Orbán Ottó
Honnan jön a költő?
Az ádáz szemtanú
5 6
Az ádáz szemtanú
Bevezető: ütközések és kézfogások

Az az író, aki a kritika követelményeihez igyekszik szabni a maga egyéniségét, szerencsétlen pojáca.

Az az író, aki nemcsak színleg, hanem őszintén és öntudattal veszi semmibe a kritikát, eszeveszett őrült.

A kritika az, amit semmibe véve kell komolyan venni.

Mondtunk valami nagyot. Másképp szólva, föleresztettünk egy kipukkanásra szánt léggömböt, kosarában egy csinos paradoxonnal. Azaz fentebb tett megállapításunk gyakorlati haszna csekély.

Mégis nemegyszer az író pályája, becsülete múlhat e paradoxon tudomásulvételén.

Az író – hajós. Méghozzá, ha igazi, nem a part menti vizeké, hanem a nyílt és ismeretlen tengeré. Mint Kolumbusz, mint Cousteau kapitány. A rendelkezésre álló információk ura és rabja.

A kritika – navigációs adat. Még az értetlen, az elfogult, a rosszindulatú, a buta is. Sőt nemegyszer ezek a leginkább. Korjelzők, helyjelzők, helyzetjelzők.

Vannak költők, akik büszkék arra, hogy soha nem olvassák a saját verseiket.

Én aztán, mondhatom kuncogva, mint az önismeret vizsgázott bohóca, nem tartozom közéjük.

Először majdhogynem szórakozottságból és tökéletesen 7gyanútlanul olvastam bele magamba. Talán csak arról akartam megbizonyosodni, hogy az én könyvemben is betűk vannak. Bizonyosságra akartam jutni, mint Descartes. „Kötetem van, tehát vagyok.” Elszúrhattam egy verset, fejfájás, borongós őszi nap, valami ilyesmi. Csakhogy a kíváncsiság telhetetlen szörnyeteg. Öt perc múlva azon kaptam magam, hogy vizsgáztatom a verseket, milyenek. Egypárat nagy álszerényen egész jónak találtam, másokat őszintén szörnyűnek.

Majd egy más alkalommal szörnyűnek azt, amit korábban jónak. Gyanút fogtam. Kéne lennie, gondoltam egy mezei virág ártatlanságával, valami szilárdabb mértéknek.

Ez az úgynevezett költőfogó csapda. A végén már ott tartottam, hogy más költők olvasása közben kapkodtam le a magam kötetét a polcról, hogy most talán, „beolvasott” szemmel, elfogulatlanul tudom megítélni a magam szövegét. Azaz nem úgy, mint én, hanem úgy, mint bárki más. Ez volt, tárgyilagosan megszámítva, a világ egyik legnagyobb marhasága.

Nevetni azonban még sincs kedvem rajta. Sőt valami tiszteletfélét érzek az iránt a majom iránt, aki a saját verseit használva szerszámnak, mindenáron föl akarta törni önnön létezése burkát. Az nem lehet, gondolta igazi majomésszel, hogy az ember ne ismerhesse meg magát.

A dolog mindezenfelül még bosszantó is volt. Hisz azt nem sikerült végbevinnem, amit különben naponta sikerrel műveltem. Bent lenni kívül – ez a mindenkori műfordító alaphelyzete. És én, aki úgy cserélhettem Horatiust Shelleyre, mint egyik lakást a másikra, nem tudtam beköltözni egy vacak kis albérletbe.

Minthogy már benne laktam. Igazán nem hittem volna, 8hogy ezen az apróságon csúszom el. Hosszú időbe telt, míg észrevettem, hogy a saját úgynevezett „formaérzékenységemnek”, azaz annak a képességemnek a csapdájában vergődöm, hogy könnyen kiszagolom egy költő legfontosabb trükkjeit. Hallom a hangját, ahogy föl-le viszi, ahogy megbicsaklik, ahogy kizengeti. És a trükk fölismerése nemhogy eltávolítana a megismerni kívánt költőtől, ez segít igazán közel hozzá. Az eltanulható stílus mögött fölragyog az eltanulhatatlan, a vers tovább nem bontható magja, a méretre szabott, egyszeri sors. Ezt a folyamatot szerettem volna én megfordítani. Gyanútlan olvasóként, a sorsra látva megítélni a trükköt, a magam versét.

Csakhogy a saját trükkjeimmel nem boldogultam, túl jól ismertem őket, nem tudtam magamat túltenni rajtuk. Így vagy úgy minden versemből a megírását olvastam újra vagy a jobbik esetben azt is. Már-már kételkedni kezdtem abban, hogy nekem is van sorsom. Hogy más is vagyok, mint a trükkjeim. Be kellett ismernem vereségemet.

Nagyjából mindent tudhattam. Többé-kevésbé azt is, hogy melyik versem jobb, melyik rosszabb s melyik az egészen csapnivaló. Megközelítőleg a követendő irányt, tenni- és tanulnivalóimat is. Csak pontosan, megbízható mértékkel mérve, ahogy kívántam volna, úgy nem tudhattam semmit. Mármint magamról.

Mert azt már pontosan tudtam, hogy szükségem van a kritikára. Persze nem a háromszáz forintért gépbe pötyögtetett, hírlapi verselemzések suvikszolt jelzőire. De még csak nem is megfontolt jó tanácsokra, melyekkel adott esetben magam is szolgálhatok a rászorulóknak. Másra van szükségem, világosodott meg előttem egyszeriben, pontosabban, a másra. A más szemére, fülére. A létére, hogy ütközhessek 9vele. Az ütközésre, hogy okulhassak belőle. Némileg elképedtem, hogy a költészet, a világ e legmagánabb magánvállalkozása már az elemi önismeret szintjén is ennyire és ilyen végzetszerűen közösségi cselekedet. Végzetszerűen, mondom, hisz Münchhausen báróvá, magamban-mássá lenni én azért akartam, mert úgy éreztem, hogy különben megfulladok.

Az irodalmi etikettek légritka terében, ahol az eltérő alkatok és ízlések valódi ütközésére alig nyílt mód.

Igaz, baráti és kevésbé baráti észrevételek nemegyszer segítettek a tájékozódásban, olykor még a nyomtatott recenziókból is tanultam, ha tudtam, ha volt mit, és talán nem is éppen lényegtelen dolgokat, de kritikát, igazit, kritikán most a fentebb mondottakat, azaz az olyan ütközést értve, mely más irányt szab az ember életének, én csak kétszer kaptam életemben. Mindkét esetben költőtől és mindkétszer szóban. Az elsőt Kassáktól, a másodikat Vastól.

1963, a Magvető Kiadó folyosója. Bérházalagút, a magasban egy szál villanykörte.

– Jó nápot – pöccinti meg a kalapját köszönésemet fogadva Kassák. Majd megáll.

– Fiátálember – mondja –, írt mágá egy hosszú verset.

Sejtem, melyik versről van szó, mondom a címét.

– Áz áz – mondja –, olyát írjon sokát.

Majd búcsúzóul is megpöccinti a kalapját, és elmegy. Mint egy egyszemélyes nagyvezérkar.

Feszít a boldog büszkeség. A szóban forgó vers, a későbbiekben is esik még róla szó, nevezetes művem. Egy újságcikk, nagyvonalú túlzással, irodalomtörténeti jelentőségű versként köszöntötte. Mások, többen, tehetségtelenségem fényes bizonyítékát látták benne. Minthogy ebből aztán vilá10gosan kitetszik, hogy nincs sem önálló élményanyagom, sem mással össze nem téveszthető hangom. Csak az ügyességem, az meg hát, ugye, inkább árt egy költőnek, mint használ. Kassák mellettem tanúskodott a pörben ezzel a kackiás kalappöccintéssel.

Lelkesedésem aztán alábbhagy. Én azt a hosszú verset kínomban írtam. Mert nem tudok rövid verset írni. Mármint abból az anyagból, amit azért írok meg hosszú versnek, hogy mindazok az ellentétek elférjenek benne, melyeknek egy rövidebb versbe való sűrítése legfőbb költői célom lenne. Kassák egy vereséghez gratulált.

A kritika súlya mindennél inkább múlik a kritikus szakértelmén, Kassák professzora volt az afféle nagylélegzetű versnek, melynek szerzőségét ilyen ellentétes érzelmekkel vállaltam. Ha mástól jön az elismerés, legföljebb csak jólesik. De nem ejt gondolkodóba, mint egy fényesre sikerült vereség kierőszakolóját. Ha nem a kellő pillanatban találkozom vele, talán még az is lehetett volna belőlem, akinek a lehetőségét ő látta bennem, szabadversek faldöngető költője, másodosztályú magyar beatköltő, ahogy ezt mások sokkal kevesebb jóindulattal megfogalmazták. Az mindenesetre biztos, hogy e nélkül az elismerés nélkül sohasem fúrom magamat úgy, és épp kétségbeesésemben, Dylan Thomas húsos zenéjébe, mint féreg az almába.

A másik kritika, a Vasé is bók formájában ért. Egy igen emlékezetes bók formájában. Tudni illik, hogy Vas komplimentjei közül a szebbeket kanadai prémvadászok használják hódcsapdának.

1967, megint egy kiadó, ezúttal az Európa. Nemrégiben jelent meg a harmadik kötetem. Vassal a szobájában beszélgetünk, rólam, az esélyeimről. Szóba került az első kötetem 11is, egy hű-de-zavaros fiú verseskönyve, egy nyers tehetségé.

– Tudod – mondja elgondolkozva Vas –, én azt gondoltam, hogy belőled egy Bokros Birman lesz, te meg egy Amerigo Tot lettél.

És néz rám, nem is tettetett, hanem valódi ártatlansággal.

Egy gyanútlan fiatal költőt ilyenkor szétvet a boldogság. Amerigo Tot világhírű hazánkfia, ő tervezte a Termini pályaudvar homlokzatán a ráncokat. Bokros Birman meg egy szobrász, aki két évvel ezelőtt bekövetkezett haláláig gyakran üldögélt a Luxor kávéházban, melyről ekkor még a beszélgetés egyik résztvevője sem tudja, hogy a hetvenes évek közepén, a modern közétkeztetés jegyében át fogják alakítani grillétkezdévé.

Nem vagyok gyanútlan, noha hazai mértékkel mérve még fiatal költőnek számítok. Vas azt mondta, hogy szerinte én művésznek indultam. Aztán bűvész lett belőlem.

Ideális esetben a kritika is költészet. Az ilyen bődületes gorombaságra csak rátalálni lehet, mint egy verssor hiányzó megoldására. Rátalálni és ártatlanul kimondani. Meghallva, hogy mit mondott, talán Vas maga is elképedt egy pillanatra. Aztán, helyesen, úgy okoskodott, hogy itt már nincs mit tenni. Ha költő vagyok, kibírom. Ha meg nem vagyok az, úgysem értek az egészből semmit.

A művét ért találó kritikára minden író őszinte elragadtatással emlékszik. Én például jó néhány évvel e jelenet után elemző tanulmányt fogok írni Vasnak egy általam különösen kedvelt verséről. A tanulmánnyal kétszeresen is gondban leszek. Egyrészt meggyőző erővel kívánok rámutatni az elemzés tárgyául szolgáló költemény (egy költői módszer) azon jellemzőire, melyek a verset magát legkedvesebb verseim egyikévé, szerzőjét pedig a számomra fontos költők kö12zött is kivételesen fontos költővé teszik; másrészt aprólékos műgonddal kívánok ügyelni arra, hogy a szikárabb prózát kedvelő ünnepeltet tanulmányomnak némiképp csiricsáré stílusa a lehető leginkább bosszantsa.

Ironikus célzattal inkább, mintsem bosszúállásképp. Ha egyszer a kritika súlya a szakértelmen múlik, ki mástól várhatnánk igazibb kritikát, mint egy másik költőtől? És mit számít egy horogütés az állunkon, ha velünk szemben áll az, akire vártunk, a másik? Hisz épp az állunkon csattanó ütés a bizonyság rá, hogy van vívótechnikája, és jó a szeme. Hogy van okunk a véleményét figyelembe venni. Netán tanulunk tőle.

Mint nekem Vastól. Bon mot-ja kritikai telitalálat volt. A legjobb úton voltam egy félreértés felé, hogy sokirányú költői vonzalmaim hatására afféle próteuszi alkatnak véljem magamat, akire mindennél inkább jellemző alakulóképessége. Holott a szemem előtt volt a példa, a Weöresé, akinek valóban próteuszi alakváltásai mögül épp ekkoriban derengett föl mind határozottabban a sorsszerű elrendelés, a nyelvre ítéltség vagy a nyelvben üdvözülés, már ki minek veszi. Engem, ha meg is áldott vagy vert a sorsom valamelyes nyelv- és stílusérzékkel, olyan csodással, mint a Weöresé, semmiképp sem. Én inkább csak hangpróbát tartottam. De mihez? Mit akarok én a költészettel? Trillázni csak vagy valamit mondani is?

Ilyen kérdésekkel voltam kénytelen foglalkozni Vas költői tömörségű kritikája után.

Hogy jöhetne az ő gyilkosan pontos észrevételéhez a szakkritikának bármely, mégoly nagy gorombasága is?

Egyáltalán, végigolvasva működésem kritikai visszhangját, teli vagyok kérdőjelekkel.

13

Ez lett volna a pályám? Ez a kissé álmos, szolid dicsőség? Hova lett a többé-kevésbé mindig véres valóság, a közegellenállás, az ízlésháború? Hova lettek az önmegvalósítás ostromévei? Az ellenfelek? A barátok? Az egymást tépés? Az együtt gondolkozás? A valódi ütközetek? A valódi kézfogások?

Hát még ha ezek nem illettek a szabálykönyvbe.

Csanádi Imrének minden irodalmi illemtan szerint rosszban kellett volna lennie velem. Minthogy ő ugye egy megrögzött, helyi realista. Én meg, kell-e mondanom, a kor szárnyán szárnyaló világmodern.

Megint egy kiadó. Fiatalabb éveimet, úgy látszik, kiadókban töltöttem. Csanádi föláll az asztala mellől.

Csanádi, közbevetőleg, gördülékenyen csevegő, könnyed előadó. Nevezetes tulajdonsága ez. Olykor még egy jó napot is recsegve szakad ki belőle.

– A maga verseiben… – kezdi, és máris elakad. Átbillenti a testsúlyát a jobb lábáról a balra, hátha úgy jobban átcsúszik a torkán a szó.

– Az a jó bennük…

Elakad megint. Megmarkolja az asztal szélét, fölnéz, lenéz, majd visszabillen a jobb lábára, és újból nekikezd.

– A maga verseiben az a jó…

Nem megy.

– A rosseb egye meg – robban ki egyszerre meggypiros arccal. – Szervusz.

Mi köze a költészethez az olyan pályaképnek, amelyikből ez a kézfogás kimarad?

A valóságban minden másképp történt. A valóság föltalálta a nem-írott kritikát. És én az ő neveltjük voltam, az ütközéseké és a kézfogásoké.

14
Kezdetben volt a csodagyerek?

Az elsötétített szobában háborús hangulatvilágítás. Zölden ragyog a rádió skálája. A készülékből halkan szól a zene, mondjuk egy szimfónia, melyet távoli robbanások tompa döreje fest alá. A rádió előtt egy fürtös hajú kisfiú áll, és a háború fenyegető hangzataira ügyet sem vetve, elmélyülten vezényli a láthatatlan zenekart. A család egy nőtagja benyit a szobába, és döbbenten megtorpan.

– A kis Mozart – suttogja.

Esetleg egy darab papír. A fürtös fej, ahogy a papír fölé hajlik. A papíron egy háborús vers. Ez esetben a fenti hölgysóhaj módosítandó:

– A kis Goethe.

Mit csináljon a vétlen olvasó, aki elé odaraknak egy háborús csodagyereket?

Hát még akkor, ha a megható történet egyes elemei egészen valószerűek?

A fürtök például, melyek némiképp elrongyolódott állapotban ma is megtekinthetők.

Egy fürtös fejű árva (félárva), aki meggyilkolt apjáról írja szomorú verseit egy pofonoktól zajos nevelőintézetben, mely Dickens regényeit idézi a művelt ember emlékezetébe. Meg kell a szívnek hasadni.

A kritika egybehangzó megállapítása szerint verseim hátterében ott sötétlenek „a gyerekfejjel átélt szörnyűségek”.

De hát ha nem azok, akkor mi?

Ezzel a csodagyerekkel az a legnagyobb baj, hogy majdnem igaz.

Épp csak úgy nem igaz, ahogy a versek elképzelt hátterében szerénykedik.

A valóság más volt, kietlenebb és vadabb; sokkal inkább 15a fény és sötétség fekete-fehér filmje, hogysem így, a színes szuperprodukciók lilájával leöntve találhasson egymásra a három főszereplő: a gyerek, a vers és a háború.

Egy olyan közegben, melynek egy művészinek mondható ambíciója volt, a túlélésé.

Nem voltam rendkívüli tehetség, csak a körülményeim voltak rendkívüliek. Ezzel együtt csodagyereknek csodagyerek voltam. Csoda volt ugyanis, hogy a háború felnőtt katasztrófájában hányódva is mennyire gyerek maradtam. Még pontosabban: mennyire gyerek is. A háborús gyerek nem úgy öregszik, mint a regényhős, aki a folyóvízbe pillantva döbben rá arra, hogy az imént még hollófekete haja egy szempillantás alatt megőszült. A hosszan tartó világvége körülményei között az öregedés sokkal, hogy úgy mondjam, tudományosabban ment végbe. Kitett az idő a világ öldöklő sugárözönébe, és a sugárzás hatására létrejött bennem a mutáció. Tudtam, hogy kitől kell félni, ki előtt nem szabad beszélni. Tudtam, hogy megölhetnek, hogy bent ragadhatunk a pincében – de azt már nem tudtam volna hozzátenni: „úgy, mint a patkányok”. Az a torzszülemény, akivé lettem, egy rövidnadrágos gyerek testében lakott, és két rettegés között a fémépítővel vagy a Luftwaffenspiel nevű német játékkal játszott – ez utóbbival London bombázását, ha elégszer jött ki a dobókockán a hatos.

Versek?

Vitéz Papváry Elemérné, ha jól emlékszem. „Édesapa, édesanya, mondjátok csak, mi a haza?”

Búskomor intézeti növendék is a legközönségesebb gyerek módjára voltam. Undokul, kiállhatatlanul nyafogva. A felnőtt tapasztalat, a szervezetembe került idegen anyag, minthogy nem tudtam, nem tudhattam vele mit kezdeni, 16egyszerűen betokosodott; mérgezni mérgezett, de a gyógyuláshoz, a megértéshez, a feledtető ellenanyag-termeléshez nem segített. Gyerek módra kaptam a felém nyújtott mentőöv, a vers után is. Fuldokoltam, kimentettek; mélyet lélegeztem, mentem játszani. A felnőttek az irodalom jövőjéről vitatkoztak; Gyerekköltészet, avagy a közönség útja a költészethez, ezzel a címmel jelent meg az esetünkről beszámoló tanulmány a Válasz-ban. Holott nem mi léptünk itt a költészethez vezető új útra, hanem az orvostudomány, kínjában ő is, és korántsem valamely fennkölt eszmétől vezettetve, hisz valamit kezdenie kellett a két lábon járó háborús roncsokkal: hát föltalálta a versterápiát. Kipróbáltak egy gyógyszert, használt – ez történt; és mi lehet ennél fontosabb a háborús emlékek járványa idején?

A látszat. Az, hogy egy budai intézetben úgy tenyésztik a költőt, mint faluhelyen a birkát.

A drámai igazság ennél egyszerre volt köznapibb és csodaszerűbb. Ontottuk a verseket, és én az egyikben végre le tudtam írni azt, hogy mit tartalmaz az egész valómat mérgező háborús góc. „Tizenegy év, mily kicsi szám! És mégis ez alatt halt meg az Édesapám!” Szó sem volt itt, ahogy ez az idézett sorpárból is kitetszik, a gyermek Mozart teljesítményéről, de még a Roberto Benziéről sem. Körülnéztem, sikerem volt; én is tudok fejelni – labdával ugyan csak mérsékelten, de a csillagokkal annál inkább; írom le mai eszemmel azt az érzést, ami akkor, a költeményem felolvasása után eltöltött. A költészet, mely felé én állítólag útban voltam, eszembe sem jutott.

Mint ahogy később, mármint a következő hónapokban is csak ritkán. Főszerkesztő voltam, életemben először és föltehetőleg utoljára; hogyne imponáltam volna magamnak? 17Elvittek a Rádióba; hány gyerek járt oda nyilatkozni? A Parlamentben a tájékoztatásügyi miniszter fogadott; kinek hoztak ott fémtálcán málnaszörpöt? Nekem, aki föltaláltam az Árva Fiú Versét és aki már legalább tízszer láttam a Vígoperában (és mindannyiszor ingyen) a Don Pasqualé-t, a főbb szerepekben Gyurkovics Máriával, Maleczky Oszkárral és Mindszenty Ödönnel. Nem volt rajtam semmi csodálatos. Közönséges, torzonborz, Neander-völgyi gyerek voltam. Már-már emberi lény.

Elődje annak a kései kötekedőnek, aki most mindent visszavon, és nem úgy, mint Galilei, a fondorlatos fenyegetések hatására, de a maga jószántából, őszinte töredelemmel. Velem ott, abban az intézetben valami elmondhatatlanul fontos dolog történt. Költői pályámnak egyetlen későbbi pillanata sem mérhető ahhoz, amelyikben először ismerem föl, máris helyesbítek, nem ismerem föl, csak megsejtem, és nem is én, csak a gyomrom, ahonnét elmúlt a fájás, hogy a kimondott szó görcsoldó gyógyszer is. Én csakugyan innét indultam a költészet felé. Csakhogy nem rendkívüli képességekkel megáldott csodálatos tehetségként, hanem közönséges gyerekként, akiben ha volt is valami szörnyszerű, csak a benne tükröződő, nyájas világ. Rendkívüli képesség, ha volt is bennem, csak az a rejtett, leginkább mulyaságnak látszó lassúság, az a törzsfejlődés során talán a bivalyoktól rám maradt szívósság, ahogy most már két fertőzettel, a háborúéval és a költészetével a bőröm alatt, lassan ballagok kifelé ebből a máris félig elfelejtett történetből, bele a hétköznapok igavonó világába, a középiskolába, eminens diáknak.

Miközben a szervezetembe került kórokozók konokul várnak valamire.

Mire?

18

1953-ban, gimnáziumi tanulmányaink során elérkeztünk Kosztolányihoz.

Ó én szeretem a bús pesti népet,
mely a Külső-Józsefvárosba tépett
ruhákba jár vasárnap délután…

A Külső-Józsefváros hidegen hagy, a vershez fűzött, tanórai magyarázat, mely szerint Kosztolányi e versében a néppel való kapcsolatra törekedett, még inkább. Egyszerűen nem érdekel, hogy miről szól a vers. Csak meg vagyok részegedve tőle. Megyek haza az iskolából, át a Lánchídon, a Duna fölött, és üvöltve szavalom magamban:

…és ámolyogva, szédelegve hallja,
hogy döng a tükrös kávéházak alja
s a mozi-reklámokra néz tunyán.

Olyat eddig csak zenei dallam tett velem, hogy egyszerűen nem akart kimenni a fejemből: először csak cincogva, majd egyre hangosabban követelte, hogy dúdoljam, hogy fütyüljem, hogy az ütemére lépjek, az émelyig, míg végre az elhatalmasodó fáradtság kiégette belőlem a könyörtelen hangzást, mely addigra már egészen megőrjített. Eddigi legnevezetesebb füttykoncertemen az amerikai rádió hívójelét adtam elő a házunkat éppen megszállva tartó SS-eknek; szerencsére, ahogy erről jóval később versben is beszámolok majd, anyám rémület diktálta pofonjait leszámítva, visszhangtalanul. Most legalább az életem nincs veszélyben, hihetném nagy naivan, holott épp most nyelem a dallamcsalival takart horgot, mind mélyebbre. De én e percben még igazi 19naiv vagyok, következésképp még nem hiszek és nem gondolok a dologról semmit, csak menetelek, át a hídon, a Kosztolányiról elnevezett tűzoltó-zenekar indulójának ütemére. Ha eddig nem voltak csodálatos képességeim, most még kevésbé vannak. Magamban, saját használatra a „tunyán” rímszavát „bután”-ra cserélem; így jobban lehet rá lépni. Ami pedig az „ámolyogva” kifejezést illeti, mélyen meg vagyok győződve arról, hogy a bús pesti nép valamivel elrontotta a gyomrát, mely ennek következtében egy kissé forog. Dehogyis értelmezem újra – itt még – a gyerekkori kalandot, hogy az újraértelmezés könnyfacsaró hátterét, „a gyerekfejjel átélt szörnyűségeket” ne is említsem.

Azaz – várjunk csak. Verseket már vagy egy éve írok újra. És mégis, a Kosztolányi versével való drámai találkozásnak a saját verspróbálkozásaimhoz semmi szemmel látható köze. Verset azért írok, verset azért ír az ember… Nem tudom, miért, nem is gondolkozom rajta, valami odahajt egy gimnáziumi dolgozatfüzethez, írok bele és kész. A kezem alól kikerülő „versek” leginkább szabadversnek mondhatók. Meg sem legyint a gondolat, hogy a költészet – mesterség is. Illetve a nagybetűs KÖLTÉSZETRŐL, amit az iskolában tanítanak, sejtek valami effélét. Arról nem tudok, hogy én a dolgozatfüzetbe irkált „szívből jövő”, azaz elképzelhetetlenül ügyetlen verseimmel ugyanazt az istent kísértem, mint a magáéival Kosztolányi, akinek sugárzó eleganciája még a rémségesen tanügyi kísérőszövegen is átüt. Egyszerűen nem érzékelem a gondolatmenetem – már ha ezt a fejbeli kuszaságot annak lehet nevezni – nyilvánvaló megbicsaklását. Természetesnek veszem, hogy két költészet van, a másoké, akik a versírást mesterségként űzik, meg az enyém, amelyik – ezt soha nem gondolom végig módszeresen, mert 20annyira nincs mit gondolkozni rajta, lévén ez a világ legnyilvánvalóbb dolga – az életanyagával hat. A Kosztolányi versével való találkozás épp azért hat rám olyan drámaian, mert fölfedezem a „másik” költészetet, a „tartalom nélküli” zenét. Vers és élményanyag messzebb van egymástól, mint bármikor ezelőtt.

A kísértés persze ettől még kísértés. Kosztolányi zenéje ott motoszkál a fülemben, hamarosan megírom életem első szonettjét. Nagy becsvággyal, de az azért még mai szemmel nézve sem utolsó dolog, hogy első nekifutásra sikerül megírnom az állatorvosi tankönyvből a lovat. Magát a Rossz Verset, melyben nem a sorok rosszak, még csak nem is a rímek, hanem az egész, de az aztán fokozhatatlanul. A vers címe: Deportáltak. Háborús élményanyagom, ha sajátos is, van; a deportálásról, a hitelesítő részletekről fogalmam is alig. Persze én nem is „arról” a deportálásról akarok írni, hanem a deportálásról általában. Jó okom van rá: nem régen zajlott le a kitelepítés (nem régen? ki tudja, mikor? az idő teljesen megvadult, sokszor úgy érzi az ember, hogy ez a három év már tíz éve tart, és csak tegnap kezdődött), amiről ugyancsak meglehetősen keveset tudok. Leginkább azt tudom, hogy volt, és mi kell több egy költőnek, legalább nem zavarnak a részletek. Homályosan érzem, hogy a korszak nagy igazságát készülök kimondani. Egy nagynéném unoka-mije (a rokoni fokozatokba már akkor is belebonyolódom), egy máskülönben szolid háztartást vezető néni, akit nagy néha látok, és aki tudomásom szerint csak a Ragyogó Regénytár köteteit olvassa, rejtélyes módon ismeri Zelk Zoltán nevét, gyűlölettől rekedt hangon úgy beszél róla, mintha Zelk Zoltán maga államosította volna a verseivel a kis kültelki trafikot; hogy jobban tudja gyűlölni, Zelknek még a nevét is 21megváltoztatja, németesen Celknek mondja, mintha cenket mondana. Én tehát arra készülök, hogy kimondjam azt, amit „a Celk” nem mond ki. Versemben a Hold süt egy Tóth Árpád-rímre, a Radnótitól kölcsönzött szögesdrót előtt természetesen megcsillan egy szurony, horkolás, priccs, ami kell. És mindez beszórva a formai tökély irtózatos parfümjével: a verslábak gondosan kiszámolva. A sors ironikus nevelő. A gimnáziumban tanít egy (nem önszántából) hallgató költő, Nemes Nagy Ágnes. Egy év múlva majd hozzá is elviszem verseimet. Az ellenzékinek mondott költő, aki akkori kritikusainak véleménye szerint a szekrény aljában őrzi a rendszerrel szembeni ellenséges magatartását ármányos módon rejtegető verseit, a rémszonettet feltűnésmentes undorral veszi kézbe, és lévén nemcsak kényszerből, de lélekben is pedagógus, csak annyit mond, hogy a két dolog azért nem volt egészen ugyanaz, és azzal rátér a verstani részletekre. Riadtan nézem szörnyszülött művemet: a zenéje hibátlan, és – ezek szerint – mégis egy vacak. Kosztolányi, a zene, amit dúdoltam, elárult.

Ösztönös költő vagyok, fél évre rá megírom az első igazi versemet, mely húsz év múlva fog először megjelenni, válogatott verseim kötetének első darabjaként. Kínálkozik a magyarázat: a háborús élményanyag egyszerűen kirobban belőlem, és magával sodorja azt a félművelt kamaszt, aki vagyok. És ez – részben – igaz is. A versben egy sebesült emberi lény dobálódzik a csillagokkal (és a szavakkal), aki összeégette a kezét gyerekkorában dübörgő tankok felhevült páncéllemezeivel. Az élmény formálóereje? Strófáim másról is árulkodnak, Rimbaud Részeg hajó-járól, amit saját költeményem megírása előtt néhány héttel olvastam. Versemben zene és élmény ájultan omlik egymásba, és ma sem igen tud22nám megmondani, hogy melyik volt az igazi mozgatóerő, az élmény zenéje vagy a zene élménye? Föltehetőleg azért nem, mert a tudtomon kívül, mintegy a hátam mögött megy végbe a találkozás. Nem vagyok tudatában annak, amit csinálok, a vámos Rousseau hozzám képest a művészetelmélet szakembere. A húsz évig tartó tetszhalál után is – némi utólagos és a lényeget nem érintő kozmetikától eltekintve – eredeti formájában közölhető vers tőszomszédságában szorgosan gyártom a szörnyűségeket, melyek arra sem valók, hogy egy hétig éljenek. Arra sem, hogy megírják őket. Csakhogy én ezt nem tudom; honnan tudnám? Írtam egy verset, de nem vagyok költő. A csodagyerek, aki nem egy későbbi értékelés szerint az ujjából szopta káprázatos, de éppen mert túl könnyen szerzett, olcsó bűvészkedésre is csábító formakultúráját, a valóságban meglehetősen nehéz fölfogású. Igazából még azt sem tudja, hogy mit kéne tudatosítania. Fogalma sincs arról, hogy a buzgón keresett megoldást azért nem találja sehol, mert a kezében tartja. Valaki vagy valami – bennem? az időben? – még mindig kitartóan vár.

Arra, hogy megrázzák, mint Krisztus a vargát.

1956 októbere, lázasan fekszem az ágyban…

Könnyelmű ráfogás lenne most, utólag azt mondani, hogy a sorsnak célja volt velem, hogy szándékosan rendezett mindent úgy, ahogy végül is megtörtént. Egyszerűen csak szerencsém volt, ennyi az egész. Vagy mégsem? Már megint szerencsém volt, mint az előzőekben is a bombákkal és a botfülű németekkel – a halállal, mely eddig akárhányszor indult is el felém, útközben mindig meggondolta magát, és elkerült, rám hagyva valami homályos, tanulságnak alig nevezhető fölismerést a rulettkerék forgásának kiismerhetetlen szabályszerűségéről, mely inkább riasztott, mint bátorított, 23mert semmiféle biztosítékot nem nyújtott arra nézve, hogy ennyi piros után ismét a piros jön ki és nem a fekete. Mindenesetre, ha vigyázott is rám valaki, legföljebb – unalmában – a gondviselés. A történelem fütyült rám, az önismeret labirintusában való tévelygésemre, magamnak oly fontos személyiségemre.

Épp ez volt a szerencsém. Az idő nem osztott nekem szerepet. Nem kerültem semminek az élére, még az uszályába sem, nem voltam részese semminek, csak voltam. Már költő is vagy még csak egyszerűen fiatal? Akármi is, mindenesetre elég kíváncsi, hogy lázas betegen kikeljek az ágyból, és két okból is vacogó foggal nekivágjak a városnak. Nem messze a házunktól több sorozatot kaptam a közvetlen közelembe, egy redőnyhöz lapultam, megvagyok. És elmondhatom, hogy az emlékeimmel. Láttam a vért lefolyni a csatornán. A halottakat halomba rakva, mint a hasábfát. A rettegtetés és rettegés szerepcseréit. Egyszóval azt, amit a pestiek, vidékiek, mindenki. Az országot, ahogy lelte a halálos hideg.

De láttam valami mást is. A betegség tette? A láz, mely végül visszaszédített az ágyba? Biztosan az is. Bezáródtam egy szűkebb világba, hát arra figyeltem. És láttam városomat a halál napjaiban élni. A telefon sok helyütt működött. „Mondd, édes Ircsikém, nálatok is lőnek?” „Nem, Nusikám, nálunk gyönyörűen süt a nap, és csend van.” Elindult egy vicc valahonnan Pestről, és másnap már Óbudán tartott. Közben az ütközetek, a Duna, a lezárt hidak. Mintha álomból ébredtem volna. Otthon voltam, a pincében. Ismertem a beszélőket, a viccmesélőket, ők mentek ki negyvennégyben a ház elé, ők szeletelték föl a kapunk előtt elhullott lovat. Ők, akik sokszor azt sem tudták, hogy mi történik körülöttük, akik nem alakították a történelmet, csak folytatták korszak24ról korszakra, csak valamiképpen a mértéke voltak a maguk, sokemeletes házakban is földszintes módra élt életével; a nép, mondhatnám, az én népem és nem az Illyésé, a pusztai, a költészetbe emelt, a szépen beszélő és nem káromkodó; nem, ez az enyém mocskos szájú volt, és rondán elnyújtotta mondatainak dallamát, léte mégis egy lassúbb időmérésről árulkodott, a nemzedékekéről, valami tartósabbról és többről, mint ő maga, a lehetőségről talán, hogy jobb körülmények között mivé lehetett volna vagy mivé lehetne; szeretni ezt a hol ide, hol oda özönlő tömeget nem sok okom van, főképp jelen állapotában nem, gondoltam végül (ha nem is pontosan ezekkel a szavakkal, de a lényeget tekintve mégis így), de semmibe venni a létét a legnagyobb bűn, amit egy költő vagy akár csak egy gondolkodó ember elkövethet. Az én háborúm, kezdtem el végre-valahára sejteni, nemcsak az, amelyiket átéltem, amelyik véget ért. Az én háborúm itt van bennem, és igazából csak most kezdődik a megértéssel, és csak velem együtt fog véget érni.

E fölismerés elmélyítését személyes körülményeim későbbi alakulása hathatósan elősegítette. 1957 őszén ideggyógyintézetbe kerültem. Az orvosi diagnózis: kimerültség. És hát mi más volt ez, legalábbis a fölszínen? Kétéves küszködésem azért, hogy bekerüljek az egyetemre, csakugyan kimerített. A valódi ok pedig éppúgy nem fért, mert nem férhetett egy orvosi diagnózisba, mint ahogy az előző mondatba sem. És voltaképpen nem az egyetemre szerettem volna bekerülni, hanem a társadalomba. Azt szerettem volna elérni, hogy legalább oda vegyenek föl, ha már a saját családomba nem sikerült bejutnom. Ha felvételi kérelmem elutasítása egy valóban létező család tagjaként ér, a dolog lesújt, de nem a porig. Nem tör darabokra. Így viszont ez történt. Majd utána 25az, hogy – a rám erőszakolt körülmények közül menekülve én is – szerelmes lettem, egy árvaházi Julien Sorel a magam de Rênalnéjába. Kórházba a két évig tartó, gyötrelmes szerelem végső kudarca juttatott. A meglepetés csak a kórházban ért. Én magam már régen elkészítettem a magam diagnózisát: „az utolsó mentsvár összeomlása”. És vártam, hogy a gyógyszerek ködében fölparázslik az ismerős, sötétbarna szempár. Teljesen hiába. Az ágyon heverve naphosszat zuhantam valami irdatlan mélységbe, míg meg nem láttam, hogy mi vár rám a sötétség legalján. Az ostrom, a pince. Egy életre megdöbbentem. Tudtam persze, hogyne tudtam volna, hisz magam is elmondtam már addigra százszor, ha nem ezerszer, hogy háborús túlélő vagyok, hogy „nehéz gyerekkorom volt”, de azt, hogy mindez ilyen mélyen van bennem, hogy ez az útravalóm egy életre, hogy ez nemcsak a közösségi, hanem a legszemélyesebb vonzalmaimat is ennyire – ahogy tudományosan mondják – motiválja, soha addig föl nem fogtam. Most végre igen, és most végre úgy, ahogy addig amúgy sem foghattam volna föl. Időközben ugyanis „profi” költő lett belőlem. 1957 tavaszán írtam egy verset az ablakon ferdén besütő sugarakról. A vers rossz volt, de arról szólt, amiről írtam. Jót és rosszat ezután is együgyű ártatlansággal hordtam össze, de… hogy is mondjam… valahogy, szinte észrevétlenül rájöttem egy fontos trükkre, a versnek még nem, de haladási irányának már ura voltam, azaz megtanultam az ihletautót kormányozni; és mi mástól lenne profi a szerencsének mindig, minden versében kiszolgáltatott és a lényeget tekintve örökké műkedvelő költő, mint attól a kevéstől, ami a költészetből megtanulható, a technikai tudástól? Tehát az a kezdőnek már profi, de költőnek még mindig csak tájékozatlan igyekvő, akivé időközben lettem, 26hirtelen emlékezni kezdett. Arra, hogy egyszer már szedett egy hatásos gyógyszert, a versek gyógyszerét; arra, hogy ezt a gyógyszert valamikor ő maga házilagosan, egy iskolai füzetben állította elő; és erről a füzetről eszébe jutott egy másik füzet, arról meg Kosztolányi és a vers zenéje, egyszóval a szakma, mellyel a legutóbbi időben annyit küszködött; míg végül eszébe jutott a csak az imént fölismert lényeg, a gyógyszer hatóanyaga, az – úgy látszik – elfelejthetetlen háború, mely még itt is, még ezen a kórházi ágyon is titkosan összefügg a mások életével, az annyira vágyott közösséggel, ahová kijutni most aztán igazán a legfőbb célja. Annyi év után végre együtt szédelegtek egy kórházi ágyon: a gyerek, a vers és a háború. Az egymáshoz eddig sehogy sem illő töredékekből hirtelen összeállt a keserves egész.

„A gyerekfejjel átélt szörnyűségek” hangzatos közhely, nem jelent semmit. Intézeti társaim ugyanazt élték át, amit én. Egyikükből orvos lett Párizsban, a másikból gengszter ugyanott, a többiekből bányász, katona, könyvelő és még ki tudja, mi; elvesztettem őket szem elől, fölszippantotta őket a felnőtt társadalom, beillesztve őket magába, ha maradtak is emlékeik az ostromról meg az intézetről, egy fröccs vagy egy kávé mellé valók, idézgetni a rég múlt időket, amikor a papa és a mama még fiatalok voltak, és nem ijedtek meg egy-két nehézségtől, pedig a bajból akkoriban bőven kijutott, bizony. Költő közülük egyedül én lettem, és engem a felnőttfejjel átélt szörnyűségek tettek költővé. Az, hogy nekem tovább kellett gondolnom mindazt, ami velem megesett. A magam életét, melyet sehogy sem tudtam elválasztani a másokétól. 1944 csak azért lehetett, túl a természetes emberi megrendülésen, költői élményemmé is, mert a megrendülésre újabb megrendülések következtek, mert az ost27romra és a fölszabadulásra következő évek újraértelmeztették velem mindazt, ami akkor történt. Meg kellett látnom a nálam többet, a halált és reményt hömpölyögtető folyamot, a történelmi időt. A kafkai élménytömegben valami rendet, majdhogynem logikát. 1950-re ugyan 1956 jött, 1944-re viszont 1945. A halálra mindig a megmagyarázhatatlan föltámadás. A bennem tomboló, heveny önsajnálat hirtelen alábbhagyott. Láttam magamat, az altatók óceánján hányódó kórházi ágyat, és az ágyon nem egy szívszakasztó árva hentergett, hanem egy pizsamás, borotválatlan, nyomorult felnőtt. Gyógyulni akartam, görcsösen belekapaszkodtam az egy szál deszkába, a versbe. És van-e optimistább alkat a hajótöröttnél, aki rögeszmésen hiszi, hogy valahogy így is partot ér?

Ha közben meg nem eszik a cápák. Az optimizmus e sajátos értelmezésével ugyanis nem arattam átütő sikert az irodalmi életben.

– Tőletek, fiataloktól azt várjuk – mondta nekem még 1955-ben egy irodalmi kérdésekben jártas szakember –, hogy derűt és bizakodást sugárzó verseket írjatok.

– De hát – mondtam erre én – nekem ezek az élményeim: a bombázás, az intézet meg az, hogy most éppen nincs hol laknom.

– Az pech – mondta erre filozófusokat megszégyenítő tömörséggel a szakember.

Az irodalmi illem különös módon épp azt nem szerette bennem, amit én magam is a legjobban utáltam magamban: az életemet. Csakhogy másképp nem szenvedhettük ugyanazt; ő szemforgató hallgatással, én, lévén elméletek helyett húsból és vérből gyúrva, hangosan és lázadozva.

Sötéten látásom különben még egy olyan költőt is elgon28dolkoztatott, aki maga is fütyült a Derűs Költészet illemszabályaira. Juhász Ferencnek még 1954-ben mutattak be, a Szépirodalmi Kiadónál, ahol akkoriban lektorként dolgozott.

– Ti onnan indultok, ahol Radnóti bevégezte – mondta nekem, fejét fölütve az Újkori elégiá-ból, melyet mint legjobbnak ítélt versemet, megmutattam neki. – Hova lehet innen jutni?

Nem tudtam. És nemcsak akkor nem, még később sem, még a kórházi ágyról fölkelve sem. Csak azt tudtam, hogy ezt a hátamon cipelt, szörnyűséges zsákot, háborús örökségemet csak versekben tudom magamról ledobni. Meg azt, hogy a már akkor is sokszor és nemegyszer nyílt rosszallással emlegetett formaérzékem nem több, mint a szállítómunkások vagy a szénlehordók trükkje, mellyel az irdatlan terhet a hátukra és onnan a rendeltetési helyére lendítik.

1960-ban megjelent első kötetemből az Újkori elégia „szélsőséges pesszimizmusa” okán kimaradt. Hasonló megfontolásból kimaradt néhány más vers is. Az ily módon „megszerkesztett” kötet iránt vegyes érzelmeket tápláltam. Megjelenésének persze örültem, mint majom a farkának, de a kezemben tartott első példányt, fiatal költőhöz egyáltalán nem illő beletörődéssel, vereségem tanújelének is tekintettem. Valójában az volt a helyzet, hogy a körülmények által bőségesen indokolt diplomáciai engedékenységemért nagy árat kellett fizetnem. A kötet – az életem – fekete alapszíne elegánsan kiszürkült, a zömmel a kórház után írott versek vad színvilága, mely éppen a fekete alapszín elleni tudatos és kétségbeesett lázadás volt, egy „impresszionista” kamaszt sejtetett a háttérben, aki összeolvasott sok mindent, József Attilát és Lorcát, de akinek verseiből kimaradt a sorsszerű 29mozzanat, hogy miért épp ezeket a költőket olvasta, és hogy miféle szabadulásra kereste a receptet náluk. A sorsszerű elem háttérbe szorulásának természetes következményeként előtérbe került a technika; gyanítom, épp ez a felemás indulás szerezte meg nekem azt a kétes dicsőséget, hogy sokan és sokáig nem hitték el rólam, hogy több is vagyok – mondjuk inkább úgy: lehetek még – közönséges ügyeskedőnél. Különös módon – vagy talán éppen nagyon is logikusan – e mesterséges körülmények között még a verseim technikája sem a maga valóságos mivoltában mutatkozott meg kötetem lapjain. Fuldoklásom kapkodásra késztetett: a valóságban a menekülésnek több útja csábított, mint amennyiről a megjelent kötet árulkodott; a kinyomtatott versek nemcsak éretlenebbnek, érettebbnek is mutattak annál a kórházból szabadult, szédelgő lénynél, aki a valóságban voltam. Gondolom, ennek tudható be az, hogy a későbbiekben annyi hazai és külföldi költő neve merült föl velem kapcsolatban, mint olyan szerzőé, akinek hatását sehogy sem tudtam elkerülni. Holott én ezeket a hatásokat már a kezdet kezdetén sem elkerülni akartam, hanem átélni, és épp azért, mert ezeknek a költőknek a műveiben valami olyasmivel találkoztam, ami – csíraállapotban legalábbis – bennem is megvolt. Sok költő hatott rám, de nem mindegyik; olvastam, sőt – a későbbiek során – fordítottam is olyanokat, akiktől, bár adott esetben a legcsekélyebb lelkifurdalás nélkül megtettem volna, sohasem tudtam még egy jelzős szerkezetet sem eltulajdonítani. Minthogy nem volt mit kezdenem vele. Megszerezni csak azt tudtam, aminek bennem már eleve készen volt a helye. A verseim megjelenése után hamarosan fölhangzó vád, hogy nincsen egyéniségem, először elképesztett, majd földühített; végül növekvő derűvel töltött el. Magamban mindig kétel30kedtem, abban, hogy sorsszerű kényszer űzött a vershez, soha. Ha valakinek volt húsba vágó oka verset írni, nekem aztán volt. De ma már látom, hogy éppen ennek a húsba vágó oknak – a legalábbis részbeni – elleplezése volt kötetem megjelenésének keserves ára.

Ettől eltekintve úgy zajlott minden, mint egy dialektikus tündérmesében. Kötetem az akkor induló Új termés sorozat egyik első kiadványaként jelent meg, amit tehetségem elismerésének kellett tartanom. A sorozat céljairól a könyvkiadás akkori vezetője sajtótájékoztatót tartott az újságíró-szövetség székházában, a tájékoztatóra meghívtak engem, az ünnepelt szerzőt is.

– Ami pedig Orbán Ottó kötetét illeti – mondta rólam a szónok –, ez volt az utolsó alkalom, hogy kiadtunk egy ilyen első kötetet.

Ezt a mondatot egy valóban világfájdalmas költő sötét jóslatnak fogta volna föl. De engem addigra már feszített a pesszimista széltoló kórházban szerzett, mondhatnám, biológiai optimizmusa.

Megindultam a pályán. Egy csodagyerekként indult formaművésztől meglehetősen szokatlan elhatározással. Azzal, hogy most aztán végre megtanulom a mesterségem.

A hatvanas évek. I. A Belvárosi kávéház

A Belvárosi kávéház vendéglátóipari intézmény az Erzsébet-híd pesti hídfőjénél. A meghatározás pontatlan, és ennek oka a történelem. A sokáig csak egy dadaista vasroncs képében létező híd tájékán, a sehova nem vezető följáró torkában megakadt kávéház hol az volt, aminek a neve is mondja, hol csak egy erre-arra használt, nagy hodály. Egy 31ideig raktár vagy irodahelyiség, majd megint kávéház, majd zenés étterem és sakk-klub, majd a modern közétkeztetés céljaira átalakított, önkiszolgáló gyorsétterem, és ha újból át nem alakították, még ma is az.

Itt működött a hatvanas évek első felének egyik legfontosabb értelmiségi műhelye.

Értelmiségi műhely? Te jó isten!

Bementem, ahogy más is bement, leültem, ahogy más is leült, és elmondtam, hogy visszaadták a versemet, mire a másik is elmondta, hogy visszaadták a novelláját, a forgatókönyvét, az épülettervét, aztán áttértünk a jövőtudományra, hogy mi lesz az idén meg jövőre meg azután, és hallott-e valaki valami érdekeset. Tükrös panaszfal előtt zuhogó, nyafka szóözön.

Nem. Ez sem igaz. Így nem igaz.

Ez váltotta volna ki az érezhető rosszallást, melynek olykor nem is kis súlyát ki-ki úgy cipelte magával, mint hegynek fölfelé menet egy nehéz hátizsákot? Ez a kisasszonycsapat?

Nincs más hátra, elő kell szólítanunk magunkból az alkalmi történetírót, aki tárgyilagos kérdésekre tárgyilagos választ igyekszik adni.

Mi történt?

1958 derekán már éledez az irodalmi élet. A fiatal írók egy nagyobb csoportját valamilyen intézmény meghívja egy kerekasztal-beszélgetésre, melynek témája az irodalmi fórumokkal való együttműködés feltételeinek tisztázása. A fő hozzászóló, egy inkább merevségéről, mint rugalmasságáról ismert és az ezt megelőző időkben inkább csak könyvkritikákat és rövid cikkeket közlő irodalmár addig-addig fejtegeti, hogy ki mindenkivel és milyen okból nem hajlandó 32együttműködni, míg a megjelentek többségének az a mind határozottabb benyomása nem támad, hogy a hozzászóló saját magán kívül nem is igen óhajt mással szóba állni, és a többiek jelenléte itt merőben fölösleges. A beszélgetés rossz hangulatban, a siker legcsekélyebb jele nélkül ér véget. A kapu előtt megállunk, téblábolunk, nincs kedvünk így hazamenni. Itt ácsorognunk viszont nincs sok értelme. Csinálnunk kéne valamit, de alig ismerjük egymást. Legtöbbünknek jó, ha két-három ismerőse akad az alkalmi csődületben. Valaki végre azt mondja, menjünk a Rózsafába, az sokáig van nyitva. Föllélegzünk, elindulunk, útközben még be is mutatkozunk egymásnak.

A Rózsafában B. Nagy viszi a szót. Elvállalta a Kortárs kritikai rovatának vezetését, munkatársakat keres. Írjunk kritikát! Ha mi nem, hát ki?

Ez voltaképpen csak ürügy, noha B. Nagy felkérése komoly. De az ezt követő beszélgetés csak alkalom arra, hogy elgondolkozzunk. Húsz-harminc évesek vagyunk. Emberi számítás szerint öt-tíz-tizenöt-húsz év múlva nekünk kell majd üzemeltetnünk ezt a homályos szerkezetű gépezetet, amit szellemi életnek hívnak. Nélkülünk nem fog menni. Jól legalábbis nem. De a mi részvételünkkel hogy fog menni? Jól-e, rosszul-e? Ül, és félig kiivott borospoharába bámulva a maga személyes felelősségénél jóval nehezebben körvonalazható együttes felelősséggel kacérkodik egy véletlenül összeverődött asztaltársaság, melyet a következőkben mind gyakrabban fognak, hol sanda célzattal, hol egyszerűen csak felületességből a „nemzedék” névvel illetni. Pár órája ismerjük csak egymást, igazi közünk még ha volna is egymáshoz, hogy lehetnénk annak tudatában? Inkább méregetjük egymást. Hasonló vonásainknál, így szemre is, számosabbak 33különbségeink. Nem vagyunk nemzedék. Vagy ha az vagyunk is, ez nem sokat jelent a szemünkben. De most egyről és együtt gondolkozunk. Ami viszont annál többet jelent.

Így „alakult meg” a Belvárosi Asztaltársaság, stílszerűen nem a Belvárosban, hanem egy budai kocsmában, közel a valósághoz, annak is érdesebb részéhez, a Fő utcában álló, kocka alakú, vörös téglás börtönépülethez, melyben nem is olyan régen még több író is várta az elkerülhetetlenül közelgő felelősségre vonást.

Semmi közünk nem volt a Belvároshoz, ha a „belvárosin” azt értjük, amit a beszélt nyelv ért rajta mint minőségjelzőn: az exkluzívat, a polgárit. A Belvárosi kávéházba azért mentünk, mert ott nagyok voltak az asztalok, és üveg volt rajtuk, azaz jók voltak alkalmi íróasztalnak. És mert ez nem volt zenés hely, mint a Rózsafa, ahol még a szomszédunkhoz is ordítva kellett szólnunk; itt lehetett beszélgetni. A kávéház neve mégis bélyegként ragadt a társaságra.

Néhány évvel később, de még mindig a Belvárosi korszakában, mind gyakrabbá váló és többnyire gyalogosan folytatott, kültelki bolyongásaim egyikéről tértem vissza a kávéházba.

– Nyomasztó, de egyben halálosan izgalmas dolog is itt élni – mondtam a pályakezdő prózaírónak, aki Hemingway tanítványának vallotta magát.

Itt, mondtam, és úgy értettem: ebben a városban, Európának ezen a felén. Itt, hallotta ő, és úgy értette: itt ebben a kávéházban. És az Új Írás egyik közeli számában dörgedelmes tanulmányt jelentetett meg a polgárifjak ellen, akiknek minden visszataszító megnyilvánulása közül az én (név nélkül idézett) megnyilatkozásom volt a legvisszataszítóbb, miszerint élni csak kávéházban lehet.

34

Az ilyen és ehhez hasonló oldalvágások hatására tettük át székhelyünket, csalhatatlan érzékkel, a Metropol Szálló halljába. A Belvárosiból a Világvárosiba. Ha eddig csak polgárok voltunk, ezután modernkedők is. És persze mindenekelőtt ördögien ravasz diplomaták, ahogy ez eljárásunkból is kitetszik. Gyerekek, mondanám, ha nem jutna újból eszembe néhány újságcikk puskaporszaga. Ha kicsi, ha helyi, ez mégiscsak háború volt.

Furcsa egy háború. Az ellenfelek inkább törekedtek egymást, mint az ütközeteket megnyerni. A Belvárosi kávéházban e furcsa háború körülményei között gyűlt össze hétről hétre egy többé-kevésbé fiatal értelmiségiekből álló társaság.

Mi volt ez a gyülekezet? Vagy még inkább, mi nem volt?

Nem volt írócsoport. Már csak azért sem, mert nemcsak írók csoportosultak benne. A társaság zöme ugyan írókból állt, de meg-megjelentek ott más foglalkozások képviselői is, festők, közgazdászok, mérnökök, majd egyre több filmes. De ennél, a véletlennél alig többnek mondható, bár egészen jelentéktelennek mégsem minősíthető apróságnál sokkal lényegesebb az, hogy maguknak az íróknak sem volt valamiféle egységes csoportelképzelése az írói munkáról, a korszerű stílusról; másképp szólva a csapatos üdvözülésről, melynek igen fontos kelléke a netán más körülmények között és más céllal egybeverődött írói csoportosulásoknak a föld színéről való eltörlése. Itt jól megfért egymással az avantgárdnak nevezett s talán annak is írt vers az „ódivatú” szociográfiával. Csoportprogramunk egy volt, megőrizni – egymás iránt is – elfogulatlanságunkat. Amíg tudjuk, amíg lehet.

Nem volt születési, származási alapon létrejött álközösség. A főváros és az ország többi része közti ütemkülönbséget mint tényt mindannyian érzékeltük, de az erre a tényre 35épülő stratégiákat, az urbánus-népies ellentétet s főképp azt, amit ez takart – az alja elmék esetében mindkét oldalon egy némileg korszerűsített és a legújabb divatszínekbe öltöztetett fajelméletet –, a nevén neveztük: gyilkos baromságnak.

Nem volt végül politikai csoportosulás sem; bár ez nehezebb kérdés. Abban az értelemben, ahogy ezt a szókapcsolatot általában használják, semmiképpen sem volt az. Az összejövetelek nem szolgáltak semmiféle szervezkedés leplezésére. De még a beszélgetések tartalma sem felelt volna meg egy politikai csoportosulással szemben támasztott várakozásnak: vicc, pletyka, zúgolódás semmivel sem volt több, és a világhelyzet sem került többször szóba ebben a körben, mint ahogy az Pesten szokás egy fekete vagy egy fröccs mellett, bármely társaságban, bármikor. Így vagy úgy mindenki elégedetlen volt a világgal, de mindenki tisztában volt azzal is, hogy nagyjából az adott helyzet lesz az az alap, melyre az elkövetkező egy vagy két évtized épületét föl fogják húzni, és mindenkit jobban izgatott a valóságban közelgő jövő esetleges feladataira való fölkészülés, mint az, hogy holdkóros képzelgésekbe bonyolódjék. Művészi feladatokat értve a jövőbelieken, melyek, mint rögtön látni fogjuk, mégsem esnek olyan távol a politikától.

Mert egy tekintetben mégiscsak politikai csoportosulás voltunk, noha, állíthatom, fogalmunk sem volt róla. Nem arról, hogy vannak olyan személyek vagy hivatalok, akik annak tekintenek bennünket; arról, hogy a valóságban is az vagyunk, hogy egymás iránt érzett spontán és személyes vonzalmunk alapja egy politikai képlet. Arra, mit a szemérmes zsargon torzulásoknak nevezett, mindannyian nemet mondtunk; arra, ami akkor csak a név nélküli jelen volt, és amit csak a későbbiekben kezdtek egyre többen konszolidá36ciónak nevezni – ha vonakodva is, ha szemérmesen dünnyögve is, ha számos és a mi számunkra létfontosságú fenntartásokkal is –, igent. A létünkkel. Abban az országban akartunk élni és dolgozni, melynek jövőjét egy egész történelmi időszakra érvényes hatállyal eldöntöttnek kellett vennünk. Számunkra nem az együttműködés ténye volt kérdéses, csak a mikéntje, a hatásfoka.

Épp ezért nem egészen értettük a velünk szemben megnyilvánuló bizalmatlanságot. Nem a Holdról jöttünk, és nem a Napot akartuk a Földre hozni. Jobb közérzettel jobb munkát szerettünk volna végezni – programunkat bármely politikus is magáénak vallhatta volna, már csak azért is, mert ez nem is a mi programunk volt, hanem a politikáé. Csakhogy nem vettünk figyelembe egy apróságot. A politika a folytonosságra tette a hangsúlyt, a maga megítélése szerint így kellett tennie. Mi a különbségre, és a magunk szemszögéből nekünk is így kellett tennünk. Hisz épp arra mondtuk az igent, hogy ez, ami van, nem az, mint ami volt. Mi voltunk – mondhatni személyünkben – a hatvanas évek első felének értelmiségi dilemmája. Rólunk szólt – szerényebben: rólunk is, akik különben nemcsak a létünkkel, hanem kisegítő színészként is statisztáltunk benne – asztal- és vitatársunk szám szerint második, valójában első igazi filmje, az Oldás és kötés.

Mi volt hát a Belvárosi Asztaltársaság?

Az, aminek mondtuk: értelmiségi műhely. Értelmiségi műhely egy kávéházban.

Egy egymás hasába lyukat beszélő asztaltársaság, melynek asztalához bárki odaülhetett. Csoóri Sándor és Mészöly Miklós, Tornai József és Vitányi Iván, Konrád György és Gyurkó László, Hernádi Gyula és Sík Csaba, Jancsó Miklós 37és Sükösd Mihály, Marsall László és Orosz János, hogy inkább ötletszerűen, mint lábjegyzetírói alapossággal soroljam föl azoknak a nevét, akiket már régóta elég nehéz lenne egy asztal köré ültetni; közéjük értve természetesen magamat, a botcsinálta krónikást is, aki e körben egy ideig a legtehetségesebb fiatal költő kitüntető címét viselte, amiből – némi kajánsággal – arra következtettem, hogy persze a többiek már mind felnőtt, komoly művészek, egyedül én vagyok a taknyos kezdő, a mindegyiküknél – némelyiküknél két teljes évvel – fiatalabb. A névsor és pályafutásunk a későbbiekben magáért beszél. Már a kezdet kezdetén is túl vegyes volt ez a társaság ahhoz, hogy valamiféle szabadcsapat alakuljon belőle. Az volt a természetes, hogy ez szóba sem került. Másról folyt a szó: versről, prózáról, filmről, a munkánkról, melynek nem egy későbbi eredménye kétségkívül jelentős hatást gyakorolt a hatvanas évek szellemi életére.

Nem mintha itt alakult volna a hatvanas évek magyar művészete. Léteztek másutt is műhelyek, köztük több egyszemélyes is. Mándy és Csurka, hogy csak két prózaírót említsek, nem jártak a Belvárosiba. Mándy presszókba járt, Csurka a lóversenypályára. Más meg máshova, netán a miénktől mindenben elütő társaságba. Vagy sehova, mint az idősebbek közül Ottlik és a még nálam is fiatalabbak közül Tandori. A „műhely” nem talált ki semmit; nem írt sem verset, sem prózát, és nem rendezett filmet. Munkásaira mégis egy életre szóló hatással volt. A közülünk leglátványosabb pályát befutó Jancsó esete példázza a legjobban ezt. Hernádi nemcsak a forgatókönyvírója volt Jancsónak, noha kezdetben még ez a tény sem váltott ki egyöntetű lelkesedést. Jancsó Hernádi nélkül egyszerűen nem lehetett volna az, aki lett. Kivételes tehetsége, filmes szeme, táj- és – nem tudok rá 38jobb szót – testélménye, balettmesteri képessége persze csak az övé, a rendezőé volt. De Hernádi modellezőképessége, képletekre törekvő, a maga írói munkáját nemegyszer hátrányosan befolyásoló, absztrakciós gondolkodása nélkül Jancsó akár a „néprajz” áldozatává is válhatott volna, olyan rendezővé, aki betyárfilmnek rendezi meg a Szegénylegények-et. Még ha Jancsóban magában is volt hajlandóság a „szerkezetlátásra”, és ha a másik oldalról Hernádi maga is hajlott a „száraz barokkra”, arra, hogy olykor íróként is „jancsós” legyen, ráadásul már Jancsóval való találkozása előtt, tehát saját költői hajlamainak hatására; mondom, ha bizonyos értelemben rokon lelkek voltak is, alkatuk és gondolkodásmódjuk eltérő volta közt szikrázott föl valami, ami több volt, mint ők ketten, és amit akkor mégiscsak ők ketten tudtak a homályos megérzések bizonytalanságából kimenteni és kimerevíteni, a hatvanas évek elejének akkor még igencsak csóró művészkéi. Ők, és nem ahogy a korai Jancsó-filmeken fanyalgó kritikák némelyikében olvasható, Antonioni.

Ez az egymás ellen is együtt és egymásért való gondolkodás, ez volt a kávéházi műhely nagy varázsa. És ebben állt, akármilyen furcsa is ezt egy kávéházi seregletről mondani, a társadalmi jelentősége. A hatvanas éveket a magyar értelmiségnek egy kényelmetlen fölismeréssel kellett kezdenie. Rá kellett döbbennie arra, hogy az előző évtized során – túl sokat foglalkozva világmegváltással, életben maradással meg egyebekkel – lemaradt a szakirodalomban; szakirodalomnak értve most a költők kötelező ismeretanyagát, a kinek-kinek hajlamai szerint a maga végtelen kiterjedésében vagy csak egy-egy kiugró teljesítménye folytán fontos világköltészetet is. A rendszeres kávéházi összejövetel afféle hetivásár 39volt, ahol ismeretért ismeretet lehetett kapni cserébe, ahol kicserélhettük értesüléseinket és észrevételeinket. Magánolvasmányok váltak itt közhasznúvá, magánélmények közérdekűvé. A társalgás természetesen nem pótolhatta, sohasem pótolhatja a valóban elmélyült ismeretszerzést, de a lemaradás – legalábbis kezdetben – túl nagynak látszott ahhoz, hogy ki-ki saját maga próbálja meg egészében fölszámolni. Úgy éreztük, és joggal, hogy egymásra vagyunk utalva. A kávéházi fecsegésben csak két dolog volt lényegtelen, a kávéház és a fecsegés. Az előbbi csak esetleges színtere volt annak a világképtágító tanfolyamnak, mely a dolgok és a résztvevők természete folytán az utóbbi formáját öltötte magára.

Nem tudom, hogy én hatottam-e bárkire is. Lehet, hogy Csoóri egy időben azért kezdett prózaverseket írni, mert az én prózaverseim ösztönözték erre, lehet, hogy másért. Lehet, hogy egyszerűen csak azért, mert a prózavers akkoriban a levegőben lógott. Azt viszont biztosan tudom, hogy rám Csoóri is, Tornai is erősen hatott. Nem az írásmódjukkal; kísérleteik iránya csábított. Például Csoóri Menekülés a magányból címmel megjelent, harmadik kötetének lazán löbögő verssoraival is zárt formájú dalként ható néhány verse. Tornai pedig elkalauzolt Hölderlinhez. Nem mintha kalauz nélkül én nem juthattam volna el Hölderlin színe elé; Hölderlin, az, hogy rá kellett találnom, benne volt a sorsomban, ha ez nem túl nagy szó itt; mindenesetre kalauz nélkül is eljutottam volna hozzá. Csakhogy nem úgy, ahogy ez végül is megtörtént. Én akkoriban azzal voltam elfoglalva, hogy valahogy eltörjem hosszú verssoraimat, melyek egyhangú dübörgését mind fárasztóbbnak, egyre inkább üres modornak éreztem. Tornai rövid sorokkal dolgozott, melyeket szerinte 40a természetes hangsúly, a mondatritmus tagolt. Az a Hölderlin, akihez végül is eljutottam, hasonlóképp járt el. A pindaroszi mintát, a vers görög szabását alig éreztem fontosnak, sokkal többet jelentett nekem az, hogy a görög zene németül egy kissé zötyög, ugyanakkor megcsapott a sokféle mérték majdhogynem rögtönzésszerű változatosságából adódó szabadság; valami olyasmi történt velem, mint Vassal, amikor „szabad versnek” olvasta Catullust, épp csak fordítva, én, mivel úgy éreztem, hogy a hölderlini vers szabálytalan szabályossága följogosít rá, a már megtanult mértékről feledkeztem el, hogy zavartalanul adhassam át magamat az új fölfedezés örömének; kezdtem sejteni ugyanis, hogy az élőbeszédnek is van valami titkos versmértéke, a görög versmértéknél semmivel sem kevésbé ravasz és szigorú. Értelmezésem talán önkényes volt, Hölderlin viszont a zsákmányom. Nem az irodalomtörténet költője, még csak nem is a Peter Weissé, teszem hozzá mai tudásommal, hanem épp az, aki nekem kellett, a minden egyes olvasatban másképp föltámadó, a befejezetlen és eldöntetlen, egyszóval az élő. Ahogy lebegve jár a pincérek között, a lassan de biztosan koszolódó kávéházban.

Ahol egymás hangja tartott életben minket. Még semmi sem volt eldöntve. A legkevésbé sem volt biztos, hogy tíz év múlva lesz majd mire visszanéznünk. A légritka közeg, amelyben éltünk, nemcsak teljesítményünk minőségét tette kérdésessé, hanem művészi létezésünket is. Azon múlott minden, hogy melyikünk bírja jobban: körülményeink-e a fojtogatást vagy a mi tüdőnk-e a fuldoklást? A szórványos publikációk és a kétséges vagy éppen megbukott tervek bizonytalan tengerén az egymás iránt tanúsított, könyörtelen 41kritikai szellem volt az egy szál deszka, amibe kapaszkodhattunk.

Ez a kritikai szellem különben üdítően fiatalos volt. A Belvárosiban mindig számíthatott arra az ember, hogy őszinte kioktatásban lesz része.

Pályája kezdetén Hernádi verseket írt, melyekről egy ízben alapos szóbeli értékelést adtam.

Ülünk egymással szemben, előttem a dosszié, benne vagy százötven költemény. Én lapozok, és mondom, ez ezért rossz, az meg azért.

Hernádiról tudni kell, hogy ő volt köztünk az egyetlen, aki tudott viselkedni. Mi, a többiek mind arra születtünk, hogy hidegen hozzák ki nekünk a gulyáslevest, amit aztán úgy is fogyasztottunk el, azzal a megokolással, hogy egy ilyen országban, melyet zivataros történelme során annyi és oly súlyos csapás ért, mit számít egy hideg leves? Hernádi más eset volt, tőle tartottak a pincérek.

– Kérem – mondta olyan arccal, mint a Szfinx, amikor éppen megszűnik mosolyogni –, ez a lágy tojás hideg.

– Elnézést, Vendég úr – hajolt meg derékszögben a megszeppent pincér, és már röpült is a lágy tojással a KONYHA feliratú ajtó felé.

Most tehát ott ül velem szemben, és úgy figyel, mint egy pincért, aki másnapos süteményt hoz ki a vendégnek. Kivárja, amíg végzek mind a százötven verssel, csak azután szólal meg, a szék karfáját markolva.

– Te, kérlek szépen – mondja tagolva –, egy hülye vagy.

Majd, miután elsüllyesztette a dossziét egy cethalhoz hasonló aktatáskába:

– És csak ordítani tudsz a verseidben. Nem is ismersz más betűt a magyar ábécéből, csak azt, hogy áááááááááá…

42

Ekkor már mind a ketten röhögtünk. Ebben a légkörben kinek jutott volna eszébe megsértődni?

Észrevétlenül lett vége az egésznek.

Amihez kevés volt a rosszallás és az abból következő kényelmetlenségek sora, azt elvégezte az idő. A korábban rejtett voltában is egyszerű képlet láthatóan bonyolulttá vált. Megváltozott az életvitelünk. Jött a család, a gyerekek. Amellett a társaságot utolérte minden válság legalattomosabbika, a siker. Hirtelen mindennél fontosabbnak látszottak a korábban lényegtelennek tekintett különbségek; hogy ki mit őriz, és mit ad föl, persze a másik szerint. Kezdtünk nagyokat hallgatni, terjedt bennünk a méreg.

Majd 1964-ben megjártam Nyugat-Európát. Az utazás fölért egy sokkal. Ott kellett rádöbbennem arra, hogy személyiségem legfontosabb meghatározója a magyarságom; magyarságon persze már akkor sem valamiféle nemzeti fölbuzdulást értettem, hanem az életem folyását a háború előtti időktől addig a pillanatig, amikor rájöttem arra, hogy valami jóvátehetetlen történt velem, és hogy én már sohasem heverhetem ki azt, hogy minden ott és úgy történt meg velem, ahol és ahogy megtörtént. Néztem a franciákat, mint a madarakat. Nekem, a hajdani pincelakónak, a puskatussal agyonvert hivatalnok fiának fontos volt a világköltészet, Európa. Ők nem tudták, hogy hol van Budapest. Eszembe jutott a harmincas évek magyar értelmiségije, aki azt gondolta, hogy csak legyünk olyan intelligensek, mint a franciák, és minden rendben lesz. Elkeseredett dühvel utaztam haza magyarnak.

