Takáts Gyula Egy kertre emlékezve Művek és mesterek között 381 Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest 1971 0 Javított, végleges verzió 1 21147 takats01415
Takáts Gyula
Egy kertre emlékezve
Művek és mesterek között
Emlékezés vagy irodalom
5 6
Ahol gyermek voltam: Somogy

Gyermekéveimet nem köthetem egyetlen helyhez. És így van ez jól, és így szép ez igazán, mert hogyha ébresztéséhez kezdek, az emlékek felhői között egy egész tájat látok csillámlani. Szülőföldemet, melynek keretén belül egy külön világot vallhatok magaménak. Délről, honnan leghamarabb éri a langyos adriai szél, az Alpok jegéből napfényre siető Dráva határolja. Északról meg tavunk meleg fényű tükre és vadvizes berkeinek síkja. Szélein még annyira sem libbennek fel a dombok, mint az andocsi vörös barátok kegytemplomának tornya, de a bennszülött már így szól: itt kezdődik Baranya, amott meg Zala, a Völgység égbe nyúló lapályán túl Tolna kéklik. Alig száz esztendeje itt még egyetlen dombon-völgyön sustorgó rengeteg borított mindent. A nép szerint magában ebben a rengetegben volt Somogy. Ennek ölén kisföldű irtványfalvak lapultak a patakos völgyekben. A lomb közt a nyájakkal tanyázó külön társadalmú pásztorság népe élte világát, belőle sarjadó vagy hozzá visszatérő betyárok seregével. Védő és mindent gátló őserdő volt ez, melynek közlekedésre alkalmas első útjait, mint az írásos emlékek bizonyítják, egy, a vármegye tömlöcéből szabadított öreg betyár mutogatta végig a német mérnököknek. De ki ismerhette volna jobban ezt a rengeteget, mint a katonának eladott, de a regementjéből megszökött somogyi betyár, ki visszatérve, inkább választotta újra a nyájat vagy a betyáros bujkálást, mint a császár mundérját. Ma már a dombokon a szőlő és a mandula 7kergeti egyre magasabbra a tölgyet. A Balaton és a Dráva berkeiből a búza űzi el a susogó sást. A hosszú, szép völgyekben, amint a diófás borházból kitekintesz, a malmos patak berke már olyan egyenes, mint egy mérnöki tusvonás. Hajdan, ahány volt Somogyban a völgy, annyi volt a rakoncátlan patak is. Ilyen, itt-ott már hegyvidékbe sötétülő, déli egű kék vidék az én szülőföldem.

Ennek a tájnak az északkeleti részén születtem. Külső-Somogynak jelzik a térképkészítők, de honnan veszik, nem tudom, mert népünk ajkán sohasem hallottam ezt? Közel a tolnai határ. A dombok szinte már hegyek és ott, ahol a legmagasabbak, az Öreghegy, a Csibehegy, és a Kilátópuszta szárnya alatt egy széles völgyben füstölög Tab, az én községem. Itt apai nagyapámnál, az öreg házban születtem. A kémény parázsfogójáról, ha képzeletben egy tíz kilométer sugarú kört rajzolnék, akkor a gyermekévek játszókertjét kanyarítanám ki szülőföldem tájáról. Itt tettem a földre lábam, és itt ágaskodtam a gyümölcs után, amely az ég felől hajolt reám. Az öreg ház aránylag kicsiny volt, de nagy szabadság lengte körül, s az élet értelmének és formáinak titkát eggyé ölelte vastag falai között, udvarán és kertjein. Érthető is, hogy jobban szívemhez nőtt, mint a középütt emeletes tornácú, két végén szélesen elnyúló nagy ház, mely inkább később is az anyagi súlyt és a mentséget jelentette a családnak, de nem a meghittséget, a gyermekévek játszókertjének fészkét. Az öreg ház ott állt az országút mellett, melyen a vásáros szekerek zörögtek át, nagy céhládákkal és ketrecekkel. A kereskedelem és az ipar erősen összefüggött hajdanán, és dédapám után mindkettőt odahozta az út, és ott is fészkelt mindkettő, az öreg házban. Elhűlve hallgattam olykor, amint németről olaszra, majd szlávra váltották a szót és a levelek sorát öreganyámék, 8ha úgy kívánta az a messzi szál, amely kezükből szétfutott a végtelenbe.

Az udvar mögött – amelyben legtöbb volt a rezedavirág, amely a pince tetejére is föltelepült a kardos nőszirom közé –, a gyümölcsös terült el. Annyi fa és jól ápolt törzs öntötte a termést, hogy elszámolni ki tudná? A tálca, mint üde, tornyos dísz, mindig roskadozott. A két szoba, a kemencés, szabad kéményes konyha, a műhely és az udvar illatos volt a gyümölcstől és az aszaléktól. Apám pusztuló tekepályáját szegélyező fehér bogyós pattantyús bokrok mögött a Bohuniczky-ház hosszú méhese és a veteményeskert terült el. A kertészkedés nagyanyám szórakozása és művészete volt. Szenvedélyesen űzte mindhalálig. Meszelt törzsű fák és szabályos ágyások néztek egymásra a léckerítésen át. Dinnyék, spárgák, paprikák versenyeztek a legnemesebb fajtájú gyümölcsökkel. Ilyen gazdag föld az én szülőföldem, ahol egyetlen telken is a gyümölcsészet, kertészkedés és méhészet, szőlészet bukolikus mesterségei az életet és a derűt erősítve versenyeztek egymással. A földjevesztett köztelkesek Kármán szavaival: „a nemes mesterségek műhelyeivel” ilyen földből-táplálkozó, meghitt és független életformát teremtettek.

Ebből az öreg házból sok érdekes könyvet és kézzel festett térképet hoztam könyvespolcaimra. Padlásán a füstfaragók Kossuth-emlékekre, korteszászlókra bukkantak, s egy alkalommal A kérők és a Csalódások lemásolt példányait hozták le. Innen a veteményes kert végétől a Csibehegy szőlős és meggyfás házáig futott egyvégtébe a telek. És mi minden nem volt a két ház között? Nádas vadkacsákkal, rét fürjekkel, szilfaligettel, ahová a húsvéti nyúl tojásait rejtették szüleim, és mindezt középütt fürge patak szelte át. Hintázó hosszú hídján vitt át a legrövidebb út a szülőháztól a másikig. Ez a patak volt legkedvesebb játszótár9sunk. De nemcsak halait és arcunkat kutattuk tükrén, de akaratlan a Somogyság hajdani történelméről is vallott nekünk. Úgy néztük, mintha zavaros fodra rejtené őt és mintha ő, ez a patak lenne a nyelve annak, akinek nevét viselte. Előttünk személy volt már a Koppány-patak. Nyíló értelmünkkel együtt nőtt ez a titkot rejtegető, emberített kerti folyócska. A patak volt maga a hős, kinek kegyetlen sorsát meséinkben örökké szövögettük, és így nem a kedves János vitéz, de egy véres lovas lett meséink hőse. Négyfelé vágott teste tündérkertünk minden égtájában élt. Valamikor csak kertünkön át folydogált ez a Kis-Koppány, de titka belém itatva ma már sokszor kísértet a lelkemben. Ha a ritkás szőlőnkből, a meggyesen át a hegyre futottunk, a hárserdő alól kikukkant Bálványos és a tó. Nem az egyszerű természeti szép volt ez innen, hanem ihlető, igazi tanító. A komolykás kék derű innen szökött rám a tó szilvahamvas vizéből, melyen Tihany, mint rózsaszín-lila hajó libeg. Ott alszik András király – mondogatták –, a hajóként lengő félsziget koporsójában, melyet valóban, mintha a szántódi rév kötött volna partjainkhoz. E helyről a lélek is átveszi a löszből simított, széles hullámzású táj derűs lendületét. Az arányos ívek harmóniája formatiszteletre serkent, és ez a természettel ügyesen küzdő gazdálkodás a biztos keretek kutatására indít. A bujkáló történelem, Kőröshegy tömpe román tornya és Ságvár nagy, köves római temetője mintha az Arno vidékét idézné. Ilyen latin varázsú hajlatok között idézte Berzsenyi az arany középszert, míg a kék és örökös szép magány jósága össze nem roppantotta. Azóta is a niklai méhes a mérték és a forma művészetének temploma. Ilyen présház volt a világvándorlásból meg-megtért Rippl-Rónai műterme is a kaposi Lonka-hegy hajlatán. Veszprém felé a Sió halványzöld tavi vize zárta el gyermekéveim széles játszókertjét.

10

Itt cseperedve, képzeletemben egy másik része is épült szülőföldemnek. Alapjait anyám annyira szemléletes elbeszélőkészsége rakta le. Történetek voltak ezek anyai déd- és nagyapámék idejéből. Széles jegenyés utak, vályúkban fürdő piros emberek, fenyők mélyén eltűnő lovak népesítették ezt a tájat. Ez az álombirodalom ott épült Kötcse táján, s később, alaposan polgárosult stílussal, a mese fonala Igalra vándorolt át, elvesztve régi ragyogását. Benne Kneipp szabályai szerint harmaton sétáló emberek és Phaedrust fordító mérnökök és prédikátorok éldegéltek. Egy eltűnt életformát láttam képzeletemben, és midőn egy havas télen odakocsiztam, szinte megijedtem a valótól. Zúzmara csillogásától fényesen és a hó púdere alatt ugyanazt találtam és éppen úgy, amilyennek képzeltem. A sárga ormos házak helyükön álltak. A községet színező fenyves udvarok ott sötétlettek, csak a régiek pihentek, és a temető domboldalából, mint földes hátú csőszházaikból figyeltek a falura, ahol már a fenyőket és hársakat ritkítja a fejsze, és egyik-másik ház kettérepedt, vagy iskola lett, vagy éppen szétmállott már az idővel, és az Antal kisasszonyok földjei már a mesék igazságosztó törvénye szerint is a szorgalmas nép kezén virultak. Ám sok öreg bútort, füzéres cserépkályhát, okos lovak képeit és régi arcképeket, vén hangszereket és könyveket őriznek az öreg falusi házak, ahol a szobákat a nagy konyhákból édes, főtt krumpli illata lengi át.

Az út meredek lejtőkön át a városba vitt. Apámat és minket is az iskola kényszerített ide. Apám tanár, mi tanulók lettünk. Így hát Kaposvár a munkás világot, a kötöttséget jelentette. Nem csoda hát, ha öcsémet és magamat is csak hivatalos ügyben, könyvvel, irkával hónunk alatt, kizárólag hivatalos időben látott a város. A kötelességteljesítés íze maradt meg bennem első kirándulásomból is, 11amikor három hídon át aprítva „A haza kis polgárainak” címzett ódon iskola boltívei közé siettem. Ennek is inkább városban felejtett vén udvarház jellege volt, mint iskolának. Széles udvarán a sok gyerek, mint méhkas döngött a plébániatemplom és a „kastély” között. Később eszméltem csak rá, hogy ami valóban emlék városunkból, azt akkor azon az első napon egy csapásra megismertem. Mert az iskolánkkal összeépült tiszttartó lakást a Hedrehelyen vendégeskedő Csokonai az örökkévalóságba mártotta azzal, hogy az egyetlen magyar vígeposz színpadává tette ezt a régi vár tégláiból épült hercegi házat. Itt farsangolt hajdan Dorottya, és itt aratták Somogy dámái kacagtató diadalaikat.

Amúgy a várost csak madártávlatból ismertük, mert házunk az Iszák-dombon állt. Ez egyike azoknak a zselici dombnyúlványoknak, melyről a malmokat hajtó Malom-árokra és a Kapos völgye fölött a nagytemplomra, a sisakos városházára és a várként uralkodó megyeházára és tiszta időben egész a Balatonig lehetett látni. Az Iszák ekkor még üdülőszámba ment. Volt, hogy tanáraim jó része is itt lakott. Vén cserfákkal tarkított akácerdő szegélyezte. Fagyalbokrokkal szegett nyírfapados utak kacskaringóztak fái között. Nyugaton négysoros fenyősétány és a homokbányák között árnyas teniszpálya volt. Télen a völgy mocsarain ingyen korcsolyapályák kéklő síkjai ragyogtak, s a domb oldalában ródlipályák kanyarogtak. Tavasszal pedig a kiöntő Kapos vágott el a várostól minket. De nem kellett az árvíz. Ilyen világból nem csoda, ha nem kívánkoztunk az aszfaltra, sőt hozzánk jártak át a városból a löszpartokba vágott várainkba a gyerekek, melyeket úgy építettünk, mint hajdan a kelták a Kapos vízvárainak láncolatát e dombok peremén.

Az Akasztó-dombtól a francia barátok szentjakabi mo12nostora romjáig terjedt ez a birodalom. Dombjainkon száz és száz présház és a hársak, akácok között kápolnák voltak. Ilyen lett ez a táj, ez a zselici ősrengetegek irtványa, az Árpád-házi királyok kanászainak hajdani fészke. A dombokról kifutva, a Zselicben egész napokat bolyongtunk, ott, ahol ma is a völgy mélyére rejtett erdősházak kertjeit ácsolt rönkkerítések védik a szarvasok és vaddisznók elől. Itt az erdők árnyas irtványain később zsendül a vetés, és tovább virágzik a fa. Még ma sem tudják a városiak, hogy Pannóniánk legősibb rengetege szegélyezi telkeik és szőleik határát. A kápolnák alatt a Kaposban pihengető cigányzenészek és gyerekek űzték szenvedélyesen a horgászást. A vár helyén akkor még a Szokolai berek fűzfás nádasai és az emelőhálókkal zaklatott vize rejtette a hajdani vársánc cölöpeit. A berek nevében kísértett csak Szokoli Mohamed nagyvezér és a százharminchárom éves török hódoltság emléke. A bástyák azóta előkerültek, de nemcsak az idő, de a kegyelet hiánya is alacsonyabbra koptatta őket. A vásár és a gabonaraktár árnyékában szerénykedik városunk egyetlen történelmi emléke.

Innen a szőlős dombokról, a rengeteg árnyékából és a vársáncba rekedt halas berektől, folyótól csak lassan hódított el a város. A tágas és jól szabott, nyílegyenes utcák, melyeken sok volt a virág, s melyek fölött egy rövidlátással igazgatott, mesterségesen ipar nélkülire szűkített kisváros álmos varázsa lengett. Parkok, fasorok, virágágyások és nem a kövekből sugárzó emlékek és a gépek és gyárak lüktető városa volt a mienk. Gazdag földek közepén félszeg öntudattal élt. Utcáin, terein kertészkedett tovább. Nyugalma gutaütésesen zsíros volt, s ha lüktető, zsongó napokra gondolok, vásárok, piacok emléke kísért. Szép állatok, erős szekerek, faragott és festett kocsik vonuló sora, könnyű fogatok fürge járása és egészséges magyar beszéd 13gomolyog bennem. Utánuk napokig jó falusi szag lengett e házak között. A magyar élet sok keserű mélysége és derűje élt e kispolgári világban, ahol a polgárosulás határán egy alakuló új világ kísértett.

Falaink közül a hősök temetője és a kislaki malom között kacskaringózik ki a szigetvári út. Erdős tetőiről a Mecsek kéklő gerince játszadozik az utassal, amíg leér a Zrínyiek mezejére, Dél-Somogy síkjaira. Bajvívások helye, huszártanyák, tüskevárak és mocsárba épült végvárak földje ez. Babócsa, Berzence, Bélavár, Vízvár és Szigetvár, „az Adriai tenger Syrénáját”, a költőt idézik. És Szigetvár falairól úgy röppen fel a Zrínyi Miklós név, mint Hektoré Trója emlékei közül. Ide, Szigetvárra költözött öregségére anyai nagyapám. És e kisváros iparos házain egymást érik a márványtáblák. Roppant múlt görnyeszti kéményeit és mocsárra épült tornyait. A kis házak cégtábláinak neveiről mintha a Szigeti veszedelem ismert hadnagyainak, vitézeinek jól ismert nevei kísértenének. „Itt a hajdani kapunál esett el Juranics és Radivoj” – olvashatod –, és az Almás tája tatár, szerecsen, cserkesz és muzulmán emlékektől, nyomoktól s az ég angyali légiók és a bűvész Alderán furiáinak suhogásától terhes.

Ilyen az én szülőföldem. Eposzok kies hona, bátran nevezhetnénk így is, mert irodalmunk két remeke: a Szigeti veszedelem és a Dorottya választotta földi fészkének. A vidámság és a virtus kedves ikrei lakják. Farsangos téli szánok és hősök kardjának csengése száll szelíden kéklő dombjai fölött, és völgyeiben felemás mezei életünk titka nyiladozik.

1947
14
Az első mester
Rippl-Rónai József

Nem tudtam, kicsoda. Ott állt, ahol a vasúti hídról lefelé siető út ívei oly szép hajlással bomlanak szét, akárcsak a hajnalkavirágok tölcséres kelyhei. Az út egyik íve a vasútállomás felé, másik pedig a zselici és vízmenti parasztoktól színes piac felé hajlott. Mögötte a vadgesztenyesor olajzöld koronái fölött márványosan ragyogott a megyeház várszerű négyszöge. Kezében színes kréták, s e jelenségszerű képbe rögzítve ott állt előttem egész Kaposvár, egész Somogy. Gyerek voltam. Hogy is gondolhattam volna, ez az az ember, kinek kaposi hagyatékát majdan gondozásomra bízza a jövendő. Egyedül állt, színesen és magányosan. A szép, lila bazalt kanyarodó elágazását szinte besugározta színes egyénisége. Azóta szimbólummá nőtt bennem ez a hídról lehajló lila útelágazás s a benne álló férfi. A Rippl-Rónai életmű jelképévé. – Miért? – Mert mindent megtalálok benne. A megyeházban, a piacban és a „Szarvas”-sal szembenéző vasútban látom a század eleji megyét, érzem az álomból kinyíló század eleji kisvárost. E kettőt, melyek ihlették és megadták műveinek azt a tartalmat és ízt, amelyek képein az újat és a sikert jelentették. Mert Rippl-Rónai sikere, bárhogy is forgassuk életművét, somogyiságában van. Somogyiságában, s ez világot jelent nála és nem provincializmust. Világot, melyet mint a kutató – Emlékezései-ben használja ezt a kifejezést Gauguinról, Maillolról szólva, mint vele „egyidejű kutatókról” –, ihletett be15leérzéssel és komoly alapossággal mért föl, s aztán minden kötöttség nélkül, derűs kedéllyel az egyetemesbe emelt.

E kisváros és vidék, e környezet megérzése és megértése – akárcsak Bagnouls környéki képei –, egyik legnagyobb értéke alkotásainak. Nem beszél közvetlen róla, de mindent elmond mégis e tájról, még a történelmi és társadalmi fejlődést is, még akkor is, amikor a Cigli-iskolai tanítólakás szobáit, az Anna utcai ház udvarát vagy a Fő utcai fehér házacska meghitt kerti jeleneteit idézi, vagy Róma-hegy, Ivánfa, Lonka mediterrán ragyogású színei harsognak elénk.

És itt kell leszögeznünk, hogy alapjában téves az a legjobb műtörténészeinknél is divatos fogalmazás, hogy egy festő motívumait jelentős és jelentéktelen csoportba igyekeznek osztályozni, amikor műveiket értékelik. Épp Rippl-Rónainál világos, hogy ilyen nincs, hanem csak világ és élet van és művészet, amely nem kint a világban, a motívumban és tárgyban, hanem bent a lélekben születik, ott nő jelentékennyé, vagy törpül jelentéktelenné. Rónainál így nő belülről világgá a kisvárosi környezet és élet, amely ecsetjét ihlette és igazította. Maga így vall erről a kaposi környezetről: „A család, rokonság, ismerősök szokásait, életét figyeltem meg. Kisvárosi alakok, típusok érdekeltek, ezeket festettem a társadalom minden rétegéből. Engem nagyon érdekelnek a kőműves, a tanár, a pap, a pincér, a suszter, asztalos – mindmegannyi karakterkép. Mindegyik egy-egy külön világ. Egy-egy jellemző vonásuk van, mint a természeti tárgyaknak, kőnek, vasnak, fának.” És ezt a külső világot, amelyet ily reálisan fogalmazott meg, s amelyet mint a kutató figyelt, úgy festette meg, hogy hihetetlenül fejlődőképes érzékenysége és szelleme nemcsak magában, de a szemlélőben is élménnyé varázsolta. Ezért van az, hogy alkotásai állandó sikerre számíthatnak. Egész szem16lélete és egyénisége egy olyan éles és nyitott lencséhez hasonlítható, amely az életet, bármerre fordult, nemcsak rögzítette, de képpé lényegítette, s mohó munkakedve virtuóz technikájával gazdag sorozatokban, már-már fecsérlő bőkezűséggel dobta tárlatainak csodálói vagy meghökkent gúnyolói elé. Rónainál, akárcsak újító nyugati társainál, e gúnyos fogadtatás – jöhetett az a hivatásosak részéről is –, évtizedekre előremutató siker egyik kifejezése volt. Mert sokan mondták akkortájt a képeit nehezen érthetőnek, sőt festőietlennek is. De hogy lehetett volna épp az ő műve ilyen, aki – mint fent idézett Emlékezései-ből tudjuk – csak azt festette meg, amit már atomjaira bontott, és amit nagyon is ismert. Amit nem ismert, ahhoz sohasem nyúlt. Világos, hogy épp azért, mert sűrítette a valót, tudott Rónai úgy kontúrba foglalni alakot és tárgyat egyaránt. És mi más ez, ha nem a lényeg?! Így kell értelmezni nála a realizmust is. Ezért röviden kimondhatjuk: nagyon életszerű, sőt érzéki, ha kell, tragikus vagy humoros, szóval olyan, mint az élet a műveiben ez a hamvas, lusta pillantású festő, aki az életszeretet, a meghitt hangulatoknak költői fogalmazású festője volt. Babits Mihály, akiről a legszebb portréinak egyikét festette, halála alkalmával így emlékezett meg erről a Rippl-Rónai alkotta világról A festő halála című versében:

Új világ, magyar és méla, s mégis csupa chic s finom,
mely mint kövér somogyi kertből egy kecses, halk liliom,
szakadt ki bozót szemöldököd és paraszt pillád megül.

– De vajon mit ébreszt még föl bennem, mit juttat eszembe még ez a lila bazalt útelágazás középpontjában álló és a vadgesztenyék tavaszi üde zöldjében ujjain a pasztellkréták porával dolgozó magányos ember? –

17

A híd és az út együtt a magyar és az európai képzőművészet múlt század végi állapotát idézi, Budapestet, Münchent és Párizst és ami mögöttük volt, a szellemi távolságot és ugyanakkor ennek a távolságnak legyőzését is. S mindezt az végezte el, aki ott állt azon a reggelen előttem a virágívű útkeresztezés közepén. Ő volt az a gátlás nélküli, hódító festő, aki somogyi modorával, nyugodt fölénnyel és tiszta ítélet biztosságával lépett át Münchenen, s a kritika s a tisztelet soraival mondott búcsút Munkácsy varázskörének, és minden előd nélkül, a virtus nemes fogalmával lelkében, dadogás nélkül foglalta el helyét a modernek körében nyugaton. A kaposi, városvégi iskola tanítómesterének fia dolgozott ott, akinek szelleme már jó korán Flaubert, Balzac zsenijén és Mallarmé költői képein nemesedett, és aki Párizsban méltán lett Toulouse-Lautrec, Denis, Vuillard, Bonnard, Gauguin, Van Gogh és Maillol egyenrangú társa. Ő volt az, aki Párizs művészi életében soha egy pillanatra sem vesztette el eredetiségét. Egész működését a céltudatos és erős egyéniség és magányos önállóság jellemezte. Így állt akkor is, céllal a lelkében és megjelenésében is színesen, mert Rippl-Rónai soha nem volt hétköznapi. Amihez nyúlt, azt művészi stílusa; amiben élt, azt életstílusa megszépítette, színessé varázsolta. Tarthatta a kisváros és Budapest különcnek. Ő jó ösztöneinek természetes nyugalmával alkotott és élt csodálóinak révült és ellenségeinek gúnyolódó világában egyaránt, mert csak egyetlen feladatot ismert, önmagának, mindig egyéni mód változó lényének kifejezését. „Új és új revelációra van szükség” – írja. Ehhez mérte és így fejezte ki magát! – Mert mi más is a művészet? – Stílus, mely mindent, így a tartalmat is magában foglalja. Márpedig Rippl-Rónainak – akárcsak másik kaposi születésű társának, Vaszary Jánosnak – ugyancsak volt stílusa. A fekete korszakától a „színharso18gásig” széles és változatos utat járt meg életlátása, érzése és technikája. Tudott sötét és tarka, dekoratív és egyszerű, hamvas és ragyogó és érzéki lenni egyaránt. Képei, akár a virág, a gyümölcs vagy a szerelem, minden érzékünkkel élvezhetők.

Párizsban akkor már megszerzett mindent, amelynek alkalmazásával itthon olyan festőzseni lett, akinek színbe villámló látványaival rövidesen sikerült széles e hazában nemcsak közönséget, de közízlést is teremtenie. Ez utóbbi volt talán a legnagyobb Rippl-Rónai életművében. Működésével, ecsettel és tollal, legyen az nád-, lúd- vagy acéltoll, a magyarságnak a művészetről vallott fölfogását formázta át és indította el a nemesebb irányzat felé.

Kell-e ezek után Rónai világnézetéről beszélni? – Modernsége volt világnézete, mely utolsó pillanatáig sebes változásokkal újult, ha szabad mondani, egyre modernebb lett. Így világos, hogy az élet, a jövendő és nem a múlt volt a világnézete. S mily megdöbbentő ennek az örökifjú modernségnek felismerése épp a család és a barátok öregjeiről festett képein.

Ezek jutottak eszembe, amíg képzeletemben újra idéztem gyermekkori emlékeimet a lila bazalt út mesteréről. Ezek villantak elém, amíg sorra szedegettem a múzeum leltárkönyvéből műveinek címeit, a meghatóan együgyű azonosító rajzok mellől, hogy összeállítsam egy füzetben kaposi hagyatékának katalógusát. S ahogy egymás után írtam e művek címét, mintha a látóhatár távlatából egy másik Rónai, az egyre inkább kitáguló sínpár acélragyogásában az aszalói főnök, Rippl-Rónai Ödön alakja közeledett volna felém. Szürke körgallérjában jött a sokszor megrajzolt „Ödön öcsém”, a pénzben szegény, de szívben és hitében gazdag kisvárosi mecénás, a különös gyűjtő, akiről a festő így írt Emlékezései-ben: „Ödön, a vasúti főnök bizony ná19lamnál jobban tudná életem történetét elbeszélni, kezdet óta gyűjt mindenféle nyomtatványt és egyéb emléket, melyek művészi törekvéseimről a nyilvánosság előtt megjelentek.” És mindezt, az ő körgallér alatt gyűjtött, csereberélt és erős rábeszéléssel ajándékba kapott múzeumát, az 1355 darabban közölt Rónai-hagyatékot is, mellyel képtárunk alapjait vetette meg, ő adományozta az 1920. évi örökösödési szerződésével Somogy vármegyének. Emlékét őrzik egy múzeumi emlékszoba, Bernáth Aurél írói portréja „Ödön bácsiról”, a városban róla keringő, egyre színesedő anekdoták és a Rózsa utcai udvari ház egyik ajtószárfáján, ha még ott van, az ő keze vonásával írt szó: „Múzeum”.

S hogy teljes legyen a kép és hagyaték, melyet Rippl-Rónairól Kaposvár őriz, álljon itt a Róma Villa is és e villában őrzött 53 kép és rajz felsorolása, melyet Lazarine őrzött meg, és Martyn Róbert bővített talán országunkban is egyik legérdekesebb magánkézben levő jelentős emlékmúzeummá. Csak meghatott emlékezéssel tudok szólni e költői helyről, ahová a Kaposon túl, a volt Csalogány csárdánál vezetett fel az út. Igen emlékezetes nekem ez a magas, löszfalú horhóút. Akkortájt már jól tudtam, ki ő. Magam, kréta, víz és olajfestékek lázas spektrumában láttam csak. Minden időmet festéssel töltöttem. Tehát ezen a Csalogány úton mentem kenderhevederrel összepréselt „műveim” tömegével bemutatkozni Rippl-Rónai Józsefhez. Emlékezetes délután. Nyári ebéd után volt. Akkor találkoztam személyesen először vele a vincellérházból átalakított műtermében. Fölkelt a díványról, kényelmesen asztalhoz ült, és minden képemet nagy türelemmel végigdünnyögte, pedig volt vagy 200 darab, és én gyerek voltam még. Ha visszaidézem ezt a délutánt, s a későbbi, egy zsenge szív emlékeit Rónairól, azt kell mondanom, hogy elsősorban a művész és környezetének, az embernek és a 20tárgyaknak egybeolvadó, mindenben jelenvaló harmóniája, a boldog életstílus sugárzása ragadott meg.

Azóta is, ahányszor ellátogatok ide, ezeket az érzéseket kelti bennem ez a ház, ez a park itt a város fölött. S hogy ma is úgy áll és ott és ugyanaz, mint Rippl-Rónai hagyta, mindezért nevelt fiának, Martyn Róbertnek hálával tartozunk. A hosszú vadgesztenyesor végében ott sárgáll a harmincadik évfordulóra a régi színeibe visszaállított bádogbuzogányos „kastély”, ahogy az ilyen nagyobb épületeket mifelénk a hegyi „polgárok” nevezik. Itt van a méhes, istálló, galambház, pajta. A gazda ízlése szerint ültetett nyíres, mogyorós és szőlő. Csak a rosszul tejelő, de igen festői, vörös foltjaik miatt tartott tehenek hiányoznak és a pávák. Kedvenc virágai a ciniák és a szalviák voltak. A parkot falusi barokk-szobrokkal népesítette, s itt állnak e ligetes füvön a hajdan vendégeskedő Medgyessy szobrai is, melyeket a műteremmé alakított pajtában készített egykor. Ez a park is az ő műve volt. Nem hagyhatom ki emlékei közül. Színes egyéniségét átvitte a tájba is. Rónait idézi ez a múzsai liget, itt a zselici rengeteg lankái között. Bátran mondhatom annak, hisz 1908 óta irodalmunk csaknem minden jelentős egyénisége megfordult virágai között. Szelleme itt él ma is e hegyen, a város fölött.

1957
21
Start a déli folyosóról

Már túl voltam az első olajfesték-készlet okozta megindult örömön és az utcán felállított festőállvány bénító lámpalázán. A háromláb előtt, az utca emberei között olyan volt a helyzetem, mint egy némaságra ítélt, mégis szereplő gyermekszínészé, aki nem szólhat egy árva szót sem és mégis a krétaporos és enyves vászon előtt, apró színes jeleivel egy színpad hőse. Minden gúnynak és az elnéző részvét mosolygó brutalitásának kitett kis színészé. Legalábbis én úgy éreztem, és hiába tűnődtem, hogy is lehetne ott lennem és mégis láthatatlannak, a külvilág felé személytelen alkotónak lenni? Lassan rájöttem, minden hiába! Ettől kezdve már tudtam, hogy ez mindig így lesz. Ha csak le nem teszem a ceruzát, vagy, hogy a szólásmondással éljek, a lantot. Így és ilyen kegyetlenül, hogy mindig beleszóljanak. Sőt, korán meggyőződtem, hogy céltábla is lehet a fölfeszített vászon vagy mű, melyen mint a dobon a dobverő, úgy pufognak az érett szépiavörös vadgesztenyék. A Kapos-parti donneri öreg park sétányában történt ez, amikor a bokrokból és a törzsek mögül nagyobb suhancok dobásainak pergőtüzébe került a művem, s csak egy villás bajszú rendőr közbelépése mentette meg a sárga-rozsdás színekkel tüzelő vadgesztenyefákról festett képemet.

– Ki hozta a rendőrt?

Balázs János, a tragikusan korán elhunyt, zseniális ifjú festő. Ő apám tanítványa volt a polgáriban. Egy favágó tüdőbajos fia, aki azokban az esztendőkben, 1923–26 kö22rül, szakadatlan ott keresett és rajzolt Kaposvár utcáin és határában. Hol itt, hol ott bukkant föl. Utoljára a „Szenvedő emberiségnek” föliratú kaposvári szép empire építésű, sárga tüdőosztály udvarán rajzolta felejthetetlen portréit. Beteg társnőm című műve a Nemzeti Galéria jóvoltából a Rippl-Rónai Múzeum tulajdona. Ő volt nekem a művész. Az idősebb, a lázas ihlető. Az a barát, aki bár sokszor tanyázott nálunk az Iszák hegyen, de akit én csak magázni mertem. Ő, akinek első emlékkiállítását Budapesten Bernáth Aurél rendezte meg, és akit jóval halála után egy gyűjteményes kiállítás megnyitásán mutattunk be a Rippl-Rónai Múzeumban a kaposvári közönségnek. Szomorú kötelesség volt ez, és mérhetetlen veszteség az, ami Balázs Jánossal történt. Ám neve még az új magyar Művészeti Lexikon-ban sem szerepel. És ha már nevénél tartok, meghatottan emlékezve rá, mert hiszen bontakozó képességeimre szerény lényével és vasszorgalmával mély hatással volt, el kell mondanom azt is, hogy nemcsak azt a gesztenyefás képemet mentette meg padlásunk részére, de egy portrét is festett rólam, melynek körülményei érdekesek.

A Róma Villába sétáltunk ki vakáció idején. Én egy vörösbarna cserépedényről készült olajvázlatot mutattam meg a mesternek. Rónai megfordította a vásznat, és az ovális barna foltra mutatva, valahogy ezt dünnyögte Balázs Jánosnak. – Olyan, mint a fiú arca… fejezze be… – És Balázs néhány ecsetvonással, egy-két lila és kék szín felrakásával elkészítette diákkori arcképemet. Rónai lusta nyugalommal a portré hátterébe néhány sárgászöld vonást húzott. Ott van ez a kis emlék, szívemen túl, az íróasztalom mögött ma is.

Szóval már túl e mind mai napig is visszatérő emlékeken és visszatérő periodikus festőlázak közepette, akkor újra, az érettségi után, amikor poétának tisztelt már az osztályunk, 23és a pécsi egyetemen is így tituláltak az egyetemi polgárokká előlépett barátaim, akkor megint csak nyugtalanító élességgel merült föl a kérdés bennem: – poéta vagy piktor? – S ha igen, hogyan? – A család, ha nem is éles fogalmazással, de valami mást szeretett volna faragni belőlem. Ha apám talán túl büszke is volt – szenvedélyes és lelkes egyéniség – a somogyi sajtóban gyakorta megjelenő vasárnapi zsengéimre, mégsem örült, amikor e pályákhoz hajazó tanulás lehetőségeire és a tanári vakációra hivatkozva, úgy határoztam, hogy a pécsi bölcsészkarra iratkozom be. Ráadásul nem is irodalomszakra! Rövid indoklásomat megértette, amikor iszonyú mennyiségű dolgozat-füzetére hivatkoztam, melyeket napról napra javítania kellett. Egyszóval nem a diploma megszerzése, egyszerűen a gyakorlatias számítás, egy olyan lehetőség reménye indított, amelynek segítségével úgy véltem, jobban hozzákészülhetek és majd légkörében hű maradhatok, és csakis neki szolgálhatok: – De kinek?… És melyiknek?… – Hiszen, ahogy a festésnél szörnyű kínokat okozott a pódiumon való szereplés a természet utáni ábrázolásnál, amelyről minden képem után világosabb lett, hogy alig van köze ahhoz, amely előtt szégyenkezve állok, ezt a személytelenség-vágyat, ezt az önmagamat eltüntető lehetőséget még inkább kizárta a vers, amely egyre inkább magához hódított. Szóval az a kényszer, amelynek érdekébe kell mégiscsak állítanom képességeimet és minden időmet. A versnél ugyan csak ritkán – legalábbis akkor még – kellett kiállni az emberek közé, de az még rosszabb volt, hogy az utolsó szakasz vagy sor alá oda kellett írni a nevemet. Így minden vasárnap után valóságos kínszenvedésnek éreztem a kisvárosi utcára való lépést. Úgy tűnt, hogy most nemcsak az állvány mellett elsétálók, de most már aztán mindenki csakis engem figyel. Mezítlen járok az utcán. És ez az érzés nemcsak ébren, de 24álomban is kísértett. Lassan és egyre követelőbben beleszólva, még írás közben is nyomasztó kísértésként igyekezett alakítani verssoraimat. És mégis ő, aki ezt az érzést fölidézi, s amely lassan fizikai létezésemet is kínossá teszi, mégis arra kényszerített, hogy szolgája legyek. Mégpedig határozott célkitűzéssel és kitartó szorgalommal – akárcsak egy sportoló –, mert úgy éltem, mióta betettem lábam Pécsre, az egyetemre.

De mit hoztam magammal ide, ezen a nyugtalanító és a társaimtól sokszor elválasztó rossz érzésen kívül? – Bizony, csekélyet az akaraton és a képzeleten kívül, amely mindig megvigasztalt szorongásaim között teremtett világával, melyet bármikor körém, a személytelenné, szinte lénytelenné kívánkozó fizikai valóm köré tudott építeni. Nyugtalanságomat ez csillapította. Ám eközben csak azt találtam egyre megdöbbentőbbnek, hogy bárhogy is akartam távolodni magamtól és a világtól, mindaz, amit alkottam, akár a versben vagy rajzban, az mind-mind egyszerre az összes érzékszervre ható valóság lett. Nem elvontság, de élet és szín és olyan kedély, amelytől mi sem áll messzebb, mint a spekuláció, a valóságtól való távolság. Ennek tudatában aztán egyre teljesebbnek kezdtem érezni a napjaimat. – És ezen túl? – Rossz latin tudást. Ám ugyanakkor a klasszikus irodalom és a dél iránti őszinte csodálatot. Közepes német tudást és átlagon felüli vonzalmat az angol költészethez. S hogy mindezek segítségével mi kerekült és mit sikerült elérnem a pécsi bölcsészeti karon, mielőtt elmondanám, talán előtte magáról a környező világról, a dolgokról és arról a második emeleti nagyablakos, tán alig harminc méternyi déli folyosóról kellene szólnom, amely minket, bölcsészeket összekötött a pécsi valósággal és azzal a szellemmel, amely itt lélegzett a Pozsonyból alig tíz éve a 25Dunántúlra áttelepült Erzsébet Tudományegyetem bölcsészeti karán.

Az Anjou Nagy Lajostól alapított első magyar egyetem, a hatszáz éves múlt emlékeit se kövek, se romok nem sugallták. Csak egy freskó idézte a központi egyetem karzatos aulájában és egy Rinaldó-tanyának csúfolt, kaszárnyaszerű kollégium, amely ingyenes menedéke volt a szegényebb diákoknak. A Mohács után elveszett hajdani diákság lajstromára talán csak a főtéri, győztes török félhold emlékezik a katolikus templom kupoláján. A magyar humanizmust talán Janus Pannonius magyarra áttett versei és a középkori mediterrán magyar város emlékezetét csak a településforma és a zegzugos utcák idézték. A magyarországi román és a reneszánsz stílus Pécsen is épületeiben lassan a Habsburg-barokk álarcába öltözött. És ez a kétszínű álarc akkor is jelen volt, amikor gyerekfejjel e világra, a művészetre és az életre fölkészülni odamentem. Ott kísértett a tárgyakban és formákban, és a tárgyak használóiba ivódott. Szellemi légkörébe. Csak itt-ott volt természetesre egyszerűsített. De ezt is a szegénység okozta. Például a Rinaldó-tanya termeiben és tanulójában, ahol saját szabályú vasfegyelem uralkodott. A szegénység és a célszerűség saját önkormányzatot kialakító okos parancsa szülte. Másutt ennek a légkörnek valami olyan nyomasztó és élettől távoli szaga volt a valóság minden viszonylatában, mint mikor hazánkban bárhol, a szalmatetejű vályogházak között, valaki az egyetlen európai stílusban alapozott, de egyre szűkebb látókörű kegyuraktól évtizedekről évtizedekre meghamisított öreg templom sekrestyéjébe lép. Valami csak félig evilági szag, amely mozdulatlanságot parancsol. Visszatartó, lelassító, és ugyanakkor micsoda más világról beszéltek a Párizsból és Rómából megtért társaink. Szerencsére erre a világra vad és szenvedélyt sugalló kékjével tört rá 26a dél-dunántúli ég. Mindig, perzselve is a dél kedélyét és életszeretetét sugározva az álarcra és reánk és rám, aki ha kitekintettem, mit is láttam e valóságra nyíló forró bölcsészfolyosóról?

Egy a város, pontosabban a világ végére épült intézmény lábától a Dráva felé terjeszkedő zöld és üres mezőt. Keletről ezt egy kocsibeszálló vendéglő szegélyezte, amelyben később Weöres Sándor lakott. Aztán mögötte egy sárga, düledező kápolna állt és körülötte a füvészkertnek is beillő Balokányi temető, amelynek sírkövein még jól látszottak a géppuska-lövedékek becsapódásai, amelyet a föllázadt bosnyák zászlóaljra zúdítottak az akkor még reáliskola tornyából, ahol az én időmben szalmazsákján egyik meteorológus egyetemi társunk lakott. A temető, sötétzöld fáival, hepehupás kriptáival, lugasos parkjával, dél felől tovább húzódott. Itt tanulásra kibérelt külön kriptáink voltak. És az egészet a Búzatér sivár üressége keretezte, amelybe a Szent Mór kollégiumot varázsolta Vargha Damján egy katolikus Cambridge és a budai Szent Imre kollégium reményével, ám groteszkül és kasztrendszerűen fölépített belső rendjével és éretlen és hagyomány nélküli diákstílusával. A teniszpálya mellé vásározó napokon a drávai kanászok egész disznófalkákat hajtottak be. Egyszer ablakomból az egymás után ismétlődő irtó visításokra, ahogy kinézek, megdöbbenve vettem észre, hogy csizmás lábai közé szorítva, egy szem fekete kanász majd egy egész kondát herélt ki. Csak az volt még meglepőbb, hogy minden műtét után ez a díszbe öltözött pásztor a nyakában lógó tarisznyába mindig beletesz valamit. Mint néprajz után érdeklődő lerohantam, és tőle tudtam meg, hogy itt mindjárt, a hófehér teniszlabdák pattogása mellett pásztortűzön bográcsban pörköltet illatosít. Hetyke ismerősöm menten meg is hívott a lapuló, már bizony kis ártányok között herepörköltre. Biztosított a 27kollégium árnyékában, hogy még a pécsi püspök se eszik ma különbet. Nem fogadtam el – ma is sajnálom –, pedig tudtam, hogy délre a püspöki erdészettől ajándékozott szarvast tálalják föl nekünk immár negyedszer ezen a héten. Ilyen véres és holt valóságban állt új pécsi otthonom. Álarcok, temetők, szikrázó ég s a fülledt déli folyosóról búzára, salakhegyekre és disznókondákra tekintő világ.

– Itt pedig latinul tudni kell – ez volt az első mondat, amellyel a dékán fogadott. A célzás érettségi latin elégtelenemre történt. Mi tagadás, örültem Holub József professzorom következetes szigorának. Ő olyan pedáns volt mindenben, akárcsak csokornyakkendőjének kötése és zsebkendőjének elhelyezése a szíve fölött. – De mennyien is voltunk a keze alatt? – Tízen, de sokszor csak öten a szemináriumban, miközben a Gesta Hungarorum, Kézai Simon vagy Brodarics István lapjait olvasgattuk, fordítottuk. Belekényszerített – amit magam is kívántam – a középkori latinba. Köszönet érte annak a családias fegyelemnek, ahogyan a kis intézeti könyvtárban számon kérte a távolmaradást és a feladatot is. Tőle értesültem arról is, hogy Weöres Sándor beiratkozott a bölcsészeti karunkra.

– Takáts úr már nem lesz egyedül… Új költő érkezett… – Eddig se voltam egyedül, mert boldogult Zsikó Gyula ismert költőszámba ment már akkor… De mégse volt a híre akkora, hogy Gyomlay Gyula ne kifogásolta volna minden alkalommal latin kiejtését. Igaz, Gyomlay választékos szépséggel beszélte a magyart és a latint is. Úgy mondta, legtöbbször könyv nélkül a szöveget – mert ifjúkori öngyilkossági kísérlete alkalmával szemidegei megsérültek –, hogy cicerói retorikája, hangsúlyának lírai zengése bizony sokszor nyíltszíni tapsot kapott hallgatóitól. Két évig hallgattam – miközben Zsikó a Dunántúl szerkesztőségébe távozott az örökös kritika miatt – ezt az érdekes 28már-már anakronisztikus jelenséget. Tartása délceg volt, színészi. Öltözködése választékosan egyszerű. Ő volt az a szinte szakrális mozgású „vak énekes”, akire a legnagyobb sértés az volt, ha valaki a nevét i-vel írta. Ilyenkor operai baritonnal vágott a támadásra. – Az én őseim még a kiflit is ipszilonnal írták! – Meglepő volt ez a profán fölhorkanás épp tőle, s jellemző is, nemcsak reá, de Jókai után száz évvel a korra is, amelyben újra az ipszilonok lándzsája villogott egy neobarokk, ám hagyománytalan külszínes világban.

Valami félszeg patriarkalizmus uralkodott az egész karon. Családi, kicsit lusta és elavult módú. Volt benne olyan tekintélytartó vonás is, amely mintha egy pannóniai Spártára emlékeztetett volna, amely sohasem volt zordon, akkor se, ha kisebb stílű tanáraink a katedrájuk trónusáról az olümposzit kísérelték sugallani.

Ilyen légkörben készülődtem. Egyetemünk céljában ugyan a diploma mércéje is ott állt, de fölötte mérce és szalag nélküli magasabb és távolibb célok lebegtek. Célok, melyekhez talán ez a pálya nem is volt alkalmas építésű. De mégis pálya volt, ha nem is olyan, mint a Delphoi szentélyei fölött épült magas stadion. Jobb híján a pécsi diplomaszerző stadion volt ez, amelynek salakján közben a Bologna–Pécs egyetemi atlétikai viadalok játszódtak akkoriban. Szép mérkőzések, melyek közül a líra hiányzott.

Ilyesmi hiányérzés kísértett, mert Kaposváron eddig ott élt körülöttem egy egész festőiskola légköre. Rippl, Bernáth, Martyn, Galimberti és az Isten tudja, hová lett Tucic emléke, képeik, akvarelljeik, aztán Balázs János, Bacskay és Kunffy, akik napi jelenségek voltak városunkban. Ám itt nyomát se leltem mindennek. Csupán a város stílusa volt az, amelyik érdeklődést keltett bennem. És pótlásul itt volt a művészettörténet. Mégpedig két kitűnő képviselője 29Felvinczi Takáts Zoltán és a Zengővárkonyról bejáró Fülep Lajos. Nyolc félévet hallgattam végig esztétikai, művészet-filozófiai és az ázsiai és európai művészet köréből hirdetett előadásaikból. És az volt ebben a tanulásban a szép, hogy még csak árnyéka is távol volt minden kötöttségnek és kötelező következménynek. Beszélgettek, magyaráztak, tűnődtek néha maguk is, és bemutattak annak a két kezemen elszámolható, de legtöbbször csak három-négy hallgatónak, akik közül például én egy személyben két éven át a diavetítője voltam Takáts Zoltánnak. Sokszor esti órákon át a nagy előadóteremben, vagy épp a szabad földrajzi intézet előadójában csak magamnak, magunknak vetítettünk, és szórakozva tanultam. Különös négy év. Sok elmélettel – esztétikáról, stílusról –, sok látnivalóval. Annyira elmerültem a képzőművészet elméleti és történeti vonatkozásaiba, hogy bizony ez idő tájt alig rajzoltam húsz képet. Az érdekesebbek japános, kínai motívumú, absztrahált, magyar tájképek voltak és vízfestékkel készült saját vers-illusztrációim. Aláírás nélkül kerültek gazdájukhoz, mert minden kísérletnek akad gazdája.

Egész másképp volt az irodalommal. A dolgozatjavítások miatt – ha majd mégis tanítanom kellene –, bár nem iratkoztam be irodalomszakra, mégis egyik legszorgalmasabb hallgatója voltam Tolnai Vilmosnak, aki felejthetetlen Arany János-szemesztereket tartott. A gimnázium Toldi-ja, az annyi-annyi memoriter az ő életismeretével és irodalomtudásával, előadókészségével és lelkesedésével csak most emelkedett klasszikussá előttem, éppúgy, mint a klasszikus Horatius vagy Vergilius, Ovidius magyar irodalommá Gyomlay óráin. A legnagyobb csalódást azonban az okozta, hogy nem volt Pécsnek angol tanszéke. Így aztán egy ideig járogattam csak a lektor hirdette haladók tanfolyamára, aztán ahogy lenni szokott, lassan oda jutottam, hogy amíg Ka30posváron felelőtlen gyerekfejjel angol irodalomtörténet írásával kísérleteztem, most lassacskán már csak erős szótározással lehetett újrakezdenem az angol líra antológiáját. De csökönyös örömmel legtöbbször mégis eredetiből olvastam, fordítottam. Ám, hogy közben Grazba is elküldtek a szüleim, ez csak beszédkészségem gyarapította, eltekintve néhány művészettörténeti és geológiai tanulmánytól.

E bátran nomádnak mondható szabad életformában, amelyben mindig igen kisszámú közösségben éltem, a szellemi gyűjtögető-gazdálkodás e periódusában a filozófia és a geológia volt az, amely a tanulás és a rendszeres fölkészülés formájában is tornára késztetett. A természettudomány és a technika a gyermekkori német atlaszok korától foglalkoztatott. Most doktorátusom tárgyai lettek. A föld, a földtörténeti idő, a világszerkezet és mechanika és a rajta és a benne álló és élő emberek és a róluk és természetükről és megismerésükről vallott tudásrendszereiknek olvasása talán az öt egyetemi év alatt a legérdekesebb óráimat és napjaimat adta. Prinz Gyula mindig érdekes és mindig többórás szabad előadásokat tartott. Könyveiben – nem úgy, mint Cholnoky –, ő kínosan nehézkes volt, ám mint előadó lenyűgöző. Halasy-Nagy József pedig, miközben a teológia tanáraival hitvitázott, az egyetemen olyan választékos órákat adott, amelyek inkább irodalmi előadások, egész esszék benyomását keltették. Ő volt az, akinek stílusából írói erények hatottak. Nem véletlen, hogy Weöres Sándor A vers születése című disszertációját az ő tanszékén és az ő biztatására és bizalmából készítette. A bölcsészhallgatók közül legtöbben, akik irodalommal foglalkoztak, mindig felvették doktorátusukhoz Halasy-Nagy tárgyait.

Így készülődve, zsákmányolva mindenből, egyre világosabb lett előttem, hogy mint író a bújócskát tovább alig játszhatom. Hiába a visszafogó már-már neurotikus szé31gyenérzetféle, hogy más is megtudja, hogy én írtam ezt és azt, világos, így tovább nem élhettem. Versem és novellám szerepelt az egyetem Kazinczy-emlékünnepén és a kollégiumban más alkalmakkor is. A Napkelet is hozott és a Dunántúl napilap is. Közben a Pécsre le-leutazgató orvosszigorló és író, a kedves Marék Antal megnyugtató, szinte pszichológus modorával és módszerével egyenkint kérte el a lassan összeállt Kút című első kötetem verseit, és ekként közöttünk olyan néma megegyezés született, amely szerint nem én, de ő egyre-másra küldte írásaimat a pozsonyi Magyar Minervá-nak, sőt Prágába, Kassára és Nyitrára is. A Magyar Minerva a csehszlovákiai magyar irodalom jelentős, havonta megjelenő, igen szép kiállítású folyóirata volt. Később Weöresnek is több verse, sőt kritikái jelentek meg Pozsonyban. De ez már elmélyült pécsi barátságunk korszakából való.

Egy ember pedig minderről mindent tudott. Tudott, mert mindent elolvasott, ami irodalom. Egyetemi magántanár volt az irodalomtörténeti tanszéken. Az egyetlen, aki, úgy tudom, sohasem hirdetett előadást, hallásának korlátozottsága miatt. Várkonyi Nándor az Egyetemi Könyvtárban élt. Tudásával és szervező akaratával európai színvonalra emelhette volna a tanszéket és hallgatói szellemét. És megmaradt nekünk! Mindenkinek, akinek sorai e hazában nyomtatásban megjelentek. Sziszifuszi munkát végzett, mert igen egyedül volt. Akárcsak mi. Memóriája és jegyzetei, szíve, hivatala és otthona tárva volt minden órában íróknak és kezdőknek. Hogy hány nyelven és mit olvasott és dolgozott föl és levelezett és tárgyalt, szervezett és milyen sokoldalú tájékozottsággal, arról érdemes lenne, Rajnai László az Életünk-ben megjelent kitűnő tanulmányán kívül is írni, mert Várkonyi az egyik utolsó magyar polihisztor.

Mikor szobájába léptem, nem vett észre. Álltam az ajtó32ban sokáig. Szikár, borotvált arcéle úgy mozgott, mintha rágógumit forgatott volna a fogai között. Keményen szorítva állkapcsát, hogy szinte ropogtak fogai. Arcizmai rángatózva tornásztak. Lázas szenvedély és makacs fegyelem, befogadásra és ellenvetésre ajzott kíváncsi figyelem áradt tekintetéből arra a nagy garmadából kivett könyvre, amely épp előtte pihent. Aztán észrevett. Mint a labda ugrott föl. Szemét tágra nyitva, mintegy a füle helyett híva segítségül, sietett elém, s mikor megértette a nevemet, heves lendülettel szétcsapta karjait, és – szervusz, foglalj helyet – kiáltással két könyökömet összeszorítva megölelt. Már le is ültetett. Elém tolta a jegyzetfüzetét, mint a műtét utáni Babits, de ő fordított céllal, nem felelettel, de kérdést várva, hogy társalogjunk. Én írtam. Zavartan, olvashatatlan. Ő mosolyogva silabizált, és rövid, magas hangú, szaggatott hangsúlyával kis előadásokkal, mondatokkal válaszolt, különös hangján. És minden mondata végén választ váró, ismételten kitáguló pupillákkal nézett ránk. Mert mért beszéljek magamról. Nála futottunk össze mindig, később is, ha írtunk valamit, ha írni akartunk, ha forrást kerestünk, lett légyen az holt nyelv klasszikusa, vagy ma írója, szerkesztője, folyóirata, külön lenyomata, periodikája, vagy csak akár nyúlfarknyi tanulmány is, amelyről valamit szerettünk volna tudni. Nem volt szaktudós. Nem egy vagy két évszázadban, nem is egyetlen témában gondolkodott. Sokszor úgy mentem be a nagy sárga dór oszlopok és vésett latin feliratú kőtáblák között hozzá, mint a görögök Püthiához. Nem túlzás, hiszen hozzá viszonyítva hol volt egy húszéves, önmagát kereső, hangját kialakító és egyéniségét, író voltát csak lassan, igen kínosan megszokó fiatalember szelleme? És ez az utca, e szűk kaptató hozott össze Weöres Sándorral is. Ő is hozzá ment. Pável Gusztáv után Várkonyi Nándorhoz, az emberhez. Emlékszem, majd33nem merev térdekkel, erősen sarkára lépve közeledett. Állát leszegte, ajkait összeszorítva, feszes belső indulattal, látszott rajta, hogy semmit se lát. Csak jön, kezét hol háta mögött, hol maga előtt kulcsolva össze. Aztán karjait váratlan karba téve, így ment be az Egyetemi Könyvtárba… – És Tatay Sándor?… – Egy viharos egyetemi tüntetés nagyhangú szónoka elé ugrott valaki. Sapkáját csattanva vágta a vegytan-fizikai előadóterem kísérleti asztalára. Mindenkit megdöbbentő szónoki fogással, és ez a piros arcú ifjú kijózanítóan az ágáló szónok és a meglepődött egyetemi polgárok arcába kiáltotta az ormánsági magyar egyke tragédiáját és a magyarság pusztulására éhesen szervezkedő baranyai Volksbund szerepét. Ebben a dermedt hangváltásban ismertem meg a Sopronból eltávolított teológusban Tatayt.

– Olvastad Az eké-t? – kérdezte néhány nap múlva Weöres. – Most dedikálta csak Tatay – válaszoltam. – Hát, ha nem tudnám, mit írt Szabó Dezső, akkor legalább akkorának, ha nem nagyobbnak tartanám – folytatta. Weöres Sanyi azok közé tartozott, akit levelet írni, verset másolni, sőt verset írni is sokat, de olvasni annál kevesebbet láttam, ám ő mégis mindenről tájékozott volt… – És hogyan írt? – Mint a középkori diákok, olyan olvasható, még a gépírást is megszégyenítően könnyen olvasható minden sora. És ijesztően precíz. Az az érzésem, hogy kéjjel korrigál. Kakukk a dombon című kötetemet, megjelenése után szórakozásból korrigálta újra végig. Ott őrzöm fiókomban a visszaküldött példányt. Legalább ötven pont, vessző, pontosvessző, gondolatjel, sőt mi több, egy-egy kimaradt névelő vagy szórend változtatásával, ritmuskorrekciót ajánlva. Igen, Várkonyi mellett ő, Tatay, Holler-Bajcsa András volt az a kör, amelyben végérvényesen költő lettem. A bölcsészkari évek gyűjtögetése, a következetes tréning, a sok 34megírt és elsüllyesztett vers után a vele kötött barátság, a szinte mindennapos kapcsolat és az ő szívesen ellenkező vagy mindenről nagyot kiáltó, talpáról a dolgokat zseniálisan feje tetejére szívesen állító szellemének serkentése érlelte be és határozta meg nálam, hogy mit és sokban, hogy miként cselekedjek. Lassan megszűnt az én bújócskája, bár Várkonyi még sokáig „rejtőzködő”, a természet, a tárgyak mögé vagy azokkal azonosuló költőnek tartott. Sanyi két évvel volt fiatalabb, s mégis ő volt az idősebb a lírában. Azt hiszem, nemcsak pécsi viszonylatunkban, de nemzedékünkben is. Különös, hogy amilyen képtelenül választotta meg lakásait, éppoly céltudatos, már-már gyakorlati volt minden irodalmi lépése. Maga körül még erőltetett különcségeivel is sugározta az alkotásra serkentő erőt. Összeállított első kötetének minden versét, átalakulásaik hosszú variációit egyaránt ismertem. Könnyen tehettem, hiszen versírási módszerének titkait, az alkotás hogyanjait nemhogy bátorsággal, de már-már feltűnést keltő módon tárgyalta a társaságban, ahol szokása volt, hogy szívesen bagatellizált minden zseniálisat.

Verseinket ugyanígy boncoltuk szét. Formabontásaimra, ha nem ellenkezett – mert a versforma kérdéseiben az idő tájt kortársaim legtöbbje eléggé konzervatív volt –, Debussyt, Ravelt emlegette. Véleményét mindig meggyőződéssel nyilatkoztatta ki. Tény, hogy extravagáns véleményei is mindig kitűnő ösztönéről tanúskodtak. Kötete akkor már készen volt. Disszertációmat akkor adtam oda egy kisebb pécsi nyomdának. A Mayerék cégének, az úgynevezett Kultúra Könyvnyomdai Műintézetnek. Új volt ez a lépésem. De rákényszerültem, mert a Pécsi Egyetemi Nyomda drága volt, és akkor még saját költségen kötelező volt a bölcsészdoktori értekezések kettőszáz-háromszáz példányban való megjelentetése. A Geographica Pannonica sorozatban 35jelent meg ez a dolgozatom a somogyi Nagyberekről. Az első kiadvány volt ebben a sorozatban, amely nem az Egyetemi Nyomda betűivel hagyta el a sajtót. Ezek után Weöres Sándor is verseskötetével – melynek sokáig Madártávlat volt a címe – velem együtt jelent meg Mayeréknál. Így történt, hogy olcsó áron és igen szép szedéssel, hagyta el a Hideg van a kis Perczel utcai sajtót. A nyomdatulajdonos tőlem is, mint aki hozta az új megrendelőt, „biztosítékul” aláírást kért. Sándor az első kész példány után első kötetének egész kéziratát ajándékul át akarta adni nekem. Nem fogadtam el, csupán az első példányok egyikét „egy közös élmény emlékéül” dedikációval és egy dedikált fényképet, mely ezekre az induló esztendőkre utal. Később, ha jól emlékszem, úgy mesélte, hogy a Hideg van számláját Csönge természetben fizette ki. Az is tény, hogy a Mayer nyomda beindult. Egymás után jelentek meg a Kultúra Nyomdában a pécsi földrajzi intézet sorozatának doktori értekezései és más kiadványok is. Ilyen volt a könyvkiadás a mi időnkben, de tény, hogy igen gyorsan készült el az a sok verses füzet, melyet saját költségen adtunk ki.

Így indultunk Pécsről, elég sokan, s ha visszagondolok, talán nem is volt olyan szűk az a déli folyosó. Falán egy hosszú-hosszú, keskeny asztallap húzódott végig, amelyhez a székek és a hallgatók az intézetekből ki- és bevándoroltak. A kis vendéglőkön kívül ez volt minden terv műhelye. Most is visszafénylik. Járnak-kelnek rajta, és ahogy nőnek ismerősei, mégse szűkül, mégse távolodik, hanem újra elér hozzám melegével és puritán egyszerűségével. E folyosó kis zöldajtós, egyszobás intézeteinek mennyezetig zsúfolt könyvtáraiból nyíltak a szerény és igen szűk tanári szobák is. Mindegyik csak akkora, mint egy cella, és sokszor bizony a Pestről lejáró professzorok évről évre laktak bennük. Manó bácsi és Kovalovszky, a régi pozsonyi altisztek, 36takarítottak rájuk. Közülük nem egy, így Hodinka Antal is örökké rezgő, láncos cvikkerével nemcsak a héber, görög, ószláv, latin, perzsa szövegekre figyelt, de hallgatóinak mindennapjaira is. Még pénztárcájához is gyakran nyúlt, ha a menzák költségeinek rendezéséről esett szó, de a Corsó Kávéházban üldögélő hallgatóinak számláit is gyakran feltűnés nélkül kiegyenlítette, ha velük néha a Gorka, Pekár és Hodinka trió találkozott. Ilyenkor másnap nemcsak Iksz, Ipszilon szultán háremhölgyeinek neveit sorolta száz számra végig, de a Karagyorgyékról és az ebédutánonként nadrágtartóban kártyázó Nikita montenegrói fejedelem udvartartásáról is déli derűvel fénylő epizódokat mesélt. Máskor gyakorta szólította föl apáca-hallgatóit, hogy most fogják be a fülüket, mert egy-egy történetnek nem szenteknek való csattanója következik. Mindennek a kissé ugyan unalmas, de egy életre hasznos családi kapcsolatnak titka valami kényelmes bizalom volt. Akkora bizalom, hogy nemcsak a szemináriumokhoz volt kulcsunk, de most már elárulhatom, az egyetem délkeleti szárnyának kis kapujához is megvolt az öregebb hallgatóknak a saját kulcsa. Három kulccsal jártunk Pécs utcáin. Egy a lakás, egy a déli folyosó intézeteihez szólt, a harmadik pedig bármikori szabad belépést biztosított az egyetemre. Most a Jelenkor felhívására kulcs nélkül tértem ide vissza, ahol immár harminc éve nem jártam.

Mi tagadás, szívesen írtam le, amit találtam, válaszul nemcsak a levélre, de az időnek is.

1966
37
Első találkozásom Babits Mihállyal

1935-ben jelent meg Kút című első verseskötetem Kaposváron. Egy dedikált példányt természetesen elküldtem Babits Mihálynak. Ezt a példányt ő valószínű átadta Radnóti Miklósnak, hogy írjon róla kritikát a Nyugat-ban. Így történhetett, mert akkor még személyesen nem ismertem Radnótit, és a Kút-ból sem küldtem neki. Radnóti 1935-ben elismerően írt könyvemről. Ebben, azt hiszem, Babits véleményének is jelentős része volt. Általában szeretettel és részletes, szép írásokkal fogadta kritikánk ezt a kis kaposi kötetet. Jékely a Napkelet-ben, Weöres Sándor pedig a pozsonyi Magyar Minervá-ban ismertette. A bibliográfiákban, érdekes, épp ezeket nem találom mostanában. Verseimet is sorra közölték irodalmi lapjaink.

Mivel Babits Mihályt személyesen még nem ismertem, és a Nyugat-ban sem jelent meg még versem, levelet írtam Kaposvárról Babitsnak, és bejelentettem, hogy Attila utcai lakásán szeretném meglátogatni. 1937 kora tavaszán volt ez, vagy talán még 1936 őszén, pontosan nem tudom. Levelemhez néhány új versemet is csatoltam.

A megjelölt napon vizitidőben, feketében jelentkeztem. Érkezésemkor meglepett a látvány, amely fogadott. Babitsék előszobájában öt-hat tömött aktatáskás fiatalembert találtam, akik látszólag igen nagy szorongással, lelki feszültségben várták az ajtó nyitását. Olyan érzésem volt, mintha újra a pécsi egyetemen lennék, az egyik szigorú professzor előszobájában és a kollokviumra várnék. De itt en38nek az előszobai várakozásnak volt valami irracionális, titokzatos hangulata is, ahogy elhelyezkedve ezeket az izzadó, puffadt táskájú várakozókat néztem. A jeles diákokat, én, a nagy vizsgarutinnal rendelkező, épp az irodalom és a festés szenvedélye miatt bizony oly sokszor pótvizsgázott volt gimnazista diák, aki azóta „okleveles tanárrá” léptem elő.

Alig ültem le, nyílt az ajtó, és Babits Mihály kieresztett egy átszellemült arcú ifjút. Az egész jelenetben az volt csak furcsa, hogy a várakozókéval ellentétben ennek a fiatalembernek hiányzott a lobogó haja. Kopasz volt, és úgy hatott, mintha odabent megnyírták volna. Mögötte mosolyogva kihajolt Babits Mihály. A hamvasnak ható, de mégis egyre égő, nagy szemeivel körülnézett, és felállásomra félszeg, elnézést kérő szerénységgel üdvözölt, és újra körülnézve, mosolyogva és dadogva – ami engem is egyre jobban zavarba hozott –, kért, hogy feltétlen várjak még egy kicsit. Ekkora, szinte gyerekesnek ható udvariasságot, szerény félszegséget és ugyanakkor fegyelmezetten mosolygó kíváncsiságot, hamvazó derűt alig láttam még egy szempárból, mint amelyet ott először láttam.

Alig ültem le, Török Sophie jött ki, s vele a másik szobába mentünk. A hosszú utat tett fekete ruhás, bejelentett vidéki tanárnak szólt-e ez a figyelem, vagy csak a társadalmi formaság volt ez az udvariasság, nem tudom, mert szorosabban nem ismertem meg később sem Babitsék életét? Ildikó furulya-tudományának bemutatása után hamar Babits dolgozószobájában ültem.

Félszeg házigazda volt. Szinte állandó zavarral küzdő és zavarba hozó udvarias és védekező szerénység mosolygott szeméből és kérdéseiből. Ilyennek láttam. Így rögzíthetem első találkozásom alkalmából, amikor az volt az érzésem, hogy olyan szeretettel fogadott engem, a vidéki tanárt, 39mintha csak személyemben saját tanárifjúságát fogadná segítő szándékkal. A hangulatban – legalábbis én úgy éreztem –, mégis volt valami, ami rám zavaróan hatott. Talán a Weöres Sándorral korábban, Pécsről „A Fekete Farkas” kocsibeszállóból – ahol akkor Weöres lakott – írt közös levelünk hangulatából kiindulva, engem túlságosan is magányos, elméleti filozopter léleknek gondolt. Az is lehet, hogy Baja vagy Fogaras járt az eszében… Nem tudom… Talán melankóliát, a főváros után vágyódó nosztalgiát, vagy tán fekete ruhám mögé épp egy vidéken szomorkodó tanárt képzelt, s ahogy kérdéseiből ez mindinkább előkandikált, belőlem ez valami – a fiatalsággal együttjáró –, oktalan – s bizony ma már tudom –, erőltetett keménységet váltott ki. S amikor az üres kaszinózások és a lusta dunántúli pinceszerezések kérdezgetése után Kaposvárra esett a szó, ahová a Nyugat csak egyetlen példányban járt, ezek után, amint olvasmányaim és társaságom felől érdeklődött ez unalmas vidéken, feleletemben akkor követtem el az első baklövést, mert egyszerűen azt válaszoltam, hogy bizony nem is olyan unalmas és üres ez az élet. Ráadásul mindjárt Shakespeare-t, Byront és Arany Jánost említettem, mint akik naponta velem vannak – és ha még néha Csokonai is eljön zsebemben hosszú utaimra, vagy borozgatni – folytattam –, akkor bizony különb társaságra nem is vágyom, és Somogynál különb helyet nem is találhatok… Ennyi egyszerre tán sok is nekem… Arcáról e humorba pácolt kesernyés szavaim közben az a jellegzetes védekező és mégis kíváncsisággal párosult, bujkáló derű és az érzéseinek megnyilatkozását rejtő félszeg mosolygása lassan leolvadt… Nem is csodálom… Beszélgetésünk úgy sodródott már, hogy én hamarosan a sízést is többre becsültem már a meddő vitázásnál. Csokonait pedig Vörösmartynál tartottam nagyobbra, és amikor váratlanul egy jó horgá40szást fölébe helyeztem az irodalmi kávéházak délutánjainak – úgy láttam –, mintha ezekkel magam faragtam volna le arcáról azt a hamvas fényt, amely eddig oly szeretettel nézett felém.

Mindez pedig akaratom ellenére történt, hisz nekem is megvolt a magam bőrén tapasztalt véleményem a vidéki életformáról, akárcsak neki, és mégis, hogy rajtam sajnálják meg ezt, ahhoz túl fiatal voltam és túl magabiztos vizsgázó, hogysem bölcsebben és hasznosabban forgassam nyelvemet, mint ahogy épp szívem és indulatom diktálta. És mintha minden összeesküdött volna ellenem. Amikor Babits túlságosan, már-már a verseimből kicsengőn is a természet gyermekének mondott, és a levelemhez mellékelt verseim után nyúlt, nyilván azért, hogy témánkat leszűkítse, szavaira szerényen megjegyeztem:

– Egy biztos, hogy az emberek bölcsebbek lennének, ha a természethez tanulni járnának és nemcsak vikendezni. – Azt hiszem pontosan így fogalmaztam.

Babits Mihály mintegy felvillanyozva helyeselt, de csak egy pillanatra, mert amint készülő finnországi utazásomra és épp e természet szeretetről a Kalevalá-ra fordítottam a beszédet – melyet Európai irodalomtörténet-ében nem találtam –, már verseimet rakosgatta, mégpedig úgy, mintha kártyát rendezgetett volna egy pasziánszjátékhoz. És e furcsa, a teljesen kiszámíthatatlan okokból a derűből kesernyés mézzé vált alkonyat így folytatódott. Babits Mihály a Somogyi tavasz, Téli készülődés, és a Kosárfonó köszönti a tavaszt című verseimet sorra kifogásolta, mégpedig olyan formában, hogy közölni lehetne ugyan, de túlságosan festőiek, erősen valósághoz kötöttek, vagy túlságosan nyersek, és végül is helyettük egy szerény hangú verset választott ki, azzal a megjegyzéssel, hogy ez valóban igazi líra. Az Elégikus gyerekvers című volt ez. Ezt választotta közlésre a 41Nyugat-ban. Ezt a versemet később ugyan bevettem a Kakukk a dombon című kötetembe is, melyről Vas István írt szépen a Nyugat-ban – kicsit ugyan tájköltészetre hangolt kritikát –, ám bárhogy is néztem, nem tartottam arra alkalmasnak, hogy ezzel a versemmel jelenjek meg első alkalommal a Nyugat-ban. Ezt meg is mondtam mindjárt Babits Mihálynak.

Ekkor jött be Török Sophie, és teára invitált bennünket. Babits nem a legjobb hangulatban vette tudomásul felesége hívását, de ezzel mintegy örülve a téma lezárásának, ironikus mosollyal jegyezte meg:

– Ha már ilyen szigorú saját magával szemben, és ilyen határozott a véleménye, írjon kritikákat a Nyugat-nak. – Szavának nem is csípős, inkább olyan íze volt, mint aki kíváncsi.

– De ki közli le azokat? – kérdeztem.

– Én – válaszolta –, sőt a verseit is, csak küldjön majd legközelebb is.

A tea ragyogása és melege feloldotta ennek a délutánnak ezt a félszeg hangulatát. A további beszélgetésből két olyan adatra emlékszem, amelyeket azt hiszem, érdemes, hogy megemlítsek. Kisült ugyanis akkor, amikor magyar tanárom után érdeklődött, hogy Krebsz Ernő kaposvári volt tanárom Babitsnak tanártársa volt Fogarason. Mindjárt ez volt az első szava.

– Megtanult-e azóta a Krebsz kolléga magyarul?

– „Hát ezt tanítottalak én tibenneteket!” – válaszoltam gyorsan, volt magyar tanárom egyik jellegzetes „magyar” mondatát idézve.

Jót derültek válaszomon Babitsék Krebsz Ernőn, aki 1959-ben halt meg, mint nyugalmazott gimnáziumi magyar tanár, mégpedig Somogyban – anélkül hogy valaha is megtanult volna magyarul. Aztán Babits mesélte el, hogy Fo42garason többször megfordult Krebszéknél. Egy ilyen alkalommal Ernő tanár úrnál még németesebben beszélő felesége megkérdezte Babits Mihályt:

– Montya, Papits, miért nem írja maga németül? – mármint Babits verseire célozva. És akkor Babits Mihály két sor rögtönzött német versben adta meg a válaszát. A két sort már németül elfelejtettem. Nem tudom pontosan, de magyar „fordítás”-félébe áttéve, lényegében ezt válaszolta:

„Ha én német nyelven írnék
Biztos, hogy rossz költő lennék”.

Ti. arra értette, hogy annyira mégsem tud németül, hogy verseljen Goethe nyelvén. Ezt a történetet később elmeséltem Krebsz Ernőnek is Kaposváron. Mereven mosolygott rajta, és fanyar germán humorával megjegyezte:

– Teszem keményen, hát még most se hagynak békén, még most is az a magyar irodalom üldöz…

A Fogarasi-havasok alól a barackfás Mecsek alá fordult a beszéd, és amikor a felidézett közös ismerősök között megemlítettem, hogy Decleváék rokonaim, Babits Mihály nagy szeretettel emlékezett meg a Mária utcai házról, melynek földszintjén, mint kis gimnazista lakott Decleváéknál egy esztendőn át.

Az udvari diákszoba ablaka előtt egy kékakácfa állt – mesélte. – Azt hiszem, ennek kék fürtjeihez írtam egyik első versemet az egyik tavasszal… A falak közé zárt virágról… Később egy pécsi látogatásom alkalmával bementem a Mária utcai Decleva udvarba, de már nem találtam meg a fát… Úgy eltűnt, mint az a vers…

Így végződött, így történt első találkozásom Babits Mihállyal, de mielőtt befejezném írásomat, még meg kell említenem, hogy a később küldött verseim közül is csak az 43első alkalommal kiválasztott Elégikus gyerekvers című versemhez hasonló jellegűeket közölt tőlem a Nyugat-ban. Következetes volt… De amikor megírtam, hogy Munkácsra neveztek ki tanárnak, Török Sophie-val íratott, hogy átutazóban feltétlen látogassam meg. Fel is kerestem.

– Maga most megy Fogarasra… – S hirtelen, az ő zavarba hozó szerénységével engedelmet kérve, tegezésre váltotta a szót. – Egyet ajánlhatok neked… Biztos sok ott a görög és latin klasszikus a gimnázium régi könyvtárában. Olvassad őket, és tanulj meg görögül, mert jobbat ott úgysem tehetsz…

Most már oldott derűvel, első találkozásunkra célozva válaszoltam.

– Megpróbálom, de sok a pisztráng is, és „akad” hó is… – Be sem várva mondatom befejezését, hamvas mosolya közben búcsúzott. Aztán már csak a következő évi Baumgarten-díjkiosztáson találkoztam vele Basch Lóránt lakásán. Utoljára… Már szokásos díjkiosztási beszédét nem tudta elmondani…

1963
44
Könyvek, könyveim

Ez a szó: könyvtár, bennem egyszerre ébreszt meghitt homályt és ragyogóan áradó fényt. Egyszerre gondolok szűk ablakok rácsára és szárnyas üvegtáblák sorára, kikopott küszöbre, vásott padlóra, ragyogó parkettre és rézkilincses tölgyfa ajtókra, amelyek mögött mennyezetig nőnek a szakszerűen és kényes biztonsággal rendezett könyvek. Ha ilyen értelemben gondolok könyvtárra, máris meg kell állapítanom, hogy nekem nincsen könyvtáram, csak könyveim vannak. Lassan egy szobára való emlék, alakuló és magamat is folyvást alakító betűbe szorított élet. Szemre szegényes és rendezetlen ez is, de nekem, ha elvitte volna a háború, mégis egy magamhoz mért világ pusztulását jelentette volna. De hogyan is beszélhetnék könyvtárról, amikor ennek gyűjtéséhez nem elég a csodatevő szeretet, de szakszerűség és nem csekély anyagi alap is szükséges. E két utóbbit a könyvek iránti vonzalmamon kívül mindig nélkülöztem. Mégsem lesz talán érdektelen, ha könyveimről beszélek néhány rövid sorban. Annyi biztos, ha nem kértek volna erre, akkor róluk talán sohasem beszéltem volna.

Ennek a könyvesszobának az alapját az a pár száz könyv alkotta, amelyeket még nagyapám, illetve apám vásárolt. Ezek egy tejüveges szekrényben álldogáltak egy tucatnyi zeneszerzőt és filozófust ábrázoló metszet társaságában, abban a csendes szobában, melyet télen ritkán fűtöttek be, és ahol a többi évszakban csak vendégeivel szokott apám beszélgetni. Ennek a szekrénynek a könyvei elsősorban törté45nelmi művek voltak. Több kiadású Magyar Nemzet Története, a Történeti Életrajzok-sorozat példányai, az Egyetemes és Képes Világtörténet vastag darabjai. Mellettük foglalt helyet szépszámú szociográfia és bölcseleti mű között a Deutsches Verlagshaus a Természet csodái három és Blücher Modern technika könyvének két vaskos modellatlasza. Már mielőtt a betűvetés és az olvasás titkait megismerhettem volna, ezek a könyvek, amelyeket alig bírtam el, lettek az én képeskönyveim. Ha csak tehettem, e szobába szöktem, és órákat csudálkoztam színesnek és érdekesnek talált képeiken, amelyekről nem tudtam, miről beszélnek, s így aztán a világ és a magyar történelem valóságát, az emberiség történelembe sűrűlt indulatát a magam kedvére új eseményekkel és magamhoz szabott mesékkel írtam át képzeletemben. Ha ez nem volt elég, mert a gyermeki képzelőerő falánkabb a ragadozók étvágyánál, a fantázia ébresztést és gyakorlást tovább űzhettem a Természet csodái kötetek varázslatosan színes nyomatain. Később aztán, amikor az olvasás e történelmi képekhez fűzött meséimet kártyavárként összedöntötte, még mindig megmaradt a Természet csodái, a nyomdaművészetnek e remek kötete, amely a német szótár megismeréséig a természet titkairól különös, nem értelmi, de vizuális világkép hálóját szőtte körém. Ebben a tarka világképben a gyermek kiteljesült boldogságával és szabadságával kalandoztam. Hol az ásványok és a kőzetek kaleidoszkópszerű birodalmában, hol meg gyors villanással a Mars-tájak felhős rózsaszín csatornáin hajóztam. Ha akartam, a tengeri csillagok lila ernyőinek árnyékában bolyongtam az angyalhalak szivárványszín honában, vagy a mélytengeri szörnyek között rémüldöztem. Elandalogtam a korallerdők élő, toboz- és gombaszerű birodalmának virágállatai között. Máskor pedig a fényképezőgép megörökítette pókhálók, vagy a radioláriák minden absztrakciót felül46múló rajzainak ábráin gyönyörködtem, vagy formáik között tervezgettem. A sarkok jégbirodalmából Madagaszkár óriási pillangói közé repültem, vagy a trópusok pálmaparkjaiban sétálgattam. S ezekhez az utazásokhoz képzeletemnek reális alapot adott a Modern technika modellatlasza, mert kihajtogathatós ábráin a szemléltetés legaprólékosabb részletességével ismerkedhettem meg gyerekfejjel a léghajó vagy tengeralattjárók szerkezetével. Az ábránd a valósággal, a képzelet az értelemmel így kovácsolódott bennem akkor naiv harmóniává, ebben a gyermeki világképben.

Ebben a tejüveges szekrényben, amely ma már anyám éléskamrájába vándorolt, s melyhez feledhetetlen gyermeki élmények kötnek, akadt, ha szemügyre veszem, néhány könyvészetileg is érdekes darab. Ilyenek például az anyai dédapám nevével ellátott Kisfaludy Károly, majd Bajza József által szerkesztett Auróra évkönyv példányai. 1822 és 1837 között hagyták el a sajtót. Céljuk az volt, hogy ébredező irodalmunk közönségének ízlését neveljék. Bizony, nem sok példányban jelentek meg annak idején ezek az évkönyvek. Az Aurórá-t felváltó Bajza-Toldy-Vörösmarty Athenaeum-ából is találok egy-két évfolyamra valót. Az Athenaeum kritikai melléklapja, a Figyelmező is megvan 1837-ből. Sajnos, az a könyvgyűjtemény, ahonnan ezek a könyvek származtak, amelyekről annyit meséltek nekem, az enyészetre bízva, ott maradt Biharban a konyári református parókián. Érdekessége még az Akadémia támogatásával 1857-ben megindult Budapesti Szemle. Ezt még Csengery Antal alapította, és később Szulai Pál szerkesztette tovább. A konzervatív irodalom és kritika képviselője volt. Köztük találom Bródy Sándor Jövendő című heti irodalmi folyóiratának mintegy húsz kötetét is. Nagyjából ezek azok a könyvek, amelyek átkerültek Mozart, Weber, Bizet, Vol47taire, Rousseau és Marx képei közül az én könyvespolcaimra.

De nem feledkezhetem meg a Magyar Regényírók sorozatáról és elsősorban pedig a Klasszikus Regénytár néhány darabjáról sem. Ezek közül a legkedvesebbek közé sorolhatom Dickens Pickwick Club-ját és mindenekfölött Turgenyev, Gogol és Goncsarov műveit. Az Őstalaj-, Holt lelkek- és az Oblomov-ra gondolok. Első olvasásukkor azon lepődtem meg a legjobban, hogy e műveket nem magyar írók írták. Oly közelinek éreztem e regényekből áradó hangot, olyan természetesen közelítik a táj- és emberszemléletet. Csak az idegen nevek zökkentettek ki egyre-másra ebből a hazainak érzett kelet-közép-európai regényhangból. Minél inkább elmélyültem bennük, annál inkább fokozódó irigységgel töltöttek el, irigységgel, hogy nem találtam másukat, hiába kerestem a Magyar Regényírók sorozatában. Csak később jöttem rá, hogy még a két Arany, János és László epikai műveiben, Az elveszett alkotmány-ban és A délibábok hősé-ben találhatom csak ezt a közel álló hangot és szemléletet, de aztán tovább hiába keressük a napóleoni háborúk, a Bach-korszak és a kiegyezés utáni magyar világ ilyetén ábrázolt megörökítését irodalmunkban. Elillantak, mint a délibáb.

A többi könyv már az én gyűjtésem. Ott sorakoznak a falborító állványokon, és lassan kiszorulva a sorokból, helyet keresgélnek az ablak alatt, szekrények tetején, asztalok lapjain. Annak a könyv- és a nyomdaművészet iránti vonzódásomnak eredményei ők, amely nyiladozó értelmemben egy falusi petróleumlámpás estén ébredt fel bennem először, amikor egy öreg meséskönyv ősi magyar kártyafigurákhoz hasonló, színes metszeteit nézegettem. Később jöttem csak rá, hogy ezek a huszárt, cigányt, hollót és ró48kát ábrázoló képek a betűvetés mesterségét igyekeztek megkönnyíteni a gyermekeknek.

