonos özvegye lehömpölyödött a padlóra, a zsákom mellé és két kézzel furakodott be a száján.

– Hebaminte néni… Hebamin – – – ne! ne! nem mindent vittem el: két-három üveggel…

– két-három! a zsebkendőim… a tafotám… három méter velúrsiffonom… a vég lepedővásznam, a… a rózsaszín huzatnakvaló…

– semmit Boszorkány: semmit –

– hazudsz!

– Hebaminte néni, a Nigragor koromfelhőzetében fojtógázok közelednek hozzánk. Holnap vagy holnapután, de lehet, hogy a következő pillanatban megfulladunk: szabad, hogy az utolsó percben ennyire úrrá legyen rajtunk a kapzsiság, a szűkkeblűség…

Ekkor valami szörnyű dolog történt, kezemben az ingó hátgerinckonnektorral megkövülten szemléltem.

334

Hebaminte néni megtalálta az első befőttet.

Őszibarack!

Ananász!

Narancs…! Narancs és Szilva!

(szilva?… nem is tudtam)

Szíve szakadt.

– Gaogag-Liba-STRUCC! gyilkosság! segítség! haramia! Özvegygyalázó! Házitolvaj!

Láttam, hogy gyorsan kell cselekedni, máig sem értem, hogy volt ennyi lélekjelenlétem, nem rohantam el, nem ugrottam ki az ablakon. A tett előbb született a gondolatnál – durvaság, gyűlölködés, egy kivédhetetlen erőszakos mozdulat: rágomboltam a hátgerinckonnektort a Boszorkány hátára – – –

Néhány heves görcsrángás, a hatalmas tuskó-derék féloldalra dőlt és féloldalra löttyedt a háj és a has: mély álomba merült.

Idióta nyájasság és olyan nyerítő mosoly ült ki az arcára, mint aki álmában bájolog és azt hiszi, ő a legszebb.

A Tökéletes Államgépezet hatni kezdett…

Lerámoltam a hátsó sor befőttet a zsákomba (nem látszik), vállraemeltem és a heverő özvegyet és a sarkig tárt ajtókat hátrahagyva, krákogva az atmoszferikus koromtól, felmásztam a kanyarlépcsőn. Internáltam magam a műterembe.

17.

A rombolást az éhség kezdte meg.

Séták, séták, bitangolások Nein Ferenccel. Házak, gyárak, gyárak, házak. Reggel: séta éhomra. Este: a nagybőjti séta…

A költő néha rímekben beszél véletlenül és szédelegve, loppal rámpislant… Nem vagy éhes?!

Kis híja, hogy össze nem esem: nem, csak folytasd.

…Szóval – – – lakott a Napraforgó-út végén egy nemzetközi ágrólszakadt, bizonyos Heulaffen nevezetű. Ezen az úton süthető magokat lehetett lopni ingyen, napraforgót meg tökmagot –

– Na.

– jó, elég az hozzá, hogy ennek a Heulaffennek volt egy apósa, rángógörcsös, de nagyszerűen jövedelmeztette, odakötözte a rángógörcsöst egy 335kerekes hurrlahelliri darálójához, ő maga (sapkázott, vagyis, fínoman szólva) tányérozott és mint kintornász gazdagodott meg és szegényedett el naponta… milyen utca ez? Szamóca-utca… legalább ezer éve, hogy nem ettem szamócát –


– Na! ne arról beszélj, hogy mit nem ettél; hanem –


– helyes. Szóval: ennek a rángógörcsös apósnak volt egy leánya, aki szörnyűrégen hozzáment az apja vejéhez, de mióta amaz elkezdte a világcsavargók életét, egyetlen finom lánykájával az Előkelő Negyedbe költözött és a Melinda-út négyben felvette a hangzatos Özvegy Heulaffenné nevet. Ez az Özvegy Heulaffenné, ki mostantól páváskodó életet élt és nem késett (és nem szégyellt) eldicsekedni múltjának homályos foltjaival, hogy ő fiatalabb korában járt a Fehérek Országában és „madériát” ivott a „Rivérián” (ami – különösen az utóbbi, nem megvetendő ital és mellesleg szólva –


– most ne szóljál mellesleg!


– csak méltányolni kezdtem, betetőzésül például egy serpenyős rostélyosra –

– Ferenc!

– milyen utca? Szeder-utca. Istenem: szeder! eszembe jut az a dal a gyomorrontásról.

– marha. Ilyen nincs. Folytasd a rángógörcsös unokáját –

– hol hagytam el?

– a fenébe: ott hagytad el, hogy páváskodó életet élt… meg hogy


– Ja. Egy szó, mint száz: ennek az Özvegy Heulaffennének mind nagyobb gondot okozott az ő egyetlen lánya – (mondjuk) neveltetése, mert ha valakiről, úgy hatványozott mértékben áll róla, erről a fínom teremtésről, hogy más, mint a többi. A neve –


– Carenzia!

– honnan tudod?!

– elég, egy szót se többet. Ismerem.

– Barnabás, te… – te éhes vagy!

– nem én, még ha beleveszek is, nem én, a teremtésit.

– hát folytassam?

– folytasd Ferenc, folytasd, mert érdekes, mit neked Hekuba!


És akkor Nein, véletlenül rímben, így folytatta:

336
Én jártam hozzá, még komoly-koromba
(szobadísznek lókolbászt látni ott)
akkor még dúdolt, nem volt oly goromba
szoptatva főzött, bárki rányitott
az volt a nő, hékám! ő volt a múzsa
(combja, zúzái, tűzdelt melle-húsa!)
s bár ölelkezőbb volt az éjszakánál
főztjét s babáját koppon legyeztem
s akkor (rostélyos hagymahéj szagánál)
én a lányát titkon eljegyeztem
az lett a lány, hékám! megvolt a mázsa
(disznó tora!) szakasztott anyja-mása
szántam haza, szerelmi szent kehelynek
szántam halálra s szántam – legyintve
aztán e házból találkahely lett:
kitudtam, mért jár örökre ingbe…
Akkor (harmadnapra, halvacsoránál)
belépett Ő és én állva, csodánál
Fehér Nő! még látom (boron! salátán!)
elömlött unokahúgi fénye
s a bestiák dühét, mert (Consolátám)
szerény volt, mi sem volt túl-igénye
– – – a gorilla Özvegye átnyalábolt
s kitett (pedig jólfőző család volt)
…azóta nem látom Őt. Számkivetve
bolyongok… Kísértő szag-szivárvány!
(akkor csibelevesnél láttam este
s mintha a csibét hallucinálnám)
…Hová torták-csibék –
(hékám, öt éve!)
– eltűnt a mulasztott portékák ködébe.
337
14. §

docendo discitur (Horatius)

Ásítottak-e a jégkorszakban a mammutok?

Prof. Hgg. Whl. Crashaw, neves természetbúvár és élettudós megfigyelései alapján, aki már macskán észlelte az ásítás nyomait, az ásítóinger elterjedettsége a rekeszizomzatos vastagbőrűeknél az egyentérítőtől délre a nyugati féltekén és a passzátválasztótól északra ott, ahol feltehetően luminobulózusabb (radioleszcensebb) volt az inszoláció, nyugodtan mondhatjuk, hogy igen. Wfg. Fr. Knaule, jeles ornitalista és naturológus ásítást már kutyán is megfigyelt (a Knaule-féle kutyakölyökásítás. Ingolstadt, Biophys. Inst. Lab., 19**), noha nem biztos (Lord Ch. Ph. Coxcomb, nóbeldíj 19** hozzászólása szerint) – hogy ezen ásítás nem-e röhögés (az őt figyelő tudóson röhögő kutya kutyaröhögése) volt-e. A medúzák „ihá! ihá!” kiáltással történő körtánca, a lagusztarákok élénk vihorászása és az ULULA-AGOO-GONGOO-i (Délafrikai Unió) megkövesült teknősbékanyom ma is jól hallható röheje az őt szemlélő királyi bizottság felett azt látszik bizonyítani, hogy igen, a mammutok is, mint rekeszizomzatos vastagbőrűek, röhögtek, de nem a jégkorszakon, hanem (amennyiben agyaraik által ebben akadályoztatva nem voltak:) a modern mosoly fejlődéstörténetén az Ősröhejből – visszapillantva, fel az első kocsonyacsöppig, amely feltehetően az élet születése pillanatában még nem, de aztán mindjárt ősröhögött.


Purébl Menyhárt, nadrágszabó és kapugazda pedig feltolta homlokára a szemüvegét és megkockáztatta:

– – – és a mammutok csuklása?

Özvegy Hebaminténé (Heb. de Soc. v. révkap. és tengertulajd. özvegye, Melinda-út 4.) pedig letámasztotta a szemüvegét maga elé a ládára és így válaszolt.

– Ami pedig a mammutok csuklását illeti…

Özv. Hebaminténé, a Purébl Menyhárték által rendelkezésre bocsátott, erre alkalmas fásfészerben megkezdte az ÖZV. HEBAMINTÉNÉ-féle, – „A lakosság lelki emelkedettségének előmozdítását célzó” előadásait.

338
18.

Aztán a részegség következett. Csatangolásaim ALLOBROGGAL, a rettentő és nyájas szelindekkel a hulló kormon keresztül… ó igen, a Nigragor porlöketei voltak. Állandóan pottyantotta hátul és robbant és mérföldes döngéssel hullott belső égésének kozmikus salakja: villák égtek, erdőszélek, kalyibák és mi néztük – ebből az időből intellektuális naplóm elhomályosul. A megborotvált oroszlán: ALLOBROG minden áldott nap ott várt az Arany Szamár előtt, én hitegettem magam, hogy rám vár és nem a húsra – hogy engem szeret és nem amit hozok; és ha nyelve-reszelőivel lenyalta a csontokat és papirostól bekapta a pompás pacalt, elégedetten rázta meg leffentyűit és mi elindultunk: májmegnagyobbodás?! delírium?! Ott van az én elvonókúrám, ott úszik a Nigragorban: az majd elvonja alkoholomat az élettel együtt; felmondtam mindennemű szerződésemet intellektusommal is elhatároztam, hogy szent elveimmel szemben jellemtelen leszek: de vagyontalanul, társtalanul, a halál előtt – alkohol nélkül nem bírtam ennyi keserűséget.

Legnagyobb keserűségem Heliáne volt.



Már napokkal ezelőtt gyanítottam, hogy Hebaminte néni telhetetlen gyengédsége kincset rejteget.

…Valamelyik délelőtt (a Nap szinte delelt, de már egy hónapja nem láttuk a Napot), a szürkületen keresztül leláttam a fák koronájára: a galambok szomjan-éhen pusztultak és kormosan hullottak a földre, hol a parázson egy ideig hemperegtek és aztán megégtek. Valami rajzolhatatlan szépségű kart vettem észre alul, két összetett tenyeréből etette a bátrabbakat, aztán megtöltötte a kötélvasutat és morzsát küldött a korom alá temetett Kolombáriumba… egy körméig szőrös, barbár férfikéz, nagy ököl hátragörbülő hüvelykkel pedig (meglágyítva és állati kezessé idomítva – ó hatalmas Heliáne!) mélytányéron vizet adott nekik: a galambok beborították és részegen fordultak bele a ritka friss italba

…tehát igaz…

Azóta halasmedencét tartok a műteremablakban, tele vízzel és ott etetem őket, rendszeresen: nem tűrhetem, hogy Heliáne és… valaki más etesse galambjaimat…

Özvegy Hebaminténé tehát beváltotta fenyegetését: a hónaposszobában, 339ahol először értem meg, hogy (bikámat leszámítva) Panpedelupén egyedül lehettem európai gondolataimmal és csatangolásaim szédülete után hanyatt egy szerelmesen nyikorgó díványon először sejdítettem a fogalmak földrajzi változását – ebben a szobában most a fogadott lánya lakott, akit jobban szeretett, mintha a tulajdon lánya volna (ezek az ő szavai, Heulaffen-mama és drágalátos Carenziája első nap elszájalta már az udvarnak – majd később meglátjuk, hogy mit jelentett ez a szeretet) – befőtteivel megvásárolta jóerkölcseit és alázatosan leste Heliáne vacsorautáni szórakozott dorombolását… Ó, Heliáne tudott dorombolni! füleimbe maródó dorombolása volt és gömbölyű alig-tokája, tenyéralávaló

…Hebaminte néni (ruhája alatt a legombolhatatlan hátgerinckonnektorral) kurzusokat tartott egy feldíszített fáskamrában ornitológiából, entomológiából, ókrétai szertartástanból, hajadonoknak és dédnagymamáknak, Csücsörének és Varuváne-mamának, aki alva pipázott mellette; Maeterlinck és Spencer után hosszan bölcselgett fölötte, hogy az ember leáldoztával a termeszek, ill. a rovarok veszik át a föld fölötti uralmat – a liba! egy pillanatig sem gondolt arra, hogy mindez paranoiás dőreség, hiszen a világot a Nigragor fogja rövid pár hónap múlva szétloccsantani! és végigszomszédolt minden házat és végigangyalkodott minden kunyhót, hogy minél több benszülöttet toborozzon kurzusaira… Hebaminte néni a Tökéletes Államgépezet hatására beszélő fúriává változott, akinek negédes bölcsessége és nyájas dühöngése falnak szegezte az embert: vagy hittérítő vagy te is, te is mosolyogsz és eljársz a szemináriumra, vagy meghalsz… Heliáne azonban nem járt el.

…Heliáne, OEkológiai kurzusaim kezdődnek, különös tekintettel a dravidikus fajtákra: te talán azt se tudod, mi az OEkológia…

– nem megyek Hebaminte néni…

– Gaogág-Libuska-Kisanyám! a krétai tanagrákról, vetített képekkel… a palaosz-burgonya dugványozásáról…

– nem megyek Hebaminte néni…


Egyszer sikoltást és hörgést hallottam, majd pedig olyant, amikor hason a padlót döngöli valaki.

…Édes: édes Hebaminte néni!…

– Mondd csillagocskám, gyönyörűm – mit tudnék tőled megtagadni…

– meghallgatom a szemináriumot. Ha –

– ha…?

Heliáne feltételt szabott: szűziesen rebbentette a szavakat, szemét lesütötte és Hebaminte néni keblére húzódott.

340

– Ha idejöhet néha av… – a vőlegényem.

– Úgy. És miféle…?!

Újabb szemérmetes pirulás.

– Festő…

– fest… fe…!– – – FESTŐ?!

Mindeme részleteket én csak nagysokára tudtam meg, halomradobált emlékeim összefüggését: hogy mért vágódott le a padlóra Hebaminte néni, mért verte ököllel a követ, miután könnyeivel áztatta és úgy jajveszékelte, hogy a Boszorkányt nem szereti senki; mért kellett három napig a szívére borogatást rakni és hogy mint kellett utoljára azt füllenteni a teljesen legyöngült Boszorkánynak, hogy a vőlegény derék és bőkezű alkoholcsempész, aki mindennemű „rongálódásért” búsás fájdalomdíjat fizet…


Nem mintha féltékeny lettem volna egy olyan nőre, aki végzetünknél fogva úgy sem kellhetett nekem (és egy kicsit az én végzetem volt, hogy papi prostituált) – de találkoztam én ezzel az alakkal egyszer, azzal, aki Heliáne barátja volt.

Úgy vágódtam neki hol oszlopnak, hol falnak, mint aki az árnyéka után vágódik, máig sem értem – hogy nem zúztam tönkre magam a hegyen keresztül; ALLOBROG barátságosan bátorított józanságra és a csatornaárokra intett, – késői járókelők ujjal mutogattak utánunk, gondolom, ha élek még a panpedelupeiek emlékezetében, úgy emlegetnek, mint az embert, akinek egy szelindek-barátja volt.

Heliáne ajtajában láttam meg, amint a zárlapon a kulcslyukat kereste, Hebaminte néni a harmadik házban a hallstatti kultúráról tarthatott előadást… alkoholos ködön át láttam csak, a lépcsőház rámferdült és velemingott: – – – a barátja!… Kékes, lobogó láng delelt az égen, forró korom… és én láttam (amennyire kivettem), hogy hatalmas, gyűlöletes és rengő bikabordái fölött valami olyan szőrösen szétterülő csimpánzkoponya ül, akár az akromegáliásnak… ALLOBROG … csst – ALLOBROG! – – – egy pillanatig haboztam, ne ugrasszam-e neki, rá a kutyámat… Ez a tétovázás érző-mozgató rendszeremen egy általános Nagy Tétovaságot eredményezett, leperdültem a lépcsőre és azzal a nagy buta homlokával, többször nekemkalimpált a korlát.

Véreztem.

Felültem és homlokomat maszatolva mostmár igen dühösen vadítottam a szelindeket, aki tornyot ugorva az égen delelő kék lángot ugatta.

Mire eldöntöttem, hogy ráuszítom, félórája benn volt már és zárt ajtók mögött, a félig megvetett dívány szélén kettesben, Heliánével vacsorázott…

341

Három napig a testvérek színemet sem látták, a gabreliuszi szentszöveget is más olvasta helyettem… három napig lesben álltam a lépcsőpihenő legbelső zugában, ahol a koldusok árnyékszéke van örökké eldugulva és a szemétkosarak… keveset ettem, zsebből, semmit nem ittam, egy könyv volt velem, Gabreliusz Urunknak „a Filozófia Teteje” c. munkája (mintha vaksötétben láttam volna), abba temetkeztem és időnként felpillantottam… – lestem. A harmadik nap gyöngyszegélyes, selymesfényű körülkötővel a csípőjén, patyolatfehér átvetővel a nyakán kétfelől: még csak három perce lehetett, hogy vasalta, sehol semmi korom… (a misztériumok légyottjára indulhatott a LUNATE-szentélybe – istenek kokottja) és egy dalt dúdolt, a panpedelupei dalt

a lámpák lógni megunják
ragyogni a szenvedésen
és kilencre befutnak a kujvák
Magdolna szent nevében

Elhaladt mellettem anélkül, hogy észrevett volna.

– Heliáne!

Üvegesen megtorpant. Én határozottan és egy lépcsőt utána:

Bilian… papnő!… Beszédem van veled.

És fel a műterembe.


Megszégyenülten, erőtlenül jött, lehetetlen volt nem követnie – bezártam utána az ajtót.

Bejárja szemmel a termet (a fal csupasz korommező, a mennyezet mint a kemence) – óriás, egyetlen állványom akár a kereszt meredez a Koponyák Hegyén. Halasmedencém szélén az ablakban galambok tanyáznak és lefürdik fejükről a kormot; és most jólesne a pajkosan-szemrehányó sóhaj („mostmár tudom, miért nem járnak hozzám a galambok”) – de nincs hang, ami kijönne a torkán… visszatér, körülölel szemmel (és megszólalna, hogy a nevemet mondhassa, valahára! Bar…! Barnabás!) de csak az első szótagig jut el, örömében nyelnie kell. Sírjál – gondolom és forr bennem a keserűség, sirasd, amit siratnod sem szabadna

valami neszel: (ALLOBROG)… a szelindek hason vándorol hozzánk, 342közénk, gyönyörűségében vinnyogva; és fel-felcsapja leffentyűjét és (tableau:) szinte egyszerre kétfele néz lábainknál

– – – és nincs egy szavunk…

…most hát megismerszik az isten hatalma, a Sors, amit mind a ketten tudunk… nem rengeteg Égisten, hogy a fénynek százezer évig tart, amíg átvilágol a testén: parányi buddhaarcú isten, előbukkan kétfelől köldökünkön és összemosolyog – ó, bármikor, akárhol: meglátjuk egymást és megestünk.

Heliáne…!

(én ragadtatom elsőnek el magam és ékesen szólok, több nyelveken)

Heliáne emlékszel? a Boszorkányünnep után, a hegyen… azt mondtad, a szabadok szabadsága!… vagy nem kívántad pokolra a LUNATE-zárda nőstény porkolábseregét?! Heliáne, nem idézted-e Sors-Isten-BARMOT és nem kiáltottál-e lázadást, mielőtt (hova tűntél?) eltűntél a sziklán… azt mondtad: a sorsok szabadsága… Heliáne. Hát már nem vállalod…?!

Lunate lánya hátravetette fejét és behúnyt szemmel szenvedte tekintetemet: valami marcangoló metafizikus vadállatot várt, aki méltóképp bünteti gyöngeségéért, az ő nagy szégyenéért és meztelenül tárta vállát a fogának. Szenvedett.

… – bocsáss meg Heliáne… nem akartalak megbántani: minthogy az akkor volt.

– Jól tudod Fehér Társ, Panpedelupén minden egyszerre van.

– (ha minden egyszerre volna, Kívánság, téged is itt hordoználak, velem, beteljesülten)…

– Barnabás… még… nem tudod… te még nem tudod, hogy lázadásomért büntetésül megkapom a te lázadásodat. Mocskolni fogsz. Hangosan gyalázol, förtelmesen, keresztülrohansz a szigeten és vélem átkozódol… Menjek veled, mondod. Azt mondod, menjek veled. Mért mondod Fehér Társ, hogy menjek veled?

– Heliáne most itt vagy. Maradj itt erősen. Azt hittem, a szentély helyett ma itt maradsz… – mert ha egy helyen megbontjuk a sorstörvényt, többé el nem veszthetjük egymást: lásd – – – ez volna a te lázadásod!

Heliáne borzongott.

Világos lett az ég – a Nigragor lobbanó ostort bocsátott ki magából, megindult a szikrázás, a szatelliteső. Mint hatalmas tűzgömbök úsztak el mellettünk, amik elkerülték a földet, gazdátlan holdak hullottak a Nigragor vasmagja felé és ezerfele-kalimpáló aszteroidák.

343

Valahol becsapott; rengett vele a ház.

A morajt vártuk, még nem érkezett, Heliáne leverten mosolygott és másról beszélt.

– Holnap majd megint egy szörnyeteg meteorkráterről írnak a lapok, hová félország belefér, mindenestől; de már ezt a meteort se olvassa senki és ugyanolyan végtelen közönnyel kötik fel párnájukat az emberek, mint – – –

– mondd Heliáne: ki a barátod?!

– nem a barátom: a férjem.

– a f…?!

Most érkezett a meteor hangja, hosszan döndült és morajlott.

Udvarias voltam végtelenül és gégemetsző hideg.

Tudtam volna Sors-Isten-VADSZAMARAT lerúgni a fülkéjéből: meddig tűröm még a bennszülöttek babonáit?!

Megértettem, hogy most menni fog és megforgattam a kulcsot a zárban. Sarkig tártam a vasajtót.

Heliáne érezte, hogy legsebesebb érzékenységemet bántotta meg, jóvá akarta tenni…lázas-hevesen magához ölelt; de merevségemen mozdulata ügyetlenné vált és zavarodottan, dadogva súgta:

– a Fehér Társ… holnap… estetájban… várjon rám… (egy napot még!) – – – és holnap amit mond Heliáne, annak… amit holnap mond, talán örülni fog… –

– Nagyon fogok örülni.

És betettem utána a vasajtót. Ahol eltűnt, sokáig láttam: káprázatos szőkecsóvájú üstökös maradt a helyén.

15. §

Egy rendőri protokoll, mely az ő utolsó, vagyis végleges fényképét is őrzi az ő utolsó, tehát végleges Kijelentő Cédulájával, tovább nem öregedő állampolgári-anyakönyvi ok- és irományaival, mindörökre ovális, gömbölyded, sötétbronz, hajadon útlevelével (melyről a halottkém nem mulasztotta el megjegyezni, hogy boncolás előtt megújítandó), naptárocskájával (melyben havonta könyvelte a Négynapos Vendég érkezését) és elszámolási jegyzékeivel a Kasszának – egy rendőri protokoll őrzi ezt a rimánkodó levelet (nem hasonlíthatom a bűnjellé préselt ibolyához – – – mert – mint trópus – jogos és lírai a szűzesség egyetlen szál 344levasalt ibolyája, – de ha fülig-pirító szívünk-óhajára e szál ibolyát a kis virágáruslány nem tárja-nyújtja elénk, sem józan eszünk, sem a széptan sarktételei szerint nem lírai és jogos az úthengerlő dob alá vasalt, vérében elfekvő virágkosár)

„ha mi szánalom van önben
…(és ugyan mi volna más?)
„– könyörül: sugárözönben
„zsenim-beli leggyökömben
„ön e szép hivalkodás
„a párnát, a fenekecskét
„a felhőt, hol Kegyed űl
„se kányák, se fene kecskék
„nem tűröm, hogy fenyegessék
„óhajtom én: egyedűl

elfekszik:

Consolata Maientau aktái között

Nein-Zseni búcsúlevele, Hozzá

kórjóslat: mors subita

causa noxa: elhidegülés

Most pedig egy regénytechnikai kérdést.

Mi volt Májusharmat a BARNA BÖLÉNYBEN, virágoslány vagy trafikelárusító?

Mert még mindennek elébevághatunk, és ahogyan óhajtod, lírai olvasó…

…Ha maradnánk a virágoslány mellett?

Örömest.

Mert Májusharmat az ő virágjaival tagadhatatlanul líraibb – de meg azért is, mert más, nyomós okaink vannak, hiába.

Hiszen így tudta ezt Ferenc, amikor a lány még a szigeten se volt és nem ugyan mindent, de valamit már közölt Gabreliuszunk erre vonatkozólag vele; s ha Gábriel volt az, aki kieszközölte számára Malmeizler bácsinál a BARNA BÖLÉNY virágelárusítói állását és a Sorsnál a Legértelmetlenebb Halál mirtuszkoszorúját, Gabreliuszunkat, mint Sors-Isten-BIVALY kopogás nélkül bejáratos belső titoknokát máris kényelmetlen volna el nem fogadnunk.

345

Tudjuk, a Boszorkányünnepen engedett a leány először, belesütötte Ferencbe a szerelem Nagyobb Pecsétjét és gyermekéül fogadta az agg költőt és gyilkosául – de mikor Gabreliusz, csuklóját markolva félrevonta és úgy sugalmazta, hogy elhidegül tőle, minden becsületes csimpaszkodása ellenére, valamelyes fellélegző hüledezéssel érezte, hogy egy Magasabb Lustaság akarja így (pontosabban: nem akarja úgy) és mostmár engedett az érzésnek: elhidegült.

Így lett e röpülő hónapok alatt az a végleges Consolata Maientau, aki a TRANSSYLVANIÁN érkezett – a BARNA BÖLÉNY virágkosárkás libapásztorlánykája, Nein Ferencünk és a neini bukolika Édes Boldogtalansága.

19.

Bor-zal-mas meteorkráter Baobeltaob helyén!

Háromszázezer halott a Palaosz-szigeteken.

SZENZÁCIÓ!

SZENZÁCIÓ!

Égnek a Fogantatás-szigetek!


Ezt egy tarjagosképű suhanc ordította be az ajtón, fele arcát libahúsból ragasztották a sebészek.

A Palaosz-szigetek háromszázezer halottjáért három krajcárt nem adtak, Baobeltaobot a pokolra kívánták és az égő Fogantatás-szigetek (ahol pedig a nagy Miracle de Yuglughiugo pregabreliánus freskófejedelem, a vertikális kompozíció nagymesterének bölcsője ringott), ingyen sem kellettek senkinek. Valósággal kiutasítólag néztek fel az asztaloktól, az ARANY SZAMÁRBAN mindnyájan utolsó lehelletig védték a rejtett rímek, a szoborredők és a festőfilozófiák szentélyét: a rikkancs végignézett ekkora gőgös nyomorúságon és elhordta tarjagos ábrázatát.


Bor-zal-mas meteorkráter a Palaosz-szigeteken…!


…Malmeizler bácsi… Mehlmauzler bácsi… – – –

Barnabás, te már megint leszoptad magad.

– árt a szervezetemnek, ha nem iszom. Higanygőz-lámpákat látok, ibolya-gömböket…

– Nem adok.

346

– Mehlmauzler bácsi, nem akarok addig várni, amíg az ördögök szeretnek majd a pokolban, ha szépen jajgatok nekik: leszopom magam!

– nem kapsz Barnabás; nem olvastad, hogy alkoholtilalom van? olvasd el, – „ÜSTÖKÖS MIATT SZIGORÚ ALKOHOLTILALOM, megszegőit tizenkét évig terjedő fegyházzal…”

– tizenkét év?! Malmeizler bácsi: honnan veszik azt a tizenkét évet…?!

– jójó, mondta Mehlmauzler bácsi, mint aki tudja a magáét. De azért intett a csaposnak.

– Egy duplát.

Ezt a duplát a tarkómba hajítottam. Tapasztalatból tudtam, ott, ahol másnál a tengeribetegség kezdődik, ott kezdődik az én extázisom, céltalan elragadtatásom, ami meteorhalálomig segít kitölteni a perceket. Tengerészjárással elébevitorláztam az Asztalnak (Gabreliusz kivételével együtt volt mindenki), a hamuhegyek alá temetett hamutálcák között vörös viharlámpák lobogtak és akár a sziklák, sárga pipák az óriás árnyékú gyufaskatulyákon; hátuk mögött, vörösbíboron görbetarajú krisek, görbe borneói „fejkaszálók”, trombitatorkú villáspuskák, bennszülött mordályok és néhány vaddisznógyilok – a fegyvergyűjtemény…

…mi az, csoda történt?! hallgattok, akár a csuka… talán zavarok?

– Ha hallgatsz, nem zavarsz.

Ez Zanahurya hangja volt és vezényszó: mázsás hamusziklák dőltek a mélységbe.

– ejha… Gida. Még nem láttalak ennyire elszontyolodva. Olvastatok már…?!

Zwofuessler Gedeon helyet csinált maga mellett.

Igen, végigolvastuk Gabreliuszunknak „a Filozófia Teteje” c. munkáját és minthogy volt elég példányunk, az utolsó fejezetet el is énekeltük. Ezért van ez a csönd: most Ő beszél…

– Nagyon érezzük a Mester hiányát.

Melomína mondta.

– És te?!

– Nagy terveim vannak: korszakos gondolat. De azt hiszem, már nem lesz időm.

…Hát csak siess… siessél – – –

A téglás ember. (A Skatulyák Balettjét járatja gyufaskatulyájával az ujjai közt és a hamuhegyre süti le sunyi szemeit:)… Prozeliusz, a Kisebb Próféta – gunyoros?!

– Tja – (sóhajtott Zwofuessler mellettem) – ami azt illeti, egy icipicit megjártam Gabreliuszunkkal. Felbiztatott, hogy csináljak vattából és 347melegen puhuló plasztelingyurmából alakváltozó szobrokat… másfél éve kísérletezem vele és most, hogy végre megvan, azt hiszem, már nem lesz időm rá… a művek bennem maradnak és bennem az egész gabreliánus szobrászat…!