Jancsó viszont, akivel akkoriban a legszorosabb barátságban voltam az asztaltársaság tagjai közül, ekkortájt kezdett fesztiválokra járni. Ő is kilépett tehát a világba, de őt nem 43rendítette meg a találkozás. Az az anyag, amiből és amire ő dolgozott, nem úgy volt személyhez kötve, mint az enyém. Láttam a Life-ban a két teljes lapoldalt betöltő fotót a Szegénylegények-ből. Na és, gondoltam, ez egy ilyen szakma. És ebben igazam is volt. Nem volt viszont igazam abban, hogy a hétfejű sárkányra azt mondtam, na és. Telefonok Párizsból, Párizsba, tárgyalások, csizmás kandúr küllemű filmesek, egy nagyüzem. A hatvanas évek legvégén véletlenül találkoztunk a Kígyó utcában. Ekkor már évek óta alig láttuk egymást.

– Hogy vannak a lányok? – kérdezte, és átölelte a vállamat.

A családomat értette ezen, melyben már akkor is a nők voltak többségben.

– Jól – mondtam és elhallgattam.

Keze a vállamon, így mentünk a sarokig. Szó nélkül vagy ötven métert.

Ez a csönd volt a Belvárosi Asztaltársaság sírbeszéde.

Elárvultam tehát újból, felnőttfejjel is. Kevés dolog volt rám olyan nagy hatással, mint ezek az együtt gondolkodással eltöltött évek. Ha nem járok a Belvárosiba, ma más költő vagyok. Nem látom Indiát, nem írok róla könyvet, mert nem tudok olvasni az utcán, a házak előtt kuporgó emberek testtartásából, és nem tudok világ és utcakép titkos összefüggéséről.

Kinek jutott volna eszébe rokon vonásokat látni Csoóri falusi szociográfiáiban és az én India-könyvemben? Amikor nyilvánvaló volt a roppant különbség, hogy az egyik a magyar faluról szól, a másik meg a rejtelmes Indiáról.

Még ha ordított is a szövegből, hogy mind a ketten Illyéshez jártunk mondattagolást tanulni.

44

A munkásságomat kísérő kritikák egybehangzó megállapítása szerint én főleg külföldi költőktől tanultam a versírást. Nyilván azért, mert kevéssé érdekelt a hazai valóság.

Még Horgas Bélának a Valóság-ban megjelent írása is inkább csak gesztusképp tárgyal együtt Csoórival, Tornaival, Kalásszal. Életkorunk és a hasonló pályaszakasz okán.

Egy hely van csak a kritikai irodalomban, ahol úgy kerülök Csoóri és Tornai mellé, hogy halálos-humoros egymásra utaltságunknak legalább a humoros oldala földereng. Benjámin László írja versparódiája prózai bevezetőjében Csoóriról, hogy az „francia nevelőnői állást vállalt a kis Tornai Orbánka mellett”.

Nagyjából ez volt a helyzet. Azzal az eltéréssel, hogy mi is francia nevelőnői állást vállaltunk mellette.

A paródia a kritikaírás legszorosabb követelményeket támasztó formája. Egy pontatlan paródián nem lehet nevetni. Benjámin paródiáján átütött az, amiről a kritika hallgatott.

A harsány színekben pompázó hazai háttér.

A hatvanas évek. II. A leteremtés napja

Kedves Ottó! Ahogy kedves feleségeddel telefonon megbeszéltük, mellékelten visszaküldjük a mellékelt verseket. Új írásaidat várjuk. Sok üdvözlettel. Aláírás.

Mellékelten a mellékeltet, már ez is szíven ütött. De még inkább az egész levélből sugárzó biztatás. Aláírás – magánemberként – mosolytól ragyogva közölte a levelében említett hölggyel, hogy a visszaadott versekkel amúgy semmi baj sincs, azok gyönyörű szép szerelmes versek.

– Csak hát, ugye – mondta –, az egyéb követelmények…

Értettem persze. Nem voltam hülye.

45

Nem értettem semmit. Ha hülye nem is, költőnek azért – annyira már – költő voltam, hogy valahol nagyon mélyen, de ott aztán őszintén és megrendülten ne értsem ezt az egészet.

Nekem nem volt kérdéses, hogy én melyik világnak vagyok a fia.

1950-ben kulákot találtak gimnáziumunkban. Az iskola diákságát levezényelték a díszterembe, a kulákot – egy harmadikost – fölállították a dobogóra. A kulák kövér volt, piros arcú, szőke, rémületében izzadt és szuszogott.

– Letagadtad, hogy kulák vagy? – kérdezte tőle harsányan valaki, talán az igazgató.

– Le – mondta a kulák, és reszketni kezdtek kövér combjai.

Különös, osztódásnak indult rémülettel bámultam a jelenetet, mintha egyszerre két fejem lett volna. Őspesti létemre vidéki voltam, öt évet töltöttem intézetben, és az intézet nemcsak börtön volt, szűrő is; a világ csonttörő hullámai lelassultak, mire fölértek a budai hegyek közé; a gyerekláger vadságában mindig volt valami családias, még a gonoszság is személyes volt, a pofon mögött minden esetben ott úszkált, mint valami akváriumban, egy, a puffasztó dühtől halként tátogó, de a maga torz mivoltában is emberi arc. Nem úgy, mint itt, ahol még az ütésre emelt kezet sem lehetett látni, csak magát az anyagtalan, személytelen, elidegenedett pofont.

Másfelől viszont mindez már régtől ismerős volt. Hirtelen felötlött bennem az az egész intézetet lázba hozó nap, amikor tetűt találtak egyikünk hajában. Annak éppúgy ment híre, mint most a kuláknak; a nevelők izgatott hangon tárgyalták az eseményt: „tetűt találtak… tetűt találtak”, 46hangzott föl itt is, ott is. Egy emlékezéstől tébolyult sejtcsomó ész nélkül rettegett bennem, hogy jönnek a borbélyok, lenyírják a hajunkat, és petróleummal dörzsölik be a fejbőrünket a közöttünk megbújt kulák miatt.

Amiből persze nem lett semmi. Az eljárás szakszerű hivatalossággal zajlott. Pattogó hangon fölolvastak egy kurta határozatot, mely szerint a harmadikost kicsapják az ország összes iskolájából, és már mehettünk is vissza osztálytermeinkbe.

Hogy lettem volna más anyagból gyúrva, mint a kortársaim?

1953-ban kiemeltek, a kerületi DISZ-bizottság mellé kerültem, ahogy mondták, instruktornak. Föladatom a kapcsolat tartása volt a kerület és a gimnáziumi DISZ-bizottság között. Illetve lett volna, minthogy a kerület közvetlenül is tartott kapcsolatot a gimnáziumi bizottságokkal, a titkárok útján, akiket hetenként többször is berendeltek a kerületbe. Valójában a korszakra jellemző agyonbiztosítás egyik fölösleges láncszeme voltam, nem volt semmi dolgom. Körvonalazható föladatom nem lévén, a titkárok féltek tőlem, én meg féltem nekik megmondani, hogy tőlem nincs mit félniük.

A főnököm a kerületben egy alacsony, szőke fiatalember volt. Satnya testéhez sehogy sem illő módon olyan feje volt, mint a háborús filmeken a német páncélostiszteknek; metszett arcéléhez atlétatermet kívánkozott volna. Vibrált körülötte a levegő, ma már tudom, hogy a belső kiegyensúlyozatlanságtól. Azon a napon, amikor a rádió bejelentette Sztálin halálát, a szőke fiatalember magához hívatott, a szobájába. Ott ült az asztal mögött, és kifejezéstelen tekintettel bámult 47maga elé. Majd rám emelte világítóan kék tekintetét, és metsző hangon azt mondta:

– Végigmész a kerület minden utcáján, becsöngetsz minden lakásba, és megmondod, hogy meghalt Sztálin elvtárs.

– Értettem – mondtam, és kiódalogtam a szobából.

Csak a lépcsőházban mertem elkezdeni gondolkozni. Hogyhogy „értettem”? Ezt nem lehet érteni, ennek egyszerűen nincs értelme. A rádió megállás nélkül gyászzenét sugároz, az egész ország tudja, hogy mi történt, még a süketnémák is, még a vakok is, még a madarak meg a fák is. Ez a becsöngetősdi, hasított belém a kockázatos következtetés, ez egy rémületes ökörség.

Ettől azonban még, szégyen ide, szégyen oda, nekiindultam volna a hírvivő útnak. Másért nem vágtam neki, mondhatnám, dramaturgiai okokból. Már akkor is volt érzékem a dialógusokhoz. Elképzeltem magamat egy nyitott lépcsőházi ajtó előtt. Az ajtónyílásban egy nő, mint az anyám, levesfőzéstől megroskadt frizurával, kötényben, kezében fakanállal.

– Csókolom – mondom –, meghalt Sztálin elvtárs.

Mire ő… hát éppen ez az…

– Köszönöm, már tudjuk – mondja, és becsapja az ajtót. Vagy nem mond semmit sem, és úgy csapja be. Vagy hozzám vágja a fakanalat. Vagy azt mondja: – Eredj innét, amíg jó dolgod van! Vagy azt: – Jézus Mária! Vagy azt (Jézus Mária!): – Van isten! – Vagy csak elfakad sírva, mint aznap már annyian.

És akkor még el is kell köszönnöm.

– Hát akkor csókolom – mondom, és megyek a következő ajtóhoz.

Nem voltam én hős, még csak bátor sem igen, csak egy 48sokszor és sokféleképpen megfélemlített, nyakigláb kamasz. De tudtam valamit, amit a maguk műhelyében a színpadon a színészek tudnak: hogy milyen mondatok jöhetnek ki egy emberi szájon és milyenek nem. Azokat a mondatokat, amelyeket a résnyire nyitott ajtók előtt el kellett volna mondanom, egyszerűen nem lehetett kimondani.

„Ha most hazamegyek – villan át rajtam –, senki sem fogja észrevenni.”

Így is történt. Mulasztásomat csak most leplezem le, húszegynéhány év után.

Hogy én ne lettem volna ennek a világnak a teremtménye?

A csontjaimig az voltam. A túlélés, a nagyot akarás, a túlzás, a megsértett hétköznapi mérték, a védekezésből ravaszkodás.

És még valami, amit nagyon nehéz úgy előadni, hogy hitelesen hangozzék.

Én hittem abban, hogy ez egy új világ. Nem úgy hittem ezt persze, hogy az mindjárt üzletnek is jó legyen, tehát nem pontokba szedhetően, jól előadhatóan, „szilárd eszmeiséggel”. Jószerivel nem is az eszemmel hittem ezt, hanem a mirigyeimmel. A fölszabadulás tényét, bármi is következett rá, nem másíthatta meg semmi. Én attól az orosz katonától, aki 45-ben, az Opera előtt egy darab fekete kenyeret nyomott a kezembe, nemcsak egy darab kenyeret kaptam, de még csak nem is a szó újságközhellyé vált értelmében a „szabadságot”, hanem valami többet, a szíven ütő véletlent, azaz csakugyan a szabadságot, de azt úgy, ahogy a szabadságot ez a világ mindig is föltalálja, véresen és mocskosan, az örömmámor szomszédságában az életveszéllyel, az emberi jóságéban az emberi szörnyűséggel. Máshonnan közelítve a dolgot, én 49a háborúban nemcsak az apámat veszítettem el, hanem az istent is, aki tömjénfüstben kucorogva nézte végig a módszeres emberirtást; az Opera előtt azt kaptam vissza, amit elveszítettem, illetve nem egészen azt, hanem annak földi változatát, a megváltás evilági reményét, valami vallástalan vallást, ahogy ott álltunk ketten, szemben egymással, egymás arcába nézve, találkozásunk maga az egyszeri esetlegesség, és benne mégis a föltámadás szilárd törvényszerűsége: elhagyható e jelenetből a személyes részletek majd mindegyike, a tömött bajusz, a napszítta gimnasztyorka, a penészszínű gyerekarc, a kinőtt, Bocskay-sujtásos télikabát, a nevünk, a történetünk, csak a kezünk nem, mert ez a lényeg, az egymás felé nyújtott két kéz, mely az odaadom-vedd el páros mozdulatában egy pillanatra megdermedve magasra tartja a Megváltó eleven testét, a minden ostyánál áldozatibb ostyát, a háborús fekete kenyeret.

Ha valamit valaha is komolyan vettem, ezt aztán igen: a saját föltámadásomat! És lehetetlen volt nem látnom a magaméval egyidejűleg a világ föltámadását is, vagy legalábbis e föltámadás sürgető igényét mindenben és mindenkiben. Egyet akartunk, én meg a világ: kigyógyulni a múltból. Rokonságunk mélyebb, egymásrautaltságunk szigorúbb volt bármely érdek és megfontolás sugallta összetartozásnál, a szó szoros értelmében vérségi kapcsolat volt köztünk, szerződésünkön az apám és apámhoz hasonló milliók vére volt a pecsét. Ez a már-már családias érzés a kordivat – vagy mondjuk úgy: korszükséglet – követelte politikai értékelésben nem minősülhetett többnek érzelmes baloldaliságnál, valamiféle ingatag rokonszenvnél, melynek gyakorlati értéke a semminél nem sokkal több. Ez az értékelés – egy bürokrata szemével nézve a dolgot – körültekintő volt, és rám néz50ve majdhogynem kedvező. Az én szempontomból – hadd legyek szerénytelen: a költők és a költészet szempontjából – téves és sértő. A költészet világában annak a másutt képtelen szókapcsolatnak, hogy tudatos érzelem, nagyon is komoly valóságtartalma van. Ezt az „ingatag rokonszenvet” én sok éven át és tudatosan őriztem, méghozzá nem azért, hogy szemellenző módjára megkíméljen az alkalmankénti gyötrelmes töprengéstől vagy épp a kínos röhögéstől; úgy őriztem, ahogy Párizs mellett a platinából készült méterrudat őrzik, minthogy ahhoz, hogy bármely távolságot méterrel mérni lehessen, kell lennie a világon egy rúdnak, amelyik csakugyan egy méter hosszú. Az az iskola, ahol én a létezéstudomány alapjait kezdtem tanulmányozni, az ostromlott város sötétséggel és bűzzel oktató pincéje, egy meghatározott mértékrendszer szerint gondolkozott, ezt a mértéket elvetve, gondolkodásom alapját tagadtam volna meg; az a homályos érzelem, amit én tudatos megfontolás után minden körülmények között épségben akartam megőrizni, a valóságban jóval több volt, mint a szegények iránt általában érzett, romantikus rokonszenv: a mérték volt, az életem méterrúdja, az esély, hogy a továbbiakban is lesz mit mihez mérnem. A környező világgal való ilyetén rokonságom az én szememben annyira sorsszerűnek és magától értetődőnek látszott, hogy az „egyéb követelmények” említésére csak cinikusan vigyorogni tudtam. És legbelül persze, ott, ahol a vers is készül, sebzetten dühöngeni.

Nem annyira persze, hogy a düh elvakítson. Első kötetem végül is sikeresnek mondható fogadtatása sem halványíthatta el azt a tényt, hogy legfőbb gondom még mindig a költői kifejezés, de nem ám úgy, ahogy ez minden költőnek mindig is gondja, hanem alapszinten: még mindig csak vágyakoz51tam arra az állapotra, melyben én mondom a verset és nem ő engem. Valamit viszont már sejtettem arról, hogy milyen költővé szeretnék lenni. „Gyerünk hát vissza a költészet kertjébe – gondoltam –, a tanulás, bár fáradságos, legalább békés tevékenység.”

Igazán nem gondoltam volna, hogy épp egy virágos mezőn fogok aknára lépni.

Az irodalmi közfelfogás engem a polgári költők tanítványának tartott. És ebben sok igazság volt. Városban születtem, városi volt az élményköröm, és ha öt évig az intézetnek nevezett stratégiai faluban éltem is, városi maradt a „szabásom”. Amellett én ezektől a költőktől két létfontosságú dolgot is tanultam. A nehéz időkben, amikor a rossz nyelvek szerint a szocialista realizmus sikeresen megszüntette az embernek ember által való ábrázolását, tőlük tanultam tanulni, tájékozódni, tőlük hallottam Apollinaire nevét. Tőlük tanultam viszont azt is, úgy értem, a példájukon okulva, hogy nekem csak módjával van mit tanulnom tőlük: az a zárt tökély, melyre verseikben ők törekedtek, az a sűrítéses technika, mely ezeket a verseket a leginkább jellemezte, az én alkatomhoz sehogy sem illett. A köznapi beszéd, melyről ekkoriban már kezdtem sejteni, hogy verseim egyik legnagyobb ihletője, a maga olykor tündökletesen tömör, máskor viszont rémítően ronda fordulataival, ki kellett volna hogy maradjon belőlük, mint afféle híg töltelékanyag; és a valóságnak azok a történettörmelékei is, melyeket az emlékezetem olyan makacsul őrzött, legföljebb színezékül szolgálhattak volna valamihez, holott számomra épp bennük nyilatkozott meg – az egyelőre még csak homályosan sejtett – lényeg. Ezzel együtt maga a technika halálosan izgatott; hogy is ne, amikor épp fogalmazni akartam megtanulni. Egyszerre voltam 52tehát elszántan hű és – már a kezdet kezdetétől – éppoly elszántan hűtlen tanítvány, és ami a későbbieket illeti, gondolom, ez volt a bajok gyökere. Amikor ugyanis a minden csoportos hadakozásra lényénél fogva képtelen, de az irodalmi háború stratégiai kényszere folytán mégiscsak e csoportosulásba számított Pilinszky verseiből kezdtem eltanulni azt a keveset, ami más számára egyáltalán eltanulható belőlük, hirtelen felröppent a vád, hogy én, kihasználva az ő háttérbe szorítottságát, lopom az ő verseit.

Már ez is mélyen jellemző a helyzetre: fuldoklók vádolnak meg azzal egy másik fuldoklót, hogy eltulajdonított az ő légterükből egy kortynyi levegőt. De még inkább jellemző az, ami ezután történt. Fentebb már utaltunk a bizalmatlanság légkörére. Most képzeljük magunk elé Ovidius Átváltozásai-nak helyi megfelelőjét: Bizalmatlanság, a sok hivatali munkától sápadt arcú, középkorú úr éppen egészségügyi sétáját végzi egy erdei sétányon, amikor a szemébe ötlik egy földre ejtett vessző, mellyel valaki a lég- és verstolvajt óhajtotta megvesszőzni; fölveszi, nézegeti, a hivatalosság érintésétől a vessző husánggá lényegül; mire azt a husángot – nevelő célzattal – a fejemhez sújtják, egy bunkósbottól szakad be a koponyám.

Részletek egy hivatalos levélből:

Verseiből az elszigeteltség, reménytelenség, életértelmetlenség, sokszor a cinikus társadalmon kívüliség hangját halljuk – s nem haragszik, ha megmondom őszintén: ezzel a hanggal nem tudunk azonosulni. De verseinek egy másik problémáját is hadd érintsük… Eliot, Weöres, Nagy László vagy az amerikai beatnik-költők (Ginsberg, Corso, Ferlinghetti, O’Hara, Snyder) hatását még túl nagynak találjuk, s ez a ha53tás sokkal inkább kárára van költői önállósodásának, mint hasznára… Kéziratát mellékelten visszaküldjük.

Pilinszky, akivel a filológiai hajtóvadászat idején gyakran megtárgyaltuk – előbb csak kényszeredetten vigyorogva, majd egyre gyakrabban föl-fölvihogva – ellene elkövetett vétkeim legfrissebb minősítését, akkorra már lekerült a vádlók listájáról. Már nem volt szükség rá. Ekkorra már egy szerkesztőség is kitelt volna állítólagos áldozataimból.

Föltehetünk két kérdést. Egy naivat: ki beszélt itt másról, mint irodalomról? És egy lényegesen kevésbé naivat: ki beszélt itt egyáltalán irodalomról?

A beatköltőket fejemre olvasó szakértő semmi esetre sem. A nevezett költőket nem olvasta, máskülönben csak nem olyan szamár, hogy így zúdítsa őket a fejemre, egy zárójel dézsájából. Egy név egy ilyen pörben taglózó hatású lehet, ennyi és ilyen csoportosításban – nevetség.

Magáért beszél különben a visszaküldött kézirat további sorsa is. Két évvel később csekély és a lényeget nem érintő kihagyásokkal, valamint némileg kibővítve megjelent. A kötetet a kritika többnyire kedvezően fogadta, csak egy kicsit sokallta benne – Dylan Thomast.

Nem ironizálok, nincs min. Azokban az években sok más társával együtt egy fiatal magyar költő kereste sokszor másokban is – magát; ha csak egyet is elfogad a neki fölkínált szereplehetőségek közül, ha komolyan veszi azt, hogy ő egy minden tehetség nélkül ügyeskedő kókler, vagy épp ellenkezőleg, egy szabálytalan lángész, egy Magyarországon élő, titkos amerikai – már húzhatja is magára a sírbolt fedelét.

Valójában önismereti pör volt ez, nem tulajdonjogi.

Én mindenesetre kaptam az alkalmon, hogy tisztázzam – nem magamat a vád alól, hanem a tennivalóimat magam 54előtt. Az ügy kapcsán Európa elrablása címen egy tanulmánynak álcázott ironikus kiáltványt írtam, melyben a költői egyéniség szerintem helyes értelmezését és a korszerű költészet föladatát kívántam megvilágítani. A tét túl nagy volt, a hangom túl kamaszos; kiáltványom stílusát ma már csak szemlesütve vállalom, okfejtésének lényegét azonban, hogy egy átmeneti kor maga teszi idézőjelbe az egységes korstílus fogalmát; hogy ebből következőleg ma a költői egyéniség legfontosabb föladata nyitottnak maradni, persze amíg és ahogy ez számára lehetséges; hogy a modern fogalmának csak a hagyományos fogalmához viszonyítva van értelme, azaz a múltat csak folytatva lehet megtagadni; hogy folytatni viszont – költői érvénnyel – csak tagadva lehet; tehát mindazt, amit korunk költőjének ellentmondásos helyzetéről akkor elmondtam – vállalom ma is.

Megfontolt voltam és gyerekes. Megfontoltan csak arról beszéltem, amit valóban fontosnak tartottam, a fölfogásomról, mely egymásnak szögesen ellentmondó nézeteket is képes volt teljes egységben maga ellen fölvonultatni. És gyerekesen bíztam abban, hogy ily módon helyes mederbe terelhetem a vitát. Mondom, zöldfülű voltam. Lebecsültem Don Basiliót, A sevillai borbély pletykamesterét. Az olvasók többsége úgy ítélte meg a dolgot, hogy mellébeszélek. Ahelyett hogy előadnám a lopott holmit, általánosságokról szavalok. A plágiumügy, adhatom közre ez irányú tapasztalataimat, minden mocsár közül a legundokabb. Csak egyszer lépjen bele az ember, azontúl ha mozog, ha nem, megállíthatatlanul süllyed lefele.

Illés Endre a múlt századi magyar dandy, az Anyegin-t fordító Bérczy Károly plágiumügye kapcsán időproblémának nevezi a plágiumot. A hírnek már van keletje, de a hír55közlés még akadozik, a hírhozó szabadon garázdálkodhat, Bérczy környezete tájékozatlan, ő maga viszont több nyelven olvas; megtetszik neki Washington Irving egy beszélye, közreadja a maga neve alatt. A hírhozó visszaélt előnyös helyzetével, méltó jutalma a csúfos leleplezés. A plágium e fölfogás szerint egy hírközlési helyzet dicstelen terméke; e hírközlési helyzet egy bizonyos korban leginkább a kis népek irodalmát nyomasztja, az ilyen irodalmakban a plágium egy ideig valóságos ragályként terjed, majd a híráramlás fölgyorsulása véget vet mindennek, a plágiumot az irodalom kinövi.

Ki, csakugyan? Kétségkívül igen, amennyiben plágiumon az idegen holmik eltulajdonításának ezt a csirketolvajok által művelt válfaját értjük. Mindeddig ugyanis hallgatólagosan feltételeztük azt, hogy a meglopottnak szilárd jelleme és szuggesztív egyénisége, a tolvajnak viszont csak jellemfogyatéka van.

De mi van akkor, ha egyéniségek kerülnek egymással szembe?

Többé-kevésbé bizonyítottnak vehetjük, hogy Blaise Cendrars előbb írta meg Húsvét New 56York-ban című nagy versét, mint Apollinaire a maga Égöv-jét. Anekdotákon, pletykákon és a vádaskodások tényén túl a két vers szövegének egybevetése is azt a föltételezést látszik alátámasztani, hogy Apollinaire Cendrars hatása alatt dolgozott a maga szövegén. A párizsi kávéházakban, majd ennek nyomán a francia irodalomtörténetben föl is hangzik a vád: Apollinaire plagizált. És ha a kis tolvajok mércéjét alkalmazzuk e hatalmas rablóra: nem alaptalanul. És mégis annak a megállapításnak, hogy Apollinaire verstolvaj, nincs az égvilágon semmi értelme. Bárki és bárhogy hatott rá: a Húsvét New Yorkban egy kivételes képességű költő nagy verse, az Égöv viszont századunk költészetének sarkköve.

Az irodalmi hatás – szellemi bankügylet. Minden a felek hitelképességén múlik. A plágium – vetjük a magunk érvét az Illés Endréé mellé – mindenekelőtt: egyéniségprobléma.

Mármost engem – ezek szerint – azzal vádoltak meg, hogy fedezetlen csekkekkel szélhámoskodom. Hogyne eredt volna hát a nyomomba az irodalmi igazságszolgáltatás? Egyik költőtársam egy tanulmányában azon aggályának adott hangot, hogy rám nyomasztólag hatott Allen Ginsberg. Jóban bízott, hogy fog rajtam a feddés. „Úgy látszik – derültem a rám jellemző megátalkodottsággal a kritikai észrevételen –, hogy őt jobban nyomasztja Ginsbergnek rám tett hatása, mint engem magamat.”

Nem véletlenül idézem itt ezt az önteltségtől sugárzó mondatot. Bűnös voltam, és nagyobb dologban, mint egy csipcsup csirkeügy. Mérhetetlen gőgömben vakon bíztam abban, hogy bárkit is engedek be magamba, túlélem a rám tett hatását, mivel a versekkel kitöltendő csekkek mögött ott a roppant fedezet: a háború, a pince, az intézet, a pofonok.

De hát hogy kerültem én ebbe az egészbe?

Első kötetemben a kritika költői képek gazdagságát dicsérte, és a képalkotás szertelenségét bírálta. Kép, kép, kép – jellemezhetném én is Hamlet módjára a kezemben tartott könyvet, akkori magamat. Versnek akkoriban csak a képekből épülő látomást tartottam, minthogy csak ennek a ködszerű gomolygásnak a keretei voltak elég tágasak ahhoz, hogy közöttük elférjen a háborús halálélmény és a rákövetkező föltámadás. Emellett olvasmányaim is ebbe az irányba tereltek. Előbb József Attilát, majd Blake-et, végül Lorcát 57olvasva – az utóbbi kettőt fordítva is – döntöttem úgy, hogy a vers általam keresett, titkos, arkhimédészi pontja a költői kép. Ez testesíti meg a testtelen sejtést, ez ad neki súlyt és körvonalat. Egy ideig ment is minden, mint a karikacsapás. Ontottam a képeket, mint egy bedobós automata. A baj akkor kezdődött, amikor rájöttem, hogy ennek a technikának nemcsak határtalan lehetőségei, hanem nagyon határozott veszélyei is vannak. A képlátás a láthatót a láthatóval dúsította, a látvány elemei szaporodásnak indultak, mint a baktériumok, mire a vers puffadni kezdett, a képgomolygás mindinkább láthatatlanná tette a központi magot, a szilárdnak óhajtott harmónia végül is jó, ha az alkalmi rögtönzés benyomását keltette. Ebben az értelemben csakugyan impresszionista voltam, egy impresszionista technika foglya; bármikor a papírra tudtam remekelni egy óceánt, de nem tudtam leírni egy értékelő mondatot. Márpedig a végső célom épp ez lett volna, az ítélethozatal.

Módszert a megoldásra sok költő kínált, de engem csak két verselési mód érdekelt igazán, a Pilinszkyé és a Ginsbergé. Ahhoz, amit ők csináltak, nemcsak fülem, hajlandóságom is volt. Bár azt, amit csináltak, nagyon is különböző módon csinálták. Sokak szemében már e két költőnek egymás mellett való említése is agyrémnek tetszhet. Egyfelől Pilinszky, a maga németes pontosságával, katolicizmusával, háborús kárhozatkomplexusával, zárt versformáival, éles jambusaival, szűkszavúságával, akkor még kevés versével, szám szerint vagy ötvennel, vékony alakja mögött az elnémulás kísértetével; másfelől Ginsberg, a nagyszájú, zavaros, üvöltöző, hetet-havat összehordó, bőbeszédű, kövér amerikai, akit legfőképp a terjengősség veszélye fenyegetett, hogy az egyéb veszélyekről most említést se tegyünk – ez csak58ugyan eléggé különös párosításnak tűnhet föl még ma is. Első pillantásra. Költői technikájuk ugyanis egy lényeges ponton meglepő egyezést mutat. Amikor Pilinszky azt írja: „…a haragos ég infravörösében…”, éppúgy jár el, mint Ginsberg, aki „az árnyékszékek titkos benzinkút szolipszizmusát” emlegeti; a két megoldás bármennyire is különböző értékű (a Pilinszkyé költői telitalálat, a Ginsbergé csak afféle ha-akarom-elhiszem színvonalú közlés), egymásnak mégis közeli rokonai: az idézett összetételekben mindkét költő az egzakt tudás fogalmaival szikráztatja össze a költői megismerés eredendően érzelmi természetét, mely összeszikráztatásban az elvont fogalom az érzelmi közlés hitelét hivatott növelni. Ott volt a szemem előtt, amit kerestem, a fából vaskarika, az érzéki fogalom, a hús-vér absztrakció.

A gyártási titokkal együtt. A verselemzőket megtéveszthette a látszat: Pilinszky jambusai és Ginsberg szabad verse; nekem, a profinak látnom, illetve inkább hallanom illett a mindkét esetben azonos trükköt, a monotóniát. Pilinszky galoppban dobogott végig egy soron, hogy a következőn ugyanabban a tempóban dübörögjön végig, közbül a szándékoltan csikorgó rímek: a vers szúrt, akár egy tövis, katatón ismétlődéseiből sütött a legváratlanabb kapcsolást is hitelesítő, száraz őrület. Az már igazán csak személyes érdekű apróság volt, hogy Ginsberg ugyanezt a monotóniát egy dobot püfölve állította elő, s hogy ehhez még – egy-egy strófányi méretű, hosszú sor első szavától az utolsóig – magas fejhangon, kitartóan üvöltött. A lényeg a kisagyra mért, hosszú ütéssorozat volt, álnok emelkedettséggel mondva, a szuggesztív zene. Mindazonáltal a két eljárás két verslehetőséget is sejtetett, egy zártat és egy nyitottabbat. Sőt. „Ahol van kettő – gondoltam –, miért ne lehetne egy harmadik is?” 59Miért ne lehetne a két formát egymáshoz közelíteni? Beoltva az egyiket, az artisztikusan zártat az élőbeszéd közvetlenségével, és megszabadítva a másikat, a szabad verset a túlzott terjedelem tehertételétől. Nincs mese, vérszemet kaptam. Olyan voltam, mint a legendás növénynemesítő, aki egy rosszmájú pesti vicc szerint keresztezte a jobb lábát a ballal, mire… de hát ez még odébb volt.

Módszeresen láttam neki költőim kifosztásának. Egy sorvég, egy dallam, egy nyelvtani szerkezet. Személyiségük viszont a legkevésbé sem hatott rám. Pilinszkyvel barátság fűzött össze, de katolicizmusa meg sem érintett. Egy ízben röhögésemet visszafojtva hallgattam végig egy értekezését, melyet egy utcai séta alkalmával rögtönzött az úrfölmutatás jelentőségéről. Tudtam persze, hogy az ő istene nem a templomi nénikék fehér szakállú bácsija, hanem az emberi gondolkodást mindig is vonzó végtelenség, de az én közegem végzetesen más volt; amellett a szemem is meg volt verve valami átokkal, nem tudtam nem észrevenni a vaskorlátot, melynek János a jelképfejtés közben egy hirtelen mozdulattal nekitámaszkodott; a korláton tábla, a táblán fölirat: FÉRFIAK. Más alkat voltam, mint ő, segíthetetlenül. Ami pedig Ginsberget illeti, nála épp annyival gondolkodtam hatásosabban, amennyivel jobb oktatási intézmény egy agyonbombázott, közép-európai főváros, mint a New Jersey-beli Paterson. Nem sokkal az Üvöltés után kezembe került Ginsbergnek egy tanulmánya, melyben a kubai forradalmat köszöntötte. A kubai népet, olvastam hangosan röhögve, úgy szabadította föl a forradalom, mint őt a homoszexualitás. Az én szülővárosomban évezredes szokás szerint többnyire fegyverrel oktatták a szociológiát, onnan nézve ez a megállapítás nem látszhatott többnek, mint léha sületlenségnek. 60Költőimnek legkevésbé szelleme izgatott; az a mód érdekelt, ahogy kézbe fogják a megmunkálandó munkadarabot.

Csak ez és semmivel sem több. Egyik leginkább „pilinszkys” versemben olvasható ez a két sor:

A nádas maró szűzessége most
egy parasztlány súlyos combjától enyhül…

Ezt a két sort nem írhatta volna Pilinszky. Nem mintha nem lett volna jobb költő nálam, nem mintha nem lett volna elég jó költő ahhoz, hogy bármit megírjon, aminek szükségét érzi. Csakhogy épp ennek a két sornak ő nem érezte volna szükségét. Ebben a két verssorban Pilinszkyre utal majdnem minden, a kicsit megbillentett szórend, a szándékoltan kizengetett jambus, az érzékien zizegő nádasnak és a szüzesség fogalmának egy felfokozott állapotra utaló jelzővel való összekapcsolása, és mégis, ezt a jelenetet ő sohasem láthatta volna. Az ő világában mások voltak a nők, másmilyeneknek kellett lenniük. Hosszú combjuk kellett hogy legyen, imbolygó járásuk, ahogy egy pillanat vakító fényétől káprázva tétováznak üdvösség és kárhozat között. Esetleg cigarettázhattak, és föltétlenül beszélniük kellett legalább egy idegen nyelvet. Az a bicikliző parasztlány, akit én a Balaton-part nádasa mellett láttam, az országúton, és akinek vastag combjáról egy pillanatra fölcsapta a szoknyát a szél, az ő látóterén észrevétlenül siklott volna át. Ehhez a látványhoz én kellettem, az én nehézkességem, karcsúnak korántsem mondható termetem; eklektikus módon keverve a valóság terminológiáját az asztrológiáéval: a szigligeti Alkotóházból elszabadult Bika.

Ginsbergtől ugyanakkor átvettem a fölsorolást, a kompli61kált jelzős és birtokos szerkezeteket, és mindezeket megpróbáltam beleépíteni a magam impresszionistának vélt szabad versébe, remélve, hogy a lineáris szerkesztés szilárd rendbe fogja a képzuhatagot. Magamtól haladtam őfelé, leginkább az a versem mutatja a „nyomasztó hatást”, melyet legutoljára és már-már szabadon írtam, és éppen őellene. Áttörés című versem (az, amelyikért Kassák megdicsért) egy győzelmi himnusszal fejeződik be, a himnusz a világ érzéki varázsát dicséri, egy arcot, egy közönséges hétköznap egyetlen óráját, egy kézfogás melegét. Versem kétségkívül „jobb” volt, mint Ginsbergé, jobban volt szerkesztve, képi zuhataga áttekinthetően volt tagolva, és az automatikus írásból adódó kitérők nélkül tartott célja, a himnusz felé; kettőnk teljesítménye közül mégis a Ginsbergé volt költőileg érvényesebb. Egyszerűen azért, mert az ő verse még valami mással is együtt lélegzett, föltehetőleg épp azzal, amit az előbb olyan ironikus fölénnyel volt szerencsénk említeni, a New Jersey-beli Patersonnal, azaz a születésével, a körülményeivel, anyja őrültségével, egyszóval a sorssal. Sikerrel keresztezve jobb lábamat a ballal, ültem a földön, és töprengtem. Ahhoz a komplikált világhoz, a háborús békéhez, melynek terheit a vállamon viseltem, a versnek ez az általam üdvösnek vélt, lineáris szerkesztésmódja túl merevnek bizonyult; legjobb versemnek a hosszabbak közül épp azt éreztem, melyben a legkevésbé sikerült levetkőznöm korábbi „hibáimat”. A nagy síkság-nak, ennek a hazai körképnek nemcsak az anyaga volt hazai, a lélegzetvétele is, szabálytalan tagolása kétségkívül a saját gondolkodásom ritmusát tükrözte. Bánni azonban így sem bántam semmit. A kisebb versek között volt egy Walt Whitmanról szóló darab, egy poétikai öszvér, afféle zárt szabad vers, melyben rajta kívül senki más nem 62volt jelen, csak én, de ez az ÉN többé nem volt azonos azzal a személlyel, akitől oly hevesen óhajtottam megszabadulni: már érződött rajta a kétirányú kísérlet szakmai tapasztalata. Az történt tehát velem, ami minden korok fiatal költőjével, aki újra és újra két pisztollyal a kezében áll ki az országútra, hogy megállítsa az arra haladó postakocsit: „Mars ki”, mondja tisztelettől elfúló hangon az elődöknek, majd zsebében a zsákmánnyal eltűnik abban a sűrű ködben, melynek köznapi neve: a jövő. Ami engem illet, arcátlanságomért ott bűnhődtem meg, ahol az a legérzékenyebben érintett, a verseimben. És ez így volt rendjén, egy zokszavam sem volt. Tiltakozni én mindig is az ellen tiltakoztam, hogy becsületes, országúti rabló létemre sanda zsebtolvajként fogjanak pörbe.

Az Áttörés mindazonáltal nemcsak hírhedt, egy szűkebb körben híres költővé is tett. Latinovits Zoltán, a színész, akit akkoriban még nem ismertem, megtanulta, magnóra mondta, aztán a dolog annyiban is maradt. Előadóestjeinek műsorára, ma már kutatni sem érdemes, miért, nem vehette föl. Öngyilkossága után eszembe jutott ez a majd másfél évtizede elmaradt találkozás, és megkeseredett bennem az emlékezés. Az Áttörés ugyanazt a háború nevelte generációt célozta volna meg, mint az ő annyi szenvedéllyel elgondolt, ideális színháza, de mindkettő csak a képzelet világában. Az Áttörés, ez az „irodalomtörténeti jelentőségű vers”, ahogy kötetem megjelenése után egy kritikusa jellemezte, ott maradt a maga – számomra különben már akkor is kétséges – irodalomtörténeti jelentőségével egy verseskötet konzervdobozában, mint a bádogba zárt szardíniák. Latinovitsból pedig, aki kivételes versmondói képességével talán megsejtethette volna azt, ami a versben nem tanult „költészet”, ha63nem igazi szenvedély volt, hajszoltan filmező, kőszínházi színész lett, szerepeiben démoni, magánéletében magát romboló öngyilkosjelölt. Néhány évvel később egy előadóestemen színészként működött közre; gyakorlottan, közönyösen. Valamit végleg lekéstünk, a fiatalságnak egy minden zűrzavarával együtt is pótolhatatlan pillanatát: a színészszobában nyomtuk a süketet, áradt belőlünk az undok és halálos felnőttfölény. Védekeztünk persze, ekkor talán már egymás ellen is; ha már igazi közünk nem lehetett egymáshoz, ne legyen semmilyen sem, gondolhatta bennünk egy emlékező sejtcsomó, mely nem felejtette el a hajdani, közös kudarcot, még a hatvanas évek elején, amikor ismeretlenül is ugyanazon az aknamezőn sétáltunk, ő mint „összeférhetetlen őrült”, én mint „egyéniség nélküli költő”.

A pislákoló, hazai glória különben, mintegy kárpótlásul, külföldön is körülcsillogta a fejemet. 1964-ben a Párizsban élő magyarok közül azok, akiket érdekelt a hazai költészet sorsa, úgy fogadtak, mint a modernség hazai katonáját. A fogadtatás, különösen az otthoni, barátságtalan légkör után, érthetően jólesett. Lubickoltam a kis, magyar sziget rokonszenvében. Aztán kaptam egy telefont. A telefonáló arról értesített, hogy az egyik külföldi rádió magyar nyelvű adása dicsérőleg foglalkozott velem. Az előadó különösen azt értékelte tevékenységemben, hogy én nem adtam meg magamat a hazai provincializmusnak, hogy én a nyugati költészet legújabb eredményeiről is tájékozva vagyok. A dicséreten mélyen elgondolkoztam. Tájékozottságom említésének Párizsban semmi súlya sem volt. Azt, amit én tudtam, tudhatta bármelyik francia egyetemista, ha érdekelte a dolog. Tájékozottnak lennem csak otthon volt értelme, ismereteimnek csak az a magyar provincializmus kölcsönzött némi 64fontosságot, melyhez a külföldi rádió előadója szerint nem sok közöm volt, de amely a valóságban lényemet mindennél inkább meghatározta. Ültem egy párizsi lakás erkélyén, néztem a Szajnán sodródó uszályokat, és riadtan éreztem, hogy azokhoz, akikkel otthon háborúzom, sokkal mélyebb közöm van, mint azokhoz, akik itt rokonszenvükkel és ingyenvacsorával fogadtak.

Nehéz megnevezni azt az érzést, ami hazafelé utaztamban eltöltött. Szorongva és ugyanakkor megkönnyebbülve bámultam a vonatablak négyszögében elsikló osztrák tájat. Nem tudhattam, hogy mi lesz a visszaadott kézirat sorsa. Nem tudhattam, hogy lesz-e még egyáltalán kötetem. Nem tudhattam, hogy nem a külföldi rádióadás lesz-e az a bunkó, amelyikkel legközelebb valaki főbe sújt. A határon átérve mégis úgy nyújtóztam egy nagyot, mint aki végzett egy nehéz föladattal. Kinn a táj képe megváltozott. Szegényesebb, falusibb lett; az udvarvégi kerítések mentén zölden hullámzott a gaz. Otthon voltam, otthon. Születésemtől fogva ezt a nyelvet beszéltem, ezt a beszéd előtti beszédet, ezt az egymáshoz-bújtunk-a-pincében, ezt a csirke-kapirgál-a-poros-udvaron nyelvet; ismertem minden árnyalatát, a szépségét, a gorombaságát, a humorát (– Képzeld, Erzsikém – mondja anyám, aki tizennyolc éves koromban költői ambícióim miatt kitagadott –, a fiamról tegnap egy negyedórán át beszélt a Szabad Európa. – Kedves Icám – mondja Erzsike, a vállalat személyzetise –, én a te helyedben ezzel nem dicsekednék. – De miért, édes Erzsikém – kérdezi anyám, az áruforgalmi osztály erőssége –, amikor igazán olyan szépen beszélt róla?); úszom a sötétségben, a kattogásban, és a torkomat szorongatja a döbbenet, hogy ezt a fullasztóan szűk, kis világot, a szegénységnek ezt a magas nyomású főzőedényét, kimondani is alig merem, de akkor is így van, szeretem.

65
A hatvanas évek. III. Búcsú, de nemcsak Betlehemtől

Nehéz évek jöttek.

Nehéz évek? Nana.

Igenis, nehéz évek.

Megyek az utcán, szembejön Szervusz-hogy-vagy, a barátom, meglát, visszahőköl, majd egy teljes életre elegendő érdeklődéssel kezdi szemlélni az Ádám Férfiruhaház kirakatüvegében elhaladó tükörképemet; végre elmentem, tiszta a levegő, a többnyire jól informált és a legújabb divatmodellekre hirtelen ráunt kirakatnéző a megkönnyebbülés fiatalosan ruganyos lépteivel halad tovább, az egyetem épülete felé.

Szemmel láthatóan valami baj van. De azért várjunk még a Lear király könnyfacsaró viharjelenetével.

Nem sokkal azután, hogy egyik napilapunk két vasárnapi számában is egy-egy egész oldalas cikk taglalja Nietzschének és Schopenhauernek gondolkodásomra tett kártékony hatását, a néphadsereg egyik kötelékében, melyet átmenetileg a jelenlétemmel erősítek, legfőbb főnököm, az irodalompártoló őrnagy így tolja le a honvédség polgári alkalmazottját, a gyerekképű fotóst, aki azóta maga is a sajtó kitűnősége lett:

– Magának büdös fölmenni azokért a rohadt kulcsokért egy emeletet, amikor az Orbán elvtárs, aki civilben egy híres író, szó nélkül le tudja hozni őket?

Igaz, másik főnököm, a százados gondterhelten olvassa az irodalmi hetilap egy korábbi példányát. Először csak a fejét csóválja, majd egyszerre felém fordul.

– Mondja, Orbánkám, megmagyarázná mégis, hogy ez mi a frászt jelent?

Az „ez” – egy költemény. A költemény fölött a nevem. Verselemzés címén pirulva makogok, mit sem tudva még a 66költemény későbbi pályafutásáról, az ismételt megjelenésekről, köztük az angol nyelvűről a Hogyishívják New York-i kiadónak a világköltészet prózaverseit tartalmazó antológiájában.

– Az a baj magukkal – mondja a százados –, hogy egy kurva szavukat se érteni. Se versben, se prózában. Na, jöjjön, meghívom egy kávéra.

Ezek lettek volna a nehéz évek? Amikor egyenruhában feszítő, zord kritikusom atyai mosollyal a szája szögletében hívott meg egy kávéra? Vagy – de ezt szigorúan csak négyszemközt mondom – egy fröccsre a közeli borozóba?

Ezek bizony.

– Te sokkal nagyobb költő vagy, mint a Weöres – mondja a barátom, a maga szakmájában máris nagynevű művész. – A Weöres csak a költészetet tudja, te tudsz valami mást is.

„A lék – gondolom halálos riadtsággal –, csak bele kell esni. Csak el kell hinni ezt a marhaságot, és többé nincs semmi baj.”

A klinikán, ahol idegkimerültséggel kezeltek, láttam igazi őrülteket is. Merev arcukból kifelé bámult, de befelé figyelt a szemük. Hangokat hallottak; a szomszéd szobában mindig krákogott valaki, még ha nem is volt szomszéd szoba; rájuk szó szerint vonatkozott a fordulat, hogy élik a saját világukat. Az orvosok jobbára csak bámulták őket, nemigen tehettek értük bármit is; a betegség függetlenül és sérthetetlenül sétált föl-alá a máskülönben civilizált magaviseletű és divatos pizsamát viselő szerencsétlenekben, akárcsak ők maguk a folyosón; a szabadságnak ez a formája csak irtózattal tudott eltölteni.

Igen, a nehéz évek. Az önismeret nehéz évei.

67

Egész jól indultam, csak… Nem volt velem semmi baj, csak…

Csak kiderült, hogy nem vagyok közéleti költő. Nem érdekel a politika.

Nem-e?

Első kötetemben a húszas éveiket járó költők bájos mindent-megfontolásával tegezem le Theodor Heusst, a Német Szövetségi Köztársaság elnökét, aki a nürnbergi pert „gyalázatos megtorlásnak” nevezte. A Fekete hadosztály című versből árad a parnasszista költők külügyi szóvivők tapintatát idéző, megfontolt szépségimádata:

És így tovább, hűvös, társadalmon kívüli szenvtelenséggel.

A fenti verset különben a mondott kötetben még két másik, hasonlóképpen elvont szépelgés előzi meg. Az egyiknek a címe: Levél Nyugatra, a másiké: Kína.

Persze, nem panaszkodhatok. Ott villog a mellemen az érdemrend: „antifasiszta”.

És hát mit akarok én? Ha egyszer a saját koromról, a környező valóságról nincs mit mondanom.

Idézet három évvel későbbről, A nagy síkság című versből:

Miről is szól ez a vers, tűnődhetett a figyelmes olvasó, a Holdról?

Föltehetőleg arról. Vagy Amerikáról, az amerikai költőkről, mint az Áttörés-nek ez a néhány sora is:

Vagy mint ezek a sorok a következő kötet A sánc című verséből is:

Majd néhány sorral később:

EZT ÖN NEM ÉRTHETI
mi ez a szerelem a belátásokon túl az értelmen innen
a föld gyerekkorában a csizmatalp-levelek között…

Félreértés ne essék, eszem ágában sincs azt állítani, hogy én valaha is abban az értelemben lettem volna közéleti költő, ahogy ezt a meghatározást a hatvanas évek kritikai gyakorlata a költőkre és a költészetre alkalmazta.

Épp erről van szó, a kritikai gyakorlatról.

Mert azt viszont állítom, méghozzá megátalkodott konoksággal, hogy ott, ahol egy nem közéleti, tehát egy „magánérdekű” költő szövegei olyanok, mint a fentebb idézettek, ott valami baj van magával a meghatározással. Tágabb értelemben: az irodalom önismeretével. És persze – ismét szűkítve a kört – a költővel is, aki nem akar megmaradni a számára kiutalt kaptafánál, hanem folyton belebeszél a mások, a közösség dolgaiba.

Csak nem úgy, ahogy ez tőle elvárható.

Működésem kritikai visszhangjában már a kezdet kezdetén is aránytalanul nagyobb hangsúly esett a hogyan-ra, mint a mit-re. Mintha verseimnek nem is lett volna témaköre. Magyarország valahogy szóba sem jött.

Már hogy jött volna, amikor verseimből hiányoztak az időszerű kérdések. Emeltebb hangon szólva: a kor valósága, az élet?

72

Amivel – az imént láthattuk – majdhogy fulladásig voltak tele.

A közéleti költő – szerencsétlen kategória. Nem az a baj vele, hogy túlzott követelményeket támaszt. Épp ellenkezőleg, az a legfőbb hibája, hogy azt a korról korra változó, de mindenkor izgalmas viszonyt, mely az emberi gondolkodás két kiváltképp fontos formája, a költői és a politikai gondolkodás között mindkettő kezdete óta fönnáll, leszűkíti a költő valamely képzeletbeli értekezleten elhangzó felszólalásának aktusára. Kirekesztve ezzel – mondjuk ki végre a nevét – a politikai költészet köréből mindazt, ami nem a költészet „újságírása”.

Megkerülve egy paradoxont, amitől elvérezni a költészetnek időnként becsületbeli dolga.

Ideális esetben mind a költészet, mind a politika a tevékeny világalakítás művészete. Épp csak a világ más, amit alakítanak. Az egyik az igények határtalan, a másik a lehetőségek nagyon is körülhatárolt világán igyekszik igazítani; viszonyuk afféle munkamegosztás, mondjuk, hogy egyik szavunkkal üssük agyon a másikat, hisz ez a munkamegosztás épp a lényegénél fogva sohasem lehet igazán tökéletes; igény és lehetőség egymástól az, ami; határ és határtalanság egymást föltételezi; a két világ egyazon valóságának két arca, és a kétfajta gondolkodás ugyanarról gondolkodik másként; „a költészet célja a gyakorlati igazság”, mondja Lautréamont, de mi más a gyakorlat célja, ha nem a legmerészebb költészet, az elképzelt jövő? A kölcsönös egymásrautaltság e szövevényes történetének csak egy-egy kivételesen ritka pillanata a Petőfiké, amikor minden úgy vág egybe, hogy a világ akár egy jelszóba is tömöríthető, de ezek mögött a nagy pillanatok mögött mindig is a közönséges pilla73natok végtelen sora dereng föl; a politikai költészetnek csak egyik – irigy csodálkozásra méltó – válfaja az, amelyiknek világfordító gesztusokra telik, de a világfordító gesztust mindig is a makacs értelmezés szüli, és mi mást csinál az adott világban magát értelmező ember, mint politizál?

Mint például József Attila az Eszmélet-ben. Mondjuk erre a versre, hogy „feszül a közéletiségtől”, és előttünk áll a nagy semmi, ahogy épp a szájunkból kanyarog kifele.

Engem mindig is vonzott a politikai költészet, mondom, és megállok, mert meghallom a saját hangomat.

Vonzott? Még szép! Magántermészetű emlékeim között egy tank áll az udvaron, oltják a szemközt égő házat, a falon plakát lóg: FŐBELÖVETÉS TERHE MELLETT… Próbáltam volna mást csinálni!

Próbáltam, nem sok sikerrel. Első kötetem egyik szerelmes versébe, a Hőség címűbe, melyben egy kigombolódott blúzról és a kigombolódás sejthető következményeiről esik szó, egyszerre csak beúszik egy plakát képében a világ: „Szerződéses marhák”. A képben némi önirónia is föllelhető; a szövegösszefüggés valami olyasmit is sugall, hogy a marhahúsellátás megjavítására szerződtetett marhák közül az egyik legemlékezetesebb a szerző, akinek még ebben a pillanatban is meg tud akadni a szeme ilyesmin, minthogy neki, a főkolomposnak van még egy másik szerződése is, a világgal, az emlékezésre, FŐBELÖVETÉS TERHE MELLETT… már el is múlt, már ott vagyunk megint a helyszínen, szénaszag, fent / egy fecske villan el, féloldalával / súrolja a kék-fehér végtelent.

Eszembe sincs lenézni azt a költőt, aki egy napihírre tudja építeni a versét. Vagy azt, aki igazi verssel tud beleszólni a napihírek világába. Sohasem hittem, hogy a költészet föl74osztható egy a költők által művelt, magasrendűen bonyolult művészetre és a köznapi dolgok egyszerű költészetére. Napihírre remekmű is épülhet, ahogy a legmélyebb megrendülés is sugallhat versnek csak pirulva nevezhető vackot, ha a sugallat éppen rossz napot fog ki. A költészetben jószerivel egy igazán biztos pont van, a versíró minden megszerzett technikán és tudáson túli bizonytalansága. A féléber ihlet szeszélyesen markol föl ezt-azt, a szerelmes versben váratlanul meglobogtat egy plakátot, a plakátnak készülő versben éppoly váratlanul a költészetet… A más dolgában mindig okosabb költő pedig ott áll a megszenvedett tanulsággal, és szíja a fogát: épp most tanulta meg egy életre, hogy mit tehet a saját oltalmára. A semminél nem sokkal többet, azt, hogy megpróbálja kiismerni, ha nem is az ihlet, de legalább a saját maga természetét.

A politikai költészetben engem a vers észjárása izgatott. Az a mód, ahogy a költemény – artistaként szaltózva a mélység fölött – átlendül az egyszeriből az általános érvényűbe, egyik világból a másikba. Ahogy például József Attila verse, a Gyönyörűt láttam. A képzelet határtalan világába, ahol a jelképes rózsa ellenpontja a „nagy darab kő, a valóság”, egyszerre csak bejön valaki a Székesfőváros Elektromos Műveitől, hogy kikapcsolja a hátralékos ügyfél villanyát; „igen – gondoltam, ez a csoda”, és joggal gondoltam ezt, mert ettől a versbe besétáló, talán egyenruhát is viselő díjbeszedőtől változik meg egy csapásra minden; a hivatalos közeg gyorsan akar végezni, talán az ajtót is nyitva hagyja, de a nyitva hagyott ajtón át nem az udvarra, hanem a világra látni, ahol bankó a bombarobbanás / s mint fillér száll szét a szilánkja; a vers végül, mintegy kötelező udvariasságból, visszalendül a csillagok közé, csakhogy most már viszi ma75gával a rémült órakikapcsolót is, hogy a nagy csillagos ürességben, Goethe és Madách világában ott pompázzon valaki az elektromosoktól is. Persze hogy ez izgatott, a lényeg.

Csakhogy itt újból és újból beleakadtam valamibe. Góngoránál, akit ez idő tájt fordítottam, hasonló mutatványra bukkantam. És nemcsak én, Lorca is, nevezetes tanulmányában. Különbség, ha van, a kellékekben; Góngora többnyire egy virágszirmot használ ugródeszkának, hogy fejest ugorjék a mennyei uszoda csillagokkal teli, határtalan medencéjébe. És mégis – kell-e mondanom, hogy a két mutatvány, miközben tökéletesen megegyezik egymással, tökéletesen különbözik is egymástól? Ott voltam megint, ahol a part szakad. Ezredszer is a mellékes részleteknél, a kellékeknél, a nyavalyás költő nyavalyás modoránál.

De hogy az én verseimnek a modoruk lett volna az egyetlen – bármilyen értelemben – említésre méltó tulajdonságuk?

Verseimbe azért került annyi, már-már kibírhatatlanul sok irodalom, mert én abban is a valóság versbe-emelésének trükkjét kerestem, azaz a mások versében is a magam valóságát, pincéstül, hullahegyestül, intézetestül. Végső soron tehát azokat a köznapokat, amelyek fölött – állítólag – úgy néztem el akkoriban, mint valami gróf.

– Ti miért nem álltok ki a rendszer mellett?

A kérdést egy ingerült irodalomtörténész tette föl nekem és néhány hozzám hasonló „modernkedő” költőnek, a hazai irodalmi életet fölbolygató, ádáz modernségviták idején.

Igaz, ami igaz, válasz helyett kukán szívtam a cigarettámat. Nem mintha a kérdés váratlanul ért volna. És mégis – egyszerűen nem tudtam mit mondani. Szokás szerint túlkomplikáltam a dolgot. Én erre a kérdésre nem „valamit” 76szerettem volna válaszolni. Én erre a kérdésre válaszolni szerettem volna. Ha tudtam volna rá a választ. Ha lett volna szentenciám a költői létezés eredendő ellentmondására.

Én amikor azt gondoltam, hogy a világban magát értelmező költő szükségképpen politizál – úgy értettem: a versében. A gyakorlati politikai tevékenységre egyszerűen alkalmatlannak éreztem magamat. Érteni ha értettem valamihez, a vershez; meg tudtam mondani, melyik vers jó és melyik nem, és egyre inkább azt is, miért. Ha valamilyen hivatalt egyáltalán el tudtam volna látni, legföljebb egy versszerkesztőét. Vers és vers és vers; életem minden dolga ezzel az átkozott fényűzéssel függött össze. Költő voltam, már amennyire az voltam, és csak költő kívántam lenni. „Csak” költő. Az ellentmondás abban állt, hogy én ezt a csak-költőt éreztem a legtöbbnek, ami tőlem telik. Amit adni tudok. Másoknak; persze hogy nekik. Szorult helyzetemben tehát föltaláltam a közérdekű magánzót, és képtelenségeimet azzal tetéztem, hogy találmányomat nem éreztem képtelenségnek.

Az a két lábon járó ellentmondás ugyanis, akinek éreztem magam, épp ekkoriban hozott egy életre szóló döntést, melyet már nemcsak a költői szeszély nevezhet politikai természetűnek.

Az, hogy 1956 őszén nem disszidáltam, érzelmi döntés volt. Angolul már egy ideje gagyogtam, és nyelvi képességeim természetét már ismertem annyira, hogy tudjam, rám igazából csak ragadni tud a nyelv, azt viszont meglepő hatásossággal teszi. Egy éven belül jól, két éven belül már akcentus nélkül vagy épp csak leheletnyi akcentussal beszélhettem volna angolul. Még egy kis idő, és írhattam volna is. Angolul – a pesti pincéről. Az életemről, melynek minden pillana77ta Magyarországgal volt teli. Ezen nem is volt mit gondolkozni.

Azon már sokkal inkább, ami majd tíz évvel később történt velem Párizsban. A pesti főiskola valamikori tanára, ekkorra már kiábrándult új-francia és lelkes Kína-párti, világpolitikai szemináriumot tart nekem egy jelképnek is fölfogható, szélvédett helyen, melyet írói fogásként csak a következő mondatban kívánunk megnevezni. „Elkényelmesedtetek, ti már nem vagytok igazi proletárok”, mondja, és előrefordul, hogy beindítsa a Peugeot 404-est; a Citroënnel annyi baja volt, hogy végül is eladta; „a Peugeot egy megbízható márka”.

Halk berregéssel suhanunk a történelemben.

Két nappal ezelőtt hasonló körülmények között hallgattam végig egy előadást a nyugati demokráciák vívmányairól. A két előadásban semmi közös nem volt, csak az az álmatagon is holtbiztos mozdulat, mellyel az előadó az indító kulcs után nyúlt. „Ez a mozdulat – bámulja a Kína-párti előadó hátát az elvont szépségek kedvelője, a költő –, ez Franciaország. Ez a megvan-tehát-nem-érdekes, ez az oda-sem-kell-figyelni-rá, mintha egy vízcsapot nyitna ki.”

Szédítő mélységbe bámulhattam. A birtoklás biztonságából a nincsek történelmébe. A véletlen közönyös pofájába, hogy egy helyütt megmaradtak a házak, az utak, a csatornák, másutt meg nem. Még nem tudtam arról, hogy rövid időn belül otthon is boldog-boldogtalan kedvelt szava lesz az „infrastruktúra”; csak azt tudtam, hogy annyi meghasonlás után otthon is mintha erre irányulna (mert már irányulhat erre is) az érdeklődés; hogy a hazai történelem annyi fogas, eszme- és hadtörténeti kérdés után most azt a humorosnak látszó, de valójában halálosan komoly kérdést teszi föl, 78hogy lehet-e egy zaklatott történelmű országban olyan liftet gyártani, mely nem áll le kétheti használat után. Másképp szólva: képes-e az a közösség, mely az utóbbi évszázadokban sokszorosan kitapasztalhatott mindent, ami emberi – kivéve egyvalamit, azt, hogy milyen egy működő ország, amelyiknek nemcsak rémült vagy dacos rögtönzésekre telik; mondom, képes-e ez a közösség föltalálni azt a homályos, mégis mindenen átsugárzó biztonságérzetet, ami abból fakad, hogy a csapból folyik a víz, hogy rendszeres időközönként jár a villamos?

Ehhez a kérdéshez nekem mély és személyes közöm volt. Még föl sem volt találva az infrastruktúra fogalma, amikor én már tudtam, mert tudnom kellett, hogy mi az. Láttam kibelezve a háborús Pestet, a föltépett utat a kábelekkel, az üresen szortyogó vízcsapot. És később éveken át jártam Budapest épülő lakótelepeit, hogy lássam, mi épül és hogyan; a teremtés pillanatát szerettem volna tetten érni, amikor az eddig tagolatlan térből megszületik egy térség, egy utca, a „kattanást”, amikor a sok házból egyszer csak létrejön egy városnegyed. Párizsból én már nemcsak az anyanyelvemhez jöttem haza. Többhöz, máshoz. Azzal a köznapi észjárás szerint képtelen, de a költői észjárás szerint következetesen átgondolt elhatározással, hogy a hiányzó közművek kiépítésében én a magam „nehezen megközelíthető és lassan emészthető” verseimmel kívánok részt venni.

Nehéz évek?

Nem voltam könnyű eset. Verseimben egyszerre volt túl sok a politika és túl kevés.

A hazai valóságnak, szerencsémre, volt hozzám elég humorérzéke. Egy kis országnak még a belháborúiban is van 79valami családias; pályám nagy ellentmondása nemegyszer anekdotákban oldódott föl.

A vidéki irodalmi est előtt, melyen – beugróként – egy Kossuth-díjas költőt helyettesítek, azt mondja a helybeli református lelkész, magánemberként a község kulturális ügyeinek apostola:

– Párttitkár úr, ideje volna indulnunk.

Mire a megszólított:

– Megyünk már, lelkész elvtárs, megyünk.

Képesítés nélküli, kisegítő Kossuth-díjasként kuncogva bámulom a nagy halom szendvicset. De nem rajtuk kuncogok, akiken kifogott mindannyiunk furfangos anyanyelve, hanem magunkon, akiken kifogott mindannyiunk nem kevésbé furfangos történelme. Az előző évtized nagy tanulsága az volt, hogy egymást gyilkolva nem megy. Most hát megpróbálunk egymás mellett, egymással, talán még egymásért is élni.

Vettem volna véresen komolyan azt, hogy én egy meg nem értett költő vagyok?

És a történetnek még nincs vége.

Egy év múlva két költő autózik Kecskemétről Bács-Kiskun megye egy eldugott falujába, Somlyó György meg én. Rejtély, hogy miért épp mi ketten; hihetőleg minden fölösleges bonyolultságot kerülő stílusunk okán.

A hosszú úton Somlyó hamisítatlan forr-a-világ-bús-tengere-oh-magyar tekintettel bámul maga elé. Én már negyedik napja járom a megyét, ő csak ma érkezett Pestről, ahol dúl a nagy háború Weöres Sándor Antik eklogá-ja körül, hogy milyen rettentően pornográf vers az.

Történetfilozófiai esszéképpen elmondom az egy évvel azelőtti irodalmi est történetét. Somlyó fél füllel odafigyel, 80nevet is, de nem nagy meggyőződéssel, a költészet dolgában, ahogy ezt később maga is megírja egy tanulmányában, nem ismer tréfát.

Az irodalmi műsort követő író-olvasó találkozón már a második kérdés Weöres versére vonatkozik. A kérdést a vaksors szeszélye folytán a helybeli református lelkész teszi föl:

– Mi a véleménye az itt megjelent magyar költőknek arról, hogy a magyar költők újabban disznó verseket írnak?

Kettőnk közül Somlyó a rangidős, föláll, hogy válaszoljon. Közben valami motoz benne… lelkész, lelkész… mit is hallott ő erről?

– Nézze, lelkész elvtárs… – kezdi nagy határozottsággal.

Nem látom az arcát, csak a tarkóját. Azt a bíborvörös foltot, ami az előbb még a Somlyó tarkója volt. A bíborvörös folt szemmel láthatóan arrafelé terjed, hol fészkel az agy, hogy a helyzethez illően a költészet feneketlen kútjából merjük ki szavainkat.

Aztán persze mond is valamit, de akkor már késő. Szapphó, Ady már minden egyre megy. A közönség látta, amit látott, hogy a helybeli református lelkész kérdése olyan szörnyű zavarba hozta a meghívott magyar költőt, hogy az érettségizett ember létére csak dadogni tudott. Biztos azért, mert otthon ő maga is disznó versek írásával foglalkozik.

Somlyót majd szétveti a méreg. – Te vagy az oka – dühöng a Kecskemét felé zötyögő Moszkvicsban –, te azzal a marha történeteddel!

Nehéz évek?

Amikor szendviccsel fogadtak, mint Kossuth-díjast?

Gyanítom, a sémákkal van baj megint, melyekbe sehogy sem akartunk beleférni, sem a világ, sem én, de legfőképp a 81háborúnk nem, amelybe mosolygó pofával épp hogy nem haltam bele.

Sémák nélkül viszont mire jutna az általánosítható tanulságokra törekvő irodalomtudomány? A kritika ennélfogva salamoni döntést hozott. Ha valamiben olyan komplikáltan van benne a politika, mint az én verseimben, abban nincs is politika.

Csak költészet, az is innen-onnan csórva.

Maradtunk tehát a hatásvadászat már ismert terepén. Tettenérésem nyomozói aktusa hovatovább tudománnyá nemesedett, megfigyelhető volt benne a szakosodásra való egészséges törekvés. Harmadik kötetem első verse, a Trónbeszéd Berzsenyit elegyíti Dylan Thomasszal, s mindkettőt annak a nyárnak a képével, amelyet Hercegfalván töltöttem, nem sokkal az ostrom előtt. A nyárral nem volt semmi baj, az még elment valahogy. Néhány kritika viszont megrótt Berzsenyiért, mások meg – a világirodalomra szakosodottak – Thomasért.

Kettőjükért együtt? A valódi arcátlanságért?

Költői kérdés; folytassuk inkább a bűnlajstromot ott, ahol korábban abbahagytuk, Pilinszky és Ginsberg után.

Az a poétikai öszvér, melyet kísérleteim során sikerült kitenyésztenem, makacs egy állatnak bizonyult. Whitmanról írva még a szabadság tagolt rendjét érezhettem, később viszont egyre inkább feszélyeztek az új forma mind nyilvánvalóbb korlátai. A módszer meghatározott terjedelmet kívánt; föltaláltam a „szabad” szonettet, mely az ellentmondásnak nem a föloldásában, csak a megkerülésében segíthetett. Az áradó vers lineáris tagolása a monotónia költői lapályát eredményezte, és ezen az sem változtathatott, hogy a szöveg terjedelmét csökkentettem. Nem a megoldásra találtam rá, 82csak megálltam a veszélyes pont előtt. Mielőtt még kiderülhetett volna, hogy a versem továbbra is egysíkú. A kérdés – úgy véltem, most már világosan látom – az volt, hogy tudok-e építkezni, azaz emeleteket húzni egymásra.

Ott tartottam megint, ahol már korábban is annyiszor: a hosszú sor–rövid sor átkozott témakörénél.

No ez aztán a nagy dolog, gondolhatja bárki, egy hosszú verssor! Föl kell szabdalni, és kész. Csakhogy én úgy éreztem, mintha az ujjaimról kéne levagdalnom egyik ízt a másik után. A költő verssora egyéniség, és nemcsak abban az értelemben, hogy a költő stílusjegyei egyénítik azzá; az összefüggés mélyebb, nem egy esetben valósággal biológiai természetű. Nem véletlenül nevezik a hosszú sorokat író Whitmant nagy tüdejűnek, holott a verset ritkán írják tüdővel. Én úgy próbáltam írni, ahogy beszéltem, sokat markolva, kitérőkkel tartva a célom felé. Beszélni viszont – a szándékos hazugság esetétől eltekintve – mindenki úgy beszél, ahogy gondolkodik. A hosszú verssor az én esetemben egy gondolkodásmód foglalata volt. És most, annyi kitérő után szembe kellett néznem azzal a kívánalommal, hogy a gondolkodásmódomon kell változtatnom.

Szorultságomból Hölderlin segített ki. A zárt forma és az élőbeszéd furfangos viszonyára már utaltam vele kapcsolatban. De volt itt még valami más is. Hölderlin ódaformája, illetve az, amit én abból fölfoghattam (hogy ne mondjam: elemelhettem), módot adott arra, hogy hosszú verssoraim rövidebbre szabva is hosszúak maradhassanak. Korábban effajta verssoraimat a lélegzet tagolta, ettől fogva valami más is. A jobbára csak alibiként meg-megcsendített, az élőbeszédben föloldott mértéknél sokkal inkább az a már-már rögeszmés ritmusérzék, mely a versmondatot szinte sohasem 83hagyta a sor végén befejeződni, hanem az utolsó szavakat áthúzva a következő sorba, a vers szemmel látható formája mögött egy másik formát is fölvillantott: a kígyózó mondatét, a beszédét, a gondolkodásét. Fölfedeztetve velem – mintegy kényszerűségből – valami életreszólóan fontos dolgot is. A két – mondjuk úgy: külső és belső – versformának a sorozatos sorátvitelekből adódó, makacs disszonanciája szinte kikényszerítette belőlem a kemény vágásokat. Egy verssor közepén – a ritmikai konvenciók szerint: hangsúlytalan helyen – szükségképpen nagyobb lendülettel kell indulnia a mondatnak; a lendületen ez esetben nemcsak a ritmika sodrását, hanem a gondolatátvitel tempóvételét is értve. Egyszerre csak arra ébredtem, tudok repülni! Föl-le, egyik tárgyamat otthagyva egy fél verssor satujába fogva és a másikat meglegyintve szárnyammal, a Parker márkájú golyóstollal. A költészet és a szerencse útjai kiszámíthatatlanok. Pályám egyik legválságosabb pillanatában, amikor formaproblémák ürügyén valójában magammal bajlódtam, a megújulásommal, melynek elmaradása egész további költőlétemet tette volna kérdésessé, Hölderlin jött a segítségemre, méghozzá azzal, hogy föltaláltatta velem a spanyolviaszt, az enjambement-t. Tágabb értelemben egy verskezelési módot, mely azóta sem vesztett – számomra – az érvényességéből. Későbbi köteteim mindegyikében megtalálható, még ha olykor a fölismerhetetlenségig átgyúrva is, az ekkor tanult strófaszerkezet.