Azóta magam is megtanultam a betűvetést, és ezekkel a betűkkel jutottam át a nyomdák küszöbén, és velük szövetkezve kötöttem le életemet a könyvekhez. Könyveim jó részét is nekik, az írásnak köszönhetem. Annak az írásnak, amely egyre mélyült és épült bennem, szinte gyermekkorom és első verseim megjelenése óta, sok gondtalan és keserves esztendőn át. Könyveim gyarapodását tehát úgy nézhetem ma már, mint kedves állomásait annak a megtisztelő, majd meg testvéri barátságnak, amely tanítóim, írótársaim és köztem fűződött. Így természetesen legkedvesebb könyveim közé tartozik az a nagyszámú verseskötet, amely a mai magyar líra talán csaknem minden számottevő alkotását tartalmazza, 1930 óta gyűltek. Kis vidéki nyomdákban és a fővárosban jelentek meg, olykor csak 200, 300 példányban. Sokszor bizony a költők vagy irodalompártoló barátok költségein. Nem egy versük ma már az élő magyar líra gyöngyei közé tartozik. Ezek az ifjú költők azóta sorra beérkeztek. Deresedő fejjel járják a világot. Már csak ezeknek a verseknek lírai képei sugározzák ifjú hevüket és a leveleik, mert sohasem érkeztek magányosan Somogyba. Ha végignézek soraikon, nyomtatott betűiket nem tudom elválasztani azoktól a papírdobozoktól, melyek közös emlékeinket őrzik, egyre fakuló tintáikkal. Könyveim közé sorolom ezeket is. Hajdan a könyvesláda és a levelesláda egymás mellett állt. E kettő könyvespolcaimon ma is egymás mellett áll. Kosztolányi-köteteimhez éppúgy hozzátartozik az az első levél is, melyben halványzöld betűivel megköszönte a boldogult Biczó Ferenc által kiadott első verseskötetemet. Így vagyok Babits Mihály köteteivel is, hiszen még olyan verseskötet is akad ezek között, melyet ismertetésre tőle kaptam, és Babits Mihály nevére dedikálták szerzőik. 49Itt sorakoznak Ady Endre, Tóth Arpád, Juhász Gyula, Nagy Zoltán, József Attila, Szabó Lőrinc, Nadányi Zoltán, Gulyás Pál és Dsida Jenő könyvei, hogy csak a halottakat említsem, és szép rendben tovább Lányi Sarolta, Várnai Zseni, Kassák Lajos, Füst Milán, Illyés Gyula, Erdélyi József, Berda József, Sinka István, Fodor József, Jankovich Ferenc, Vas István, Rónay György, Hajnal Anna, Keresztúry Dezső, Benjamin László, Zelk Zoltán, Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Képes Géza, Dudás Kálmán, Toldalagi Pál, Csorba Győző, Mátyás Ferenc, Kálnoky László és Kiss Tamás kötetei. Természetesen, ha nem is küldték meg mindannyian, de akárcsak az előttem járó nemzedék könyveit, éppoly szenvedéllyel gyűjtögettem a legfiatalabb költői nemzedék írásait. Itt találom kéznél Nemes Nagy Ágnes, Juhász Ferenc, Simon István, Nagy László, Csanádi Imre, Fodor András, Rákos Sándor, Darázs Endre, Kormos István, Pilinszky János és sokak műveit a még fiatalabbak közül. Itt vannak a tragikusan elhunyt segítő barát, Sárközi György versei és Radnóti Miklósé, a Franciaországban elpusztult Forgács Antalé és az alig ismert, tehetséges kárpátaljai Sáfáry László versei. Már egyik sem küld több művet nekem.

Természetesen minden költő könyvét, minden kiadásban gyűjtögettem. Nem válogattam közöttük. Dayka, Batsányi vagy Ányos Pál éppúgy érdekelt, mint Balassa, Zrínyi, Csokonai vagy szűkebb hazám Berzsenyije, vagy Kisfaludy Attalája. A díszkötésű Arany János, Tompa, Madách kiadások mellé megvettem a legsilányabb és salátapéldányokat is, a hírversírók példányaitól a vásári Ludas Matyi-példányokig. Közülük a legkedvesebbek közé tartozik az a rossz papírú Petőfi kötet, amelyből a verset olvasni és megszeretni tanultam meg. Mire mint kisdiák, a poétika tanulásáig jutottam, olyan sárga rongyosra lapoztam, hogy 50A helység kalapácsá-ig szétomlottak lapjai. Csirízes vászonnal, gyerekfejjel magam kötöttem újra össze, és címlapjára a pálmaág alá nagy gonddal róttam fel: Petőfi Sándor. Aztán érettebb ésszel, kevés pénzzel gyűjteni kezdtem az első kiadású példányokat.

Így vagyok az európai lírával is. Ezeknél különösen kedvelem a kétnyelvű kiadásokat. Ha tehettem, az angolon, olaszon és a németen kívül, mely nyelvekben jártasabb vagyok, megvettem az olyanokat is, melyeknek nyelvét nem ismerem. Van izgalom abban, amikor jó fordítás mellett az ismeretlen nyelv zenéjében, a titkosan összecsengő rímek között, mint ismeretlen zenei elemben gyönyörködhet az ember. Összevásároltam a francia, angol, olasz, orosz, finn, román és bolgár antológiák mellé kínai, japán és néger versek magyarul megjelent példányait, a Tauchnitz, az Albatros, Penguin, Pelican könyvek köteteit, melyekben a XIX–XX. századi lírai és novellatermést jelentették meg.

A középiskolák grammatizáló latin tanítása sem tudott elrémíteni a latin lírától. Kaposvárott az egymás után váltakozó latin tanáraim nyelvtani módszerei egyáltalán nem törődtek azzal, hogy irodalmat tanítanak ezeken az órákon. Livius ige- és főnévragozás, Tacitus mondattan, Horatius, Vergilius és Catullus minden lírai szépségétől megkopasztva, korából és a művelődéstörténetből kiemelve, keserű falat volt részünkre. Egyéni vonzódásom és Pannóniánk rokon, latinos arculata mégis egyre közelebb vitt a klasszikus irodalomhoz. Ebben segítségemre voltak a pécsi egyetemen Gyomlay Gyula előadásai, akinek az órákon rögtönzött kristálytiszta magyarságú fordításai eloszlatták bennem a középiskolám kellemetlen latin emlékeit. A középkori latin irodalom kötelező tanulása Janus Pannoniuson át kedves költőimmé tették Vergiliust, Catullust és Horatiust. Ettől kezdve a latin auktorokat, a fordításokat és a két51nyelvű, új kiadású klasszikusokat is gyűjteni kezdtem. Ez Pécsett történt. Aztán Munkácson, a havasok aljában legmeghittebb emlékeim közé tartozik az az esztendő, amikor mint tanár, magányosságomban szinte kizárólag a görög verssel és drámával foglalkoztam. Az Árpád Gimnázium tanári könyvtárában szép gyűjtemény állt rendelkezésemre. Ez a munkácsi környezet természetesen újra fölelevenítette bennem apám könyveiből merített csodálatomat az orosz klasszikusok, és kíváncsiságomat a szovjet irodalom megismerésére. A fiatal és Prágában tanult tanártársaim nagy szeretettel segítettek. Könnyű és érdekes volt ez az ismerkedés Szaltikov-Scsedrin, Solohov, A. Tolsztoj, Gorkij, Nyekraszov, Lermontov, Tyutcsev, Blok, Majakovszkij és Jeszenyin munkáival, hisz ők rajongó szeretettel és szenvedéllyel magyarázták szép magyar nyelven azt, amit én az ismeretlen nyelvből sohasem hámozhattam volna ki. Mindezeket az alkotásokat aztán 1945 után egyre szebben fejlődő könyvkiadásunkban, nagyszerű fordításokban üdvözölhettem újra.

A versek mellett az esszéirodalom és az irodalomtörténet is érdekelt. E gyűjteményben a boldogult Szerb Antal, Halász Gábor, Schöpflin Aladár, aztán Füst Milán, Babits Mihály, Kosztolányi, Németh László, Illés Endre, Sőtér István, Tolnai Gábor, Kardos Tibor és Nagy Péter munkáit említhetem elsősorban. E könyvek között verstani, metrikai, verstörténeti tanulmányok váltogatják egymást írói arcképekkel, művelődés- és művészettörténeti, filozófiai és egyéb esztétikai munkákkal vegyesen. És itt külön foglalkoznom kell a művészettörténettel, elsősorban pedig a festészettel, amely lírai hajlamommal együtt nőtt, sőt gyermekkorom egyes szakaszaiban a verselés ösztökélő vágya fölé terebélyesedett. Hogy így történt, Balázs János nevét kell megemlítenem. Apám tanítványa volt. Sokszor 52megfordult házunkban. Gyerekember létére kész és jelentős művész volt. Ecsetjének és krétáinak színei és szorgalma magával ragadtak. Együtt jártuk szülőföldem tájait. Ő a tüdővész sürgető lázával műveket alkotott már akkor, és én a formák és a színek harmóniáját gyűjtögettem. Világos tehát, hogy a verskötetek mellett a festészet történetére vonatkozó könyveket is korán kezdtem gyűjtögetni. Szinyei A fiatalok és Lyka Károly Művészet című folyóiratának meglelhető példányai egyre gyarapodtak. Aztán Fülep Lajos pécsi egyetemi előadásai tovább mélyítették bennem ezt a vonzódáson túlnőtt érzést. Majd pedig Róma, Firenze élménye után, amit nem tudtam magamnak megszerezni, megszereztem Kaposvárott a múzeum könyvtárának.

Az élő irodalmat a folyóiratok képviselik. Számomra, a vidéken élő írónak, ezek jelentették és jelentik ma is a postás kezével közvetítve azt a szellemi légkört, amely nélkül sokszor fullasztóan nehéz lenne egy kisváros élete. Huszonöt év vibráló, majd szorító és emelő atmoszférája áradt e gyűjteményből. Budapest, a Vajdaság, Kassa, Pozsony és Erdély, az Alföld és a Dunántúl irodalmának sugárzása érkezett e füzetekkel. Ha csak öt legnagyobb folyóiratunkat veszem, számonként négy íves, azaz 64 oldalas tartalommal, akkor egy hónap anyaga öt folyóiratnál 320 oldal. Egy év alatt ez 3840 oldal. Huszonöt év alatt 96 000 oldal. Ha ezt 300 oldalas könyvekbe átszámítom, akkor is ma már 320 vaskos kötettel kell számolni. És mennyivel többen vannak, és milyen rossz gazdájuk vagyok. Sok örömteljes szolgálatukért még vászonruhát sem kaptak, nemhogy bőrkötést. Jellegzetes szegénynegyede könyvtáramnak, ahol ezek a folyóiratok sorakoznak.

Legszűkösebb azonban az a rész, ahol a magyar regények állanak. Még talán a volt Válasz, a Márciusi Front írói közösségének és a Kelet Népe falukutató csoportjának mun53kái és társadalomtudományi könyvei is többen vannak, mint ezek. Ami van, jó részük éppúgy a baráti kapcsolat ajándéka, mint a versek nagy része. Itt Asztalos Istvántól Veres Péterig sorolhatnám azt a névsort, amely mégiscsak a mai magyar prózát képviseli. Természetesen a régiek közül is gyűjtögettem. Így többek között Cholnoky Viktor és Krúdy Gyula köteteit. Vele kapcsolatban megemlíthetek egy kedves véletlent, amely Kaposvár volt Kozma antikváriumához fűződik. Az itt vásárolt egyik fölvágatlan példányban, mint kedves ajándékra bukkantam Krúdy aláírására és merített papiros névjegyére. Ilyen volt Krúdy Gyula, a magyar költői próza mestere, a nyírségi gavallér. Még halála után is könyvbe rejtett névjegy bájos eleganciájával mutatkozott be ismeretlen tisztelőjének.

A szakember, aki a bibliográfia mestere, talán túlságosan rendszertelennek minősítheti ezt a kis gyűjteményt, de én tudom, hogy minden összevisszasága ellenére is van benne rendszer. Pontosan úgy gyarapodott és fejlődött, mint a növény. Él és a hozzáfűződő emlékek egyre frissítik életét. Mindenesetre nem úgy tekintek könyveimre, mint a kiadó és az író üzleti viszonyának termékeire. Olyan könyv nincs is köztük, amelyik csak divatos. Még közismert könyv is kevés akad köztük, hacsak nem Petőfire, Arany Jánosra gondolok, vagy Dante Isteni színjáték-ára, vagy a Sancho Pansától kísért spanyol lovag furcsa kalandjaira. Ezeknek a könyveknek mindegyikét személyes vagy belső lelki szál köti hozzám. Lassan gyarapodva maholnap leszorítják a falról Egry műveivel együtt a császári hadimérnökök rajzai után készült egykorú somogyi erődök: Szigetvár, Kaposvár, Berzence és Babócsa metszeteit is.

1948–60
54
Művek és mesterek között
55 56
Francis Jammes halálára

Valahányszor rám nehezedett a vidéki magány, s úgy éreztem, nincs menekvés, elővettem a verseit. Egyensúlyvesztett óráimban az ő költészete hozta vissza a harmóniát a szívembe és életszemlélete napjaim nyugodt folytatását. És most, mint a naptalan novemberi köd, úgy zuhant rám, halálának híre. Vajon nélküle lelek-e útra, ha visszatérek Berzsenyit emésztő Somogyomba. Igen, mert az ő költészete s életműve örök útitársa a magányosoknak, s minden novemberek fölött a zsendülő tavasz.

Jammes életét vidéken tengette. A mi latinos Pannóniánkkal oly rokon, de naposabb tájon. Ott, ahol a gabonát termő völgyek és szőlős dombok ölelkeznek és a vidéki francia városkát, Orthezt, sötét lombú tölgyesek szegik körül. Itt ügyvédi irodában poros és zsíros aktákat forgatott, és peres panaszokat körmölt. Délután fapipával, puskával sétálta a Pireneusok lábánál elterülő határt. Ez az eseménytelen, alig hatezer lelket számláló kisváros polgári környezete nyújtotta költészetének a tárgyat és életének a szemlélődő, megbékélt derűt. A harmincéves költő A hajnali angelusztól az esti angeluszig című első kötetében verseinek egyszerűségével, naivan is rafinált megfigyeléséivel, derűs természetszemléletével és a prófétákhoz illő alázatával lepte meg a kritikusokat, irodalombarátokat. Sully-Prudhomme, Baudelaire, Verlaine és Rimbaud nagy és összetett lírája után furcsán hatott Jammes, az egyszerű költő. A kritika hidegen fogadta, de a verseiben heveré57sző, szemlélődő bölcsesség, a szívhez vándorló igazság és verseinek zsoltárosan ömlő zenéje lassan korunk legolvasottabb francia lírikusává tette. Lírájának alapízét, üdeségét a nemes értelemben vett vidéki levegő, hangulat adja. Egyéniségét az a magába forduló lelki alkat, melyet a társtalan lelkek hordoznak. Ihletője az a szeretet, mellyel az emberek, a tárgyak, a természet felé fordult, s az a közelség és megértés, mellyel a táruló végtelen és a teremtés titka előtt térdelt e líra. Jammes kisvárosban élt egyszerűen és szegényen. Életéből a környezet parancsa s lelki alkata kihántott minden hiúságot. „Istenem, én eddig csupa gőg voltam, és ez a gőg megmérgezte életemet. Most már tudom, hogy nem vagyok különb, mint ez a kő a lábaimnál.” Így szólal meg nála vallomásaiban az alázat, mely őt költővé avatta, mellyel a művészethez közelített. Ezért az alázatos egyszerűségért halk imával szól:

Mint a pillangó és a kőtörő,
mint a tücsök a napban dőzsölő,
mint a rigó a hűs, fekete lombban,
hadd éljek ó Uram szelid derűben,
alázatos-szegényen, egyszerűen.
(Kosztolányi Dezső fordítása)

Önmagából kilépve éppily alázattal és szeretettel fordul vidéki környezete és a természet felé. Friss pasztellszínekkel tárja elénk impresszionista modorú francia tájait, és villantja föl gondolatait hintáztató képeit. Melankolikus négy ecsetvonásából csak négy sort nézzünk az Ötödik elégiá-ból:

58
Most a kökörcsin az arany levélhalomba
alszik. Enyvet bocsát magából ki a gomba,
mit a csiga dézsmál, vadkan ropog a cser-tőn,
vérzik a berkenye a vörhenyes erdőn.
(Kosztolányi Dezső fordítása)

Már-már hedonista az életszeretete. A cseresznye az ő verseiben „sima, mint a kacagó leányhus”. De olvasgatva a „párizsi tehetséges urak verseit”, meghívja őket az Orthez környéki tanyákra.

Jöjjenek csak velem, megmutatom a rozzant
kunyhókat nekik és hogy kapujuk beroppant.
Meg a rigókat, a csöndes parasztokat,
a szalonkákat, a szép magyalbokrokat.
Akkor majd ők is csak pöfékelnek szelíden,
s ha fájnak még, mivelhogy szomorú az ember,
sokat gyógyulnak, míg hallgatják az eget
s a sólyomvijjogást egy-egy tanya felett.
(Szabó Lőrinc fordítása)

De nagyszerű portrékat rajzol fiatal leányokról kedvenc virágaitól illatozó hátterekkel, a béna parasztról, bánatos állatairól: a szomorú kisborjúról, mely „szereti a füvecskét, a virágot”, a csacsiról, mely „mindig mereng, a szeme bársony, enyhe csend.” És meghitt enteriőröket vázol föl öreg bútorairól, a családi tárgyakról, melyek között „botolva bolyg a szegény vándor”. Senki úgy nem érti meg a tárgyakat, s úgy nem tudja élővé lelkesíteni azokat, mint Jammes az ő szeretetével. A kakukkos óra, a pohárszék, a borostyán szopókás fapipa, de még a befőtt, kenyér, hús, körte, viasz is mind él körötte. Egyre változnak, mozdulnak és beszélnek is. Ő érti őket. Így szól az ebédlőjében álló almáriomáról:

59
A sok, bús emlék benne édes élet,
mert szava is van, mintha hallanám,
vele gyakran beszélek.
(Kosztolányi Dezső fordítása)

S e földi vándornak – ki puritánságában nem engedett koporsójára koszorút helyezni s teteme fölött beszédeket mondani –, hűséges barátja volt: a fehér derűvel ezüstözött bánat. „A hó sem gyógyul meg soha – mindig fehér a mosolya.” – Ilyen mindhaláláig derűző lélekkel közeledett a földi és égi világhoz.

Arcát sűrű körszakáll mélyítette el, nagy szalmakalapja beárnyékozta mosolygó szemét. Olyan volt e költő orthezi magányában, mint a bölcs remete, ki ismerte a végtelent, s ki látta az élő és élettelen mindenségben a rendet, az Istent. Számomra ő jelentette a francia katolikus lelket. Valóban színeinek kék, lila pompájára, „cin-színű” hegyeivel, bő ragyogású vidékeivel ő volt a leginkább katolikus költő. Olyanok voltak az ő színei a francia lírában, mint nálunk Vörösmarty költészetének bíbor pompája. Bár Jammes vallásossága majdhogynem érzékinek mondható. Fényes és élettel teli lélek, aki csupa részvét minden élő iránt. A kankalinok gyásza kötetének tizenöt felejthetetlen verse és elégiáinak alázata is a transzcendens titkokhoz viszi a lelket. Rilke és Assisi Szent Ferenc rokona volt ez a virágai, állatai között élő ember. Ma már az oly sokat kísértett végtelenben jár. Biztos az ő kedves szamarainak csapatával megy a Paradicsomba, mert az ő istene „a poklot nem ismerte”. Teteme fölé keresztjére csak ennyit engedett karcolni: Francis Jammes költő.

1938
60
A költővé koronázott poéta
Janus Pannonius

A magyar irodalomtörténet Balassi Bálint és Zrínyi Miklós előtt, az ismert és ismeretlen szerzőjű himnuszok költőin kívül, csak Janus Pannoniust, családi nevén Csezmiczei Jánost tartja számon, mint jelentős lírikust. Őt is inkább a tudomány művelői, akik irodalom- és művelődéstörténettel foglalkoznak. Irodalmi közvéleményünk, az olvasóközönség alig tud róla egyebet, mint azt, hogy a XV. században élt, verseit latinul írta, és Mátyás reneszánsz udvarának egyik humanistája volt. Néhány lexikális sort hallomásból, vagy esetleg a volt pécsi Janus Pannonius Társaság folyóiratából.

Műveit nem olvasták, hiszen e klasszikus epigrammáknak és elégiáknak szépségét a latin szöveg úgy takarja, mint a gyöngyöt a kagyló héja. Ez természetes is, mert a latinos műveltség hanyatlásával együtt homályosult Janus költői dicsősége is. Századokkal ezelőtt sem volt könnyű olvasmány. Még a latinban és görögben otthonosaknak is magas feladat volt a poeta doctus, „szeráfi férfiú” műve. Gondoljunk csak Berzsenyi mitológiai képeire, melyek a legazúrabb-tisztaságú költeményeinek élvezését is oly sokszor elgondolkoztató emlékezéssel toldják meg. Ez áll Janus Pannoniusra is, de mégse legyünk igazságtalanok hozzá, és nézzük a kor szemével, amikor mindez – ami ma nehézzé teszi –, annak tudása természetes volt.

Képzettsége ma is tiszteletet parancsol az olvasóra. Különösen akkor, ha tudjuk, hogy mindez egy Ferrarában ta61nuló, alig tizenhárom–húszéves csodagyermek szellemének versekkel játszó villogása. Egy „hegyentúli” magyar ácsmester fiáé, akinek emlékező tehetségét a kortárs Battista Themisztoklésszel, Theodektésszel, Kineásszal és Crassusszal hasonlítja össze, és akit édesanyja, az esztergomi érsek húga, szinte a magyar népdal soraiba illőn, fonással-szövéssel keresett pénzecskéjéből „nehezen tartott” és iskoláztatott.

Ennél a pontnál kínálkozik alkalom arra, hogy Huszti József Janus Pannonius lírájára vonatkozó fejtegetéseit helyesbítsük. Mindezt azért, így elöljáróban, hogy már jó előre eloszlassuk azt az értékcsökkentő hiedelmet, mely Huszti szerint is abban jelentkezik, hogy még ő is költőnk műveiben „az élet és költészet között szakadékot” lát. Rátetéz erre még, hogy szerencsésnek tartja Hegedűs István kifejezését is, „hogy Janus a természet üde forrása helyett a visszaemlékezés benyomásaiból merített”. Az a költő, akinek szívéhez az anya oly közel áll, és aki nem egy meghitt elégiában örökíti meg gyermeki szeretetét, annál bizony „az élet és költészet között” nem lehet oly nagy az űr.

Vegyük csak elő Csorba Győző fordításában a Gyászdal anyjának, Borbálának halálára című elégiáját. Soraiból szinte a József Attila-i mama-vonzalom kétségbeesett ragaszkodását érezzük:

Én téged, bár hatvankét év útja mögötted,
lelkem-anyám sírván, tán ne sirassalak el?
Termékeny méhed hordott, mint magzatot engem
mígnem a Hold tízszer körbefutott körein.
Tán a nehéz vajudás kárt is tesz gyönge hasadban,
hogyha Juno akkor nem siet ágyad elé.
Aztán csöpp fiadat bolyhos pólyákba csavartad,
számhoz nyomkodván édes-erős kebeled.
62
Meg-megöleltél, ajnároztál, mintha egyetlen
lennék, nyájas öled mélye becézve dugott.
Ó nem irigységből! de habár még két fiad is volt
jobban kedveltél engemet egymagamat.
Jel van a gyermekben? jósképesség az anyákban?
vagy késő sarjat több szeretet melegít?
Majd, amikor biztossabbá lett lábam a földön
s nyelvem a selypítést elhagyogatta, legott
iskola-mesterhez küldtél a nemes tudományra,
hogy ne mulasztgassam tétlen a napjaimat.
És ami hasznot a gyapjúból húztál, s a szövésből,
mind a te kis tanulód kapta a díjaira.

Minden sorából az élet, a szeretet és a Huszti által hiányolt „egész ember” beszél: „Vedd, édesanyám fájdalmam bús jeleit…” Mindezt röviden csak azért vettem előre, hogy ezzel az idézettel és indítással is eloszlassam azt az érzést az olvasóban, mintha Janus Pannonius műve valóban egy retorizáló, hidegen csillogó, tudósoknak való olvasmány lenne. Ellenkezőleg, a magyar irodalom első olyan lírikusával állunk szemben, akinek regényes pályafutása, Európában visszhangzó sikere, verseinek gazdag szépsége méltán kelthet mindenkiben csodálatot.

De vegyük sorjára életét és verseit.

Az idézett elégia így emlékezik meg inaséveiről, melyeket Itáliában töltött, hogy a költői babért és a tudomány doktorsüvegét elnyerje.

Így történt, hogy olasz tájakra kerültem a bátyád
pénzén: művelném arra tovább magamat.
Épp tizenegy évig járkáltam szerte Velence
környékén, s bátyád állta, akármibe jött.
Ó, ezalatt mennyit vágyhattál, kedves utánam
mennyi öröm, féltés törte szegény szivedet.
63

Azóta is kevés magyar költő dicsekedhetett ilyen neveléssel, ekkora gazdag tudással és élményekben fürdő dús élettel, mint ez a Dráva menti, szlavóniai születésű, Bonfini szavai szerint „rendkívüli gyermek”. Hét évet töltött Ferrarában. „A szorgalom hérosza”, mindent magába szív, ami a mesterséghez tartozik. Tanul, fordít, elégiákat és epigrammákat ír, irodalmi barátságot köt minden jelentős olasz humanistával, költővel. Az irodalomszervező Kazinczy és a humanista Babits előfutárja. Kitartó céltudatosság ég benne. Verseit kézről kézre adják. Világi és egyházi fejedelmek lelkesednek érte. A „hegyentúli” római földre sereglett cseh, lengyel, német, angol, spanyol és görög ifjak közül egy sem dicsekedhet olyan sikerekkel, mint Janus, az első magyar lírikus.

Epigrammáinak hegyes villámain sziszegnek, mulatnak. Erotikus versei szájról szájra járnak, és az elégiákban felhalmozott tudása lenyűgözi az olaszokat. Petőfit, Tompát és Kerényit megelőzve, költői versenyre hívja Tito Vespasiano Strozzát „A nápolyi király megbízásából a császár előtt – Huszti kutatásai szerint – ő ad hangot Itália békevágyának”. Medici Cosimóval barátkozik. A páduai egyetem, ahol négy évet töltött, és ahol a kánonjog doktora lett, Velencébe küldte a doge elé, mint az egyetem követségének egyik tagját. Huszonnégy éves, és már mögötte van a csodagyermek minden külföldi sikere és az ifjú korai tekintélye. Így állít be „violaszín köpenyében” a híres firenzei könyvkereskedőhöz, Vespasianóhoz, hogy könyvekkel megrakodva térjen vissza a magyar pusztába.

A siker követte. Ám míg Itáliában a Múzsák babérja ragyogta körül, addig itthon a hatalom és hivatali emelkedés kétes fényei övezik. Búcsú Váradtól című remek elégiája Áprily Lajos fordításában, mintegy hattyúdal egy időre a költészettől:

64
Könyvtár, ég veled, itt a búcsúóra,
Híres könyvei drága régieknek,
Már Phoebus Patarát elhagyta s itt él,
Költők isteni pártfogói: Múzsák
Többé nem szeretik Castaliát már.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk.

Huszonöt éves és már pécsi püspök. A királyné kancellárja, szlavón bán (mint később Zrínyi), a király tolla és nemegyszer a követek előtt a király szája is. Versek helyett okleveleket javít, Plotinos és az Odüsszeia fordítása helyett, melyre egyre készül, diplomáciai leveleket stilizál, és a Hunyadi-eposz helyett a Firenze küldötte oroszlánokat köszöni meg Mátyás nevében a signoriának.

Tragikus szárnyalás a pályája. Bukolikus verselő, nyugalomra vágyott, és az udvar fortyogó aranyába cseppent. Valamikor a Múzsák és Vitéz János pártfogoltja volt, és most ő lett a mecénás. Gyermekfejjel költői sikerekért küzdött Itáliában, és most a huszonnyolc éves ifjútól maga Firenze és Velence, a Levante ura kéri ügyeinek sikeres elintézését a budai udvarnál. Panaszkodik, elégedetlen, és közben egyre emelkedik. Szinte egy udvari lovagregény hőse lesz. Díszes pajzsot kap ajándékba, s ő öngúnnyal dárdát kér könyv és toll helyett. Közben elveszti szeretett anyját, és a halál angyala őt magát is megérinti. A tüdőbaj erőt vesz szervezetén.

A királytól sarkallva, emlékeitől kísértve 1465-ben újra Olaszországba megy, de nem úgy, mint régen. Zsenge dicsőségének idézése adhatott szárnyat az úthoz, de keserű lehetett ez az utazás. Már nem az újra viszontlátott költőnek szóló fogadtatás ez, hanem a király követének kijáró köteles tisztelet Velencében, Firenzében és a pápa előtt. Pedig azt, ami Petrarcának csak ügyes diplomáciával si65került, azt is elérte már. Ő volt az első és utolsó költővé koronázott magyar poeta (1461) és mégis, most csak a diplomáciai fondorlatok szüneteiben ér rá a könyvvásárlásra, s a pénzügyi alkudozások árnyékában jut idő fogadni a régi barátok már hízelkedő hangú kedveskedését. A király diplomatája elsősorban, és csak azután a XV. századi Kazinczy, aki nem a pusztába, de az európai műveltség forrása körül szervezte és öregbítette a magyar művelődés ügyét. – Hogy is tehetett volna másképp? – Otthon Kosztolányi Györgyön (Kosztolányi Dezső egyik őse) kívül csaknem egyetlen vérbeli irodalmár volt. Útjáról közel 80 000 dukáttal, gazdag könyvtáranyaggal és Mátyás keleti terveinek erősítésére egy török herceggel lovagolt vissza Rómából Budára.

A római út után visszavonult Pécsre. Emlékeitől s a mulasztott időtől serkentve, könyvtárában az irodalomnak élt. Betegsége is sürgeti.

Most pedig színes életrajza után térjünk vissza Janus Pannonius lírájához.

Minden értekezésnél fényesebb bizonyíték, ha magukat a verseket idézzük. Vegyük csak elő Csorba Győző fordításában a 203 soros elégiát, az Árvízről-t. Egy ilyen hosszabb lélegzetű költemény a legalkalmasabb arra, hogy költőjének minden erejét megismerjük, és megközelíthessük egész lírai művét. Egy nemzeti irodalom kezdő korszakában ha böngésszük, a mai olvasó önkéntelenül is bizonyos naiv és darabos hangra állítja be magát. És íme, milyen hangütéssel kezdi ez a XV. századi költő:

Honnan e bő víz a felhőkben, felhők a magasban?
Volt-e ilyen dúsan-nedves a dél szele már?
Máskor ivott-e olyan habzsolva a tarka szivárvány?
Vagy tán rejtekuton szállt föl a tengeri hab?
66

Egyszeriben eloszlat minden kétséget és tartózkodó bizalmatlanságot a vers. A téma magával emeli olvasójának lelkét és képzeletét. És ha még maradna kétsége és a modern hangot a fordító stilizálásának tulajdonítaná, vegye elő a latin eredetit, és győzze meg az, hogy Janus utódja, a pécsi költő-fordító csak hűséges, becsületes tolmácsolója volt e XV. századi költő szavainak. A vers a továbbiakban, mint az árvíz árad szét, és magába öleli a mesterségbeli tudás, a képzelet, a megjelenítő erő és a hangulatvarázsolás, egyszóval a költői erények összességét.

S már a rengeteg erdőknek, csak a csúcsai állnak
szárazon, és szilajul verdesi zöldjük az ár.
Fölmenekült a hegyek tetejére a vad s a madár, de
talpuk alá csap a hab, hajtja, riasztja tovább.
Hal megy az emlősök vackába, a zord-agyarú kan
barlangjába sötét tinhal uszik nehezen.
Körbe-tekergő kígyó nyugszik a zugban, ahol még
nem régen bundás, nagyfülü nyúl remegett.
Rák ül rókaverembe: hol eddig a szárnyasok éltek,
s költöttek, most ott tojnak a vízi lakók.
Ez mind semmi! De sorsa miatt vacogó sereg embert
nyájjal, akollal visz messze a nedves özön.
Kis falu volt? Mocsaras táj most, a hegyekbe bolyongó
pórok a mélybe-merült bérc-csucsokat keresik.

Vajon ezek után is állíthatjuk-e, hogy Janus költészete, az epigrammákat kivéve, csak retorizáló versírás, mint Huszti állítja? Kell-e ennél szebb és érdekesebb költői leírás? Sőt mi több, élettel telibb, amit szintén hiányolt? Mivé foszlik ezután Hegedüs megállapítása, hogy „a természet üde forrása helyett a visszaemlékezés benyomásaiból merített”? Értsük bármint a „természetet”, akár a költő 67természetére, akár Petőfi „dicső természetére”, én mindenütt élettől duzzadó erővel érzem Janus verseiben, akármelyik költeményét nézem is. Sehol sem találok papírízű világot, de mindenütt gazdag föld felé forduló, vérbő reneszánszot. S azt hiszem, velem együtt a Szelek versenye, Panasz a Holdra, Nyavalyáiról panaszkodik, A kan és a szarvas című művei, bármelyiket vegyük is, egyre ebben erősítik az olvasót is.

A következő sorokban képzeletünkben megjelenik a vadvizes, áradások szaggatta XV. századi Alföld, Petőfi Tiszája és mintegy Szeged jövendő pusztulása.

Már a Száva, a Dráva, Maros, sőt még a Tiszánk is
és a Dunánk, mely a föld északi főfolyama,
Ámbár éppen elég köz van köztük, valamennyi
egybeszakadt és most egy-közös ágyba folyik,
Azt sem látni, hol is volt egyszer domb, falu, fák, csak
tengert látni, amely vízbe takarja nyomuk.

E „képzeleti költemény” aztán sodrával szétterül az egész földkerekségre és alkalmat nyit költőjének a fantázia, földrajzi, természetrajzi és a „kétes értékű” mitológiai tudás szabad csillogtatására. Szinte az egész emberiség fulladozik már árjában, s ugyanakkor vele együtt szélesül ki a költemény gondolati mélysége. A világ és az emberiség kezdete, sorsa bukdácsol, mint alakuló, majd emelkedő és süllyedő sziget az őskáosz árjában:

Hát igazat mondtak hajdanta a bölcsek: az embert
tűz és víz gyakran veszti el, ám valahány
romlás, annyi teremtődés, minden megujul, mint
Főnix, melynek a sír életet ad s a halál
68
hozza világra, kinek születés a por és az utolsó
napja megint első. S tudja-e bárki: ugyan
hányadik is lehet itt ez a mosti világ, s ezután még
hány lesz és hány volt ennekelőtte maig.
Menj, csak menj, kit a talmi dicsőség vágya von, és csak
csaljon örök hírnév csábja! Hiába: neved
békén vagy harcon született, nem fogja elérni
úgysem az új kort, és senki se tud, ne reméld
többet rólad, mint amit ismer e mostani korszak
arról, melyben a nap nem sugarazta tüzét.

Íme, a Vanitatum vanitas sorai első poétánktól, amelyeket korunk, az atomkor gyermeke érthet meg a legkönnyebben. E sorokat a mitológia, mint megnyugtató színes füzér öleli át. Poézisével csak beragyogja a verset. – Hogy nem mindig érthető ez a csodálatos meseszőnyeg? – Ám, aki nem kíváncsi arra, hogy a „nevek bokrának megette” mi lappang, és nem érdeklik a földönjáró héroszok és embertermészetű görög istenek szép históriái, ne nézzen utána e „meséknek”, és akkor sem marad több kétség, izgató sejtés a szívében, mintha a modern szürrealisták verseit olvassa, vagy absztrakt képeket néz. – Vagy nem így áll-e szembe Vörösmarty magyar mitológiájával? – És mégis gyönyörködik hexametereinek és nyelvének színes pompájában. Ami pedig az életét illeti, megírta azt is Janus. Itt már találóbb Huszti hasonlata, amikor Reviczkyt említi. Azonban Reviczky „számlálgatom, találgatom” sorai érzelgősebbek, míg Janus betegségéből fakadó lírája sokkal reálisabb. A lírai realizmus, ha szabad ezt mondanom, nála jelentkezik először irodalmunkban.

69
Szúrós dárda-hegyek szaggatják-tépik a bordám,
véres nyál buggyan bőven a számon elő.
Ehhez járul még, hogy alig lélegzik a mellem,
s közben a sorvasztó láz se hagy el…

Nem könyörög. Előre lehet e sorokból érezni annak a kemény lelkiállapotnak motívumait, mellyel később a Mátyás elleni összeesküvést a minden mindegy makacsságával szervezi, egészen a Zágráb melletti Medvevárban történt haláláig.

Mért vergődjem ihol, vegyetek magatokhoz az égbe,
Ó, ha a földi panaszt hallja az isteni fül.
Ily nyomorúságban Krőzus birodalma se kéne,
ily nyomorúságban isteni trón se idéz.
Jól esnének-e tán durván kínpadra feszítve
dús lakomák vagy akár mézes-izű italok?

E sorok szavaiba csak be kell helyettesíteni, ha szabad ilyen gondolatot realizálni, a költő-fejedelem gazdagságát a Krőzus szó helyett és a királyi trónt az isteni trón helyébe. Mindenesetre közrejátszott költőnk lázadó szerepénél Mátyás önkénye is. Janus lázadásában és menekülésében van valami a szabad, felvilágosodott lélek irtózásából. A klíma fojtotta testileg és lelkileg egyaránt. Vagy mondjuk így, vágyott Itália és a költőtársak után? Sok volt a megalázó dicsőség és erős a tizenegy év emléke?

Ami még az „életet” illeti, hátralennének epigrammái. Ezek, akárcsak Vörösmarty eddig eléggé mellőzött epigramma-költészete, külön fejezetet érdemelnének. Itt is Husztit kell idézni: „Néha úgy látszik, mintha Janus minden élményalap nélkül, mintegy a levegőben puffantana el egy ötletet.” Aki ismeri az epigramma természetét és szü70letésének az alkalmi tárgyhoz, személyhez, érzéshez vagy közviszonyokhoz való kényszerű kapcsolatát, az ilyent fel sem tételezhet. Legyenek ezek az epigrammák akár erotikus vonatkozású, akár személyre, közállapotra lőtt mérges nyilak, azok mögött mindig megvan az „élménycsíra”. Kár históriai alapon vagy filológiával oknyomozni a hitelességet.

Epigrammáinak minden sora él. Sokszor két sor is elénk varázsolja a kort, a kor szellemét. Aki e sorokat írta, nem a „levegőbe”, de a valóságra lőtte mérges-epés vagy szellemtől ragyogó, csiszolt nyilait.

Röviden és vázlatosan talán sikerült leírnom azt, amit éreztem Janus Pannonius verseinek olvasgatása vagy fordítása közben. Mindez igen csekély megismertetéséhez. Anyaga óriási, de hamarosan elkészül egy kétnyelvű kiadás, mely felidézi szellemét és ragyogó költői tehetségét. Mindez Kardos Tibor érdeme, aki itthon és Janus Itáliájában maga köré gyűjtötte és szaktudásával segítette a fordítók munkáját. A magyar irodalom és olvasó végre majd magyarul ismeri meg azt a költőt, akit egy holt nyelv eddig elzárt azoktól, akikhez elsősorban tartozott.

1949
71
„A Magyar Poézis Menetele”
avagy Csokonai és Berzsenyi harca
1

A magyar esszéírást gyakorta csak alkalmiság kényszerítette tollfogáshoz, és döbbentette véka alatti szépségekre. Így hozta fel szobrokban, tanulmányokban alapos étvággyal az 1936-os év Berzsenyi személyét. Valószínűleg még hevesebben pótolná egy időszerű évszám a Csokonai-hiányokat. Ez az alkalmihoz való ragaszkodás sajátosan magyar jegy, s alkalmi retorikát kedvelő lelkiségünkből eredhet. De maradjunk csak Csokonainál és Berzsenyinél, akiknek egyéniségével és műveivel tán sikerül pár lépéssel közelebb jutni a magyar költészet lelkéhez. Hogy mi késztetett épp e két sajátosan magyar és tragikus sorsú poétához, tán mondhatom, az ösztönös ragaszkodás rokonérzésén kívül az a véletlen, hogy emlékük a családi szóbeszédekben gyakorta bukkant elém gyermekkoromban, és később is, somogyi magányomban mind többször menekültem e tájon számkivetve élt költők szelleméhez. Mintegy régi adósságtól szabadulva, könnyítek a lelkemen e sorokkal.

Irodalmunk egyénien különbözik európai társaitól abban, hogy nagyon is összenőtt a nyelvet adó nép sorsával, s ideáljai, szépségkultusza erősen politikai, történelmi virágokkal koszorúzott. Irodalom és nép pajzs-testté nőtt. Sajátos tulajdonsága még, hogy lelke azonos a történelmi nemzetből kizárt „parasztság” pszichéjével. Csupán az államhatalom közigazgatási eszköze volt a latin. Nyelvét pár humanista latin verselőtől eltekintve, a néptől veszi. Legmagasabb szárnyalói líránknak mindig a népi mélyből valók. 72Nem divatosan népiesek, nem hozzá akarnak hasonulni, de mindről kisüthetjük, hogy ebből a talajból valók. Így beszélhetünk típusköltőkről is, akik népükkel, a gyökérrel azonosak. (Csokonai, Berzsenyi, Petőfi, Arany, Ady, Juhász Gyula, József Attila stb.) A tragikus jelző is gyakran oda kívánkozik irodalmunk elé. A klasszikus görögség úgy vallotta, hogy a költők szenvedése nemzeti nyereség a literatúra síkján. Tán e hiedelem igazságát igazolja líránk európai nagysága is. A szabadság ideálja, az egyénieskedés, az örökös csillogásvágy, a szimbólumok ragyogtatása szintén e jegyekhez sorolható, hisz népdalunk szimbolizmusa felülmúlja a Verlaine-iskoláét.

Mindenesetre ezek csak jegyek, melyeket az olvasó itt-ott lát előbukkanni, mint a karszti patakot, de együtt találni, valamennyit egy költőnél, szinte alig lehet. De nem is azért soroltuk fel, hogy e sémára húzzuk Csokonai és Berzsenyi költészetét. Akkor úgy járnánk, mint éppen Csokonai által oktatott „azok a gyarló fordítók, kik nem az idegen nyelvet a mienkre, hanem a mienket akarják amannak a kaptájára szorítani”. Mennyire gyarló kísérlet lenne az éppen e két, annyira fékezhetetlen s gyermekes költői szellem művészetével szemben, kiknek emberi nagysága s lírája műveikből csak ma kezd teljes nagyságban kibontakozni.

Maga Vitéz Mihály is, korából kinőve látta költészetének és életének értelmét; „Írok a XX. vagy a XXI. századnak, írok annak a kornak, melyben a magyar vagy igazán lesz, vagy igazán semmi sem.” Jóslata kísért századunkban is, mikor nemzetünk s irodalmunk legjobbjai hősi erőfeszítéssel küzdenek népünk emelkedéséért. Költészetünkben a szép tökéletes meghódítására ennek az érzésnek nagy ösztökélő hatása volt. E két poétánkban is tudat alatt ott kísértett az idő réme. Nagyszerűt s nagyigényűt hozni, hisz egykoron tán idegen nyelven kell tovább élniük. Az 73időt, melynek szárnyán e történelem suhog, a múltat s jövendőt Csokonai az Újesztendei gondolatok című verse formai remekében ütemes trochaeusokkal, váltakozó időmértékes jambusokkal így kísérti:

Így teszel te, óh idő!
A nemzetek forgó enyészetével,
Most az egyik nagyra nő,
S a másik elmúlik saját nevével….
Nem lehet jelenvaló,
Csak múlt s jövendő pont lehet tebenned;
És miként a puszta szó
Repten-repűl, úgy kell veszőbe menned.

És Berzsenyi:

De jaj, csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
Tündér szerencsénk kénye hány-vet,
Játszva emel s mosolyogva ver le.

Így találkozik e két, annyira ellentétes alkat, és más-más oldalról is egy cél felé közelítő szellem a végtelen kapujában, a sors előtt, melyből mindegyik az elrendelést s az érdemet ostromolja gyötrődő lélekkel.

Csokonai atyai örökségként kies pannon derűvel, s anyai részről kellemes szellemességgel sziporkázó, „a kenyér sík óceánjáról” való alföldi lélek. A másik, Berzsenyi, „nagy ősi vérrel háborgó” dunántúli. Mindegyik családjával, temperamentumával, életszemléletével magyar alkat. De mennyire különbözők! Csokonai kispolgári család csodagyermeke. Négyéves, már olvas, ötéves, már verseket csinál. 74A rideg debreceni kollégium professzorai versengve tanítják, öntik bele a tudást, és szokatlan kivételekkel halmozzák el. Nyúlánk, hosszú arcú, hajdúorrú legénnyé serdült, ki egy diáktársaiból alakult irodalmi körben, hogy az olasz versről beszámolhasson, megtanul olaszul. Latinul már jól tud. E latin–olasz szellem, melyben irodalmunk útja fekszik, végleges hatással van életművére. Rolli, Metastasio, Chiabrera, Zappi játékos verstechnikája, a zenélő nyelv, hajló rím meghódította amúgy is a vers formai szépsége felé vonzódó, nagyszerű technikára, szellemességre, könnyedségre hajlamos szellemét. De költészete közel sem merült ki ebben. Tisztán látta a vers és a költemény különbségét. A magyar verscsinálásról közönségesen című tanulmányában bátran vallja a nagyszerű verselő-technikával bravúroskodó költő: „A poéta hát csak poéta vers nélkül is, de akire születésekor Melpomené mosolygó szemekkel nem tekintett, akármilyen szép verseket írjon is a Minerva truccára, de azért nem lesz poéta, hanem csak versjártó. Ezek azok, akiktől már alig fér az ember a Parnassuson.”

Huszonegy éves, s versekkel érzékeltetve Az én poézisom természete című tanulmányában a magyar verselés örök érvényű szabályait rakja le. Irodalmunk első ily igényű tanulmánya. Mint költő, említett művében ábrákkal szemléltette azt, amiben a gyakorlatban mester volt, és a magyar hangsúlyos, ütemes versnek és a magyar ritmikának remekeit alkotta. Ábrákkal szemlélteti a sorok szótagainak (syllabáinak) elrendezését, a megszakasztást, az ütemfordulás kérdéseit, az emelkedő és bukó sorok váltogatását. Rímben szegény nyelvünkben a kadenciák, sarkallatok szenvedélyes összezendítője, variálója volt. Mindig a tökéletes konszonánciára, vagy legalábbis az „atyafias konsonánsokra” ügyelve. Kosztolányi, Babits, Tóth Árpád, 75Dsida Jenő, Weöres Sándor vitték tökéletesen tovább ezt a hegedűhúron táncoló rímkultuszt.

Csokonai verseinek zenéje volt a magyar rokokó falusi palotájában a csodálatos dallamok, szkíta-motívumos zenélő órák melódiája. Spinéten játszott csárdás-menüettek. Kincsei a hangsúlyos ütemes zenének, melyet robusztus társa, Berzsenyi csak sejtett, de hangjait csupán itt-ott találta el. Kedvenc időmértékes, trochaeikus technikájú rímes sorokban táncoltatja érzéseit csipkés soraiban:

Csendes este! légy tanúja,
Mint kesergek én,
Szívemet mint vérzi búja
Lilla szép nevén.
Lágy árnyékkal
Szőjj be engemet,
S e tájékkal
Zengd keservemet.
Mert csalárd az emberekben
Már a szív nagyon,
És az érzéketlenekben
Több kegyes vagyon.

E hajlékony formájú és zenéjű versekre nagyszerű őszi pompát hintett képzelete, a pillangóként lebegő „selyemmadár”, mely mindenütt ott táncol, lebeg a legtarkább és legfurább ültetésű rímek virágain. A tizennyolc éves debreceni diák Békaegérharc című élces travestiájában már együtt találjuk minden költői erényét: természetvonzalmát, éleslátását, élcre kész szellemességét, fantáziáját, mely bájos gyermekképzelettel öltözteti fel az egérhadsereget makk-tok sisakba, dragonyosait dióhéj mellvértbe, gyalogságát piros meggymag bakancsokba. De játszisága mel76lett nagy, reális érzékkel állítja oda a magyar, e kis Kánaán nemesi társadalmának és szellemének fonákságain is: a családfát, a névkultuszt (Vizellőssy, Lisztnyalóczy), a diétásdit és a hatalmas rendeket, kik más nyakára szavazzák az adót:

Így buzdítja a sessiót
És nagy hanggal pengeti,
Hogy ő ígér négy milliót,
A köznép megfizeti.

Az idegen tisztekkel spékelt hadsereget, a könyvirtózatot s hogy: „meg van az is hazánkban már – Hogy pénzért az ökör s szamár azzá lehet, ami nem.”

Az ily ösztönnel és természettel induló költő hiába volt akármekkora mestere a formának, verscsinálásnak, a l’art pour l’art elv hiába kísért tündöklő verseiben. Ezt az elvet csak természete szerint tudta alkalmazni, és így nem lett elefántcsonttorony költő. A l’art pour l’art a művészetekben elv, de az elefántcsonttorony költészet állásfoglalás, irányzat, majdhogynem olyan, mint a szentimentalizmus, a romanticizmus vagy a naturalizmus.

Legnagyobb költőink mindenkor a teljes értékű művészetért elv alapján dolgoztak. Ám újabban gyakran összekeverik a l’art pour l’art-t és az elefántcsonttornyot, e két fogalmat a Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád iskolánál, persze csak a helytelenül értékelők. Csokonai épp e papíríz, a vér nélküli esztétizálás, a verses tornászmutatvány ellen szól, mikor kimondja: a verscsinálás nem poézis. Ennek az elvnek az alapján állanak költészetünk (gazdag formaérzék ellenére is) legjobbjai Illyésig, József Attiláig, Dsidáig. Ez a kiállása azonban élesen talált Kazinczy s általában „a nagy administrator” köré csoportosuló szonettes 77verselők csoportjára, akik közül az óklasszikus-germán iránynak a műbírálója, Kölcsey nem is mulasztotta el később a holt Csokonain bátran vágni, s élő társát Berzsenyit, szemmel láthatóan szőrmentében kezelni.

A poézis „a gondolat, képzelődés, s a tűz természetében rejlik”: kicsiben a megszemélyesítésben, és Vitéz Mihály ennek valóban mestere volt. Képeit, poétai világát öt érzékszervünkkel érezzük, hisz A versengő érzékenységek című költeményében Lilla szépségéért „nagy csata lázadott”. A szaglás, látás, hallás, tapintás, ízlés s a költő lelke mindegyik külön-külön versben dicsőíti, azt vitatván, ki serkent fel rajta először. Általában a széttekintgető, alföldi természet volt, a virágok, tájak nagyszerű megfigyelője. Szabad, kalandozó, ösztönös ember. Az ilyen alkatról mondja Berzsenyi:

A német mindent mesterkél, pancsol, el is ront,
A magyar ellenben Természet gyermeke mindég.

A kollégiumi tóga egyenruháját sem tűrte. Erdőkre, mezőkre járt. „Inkább három nap szabadon, mint megkötöttségben háromszáz esztendő” – vallotta. Peripatetikus görög lélek s pedagógus, melyhez a magyar szellem oly közel áll, s irodalmunk és szellemünk önigazolását is a hellén–latin szellemben kereste.

E típusnak két tökéletes alakja Csokonai és Berzsenyi, és a debreceni költő-természettudós társaság: Fazekas, Földi, Szentgyörgyi. A hortobágyi pusztában viruló füvészkert s alakjai úgy rémlenek elénk, mint az attikai kopár mészkövek között a hellén Tempék lakói. Ösztönileg vonzódott a latin szellemhez, s hiába tereli Kazinczy a tizenkilenc éves ifjú figyelmét a német lírára, s küldözgeti neki Kleist, Bürger és Herder munkáit. A németet sem bírja még 78jól, inkább az olaszt tanulta meg, mondván, a németet később úgyis elsajátítja. Ám ugyanakkor ifjan, jól ismeri, fordítgatja Homérosz, Theokritosz, Pindarosz, Apollonius verseit, Szophoklész, Euripidész, Aiskhülosz műveit, Anakreon dalait, Ibycus, Steisichorus, Bakkhülidész munkáit. A sétálva tanító, osztályokban és istentiszteleten nem megjelenő, huszonkét éves elmozdított „professzor” Horatius nyelvén nagyszerű orációval búcsúzik a debreceni kollégium ifjúságától. A latin nyelvben éppoly választékos, mint anyanyelvén. Bohém hitével indul az országnak. Literaturánk ügye lebeg szeme előtt, hordozva kifizetetlen magyar poétasorsát, mely így szólalt meg Földi hadházi bogáncsos sírja előtt:

Nincsen! – De nyúgodj e ligetek megett,
Nyúgodj, dicső test: énvelem is csak így
Bánik hazám, bár drága vérem
Érte foly, érte fogy, érte hűl meg.

Elszegényedett nemesek kapcás szűrszabó unokái és jobbágy fuvarosok vásározó szekereken hordozzák szerte hazánkban görög, latin, olasz, francia, angol, német könyveit, kéziratait. Sárospataktól Pozsonyig, Somogytól Erdélyig vándorolja e portyázó lélek az országot. Sokban hasonlít ez Tinódi, Petőfi vagy Erdélyi József országos barangolásához.

Ily területeket „kitapasztalva”, megismerve, ne csodálkozzunk, hogy nem volt nyelvújító neológus, akárcsak Berzsenyi sem, aki Kazinczyról említi a Kritikai levelek-ben: „elég csóragot kelle tűrnünk, míg nyelvünk gazdagságának természetesebb forrását megnyithatnók”, és Csokonaival együtt a közvetlen módot ajánlotta a nyelv szókincsi gyarapítására. Azt a munkát, melyet a finn akadémia végez az új népszótár összeállításával. „Magyarjaim! Literátorok! 79ne csak a külföldi írókat olvassátok, hanem keressétek fel a robotázó együgyű magyart az ő erdeiben és a scyta pusztáiban, hányjátok föl a gyarló énekeskönyveket, veszekedő prédikációkat, a szűrbibliopoliumon (ponyvairodalom nagyszerű szava) kiterített szennyes románcokat, hallgassátok figyelemmel a danoló falusi lányt és a jámbor puttonost” – s a tőlük tanult szókinccsel kell bővíteni nyelvünket, a „törzsökös eredetű” szavakkal, „melyek mint sok jeles familiák, elvesztették nemes voltokat”, valamint a nyelvünk törvényei szerint szaporodott szavakkal, nem pedig új rossz szavakkal. A „finnyásoknak, az elpallérozott kis aziatáknak, olvasott, utazott uracskáknak” ezt ajánlja, és akkor nem lesz annyi „hallatlan ejtés”.

Mintha csak a jó előre elkészített védősorok lennének ezek Kölcsey ellen, aki szerint a népi szavak voltak azok „a közexpressiok”, melyek a legszebb Csokonai-sorokat elrútították. Épp ezt az újító nagyszerűséget, ami Csokonai költői nyelvében van, nem ismerte fel Kölcsey, Kosztolányi pedig kétlakinak mondja magyar nyelvére nézve s európai műveltségére célozva. Mekkora félreismerése ez az európai magyar szellem helyes harmóniájának!

E vándorló bohém volt irodalmunk XVIII. századi lelkiismerete, a költészet lángjának hordozója. Kazinczy leveleinek ezrével élesztgeti, tüzeli irodalmunkat. Csokonai szabad, bolygó természetével olaj e serkentő tüzekre. Természete együtt él, érez a nagy kozmosszal. Az egészből vett „lelkesedett anyag”. Verseit Flóra hímes subája díszíti. Megfigyelő ereje a természet gyermekéé. Képei gazdag változatban hullámzanak verseiben. A reális tájak újjáteremtett költői világban. Megfigyeléseit felejthetetlen érzékeltetéssel, soha nem halványuló modernség erejével rajzolja olvasója elé.

80
Az ajtónál álló télnek hideg zúzza
a zöld ligeteket s mezőket megnyúzza…
Melyeket őszítnek a havak és derek,
az öreg tél fején villogó púderek.

Az elvont fogalmak: hír, szépség, s idő reálissá varázsolva jelennek meg:

Ah! egy vén tölgynek aljában
Láttam a sápadt időt,
Sereg szú pezsgett markában.
Ah, mely sírva kértem őt.

Nem volt szobaköltő, hiába értekezett minden költőnket megelőzve a magyar nyelv és az ázsiai poézis természetéről, kínai, tatár, perzsa, szerecsen, arab versek fölépítéséről. Bátorsága, szabadsága ott kísérte nem nagy közbiztonsággal kecsegtető országútjainkon. Nem „dolgozószobájában volt bátor, alkotó és szabad”, mint Kosztolányi mondja. Dolgozószoba! Csak ábránd, e vándorló harminckét évet élt költőnél. Debreceni eltávolításától, huszonkettedik évétől harminc éves koráig az egész ország volt a dolgozószobája. Ősi városok, szekeres utak, ligetek, poros falvak és barlangos kőszálak. Örömét, bánatát, szerelmét, Lilla emlékét vagabund diákként szórta szét hazánkban, s az egész ország siratta Vitézt. A somogyi Atád berkei „s rá jajdul a Balaton” s „a Vértesben és Bakonyban – Már minden kietlenek”, „a Tisza is sajnálja”, beléhullott könnyeit s „poétája sorsát szánja, – A kenyér sík óceánja”.

Szerelmi lírája bájos, érzéki meghittségével és élményiségével ejti meg az olvasót. Violaszínű erek és rukercpiros vér lüktet e költemények ambróziás illatú húsában. A kor szellemi talajába merülő poéta sikerét látjuk e lírában.

81

A rokokó formássága, cirádája jól érvényesül versei technikájában, s hogy tartalma mennyire nem lesz papírízű e virtuozitás ellenére sem, és hogy élményszerűen érvényesül a fölvilágosodás csípős levegője, Voltaire, Wieland, Rousseau etikája, a kor frivol rózsalugasos szelleme, mindezekben a korát kifejező vérbeli poéta győzelmét láthatjuk. Nézzük csak A reményhez vagy az Édes keserűség sorait:

Nézz erre galambi szemekkel:
Jobban gyógyítol ezekkel,
Jobban egy gerlicecsókkal,
Mint minden sebrevalókkal. –
Ah! mézzel elegy keserűség!
És kínnal teljes gyönyörűség!
Óh, Cypria édes igája,
Hogy kell nyakam adnom alája!

A Lilla-dalok és a furcsán modern anakreoni versek mai sikere is ebben van. Dayka, Szemere, Kölcsey, Kazinczy és Kisfaludy Sándor szentimentális, csinált, szerelmi dalai is hol vannak Csokonai költeményeinek átütőerejétől! Hogy is érthette volna meg Csokonai véresen reális líráját Kölcsey kritikája! Bennük a tiszta pogány, mai szemmel a hellén-barbár földiség fickándozik a magyar szeméremmel béklyózva. Idézzük csak fel A szeplő című versének finom érzéki és a Balassi-versekben bujkáló, virágénekekkel rokon hangját.

Mint egy megért boróka,
Mely tiszta hóra hullott;
Mint a delin fejérlő
Rózsába bútt bogárka:
82
Mint a korinti szőllő
A cúkoros kalácson:
Úgy bársonyollik, oly szép,
Oly édes egy kerekded
Szeplőcske Lilla mellyén.

Természete az élet igenlése. A testesült vidámság e földszagú literary gentleman, aki korának vidám házainál, mint Somogyban is, ebben „a nemes megyében”, melyről ő „mindenkor idilliumos elmerüléssel” emlékezett, Széchényi provinciájában szerelmi bánata után, a magányosság karjain fölépülve, vidám tréfáival szórakoztatja a szépnemet. Éles, csípős tréfáin, mely a vendéglátók poharaiba töltögetett derű nektárja volt, s kéziratokban keringő gúnyversein, Dorottyá-ja részein senki sem botránkozott. Irodalomtörténetünkbe ezt a hiedelmet csak Kazinczy klasszikus és modoros szentimentalizmusának védelmezői, vaskalapos irodalomtörténészeink lopták be.

Az én poézisom természete című versében szépen érzékelteti a tartalom és forma párhuzamával természetét. A vers első négy versszakának spondeusokkal fárasztott jambusaiban „a lélek ólomszárnyakon repül”, de a sötét gondolatokból hirtelen bokázik át egy víg trochaeikus, ütemes zenébe.

Mások siralmas énekekkel
Bőgettessék az óboát,
És holmi gyász-trenódiát
Ríkassanak jajos versekkel;
Én íly kedvetlen embereknek
Nem lészek egyike,
Legyen jutalma bár ezeknek
A kedves Estike.
83

S bohócos fordulattal:

Nékem inkább oly bokréta
Árnyékozza képemet,
Melyet nyér a víg poéta
Múlatván a szépnemet…

Ily vidám temperamentummal, optimizmussal éli somogyi napjait, a Dorottya tréfáival szórakoztatván az asszonynépet, s literátori beszélgetésekkel, vaskosabb örömökkel a költői Sárközy Istvánt és Pálóczi Horváth Ádám költőtársát. Itt írta, Somogyban, visszatérő szerelmének melankóliájával telített elégikus versét A magánossághoz címűt, mely irodalmunknak egyik legtökéletesebb alkotása. E költeményben szomorú tájmisztikával ölelkezik egybe Somogy halhatatlan tája és a költő halhatatlan lelke.

Utoljára Csurgóról, fel sem véve fizetését a gimnáziumtól – hol gyertya híján töltötte estéit, fáját maga hasogatta –, lelkében idealizmusának azzal a fizetségével indul haza Debrecenbe, „hogy legalább jobban elszéledni nem hagytam ezt a felette szükséges iskolát, s a velem méltatlanul bánt publikumnak jóval fizettem”.

Debrecenben végre pihenni térne a tervekkel teli lélek, s betegségét sem veszi észre. Új lendülettel akar munkába fogni kedves, bukolikus egyszerűségben. Baráti köre, a természet szépségeiben s a kertészetben gyönyörködő Fazekas, és édesanyja egyszerű háza lett volna Tiburja. Mert hányatott életének ideálja azért egy Tusculanum volt mindig, hol nyugodtan és az áldott békében alkothatott volna. E béke volt néki is, akárcsak a magányban bomló Berzsenyinek az ideálja:

84
Boldog ország az, hol árva s özvegy
Nem bocsát sírván az egekre átkot,
Szántogat minden s kiki szőlejében
Kényire munkál.

Ezért fordult Csokonai felségfolyamodvánnyal Pozsonyba Ferenc királyhoz egy darabka föld adományozását kérve, „melyet saját kezével mivelne, abból szűkölködő édesanyját táplálná, s a Múzsáknak függetlenül áldozhatna”. Ugyanez a természet és földvonzalom – ősi örökségként – kísért a Kalevala ízeiben.

Képzeletében már bontakozott a nagy magyar hősköltemény – a honfoglalás vörösmartyi árnyai –, a töredékeiben is a Zalán futása részeivel vetekedő eposz, mely miatt a költő Kijevig akart vándorolni, hogy igazán írhassa meg azt. De a betegség testét, s házát a tűzvész dúlta szét.

A szikrákat hozó szélhez irodalmunk alig méltányolt, de talán leghatalmasabb lélegzetű ódáját írja. Először szomorúan űzi, majd lelkesen hívogatja a szellőt, s zúgásában egyszerre a szörnyű múlt rémeit hallja meg, majd meg a nemzetébresztők dalát, a Széchényi nevet. Verse formailag is érdekes, nagyjában szabályos aszklepiadészi versszak, melynek harmadik sora egy spondeusszal bővített adoniszi sor, a negyedik pedig marad glikoninak. Ebben az ódában láthatjuk, mennyivel zordonabb s földhöz kötöttebb lesz a dal a magyar tájon, ha távoli kortársak ugyanegy témáról énekelnek is. Vegyük csak egymás mellé Percy Bysshe Shelley Óda a nyugati szélhez, és Csokonai A szélhez című versét.

Harminckét éves testét az „aszkór” égette el. Ám sírján örök tulipán, rózsabimbó, viola és babérkoszorúk nyílnak, és rokokó koncertecskék zengenek. Nevét „Gyémánt 85kopáccsal a komor történelemnek termetes angyala” roppant betűkkel vágta be irodalomtörténelmünk táblájába, mint ő mondotta Széchényi Ferencére.

2

Csokonaival egyidőben, magányban, egy ifjú földesúr, kizárva a nyilvánosságtól, írta verseit. Már huszonhét éves, mikor Kis János pap tőle pár verset kér és küld, csaknem Csokonai halálesztendejében, a széphalmi mesternek. Visszavonult, remeteköltő, kazlak, szőlőhegyek, gazdasági udvarok között. Ősi magyar törzs hajtása, Csokonai párja, de mindenben két ellentétes alkat. Életük, temperamentumuk, egyéniségük merő különbség, s hivatásuk tragikusan egy volt korukban, s egy lesz literatúránk jövőjében.

Földesúri, gazdag famíliából született. Szellemét atyja kezdte bontogatni, későn. Inkább a testi ügyességben s erőben alapozta gyermeke első tíz esztendejét. Tizennégy éves korában kerül először nyilvános iskolába, a soproni liceumba, 1790 őszén.

Izmos, vad, hirtelen haragú ifjú, de lelke leányosan ábrándos. Válogatva tanul. Az első három esztendőben kitűnően megtanul latinul Horatius, Vergilius, Ovidius munkáin. Németben is szépen halad, bár épp e nyelvbéli szűkös tudása és Berzsenyi József rokona huncutsága miatt került bajba, mikor is érdeklődve a szemközt jövő németek beszéde után, meghallja Józseftől, hogy azok a magyarokat „szidják”. Féktelen dühében a keze ügyébe kerülő faeszközzel széjjelverte őket, majd pedig egy másik alkalommal, kalapjának véletlen meglökése miatt egy csomó németet a soproni sétatér tavába hányt. Kitörő, hirtelen haragja miatt máskor is összeütközésbe került a liceum szabályaival. Így hirtelen 86tűnik el a liceumból 1793-ban, majd a következő esztendőben jelmondatát: „Video meliora proboque, tamen deteriora sequor”, beírva az iskola anyakönyvébe, a retorika növendéke lesz újra. Érdeklődését teljesen a múzsáknak szenteli. A német lányok körében a szentimentális német versek barátja a fiatal diák, aki „mores non probavit” bejegyzéssel hamarosan Keszthelyre szökik katonának. Innen Festetich szénásszekerein Somogy felé indul, s Niklára már rokoni négyesfogaton érkezik.

Húsz-huszonharmadik esztendei között élete még eléggé hányatott. Atyja és az ő makacs temperamentuma éles összeütközésekbe kerül a Múzsák miatt, és ezért Sömjén, Nikla, Hetye között váltogatja lakását, míg huszonhárom éves korában a tizenöt éves Takács Zsuzsannát nőül nem veszi. Ettől kezdve birtokának magánya és csendje üli meg esztendeit. Meghitt, szemlélődő nyugalom önti el egyéniségét. Alacsony, izmos, hízásra hajlamos alkat, ki a sors elrendelésében Buddha – Kálvin bölcsességgel nyugszik meg. Gyarapodó birtokainak gondja és családja között a magány és a melankólia sátrában boldogan él. A költészet így lesz nála életstílus, gondjai között vigasztalója, s a „mezei gazda” egy különös életformája.

Minderről a munkájáról senki sem tud. Kizár tartózkodóan minden kíváncsi szemet. Bezárkózik a percegő gyertya mellé, s szépet szépért alkot, mégsem elefántcsonttorony-költő. Minden verse szervesen kapcsolódik az életbe. Szűkebben a magyar politikához, tájához, s költészetének lelkisége a magyar vérmérséklet, alkat és a klasszikus latin emlőkön nevelkedő, retorizáló XIX. századi művelt rétegünk poétai vetülete. Önmagára, okfejtéseire utalt lélek. Ez a visszavonultság határozza meg Berzsenyi későbbi tanulmányírói szerepét, ragaszkodását is az öntapasztalathoz és elveihez, leírt soraihoz, melyek önmagát ölő-igazoló harcra 87késztették. Természetének és nagyszerű ösztönének bátor követője. Így fordult el lassan „a romantika vázlelkeitől”, a szentimentalizmustól, melynek stílusát kóstolja ajka, s amelynek szószólója, korának mestere, a nagy administrator, Kazinczy és köre volt. Kazinczy, mint Csokonait, erre igyekezett terelni Berzsenyit is, akihez ezeket írta: „A német írók munkáinak ismerete nélkül haszontalan igyekszik valaki hazai literatúránkat boldogítani.” De e két tragikus költőnk ösztönös alkotásokkal, társ nélkül is szétverte e kiépített irodalompolitikai csoport esztétikai rendszerrel dolgozó, műbírálóktól támogatott, gót szellemű invázióját. Csokonai az olasz irodalom és a magyar alkat latinrokonságából eredő dinamikával, Berzsenyi a tripartitumos ősöktől örökölt érzéseivel és nyelvével. Kedvenc Vergiliusuk eclogái, melyek a magyar művelt gazdálkodók lelkéhez szabott szépségektől vemhesek, és Horatius magyar sorshoz közel álló ódái indították el e lángelméket a magyar literatúra vonalának folytatására.

Berzsenyi egészséges nehézkességétől, reális életmódjától, szemléletétől mi sem állott távolabb, mint a szentimentalizmus. Még Csokonai színészi lelkéhez, vesztett szerelmének kesergő ábrándjaihoz sem tudott hozzáérni Berzsenyi szavaival „e gót íztelenség mesterkélt” világa, s mily távol esett a mezei gazdától, ki Somogyba átköltözése után, egy Nikláról keltezett levelében írja: „Földem annyi, hogy én sohasem tudom felét is megszántani.” Évi húszezer forint a jövedelme, és gombai szőlőjében ezer akó bora is terem, mégis puritán egyszerűségben él. Háza ósdi, boronás falú épület. Fedélszékére szórt gizgaz szalmáján sokszor az eső is becsorog. Egy, a látszatra mindjobban tunyaságba merülő harmincéves földesúr alakja rajzolódik elénk, ki Turcsi lován jár atyja látogatására Somogyból Vasba. Valósággal gazdasága határába süpped.

88

Míg Csokonai, a föld nélküli poéta, a víg társalgó és poharazó bohém, az országot szövi képeibe, addig Berzsenyi, a komor társ, ökrei, cselédei között mezsgyéjét járja furcsa pantallóban, kvéker kabátban, fején cilinderrel, és zsebéből sallangos kostök, szájából tajtpipa lóg. Köszönést észre sem vesz. Méhek rajzanak merengő gazdájuk magas cilinderére, s csak súlyuk riasztja föl olümpi világából.

Környezetéhez tapadva, azt remek magyar-szapphói verseiben, e kedves magyar formában énekli reális egyszerűséggel:

Van kies szőlőm, van arany kalásszal
Bíztató földem: szeretett szabadság
Lakja hajlékom. Kegyes istenimtől
Kérjek-e többet?

Élete a józan középszeré. Családjának, gyermekeinek, birtokának örül, s e környezet aranyozza be visszafojtott szenvedélyeibe mélyülő költészetét és mélabúba boruló lelkét. Bort nem iszik, szőlőjében csak gyönyörködik, akár gebe kocsilovai mellől remek ménesében. De kedvenc ételének, a tavaszi csigának náddal kerített helyet ad és csigapásztort tart, ki kommenciós cselédje, s gazdasági naplójában külön szerepel.

Jámbor örömök és roppanásra kész szenvedélyek között andalog. Sokszor szinte nincs magánál. Erőltetve szól:

Oh, ti elrejtett kalyibák lakói,
Régi Jámborság, s te, arany Középszer!
Üljetek mellém küszöbömre; vígan
Látlak, ölellek.
89

Huszonhét éves, mikor felfedezik. Ekkor nagy alkotásai, ódái már mögötte vannak. De egyetlen verse sem jelent meg. Lassan mind több a hamu a fején, mikor végre a harminckét éves költő verseit a rajongó Kazinczy „a furcsa helyesírás” miatt másolgatja, hogy sajtó alá adhassa. Csokonai ekkor már halott, és a nyilvánosság nélküli költőről Kazinczy ekkor még így nyilatkozik: „Újabb poétáink között egy sincs, aki Berzsenyit utolérje.” A költőt fenyegetően kísérti minden érzéseket felülmúló szenvedéllyel a hírnév angyala. Mind többször gondol élete delén versei kiadására. Megszokott életformájának falát bontogatta. Költészetének világát, a magyar–görög faragású obeliszkeket a világ elé szeretné állítani. Múzsája és a hírnév így emészti mindjobban niklai hordójában. Élete lassan tragikus kettősségbe megy át. A költészet Helikonjának nyájasabb szüzei mind ritkábban kísértik, s a háborgó vér feketedik benne, keserűség, idegláz gyötri.

Álmaim tűnnek, leesik szememről
A csalárd fátyol, s az arany világnak
Rózsaberkéből sivatag vadon kél
Zordon időkkel.

Lírája életével mindkevésbé azonosul. Béke, jámborság, hajdani ábrándjának szapphói, aszklepiadészi sorai már csak itt-ott csillannak elő. A megbékélés öldöklő dohogássá lesz. A versírás idegcsillapító brómja, a görög patika jó szerei nem használnak, és a természet, a magány kietlen valóságainak ormai tűnnek elő élete delén, a kész, de még ki nem adott kötetének megjelenése előtt. A Múzsa sátorából, a csendes erdők boltjaiból az idő, e kétes kísértet, gonosz sugallatokkal száll eléje. Rombolását érzi lelkén és testén. Eddig is az elmúlás bánatosa volt teli perceiben is. Ke90mény, férfias melankóliája hellén-tárogatószó zengése a „hagymázas” holdvilággal szemben. Semmi szentimentális nyafogás, epekedés, csinált íz a hangjában, csak az egészség bánata a szépség hervadásán, az erő hanyatlásán. Komoly szembetekintés:

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés: minden az ég alatt,
Mint a kis nefelejts, enyész.

Ez a hang a tavasz zöldje között is, és szerelmében is ott kísért. Tiszta lírája az enyészet küszöbéről tekinget mély megindulással a világrend törvényeit ölelve szerelmében is.

Én is üdvözlő dalomat kiöntöm,
S egy virágbimbót tüzök, édes Emmim,
Gyenge melledhez: valamint te, oly szép.
S mint mi, mulandó!

Egyik legférfiasabb s egyben legreálisabb megjelenítése az érzések és örömök pusztulásának. Általában, akárcsak Csokonainál, képei erősen reálisak, érezhetők. Az elmúlásban is élet, érzékiség van, de míg Csokonainál tobzódó táncban, lobogásban, finom gáláns rímekben zeng ez, addig Berzsenyinél fojtott lobogással, a forma szorításától izzik parázzsá. Minden hangban „égő szívét mutatja – mint vergődik vérében”, mely egyre sötétül az esztendőkkel.

Hiába kandikál már elő egyik sorából az epikureista-hedonista görög elv, hiába vallja a carpe diemet, e kiegyensúlyozott világot csak ábrándjaiban, verseiben látta már, mikor szinte testétől betegesen távol volt.

91
Minden órádnak leszakaszd virágát:
A jövendőnek sivatag homályit
Bízd az Istenség vezető kezére,
S élj az idővel.

Már csak elv, csak filozófia ez életében, mely a romokon virágzott. A hasadás az élet és mű között lassan mind észrevehetőbb. Ezért kísérti a hírnév remeteségében. Versei sorsa zaklatja. Idegállapota romlik, csapás csapásra jön. A francia hadak, pénzromlás, jég, rokoni zaklatás, háza összedől, s mikor versei nyomása miatt Pestre indul beteg kedéllyel, kezét töri egy rozoga somogyi hídnál, amely alól a niklai néphit szerint a fekete kutya ugrott lovai elé, s így visszakényszerül bénán, őrjítő egyedüllétébe, Niklára. Ekkortól mindent képzelgősen felnagyítva lát.

1813-ban versei végre megjelennek, s e művében látja egyensúlyát vesztett életének harmóniáját, a hajótörésből kimentett kincset, az életművet, melyre áhítozott. A szép és jó, a költészet és a természet ölelkezésében született életet, mely életének szobra. És ekkor, az elismerések közepette, a lelki gyógyulás útján érte Kölcsey kritikája a negyvenéves, költői erejében már hamvadó Berzsenyit. Érdemeire büszke! Magányos öntudata makacs gőggel áll a legsötétebb elhagyatottságban az életmű védelmére.

Kiállása ekkor már nemcsak egyéni, hanem Csokonai, és kettőjükön keresztül a magyar irodalom, a „magyar poézis menetelének” védelme. Tételeinek élét egyenesen a Kazinczy, Kölcsey, Szemere, Vitkovics irodalmi csoport tételeinek szegezi, kik, mint írja, munkásságukkal „a magyar poézis menetelét, mely a nagy rómaiak és görögök felé vala indulva, az íztelen trovátorok útjára fordíták”. S a két életstílusban, egyéniségben, költészetben oly ellentétes alkat: Csokonai és Berzsenyi, műveikkel mintegy egymás hiá92nyát kitöltve, vasajtóként állanak ennek a német, szentimentális-romantikus, álhellén irányzatnak az útjában. Mindkettő a lángelme, az alkat ösztönével, népükbe gyökerezve védekezett. Hajdan udvarias levélváltások közepette is tartózkodóak voltak Kazinczyval, s „furcsa viszonyban” éltek.

Hol volt a Kazinczy-csoport és a két magányos költő között az ellentét csírája? Nézzük csak Kazinczy, Kölcsey tanácsosztogató levelezését fölfedezettjeikhez! Kazinczy a klasszikust a hellén-németben, Goethében látta, a goethei germán-latin-hellénségben, s ami a német klasszicizmusnak sikerült a görögből, annak német kézből való átültetése lett volna célja a magyar irodalomban. Már maga ez is nemes értelemben vett ízléstévelyedés s a magyar lelkiség félreértése. Kazinczyék költői munkássága így kapott e tételes alaptól papírízt, sápadtságot.

És Csokonai, Berzsenyi? Mindkettő kikapcsolva a portási germán szellemet, a közvetlen utat választotta a hellén-latin forráshoz. Ezen az úton sikerült Goethének és nálunk Berzsenyinek, Csokonainak, „váteszi” voltuk mellett az eredetiség. De Kazinczy irányának kritikusa volt Kölcsey. Ő tette most „perkritika” tárgyává líránk történelmi küzdelmének s nemzeti céljainak e két ösztönös nagyságát. Mielőtt érintenénk az elhallgatott, sokszor szépítgetett pert, meg kell emlékeznünk, hogy Schedel-Toldy, Váczi, Heinrich, Jancsó, Benedek naiv szemlélete után irodalomtörténetünkben még ma is jórészt egyoldalúan, Berzsenyi elkeseredését s hatalmas készülődését, tanulását, sértett hiúságának minősítik a „nem személyeskedő”, de magas szempontú, elfogulatlan Kölcsey-kritikával szemben. Így a közvélemény is legtöbb esetben a kritikust helyezi nyeregbe a válaszában is puritán és körültekintő Berzsenyivel szem93ben. Viszont a kritikus ösztönét és képzettségét az utókor szokta igazolni, s e kritikák meglepően hasonlítanak melléfogásaikkal az Adyt támadók meddő viaskodásához.

Kölcsey, kezében méterrel, a külföldi nagyságokhoz centizi Csokonait és Berzsenyit. Csokonairól így nyilatkozik: „Ki leginkább prédikálta literatúránkban az originalitást, legtöbb darabot idegenek után készített” (?). „A német literatúrát vagy nem ismeri, vagy nem igyekezett a németeket követni.” Berzsenyi „poétai charaktere a Matthisson-Horác egyesült studiumának szerencsés resultátuma”, és többször finnyásan említi műveikkel szemben „a nagyvilág csinosabb tónusát”.

Kritikája nem volt időtálló, szempontjait az elfogultság hályoga borította. A Lilla-dalokat mélyen a Himfy-versek alá rakta (tűzijáték-vulkán). Csokonait „az érzés és kultúra tekintetében” Daykához tenni sem merte, Virág ódáiban Olimp a bámuló előtt. Elítélte, hogy „Földi által vezetve kezdette kiabálni, hogy a köznéptől kell magyarul tanulni”. Berzsenyinél a „kifejezések egzaltáltak”, másutt „értelemtől üres expressiókat” említ, és hogy sok verse „minden érzelemtől és minden értelemtől általában üres”.

E kritika megjelenésével Berzsenyi a Múzsák számára meghal. Hosszú esztendőkre a tanulásnak szenteli életét, „használni, s nem csillogni” akar, s kényszerből lesz irodalompolitikussá, s készíti elő Észrevételek Kölcsey recensiójára című válaszát 1825-re. Célja már nem önvédelem, de irodalmunkban a kritikai morál hangoztatója lesz, s a perkritika ellen küzd. Stílusa könnyen folyó, gyökeresen magyar, Kölcsey fordításnak ható kritikai stílusával szemben. Nagy munkával, előtanulmánnyal készült esszéjében végig a költői emelkedettség síkján mozog, háborgó érzéseit a logika és nemesség rácsaiba zárva, csupán a vers és az alko94tás egész harmóniáját látja csak maga előtt. Klasszikus s annyira magyar jellegű szimbolizmusát, repülő, előretörő, türelmetlen poétai újításait nem mentegeti, csak magyarázza.

Fájdalmasan szép hasonlata: „a poétai mű nem egyéb, mint szobor”. Keserűen érezte, hogy Kölcsey nem erről az egészről beszélt, de széttörte azt, s külön tört füléről, orráról, csonkított részeiről mondott méltatlan kritikát. Így jut az esztendőkkel előre A versformákról című kis tanulmányán át A poétai harmonisztika 1833-ban megjelent s alig ismertetett prózai remekéhez. E munkájában fejti ki mindazt, amiért egy életen át harcolt.

Alátámasztja költői művét, verseit és irodalompolitikai harcát filozófiai mélységű esztétikával. Fölvázolja azt a hatalmas torzót a magyar hellén klasszicizmusról, melynek, mint költői iránynak, megalapozója és holtig harcosa volt. Csokonai, Berzsenyi versei ebben az egészben látszanak igazán hatalmasnak, tündöklő kincseknek. E mű befejezetlen alakján az eljövendő századok magyar költői lesznek még hivatottak dolgozni, és így költészetünk nagy ihletője ma is és biztos, az is lesz egy eljövendő, tökéletes magyar költői stílus lerakásánál.

Életet és művet akart egyesíteni. A költészet hivatását nem öncélúnak látja, de az élettökély megvalósításához a legalkalmasabb eszköznek. Szépség és hasznosság így találkoznának harmóniában. Nem „hangicsálni”, hanem használni, tanítani a feladata a magyar-klasszikus lírának, mint hajdan a görögségnél, hol religio volt. „A költészeti szép így legyen a szépnek, jónak, hasznosnak, célirányosnak harmóniás vegyülete.” Emberit, természetest hozni, az ideálist és reálist összehangolni, anélkül hogy az ideális romantikus és a reális szobrászat, festészet legyen. Ez a poétai cél: életstílus, mely a köznépnek is kenyér lenne, s így egy nem95zet alapozója, akárcsak a finneknél a Kalevala. E szellem felé a görög alapozású és természetű irodalmunknak, szűkebben líránknak, meg kell találnia az utat, hisz műveltségünk gyökerei a görög-latin mellett, mint Kosztolányi mondja, a Kalevala televényébe nyúlnak vissza.

1941
96
Múzeumavatás a niklai házban

E sárga falú udvarház helyén, ennek egy részét alkotva állt Berzsenyi Dániel háza. Öreg, boronafalú épület volt, melynek gizgaz szalmáján sokszor az eső is becsorgott. Gazdája földesúr, aki 1804-ben, huszonnyolc éves korában jött Vas megyéből Somogyba, hogy anyai birtokait átvegye. Birtokainak évi jövedelme 20 000 forintra rúgott, és itt, a szomszédos gombai hegy szőlőjében ősz tájt ezer akó bora is megtermett. Földi javakból gazdagon ellátva és a nemesi Magyarország kiváltságaitól vértezve, mégis szegényes egyszerűségben, állandó lelki vívódások közepette élt. Feljegyezték róla az egykori írások, hogy miközben szántóföldjeit járta, a köszönést alig vette észre.

Vajon min tűnődhetett a niklai földesúr?

A felületes válasz ennyit mondana: versein tűnődött Berzsenyi Dániel. Mert mi mást is tehet egy költő, akit az ég borral és búzával gazdagon megáldott? És ha most megkérdeznénk, itt a kertjének lombjai alatt összegyűlt ünneplő közönséget, hogy ki volt Berzsenyi Dániel, röviden ugyancsak ezt a választ kapnánk: költő, megtoldva a rossz értelmű földesúr szóval.

Legyünk őszinték, kissé irodalmunk is csak úgy tartja számon, mint a magyar Horatiust, ki dörgő és a görög istenek neveitől csillogó ódákat írt. Pedig Berzsenyi Dániel nemcsak ódákat írt. Emberi arcának és műveinek népszerűsítésével – melyeknek egy jelentős része épp parasztságunk97kal foglalkozik – adós még irodalomtörténetünk és művelődéspolitikánk.

Törlesszünk ebből az adósságból ma. Berzsenyi falujának népe előtt, és akkor nemhiába gyűltünk össze emlékezni rá e kis múzeum avatására.