– Micsoda gyász, micsoda agyalágyult gyász! – könyökölt hónaljig elkeseredésbe Zanahurya, Panpeszvalginézia Abszolút Füle. A szobrok benned maradnak, te pedig bennemaradsz a vaslávában, mikor a földhártya felreped és kaján mérgesgázok közepén egy darabig elúszunk mi, forró pocsolya a csillagok között. De mit szóljak én! én – az életművel a hátam mögött! Úgy adom ki a halhatatlanságot (gyakorlatlanul a csalásban) – mint az érvénytelen lyukas garast: testvérek, jaj!

Melomína símogatta, de maga is sírt. Zanahurya hirtelen szenvedéllyel a szétterített kottahalomra mutatott, aminek a tetején muzsikus-viszonylatban ihletett szépségű cirkalmazással a következű ajánlás és dísz-cím állott:

GÁBRIEL-ORATÓRIUM

ajánlom Miurunknak Gabreliusznak a Megkísérttetéstől ment Szellemnek

– az „Okkerföldek Hegyén”

– látjátok ezt?! Széttépem, még ma széttépem. Csak azért nem tépem szét, mert Gabreliusz szeme láttára akarom: már nincs utánunk nemzedék, ahol a mi halhatatlanságunk érvényes lenne…!

– – – ezek szerint azt akarod mondani, jobban tetted volna, hogyha oratóriumaid helyett szájad a bőség tőgyén csüngött volna, mialatt egy állandóra hozzádkötözött széplány látta volna el nemiszerveid?! Megbántad a zenét, amit szereztél: inkább csatangoltál volna vandál ingereid után és nem lested volna el a nép zenéjét, szigeteink Abszolút Füle…?! Testvérek!

Az izgalom úgy rajzott elő belőlük, mint a kaptárakból a méhek, de én nem álltam meg, vártam álarc nélkül a támadást.

– testvérek! Aki megbánja életművét és holta utáni hiúságának legyeztetése nélkül szerencsétlen – bizonyos róla testvérek, hogy közénk való?! – de Barnabás, légy eszednél; nézd, Melomína, ölre mennek.

– engedj el, Lulof, észnél vagyok. Az első eset, hogy kisidőre nincs közöttünk és már megtagadjuk a Mestert?! Ez bánt testvérek: higyjétek el, ez mélységesen –

– akármilyen mélységesen: nem lehet egy embernek így nekimenni.

– de Téglás, meg kell értenetek –

348

– ne bosszantsátok, majd mindjárt nem egynek megy neki, hanem mindnyájunknak…

– hát ha arról van szó Hebaminte testvér: mindnyájatok ellen, a gabreliuszi eszményekért. De nem leszek eretnek – – –

– a gabreliuszi eszmények?! eszmények azok, amikor a szigetek halála-percében eltűnik, hát vajon úgy ígérte, hogy a Gyülekezetet magára hagyja?!

– ez nem igaz!

(és a tetejébe – teszi hozzá Nein Ferenc, a költő skandáló arccal, – a tetejébe azt hiszem, a PSALMUS GABRELICUSBAN elvétette a metrumot…)

– – – nem igaz Hebaminte. Levelet írt, mihelyst érkezik, értesít.

Ha… –

– mi az, hogy ha?!

ha egyáltalán visszaérkezik…

– testvérek, ez arcátlanság!

– szívemből útálom azokat az „eszményeket”, amik egy gyarló élőtestre alapítják anyaszentegyházukat. A személyiség semmitől nem retteg úgy, mint hogy hulla legyen és a test a fennmaradás mámora javára menthetetlenül elfogult. És legyen az maga a herkópáter, Barnabás, akkor is: mert az egészséges test a végső dolgokban organikusan jellemtelen és ha Gabreliusz egészséges ember, cserbenhagyja a Gyülekezetet – – –

– Hebaminte! elég…!

– eszmény például a Tökéletes Államgépezet, ahol élő ember a kormányzásba nem szól bele. A ferrovanadium, a tantál, a rozsdamentes acél –

– a Tökéletes Államgépezet…! – marhaság.

Röviden, de akkorát kaccantottam, mint a víziló, aztán elhallgattam és hóhéri komolysággal néztem a Nagy Tervelőre. Hebaminte felugrott és mintha még most is omlana alatta a torony, amit lefitymáltam és elpöccintettem, rikácsolva sopánkodott.

– Ha! testvérek: a Tökéletes Államgépezet – marhaság! Háromszázezer alattvalóm szaladgál felsővezetéken és ez – marhaság!

– hát ha olyan „eszményi”, miért nem rendeled alá magadat a rozsdamentes államgépezetnek?! Mért nem látok konnektort a hátgerinceden…?!

– Erre is tartogatok egy feleletet, de nem felelek.

– persze. Mindenre tartogattok egy kádenciát.

– Három napja iszol: disznó.

– Hülye.

349

Consolata Maientau lépett közbe, fehérnyúl-arcocskája elsápadt a korom alatt, hangja lebegett az áldott izgalomtól:

– Testvérek, én nem értem, mit beszéltek, de Gabreliuszunk öt sebére – – – csillapodjatok!

Hebaminte lassan visszaereszkedett, a hirtelen támadt csendben mint az eső verését, hallottuk a Nigragort; az üstökösraj meteorszikrákkal bombázta a Fogantatás-szigeteket. Én morfondíroztam.

–…és Yubidihynte, aki a tutajon az utolsó percig festette a Krakatau kitörését, fennakadt egy pillanatig is azon, hogy életműve az óceánba vész…?!

– Reménykedjünk testvérek – felelkezett sejtelmesen a gondolattal Lulof és csipeszéből kihullajtotta a cigarettavéget – reménykedjünk, hogy számunkra is akad majd valamelyik csillagon egy Szerencséskezű Halász (és ez legalább olyan nagy lesz, mint az alkotó) – aki műveinket kihalássza…

– – – de ne akadjon soha! Megszomorítottátok a Mestert, bárhol is van, ő érzi ezt. Nélküle a rögeszmék világa ez, mindnyájatok egy-egy rögeszme. Az egyik zenéjét siratja és ezért elárulja Gabreliuszt; a másik a vattaszobrászatot, ha majd vele együtt a meteorlángba hull és megtagadja Gabreliuszt; a harmadik pedig tömeghalálunk küszöbén felrója neki, hogy elvétette a metrumot…

Nein Ferenc, a költő bűntudattal horgasztotta Consolata tenyere-bársonyába a kezét. Mindnyájan búsultak és vezekeltek. Csak Hebaminte fortyogott még és parázslott. Akinek hitbuzgalmi magasságához nem fért szó és egész idő alatt hallgatott az asztalvégen: a Névtelen szólalt meg, – a sóhaj volt, mindnyájunk helyett:

– bizony Gabreliusz Urunk, nagyon megsínylettük hiányodat.

– Furcsa szerzet, annyi szent… Én mégis azt hiszem, hogy színét sem látjuk többé (igaza van és ezért még jobban becsülöm) – mondta Hebaminte – és nem tartom lehetetlennek, hogy Zanahurya nyert: Gabreliusz Gábriel ebben a pillanatban utolsó perceit a kéjre ágyazza és lyukas garast sem ad a halhatatlanságáért. Nem beszélek a levegőbe, Bibracte Leonárd a tanúm, láttuk a napokban, még hozzá a Magdolinihanán… egy határtalan-szőke nőnek a karján: libegett – – –

Olyan gömbölyű mozdulatokkal írta le kettejük lejtését, hogy a vér a fejembe szaladt; és elvett Nein elől egy cigarettát. Sátáni volt. A kővémeredt Gyülekezet előtt beszélni kezdtem (még nem tudtam, hova szaladnak a szavak, de elhatároztam, valamifélekép kettéharapom a torkát:) szárazon, röviden, párbajhangulatban.

350

– Gabreliusz Gábriel nem az az ember, akit a mi mértékünkkel mérni lehet.

Senkitől sem tűröm el, hogy Gabreliusz viselt dolgait gunyoros modorban tárgyalja

A sértést Gabreliusz nevében magamra veszem és drágábban fizeted majd, mintha az életeddel fizetnéd, Hebaminte

de nem élném túl, hogy ne mossam le a szégyent, Róla – még mielőtt mindnyájan elpusztulunk.

20.

Még „a Filozófia Teteje” utolsó, Psalmus Gabrelicusát énekelték javában (amiben Nein Ferenc, a költő kifogásolta a metrumot), amikor én hátrarúgtam a port és úgy loholtam át a hegyen, hogy ALLOBROG alig bírt nyomon követni, – fel a műterembe, hamar elő: a lomok között… – a hátgerinckonnektort kerestem, amit még a Királynőnek szántunk a Boszorkányünnepen.

Miért a Királynő…?

Tanulja meg a forradalom vezére, mi az: a saját kormányzása alatt élni és alattvalója lenni.

ALLOBROG a küszöb mellé hasalt belül és úgy szűkölt, mint az ölbéli gyerek, bezártam (de kockáztatom, hogy felismer, ha kutyástól vagyok); aztán polipcsápjaitól gondosan írtózva, a szemétkosaraknál papírba csaptam s kabát alá vágtam a Hebaminte-féle hátgerinckonnektort és nekivágtam a nyomortelepnek, aminek a végén Hebaminte lakott.

Nem lehetett eltéveszteni a kunyhót, PERSPEKTIVIKUS CÍMFESTÉST VÁLLALOK – a tábláját ott lóbálta a szél szembe velem: három óra hosszat álltam lesen a kukoricásban, míg világmegváltó homloka felcsillant a Rozoga-utca sarkán és hóna alá csapott aktatáskájában az örökös tervekkel, csendesen gesztikulálva (és valószínűleg fantomommal feleselve) elballagott az orrom előtt. A saját palánkjánál lassított a Nagy Tervelő és háttal a kukoricásnak a frissen mázolt felírást ókumálta, amit a Főpap rendeletére egy betűvető szerzetesrend pingált Panpedelupe összes kerítéseire; az embermagas mészbetűk fémesen fluoreszkáltak és ő fejcsóválva hümmögött:


LE AZ ÜSTÖKÖSSEL ÉLJEN A FÖLD 351


…jó alkalom volt. Kiláboltam és macskatalpon utána… Néha megállt és meditációit egy energikus „igennel” végezte vagy vállat rándított, „ki tudja?”; aztán újra nekieredt, prófétikus alakja fejjel magaslott fölém. A kunyhó ablakában agglegényi sötétség, a szalmazsuptól a kukoricásig mindenen a kozmikus korom… Hebaminte előkotorta a Hebaminte-féle törhetetlen kulcsot, én pedig előkaptam a Hebaminte-féle Tökéletes Államgépezetet… Sem a pillanatot nem vétettem el, sem a mozdulatot. Tigrislendülettel vetettem hátára magam és nyakáig hasítottam fényes-fekete selyemkabátját; a Nagy Tervelő üvöltött, az első polipszáj már csupasz testén tapadt, a tarkón; utána a zsigeri metameriák és a keresztcsont, a szplanchnikus szeletek és a szakrális csigolyák: a hátgerinckonnektor megtapadt. Azt vártam, az istenadtában megszűnik minden ellenkezés és a Tökéletes Államgépezet úgy elviszi, dolgára, mint a rongyot… nem ez történt. A felsővezeték elkapta és elrántotta előlem – én utána, – – – a második saroknál meg kellett állnom a görcsös nevethetnéktől: a Tökéletes Államgépezet feltalálóját Hebaminténé, Soculoheulos révkapitány és tengertulajdonos özvegye felé sodorta a görkorcsolyákon!

Hebaminte halálverítékkel a homlokán küzdött ellene, de mintha a gravitáció változott volna meg – fákba kapaszkodott, ereszaljába és ha nem gurult, hát repült vagy lógott abba az irányba, ahol Özvegy Hebaminténé hitvesi otthona lehetett a vak éjszaka mélyén.

Barnabás! Barnabás, a legszentebbre kérlek, Gabreliuszunkra: kegyelmezz! nem akarok visszatakarodni a feleségemhez!

– de ha egyszer így tartja jónak a Tökéletes Államgépezet!

– Barnabás, irgalom! végezz velem, de nem akarok többé – még a tájékára sem!… Gabreliusz Urunk! Sors-Isten-HARAGJA! Segítség!

– mit óbégatsz: nem te tervezted az Államgépezetet olyan Tökéletesre, hogy egyúttal lerázhatatlan…?!

– visz! visz! fogjatok meg – testvérek, emberek!

– Hebaminte! Rendelj el három másodperc alatt népszavazást! Ha már égünk, mint a Fogantatás-szigetek, öt szigma alatt viselj háborút és ha már az üstökösraj tűztömege fültövön önti a földet, harmadfél másodperc alatt köss győzelmes békét!

– Barnab…! ne hagyj itt…! gyere! irg…

– tanuld meg, mi az: kormányzásod alatt élni és alattvalója lenni…

Hebaminte mint a záporeső: bőgött, vonított, gurgulázott és mikor valahogy belegabalyodott a telefondrótba és egy negyedórácskára ottmaradt, azt hiszem, még aludt is. Ereje elfogyott. Mire utólértem és aláültem, 352leszakadt és a mezőségen cigánykerekezett toronyiránt haza – csak néha, ha a fűcsomókban megkapaszkodhatott.

Hangos kacagással üdültem Hebamintén és végzetes masinériáján s mikor megláttam ALLOBROGOT, csak még hangosabban tisztultam: a szelindek majd felfalt és ha sörénye lett volna, mindkettőnk boldogságára azt hiszem, a hátára ülök.

Valami szerencsés légzsákba kerültem, ahol hűvös, halántékverő szellő fujdogált, józan voltam és rendkívül nyugodt. A hatalmas éjszakában villanások és égig vöröslő szigetek és mint valami fekete északi fényen úgy váltakoztak koromerdők és korompadok

(„a Tökéletes Államgépezetben épp az a tökéletes, hogy lerázhatatlan” valaha milyen lelkesen hallgattam)

…hát az ARANY SZAMÁR? Lulof a cigarettacsipesszel, Zwofuessler a mintázóval, a metrikus Ferenc testvér, az Abszolút Zanahurya-fül és Melomína, a töltött zenekonzerv… – a rögeszmék világa!

Akkor, azon a gabreliuszi éjjelen mély megvetéssel gondoltam a félbemaradt szentek e nemesen őrült társadalmára, ahol mindenki valami rögeszmécskéje szerint újrarendezte a mindenséget

lelkesülten a tisztaságtól és a makulátlan gabreliuszi szentségtől és barátságosan veregetve a szelindek húsos leffentyűit – íme rögeszmék nélkül, a maga mezítelen egyszerűségében:

(itt a pillanat!)

így fogom feldolgozni az idők végezetéig szóló utolsó érvénnyel a fogalmak földrajzi változását…

21.

Gyakran átrobogtok tájakon, amik ismerősnek tűnnek bennetek; rászalad a szájatokra egy szó, egy szájíz és mintha ízleltétek volna már – vagy arc, esemény… De tévednek azok, akik azt hiszik, előző életükben jártak ott, mondták vagy történt velük.

Sorsukat sejtik meg, de kívül rekedve a gabreliognosztikus tudáson, nem ismerik fel benne sorsukat.

Kiástam kaktuszaimat a tenyérvastag koromlap alól és rózsaszín pántlikát kötöttem a nyakukra, mintha cirmoscicák lennének.

Lopott művirágaimat szálanként szegeztem fel a falra, lópataformájú üvegvázáimat, hatot pedig fürtökben lógattam a villanygömb köré: a kristálycsillár.

353

Ládákból és a leszakadt menyezeti vélumból sarokkerevetet rögtönöztem; ezt a zsákokkal alápárnázott hencsert mangánzöld, szilvakék és alizarinvörös spárgafonatos csergével takartam le: az átalvető olyan kemény volt, hogy ott hagyta mintáit az ember hátán és fenekén.

Volt mellé hangulatlámpám: marhahólyagba körtét rejtettem, rá színes tussal japán hidat rögtönöztem és Fuzsiyámát – de rettegve gondoltam rá, mi lesz, ha ez a hangulatlámpa a melegtől életem talán legszebb pillanatában felpukkad…

Nyughatatlanul díszítettem, amíg hirtelen dühömben mindent megcsupaszítottam és levertem: szegényesnek és világiasnak találtam.

Heliánét vártam.

Csakhogy nem voltam még tökéletes gabreliognozofaszta: nem sejlett föl bennem sorsom, hogy hajnalra ott heverek kapunk előtt a földön, összetört tagokkal… hogy koponyám híjától arasznyira, lomha abronccsal bivalyszekér megy el és fűlő meteorok döngölik a Rozelinda-domb hátát… De Heliáne mindent tudott. Heliáne azért nem jött el, halálraszánt gyöngédségében azért ellenkezett a sorssal, mert – – – nos, nincs mit titkolnom felsülésemet: Heliáne nem jött el.


* * *


Hogyha tárgyilagosan visszagondolok, azt hiszem, Olaszország ezer legszebb asszonyából nem telnék ki Heliáne. Ha Cagliostro beleunt az ezer legszebből szerkesztett szerető-automatába, mert ő sugallta feleleteit, Heliáne magához láncolt örvényes szeszélyeivel; a föld legváratlanabb teremtése – a bölcsesség vízióiból percek alatt zuhant ledérségbe, a gyalázat tompultságából egy kiáltással tökéletessé és tisztává magasztosult; akkor még semmit sem tudtam a LUNATE-rend kegyetlenkedéseiről, útáltam a művelt nyugat divatját, hogy narkotikumot csinál az asszonyból és fínom fintor! tapintatos lenézés! – milyen fölényesen közeledtem hozzád, szerelem!

Az első perceket még bírtam valahogy. Mentegettem.

Heliáne nemcsak döntött, de már csomagol… Amíg a szigeteken vagyunk, úgy sem menekülhetünk egy ország kultikus ereje elől: majd Európában… Sors-Isten baromi kimérái helyett jóleső európai babonák közé kerülünk, Heliáne pedig addigra… vágytársam és szövetségesem – – –

De mikor már egy órája késett, rosszat sejtettem…, leosontam, hogy kutyaalázatosan kikérdezzem Özvegy Hebaminténét: lakat az ajtón.

… Sehol.

Mint a fekete hóban a nyomok, huppog utánam a korom… körül a függő354folyosón. Szúnyoghálós ablakok, belül megsemmisülés és sötétség

…Heulaffenék:

olajmécs…

… – Consolata, kisanyám, azért mondom, mert jobban szeretlek, mintha lelkemből-lelkedzett magzatom volnál: Nein Ferenc kuka, szerencsejátékos és magatehetetlen agg: nem fog az soha egy asszonyra keresni.

… – de nénikém: megigérte nekem, hogy a kártyáról letesz –

… – szédelgés. Carenziának igaza van: a Farkaséhes aljas kölcsöneiről az egész város beszél, nekünk se fogja megadni. Mit akarsz vele kicsikém? vénséges-vén, ráadásul üvegszeme van –

… – üvegszeme?! de nénikém…!

… – Mamának igaza van. Még a negyedik felesége szúrta ki, a nászúton, mert rajtakapta a szodomiás gazembert egy bivallyal –

… – de Carenzia!

(Heulaffen-bestiák, sorsok hóhérai!… Carenzia!

a levegő is kár belétek)

Ingerült türelmetlenséggel förmedek rájuk, az agyak homálya felé.

– – – nem látták véletlenül Hebaminte néni fogadott lányát?

(Carenzia-ringyó szétleffenő hálóinggel kiugrik az ágyból és a korompadra könyököl úgy, hogy a szúnyoghálónak préselődő emlőit kényelmesen csíphetnék a szúnyogok; kedves, mint az ökröndözőhöz az ebéd:)

… – jönni vagy menni?

– Carenzia, figyelmeztetem: ha azt hiszi –

– jójó Bubikám, nem kell mindjárt felfortyanni. Magának is a fejébe szállt a kis szöszi…

Csillagász! Volna merszed Bereniké Haját az északi égbolton kis szöszinek nevezni…?!

– Ne rondítson be mindent, bestia. Látta vagy nem?!

… – ja Barnabinkóm (tornyolta a menyezetre dunyháját az Anyabestia), – az ilyenfajta szöszi portékának nemcsak hamar lába kél, de van is lába: jól jövedelmez a kicsike

Elöntötte torkomat a könny.

– Consolata, meneküljön! Gabreliusz Urunkra – nővérkém, Consolata…!

Heulaffen-mama a hálóköntös bojtszegélyét simogatva, szadista gyönyörrel folytatta.

– Ami Hebaminténét illeti, azt hiszem szemináriumot tart szegény feje a juraformációk ortográfiájáról valamelyik lakásban: hátha Hélike is vele van… –

355

Elkotródtam. Még hallottam tisztátalan kurjantásait:

… – látod Consolata, ilyen derék kis férjecskét szeretnék én az én Carenziámnak is, mint Barnabás: aki finomlelkű és művelt, mint a jószág…


* * *


Hátsó folyosó.

A szertartások szemétdombja lassan az emeletet éri: szuszog a sötétség a szúnyoghálón, és egyvalami opalizál: a bili

… – pisilni … nagymamika: pisilni

… – én is, én is, nagymama! pisilni

… – Csimbi! Perzsi! Csücsöre: azt az ágybapisáló istenteket!

– – – (Varuváne-mama ablaka) – – –

… – várjatok, hadd keresem elő a pipámat.

– (Varuváne-mama…)

– ki az, mit akar?! hallgassatok! Borzaska!

… – nekem is, bilit! engem senki se szeret

– majd szeretnek az ördögök a pokolban, csak szépen sivalkodjál nekik.

– Varuváne-mama, nem látta Hebaminte néni fogadott lányát…?

– te vagy az, nagyhajú? eredj innen, tudom, mit akarsz

– de Varuváne-mama –

– rendőr vagy európai: de akárhogy szeretnéd tudni, nem csináltam se neki, se másnak. Varuváne-mamának hegyes a kanala: a szegény yunyurin segít vele, de nem a barátod szeretőin…

És ment, hogy bilire ültesse az apróságokat.

– Varuváne-mama! Szent GAOGAGRA!…


Enyhén a falnak támítva, látomások gomolyában…

– – – (Varuváne-boszorkány majommal a füle mellett egy szabadon rotyogó tűzhely üstje körül szorgoskodik

„finom a melegvíz galambom, fől már”

az asztalon sebészi sorrendben, gonddal kihegyezett fakanalak, a bennszülött ágy csíkos huzatán pedig Bereniké megbontott haja és az arc, mészfehéren „fől már a melegvíz drágaságom, fínom már”) – – –


Heliáne pedig nem jött el.


* * *

356

Mindenre gondoltam már, gyilkosságtól a mennybemenetelig, csak erre nem: Varuváne-mama hegyes kanalaira.

Gyűlölet ébred bennem és a legtisztátalanbb fajtája a birtoklásnak (ó cápafalánkság – féltékenység)… négy órát késni: nincs erre mentség. Hallod?! nincs mentség! – gyűröm-csavarom ronggyá, haját-nyakát sötét örömben, egyetlen vérfürdő vagyok… Zsivajos szobák mellett haladok el, ahol Dahomey, Ceylon és Kréta anyajogú művészetei fölött vakarják fejüket a bennszülöttek, Özvegy Hebaminténé beszél s bennük az álmosság legyűri a halálérzetet – ülve alszanak és néhányan álmukban jegyeznek… nemsokára éjfél, oszlik a kurzus és Heliáne nincs sehol.

…Fel! fel a műterembe!

Felragadom a cirmos nyakú, felpántlikázott kaktuszokat:

ki! ki az ablakon!

lopott papírvirágaim, marhahólyag-lámpám! hangulatsarok undorító cicomái – – –

ki vele! ki!

Megragadom és úgy szórom egyszerre az utcára – a ládákat, amiket nem bírok, egyenként hengerítem és kibuktatom.

Fertőzés!

Segítsetek, ti tisztítószerek!


* * *


Aztán nekiülök az üvegnek és iszom: az alkohol fertőtlenít.

Míg a fülem nem találom!

míg félrelóg a nyelvem!

…keserves Sors-Isten-BAROM!

Sokk-kezelésnek szánom ezt, ami után az idegrendszer a reminiszcenciák sajgására emlékszik csupán (volt!… volt!…) – de hogy a szerelem sebe volt, nem tudja meg soha. Az ötödik üveg után elfeküdtem a padlón és szabályos tökrészeg módjára, alul eleresztettem a szentenciát – gané a világ, jó is, hogy jönnek az üstökösök.

És mint aki szimulál: hortyogni kezdtem.

…Az első, amit észrevettem, szívem dobbanása volt: anélkül, hogy értenyúltam volna, számoltam bordáimon. Aztán azt, hogy minden neszt, bádogzörgést, szúrágást a padlástól a pincéig figyelek és találgatok. Hebaminte néni most jön haza… Heliáne vacsorája érintetlen – – – most a szobájába pillant (YBLIDLIB-Vadlúdra! kiáltja:) az ágya üres… Hebaminte néni bolyongó húsoszlop, a padló hármat reccsen a sötétben (nem, nem 357szoptam le eléggé magam)… Nemsokára kacsintó nevetés, dudorászás és italos röhej kong a lépcsőházban. Talpraugrom. Csak néhány lépcsőfokot, hogy lássam…

Heliáne jön

…körülkötője rongyokban lóg, gyöngyszoknyája megtépve… dől, mint a részeg, a haja tarkótól felfelé, ahogy a tengerészek szeretik: a kis szöszi

Két fokot lejjebb… át a korláton, lábujjhegyen

Lunate lánya elébetámolyog és beböfög az ajtón… Özvegy Hebaminténé remegő hassal, sodrófával várja (te! te!) – de berekedt az előadástól és dühében elcsuklik a hangja – (akit úgy szerettem, mint a tulajdon lányomat!)… pofonok csattanása, ütések tompa puffanása és egy részeg test ügyetlen dőlése (kékre-zöldre verlek! teee!) és díszítő jelzők és megtisztelő főnevek zuhataga – a legvaskosabb bennszülött tájanatómia … gabreliánus szemérmetességemben csak azért nem tudom süketté tenni magam, mert csodálkozásom elidőz ekkora találékonyságon… – hogy veri! hogy veri: mintha a tulajdon lánya lenne!

(érzések valami soha nem tapasztalt kettőssége: a szánalom együtt nő bennem a kárörömmel – védeném, csak azért, hogy én is üssem, – de cápafalánkságom megeszi gyöngédségemet, elönt valami bosszúval jóllakó, megelégedett meleg, nem bánom már, hogy mi vezeti Hebaminte néni kezét, a vadak erénye vagy a Tökéletes Államgépezet)

Heliáne nem sír, csendesen vonít és egyszer (Fehér Társ!) mintha Fehér Társ – a nevemet hallanám könnyek nélkül a padlóra zokogni. Ez odaszegez a falhoz. Ez megfacsar… most mintha szembetárnák hitványságomat. Felszököm a lépcsőn, a műteremajtóban az álmatlan ALLOBROG, angyalom szelindek-szemei látják lelkiismeretemet – – – hova tetted gabreliuszi szelídségedet? az üstökösraj tarkódra ejti roppant tenyerét de te utolsó mozdulatoddal is ölnél?!… egy nagy meleg nyelv reszelő nedvességét érzem tenyeremben

– – – lehorgadtam.

Bölcsességem deliriumában rábukkantam arra a sálra, ami Európában talán soha eszembe se jut. Heliáne panpedelupei, Sors-Isten-Ringyó beavatottja… – ha Heliáne úgy hordozza sorsomat, mint én a multat és számára minden egyszerre van – hátha…?! hátha olyasmit tud végzetemből, amit halálraszánt gyöngédségében legszívesebben feltartóztatna?!… ALLOBROG ugatott kettőt-hármat, határozottan; aláveregettem a leffentyűinek… – és a Fehér Társ, aki szájába rakta volna Európa nyelvét és lába elé babonáit – még haditáncot jártam a fején és nem men358tem a segítségére annak, aki talán az én sorsom vértanúja…?

(Hebaminte néni nemsokára innen a harmadik házban megkezdi szemináriumát „hogyan lehet könnyen, olcsón egy szál cérnából és egy görbe gombostűből asztrofizikai laboratóriumot létesíteni?” – ami reggelig tart)

…Nem volna emberi, sőt gabreliuszi kötelességem, hogy lemenjek Hozzá, mihelyst Hebaminte néni elmegy, – homlokommal illessem minden sebét és zúzódásaira rátegyem a legkedvesebbeknek kijáró hűvös borogatást…?!


Józan vagyok, döntöttem el, lábujjhegyen. Ha valaki ezt kétségbevonta volna, a makacs részegek érzékenységével (vagy ő vagy én:) leütöm.

Józan; de sóhajos, mint a májusi vaníliaillat és öllel-ölelő, mint azok a tavaszi erdők, amik már sohasem lesznek többé…

(az ajtó tárva-nyitva

a jólismert dunyha- és pirított hagymaszag)

…végigtapogatom a kőpadlót: Heliáne sehol… Alszik talán a Kedves


kibillentem a reteszt, bebotorkálok az átjárón – befőttszag, langyos ruhák… – úgy lépek majd Hozzá, lehajolva és ha aludnék, nem ébresztem fel

az ajtó zárva.

Haloványan a lábamnál rézsút fény

… küszöbsugár

(összedermed a szívem, a hasam remeg – Heliáne megmérgezett egészen

ha jó méreg: élek és nagyot alkotok

ha rossz méreg: pusztulok)

hangok: hosszú sóhaj, ütemre. Visszafele szívott parányi sikoltás.

Dörmögés, röfögés. Ágyrobaj.

A padlóra vágódom, tagonként – neki az ajtónak. Verem.

(Bubasztisz örömistene: Macskaarcú!… macskaarca körül a szalmaszőkén lobbanó Napkorong az Uraeus- kígyóval:)

– – – a kis szöszi

betörném, de csak verem. Erőtlenség, részeg keserűség (a csecsemőénél keserűbb), gyomorsavam mint a vitriol bukik föl bennem és most ismerős szavakra emlékezem – tépő szavakra, amikre európai fejjel úgy hittem, egy előző életemből emlékezem… pedig csak sorsommal való találkozásom volt ez a kiáltás, mint mikor folyamkolosszusok megtalálják és betöltik az évezredek óta váró medervölgyeket:

… – trágyával töltött lány!

359

te! te trágyával töltött lány!

fuj!… – a trágyával töltött lány!

Az ajtó feltárult, én beborultam.


Hogy mennyi ideig dulakodtunk, nem tudnám megmondani. Szervezetemet a düh rángógörcse annyira maga alá gyűrte, hogy harcképtelenné tett.

Felegyenesedtem és ütésre feszültem, mint valami kővetőgép sodronyökle – de nem láttam egyebet, mint a Nigragor protuberanciáit és ez az ibolyás láng megvakított.

Az ütést elvétettem.