Mert hát mégsem a bölcsek kövét találtam meg, csak egy verselési módot, melynek hamarosan kezdtek látszani a határai is. Sok mindent lehetett vele versbe fogni, de nem mindent; ahhoz túlságosan fontos szerepet játszottak benne a görög kellékek, melyek eleve behatárolták költő és tárgya 84szereplehetőségeit. Életem verssé válni vonakodó, prózai anyaga tovább ingerelt. Addig-addig, míg végre megsuhintott valami, afféle sugallat, melyet az engem ért költői hatások közül máig a legfontosabbnak tartok, és amelynek a kritikákban – az előzőek nyomán azt mondhatnám: természetszerűleg – semmi nyoma.

Illetve – már igazítom is helyre magamat. Úgy nincs nyoma, ahogy történt. Ahogy igaz.

Eliot már a visszautasítást indokló, kiadói levélben is vezető helyen szerepelt. És noha Eliot sohasem költészetszemléletével, hanem csak verskezelésének egy jól körülírható sajátosságával, azaz egy technikai trükkel hatott rám – joggal. A Puszta Ország (Vas István címmagyarításával sohasem tudtam megbarátkozni, noha fordításának egészét hitelesebbnek érzem a Weöresénél) két tételben, az Egy sakkparti-ban és a Tűzbeszéd-ben a szemem láttára keverte össze az emelkedettet a köznapival, a Shakespeare Kleopátráját övező dicsfényt a londoni gépírónőt övező füstköddel. A módszer ismerős volt: így keverte össze a pesti pince is az életveszély pátoszát a túlélés kisszerű gyakorlatiasságával; Eliotot, mondhatnám, elháríthatatlan okból kellett kirabolnom. Vagy legalábbis megpróbálkoznom a kifosztásával. Ami – nagy várakozásaim ellenére – nem ment könnyen, és nem eredményezett gazdag zsákmányt. Gondolom, elsősorban azért nem, mert – tehetségem egyéb korlátait most figyelmen kívül hagyva – nem voltam igazán meggyőződve… micsoda szemtelenség!… nem a magam, hanem az Eliot eljárásának jogszerűségéről. Mert hát miféle szereposztás ez! Kleopátra és a gépírónő, Shakespeare és a magzatelhajtó tabletták! Ki nem halványul el Kleopátra mellett? Kiből nem lesz kis, női csuka – szójátékkal élve – e fenséges szuka mellé he85lyezve? Emellett az egész eljárással volt még egy más bajom is. Ha Hölderlinnél a görög kellékek, itt az Erzsébet-koriak szabták meg eleve a vers hangnemét és korlátait. Mindkét esetben csak kiszólni lehetett egy a maga engedékenységében is szigorú stílusból. És a pince pátosza, noha nem egy esetben shakespeare-i volt, azaz vad humorral elegy, sohasem volt jambusra hangszerelve. Kísérletem tehát – a lényegét tekintve – nem sikerült.

Ekkor ért az életre szóló költői hatás, melynek befogadására talán éppen sokasodó csődjeim tettek alkalmassá. Az történt ugyanis, hogy engem, akit angol, amerikai és spanyol költők neveltjeként szokás számon tartani, főbe kólintott a francia prózavers. Rimbaud… mondom bizonytalanul, és máris megállok. Rimbaud kamaszkorom nagy élménye volt; felejthetetlen pillanat, ahogy a Részeg hajó-t olvasom; de nemcsak azt, a Színvázlatok és az Egy évad a pokolban prózáját? versét? is. Aztán az egész eltemetődött. Az újrafölfedezéshez francia költők segítettek hozzá, Saint-John Perse és Michaux, de mindenekelőtt René Char, Az iszonyat lapjaiból című versével. A maquis világát idéző jelenet hirtelen fölidézett egy másikat: „Henrikán parasztszoknya volt…”, hallottam valahonnan messziről; igen, gondoltam, ez az, a táj, ahol egyszer kirándulunk, máskor meghalunk, fúj a szél, süt a nap, és időtlen az idő… Gondolom, szabálytalan pályámnak is legnagyobb szabálytalansága az, hogy arra a nem igazi, csak tanult költőre, aki ez idő tájt sokak szemében voltam, éppen ez a vers volt sorsfordító hatással, Rimbaud Munkások című verse, József Attila tolmácsolásában. Francba a tanult költészetet, gondoltam mély átéléssel – és nagy naivan. A francia prózaverset a latin mondatszerkezet tartja a vállán. Teheti, hisz maga is vers, a 86nyelvtan költeménye. A magyar mondattal – ezer okból – kissé más a helyzet; ahogy a magyar nyelvtan egészével is, melyre a latin tagolás világos arányainál sokkal jellemzőbb az igevilág már-már dzsungeli gazdagsága. Ezért vagy azért, mindenesetre hamarosan hallani kezdtem, hogy az én mondataim másképp szólnak, mint francia példaképeik; meg-megcsendül bennük az elfelejteni kívánt verszene, közelebbről a jambus. Azaz – döbbenten – fölfedeztem a rimbaud-i, parttalan szabadságban az Eliottól tanult és ösztönösen alkalmazott trükköt, a háttérzenét. Rimbaud és Eliot? A költői csoportokban gondolkodó irodalmi kataszter rubrikáira fütyülve, azóta is írom prózaverseim szabálytalan naplóvá kerekedő sorozatait, a kritikák többsége szerint legegyénibb találmányomat, melyekben éppúgy föllelhető a másoktól eltanult elem, mint egyéb verseimben, épp csak rejtettebben, de talán éppen ezáltal jobban rávilágítva az általánosítható tanulságra: a rám sugárzó hatások többnyire valakit értek, mely tényről elfeledkezni nem vall a legjobb modorra. Ott álltam tehát győztesen, megvolt a nagy megoldás.

Meglett volna. Ha én még azonos lettem volna azzal a kamasz költővel, aki annak idején nagy szerényen nekivágott a világirodalomnak. Ha jól számolom, tíz évet töltöttem az egyszemélyes zeneiskolában. És most már én az is voltam, a tanulással töltött idő, a mesterségem. Li-taj Po fordítása közben ébredtem rá arra, hogy elzüllöttem: élvezem a zenét, bűnösen, magáért a zenéért. Szoktattam volna le magamat róla? Dobtam volna el mindent, ami – miközben én valami egész mást kerestem – a lényem részévé vált? Tettem még egy utolsó, vad kísérletet. Dylan Thomasban nemcsak a vers elemi zenéje bűvölt el, az a grácia is, mellyel ez a költészet 87átlépte a kötött és a szabad forma egész kérdéskörét. Zárt forma és parttalan áradás itt nem került ellentmondásba egymással, inkább kiegészítette egymást; a minden akadémiai követelményt kielégítő, zárt strófákban a Ginsberg képzettársításainál is vadabb képvilág gomolygott; a „kiegészítés” egészen sajátos módon ment végbe, a szavak hangtestét a szavak jelentése szinte fölrobbantotta, a forma mégis épségben maradt, hanem a vers mégsem vált „formás költeménnyé”, nyílt volt és zárt, vad volt és szelíd, maga a fából vaskarika: az olvasó egy aknamezőn szedhetett virágot. Csakhogy, mert itt is volt egy csakhogy, a varázslatnak nagy ára volt. Az ellentéteknek ezt a világát az ellentétes elemek egyensúlya tarthatta csak össze. Thomas izgő-mozgó, nyughatatlan verse a költő észjárását tekintve meghökkentően statikus. Föld–csillag, születés–halál; a költő a páros számok rabja. És ez nem is lehetett másként, különben a vers elbillent volna valamerre. „Vereség”, összegezhettem, ki tudja, hányadszor, kísérletem eredményét. A zenétől elbűvölve sem vonzott ez a merev dialektika. Thomas, aki mögül nem tudtam „kinézni”, egy rövid kísérletsorozat után nyomtalanul eltűnt belőlem, a verseimből. Nyomtalanul? A zene iránt – a Thomas zenéje iránt is – érzett vonzalom kiirthatatlanul megmaradt bennem. Ahogy a kézenfekvő tanulság is. Nincs megoldás, úgy nincs, ahogy én reméltem. Nincs egyfajta vers, amelyikbe beleférne ez a folytonos magamra és a világra való kérdezés; egyéniségemet azért nem tudom egy stílushoz kötni, mert egyéniségem egyetlen szilárd pontja egy kérdés – jelentésem a világban –, minek következtében az én stílusom nem is lehet más, mint az azonosulások és elszakadások szakadatlan sorozata, a kitartó rögtönzés, a makacs önalakítás.

88

Harmadik kötetem dühben fogant. Jól bevásároltam. Az eladott „egyéniség” árán egy terhes tanulságot. De ha már így van, gondoltam, legalább a hatásnyomozók orrára kössünk illatokból masnit! A kötet tele van hangváltással, paródiával, szemtelenséggel és szertelenséggel – már ami a hangnemét illeti. Így lett belőlem a „Weöres Sándor tanítványa”. Epigonja, lehetett érteni.

Érdekes, ezt a vádat nemhogy a szívemre nem vettem soha, komolyan sem igen. Weöres Sándor életre szóló hatással volt rám, ahogy a magyar költészet egészére, a költők sorsára is – azzal, hogy volt, hogy olyan volt, amilyen. Megéreztette velünk a repülés szabadságát; velem különösen – 1947-ben, „csodagyerekként” mutattak be neki, és ha nem is ő indított el a versírás útján, ez a korai találkozás sorsdöntő befolyással volt életem további alakulására, érdeklődésem irányára. Szövegszerű hatást viszont szinte sohasem tett rám, mert az ő szövege – legalábbis az én szememben – nem volt elválasztható a költői csoda egyéb rétegeitől, a szöveg mögül elősejlő gondolkodást viszont – eszmélésem első pillanatától fogva – valamiképpen idegennek éreztem. Jellegzetes módon kísérleteim során nem őt, hanem Ginsberget választottam Pilinszky ellenpólusául, holott Pilinszkynek (a korainak) korántsem Ginsberg, hanem ő volt az igazi ellentéte: a rögeszmés zártságnak a majdhogy eszmék fölötti nyíltság. „Ha az ideális költészet léggömb – gondoltam ekkoriban –, akkor Pilinszky az égig érő madzag, és Weöres a gömb, amelyhez nincsen zsinór.” E szemtelen mondatban nem nehéz fölfedezni az idegenkedés miértjét; az a földhözragadt alak, aki én mindig is voltam, épp a földhözragadtságot hiányolta Weöres mágusi mutatványaiból; logikátlanul és igaztalanul, ha Weöres és a magyar költészet története fe89lől, átgondoltan és joggal, ha felőlem, az én történetem felől nézzük a dolgot. Weöreshez hódoló verset írtam; a vers már-már freudi elemzésre csábít. Az Orbis pictus hangját nosztalgiával idéző, hódoló vers utolsó, A költőhöz alcímet viselő sorai így hangzanak:

Ha semmi sem segít, istent ne vádolj,
gyanútlan légy és büszke mint a kecskék,
kik minden dolgot láttak a világból,
tehervonatot is – meg is mekegték!

Költő és tehervonat, ez a magyar költészetben zárt fogalomkör. Nekem persze eszemben sem volt számon kérni Weöresen a József Attila személyes tragédiáját, épp csak ezt tettem, öntudatlanul. Abban a hiszemben, hogy ez a négy sor csak a költő által a világra gyakorolható hatásról tesz – ironikus hangon – említést. Követtem volna őt? Hova? Weörestől nem volt mit elemelnem. Alakuló képességem, a maga mértékével mérve persze, éppoly adomány volt, mint az övé. Ekkoriban írt verseim közül az övére ütőket – még akkor is, ha az indíttatás nem egy esetben tőle származott is – nem éreztem sem többnek, sem kevesebbnek, mint bizonyos fokig hasonló képességeink természetes megnyilvánulásának; költői kalapemelésnek, mondhatnám, ha életem egyetlen kalapját el nem hagytam volna tíz évvel azelőtt, egy homályos eszpresszóban. Mert hálával azért tartoztam Weöresnek, és nem kis ügyben. Az ő példája nyomán telt meg érzéki tartalommal az addig jobbára csak elvont tanulság, hogy az, amitől annyit szenvedtem, amitől még az is nehezen ment nekem, ami másnak könnyen, sokszor magam 90által is túl rugalmasnak talált költői természetem nem bűn, nem erény – alkat.

A hatásnyomozás különben is tragikomikus véget ért. Legalábbis abban a vonatkozásban, hogy én magam mennyire vettem, vehettem továbbra is komolyan ezt az egész ügyet.

Egy Párizsban magyar nyelven megjelent, baráti kritika megdicsért teljesítményem modern jellegzetességeiért, megrótt viszont O. V. Milosz hatásáért, melyet még nem sikerült levetkőznöm.

O. V. Milosz? Tanácstalanul pislogtam magam elé. Ez volt csak a fölsülés. Egy magyar költő, aki idegen költőket fogyaszt reggelire, nem tudja, hogy ki volt O. V. Milosz! Mi tagadás, még csak érdeklődni sem mertem kilétéről; épp az hiányzik nekem, gondoltam, hogy híre menjen még ennek is. Sokáig nyomoztam utána – az újgörög költők között, minthogy a nevéből ítélve újgörögnek ítéltem. Évekkel később tudtam meg, hogy franciává lett litván, teljes nevén Oscar Vladislas de Lubicz-Milosz – és mellesleg nagy költő – volt szegény.

Nehéz évek?

Megtudtam, ki vagyok.

Meg, nemsokára a világ is.

Az évtized vége felé, mintegy a hosszúra nyúlt anekdotasorozat záródarabjának főszereplőjeként, távoli hazám, Új-Delhi nagykövetségén, a nagykövet balján állva éppen kezet rázok az Összindiai Rádió egy fontos személyiségével. Hogy van? – Hogy van? – Örvendek, hogy megismerhetem önt.

A nagy háború? A kiseprűzés az irodalomból?

Egy-két kék folt, már a helyük sincs meg.

Épp csak elmúlt valami, ennyi az egész.

Röhögve és dühöngve a jóvátehetetlen fiatalság.

91
A tanulság

A hetvenes évekbe már más emberként érkeztem.

Idegeimben, én legalábbis úgy hittem, a megszenvedett tanulsággal.

Mindenesetre azzal a tudattal, hogy életemben új korszak kezdődött. Épp az imént történt velem két felejthetetlen dolog.

Eldőlt, hogy költő vagyok. Megjártam Indiát.

Kezdjük – nem ok nélkül – a végén, Indiával. Bár, mint látni fogjuk, ez esetben nem is olyan könnyű az időrend meghatározása.

A rejtelmes India. Mit mondjak? Az utazásért nemcsak mások irigyeltek, én is irigyeltem magamat. Állítom, sejtelmem sem volt, sem az utazás közben, sem később, könyvem írása során, hogy valójában mi történik velem. Olyan nyilvánvaló az egész. Elkapott a nagy élmény gépszíja.

Holott voltak figyelmeztető jelek. A könyvet – megszakításokkal – egy éven át írtam, céltáblájául téve magam a tébolyítóan jóindulatú megjegyzések egész özönének. – Nem kell ám minden fát külön leírni – hangzott egy a hasznos tanácsok közül. Néhány hónap múlva barátaim többsége azzal biztatott, hogy a könyv egész jó lesz – ha kihúzom a kézirat felét.

A dolog várakozáson felül bosszantott. Munka közben az ember sebezhető, különösképpen egy olyan hosszúra nyúló munka közben, mint amilyen egy regény terjedelmű könyv írása. De bosszankodni mégsem ezért bosszankodtam, vagy csak részben ezért. A prózához, ahhoz a válfajához, amit én művelhettem, hogy is mondjam csak, nem tudom másképp mondani: értettem, amit a saját verseimről sohasem lett volna bátorságom elmondani. Prózaírás közben, talán éppen 92vendég voltom miatt, kevésbé nyomasztott a megírás kockázata; ez szakmább szakma volt, itt voltak – nekem legalábbis – szilárdnak tetsző biztosítékok; versben minden megszerzett tudásom birtokában is tudtam arcpirító szörnyűségeket írni, telitalálathoz illő hevülettel persze; ugyanezt prózában meg tudtam úszni, itt többet számított az elgondolás, a szerkezet; ebben a műfajban az igazán rosszat meg sem kellett írnom ahhoz, hogy lássam, mennyire rossz, ami kétségkívül a hozzáértésnek egy igen jeles formája. Tudtam tehát, hogy mit csinálok, hogy barátaim ironikus megjegyzései minden látszólagos bölcsességük ellenére is céljukat tévesztik, mert a készülő könyvet nem a szószaporítás duzzasztja olyan ijesztő terjedelműre – háromhetes utamról, mint később kiderült, majdnem négyszáz nyomtatott könyvoldalon számoltam be –, hanem az élmény természete. India, gondoltam, az én Indiám.

Meg sem fordult a fejemben az, hogy Indiáról írva én Magyarországról is írok, hogy épp Indiáról írva írok a leginkább Magyarországról, és nem azokban a részletekben, amikor ezért-azért beúszik valami hazai történettöredék. Mindezt csak jóval később, a könyvnek a késeinél is későbbi megjelenése után fedeztem fel, és ez az az eset, amikor a kritika valami olyasmire ébresztett rá, aminek addig nem voltam tudatában. Indiába én háttér és történet nélkül érkeztem meg. Ott nem volt érdekes az, hogy én egy „kávéházi költő” vagyok, szabadjeggyel a szürrealista képzettársításokra, de azoknál nem sokkal többre. Könyvemet igazából nemhogy nem a szóbőség, de még csak nem is az élménybőség feszítette, hanem a fölszabadultság érzete; és fölszabadult én nem azért voltam, ahogy ezt egyik barátom hitte, mert nagy repülőgépeken röpülhettem, mert autót, majmot 93és pálmafát láthattam, és a különböző színű tengereket; tehát – végső soron – azért, mert eljutva egy olyan világba, ahová Magyarországról viszonylag ritkán jut el az ember, úgy érezhettem magamat, mint egy amerikai turista; nem, persze élménynek élmény volt ez is, de a nagy élmény, a nagy hazai élményem Indiában az volt, hogy végre az lehettem, aki mindig is voltam, az a kotnyeles, mindenbe belecsipogó író, aki hajlamai szerint mindig is tárgyról tárgyra röpködött volna, de akinek otthon az elvont költők arannyal futtatott drótkalitkájában volt a helye. Művészettörténet, politika, egészségügy; Indián én hazai fuldoklásom éveit vertem le; egyszerűen megszédültem a boldogságtól, hogy a bombayi magazin Hruscsovot és Kennedyt is meginterjúvoló főszerkesztőjét a saját fegyvereivel víva megizzaszthatom; attól az érzéstől, hogy íróként választhatom ezeket a fegyvereket is. A kézirat olvasóit, engem magamat is megtévesztett a könyv tárgya; az, hogy ez a tárgy olyan hagyományosan izgalmas. Író és műve közös szerencséjére ehhez a tévedéshez megvolt a kellő alap; Indiáról írott könyvem mégiscsak Indiáról szólt, Magyarország csak abban volt mindvégig jelen, ahogy szólt róla.

Enélkül viszont aligha lenne megmagyarázható a balszerencse által jócskán megpróbált írásmű későbbi pályafutása, hogy miképp hathatott frissnek a végül is mégiscsak riportkönyvnek íródott próza, megírása után majd négy évvel megjelenve és a riport műfaji követelményei szerint tökéletesen elavult anyagot tartalmazva; hogy mitől használatos ajánlott olvasmányként még ma is, nemhogy a megírása, de a megjelenése után is évekkel, olyan helyeken, ahol a gyárépítő mérnököket készítik föl indiai utazásukra; hogy mitől lehetett egy magánérdekű költő terjedelmes magánnaplója – ha nem is igazi, azaz pénzben, hanem „csupán” irodalmi, tehát inkább csak erkölcsiekben mérhető – könyvsiker 1972 karácsonyán, mert a képtelenségeket tetőzendő, az 1973-as dátumot viselő könyv ekkor jelent meg, és kelt el vagy tíz nap alatt, mintegy ráunva arra, hogy szerencsétlen alkotóját a korábbiakban annyit bosszantotta; hogy mitől 94lett végül még kritikai siker is, egy olyan időpontban, amikor már magam is csak hitetlenkedve gondoltam vissza az egészre, hogy valaha, hol volt, hol nem volt, jártam Indiában.

Ez azonban még odébb volt. Megírása után a könyv először bekerült az érlelőbe. Ne gondoljunk itt valami drámai döntésre. Nem volt ez nagy dolog azokban az időkben. Negyedik Béla korának magyarjai emlegethették olyan hangsúllyal a tatárokat, mint századunk hatvanas éveinek hazai írója a nyomdát, „a nyomdai helyzetet”. Néha már olyankor is, amikor a nyomda valójában ártatlan volt. Ahogy, gondolom, az India-könyv esetében is többé-kevésbé az lehetett. A nyomdák körüli bajok persze kihathattak a kézirat sorsára, de a könyv megjelenése a szokásosnál is jobban elhúzódott. Gyanítom, nem túlzás az egész ügyben valami személyeken túli mozzanatot sejteni. Azt, nevezetesen, hogy a kép, melyet a korábbiakban fölvázoltam magamról, magamnak magamról alkotott képe volt, mondhatnám, magánhasználatra szánt lírai munkahipotézis. Az irodalmi köztudatban viszont még benne élt a „színes tehetség”, egy csőrében lopott verssorokkal röpködő egzotikus költő képe. Egy egzotikus költő útja egy egzotikus országban – ki tudja, még az sem lehetetlen, hogy a kézirat maga sorolta magát mind hátrább egy képzeletbeli rangsorban, mint afféle érdekes útle95írás. Vagy lehet, hogy… Nem tudhatom, nem is érdekes. Bárki is intézte ugyanis az ügyemet, és bárhogy is intézte, igazából a sors szólt közbe, görög drámaíróhoz illő igazságérzettel. Az én drámai vétségem a vers volt. A verssel zavartam össze mindent, azzal, ahogy és amilyen költő óhajtottam lenni, és a körülmények most egyszerűen nem hagyták, hogy ilyen olcsón ússzam meg az ügyet, ilyen bosszantó könnyedséggel zárjam le a költői egyéniség sok éve húzódó pörét.

Vasárnapi kirándulóként, prózában.

Kiigazította tehát az időrendet, folyamatosabbnak és fokozatosabbnak tüntetve föl belső fejlődésemet annál, mint amilyen az valójában volt és az önmegvalósítás lázában egyáltalán lehetett. Negyedik verseskötetem, mely A föltámadás elmarad címet viseli, s melynek utolsó verseit az India-könyv fejezeteitől el-elszökve írtam, majd két évvel előzi meg megjelenésével a prózakötetet.

Ha az időrendben némi zavart okozva is, mégsem egészen jogtalanul, mert arra irányítva a figyelmet, akiben a fordulat végbement, aki még az India-könyv prózájában is elszólja magát, verset írva egy hamisítatlan prózának látszó fejezet erejéig, egy Bombayban tett autózás ürügyén, egyszóval a költőre, nyavalyás hősünkre, akit ott hagytunk el, ahol éppen a költészet orrát fricskázta, nagy mellénnyel feszítve valamilyen ki-tudja-mire-jó tanulság boldogító birtokában.

A nagy szabadság, noha nem ért váratlanul, az első mámoros percek után mindinkább zavarba hozott.

Boldognak persze boldog voltam. Végül is azért verekedtem hosszú évek óta, hogy költőnek tudhassam magamat. Ezt, akárhogy is, elértem; rossz pillanataimban vigasztalhattam magamat azzal, hogy a verseim versek, hogy én én 96vagyok, és ezzel kész. Igen ám, csakhogy ezzel nem volt kész. Mert ha ez volt a válasz, akkor én az elmúlt évek során nem tettem mást, mint hogy körbejártam azt a kérdéskört, amit meg akartam haladni. Én én vagyok, tehát egyéniség. A tanulság kétségkívül tanulság volt, csakhogy – kezdtem látni – eléggé szegényes. Mindössze annyi, hogy ez az egyéniség nem (nem kizárólag) a versformában nyilatkozik meg, tehát abban, hogy a költő hogy csinál valamit, hanem abban (abban is), hogy a költő mit csinál. Mit csináltam én az elmúlt években? Sok mindent, de mégis leginkább azt, hogy kerestem a módját annak, hogyan csináljam azt, amit csinálni akarok. De hát mit akarok én csinálni? Ez a kérdés most olyan hangsúllyal vetődött föl, mint még eddig soha. A költészet paradicsomi díszletei közt kucorgó Lucifer – álnéven A Költő Fejlődése – röhögését visszafojtva bámult rám a teremtés kori növényzet közül. Úgy kiszúrt velem, hogy az még az ő mértékével mérve is valami volt. Megtaláltam a hangomat. Abban, hogy nincs egy hangom. Megtaláltam az egyéniségemet. Abban a felismerésben, hogy a költő egyénisége nem afféle agyagköcsög, melyben a vers tejként megalszik. És most nézhetek a dolgom után. Most nézhetek utána. Most, amikor kiderült, hogy felnőtt költővé válásom szabadsága minden elképzelhető rabság közül a legszigorúbb és a legkeservesebb. És persze – ezt azért tegyük hozzá, a dolgokat komplikálandó – a legédesebb is.

Noha az édességből e pillanatban nem sok érződött. Ha a bolondját jártam is, a tanulságnak a saját alkatomat illető része szemmel láthatóan igaz volt. A mit és a hogyan nálam nem a műfordítóként szerzett ismeretek okán, hanem természeti adottságok folytán kapcsolódott össze úgy, ahogy összekapcsolódott, dialektikus torzszülöttként, bármelyiknek 97fájt bármije, mind a kettő ugyanazt szenvedte. Azaz napi gyakorlatomban nem remélhettem alapvető változást. A hangsúly ugyan másra tevődött, de a lényem változatlan maradt. Folytathattam ugyanazt, amit eddig.

Ugyanazt? Valami azért megváltozott.

A föltámadás elmarad verseiben éppúgy megtalálható más költők rám tett hatásának nyoma, mint korábbi köteteimben, de a viszonyom ezekhez a költőkhöz alapjában más lett. Hatottak rám, ez volt az egész. A szó köznapi értelmében hatottak rám; mondhatnám, a szarkaösztön működött bennem, egyszerűen nem volt szívem otthagyni valamit, ami olyan csábítóan csillogott. De a hatástól többé nem vártam mást, mint bármelyik költő; időleges fölfrissülést, a meleg fürdő pezsdítő hatását a bőrömön; a csontjaimig többé nem ért a melege. Mármost hogy miért? Azért-e, mert csontjaim csak időközben lettek? Kétségkívül magyarázat lehetne ez is, de ez a magyarázat bosszantóan biblikusnak tetszik. „A tékozló verstolvaj megtérése.” A baj csak az, hogy engem már a romlásba is az „egyénietlen” egyéniségem vitt, kellett tehát csontnak lenni eszmei lényemben korábban is, legföljebb nem egészen tudtam, hogy mi az; másfelől viszont „egyéni” egyéniségként sem tértem jó útra, gyűjtögető életmódom megátalkodottan tovább folytattam, fütyülve az illemszabályokra, mint eddig is, igazi vadorzóként. Épp csak többé nem vártam valami olyat a verstől, amit csak naiv fiatalember várhat tőle, hogy irodalomként is a csontomig hasson; az irodalomtól azt, hogy megoldás lenne bármire, akár csak arra, hogy én magam hogyan írjam verseimet. Az eltelt évek valahogy mégiscsak fölszabadítottak. Többé nem kellett teljes lényemet ütköztetnem azokkal a költőkkel, akiktől valamit el akartam tanulni. Valami megszilárdult 98bennem. De ez a valami nemcsak a háborús csontozat volt, illetve az, de valamiképpen az irodalom által is megedzve, hisz csalódni csak azért csalódhattam az irodalomban, mert már otthon voltam benne. Gazdagabban a fölismeréssel, hogy még az olyan változékonyság is, mint az enyém, rejt valami szilárd magot; legföljebb ez a mag egyébben sem szilárd, mint a kitartásban, mellyel változékonyságát őrzi. Azaz föltaláltam a magam relativitáselméletét. Az egyéniség kérdéskörét, melyet nagy naivan meghaladni óhajtottam, persze nem haladtam, mert nem haladhattam meg, de valamin azért sikerült túllépnem. Sikerült kikényszerítenem az új föladatot. Magamat, most már akár iskolás értelemben vett egyéniségként is; a viszonylagosságoknak ebben az újonnan fölfedezett világában ez már nem fenyegetett a lemerevedés veszélyével. Kezdett a valóság másképp érdekelni. Kezdtek érdekelni a részletek. A narancshéj, melyen világok csúszhatnak el. Megsuhintott a fölismerés, hogy korábbi köteteim nagy freskókísérletei mögött egy tüzetes realista rejtőzködött.

A maga még sokáig időszerű formaproblémáival persze.

Auden, Lorca, Nagy László – hárman azok közül, akiknek ez idő tájt lettem adósa. A névsor korántsem teljes, nem is kell, hogy az legyen. A kötet megjelenésének idejére a hatásügy oda került, ahova érdeme szerint kerülnie kellett, a filológia dossziéiba. Hármójuk nevét csak azért említem, mert őket semmilyen műelemzés nem hozta kapcsolatba velem, vagy ha igen, hát rosszul és rosszkor.

Audennel igazán senkinek sem juthatott eszébe megvádolni engem. Fordítottam ugyan, de nem szerettem igazán. És mégis. Azt, hogy a Dylan Thomas körüli kalandozásaimból, a rablott holmiból bármit is megőrizhettem, neki kö99szönhetem. Egyik kedvelt versformája, a rövid sorokból épülő, dalhatásokkal álcázott filozófiai költemény, amilyen például az 1939. szeptember 1., módot adott arra, hogy Thomas dús nyelvét köznapibb témákhoz is hajlítsam, egyáltalán hogy Thomas nyelvi barokkját elválaszthassam a barokkból vagy a romantikából egyképp eredeztethető strófaszerkezettől. Az így létrejött forma nyitottabb volt, majdhogy önfeledten folytathatta magát, és ezáltal nem kényszerített bele egy költői gondolkodás mértanába. Akárhogy is volt, azt, hogy a dalforma megfejtetlen – s a lényegét tekintve, gondolom, megfejthetetlen – rejtvény, következésképp izgalmas kísérleti terep számomra még ma is, Audennek és Thomasnak együttesen köszönhetem.

Más a helyzet Lorcával. Különösképpen Lorca, a dalköltő alig volt rám hatással. Telibe talált viszont A költő New Yorkban versáradata, abból is leginkább, különös módon, nem a magam által fordított versek valamelyike, hanem a Walt Whitmanhoz írott (és Nagy László fordította) óda. Csakhogy itt is voltak előzmények. Mindenekelőtt maga Walt Whitman, mint egyik korai versélményem, majd a már untig eleget tárgyalt Ginsberg és persze mindaz, amit eddig kettőjükből elemeltem, és többé-kevésbé a magam versévé gyúrtam. Talán épp ez a zavaros háttér tett fogékonnyá arra, hogy észrevegyem: Lorca latin módra tagolja a – mit is? A maga versét, melyre érezhető hatással volt Whitmannak a lexikonszöveget is biblikus jelenésként előadó bömbölése. Az eredmény a csoda. A tagolt bőség, az arányos zűrzavar. Több se kellett nekem. A hosszú verssel már a csömörig eleget bajlódtam. Előző kötetemnek azt a három hosszúnál is hosszabb versét, melyet még a hölderlini recept gyakorlati kipróbálása előtt írtam, éles vágásokkal próbáltam tagolni, 100a különbség mindössze az volt, hogy ezt a vágástechnikát nem a strófaszerkezet sugallta, hanem a mozi. Aztán a nagy görögtűzben elfelejtettem ezt a korábbi és – igazi eredményt akkor nem hozó – kísérletet. Most hirtelen fölkaptam a fejemet, mint Füst Milán versében az arabs szamár. Lorca szövege már-már az önkényig szabad volt, de a költői szabadság vad lendülete inkább csak a képzettársítások szertelenségében érződött, a sorokban viszont meg-megcsendült a spanyol alexandrin; a verssorokban fölhangzott Whitman dörömbölése, de a sorok mögött ott lebegett, mint valami előzékeny szellem, Lope de Vega, aki még fuldokolni is elegánsan tudott. Megjártam tehát újból a végtelen verssortól a tagolt strófákig vezető utat, de most már szabadabban; Hölderlin zsarnoki módra volt görög, Lorca engedékenyebben latin; az ő strófáiban a rögtönzés lehetősége is csábított. Annál is inkább, mivel a Hölderlintől elcsent versszerkezetet más módon is megpróbáltam föllazítani.

Nagy László neve többször is fölmerült velem kapcsolatban, rendszerint olyankor, amikor erre semmi alap nem volt. Mint például a már többször említett kiadói levél esetében. A vádat – akkor – egyszerűen nevetségesnek kellett tartanom. Nagy Lászlót szerettem, örültem, hogy egy városban lakom vele, ennyi volt az egész. Dalkísérleteimre a Weöresen átszűrt magyar és a fordításból ismert spanyol népdal volt igazi hatással. Gyökeresen megváltozott viszont a helyzet A Zöld Angyal elolvasása után. Ebben a versben nem csak az a már-már szobrászi munka nyűgözött le, amellyel a költő a nyelvet megmunkálta, sőt nem is elsősorban az, hanem a szerkesztés nagyvonalúsága, mely tulajdonságát a szóban forgó költeménynek nemigen szokás fölemlíteni, lévén a szerzője – állítólag – „nem intellektuális” alkotó. Il101lik-e Nagy László valamilyen skatulyába, s ha igen, melyikbe, döntsék el az erre kiképzett szakagyak; engem versének görögös arányai ejtettek ámulatba. Meg az a mód – ezt azért ne felejtsük, – ahogy robbanásig dúsított mondataival maga a vers rúgja szét folyton önnön arányait; létrehozva ezzel valami különös harmóniát: a templomromokét, az álomi repülését – ki-ki kedve szerint kereshet rá hasonlatot. Én a találkozás pillanatában fütyültem a hasonlatokra; fejemben egy őrült rögeszméje, a strófaszerkezet; Hölderlin adománya kezdett az agyamra menni. Így hát egy Matuska Szilveszter elégedett pofájával nézem a látványt: a viadukt már darabjaira szakadva repül a levegőben, de röptében még kiadja az eredeti formát, a bevágás fölé feszülő ívet. Prózább prózában szólva, azt értem meg éppen, önelégült vigyorgással, hogy a korábban csak fogódzóul szolgáló, de ekkorra már börtönrácsként elém meredő versszakok térközeit még egy módon, a vers nyelvének szándékos földúsításával is tágasabbá tehetem.

A föltámadás elmarad versei közül három-három viseli Lorca és Nagy László nyomát; Audenét, igaz, rejtettebben, több.

És ezzel vége egy sokéves történetnek. Költők azután is hatottak – gondolom, mindig is fognak hatni – rám, de soha többé úgy, mint tanulóéveim során. Elveszítettem – a szakmai – ártatlanságomat, nyertem viszont valami homályos tapasztalatot; egy test nélküli, eszmei verssort, melynek se hossza, se alakja, de amelyik alaktalan voltában is alakítani kezdte és máig is alakítja a beszédemet, a törekvéseimet, a vonzalmaimat. A különbség nyilvánvaló. Korábban az ördög – „egyéniség vagy, kibírod” – arra sarkallt, hogy más bőrébe bújva tanuljam ki a magam mesterségét. Eztán az ör102dög, a kísérletezésé, csak belém bújhatott; Audent, Lorcát, Nagy Lászlót már valamihez kevertem, és ez a valami most már nemcsak a keresés lázában megnyilatkozó fiatalság volt, hanem a föntebb említett, megfoghatatlan verssor is. „A modorom – gondoltam rémülten –, hogy a fene egye meg!” Szabálytalan pályám azzal kezdett bosszantani, hogy – más szinten ugyan, mint ahogy ezt a vonatkozó irodalom képzeli – ijesztő szabályossággal kezdte követni a költői fejlődés illemtanának előírásait. Volt már, ha nem is „hangom”, hála az égnek, de – bárhogy is kapálództam a megállapodottság ellen – „hanghordozásom”.

A kérdést egy év múlva filológiailag is lezárhattam. Válogatott műfordításaim kötete, az Aranygyapjú, bőséges dokumentumanyaggal tanúsíthatta, hogy költői és műfordítói lényem érdeklődése nem feltétlenül fedi egymást; hogy a műfordító költő érdeklődését sokszor olyasmi is fölkeltette, ami a költő költőét soha, mégpedig épp tökéletes idegenségével, mint például Swinburne; hogy az előző évtized hatástól hatásig tántorgása tudatos arcátlansággal vállalt kaland volt, rablókaland, mint honfoglalás kori jogelődeimé. Mindamellett távol voltam attól, hogy megrészegedjem egy képzelt győzelem mámorától. A kötet ugyanis a fentieken kívül még egy gyászos dolgot is dokumentált, az idő múlását. Tíz éven át minden kritika, még a megrovó is fölemlegette formai képességeimet, most ennek egyszeriben megszűnt minden értelme. Ami egy pályakezdő költő esetében dicséretes teljesítmény, az egy gyakorló műfordító munkáját mérlegelve alapkövetelmény. A formakérdés végérvényesen lekerülni látszott a napirendről, méghozzá nemcsak úgy, hogy az én szememben veszített korábbi fontosságából, hanem úgy is, hogy a másokéban nemkülönben. Eldőlt, hogy 103jól írok verset; hát aztán? Nagy szó, hogy közszónoklatot készülve tartani, nem dadogok.

Nem kisebb dologgal kerültem szembe, mint az életemmel.

Azaz a költői gondolkodás kérdésével ismét, de most már nem a fiatalság időtlen idejében, amikor költő és világ ugyanannak a határtalanságnak két letéteményese, hanem a magam életének nagyon is szűkre szabott korlátai között.

És persze – minden bizonytalanságommal együtt is – nem üres kézzel, mint korábban.

A föltámadás elmarad versei közül néhány váratlanul összegezte azt a sok semmiséget, melyet az előző évtized kalandozásaiból mint tanulságot leszűrhettem, és a tömérdek bizonytalanságból – a magam számára is meglepő módon – valami bizonyosság körvonalai kezdtek kirajzolódni. A Hamletet és Poloniust egyszerre megidéző Helsingőr, a Csillagöv címet viselő prózaverssorozatnak legalább két darabja, az R. Z. és az Algíri csata, valamint az Egy nap a hétből versciklus egész tömbje egy újfajta valóságlátást és a korábbinál kevésbé mutatós, de lényegibb költőiséget ígért, vagy legalábbis annak az igényét sejtette. Világosan mutatva egyúttal azt is, hogy mit kell értenünk a formakérdésnek a napirendről való lekerülésén. A Helsingőr shakespeare-i passzusa nincs a korábbi évek egyéniségbújócskája nélkül, ahogy Polonius sem beszélhetne úgy, ahogy beszél, ha az előzőekben nem vegyelemzem annyit a Rimbaud műhelyéből származó prózaversszilánkokat; mindez azonban eltörpül amellett, hogy az én Poloniusom tud Claudius királygyilkosságáról, mert tud egy bizonyos Lee Harvey Oswald nevű dán alattvalónak egy Dallas nevű dán városkában egy John Fitzgerald Kennedy nevű dán király ellen, távcsöves puská104val elkövetett merényletéről is. Poloniust – ezúttal korrektül – idézve: „Őrült beszéd, de van benne rendszer.” Azaz van benne egy sajátos vers- és történelemszemlélet, melyet a maga szintjén kifejteni többé nem lehetséges költői bravúr, hanem elemi – mondhatnám: egyszerűen emberi – kötelesség, ahogy a műfordító trapézmutatványa is az, ha már egyszer műfordításra adta a fejét valaki. Vagyis hogy elmélet és gyakorlat egyfelé mutatott, és a magam föltalálása, mint lírai modellé, hogy ezt a kifejezést használjuk a félrevezető egyéniség szó helyett, nemcsak lehelőség volt már, hanem sürgető kényszer. Az útjelző táblán ez a fölirat állt: „Irány – a tények!” És végül is mit ismerhettem volna jobban a magam életénél?

Az irodalmi életet biztosan nem. Máskülönben tudatában lettem volna annak, hogy mire készülök. Arra, hogy a régi botrányt újra cseréljem. A hiányzó egyéniség témakörét a korszerűtlen személyesség nagy kérdésére. Arra tehát, hogy – a modern költészet dogmatikus fölfogása szerint legalábbis – fafejű konzervatív legyek, alig túllépve harmincötödik életévemen.

Teljesen magánérdekű elhatározással. Az idő nem opera, melyet föl lehet újítani; pályám e fordulatát legföljebb az európai ihletettség rosszalló hümmögése kísérte, a háborúhoz hiányoztak a föltételek. Hajdani akcióm a tilalmak légkörében zajlott, ekkorra viszont csak az nem lett a legkorszerűbb módon személytelen költő, aki nem akart. Én nem akartam, nem lettem; na és? Emlékszem a megdöbbenésre, mely ettől a langy, ha-nem-hát-nem fogadtatástól elfogott. Cselt gyanítottam, és ha most itt egy a témánkhoz illő, modernül személytelen cselre, a történelemére gondolunk, teljes joggal.

105

Döntésem különben látszólagos vakmerősége ellenére sem nélkülözött némi megfontolást. És itt most egy kemény dió feltörésébe fogunk bele. Pályám során ugyanis értek olyan hatások is, melyekről sokkal nehezebben beszélek, mint az eddigiekről. Nem valamiféle szégyenérzetből, ez talán az eddigiek után könnyen elhihető rólam, hanem azért, mert a szükségesnél kevesebbet tudok róluk, minthogy ezek a hatások nem lényemnek a verseimben láthatóvá vált részét érték, hanem a másikat, a láthatatlant, a szövegek mögött meghúzódót, és ilyeténképpen nem vagy alig lévén kapcsolatban a leírt szöveggel, maguk is láthatatlanok maradtak, előttem éppúgy, mint bármely nyomozó hajlandóságú olvasó előtt.

Vegyük elsőül Füst Milánt. Végigtekintve a magam szövegein, kevés hatását lelem bennük, s ha valamit mégis, annyit X. Y. is hatott rám, mint ő. És ennyiben is hagynám a dolgot, ha egy nagy szamár lennék. Csakhogy az, hogy Füst Milán ne hatott volna rám – tudom, mint rablóból lett, tehát fölöttébb tapasztalt pandúr –, lehetetlen. Túl sok ahhoz a módszerbeli egyezés, az idézőjel közé szorult monológok, a belső színpad kedvemre alakítható tere s más egyebek. Igaz viszont, és ezt is hivatalos közegként tanúsíthatom, hogy épp ezekre a dolgaimra Füst Milán csakugyan nem volt valami borzasztóan nagy hatással. Az, hogy az embereket – a szereplőimet – beszélni hallom, természet adta képességem; némi öniróniával úgy is mondhatnám, ahhoz, hogy monológokat hallucináljak, nekem nem kellett a Füst Milán segítsége, elég bolond voltam én ehhez anélkül is. Füstnek nyilván másképp kellett hatnia rám – esetleg csak azzal, hogy olvastatta magát, először bámulatba ejtve verseinek rafinált szépségével, majd fölbosszantva színpadiasságukkal, és ezzel 106kulcsot adva a nemcsak egy kivételesen nagy költő titkait, hanem magának a költészetnek is egyik nagy titkát őrző rejtekajtóhoz. Kezdetben én is bevettem a maszlagot Füst Milán verseinek „objektív szomorúságáról”. Arról, hogy Füst Milán költészetünk első nagy személytelen költője. Aztán kezdtek zavarni bizonyos apróságok, például Oidipusz király meg egy könnyű erkölcsű nőszemély („ujjain gyűrűk”) meghitt közelsége egy versen belül; az a mód, ahogy a költő nagy műgonddal „hetairának” nevezi az illető fehércselédet, kinek foglalkozását maguk között még a legfennköltebb költők is egész más névvel szokták illetni; az, hogy az állítólag Oidipusz haláláról szóló versben a szegény thébai király csak mellékszereplő, mint ahogy itt a görög, másutt meg a barokk elemek is csak kellékei a költeményeknek: épp bőségük tanúsítja, hogy lepleznek valamit, föltehetőleg a századforduló Budapestjének némileg kopár világát. Röviden: arra a következtetésre jutottam, hogy éppúgy, ahogy Kafkánál kitapinthatók a személyes indítékok, az apa, a gyerekkor, a túlérzékeny idegrendszer, Füst Milánnál is: azért (vagy szerényebben: azért is) oly sok a tenger, a várúr, a kísértet ebben a költészetben, mert a költő a Monarchia nagyon is siváran üzleties világába talált születni, és reménye arra, hogy belőle magából tengerjáró kalandor lehessen, éppenséggel semmi. Füst Milán, a személytelen költő? Ugyan. Legföljebb személyisége nem úgy úszkál a versben, mint levesben a galuska.

Majdnem öt évvel később Robert Lowell amerikai költő vetette föl velem a gondolat itt elejtett fonalát. Lowell azok közé a költők közé tartozik, akiknek ismerete nélkül ma más ember lennék, akik döntő befolyással voltak pályám alakulására. De nem a modoroméra. Prózaverseimnek csa107ládom történetét megörökítő sorozatát az előtt írtam, mielőtt az ő fordításába fogtam volna, s noha akkor már ismertem az ő verseit, nyugodt lélekkel mondhatom, hogy a Gyökér a földben verseire nagyobb hatással volt a magam R. Z. című verse, mint az ő Élettanulmányok címen közzétett versciklusa. Lowell is lényem láthatatlan részére hatott. Azzal, hogy olyan költő volt, amilyen. Látszatra a modern költő szöges ellentéte. Vallásos, legalábbis indulásakor az, költeményei zsúfolva a katolicizmus jelképeivel, formaviláguk pedig, mintha a tizennyolcadik századot írnánk. Ráadásul a költő szinte kényszeresen jelzi verseiben a maga fizikai jelenlétét. Egy filozófiai okfejtés közben megemlítve azt, hogy ő most éppen nekidől egy korlátnak, kinéz egy ablakon, hogy ez-az történik vele. „Szegény tatus”, gondolja erről a modernség fafejű teoretikusa. Én nem ezt gondoltam, sőt észrevettem, először csak olvasva, majd fordítva is Lowell verseit, hogy a modernség állítólagos illemszabályai egy igazi költő esetében vajmi keveset számítanak. Horribile dictu, még a költő katolicizmusa is a mellékes körülmények között tartandó számon, ha – mint a jelen esetben is – a vakbuzgóság köntösében egy eretnek realista gondolkodik, ha tehát a versnek nem a külleme, hanem a lényege modern, a költőnek nem a modora, hanem az agyberendezése. Bár ez esetben a modorról is ejthetnénk még szót. Mert mit mondjunk az olyan ódivatú, múlt századian személyes és egy múlt századinál is régebbi költő, John Donne hatását tükröző versről, melyet Eisenstein vágástechnikájával tagolnak, s melynek a nyelve a szürrealizmust is megszégyenítő tömörítésekre képes? Miközben – szemre – a forma sértetlen marad. Lowellt olvasva szilárdult végérvényes meggyőződéssé bennem az, amit korábban inkább csak sejtettem, hogy a költészet108ben nincs személytelen, legföljebb rejtőzködő személyiség van, másfelől viszont verssé gyúrva még a legszemélyesebb mozzanatok, még az olyan – végső soron – magánérdekű dolgok, mint József Attila neuraszténiája vagy Lowell vallásossága is a tárgyilagosság érvényével hathatnak, ha a költő a személyesnél tágabb érvénnyel tudja őket fölruházni, ha tehát van – a szó legtágabb értelmében – közhasznú jelentésük. Szememben épp az Élettanulmányok-nak a személyes apróságok halmozódásából épülő történetírása volt a végső érv amellett, hogy a személytelenség, mint a korszerű költészet alapkövetelménye, nem több az elfogultság dogmájánál; nem több, mint bizonyos stílusirányzatok – I am sorry to say – ön- és közveszélyes babonája.

Volt tehát a dolgokról mit gondolnom, és makacsságban sohasem volt bennem hiány, hogy kitartsak amellett, amit igaznak gondolok. S ha lett volna is, lett volna kitől tanulnom. Sőt azt hiszem, tanultam is, bár nem végszükségből, hanem, mondhatnám, önkritikaképp. Vas Istvánról először verselő süvölvényként hallottam, az eddigiekben verscímként már többször emlegetett R. Z-től; azt mondta, Vas szerint a versírás tanulható… vagy tanulandó; már nem emlékszem a szó alakjára, csak magára a szóra. Ennek alapján sokáig olyan költőnek képzeltem Vas Istvánt, aki tanfolyamon tanult meg verset írni, és hát tanfolyamon, ugye, mit lehet megtanulni a versírásból? Még kezdő költőként is némi idegenkedéssel olvastam verseit, egy – úgy gondoltam akkor – nem valami vérbő költő diplomamunkáit. Jó néhány évnek kellett eltelnie, és az eltelt évek során némileg meg kellett okosodnom ahhoz, hogy kellőképpen elszégyellhessem magamat korábbi hülyeségemért. A költői kép bűvöletében élve nem vettem észre azt, hogy Vas István verseinek sajátos 109mondattana van. Persze ha észreveszem is, mit érek vele? Hisz épp azt nem értem föl ésszel, hogy a költői becsvágynak a mondatalkotás is terepe lehet; hogy a költő mondata, adott esetben, nemcsak alkotójára jellemző stílusjegy, hanem – maga a költő. Hirtelen megcsapott Vas mondatainak Horatiusból, Donne-ból és a budapesti beszélt nyelvből kikevert zenéje, a Babitson és Kosztolányin nevelkedett fül számára is szokatlan dallammenet. És megcsapott valami más is, egy fölismerés. A sors- és divatfordulók viharos hazai közegében ez a vállalkozás eleve nem számíthatott könnyű és főképp gyors sikerre, sőt mint az én példám is bizonyítja, még megértésre is csak módjával. Hirtelen megérteni véltem Vasnak azt a különös közlését, hogy: „félni nem féltem”. Attól, föltehetőleg, hogy tőle idegen terepre tévedjen, hogy a kordivat hatására föladjon valamit, amit a maga költészetében a legfontosabbnak vélt. A költőnek évtizedeken át ható makacssága hosszú távú tervezést sejtetett. És most – érőben lévő tökfejemmel – látnom kellett, hogy ez mit ér. Azt hiszem, a kortársi példák közül leginkább az övé nevelt arra, hogy azt a szemtelen kamaszt, aki legbelül mindig is voltam, és aki vállalkozásaimnak mindig is legfőbb ihletője volt, aki még a tanult költő rám kövült álarca mögött is ott rejtőzködött, s talán ott rejtőzködik még ma is, semmi áron ne hagyjam elveszni magamból, de a megalkuvás látszatát vagy az időleges megalkuvást vállalva is őrizzem – ha mást nem, számonkérő emlékét. Vas is láthatatlanul hatott rám, mint Füst és Lowell; versízlésem ma is más, mint az övé, mégis kevés költővel érzek olyan sorsszerű közösséget, mint vele. A költő-csempésszel, aki valami erkölcsi dugárut síbol át az évtizedeken. A költészet korszerű követelményei? A költői fejlődés paradox törvénye szerint az ember azért ta110nulja egy életen át a mesterséget, hogy először csak félve és bizonytalanul, majd mind bátrabban és mind mélyebb meggyőződéssel mondhassa: „Fütyülök a tanultakra!” Merthogy minden rajtuk múlik. És semmi sem.

Az 1973-as év valósággal diadalmenet volt. Megjelent – az impresszum szerint legalábbis ekkor jelent meg – az India-könyv; megjelent gyerekverseim első kötete (melyben mindenki észrevette Weöres Sándor ihlető hatását, és senki sem Csanádi Imréét); és megjelent végül első igazán felnőtt verseskötetem, az Emberáldozat. Kaptam egy irodalmi díjat is.

A rá következő évben megjelent válogatott verseim kötete; címe program és figyelmeztetés: Szegénynek lenni! Újból kaptam – egy kisebb – irodalmi díjat.

A happy ending?

A gyanú, melyet legutóbbi pálfordulásom langyos fogadtatása váltott ki belőlem, mindinkább elhatalmasodott rajtam.

Az egész ügyből, mondhatnám, sugárzott a jelentéktelenség.

Valahogy minden összezsugorodott. A stílusháborúk, a vállalkozásom, hogy olyan költő legyek, amilyenné lennem kellett, s hogy többé-kevésbé az lettem; szóval tíz év az életemből, a nagy háború nagy ütközetei – mindez belefért egy bűvész cilinderébe.

Egy évtizeddel korábban volt valami fontossága annak, hogy mit s hogy írok. Egy vers szenvedélyeket volt képes kelteni. A költészet kitartó figyelmet vont magára. Ez a figyelem persze nem mindig volt kényelmes, néha meg egyenesen bénítónak volt mondható. Volt valami őrült aránytalanság abban, hogy egy országos napilapnak két vasárnapi cikke is foglalkozott költői fejlődésem filozófiai vonatkozá111saival, ahogy őrült módra volt aránytalan a Weöres „pornográfiája” által keltett országos vihar is. És mégis. Vers és valóság úgy feszült egymásnak, mint két birkózó: érezték egymás izmainak feszülését. És mérkőzésüknek tétje volt. Valami alakult a birkózásukból. Valami, ami érezhetően több volt, mint ők külön-külön. Valami testtelen koreográfia, a – talán együttesük is alakította – jövő.

Tíz évvel később – a tudatos munka eredményességén mérve a dolgot – nagyságrendnyivel írtam jobb verseket, mint korábban. És ezzel megmondtam mindent. Jobb verseket írtam, mint azelőtt. Egész jókat. Néha már jókat is.

Mintha egy burát emeltek volna le rólam; körülnéztem: mi lett belőlünk?

A hajdani asztaltársak, az értelmiségi műhely valamikori látogatói majdnem hiánytalanul megvoltak, ha nem is mind jól s ha egymással nem is a legjobb viszonyban. De azért tették a dolgukat; semmi baj. Könyveket adtak ki, szerkesztettek ezt-azt, színházat, filmet csináltak, szervezték a tudományt; az ő munkájuk is tégla volt abban az épületben, mely a hazai történelem során először adott helyt valamiféle – hatékonynak elgondolt – munkamegosztásnak.

De nem fizettünk mi ezért túl nagy árat?

Mi, úgy értem, az a korosodó értelmiségi társaság, mely most elrévedve bámulja saját magát: jé, mi együtt voltunk fiatalok!

Eszemben sincs visszasírni azt az időt, amikor a költészetnek az kölcsönzött fontosságot, hogy közintézmény volt hiányzó közintézmények helyett. A magyar költészet egyik célja épp az volt, hogy a folyamszabályozás ne a költészet tárgyai közé tartozzék. Ma, és ez történelmi teljesítmény, a vízügy a vizesek dolga, és ország-világ láthatja, mit tesz az, 112ha emelkedett lelkületen kívül még pátrialemezzel is erősítik a gátakat.

Tény viszont, hogy mi annak idején, a Belvárosi kávéházban tettünk egy titkos fogadalmat. Megfogadtuk, ha nem is tételesen, de annál eltökéltebben, dadogó érzelmeinkkel, hogy mi, a „még és már” nemzedéke, melynek még voltak emlékei egy elmúlt világról, de már ebben a másikban nőtt fel, elsők és utolsók egy személyben, e nemben tehát egyedülállók, másképp leszünk értelmiségiek, mint elődeink. És most láthattam az eredményt; azt, hogy fogadalmunk komolyságához és az igyekvéshez képest, mellyel Lorcát és C. P. Snow-t, relativitáselméletet és ideológiát, csillagászatot és pletykát, egyáltalán minden fogyasztható és fogyaszthatatlan információt összezabáltunk, nagyon is hagyományos módon lettünk értelmiségiek, a mind húsbavágóbb szakosodást elmélyülésre és a felnőttkor megfontolt bölcsességére magyarázva.

Pöröm a kritikával?

Egy csirkepör: hogy jól értett-e engem.

A pör nem a kritika és köztem folyt, nagyobb pör volt ez annál. És akár tetszik, akár nem, mind a ketten tanúk voltunk benne. Nagy elgondolásainkkal és értetlenségünkkel, rugalmasságunkkal és rögeszméinkkel mi voltunk és így voltunk, együtt, körülményeink igazi képe, a kéne és a lehet közti különbség, elsietettségünkben a megkésettség, megnyilvánulásainkban a vonzó és gyötrelmes hazai aránytalanság.

A körülményeket persze nem én alakítottam, ez azonban még nem ment föl az alól, hogy az idő engem is kérdőre vonjon.

Mi lett volna, ha jobban értjük egymást? Ha háborúink113ban kevesebb a rögeszmés elfogultság? Ha jobban tudunk élni a történelmi munkamegosztás lehetőségeivel? Ha jobb mintát hagyunk az utánunk jövőkre?

Merthogy már voltak utánam jövők is.

Addig-addig voltam fiatal költő – a hazai gyakorlat szerint túl sokáig –, hogy most szinte egyik percről a másikra minősültem át valami mássá; gyerekeknek is író költőként majdhogynem „a gyerekek kedvelt Ottó bácsijává”.

A két állapot közt az önmegvalósítás bunkerévei, szerény számítás szerint is legalább tíz év, melyet mással vagy mással is kellett volna töltenem.

Az irodalmi háború tehát, ez a nem túl barátságos mérkőzés, döntetlenre végződött. Megnyertem egy fontos ütközetet: sokféle ellenkezéssel szembeszegülve megvalósítottam magamat. De elveszítettem egy másikat, egy nem kevésbé fontosat: ez a magam nem olyan volt, amilyennek korábban elképzeltem.

Épp költőként találom túl soknak pályám képében a költészetet.

Nem mintha az utólagos bölcsesség bűnébe esve most már tudnám, hogy mit és hogyan kellett volna másképp tennem. Kétlem, hogy a valóban fontos pillanatokban másképp viselkedhettem volna.

Nem is azzal van bajom, ami benne van a pályaképben. Azzal, ami kimaradt belőle.

Azzal, hogy Indiában voltam az, ami ott voltam, és nem itthon.

Ezt a terhet nem lehet egy elégikus mozdulattal az utánunk jövőkre hárítani.

Ahogy a többit is nehezen. Viszolyogtat a mind divatosabb szerepkör, a megriadt középkorúé, aki a fiatalság még 114be nem mocskolt kezéből várja a fölmentő vagy elmarasztaló ítéletet. A nálam fiatalabbak nehézségei megrendítenek, és lelkifurdalással töltenek el. De gőgjük, mellyel a meglévő dolgokat egyszerűen csak meglévő dolgoknak fogják föl, amilyen természetes nekik, olyan vérlázító nekem.

Én még emlékszem az árra, mellyel – többnyire hiányos – teljesítményünket kellett megváltanunk.

Ki-ki arra a Kőmíves Kelemennére, akit ő maga fogott meg, s dobott be a tűzbe.

Vagyis hogy ne várjunk valami magvas irodalomtörténeti tanulságot.

A tanulság – már amennyiben az a szitakötőszerű cikázás, amitől egész lényünk káprázik, egyáltalán tanulságnak nevezhető – villan egyet, és a tegnapi forrongást mai megállapodottságra változtatja, miközben a mai megállapodottsággal már a holnapi forrongást érleli; nevezzük, aminek akarjuk: időnek, történelemnek, egyenlőtlen fejlődésnek, bárminek – szemünkbe villantja vakító lényegét, hogy kihívás és kockázat nélkül nem épül semmi; vérrel keverik még azt a maltert is, mely a vers tégláit fogja össze.

Ha már ez a mi idült alkoholizmusunk.

Ha már ettől várunk mindent: halált, gyógyulást, jövőt.

115
Egy magyar költő
Ír földről hoz minket a szél.
Nagy harag, kicsi tér –
korcs lesz az ember.
Anyám méhéből jövök én
elszánt szívemmel.

Yeats–Illyés

Egy szerencsefi.

Akit a sors nemcsak túlélhető – tehát a későbbiekben tanulságként hasznosítható – pofonjaival kegyelt, hanem – és épp a tanulságok levonása során – azzal is, hogy egy kicsit eltartotta előle a képet.

A távlattal tehát, melynek birtokába egy kis ország írószülötte kivált nehezen juthat.

Egy idő múltán azon vettem – vehettem – észre magamat, hogy az önismeret tragikomikus megszállottjaként most már nemcsak a köteteimet kapkodom le a polcról, hanem, képletesen szólva persze, az országot is, ahol születtem.

Kiszabadultam a világba, s ez nagy dolog volt. De ha lehet, még nagyobb dolog volt hazatérni – és annyira legalábbis, amennyire ez egyáltalán lehetséges; más szemmel látni mindazt, amihez a szemem annyi éven át hozzászokott.

Magyar költőnek lenni mindig is nehéz volt.

Annyira és olyan sokáig, hogy hovatovább nehéz volt nem mindig arra gondolni, hogy milyen nehéz magyar költőnek lenni.

Ráébredni arra, hogy azért nem lehet mindent a történelem nyakába varrni.

Századunk hazai gondolkodói közül sokan, nemegyszer még az igényesebbek is beletörődtek abba, hogy gondolataik a körülményeik kijelölte kényszerpályán fussák bús köreiket.

116

A megkésettség igézetében.

Holott épp az elmúlt évszázad magyar történelme tanúsítja, hogy a megkésettség nem egyszerűen lustább óramutatókat jelent. Néha egyenesen a rohanó időt jelentheti.

Néhány évtizeddel az elbukott szabadságharc után Magyarországon valósággal végigsöpör az ipari fejlődés. Gyáripar, kereskedelem, közlekedés – mindez szinte évek alatt születik meg. A nagy sietségben felemás eredményt hozva, következésképp szinte vágtatva a mind elkerülhetetlenebbnek látszó válság felé. De nemcsak afelé. A századelő Magyarországát nem látni másnak, mint „magyar ugarnak”, vészes hiba. Úgy értem: nem látni Adynak is és mindannak, aminek Ady csak a legkiemelkedőbb képviselője volt. A századelő Budapestje a művészetnek és a közgondolkodásnak nem kisebb forradalmát érlelte, mint a korabeli Párizs. Csak most, már történelminek mondható távlatból látni, hogy mi minden vette itt és ekkor a kezdetét, hány és hányféle életmű, a festészetitől a matematikaiig, a fizikaitól a művészettörténetiig. Zömmel, tragikus módon, a diaszpórában hozva eredményt, a nagy világrobbanás után. Mert ismét csak néhány év, és romokban minden. A felületes fejlődés megbosszulja magát: az ország úgy esik szét, mint valami gyarmatbirodalom. Forradalmait – a „civilizált Európa” tevékeny közreműködésével – megfojtják, leverik. Megmaradt területén – Európában először – a fasizmus „csinál rendet”.

Történik mindez bő ötven év alatt.

Ez az oly végzetesen magyarnak látszó történet, mely néhány száz évre széthúzva a világ unalomig ismételt története: a széthulló impériumoké.

A magyar benne csak az ötven év.

De ez aztán nincs következmények nélkül.

117

A természetes fejlődés, még ha lefelé visz is, létrehozhat valami maradandót, akár még higgadt tanulsággal is szolgálhat. Ötven év száguldás – legföljebb romokkal és megrendüléssel.

A húszas évek gondolkodó magyarja hiába látta a civilizált Európa mezében az antant imperializmust tevékenykedni, a tanulsággal, ha levonta is, nem sokra jutott. Franciaországnak ugyanis volt egy megdönthetetlen érve. Ő megmaradt, ott nem kellett mindent újrakezdeni. A század második évtizedének nagy igényű magyarja legföljebb a fogát csikorgathatta, de fogát csikorítva sem mondhatott mást, mint hajdani jogelődje, Batsányi: „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” Holott az antant korának Párizsa már rég nem Robespierre és Saint-Just városa volt, hanem Clemenceau-é és Poincaréé. Holott az antant korának francia hatalmasságai épp a francia forradalmárok történelmi rokonait igyekeztek porba taposni.

A nincs azért nincs, hogy lehetősége se legyen más, mint csodálni azt, ami van.

Futni a körre-kört a kényszerpályán.

Prózában is, versben is megírtam már azt a pillanatot, amikor süvölvénykorom költőmestere az olvasólámpa fényében a mennyezet felé lendítve karját így kiáltott föl: „Párizs! Párizs!” Az ötvenes évek első felében történt ez. Egyikünknek sem lehettek vérmes reményei; neki arra, hogy ismét, nekem arra, hogy valaha is meglátom „a művészetek fővárosát”.

És mégis, már akkor is zavart valami. Kezdetben azt hittem, csak a jelenet magánlakásba nem illő színpadiassága. Évekkel később tudatosult bennem, hogy nemcsak az.

Rimbaud-ból, a költőből nem mondhatnám, hogy túl so118kat értettem volna akkoriban. De amit föl nem fogtam, mert még nem foghattam föl, az, hogy úgy mondjam, beleszivárgott a csontjaimba. A magatartása, a láza, a dühei. És mindez sehogy sem akart összebékülni azzal a nosztalgikus Párizs-képpel, melyet mesterem fölkiáltása vetített elém. Rimbaud Párizsa tűz volt és takony, mint minden igazi város, és látnivalóan csak az idő döntötte el, hogy mikor melyik. Vagy melyik inkább.

Lázított, hogy magyar voltom miatt én csak áhítattal szólhatok egy olyan városról, ahol még nem is jártam.

Azaz ki akartam szabadulni egy ördögi körből.

Ne gondoljuk, hogy ez nagyon könnyű.

A hatvanas évek elején a megváltozott körülményeknek köszönhetően Párizs mindinkább elveszítette fantomszerű körvonalait, Város lett belőle, ahová – ha nem is nagyon könnyen és nem is mindennap – el lehetett jutni. Egyik barátom is, egy csöndes fiú, csak az imént tért vissza onnan.

Ülünk a Fészekben, ebédelünk.

– Ez mi? – kérdezi egyszer csak a barátom Tomaji bácsitól, a reszkető kezű, a nyugdíjig-valahogy-csak-kihúzza pincértől.

– Sajt, tisztelettel – mondja Tomaji bácsi.

– Ez! – mondja a barátom, és hangja mint a guillotine. – Sajt!

– Kérem – mondja Tomaji bácsi, és most már nemcsak a keze reszket, hanem a hangja is –, én vissza is vihetem.

És a tányéron ugrál a kissé csakugyan bánatos küllemű trappista sajt, ahogy viszi befelé.

De a tanfolyamnak még nincs vége.

A barátom egy használt kocsit is hozott magával. – Elvihetlek egy darabon – mondja hűvös nyugalommal.

119

Hanem a Marx téren, amikor egy másik autó túl közel jön hozzánk, égnek vágja a karját, mint Racine Phaedrá-jában a korhű színész, és ezt kiáltja mély fölindulással:

– Körforgalomban vagyunk, apukám!

Vagyis hogy még mindig túl nagy volt a távolság ahhoz, hogy gyanútlan turista módjára, következmények nélkül léphettünk volna át egyik világból a másikba.

Magyar voltom panteonjában két felejthetetlen emlékmű áll, a Rimbaud-é és a Tomaji bácsié. Ők emlékeztetnek arra, hogy mit nem akartam tenni.

Nem akartam pusztán azért hasra esni a világ előtt, mert számos szegény országa közül az egyikben volt szerencsém megszületni. De nem akartam az ellenkezőjét sem: egy nyugdíjazás előtt álló honfitársamat, egy öreg pincért tenni felelőssé a sajtkultúra hazai és a világtörténelem egyetemes alakulásáért.

Normális ember módjára akartam viselkedni.

Azaz akárhogy is forgatom: szabad akartam lenni.

Csakhogy a magam hazai módján, és nem egy másik rögeszmerendszer szerint.

1967, Egyesült Államok, Iowa City, az Előkelő Üzletemberek Klubja.

Vendéglátóm, Bob megszívja a holland szivart, majd a füstfelhő közepéből azt kérdezi:

– Írhatnak-e önöknél az írók a kormányzat ellen?

Meredek úton kapaszkodunk fölfele, jól kössük ki magunkat.

Értelmiségi vagyok, nekem ez a kérdés a húsomba vág. Tudom, mi minden múlhat azon, hogy egy adott világban van-e hatékony formája a társadalmi véleménycserének vagy sem. Sok, mondom, hogy szerény legyek. És tudok ar120ról is, hogy nem mi állítottuk föl a bírálhatóság világrekordját. Csakhogy van itt még valami más is.

Magyar is vagyok, és épp magyar értelmiségiként tudom azt, hogy a hazai eszmetörténetnek századokon át kedvezőtlen időszaka volt az ősz. Amikor a nagy eszmék megálltak a köves út végén. Merthogy nem tudtak továbbmenni a sártól. Tudom tehát azt is, hogy mifelénk eszme és valóság nagyon is sajátos módon kötődik egymáshoz; azt, hogy e kötődés természetének ismerete nélkül nincs mit mihez mérnünk, azaz semmit sem érthetünk jól, mindent csak félre. Leginkább mégis az irodalmat, a költészetet. A verset, amelyikben úgy kell a férfinak a nő, „mint falun villanyfény, kőház, iskolák, kutak”. Föl nem fogva annak súlyát, hogy ez egy szerelmes vers hasonlata, mit érthet bárki is Közép-Európából? Tágabb értelemben abból, hogy a világnak nemcsak nagy és gazdag országai vannak?

Látnivalóan nem sokat. Bob épp azt unta el, hogy az előzőekben túl sokat magyaráztam falusi járdákról és csatornázásról. Most tehát rákérdez az érzékeny lényegre.

Bobnak ugyanis megvan a maga kérlelhetetlen íróközpontú történelemszemlélte. Szerinte Magyarország történetéből annyi az említésre méltó, hogy a királyság korában (– Királyság volt maguknál a háború előtt, vagy nem? – Az – hagyom rá csüggedten; mit számítanak itt már a részletek?), szóval, hogy a királyság korában az írók írhattak a kormányzat ellen, ma pedig…

– Nem írhatnak – mondom, és bosszúsan attól, hogy majd egy óráig hánytam a borsót a falra, kérdezek valamit én is. – Mondjon ön egy olyan helyet Faulknernál, amelyik attól jó, hogy az író azt a kormányzat ellen írta.