Berzsenyi emberi és költői arcához egy évszázad felületes szemlélete két jellemzőnek vélt vonást rögzített. Emberi arcán a rendi, nemesi magyarság jellegzetes vonásait hangsúlyozták. Költői képén pedig a klasszicizmus hideg virágait. A két vonás közül az első valótlan. A második pedig egyoldalú és zavaró. Együttvéve a kettőt, ma értékcsökkentők. Egyrészt, mert a rendi magyar jellegzetes vonásait Petőfi Sándor a Pató Pál úr nemesében rajzolta meg, másrészről, mert a Berzsenyi-versekben a bújócskáló Múzsák és Charisok képes értelmű világában a felszínes olvasó csupán a mától elvont élettelen és haszontalan jelképeket hajlamos látni. E kettős törésű prizmán át látott arc méltatlan Berzsenyi Dániel lényéhez. Szülője maga a nemismerés volt. Pedig, aki verseit, prózai írásait és szépszámú, Nikláról kelt levelét összevetve tanulmányozza, az előtt egy csodálatosan gazdag és igazán korszerű magyar egyéniség bontakozik ki.

Napjainknak izen ez az örökké viaskodó, komorságra hajló költőnk, aki mikor arról értesült, hogy a legnagyobb magyar, Széchenyi meg akarja tisztelni látogatásával, ezt írta jellemző szerénységgel és tömörséggel háza tájáról és önmagáról: „Fájdalom! Nincs itt egyéb, mint görög szegénység, lírai rendetlenség, pipafüst és egy durva demokrata.”

Vajon az előjogokhoz, kiváltságokhoz ragaszkodó nemes jellegzetes vonása volt-e akkor az, hogy magát demokratának vallja, és hogy leveleiben írjon a népgazdaságról, népboldogulásról, népalkotókról, és hogy „az emberképzés nagy munkájáról” értekezzen a szabadságharcot megelőző forró időkben, amikor a nemesi előjogokat döngette a kor? Az 98átlag rendi magyar jellegzetes alakja nem „a falusi nyomorult milliók” érdekét tartotta szem előtt, hanem a robot napjait és a hajdúkkal kikényszerített dézsma teljesítését.

E Berzsenyi emlékkiállítás megnyitása alkalmából tehát elsősorban ne a költőt nézzük – aki irodalmunk legnagyobbjai közé tartozik –, hanem a nemesi keretekből kinőtt modern mezei gazdát, a magyar mezőgazdasági ideál kutatóját idézzük. Hadd lássa Nikla földműves népe, ki volt Berzsenyi Dániel, s megtudva ezt írásaiból, majd még inkább szívébe zárja a költő verseit is.

1833-ban írta A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul című munkáját. E könyve éppoly időszerű ma, a földreform után, amikor ősi földjei a dolgozó parasztok tulajdonába mentek át, mint volt a jobbágyvilág korában. Időszerű, mert tárgya a magyar föld és hőse, a magyar földműves, akiről így beszél: „Nálunk is a földművelés és a földművelő nép, elég méltatlanul felejtve és megvetve van.” Nézzük át könyvét, mert megérett már népünk arra, hogy nemcsak a föld, hanem vele együtt Berzsenyi Dániel szellemi öröksége is tulajdonába menjen át. Aki végigolvasta, világosan látja, hogy a költőt a görög-római vallás- és regevilágából vett Helikon leányai nem vonták olümpi, elzárt elefántcsonttoronyba.

A „használni és nem csillogni” volt élete derekától írásainak célja. A költeményeiben gyakorta felbukó görög istenségek a magyar parasztság időszerű kérdéseit hordozzák és mutatják fel a költő és olvasói képzeletében. Egyik idézi a másikat, és így magyarosodik át a görög mondavilág Berzsenyi verseiben és ódáiban. Themis, a jog istene és Demeter, a termőföld istene, „a józanabb gazdasági rendet” és a tagosítás földi valóságának sürgősségét adják tollára, mert szérűi közt töprengve, nap mint nap látja saját kárán gazdaságunk rendetlenségeit. Tekintetével felmérte a Duna-99medence táját, és a rendi-nemesi ország agrárviszonyairól tömören ilyen, éppen nem hízelgő képet rögzít: – „Nem szólok azon tájainkról, hol egy-két dugadűlt falu annyi élő földet bitangol, mennyi a perzsagyőző Attilának alig volt”, másutt meg: „A legmeddőbb havasokon munka és föld nélkül sorvad a sok nép, leggazdagabb rónáinkon pedig munkás nélkül sorvad a föld. Ott a szükség fogyasztja és aljasítja a népet, s haszon nélkül vész a drága néperő, itt ellenben a nagy bőség rontja a népet, s haszon nélkül vész a gazdag föld.”

Ezek után bátran mondhatjuk, hogy nemcsak versein, hanem a feudalizmus gúzsába kötött magyar föld és nép sorsán töprengett niklai magányosságában Berzsenyi, mert világosan látta, e kettőnek sorsa azonos a nemzet jövendőjével.

A népről mindig a részvét hangján írt. Célja: emelni és emberré nevelni. A „minél butább a nép, annál hasznosabb” rövidlátó nemesi-polgári elvet, mely napjainkig kísértett, elutasította. Ráolvasott az önzők, a saját haszon pecsenyesütőire, és vallja, tanítja az írástudatlan, a barmok és pajták közt, „kalyibák füstös zúgaiban” élő jobbágyoknak, hogy nemcsak a gazdaságnak, „de a földnek egész becse a földművelő nép műveltségével, gazdaságával együtt nő és fogy”. A rövidlátó birtokos osztálynak pedig ezt magyarázta: „A nép ostobasága éhséget szül, és ilyen helyeken a legnagyobb dolog idején a jobbágy csak üres hasát mutatja a hajdúnak.” A józan ész, a tudás, a nevelés, a tudományok és ismeretek tárának állandó idézésével Berzsenyi Somogyot szinte taszította a kor reformtörekvéseinek sodrába. Levelei és a Mezei szorgalom napnál világosabban bizonyítja – amiről eddig hallgatott történetírásunk és irodalomtörténetünk –, hogy Berzsenyi helye ott van a reformnemzedék nagyjainak sorában anélkül is, hogy Somogy kö100vetnek választotta volna őt a pozsonyi országgyűlésbe. De hogy is választották volna a magányos és durva demokratát? És kik választották volna? Akiknek elmaradt elveit és gazdaságait pellengérezte, azok küldték volna Pozsonyba? A rossz gazdák, „akik minden földjeik maguk akarván munkálni, nemcsak jobbágyaiknak elegendő földet nem adnak, de azokat kénytelenek gyakran zsarolni s azáltal erőtleníteni és aljasítani”. Vagy az a birtokos, aki földjét s jobbágyát, „egy korhely ispánra, vagy egy rossz, zsivány hajdúra bízza”?

A gráciák és a kedves házi istenek képei mellett prózájában ott követelődzik a hasznos és meghitt háziipar fejlesztésének szorgalmazása is.

A mezei polgár érdekében és nevelésének ügyében felemelte szavát a rendi ország törvényei ellen is. „Szokott törvényeink és rendtartásaink népünk hibáinak orvoslására közel sem elegendők, sőt úgy látszik, azok mellett a néperkölcs naponként romlik, s tapasztaljuk, hogy a szilaj magyart a tömlöc és kínzás nem hogy jobbítaná, hanem inkább rosszabbítja. Mert a tömlöcben száz meg száz gonoszokkal jövén ismeretségbe és barátságba, még inkább ott avattatik egészen a zsiványcéhbe. Példa sincs arra, hogy ilyen emberek megjobbulnának. Azt ellenben Somogyban is több ízben láttuk, hogy több esztendeig raboskodók kiszabadulván a tömlöcből, már a kaposvári határ körül elkezdtek lopni és rabolni.” E fejezettel Eötvös József előtt megüti A falu jegyzőjé-nek alaptémáját, ti., hogy a nemesi vármegye nem szolgálhatja az igazságot.

Felemelte a humánum szavát a durva bánásmód ellen. Emberi méltóságot követelt minden polgárnak, mert „az ember mind a nyeregben, mind az eke mellett érzi a maga méltóságát… a szegényt megvetni és gorombasággal illetni senkinek oka, joga nincs”. Hirdeti: „A népszorgalomnak 101is egyik fő ösztöne és rugója a becsületérzés. Ez teszi a vitéz előtt a halált könnyűvé, az izzadó munkás előtt a nehéz dolgot játékká, s ez teszi, hogy az, minden nagy terhei mellett is, nem elégszik meg a szükségessel, hanem szünet nélkül többre törekedik.”

Tanulmánya végén a falusi „nyomorult milliók érdekében”, a mezei gazdaságok és polgárok érdekében egy olyan „népszerkezetről” beszél, amelyből nemzetgazdászainkat megelőzve már a XIX. század elején egy mezőgazdasági szövetkezeti rendszer patriarkális alapon nyugvó faluközössége bontakozott ki. Ez a szerkezet „az egész gazdaságot együttes erővel folytatná, melynek minden jövedelméből minden ember a maga közre adott pénze, vagy munkája szerint venné ki részét… Végtelen lenne a nép ereje, ha az egyesítve s mindenkor cél szerint használtatnék és végtelen annak következménye mind gazdasági, mind erkölcsi tekintetben”.

Íme, ilyen vázlatosan a klasszikus cirádákkal árnyékozott Berzsenyi másik arca, a korából napjainkba átnőtt magyar mezőgazda alakja. Ezek után már így és e tanításokon át nézzük Berzsenyi életművét. Annak a költőnek a művét, aki A poétai harmonisztika című írásában – melyet ugyancsak alig méltattak irodalmunkban – világosan kimondta, hogy akárcsak gyakorlati nézetei a gazdálkodásra, a költészet hivatása sem öncélúság, hanem „az élettökély” megvalósításához a legalkalmasabb eszköz.

1954
102
Berzsenyi csontjai, avagy harmadik temetése
1948. május 9.

Ez a táj, melynek temetőjében most megilletődve állok, harminckét éven át volt Berzsenyi Dániel földi birodalma. Ez a temető pedig azóta nemcsak az emberi mulandóság, de az emberbe vetett szellem halhatatlanságának is jelképe lett. Itt pihent a költő, ennek az obeliszknek a helyén egyszerű, fölhantolt sírjában huszonhárom éven át, 1859. június 14-ig.

Ekkor emelték Berzsenyi Dániel kriptába helyezett porai fölé ezt a követ. Ez az égre mutató, mohalepte obeliszk akkor 1859-ben nemcsak Somogy vármegye háláját jelentette, hanem ez, a „felsőbb engedelem mellett” rendezett országos ünnepség akkor – a Bach-korszak elnyomásában –, egy nemzet szabadságba vetett rendíthetetlen hitét is jelképezte. Így lett nemcsak Berzsenyi Dániel költői hagyatéka, de mulandó porhüvelye is a magyarság reményének szentelt záloga.

Hogy mekkora jelentőségű volt az 1859-es második temetés – ez a hatalom által kizárólag egyházi jellegűre korlátozott ünnepség –, bizonyítja az egykori meghívó, és a leírás is, amelyek a kezemben voltak. A szép dunántúli táj és a Balaton akkor első és egyetlen gőzhajója, a Kisfaludy, Füredről Boglárra szállította Zala és Veszprém lakóit. Somogy lakossága égtájak szerint Pusztakovácsiban, Öreglakon és Marcaliban gyülekezett. Vonat híján gyalogosok, fogatok és lovas bandériumok sora vándorolt a zöld karszalagos rendezők irányításával ennek az obeliszknek a tövé103hez. Horvátország küldöttségét Nagyatád fogadta. Azóta nyolcvanöt évig pihentek békében Berzsenyi csontjai e kő alatt. És most, 1944 telén és 45 tavaszán a költő szentelt táján, kies Tiburján a háború szörnyei tapostak végig. Nikla község és temetője és e kő vésett lantja fölött a háború orgonált. A kripta fölnyílt vermében Berzsenyi látnoki sorai váltak valósággá: „Ott is elszórt csontjaimat kezeid takarják.”

A régi gyümölcsöskert kedves méhese már rég széthullott. És most a front tüzében Berzsenyi Dániel lakóháza düledékre vált, és a költő földi maradványai is az ég alá kerültek. Ekkor határozta el a kaposvári Berzsenyi Társaság, hogy ragaszkodással névadójának szelleméhez, e sírboltot újjáépítteti, a költő maradék hamvait méltóképp, immáron harmadszor örök nyugalomra helyezi, és a lakóházat a magyar irodalom és kultúra számára a pusztulástól megmenti. A kitűzött célt, íme, elértük. Segítségünkre sietett az író, Darvas József újjáépítési miniszter és a megvalósítás munkáit lelkes kitartással szervezte és irányította Vörös Béla közmunkaügyi igazgató, a Berzsenyi Társaság főtitkára. Most már öröm tudni és látni mindnyájunknak azt, hogy e niklai földből nőtt, szilfából készült urna előtt – mely Berzsenyi Dániel csontjait tartja –, ma, a költő százhetvenkettedik születésnapja alkalmából egy háborútól végigszántott ország példaadó, építő lelkiismerete áll.

1948
104
Csokonai Somogyban
1. Miért a Somogyságba?

Csokonai Vitéz Mihálynak Somogyba érkezése az eddig ismert források alapján pontosan alig rögzíthető. Forrásul használhatjuk Csokonai két levelét és Gaál László Emlékezései-t. Azonban egyik a másiknak nemcsak dátumokban mond ellent, hanem az idevágó két Gaál-féle adat homlokegyenest mást és mást állít. Mégis megkísérlem kihámozni, hogy is történhetett Csokonai Somogyba érkezése.

Csokonai 1798 márciusában Komáromban elhatározta, hogy „polgári megélhetés” után néz, mert csak így kaphatja meg „Vajda Péter kereskedő úrnak leányát”, Lillát, akit így ír le a kortárs Domby Márton: „Ó derék termetű, kinyílt homlokú s szívű, kellemetes, interressáló ábrázatú, szőke s meglehetős magas.” Nagyjából így könyvelte el eddig irodalomtörténetünk is Csokonai keszthelyi útjának célját. Az alapot ehhez a Komárom melletti Morsáról kelt március 8-i levél adta, mely így kezdődik: „Imé midőn Éretted kiindulok az én Balatoni utamra, sírni láttatik az ég, és szomorú felhőknek fátyolával borította el kedvet keltő homlokát. Ah, Kincsem! ha én idejártomban elvesztelek Tégedet, így fog sírni az én szemem…” Amit érzett, be is következett, de még Komáromban és nem Keszthelyen, mert március 8-a és március 12-e között megtörtént a szakítás Csokonai és Lilla között. Erről értesít a Komáromban 1798. március 12-én kelt Csokonai levél, amely irodalmunk talán egyik legmegrendítőbb és legszebb búcsúlevele a kedvestől. E búcsúlevél alapján bátran mondhatjuk, Cso105konai már nem Lilla kedvéért, de egyenesen Lilla emlékétől bujdosva ment Keszthelyre és innen a „rengeteg Somogyságba.” – Idézzem? – Íme: „Lili többé nem az enyém, Lilinek vége van, vége minden reménységemnek, az én szívem, az én lelkem, az én életem ismét a holtig, a holtig való magányosságra, az emésztő búra és a titkos nyögésre van kárhoztatva… A szerető név baráttá változott, de oly baráttá, aki csak a Balaton partjairól sóhajtozhat teutánad.”

A reményekkel tervezett keszthelyi útra már reményvesztetten indult el. Itt aztán megint csak helyesbíteni kell egy „közismert” dolgot. Eddig úgy tudtuk, hogy költőnk a csurgói segédtanári állást akarta megszerezni Festetich György támogatásával. Ám a keszthelyi gróf akkor két igen jelentős intézménynek rakta le alapjait. Az egyik a keszthelyi Georgikon, a másik a csurgói református gimnázium volt. Csokonai idézett búcsúlevelében világos, hogy Keszthelyről beszélt, amikor „két hó múlva egy városbéli professzorné” lehetőségét csillantotta fel Lillának, s hogy „a gróf hintaján láttál volna bémenni udvarotokba”. Gaál László Emlékezései szerint is azért igyekezett Keszthelyre, hogy az újonnan alapított Georgikonban kérjen és nyerjen magának valamely „tanítói állomást”. De azért sem kérhette volna a csurgói tanárságot, ha lett volna is ilyen szándéka, mert már Komáromban épp Szokolay Dánieltől, volt debreceni diáktársától értesült arról, hogy Kovács István „Hedrehelyi Oskolamestert” kinevezték Csurgóra korrektornak, és helyébe Szokolay épp most indul, mint „kinevezett oskola rektor és március 12-ére hivatalába bé akar állni”. Mivel egyfelé vitt nagyjából az útjuk, „a feladatot Szokolay úgy oldotta meg: nékie Komáromból Siófok felé kellene Hedrehely felé mennie, ő az útját Komáromból Veszprémnek, Vásonynak, Keszhelnek is teheti és Fenék106nél általmenvén Somogyba, útja kevés különbséggel egyremegy”. Csokonai tehát Szokolayval, megbeszélésük szerint, egy szekéren utazott Keszthelyre. „A fogadóban háltak, s innen mentek látogatására a Georgikon akkori igazgatójának, Kis Szántói Pete Ferencnek, kinek is mint földijének, Csokonai előterjesztette idejövetele okát s nézeteit s kívánságát. Keszthelyen a derék Professzor Kis Szántói Pete Ferenc nemcsak barátságos szívességgel fogadta, hanem a tiszteletre méltó Gróf Festetich Györgynek be is mutatta – aki is őket – s különösen Csokonait – minekutána ez a Grófot, akkoriban már nyomtatott munkájával megtisztelte – egész becsülettel látta.

Jóllehet Csokonai a Grófnak eránta hajlandóságát tapasztalta – de mivel Pete Ferenc újból előre megértette, hogy az intézetnek nagyobbrai kiterjesztését csak a következendő évekre határozta, azomban a Philosophiai és Physicai Cathedrák eránt a Praemonstratensis Tisztelendő atyákkal tractusba bocsátkozott –, Csokonai kívánságát a Grófnak nem is jelentette.

Csokonaira ezen nyilatkozat fájdalmasan hatott, mert ő komáromi barátainak biztatása után e stációt szinte bizonyosan elnyerendőnek hitte, s Lillávali egybekelhetését egyenesen erre alapította. Keszthelyről kiindulván Fenéken által, hol Szokolay, az ügyes, jó halászos ebédet készíttetett, s onnan még azon napon estve későn Csökölbe megérkeztek, s a Prédikátor házához szállottak, tiszt. Nagy Gergely Úrhoz, azon bizalomnál fogva, mert a káplán – a prédikátornak vője, Kis Bálint debreceni születésű volt, Csokonainak földije, Szokolaynak pedig Debrecenben tanulótársa.”

Eddig és így írja meg Gaál László az utazást. Jelentős forrás és igen értékes adatokkal szolgál a Csokonai-kutatáshoz, de rapszodikusan, különböző esztendőkben fogva tol107lat, írása bizony sok korrekcióra szorul. Nem árt, ha mindjárt ennél a fejezetnél is rámutatok néhányra. Így először, hogy a dátumokkal baj van; másodszor, hogy a költő útját ő is a Lillával való egybekelés reményével kötötte össze. Csokonai március 12-én Komáromban kelt búcsúleveléből láttuk, kitűnik, hogy Szokolayval csak március 13-án indulhattak. Tehát, ha Veszprém és Nagyvázsonyon át érkeztek Keszthelyre, s ott még meg is szálltak, és Szokolay Csökölyben is megvárta a Kaposból kifuvarozott doktort, akkor bizony nem érkezhetett meg Szokolay Hedrehelyre március 12-én estére, legfeljebb csak 16-ára. De folytassuk Gaál Emlékezései-vel. Pár oldallal az említett idézet után már ezt találjuk. „1798-ban tavasszal Keszthelyről, Vásonkőn és Füreden által Somogyba térvén által Csokonai – valamint Csökölben Kis Bálint Prédikátornál, úgy Szokolaynál baráti elragadtatással fogadtatott.”

Tehát, amint látjuk nemcsak a dátumokkal és Csokonai útjánál célként a Lillával kötendő házasság említésével van baj, hanem a két idézet összevetése után már teljes a bizonytalanság, hogy Keszthelyről mint került Csokonai Somogyba? Találgatásokba egy személytől származó két ellentmondó adat alapján nehezen bocsátkozhatunk. De azt mégis megállapíthatjuk, hogy Szokolay és Csokonai együtt utaztak Keszthelyig. Szokolay sietett, mert a kocsit későn kapták, és „nékie az oskola rektori” állást már március 12-én el kellett volna foglalnia Hedrehelyen. Ebből arra következtethetünk, hogy a rövidebb, az egyetlen postaúton Veszprém – Nagyvázsonyon át jöttek. Keszthelyen a Festetich tulajdonát képező Amazon Szállóban szálltak meg, melynek falán ma ez a tábla áll: „Itt szállt meg Csokonai Vitéz Mihály a nagy magyar költő 1798-ban. – 1954. – Keszthely város.” – Itt szakadt aztán lelkére a teljes csalódás. Itt döbbent rá teljes számkivetettségére. Se Lilla, se 108állás, és ha most Gaál második idézetét vesszük valónak, melyből az a valószínűség bújik elő, hogy Szokolay siettében továbbállt, akkor még tetézhetjük ezzel is: se barát! A keszthelyi órák Csokonai életének és lelkiállapotának legsötétebb napjai voltak. És itt villan elénk A tihanyi ekhóhoz, vagyis A füredi parton című költemény, amely mindennél maradandóbban rögzíti társtalan, reményvesztett lelkének kétségeit. Mint a kő az eltűnt tenger világát, úgy emeli fel a suhanó időből e vers egy lelki katasztrófa rajzát.

Nincsen aki lelkem vígasztalja,
Oly barátim nincsenek:
Vállat rándít, aki sorsom hallja:
Már elhagytak mindenek.
Nincsen szív az emberekbe:
Hadd öntsem ki hát vas kebletekbe
Szivem bús panasszait:

Az Emlékezések második változata szerint tehát valószínű, hogy Keszthelyről már egyedül ment Csokonai Füredre, és Tihanyon át jutott Somogyba, Szántódra, ahonnan a Dorottyá-t is indította:

Majd Zalának keskeny, de kies csúcsánál
Általjött a jégen Tihany hegyfokánál,
S kiszállván Balaton szántódi révére,
Az áldott országba: Somolyba béére.

Eddig más adatunk nincs arra, hogy Csokonai más alkalommal járt volna a füredi partokon. E vers alaphangulatát már ott leltük az egyik legszebb Csokonai prózában, a komáromi búcsúlevélben is. Minden bizonnyal ez a hangulat épült tovább a lelkében, Tihany látásának valóságos 109élményével mélyült, alakult tovább a keszthelyi magányos utazás szakaszán Tihany remetebarlangjai, Füred forrása és Szántód révének szögletében. Annyi azonban bizonyos, hogy nem abban a szántódi révcsárdában írta, melynek falán ez a tábla áll: „E révház ősi falai között írta 1798. június havában Csokonai Vitéz Mihály a Tihanyi echóhoz című költeményét.” Azért nem, mert a régi révcsárda, amelyikben megfordulhatott volna, csak 1839-ig állt. Ez az emléktáblás csárda pedig később épült.

Szántódnál egyedül, vagy Fenékpusztánál Szokolayval érkezett-e, ez csak puszta életrajzi adat, s majd egyszer talán erre is fény derül, de az biztos, hogy keserű lelkiállapotban érkezett Somogyba. Magányra, remetebarlangra vágyott, erre gondol, amikor azt írja:

A természet majd az értelemmel
bölcsebbé tesz engemet

ahol:

Mint egy Rousseau Ermenonvillében,
Ember és polgár leszek.
2. Csökölyben és Hedrehelyen

Vajon jó helyen járt-e Csokonai? Vajon áldott ország-e valóban a XVIII. század végi Somogy? – Előtte mi van? Mit lát, mit talál? Mivel kecsegteti az „Istenségnek látszó, csalfa, vak remény”!… Ha beleképzeljük magunkat Csokonai helyzetébe, és végiggondoljuk, amit ez a számkivetett és magányos pillanat jelent a költőnek, akkor egyszeriben kitárul előttünk nemcsak a magyar irodalom és írók XVIII.110 századi helyzete, de kibontakozik mögötte az a társadalmi és gazdasági háttér is, melynek ez a kivetettség természetes következménye.

Magát a vármegyét, amint ezt a kiadó által „mély tisztelettel Méltóságos Kétheli Gróf Hunyady József Ts. K. Kamarás Ő Nagyságának ajánlott” XVIII. századi térképe is jól megmutatja, irdatlan erdők, óriás mocsarak borítják, köztük megbúvó kicsinyke falvak lapulnak; kevés szántó és szőlő, mellettük a balatoni meg a drávai postaút tarkítja csupán ezt a térképet. Ezen a gazdag és vad területen költőnk helyzete annál szomorúbb, mert irodalmunkban ő az első, aki megélhetését az írás ingatag anyagi alapjaira tette fel… Kihez forduljon? – Pozsonyban az országgyűlés alkalmából már végigudvarolta mágnásainkat. Az országgyűléssel együtt oszlottak szét reményei. A középbirtokos osztályban keresse olvasóit?… Mi volt ez? Önelégült birtokosság, mely falusi magányában sem anyagi erejével, sem életével nem tudott mit kezdeni. Életformája és műveltsége a nyugathoz viszonyítva elég parlagi… Viszont városi és vidéki polgári rétegünk az országban jó részben idegen volt, mind érzésben, mind pedig műveltségében. Megyénkben még mezőváros is alig akadt. Mezőgazdaságunktól függő kisiparosságunk, ha anyagilag a köznépnél jobban is állott, de szellemileg ahhoz mégis alacsony fokon, hogy rájuk irodalmat lehetett volna építeni… És alattuk volt a szellemileg, erkölcsileg elhagyatott és elhanyagolt jobbágyparasztság írástudatlan óriás tengere, melyről Nagyváthy János (1755–1819), aki ifjúkorában Losoncon a költészet tanára volt, majd Festetich keszthelyi jószágkormányzója, találó írásai között ezt írja: „A nép, (mármint a Csurgó környéki és a somogyi) mind a férfiak, mind az asszonyok igen szeretik a bort, mely itt bőven terem. Az asszonyok gyakran másnap keresték főkötőiket kertem alatt, 111amelyen viszen az út szőlőhegyre. Sőt gyakran látom, hogy a parasztasszony egyfelől szoptatja gyermekét, másfelől jókat iszik a kobakból.” A nép e tengere fölött lebegett a tanult, elsősorban humanista műveltségű nemesség vékony rétege és egy kisszámú írástudó csoport, amely a megyei és az uradalmi kancelláriákban dolgozgatott, s irodalmi igénye aligha lehetett. Amire Csokonai vágyott, az az élet nem virágzott Somogyban. A poétika egykori tanárához méltó hasonlattal ír erről a méltatlanul elhallgatott Nagyváthy: „Itt Somogyban a tudomány igen ritka dolog és éppen olyan, mint a paradicsom madár, melynek a régiek szerint lába nincsen, és így soha sem állapodik meg sehol. Akik tanultabbak, mind idegen vármegyéből valók – (mint maga a miskolci születésű Nagyváthy is) –, és csak kenyérkeresés végett maradnak itten, de lábuk nem lévén, nem állanak meg.” Ez volt Csokonai mögött a társadalmi háttér országosan és Somogyban is a felvilágosodott XVIII. század alkonyán.

És a gazdasági? – Ezt Széchenyi egyetlen szavával, a kánaáni lehetőségeket is elsorvasztó hitelhiánnyal fejezhetjük ki. Semmi megfogható, reményt keltő alap. Így állt Csokonai megyénk földjén. A költő, akinek a Georgikonra vonatkozó elgondolását Pete Ferenc Festetichnek „nem is jelentette”, mást nem is tehetett, mint azt, hogy a debreceni kollégiumi barátságot elevenítette fel. Gaál Emlékezései szerint Csökölybe mentek. Nagy Gergely prédikátor és veje, Kis Bálint káplán szívesen fogadták. „Szívesen láttattak: de Csokonait rész szerint reményében csalatkozása, rész szerint a rázós és hideg márciusi utazás strapatziája miatt, a hideg ki lelte és olly rosszul lett, hogy már másnap Kaposvárról Varga Doctort kivitetni szükségesnek találta Kis Bálint és Szokolay. Szokolay csak a Doctor meg112érkezte után hagyta el beteg barátját és estére március 12-re érkezett Hedrehelyre.

Csokonai betegségéből csak harmadik hétre kezdett felgyógyulni, mely idő alatt az ötet ápolgató öreg prédikátorné és leánya, Kis Bálintné a szelíd természetű Csokonaihoz úgy hozzászoktak, hogy szinte házi családjok tagjának tartották.” A csökölyi eklézsia Somogyban a leggazdagabb volt. „Papra nézve legnagyobb fizetést ád… a prédikátornak több szobái vannak. 1798-ban mikor Csokonai Somogyban Kis Bálintot felkereste, Nagy Gergely onnan elköltözvén (Csurgóra), ennél alkalmas szállást talált.”

Ez a paplak ma is áll. Kevés külső átalakítással ugyanolyan, mint volt a költő idejében. Szíves házigazdájának, Béczy József református lelkésznek vendége is voltam. Mivel pedig ma már dohossága és nedvessége miatt egyre alkalmatlanabb lakásra, a lelkipásztor már udvarába állíttatta a követ és a téglát, készen arra, hogy alkalmas időben új paplakot építsenek a régi ház helyére. Én, nehogy váratlanul egy Csokonai-emlékkel szegényebbek legyünk, lefényképeztem az öreg épületet. Ugyancsak a helyszínen felvázoltam a folyosófalakon pontosan kirajzolódó hajdani boltíveket, melyekbe először csak félkörívű fakeretes ablakokat, majd pedig évtizedek múlva szögleteseket rakattak. A régi ablakok és ajtók ma is láthatók még az udvaron és a kamrában. Így aztán sikerült rekonstruálnom az 1798-ik évi épületet; melyet Soós István festőművésszel, múzeumunk restaurátorával megrajzoltattam, és a Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyvében le is közöltem. Csokonai szobája a lelkipásztorok hagyománya szerint – melyet egymásnak adtak át – a déli szárnyon volt, a mai konyha után következő szoba és a kamra között.

Itt háromheti ápolás után Csokonai felépült, és a községben maradt, „addig, míg a tavasz kinyílásával az erdők ki113zöldültek, és a tavaszi levegő melegre nem változott”. Ekkor történt, hogy a református püspöki határozat Kis Bálintot Hedrehelyre rendelte át. Itt addigra az új iskolamester, a vidám tréfákra fogékony és nyílteszű, s a bort is kedvelő Szokolay Dániel már berendezkedett. Csokonai minden valószínűség szerint Szokolay unszolására az áthelyezett Kis Bálinttal együtt ment át Hedrehelyre, ahol „az iskolaépület (a más helységbeliekhez képest) elég csinos, ablakaival utca felé s keletnek” nézett. Itt aztán a két jó barát társaságában „a gyönyörű erdők és szőlőhegyek közötti többszöri járás-kelés által Csokonainak egészsége, sőt egy részben elébbeni ártatlan vidorsága is visszatért. És itt újra munkához fogván, többféle versdarabjain, s különösen a Dorottya nevű epopejáján dolgozott”… Gaál adatai körülbelül az 1798. évi május–júniusi időre vonatkoznak. Amit a Dorottyá-ról mond, arra még visszatérünk, mert ez az adat Csokonai 1799. évi datálásának ellentmond, de azt hiszem megszívlelendő forrás mégis. Egy biztos, a költő 1799. március 12-ig többször is megfordult Hedrehelyen. Valahányszor ráunt a kis somogyi kastélyok feszesebb modorára és életére, az alkalmi versekkel való törlesztésre, mindannyiszor el-ellátogatott Szokolayhoz, és útközben Csökölyről sem feledkezett meg. Így tehát csak részben áll az az irodalomtörténeti megállapítás, hogy Sárközy István nagybajomi házánál majd egy esztendőt vendégeskedett. (1798. június végétől 1799. május 6-ig.)

Szokolaynál a csodálatos nagyodvú ól, a kamrának, majd pincének használt élő szilfa és a szőlőhegybéli pince között kötetlenebb és népibb humorú élet folyt, mint a „dámák és lakájok” között. Meg is irigyelte ezt nemes és tiszteletes Szentgyörgyi István esperes, és 1799 februárjában vizsgálatot tartott az iskolában. Eredmény: Szokolayt „kegyetlenül megszidván, mint haszontalan embert, az oskolames114teri hivatalra nemcsak méltatlannak ítélte, hanem keményebb büntetésseli fenyegetés mellett szorosan megparancsolta neki, hogy már március 12-ik napjáig az Oskola Házból s az Eklézsiából végképpen kitakarodjon”. Úgy látszik, minden megyében kell egy embernek lenni, aki mint az irodalom és a költők ellensége, így teszi nevét „halhatatlanná” épp az irodalomban. Ugyanis ez volt az a Szentgyörgyi, aki Csokonai napjait később is megkeserítette, mert csurgói tanítói meghívása ellen egyedül ő emelt szót, mint „a Gyülésnek ekkori Esperessi Elnöke, úgy vélekedett, hogy az nem tanítónak való, mert amint hallotta Debrecenben tanuló fiától Istvántól, a Poéták tanítását is levették róla, bizonyosan azért, mert nem volt alkalmatos tanítónak és még Szokolaynak is jó barátja, pedig Szokolay korhely tanító”.

Érdemes ezt a kérdést közelebbről is megvizsgálni, mert a személyi vonatkozásúnak látszó ügy mögött társadalmi kérdés is lapult. Egyelőre csak „a Belső Somogyi Traktus” kebelén belül feszült, de mindenesetre csírájában már előrevetítette a somogyi 1800. novemberi insurgens parasztlázadásnak árnyékát is. Lényege, hogy az arisztokratikus egyházi vezetőség nem vette figyelembe a kálvinista köznép akaratát, kívánságait. Sőt, egyenesen rossz néven vette például egyes személyek népszerűségét. Így volt ez Szokolay és Kis Bálint esetében is, akit Csökölyben – Gaál szavaival alátámasztva feltevésemet –, mint „erős termetű és nagyszavú” prédikátort igen kedveltek. Ám Szentgyörgyiék áthelyeztették Hedrehelyre. Ennek következménye volt a csökölyiek „skandaluma”. „Templomjokat bezárták és sem magok közzül senki”, se az új pap „abba be nem mehetett – és ez a skandalum meg nem szűnt –, míg Kis Bálintot nékiek vissza nem adták – aki nálok egész haláláig meg is maradt.” Ezt írta meg Csokonai a Somogyi kázus-ban, hogy versének népi hangjánál maradjak, igen szőrmentében simogatva a lázadás és lázítás határán mozgó esetet. Ahogy a Dorottyá-ban, úgy a Somogyi kázus-ban 115is igen óvatosan kellett bánnia a költői témákkal. Pedig jól ismerte, mi feszül az adók, a robot és a katonafogdosás terhei közt nyögő népben. Nemcsak ismerte, de le is írta a Jövendölés-ben.

Óh, szomorú sorsa
Egy szép megyének!
Hol a magyar lelkek
Megvetve heverének.
Óh, nem fáj-é a szíve
Minden magyarnak,
Hogy a magyar fiakkal
Gondolni nem akarnak

Világos e szavaiból is, hogy a magyar szó alatt a robotoló köznépet értette. Találkozott is ezzel a kanásszá, betyárrá kényszerült somogyi néppel. „Bocskoros embereivel”, az insurgens lázadás szomorú sorsú szereplőivel, amikor egy ízben Csurgóról 1799-ben a szüreti vakációban a bárdi (Bárdibükk) szüretre mentek özv. Nagy Gergelynével és két fiával. Gaál szép leírása pontosan olyannak ábrázolja őket, mint amilyenek múzeumunk ritka példányú XIX. századi pásztortükröseinek ábrái. „Öltözetek szűr, fegyvereik fényes balták, hosszú puskák s pisztolyok valának.” Érdekes idézni Csokonai róluk s helyzetükről alkotott véleményét is: „Őkegyelmük pásztoremberek, és itt kinn laknak az erdőn, szabad emberek Ő Kegyelmük, nem uralnak senkit, nem is parancsol őkegyelmüknek senki az egy Istenen kívül, kinek ege alatt szabadságban élnek.”

Erre vágyott ő, a számkivetett poéta is. Anyagi és lelki 116szabadságra, függetlenségre, nem pedig az alkalmi versekért terített asztalra és a jutalomként lehulló dicséretekre. Ezt a függetlenséget a kiadóktól, folyóiratok honoráriumától nem remélhette. Hol voltak ezek a XVIII. század alkonyán hazánkban? Tehát egy darabka földre vágyott, melyet maga művelne. Ezért fordult korábban felségfolyamodvánnyal I. Ferenc királyhoz. Végóráiban pedig a debreceni régi Énekeskönyv felújítását is abban a reményben tervezte, hogy azért majd a „nyulas korcsma” melletti legelőn honoráriumként egy kis forrással öntözött birtokocskát kap „városi polgári tulajdonul”. Ez kísértette Somogyban is, és metsző gúnnyal – csak a saját pecsenyéjüket sütögető, a költőkkel nem sokat törődő arisztokráciánkra célozva – álmait Dorottyával teljesítteti, aki komikus-tragikus végrendeletében a Nagybajom melletti Lencsen pusztát reátestálja.

Továbbá, ha ama költő jókedvébe,
Aki most itt múlat ebb’ a vármegyébe,
Leírná a dámák mellett tett harcomat
S hattyúi szárnyain zengné halálomat,
Minthogy, amint mondják, eddig minden nagyok
Üresen bocsáták: néki fundust hagyok.
Lencseni kertemet mezei házommal,
Minden bankóimat az egész smukkommal
Adják néki: ebből holtig elverselhet,
S Beócián Parnasz hegyeit emelhet.

Milyen egyenes beszéd! Szókimondó bátorság, de a metsző gúnyt menten jónak látja tompítani, mert védekezve, 1803-as jegyzetében gyorsan felsorolja Széchényi Ferenctől Fráter Istvánig mecénásainak nevét, s még azt is, kiktől mennyit kapott. Általában az egész Dorottya körül, amint 117látni fogjuk, egyvégtében védekezik, ködösít, nehogy a fennálló és kigúnyolt rendiség ráhúzhassa a vizes lepedőt. Elsősorban azért tette ezt, hogy a sértődéseket elkerülje, pontosabban a sértődések anyagi következményeit. Az 1803-as jegyzetéből kitűnik, honoráriumait és „jótevőit” pontosan számon tartotta. Volt is rá oka. Itt Somogyban is a megélhetés szorította a kastélyok felé, hisz Szokolay akkor még csak kezdő iskolamester, Kis Bálint pedig csak áthelyezett pap volt.

3. A Bajomi Helikon

Így fordult Szokolayval együtt Nagybajom felé. Itt élt Pálóczi Horváth Ádám és Sárközy István (1759–1845). A két kisded Sárközy-kastély körül nézzük csak meg, Nagybajomban milyen élet alakult ki?

Pálóczi Horváth Ádámmal Csokonai már korábban költői verses levelet váltott. Mi sem természetesebb, hogy személyesen is felkereste. Benne nemcsak a magyar felvilágosodás, hanem a népies magyar verselés harcosát és egyben a sokoldalú emberi életideált is látta. Pálóczi Horváth Ádám akkor már megírta a Hunyadiász néven emlegetett hőskölteményét. Nevét és szerepét különösen a Dunántúlon becsülték sokra. A népdalgyűjtés lelkes elindítója volt. Mint ember, igen sokoldalú és nagytudású: jogász, gazda, teológus, mérnök, csillagász és költő. Kondor József Csurgón 1897-ben megjelent tanulmányában említi, hogy Pálóczi nemcsak somogyi népdalokra, hanem azoknak dallamára is megtanította a rossz hangú, de kitűnően spinétező költőt.

Csokonai ezek után nem csoda, hogy tanítómesterének vallotta a névnapjára írt köszöntő versében.

118
Te vagy első ember köztünk és Ádámja magának,
A kies magyar Helicon szűk Paradicsomának…

Pálóczi felesége Sárközy Jusztina volt. Unokahúga Sárközy Istvánnak, akit „ezüsthajú öregnek – Somogy tolmácsának” nevezett egy ismeretlen költő Somssich Pongrácot köszöntő versében 1832-ben. Kazinczyval, Berzsenyivel levelezett, és így természetesen nagy vendégszeretettel fogadta Csokonait, aki Hedrehelyről hamarosan bajomi házába költözött, ahol már az említett megszakításokkal, majd egy esztendeig, és később is az 1799. év nyári iskolai szünetében is lakott. Így alakult aztán ki – ha szabad így elkeresztelnem – a keszthelyit megelőző „Bajomi Helikon”.

Meghitt és különös irodalmi kör volt ez. Természetben élő, jóétvágyú és művelt társaság, melyhez hasonlót ilyen triumvirátussal, azt hiszem, e századból keveset tud irodalomtörténetünk felmutatni. Pálóczi, de különösen Sárközy István „múzeuma”, ahogy az egykori levelek említik dolgozószobájukat, homlokegyenest ellentmondanak Szerb Antalnak a magyar preromantikáról vallott véleményének, tudniillik, hogy falusi nemességünk a nyugati, „a racionalista, filozofikus, spekuláló és kételkedő kultúrát hírből sem ismerte”. Egy nagybajomi orvos, dr. Mózsa Ernő nem régen mutatta ki, leközölve Sárközy bibliotékájának katalógusát, hogy bizony Descartes, Newton, Diderot, Voltaire, La Fayette, Herder és Barclay munkái közkézen forogtak Nagybajomban! Olvasták, vitatták és éltek velük. Tanúk rá Csokonai és Pálóczi művei és a Sárközyvel váltott levelek. Ennek a „Bajomi Helikonnak” igenis a korral tartó egyéni és előremutató véleménye volt nem egy kérdésben. Vegyük csak a nők egyenjogúságát, vagy irodalmi síkon a népire alapozott nemzeti költészet útja felé való tapogatózást Kazinczyval szemben. Szerepük és munkásságuk, köz119életi és irodalmi síkon is kimutathatóan érdekes tükre a felvilágosodás és polgárosodás szorításában vajúdó művelt vidéki nemesség életének és gondolkodásának. A magyar reformkor előkészítői voltak, mégpedig a Martinovics-per mártírjainak szomorú levelű fája árnyékában… – Kimondták-e véleményüket? – Ahogy lehetett és a maguk módján, igenis, kimondták. Gondoljunk Sárközy könyveire, Pálóczi Ötödfélszáz énekei-re, mely Petőfiig mutat, vagy Csokonai és Pálóczi haladó gondolatokban gazdag verses leveleire. Vegyük elő csak Pálóczinak Kazinczyhoz írt leveleit, vagy a Megholt Csokonai Vitéz Mihály nevében az élő Kölcsey Ferencnek címűt, és bátran mondhatom azt, hogy irodalomkritikai koncepcióban sem volt hiány Bajomban, amikor ebben a levelében a felsorolt példák után Csokonai jövendő sikerét jósolta meg. Sajnálatos csak az, hogy Pálóczi következetes szorgalommal nem folytatta ezt a kritikai és irodalompolitikai harcot, amelyet jó alapra épített és jövőbe mutató tételét le is fektette. Pálóczi nem „göcseji nemes irodalmár”! De olyan típus, aki az időre bátran bízta igazát, melyért nyugalmát igaz, nem áldozta fel, mint Kazinczy, aki később a kemény akaratú, szívósan harcoló jellem iróniájával mosolygott a jó úton baktató, kényelmes Pálóczira. De igazolta-e a kor az ő iróniáját, mely hosszú éveken át egyedül mosolygott ránk az időből? Azt hiszem, az itt vázolt „Bajomi Helikon” szerepe is azt bizonyítja, hogy nem. Az idő tükre megfordította e mosoly ragyogását.

Ebben a környezetben élt tehát Csokonai. Sokat tanult és látott. Természete nyugtalan, s a bajomi esztendőt is gyakran meg-megszakította kiruccanásaival Kisasszondra, Korpádra, Csökölybe, Hedrehelyre látogatva. Mint a higany, máskor Kadarkúton, Gigén, sőt Szigetváron, majd a pécsi nyomdában és Kaposváron tűnik fel. S mert kedve is 120lassan visszatért, és vendéglátóinak sem akart adósa maradni, így aztán a nem sokra becsült „alkalmatosságokra írt versezetei” is egyre szaporodtak. Nézzük meg ezeket is.

Így Somogyban, anélkül hogy irodalmi terveit feladná, üres óráiban a megélhetés reményében a vidám társaságok és falusi mecénások kényszerű lantosa lett. Leveleiből tudjuk, hogy vidáman élte napjait. Szórakoztató írásain maga is jókat derült, de legalább megvolt az az elégtétele, hogy azokon is nevetett, akiknek ez tetszett, mert ő ezeket a versezeteit nem sokra becsülte. Az ilyen versek művelőit „kíntornázó, a Helicon bodzás tövében kézmunkát űző versjártóknak” tartja, „akiknek nem kilenc múzsa, kilencszáz sem győzne eleget tenni, annyian vannak ezek az urak, és oly nagyon szolgáltatják magukat. Mihelyt pedig vége van a jelen alkalmatosságnak, ők is mint a tánc, vendégeskedés és éjszakázás miatt kifáradt vendégek, lenyugosznak a Parnasszust bodzái közt, s a halhatatlanságnak boldog reménysége alatt aggódatlan alusznak, mindaddig, míg valamelyik újabb sollemnitásnak lármája azt nem kiáltja fülükbe: Kelj fel, poéta!, melyre minden bodzaberkek: Kelj fel múzsámmal zendülnek meg”. Ebben az alkalmi versei elé írt vidám, de a derű alatt akkora fölénnyel és komolysággal ítélkező előszavában „nagyjában gezemicének” tartja ezeket az írásait. De – ha csak egy fél mondatban –, mégis hisz pár sorukban, melyekből úgymond: „jövő aranyidők poétái talán gyöngyöket szedhetnek”. – És így folytatja: „Nincs nagyobb rosta az időnél: addig-addig lebeg az, míg minden szemetet, minden fonnyadt vagy éretlen magot és minden gizgazt ki nem hullat, hogy azokkal hízzék a feledékenység. Elég van ebben az én könyvemben olyan, amit magam is csak az ő számára tartok.” Mégis nézzük meg, mit mondanak el ezek a versek Csokonai somogyi napjai121ról. Sorai nyomán végigkísérhetjük csaknem két évi tanyázását a Somogyságban. Ezek a versek, melyekről már hallottuk Csokonai nem éppen hízelgő véleményét, kétféle stílust mutatnak, aszerint, milyen alkalomból és kinek a részére készültek. Szép számmal találunk ilyen verseket, melyeket Csökölyben, Hedrehelyen, Nagybajomban, Gigén, Kisasszondon, Korpádon, Kadarkúton, Szigetváron, Csurgón vagy Kaposváron írt. Egyik részük a Festetich, Czindery és Széchényi vagy Sárközy családokat fodrozta körül a késői barokk minden szabványos kellékével.

4. Főispáni beiktatás, avagy Carneval

Jellegzetes példája az ilyen verseknek A haza templomának örömnapja című, amelyet Széchényi Ferenc főispán beiktatására írt és Kaposvárott olvasott fel. Nézzük csak meg közelebbről e vers keletkezésének a körülményeit. Csokonai 1798 júniusától vendégeskedett Sárközy Istvánnál. A megye életében igen mozgalmas napok voltak ezek. I. Ferenc már értesítette a megyét, hogy Sigray Károly helyébe Széchényi Ferencet nevezte ki főispánnak. A megye vezetői, így Nagybajom is erre az ünnepre készülődött. Csokonai belecseppent mint vendég, ennek az ünnepi előkészületnek a hangulatába. Az eseményeket már ettől kezdve a hivatalos aktákból is rögzíthetjük. A június 11-i megyei közgyűlés 496. pontjából idézem:

„A királyi rendeletet a vármegye tisztelettel tudomásul vette, és kihirdette, egyben pedig a hivatalból távozó főispánnak, aki hosszú éveken át odaadással munkálkodott, elismeréséül köszönő levelet küldött. Mivel az új főispán Gróf Schmideg László útján közölte a vármegyével, hogy beiktatását július 4-re tűzte ki, ezért a Karok és a Rendek 122az új főispán iránti odaadó szeretetüktől indítva ezt a beiktatást illő fénnyel óhajtják végrehajtani.

Elhatározták, hogy a beiktatás ügyében küldöttséget indítanak az új főispánhoz, e küldöttség tagjai lesznek: palini Inkey Károly első alispán és Zichy József tanácsos, szalabéri Horváth Imre és Somogyi János táblabírák, Sárközy István főszolgabíró és Záborszky Mihály szolgabíró. A küldöttség visszatérés közben a távozó főispánnak szóbelileg is kifejezi a megye háláját.

Mikor ez a küldöttség már biztos hírt hoz az új főispán indulásának napjáról, akkor egy másik küldöttségnek az lesz a feladata, hogy Simonyiba induljon a vármegye határára, ahol a Karok és Rendek nevében majd illően üdvözli az új főispánt. A küldöttség tagjai lesznek: gyulai Gaál Kristóf, aranysarkantyús lovag, tóti Lengyel Imre, sárdi Somssich József, Boronkay József, kaposmérői Mérei János és barkóczi Rosty Ferenc táblabírák, úgyszintén Vörös István főszolgabíró és Kováts József szolgabíró. Ezzel a küldöttséggel megy még hat megyei lovas is egy őrmesterrel, akik majd az új főispán előtt fognak lovagolni. Ez a küldöttség a postaállomáson várja a főispánt, és onnan Marcalin át Toponárig kíséri.

Itt addigra összegyülekezik a lovas nemesség. Előzőleg pedig a szolgabírók a járásaik nemességét utasításokkal látják el, és mindenképpen azon munkálkodjanak, hogy az új főispán iránti tisztelet jeleként a nemesség minél nagyobb számban seregeljen össze, s akkor az itt összegyűlteket írják egybe, és az összeírott nemesek lajstromát haladék nélkül küldjék meg az alispánnak. Azt is közöljék velük, hogy új ruhák és drága lovak beszerzésével költségekbe ne verjék magukat, mert elegendő, ha meglevő viseletükben és lovaikon lelkesedéssel fogadják a főispánt. Az összejött nemesség között ott legyenek a megyei nemesi fel123kelés főbb tisztjei is. Ezt a nemességet aztán már a kaposvári gyülekezésen is járásonként csoportosítva a szolgabírók fogják vezetni, ők viszik Toponárra is, mielőtt oda az új főispán megérkezne. Majd aztán vissza is ők vezérlik természetesen úgy, hogy a csapatjaik összeállításánál a hivatali méltóságot és az életkort is figyelembe vegyék. Vörös István főszolgabírót, ki közben a második küldöttségben vesz részt, távollétében Záborszky Mihály szolgabíró helyettesíti, s így négy főszolgabíró, illetve ötödiknek a most említett Záborszky Mihály szolgabíró lovagoljon a nemesség élén. A nemesség nevében Csapody Gábor üdvözli a főispánt. Kaposváron és Toponáron is ingyen elszállásolást kap a nemesség. Erről Vörös István főszolgabíró gondoskodik, és ő ad parancsot arra is, hogy idejében 1200 porció széna és megfelelő mennyiségű zab legyen Kaposváron. Vörös István pedig megbízást kap arra, hogy elegendő élelem, lótáp és a pékektől elegendő kenyér álljon készen.

Minthogy pedig könnyen megtörténhet, hogy a fényes ünnepségre a Karok és Rendek részéről majd más megyékből is többen megjelennek, tehát ezek részére is idejekorán szállást kell összeírni, hogy lehetőleg mindenki illő elszállásolásban részesüljön. A szállások kijelölésére Borda György szolgabírót bízták meg, aki mellé kijelölő biztosokul a következőket állítják: Simony Imrét a Pap utcai területre, Szigethy Antalt a Szent János utcai területre, Roboz Benedeket a Gilicze utca területére, Szakmáry Györgyöt pedig a Toponári utcai részre.

Továbbá elrendeli, hogy a városban a Nepomuki Sz. János szobrától egész az orvos lakásáig húzódó utcát az éjszakai közlekedés megkönnyítésére faoszlopokra függesztett égő lámpásokkal világítsák meg, s ugyanígy a házak ablakait is világítsa ki a lakosság. A megérkező főispánt a megyeház kapujában a főjegyző fogadja, de a tisztviselők124kel együtt csak akkor járuljanak a főispán elé, amikor már az urak és a nemesség is szép számmal odaérkezett… Hogy a beiktatás minél pompásabb legyen, a szomszédos megyéket is hívja meg az alispán, azonkívül a kebelbéli földesurakat és az előkelőségeket is és a főszolgabírók is értesítsék külön-külön is a nemeseket.”

Tehát a küldöttségben szerepel Sárközy István főszolgabíró. Azt is tudjuk más adatokból, hogy a megyehatáron mondandó üdvözlő beszéddel Pálóczi Horváth Ádámot bízták meg. Világos, hogy Csokonait nemcsak az ünnepi alkalom, de pártfogói is serkentették egy költői köszöntőre, és így kezdett hozzá ünnepi versének A haza templomának örömnapja írásához. A költő „hattyúi éneke”, „Somogy nimfája”, „Zselic hegye” és

Örvend ama magyar tenger, a Balaton:
Örvend a Drávának ligetes országa,
Hogy főfő székére gróf Széchényi hága.

Tömjén, márvány, babérágak, mirrha, oltár és harsona gomolygása ez a vers, akár egy Maulbertsch-freskó, mondjuk, épp Sümegen, ahol Csokonai apja Reytmeyer István mestertől egykor eltanulta a felcserséget. Ez a vers iskolapéldája, hogyan jelentkezik a társadalmi és a gazdasági kényszer az író és irodalom viszonyában. Stílus és létfenntartás, így is mondhatnám, melyben az igényesség és művészet húzza a rövidebbet. Természetesen ezeknek a verseknek semmi közük Csokonainak az irodalomról, az alkotás elveiről és céljairól vallott nézeteihez, de felemlítésre tanulságos példa. Sőt, igen jó arra is, hogy az igazi Csokonait, pontosabban a Dorottyá-t író Csokonait megismerhessük, s magának a Dorottya seregszemléjének körülményeit is a fent idézett levéltári adatból kibővíthessük.

125

Íme, a méltóságos alkalmi vers, amelynek körülményei egy vígeposzt szültek. Ugyanis kézenfekvő, hogy Csokonai Sárközyvel és Pálóczival végigkísérte és nézte az egész ünnepi előkészületet, a főispáni beiktatás minden ceremóniáját, melynek előkészítési tervét a fentiek szerint rögzítette a megyei jegyzőkönyv nótáriusa, hivatalos prózájával igazolva Carneval bevonulása leírásának hitelességét is. S most vegyük elő Gaál jegyzetét, amely szerint Csokonai a Dorottyá-n már 1798-ban dolgozott Hedrehelyen. Valószínű így is történt, s a költő csak azért tolta később 1799-re a keletkezés dátumát, mert mégiscsak közeli lett volna egy főúri főispáni beiktatás árnyékába, 1798-ra datálni. Tehát igen kézenfekvőnek látszik, hogy nem 1799-ben jutott eszébe, hogy beiktassa a már kész Dorottyá-ba a bevonulási jelenetet. De itt is van egy pont, amely az 1798-as dátum mellett szól. Ti. az, hogy ő maga mondta, hogy már készen volt a Dorottya, amikor a bevonulási részt abba beiktatta. Tehát így igaz, hogy Csokonai Hedrehelyen és Csökölyben írta, valószínűleg 1798-ban vígeposzát.

5. A somogyi kázus és a kisasszondi kirándulás

De itt van mindjárt az alkalmi versek másik csoportja. Ezekben az olvasó a barokk cikornyás ege után egyszerre szilárd talajt érez a lába alatt. Somogy földjét, népét, a hedrehelyi és a csökölyi parasztokat, jókedvű kálvinista papokat és a nyugodt vidék „múzsáknak szentelt kisded kastélyainak” életét. Alkalmi versek ezek is, de hangjuk, stílusuk mennyire más. A XVIII. századi magyar falu élete ez. Ezekben is szerepelnek igazságot tevő nimfák, de rajzuk bizony csak olyan, amilyeneket a falusi gelencsérek mintáztak a boros kancsókra. Nyelvük a somogyi népnyelv, for126májuk friss, hangsúlyos verselés, és célja csattanós sikerre beállított. A fellengős barokk és a népdal között álló rokokó vonású magyar versek szép példái. Sajátos vonását a magyar rokokónak épp Csokonai adta meg nyersességével és népi ízeivel. Míg nyugaton finomkodó és szalonképesen cicomázott ez a stílus, addig nálunk vaskosabb, akárcsak szereplő alakjai, akiknek egészsége természetes erővel hatja át e versek játékosságát. Szerb Antal el is marasztalta Csokonait „faragatlan és neveletlen hasonlatai” miatt. A civilizáció és a jó társaság hiánya érződik költészetén, írja irodalomtörténetében. Tévedett… Civilizáltabb és jobb társaságba aligha mozgott e század végén magyar költő, mint épp Csokonai. Verseiben Szerb Antal nem a népi nyelv irodalomba törő forradalmát, az újítás bátorságát és képeinek, szavainak pezsgő egészségét csodálja meg, hanem a nyugati rokokóhoz csiszolt olyan erőtlen szavait dicséri, mint pl. a „gyöngyalak”, melyet „csodálatos szónak” tart. Így volt annak idején Kazinczy és Kölcsey is. Azt kell hinnünk róluk, hogy vagy azt nem értették meg műveiben, ami a Hortobágy és a Somogyság mögött az erő volt, vagy pedig egyszerűen azt nem látták meg, ami Árkádiában valóban a szép. Így volt a költő maga is, aki miközben háztól kastélyig vándorolt, mindenütt valóban azt méltányolták nála, amit ő nem sokra becsült. – Vajon ínyére volt-e ez az élet? – Világosan válaszol erre a kérdésre a Sárközy Istvánné tiszteletére írt vers első két szakasza:

Hát már mindég csak vígsággal,
Mindég csak a nagyvilággal
Zengedezzen énekem?
Ki ád a sok örvendésre,
Ki ád a verséneklésre
Annyi erőt már nekem?
127
Mennyi volt a pécsi várban,
Mennyi itthon s Kaposvárban
Fáradtságom és bajom!
Alig jövök meg amonnan
S már letett lantom újonnan
Felparancsolja Bajom.

Torkig volt „a leib poétasággal és a rozsdás köszöntőkkel”. Ebből az érzésből született meg Sárközy kisasszondi birtokán A magánossághoz című költeménye.

Akkortájt a széparányú kisasszondi kastély mögött egy nagy gesztenyés és gyümölcsfás kert húzódott. A kert végiben volt a költeményben megörökített egykori cser-, gyertyán- és bükkfás völgy a forrással, patakkal és a tóval. Ma is ott találtam a patakocskát és a tavat. Ám a forrásból már kutat mélyítettek, melynek neve Csokonai kedvenc bükkfájáról a Bükkfakút nevet viseli ma is. Lefényképeztem. A kút körül tehénlegelő van, amelyen az évszázados bükk még 1912-ben állt. Akkori fényképét rossz klisével közölte Somogyvármegye Almanachja 1912-ben. Erről a kliséről készült rácsos nagyítású, pontos másolattal Soós István közölt rajza. Csokonai-emlék ez is ma már, mert a fát nagy árnyéka miatt előbb csak legallyazták, később kivágták. Kisasszondon a legfiatalabbak között is él a hozzáfűzött emlék. Mikor kérdezősködtem utána, fürgén felelte egy kisfiú: – „Jöjjön, megmutatom. Apám mesélte, ott írta levelét. – Milyen levelét? – Hát szomorú levelét.” Valóban A magánossághoz lapjai szomorú levelek. S még egy: a múlt században elég sok Lillát kereszteltek Kisasszondon.

Ez a költemény aztán valóban nem alkalomra írt vers. Nem bodzabokrok, de valóban bükkfa tövén írt vers. Emeli is minden sorát és képét az ihlet szárnya. Csokonai szavaival élve – melyeket az ihletről szólva mond –, érez128zük benne „a poétai munkára a kedvet, kiderült képzelődést, a helyén való ítéletet, jóízű elandalodást, borulást, ragadtatást”. Egyszóval „jó órában találta” a költőt a Múzsa. A magánossághoz szép részleteivel líránk egyik legszebb darabja.

6. Dorottya diadalma Kaposban

De legyünk igazságosak. Nemcsak az óhajtott „szent magánosságból”, hanem ennek a vidám társaságnak az életéből is kerekedett költői remekmű. Ez a Dorottya, vagyis A dámák diadalma a fársángon, Furcsa vitézi versezet IV könyvben. Irodalmunk egyetlen vígeposza, amelyet, mint mondja „Somogyban laktomkor, ennek az előttem holtig édes emlékezetű vármegyének kedvéért szerzettem”. Somogy, de különösen Kaposvár nem sokkal dicsekedhet az irodalomban. De ezekkel a szavakkal és a Dorottyá-val méltán!

Az eposz kezdetén a szántódi révnél vagyunk. De most, 1799 telén, azon a tájon, ahol a költő 1798 tavaszán oly reménytelenül állt, helyette a velencei farsangi mulatságok megszemélyesítője, Carneval herceg és tarka népe, gyülekezik. Csilingelő szánokon és lóháton indul Kaposvár felé leány-, menyecske- és házasságjegyzésre. A barokk pompájú főispáni beiktatástól ihletve. Csokonai tollán most maskarás karnevál kerekedett Kaposvárig. Ez az a rész, melyet, mint említettem, akkor szúrt az 1803-ban írt „Elöljáró beszéd”-e szerint e műbe, amikor az már teljesen kész volt. „Fényt és pompát akartam vele adni a történetnek.” Vessük össze ezt a bevonulást az előbb közölt jegyzőkönyvi résszel, és kitűnik, hogy Széchényi útját valóban a karnevállal asszociálta. Az 1798-as nemesi lovasbandérium így 129került a vígeposzba, mégpedig pontosan az öt járás szerint csoportosítva, még a nevüket is felsorolja: Kapos, Marcali, Igal, Sziget és Babócsa, ahogy látta, csak a Dorottyá-ban öt szolgabíró helyett öt gavallér lovagol az élükön. Ha szabad, ezt a képzettársítást én megtoldom még eggyel. A kötéllel fogdosott, fellázadt jobbágy inszurgensek 960 főnyi seregével. A főispán útján szintén Marcaliból Kaposvár felé kaszákkal, fütykösökkel vonuló néppel, mely összetörte 1800 novemberében a „Bajomi Helikon” Sárközyjének és Horváth Ádámjának „múzeumait”. A Csokonaitól pompásan leírt Opor fővezér minden dísze és mindaz, ami rajta érték volt, ha szabad így összevetnem, mind ott szerepelnek egy év múlva Pálóczi Horváth Ádámnak a vármegyéhez 1801-ben beadott kártérítési kérelmében. Főispáni vonulás, karnevál, inszurgens lázadás, hogy teljes legyen a kép, amely megmutatja az akkori Somogy művelődési, társadalmi és gazdaságtörténeti ellentéteit.

De térjünk vissza Carneval seregéhez. Fölöttük Pegazus szárnyain az élesszemű költő. A felvonulás leírása csupa csillogás, hűséges korrajz, kívülről fényes alakok egy rokokósan díszítő toll rajzában.

A Dorottyá-ban a kis magyar Kánaán nemesi társadalmának és szellemi fonákságának reális rögzítését kapjuk. Igaz, nem olyan éles a Dorottya gúnyja, mint a Béka-egérharc-é vagy az Istenek osztozásá-é. Ezekben a kákatövi és a mennyei diétán a mocsári hadat és az antik világ isteneit Arany János Elveszett alkotmány-át megelőzve, mint a magyar rendiség betegségeinek képviselőit vonultatja föl. A Dorottyá-ban a költővel együtt szinte családon belül vagyunk, melyet nem kisebb dolog, mint a házasságkötés reménye hozott össze a kaposi Főutca 1. alatti Esterházy „kastélyban”. A kastély csak jelképes. Valójában mindig tiszttartó lakás volt. Maga Csokonai óvatosan azt mondja, 130hogy Csökölyben és Hedrehelyen írta vígeposzát, és Kaposváron is csak egyszer volt. Akkor is kényszerből. Ezzel figyelmesen és tapintattal a felismerhető hősök és a felismerhető környezet körétől akarta magát távol tartani, mert az említett két faluban valóban egyetlen dáma, se pedig hajdú, se lakájok nem voltak. Viszont azt is tudjuk, hogy Hedrehelyről 1799 márciusára már „kitakarodott” Szokolay, és ebben az időben ő Bajomban lakott 1799 májusáig. Az is biztos, hogy kétszer volt Kaposváron is. Először Széchényi főispán beiktatása alkalmából, másodszor pedig fogfájása miatt, amikor a volt Babóchay-féle, az ajtó kőívén 1774 jelzésű „Arany oroszlánhoz” címzett patikában Pyrker József patikáriustól porokat vásárolt. 1803 távlatából homályosítgató „tisztességes fillentés” jellege van „Elöljáró beszéd”-jének. Valószínű a nagybajomi házigazda társaságára való tekintettel írta ezeket. A költő éles nyelvét kedves emlékek fékezték. Nem akarta sérteni sem Sárközyt, sem pedig az idilli emlékű Somogyot, tehát inkább csak alaposan kiborotválta az arcokat, és csípős alkohollal permetezte, miközben egyre kezében tartotta a komikum pengéjét. El kell ismerni, atyjától örökölt tehetséggel villogtatta ezt végig egész eposzán.

Bár vígeposzról van szó, mégis vajon csak a mulattatás, nevettetés lenne a költő célja? – Csak részben. Főleg ott, ahol a „nemzeti luxusnak és elkorcsosodásnak kigúnyolását célozza”. De idézzük tovább: „Mint az egész poézisnak, úgy ennek is fő célja az emberi szív jó vagy rossz, nemes vagy erőtlen, okos vagy bohó voltának előadása, mely által amazt lelkesíteni, ezt pedig helyrehozni iparkodik.” Így kell néznünk az eposzon végigcsillogó komikumot, Dorottya bohó és az istenektől megsegített diadalmas erőlködését. Ebben van a mű fiatalságának titka és Csokonainak a költészet céljáról vallott etikájának summája is.

131
7. Az ismeretlen Csokonai-arckép

Valószínű, ebben a környezetben és ebben az esztendőben készült Sárközy nagybajomi környezetében az az arckép, melyet a Rippl-Rónai Múzeum képtárában találtam. Tudjuk, hogy ezekben a kis kastélyokban jelentéktelenebb vándorfestők keze nyomán készültek azok a kisebb-nagyobb portrék, amelyek a Somogy megyei életben szereplő családok tagjait ábrázolták. Így például a Mérey, Sárközy, Csépán, Gaál, Lengyel, Somssich, Inkey családtagoké, akik itt e beiktatási jegyzőkönyvben is szerepeltek. Közülük nem egy kép múzeumunk birtokában van. Sárközy bajomi környezete is valószínűleg vonzotta az ilyen festőket, akik közül a Csokonai-portré festője alig-alig állt olyan művészi nívón, mint mondjuk Kisfaludy Károly. – Mire alapozom, hogy ez az arckép Csokonai Vitéz Mihályt ábrázolja? – Nem kevesebbre, mint magának a gyűjtőnek a hivatalos rovatba történt bejegyzésére. Ezt a képet pedig Rippl-Rónai József öccse, Ödön gyűjtötte. Mi, kaposváriak jól tudjuk róla, mekkora szeretettel és kitartással, szorgalommal gyűjtötte Rózsa utcai kis múzeumának anyagát. Mindenkit felkeresett, mindent kikönyörgött, s ha másképp nem ment, mindent elcsereberélt, vagy végszükségben megvásárolt, aminek muzeális értéke volt. És ezt az anyagot rendben tartotta. Leltározta, és végül is 1920-ban örökösödési szerződésben mintegy 1000 db tárgyát szülővárosának, illetve Somogy megyének hagyományozta.

Ilyen gyűjtőútján kerülhetett hozzá ez a kép is, amely korabeli ovális, fekete fabetétű, fekete rámában van. A kép mérete 18 x 23,5 cm. A vaslemezre festett olajarckép hátán ott találjuk az aszalói vasúti főnök, az egykori kisvárosi műgyűjtő, Rónai „Ödön öcsémjének”, vagy Bernáth Aurél szavaival „Ödön bácsinak” saját kezű feljegyzéseit, 132melyekkel a műtárgy címét megjelölte. Egyszer a vaslapon ceruzával ez áll: „Csokonai V.” Alatta tussal „Csokonai V.” és alul „Cs. V. M.”… És a képkereten ismét ceruzával „Csokonai Vitéz Mihály”. Nincs okunk tehát kételkednünk abban, hogy ő valóban csakis azért szerezte meg tulajdonosától ezt a különben nem nagy értékű arcképet, mert megtudta gazdájától, hogy Csokonait ábrázolja. Másképp mi értelme lett volna? Talán, hogy kitaláljon hozzá egy személyt, és ráírja, mégpedig többször is, nehogy elkallódjon feljegyzése? Ezt csak nagy rosszindulattal tételezhetjük fel róla. Csakis az ajándékozó adatközlését írhatta rá a tárgyra. Mást nem!… És kitől szerezte?… Azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, ha valamelyik Sárközy családot említem, hisz a kisasszondi birtokos – kinél egykor A magánossághoz című költeményét írta –, Sárközy György nyugalmazott főispán háza előtt járt el naponta, amikor a Turul (ma Béke) kávéházba sétált. De több Sárközy leszármazott is lakott és lakik ma is a városban és megyében, és Rippl-Rónai Ödön mindenkit ismert.

Megnéztem múzeumunk régi főleltárkönyvét is, melyet még a jeles néprajzkutató igazgató, Gönczi Ferenc állított össze. A kép száma 2525, mellette idézőjelben: Csokonai Vitéz Mihály. A régi szakleltárban ugyanez a bejegyzés 445 szám alatt található.

Most már csak az van hátra a kép hitelességének bizonyítására, hogy a Rippl-Rónai Ödön-féle Csokonai-képet összevessük Gaál László leírásával. A volt diák így írja le „testalkatára nézve” a költőt: „Fejének hátulja magasabbnak látszott a fő első részénél, haja tömött gesztenye színű barna, nem is merő vagy lécszeg egyenes, ábrázatja hosszas, himlőhelyes, de vonzó tekintetű: szemei sötétkékek, elevenek, szemöldökei szembeötlők, de nem oly gazdagok, mint 133gróf Széchenyi Istváné, bajusza ritka a himlőhelyek miatt, szája kitetsző tülökforma, gömbölyeg orrához szabályos, alsó ajka a felsőnél vastagabb. Közkézen forgó kimetszett mellyképe, mellyet holta után festett le Erős János, akkori kabai pap – Csokonait 1804 évi beteges, sovány formájában tünteti elő.” Hangját a somogyi Somssich Pongrácz hangjához hasonlítja, és azt is megtudjuk, hogy költőnk raccsolt… Eddig Gaál leírása, és most vegyük kezünkbe a talált képet. Íme: a fej állása a képen pontosan ez a típus. Haja színe és tömöttsége ugyanazt adja, amit Gaál mond. A hosszú arc, sőt a himlőhelyek és a tekintet, a gazdag szemöldök és a ritka bajusz megfestésének szinte hangsúlyozott aprólékos ecsetkezelése pontosan ugyanazt ábrázolja, amit Gaál leírt. Alsó ajka képünkön valóban kitetsző és szabályos. Az orr is a leírás szerint hangsúlyozott vonású. Azt hiszem, ezek után semmi kétséget sem hagy hátra, hogy a kép és leírás egy személyre vonatkozik. Hogy aprólékos legyek, csak a szem színében van különbség, de ezt is sötétkéknek mondja. Sötétnek tehát, amely csak egy árnyalat a bogárszíntől. Az itt közölt és eddig ismeretlen kép ezüstzsinóros zöld mentében, piros mellényben ábrázolja a költőt. Pontosan olyan „kölcsön” mentében, amilyent a bajomi Sárközy István Albert nevű fia viselt 1798-ban a csurgói egzámenen. A képen a háttér bal oldalán zöldes drapéria, a rózsaszínben tartott fej körül romantikus zöldeskék ég, és a jobb sarokban hegyek között rohanó vízeséses folyó látható, mint a „Rajna bukkanásai”… Azt hiszem, semmi kétség, hogy az egyetlen egykorú és természet után készült – az egészséges, Nagybajomból hamarosan Csurgóra kerülő – Csokonait ábrázoló képet találtuk meg a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum képtárában.

Mégis első látásra mi okozza a különbséget a „közkézen forgó kimetszett mellykép” megszokott vonásai és a Rippl-134Rónai Múzeum Csokonai képe között?… És vajon ez a különbség a stíluson kívül lényeges-e?… Ha igen, akkor a költő arcvonásait, legalábbis azoknak valószínű igazságát melyik képről fogadjuk el? Azt hiszem, ez lényeges kérdés, és úgy vélem, ezek után képünk mellett most már ezt bátran felvethetjük. Gaál László Emlékezései-ből tudjuk, hogy a közkézen forgó rézmetszethez – amely után készítette Ferenczy István is Csokonai márvány mellszobrát – az eredetit, az ideált a kabai pap, Erős János festménye adta. Egy falun festegető, műkedvelő piktor rögzítette a költő vonásait. Mégpedig 1804-ből. A végórái felé közelítő Csokonait örökítette meg „holta után” készítve képét. Tehát, ha jól értem Gaál szavait, emlékezetből készült ez a portré. Most aztán igazán eltűnődhetünk és nem is kis aggodalommal, vajon egy gyakorlatlan amatőr emlékezetből – ami a mestereket is próbára teszi –, valóban jól és jellegzetes vonásaival festette-e meg Csokonait? – Fogadjuk el, hogy igen! – Ez után következett, a falusi kép után, a rutinos nagyvárosi acél- és rézmetsző summázó és idealizáló munkája. Így keletkezett tehát az általunk ismert és elismert Csokonai-kép, mely mindenki előtt fölrémlik, ha nevét, vagy versét hallja… És most vegyük a metszet mellé a most itt először közölt képet, és hasonlítsuk a kettőt össze. A Rippl-Rónai Múzeum képéről technikai és alkotói módszereit vizsgálva megállapíthatjuk, hogy hivatásos festő készítette. Azok közül a festők közül való, akik akárcsak ma a fényképészek, abból éltek, hogy megörökítsék a fényképezőgép előtt aránylag tömegesen a XVIII. és XIX. századi kortársak arcképeit a családok részére. Kegyelet és hiúság egyaránt elősegítette működésüket és sikereiket. Általában, mint erről a képről is láthatjuk, becsületes alapossággal dolgoztak ezek a legtöbbször csak közepes tehet135séggel megáldott festők, akik természet után, a kritizálgató vidéki társaságok szeme és nyelve előtt alkották műveiket.

Így keletkezett ez a Csokonai-kép, melynek formái és színei azonosak a törvény-táblabíró utókornak vallott szavaival. Összevetve ezek után a közismert metszetet és a mi portrénkat, megállapíthatjuk, hogy a kettőn igen-igen sok részlet nagyon is azonos, a két kép összhatásának különbsége ellenére is. Így a homlok közepén elválasztott hajviselet, az erős és szép szemöldökök, a szemöldök és orrív jellegzetesen nagyívű hajlása, a hosszú orr, ám a rézmetszőnél gyakorlottabb megoldással, a duzzadt szabályos alsó ajak, ráadásul az állak puhán kirajzolt gömbölyű vonásai.

A két képnek mégis más az alaphangulata. Ugyanis a bajomi környezetben készült somogyi Csokonai-kép a kastélyok között vendégeskedő egészséges, Dorottyá-t író költőt ábrázolja, mégpedig magyar ruhában. A metszet a Debrecenben halni készülő, lesoványodott, megnyúlt és légiesített költőt örökítette meg, azt is polgári divatú kabátban és nyakra való kendővel.

A Vargha Balázs által összeállított Csokonai emlékek című kötetben közölt arckép (a ruhaviselet megváltoztatásával) csak hűséges másolata a rézmetszetnek. Ezek után úgy vélem, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyvében közölt Csokonai-kép valóban sok újat ad a Csokonai-képmás kérdéséhez. Mindenesetre hitelessége mellett szól Gaál László leírása is, a képnek és betűnek szinte mindenben pontos azonossága. Ismétlem, azt hiszem, az egyetlen természet után festett Csokonai-portréval áll szemben irodalomkedvelő közönségünk.

136
8. A csurgói professzor és színháza

A „Bajomi Helikon” tárgyalása alkalmával nagyjából arra a következtetésre jutottam, hogy a kis társaság szerepénél csak az volt a sajnálatos (így Pálóczi esetébén is), hogy eszméiknek nem volt alkotó, szervező kisugárzása. Csak elpöfögték az igazat és újat, s Vörös Károly szavaival „bár a legalkalmasabb lenne”, nem léptek fel irodalmunkban, így Kazinczyval szemben sem „egy Dunántúli irodalmi kör kialakításának” igényével. De egyetlen nyomda – jól tudjuk, hogy Csokonainak a Széchényi beiktatására írt köszöntőjével is Pécsre kellett szekereznie, hogy az nyomdába kerüljön – és egyetlen magasabb fokú iskola nélkül, kanászos rengetegek és rettentő mocsarak között, szinte lehetetlen követelés ez. 1799 tavaszán azonban legalább a legfontosabb, az iskola felépült. Festetich, Sárközy és Nagyváthy szorgalmából Bódi Ferenc szavaival szólva „egy minden tekintetben korszerű, céljának megfelelő, a maga korában Somogyban tényleg palotának számító épület” készült, melyet nemhiába nevezett „Új Helikonnak” köszöntő ódájában Csokonai.

Egy jó arányú, emeletes, puritán egyszerűségében is komolyságot sugárzó épületet emeltek. Csokonai Sárközy révén a Jénában levő Lósi Pál professzort helyettesítette ebben, az akkor még hatosztályú grammatikai iskolában, amely azóta ma már Csokonai nevét viseli. 1799. május 27-től 1800. február közepéig a kultúra napszámosa lett e sertésnevelő és borra költő vidéken, ahol:

A szegény
Pórlegény
Vagy bodnárnak,
Vagy betyárnak,
Vagy zsiványnak állt.
137

Akkora alapossággal és szorgalommal dolgozott, mintha maga akarta volna valóra váltani azt az Új Helikont, melyet a csurgói iskoláról jövendölt. Verse csupa részvét, felelősség az önhibáján kívül tudatlan népünk iránt. A botanikától az esztétikáig minden tárgyat tanított. Tankönyvek hiányát akarta pótolni. Több vázlata és jegyzete maradt ránk, melyeket az iskolai dolgozatok üres lapjaira írt a papírt, pénzt, gyertyát és ruhát nélkülöző költő, aki Pálóczi szép szavaival „egy új épült oskolába Apolló terhét vitte”. És ezzel jutottunk el a lényegeshez. Oda, hogy a bajomi triumvirátus egyik tagja, akinek legnagyobb tehetsége, kedve és akaratereje volt, mégiscsak átkerült – ha rövid időre is – Csurgóra. Így aztán leírhatjuk, nem maradt véka alá rejtett kincs az, amit képviselt ez a kis társaság. Egy költő és egy kora pedagógiai módszereit messze megelőző nevelő szájából lelkes diákok vették át az eszméket. Tehát a Sárközy-féle könyvtár köteteiben összegyűjtött felvilágosodott eszmék, továbbá Csokonai és Pálóczi a népi-nemzeti irodalmi irányról vallott nézetei, igenis, szellemi életünk élő részévé lettek. Miért írta volna, ha nem azért, hogy megismerjék „A magyar verscsinálásról közönségesen” című dolgozatát?… Gaál László, a lelkes csurgói diák a példa rá. Szerinte így kezdte előadását: „Deák prosodiát akárhol is tanulhattok, de magyart nem.” Amit vallott, tehát tanította is. Már nemcsak leveleznek Kazinczyval, de íme, a papír életté lett. Csurgón már nem „a méla Tempefőit” találjuk, aki nemrég még ezt írta le: „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon”, hanem már egy pályát és hitet kapott literátort ismerünk meg helyette. A tanítás módszerében „nem a régi mechanika, de a mai gondolkoztató tanítás” bevezetése volt a célja. Ha ehhez hozzátesszük, hogy erdőn, berken tanyázva, nótázva taní138tott, akkor Csurgón egyik legmodernebb szellemű magyar nevelőnk alakja bontakozik ki.

Közben Festetichcsel egyre levelezett Vergilius Georgicon-jának fordításáról, melynek kiadását igyekezett előkészíteni. Somogyban írt mintegy 44 verse közül Csurgón 14 született. Tanulói körében pedig megszervezte a színjátszást.

A Dorottya „Elöljáró beszéd”-ének sorai innen Csurgóról indultak. A csurgói színjátszás megvizsgálása után érthetjük meg igazán ezeket a sorokat, mert ő a színjátszást is azért szervezte az iskolában, hogy minél szélesebb körben sugározhassa a jót. A somogyi színjátszás története tehát olyan szerencsés helyzetben van, hogy elmondhatja, Csokonai volt az elindítója. Ő volt az első öntevékeny színjátszó csoport megalakítója, háziszerzője és rendezője is.

1799. július 12-én, a csurgói vizsgán eljátszott a Cultura című somogyi vígjátékát tehát így kell néznünk. Diákjai és ő maga is vizsgáztak, amikor ezt előadatta. A diákok nemcsak feleleteikkel, de szerepeik mondásával; a költő maga pedig az eszméiből. „Ezt a nemes célt pedig (kivált a sokaság eránt) nem holmi sikertelen szentenciák, sem nem az oskolai száraz deklamációk éretik el az íróval; hanem a nézésre kitett példáknak s a munkálkodásban hozott érzéseknek és indulatoknak van az a béhatóbb ereje, mely által a Múzsák boldogítóivá lesznek az emberi nemzetségnek.” A Cultura tehát nem más, mint színpadra állított pedagógia, vagyis, hogy nemcsak harminc–ötven diák tudja meg, mi a véleménye Csokonainak a nemzeti művelődésről és műveltségről, hanem a Csurgóra meghívott publikum és a „sok nagy érdemű úri személy” s köztük maga Festetich György is, aki hazatérőben Széchényi fényes kaposi főispáni beiktatásáról, részt vett az új iskola első, színházas nagy vizsgáján.

139

S mondjuk ki mindjárt itt őszintén. Festetich részéről a vizsga nem a legjobban sikerült, mert úgy tett, mintha a felvetett kérdést meg sem értette volna, legalábbis a helyszínen, ám az, ahogy Szentmiklósról kelt levelében felelt a vizsgatételre, már vitatható. Neki ugyanis nem Csokonai szerepe, hanem Kovács István másodtanító érdemei tűntek fel „tanítványainak alapos, biztos feleleteiből”. Épp az előbb Csokonaitól idézett „szentenciák, az oskolai száraz deklamációk”! Tehát világos, hogy a Dorottya „Elöljáró beszéd”-ének fent idézett passzusa a költő kései válasza volt a grófnak, aki bár leszögezte, hogy a színielőadás „eléggé tetszett a közönségnek”, mégis vitathatónak mondta, „hogy az ifjúságnak hasznára vált-e”?

De nézzük csak, kit is személyesítettek meg e vígjáték szereplői? Tisztest, akit csak egyszerűen „magyar öregúr”-nak nevez, az öntudatos, művelt, nem a külföldit utánzó, de a maga esze szerint teremtő birtokost, aki önérzettel mondja; „Az egész házi készület, sőt az egész kertem és kastélyom, azzal dicsekedhetem, hogy saját képzésem szüleménye.” Mintha csak rámutatna a költő az ott ülő urakra, hogy íme: ilyenek legyetek!… Ha szabad így asszociálnom: idealizált Sárközy István…

Kicsiben Széchenyi kiművelt magyar emberfőjének előfutárfa Tisztes. Petronella személyében pedig Pálóczinak a nők emancipációját hirdető eszméit látjuk megszemélyesítve. Az olvasgató, kertészkedő, zenéhez és idegen nyelvekhez egyaránt értő magyar nő típusát. És ott van Szászlaki divatos, üres külföldmajmolója és mellette elrettentő, lelkiismeret-ébresztő ellentétnek Kanakuz, az egy-egy szót böffentő, elesett, tetteiben és szavaiban elmaradott somogyi béresek példája „az akadémiátlan Magyarországnak legakadémiátlanabb részében”… A Cultura tehát ott Csurgón, a tisztes publikum előtt, kegyetlen és okos beszéd volt a 140vígjáték köntösében „Az igaz és tettetett szeretet” ügyesen kendőző alcíme mögé rejtve. Erre az ügyes bújósdira már a Dorottyá-nál is felhívtam a figyelmet. A jakobinus per árnyékában nem csoda, ha Festetich megjegyezte idézett levelében: „Nagyon kétlem, hogy az a színdarab a gimnáziumi inspektor bírálatán átesett volna, amit pedig a jövőre nézve bizalmasan ajánlok, mert annak a parasztfiúnak Rákócziról és Bercsényiről elénekelt dala, jóllehet, tréfálkozva és némi gúnnyal lett előhozva, sem a hallgatósághoz, sem a helyhez, sem a mostani időhöz nem illett, sőt egyáltalán menthetetlen hiba volt.”