Heliáne férje maflaerős, gömbölyű óriás lehetett, gorillakoponyája ibolyásan lengő hajkorona fölé tornyosult, akár egy kráter, meztelen gyapjas melléről bakszag áradt. Úgy nyalábolt fel, mint a gödölyét, belecsomagolt a kabátomba, ami időközben lekerült rólam és hangos röhécseléssel – „pour qu’il sache, la prochaine fois, le gredin!” – egy ismeretlen vigyorgó szőke némber szemeláttára a göngyöleget kihajította az elsőemeleti ablakon.

22.

Az ARANY SZAMÁRBAN, – megilletődött csend.

Asztalunkon, a kenyerestál ölén párhetes macskát találunk, rozsdabarna hátán körülgömbölyödve, fejét-bajúszát az égnek tárva (torkán a pihék mint a csibe hasán:) hamiskásan, kéjencül alszik.

– Nini, mosolyog (mondja Gabreliusz Gábriel, amikor hátrahúzza a székét:) nini.

Kétségkívül mosolyog. Letelepszünk.

Gabreliusz duplára hízott hatalmas ülepei alatt feljajdul a szék, orra vatták öblén és egy turmalinkék kendővel felkötve (mióta a Nigragor kaparó gázai szaturálják a föld illatait, Gábriel ezerszeresen szenved és szaglóhártyagyulladása van, beszédében épp ezért csodálatos, új nazaléák – orrhangok – illatoznak) – előre-tehenül az asztalon és orra alá húzza a macskás kosarat, hogy jobban lássa; szürkéskék szemében ihletett fény csap fel többször és olyanformán villódzik, mint a csillagzafír.

… – (úgy terül el ez a macska, mint valami rengeteg tájék) – kezdi szenvedelmes sóhajjal a Mester és ezzel elkezdődik Gabreliuszunk utolsó, hatalmas kalokagationpszüdíkéje.

360

– Énekeljük el testvéreim a százhetvenedik zsoltárt Pirago de Gambáról, aki Minden Macskák, Tigrisek és Vaddisznók védszenti Protopiktora… –

A hang a régi, sejtelmes és szózatos. Az utcán látni a hengergődző levegőt, az üstökösraj megfesti légkörünket. A kikötőben az összes tartályhajót elvezényelték a szikraeső alól: a Nigragor szatellit-zónájába kerültek és odavesztek – súgja Leonárd. A lámpa táncol, az élcsillag a túlsó oldalon urán-erupciókkal döngeti a földet.

A színes ködön keresztül alig látjuk a söntést, ahol Malmeizler bácsi küszködik az otromba ecsettel és ezt pingálja: ÜSTÖKÖS MIATT ZÁRVA. Lulof hangvillát vesz elő, megpöccinti és a homlokcsontjára helyezi: laaa; elénekeljük a zsoltárt, a szánk telemegy korommal. Gabreliusz nem énekel velünk, a rozsdabarna macska nem mozdul. Köröskörül a Galaktika Nigra halványkék gázfüggönyei pislákolnak a horizonton, valaki kiszámítja, hogy ha nem is ütköznénk össze, de így égünk tovább, a Nigragor gáza tíz nap alatt elbontja az atmoszférát. Gabreliusz türelmetlen mozdulattal lekapja a turmalinkék kendőt az orráról és trombitál; ketten ugranak visszakötözni.

… köszönöm Melomína – – –

A városban már arról is beszélnek, hogy a földpálya reng és a földrengésnek egy új, végzetes nemével állunk szemben: ez a pályarengés…

– – – mennyit mondtatok, tíz napot…?!

Tízet Gábriel.

Hm… tehát még tíz nap. Még tíz napod van, macska. Hallottátok, mit mondtam?! „macska”… milyen egyszerű ez így: torpidisszime „MACSKA”… A macska inkadisszime megszületik, nem töri a fejét, hogy milyen macska lesz, posztraffaelita vagy pregabreliánus macska, bádogosmacska vagy csaposlegény-macska – ő csak egyszerűen macska, magisztralisszime… (Mondjátok, hát nem kolosszálisan különös ez? hisz még egyetlen macska sem halt bele abbéli kétségeibe, hogy ő, macska, zseniális macska-e, avagy csupán közönséges macska-MACSKA, felinisszime)… és mégis! csudálatos, kozmikus élménye a belegyűrődésnek, a velesodortatásnak: a laplatikus gyűrűörvény! Nézzétek az űrben lebegő bordáit, amit a rajta élő tetűparány elől a piheszőrök rétje, a húsok bányája rejt! Nézzétek opalizáló macskakoponyáját az űrben, állkapcáján a kékes-gyöngyös hullámfényű játék, fogai mint a holdkövek… nézzétek fülein a szőr tömbjeit: sziklák sárgáján olajzöld krizoberill… látjátok velőüregein lebegni az alvó, tűrhetetlen kényszert: a macskát! és csarnokvizén a két szem, Ferenc, Barnabás! a Buddhák és az Égcsászár szob361rásza álmodta így: zöld jadeit – elefántcsonttól smaragdig skálázó obszidián! Melomína, ez itt a másik (és gyöngéden széthúzta szemhéjait) íme mellette a rozsdában tetszelgő kettőslelkű opál: a zöldvörös! ni! ni! hogy keni csillagászati praclijával orrának tönkjét álmában, ez a bajúszos hegyhát, ó (sávos karneol!) – és hátának Északja és hasának dzsungelei a roppant Déli Félmacskán: a szőrcsomók és szőrhegyek eme szűz rengetegében!… ametiszt-karsztokon tetűcsorda legel (kőszáli tetvek, ibolyafényben), borzalmas topáz ködök alatt turmalinbarna tó (a vándor tó, a rettegett szent hely) és ez a foltokban-füstölgő szőrvulkán, köldöknél hajnalpiros hiacint, a tüdejénél rubicell és a szíve fölött vermeit-garánt – melyikünk nem tévedne el, vándorok e bőrön, e vereslő rengetegben? Ez, ez a csudálatos a macskában: csillagtest talán és isteni csúcsokon az ember-zsenik fölött önmaga halmazának Demiurgosza – – – de ő rangrejtve jár, belet ebédel és – – –

(Gabreliusz a kiscica égretárt nyakán a pihét borzolja. Harsány dorombolás)

– – – ni! ni! álmában dorombol is: micsoda beatitudo! farkának kunkori vége hopp! ha csóválja, irizál, mint a labradorit hopp! hopp! vörösből zöldbe, hátsó hasa-alja aranysárga heliodor és hímvesszejének kristályos hegyén, borneói szivárványgyémánt… a kilencedik keménység! – – – ó testvérek, vajon nem ebben van-e a Bölcsesség Teteje? egyszerűen és sajátlagosan MACSKÁNAK lenni… macskalétünk megrendítő egyszerisége, midőn minden konfliktusunk kimerül kandúrságunkban vagy respektíve és perfid nagyszerűségeinkkel beírni nevünket a macskaság annáleszeibe meg sem kíséreljük… csupán klarisszime, hilarisszime, magnifice békésen, szórakozottan és specifice macskának lenni… –


Fülrepesztő visítás, – száguldó tűzgömb fényesíti fel a szobát, Gabreliusz elhallgat. Sokan behúzzuk a nyakukat, Malmeizler bácsi az ajtóhoz szalad, hogy lehúzná a rolót, de soha nem éri el: ferdére billen a gravitáció. A hatalmas asztal megborul és végigsöpör a söntésen, csurog a folyadék, dől a bor… Mehlmauzler bácsi pedig mintha hegyet mászna, kapaszkodik az ajtó felé, de rágurulnak az elszabadult hordók… csak Gabreliusz várja meg, vaskarommal odakapaszkodva, míg a felágaskodó fedélzet ismét vízszintesre billen.

Visszarakjuk a székeket, penész-ábrázattal visszaülünk: a tűzgömb lecsapott a hegyek mögött.

Mi volt ez? – kérdi Consolata és fehérnyúl-arcocskájával Ferenchez simul.

362

(Tapamaona… Tahuata… Húsvét-szigetek)

De Gabreliusz lenyűgöző: nem vesztette el sem önuralmát, sem a fonalat és most egyre finomabb és dörgedelmesebb.


* * *


… – mert nem az a merev, álló, pontszerű valami az ember, ami – hanem a maga mivoltja teljességében bolygó …ámde az a néhány kivételes egyén, aki ön-élményében (én-ömlényében) hordozója (mintegy vehikuláriuma) mindannak, amit a biológiai emberlény „má”-jának (máyának, májának) nevezünk, a rendesnél sokkal irracionizmificezmicizáltabb enigmeafrakszisokban szól hozzánk. A „MA” emberének leleti hitelességéhez (autenszticigonolemmájához) kétség sem fér és itt nem vagyunk saját fossziliáinkra utalva: de a modern Élet lesujtó makáberségében (makabriozitásában) mindenki a maga külön kis frenizeáját (frinézisét) éli végig, ideig-óráig valóságunk sívárságát (sivarivarointonézisét) – ami a rajtunk (látszatlagilag) – kívüllevő és tőlünk független létezések és a miáltalunk-bezárt és e kívüllevőktől – (látszólagice) – elkülönült létezés között fennáll.


– Segítsetek a hordókat helyrerakni testvérek – szólt hátra, hozzánk Malmeizler bácsi és káromkodott. De Gabreliusz borzalmas pillantással fogadta az öreget, hogy menten elkotródott, aztán folytatta, – nagyot sóhajtottunk.


– Azonban az érzelmek eme dússága (búsássága) kiáltó ellensztázisban van anyagi-mivoltunk őspuhaságával – „vellomolleitásával” (moellovellitásával) – s az érzések eme gyarlóságának (belső gyarlatának) ezen ellensztazálása anyagi-mivoltunk fennebb opprosztofált (happrosztofált) nyálkapuhaságával oly hőfokú élmény, melyet ember ki nem bír… A festő, képével csupán a halál elől menekül… mert az a maga pan-fikci-hebeszpazmofrenezioluxufrakszisában a művészet maga (más kérdés most a MACSKA, aki önfestő, önszobrász s mint ilyen, az önteremtés művésze)… Nem függ milyenneműségünktől (némineműségünktől), hogy sejtelemeink a sejtemlékek milyen pan-konglomerómáját gyülemlesztik és gyullasztják a testfelszín-emlék daganatában (melyből aztán palettáink színei gennyednek) és nem függ más-állapotiságunktól (an-inkoherengredienciánktól), sem anyai-faji, intrauretális őslepénytudati immanenciánktól vagy pan-immanézisünktől: egyesegyedül gyarlati-valóságunk, megesett363ségünk bátorságától – ama vakmerenciától, mellyel az életbe-bukás édességét öleljük… a nagy mesterek – Cornarubido de Craquadegoya, Basilique de Taormifíje, Esmeraldo de Praxe, Pirago de Gamba vásznain azt kell tanulmányozni, miként eszmélkedtek (heurojakuláltak) sajátlagos mivoltuk démoni gyönyörűségeire és miként adták át alanyiságukat az élet nagy testi átéléseinek… lelki makacsságomat, tántoríthatatlanságomat már ismerhetitek, hiszen a mi egész üdvözülésünk és kivételes beavattatásunk az én iniacatívám (initiacívám) eredménye… s így ne is próbáljatok lebeszélni… Meg fogok nősülni… Nem azért jelentem be testvérek (bár ha látnátok Őt, irígyelnétek) …de ez a helyes út, a pan-geno-phlegmo-matrikuláris eszmény – a matrimonium… macska akarok lenni, a csodálatos CSAK-MACSKA, a korlátoltság tökélyén… e gondolatnál alázat fog el, érzem, hogy az élmény-lény (szümpatochoréta) a maga gyúrhatóságában, formálhatóságában (a hatóságot itt a nem-hivatalos, extramatrikuláris „anyakönyvi” értelmében gondolva) bennem meddig jutott: az élmény-lény a legképlékenyebb, legkoagulár-agglutinózusabb ős-hús (protopopeion); az élmény-képlény a maga euforizmájában (aforizméjében) a fejben, a szügyben, a szegyben és a genoithelionokban (genitélákban) még nem tartalmaznak képi elemet, DE – ó gyémántos ibidemencia: evidiamantiké! – a törvényes hitvesi ölelésből bontakozó protopiktorban a pan-képességek (képségek, pan-pingálhatóságok, pingalenciák) olyan kolosszeuma zúdul a vászonra, mint nagy ős-tetovátorainkban, akik pan-pingalenciájuk önnön-frakszisában (frace-ában) ennen-testüket használták festővászon gyanánt… beláthatjátok (cicc… cicicicc)… hogy nem posztponálok (posztpungálok) tehát, sem nem inticipálok (antipacálok) semmit vele, ha most nősülök a Nigragor végközelségében, de… ezt kívánja életünk ötvenedik, művészetünk negyvenedik jubileuma… parányi Gyülekezetünk üdve… és aki beavatott, tudja: maga a BAROM is… meg kell nősülnünk – – –


A megdöbbenés csendje még percekig mennydörgött fölöttünk

… (cicc… cicicicc… cicicc) …

A macska, amit az előbb az asztallal együtt elsodortak az elemek, hétrét kunkorított farokkal miákol és tapodtat nem mozdul; a menyezeti lámpa ferdére áll, – üveges sikoltás.

Nein Ferenc oldaltpillant, Prozeliuszra.

– Úgy látszik, a földpálya mégis megrendült és végleg kibillen.

– Ühüm – les vissza Nepomuk és nekigyűrkőzik az asztalnak, hogy 364az ölébe ne hulljon, – sivalkodó zúgás, a tűzgömb növekvő fénye bever az utcákba; Gabreliusz körülnéz.

– Hebamintét nem látom. Hol van Hebaminte…?!

Fedélzetünk irgalmatlan csörömpöléssel ferdére áll, éppen fordítva, mint az imént – tányértornyok zuhannak, edényes fiókok a levegőn potyognak felénk, végül a hordók csapata, és úgy meglódulnak, mint a lejtőn, be a Külön Terembe.

– – – a hordók, a hordók! – sopánkodik utánuk Malmeizler bácsi.

– Felháborító pimaszság! – pattan fel Gabreliusz Gábriel.

A Kör sápadtan felugrál, futásrakész… de a Lelkivezető higgadtan visszaereszkedik és mostmár a kilátástalan déli harangszóig, rendületlenül folytatja*15:

– Mialatt földünk, e vén orgiatída már-már hekatompedon, mi kéjlények csupán libellulídák (orgazmák) vagyunk – – –

Hogy milyen hullámokat vert Gabreliuszunk eme hattyúdala és lett-e egyházszakadás belőle – nem tudom, nem vártam meg. Egyedül mentem haza ALLOBROGGAL, a magam utain, gyomorszájam körül sebek sötét égése érzett – (a trágyával töltött lány)…

…Azt mondta, „ha látnátok, irigyelnétek”

– – – ugyan lehetséges tökéletesebb emberi hüvely, mint a trágyává széthulló Heliáne…?! Belehalnék, ha megérintene.

…Kivizeltem magam és mialatt köptem egy kövéret, visszagondoltam a szentbeszédre. Tant de bruit pour une femmelette.

23.

A kikötőben egymásradobálva raktárházak hullái hevertek, csarnokbordázatukkal úgy játszott a víz, mintha hínárral játszana; vasúti kocsik úsztak a tetején és üres tartályvagonok, – azok, amiknek sikerült megszabadulni a kerékváztól: a nehezét a tengerfenékre eresztették.

A Nigragor végső fázisába jutott: tengerrengés, vágtató szökőár a szigetek között. A víz a Magdolinihana parksávját nyaldosta, alácsapott a bokroknak, kimosta és elúsztatta a padokat. Délben jelentették, hogy el365nyelte a Fogantatás-szigeteket és hogy éjszakára a Húsvét-szigetek eltűnésével is számolni lehet.

Másnap a Nigragor csillaghalmaza, a Galaktika Nigra két diszkoszalakú korongra vált, mint két elváló tenyér: az üstökösraj törmeléközöne megnyílt földünk előtt, benyelte és szembántó fényességgel, közvetlen közel gömbörülő óriás önfényű bolygók világoltak végig hegyeinken; a koromzóna éjszakájának vége volt. Most, hogy benne voltunk a Nigragorban és naprendszerünk természetesen szertehullott, irtózatos álmatlanság lepte meg a földet, a boldogtalan szigetek szaladgáltak, mint a kísérleti patkány a jupiterlámpák alatt, de a fény bazalton-grániton a legmélyebb sziklabarlangokba lehatolt és sötétség, árnyék, félhomály – többé nem voltak lehetségesek; mind közelebb nyomult a halmaz és mind vészjóslóbban gömbörült fölénk a Capella Nigra, a Nigrorion, a Nigralgol, az Aldebanigran, – FATUHIVÁN csali-napoknak hívták a benszülöttek, nyilaztak rájuk s hitték, hogy minden csali-nap lehull majd és az igazi, a föld-Nap fennmarad; NUKAHIVÁN gyermeket áldoztak neki és minden anya második gyermekét sajátkezűleg akasztotta fel a Táncoló Apák kötelére, hogy elmúljék a Föld Betegsége; NOSSZI-BÉN főistent faggatták, a Nagy MGAGA-MGONGO-t, hogy ki lesz az erősebb a küzdelemben és nem lesz-e a hordára nézve okosabb, ha idejekorán az új istenekhez csatlakoznak, HUAHUNÁN pedig a RANA-HANA-KANA vulkán kemenceszellemét uszították, hogy ütközzék meg az égen ragyogó Új Ördögökkel; pásztázó koromgomolyok és fémszürke szivárványdómok alatt könnyszökkentő, fülsiketítő csattanással küldték fekete sugaraikat és napról-napra növekedtek a Belső Csillagok…


Féltucat kazettám szétdobálva: az utolsó tubusok.

Asztalon heverő óriás palettámon lakkos csillogással magasan trillázó színek: heveskék, ördögi zöld, reszketeg topáz, – májvörös, ibolyázó apatit, mélybarna topázfüst vastag hurkái a Nigragorfény villámlásain… az állvány az ablaknak (enyhén visszadöntve) és egy kóckötélen, hogy a vászon az égnek feszüljön… micsoda égnek! micsoda beállítása!

Hogy Varuváne-mamának most született a tizenkettedik unokája és tébolyos anyja nem engedte megfojtani, mint a macskát…?! hogy Heulaffenné elverte és felpofozta ágyáról a pöffeteg Carenziát, mert még (közel az ő és az Anya-bestia halála előtt ahelyett, hogy fogna magának valami markos férfit és lehetőleg csónakost) – most is csak hever…?! hogy Gabreliusz Gábriel a csudálatos CSAK-MACSKA akar lenni utolsó nagy kandúrkodásán, még mielőtt a Nigragor véglegesen kiheréli…?! hogy He366liáne ledőlt és most összetörve a csatornán hengergő alabástrom-szobor?!… – mit bánom én! Deuclis de Yubidihynte négy hordón, hat szál deszkából tutajt lapolt és ráereszkedett a tengerre, hogy megfesthesse a Krakatau kitörését… és én?

Láttam toronyerdőt meginogni, házrengeteg omlását és tapasztaltam, hogy a romlásban ugyanazok az erők érvényesülnek, mint a teremtésben: parabolában állt meg a boltív és parabolában áll meg az omladék érintőgörbéje… és romkráter kráter mellett, mint a kötélhíd – körülöttem a város kilógaszkodik… Oldalraborult csatahajók csattannak a parti felhőkarcolóknak, a szállodatornyok talpa vízben áll; a vasutak lánckígyóit a víz felveri a raktárházak párkányára, a tetőgerincen lógnak a kocsik, mint a láncszemek és én… én: én festek.

…„Yuhidihynte…a Krakatau Festője”…

(Bikornutusz Barnabás… a Nigragor Festője)


…a cseppfolyós fémek túlhevülő kékje

ó – kifürkészhetetlen csillagöv: indigolit!

…a vulkán vöröse – hajnalpiros ég és rubinizáló barnák


Nem vagyok többé az ARANY SZAMÁR Bikornutusza! se Barnabás, se Bubi – se Fehér Társ: én a Nigragor Festője vagyok.

(Motorzúgás a Melinda-utcában, dörömbölés… Valaki! Hé! kapugazda!… most nyitja Menyhárt a kaput) még több ásványi fényt, színt és hőséget… (ki az ördög jön éjszaka, motorkerékpáron) a kátrányszínek beütnek, de a vermeil foncé él és ha még én is élek, a végén majd belakkozom… (száguldó ugrások a csigalépcsőn, valaki fogja a korlátot, úgy perdül körül; felcsapják az ajtóm) menjen ki!… menjenek vissza! nem látják, hogy festem a Nigragort?!… (hátha csak a szél, az csapta fel)…

Felnézek. Nerusád Zora.

Bőrnadrág, térden felül futó gázlócsizma és viharkabát, a fején nedvesen villámló csuklyával. A vihargallért lecsapja és terpeszállásban, csípőre tett kézzel figyel. Keresztülnyársal.

… – Zora!

Erre nem érünk rá, Barnabás. Itt van az esőköpenyem, kap fegyvert is; velem jön.

– – – én?! mi van magával Zora, mi történt?!

Barnabás, maga fest?!

Festek.

367

És ráadásul most?!

Most.

Barnabás, térjen észre! nem jön az üstökös.

…Nem jön?! az, amit én festek: nem jön?!

A világteremtő isten fölényével mutattam a vászonra, ami visszalógott kissé, hogy jobban átvegye az eget és a Galaktika Nigra teljes képét mutatta.

A Nigragor nincs, Barnabás. Jártam az ARANY SZAMÁRBAN: Lulof, a bár népszerű Lulfija holtrészeg és a cigarettacsipeszével a szája mellé nyúl; Melomínának hasmenése van és Zanahurya zokogva sirat meg minden lapot, amit elvisz tőle, az oratóriumból… Zwofuessler Gedeon makog és kiégett szemmel csak azt ismételgeti, hogy a Nigragorral a plasztelines vattaszobrászatnak természetesen vége, a Téglás röfög, hogy a gabreliuszi világfelfogásnak is, ha már nem lesz világ, ami felfogja… Nein Ferenc valami köldökzsinórt átkoz, hogy születésekor még sem fojtotta meg, Gabreliusz Gábriel pedig – házasodik!

A Nigragor Alfára hunyorítottam, hátraléptem és kissé a palettám felé dűtöttem a fejemet.

Barnabás!… hát maga is…?!

Mit én is? Én nem röfögök, holtrészeg sem vagyok, hasmenésem sincs és engedelmével nem is házasodom. Festek.

És ha valaki fegyvert fog magára, hogy jöjjön…?!

Ne haragudjék, nincs időm a kivégzésem felé fordulni. A Nigragor Festője vagyok.

Ó – Barnabás! szégyenkezem a gyöngeségért, amivel az utolsó pillanatban még csalódnom kell magában európai… maga adta kezembe az első filozófusokat és magasan fölöttem éreztem… most pedig látom, ezzel a csalódással a szívemben halok meg… Még három napom van: ki folytatja majd? maga?… Senki – – – Nincs egyetlen szava?!

… – – – mondja Zora, nem tudna nekem véletlenül kopállakkot szerezni?

– kopállakkot?

– azt. Egy fél üveggel.

– GAOGAG-Liba agyvelejére – Barnabás! a szigetek körül reng a tenger, a víz a Rozelinda-domb utcáit paskolja és maga – fest!

– festek.

– FEST! Most, amikor csónakkaravánt kell szervezni a Húsvét-szigetekből! amikor a kiégett Fogantatás-szigeteket kell táborokba helyezni, élelmezni, összetartani, amíg a Nigragor eltakarodik! FEST!… lelket verni 368a nadrágtalan Niune-Iuniba, akiket a Cápaisten papjai elbolondítanak az Égcápával és fülébe harsogni a szerencsétlen Tutuilének: Szépköldökűek! küldjétek a pokolra varázslóitokat, akik holnapra ígérik a Halál Birodalmát, keljetek csónakjaitokra, kövessétek a Tetoválatlant! amikor a kikötőberendezés hulladékát kell kihalászni és a hegyre vonszolni, megmenteni három mozdonyt, húsz esztergapadot, pár napi eleséget… és maga még félüveg kopállakkról beszél!

… – a ragyogást a Nigragor Alfa csóváján, mint a fehérzafíron…!

– – – párszáz zsák lisztet, burgonyát a Városnak, amíg a Nigragor kitisztul…

… – és ezt az úszó aureolát, a gázfáklyák rozeola-fátylát a Fejen…

– Nézzen rám Barnabás: ismer? vagy tökéletesen elment az esze?!

– A Nigragor Festője vagyok. Dolgozom – de azért szívesen látom.

– Ó… már értelek. Te nagyon sokat tudtál a filozófiából, ez volt bőrödön a törzsi tetoválás, európai… de hogy húsod-vastagján, nyirokereidben benne hordozd és csigolyáidban élőtestté kapcsold a filozófiát, erre… hogy sorsomul vegyem és az üstökösök sötétségén keresztül mentsem és bugyoláljam a bennszülöttet… hogy testemmel tömjem a húsdarálót, amíg elszöknek szájnyílása előtt: erre én kellek… ó gépesített, felvilágosodott őskorunk szégyene – az önkéntes emberáldozat!…


Fel se néztem, oda se figyeltem, egyre csak nyeltem gyermeteg ujjongással az eget: a Nigragor fénymagja alfától-omegáig mind, elképzelhetetlen tömegéhez méltó igézetes lassúsággal szétrobbant, felporzott és Capella Nigra, Nigrorion, Nigralgol, Aldebanigran – mind-mind a keringő olajcsepp formájába rendeződő színes halmazzá vált; sebesen fröccsentettem és csaptam a fehéret, a csepphalmazok helyét kerestem a kép örvényén és sajgó tarkóval, felszegett fejjel libavörösre sültem a vászon alatt.


Nem tudom, mikor ment el, fel se pillantottam – a beindított motor rezzentett fel és az ég forgó kristálya alatt még láttam Nerusád Zora viharköpenyét az öböl felé robogni, szívében a szigetlakók, övében pisztolya… de arcát nem láttam többé.

Ó, azóta hányszor kerestem ezt az arcot – és hogy nem találom, igazi titka annak, miért nem veszem kezembe a palettát, halálomig. Zora tettrekész volt, erőszakos és hatalmas akkor, amikor tunyák, gyöngék és apatikusak voltunk mi férfiak. Zorának mestergondolata volt és saját filozófiáját (sorsában és testében) egyesítette akkor, amikor rajtunk a gabreliuszi Elme átsugárzott csupán és dogmáit szilárd haraggal őriztük, 369mi hörcsögök… ó, nem tudtuk azt, amit ő tudott! Igaz, vértanúságának élősdi részesei vagyunk, egy kissé magunk is előlegezett mártírok; de ott voltunk hóhérai közt és egyikünk tanán leghangosabban biztatta a benszülöttet, hogy üsse! hogy verje agyon a látomás tagadóját és a Nigragor szelídítéséül áldozza fel!… A Nigragor Festője, én, kérve-kérlek benneteket

– festők!

Ne keressétek többé az égen nagyság, szabad szív, irgalmas jellem – csillagtárs látomását!

Keressétek Nerusád Zora arcát.

24.

Az atmoszférikus pusztulás tizedik napját már három nappal élte túl a szigetvilág és az üstökösraj az atmoszférát még mindig nem égette el, de a föld már nem ismert reményt. Az égő gáz csapkodó búrájában egyre lejjebb bocsátkozott a légkör: a tűz elől menekülő hegyi törzsek vizet kiáltottak, víz! víz! hátukban erdőégés lobolt és lepusztult hegyek… a víznél tengerrengés következett, borzalmas tarajú repülőhullám kalapálta a partokat és néhol föltetszett a tengerfenék… A halászfalvak cölöperdőit összekuszálta a sodrat és elcsigázott hordák menekültek a szigetbelső felé, a Tilos Hegyekre: a partokon olyan ítéletidő dühöngött. Ilyenkor, a hírközlés csődjében nem egyszer megtörtént, hogy a partokról a hegyre és a hegyekről a partra menekülő kanakok formális háborút viseltek az ösvényekért.

A fáklyatávíró még működött valameddig, de közlekedni a szigetek között már nem lehetett; a lengő fáklyákból aztán megtudtuk, hogy a Nigragor tömege körtévé húzta a föld alakját és a föld minden vizét a panpeszvalgoszi féltekére vonzza: nem soká várat magára (ha lesz még levegőnk) – hogy a lengő toronyhullámok löttyenő tömbökben elválnak és zápor módjára zuhog majd medréből az óceán, a kozmikus tajték pedig több kilométer magasan borítja az egész archipelágoszt. Egy egyetemi intézet (ha jól emlékszem, a MBANA-BWABAU-Obszervatórium) az űrrengés felfedezésével tetézte szerencsétlenségeinket, nyilvánvaló volt, hogy „a vonzásviszonyok megváltozásának lavinaszerű átterjedése a nigragoriális rendszerről az egész Tejútra és a kopernikuszi égi mechanika megrendülése csupán napok kérdése… oly hatalmas hőenergia szabadul fel, mellyel többszázmillió ökröt évbilliókig lehetne sütni. Mert ama lánc370reakció, midőn többszázezer tucat csillagtest, kettőscsillag, trabantok, holdak és az aszteroidák keringető energiáinak kell a magnézium fényével szertelobbanniuk, mindössze nyolcadmásodpercig tart, nem tovább: lökésére a véges tér minden halmaza rezonál és tekintve a negyvenezerszeres naphőmérsékletet, mi kár! hogy magunk is pirított finggá sülünk: minő alkalom volna a térátmérő meghatározására!” – közölte a MBANA-BWABAU-Obszervatórium lelkes bánattal, merő-hatástalanul; mert lehet mondani, derék tudósaink, akik az űrrengés fogalmát bevezették, olyannyira utolsó pillanatban kezdtek beszélni csillagterünk összeomlásáról, hogy ez volt az elképzelhető legeslegutolsó pillanat az idő beszüntetése előtt, amikor valamiről a legcsekélyebb értelemben még beszélni lehet.


* * *


A szigetlakók tökéletes apátiáját csupán az obszervatóriumok jegyzékváltása törte meg, a ROROTONGA-Obszervatórium a pincéjében felállított elektromos időmérő megállásakor tekintette hivatalosnak a földhalált és nem fogadta el a greenwichi óra álláspontját, míg a Mount RONORORAKA csillagvizsgálója a maga kronométerének megállásakor volt hajlandó halottnak nyilvánítani bennünket; a baobeltaobi intézet tűzmentes kvarc-kriptába épített csillagászati óracsodáját vette alapul és annak megállását tekintette a föld „olvadáspercének”, a RANA-HANA-KANA obszervatóriuma viszont erélyesen visszautasította mindhárom csillagda jegyzékét, noha Greenwichet sem ismerte el; és saját órája ketyegését sugározta a leadóállomáson, mint egyedül mérvadót – jóllehet a föld szempontjából akkor már édes-egy-mindegy volt, melyik óra megdermedése jelenti hivatalosan a csillaghalált.