Bob szemében megvillan az elismerés szikrája. Bárki is 121fizet engem, nem vitatkozom rosszul. Csakugyan nem, tapasztalom meghökkenve magam is. Bob ismeretei Faulknerról még engem is meglepnek, hogy tapintatosan fejezzem ki magamat, a hézagos voltukkal. Kevésbé tapintatosan: Bob angolul nem ismeri azt az írót, akit én zömmel magyar fordításban olvastam.

De megfogni persze nem fogtam meg őt, akit tizenhat éves kora óta edz az üzlet.

– Na jó – mondja –, mást kérdezek. Nyithatnék én, mondjuk, ha akarnék, egy trafikot maguknál?

A párbeszéd további részleteit akár át is adhatjuk a feledésnek.

Én nem a Bob követelményeinek akartam megfelelni – a magaméinak.

Arra a szemtelenségre vetemedve, amire a szegregáció világában élő színes bőrű, aki egy vasárnap délelőtt, váratlanul, csak azért, mert olyan szépen süt a nap, leül a parkban a fehérek számára fönntartott padra, és azt kérdezi az elképedéstől szóhoz sem jutó, fölékszerezett úriasszonytól: „Elnézést, asszonyom, megmondaná, hány óra?”

Azaz úgy szólva hozzá, a világhoz, mint vele egyenrangú.

Egy ízben még sokat próbált washingtoni programszervezőmet is sikerült teljesen elképesztenem. Azzal az óhajommal, hogy San Franciscóban várostervezési és -fejlesztési szakemberekkel szeretnék találkozni.

– Nézze – mondta a telefonba –, mi persze megszervezzük magának a találkozót, de áruljon el már nekem valamit. Maga költő, nem? Miért akar maga építésügyi szakemberekkel találkozni?

– Épp azért – mondom lényegre törőn. Majd meghallva a 122kagylóból áradó zavart csöndet, megadóan hozzátettem: – Érdekel az urbanisztika.

Bill – aki persze csak a többi jelenlevőnek Bill, nekem Mr. Ezmegez – egy egész bizottság élén fogad. Ott van minden ágazat szakértője. A fölkészülésből arra következtetek, hogy sejtelmük sincs látogatásom céljáról. Később ki is derül, hogy költővel – így, bizottságként – még sohasem találkoztak.

– Végül is mi érdekli önt? – kérdezi Bill.

– Az – mondom –, hogy az amerikai város miért olyan, amilyen.

Bill szomorúan néz rám. Jól sejtette, én egyszerűen hülye vagyok.

– Ez egy szabad ország – mondja.

– Az hát – mondom – , és akar ön ebben az országban meggazdagodni?

– Meggazdagodni? – néz rám elképedve.

– Van egy módszerem. Bevált Chicagóban, Clevelandben és egyebütt.

– Nocsak – mondja, és a szeméből tünedezik a szomorúság.

– Mindenekelőtt kell hozzá egy lakónegyed. Egy lakónegyed élete, ha jól tudom, negyven-ötven év. Vegyünk tehát egy lakónegyedet, amelyik, mondjuk, harminc éve épült. Zömmel idősebbek lakják, közel a nyugdíj, jól jön, ha jön a pénz. Egy ház értéke, mondok egy számot, ötvenezer dollár. Jön valaki kalapban, nyakkendőben, kínál egy házért hatvanezret. Nem adják, megszokták, új életet kezdeni ebben az életkorban, ez-az. Másnap a kalapos-nyakkendős kínál érte nyolcvanat. Nem könnyű a döntés, de mikor lesz még 123egy ilyen lehetőség, az alkalmat meg kell ragadni, adják. Folytassam?

– Folytassa – mondja Bill.

– A megüresedett házat hamarosan birtokba veszi valamelyik nyomornegyed nyomorult családja. Ez lényeges, hogy a család a nyomornegyedből jöjjön, és fekete legyen, de legalábbis Puerto Ricó-i. A nyomornegyed, ezt mindenki tudja, magával hozza saját magát, a romló közbiztonságot, a bűnözést. Egy hét múlva boldog az a család, mely ötvenezret érő ingatlanát harmincezerért el tudja adni. A lakók menekülnek, a kalapos-nyakkendős potom pénzért fölvásárolja a környéket.

– Tömbrobbantásnak hívják – mondja Bill –, egy üzletág.

– Az új lakók aztán elvégzik a maradék munkát. A negyed leromlik, ha minden jól megy, már-már hihetetlen módon. Az utcákon hulladékhegyek, patkányok, kiégett házak. A dolog szemet szúr, tűrhetetlen, hogy emberek ilyen körülmények között lakjanak, a megoldásra valahogyan kerül pénz, néhány bulldózer eltakarítja a szégyenfoltot, a romhalmaz helyén magasházak épülnek az alacsony jövedelműek számára. Csakhogy a mai ingatag gazdasági helyzetben a magasházak építési költsége is magas, rendszerint magasabb a vártnál, ráfizetéssel meg ki akar dolgozni, lakása hát annak lesz, aki meg tudja fizetni az árát. Azaz mindenki helyet cserél, és minden marad a régiben. Illetve mégsem. Azon a telken, ahol korábban egy ház állt, most legalább negyven lakás áll egymás fölött, és hozza a pénzt. Ha van hozzá indulótőkéje, önnek.

– Lebecsültem magát – mondja Bill –, mit akar tudni?

Elmondom. Az amerikai város, ahogy én látom, a városnegyedek hatalmas sejtrendszere, melyben mindennek meg124van a maga helye. Az üzletnek és a lakásnak, a pénznek és a szegénységnek, a fehérnek és a feketének, az olasznak és a kínainak és így tovább, amíg a lélegzetünk ki nem fogy. Mit jelent egy ilyen városszerkezet öröksége egy olyan társadalomban, melynek legfőbb gondja az integráció? Mit jelent ez akkor, amikor épp a korábban olvasztótégelynek képzelt nagyváros, illetve annak mindinkább elhatalmasodó működészavarai késztetik arra az embereket, hogy behúzódjanak a roppant sejtrendszer valamelyik biztonságosnak tetsző cellájába? Milyen föladatot ró mindez az építészre, aki a jövő életterét tervezi?

Meglódul a beszélgetés. Ahányan vagyunk, kérdezünk, magyarázunk, érvelünk; hogy nekem igazam van, hogy nincs, hogy kinek van, hogy az építészet, igenis, válaszol a körülmények kihívására, hogy nem, mert nem, hogy igen, mert mégis.

Nancy (negyven év körüli, elvált, van egy tizenhat éves lánya, és több épületet tervezett San Franciscóban) azt kérdezi, láttam-e itt és itt az új toronyházakat. Láttam, felelem. Hát azt láttam-e, hogy földszintjük egyetlen hatalmas, üvegfallal határolt tér? Láttam azt is. Régebben, mondja Nancy, a házon belül leginkább a liftre várakozó idős embereket érte támadás, merthogy az a lift előtti zárt tér szinte tálcán kínálta az alkalmat a tanúk nélküli támadásra. Most az építészek kinyitották a teret, és ha hiszem, ha nem, az efféle támadások száma jelentősen csökkent.

Egy óra múlva mégis ő mondja:

– Tudja, minél tovább beszélgetünk itt városépítészetről, annál inkább az az érzésem, hogy ez az egész nem is építészeti kérdés, hanem társadalmi.

125

A búcsúzkodásnál pedig odajön hozzám, és megrázza a kezemet.

– Örülök, hogy beleugratott ebbe a beszélgetésbe.

Az amerikai költőkön edzett műfordító-világfi?

A rögeszmés városnéző, aki vagyok, aki hajdan hetente járt ki szülővárosa egyik épülő lakótelepére, kilesni azt, hogy van-e már a táblákkal óvott fűben illegális gyalogösvény, melyet az ott lakók tapostak bele, minthogy az illetékesek szemmel láthatóan rossz helyre rakták a buszmegállót, a kapuk többségéből csak jókora kerülővel elérhető helyre.

Az ádáz szemtanú.

Aki már jóval Amerikából való hazatérése után, egy reggel arra riad föl az ágyban, hogy valami lehetetlen angol-magyar keverék nyelven álmodott egy önarcképet.



Furcsa repülésszerű járással libegek át az Egyesült Államok közép-nyugati tájain szokásos faházak jellegzetes, keskeny folyosóján, mely rendszerint a konyha mellett vezet ki a hátsó kertbe vagy a garázshoz; itt most a Cegléd melletti barackosba vezet, már látszik is a kaliforniai ég, de valahogy furcsán az is: a vad kék-fehér helyett kísérteties, sárgásbarna derengés a körvonalak mentén, fojtott tűz vagy micsoda, mint Mednyánszky csavargófejei körül; a fákat meg mintha Egry festette volna, egy körív kontyába fogva a lombkoronájuk, és valahogy nem férek el köztük, fuldoklom az óceán felől áradó, festett levegőtől. Mert most látom csak, Paul Getty magánmúzeumában vagyunk a Csendes-óceán partján, a San Franciscóba vezető 1-es, a Parti Műút fölött; ebben a kővé dermedt hülyeségben, az álrómai villában, me126lyet építtetője a császárkorból így-úgy fönnmaradt és többnyire csak a képzelet által restaurált épületek mintájára emeltetett, de amelyet csak fényképről ismert, minthogy a Kaliforniai Adóhivatallal való több milliós nézeteltérése miatt életének utolsó tizenöt évét Londonban töltötte, onnan igazgatva olajkútjait meg műkincseinek a gazdagság ez együgyű díszletcsarnokában valódi római szobrokat és valódi rokokó bútorokat vigyázó, adó-vevővel fölszerelt, fekete egyenruhás, megállás nélkül föl-alá sétáló, éber tekintetű őreit. Akik most nincsenek sehol. A fák között Joana vár, a görög nő, egy professzor felesége; angolul kérdezem tőle, ismeri-e Thanassist, az én haveromat Iowa Cityből. Van barack, mondja Joana, aki a tanyasi öregasszonyok egyenruháját viseli, a feketét fehér pöttyökkel; itt azért nem úgy van, mint Pesten, egy kis barack még akad, vihetünk egy kosárral; addig vigyük, amíg van, mert csak az Úrjézus Krisztus tudja, mit hoz a jövő, nagyon járják ezek a pallást, hogy a kórság gyűjjék rájuk. Oké, gondolom erre, nem vonatoztunk hiába ide, van barack, és odamegyek a kert végében álló és a parti sétányt védő, zöldre festett vaskorláthoz, mely innen alig egy-két mérföldre található, Santa Monicában, és lenézek a mélybe, a párafelhőben fuldokolva kéklő Balatonra, és majdnem sírok a megkönnyebbüléstől, ÚRISTEN, gondolom szédülve és szorongva, mert most válik el, hogy tudok-e repülni, VÉGE A HÁBORÚNAK.

Ahogy ott állok a korlátra könyökölve, az ötvenes években, a Csendes-óceán partján.

Egy kosár barackkal és az elszánt szívemmel.

1976–77
127 128
Európa elrablása
129 130
Európa elrablása
Kalandozás négy előjátékkal
Első előjáték

R.-rel a Ruszwurmban. A Váci utcán találkozunk. Mély meghajlással üdvözöljük egymást, már ahogy ezt a főrendek teszik. Jól illik hozzánk a méltóság: röhögni kezdünk. Könyveket vásárol, bemegyünk egy könyvesboltba. Turkál a könyvek között, kezébe akad a kötetem. Sokallja az árát, alkuszik rá, egymás páratlan szellemének adózva röhögünk. Megveszi, olvashatatlan írásommal dedikálom, vége a szertartásnak. Van-e kedvem fölmenni vele a Várba? Van. R. úgy horgászik az irodalom partszegélyén, mint egy tapasztalt orvhalász: rejtélyes antikváriumokat ismer, kiveszőben lévő írófajtákat, figyeli mozgolódásukat, közben sütteti magát a derűs idővel. A Várban pecázunk, a könyvek nem harapnak. „Semmi érdekes” – mondja R. Ha özvegy Grün Jakabné ezernyolcszáznegyvenkettőben néhány hazafias költeményt írt volna, R. minden bizonnyal már réges-régen olvasta volna mindet, „semmi érdekes”, legyintene rájuk is. Úgy nézek R.-re, mint valamikor T.-re, aki könyvet írt a kínai elégiáról; sokáig gyanakodtam, hogy a kínaiak nem is írtak elégiát, az egészet csak T. találta ki. De az élet kiszámíthatatlan, a kínaiak valóban írtak elégiákat, azóta már fordítottam is néhányat. R. még böngész, ijedten nézem. Újból: „semmi érdekes”, megyünk. A Ruszwurmba kávézni. Versekről beszélünk, régebben kezdtük, már csak folytatjuk. 131A Lánchíd előtt szálltunk fel a buszra és a költészet magas régióiba. Gyanítom, megint én voltam a bűnös: mint a szegényekből, folyton árad belőlem a panasz a szakma lehetetlenségeiről. Becsülöm R.-t, hogy így bírja. Lehet-e a versnek világképe? R. vitapartnerré ütött, gondolkozik. Nem nagyon hiszi, hogy lehet. Mármint olyan nem lehet, amilyennek lenni kéne: teljes és ráadásul valóban költői. Talán versre méretezett terheket cipelünk, mi meg a világ? A vers legnagyobb erőpróbája a dal, az meg miféle terheket képes elviselni? Somlyó Zoltánt idézi: „A szűk könyök uccán hazamegyek, most hajnali három óra, Istenem, vezess a jóra!” – Nnna! – mondja – hát nem ez a csoda? „Hát nem efelé törekszik, a legtömörebb pontosság és a legbensőbb zene felé, minden költészet?” – gondolom szerepemből kiesve én is. R. tovább érvel, mint egy vérszomjas lexikon, felfalja gyermeteg elméletemet. Furcsán van igaza. Sehogy sem hiszem. – Lehetetlen – mondja. Én már övön alul ütök: – annál inkább, akkor is, mégis – merítem ki a sarokba szorítottak sovány szókészletét. Megyünk le a Várból, süt a nap – fegyverszünet. R. húzza a rossz lábát. Mesélik, nem volt mindig ilyen szellemi villalakó. Fiatalon nyakig merült az országot elöntő eszmeáradatba. Nyilván olyannak képzelte magában az új világot, amilyennek csak a sebesültek meg a javíthatatlan költők képzelik, maradéktalanul tisztának; olyannak, ahol egy reggel még a beteg lábúak is erős Nurmi-lábakkal ébrednek föl, kimondhatatlan örömükre. Ehelyett pár évre még az ország is lesántult. R., mint az épeszű emberek általában, nem szeret csalódni. „Világkép” – ilyesmire a jó orvosok fölényével legyint. Fájdalmas kiábrándultságával érvelhetnék, ha ilyesmivel lehetne érvelni. Mélyen hallgatok. R. közben gusztusos történeteket mesél egy nagy farú özvegy132asszonyról. Félóra múlva nagy barátságban elbúcsúzunk. Beszélgetésünket egy kritika ürügyén később megírom, az írás kielégítetlenül hagy, érvelésem nem nyugtat meg. Majd legközelebb.

Második előjáték

M. professzor a kor hőse. Cseppet sem szerény, tudja magáról, hogy hős. Kedves hős, semmi képessége a szerephez, megnyerő, mint egy diák. A fehér köpenyesek, vagy ahogy a tengeren túl mondják: a tojásfejűek családjába tartozik, tudós. A Snow-féle két kultúrából a másik. „Tudomány és művészet” – ezen a címen ettünk meg a csillagvizsgáló épületében több kiló szendvicset, ittunk meg néhány korty bort egy író-tudós találkozón. A szendvics jó volt, az ankét röhejes, káprázatosan belebonyolódott az érdektelenségbe: a fantasztikus regények szerzői nem ismerik a csillagászatot, vádolta meg az írókat az ifjú csillagász, mire a megjelent írók, kik között fantasztikus regény szerzője egyáltalán nem akadt, lévén lelkük mélyén törhetetlen realisták, nem válaszoltak semmit, hanem fölfalták a szendvicseket, és megitták a kevés bort – sejthetőleg bosszúból. Hirtelen szöktünk meg, mint egy nyári zivatar. A nyomorúság azért összehozza az embereket, gondolom most, amikor ezt írom: M. professzor mellettem futott rövid, csattogó léptekkel. Rémülten tekingettünk hátra, de egyetlen szemüveges indián sem tört ki utánunk a kihalt éjszakába; lassítottunk. Átvergődve az Erzsébet-híd építkezésének kosz- és földhegyein, mint a fantasztikus regényekben az ismeretlen bolygó, felmerült előttünk a Fehér Szarvas vendéglő. Ideális hely az éjszakai beszélgetésekre. – Te is magyar fiú vagy, én is magyar fiú va133gyok! – dőlt neki egy bolygólakó M. professzor feleségének. Hogy versenyezhetne akárhány ankét egy kiskocsmával? Az eleven közegben M. föltámadt, szikrázott. (Mennydörgött is, túl kellett ordítania a cigányzenét.) A nyomorúság lexikonát, az irodalmat szidta, fizikus módra, rendszeresen. Hogy elmarad a világtól, hogy nem tud mit kezdeni a modern civilizációval, a maival se, nemhogy a jövőbelivel, hogy nem tudja fölfedezni a technika világának emberibb vonásait, csak mint a finnyás úriasszonyok, fanyalog tőle. Nem old meg semmit, csak bonyolít. S mindezt miért? – Tájékozatlanok! – mondta ki a modern hírközlés korában kimondható ítéletek közül a legsúlyosabbat a lélek búváraira. Berekedt, ivott. Ott ült előttem a jövő embere, sötétkék ruhában, egyik lábán lecsúszott zoknival. Elnéztem robbanékonyan okos fejét. Göndör fekete haja mint a gyarmati négereké vagy a Dávid-csillagosoké. A felismerhetetlenségig megváltozott világ tájain is hányféle ravasz gyűlölet leselkedik egy ilyen gyanútlan koponyára? Nem kell egzotikus tájakra utaznunk, a Dunának is hosszú az emlékezete. A part közelében fuldoklott a víz, a puskacsövek mögött pedig ott kajánkodott a Biblia, a maga csodálatosan öreg költészetével, hogy lám, mire képes az ember, ha egyszer komolyan kezdi venni az irodalmat – na meg az ilyen alkalmakkor összegyűjthető érték- és vagyontárgyakat. Sokra, az bizonyos. Nemcsak a fizika nagyhatalom, az irodalom is az. Nemcsak a jövő, a múlt is. Főképp annak elintézetlen része: ott rohad az napunknak mind a huszonnégy órájában. A fizikus lehetőleg nem ezen töpreng, gépei űzik, rövid az ideje, sok a felfedeznivaló. Elindul, mint mindannyian, a maga őskori romokat rejtő életéből egy átszállójeggyel a jövőbe – napi nyolc-tíz órára. „De megfeledkezni nem elég! A belső felfedezés…” 134– akartam belekezdeni alapvető válaszomba, de zártak. Fizettünk, mentünk. Az irodalom, szegény, mit sem tudott felhozni mentségére. A tudomány viszont még rá is duplázott. F. építész az éjszakában hajózva lelkesen értekezett a jövő évezred lakástípusairól. – Ti azt egyszerűen el sem tudjátok képzelni, fogalmatok sincs róla, hogy fog teljesen átalakulni ember és világ! – Miért, mit fog ott csinálni az ember? – kérdezte a viharos szerelmi életéről és lelkes hebegéséről közismert pici író. – Öregem – húzta meg az ünnepi harangokat F. –, semmit! Paradicsomi állapotban fog élni! – Á, az unalmas – szomorodott el A. – Hogyhogy unalmas?! – mennydörgött F. – Az már nem mi leszünk, az már egy új embertípus lesz! – Ja, úgy nem érdekes – fordult el bánatosan botladozva saját lábaiban a jövő évezred látképétől A. Reggelre kijózanodtunk, és most ijedten várom a jövőt: hangosan fognak-e horkolni M. professzor unokái?

Harmadik előjáték

Sz. megró plágiumért. Sz. egyszerű képlet: féltékeny. Nála sokkal érdekesebb N., kinek Sz. csak szócsöve, szellemi gyermeke meg tudom is én, mije. N. tanítóm volt, mesterem. Boldogult úrfikorom, azaz káposztalevesen hizlalt intézeti növendék korom emlékei között kemény, fiatal teste felragyog, mint egy kőoroszlán. Évekkel később láttam viszont, saját görög kori szobrának római kori másolatát – hogy témánkhoz illően választékosak legyünk! Fáradt, keserű szobor lett akkorra N., kevés embert nyomorított méltatlanabb sors az övénél. Szép vadállatként vicsorgott összkomfortos ketrecében. Egy este náluk ültem, francia írókról beszéltek. – Párizs, Párizs! – kiáltott fel N. jobb karját magasba lendít135ve a csatába induló hadvezérek mozdulatával. Arcát ekkor újból beragyogta az inflációs idők tökéletes, görög kori napsütése. De mint gyerekkorom, az a napsütés is csak archaikus emlékként villant fel a hosszú szürkületben. „Európa” – abban az időben N. úgy használta ezt a szót, mint a szabók a méterrudat: kézzelfogható és megnyugtatóan bizonyos mértékegységként. Ő tanított meg az ismeretek gőgjére, Apollinaire verssorai páncélként fonódtak a testemre: nemigen üthetett el engem a korszak költészetében piros arccal, vidáman dübörgő traktoroslány. Aztán az idő másfelé sodort, régóta nem láttam N.-t. Csak intelme ért utol nemrégen: jobb lenne, ha nem hasonlítanék túlságosan is néhány mesteremhez, magyarán: ne lopjam össze a verseimet! Vádja meghökkentett, és önvizsgálatra késztetett. Mosolytalan komolyság érződött belőle. A szigorú hangból ítélve komoly vétséget kellett elkövetnem, én meg, ahogy az első meglepetésből magamhoz tértem, akárhogy is kutattam utána, nyomát se leltem magamban a bűntudatnak. Ebből még baj lesz! – mondhattam volna magamnak, ha előrelátó vagyok, de csak megbántott voltam. Irodalmi emlékek után kutattam segítségkérően. Hamarjában találtam is vagy egy tucatot, költőtől költőig vándorló képeket, félsorokat. Sokra nem mentem velük. Hasonlóságukból nem akart megnyilatkozni a mélyebb értelem, hasonlítottak, ez volt az egész. A versek nem akartak bűnjellé lényegülni; minden maradt a régiben. Kezdtem derülni. A sok előkotort versből, akárhányszor mondtam is ki a „hasonlít” varázsszavát, újból és újból csak a hasonlíthatatlan egész, a kiteljesedett látomás ragadott meg. – Elvetemült alak! – mondtam magamra mély meggyőződéssel most már én is. De hát mit tegyek, ilyen vagyok. Úgy látszik, maga a vers is ilyen. Ettől némileg meg is 136nyugodtam, verseimet természetes elfogultsággal versnek tartom; sőt ha jól meggondolom, N. is annak tartja őket, hiszen megró értük. Márpedig költői vétségért megróni csak céhbelit szokás, a kívülállót meleg hangon, elnéző mosollyal biztatja minden nemes lélek. N. voltaképpen megtisztelt. De hát az intelem, N. nem tiszteletadásnak szánta, nem is játéknak. N. nem játékos. Kitűnő szellemnek ismertem meg, minden bizonnyal ma is az. Elvakítja valami a szemét? Megharagítottam volna? Örülnék, ha csak ez rejtőzne szigora mögött. De tartok tőle, van ott más is. Minden bizonnyal szomorú idők küszöbére érkeztem, vér szerinti szülőim után szellemi szülőimtől is el kell szakadnom. N. valamiképpen komolyan gondolja azt, amit mond. Szájából a „hasonlít” úgy hangzik, mint egy végzés, mely kitilt Európából. Az ő Európájából. Ami azt illeti, nem szívesen élnék N. Európájában. N. Európája olyan, mint egy előkelő fürdőhely, a költők választékosan feküsznek a parti homokon, és – mértéket ismerve – megrészegednek a nyár szépségeitől. A kép persze igazságtalan. N., gondolom, nem sok időt töltött tengerparton, a történelmi pillanat, mely magába fogadta N. életének végtelenségét, nemigen kedvezett az ilyen időtöltésnek, a költők ez idő tájt leginkább a cseh tenger partjára rándulhattak ki – Shakespeare összes műveinek olcsóbb kiadásaiban. N. nem jószántából vált ilyenné, sivatagi sorsa tette gőgössé, méltósága nem volt más: konok védekezés; s talán ezért képzeli most a szellem nyárias csapongását olyannak, amilyen az sohasem lehet, méltóságteljesnek és pedánsnak. Ám a végső képen ez sem változtat sokat. Igaz, N. Európáját nem a világ körüli úton lévő bágyadt úriasszonyok szőkesége ragyogja be, hanem a valóságos nap fénye. Hiszen valóságos Európa az övé is, egy kis ország emlékképeiből ra137kódott össze, a szegényes üdülőhelyekből, tisztviselőtelepekből, Rákosszentmihály kertes-házas utcáiból, ahol vártornyokat fabrikált az egyszobás házacskák fölé a szentséges magántulajdon – e helyekről látszik ugyanis templomian ünnepinek az, ami közelről eleven, léha, piszkos, büdös, nagyszerű, megható és gyilkos, mint valami szellemi gammasugárzás. A kis terekről, a szűk utcákról. Melyeknél csak egy szűkebb utca van, a görcsös magányé, ahol N. évekig sétált fel s alá, mondtuk már, nemcsak a maga hibájából. De a maga kárára, az biztos. Nem tagadhatom, N. szigorú irodalmi erkölcsei riasztanak kisvárosi levegőjükkel. Miféle megrendítő meglepetéssel szolgálhat az az irodalom, melynek legfontosabb erkölcsi alaptörvénye az, hogy „ne mássz át a kerítésen, ne szedd meg a szomszéd almafáját”? Innen már csak egy lépés – hogy visszakanyarodjunk az üdülőhelyre – a családi ház eszmei magaslata. Ha nem kedvelném az érzékletesebb fogalmazást, egyszerűen kispolgárinak nevezném N. kálvinista szigorát. De jobban kedvelem a látomást: az aggályos költészet trónusán ott ül a költő eszményképe, az Egyéniség, és a „nem hasonlítok senkire” mozdulatával figyeli a földek verítékszagú nyüzsgését. Fennkölt egy kép, valóban. De kétmilliárd ember gondjával megterhelve a „nem hasonlítok” gesztusát röhejesnek – hogy ne mondjam, gyávának és erkölcstelennek! – találom, akárcsak a bádogosmester törpe házán a budai várbástyát. Azt hiszem, N.-ben megölt valamit a folytonos különállás. A teljességre törésnek azt a tiszta naivitását, amivel a kamaszok indulnak neki a világnak. N. megokosodott, felnőtt. És van-e szomorúbb egy megfontolt költőnél? M., a tudós, a maga szikár képleteivel ezerszer fiatalabb, kamaszosabb – költőibb. Kiöregszünk a világból? – igaza lenne M.-nek? Előszedem N. 138verseit. A költészet furfangos világ, N. versei megejtően szépek, bosszantóan tetszenek. Velük töltöm a délutánt. N. ösztönei élesebbek, mint sokat köszörült elméje; verseiben semmi kisszerű rendszeretet nincs. Nagyvonalú költő, ha kell, törvénybontó, törvényalkotó. Sorai mély zengéssel kondulnak, mint férfias harangok egy templomtoronyban. De belül azért szomorú vagyok, a kora tavaszi fényességben úgy nézek N.-re, hajdani mesteremre, mint anyámra, amikor először láttam az olvasólámpa éles fényében reménytelenül megtörtnek és végképp idegennek.

Negyedik előjáték

P.-re a Muskátliban akadok rá. Űzötten ül az új eszpresszó sarkában. Fekete hittérítőkabátja poros és hajas, csüng róla, mint egy gyászlobogó. Az imént menekülhetett csak ide az emberevők bosszúja elől; de nem, csak dolgozni ült volna le rövid időre, ha itt egyáltalán lehetséges lenne dolgozni. – Teljességgel lehetetlen! – ezt a nagyobb nyomaték kedvéért meg is ismétli éles vadmadár hangján. P. a kevés költő közé tartozik, akit őszintén szeretek. P.-t nem szeretni nehéz föladat. P. nevetségesen jó. A világ kétségkívül legrondább, legvénebb, legelhízottabb dakszliját, kinek csúnyaságát gazdái már nem tudták elviselni, és ezért vagy más okból P. gondjaira bízták, P. nap mint nap szelíd mosollyal az arcán sétáltatja – kora hajnalban, hogy kevesen lássák. – Olyan hálás a szeretetért – mondja elnéző mosollyal a dakszliról, mert hiszen a kutya csúnyaságától az ő szeme éppúgy könnybe lábad, mint bárki másé, de hát mit tegyen vele? – Elűzzem, mint egy kutyát? A dakszli eközben rémesen kövéredik, és én mindennap várom, hogy valaki megállít 139az utcán: – Képzeld, ma láttam P.-t, pórázon vezetett egy elefántot! P.-vel, mint az ártatlan lelkekkel általában, folytonosan csodálatos dolgok történnek. Egyszer, amikor benn ült a Lovardában – a Royal-szálló cukrászdájának hirtelen kiszélesedő belső térségét nevezik így –, és láthatóan elmélkedett – a bűnhődésről vagy más efféle borzasztó dolgokról –, elröppenni készülő gondolatait a nála lévő golyóstollal vetette papírra. De nem P.-é a toll, ha nem folyik. P.-é volt, folyt. P. olykor igazítani próbált valamit a gonosz szerszámon, de gondolatai újból rátámadtak, és P. megkínzottan temette arcát – tintától kéklő tenyerébe. – P. úr, kérem, ne haragudjon – állt meg előtte döbbenten a felszolgálónő –, de nagyon tintásnak tetszik lenni. – Tintásnak? Hol? – riadt föl az apokalipszis mélységeiből P. – Itt is, itt is, itt is, itt is, itt is… – mutogatott lelkiismeretesen P. arcának tintás pontjaira a fityulás őrangyal. – Úristen! – döbbent meg P. – nincs segítség! Volt. A lányok szivacsot kerítettek, és megmosdatták, mint egy gyermeket. Most itt ül előttem, nézem ősz haját, elkínzott öregemberarcát, és röhögnöm kell rajta; azon is röhögnöm kell, hogy nagy költő. Hogy egy nagy költő ilyen. P. szelíden megdönti fejét, művének rádióbeli bemutatójáról beszél. – Iszonyú volt – mondja róla, mint általában mindenről, ami vele történik. Annyira iszonyú volt, hogy az utolsó próbák után már aludni sem tudott, de aztán szerencsére leforrázta a kezét könyéktől ujjhegyig, és ez jótékonyan másfelé fordította feldúlt képzeletét. Mutatja a fehér pólyát – ez mind csupa seb –, hangjából tagadhatatlan büszkeség árad. – Marha nagy mázlista vagy te, hallod-e? – mondja erre szemüvege mögül, egy inkvizítor kedélyességével S., aki szintén ott ül az asztalnál. P. szerényen mosolyog, érzi, ilyen nagy szerencsének nem illik túl hangosan 140örülni. S. feláll, búcsúzik, elmegy. P. egyike áldozataimnak, N. szerint őt is megloptam néhány „asszociáció erejéig”. P. ismeri N.-t, elmesélem neki. – Nahát! – P. gyermekien hüledezik. P. angyalian és – a kettő nem esik messze egymástól – ördögien ártatlan. Maga elé bámészkodik kicsit. – Filológus Elektra – mondja N.-re. N. szelleme a vérbosszú sötét angyalaként kilibben közülünk a Váci utca tavaszias forgatagába. Magunkra maradunk. Jól mutathatunk így együtt, P. misszionárius lénye és Párizsból hozott női oldaltáskája meg az én rémes eleganciám, vajszínű télikabátom, világfájdalmam. A kávéfőzőnő jól meg is néz minket. Mégis, ha az emberek közül testvért kellene választanom, választásom leghamarabb P.-re esne. De gyakorlott árva vagyok, ilyet nem teszek. P. közelsége valahogy el is szomorít. Most, ahogy így együtt ülünk, most tudom igazán, N. vádjai azért olyan mélységesen igazságtalanok, mert torzképei egy valóban súlyos, számomra életre szólóan fontos igazságnak. Nevezetesen annak, hogy nekem és kortársaim jó részének P. kikerülhetetlen költő volt, legalábbis költővé-gyötrettetésünk egy bizonyos időszakában. Gát, amit venni kellett. Most, hogy egy kicsit talán kitanultam magamnak P.-t, kemény versindításait, kegyetlen napfény sütötte verssorait, világosan látom: egy teljes világot nyitott meg előttem. Paradoxon, de igaz: annyi keserűséget kalapált belém, hogy megéheztem az örömre. P. hibátlan kínszenvedése megértette velem azt, amit egy kényszeredetten derűs és mértéktelenül ujjongó költészet nem tudott megértetni velem, az öröm igazi értelmét, felbecsülhetetlen értékét. P. ravasz módon a világ valódi képét mutatta meg nekem. Kinek tegyem föl a kérdést, ha nem neki? „Lehet-e a versnek teljes világképe?” Fel is tenném, ha nem ismerném P.-t. De ismerem. Nem ér141velne, mint R., nem tartana vádbeszédet, mint M., nem intene mérsékletre, mint N. – Miért ne lehetne – válaszolná feltehetőleg –, ha éppen az kell? Hiszen neki is van világképe, de még milyen! Isten látja lelkemet, szeretem P.-t, de a torkomat kaparássza a nevetés, valahányszor a vértanúk és a megszállottak jövendöléseiről beszél megindító komolysággal. Igaz viszont az is, hogy megdöbbenek, ha a világpolitikáról, vagy a modern fizikáról mond valami hibátlanul okosat, mert P. világába ez is belefér – csak azért, hogy a jámbor elme végképp összezavarodjék! Hát ilyen végletes hasadtságban élhet egymás mellett az ősrégi és az újdonatúj? Ennyire nem tudnak egymással mit kezdeni, még egy ilyen kitűnő szellem mágneses terében sem? P., akitől leginkább várhatnám a választ, egész létével R.-t igazolná? Mi lehetett fontos ennek a törékeny embernek és ezeknek a törhetetlenül kemény verseknek ebben a világban? P. átélte a háborút, az emberiség egyik legförtelmesebb korszakát, és verseiben újból és újból felmerülnek a meggyalázott tájak, a kifosztott testek, eleven tiltakozásképp – ott is ég P. homlokán a pecsét: antifasiszta. De ha valaki a versek mélyére néz, láthatja – és ez mit sem von le a versek értékéből –, hogy P.-nek valójában nem sok köze volt ahhoz a valóságos háborúhoz, mely körülötte zajlott. Verődött benne, mint a madár. Hogy egész gonoszak legyünk: kapóra jött neki, mint a fazék forró víz. Verseiben a lágerek rabruhás alakjai kínlódnak, de szenvedésük mélyén egy gyermek iszonyata izzik (P. soha nem volt lágerben), egy gyermeké, aki már nem fog soha felnőni, de azt a szeretetet sem fogja megkapni – ki tudja, miért? –, melyre őssejt kora óta olyan mérhetetlenül vágyakozott. Közbevetőleg: az már a költészet természetes csodája, hogy ez a gyerekbánat a versben ezerszeresen súlyosabbá válik sa142ját magánál, s hogy P. – ha nem is olyan boldog együgyűséggel, ahogy ezt a ráragasztott címke állítja róla – konok ellenfele a szögesdrótültetőknek és leszármazottaiknak. De hát ki tagadhatná, hogy megint egy eltűnt gyerekvilágba, megint a múlt tájaira vetődtünk? Ez lenne az irodalom örökös birodalma? – Mindennek árnyéka a múló idő? – kérdezhetnénk, ha egy barokk színpadon állnánk. De a Muskátliban! Még kinéznének. Vereségemet azonban nem ismerem be. Konokul, már-már megszállottan hiszem, hogy M.-nek nem lehet mindenben igaza. Ha mást nem is, a kérdést végre sikerül pontosabban megfogalmaznom. Nem is a világképen van itt a legfőbb baj, az úgy-ahogy kiegészül, még az olyan szélsőséges esetekben is, mint amilyen P.-é. De beépül-e, beépülhet-e az új anyag a versbe? „Találkozhat-e bennünk végre a képzelet és a tudás?” Jó lenne azonnal rámondani az igent. P. fizet, fizetek én is, megyek. P.-t kísérem a Váci utcán. Olyan egyedül jön velem is, mint egy jégtörő. Hasítja az aszfaltot. A térnél elbúcsúzunk. Megy tovább, őszes haját szemébe fújja a szél. Ha egyszerű őszinteséggel bármit is el lehetne intézni ezen a világon, utána mennék, és hátba vágnám. De csak állok és nézem.

Kalandozás

A költészet barátságtalan tájaira vetődöm tehát. A kiskocsmák, képtelen ankétok, hegyi beszélgetések, pletykák és rágalmak meghitt, közeli világából egy ijesztően nagyszerű, végletes világba. Szikrái ragyognak a kegyetlen naptól. Kérdezheti itt a hallgatag szobrokat a vándor, verseik szoros üvegpáncéljában talányosan hallgatnak. Apollinaire szpáhifeje mellett Lorca bikahomloka, József Attila szenvedés gya143lulta arca fénylik a nagy csendben. Meg a többieké, véneké, ravaszoké, bölcseké, gyógyíthatatlanul hiszékenyeké, javíthatatlanul fiataloké. Szép tájék ez, vonzó. Gyanítom, ez a hallgatag táj legalább annyi titkot rejt, ha nem többet, mint az a valóságos vidék, melyen nap mint nap keresztülvergődve annyi végtelenül fontos hiábavalóságot fecsegünk össze mesterségünk titkairól. Más itt a dolgok mértéke, azt hiszem. Ideképzelem vitapartnereimet, és jól mulatok. R. okossága, mely a hétköznapi világban olyan erőszakosan ejti rabul az embert, itt bizony kicsit okvetetlenkedésnek tetszik. A hallgatag nép megmosolyogja. A „lehetetlen” itt nem olyan nagy dolog, mint amilyennek mi hisszük. Mondhatnám, az itt az egyedül lehetséges, a törvényszerű. M. professzor megnyerő, hangos hősiessége némi komikus színezetet nyer a kegyetlen világosságban. A „művelhető csillagok” szerényen húzódnak meg a szikrázó ég hátterében, de tagadhatatlanul, érzékelhetően ott vannak, és huncutul figyelik a tudóst, aki oly sokat tud róluk. Hogy ne is képzeljük ide F. „új embertípusát”, mely napi lótuszadagját fogyasztva bámulná meg e megmagyarázhatatlanul idegen felfedezőket! N. más eset. Ő vitathatatlanul idetartozik, de mulatságos, hogy eleven lényében több a méltóság, mint az örökös derűt sugárzó holt figurákban. Igazán otthonosan csak P. mozogna itt. Ijedten kapná fel a fejét: – Szent isten, megint hová kerültem! (Magamat persze nem láthatom, de ha szobrot emelnének a szemtelenségnek, bizonyosan a megszólalásig hasonlítana rám.) Így, együtt vándorolunk majd képzeletemben, meghatározatlan ideig, képzelt és igaz lények, mindannyiunk közös úti célja, az értelmes emberi rend meg a hozzá illő versek szelídebb lankái felé. Úgy tetszik, egymást halálig gyötörhetnénk kérdéseinkkel, megnyugtató vá144laszt mégsem kapnánk. Nem marad hát más lehetőségünk: szétnézni magunk körül, hová is vetődtünk? Miféle hallgatás ez, mely belengi ezt a tájat? És miféle maga a táj, ez a szép, rideg vidék?

Különös hely ez. Leginkább valami földrengés sújtotta dombvidékhez hasonlíthatnók. A meztelen föld lágy halmai, mint egy napozó nőé, de a föld burka alól kimeredő éles, fehér sziklaélek elejét veszik az andalító képzelgésnek. – Jó lesz itt vigyázni! – súgja magának a gyanakvó utas, és látja magát szakadékba zuhanni, tört tagokkal heverni egy bűzös hasadék mélyén – mely szerencsétlenség fölött igen elszomorodik, hogy is ne, keserves dolog egy ilyen kitűnő szellemnek így pusztulni el, ilyen fiatalon! „Nézzünk tehát a lábunk elé!” – ezzel a felbecsülhetetlen értékű tanáccsal indulunk útnak, most már visszavonhatatlanul, korunk költészetének veszélyes lejtőin.

A század, melynek vad földmozgása ezt a rideg vidéket kinagyolta, és itthagyta szemközt a viharos örökkévalósággal – tapasztalatból tudjuk –, nem közönséges idő. Már ifjan sem volt az, erről is könnyen meggyőződhetünk. Alig volt még az emberiség történetében olyan kor, valójában nem is volt, mely olyan szerénytelen tervekkel indult volna útjára, mint ez. Nem kevesebbet szabott maga elé föladatnak, mint rendbe rakni az emberi világot. Igaz, ezt már sok kor eltervezte, de soha ennyi valóságos eséllyel. Joggal retteghetett a múlt század végéről itt felejtkezett polgár e szertelen ifjútól. – Ah – nyögdécselték a Monarchia tiszteletre méltó úriasszonyai a divatos Adria menti fürdőhelyeken, míg erre egyáltalán lehetőségük nyílt, és szájukra nem tapadt egy – pfuj! – föld- és olajszagú kéz, irtóztatóan erős ujjaival. – Affene! – röpült ki kastélya kapuján a gróf úr. – Jesszusom, itt vala145mi történt! – riadtak föl a legjámborabb szellemek is Európa-szerte egy reggelen. Emlékeik között ijedten kutattak valami magyarázat után, és sok más egyéb mellett vad és vérforraló verssorokra is emlékezhettek volna – ha olvastak volna valaha is verset, de hát nagyon lefoglalta őket az üzleti élet! A föld pedig ijesztően morgott. Valami történt, valóban. Nem is kevés. Összedőlt egy világ.

Azokat persze, kik már régóta figyeltek az egyre sokasodó jelekre, nem érte ilyen váratlanul a földindulás. Régóta érlelődött már az. Közülük nem is kevesen nem érték be az egyszerű szemlélődéssel, hanem maguk is csákányt kapva kezükbe, lelkesen álltak be az óvilágot bontók táborába. A század első éveibe, mint egy tárt ablakú házba, áradt a tavaszi levegő. A forradalom divatos dolog lett, jómódú gyermekek megtagadták szüleiket, és anarchistának álltak. A dolog persze ennél sokkal komolyabb volt, a hajdan oly ifjú polgári társadalom súlyos betegségekkel küszködött, csak a fűrészporagyúak nem látták, hogy rég megérett már az orvosi késre. A műtét nem is késett sokáig; fájdalmas operáció volt, sziszegett tőle a világ. A hősiesség és a naivitás kora volt ez. Ha ez idő tájt föltették volna a kérdést a világforradalom valamely ifjú katonájának: „mennyi időre lesz szükség a világ dolgainak végleges rendbe rakásához?”, húsz évet mond, ha nem tízet. Eltelt a tíz év, el a húsz is, a végleges rend azonban valami okból késett. – Na ugye! – kajánkodtak Miami pálmafái alatt a megfontolt milliomosok. Mondanunk sem kell, mennyire gyalázatosan. Ronda egy szerzet a milliomos, hát még ha igazságtalan is hozzá! Annyit azonban el kell ismerni, hogy a világ átformálása nehezebb dolognak bizonyult, mint azt az ifjú lelkesedés valaha is hitte. A forradalom meglehetősen kedvetlenül letette pus146káit, és az évtizedek során az utcáról beköltözött a műhelyekbe meg a kutatóintézetekbe. A lelkes verekedés helyett a lelketlenségig nehéz verseny következett; ráadásul ebben a versenyben a régi sokkal nagyobb előnnyel indulhatott, mint az új: neki nem kellett megkoplalni a verseny folytatásához elengedhetetlenül szükséges gyárakat és üzemeket, ha nem is egészen mintaszerűen, azok már régóta működtek. – Minden másként történt tehát, még a győzelem is – mondhatná erre valamilyen kisokos. És a bosszantó, hogy egy kicsit még igaza is lenne. Ha a század második felében mérleget vonnánk, és a hajdani kiskatona szemével néznénk szét világunkban, azt kéne mondanunk: ez a század nagyobbat bukott, mint a világ legrosszabb színdarabja. Csak hát másféle emberek lettünk azóta mi is. Nem szolgál nagy örömünkre, de inkább okosan nézzük a világot, mint lelkesen. Számításba vesszük például azt is, amiről a század eleji lelkesedésnek fogalma sem lehetett, a technika csöndes forradalmát, mely többet változtatott a világon, mint előtte bármi más. Így pedig rögtön kitetszik, hogy a lelkesedés húszéves terve bizony naivitás volt már akkor is, épp csak nem lehetett fölmérni, mennyire az. Mai eszünkkel láthatjuk, nem a század bukott meg, hanem a mértéktelen gyermeki képzelet. Amiből persze nem következik az, hogy igaza volt a floridai milliomosoknak. Tiszteljük mi csak a kiskatonát!

Mindezeket pedig nem azért kellett elmondanunk, mintha ezt nélkülünk nem tudnák. Hanem azért, hogy lássuk, milyen zivataros időben formálódott a század költészete. Mert lehet, hogy a közgazdaságtannak mindez egyszerű és világos, de korántsem az a léleknek, mely nem sokkal okosabb és kevésbé mohó, mint a hajdani fegyverforgatók. Véres, koponyazúzó, gerincropogtató idő volt ez a gyönyörű kor. 147Akárcsak katonáit, költőit is súlyos próbáknak vetette alá. S a kor költészetét nem kisebb ellentétek osztották meg, mint magát a világot. A század elején, akárcsak a társadalom átformálóinak, a lélek átépítőinek is könnyű volt a helyzete. Épp azáltal, hogy nehéz volt, tehát egyértelmű. A szecesszió, mely ekkorra már mint valami ronda ragály, elöntötte az egész világot, nem sokat tudott felhozni a maga mentségére. Szép volt. Már gusztustalanul szép – ez volt a legtöbb jó, amit el lehetett mondani róla. De a kor nem kedvezett a tejszínhabba öltöztetett aktoknak. – A vers ne szép legyen, hanem erőteljes! – A vers legyen kalapács, mely a jövő alapjait kovácsolja! – A vers legyen kenyér, mindenki eledele! Ilyen és ehhez hasonló mondatokkal biztatta magát a századelő költészete. A vers minden akart lenni, csak vers nem, csak szép vers nem! – amiből megítélhetjük, milyen kegyetlen tud lenni néha az emberszeretet. De ami igaz, az igaz. Swinburne káprázatos rímeitől már hascsikarást lehetett kapni, maga a szerző is azt kapott tőlük – hogy egyéb betegségeiről most ne beszéljünk! Becsületére legyen mondva a szecessziónak, megpróbálta kézen fogva bevezetni a maga költői kertjébe a rosszul öltöztetett munkásgyereket is. Csak mert, istenem, olyan nagyon kirítt a környezetéből, adott rá szép fehér vasárnapi ruhát, a kezébe meg rózsacsokrot, aztán becsülettel elszörnyedt rajta: – Ó, te szegény! A szecessziót megutálni tehát nem volt valami nagy föladat, kivéve az olyan országokat, mint a miénk, ahol különféle okokból éppen a szecesszió volt a forradalmian új vagy a híd ahhoz. Így történt, hogy pályája elején Ady is véres és aranyos palástban, királyi gőggel hirdetett a testtartáshoz sehogyan sem illő demokratikus eszméket, végrehajtva ezzel a költészet történetének egyik csodálatos bravúrját.

148

Ez azonban kivételes eset volt. A század költészete már a bölcsőben tanulta a gesztust: Pokolba a hazug szépséggel! Ment is az, sebeit nyalogatva, képtelen vádakat vagdosva az „elvetemült gonosztevők” fejéhez. A költészet módszeresen fogott hozzá világának teljes átformálásához, mi több, legalábbis egy ideig, valóságosabb eséllyel, mint a társadalom, mivel őt nem nyomasztották annak gazdasági nehézségei. Az ő forradalmához nem kellett több: egy asztal sarka és némi papír. Meg, természetesen, jó adag elszántság. Ez azonban nem hiányzott, és a lélek búvárai lebuktak a mélybe. Kincset is találtak, iszapot is. Elképesztően keveredett a jó a rosszal, a mulandó az időtállóval, a nagyszerű a nevetségessel. Csak egyben egyezett meg ekkor még mindenki: új világban új módon kell élni! A módozatokban már némi eltérés mutatkozott, a szabad szerelem ez idő tájt éppúgy az új világ nélkülözhetetlen kellékeihez tartozott, mint a földreform, vagy, mondjuk, a versenyautó, melyen Marinetti képzelete robogott észvesztő – óránként harminc kilométeres! – sebességgel. A termékeny zűrzavarnak persze nemcsak humoros oldala volt. Hamar kitetszett, hogy a szellem ereje egymagában nem képes a világalapításra, ahhoz, hogy ezt végbevigye, társadalmi erővel is kell társulnia. A korszak művészeinek többsége ráébredt erre az igazságra, de elképzeléseik a „társadalmi erőről” elég homályosak voltak. A valódi igazság és a mítosszal takaródzó aljasság egyaránt ott csírázott a lázas talajban. A tagadás kezdeti egysége bomlásnak indult, a századelő nem egy forrongó művésze hamarosan embertelen eszmék rohamcsapatában találhatta magát. Megindult a művészetek társadalmi polarizálódása, a múlt század megközelítőleg egységes művészi világképének tagadása után megkezdődött a töredék-igenlések és tö149redék-tagadások kora, az egymással folytatott harcé, a társadalmilag új és régi elkeseredett küzdelméé. A költői teljesség a belső béke létállapota, feltételez némi egymás iránt tanúsított megértést is, soha nem volt ez lehetetlenebb, mint éppen ebben az időben. A minden iránt való érdeklődést egyre gyakrabban váltotta fel a „távozz tőlem” tiltakozása. A teljes költői világkép lehetősége továbbra is kísértett, de a valóságban a stratégia és taktika törvényei érvényesültek. Eszmék csataterévé vált a világ, és a háborúban mindig a soron levő ütközet a fontos; a végső tanulságok levonása a győzelem utánra halasztódott, és ez a költészet kétoldalú szegényedésével járt együtt, az egymástól való tanulás természetes igénye elé gátként magasodott a – sokszor jogos – gyanakvás. R. nyilván a kibékíthetetlen eszmék hosszúra nyúlt ütközetére gondolt, mikor azt mondta: „lehetetlen”. Van benne valami. De hát R. a kor gyermeke, stratéga és taktikus egy személyben, foglalkozására nézve irodalmi akrobata; hiányzik belőle a felfedezők és a költők egyik legfontosabb tulajdonsága, a mérhetetlen naivitás.

Lássuk hát tovább! A világnak ezt a kényszerű helyzetét természetesnek találhatják a hadvezérek és a reálpolitikusok – minden bizonnyal igazuk is van ebben, hisz épp az a mesterségük, hogy az ilyen helyzetekből kivágják magukat –, de tragikusnak érzik – még akkor is, ha egyébként felismerik elkerülhetetlen voltát – a költők, kiknek velük született igénye, hogy úgy labdázzanak a földgolyóval, mint gyerek a gumilabdával. A költészet a teljes világra akar választ találni – ez a hobbija. De, mondottuk, kevésszer volt ez nehezebb, mint éppen a szellemi földrengések korában. A század elején a költészet éppúgy forradalmi állapotba került, mint a társadalom, s ez a forradalom – ezt ma már a legkonzervatívabb 150ízlés sem tagadhatja – jó néhány eredményt hozott. Többek között képessé tette a verset arra, hogy azelőtt költőietlennek vélt dolgokat magába fogadhasson, és élhessen olyan lehetőségekkel is, melyekkel azelőtt csak a regény vagy a dráma élhetett. Kitágította, demokratikusabbá tette a költészet világát. Azaz – éppen itt a baj! A tágabbá, következésképp bonyolultabbá vált költészetet egyszerre csak kellemetlen meglepetés érte. Azok, akikkel együtt vagy akikért megvívta a maga forradalmát, furcsa rosszallással kezdték figyelni gyakori megújulásait. Nemigen tudtak mit kezdeni velük, egyszerűen nem értették. Katasztrófaszag terjengett a levegőben. Költői és társadalmi forradalom ismét kellemetlen távolságba került egymástól, nem sokkal később már konok ellenségekként figyelték egymást. A költészet lehetetlen választás elé kényszerült: vagy lemond társadalmi cselekvőképessége kedvéért a maga költői vívmányairól – hogy hirdessen világformáló igazságokat, mikor épp azok nem értik, kik a világot formálják? –, vagy a költői vívmányok kedvéért mond le világalakító képességéről – hogy formálja a kőnél jóval keményebb világot már a múlt században is csorba élű eszközökkel? A megoldás, amilyen kézenfekvőnek, olyan elérhetetlenül távolinak is látszott. A közízlés, éppen a forradalom okainak egyik következményeképpen, a műveltség zárt körű klubjellegéből következőleg, még jó ha a múlt századig eljutott, és nem rekedt meg előbb. Ezt az ízlésszintet megemelni valamilyen szellemi duzzasztómű segítségével! – ilyen egyszerű lehetett volna a válasz. Csakhogy milliós tömegekről volt szó. Ezek kiművelése még egy századnak is nagy föladat. A szakadék, legalábbis egy emberöltő mértékével mérve, véglegesnek látszott. Indulatok, vádaskodások mindkét oldalon: a forradalmi konzervatív verseinek 151gyakori együgyűségével vádolta a konzervatív forradalmárt, az meg magába fordulással, felelőtlenséggel őt – mindkettő több-kevesebb joggal tehette ezt. Keserves küzdelem volt, szép számmal maradtak halottak is a csatamezőn. A költők jó része nem tudott másként bizonyságot tenni az egység elkerülhetetlensége mellett, mint hogy belehalt az erőfeszítésbe. Olyan kivételesen bölcs és ravasz művész, mint amilyen a jelképpé vált Picasso, aki mind a két észjárás szerint forradalmár tudott maradni, szinte csak azért élte túl az újból és újból elkövetkező, csonttörő korszakokat, hogy eleven létével gúnyolja ki a sokféle oktondiságot. Esete azonban, hogy adjunk a stílusra is: nem tipikus. A kezdetben oly lelkes költők jó része a háború és a forradalom után csalódottan szemlélte a nélküle is könyörtelenül fejlődő világot, mások pedig vélt vagy valódi igazuk tudatában konok lövészárokharcba kezdtek, és a fedezékben próbálták kivárni a technikai nehézségek miatt egy kissé késve érkező jövőt. Pihenésképpen derülök egy kicsit: ilyen, mondhatnám, anakronisztikus lövészárokban kuporog ma is N., és az arra sétálókat – biztos, ami biztos! – lelövöldözi. Veszélyes terep ám az irodalomé! De induljunk tovább. Persze behúzott nyakkal!

A költészet, mint ahogy már erre utaltunk, furfangos világ. Ha nem sikerül kivágnia magát előre, nagy ravaszul visszavonulót fúj – a legközelebbi támadásig. Így történt most is, a költők közül sokan legyintettek a hálátlan világra, és elvonultak duzzogni. Csak költők tudhatják igazán, micsoda lehetőség: egy jót csalódni! Nem is hagyták kiaknázatlanul, megtelt a világ keserű versekkel. És még valamivel: kitett és ki nem tett idézőjelekkel. E mostoha sorsú írásjelekkel, melyeknek mind ez idáig nem szenteltek kellő figyelmet az irodalom tudós professzorai. Pedig – nem mondunk na152gyot! – nélkülük aligha sikerül tisztázni korunk költészetének legégetőbb kérdéseit. Eliot nagy verse, A Puszta Ország körül megjelenése óta – 1922-ben írta – nagy a tanácstalanság. Eliot költészetének és a költeménynek azóta értő magyarázói akadtak, de ezek sem jutottak tovább annál, hogy szépnek tartsák, és becsületes idegenvezetőként részletesen ismertessék a kíváncsiakkal a verset; Eliot módszere – az, hogy idegen költők: Shakespeare, Dante, Gerard de Nerval, Kyd stb. szövegeit minden átalakítás nélkül beilleszti a maga versébe – még magyarázóit is meghökkentette. „Végletes eset, egyszeri tünemény” – vonogatták vállukat még ők is. Csakhogy magyarázatukat nemigen lehet elfogadni. – Nem Eliot találta fel a spanyolviaszt – mondhatnánk most nagy képpel, ha Eliot spanyol költőt is idézett volna, így csak annyit mondhatunk, korántsem ő volt az egyetlen, aki korunkban ilyen útonálló módszerekhez folyamodott. Ha már vele kezdtük a sort, folytassuk a költői törekvéseiben hozzá hasonló amerikai Ezra Pounddal, aki görög verssorokat illesztett az angol nyelvű versbe – amiből kiviláglik, hogy vállalkozása nem volt minden arisztokratizmus híjával –, majd, mielőtt még valaki Pound gyászos közéleti szerepléséből arra következtetne, hogy itt egyszerűen elvetemült emberek próbálkozásáról van szó, az elvetemültnek sehogy sem nevezhető Rafael Albertivel, ki 1929-ben megjelent kötetében, a Sobre los Angeles-ben, azaz Az Angyalok-ban, a század egyik nagyszerű költői művében ugyancsak hasonló módszerrel él. Az Angyalok éppúgy a kor szellemi válságát térképezi fel, mint A Puszta Ország, és éppolyan meghökkentő módon: a vers szövege a lélek kopárságáról vall, de a vers zenéje Gil Vicente – egy tizenötödik században született, csodálni való, vérbő, vaskos, népies, okos és tündéri, afféle 153korai spanyol Csokonai – dalainak zamatos ízeit és lebegő dallamait idézi, vígsággal téve még keserűbbé a gyászt, ugyanakkor valami ki nem mondott reményt is sugallva; a kontraszt túl éles ahhoz, hogy véletlen lehessen. Hazai példának elég legyen Szabó Lőrinc korai „latinsága”, középső korszakának goethei és A huszonhatodik év szonettciklusának shakespeare-i gesztusa. De folytathatjuk a sort, és nemcsak költőkkel. Prokofjev Klasszikus Szimfóniá-ja címével utal a vállalkozásra. Sztravinszkij „barbár” korszakának vad zenéjében a fájdalmasan tiszta, barokk levegőt sugárzó kis korálok vagy egy ugyanilyen korál Bartók késői művének, a Concertónak második tételében – nem kevésbé nyíltan utalnak eredetükre. Ha nem is olyan brutális nyíltsággal, ha nem is szó szerint és pontról pontra azok, mint Eliot és Pound citátumai, idézetek ezek is, méghozzá tudatosan, célszerűen azok. S a dátumok, a nevek magukért beszélnek, nem csoportos vállalkozásról van itt szó, nem „neoklasszicizmusról” – a rendszertan kedvelőinek nagy bánatára.

Hanem miről? Prokofjev többek között ezt írja szimfóniája keletkezéséről: „… már régóta forgattam a fejemben egy Haydn stílusú szimfónia tervét…” – Miért? – kérdezhetjük erre mi. – Hát azért – felelhet kérdésünkre a zene meghallgatása után bárki –, amiért a gyerekek bajuszt festenek a közéleti kitűnőségek szobororra alá, mert olyan fehér, mert olyan márvány, mert olyan szobor – és így tovább. A századelő, mely az imént rúgta csak farba a szecessziót, még derűsen érzékelte a közte és a múlt között megnövekedett távolságot. Prokofjev még megfricskázza Haydn apó jókora orrát: – No, mester, mi aztán messze kerültünk egymástól! De a szelíd gúnyba jó adag öngúny is vegyült, nemcsak tréfa volt ez már a kezdet kezdetén sem: szembesítés is. 154Később aztán, minden humorát elvesztve, a játék komolyra fordult. Eliot, Pound, Alberti már keserűen, dühödten keresik magukban és a környező világban a „klasszikus”-hoz fogható harmóniát, és ha a harmincas évek küszöbén találnak is sok mindent a világban – ezt aztán nem! Vereség – foglalhatták össze a szembesítés eredményét. De különös egy vereség volt ez, valóban. Ha eddig nem vettük volna észre, a nevezett művészek még mindig azzal a szörnyeteggel viaskodtak, melyet a századelő utolérhetetlen nagyvonalúsággal nem létezőnek tekintett. – A múltnak vége – mondta ki parancsolóan, aztán egy világháború meg sok minden egyéb késztette gondolkodásra a világot, hogy talán mégsem egészen így áll a dolog. A költészet, sejtve a dologból valamit, a nagy csalódás okozta keserűségében végre elkezdi a kultúra lelkiismeret-vizsgálatát, hogy: „hát mit ér ez az egész hősies játék, ha még magunkkal sem tudunk tisztába jönni?”, és amennyire körülményei engedik, tisztába is jön magával, felfedezi újból a népdalt, a harmóniára való örökös éhséget a lélekben – mindezt persze egy vérbeli csalódotthoz illő módon, körülbelül úgy, hogy „ez sem segít, az sem segít!” De a felfedezés tényén ez mit sem változtat. A költészet erőt gyűjt, kiképzi magát minden eshetőségre, hogy stílszerűek legyünk: minden hangra. Aztán vár. Megállok, nézem. Kicsit furcsa így felfegyverkezve a múzsa. Mint valami ragyogó sündisznó. R.-nek nem nagyon tetszik, a szolidabb írókat kedveli. N. kidugja a fejét a lövészárokból, elhúzza a száját: „lopott fegyver!” Vállához emeli a puskát, céloz. Ijedten menekülök.

Fel a dombra, azaz – ne felejtsük, a költészet tájain járunk! – a helyzet magaslatára. Süt a nap, nézem a rendetlen vidéket. Nem tehetek róla, talán a tengernyi fényesség műve 155ez, de éppen itt nem tudom elhinni, hogy nincs megoldás. És még csak nem is azért nem tudom, mert – jól látni innen – akadtak már költők, akik e képtelen helyzetből is ki tudták magukat vágni. Szívem szerint József Attilát említeném közülük legelőször, ha nem lett volna az ő helyzete meg az egész magyar költészeté is gyökeresen más, ha mi klasszikus emlékeket keresgélve nem ütköznénk bele folyton a prédikátor-költők átkozódásába, egy megnyomorított ország keserves énekeibe; ha nekünk egyáltalán lett volna a szó pheidiászi vagy michelangelói értelmében. „klasszikus” korunk. De nem volt, tehát ne is a hazai költészettel példálózzunk, hanem, mondjuk, a spanyollal, melynek volt valóban klasszikus kora, nem is utolsó kor, az Aranyszázad. Lorca számára a „klasszikus arcél” mást jelentett, mint keserű pályatársai számára. Ő a spanyol földmívesek meg a királyi tartású cigánylányok fenségét csodálja, észrevéve ezzel egyidejűleg nyomorult és méltatlan sorsukat is – és mindezt egy olyan országban, ahol a „latin” levegő éppolyan természetes közege a szellemnek, mint a szerelemnek a nyár, s ahol a „klasszikus” valódi örökség, egy csodálatosan teljes költészet és egy ósdi világbirodalom hagyománya. Nem nehéz észrevenni, hogy a fentebb felsorolt minden nehézséget megcsúfolva, itt egyszerre folyik a szellemi és a társadalmi számvetés. Hogy lehetséges ez? – Szerencsés körülmények összejátszása folytán – mondja erre a sápadt irigység, amiből annyi az igazság, hogy nagy költőnek lenni kínos egy szerencse ugyan, de hát szerencse, tagadhatatlanul. És Lorcát nem is egyedül érte ilyen szerencse, kegyes volt az más művészekhez is. A zeneszerző Bartókhoz például, kinek fülsértő zenéje ugyancsak elérhetetlennek hitt harmóniákig ért el. Újból a kérdés: hogyan? Csakúgy, mint az előbb. Szerencsével – ha a bátorság, 156könyörtelen következetesség és szellemi tisztaság találkozását egy szóval akarnók jelölni. Mondom, nemcsak az ő példájukat tekintve hiszem a megoldás lehetőségét, már csak azért sem, mert láthatjuk, a nagyság mindig testre szabott, a belőle kiolvasható legfőbb tanulság valami olyasmi, hogy nagy művésznek kell ahhoz lenni, hogy valaki nagy művész lehessen. S legföljebb még annyi, de az nem kevés, hogy a megtorpanás, hiába van rá ezer magyarázat, mégiscsak megtorpanás. S hogy a művészet mindig ott veti le feleslegessé vált sallangjait – mint Lorca költészete a spanyol polgárháború, a franciáké meg a maquis idején –, ahol az egy találkozik a sokkal, a szellem a nyers valósággal. Amiből nem az következik, hogy a jó költészet nélkülözhetetlen feltétele a polgárháború, hanem, hogy a költőnek akkor is ismernie kell a vulkánhoz hasonló világ földmélyi erőit, amikor azok éppen nincsenek kitörőben. S ha a hegy ezért vagy más okból nem jön őhozzá, menjen ő a hegyhez, és fürödjön meg a tüzes lávában, mert erre kötelezi könyörtelen mestersége!

De kérdésünkre még mindig nem adtunk választ. Találkozhat-e bennünk képzelet és tudás? A lehetőség, mint láttuk, megvan erre. A költészet kiművelte magát, megteremtette a találkozás elemi feltételeit, a maga költői világképének – fotósnyelven szólva – negatívját. Épp csak elő kéne hívni! Épp csak élni kéne a lehetőségekkel! És talán nem elég erős a vágyakozás bennünk eziránt? Hiszem, hogy elég erős, mert hitem szerint az ember nem arra való, hogy elpusztítsa magát, márpedig ha nem találkozik bennünk képzelet és tudás, technika és emberség – elpusztulunk, méghozzá rútul. Igaz, a költői világkép megalkotása, azé a klasszikusé, mely mintegy képkeretbe zárva mutatta a világot – ennyiben igaza van R.-nek –, lehetetlenné vált, mert for157rong a világ, még a föld is mozog a talpunk alatt. De a másik, a felfedezőké, a tudósoké, a kísérletező fizikusoké – hogy M. professzornak is igazat szolgáltassunk –, a mozgékony kíváncsiságé, melynek nincs is végleges formája, csak végleges elszántsága, csak örökös éhsége – ez ne lenne elég kárpótlás érte? Azt hiszem, nemcsak kárpótlás, adomány is. Mert egyre sürgetőbb, hogy a jövendő világ szerény alkatrészéről, a benne élő emberről is megtudjunk valamit, ha nem is sokat, mondjuk, feleannyit, mint a majdani gyorsliftek szerkezeti megoldásáról. A kísérletek korát éljük, ne idegesek legyünk ettől, hanem fáradhatatlanok! Kísérletezzen a költő is, mint tudós kollégái, rabolja el Európát, raboljon még többet, fossza ki az ismeretekben gazdag világot, tanulja meg mestersége minden fogását, hogy vitathatatlan joggal és teljes fölénnyel merjen – egyszerű és pontos lenni, a dalra lelni egy csontzenére fülelő világban! Eddig jutok a kiáltványfogalmazásban, mikor megdöbbenek – nem csoda, annyit szidtak az ellenkezőjéért –, „mi vagyok én, javíthatatlan optimista?” Ijedten nézek útitársaim után. R. fintorog a jövőtől, de kitartóan olvas, mint egy tank. N. a lövészárokban türelmetlenkedik, nem szeretne reumát kapni, inkább verseket olvasna fel a tisztább erkölcsű jövőbelieknek. M. professzor méltatlankodva várja, hogy mikor fognak már végre megénekelni a költők egy oszcillográfot. P. nem csinál semmit, csak kétségbeesetten figyel és vár. Kire? Ég felé fordított arcát tekintve azt kell hinnem, az örökkévalóságra. – Hát ezek itt mind hisznek a költészet jövőjében? – csodálkozom el, de nagyon.

Lesz-e egyáltalán költészet az új világban? Éljünk a lehetőséggel, és ami itt nem nagy dolog, idézzünk szellemet! Izlandi atyánkfiát, Egill Skallagrimsont, ki vagy ezer évvel ez158előtt élt Izland partjain egy kunyhóban és egy osztály nélküli társadalomban, bár erről az utóbbiról nem sokat tudott. Őt én igen bölcs embernek tartom, minek bizonyítására álljon itt egy kis történet! Egill, ki sokat volt úton, mivel ez a mesterségével járt – tengeri rabló volt ugyanis –, egyszer a rablásban gyakorolva magát Dániába vetődött, ahol is különféle módokon vérig sértett egy királyt. Valamicske idő múltán, ugyancsak mesterségének gyakorlása közben, hajója összetört egy viharban, és ő maga néhány társával egyetemben csak nagy nehézségek árán ért partot – épp a mondott király földjén. Volt e király házában Egillnek egy jó embere, ahhoz igyekezett, adna neki kölcsönbe egy hajót! Hát amint ott időzik, belép oda a király meg felesége, a királyné, aki azon nyomban ráismert Egillre, és – merthogy igen hepciás egy királyné volt – így kiáltott férjeurára: „Hej, te nyimnyám, ilyen-olyan király, leüttesd ennek fejét, mert különben ez és ez lesz!” Megrémült erre a király szörnyen, és elrendelte: leüssék Egill fejét irtóztató kegyetlenséggel, másnap napkeltekor. Szítta a fogát Egill, de mivel a maga emberétől tudomást szerzett arról, hogy ez a király igen hiú egy király, még az éjszaka folyamán szerzett olyan verset, hogy csak! Nevezte abban e királyt hősnek, dicsőnek, miegymásnak, ami nem volt éppen szép dolog, mert hiszen hazudott Egill, de még mekkorát! Okosnak viszont okos dolog volt, mert a verset másnap hajnalban a királynak bemutatván, kegyelmet nyert vele, és békében mehetett az útjára tovább tengeri rablóskodni. Tudomásom szerint ő volt az egyetlen ember a világon, aki komoly hasznot húzott abból, hogy verset írt.

Őt kérdezem tehát, komoly embert, elfogulatlan szellemet. Mi a véleménye a költői mesterség jövőbeli esélyeiről? Mit mondana legkedvesebb fiának – annak, aki, sajnos, idő159nek előtte vízbe fulladt –, ha az ma költőnek kívánna állni, a szerencsétlen? Így szól erre vízbe fúlt fiához Egill a maga nemes modorában: „Törzsemnek hajtása, magvamból fakadt fiam! A költészet mindenki rimája, annak okáért elkerüld őt. Ha pedig ezt nem teheted, végy erőt rajta, és nyomd meg az útfélen, és hagyd őtet a porban. Ha pedig ezt sem teheted, mivel átölel az ő karjaival, és nem ereszt sehogy sem, hanem erősen szorongat, többé tőle nem menekülsz, úgy vigyázz! Kilopja akkor a te szemedet, és helyébe lopja a magáét, tövestül kiszakítja a te karodat, és helyére illeszti a magáét. Lábaidat is eloldozza az ő helyükről, és köt helyükbe olyan lábakat, kik csak visznek az ő útján, más úton soha. Annak utána nővé is tesz téged, valamint ő maga, rima leszel magad is, teherbe esel minden fűszáltól, falevéltől. Ezért azt mondom, legkedvesebb fiam, rút mesterség a költőé, költő te sehogyan se legyél. Inkább legyél, édes fiam, tisztességes rabló, akár a te atyád! Ha pedig, kedves fiam, nemes intelmeimet meg nem fogadod, úgy váglak fültövön, hogy a szemed szikrázik, és a füled kong!” Így szól legkedvesebb fiához Egill a maga nemes modorában. És ezzel, bármilyen bölcs kísértet is, eloszlik.