Érthető, hogy közvetlen a kaposi főispáni pompa után, a nagybirtokos arisztokrácia fényéből és gondolkodásából egyszerre Kanakuz és Pofók körébe lépni, és ott a Rákóczi-nótát hallgatni, meglepte az iskolaalapítót. Le is szögezte: „Részemről ugyan határozottan kijelentem, hogy ha még ezentúl is meghívatnám, soha addig meg nem jelenek, míg kellő biztosítékot nem nyerek arról, hogy a közvizsgán vagy efféle látványosságon semmi olyan elő nem hozatik, ami gyanúra vagy kétértelmű magyarázatokra szolgálná alkalmul.” E levélben a Rákóczi-nóta helyett az uralkodót és a nádort magasztaló „dicsénekeket” ajánlott. A megrettent Festetich szavai, valószínű, itt a bécsi titkosrendőrségnek szóltak, s menten felszólítja Csépány Istvánt, „ne legyen terhére, hogy idejében holmi mendemondáknak útját jókor bevágja”.

Ezek után senki sem mondhatja, hogy hatás nélküli volt Csokonai szerepe a nemzeti nevelésben. Ez már Csurgón nemcsak irodalom, de politika volt. Festetichet pedig csak az menti, hogy újonnan és keservesen alapított iskolájának „széthányattatásától” félt. Különben is azt hiszem, nem tévedek, ha előremutató tettei és szelleme mögött jószágkormányzójának, Nagyváthynak, a kiváló mezőgazdának és 141közírónak serkentő szellemére hívom fel a jövendő kutatók figyelmét. A tervező sokban ő lehetett, a megvalósító pedig a gróf.

Csokonai Festetich levele után minden bizonnyal megkapta az inspektortól a figyelmeztetést, annál is inkább, mert egész tanítási módszerével sem értett egyet a vaskalapos Belső Somogyi Egyházmegye nem egy tagja, hisz láttuk, hogy Szentgyörgyi még azt is kétségbe vonta, hogy a poétikát tudja-e tanítani? Gaál László, az akkori csurgói diák, aki Sárközy Lajossal és Csokonaival „egy lakáson” volt, megmondja, hogy nagy népszerűségét „az akkori papi és professzori arisztokrácia rossz néven vette, sőt demokráciára s függetlenségre magyarázta”. Bátran mondhatjuk, így is volt ez akkor. Azt hiszem, innen ered az a csurgói legenda, melyet Raksányi Lajos, volt tanárom mesélt el. Egy alkalommal a mindenben újító költő olyan éles vitába keveredett nézetei miatt a vezetőséggel, hogy azok megragadták, az ablakhoz vitték, és az akkori szemétdomb fölött kilógatták az emeletről. Így akarták nézeteinek visszavonására kényszeríteni, de ezeket még akkor sem volt hajlandó megváltoztatni. Eddig a legenda. Azóta az a most is mutogatott ablak Csurgón a jövőnek kitárt lélek szimbóluma, és hogy Csokonai „kilógott” abból a világból, ma már tudjuk legenda nélkül is. Művei, tettei bizonyítják. Hisz „tanítósága alatt sem törvényre, sem börtönre, sem virgácsra, de még csak haragra vagy csak kemény szóra” sem volt szüksége. „Örömben tanított ő, tanultak a tanítványok.” Így emlékszik az egykori diák. S még egy. Szavaival az olykor „lumpirozónak”, borivónak rajzolt költői portré is szertefoszlik. Így aztán jobban megértjük kényszerű unatkozását is az alkalmi költőnek az eszem-iszom kastélyok között. „Kis Palaszkja”, melyben a borát a vele együtt mogyorózgató Gaál, a későbbi somogyi törvény-táblabíró hord142ta, csak „másfél messzelyes” volt, tehát félliteres, melyhez „kisded ivópoharat” használt. S ez az ebédre vitt bor vacsorára is elég volt neki.

Csurgón olyan sokat dolgozott és olyan körülmények között, sokat betegeskedve, hogy az emberfeletti energiáról beszél. Csépány Istvánhoz, a vicekurátorhoz írt leveléből tudjuk, hogy rendes ruhája sem volt. „Merjem én magamat biztatni annyi jutalommal a Venerabile Publicumtól, hogy egy ruhányira Contot tehessek, vagy valakitől 30 ft. kölcsönözhessek?” És ilyen állapotban, Nagy Gergely meghalt pap rossz kaputjában, még betegen is tanított. „Én még most is rosszul vagyok, és a szobámba teszem a leckéket másfél hét óta. Talán talán csak meggyógyulok egzámenre! – Talán!” – Ilyen szorgalommal lehetett csak Apolló terhét vinni: tanít, Vergiliust fordít, verseinek egy egész sora kerül ki tolla alól, színházat szervez és rendez, és két színdarabot is megír. Mindezt tíz hónap alatt. Kis társulata már nem elégedett meg az iskolai színpaddal. Nagyobb közönséget, magát a népet választotta, tehát a csurgói vásárra vitte a szó igazi értelmében vett nemes ifjait. 1799. szeptember 1-én a Gerson du Malheureux-t és szeptember 24-én a Karnyóné-t, legjobb vígjátékát adatta elő.

Sokszor az az érzésem, hogy mindezt azért tette, mert végleges álláshoz akart jutni. Segédtanárból megválasztott professzor szeretett volna lenni. Függetlenséget óhajtott, mert a vándorköltő-állapotot megunta már széles e hazában. Erre utal az is, hogy Sárközy barátságos meghívását családtagnak, elhárította magától. S hogy mindez nem sikerült, hogy nem maradhatott Csurgón, kit vádolhatnánk? Az tény, alighogy megérkezett Lósi Pál, Csokonai azonnal, télvíz idején otthagyta Csurgót, lelkében azzal az elégtétellel, hogy tanítványait az életre nevelte, s „hogyha nem gya143rapítottam is, legalább jobban elszéledni nem hagytam ezt a felette szükséges oskolát”.

Van ebben a sietségben valami sértettség, hisz még háromnegyed évi járandóságát sem vette fel, valószínű azért, mert bár bor és kenyér ugyan akadt Csurgón és a kastélyok körül is, de már annyi megbecsülés, jutalom nem, hogy új ruháját a Publicum kifizette volna. Levonták járandóságából. A keszthelyi gróf levelében, hogy szépítse a történteket, ezt írja: „Az Úr nemesi felszánásának, melytől indíttatva Csurgón a fizetését ki nem vette, igaz becsülője lévén, ezen nagy szívűségének jutalmául ezennel 25 ftokat küldök az úrnak: kinek is barátságába magamat ajánlván minden tisztelettel vagyok Bizodalmas Nagy jó Uramnak Keszthelyen 9-dik Jan. 1801. – alázatos szolgája Gróf Festetits György.”

A pénz, az akkori közbiztonságra és közállapotokra jellemző, hogy nem érkezett meg Debrecenbe, mert a postán elveszett. De több is elveszett. A somogyi inszurgens lázadás csapatai és jobbágyai feldúlták Csokonai pártfogóinak „múzeumait” is. A kortörténeti képhez ez is hozzátartozik, mert világosan megmutatja azokat a társadalmi és gazdasági különbségektől fűtött indulatokat, amelyek között működött a „Bajomi Helikon”. A Dorottya kézirata, mint Sárközy leveléből tudjuk, előkerült a pusztításból, meg is írta Debrecenbe, de Csokonai több más írása nem.

Rövid virágzású volt a nagybajomi és a csurgói Helikon, de irodalomtörténetünknek egy igen érdekes és színes fejezetét őrzi. Ezt szolgálva gyűjtöttem össze ismert és ismeretlen adatait, emlékeit.

144
1962
Vikár Béla emléktáblájánál

Itt született 1859-ben Hetes községben. Szülőháza, a volt református lelkészlak, ott állt a hajdan fatalpon álló, majd téglára épült református templom árnyékában. Öreg falusi ház volt, amely 1830-ban somogyi módra fából, sövényfalakkal és zsúptetővel épült. Az ilyen régi épületek sorsát és életkorát a korhadás vagy a tűz szabta meg. Vikár Béla szülőházát a hozzá hasonló parasztházakkal együtt felperzselte a tűzvész 1870-ben. A szülőház elpusztult, de szülöttének neve és műve ma is itt áll előttünk példaként.

Amilyen egyszerű volt ez a szülőház, éppolyan egyszerű környezet, paraszti életforma vette körül Vikárék családi életét is. Apja, Vikár János, nemrég még a pápai református gimnázium nagy műveltségű tanára volt. Egyaránt ismerte a francia, olasz, német, latin, görög és a héber nyelvet. 1856-tól 1867-ig, mint Hetes református lelkésze működött e faluban. Anyja Szomjú Istvánnak, a szorgalmas szőlőművelőnek és méhésznek, Edde község református tanítójának Veron nevű leánya volt. Apja a tudományt és a bort, anyja pedig a vidámságot és a dalt szerette. Éles elmét, vidám lelket örökölt tőlük.

Vikár Béla jegyzetei szerint anyja még lúdtollal írta le azokat a népdalokat, melyeket mindig el is énekelt Béla fiának. Ez volt az a környezet, amelyben Vikár Béla mint gyermek nevelkedett. A nép, szorgalom, tudás, vidámság és az akarat voltak azok, amelyek rányomták bélyegüket életére és művére.

145

Mint kisdiákot apja 1868-ban Pápára küldte. Úgy kocsizott át a Bakony rengetegén, hogy a pápai kollégium diákja lehessen. Hamar megbetegedett, és azután három évi somogyi falusi pihenő után felépülve, 1871-től a pécsi „főreáltanodában” tanult tovább.

Nem is tanult, hanem bátran mondhatjuk, hogy tanított, mert apja „lejjebb kerülvén”, maga volt kénytelen magát eltartani. Polgári családok gyermekeit tanítgatta. Ette a házitanítók bizonytalan kenyerét, s mikor betegsége miatt elveszítette ezt is, akkor a pécsi szederfák segítették, mint gleichenbergi levelében írja: „A temérdek szeder, amivel egyéb táplálék híján hétszámra éltem Pécs város madarainak rovására.” Pécsről gyalogosan járt haza Magyarladra. Egy alkalommal farkas elől fára kellett másznia. Hiába szakadt rá a sok baj és gond, egyre feljebb vitte akarata és tehetsége. Nem tellett könyvre! Megtanulta a „gyorsirászatot”! Így jegyezte tanárai előadásait, akárcsak később, faluzása során a népköltészet kincseit.

1876–77 évben mint nyolcadikos diák a pécsi főreáliskolában a gyorsírási tanfolyamot tanította. Közben a tudásvágytól hajtva mint reáliskolás megtanulta a görög és a latin nyelvet is.

Pécs után Pestre ment, és beiratkozott 1877-ben az egyetem bölcsészeti fakultására magyar és német szakosnak. 1880-tól 1919-ig az országgyűlési gyorsirodában kereste kenyerét. Becsülettel dolgozott, de nemcsak ennek a mesterségnek élt Vikár Béla. Pedig a megélhetés és tudomány, kenyér és művészet a századforduló Magyarországának idején bizony gyakorta farkasszemet nézett egymással! A Zenelap 1899. november 25-i számában Népdallam gyűjtésemről című cikkében így ír erről a kérdésről. „A kultúra nálunk, sajna még mindig fényűzés számba megy annál, aki 146neki él. Ezen kell változtatni, ha azt akarjuk, hogy zenészek és tudósok nálunk meg is élhessenek.”

Márpedig Vikár a magyar kultúráért élt egy hosszú életen át. Biztos, hogy a pesti egyetemi évek iránymutatók voltak tehetségére. Hisz ő volt az a diák, aki Greguss Ágost és Gyulai Pál előadásait jegyezte és sokszorosította. Greguss Ágost esztétikája, Magyar verstan-a, Külföldi Népdalok műfordításai, a balladáról írt tanulmánya már fölvázolja azt az érdeklődési kört, amelyben a tanítvány mozgott és működött Greguss halála után.

Ugyanakkor Gyulai Pál kedves tanítványai közé tartozott. Hatása világos Vikár Bélára. Gyulai Pál volt 1870-től a magyar népköltészet új gyűjtésének szorgalmazója és kiadásának szervezője is. Gyulai és Arany László együtt szerkesztették a Magyar Népköltési Gyűjtemény-t. A népdalról, a balladáról Gyulai jó útbaigazításokat adott a gyűjtőknek e sorozat első kötetében.

Vikár Béla közben mint magyar szakos az egyetemen megtanulta a finn nyelvet is, hogy irodalmunk számára, mint kezdeményező a finn népköltészet tolmácsolásával örök értékűt alkosson.

Egy emléktábla árnyékában elmondott beszéd rövid alkalom arra, hogy Vikár Béla művét csak tömören is összefoglaljuk. Ám két munka: magyar népköltési gyűjtése és a finn népi eposznak, a Kalevalá-nak lefordítása, nevét a magyar néprajztudomány és irodalom lapjain örök értékűvé tették. Nemcsak mint a Magyar Néprajzi Társaság alapító tagja, főtitkára, hanem mint a hagyományokat becsülő és modern szellemű magyar polgár is tisztában volt azzal, hogy „az íratlan irodalom, a nép ajkán tovább élő költői hagyomány” – mintha újra Csokonai szavait hallanánk –, mit jelenthet egy nemzet számára. Tudta jól, hogy nemcsak az irodalomtudomány kincsesháza az ilyen mű, de ez az a 147tiszta forrás, amelyből a „képzőművészetnek, nyelvtudománynak, nép- és műzenének, és a népies szájhagyományt kutató folklórnak” is meg kell újulnia. Amit elkezdett, nem volt új, de ahogy végezte a népdalgyűjtést, az egész Európában új és első volt. Modern szelleme, mely a gyorsírás bekapcsolásával jelentkezett a mese- és a népdalgyűjtésben, most a gépet, Edison fonográfját állította a népdalgyűjtés szolgálatába.

1896-ban kezdte meg a gyűjtést. A fonográf viaszhengerein rögzítette népdalainkat, amelyek a párizsi 1900-as világkiállítás alkalmával, mikor Sebestyén Gyula bemutatta azokat, óriási sikert arattak.

„A cigány napszámos”, amint hátán az 50 kg-os fonográfot viszi, és a mellette vándorló Vikár Béla, így együtt a magyar népi műveltség apostolának különös jelképe lett. Így járta be esztendőről esztendőre az ország területét „Kriza János vadrózsáinak régi parlagon heverő kertjein” Erdélyben, aztán szülőmegyéjét, Somogy területét is 1879-ben, 1880-ban és végül – ahogy írja – „szülőmegyém támogatásával 1899-ben Kaposmérő, Juta, Szerdahely, Csokonya, Kisfalud, Szob, Ujlak, Csurgó, Csököly, Tab, Nemesdéd, Atád, Edde, Mocsolád, Kötcse, Szilvásszentmárton, Kaposvár, Boglár, Alsok, Berény, Hetes, Kiliti és Szólád községeket”, melyeknek öregjei itt-ott még emlékeznek magas, szikár alakjára és örökké vidám természetére.

Itt Hetesen, szülőfalujában már alig él egy-két nóta- és meseforrás. Ám Csordás Eszter, Tóth Erzsi, Pöttendi Lidi, Pelőcz Ferenc, Sütő József és Zsobrák János népdalai és meséi bevonultak az egyetemes magyar népi műveltség kincsei közé. Ez a gyűjtés Somogy megye népköltése címen jelent meg 1905-ben, mint a Magyar Népköltési Gyűjtemény új folyamának 6. kötete, a Kisfaludy Társaság kiadásában. Előszavában Vikár köszönetet mond édesanyjának 148és Pete Lajosnak, szintén Hetes szülöttjének, a népdalköltőnek. A kötetet Vargha Gyula, a kiváló költő és még jelesebb műfordító szerkesztette. Sajnos, később Vargha Gyula elvesztette azt a kéziratköteget, amelyet neki 1910-ben átadott Vikár Béla. Ez a kézirat tartalmazta a gyorsírásról átírt teljes magyar népköltési gyűjtését. A kézirat elvesztése után megint csak az a 19 vaskos, gyorsírással írt jegyzőfüzet maradt meg, amely, Gergely Pál közlése szerint 7000 dal szövegét őrizte. Ezt a kincset Gergely Pál később újra folyóírásra átírta, és ezzel megmentette a magyar folklór számára. Az anyagot a Magyar Tudományos Akadémián őrzik.

Az Országos Néprajzi Múzeum Népzene Osztályán vannak az országjáró fonográf hengerei. Szám szerint 754 darab Vikár-henger. Egy-egy hengeren két-három dal, tehát mintegy 2000 dallam, amelyből 27 szlovák és 6 vend.

Népzene-gyűjtésével, hogy mit kezdeményezett, lemérhetjük azon, hogy Bartók Béla és Kodály Zoltán is csak Vikár úttörése után indultak gyűjtéseikre. Kevesen tudják, hogy Bartók Béla Vikár hengereiről saját kezűleg kottázta le Vikár gyűjtését.

Így tehát beteljesült, amiről írt a Zenelap idézett sorai között: „Boldognak vallanám magamat, ha gyűjtéseimnek zenei szempontból való kihasználása is mentől előbb megtörténhetnék.” Világos, hogy Bartók és Kodály sikeréhez, a magyar zene fölvirágzásához Vikár neve és munkája is hozzátartozik, hisz gyűjtése kovásza lett a nagy alkotásoknak. Bartók és Kodály, mint Vikár mondja: „Mindketten követték eljárásomat abban a tekintetben is, hogy nemcsak a dallamokra, hanem a szövegekre is kellő figyelmet fordítottak.” (Kodály-emlékkönyv. 2. oldal). Tény, hogy népköltészetünk dallamkincse áttört minden határt, és Bartók–149Kodály művein keresztül a világ zeneirodalmának klasszikus alkotásai közé szárnyalt.

A felgyűjtött magyar népköltészeti anyag, és abban Vikár gyűjtésének mérhetetlen kincsesbányája már jórészt fölmért, de még napvilágra nem hozott kincs. A Magyar Klasszikusok sorozatban megjelent Ortutay Gyula: Magyar népköltészet három kötete, nagy kezdeményezés és lépés, de ennek az anyagnak teljes kiadása parancsoló, mert Vikár szavaival: „Ha legnagyobb költőnket, Petőfit, bajos megértenünk a népköltés titkainak ismerete nélkül, bízvást mondhatjuk, hogy magát a népet még annál inkább is bajos. Népünk érzésvilága hét lakattal elzárt titok, melynek kulcsa a népköltés. Azért nemcsak abból a szempontból érdekel bennünket, mint az irodalom kútfeje, forrása, mint az a forrás, melyből nagy költőink merítettek, s mint eltűnt korok és nemzedékek érzéseinek emléktára, de nem kisebb jelentőséget nyer azáltal, hogy a most élő milliók szívét halljuk benne megszólalni leplezetlen őszinteséggel. Hiszen a nép ezeket a dalokat nem nekünk, hanem önmagának dalolta. Saját szívén könnyített velük. Mindent, ami őt meghatja, mindent, ami fáj vagy örömet okoz neki, dalaiba önti bele, s csak dalait kell megismernünk, hogy ezt az egész érzésvilágot, lelkünk világává össze tudjuk olvasztani.” (Vikár: A népdal titkai. Vasárnapi Újság 1906. 218–219. lap.) Nekünk pedig – így folytatjuk e gondolatsort – más célunk nem is lehet, mint az, hogy népünk érzésvilágát és lelkiségét, tehát magát népünket még jobban megismerhessük. Ennél sürgetőbb és nemesebb parancs alig akadhat. Így e majdan közkézre adott kinccsel, Arany János után irodalmunk új népi-klasszikus megújhodása várható. Népzenénk ihlető segítségével s a magyar népköltészet közkinccsé tételével, ki tudja, irodalmunkba majd nem szület150nek-e a bartóki műhöz méreteiben is hasonló nagyságú és értékű, s egyben egészen újarcú alkotások?

E művek születéséhez hozzájárul majdan egy másik mű is. Egy rokoni nép eposza, a Kalevala, mely irodalmunkba Vikár szellemével épült. Az ötven ének 22795 sora a hetesi leégett, zsúpos, sövényfalú ház szülöttének olyan alkotása, mely szépségével és ihletével még csak ez után hozza meg igazi termését. Ha áll Lönnrotra, a Kalevala összeállítójára, hogy „ő a legnagyobb finn író”, mit mondjunk akkor Vikár Bélára? A magyar Kalevalá-val legnagyobb költőink sorába lépett! Közel fél évszázada adta ki ezt a művét a Magyar Tudományos Akadémia. Azóta többször is megjelent. Ám a magyar olvasó és irodalom még mindig nem birkózott meg e hatalmas alkotással. Hatása költőink körében, szépségének titka olvasóink között egyre gyarapodik, de a Kalevala még ma sem közkincse irodalmi szellemünknek. Az Olcsó Könyvtár nagyszerű sorozata óriási tartozást törlesztene, ha kiadványainak sorába iktatná, hogy Kalevalá-nk népünk ezreinek olvasmánya lehessen.

Ma itt egy olyan sokszínű és sokoldalú férfinak állított emléket Somogy megye, aki kitartó szorgalmával a munka példája; népszeretetével, költői alkotásával és népi hagyományaink gyűjtésével a jövő építője volt.

1959
151
A Kalevala és Vikár

Most múlott húsz éve, hogy meghalt Vikár Béla. Halálának évfordulója egybeesett a Kalevala első megjelenésének 130. esztendejével. E két nevet együtt kell említenünk irodalmunkban. Együtt attól az esztendőtől, amikor 1909-ben a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában megjelent a Vikár fordítású magyarrá lett Kalevala. Köztudomású az is, hogy Kosztolányi ezt a fordítást Arany János Hamlet fordításával egyenlő értékű remeklésnek tartotta. De hiába volt a kettős évforduló. Alig esett szó róluk. Mégis meg kell említenünk, hogy a pécsi Janus Pannonius Múzeum emléktáblát helyezett el a volt pécsi főreáliskola falán a fordítónak, a hajdani diáknak emlékére, és közös kiállítást rendezett Vikár és a Kalevala címmel. Ezt a kiállítást Vikár szülőmegyéjében a Rippl-Rónai Múzeum is bemutatta Kaposváron. Emlékezzünk meg írásban is róluk, hiszen irodalmi vonatkozásában érdekes kérdéseket rejtenek, és választ sürgetnek.

Mindjárt elsőnek felvetődik egy kérdés. – Vajon honnan vette az erőt Vikár a Kalevalá-hoz, a szöveghűségen túl a magyarrá teremtéséhez? – Ismerjük képességeit, tehetségét, szorgalmát és polihisztor tudását. Mindez bőven elégséges egy költő remekművének átültetéséhez. De itt másról van szó. Egy nép ötvenénekes, ősi alkotásáról. A világirodalom egyik legjelentősebb eposzáról, és ha ehhez mérjük fordítóját és sikerét, érdemes ezen eltűnődni… Ilyen vonatkozásában a szó igazi értelmében egy világról 152kell beszélnünk. Az abba való beleélésről, az azzal való azonosulásról és újjáteremtésről. A Kalevala Európában észak és dél, Kréta és Pohjola között az egyik legjelentősebb szellemi pólus kontinensünkön. Művelődés- és irodalomtörténeti jelentőségén túl a történelembe is átnőtt ősi formájában is, a nép ajkán, de az 1849-es Új-Kalevala megjelenésétől is egy nép öntudatának és közösségi szellemének forrása volt és ma is az… Ahogy elnézem Parasike Larin karjalai énekes asszony arcát, aki maga 32 000 verssort mondott tollba, vagy Miikhali Perttunent – az öreg, vak finn énekmondóról készült fotót –, önként vetődik fel bennem, hogy észak Homéroszával állok szemben. Nem a köddel, a regével, de a valósággal… És Vejnemöjnen?… Ő a finn Odüsszeus!… Más tájakon és más kalandokkal… Ezek az arcok egy népi emlékezet fényképre vett, nem mitikus, de élő alakjai… És mindezzel velük és ezzel a költői és történelmi emlékezettel, közösségi szellemmel kellett eggyé lenni Vikár szellemének… És ennek a nyitja izgató kérdés. – Hogyan?… A rokoni nyelv?… A rokoni szellem megérzése?… A tárgyi világ ismerete?… Egy olyan élményanyag rögzítése, átélése és visszaadása, amelyet jókor, szerencsés pillanatban ragadott még meg?… Igen!… Bátran mondhatjuk, hogy élő nyelvi valóságában és életformájában is épp az utolsó pillanatban. Akkor, amikor megismerését, közvetlen élményszerű megszerzését, szellemi tulajdonba vételét még a valóságból lehetett az irodalomba is áttenni. Még életmelegen magyar verssé. Annak, akinek szeme és füle volt hozzá. Két rokon nép műveltségi fokának abban a jó csillagállásában, amikor azok között még sok mindenben egyenlőségjelet tehetett a kutató. Ezekben és ilyenekben kell keresni Vikár teremtőerejét és megidéző képességét.

Vikár Béla 1889–90-ben járt Suomiban. Tudjuk, hogy a 153mi néprajzkutatásainkban is eredetibb ízű a forrásanyag, legalábbis az abból hozott szó és kép a XIX. század végén, mint mondjuk az első, ne is beszéljünk a második világháború után gyűjtöttről. Ez időben kereste fel, mint mondja, „a rengeteg erdők ölében rejtőző falvakat és dalosait”. Neki nem volt idegen, rokona volt ez a világ. Hiszen ugyanezt tette gyorsíró füzetével és a híres fonográffal idehaza, többek között szülőmegyéjében, az akkor még rengeteg erdős Somogyban is, a Zselicben vagy a Balaton mellett, akárcsak ott a Ladoga-tó partjain. A természet gyermeke volt, annak a reális és mondai világnak érzője és megértője, amely a Kalevala egyik lényege. Sokat élt a magyar pásztorok, a magányos hegyi és a mezei emberek között. S amit itt gyűjtött s amit ott, azt ötvözte időt álló anyaggá a művében. Így maradhatott finn, és így lett mégis magyarrá a Kalevala. A családi ház nyelvén túl, gyűjtései közben a magyar szókincs olyan tudására tett szert – megközelítőleg 10000 dalszöveget és dallamot gyűjtött –, mellyel magáénak vallhatta szókincsünk gazdagságát. Ismerte a népi észjárás gondolati és kép-, zenei és színvilágát. Éber és érzékeny látásformáit, megjelenítő érzékletességeit. Mindazt, ami kutatásainak idején még gazdagon virágzott, és ami még ma is megtalálható a természetben élő egyes öregek nyelvén.

Meg kell vallanom, én általánosságban szürkülést és törést érzek mai irodalmi nyelvünkben használatos szókincs és gondolatfűzés és e között a nyelv között, melyet élő formájában gyakorta köznapi használatban még ma is hallok. És épp ezért feltűnő ez a különbség! Hála Vikár Bélának, ez a nyelv részben itt él ma is a Kalevalá-ban. Ízesen és fényesen. Ezért sikerült, és ebben is egyedülálló az ő fordítása. És ha jobban megnézzük, bátran mondhatom, hogy ez a nyelv egy tőről metszett ugyan, de árnyalataival nem azo154nos az irodalomtörténeti népiesség, Petőfi–Arany lírájának hangjával, amely ennél a „paraszti” nyelvnél simább. Mondhatnám, irodalmibbá tett. Ez pedig természetibb és így elementárisabb:

Kinek tudással szája telle,
Merő bűbájjal a melle,
Im kinyitja igetárát,
Fölfedi a verses ládát…

Az eltűnő pásztorművészet vonásait, a Bartók–Kodály-i népdal-nép-(paraszt) zene alaphangját és a népmese nyelvét viseli. Néhány esztendeje feljött hozzánk a múzeumba Kodály Zoltán. Együtt néztük a pásztorművészet múlt század végi remekeit. Csak ezeket nézte! És hogyan? Mint aki jól ismeri, és erőt venni újra olvassa azt a kottát, amely alkalmas a teremtés ilyen hangjaira:

Levegő hogy lett önmagától,
Levegőből víznek válta,
Vízre szárazföldnek ülte,
Mind a fűnek-fának földre.
Dall a holdnak képeztirül,
Napnak helyre tételirül,
Ég oszlopi ducoltárul,
Mennynek fölcsillagoztárul.
..........................................
Oda áll a nap figyelni,
Az aranyos hold ügyelni,
Hullámai tengerhátnak,
Öböl árjai megállnak…
155

És most tegyük fel képletesen a kérdést ismét. Képzeljük, hogy 1849-ben vagyunk, amikor Suomiban és az egész világ ámulatára felragyogott Lönnrot Új-Kalevalája. És nálunk… Nálunk ugyanakkor áldozott le Petőfi csillaga. És kérdezem: – mi lett volna, ha a reménytelenség világosi éveiben a népies költészeti irány nemzeti költészetté emelésének tervei és vajúdása közben Arany János előveszi a Kalevalá-t? És nyelvtanulási kedvét a finnre teszi, és hozzákezd a Kalevala lefordításához?… Egy biztos, sokkal tágabb és egyetemesebb horizontú lett volna líránk lélegzete… Talán még irodalmi nyelvünk szókincsének vegyítési aránya, épp líránk érdekében is, más lett volna. Elméleti kérdés és elméleti válasz?! Valóban, hiszen csak annyi biztos, hogy 1849-től 1909-ig hatvan év múlott el és esett ki, amíg megjelent a magyarrá lett Kalevala…

Már csak azon tűnődhetünk, hogy megjelenése után vajon megtettünk-e mindent, hogy elvégezhesse ezek után is feladatát irodalmunk szellemében? Válaszunk: sokat tettünk! De azt is meg kell vallanunk, hogy a Kalevala kovásza és ihletője máig sem lett szellemi életünknek olyan mértékben, ahogy remélhettük volna. És ebben kevés kivétellel, azt hiszem, nem a tudósaink, akik épp eleget értekeztek róla, de elsősorban a magyar költők, tán épp a jelesebbjei a ludasok. Kivételként Kosztolányi mellett talán csak Gulyás Pál volt ihletett szavú élesztője a régi Válasz idejében, és ma Képes Gézát kell említenem. Igaz, azóta több kiadásunkban is elfogyott. De mi lenne, ha a mind gyakrabban megjelenő Constanzától Cordobáig oly sok mindent felölelő és épp fiatal műfordítóink kitűnő tolmácsolásában napvilágot látó és divattá lett népdalok, balladák, románcok és a népi ihletésű költők verseinek méltó sikerei közben a magyar költők tollából ihlettel és fényesen – a sziporkázások divatja közben –, egy-egy írás és részlet a Kalevalá-ról is megjelenne. Egy-156egy költemény a vogulok „igéiből”. Fordítás, vagy akár átköltés a hősi és a medveénekekből. Bízza meg egyik kiadónk vagy az Akadémia ilyen feladattal, bizonyára elfogadja Weöres Sándor vagy Nagy László. Higgyék el, semmivel sem kisebb világ és a világról semmivel sem kisebb alkotói képzelet kincse munkál ezekben az írásokban. Ráadásul rokoni is. Csak gyűrjük le azt a bizonyos háztáji sznobizmust. Bartók–Kodály világsikere is biztosíték arra, hogy ami itt rejlik, olyan nyersanyag lehet, amely csak arra a bizonyos pálcára vár, amelytől mint a zene, itt most tán egy irodalom gazdagodhat meg.

Észak és dél eposzi világa között keresgélve jártam a paraszti Karjala faházai között, és ültem Knosszosz királyi palotájának romjain és közöttük, amíg eddig azt vallottam, hogy líránk többet tanult Hellasztól, ma egyre inkább odahúz a szívem és a valóság is – látva miként kopott ki a görög szó az iskolákból, és olvadt minimálisra a latin –, hogy az Olümposz istenei helyett végre most már a Kalevalá-val kézzelfoghatóbb és rokonibb földre léphetünk. Szomorúan mondom ezt, mint aki látta pompájában és fenségében a Parnasszus hegyeit is, de egyben reménykedve is új lírai távlatokban.

1965
157
Az iparművész Rippl-Rónai

A Kaposvári Helyiipari Iskola homlokzatára Rippl-Rónai József neve került. A névválasztás és annak elfogadása nagyon sokunkat örömmel tölt el. Örömmel, mert ez a választás úgy sikerült, hogy ez a név a mögötte álló élettel és művel nemcsak nagyságot jelez, hanem példával is szolgál mindennapi szellemi és fizikai munkájukban mindazoknak, akik naponta olvassák. Rippl-Rónai esetében ez így van, mert nemcsak a legnagyobb festőművészek egyike volt, de a századfordulón útmutató munkása volt több magyar iparágnak és újító szellemű művésze a századforduló magyar iparművészetének. Én itt erről a Rippl-Rónai Józsefről írok. Róla, az iparművészről, hogy világosan lássuk, a művészet és az ipar, pontosabban a szép és a gyakorlati élet egyáltalán nem áll egymástól távol, sőt egyenesen csak akkor lehet igazán szép életről beszélni, ha ez a két szó, mint itt e mondatban, az életben is szorosan egymás mellett áll.

Rónai mindig erre törekedett. S ez nem volt könnyű feladat a századforduló Európájában, és kétszeresen nehéz volt hazánkban. Tudniillik a XIX. század végére lassan megszűnt a céhek idejétmúlt, a szépet és közízlést maradi módon szolgáló kisiparos világa. Helyükbe szinte egyszerre jött a vállalkozó és a kapitalizmus. Jöttek a gépek. Velük együtt az üzleti és haszonéhség, de ugyanakkor nem volt olyan iparművészeti fórum itthon, és nem volt olyan fejlett ízlésű közízlés sem, amely itt a gépek ontotta formákat ellenőrizte vagy nemesíthette volna. Így aztán a jó arányú 158empire és a nyugodt formájú biedermeier és szép parasztbútor helyére nemcsak a nyugati, de a magyar lakásokba is betört a giccs. „Különösen az iparművészet terén az a sok, szecessziósnak nevezett ízléstelen dolog, mely a bécsi műhelyekben és kiállításokon szűrődött keresztül, mielőtt hazánkba került.” Így foglalta össze röviden Emlékezései-ben Rónai az elburjánzott giccset, amely éppúgy elárasztotta a pénzarisztokrácia, mint a polgárság lakásait rafinált, semmit érő, ízléstelen bútorral, kerámiával, szőnyeggel és képpel. Pedig a gépipar lendületével a cél épp az lett volna, hogy kőben, fában, üvegben, vasban és textiliában az ízléses és olcsó tömegcikk jusson uralomra, amely mindennapi látványával és használatával társadalmunkban, a legszélesebb körben ízlést nevelhetett volna. Rónai, aki Párizsban egész lélekkel a művészeti új, az impresszionizmus mellé állt, korán felismerte az iparművészet fontosságát és nevelő lehetőségeit. Ennek a művészetnek, ennek az ismeretlen területnek lehetőségei, az újítás varázsa és a szegénység is – amikor a párizsi festékkereskedők beszüntették a szegény magyar művésznek nyújtott hiteleiket –, arra ösztökélték Rónait, hogy nagy szorgalommal fogjon iparművészeti tervek készítéséhez neuillyi műtermében. Művészetének dekoratív ereje, gyakorlati hajlama, nagyszerű formaérzéke és az Andrássy Tivadar budai palotájának ebédlő megrendelése is csak fűtötte munkakedvét. „Nemcsak a pikturámhoz stílusban közel álló szőnyegeket, hanem ízlésemnek megfelelő módon tányérokat, üvegeket, bútorokat is terveztem, ami ebben az időben nagyon feltűnő, majdnem egyedülálló dolog volt” – írja öntudattal.

Ízlését abban az időben idehaza kevesen értették meg. Festői stílusa olyan újat jelentett, amely gyökerében támadta meg a szép képről és a művészi ízlésről eddig vallott tételeket. – Hát még az iparművészeti tervei? – Ez 159az időszak 1880 és 1914 között igen zűrzavaros, extravagáns művekkel és elvakult harcokkal teli korszaka volt kialakuló modern iparművészetünknek. Ady Magyar ugar-jának a szóképével élve, valóban ugar volt ezen a téren széles Magyarország. Vadul burjánzott benne minden az ósdi avatagságtól a modern szecessziós giccsig, a lompos primitívségtől a különc ízléstelenségig. Így aztán érthető, hogy e zűrzavarban született újat a polgár, a mecénás és a hivatalos vélemény is rémüldözve fogadta. Érthető, nem tudtak különbséget tenni vállalkozók és vásárlók a rossz és a jó között, mert nem volt „hiteles” minta az újban, amelyik alapján a mű és a giccs között különbséget tudtak volna tenni.

Az Iparművészeti Társulat és a legjobb ízlésű gyárosok is tanácstalanul, a legjobb esetben elmaradt gondolkodásmóddal, de legtöbbször rossz ízléssel tájékozódtak. Hogy is lett volna másképp, amikor Szinyei Merse Pál és Rónai képein derültek. Hát még Rónai bútor- és szőnyegtervein! – „Emlékszem – írja –, különösen az Idealizmus és realizmus című képszőnyegemet nagy ambícióval csináltuk abban a neuillyi nagy szegénységben. Szépnek ígérkezett és igen eredetinek: zöld és sárga harmónia, új színek, merész elhatározással megállapítva. Hittünk abban, hogy nem mindennapi lesz, talán még meg is veszi a kormány. Dehogy vette. Hiszen a hivatalos nagyságok még ilyet nem láttak, és ha nem láttak ők, a mindenlátók, akkor az csak ostobaság lehet. Így volt csakugyan: elküldtem, visszaküldték.” – De mit remélhetett volna ezek után a közönségtől? – Csak akkor értjük meg ezt, ha ma meghallgatjuk egy-egy bútor és újvonalú lakáskiállítás közönségének véleményét, vagy ha rosszalló derűjét végignézzük a sokszor nagyszerűen modern építészeti tervek láttán… Így volt ő is… Újszerű bútor, szőnyeg és selyemhímzés, ablaküveg160terveit, „velencei könnyedségű üvegjeit”, tányérdarabjait kimosolyogták. De ő következetes volt. Újra és újra bemutatta azokat az Ernst Múzeum-i kiállításán és a Művészházban is és mindenütt, ahol agitálhatott az újért. Még jó, ha csak mosoly fogadta! De kitartóan harcolt. Kitartóan a kiállítási termekben és az iparosműhelyekben is. Mert minden ipari darabjának kivitelezésénél ott volt, és következetesen végigvitte akaratát az asztalosnál, üvegesnél, gelencsérnél is éppúgy, mint a kőnyomdászoknál, legyenek azok kisiparosok vagy gyárosok. Ezt írja Thék Endréről, a híres bútorgyárosról: „Az Andrássy ebédlő miatt úgy összevesztünk, hogy egymást a sárga földig lerántottuk.”

Mindezt miért? – Mert Rónai nem abbamaradt festőművész volt, akinek jó már az iparművészet területe is, hanem tervező művész, aki nagyon is komolyan vette az elgondolt művet. Egyszerűen azért, hogy „utat-módot mutasson, impulzust adjon a jobb ízlésű, illetőleg erre nevelhető iparosoknak és gyárosoknak”.

Itt álljunk meg, és vonjuk le az eddig mondottakból a következtetést. – Tehát mit üzen Rónai az ifjú iparművészeknek, iparostanulóknak és a magyar iparnak?… – Azt, hogy ne féljen és ne féljenek az újtól és az újítástól. Izeni azt is, hogy terveikért és eszményeikért harcoljanak bátran és következetesen. Csakis így születhet meg egy olyan iparosság és ipar, amely nem marad el az időtől.

Ez a nagy művész a reformerek konokságával hitt abban, hogy az „ártisztikusan berendezett lakás” a lélekre, végsőfokon pedig a társadalmi életre is nemesítő hatással van. Tehát nemcsak azért tervezett, hogy a régi, a megpenészedett kispolgári és az önelégülten lapos polgári, de az önhitt, rosszízlésű vezetők ellenére is új és szebb életviszonyokat teremtsen. Ezt hitte is és nézzünk csak körül, mennyire igaza volt. Valóban az új környezet, új életet teremt. 161Itt Rónai szavait valamennyien: írók, festők, iparművészek, tervezők, mind megszívlelhetjük.

Ez a tervező és teremtő vágy aztán a Lonka-hegyi Róma Villában nemcsak a tárgyakon, de a természeten is szétáradt. Ízlésének szép példája volt kertje és lakása. Ezt a somogyi dombrészt tört szobrokkal, élő növényekkel és tarka állatokkal derűt sugárzó ligetté varázsolta a kertművész Rónai. Házán pedig egyre gyakorolta a magyar kisipar minden ágának ízléses alkalmazását. Virágainak színeit átvitette a szobafestőkkel műtermébe és szobáinak falára is. A lakásberendezők választékos ízlésével alakította a villa nyugodt otthonosságát. Kedvelt virágai: „a skarlátvörös zsálya, a piros szimpla muskátli mellett a tiszta fehér színű virágok, de még jobban a krómsárga cíniák” és a rózsák, a széles és karcsú gesztenye, kardvirág- és tulipánlevelek most már nemcsak tervein, de visszaemlékezve a párizsi tervezgető világra, itt a Lonka-hegyen a valóságban is körülveszik. Mindaz, amit lelki szemeivel terveiben megalkotott, az itt a „hegyen” már körülötte az életben is megjelent. Gondoljunk csak szép hímzéstervére, az Anyagiasság és eszményiesség-re, vagy a Rózsát tartó nő-re… Igen, Rónai olyan szerencsés volt, hogy álmait életében a fizikai megvalósításban is végigélte. Nem azért hajszolta a szépséget, hogy álom maradjon, hanem hogy életre keljen. Meghatottan vettem kezembe azokat a fényképeket, melyeket ajándékul kaptam, a véletlen folytán épp születésének századik esztendejében. A képen Lazarine, akárcsak a „Rózsát tartó nő”, olyan stilizált, törékeny és beállított mozdulattal emel egy rózsatő fölött arcához egy rózsát. Mellette „szecessziós”, színpadias mozdulattal a szalmakalapos, fehér nadrágos mester áll. Kezében a bicska, mellyel lenyeste azt a rózsát, melyet a fényképész Lazarine kezében örökített meg. Mintha csak ez a megállított és megőrzött ünnepé162lyes pillanat és ez a rózsa lenne a hála és a köszönet azért a sok munkáért, melyet francia felesége a hímzett falikárpitok és gobelinek szövésére szentelt.

Ma, ha elnézzük borospoharait, konyakoskupicáit és pezsgőspoharait, melyeknek vízfesték vázlatai most itt függnek a Róma Villa falán, ki ne venné észre, hogy ezek virágkelyheket, mákgubókat ábrázolnak. Üvegbe meredt virágszirmok ezek a poharak. Füleik visszahajló levelek és száraik virágok üvegszárai. Bizony, nem mindig olyanok, mint ahogy Bernáth Aurél mondja. Talpon állnak ezek az üvegszirmok, ha dőlnek is, akárcsak a napfény felé hajló virágkelyhek.

És tányértervei? Csak kettőt említek. Egyik a villa emeleti kék halljának falán függ. Fehér, kék és zöld színesceruzával rajzolt öt-hat fából álló gyümölcsöst ábrázol. Mintha e törzsek lombjai e tányéron várnák az almákat és barackokat, hogy rátegyék. Körben a tányér peremén a stilizált kis falu, amely a gyümölcsöt termeli. A másiknak már csak másolatát őrzi múzeumunk. Százszorszépekkel pettyezett füves tisztáson sütkérező fehér kacsák. Csupa hullámzó ritmus a szálas, egyenesen vibráló rajzú fűben, melyet távoli erdők zöld gömbjei kereteznek.

És ezeknek alkotója a szecessziós Rippl-Rónai, a szecessziós iparművész?… Igen, amint mondja oktató időszerűséggel Emlékezései-ben, „senki a saját korát joggal meg nem tagadhatja”. – Valóban benne élt a szecesszióban, de abból egyéniségén átszűrve ezt a stílust olyan jelentős iparművészeti darabokat alkotott, mint a fent említett művek és színes kőnyomatai, mint például az „Újságírók Egyesületének 1896-os meghívója”.

Vagy, ha már itt tartunk, vegyük elő a sok közül a Park aktokkal vagy Intérieur zöld karosszékkel és Lazarine és Anella című alkotásait. Egyszóval mozaikos stílusára gon163dolok, mellyel Rónai impresszionizmusán belül valóban a legközelebb állott a sokat és méltán „szidott” szecesszióhoz, mégis bátran kimondhatjuk, hogy nála ez a stílusvariáció sem volt hiábavaló, mert általa ebben az alig két évtizedig divatos stílusban is a mi festészetünkben értékes alkotásokat hozott létre… – Miért és hogyan sikerülhetett ez Rónainak? – Azért, mert mozaikkockái mögött nemcsak mesterkélt dekoráció van, hanem élő természet és szikrázó élet. Fordított gyakorlata a fejlődésképtelen stílusnak, amely például Bécsben is csak formákat lopott a természettől.

A szecessziótól Rónai különösen az építészet terén remélt sokat. Nagy falfelületeket, amelyeken dekoratív erejének pályateret választhatott volna. Megépült szülővárosában is az akkor Péccsel vetélkedő kisváros túlméretezett színháza és a Turul Szálló is. A szálló kávéházának öszvérfogatos napi vendége volt, de megrendeléseket nem kapott e falfelületek dekorálására. Sőt elmondhatjuk, a városház tornya alá Deákra és Kossuth arcképére sem kapott megrendelést. A főispánok arcképcsarnokába is csak egyet festetett vele meg a vármegye. Makkfalvay Géza portréját, de legyünk őszinték, azt is eldugatták a vármegye levéltárosával a sok aktaállvány közé, nehogy ez a mozaikos, idegesítően vibráló, remek portré megzavarhassa a nagygyűléseken a törvényhatósági bizottság tagjainak kiegyensúlyozott megyei hangulatát. Onnan, a por közül került elő a Rippl-Rónai Múzeum képtárába, amely az iparművész Rippl-Rónaitól is 30 db asztal, kandalló, lámpa és egy különösen szép pohárszék tervét őrzi.

Művészi terveinek és harcainak megvolt az eredménye. Végül is a gúnyolódó közízlés közeledett hozzá. Befogadta, és megnemesedett az új által, amelyért Rónai harcolt… Ha már eddig jutottunk, záró soraimban el nem mulaszt164hatom megjegyezni: bizony, fontos lenne összeállítani színes kőnyomatainak teljes katalógusát és reprodukciós teljes gyűjteményét. Fellelhető pasztelljeinek színes diapozitívre vett gyűjteményét pedig kötelezővé tenném, mert amint az újra és újra átjátszott magnetofonszalag az időben a hangot, úgy őrizhetnénk meg a pusztulástól e diapozitívekkel Rónai lepkeszárny-finomságú, évről évre színei himporát vesztő pasztellműveit.

1966
165
Az ecset poétája
Egry József

A háború előtt találkoztam vele először. Süllőzés közben, szép tavaszban, amikor Badacsony alatt rezeg a víz és nyárfarügyszagú minden. Aztán a háborús évek után, a vitorlás időkben, találkoztunk sokat, amikor még nem jártak a Balatonon a fölrobbantott hajók, csak a vitorlások, a „széllelbélelt” emberek. Aztán, hogy Kaposvár „örökbefogadott”, mint írót, és én Fonyódon laktam, attól az időtől kezdve szinte hetente találkoztunk hosszú időkön át. Nem a festészet, de a művészetek és a horgászat fűzött össze minket, s minthogy róla írok, a legnehezebb az lesz, mint kapcsoljam ki e sorokból személyemet, hisz mégiscsak élményeimet, az ő szavait és együttlétünk alkalmával e tetteiből és lényéből bennem kialakult képet akarom itt leírni.

Kezdetben amolyan ősemberi, legfeljebb a halász-vadász kultúra nívóján mozgó szókincsen és gondolatkörben folyt eszmecserénk: halfogó szerszámokról, csalikról, horgászravaszságokról, fittyet hányva minden társadalmi szokásnak. Hosszú vitáink voltak arról, vajon a gilisztára vagy a kishalra kap-e jobban a süllő? A gyakorlat döntötte el. Badacsonyban eredményesebb a giliszta, amelyre Egry esküdött. Sokáig a művészetről alig esett szó. Lakásán sem voltam. Ott találkoztunk a parton, és hiányzott, ha nem találtam szokott helyén, a köveken. Összeszoktunk, mert magam nem vagyok bőbeszédű, meg aztán akkor már ő igen unta a gilisztaszedést – talán sajnálta is, erről majd 166később –, s én kitűnő somogyi, nagybereki bőrgilisztákat hoztam, s közösen használtuk. Egyszer aztán elkísértem a házukig, mert felajánlotta, hogy a nyeleket ne szereljem le, hanem hagyjam náluk. A kapuban akkor megkértem, hogy mutassa meg a képeit.

Szeme kitágult. Szorítóba került. Tudvalevőleg nem szívesen mutogatta a képeit. Mint később elmesélte, unta a sok beszédet, a gátlás nélkül osztogatott festészetre vonatkozó tanácsokat, vagy az esetleges otromba gúnyt, mert abban is volt része a hercegi borospince alatt. Aztán apránként azt is megtudtam, hogy azt sem szerette, ha rajongói, kis számmal azok is voltak akkor már, dicsérik. Aztán a festők körében észrevettem, nem szerette, ha nagyon peckesen ültek előtte a festők. Tudta, mit csinált, és amit alkotott, arra egyre mélyebb badacsonyi magányában igenis, némán, rátarti volt. Beszélgetés közben a festőkről véleményt se pro, se kontra nem nagyon mondott, legfeljebb legyintett. Nagy szeretettel emlegette mindig Ferenczy Károlyt, Lyka Károlyt, Keresztúry Dezsőt, Borsos Miklóst és Pátzay Pált, aki az ügyeit őszinte barátsággal intézte Budapesten, a hivatalos fórumok előtt.

Egész tartózkodó lényében volt valami önmagára is sújtó plebejusi nehézkesség. Heves indulat és konokság és nehéz évek gyötrelmei szabdalták át az arcát, s mert a szegénységből indult, és mindig tiszta ember maradt, tehát a gonoszság, igazságtalanság és butaság, emberi kicsinyesség láttán vagy hallatán egyszerre komorult el az arca, lobbant föl zsörtölődő természete, lett sárgás és szürke a szeme, hogy aztán zöld derűre, kékre változzék, vagy kitáguljon, mint a macska pupillája. A vagyont megvetette. A hatalmat és a nagy jólétet lelki züllesztőnek tartotta. – Ronda pofa! – Micsoda banda! – gyakori kifejezése volt egyes személyekre és társadalmi „rétegekre”, pl. a hercegen élős167ködő badacsonyiakra és a műveletlen falusi előkelőségekre, lettek légyen azok földbirtokosok, kézművesek vagy értelmiségi műveletlen „alakok”. – Miért utálta ezt az úgynevezett „előkelő és művelt” réteget? – Egyszerűen azért, mert a művészetek iránt süket volt ez a falusi réteg, mellyel Zala kis falvaiban és itt Badacsonyban is érintkezett. Hamar rájuk unt. Alighogy megismerte őket, gyorsan szelektálta a társaságot, és konok gőggel, a mai szóval élve, leépítette őket. Nem volt könnyű dolog! Nagy határozottságot, következetességet igényelt ez a rendtétel a portája, avagy mondjuk így, műterme körül, hisz az államapparátus vezetésében is az előkelő Pauler atyafiságnak szerteágazó kapcsolatai voltak, s ezek látogatták felesége, Juliska révén.

Bizonyos mértékű rátarti, várúri magányban élt a badacsonyi „lakótorony” emeletén. Ez az épület alapjában véve egy mérnökileg elfuserált, lakásra nemigen alkalmas épület volt, amelybe később szélfogó falakat kellett behelyezni. Bazaltból és téglából készült, és igen hideg volt. Szinte kívánkozik a hasonlat, hogy a most renovált nagyvázsonyi vár lakótornyára gondoljunk, amikor Egryéknek erről a lakásáról beszélek. Itt élt, de nem aszkéta módon, melyet többször hallok róla említeni. Több volt Egryben az indulat és a konokság és igenis, a szeretet is, semhogy aszkétának mondhatnám. És ráadásul érzéseit sem igen fékezte. Kitört, ha nem is szóval minden esetben, de arckifejezésének fegyelmezetlen grimaszával. De nemcsak zsörtölni, ítélkezni, hanem derűs humorral böllenkedni is tudott. Ilyenkor l’art pour l’art élvezte a szerepét a játékban. Jókat nevetett azzal a szarkasztikus arcvonással, amely végül is nem a derű, de a keserű gúny vonásait tolta az arcára, mint egy maszkot.

Ez a keserűség egész arcát összeszabdalta, és ha nem is ideges rángatózással, de méla komolysággal ott ült mindig 168az arcán. A derűs ember szinte csak pillanatokra bukkant ki sok színben játszó szeméből. Oka bőven megvolt, hogy ilyen legyen. Gyermekkori első emlékeiből indultak ezek a vonások. Apjáról és édesanyjáról merőben másképp beszélt. Olvastam, hogy apját földművesnek írják. Én úgy emlékszem, hogy Egry kis falusi kézművesnek, kis falusi vargának, nem is cipésznek mondta. Amolyan kötekedő, önfejű, „ki, ha ő nem”-típusú embernek, aki az igazához, vagy vélt igazához hepciásan ragaszkodik. Világosan kifejtette, hogy apjával se lakni, se élni nem lehetett, vagy csak igen nagy áldozat árán. Édesanyjáról ezért nyilatkozott mindig nagy szeretettel, de szófukar rövidséggel, nehogy az elérzékenyülés megrendíthesse. Ezért lett édesanyja a badacsonyi szőlőhegyi házban szinte olyan, mint egy néma házitücsök. Csupa alkalmazkodás, rettenet és csupa szerénység. A megindító szeretet sugallta remek portréja, az Édesanyám című kép, most a Balatoni Múzeumban van. Ez a mű mindennél ékesebben beszél mesterének mély, de a világ előtt rejtegetett érzésvilágáról. Az Egry-képek emberi és érzelmi világának, lelki vonásainak kutatásánál a kiinduló pont csak az Édesanyám lehet!

A család Zalaújlakról való fölvándorlásáról – mert szó szoros értelemben gyalog történt – s az út árokszéli és éjszakai történeteiről megrázó szavakat ejtett Egry József. Aztán a pesti proletárlakásról és az ő későbbi lakásairól is sok komor képet festett. Fiatalkorában esztendőkön át egész éjszakákat töltött, pénz nélkül, kávéházakban vagy ligeti padokon, mert lakásán annyi volt a kiirthatatlan poloska, hogy egy percre sem tudta volna lehajtani a fejét. Legfeljebb nappal, villanyfény mellett. Elsősorban a piszok tudata bántotta, űzte ki ezekből a lakásokból ezt az igen pedánsan öltöző és természetétől fogva igen tiszta embert. Ez a tisztaság nemcsak külsejére, de lelkivilágára is igen 169jellemző volt. Egyszerűen és könnyen szeretett öltözni. Szerette a pasztellszínű, könnyű szöveteket, a jól szabott, egyszerű férfidivatot. Nemcsak magán, de más ruhájában is elgyönyörködött. Könnyű csontú és légies lénye nem bírta a nehéz, plump ruhákat, a dupla talpú cipőket, az ordító színeket. Pasztellszínű volt lénye is, aki egy maga barkácsolta sima, ízléses somfafütykösre támaszkodott – még Juliska is ilyennel járt templomba –, miközben könnyű füstöt fújt. A szalmakalapot és vászonsapkát is kedvelte és a könnyű, keskeny cipőket. Megható volt, amint mutogatta megőrzött régi cipőit, hogy már egyiket sem tudja felhúzni, mert a badacsonyi köveken úgy szétment a lába.

Egész haláláig, rossz tüdeje ellenére, nagyon szeretett a természetben járkálni. A horgászáson kívül gyakran látogatta a badacsonyi csepőtés, bokros erdőt. Mikor lehullott a lomb, végigjárta, kutatta a somos erdőrészeket. Kiválogatta a sétabotnak valót és külön a göcsös, bogos somtöveket, gyökereket. Ezeket aztán alkalomadtán kifürészelgette, kipiszkálta a sziklák közül. Később pedig megbízott valakit ezzel a munkával. Otthon ezekből, akárcsak a zalai és a somogyi pásztorok, olyan eljárással – trágyalé és pörkölés, zsírozás – készítette a szép fényes, szépiaszínű botjait és szobrait. A gyökérben és a göcsökben a természet alakította formákat pár késvágással fejlesztette tovább, és így emelte ki a természet alkotásaiból a meglátott szépségeket. Ezek a művei sokban hasonlítanak a primitív népek nagyon is rafinált ízlésű alkotásaira. Sohasem pihenő természete állandóan barkácsolásra ihlette. Összeszedte a hegy lyukacsos bazalttufa bombáit. Ezekből nagy szorgalommal hamutartókat vagy primitív, darabos kisplasztikát kalapált vagy pattintgatott. Jó lenne ezeket is összegyűjteni és megőrizni a badacsonyi emlékkiállítás helyiségeiben. Így volt horgászfelszerelésével is. A hozzávaló kellékeket megvette, 170és ő maga órákat elpiszmogott, mérgelődött a szerelék összeállításán, mindig a legprimitívebb egyszerűségre törekedve.

Mint zalai, falusi származék, jól beleélte magát a balatoni életbe, amelybe, amint jól tudjuk, Pauler Juliska révén cseppent. Juliskával a „Hableány Vendéglőben” berendezett hadikórházban ismerkedett meg az első világháború utolsó éveiben. Juliska, ahogy mesélte, jóval idősebb volt, mint ő. Kertelés nélkül elmondta, hogy házasságra sohasem gondolt. Érdekes, hogy ezt a házasságkötést a hosszú barátság közben épp a buzgón katolikus Juliska és Egry József barátai igyekeztek révbe hozni. – Hogy Juliska miért? – Csakis lelki indítékai lehettek. Csakis a szeretet és a szerelem. Hisz Juliska egy ezredes jómódú felesége volt, és Egry? Azt hiszem, nem szükséges részleteznem Egry akkori „közlegényi” állapotát és helyzetét. Mindenesetre az is örök titok marad, hogy tudta vakbuzgó katolicizmusával összeegyeztetni Juliska a válást, hogy Egryné legyen. Az tény, hogy az 1920 körüli, a vesztett háború után újraszülető félbalkáni és a bécsi volt monarchiát utánzó félfeudalizmusunkban Juliska részéről ritka bátor és forradalmi tett volt otthagyni a rangot, lerakni egy állás fényét és egy beteg festő mellé állni. Juliska kitartó volt, és Egry engedett a buzdításnak. A „beteg” hozzáment „ápolónőjéhez”, aki eltekintve apró-cseprő kicsinyességeitől, egy életen át volt támasza, és bátran mondhatjuk, az egyik legnagyobb magyar mester kialakuló művészetének elősegítője.

Juliska vagyona ráment arra, hogy Egry szabadon dolgozhassék. Ez a szeretet és ez az anyagi alap biztosította a kezdeti időt, a külföldi utazásokat, és Juliska diplomáciai érzéke a siker előkészítésében is jelentős volt. Az a társadalmi réteg, amelyből jött, kimosolyogta Juliskát az ő festőjével. Ezért is utálta őket Egry. De csak azokat, akik a 171születés jogán a fejükbe automatikusan megjáró szellemi magasabbrendűséget is beképzelték. Ennél a rétegnél a tapolcai borkereskedőket is százszor többre tartotta. Badacsony, Szigliget, Szentgyörgyhegy címeres, bortermelő előkelőségeinél több támogatást adtak Egrynek ezek a borvásárló kereskedők. Ha megszorult – mert a keszthelyi ház és a badacsonyi szőlő eladása után és közben is gyakran voltak ilyen idők –, csak hóna alá vett pár olajpasztellt, bement Tapolcára, és volt mit tejbe aprítaniok, ha szűkösen is. Igen sajnálta, hogy a deportálások alkalmával csak Tapolcán is – amint számította – legalább harminc–negyven képe tűnt el a gettóból. Meg volt győződve, egyet sem úgy loptak el, hogy megbecsüljék azokat, hanem mint a semmit, a kacatot, úgy pusztította el őket a hozzá nem értés. Igaz, még 1953-ban a Vízitükör című kötetünk is azt a lektori „véleményt” kapta, hogy „illusztrációi (?) közlésre alkalmatlanok”. Mindezt, mindkét esetben a nevelés hiánya okozta. A művelt és generációkon át lelkileg a művészetekhez hangolt embertípust igen tisztelte és szerette, jöjjön az bármelyik társadalmi osztályból. Szeretettel emlegette a Forgách családot, akiknél Balatonmárián és a Vág völgyében, és egy hercegi családot, akiknél Arad megyében dolgozott és vendégeskedett.

Feleségével, akit szeretett és tisztelt, a maga módján, állandó leintős stílusban zsémbelt. De ez a leintés mindig Juliska gyerekes, vidám és egyáltalán nem sértődött kuncogásába fulladt. Harminc éven át ez az idősebb, főkötős és a főkötő alól kis frufrukat fésülő kövér és kedélyes asszony a szeretet odaadó bölcsességével mindent elnézett, és semmit sem vett komolyan a férjétől. Végeredményben igen bölcs asszony volt. Jóskának – ahogy ő hívta férjét – egyéni útja volt a társadalmi és a művelődési fokozatok lépcsőin. Neki, mármint Egrynek a sixtusi kápolna freskói 172is a mészárszék jelzőt hozták a szájára. Tehát Juliska vitatkozni sohasem vitatkozhatott Egryvel olyanról, amit az lényegesnek tartott a művészetben. Legfeljebb társadalmi és modorbeli kérdésekről, férje egyes kijelentéseiről csattant fel, hol az egyik, hol a másik. Egry leintésein egyenesen derült. Tetszett neki ez az érdekes ember, akiért katonatiszt urát otthagyta. Sokszor úgy éreztem, Juliskának kellettek ezek a napi kis villámlások. Különben feleségére sok kérdésben hallgatott, mert egyben biztos lehetett, mindent megtett művészi fejlődése érdekében. Erre ment rá a keszthelyi szép ház, a badacsonyi szőlő és présház, Juliska készpénz öröksége is, mert Egry szabadságvágya fékezhetetlen volt. Egyetlen percig sem bírta a kötöttséget. – Inkább egyenek a poloskák, mint egy hétre egy hivatal – mondta nemegyszer. Ha kötöttségről vagy aktáról volt szó, máris összeborzadt. Kerekre csucsorította a száját, köréje futottak ráncai, arca elkomorult, és összehúzta magát. Csak szeme villogott acélosan szúrva. Mintegy védőállásba kapta magát. Általában csak legyintett a közhivatal és az önadminisztráció művészeire, akik egyvégtében a fazék körül gőzölték hajlékonyra lelküket és műveiket. Sokszor szívből, fényes derűvel nevetett helyzetükön, sőt olykor még a káröröm ördöge is belebújt, ha valami mosolyra ingerlőt hallott olyanvalakiről, akinek a szerepét utálta. Mert érzéseiben sem volt középutas. Festőkre vagy legyintett, ez volt a rosszallás, vagy elkomorodott, homlokát jellegzetesen dörzsölve tenyerével, s ez volt az elismerés. Ezzel mintegy azt jelezte: ezen érdemes törni a fejünket. – Ez valaki. – Ingerült, elhamarkodott legyintéseivel, ha nem ellenkeztek mindjárt, hanem meggyőző értelemmel – bár érzéseire többet adott – és nyugalommal beszéltek vele, lassan kiderült, meghallgatta és igazságérzetének engedve, két-három hét 173múlva alkalmat ejtve rá, helyesbítette a legyintő véleményét.

A vizitelőket sem szerette. Ha Juliska beszólt, és neki nem tetsző valakit jelzett, arcát görcsös fintorok zsugorították össze, szinte dührohamot kapott, melyet nem is igyekezett magába fojtani, kitört: – Ha nem zavarja valahogy el, jegyezze meg, én inkább kilépek az ablakon. – Második emeleten volt a műterme! Juliska ilyenkor is csak mosolygott, és valahogy távoltartotta a nem kívánt vendéget a férjétől. Ilyenkor egyre idegesen csak cigarettázott. Mindaddig tartott ez, amíg a látogató el nem távozott. Akkor hirtelen megkönnyebbüléssel mosolyra derült. Legtöbbször ilyenkor, hogy levezesse indulatait, egy sétát ajánlott a „Hableány” előtti parkba, vagy pedig meglátogattuk a horgászokat.

Badacsonyban egy szép kis kávéház hiányzott neki. Fonyódra sokszor átjött csak azért, hogy a volt Porkoláb-féle vendéglőben a biliárdozókat nézegethesse. Olykor egy-egy partit el is játszottunk. Jól, de igen körülményesen, lassan, megfontolva játszott. Ha nem sikerült egy elgondolása, asztalt, dákót, a kezét és ügyetlenségét egyaránt és együtt szidta. Badacsonyban ezt hiányolta. A hétvégi, víkendező emberek tömegében szeretett cigarettázva nézelődni, figyelni. Ilyenkor, aki megfigyelte, arca kisimult. Az értelemtől megszépült. Órákig csak nézett, elcsitult arckifejezéssel. Ha rajtakapták elmosolyodott, ha barát volt az illető, vagy pedig mindjárt görcsbe rándult, és dúlt lett ez az arc, ha nem kívánt ember szólította meg. Indulatai, lelkiállapota és érzései arcára voltak írva. Aligha mondhatjuk fegyelmezett egyéniségnek. Így volt a dohányzással is, melyre mindig el lehetett csábítani. Mint alkoholista a poharat, ő mindig elfogadta a cigarettát. Legfeljebb hamarabb elnyomta. Szinte szétreszelte a lyukacsos, általa kala174pált bazalttufa hamutartóban. Azután keserű, undorodó képpel szidta, nem magát, de az átkozott, „édes nikotint”, melyről sohasem tudott leszokni, pedig súlyos asztmája és tüdőbaja is egy életen át ezt diktálta volna az elsősorban érzelmi tájékozású művész értelmének.

Ha már itt tartok, el kell mondanom, hogy Egrynek a műveltségről valóban furcsa nézetei voltak. Ezen sem nagyon csodálkozhatunk. Mindenben saját útja volt. Már nyomora és négy vagy tán hat elemije is, hogy magasabb szintre léphessen, egy saját iskolával saját igazságkeresésre kényszerítette. A mindenség értelmének és minden jelentőségének meghatározásában helyzeténél és életérzésénél fogva is igen bizalmatlan volt. Így lett végül is szemléletében, művészetében rengeteg gyötrődés után annyira egyéni, önálló.

Sokszor úgy hatott, hogy a tanultságnak ellensége volt. Pedig nem így állt a helyzet. Nem az iskolázottságnak, hanem pontosabban csupán a hozzá kötődő szabályoknak és előírásoknak, a műveltséget adó út kötelező szolgálati szabályzatainak volt az ellensége. Egy azonban biztos, a művelt ember előtte a művészt jelentette. A tanult ember pedig sok esetben csak a műveletlen „alakot” képviselte, aki még nem jutott el az élet és a műveltség igazi értelméhez, a művészethez és a széphez. Világos, hogy így gondolta, hiszen Juliska előtt is többször így nyilatkozott a Pauler családról: – Micsoda család?… Legalább ilyen műveletlen társaságba ne kerültem volna magával! (Szóról szóra így!) A négy, legfeljebb hatelemis, ösztönösen tájékozódó művész nyilatkozata és véleménye volt ez Pauler Tivadarról, a jogtudós, többszörös miniszterről, Pauler Gyuláról, a történelemtudósról, és sógoráról Pauler Ákosról, a filozófia és logika jeles tanáráról. – Juliska sértődöttség nélkül, szívből nevetett ezeken a kitörésein. Ahogy az emberre 175nézett, egyre kuncogva, mintha csak azt mondta volna: – Hát nem volt érdemes hozzámenni?… Hát nem eredeti alak ez a Jóska?… Mindent megér, ahogy ez zsörtöl, amiket ez a Jóska kitalál… – És hamarosan Egry arca is felderült, hogy újra kezdhesse: – Csak maga ne beszéljen… Csak maga ne mondana legalább véleményt intelligens emberek között… Mit gondol maga az én barátaimról… – És Juliska újból csak kuncogott, beszélt, beszélt, nagy humorral, körültekintéssel; kivéve egyet, mert abban nem ismert pardont, és ez a vallás kérdése volt. Egry csak rázta a fejét. Fuldoklott az asztma, a méreg és a cigarettafüst fojtogatásától. Villogtatta kékeszöld szemét, de soha életében káromkodni nem hallottam ezt az indulatos művészt. Sőt, még tiszteletlenül nyilatkozni sem valaki meggyőződéséről, érzésekről vagy transzcendentális vonatkozású dolgokról, Istenről, égről.

Nem volt bizalmaskodó sem. A trágár vagy kétértelmű viccekre is elkomorodott. Nem szerette, egyenesen utálta a kíváncsiskodást, a pletykát vagy mások, vagy a nagyvilág szerelmi pikáns ügyeit, azokban való turkálást. Mindez nemcsak tiszteletre méltó, de tiszteletet parancsoló volt benne. Egész lényében volt valami puritán tisztaság. Volt a próféta örök zsörtjéből. A mindig jobbat kereső nyugtalanságból. Valami átlátszó és fényre sóvár karcsúság, mint a sohasem pihenő csírák szívós és sápadt magasbaszökése.

Hogy nem szerette volna az irodalmat, vagy hogy „a költészet számára gyanús szépelgés vagy stílus machináció” volt-e, mint Bernáth Aurél írja az Utak Pannoniából könyvében? Igen, olyan lehetett a harminc–harmincöt éves Egry Keszthelyen. Az új házas és az új környezettel ismerkedő Egry. Igen érdekes ez a portré. Valóban bizalmatlan volt mindennel és mindenkivel szemben. De harminc év nagy pallér. Harminc év nagy tanító, és harminc év sokat épít, 176és sokra megtanít. Sokat faragott Egry szobrán is. Sok éles szög lecsiszolódott róla. Bölcsebb lett emberrel és világgal szemben. A próféta sündisznó bundája sem állt már mindig tüskésen támadóállásban, és éles szeme is sokkal megértőbben nézelődött e tüskék alól a mindenségre. Világos bizonyítéka ennek 1920 utáni művészetének átalakult téma- és formavilága, hangulata, íze és stílusa is. Bernáth épp a lelki forduló táját rögzítette, hogy annál jobban láthassuk a különbségeket.

– Versek? – Akkor mind többször kérdezgette a véleményemet erről és arról a költőről. Költőkről és nem írókról. Verses antológiákat kért olvasásra. Talán, hogy ne legyen olyan egyoldalú hatévi barátságunk beszédtémája, amelyet röviden így sűríthetnék: indult a horgászás dicséretével, a cigaretta szidása következett, azután festészetről és a versekről való beszélgetés, majd pedig a bor, a nép és a természet köréből vett, szertecikázó témák és újra megint sok elégedetlenség, és befejezésül ismét a horgászás dicsérete… Nem hiszem, hogy csak udvariasság lett volna, hogy verses antológiákat kért. Hiszen ilyesmi, mint a formaság, nem érdekelte, és nem is volt sok érzéke hozzá. Ebéd után vagy vacsora előtt a műtermében mind többször kért arra, hogy olvassak föl a magam és más költők verseiből. Arany és Petőfi között alig tudott választani, de érdekes, hogy Gyónit Adyval egyenrangúnak tartotta. Hogy miért, azt sohasem indokolta meg, pedig többször visszatértem erre a kérdésre. Ilyenkor is csak simogatta a homlokát… Egry abban az időben igen megszerette a modern és kísérletező muzsikájú és témájú, a villogó képekkel fényes és egyben magvas verseket. Csak a kákabélű dolgokat nem szerette a művészetben. Azt, ami mögött nem volt se íz, se szín, se pedig valóság. Gyűlölte az ilyen műveket s az eunuchhangú bölcselkedést.

177

Irodalmárkodásunk emléke a Vízitükör című kötetünk, melyet nagy szeretettel állítottunk össze hosszú vers- és rajzválogatások és címadások közepette. Életében, az akkori művészi és irodalompolitikai szituációban, sajnos, nem jelenhetett meg a kötet. Csak 1954-ben sikerült elfogadtatni. Addig a halott Egry mappájában két dekli közé kötve vártak a rajzai, melyekről a „szakértők” véleménye az volt, hogy közlésre alkalmatlanok. A Vízitükör-ről beszélve, nézzük csak meg, mit jelentett Egrynek a víz, a Balaton, a hal és a horgászás.

A tóhoz ösztönösen vonzódott. Szinte átöröklött szenvedéllyel. A régi szép horgászidőkről a legnagyobb elérzékenyüléssel beszélt. Arca átszellemült. A rajongás szépítette meg. Vérbeli zalai, balatoni horgász volt, aki ismerte az időjárást, a vizet, a halat és a horoggal való halfogás minden csínját és bínját. A nagyszámú halfogó között az aránylag kisszámú, meditáló, a nádnyéllel, a nylon vékony morzéján át egy másik elemmel társalkodó szekta kiválasztott tagja volt. Nem halpusztító hús-szákoló. Vérbeli, idegein át dolgozó horgász volt. Abból a fajtából, amelynek a vadászok körében Bársony István és az ő műveiből kirajzolódó magyar vadász a típusa. – Bizony, jó lenne Bársony műveit is újra olvasgatni. – Nem a trófeagyűjtő és méregető, mindent puskacsőre vevő, a vadban csak a zsákmányt látó, robbanógolyós „ősember”. Neki szép élmény volt a nád közt töltött délután vagy alkonyat. Szemlélődő teljes idegzettel kézből és érzékkel és nem ébresztő racsnival horgászó típus volt. Neki valamikor és még ekkor is a hal szépen való megfogása és ügyes szákolása volt az öröm. Egrynek sohasem segíthetett senki, bármekkora is volt a hal. Ketten viaskodtak. Megadott a horogra vett halnak minden „lovagias” lehetőséget a menekülésre. Ki az ügyesebb elv alapján állt! Egyszer a badacsonyi mólón valaki 178megakasztott egy szép pontyot. Szorult helyzetében az épp ott álldogáló Egryt kérte meg, hogy merítse be a halat. Egry a legnagyobb nyugalommal szólította fel az ideges és kapkodó horgászt, hogy adja át neki a nyelet is. A meglepődött horgász, aki csak a halra gondolt, oda is adta, és ő nagy ügyességgel vezette jobb kezével az öt kilós halat a baljába tartott merítőhálóba. Így adta át a halat, nyéllel együtt a meglepett horgásznak. Ilyen volt. A félmunkát nem szerette. Nem bízott mások, csak a saját ügyességében.

Pedig, amint mesélte, akkor még voltak a keszthelyi öböl ősnádasaiban nagy halak. – Hogy mekkorák? – Egy történetét mondom el a sok közül, amikor emberéletet mentett. Embert szabadított meg a haltól.

Közvetlen 1918 után a Zala-torok nádasai között már a húshiány és az üzlet miatt is igen sok volt az orvhalász. Ezek egy része a nádi kis víztükrök tisztásain éjszakára hosszú szál zsinórra fenékhorgokat raktak. Pintér-gyékény pótákkal jelezték a helyet, és az erős zsineget egy nyaláb nádhoz rögzítették. Egryt, aki csónakkal horgászott köztük, ismerték. Sokszor összeakadtak hajnaltájban, amikor szedegették fel a horgaikat, hogy még korán reggel bevihessék a halat a keszthelyi családokhoz. Egyik alkalommal egy orvhalász dolgozott nem messze tőle.

– Arra figyeltem fel – mesélte –, hogy egy loccsanás után hangtalan, sistergő vergődésfélét hallok. Mint mikor a nádast cibálja a vihar… Az utolsó percben érkeztem az üres csónakhoz. Csak azt láttam, hol rángatódzik a nád. Odaeveztem, és csak nagy kínnal sikerült az „ipsét” felcibálnom a csónakba… Egyik oldalról én ráncigáltam, a másikról egy húsz kiló körüli ponty. Tragédiáját kis híján az okozta, hogy a horgos zsineget a nagy zsákmány miatt az „ipse” a csuklójára csavarta, és így akarta odaerőltetni a csónakhoz a halat. Közben egyensúlyt vesztett. Kibillent 179a mély vízbe. Akkor már a csuklójára hurkolódott zsinegtől és az iszonyú erőt kifejtő kapitális pontytól nem tudott szabadulni… Szóval, ilyen pontyok is voltak akkor még bőven – mesélte az életmentő Egry József…

Ilyen helyeken és ilyen emberek között horgászott 1920 körül Egry József. Így kell nézni a halszigonyozó, kócsagos, gémes és vadkacsás olajpasztelljeit. Nádsikátoros, szittyószigetes és nádfalas képeit. E nagyszerű és festészetünkben új élményt nyújtó képei közé tartozik A horgász, 1925; Nap a vízitükörben, 1937; Kacsák a nád közt, 1940; Halszigonyozó, 1941 és a boldog öröm sárgalila ragyogásában a hátán óriás pontyokkal Hazatérő horgász 1941-ben festett képe és a sok-sok hasonló témájú őszi madárgyülekezést ábrázoló alkotása, amelyeket annak idején Firenzében láttam kiállítva 1948-ban. Elmondhatom azt is, hogy alkotásainak sajtó- és közönségsikere is nagy volt Itáliában. Nem egy újságot és folyóiratot hoztam haza és adtam át Egrynek, akit ezek az írások egyhangúan „az ecset poétájának” mondottak. Szerette Egry a lírát! Egész lénye érzékeny lant volt. Ezért is tartózkodott annyira minden olyan érzelem ütéstől, amely által – a képen kívül – érzelmi életét elárulhatta volna. E képek értékének igazi megértői csak azok lehetnek – a bólogatók és divatos elismerésen túl –, akik ismerik és megsejtik ezt a világot.

Lakásán, a műtermében se szívesen látott mindenkit. De horgászpadján senkit sem fogadott. Beült háttal a földnek, és a deszkapad-trónról, amíg fel nem kelt, megszűnt létezni barátnak, rokonnak, még a hír és a segítség hozójának is. Ha észrevette, hogy valaki keresi, legfeljebb hátrafordult, ajkára tette szilenciumot jelezve az ujját, és mint egy karthauzi szerzetes órákig ült tovább némán, míg el nem távozott a partról a látogató.

1946 óta már csak horgászgatott. Se csónakja, se padja 180nem volt a vizen, Badacsony alatt. Etetett helye sem. Inkább számon tartotta, mi újság, mi hír a „horgászfronton”. A konyhájukban ott állt haláláig a két régi nyele. Ezeket rendben tartotta. Orsói is jók voltak. Mindig készenlétben. Állandó bedobásra kész szereléssel. Ekkortájt már főleg csak süllőzött, csukázott. A horgászás igazi, szép aranyidejének emlékeit élte át újra és újra ezekben a kisebb-nagyobb kiruccanásaiban a badacsonyi móló kövein és nádasai előtt.

Ekkor már a nyéllel együtt magával vitte a pepita fedőlapos füzetét is. Ceruzával vázlatokat készítgetett. Hangulatokat rögzített. Sőt, gyakran naplót vezetett. Több füzetre gyűlt ez az anyag vázlatokkal és nagyszerű művészetfilozófiai és lakonikusan magvas megállapításokkal. E füzetekbe készült rajzaiból, ha jó barátnak megtetszett egy-egy vázlata, menten térdére fektette, és kirepítette a lapot… Sokszor még a naplót sem kímélte. Egy rész abból is a rajz mellé került. Sok volt benne a nagyvonalú könnyelműségből. Képeit, sajnos, nem katalogizálta, nem őrizte úgy, mint majdan bankjeggyé váló anyagot. Kassák Lajos közlése szerint egyik alkalommal arra hivatkozott, hogy már ő is úgy van a hallal, mint az az öreg „vidra” – egy badacsonyi nyugdíjas vasutas –, aki csak azért nem horgászik már, mert sajnálja a szegény kukacokat a horogra tűzni.

Egrynek igen jó humorérzéke volt. Szívesen üldögélt a kis vendéglőkben. Élvezte a délutáni árnyas és langyos napsugarat. A tiszta abroszú terítéket, és nagyon szerette, erősen kritizálva ínyével a jó bort, melytől este hamar hangulatba jött, ha neki való ritka társaságra akadt. Egy alkalommal érdekes dalt dúdolt el. Nevetve vallotta be, hogy a szöveget és a dallamot is ő komponálta. Én sajnos, akkor nem jegyeztem le. Egy varjúról, a télről és a borról 181volt benne szó. Kurucos, bordal íze volt. Később Juliskától is megtudtam, hogy Egry még fönt a hegyen, mikor megvolt a szőlő és jó boraik voltak, sokat dudorászott, és kotta nélkül szíve szerint komponálgatott. Az italt sohasem vetette meg, sőt szerette, de csak a javát. Ha nem volt, elvolt nélküle is. Nem úgy, mint a nikotinnal…

Egry József érzelemvilágáról mit mondjak még ezek után? – Egy vershasonlat – azt hiszem Weöres Sándoré – jut eszembe, egy hentesről, aki a szívét, mint a zsírt, úgy méri. Igen, lett volna neki is mit mérnie, de gyűlölte a kimért szívet és érzelmeket, a kirakatot. Mint ember és művész az érzelmek megnyilatkozásában életében és a képein is egyaránt tartózkodó volt. Pedig szíve irányította. Aki az igazságot az egész létezés konstrukciójában minden síkon annyira kereste és igényelte, mint ő, annak érzelemvilága igen fogékony.

Teste beteg volt, de sohasem kímélte magát. Lélekben sohasem vonult vissza a világtól. Mindig kiállt az igaz, a méltányos mellett. Ez állandó zaklatottságban tartotta. Egyszer valahogy így rögzítette ezt: – Elborzadok a gondolattól, hogy mindent meglássak, és ez a sok látvány, úgy álljon belém, hogy soha többet szabadulni ne tudjak tőlük. – Itt a látottakat kísérő részvétre, a kötelező szeretetre, a parancsoló kötelességre célzott, mert semmit sem tudott flottul venni, felelőtlenül csinálni. Csak teljes szívvel és lélekkel. Pontos és kínosan lelkiismeretes volt. Egy kirándulásomra emlékszem vissza. Csak azért említem, hogy őt jellemezzem, mert csak arról beszélhetünk hitelesen, ami velünk történt, amit láttunk.

Kemény január volt. A tó beállt Fonyód és Badacsony között. Sít kötöttem, és a pattogó, fiatal jégen átsiklottam Zalába. Először Tatay Sándor vendége voltam, majd lejövet Egryéké. Közben egyik napról a másikra meglágyult 182az idő. Az olvadó jeget centis víz borította már, amikor kikísért a badacsonyi mólóra, hogy visszatérjek. Sürgetett az idő. Rohamosan olvadt a jég, s előttem nagy tavak fénylettek Fonyód felé, a jég hátán. Sehogy sem akart a jégre engedni, hogy elinduljak. Hiába igyekeztem meggyőzni, hogy még baj nélkül átjutok. Mintha őt terhelné minden felelősség, konokul kitartott véleménye mellett, hogy nem mehetek. Én már annyira benne voltam az indulásban, hogy bár éreztem a kellemetlen szituációt, mely indulásommal adódott a vendég és vendéglátó között, de nekivágtam. Jól emlékszem, kezet sem fogtunk. Pár méter után utánam kiáltott: – Azonnal táviratozz, ha átértél. – Többször hátranéztem, és Egry még mindig ott állt a mólón, és mozdulatlanul figyelt utánam. Biztos vagyok benne, hogy addig nézett, amíg látott. Egy lezúduló alkonyi szél gyorsan áttolt a jégen, és én azonnal táviratoztam. Ilyen volt. Nem ismerte a félérzéseket, a félmunkát és az „utánam az özönvíz” mondást.