Végül minden elkövetkezett. Lulof, aki a lépcsőházban hullaszürke arccal a csillaghalált a háznak hírül hozta, elvágódott és a földszintig gurulva, szörnyethalt.

Heulaffenné Carenziáját átkolta szederjes dühvel és teljességgel nem érthette, hogy nem sikerült neki azzal a fiatal testével kijárnia egy kis kivételt; Carenzia viszont eladta volna az anyját egy fej vereshagymáért… Varuváne-mama mindenkit elfenekelt Csimbitől-Borzaskáig: nem találta a pipáját… Hebaminte néni, mostmár nem özvegy, kifejezéstelen szemekkel virrasztott a gyöngéden lekötözött Hebaminte felett (álmában rohanó-tépő, menekülő és szabaduló mozdulatai voltak), – 371és hangosan felsírt LIGHURRA-Pulyka kegyetlenségén, íme: most, amikor visszakapja egyetlen „falat” emberkéjét – most kell a földnek elpusztulnia!…

…Vakuaveotól Makuamaoig megborult az óceán, felnyílt a föld sebe… gőzzé oldott fémek alatt szörnyeteg tömegben izzik és szikrázik a nikkel, Fatuhiva elolvad, Nukahiva ég…

Főtt cápák, sült halak milliárdjait veti partra a víz, az öböl fehér a felfordult hasaktól… Tehát igaz: „a föld sebe”…

Utoljára előmászott a magma, hétmilliárd mozdony gőzében úszott a part és minden csatornaszemen, minden tűzoltófecskendőn, utcán, lakásban, a vízcsapon magma folyt, az emberek nem ihattak többé vizet, csak bort. Tomboló szökőár korbácsolt a lávagőzökön keresztül, olyan, amire tenger nem emlékezett s ez mindenestől elvitte a kikötőt: egy zátonysziget maradt csupán és annak a síkos paláján egy ferdére roskadt, emeletes viskó – az ARANY SZAMÁR…

…Bezárt ajtók mögött, halálban egyesülő szívek kara az Utolsó Zsoltárokat énekelte (vagy képzelte, hogy énekli:) zümmögő-kórusban; a rádió gombján Mehlmauzer bácsi keze pihent reszketeg, Malmeizler bácsi a tíz nap alatt tíz évet öregedett…

Az obszervatóriumok egymásután mondták be idejüket.

ROROTONGÁN a bemondót mosták el előbb a hullámok és a mikrofon már ott kavargott a víz ölén, amikor az emeleten az óra még ketyeghetett.

Mount RONORORAKÁN emberhangot többé hallani nem lehetett, amikor kronométere még szellemidéző hűséggel sípolta a másodperceket. Most ez is elhallgatott.

De Mehlmauzler bácsi nem eresztette el a föld pulzusát és most RANA-HANA-KANA csillagdáját próbálta. A siratóének elhalt, eunuchi szopránban egy zokogástól és csuklástól elfúló, nazális hang szólalt meg:

… – énekeljük el testvéreim Yuhaba de Ychibaquíquéről a száztizenhatodik zsoltárt – – –

A készülék néma marad.

Malmeizler Jeromos lappadt hasára két könnycsepp ereszkedik kétfelől, megőszült bajuszán… – tehát a RANA-HANA-KANA is… és felnyitja a megágyazott koporsót, amit vett, koszorúval együtt és odakészített: nemsokára belefekszik és belülről beszegezi.

A zsoltárnak alákúszik a szökőár sziszegése és ellobog vele, mint a sárkány.

… – énekeljük el testvéreim Deuclis de Yubidihyntéről a száztizenhetedik zsoltárt…

372

Testvérek… Gábriel – – –

– – – mi az Jeromos testvér?

Már a RANA-HANA-KANA sem szól…

– – –BAOBELTAOB él?

Megpróbálom.

Az ARANY SZAMÁR, Kávézó és Élvezde ma templom. Jámbor gabreliognozofaszták gyűltek össze itt, hogy önnön-temetésük óráján ennen-hamujukat szórják, kiki a maga fejére és dicsőítik a Mennyeknek Aklát, felfalaztatásuk és végelnyelettetésük percéig, mindközönségesen.

A baobeltaobi időmérő kvarc-kriptáját talán már marja a forró nikkel… a készüléken kozmikus csend, a percenet megáll.

– – – elhallgatott.

Ebben a pillanatban féktelen dörömbölés, szitkok özöne és csörömpölő üveg. Mehlmauzler Jeromos kibillen a koporsóból, a redőnyhöz botorkál és zsémbelve haldokol: ki az?! Félig ereszti csak. Piszkos, olajos, koromfoltos arc ront elő diadalmasan, nem is ember.


– Ég! Gyerekek, ég! a vörösök fűlnek, a zöldek loholnak, a fehérek – micsoda hűség! micsoda fény! a feketék hamvadnak, a sárgák lángot vetnek, a barnák – ezért jövök: beütött. Adjatok egy üveg kopállakkot.


Mondhatatlan riadalom, eszelős zavar, rettenet.

– Mmmi… mi ütött be? dadogja Gábriel – valami új meteor…?!

Dehogy meteor Gábriel, Dicsőséges Mester: a barna ütött be… adjatok nekem valamennyi lakkot, de máris, mert öklelek. Jertek! te is Malmeizler, Feri, Lulfi, Zwofuessler, Zanahuryáék, Melomína, te is, gyönyörű Consolata Maientau – és te, Mindnyájunk Gabreliusza, amíg élünk és látni lehet: a kép! kész a kép! megszületett! – – – a kép!…

373 374
A horda
375 376
16. §

Balga ember, ki abban kevélykedel, hogy a te birodalmadban sohasem megy le a Nap… – hát törődik a Nap a te birodalmaddal?!…

Hét nap hét éjjel hullott a kozmikus csapadék: vasreszelék, aerolit és kénes korom.

Lagymatag füst terjengett.

A Nigragor megette, de nem bántotta a földet.

A száján megétetlenül, a végbelén emésztetlenül mentünk keresztül: oly parányi volt a föld.

Az archipelágoszon a kormány nemzeti gyászt rendelt el, mivelhogy az üstökösraj elkerülte a földet és halomra borította Sors-Isten-Fizéter számításait.

Nem gyászolt senki.

Erre a kormány annak örömére, hogy a Nigragor elkerülte a földet, nemzeti ünnepet rendelt el.

Nem ünnepelt senki.

Az első virág, ami kihajtott, a sóvirág volt a sziklán. A hullámverés megbékélt az öböllel, a kikötő víz alá borult emlékein, hajók hasán, bóják zátonypadjain elővilágolt, gyerekek ereszkedtek rá meztélláb és kikiabálták a gyámoltalan felnőtteknek: nini, sóvirág!

Az első üzlet, ami megnyílt a szigeten, az öreg Ratinidero de Ijaxequiaque kegyszerkereskedése volt.

A gyerekek voltak az első halászok, hajósok és az első földmívelők.

A távol hegyeken vörös pörkökben kirajzolódtak a néhai erdők, a legelők meg a szűz korommezők alatt: zöld színt a táj szótára nem ismert. Gyermekek voltak az elsők, akik felfedezték az égszín hibátlan csillámlemezét és azt, hogy a hegyekről legördülő jólevegő egyszínűbb minden fátyolozó fehérnél: hogy átlátszó, száraz és szelidíthetetlen. Nemsokára vitorlák kerepeltek, jelkendők átlátszó, tündéri szélben és a „Derék Nyugati Szelek” zónájában a süvölvények ismét fölfedezték a szigeteket.

377

Előmerészkedtek a felnőttek is, a bátrabbja a partokig és sütkéreztek és dideregtek a gyönyörűségtől.

Aztán jöttek a szeméthordó yunyurik, kifürkészhetetlen béketűréssel, állati figyelemmel és mint a malacok légiója, kenetlen talyigák. Összesöpörték a levelezőlapokat, amik a Nigragor gáz-dárdáit, a Nigragor gőz-koszorúját s a Nigragor színképét ábrázolták – és szórták a tengerbe. A Nigragor csillagmappáján aludtak, a Nigragor Delelésének Népszerű Térképét használták kapcának és a Galaktika Nigra Gömbhalmazába törülték a feneküket.

Mostmár nem pusztulhattunk el, rajtunk még a mennydergetős mennykő is csütörtököt mondott; a Nigragor visszanézett erre a szálkára, mint a málnázó medve, panaszosan pracliját nyalogatva.

A Nyúlgát-utcánál most a tenger kissé bemosott, itt volt az ideiglenes kikötő, egy kanak napon szárított osztrigát árult, mire egy rurutongai suhancnak eszébe jutott a bélyegzője (karikán, az orrában viselte:) létrejött az élelmesek összeesküvése, az első hivatal. A fiatal fejvadászok fülig vigyorodtak, hogy újra megadóztatják őket és valamennyien igyekeztek elfelejteni a Nigragort.

A Nyúlgát-utca legzegzugosabb sikátorában yunyuri-kunyhók és csónakroncsok közt, egy tizennyolcemeletes felhőkarcolónak aláépítve: az ARANY SZAMÁRHOZ címzett Bolházó és Élvezde különszobájában üldögélt csupán egy kis csoport és egyenként magábaszállt; a Mester sem szólt, vagy éppen ha reflexesen újratöltötte, amennyit leszopott a borból.

– Mindezt előre tudtam (rántotta fel szemöldökét a Mester:) előre tudtam, láttam és megjövendöltem már évekkel ezelőtt beszédeimben, cikkeimben és összegyűjtött írásaimban, – a Nigragor nem jön el… Mindnyájan tudhattátok ezt, képtelen vagyok felfogni, hogy rendülhettetek volna meg egy pillanatra is; mert mindent le lehet tagadni vaticinárius akoazmáimból, csak éppen ezt nem és hogy távol áll tőlem az utólagos betoldás; szentbeszédeim tömkelegével tudom bizonyítani: – mármint azt, hogy a Nigragor nem jön el – – –

XVIII. De Brique elindul

A nevét nem tudta senki, ő maga se.

Utólag derült ki róla, a halála után, amikor Gabreliusz Gábriel megkeresztelte a sírnál: felfedezte a Névtelent, a tárlat Legnagyobbjává avatta és nyilatkozott rajongóknak és lapoknak.

378

Mi csak úgy neveztük: a Hallgatag – vagy a téglás ember,

Aznap hajnalban keltünk; a téglás már ott ült az asztalnál bepacsulizva és betimsózva, orra mint a púderes tengeri uborka: életében először és utóljára borbélynál borotválkozott.

Az ARANY SZAMÁRBAN szörnyeteg Jószág tápászkodott és lábraállva, a hasa alá: frissen főtt kávé párázatán, hajnali súroláson és csörömpölésen keresztül rámeresztette mérhetetlen szemét, irgalmatlan jóságának foszlányait… Malmeizler bácsi a tekintetével kérdezett rám és én pilláim lebocsátásával feleltem: lehet.

Lábujjhegyen lépett be Hozzá, én a súrolórongy rúdjára felejtkezve figyeltem.

… forrón, föllel?

– Mint rendesen.

– Zsemlye…?!

– Talán… zsemlye már nem szükséges.

Hordós kocsi lötyögött végig a Nyúlgát-utcán és a söntés szájánál megállt. A csatorna széttépve hevert a megcsuszamlott föld alatt, lajtos kocsik hordták a vizet, lajtosok ürítették az árnyékszékeket. A bennszülött állt és várt, nemsokára befordult utána Gabreliusz Gábriel, Nein Ferenc, Zwofuessler Gida a gatyamadzagját maga után vonszolva, Zanahurya és Melomina, mint az álmatlan macska – valamennyien nyúzottan a hajnali felkeléstől. A bennszülött lármás kurjongatását Gabreliusz egy pillantással a torkára forrasztotta; ő is, velünk együtt a jelenetet figyelte.

– Megálljon… Jeromos testvér… ezt a kávét… előre fizetem.

– Nem fogadom el. A kávé ma mindenkinek ingyen van: engesztelő áldozatul…

– Ne okoskodjék, Jeromos testvér. Lehet, hogy a mások kávéja ingyen van, de én ma csörrentve vetem az asztalra a pénzt, maga besöpri és én gyanútlanul távozom.

A reggeli kávé párázatán a hajthatatlan víziló-pofa füstölgött elő és mintha bólintott volna; Malmeizler bácsi szemét elöntötte a könny és ott vesztegelt, amíg a zsebkendőjét előhalászta.

A téglás észrevett bennünket, Gábriel mellételepedett és mi mindnyájan, kiki a reggelije elé; egy falat nem ment le a torkokon. És a Hallgatag, aki annyi éven keresztül ott ájtatoskodott a Mester jobbján talányosan és névtelenül, ma megszólalt.

– Kísérletek vagyunk Gábriel, évszázezrek óta az első emberpéldányok, 379akik ma feleletet adunk arra a nagy kérdésre, valóban elbírná-e az emberiség azt a tudást, amire mágusai meg nem taníthatták és boszorkányok kristálygömbjénél oly hiába vágyakozott: a sorstörvény szemléletét. Azt hiszem, eddig ijedeztek tőle csupán és ha az Isteni Jószág valahol kegyesen meglobbant nekik, a világiak elpusztultak a rettenettől. A gabreliuszi szellem erejével elsőnek markoltuk nyalábbá az időt, minden egyszerre van, és mi, gabreliognosztikusok elvisszük majd a Tanítást minden szigetnek: csak ha a sors a személyiség része lesz, csupán akkor viselhető el az Istenség jelenléte bennünk. Negyven esztendeje barátkozom vele, egyetlen percet nem töltöttem nélküle és mostmár megmondhatom, testvérek – mert én vagyok tiközületek is az első: szilárd örömmel, tudásom terhes derűjében meg nem tántorulva – ma megfelelem a kísérletet. Milyen volt, kérdeznék a gyöngék, sebek rettegői, ó… dögléstől való állati iszonyuk – egyetemes kíváncsiság! Megmondom testvérek (de ne várjátok a bölcselgő sarlatán szokratészi öncsalását, ki kelleti maga előtt és idióta örvendezéssel indul vele a Boldogok Szigetére:) naponta lakoltam a fejseb kínjait, voltak álmaim, néha homlokomra tapasztott kézzel aludtam el… testvérek, ebben vagyunk elsők az emberi nemben és ebben vagyunk kivételesek: más a megenyhülés és más a megsemmisülés… – Elvetni mitologizáló romantikáját és még se üvölteni, mint a vértől csepegő farkasok… ebben vagyunk mi kivételesek… De mi volna, ha az első kísérlet megszégyenülne a gyávaságrohamon és abban a pillanatban, amikor Ő a falban meglazul, megindulna lábam alatt a föld és nem én, de az irhám… Sors-Isten-MULYA bocsássa meg nekem! ti pedig hullaszürkén a szégyentől, libasorban takarodnátok haza a berondított templomba: ide, ahol ülünk…

Otromba csend, – hústornyok talpa, ha férgeket taposnak… A teatínusok kápolnájában megverik a gongot, hajnali kilenc: a téglás előveszi szarvasbőrtokját és az órát belőle az asztalra teszi.

… – ne féljetek testvérek, ilyesmitől ne tartsatok… negyven év meditációját nem borítom fel egy pillanat baromi iszkolhatnékjáért… nem futok el, nem nézek föl, ha elmegyek alatta és mindenben meg fogjátok látni (azt hiszem, a világkormányzó Jószág is megelégedetten röfögi majd, lám, az íratlan megállapodást betartom, méltó már új szerződésre a gabreliánus emberiség és Ő, iszapos agyvelejéből megkezdheti a sorstitkok kiszolgáltatását:) olyan vértanúi közönnyel sétálok majd De Brique barátságtalan üdvözlése alá – szűziesen testvérek és olyan élethű gyanútlansággal, mintha igaz volna az, ami immár negyven éve nem igaz: hogy semmiről nem tudok semmit… Gabreliusz testvér, add rám áldásodat…

380
– – – a téglás ember egy szép napon
(hogy szép volt, afféle tréfa)
sétált a nyájas utakon
hol egy romfalon, egy méla rom-
tetőn ült DE BRIQUE, a tégla
s egy szivar! a búcsúkívánság
mászott füstölgő légi létrán
felé, ki mustrálta égi mását
és sors és személy identitását
megérte DE BRIQUE, a téglány
Víz nem verte el, hullócsillagok
gázok, máglyák omladéka
– egy ember, kin a rontás nem fogott!
…ma menetrendre alákullogott:
s már fütyült DE BRIQUE, a tégla

Gábriel áldólag terjesztette föléje karjait.

Testvérek… énekeljük el a negyvenkilencedik zsoltárt, „Én a Baromhoz fohászkodom”…


Mennyei Hibbantság

Tökéletes Mulyaaa…!


Melomína fiús szopránja reszketett át a dörgedelmes kóruson, soha zsoltár nem rázta ilyen bensőségesen és ilyen korán a szentély ragasztott ablakait, „én a Baromhoz fohászkodom!” – Malmeizler Jeromos könnyeivel tetézve adogatta ki az ürülékes vödröt a bennszülöttnek, a különtermet tömjén és húgysav penetráns malasztja árasztotta el; a lajtoskocsi fedele lecsattant és hangos mennydörgéssel eldöcögött.

A téglás visszatette az órát a szarvasbőrbe, a tokot a zsebbe és evangéliumi egyszerűséggel ennyit mondott:

– Azt hiszem, indulhatunk…

Elindultunk.

Jeromos testvér – fordult szomorú szigorral Malmeizler bácsihoz, elmenőben, – aztán tudod: maga légy az élő szolgálatkészség és a korlátlan hitel…

381

… Úgy lesz Uram – csuklotta Malmeizler bácsi és mialatt törülte, könnyeivel mosta fel a viaszkosvásznat.

Gábriel még visszafordult az ajtóban; és előbb be, aztán fel a magasba szimatolt.

… – halszag, némi kaporral, paprikásan és ecetes pincedoh: ráchal vagy halleves – – – hm…

A tengerparton a döglött cápák belét bökdösték a gyerekek és a tigrishalak szemét lószőrre fűzve sikoltozó lányok nyakába akasztották; az anyák hisztériásan tépték le róluk, féltek a tucatnyi halszem bánatos tekintetétől.

…Látjátok?! – tünődött a téglás: elindultunk a Tökéletesség felé; az idő az első lépcső csupán, de még nem értük el a legmagasabb fokát… Most minden egyszerre van: de ha majd minden együtt van, minden test és minden nemzedék oly azonos közel, mint ezek a füzérre fűzött szemek (és a „KÖZEL” el sem gondolható, amíg halak homlokán csatangolunk a hidroszférán) – ó igen: ha majd fűzérre fűzött szemekkel tekintünk szét és Sors-Isten-BAROMMAL testünk is azonosul, Gábriel! akkor majd elérjük a tökéletesség legmagasabb fokát…


Ó vígasztaló Botorság

lágyulásig pácolt Ecetes Velő!


A tükrös zátonyon egy yunyuri suhanclány illegett, fejjel magaslott ki a majmocskák közül és állati bájjal tűrte, hogy rárakják a hideg, síkos nyakláncokat és hogy koronázzák… a Névtelen megállt és utolsó mosolyával megáldotta:

– – – a kis papnő… Lám, a kis bilian

Gyémántfátyolon Heliáne lobbant a szemembe, nyakán az ezer szemmel bámuló füzér… elébekaptam a kezem, fájt ez a verőfény. A téglás a hagyatékát gabrelizálta.

…Állványom Hebamintére hagyom, sohasem volt állványa. Palettáimat, ecseteimet, minden poromat és olajomat Barnabás testvérünknek adományozom, tudom, megállja próbatételét. Gabreliusz Gábrielre hagyom az átlátszó kulimász receptje titkát, hogy használja a kulimásztemperát szent ügyünk javára –

– Prozelita! ne mondd tovább!…

– és ugyancsak Gabreliusz Gábrielre hagyományozom OMLÓ FALRÉSZ című nagyméretű vásznamat, MEGLAZULT TÉGLA című kompozíciómat, a CSEREPEK HULLÁSÁT, az OMLATAG PÁRKÁNYT – mind-mind, azzal a kikötéssel, hogy semmisítse meg: mert a gabreliuszi pan382penombrális piktománia mellett mostmár tudom, sohasem sikerült eredeti protopiktorrá lennem…

Keresztülvándoroltunk a Plaza de la Aberración Nacionalon; köröskörül csillagtűzben elpörkölődött szalmakontyok, lefeküdt totembálványok és egy toronyház vasbetonváza irdatlan szuroklöttyenetbe belefagyva, ahogy lesúlykolta és magábabörtönözte a boltozatos bazalt… A borzalmas szikla talpánál, olyan mélyen, hogy felnőtt nem mehetett utána, odacsípett és festménnyé sajtolt koponyával egy lótetem pihent: gyerekek másztak alá és hiénarákokat uszítottak zabálóversenyre, – torok motoszkáltak benne, bogas billenőláb, pórázon és a véres ollók egymás után metélték le a szürke bélszínt, a rengő májat, az erezetes epehólyagot… a téglás felpillantott a bazaltmeteorra, hozzámérte a lókoponyát és mániásan izgatott lett.

… – testvér, testvérek… Gabreliusz – – –

– Émelyegsz?

– Nem.

– Útálkozol?

– Nem.

Hányingeres rémület jött rá, az ínye tejfehér volt, a szeme mint az őzikéé.

…Nárdus ez vagy egy zacskó klitoriodora-gyömbér… Narancsvirágillat, – pergetett ylang-ylang! (mozgatta nyúlsebességgel orrát az ég felé Gabreliusz:) várjatok testvérek.

És elszaladt a sarokra, ahol utolsó garasainkon bevásárolt egy csokor ibolyát.

– Szagold prozelita! szagold ezt – utoljára!

– Jobban vagy? karoltam belé és Nein Ferenc is. Innen kezdve kétoldalról támaszkodva jött.

Jobban vagyok – pihegte és falfehéren elmosolyodott. Testvérek, készüljetek ti is. Ferenc Atya, Consolata (hol van?) – ti lesztek soron…

Consolatát hetek óta nem látom – viszonozta sötéten Nein Ferenc. Állítólagos nagynénje és dögletes leánya (akit egy sakállal nemzett), rágalmakkal beszélik tele a fejét. Elidegenítik: nem kíméli ez a mocsok az én tiszta nevemet…

– tiltakozzál!

– mondd, téglás, ha én kétszer olyan idős vagyok: válóok ez, még mielőtt egybekelnénk?!

– hát tiltakozzál Ferenc Atya! írjál hatalmas, költőhöz méltó episztoliosztélio-heliogabrelikont.

383

– tiltakozzam… – legyintett ő: tiltakozhat az, aki köldökzsinórral a nyakán, akasztva született – – –

…Hebamintét nem látom. Búcsúzni szerettem volna tőle…

– A bányáját heveri: tudod a Tökéletes Államgépezet végett, amit az utolsó percekben felfedeztek rajta. A bányában legalább biztos helyen volt a tűzgömbök idején – – –

– szegény bolond feje… lám, jobban tette volna, ha a tüdőgyulladására gondol – – –

Ilyen és hasonló, eszményi gabreliozofáló eszmecserék közepette az YBLIDLIB-bazárig kísértük a téglást, valaki később Szókratész halálához hasonlította ezt… az erényekről és a művészetekről társalogva búcsúzott, csak egyetlen pillanatra tört le, akkor, amikor szeme a sarokra és a bazárépület előmeredő, kiégett párkányára tévedt: elhagyta magát, elfakadt a könnye, ha Nein nem fogja erősen, a földre ül.

… – csak az a borzasztó, Gábriel (és sivalkodva még egyszer:) Gábriel! hogy… szökőárt, tengerrengést, Nigragort, mindent! mindent túlélek és akkor… egy tégla… ez a tégla… – Ez a borzasztó!

– Prozelita, hitvalló! Meg tudnál tagadni engem…?!

A téglás nemet intett és könnyein keresztül az órájára pillantott.

Gabreliusznak szerencsére mentőgondolata támadt, az újságosnál leemelte a legfrissebb élclapot Panpedelupén, az EURÓPÁT és a Névtelen kezébe nyomta.

Bátran, hitvalló – örvendezzél: a derű vértanúja leszel!…

Hihetetlen volt, lélekbemarkoló.

Ne kövessetek, nem ismerjük egymást – szólt vissza (ez volt az utolsó szava) – és a téglás, mint az angyal, megindult. Zwofuessler felállította a körosztásos távcsövet, hogy majd leméri a tégla azimútját és hullósebességét, Bibracte hozzákészült, hogy lefényképezze; Melomína tenyerébe temette arcát és hátrafordult, mások szilárdan a párkányt figyelték. Én a téglást kerestem szemmel, de kerülőúton indult és néha órájára pillantva, elvegyült. Ott sétálhatott valahol gyanútlanul, a bazár előtti tömegben, látod? fordult hozzám Gabreliusz, emlékszem, valami indulatos szigor is átsuhant rajtunk, hitünk tolvaja – hátha kereket old.

A teatínus-kápolna gongja elütötte a tizenegyet.

Egyszerre mintha egy ménes nyerítene, a jóegészségtől és a szívből harsogó kacagástól pukkadozva, kezében az EURÓPA című élclappal, ötven év körüli papos külsejű, jóságos tekintetű idegen tűnt fel túloldalt a napsugárban, a Fuvallat-úton…

384

Ó vígasztaló Botorság

Sorsunk kigondolója: Örökvelő!


Dörgedelmes röhej szakította félbe önkéntelen fohászainkat, az újrapezsdülő élők hozzácsatlakoztak és hímes mosollyal bámultak a boldog bolondra, aki az EURÓPA tréfáiba így belefelejtkezett, ragadós hahota volt, odanéztünk mindnyájan és odanézett az utca…

De ezt már egyikünk se bírta, Gabreliusz nézte csupán a díszszemlék tábornokpózába dűlve, egy-tömbbé merevülten.


A csődület összeszaladt, nemsokára sziréna jajveszékelt, mentőautó.

– Melomína… – súgta megindultan férje, a zeneköltő.

– igen, – rebbent fel Miloméla és elindult, láttuk, amint gondtalanul és csacsogva kíváncsiskodik.

Mire visszaindult, már ott fogták el előttünk a járókelők.

– Mi történt itt?

– Semmi. Valami pocakos bácsi annyira belemerült egy élclapba, hogy nem vette észre a táblát és fejére esett egy tégla.

Nein Ferenc, a költő az elfogódottságtól félszegen, a könyökénél szorította meg az asszonyka kezét:

– köszönöm Melomína, ez… – ez dallamos volt.

…Élclapba?!

Perceken belül az újságosnak nem volt élclapja, szétkapkodták EURÓPÁT. Hazaindultunk, Gedeon hátranézett.

… – a Fuvallat-úton történt.


* * *


A lótetemnél javában harcoltak a rákok, a bazalt-aszteroida alatt Nein Ferenc, a költő még egyszer felsóhajtott:

… – DE BRIQUE…

A tengerpart tükrös zátonyán ott fürödtek meztelen ünneplőben a gyerekek: a zsinegre fűzött tigrishal-szemek a lányokon végkép beléolvadtak és elmerültek a Tökéletes Hibbantság szemléletében. Se ő, se más nem gondolta már, hogy Ferenc Atya sóhajára ez felelet legyen, Gabreliusz Gábriel mondta súlyos, világjelentőségű dörmögéssel.

– Féltégla volt.

385
XIX. A szóváltás

Valamelyik tűrhetetlen napon a sok közül, amikor merőben váratlanul felugrottam és a mérgezettek nyughatatlanságával nekieredtem a városnak – hogy felhajtom Heliánét és gyöngéden tömlöcébe vezetem: valamelyik tűrhetetlen napon történt.

Bebarangoltam a Nyúlgát-utca minden sikátorát, ami a lávadombok alatt még szabadon maradt, kérleltem, feleseltem és szokásos káromlásaimat motyogtam magányosan, míg mérgemet felzabálta a fáradtság és én hazatakarodtam.

A tükörben gyomorbetegnek tituláltam magamat és ráncaimat keservesebbnek találtam Varuváne-mama legilletlenebb testrészeinél; agyonütve vetettem el magam a bicegő pamlagon és kitörültem ezt a napot is az életemből. Kínomban mappát kaptam elő, szájam sarkában pokolra lógó cigarettával és félig fekve, vázolni kezdtem: a Nigragor csóváját és központi koromtömegét, – talán ötvenedszer idéztem fel; mindannyiszor Heliáne lett belőle, homloktündöklése, állgödre, vállvonalai. Legszívesebben valami betegségbe menekültem volna, de makkegészséges voltam. Bosszúságomban egy életrekelő hulla fürgeségével ugrottam fel és felhúztam magam az ablakba, galambetetésre; aztán átcsábítottam a kolombáriumot és tönkrement idegrendszerem következetlenségével nekiadtam magamat az álmodozásnak; így mérgeztem sebesült testemet tovább a méreggel és így ismertem meg Heliáne delíriumát. Ó, kimerülés narkózisa! könnyen örülő idegrendszerem boldog hite, hogy Heliáne sürög-forog vele – oly olvadékonyan és oly elengedett vallomásokkal, amilyenektől a valóságban megcsömörlenék; a hallucinálók érthetetlen mosolyával követtem a mozduló ürességet, forrón, fogadalmasan békültem vele, de a megpecsételő csók előtt telhetetlen fantáziám minduntalan visszatért és újra kezdte: az egész Heliáne-delíriumot… így végződtek a Heliáne-méregnek áldozott napjaim, terméketlenül, teljes szellemi letöréssel és ha valaki ilyenkor belépett volna, nem hitte volna rólam, hogy én vagyok az, a felismerhetetlenségig átszellemülten: balgán és nyájasan, mint az angyalok…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

…Sebesült testemmel, bocsánatkérő igyekvésemmel ma ismét közöttetek járok, panpedelupeiek! Látom szigeteitek föld-sebeit, az aerolitek beszakadt kútjait, ahol halakat főz és járhatatlanul gőzölög a tenger: de a meteorkráterek körül szavannák zöldellnek már és a Fűvészkert lávás humusza ontja a tulipánt… a Rozelinda-domb egyetlen feltartóztathatatlan burján és ahol Ferenc Atya szent ingere Consolata Maientau parányi szájára ful386ladt, látom Heliáne furakodó nyelvét, mint a vérbélű narancsot az emlék organtin-fátyolán keresztül, ha a darázshad ellen ráejtik a kereskedők… emlékező képzelgés, leszokhatatlan ingerünk – járlak Aszpeidigidisztra! Még alig pörkölt tövig a csillagözön, felszántott város, üszkeiden már ott buggyan a hajszálgyökerek zsarnoki kedve, embermagos fű serken és zöld amarillisz, hullámzó temetőkert…! Nein Ferenc csontforgóit látom a Megvetettek Gödrében és Consolata Maientau koszorú alá boruló sírdombját, de a Szóváltás elült… mondjátok kedveseim: ha most megfordítanám a gyűrűt és meglátnátok a láthatatlant, elengednétek-e szörnyű bűnét az európai barbárnak – vagy azon nyomban szétosztanátok szent, emberevő hierarchia szerint szemét, nyelvét, szívét az ámoknak, aki megszegte a szigettenger törvényeit…?!