Mi pedig itt maradunk a történelmi tanulsággal. Mint mondottuk, Egill kedves fia már korábban vízbe fúlt. Egill tehát nem intézhetett hozzá szózatot, hanem szerzett siratására gyászos éneket, gyönyörűt. Bölcs intelmét pedig, mivel soha el nem gondolta, senkinek el nem mondta, meg nem fogadta senki; azóta is több a költő, mint a fű.

1964
160
Csokonai

Csokonai helye, hatása, jelentősége?

Darázsfészekbe nyúlunk.

Pólyával a kezünkön persze. A pólya a korán jött tehetség mítosza, hogy szegény Vitéz világraszóló, nagy tehetség volt, de hát a sanyarú körülmények, az értő közönség hiánya; folytassuk tovább? Előttünk áll a magyar költészet, ez a hétfájdalmú óra, mely csökönyösen késik vagy fél évszázadot.

A késés persze tény. De legenda is. Tény, mert – Poloniustól kölcsönözve hangunkat – való. És legenda, mert erre a tényre, mint valami előzékeny ruhafogasra, ráaggatható minden elfogultság és félreértés, amit költészetünk nagy háborúja előidézett.

Van-e joga a népnek a költészethez? Megállhat-e a közbeszéd a fentebb stíllel szemben? A spanyol költészetben már a tizenötödik században kitör a „műveltek” és a „népiek” háborúja, mely azután is föl-föllángol; így Lope, Quevedo és Góngora közt is folyik az útszéli kiszólásokkal tarkított nagy nyelvháború, míg végül a háborúskodók hada, sőt maga a háború is belebékül az időbe, mely együtt őrzi külön-külön igazukat is: spanyol nyelvként és költészetként. Nálunk a kérdés még századunk harmincas éveiben is húsbavágóan eleven. Késésünk tehát, némi iróniával így is mondhatjuk, nem fél, hanem öt évszázados.

161

Ha az ilyen korszakolásnak lenne bármi értelme is. Illyés teljes joggal írja Petőfiről és Aranyról, hogy bizonyos értelemben Burns kortársainak tekintendők. De épp ő figyelmeztet arra is, egy egész életrajzzal méghozzá, hogy Petőfi Shelleynek is vérrokona. És a Családi kör-t író Arany öregkori verseiben ki ne venné észre azt a hangot, melyet a nagy lélekábrázoló, Browning költeményeiben oly szájtátva illik csodálni? Jó pillanatban akár egyetlen verssor is léphet évszázadnyit.

Épp erről van szó, a jó pillanatról. Másképp szólva: a költő szerepéről. Pusztán a nagy szerep nem tesz nagy költővé senkit. De a nagy költő nagy szerepben magát múlhatja felül. Verse, ha a történelem is bedolgozik a forgatókönyvbe, nemcsak az irodalom, a világ remeklése is lehet; képesség és végzet folytonos egymást kihívásában az esélytelen győzelme, ha véren vett diadal is. Nagy szerep, ha értjük a szót, a kukoricásban menekülő Petőfié, a megmaradó Aranyé. Költészetük a bőség már-már áttekinthetetlen és folyton újra fölfedezendő dzsungele, de életük fölfogható példa, a sors két címerképe. Pontosan az, ami a költészeti háborúhoz a legégetőbben szükségeltetik. Egyértelműnek tekinthető, azaz fegyverként forgatható eszme.

Csokonai rossz pillanatban születik. Szerepet, az éhkoppot leszámítva, a sors nem ír neki. Szerep híján viszont rögtön előtűnnek az életmű toldásai; világosan követhető a sokféle hajlandóság, az innen-onnan tanulás, a költő alakváltásai: mindaz, amit másutt a nagy gesztus takar. Majd két évszázadon át tartják félresiklott tehetségnek épp azért a tulajdonságáért, ami igazán nagy költővé teszi: a fogékonyságáért. Életművét szedett-vedettnek és töredékesnek azért, amiért teljes: a sokféleségéért. Nála még a másik tünemény, 162Berzsenyi is jobban jár: ő – klasszikus jelmezében – legalább csodának egynemű. Nem emeljük meg a hangunkat, mert nincs okunk a büszkeségre, amikor kijelentjük: a nagy háborúságnak mindmáig Csokonai a legnagyobb vesztese.

Mai szemmel nézve elképesztő, hogy ki mindenki ítélte meg a Parasztdal hangütése alapján. Hol megrovólag, mint ízléstelen botrányokozót, hol dicsérőleg, mint a vers forradalmárát. A sok kancsal és felületes vélekedés közt üde színfolt a Petőfié, aki úgy látja benne a maga garabonciás elődjét, hogy van mértéke a teljes Csokonaihoz is: éppoly fogékony szelleme. Majd hosszú és süket csönd. Egész addig, míg a Nyugat föl nem fedezi Csokonaiban – a tüdőbeteg sorsüldözöttet, kinek sírhantja fölött a bús utódok gyászkölteményei úgy sóhajtoznak, mint jobbféle grófkisasszonyok. A félreértés szinte napjainkig hat. Szabó Lőrinc ugyan őt magát nagy költőnek, különös remekét, A lélek halhatatlanságá-t pedig világirodalmi rangú műnek látja, késői sírbeszédében mégis szinte több szó esik a „másik Csokonairól”, a majdnem-Petőfiről, a magyar költészetnek Csokonai korai halála miatt elszalasztott nagy lehetőségéről, mint a nagy megvalósulásról, a töredékes voltában és csapongásaiban is egységes életműről. Melynél napjainkban jóval töredékesebbnek tetszik az utókor Csokonai-képe. Nem mintha a sok kéz által fölvázolt sok vonás nem sürgetné az egységes szemléletet. Gulyás Pál például pontosan látja Csokonaiban Nagy-Debrecennek a maradandóság ellen lázító áldozatát, a közveszélyes, mert független gondolkodót. Az igazság mégis az, bármilyen hihetetlennek hangzik is, hogy a teljes Csokonait, a magyar voltában európai fölényűt, a vergődve győztest, a stílusegyesítőt egyetlen nagy utódja ismerte csak föl, magyarságban és európaiságban egyaránt rokona, Ady.

163

Újraolvasva e „félresiklott” költő életművét, szellemének üdesége ejt bámulatba mindenekelőtt. Nem is a műveltsége maga, hanem az a mód, ahogy jó pillanataiban ezt a műveltséget kamatoztatni tudja. Nemcsak a természetes költői beszédre való törekvésében, ebben is elődje Petőfinek, noha annak tündéri fölényét nemegyszer csak megcélozni tudja; az ő tudásanyaga helyenként még hivalkodóan van jelen, s versében némi klasszikus kattogás is észlelhető. De ez csak a jó tanuló buzgalma. És a lenyűgöző épp a tanulni tudása. Mint valami eszményi zsebtolvajnak, ragad a keze; mindenkitől elcsen valamit. A klasszikusoktól, a kortársaktól; a természettudósoktól, a gondolkodóktól. És az, aminek tanúi vagyunk: a teremtés csodája. Az a magyar nyelv, mely őelőtte csak sziklát volt képes hasogatni, és még a kortárs Berzsenyinél is lelassul és elnehezül, ha jambusra vált, nála tánclépésben jár, mint valami csikó. Lényege szerint mozarti képesség az övé, tehát nemcsak a könnyed formálás készsége, hanem az a csodálatos adomány, mely még Schikaneder varázs-maflaságához is a Mozart Varázsfuvolá-ját költi kísérőzenének. „Néhai Mélt. Kohányi Kacsándi Terézia asszony” gyászszertartásához egy látomást az emberiségről. Rousseau-tól választva mottót a nagyváradi sírbeszédhez.

A lélek halhatatlansága több, mint egy remekbe sikerült tanköltemény. Csokonai egész költői gondolkodásának foglalata. Egy meghökkentően modern és ízig-vérig európai gondolkodásmódnak, mely szinte bájjal jut el a súlyos tanulságig, hogy a tét „háromszáz milliom ember boldogsága”, és elég merész helyesen vélekedni arról, „mit most London tesz Ganges mellékével”. És még nem merítettük ki lehetőségeinket. A költemény nemcsak Csokonai szellemének, világának is hű tükre. Együtt van itt minden, amivel az utódoknak is 164sorra szembe kell nézniük. A roppant igény és a nevetségesen kisszerű körülmények. Megtérőben a Gangesz mellékéről, ki vár ránk Nagyváradon? „Cs. K. Aranykulcsos Kisrhédei Rhédei Lajos”, valamint „Domokos Jakabnak tiszta szívű hitvese”. Eszme és valóság közt világnagy szakadék. És a szakadék fölött, mint valami angyali artista, a szó szoros értelmében életét kockáztatva járkál ide-oda a költő. Ez a háló nélküli légtornászmutatvány az ő kárhozatos eklekticizmusa. A máig érvényes, nagy példa. Európa szegényebb felének tanulva tanító gondolkodóié.

Helye, hatása, jelentősége?

Nélküle nincs magyar költészet. Az a költészet, melyre számos elbűvölő vonása mellett az is jellemző, hogy majd két évszázadig tette a dolgát anélkül, hogy Csokonai valódi fontosságával tisztában lett volna.

1973
165
Füst Milán
Ceruzahegyezés

Kezdjük egy kicsit messzebbről.

Mik az arcképfestő szándékai?

Eltekintve a megélhetéstől, a portréfestés mindenkori nagy ösztönzőjétől, úgynevezett művészi szándékok.

Megalkotni, ahogy ezt elkészült művének neve is jelzi, egy kép mását, azaz, versenyre kelni a természettel és művéről olyan másolatot készíteni, mely mintegy a halál bosszantásaként túléli az eredetit, és így kifogva az időn, belopódzni azon a jól őrzött kapun, mely az örökkévalóságba nyílik, hol aztán művében üdvözül a mester.

Ha szamár az illető festő.

Ha nem, figyelmét közelebbi célra irányítja. Képének tárgyára például, mely köznapi mivoltában is talányok foglalata, és jó szemnek épp elég fölfedeznivalót kínál. Aránytalanságában is arányt és szerkezetet. Olyan szabályt, mely a festőre éppúgy áll, mint modelljére, következésképp megfogalmazása a festő személyes ügye. Amitől viszont a képmás az önvizsgálat eszközévé válik. Confessióvá. A jó portré kettős kép, mely egyforma szemléletességgel ábrázolja a modellt és festőjét, bár az utóbbi szerényen megmarad szemmel nem láthatónak.

Nem árt erre a figyelmet fölhívni.

Irodalmi portréhoz készülődünk, nem halotti maszk elké166szítéséhez. Ez utóbbi a gyászolók kegyeletes elfoglaltsága, a költészethez fűződő viszonyunk pedig minden, csak nem kegyeletes. A kegyelet az önzetlenség egyik formája. A költészet iránt érzett érdeklődésünket viszont önző, szégyelljük kimondani, gazdasági természetű megfontolások kormányozzák. Nyerészkedni akarunk, gazdagodni. A költészet az a gyarmat, melyet igazságérzetünk szépérzékünkkel teljes egyetértésben kegyetlenül kizsákmányol, ahol a dolgok értékét az szabja meg, hogy mennyi – eszményi értelemben vett – hasznunk származik belőle. A költészet, nyílt titok, a szegények mestersége. Az irodalmi portré alkotója fél szemmel a modell zsebére sandít. Egy költő nagyságát utódai egyebek közt azon mérik, hogy mennyi mindent tudnak tőle holtában is eltulajdonítani.

Mesterünk emelkedett stílusában szólva: – Nem temetni jöttünk, az istenért!

Épp ellenkezőleg.

Szemrevételezni az elemelhető örökséget.

Egy fondorlatos arc

A véletlen néha lenyűgözően ötletes.

Tizenhat éves ha lehettem, amikor Füst Milán irodalmi gyönyörűségben és cirkuszi mulatságban bővelkedő előadásainak állhatatos látogatója, hallgatóságához intézett fölszólítására vállalkoztam arra, amire csak zöldfülűként vállalkozik az ember, hogy én, iskolám dísze, a lelkes ifjú, a későn jövők számára, kik Milán bácsi amúgy is vérző szívébe minden egyes ajtónyikorgással egy hosszú tőrt döftek, összefoglalom előző előadásainak tartalmát. Tíz perc alatt elmondom azt – és ezt vádlóan mennydörögte a fülembe, mi167közben pillanatonként előadói szavamba vágott! – amin ő egy hosszú élet során töprengett. Milyen sikerrel szerepeltem – könnyű kitalálni. Félholtan támolyogtam le a katedráról, „tapsoljuk meg a fiatalembert!” – lengett a hangja mögöttem, mint valami gyászfátyol. Előadása végeztével aztán a székéhez intett, maga elé állított, és kezét a fejemre helyezve valami olyasmit mondott, hogy eszes fiú vagyok. Emlékezetesen szörnyű helyzet volt. Ott álltam tizenhat évem minden méltóságával, fejemen egy öregember kezével, szuszogása és pislogása bűvkörében; Krisztust nem szögezték úgy a kereszthez, mint engem a földhöz. És a gyomrom felől lassan megindult a szám, a szemem, testem minden része felé a vad és fékezhetetlen röhögés. Kitörni azonban mégsem volt mersze, mert akkorra megéreztem, hogy a fejemen egy próféta keze nyugszik. Hogy honnan, nem tudom, mert azelőtt soha nem nyugodott próféta keze a fejemen, most azonban igen, ez nem is volt kétséges. Ez a bolond csoportkép, ha homályosan is, fenséges trükköt sejtetett. Tudást és biztonságot, hogy mindezt egy kamasszal teszi, hogy tudja, hol a nevetség határa, meddig arcátlankodhat a pátosz, hol állja útját a szemérem, hogy fiúval teszi ezt és nem lánnyal, akit bizonyosan szép kisasszonynak szólított volna, és olyan tekintettel nézett volna rá, hogy annak torka elszorul; szenvedélyt azáltal, hogy mindez a játék megért neki egy mozdulatot, aki nemcsak színlelte az öregséget, hanem valóban beteg és öreg volt, hogy a játékért magát is kiadta, mert micsoda látvány egy karszékben pihegő öregember, aki kezét egy előzékenyen feléje hajló fiú fején nyugtatja, miközben körüldongják az ötvenedik évüket taposó, nőnemű széplelkek; cirkuszt és bibliát, alpárit és fönségest – egy percbe sűrítve, mert végül is megelégelte a játékot, visszavonta a kezét, én 168meg úgy menekültem, mint aki az ördög torkából ugrik ki, és azontúl féltem a közelét. Később mindössze egyszer és csak messziről láttam egy irodalmi esten, ahol a Lear-monológot szavalta, szokása szerint harsogva és könnyek közt. Akkorra viszont már tudtam azt, amit korábban csak sejtettem, hogy kezét komikus fenséggel a fejemre helyezve költészete titkát osztotta meg velem.

Mert titokzatosnak aztán titokzatos az ő költészete. Legalábbis méltatóinak többsége szerint. Nincs a magyar irodalomnak még egy költője, akit olyan egybehangzóan nyilvánítottak volna különösnek, rejtelmesnek, rokontalannak, mint őt. „Füst Milán senkihez sem hasonlít, messze áll mindenkitől, mint a sivatag fája”… „Az új magyar irodalom indulásakor mint lírikus jelentkezett sötét költeményeivel, s már ekkor külön helyen állott”… „Külön színként és külön fejezetként áll az új magyar költészetben”… „Az új magyar költészetnek nincs csoportja vagy iskolája, ahova Füstöt be lehetne állítani, sőt ebből a nézőszögből az új európai költészetben sem tudnám a helyét megjelölni”… Véleményeket idéztünk, nem akárkikét, sorrendben Nagy Zoltánét, Kosztolányi Dezsőét, Komlós Aladárét, Kassákét, tisztelgő méltatóiét, kiknek véleményét maga Füst olyan nagyra tartotta, hogy kivágatukat szokatlan gesztussal versei függelékeként prezentálta az olvasónak – jó érzékkel sejtve meg, hogy itt egy legenda van születőben. A legmagányosabb magyar költő legendája. Mely legenda hízelgő a költőre nézve, és jó alkalom a kritikusnak, hogy a titokról ne próbálja meg föllebbenteni a fátylat. Ha egy költészet magában hordja a magyarázatát, minden további magyarázat fölösleges. A Füstről szóló irodalom bámulatosan szegény a tárgyi észrevételekben. „Objektív szomorúság” – minősíti Karinthy e 169rejtelmes költészetet; ez észrevételnek fényes, fogódzkodónak azonban túl magas. „Költészetének külön természeti törvénye, égalja, szókincse van” – írja Kosztolányi, ami jellemzésnek helytálló, sajnos nemcsak Füstre, hanem száz más költőre nézve is; igaz viszont, hogy másutt mintegy mellékesen épp ő tesz egy szakszerű észrevételt; ha verskezelési kérdésnek is véli, megjegyzi, hogy Füst a fenségest a hétköznapival fűszerezi. Ez azonban csepp a tengerben, Füstöt többnyire versei paródiájaként ható prózai ódák méltatják, melyeknek szakszerűsége abban áll, hogy rendre bebizonyítják: a mester versei úgy szabadok, hogy kötöttek, és fordítva. Füst költészetének valódi lényegét Vas István villantja föl elsőnek, amikor kellő nyomatékkal beszél verseinek „következetes történéseiről”. Nem mintha a többiekből hiányozna a kritikusi szimat, a beleérzőkészség. Prózaibb okokat keressünk. Vas a méltatók zöménél fiatalabb, nem esett áldozatul annak az optikai csalódásnak, aminek idősebb pályatársai. Ne felejtsük el, Füst fellépése egybeesik egy sor stílusháborúval! Füst Milán szabadverseket ír. Füst Milán versei különösek. Füst Milán versei azért különösek, mert szabadversek. Ez a hibás következtetés iskolapéldája. Mégis, kellő távlat híján, erre a logikai alapzatra épül a Füst-irodalom háromnegyede. Ha van költészete körül rejtély, épp ez az: hogy nem láttak a fölszín alá nagyszerű kortársai?

Rejtélyes verssor van, rejtélyes költészet nincs. A vers rejtvényt kínál az olvasónak, megfejthetőt és megfejtendőt. A költészet, mely csupán magában hordja magyarázatát, a kényelmes kritika találmánya, gyakorlati haszna éppannyi, mint az örökmozgóé; a jó vers olyan növény, mely gyökereit a való világba mélyeszti, legföljebb ez a gyökérzet gubancos és tekervényes, mint költőnk esetében is. Kertészkedünk, ne 170legyünk túlontúl nagyvonalúak; ne repüljünk el szellemes hasonlatok szárnyán munkahelyünkről. Egy hasonlat annál értékesebb, minél szélesebb csapást vág a tényszerű elemzésnek, és értéke a belőle származó újabb hasonlatok számával arányosan csökken. Karinthy – különben ragyogó – hasonlata a „régi hollandus” képekkel nem sok lehetőséget kínál a gyakorlati alkalmazásra, lévén a két mesterség egymástól merőben különböző, amellett, épp azért, mivel az írott szöveggel csak távolról, hangulatilag volt összefüggésbe hozható, túl sok nem kevésbé ragyogó hasonlatra adott alkalmat. Breughel, Brouwer, Van Catade – egész kis művészettörténet kerekedett Karinthy sziporkájából, mely azt a jogos benyomást keltheti a Füst költészete iránt érdeklődőben, hogy költőnk festőktől tanult – írni. – Hát óvást ez ellen nem emelt senki? – kérdezhetné az irodalom barátja. Dehogynem. Halász Gábor például, a kiváló kritikus, aki egyébként szokásától eltérően jókora bakot lőtt Füstről, a „majdnem jó” költőről értekezve, kifejezetten tiltakozik az ellen, hogy Füstöt Breughellel egy sorban említsék. Mert kire is emlékezteti őt Füst? Csontváryra, az őrült festőre! Bizony, kis híja annak, hogy az olvasó is ezt tegye. A nem kellőképpen alátámasztott hasonlat, hogy mi is bővítsük eggyel a hasonlatok körét, olyan, mint a lavina; ártatlan ötletként indul az eszmetársítás magas csúcsáról, hogy útközben szógörgeteggé növekedve elpusztítson minden útjába kerülő emberi alkotmányt. Jelen esetben egy költő írott szövegeit. Melyeknek tüzetes elemzésére, hidegvérrel megállapíthatjuk, meghökkentően kevés figyelmet fordított a költő „megrendítő, de egyben fölemelő látványától” lenyűgözött kritika.

Üljünk be az iskolapadba. Vegyük elő Füst Milánnak egy 171jellegzetes, érett kori remekét, mely a Levél Oidipusz haláláról címet viseli. Kezdjük el – pirulva! – kibelezni.

„Oidipúsz! – kiáltottuk s a kezünk felemelve sírtunk hangosan.
Mert megtörte az ércbe s emberszívbe vésett szent törvényeket.
Majd kürtök harsantak s utánuk mint a tűzpatak
Omlott alá a hegyoldalból Mithrasz évszázados átka. Ifju és komoly anyák
Aggódva nézték önnön keblükön az alvó kisdedet.

Görög színhelyen vagyunk, a görög dráma színhelyén, azon a bizonyos „kultúrhistóriai” színen, mely a Füst-verseknek gyakori, a kritika által is jelzett színtere. Hangosan sírva itt emelik fel kezüket azok, akik közül egy a beszélő, a költő, azaz itt siratja Oidipuszt a kórus. Látjuk, s diákkorunkból tudjuk, miért. Állapítsuk meg: egy történelmi vers kezdetén állunk. E benyomásunkat csak elmélyíti a második versszak:

Ekkorra már teli vagyunk megrendüléssel, és szilárd meggyőződésünk, hogy a vers arról szól, amin mi mélyen megrendültünk. Amikor váratlan fordulat következik, s megjelenik egy újabb és fontosabb szereplő, egyelőre még társnői körében. Hogy mi célból, megtudjuk, ha elolvassuk a harmadik strófát:

Erről van tehát szó, bólintunk, némileg meghökkenten, és megállapítjuk, hogy minden bizonnyal bedugult a fülünk, mivel a gyászolók sikolyait és zokogását most mintha kevésbé jól hallanánk, mikor aztán a negyedik strófa felvilágosít arról, hogy kik is vagyunk mi, olvasók: a költő balekjai.

És várt. Hogy mint a szomjas állat, amely forrást lel, igyam a szeme fényiből.
A kárhozat volt ez, oh Oidipúsz király! Míg átkozódtunk, átkoztuk a kéjt s letéptük volna férfidíszeink…
Épp aznap, mikor sírtunk érted: elmerültem én is. Végeláthatatlan
Gyönyörök szolgája lettem. Sötét tengerek fedik már tiszta ifjuságomat.
Egy hetairáé vagyok s mindörökre, érzem. Nem tudok már lenni nélküle.
Mert mindig meztelen s mindig nevet. Az ujjain gyűrűk…
Ó hagyjatok! nincs már szavam… és mindörökre, feledjétek társatok.”

Szó sincs itt szegény Oidipuszról! Azaz hogyan van róla szó, a nagy bűnösről, a végzet fölidézőjéről? Díszleti minőségben a halálával szolgáltat hátteret annak a szörnyűséges drámának, hogy egy végzetes kasszírnő elcsábít egy ártatlan, minden bizonnyal pesti fiatalembert. Az ujjain gyűrűk! És mi még bedőltünk a gyászolók kórusának! Igen ám, csakhogy a vers így is szárnyal. A torkunk így is elszorul. Mert a 174szöveg fensége csakugyan görög. És a helyszín milyen valódi! És a részletek milyen hitelesek! Hogy csattognak a hetérák papucsai, milyen gyászosak az átszúrt dudák! Az olvasó ott áll – emlékezzünk csak! – fején a költő kezével és, noha érzi a helyzet komikumát, nem mer röhögni. Miért?

Mert szakavatott bűvésszel találta magát szemközt. Olyan költővel, aki birtokában van egy szédítő fogásnak. E fogásnak azonban kevés köze van a festészethez. A drámaíráshoz annál több. Vegyünk egy közismert példát. Fiatalember töpreng az élet csekély értékéről. Ha ezt csak azért teszi, mert éppen rosszkedve van, vállat vonunk: holnapra kialussza. Ha viszont tudjuk, hogy az illető fiatalembernek galádul megölték az apját, mely eseményről éppen e megölt atya szellemétől értesült éjfélkor egy bástya fokán, és e közlés következtében hajlamain és vágyain erőszakot téve kell egész életét egy erejét meghaladó föladat végbevivésére áldoznia, töprengése szíven üt, megtelik tartalommal, még azt is elhisszük neki, hogy királyfi létére közembert sújtó csapások keserítik. A fiatalembert Hamletnak, a jelenséget drámai helyzetnek, a mestert, aki e helyzet kiaknázásának legfőbb mestere a világirodalomban, és akitől Füst a fogást kölcsönözte, William Shakespeare-nek hívják. Füst Milán drámai költő. Csakhogy nem abban az értelemben, ahogy ezt a jelzőt költőkre szokás alkalmazni. Ő nem drámaian cselekményes vagy erőteljes verseket ír, hanem legszemélyesebb lírai közlendőjét úgy hozza tudomásunkra, mintha egy színpad közepén állna, ahol az imént a szemünk láttára játszódott volna le valami víg avagy tragikus történet, és ő ennek szereplőjeként szólna a közönséghez, azaz versei szerepek, amiket szereplők adnak elő a nyílt színen a színjátszás törvényei szerint, éppen csak minden szerepet ő maga 175alakít. E „drámai előzmény”, kivéve a pályakezdő versek egy részét, minden verséből kimutatható. Hol szövegszerűen megfogalmazva, mint az előbbi versben, hol rejtettebben, értelemszerűen, olyan alkalmakkor, amikor látszatra magáról beszél, aki azonban éppolyan szereplője a versnek, mint költeményeinek többi figurája, mindössze kámzsa vagy páncél helyett zakót és nadrágot visel. Itt állunk tehát a nagy lehetőség küszöbén, hogy a holland festőket angol drámaírókra cseréljük.

Csakhogy semmitől nem óvakodunk jobban, mint ettől. Igaz, nem lenne nehéz föladat Shakespeare jelenlétét kimutatni Füst szövegeiben, abban a versében például, A részeg kalmár-ban, melyben a kortársak zöme Bosch Jeromos ecsetjárását vélte fölismerni, meghallani – fülünket hegyezve – a Macbeth boszorkáinak sivalkodását (hozzátéve, hogy eljárásunk jogszerűbb lenne elődeinkénél, mivel Füst alakjainak imponáló jellemvonása a bőbeszédűség, ugyanez viszont nem mondható el Bosch mester festett figuráiról), mégsem élünk a lehetőséggel. Túlságosan is vonzó. Mögötte ugyanis a lehetőségek egész családja bújik meg. Füst verseiben kellő figyelemmel a magyar Biblia Károli Gáspár-féle nyelve éppúgy kimutatható, mint, mondjuk, Berzsenyié. Nyomaiban persze. Beépítve a versbe egy hídszerkezet elemeként, szoros szomszédságban mindazokkal az alkatrészekkel, amiket a költő máshonnan szerzett be. Ez a híd viszont egy stílusingovány felé visz, melybe semmi kedvünk – drámai módon – belefulladni. Az a tény, hogy Füst Milán a drámaíró szemével szerkeszti a verset, nem ok arra, hogy elődeink hibájába esve minden zárat egy kulccsal akarjunk kinyitni és a középkori helyett egy Erzsébet kori költőt szerkesszünk magunknak. Füst ennek a századnak a költője; az 176imént épp azt vetettük méltatóinak szemére, hogy megelégedtek a stiláris jegyek szemrevételezésével, és minthogy ezeket különösnek találták, magát a költőt is kinevezték Zeusz fejéből kipattant magányos lélekké. Mi magunk sem járnánk el különben, ha mi meg egy alkotói fogás érvényét terjesztenénk ki mértéktelenül, és elfeledkeznénk arról, hogy mit szerkeszt ez a költő drámai módon: verset. Füst – ha rejtőzködve, ravaszkodva is – lírikus, kinek költő voltát éppúgy nem lehet pusztán a technikájával magyarázni, mint azzal, hogy ifjúkorában gyakran rátört a szomorúság. Célunk nem is ez, csupán annyi, hogy magát a technikát magyarázzuk, mivel a kortársak viszont azt nézték – a különös látomások foglalataként – Füst költészetének. „Ezekben a versekben szólal meg először a magyar vers libre” – írja Kosztolányi, ami a mi szemünkben egyenértékű azzal, mintha Kolumbuszban a burgonya fölfedezőjét tisztelné a világ. Mert Füst kolumbuszi megújítója a magyar versnek. Prozódiailag is, noha csak a néhol megugrasztott jambust igazította a lélegzethez, és a verssort szabadította föl a strófák hűbéri rendjéből, de hogy ezzel mit művelt, azt épp a túlzott fontosság mutatja, amit e tettének tulajdonítanak. Mégsem a metrika Dantonja ő elsősorban, hanem olyan költő, aki az új költészet felé vivő ösvényen egy lépéssel a kora előtt jár. Igaz, barátcsuhában.

Az öltözék viszont korszerű sérelmeket takar. Füst Milán árva lélek, prózai okból az: apja korán elhalt. Ifjúkora merő szorongás, e szorongást azonban nem sötét középkori sejtelmek táplálják, hanem modern pénzgondok. Költőnk – saját bevallása szerint – első sikeresnek mondható prózai írásában nem az örök üdvösségért folyamodik, hanem trafikengedélyért édesanyja számára. Borús világtátása némi hason177lóságot mutat azoknak a fiatalembereknek komor szemléletével, kikre személyes védtelenségük miatt nyomasztólag hat a Monarchia mind nyilvánvalóbb anyagi és erkölcsi ínsége. Kafka fantasztikus logikája egy tőről fakad Füst logikus fantasztikumával, mindkettő mögött a nyomorúságos ifjúság kísértete leng mint korszerű rémalak. S micsoda díszletek között! Egy operettvilágban, mely látszatra semmi magyarázatot nem kínál az effajta nyomasztó szellemek létezésére. Hacsak nem úgynevezett „örök” magyarázatokat. Azokat viszont bőséggel. Füst pályakezdete azt az ifjút vetíti elénk, ki a világot sötét nevetségnek látja, verseinek stílusa pedig arról árulkodik, hogy verskezelést – elemi fokon – éppúgy a századvégi költőktől tanult, mint a hangját kereső Ady. Csakhogy ezzel vége is a hasonlóságoknak. Füstből hiányzik a szándék és a készség, hogy a maga megrendítő sorsát más sorsok függvényeként is szemügyre vegye, hogy prózai mivoltában, társadalmi sorsként tegye vizsgálat tárgyává. Ehhez túlságos súllyal üli meg lelkét a borulat, kevésbé költőien, túlságosan is el van foglalva saját magával ő, az objektív költő. Csak hogy jelezzük: modern vonás ez is, század eleji. Szomorúsága báltermében ott áll tehát a magányos lélek, nézi a mennyei lampionok hűs tüzét – és kezdi magát kényelmetlenül érezni utcai ruhájában. Ez most nem az alkalmas pillanat a trafikengedély szóba hozására. Jelmezt ölt tehát, szomorúságához illő ódon és fenséges holmikat, és szólni kezd azon a hangon, amit mi az ő költői hangjának ismerünk. Valószínűleg eközben érhette a meglepetés, azon kapva magát, hogy ruháit váltogatva énjének bizonyos vonásait is cserélgeti, és ő, ki az imént még annyira szőlőmíves volt, hogy a nyelvén érezte a must édességét, most minden ízében Mihály, a bánatos kísértet, akit csak egy perce gázol178tak el a várúr kurjongató kocsisai; azon, hogy költő létére jellemszínész is ő. Fölfedezőket kegyel így néha a véletlen. Füst Indiába készült, az Újvilágba csak belebotlott, mint nagy elődje. Költészete fennkölt és időtlen célja, a lét tárgytalan szomorúsága nagyon is korhoz kötött, következésképp korhatag céltáblának bizonyult, melyet a költő a szecesszió mosolyogtatóan pompázatos nyilaival vett célba. Közben azonban tett egy szakmai észrevételt: a költő szerepe egy a vers kínálta sok szerep közül. Innen csak egy – igaz, jókora – lépés korunk fölismerése, hogy a költő sorsa egy a sok közül, mely fölismerés birtokában a hajdan pótolhatatlan személyiség, a költő, jól teszi, ha a vers hátterébe húzódik, máskülönben arányérzékét kockáztatja. Új szerep várja itt a költészet borongó sztárját, a rendezőé, a díszletmunkásé. Füst költészetének paradox vonása, hogy a költői én minden téren való korlátlan érvényesítésével olyan úton indult el, melynek végén a költő beáll régtől fenntartott helyére: a seregbe közkatonának. Azzal, hogy a drámai és a lírai közti határvonalat korunk előőrseként átlépte, megelőzött nála nagyobb költőket is, és ebben a minőségében csakugyan páratlan jelensége századunk magyar költészetének.

Másban sem igen. Sőt éppen az a vonása avatja egy népes család tagjává, melytől joggal várnánk el, hogy mindenki mástól megkülönböztesse. Füst modern költő. Középkori jelmezben is az. Van azonban egy olyan tulajdonsága, amit joggal nevezhetnénk szerzetesinek, noha ez őt nem a kolostori cella ideális munkaviszonyai közé, hanem a Tudományegyetem magántanári székébe juttatta. Ez pedig hajlama arra, hogy mestersége rejtelmeiben búvárkodjék. Füst nemcsak színésze és színműírója a maga alkotta Globe Színháznak, mint a valódinak Shakespeare; tudós kutatója is az ala179koskodás művészetének. Annak a ténynek a fontosságát, hogy személyében egy művész kísérli meg a művészet dolgait rendbe rakni, alig lehet túlbecsülni, mégse kezdjünk bele most a művészeti gondolkodó dicséretébe, elégedjünk meg annak leszögezésével, hogy verseinek fantáziakupoláit a jó pallér szakértelmével építi, hogy képzelet és mesterség nála elválaszthatatlan. Csavarva egyet a szavakon: a mester a vers minden pontját uralja. Ami nagy erény. Vagy nagy hiba. Attól függ, honnan nézzük. Világunk prózai kegyhelyei felől nézve nem a legkedvezőbb megvilágításban tűnik föl e tulajdonsága. Korunk elég illetlen korszaka a világnak ahhoz, hogy a művészt szakmainak nem nevezhető kérdésekkel zaklassa. A rájuk adandó válasz mindannyiunk számára létfontosságú. Füst azáltal, hogy fölényes biztonsággal fölöslegként szűri ki művészetéből vagy éppen színpadi háttérnek tekinti korunk kínos gorombaságait, a felelősség ráeső részét hárítja el. Azt a kockázatot, mely minden mesterségbeli jártasságnál lényegesebb föltétele a költői mű megalkotásának. Ezzel ki is jelöli a maga helyét a középkori kolduló barátok helyett korának azon polgári művészei között, akik mesterségük fedezékéből mély megrendültséggel figyelték a körülöttük dúló égi és földi háború fejleményeit. A nagy művészek között. Mert – és ez költészetének másik különössége – éppen e nyilvánvaló hátránya válik előnyére, ez teszi rafinériáit megrendítő költészetté; az, hogy számára pontosan ez a polgársors a végzetszerű, neki ez az életre szóló, mindent elsöprő és uraló élmény, ez a gyönyörű gályapad, ez a magasztos, ronda, abbahagyhatatlan, édes és hánytató mesterség, az íróság. A költészet. Mert annyira ura a hangjának, hogy az rabul ejti. Ha van átkozott költő, költészetre átkozott, ő aztán az volt. Prózája is vers. Jelképes üzenete180ként annak a – Negyedik Henrik király-a tanúsítja, milyen – tragédiaköltőnek, akit elnémított benne a véresebb és köznapibb drámákra készülő kor.

A háttér

Füst-ország, ahogy Juhász Ferenc nevezi egy keserű pillanatában Füst országát.

Hamu és szárnyalás Európa szélén.

És kevés önismeret.

Azzal, hogy hazája Európa szélén lett azzá, amivé, többé-kevésbé minden iskolás gyerek tisztában van. Azzal, hogy ez valójában mit is jelent, még az oktatók közül is kevesen.

A közfelfogás szerint ez a szélre vetettség azt eredményezi, hogy hozzánk a korszerű eszmék késve érkeznek, minek következtében a hazai fejlődés tíz-ötven éves lemaradással követi az általános európait. Szerepünk eszerint a nehéz felfogású tanulóé. A szegény rokoné, ki mások által levetett, szeretetcsomagban érkező eszmékbe öltözteti fázó családját. A balsors pedig vámőr képében ül határainkon, és lassítja a postaforgalmat.

Könnyekre ingerlő magyarázat ez. Csakhogy van egy szépséghibája. Eltekint a tényektől.

Késedelemre, tragikusra is, akad példa bőven. De a helyzet már a múlt század derekán is kuszább az imént vázoltnál. Nem is szólva századunk első évtizedéről. Ady ingajáratban közlekedett Pest és Párizs között, és nagyobb természetességgel ült vonatra, mint késői utódja, aki ma író-olvasó találkozó céljából utazik Ceglédre.

A valódi nehézségekről épp azoknak az eszméknek a há181nyattatása árulkodik, amelyek időben érkeztek. Vagy helyben és idejében születtek, mert ilyen is volt.

Van a magyar költészetnek egy pillanata, amikor egymás mellett él és dolgozik Ady, Füst, Kassák. Ez nemcsak érdekesség, olyan, mintha Verlaine-nek Tristan Tzara lenne a kortársa. Többről van itt szó. Az arányok eltolódásáról. Füst biblikus hevületéről már szóltunk. Kassák verse lázas tényközlés. A tényközlés biblikus hevülete viszont egy harmadik költőt jellemez, azt, aki Rimbaud-val párban fölrobbantotta a múlt századi verset, Walt Whitmant.

Füst és Kassák az ő színeiben vív.

A periférián, a kor magyar költője Ady.

Mert eszmeköre viszont whitmani, rimbaud-i, neki van.

A forradalmár egy hanyatlóban lévő költészet nyelvén kénytelen szólni, miközben a költői forma megújítói éppen azon igyekeznek, hogy utolérjék azt, akit lehagytak, és aki – semmi kétség – ott jár előttük.

Mit jelent mindez?

Azt, hogy a korszerűtlenségről is korszerűtlen fogalmaink vannak.

Európa szélén sem látni bölényt a korzón. Pest belvárosa már a század elején is világvárosi. De innen egy óra kocsizás az őskor, a vidék. A kettő közti szakadék a magyar művelődés legnagyobb csapdája. Elsorolni is sok, ki mindenki törte össze benne magát, milyen hadak acsarkodtak egymásra partjairól, egyszerűek és bonyolultak, fennköltek és parlagiak, rímelők és rímtelenek, egyforma elfogultsággal fogadva el hadszíntérnek azt a kanyargós árkot, melynek közös erővel történő feltöltése lett volna legfőbb feladatuk. Hatalmas egy batyuháború zajlott itt. Át a romokon csak József Attila lépett; hogy hova, köztudott. Kortársai közül mindenki 182más, még az is, aki csak nézője kívánt lenni az ökölharcnak, sebeket adott és kapott.

Hagyomány vagy modernség? Magyarság vagy avantgarde?

Az irodalmi hadászat legfőbb fegyvere a hamis alternatíva.

Az a sóhaj, hogy költészetünk mennyire le van maradva ilyen és olyan költészetek mögött, együgyűek ajkáról röppent el. Az a megállapítás, hogy éppen ebben áll nemzeti sajátossága, s hogy a magyar költő legfőbb feladata füleit befogni, a még együgyűbbekéről. Egy költészet nem lehet lemaradva más költészetek mögött, mivel nem velük van versenyben, hanem saját lehetőségeivel. Azokat viszont kötelessége ismerni.

Történelmi tény, hogy a híres szakadék szűnőben van.

Ez viszont az irodalomra is kötelezettségeket ró. A tárgyilagosságét elsősorban. A legendák eloszlatásáét.

Semmi okunk arra, hogy a középkori Füst helyébe egy modernet ültetve szaporítsuk eggyel a szivárványos elmebuborékok sorát. Füst költészete a példa rá, hogy ódon és új a szemmel alig látható hajszálcsöveknek egész rendszerén keresztül érintkezik egymással, s hogy a „vagy-vagy” a formális logika jelszava. Költői örökségében nem költeményreceptek sorakoznak, hanem gondolkodásra ingerlő versek. Életműve épp torzó mivoltában kihívó. Úgy sarkall önismeretre, hogy kérdésekre bátorít.

Arra, hogy elválasszuk benne a megfutamodót a fölfedezőtől. Fölmérjük a terep nehézségeit, amelyen haladunk.

Fölszerelésünkben az ő időközben elemelt holmijaival is.

1968
183
Vas István: Boccherini sírja

Na, tessék, fintorog a Szépre Szomjas Olvasó, már megint egy prózai vers.

És komor tekintettel mered maga elé.

Valljuk meg, valamennyi igazsága azért van neki is. Nem volt ez mindig így. A tizenkilencedik században, a szilárd értékek korában a költőknek például még volt modora; ennek a kornak a költője, ha belépett egy ajtón, meghajtotta magát az egybegyűlt hölgyek előtt, és bokáját összevágva azt mondta: „Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég”, vagy „Az óra lüktet lassú percegéssel”, azzal ráköszönt a leendő olvasóra, ezzel figyelmeztetve őt, hogy most lírai percek fognak következni.

Ennek, nézzünk szembe a tényekkel, vége. A két világháború meg a huzamosan ingatag világhelyzet végképp betett az irodalmi illemtannak. Az a költő például, akit a következőkben fogunk szemügyre venni, fancsali ábrázattal hátrál be a színre, miközben ügyet sem vetve ránk, beszél valakihez, annyira belefeledkezve a társalgásba, hogy a végén még, ha időben ki nem térünk az útjából, a lábunkra tipor. És lehet-e biztos abban bárki is, aki egynél több modern költőt ismer, hogy a sajnálatos baleset emlékeiből fölocsúdó okozója a szenvedő alany elnézését fogja kérni?

184

Lírai sokkterápia, mozgatja meggyötört lábujjait a fentebb jellemzett olvasó.

Mindazonáltal arckifejezésének komorsága lényegesen enyhül. Ha viszontagságos módon is, egy lényeges ismeret birtokába jutott: a modern költemény olyan szerkezet, melynek csavarjait csak lazán szabad meghúzni, mivel menet közben a lazán hagyott csavar zörög a legszebben.



Vas Istvánról megállapítani, hogy „prózai” költő, egyike kritikánk Jourdain úrhoz illő bölcsességeinek. Szent Ágoston, Tolsztoj és Robbe-Grillet egyaránt prózát ír; műfaji meghatározásunk tehát kissé tágas. Köznapinak értve a prózait, sem jutunk sokkal többre: az ezoterikus költészet is a köznapi valóság elemeiből építkezik, legföljebb esetenként túl levegősen.

A költő szakmai titka pont ez: hogyan rak téglát téglára.

Tény, hogy azokon a helyeken, ahol Vas szerezte be építőanyagát, gyakran megfordultak prózaírók is, ez azonban nem jelent olyan sokat, mint gondolnánk. Éppen Vas tartósra munkált, mégis hajlékony prózája tanúsítja, mennyire másképp rakja a falat ugyanabból az anyagból ugyanaz a szerző is, mikor prózát meg amikor verset ír. A köznyelvi beszédfordulatoknak viszonylag gyakori előfordulása e versekben épp azt mutatja, hogy a szerző nagyon is „költői” költő; van ereje ahhoz, hogy a köznapi beszédet puszta grammatikával költészetté forrósítsa, verssé bűvölje szövegét, látszólag legalábbis, egyszerű fogalmazással.

Módszere e tekintetben hiába hasonlítható a jó prózaíróéhoz, ha az eredmény gyökeresen más, próza helyett vers; a henye elnevezés mögött ott lapul az irodalomtörténet restsé185ge, mely beéri azzal a divatos közhellyel, hogy válságoktól gyötört korunk költészetének egyik ága Eliot és Kavafisz nyomán mindinkább közeledik a prózához. De miért nem éri el? Mitől maradt meg máig költészetnek?

Céloztunk már rá. Attól, hogy saját nyelvtana van.

Vas István költészetének lényege is a költői mondatalkotás. Az a mód, ahogy szó és eszme a költői közlés elemi egységévé szerveződik. A jelentés zenéjévé.

Köznapi és kivételes, „prózai” és „lírai” keveredésének természetes színtere már a vers földszintje, az egyszerű beszéd is. Csak ezzel az útmutatással kezdhetünk sétálni rajta, a történet mentén, mindvégig földközelben.

Ide is? Minek? Még egy félgótikus
Kis csíkos templom, amit elrontottak belülről.
Alja-barokk. Szerencse, hogy sötét van.
Gyerünk innen. De várjunk, ott valami fehérlik.
Egy hatalmas orr, egy domború fej, a falban. És alatta egy lant?
No, nézzük csak meg. Boccherini sírköve.
Hogy kerül ide? Persze Luccában született,
Bár Madridban élt. Hiszen emlékszel talán
A Madridi őrjáratra lemezen.

Ez a beszéd köznapi, de nem közönséges. Ravasz műgonddal van szerkesztve. Hajlékonysága, tagolása, staccato játszott futamai azt az előadásmódot idézik, amivel a Budapest nevű, ihletett előadó beszéli a magyar nyelvet. Annak a zeneműnek a foszlányait halljuk, melyben a hegedűk és kürtök merész ívelésére a rezignált nagydob mindössze annyit mond: „na bumm”. Ez a nyelv kiválóan alkalmas arra, hogy 186külföldről csak az imént megtért honfitársunk egy zsúfolt villamoson vagy egy nem kevésbé zsúfolt eszpresszóban használja fontos közlendőinek továbbítására, általa zúdítva nyakunkba legfrissebb élményeit. Nevetséges voltában is keserves módja ez a beszédnek; túlzott hangossága riadtságot, szemérmetlen nyíltsága sebezhető szemérmet rejt; „dupla fedelű”, hogy saját leleményével jellemezzük. Mint az az érzelem, mely Vast a használatára buzdítja. Szemérmes, de makacs hazafiság ez, ha nem is az Ábrányi Emilé: csökönyös, már-már sorsszerű ragaszkodás az eleven nyelvnek a költészetet éltető nedvekkel tápláló közegéhez, ahhoz a sokszor joggal ócsárolt, de botfülű bírálói által legalább annyiszor meg sem hallott, rondaságában is varázslatos „népköltészethez”, mely a sokfelvonásos tragédiát egy harsány röhögést kirobbantó viccé tömöríti.

A feszültség, már az első szakaszé is, abból adódik, hogy ez esetben nem viccet mesélnek rajta. A ritmus szaggatott, de a tényközlés tartózkodóan tárgyilagos. Tárgyilagosságában van valami ódivatú, valami a múlt századi regények tisztességes körülményességéből. Ha számíthatunk is történetre, nem az obligát kávéházi sztorira, azt sejtjük.

Majd egy lélegzetvételnyi szünet.

És hirtelen megelevenedik a táj: a magyar költő háttere. „Gödöllő, tornaterem.” Angliai útinaplójában maga Vas írja le azt a különös érzést, ami akkor fogta el, amikor Radnóti sorsáról próbált beszámolni oxfordi vendéglátójának. „Próbálom neki elmondani a tömegsírt, a rothadó viharkabátot, az átázott jegyzetfüzetet, s mindez olyan valószerűtlen ebben a városban, hogy szinte én is az ő hitetlenségével hallgatom magamat.” De most a közönség nem angol. Félszavakból, kurta mondatokból értjük egymást:

187
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . .Voltunk benne százan.
Még többen is. Egy kevés rothadt szalma.

Meg a hó, amit televizeltek. Amiben többé nem lehet mosakodni. Az élet értékeinek oly boldogítóan komplikált rendje hirtelen a végletekig leegyszerűsödik. Innen nézve a sejtelmes és rafinált művészet még jó, ha csak nevetséges. A nyelv csak a lényeg közlésére szorítkozik, hogy „Dilinós Dönci… fasiszta cikkeket írt”, hogy „kiket kell akasztani”, hogy a megfertőzött zsidók „a német katonák dalát, a Márikám-at énekelték odabent”, hogy „amikor tífusz ellen oltottak be minket… a katonaorvos megjegyezte, hogy elég piszkosak vagyunk…” És a szavak egyhangú csikorgásába belefáradó fülünk egyszer csak elkezdi hallani a rondaságok költészetét, szemünk előtt kibomlik a valóság minden költői iskolát megszégyenítő szürrealizmusa; a költő, aki a versből való kiszólásaival becsületesen bevallja, hogy technikája nem a legújabb, az automata sebességváltóval működő költemények alkotóin túltéve tűnik el saját szövege mögött; többé nem őt hallgatjuk, ha ő beszél is: az emberiség hangját halljuk tanúvallomást tenni, „zsidótlanító osztag”, mutatkozik be fülünk bíróságának a gyilkos ostobaság a maga tömör embertelenségével – ugyanazon a nyelven, amit naponta beszélünk, amivel hangot adunk legjobb szándékainknak és soha el nem múló szerelmünknek.

Boccherini, akit Rottmann Andor, a vörös hajú nyomdász idéz színre, csak másodosztályú tanú a perben, előzékenyen cincogó kísértet.

A kivégzést, hogy a gödöllői tornaterembe illő allegóriával éljünk, a költői nyelv hajtja végre.

188

A szállongó legenda szerint Vas Istvánnak nincs költői nyelve.

Azazhát van, csakhogy nem vele született, mint az igazi költőknek, csak afféle eltanult. Eltanulta attól, akinek volt. Polcról lopta, nyíltan kimondva, mint Dánia koronáját Claudius.

Ezt a szamárságot azért említjük itt, mert komolyan vesszük. Az ilyen legendát többnyire valóságos talapzatra építteti a tiszta szívjóság.

A harmadik Nyugat-nemzedék két költőjének is, Radnótinak és Vasnak, majdhogynem tanfolyamon kellett megtanulnia magyarul. Helyzetük az indulás pillanatában minden, csak nem irigylésre méltó. Az avantgarde-vihar elültével eloszlott a remény is, hogy ki-ki egy hang legyen a kollektív költészet világkórusában. Halad mindenki a maga útján, zsákjában annyi hazaival, amennyit otthonról hozhatott. Babits és Kosztolányi, de Illyés és Szabó Lőrinc mögött is egy többé-kevésbé egységes, nyelvi és magatartásbeli példát sugalló világ áll. Vannak ezenfelül olyanok, akik szárnyakon közlekednek, mint József Attila máris, és később a suhanc Jékely meg a kamasz Weöres; rájuk nem hat a gravitáció. Radnótira és Vasra igen, realista alkat mindkettő. Megvan ehhez az élményanyaguk is, épp csak nem tudják hogy közölni. Útravalóul nemigen volt milyen nyelvet kapniuk; a fővárosi középosztály otthonaiban többnyire németet kevernek a magyarhoz, az emancipáltak gőgjét a kirekesztettek riadtságához. Az optikai csalódások világa ez, a soha-nemvolt magyar polgárság nagy igyekezettel igyekszik elhitetni magáról azt, hogy létezik. Itt keresni hagyományt, nyelvet? Egy délibábba fogódzkodva? Őrült helyzet, de valóságos. Radnótinak és Vasnak ahhoz, hogy a bérkaszárnya vagy a 189szögesdrót szavakat majdan verseikbe építhessék, mindenekelőtt meg kellett tanulniuk Berzsenyiül, Vörösmartyul, Aranyul. A tanfolyam gyötrelmeiről tanúként a prózaíró Vas, dokumentumként Radnóti korai verseinek kínos akartsága vall.

De hogy ez ne lenne igazi szerelem, életre szóló és halálos?

Minden iskolás gyerek tudja azt, hogy Radnóti a fasizmus modern zűrzavarával az eklogák latin rendjét szögezi szembe. Hangjukból kihallani, hogy e megállapítás igazságát némi iróniával nyugtázzuk. Mivel van itt más említésre méltó tény is, fontosabb a vergiliusi álöltözetnél. Az eklogákban ugyanis a hajdani műnyelv, mely a korai Radnóti-versek némelyikét már-már fájdalmasan sikerületlenné teszi, egyszerre csak költészetet és emberséget sugározva ragyogni kezd. Nem Vergilius latinja, akárhogy is meresztjük a szemünket, hanem Radnóti tudatosan tanult és szerkesztett költői nyelve, a Vergiliust is megidézni képes, a sehol sem beszélt, mégis eleven, a tanárosan is prófétai. A megtanult magyar. Egyetlen vagyontárgya, amit nem lehet tőle elkobozni. Ebbe csomagolva őrzi emberségét és költő voltát; leghőbb vágya az utolsó pillanatig, hogy tökéletesen beszélje. Sírjában is ezt öleli magához.

És Vas, aki kivétel volt, mint írja, és életben maradt?

Hallgassuk, hogy beszél élete nagy tragédiájáról egyik korai versében, az Este-hajnal címűben:

Valljuk be, bosszankodunk. Miféle illemtanórán oktatott alliteráció ez a „keserű kórház”? És milyen dandysen van félrecsúsztatva az ágyon-lágyan rím; mint egy nyakkendő! És az affektált jambus: „Csodát meg nem tesz semmi isten értem”! Egyáltalán az egész költemény hangja fülsértően civilizált. Egy görög tragédia hősétől a legkevesebb, amit elvárhat az ember, hogy önkezével vájja ki a szemét; ehelyett ideállít elénk egy sorsüldözte költő, és fölolvas nekünk egy Kosztolányi modorában írt, elegáns értekezést.

De ahogy egyre mélyebben hatolunk a vers közegébe, úgy értjük meg, hogy a műgond itt nem verssorokat és versszakokat pántol össze, hanem egy szétpattanni készülő koponyát. Annak a fiatalembernek, aki most az éjszakában és a világban magára maradva ilyen lehetetlenül tökéletes verssorokat ró egymás alá, ez a választékos beszéd a tanult mestersége; ez az egyetlen tevékenység, amibe támasz és vigasz híján bele tud feledkezni, amivel magát és az időt múlatja, amit egyedüli oltalmának tudhat a halál közelében. És a rokokó bájnak ettől egyszerre súlya lesz; minél nevetségesebben fennkölt ez az éjszakában rögtönzött pásztorjáték, annál szívszorítóbb, annál halálosabb. A finnyásan szép beszéd pogány tanulságra jut; a vers vége azokat a magasságokat járja, amelyeket Kosztolányi Marcus Aurélius-a:

Véren vett diadal ez, halál tapad a vers minden szavához. A költői nyelv meghódításáért Vas is, ha nem is olyan drámai módon, mint Radnóti, egész életével fizet.

Azért, hogy most, Boccherini sírja előtt topogva, ennek a nyelvnek a romjain, mint eldobált limlomon tapossunk?



Ha az előbb a vers földszintjén jártunk, most a pincében, bizonytalan félhomályban. Akadémiai pályadíjra áhítozva mondjuk: a lírai mélytudatban.

„Alja-barokk”, hallja a fülem, és egyszeriben önállósítja magát. Intellektuális fölényem, költői méltóságom vértezetében hiába tudom, hogy az, amit a fülem művel, barbárság, hogy így nem szabad verset olvasni, ez akusztikai hentesmunka; ő hallja a magáét, és tesz az aggályaimra. „lülről alja-barokk”, ez az aszklépiadészi strófák félsora. „Szerencse, 192hogy sötét van. //Gyerünk innen. De várjunk,// ott valami fehérlik.”, ez három anakreoni sor. „Domború fej a falban”, ez is egy kis hibás sor az aszklépiadészi strófák valamelyikéből, majd erre orral rácsúszva megint egy anakreoni sor: „ban és alatta egy lant?” Majd egy tiszta jambikus triméter: „No, nézzük csak meg, Boccherini sírköve.” És mindez a vers első kilenc sorában.

Hogy a továbbiakat már a ráismerés örömével üdvözöljük. „De én nem ezt hal/lottam tőle először.”, ez egy metrikai kentaur, alkaioszi főhöz aszklépiadészi far. És egy hirtelen ötlettel lépést váltó sorban is mennyire a helyén van a cezúra: „Hogy jó bajtárs volt és //remekül viselkedett”. És megint néhány alkaioszi sorfoszlány: „Ő fütyörészte egész nap”, „Hamar kikerültem onnan”; ennek a sornak a második fele pedig: „Ezt sziszegte fü/lembe és valahányszor elkenődtem”, poétikai szakkönyvbe illően példás hendekaszillabus.

Mindez persze rémálom, egy őrült latintanár lidérces álma a költészetről: „A költői modernség metrikai alapzata.” Agyunk mérsékli is philosophiae doctor fülünk professzori fontoskodását, annyit továbbítva csak olvasói tudatunkba a poétikai hírözönből, hogy a távolból délszaki eredetű, klasszikus versmértékek halk, de kitartó zenéje hallható.

Ami viszont fontos hír. Meghökkentő is, ha úgy vesszük. A beszédközeg, amiben mozgunk, pesti, de a mondatok szabása angol. A vers lélegzetvétele, sorainak íve és kanyargása azt az Eliotot idézi, akinek Shakespeare monológjai szolgáltak kalauzul a Gerontion, a Hamvazószerda és az East Coker írása közben.

Az előbb nyílt iróniával említettük a lírai mélytudatot, most már-már komolyan tesszük ugyanezt.

193

A latinok és angolok: egy magyar költő fiatalsága. Catullus, amint „szabadverseiből” épp kihallatszik a „belső zene”. A hexameter, mint a költői lázadás kelléke. Magyarország a harmincas években. Nagyzás és nyomor. Bukott forradalom és „nemzeti ébredés”. Innen nézve az angolok: a Sziget. Költészetük: a folytonosság ígérete, a túlélés esélye, a civilizált Európa. „Richard és Anna fejemben vívják szócsatájukat.” 1945-ben, miközben gyönyörű kilátás nyílik Pest romjaira. Vas az emeleten Shakespeare sorait fordítja, míg lentről fölhallatszik a „dzsesszek dallama”, mellyel „egy kis cseléd” bátorítja a szövődő hadiszerelmet. Boldog békeidő: angol költők, költött hullák.

Művet olyan eleggyé, amilyen a Boccherini sírja, csak a sors komponálhat ihletett állapotában. Nincs az a tudatos költő, aki verset írva ilyen körmönfont ravaszkodásra képes.

A köznapian lompos beszéd alól ki-kiragyog valami fényesebb fegyelem, Boccherini pizzicatói és a keserves történet mögül valami dacos tündöklés.

A prózában a vers? Az öregségben a fiatalság? A Boccherini sírjá-ban az Este-hajnal? A költészet puszta ténye, hogy hiába Világos, nincs fegyverletétel?

Bevalljuk, nem tudjuk. Csak azt, hogy itt valamilyen titkos fényforrás világít.

Mint föld alatti nap, hogy Vastól kölcsönözzünk megint egy hasonlatot.



Nagy vers, mondjuk, hogy azon nyomban megszédülünk saját bölcsességünktől.

A művelt társaságban e meghatározással adhatjuk bi194zonyságát talleyrand-i képességeinknek, ha az őszintén megtisztelni kívánt alkotót nagy költőnek azért már nem óhajtjuk nevezni, mert fő a szilárd értékrend, ugyebár.

Az undor enyhe kozmaillatát hagyva magunk után, suhanjunk ki a nyitott ablakon.

1947, zölden tombol a nyár, a katedrán egy erősen másnapos ingben feszítő felnőtt, madárhangú és madárcsontú, alig magasabb nálunk. Egy Olyan-Mint-A-Könyvben. Az eleven költészet.

Weöres Sándorral való megismerkedésem történetét ma sincs okom másképp elmondani. Szememben ma is ő jelképezi minden általam ismert költő közül leginkább az apró testbe szorult nagy lélek komikusan hősies kalandját ezen a földön, a költészet mozarti csodáját. Verselőként az egyetemes líratörténet legnagyobbjai közül való, Lope de Vega egyenrangú társa; kettős jogon, többnyire költőien zilált hajzata jogán is: üstökös.

Hogy, hogy nem, ennek a tüneményes költőnek néhány verse engem, különösképp a Szirénák légitámadáskor című, konok röhögésre ingerel. A cím szerint említett vers már az első sorával: „… az éj kiárad az otthoniakra, hej”. Ez a „hej” az a hely, ahol engem elfog a tiszteletlen kétkedés. Megérzem ugyanis a csodálatos képesség határát, amelyet ez lényegénél fogva nem képes áttörni: csodálatos marad abban a pillanatban is, amikor ez már több, mint illetlenség. Semprun írja le a Nagy utazás-ban a deportáltak emelkedett lelkiállapotát, melyet az váltott ki, hogy rabtartóik Bach és Mozart műveit közvetítették nekik a barakkok hangszóróin át. Vannak pillanatok, amikor a művészi – merénylet. Anna Franknak nincs „ábrázolástechnikája”. Emlékszem, föltehetőleg életem végéig, a szirénák fülsértő hangjára, a vasajtó 195csapódására, a pince ázott neszeire. Szolmizáljuk az ostromot? „Hej”?

Lényemnek e megátalkodott része hidegen szemléli az üstökös csóváját.

Ugyanő kitartó vonzalmat érez Vas István „intellektuális” költészete iránt.

Elképesztő elnevezés. Nincs még egy olyan hírlapírója a háborúnak, mint Vas. Radnótinál a háború modern Golgotává nő, Illyésnél a nemzethalál föltámadó rémévé, Szabó Lőrincnek pedig, mint minden, ez is csak ürügy az egyetemes önzés már-már ártatlan remekműveihez. A háború undok szíve Vas verseiben dobog. A sárga csillag, a napról napra élet, Neufeld úr és a százalék, a német tiszt és vadászkutyája: hideglelősen pontos részletek, melyek fölött az egyetemes tanulságra törő költők többsége nagyvonalúan elhúz. Vas nem, ő ekkor kezdi szerkeszteni azt az újságot, melynek költészete a korrekt tényközlés. A mostanában készült fényképein többnyire külügyminiszteri eleganciával megjelenő költő valójában ekkor lesz azzá az erőszakos és merész riporterré, aki rendelkezik e hivatás legfőbb kellékével: van orra ahhoz, hogy kiszimatolja századunk – már elnézést! – büdös ügyeit.

A jelenidejűségnek ez a mámora, a fotós megszállottsága, ahogy ütközet közben fényképez: ez Vas költészetének végső titka, a rejtélyes fényforrás, mely Boccherini sírját is beragyogja.



A fakanállal ütögetett fedő konkrét zenéje, bőszül neki végképp ennyi okfejtéstől a kezdet kezdetén megidézett olvasó, illenek egymáshoz: költő és kora.

196

Csönd, a mi oldalunkon. Szomorúan kell beismernünk, hogy ennél őszintébb dicséretet, noha mesterségünknek lényeges mozzanata az őszinte érzelmek kifejezése, magunk sem tudunk mondani.

1974
197
Nagy László
Megemlékezés angol nyelvű olvasóknak

1978. január 30-án hajnalban Nagy László költő a feleségét hívja. „Úgy érzem, meghalok – mondja –, pedig nagyon nem akarok meghalni.” Negyedóra múlva már nem él. Szívroham. A halálhír reggel kezdi járni a várost, hamar eléri az irodalmi lapok szerkesztőségeit is. A három szerkesztőség közös portáján a portás néni kora délelőttől fogva azzal fogadja az érkező munkatársakat: „Meghalt a mi Lacink.” A szerkesztőségi szobákban szokatlan csönd. Aztán döcögve megindul a gépezet: csikorogva szerkesztődik a nyomtatott gyász. A halálos rutin érezhetően akadozik; félretárcsázott számok, géphibák, egy titkárnő már harmadszor írja le ugyanazt a mondatot. Fájdalmas zavarodottsággal mindenki ugyanazt érzi: ez most nemcsak a halál elvont hidege, a kinek-mennyire személyes veszteség, a könnyek, az üres szék, a gazdátlan ruhák. Valami más.

Egy héttel később, a temetésen a ravatalozó előtti térség feketéllik az emberektől. A gyászoló közönségben szinte minden foglalkozás képviselteti magát. Hivatalban lévő miniszter préselődik sértődött íróhoz, nemzetközi hírű operaszerző valakihez, aki szerette Nagy László verseit. A tömeg, mint az élő test, lassan hullámzik. Hivatalosak és nem hivatalosak, fővárosiak és vidékiek, így vagy úgy gondolkodók, egymással amúgy szóba sem igen állók; többnyire hajadon198főtt, a kucsmát, a kalapot, a sapkát a kezükben tartják. Sok a fiatal. Borzas hajú, titkos versírók? Diákok? Állnak a zsúfolt présben. Először egy miniszterhelyettes beszél, majd egy a határon túlról, Erdélyből érkezett író. A koszorúk nem férnek föl egy autó tetejére, két kocsi viszi a sírhoz a virágokat. A sírnál két, népzenét játszó együttes fiataljai népdalokat énekelnek, éneküket hangszeren kísérik. A gyásznép nem fér a sír köré, elözönli a sírok közt húzódó keskeny ösvényeket. Mind többen állnak föl a környező sírkövekre, látni akarnak. Sáros lábnyomukat nem a sírkövekre, csak a télire rájuk húzott nylonfóliára pecsételik. Vége a siratóknak, váratlan görccsel félbemarad a dallam. A beállt csöndben egy hang a himnuszt kezdi énekelni. Az egyik sírkő tetején kucsmás bácsi áll, szemmel láthatóan vidéki, másokkal együtt ő is átveszi a dallamot, hamisan énekel, a szeméből csurog a könny.

A sírkövek közti csúszós ösvényekről előbotorkáló emberek a sarat tisztogatják le a cipőjükről, azon tanakodnak, hogy hol igyák meg azt az egy-két korty bort, ami az elviselhetetlent elviselhetővé zsibbasztja, nem gondolnak a történelemre. Holott ezt a temetést valójában a történelem rendezte, az gyilkolt, ha balesetnek álcázta is, és az gyűjtötte a sír köré ezt a vegyes közönséget, amely lassan áramlik kifelé a temető kapuján, hogy fölszívódjék a nagyváros hétköznapjaiba. Az a roppant társadalmi fordulat, mely a vesztes háború után ment végbe Magyarországon, mindazoknak, akik civilizáltabb égtájak lakói számára alig elképzelhető mélységből emelkedtek a lehetőségek magasába, nemcsak a fölemelkedés kezdetben mindent elhomályosító örömét hozta, de – később legalábbis – a túlhajszolt munkát, a görcsös igyekezetet a behoznivalókban, magán- és közkételyeket, az 199önvizsgálat meg-megújuló gyötrelmeit is – a szívrepedésig. A gyászolók között bizonyosan akadt olyan, aki Nagy László életművénél nagyobbra tartja valamely más, kortárs magyar költőét. Nemigen akadhatott azonban olyan, aki ne tudta volna, hogy ennek az országot átgyúró változásnak Nagy László volt az egyik, ha nem a legtisztább költő hőse. Egyéni báj és a mélytengeri nyomorból kiemelkedő szegénység emlékéhez, mint gyötrő és megőrző erkölcshöz való tudatos igazodás tette azzá. A halála okozta megrendülés nem a nyelvmester költőnek szólt, noha Nagy László mestere volt maga teremtette nyelvének, hanem annak a ritka fölvillanásnak, mely még nagy költők pályaívén sem túl gyakori. Képességeken és nagy szándékokon túl szerencse dolga is, hogy az egyéni a közös vonzáskörébe kerül-e, de ha már egyszer odakerül, és a költő nem szédül meg vagy retten vissza a nagy lehetőségtől, csillagok módjára robbanhat egymásba költészet és sors, hogy lángcsóvaként vesse a verset, melyet aztán csak zavart hunyorgással tud szemügyre venni a minden hájjal megkent Akadémia, mert a nagy fényességtől nem látni pontosan, hogy hol húzódik a határ élet és művészet között. Nagy Lászlónak kijutott a vágyott és rettegett szerencse: égethette magát, világíthatott, még a tehetségeit tékozló bőséggel ontó magyar költészetben is szokatlan fényességgel.

1925-ben, Felsőiszkázon, egy dunántúli faluban született. Házuk szélső ház volt; innen a falu, onnan a bozótos szabadság. A szabadság egyetlen formája az életükben. A család szegény, tagjai parasztok, tanult ember sohasem volt köztük. És talán ezután sem lenne, ha nem szólna közbe a sors. Először egy csontig hatóan lucskos és hideg nappal, melyet a későbbi költő a szabadban tölt valami állatot pász200torolva. A hideg a szó szoros értelmében a gyerekember csontjáig hat; az orvos, akinek kezei közé kerül, rosszul kezeli; a beteg egy életre sánta marad. Ettől azonban még – saját televíziós nyilatkozata szerint – munkára fogták volna őt is, mint osztályostársait; a sors igazi eszköze a költő anyja, aki azt szeretné, hogy a fia tanuljon. A családnak voltaképpen még annyija sincs, amennyije van; mindenük a banké. Az anya titkon abban reménykedik, hogy a tanult fiú kiszabadítja őket a szövevényből, vagy ha nem, hát legalább ő maga kiszabadul. Így indul a költő pályája a ház mögötti kóborlásból, a testi kínból, a szegénységből.

Bele a történelembe, annak is a sűrűjébe. A háború után az ország romokban, de illúziói fényesek. Hogy is ne lennének? Az emberi természet akar a romország kriptájából kikelni, hinnie kell, hogy karnyújtásnyira a mindent megoldó jövő, másként egyszerűen megfagyna a gőzölgő lehelettel fűtött lakásokban. A tanulni vágyó fiút emellett még saját fiatalsága is ösztökéli, húszévesen a fővárosba indul, hogy részt vegyen a világteremtésben. A vonatot azonban a közeli kisváros állomásán lekési; ott áll a sínek mellett, és rázza a zokogás. Oda a Képzőművészeti Főiskola felvételi vizsgája, vége mindennek. Dacból mégis Budapestre jön; az utcán ténfereg, amikor egy még nála is fiatalabb ember megszólítja, hogy nem akar-e népi kollégista lenni? A népi kollégium a szükség és a csoda oktatásügyi keveréke. Kezdetben jóformán még fedél sincs az alapítók feje fölött; a bomba-vagy-mi hasította résen az égre látni; kevesebb az ágy, mint az aludni szándékozó, egy ágyban olykor ketten is megalusznak. Amúgy viszont önkormányzatuk van, a gyakorlatban tanulják a demokráciát, a hétköznapok kis háborúiban a nagy vállalkozások stratégiáját. Gyerekkorának paraszti vi201lága után ez Nagy László második, életre szóló élménye, ez a bumfordi, szélfútta, korgó gyomrú szabadság. Minden egyszerű, csak a régi világ nyomait kell még elsöpörni. A képzőművésznek készülő fiatalember habzsolja a világot, felkészül választott mesterségére, de közben verseket is ír. Verseinek kézirata tudtán kívül elkerül egy folyóirathoz, az egyszerre hatot közöl belőlük. Feszes ritmusú, keményre kalapált dalokat. A rajz, a faragás ettől fogva csak a költő magánszenvedélye.