Ha vendégségről esik a szó, akkor erről is meg kell emlékeznem. Homlokegyenest ellenkezője volt a sok mindenben kicsinyes Juliskának. Egry, akiket szeretett, azokhoz szívesen rándult ki. Örült, és igen jól érezte magát másoknál a megszokott társaságban. Juliska nem járt vendégségbe, és ha otthon kínált is, de valahogyan igen körülményesen tette. Igaz, mindig nagyon előírásszerűen. Egry legtöbbször meg sem várta, míg felesége nagy nehezen belekezdett volna a meghívást jelző mentegető félmondataiba. Már rendelte is a reggelit. Előre bejelentette, hogy mi van a kredencben, és valósággal kiprovokálta a ház minden kincsét az asztalra. Juliska végül ezen is csak nevetett, s már meg sem várva a folytatást, ebédre is meghívta azt, akit „Jóska” szeretett. A feketefőzésnél pedig, hogy Egry ne kifogásolhassa esetleg a takarékosságát a koffein kö183rül, előtte mérte ki hamis kuncogások között a babkávé adagot, de akkor is valahogy nem az igazi magyaros, hanem „pauleros” vendéglátással. Férje, a zalai szegény magyar ember szívével látta vendégül azt, aki a házába tért. Mert Zalában is, akárcsak Somogyban a szegény ember mindig jobb házigazda és vendéglátó, mint a módosabbja. De ez, azt hiszem, nemcsak a parasztoknál és a polgároknál, de így van a művészek házatája körül is. Sok-sok pikáns példával lehetne szórakoztatni az olvasót e téma köréből is, amely oly jellemző, mind az egyes emberek, mind pedig a családok jellemére és életére is.

Lakásuk az utolsó három évtizedben a szép keszthelyi ház és a badacsonyi, parasztos présházlakás után, amint említettem már, amolyan modern kivitelű, nagyvázsonyi Kinizsi lakótorony volt. Földszinten a konyha, első emeleten a szoba és a másodikon a „várúr” műterme. Mestert nem mondhatok, mert erre sohasem tartott igényt. Ő egyszerűen csak a nevére volt igényes. Ez a műterem a végtelenségig puritán volt. Négy fehér fal, egyetlen kép nélkül. Legfeljebb egy rajzszegekkel falra feltűzött, félig kész kép kartonja. Egy kis festett, kerek parasztasztal, mellette két falusi, egyenes hátú, kényelmetlen szék. Magának egy gyalult asztallap, egy festőállvány, pár könyv és két kemény fedelű mappa. Egyik a kisebb, másik a nagyobb méretű, már kész, kartonra festett képeknek, rajzoknak. Az asztal, az asztalon levő és az asztalt fedő lapok telerajzolva apró kis képekkel. Ezek a bélyegnagyságtól a 10×10 centis méretig százával gyűltek össze az Egry-hagyatékban. Megannyi első és továbbfejlesztett terv, vázlat, variáció a nagyobb méretű alkotásokhoz.

Ebben a tiszta és magas, cellaszerű környezetben dolgozott. Állandó idegességben, lázban, mint az új életeket költő kotlós. Hol pilledten, hol pedig féltő, csőrös berzenke184désben. Ebbe a badacsonyi emeleti műterembe zárkózott be harminc év tájaival, a valóságból ébresztett látomásaival, amelyeknek szenvedő hőse és teremtője is az a legtöbb képén szereplő egyetlen ember, aki az alkotó művésszel azonos. Ez az egyetlen személy, aki művein a végtelenül szép és hatalmas természetbe szorult embert jelképezi, mindig egy kicsit tragikus alak.

Hogyan alkotott? – Arra igen jellemző A festő című, 1937-es képe. Az a rémült döbbenet, amely a vászon előtt álló művész arcáról sugárzik, szinte azonos az „Uram, nem vagyok méltó” ijedtségével a látomás előtt. Sőt, mintha a menekülés gondolatáig fokozná ezt a lelkiállapotot a meglelt „kincs” vásznon felvillanó, váratlan megjelenése.

Ő mondta el, mint hullott egyszer egy ilyen lelkiállapotban az égből, ha nem is a földre, de szerencsére egyenesen a tengerbe… Belgiumban, egy hajókikötő fölötti állványzaton festett. Amint mondtam, olyan volt ilyenkor, mint egy meghúzott ideg, szinte merevre dermedt. Szögletes mozdulatokkal dolgozott a részegséghez hasonló állapotban. Szokása szerint hátralépett, és a tengerbe zuhant. Úgy mondta, hogy toronymagasságból. Csak a gyorsan megjelenő mentőcsónak segített rajta. Bizonyos humorral mesélte, hogy mert ez a képe sem lett jobb, mint a többi, ez is hozzájárult ahhoz, hogy lemondjon a természetben való festésről. – Elég volt egyszer az égből a földre hullott festő példája – élcelődött.

Inkább beült a műtermébe. Eleget látott a világból, és úgy csinált, mint egy öreg kaposi tengerész barátom, aki mikor ötven év után megjött az óceánokról, három méter magas kerítéssel vetette körül a házát és a kertjét is, hogy biztosabban „lássa” a világot…

Általában egész lényében volt valami rácsodálkozás a szigorú világra és eseményeire. Örökké kutató, hol rémült, 185hol éhes, hol ellágyuló volt a szeme. Olykor pedig az önmagába forduló visszafelé nézéstől szinte üres kerekséggel tágult szét a mindenség útjai előtt. Néma elmerüléssel tudott órákat, napokat ülni messze a parttól a zuhogó fényben, az áhítatos csendben. Az igazi „horgász” megfeszített, csendes figyelmében van annyi elmélyültség, mint a szentek hajdani meditációs tűnődésében. Egry művészete, azt hiszem, többet érlelődött, és valójában is többet „festett” horgászás közben, mint a műtermében. 1925 után kialakult egész festői világára igen jellemző az a története, amelyet egy hajnalon pillantott meg.

– Kora hajnalban egy Balatonra tartó pásztort láttam. A csorda előtt ment. Utána a tehenek. Amikor a vízhez ért, a kelő nap eléje ragyogott. Engem nem láthatott… Megállt, hosszan csak a napot nézte. Szája valamit mormolt, miközben akkurátusan lehajolt, s mint a templomban, ujját a Balaton vizébe mártotta, mint a szenteltvíztartóba, és a nap felé fordulva magára keresztet vetett. Megdöbbentett ez a látvány. Egy napimádó pásztor… Azóta se tudtam elfelejteni… –

Nagyjából ezekkel a szavakkal mondta el a történetet. Azt hiszem, Egry műveinek is van valami ilyen reális tartású, pannóniai pogány-keresztény és naptól ihletett földműves-pásztor hangulata. A festő tekintete is ilyen révületet sugárzik s a Betlehemesek, a Keresztelő Szent János mozdulata. A szegény halászok, a Szent Kristóf és a Szivárvány ihletése is ide, ebbe a félig keresztény-pogány, kissé latin tógákkal aggatott világba tartozik, melynek istene a nap, amely a természet templomába a fényt zúdítja, és amelyben a Balaton csak amolyan zalai pásztor kis „szenteltvíztartója”… Azt is tőle hallottam, hogy az igazi balatoni halászok a legnagyobb szentségtörésnek tartották, ha valaki a Balaton vizébe köpött. Igazi halászivadék 186ezt sohasem tette. Aki igen, annak ezt tápláló anyja, a víz – aki a halat adja –, ezt később biztos visszafizette…

Így élt Badacsonyban haláláig, amelyet Juliska így mondott el: – Pár napig az influenza gyötörte a tbc-vel állandóan küzdő Jóskát. Aránylag hirtelen legyöngült. Vékony arca olyan volt, mint a szellem. Izzadtságát sokat kellett törölnöm, de a halálra egyőnk sem gondolt… Feltűnő csak az volt, hogy nem volt türelmetlen. Az utolsó nap, amikor a homlokát megcsókoltam, hideg, áttetsző szemének ellentéteként az érzelmes értelem hangján megkérdezte: – Nem fél tőlem? – Juliska kérdőn nézett rá: – Hát nem fél a haláltól?… Nem fél a tbc-től?… – Nem!… Harminc éven át nem féltem tőle, Jóska. – Egry József e szavak után felült, hátát a falnak támasztotta, Juliskát nézte, azután az ablakon át az eget, újra Juliskát, és igen nyugodtnak, nagyon boldognak látszott felesége vallomásától… Pár óra múlva, 68 éves korában meghalt.

Végül is meg kell állapítanunk: ez a Budapestről, a műterméből és lakásából is kibombázott mester egész életében nagyon egyéni utakon járt. Nem csodálkozhatunk hát azon, hogy azt, amit teremtett, senkiéhez sem hasonlíthatjuk!

A Balaton festője volt? – Ez primitív leszűkítés. Egy kis horizont rosszul értelmezett jelzője. Firenzei kiállításán az angolok, olaszok és a tengerek népei mit tudtak a Balatonról? Eszük ágába sem jutott, hogy egy tóhoz vagy a vízhez kapcsolják művészetét. Egyszerűen egy nagyszerű festőt csodáltak benne. Latin szellemességgel, amint már mondtam, „az ecset poétájának” írták az olasz lapok.

Mondjuk talán azt – hogy kiemeljük a Balaton horizontból –, hogy az, amit csinált európai színvonalú? – Ez is csak szűkítés. Ha művészetről beszélünk, mérjünk csak, és mérjük őt is az egyetemes művészet színvonalához. Ez 187méltó hozzá! Általában, azt hiszem, ideje lenne leszokni arról, hogy a színvonalmérce alatt egyszerűen Európát értsük. Az effajta összehasonlítások alkalmával mindig nyugatról beszélünk. S ott minden egyszerre oszlop, alap és boltozat lesz, amihez mérni „kell”… – Pedig miről van szó? – Egyszerűen csak a nyugati kultúra egyes jeles műveiről. Mindez, ha előre kikiáltott minta vagy alap, akkor ebben a formában csak öncsonkítás lehet, vagy szemellenző fölhelyezése. Mert mit mondjunk akkor pl. az indiai, a kínai, a keleti kultúra oszlopairól? Azok talán nem lehetnek a művészetben mértékeink?… Az igazi művészet és a mi művészeink horizontja is csak az egyetemes művészet lehet.

Valahogy így nézte Egry József is az alkotás horizontját. Így járta végig útjait, mindig saját szellemére hallgatva és figyelve.

Így születhetett meg művészettörténetünkben az igen egyéni Egry-stílus.

1963
188
Kép Kassák Lajosról

Régóta ismertem Kassák Lajost, és ő volt és ma is az az ismerős, akire mindig szívesen gondol, s akivel mindig örömmel találkozik az ember. Mármint a műveivel, mert ismeretségbe csak harmincöt éves fejjel kerültem vele. De azóta is és annál inkább is, mert ritkán szoktunk találkozni, megmaradt nekem annak, akiről kezdtem e sorokat. Az ifjúkori különös ismerősnek, akit valahogy úgy képzeltem, és úgy is láttam, mint aki mellén páncélként villogó tiszta képekkel és könyvek bordáival, homlokán versek tüzével vágja át magát országhatárok és izmusok határain. S ahol nem értenék anyanyelvét, ott képeinek tükrét teszi a házak küszöbére, hogy megértsék, miről és miért beszél. Mert Kassák a vándoriparosok szemét és lábát, praktikus eszüket és bátorságukat örökölte. Így történt aztán, hogy olyan újjal jött haza, amely a kétkeziek, a munkások tapasztalatával esztétikába és alkotásba alakulva újat jelentett Adyék után és Babitsék mellett. Igen, mert ő nem úgy utazott, mint a hajdani vándorfestők, akik kastélytól kastélyig, a malmostól a bankárig vándoroltak, de metropolisból metropolisba nagy mesterektől zsenikig lépett tanulni. Így vette fel a kapcsolatot mestertársaival. Így aztán szava művészetünk akkori állásában esztétikai síkon sokszor merő tagadás lett. Műve, hangjában, szerkezetében, formájában és eszközeivel is támadó jellegű. És ezzel nemcsak lenyűgöző jelenség, de hasznosan nagy dolog is történt irodal189munkban. S aki felnézett rá, nemcsak hinni kezdett neki, de örülni is annak, hogy találkozott vele.

Nekem meg kétszeresen is öröm volt, hogy korán összetalálkoztunk, mert én már gyerekfejjel a képek felől indultam el az irodalom felé. Úgyannyira, hogy egy alkalommal Babits Mihálynak verseimről meg is jegyezte Basch Lóránt, olyasmiként nyilatkozva, hogy Babits röviden csak így fordította vissza Baschnak verseimet a képzőművészet felé terelő szavait: – Úgy vélem, épp ellenkezőleg, mert ezek a képek csak használnak annak a kötetnek… – Szóval az volt, és ma is az a szép az ő munkásságában, hogy ha mindig más izmusban és anyagban és dimenzióban is tárja elénk világát, de mindig ugyanarról és ugyanannak az érdekében szól hozzánk rokoni közelséggel. Mindig a művészetről és az emberről. A művészetről, amelyről azt vallja, hogy abban „nincs új és régi. Csak művészet van”. És az emberről ezt mondja: „Minél tökéletesebb az ember, annál tökéletesebb a művészete.” Mindkettő művészetének és állásfoglalásának sarkalatos pontja. És mindezekről „a modern emberi élet forró, lüktető ritmusával” beszél. A képek és szavak és színek és formák eszközeivel „egy magasabbrendű egyetemes művészi kifejezés érdekében”. Műveiről már igen korán éreztem azt, amelyről így ír A pásztor elkíséri nyáját című utószavában, az 1956-ban megjelent válogatott versei végén: „állandóan költeményekről beszélek és nem versekről, mert valóban, ezek a művek nem felelnek meg a versek ismert és elismert követelményeinek”. Mert abban az időben költők, irodalmi fórumaink és a versolvasók is egyre inkább csak azt tekintették versnek, amelyik „előírt” formában jelentkezett. Ez a feléledő „konzervativizmus” a század eleji kísérletek ellenére is egyre kötelezőbb parancsolat lett. Nemzedékemben már egyenesen a költőiség olyan alapállása a versírás190ban, mint a terc a klasszikus vívás indításában. A formaművész jelző, ha elmaradt egy-egy 1930 utáni első kötetünk kritikájában, ez bizony kényelmetlen érzést szült. Rím, ütem és időmérték és versformák bírálata vagy dicsérete egyértelműen azonos volt a költő és műve értékelésével. Akik ezen tudatosan is, de lazítani vagy vele kísérletezni próbáltunk – még ha a poétika formai szabályainak keretén belül is színeztünk és frissítettünk –, pályatársainktól már intő sorokat kaptunk irodalmi fórumainkon. Legnagyobb dicséret a formaművész volt, még a rövid kritikákban is.

A szabad vers lett lassan az egyetlen, amely egyre inkább kivívta Kassák, Füst, Kosztolányi, Babits tekintélyével a maga külön jogait. Lassan nem mint valami újítást, hanem mint valami új „klasszikus” formát tekintették, amelyet a régiek közé kell állítani.

Kassák előbbi idézete a költemény és a vers viszonyának fölvetésében nem új. Ezt a kártyát Csokonai 150 évvel ezelőtt irodalmunk asztalára tette e szavakkal: „a versírás nem poézis.” Ám az új abban volt Kassáknál, hogy ő a költeményeit nem az eddig kötelezőnek hitt verstani szabályokkal, hanem épp elvetésükkel teremtette. Mások is kísérleteztek ezzel előtte és vele egyidőben is, de ő volt a legkövetkezetesebb. Így lett nyolcvan évére – mit mondjak? –, konzervatív vagy klasszikus újítója annak a szabad versnek, amely a kassáki költemények, illetve egyetlen költemény egyik lényege s tartószerkezete. A „fejünk fölött” – nem az elrepülő „nikkel szamovár” –, de inkább a „mankón járó papagájok”-tól napjainkig, amikor már a fényes és szinte kopár egyszerűség verseinek erénye és ereje.

Guillaume Apollinaire „a szimultanista költő” művének magyarra fordítása előtt, ha csak Kassák egyetlen életrajzi költeményét A ló meghal a madarak kirepülnek-et ves191szük is, ez maga is egy olyan méretű költői stílus és kép „kelléktára” lett líránknak, hogy mind mai napig minden költőnk, így legtöbbet József Attila tanult belőle. Műfordítóink szemelgetéséről ne is beszéljünk. Ha pedig tudomásul vesszük, hogy minden nagy egyéniség nemcsak feltaláló, de egy személyben mester is – mint Kassák is vallja –, akkor könnyen megértjük a tollal és ecsettel összeolvadó szimbiózisát és a teremtésnek ezt a nemcsak kettős lázú, de sokoldalú igényét és természetesnek vesszük gazdagságát is.

Ezért örültem minden találkozásunknak, de mennyire annak, amikor még ismeretségünk előtt Családfa helyett kötetem megjelenéséhez gratulált a kiadónak. És az ezt a levelet elküldte címemre. Azt látta volna, amiről Babits beszélt?… Nem tudom. De az biztos, hogy bár távol állt tőlem elméleti természetével, kinyilatkoztatásaival, de igen örültem, mert tudtam és mindig éreztem, hogy itt, közöttünk egy olyan költő él, akinek soraiból, ha mindegyik sora külön vers is, de mint ahogy a népdalokból a népeposz, itt az ő soraiból összességében egy eposzian épülő és méretű mű áll elénk. Egy költészet a hétköznapok (Ma) és a tettek (A Tett) világából. Sokan úgy mondták, hogy egy túlméretezett egyéniség „Wagner maszkja” mögül az élet kipreparált mozaikdarabjai állnak össze egy óriás kaleidoszkóp absztrakt ábráiba meredve. Még annak ellenére sincs ez így, hogy sok esetben elméletet, tételt illusztrált műveivel. Nincs, mert műve darabjaiból és összességéből is nem más, mint „a világkép összbenyomásának szigorú komponálás által való új egységbe foglalása” tárul elénk. Az egyes verseknek „önmagában kereken lezárt világai” állanak össze szinte szervesen, sejtszerűen egyetlen cím nélküli költeménnyé. A címeket nyugodtan helyettesíthetnénk 192a római és arab számok sorával. A „Versek cím nélkül” kötetének folytatásaként.

De mi fogja egyetlen költeménybe ezt a betűiből rajzlapot varázsló, a feketéből színes rajzok mozaikját építő lírát? – Elsősorban épp ez a lírai képírás, mely gazdagságával és jeleivel, jelképeivel egyetlen végtelen freskóba fogja műveit. Ezentúl pedig e freskó vagy eposz szakaszainak lázadó és forradalmi tisztasága. A részletekben az a vágy, hogy ez minden művészeti és társadalmi vetületében fényt jelentsen. Ahogyan egyszerűsödött, még inkább világosabb lett forradalmiságának ilyen lényege. Összetartja „megszállottsága”, amely arcára és idegeibe merevült, és amellyel tételeihez, formáihoz ragaszkodik. Az az éberen beszélő panteizmus, amellyel rajzolja és mondja a világ dolgait, kozmikus méretekbe feszítve szellemi izomzatát. „Fájnak a távolságok, amik köztem és magam között vannak.” Összetartja egy a mutatványostól a bibliai hangig táguló hang, amely az izmusok minden stílusán, birkózásán végigpróbálta erejét és fogásait. Néha annyira stílus, hogy sorai mögött, bármi groteszkül is hangzik, nincs ott a kézzelfogható valóság. Az elmélet és a forma és az újításakarás az élet és a tartalom fölött áll. Azt hiszem, itt kell keresnünk annak okát, hogy a kassáki életmű köre szinte csak napjainkra feszült teljes nagyságában körénk, s hogy minden modernsége ellenére is, akkor, a nagy Nyugat nemzedék tagjainak sikere mögött maradt. Szerepével és művével páratlan jelenség életünkben. Egzotikumát sokszor a jelei körül celebrálók köre is növelte csak. Úgy vélem, akarata ellenére is. Új volt mindig és ma is az, ahogy párizsi kiállítására készül. Új, ahogy az izmusokkal egymást váltva alapozott és épített, és ismét tovább vonult, és mindig magasabbra és távolabbra, egész napjainkig. Oly következetes és oly kemény kísérletező és felfedező alkotónk e nyolcvan évben 193egy se volt, és ma sincs szinte, mint Kassák, aki képarchitekturáit most állította ki a Fényes Adolf-teremben. Én nem ismertem gesztusaiban, mondhatnám érintkezési stílusában az akkori, a dadán, szürrealizmuson át a konstruktivista absztrakcióig eljutó költőt. Ám művészetének stílusait igen, és jó volt éreznem azt, hogy ha nem is volt Apollinaire-ünk, de van Kassákunk, és ha nem volt Léger- vagy Piet Mondrianunk, de akkor is kimondhatom bátran az ő nevét azzal a jó érzéssel, hogy ez a művészünk óriás palettája mellett az ecsetet és tollat nemcsak szimbolikusan tartja.

Személyesen csak 1945-ben ismertem meg. Az újjászervezett minisztériumban és az Új Idők, Kortárs szerkesztőségében találkoztam vele. A vér és rom, a könny és öröm és újrakezdés éveiben azt az embert ismertem meg, akit iszonyú megpróbáltatások, tanulságok faragtak igen egyszerűre. Első beszélgetésünk és későbbi kapcsolatunkban is egyszerre és mindig akkora közvetlenséggel és egyszerűséggel, hogy el sem tudnám képzelni már másnak. Mint akik mindig ismerték egymást. Előttem ez a Kassák fog állni már mindig, nemcsak szavaiban, de egész lényében, ez a „külső pátosz nélküli” ember.

Az a Kassák, akinek olvasásakor – bármit nyilatkozzék is, és épp minél élesebben, épp azok bizonyítják – ráérezünk, hogy ő az, aki költészetében mindenkor érzelmesen volt kemény és ábrándosan forradalmár és romantikusan modern alkotó. Akinek 1945-ben derűje és bátor kedve volt megint, ahogy ott, a hosszú párizsi tartózkodás után a háború miatt hazatért Martyn Ferenc új szín- és vonalkompozícióit nézegettük Pécsen 1946-ban, mint az újra induló Janus Pannonius Társaság meghívott vendégei. Kassák még fekete, Martyn piros ingben volt. És jobb tárgyi környezet nem is lehetett volna, mint Martyn művei, a 194képek, költemények és a művészet céljairól és értelméről folyó vitához, mint ez a műtermi találkozás. S ha tovább folytatom, föltehetem ismét és örökké, hogy hová tart, mit akar elmondani végső fokon minden művész és alkotás? Szűkebb körre szorítva az az erő, ihlet és akarat, amely Kassák sok száz művéből sugárzik.

Ne szóljatok, pajtások. Az ébredés örömét zengi most a világ
s a gyarló ember elégedjen meg azzal, hogy látja a varázslatot
mely öröktőlfogva való és a dolgok feltárják benne értelmüket.

E sorokat egy vonással továbbtéve, világos, hogy a művészet célja e varázslatban megmutatkozó értelem megörökítése. Műve ennek kutatásában állandó mutatványhoz hasonló, mely a stílus és tartalom és cél egyre más-más vetületében fényes és izgalmas. És végső fokon érdekessége az is, hogy akárcsak egy magyar Francis Jammes, felelősségtudattal párosult érzelemgazdagságával vesz le a lábáról mindnyájunkat.

Akkor, Pécs után nemsokára meghívtam a Balatonhoz. Könnyű volt rávenni, mert hiszen a végtelen, vagy legalábbis a mindig titokrejtő vizek azok, amelyek előtt szívesen elüldögélnek, akik mindig újat és ismeretlent keresnek és remélnek, akárcsak a felfedezők vagy a horgászok. Kassák pedig az, így is, úgy is. A vizek alatt és túl és fölött sok olyan rejlik, ami a látványon túl is teremtést ihlető. „A nyugtalan víz színén kipattan a gondolat.” Kassák mint horgász és költő hamar megérkezett. Talán azért is, mert akkor, a háború után elvadult berkekből, vadvizekből halállományában felgazdagodott tavon sokat ígértem neki. 195Jött és én a fonyódi Paulini villában foglaltam részükre lakást. És mekkora szenvedéllyel és derűvel feszült neki már az első nap is. Örülök, hogy láttam és vele voltam, és figyelhettem hosszú időn át, nap mint nap ezt a kitartó, edzett fegyelmet. Pedig nem volt szerencséje. Nem, pedig minden lehetőség megvolt hozzá a természet és a világ részéről. Csak épp az nem, ami a legszebb a horgászatban, az a megmagyarázhatatlan és kiszámíthatatlan, hogy miért épp azt a horgot veszi fel a hal? A szerencse és a hal, a vers és a múzsa kérdései? Így horgásztunk, mindig nappal. Este süllőt ettünk badacsonyival, és néha új verseimből olvastam fel.

Így folytattuk nap nap után, és ő mindig ugyanazzal és ugyanakkora komolysággal ült a horgásznádak mellé, akár egy filozófus. Akkora kimértséggel, mint képeiben és verseiben. Az üres napokon is hittel, mint az igazi horgász, aki valamennyi egy „szekta” tagja. Ez a már-már l’art pour l’art élvezete a horgászatnak adott nekem is néha erőt, aki pedig abban az időben a profik gyakorlatával dolgoztam a legjobb eszközökkel, tudva azt is, mit várhatunk és mit nem ezen az annyira jól ismert terepen. Azóta és sokszor eszembe jut, ha kint ülök, komoly nyugalma és kitartása. Közben persze volt időnk arra is, legalábbis nekem, hogy a meg se rezdülő zsinór és úszó mellett a kassáki versalkotó módszerről gondolkodjam és beszélgessünk. Azt hiszem egyszerűségében az Összemosott partok című költeménye talán a legvilágosabb példája ennek a szimultanista költői módszernek. Ahogy a „lányka” és az égen a „felhőcske” látványa fölveti az „elaggott karosszékben” üldögélő költőben a „melyiket szeressem” csak látszólag naiv kérdését, amelyre a felelet egy varázslattal olyan remekbe torkoll, amely egyben a vers születésének szimbóluma lesz.

196
Tökrészeg vagyok mire bealkonyul
már nincs távolság, se tarka kert, se messze ég
hunyt szemeimmel is tisztán látom, a lányka
felhőcske ruhájában előttem áll
s mint anya gyermekét kerek kis mellére vesz.

És a tó partján egyszerre csak ott álltunk, illetve ültünk egyetlen versszak után, már nem is a tűre várt halak, de a művész és a világ és az alkotás éles viszonylatánál. Vajon feleletet ad-e rá az ilyen frappáns találat is? És mert Kassák ült mellettem, eltűnődhettem a társadalom és a líra különös kölcsönhatásáról, folytatva az ő szimultanista módszerét. Hiszen ugyancsak mindig ezekről beszél egész én-eposzában. És felelete a tárgyak és a költők, a líra és a civilizáció viszonyáról mit mond? Mert erről van szó minden versben, mert minden költő köztük és velük él… És a lírikus e viszonylatban, még ha nem is szól a 2×2 = 4 tisztaságával róluk, akkor is filozófus a maga eszközeivel, ha egyszer a versét leírta már. Mert minden vers, hogy miért épp olyan lett, válasz a világnak és a társadalomnak. És ez a lírai filozófia már nemcsak az esztétika, de annak titkos ajtóin át ugyancsak a szociológia területére vezeti át az alkotót és magát a verset is… De horgásztunk tovább… És tovább tűnődhettem, mert a harmincas, igen érzékeny nylon szálak mit sem jeleztek. Csönd volt, de tudtam, hogy ez a kérdés épp Kassák költészetében nem is olyan egyszerű kérdés, aki maga is így szólt közbe:

Beismerem, szívtelen pecér és ügyetlen gyilkos vagyok.
Ártatlan halakat sebzek meg, ahelyett, hogy kisietnék
a határba gabonát aratni, gyümölcsöt szedni
amiből előbb-utóbb haszna lehet mindnyájunknak.
197

Idézhettem volna még, miközben Kassák makacsul horogra akarta venni a szerencsét, és csak hallgatott a fonyódi hegy alatt. Oly rendületlenül, mint ahogy lelkiismerete és felelőssége teljes tudatában állt mindig a szavai és a tettei mögött. Ahogy hisz heves viták közepette is a művészet emberi társadalmat alakító egyedülálló szerepében. „Mert nemcsak a cél, hanem az út is fontos” – idézhettem volna abban a kemény fényben, amikor reménytelen a fogás. És eszembe jutott épp ezekből adódóan magány-szakaszainak sziklája, amely olykor börtönbe zárta, máskor pedig olyan kilátója volt, amely köré ligeteket varázsolt.

Ott pihentünk meg rendszeresen a kis sziget nyárfaerdejében, amely mindig nyugtalan volt, és sohasem pihent, akárcsak Kassák, aki talán hogy közeledett a távozás napja, vendégeket hívhatott meg barátai közül asztalához. Nem „mézet kanalazni” és „gyönyörködni a kiszállt rajokban”, hanem halászlére, melyhez a halat, hitte, Fonyódról viszi majd… És hiába?… Ám ami a legszebb a versben is, a váratlan kép és a ritkán hallott hang, most képletesen arra hallgattam ott két órával vonatjának indulása előtt. Arra, mert Kassák még mindig ott ült a vízparton, és várta a szerencsét. Akkor feltűztem egyetlen kis halamat, és a mohaszín hínárszigetek közé vetettem. Hogy mekkora csuka akadt azonnal, azt helyettem mondja el Kassák Lajos. A befutott motoroshajó halászai is megálltak a hálók szárítóra rakásával egy pillanatra.

És ezek után úgy állt ott az állomáson a pesti gyorsot várók között, mint egy szürrealista kép. A költő a sárgán villogó háromszögű állomásfal előtt, sötétkék ég alatt, két karjában mereven tartva a hosszú csukát. Kassáki arc, állás és kalap és az egész helyzet körül indulásra kész komolyság. A költő karjai közt a tigrissárga és tűfogú szenvedély. A ragadozó, „aki” mindig újra és tökéletesebbre 198vadászik. Olyan arccal búcsúzott, mint amikor a Váci utcai presszóban mondta: – „Már csak a legnagyobbak érdekelnek… Az időtlen és a szerkezet, a létezés és az ember…” Miközben és azóta is egyre, hogy szavaival fejezzem be „az építés törvényeit hirdette”. Vagy, mint ahogy kiáltványában írta: „Az új rend szintézisét” kutatta, mert verse szerint „éjjel és nappal időnk ábrázatán dolgozunk”…

1967
199
A vízmenti piktor
Deli Antal

A festő, Somogy határán, Gerényesben született 1886-ban. Szülőháza egy kis falusi őrház volt. Innen került hatéves korában szüleivel együtt a Dombóvár melletti Kapospulára, egy másik vasúti őrházba. Itt, a szép Kapos-völgyben – avagy a Vízmentén –, szerette meg korán a természetet és a szabadságot. Itt virágzott ki gyermeki képzelete, s mert a gyermekévek tündérkertjét és emlékeit nincsen halandó, aki ne szívesen idézné, vagy el tudná feledni, tehát Deli Antal is ezt a vízmenti tájat érezte igazi szülőföldjének. Még életében úgy rendelkezett, hogy Szentendréről – ahol a művésztelep halottjának tekintette –, hozzák haza Somogyba. 1960-ban tehát családja, szülei mellé, a kis pulai sírkertbe temettette el.

De nemcsak ezért idézem Deli Antal művészetét, mert sok szállal fűződik élete a mi vidékünkhöz, hanem elsősorban azért, mert igen jelentős művész volt, és ennek ellenére is kevesen ismerik.

Utolsó óráiban – húgának, Deli Anna iparművésznek emlékezéseiből tudom –, a 74 éves, halállal harcoló művész utolsó szavai ezek voltak: – Festő vagyok! Dolgozni akarok! – Igen jellemzők ezek a szavak. Jellemzőek, mert életének célja valóban a művészi munka volt, de az élete nem volt könnyű. A kis Kapos menti faluból saját erejéből, kemény kétkezi munkával, szívós akarattal emelkedett egyre feljebb ez az önmagához igen szigorú és a munkájával szinte utolsó percéig elégedetlen mester. Első rajzait 200édesanyja vasalószenével freskóméretekben rajzolta az őrház falára: mozdonyt és állatokat. Aztán jött a kapospulai elemi. Onnan pedig Pécsre került, ahol a ferencesek akarták kitaníttatni a tehetséges gyereket, de szabadság hiányában a kertészlétrát a falhoz támasztva, hamarosan megszökött a rendházból. Így aztán Dombóváron szobafestő inas lett. Innen tizenhét éves korában került Budapestre. Először a technológiára iratkozott be, mert élete végéig egyre kísérletezett új találmányokkal és gépek szerkesztésével. Célja az volt – mai szóval –, hogy ezek az újításai, találmányai biztosítsák majd részére a nyugodt alkotó napokat. Aztán beiratkozott az iparrajziskolába, és 1912-ben, 26 éves korában végre a Képzőművészeti Főiskolára. Ekkor is napi megélhetését még mindig a mázolás és a szobafestés biztosította. Mindaddig, amíg aztán ezt és tehetségét, nagy akaraterejét észre nem vette mestere, Ferenczy Károly, aki ezután ösztöndíjat biztosított a részére, majd a nagybányai művésztelepre is meghívta. 1913- és 1914-ben Nagybányán dolgozott. 1914-ben Kapospuláról vonult be az első világháborúba, amelyet végigharcolt. A háború után 1919-ben újra itt festette a Kapos menti, umbriai jellegű völgyi tájakat. 1922-ben Münchenben tanult. 1924-ben ismét Nagybányán, 1927-ben pedig Párizsban tanult és dolgozott. 1928-ban már Itáliában festi tüzes szépia- és akvarellképeit és nagyszerűen tömörített monumentális hatású fekete krétarajzait. Aztán 1935-ben Barcsay Jenő meghívására Szentendrén telepszik le, és hamarosan a művésztelep tagja lett. Ettől kezdve 1960-ban bekövetkezett haláláig itt dolgozott.

Élete és művészi pályafutása, valamint művének továbbélése is tipikus példája a reklám nélküli, szerényen dolgozó kitűnő mesterek sorsának. Bár 1914 óta kiállító művésze volt nagy tárlatainknak – Ernst Múzeum, Nemzeti Szalon 201–, és volt olyan is, ahol egyszerre 16 képpel szerepelt, mégiscsak a festészet avatott mesterei, mint például Ferenczy Károly, Réti István, Szőnyi István, Barcsay Jenő és a szűkebb szakmai kör ismerte azt, hogy kicsoda is Deli Antal?… A nagyközönség alig. Igen, mert egész életén át Deli Antalt csak maga a mű érdekelte. A jó kép, az alkotás és nem a képeinek sorsa, egyszóval: a művészi hírnév. Így történt aztán az, hogy a Nemzeti Szalon-beli kiállítása után állandóan csak készült egy nagy életmű-bemutató kiállításra. Közben az évek múlásával jeles alkotásai műkereskedők kezén és anélkül is ismeretlen helyekre, elsősorban pedig külföldre kerültek, és így történt, hogy az 1946. évi Fényes Adolf-terem nyitó kiállítása után ez az önmagával elégedetlen mester anélkül halt meg, hogy megérte volna gyűjteményes kiállítását. Így aztán a tervezett kiállításból halála esztendejének évfordulójára Szentendrén, tisztelői és művésztársai rendezésében csak egy kisebb emlékkiállítása lett.

Ebben az életműben mi a legmegragadóbb? – Röviden: képalkotásának az utolsó percéig táguló ereje és festői stílusának állandó frissülése. Ez a mester évei számával nem öregedett, de fiatalodott. A hetvenedik év után, szinte utolsó óráiban lett a legmaibb. Az 1957–1960 között készült képein – akárcsak korábbi, bronzfiguráknak ható aktjain a formák tömörítését –, éppúgy a tájképein annyira leegyszerűsítette a lényeges mondanivalót, hogy a valóságnak szinte már csak a felépítését vetítette elénk. A nagybányai stílusú és felfogású természet és táj az új Deli-stílushoz hangolódott, s már csak a színek és formák lényegét adta. E művek realitásából elvonva a mellékeset, az értelem által követhető egyszerűsítéssel, absztrakcióval adják a világ és ember látványát. A valóság olyan festői átköltéséről van itt szó, amelyben a kép lendületét a vonalak egyet202len lehető, biztos elhelyezése adja. A kép életét, ritmusát pedig a színek, a síkok és szögek szép mértana. Ezek a művek lettek Deli Antal festői mondanivalójának igazi tükrei.

Egy idős korra beérett festői világ újszerű, igen egyéni alkotásai ezek, melyeket művészettörténetünk csak most kezd felfedezni és méltányolni. E képek szépségét – amelyek a halál árnyékában születtek –, már az elmúlás aligha győzheti le. Krétarajzai – akárcsak festőnk élete – nagy egyszerűséget sűrítenek. Monumentalitás és erő a jellemzőik. Az az erő és hit áll előttünk e sötét tónusában is színes művekben, amely Deli Antalt életében és művészetében is vezette. A pasztell lett végül is kifejezésmódjának jellemző műfaja. Egyéni technikával, smirglipapírra nagy foltokban húzta fel fojtott kék, lila és rózsaszín, zöld színekben mondanivalójának jellemző témáit. Színei és grafikáinak fénye olyan intenzitást sugároz, mint a holdfény ritka világítású varázslata a tárgyakon.

E művek szépségénél Deli Antalnak csak a szerénysége és az embersége volt nagyobb.

1965
203 204
Út és munka közben
205 206
Írók és szülőföld

Újabban mind gyakrabban eltűnődöm azon az életformán, amelyben oly régtől fogva élek. Eltűnődöm azon is, hogy élek, és hol is élek? Vajon „a fővároscentrikus XX. századi magyar irodalomban valóban csodabogárnak számít-e az az író, aki mindhalálig hű egy tájhoz, egyszerűen azért, mert ez a táj a mindenséget jelenti neki.” Igaza van-e Gyurkó Lászlónak, aki ezeket a sorokat írta szeretettel Képek és versek útjain című könyvemről?

Egyszóval a vidéken élő írók helyzetéről, életformájáról lenne szó. És itt mindjárt az elején szögezzük le, hogy amikor a tájról beszélünk, ez a fogalom se Gyurkónál, se pedig nálam sohasem jelentheti és sohase is jelentette verseimben a külsőt, a leírhatót, azaz a felületet. Az irodalom nem turisztikai szemlélet. A táj és a vidék szavak helyett tehát az elkövetkezőkben, ahol lehet, igyekszem inkább a szülőföld szót használni. A szülőföld kifejezést, amely egyszerre jelent történelmi és társadalmi valóságot, azonkívül jelent egy sajátos és egyéni színű kultúrát a haza, az ország egészében. Egyszóval azt a világot fogja össze, amely egyszerre ad életet és témát a benne élő írónak, és külső formáival jelképeket is nyújt az alkotáshoz. Ez az életforma, amelyben dolgozom, mi tagadás, sokszor szorítja el a szívemet. A vidéken élő írók kérdése személyemen túl, azt hiszem, ha a most tanuló és induló fiatalokat veszem, és az ő útjukra gondolok, akkor bátran mondhatom, hogy a jövőt tekintve ugyancsak megszívlelendő irodalompolitikai kérdés. Érde207mes rajta eltűnődni… Érdemes, mert a sokat emlegetett mai írók „életközelségének” kérdéséhez is nyújt néhány adatot, mégpedig egy olyan írón keresztül, aki saját bőrén mérhette le e kérdésnek ötven éven át szerzett tapasztalatait.

Fél évszázad hosszú idő. Példákra is és a szavak hitelességére is. Azt hiszem, ilyen kisvárosi környezetben és közösségben, ilyen egyvégtében – eltekintve hosszabb-rövidebb külföldi útjaimtól –, kevesen dicsekedhetnek több írói és irodalmi kalanddal, mint jómagam.

Mert más ám úgy lenni vidékinek, mint sokan dicsekszenek, hogy ők is vidékiek – hogy Pesten, bocsánat, Budán van a főbérlet, és Veszprémben vagy Somogyban élvezzük egy villa nyugalmát. Más bizony. Hiszen ilyen értelemben akkor még én sem vagyok igazán somogyi, mert még nekem is van, a szülőföldön élőnek, Kaposváron kívül is egy alkotó, ha csak víkendházam is. Mégpedig hadd dicsekedjem vele, milyen szép helyen van. Ott a becei mediterrán teraszon, a Balaton felett. Szóval más ez, és az, amikor úgy él valaki vidéken, ahogy valójában én csinálom, akinek itt nemcsak szabadsága és tolla, de hivatala is van. Igaz, olyan hivatalom, amelyben munkámat mindenkor belülről ihletett hivatásnak érzem. Sőt feladatnak, épp a szülőföldemmel szemben. Ez az érzés és tudat volt az egyik indító ok, hogy itt maradtam. Feladatom tehát azóta úgy gyűjteni itt és úgy fölmérni és építkezni a múlt és jelen emlékeiből, magamnak, az írónak és a múzeumnak, ahogy egy vers épül a mának, és ezen túl a jövőnek. Pontosan úgy építkezni, amint ahogyan egy irodalmi mű nő. Hisz mindkettőnek, a versnek és a múzeumnak is egyformán köze van a múzsákhoz. Tudták, hogy így kell, és jól csinálták ezt hajdanán, akikre oly sokszor gondolok munkám közben: Tömörkény István és Móra Ferenc. Igaz, azóta nagyot 208változott a világ. De napjainkban azóta sem lett kevesebb az író feladata vidéken, sőt mert sok helyett egyedül van, vagy kevés számmal, kettősen megszaporodott. És a végzett munka közben jön rá az ember arra, hogy az alkotás és alakítás művel és hivatallal olyan feladat, amely a teljes emberséghez hozzátartozik. Munkálni és hatni körünkben egy emberi közösségre, és az eredményt, kudarcot látni, és lemérni, van abban egyképp nevelő a közre és a művészre is.

De mégis hogy és miért van az, hogy egyre kevesebb a szülőföldjén élő író? Miért van, hogy sokkal több a festő, és közülük is nem egy jelentős művész él vidéken?…

Vajon mi annak az oka, hogy bár nemcsak beszélünk róla, és nemcsak ígérünk, de adunk és teszünk is érdekében, és mégis egyre határozottabb vonásokkal alakul ki a fővároscentrikus magyar irodalom?… Íróink csak kirándulnak, de nem költöznek „főbérletbe” Budapestről vidékre.

Van-e ennek, hogy ez egyre inkább általános lesz, élesen körülhatárolható oka?… Természetesen van… És egyáltalán kialakítható-e vidéken a helyi tempók, fizikai és szellemi adottságok között – hangsúlyozom, a kezdő és induló írók részére –, egy olyan életforma, amely az író fejlődésére és művére úgy hat, hogy abból nemcsak a szűkebb hazának, de irodalmunk egészének is haszna lehet?… Azt hiszem, érdemes ezekről beszélni. Csak az eljövendő miatt is. Érdemes épp ma, amikor az elzártság kezd föloldódni, amikor a sebesség tempójával egyenes arányban nő a láthatár köre is. A hírszerzés és hírközlés, a kép közvetítés technikájával Ebédvesztő puszta és a metropolisok lassan szinte egy képernyő és hangszóró műveltségi udvarában játszadozó ikertestvérek lesznek. Ráadásul mind nagyobb a lehetősége könyvkiadásunk és könyvtárhálózatunk fejlődésével a szellemi talajforgatásnak is… És mégis!…

209

Ha röviden áttekintem csak az én nemzedékem útját, mit látok a szülőföld és a főváros viszonylatában? Jankovich Ferenc Székesfehérvár- és Párizson át; Jékely Zoltán kétszer is Kolozsváron át; Weöres Sándor Szombathely-, Pécs- és Székesfehérváron át, és sorolhatnám Képes Géza, Hajnal Anna, Toldalagi és Zelk Zoltán és mások nevét is, akik mind-mind vidékről a fővárosban kötöttek ki. S ha hozzávetjük ehhez líránk zsengéjének útját, és mindezt összehasonlítjuk az új francia, spanyol, angol vagy orosz antológiák költőinek lexikális adataival, akkor azt hiszem, sehol sem találjuk meg ennyire ezt az egyetlen „Művész Espresso” megoldást. Mert ma bizony így van! Budapest az egyetlen kis idézőjeles espresso, ahová mindenki, aki számít irodalmunkban, leül, szinte naponta vagy legalábbis beszalad egy-egy szimplára, vagy a maga rövid italára. És akiket nem látnak csak pár hétre is, nevének említésekor csak legyintenek, s lassacskán el is felejtik… Anekdotikus? De azt hiszem, megközelíti az igazságot.

És vajon ez a kép nem ad-e egész irodalmi életünknek szélesebb viszonylatban egy egészen sajátos vidéki jelleget!? Úgy, mint ahogyan Budapest átalakult vonatozó XX. századi „nomádjainkkal”; honfoglaló, de már letelepült motorkerékpáros „lovasainkkal”; egy a szemünk előtt lejátszódott modern népvándorlással, azt lehet mondani, a legnagyobb magyar faluvá…

Tehát van ok, ami vidékről röptetésre készt. De egyáltalán maradtak-e írók a szülőföldükön? Azt hiszem, ha igazságosan nemcsak az Írószövetség tagsági statisztikáját veszem alapul, akkor Pécs, Szeged, Debrecen és Miskolcon kisebb csoportokban és még itt-ott is maradt vagy harminc író a szülőföldjén ebben az egészen sajátos ízű irodalmi életünkben. És ezek is miért maradtak, ha már mindenki mozdult? – Talán könnyebb a sorsuk vagy a megélheté210sük? – Nem! – Egyszerűen azért maradtak és ez az első, mert szeretik a szülőföldjüket. Azért, mert úgy érzik, és azt remélik, lassan kialakíthatnak egy olyan életformát, amely részükre jobban tudja biztosítani helyi színeivel és lüktetésével a munkájukat, és jobban kezükbe adja a terveiket serkentő adottságokat. Csak ilyen és hasonló adottságokról lehet szó, mert anyagi előnyről – hisz vidéken komoly értelemben vett kiadó nincs, és úgy látszik, nem is akarják, hogy legyen –, tehát beszélni sem lehet.

Ha ez így van, akkor kettősen meg kellene becsülni az ilyen indítású „helytállást”. Amikor pedig itt a fészekelhagyó, a fővárosba röptető okokról beszélek, azért teszem, mert fölvetésükkel, a róluk való beszéddel, talán segíteni is lehet a helyzeten. Egy kis életrajzi képsor keresztmetszetet is adhat az egész kérdésről.

Első és a legnehezebben leküzdhető indítás ok a szülőföldről, a magányosság kérdése. Egy kezdő művésznek igen összetett és sok tapasztalatot, türelmet igénylő segítségre van szüksége. Társakra, serkentő közízlésre, amely nemcsak a könyvekből, tehát papírról, de az életből, személyekből nyúl feléje. Fizikai és szellemi vonatkozásában is nevelő hatású körülményekre. Nélkülük önmagába fullad, mint a rosszul metszett szőlőszem. Igen összetett értelmiségi kérdés az író helyzete vidéken. Magam sem és nemzedékünk tagjai sem magányban nőttek fel. Ott volt kezdetnek Pécs szűkebb értelemben vett irodalmi köre. Aztán pedig Budapest szerkesztőségei, Illés Endre, Szegi Pál, Dallos Sándor, Thurzó Gábor, és kávéházai, ahol az egyes folyóiratok irányítói és munkatársai találkoztak. Tatay Sándorral, Weöres Sándorral sokat beszélhetnénk ezekről az együtt lakott és átélt esztendőkről. Szóval itt, ezeken a helyeken Schöpflin Aladártól Sárközi Györgyig és Féja Gézáig; a Nyugat-tól a Válasz – Kelet Népe – köréig mindenkit és 211minden irodalmi ízlést és véleményt megtalálhattunk. Személyesen is Babitstól Szabó Dezsőig… A Centráltól a Lánchíd kávéházig hullámzott ez a légkör…

Az indulás valahogy csak így képzelhető el ma is. Mert a kisebb városok, sőt a falvak, a magyar provinciák „helyi klímái” egyszerűen a helyzetüknél fogva ma sem alkalmasak a művészi fejlődésre. A kiröpítő okoknál ezekről a klímákról beszélnünk bővebben is kell. Még a régi mesterségek iparosai is vándorútra indultak, hogy kitanulják a szakma fogásait. Hát akkor mennyivel is inkább szükséges az írói mesterség inasainak az országút és a levegő… Tehát, hogy kirepülnek a fiatalok, az természetes. De ott a hiba, ha egyszer kiszálltak, vissza már többet senki sem jön, vagy nagyon-nagyon kevesen. Juhász Gyula szegedi, és Gulyás Pál és ma Kiss Tamás debreceni, vagy Csorba Győző pécsi példája igen kevés.

Miért?

És itt kell a helyi klímákról és légkörről említést tenni. Ehhez példának helyi kalandjaimból egész anekdotakinccsel szolgálhatnék. Csakhogy ez a történetsorozat a vidéken élő író életéről nem mindig csak az elnéző derűt sugározná, hanem bizony igen sokszor a tragikumot is súrolta. Mert az, hogy egyszer örökbe fogadnak szép fizetéssel, derűs epizód egy író életében. De már az, hogy könyvtárával, Petőfivel és Shakespeare-rel együtt csak úgy alkalmilag, nagy hirtelen kilakoltatják a sajátjából, csak azért, mert valakinek épp a könyvtár kell, aki közel lakik az istenhez, a helyi klíma erős, túlságosan is kontinentális ingadozásáról tanúskodik. És itt a hiba, hogy ilyenkor egyedül van a szülőföld írója. Egyedül és milyen jó ilyenkor, hogy mondjuk, Kiskorpád fölött „áll Buda még”, az egyetlen mégiscsak jó „Művész Espressójával”, riportereivel, „suttogásával”, íróval és szövetségével és igazságkereső hangjával, 212ahogy így összefogva egyesíti ezt a fővárosiasan-vidéki magyar irodalmat. Már csak azért is mondhatom, hogy vidéki, mert hiszen íróinknak legfeljebb ha 20%-a pesti születésű. Az is olyan magyar szokás, hogy az atyafiság mégiscsak számon tartja tagjait, ha mindjárt a fővárosba tette is át a kiskertet és a harangszót. Aztán meg az sem utolsó dolog, amikor vidéken a mezőgazdasági kiállítás állatsztárjainak hírverésére versre szólítanak valakit, vagy épp személyi köszöntőre. Igaz, Csokonai is vendégeskedett így e tájon. Vendégeskedett, de ő sem maradt! És így a megrendelést szerény szavak kíséretében megtagadó tegnapi válasz fullánkja ott törött nem egy helyi hatalmasság ajkán. S az ajak, amint közismert, nemcsak csókra való, de beszédre, sőt suttogásra is, amely susogás sokszor aztán végigkíséri a vidéken egy-egy író útjának fűzfa- és nyárfaszegte alléját. Még akkor is, ha az már átível az Óperencián is. S folytathatnám a históriákat, de azt még meg kell említenem, hogy vidéken a heti piac szemlélet még a tsz-szervezés után is erős, és ebből kifolyólag elég reális addsza-ne viszonya van az életnek. Meg aztán az is közrejátszik, hogy Budapestig a létra grádicsán sok a fok, és bizony sok melléhallással, irodalmi tájékozatlansággal, bizalmatlansággal és rosszul értelmezett vagy alkalmazott művészetpártolással kell megküzdeni. Ez a tény, de az is igaz, hogy mindig kevesebb az olyan megjegyzés könyveinkről és a stílusról, hogy ez magas, az meg elvonatkoztatott, és hogy nem érti meg a nép. Erre föl, mert pedagógus családból származom, és mert magam is gyakoroltam ezt a mesterséget az inasiskolától a gimnáziumig, hát sokat kísérleteztem. Hívtak és tartottam is sok előadást és úgynevezett író-olvasó találkozót a néppel. Már maga ez is megérte, hogy itt élek ma is, mert valóban a „népközelben” mérhettem le szavaink színét, súlyát és ízét. Sok találkozásom 213mind csak azt bizonyította, hogy a stílus ügyében felesleges, túlhaladott az ilyen „óvatosság”. A válasz legtöbbször a nép részéről az volt találkozásaim alkalmával, hogy várta a folytatást a falu; vagy azt mondták íróinknak, akikkel együtt voltunk, kár, hogy csak ennyit olvastak fel. A vidéken élő írónak ezek az élmények szinte állandó ünnepnapjai.

Aztán az is igaz, hogy lassan egy egész lektorátus alakul ki körülöttünk. Levél levelet, beküldött vers verset és novellát ér, és gyűlnek-gyűlnek a feladatok, és mennek a válaszok. Sok tehetség indult el innen, és kapott a vissza nem térő szárnyakra. És itt ezek a kérdések serkentenek arra, hogy kimondjam, az lenne jó, ha többen lennénk, akik itt maradtunk, és még jobb lenne, ha egyre többen visszaköltöznének szülőföldjükre. – Mert miért is nem jönnének vissza? – Debrecen, Szeged, Pécs, Győr vagy Eger, Szombathely – egyre inkább biztosítani tudná, sőt adhatna mind több feladatot is íróinknak. Vagy valóban akkora a fizikai és a szellemi és az ebből adódó légköri állapot klímakülönbsége még mindig a főváros és a vidék között, hogy olyan nagy áldozatot kívánna ez a visszaköltözés?

Ha így van, nézzünk szembe ezzel a kérdéssel is, mint ahogy sok mással tettünk, és keressük a megoldást. Mindenesetre a hajlandóság hiánya és íróvilágunk statisztikája egyértelműen válaszol erre a kérdésre.

Pedig széles, első kézből vett – nem kiruccanásokon szerzett –, társadalmi tablók ábrázolására nyílik épp napjaink életéből itt vidéken alkalom. S akik már ebben születtek és forogtak, épp a fiatalok mutassanak példát, és ebben éppen ne utánozzák az előttük járó nemzedéket. Egyre több egy új írói életforma megteremtésének a lehetősége. Gondoljunk csak a pécsi Jelenkor és a debreceni Alföld 214folyóiratokra. Akkor lesz igazán ezeknek az újabban havonta megjelenő irodalmi lapoknak a légköre, a színe és a hangja is egyéni, ha munkatársaik hazulról és a szülőföldjükön nézik korunk arcát, és irodalmunk kérdéseit is. Csak időt és segítséget és türelmet és jó helyi klímát kívánok az írók részére. Nem hiszem, hogy csak pihenésre alkalmas a balatoni vagy a mecseki táj. Vagy ha már négy hét is elég az erőgyűjtésre e tájon – akkor némi mosollyal kérdezhetem –, mi lenne akkor, ha egy életet „lent” töltenének írótársaim, s ráadásul nem hivatalokban robotolva? Hanem a kaptafánál, mint a cipész teheti?!…

Magamról beszéltem, de egy kicsit a vidéken élő írók kérdéseiről hosszú tapasztalat után. Az én szülőföldemről beszéltem, s mert mindenkor családon belül maradtam, azt hiszem, mindent elmondhatok. Szavaimmal mindenkor csak segíteni akartam e szűk mezsgyék határain túl is. Aztán még csak annyit, hogyha netán mégis valakit meggyőztem volna, és közénk költözik, előzőleg tanácsolom, jól tanulmányozza át az irodalmi KRESZ szabályait, mert itt nemcsak írásaival fog érintkezni, de nap mint nap, úton és útfélen személyesen is találkozni fog az ilyen kisebb közösségekben mindenütt jelenlevő és ható típusokkal. Egyszóval százszor nagyobb a súrlódási lehetőség e téres utcákon, mint a körutak forgatagában, még akkor is, ha nagyon betartja a KRESZ új szabályait… De jó témák ezek is…

Azt meg mindnyájan tudjuk, hogy az igazi irodalom nem helyhez kötött. Se a falun, de még csak nem is a fővárosokban, hanem a lélekben születik. Ami pedig az „igazi” várost illeti, ebben aztán éppen nem állunk rosszul, ami összehasonlításban, mondjuk, Sopron belvárosát vagy Pécs Káptalan utcai részét illeti. És ráadásul még itt, az ilyen öreg falak között sem találhatjuk meg mindig azt a szelle215met, amit egy tágabb horizont keres, mert nem a vakolattal együtt kenik föl azt a kövekre, épületekre, hanem csak itt-ott, innen és onnan, egy-egy lakás négy fala közül sugárzik ki az az emberiségre.

1963
216
Haza és nagyvilág
Cs. Szabó László könyvére

Kíváncsisággal és várakozással vettem kezembe a kötetet. Olyan érzéssel lapoztam és olvasgattam végig, mint mikor ismerős tájon vagy tanulóéveink városában az elhagyott intézet ismert könyvespolcain sétál át újra a tekintet. Mert szinte valamennyit olvastam már. Itt-ott pár mondata a szívbe is vésődött, mint kedves emlék. Sokan vagyunk, kik mindig örömmel és érdeklődéssel nyúlunk írásai után. Mit az utolsó négy évben írt, itt együtt találjuk. Izgatottan keressük a közös eszme és lélek összekötő sugarát, amely eggyéfogja e sokoldalú és formájú anyagot.

Milyenek is Cs. Szabó írásai? Miért külön-külön élmény egyenként is egy-egy tanulmány? Mire tanítanak? – tolultak fel a kérdések bennem, amikor másodszor is átböngészgettem lapjait, átkóstolgattam ízeit. Ez utolsó szó véletlen jött a tollra, de mégis találónak érzem. Mert mindegyik az izgató olvasásinger után megnyugtató érzést és jó ízt hagy a lélekben. – Miért is? – Mert fölépítésük, összeállításuk úgy készült, mint a sokat utazott, sok mesternél tanult, mindenbe belekóstolt étekmesterek főztje. Nagy előkészülettel és ízléses válogatással. A „csipp remekek” íze egységes egészében, de közben minden tizedik falat, illetve sor, valami eddig nem ízlelt inyencséget rejteget. Ezek Cs. Szabó készülődésének, kutatásainak kis adatcsemegéi és a végigjárt források egyéni párlatai. – Legyünk őszinték? – Sokszor még túlzásba is viszi, és odajut az esszé, hogy átbukik a regényes korrajzba, vagy az ötletek tűzijá217téka homályosítja, és viszi el orrunk elől a fölvetett célt vagy gondolatot. (Ilyen volt a Három költő kötete.)

Az írások sorai között mindenütt ott érezzük nyugtalan és örökké munkáló egyéniségét. Hol erre, hol arra hívja fel a figyelmet. Sokszor találó félmondatnyi meghatározással egész kötetek lényegét teszi olvasója elé. És sehol sem erőszakos. Nem akarja nyakunkba varrni véleményét. Nem az egyetlen megváltó önhitt próféciájával beszél, mint nem egy kortársa. Társadalmi és gazdasági kérdéseink „hitszónokaira” gondolok. Pedig van hite, mégpedig nemcsak abban, amit mond, de önmagában is. „Erős hit ez is, csak csendes” – mint maga mondja. A mérték embere, mintha Pannonia szülte volna. Nemhiába vallja a Latin-Európa tanítását, és vizsgálja a franciákat, akikről Montaigne így vall Cs. Szabónak és a kínainak: „Matematikusok és kertészek vagyunk.” Ennek hirdetése és átélése sugárzik minden sorából. Erre a tanításra sehol sem lenne nagyobb szükség, mint épp a tüzes szenvedélyű magyar esszéirodalomban és a mindig leselkedő és elfogult irodalompolitikánkban. Érdekes lenne összehasonlítani Cs. Szabó és Németh László tisztázó szerepét és munkásságát ebből a szempontból. Sok tanulságos eredményt szülne, bár ezt is fitymálóan olyan egyeztető dunántúli ötletnek tartanák, nem is tudom, melyik oldalon.

De nemcsak a fürge egyéniség jelenlétét érezzük sorai között – az írói vérmérsékletet –, hanem az üdvösséget kereső lelket is. A lélek állandó monológja és sóvárgása a legszebb e tanulmányokban, amely úgy leng az adatok és képek fölött, mint az élő táj fölött a harangszó. Az erőszak e vajúdó korában „emberszabású életről” álmodik. A kötet Nagyvilág-fejezete vall erről, ahol a kis és nagy népek hivatásáról értekezik. Mint kis nép lelkiismeretes fia, a kis népektől követeli a példát a nagyok számára. – Mi lenne 218hát a kis népek hivatása? – Fennmaradás, aztán az erkölcsös élet, s hogy ne lépjék túl az emberi mértéket. E három pontban foglalja össze hivatásukat. Nem kell tehát a kis népeknek majmolni és utánozni, mert az csak groteszk vígjátékot szülhet. Inkább mélyüljenek el önmagukban, és élesítsék öntudatukat. Amit a kis népekről mond, áll írói egyéniségére is, s mi sem természetesebb, ez sugárzik írásaiból is. Egy kínaival jelképes utazást tesz az európai nagy népek között, és idő, tér kötöttsége nélkül tisztelgő látogatásokat tesz ezek vezető szellemeinél. Hivatásukról vallatja őket. A mű legizgalmasabb fejezete ez. Sziporkázó igazságok nyílnak a holt zsenik ajkán. Aztán a kínaival, a bölcsesség és évezredes múlt gyermekével egy-egy mondatba sűrítik azt, amit tanultak. Az olasz nép hivatása, „hogy visszaszoktassa a népeket az ókori arányokhoz”; a franciáké, „hogy az ösztönök és szenvedélyek helyett érett gondolatok közé fogják az életet”; angoloké, „hogy a sírig meghosszabbítsák a gyerekkort”; és a németeknél annyit tudunk meg – mert az összegezés előtt eltűnik a kínai –, hogy akkor lennének igazán boldogok, „ha ők fedezték volna fel az újvilágot és az ókort, a gótikát és a reneszánszot, a rendezett túlvilágot és a semmit”.

Különös hitvalló Cs. Szabó László, aki felszabadult a dogmák egyoldalúságából. Szelleme Róma és Genf iskoláit kijárta, és a keresztény tanításokat türelmes harmóniába szűrte le. Tán e szorító kor is erre kényszeríti a ma szellememberét, mert napjaink kegyetlenebbek, mint a hozzáhasonlított XVI. század, a vallásháborúk kora. Akkor a lelkek üdvösségéért folyt a mérkőzés, ma az ellen, és a puszta létért. Így felvetődik a kérdés, hogy tán nem is a XVI., de az V. század tért vissza Európába, mely fölött az eljövendő Egyesült Európa álma lebeg, mint üres délibáb. Mert félő, hogy a lélek fog belőle hiányzani. Egységét 219a technika vívmányai és a politikai eszmék teremtik meg, melyben a jól szervezett társadalom fog pihegni, mint „a tehetetlen csecsemő”.

A Haza fejezet igen változatos és a magyarság életének és lényegének kérdéseibe világító cikkek sorozata. Lélekrajzok, írói arcképek, városlélektan, földrajzi esszé, nemzedékkritika stb. Legtöbb érdeklődést igényel talán A magyar ember latin szemmel című fejezet. Illyés Magyarok kötete mellett a helye ennek a jól tagolt, járatos szemmel, szófukar rövidséggel tömörített kis tanulmánynak. Aki végigolvassa Engesztelő áldozat című befejezését, úgy áll történelmi fejlődésünk és lélektanunk sok titka előtt, mint hirtelen fölszállott köd után a vándor, ha megpillantja jól ismert szülőföldje kedves határait. A spanyol és magyar történelem hasonlatosságából folyó azonos lelki alkataink párbaállítása sok igazat rejt, de a magyar realitás és bölcsesség kiemelésével így veti oda költőien a megkülönböztető lényeget: „Egy magyar Don Quijote regény alighanem Sancho Panza felmagasztalásával végződött volna.” Az ilyen mondatoknál szeretem Cs. Szabó László írásait.

Hová lehetne állítani munkásságát? – Tanulmányainak szelleme és egyénisége Németh László és Babits Mihály közé állítja jellegzetes sajátságaival. Németh tüzes, sokszor exkluzív véleménynyilvánítása (ő az, aki napjainkban újra aláhúzza, hogy Pannónia nem az elkönyvelt lágy hullámzású lelkek hona) és Babits remetei makacssága és magassága között áll. – Mivel férkőzik közel olvasójához? – Itt elsősorban regényességét említhetjük. Valóban, mintha nem is tanulmányok magas ösvényein járnánk. Ügyes vezető. Mihelyt túl meredek a gondolat, vagy túl gyors az iram, máris megfordul, kezével a völgy felé mutat, ahonnan a magasság szép tájának látképe tárul elénk. Úgy olvassuk, ha hozzászoktunk már gondolatmenetéhez, mintha regény lenne 220a kezünkben. Költői, nemhiába becsüli oly sokra őket. Nincs magyar esszéíró, aki oly szeretettel és hivatástisztelettel tudna beszélni a poétákról, mint Cs. Szabó. Legtöbb egy-egy cselt villant meg feléjük, s egy-egy vágást ejt amúgy is érzékeny testükön. Ő a kincset ragyogtatja föl minduntalan, amit náluk talál. Nem mintha nem ismerné gyengéjüket, de érezzük elnézésében, hogy aki róluk beszél, nem bukott poéta, kinek keserűsége itt is – ott is csak kibuggyan a költői mű taglalása során. (Ady, Két írás Babitsról, Dante.) Nagy erénye még könnyed járása és jártassága az irodalomban. Oly biztosan és szakavatottan vezet, hogy ellenvéleményt sincs kedvünk megkockáztatni, nehogy szétbontsuk tarka gondolatfüzéreit. Bátorsága örömet kelt hallgatója szívében, és hite a szellemen sugárzó ragyogást ad mondatainak. Mintha egy tihanyi római alapon épült présház könyves szobájából beszélne, oly ihletett biztonsággal vázolja fel könyve harmadik részében Latin-Európa határait, hagyatékát és jellemzését. Ezt szeretem, ezt a biztosságot, ahogy átrendezi és újra csoportosítja, amit tanult, és szenvedélyes válogató ösztönével összegyűjtött évtizedek alatt, akár tudományos cikkekből, egy-egy katedra megnyilatkozásából vagy források lapjairól. Történelem, irodalom, pletyka, bölcsészet, hit együtt a tétel érdekében és olvasója meggyőzésére, örömére varázslatosan gomolyodik renddé.

Könyvének vége felé tizenkét remek oldalra találunk. Képességeinek és választásának legnagyobb fejezete ez. Montaigne és Montaigne kora című esszéi. Egészben le kellene írni, nem azért, hogy ezzel nagyot mondjak, de hogy olvasva, olvasóm, ne én győzzelek meg erről, hanem magad győződjél meg az igazságról. Amit itt írunk, nem személynek, de a műnek szól. Teljes írói és fegyvertári készletét dobja a harcba, hogy megértesse a kort és a korból az 221írót. A háttér rajza történelmi esszé. Ízelítőül idézzük pár sorát: „A XVI. század nemcsak a titánok kora, hanem a farkasoké is. Sőt, sokkal inkább a farkasoké, mint a titánoké. A császár fölvette Tizian ecsetjét, egy bíboros belepirult, ha Erasmus megszólította. »Sok király van a világon, de csak egy Michelangelo« – írják a művésznek, Dürert ünneplőben fogadták a németalföldi tanácsurak, de a föld egyszerre megindul a parasztok alatt, az újgazdagok bekerítik a közbirtokokat, a kézműves műhelyek falai inganak, a beömlő amerikai aranytól király lesz az uzsorásból s koldus az országból, a takács fia kölcsön ad a császárnak, de a paraszt fiából útonálló lesz, az országutakon mezítlábas földönfutók gyalogolnak a város felé… Megnő a keselyűk és sakálok dolga. Közép-Európára rászabadulnak az ázsiai hordák, fölbomlik a keresztény népek kerekasztala, az egyenrangú felek szétválnak ragadozó nagyhatalmakra s vértanú kis nemzetekre vagy fényes szolgákra.” A korból indul ki, s mint mindig, az emberhez jut. Ez Montaigne. Következik az irodalmi esszé, de észrevesszük, hogy nemcsak egyről beszél, hanem a szellem embereiről. A példáról, a szétfreccsenő középkori rend gondolkozó típusáról. Műveiből így lesz bölcs tanács és igaz ábrázoláson túl hasznos valóság. Csak ennyit ebből: „Tudta, hogy nem a jövő, hanem a múlt, a hagyomány őrzi az ember nagyságát. Életünket egy arasszal toldja meg a jövő, de mérföldekkel a múlt.” Alapos mai igazságok. Vagy eredetiségére jellemzően: „Montaigne volt talán az egyetlen író a világon, aki nem igazságokban gondolkodott. Mindig csak embereket látott maga előtt.” „Az emberről pedig tudta”, hogy „füst és nem öntvény”. Mereskovszkij Örök útitársaink esszéi jutnak eszünkbe. Csak olvassák végig!

De egyet nem hallgathatunk el, bár a lényeghez nem tartozik. Stílusának ötletpattogása, szimbolizmusa, sokszor 222adatokkal agyonzsúfolt szófukarsága, logikai átugrásai az olvasók tekintélyes része előtt homályossá teszik mondanivalóját. Németh László és Cs. Szabó László stílusa, gondolati, érzésbeli tartalmuk különbsége ellenére, ebben gyakran egyezik. Pedig bevezetőjében így ír: „Az író egy idő óta néptanító, segédlelkész.” De ez a túl egyéni, szimbolikus stílus e cél elérésére és megvalósítására nem alkalmas. Ahhoz Ady, Kosztolányi áttetsző prózája kell. Lépjen a forrástiszta szóval elő.

1943
223
Franz Kafka első magyar fordítója
Neubauer Pál

A Könyv februári számában Szalatnai Rezső megemlékezett Neubauer Pálról, mint Kafka első magyar fordítójáról. Örömmel olvastam e sorokat, hiszen 1945 óta talán először jelent meg a neve magyar irodalmi folyóiratban. Örülök, hogy Neubauer neve feltűnt, de elszomorodom, ha arra gondolok, vajon mennyien ismerik? Kik tudják, ki volt Neubauer Pál?

Prága, Bécs, Berlin és Pozsony irodalmi világában jobban ismerték a második világháború kitörése előtt is, mint nálunk Budapesten. És ez abból adódott, hogy ez a vágujhelyi születésű tudós és humanista szellemű írónk csak Prága német megszállása után került Budapestre, akkor is – mielőtt műveiből igazán megismerhettük volna jobban az írót –, máris a zsidótörvények miatt, mint bujdosó rejtőzködött közöttünk. Így akadtam össze vele én is. Ugyanis 1944 őszén Neubauer Berta István pincér nevére kiállított papírokkal Fonyódra jött. Ide a Balaton mellé jöttem ki magam is, ahol fonyódi villánkban anyámékkal már akkor együtt lakott szintén illegalitásban Ernyei Tibor és felesége. Itt jöttem össze Neubauer Pállal és az egymást váltogató kiürítési parancsok, menekülések zűrzavarában és az utolsó harcok árnyékában aztán együtt laktunk közel fél évig.

Volt időm megismerni ezt a vékony csontú, de kemény akaratú és lelkű és igen tiszta szellemű embert, aki bár jogi doktorátust szerzett, de egész szellemi beállítottsága és ter224mészetes ösztöne is a filozófia világába állította. Minden írásában, még verseiben is, kizárólag a gondolati líra művelője volt. Verskötete Bécsben jelent meg 1924-ben Wohin? címmel. Érdekes megjegyezni, hogy az első világháború kitörésének esztendejében tanulmányában is „Az erkölcsi értékfogalom történeti és kritikai méltatásáról” értekezett. Tudását az európai szellem java kincseiből eredetiben szűrte le. Mint író két nyelven, magyarul és németül írta munkáit, de kitűnően beszélt és írt franciául is. A megmerevedett 1944–45-ös téli és tavaszi marcali front visszhangjában, a jéggé dermedt Balaton mellett sokat beszélt a sorsát és helyét kutató művelt polgár kafkai világáról. Az elembertelenedésről, a lelki és testi rettegésről ejtett szavainak e környezetben különös akusztikája volt, miközben Kafka írásait elemezte és magyarázta. Égzengés közben mondott kész tanulmányok voltak ezek a beszélgetések, csak le kellett volna írni őket. A Szalatnaitól említett fordításait nem, csak kéziratait ismertem. Nem ismertem Kafka művét sem. Tőle tudtam meg itt, hogy Kafka teljes életművének magyar átültetésére készül új barátom. Toll és alkalom híján e mű elé készülő tanulmányát stilizálta, fényesítette beszélgetéseink közben. Nem tudom, mennyi Kafka-fordítás jelent meg Neubauertől Prágában. Kéziratainak sorsáról sem tudok, de ennek is érdemes lenne utánanézni. Die Augen des Chaos című 1929-ben megjelent regényét le kellene fordítani és az 1936-os nemzetközi kiadói pályázaton díjat nyert és Amsterdamban németül, majd 1943-ban magyarul is megjelent A hiányzó fejezet című regényét újra ki lehetne adni. Arra is jól emlékszem, hogy egy zeneesztétikai könyvéről többször említést tett. Minden bizonnyal a Hubay Jenőről írt Egy élet szimfóniája című regénye volt ez. De ami a legjobban izgatta már ekkor, az a magyar költészet német nyelvű antológiájának összeállítása és kiadása 225volt. Adytól napjainkig tervezte ezt a gyűjteményt. Ady-fordításaiból sokat elmondott. Ezeknek egy része meg is jelent. Kitűnő érzékű, lelkiismeretes és színes világú műfordító volt ez a filozófus hajlamú, „rossz sorsú” író. Halálával a magyar líra, Gara László méretű és igényű német közvetítőjét vesztettük el.

De épp halálára akarok visszatérni. Rögzítem e pár sorban életének utolsó szakaszát, mert erről irodalmunk, azt hiszem, mit sem tud. Fonyód 1944-es kiürítése után szekéren és gyalog együtt mentünk először Ludas-pusztára és onnan Lengyeltótiba. Hosszabb ideig itt, ebben az akkor már kiürített faluban laktunk. Innen 1945 tavaszán szekéren Gamásra, s egy éjszakai stáció után, hozzánk Kaposvárra szekereztünk. Nálunk az aránylagos nyugalomban a szerencsésen megmaradt könyvtáramból azonnal tervezett antológiájának válogatásához fogott. Sok jegyzetet készített, különösen az 1930 és 1940 között megjelent költők versesköteteit forgatta sokat. Talán, hogy kedvem kerekedjék a nagy fölfordulásban a közös válogatás munkájához, nem egy versemet fordította le németre. Az utolsó, hogy miért, miért nem, nem a Bokor alól című versem volt.

So werde ich auch dann mich strecken.
Doch unter grünen Rasendecken.
Was Schatz ich nannte, ist dahin.
In neue Welten fliegt der Sinn.
Jetzt lieg ich lauernd, still und weise,
Verfolg des Himmelsvogels Kreise,
und weiss das Ziel; so ist es gleich:
ob unter oder auf dem Erdenreich.
226

Ezt át is adta kéziratban és alig várta már 1945 tavaszának langyosabbra fordulását. Tervekkel szárnyazva is, de szokatlanul és annyira türelmetlen volt – hogy végre már minél előbb dolgozhasson Budapesten –, hogy be sem várva a Fonyód–Kaposvár kis szárnyvonal forgalmának megindítását, ismét nekivágott gyalog és szekéren Somogynak. Az áprilisi hűvös időben a vékonydongájú Neubauer Pál meghűlt, és gyógyszer híján 1945 áprilisában Fonyódon egy kiürített, üres gyógyszertárban halt meg.

Temetésén már nem voltam ott. Munkám Kaposvárhoz kötött. De azt tudom, hogy sírjánál egyedül a Sorbonne volt diákja, a jeles ornitológus, a falu öreg orvosa búcsúztatta a szerencsétlen sorsú „elköltözött” magyar írót. Sírja a fonyódi Várhegy temetőjének keleti lejtőjéről néz a Balatonra.

Mielőtt utolsó útjára indult, nehéz hónapjaink közös emlékére átadta nekem tintatartó készletét és monogramos réz levélpecsétnyomóját és papírvágó kését. Azóta is itt vannak az asztalomon, hogy emlékezzek rá, és most e pár sorral felhívom rá irodalomtörténetünk figyelmét is.

1966
227
Szférák vándora
Fodor József összes verseiről

Minden költő bizonyos mértékig a képzelet megszállott rabja. Ez szüli a képeket, hasonlatokat, a szép fodrokat. A képzelet mégsem a lényeg a költészetben. Inkább úgy lehetne mondani, hogy a lényeg szép ruhája. Ám Fodor József költészetében mintha ez a képzelet a démoni közép volna. Jellegzetes verseiben alig jár a földön. Elrepül a tárgyi világtól, és magasan, valahol a végtelenben rakja lírájának fészkét, már-már az irrealitás jégcsúcsain. Mindig valami földöntúlit épít és ostromol, mintha az „ideákat” akarná másolni.

Nagy madarak tátongó szárnnyal,
Rohannak a légürön által,
Fényében a rőt alkonypírnak –
És ahogy nagy köröket írnak,
Útjukat az égi határon
Bámulva, rettegve csodálom.

A költő ezekre a démoni madarakra vadászik; ezek dalával kel versenyre. Vörösmarty végtelenben tanyázó képzelete áll a legközelebb ehhez a világhoz, melynek szülője az emberi reménytelenség, földi céltalanság. Tehát Fodor József ezt a világot önmaga vigaszára építette. Kettős ég borítja. Az alsó: a csillagokkal kivert, a szép, s a felső ég: az eszmék űrön túli hona. Ide jár, ezt ostromolja nehéz szárnyalású és drámai fűtöttségű versekkel, melyeknek 228több sorát és képeinek értelmét csak sejteni lehet, de nem érteni. Rilke és Burns ihletett homálya leng e sorok között. Hatalmas, gomolygó látomás számára ez a kozmosz, melyben a Föld szélütötten kering. Így alakult ki a fodori misztikus világ, szimbolikus képekkel, szavakkal, lelkes tárgyakkal a jelzők dzsungeli vegetációjába ágyazva, s a költő fülledt klímájában egyre erjedve, mind vadabb érésre serkentve. Csak teremtője áll és közlekedik benne, de talán ő se biztosan tájékozva.

Forró világ üstje szivem,
Fejem kiötlik az egeken.
Így állok világ s magam felett,
Alattam dolgok, kis jelenek;
Távolok, terek, hajdan s jövő,
Minden közeli, átérhető.

De mások számára egyenesen tragikus már ez a feszültség. A tiszta versek barátját agyonnyomja, idegesíti. Alig-alig tud föllélegzeni itt-ott egy-egy sor vagy versszak egyszerűbb művészi megoldásában. Még szerencse, hogy hatalmas megszemélyesítő erejének gyümölcsei, hasonlatai, képei néha üdítő források. Az idő ilyenkor „fényben, briliánscipőkkel” hangtalan suhan. Az újság íze is üdít, mert az élet nála például „kibírhatatlan, dagasztó, furcsa, mint méhcsípés” s a „gondolatok bimbóznak”, a „vidámság kedves angyal” stb.

Akit fárasztana ez a magyar lírában szokatlan s a nagy angol költőkkel versenyző szétáradás, azoknak ajánlom, olvassák el az Esti dal című háromstrófás versét is. Mintha kibonthatnók belőle az egész fodori misztikus világot is. A világ hullámain hajóként úszó Földet, a „társgályaként” 229vándorló többi csillagot, a Hold és Nap kettős fényében, melyeket a líra, a szív kormánya vezet. Vagy olvasgassa a többi rövid verset, melyek a maguk nemében külön fejezetet érdemelnek. Jellegzetességük a tömör szépség, ódai sűrítettség. Olyanok, mint a szőlőtőn ősszel a zsúfolt, szinte kirepedő fürtök. Édes zamatuk, mély, szomorú muzsikájuk Keatset, a szépség és a szó bűvöltjét juttatják eszünkbe. (Ajkad rózsái; Rom; Őszi tündöklés; Este című versei.)

A szélesen áradó fodori lírában ezek a pihenőversek tökéletesek. Sokszor már-már szelídek és ellágyulók, de mindig győz rajtuk valami hegyi zordonság. Az a férfias, kemény hang, amely az összes verseken uralkodik, mert végül is a köteten végig-végig vad indulat tobzódik, démonok vonaglanak, s a kecses hasonlatok virágait, tündéri képek szirmait is fékevesztett titánok tépik le. Berzsenyi ércbuzogánya űzi itt Vörösmarty tündéreit.

Ezekkel a jegyekkel romantikusnak mondhatjuk bátran ezt a lírát, mely a képzelet végtelenségében szárnyal. Ugyanakkor a realitáshoz is nagy érzékkel közeledik. Olyan, mint a szemlélődő havasi pásztor. A természet apró életén elakad szeme, s a parányból is (Fűvirág) széles távlatokat fejt ki. A szűk és végtelen kedves párként ölelkezik össze, és ez erős magyar sajátságot ad költészetének. Mint hajdan Fazekast a határban, a Hortobágyon, a krumpli remek versre ihlette, úgy tekintenek megértéssel egymásra Fodornál Vers az örökkévalósághoz és A paradicsomok és a kert stb. költeményei. A nemzeti érzés és eszme, mely a honi romantikának sajátos jegye volt, a Lihegő erdők kötetben egyáltalán nem jelentkezik. A látásmód, ízlés, belső lüktetés és a remek magyar nyelv adja meg inkább lírájának magyar jegyeit. A nomád helyét nem lelő, állandó vándorlása tükrözik verseiben, melyeknek dallama és ritmusa 230nem zenei és nem is „hibátlan”. Formái sem a kijárt és megszokott keretek. Bátran zengő egyéni ütem hordozza szavait és titkos ereken átfutó lüktetés. Kritikusok és esztétizáló lírikusok hibául róják ezt, pedig amennyiben ez a forma és ritmus költői világának harmonikus vértezete – márpedig az –, úgy szabálytalansága maga az egyetlen szabály. Önmagához méri egyedül a kereteket és az iramot.

Oroszlánhangú líra, dühös ének,
Áradj ki, csapj ki, finnyások fülének,
Kiknek erőd sok s durva robbanásod,
S görgeteg sziklás zenéjü tulzásod.
Áradj ki, csapj ki, vadpatak belőlem,
Mint fergeteg forr háborgó felhőben…

Eszméihez és eszközeihez mind makacsabbul ragaszkodik az egymást követő köteteken át. Útja a földi ég fölötti világűr-magányba lendül már a Falevelekre írd s az Utóhang verseiben. „Világűri hidegség” veszi körül ezt a magányos lírát, melynek világa olyan, mint egy jég tarolta skót vagy zord erdélyi táj, az eszmények sziklarémeivel. Csak itt-ott csillan fel egy tengerszem, melyet a természetimádás antropomorfizált, meglelkesített lényei vesznek körül.

Szférák és a természet megejtettje. Magányos líra és társtalan költő. És éppen ebben van értéke. Az élők közül senkihez sem hasonlítható. A rajongó Shelley, homályos Burns, áhítatos Keats és Berzsenyi, Vörösmarty a mesterei. Lelke át van itatva a görög vallás misztikájával és átizzítva a középkori rajongók hitével. A közterek zajától verseiben távol állott. Az embert és emberiséget a vér kötöttsége nélkül tekintette. De ahogy rohantak az évek a vég231zetes napok felé, úgy gyűlt föl benne a felelősségérzet népe iránt és a bátorság, kimondani az igazságot, annál is inkább, mert e verses próféciák éle a napi politikán túl az egyetemes cél, a Szellem, az Ember és annak Eszményeiért villog. Itt sem tud határt szabni képzeletének. Apokaliptikus látomásokkal vázolt „zűr-koronázta Éjek” fölött az emberi haladás ábrándját lengeti és hirdeti:

Az embernek el kell érnie, amit
Szellemével nagy sorsa kiszabott:
A száz egy-nép-testvér lakta földet, hol
Mind élhet, aki látja a Napot.

A nagy ábránd szimfóniái e sorok, „őrült” remény, de azért költő, hogy a lehetetlent is hirdetni merje, melyre szomorú perceiben maga is így sóhajt föl: – „Óh fényes, szép, nagy, időtlen álom!” – S aki e sorok mögött egy kozmopolita költőt sejt, olvassa csak a szabadságról s a szabadsághoz írt verseket, és megismeri Fodor lelkét, hogy mennyire összezeng az a magyar történelem és lélek ihlető eszményével. Vagy olvassa el A Magyarral – az Emberért címűt, mely az eszmény szolgálatába állított magyar költő feladatát tükrözi.

Mindez a fodori lírának, az összegyűjtött verseknek csak vázlata. Inkább csak kísérlet, annak a reménynek adva kifejezést, hogy a jelentős költői mű több elmélyedő tanulmánynak és részleteket kifejtő kritikának lesz ihletője.

1943
232
A Verhovina költője
Sáfáry László

Kétszer negyven versét ismerjük. Ez a nyolcvan vers két kötetben jelent meg. Az első negyven alig húszéves korában, 1931-ben Lendület című kis kötetében, a többi pedig 1935-ben a Typográfia Nyomda kiadásában Munkácson, Verhovina címmel került az olvasók kezébe. Harminchárom éves korában eltűnt a keleti fronton. Legenda se fűződik hozzá. Utolsó levele a Don mellől 1943. január 11-én kelt. A hivatalos értesítés ennyi volt: „valószínű fogságba került”. Egy visszatért katonatársa szerint a visszavonuláskor nem bírt már továbbjönni a hóban.