Otrombábban, mint a reptiliák vagy más gerincvelői szörnyek: teljes tudatlanságban a sors felől… melyik az én visszabocsáttatásom, az én temetőm…?!

Egyszerre élni és tudni – – – ezt csak a Prozelita volt képes elviselni… negyven éven keresztül úgy hallotta fülében a téglát, mint gyászfeketével bevont dobok pergését: hallotta dörgésig erősödni őket és csak ott hallgattak el, a mutatvány pillanatában, amikor veleáldozta a hallás képességét… ó prozeliuszi cirkusz, fekete leplekkel vont dobok dörgése: ezt hallotta Hebaminte, ha a tüdőgyulladására gondolt, ezt hallotta Nerusád Zora, amikor a kolostorkertre gondolt és ezt hallotta Consolata Maientau és Nein Ferenc, a költő, amikor a Szóváltásra gondolt: találkozásuk első katasztrófájától virágszedő táncuk alatt a Boszorkányünnepen, Consolata első behódolásakor és Ferenc Atya, a költő, amikor ezt a töretlen szépségű búcsúlevelet írta: „…én évek óta éteri szeplőtlenségben éltem…”

– ó igen, lealkudhatatlan kényszereivel, a vészingerek adrenalin-tolulásával, a lavinák mozdulatlanságával!…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A sors megadta nekem azt a különös kegyelmet, hogy ezen a napon szabad legyen az egyházfi szerepét játszanom.

Akkor még nem tudtam, ma már tudom: a sorstörvény gyászleples dobjai peregtek bennem, de én még nem próbáltam értelmezni ezt a zümmögést… mint utóbb megtudtam, Gabreliusz Gábriel ezt a napot teljes magányban, szakadatlan ájtatossággal és szemlélődéssel töltötte; Hebaminte Nein Ferenc mellett látta el a Szent Szolgálatot, kegyeletes szavakkal erősítgette a Kajlaszarvú előtt álló lelket és ő fogta be szemét, amíg Zwofuessler a revolvert töltötte; Zanahurya és Miloméla a Hitvalló Névtelen közbenjárását kérték a sírnál, Könnyű Bebocsáttatásért, ha majd a Bölény 387gomolyás agyvelejében sorstörvényük megvalósul; Bibracte pedig a futárszolgálatot látta el a sarkon, mígnem hallja Consolata szíventalált sikolyát és szalad, hogy fellármázza az ARANY SZAMARAT… csak én ültem tompult gyönyörűségemben az ablakfalon, galambjaimmal oly élénken káprázva Heliánét, mint az elvermelt tibeti szentek, ha testté sűrítik képzeletük teremtményeit…


… – Consolata – …Consolata! Megállj…

– Ferenc Atya!

…Nézd Consolata: ne szánalomból… hova rohansz?!

– sietős utam van…

…Mondták, hogy itt jártam…?!

– Nem.

– Gondoltam. Megkaptad a levelemet?

– Meg.

– És…?!

– És.

– Ez a válaszod?

– nézze Ferenc Atya –

– Consolata ne ingerelj… tehát hitelt adsz mindazon rágalmaknak, amivel bemocskol kerítő nénéd és ez a ház?

– erről majd máskor beszélünk –

– nem máskor: most. Egy tapodtat sem mozdulsz.

– Ferenc Atya!

– valamikor másképp neveztél… Nem mégy!

– sikoltani fogok –

– két út van számodra. Most azonnal megfordulsz és velem jössz, ahova vezetlek –

– van eszemben…

– Consolata! Drága párom, tejarcú – körülveszlek, mint szigetünket a tenger –

– őrült!… a csuklóm!

– vagy itt pusztulsz el, ha még egy lépést teszel!

– Ferenc, én szeretlek ma is… lásd be –

– valld be. Van valakid.

– Jézus! Ferenc, a nénikém kényszerít…

– van valakid.

– tedd el! Lássuk be józanul –

– félsz tőle?! Én nem. Szóval túladtál rajtam! Eltemettél!

388

– – – hogy ennek nincs semmi értelme…

– mostmár mindegy… Amit akartál, te akartad úgy… Consolata, utoljára… –

– ne csináld! Ezt ne csináld!


…Így történhetett.

Az első dörrenésre kiestem a Heliáne-delíriumból. Éles, gabreliszkáló fényben világosult meg előttem a nap, a mai nap… Még két lövés következett, itt dörrent a teremben és aztán a sikoly… ó barbár sikoly, halálbamerülő ember szörnyű ihlete! szavak kitalálhatatlan azonossága, testvérhívás, hogy összedermed vér és nyiroknedv állati szimpátiája:

… – vér!… a vérem! folyik a vérem… segítsééé…! – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

…„Consolata Maientau, élt huszonegy évet”.

Most, miután könnyű volt, már láttam a befejezett sorsot, én európai barbár: de Consolata Maientau, a Gyászruhás Lány már a TRANSSYLVÁNIÁN úgy érkezett… ó Májusharmat, meddig terjedt sorstörvényed vajon? csupán az agyvelő telepeiben derengett vagy a tüdőalveoluszokban is, mint a stigma, ott élt a tüdőlövés előérzete… és a második lövés a szívcsúcson? hordoztad-e, mint a hóhért, aki belédköltözött?!…

– – – Sors-Isten-BIKA, ne vedd káromlásnak riadalmamat: szörnyűséges a te mészárszéked – a tagló, amit húsunkba-ágyazva hordozunk

…a bosszúálló pokol, amit csupán Jószág eszelhetett ki: vágóhíd, hol engedelmesen lehullunk Tökéletes ÖRÖKSÉGED elé, mi emberek!

A kataklizmán el nem veszett, nem fogott rajta csillagtestek tüze, tenger áradása – – – és ma úgy gázolta el egy öregedő férfi szerelme, mint ahogy másokat gázoltatsz a villamossal: Consolata Maientau, élt huszonegy évet!


Még egyszer láttam a Gyászruhás Lányt, kénsárga nyakkal, anilinzölden a lépcső alatt. Özvegy Heulaffennét megláncolták, hogy le ne vesse magát az emeletről és azt mondták neki, még él. Már nem élt, nem mutatták senkinek, de mikor Gabreliusz Gábriel kíséretével megjelent, Purébl Menyhárt, kapugazda föllebbentette a csomagolópapirost…

– gyerekek takarodjatok haza. Ne nézze, aki nem bírja.

Ó, a bájos hullácska – a kis Fájvirág!

…parányi fehérnyúl-arcocskája, nyakcsengője, lepkelibbenése, ha öreg pajtásával átportyázott a vadréteken… és te tetted ezt halképű szabály, megoldhatatlan matematika: többé nem lobogtatja előttünk a megmaradás vigalmát, a puszta élet elcsodálkozását!…

389

…Szóváltás?! Hm: tehát szóváltás – jegyezgetett a parafasisakos rendőrtiszt. Ki hallotta?

Nem hallotta senki.

Gabreliusz se hallotta: tudta. De ő mélyen hallgatott. Néhány mezítlábas harcos elkorbácsolta a kíváncsi yunyurit, kettő pedig a vértócsák és a holttest távolságát méricskélte és úgy írta fel, mintha szabómérték volna; a varázsló, aki hivatala mellett bizonyos gyöngédséggel szemlélte, már szemmértéket vett a metszésről toroktól szeméremig és látta a köztakarót a zsigerekről elcsapva.

… – majd szeretnek a pokolban az ördögök, ha szépen sivalkodsz nekik – motyogta Varuváne-anyó, akin nem fogott se víz, se tűz és az üstökös sem verte ki a szájából a pipát.

– bár inkább maga volna, – nézett föl a lánya, mintha lusta lenne agyonütni.

– Tehát nem tud a szóváltásról senki?! – nyomta meg a rendőrtiszt szigorral és a nagyobb nyomaték kedvéért Purébl Menyhárt, nadrágszabó megismételte –

– tehát nem tud a szóváltásról senki?!

Most nagy bambaság következett, az egyik harcos megsokallta, letámasztotta teknősbékapajzsát és az udvar sarkában falnakfordult.

– A másik él?

– Él és a száját mozgatja – kurjantott át, be a lépcső alá valamelyik a lándzsások közül, akik ott piszkálták a haldokló formaművészt a kapumélyedésben.

– Na. Ha ez se tudja, igazán nem tudom… –

Nein halántékából dőlt a vér, nem látott; keze a saskarmok görcsében a követ kaparta.

… – Consolata – – –

Mindnyájan átsereglettünk a rendőrtiszt után, aki csöndet parancsolt és lekuporodott a gyilkos mellé; a lándzsások a köldökét böködték, a tiszt a ceruzájával nógatta és a kivételes idegrendszer utoljára védelmezte az élet nagy kellemét: a szörnyeteg örömet, ami a protoplazma-burján megvonhatatlan szenvedélye… Gabreliusz Gábriel lépett közbe:

– Papi személy.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Barnabás, eredj és nézd meg, hogyan látják el nővéreink a Szent Szolgálatot – mondta Gabreliusz Gábriel. De gyakorold a könyörületesség erényét, gondolj arra, hogy mindnyájan a Szent ÖKÖR hitvallói vagyunk 390és ne tagadd meg se a szánalmat, se a bocsánatot a te nővéreidtől, ha törvényesen bestiák.

Felosontam az emeletre.

Heulaffenné ellöttyedt mamuttestét többen is láncolták, rituális jajveszékelését imamormolással kísérték, átkait pedig lekiabálták, hogy „örüljön” a hulla:

– az én legdrágább gödém! jaj bubám, jaj csibém! az én Üdvöském, kiscápám, tavaszi ikrám – jaj elvesztél nékem!… Száradt volna el a gerince a hóhérnak, törött volna le a keze, Gaogag-Liba, Gaogag-Liba: jaj hogy mért is éppen az én Aranytojásom kellett neki!… –

Carenzia, hordótestét valami formátlan sálba csavarva, szokásos herepózában nyújtózott a könyökén és animális fájdalmában a fintorok valamilyen meghökkentő végletével, jajgató röhejjel vagy annál is kajánabb hallelujával fenyegetett.

A vértócsát figyelte.

– Törülje fel valaki, asszonyok – mondta Purébl Menyhártné, de senki sem mozdult.

… – – – az ajtóban érte a második – – – tűnődtem el a véren, fölöslegességem szerénységével és ődöngve bámultam a Szent Szolgálatot; egyszerre mintha valami viharhullám kapna hátára és sodorna el, meg kellett mozdulnom… (a tölgyfadézsában van a víz, benne ázik a súroló) – – – láttam ezt valaha már?!… A tócsa mellé kuporodom, belémeredek: álmok könnyűségével, emlékek fájdalmával – egy dal refrénje? képzelődés?


…köszönöm Barnabás, hogy feltörüli majd a véremet – – –


A rongy megáll a kezemben.

Panpedelupén így hintenek csókot és így osztanak utólag borravalót a hullák.

– Én, én tehetek róla, én, én: hogy nem vigyáztam, jobban nem őriztem, – fülem-cseresznyéje, datolyás diadémom!

A Heulaffen-némber bömböl, a Carenzia-hüllő fintorog…

Lementem.

– Mester, a mi nővéreink odafent olyan tökéletes gazemberek, hogy mi jók a mi jóságunkkal nyomukba se jövünk. Előbb összehozták a szerencsétleneket, mint két hites kerítő, aztán sátáni praktikákkal elvágták egymástól; és most az egyik telebőgi a világot a beismeréssel, a másik a bűnös lelkiismeret maszkjában gubbaszt a piszkán. Még a levegő is kár belé –

391

– Barnabás!

– a huncutkák: még sajnáltatják magukat! Lessük meg őket este Gábriel, verést érdemelnek. Tángáljuk el őket istenigazában.

– Bár kísérné áldás szent fáradozásaikat…

XX. Carenzia sír

A temetésre kivonult testületileg a Melinda-út négy és az ARANY SZAMÁR. Micsoda temetés volt, micsoda megmagyarázhatatlan temetés! A pap berúgva érkezett.

– Tisztelt halott, tisztelt temetkező gyülekezet!…

Rikító krappvörös horsztok, urántornyok és szivacsüregű, széljárta breccsák, ahogy odafreccsent a kozmikus srapnell… márványhasadású ormótlan porfírömlésen megkapaszkodott a jó humusz, nyűvek, talajbaktériumok kezdték, rágták-nitrifikálták és nemsokára mint a gazella, ha naponként szökell, törpe pálmák kapaszkodtak meg és néhány újféle palánta… alig egy hete a temetőkerten valami aranyvörös lombtenger hullámlott és csupasz foltjain is, a porfír fénylapjain, – kvarc-csillámok, plagioklász-zárványok harsány ártatlansággal sütkéreztek a Napon: tavasz érkezett…

– – – ételt-italt adunk melléd és egy csónakot; de te most a Nagy SZANG-SZANG előtt állasz és bármiként marcangol a mi fájdalmunk, drága kis növendék-ludunk és kiloptad a mi szívünkből a kövérség örömét, vedd tudomásul, te most halott vagy és valahogyan meg ne kíséreld, hogy visszatérjél…

A temetési szertartást a Nagy Balajban tartottuk, aminek főcölöpei csodálatosképp épen maradtak. A zokogó asszonyok a papra függesztették a szemüket, ahonnan a Kacsintást várták és amikor a felejthetetlen barátnő, nővér, menyasszony, húg, unokahúg felsorolásánál ezt is megkapták, visszakacsintottak és eltátintották a szájukat. A yunyuri-bőgés veszedelmes, erősen hasonlít a bőgő-cerkóf, a masina-majom és egyéb bőgő szörnyetegek sivalkodásához, könnyen fülgyulladást okoz.

Consolata szebb volt, mint életben, a pávatoll minden színében szivárványozó arca olyan gyönyörűségben úszott, ahogyan élő soha ezt nem tudja: ilyen tökéletesen elfelejteni önmagát; és oly szűzi illedelemmel szorította kinyújtott tagjaihoz a miniatűr papírhajót, az úti talizmánt és a mirrha-zacskót, mintha tudná, hogy most a niauri Szellemtanács elé kell hajókáznia, ahol megvizsgálják orrsövényén a karika furatját, fel a temérdek bambuszon, ami a Paradicsomot tartja koronáján… de soha többé nem szabad 392visszatérnie… Az udvar legbátrabb és legokosabb neveltje, Csücsöre mászott fel hozzá, végig a ravatalon és miután az orrában jól megkapaszkodott, Consolatát további jótanácsokkal mulattatta:

… – te most meghaltál, ami azt jelenti, hogy kutyagumi vagy eztán, egyszerűen kutyagumi…

Zanahurya, a zenekomponista megadta az át, – ááá – öblögettek némelyek, míg aztán a jelre, Miloméla szopránszárnyain magasba tört a zsoltár:


Szent Ökörség vértanúja!…


Csak Carenzia nem sírt.

A berúgott pap hatalmasan falt és rendelkezett; a holttestet leemelték a ravatalról és ráhelyezték egy Európából importált, háromkerekű, mérnökien leleményes vastargoncára, elől kolompot akasztottak a Kampójára (ez már panpedelupei volt), hátul volt a fék-darálója, ha a lejtőnél eliramodik; de gumiabroncsai régen lerohadtak róla, csupasz vason gurult és ha ment, zörömbölt, nyávogott alul és kolompolt felül éktelenül.

Ez új stáció volt, vértanúnk elindult a parcellák felé.

De Carenzia nem sírt.

…A durva idegrendszer! Milyen nehezen sír!

Mennyire másmilyen a finom idegrendszer, – végletes gyötrelmében, amikor már nem sír – – –

Egy széles vulkánteléren eredt neki a kocsi és a kis csapat utána; a lávaözön nekiöntött a temetőkert völgyeinek, tükörsímán lehűlt és most olyan volt, mint valami európai országút, nyájas dombok között.

A Heulaffen-bestiát hatan hozták a sorban és úgy üvöltött, mintha ő volna az igazi halott; Gabreliuszunk bajusza remegett és kiállt a kórusból.

De Carenzia nem sírt.

Utálkozásomról is elfelejtkeztem és mostmár olyan érdeklődéssel figyeltem, mint valami természeti tüneményt.

Vágyott rá, mint a vezeklésre. Kirakatba tette bűnét és legeltette rajta a világ szemét, ez a hamis mazochista. Nem szégyellte bestiaságát: hogy eszközül használta egy ártatlan nyelvművész és vígasztalan, vén lelenc kezét és céltalan cselszövésével, puszta időtöltésből még a pisztolyát is elsüttette, vállalta a gyilkosságot és még ezután is sok gyilkosság és lélekölés szerzőségét akarta vállalni, mert bestia volt és a természeti szándék úgy nyilvánult hüllő-mivoltán, mint a mesterhegedű hangjában a hangszerépítő művészete – – – de Sors-Isten-Barom óvatlan pillanataiban meglátta önmagát és volt benne annyi maradék szabadság, hogy mélységesen szánja is 393és lakolja… Ó igen, a sírás, – micsoda tilalmas vágy, micsoda megenyhülés volna!… Ha nem is hozza helyre (ami volt és ami még lesz ezután), de legalább a világos pillanat puszta belátásán vezekelje… Carenzia hörcsögajka, pofahúsa és egész testállománya elkocsonyásodott, száján a sírás vágya nyildokolt, de a Carenzia-ázalag testében lusta önzéssel lüktetett a bélvakuola… kezei elformátlanodtak, hogy alaktalanná folyjanak és állábai és tentánkulumai még mindig hiába nyúltak a megváltó fintor után: már mindenki sírt…

Carenzia nem tudott sírni.


* * *


De a parcella leghátul volt, ahol a madár se jár és emiatt is, a tavasz miatt, de meg tán egy incidens miatt is ez a vas-gyászolhatnék engedett valahogyan; az incidens az első dombbal kezdődött és incidensek egész sorává dagadt: valami baj volt a kocsival. A gyászoló rokonok dagasztásról, kovászról beszélgettek meg valami mosó-ezerfőzetről, amivel a moshatatlan koszt is ki lehet főzni; a berúgott pap kenetteljes orcátlansággal próbálta feljebbalkudni a honoráriumát. Ekkor lejtő következett, derűsen tárulkozó, tengerfényben opalizáló síkság és a targoncának több se kellett, megindult lefele a lejtőn. Először csak kiszaladt a férfiak kezéből, aztán nekilódult és mintha lopta volna – uccu neki, el a halottal az öbölbe! Az ébresztőórás kántor utána, a keményített ingmellű egyházfi (egyéb sem volt rajta), a raffiaszoknyás asszonyok, mind! – először csak a gyerekek vihogtak fel, aztán a harcosok, végül a házasok rendje: a vadak élvezték a vadászatot.


A részeg pap karikázott mellé elsőnek, fülöncsípte a darálót és sebbel-lobbal bedarálta a fékjét, szorulásig: az éktelen lárma csendesedett, a koporsó megállt. Körülállták mindnyájan, hogy kifújják magukat; ez volt a völgy és most a lejtő böjtje: kaptató következett.


– – – hó-rukk! hóóó-rrukk! – – –


…a mi drága Consolátánk – ugyancsak megizzaszt, hüppögték kegyelettel a rokonok, amikor bedűltek a meredeken; a gyerekek itt már fanyalogtak és nem tolták. De mikor a tetőn megpihentek és a vaskocsi nagykedélyesen újra nekiereszkedett – megy az magától, derültek fel, az apraja elszéledt csigát szedni, tavaszi sáskát, madártojást. Néhány eladó lány is elvetődött utánuk, hunyori szemmel sütkérezve és dudorászva, persze kirajzottak a fickók, hogy a kacér nyakszelencébe kabócát szedjenek és a családanyák, tavaszi retekért: nagyon megfogyatkozott a gyászoló sereg. Nem 394maradtunk, csak a Kör és néhányan, ősrokonok; volt is mit tolatni és mit utánavadászni a dombokon, Gabreliusz Mester levetette selyemmellényét és a koporsóra csapta: úgy feküdtünk vállal bele, ki hogy nekivetkőzve, de a kegyesebbje tovább fütyörészte a zsoltáros fohászt:


Irántunk való Fenséges Közönyösség

Ki felénk mindig a Fenekét mutatja


Tavaszodó, megmagyarázhatatlan temetés! Így kocsikáztunk Consolátával hegyen-völgyön keresztül úgy, hogy a parcellához egy tavaszünnepet szimatoló, kedélyesen hancúrozó embersereg érkezett és Gabreliusz Gábriel, megtört pislantással a halottra bár, de a fékezésekre és az iramodásokra való tekintettel a papnak mégis felemelte a honoráriumát. A koporsó lekerült a gödör mellé, a vastargoncát birtokukba vették a gyerekek.

– Kegyeletünk jeléül keressünk alkalmas göröngyöt és tegyünk aranypénzt a perselybe – hirdette ki az ösztövér combú kántor, fehér ingmellben és csörrentett egyet; de úgy elhúzódtak tőle és a perselyétől, mint a pestistől; hanem inkább göröngyöt kerestek, alkalmasat. Leltek is, de nem koporsóra, hanem célbadobálásra: hamarosan olyan verseny kerekedett, hogy a célbadobálókból új horda alakult és hajrá, kókuszdióra, madarakra… csupán egy kis csoport őrizte még a gyászt bensőségesen, a Kör, középen Miurunkkal Gábriellel…


Menj te be a te Uradnak örökébe
ahol azzá leszel, amivé lenni
legjobban nem szeretnél


…halkan mormoltuk a halottbúcsúztatót, még a sírásók rikoltozása sem zavart…


Menj be a te Uradnak bármely Nyílásán
„…és azt szagolod majd, amire
legjobban nem számítottál


– Kívül szőrös, belül nedves

vadászoknak igen kedves – – – mi az?! kajabált a bennszülött. Az, aki a kötelet a koporsóra hurkolta, nem tudta, de már előre jót röhögött és csak fejjel intett.

– kula …a …acs! – fulladozott a sírásó és a hangtalanságig fokozódó 395kacagással, hátrabillentett kalappal csokoládébarna üstökükön, ereszteni kezdték a kötelet.


Menj be a te Uradnak Tudományába
mely a szarva-hegyénél kezdődik és a
Vak Szeméig ér


Megzörrentek a göröngyök a koporsón. Fölöttünk tengerpára táncolt, szivárványosan tört szét a fény a fínom permeten: miniatűr csónakján már hajókázott Niaur szigete felé és ez volt Consolata utolsó üzenete. Gabreliusz Gábriel arrafelé fordult és misztikus hangsúllyal, hasbeszélő messziségből elkiáltotta, mintha a tengerről volna a panaszkiáltás:

…Carenzia! – – –

Felpillantott. A kántor nyakán fityegő ébresztőórát kereste – az időt, az ő idejét. Most, a sírnál megtört: összetört, mintha olvadhatatlan jégből volna; a hús, ami idáig még nem facsaródott, a legnagyobb kényszernek engedve belefacsaródott és átrendeződött sejtről-sejtre a sírás fintorába… – a legörnyedő váll, a megöklözött pofa, a roggyanó lábak hüllő-hüvelyében egy emberi test körvonala kezdett kibontakozni. Carenzia beismerte. Nem hozhatta helyre, de vezekelt és ugató hangokat hallatva, kövér könnyeit a feldomboruló földpúpra hullatta.

Végre, hogy bőgsz – néztem rá megenyhülten, (lásd, ha ez előbb eszedbe jut, most ott futkározhatnál, ahol a többi tisztességes ember, másznál, madarásznál és nem bántanád a halottat. Csakhogy az ég égszínkék, a tenger tengerzöld és te, te bestia vagy, hiába – – – még a levegő is kár beléd)


És a hullagyalázó sírásra a Gyülekezet hangosan fölnevetett.

XXI. Három fejfa

Síri hangulatban seregeltünk a névtelen hantok közt lidércünk, Gabreliuszunk után és mint valami kifele induló generáció, a halottainkat számláltuk: Nein Ferenc. Consolata, Lulof, a Hallgatag… Bibracte cipelte a három fejfát, ez Hebaminte utolsó műve volt, ő festette perspektivikusan, fehérrel a három epitáfiumot.

– Vajon ez az…? – tanakodott a Mester.

– Ez az, – felelte Zanahurya fülét hegyezve, mintha csontfurulyát hal396lana (lúdbőröztünk belé); Leonárd összeráncolt homlokkal a parcellákat számolgatta.

Ez az – bólintott és lepottyantotta a fakereszteket.

Valami árnyékos helyet kerestünk, levélsuhogást, ahol meditáló, lengő-ringó lombárnyékok alatt elvégezhetjük a gabrelizációs merengést. Legelőször Nein Ferenc körül gyűltünk össze, letelepedtünk a melegedő márványra és mintha az ARANY SZAMÁRBAN volna, néztük és idéztük a Jelteleneket.


Testvéreim a földön és a föld alatt – gabrelizált kezdődő transzban a Mester – tudjátok meg hát, igazságtalanság történt a három jeltelennel és mi azért jöttünk össze, hogy ezt az igazságtalanságot jóvátegyük… Nein Ferenc, a költő… levelet írt… Consolatához, kinél makulátlanabb Első Vértanút nem szült a szigetvilág… nővérünk, Özvegy Heulaffenné ezt megtalálta… íme hallgassátok búcsúlevelét…

…„én évek óta aetheri
„szeplőtlenségben éltem
„s ha tudná szívem érteni
„hogy épp Önben miért leli
„üdvét, másban miért nem –
„se nénije, se tantija
„frigyünknek nem barátja
„a rágalomnak van nyila
„de ennyire – csak annyira
„szeretne, Consoláta!
„én pille voltam, meztelen
„ki a lángon illegő
„– de úgy örültek vesztemen
„hogy nem volt már keresztnevem
„igazán, csak „Illető”…
„Bestiák cselébe szőve:
„mulat velünk a Sátán – – –
„de innét, te kék, te szőke
„hol élet van elveszőbe
„ne hinnél, Consolátám?
397
„én anyátlan és lelencül
„jártam kálváriám:
„ama SZAMÁRBAN ki nem hül
„a hely, hol Nein Ferenc ül
„pap és vegetárián
„ki nők körül se járatos
„nem asszonyokba bújó
„csupán Hozzád bejáratos:
„nem korhely bor-hely – ájtatos
„Gyomor, gyakran vajúdó
„te valál megmondhatója
„s a tengerparti séták:
„vacsoráltam? hébe-hóba
„az ebédem árticsóka
„s a sajt: az farkasétvágy?!
„a palánták világa von
„diétám növényevő…
„Mit ér leány a rágalom
aetheri tisztaságomon:
„csak szeráfi fénye nő
„(egy álom meg-meglátogat:
„egy úr… – ha mondja, látta
„mert bukni angyalt lát sokat
„– de szerényebb szeráfokat
„nem látott, Consoláta!)
„…Ha mégis arra ébredek
„hogy itt vagy és a mátkám
„csak elfakadnék élveteg
„s te, Csillaga! kedélybeteg
„költődnek, Consolátám –
„terajtad áll, a mérlegen
„(ne hallgatnál családra!)
„hogy nap legyen vagy éj legyen
„s e nagy levél a vég legyen
„terajtad, Consoláta!
398
„Most válaszolj, de bármivel – – –
„– – – ha várni kell, sohára:
„a gyámi tisztet látni el
„legalkalmasabb Gábriel
„(kegyelmezz, Consoláta!)
„csak egy betű izenne hőn
„mit szád pecséte rányom!
„– – – vagy halhatatlan-szenvedőn
„ezernyi vers a szemfedőm
„és óriás irályom
„Nagy seb legyen a testemen
„a kútja mint a kátrány… –
„beszentel drága Mesterem
„– feledd el árva, esztelen
Ferenced, Consolátám…”

Megőrizted a titkot (engedte le a papírlapot Gábriel) – jól őrizted és őrzöd halálod után is, költő. Részese voltál és tudója a titoknak, ami Sors-Isten-BIRKA beláthatatlan agyvelejében ott ring a tökéletes szenderen; láttad az eggyé vetülő időt és viselted mozdulatlan képét életednek, – láttad a Köpüt, ahol a bárgyúság köpül és te vajjá léssz.

a Bornyúvelőben a mozdulatlan ingert – íme, álomrajzás, jégkorszakká fagyalva az álom jégszekrényén és te… – te, költészetedben nem szolgáltattad ki az árkánumot, beavatott! vállaltad a nem-tudás papi szolgálatát, az elnémulás boldogtalanságát… nagy költő! nagy gabreliochoréta!


Sírtunk.


… – utolsó perce volt testvérek az ő legnagyobb megkísérttetése… Voltaire egy pofonnal fordította örök dicsőségére ezt a percet, a káplánnak, mikor ágyához tolakodott… Goethe világosságot parancsolt és (mintha rádium volna) – gyűszűbe gyűjtött egy korszakot… és Nein Ferenc?! Ó Apostol, ki tűrted Sors-Isten-BAROM csúfondáros bőgését, ahogy hol ülepet, hol szamárfület mutat: hát te hogyan hagyatkoztál az emberiségnek, utolsó perceidben?! Ime

koronáddá lett a te megkísérttetésed, magányos haldokló (ó bátorság, hogy kisebbségben maradj! ó jeltelenség dölyfe, szentek hivalkodása:)

399

„Nein Ferenc… panpedelupei illetőségű… hajadon… gabreliánus Evangelista… születtem Panpeszvalgoszon, ezerkilencszáz …” – – –

ezek voltak az ő utolsó szavai. A sors iróniájával hátában… utolsó tíz percével maga előtt

megáldotta a rendőrtisztet, aki a nevét figyelte… és gigászi erővel bemondta személyi adatait… Ekkor… a Kísértő eltakarodott

testvéreim… a világ soha ne tudja meg… közömbössége a Jószág szándékai közé tartozik… A világ még soká nem fogja megtudni és hatezer év is eltelhet… míg felismerik… hogy a rím a ritmus differenciálhányadosa – (és nem a normannok után nevezik Amerikát!)… de mi magunk között… jóvátehetjük ezt az igazságtalanságot… Nem mérhető goethei, voltairei méretekkel: nagyobb a tűz feltalálójánál… hasonlatos az első emberhez, aki majd a Holdba repül… MAD Halálszellem legyen hozzá kegyelmes, be ne falja Niaur szigeténél az óriás Puhány… szaladjon mászva a Szent Szágópálma tetejére… orrkarikáját mutatja, tetovált – szabad előtte a Paradicsom… ő a legnagyobb gabreliánus költő, neve évszázezrek után is ismeretlen… névtelen ő, miként a költészet… áldozat, mint a tavaszmisztériumok…


Miloméla torka megcsuklott: nagyon szerette.