1949-ben ösztöndíjjal Bulgáriába kerül, a bolgár népköltészettel ismerkedik. 1952-ben tér haza. Más országot talál itthon, mint amilyet itthagyott. Zárt ajkak, lapos pillantások. A mezőgazdaság vad kalandok után a csőd felé közelít. Húst alig kapni, szempontot annál bővebben. „Rosszul gondolkoztok, barátom”, idézi majd saját apját Nagy László, fölidézve a vele folytatott beszélgetést, a nyomott hangulatú falut – több mint húsz év múlva, egy televíziós interjúban. „Így mondta: barátom; nem mondta, hogy fiam.” A költőt arcul csapja az, amit lát; megy haza gyötrődni, verset írni arról, amit látott. Arról, amit nem illett volna látnia. Hangja elkomorul, érlelődik benne a végképp felnőtt költő. A megrendüléstől, jegyezzük meg, és nem attól, hogy egy elhibázott gazdaságpolitika ellen ír hol-mennyire homályos verseket. Megrendülése mélyebb annál, hogysem készen lenne a magának adandó válasszal, hogysem újságcikkversekkel felelhetne arra a kérdésre, mely világképére vonatkozik. Költőként keresi a választ, és minthogy védtelenebb és esendőbb, mint valaha, ott, ahol szilárd értéket gyanít: a hazai és a világköltészet nagyjainál.

Ne gondoljunk itt a „mesterek követésére”, egy széplélek olvasmányélményeire. A költő nem egy új stílust keres, ha202nem magát az új megvilágításban. Ismerkedik, amennyire körülményei engedik, a modernnek nevezett költészettel – azért, hogy rádöbbenjen a magyar és a balkáni népköltészet olykor minden idézőjel nélkül értendő szürrealizmusára, a költői képalkotás egy sajátos módjára, mely létrehozza a – mondjuk úgy – lírai magfúziót, és fölszabadít valami, már-már szövegen túli energiát. Ebben a keresésben elődje is van, pálya- és kortársa, Juhász Ferenc, a korszak egyik nagy költő-fölfedezője. Juhász – mintáit, hazai és külföldi előzményeit számításba véve is – csodaszerű váratlansággal bukkan rá valamire, ami a magyar költészet egy egész nemzedékének további útját meghatározza: a régi magyar költészet epikus formáit telíti – többnyire robbanásig – a modern természettudományos gondolkodás ihlette és a végtelenségig részletező pontosságában már-már szürrealista képanyaggal. Auden, aki angol fordításban olvasta Juhász e korszakának egyik remekét, a kor egyik nagy versének tartotta azt – joggal. Nagy László egy időre teljesen Juhász vonzáskörébe került. De már ekkor is kiütközik alkatuk néhány eltérő vonása. Nagy Lászlót még Juhász elsöprő hatása sem vehette rá arra, hogy elfeledkezzék arról, amit szinte akaratától függetlenül, az ösztöneivel hallott; némi iróniával, de nem egészen alaptalanul úgy mondhatnánk: a lírai tudatalattiban tárolt dalról. Formái tagoltabbak, ritmusai élesebbek; hosszú sorai a Juhászéinál jóval kevésbé érződnek végtelen hömpölygésnek. Útjuk a későbbiekben el is válik. Juhászt megkísérti a nagy fölfedező nagy csábítója: saját fölfedezése. A kozmikus teljesség bűvöletében költészete mindinkább csak a vers határhelyzeteiben képes létezni, mind képanyagának növekvő bonyolultságát, mind művei terjedelmét értve ezen. Bonyolult képanyag, bő, netán túlzott terjedelem 203– ez a jellemzés Joyce és Musil századában semmiképp sem tekintendő értékítéletnek, amiképp – magában – nem is az; leírásunk csak azt kívánja érzékeltetni, hogy Juhász művei a szó köznapi értelmében nemigen nevezhetők formás műveknek, éppúgy, ahogy – egy korábbi korból véve a példát – Blake próféciái sem. Dalformának és látomásnak, ha tetszik: dúdolható dallamnak és bonyolult közlendőnek a személyiség varázsával is hitelesített egyensúlya: ez Nagy László találmánya; nem előzmények nélküli, s nem is hasonlíthatatlan teljesítménye az utóbbi évtizedek hazai költészetének, a maga nemében mégis páratlan. A kortársi magyar költészetnek Nagy László volt az egyik legnagyobb dalköltője, ha jól értjük a szót, és dalköltőnek nem a dallamos versek kismesterét mondjuk, hanem azt a költőt, akinek zenéje is közlés, netán súlyos és véres, mint a Cigányrománcok és a Siratóének költőjéé, a spanyol Lorcáé.

Mindezzel együtt formásnak nevezni egy költőt majdhogynem sértésnek hangzik. Mintha egy szépségét ápoló asszonyt dicsérnénk a főztjéért. Csakhogy itt nem erről van szó. A magyar irodalomtörténetben tanulmányok sora elemzi a modern művészeti mozgalmak magyarországi pályafutását, ítéli kísérleteiket – végső soron – kudarcnak, és talál e kudarcra magyarázatot az ország történelmében. Szó se róla, mindebben sok az igazság. Van azonban valami, ami az okfejtés során még a hazai tanulmányokból is rendre kimarad, hihetőleg éppen azért, mert annyira kézenfekvő, hogy már túlságosan is az. A magyar nyelvre célzunk. Jó fülű megfigyelő akár egy New York-i buszon, akár a londoni földalattin könnyen kiszűri az angolul beszélők közül a magyar anyanyelvűt, még akkor is, ha az illető kiejtése nem üt el feltűnően a helybeliekétől, mivel a beszélő beszédmódjában 204van valami különös. Beszédének dallama más, a korrekt angol hangsúlyozáson is átüt az elfelejthetetlen magyar szó eleji hangsúly. A magyar hangsúlyozás ugyanis, eltérően az angolszász nyelvek dinamikus hangsúlyozásától, statikus, a fő hangsúly mindig a szó elejére esik. A két hangsúlyozási mód közti különbség lényegi. A dinamikus hangsúlyozás esetében a szó hangsúlytalan szótagjai megrövidülnek, a statikus hangsúly a szótagok hosszúságára nincs hatással. A magyarban tehát függetlenül a rájuk eső hangsúlytól a szótagok hosszúsága abszolút, rövid szótagra is eshet hangsúly, az mégsem érződik ettől hosszúnak. E nyelvészeti tényből eredően magyarul mind a hangsúlyos, mind az időmértékes verselés, sőt e kettő néminemű keverése is lehetséges. A magyar nyelv ragozó, tehát a szóvégeket alakító természete folytán pedig lehetséges sokféleképp rímelni is: olasz módra, tiszta rímekkel, melyeket a csak efféle rímelésre képes olasz nyelv napjainkra az elviselhetetlenségig megunt; de jó zörgősen, „modernül” is: ez esetben az eredetével a népdalok időtlen múltjába vesző, magyar asszonáncot használva, melynek használatát csak a spanyol románcrímelés engedékeny szabályaihoz fogható kötelmek szabályozzák, alig valamivel többet kívánva az érintett magánhangzók összecsengésénél. Mindez már nemcsak verstani kérdés. Képzeljünk el egy olyan nyelvet, melyen Swinburne versbravúrjai a közbeszéd elevenségével hatnak. Egy nyelvet, melyen a második világháború haláltáborát Vergiliust idéző hexameterek elevenítik meg; azt, hogy ez a mutatvány egy csöppet sem érződik mutatványnak, illetve hogy csak a szó legmagasztosabb értelmében érződik annak: a tábor foglyainak horkolása mögül háttérzeneként szól Vergilius latin ritmusa, az eklogák, és bennük a latinoké mellé süllyedt tegnapi világ, mely205ben még értelme volt verslábnak, versnek, költészetnek. A modern költészeti mozgalmak magyarországi történetét tehát úgy is fölfoghatjuk, hogy a költőknek egyszerűen nem volt szívük szétverni azt a zeneszerszámot, mely ilyen hangzatokat volt képes kiadni magából. Ehelyett az történt, hogy a magyar költészet – éppúgy, ahogy korábban a latin, majd később a nyugat-európai versformákat – fölszívta a szabad vagy csak szabadnak látszó, de mindenképpen új versbeszédet is, Whitmantól Lautréamont-on át, Apollinaire-ig és Eliotig. Formásnak nevezni egy költő művét – Magyarországon legalábbis – nem sértés. Századunk magyar költészetének nagyjai közül többen is megpróbálták összhangba hozni korunk harmonikusnak végképp nem mondható eszmevilágát anyanyelvük eredendő zeneiségével. Nagy László egyike az összhangszerzőknek.

És nemcsak a maga költészetében. Egy nyelv, ha olyan, mint a magyar, folytonos kihívás, hogy kiderítsük, mit bír ki még a hajlékonysága. A magyar műfordítást persze a tájékozódás igénye hívta létre, de fölvirágzását a befogadó nyelv szinte határtalan rugalmassága tette lehetővé. Hovatovább a fordítás a magyar költők kiegészítő sportjává lett, a kaland és a tanulmány lehetőségét egyszerre kínálva művelőinek. Nagy László mindvégig őrizte a gyermekkori szegénység emlékét, de csak mint erkölcsi mértéket; érett korában látókörébe nemhogy egy falunál, egy országnál is több fért: a világköltészet. Holott ő aztán igazán mélyről indult. A már említett televíziós interjúban első fordítói kísérletéről is beszámolt. „Egy akkoriban népszerű magyar sláger magyar és román szövegét hasonlítottam össze, megszámoltam a verssorok betűit; még nem tudtam a szótagról.” Később megtanulta ezt is, mást is, hogy a megtanult technikával érvényre 206juttassa a megtanulhatatlant, a költő abszolút hallását. Műveinek 1975-ös, négykötetes, gyűjteményes kiadásából egy kötetet foglalnak el saját versei, hármat a fordítottak. A három kötetből egy a bolgár, egy a környező népek népköltészetét, egy pedig a világirodalom költői közül azokat mutatja be, akiket költő fordítójuk valamilyen okból közel érzett magához. A „világirodalom” ez esetben nem üres szó. Góngora, Blake, Burns, Rimbaud, Yeats, Lorca, Dylan Thomas – néhány név, épp csak jelzésnek Nagy László választottjai közül. A teljes névsor egyszerre világít rá Nagy László fordítói vállalkozásának méreteire és a költő magyarságának lényegére. A bezárkózás helyett a nyilvánosságra. Az út a faluvégi házból a világköltészet tájaira vezetett, a magánsérelmek udvarnyi világából mindannyiunk világába, mely a végpusztulással kacérkodva is a jövőben reménykedik.

A magyar költő angolra fordított verseinek egyik angol olvasója a versek kapcsán – a manapság szokásos, lekicsinylő ajkbiggyesztéssel – Dylan Thomas nevét említette. Igaz, ami igaz: a lírai „understatement” korában egy olyan költő, mint Nagy László, könnyen kikaphatja azt, hogy verseinek szövege „túl gazdag”, ő maga pedig divatjamúltan romantikus. De kaphat olyan jutalmat is, mint a kor költői közül kevesen. A hatvanas évek vége felé a fiatalság egy része Magyarországon is ráunt a popzene nemzetközi közhelyeire. Mást akart, valami olyat, amihez mélyebb köze van. Hogy, hogy nem, az addigra már jórészt akadémiai kutatócsoportok hangkonzervjeibe zárt népzene egyszerre föltámadt, és beköszöntött a korábban másfajta zenétől rengő klubhelyiségekbe. Reneszánszukat élték a régi dallamok, hangszerek, és megelevenedtek a régi táncok is. És ezzel együtt megelevenedett valami más, a papírtokba zárt és az újabb időkben 207mindinkább csak olvasásra szánt költészet is. Az újonnan alakult csoportok mind gyakrabban zenésítették meg Nagy László verseit; dalaival valami olyasmi történt, ami igazi verssel már időtlen idők óta nem szokott történni, énekelték őket, és nem koncertteremben, zongorakísérettel, hanem a tánchelyiségben, a tánc szünetében, a padlón dobogva ritmusukat, önfeledt élvezettel. Ami különben Dylan Thomast illeti, ő csakugyan nagy hatással volt Nagy Lászlóra, az angol irodalom professzora mégis rossz nyomon járt, amikor a magyar költőben az angol követőjét sejtette. Nagy László világa tágasabb volt annál, hogy egyetlen olvasmányélmény – stíluselemekkel vagy bármi mással – betölthesse; hírneves pályatársaihoz a költőt egyszerűen emberi rokon- vagy ellenszenv fűzte: nem a tanítványuk volt, hanem – a szokásosnál egy kissé lazábban értelmezve a szót – a kortársuk.

A világhoz és a költészethez való viszonyát jól tükrözi Nagy Lászlónak A zöld sátor elégiája című verse. Ez a vers, mely egy fiatalkori szeretkezés képeiből tágul költői értelemben vett filozófiává, látszatra egyszerű szerkezetű, bár kissé díszes nyelvezetű, és nem épp szófukar költemény. Látszatra, mondjuk; valójában a sorokat vaskapcsok tartják össze. A rímtelen sorok, melyeket egy hivatásos verselemző kétségkívül egy szabad vers sorainak minősítene, pusztán a hosszúságukkal és a lélegzet szabta cezúráikkal a magyar népballadák verselését idézik. Ezekben a szabálytalanságukban is szabályossá rendezett sorokban habzik az eleven beszéd, barokkos és némiképp csakugyan a Dylan Thomaséira emlékeztető képeket sodorva magával, mint egy igazi patak. Önfeledtnek látszó szóbőséggel egész addig, míg egy nyílt irodalmi utalásba ütközünk:

208
…mert mátkám a nomád isten édeslánya,
zengés, de lánctalan, levélkoszorús,
kinek nászajándékul küldi a sas
a legszebb tollát, hogy utálja a port…

A „zengés, de lánctalan” Dylan Thomasnak arra a versére utal, melyet Nagy László fordított magyarra, a Fern Hill-re, ennek utolsó sorában („Though I sang in my chains like the sea.”) ő fordította a „sang”-et „zengtem”-nek, egy árnyalatnyit torzítva a jelentésen, magyarrá mentve viszont az eredeti sor zenéjét. És ha azt hinnénk, hogy ez mégsem idézet, és az utalás nem utalás, hamar beleütközünk egy másik emlékezetes sorba is:

Idővel paloták, házak, erős várak –

Ez a csak félig idézett mondat Balassi Bálintnak, a tizenhatodik században élt nagy magyar költőnek Az ő szerelmének örök és maradandó voltáról című versének kezdetéről való, és eredeti helyén úgy végződik, hogy „elromlanak”; el azért, hogy annál hívebben mutassák a költő szerelmének „véghetetlen voltát”. Azaz Balassi verse is a romolhatatlant célozza meg, mint Nagy Lászlóé. Szó sincs itt véletlen idézetekről. Annál inkább egy ismerős versépítési technikáról. Versben egy másik költő sorát vagy sorait idézni annyi, mint lenyomni az orgona egy billentyűjét, és úgy hagyni egy kis ideig, hadd szóljon a hang folyamatosan; orgonaműveiben Bach él ezzel a fogással, versben – Ezra Pound közbejöttével – a Waste Land-et író Eliot. És csakugyan, kisvártatva ezekre a sorokra bukkanunk:

209
Végemben a kezdet? Ez jó mondóka,
mert megfordítva is rossz, ó mylord,
a laurus cilinder, mely ezt költötte,
pont ilyen magas és mély és kerek.

Ez az utalás Eliot Négy kvartett-jének egyikére, az East Coker címűre vonatkozik, tágabb értelemben arra a vallásos színezetű gondolkodásra, melyet a csak versben összhangszerző, egyebekben lázadó lelkületű, az élet legfőbb szentségének az ifjúkor teremtő gyönyörét tartó magyar költő hevesen elutasít. Gazdagítva egy tanulsággal a műelemzőket is. Az, aki így szerkeszti versét, nem naiv művész, nem áldozata saját szavainak, nem követője senki és semmi másnak, csak saját megszenvedett igazságának. Teremtője annak, ami másoké is, de amit csakis ő teremthet meg, a maga versét író költő, napjaink költészetének egyik igazi nagysága. Megmosolyoghatjuk azért, mert Eliotra rögtön cilindert is képzel, de nem mosolyoghatjuk meg a szerelmi jelenet sugárzó tisztaságát, a bokor alá gyűrt inget, a szegénység nevelte ember egyetlen vagyontárgyát, puszta életét, melynek méltósága nélkül nincs és nem is lehet sem költészet, sem jövő.

1978
210
Csoóri Sándor

– Csoóri?… Sándor, ugye?… aki olyan népies verseket írt az ötvenes években?… Ez a kérdés a hatvanas évek elején hangzott el a honi irodalom hadállásaiban városinak mondott és hivatalosan persze nem létező írói irányzat egyik buzgó, de a maga megítélése szerint hűvös tárgyilagosságra törekvő képviselőjének szájából; Csoóri már közreadta a Menekülés a magányból legtöbb versét, prózaíróként is (igaz, úgy csakugyan falusi tárgyú szociográfiáival) föl-föltünedezett. A kérdéstől lassú zsibbadás fogott el, mintha érzéstelenítőként nyomták volna a bőröm alá a hazai irodalmi élet kábító elfogultságait. Tudtam, mert tudnom kellett, hogy más és nem is akármilyen helyeken Csoórit épp arról világosítják föl, hogy jó lesz vigyáznia, mert azt, aki az egzisztencialista korpa közé keveredik, megeszik a modern disznók. És ha nem tudtam volna… Figyelmeztetés, mosolyba takarva, engem is ért: „egy ilyen művelt gyerek, mint te…” A megszűntnek nyilvánított háború makacsul folyt tovább. Különös módon még a más célokért vívó kritikákban is, noha itt nem az elvek szintjén, csak a tunya gyakorlatban, mely az elsőül felkínálkozó jelzőt egyből végsőnek is vette és azontúl nyakra-főre használta. Zámolyi születés, vonzalom a dalhoz, Illyés nyoma a szövegen; mi kell még egy törzskönyvezett népi sarjadékhoz? A majd két évtizedes, 211makacs erőfeszítésnek, mellyel két olyan egymástól majdnem mindenben elütő költő, mint Csoóri meg én, nem akart egymástól mindenben elütni, a kritikára tett hatása szinte semmi. Holott e kölcsönös igyekezetet nemigen lett volna szabad magánügynek vélni. Mivel nem volt az. Aminthogy e bevezető szándékkal szabadjára engedett személyessége sem az. Ha nem vettük volna észre, a tájat skicceljük föl, a régtől ismerős, társalgási vérbosszúra és higgadt eszmére egyaránt csábító, göröngyös terepet.

Hanem egyelőre még messze vagyunk a dörzsölt felnőttkortól. Kezdetben Csoórit a vers vonzotta, hajósinast az óceán; minden egyszerűnek látszott. Főképp közelről nézve. Egy bandában, vérre menő vers- és világelemzéssel töltött időnk első éveiben gyakran gondoltam azt, hogy kettőnk közül ő a szerencsésebb. Ő időről időre komoly dorgálások és botrányok hőse volt, míg én megfontolást érdemlő állandósággal csak a csöndes kiszúrások kárvallottja. Bármennyire kellemetlen is az, gondoltam akkoriban, ha az embernek bottól porzik a háta, az a kis porfelhő magára vonzza a közfigyelmet; reklám tehát, ha fájdalmas is, márpedig némi hírverésre a legigazibb tehetségnek is szüksége van. Sok év múltán, és némileg talán meg is okosodva, nem irigylem Csoóri veszélyes szerencséjét. A szerep megsokszorozhatja alakítója erejét, de egyben zsarnoki mohósággal kíván mind nagyobb részt a szerepvállaló életéből, még akkor is, ha a szerepvállalás, mint esetünkben is, egy költői alkat természetes kiteljesedéseként, mondhatni, elháríthatatlan okból megy végbe. Úgy értsük ezt, hogy Csoórit mindenekelőtt a saját verseiért és verseivel való küzdelem késztette arra, hogy mindenféle levekben kanál legyen; ő a versben – egy öngyilkos megfontoltságával – folytonosan a „költészeten” 212túlra akart eljutni, abba az állapotba, ahol már verset sem kell írni, mert ott, és most már idézőjel nélkül használjuk az imént még ironikusan lefitymált szót, a költészet az élet maga. Hagyjuk most gyülemlő kétségeinket, hogy kivihető terv-e az ilyen, hogy nem a humorérzék hiányára vall-e versben ítélni halálra a költészetet, és a költőre fordítsuk figyelmünket, aki a szemünk láttára tekereg a poros földön a rohamokban támadó indulat görcseitől. Meghökkentő, hogy Csoóri költészetéről milyen kevés az érvényes megállapítás. „Drámai” meg „szegénylegényes”, idézünk kettőt a java észrevételek közül, minthogy a többivel leginkább léggömböt illenék tölteni. Holott tiszta sor, hogy a költőt előbb csak versről versre, később már versből prózába, még később pedig a próza felől a drámai kísérlet, majd a film felé taszító indulat természetének földerítése nélkül Csoórinál semmire se jutunk; változékonysága, mint a gyümölcs húsa, csontos magot rejt. Mulasszuk el csak kitapintani ezt, és a sok műfajú író pályafutása máris rögtönzésekkel váltogatott megfutamodások, eddigi életműve pedig rendezőelv nélkül egymásra hajigált töredékek halmazának tetszik – tisztelet (summázzuk több akadémiai módszerrel írott pályakép tanulságát) a néhány kivételes, azaz véletlen remeklésnek! Mi sem természetesebb, hogy éppily módon, a költőt „poétának” elemezve, azaz a műfajai közt vergődő szerző igazi természetét meg sem sejdítve vagy nagy nekigyürkőzéssel félreismerve minősül majd Csoóri esszéírása is magamagánál kevesebbnek, az élete hites versét közönséges mondatokkal megcsaló költő éppen időszerű kalandjának, melynek során a máskülönben látomásos lantos célszerű prózára vált. Föl sem merül a kérdés, hogy miért?

Kezdjük a válaszadást ott, ahol a korábbi elemzéseknek is 213kezdeniük kellett volna, egy szédítően nagy pofon környékén. Képzeljünk magunk elé egy üde fiatalembert, akire jólesik ránézni. Fekete kalózlobogó a haja, szemében égő kíváncsiság, és lényéből árad a naivitás. Petőfit nem azért választja példaképül, mert az kötelező divat, hanem azért, mert irigyli és csodálja; dalt nem azért ír, mert az egyszerűség melegen ajánlott költői módszer, hanem azért, mert a dalszerzéshez van füle; és mindehhez ott a hitelesítő háttér, a falu, a szegénysors, mint a mesékben. Mesebeli indulás csakugyan; Csoórit, ha nem lett volna, föl kellett volna találni. A mind mélyebb lelkifurdalás gyötörte irodalmi élet mind mohóbban vágyott az újnál is újabb, mutatósan tiszta, fiatal tehetségre, akire nyugodtan rá lehet mondani, hogy „ő a jövő”. Jellemző helyzet: Csoórit nyiladozó embersége avatta egy sanda számítás balekjévé. Azzá is, helyesbítünk, mert hisz költői pályája is ekkor indul. Azért, hogy a hamarosan bekövetkező, országos megrendüléstől rögtön meg is törjön. Nem tudok arról, hogy ebben a költői csődben a személyes próbatételnél sokkal többet látott volna bárki is; hogy a történelmi pofon nyomát ott kereste volna, ahol ez a legmaradandóbb emléket hagyta, a felnőtt költő költői arculatán; és fontosságának megfelelően értékelte volna azt a tényt, hogy esetünkben a valóság goromba pofonját egy olyan fiatalember kapta, akinek még nem szilárdult meg sem az ízlése, sem az írásmódja, de ahhoz már eléggé költő volt, hogy alakulóban levő személyisége utolsó porcikájáig összetörjön; hogy ennek következtében neki nem egyszerűen stílust, hanem – ha képtelenül hangzik is – egy egész költői világot kellett váltania. Az országos vonaglás persze megrázott mindent és mindenkit, így mégis keveseket. Csoóri idősebb kartársainak legalább életművük volt, vagy kiugró teljesítmé214nyeik; valamijük, amire a fuldoklásrohamok szüneteiben az újrakezdéshez nélkülözhetetlen remény egy foszlányáért, egy csipetnyi önbizalomért oda lehetett pillantani. Csoóri, az imént még sikeres, fiatal költő viszont ott állt kifosztva, szakmájában elveszve, vers nélkül, költői módszer nélkül, a tragédiában is tragédia nélkül, tisztesség ne essék szólván, egy szál gatyában.

Ez a már nem egészen gyerekfejjel átélt nyelv- és költészetvesztés Csoóri meghatározó írói alapélménye. „Második születésem”, írja majd tíz év múlva egy verseskötete elé címnek. Árulkodó cím. Születni egyszer születünk, második születésünk legföljebb Saulusból Paulusszá változtathat bennünket, de a kezdetet meg nem másíthatja. Bármennyire is megváltozott a későbbiekben Csoóri, gyerekélményeinek kútját nem helyezhette át máshova. Ha van értelme drámainak neveznünk költészetét, hát ezért, a versformálás ettől kezdve folytonos konfliktusáért; fülével, a költői ösztön műszerével a kerek strófát hallja a leginkább, gondolkodása viszont erre gyanakszik a leghevesebben; a lehetetlenségében is csábító megoldás, mint valami mocsárba csaló lidérc, messziről villódzik: egy négyszögű kör, a disszonanciáival összhangzó dal. A népdalhoz Csoórit nem a „népiessége” sodorta, hanem a legszemélyesebb kétségbeesés; ahhoz a lehetetlen vershez, amit ő óhajtott volna föltalálni, leginkább még a népköltés egyes darabjai hasonlítottak. Mindez azonban már a felnövő költő gondja: a versformák sufnija felől egy komolyabb műhely felé közeledünk, ahol vérrel hűtik a történelmet formáló esztergakést.

Ideje hát egy pillantást vetnünk a Csoórit közvetlenül megelőző költőnemzedék azon tagjaira, akihez Csoóri egyáltalán igazodhatott. Juhász és Nagy László pályája, sőt 215még a náluk idősebb, de késleltetett indulású és a görcsös töprengésre talán ezért is különösképpen hajlamos Csanádi Imréé is egy tekintetben töretlenül folyamatos. Gyötrődniük éppen volt min, hangjuk akár el is rekedhetett, de amikor folytatni tudták – ki-ki ahogy folytatni tudta –, ott folytathatták, ahol korábban abbahagyták. Azt, hogy ők a történelem hívására a világot meghódítani indultak a városba, nem volt okuk megtagadni; ez, akármi jött is közbe, nemzedékükre nézve igaz maradt. Fél lépésre lemaradva tőlük, Csoórinak más volt a gondja. Ő is tett egy világhódító gesztust, be is verte a kezét az ágydeszkába. Ő, mintha egy emberöltő férne két-három évbe, már visszahódítani akarja azt, ami időközben elveszett, legalábbis az ő számára: a fölszabadultságot, a nyelvet, a vers hitelét. Évei számát tekintve majdnem egyidős az előtte járókkal, a valóságban egy másik generációhoz tartozik. Az ő pályáját csak az újrakérdezés makacssága fogja egybe; jellemző módon őt meg sem kísérti a közvetlen elődeit különböző módon, de egyaránt csábító, hosszú vers: ahhoz szilárdabb háttér és kevesebb kérdés szükségeltetik. Őt az újrakérdezés heve hányja műfajról műfajra, de „második születésétől” fogva mintha minden műfajába ugyanazokat a kérdéseket mentené át, és ennek tudatában ez a pálya nemhogy töredékesnek látszik, hanem konokul következetesnek. Annál is inkább, mivel konokságáért Csoóri elképesztően nagy árat fizet; mivel hajlandó ezt a – költő számára legnagyobb – árat megfizetni.

Harmadik kötetében, mely a Menekülés a magányból címet viseli, és 1962-ben jelent meg, a hatvanas évek egyik legemlékezetesebb verseskönyvében Csoóri, a költő csakugyan újjászületik. Megszületik, mondhatnánk nagy kegyetlenül, első kötetének fiaskójára, és a második amúgy szép, de még 216többnyire Juhász és Nagy László után tétovázó dalaira gondolva. Ez a kötet – a maga nagyon is valószerű, nyomdaszagú módján – egy csodáról tanúskodott; versei abban a minden költő által hőn óhajtott állapotban fogantak, melyben a dolgok mintegy maguktól állnak össze verssé; tudjuk ugyan, profi olvasók, hogy itt trükkös mutatvány folyik, de mit bánjuk ezt, hisz elemi ragyogásként a legfényesebb trükköt is elhomályosítja a nyelv köznapi természetessége. Torzonborz, nomád évek után Csoóri igazi aranyat talált. A verseken ugyan meglátszanak költőjük újabb keletű, modern stúdiumai is, de leginkább mégis Zámoly látszik meg rajtuk – fullasztó ragyogásban úszik a versszöveg, meg-megcsendül egy váratlan rím harangja, majd hirtelen nagyot csikordul egy baltával lecsapott sorvég, az emelkedett képvilág udvarán baromfi kárál: nyár, örökké tartó nyár, Dylan Thomas nyara Walesben, csak épp nem ott. A Menekülés a magányból, ha költői szépségén a vers testének érintésre rezdülő elevenségét értjük, máig Csoóri legszebb kötete; ideális alapul kínálkozott volna egy szabályos költői pályafutáshoz. Ehelyett következő kötete, a már említett Második születésem csupa elrugaszkodás, lezuhanás, zúzódás; csak az előbbire következő kötet, de nem az előbbi folytatása. Ha meghökkentően hangzik is, Csoóri – miközben nyilván úgy örült a Menekülés a magányból minden szép versének, mint majom a farkának – a kötetet magát, ha nem is egészen úgy, mint a korábbiakat, vereségnek látta. Túl szépnek a menyasszonyt, túl kereknek az alakuló verstípust ahhoz, hogy összeférjen a szögletes valósággal. A kötethez, szokatlan módon, utószót illeszt; a későbbi esszéket még csak ígérő írás jellemző címe Odaadás és elítélés. Az a két dolog, amit magától, a költészettől vár. A tiszta határvonal, a szavak első jelentése. Köl217tőietlen program, ha jól meggondoljuk; a költő épp a többszörös jelentések mestere. De hát nem is a „rögtönző” költő elgondolása ez, hanem a következetes ördögűzőé. A vers vagy a nyers igazmondás? Vigye az ördög a verset!

Dehogy vigye! A messziről szépen ívelő fejlődésvonal a valóságban ideges kanyarok sora; Csoóri a nyers igazságot versben akarja kimondani. Mindazonáltal a „szegénylegény” költő tesz egy kevéssé betyáros fölismerést. Rádöbben arra, hogy műveltsége hiányos, az előtte tornyosuló föladathoz képest meg egyenesen semmi. Csoóri tájékozódását a modernség körül többen fölemlegették, némelyek egyenesen ironikus hangsúllyal; kevesen gondoltak arra, hogy mivel járt ez a gyakorlatban. Azzal, hogy Csoóri, az „őstehetség”, lassan de biztosan éppolyan kábítószer-élvezőjévé lett az olvasásnak, mint a kései Veres Péter, vagy – fogódzkodjunk meg! – Szerb Antal vagy – még jobban fogódzkodjunk meg! – Aldous Huxley. Kétségbeesésből, riadtan és az önművelésből adódó kihagyásokkal tanulja, majd mindinkább kitanulja minden esszéírás elsőrendű módszerét, az ismeretanyag áttekinthetővé rendezését; edzi az eszét a föladathoz. Noha tanulmányírásról még szó sincs; versről lenne – ha lehetne. De nem és nem. A kudarcnak érzett költői próbálkozások miatt és nyilvánvalóan Illyés példája nyomán a prózának egy más válfaja felé fordul, és – még mindig kétségbeesésében – ír egy máig eleven könyvet a szövetkezetesítés drámai fejleményeiről; a könyv írása során rá kell döbbennie arra, hogy a földszagú történet is vers vagy majdnem az, netán több is a versnél, kivált, ha becsülettel, a nyílt sebet sem takarva adják elő. Azazhogy a vers és próza közé vont határvonal a leginkább talán épp arra való, hogy az arra járó író átlépje. Együtt minden ahhoz a prózavers és gyalog218próza közt vibráló esszészöveghez, melynek művelése a következő években Csoórinak a versírással egyenértékű tevékenységévé növi ki magát. Csak a szikra hiányzik. Egy újabb kudarc?

Ezúttal semmi drámai fejlemény. Az évek műhelyében Csoóri kezdetben csak a verset – úgy-ahogy – pótló prózaírása szinte észrevétlenül alakul át valami mássá, egy mindinkább hivatásosnak nevezhető prózaíró költői szabadsággal és igénnyel írott szövegfolyamává, a műfajon belül is műfajjá, az odaadás és elítélés régóta és fuldokló mohósággal kívánt, kísérleti terepévé; szakzsargonban szólva: jelentős esszéírói teljesítménnyé. Benne, tegyük hozzá a magunk nyelvén, néhány remekléssel; egy majdani, napjaink esszétermését bemutató antológia elhagyhatatlan darabjaival. Az esszéírót mindenekfölött gondolatainak súlya minősíti, mely nem feltétlenül függ e gondolatok újdonságától; másképp mondva ugyanazt, fontosságot egy kérdésnek nemcsak az újdonsága kölcsönözhet, néha egyenesen a régisége az, ami megoldásért kiált, követelve az új megvilágítást, az újragondolást. Csoóri egyike a makacs újragondolóknak. Témái a hagyományos esszétémák; emberség, írás, emberiség, irodalom; műformái: a naplójegyzet, az íróportré, a kerek tanulmány. Semmi újítás a műfajon; az ő újdonsága a viselkedésében rejlik. Nagyképűbben: gondolkodása módszerében.

Mintha a hajdani, pofon vert fiatalember kapna fényes elégtételt az esszéíró Csoóritól, aki dörzsölt felnőttként is őrzi a fiatalság nagy képességét, a rácsodálkozást. Nem fiatalító csodaszérumnak, munkamódszernek. Világunk, következésképp kiművelt fejünk is tele van tabukkal, és nemcsak olyanokkal, melyeket ilyen-olyan hivatalosság szentesít. Tilalmakat állít az úgynevezett józan ész is, mindannyi219unk külön-külön is fényes okossága, mely az adottságokat egyszerűen adottságoknak veszi, és nem hajlandó nyilvánvalóan megoldhatatlan kérdéseken töprengeni. Csoóri – felnőtt ésszel megmosolyognivaló – munkamódszere az, hogy komolyan véve a komolyan nem veendő dolgokat is, mindenbe belegondol, mint egy gyerek. Vagy mint a filozófiatörténet hajnalának gyerekes, mert a lábjegyzetelésben kevéssé járatos, görög bölcselője. Mondhatnánk róla, hogy bájjal sétál az aknák között. De nem a mutatvány kedvéért. Nem utazik a kényesnek nevezett kérdésekre, csak kérdez, de kérdései épp ettől vizsgakérdések is: „naivitásuk” józanságunkat vizsgáztatja, és e vizsgán amúgy célszerű és diplomatikus igazságaink nem valami fényesen állják meg a helyüket, nemegyszer be kell látnunk, hogy fényes okfejtésünk csak szellemi lustaságunkat palástolja. A nemzetköziség-nemzet-nemzetiség sajgóan időszerű, hármas tárgykörében kevesen tettek föl annyi megfontolandó kérdést, mint Csoóri. És kevesen figyelmeztettek olyan indulattal, mint ő, az emberi méretekre mint a nagy világfolyamatok nélkülözhetetlen mértékére. Íróasztala mellől egyszerre látni a parasztporták valóságos és a galaktika elvont udvarára, mely utóbbin a nap kapirgál gömbölyded csibéivel.

Hasonlatunk az esszéíró alapállását óhajtja megvilágítani, ami körül sok a félreértés. Csoórinak visszatérő témái a népdal, népzene, népművészet, amiért egyesek két lábon járó zászlónak, mások meg kótyagos hátramozdítónak tekintik őt. Írásunk bevezetőjében már tettünk említést a rossz beidegzésekről; ideje lenne leszoknunk róla. Csoóri – különben tenyérnyi – lakásában vízöblítéses vécé van, és a költő nem tenyészt birkákat. Csoóri azért választja tárgyául a nép művészetét, mert ez a tárgy izgatja; mert költői indulása és 220az indulást követő vergődés okán ekörül szerzett tapasztalatokat; mert ő ezen a szűrőn tudja átszűrni a világot. Csoóri nem a néprajz megszállottja, még kevésbé a gyöngyösbokrétás illúzióké. Őt a népművészetben az egyetemes művészet számára is hasznosítható tanulság, a népművészethez fűződő viszonyunkban korunk szellemi állapota érdekli. Nevezzük ezt romantikus okvetetlenkedésnek? Egy olyan világban, mely egyebek között a kollektív személyiségzavartól is szenved? Amikor egy történelmi mértékkel mérve rövid korszak során is kultúrák el- és feltűnésének, az értékek alig követhető átrendeződésének lehettünk szem- és fültanúi? Kérdéseinkben a felelet. Magunkról állítunk ki rossz bizonyítványt, ha mindenre a tévével akarunk válaszolni. Ha a környezetvédelmet a tudósok föladatává szűkítjük. Ha a költőktől megtagadjuk azt a jogot, hogy szellemi épségük megóvására javaslatot tegyenek. Ha ingerülten leintjük azt, aki a szocializmustól élhető közösségeszményt is vár. Ha nem vesszük észre, hogy az a költészet, amit Csoóri olyan hevesen szeretne újra föltalálni, nem vers, hanem mindennapjainknak, szokásainknak és életvitelünknek a múlt fürdővizével együtt kiöntött költészete, melynek hiányát a legrafináltabb technika sem tudja feledtetni, mert igényünk rá az emberiség genetikailag kódolt szükséglete.

Nem tagadom, Csoóri olvasása közben többször is föltámadt bennem az a kötekedő szellem, melyre mindketten vágyakozva emlékszünk vissza, a hajdanvolt Belvárosi kávéház parázs vitaszelleme. Az a rokonszenv, melyet esszéírásának módja kelt bennem, korántsem jelenti azt, hogy minden megállapításával maradéktalanul egyetértek. Csak mutatóba néhány ellenvetés: Csoóri meglátja Veres Péterben a nagy francia felvilágosultak autodidakta rokonát, de nem a 221harcias közírót, aki a kapitalista dzsessz lélekrontó hatásáról értekezik; Németh Lászlóban a lángészt, de nem a sértett, vidéki tanárt, aki Németh Lászlóban a lángész társa volt; egyáltalán: az íróportrék sora inkább lenne kedvem szerint való, ha elegyesebb lenne, ha Csoórinak a több irodalmi modell egyidejű létezéséről vallott nézetét elemző szöveg is hitelesítené; és végül jobban járt volna a Tenger és diólevél is, ez az önéletírásba oltott költészetfilozófia, Csoóri eddig legnagyobb szabású vállalkozása az esszé területén, ha nem esett volna benne aránytalanul nagy hangsúly a táncházmozgalomra; mintha arra a kérdésre, hogy hogyan éljünk, azt is válaszolhatnánk: járjunk táncházba; holott maga Csoóri húzza ennél jóval tágabbra kérdéseinek ívét; nem folytatom, nincs miért. Csoóri esszéírásának legrokonszenvesebb vonása épp az, hogy nemcsak eltűri, hanem szinte várja is ellenvetéseinket, mint a szerző kezdeményezte beszélgetés folytatását. Vitathatatlan remeklései sem tudományos értelemben vitathatatlanok; egy kukacos szaktudós biztosan találna kivetnivalót Csoóri népdal- és népballada-értelmezésében; csakhogy mit számíthat az ő tűhegynyi igaza ahhoz az óriási nyereséghez képest, amivel Csoóri értelmezése kecsegteti az eleven költészetet?

Csoóri, ahogy ma látjuk, több, mint egy verseivel vívódó költő, aki sokra vitte, de nem annyira, amennyire tehetsége följogosította volna. De több annál a gondolkodó írónál is, aki meg nem írt verseivel váltotta meg a jogot az esszéhez. Váltogatott műfajaival, prózából versbe, versből prózába hajló szövegeivel, tehát így, ahogy van, egészében az, ami: jelenség, melyet kicsinyes vérbosszúit hetedíziglen álló irodalmunkban meghökkentően egyöntetű szeretet övez. Gyanítjuk: e nagy szeretetet némi lelkifurdalás is színezi, mivel 222Csoóri mások helyett is fölvállalta az ugrabugra író kényelmesnek éppen nem mondható, néha pedig egyenesen nevetséges szerepét; mondhatnánk, helyettünk is ugrált; a közösség helyett, mely ez idő tájt halaszthatatlan magánügyeivel volt elfoglalva. Az idő majd tárgyilagosan megítéli Csoórit; nekünk, sorsa közeli tanúinak, vállalnunk kell elfogultságunkat. Nekünk kötelességünk tudni, hogy milyen életbevágóan fontos példa az övé, aki a történelmi lehetőséget nem az előjogok puszta megfordításának fogta föl, hanem tanulásra használta; a tanultakat pedig olyan tennivalók meghatározására, melyek elvégzése nélkül csődbe jut mind az életműépítő óvatosság, mind a harcias radikalizmus, és utódainkra nem egy élhető világ marad, hanem csak por és hamu.

1979
223
Öreg fiatalok
Utazás egy könyv körül

John Press: Rule and Energy. Trends in the British Poetry since the second World War. Oxford University Press, 1963.

Mi okozza a lélek impotenciáját? A jólét? A túlzott civilizáció? Tulajdonképpen nem is ezt az írást, egy indulatos tanulmányt vagy kiáltványt szerettem volna ezekkel a cseppet sem poétikusnak szánt kérdésekkel kezdeni; nem kisebb kérdésre lett volna szándékomban megadni a választ, mint hogy mi is a dolga korunkban a költészetnek. A tanulmány megírásának azonban sehogy sem tudtam nekiülni, gondolom, azért, mert humorérzékem, mely a kérdések fogalmazásakor hirtelen magamra hagyott, időközben bűntudattal telve előkerült, és nem hagyta, hogy patetikus kérdésekkel zaklassam a költészet más dolgokkal is bőségesen elfoglalt, tárgyilagos tündéreit. Még kevésbé a cseppet sem tündéri, sőt nagyon is alapos, jó ízlésű és jó szándékú angol szerzőt, aki sohasem vállalkozott arra, hogy választ adjon a mi lelkiismereti kérdéseinkre, egyszerűen csak könyvet írt a háború utáni angol költészet irányzatairól. Maradjunk tehát a tárgyilagosságnál! – tanácsoltam magamnak.

Ami persze ebben az esetben nem kis feladat. Könnyű megírni egy könyvről, hogy hét fejezetből áll, ezek közül az első a korszak összefoglaló értékelésére törekszik, hat pedig bőséges versanyagra támaszkodva bizonyít; hogy fejezetenként négy-öt költőt tárgyalva Press sorra veszi a korszak minden jelentős költői egyéniségét a vizionáriusoktól a pozi224tivistákig, a hagyománytisztelőktől a metafizikusokig, a vallásosaktól az utazókig, és szigorú ízléssel, de láthatólag nagy szeretettel ítélkezik David Gascoyne-ról éppúgy, mint… mondjuk Kingsley Amis-ról. Ezzel aztán el is mondtunk majd mindent, amit ily módon erről a könyvről elmondhattunk: a semminél nem sokkal többet. Press könyvéről tárgyilagosan írni tudniillik eléggé kilátástalan vállalkozás, már csak azért is, mert a tárgyilagosság legfőbb feltétele, az olvasó és író számára egyaránt szükséges tárgy- és anyagismeret hiányzik hozzá; a könyvben szereplő költőket itthon jó ha egy-két vers erejéig ismerik valamelyik antológiából, legtöbbjüknek még a nevét sem hallották. Hanem a tárgyilagosság legfőbb akadálya mégsem technikai természetű; az gátol meg a szenvedélymentes véleményformálásban, hogy a költészetet nem határolják országhatárok, azaz Press az angol vers sorsán töprengve sokszor a mi legszemélyesebb gondjainkról is szót ejt. Innen az indulat, kérdéseim naiv pátosza. És ez az oka annak, hogy írásban próbálom keresni rájuk a választ. Ám – számolva az imént felsorolt nehézségekkel – nem tudományos alapossággal, csak benyomásaimra hagyatkozva, mint idegen országban a messziről érkezett utazó.

A turistát meglepetések sora éri. Az a legmeglepőbb, hogy valahonnan ismerős ez az egész irodalmi világ, ez a műgond, a mesterségnek ez a tiszteletteljes szeretete, ezek a szeretni való, mégis olykor bosszantó tökéletességeszmények. Még nem tudom, mi bánt bennük; kicsit értetlenül vizsgálgatom ösztönös ellenérzéseimet. Meggyőződésem, hogy az irodalmat csak irodalmi mértékkel lehet mérni, és hogy az irodalomnak a jó írást előíró törvényei éppolyan áthághatatlanok, vagy még inkább azok, mint a társadalmi együttélés 225nemegyszer puszta szokássá silányult szabályai. Mi hiányzik hát akkor ebből a tökéletességre áhítozó szellemvilágból? A gorombább valóság? – tűnődöm. Talán az. Ha az ember olyan országból érkezik erre a kétségkívül harmonikus tájra, ahol a költészet kereteit mindig széttörte valami költőietlen, vad energia, és a klasszikus versforma zenéjét a legtöbbször elrontotta egy más, leginkább nyögéshez vagy jajgatáshoz hasonlatos zene; ahol a tiszta ritmus mögött majdnem mindig ott dobogott az ágyú- és puskalövések cseppet sem latin ritmusa – kicsit idegenkedve nézi a tökéletesen gördülő mondatok narcisztikus világát. „Narcisztikus” – ez bizony utazóra valló szemtelenség. Csakhogy minket olyan irodalom nevelt, mely a költészetbe mindig is beleértette a nem irodalmi gondokat, a költészeten túli felelősséget, röviden: azt a gyönyörködtető és piszkos hullámzást, amit az esztétika fennkölten környező valóságnak nevez. Joggal, jogtalanul, valami ilyet hiányolok, egyelőre csak érzékeimmel, a költői tájékból.

Közben utolér az emlékkép: a Nyugat-ból emlékszem ezekre a mondatokra, a lejtésükre, az eleganciájukra. Épp csak hogy azok magyarul szóltak, Móriczról vagy Babitsról vagy éppen Hegedűs Lórántról. Nem akarok hinni az emlékezetnek. Ilyen egyszerű lenne a rejtvény? Az lenne a megfejtése, hogy nálunk ennyivel előbbre tart a történelem? Kedvemre való válasz lenne ez, de azt hiszem, tisztelnivalóan naiv. Nem kell túl sokáig utazgatnom ahhoz, hogy ráébredjek a mi gyógyítandó nyavalyáinkra is. De a katolikus költészeten, valamint a krisztusi mártíromságnak a kibernetikához és az atomrobbantáshoz fűződő bensőséges és eltéphetetlen kapcsolatán jóízűen mulatok. Valami azért még226iscsak visszavonhatatlanul elmúlt körülöttünk. Nem is kevés: egy egész világ.

Valami persze elmúlt ott is. Az, amit az imént gorombább valóságnak neveztem, nem úgy hiányzik ebből a költészetből, hogy a korszak angol költői nem írnak másról, csak a rózsafakadásról meg a fű növéséről. Sőt irigylem őket azért, mert olyan magától értetődő természetességgel idézik fel a gyerekkorukban látott indiai tájat vagy a háború égette Egyiptomot, mintha közülünk valaki azt mondaná, hogy vele ez és ez történt Pusztaszabolcson. Magát a költészetet pedig éppen egy történelmi-társadalmi, szellemi-erkölcsi felismerés formálta azzá, amivé lett. A felismerés – hogy visszavonhatatlanul elmúltak a harmincas évek – láthatólag sokkszerűen érte a korszak angol költészetét. Donald Davie vihart okozó, indulatos versben temeti a harmincas évek költőit, de nehéz lenne megmondani, hogy mi a több a versben, az ellenérzés vagy a nosztalgikus keserűség. Elmúltak a harmincas évek! Elmúltatok visszavonhatatlanul, végérvényesen – kiáltja Eliotnak, Yeatsnek, Poundnak (akiket ugyan nem nevez sem vén szamárnak, sem gőzös romantikusnak, sem eszeveszett őrültnek, csak teljes hódolattal egy kicsit avíttnak érez, ami, költőkről lévén szó, sokkal súlyosabban esik a latba), és főként a mesternek, Audennak, aki hajdan szívmelengető dalban énekelte meg Miss Edith Gee érzelmes kalandját egy rosszindulatú rákos daganattal, és akitől, jobb híján, Davie az egész verses gyászbeszéd formáját kölcsönözte. Ami igaz, az igaz, a harmincas évek legendái, varázslatai, nagy poénjei valóban elmúltak; korunk angol költészetére, Press meghatározásával élve, a „semleges tónus” jellemző. És utalva a hajdani hadijelentések kedvenc kifejezésével minden költői vállalkozás veszélyes és háborús 227jellegére: a „rugalmas elszakadás” azoktól a ma már megoldottnak vagy ellenkezőleg: túlságosan bonyolultnak tetsző társadalmi nyavalyák jó részétől, melyek valaha a harmincas évek költészetét lázba hozták. A lázas vállalkozó kedv helyett a mérlegelés jött divatba: Julian Bell, az angol költészet egyik fiatal reménysége a köztársaságiak oldalán harcolva esett el Spanyolországban; Roy Campbell, a kitűnő költő a másik oldalon harcolt. Mit tehet a költő ebben a zűrzavaros világban, mely azóta ráadásul még a nukleáris őrültséggel és egy minden eddigit felülmúló civilizáció szervezettségével és összevisszaságával is gazdagodott? – teszi fel a kérdést a költői lelkiismeret. Kifejezheti saját érzéseit, lelkiállapotát, belső világát – válaszol Press. A többi kilátástalan – ezt már nem is kell hozzátennie.

Megvallom, kicsit kajánul szemléltem ezt a nagy tragédiát. A harmincas évek elmúlása nem rendít meg túlságosan. Nálunk az elmúlt ötven évben állagosan évenként kellett megrendülnünk azon, hogy megint végérvényesen elmúlt egy világ; a királyi koronától a földosztásig áradó történelem forgatagában egy hosszabb történelmi korszak jó, ha néhány évig tartott. Elveszett nemzedékek? Nekem erről nem Babits vagy Kosztolányi jut eszembe, hanem azok, akikkel nem is olyan régen még kávét ittam egy azóta műemlékké koszolódott kávéházban. Pusztulást, újjászületést láthattunk eleget. Amennyit csak a szegények, a föld közelében élők, akik előtt – bár versről, költészetről, költőkről vajmi keveset hallhattak életük során – mindig is nagyon tisztán kellett hogy álljon Julien Bell és Roy Campbell dilemmájának lényege: ők ugyanis a világ vitáiban nem jól-rosszul fogalmazott véleményeikkel, változékony nézeteikkel vettek részt, hanem, komplikált lelki életük nem lévén, hú228sukkal, vérükkel, meztelen testükkel. Nyakig merülve a világ bonyolultságaiba, kezdem azt hinni, hogy korunk költészetének, sőt magának a kornak is egyik legfőbb kötelessége megőrizni a hajdani nincstelenség könyörtelen és lapos igazságait a civilizáció útvesztőiben. Nem tudhatom, persze, mennyire segíti a mi emlékezetünket az, hogy még korántsem jártuk végig a modern ipari fejlődés minden állomását, ahogy azt sem, hogy a tömegjelenséggé váló jólét majd a mi emlékezetünket is eltompítja-e? Körülnézek abban a városban, ahol születtem, és csupa bizonytalanság vagyok: nem vagyunk-e egyszerűen csak az, aminek a kesernyés öngúny címez: vidéki ország, messze attól, hogy felmérhessük a világ gondjait? Press kérdéssel válaszol kétségeimre: „Mit tehet a költő Angliában, ahol az irodalom két-három asztaltársaságból áll, melynek tagjai mindenkiről mindent tudnak, és mindenfélét mondanak egymásról?” – kérdezi meglehetősen letörten. Én meg egyszerre elnevetem magam. London lakossága épp hogy kitelne belőlünk, magyarokból. Úgy látszik, az irodalom hétköznapjai nem érzékenyek a klímaváltozásra, egyformák azok mindenütt. Akárcsak a hétköznapok díszletei mögött rejtőző költői tájék: nincs ott város és vidék, csak szabadon burjánzó őserdő, a lehetőségek, szándékok és képességek szövevényes sűrűsége. Demokratikus világ ez, nem ismeri a rangkülönbséget, csak az erőt, a bátorságot tiszteli, és lenézi a gyengeséget, a szellem meghunyászkodását.

S ezzel akár be is végezhetnénk kalandozásainkat, ha nem marasztalna seregnyi vonzó költő, néhány nagyszabású vers és egy egészében jó szintű, kulturált költészet. Tévedne ugyanis az, aki az elmondottakból arra következtetne, hogy korunk angol költői unalmas vagy éppen rossz verseket ír229nak. Másról van itt szó, nevezetesen arról, hogy egy nagy hagyományú költészet programja is lehet kisszerű, és egy kis lélekszámú irodalmat is feszíthet nagy vállalkozó kedv, másképpen: arról, hogy a világ és a világkép egységessé válása nemcsak úgy megy végbe, hogy Pesten is látni párizsi vagy londoni nylonholmikat, hanem úgy is, hogy Londonban sem lehet ezentúl eleve többet látni a világból, mint egy boszniai kisvárosban vagy Varsóban. A szellemi gyarmatosítás is letűnőfélben van: a közös veszély és a közös lehetőségek korába érkeztünk. Ebben a korban viszont, mikor Press szerint „mindannyian a demokráciáról és a szabadságról beszélünk, és a személyiség minden eddiginél nagyobb mértékben függetlenedett a bürokraták és politikusok szeszélyeitől, a költőknek meg tudatosítaniuk kellett magukban azt az egyszerű felismerést, hogy csak egyéni életükben hasznosíthatják erkölcsi döntéseiket, gyakorolhatják az erényt”, nem éppen célszerű elfelejtkezni arról, hogy milyen törékeny a mégoly magas szintű személyes szabadság is, milyen sok és milyen rövidke szálon függ attól a világtól, mely Press és kortársai szerint a maga teljességében kívül esik a költészet határain. Bizony nem, mert akkor történik meg az a kellemetlen csoda, hogy a szép versek egymás mellé sorolva is maradnak, amik voltak: szép versek, és sehogy sem állnak össze a puszta szépségnél tágabb teljességgé; a költői életművek inkább hasonlítanak a divatos antológiákhoz, mint életműhöz.

A felmérhetetlen világnak nincs arca: a harmincas évek költészetéhez képest ijesztően hiányzik korunk angol költészetéből a vers költői világképe. De nemcsak a harmincas évekhez képest: igazi költészet sohasem létezett anélkül, hogy meg ne idézett volna egy teljes világot; nehéz lenne 230Pindarosz ódáinál alkalmibb verseket elképzelni, ha az ő korában lettek volna sportújságok, minden bizonnyal ezeknek kellett volna közölniük a nagy kocsiversenyek alkalmából írott köszöntőverseit, ma meg aligha lehet szégyenkezés nélkül gondolni arra, hogy mi minden fért ezekbe a teljes görög világot megidéző versekbe. De Pindaroszt említve nem a történelmi tekintéllyel kívánok érvelni, többről van itt szó. Ő is csak a költészet törvényeinek engedett, mikor a világra vetette a szemét. A vers, keletkezése lélektanát tekintve, a köztünk és a világ között támadó feszültségből, abból a hirtelen támadt hiányérzetből vagy bizonytalanságérzetből születik meg, melyet csak a megírással, a közléssel lehet eloszlatni. Következésképp bármelyik pólus kikapcsolása azzal a veszéllyel jár, hogy a vers elsatnyul, akár a folytonos testvérházasságokkal szaporodó egyiptomi dinasztiák. Nem a vers személyes jellegével van tehát baj, bármilyen személyes élményből lehet nagy verset írni, de nem lehet személyes érdekű versekkel költészetet teremteni. Főként nem akkor, mikor még ezek a versek is a szándék ellen bizonyítanak: paradox módon ugyanis még ezekből az összegezésről lemondó miniatúrákból is kirajzolódik egy összkép: a közérzettöredékeké, a véleménytöredékeké, a világvárosok csodálni való zűrzavaráé, a képzelet diszkrét romjaié. Egy kívánatosan eleven és mégis visszavonhatatlanul elmúlásra ítélt világé.

Ha korunk szelleme testet öltene, minden bizonnyal autóba ülne, és tiszteletre méltó sebességgel rohanna végig az erre a célra készített autópályán. Nagy öröme, a rohanás gyönyörűsége jólesően hasonlítana a győzelem érzéséhez. De a hosszú rohanás fárasztaná is, fél nap után feltehetőleg letérne a parkolóhely felé vezető betoncsíkra, és megkönnyebbülten inna valami szeszmentes italt. Csak ezután kezdené 231idegesíteni a meghatározhatatlan zümmögés, mintha őrült bogarak vágódnának a földről az égbe. Nemsokára aztán rá is találna a szeme az imént elhagyott útra, ahol százhúsz kilométeres sebességgel rohan egy távoli fém- és kőtenger felé az autók megőrült gépi árvize. Előbb talán kicsit meglepődne azon, hogy néhány perce még ugyanolyan magától értetődő sebességgel siklott közöttük a közös rohanásba ágyazva, mint ahogy most figyeli őket. Később – ha tisztességes szellem – elgondolkozna azon, hogy átrohant egy fél országon, és nem látott se fát, se hegyet, se vizet, mert az út zavartalan egyformasággal és ügyet sem vetve rájuk rohan el közöttük, felettük, alattuk; nem látott semmi mást, csak az előtte rohanó kocsi rendszámát.

Mi okozza a lélek impotenciáját? – kérdeztem a legelején. Nem hiszem, hogy a jólét, a bőség – válaszolom rá most. Túlságosan is nagy volt a történelmi szegénységünk ahhoz, hogy ilyen maszlaggal etessem magam. Hogy mégis mi? Talán a rövid emlékezet, a feledékenység. Hogy könnyen elfelejtkezünk hajdani szegénységünkről, szegénysorsunk hatalmas örömeiről, hogy süt a nap, fúj a szél, és körben zúgnak a fák, egy egész erdő. Elfelejtkezni arról, hogy az autóút mentén erdők vannak, nem megnézni őket, nem járkálni bennük – ez bizony korszakos ostobaság. De nem helyet szorítani nekik az új világban vagy – ami ezzel egyenértékű – nem megtanulni szegényes és hatalmas igazságaikat, nem verssé váltani őket – ez bűn. A legnagyobb, amit költő és költészet elkövethet.

1964
232
Dylan Thomas

Századunknak az a költője, ki költő létére verset akart írni.

E látszatra ironikus megállapítás komoran nélkülözi az iróniát. Századunknak nemcsak egyik legszebb, egyik legjellegzetesebb ars poeticájában, a József Attiláéban, ott áll a kor költőinek jelmondata: „Költő vagyok, mit érdekelne engem a költészet maga?” Mit is? A megrendült világban kit érdekel a jól kikalapált vers csengettyűzése? Madrid, Sztálingrád, Hirosima – korunk költészeti térképén ilyen kiszögellési pontokat találunk. Századunk becsületes költőit sok minden jobban érdekelte a költészetnél. Thomas abban állt társtalanul testvérei közt, hogy őt a költészet maga érdekelte. Éppen csak nem az elefántcsonttorony hűvöséből, hanem a társadalmi és szellemi gondoknak abban az össztüzében, mely mintegy előjátékul szolgált a valóságos szőnyegbombázásokhoz és – ma már tudjuk – egy lehetséges-lehetetlen világpusztuláshoz. A kiegészítés cáfolni látszik az állítást, és hadd valljuk meg, épp ez volt a célunk. A költészet korunkbeli értője lenézően tekint a mesteremberre, nem a kisiparosra persze, akit mértéktartóan becsül, hanem a szakmájában jártas művészre; azért gyanakszik rá, amiért köznapi kartársában megbízik, hozzáértéséért mintha minden művészet nem lenne mesterség is egyben, mintha a sziklamászó, aki 233nem szegi nyakát egy feneketlen szakadékban, nem is szeretné igazán a hegyeket. Jogos a kétség: akit a költészet olyanformán érdekel, mint Thomast, azt magában a költészetben sem a poétika csipcsup ügyei izgatják, hanem a költői feladat bénító nagysága, a költői mesterség léte és értelme, mely a szívvel és szemmel érzékelhető világban gyökeredzik. Abban a gazdasági válságokkal és háborúkkal sújtott, agyoniparosított világban, melynek útjait járva költőnk szédeleg a látomások gyötrelmes gyönyörűségétől és – az olvasó elnézését kérem! – a whiskytől. Mivel ez a szorongással és reménnyel teli világ, képzelete műhelye, a költészet kényszermunkáját rója rá, Thomas a költészet válságában éli át a világét, ami, költőről lévén szó, elég kézenfekvő, legföljebb nem felel meg a költői munkáról alkotott romantikus felfogásnak. Korunk láza kevés költőt perzselt olyan kitartóan, mint ezt a walesi „ezoterikust”.

Épp csak másféle lázálmokkal gyötörte, mint kortársai legtöbbjét. Ne képzeljük magunk elé a formaproblémákkal küszködő művészt. Fölöslegesen fárasztanánk magunkat. Nemcsak azért, mert Thomasnak nem okozott nehézséget a verselés, mert „kiagyalt” verseit olyan lélegzet feszíti, mint Shelley ódáit, más okból sem. A formaproblémákkal küszködő művész – minden széptan nagy közhelye. A pop-art művelője éppolyan elmélyedésre valló tekintettel bámulja a vászonra drótozott kályhacsövet, mint konzervatív pályatársa a festett nyárfa szinte zizegő leveleit, méghozzá azonos célzattal, azt eldöntendő, hogy a nyárfalevél, illetve kályhacső hűségesen tükrözi-e a kort, mely a kép körül – képletesen szólva – örvénylik. A formával igazából csak a műkedvelőnek támadnak nehézségei. A művész művészete anyagával küszködik, önmagával éppúgy, mint a valóságos anyag234gal, minden műalkotás e kettő pillanatnyi egybevillanásából születik. A látható forma ennek a küzdelemnek csak – nem elhanyagolható terepnehézségekkel tarkított – hadszíntere. Ha egyáltalán vannak a szó szakmai értelmében vett formai nehézségei, a rajtuk úrrá lévő költő semmivel sem figyelemre méltóbb alakja a költészetnek, mint a sívilágnak az a síző, aki métereket siklik hasra esés nélkül a sportszerető közönség nagy örömére. A költő számára a külső-belső mozgásnak alkalmas pillanatban, egyetlen kockázatos mozdulattal történő megállítása, a mozgékony látomás egy pillanatának – a filmkészítés nyelvén szólva – kimerevítése sokkal több formai kérdésnél. A helyes mozdulat, szív és ész összhangja e pillanatban a költészet létkérdése. Sőt mivel itt maga a világ elevenedik képpé és zenévé, a világ létkérdése is. Legalábbis a költő számára. Ha nem így van, fölösleges verset írnia. Csakis így érthetjük meg, átérezve a pillanat torokszorító izgalmát, hogy a tökéletes versre törő Thomas szorongató gondjainak semmi köze a formaművész bűvészbajaihoz. Őt, aki egy költői varázslóiskola minden leleményét a magáénak mondhatta, épp az izgatja: való-e valamire mindez? Van-e értelme a költészet örömszerző képességének egy olyan korban, ahol a költői tisztesség Gorgó-főkkel kénytelen szemezni? Költő létére írhat-e verset az, aki tiszta fejjel tekint szét világában, avagy, fordítva egyet a kérdésen, korunk egyedül lehetséges alapállása a költőietlenség? E duhaj klasszikus bölcsőjénél ugyanaz a hölgy áll, aki a költészet korosabb forradalmárait ringatta, a társadalmi költészet múzsája.

Csak a körülmények mások. Meg a helyszín. Anglia költészeti forradalmát egy hajókofferben szállították át az óceánon, londoni úti céllal, meghitt közelségben T. S. Eliot man235dzsettagombjaival és alsóneműivel. Anglia legutolsó forradalma az ipari forradalom volt, királyt ki tudja, mióta nem nyakaztak, a közúti forgalom zavartalan, sehol egy barikád. A béke szemre sértetlen díszletei között folyik a kereskedelem. A gazdasági válság sajnálatos tény. De mi ez az időjáráshoz képest! A festői Anglia szívélyesen fogadja a kontinensről odalátogató hölgyet. Itt aztán kipihenheti magát. Mert mi tagadás, a hölgy sem a régi. Végigtáncolta az Izmusok nevű farsangot, és még egy ilyen temperamentumos amazonnal is megesik, hogy megcsömörlik. Ez történt. Hol vannak már a régi farsangi tréfák! DADA és társai! A múzsa, felejthetetlen botrányok hősnője, rossz sejtelmektől gyötörve időállóbb örömökre vágyik. Ahogy minden asszony – gondoljunk a filmművészet idevonatkozó alkotásaira! – az Igazira. Az Igazi Versre. Ismeretesek az irodalom hirtelen hangulatváltásai, a múzsák nem véletlenül nőneműek. A Tökéletes Vers eszméje – Thomas költészetének kulcsa – a levegőben lóg. És ott is lógna mindmáig a kispolgári szépségálmoknak abban a dicstelen fenségében, amit elemzésünk léha volta igyekezett hűen érzékeltetni, ha nem támad egy olyan elemi erejű és végletes tehetség, mint hősünk, ki ezt az eszményt mintegy önmaga ellen fordítva végrehajtja a század egyik legizgalmasabb és tanulságokban leginkább bővelkedő költői kísérletét.

Tarthatjuk szerencsénknek, hogy támadt. A tehetségnek magyarázatát nem tudjuk adni, csak nyugtázhatjuk létét. Most is, mint annyiszor, legföljebb csak gyaníthatjuk, hogy ilyen esetekben a véletlennél hatásosabb erők is közreműködnek, hogy a Thomaséhoz hasonló költészeti vállalkozás a történelem adott pillanatában a világ minden más pontján látványosan ment volna csődbe, és a különféle irodalomtör236téneteket ma már csak a versek túl erős parfümje ingerelné mérges tüsszögésre; hogy mindez csak itt és így volt lehetséges, a költői tökéletességnek az a mániákus igénye csak a szigetország különleges körülményei között találkozhatott a költészet elemi igazságérzetével, a gyönyörűségeit céltudatosan tékozló vers csak itt tudott természetes hanghordozással megszólalni. Az édesség csak itt nem cukrozta el a verset, ahol a költészet a lehető legmélyebben megkeseredett. Itt és ebben a pillanatban, amikor az angol vers elcsigázott utazóként kóborolt az Eliot által felfedezett nagyszerű sivatagban. Mindez persze, ha hihetően hangzik is, csak feltevés. Alapos gyanúnk csak két dologra irányul: Thomasnak, ha ki akart lépni Eliot bűvköréből, igen nagyot kellett lépnie, akkora lépést dac és ellenkezés feszít. Ennyi dacot viszont valamilyen, a személyes ízlésnél időállóbb tűznek kell fűtenie. Eliot a hagyományok hegyvonulatának egyik legmagasabb csúcsára építette a maga rideg kastélyát. Annak a síkról való ágyúzása, ezt még a hadászatban járatlan elme is beláthatja, gyászosan nevetséges próbálkozás. Feltehetőleg helyes eljárás Thomast olyan tüzérnek ábrázolni, aki az angol romantikának – Eliot által köztudottan amolyan Rózsadombnak ítélt – hegyére vontatta a maga ágyúit, s kinek a kanyargós hegyi ösvényeken egy bizonyos Gerard Manley Hopkins nevű remete – a „lüktető vers” föltalálója – és egy látomásokkal küszködő öregúr, az angol kritika által nagyvonalúan „dalköltőnek” titulált Yeats volt a kalauza. Mondtuk, föltehetőleg. Holtbiztos csak egy. Azt nem agyunk facsarva gyanítjuk – halljuk: Shakespeare, Blake és Shelley hangját tisztán kicsendülni egy-egy verssorból, cáfolhatatlan bizonyítékaként annak, hogy ezt a társtalannak tetsző költőt ezer szál köti az angol költészet látnokaihoz, és 237megnyugtató biztosítékként arra nézve, hogy hamarosan akad olyan irodalmár, bravúros utószavak szerzője, ki őt az avoni hattyú mintájára Swansea Sirályának kereszteli.

Ami csak részben ad okot derültségre. Ha arra gondolunk, hogy a költő Swansea-ben a helyi iskolát látogatta, hihetőleg rövidnadrágban. De nem akkor, ha arra, hogyan szárnyal a verseiben. A Hattyútenger Sirálya. Swansea ugyanis magyarul hattyútengert jelent. Lélegzetelállítóan. Ez a szárnyalás az ő nagy mutatványa. A walesi major udvaráról egyenest a csillagokba. Egyetlen szárnycsapással. Menny és föld között ilyen gráciával csak nagy költő közlekedhet, a nagyok közül is kiváló. Tehetségének végletes voltával szembeötlő. És itt jó lesz egy kicsit elidőznünk. A Thomas körüli félreértések gyökere tehetségének természetében keresendő. Szárnyalásának könnyedsége, az a képessége, hogy olykor már tűrhetetlenül gazdag és komplikált képeinek sorát az erőlködés legcsekélyebb jele nélkül emeli képzelete magasába, kétes dicsőséggel övezi. Mi sem könnyebb, mint egy ilyen természetesen teremtő költőt irigy rosszallással ösztönösnek, végsőkig tömörített, de mindig megfejthető képeit meg zavarosnak ítélni. És ezáltal – kimondatlanul is kimondva – elvitatni tőle azt a tulajdonságát, mely pálya- és kortársainak nagyobb része fölé emeli: gondolkodásának tiszta következetességét. Szürrealistának nevezni, mert képzelete bőven ontja a képeket, és képeinek rendjét sajátos logika kormányozza; romantikusnak, mert nem úgy gondolkozik, mint egy villamoskalauz, hanem költőhöz illően nagyobb összefüggésekben és szabadabb gondolattársításokkal; közönyösnek kora társadalma iránt, mert legszűkebb családjának az emberiséget érzi, és legnagyobb gondjának az emberséget, mert a londoni gyerek tűzhalálán nemcsak 238szörnyűlködik, hanem fel is háborodik, az egyszeri tragédiában is a halál intézményét találva gyűlöletesnek, mert a földet nem a világmindenség legelőkelőbb fürdőhelyének látja, hanem egy csillagnak a sok közül. Mivel úgy gondolkozik, ahogy csak jóval utána fognak gondolkozni azok, akik a csillagtól csillagig vezető úton szeráfok helyett üzemanyag-nehézségekkel találják szemközt magukat.