De ki volt ez a fiatalon, a végtelen hómezőben eltűnt költő? Ismerjük-e és számon tartjuk-e irodalmunkban, hiszen halálának tizedik évfordulójáról még mi is elfeledkeztünk, egykori barátai? – Verseit és munkásságát Csehszlovákiában, az északi magyar határvidéken és a Pozsony és Huszt közötti vegyes nemzetiségű szlovák, ukrán, magyar, román és zsidó lakta területen ismerték. Itt is elsősorban a magyar napisajtóból. Időnként Prága és Budapest folyóirataiban is találkoztunk Sáfáry László nevével. De irodalmunk aligha iktatta nevét megillető helyére. Épp ezért veszem elő ma két könyvét, debreceni húgaitól kapott néhány levelét és munkácsi egyévi tartózkodásom emlékeit.

Sáfáry László Munkácson született 1910. november 16-án. Édesapja korábbi foglalkozása szerint a Verhovináról az Adriára került tengerész volt. Később mérnöki diplomát szerzett. Olyan magyar diplomás volt, aki az első vi233lágháború után, az akkori Kárpátalja gyarmati helyzetű viszonyai között a nacionalizmus áldozataként családjával együtt többet szenvedett az állástalanság kétségei és gondjai között, mint amennyit dolgozhatott. Sáfáry László a gimnáziumot magánúton végezte, és vizsgázni Csehszlovákiából Sátoraljaújhelyre járt. Az érettségi biztosa Ady Lajos volt. A korán megismert kiszolgáltatottság és szegénységben, a más és más kézzel és mércével mérő hatalom árnyékában, a gyakran elbocsátott magyar értelmiség és munkásság körében ez a világos szemű és közösségi szellemű – alig húszéves költő igen hamar felismerte a helyét. A Sarló mozgalom egyik legszorgalmasabb ifjú néprajzi gyűjtője és munkása lett. Balogh Edgárral – aki többször megemlékezik róla cikkeiben –, a Sarló egyik vezetőjével járja a délszlovákiai falvakat, hogy adatgyűjtésükkel és szociográfiai felmérésükkel rögzítsék azt az állapotot, amelyből a kiutat kereste a Sarló mozgalom. Velük tart a munkácsi református püspök fia, Bertók János is, akit rövidesen a budapesti Eötvös Kollégiumból baloldali szervezkedés vádjával bocsátottak el, valamint a csallóközi Lőrincz Gyula, aki festőnek készült. Sáfáryék munkácsi háza a felső Tisza-vidéket és a Verhovinát látogató sarlósoknak Jócsik Lajos, Oriskó István, Peéry Rezső és Vass Lászlónak is gyakran kiinduló „támaszpontja” volt. A hajdani tengerész apa, a gyakran elbocsátott mérnök és a kis munkácsi társaság még a régi monarchia szemléletével és ízlésével nézi mindezt és „félig büszkén – és félig restelkedve szól róluk: – hiszen fiatal még – kiforr még, majd kiforr”. – A munkácsi baráti kör és „elit” egyre hiányolja Sáfáry verseiből a rímet és a tradíciót. Igen, akkor már e tájon egy új arcú és célú magyar fiatalság állt velük szemben, mégpedig nem ábrándjaik felhőin, de a jövő érdekében a földön és a saját talpán. Olyanok voltak – Balogh Edgár rövid mondatával 234–, akik tudták, „hogy az állam elveszett, de akik megkapaszkodtak a népben”. Ilyen légkörben és ilyen társadalmi viszonyok között értek első versei, melyeknek alaphangját Lendület című kötetének Sokan vagyunk versében így rögzíti, mint lírájának alapállását:

Az összetartozás meleg sugár,
izzik szivemben,
mint rózsatőn a reggel.
Sokan vagyunk,
a föld szilárd alattunk,
és álmaink is törhetetlenek.

Egy húszéves ifjú költői és emberi hitvallása ez a rövid vers. Olyané, aki igen korán jelentkezett a kis munkácsi Welber Nyomda kiadásában megjelent könyvével. A kötet hangja és a versek színe friss és messzekiáltó volt. Költőjük ekkor már igen nehéz körülmények között Pesten tanult, mint az egyetem magyar-latin szakos bölcsész hallgatója. Ismerte jól irodalmi életünket, de hiába keressük e korai versei között a Nyugat nagy költőinek hangját, vagy a mitológikus-latinos fordulatokat és hangulatokat, amelyek a kortársi – mondjuk ki –, a mi líránkban gyakorta, mint valami szép örökzöld hagyomány indázott. Pedig nála igazán kéznél lettek volna a klasszikus hasonlatok, hiszen kevesen ismerték Sáfárynál, a szakmabelinél, jobban ezt a görög-latin-magyar tradíciót. Helyettük találunk a sok közül ilyen egész versekkel felérő kemény sorokat: „A pénztelenség szürkerácsú ketrec” – vagy „Az árnyékom hatalmas néger legény”, vagy könnyű ellentétként ilyent: „Most indul a hold nagy szalmakalappal”. Ez és sok más költői képe meg is nyugtathatja azokat, akik nem ismerik, és amolyan a költészet birodalmából kicsúszott, de csak 235azért is „verseivel” a perifériákon a szocializmust erősítgető – költőcskét sejt benne. Nem! Sáfáry kitűnő költő, mégpedig olyan, aki mindvégig közösségi, de úgy, hogy lírájának egyéni ízeit és színeit is csak erősítette ilyetén alkata. Hangja fiatalosan harsány. Színei és képei között sok az expresszionista és avantgard vonás, amely mindkét kötetén végigkíséri. Hetyke és alkotni kész indulat diktálja botránkoztatni vágyó sorait: „erős lettem és akaratos, – emberek és öreg szabályok nekem akármit hiába tiltanak. – Magam gazdálkodom az erőmmel és időmmel, – éljen a kedvem és éljen a fiatalság”. Mindez hozzátartozik ahhoz a hithez, amellyel tervei elé nézett. Nála verseiben és tetteiben a bátorság és a lendület a jövőért van. A Semmi baj című versének sorai, melyek végül is ugyanavval az akkorddal zárulnak, mint a Sokan vagyunk idézete, erre kitűnő példa:

Most érkeztem vissza a csillagok közül.
Éhes vagyok.
Üres a zsebem.
Hideg a pipám.
Ne búsulj, Laci!
Nagyobb köveket is görget még a sorsod.

Nem elméletek ábrázolására készült ez a klasszika-filológia szakos bölcsészettan hallgató. Az életre és tettekre, melyek beteljesítését nem adta meg neki a sors. Akárcsak annyi tragédiában közös végű társának sem, akiknek torzói ma már külön fejezetet jelentenek irodalmunk második háborús veszteséglistáján.

A Lendület versei után a Verhovina című kötete idézi azt a költőt, aki befejezetlen művével is helyet kér a magyar lírában. Petőfi „zordon Kárpátoknak fenyvesekkel 236vadregényes tája”, melyet megcsodált, de nem szeretett, Sáfárynak a világot jelenti. Egy világot és sohasem a tájat, mert az ő rövid, de jól szabott verseiben mindig együtt villan fel a zordon, majd pedig pompás természet a rajta élő emberrel. Mondhatnám azt is, hogy a szegény magyar és kárpát-orosz emberrel, azoknak sok bajával és kevés örömével. Sáfáry alapjait rakta le egy olyan felelősséggel telített lírának, amelyben távlatot és feleletet keresett az akkor oly élesen különválasztó határok között élő népek kérdéseire, a behívók, erődépítések és a gazdasági és szellemi szegénység éveiben. Az 1919 és 1935 közötti társadalmi, gazdasági, esztétikai kérdésekre keresett választ a beregi és mármarosi hegyek zugában. – Lírai szociográfia lenne? – Több annál! Költészet ez a nyolcvan vers a felső-tiszai tutajosokkal, akik nem úsztathatnak fát a Tiszán és a félholdas, vaddisznócsordáktól rettegő Vaszilokkal, akiknek „puliszkás álmot küldtek a hegyek”. Mindez kerete és valósága is lírájának, amely olyan üde és tiszta, mint a kárpáti levegő és a folyó. Versei formában és tartalomban kurtára fogottan sűrítettek. Ez a tömörség és realitás és világosság ad képeinek, mondatainak olyan erőt, hogy nehéz elfelejteni a verseit. Másrészt a mit és az ahogy adja azt az élt a lírájának, amely Fábry Zoltán szerint – ahogy Lírikusok Szlovenszkón című cikkében írta: „Felér az öklös lázadással és szuronyokat tördel.” Valóban ilyen az Árverés képsora vagy a Rozzant szekerek című vers zárósorai:

Nemsokára hiába jön a segítség,
az éhes farkasok is hiába jönnek nemsokára!
Csak egy-két szurony csörren itt már,
és száraz köhögés felel
félig a földek alól.
237

Kemény szavú vád volt ez annak idején a kárpátaljai kisebbségi politika felé. Témáit oly költői erővel sűríti e rövid 4 és legfeljebb 25 sorig terjedő versekben, hogy ez már formájával is emeli lírájának egyéni jegyeit. E rövid verseknek semmi közük a japán versekhez. Még a népdalhoz sem hajlanak. A japáni rövid vers bölcselő-lírai hangütésével és a népdal belső, érzelmes világával szemben Sáfáry rövid verseiben – még a szerelmi és a nagyszerű életképekben is – egy kifelé törő hang munkál, egy lírai kiáltás visszhangzik. Az avantgard jegyei mellett Kassák, Forbáth Imre és Wolker nevét is meg kell említenünk, és a cseh, osztrák expresszionisták lírai eredményeit is. Mindez, dinamizmusa mellett, egy érzelmes romantikával színezve, sajátos ízt ad verseinek:

És a vén pásztor mesélte elfáradt életét.
Keserű szavától nyögtek a fák.
Kivágott törzseken ültünk előrehajolva,
egyformák voltunk az erdővel, a földdel,
és eljött mihozzánk akkor a halál.

Sáfáry nem az idilli pásztorokról beszélt, és mi sem látogattunk akkoriban – munkácsi diákjaimmal –, gyakori útjainkon idilli pásztorokat. A havasok emberét ismertük. A szeles kalyibákat és pajtákat, ahol sokszor laktunk és aludtunk. Jól ismerte a környezetet, a társadalmi és gazdasági bajokat, és líráját mégsem hangolta pesszimistává. Egész lényében ragyogott az elérhető igazságba vetett hite. A természet gyermeke volt, és úgy élt vele együtt, mint kevesen. Ez az életforma is csak erőt és hitet adott az izmos fiatalembernek, akinek nyugtalan egyéniségében a munka, a tett és a mozgás volt a pihenés.

Egyszer néhány munkácsi diákommal a hegyek között 238egy népdalra lettünk figyelmesek. A völgy felől jött, és ahogy közelebb mentünk, a patak rohanó zúgójában feküdve egy férfit találtunk, aki a sebes és hideg vízben hűtötte magát. Sáfáry László énekelt, és elpirult, hogy megleptük örömében. Ilyen volt. Mindig szerény a tudásában és életkedvében is. Tettre készen nyugtalan nagy erejében. Mindig segíteni kész emberségében és az igazért azonnal hevülő. Nem egy szép versében a szeretett természetben az üldözöttek reménységét látta.

Védd meg őt, szilaj vihar,
villám, most arra támadj,
ahol az estben felvillan a szurony!
Tápláljátok őt, vad gyümölcsfák,
az igazság köztetek bujdosik.

A közösségi érzés nála sohasem volt divat, de lírájának szárnya volt. „Gyenge vagy egyedül” – vallotta ez a nagy magányos sétáló és kitűnő szervező. Ezt az emberekbe vetett hitét a szomjúsággal hasonlította gyakran össze. Mint a forrásokat kereste és látogatta az összefogható erőket, mert vallotta:

Hiába vársz felülről megváltó könnyeket,
az égboltozat nagy, ravasz mosolygás.

A Verhovina megjelenése után jórészt Pesten élt és a Művész Stúdió ügyeit szervezte és rendezte. Lakás híján sokszor barátainál szállt. Főleg Simon Andorék segítették, és így jutott közel Móricz Zsigmondhoz is, aki nagyra tartotta tehetségét. Sorsa nem volt könnyű, szinte napról napra élt, amíg aztán 1939-ben a munkácsi magyar–orosz nyel239vű tanítóképzőben, majd pedig a magyar gimnáziumban kapott tanári állást.

Itt Munkácson töltöttünk együtt egy kerek esztendőt. Nyugat-példányaimat négyen adogattuk kézről kézre: Bertók Jankó-, Cserés Miklós- és Sáfáryval… Örülök, hogy gyakran éltem olyan környezetben, ahol a magyar irodalom a határok szélén világított. Ilyen volt ez a munkácsi esztendő is. Azért örülök, mert a távolság az ilyen helyekről a centrumok felé mindig kíváncsivá teszi, és felfrissíti a szemet és távlatot ad. Szinte kívülről néztem irodalmunkat. A „ki” és a „mi”, a lényeges és mindaz, amit róla vélnek és hogy valóban az-e, csontig vetkőzik gyakorta ilyen messziről. Az is tény, hogy az ilyen helyeken az igazi értékek a szellemnek szinte egyetlen éltető táplálékai lesznek. Sokat tanultam a Kárpátok alatt. Én hamar visszakerültem, ő tovább is ott dolgozott, és hogy milyen puritán jellem volt, el kell mondanom, hogy katonai évét, saját kérelmére nem mint karpaszományos önkéntes, de mint közbaka szolgálta végig a legénységgel. Olyan lélekkel, ahogy egy barátjának írta és tanácsolta versében:

Mundérba bujtatott kedves pajtásom,
a regula és a gyülölet ostoba szavai közt
ne felejtsd el hegyeinket,
és jussanak eszedbe a hegyek emberei.

1942-ben Jászberénybe vonult be, és onnan került ki a frontra.

A spanyol, a francia vagy az orosz és angol líra kontinenseket, népeket és tengereket a maguk színeikkel, sajátos és sokrétű kultúrájukkal és természeti világukkal együtt ölelik birodalmukba, hogy még nagyobbak legyenek. Mert 240egy-egy nagy nemzet lírája olyan szellemi birodalom, amelynek megvannak az egészen belüli külön-külön sajátos hangú és formájú „tartományai”. Sáfáry töredék művében a Verhovina világát emelte a magyar líra színei közé.

1965
241
Martyn Ferenc Don Quijote-rajzai

Nem tanulmányt, bevezetőt írok Martyn Ferenc kaposvári grafikai kiállításának katalógusa elé. Ez a forma előnyösen szabja meg a stílust és a mondanivalót. Egyrészt, akárcsak a levél hangja, közvetlenné teszi a lényeget, másrészt pedig megszabott rövidségénél fogva nem aprózhatja el, hanem csak tömörítheti a közlendő tartalmat. Így azt szeretném, ha sikerülne nekem e hatvan rajz születésének indítékaira, a műveket alkotó szellem fejlődésére, nem utolsósorban Cervantes irodalmi remekművének és e rajzoknak, röviden a művészet művészetet ihlető, alkotásra serkentő kapcsolatára röviden rávilágítanom.

De vegyük sorrendben… Először is, miért Kaposvárott állítja ki Martyn Ferenc a Hatvan rajz Cervantes Don Quijotéjához című grafikai műveit, hiszen bármelyik fővárosi kiállítási intézményünk, vagy lakó- és munkahelye, Pécs város is szívesen látná e lavírozott tollrajz-sorozatot, amelyről együttesen és külön egyes darabjairól is elmondhatjuk, hogy a magyar grafikai művek legjobbjai közé tartoznak. – Talán csak azért teszi, mert Kaposvár szülötte? – Részben igen, de nemcsak ezért, hanem elsősorban a szülőváros szeretetén túl azért, mert ennek a Don Quijote-i spanyol világnak lelki indítékai itt ébredeztek a Fő utca (Május 1. utca) 54–56. számú házakban, a szép Csépán-féle sárga-zöld színű, klasszicizáló stílusú öreg kórházzal szemben. Ugyanis itt állt Rippl József „Kossuth-imádó” bognármester szalmazsúpos háza és tőszomszédságában 242Rippl-Rónai József festőművész volt háza. Ebbe a régi, lebontott házba került ötéves korában, 1904-ben Martyn Ferenc. A kétszobás, közepütt átjárós ház Fő utcai előkertjében egy kerekes kút, öreg fűzfák és virágok díszlettek. Az épület maga, kettészelve a telket nyugat-keleti irányban, végigfeküdte a kertet s mögötte baromfiudvar volt, aztán pedig elkerített gyümölcsös és szőlőskert következett. Ide járt naponta kis Filox kutyájával festő fiának látogatására a fekete köpenyes, komor „Rippli” igazgató-tanító úr, és itt délutánozott a vidám Piacsek bácsi. A gyermek Martyn itt kapta e meghitten színes környezetben apjától az első könyvet. Ez a könyv Cervantes Don Quijoté-ja volt. S mit hoz a véletlen? A szomszédban, amíg a könyvet olvasta, a tiszta hentesbolt tűhegyes kampói alatt naponta egyre jobban megcsodálta azt a két színes olajnyomatot, amelyek tán a somogyi hentesek tekintélyét emelendő, véres spanyol bikaviadalokat ábrázoltak. Ráadásul e házban látta először a külföldről hazatért Rónai dél-franciaországi bikaviadalainak vázlatait is.

A Búsképű Lovag akkor még mesevilágnak ható kalandjai, a hentesbolt megcsodált viadalainak képe a színes gyermeki képzeletben, ezek s ez volt az a szikra, amely elindította egy bontakozó festői képzelőerő működését.

Tudjuk, Martyn húsz évet élt, mint serdülő gyermek és érett ifjú ember Rippl-Rónai környezetében. Húsz szép és súlyos év egy nagy mester színes varázsában. Láttam e húsz év lassú és kínzó fejlődését az Ödön-féle képgyűjtemény múzeumi darabjain. Láttam a stílusból bontakozó viaskodást, amíg saját útjára lelt. És ezen a nagy területen átívelő és színesen kanyargó pályán szinte mindig vele volt Cervantes zsenijének lovagja és a spanyol dél megismerésének vágya.

Amikor fiatalon Párizsba került, azonnal elkezdte a spa243nyol nyelv tanulását. 1926-tól 1931-ig tagja volt a Sociétées Savantes-nak és 1930-tól pedig a Club Hispanistának. 1928-ban utazott először spanyol földre, a Piréneusokba, Katalóniába és Quijote la Manchájába. Aztán többször is végigutazta Kasztíliát, a Meseta-Centralt, a spanyol Ezüst Part barcelonai tájait, tanulmányozta Madrid, Toledo és több spanyol város gazdag múzeumát. Következetes kitartással és elmélyült lélekkel foglalkozott a spanyol szellem és művészet remekeivel. Azt hiszem, itt értette meg igazán a gyermeki kaland fölé együtt és egyszerre villanó eszmét és földi valóságot, amely Cervantes világából és Greco portréiről is együtt sugárzik az emberiségre és a tárgyi világra. Nem Columbus vitorláinak árnyékából fénylő újvilági arany és ezüst, de Spanyolországot és a spanyol szellemet Cervantes és Greco realizmusában együtt ölelkező valóság és égi emeli az emberiség csodálatába. Én azt hiszem, Martynban is itt és ekkor formálódik ki véglegesen a hatvan rajz igazi értelme és festői lényege. Ettől kezdve már rajzolatlanul is ez a legmagasabb és legemberibb valóságvágy kísérti és kíséri útjára a megvalósulás felé.

Martyn Ferenc részére kitűnő feladat volt ez a gyermekkori terv, hiszen egyénisége – bátran mondhatom – alkatilag filozofáló. Konok gyakorlattal elérte, hogy gondolatmenete és művészi érzékenysége a kivitelezésben a zene és geometria pontosságával tudja követni elképzeléseit. Épp e sorozat is bizonyítja, hogy ez az életben is kitűnő realizmussal tekintő és élő művész hallatlan szorgalmú, tapasztalt, sokat látott alkotó. Ilyen alkattal mélyült el képességeinek teljében Cervantes Don Quijoté-jában, és mi sem természetesebb, mint az, hogy tolla alatt nem illusztráció született, hanem az a világ, amelynek Don Quijote és Sancho Panza csak gebén és szamáron kocogó külső figurája. Az ő gazellalábú és égbe szagoló gebéjén a min244dig időszerű, a mindig viaskodó, kötelességteljesítő és eszményektől lobogó emberi szellem ül. Higgadt, szép szamarán pedig a józan földi valóság kocog. Rajzai nem másodkézből, az író után mesélnek. Hű követői a zseniális mesternek, de bizony a külsőségeket elhagyva, lényegesre törő grafikai szűkszavúsággal Cervantes két hősének a szavakkal elmondott, de láthatatlan eszméit emelik mindenkor szemünk elé. A művészet művet szülő eszmei erejéről, magáról az alkotás, a művészet születéséről és világáról is elgondolkodtat ez a szövetség, ezek a rajzok. A Búsképű Lovag és fegyverhordozója eszmék: a hivatás, kötelességteljesítés, józanság és igazságszeretet tükrei. Nézzük csak meg Quijote szemét és Panza tekintetét. Két más fényű csillag. A szétfoszlott, letűnt eszményeket kutató megszállottság és a világi hasznos igazság csillagai.

Minden nemzetet és sok mestert ihletett Cervantes zsenije. Közülük kiemelkedők Gustave Doré, akit a parnasszien költői iskola előhírnöke, Théophile Gautier vitt magával, hogy megismerhesse a spanyol mester világát Hispániában. Három évvel száz híján készítette Quijote illusztrációit, és csak azt mondhatjuk e remek kiadásra, hogy Doré rajzai sokkal tárgyiasabbak, mint Martyné. Ő valóban a regényes tartalmat rögzítette. Népszerűsítette a hódító szöveget. Gustave Doré Don Quijote földi lényének és a mesének a rajzolója. Viszont Daumier már ugyanannál a forrásnál áll, és annak tükrénél szemlélte az eszmét, ahonnan Martyn felé is a lényeg tükre ragyogott.

Vegyük csak szemügyre a Don Quijote olvas című rajzot. Hajszálfinom vonalakkal ábrázolt, légiesített hosszú test és arcél. Előtte a könyv, az író gúnyjától célba vett lovagregény, de már bele se néz. Ám érezzük, hogy ennek az arcnak nyújtott koponyájában ott izzik a letűnt spanyol feudalizmus visszapislákoló parazsa. Ezt az eksztázist Martyn 245két görcsösen, magába a Don Quijote-i lélekbe markoló, sötét tónusú kézzel fejezi ki, de úgy, hogy a megszállottság és a beleérzés, a megragadás és az elragadtatás olyan fokát vetíti elénk, amelyből világosan tudjuk, más nem következhet, mint hősünk kalandokra indulása. Vegyük utána mindjárt szemügyre Az első kilovaglás című rajzot. Nem is ló már ez a zsiráfnyakú, égbe szagoló koponyájú Rosinante. A hátán, sötét arcával visszafelé komorló, üres testű lovag sem igazi lovag, mert test lehet-e az, amely arra vállalkozik, s akiről Donna Rodriguez esdeklő szavait idézve: „Az egész világ tudja, nagyságod azért született, hogy a bajokat megorvosolja, a ferdeségeket kiegyenlítse, a szükségben szenvedőket gyámolítsa.” Ennek az íjfeszítettségű és nagy lendületű rajznak vágtája a cervantesi képzelet, a Don Quijotén átlángoló lélek megtestesítője. Ennek a kavargó és eltorzult indulatnak mediterrán ízű feloldása az Előre a kasztíliai tájban lap nyugodt terű, nagy horizontú, lágyan lavírozott spanyol vidéke. A rajz távlatában ott üget a kétes pályára induló hős, mögötte pedig a rajz előterében komor árnyékával a szép és kemény valóságra figyelmeztető Panza és csacsija sötétlik.

Hosszú és érdekes tanulmány lenne sorra végigvenni e hatvan lapot. De lényegében elmondhatjuk tömören, hogy e sorozat minden darabján az irodalom és a grafika olyan magas fokú szimbiózisával találkozunk, amelynek ritkán lehetünk tanúi. Már hallottunk e sorozat születésének indító élményeiről és vázlatosan hírt is kaptunk Martyn útjáról a kaposi Fő utcától Kasztíliáig. Most pedig e művekben egy gyermekkori ábránd megvalósulásának lehetünk tanúi.

Majd ötven évig volt a világirodalom első nagy realista regénye Martyn kísérője és kísértője. Hatalmas mű, hatalmas kísértet, de épp ez a nagyság ihlette, hiszen megszokta ezt az, aki olyan mester fényével s árnyékával indult a 246saját útja keresésére, mint ő, Rippl-Rónai zsenijével a lelkén. Konokul kutató, mestereket és műveket szenvedélyesen boncolgató alkata és művészetfilozófiájának logikája, szemléletének geometriai pontossága, lírai képszerkesztő kedélye ezer és ezer feladatot kapott a Don Quijótétól. Ő, a naponta rajzoló, mindig készülő, gondolkodó és kísérletező, azt hiszem, elmondhatja egy évi kemény munkája után azt, amit Cervantes mondott elkészült műve előszavában: „Azt szeretném, ha ez a könyv (s itt mondjuk ki, e hatvan lap) mint elmémnek szülötte, oly szép, oly kitűnő, oly mulattató lenne, milyennél már tökéletesebb nem is képzelhető. Azonban a természet törvényének nem lehettem ellensége, mely szerint mindenek magukhoz hasonlókat nemzenek.” E rajzok is Martyn elméjének és világának gyermekei. Ha kissé fennköltebbek is és sokszor már-már ünnepélyesebbek is, és a humor csillogása, ha keskenyebb mosolyú is nála, mint Cervantes széles szájú szatírájának mosolya, ám ez is értéke, mert „mindenek magukhoz hasonlókat nemzenek”. És épp itt látjuk, ez nemcsak az élettanban igazság, de a művészetben is az, mert csak az lehet életteli és igazi mű, amelynek önálló lelke van. Ezeknek a rajzoknak pedig megvan az egyéni lelkük, mert alkotójuk mindig önmaga törvényeit követi, de úgy, hogy sohasem torzítja el, sohasem hagyja cserben Cervantes nagy történetének eszméit sem. Így tehát e hatvan lap egyúttal a legszebb könyvillusztráció is. Legalábbis az lenne, ha Martyn rajzaival jelenne meg az új magyar Don Quijote.

E rajzokról megállapíthatjuk, hogy a sajátosan egyéni martyni szemlélet előtt mindenkor az elmélet olyan lencséje áll, amely mögött a látott és ábrázolt világ egyéni realizmussal alakul és szerkesztődik képpé. Alkotójuk igen meggondoltan és pontosan tervező és szerkesztő művész. Nézzük csak meg a Verekedés a fogadóban című lap szűkma247rokra fogott tömegjelenetét, amelyen a szerkesztés geometriájának, a térhatás és mozgás térbeli harmóniájának ritka példáját láthatjuk. Ami benne vagy a világban akár reális vagy transzcendentális, azt a képein ő úgy számítja ki, mint a matematikus az ismeretlent a képlet (itt a képek) ismert elemeiből. A látványban ilyen megragadó és megkapó eredményű példáját látjuk ennek a Don Quijote és Sancho varázslatok közt lovagol című rajzán.

Világos ezek után, hogy az ilyen költői és egyben logikus alkotómódszer a szemlélőtől is egyaránt megköveteli az elmélyült figyelmet, a logikus következtetést. Nézzük csak meg a Harc a szélmalmok ellen és Don Quijote a szélmalmok ellen című rajzokat. A két rajz pontosan és reálisan megrajzolt két bogáncsa e lépcsőkön át így lett nála a hóbort mindenbe beleragadó, beletapadó szimbóluma, amelytől lovagunk elméje sem tudott szabadulni. Így született meg a szélmalmok ellen ágáló hóbort bogáncslovasa és lovagja, e sorozat két igen értékes és érdekes darabja is.

Mint Cervantes művéből az élet és művészet nagyszerű ismerete és öröme, úgy Martyn rajzaiból is a valóság és a szellem, a test és a géniusz varázsos körtánca vonul körénk, és épp azért, hogy jobban megismerhessük és szebben láthassuk e hatvan lap lavírozott tollrajzain át is az oly sokat kutatott, oly sokszor megírt és megrajzolt, de mégis oly nehezen kiismerhető világot.

1960
248
Egy kertre emlékezve…
Martyn Ferencről

Magyarázzam-e azurszínű, szinte fémes ragyogású kompozícióit, melyek az ég és a tenger végtelenjébe épülnek?… Képeit, rajzait, melyek formáikkal és vonalaikkal egyszerre idézik a természetet és a róla – tehát a valóságból –, és belőle – tehát a művészből – kiszakadt, képre röppent meditációkat? A belső töprengés és gyakorlat annyi és oly sokrétű, sokszor játékos realitásait?… Ezt a realitást kell elsőnek mondanom és nem az „absztrakciót”. Mert ami kész, az él; ami él, az munkál és hat, tehát valóság, lett légyen az egy kép vagy életmű.

Martyn Ferenc pedig sok-sok képet és rajtuk és rajtunk, szemlélőin át sok hajnalt és alkonyatot, tavaszt és telet sugárzó életművet teremtett. Ezekkel a fogalmakkal is csak azt akarom érzékeltetni, hogy festői világát az idővel is társítom. Mert úgy hiszem, a mindennapok ecsetre álló eszméin és a mindennapi képletes kenyerünkön és az egymást váltó évszakokon és éveken túl, amin dolgozott, azt terünk és reményeink egy negyedik dimenziójának is szerkesztette.

De azt, hogy én ezeket képeibe magyarázzam, vagy rajzain, illusztrációin, szobrain és kerámiáin külön-külön bizonygassam, felesleges és önhittség is lenne. Csak magamról beszélhetek, és arról szólok, amit belőlem váltottak ki Martyn Ferenc alkotásai. Vagy erről, amit magáról a művészről tudok, alig egy-két év híján immár ötven év ismeretség-barátság után. Arról, amit a személyiség, a művészi magatartás jelent és az sem utolsó, az a légkör, ami isme249retségünk és együttléteink köré kerekedett. Így lehet csak hiteles és csak így adhatok valamit róla, akiről röviden azt mondják, hogy a hazai „absztrakt” művészet képviselője. Engem ez a summázás zavar. Személyében is, és ráadásul még művészettörténeti meghatározásként is. Mert az „absztrakt”, azaz az elvonttal szemben önműködően csattan, mint ellentét, a sokszor leírt „ábrázoló” művészi meghatározás. – Hogyan? – Az absztrakt tehát nem ábrázol?… Ad abszurdum vive, végső fokon is csak ábrázoló művészet lehet! Aztán a másik formát, „a természetelvű” és az „absztrakt” szembeállítását is csak úgy tudom értelmezni, ahogyan a földön és a világegyetemben élő, a természetből és a valóságból fizikailag táplálkozó és tudatával építkező testi-szellemi lény elképzelheti. Röviden, ahogy Martyn Ferenc válaszolt erre Rabinovszky Máriusznak 1948-ban, épp a Jelenkor elődje, a pécsi Sorsunk közlése szerint: „Csak az tud absztrakt művészetet alkotni, aki behatóan tanulmányozta a természetet”…

Szóval, kiléphetünk egy másik csillagra is, de akkor is, ott és a földön is csak két lábon állhatunk. Innen és ilyen értelemben absztrahálhatunk. És vajon akkor az ilyen alkotás tudatunkból vagy tudatalattinkból és földi vagy egyetemes világunkból kilóghat-e? Nem hiszem. Úgy gyökerezik abban, ahogy Martyn művészete említett szavait gyermekrajzaival is bizonyítva tapad a Róma-hegyi világba…

Ott ismertem meg 1922–23-ban. Nyáron. Cséplés idején a tizenkét éves gyerek a pontosan még egyszer annyi éves ifjút, Rippl-Rónai környezetében. Gyakran vettem észre, hogy az emlékek sokszor világítanak. Ez a néhány találkozás is hangulatával, környezetével, a zöld jegenyék, piros törzsű, cincéres fenyők, fehér derekú nyírfák és a sárgán égő virágok és a még terpentines képek olajmozaikjától és a rikácsoló pávák zománcától fényes. Meg attól, hogy tenyér250nyi képeimet keretezésre ajánlotta Rónai. És attól is, hogy a csépléstől döngicsélő csendben Martyn hogyan hallgatott, miként figyelte a Mester minden szavát. Olyan volt, olyan fegyelmezett, szolgálatkész és kicsit fennkölten ünnepélyes, mintha Rónai sugárkörében neki kellene egy valami kasztszerű, nemes eszményiséget képviselni. Már ekkor, a kaposi városháza egyik éppen üres földszinti szobájában, amolyan szabad rajziskolája volt. – Kivel? – Talán csak Ő tudná megmondani… És túl volt az első kaposvári kiállításán is. Ott az Anna-iskolában, a Fő és Anna utca sarkán, abban az épületben, ahol magam is az elemit végeztem. Ahol annak idején Rónai is kiállított, ha meg akarta mutatni a kaposiaknak, hogy mi készült a Róma-hegyen. A régi házukkal, a mai emléktáblával szemben áll ez az iskola. Csak át kellett sétálni az utca egyik soráról a másikra.

Az itt kiállított Martyn képek közül például a vörös-tarka tehenesre most is jól emlékszem. Pontos, biztos rajz. A Rónai-féle szalmapapíron, a Mester istállójának állatai… Itt van a kezemben most is, mert Ödön bácsi jelképes „egy koronáért”, akárcsak Bernáthét, megvásárolta akkor a tizennégy–tizenhat éves Martyn műveit is. A leltárkönyvünk szerint 22 pasztell és olaj. Ezeket nézegetem most, és idézem környezetét: a „természetet”. És megállapítom, hogy nem a művészettörténetnek bizonyságul szánt igazolás volt az 1948-as nyilatkozat, de Martyn valóban behatóan tanulmányozta a valóságot. Alig elhihető aprólékossággal, olyan megmosolyogtató pedantériával – ne haragudjon meg érte, de olyan szívbeli örömmel állapítottuk meg ezt vele együtt a minap –, hogy még a könnye is kicsordult… Igen, az 1915-ben olajjal festett Rómahegyi kápolna oltára előtt ott áll még a kis rézcsengő is, az apró boros- és vizeskancsók, letakarva, a szőnyegen a minták, és az egész képen a ne251mesen fénylő rózsaszín, sárga és kék színek. Mint egy érett Martyn-kompozíció színvilága, amilyennek idézésével kezdtem ezeket a sorokat. A boltívek hajlásai, vonalai, mintha a magasba feszítenék e somogyi Francis Jammes-i naiv témát. Olyan festői líra már ez a kép, amelyre nem csodálom, ha azt mondta: „Ma is vállalom.” Aztán a Szentpáli faluvég, a Róma-hegyi hibiszkuszbokor, Rónai-stílusú megoldással és a feszes gonddal készült befőttesüvegek hideg és groteszk csendélete. Aztán itt vannak a gyermeket magába ölelő „kastély”-villa olaj- és kréta-variációi Rónaival, a szakácsnéval, a színes öltözetű, első világháború előtti gondtalan „tislizőkkel” a fák alatt, a gyerekekkel és Heppi kutyával, fogattal. Némelyike olyannyira Rónai, hogy alá is írhatta volna…

De már különös figyelmet érdemel a pécsi vonatkozású „Városi mutatványosok” és az 1916 körüli Winkler-féle híres, télen-nyáron működő „Sátormozit” ábrázoló olajképei. Mindegyik képen a szerkezet és a szerkesztés uralkodik. A vasoszlopok, a lámpák biztos és aprólékos ábrázolásán túl a körhinta, mozi és a sátrak építésében és képbe szerkesztésében érvényesülő rend, amely már azt bizonyítja, hogy csak egy sarkantyúnyomás, és az előtérben lovagló kék-piros huszárral együtt átvágtat e látvány abba a „valóságba”, amely Martyn művészetére ma olyannyira jellemző.

Ilyen és ez volt nekem a gyermekkor és neki a gyermeki emlékeken túl az ifjúság. Ebbe érkezett újra vissza Bécsből, 1918-ban, a Monarchia összeomlásának végóráiban egy menekülteket szállító vonattal. Bécsből vissza a Róma-hegyre, ahol sokszor egyedül élt, mert Rónaiék Pesten voltak. Idejött később Róbert is, Ferenc öccse, akivel ketten már a második világháború és Lazarine halála után Ferenc serkentésére ismét a régivé, Rónai világává varázsolták a kertet, a villát és a műtermet. Ezt a „mintát” hagyta el an252nak idején, 1925 őszén. Eltűnt a szemünk elől. Eltűnt a Rónai és az ifjúság kertjéből, és tizenöt évi távollét alatt Párizsból talán csak négyszer jött vissza, nyaranta, rövid időre Kaposvárra vagy Pécsre látogatva.

1939 telén már nem vissza, de hazajött. Ott lakott Pécsen, aszkéta egyszerűségben a pálosok temploma mellett Deutsch Zsigmondék villájában. A család örült, hogy valaki lakja. Martyn pedig berendezkedett a rá oly jellemző aprólékos körültekintéssel a tempós munkára. A legnagyobb csendben – hiszen megrendelésekkel sohase zaklatták nagyon –, művészi lelkiismeretének parancsára, a saját feladatait rendszerezte. A mindennapok penzumait írta elő, hogy szellemét gyakorolja, mesterségbeli tudását fejlessze és képzelőerejét tágítsa.

Weöres Sándorral itt látogattuk meg. Annyi év után újra itthon és egyszerre annyit idézve föl, újra csak feledhetetlennek mondhatom ezt a kora tavaszi délelőttöt. Ismét egy villa kertje és virágzó fák, a háború ideg- és sziromborzoló szeleiben. Újra egy kert, csak nem a régi, gazdag asztal… Egy tányér, egy citrom, egy letört ág pohárban és az a tiszta egyszerűség, amely ruházkodásában és táplálkozására is olyannyira jellemző… De annál szenvedélyesebb érdeklődés. Egymás után szedte elő képeit, rajzait. Egyszerre tette és mondta és élette velünk Párizst, a frisset és újat, melyet a fenyegető történelmi környezetben csak jobban óhajtottunk. És mennyi történetet tudott akkor és azóta is. Mint egy mesemondó. Mert Martyn derűs adomázó és szívszorítóan komoly is. Máig is sajnálom, és nem mulasztom el most sem, hogy ne kérjem, írja le ezeket a történeteket, helyzeteket, mint Rónai is tette franciaországi élményeiről. Hiszen ilyetén írása természetes folytatása lenne Rippl-Rónai 1912-ben megjelent Emlékezései-nek… Higgye el, nincs nála jobb „íródeák”. Bebizonyí253totta ezt nem egy előadásában, előszavában és dolgozatában. Ha nincs, mint Picassónak, legyen saját magának Brassaija. Csak így marad meg az, amit olyan következetesen mondott. Az ő sajátos, befejezetlen történetei így kerekülnének ki. Mosolygó hallgatással sejtetett szavai, vagy – „majd erről is mondok később valamit” – szólásai, melyeket az élet és a gondolatok fordulatai és a társalgás sodrása legtöbbször elmos előlünk, így a követelődző papíron végső megfogalmazást nyernének.

Ha valaki, úgy Ő előttem nem azt képviseli – amiről maga nagyon szerényen azt szokta mondani, és ujjai között, mintha egy kis ecsettel színt keverne, mutatja is, hogy milyen kicsinyke a magyar művészet palettáján ez a jobb híján – pontatlan meghatározású –, a vulgárisan nagyon is „elvontnak” értelmezett művészetet, hanem előttem elsősorban a művészi magatartást képviseli… Az életstílust… Az attitüdöt, amelynek magyarázatánál az Idegen szavak kéziszótára segít ki, amikor azt mondja: 1. viselkedés, modor, 2. elméleti álláspont, szellemi beállítottság… – De milyennek mondjam, például az elsőre, a viselkedésre? – Azt hiszem, amilyennek első találkozásunkról írtam. Csak most már keményebb élt vesznek föl a jelzők: a halkan szerény, a szerzetesi, az öntudatos iparos és kimérten diplomatikus, a szívós, következetes és az ügyesen udvarias, a tartózkodóan barátságos, a körültekintően munkálkodó jelzők sorra, egymás után élesednek ki… És mindezzel nevelt is? Hisz kétségtelen, a művészetnek és a stílusnak, mondhatnám, diplomatája volt. Még akkor is, ha csak a Duna, Dráva szögében járt mappájával a kis városokban. De jól tudjuk, gyakori pesti útjain is ez vezérelte – a stílus, – Pécstől és Kaposvártól és Balatongyöröktől Párizsig és Írországig… – Nevelt-e? – Nehéz rá a válasz és bizonytalan. Egy biztos, önmagát igen és művészetét és mű254vét a szemünk előtt nevelte föl. És példát adott a munkára. A példa pedig akkor is áll, ha nem követik, vagy nehéz követni.

Rippl-Rónai, ha jól emlékszem, valamikor azt mondta, hogy naponta száz képet is fest. Tudniillik minden látványból, ahová csak nézett, képet vágott ki. Martyn, volt idő, amikor feladatul minden napra egy kész rajzot írt elő magának. Elém is tette a háromszázhatvanöt rajzot mappába kötve. És szava mindig biztatás, próbára felhívás volt. Minden műterembe és minden ismeretlenhez ellátogatott, ahová csak hívták. Mondjam-e, hogy hűtlennek tartott, renegátnak, hogy elhagytam a festészetet, a Róma-hegyi színes és munkás kertet. Érdekes, hogy Rónai hajdani indításán és Egry Józsefen kívül soha egyetlen festő barátom se ösztökélt, ingerelt, pedig sok kiállítást rendeztem és szerveztem a Rippl-Rónai Múzeumban. Tehát volt alkalom beszélgetni a képről és a festésről. Egyedül Martyn volt az – rajtuk kívül – aki soha el nem mulasztotta a fölszólítást, hogy kezdjek neki a réginek. Addig-addig, míg színes rajzaimból össze nem gyűlt egy kiállításra való. Akkor pedig előszót írt katalógusomhoz, és meg is rendezte első kiállításomat 1963-ban a Janus Pannonius Múzeumban. 1965-ben volt egy közös kiállításunk is Kaposváron. Azt hiszem, kötelességem volt ezt is megemlítenem! Sokak nevében így és ezzel mondok köszönetet neki. Azóta is a lelkiismeret – bár munkám és hivatásom a legszigorúbb beosztás mellett is szabad időt alig enged –, a lelkiismeret és a vágy mindig fölébred bennem, valahányszor mappáját leteszi a múzeum asztalára, vagy az utóbbi esztendőkben a Györök melletti Becén, ahol távoli-közeli szomszédok vagyunk. A véletlen is úgy hozta, hogy azóta is nyaranta többször találkozunk. És zsebéből mindig előveszi vázlatfüzetét, hogy megmutassa, ahogy nevezi, napi „jegyzeteit” a Garga-255völgyről, a becei mandulafákról, a zúzalékbányáról és embereiről, a horgászokról, a Szépkilátó fenyőiről, mert hetven évesen is újra és egyre csak vele és velük ismerkedik: a valósággal… Mert a természetet nem lehet soha eléggé megismerni… Mert a szerkesztéshez semmi annyi példát nem adhat, mint e megszerkesztett világ. Ebben élünk és csak innen lehet elvonni mindent. És akkor, ha jól ismerjük, csak igaz lehet a művészi ábra, s még akkor is az, ha szokatlan is a mának és a pillanatnak. Minden, így a művész fizikai léte és műve is a földhöz, naphoz és a világegyetem viszonylataihoz kötött. És minél igazabb a művész, annál inkább mai viszonylataihoz, amelyikből világos, hogy a jövő stílusa lesz. Ilyen művészet képviselőjének tartom, amely úgy halad előre – nézzük csak meg képeinek és témáinak ellentétes variációit –, mint ahogyan a kézzelfogható valóságból természetes váltással egyszerre lép a képzelet világába az egészséges és fiatal lélek. Ahogy a földön jár, ahogy egyik lábáról a másikra lépve halad az ember…

1969
256
Meduza
Weöres Sándor verskötetéről
1

Aki elolvasta a nyolcívnyi verskötetet, szokatlan érzés vesz erőt rajta. Azt hiszem, minél alaposabban járta végig, fejezetről fejezetre, annál inkább zavarba jön. – Ki is ez a költő? Hová tegye ezeket a költeményeket? – Aztán, ahogy tájékozódni akar, és kinyitja megint a tartalomjegyzéket, és újra végiglapozza a verseket, mindjobban erőt vesz rajta ez a különös érzés. Mintha hűvös térben és hideg fény között, szokatlan formájú és anyagú világ útvesztőin járna, melyben sehol sem leli az egészet összefogó harmóniát. Csak lassan jön rá, hogy ennek okát nem a költői alkatban, hanem abban a zsúfoltságban kell keresnie, amely úgy csillog és fonódik egymásra e kötetben, mint ékszeresládában a sokszínű gyöngy és megmunkált nemesfém a láncok és füzérek indái között és a formák változatos ragyogásában.

Valaki a szememre vethetné, hogy nem egészen így áll a dolog, mert a Rongyszőnyeg fejezetig egységes a verskötet. De az hiszem, nincs igaza. Addig is az egységes hangulat kialakulását meggátolják a Polyrhythmia versei, melyek hol dalok, hol meg eposz-töredékek, a Cseremisz dalok tízrészes betétje, majd a Japán táncjáték és a Gulácsy–Juhász Gyula eredetű világ „Na Conxy Pan” dalai. A közbeeső versek megint csak merőben eltérnek egymástól tárgy és hangulat szerint: babiloni rege, görög mintájú karvers, norvég versek és ezek közben helyezkednek el aztán Weöres bölcselkedő és istenes versei, melyekről külön kell szólani.

Mindezt azért soroltam fel így, hogy világosan lássuk, a 257zavar nem Weöres költői világának ziláltságából ered, hanem éppen abból született, amit Halász Gábor vetett nemzedékünk szemére a Magyar Csillag január 15-i számában. „Eszükbe se jut, hogy a költészet területén tágítsanak” – írja. Azt hiszem, a Meduza a legvilágosabb tanúságtétel és felelet ezzel az állítással szemben. Ez a ragyogón sokfelé tekintő, roppant változatos tematikájú líra bizonyítja a napnál is világosabban, hogy nemzedékünk líráját mégsem jellemzi a „kátyúban” topogás. Aztán „az értelmi és érzelmi erőfeszítést” hiányolta. Úgy érezzük, hogy ez a továbbjutás-vágy és a hangváltás izgalma mind szembetűnőbb nemzedékünk újabb verseiben… Vajon Jékely Mérföldek, esztendők kötetének Júliusi éjszakák fejezete nem ezt bizonyítja-e? A Nyárvégi levél és az Alkonyati symphonia című versek hangjára gondolunk elsősorban. Aztán gondoljunk csak Jankovich borongó tekintetű és tragikus áradású új verseire. De maradjunk Weöres Sándornál.

2

Honnan is a Meduza verseinek ez az ezerszínű csillogása? Eredetét elsősorban Weöres nyugtalan és örökké kutató szellemében, másodsorban pedig kivételes „beleérző” költői alkatában kell keresnünk. Nagyszerű anyagmentő költő. Jól tájékozódó ösztönéhez nyughatatlan, szedegető és gyűjtögető vágy és hajlam párosult. A legparányibb semmit, morzsányi töredéket, melyben ő a bölcset vagy a tündérit pillantotta meg, észrevétlen kincsei közé rekkenti, és belőlük vagy épp hozzájuk egész versnyi remeket alkot. Természetes, ez sokszor hátrányára is van, mert némelyik úgy beragyogja és átfonja képzeletét, hogy verse néha már egyé258ni színeiből is veszít. Így lesz aztán Istar pokoljárása, a babiloni rege széles, keleti ömlése tele Kalevala-ízzel:

fekszik a vízben, mint a szikla,
mint ár ellen beledült szálfa,
halántékán zuhan a zúgó,
térdhajlásán zuhog az örvény
mind e világ végeztéig.

Aztán A teremtés című költeményében Platón ideái szólalnak meg s ajkukon a teremtés kristályszépségű misztériuma.

Kristály-keblünk medencéin
cikázva lecsorog
a tőletek kelő élet
a lenti hamuba
s száz alakban létre-jöttök
a durva hamuból:
nyujtsátok ki értünk óvó
karotokat odalenn!

Babiloni töredékek, Hellasz bölcselete és Kelet szelleme különös csillogással él e versek tekintélyes részében. Olvasás közben fölvetődik az olvasóban a kérdés, hogy Weöres ihletforrásáról gondolkozzék. Így jut el aztán leghamarabb lírájának jellemző sajátságához, mely abból származik, hogy költőnk ihletforrása elsősorban értelmi. Mintha a személyes, a „testi” élmények ihlető varázsa hiányozna ezekből a versekből. Úgy is van, Weöres költői alkata elsősorban értelmi. Az igazi weöresi versek sugárzása azért olyan hűvös és tiszta delejű. Lényegét és forrását keresni az agy hűvös ágbogai között kell, nem pedig a szív piros és ziháló rekeszei között.

259
3

Külön kell foglalkozni a kötet első tizenhat versével, melyekhez még hozzáveszem a Venus bolygóhoz és Hajnal a Holdban című verseket is. Ez a tizennyolc vers jelenti Weöres lírájában a továbbjutást. Mind formai, mind tartalmi szempontból. Mi sem természetesebb tehát, hogy ezek a versek mondanak legtöbbet költői alkatáról is.

Ezeket a verseket röviden így lehetne jellemezni: a tökéletes forma rácsain átragyogó hidegség, tragikus feszültség, diszharmónia és állandó elvágyakozás a kozmikus végtelenbe. – Mindez a világgal szemben elfoglalt emberi és művészi állásfoglalásából következik? – Igen, csakhogy ez az állásfoglalás és szemléletmód Weöres egyéniségében és költői világában nem ilyen egyszerű. Nála már maga a fizikai világ sem ugyanazt jelenti az én számára, mint másnál. Jól látja, biztosan érzékeli, de lényét szúrja és taszítja. A transzcendentális és a reális a természetessel különös, fordított viszonyban áll lírájában. A földi valóságot és az életet keserű örömű vándorlásnak érzi a szúrós valóságok között.

Kedvből búba, bánatból örömbe
lódulunk itt föl-le, föl-le, föl-le
óhatatlanul,
mint ki előtt megkinzása végett
váltogatnak világost-sötétet,
míg megtébolyul.

Talán csak modorosság, póz adja ezeket a szavakat? – Nem! Már első kötetének címe is e földi hidegségről panaszkodott: Hideg van. Így fejlődik ez A kő és az ember kötetben is töréstelenül és „természetesen”. Polgári sorssal 260mérve, tragikus ez az élet, melynek a föld „lenti akol” és az élet „világ-mélyi utazás” vagy legjobb esetben „ricsajos cécó”. A középkor aszkézistől áthatott lelkei beszéltek csak ilyen megvetéssel e földi világról.

S annyi édességet ád az élet,
hogy siralmas elszakadni tőle?
de ha gyönyör lenne is fenékig:
kívánnád, hogy turkálva-röfögve
vakarózhass benne mindörökre?

A középkor Civitas Dei-jének lelke ez, mely makacs vággyal csak a tökéletesség felé nézett. Némelyik szakaszát e verseknek, mintha remete írta volna, akit egyedül az a gondolat tart a földön, hogy „Isten vendége vagy e világon!” S hogy mégis, miért nem keresztény zsoltárok ezek a versek, arra egyszerű a válasz. Azért, mert hangjukból hiányzik a megnyugvás békéje, a remény hite az üdvösségre és a szeretet melegítő tüze. Rideg és kegyetlen, eszes harc ez a tökélyért. Az alázat és a hit sehol sem emeli. Sőt sok helyütt, mintha egy remete és egy cinikus görög bölcs ölelkezne és „csúfolkodna” bennük. Kegyetlen szorongások között él és dolgozik.

Falusi réteken cipelem át az árnyam
morogva, borzasan, mint az eszeveszett,
így alakítgatom készülő versemet
s göröngybe botlom, míg felétek vinne vágyam.

Általában minden költő így él, és így csetlik-botlik egy kicsit e földi tájakon, de nála e földi botladozás „világ-mélyi” kínokat jelent és lelki csömört a kényszerű fizikai valóságban, melybe akaratán kívül csöppent. A test és az 261anyag zárai között az élet áramában úgy leng szelleme, mint maga a testetlen líra. Lényét és vágyait a földöntúli, az idő és születés előtti birodalom hűvös vonzása ihleti. Ha tehetné, biztos legjobban szeretné, ha nem is e világból való képekkel és hasonlatokkal kellene idéznie. Az ekkora arányú elvontság líránkban megdöbbentő. Messzi és sugaras hazába jár vissza. Úgy idézi „a tiszta ég derűs, komoly magányát” és a csillagokat, mint háza táját és szülő édesanyját, kinek említésére mindig ellágyul a hangja. A „csontot és agyat őrlő” sorstól, másutt meg a Venus bolygótól kérdi dideregve.

Anyám messzi mása te,
míly tejjel szoptattál engem, hogy a földnek étele
vérig bántja torkomat?
Idegen vagyok a lég-alatti tájakon
s egyetlen társam te vagy.

A költők különös világ gyermekei, de Weöres szinte már fizikailag is egy messzi, hűvös hon gyermekének érzi magát, ahol csupán a földi minden tökéletes mintái ragyognak csak. A görög idealista filozófia bölcsei kutatták és vágyták ilyen delejesen ezt a hont. A líra segítő szálaival törekszik oda visszamenekülni, mint aki biztos abban, hogy lelke jobbik fele onnan hullott alá. Elszánt gyötrelemmel űzi a rab testben ezt a lelket, amely egyedül képes visszasejteni és visszaálmodni ebbe a birodalomba. A test értelme nála csak annyi, amennyire segíteni tudja erre az útra a lelket és az álmot.

Kereplőként űzöd körbe magad,
rab vagy, de keserved álma szabad
s igazad az álom, a röpke!
262
A szikla, ha rávésed jajodat
többé nem szikla; élő te-magad
s föllibben a fellegekbe!

Így és ilyen álmokkal közelít „a villámló kúthoz”, az örök forráshoz. Ez alá tartja versformáinak kelyhét, és így küzd megtölteni őket örök tartalommal. Lírájának ez az álom a lényege! Hideg magasságban lebeg, melynek kozmikus anyagában „viola-láng ágaskodik”, és „kén-színű mélység” dereng. Ennek a különös világnak ragyogását legjobban érzékelteti a Hajnal a Holdban című vers. Ebből a hűvös magasságból szemléli sorsát is, „mint rongyos viskóját a repülő”. Közömbösen nézi a „jég-alatti” és „világ-mélyi” birodalmat, és így szólítja meg magát:

A durva földi-jóhoz mi közöm,
ki égi dolgok közelében élek?

És szomorúan így válaszol benne a földi ember:

E vers szerzője olyan vágyna lenni,
kit földi öröm sose melegít,
kinek másokra nincs szüksége semmi
s mert vágytalan, hát másokon segít.

Ez a sóhaj inkább kelet vágytalan szent emberének ajkára illik, mint a keresztény remetéjére. Kelet és Nyugat bölcselete, a test és lélek kínja és vágya egyre gyötrőbb vonzással viszi a tökéletes felé, melyből mind biztosabb harmóniával Isten alakja bontakozik ki. Rengeteg út zavarával küzdve, makacs törtetéssel, szívében olykor már-már tőle szokatlan ellágyulással könyörög a szeretet békítő vonzásáért. De mint a kő, mely tudja, hogy nem fogja a mágnes, oly reménytelennek érzi ennek beteljesülését.

263
Csak hívjalak, csak várjalak,
tudom, nem jössz el értem,
míg holtig érted zúgok én
a hasztalan sötétben.

Íme, egy költő a megrótt nemzedékből. – Vajon „az érzelmi és értelmi erőfeszítést, a kapaszkodást a titok felé”, kiknél találjuk meg líránkban gyötrőbb lázzal és vakmerőbb kalanddal?

4

Weöresön kívül kévés költőnk van, akinek művében akkora szerepet játszana külön-külön maga egy-egy költemény is. Mint a legszigorúbb l’art pour l’art híve, nemcsak a tartalmi lényegen csiszol, de talán még makacsabb erőfeszítéssel dolgozik a vers mesterségbeli megoldásán. A Meduza, az előbb tárgyalt tizennyolc versen kívül jó részben egy költői műhely verstechnikai kísérletezésének kincsestára. Maga a kötet egyharmadát kitevő Rongyszőnyeg fejezet kereken százhúsz ilyen verset tartalmaz. A cím alatt ez áll: – Dalok, epigrammák, ütem-próbák, vázlatok, töredékek. – Ezt a változatos és érdekes anyagot olvasva, nemegyszer értelmetlenül áll meg a be nem avatott az egyes versek előtt. Néha a tartalom hökkenti meg. Pld.: „– Retek szép telt színe, – teljes-pirosa – valami Egészről – olt a szívbe álmot –.” Másutt meg mosolyogva vagy fejcsóválva olvassa: „– Nézi a zöld hal, – nagypapa bokáját nézi a zöld hal, – nagypapa lábujját nézi a zöld hal, – giling-galang, – nagypapát nézi a zöld hal –.” Mondom, amíg a be nem avatott csak a groteszket látja, addig a költők számára ez a fejezet nagyon hasznos és értékes anyagot jelent. A 264megfogható képletek kielemzése néha elég bonyolult. Némelyike mintha csak szavakkal kitöltött ritmusábránd, dallam vagy ütemfantázia lenne. Legnagyobb részében pedig a magyar verselés problémáival foglalkozik. – Van-e minderre szüksége egy zseniális formaérzékkel rendelkező költőnek? – Igenis, van. Különösen pedig épp a magyar verselés titkainak kutatására lenne szükségünk. Hiszen költőink szinte kivétel nélkül járatosabbak a klasszikus és a nyugat-európai vers titkaiban, mint a hazaiban. Weöres szenvedélyesen kísérletezik ezen a téren. Úgy dolgozik, mint az ötvös, vagy hogy Márai hasonlatánál maradjunk, makacsul dolgozik azon a vezető anyagon, amelyen az a „mély-áram” fut majd át, amelyik minden versnek az életét jelenti. „Erósznak” is nevezhetjük. De természetes, hogy lehet bármilyen remek a mesterségbeli kivitele, az anyaga egy versnek, ha hiányzik belőle ez a „mély-áram”, a költemény halott. A versnek ez a különös lényege éppolyan körülírhatatlan valami, mint a villamosság. Különös titok és anyag. Sokszor épp ott nem jelenik meg, ahol a legnagyobb és legtisztább lélekkel harcoltak érte. Nem egy esetben érezzük hiányát épp az említett java Weöres versek között is. Ilyen például: Sugaras ének, Karének, A teremtés és a Polyrhythmia nem egy darabja. Ezekben, úgy sejtem, azért szakad meg ez az áram, az Erósz, mert alkotójuk a magvas lényeget és az eszmét, melyeken keresztül ezt a bölcseleti lírát igyekezett kialakítani, még nem tudta lelki „tulajdonává” mélyíteni. De másutt, talán épp ott, ahol nem is várná az ember, a kísérletező kurta dalocskák között sugárzik, jelezve, hogy mesterremek született. Ilyen az 55. vers a sok-sok remek közül.

265
Távol a folyónál
perje füstölög,
a kis vándor látja,
csöndesen megáll.
Nyakát nyujtogatja,
mindent elfeled,
harmat-lepte fűre
könnye hulldogál.

Amíg a Rongyszőnyeg-re jellemző az ütem és formakutatás volt, addig a Na Conxy Pan húsz dala a képzeletjátékok elragadó villogású gyűjteménye.

Szép városodban tévedezve jártam,
aztán a Hét Harangvirág Terén
lehelletednek szobránál megálltam
s homlokod titka átömlött belém.

Hihetetlenül jellemző tud lenni egy-egy ilyen röpke versszak néha egy költő egész művére. Sokszor úgy érzem, hogy ezek a versek visznek a legközelebb Weöres lírájának lényegéhez és költői világának megismeréséhez… Ezek a rövid óriás versek…

1944
266
Egy polihisztor rajzairól
László Gyula

Ezek a lapok vajon csak mozdulatok, indulatok, testek és arcok megörökítői lennének?… Azt hiszem, inkább egy igen érzékeny és egyben acélosan edzett szellem mozdulatairól, egy művész érzésvilágának indulatairól és arcképeiben is önmagának az alkotónak arcmásáról szólanak… Az értelem és érzésvilág küzdelméről, az alkotás harmóniájáról, mindarról, amit művészetnek nevezünk. E rajzok egyensúlya és harmóniája első szempillantásra megragadó… De csak azért talán, mert alkotójuk vonalaikat az ember értelmes arcához és az emberi test szépségéhez kötötte? – Nem… – A külső valóság csak elindította a kezet. A rajzoló kéz vonalaiból a művet már az a belső hang diktálta, amely már nemcsak arra törekedett, hogy hasonlítson e valóság látványára a képe, de azt másolja, ami a művészet lényege…

Mert minden művészet lényege ez a belső hang. Ennek a rögzítése. Érzéseknek és gondolatoknak kifejezése. Egy belső világ kivetítése… És azért nagy a művészet, mert az igazi jó alkotásban a művész együtt hozza világra nemcsak az önmaga és mások lelkét (és ez nemcsak az arcképeken van így, de tájakon és a tárgyakon is), de hozza általuk a kor lelkét és a világ kozmikus üzenetét is. Mindez, amiről eddig beszéltem, egy rejtett világ. Az idegek, a lélek világa. És mindezt a látható külsőt, a természet és a tárgyak formái hordozzák a szemünk előtt. A valóság, e földi „vonalakkal” segíti az alkotót a kifejezésben. A látható világ 267az igazi művész kezébe adja azt a formakincset, azt az ábécét, amellyel el- és megolvassa és egy közgazdasági hasonlattal élve, kamatoztatja, mint pénzét az üzletember, de nem a maga, hanem az emberiség örömére a művészet lényegét.

És mert az életet hordozó világegyetem formakincse végtelen gazdag, és a bennük és köztük dolgozó emberi szellem is határtalan gazdag összességében és egyedeiben is, ezért a művészi ábrázolás, maga a művészet, amint a latin mondja, hosszú… végtelen… Így aztán megértése és az alkotói módszerek megismerése, a művész és a művek elbírálása se olyan egyszerű, mint sokszor gondolják egy-egy séma pallosával suhintva az alkotások közé.

László Gyula rajzait szemlélve, e lapok tiszta és logikus vonalrendszere arra indítja a szemlélőt, hogy elgondolkozzék a művészet lényegéről, és hogy a felületen túl is megértse tollának céljait, mert maga a rutinos megörökítés, a látott világ feldobása egy lapra, önmagában, azt hiszem, nem lehet cél. Tehát az, ami első pillanatra megragad rajzaiban, a biztos, de ugyanakkor érzékeny rajz vonala, nála is csak a külső. Művészi mondanivalójának kerete, de nem lényege. Csak hordozója és gerince egy élménynek, egy érzésnek, mely e vonalak által komponált formák egyes pontjairól és az általuk körülzárt térből sugárzik. A teret kiszabott és művé határolt lélek beszél itt élményeiről, az arcok lényeges világáról és a test formáinak szépségeiről. És mindenkor és mindig klasszikus egyszerűséggel, tisztasággal, de ugyanakkor egyéni látásmóddal és ízzel színezi, sokszor a századok egymásnak átörökített formakincsével gazdagítva mondandóját. Állítsuk csak egymás mellé Az akt, a Vonalmuzsika, görög és impresszionista ihletésű fogalmazását a testről, vagy például az Espresszóban alakjának quattrocentósan mai fogalmazását a Lányfej századvégi ideális for268máihoz, vagy egymással szemben a Merengőhöz-t és az Újságírónő-t.

Az sem véletlen, hogy ezeknek a rajzoknak az alkotója kitűnő régész, művészettörténész, hatásos szónok és egyetemi pedagógus, a magyar tudomány egyik jeles képviselője. Így e rajzokon a logikus rend, a kötelező biztos vonalvezetés, a szellem lényeget kiválasztó szűkszavú egyszerűsége, a méretek és mérték és távlat tudatos hangolása mind a tudományban edzett szellem megnyilvánulása a rajzművészetben. S mindehhez párosul a lélektan ismerete és az a látásmód, az a praktikusan fürge, emberismerő gyakorlati életérzés is, mely őt arra kényszerítette, hogy a történettudomány kutatásával, a rajzolás örömét és a művészettörténet művelését együvé fogva vigye, szinte hármas párhuzamosként már egyetemi éveitől kezdve egy életen át.

László Gyulában a tudós és a festő kettőssége rajzainak stílusát is két csoportra választja. A mester és a művész, mondhatnám a költő képeire. Az előbbibe tartoznak a nem is komoly, de komor gonddal, alapos aprólékossággal, már-már az anatómiai kínos pontosság igényével megmunkált arcok rajzai. – Önmagának és az utókornak bizonyságul készültek ezek, hogy bizonyítsák a mesterségbeli tudást? – Ide tartoznak önarcképe, a családról készült rajzai és sokszor a kortársairól alkotottak is. Sötét tónusú nehéz grafika ez. A „Kortársaim”-sorozatból Medgyessy és Barcsay portréja (akikről újszemléletű könyveket írt), Lyka Károly- és Kodály Zoltáné talán a legérzékenyebb. És érdekes, hogy az a néhány tájkép is, amelyet kiállított, e tömör aprólékossággal készült.

Ám a rajzok nagyobb csoportjában könnyű lendület viszi a vonalak szárnyát. László Gyula alapjában véve derűs, de sok húrú, mélyen érző kedélyvilága sugárzik ezeken a lapokon. Itt vonalai összeragyognak, az alkotó saját öröme 269összecsendül a Festőnő jól sikerült rajzán érzett derűjével vagy Az induló mosoly bájával, a Derengés vonalainak meghitt szépségével. E rajzok hálóján, amint pedzettem már, mindig megtaláljuk azt az archimedesi pontot, például a figyelő szemen, a mozdulatot átlendítő izom íven, vagy akárcsak az ujjbegyben összpontosult figyelmen, amely ponttal az egész művet a valóságból a lírába emelte alkotójuk. Legtöbbször nem kompozíciói, hisz ezek sokszor rutinosan hasonlók, de ezek a nagyszerűen kiemelt „sarkalatok” a lényegesek műveiben. A Görög emlék egy hajszálvonallal is többet mond, és messzebbről üzen az időből a tanult értőnek a klasszikus szépségről, mint a divatos, üres útinapló és az alapos, tudományos dolgozatok kavics-csörgése.

A Hódolat Picassónak öt rajza olyan darabjai e sorozatnak, melyek arra indítják a szemlélőt, hogy alkotójukat rejtettebb tájak és világok meghódítására biztassák. Tudása, kutató szelleme és akarata, szikla-szilárd kitartása, de ugyanakkor mindig a művészek között élő és a művészetben kalandozó szelleme is erre kötelezik László Gyulát. Olyan gyümölcsökkel térhet meg e területről érett tudásával és rajzi biztonságával, mely képzőművészetünknek csak hasznára válhat. Hiszen a sokoldalú László Gyuláról akkor sem lepődnék meg, ha azt hallanám az egyik nap, hogy zeneművet komponált hárfára és lantra.

1964
270
Csillagtoronyba
Jegyzetek Jékely Zoltán lírájához
1

Jékely kezébe a tollat – vagy költészetének hangulatához talán jobban illően: a lantot – az elmúlás felett érzett lelki seb és ennek a megrendülésnek a mindenségbe is kivetített érzése adta. Egyetemes, az emberiségre is átvitt költői közérzet a kozmikus méretű elmúlás láttán. – A mindennek hiábavalósága! – Az élőkön, a tárgyakon és érzéseken túl e pusztulás ellen emelt líra sorsát is így nézi. Így aztán a szeretett és többször is megidézett „boldog” Reviczky „a világ csak hangulat”-án túl Jékely már-már skizofrén mód vetíti egyetemesre ezt a gyógyíthatatlan sebet, mint egyetlen szomorú valóságot:

Elmult itt, ami múló,
lévén a múlás sorsnak végezése;
ál-érdem, akár a hó –
s nevét az égre még senki se véste.

Márpedig minden költészet és költői tett értelme a megörökítés lenne. Kisebb igénnyel végül is aligha több a világlíra sorsa is és értelme is, mint az időben elénekelt dalé. És akiben ez így tudatosul – márpedig Jékelyvel ez történt –, annak napjaiba és tetteibe örök nyugtalanság, lelkébe pedig világméretű válság érzete ül. A létből egy végtelenbe és az időtlenbe való elveszés; ez adja költészetének eksztázisát. Talpa alatt e föld így nem más; mint kőkoporsó. Mindennek temetője. Már-már ilyen értelem robbantotta tudathasadással szólítja meg a húszéves költő lelke a testét:

271
Te földbe jutsz, hol madarak, királyok
s kutyák porladnak, mint a falevél…

Igen, de e negatív távlat, e rövid valóság, a földi kifutópálya fölött, ha nem is szívderítő reményként, de szellemvigasztalónak és stílusgazdagítónak úgy érezzük, mintha e lírában mégis mindig ott lengene, és ott lélegzene egyfajta „halálba táguló” – költői – „Végtelen” is. A kutató szellem azzal a reménnyel néz feléje, hogy tán valahol rajta át „örök partra” szállhat, vagy jó hírt kaphat még az „Odaát”-ból. Igen, a Csillagtoronyban című Jékely versben az ifjúkori mestermű „reménytelenségében” ilyen vigasztaló válaszok kísértenek, mint e költemény részei, villogó poétai kérdései, szép versszakai. A „megfejtő-lángú percek diadalának”… „a nagy Delírium”-nak – olyan „vigasztaló” versfogalmazásai, melyekhez hasonlót költészetünk csak ritka pillanataiban adott. Így a reménytelenség ilyen lírai mámora nem elidegenít, de e távlat a költő szépbe vetett hitével együtt egyszerre csak, mintha összehozná a lelkeket és az emberiséget. A „Miért szép?” oly divatos kérdésére felelve, én itt e versből csak egyetlen versszakot idézek. Épp a legegyszerűbbet, de a legbizonyítóbbat:

Micsoda vad mindenség-félelemmel
telítnek az éjféli csillagok
ebben a nagy-nagy kék-sötét teremben!
Egy-vér szívünk most egymásért dobog;
add ismerős kezed, szomorú ember.

Így rántja össze földire a végtelen dimenzióit. Ezért szép és nagy ez a vers, mert így a végtelen, mintha egyszerre nem is a mindent elnyelő sír lenne. Mint a titokra, kezében a koponyával, néz föl rá Jékely-Hamlet… Nizsinszkijt szó272lítva, másik nagy versében meg is idézi: – „Hol vagy, tűnő művészet, lepketánc?” – és halk reménnyel a következő versszakban mintha válaszolna is:

Vagy valahol, istentelen magasban,
az űr csillagkulisszás színpadán,
még mindig élsz s vonulsz peregve lassan
a többi földi jelenés után?

E sorokban azt érezzük, mintha a Szép sorsához méltó az időben valami ilyen lenne csak. Ilyen kozmikus, elrejtő „haláltánc”. De ebből „az istentelen magasból” Jékely költészete egyetlen könnyű lejtéssel itt terem előttünk a földön. És itt, a pálya másik fókuszán állva vallja, hogy a költő és az ember értelme a dal és annak párja, a létezést bizonyító szerelem lehet. Az a dal, amelyről még ez az elmúlástól rettegő poéta is ezt írja Tücsök versében:

Az életből odaadnék egy évet,
ha így sírhatnám egy-két éjszakán át
csontvázam s vérem bő szomorúságát!
2

Amint említettem, ebből a ritka és magas világból az ifjú Jékely szokatlan korán és szinte rimbaud-i lendülettel hagyta ott az éterit… De nem azért, hogy a lírát is cserbenhagyja, és a megszerzett földi kincs paradicsomában dal nélkül éljen. Épp azért, hogy már a „gyermekkori” nagy versek után, egy mai erdélyi Petrarcaként – a halál és a szerelem öléből –, egyre vadabb nyugtalansággal „rime sporsék”-kal, „szétszórt rímekkel” hódolhasson e sűrű vi273lágban az életének édent nyújtó Lauráinak. Ezért mondtam, hogy mai és modern Petrarca, mert szerelmi lírája aligha mondható az egyetlenhez sóhajtozó poétatípus verseinek. Nem olyan „egyhangú” és kitartó – mondhatnám „beatnik-lélekkel” én is –, ez a líra és érzés, mint ahogy ezt az Egy ifjú hölgyet láttam című Petrarca fordításában olvassuk:

Félek, előbb lesz ősz hajamnak fürtje,
mintsem velem kegyesen nézne szembe
bálványom, ez az eleven babérfa;
mert ha nem tévedek, ma heted éve,
hogy sóhajtozva járom ezt a partot
éj – s napszakán, ha naptüze, ha hó vár.

Így és hozzá hasonló vággyal háromszáznál több dalban! És ha nem is ily lélekkel hangszerelt, mégis petrarcai. Legalábbis a korai szerelmes verseknek a hangja az. Azzá teszi – a líránkban oly szokatlan – az előbb is idézett, „az életből odaadnék egy évet” trubadúri rajongása. Nem egy versében úgy kísért ez a petrarcai visszhang és stílus, mintha csak fordítás lenne a Jékely érzés is a nagy eredetiből.

Nem érhet téged férfi-bántalom,
mivel a vágy rögvest imába gördül
s szentül megáll halvány homlokodon;
nyakad körül fenség bűbája örvül.

Azzá teszi a sok itt is, ott is idézhető példák közül az ilyen érzelmes és magas hangú ünnepélyesség:

274
Zudulj, fagyott könnyözön, puha hó,
közös nyomunkat mindenütt temesd be!
Holt szerelmünket vond be suhogó
síri gyolcsba frissen, még ma este.
Tornyok felé dagadj száz méteresre,
tűnjék el az őt-tükröző világ.
Emlékeinkből ne maradjon egy se
s ne is sejthessem többé lábnyomát.

Verseinek e korszakában a szerelem mintha egyetlen „eszménye” lenne. Érzelmes ihletű fogalmazásait a földihez is alig köti. Olyan l’art pour l’art mintára teremtett lírai érzés, melyet ha van személye is, leírva, tárgytalan hevülésnek érzek. Mintha lelki kaland és stílus lenne a versben:

Vagy, vagy nem vagy, te lány, szeretlek,
mienk lesz ez a sárgafalu kastély!
...............................................
Most itt a perc: sóhajtok, hogy megálljon,
hogy megjelenj ott fenn a holdra tátott
ablakban, mint romantikus medaillon,
s ledobj hozzám egy hosszu kék virágot!

Ez a „szerelem” itt már egyet jelent a meghallgattatás, az elmondani vágyával. Így lenni eggyé, így azonosulni velük. A Sziklahimnusz-ban is ez a hang remeg. De e stílus mögött és sorok között – ha eddig fennköltséggel leplezte is –, már a mai Petrarca áll, hogy a mind egyénibb hangú Jékely lírában és életstílusban fokozott szenvedéllyel lépjen elő.

275
Jaj ez a vágy vad és ősállati;
de én nem áldozom a hím-magánynak;
Ádám vágya lobog bennem, aki
testéből asszonyt ugrasztott magának.
Villanj elő, nőnemü Valaki!

Szerelmi verseiben aztán egyre többször már az érzelmes, Don Juan-táncú Petrarca dalait olvashatjuk. Ám ezt a vad áhítozású, valóra vált szerelmet már nemcsak a nőben, de róla kivetítve, magában a Szépségben is „imádja”. Szépség és a nő itt egyet jelent. De tovább mélyül az érzés, és egyet jelent a barátsággal és a nemesen faragott kő szépségével és hidegségével is. Mindennel, ami az „idő-sárkány” körmei között pusztul. Ő, a dáciai római emlékek közül kilépő erdélyi, így érez Itália kövei között is. Róma és Kolozsvár hangja ver össze sokszor az ilyen rímekben. Szerelmi lírájának hangja így tágul ki a lét értelmét jelképező szépséghez, melyet úgy üdvözöl, mint Petrarca Lauráját.

Kegyetlenség a kenyered, tudom,
mióta a lábad a szívem taposta;
legnagyobb örömöd a bánatom,
kiontott vérrel vagy bebalzsamozva.
Mégis, mégis, nyisd ki az ablakod,
hajolj ki egy szóra a hideg éjbe!
Én feldobom a szívemet. Te dobd
egyetlen-egy hajszáladat cserébe!

Ez a szerelem már nemcsak a test vágya és a másiknak megismerése. A művészi cél áll itt a jelképes idő Ablak és a jelképes végtelen Hold előtt. Kimondani a szépet. Eg276gyé lenni vele, mint a szerelemben a nővel, mint a „honszerelemben” a hazával. Mert ezt is idézi Jékely költészete. A Laurák szerelme így szélesíti költőnk stílusát és éveit is az „Univerzumba”. Aki végigolvassa ezeket a verseket, világosan látja, hogy az Elefántszerelem versének „behemód gyönyörén” túl sem más ez az érzés, mint rémület a szenvedély nélküli élettől. A láng nélküli test cellájától. Rettegés a kihűlt agy, a bénult idegek, a „vágytalan ösztönök” – szép fogalmazásával – félelem „a nemetlen, meddő angyalságtól”. E petrarcai ihletű költő még az Álomlátás apokalipszisében is a párját keresi, de mintegy természetes ösztönnel azért, hogy „az őrült emberi nem” így szökjön ki szerelmükkel a „kollektív halál”-ból.

3

Jékelynek bőven akadnak romantikus pózai és hangütései, de mint végül is szerelmét, úgy egész líráját is a világ valósága ihleti. Álomverseiben és minden kóborlásaiban is a földön jár. A jelen és múlt kulisszái, az élők és halottak között is mindig a reális történelem kíséri. A történelem: „az idő és az ember szörnyű fattya”. És a „csúful becsapottak között” petrarcai nyugtalanság űzi. Ezt a hajszát csak fokozza a szülőföld-vesztettség állapota. Ez viszi, de a megnyugvás és bizonyosság kutatásának reménye Erdély és Visegrád, Kalotaszeg és Velence, Enyed és Firenze, Budapest és Róma, Párizs és Szicília bekóborolt útjain, dombjain, utcáin és múzeumaiba. De bárhol is járjon, mindenütt „Bethlen Gábor elkésett diákjának” érzi magát, aki így veti papírra sorait:

277
Láttam narancsfát, gondoltam Mignonra,
kinek e hon volt álom-vígasza,
s így sóhajtottam honvágyas kinomban:
„csak meg ne haljak itt. Haza, haza!”

De melyikbe? – Mert két hazája van: „Hazáim látom, két szegény hazám.” Lelkileg is ezt szenvedi. A szülőföld vesztésen túl az otthontalanságot. Az árva orángután dalai versében így idézi ezt a mindenben kísértő testi-lelki hasadást.

Ha otthon élnék, tán az ősi múlt
édes folytonosság-íze kísérne,
nem volnék emilyen két-részre hult,
mint Apaffy György úrnak
(a fejedelem apjának,
Almakeréken hamvadó –
Budapesten álmodó)
teteme – síremléke.

És Budapestről Erdélybe költözött. Neki nemcsak az ifjúság és a gyermekkor kertje volt ez a föld, de egy világ. A megörökített vers-városkép-metszeteken túl, ismét a történelemnek is oly sokszor példamutató szellem hazája. Ezért hagyta el ifjú költőéveink romantikus méretű, nagy tervekkel teli városát, pedig ekkor már nemcsak „nonum prematur” pesti, de ennél több, már jelentős „budapesti” magyar költő volt. De a Szamost újra hiába szólította: – Tempém, Léthém, ezüst fonál! – A magány újra igazán csak itt lepte meg. 1941-ben írt sok erdélyi verse idézi ezt. De Jékelynél ezt a magányt is szélesebb távlatban kell néznünk. Szülőföldjét meg, de az évek sodrásával „nem lelé-(lelte) – honját a hazában”. Költőnk akkori közérzete szerint a Köl278csey idézte „hont” a „világra” kell kibővítenünk. Mert az évek futásával mindig sötétebbre tornyosult nemcsak a két haza, de bennük a magyarság és az „emberi nemzet” sorsa is. Az 1937-ben írt Tengerparti elégia ember magányának szomorúsága lép elő írásaiból.

Tenger! Tudom, hogy nagyságos vized
az emberi nemzet zokogta sósra.
Panaszomat meg kell hát értened.
.......................................
Szomorúságom árbockosarából
így nézek én le: a világ kerek;
az idők mélye megnyílik, s a távol
görbületében népek, nemzetek.

A romokból, tört szobrokból, dőlt palotákból és a múzeumokból jól ismert s oly sokszor idézett történelem zúdul lelkiismeretére. És az előtörő háborús évekkel vajdai méretű fájdalom és vádoló, perlő indulat kíséri ezt a lírát a második világháború befejezéséig. A nemzedékünktől oly sokszor „számon kért” életközelség, sors és feladat felismerés és vállalás oly sok példáját – és nemcsak a visszahúzódás „kiállását” – lehetne idézni ezeknek az esztendőknek verseiből. Az 1940–45 között írt verseink külön fejezetet érdemelnének irodalomtörténészeinktől. Ebben is jeles hely illeti Jékely Zoltánt.

Ismét megejtettél, Történelem,
vakondlyukban bujkáló tarka semmi.
.......................................
Beléd botorkál az emberi nem,
s elmúlásunkat kicsinyítve, látom:
a sivatag sárgálló végtelen,
csontváz poroszkál rajta teveháton.
279

Ilyen hangütésű költeményei, a Háborúból, Kiáltás halottak után, Tragikus ősz, Sirató, Eltűnt barátaim és a Haláltánc, 1944 után írta meg az Őrült velők című költeményét, amelyben összegezte vádjait és átkait a háború ellen. E versek „síri fényében” már nem az „az árva, schizofrén királyfi áll” – ahogy sokan Jékelyt is képzelik –, „koponyával a kezében”, de a keményhangú humanista, aki ezekben az esztendőkben a régi írástudók bátorságával, erdélyi példákkal és a versbe vetett reményével dolgozott. A „halál” poétája a „kollektív halál” ellen írta sorait.

Poézisének ereje épp ebben a természetes lendülettel kitáguló, egyszerűen építkező de magas ideálú, felfokozott igényű és célú rendben van. Ez adja a Jékely-líra életízét. Stílusának világossága és népi szókincsének gazdagsága pedig – a mindenkori divatokhoz hangolódó lelkeseken túl – a nép között is biztosítja a sikerét. Költői hitelét a történelmi és irodalomtörténeti látóhatára szélesíti. Magyar és világirodalmi utalásainak egyszerre van aszu és pezsdítő íze. Érdekes hatású nyelv az övé. Zsoltárok, emlékiratok, történelmi levelezések, klasszikus versek és népdalok fordulataival lélegző és szókincsükkel épített költészet, hazai és erdélyi szárnyakkal. Nyelvében is nemzedékünk egyik legeredetibb költője.

280
4

A csillagok és sírok üzenetétől, s a virágok trombitaszavától, erdők és halak villogásából – hogy jutott ide Jékely lírája? – Aki átolvassa verseit, az előtt világos, hogy nem egyszerre és nem egy-két történelmi fordulat éles csapása után. Egyenes és folytonos biztossággal vezették mindig a temetők és a „kollégyomok” néma és hangos iskolái. Apja „szerény királyságának” „kalapkoronája”, mint örökség is erre tanította és tanítja: „nagynak-kicsinynek emberrangot adva”…

Nem felejtem ezt sem el… A véletlen úgy hozta, hogy 1936-ban elkísértem, és együtt mentünk föl a Szép Szó szerkesztőségébe. Az Apotheozis című versét adta át közlésre József Attilának. Talán az egyetlen ilyen verset, amelyet magyar költő írt. Nem tudom, hogy írtak-e akkor Európában másutt is ilyen hasonló szépségű és éles hangú verset a fasizmus ellen „a hazájukért halt” „szétlőtt testű feketékért”?… József Attila felállva, némán, egyvégtében olvasta el ezt az abesszin verset. Mikor a végére ért, csak fölnézett, és kezét nyújtva, minden szónál többet mondóan gratulált Jékelynek. „Áldás a győzöttek nevének! – Na, költők, énekeljetek.” Így zárult, ilyen biztatással az Apotheozis. A következő számban jelent meg. Mindnyájunkról és mindnyájunknak szólt akkor ez a verse.