Bibracte lyukat túrt a fejfával és rátartotta, Zwofuessler verte be. Maga írta az epitáfiumot, most ott pihent alatta

Kinek köldökzsinórja font
halálhurkot nyakára
nem bőg az, nem szakaszt plafont
akárhogy verje bába
e jelben néha gyilkosok
vagy próféták születnek…
– ő nem jutott nyomára
kinek mi volna kára
ha Nein, aki
ily kétlaki
e jelben nem szület meg.

* * *


Lulof is ott vesztegelt már az Örök Béke és Illedelem Poklában és boldogsága abból állt, amiből a szilikátok és a kvarcok boldogsága: visszakristályosodott. 400Leonárd leszúrta a fejfát és a harmadik fakereszttel, a Hallgatagéval, beverte a dombba: olyan viszonozhatatlan hangon jajveszékelt a sír, mint a távírópóznák templomi sivalkodása – palák és széntömbök diapazonja volt és fül nem hallotta már, csak a szem bámulta a zengést:

…Öngyilkos lett egy nép!

…jaj, egy világrész! Végzett magával!…

Ami a visszakristályosodott Lulof szempontjából igaz is volt: mert mintha a mindenség vonta volna vissza további létezését…

– Íme a második igazságtalanság, testvérek, amit jóvátennünk nem adatott: Lulofunk, a BARNA BÖLÉNY közkedvelt Lulfija, – aki attól való féltében, hogy megijedhet, szörnyethalt. Lelketlen üstökösraj! Senkit nem talált el, őt eltalálta. Az Öreg Kifogyhatatlan BOGARASSÁG erről sem felejtkezett meg, ez a csodabogár is ott remegte álmát kocsonyás agyvelejének televényén… Ott vették célba, ahol legérzékenyebb az ösztön – szegény Lulof! ha tudta volna: de sorstörvénybe nem tartozott, hogy a Nigragor mondájába belelásson. Mi (akik sohasem hittük el ezt a humbugot) – mi most nagyon természetesnek találjuk, hogy élünk… de Lulof! Hát olyan nagyon is természetes, hogy Neki nem volt szabad meggyőződnie?! Botrányosabb, igazságtalanabb az övénél végzet már nem lehet és baromibb sem, mint szörnyethalni tévedésből… Testvérek… talán hívet nem térített és gyülekezetünket nem szaporította… de immáron látjuk: szerzetünk szabályai szerint élt, zongorázását igazi gabreliuszi szellem töltötte el… és épp ezért… választjuk vértanúink közé… mert mélyen tisztelte… és hosszan ápolta… vértanúságát, a Pánikot

…lapozza fel a Gyülekezet a NADRAGULYÁRÓL elnevezett zsoltárt

– – – „én a Gyengeelméjű Istent hiszem
„kit földi tébolyda föl nem ér
„abszolút Abszurdum Ő, a Csődök Csődje
„mert Feledékeny Ő, ezeríziglen
„de eszébe jutnak hetedíziglen mindenek
„ – jaj annak, aki BENNE nem üdvözül!…
Itt nyugszik
LULOF
a BARNA BÖLÉNY közkedvelt Lulfija
szörnyethalt
tévedésből

* * *

401

Talán ez volt a legnyájasabb tája a temetőnek, valószínűtlenül barátságos, tüneményszerűen mozdulatlan és merengő, mint a minta, valami urnán: a lombok alatt a téglás ember pihent. Gabreliusz Gábriel teljes ornátusban, fején a tigrisfejjel és a bőrrel a dajak egyház szertartásnyelvén mormogott, ahogyan SZANG-SZANG, Öregszellem beszél és mintha csak egy rugalmas üvegtenger tetején szaladna, a világfenntartó BÁRGYÚSÁG agyvelejének zselatinján – – – téglás ember!… prozelita! hol vaaagy?!… és a téglás ember nyakig beásva, vidoran és csupa mosoly: itt vagyoook! itt vagyoook! – – – a lelkivezető arca a Jószágban való teljes elmerülés alatt hasonlóvá lett az Istenhez, bornyúhosszúra nyúlt, lelappadt és amíg sámánutazása tartott, úgy tűnt, aluszik: senki sem zavarta révületében…

…„a fák a fák a fák alatt
„hol leng a levegő a lomb lehajló

testvéreim, halljátok-e?

„a messze kék meginna-kék
„a zöld a föld megenne-víz

testvéreim, halljátok-e?

„folyass szemet, megissza MAD
„jöhetsz, de látni nem szabad

testvéreim!

az egyszerű hívő, a Nyelvet nem beszélő
a szentségtelen, ki így kiált: csoda –
CSODÁLATOS!… A NAGY MEGENNE-VÍZ!

de ti! halljátok-e

„…hogy úsznak a cetek?
„ők a Vízben, a Víz pedig
bennük
„ó –
„élet, ünnepelhetetlen!
402

testvérek, testvéreim!

„hallottátok a vakot?
„s hogy énekelt?!
„– hát akkor ti: ti látók…?!
„ó
„ünnepelhetetlen élet!

A Kör megértette a Vezető szavait, a téglás ember beszélt s a halott visszakristályosult agyveleje életünk egyetlenségére és gyötrelmes becsére figyelmeztetett… körülnéztünk, a tengerpárán szórt fény vakított, fehér kristálypartok verték az eget és a pozdorjává zúzott hullámtarajok finom permete a temetőkertig bevert

…nem arra figyelmeztet-e, hogy az önészlelő élet gyönyöre akkor teljes, ha porcikája sem marad az észlelésre; és az élő ideg akkor tartalmazza leghívebben saját talányát, ha áhítata ünnepelhetetlen

(ó örökértelmű szertartásaink:)

a király neve MAD, Halál – „Akire Nem Szabad Rátekinteni” – – – de az élet neve: „Az, Akinek a Nevét Kimondani Nem Szabad”


* * *


Gabreliusz most dárdájával kört húzott a fűben, beleállt, körülköpködött jelképesen és szemével megállapodott a sírdombon: éreztük, visszatért közénk.

– Ime a harmadik igazságtalanság testvérek és most mi bűnösök köréje gyűlünk

…A Paleozoikum óta áll a harc köztünk és a Szervetlenek között

…a Szervetlenek királya MAD – Halál

senki el nem viseli magán az ő tekintetét és aki felnéz,

meghal

…a mi királyunk KLO-KLO-KALU – de igazi neve tabu és oly gyönyörű, hogy mondhatatlan

oly közel van, hogy mellei eltakarják a szemet… és felette megszeretjük ölét és nem tudjuk, csak mikor háborúba küld

ha KLO KLO-KALU háborúba küld, ó! – testvérek: akkor ismerjük fel ölelését

…Egyenként vonulunk a dzsungelben Ellene, hol MAD, Halálszellem lakozik

403

mert elhagyjuk a sereget, el harcostársainkat: szökünk (ó magányos kockázat, gyávák elhatározása!)

– de akinek sikerül az ellenséges főnök kunyhójáig ellopakodnia, megmenekül az és többé nem fél – – – tudjuk a Törvényt… és minél közelebb szökünk Hozzá, annál görcsösebben hisszük a vendégbarátság törvényét MAD szigetén

…A Paleozoikum óta áll a harc MAD és KLO-KLO-KALU között, de még senkinek sem sikerült a Főnök sátrát megközelíteni

volt, akinek megadatott, hogy megpillantsa a falvat

– a falvat, hol a harcosok a fejvadászok táncát járják a Főnök kunyhója körül, kinek neve MAD, Halál… de az erdő szélén megölnek az őrök, szemünket a Király elé viszik: megnyomja és megissza

testvéreim – – –

…Senki olyan szenvedelmesen nem szorongatta a Vendégbarátság törvényét azon a szigeten

senki olyan közel MAD kunyhójához nem lopakodott testvéreim, mint a téglás ember

bátor fejvadász volt, de nemes egyszerűséggel tetoválta magát és gondosan ráspolyozott fogait szertartásosan feketítette… a világ nem tesz vele igazságtalanságot, ha elfelejti, a gasztronómia nem nyert, a piktúra nem vesztett vele – mi: mi vagyunk az igazságtalanok

– íme negyven éve becsülettel harcolta KLO-KLO-KALU harcát a Halálszellem ellen, egyébre se volt gondja, mint hogy mennél észrevétlenebbül minél közelebb lopakodjék a Főnökhöz – és utolsó pillanatig feszült, hogy egyetlen ugrással a kunyhó ajtajában terem

a legtisztább gabreliuszi szellemben játszotta a gyanútlant, nem nézett fel, amikor indult a tégla és szentségében kacagva érte, amikor ólálkodását felfedezték… íme testvérek

legnagyobb hitvallónk nem tudjuk, ki volt: Névtelennek nevezzük, téglásnak, Hallgatagnak

mert ismeretlen ő sorstörvényünk szerint mind a mai napig

de fogadalmunk alól íme felold bennünket egy rendőri hír

FEJÉRE ESETT A TÉGLA A FUVALLAT-ÚTON

és hadd legyen testvéreim a Névtelen az első ember a gabreliánus emberiségből, akit halálakor keresztelnek…

– – – testvérünk

kinek szemét már megitta MAD, a Talaj

KLO-KLO-KALU győzedelmes nevében megkeresztellek téged Prozeliusz Nepomuknak…

404

ne légy elkeseredve, hiszen halcsontot toltak a hímvessződbe, a Paradicsomfa tetején te leszel a király

ne bosszankodjál, hogy nem sikerült: jönnek mások

szent őgyelgők, maflálkodók, buzgó gyanútlanok

akik közellopóznak MAD kunyhójához majd, egészen közel…

(de nekik KLO-KLO-KALU megsúgja már, ismerik a titkát:)

belépnek Hozzá, szemébe néznek nagyerősen

és akkor MAD – a Halál meghal

Mert nem bírja el élő ember tekintetét és azidőtől fogva mi mindnyájan életben maradunk

KLO-KLO-KALU ölében, kinek igazi neve


…oly gyönyörű, hogy tabu

ammen


† PROZELIUSZ NEPOMUK †

ÉLT 59 ÉVET

LEÜTÖTTE A TÉGLA


* * *


Az utolsó fejfa volt; Bibracte követ hozott és tompán leverte. Mesebeli-távol gyerekek szánkáztak a gnájszon, egy meteorkráter kerületén a lakkolit olyan párásan ragyogott, hogy nehezen lehetett elnézni fölötte: pedig a gödrön túl, a lávalepényen, zörömbölő vastargoncával új temetés vonult, nemsokára elérték a dombokat és akkor hegyre föl, völgybe le – indult a hullámvasút; a gyászoló horda kihevült, loppal nekividámodott és úgy rajzottak szét, mint a vadméhek, ha akácillatra táncolnak – ó ünnepelhetetlen élet!… ekkor (jól hallottuk, mert merev-mozdulatlan álltunk és ráismertünk valamennyien:) Prozeliusz Nepomuk szelíd nevetését hallottuk a hátunk mögül.

Ahányan, annyi felé fordultunk, kutattuk a lombban, fák odván, törzsek mögött… most lüktető szívvel füleltünk, gyomrunk körül éreztük megszorulni KLO-KLO-KALU féltékeny ölelését… többé nesz nem volt, de nagy, nyelvöltögető csend kerekedett a hátunk mögött – Prozeliuszunk üzenete jutott eszünkbe, mintha magára értené:

„hallottátok a vakot?
„s hogy énekelt?!
„– hát akkor ti: ti látók…?! 405
XXII. Félelem

Világkörüli kerülővel kotródtam haza, a temetőkert bejáratánál, ahol tízen ezerfelé széledtünk, ALLOBROG várt, a kutyám.

Senki nem fogott kezet, úgy néztünk egymásra, páncélüvegen; azt hiszem, a batiszferikus harang oltalmazza így a kutatót a fűrészorrú cápától, mint engem a magány: csak vonszoltam a páncélüveget és ALLOBROG, aki látott, de nem érzékelte állati jelenlétemet, panaszosan szűkölt.

Bibracte sántikált utánam sietve; árván szabadkozott.

– Veled jövök.

És egy idióta dallamot fütyörészett.

De ő is, a szelindek is kívülmaradt a batiszférán.

Ekkor tapasztaltam első jeleit annak a bajnak, amit a végletes szorongás bénulásos klónusza követett, izomfájdalom és olyan fokú halálrettegés, ami elől az ember vagy az ópiumba, vagy a halálba menekülhet: minden pillanatban úgy éreztem, a határon lengek, el kell válnom tőle… Ataxiákat tapasztaltam magamon, melléléptem a földnek és zuhantam; üres rémület fogott el, nem voltam képes a sziklapartok szélén a lelépő mozdulatot létrehozni, Bibracte segített, máskor meg görgő módjára rohantam le a meredélyen és összezúztam magam… a sorstörvény… Féltem a látástól, nem akartam észrevenni új sejtelmeimet: sugárban csuklódott össze bennem az idő, tragédiák, évek percenetté – minden egyszerre van

– Te Barnabás, csendesítsd ezt a kutyát… –

Álomjárásban fordultam vissza: Bibracte lemaradt, a szelindek nyugtalankodott értem és barátságtalanul, csupasz fogairól vad nyálat csurrantott.

Hátrapillantottam és bevártam.

Agyonégett, kifüstölt erdőn vágtunk keresztül, ott tátong méteres korom alatt a város első gyűrűje. A meteorkráteren, amin az imént még gyerekek szánkáztak, süket feketeséggel borult végig az alkonyati árnyék, botorkáltunk, mint a Holdon; és mennél lejjebb ereszkedtünk, annál jobban panaszoltam gyomrom simaizomgörcsét – az életreflex katalepsziás iszonyával tartottam tőle, hogy az egész ingertükör bennem alászáll és már a páncélüveg sem oltalmazott… hősiesen bugyborékoló nyálkácska ezer méter víz toronynyomásán – emberi tüdő!

irgalom! megmaradni!

Bután, sorstalan!…

Azon vettem észre magam, váratlan kiáltások szakadnak belőlem, perlekedő monológ, érvek, bizonyítékok: a szárnyak verdesése volt, mániákus aggodalommal panaszoltam világgá veszendő életemet –

406

„…én a BAROMHOZ fohászkodom


gyomromra szorított kézzel támolyogtam és ha Bibracte el nem kap, leszédülök.

– – – Leonárd…

– Mi az?!

– Ne fütyöréssz.

Ráléptünk az óriás ortoklász-kristályra, ami a meteorkráter fenekén pihent és teljesen betöltötte, úgy jártunk rajta, mint a tejen. Áttetszően villódzott az ibolya felé és mély homályán a földgyomrot mutatta: a véletlen szilikátkombinációja volt, a kozmikus üveg.

– – – Barnabás! Barnab – – –

Bibracte visszarántotta a kabátom szegélyét, békaszemmel meredt maga alá; a száján elfogyott a szó.

Egy pályaudvar nyüzsgött alattunk, az egy percenetté fagyott idő… füstté olvadt vonatok, csődülő utasok gomolya, vágányok folttá olvadt csíkja, párazárvány – bennszorult lélegzetek, tüdők és mozdonyszelep buborékja.

Bibracte ámulatában hangosat füttyentett: a kráter ötszörösen visszhangozta.

Könnyű vérhullám felhőzte el előttem az eget, éreztem, a nyakamon hogy dagadnak az erek.

– Kérlek: ne fütyülj.

Futásban menekültem az ortoklász-tó tetejéről, körülöttem buggyant valami

– még érkeznek…

…A fenékre fagyott utolsó lehelletek!

Bebeszéltem magamnak, hogy képzelődöm.

Cölöpfalvak sziklasáncán, összeboruló barlangok alatt, – ázott szalma és fedetlen trágyató…

nikkelhegyek szivacsos masszívumán, ahol a buborékbarlangokból az étető gázok még nem tűntek el egészen… Égre görbülő csillagszilánkok, mint a kardfogak, rajtuk a prémes korom tigrisfoltjai, fényesen – ó, a kardfogak, amiket valami arra villanó mennydörgés ezüsttel futtatott:

a kozmikus galván Sors-Isten-HÜLLŐ agyvelejében, hol a villámkisülés amalgámra bukkant –

…töméntelen kráterkarély – tigrisállkapocs a rámboruló kardfogakkal: hogy csattogott a táj!

Homlokom, hímvesszőm, ujjpereceim – agyvelőm elboruló kérgi szürkéje, korállvörös mélye, érző tejfehér…!

407

Hátamban a Jószág mérföldes nyelve a levegőt nyalintja: a torkába húz, elér!… – nem akarok visszakristályosulni! Még nem akarok visszakristályosulni!

… – te! eredj innen! Hallod…?! Barnabás, vedd pórázra ezt a kutyát.


Megfordulok és bevárom őket, mint a sóbálvány, szemeim a nirvánára függesztve, de kancsalítok, a szemsugár találkozik.


– Barnabás!… rusnya dögje – – –


Mire felkapaszkodunk a gyárterületen, beesteledik: kerítés-üszök, cölöpcsonkok, faszén…

Egy karsztos, lepusztult gyűrődésen frissen ütött tábla vigyorog, alatta a két csont foszforeszkál, keresztbefestve:


„VIGYÁZAT! FRISSEN MESZELT VÁROSRÉSZ!”…


… – micsoda idióta melódia: azóta fütyüli.

Egy korundmezőn, amibe a gyémántszélű lapát beletörne, koromhányások vaságyakat, horpadt imakürtöket, – Kamehameha Király zeneszekrényét temetik… és mindez tömbökbe kövesülve: az élet utolsó fossziliái még a prenigragoriális időkből… Négykézláb mászunk át a törmeléksivatagon és lihegve egyenesedünk fel, a szélén a kajlaképű tábla alvást színlel, ALLOBROG, a szelindek elolvassa és ráemeli a lábát:


„VIGYÁZAT! FRISSEN MÁZOLT ERDŐ!”


…Ó, mert a palán már ott zöldel a penész, az üveg szétomol, a pástot megrohanták a trágyabaktériumok… a gombaágyon gyökerek bolyha, nyűk, atkák, földevők: az új földporhanyó! zabálják a pondrók, a giliszta bendőjében halad – benne gyűrűzik és mellette… hangyák lazítják, szkarabeuszok görgetik, ürgék terítik, vakondok hántják-szántják építő-hódok felügyelete alatt: a talaj! a talaj újra akarja az erdőt!

…Megint! Állati ingerültség borít el, legszívesebben venném, ha szörnyethalna.

– Bibracte! te! te ne fütyöréssz!…

– Zavar?… –

– ezt az idióta dallamot!…

– Nem tudtam, hogy zavar…

– Igen: zavar.

Zavar! (…a torka a markomban és én fojtogathatom és mohó örömmel képzelődöm tovább: már nem fütyöl)… Ő szolgaian ballag és szomorú… Ráeszmélek a gaztettre, de már jóvátehetetlen… hová aljasu408lok? mi ez az állati ingerültség, ez a lábremegés, a sebesült bika életküzdelme?!…

Elhalványulok a magyarázattól: mert üldöznek… mert céloznak és én nem látom a célzót!


…Mindez a körvasút táján lehetett, gőzfűrész dalolt, daruk, sípjelek, himbálódzó lámpák: valahol tolattak… mezítlábos árnyékok, nesztelen igyekvéssel az utolsó derengésben – bennszülöttek… – mihez hasonlítsam? Tenyérhez, ami benyúl a koponyád alá és vizsga gyönyörrel sajtolja az agyüregekbe a likvort… oly vandáli világossággal mereszti félelmedet erre az egy pontra, hogy ilyen ébren még nem láttál… izmaid glukózt zabálnak, véreden végigfreccsen az adrenalin, szívrángás, hasizomremegés!… (a körvasút aluljárója reng, közeljár a tolató szerelvény)

– – – Bibracte!…

Kétfelől fehér gőzt ereszt a mozdony, a vashíd kalapálva döng és én alázatos gyengeségemben nekizuhanok:

– Bibracte… testvér!

… – te! Eredj innen rusnya dögje, már megint… –

– Leonárd!… testvér, bocsáss meg: fütyölj!…

– Barnabás, szólítsd. Mész! nem mész?! – mondtam már, hogy vedd pórázra –

– Leonárd! mondd!… én is?! tudnom kell?… nekem is kell választani…?

…Mögülünk, a frissen meszelt városrész és a frissen mázolt erdő végén galvános-foltos kardfogakkal csattogott a táj: és ménesek ismerős nyerítése, vérserkentő röhej az égboltozaton… – és én, remegő hasizommal, aminél elviselhetetlenebb halálszorongást nem ismerek, ott voltam újra a kráter torkában és láttam a szájam buborékjait, hogy mint fagy be fölöttem az idő… ezt a képet itt hurcolom magammal, Bibracte karjaival a szelindek felé kaszált, a kutyám egetverő dühvel ugrált, ugatott és a levegőt harapta: egy víziló tátotta száját a városra, egy palaszürke víziló, nyeldeklője az ég üregéig szaladt és Prozeliusz rengő kacagásával röhögött.

XXIII. Bűbájolások a rongybábuval

Ezután nem tudtam elviselni az életet narkotikum nélkül.

Valami európai, civilizált narkotikum kellett, csalhatatlan és szolgálatkész méreg…

…Ó, a leggazdagabb természetek, akik még a narkotikumot is magukból 409merítik!… Ne ítéljetek meg érte, Prozeliusz figyelmeztető nyerítése óta menekülő vad vagyok: hogy bírtam volna ki, ha nem tapasztok számra-fülemre, egész szenvedő tetememre valami narkotikumot…?!

Heliáne

Ez volt a méreg neve.

Mi történt vele? elbugyborékolt, szétpattant a gázban? szikla sajtolja? A teremtés szenvedelme töltött el, a megszállott megvetése azok iránt, akik meghódítják: meg kellett teremtenem kedvesemet.

Rongybábut varrtam, falra függesztettem.

Gyökönkét is belé, valeriánát a gyomrocskájába.

Átalvertem vastűvel: hogy megálljon és el ne szökhessen a születések láncán. Ártékony szavakat mormolhattam volna, megronthattam volna szépségét… hatalmas voltam, félelmes és boszorkány… de én azt akartam, hogy ő ártson nekem; hogy uralkodjék és méreggé legyen. A felidézés percében zöld volt és hol bronz, hol márvány: félredűtött fejjel, tizenkilenc tavasz mézében, ahogy a temetőszobrászok a védangyalt ábrázolni szokták… ez volt az öntvény: szemdudorai zöldes dülledésén rebbenet-hártyák zárták az álmot, Heliáne a földreszálló szédületével aludt… – Heliáne!… a rongybáb, a szertartás elveszett a szemem elől: kedves termete közelgett, az igézetes jelenlét… kohószínek és spektrumok láng-gyűrűi hullámzottak végig arcán-nyakán, míg aztán az öntvény lehűlt és a fej fölemelkedett: Heliáne! a szemedet is!… Felütötte szemeit és felébredt – a hangodat!… beszélj!

– – – Barnabás… a Fehér Társnak már nincs mitől félnie: Barnabás és… Heliáne sorsperce már közel… –

Ó, Heliáne zizzenő zé-betűi, nyakcsengettyű! márványos fény a szájszögleten, életté szelídülő: beszél!

Heliáne – – – valaha mélységesen megvetettem ezt… de a fehér emberiség fele így él, filmre veszik, aki narkotikum… és most már én sem tudok ellenni nélküle: azt akarom, hogy te légy a mérgem… mit kell tennem?

– hurcolj magaddal mindenhova… viselj a zsebedben… engedelmes légy –

– engedelmes leszek… – ha el kell vesznem: egy nagy narkotikum árnyékában!…

– majd nem érzel, csak engem… AZT sem…

…AZT sem!

410

– ittasuljál görcsösen: a bőröd, a sejteket itasd… sírjál!

– igen!…

– légy szemérmetlenül szegény ördög… szüntess be erkölcsöt, rokonságot: követelőzz, ha nem kapsz meg! kiálts! kiáltsd, hogy Heliáne!

– Heliáne!

– amíg meg nem szereztél! Mintha felrobbantanál egy patikát, dúld a fiókokat: én leszek a Méreg!…

Így támasztottam fel emlékeimből. A rongybábut zsebregyűrtem és úgy szorongattam; és akinek éppen erre az egyre nem volna szabad és csak arra gondol: egy sárkány ingerültségével igyekeztem elkerülni beavatásomat.

Ó – az utolsó napok Panpedelupén, megcélzott háttal!… Testvéreim, mi, akik hiszünk benne, – mondjátok a szemébe:

ha bennünket valóban isten teremtett volna, egyetlen embert teremtett képére és hasonlatosságára: s az Marquis de Sade volt.

(mért látni annyi kettétört oszlopot Panpedelupe temetőkertjeiben, mért lettek öngyilkosok…?)

…Mert kitalálta kristályok-sók és kocsonyák tetszetős összecsendülését és aztán kinek sörétet, kinek szigonyt: elhelyezi benne sorsát

…elvetemültebb Tibériusznál, Caligulánál szadistább: aki kíváncsi volt, hogyan viselkedik a némber, ha kéjébe kés hatol… ó – mért is, hogy akkor mohósulunk el iránta, mikor már oldalunkon érezzük pengéje csiklandozását!

Naphosszat csatangoltam így Aszpeidigidisztrában, megcélzott háttal… irígyeltem a teknősbékát: védtelennek éreztem a hátamat.

Csupasznak!

Őrültek látomása kísértett: vigasztalhatatlan sírók, akik tördelik kezeiket… Nem mertem felnézni az égre: tudtam, a pataszürke víziló egyre jobban rátartja száját a városra és egyre nagyobb… csak mikor a rémület ököllel csapta fel a fejem és megláttam ugráló nyeldeklőjét az ég üregén: fülemre-szememre tapasztottam tenyeremet és még mielőtt lecsattant volna Prozeliusz ménes-nyerítése, előkaptam zsebemből a rongybábut és beletemetkeztem:

– Heliáne!… Méreg!

…Félredűtött fejjel jelent meg, tizenkilenc tavasz mézében… hol bronz, hol márvány… ahogy a temetőszobrászok a védangyalt ábrázolni szokták… megcsendültek ezüstös zizzenő betűi, felütötte szemét – – –

Jól mérgezett: hatott.

411
XXIV. Csalóka a szellő

Szereti, mint a fulanézek PUDZZI-WUDZZIT (mondják a veszekedett gyűlöletről – mióta a Koponyák Ura egy örömünnepen ellopta a fulanézek feje felől uralkodó kasztjukat: járja az egész panpeszvalgoszi szigetvilágon)

A bányák, beleikkel az égnek, felforrósodtak és begyulladtak, a földégés elzárta a telepeket, hol csali-sámánok, rajtaért életmentők és sorstörvény előtt lázadó fantaszták robotoltak láncokban, korbács alatt és fejtették az ólmot. Az ólombánya egy bugyborgó aszfaltfolyó kanyónja fenekéről feltátongott a gázra, a Nigragor hamvadóban, de annál dühösebb fáklyákkal lobogott és gyomrában pörkölődött utolsó reményünk is, a gránit. Végül mikor aztán azon a nevezetes éjszakán az egész harmadkori masszívum megmozdult és harminc foknyi szélességben eltört az óceán feneke alatt, egetverő gejzírek csattantak fel, örvények-folyamáramok nyargalásztak a nyílt tüzön táncoló tengerrel és ezután, hogy a cseppfolyós halmazállapotú bolygók minden felületi jelensége elkezdődött, ha maradt is itt-ott még sziget és a szigeten ember, az utolsó véletlen különös kegyelme volt: ezen az éjjelen történt, – az ólombánya a part felől óriás tektonikus lökést kapott.

Kegyelmesen bezárult, – és Hebaminte (mert Hebamintét a Melinda-út négyben letartóztatták és közöltetvén véle, hogy ólombányába viszik, neje és arája, a jó Boszorkány ágynak esett), – Hebaminte harmincezer társával egyetemben hiába kémlelte az eget, a bányadúcolás vaksötéten önmagába zuhant és bezárultak, valamennyien.

Örömkönnyeket sírva panaszolta mindjárt az egyik hétalvó, halálosan kimerült Rögtönítélő Bíróságnak az ő esetét: megmenekült saját találmánya elől, ami felesége legkövérebb Keserve felé görbítette a gravitációt, vacogva ecsetelte a tartaléksejtek, a raktársejtek eme zsírhalmazatát és boldogságában, hogy most biztos helyre zárják és védelmezik, ilyen és ehhez hasonló Arany Reguláriummal ajándékozta meg őket:

Donna cui camminando il cul traballa
se puttana non é, proverbio falla

A bíró mosolyogva törülgette törött csiptetőjét, barátságosan elbeszélgetett, aztán elítélte. Ő maga lépett a láncokba és a legnehezebb vasat kérte: ami biztos, az biztos, mondta, mert még mindig érezte a hottentotta Gömbölyök erővonalainak húzását-szaggatását a hátgerincén és amikor a korbács sem javította gondolatainak szolgaságát, kérvényben engedélyt kért és kapott a 412vesszőfutásra: és vesszőt futott a bányában – hátha leverné róla vagy megbénítaná a hátgerinckonnektort. Nem tudta, meddig bugyborgott fülében az aszfalt, meddig étette ólommal tüdejét: eltréfálkozott ütlegelőivel, elkérte és megcsókolta a korbácsot, bárkit köldökön köpött, aki kérte; hangos Liba-himnuszokkal dicsérte a Királynő Arany-Tojókáját és egészben és mindenben igaz gabrelianida életet élt.


* * *


Különös sors volt ez a csali-sámánok, a rajtaért életmentők között és a sorstörvény lázadói gyakran bökték meg egymást, láncaikban és bizonyos tisztelettel nézték a fantasztát. Hebaminte lázadását és bennszülöttekkel zsúfolt, megállíthatatlan szervezkedését az utolsó percekben hivatalosan is felfedezték, de nem tudták már közölni a Királynővel és se átpártolni hozzá, se mozgósítani ellene: be voltak zárva. A Tökéletes Államgépezet mint láthatatlan forradalom ment végbe percenként háromezerhatszáz, önműködő népszavazással és a katasztrófa pillanatában már csupán a Királynő és legszűkebb környezete nem viselte a hátgerinckonnektort; észre sem vettük, hogy mindnyájan görkorcsolyákon rohanó, felsővezetékes emberek vagyunk, Hebaminte pedig (aki minden fűszálba kapaszkodva küzdött a Tökéletes Államgépezet gravitációs erői ellen: fejjel, méltatlanul elhagyott felesége kellős fenekébe) – Hebaminte nem is sejtette, hogy az utolsó pillanatokban államfőnek tekinthette magát.