Vállalva az ellentmondások kockázatát.

Tegyünk mi is így, és szem előtt tartva azt a tényt, hogy a természetes közegéből kioperált költői gondolat: preparátum, vegyük szemügyre felépítését. Íve a megtermékenyített sejttől az élet utolsó leheletéig húzódik. Thomas embere, akit gyakran a maga képében állít elénk, azzal a csodálatos képességgel rendelkezik, hogy életet lehel az élettelenbe. Születésének kínzó csodája teszi termékennyé a világot. Ez a termékenység Thomas alapvéleménye. Ez űzi a boldogságig, és taszítja a kétségbeesésbe. Mert ez a termékenység szüli a halált is. Thomas költői világának közepén, ég és föld szülötte, a teremtő-romboló, nyomor-aszalta karjaival is csillagokat görgető ember áll. Ebben hisz gyötrelmesen. Ennek születésében, szerelmében, halálában és – mivel a halál meg életet szül nála – halhatatlanságában. Földi halhatatlanságában, mert a halottak lényege – látni való! – átsüt a százszorszépeken. Thomasnak Eliottal ellentétben semmi köze a templomi áhítathoz. Ahogy egyebekben is mindig ellene szavaz. Eliot, miután hasonlíthatatlan rajzát adta kora terméketlen pusztaságának, a süllyedő hajók gyászos fenségével merül el a vallás vigaszában. Thomas istentelenül és magányosan dörömböl a jövő kapuján. Vad dühvel, már-már illetlenül. Kora társadalmát a végzet és az ember között dúló háború terepének tekinti. Költészete a küzdelem zajától 239hangos. Vértől és méztől csepeg. „Még a szerelem is sebet üt nála” – panaszolja egyik kritikusa, és majdnem kimondja róla az angol költőről kimondható legrosszabbat: „nem úriember, walesi!”

A szerencsétlen, mondhatja erre az irodalmi belviszályok ismerője. A szerencsétlen walesi szerencsétlen versei. És valóban. Thomas költészete körül ma a félremagyarázások Androméda-ködje gomolyog. Majd minden kritikusa nagy figyelmet szentelt annak a ténynek, hogy a költő nemcsak a költészet, az ital szerelmese is volt. Hitelt érdemlő adatok állnak az érdeklődő rendelkezésére, melyekből megtudhatja, hányszor dúlta fel Thomaséknál hangos veszekedés azt a meghitt nyugalmat, mely oly kedves jellemzője az angol családi otthonnak. Verseinek megítélésében döntő fontosságra tett szert a kritikusi szimat, mely képes megkülönböztetni a whisky szagát a borétól. Olyannyira, hogy a róla szóló irodalmat fogyasztva könnyen támad az olvasónak enyhe szalonspicce. De nemcsak az alkohol gőzétől. Nem kevésbé szédítőek kritikusainak egyes, szigorúan irodalmi természetű megállapításai: az a bravúros fölény például, mely Thomas verseiben Eliot eszméinek lenyomatát véli felfedezni, egyenesen bámulatra ingerel. Ilyen körülmények között túlságosan is szerénytelennek hat az a kívánság, hogy több figyelmet illene fordítani költőnk gondolkodásának pólusok között ívelő nagyvonalúságára. Arra pedig, hogy költészete legszembeötlőbb erényéért a kritika, miután felfedezte azt, ne csak magasztalja, hanem kárhoztassa is a költőt, minden bizonnyal addig kell várni, amíg ez a tudós műfaj végképp kialussza e magas szesztartalmú költészet mámorát. Mert Thomasnak sok mindent vetettek a szemére, csak azt nem, amit joggal vethettek volna. Azt, hogy a legnagyobbnál ki240sebbet nemigen képes ugrani. Nemcsak azért lendül a földről a csillagokba, mert ott van éppen halaszthatatlan dolga, hanem azért is, mert közben nem tud megállni. Dehogy tekint el ő közönyös tekintettel kora társadalmának nyomorúságai fölött – mitől lenne egyébként ez az édes költészet olyan keserű? –, csak éppen életének minden valóságos élményét téglaként építi bele abba az irdatlan épületbe, melynek négy sarka: föld, csillag, születés, halál. Ez a legvégsőket megelőző igazságok iránti érdektelensége nemegyszer kényszerít a kelleténél elvontabb fogalmazásra. Ami nem modorbeli kérdés. „A költészet célja a gyakorlati igazság” – írja Lautréamont. Ehhez a célhoz a tiszta beszéd vezet. A homályos verssor a költészet célját véti el. Verseinek helyenkénti homályossága Thomas költészetének egyetlen korlátja. Ezért joggal érhette volna szemrehányás. Ehelyett nem egy kortársa és még több utóda a költői tehetséget vitatta el tőle. Mely kritikai észrevételt a Thomas utáni angol költészet teljesítményének ismeretében nyugtázzunk egy üde mosollyal.

A költészetet versek teszik, nem fanyalgó megjegyzések. Elég beleolvasni Thomas sokat és sokféleképpen csepült verseibe, hogy lássa, akinek van szeme: bírálói sámli tetejéről köpködnek egy kerub nyomába. A Tökéletes Vers vértelen eszméje Thomas kezei közt üzemképes költészetté válik. Hogyan? Legfőbb ideje, hogy szemügyre vegyük, miben áll a thomasi vers tökélye. Thomas a huszadik századi versnek olyan megújítója, mint a múlt századi zenedrámának Richard Wagner. Csak a dolgok természetéből következőleg kevesebb figyelmet szentel a rézfúvósoknak. Amit nem azért tartunk szükségesnek megjegyezni, hogy elkápráztassuk az olvasót, hanem figyelmét felhívandó: óvatosan bánjon az 241ilyen analógiákkal! Thomas és Wagner között bármiféle rokonságot föltételezni siralmas ötlet volna. Eszméik mutatnak hasonlóságot, távolit természetesen, lévén más kor és más mesterség művelői. Wagner a maga operáiban a zene–dráma–költészet hármas egységét kívánta megteremteni. Más kérdés, milyen sikerrel. Thomas a modern verset kívánta alkalmassá tenni arra, hogy a gondolat–zene–látomás hármas testvériségében nyűgözze le közönségét. Klasszikus törekvés ez a javából. Csak éppen nem a görögség iránti vonzalom fűti, mint Wagner vállalkozását, hanem az emberiség száján éppen megszülető vers újrateremtésének vágya. Költőnk a költészetnek abban a gyermeki állapotában kíván megszólalni, amikor a megismerésnek – még vagy már – varázsereje van, amiért remélhetőleg senki sem fogja őt filozófiai idealizmussal vagy okkultizmussal vádolni. A gyermekit pedig ne kiskorúnak értsük. A költészet a tudatos önfeledtség állapota. „A költő olyan, mint a kisgyerek.” Ezt egy szikrázóan tudatos költő írta le, József Attila.

Persze mindez még csak szándék. A gyermeki őszinteség – a költészetben – fortélyos mutatvány. A legjobb szellemek képessége. És sajátos módszert igényel. Thomas módszere, ha helyénvaló itt ez a mérnöki munkát sugalló szó, a következő. Képeit egy sor, egy strófa erejéig szabadjára engedi – innen a téves címke: szürrealista – már-már a szabad képzettársításig, de arra mindig ügyelve, hogy egy sajátos logika, a sajátja, féken tartsa őket, nehogy valóságmagjuk kihulljon belőlük; hagyja, hogy kora angol világának és a természetnek nagyon is valóságos darabjaiból felépítsék a thomasi látomás egy részletét – „Davy-lámpák férges szeme”, írja egy helyütt ő, aki úgy néz el minden evilági és emberi fölött, mint egy őrgróf. Majd a következő pillanatban a maga 242ellentétével szembesíti a képfüzért, a két sor vagy strófa úgy fut egymásnak, mint a gyorsvonatok, csak a halottak száma csekélyebb, és a képek nem törnek darabokra: kioltják egymást, mint az ellentétes hullámok. Thomas, az ösztönös költő ezzel a mutatványával a költői dialektika mesterének bizonyul. De nem ezzel igazán. Azzal, hogy az egymást kioltó képek nem megsemmisítik, hanem – bocsánat! – átlényegítik egymást. A gyorsvonatokon ugyanis csengettyűk sora foglal helyet – („God in bed, good and bad” idézi méltó elszörnyedéssel szerényebb zenét kedvelő kritikusa Thomasnak korántsem a legjobbak közül való, de jellegzetes verssorát) –, és a baleset bekövetkeztével, mintegy fülünket kárpótolva a szemünket ért veszteségért, egyetlen óriási harangkondulás keretébe fogják a látványt. Felejthetetlenül; a következő sorba már az apró katasztrófa kerek képének emlékével lépünk. Könnyű felismernünk, hogy itt a bevett költői gyakorlattól merőben elütő eljárással van dolgunk. Más költők verseiben a képek egymást segítve épülnek egymásra, nála egymás torkát szorongatva. Az eredmény: zsúfolt, de áttekinthető rend. Thomas épülete egyszerre magasodik az ég és mélyül a föld közepe felé. De még hátravan a fogások legkülönbike. Hogy ennyi belső feszültség szét ne vesse a verset, Thomas – pályája kezdetén különösen, később, mikor a különös alkotásmód már megteremti a maga sajátos formáját, kevésbé – a lehető legzártabb versformák bilincsébe veri a dikciót. A rendteremtés minden eszközét felhasználva, sorainak részletrendjét egyetlen versívvé építi, szigorú strófaszerkezetek vagy refrének segítségével áttetszővé tagolja. A megújított vers a líra legősibb díszeiben pompázik. Klasszikus nyelv és forma kevés költő kezén éledt ilyen elevenné. Ezt már a pályatársak sem nézhetik szótlanul. Nem is 243nézik. Vádjaik két legsúlyosabbika: verbális szegénység és zavarosság. Kellő verbális gazdagság híján még csak ne is hümmögjünk.

Tegyünk fel inkább két prózai kérdést. Minden líra megítélésében döntő jelentőségűt. Tökéletes költő-e a Tökéletes Versek szerzője? Ad-e valamit a társadalmi nyomorúsággal vívódó világnak? Mert kapni kap tőle, láttuk, épp eleget. Nem könnyű a dolgunk. Bizonyára akad olyan versértő, aki őt realistának mondja, okkal, hiszen a mennyek kapujában Wales sarát veri le a lábáról. Ettől viszont joggal kérdezheti bárki: Dunquerque-nél is csillagok üzekedtek-e, mert valamilyen okból nagy volt ott a zaj meg a fényesség? „Tündéri realista” – mondja erre a harmadik, ékes példájául annak, hogy költészet és rendszertan nem erős oldalai egymásnak. Beszéljünk inkább a saját nyelvünkön. A Tökéletes Költő nem mindenben tökéletes. Költői programjának formai fogantatása paradox módon bosszulja meg magát: tökéletes verse aránylag kevés van, tíz-tizenöt. Mégpedig azért, mert választékos beszédre kényszerül ott is, ahol a nyers faragatlanság lenne a legszebb költészet. Ellenpontozásra ott is, ahol ez csak a verset bonyolítja. Az igazság századszori körüljárására ott, ahol kimondása a föladat. Költészetét nem az önzés ösztökéli, nem részvétlen az emberi iránt, mint sokan állítják róla, de olyan tűzön hevíti, hogy ember legyen a talpán, aki költészetét mindennapi táplálékul fogyasztja. Márpedig minden költészet végső álma az, hogy emberi táplálékká váljék. Lírai kenyérré. Thomasból hiányzik az a végső közvetlenség, mely a késői József Attilát kora költészete fölé emeli. Ennyiben marad el a legnagyobbak közt a legnagyobbaktól. „Bukás” – összegez gyorsan a rendszeres elme. Amiről az Úr horgaselméjű prófétája jut eszünkbe, aki Ady 244Endréről csak ennyit mondott: „Tíz verse ha van!” Majd – biblikus csend után – még ennyit: „Kinek van annyi is!”

Thomasnak például. És milyenek!

Az a néhány vers a költészet csodája. „És nem vesz rajtuk erőt a halál” – kántálja, zengi és dübörgi Thomas költeménye, az egyik legszebb. Nem vesz erőt a halottakon, akik ebben a versben élnek, és nem a versen, melyben maga az élet él, a sirályok és a tenger zaját fülelve, ezer vereség után is olthatatlan fényességben. Botfül kelletik ahhoz, hogy ne halljuk: korunk költészetének felejthetetlen sora ez. Egy háborúkkal és forradalmakkal terhes század kiáltja az örök idő fülébe a maga igazát, küzdelmes életének zsúfolt szépségét. Olyan költő szavaival, aki az év riasztó és édes szakában, októberben, születése hónapjában, minden élet októberétől rettegve élete tavaszát idézi, gyerekkora világát, Wales virágzó tájait, tövisek, fák, források tartományát – gyógyszerül mindannyiunk bajára. Aki, bár verseket írt, költő volt.

A század egyik legnagyobb lírikusa.

1967
245
Allen Ginsberg és nagy családja

Jane Kramer: Paterfamilias Allen Ginsberg in America. Victor Gollancz Ltd. London, 1970.

A szobában csődület; szól a rádió, a lemezjátszó, a magnó. Valaki gépel, másvalaki borotválkozik. Szól a telefon. – Petert keresik – ugrik ki repülőhalként a zaj hullámaiból egy akaratos hang. – Petert keresi telefonon egy női hang! – Hol van Peter? – Peter a fürdőszobában van. – Gyere, Peter! – Telefonon keresnek! – Ki keresi Petert? – jelenik meg az ajtóban egy derekára csavart törülközőbe öltözött fiatalember. Fölveszi a kagylót, beleszól: – Itt Peter. – Te ki vagy, drága? Együtt a család. Allen Ginsberg nagy, zajos családja.

Nem tagadhatom, hogy némi tudósi kéjérzettel olvastam végig Jane Kramer Ginsbergről szóló könyvét. Ha elégtételnek kissé késői is, mégiscsak elégtétel, hogy majd tíz évvel ezelőtt, kezdő költőként és majdnem ugyanannyira kezdő fordítóként, kézikönyvek és megbízható értesülések hiányában is, a dolog lényegét, Ginsberg költészetének alapkérdését helyesen láttam. Ginsberg ugyanis nem az a majdnem-bűnöző, mocskos szájú géniusz, akinek még ma is sokan látják magyar olvasói közül. Nem az a költő, aki hatalmas tehetsége mellett egy kissé zavaros fejű is. Ginsberg zavarossága nem kinőhető, kamaszkori betegség: költészetének lényege ez, legfőbb értéke és legfőbb hibája egyben. Ginsberg zavarossága ugyanis nem egy magánelme magánzűrzavara, hanem Amerikáé. Ginsberg Amerika médiuma, és bármen246nyire meghökkentő is ezt mondanunk róla, ebben áll emberi és költői nagysága. Abban, hogy végigéli önkéntes száműzött létének lehetőségeit. Eszmei és biológiai értelemben egyaránt, és ez esetben az utóbbi nem Ginsberg szexuális kalandjaira tett célzás; egész életvitelére, mezítelen lábának, tornacipőjének, virágos ingének, Noé-szakállainak naiv szimbolikájára gondolok. Mindez már nem magánügy. Egy országra mélyen jellemző az, hogy milyen ellenzéket nevel magának, maga ellen. A szomorú valóság az, hogy míg Franciaországban Sartre és Aragon nevével egy szellemi maquis is fémjelezhető, addig Amerikában az övékéhez fogható különállásra a beat-, majd a love-generation zajos cirkusza sem ad lehetőséget. Sartre-ban és Aragonban közös a polgárral szembeni megalapozott fölény, Amerika egyetlen igazi tömegmozgalmát, az ifjúság lassú rohadását a Zentől az ősközösségi eszmékig ívelő gondolatépítmények jellemzik, a tisztességgel elegy ostobaság. Ez – elorzott és a körülményekhez alakított szakkifejezéssel – az Amerikai Mizéria; hogy a lázadók eszméi szellemi görbe tükörként a college-okból kibocsátott sugarakat verik vissza. Ennek a nyomorúságnak kimagasló költője Ginsberg; költői gyakorlata híven tükrözi mindezt: a züllés krónikásának hosszú verssoraiban mamutok rohannak fejjel egymásnak, de kapard meg a kis versek hamvas fölszínét, és előtted áll a cingár gondolkodó, az ősnaiv amerikai, a múlt század modern jelmezbe öltözött romantikusa.

Egy bűvész. Olyasmit tett, amire egyetlen elvbarátja sem volt képes. Túlélte a mozgalmat, mely a fölszínre dobta. És nemcsak íróként, jobb kifejezés híján azt kell mondanunk, hogy mozgalomként élte túl, egyszemélyes intézményként; ő a folytonosság a megvert nemzedék és a szeretet gyermekei 247között. A többiek így-úgy kifulladtak, lemaradtak, Kerouac, a régi vezér pedig elkövette az elkövethető hibák legsúlyosabbikát: meghalt. Ginsberg maradt; hírhedt, de híres; bankszámlát nyit, menedzsert fogad. „Zsidó bankár”, fröcsögnek rá a barátai közül néhányan, de azért kölcsönkérnek tőle tíz-húsz dollárt, ő meg ad. Robert Kennedy fölveszi a telefont, amikor Ginsberg fölhívja. Louis Ginsberg, az apja, vidéki, „hagyományos” költő, együtt olvas föl a család szégyenével, aki ellen eközben elfogatóparancsot ad ki a rímelő atyánál maradibb városi rendőrfőnök. Utazások külföldön, Amerikában, előadások egy sereg amerikai egyetemen; Ginsberg szervez, pénzt ad, pénzt keres, Amerika kövér és kopaszodó Baudelaire-je már, előkelő szégyenfolt a nemzet testén, egy jóságos nagybácsi Walt Disney szürrealista játékparkjából, Amerika tévelygő gyermekeinek nevelője és gondviselője: családfő, a kitaszítottak próféta apukája.

Jane Kramer könyve nem irodalomtörténeti elemzés; kétszáz oldalán nyolc-tíz sornyi verset ha idéz hősétől. Jane Kramer könyve úgy irodalomtörténeti monográfia, ahogy Oscar Lewis műve, a Sanchez gyermekei tudományos szociológia. Több is, kevesebb is. Legközelebb még akkor járunk az igazsághoz, ha olyan regénynek mondjuk, melynek minden szereplője élő és valóságos személy, minden eseménye megtörtént a valóságban is, ami a fából vaskarika tipikus esete. De tény. Jane Kramer riportkönyvet ír, melynek anyagát egy regényíró fölényével kezeli. Ettől igazán izgalmas a könyve; szövege az amerikai újságírás jó hagyományain nevelkedett riporter tárgyilagos szövege, de az a mód, ahogy a „cselekmény” idejét megbontja, ahogy szerkeszt, regényíróra vall. Ami a jelen esetben nem udvarias bóknak te248kintendő. Épp ez a szerkezet teszi nyilvánvalóvá a love-generation leszármazását, azt az utat, mely a beatek James Dean-i kallódásától az Emberi Törzsek San Franciscói Nagy Együtt-Létéig vezet. A téma Ginsberg élete, egy meglehetősen mozgalmas élet, épp ezért a helyszín maga Amerika, San Francisco, New York és Paterson, William Carlos Williams és Ginsbergék városa; prűd polgárok, kockafejű egyetemisták, fél- és egész-bűnözők, elmebajosak, jógázók, próféták, a lelki béke fölfedezői, hasis- és marihuánaevők, az egész rohadt nyomorúság, mely betölti a Világ Legnagyszerűbb Országának alvilágát. Jane Kramer pontos krónikás, és szereti Ginsberget, tárgyilagossága épp ezért sokkal kegyetlenebb, mint Norman Podhoretznek, a hibátlan nyakkendőjű esszéistának elegánsan hülye fanyalgása, mely Kerouac és Ginsberg irodalmi értékét vonja kétségbe.

Jártam Indiában, többször fogadtak azzal, hogy nemrég Ginsberg is járt itt. Jane Kramer könyvéből megtudtam, hogy mit látott Ginsberg Indiában. A pszichodelikus szabadságot látta, azt, hogy bárki bárhol elmélyedhet látomásaiba, és ezzel nem okoz közbotrányt. Ha látta is az indiai rendőröket, fütyült rájuk, a „szögletesekre”. Nem tűnt föl neki, hogy az indiai rendőr nem azért utálja a hippiket, mint New York-i kollégája. Az indiai rendőr elsősorban szegény, csak másodsorban rendőr, a hippit pedig azért gyűlöli, böködi a botjával, igazoltatja, rugdalja, mert a hippinek éppúgy koszos a meztelen lába, mint neki. És mégsem éppúgy. A hippi ugyanis ezzel a koszos lábával bemegy a Connaught Place-en az American Express irodájába, megáll a pult előtt, és pléhtepsi-pofával várja, hogy elé számoljanak annyi pénzt, amennyi az indiai rendőr ötévi fizetése. Ginsberg a testvéreit látta az indiaiakban, akik – ha ugyan keresztül 249nem néztek rajta – a hülye amerikait látták benne. A hülye amerikait, aki nem-amerikai is csak amerikai módra tud lenni. „Hari Krisna”, köszönnek egymásnak Ginsbergék Los Angelesben vagy San Franciscóban. Maretta, Ginsberg barátnője nem érzi magát elég érettnek arra, hogy Ginsberg mellett betöltse a feleség szerepkörét, elutazik „érlelődni”. Hová utazik szegény Maretta? Tibetbe, egy lámakolostorba, azzal a hétszáz dollárral, amit Ginsbergék összedobtak neki. Disneyland ez, az underground Vidám Parkja.

Botcsinálta tudósként kéjjel, de kortárs költőként növekvő zavarral, már-már szorongva olvastam végig Jane Kramer könyvét. A dzsesszesített Bohémélet színpadán kétségkívül ott járkál a költészet szelleme is, és semmi kedvem ég felé fordított arccal szörnyülködni azon, hogy Rodolphe időközben virágmintás ingbe bújt, és a buddhizmussal kacérkodik. De a magyar költő fényes esélyeinek tudatában mindez gyászosan humorosnak tetszett. A saját életem nyomasztott, nem is vitás. Illetve, nem is tudom. Nyomasztott? Az az igazság, hogy az a zord és kínos fegyelem, melyre Közép-Európa és magyar voltom nevelt, egyre inkább valamiféle büszkeséggel vegyes fölénnyé jegesedett bennem, hogy születésem biológiai és néprajzi balesete mennyivel tisztességesebb gondolkodásra nevelt, mint amerikai kortársaimat a maguk eposzba illően együgyű világa.

1971
250
Robert Lowell
Elégikus sorok a hírközlés nehézségeiről

Készséggel beismerjük, az a mód, ahogy észrevételeink rendszerezéséhez kezdünk, méltatlan a magyar esszé nemes hagyományaihoz. Egy orrát lógató irodalommagyarázó nem méltó arra, hogy iskolás korú gyermekünk elé eszményképnek állítsuk.

Még ha a csüggedésre komoly oka van is.

Az irodalommagyarázót is kötik a konvenciók. Különösképpen akkor, ha az illető főfoglalkozását tekintve költő, aki élete hat hónapját áldozta arra, hogy egy másik költő verseit magyarul megszólaltassa, és eszmefuttatásának tárgya éppen ez a másik költő. Ez esetben, nemzedékek tapasztalata alapján állíthatjuk ezt, a helyes eljárás a következő: tudós torokköszörülés után a költészet értője fölvázolja kollégája működésének helyszínét, utal a körülményekre, az irodalmiakra és a családiakra, majd rövid műelemzés után értékítéletet alkot, és kimutatja kartársa költészetében azt az új elemet, mely e költészetet korunk klasszikus értékévé teszi. Ekkor és csakis ekkor szabad – de ekkor nemcsak szabad, kell is – hivatkoznia a vele egy véleményen lévő tudós tekintélyekre, esetünkben a kitűnő Edmund Wilsonra, aki a következőket mondta: „Az idősebb költőktől eltekintve, az egyetlen, akit valóban szívesen olvasok, Robert Lowell. Valami egészen rendkívülit alkotott: költészetet csinált a mo251dern Bostonból.” Ennyi elég is ahhoz, hogy az irodalommagyarázó a tárgyilagosság látszatát kölcsönözze magának, és annak a ténynek az értékelését, hogy tárgyilagos megállapításai egy kartárs-kortárs finom észrevételei, szerényen az olvasóra bízza. Ezt nyugodtan megteheti, mivel a fenti módszer szellemében működve előbb-utóbb az olvasó arcára csalja azt a jellegzetesen fájdalmas, megbocsátó mosolyt, melyet legutóbb az Afgán Epikusok kétkötetes, jegyzetekkel és kommentárokkal ellátott, részben bőrbe kötött antológiája varázsolt oda.

Szakítsunk a hagyományokkal? Kezdjük másként?

Azzal, hogy az előkelő bostoni családok közül is az egyik legelőkelőbben fiúgyermek született, egy érzékeny idegrendszerű fiúcska, akit a későbbiekben életre szólóan megrázott az a fölismerés, hogy az emberiség aránytalanul nagyobb figyelmet fordít a tőzsdei és a harctéri hírekre, mint az üdvözülésre? Hogy erre a megrendülésre épült századunk angol nyelvű költészetének talán legszilárdabb költői építménye? És hogy a rejtély kulcsa maga Amerika?

Aha, kapja föl a fejét erre az olvasó, AHA!

Érti már. Látott már amerikai turistát, aki napszemüvegben csodálta meg Velazquez vagy Tintoretto remekét. Persze tudja azt is, hogy ez a turista csak felületi jelenség, ha jellemző is Amerikára, semmivel sem inkább, mint az a Ki-is-mesélt-róla haditengerészeti támaszpont, melynek bejáratánál nagyméretű LÁTOGASD MEG A FLOTTÁDAT! feliratok biztatják tegezve az arra járót, hogy sétáljon föl valamelyik romboló fedélzetére. Na persze, Amerika. Ki nem látott színes fényképet, melyen Mr. Stephen Szabo józsefvárosi őseitől örökölt természetes előkelőséggel támaszkodik alig használt Buickjára, és mögötte kék az ég, a Lehetőségek 252Országának Kék Ege? Ki nem hallotta, hogy Amerika költészetének két főiránya van: a whitmani szabadvers és az Emily Dickinson-i zenemágia?

Bostoni dolgozószobájának magányában Robert Lowell, a rímelő költő elmélyülten tanulmányozza Emily Dickinson zenemágiáját, majd odalép a nyitott ablakhoz, lenéz a flottára, fölnéz a kék égre, és „Hazám, hazám – mormolja magában –, te mindenem!”

Csüggedésünk egyike a világ legindokoltabb csüggedéseinek.

Szabadságunkban áll választani a meddő tudálékosság és aközött, hogy okfejtésünket egy rögeszmeingoványra alapozzuk.

Mindezt nem azért adtuk elő, hogy részvétet ébresszünk magunk iránt.

Csak szorongatott helyzetünket kívántuk az olvasó elé tárni. Okát adni annak, hogy a következőkben miért fogjuk a modorunkból kialakult rossz benyomást még inkább elmélyíteni azzal, hogy irodalomtudóshoz méltatlan módon csípőből kezdünk tüzelni pisztolyunkkal, mint valami kalandfilm seriffje.

A Költészet nevű banditára.

A Nagy Ábránd

Nem Renoiré, Amerikáé.

Az amerikai irodalomtörténet-írás termékeinek zömét becsületes fantáziátlanság jellemzi. Az olvasó mérget vehet rá, hogy Pound vagy Eliot csakugyan azoktól és annyit idézett, ahogy azt a szóban forgó elemzés szerzője állítja. Az amerikai gyakorlatiasságot nem csábítják a szellemtörténet köd253várai. Nem meglepő tehát, hogy az amerikai irodalmárok többsége nem teszi föl a kérdést: miért jött Pound és Eliot Európába? Egy amerikai akkor és oda utazik, amikor és ahova akar. Poundnak és Eliotnak arra volt kedve, hogy Európába utazzék; mi érdekes van ebben?

Az európai irodalomtörténet-írást, szemben az amerikaival, dús fantázia ösztönzi az átfogó kérdések megválaszolására. Az európai irodalmár tudja, hogy Pound és Eliot Európába honosodása mögött több van egyszerű utazási kedvnél. Amerika nagy és figyelemre méltó kontinens, de kultúrája mégiscsak Európából származik. Pound és Eliot azért utazott Európába, mert az újgazdag amerikai költők szemében az igazán exkluzív dolog Európának a kereszténység alapjaira épült szellemkatedrálisa.

A két válasz közül az utóbbi a veszélyesebb bölcsesség, mert van némi igazságszínezete. „Ki olvas ezen a világon amerikai regényeket?” – kérdezte a viktoriánus Anglia valamelyik szalonjában egy angol úriember, és szellemességét jóízű nevetés jutalmazta, mert csakugyan kinek jutna eszébe olyan badarság, hogy amerikai regényeket olvasson? A szellemes úriembert a New York Review of Books cikkírója idézi száz év távolából, mert a kérdés ma is halálosan mulatságos; kinek jutna eszébe ma angol regényeket olvasni? Egy ártatlan bon mot száz év után is méltó arra, hogy fölemlítsék; ebből megítélhetjük, hogy milyen sértően sérthetetlennek látszhatott Európa kulturális monopóliuma még századunk kezdetén is.

Csakhogy itt valami böki a szemünket. Egy apró, mondhatnánk, költői szálka. Évtizedekkel vagyunk a költészet egyik nagy forradalma után. Idestova fél évszázada annak, hogy egy Walt Whitman nevű faragatlan amerikai teleszívta 254levegővel a tüdejét, és elfújta a föld színéről a költői szépség tejszínhabból emelt műremekeit. Már Whitman világsikerének is több évtizedes hagyománya van. Ő maga halott klasszikus, pályafutásának tanulsága nyilvánvaló. Amerika, ha összeszedi eszét és erejét, Sámsonként rázhatja meg a filiszteus Európa eszmetemplomát.

Ahol e pillanatban két átszellemült polgára készül a költővé-bérmálás csöndes szertartására.

Mi történik itt a whitmani forradalommal?

Jól értsük egymást, nem azon meditálunk, hogy egy világhatású költőnek miért nem akadt a saját hazájában követője, mivelhogy akadt, nem is egy. Nem is akármilyen költők. Carl Sandburg, William Carlos Williams, Vachel Lindsay el sem képzelhető a whitmani expedíció úttörése nélkül. Azon meditálunk, hogy az olvasó e pillanatban tanácstalanul bámul ránk: kik ezek?

Amerika Oláh Gáborai, az amerikai amerikaiak, akik angol nyelven amerikai verset írtak, és akik ezért meg is kapták megérdemelt jutalmukat. A verseit meleg ételért gitárkísérettel előadó Lindsay 1931-ben nyomorúságában öngyilkosságot követ el; három évtizeddel később Ginsberg egy rövid versében megrendülten gyászolja. Williamsre az hívja föl a világ figyelmét, hogy a beatek őt választják szellemi atyjuknak; ő az a költő, aki bevezetőt írt az Üvöltés-hez. Sandburgöt kegyeli a szerencse, őt csak enyhén konzervillatú dicsőség lengi körül.

A világhír, a korszakos hatás öröme a két sanda sznobé.

De azok-e csakugyan? Nem valami másról van itt szó? A költői éleslátás különös esetéről.

Pound és Eliot egyáltalán nem úgy viselkedik, ahogy azt az európai irodalmár két ifjú és kultúrszomjas amerikaitól 255joggal elvárhatná. Magatartásukban legalábbis szokatlan formát ölt a kultúra iránt érzett – állítólag diákos – tisztelet. Tanulni jöttek, az igaz, de hódító szándékkal. Ha költők lehetnek „imperialisták”, ők aztán azok. Amerikának nincs Dantéja, Petrarcája, antik klasszikusa? Ezra Pound nem az az ember, akit ilyen nehézségek céljától eltántorítanak. Megszólal mesterei hangján, soraikat, gondolataikat egyszerűen beépíti a maga versébe. Költészete nagyobbik fele rablott építőanyagból épül, akárcsak Eliot Waste Land-je. A „sznobok” – számító üzletemberek; a tégláért jöttek Európába, ami Amerikában nem kapható. Azért, hogy ebből a téglából egy bonyolult szellemi labirintust építsenek, melyben a Nagy Angol Enciklopédiával a hónunk alatt is csak nehezen tudunk tájékozódni. Fölénynek és alázatnak ezt a különös elegyét csak Amerika vegykonyhája állíthatta elő. A bradfordi milliomos cilindere egy született angolnak is szúrhatná a szemét, de nála ez a cilinder föltehetőleg nem Tiresias jóslatában pompázna, mint Eliotnál, mert neki ez a kettő nem egyformán lenne fontos, mint a Harvard neveltjének, akit épp a bostoni cilinderek űztek Európába és a klasszikus múltba, egész Tiresiasig.

Mindez, beismerjük, alig több, mint játékos stílusmagyarázat. Van itt azonban még más is. Eliot angolsága karikatúraszerűen túlrajzolt. Túlságosan is hibátlan ahhoz, hogy hiteles lehessen. Persze most bárki joggal ellenünk vetheti: ez csak maszk. De olyan, amit viselője haláláig hordott; egy ilyen horderejű döntésnek, ha olyan ember hozza, mint Eliot, komolyabb oka van a puszta anglomániánál. Főképp ha a kosztümös szerepet játszó költő meglepő viselkedésével nem áll egyedül. Ezra Pound rapallói éveiről sok szó esett már világszerte. Sokan tudják, hogy Pound Mussolini rádió256jában előadásokat tartott. Kevesen tudják, hogy miről. Előadásainak nagy része, ez esetben helyénvaló az újságírói közhely, vádirat az amerikai kapitalizmus, a bankárok és a tőzsdések Amerikája ellen. Nem a rádiószereplést kívánjuk mentegetni, semmi kedvünk erre. Arra akarjuk fölhívni a figyelmet, hogy Rapallóban egy amerikai őrjöng, egy minden ízében amerikai. Amerikai abban, amit mond, és abban, hogy mindezt Mussolini rádiójában mondja. Eliot ugyanattól hűvös angol, amitől a rapallói patrióta őrjöng.

Mindketten emigránsok. Életük és költészetük egyik legfontosabb meghatározója, hogy szakítottak Amerikával.

Azzal az országgal, melyet Whitman a Társasösztönű Ember hazájának látott.

Helyben vagyunk. Whitmannál, Whitman álmánál. George Washington és Benjamin Franklin álmánál. Amerika és az emberiség ősi, együgyű Nagy Ábrándjánál, hogy annyi balsiker és gonoszság után végre tiszta lappal indulhat.

Mert erről van szó. Ezt az ábrándot nem Hollywoodban ötlötték ki.

1969 decemberében a Chicagói Összeesküvési Perben tanúként megidézett Allen Ginsberg mondja Hoffman bírónak: „Whitman a mi dicsőséges bárdunk, nemzeti prófétánk!”

Ekkorra már Hoffman bíró hozzászokott az irodalmi szenvedélyekhez.

„Négyszáz éven át küzdöttünk a jogainkért, és négyszáz éven át lőttek le, öltek meg, gyilkoltak meg, bántalmaztak és nyomtak el minket emiatt… Ha egy fekete föláll, és beszélni kezd, ha a jogaiért folyamodik, ha a jogait követeli, ha a jogait kéri, mit tesznek maguk? A büntetésről szónokol257nak… Ott lóg a háta mögött az a kép, amin George Washington és Benjamin Franklin látható. Rabszolgatartók voltak ők is. Úgy, ahogy mondom. Rabszolgákat tartottak. Maga ugyanazt teszi, amit ők…”

Ez az idézet nem Faulkner valamelyik könyvéből való. Ez az idézet szintén a chicagói per jegyzőkönyvéből való. Ezeket a mondatokat Bobby G. Seale vádlott, a Fekete Párducok Pártjának vezére kiabálta Hoffman bírónak, mielőtt az fölpeckeltette volna a száját és a székéhez láncoltatta volna.

Nem a négerkérdésre akarunk itt kitérni. Amerikáról beszélünk.

Hoffman bíró nem a Harmadik Birodalom vérbírája. Szobájában Abraham Lincoln képe függ, ő maga nagy műveltségű jogász, hatásos szónok. Tíz évvel a chicagói per előtt ő utasította el a Postahivatal keresetét egy folyóirat ellen, mely Burroughs Meztelen Ebéd-jének részletét közölte. „Legfőbb indítéka és célja kortársi társadalmunk megdöbbentése lévén abból a meggondolásból, hogy minél jobban megvilágítsa hiányosságait és gyengeségeit – állapítja meg ítéletében Burroughs könyvéről –, maga a könyv nem tartalmaz alantas gondolatokat.”

Ez a bíró ítéli Bobby Seale-t a bíróság tizenhat rendbeli megsértéséért tizenhatszor háromhavi börtönre. Azért nem egyszerűen három és fél évre, mert a perrendtartás szerint hat hónapnál hosszabb időtartamú szabadságvesztésre csak az esküdtszék ítélheti a vádlottat.

A per során Hoffman bíró méltóságteljesen és udvariasan viselkedett, Seale vádlott goromba volt és kiabált. Jogilag mindkettőjük álláspontja alátámasztható megfontolást érdemlő érvekkel. A legtöbb megfontolást mindazonáltal az a 258tény érdemli, hogy a bíró érvei között a szájfölpeckelés meg a székhez láncolás is megtalálható.

A per idejére már nyilvánvaló, hogy Whitman, a dicsőséges bárd költőnek jobb volt, mint nemzeti prófétának.

Az okok azonban korábbi keletűek. Már a Zarándok Atyák idejében is megvoltak. A Tiszta Lap ugyanis az, ami. A Nagy Ábránd. Európának az a fölöslege, amely a mai Amerikát megalapozta, nemigen írhatott más történelmet az új földrész füzetébe sem, csak amilyet a régin megszokott. Amerika mindezzel együtt a szabadság ígérete volt, határtalan föld, üres füzet. Tele csak a Zarándok Atyák leszármazottai írták. Az indiánok és a bölények kiirtásával, a rabszolgasággal, a telek- és bankspekulációkkal, véres és szennyes pénzzel.

Amerika egyike az emberiség elfuserált lehetőségeinek.

Ez a Nagy Ábránd rövid története. A Nagy Csalódásé.

Melynek első keserves pillanataiban Ezra Pound és Thomas Stearns Eliot világgá futott innen.

Elnézést kérünk okfejtésünk éles kanyaraiért. Ez az út visz célunk felé. Kitérőit megtakarítva egyszerűen nem érthetjük meg Amerika irodalmának nagyobbik részét, ha az egyes iskolák céljával és gyakorlatával mégannyira tisztában vagyunk is.

Aki nem ismeri az Amerikai Álom természetét, a Dél legnagyobb író fiának, Faulknernek családtörténeteit ugyanolyan családregénynek olvassa, mint Buddenbrookék vagy Thibault-ék regényét, és nem érti, hogy mit keres olyan lázasan hősei sorsában az író, mitől izzik föl kezei közt a családi krónika százados dicsőségtől rozsdás műfaja?

Az ősbűnt keresi természetesen. A magyarázatot.

Azt, amit költővé érése pillanatától a liberális Massachus259etts szülötte, a Nagy Ábránd első teljes jogú költő-kritikusa, Robert Lowell is keres.

Ő ugyanis Amerikának az az „európaija”, aki nem emigrál. Ő az, aki Amerikát elioti magasból nézi – Amerikából.

Röppálya-kép

A kilövőállomás környékén minden csendes. Semmi sem mutat arra, hogy itt rövidesen lángokkal övezve fog a menny felé törni valaki.

A Lowellek Boston arisztokráciájához tartoznak. „A Lowellek csak a Cabbotokkal állnak szóba, a Cabbotok csak az Úristennel.” A Lowellek öntudata nem bankárgőg, szellemi tartás; a család már két költőt adott Amerikának, James Russelt és Amy Lowellt. Az ifjú Robert olyan házban tölti gyermekéveit, ahol a könyvtárszobában olvasnak is. A legtöbbet talán éppen ő. Zárkózott, nehezen kezelhető gyerek.

Különös, de így van: a sokk, ami költővé teszi, itt éri. Ebben a házban, ahol semmi említésre méltó nem történik. Komolyan veszi olvasmányait. Komolyan azt, amire nevelik. Szigorú, amilyen csak egy gyerek lehet. Családjának felnőtt tagjai szeretettel veszik körül; ők már tudják, hogy az erkölcsi törvények nem betű szerint értelmezendők. De épp ez az, amit a kamaszodó Lowell képtelen elismerni. Szigorúságát felnőttkorára sem növi ki. Hiába fárad az idő, munkáját csak szerény eredmény dicséri. A nehezen kezelhető gyerekből nehezen kezelhető felnőtt lesz.

Bár szemre még minden rendben van. Pályája úgy indul, mint egy gazdag család humán tudományok iránt érdeklődő sarjáé. Úgy dönt, hogy nem a Harvardra megy, hanem 260az ohiói Kenyon College-ba, ahol John Crowe Ransom oktatja a költői mesterséget. Bölcsészdiplomát szerez, nyitva az út előtte, hogy tudós oktató legyen, családja szeme fénye. 1940-ben azonban katolizál.

Ezt nem lehet nem észrevenni. Már-már botrányos gesztus ez. A Lowellek az episzkopális egyház kötelékébe tartoznak, hagyományaik, szellemük a protestantizmushoz kapcsolja őket. Robert Lowell ezt tagadja meg, amikor áttér a katolikus hitre. Bölcsészlázadás ez, kétségtelen, de lázadás. „Emigrálás helyben.” Egy patriótának és emigránsnak egyaránt következetes egyéniség lázadása. A második világháború idején Lowell önkéntesnek jelentkezik, az egészségügyieknél szolgál, de amikor a szövetségesek bombázni kezdik a német városokat, lelkiismereti okokból megtagadja a katonai szolgálatot. Egyévi börtönre ítélik, ebből öt hónapot le is ül. Családjából hihetőleg ő az első börtönviselt. Amy Lowell Amerika-szerte híres volt hóbortjairól, egyebek között szivarozott, de börtönre azért mégsem ítélték. Robert Lowell a család első, igazán veszélyes különce. Évekkel később egy harvardi tanártársa mondja Lowellről és családjáról: „A család képtelen megérteni őt, ő pedig csak túl jól képes érteni őket.”

A verseket már nem a bostoni arisztokrata sarj, hanem a lázadó, a „tűzokádó katolikus” teszi közzé.

És itt jó lesz rögtön tisztáznunk valamit. Tettünk már ironikus célzást a pozitivista irodalomtörténet-írás fétisimádatára. Most itt egy újabb alkalom: Lowell katolicizmusa. Jelentkezésekor Lowell csakugyan nagyon katolikus, már-már a fogyaszthatóság határát súrolóan az. Pulitzer-díjas kötetében ilyen verscímek sorakoznak: A Szent Ártatlanok, A fény gyermekei, Egy Biblia-körben, A kapu és az oltár között, 261A kereszt, A szellem stb. Lowell katolicizmusának azonban, láttuk, lényeges eleme a tiltakozás; a nagy katolikust lutheri indulat feszíti. Protestáns katolicizmus még Amerikában sincs; a teológia körén belül hajózva zátonyra futunk. Gyanítjuk, azért, mert a kérdés csak részben teológiai természetű. Lowell egy magán-vallásháborút folytat. Küzdelmének indítéka és tartalma, mint a valódi vallásháborúké is, földi és társadalmi. A pozitivista kritikus szemében mindez nem méltó a megfontolásra; a verscímekből egy buzgó katolikus képe kerekedik ki, Lowellt tehát pályája csúcsáig kíséri az „istenes” jelző. Az irodalmi szamárság, vonhatjuk le a szomorú tanulságot, ragályos, mint a mumpsz.

Lowell első verseskötete, A Különbözések földje 1944-ben, Allen Tate előszavával jelent meg; a tekintélyes költő lelkesen méltatja a kezdőt. Lowell igazi pályakezdő könyvének mégis az 1946-ban megjelent Lord Weary Vára számít, melyben az új versek mellett az előző kötet legjobb darabjai másodszor is megjelennek. A könyvnek átütő sikere van, a rákövetkező évben költője elnyeri vele a Pulitzer-díjat. A költőkollégák ünneplik, Randall Jarrel az Auden utáni nemzedék legkiválóbb költőjének nevezi. Az előkelő börtöntölteléket lovaggá üti az irodalom.

Mi az egyértelmű siker titka?

A költőtársakat mindenekelőtt Lowell fölényes formáló-készsége nyűgözi le. Az, hogy a pályakezdő költő – Randall Jarrel meghatározásával élve – „velejéig profi”. Lowell verselőkészsége csakugyan audeni, könnyedén emeli a legnehezebb súlyokat is. Költészetében emellett föléled az angol barokk tékozló rímelése és – valószínűleg ez a leglényegesebb – költői gondolkodásmódja. John Donne építi úgy a költeményeit, mint Lowell. A donne-i „furfang”, mely a szenve262dély mellett egy másik kötőanyagot is használ, a költői közegben meghökkentő furcsaságokra képes okfejtést. Mestere nyomdokán haladva Lowell nem rak „színre színt”, képre képet, ahogy azt a romantikusok és az esetek zömében Shakespeare is kedvtelve tette. A jó költői kép egyszerre eszme és „festészet”, az a romantikusoknál és Shakespeare-nél is, az ő képeiket azonban az indulat társítja, Donne és Lowell képeit az értelmezés. Az indulat is lehet értelmes, az értelem is indulatos, a jó versben a kettő átjárja egymást; nem akarjuk szembeállítani a „híg” festészetet a „mély” értelemmel: egy költő technikáját próbáljuk szavakba foglalni. A Csevegés Feketeszirtben tankönyvi példaként mutatja azt, amiről beszélünk. Ez a vers a tengerparton dübörgő légkalapács képével indul, hogy ezt a dübörgést a következő sor már a szív dobogásának értelmezze; minden sor tágít valamit az előző értelmén, és a végső sor egy levezetés végeredménye lenne, ha Lowell mindezt nem egy dal könnyedségével adná elő: egy amerikai-gregorián éneket.

Donne a világ költészetének egyik nagy mestere, kizárólagosan őrá mégsem épülhet egy mai költő életműve; Lowell verskezelése félreismerhetetlenül Eliot utáni. A Nantucketi Kvéker Temető hely- és szerepcseréin, tagolásán érezni, hogy szerzője kitanulta a Waste Land színpadtechnikáját. Az Indiánölő Sírjánál két helyszínen játszódik, egy földalatti-állomáson és a Király Kápolnája alatt húzódó cinteremben; Lowell itt szinte eisensteini erényekről tesz tanúbizonyságot, a vers kemény „vágásai”, „áttűnései” nyomán Boston és a huszadik század poklát látja egyetlen montázsba dermedni az olvasó. Lowell emellett jó elbeszélő is. Már az Edwards úr és a Pók történelmi helyzetdala is sejteti ezt, de a Kavanaugh Malmok, Lowell következő kötete végképp meggyőz róla. 263Robert Browning „beszélyei” és a modern regény egyaránt ösztönözhették az elbeszélő Lowellt; verse formailag a lehető legódonabb, már Chaucer is ezt az öt jambikus lábból álló sort használta a Canterbury Mesék-ben, a cselekménybe bújtatott lélekelemzés viszont már Freud ismeretét feltételezi. Az egész kötetet valami sugaras kétkedés feszíti. A pályakezdő lírikus zordságába kétségkívül vegyül némi a krónikás gőgjéből is, az első versek komor prófétája per tu szólítja a végzetet; az elbeszélő Lowell emberszabásúbb, komor sorain átcsillan valami irónia.

Mindez már a tizenhárom évi hallgatás után közreadott Élettanulmányok-at előlegezi. Századunk amerikai költészetének O’Neill-i műve ez, rendhagyó remeklés. Műfaját tekintve verses családregény vagy lírai önéletrajz, ahogy jobban tetszik. Hanghordozásunkból érezhető, hogy ezt a kérdést nem tartjuk perdöntő fontosságúnak. Csakugyan nem, és erre jó okunk van. E műve megjelenésétől fogva tisztelik kritikusai Lowellben a Gyónási Költészet megalapítóját. Ez címnek kitüntető, magyarázatnak azonban szerény. Gyónás helyett mondhatunk ugyan pszichoanalízist, messzebbre azonban ez sem vezet. Mindkét címszó azt sejteti, hogy az Élettanulmányok attól remeklés, hogy szerzőjük maradéktalanul őszinte. Az őszinteség azonban, noha az önéletírásnak kétségtelen kelléke, nem esztétikai kategória, egy őszinte mű is lehet rossz. Az Élettanulmányok legizgalmasabb titka épp az, hogy mitől művészi a szerző őszintesége? Mitől megrendítő az a közlés, hogy a gyermek Lowell egyik városból a másikba autózott a nagypapájával? O’Neill nevét említettük az előbb, említhettük volna Faulknerét is. Jeléül annak, hogy nem műfaji kérdésekről van itt szó, hogy a családregényt csak jobb szó híján használjuk valaminek a jelölésére, 264ami O’Neillben, Faulknerben és Lowellben közös. A Nagy Ábrándnál tartunk megint, hol másutt tartanánk?

Lowell közlése attól megrendítő, hogy életének színjátéka a Nagy Ábránd körfüggönye előtt játszódik. Az, hogy családja úgy él, ahogy él: bukás. Kedvességük, szeretetük, szellemi igényességük mind, mind a vereséget mélyíti el. Hisz épp abban bűnösök, hogy ők a Nagy Ábránd törvényes örökösei. Attól árulók ők, hogy az öröklött álommal csak a saját képességeik szerint tudnak élni: puszta létük is végzetes hiba. Legfőbb vétkük épp a legvonzóbb tulajdonságuk: emberi méretük. És mégis, emberméretű sorsuk nem emberméretű árnyékot vet. Nem pusztán azért, mert Lowell, ha gyötrődve, ellenkezve is, szeretettel ábrázolja őket; az Élettanulmányok megírásába kétszeresen is besegít a történelem. A könyv 1959-ben jelenik meg, Joseph McCarthy szenátor áldásos működése még elevenen él az emberek emlékezetében. Innen visszatekintve Lowell ifjúkora boldog békeidőnek tetszik, a század eleji Amerika a maihoz mérve a hagyományok hű őrzőjének. Az időnek ez a különös tükörjátéka teszi az Élettanulmányok tényközléseit drámaivá, Lowell „pszichoanalízisét” Amerika „fejlődésregényévé”. Az Élettanulmányok mindazonáltal költői remeklés, a vers és az elbeszélés harmóniája teszi azzá, Lowell különös, „zárt” szabadverse, melynek feszesebb sorai, elszórt rímei mintegy idézőjelbe teszik a prózai anyagot, a köznapi önéletrajzot költészetté zenésítik. Különös távlatot adva ezáltal az egész műnek. A módjával stilizált szöveg „eltartja” magától az olvasót, a jobb rálátás kedvéért. Mégse lássuk Lowellben a nagy Személytelen Költőt. Az Élettanulmányok-nak figyelemre méltó vonása az, hogy bennük Lowell egyes szám első személyben beszél a maga legszemélyesebb dolgairól, mind265ezt azonban olyan tárgyilagossággal, kellő távolságot tartva teszi, hogy abból nyilvánvaló: a modern költőnek nem személyesnek vagy személytelennek kell lenni, hanem, ha egy mód van rá, tehetségesnek és eszesnek.

Az Élettanulmányok után Lowell még három verseskötetet tesz közzé, 1964-ben jelenik meg Az Unió Halottainak, 1967-ben a Közel az Óceán, 1969-ben a Jegyzetfüzet 1967–68. A három kötet tanúsága szerint, noha költészetének alapjai nem változtak, Lowell maga más lett. Az Unió Halottainak helyenként fölcsillanó derűjét, melyet a Kennedy-korszak illúziói sugalltak, hamar fölváltja ugyan a Közel az Óceán kétségbeesett komorsága, a versekből azonban végleg eltűnt a fiatal költő katolikus gőgje, templomi szimbolikája. „Ezek a versek – mondja Lowell egy néhány évvel ezelőtti interjúban – sok tekintetben vallásosabbak a korábbiaknál, melyekben sok a jelkép és az utalás Krisztusra meg az Istenre.” A külszín változása azonban lényegi változás hírnöke. Az öregedő költő egyre távolabb került az egyházi értelemben vett vallástól, jobb műszó híján annak kell mondanunk, aminek ő is mondja magát: egzisztencialistának, aki a létezés értelmében hisz. Kínlódva, kétségeivel küszködve. Késő korszakának nagy verse, az Ébredés Vasárnap Hajnalán az öreg Babitsot idézheti eszünkbe. A pályakezdő Lowell mestere a szakmájának, az öregedő Lowell mestere az ifjúnak. Tudja azt is, amit a fiatal költő nem tud, hogy nem lehet mindent tudni. És nem is kell. Az Ébredés Vasárnap Hajnalán költője csakugyan művésze a formának, meg-megzökkenti sorait, túl jó rímeit el-elrontja; verse nem tökéletes, többet tud ennél: lélegzik, él.

A kilövőállomás kis pont valahol a mélyben. Jel a soha-vissza-nem-térés térképén. Lowellt egyre gyakrabban kísérti 266meg az idegösszeomlás réme. Magánya csakugyan hasonlít a kilőtt rakétáéhoz.

Egy sebektől és üzleti fondorlatoktól lázas világban konokul őrzi a bostoni gyerek eszményeit.

1960-ban Timothy Leary, az LSD előállítója, aki Allen Ginsberggel együtt mozgalmat akar indítani a szer törvényesítéséért, egy kis adagot eljuttat Lowellhez is, kipróbálásra.

Lowell hamarosan válaszol. „Omnia vincit Amor”, üzeni meg a kíváncsiaknak a kísérlet eredményét.

Egy sor kezdetét Vergilius Tizedik eklogá-jából.

Összegzés helyett

Nagy költő? Majdnem nagy? Közepes?

Sajnos, a kérdés megválaszolása meghaladja képzettségünket. Ilyen kérdést köztudomásúlag csak bölcsészdiplomával a zsebben lehet helyesen megválaszolni. Bölcsészdiplomát pedig családi okokból nem szereztünk.

Feltevéseink persze ettől még lehetnek.

Egy olyan század, mely Picassót tekinti a művészet abszolút mértékének, Lowellben a fafejű konzervatívot is láthatja. Lowell nem tört-zúzott, nem találta fel az új kor új versét, hagyományos költő. Pályája, akár múlt századi elődeié.

Aki viszont azon méri egy költő teljesítményét, hogy mennyire tudta minden képességét egy ráméretezett történelmi föladat végrehajtására mozgósítani, századunk nagy költőjét is tisztelheti benne.

Hajlunk – persze szigorúan csak magánemberként – az utóbbi felé.

Hivatalos minőségünkben csak két fényképet veszünk szemügyre.

267

Az Élettanulmányok hátsó borítólapján egy zömök, kissé kockafejű, magas homlokú, szemüveges fiatalember néz el mellettünk a messzeségbe. A fotel, melyben ül, mintha Miller Alku-jának színpadán állna: ódivatúan virágos. A falon képek, hogy mifélék, nem tudni: homályos a háttér.

A Sunday Times nyolc évvel később a világ egyik legnagyobb élő költőjeként kéri föl nyilatkozatra. A szöveg mellett fénykép. A kockafej megnyúlt, a homlok még magasabb, a korábban göndör haj egyenes szálúvá ernyedt és teli van ősz szálakkal, az orrnyereg és a szem körül mély, vésett ráncok; a képről egy keserű öregember bámul valahova lefelé, a padlón túlra, a kétségbeesés mélyére.

Ez a gyötrött arcú ember vesz részt Norman Mailer társaságában a Fel a Pentagonhoz nevezetű tüntető menetben.

Mailer, a Mocskos Szájú Entellektüel irigységgel vegyes csodálattal írja le a csetlő-botló, ügyetlen, szerepléstől irtózó költőt, aki az Ébredés Vasárnap Hajnalán-t mondja a mikrofonba.

A Bastille-t nem ilyen versek hatására szokás lerombolni. Lowell verse túl hosszú és túl komplikált ahhoz, hogy jó legyen indulónak. A jelenlevők talán nem is értették egészen. De magát a költőt, aki kiállt eléjük, nekik beszélt, velük volt, tökéletesen érthette mindegyikük.

A tüntetőknek szavaló Lowell, aki – föltehetőleg idegességtől remegő gyomorral – öregkora versét mondja a mikrofonba: a közönségnek, Amerikának, a halálnak, a semminek – korunk költészetének nevetségesen és torokszorítóan hősies voltát példázza.

Ahogy ott botladozik a Fel a Jövőhöz feliratú tábla alatt.

1971
268
Vicente Aleixandre

– Az a nagy helyzet – mondja a stockholmi Hotel Anglais különtermében Bengt, a nagy hatású, helybeli napilap vezető kritikusa, miközben a nyelve hegyével a tejfölös halsaláta egy-egy szilárdabb falatját manőverezi át a fogsorán kívülről a szája belsejébe –, hogy ez a dolog jól el lett szúrva az idén, amikor ennek a spanyol tatusnak ítélték oda a díjat…


Vicente Aleixandre, teljes nevén Vicente Aleixandre Merlo Sevillában született 1898. április 26-án; s nem két évvel később, 1900-ban, ahogy az – föltehetőleg Gerardo Diego nevezetes, az új spanyol költészet új csillagait bemutató antológiájának téves közlése nyomán – sok helyütt, így nálunk is elterjedt róla. Apja mérnök volt, szegénynek gazdag, gazdagnak szegény ember. A család hamarosan Malagába költözött, a „paradicsomi városba”, ahogy sok évvel később Aleixandre nevezte egy versében gyermekkora színterét, majd néhány év múlva innen is tovább, Madridba, ahol a későbbi költő – kedve ellenére – nagyon is prózai színezetű jogi és kereskedelmi tanulmányokat folytatott. Szabályos család, szabályos élet, szabályos konfliktusok – már ha a költő nagyapjától eltekintünk. „Szellemi fejlődésemre – nyilatkozza majd, már riporterek látogatta hírességként az akkorra már maga is nagypapakorban járó költő – nagyapám 269volt a legdöntőbb hatással, aki fiatal fejjel egy törülközőkből font kötélen szökött meg a papneveldéből, és később jóban volt Gustavo Adolfo Bécquerrel.” A már-már botrányt okozóan üde dalok híres-hírhedt szerzőjével, tegyük hozzá mi, akit ugyan jókora túlzással, de nem véletlenül neveztek „spanyol Heinének”. Aleixandre közlése váratlan mélységet nyit meg előttünk; e mélység mind a mai napig a spanyol regények és filmek sorának témája, s belé a korábbi történelmi korszakok erkölcsi (s ha maradt, anyagi) értékeihez makacsul ragaszkodó, de a hagyaték erkölcsi részében mind kevésbé hivő, fejét mindinkább kétkedésre adó középosztály tántorul. Eredeztessük tehát innen Aleixandre szürrealizmusát? Lássuk őt olyan szökevénynek, aki szabad asszociációs képekből font kötélen ereszkedik le a neki szánt ügyvédi pálya kolostorablakából? Ilyen egyszerűen azért mégsem intézhetjük el a kérdést.

Annál is kevésbé, mivel Aleixandre életében tragikus fordulat következik. 1925-ben vesetébécében súlyosan megbetegszik, s madridi életét föladni kényszerülve vidékre vonul vissza – lábadozni vagy elevenen megrohadni. A Gerardo Diego szerkesztette és föntebb már említett antológiához készült önéletrajzában így ír magáról: „Dátumok, dátumok; ez lenne az életem? Élek, amíg élek, de addig az életem csak az enyém!” A dacos hang mögül nem nehéz kihallani a halk fogvacogást. A betegség ettől fogva egész életén át sanyargatja áldozatát; a tébécéhez később szívbaj társul, majd hozzájuk a majdnem vakság. Aleixandre betegen éli át a polgárháborút, kor- és költőtársai legyilkolását, menekülését, emigrációs hányódását; a véres kor véres küzdelmeiből kizárva, mintegy betegszabadságon. Vagy ez sem ilyen egyszerű? Lorcáról, Miguel Hernándezről és Picassóról írott ver270seinek tanúsága szerint – nem. Mindazonáltal annyit biztosra vehetünk, hogy Aleixandre költészetének egyik – ha nem is egyetlen – kulcsa az egész életét megnyomorító betegségben és az ellene folytatott küzdelemben keresendő.

Kulcsot, más természetűt, persze a körülmények is kínálnak, melyektől még a nagy beteg sem függetleníthette magát. Azon a sevillai házon, amelyben Aleixandre született, sokáig emléktábla állt. De ez az emléktábla nem azt hirdette, hogy ott született a költő, hanem azt, hogy a polgárháború idején, útban Madrid felé ott szállt meg Franco. Ezt az esetet, melyet a költő még sok év múlva is utálkozva és lázongva említ föl, akár a spanyol szürrealizmus konkrét költeményének is tekinthetjük – irodalomtörténetileg persze sehogy sem helytállóan, minthogy a szürrealizmus és a konkrét költészet egymástól igencsak távol eső stílusirányzatok, a lényegét tekintve azonban, meggyőződéssel állítjuk, jogosan és okkal. A szürrealizmus spanyol változatát már a kezdet kezdetén megkülönböztette valami a vele egyívású európai áramlatoktól. Sötétebb tónusai nemcsak az árnyalatok lehetséges különbségeiről árulkodnak, hanem arról a tényről is, hogy itt nehezebben szárnyalhatott a magasba a valóság fölé igyekvő költői képzelet. A valóság helyi változata ugyanis – a társadalmi körülmények folytán – nem egy esetben túltett a képzeleten, vadabb – ha tetszik: valóságfölöttibb – képtelenségeket produkálva, mint az irodalomtörténet-írást riogató szabad asszociáció. Röviden: a szürrealista költő Spanyolországban is oda igyekezett, ahová más nemzetbeli társai, csakhogy őrajta a való világ, mellyel minden hősi elszánás ellenére mégiscsak kénytelen volt – ha máskor nem, hát az elrugaszkodás során – érintkezésbe kerülni, 271több vér- és sárfoltot hagyott, mint, mondjuk, francia kortársain.

E megállapításunk az irodalmi hatáskutatás sötét bozótjába vezet. A nem spanyol irodalomtörténet-írás szívesen tartja a spanyol szürrealizmust a francia lerakatának. Ez az észrevétel a szembeötlő rokon vonások, sőt az olykor valóban kimutatható francia hatás ellenére is téves. A spanyol költészet „francia kapcsolata” korábbi keletű, s a két költészet meglehetősen szokatlan módon, dél-amerikai közvetítéssel került érintkezésbe egymással. A nicaraguai Rubén Dario föllépése fordulópont a spanyol nyelvű költészet történetében. Ő hangszereli spanyollá Hugót, Verlaine-t, Mallarmét, de az is ő, aki mind merészebben ad hozzá a tanultakhoz valami addig nem volt súlyt és ízt, a maga dél-amerikai személyiségét; két világ robban itt csillagként egymásba, aminek következtében – mintegy mellékesen – újjáteremtődik a spanyol költői nyelv is. Ez a mozzanat elhanyagolhatatlanul fontos. A századelő francia hatásai nem úgy érték a spanyol költészetet, mint a gazdag rokon használtruha-küldeményei a szegény családot; mindössze az történt, hogy az öntudatra ébredt spanyol líra ötletet merített belőlük. Ötletet ahhoz, hogy emlékezzék a maga Aranyszázadára, abban is mindenekelőtt Góngora hajmeresztő estilo culto-jára, azaz arra a „tanult stílusra”, melyet Góngora halálos ellensége, a szellemes és kegyetlen Quevedo olyan maró gúnnyal (és olyan nagyszerű versekben) tett nevetségessé – a szegény, mennyire hiába, hisz a hosszú tetszhalál után ez a virtuozitást elképesztéssel elegyítő stílus olyan erővel látszik megelevenedni, hogy hozzá képest Tzara és Breton költeményei csak gyermeteg próbálkozásnak tetszenek. A spanyol szürrealizmus, annak ellenére, hogy a chilei Vicente Huidobro 272révén közvetlen kapcsolatba került a párizsi „központtal”, annak ellenére, hogy költői közül néhány, mint például Gerardo Diego, szervezhető mozgalomnak tekintették az áramlatot, soha nem volt francia párjának puszta utánzata. Az a tény, hogy a századelő spanyol költője a régiben volt képes fölfedezni az újat, Apollinaire kiáltványainál inkább rokonította őt Apollinaire költészetével; az üdvös szemellenző helyett a kárhozatos eklekticizmussal, melynek köznapi neve a vers. Ebből a szedett-vedett és akárhogy is, de spanyol gallyacskákból épített fészekből szállt ki Lorca, ebből Aleixandre is, akiről egyik költő kortársa – nyilván felbőszülve a francia hatás túlzottan gyakori emlegetése miatt – azt mondta: „A spanyol szürrealizmus azt adta a franciának, amije annak sohase volt, egy nagy költőt: Aleixandrét.” Amiből annyi kétségkívül igaz, hogy Aleixandre egyike századunk nagy spanyol költőinek.

De mitől? Pedro Salinas, Aleixandre nemzedék- és pályatársa, aki a polgárháború után elmenekült Spanyolországból, és 1954-ben, az Egyesült Államokban halt meg, és akit Aleixandre versben gyászolt meg, így ír költőnkről a negyvenes években: „Ez az életerős ifjú, aki derűre hangol minket, ez a szemre atléta, de valójában esendő ember; ez a kényes és magányos Vicente, aki mindig a maga útját járja, fölfedezte minden egyenlőségek legtragikusabbikát: a szerelem egyenlő a kétségbeeséssel. És most arra törekszik (a bánat matematikusaként, mert valójában ez ő), hogy elméletét a költői kombináció módszerével fejlessze tovább, mely mindig azonos végeredményre juttatja: szerelem plusz kétségbeesés egyenlő a költészettel, a költészet okozta mély megrendüléssel.” Mélyen jellemző vélemény, mind Aleixandrére, mind a kortársi vélekedések természetére nézve; ebben is, 273mint a kortársi észrevételek egy jó részében mindig, a nagy igazság nagy tévedéssel keveredik. Salinas kimondja Aleixandre legvégső titkát: azt, hogy a betegségek sora egy atlétatermetű, egészségtől duzzadó, erős emberre támadt. De ezzel aztán Salinas – lévén kortárs, azaz szükségképpen rövidlátó – be is fejezi, illetve elkanyarodik a fennkölt stíluselemzés felé, mintha Aleixandrét az tette volna kivételes jelenséggé, hogy állhatatosan, versről versre fejlesztette ki a maga költői világát, amit egyébként kétségkívül megtett. Mai szemmel nézve aligha láthatjuk Aleixandrét „a bánat matematikusának”, ahogy – egy másik kortársi vélekedést idézünk – „megindítóan romantikus költőnek” sem. Másról van itt szó. Aleixandrét utolérte a kivételes pillanat dermesztő szerencséje: váratlanul és tökéletesen készületlenül szembekerült a sorssal. A sajátjával, a közössel, a minden elevenével. Nagy költészet nincs nagy rögeszme nélkül. Költői és nem elmekórtani értelemben ilyen – sugárzó – rögeszme Hölderlin görögsége, Petőfi világszabadsága, Whitman Amerikája, Saint-John Perse tengere, József Attila szocializmusa; láthatjuk, szinte bármi, ami köré a világ kikristályosodhat. Aleixandre is mindent egy lapra tesz föl, a szerelemre. Csakhogy ez a szerelem nem a mediterrán amorózó kalandja, hanem az élő szerelme az életbe; a halálra szánt test minden ízében él, és minden ízében haldoklik; innen a versek fölfokozottsága, a szenvedély kozmikus volta. „Az ember a kozmosz része, és létében nem különbözik tőle”, mondja egy filozófus nyugalmával Aleixandre. De versei – mintegy cáfolatul – vért hánynak e nyilatkozat köré, a nagy egyetemességet egy nagyon is egyszeri élet nagyon is földi gyötrelmeivel hitelesítve.

Nem úgy indult a dolog, hogy ez lesz belőle. Első kötete, a 274Tornác (Ámbito) egy olyan egyetemet végzett szürrealistát mutat, akinek nem csúszik félre a nyakkendője, és akit Góngora mellett a kortárs Jorge Guillén is megihlethetett. Változást csak a következő két kötet, különösképp a később írt, de előbb kinyomtatott Kardok, mint ajkak (Espados como Labios) hoz. Ennek a kötetnek a versei szinte kukorékolnak a szándékolt harsányságtól, hanem a szürrealista tűzijáték mögül itt már elő-elővillan a költészet nem tanulható része is; fölsejlenek a valódi indítóokok: az, hogy a beteget – föltehetőleg hosszú, ágyban töltött időszak után – sétálni viszik, az, hogy a beteg szeretve utálja a látogatóit, hogy világa köhögéssel és halálfélelemmel van tele; árulkodók a verscímek is: Sivatag, Halál, Anyám, anyám, Hagyd abba. Valami készül. A fordulat azonban csak a következő kötetben megy végbe. A rombolás vagy a szerelem (La Destrucción o el Amor) Aleixandre első igazán érett verseskötete, mely a Nemzeti Irodalmi díjon kívül az olvasottságot is megszerzi költőjének. A kötet számos kommentálója töri magát azon, hogy a címben található sejtelmes kötőszót helyesen értelmezve eldöntse, kire-mire utal a cím? Kierkegaard-ra-e, aki szerint szerelem nélkül csak a rombolás az osztályrészünk, vagy épp ellenkezőleg, arra a tényre, hogy a szerelem azonos a rombolással, mely esetben a vagy szócska avagynak olvasandó. Aleixandre maga így nyilatkozik erről: „…a vagy szócska inkább egyesíteni, mint szétválasztani szándékozik a két fogalmat. A rombolás szerelem.” Megvalljuk, kajánul idéztük mindezt: egy költészetfilozófiai szappanbuborékot, mely a szivárvány egzisztencialista színeiben játszva épp a lényeget takarja el: azt, hogy Aleixandre verse ebben a kötetében telik meg vérrel, élettel, jelentéssel. Ekkorra döbben rá arra, hogy a halál közelsége az életet is közelebb hozza; 275hogy a romlandó test is kozmosz, és a kozmosz elemei a kéz, a láb, az ajkak, a fogak; hogy a világ egyetlen, roppant, eleven testnek is képzelhető, melynek mi, emberek vagyunk a testrészei; hogy ebben az összefonódásban rész és egész egymást föltételezi; hogy – kellő hőfokon égve – a mulandó is múlhatatlan; hogy ebből az egész ragyogó és undok szövevényből valami homályos esély kezd kibontakozni – a győzelemre? Úgy látszik, valamiképp arra.