Ilyen úton nőtt Jékely humánuma. De sohasem kozmopolita mód, de mindig a „Vén Európa s a durva törvény” ellen. Már-már nem is ihlettel, de sokszor a deákos Csokonai verselőkedvének szenvedélyével írta azt, amit kötelességének vélt. Nem véletlen az sem, hogy 1941-ben Kölcseyt idézi, és egyre többször tér vissza Petőfi szelleméhez. Így jutott el a Szentségtelen szonett-töredékek és az Őrült velők című verseinek záró akkordjaiig. De úgy al281kotta mindezt, hogy útján végig a „Szépség költőlovagja” maradt. Ez a kettő, hogy nem zárja ki egymást, épp az ő költészete bizonyítja. Csak hit és igazán mély áramlású lelki kultúra kell a széphez és az emberséghez is… És tiltakozó részvét minden pusztuló iránt…

1970
282
Pásztorok művészete

Egyre inkább divatba jön a pásztorművészet, de kedvelői, gyűjtői keveset tudnak a magyar népművészetnek erről az igen eredeti ágáról. Alkotóikról: a pásztorokról és azok életéről, társadalmáról alig hallottak valamit. A mutatósabb darabok készítési módjáról pedig igen keveset vagy semmit sem tudnak.

Ha mindezekről többet akarunk tudni, akkor a múlt századba, legalábbis Petőfiék korába, a szabadságharc idejébe kell visszalépnünk. Ebben az időben az alföldi rónákon, a hegyvidékek rengetegeiben és a Balaton környék erdős és lápos vidékein és a ritka erdős legelőkön nagy juhnyájak, disznókondák, ménesek és gulyák legelésztek. Őrzőik, a falvaktól távol élő magyar pásztorok, a lakosságon belül egész külön társadalmat alkottak. Mégpedig nem is kisszámút. Magában Somogy megyében például – ahonnan írásomhoz a kézenfekvő adatokat veszem –, 1873-ban csak a kaposvári járásban a kimutatás szerint 703 pásztor legeltette az állatait. Ez annyit jelent, hogy durva számítással csak ebben az egy megyében is megközelítőleg 10000 pásztor élt.

Ezek az emberek az év legnagyobb részét a falvak közösségén kívül a természetben, a legelőkön és szállásokon, a pásztorgunyhókban élték le. Napi és egész évi munkájuk és életük menete más jellegű volt, mint a földműves parasztoké. Röviden, sokkal szabadabbak voltak munkabeosztásban és életformában is. Ezért le is nézték, amint mondogat283ták sokszor nekem is „a gürcölő pógárokat”. Szinte kizárólag egymás közül nősültek. Amint szólásmondásuk vallotta: „Minden pásztor a másik pásztornak sógora, komája.” Ezek között a juhászok, kanászok, csikósok, gulyások és bivalyosok között született meg a faragó pásztorművészet. – Hogy mikor? – Biztos, hogy nem a XVIII–XIX. század fordulóján, amikortól számon tartjuk a múzeumokban és magángyűjteményekben az első és úgymond, a legrégibb darabokat. Nem! A pásztorok művészete olyan régi lehet, mint a foglalkozásuk. Olyan régi, mint a szerszámaik és a használati tárgyaik, amelyeket minden bizonnyal mindenkor szívesen díszítettek, nemcsak 1800-tól kezdve. Tehát a pásztor a legrégibb időben is faragó volt. Sajnos azonban ennek a művészetnek az anyaga igen-igen esendő. Hamar pusztul a megfaragott fa, az állati szarv vagy szaru, a csont és a tökhéj egyaránt. Ezért ismerünk csak 150 és 200 éves darabokat.

Mielőtt azonban ezek díszítéséről szólanék, felvetődik a kérdés: – miért épp ők, a pásztorok faragtak? – Hiszen minden művészethez elsősorban készség és tehetség kell! És ez biztos, hogy nem csak közöttük lakozott. Ez így igaz, de hozzá kell tennünk még azt is, hogy a tehetségen túl a megvalósításhoz a szabad idő is szükséges. Idő az elmélyülésre és szemlélődésre és a kivitelezéshez. Ezeknek a feltételeknek mindegyike hatványozottan megvolt a régi pásztorok között, a pásztori világban. A hajdani nagy kiterjedésű legelőkön a jól szoktatott nyájat és csordát a pásztor irányításával a pulikutyája is eligazgatta. Ezt az okos, kisnövésű kutyát kedvelték legjobban a somogyi pásztorok. Megtanították füttyre, intésre és szóra terelni az állatot. A pásztor botjára, kampójára támaszkodva csak a fél szemét tartotta a jószágon. A másikat a bicskáján és a kezében tartott faragásán jártatta. Így dolgozott. Aztán ott voltak a dele284lések hosszú órái, amikor a pihenő állat mellett a kút körül, az árnyékban nyugodtan faraghatott a csordás vagy kanász. Körülötte a természet végtelen „mintát” kínáló „műterme” terült el.

Ahogy aztán napjaink felé ezek az óriási kiterjedésű legelők a termelési ágak és gazdálkodási módok okosabb kihasználása miatt egyre szűkültek, zsugorodtak, úgy kellett egyre többször megfordítani, terelni, összetartani a kisebb legelőn a jószágot. Így aztán a kiszabott szűk területen a legeltetés is mind több gondot adott. Ezzel aztán egyre inkább kevesebb idejük maradt a pásztoroknak a faragásra kint az erdőkön és berkeken. Mindinkább többet dolgoztak esténként tökmag-olajos „pipics” és mécsvilág mellett az aklok-, vagy a pásztor-putrikban és szállásokon.

A hajdani gulyások, juhászok a „bekötött” vagy „befenekelt” szűrujjukban – melyeket itt Somogyban az utolsó kaposvári és szigetvári szűrszabóknál vásároltak –, vagy pedig a maiak bőrtarisznyájában mindig kéznél voltak a faragószerszámok. Ezeket az egyszerű – de különböző faragási eljárásokat, technikákat szolgáló késeket –, törött kaszahegyből, elkopott borotvapengéből maguk készítették. Faragó „bizsóknak” mondják az ilyeneket nálunk. Nyelük kemény kecskerágófa, vagy pedig agancstő. Sokszor kosfejjel díszített, máskor ólommal beöntött. Pengéjük, vagy ahogy mondják „pilingájuk”, különböző méretű és alakú. Aszerint, hogy durva munkára vagy cifrázó, domborító, vagy karcoló, rajzoló célra használják. Van olyan hajlított penge is, amellyel a pásztor vájni tudja a fát. Nem hiányzik a kések mellett a szeg vagy az ártű, amellyel, hogy mutatósabb legyen a kifaragott minta, „luggatja” a forma hátterét. S ha éppen olyan kedvében van, és színezni is akar, akkor a spanyolviasz sem hiányzik a bicskák és a ké285sek között. A „föstéshez” a választóvíz és a színes vagy fekete „korom” az, amelyet használ.

Ezekkel az igen egyszerű szerszámokkal dolgozza meg a pásztor azt az anyagot, amelyet hosszú eljárással már alkalmassá tett a megmunkálásra. A pásztorok művészetében is az anyag és a technika a legszorosabb kapcsolatban van egymással. A legszebb s részben a legrégibb darabok közé tartoznak az úgynevezett dunántúli stílusú – azok között is a messze híres somogyi – spanyolozások. Ezek úgy készültek, hogy a pásztor jó előre kiválasztotta a spanyolozáshoz alkalmas fát, vagy ritkábban az ökörszarvat. Ezeket a világosabb színű fákat, így például a kecskerágó vagy juharfát még tél végével vágta ki, amikor még a lé nem szökött a fa törzsébe. Ezeket a fákat azután az aklok zsúpja alatt, az ányékon, sokszor évekig szárította. Majd elkészítette a tükrös vagy a gyújtótartó „dobozát” és ezután a bizsókkal a fa lapjából – néhány milliméter mélységben –, rézsútos bevágással kivájta azt az alakot vagy mintát, melyet színes spanyolviasszal akart kitölteni. A kifaragott vonalakba, kimélyített síkokba zöld, piros, fekete és kék spanyolviasz darabkákat tett, és azokat a pásztortűzön kiizzított bicskája pengéjével besütötte. Ezt aztán a fával egysíkban letisztítja, és kész a sokszínű, berakásos kis remek.

Másképp történik a karcolás vagy „karcolozás”. Itt a lesimított fába, szaruba vagy a füstön kiszárított szépformájú kobaktök héjába a hegyes és igen éles bizsókkal vonalakat rajzolnak. Olyan ez, mint a grafikus művész munkája. Természetesen, hogy ez a vonal jól „kimutassa” a formát, bekenik a bekarcolozott felületet a puskaporból vagy mogyorófaszén porából és faggyúból összegyúrt sötét masszával. Ha nincs más kéznél, a kalapjukról lekapart zsírt használják. Ez az anyag a karcolás legapróbb részeibe is beül. Letörlése után az előbb alig látható késsel írt grafika éle286sen tűnik elő. Piros, zöld porfestékes anyaggal is szokták színezni. A díszesebb vadászkürtökön, sótartókon még azt is megteszik, hogy választóvízzel szép sárgára festik az ábrázolásokat. Így dolgoznak a legjelesebb somogyi faragóművészek, köztük is a két Kapoli, az apa és fia, vagy Kálmán István és Tóth Mihály, hogy a legkiválóbbakat említsem.

Újabban mind több lesz a domború faragással készült darab. Ennél az eljárásnál a csomómentes szilva, vadkörte, diófa és berekfa lapjaiba, vagy a kifőzéssel formába szorított szaruba mélyen bevésik, kidomborítják a díszítőelemeket. Eljárásukkal a rajzolás után, már közelednek a szobrászkodás munkája felé.

Az elmúlt 150 év legszebb darabjain – ezekkel a technikai módszerekkel dolgozó pásztorok alkotásain, vajon mit találunk? Röviden: a faragó mindazt ábrázolja, ami őt körülveszi. A Balaton környéki legelőerdők jellegzetes és szép makkos fáit. A legelők nyájait és szabadon élő vadjait. Ezek közül is a leggyakoribb az erdők nagyszerű látványa, a szarvas. Az az állat, amely után az ősmonda szerint napnyugatra indult Hunor és Magor. Gyakran ábrázolják a somogyi erdők vadkanjait és a rókát is. Az erdőt a sokféle madárral, galambbal, bagollyal, csókával, varjúval és mókussal egyetlen fával stilizálva ábrázolják. És ahogy a legelőn a pásztor egész világát körülveszi a virág, úgy használja fel a virágokat arra, hogy körülindázza velük ábrázolásait. E szimbolikus virágok gazdag keretbe fogják az ábrával kitöltött síkokat. A pásztorfaragók képzelete kimeríthetetlen. És amit egyszer díszítőelemként már odakarcolt, vagy faragott, azt szinte sohasem ismétli meg. Az önálló ábraként szereplő nagyméretű virágbokrokat felváltják az indás futású és ornamentikának használt összetett virágelemek. Szinte egymásból ömölve folynak végig a díszített 287tárgyon. A magyar népdal kép- és szimbólumgazdagságának méltó párja ez a késsel karcolt, vésett világ. Nem ügyeskedéssel, művészettel állunk szembe! Olyan egyéniségekkel, akik az érzéseiket és lelkivilágukat e faragásokon mutatták meg. Magányos óráikat a maguk örömére művészetükkel töltötték ki.

Így a magyar pásztorművészeten belül kialakultak az egyéni faragó stílusok. Mert nem nyers utánzói a természeti látványnak, de átstilizálói. A jelentős egyéniségek körül kisebb faragó iskolák is kialakultak. Ilyen egyéni jellegű a somogyi stílusú pásztorfaragás is. Alkotási módjuknál az ihletről is beszélhetünk. Terem a kezük alatt az előre ki nem rajzolt forma és ábrázolás. És annál inkább művészet, mert a falvaktól távol élő pásztorok esetében nem annyira a közösségi ízlés, mint az egyéni a faragókésnek a vezetője.

Ábrázolásaik nemcsak szépek, de hitelesek is. A néprajztudomány is felhasználhatja forrásul. Nézzük csak meg pásztorábrázolásaikat. Pontosan olyanok, ahogy elmondta nekem az 1955-ben Kossuth-díjat kapott id. Kapoli Antal faragó juhász. „Szedett gatya, csizma, tűzött lajbli, sípujjú ümög, posztóból való dolmány, rozmarinnal kivarrva, vágott tetejű pörge vagy görbe kalap.” – És a betyárok? – A pásztorok mellett ők szerepelnek a legtöbbet a karcolásokon és spanyolozásokon. És ez a legtermészetesebb, hiszen épp a pásztorok közül állt a legtöbb betyárnak. Legtöbbször nem a rablási vágy – erre csak rákényszerült –, de a katonafogdosás vitte őket a betyárok közé. A csaknem egész életre szóló császári mundér és a német szó és idegen világ elől szöktek meg, és vállalták a nyomorúságos bujdosást. Inkább az erdő, mint az Óperencián túli, ismeretlen világ. A pásztor és a betyár így a múlt században egy kicsit a szabadság jelképe is lett ezeken a faragásokon. 288Sokszor ábrázolják őket úgy, amint éppen kezet fognak egymással. És micsoda délceg alakok és micsoda cifraszűrök a vállukon! Ők a népi képzelet ismert Toldi Miklósai és Ludas Matyijai. A mindent legyőzők, a nyűgöt nem tűrők! Az igazságtalanságot visszafizetők! Úgy ábrázolja őket minden faragó, ahogyan a saját sorsát szerette volna látni. Szabadon, darázsderékkal és fényesen. Vállukon cifraszűr és dupla puska, hosszú hajukon a gombaformájú régi kanászkalap, szájukban pipa, kezükben a híres kanászbalta, „a balaska”. Sokszor még a zsandár is ott térdel előttük. Mint egy népi vígjátékjelenet. Máskor balladát idéző hangja van ezeknek a híres betyárokat: Sobrit, a Patkó testvéreket, Nádi Jancsit, Juhász Andrást és Séta Pistát megörökítő karcolásoknak. A rajtavesztett betyárok között ott vannak a virágot és kosarat tartó kedveseik is. Puskák és balták között a hangászok. A pintes üvegek és madarak között olyan balladai ábrázolásokat találunk, amely az alábbi négy sort idézi:

Hangászok, hangászok
Csak eztet húzzátok
Sárdi Biru Mariskának
Húzzák a haldoklót.

Vagy pedig az ilyen népballadáktól indított pásztorkések ábrázolásait:

Még egy icce borom járna,
Ha az idő el nem járna…
Az idő már későre jár,
Az ajtónál áll hat zsandár.
289

Az újabb alkotásokon a betyárokat az erdősök és vadászok ábrázolása váltotta föl. Nem egy alkotás ezek közül a maga nemében olyan, hogy bátran mondhatjuk művészettörténeti kis remeknek. Bátran, hiszen, ha a Balkánon a népies egyházi festészet darabjait odaszámítják a művészettörténetük sorába, miért ne vehetnénk mi a magyar pásztorművészet karcolással rajzolt remekeit képzőművészetünk egyik igen érdekes fejezetének? Egy biztos, ahogy a népdal Bartók és Kodály műveiben a műzenében, újabban a pásztorművészet is érezteti felfrissítő hatását a magyar rajzművészet alkotásain. Grafikusaink ilyen lapjai aratják külföldön a legnagyobb sikert.

A kezük alól kikerült darabokat két csoportba oszthatjuk. Legősibbek talán a saját használati tárgyaik. Azok a pásztorszerszámok, amelyekkel kenyerüket keresték. Amelyeket saját kedvükre vagy társaiknak faragtak. Igen szépek ezek közül az ünnepi kígyós botjaik, kosfejes kampóik, berakásos ostornyeleik, tükrös baltáik, melyeknek tükreiben hajdanán borotválkoztak a somogyi kanászok. Ugyanide tartoznak – de egészen külön fejezet –, zeneszerszámaik: a hatlukú furuglák és a széphangú flóták. A kisebb tárgyak közül azokat kell felsorolnunk, amelyeket a szűrujjban vagy tarisznyában mindig kezüknél tartottak: a paprika- és sótartók, a gyújtótartók, ivópohár, tükrös, borotvatartó és dohányszelence, kobak. Egész külön csoportba tartoznak azok a tárgyak, amelyeket ajándékozásra vagy eladásra készítettek. Ide sorolhatjuk a rokkafákat, viráglétrát, tükörfákat, székeket, képkereteket, a mosáshoz és vasaláshoz való mángorlókat és lapickákat és az újabban egyre elszaporodott vadász- és díszkürtöket, tülköket és dobozokat, cigarettatartókat és szipkákat. Mind többet találunk belőlük nemcsak a kirakatokban, de a lakásokban is.

Ezek a darabok olyan alkotások, amelyeknek java része 290nemcsak művészi dísztárgy, de egy világ idézője is. Annak a világnak, amely lassan kopik ugyan, a száguldó és életformákat módosító időben, de tárgyainak szépsége és formakincse puszta jelenlétével szebbé teszi környezetünket és gazdagabbá szellemünket is.

1967
291
Ördögök szekerén
Csanádi Imre verseiről

Ha valakit nem érint meg egy líra, írjon-e róla csak azért, mert kritikus? Nem tudom, érdemes-e csak végigpreparálni egy kötetet? Ha elolvasunk néhány ilyen írást, arra lyukad ki az ember, hogy érdemes lenne ezen gondolkodni. Idézeteket írjunk ki? Vagy azt idézzük-e föl, amit egy költői világ bennünk idéz föl? Magam nem mint kritikus, egyszerűen azért írok róla, mert szeretem Csanádi Imre verseit. Egyszerűen azt írom le, mit ébreszt bennem ez a költő. Mi jut eszembe, ha a nevét hallom? Nem egészen új és tán nem is helyes módszer ez. Nem is állítom, de azt igen, hogy jaj annak a költőnek, akinek neve említésekor az olvasóban azonnal nem tárul ki egy határozott világú föld és ég. Ezek közé Csanádi nem tartozik. Írhatja keserű öngúnnyal „fejfájára”, hogy:

Kortársi közönyben verseim nyugosznak,
nem igazán jók
és
nem igazán rosszak.

Bátran írhatja és én is bátran idézhetem. Épp az ilyen hangütésű „reklám” erősíti az ő költői világának határozott rajzát.

Mit vetít és mit visszhangzik felém az Ördögök szekerén című kötete? – Kopár, tiszta erdőoldal! Rajta keresztül kö292vecses, majdhogy karsztpatak csörgedez. Körül vadkörtefák, alattuk gyümölcsök és kavicsok. Meg egyetlen ember.

Előttem hazátlanság van,
sikoltoztató magány, –
mit keresek e világban?
sem napom, sem éjszakám.

Így áll ott, ahonnan elindul. Mögötte világa és szívében szívós ragaszkodás és a forradalmi új hangja. A múlt és a jövő együtt fekszik idegbénító súllyal fizikai és lelki világára. És megszólal, de kinek a hangján? A XIX. század végi szegénylegényén. Róla beszél? Nem. Magáról szól 1940-ben. Idézem, mert alkalmas indítás annak megértéséhez, ami új és jellemző Csanádi lírájában:

Mit akarsz, bolond? Kapj észbe!
Hí a világ parolára:
komázz, kupeckedj, szeretkezz, –
vagy csövet ránts, vad szivedhez:
dördülj, vaskó! ki más kára?!

Ilyen az indulás. S jut-e tovább ez az esztétikai és etikai igényesség miatt kemény sorsra „predesztinált” költő?

Élete és műve nem teátrális. Állandó belső fortyogás és feszültség ez a líra, s csak ritkán „Kristály kutak tükrén szűzi remegés” – ahogy faluja csermelyéről, mint költészete szimbólumáról mondja. Semmi látványosság sehol. Egész kötetén, alkotó módszerén át egy lélek felé mélyülő dráma nő és tágul. Egy diákkori „fösvényen szabott kacat” nadrág lelki sérülést okozó tényéből indulna? Nem. Visszanyúl örökségével évszázadokra. Lelki görcs rángása és az üröm íze kísért soraiban: „Mélyéről, mint a múltunk amilyen, – 293mint az elhantolt történelem” –. A történelem csapásaitól mindig a mélybe cövekelt osztály érzésvilága ez. Ezeknek az érzéseknek a költője Csanádi Imre. Szigorú, elégedetlen, zsémbes és sokszor kishitű, de olyan, aki magát és versét is szigorral neveli. Gyötri a maga és a mások sorsa, és amit róluk felidézett, abban egyre kínozza a halhatatlanság.

Betemet a szállongó por?
Majd kikapar az Utókor.
(Az se kutya. De melyik?)

Nem mai költő? – Ki mondaná? Hiszen mint egy XX. századi prédikátor, egyre szót emel, okosan és hasznosan, a közösség előrehaladásáért. Úgy van, mint Bornemisza Péterről írja: „– Mi tévő légyen, nyelvén akinek – szavak dagadoznak? –” És ki is mondja ezeket. Olvassuk csak kötetét végig. Abban is a Hitvalló című fejezetet. Forgassuk végig abban is az Irodalmi dohogások epigrammaszerű verseit. Kemények, ropogósak a versei, mint a vadkörték és szépformájúak, mint a vadalmák. Nemes és nem potya hevű tűz érleli őket, és mégse lesznek illatos gyümölcsök a versei. Inkább fanyar és kövecsesek. Kóstolgatni való tiszta versek. És nagyszerűen lehet találni velük. Gyümölcs mind, de ha kell, mint a kavics koppannak azon, amit célba vettek. És krónikás tolla alól aprólékos, hiteles rajzzal bontakozik ki a szemünk előtt most átalakuló világ. A kép szívében az áll, és ők állanak, amelyből s akikből indul az új. Zámoly belép a költészetbe. Nem azzal, hogy versek alá kerül dátumokkal, de úgy, mint egy lírai monográfia kép- és érzéssora. – Egy költő komplex módszerű gyűjtése? – Nem! Maga a költészet azokról, akiktől úgy érzi, hogy elszakad; az emberekről és környezetükről, a léckerítéstől a 294présházlyukig. Csanádi még akkor is előre mutató költő, amikor Eötvös és Mikes ötvözött hangján emeli föl a pusztulót.

Szakadóban szép hazámból –
vagyok vétkes fiad, Zámoly;
rád gondolok, orcám lángol,
keserű könnyem aláfoly.

S mert kemény, tiszta versekbe fogja őket, tehát az ibolyától körülölelt présház és az üres szérű is tovább él irodalmunkban.

Szűk lenne mindez? – Csak annak, akinek érzelemvilága más folyosóra hangolt. Csak annak, aki úgy véli, hogy csak bezárt ablakon át lehet egész világot ölelni keszeg keblünkre. Ennek a Pusztavám, Zámoly, Fehérvár és Budapest közötti magányos csellengésnek olyan hangja van, amely felidézi Arany László fővárosi magányát. Nála az elfulladást hozta, Csanádi Imrénél legújabb verseiig egyre tömörebb versek és falusi életképek rajzát.

Pirgálgatja szüle a mákot,
kosárba lök üres gubákat.
Torkukat elnyisszenti késsel
úgy tesz velük mint a csibékkel.
Lepotyognak halálra válva,
fekete vérük dül a tálba;
fekete mák a guba vére,
szétömlik a tál fenekére.

Elég lenne? – Nem hagy, ide kell írnom a Hazaballagó sorait:

295
Viszi a kaszát a vállán.
Hátán a kaszatarisznya.
Koszratva húzza csizmáját.
Húz egy gályát.
Életét. Nem néz rá vissza.

Hogy megírta volna más is ezt? Petőfitől Erdélyi Józsefig, Illyés Gyuláig. Nem hiszem… Népi líra?… Igen, de már hozzákészülésében is máshonnan válogató. A népi líra Petőfi korszaka elé nyúl. Onnan és abból nyitja meg éltető forrását, ahonnan Vikár–Bartók–Kodály gyűjtése összeállt. Az ismeretlen szerzők kincseiből. A névtelen énekesek, históriás énekek, bujdosó dalok, szerelmi énekek világából. A parasztverselők, betyárballadák, mondókák, vőfélyköszöntők és a ráolvasások szókincséből. A Vargyas Lajossal összeállított Röpülj páva, röpülj magyar népballadáiból. Olyan népi líra az övé, amelynek hangja elüt a Petőfi–Erdélyi József típusú népi lírától. Nem olyan „polgárosult”. Történelmibb a hangja. Mai módon régibb, és ez adja meg egyéni varázsát és hangsúlyos magyar verselésünk gazdag ritmusvariációi, amelyek szinte egyedül viszik és esztergályozzák költőnk anyagát. Ropogós tisztaság jellemzi ezeket a verseket. Van valami köze Ady történelmi veretű lírai szókincséhez is. És amit visznek, az a téma a mából való, amint már mondottam. Aprólékos realitás jellemzi szinte minden darabját. Megannyi pontos részletből állnak össze. Majdhogynem krónikás éneknek mondhatnók egyes darabjait, amelyek pontos „történelmi” dátumokkal és váltakozva Győr, Sziget, Berdicsev és Kijev neveivel rögzítik a költő verses életrajzát, környezetét és érzésvilágát. Kimerítő és alapos mű önmagáról és a világról. Helyenként a régi katonaénekek és még régibb fogolydalok XX. századi folytatása. Olykor még Tinódi neve is tollra 296kívánkozik. Addig fortyog magában a történelem fullasztotta világával, amíg kínnal „torz vulkánként”, mint a dudvatüzet égre löki a verset.

Mint őszi dudvahalmok,
kínnal, de égten égnek.
Fojtott lángok fogyatnak,
sajgatnak meddő mérgek.
Minden belül kavarog,
egy-életem emésztem.
Nyerset dobtak sokat rám,
Elfulladok egészen.

A paraszti élet, pontosabban a paraszténekek epikájának hangja ez? – Olyan költészet és olyan hang, olyan mondat és gondolat, kép és színfűzés, amely a népinek jelölt költőink versében alig-alig üti fel a napra a fejét. Még népdalainkban is alig. Csak ismeretlen szerzőjű népi költészetünk verseiben, nem népdalaiban kísért. Ez az a hang, amely tarkább fénnyel nemcsak nála, de Nagy László lírájában is ott villog. Ez segíti őt kitűnő bolgár népköltési és García Lorca fordításaiban is. Kísért Sinka István verseiben is, melyek hangütésükkel gyakran Lorca-párhuzamot ébresztenek. Ám olyan távlati színezéssel, amilyent az ősi egyetemekkel átszőtt Ibéria kultúrája és a Biharalja közti különbség enged meg. Nem egymás hátrányára, de különbségére és színezésére értem ezt. Ez a Csanádi Imre-féle nyelv öreg néprajzi adatközlők színes beszédében, mesemondók gondolatfűzésében, vőfélyek verseiben és olyan présházlakó hegyi emberek és pásztorok monda-kép-szó világában kísért, melyet mindig a legnagyobb alázattal hallgattam, és megállapítottam gyakorta, hogy magyar irodalmi 297szinten még alig-alig szerepelt és úgy látszott, már nem is fog szerepelni. Emlékanyagát magas lírai feszültségben napjainkban olvasztotta modern lírává Csanádi. Gondolok a Halottvivők éneké-re. Egész érzésvilágára és képsorára értem ezt. Abban is az ilyen versszakra:

Nyergetlen toporog, horkan a vasderes,
árnyék száll hegyibe, férfi- vagy asszony-e?
nem hallik dobogás: nesztelenül kocog,
rongyban suppog a négy pata.
Szunnyadj, gazda! höhő, messzire jár a ló!
domb, völgy messze marad, – város alatt nyerít:
más ágyán egerész, hej, a menyecske már,
kedvét kedvese töltözi!

Mintha fölserkent volna Csokonai gondja. A „szürbibliopólium”-ról szedett, kipusztult szavak ébredése. Megleljük nála a vőfélyversek Csokonai hangját is. Itt Somogyban, a megjövendölt iskola táján, Csurgó körül, egész költői iskolája kerekedett ennek a stílusnak. Népi kéziratokban is gyakran láttam ezeket és most itt a Lagzi múltán című versében:

sürgölődtek vőfélyek,
rigmust köpni, kevélyet,
bokrétásan ágálni,
áppetitust csinálni,
dajna-menyasszonyt dícsérni,
vőlegényt ösztökélni,
tálat szedni, –
ablak alatt eb vonít?
tovaühöngetni!
298

Utána mindjárt, még ugyanabban a versben, melyet Móricz Zsigmond emlékének ajánl, itt van az újtípusú ballada hangja is:

…Vér bugyborékol?
vörhenyő lőre?
árad, bűzlik,
csap szét a földre, –
árad, bűzlik,
karok kaszálnak,
krétafakóra
orcák válnak,
szemek düllednek,
üvegesednek,
asztalok körül
borzadály reszket,
fölfalt bárányok
panasza béget,
komorodnak a faliképek,
szürkén dereng az ablak,
sápad a lámpa,
bezuhan a hajnali rét-szag
iszonyú józansága.

Hogy átváltsak, meg kell emlékezni humoráról is, mely egészséges és tiszta. A finnyás ugyan fintoroghat rajta, mert természetes szókimondása sokaknak új. Versei szókincsében a dolgokat nevén nevezi, ahogy a lélek diktálja, mert úgy érzi, csakis így csilloghat ez a tiszta humor, akárcsak a szüret utáni elhagyott fürt, melyet már – csősz ide, csősz oda –, bárki leszakíthat kedvére a hegyen. Inkább nyersen nevet, mint mosolyog ez a líra. A nevetés pedig elrezzenti sokszor a meghitt derűt. Épp ennek ragyogása 299hiányzik verseinek példás emberségéből. Indulata ritkán derül föl az ihlettől, pedig milyen szép szimbóluma a mindenütt kivirágzó lírának e két sora is:

almafa vagyok, gyönyörű fa,
kaszárnya-udvaron.

Lírájának az itt említett vonásait szeretem. Ezeket írtam le, és azt kívánom, költőnk lelki görcseit és bogait bár föloldaná az a sokfelől és méltán ért elismerés, melyet az Ördögök szekerén című könyvére kapott.

1964
300
Forgács Antal költészete

Forgács Antal A világ nem felel című válogatott verseinek kiadásával a Szépirodalmi Könyvkiadó hiányt pótló munkát végzett. Így együtt e kötet, Pintér József előszavával, alkalmat ad arra, hogy a Nyugat harmadik nemzedék egyik jelentős költőjének életművéről szólhasson kritikánk, mégpedig talán úgy, hogy Forgács lírájának elemzésénél a palettára került új színekkel világítson rá egy irodalmi korszak, szorosabban a második háború előtti nemzedék – a Nyugat harmadik nemzedék cím alatt egységesen össze nem foglalható költők – irodalmi kérdéseire is.

Magam lelkemen könnyítve, egy igaz barát – aki nemcsak könyvdedikációimban volt az – iránti szeretettől és kötelességtől indítva lírájának csak egyes kérdéseiről, az engem elgondolkoztató és megindító vonásairól írok. Természetesen sokban befolyásolja írásomat az a személyes és levelező kapcsolat, a sok Abbázia kávéházi beszélgetés, a margitszigeti és Szent István körúti oda-vissza séták emléke, melyek közben induló költői sorsunkat, közös eszményeinket, ellenkezéseinket és állástalanul csellengett, de konok tanulással töltött éveink folyását hánytuk és vetettük meg. Magam abban az időben a Márciusi Front, ő a marxizmus és az Eszme (ő írta mindig így), a szocializmus és a francia irodalom, én a latin és az angol oldaláról nézve vitattuk líránk alakulását. Mindketten nagyjából a Nyugat eszmei és esztétikai elvei alapján. Mert Forgács Antal életével és hátrahagyott művével együtt jellegzetesen harma301dik nemzedéki költő. De olyan, aki ebben a keretben egy külön, éspedig társadalompolitikai és filozófiai indítású színt képviselt. Már zsengéjében a tizenkilenc-húsz éves ifjú e nemzedéken belül az egyik legtudatosabb emberbarát és szocialista indítású költő volt. Új és korszerű hangon a munkásmozgalom lírai ábrázolásának kérdésével, szinte elméleti alapon – Kassák és József Attila után, –, egy olyan lírával, amely egyúttal egyéni hangú is, generációnkon belül talán ő kínlódott a legtöbbet. – Vajon mennyi sikerült ebből és hogyan? – Erről nemcsak Forgács Antal eredendően pesszimizmusra hajlamos alkata, de a hazai felemás társadalmi és gazdasági viszonyok és a teljesen egyértelmű politikai viszonyaink is beszélhetnének.

A Hűvös magány című 1936-ban megjelent kötetéig állandó a kemény felkészülés. E munkáiban a verselés, a képek színezése és komponálása, a gondolatok költői mozgása és fordulatai érezhetően tanultak. Egy szocialista költő erőfeszítései a lírai világért és az emberért. Eközben a legkeményebb küzdelmet – tudom jól keserű szavaiból –, saját lelki alkatával vívta. Az állandóan kísértő és később elhatalmasodó magány érzetével. Társadalom és egyén, a közösség és a magányosság harcában már ifjan ezt vallotta:

De itt maradtál! s egyedül vagy, élj így, ha tudsz egyensúlytalanul,
e földön úgysem lelheted helyed.

Forgács költészete ezzel a rossz közérzettel indult, és lassan a tanult szellem türelmetlen kritikájával mégcsak nehezedett, mert egyre úgy érezte, hogy ideáljaihoz méltó művet nem sikerült alkotnia. Következetes radikalizmusával így állandóan csak gyűlt az elégedetlensége önmagával és a világgal szemben. És forradalmi versei még alig-alig akadtak. De épp elég a Fanyar idő bevezető verse:

302
Mint az elítélt hallatja utolsó drága szavát,
miközben a hóhér készíti csípősre a hurkot,
és két tökfejü bérenc ássa röhögve a sírt,
úgy készülök én is szólani most.
Hogyha megérted fénylő szavamat és belerúgsz,
tudom majd, hogy igazam van.

A költő első verseinek egyikéből véve a jellegzetes forgácsi képet, költőnk elindult „az elefántcsonttorony öbléből” – őt idézem – „a Golgotha felé”.

1932-ben letartóztatták. Bizonyítékok híján történt felmentése után még jobban elhatalmasodott magányérzete és elégedetlensége. Elsősorban magával szemben, mert úgy érzi, „gyenge a forradalomra”. Ez az önmarcangolás és gyengeségérzet viszi el lassan már-már a tapintható világtól, a tájtól, emlékektől és az ifjúságtól. Elmélyíti keserű filozófiáját. Lírájának egyre inkább elméleti, sokszor mesterkélt színeit adja. Az állandó nyomás alatt élő idegrendszer olyan líra világát hozza, amelyben egyre többször szerepel „a förtelmes halál”, a „rossz”, a „céltalan és a börtön világ”, a „magam vagyok” már-már kényszerképzete, a „szörnyű sors” várásának komor árnyéka, „a vak idő”, amelyben kegyetlen fogalmazásával „életveszélyessé lesz a magány”. Jelzőiben a sötét, a hamis, a torz és a szürke kísért. És bár ellenük „magával egyre küzd, mint bátor felkelő”, és magányát gondolkodásában a szocializmus eszmei világával, tudatát az osztályöntudattal és lelkét az Eszmével – „melyet most szuronyok csiklandanak” – erősíti, költészete elsötétül.

Mint Raszkolnyikov, ki tudja, ha fut is
már hiába, maga elől nem futhat el,
mögötte multja s tiszta lelke leng,
nem kérdez semmit, hisz nincs ki jól felel.
303

Menekülésére egy kényszerű filozófiát igyekszik kialakítani. Az önvédelem bölcsességét, amelynek tételeit Tanköltemény című versében versszakonként ilyen sorokban sűríti: – „Légy óvatos!… És légy fegyelmezett!… Őszinte sose légy!… Sok nyugalmat ne várj!” és summázva így zárja:

Mindaz ami eddig történt veled, hamis,
hisz bátorság kell a gyávasághoz is.

Már anarchikusnak, cinikusnak mondhatnánk azt a konokságot, amellyel pajzsát kikovácsolja az ellen a világ ellen, amelyben vigaszul, szerinte „a börtönőr is ott él, hol a rab”. Amit magának és másoknak örökül hagy, tanácsait így bővíti ki:

Ők győztek! Leverve a hősi lázadás,
egy fegyvered maradt csak: a képmutatás.

Logikus lépésként következik ebből már a kihangsúlyozott hallgatás vállalása, amely nála az állandó tagadást jelenti. Tagadását a társadalmi, gazdasági, politikai rendszernek, sőt szinte lénye fizikai és eszmei világának is.

Az ember csak így él hangtalanul,
nem kérdez és ha kérdik, nem felel,
bólogat és mint az árnyék lapul…

Világ- és életmegvetésről, a világból kikapcsolódott személyiségről beszélhetünk. Mintha a valóság kilökte volna vonzásából. Forgácsot József Attila tanítványának szokták emlegetni. Így könyveli el az új Magyar Irodalmi Lexikon is. Az eddig mondottakból is világos, hogy téves ez az ál304lítás. József Attila hatása inkább kemény és tiszta versépítési módszerében és logikájában mutatható ki. Sokkal több van Forgács lírájában kortársai közül Fenyő László 1930 körüli pesszimizmusából és Radnóti Járkálj csak, halálraítélt!, Istenhegyi kert időszakának hangjából. Ha pedig visszafelé keresünk, költőnk ritkán ellágyuló hangjában megleljük Reviczkyt. Például e versszakot olvasva, minden dialektikus ízének ellenére is:

Szép változás, ó, örök mozgalom,
vigasztaló, hatalmas újulás,
a példa int, ím megtanulhatod,
játék az élet és az elmúlás…

Íme, „a világ csak hangulat” kísértete. De egyre sötétedő lírájának magját és ihletőjét, azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy szülőföldje táján, Fejér megyében kell keresnünk. Pár kilométer választja el Vajda János szülőhelyét, Vált Bicskétől, ahol Forgács Antal született. Ott, ahol a zsámbéki medencén a Váli-víz és a Szent László-patak (– „a patakot szerettem én, – s a patak szeretett” –) a két szomszéd község kertjei és erdői alatt csörgedez. Az ifjúság érzékeny emlékvilágában, hogy mit jelent a szülőföld nagy elődköltője, bővebb magyarázatra alig szorul. Bátran mondhatom, Forgács világának kialakítására Vajda János nagy hatással volt. A Hűvös magány, az első igazi Forgács-verskötet címe maga is Vajda erdő- és vadonverseinek, árnyas magányainak képeit idézi. De hajoljunk csak közelebb Forgács verseihez, és világos lesz, hogy az 1932-es börtön után Forgács példaképe egyre inkább a lelki csődből is lírát varázsoló Vajda János lett. A szabadságharc bukása után, az őrület határán született vajdai mű nála – még ha ellentmondásnak hangzik is – a re305ménység és a példa lett. Vajda Forgácsnak mestere volt! Tudjuk, párizsi 1938-as emigrációja alkalmával sem feledkezett meg arról, hogy Vajda János kötetét magával ne vigye. Csak egyetlen vers! Íme, elemezzük végig Vajda Hajótöröttek című költeményét, összevetve azt Forgács költészetének jellegzetes részeivel. E költemény negyven sora szinte sűríti Forgács életének, hazát vesztett helyzetének, lírai világának és fejlődésének elmélyítő, ihlető variációit, és végül egy kísérteties utalásával a költő majdan bekövetkező sorsát is felidézi. Az első négy sor Vajdánál:

Egy búborékkal kevesebb
Az örök semmi tengerén.
A sír egy lábbal közelebb,
És távolabb egy szép remény.

E hangütés egyvégtében rezonál Forgács Antal hátrahagyott verseinek utolsó darabjáig. És közben mintegy száz év távlatán át válaszolnak Vajda és Forgács sorai egymásnak politikák és cenzúrák lélektorzításáról.


Vajda:

Kik jobb világ titkába látnak,
De nem bírják kimondani.

Forgács:

Olyan a föld, – nincs hasonlatom
s ha van, lecsuknak, ki nem mondhatom.

És a költő, aki fegyverrel harcolt a szabadságharc idején, a Bach-korszakban így folytatja:

Választanánk – ha nincs egyéb –
Halál és őrület között?
Ó a vihar, mely összetört, széjjelszórt,
Kerűlne vissza legalább,
306
És ölne el szépen, dicsőn, míg
Nem őrjit meg a némaság!

Forgács:

Biztos hazám, ó, tömör őrület,
rejts el a másolt indulat elől már!

És az Év végén című ciklusának ötödik szonettjében így felel Vajdának a Hajótöröttek-be illő soraival:

Nem a szemérem, érdek tart csak vissza,
hogy arról szóljak mit mindenki tud,
ó, hallgatás! te förtelmes kiut,
az érdek az aljasság borát issza.

A versben tovább Vajda sötétlátása:

De nincs remény, de semmi jel!

Forgács válasza:

Tudja, mi vár reá, többé hát nem remél.

És Vajda újra:

S rablócsapat, ha ránktalál,
Csak rabul vinne: ami ránk vár,
Koldus halála – éhhalál!

E rettentő jóslat kísértete Forgács verseiben makacsul visszatér. Végső fogalmazásában aztán a „förtelmes halál úgy közelít felém”, már nemcsak lírai kép lett, de tragikus valóság, amikor a kép beteljesült, mert a Gestapo 1944 tavaszán „rátalált” Le Sappey-ben, és „Provence daltelt mezőinek” határáról rabul viszi. És jön – ki tudja – tán, hogy 307az előd versének minden szava való legyen „az éhhalál”. És itt térjünk vissza a halált és a halál gondolatától tanított költőn túl az utolsó percig az eszméihez hű „katonához”, aki ugyan lehetett önmagától és a világtól csömörlött, de Utolsó szavak versében is úgy szólal meg, hogy az emberiséghez „az örök értelem” okos igazságával szóljon. Igazi költő módján. Az indulatok és az ösztönök „fellázadt cselédei” ellen.

Ó, nem ilyen halálra vártam én!
Ugy képzeltem e percet valaha,
hogy fetrengve hős eszméim között,
a jelent, a titkot majd tovább adom,
melyért érdemes veszni másnak is.
A győzelemre nem vártam soha,
mert tudtam én, kemény barátaim,
hogy ostobává tesz a diadal,
s a győztes bosszúra vágyik csupán.

Csak néhány vers elemző példáján belül igyekeztem rámutatni arra a kapcsolatra, mely Forgácsot Vajda Jánoshoz kötötte. Ahhoz a költőhöz, akihez az első Nyugat-nemzedékből Ady is visszatért. Mert Vajda nemcsak a pesszimizmusnak, de benne és rajta túl a gondolati lírának és a polgári radikalizmusnak is példája volt. Forgács líráján e három vonásával is végigkísért Vajda. Gondoljunk Az üstökös című vers utolsó sorára. Az itt szereplő „Te mindenütt egyetlen, idegen!…” mondat Forgács költészetének is alaptónusa. A „csúfosan egyedül van” és a „magam vagyok” mindig visszatérő fogalmazása. A történelem vas szorításában e Vajdával egy tájon született költőnek lelki tája is egyre inkább nagy elődjének érzésvilágára hangolódott. Épp ezekkel az indításokkal egy teljesen egyéni han308gú, modern lírát alkotott. Szocialista líránknak olyan szintjét húzta fel, melyet kár, hogy az 1945 táján induló fiatal költőink alig ismerhettek eddig. Tartalmi gazdagságával és súlyával, színeivel és emberi tartásával külön hely illeti meg Forgács Antal költészetét.

Versei tökéletes egyszerűségre szerkesztettek. Mint a sakkjátékos, szabályos lépésekkel tör „játék” közben célja felé. Olvasni jó. Bár sokszor a gondolatok fehér és fekete mezőjében a képek tudatos egyszerűsége monotonná teszi hangulatait, életképeit, rajzait. Gondolati mélyülésével a bölcselő költő – ritka hazai példa – logikája egyre kegyetlenebbül érvényesül. A stilisztikai világosság verspéldáit szerkeszti, mintha csak a gondolat, a tartalom létezne ars poeticájában. A „szép” lírát elnyomta a költő rossz közérzete. Értelme érzelmeit, képeit és hangulatait. Ragyogóan színes versindításait sokszor disszonáns akkorddal zárja, vagy váltogatja. Ebben is különbözik a Nyugat harmadik nemzedék legtöbb költőjétől. Ha például Petőfi Tiszájáról ír, akkor nem életével és színeivel rajzolja. Ő a természeti képekhez, hogy kifejező legyen, az értelemmel választ személyeket, akiknek tulajdonságai személyesítik meg a témát. Így lesz a folyó legény, anya, betyár, obsitos és utazó. Jelzők helyett gondolati elemekkel díszítő költő. Valami számtani versfogalmazás fejlődött ki nála. A mesterségbeli tudás „kifent beszéde”, melyben a szó tökéletes versbe építése izgatta. Ennek megfelelően, eltekintve a kezdés divatos, a Berlin és Bécsen át közvetített Párizs szabad verseitől, ezeket hamar felváltották a legkimértebb formák. A „rendetlenül rendezett világban” az örökkévalósághoz kötő horgonya a mestersége volt.

309
De örök forma megmaradtál,
csont a széthulló hús mögött.
Szó! Te vagy a végső segítség,
lebegj az életem fölött.

Ebben a hitében a Nyugat harmadik nemzedékének tipikus tagja. Annak az iskolázottan tanult, több nyelvű, jól verselő, irodalomban és stílusokban eredetiben járatos, tudatosan mérlegelő, műfordító és tanulmányíró nemzedéknek, melyet inkább mondhatunk tájékozottan lehiggadtnak, mint kiábrándultnak. Gondoljunk csak Jankovich, Jékely, Képes, Rónay, Vas és Weöres munkásságára. E generáció sokszínűségére épp Forgács lírája is bizonyíték. Ám minderről alig-alig esik szó. Legföljebb lassú kritikánk – szerencsésen vagy szerencsétlenül egyszer elhangzott és így kényelmes – patentjelzőket ismétlő módján. Így aztán sokszor éppen a helyt nem álló meghatározó jelzők malomkövével a nyakukban, „az ismeretlenség” lápjában csak lejjebb süllyednek költőink, íróink. Ilyen többek között Forgács lírájára a „de nem mindig egyenletes színvonalú” megjegyzése az új Magyar Irodalmi Lexikon-nak. Mit mond ez nála, akiről épp az ellenkezőjét mondhatjuk? Egész költészetére épp a már-már egyhangúsággal fenyegető egyenletes fejlődés, az érzelmi és értelmi lázgörbék alig ingadozó vonala a legjellemzőbb. Aztán ugyanitt pár sorral odébb „a külvárosról adott sötét, szomorú hangulatú képekről” beszél. De talán csak azért teszi ezt is, mert azt is állítja, hogy „lírája erősen József Attila hatása alatt áll”. S ha már így áll, egy képkapcsolással úgy véli, hogy minden bizonnyal e pesszimista költő a külvárosokról is írt…

Költészetéről azt is el kell mondani, hogy radikalizmusa mindenütt jelen van. De még ez sem korbácsolja fel, mint Vajdánál teszi, az érzelemvilágát. Inkább tartalmibbá sű310ríti, komorrá, a „szabályozott csodák” kimért, csalódott költőjévé. A Vége van című vers vajdai „megsiratni, hogy születtem” gondolata emigrációja előtt, de különösen után, haza és barátok nélkül, szétáradt mondanivalójában. – „Mintha lépcsőn mennék, a bánatom – egyre feljebb emel, e szép csúcson – e csillogó, bús hegytetőn lakom.” Úgy érzi és vallja is, hogy az élet leteríti hordozóját. Céltalan élete magát a költőt. Itt az egész nemzedék depressziója kísért. Ez a hangulat e nemzedékben: érzésben és művekben a szplintől a minden hiába skálájáig csapott. És ez logikus volt akkor, nem pedig egy pózban tetszelgés szülte. Az életünk és történelmünk eseményeinek vihara teremtette. A stílusban pedig egy jellegzetes kettős szimbolizmust szült. Ez aztán e teljes egészében antifasiszta harmadik nemzedék költészetének színben, képben és hangulatban érdekes világot ad. – Esett-e szó róla? – … Melankólia, kettős szimbolizmus vagy lázadás?… És íme, a lázadás sok formája közül itt áll előttünk egy kitűnő mű. A pesszimizmusában is mindig felszólaló szocialista költő lírája, aki „mágnes múltjától” – bár szavaival élve, ez hol taszítja, hol pedig vonzza – „nem szabadulhat soha!”. Tömör fogalmazásában:

ami soha nem veszhet el egészen,
felrémlik, kísért, mint egy látomás.
Ó, undorom, őrizz tovább is engem,
ne haggyál el te végső lázadás.

A kötetben eddig meg nem jelent versek több darabja – a legutolsók tán 1941-es jelzésűek? –, Forgács lírájának remekei közé tartozik. A már kozmikus magánynak költészetünkben talán legdrámaibb megfogalmazása a Leszámolás e szakasza.

311
Nincsen több szó, de nincsen több vigasz!
Nem fűt többé ledér elméletek
heve. Nem tartozom én senkihez
megint, mehetek tovább egyedül,
talán haza, ha volna még haza…
Ha volna még egy csöppnyi zug, ahol
kinyujtva görcsös, tompa tagjaim
ezt mondhatnám: „végre itthon vagyok!”

E végső versek külön helyet biztosítanak költészetének. De bármily zordon szigorúak e végakkordok, közülük a humanitásnak, a művészetbe vetett hitnek ormai fénylenek. Az „örök értelem” szavaival olyanok, mint azok a francia havasok, amelyek alatt áldozatul esett. „A sérthetetlen rendről hírt-adó” „tiszta szó” költője volt egy olyan viharban, amelyről bátran és bölcsen vallotta:

Nem vagyok bűnös én itt semmiért,
de lesz-e, aki ezért megbocsát?

Végül már „aki rossz lenni nem tudott soha” csak azért írt, „hogy ne féljen oly nagyon.” Írt, de tömör hasonlatú képét idézve: „a drága lejtő”, az élet, eleresztette… – De vajon ránk maradtak-e mind a versei? – Nincs rá felelet… Sírja sincs, de a „fénylő időből” egy időt álló költői életmű került irodalmunk asztalára.

1965
312
Vas István két verseskötetéről
1

Épp harmincöt éve, 1935 decemberében írtam kritikai jegyzetet a pozsonyi Magyar Minervá-ban Vas István Levél a szabadságról című második verskötetéről. Összegyűjtött verseinek, illetve a múlt évben megjelent Nem számít kötetének olvasása közben előkerestem ezt a tíz évfolyamot megért, havonta megjelent pozsonyi irodalmi folyóiratot.

Kezdetben csak a magam kedvére, mintegy írásomat is ellenőrizve, olvastam végig újra a Levél a szabadságról-t. Idézni akartam az időt. És abban nézni újra e verseket és a soraimat is, mert amint pozsonyi jegyzeteimből is kitűnik, induló nemzedékünk költői közül Vas István lírája iránt már akkor is, mint mindig, kíváncsi érdeklődéssel fordultam. A Magyar Minerva-i írásomban idézet alig néhány sornyi akadt. Érthető, hiszen ez a szép kiállítású folyóirat számonként mindössze két és fél ív terjedelmű volt. Így Irodalmi Szemle rovata inkább rövidebbre sűrített ismertetéseket és kritikákat közölt. Ám itt van most a kezemben az 1935 szeptemberében dedikált kötet és abban a kimaradt idézetek – szokásom szerint – a lap szélén ceruzával bejelölve. A tetsző és nemtetsző részek egyaránt. Szóval azok a sorok, amelyek plusz vagy negatív értelemben, de megmozdítottak, szóltak hozzám.

Ahogy előrehaladtam az újraolvasással, az idő és e líra idézésének hangulatán túl, lassan kötelességemnek kezdtem érezni, hogy ne csak a magam kedvére tegyem ezt, de a hiányzó idézetek és az új élmények közlésével írásomat 313bővítsem is ki. Most tehát a Vas István verseket és saját írásomat is újra idézve, ezt teszem. – És miért épp ezt a kötetet veszem elő újra és miért éppen a Nem számít kötettel a kezemben? – Azért, mert úgy érzem, így, ezzel a módszerrel – ha szokatlan is –, de talán jobban sikerül e lírai vázlat és a régi jegyzet vonásait is talán árnyaltabbá tudom tenni. Ez a két kötet amúgy is érdekesen kapcsolódik egymáshoz. Az összegyűjtött versek, a Mit akar ez az egy ember? megjelenése után, még inkább így érzem. Egymásnak felelőnek érzem ezeket az egymástól harmincöt év távlatú verseket.

2

Életművének gondolati, értelmi alapjait Vas István a Levél a szabadságról kötetében vázolta föl. Ezekben a klasszikus mértékű, a hexameterek végén idegenül összecsengő hosszú, rímes sorokban. Előre meg kell jegyeznem azt is, hogy e kötet címében a szabadság jelképes értelmű. Inkább idézőjelbe való, ahogy írtam is mindig, annak idején, mert a nagy város, a gyártelepek, a hivatalok robotjában őrlődő és abból menekülő költő pihenő-szabadságán túl a kötet végső kicsengésében e szónak társadalmi és a lelki szabadságra utaló értelme van. Alig akad verse, amelyben ne találnánk meg együtt ezt az egyszerre bukolikusan idilli és éles jelzésű eszmetársítást. Kötetének ez a kettősség aztán igen érdekes hangot és színt ad. A Vasárnap idézete sűrítve adja ezt.

Ezt az örömöt nem ismeri más, csak
ki dolgozásra kárhoztatva van,
ki levegőjét már az elnyomásnak
megszokta s rugkapálni hasztalan
314
s már szeme oly szépségre révedez,
mit megpillanthat bármikor és bárhol,
a szenvedésnek ékszerésze ez,
ki drága ékszert percekből kovácsol.

Ez az ifjúkori vers hangulatában szplinesen Kosztolányi-, Babits-világú még. De már az „elnyomásnak levegőjét” idézve túlmutat a fárasztó világ ebédutánjainak röpke nyugalmán. Túl a vasárnapok édes derűjén, a heverésző csendes órák eszmélkedésén és a szemlélődő munkaközi percek meghitt pillanatain, amelyek a huszonkettő–huszonöt éves költő lírájában olyan szép idilli versek és részletek ihletői. Ezek a versek – Vas István e korszakában – mestereinek példája szerint – itt a Nyugat iskolájára gondolok –, a mesterségbeli tudás kötelező biztosságával öltöttek formát. Ehhez a „parancshoz” közülünk a legtöbben mereven ragaszkodtak. Magam első kötetemtől tudatosan lazítottam a formán. A formabontás szó akkor még nem volt divat, de ezért a bontásért én több kritikai megjegyzést kaptam. Pedig már akkor korunk zaklatott lendülete és Bartók műve is nagyszerű példákat mutatott. Ám Vas István, bár aprólékos műgonddal és szeretettel ötvözte versekké e röpke órák örömeit, de versei mégis nyugtalan fényű aranytól ragyogtak. Furcsán idilli világ az övé. Mert mi tagadás, bár ott lebeg költeményében ez az elégikus, idilli sóvárgás a horatiusi nyugalom, a „Szabadság” és a bölcs társadalmi rend és a szép élet után, de meg nem valósulva, mindegyike szenvedélyesen csak kísérti. Ragyognak, de magasan, mint az ideálok. Nem a valóban, a mindennapokban, de költőnk élete fölött. És ez a földre nem realizálható magasság nyugtalanítja. Elégtelenné teszi verseit. Így robban szét nála az idill. De vérmérsékletének őszintén föltárt keleti temperamentuma is izgatóan követel e latinizált, görögös sodrású 315versek között. A dolgozó, a szegény lázadó és az elméleti forradalmár – Horatius fokozatain megy át költőnk a pesti polgárok között. Szép címadó versében a terített asztal „inyencízű” örömén és a kávépörkölde jó emlékén túl idézi „a házmesterszót, vad porolást, és konyhaszagot”. Csak egy lépés, és ott áll ez a szétroppant idill a társadalmi valóságnál.

Sűrű, kormos füst feketíti a rossz levegőt,
kettős őrszem a tőkét védi a gyárak előtt…

És a „régikötésű Horatius” mellett megjelenik verseiben is, amint írja:

utvesztőjével várt rám ott a Tőke,
majd Marx után nekihevülve, bátran
Spenglerbe, Freudba és Leninbe vágtam.

A harmadik nemzedék költészetében Radnóti és Forgács Antal mellett és Zelk Zoltán ösztönös forradalmiságán túl Vas István lírája a legalapozottabb társadalomtudományilag. Lelkiismerete, műveltsége, bölcselő hajlama, de racionális beállítottságú látásmódja is erre kényszerítette. Kényszeríti a szabadság és az igazság reményében is az értelem parancsa, amely költőnk életét „gyötörve követi”. Igen bátor és keményszavú versei sorakoznak egymás mellé. Ilyenek például az Egy festőhöz, Egy fölényeskedőhöz; és az Egy költőhöz címűt így zárja:

316
Már mind leverve börtön és halálba,
aztán a rend kilép a puszta térre,
a nagyszerű! – feszül egyenruhája,
nyomor s az elnyomás: két hadsegéde.
Ha fegyver nincs, hát versed ellenébe!

A versírásba menekült költő e verseinek nemcsak részletei, de egészükben is a költői szép teljében maradtak. Világos bizonyítékul az őszinte ihlet tiszta hevületének. Képei színesek, még akkor is, ha ritkán reális rajzúak. Költői ecsettel alkotott, izgatóan víziós világ ez, melyben a fogalmak, eszmék síkos testű és ragyogó világa vonult föl. A fényt a költő értelme és lelkesedése szórja, és mint a reflektor, úgy világítja meg a gondolatot a valóságon és az eszméken, akárcsak később a templomokon, szobrokon és a gyárakon. A Nem számít kötetének Az Internacionále a Signoria-téren „Bandierra rossa” motívumai itt jelentkeznek már e harmincöt éve írt versekben.

3

Valóban végső kicsengésében elégikus hangú költő-e Vas István? – Az előbb felsorolt versek ellenére is igennel kell válaszolnunk. De csak abban az értelemben, hogy ez egyszerre jelent bölcsességet és jelenti az elégia műfaj kifejező és befogadó lehetőségének gazdagságát is. Nem véletlen idézi maga sem Mimnermoszt, az idő és a szerelem múlásának énekesét. De a görög nemcsak fuvolahangú dalokat énekelt, de maga is írt harci elégiákat. Vas István hexametereiben és rövidebb-hosszabb költeményeiben olyan elégikus hangra lelünk, amelynek bánatából az értelem éles vagy 317keserű iróniája csap ki. Lírájában a panasz értelmében ez a részvétteli hang a kikerülhetetlenül elmúló testnek, az anyagnak és a szálló éveknek szól. Az ész, a gondolati költő e melódiákba érdes szakításokkal ránt bele. Ahogy a klasszikus vagy a mai emberi boldogság értelmében vett idillt költészetének társadalmi elégedetlensége, „egy eszme nevében” robbantotta szét, úgy elégiáit a rendelés elleni lázadás hangja veti széjjel. Kettős racionális éllel villog végig verseiben ez a költői harc. Alapállás ez nála a földi és az égi rendeléssel szemben. – A boldogság? – Így válaszol 1935-ben:

legszebb időd is ész emészti, vájja,
szép mámorodból eszmélsz megvetőn
s eloszlik már a boldogság homálya.

Az ész válaszol, mert tudja a „Velencei esőben” is, hogy az élet kegyetlen játszma, és ezért az elégiák melankolikus hangját: – „Ülj le, ne szólj, csak bámuld, hogy lassan besötétül” vagy „Fájdalmunk örökös súly már, de viselni ma könnyebb” – és a többit fölváltja egy a beletörődésből kisistergő már-már szitkozódó hang.

Mert jókedvünk lett, és ezt nem tűrhette az, ki
Már régesrégen egy sakkjátszmára hivott ki.
.................................
Ez aztán a partner! Ez aztán a kurázsi:
Élet-halál játékra ellenünk kiállni.
De meg is van róla a véleményem.

A Levél a szabadságról kötettől kezdve „a sértődöttség termékeny daca,” „a tagadás mérge” és „a soha meg nem nyugvás gőgje” az elégiák fölé ilyen hangra váltott, me318lyekben már sehol a „mosolygó alázat”, a bukolikus meghittség kísértése, a szabadság reményének vigasztalása, A színes képzelet és a költőien összetett képek tájait elhagyja és választékos szókincsű, „városi” stílusát már-már a szónokian köznapira hangolja át. Sehol sincsenek már a meredek sziklák és sivatagok és a messze-idegen tengerek, amelyekről azt hitte, hogy sohasem látja meg. Sehol a könnyű hajókat ringató kék vizek és a gazdag asztalok színei és zsúfoltsága. És ebben a világban nem vívnak már a zsarnokmód királyi és vad hadvezéri évszakok se a földdel és se a bősz egekkel. Az Álmatlan éj tiszta rajzú költői képe szétoldódik:

Ha kitekintek, ott egy lenge fény
fehérlik, pontos rajzu, karcsu ábra:
az ifjuság az… visszaint felém
s eloszlik már a kéklő éjszakába.
4

A „koldus férfikor” utazására indul. Olyan utakra, amelyeken a külső világ minden szépsége és valósága is csak arra jó, hogy egy lelki táj és a gondolat világát szólítsa hangra. Hogy mind gazdagabbra bontsa a külső a belső lényegest. 1933–35-től indult ez az érzés. A szabályosan szép Nyugat-típusú verssel is jelzi már a kibontakozó terepet.

Oly kert ez, ahol nem találsz virágra,
a szines szirmon lepke nem lebeg,
zördülnek lábaim alatt a sárga
és vörösarany, száraz levelek.
319

Itália tájai és városai és emlékei is csak az értelem hangolását szolgálják az idő és lélek és vers egyidejű hármas utazásában. Minden az emberi cél, minden: a történelem, irodalom és művészet is a belőlük ébredő vers vetületében. Az utas lelkében a „sakk-matt” tudatával és szívében a boldogság vágyával már nem az „ércnél maradandóbbat” látja céljának, hanem ahogy az Egy olasz kávéházban című, epigramma-méretet alig túllépő kis elégiájában vallja:

Csak ülni, nem írni,
A világot beszívni,
Mindenestül, valami hitetőt
Tárolni, nem akaratra,
Az új meg új szavakra,
Mint azelőtt,
Csak egy ideig kibírni
Azt, amit lebírni,
Sőt, magunkból kiírni
Már semmi sem adhat erőt.

Így alakult ki kopogósan keményre az új Vas István-i verstípus. Erő- és érzésvonalait leegyszerűsítette. Nemes értelemben elvontak, épp az érzelgősség elkerülése miatt. Szókincse mindennapian puritán lett és mégis feszítő, mert nyersen célratörő, mint egy gondolati kettőskönyvelés oszlopsorában a keményen aláhúzott adatok és az eredmény. Ehhez az utazáshoz alakult ez a verstípus. A Ravennai bökversek „nem szakosított életiskolájára” gondolok:

Zajló, piszkos piacokon át
Vezet téged is a pálya:
Ezt meg nem kerülheted.
Utad, a magad kiszabta,
320
Csak ezt érintve tér el,
Hiába, nem hiába
Határoztak meg hellyel és idővel.

Vas Istvánról újra csak azt írhatom, nagy értéke, hogy bárhol és bármiről beszél, a legvégsőkig őszinte mindig és alakoskodás nélkül lelkiismeretes és mindig bátor. Ez adta meg a Levél a szabadságról és kettősen is ez adja a Nem számít verseinek mindig egyéni ízét és megbecsülést parancsoló értékeit. Saját világát építette és a T. S. Eliotot idéző „homok-fövenysivatagon” is saját lírai flóráját kertészkedte ki. A „Tűzlopó” kitartó s következetes munkájával a világirodalomból gazdagon építkező lírát teremtett. Nemcsak magának, de mindnyájunknak, A legszebb Vas István-típusú versekben olyan magas ívelésűt, mint amilyen a Levél a szabadságról kötet Álmatlan éj versétől a Nem számít címadó verséig feszül „két ember” és egy „elvadult őszi kert” fölé.

Ahol a józan őszi szél levert
a fákról minden hervadt nyári éket.

E két sort Vas István 1934-ben írta. Belőlük teljesedett ki költészetének és líránknak egyik legmegrendítőbb verse: a Nem számít.

1970
321
Genius Loci, vagy balatoni képek

Nehezen szólhatok róla. Épp azért, mert amikor csak tehetem, mindig ott ülök tükre fölött, egyik legszebb mészkő-teraszán. Mit mondjak róla, és melyik arcáról és lényéről szóljak?… És ismerem-e, amikor a látvány szemem előtt mindig szeszélyes gyorsasággal lényegül újra és újra át. Épp ez a megfoghatatlan, ez az állandóságot nem tűrő az egyik legbiztosabb vonása. És a többi?… Azok is ilyen aligha megfogható elemekből tevődnek össze… Egyre inkább úgy érzem e hosszú, csákány vágta, terasz fedélzetéről a nyári ragyogásban és még inkább üvegkajütöm téli kagylózúgásában, hogy állandóan próbára tevő mindez, ami itt van körülöttem. A képzelet és a művészi gyakorlatot kísértő. Bátran sziréntermészetűnek is mondhatom… Egry Józseffel sokszor beszéltünk erről a természetéről. Hogy észre sem veszi, és máris elragadta áldozatát. A látvány varázsa ecsethez rántja, azonnal vászon elé ülteti! És ezek a hirtelen felvont színes vitorlák aligha tudják kikerülni a művészi alkotás útjában meredező szirteket… Egry esztendőkre némult el a látvány varázsa előtt, hogy aztán majd annál nagyobb iskolát adjon művében. Aszkétai példát az alkotás és a hajózás festői törvényeire.

Ilyen ez a tóvidék. Ha pedig szabad e tökéletes szerkesztéssel felrakott valóság természetéről és szellemi hatásáról beszélnem, akkor az elmondottak után és azok közül e válóság szinte kihívó hatású jelenségét, a folytonosan és végtelen sorozatban omló, máskor csak átvillanó, a pilla322natból és látványból más színű és hangulatú pillanatba átváltó és látomásra indító lényéből a sokszínűségét választanám a legjellemzőbbnek. Azt a mindig más és más, az idegrendszert is ingerlő, nyugtalanító légköri színeváltozást, amelyet csak fokoz és dúsít e vízben a kvarcos homok és levegőegében pedig a por szinte mérhető, ritkuló-sűrűsödő hullámzása. A fogható és mérhető és mégis varázslatot teremtő szervetlen apró világ jelenléte a tó és az ég tükrében.

Aki nem e partokon horgászva vagy naphosszat vitorlázva a természetből és a tapasztalatból tudja ezt, az megismerheti most abban a színgazdagságban, amelynek tanúja lehet e tárlaton, az erről a látványról alkotott képek színvilágában. És emlékezetében erről szólnak a nagy festő elődök vásznai és kartonjai is… És a fények?… A tükrök?… Ezek a nem mély vízre és vízről kinyíló fénylapok… Azoknak elvont, ragyogó mértana. A vízről táruló fénytani jelenségek, melyeken nemcsak érezzük, de látni is kell e felszín és környezet sok törésű tükrein túl is az alattuk rejtőző és csak a most, a tündéri pillanatokban, az alkalmakként fölvillanót. De érezzük és látjuk is alaktanával és szerves életével együtt… Mindazok pedig, akik ismerik ezt a tükrözést, azok jól tudják azt is, hogy épp ez áll a legtávolabb a csábító és üres ragyogástól. Ilyen látványokat ad ez a tó, amelyről oly nehéz beszélni… Ez a ritka műterem, mely éppen éterien reális jelenségei miatt a lényegire, a szerkezetire, a gondolatira vezeti az ecsetet. Már-már a tollhoz viszi, de csak a mestert, hogy ne rajzoljon, hanem írjon e fizika és fénytan ihlette látomásairól…

Nehezen, szólhatok róla, de az biztos, hogy itt ülve Keszthely–Badacsony–Sümeg háromszögében, mind többször merül fel bennem a gondolat „A Magyar Nemzeti Park”-ról. Egy különösen aprólékos gonddal szerkesztett 323törvényről ábrándozom, amely „pro arte” ebben a földrajzi valóságban világos, mindenre kiterjedő figyelemmel védené nemcsak az itt gyökerező természetet, de a benne épült történeti, népi és művészettörténeti világot is. A víz élő vonalától az ormokra rakott holt kövekig. Mindazt, amiről érdekünkben gondoskodni kötelességünk és hozzá talán hatalmunk is van… Megőrizni azt a könnyen szétbontható valóságot, amely még teljes szépségében áll előttünk és amely fölött a többit úgyis ősi rendje és szeszélyes szabályai szerint alakítják és védik és teremtik örök parancsaik szerint az évszakok és az idő… Nem könnyű szólnom erről a valóságról, amely ezen a IV. Balatoni Nyári tárlaton, mint teremtő erő is itt áll előttünk. Egy biztos, az Alföldön kívül alig van másik tája hazánknak, amely a művészetnek nagyobb ihletője volna. És most ne csak a képzőművészetről, de az irodalomról, a költészetről is szóljunk. Közvetlenül a szomszédságban a „Balatoni Almanach”-ról, a badacsonyi Szegedy Róza-ház verskiállításáról. Azokról a kéziratokról, melyeknek nem egyike immár több áttételű érzés és gyakorlat változatában szerepel ezen a kiállításon is.

Színt, formát és stílust ihlető ez a valóság hétköznapjaiban éppúgy, mint ünnepi óráiban. Lénye kőben, képben, rajzban és versben egyaránt jelentkezik. A kőműves és kőfaragó éppúgy szólhat anyagáról, mint vallhat róla műveivel a szobrász, a próza és a vers inasa és mestere és festőinek sora, mint Egry is, aki nem véletlen lett ebben a légköri kultúrában „az ecset költője”, ahogy a firenzei kiállítása után az olaszok írták róla.

Ő maga és munkássága meggyőző példa arra is, hogy egyetlen, még a legkisebb tájegység művészi megjelenítése, így a Balatoné sem lehet leszűkítő értelmezésű. Épp ellenkezőleg! Csak szárny kell hozzá, mint amit ez a tárlat is 324megkövetel Tihany, Badacsony és Szántód partjai között. Vitorla kell hozzá és akarat és született hajós. Az ilyen nem eshet soha áldozatul az érzelem nélküli látvány és a lakatlan szigetek szirén hívásának. Mondjuk ki bátran: az úgynevezett szép táj csak üres ábrázolásának!…

Ami pedig a szép természetet illeti, abból ugyancsak van mit látni és megcsodálni ebben a bakonyi-balatoni – gyalogléptékben is monumentális – valóságban. Mert a teremtő tűz és víz és tektonika ereje annyi fajta anyaggal és oly változatos eljárásokkal dolgozott ezen a tóvidéken, akárcsak egy nagy igényű és nagy kísérletező kedvű szobrász. Amit létrehozott, így lett aztán összességében tömegében és színeiben megnyugtatóan emberi méretű környezet. Térbeli arányaival és formai gazdagságával kicsit egy olyan magyar Elysium is dolgos világunkban, hogy aki szemügyre veszi, vagy körében, ha csak rövidebb időt tölt is, első perctől kezdve meggyőződhet nemcsak nyugtató, de szellemet üdítő természetéről is… Valóságának formagazdagságáról szóljak?… Arról, hogy hegyei között megérezzük a japáni toll játékától a legmaibb festői kísérleteknek is ihletet nyújtó lehetőségét? De úgy adja ezt, hogy vonalainak, tömbjeinek, tábláinak, völgyeinek és kavicsot és csigát koptató szurdokjainak és fehéren, vörösen, sárgán villogó bányáinak rétegein túl megérezzük nem a pillanat, de az időnek geológiai korszakokban gondolkodó és átömlő suhanását is.

Nézzünk csak körül e száznál több művész alkotásaiban. Tudjuk és látjuk, hogy a Balaton elindítja a képzeletet a formák és a vonalak mindig változó természetének kutatására… És színeiben?… Már csak azzal is, hogy a hazai kontinentális adottság világában itt áll előttünk e tengerméretű és a mediterránt idéző víz, maga ez méreteivel és puszta jelenségével is egyéni hatású és valami mást ihle325tő… Ha az angolok irodalomtörténetükben, akkor mi magyarok művészi életünkben bátran beszélhetünk egy „tavi iskoláról”. E nyári tárlatok is erről beszélnek. És évről évre növekvő közönségsikerük is bizonyít.

Ilyen ez a balatoni tabló, amely mintha a tájfestésről kialakult eddigi értelmezésünket is maibbá tenné. Mintha átírná e képekről, elsősorban pedig a kiállított grafikákból megnyilvánuló látás- és ábrázolásmód meggyőző ereje. Mintha arról beszélne, hogy újra kell tanulni azt, mai tudásunk anyaga és érzésvilágunk szelleme szerint. Erről, mert ez a balatoni valóság természetében egy tágabb egyetemességet hord. Tükre a szárnyakat, az „égi hajózás” elemeit és tájait is föld- és emberközelbe hozza, szinte kezünkbe a kozmikusat… Kísért és ihlet művészetünkben ez a víz- és jégtükrű és testű földrész. Természetesen végül a művészetben is a hogyan és a mit kérdésére egyedül csak az alkotás, a mű adhatja a méltó választ. A lényeg, hogy világgá alakuljon a látvány és a gondolat…

Lassan arról beszélek, amely éppoly tanító itt e balatoni terasz előtt a valóságban, mint Attika fokán Sunionból a tenger, az ég, a fény és a kő és a messze hívogató szigetek látványa, amelyekből nem táj, de általuk és róluk távlat, hit és világ és művészet született az ember által… Így értjük és ettől teljes itt is ez a valóság. Ez lélegzik, és ébred fel minden igazi alkotásban.

1968
326
A nagy család költője
Simon István

Nemrég Balatongyörökről Kenessey Jenővel elindultam Somlóra. Demizsonokat is felraktunk a gépkocsira. Sümeg vára alatt feketéztünk, de az igazi feketeleves Somlón fogadott. Egy deci somlói bort sem kaptunk. De hazafelé olyan eredeti ízzel és színnel telt meg a hiányérzettől szomjas szív, melyre azóta is emlékezem.

Ismertem az utat. Diákkoromban többször végiggyalogoltam ezt a szőlőrácsos és magasságában és horizontjában egyaránt lasszómozgású ívekkel forgó vidéket. Tragikus emlék is kapcsolódik hozzá, hiszen az egykor velem gyalogló legjobb barátom itt esett el, az egyik pince előtt 1945-ben. S most mégis újabbat mondóbbnak és beszédesebbnek éreztem ezt a tájat. Igen, mert most visszafelé a Hajnali lakodalmasok, Simon István első verskötetének útján jöttünk. Úgy, ahogy sorjába lépeget verseivel a kötet, a Hazafelé-vel, a bazaltbányáról írt rajzokkal, a Betyárok csárdája hangulatával. Alig vettem észre, csak a táblán, hogy Bazsiban vagyunk.

És mindezt miért említem? – Mindenesetre nem azért, hogy amúgy is szép provinciánknak hírt verjek, s a költőnek pedig kisebbítsem a hírét, hogy történetek, tájversek és idillek ébrednek az autósban, ha e kúphegyek és öreg tornyok között Simon verseire gondol. Nem azért, hogy egy bogáncsként ragadó irodalmi rossz szólam, egy „divat” útját tovább tapossam egyesek örömére és a költő kárára. A Börceháton Berzsenyiben sem ezek a hangulatok ébred327tek, amikor búcsúzóban – és mindig abban vagyunk –, a Ságot és a Bakonyt nézte! – Ki ismeri jobban – legalábbis kevesen Simon Istvánnál – ezt az érzést és indulatot! Szép verse így idézi ezt a szenvedélyt, amely fellobog a világ láttán:

„Elválok – súgta –, ahogy bükkgally-
szülédtől, holt levél, leválsz…”
És szólt a kocsisnak: „Most nyargalj,
agyoncsaplak, ha Keszthelyig megállsz!”

Szóval, csak ezért említem, a költői indulatért – hogy azt idézzem, az indulatot, amellyel hol ellágyulva, hol aprólékos szeretettel, másutt Keszthelyig meg sem álló szenvedéllyel dolgozik Simon azon a művön, amely már virtuálisan is odatartozik a természethez. Azt mondhatnám, hogy nem más, amit alkotott, mint a tárgyak közé nőtt érzés. Az egymásra sugárzó formás világ, a változó falusi és emberi valóság finom megfogalmazása. A szerves életnek áramló, majd összefonódó, majd meg szétugró, de megfogott szelleme ez a líra. Vagy ha így jobban tetszik, ezeknek lényege egy-egy verse. Már-már azt is mondhatjuk: ez a világ így teljes. Hozzátartozik Simon verse, melyre az a jellemző, hogy minél kisebb témához nyúl, ott látszik meg igazán költői ereje, mert nyilvánvaló, hogy az aprót tágítani a csillagig a legnagyobb művészet. És ennek az erőnek a titka az a meghittség és az a láz, amely sokszor fanyarul egyszerű, máskor érzékenyen könnyű képekbe sűríti témáit. Örökké lázban című verse kulcsa és egyben példája az ilyen költői teremtésmódnak, amelyből mindenkor realizmus, de azontúl egyszerre erkölcsi erő is sugárzik.

És hogy visszatérjek oda, ahonnan kiindultam, Bazsiban mindjárt meg is álltunk Simonék háza előtt. De Pé328ter-Pál táján falun kit lehet otthon találni? – És vajon üres volt a ház? – Nem! Amiről az alább beszéltem, az szólalt meg. Az fogadott, ami Simon versei óta, ha elolvasta azokat egyszer is valaki, mindig otthon marad és fogadja a látogatót:

Ég a vidék; ez a kénszínű táj
ragyog irgalomért az egekre, de fönt
fehér a felhő, a könnyű uszály,
csak a kaszások nyakáról csurran a gyöngy.

És most már a versből ragyogott a megfigyelés, amelyet régen tudtunk, de így szebb lett, hogy líra ötvözte:

Kakukk szól még az akác gyönyörű
aranyán (ha kepét lát, eláll a szava).

És még szólt a kakukk a kaszáló és a patak felől. És ahogy benéztem a konyhába, láttam és hallottam is, hogy itt „kacag a kanál-, s fésülgeti gőzhaját, a kis tál”. A vendégek is láthatták, hogy a napnak „síkos sarjún izzik ragyogása” és hogy messzebb – „a favella… formát húz a borzas petrencéken”. Legyünk még érzékletesebbek? – Láttuk, odébb vannak azok a mocsolyák, amelyek – „partján kender szárad, – kis csomói három lábon állnak”. – Így fogadtak a tárgyak, a természet. A realitás olyan fénnyel és hanggal, melyet a költő nyitott ki lényegükből. A költészetnek és a valóságnak ilyen együttélése minden lírának elemi erőt ad. Igaz, a megjelenítés a költészetben az alapgyakorlathoz tartozik, de az is szent, hogy a legnagyobb zseniknél is az alapnak a színe az egész művön keresztülragyog. És nem könnyű eddig eljutni a versben. Erről tanúságot tehetnek költők versei is. Az egyszerű lírai vázlatoktól és a képek 329soraiból hosszú az út akár Sanghaj és Bazsi távlatában nézzük, vagy akár 9000 méter magasból is, amíg kirepül a képből, vagy átvitt értelemben itt a gépből a líra szárnyán oda és addig a gondolat, a vers, amelyet már az alaphangon túl is költészetnek nevezünk.

A képről beszéltem, mert Simon erősen vizuális alkat. Általában költészetünk erről a tájról ostromolja legerősebben a lényeget. De lépjünk tovább. – Vajon Petőfi, Arany, Erdélyi és Illyés és a népi irodalom ráadásul még forradalmi harcok izzásától is gazdag színei után, a ma megvalósulni készülő és változó világunk rajza elégséges feladat-e napjainkban egy költőnek? – Aligha hiszem… És nem is erről van szó a Gyümölcsoltó-ban. Épp arról, hogy vázlatokból indult, és eljutott az elemi erejű igazság és egyszerűség titkához. Olyan versépítéshez, amely a legegyszerűbb elemekből rakja világát. Szinte kívánkozik ide az építészet példája. A sima hengerek, a több síkú hasábok, kockák és az alig megfogható árnyékú gömbök szépségéből rakott tisztaság fogalma. De Simon egyszerűsége nem a nagyot akaró primitívségre törekvés és nem is a közérthetőség pózának receptje! Mint ahogy a komplikáltság és a ködig mélyhűtött gondolat és absztrakció sem az egyedüli üdvözítő zsenialitás. A művészetben a gondolat és érzés távlatba helyezett szép aránya a lényeg mindkét pólus esetében. És vajon Simon azon a ponton áll-e, amelyre azt szokták mondani, hogy nagyon is közérthető? És vajon ezért kedveli „az egyszerű olvasók sokasága”? Az ilyennek még a Gyümölcsoltó borítójának fülén sem örülhetünk. Először talán azért, mert a „rejtetten” feltételezett közérthetőség legnagyobb stílusértéke jogszabályok és törvények soraiban kell, hogy csillogjon. Viszont Simon versépítése eljutott – minden költőnek kifejlődik a gyakorlattal a maga fogása – a gondolati tömörítés és képkonstruálás olyan 330költői egyszerűsítéséhez és mondatrendezéshez, amely bizony sokszor meggondolkodtat éppen „egyszerűségével”. Nézzük csak meg az Áradás sorait:

Megérzem én már, s mindig így hordom, lásd,
hiszen bölcsőm hajdanta ringatott,
a szakítás vágyában is a vonzást,
sejtjeimben a másik csillagot.

Legtöbb és legjobb versében nagy erőösszefogással jutott el a tömörség ilyen fokáig. Tehát nem áll lírájára, amiről sokszor fura hangsúllyal beszélnek. Ma világviszonylatban is divatszerűen éppen nem a közérthető a népszerű. Az ő verseinek népszerűsége abban van, amit érzelmi sugárzásnak mondhatunk. Olyan líráról beszélhet kritikánk, amelyről ezt olvassuk:

Csak szívem tud eligazodni,
a szív mindig hazatalál,
ahogy a lég milliónyi
útján a költöző madár.

Egy olyan atmoszférájú egyéni és helyi vonású alkotásról, melyet együtt „családi körnek” nevezhetünk. Mert költőnk éppen „nehézkesen” megfogalmazott, ravasz gondolatmegszakításokkal fokozott és mégis átütő érzelmi áramkörével és logikájával sajátos családi körébe fogja versének tárgyát és lírájának olvasóját. Közvetlen lép a nagy elődök, Petőfi és Arany nyomdokába. És megfogalmazza, hogy meg ne szakadjon líránk képsorának folyamatossága, mai környezetünkkel a mai családot is. Világos, hogy ennek olvastán menten kedvessé teszi könyvét olvasói között. – „S a kis szobába toppanék… – Röpült felém anyám” – he331lyett a bazsi konyhában a fiát váró, de a munkától és várakozástól elfáradtan szunyókáló anyára nyitunk:

Állok most is, s bár a kilincsre
erőset nyomott a kezem,
körülvesz konyhánk esti csöndje,
nem ébredtél föl erre sem.

És apjáról írt sok szép verse közül idézem azt, amikor a borotválkozó tükörből a költő arcából apja néz fiára:

Róla kezd ő merengve nézni,
arcomból, szememből a férfi,
aki rég fél-világot hordott,
mert sokszor, szegény fuvaros volt.

És akik együtt ringatták a bölcsőjét, mind köréje jönnek, és így bölcsőjének halálára írt verse olyan tömörítés lesz, amelyik egyszerre a régi és az új, a szív és értelem szimbóluma. Általában, amit más költőink szívesen elhallgatnak, vagy érzelmileg „veszélyesnek” éreznek, azt ő, az igen szemérmes költő, gyermeki tisztasággal veszi a kezébe és költészetének és családjának körébe emeli. Így Mirzát, a kis csikót is, akinek eladásának hírére:

Ült némán a megrémült család,
mindenki letette kanalát.

Aztán a költő szívéig fizikailag is felérő kutyájuk ötvenhat verssort kap. A kutya, aki a költőt „legalább megugatja”. És a nyolcsoros A kisborjú című versét érdemes összevetnünk Francis Jammes versével, hogy megérezzük a francia és a magyar líra romantikus és reális (ugyanarra a 332témára vonatkozó) fogalmazási különbségét. És költészetében ez a szép kitágul a kis szobától Kínáig, a Balatontól a Csendes-óceánig, a bazsi búcsútól a koreai betlehemig. Amikor verseit – hazulról indulva –, a salgótarjáni gyors fülkéjébe húzódva egyvégtében olvastam, úgy éreztem, e kötetben azzal a költővel ismerkedtem meg, aki minden elfogódottság nélkül családjának érzi mindenütt a környezetét. A Modern családi kör című verse pedig egész hangvételével és ércesen egyszerű fogalmazásával, ebben a témakörben azt az újat adja, amely Erdélyi és Illyés és Sinka után líránkban a novum. Nem szó szerint forradalmi és már nem is népi ez a líra, de a forradalom és a nép új helyzetének a hangja. – Ám ez a regisztrálás lehet-e és elégséges-e egy új költészet teremtéséhez? – Ez a lírai grafika – ha szabad így neveznem –, amely manapság oly sok esetben tűnik elénk, hol neoprimitív, sokszor kései szürrealista vonásaival, máskor egy kicsit konstruktivista erőltetett szerkezetével, természetes, hogy nem elégséges. De itt a lényeg az, hogy Simon tehetségének nemcsak szeme, de lelkiismerete és felelősségérzete is van. Nemcsak meglátja, de rajta túllát, és mindezen túl a látvány meg is mozdítja az embert. Az állásfoglalás, és annak gondolati megfogalmazása és az indulat ad verseinek nemcsak formai, de újszerű érzelmi árnyaltságot is. A „késéles” szem csak elindítja, de az értelem, a részvét és az öröm a látványon túl emeli Simon líráját:

Összegzését keresem annak,
mit úgy hívunk: mai világ,
s amit csak ők, de nem mutatnak
se számok, se statisztikák,
kutatom bennük, úgy, ahogy van,
333
minden színével ezt a kort,
amit bennük, tüzes toronyban,
a gond hétszer lelakatolt.