A Nigragor hamvadóban volt, a gáztengerben egyre több „zsákon” haladtunk keresztül, de távolodtával csillagászati feszültségek keletkeztek. A Villámok Éjjelén acélhidak folytak el, mint a biztosíték, olvadó szobrokon égig vert az ívfény és egy töméntelen gömbvillám, mielőtt táncolva a tengerbe sült, meglátogatta Panpedelupét. A kataklizma elszakította a felsővezetékeket és a hátgerinckonnektorok országszerte leváltak. Így hát Hebaminte de Soculoheulos, egykori révkapitány és tengercsendesítő, férj, festő, majd világboldogító, de igaz gabreliochoréta kettős katasztrófát élt át: az üstököst és a hazatakarodást. Most az előtt állt, amit a Mennyek Felséges ÖKÖRSÉGÉHEZ híven kellett betöltenie, dacolva tűzesőkkel, ólombányával, ütlegekkel: hogy tüdőgyulladásban haljon meg, kórházban.


* * *


Csalóka meleg volt, tavaszi verőfény és hideget meleggel öblögető, borzongatóan gyönyörű levegő: ilyen volt a Választott Nap. Hebaminte a Horpa413dás szélén lengedezett, amit a Villám égetett; vidoran lábadozott, mint aki jó úton van, hogy kigyógyuljon élettörténetéből és hátratartott fejjel nevetett, hálásan, sütkérezőn.

Gombold össze a hasadon. Meg fogsz fázni – szólt rá Bibracte, aki vele volt.

Áááááh! – szivattyúzta a levegőt panteisztikus kéjjel; ki akarom szellőzni végre ezt az ólmot.

Jójó, de jöhet valami szellő.

– Szellő, szellő! A szökőárat is kibírtam.

Aztán, a szertartás bensőségétől vagy attól, hogy valóban fázott, tetőtől-talpig összeborzongott.

Megvolt: a tüdőlebenyen egy régi góc bozsogott, jött a szürem, vizenyő, a mellhártya- és tüdőgyulladás.

…Beborul – – –

Be – mondta Bibracte, de a szemére értette: üdvözült mosollyal, az Áldozat hálaimával fordult a Mennyei Istállóablak felé:


Hogyan köszönjem?!
Mindig meglepetésről Gondoskodó Ökör…!
Hogyan köszönjem?!

Csak ketten voltunk nála, Bibracte meg én, Gábriel hercegi gondtalanságában nem vett tudomást Hebaminte megtéréséről és megigazulásáról, még a címét se kérdezte.

Lázgörbéje alatt feküdt, farával a forró ágytálon, egyik kezét kitakarva és saját találmányú naptáróráját szorongatta.

…Mi van Gabreliusszal: jön?!

Sípolt és kiszakadt a melle, de Bibracte feleletül lesütötte a szemét és jámbor tanácsokkal kínozta: ne beszélj, ha nem muszáj.

… – ne beszélj?! azt nem kérded, meddig lehet?! hát nem muszáj-e, ha csupán addig lehet már, ameddig nekem…?

És a naptárórával hadonászva, felkönyökölt.

– Mégse beszélj. Ne beszélj, ha nem muszáj, – mondta Bibracte, aki jó fiú volt.

– aaaaa – csóválta meg szerteálló, őszülő kosz-haját a feltaláló, nyaka olyan ösztövér volt, mint a meztelen csirkéé: és megértette, hogy Gabreliusz most új hitvesét tubákolja, szelencéből, hogy rózsavizet ereszt és úgy jár-kel, mint valami boldog porkoláb.

Mondjátok… mondjátok meg Neki… vigyétek el Hozzá ezt az órát, ami 414az évet, a hónapot tovább nem mutatja… én másra, mint erre a tüdőgyulladásra soha nem gondoltam, sokat ábrándoztam róla, lelkesen… és mint tökéletes gabreliognosztát láttatok meghalni…

– megmondjuk testvér …

De mi lesz, ha… – Barnabás!

– ne beszélj, ha nem muszáj…

– Hajoljatok közelebb! szörnyű – – –

– ide köpj.

Teli szájjal köpött, véreset. Aztán könyörgő szemmel pihenőt kért és lihegett.

Mi lesz, ha a mutató túlhaladja… a… azt a percet és én még mindíg itt leszek…? Barnabás!… – ha nem tudom betartani?!

– Fohászkodjál a Jóságos JÓSZÁGHOZ Hebaminte testvér: a legcsökönyösebbet is befogadja agyvelejébe…

– de ha megtántorulnék?!… pislogni kezdenék hullamereven és rálesnék az órára: így… ha… ha a hajak és körmök is akarják: hogy ne tántorulnék meg én, Gábriel…?!

Összenéztünk Leonárddal: félrebeszél.

– Tegyétek meg… utoljára tegyétek meg testvérek… – az ősi szertartást, ha mellém tettétek az eleséget és a papírcsónakot… szeget verjetek belém, üljetek rám, kiabáljatok a fülembe: te már meghaltál! ne gyere vissza!… hogy eszembe ne jusson – – –

– megtesszük testvér…

Leejtette a fejét, a szeme mintha tisztult volna. A naptárórát kereste a takarón.

…Barnabás –

– mit adjak?!

– Hány… hány perc még az eszméletlenségig?!

– ezt kell megállnod: gyanútlanul szenderedsz el… –

– Én bűnös!

Fehérköpenyes főorvos vonult át a kórtermen és szétnézett az ágyak között. A Tervelő előtt megállott.

– No, hogy érzi magát a tanár úr?… Az a kis baj: nemsokára elfelejtjük és olyan vígan élünk, mint a… – nővérke!

– igenis!

– Ha láztalan, holnapra felkelhet.

Elmentek, – Hebaminte hunyori mosolyfelhővel intézte el utolsó Csínytevését és megnézte az óráját.

– Tíz percem van az eszméletlenségig.

415

– Nálam vannak a rajzok, az egész Tökéletes Államgépezet, – súgta Bibracte, hozzáhajolva. Mi legyen vele, megsemmisítsem?…

A haldokló elmosolyodott és várt. Látta a Horpadást, ahol az ő megolvadt huzalai hevertek és az elvesző panorámán érlelte a feleletet, amit az élet visszakérdezett.


… – – – nem sajnálom, hogy ma meghalok testvérek, higgyétek el… mindössze pár hónapig sütkérezhettem és csak annyit mondhatok: régen… az emberi butaság arcát mutatta felém; ma fenekét tárja és genitáliáit…


… – – – kagylót törtünk még és rákot szoptunk a tengerparton, amikor az első ügyeskedők összeverődtek és megkezdődött az élelmesek összeesküvése… szép koratavaszi nap volt… a parti párán összetört a napsugár, az öböl tele volt horgászbotokkal, özönlött a nép… igazi halásznivaló idő volt: elzárták a tengerpartot… Tudták, amikor a tengernek hivatalos órája van és előbb a halak sem fogadnak… a halászok pedig naponta várakoztak a tenger előszobájában és bérbeadták az élelmesnek szerszámaikat… Jeleket krétáztak a földre, ábrákat, színeket és a bennszülöttek tüstént tabutizálták: újra megvoltak a terelőkorlátok… és…. – mint valami eskóros, volt, aki szédült, ha nem terelőkorlát mellett haladhatott… Így kanyargott és kerülgette a semmit az élelmeseknek, országszerte: mert az ember csak annyiban különbözik az állattól, amiben ostobább nála… és mikor sorompók-dögcédulák és marhapasszus-tetoválók nélkül már mozdulni sem tudott, engedélyezték a szája használatát és etették, ami az övé: mert belenőtt a hatalom a hivatalok mögé és bennszülött a bennszülött, de élelmeseké az ország…

….– – – ma még a türelmet nem munkaórával mérik (ilyen haszontalanok a türelmesek) és a kisablak előtt megalszanak a kérvényezők, mint valaha régen… simulékony élelmesek bölcs önmérséklettel mérsékelték a bölcsességet és unalomra és szürkeségre kötelezték a szellemet… az elme határtalan kitaláló kedvétől félnek elmés törpék és mint a bányák vak lovait, irányítják a népszerűséget… – semmitől sem félnek úgy az okosok, mint a bölcsektől; épp ezért istrángra vették őket és azokkal, akik Nem Veszedelmesek, elhúzatták azokat, akik Veszedelmesek. Többé a bölcsek sem voltak veszedelmesek… a legtökéletesebb Államgépezet áll rendelkezésükre, amit a kormányzás művészetére valaha is kigondoltak és – – – Bibracte… nem kell megsemmisíteni a rajzokat… mert semmi olyan biztosan meg nem védi az élelmesektől és el nem választja a bennszülöttől a Tökéletes Államgépezetet, mint a butaság: és én látom a butaság fenekét és genitáliáit… azért… harag nélkül indulok… megszelídülünk mi mindnyá416jan a j… Jószág színe előtt… és úgy szenderedem el… Gabreliuszban – – –


– – – Ne halj te meg Gabreliuszban, Hebaminte testvér: azért halsz te meg… amiért meghalni egyedül érdemes… – hogy a bennszülöttből szabad fajták legyenek

– – – nem te hibáztál, ha ez egyedül felsővezetékkel meg nem oldható… és ne neheztelj a szellőért… ami keresztülhűtötte ólomfoltos tüdőlebenyeid…

a sóhaj volt teérted – hozzád elsóhajtó

ezer jövőév

ezer sziget

Hebaminte hullájától jövet, bementem az ARANY SZAMÁRBA.

– Hebaminte meghalt.

– Tudom (szivarozott toronymagasan Gábriel), – bűnben halt meg: nem gondolt a tüdőgyulladására.

– Ilyen nagy ember! Mint a kivert kutya…!

– hernyó képében tér vissza: nem gondolt a tüdőgyulladására – – –

– de hát ha gondolt volna?! A keservit: ha gondolt volna a tüdőgyulladására…?!

– Barnabás! Ne verd az asztalt.

– verem! Helyettetek, dögimádók, születés megkeserítői!

– Érthetetlen. Barnabás, aki maga a nyugalom –

– verem! Helyettetek, bűnösök: mert nem gondoltok az agylágyulástokra! a Jószágra, amit imádtok – – –

– ezt nem vesszük magunkra! –

– ajánlom, mielőtt beolvadtok a világérvényes OKTALANSÁGBA! Gondoljatok a végleges Félkegyelműségre, ha egyesültök VELE! Ti, kétlábúak, akik elvesztettétek az ismeretlen sors ingerét…!

Gabreliusz kenetteljesen csillapított és még mosolygott is:

Gyermekem, ne kételkedjél, hogy Hebamintét ugyanúgy meggyászoljuk, mint bármely testvérünket –

– ej, bájos vagy. Még vigyorogni is tudsz, mintha a lopott rókák harapnának – – –

– elbúcsúztatjuk, mint akár Consolatát, akár Ferenc Atyát, akár –

– a háromkerekű vastargoncán, dombra fel, dombról le – hajrá…?! Májusi rajzással, mint a patkányok?! Ezért érdemes lett volna a tüdőgyulladására gondolnia –

417

– Bikornutusz Barnabás!

– ezért érdemes minden újszülöttnek ijedtében elvizelnie magát, amikor a világra jött –

…Bikornutusz Barnabás – – –!

Leültem a zongoraszékre, félre mellőlük és félig háttal, – mint a dúvad. Hátam felpuporítottam, nevetségesen túlnagy hubertuszom vállgallérja vállam-csontjánál lezuhant; nem hallottam, de éreztem, valaki megjegyezte a szomszédjának: őszülök. A hajamhoz kaptam. Gabreliusz oratórikus ihletettséggel felállt, felémfeszítette gigászi csüdjét és szavanként ejtegetve, magasra tartotta lángpallosát.

– Barnabás testvér… Vártam ezt, lázadásodért nem haragszom… Íme új fokát lépted át a Tökéletességnek: mert bármit tégy, bármint káromoljad, az Ő terveibe tartozol… de lásd, – akik előtted mentek el és mi, Kétszarvú, akik majd utánad következünk… Bikornutusz Barnabás, gyermekem… sorsot kell választanod – – –

Heliáne! Méreg! segítség!…

Sarokbaugrottam és a falnak tapasztottam védtelen hátamat.

– – – adjatok… adjatok valami haladékot nekem.

XXV. Violante fest

Zwofuesslernél gyűltünk össze, aki vattából és plasztelinből megmintázta LULOFOT: ez volt az üstökös után az új idők első kisplasztikája.

Mosdatlanul, borotválatlanul gunnyasztottam egy sarokban és térdemre fektetett fejjel, karjaim mesterséges éjszakáján Heliánét kerestem. Félfordulattal láttam egy málnabokornál, kukucskát játszott és egy feneketlen mélység szélén, szétbomló hajjal ingadozott – – – utánakaptam, de mire szélütötten a rémülettől utánaestem volna, a szememet fogta be hátulról és csintalanul hátrazuhantatott… úgy kellett Heliáne, mint még soha.

Megkövettem a testvéreket, Gábrielnek kezet csókoltam és kikaptam a penitenciát. Haladékot kértem: tehát nem vagyok elég szilárd és beavatásom előtt próbatételnek fogom alávetni magam… vigasztaljon az, mondotta Gábriel: vigasztaljon az, hogy ha nem élem túl, úgy nyomban megigazulok és mintha elvégeztem volna a penitenciát…

S most körülfogják és nekibámítanak a szobornak.

LULOF, akit egy hangvilla szívenszúr, késekkel gyilkolja a görbe zongorát, mialatt két lábát két négerszájú dobos élvezi és harapja… Gida megforgatja a világosság felé, szagolják, alápipiskednek; Gábriel tótágast lógaszt418tatja és kendővel borított fejjel, egy ócska színházi binokulatóriumon keresztül nézi, mint az ókori fotografusok.


Felolvassák Violante levelét.


„…Az orvosok jók hozzám, tudják, hogy valaha én is azt a fehér köpenyt
„viseltem… de egy hosszas magánbeszélgetésen a múltakról… arra kér-
„tem a főorvost, felejtse el az én régi köpenyemet a fehér kötényért és a
„keresztért… viselője cseléd… Ez volt megérkezésem és bemutatkozá-
„som… Rendtársaim eleinte hűvösek voltak… pedig a fásult arcok mö-
„gött ezer kérdés tolongott, tudom… Végül mikor elvesztettem egyetlen
„vigaszom, támaszom a szigeten – utolsó reménységemet is a tengerbe ej-
„tettem, visszatért a lelki békém… olyan voltam, mint a leperzselt bolygó,
„amire a világűrből újra életmagot hoznak… kis háromrészes kazetta volt
„ez a mag – egy akvarellkazetta, ami – valahányszor szétborítom –, mindig fel-
„idézi a közöttetek töltött tervezgető-képzelgő, érthetetlenül álombeli idő-
„ket és a névjegyet beleragasztva, megvan és az én egész akkori hiábavaló-
„ságomat (ma már belátom:) „Gabreliusz – a kis Kotnyelesnek”… „A
„csomagok burkolatáról elkérem a gyűretlen, használható lapokat és azon…
„virágot, bárányos mezőt, csendéletet… Krisztus Urunk Kereszthalálát a
„Liliomos Hegyen, Mária emeletes kunyhóját a Gyöngyházszigeten… így
„festegetem őket vasárnaponként… lelki megnyugvásból és nagy gyönyö-
„rűségére a betegeknek, nővéreimnek és a főnöknőnek egyaránt… aki…
„nagyon szeret… mert a szeretet törvénye az… hogy akkor a legnagyobb,
„ha már… ölelni nem lehet… –”


– Gida! Gida! olvasd mégegyszer… testvérek: fest!

– Semmi kétség, Violante gabreliánus. Barnabás – mit szólsz hozzá? Kuksolok és belefásultam a szürkületbe.

– – – Barnabás!

Fejem oldaltbillen, mint a keresztfán, könnyeim készülnek előbukni:

… – Lerázhatatlan isten… múljék el tőlem e pohár – – –!

– Ez elmaflálkodott.

– Barnabás… mit szólsz Violantéhez? – – – hiszen te ismerted.

– Meddig… meddig leszek kikötve…?

– hol?

– a sziklán! Gábriel!

419

– ne gondolj vele. Lásd, Violante a leprások között már festi az akvarelleket – – –

… – elkéshettek!… Testvérek, mit tesztek velem?! jaj nekem, ha rámjön a dagály!…

– Gyermekem, – a penitenciát el nem kerülheted.

XXVI. Örökség

Együtt sereglettünk át az ARANY SZAMÁRBA, ahol Gabreliusz Gábriel a középre tett viharlámpa lángjánál, megvilágított tokák mellett, síri hangon meghirdette a plasztelinszobrászatot: a plasztika két korszakra oszlott, Zwofuessler előttre és Zwofuessler utánra. Zwofuessleren félrecsúszott a sapka a gyönyörűségtől és a maga részéről kifejtette, mit mivel igyekezett egyesíteni; mire Gabreliusz virágcsokorban nyújtotta át neki, hogy az ő műve nem kevesebb, mint Locopaquijince Plussz-pozitianizmusa, egyesítve Palanecio Minusz-negacianizmusával, – a fából faragott ötvösművészet. És mialatt a LULOF-szobor lábát két négerszájú pokolkígyó harapta, LULOF, a Barna Bölény közkedvelt LULFIJA megpuhult a viharlámpa lángján és plasztelinháta legörbedt: Miloméla sikoltott fel elsőnek és elhúzta. Az esztétikai vita elakadt és Zanahurya – nem annyira a remekmű elvesztésén, mint inkább LULOF elvesztésén elérzékenyülve, – az olvadó körvonalak szemléletébe merült.

Én a katatóniások borzalmas közönyével lovagoltam a zongoraszéken, félig háttal; hátam akaratlanul begörbedt, mint LULOF szobrán a plasztelin és a billentyűknek könyökölve csak ezt motyogtam, nekik fenyegetésül, magamnak vigaszul, a viasztest életjelét:

Ha a Nigragor nem jött el: eljövök én – – –

– Keserves tanulság és nem a bohózat fáj, hogy tévedésből szörnyethalt, indult meg rajta Zanahurya: a szellem jószágainak örökölhetetlensége. Gábriel, – az az elemi csapás, hogy nyelvet, zenét, virtuozitást nem hagyatékozhat az emberiség… az ellenpontot… az intonálás fájdalomkeresztjét, az első billentés halálugrását… – a repetát, a ritmust: van ennél nagyobb csapás, testvérek? ezt nem hagyhatta a Boldogult örökbe ugyanúgy, ahogy a cigarettacsipeszét nálam felejtette…

A jóshely szivarfüstbe rejtőzött és megszólalt.

– Minden misztikum, biblikum, theognozmia és spiritoazma képtelenségét (így a zongorázás örökölhetőségének abszurdiazmoklónuszát) kifejtettem már évekkel ezelőtt beszédeimben, cikkeimben és összegyűjtött írásaimban. 420Testvérek, – nem mintha kegyeletlen kézzel akarnék nyúlni Ahhoz, aki gyávaság dolgában mindnyájunk fölött áll – – – de Malmeizler bácsi szólt, pár nap múlva megnyitják a bárt… a mi LULOFUNK, a Barna Bölény közkedvelt LULFIJA immáron be nem töltheti, de célirányosnak gondolnám, ha valaki közülünk-való volna és megtarthatnánk a Körnek ezt a pozíciót…

– kire gondolsz Gábriel testvér?

– Zanahuryára.

– rám…?!

– Rád.

Hátrabámultam, véletlenül egy gé-moll akkordon tenyerelve: és az esz a basszusban, ami hozzájajdult, mint a pokolra szálló tokkáták első esdeklése… „per me si va nella città dolente!”… – a zongoraszék kétségbeesetten nyikorgott. A füstfelhőben a jóst kerestem.

– Csukd le a zongorát Barnabás.

(nem mozdulok: török, mint a fagyott viasz)

– nem hallod?… Búskomor, mint a gyomorrontás – – –

(arcom mészfehér, de ráng, mintha élne. Tudom, az udvari bolond korbácsot hordott magán, hogy a nemesúr leakaszthassa… és én – – – hát az arcomra van írva? Hát mostmár a korbácsot is?!)

– Nem vagyok búskomor.

És elcsurrantottam mérgem nyálát. Láttam a pánikot rajtuk – (veszett eb!) – ez a vacogás csak tovább mérgelte ingerültségemet és megígértem a leszámolást

ha a Nigragor nem jött el – eljövök én…!

Szigetünk Abszolút Füle az ökleire tehénkedett arccal sandult jobbra-balra és egérutat lesett.

– Ezt csak nem kívánhatjátok?… Hogy tizennégy opera, harminc balett és számtalan vokális mű szerzője széttépje a személye körül szövődő legendákat és mosolyogva versenyt ugasson a dobossal, ha a zongora tányérjára aranytojást hullajt a „vendég” – – –?!

– testvér, fillér nélkül állunk – – –

– jójó! de személyem szentségét mindezideig megőriztem tőle, hogy én, a melopoéta, aljasan zabáló hasam kedvéért eladjam magam…

– a has, hej! a gyűlöletes bendő – sóhajtott Gedeon összebandzsítva, mintha már a vacsorát látná (és Ferenc Atyát idézte, a Farkaséhest:) látjátok, – „a kopogó szemek miatt vagyunk a költők országa” …

– igen-igen, Gedeon testvér – folytattam hisztérikusan zsörtölődve, tűnődéseit. Tudjátok meg, mennél több egy országban a líra, annál szegényeb421ben él a nép; tudjátok meg, ha valahol nem agnoszkáljátok a filozófiát (és egyéb költésben-kotlásban melegedő műfajok sincsenek), ott a nép elnyomásban és nagy testi szegénységben él –

– ugyan!

– gondoljatok arra az országra ti, ti fölényes lelki szegények! ahol nincsenek alattvalók, csak bennszülöttek… és mindegyik tudja ezt… ahol mindenki a köldökzsinórjára felakasztva születik… ahol nincsen líra se, csak vészkiáltások, ráolvasás és „kegyelem! kegyelem” örök zsibajgás a mennyei Jószág szögletes feneke felé…!

– Ez ebben a formájában egyáltalán nem áll, – felhőzte be magát Gábriel és súlyosan ön-szobrába mélyedt.

– Nem, ebben a formájában egyáltalán nem, – mondtam a legkeserűbb fintorral és bántam már az egészet; mint a hirtelen kialudt vulkán, ha kitörésére a világot méltatlannak találja: gé-moll és az esz a basszusban, ó! – félhangok síró lebegése

– Barnabás, csukd le a zongorát.

Nem. Most már én is ott ácsorgok a kárhozott hangok között… „voi chi entrate”… kikeresem a teljes akkordot és intonálok (első billentés halálugrása, bánataim, tépettségem testvéri várakozó gyülekezete a pokol tornácán – ó félhang! gyászos összecsengés)

Leonárd Miloméla felé bök szemmel, Gábriel visszakacsint.

– Melomína nővérünk, nem volnál hajlandó…?

– egy szál hegedűvel a BARNA BÖLÉNYBEN…?!

– akkor hát nincs más megoldás: Zanahurya.

– nem tehetem Gábriel… KAMEHAMEHA Nagykirály tiszteletére háromtételes szimfónikus kantátán dolgozom… és nem hagyom abba! én semmit nem hagyok abba! Kérjetek tőlem bármi mást… mondjátok, hogy rendezzünk kiszállást a TONGAMOKU-Szigetekre, elvisszük a kultúrát a koponyavadászok közé… elbájoljuk a dajak főnököt, aki embervelővel vendégel és nevet cserél velünk – és én megrendezem… mondjátok, hogy fejezzem be a SANCTUS GABRELICUST, amit Miloméla félig elhasznált –


– majd írsz te még bocika (csitította hangtalanul pityergő férjét és a tarkóját simogatta) – írsz te még sokkal szebb oratóriumot…

– a Körnek pénzre van szüksége… Zanahurya, te nem szereted úgy testvéreidet, mint ahogy ők szeretnek téged…

– Gábriel!… testvérek… kívánjatok tőlem… bármit – – – de ezt!

422

Gé-moll.

ESZ – a leviátán, ami megmozdult alatta. Egymást csonkoló-tördelő akkordok; viharos á-dur után hatalmas mordenttel a késleltetés: dé-dur – … ogni speranza!

(Zanahurya fejcsóválva oldaltborul, Milomélára és könnyein keresztül nézi LULOF plasztelin-szobrát)

– csukd le!… Engedelmeskedjél. Barnabás! CSUKD LE AZ… – Gábrielnek torkán akad a szó.


…Ballábam hátravetve (a pokolkutyák harapják) – jobbal a pedálon… a késleltetés dördülve oldódna, de a fákba-zárt-lelkek, a tűzeső-alatt-vezeklők, az örök-szélben-kerengők

eresszetek! eresszetek!

Sikolt a szeptim – a pokolkapu meghasad és elindul velem a tokkáta lázfüggönyön keresztül úgy rémlik, megilletődött templomrondítók közelítenek lábujjhegyen a pianínóhoz, tányér csörren

– igen, az örök Éhségek poklához érkezem, ahol derékig bélsárban állnak a lelkek és amit soha nem érnek el: szívettépő félhangjaikkal a témát harapják… természetesen méltatlanok vagytok mindannyian, akik hallgatjátok… csak én vagyok a megjelölt, a letaszított… ha Heliáne hallaná!

… – még mielőtt az égen lengő téma látomásától térdreesem és a halál-lassúsággal bontakozó zárlatok után visszahullok a megsemmisítő tudatlanságba és össze: ó, ha Heliáne hallaná, ő méltó volna…!

Szemeimet belülről kiszúrják: csak a két lyuk – a lyukak kormolnak… kitakarított szemüregeim a csontkoponyáig, jaj! jaj! fájdalmaim üres füstölgése!… a könnyek! a könnyek égnek! gyilkosok

…a Sötétség: ég és lángol… ti, akik felgyújtottátok egy világtalan utolsó menedékét!

ki jár itt?

(valaki, aki visszaadja a szemed világát)

ne! ne! lángokban állok, megölhet

(érzem delejes röpülését: hol bronz, hol márvány… Arca megdűtve, mint a védangyaloknak)

– homlokfény, szenvedő mosoly… Heliáne!… (hallom Fehér Társ)… Heliáne, örököltem egy tokkátát… neked történt!… (tudom Fehér Társ)… Temetőszobrok öntvénye, hajad! tizenkilenc tavasz, Jelenlét! – – – tarts ki! tarts ki! téged panaszollak Heliáne!

Pokoljáró szemeim lehúnyom… és keresztbevetett kézzel darabolom 423a hangszert és tódul-tódul velem örökségem – a tokkáta az elemek és a fugák válogatott gyötrelmei felé

…Hogy mit éreztem első eszméletemben, amikor felfedeztem?

Ó! új elememet inkább szenvedem, mint élvezem, semmit sem örülök a tudásnak, amit örököltem

…Aggastyán vagyok, mire visszapillantok a témán, a pokoldombokon: a zárlat torka sötét és végtelen mindegy… belépek az egyik lábammal – – – és amíg ereje-fogytán behúzom a másikat is, magamra veszem a világ bűneit…

És a csend, mint a csillagok alatt.


A söntés beletapsol, bátortalan taps, kocsistaps, vastaps. Önfeledt fuvarosok otthagyják a poharukat.

Zanahurya sír, Gábriel megölel.

– Barnabás! Kétszarvú…! te zongorázol?!

… – még… sohasem próbáltam – – –

Te! micsoda fickó vagy te! jobban vered, mint Lulof! – dajkál Malmeizler bácsi és a tizenkét aranytojásra sandít (maradj itt Barnácskám – súgja, mialatt a tányért üríti; maradjál zárásig és megcsináljuk a szerződést)… – hozom a duplát!

– Láttátok?! az a neki-ülése!

– az egyik kacska lába hátul!

– Nézzétek a szobrot!

– tehenet fej, akár Lulof!

– az, az! és a háta-görbesztése, ha a vastagján dörömböl! egészen a Megboldogult… –

Ezek szerint megoldottuk – tárja ki tenyerét az asztalon Gabreliusz: Zanahurya befejezi a Gábriel-oratóriumot, Barnabás pedig megy a bárba, zongoristának.


* * *


– – – nem megyek.

– de Barnabás! hiszen te derék fickó vagy – – –

– nem megyek. Lulof a fugát hagyta örökbe nekem, de nem örököltem a sorsát.

– Öntsd le ezt a duplát.

– Sakálok.

– Barnab…!

424

– persze, te nem dolgozhatsz: új házas vagy…

– idd le! ne papolj.

– a Nigragor nem jött el: majd eljövök én.

– Testvér…!

– ohó! a BARNA BÖLÉNY bárzongoristája lenni!… – ezt a sorsot kétszer ennyi sakál kedvéért sem vállalom. Mert azok vagytok, sakálok – – –

Gabreliusz hátranyúlt, a fegyvergyűjtemény felé.

– megpróbálom, ha mindjárt – – –

Gábriel feláll, kezében horgas halászkés villan.

– ha mindjárt nem lesz megveszekedett garasom, de megtöröm ezt az alávaló varázst – – –

Miloméla felsikolt.

– na! Gábriel és a kés: humoros…!

– Bikornutusz Barnabás!

Egy ugrással a padlóra löttyentem előlem a konyakot és belefütyülök az éjszakába. ALLOBROG hatalmas-lucskos pofája tódul be az ajtón, nyelvvel és egyenesen nekemront.

… – dugd el gyorsan! – súgom egy dajka selypes huncutságával: nem szereti a fényeset…

És Gábriel sebesen eldugja… A szelindek körülportyáz, fölséges unalommal, mint a megborotvált oroszlán, – végigkeni nedves orrával, vegyelemez és szagol. Gábriel elereszti magát és vértanú felkínálkozással ácsorog, mint a keresztények a cirkuszokban…


…jaj azoknak, akik az Ige által győzetnek le! Mert akik fegyver által űzetnek el, fölemelkednek; de akik az Ige által győzetnek le, többé nem harcolnak e földön…

…Malm – – – Malmeizler bácsi… az állást – – –

(Jancsi! egy dupla konyakot a zongoristának!) – – – elfogadom…

Aztán kimentem a csillagok alá.

A Nyúlgát-sikátor vak szögletén kieresztettem gőzölgő izgalmamat és füttyentettem. A tengerparton lehevertünk, ALLOBROG oldalt henteredett és én gyönyörű, lucskos mellének vetettem a fejem, hogy megenyhüljek. Egyetlen garasért – egy huncut garasért adtam el magam… Pedig – – – mit is?… rózsacsokrot, malomkerék nagyságú rózsacsokrot kell szereznem… Heliáne jön, holnap – – – előleg (Robin pajtás szem425balzsama: előleg) – – – holnap, Heliáne… én kifogástalan meghajlással és fejemben zenetörténeti örökségemmel… fogadom – – –

Ringó bordái alatt a szelindek mély, horkoló hörgése hirtelen elhallgatott: ólmos álomba merültem.

XXVII. A sziklán

Ha a „Queen Silver Gunnard” horgonyláncai megcsörrennek, csak másodszor dudul… de mikor bivalyok búgásával harmadszor dudul, hogy nyílt tengeren van és a hang a hegyekbe ver – ezrek és ezrek bámulják kifejezéstelenül a hullámtörő mögött kifutó hajópalotát: a Város a cserbenhagyott fájdalmával nézi, ahol elment, a vizen.

…Egész Aszpeidigisztra nem gyászolta úgy az óceánjárót, mint én a csónakot. A Rémület Szikláját elbeszélni nem akarom, azt hiszem, amíg élek, gyógyulhatom és ez borzalmas visszaesés volna nekem – menekülési ingerem leküzdhetetlen s elsöpörné mesélő kedvemet.

Alkonyatkor volt, hogy kitettek és hajnalra vártuk a tengerárt; aztán eltávozott a csónak… hányszor el nem távozott még aztán! láttam az égen, mint rettentő dereglyét, Gedeon, Leonárd – – – az ormótlan evezőkanalak a felhőgombolyokat kanalazták és Gabreliusz medveháta, a rengeteg hát…! hányszor ment vissza az öböl felé és nem nézett benne hátra senki… Mozdulatlanul bámultam a láncok karikáit a sziklán és az eleséget, amit megcsúfolásul, halálraítélteknek adnak… (ott mentek és lopták a partok felé az életemmel együtt az étvágyamat) – – – ó, az én készülődésem azon az éjjelen, az én belső vakságom, az én metafizikám… a vashordó zörömbölése láncán

társtalanságom egyetlen tanúja, utolsó színem: a míniumvörös bója

– ó, az én sakálüvöltésem, az én elsötétülésem!…


(Allobrog)


Eleinte csak elüszkösödtem belül, rommá omoltam, piszokká és amikor a csónakosok leáldozásával megsemmisült az öröm a földön, még nem szűntem meg ember lenni: gondolkoztam. Viselkedésem nem volt különös, befogtam a szám, nem hittem, hogy most lát valaki (kristályglóbuszon valami hatalmas kilencméteres boszorkány, aki hátha megment), nem vártam ember hangon megszólaló kaméleont a sziklán és haltestű némberek titokban nem 426figyeltek: szabályosan pergettem azokat a gondolatokat, amiket halálraítéltek pergetni szoktak; hol tódultak és hasizmom enyhén beleremegett a fájdalomba, hol megüresedtem és póruljártan lógtam magamon, mint a gyík a partfalon, aminek szemtekéi mögött nem létezik gondolat… Néha szenvedtem agyvelőm különcségein: apró őrültségeim villantak elő, borzongató ballépéseim egy bohóc bájával, amikből helyrehozhatatlan szerencsétlenségem feltornyozódott és ezt nekem végig kellett gondolnom… Mintha birkózó rabszolga lettem volna a mérkőzésen, akire fogadtam, de csetlésén-botlásán felbőszülök és a viharos nevetés közepette már én is azt akarom, hogy verjék meg, verjék el nagyon: nem bánom, hogy én leszek a vesztes – ó, az én bődületes elméleti életem! elügyetlenkedett cseleim, velemszületett melléfogásaim – ó, az én melléélt életem!

Barna! Barnabáskám…!

Milyen friss ma Gábriel.

Barnácskám, az imént… nemde előleget kaptál. Nézd, add kölcsön nekem.

– Lehetetlen. Holnap – – –

– holnapig!

– Rózsacsokrot kell vennem. Egy malomkerék nagyságú rózsacsokrot –

– megkapod!

– Gábriel!

– mérget vehetsz rá.

– ha reggel nyolcig nem kapom meg Gábriel; én felakasztom magam.

– akaszd magad nyugodtan. Lógj abban a biztos hiszemben, hogy én nyolc óra öt perckor ott vagyok a pénzzel és még életedben – leváglak.

– – – ennyi pénzt! Gaogag-Libuskám!

– a hitvesemnek, virághegyet: szerelmi megejtetésünk első évfordulójára…

– itt a pénz, de – – – akasztott ember vagyok.

Ó, az én bődüléseim…!


Másnap kilenc óráig járkáltam felakasztatlanul, fel-alá, takarítatlan barlangomban és ordas ellenségességgel méregettem a tavaszt. Heliánét vártam aznap estére, Heliáne feltalálását és gyöngéd elragadását, bár életét és címét sejteni se sejtettem, – de a bölcs szerint ebben a dologban a szándék a döntő, nem a személy. Ráuszítom a kutyát – határoztam el röviden, – nem, mostmár a pénze sem kell, egyszerűen ráuszítom és széttépetem. Füttyentettem; de ALLOBROG nem volt sehol. Éjszakai bitangolásai után (mert szelindek volt és hím-király) bizonyosan az ARANY SZAMÁR 427előtt vár. Annál jobb, ringattam bele magam, átmegyek a városon és ha a Szamárban van – ALLOBROGGAL elintéztetem a gazembert… „a hitvesemnek, virághegyet: szerelmi megejtetésünk első évfordulójára”… Barnabás pedig hadd fogadja üres kézzel Heliánét, a hülye! No jó, majd ellátom én a Mester baját: ráuszítom a kutyát. És hogy hamarabb legyen, átvágtam a piacon az édesgyökeres szekerek, szénfejű bivalyok és rézmérlegek között, a hátrabukó Gábrielt élveztem, mialatt a szelindek mészárolja és rázza a nyakát: testvér! hát így akaszthatom nyugodtan magam?!… Remélem, negyven éve készülsz rá: arra, hogy a szelindekem szétharapja a torkodat!… – haditáncot járok fölötte és a gazságait olvasom: de jó! de jó! Megnyomtam az iramot és szinte futólépésben érkeztem a körvasút kiégett sorompóihoz, mert az út végén ALLOBROG iramodott. ALLOBROG! kiáltottam a harag örömével eltelve, – az pedig nyargalt, a Gazdát és a tavaszt ünnepelve, nem láttam az áldozati koszorúkat a nyakán és a horpaszán sugárzó aureolát… a körvasút csattant elő hirtelen, eltakarta a veszteglő vagonokat, el az ácsorgó szelindeket és most el voltam vágva a hű cselédtől… még csak annyit láttam, hogy beszélni akar, de nem tud; kimondhatatlan tombolhatnékjában alávetette magát, hogy átszaladna két elfutó kerék között, de már a következő kerékig nem jutott. A földre borultam, mintha ember volna (gyermekem, szeretőm) és arccal a kavicson, kimeresztett szemmel dögöltem vele én is; végigkalapálta minden kerék, mint a többször lecsapó bárd: a szelindek mindannyiszor ég felé vágta hátsó lábát-heréit, – az innenső vágányt többé nem érte el…

A körvasút fütyült és elpárolgott, nemsokára embersereg vette körül, bámészok hada és úgy piszkolták, pogány szemükkel a három részre darabolt tetemet: a feje és a háta messzedobva hevert, élettelen dögül, de mellhártyája burkán a tüdő egy darabja, a hörgők és a szíve – ó, ALLOBROG szívének mélyvörös labdacsa, elgázoltan a fénylő sínlapon!

Még ütött, rántott, számlált keményen és tíz percig vert…

Beleszorulva a fájdalom tördelőibe, odaborulva figyeltem a lassuló lökéseket, mielőtt megcsuklódik és kiereszkedik és megbékél VELE… Ó, szelíd ő, mint a nyárfák, a ciklámenek, a Sóhajok Sétánya a Fűvészkert alatt

torkát ketté nem harapja és meg nem rázza senkinek az én szelíd szelindekem – – – Gábriel alakja ölelgető medvévé füstölög mögöttem, tudtam, mostmár a pénzt sohasem fogja megadni és én megaszalódom és védtelen elméletté törpülök egyetlen testőröm konca mellett…

– Ki kutyája volt ez, bácsi…?!

…Ez az Egyházközség kutyája volt, gyermekem: szelindek és igaz gabre428liánus kutya, aki erre készült szakadatlanul és most peckesen, jámbor száját nyalogatva lépdel Miurunk a Jószág színe elé a paradicsomba…


(Zora)


Két napig nem mentem be a BARNA BÖLÉNYBE. Üzentek értem. Dühömben cédulát firkáltam és kitettem.


„NEM VAGYOK ITTHON. A ZONGORA MAGÁTÓL SZÓL”


Lulof fugáit dörömböltem, leggyönyörűbb örökségemet és sírtam.

Éhségemet csatangolással próbáltam elverni és úgy legyengültem, hogy a pohár tejet is kiadtam, a megkönyörülő csődület szeszélyeimbe beleúnt.

…Ki pajkosabb a tavasz-szellőnél, ki arcátlanabb?!

Felkaptatok a Malemáli-dűlőn, félelmesen borzolódnak a gyékényszoknyácskák, barna lábszáracskák illegnek a szalmasárga szélben és én meg fogok halni…

Az éhség és a fillértelenség ólomcipőt csatolt a lábam alá, úgy vánszorogtam, mint a búvár a szárazon. De utoljára is, mégis fel akartam mászni a Rozelinda-dombra, hogy lássam a kikötő csörömpölő fényeit, az aranytetejű yachtokat, az üresre égett hajótesteket a dokkban

a mohazöld kerteket, a füstemésztő kürtőket, az elteregetett kokszot a hegyháton, a faiskolák sorakozását… ott mentem fel a Varjú-lépcsőn, aztán a szamárösvényen, ami a teatínusok kolostora mellett vezet. Akácvirág lengett-lobogott a falakon és valami oly kényszerítő illat táncolt a szélben, hogy falnak dőltem és szippantottam: frissülök… Sötéten korholtam a gyomromat, amiért a pohár tejet sem tartotta vissza és hirtelen újabb émelygéstől ijedtem meg: hátha az illatot sem bírja. Határozottan öklendetesnek találtam. Gábriel bestiális illatorgiái jutottak eszembe, – azok a szemérmetlen ló-orrlyukak, amin az átszagolt éjszakák után, áruló jelként ottmaradt a szaglóhártyagyulladás… Rezesen rengő fém-csengés csapott alá az illatnak, hatot számoltam, esti hatot: ó, a hosszú árnyék, a nyers színek! – – – akácvirág kényszerítő boldogsága és a réztányér esztendős végtelenje, naptárnál finomabb membránokon:


…ebben a kolostorkertben leszek eltemetve… a kataklizmát még… megérem… de már… nem élem túl…


Zora!…

A kapuhoz léptem.

429

Mit óhajtsz ó! Uram.

Bemenni.

Borzasztó gömbölyű köldököd van Uram! de éppen most vertem el a hatot és ilyenkor bezárom a kerteket.

És mialatt bambán ereszkednek a heréi, – ájtatosan a pocakjára fonja a kezét.

Be kell mennem. Nagyon kedves halottam van a kolostorkertben eltemetve –

– Szívesen körülköpködnélek ó Uram! Gaogagra… (és háromszor, szinkópában megpaskolta hasát-fenekét) – de… nem tehetem.

– eresszél! Egy percre csak: halottam van…

– Nem bánom, megkérdezem a mi gyönyörű Varázsló-RPAPAKUNKTÓL… gyere be és kuporodjál a cserepekre.

Nem vártam az engedélyre – – – át a borosüvegekkel körültűzdelt tulipánágyakon, át a faltámasztó földhányáson, a feláradó burjánon, a káposztán, a drótokon ringó paszulyon… A kápolna után folyosó keretezte, ott következett a kert: egyetlen gyepmező volt, az udvar párnazöld csöndjét se út, se virág nem zavarta. Köröskörül a folyosók árnyéka kongott, az ég tetején, levelek közt az elakadó fény beborult illedelmesen és a kolostor meredélyes, ablaktalan falánál, teljes szélárnyékban zöldellt a sír! Jeltelen volt és magányos. Háboríthatatlan, mint a bölcsek a Peripatoszokban és megszólíthatatlan.

… – Nerusád Zora, számadásra jöttem… Rosszul sáfárkodtam, elvesztegettem alkalmait… és tudom, már a tanításával büntettél ó filozófusasszony, Theano és Hypatia ivadéka: az élet megtorolja azt, aki alkalmai elől kitér… Ó, talán a kutyámat is akkor kellett volna ráuszítani, amikor kést fogott rám és azért kellett, hogy a vonat tépje szét, mert Gabreliuszt elmulasztotta…

Nerusád Zora, bölcsességed paripa volt, addig ágaskodtál, amíg szárnyaid nőttek… kinőtted a Gyülekezetet, átugrottál Hebamintén, a fantasztán és Gabreliusz iránti fensőbbséges vonzalmadat a földön hagytad… elszálltál gyöngeségeidből, értettél, mint az elme, ami érteni született… tudtál, mint az Anya, aki védelmezni született… és eltűntél, mint a hősöket terelő szentek – mert országút árkában, rongyosok névtelenségében tartja számon a kínai az igazi szentet és ha szentsége a hírnévben megrendül, hősök közé süllyed: ellopod magad, a halhatatlanságba loptad el!

… – ó elérhetetlen beszélgetés, kinek neve Nerusád Zora… mert megmentettél negyven embert, négy halászhajót, tíz csónakot: ez volt a te alko430tásod, a te megszentelő névtelenséged!… Ó mostmár tudom, nagyon haszontalanul tudom, ne bántsál! nekem is ezt kellett volna tennem: menni kellett volna veled, emelni, zsákolni, perzselődő erdőkön, motorbiciklivel! Nézd, én a Nigragor Festője voltam, eszelősen és nyomorún, de teljél el az én alázatommal, – te, aki mindent tudsz, tudhattad ezt is!… Megsemmisülten az én ürességemmel, láss bele üszkeimbe, olyan vagyok, mint a megüresedett könyvtár… Nerusád Zora, könyveket kértél tőlem szentséges Névtelen, könyveket, filozófusokat… ne haragudjál, ha… Tenéked… könyvet mondani… nem tudok – – –


(az ARANY SZAMÁRBAN)


Bikornutusz Barnabás, világi kisiklásaid és lázadó viselkedésed az utóbbi időben bennünket, üdvösséged Tutoratóriumát arra indítanak, hogy próbatételnek vessünk alá. Ezen próbatétel –

– mindenféle tokkátákat játszik a BARNA BÖLÉNY előkelő vendégeinek! gazember!

– nem aljasulok tovább. Nem játszom.

– gyászolja Nerusád Zorát! Ki az?!

– gyászolja Hebamintét! a főfő Eretneket!

– megtért! Meggyónt nekem és megtért.

– huncut garast le nem adott a Kör pénztárába!

– elszedik tőlem. Aljasul elszedték az előleget.

– láttak az európai követségen. Vízumot akartál!

– rágalom!

– mert nem kaptál!

– nem igaz! Már velem is kezditek – – –

– – – ezen próbatétel mindenkorra eldönti majd, érdemes vagy-e Kétszarvú, hogy rendünknek tagja légy és részese a Tannak… mert MHALE-KALAUHU-m’halia vagy te is, Karika a Sorslánc Abroncskarikáján – – – „ne tudjatok ti Engem, de mintha soha el nem felejtettetek volna… Érleljétek testetekben a legszörnyűbbet is gyanútlanul”, így szól a Jószág – – – rákötözünk ezért a Sziklára, melynek csúcsa

alacsonyabb a Dagálynál


(a Próbatétel)


Valami olyan vesztett csata volt ez, ahol a kész vereség hidegvérével képes 431voltam kívülről is figyelni magam; de ez az izgalom egyetlen jelét le nem törülte rólam.

A várost nem láthattam, háttal; csak lógtam farkasszemet a tengernek, a tintakék sötétség fölé; a víz néha felrobajlott és a bóját a partfalig mosta, aztán a hullámtörő vezérfáklyája megkezdte a jelzéseket és én tudtam az időt, most fekszenek… ha behunytam a szemem, láttam a várost, a partok hunyorgó villanyszilánkjait és a hegy öblén a világító sziporkát.

Ismertem minden mozzanatot az utolsóig, ha majd elindul fejem fölé a tengerár: de ez semmit el nem tompított és nem gyógyította a halálveszedelem sebét. Ha így visszagondolok hidegvéremre és aztán önfegyelmem megborulására, azt hiszem, sátáni jókedv és heroikus cinizmus sem változtatott volna állati viselkedésemen, lettem volna bár szellem- és idegrendszer végső remekműve; kísérleti kutyákat bámultam egyszer, amiket talamuszukig megfosztottak agytelepeiktől… valami ilyen lehettem, – a kísérleti tigris, szétsugárzó ösztöneivel. Nem maradt bennem egyéb, mint a két legprimitívebb érzés: kéjinger és haláliszony. Ha ébren voltam, nem gondolkoztam többé: hipotalamuszom végletes rémületével meredtem a sziklák alatt lucsogó tömegre és ez a kép megállt s nem haladt tovább… a hullámok csapását követtem szemmel és mikor tarajuk zuhogva lefröccsent, az ütem szédületében tépni-futni akartam, tombolva dobáltam testi riadalmamat, amíg láncaimon lógaszkodva katalepsziás álomba merültem… itt, az álmokban, vízálmok, hullám- hallucinációk és alámerülések közepette néha gyöngéden megszánt a szellem és homloklebenyem felől jótékony sugárban viszontláttam Európát, világgáeredt életemet, zuhatagok fölött lépdelő Heliánet, az elzáruló jövőt – lehetetlenségeimet.


Míg éltem, az Óhazának nem volt számomra ideje.

Mostmár nekem nincs többé az Óhaza számára időm: nemsokára minden tengeren túl – egyesülhetek a teljes hazátlanokkal. Megtettem-e mindent érted Tengertelen Sziget odaát Európában, értetek: megtettem-e? Mert aki rosszul szeretett: gyűlölt; de aki jól gyűlölt: szeretett; szerettelek-e azzal a szentágostoni gyűlölettel, aminek elvakult szigora az öncsonkításig mehet – megcsonkultam-e érted, miattad odaát Európában?… Tőkéidben nem vállaltam érdekeltséget, mozgalmaidban pedig kovásszá oldódtam és különtenni többé és megnevezni engem nem lehet – – – milyen búza folyik, mi pereg az üvegszál-csöveken bennetek, mondjátok, elevátorok?… a vad szél északon, a vad márciusi szél, ahol a gyárak ólomfedelei hullámoznak: északon! a vidám, a fogvacogtató északon: – melegtelen napsugár!… emlékszem erre a szekérre: a körbefuvarozott szegénység volt ez 432a balkáni szekér és itt! itt! megint kering bennem a küllők szédülése: balkáni, bivallyal ballagó Európa!… eljöttem, amerre maguktól betonozódnak az utak, el, mert mögöttem elbontotta sok-sok vad nép, valami háborús gyomorsav… a művelt utak! – – – Illedelmes zsilipek közt bolyongani, öt tükörszinten bámulni a cirkálók fegyverzetét, bámulni fegyvergyűlölő bátorsággal… ó! Hamburgi szénkikötő, mint a fák törzsébe a szerelmesek jegyét, úgy vésted be – de bevésted belém daruid panasznyikorgását… barátságtalan Bábelem, egyetlen várossá összterjedő Nyugat, de sokat – de hiába hordtam goromba Kedves, kényes öledbe az ikonok, a kincses övek, a Kelet, a színek hímes tojását: a legboldogabb reménytelen udvarló bátortalanságával – de sokat!… a megtenyerelt mellek, a köténytelenek utcáján, a tavalyi inger… a hívogatásra sétáló szoknyátalan szemérmek és katonák, katonák!… késő. A villanyhálókon őszi koszorúk lengetik a szelet, a gyámoltalan aranyszalagokkal a halottak barátkoznak, az engesztelhetetlen halottak, a legmelegebb szamovárok körül borzalmas tűnődés üli meg a hegyet: a tüdők… a lengő tüdők fuldoklást szimatolnak; a kitüntetéssel szült ikerbabák ikerbölcsőinek vánkosöble… idillikus csengetés a szemetesnek és a kedélyesen, tréfából összeütköző villamos, mert az utca ring… a gyermekvasút az emberkertek színes üveggömbjén (tükrösen rohan), kerepelnek a kerítések, a rózsák, fehérrózsák a fehér, kecses pálcika-mankókon – a vak rózsák kórusa: vágy! honvágy!… szerettelek-e úgy, hogy az már több legyen szentek haragjánál, elmerülők gyűlöleténél – úgy szerettelek-e?…

(„Exultate! Jubilate!” – egy régesrégi kurjantás messziről, vandál ricsaj

…a vadak! a vadak!)

Most hát, Időtenger… Megmostam a lábam benned Hullámtalan, abban, amiben lásd, ellenkezés nélkül merülök… Míg éltem, kinek is lett volna számomra ideje?… Mostmár: ki számára is volna többé, a végső megszelídülésben – – –

nemsokára minden tengeren túl – egyesülhetek a teljes hazátlanokkal.


A társadalom, a történelem érdekeit mindig öregkoromra bíztam, hogy az elmúlás csekélységén majd túllegyen. És most itt voltam előtte és nem volt időm semmire… nem mintha a halálveszély feláradásában metafizikát akartam volna gyártani magamnak, tudtam, ez is (a halál) egy tapasztalat lesz a sok közül, csak hogy ezt többé ne tudjam magammal közölni – ezzel nem békültem ki sehogyan. Hidegvérem betört. Gyengeségemben attól fél433tem, hogy nem bírom ki a hullámfal kalapálását és elvégzem, még mielőtt elborít… többé nem tudtam aludni. Emelgetve gémberesztettem zsibbadt sarkaimat, gyomrom átfagyott, szájpadlásom csupa só… e pillanatban az összedermedt nyúl értelmi színvonaláig süllyedtem, aki azt hiszi, ha nézi a kobrát, nem bánt… a bóját néztem: emelkedett… Újra álmodni kezdtem, a látvány nem tűnt el a szemem elől, de a képzelet rajzása valóságosabb volt: így kezdődött második elalvásom és az álomsor, melynél nagyobb katasztrófát nem ismerek, mint a belőle való felébredést: menekülésről, boldogságról.

Gyorsvonat húzott el velünk, fekete erdők fenekén.

Tűzfény ugrált a sziklán, a fenyőlombokon és néha a felhőkig felsütött: a mozdonykazán világolt rá az éjszakára. Heliáne féllábbal az ülésen térdelt és fejemet magához ölelte, mintha tehetetlen mellszobrot tartana; feje kóválygott a fájdalomtól és vigasztalanul zokogott.


luggagogugg – GEGIGG

luggagogugg – GEGIGG

luggagogugg – GEGIGG

luggagogugg – GEGIGG


Így verte a hidat a gyors és belelármázott Heliáne arcába.

Miért sírsz Heliáne? Európába jössz, haza… –

…ó, Fehér Társ! gyűlölni fogod és kell is, hogy gyűlöld… nincs nála lelketlenebb!

– Kit Heliáne?

Most belehúz a szabad, tejúti pályán és ha a nagy kanyarokon beborul, a nyílegyenesen vadul füttyent és irgalmatlanul szaporázza:


lüggegögügg – gigigg

lüggegögügg – gigigg

lüggegögügg – gigigg!

lüggegögügg – gigigg!


…Már régen a tiéd kellene legyen Heliáne… és most –

– és most?!

– Most, hogy ő is akarja… már nincs rá idő! – – –

Ó, a víztükörben robogó vonat, a megállíthatatlan lejtő!

(micsoda víz ömöl az erdőn, a töltésen miféle hullám borul át?)

ó szélmalmok a rizsföldek mentén, a gázlók, a ferdetükrű Hollandiák –

süvít! süvít! és magasra fröccsentve, gázolva robbantja a vizet:

434

dugugg-gogogg-gagagg – GEGIGG!

dugugg-gogogg-gagagg – GEGIGG!

dugugg-gogogg-gagagg – GEGIGG!

dugugg-gogogg-gagagg – GEGIGG!


… – mit beszélsz Heliáne?!

…Két órája hiányzik a viadukt a Nagy Vízen… én lelketlen!

– Heliáne! megvontad kedves-magad!

– én, én! Lelketlen!… teperjél le szegény virágom, fiókám, teperj le! tépj szét!

– a vészfék!

– nem húzza vissza Sors-Isten-BAROM rendeléseit. Barnácska, ne veszítsük, amink még van – – –

– Nyarak! virágos városvég – Európa!

Heliáne zölden világoló teste lecsap, gügyögésével behajol a nyakamba és kulcsolódó testével lehenteredünk valami lengeteg, buborékos tengerözönbe, kétségtelen kéjálom, beszélek magamhoz villámélesen, annál jobban szorítva Heliáne hajlatait, aki a kéj felé indul, úszómozdulattal – utoljára hallom a vészjóslóan felgyorsuló kerékütemet a sugaras pályán:


dugugg-gogogg-gagagg – GIGIGG!

dugugg-gogogg-gagagg – GIGIGG!

dugugg-gogogg-gagagg – GIGIGG!

dugugg-gogogg-gagagg – GIGIGG!


Elmohósuló érzékeimen még megjelent a viadukt méltóságos dőlésben, a pokolra hullt éppen és a pályaomlás elkapott; de ahogy a kerekek iramától a pálya elvált, úgy vált ketté az álom a fénylő durvaságtól – és már akartam is ezt a torokszorító gyönyört, a hullást, ahol Heliáne kéjébe olvasztja a megsemmisülés iszonyát (ittasuljál görcsösen! követelj! sírjál! kiálts! kiáltsd erősen)

Heliáne!… Méreg!

Hiába volt. Föltetszett előttem a goromba reggel, ragadozó sirályok hada a bóján, ami ott táncolt a szomszédságban és testem alá bemosott, arculcsapott, szíven hasított – ó felébredésem katasztrófája a menekedés gyönyöreiből, a Rémület Szikláján! a görcs, ahol már Heliáne sem hatott!

…láttam az óceánt


Az agyairtott állat talamusz-állapotába kerültem véglegesen, levágattam az emberi nyelvről; sakálüvöltéssel feleltem az első toronyhullámra, ami a köl435dökömig mosott – – – a Fűszerszigetek és Prozeliusz Nepomuk, fűszerhamisító ötszáz recipéje, Nein Ferenc verstani differenciálhányadosai, Hebaminte felsővezetékes Állama és Lulof, a mennyekig bőszülő tokkáta, hogy csodaszerűen örököltem és eszembe juthatott: mindez hiába volt már – kívülrekesztve az embernyelvből én csak üvölthettem, a JÓSZÁG véres beleiben bosszút fürödve…

többé a sakáléneket abba nem hagytam, ez volt a sómarta hörgők, a tüdő hite

a létszomjasok hangba vetett bizalma – – –

zsákhegyet omlasztó ömlés, zuhogó hajófenék

csattanó fedélzetek, boruló bordák – a vízzel telülő test! és nyomán az örvény, ahol… minden megközelíthetetlen

– egy csónak is, igen, a csali-csónak villant fel még, talpam alatt a csalifenék: elválik és én zuhanva süppedek, függőlegesen

… (földrajzi pont, most tengerár borítja! és nem marad belőle más, csupán a bója – – – a Rémület Sziklája!)

Aztán valami meleg ömlött a számba. Leonárd üstöke árnyékolt fölém vagy Gedeoné (Gabreliusz nem lehetett, ő csak dirigált volna) és Miloméla, a reggeli-fényes Melomína – vagy pedig felfedeztem a metafizikát és MAD, Halálszellem, aki előtt állok.

…(KLO-KLO-KALU) – – –

Élsz, élsz Barnabás… kiálltad a próbát!… Valahányszor a vasteknő a sziklához vágódik, a fejem is nekiverődik a vasnak. De felpárnázzák és kegyeletes gyöngédséggel, mint a szentet – ó, a Halál dédelgető birodalma! Nyugodj meg testvér… Nigragor Festője!

…(KLO-KLO-KALU) – – –

Élsz, te hólyag, persze, hogy élsz… Miloméla, adjatok neki bivalytejet. Gábriel a karján nyugtatott. Nagy vagy Barnabás: felfedeztelek. Micsoda pan-meteoridia-neo-ekleto-klepto-pathobszkuridizmus! micsoda piktúra!


Micsoda pinguíció! Micsoda pan-koloroplasztomisztikus Blasztoplázia!… te! az egész tárlat egyetlen lelkesen hullámzó kongratulatórium. Szétkapkodták. Élsz, élsz, te tojás. Mind. És micsoda áron! A nagy vásznakat (tanácsomra) az Állam vásárolta meg – (nem, ne köszönd)

…(KLO-KLO-KALU) – – –

436
XXVIII. A megtisztulás

Költészetünk önmegtagadása: filozófia!… légy tökéletes önmagadban, költő! mámorok mestere, mezítelenség kimondója, határtalan felszabadultság! És ha már mindent mámorodba fogadtál és szent örömben semmit sem TUDSZ, tagadd meg önmagad és reszketeg fordíts hátat mindennek, ami a legkedvesebb – jöjjön a másik: nemiszerv után a szellem

ó költészetünk önmegtagadása: filozófia!

Mostantól számítom, hogy megtisztulásom kezdetét veszi és a misztérium olyan magasságáig emelkedem, mint Prozeliuszon és Ferenc Atyán kívül senki, soha. Az öt elemmel való egyesülésem – mert az ötödik én vagyok – ezt nem köldököm nézésével érem el, sem nem orrom hegyére szegezett tekintettel, ahogy Krisna parancsolja a remetének, – antilopbőrrel takart füvön nem ülök, ó nem, el nem vermelem magam! – – – a világot tekintem és akkortól fogva fedezem fel, hogy látom is, amióta egy mező lucerna körülkulcsolt, mintha gyermekem volna… a bükköny, a baltacim így szóltak hozzám: hozd a Jószágot, abrak vagyunk… ó, takarmányok sorsa! sírhatnék fogott el

a Nigragor Festője – mutatnak utánam ujjal és úgy súgnak össze mögöttem, hogy Aranycombú Pitagorász nem keltene ekkora feltűnést, de én – – – ó, az én mázolósdim

az én nyughatatlan korszakom: hol van már szívemből az európai gyom…?!

Kiidegenedtem az emberekből: kutyák, macskák és kóbor kölykök szegődtek hozzám, az én testvérkéim, az én társadalmam… hogy nem láttam egyéb problémákat? Ó, ne vádoljatok igaztalanul ti gyöngék, ti önigazolók: Nein Ferencet a halálba vitte, mert nem tudta megtagadni… (költészetünk önmegtagadása, filozófia!)… Mert elteltem én a Tannal, ami könyvekben közölhetetlen és megtanulhatatlan, kiidegenedtem ó! nagyon, belőletek, emberek: úgy éreztem, el kell látogatnom közétek. Ez első azonosulásaim tanulsága volt, ha nem azonosulok vele, ő mindenemben és én mindenütt, nem láttam volna a világot (csak bámultam volna. Mihaszna néző!)… Varuváne-mama erotomániás kéjjel paskolta a kisdedek girizdes fenekét és én a tiffangesi Szörny gyermekhullácskáit láttam ficánkolni a félőrült