Így lett folytatója költészetünk jelentős hagyományának. A nemzet gondjaival azonosuló, a nép céljaiért szóló költőknek. Ez a magatartás igen jellemző vonásokkal ruházza fel líráját.

Éreztem, bonyolult hatalmak
szemével néz rám a virág is,
s a testvéresülés örök
vágya sír az emberek között.

Mert Simon ilyen vetületben ikertestvérének érzi nemcsak az emelkedni akaró embert, de a szenvedő természetet is. Költőnk ilyen alkattal és erkölcsi alapállással együtt lett harmonikus az élettel. Utazásaival pedig lírájának nemcsak téma- és családi köre tágult, de általuk szülőföldjének világát is nemesebb zománccal vonta. Ez a látás 1955 óta nem egy kitűnő alkotásában egyre újszerűbb elemekkel és nagyobb távlattal jelentkezett. Jól tudja, mi a tehetség és a mesterség viszonya.

Neked szentelem jövőm, multam,
szép dal, emberré te szorits,
ha belehalok, akkor is.

Jó céhlevél saját aláírásával az ilyen szerződés a gondolatok esztergályozásához és a cél emelésére. Sokszor a nem éppen „költői” fogalmazású, de mindig logikusan feszült értelmű verseiben éppen ez a többször említett reális és sokszor már praktikus mag az a töltés, amely érdekességet 334és bátorságot ad verseinek. Sokszor akkorát, hogy csaknem a közhely vádját is vállalja. De mesteri természetességgel vonul végig a „közhely” magasba kifeszített egyszál drótján. Lefelé, mintha csak ennyit mondana: – Csak lépni kell… Természetesen… Egymás után, mint a földön… csak így:

Lógnak fehéren le a pici tőgyek,
és láthatatlan kezekként fejik
a mézszagot az esték, hogy dülő, hegy
a kovácsműhely belefehéredik.

E sorokkal egyszerűen azokat a sajátságait rögzítem, amelyek itt is, ott is felvillantak bennem verseinek olvasása közben. Ezért az akácfürt ízét is idézem. És eszembe jut újra a Temetésen esernyőjét összecsukó költő, aki érzéseit szemérmesen így titkolja „– hogy azt higgyék, a zápor mossa arcom – s nem a könny”. Aztán megint az apa az Egy borospohárra című versben, aki fiának „szeméremből se adott csókokat”, de amelyeket most a költő pincében megmaradt gyermekkori poharának ajka közvetít. Ilyen valóban közéleti líra Simoné. Olyan, amelynek hitelességét ezek az érzések alapozzák. Ezek után elhiszem azt is, amit témái ihletőjéről a szegényekről ír, és azt is, amit értük akar tenni, hisz saját elveszett „szép garasát” keresi köztük.

Keresem is azóta köztük
reménnyel a kincsem, hitem,
s olykor úgy érzem, széna közt tűt,
de kazlastul is elviszem
vállamon oda, mihaszna
335
kedvem amiről énekelt,
s meg-megroggyanva is alatta,
önzetlen viszek szép tehert.

A Gyönyörű terhem garasának ilyen aranyvalutája olyan fedezet és akkora erőtartalék, amely megengedi költőnknek a legnagyobb luxust, a puritán egyszerűséget. Egyszerűség és ilyen szimbiózis – mert szinte gyenge az együttélés szó –, a természettel és az ilyen azonosulás az embertársaival céltudatossága ellenére sem program nála, hanem egy olyan költészet, amelynek méltán vannak szépszámú hívei, kritizálói és követői. És ez így jó a költőnek is, líránknak is, amely egyre messzebb sugárzik külföld felé is tehetségeivel. Egy biztos, igazán csak azok érthetik meg, akik beleszülettek, vagy pedig következetes lelki iskolázással elérték azt a fokot, ahonnan szépnek látszik ez: „ami vagy, az vagy, életeddel egyet tehetsz: éld hasznosan”. Mert ez nem éppen könnyű és nem éppen hasznos parancs! És azok, akiknek világában Vörösmarty néhány legemberibb sora korunk technikai parancsára is kitágult. Az is tény, hogy költészetünk mai egészséges eszmei erőfeszítései közepette és ennek vetületében stílusállásában Simon a legvakmerőbbet, az elemi egyszerűséget választotta. Érthető, hogy önmaga is megretten néha gyermeki hitétől – mely egyben garanciája is az igazi lírának –, és Biztató-t ír önmagához.

Sose félj, míg erődből futja: alkoss,
tedd dolgodat, szívják föl ízeit
egy új világnak mély gyökereid,
melyekkel odanőttél a talajhoz.

Sokszor eltűnődtem költői fejlődésén. El, mert különösen fejlődésének első szakaszában érzem azt és annak motor336ját is, ami, mai szóval, begyújtotta és föllendítette szárnyait. Föllendítette, de csak úgy, hogy fészke ott ül azon a tájon, amely ellenpólusa líránk másik családjának, melyről szintén egyre több és igazabb szó eshet lassan. S a kettő együtt líránk teljessége.

1964
337
Magyar Dunántúl
Várkonyi Nándor könyvéről

Akiknek szeme nemcsak a tájszépségeken tűnődik el, de akik kíváncsian lesik a keret élő világából a múlt jeleit és szavát, azok részére rég várt ajándék ez a könyv. Megjelenése jelentős úgy a szűkebb, mint a tágabb haza olvasója előtt. De érthető, hogy mi dunántúliak, kettős örömmel üdvözöljük, mert mirólunk és a mi földünkről értekezik. Ezt a szót tudatosan azért használtam, hogy elejét vegyem minden olyan elképzelésnek, amely úgy néz e mű felé, mintha Várkonyi munkája csak Pannónia szép kézikönyve lenne, azzal a céllal, hogy egy tájöntudat ébresztését szolgálja. Nem is útikalauz. Nem a változatos dunántúli tájak felszínen kitapintható érdekességeinek gyűjteménye. Ez a könyv a forrásmunkák alapos ismerete és válogatása után a tudományos kérdések legmaibb állása szerint, a szakmunkák tételeiből levont következtetésekkel készült olyan munka, amelyet egy dunántúli szellem ihletének ereje is táplált.

Talán legjobban a címe lep meg, s bizonnyal lesznek olyanok is, akik sehogy sem tudnak megbékélni vele. Miért „magyar” Dunántúl? Miért nem „szép Dunántúl”, vagy miért nem „kies Pannónia”? A könyv szokatlan címét a kor és a „kényszer” alkotta. Az a kényszer, amely a Dunántúl „történelmi peremhelyzetéből” adódik. Mert ez a Duna- és a Dráva-négyszögi, „szelíd” vidék tünde szépségeivel és roppant gazdagságával mindig érdekkörök vonzásában állt. Nyugatról Róma és a német császárság, ke338letről Bizánc, majd a török idején, hullámtörő peremként a szultánság érdekkörében. Ma is ilyen a helyzete a „néptalaj” és „kultúrtalaj” elméletek viharában. Ezért kapta a szép Dunántúl e komor, nagy jelzőt: magyar. Vagy talán nem illik egymás mellé e két jelző: szép és magyar? Azt hiszem, a formai valóság és történelmi igazság is egybehangzóan az igent bizonyítja. Várkonyi könyvét végig ennek a két valóságnak ihletett föltárása sugározza át.

Az első részben, a tárgyi valóságokból azt a légkört és a környezeti hatást bontja ki, amely érlelője és ágya volt ennek a sajátos világnak. Így jutunk el a Tájak fejezethez, ahol „sétára indul a Dunántúl népi földabroszán” abban a változatos „harmóniában”, amely a legjellegzetesebb vonása ennek az országrésznek. Ott aztán, ahol a Tátika ormáról nyíló kilátásról beszél, ott már nem a tudós, nem a jeles író, de a költő szól… Mintha csak önmagán és a szavaival akarná bizonyítani a tételt, hogy valóban „egy magyar táj sem ihletett meg annyi költőt”, mint ez. Mindjárt föl is nyitja a Dunántúli Helikon kincseit, és a földrajzi leírás keretében a dunántúli vers lényegéről és szépségéről „more philologico” kitűnő tanulmányt varázsol, beavatva az utazó olvasót a költői alkotás titkaiba, a természet és a lélek együtt alkotó harmóniájába. A Himfy-vers egy-egy sora, például: „A bereknek gyors kaszási”, vagy Vörösmarty „Szép vagy, kolna, a dombnak oldalán…” sora így lesz Várkonyi idézetében bizonyító, üde forrás tudományos műben a lényeg megismeréséhez. Itt kell kitérnünk arra, mekkora érték, ha a szerző nemcsak a tények és források tudós sorozója, de művész is. E könyv igazán alkalmas arra, hogy első lapjától az utolsóig bizonyítsuk ezt a tételt. Az ilyen alkat valóban nagyobb világosságot gyújt a szakmunkában a tudományos lényeg körül. Ebben a részben kettőt sajnálunk, hogy elmaradt. 339Egyik, hogy sehol sem említi meg a dunántúli festőket. Neveiknek puszta felsorolásával is kitűnő bizonyítékot adhatott volna Pannónia ihlető erejéről. A másik, hogy ebből a fejezetből hiányzik egy tájföldrajzi térkép vagy vázlat, amelyre nagy szükség lett volna, már csak az olvasó útbaigazítása végett is. Viszont azt a módszerét csak dicsérni lehet, hogy a forrásmunkák között ott találjuk Gárdonyi, Kodolányi, Móricz vagy Veres Péter egy-egy alakjának véleményét, mert vajon egy-egy író szépirodalmi művébe tett véleménye háttérbe szorulhat-e valamely tétel bizonyításánál vagy meghatározásánál tudományos munkák véleményével szemben, csak azért, mert író és nem tudós írta le? Várkonyi módszere új. Változatossá, színessé teszi írását, anélkül hogy az igazság lényegének ártana.

Amíg az első rész „helyhezkötött”, addig könyvének második része – ahová az első rész Emberek fejezetét is soroztam volna – szerteágazó, és mindenütt túlcsap Pannónia történeti keretein. De ez nem írói kalandozás! A tárgy lényegéből eredő, mert a Dunántúl szerepe a Kárpát-medencében a török hódoltság koráig valóban messze túlnőtt határfolyóinak kék sávjain. Világos összefoglalásaival és bizonyításaival a helyes történelmi értékelés és tudat sűrített tárháza ez a rész. E könyv földrajzi és történelmi fejezetének összevetése fölkínálja annak a következtetésnek levonását is, hogy a hon- és az önismeret útján földrajztudományunk sokkal előbbre jutott, és nagyobb szerepet töltött be, mint történetírásunk. Nem csoda, hiszen utóbbi tudományágunkban már régóta idegen történet és kultúrszemlélet érvényesül. Várkonyi az egyedül helyes, de a nagyon is háttérbe szorított tételt szögezi le, „hogy a magyar életet és minden tartozékát először belülről és természetes környezetében szükséges vizsgálni”. Ezzel a módszerrel bontja ki, Pannónia földjéből kiindulva, az itt élő népek s a magyar340ság életét és szerepét. Érdekes és az említett idegen hatás bizonyítéka, hogy bár forrásai közismertek, mégis a belőlük levont következtetések ma is újaknak hatnak.

Könyvének nagyon szerencsés része az, ahol egy-egy templom „életét” idézi, s építésük történetén át mutatja meg a föld kultúráját és népének históriáját. Így lesz a székesfehérvári és pécsi bazilika a magyar és a dunántúli történelem nagy fölidézője. Az előbbi „ereklyetartója lett… egy nagy uralkodóház és egy életerős nemzet relikviáinak”, a pécsi bazilika pedig, a Dráva–Duna szögletén, ezerötszáz év élő története. Az ősi pécsi egyetem Balkánra utaló szerepével így idézi fel azt a világot, amelyről Berzsenyi ezeket írta: „Itt volt mindenkor a nagy magyar világ, itt laktak minden királyaink, itt volt és itt vagyon a népnek színe, itt a földnek és életmódjának különbségfélesége, melynek mindannyi forrásai a nép ismeretinek s szavainak.” Szóval így idézi Pannóniát, „az országépítés nagy színpadát”, ahol legelőször lett „a szálláshelyből hon”.

Várkonyi mértéktartása és tudása mindenütt gátat vet annak, hogy könyve valahol is a helyi hazaszeretet útvesztőjébe fulladjon. A könyvében fölidézett világ a valóság és az igazság talajából nőtt, és abban él. Könyve után bár hozzá hasonló feldolgozást nyerne a többi hazai tájunk is.

1944
341
Sokarcú népiség vagy sokarcú szocializmus?

A Kritika Mérleg rovatában Simon István költészetéről emlékezett meg Féja Géza. Vallomását tűz hevíti elejétől végig. Befejező sorai után a folyóirat Állásfoglalás rovatában Martinkó András mindjárt válaszolt is, mégpedig erősen elméleti és alaposan körültekintő stílusban. Okosan tette a Kritika, hogy így egymás mellett hozta a két írást. Ugyanis a kettő úgy egészíti ki egymást, hogy Simon István költészetének mérlegelése közben a szót végül is odatereli: vajon napjainkban milyen legyen, vagy milyen lehet a nagy költészet? Végül ki nem mondottan oda, hogy akkor, melyik a nagy költészet?

Féja – igaza van Martinkónak – a népi csoport vagy fokozat, úgyis mondhatnánk „megszorítás” alkalmazásával mér. Martinkó viszont ennek a népi kategóriának történelmi elemzése során odajut, hogy „a mai irodalmi alkotásra, vagy életműre ne alkalmazzuk a »népi« jelzőt, mondjuk róla – ha az az igazság –, hogy szocialista.”

És itt van épp a bökkenő! A népire az idő folyamán valóban annyi politikai és elsősorban irodalomtörténeti külső szín és belső tartalmi jegy rakódott már, hogy ember legyen, aki egyszerű használatával is nem vet szelet. Ha meg tüzesen szól, mint Féja szokott, nem arat végül is vihart e népi kategória használatával. Mert valljuk be elég bizonytalan irodalomtörténeti értelmezésben, hogy mit is fed pontosan mondjuk „a történelmi múltú népiség” fogalma? – És a szocialista kategória? – Vajon pontosabban 342körülhatárolt-e? Nem éppoly tág-e ez is, mint a népi? És amint Martinkó cikkéből is kitűnik, nem éppoly sokarcú-e, mint a sokarcú népiség fogalma ez a kategória is?… Így aztán ott vagyunk e két egymás melletti cikkel, hogy amit az egyik mond, de nem tart szükségesnek megmagyarázni, azt elemzi és boncolja ugyan a másik, de úgy, hogy amit nem mondott például Féja, azt kimondja Martinkó, de a maga értelmezésével. Magyarázata higgadt logikával megy végig a vallomás hevén, de maga is megvallja, hogy értelmezése akkor helytálló, ha jól sejti, mit akart mondani Féja. Világos, hogy e két mérce alá így most is, majdan is, minden alájafér.

– Hogy miért szólok hozzá a kérdéshez? – Meg kell mondanom, azért, mert úgy érzem, hogy nem kívül – ahogyan sokan gondolják –, de a két kör egymást metsző olyan pontján állok talán, hogy elfogultsággal alig vádolhatnak, ha néhány szót ejtek erről. Ezt bizonyítja talán az is, hogy Simon István Gyümölcsoltó-járól „Jegyzetet” írtam a Kortárs még 1964. évi 9. számában. Hogy rövid lehessek, kérem, vessék össze ezt az írásomat Féja vallomásával. Ha sorra veszik, bár szinte lépésről lépésre mindenütt ugyanazon bokrokban kerestük a virágot, mégis a kettő között lényeges a különbség. Én azt mondtam „már nem is népi ez a líra, de a forradalom és a nép új helyzetének hangja”. Kulcsként a Modern családi kör-t említettem, mint novumot. Mint az összességet kifejező egyik jellemző verset, amely mégis a Petőfi–Arany lírai családi közösségig utal. Ilyen vetületben néztem Simon Gyümölcsoltó-ját, és épp ezért hagytam el mindenünnen következetesen költészetének értékelésében a népi kitételt mint értékmérőt. E versét is, mint „lírai grafikát” említettem. Költészetének értékmércéjeként más jegyeket soroltam fel. – Miért? – Mert mint értékmérő fogalmat – nemcsak Simon esetében, de egész 343líránk értékelésében a népit legjobb esetekben félrevezetőnek, gyakran kiközösítőnek és csaknem mindig leszűkítőnek, zavart keltőnek tartom és tartottam régebben is, épp irodalomtörténeti távlatban. Se mint tételt, se pedig alkalmazásának lehetőségét nem látom világosan. Legfeljebb érzem igazságait. De ezek majdnem minden esetben azonosak, ha jobban megnézem, az általános emberi és esztétikai, etikai igazságokkal. Ha most netán egy vita épp e két írásból kipattanva, közelebb vinne e kérdés nagyon széles útjának megvilágításához, nyereség lenne. Mert világos, hogy ha a népire gondolok, akkor nem állhatok meg 1930-nál. Több lépcsőn át végül is Pázmányig és a prédikátorok szószékéig jutok. És itt vagyunk máris a Féja említette hagyomány és klasszikusok kérdésénél. A népin belül a hagyomány „érvényesülésénél”. Klasszikusaink „hatásánál”. „A népnek szellemi örökségénél”, amely az 1930-as népi írók közvetítése nélkül hatott volna Simon Istvánra – mondja Féja. – De mindez egész költészetünkre áll? Kire a klasszikusaink művei, kire meg a szokás és szájhagyomány volt nagyobb hatással. A legnagyobbakra mindkettő együtt hatott. Simonnál is. Világosan le is írta. Ez az igazi közös „juss”. Ez jelentette és jelenti ma is a költőnél az örökséget, az igazi „földet”. Én hozzátenném a megműveltet, a kultúráltat, amely nálunk Pannóniában a keltáktól a rómaiakon át a szocializmusig mutatja arcát. Kinek-kinek természetesen a maga saját világával és stílusával jelenik meg ez generációkon át.

A paraszti juss fogalma így lényegül át. De hányadik áttétellel és hányadik áttétel hangján szól a közösséghez? Ez az erő hol itt, hol ott villan fel az egész közösségben. Más és más környezetével és akusztikájával. Ez a lehetőség az új és nagy költészet titka. Hogy mennyi egyéni színnel, mekkora műveltséggel és szerencsével jelenik meg az a 344költő, aki mindig a népéé lesz. Előbb vagy utóbb divatok és stílusok ellenére is.

A népi irodalomnak fogalma viszont olyan, hogy mindenki a maga kedvére használja és értelmezi. Kutatói ráadásul gyakran a műveken keresztül csak elméleteik magyarázatával törődnek, és kikerülik a mű lényegét. Mellékes körülményekre utalva, hol emelik, hol meg leszállítják az előttük oly tisztán álló életművet. Vigyázni kell, mert odajuthatunk, hogy kritikánk előtt egy mű nem önmagáért, hanem egy tétel jelenlétéért vagy hiányáért lesz értékes vagy gyenge. Így jön előtérbe az időben visszafelé való magyarázkodás, vagy a jövendőnek való jóslás… Így vagyunk nemcsak a „népi író”, de az ún. „polgári humanisták” és több más, csoportosítást könnyítő kategóriájával is. Vessük el ezeket az osztályozó „ketreceket” és „skatulyákat”, melyekbe azt hiszem, irodalomtörténeti és módszertani megfontolásból sem előnyös költőket és műveket zárni. Esszéink elsősorban a műveket elemezzék, és belső értékeik feltárásával adják meg a helyüket és a rangjukat. Példát adhatnánk erre már a készülő új magyar irodalom kötetében… Azért mondom ezt, mert nem akarom, hogy – e példán keresztül is – a költőket egy így is, úgy is magyarázható és bővíthető kategória értelmezés szerint, egyszer hol ebbe, máskor hol abba a skatulyába csúsztathassuk át. Ezért nem említettem népi költőnek Simon Istvánt. Ám megemlítettem, hogy a Gyümölcsoltó értékei mai líránknak csak egyik szárnya, s ott áll mellette a másik szárny, igen sokszínű és sokrétű világával Benjámintól Juhász, Nagy Lászlón át Csoóri és Fodor Andrásig.

És forgassuk bárhogy is, az alap mindenütt a nép, amely mint a népdal, úgy áradt szét a községekből és a pusztákról az ipartelepekre és városokra… És világos, hogy ma 345már más és más formában és módosulva hordozza és őrzi, de a közös kincset… Ha pedig megjelent, a költői művet, mint egy világot, úgy mérjük le azt. Tömegével, formájával és saját pályáján. Vonzásukkal önmaguk és az egyetemesség viszonylatában.

1965
346
Lírai jegyzetek a műhelyről
347 348
Hét levél a költészetről
Első levél

Tűnődő leveledet megkaptam. Négy év után az első hír, hogy élsz…

Hogy válaszolok-e messziről érkezett kérdéseidre? – Íme azonnal, mint eddig is tettem. De, hogy feleletet kapsz-e, és kimerítik-e soraim mindazt, amire választ vársz tőlem, nem tudom. Döntsd el magad, és újra írj.

Hogy világosan lássak, leveledből a lényeget, azaz, a kérdésedet, ide írom:

– Van-e értelme verset írni ma?

Mi tagadás, kérdésed mosolyra fakasztott. Sőt, ez a derű egyre csak szélesedik bennem. De menjünk sorjában…

A kérdés a mosoly ellenére is meglepett, és cinikusnak hatott, mert ismerlek. Még mint diák mutattad meg első verseidet. Egy kárpáti városkában történt ez, ahová szinte véletlenül cseppentem, de ahol életem legszebb napjait töltöttem. Egy kerek esztendőt az orosz irodalom vonzásában, miközben egyre a görög klasszikusokat olvasgattam. A hosszú télben sível jártuk a havas hegyeket, és mindig a zöld fenyőerdőket néztük. Sokszor te is velem jöttél és egy szép diáklány is. E télben maga volt a rózsaszín szerelem.

Első verseidtől kezdve három éven át irányítottalak.

El sem képzeled azt a fészkelődő lelkiismeret-furdalást, amit akkor éreztem, valahányszor észrevettem soraid között vagy elejtett szavaidban azt, amit hatásnak neveznek. Mintha önmagam visszhangját hallottam volna, de hangod ke349ményebb és élesebb volt, mint ahogy az a jó tanítványhoz illik is.

Azóta is örömmel figyeltem írásaidat. Nem egy igen szép versedet olvastam. Aztán a háború három éve elsodort szemem elől. És most íme, itt ez a kérdés, amely felderített. – Van-e értelme?

Még isten neki, ha a káoszban kifulladt lélek legyintése mondatja ezt, de ha valaki megfontoltan veszi a szájára, akkor a semmit, az ürességet hallom…

Szomszédom egy derék kocsmáros. Tőle gyakran hallom: semmi értelme!… De ez nála egyszerűen csak annyit jelent, hogy ez, vagy amaz mit sem hoz a konyhára. Különben, ha utánanézek annak, hogy él „értelmes” munkájából, bátran kérdezhetem, egyáltalán miért él ez az ember? Mi értelme, hogy napról napra fillért fillérre rak? Életében a gyűjtésen, a boron és a csülkön kívül semmi szép. Még az újságokat is ingyen olvassa végig a trafik kirakatán át. És érdekes, amikor végigmegy közös kertünkön szórakozottan, akkor ösztönösen lecsipkedi a legszebb virágokat, és szétmorzsolva az útra dobja azokat. Ijesztő vetülete egy léleknek. Barátom, a versírás, a költő munkája nem igazodhat semmilyen előre kinézett anyagi célhoz, vagy akár ésszel kiszámítható hasznossági elvhez. Avagy kérdi-e, mielőtt szirommá feslene a bimbó, hogy van-e értelme? A hold és a nap kérdezi-e? Fényárba öntik a tavat, a zúzmarás erdőt. És így lesz ez, míg lesz hold és nap, tó és erdő. Így van a költészettel is, amíg költők lesznek. Költők és nem versírók. Természetesen ezzel nem azt mondom, hogy a költemény hasonló a rózsasziromhoz vagy a holdfényhez. Nem, azoknál sokkal több és szebb is. Márpedig, ha több ezeknél, melyeken még talán az én kocsmárosom lelke is fennakad néha, kérdem, hogy írhattad le ezt, hogy van-e értelme a versírásnak?

350

És ráadásul kihangsúlyozod a mát…

Vagy azt hiszed, hogy a költészet lényege és értelme ma más, mint tegnap volt, vagy holnap lesz?… Már én ebben sem igen hiszek…

A költészet természeténél fogva a priori fölötte áll a percnek. Úgy is mondhatom, az igazi költészet, a líra lényegében olyan, akárcsak a mát is magába foglaló idő. Végtelen… Egyre táguló… Talán „a paradicsomból”, egyszóval az emberré eszmélés percétől emlékszik rá az ember. Vagy talán ez maradt az emberben, ez a szárny, mely egy eljövendő boldog kor „paradicsoma” felé viszi? És ezt akarnád te leszakítani? Mikor ezekre gondoltam, a derű csak szélesedett bennem. Bizony, régen mosolyogtam ilyen jókedvűen.

Kérlek, ezért ne haragudj rám. Tudom, a költészet szeretete íratta veled ezeket a sorokat.

Itt a bizonyíték is… Ez a pár vers, melyet leveledhez csatoltál. – Melyik tetszik a legjobban? – Az Egy diktátorra című 16 soros epigrammád a legsikerültebb. Az utolsó sor pentameterével farkát fölemelve iszkol a minden szaharák oroszlánja. Nem bőgve, de iázva, mint egy szamár.

Írj máskor is. De leveleden brazíliai bélyeg? Látod, így belemelegedtem. Ezzel kellett volna kezdenem. Hogy és mint kerültél Olivencába? Ha ugyan jól olvasom a címedet. Valamikor földrajzra is tanítottalak, de most percekig kellett keresgélnem a térképen, amíg rábukkantam. Peru határán, az Amazonas partján olvasom: S. Paulo de Olivenca. Ez lenne az a város, ahol most laksz? És ezért a célzás az elúszott európai diktátorok után itt küldött epigrammád coltjával a dél-amerikai sombrerók alatt lapuló diktátorokra?…

Az lett volna az első, hogy erről írjál, a háború utáni sorsodról, életedről és a világról, amelybe belecseppentél, el351hagyva Kölcsey és Vörösmarty honát. Aztán jöhetett volna az irodalom. Soraidat várva szeretettel üdvözöllek.

P. S. Ha teheted, légipostával küldjed leveledet.

Második levél

Válaszod érkezéséig igen sokszor gondoltam rád. Az őserdőkre, az Andok láncaira, majd meg a Latorca-parti görögkeleti kolostor és a szigligeti öböl jutott az eszembe, ahol utoljára találkoztunk. Bizony egy huszonöt éves magyar költő és az Amazonas-parti város álombelinek és elég hihetetlennek tűnik. Ráadásul itt van új leveled, amelyben arról értesítesz – megint csak röviden –, hogy egy brazíliai légiforgalmi vállalat szolgálatában állsz mint gépvezető. Aztán újra az irodalom… Úgy kérdezel és olyan messziről, szigorúan és lelkiismeretes körültekintéssel, mintha géped irányáról, a légköri viszonyokról érdeklődnél célállomásod rádiósától… Yeats verse jut eszembe. Az ír repülő sorai, melyet gépe motorjának zúgása közben énekel, talán Kiltarton Cross fölött.

Nem törvény, szónok, taps, tömeg
s nem kötelesség, a szívé,
egyszerűen az élvezet
hozott e dúlt felhők közé;
mérlegeltem, mi volt s mi lesz,
és úgy láttam, mindegy, mi vár.
(Szabó Lőrinc fordítása)

Nem tudom, ismered-e? – Elküldöm, mert szép, és sokat mond ez a pár sor arról az útról, amely a költészet és költői alkotás lényegéhez vezet. Vidd magaddal gépeden, 352épp te, aki úgy látom, kettős hivatástól parancsolva a célra repülsz. De ne feledd, mögötted lelkek ülnek.

Most nem térek ki a soraidra, melyeket előző levelemre írtál. Csak ennyit: „A holnap mégiscsak más lesz, mint a ma!” – írod. Igaz és higgyed, hogy szebb legyen! Én, amit írtam, arra értsd, hogy mit sem változtat majd ez a költői alkotás indításán s magán a költészet lényegén sem. – „A költészet nem lehet időtlen igényű”… – írod… – Egyszóval véges? – Ha így lenne, akkor már nem is költészet… Megszűnt a varázsa, a teremtéshez, a világegyetemhez, az emberi lét értelméhez és lényegéhez kötött kapcsolata. Ha ezt tagadjuk, akkor inkább beszélgessünk arról, kik most a leggazdagabb marhakereskedők, bankárok, fezőrök Dél-Amerika tájain? Kik a leghíresebb hajcsárok, milyenek a csordák a Matto Grosso végtelen legelőin? De erről sem madártávlatból, ahogy a magasból te nézed, hanem ereszkedjünk közéjük a földre.

Vagy folytassuk mégis, és vegyük elő leveled lényegét, melyet így fogsz csomóra: „A költő állhat-e földi halandók szolgálatában?” – Remélem, nem azért kérdezed a torkomnak szegezve ezt, hogy soraim igazoljanak lelkiismereted előtt, mert te egy fent említett „földi érdek” szolgálatában „politizálsz”, délivel spékelt módra?

Előre is kijelentem, soraim nem fognak igazolni. Ne is olvassad tovább, amit írok. Dobjad ki a szelvák rengetegei fölött. A majmoknak szerezz örömet vele, amint csillogó, pillangózó lapjai után visítva kapkodnak, pálmáról pálmára szökellve. Már ezekből is sejtheted, mire gondolok, és mit értek „földi érdek” alatt. Vagy talán nem is erre gondoltál? Bocsáss meg, de én csak így tudom érteni…

Röviden csak ennyit: a költő a szó piaci értelmében vett politizálásból tartsa magát távol: de vigyázz, itt nem Kölcseyre, Petőfire és a magyar líra legszebb hagyományaira 353gondolok, sem pedig József Attilára! A költő alkatánál fogva – még ha motort kezel is, és itt reád célzok –, akkor is fölöttébb érzelmi és morális és „őszintébb” alkat. Tudom jól, hogy e két utóbbira sokan felhorkannak… Tegyék csak! Ez a divat. És a nagy zaj még mit sem bizonyít…

Tehát még egyszer, a költő ilyen mód a sombrerók árnyékában lapuló kis diktátorok érdekében ne politizáljon, mert csak veszthet azon a piacon, ahol lelkiismeretlen és megszállott – (ezek cseppet se „idealisták” még a szentek között sem) –, gyakorlati emberek szónokoltak… Brazíliában élsz, jól ismerheted a kalandorokat. Mit gondolsz, Pindarosz, Vergilius, Baudelaire, Whitman vagy Arany János, Aragon cseresznyézett volna-e ezekkel, még akkor is, ha Anakreon díszítette volna a tálat ünnepi lakomájukon?

Platón is politizált! – felelhetsz vissza. Igazad van, de hallottad-e az ő ajkáról a gyűlöletet sisteregni és az önös érdeket? Tudsz-e „szögesdrótról”, amellyel igazát bizonyítgatta volna…

Politizálj tehát, de legalább annyi erkölcsi fedezettel, mint Platón tette az athéni iskolában, vagy a szürakuszai kényúr udvarában! Politizálj, de úgy, hogy a közösség ürügyén verseidből ne a saját konyha polcainak megelégedett nyögését halljam ki… Politizálj így, ha ő a mestered és akkor nem féltelek. És így folytatom; tehát a szellem és eszmék erejével és a bennük megnyilvánuló érzésekkel, az emberbe vetett hittel hirdessed a szépet. Erről írtam A tó, a rózsa és a hársfa című versemben. Neked nem olvashatom fel, mert messze vagy. A cím alatt ez áll: „Vers a hasznos szépről”. Tehát hirdessed a szépet, és elsősorban vele és általa politizálj, mert tudsz-e ennél nagyobbat tenni? Nem… Minden, ami érték, benne van a szépben.

Ez a te és a mi feladatunk. Ehhez még annyit, és ezt, 354azt hiszem, nem kell bizonyítanom, hogy a költőzsenik eddig is ezen az úton haladva a koruk előtt jártak. Ezért hívták a latinok vateseknek őket. S te, szinte hallom, máris közbeszólsz: – A tempó megváltozott. A tudósok, feltalálók és újítók mögött lemaradtak a költők!

Elmaradt volna a költészet? – Igaz lenne ez? – A dolgok és a lényeg összekeverése állíthatja ezt… Más a tudomány, a technika és a költészet. Amit a tudomány és a feltalálók adnak az emberiségnek, és belőle, amit a technika megvalósít, mindaz csupán az élet és a költői téma bővülése. A költői értelem és érzelemvilág elé tett új mércék ezek, amelyek fölé a szép szelleme és izomzata repít. És ez a „repülés” a lényeg, amely fölemel, amely maga az előtte járás. A líra értelme rejlik ebben, és ezért nem maradhat le soha semmiről, sőt meg sem ölhetik, csak az emberi létezéssel együtt.

Ha pedig ez igaz, akkor ma nagy feladat előtt állnak a költők. Te a technika embere vagy. Sejted, mire gondolok. A gépekre, a villany-, gőz- és gázmotorokra, az atom titkára, melyek, nézz csak le a magasból, te jobban látod, szemlátomást színezik és formálják és rettentik földünk arculatát. – És az ember? – …Az emberiség jelentős fele rózsás remények tudatában a szükség, és még jobb, ahol csak a gépek szolgájaként nyög. Itt a feladat! Ide kell az a szárny, amely a kor „mércéje” fölé segít repíteni, abba a honba, mely ott dereng mindenekben: a tettekben, számokban és a kortesek ígérő ajkán… Most, amikor „lassan” a gép egy 24 óra alatt már többször is körüldöngi földünk virágait, épp akkor nem maradhat le a költő és a líra lelki „sebességével” a fizikai mögött. Egyre jobban a parányhoz tapadó, de mégis egyre kozmikusabb, egyetemesebb és internacionálisabb líra kora jön. A kis házak – és lassan ez lesz a föld is – világában akkor lesz „nagy” az új líra, és mes355terségbeli formái és zománca is akkor lesz ragyogó, ha benne és rája ezeknek a vetülete sugározza színeit és érzéseit. Te repülő vagy, megérted, mit pedzek itt. Repülőkön, bányákban, hajókon, tanyákon, kolostorokban és gyárakban, költők, hirdessétek a hasznos szépet az embereknek. A legújabbnak is csak ez a szépség, a művészet adhat végleges értelmet… Ő menti át a fizikai és szellemi újat az újabb elől, mielőtt az elpusztítaná. Így jár mindörökre a költő és költészet az emberiség szellemi valóságában mindig elöl, mert nem enged semmit elpusztítani. Így nézd mesterségedet. Így dolgozz és így járj „közöttük” is, de előttük! Vezetőid, ha nem tetszett előbbi felsorolásom, lehet Molière, Shelley, Chénier, Petőfi és Ady is.

Írjál, de arról is, mi történt veled az utolsó három évben, amíg Brazíliába jutottál? Magamról csak annyit, hogy újra itthon, vidéken tanítgatok. Most tavasszal fát nyesek, és úgy érzem, sokszor nehezebb és több lelkiismeretet kíván ez a művelet, mint a tanítás vagy a versforma kialakítása. Könnyen válhat az ember kertészből hóhérrá…

Harmadik levél

A legszebb tavaszi napra esett leveled érkezése. A kert csupa virág. A hegyek gyümölcsös táblái rózsaszín és fehér sziromban ringatóznak. Tiszta ragyogás minden. Messze, igen messze lehet látni. Leveled sorai is sok mindent kinyitanak. Tudom már azt, amit eddig csak kósza hírekből hallottam. Tehát mint hadirepülő szolgáltál két évig. Azt is írod, hogy a múlt tavasszal még Rómában voltál. Látod, ha korábban értesítesz – hiszen címemet tudtad –, Rómában találkozhattunk volna. Márciusban a véletlen és 356egy jó barátom szeretetéből én is ott sétálhattam a város dombjain és a Via Appia útjain. Láttam a gyöngyházfényű zöld eget, és merengtem azokon a szúrós, fényes csillagokon, melyeknek sugarait csak Pinturicchio tudta érzékeltetni.

No, de itt a kérdésed, amely olyan mindenttudó gúnnyal mosolyog rám soraid közül, akárcsak nemrég a kecskelábú faun a Palatinus babérligetéből. Látom, ezzel a mosollyal ejted felém a kérdést: – De hát milyen legyen az a vers, amely „megváltó lehet”? – Úgy látom, túl gyakorlati lettél az új világban. Receptet vársz tőlem. Költői receptet, melyet kikeverhetsz az olivencai „patikában”, és mint lelki és testi írt majd jó pénzért elsózhatsz a derék brazilok és portugálok között. Ne nevess ezen, mert ha akarod, küldhetek ilyet is. Még a védjegyet is ráragaszthatom. Már javában gyártják Európában, sőt a hazai berkeinkben is a versírók. (Nem a költők!) Ha egyiknek bevált, a többi sietve követi, és ez a receptre összerázott dal mindenben fordítottja annak, amelyről előző levelemben beszéltem.

Jegyezzed meg, a lírának, a költészetnek nincsen receptje vagy kaptafája. Ezért a titkát éppúgy nem tudja senki, mint ahogy senki sem tudja előre megjósolni, milyen lesz a holnapi alkony tavunk felett. De megszületik. Ezt tudom… Állj ki a sugárzó vizek partjára vagy repülőtered betonmezejére. Tárd ki szívedet, öt érzékedet, várj, és akkor is gazdagabban térsz haza. És talán épp te fogod kimondani azt, amely mindennél biztosabb, hogy létezik. Nem álom, de az a valóság, melynek tükre csak a költő és jele csak a költemény. Jel, amely a jóhoz vezet. Ne légy túl kíváncsi. Higgy benne. Ne ábrándozz, de figyeld magad és a világot. Nemcsak felülről, de ha már földre tetted géped, itt a mindig jobbat remélő emberek között is. Ne bízz a 357csodákban! Eszeddel élesítsd érzékeidet. Szíveden se mosolyogj. Minden feladatnál gondolj a lelkedre is.

Repülj jó egészséggel, és ha úgy tetszik, nézz le engem e sorokért.

Negyedik levél

„Járj előttük” – írtam második levelem végén. És te ezt, ha jól értem, szó szerint vetted. Versenyre akarsz kelni. Pedig az, amiről írtam, csak annyit jelent, hogy a cél felé nem egy úton indultok. Neked minden bizonnyal, épp a cél érdekében, a mélység felé kell nézned, miközben meg sem mozdulsz. A mélység felé, és ott megtalálsz mindent. Az időtlen ott fekszik előtted: minden tudás és érzés, minden anyag, minden forma, amelyből építeni tudsz, ha arra teremtettél. Már aztán, hogy milyen legyen, vagy milyen lesz a műved, lelkeden múlik és azon, akinek és amiknek tükre a lelked.

Tudom, válaszom nem nyugtat meg. Sőt abban, úgy találod, hogy a stílus elnyomja a kézzelfoghatót. Soraidból érzem, hogy a „kétszer kettő négy” határozott igazságát szeretnéd megtudni. Lírai matematikát kívánsz. Amelynek szabályait alkalmazva biztosan juthatsz a megváltó eredményhez.

Én vagyok a hibás. Második levelembe olyan szavak csúsztak – bár tudatosan – az emberiség mai állapotáról, amely a gyakorlati felé irányította gondolataidat. Ez hozta elő nálad ezt a lírában hamisnak ható képletet… – De vajon esztétikai ingoványra jutottunk volna általa? – Nem hiszem. Sőt, szándékosan sorolok fel most olyan költőket, akikről senki sem állíthatja, hogy műveikkel a kézzelfogható hasznosság felé törekedtek: Stefan George, Hölderlin 358vagy Rilke példáját vegyük. Verseikben hol látod a nyers anyagot? És mégis, ha át akarsz gázolni a part felé, az ő műveiket is bátran rakhatod kétségeid ingoványára. Pillérek ők, akikre a költészet hídját verheted. Ezen a hídon nemcsak lelked, de tested is átjuthat a partra. Őket csak kirívó példaként említettem. Ha akarsz, megint választhatsz a te ízlésed szerinti költőket… Nagy a választási lehetőség! – És ez nem lenne híd?… Így nem várható eredmény? – Bárcsak ezeket a hidakat látná a bankár, a politikus és a munkás is. Bárcsak a költészet erkölcsi erejét és hasznosságát magyarázná már a világ. – De mit látunk? – Nyomtatjuk soha nem látott példányszámban a költők műveit. Harcolunk okosan és példákkal a képzőművészeti giccs ellen, és ugyanakkor a pillanat hevületében támogatjuk a lírai giccset, mert hízeleg, akárcsak a giccsképről a macska vagy a balerina mosolya. – Miért engedjük, hogy elárasszák ezek a folyóiratainkat? – Miért ezek, mikor szükség van a jó versre, az igazi költeményre, amely nem hiszem, hogy ne segítené egyaránt a lakatost, a földművest vagy a kőfaragót is. Nem hiszem, hogy munkájuk eredményét csökkentené, érdeklődésüket elterelné a vasról, az állataikról vagy a kőről, amelyet meg akarnak formálni. Nem hiszem, hogy megzavarná, vagy tunyává tenné szellemi életüket, és petyhüdtté tenné izmaikat. Épp ellenkezőleg. Fegyelemre, komolyságra, harmóniára, a lelkiismeretes munkára és a szépség vágyára nevelné. Megtanulná, hogy akárcsak a jó versben, az ő életében és munkájában is a szabálynak és az időtállónak és a léleknek kell érvényre jutnia. A versnél, a művészi alkotásnál jobb nevelőt el sem képzelhetek. De hol vagyunk ettől még? – Mikor lesz az, hogy akárcsak a villany, éppannyi helyen gyúl ki az otthonokban a líra fénye, vagy amikor olyan otthonos lesz minden háznál, akárcsak a só?

– És ezért talán a költők a felelősek? – Nem azok-e, 359akik ma is világszerte reklámjaikkal és lármáikkal vakká és süketté teszik a milliókat?… Gondolkoztál már ezen? – Pedig érdemes. Üljél ki szabad idődben kertedbe, melyről oly szépen írtál, és vegyél a kezedbe egy antológiát, és olvasd csak a költőket. A képekben és rímekben, a formában és a tartalomban, a szín- és ritmusban, a mértan- és a lírában, az ész- és a lázban, a hangulatokban és a varázslatban ezt a hasznos energiát mindenütt megtalálod. És ez az erő még mindig hiába zuhog a világban, akárcsak a turbinák feltalálása előtt a vízesés és a szél ereje. Pedig volt már erre példa, ahol mindez sokban érvényesült… Gondolj csak az ókori görög iparosokra és az ő munkáikra. A görög munkás korsója – költemény. Amelyik kaszás és szőlőmunkás ebből ivott, másképp látta a rétet, másképp nyeste a szőlőt és rakta a köveit.

Most pedig mit is kérdezel? – Lehet-e egy költői világot tervszerűen előre kialakítani?…

Azt írod, úgy érzed, elakadtál. Idegesség és nyugtalanság kínoz, és kezedben minden szétmállik… Azt hiszem, az alkotók közül mindenki ismeri ezeket az érzéseket. Jól van ez így, és ne kívánjad az ellenkezőjét, az elégedett és boldog mosoly optimista unalmát. Ez a zsákutcaérzés sokszor épp a nyugtalanító dopping szülője, és sokszor magának a lényeg formálásának az ideje. De sokszor bizony az irracionális és a „tisztátlan” pirkadása is, melyre, ha rábízza magát az alkotó sort sorra írva, akkor egyre apadóbb gyönyörrel józanul és végül is csalódva dobja félre a elfaricskált témát. Kusza őserdei tájról indul, ahol minden zug gyümölcsöt és pompát ígér, és legfeljebb egyhangú rétre, de legtöbbször bogáncsos pusztára érkezik vele a költő. Pedig mekkora volt a kezdeti hő, az „ihlet” hevessége. Azt hiszem, jól ismered ezt, amit elég banálisan a „tisztátlan” pirkadásának neveztem.

360

Ezt az állapotot az alkotás „kamaszkorának” is nevezhetjük. Ebben az állapotban született versekre még a must forrásának hasonlatát sem lehet alkalmazni. Ezeknek az évjáratoknak a verseibe, ha itt-ott különös ízekre is bukkanunk, mégis nagy általánosságban nem szívesen kóstol a gazdájuk.

Csak azután, amikor már ezt az állapotot legyűrtük, következik a költő igazi munkája. A művek kora, amelyekről egy kicsit patétikusan azt mondhatjuk, hogy költői világ. A teremtés tudatos munkájáról beszélek, mert az alkotás tudatos, tehát tervszerű munka, amelyben felülkerekedsz az érzések kusza vonzásain, a sejtések párás ködén, indulatok izzásán, a lélek és a test összefonódó dzsungelén.

Hogy ide eljuss, mert általa emelkedhetsz, légy kertésze tehetségednek. Segítsd fejlődését. Mindent tarts számon, és talaját műveld, műveld, mert tehetséged az eljövendő alkotásaidnak talaja, és egyben eszköze is.

Egyszóval: – A tehetség minden? – Vigyázz, nem egészen így áll a dolog. Akik ezt fuvolázzák, azokra ne hallgass. A tehetség csak ritka kincs. Óvjad és becsüld meg. Jobban szolgálod, ha vele szemben óvatos és szigorú vagy, mintha könnyelműen magára hagyod, és magadat is reábízod… A tehetség olyan érték, melyben csak a lehetőségek szunnyadnak. Ezeket a lehetőségeket komoly hozzákészüléssel és kemény munkával kell műveidben valóra váltani. Ha a tehetség minden lenne, és te ezt elfogadod, akkor mi sem könnyebb! Minek erőltessed magad? Írd ki a fogadóórát, és ha megjelennek szolgálóid, diktáljad a piac szögletében e múzsáknak remekműveidet. Alig láttál ilyet! Vagy azt hiszed, így alkotott Goethe vagy Villon, vagy akár Csokonai?

Tehetséged csak talaj és eszköz. Állítsd szolgálatába testi és lelki képességeidet. Gyakorold őket, mint az atlé361ta tette, mielőtt Olümpiában bemutatta volna erejét. Nem véletlen, hogy ott a görög költők is versenyre keltek. Tervszerűen készülj minden alkotásodra. Nincs visszataszítóbb, mint a kócos vers, mely még csak annál undorítóbb, ha itt-ott fölvillan benne az igaz tehetség… Tervszerűen alakítsd világodat. Vázold föl, mint a festő, képzeletedben. Gondolj egyre csak rá. Hevítsd állandóan képzelőerőd, és idegeid húrjain is legyél úr, akárcsak a zongora virtuóza a húrokon. Hívjad közénk, és idézzed meg azokat, akiket és amelyeket meg akarsz váltani a homálytól. Ne ábrándozz, de dolgozzál, mint műhelyeikben a mesterek, a kovács, az ötvös és a tímár. Ez utóbbi, bár csipérvassal szedte anyagát, az utca kutyapiszkait, de látta jól a mintát, és velük is remeket alkotott. Légy mindenütt otthon. Kopogtass be, gyűjts, mint a koldus, és adakozzál, mint a nap. Kerüljed el azt, aki ezen mosolyog. Az ilyen vagy irigyed, vagy pedig hazudik. És ezek után a többi már nem rád tartozik. Ha így dolgozol, teremteni fogsz. Ha nem is egy teljes világkép, de egy arc vonalai kirajzolódnak verseidből.

Ötödik levél

Mégiscsak csodálatos dolog, hogy Hermes bokáján úgy megnőttek a szárnyak. Látom, amint leveleinket cserélve sebesen repül a trópus felett a csillogó postás. El kell ismernünk, hogy pontos és megbízható. Megérdemelne már egy klasszikus ódát. Nem modernet. Vigyázz, mindenki modern, de alig új! Szóval, egy mai klasszikus ódát, de hol lenne a költői hitel, ha én írnám meg, aki egy rozoga csónakon pontyra horgászgatok, vagy legfeljebb kerékpáron billegek tankoktól felszántott úton… Hol vagyok ma én a motortól és a csillagoktól. Én, ki gyerekfejjel egyre 362csak a technika atlaszait bújtam. Igazán rászánhatnád magad a kedvemért is. Kapva közölnék nálunk. De figyelmeztetlek előre is, hogy most az adott pillanatban egyre csak az anyagot dicsérjed és ne a szellemet, amely fölemelte az acélt a földtől. Most küldjed, mert tíz év múlva biztos, hogy nem közlik így ezt a verset.

Játékból is megtehetnéd. Én elhelyezem, és ezzel talán az én halványuló „becsületemen” is lendítenél. A szerkesztő és köre tán másképp gondolna rám?! Miért ne kérhetnélek erre, amikor engem te hasonló lírai játékra kérsz. És én, látod, örülök ennek. Ráismerek kitartóan kíváncsi természetedre. Arra a makacsságra, amellyel képes voltál heteket elfecsérelni egy-egy elmélettel, melyet ha igazoltál, eredményének éppannyi volt az értelme, mint annak, hogy vajon sikerül-e ceruzádat a hegyén megállítani, vagy sem.

Tudod, nem nagyon szeretem az elméletekkel piszmogókat. Ezek a legszentebb szerénység örve alatt egyre csak azt hajtogatják észrevétlen, hogy én, csak én, mert hisz az életet kitalált tételükhöz igyekeznek szűkíteni.

Azt írod, vázoljak fel egy olyan „lírai világot”, amelyben, ha vázlatosan is, de megvalósítva látnám a magam elképzelését… – Úgy látom, ez válaszod is egyben a negyedik levelemre. – Kérésed, nem gondolod, hogy bizarrsága mellett, egy kissé szatócsi is?… Vagy talán a kutató szellem természetes stílusa ez?… Módszert a lényeghez?… De ne gondold, hogy neheztelek, mert meghívtál, mint a kártyás egy partira. Sőt – szívesen fogok neki a játéknak. Szórakozásnak veszem, amelyben tán örömet is találok. És az is lehet, hogy tán te is némi tapasztalat és érdeklődés szikráit, vagy indulatait és remény morzsáit találod bennem, de csak annyit, amit ezen a reggelen összeszedegethettem…

363

Egy olyan reggeli lírai kártyajátékról beszélek, amelyhez a világ mindenfajta kártyájából összeválogatott lapokkal, sőt ezeket néhány saját festésű lappal is szaporítva, folyik a kirakósdi. E játékban, mert talán van, és mert talán nincs is szabálya és az sem érdekes benne, hogy kijön-e, vagy sem (ennek ellenére bár tudom és érzem, hogy szabad vagyok), mégis minden lapnál vigyáznom kell, mielőtt kitenném. Az állandó és a változó parancsolja így. Az utóbbi, persze csak önmagam lehet… Ezt a „világot” nem tudom másképp elképzelni, mint víz mellett. Lehet olyan, mint a Nemi-tó élő, zöld krátere, vagy olyan, mint a tektonikus erők hatalmas nyoma, melybe víz szivárgott és káka lepte el. A megrekedt őselem e tükre nélkül olyan lenne ez a vidék, mint a vak anya, aki nem láthatja sem a férjét, sem pedig gyermekeit… Víz nélkül ég sincs… Persze, ennek a „mindenségnek” az arányai emberiek. Jellege inkább mediterrán, annak minden vetületével. Nemcsak tógájában kulturáltan redőzött, de mert valóban közeli az európai szellem forrásához, hát arcából és hangjából is átsugárzik ez. Nem a régészektől előkapart provinciális szobrok helyi mosolyára gondolok és a letűnt isteneknek ajánlott fogadalmi kezek és jelképek halott szellemére, de arra, amely Marcus Aurelius hangján él közöttünk. Arra a mitológiára, mely azóta is munkál, és a hegesztőlángok fényében ma is teremti az újat. Megrajzolja technikánk és gépeink vonásait, útjaink mérföldköveit elhelyezi a szépség élő arányával, és mércéjével húzza a jövőt.

Amikor ezeket olvasod, gondolj ennek a klasszikus és mitológiai tartalmára is. És csak ezek után gondolj a szőlőre és a mandulára. A kertészek, a pásztorok és a halászok társaságát sem hagynám el soha. Aki róluk mintáz, annak nyelvén a látható és a láthatatlan egyszerre szól: a szellem és az anyag. Így közeledj ezután ahhoz, amin ők dolgoz364nak: a földhöz, a nyájhoz és a vízhez. És akkor nemcsak a földet, a bikát és az évszakok forgását nézed, de átlátsz rajtuk, és meglátod lényükön át a valót. Mert erről a valóról sohasem feledkezz meg, ha költő vagy. Különös kristály ez, mely minden anyagban és térben ott rejtőzik és minden gondolatban és a cselekvésben is. Ez a való, vagy pontosabban valóság, amelyről beszélek, nem a kézzelfogható anyag, de általa lesz csak a művészetekben létező az anyag. Nem gondolat, de csak általa lesz a gondolat életté és érthetővé. Nem cselekvés, de ő teszi a világban munkálóvá, teremtővé. E valóság nélkül egyik sem alkot a művészet világában, csak épp hogy létezik. Ha kiveszed ezt a valóságot abból, amelyről írsz, a versed, mondhatnám, steril lesz csak, s ha visszahelyezed – ezért vagy költő, hogy tudd ezt cselekedni –, költeményed az élet varázsát tükrözi.

Ha csak arányos mértékben kevered is ezt a kettőt, már akkor sem leszel köznapi. Különben se félj ettől a szótól. Csak a lelki szegények dadogják ezt a szót, hogy köznapi, egyszerű. Azért teszik, mert nem tudják, hogy mi a valóság. Azt sem ismerik, amibe beleszülettek, aminek anyagát testükben hordják. Nem ismerik fel testvérüket. Csak követ, vizet, eget, gépet és vért látnak s tapintanak. Közben szellemről beszélnek, és zajjal akarják rabul ejteni azt, ami a hegyet heggyé és a gyárat gyárrá teszi. Épp ezt, a valóságot, ami alkotta őket, úgy, hogy velük lényegült… És nem ismerik azt sem, hogy mi a szeretet. Helyére az emberiességet teszik, pedig a humánumnál több a szeretet. Sorold tehát W. Whitman mellé Assisi Ferencet és Szabó Lőrincet is nagy költőink közé. Assisi Ferenc a tettek költője. Aki tőle tanul, az meghódítja a reálist. T. S. Eliot is ide tartozik…

A lapokról, melyekkel tovább játszunk, most pár sort 365olvasok le, mielőtt helyükre kiraknám. Ilyeneket: – Kottára énekelni csak kórusban kötelező… – Állj mindig a szegények oldalán. Emelkedésünk útja az emberiség céljával azonos… – Bátran mondjad: az a vincellérek királya, akinek a legjobb a bora… Légy az első, aki a felhők elvont rajzaiban a valót éppúgy felismered, akárcsak a neonok és füstök négyzetkilométernyi jeleiben a városok jelbeszédét, s magát a földet, amelynek vendége és gazdája vagy egy személyben.

És vannak, akik mindezt külsőségnek mondják. Épp azt ajánlanám, hogy róluk se feledkezz meg verseidben. A kövek korsóiról, Flóra abroszáról. Ide már nem kell aprólékos felsorolás. Mediterrán jellegű tájról beszéltem. Bátran használd fel vonásait. A jellemzőt válogasd, és nem a kirívót. De tudjad azt is, hogy a fűzfa és a fenyő együtt él ezen a tájon. Azt is, hogy a legsötétebb fája az éger. Legkomorabb a mezőben álló vadkörtefa. Legszebb a búzavetésben üldögélő galagonya.

Játszhatsz mindezzel bátran, mint a szenvedélyes kártyás, mert ismered, díszeik mögött mi a lényeges. Így emelkedik ezekben a költeményekben hasznos, szép elemmé a világ, az ember és az eszközök; reálissá a teremtés és a halál, amely kettő között a világegyetem és benne cselekvéseink sora araszol, mint a hernyó.

Persze, ne feledkezzünk meg róluk sem, akiknek hangja, szelleme mint a visszhang remeg Pannóniában. Tízezer éves ez a visszhang, a pattintott eszköz csattanásától a lant pengéséig, ezen a tájon. Az igazi költő zsákmányul ejti ezt is, és szavai sokszor az idegen egy mozdulattal az árnyakból szobrot varázsolhat elénk. Vitorlásodra tehát vidd Shelley-t is útitársul. A római tisztviselő pincéjéhez kísérjen el Berzsenyi. Ő üljön veled tort, de a ma borának fölhasznált kövek között. Yeats többet tud még itt is e vidékről, mint 366az érzelmes Kisfaludy Sándor e táj legendáiról. És ha az évszakok váltanak, olvasd nekik, akikkel együtt élsz és magad örömére is Csokonait, Wordsworth-öt és Jammes-ot. Ne zaklasd kérdéseiddel őket, de kövesd őket magányos sétáikon a nád és a búza tengerén. Chénier pótolni fog e gazdag hallgatásért. Ha rálelsz, ő elmagyarázza egyszerűen és tisztán a fügefák és a szirének énekét is.

De már rég elszállt a reggel. Fáim árnyéka a törzsükhöz sétált, és hűvöset kerítenek körém. Kék karikát, melyen kívül a hőség vibráltatja a közeledő postás nadrágszárát. Szerencsés véletlen. Még a déli személyvonat elviszi levelem a szárnyas Hermesnek…

Hatodik levél

Válaszomat, írod, többször elolvastad. Magaddal vitted S. Sebastián szigetére, ahol most a szabadságodat töltöd. Szíved és tudásod mezőit egyre a hogyan kínjai közt járod. S ez a mező két irányban nyit távlatot – írod. Mi sem természetesebb, mint ez a kettősség, amely az ember lényében foglaltatik, aki testből és lélekből áll. Ha a költő csak amolyan félistenféle lenne, amilyennek divat volt csonkítani, akkor le kellene mondani arról a gazdagságról, melyet lényünk kettőssége rejt. De a költő ember! És minden vallási sallang nélkül kell értelmezni. Egyszerűen úgy, hogy tisztaságot jelent…

Aztán a látható és a láthatatlan, a létező és a nem létező, a természet és a természetfölötti fogalmak pattognak soraidban. Szavaid majd a tücsök színét, majd pedig a kék és zöld szárnyú szöcskéket idézik elém… Arisztotelész és Platón ujja, mint a szélmalom vitorlája forog soraid között, szédítően, hol égre, hol pedig a földre mutatva. Az effajta 367elméletek vitorlája inkább csépeli, mint őrli a költészet búzáját. Soraid végén tisztul, hogy miről is akarsz beszélni, de ott is csak részben, amikor erre lyukadsz ki:

„Úgy látom, a költőket két csoportba lehet osztani, emberi és angyali költők csoportjára. A lírában pedig van egy közönséges költészet, és egy költészet fölötti költészet.” – Ez így, első pillanatra igen meggyőző. Sőt mi több, skatulyázás végrehajtására kitűnő módszer. Ebbe kerül a tücsök, abba a szöcske, és boldog a bogarász. De mielőtt ezt a skatulyázó műveletet végrehajtanánk, nézzünk csak körül egy kissé. Vegyünk elő egy verset, mert ez jelenti a költőt. Mondjuk, Csokonai A tihanyi ekhóhoz című versét. – Már a cím is zavart keltő. – Melyik skatulyába tegyük? A Tihany szó, nem kétséges, hová utalná, hisz mindenki láthatja, tapinthatja, a térkép is rögzíti. Ki nem röppenhet a kezünk közül. De itt van mellette az echó… A visszhang… Ki látta már, ki tapintotta? A kőben vagy az emberi hangban keressük lényét? Vegyük el az egyiket, és süketen száll a hang. Vegyük el a másikat, és némán néz vissza a kő. És még meg sem szólalt a költő. – Ez lesz a döntő?

Itt tanúlom rejtek érdememmel
Ébresztgetni lelkemet.
A természet majd az értelemmel
Bölcsebbé tesz engemet.
Távol itt, egy más világban
Egy nem esmért szent magánosságban
könnyezem le napjaim.

A hely, a tihanyi görögkeleti remeték barlangja és a magánosságba vágyó költő tagadhatatlan természeti valóságok. Maga a költemény így mondja: természet és az érte368lem. Ez utóbbi, a ráció varázsszava már-már döntésre bír és íme, utána két szó – „távol itt” – taszító és vonzó harmóniájával egyszerre ingatja meg nemcsak ítéletedet, de magának a versszaknak valóságalapjait is, sőt a következő szavak már világosan kimondják, hogy – a „más világban”, egy „nem esmért”-be repült a vers… Emberi vagy angyali költő-e aki ezt írta? Közönséges vagy költészet fölötti költészettel állunk szemben?…

Ennyi az értelme, azt hiszem, az egész lírában az ilyen rendezgető kérdésfelvetésnek. Az emberi és angyali költő meghatározás fából vaskarika. Képlet, mellyel könnyedén megkerülik a lényeget és általa csillogó lendülettel a félistenek közé hajítják a szerencsétlen költőt… Az ilyen képletek gyártása ellen tiltakozni kell, elsősorban a költőnek. Mert ki tudná jobban náluk a kézenfekvő igazságot, hogy a lélek egyszerűen a világon és annak művészi megteremtésén gyakorolja magát. A másik pedig az, hogy a lélek maga is teremtő energia. Mindkettőt – a világot és a lelket –, most már mondhatjuk így is, a művészi valóságot együtt adja a költő a versben… Hol itt az angyali és földi költő? Hol a költészet fölötti költészet? Egyszerűen költőkről és költészetről van szó, melynek témaköre végtelen skálájú.

Ám, ha nem hiszed és kedved tartja, csináljunk erről egy rajzot. Húzz egy függőleges vonalat. Ez lesz képletesen a költészet fájának a törzse. E függőleges törzs bal oldalán írjad föl azoknak a költőknek a nevét, akikről úgy véled, hogy a dolgokra néznek, tehát közönséges emberi költészetet csinálnak. A másik oldalra pedig azoknak a nevét írjad, akik szerinted a dolgokba, vagy azokon túl néznek, tehát költészet fölötti, angyali költészetet csinálnak. Ha kész vagy ezzel, akkor lelkiismeretesen mérlegelve, alulról fölfelé egy-egy költő nevéből kiindulva húzzál a függőleges 369vonalon egyik oldalról a másikra olyan mélyen áthajoló íveket, melyek műveik alapján, nézeted szerint, egyik oldalról a másikra viszik át (akárcsak egy fának a koronáját) a költőid világát. Az ilyen karcsú, másutt pedig hasas S ívekkel hol erre, hol arra az oldalra áthajló görbe is azt fogja bizonyítani, amit a témakörében végtelen skálájú, de egyetlen költészetről mondtam. Nem találsz olyan költőt, aki egyik oldalon maradna! Ez a rajz egyetlen olyan fát mutat, amelynek egymásba fonódó ágai az elmélet egyenes, illetve a függőleges törzs vonalát keresztül-kasul fonja… Játék!?… Ám némi haszna van ennek az ábrának, mert rajta a korona, azaz a költészet átmérőjét szinte „lemérheted” mondjuk, Petőfi és Mallarmé között.

Kellemes üdülést, repülő Robinsonom! Üdvözöllek szigeteddel együtt…

Hetedik levél

Úgy látom, levelem nem egészen győzött meg. Az angyali és emberi költők csoportosítását ugyan erőltetettnek tartod már, de a költészet fölötti költészet létezéséhez ragaszkodsz. Rendben van… De akkor nagyon kérlek, arra, legközelebbi leveledben küldjed el nekem a parancsolatjaid e szektának, vagy legalábbis írjad meg, hogy ki csinált már ilyet, hogy netán gyakorlásuk vagy olvasásuk útján, majdan eljuthassanak verseim ebbe az égi birodalomba is. Ám ha kisül, hogy ennek a költészet fölötti költészetnek a szabályai azonosak a líráéval, és a szépség lényegénél többet nem tudnak mondani, akkor nevezz pogánynak, de tagadom továbbra is ennek a lírai mennyországnak létezését.

370

De nem itt a hiba. Küldök számodra néhány új folyóiratot. Nézzed át ezeknek a verseit, és olvassad el az irodalmi tanulmányait is. A kettő együtt tanulságos. Ezekből meg fogod érteni azt is, miért válaszoltam olyan szívesen, barátságunkon túl is, leveleidre. Olvassad és ezek után se te, sem pedig mások nem tartják talán üres papírpocsékolásnak, amit tettem. Közönséges „lelkigyakorlat” volt ez, mellyel ma minden valamirevaló írástudó tartozik lelkiismeretének. – Ó, költészet fölötti költészet! – Ó, égi kalauzok! Ó, S. Sebastián Robinsonjának álmai! – Olvasd csak küldeményeimet, és megérted azt, hogy lassan boldog vagyok, ha csak közönséges költészetről beszélhetek. Hidd el, lassan ez is ritka lesz, mint tavunk körül nem a fehér, de a közönséges holló, és te költészet fölötti líráról beszélsz! De nézz bele ezekbe a lapokba, és jórészt mit látsz? Buzdító szónoklatok után készült receptlírát. Irodalmi műfaj a szónoklat. Tanultam és meg is csodáltam mesterségét. De lassan odafészkelte magát, és sasszárnyaival, -csőrével és -karmával ott parancsol, ahol csak kárt tehet. Az éles szemű sas, a dikció, ezen a területen vak madár. Vak vezet világtalant, és mindezt a költészet és az irodalom nevében teszik.

Már beszéltem második levelemben a szépről, amely előbbre vihetné a világ dolgait, ha megvilágosíthatná az emberek szívét. Apám, aki következetes és szenvedélyes pedagógus volt, egyvégtében és már régóta a hanglemezre játszott versekről beszélt, amelyek a téli falunak vinnék a szépet, szólt a rádió verstanító óráiról és az autós versmondókról is… Írtam én is a versről, a hasznos szépről, ahol a költői munkának okos magyarázata olyan lehetőséget rejtene, amely nemcsak az embert, de munkájának eredményét is megjavíthatná. Hát nem ez lenne a haladás legszebbik útja?

371

És ehelyett mi történik?… Az egész helyett a részletek válogatása. Aztán a kiválasztott rész rögzítése úgy, hogy örökké csak egyik oldalát láthassad ennek is. Mindez semmi! De aztán jön ennek még egyoldalúbb magyarázása. Aztán következik a magyarázat tételbe foglalása, a tétel szentesítése és a parancs, hogy ezután csak így lehet! – De a csonkítottban lehet-e nevelő erő?… A valóság helyett, annak csak a töredékéből rakott álom ez. És ez lenne realizmus? Az igazságra vezető kalauz? Azt hiszem, nem tévedek, amikor ezt a receptet olyan idealizmusnak vélem, amely árt mindeneknek és mindenkinek. Esztétikai rövidzárlatok láncolata ez, amely megszakítja a költészet áramkörét, és kiknek az érdekében? A szocializmus és a benne és az érte növő tehetségek ügyét biztos nem szolgálja. Talpán álljon az a tehetség, aki épkézláb és ép lélekkel átvágja ezen magát.

Azért küldöm ezeket az írásokat, hogy magad győződjél meg arról, amit nélkülük esetleg az én fantáziámnak tulajdonítanál, melyeket mindazért hordtam csak össze, hogy „levelezhessek”.

Legszívesebben hallgatnék, de úgy érzem, kötelességem szólni, ha másképp nem, hát írásban, magam előtt. Kötelességem, mint embernek, aki hisz a jövőben és akinek parancsa, hogy segítsen. A titkos remény is serkent, hátha van értelme… Olvasd… Micsoda fegyelmezettség! De nem az alkotás törvényeihez mért fegyelem ez, hanem az íródeáké, aki nemcsak másolja, de „ura” nagyobb dicsőségére, még rímekbe is szedi beszédeit. Ezeknek a verseknek bizony nem a múzsák és nem is a valóság az ihletői. Az ilyen versek csak idézgetni tudnak. Tőlük ne reméld a haladást… Petőfi koszorúja még Kossuth fején is bizarr… Soraiknál tömörebb és tisztább az ismeretlen mun372kás gyárfalra írt rigmusa. Képeiknél színesebb és pontosabb az első plakát, amely a szemedbe szúr, mert mindegyik műfajilag is helyénvaló.

Pedig nézd csak, ihletforrásuk – magam azt hiszem – épp a jobb és a szebb jövő biztos megvalósulásának hitéből táplálkozik. A cél tehát végtelen távlatot nyitna meg. Ebből az következne, hogy a rajta és az érte munkáló kezében az eszközeik és a megoldás skálája maga is végtelen gazdagságból épüljön. – De mit látsz ehelyett? – Egy utat! E versek jelentős részéből tehát épp az egyéniség szivárványa és a végtelen hite hiányzik. Jellemzőjük nagy általánosságban a szürkeség. A versek jó része felületi és programszerű és ha reménykedsz is, de lassan arra ébredsz, hogy társaiddal együtt kiakolbolitanak Apolló ligetéből…

Ám az utolsó szó jogán fordulj vissza még, és dadogjad el egyszerű szavaidat. A babérfa lombja tán megőrzi őket és azok, akik ma még, Csokonai szavaival e fák „tövében aggódatlan és a halhatatlanság biztos reményében” horkolnak, a jövő parancsára riadnak, és akkor már nem forgácsolják el majd könnyelmű öncsonkítással azt a külső és belső változást, a forradalmat, melyet a megváltozott világ mint kincset adott a kezükbe. A rózsa és a traktor is csak így lehet költemény!

Mindezek után ne gondold, hogy azzal teszem le töltőtollamat, hogy sok szépet és újat firkáltam. Csak szolgálni akartam. Eszem ágában sincs hinni, hogy soraim után, mint tavasszal a nyíresben a gomba, majd új szavú költők születnek. Nem! Most már csak arra kérlek, te is küldj egypár folyóiratot és könyvet is, hadd lássak és tanulhassak, mert ugyancsak rám fér. Verset is kérek. Hadd lássam, mi érik benned a trópusok táján. A repüléssel pedig vigyázz!

P. S. Ezt már csak úgy magamnak írom ide… Azért, 373hogy befejezzem amit eddig írtam, és csonka ne maradjon ez a pár „Mikes Kelemen-i” lap. Mintha ezt is Neked írnám, mert sajnos, bizony a posta visszahozta a hetedik levelemet… Miért? Hallgasson hát a fiókban… Te pedig érjed be eddigi leveleimmel. Lelkiismerettel írtam, és az igazat írtam… E kettőnél többet birtokul neked sem kívánok.

1949
374
Vallomás a versírásról és a mesterségről
1

Apám Fiume helyett a kaposvári tanári kinevezést választotta, s mert később magam is az lettem ebben a városban, tehát szinte mind mai napig szűkebb értelemben vett lakóhelyem Somogy maradt. Hazámnak mégis valami szélesebbet, az időt és a világot éreztem. A technika és a természettudományok előretörésével és az egyetemes világkép tágulásával még inkább így érzem. Gyermekkoromban a természet szinte kézzelfogható racionális és lelkes ismeretén túl két könyv volt rám a legnagyobb hatással. Az egyik a Természet csodái három kötete, a másik pedig Blücher Modern technika című könyvének két vaskos modellatlasza. Az első egy nem értelmi, de vizuális tarka világképet adott. Az ásványok, kőzetek, csillagok, óceánok életének és szerkezetének minden fantáziát és absztrakciót túllépő birodalmát. A másik pedig ezekhez az elképzelt utazásokhoz képzeletemnek a legreálisabb alapot adta. Ugyanis e technikai modellatlasz kihajtogathatós ábráin át a szemléltetés kézzelfogható részletességével ismerkedhettem meg, már gyermekfejjel a nem is olyan régen felfedezett repülőgépek, léghajók és tengeralattjárók szerkezetével. Ez volt az én politechnikai nevelésem. Az ábránd a valósággal, a képzelet az értelemmel és realitással így kovácsolódott bennem akkor naiv harmóniává.

És a költészet?… Ez is a formákkal és színekkel indult. Rajzzal és tanult zenével. A zene a verssel együtt állandó múzsaként tanyázott házunkban. Dédapám testvére 375az első Phaedrus-fordítók között volt. Apám kitűnő költői lendületű szónok és jeles hegedűs volt. Anyám színes elbeszélő. Aztán a Rippl-Rónai környezete és Balázs János barátsága miatt is ez a vershajlam a képből és a zenéből mélyült tovább. Akkor tizenhárom-tizenhat éves voltam, és kréta, víz és olajfestékek kavargó spektrumában láttam mindent.

2

Ezekből a formákból, melyek mögött a látható és a létező világ hangtalan, reális valósága lakott, nőtt ki bennem a költészet utáni vágy. A tárgyban, a szerves és szervetlen világban létező érzés megpendítésének a vágya volt ez. A reális valóságban való gondolat megszólaltatása. Így lett aztán első köteteimben a költészet tárgya elsősorban a valóság, a látható. Az, amelyre én tárulkoztam rá egyre fejlődő értelemmel és az ecsettel, arra, amely szem nélkül rendíthetetlen nyugalommal figyel valamennyiünket. A valóság is figyel, és benne a gondolat is… S ezek az első versek vajon csak egy szűk tájat tükröztek… egy provinciát? – Nem! – Nemcsak a költők, de a provinciák hazája is széles e nagyvilág… Így néztem, és így cseréltem ki a festészet és a költészet eszközeit. De a kép és a képek örökre megmaradtak a gondolatok bábáinak. Így tehát nálam ez a valóság, mondjuk, a táj és a tárgy és a hozzájuk fűződő lélek, szín és ritmus verseimben sem más – legalábbis én annak szántam –, mint az a teremtéstől fogva létező anyag, melyet csak arra használok, hogy segítsenek formáikkal, realitásukkal a világot kifejezni. – Azt a lírai világot, melyet a mindenség titkai között kertészkedő szellem megérezhet és fölfoghat…

376

S itt van az a metszési pont, ahol a költészet és a költő a végtelennel és a végessel együtt egy személyben találkozik. Így az igazi költészetben a világmindenség emberi méretű aránya bontakozik ki… Ennek a mindenségnek kettős távlata érdekelt elsősorban. Egyrészt az anyag, a valóság, amelyből „nyílik a legszebb virágok édes zöldje.” Tehát „a lét matériája”, a kimeríthetetlen. Másrészt az anyagot és a létezést körülölelő egyre táguló végtelen. Az, hogy e kettőt megérezhetem, így ez érzés által maga a létezés a legértelmesebb, és a legérdekesebb szépség. Ha pedig ebből az érzésből költészet születhet munkámmal, akkor azt a sok kínt és küzdelmet, amely alkotómunkámat kíséri, kell hogy végső soron derű ragyogja be…

Amit mondtam, abból talán világosan következik, hogy a mai élet éppúgy érdekel, mint az eltűnt vagy a most alakuló, vagy a még fel nem fedezett világ. Engem a tárgyi és szellemi valóságtól inspirált, racionális hajlamú, de ugyanakkor érzés és látomásbő, nem is mai, de már a holnapi lírai világkép építésének lehetősége izgat… Hogy milyen eredménnyel, azt nem óhaj és vágy, de mű döntheti csak el…

3

Ami pedig a közösséget, a költő és költészet emberiség iránti hivatását illeti, azt hiszem, írásaimról, akik ismerik, tudják, hogy az egyszerű emberek és a gyalogjárók sorsa érdekelt mindenkor, nemcsak megyém, de országos vonatkozásban is. Mindig köztük éltem a felszabadulás előtt és a felszabadulás után is. Életemben többet kopott a lábam a gyalogutakon, a sikált padlókon, mint az aszfalton, parketten. S ebből nem akarok, s nem is akartam soha ér377demet kovácsolni. Ez így volt, és így van jól. Ez vitt 1945 előtt a földreform reményeivel mint a Márciusi Front tagját Finnországba, és 1945 után is mint néprajzzal is sokat foglalkozó kutatót gyalog és hátizsákkal a nép közé. („Így mentem én télben, nyárban – mindig magam útján járva. – Duda, ha szólt kijjebb álltam, – Megfürödtem benzingázban. – Nem siettem s mindent láttam – nyitott szemmel az országban. – Ekképp, mert ha másképp tettem, – jég volt már a szívességben, – S mint a grófot úgy fogadtak, – hallgattak és bólogattak, – De akikhez én így léptem, – szívük enyém lett egészen… – Őszinte szó és igazság – tollad, ha tintába mártják, – verseden a papírhártyán, – átsüt a maradó-márvány.”) Hogy nem mindent mondhattam el, amit hallottam és láttam, sokszor, de nem mindig rajtam múlott. De ennek az elmondandó lehetőségének horizontja mindig jobban tágul…

4

Életem során mint költő előtt se a költők voltak az eszményképeim, hanem legtöbbször – a választott ideális esetekben –, azok az emberi közösségek és eszmék, amelyek őket szülték és a közösségeket irányították. A görögöknél például a filozófiai iskolák, az akkori demokráciák szelleme, és benne a szobrászok és a dráma mesterei. Röviden, közelebbi példával, a francia forradalom, a magyar jakobinizmus, aztán a reformnemzedék és végül Petőfiék, mint a csúcs. Tehát az emberi életformák voltak ideáljaim. S gyermekkorom óta, ezekben az eltűnt társadalmi keretekben is azt kívántam mindenkor, azt a szellemi és anyagi jólétet, mai szóval életszínvonalat a dolgozó köznépnek, amelyet az a mindenkori társadalmi vezető réteg élvezett. 378Egyszóval azt hiszem, minden korban igazságérzetemnél fogva az osztály nélküli társadalom ideális állapotának voltam híve, és ma is az vagyok a fent említett formában. Kívánom minél előbb azt népünknek, amit készülő osztály nélküli társadalmunk vezetőrétege élvez. Mindez az igény és igazságvágy nem 1945 után született lírámban, de legalább 1937-re megy vissza.

5

Az alkotómódszert nálam éppúgy, mint másoknál is, a szabad idő kevés volta alakította ki. Tudniillik ezzel a kevés szabad idővel is állandóan hadilábon állok. Aki az írói munka mellett még hivatalban is szolgál, az idejének és életének gyertyáját egyszerre a két végén gyújtja meg. Egy biztos, dolgozószobám elsősorban az utca, a gyalogút és a vasúti pad, ha rám nem köszönnek az ismerősök. – S ki nem ismeri egymást egy kisvárosban? – Segítőtársam az állandóan zsebben hordozott kis notesz. A vázlat egy olyan gyorsírással, amelyet csak magam tudok olvasni. Legtöbbször csak egy-egy vers lényegét tudom rögzíteni, de lassan ez is átalakult egy fejben történő fogalmazássá. Utcán, úton és minden járművön, az apostolok lován és a MÁV kerekein így mondtam el némán legtöbb versemet. Memória kérdése legtöbbször már egy-egy versem. Ha leülök, vagy inkább, ha lefekszem, legtöbbször már csak a készet formálom, s ez sokszor elég gyorsan megy. Elalvás előtt jól és gyorsan tudok koncentrálni…

Csak 1945–1948 között jutott osztályrészemül olyan három év, amikor Kaposvár város mint írót örökbefogadott, amikor aztán annyit utazhattam, írhattam és horgászhattam, amennyit fizikai és lelkierőm elbírt. Más a helyzet 379Becén a Szövetség alkotóházával szemben, ahol a szívemhez szabott környezetben, egy víkendházban dolgozhatok hivatalos szabadságom alatt. Legtermékenyebb évszakom, mint a természeté, az ősz. Becén kellene mindig élni és így írni és újra rajzolni, festeni, de erre csak egy „de” a felelet és az a huszonöt év, melyet egy gazdánál, a magyar művelődésügynél szolgáltam egyhuzamban.

A verseim alapozásáról még csak annyit, hogy a környezet, amennyiben múzeumban dolgozom, mégiscsak a múzsák galériáját egyesíti. S a velük való hivatalos foglalkozás: filozófiával, természettudománnyal, irodalom- és művészettörténettel, ha jelentős adminisztrációval fűszerezve is, naponta legalább nyolc-tíz órát ez a mesterség – az íráson kívül is –, mégiscsak a múzsák környezetében tart.

6

Arra a kérdésre, hogy az irodalom hogyan ad választ a modern ember legidőszerűbb kérdéseire, ha átfutom a világirodalom képzeletbeli lírai antológiáját, és benne emberöltőről emberöltőre e mindenkor időszerű kérdésre a válaszokat keresem, akkor nem beváltható sorok receptjeit, hanem feleletként a költészetnek arra a korra és stílusra legjellemzőbb lényegét találom. A versformákban megjelent érzelemnek és értelemnek azt a magas hőfokú ragyogását és a léleknek azt a lírai hangját, amely annak idején, a maga korában, épp humanitásával és tökéletességével a legtömörebb válasz volt e kérdésre. Mert a költő igazi felelete minden korban és így ma is, egyrészt a mesterség tökéletes fegyverzetében a kor eszmei szintjén a teljes sikerű önkifejezés, másrészt műveikben az emberi erkölcsi erő érvényesítése a haladás érdekében. Azt hiszem, e kérdésre ez 380a magyar és a világirodalom legnagyobb költőinek válasza népünk és az emberiség felé.

Az ilyen versek körül ott suhog a jelenben a megérzett jövő! – És minél többet sejt meg belőle, annál nagyobb a költő! – És jelen van a társadalmi távlat ragyogása is. Bármilyen higanymozgású tömeg is napjaink világa és élete, de a költészet és a költő hivatása és művészete épp az, hogy belőle két ujja közé a lényeget vegye. Hivatása így lesz társadalmi… De!… És itt meg kell állni egy pillanatra. A költő és a társadalom viszonya ma már csak kölcsönös és egymást segítő lehet… Ám az, hogy lépésben legyenek, úgy látszik, nagyon nehéz… De egy fejlett társadalom előlegezett bizalmával elérhető az, hogy ne folytassuk az eddigi általános irodalomtörténeti gyakorlatot, hogy tudniillik a társadalom legtöbb esetben csak évek, évtizedek után teszi magáévá a költőt és a művét.

7

Lírámban a valóság az a repülőpálya, amelyről indulni tudok. Hogy innen milyen távolságra és milyen magasra száll, és onnan mit lát meg, és mit hoz magával a vers, ez már minden költészet lényege. Pontosabban a költői emlékezet és képzelet és logika mélységének és fényének kérdése. Új és egyre újabb köteteikben a költők mindig ezeknek világát és erejét tárják az olvasóik elé. Egy biztos, a költészet a valóság és az ember egyik legnemesebb kapcsolata. Hiszen lényege nem kisebb, mint az idővel, a folyókkal és felhőkkel együtt sietőnek a megállítása. Egyszóval az elmúlónak beépítése egy remélt vagy hitt örökkévalóságba…

Így és ezért én a lírát a születés és a halál bárdja között 381a mindennapjaink örömei és tüskéi közepette logikájával, ritmusával és varázsával együtt a szellemet és testet erősítő életstílusnak tekintem. Hitem az, hogy a verset élni kell, mégpedig olyannyira, hogy ez az állapot hevével ne csak magunkat, de környezetünket és így tovább és tovább, világunkat is besugározza. Így lehet csak a szó életstílus. És így lehet, már mint élet, hatalmasabb az atomnál is, hiszen, hogy mire használtassék, azt csakis a mi életstílusunk szabhatja meg. Tehát vallom azt is, hogy a megismeréshez is a poézis vezessen. Mert általa minden teljesebb és színesebb és emberibb lehet. Ezért igyekeztem ezt a lírai állapotot magamban az élet legförtelmesebb helyzeteiben is kiűzhetetlenül rögzíteni. Erre nagyszerű mesterek és életstílusok is serkentettek.

Ilyen formában a lírai szép a legszélesebb körben is hasznos lehet, mert a versolvasók ugyanabba az áramkörbe kerülnek, amelyet a költészet sugároz. Minél inkább iparizált és automatizált lesz a világ, hiszem, annál biztosabb, hogy a líra és a művészet egy eljövendő közösségben a harmónia sarkköve lesz.

1960
382