Következő kötetei ezt a világot építik tovább. A polgárháború idején két, szándékoltan egyszerű hangú románc erejéig mintha kilépne eddigi magából; de nem. A világ csontjait egy újabb, egyetemesebb háború hasogatja; ő a Paradicsom árnyéka (Sombra del Paraiso) verseit írja. Lassan változó alkat. Vagy csak nem elégszik meg kevesebbel, mint lényegi változással? 1954-ben megjelent kötete, A szív története (Historia del Corazón) lényegi változásra utal. A hanghordozás ugyan többé-kevésbé a régi: Aleixandre „szabadverse” itt is zsúfolva van titkos utalásokkal a zárt formákra; a költő hangja mégis megváltozott: eddig is hosszú sorai mintha még tovább hosszabbodtak volna, nyilván a helyenként már prózaírót idéző leírások tempós részletezése miatt. Az igazi változás azonban a költő szemléletében ment végbe: a korábban énközpontú egyetemesség emberközpontúvá, a kozmikus szolidaritás emberi kötelességvállalássá lett – az elemek mindenségében megjelenik a társadalmi ember. Az illékony valóságfelettiben a kézzel fogható valóság. A hajdani heveny halálfélelem meghökkentően hatékony hajtóerőnek, az egykori halálra szánt szívós élőnek bizonyult. A kötet megjelenésekor már a Spanyol Akadémia tagja; 1949-ben választották a tagok sorába. Munkás öregkor; az ötvenes évek közepétől Aleixandre két-három évenként 276tesz közzé egy-egy új kötetet. A fiatalok közül sokan tartják mesterüknek. Az 1977-es Nobel-díj egy olyan költőt tisztel meg, akit hazájában a jelenkori spanyol költészet klasszikusának tartanak.

Akadémiai tagság? Díjak? Megtörtént, elmondtuk; ennyit tartunk róla. Az idő rámenős nyomozó, fütyül a címekre. Kövessük példáját mi is, és tegyük föl régóta tartogatott keresztkérdésünket: mit mond nekünk ez a költészet ma, századunknak az elintézetlen dolgok terrorjától fuldokló, élhető jövőt óhajtó hetvenes éveiben? Ha megállunk a versek fölszínénél, akár fanyaloghatunk is, hogy nem túl sokat; túl sok viszont a spanyol kellék: a vér, a szív, a bika, a hold; és a verseknek az emberiség képviseletében föl-föltűnő szerelmespárja is egy kissé divatjamúlt szóruházatba van öltöztetve. De tekintsünk csak az irodalom cafrangjai mögé, a versek mélyére, és a költészet élő lényegét láthatjuk, az egy ember sorsát, közös sorsunkat. A hajdani, lázba hozó újdonság, a szürrealizmus mára, mint a tegnapi divat, múltabb múlt a régiségnél. De a túlélés nagy kalandja a mi kalandunk is; ez az emberiség örök divatja, melyen csak a föld színéről való eltűnésünk változtathat. Ehhez mély közünk van; kell, hogy legyen. És még valami máshoz is. Aleixandre hosszú éveket, évtizedeket élt Franco fasiszta Spanyolországában, ami sok tekintetben gyötrelmesebb próbája a költői egészségnek, mint a mégoly keserves emigráció. Gondoljunk Gottfried Bennre és a költészet megszégyenülésére; arra, hogy a műveltség nem nyújt föltétlen védettséget a fertőzés ellen. Ebben a megvilágításban még Aleixandre spanyol kellékei is másképp festenek; és végképp más színben tűnik föl „szerelmes” költészetének rejtjeles üzenete: kisüt belőle a tiltakozás, a tiltakozásnál is több, az addig-ameddig – és ha 277nem magában, hát másban, és ha sehol és semmikor, hát a hiányában – föltámadni képes, törékeny ember rettentő fölénye.


– Mondja, de igaz lelkére – néz rám átható tekintettel Bengt, aki a tejfölös halsalátával határozott ember módjára végezve, áttért a közepesen sűrű, de vérforralóan bordó mártásban úszkáló húsdarabkákra –, maga szerint ez tényleg érdekes? Ez az egész őskori, spanyol izé?…

1978
278
Mit tetszik szólni a modern költészet szörnyű válságához?

Regényíró (a barátom, ugrat): – Egész jó prózát írhatnál, minek írsz verset?

Novellista (a barátom, nem ugrat, szomorú, mint mindig, a nagy igazságok kimondásakor): – Verset nem olvasok. A vers korszerűtlen.

Prózaíró (nem a barátom, árulkodóan lelkes): – Az a sok szörnyű, érthetetlen vers!

Lektor (a barátom, más véleményeit nagy becsben tartom): – A költői formák föllazulása általános slendriánságot eredményezett.

Humorista (szent borzadállyal): – Panyigai ü!

Közvélemény: – Bezzeg a régiek!

Csak hogy lássuk, minek vágunk neki.

Dialektikusan véve tudomásul azt, hogy a tudományok összefüggenek egymással. Az irodalomtudomány például a botanikával, a zöldségek révén.

Természetes humorérzékem meggátol abban, hogy Antonius pózába vágjam magam a ledöfött költészet teteme fölött.

A költészet az ember örök!…

Hisz épp ez az, mije? Mi az, amibe Horatius és Shelley 279egyaránt belefér? Minek a tágassága szükséges ahhoz, hogy ilyen ellentétes energiák ne kioltsák, hanem fölerősítsék egymást? Adhatjuk alább magánál a világnál? Annál a meghatározásnál, hogy a költészet a világban való emberi jelenlétünk tükörképe? Mely meghatározással nem akarunk új fejezetet nyitni a tudományok történetében. A költészet sokféleképp meghatározható és meghatározandó, szerencsés esetben esztétikai célzattal, valamely fontos tanulság kedvéért, és mindaddig helyesen járunk el, míg tudatában vagyunk annak, hogy meghatározásunk a legszellemesebb, a legtökéletesebb is: munkahipotézis, segédeszköz; szükségképpen tökéletlen megközelítése valaminek, aminek tökéletessége épp változatainak végtelenségében rejlik. Abban, hogy szárnyakon jár előttünk, míg mi elmélet-mankóinkkal csattogunk utána a kövezeten.

Ami nem a megismerés lehetőségének tagadása, sőt. Épp egy ilyen túl tágas, ennyi mindent magába foglaló szervezet megismerésében van hangsúlyozott jelentősége a részfolyamatok pontos ismeretének, mivel főképp ezekből következtethetünk a működés lényegére. Ha valahol, itt aztán csakugyan életveszélyes babonákra hagyatkozunk. Pusztán az iskolás korszakolásra.

Ha valaki nem hallja Faulkner hosszú mondataiban Whitman hosszú verssorait föl-földübörögni, annak nemcsak a hallása rossz, a tájékozódóképessége is. Méghozzá épp ott, ahol a legnagyobb szükség lenne rá; azon a ponton, ahol nem sokat mond a műfaji megjelölés, hogy ez a próza, az a vers. Mivelhogy e kettő még az iskolamesterek kedvéért sem hajlandó megnyugtatóan elkülönülni. Ezt a kérdést firtatva valójában az irodalom Föníciájában járunk, ahol folyik a nagy cserekereskedelem, és ahol nem sokra megyünk 280annak lajstromozásával, hogy mi mindent kapott a modern költészet a prózától, ha előkelően megfeledkezünk arról, hogy mi mindent kapott a modern próza a verstől. Trükkjeinek jó részét, mondatainak dallamát, kemény „vágásait”. Joyce, de még Hemingway sem létezhetne Rimbaud nélkül. Ahogy Einsteinnek nem a képletei, de a szelleme nélkül korunk költészete sem lehetne költészet: tükör, amit mi tartunk magunk elé a mind nyilvánvalóbban kerek világban, ahol minden eddiginél nyilvánvalóbb egymásra utaltságban élünk. Apad a líra? Árad a regény? A „korszerűtlen” költészet fütyül az időjárásjelentésekre, búvópatakként el- és föltűnik: él. Mint anyaga és mestere, az ember.

Mindazonáltal vegyük csak készpénznek az irodalomelméleti pletykát, hogy a modern költészet legfőbb jellemzője a sokkhatásra való makacs törekvés; hogy korunk költőjének technikája egyébből sem áll, mint abból, hogy e gonosz lélek addig áll az utcasarkon, míg el nem sétál előtte a gyanútlan olvasó, kire ő versében rákiálthat: „HUU!”, és biztosak lehetünk megérdemelt sikerünkben: kéznyújtásnyira tőlünk a végső következtetés, hogy a szabadvers ráz, mint az áram, hogy a rondónak „trubadúrtartalmai” vannak. Miközben szerencsésen szem elől tévesztettük a költészet eleven lényét, ezt az ingatag természetű mumust, mely sehogy sem hajlandó ott és úgy ijesztgetni a közönséget, ahogy ez elvárható lenne tőle. Sokkolni sem: illemtankönyv szerint. Bokszerrel írva szabadverseit.

Századunknak emberileg talán legmegrázóbb költői teljesítményében legkevésbé épp a szabadvers rendít meg. Egy fiatalkorában keresetten modoros, nemegyszer bizony elfojtott ásításra inspiráló magyar költő hangváltása egyszerre torkunkon akasztja a bíráló szót. Elnémít a döbbenetes lát281vány, ahogy Vergilius kisebesedett lábbal menetel Szentkirályszabadja felé. Tankönyvi példa ez arra, hogy mi a megrendítő költészet igazi titka. A versen átszivárgó vér, a sírból is feltörő élet. A költészet emberi lényege, melynek minden forma, Vergilius éppúgy, mint a szabadvers, mint bármi, lehetőség az üzenetközvetítésre. Az oly sokat óvott és oly mélyen lesajnált közönségnek kivételes alkalmakkor, szerencsére, jobb a füle, mint nem egy hivatásos elméletalkotónak. Szülővárosom gonoszul friss humora, mely kéjjel csinált bohócot titánokból is, Radnótiról nem költött versparódiát. Nem félünk elvenni a delphoi jósda kenyerét, megjövendölve, hogy nem is igen fog. Jót és hiteleset legalábbis nem.

A tanulság? A lírai környezetszennyeződésről szóló elméletekhez – Kosztolányi zsebéből emelünk ki egy aranytallért – két dolog szükségeltetik igazán. Két bot. Az egyik vesszőparipának, a másik fülnek.

Makacs irodalmi babona, hogy a tizenkilencedik század költészet címén egy jó karban lévő zeneszekrényt hagyott századunkra, melyet aztán a gondatlan örökös csúnyán elrontott. A vers azóta nem zenél, csak kattog és zörög. E vélekedés, noha forrása az emberi jóság, legalább két ponton nélkülöz minden alapot: kiindulásában és végkövetkeztetésében.

A modern költészet válsága – itt végre helyén használjuk a szót – a múlt század harmadik harmadában kezdődött, Swinburne és a parnasszisták körül. Swinburne maga is észreveszi, önparódiája a tanú rá, hogy tökéletesen száguldó ritmusai alól akár el is hagyhatja azok kedvelt terepét, a tengert, verssorai már elvitorláznak bármin; verssorai – ve282szi észre döbbenten – már csak vitorlázni tudnak, ágy és asztal között is. Azaz versnek és valóságnak az a cinkossága, melynek eredményeként Shelley versébe előzékenyen besüvölt a nyugati szél, neki már csak álombeli óhaj; a süvöltéssel ugyan semmi hiba, csakhogy szorgosan kell hozzá tekerni a szélgépet. A parnasszisták szépségeszményével sem járunk különbül. Tanárosan irtóztató tökélye mindenre inkább alkalmassá teszi, mint arra, hogy újból megteremtse köznapi és fennkölt, olyannyira vágyott összhangját. A köznapival amúgy is baj van. Pontosabban nem vele, hanem a költői technikával, mely megpróbálja a „költőietlent” versbe emelni. Browning monológjai – hogy ismét Angliába tegyük át székhelyünket – kiállják ugyan az idő próbáját, de a maguk túlzott terjedelmével, egy szusszanás: kétszáz sor, éppúgy a válságról adnak hírt, mint Swinburne és a parnasszisták zenés lebegése. A koronatanú azonban – Egy évad-ot töltve a pokolban – Rimbaud. „Mindez elmúlt.” – írja a Delíriumok robbantássorozata végén (Rónay György magyar szavaival) – „Ma már tudom köszönteni a szépséget.” Ma már; értsd: fölrúgva a zeneszekrényt, részegen a föld gyönyörétől és őrületétől. Nem azért persze, hogy közlését komolyan vegyük. Végtére is mi ő? Irodalomtudós? De a tények azért tények: századunk egy romokban lévő költészetet örökölt elődjétől. Szerencsére, tegyük hozzá; volt ugyanis kéznél levő építőanyaga.

Merthogy a líra forradalmának – és ezt azért ne felejtsük el komoly aggodalmaink közepette megemlíteni, hogy ez forradalom volt, szükségszerű és elodázhatatlan – építő szándéka volt; a valósághoz akart visszatalálni, hogy annak talaján az új költészet épületét fölhúzhassa; bármit szedett szét, csak azért, hogy újból és jobban összeszerelje. Mai 283szemmel nézve a kortársaknak nemcsak a szörnyülködése, hanem a lelkesedése is ellenállhatatlanul mulatságos; az, hogy mi hozta lázba őket, mit véltek nyers hanghatásnak. Mai szemmel nézve ahány nagy „formabontó”, annyi operai magánénekes vagy legalábbis kamarazenész. Apollinaire, Rilke, Lorca már-már áriaként énekelhető, és a „csikorgó” Eliot Négy kvartett-jében olyan levegős rend engedi zenélni is a képzeletet, mint Beethoven kései vonósnégyeseiben. Vagy említsük Kassákot, aki kezdeti, „dübörgős” korszaka után valósággal gordonkajátékossá képezi ki magát? És ne áltassuk magunkat azzal, hogy Kassák „jó útra tért”, ahogy Aragon és Eluard sem egyszerűen „visszatért” valahova. Dallamaik, mindannyiukéi, attól nem cukrosak még édesen sem, amitől Bartók melódiái, a gorombán megcsendített disszonanciáktól. Attól, hogy nem kikerülték, hanem átélték a költészet forradalmát; hogy viszik magukkal a megszenvedett tanulságot. Mint a többiek, mint azok a társaik is, akik a modern költészet elleni dohogásokból többnyire kimaradnak, lévén példájuk épp a különlegesen tiszta dallamvezetésre példa: József Attila, Auden, Miguel Hernández, Dylan Thomas. Szegények, különben mind a szabad asszociáció áldozatai.

Hogy végre a szabad asszociációra is sort kerítsünk, mely aggályos vélemények szerint olyanformán rombolja a közerkölcsöt, mint a szabad szerelem. Azt hihetnénk, ez a lemez már lejárt. Kosztolányi „a magyar vers libre” megalkotóját köszönti Füst Milánban; ma kinek jutna eszébe Füst furfangos ritmikájú verssorait azzal jellemezni, hogy azok „szabadok”? Ki cseréli össze az ő verseit a Whitmanéival, Cendrars-ét Apollinaire-ével, a Duinói elégiák-at a Világanyám-mal? Kimondjuk, hogy ki? A szabadvers, szakállas közhely 284ez, zsarnokian szigorú versforma. Nála már csak egy szigorúbb versforma van, a közönséges prózai mondat. Prousté, Krúdyé, Fitzgeraldé, Móriczé; azé, aki írja, ha író az illető; az író mondata: egyéniség. Csak a versmondat ne lenne az? Csak a költő észjárása ne tükröződne szövegében? Ki cseréli össze József Attila képzettársításait André Bretonéival? A költészetben minden eszköz értékét az szabja meg, hogy ki használja és mire. A szabadságét az, ki hogy él vele. Irodalomtudományunk kezd enyhe szalonspiccet kapni a matematikától. Egy rossz költő nem a költészetet jellemzi, hanem saját magát. Sok a rossz költő? Korunk ártalma, mondja már Martialis is. A rossz vers önnön alkotóját döfi le, nem a költészetet. A költészet a kötetlen rosszat éppúgy éli túl, mint a kötöttet: Voltaire eposzait, Dryden ódáit, Édes Gergely leoninusait; sértetlenül, a tanulságokat, ha vannak, hasznosítva. Ami pedig az eltűnt zenét illeti, ezt kérni számon a modern költészettől, és épp nálunk, ahol Weöres Sándor, Nagy László és Csanádi Imre személyében e pillanatban is legalább három egyszemélyes hangversenyzenekar működik, hogy mást ne mondjunk: illetlenség.

A modern költészet persze válságos időket él át, kérdésesnek érzi létét, gyötrelmesen nehéznek föladatát.

Ahogy a modern világ is.

Korunk költészetét szakadékok szabdalják keresztül-kasul, partjaikról meredten figyeli egymást gyereksírás és halálhörgés, eszme és gyakorlat, költő és közönség.

Ahogy világunkban is farkasszemet néz a gazdagsággal a szegénység, az ésszel az esztelenség, a jövővel a múlt.

285

Hárítsuk a helyi háborúkért a felelősséget a hosszú hajviseletre?

Dolgunk nem kevesebb, mint föltalálni a lakható földgolyót.

A divatot hagyjuk Diorra!

1973
286
Műfordításaink kritikai fogadtatása

Műfordítás-kritikánk helyzetéről értekezni: délceg köröket írni a semmibe. De korántsem a kiterjesztett szárnyakon vitorlázó madarak örömével. Ha az áttekintés készítője madárnak érzi is magát, nem azért, mintha szárnyai nőttek volna. Hányja a falra a borsót szorgosan.

Műfordítás-irodalmunknak kritikája, ha a kritikán többet értünk alkalmi kalaplengetésnél és személyes megnyilatkozásoknál, alig van. Ha a műfordítói buzgalmat kíséri is némi értelmező munka, ezt zömmel maguk a fordítók végzik. Az ő kiindulásuk azonban természetszerűleg más, mint a befogadóké; más az eredmény is: kritika helyett esszé, írói önvallomás, módszertani jegyzet, s noha mindezek fontossága vitathatatlan, a kritikát mégsem pótolhatják. Még akkor sem, ha a fordítás befogadása kritikai visszhang nélkül is végbemegy. Sőt épp a befogadás kétségtelen ténye teszi olyan kínosan zavaróvá a kritika mulasztásait. A napjainkra már-már szolgáltatássá váló műfordítás szinte házhoz hozza a világirodalmat; a hazai irodalom, író, olvasó, ha kívánja, a világirodalom tágabb közegében is élhet; Lorcának magyarra fordított drámájából magyar opera születik, az induló költő, ha elég nagy szamár, „túlhaladhatja” – a magyarul olvasott – Apollinaire-t; a fordítás, e legnemzetibb műfajunk, minthogy ez csak magyarul és csak a magyarul olvasó287kért él, ma még kevésbé a műveltek passziója, mint bármikor. Hatása folytán közügy, s nem is a másodrendűek közül való. A műfordítás rokontalan nyelvű közösségünk számára létkérdés: és nem csupán a beszerezhető információk várható haszna miatt, nyelvünk és irodalmunk önbecsülése végett is, mivel a dolgok jelenlegi állása szerint a fordítás majdhogynem egyetlen lehetőségünk arra, hogy a világirodalom közegében létezzünk, még akkor is, ha létezésünkről a világirodalom csak nehézkesen és kelletlenül óhajt tudomást venni. Fordítani annyit tesz, mint áttörni a bezártság burkát, s nem elfogadni az ostoba vélekedést, hogy kis országnak a szelleme is kisszerű. A műfordítás hiányzó kritikájáról szólva tehát nem az a panaszos kérdés merül föl bennünk, hogy érdemükhöz mérten becsüljük-e műfordítóinkat. Sokkal inkább az: becsüljük-e magunkat? Becsüljük-e annyira a saját költészetünket, amennyire az becsüli magát a műfordítás százados gyakorlatával? Mert a kritikai gyakorlatban mintha két költészet létezne, egy „írt” meg egy fordított, s az utóbbi mint az előbbihez beszállásolt szegény rokon.

Holott ez a fölosztás már csak irodalomtörténeti szempontból is tarthatatlan.

Az okok mégis az irodalomtörténetben, hogy ne mondjuk: történelmünkben keresendők.

Az angol és a francia is fordít, mégsem úgy, mint mi. A francia Shakespeare, az angol Corneille és Racine nélkül szegényebb lenne ugyan, de nem koldus, kinek a fedél hiányzik a feje fölül. Annak a ténynek a jelentőségét, hogy a mi körülményeink között a honi költészet mindig is a maga létéért és tágabb lehetőségeiért harcolt a külhoni átültetésével, aligha lehet túlbecsülni. Az eredmény: tudós lábjegyzetek helyett eleven költészet. És még valami, egy szereposztásbeli 288furcsaság: a mindenes költő. S az ő munkássága nyomán irodalmunk rendetlen gazdagsága. Minthogy az értelmezésre már alig-alig maradt idő és energia. És amikor már maradt? Századunkban két olvasni érdemes mű tekinti át magyar szemmel a világirodalom történetét: az egyik egy költő, a másik egy szépíró műve. Közvetett bizonyítékaként annak, hogy világköltészet és világkultúra iránt érzett éhségünket közműveltségünk aránytalanságai szülték, hogy műfordítás-irodalmunk épp szegénységünktől olyan világraszólóan gazdag, s hogy mindannyiunk legfőbb föladata e történelmi aránytalanság fölszámolása. Gondolkodással, mondjuk nagy álnokul, ha másként nem megy. Alkalom nyílik rá bőven, még az olyan sokat tárgyalt klasszikusok körül is, mint Arany János. Aranyról szólva senki nem mulasztja el megemlíteni a nemzeti eposz megteremtésére, azaz a magyar költészet töredékes szellemi hátterének kiegészítésére irányuló kísérleteit. Aztán egy sóhaj, hogy ez, sajnos, nem ment. Aztán még egy méla tekintet, hogy nem is nagyon mehetett, mivel túlságosan furfangos volt a szándék ahhoz, hogy a naiv eposzt sikerrel teremthesse újjá. Hanem a háttérteremtés másik, ráadásul sikeres kísérletéről jóval kevesebb szó esik. Arany Hamlet-fordítása fordításirodalmunk fölülmúlhatatlan remeke, a témáról ennyit üdvös mondani, minthogy ez Shakespeare színpadára illően hangzik. Arra, hogy itt, egynapi járóföldre a nyelvújítástól nyelvünk és költészetünk terheléspróbája zajlik, mint egy hídé, melyre megrakott tehervonatokat vezényeltek, hogy leszakad-e alattuk vagy sem, alig vet ügyet bárki is. Holott itt egy valóságos háttér, a világirodalomé előtt maga a magyar költészet állja a próbát fényesen. Shakespeare a maga nyelvét beszéli a magyar változatban is, és ez nem kevesebbet jelent annál, mint 289hogy a magyar nyelv olyan híd, melyen Hamlet és Claudius nyomában Ady is átdüböröghet. S az ő nyomában a többiek, máig mindenki. A Hamlet magyarul azt is, ha nem elsősorban azt jelenti, hogy a magyar költészet többé még fordítás közben sem a vonzalmainak tárgyául választott költészetekkel áll versenyben, hanem a saját lehetőségeivel; mintát ezután ha választ is, csak azért, hogy meghódítsa, fölszívja, magyarrá tegye, azaz eltérjen tőle. E fordulatnak s a nyomában beállott változásnak műfordítás-kritikánkra tett hatása szinte semmi. Arany még lábjegyzetelésben is felülmúlja a műfordítást kritika tárgyává tevő, kései szakolvasók zömét, amikor ezt a bájosan pedáns megjegyzést fűzi a Hamlet egy sorához: „Deliussal tartok, hogy ez csak képes beszéd: Hamlet új döfést, nem mérget ad a királynak, amit bajos is volna belé töltögetni, akarata ellen. Így pathos, amúgy nevetség.”

Mire számíthat ma egy műfordító?

Sok jóra nem. Nemcsak egy-egy teljesítmény, gyűjtemények, fordítói életművek, közös vállalkozások egész sora süllyed el a kritika közönyében. Nemzetek és korok költészete válik hozzáférhetővé magyarul, és a kritika fejét sem biccenti. A szakma, melynek kultúránkban betöltött szerepét – elvben – mindenki elismeri, kihalási gondokkal küzd, jórészt az őt övező közöny miatt. S ha olykor, ritkán, van is visszhang, abban sincs mindig köszönet. A jelenlegi gyakorlat szerint a műfordítói teljesítményt – a költőkét, az ő tevékenységüket még kíséri némi figyelem – a kritikának három fajtája érheti: a költő-fordító kartársé, a nyelvész-irodalmár szakemberé és a csak olvasónak szakember kritikusé. Az előbbieknek, főként a műfordítást maguk is művelő költők által írott bírálatoknak van értelme, súlya, haszna, ám ezek290re az írásokra, hol jó, hol rossz értelemben, de eleve rányomja bélyegét a szakmai érdekeltség, nemegyszer egy mesterség belügyévé szűkítve azt, ami lényege szerint egy tágabb világ, az egész magyar költészet élő gondja. Ezt a szakmai szűkkeblűséget lenne hivatva egyetemes költészetszemléletté tágítani a kritika. Ha lenne. Ha elemi tájékozatlanságát nem rotációs prózaversek írásával leplezné, a legrosszabb értelemben vett fennköltséggel tisztelve meg a költészetet. Miközben Dylan Thomas, hogy csak egy példát említsünk meg a sok közül, az említésre sem érdemes költők kuckójában szerénykedik. Noha tolmácsolására egy egész költői szövetkezet alakult. Noha az ő magyarországi pályafutásának értelmezése nélkül bajosan tudná megmagyarázni bárki is, hogy mást ne mondjunk, Nagy László költészetének változásait. Noha a magyarul is élő és ható világköltészet értelmezése nélkül bajosan lehetne megmagyarázni a magyar költészet legrejtettebb változásait is. Van-e értelme általában szapulnunk vagy földicsérnünk az avantgarde-ot, ha nem vesszük észre, hogy Illyés a Dőlt Vitorlá-ban ifjúkora versélményeit éli és értelmezi újra? Ha nem vesszük észre, hogy Lorca egy kivételes pillanatban olyan egymástól különböző költőkre képes hatni, mint Nagy László és Nemes Nagy Ágnes? Ha nem tudunk arról, hogy a mai magyar költészeten nyomot hagyott Blake és Kavafisz? Költői kérdések ezek; versfordításaink kritikájának sanyarú állapota költészetünk kritikájára vet rossz fényt. A szeszélyesen billegő kritikusi mérlegre, mely világirodalmi súlyok híján hajlamos rimbaud-i súlyúnak mérni akár a szolid pályakezdőt is: épp azt zavarva meg ezáltal a legjobban, akinek leginkább lenne szüksége szilárd mértékegységekre. És a költők még mindig a szakma előkelői. A prózát vagy drámát fordító örülhet, ha 291visszaköszönnek neki. Ha nevét megemlítik, hozzátéve, hogy szövege „mondható”, hogy tolmácsolása „átélt”.

A műfordítást egy művelt kisebbség tűrhető luxusának tartani vészes ostobaság. Lebecsülése annak a századokon át, többnyire gyötrelmes körülmények között folytatott harcnak, melyet a Csokonai-féle szellemek vívtak irodalmunk nagykorúsításáért. Lebecsülése élő irodalmunknak is, mely – bölcsen – tanul a világtól, ha tanulhat. A kritika közönye érthetetlen és menthetetlen. A közöny viszont tény. A Magyar Írók Szövetségének Műfordítói Szakosztálya 1973-ban vitát rendezett a műfordítás-kritika helyzetéről. A vitára meghívott számos kritikust is. A vitán megjelent kritikusok száma beszédes szám: nulla.

1973
292
Fiatal írók

Néhány éve történt. Amikor egyszeriben mindenki előtt megvilágosodott a helyzet tarthatatlansága, hogy a műszaki értelmiség nem tud kellő biztonsággal tájékozódni a modern költészet bonyolult jelképrendszerében.

A Műszaki Egyetem Irodalmi Klubja meghívott egy író-olvasó találkozónak álcázott verselemzésre. Az elemzés tárgyát, egy tetőtől talpig bonyolult verset, néhány hónappal a találkozó előtt én magam írtam. Kell-e mondanom, hogy ellenállhatatlan belső kényszer hatására? A mű bonyolultságát már a címe is sejtette: A tűzvész emlékei.

Jó nyomon haladtunk, a sűrűben hamar fölcsillant a remény első sugara: „a szerzőt valamilyen komoly megrázkódtatás érte gyermekkorában…” Majd néhány perc múlva: „látott valamilyen nagy tüzet…”

Nem mondhatom, hogy jó formában lettem volna. Beletelt valamennyi idő, mire képes voltam fölfogni, hogy az egybegyűltek nem tudják kideríteni, miféle nevezetes tűzeset szemtanúja lehetett gyermekkorában a szerző. Egyszerűen nem jutott eszükbe a második világháború. Amit filmen láttak, mint A félelem béré-t. A maguk emlékképei túl ködösek voltak ahhoz, hogy fel tudják őket használni egy olyan komoly művelet során, amilyen a verselemzés. Négy-öt év volt köztünk, egy világ.

293

Riadtan bámultam a köztünk megnyílt szakadékba. Először vágott mellbe a döbbenet, hogy emlékeim az én emlékeim, hogy az idő a felejthetetlent is feledteti, hogy a kollektív emlékezetben Auschwitz a rigómezei csata mellé kerül, hogy a „jól kitapostuk nekik az ösvényt, nekik már csak járniuk kell rajta” az ember által elgondolható ostobaságok közül az egyik legnagyobb, mivel a világot megbírni csak az a szíj elég tartós, amit kinek-kinek a saját hátából hasítottak. Nem lévén tájékozott a szakirodalomban, nem tudtam, hogy az, amibe bámulok, maga a generation gap, a társadalomtudomány művelőinek hamarosan divatba jövő kirándulóhelye, de szédülni eléggé szédültem, és úgy éreztem magam a huszon-egynéhány évemmel, mint valami veterán, Az Utolsó Élő Szemtanúk Egyike.

Le azonban a mélybe, hála valóságérzékemnek, nem estem. Egyetemisták körében ültem, ösztöndíjból összespórolt tűsarkú cipőjük, agyonmosott nyloningük albérleti hányódások és hideg vacsorák éveit jövendölte. Megbámulták a körükben megjelent vendéget, a siker emberét, aki bonyolult verseinek honoráriumából két évvel ezelőtt vett a családi örökségként rámaradt, összecsukható vaságy helyébe egy ágyneműtartós heverőt. Büszke vagyok rá, nem is kicsit, hogy ott, abban a pillanatban, amikor először szimatoltam meg magamon a meglett ember nyájas dögszagát, a szokásos szamárságok egyike sem fordult meg a fejemben. Nem gondoltam, hogy „könnyű nekik”, sem azt, hogy „tiszta lappal indulnak”. Láttam, mi van arra a nevezetes lapra írva. Föld-ország szép fekvésű falujának hétköznapjai, a magyar mérnök és a magyar író helyi érdekű élete. Egy világ szülöttei voltunk, jó szándékúak és nevetségesek, eltéveszthetetlen rokonok.

294

A fiatal írókkal kapcsolatos kérdések közül a legfőbb az, hogy hajlandók vagyunk-e a fejünket gondolkodásra használni.

Meggondolva, hogy miből mire következtetünk. Stílusfordulatokból világnézetre? Rossz közérzetből olvasmányélményekre? Helyüket kereső írók mocorgásából nemzedékük felelőtlenségére?

Fülsiketítő a visszhangja annak, hogy Csaplár Vilmos és Munkácsi Miklós megeresztett néhány, a házibulik légkörét idéző, lezser mondatot. Minden jóérzésű állampolgárnak föl kell figyelnie arra a riasztó tényre, hogy Lugossy Gyula az Új Regény híve. Ha ezt megtette, nyugodtan figyelmen kívül hagyhatja Nádas Pétert, aki a múlt század nagy realistáitól tanult ritmust és cselekménybonyolítást, Dobai Pétert, aki prózaverset elegyít filozófiai traktátussal, valamint azt a csekélységet, hogy egyikük sem igen ír házibulikról, de mindketten érzékenyek a morális kérdések iránt. Mintha csak a fiatal költőkről olvasnánk, akik közül okvetlenül megemlítendő a kiugró tehetségű Tandori és Petri, de elhanyagolandó Kiss Anna, aki falusi élményeit olyan természetességgel adja elő a francia prózavers nyelvén, mintha ezért a nyelvért nem kellett volna még Illyésnek magának is Párizsba zarándokolnia. Az iskolás szellem iskolát kíván. Beatprózát, létköltőt, arannyal hímes szemellenzőt.

Mintha a világirodalom a tudatunkba való – szerencsére bőséges – beáramlásával nem arra kínálna valóságos esélyt, hogy sokféle modorát modornak, trükkjeit trükköknek tartva (és szükség esetén eltanulva és alkalmazva) túllássunk stílusrögeszméin; éppen a hanglejtés könnyen eltanulható voltából döbbenve rá arra, hogy Proust és Faulkner nem a hosszan kanyargó mondat, Hemingway nem a kihegyezett 295dialógus; arra, hogy íróságunk valódi gondja az írói hitel, a magunk élete, világszemlélete, üzenete. Amit – a mutálás kora után is – éppen százféle hangon adhatunk elő.

Az utóbbi években föltűnt, fiatal írók sorát laza közösséggé nem születési évük vagy a dolog természetéből következőleg napról napra változó stílusuk, hanem pályakezdésük történelmi pillanata avatja.

Tíz-egynéhány éve egy Bécset megjárt magyar egyetlen elégikus mondatba sűríthette utazása tapasztalatait: „Bécs éppolyan város, mint Budapest, csak működik.” A fiatal írók e bon mot történelmi ereklyévé válásának korában érlelődnek. Indulásuk idejére a benzinbűz megközelíti a világszínvonalat, az ország szolidan működik.

Sőt olykor példaadó módon is. Csurka István cikkben köszönti a magyaroknak a víz ellen vívott győzelmes hadjáratát. Egy működőképes szervezet kivédi a természet csapását. Ez, túl azon, hogy örvendetes tény, azt is jelenti, hogy a társadalmi munkamegosztás elért arra a kívánatos fokra, ahol a folyamszabályozással már nem elsősorban a költők és a regényírók foglalkoznak, hanem az arra kiképzett szakemberek.

Akiknek mérnöki tudása nélkül még a költői tanulságra sem juthatott volna a tennivalóját a kellő pillanatban fölismerni tudó közösség, hogy válságos helyzetben a közszellem legalább olyan fontos tényező, mint a technika.

Nem az íróknak a társadalom iránti érdeklődését temetem. Arra szeretném nyomatékkal fölhívni a figyelmet, hogy a társadalom változásai az iránta való érdeklődés lehetséges módjaira is hatással vannak, hogy a szervezett társadalomkutatás előretörése arra is ösztönözheti az írót, hogy elsősorban íróként érdeklődjék a társadalom iránt, mivel elő296ször hazája történetében az lehet, aki. Nem arról van tehát szó, hogy Illyés, Veres Péter vagy akár Csoóri „elavult” volna; arról, hogy az ő írói természetüket kérni számon azoktól, akiknek legfőbb gondja éppen az, hogy megváltozott helyzetükben megtalálják a maguk föladatát, értelmetlen dolog. „Novellákat írok”, tartja szükségesnek közölni e tényt novellás kötete hátlapján Csaplár Vilmos. „Mert ez egyben a szerző állásfoglalása is lehet”, ugratja ki dőlt betűkkel is az üzenetnek szánt szót. Nem tudok arról, hogy valaki is kellő komolysággal fogadta volna ezt a közlést.

Öreg hiba. Megróni a fiatal prózaírókat azért, mert nem Móricz vagy – isten segíts! – Mándy az íróideáljuk, nem pusztán illetlenség: oktatói talárban elkövetett pedagógiai baklövés. Alkalom arra, hogy ne essék szó a valódi felelősségről, mely az induló írókat kétszeres súllyal kell hogy nyomassza.

Magyarok. Közép-Európának abban az országában születtek, melynek egyik határállomása Záhony, a másik Hegyeshalom. Örökbe kapták a helyi történelmet, mely a tankönyvek tanúsága szerint véres és zavaros. Örökbe kapták a történelem szavakba nehezen foglalható, mégis világos tanulságát a költészet és a húsellátás titkos viszonyáról. A szegénység eleven hagyományát, mint elméjük épségben való megőrzésének komoly esélyét.

Fiatalok. Ösztönük hajtja őket arra, hogy ne fogadják el a világ játékszabályait. Hogy irtózzanak az „is-is”-től. Hogy a szavakat eredeti jelentésükben használják. Hogy a közellátás kérdéseit közellátási kérdéseknek tartsák. Hogy a saját időszámításuk szerint akarjanak élni.

Miközben a világ naponta teszi kockára magát. Miközben egy sürgetőbb kívánsága a Földnek az élhető jövő.

297

Bele tudnak-e szólni mindebbe? Találnak-e utat korlátlan vágyaik és korlátozott lehetőségeik között? Társadalmunkon és rajtuk egyaránt múlik ez.

Ők a maguk részéről többnyire jól írnak, tájékozottak. Ami, induló írókról lévén szó, sokat jelent. És majdnem semmit. Az író, a valamirevaló, sítalpon útnak induló sarkkutatóhoz hasonlít. Sok, de nem minden múlik a körülményeken.

Meddig futja az emberségükből? Ez írói jövőjük egyetlen igazán fontos kérdőjele.

Kívánhatok-e mást, mint tehetséget és jó lelkiismeretet a jégmezőhöz?

1972
298
Ház egy jobb helyen
299 300

– Maga olyan angolszász – mondta a nyúlánk, svéd szőkeség. Sugárzóan fiatal nő volt, félhosszú haja föl-fölszikrázott a finn nyárforduló éles fényeitől. Egy stockholmi könyvkiadó lektoraként kelet-európai szerzőkre vadászott a Lahti Írótalálkozó embersűrűjében. Szemmel láthatóan büszke volt arra, hogy sikerült egy nyugati szabású írót találnia a Keletről jöttek között.

Kelet-Nyugati Ottó zavartan mosolygott. Kételkedett modorának angolszász voltában. Mi több, modorának keletiességében is kételkedett. Elárulunk egy nagy titkot, hősünk teljes bizonytalanságban élt afelől, hogy modora, már ha volt neki, kapcsolatba hozható-e a négy égtáj bármelyikével is. Megrögzött realista lévén, egy hajdanában vele megesett és meglehetősen rejtélyes történet ügyében nyomozott, melybe a világ legkevésbé angolszász helyén bonyolódott bele: egy agyonbombázott budapesti bérház sötét, zajos és büdös pincéjében.

Mindazonáltal történetének voltak angolszász szereplői is. A légiriadók mind ritkább és mind rövidebb szüneteiben 301hősünk rendszerint az udvar sárga keramit kövezetén ült, és izgatottan figyelte a sűrű csöndet, mely az égi magasban kéklő harctérről zuhogott alá. Néhány perccel azelőtt még az angolszászok köröztek odafönt; ahányszor csak megjelentek sast formázó ezüstös bombázóikkal, ugató géppuskák és bőgő motorok mennydörgésétől rázkódott az ég, mintha darabjaira akarna szétszakadni. Hogy a Londoni Bombák Szimfonikus Zenekarát ne is említsük. – ÍÍÍJÚÚÚ – szólózott odafönn egy láthatatlan hang, majd fölhangzott a fülsiketítő robbanás földközeli kontrabasszusa.

Az ostrom már negyedik hete tartott, és hősünk lassan hozzászokott mindahhoz, ami ezzel együtt járt. Inkább az ösztöneivel, mint az eszével, de végül is rátalált a kézenfekvő magyarázatra. Mindaz, amit átélt, csak a háború napi gyakorlata volt, a lehetetlenné vált élet egyedül lehetséges formája. Hősünk már gyakorlott túlélő volt. Evett sült lovat is; kissé édesnek találta a húsát, de meg tudta enni. Tanúja volt a sötét pincében támadt őrült üvöltözésnek és sikoltozásnak, mikor a szomszédban levegőbe repült a Lánchíd. A Lánchíd – amíg állt – csak kétsaroknyira volt a házuktól. A hidat a menekülő németek aknái tépték darabokra. A robbanás földöntúli bárpincérként úgy rázta meg az öreg bérházat, mintha a Jeges Vér nevű új koktélt próbálta volna ki. De a vállalkozást nem koronázta siker, nem történt semmi rendkívüli. Csak a falhoz ragasztott gyertyák estek le a földre, és a többnyire nőnemű pincelakók üvöltöztek és sikoltoztak. Hősünk nem. Túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy izgassa magát. Úgy van, ahogy mondjuk: hősünk a maga, mondhatni, kivételes módján nemcsak angolszász volt, hanem dán is. Meghalni akart, alunni, mint századokkal előtte 302Hamlet dán királyfi. Vénséges vén ember volt már. Kilencéves.

Nem mintha a háborúnak nem lett volna humora is. Kegyetlen humor volt ez, annyi biztos, de mégiscsak humor. És talán épp ez óvta meg hősünket a legmélyebb depressziótól. Annak ellenére, hogy kilencéves korára már vénember lett belőle, hősünk – vagy másvalaki, aki benne rejtőzködött – kétségbeejtően szeretett volna élni. Bénán ugyan, de figyelt. Mindent elraktározni – ez a leendő költő trükkje volt, a túlélés öntudatlan kísérlete.

És senki sem állíthatja, hogy nem volt mire figyelnie, akár egy életen át is. A harmadik emeleten lakott egy úriasszony, afféle dáma, egy ügyvéd neje. A hölgy korábban naponként fürdött, a mindennapi fürdő azonban a háborús körülmények között nehezen kielégíthető luxusigénynek számított. Hogy csak egyet említsek a számos nehézség közül, a harmadikon víz sem volt. A hölgy viszont makacsul ragaszkodott a szokásaihoz, miért is időről időre rászánta magát a bizonytalan kimenetelű fürdési hadműveletre. Fogott egy nagy fazekat, és lement a földszintre. Az udvaron található vízcsapból néha még folyt a víz. Ez alkalommal a hölgynek szerencséje volt. Kínos lassúsággal ugyan, de sikerült telitöltenie a fazekát vízzel. A teli fazékkal azután valósággal rohant vissza a harmadikra. Hogy, hogy nem, begyújtott a konyhai tűzhelybe, és megmelegítette a vizet. A meleg vizet aztán kitöltötte a kádba. Alighogy kitöltötte az utolsó csöppet is, megkezdődött mindennapos légiriadóink egyike. A szirénák fölsivalkodtak, mint az őrült, és a hölgy leszaladt a pincébe.

Házunkat az ostrom kezdete óta két bombatalálat érte. Csodálatosképp egyik bomba sem robbant föl. Házunknak 303két udvara volt; az egyik, a nagyobbik, a kapu és a bejárati előtér mögött, a másik, egy keskeny hátsó udvar, nevét meghazudtolva baloldalt, a mi házunk és a szomszéd ház közé szorítva. A légoltalmi előírások szerint mindkét udvaron egy-egy rakás homokot kellett tartanunk, hogy legyen mivel oltanunk a netán keletkező tüzet. Angolszász bombázóinknak két alkalommal is az Alice Csodaországban Légitámaszpontról kellett fölszállniuk, mert mesebeli bombáik csak a homokrakásokat találták telibe. A bombák, mint rendesen, sivítani kezdtek, majd néma csönd. A szomszédságban híre járt a nevezetes esetnek. A környék házai vagy lángban álltak, vagy romokban hevertek; mi sértetlenül úsztunk meg mindent. Szemmel láthatóan és egyszerűen szerencsénk volt. És mekkora már megint, a Hölgy Fürdője napján. A szirénák már fújták is le a légiriadót, négy hét óta a legrövidebbet.

Az ügyvédné fölszaladt a lépcsőn; hátha még elég meleg a víz, hogy megfürödjön benne. A nagy sietségben valósággal föltépte a fürdőszoba ajtaját – és a fürdőszobában ott találta a harmadik bombát, nagy kényelmesen elnyújtózva a még langyos fürdővízben. A hölgy egy időtlenül hosszú pillanatig mozdulni sem tudott, majd pánikba esett, és kirohant a nagyobbik udvar fölött körbefutó körfolyosóra.

– Jesszusom, egy bomba ül a fürdőkádamban – sikoltotta és elájult.

Talán ez volt az a pillanat, amikor író, a betűk embere lett belőlem, bár ez esetben „a szavak embere” találóbb lenne, mivel ez a lehetetlen szó, a hibás nyelvhasználat volt az, amit többé nem felejthettem. Egy bomba, ahogy a fürdőkádban ül. Nem az ügyvédné mondott itt valamit rosszul. Az emberi nyelv mondott itt csütörtököt, minthogy nem talált megfele304lő kifejezést egy minden ízében embertelen helyzetre. A nyelv egyszerűen nem erre való. Nincs szavunk a fürdőkádunkban található bombára. Nincsenek szavaink a háborúra. Természetesen vannak. Ravasz és képmutató szavak, melyek még csak nem is utalnak a rejtett lényegre, esetünkben a bombára a fürdőkádban. A vasból való jelképre, mely emberi értékeink és erkölcsi mértékünk mélységes bizonytalanságát testesíti meg, minthogy érték és mérték a szemünk láttára bizonyult nagyon is törékenynek. Még a legközönségesebb ember is könnyen vált szörnyeteggé vagy áldozattá, gyakran egy személyben mind a kettővé a háborús pokol tüzében. A robbanékony karácsonyi ajándék – december vége felé jártunk – végül is nem robbant föl a fürdőkádban. Fölrobbant viszont bennem, föltéve nekem minden föltehető kérdés közül a legkényelmetlenebbet, az akkor és mindig időszerűt, az ember sorsáról ebben az embertelenné emberiesített világban. Túlélőként két dolgot örököltem, halott apám emlékét, akit Magyarország nyugati határszélén puskatussal vertek agyon, és a sürgető kényszert, hogy megpróbáljak válaszolni arra a kérdésre, melyet a tisztaságára kényes bomba tett föl nekem egy úriasszony fürdőkádjából. Választ keresőben mindinkább érdekelni kezdtek az ember hétköznapjai. Majd az egymással szöges ellentétben álló filozófiák. Elég az hozzá, hogy belehabarodtam a történelembe.

Majd tíz évvel később került a kezembe T. S. Eliot költeménye, A Puszta Ország. Elolvasva a költemény második, az Egy sakkparti, majd a harmadik, A tűzbeszéd címet viselő részét, borzasztó zavarba jöttem. Mintha ezt a soha addig nem olvasott szöveget én már olvastam volna. Minden olyan ismerős volt. Mint az életünk a pincében, a banalitás305nak és a pátosznak ugyanaz a keveréke, azzal az egy különbséggel, hogy a szereplők nemigen hasonlítottak egymásra. Hanem a stílusuk annál inkább. Eliot versének földi színpadán egyszerre csak megjelenik Shakespeare Antonius és Cleopátrá-jának Enobarbusa, és Cleopátra iránt érzett rajongásától fűtve, egy őrületesen fennkölt szerelmi költeményt szaval el nekünk, ami tökéletes képtelenségnek hat a modern kor hivatalnokainak sivár párzási jelenetével szembesítve; két nappal azelőtt, hogy elindult volna utolsó útjára, mely a megsemmisítő táborba vitt (illetve vitt volna, ha még odaérkezése előtt meg nem ölik), apám egy kétségbeejtően patetikus levelezőlapot küldött nekünk. „Bízzatok a Jóistenben – írta –, ő majd gondotokat viseli.” Több ízben is megemlítette „a mi édes, kis fiunkat”; ez én voltam. Ugyanezen a levelezőlapon viszont azt is megírta, hogy aggódik néhány vég szövet miatt, és ezzel kapcsolatban megkérte anyámat erre-arra. Apám ugyanis korábban egy textilgyár tisztviselője volt. Üzlet és vallás egyazon levelezőlapon. Mondjunk költészetet a vallás, közhelyet az üzlet helyett, és máris fölfedező útra indulunk T. S. Eliot úr ravasz és elegáns világába. Én éppen ezt tettem. És ily módon egy láthatatlan csapdába estem. A legjobb úton voltam afelé, hogy fordító legyen belőlem. Fordítóként pedig, ez már csak világos, több, egymástól független személyiségre és majdnem ugyanennyi nemzeti érzésre is szert kellett tennem. Természetesen álszakállként és parókaként viselhetőkre, hogy fedezetük alatt némi külföldi költészetet csempészhessek Magyarországra. Csempészútjaimon hol angolszásznak, hol spanyolnak, hol orosznak, hol csehnek, hol izlandinak, néha még kínainak is álcáztam magam. Tény viszont, hogy nemzeti érzéseim közül az angolszász volt a legerősebb.

306

Egy sajtókivágat fekszik az asztalon. Babérok Swiftnek címmel egy olvasó levelét közölte a Párizsban megjelenő angol nyelvű napilap, az International Herald Tribune 1976. január 14-i száma.

Tisztelt Szerkesztőség!

Néhány héttel ezelőtt, miközben a modern magyar költészet angol nyelvű és a Columbia University Press kiadásában a következő ősszel megjelenendő antológiájához írtam bevezetőt, rábukkantam Waverley Rootnak a babérról szóló cikkére. Benne egy idézetre – állítólag Swinburne-től –, ami nagyon a kezemre jött esszém írása közben: „Volt-e valaha, mondd, Anglia, / Három költőd egy kor fia? / Ily hűsben ritka a babér, / Ötven évenként pár levél.” – azt kimutatandó, hogy míg a mi történelmi és geopolitikai értelemben sokkal hűsebb klímánk alatt mindig is bőven termett a költői babér, többnyire más műfajok rovására, addig Anglia századokon át bővelkedett a regényben és a drámában, hogy egyéb javairól most ne is szóljunk. Az elkészült bevezetőt megmutattam egyik barátomnak, Orbán Ottónak, aki nemcsak kitűnő költő, hanem – mint legjobb költőink többsége az elmúlt négyszáz-valahány év során – termékeny és kiváló műfordító is. – Várj csak. Ez nem lehet; ez nem Swinburne – mondta az idézetre. Levette a polcról válogatott műfordításainak kötetét, és megmutatta nekem az idézett négy sort – magyarul. A négy sor Jonathan Swift A költészetről című és a Rapszódia alcímet viselő költeményéből való.

A megnyerő ürge megnyerő története. A Kitűnő Költő Esete az Állítólagos Idézettel.

A valóság közel sem volt ilyen megnyerő. Szörnyen hosszú napra ébredtem. Rohadt hideg volt, csontig hatott a szél, és a Néphadsereg látni óhajtott engem. Épp csak azt 307akarta látni, hogy milyen megnyerő ürge vagyok. Egy szabadban tölthető nap lehetősége fölvillanyozott volna minden igazi impresszionistát, csakhogy én nem voltam impresszionista. Estefelé hazaérkezve már pontosan tudtam, hogy milyen érzés fagyasztott csirkének lenni a mélyhűtőben. Mellesleg még a fejem is jól megfájdult. Megfürödtem, megittam egy fél üveg vodkát, enyhén berúgtam. Kilenc órára járt, legfőbb ideje volt, hogy aludni térjen minden kitűnő részeg, aki nem várt vendéget fél tízre. Én, sajnos, vártam. A dolog sürgősnek látszott; egyik barátomnak valami filológiai segítségre vagy mire volt szüksége ahhoz, hogy végleg tisztába tegye a magyar költők általa szerkesztett, angol nyelvű antológiáját. Másnap már postáznia kellett a korrektúrát; találkozónkat nem mondhattam le. A rosseb rohasszon meg minden költőt, gondoltam. A rosseb rohasszon meg minden korrektúrát, lábjegyzetet és könyvkiadót. Ebben a pillanatban megszólalt az ajtócsengő.

Egy jó órai munka után belefáradtam a születési évszámokba meg a kötetcímekbe, és az az ötletem támadt, hogy pihenésül elolvasom a barátom bevezetőjét. Az első oldalon rábukkantam az idézetre. Valami megmozdult bennem, egy ragadozó állat. A régi, ismerős szörnyeteg, melyet akkor éreztem magamban először megmoccanni, amikor az ügyvédné egy bombát talált a fürdőkádjában. Te csak figyelj, ez volt az állat erkölcse. És ő aztán figyelt, még anyám halálos ágya mellett is. Nem tehettem ellene semmit, természete az emberség és embertelenség háborús keveréke volt, a jellemem, melyet azok a pincében töltött hetek kezdtek el formálni. Részegen is profi bűnöző voltam, költő. – Várj csak – nyögtem elhaló hangon. – Ez nem lehet; ez nem Swinburne.

308

Nemsokára megjelent a válaszlevél, Az International Herald Tribune mintegy két hét múlva közölte Waverley Root úr elegánsan ironikus sorait; a cikkíró elnézést kért a tévedésért. Elégtétel adatott mindenkinek; Jonathan Swift visszakapta a babérjait; Swinburne ismét zavartalanul fülelhetett a tenger hullámzásából kihangzó görög versmértékekre; és ami a babérokat illeti, nekem is kijutott belőlük. Csak egyvalakiről nem esett szó az ügy kapcsán. Az ügyvédnéről természetesen; én magam sem emlékeztem a nevére. Azok után a boldogtalan hónapok után nyoma veszett, sohasem láttam többé. A háború idején negyvenéves lehetett. Talán már nem is él. Könnyen magunk elé képzelhetjük, ahogy a végtelen fekete fürdőkádban elnyújtózva, a sziporkázó csillagok csapjait csavargatja.

Itt állunk tehát a tanulsággal. Nem valami angolszász tanulság. De nem is csupán magyar vagy tágabb értelemben kelet-európai. Ezt a tanulságot a fölismerhetetlen, de kívánatos jövővel gyötrődve szemező emberiség vonta le magának. Épp csak emberi, ha egy ilyen megrendítő tanulságot szabad emberinek neveznünk.

1976
309
Tárgyaim
A lét, amint éppen meghatározza a tudatot

Egy repesz. Pop-art munka. Hornyolt fémfelület, ezüstje kékbe, pirosba, zöldbe játszik; tízezer tűlevél negatívja, egy rendezőpályaudvar cérnasínjei rajta. Fölveszem, jó meleg. Az egyszínűt, amit tegnap ugyanitt találtam, eldobom, ezt megtartom. Ez szebb.

Egy uszályroncs a Dunában, a Lánchíd alatt. „Jézusom…”, hallom még magam mögött, de már összezárult fölöttem a víz; a vascápa némán suhan el az arcom előtt: hatalmas, fűrészes, fekete fej. Majd földob a víz a szemfájdító kékbe, a rakpart a magasban, a törmelékhegyek; „…ez beugrott”, anyám most fejezi be a megkezdett mondatot. Mászom fölfelé a lépcsőn a vizesen csattogó pofonok felé.

Egy oldalzsák. Valamelyik hadsereg hagyhatta el. Vagy az apám ítélte úgy, hogy ez most egy hosszabb kirándulás, ehhez már hátizsák illik? Érdes zsákszövet, csúsztatható, zöld pléhcsat a vállszíj szabályozásához, a zsák oldalán kurta bőrszíj, ez egy másik csatba illik, de ez nem zöld: kék-fekete. Én az egyheti tisztát szállítom benne. A zsák túl nagy, behúzott vállszíjjal is a térdemet veri. Leszállok a villamosról (már idáig jár), baktatok fölfelé az Árnyas úton. Dörrenés, a hang ide-oda verődik a dombos feketeségben. HALLOTTAM A GOLYÓT, rohanok, csámpásan szuszogó kacsa, 310bele a sötétbe, HALLOTTAM, AHOGY SZISZEGETT, majdhogynem büszkén.

Egy vasredőny. Soha nem hittem volna, hogy ilyen homorú is tudok lenni. Belepréselődöm a redőnybe, a hátam, érzem, olyan, mint egy radiátor teteje. Mellettem a barátom, filozófus alkat, olvasta Ortegát is. Most is filozofál, de ügyel arra, hogy lapos maradjon, mint egy szelet papír. Csak a fejét fordítja felém, úgy sziszegi:

– Te, ezek ránk lőnek!

– Ne mondd! – sziszegem vissza, mert Ortegát ugyan még nem olvastam, de azért ennyit már én is tudok: reszketeg pofával bámulni az üvöltő kattogásba.

Tárgyaim? Ők? Az enyéim?

Én az övék, a halmazállapot-változásnak abban a különös folyamatában, amikor a szilárdból cseppfolyós vagy légnemű vagy ahogy ez gyakran megesik, halmazállapot nélküli keletkezik, mely folyamat végbementét a szokásos fényhatás jelzi, az a makacs derengés a tárgyak körül, mely előbb csak körvonalaikat bizonytalanítja el, utóbb, már lényegüket is kikezdve, az utolsó foltig fölissza őket, míg végül még az is kétségessé válik, hogy volt-e ott egyáltalán valaki vagy valami, vagy egyszerűen csak a Nap sütött be egy lakatlan szobába.

E folyamat persze, épp az imént fölsorolt bizonytalansági tényezők nagy száma miatt, nehezen fényképezhető.

A redőnyt, hogy mást ne mondjak, lecserélték. A földig érő üvegablak mögött napjainkban jól kivehető a gazdag áruválaszték, és a MOST ÉRKEZETT táblán könnyen olvasható a krétával írt fölirat: IRAKID ATOJA.

311
Emlények

Ó, azok a gödröcskék!

Sajnos nem egy Csokonai-versbe illő leányorcán, hanem egy vaságyon, a derekam alatt. – A rosseb feküdjön beléd! – búcsúztattam, mint egy sodronygyilkos Gloster a Harmadik Richard-ból, amikor végre sikerült túladnom rajta.

Az a cifra szegénység, amelyben nevelkedtem, eltávolított a tárgyaktól. Mivel lehettem volna azonos? A kombinált bútorral, a hengerelt fallal, a rémületesen cirádás képkeretekkel, netán a keretben látható, nem kevésbé rémületes olajképekkel? Álruhában jártam köztük, eminens diáknak öltözött lázadó. Ahogy később is álruhában ültem a különféle székeken, a mind íróasztalszerűbb asztalok mögött; jártam (amikor már volt) a nemzedékek által lejárt perzsaszőnyegen; néztem a gebinesék csíkos tapétáját a falon, hogy szoktassam magam a látványhoz, mert pénzünk egy darabig nemigen lesz arra, hogy ezt a La Goulue szoknyájára illő mintázatot egy kevésbé szemet szúróra cseréltessük. A körülményeim választották őket, nem én. Én csak laktam köztük. Egy porcikám sem azonos velük.

Hiszem én, a naiv.

Ajtómon családunk címere. Egy könyvborítóból alkottam filctollal, egyenlőségjelet téve a szerző neve és a könyv címe közé: „Orbán Ottó = Szegénynek lenni.” Figyelmeztetés és életprogram, melyet igazán nem látszik nehéznek megvalósítanom. Ifjabb pályatársam mégis enyhe fölénnyel sandít rám a papagájzöld fotelágyról, mely kinyitott állapotában olyan elhagyott gyerekek hálóhelyéül szolgál, kiknek szülei hűtlenül színházba, vendégségbe vagy kiküldetésbe távoztak: „Szegénynek lenni! Perzsaszőnyegen!”

Kétségkívül a Lejárt Perzsaszőnyeg Bosszújával állunk 312szemben. Átvitt értelemben: a tárgyakéval. Körülülnek, és kajánul lesik a pofám; övék az idő.

Humorukat mindazonáltal szeretem. Ahogy a világ vágóasztalán futó filmből kimerevítenek egy képet.

Művészeti tárgyaim közül nagy becsben tartok egy színes tollrajzot, O. K. mester alkotását. A kép a magyar irodalom egy klasszikus remekét illusztrálja, egy bizonyos Törpék című verset. Figyeljünk a művész mély beleérző képességére! „Erdő mélyén két törpe…” A képen két óriás látható. „…ülnek egy nagy gödörbe.” A két óriás egy virágos réten áll. „Én is törpe, te is törpe…” Az óriások méretét finom jelként (szemiotika!) sejteti a fejükkel egy magasságban lebegő, két, harsányan kék felhő. „…le is vannak nagyon törve.” A két óriás majd kicsattan a vidámságtól; az egyikük – a kéztartásán látni – éppen táncolni kezd. A kép, választott tárgyához méltó módon, tartalom és forma összhangjának klasszikus példája.

E képpel a lakásban található műtárgyak közül csak egy szobor állja a versenyt, a kisplasztika magyar mesterének, András Lászlónak alkotása. A művészt a kisméretű szoborban is a nagy formák vonzzák, és noha ebben minden kétséget kizáró módon fölismerhető Henry Moore-nak magyar kollégájára gyakorolt hatása, a művész mégsem sorolható Moore szolgai utánzói közé. A művész hazai gyökereiről elsőként szobrának szerkezete tanúskodik. A dunai kavicsokat magyar Technokol Rapid fogja össze. Ebben a minden ízében hazai konstrukcióban ölt testet a mű eszméje, mely az egyediben az általánost, a helyiben az egyetemest kívánja megragadni. A művész szándékát híven érzékelteti már a címadás gesztusa is; az a mód, ahogy a magyar költő versé313ből – szoborként – kilépő „Cassius Ali behúz egyet a végtelennek”.

A lakásban található többi kép, váza, tányér – profik munkája. Semmi érdekes.

Érdekesebb a könyvespolc oldala. Itt sokáig tartotta magát India, míg el nem sodorta a Nagy Költözködés. Csak az egyrúpiást rajzszögeztem vissza; cikornyás pénzrondasága még ma is megrendítő jelképe a szememben annak, hogy milyen kevésen tud múlni a legtöbb, hogy életben maradjunk. Mellette semmi, egyedül sárgul a polc oldalán, egy darab kibírható lelkifurdalás.

Átellenben London. Az Eden Plaza Hotel „welcome card”-ja; nem is tudom, miért tettem ki; az aranyozott (bárói? grófi?) korona miatt, amivel a szállodaportás jelképesen megkoronázta Mr. Orbant, a sodronyok lovagját? Hogy röhögjek egyet azon a nyári Mikuláson, aki a színes televíziót bámulta az edeni szálloda édeni ágyából? A metrójegyet, ezt tudom, lecsaltam, nem adtam le a kijáratnál. A repülőtéri busz jegye tanúsítja, hogy ötven pennyért felnőtt voltam Heathrow-ig: „ADULT”. Az öt és félpennys nyugágyjegy, hogy gazdasági pályára kellett volna lépnem: a Hyde Parkban pénzért néztem a vizet. A röplap, amit a Trafalgar Square-en nyomtak a kezembe, a SÜRGŐS ÜZENET A MI URUNKTÓL, JÉZUS KRISZTUSTÓL, hogy a közismert nehézségek ellenére az angol posta a legmagasabb színvonalon látja el föladatát.

Ennyi. Meg a könyvek a polcon, az ágyon, a földön. És a rögeszme, hogy ez nem én vagyok, hogy én nem ez vagyok. Nem az a gyerekeit nevelő háztartásbeli, aki megy bele fejjel a földbe, sárnak.

A másik.

314
Edison Pesten

A bajban okosodik a tudomány, sajnos.

Amikor először aludtam központi fűtéses lakásban, azt mondtam reggel:

– Kha-hrö-khe-khö-hrr…

Egyhónapi gégészeti kezelés után, amikor a garatfalamat ecsetelő szakorvos már éppen végzett volna a mázolással, valaki megkérdezte, hogy nem túl száraz-e nálunk a levegő.

Így találtam föl a párologtatót.

A párologtató lelke az itatóspapír, melyet több rétegben radiátorméretűre hajtogatunk és böködős iratkapoccsal (Milton) egymáshoz erősítünk. Ez a PÁROLOGTATÓFELÜLET. A párologtatófelületet egy ugyancsak több rétegű, de keskenyebbre hajtogatott és a párologtatófelülethez a fentiekben már említett iratkapoccsal rögzített itatóscsík, a VÍZUTÁNPÓTLÁS-BIZTOSÍTÓ köti össze az ALAPEDÉNNYEL. Az alapedénybe szilárdan belógatjuk a vízutánpótlás-biztosítót, majd az edényt színültig töltjük vízzel. Ez a PÁROLGÓ ANYAG. Szakkörökben a találmány korszakalkotó voltát ma már általánosan elismerik. Párologtatót ugyan üzletben is árulnak, de az enyém párolog is.

Fő területem mégsem a párolgó folyadékok fizikája. Érdeklődésemet egy váratlan esemény más mederbe terelte.

1. Hogyan lettem asztalos?

Így:

– Nagyon fáj? – kérdezte a barátom, a meszes nyakcsigolyák kandidátusa.

– Nagyon – mondtam teljesen félreértve a helyzetet –, kisugárzik a vállamba, az alkaromba, az ujjaim rendszeresen elzsibbadnak.

315

– Ez ezzel jár – mondta, és lapozni kezdett valamilyen papírok között.

2. Mit tettem mint asztalos?

Először is csináltam egy könyvállványt. A könyvespolcból kimaradt deszkát fűrésszel a kellő méretűre vágtam, minek következtében az állvány egyik pereme kissé hullámos. Ezután smirglivel lesimítottam az éleket, majd fúróval, bicskával és megint csak smirglivel kialakítottam a süllyesztett csavarok helyét, majd fölszereltem a vékony kalapgumit, hogy valami féken tartsa az ellapozódni hajlamos könyvlapokat, majd rászögeltem alulról a peremléceket, majd rácsavaroztam a támasztót, mely az állvány dőlési szögét meghatározva egyszersmind további dőlését is megakadályozza, majd rácsavaroztam a tetejére a meghajlított gömbvasat, erre rácsíptettem a két műanyag csipeszt – és egy technikában járatlan személy már késznek is vélné a művet. Haha! Fogtam egy nyolcvan (kilencvenöt?) forintos magyar ülőkét, erre ráállítottam egy kiszolgált gyereksámlit, és ennek a tetejére állítottam a könyvállványt. Most volt egy magasságban az asztallal, most volt kész a zenészek öröme, a KOTTAÁLLVÁNY, könyv azon el nem lapozódik, papír arról le nem esik.

Csakhogy az asztalra még mindig rossz szögben esett a fény.

Fogtam tehát egy közepes méretű rajztáblát, kifúrtam a – mondjam-e, hogy süllyesztett? – csavarok helyét, az aljára fölcsavaroztam a fentebb említett, hajlított gömbvasakból kettőt, úgy, hogy az egyiknek még oldalirányban is kihajtottam – kombináltfogóval – a csücskét, majd kihúztam az íróasztalomba épített és gépeléshez rendszeresített falapot, ráállítottam a föltupírozott rajztáblát, mire az az egyik szélé316vel szépen belefeküdt az íróasztal szélén található – kifalcolt – vájatba, miközben az egyik gömbvas nem kevésbé szépen odafeszült a kihúzható falap pereméhez, a másik meg, a kihajlított csücskű, egyenesen gyönyörűen behajlott az asztal pereme alá; hála a kellő helyen és időben alkalmazott technikai megoldások e hosszú sorának, az egész alkotmány azóta is rendeltetésszerűen üzemel, mintegy sínen suhanva előre-hátra, a kisiklás komolynak mondható veszélye nélkül; ráadásul a kihúzható falap meg a csúsztatható rajztábla közé éppen befér a nagy Országh-szótár: ha valaki bejön a szobába és megkérdezi tőlem, mit jelent magyarul az az angol mondat, hogy Mrs. Brown szereti Shakespeare költészetét, én csak hátratolom a KÖNNYEN SIKLÓ ASZTALTOLDALÉKOT, mire előttünk a nagyszótár, és az illető ajkáról azon nyomban lehervad a gúnyos mosoly.

Csakhogy még mindig nem volt megoldva az egyes kéziratlapok, fénymásolatok, cédulák látótávolságban való fölfüggesztése.

Fogtam tehát két falapocskát; a smirglit és a süllyesztett csavarokat már nem is mondom, a faragott facsapokat sem, a forgatható alkatrészeket sem; elég annyi, hogy a lécdarabból készült vállon a hajlított gömbvas a nyak, azon a két műanyag csipesz a fej, és ezzel kész a CSIGOLYAGYÓGYÍTÓ KÉZIRATLAP-TARTÓ, az író igaz barátja, a technika legújabb vívmánya.

– Nálunk semmi újság – mondja a feleségem a telefonba –, mindenki egészséges, csak Ottó csinált már megint valami oltáriszentséget.

Mosolygok. Az ilyesmi nem ér föl hozzám.

Épp most készültem el az ASZTALTOLDALÉKKAL. Mit tudja azt más, hogy milyen érzés ez! Ez nem a költészet 317kétes kalandja, erre nem jön a máskor menetrend szerint érkező csömör, az a semmihez sem hasonlítható lidércnyomás, ahogy a költő kézbe veszi imént befejezett versét, és csalhatatlan biztonsággal érzi, hogy ez nem vers, hanem a legszörnyebb ki-ne-mondjam-mi.

Nem, ez a tiszta, salaktalan öröm. Itt állok, kezemben csavarhúzó, előttem az élet.

Föltaláltam az asztalt.

1976
318
Ház egy jobb helyen

1938-ban költöztünk új lakásba. Kétéves voltam, a költözésre nem emlékszem. Előző lakhelyünkre, a Szondi utcára, ottani, erkélyes lakásunkra sem. Amire emlékszem, az nem is egészen evilági. Süt a nap, fényárban úszik a szoba. Előttem a vasárnap reggelihez fölterített végtelen, fehér abrosz, az abroszon gőzölög a habos kávé. Apám, aki világéletében bolondult a kovászos uborkáért, a habos kávé mellé is azt eszik; átnyúl az asztalon, az uborkát beleejti a kávéba, fröccsen a barna-fehér lé, a falon folyik a kávé, – Úgy kell – mondja anyám – az ilyen cemende embernek, aki habos kávéhoz uborkát eszik. – Apám szélesen nevet, kilátszanak nagy, fehér fogai. Élek a világfényben, egy szék támlájával enyhén az asztal széléhez szorítva, Ottónak hívnak és Nádor utca 14-nek, és kérek uborkát én is.

Gyanítom, ez nemcsak a vasárnapi szoba fényessége, az emlékezeté is. Abba az első emeleti gangra nyíló, udvari lakásba nem áradhatott be olyan fényözön, amilyenre én emlékszem. Hacsak nem az időé, ahogy egy hirtelen ötlettel, de máris csalárdul, habos kávéval és nevetéssel, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, elkezdődött.

Az én időm persze. A szüleim ekkorra már megéltek ezt-azt.

…vizesen fúj a szél, csattognak a vízen az evezők, és a csó319nakház alatt kilép a partra Odüsszeusz, a Magyar Királyi Államrendőrség, mint Bejelentőhivatal lepecsételi és kilyukasztja a fényképét, Szauer Mihály, 29 éves, kivakarva vallású, nőtlen magántisztviselő megválik a fényképe hátáról bicskával vagy zsilettel kivakart, de a kannibál törvények könyvéből kivakarhatatlan vallásától, és fehér inget meg nyakkendőt öltve megtér Ithaka ősi Isteneihez, a megfeszített Pénelopé házába, az éjféli misére, mindannyiunk szeretett Miskája, a Gizella-malom könyvelésében a telefonkagylót a füléhez emelve, a tempelhofi repülőtéren az arcát a szélbe mártva, a harmincas évek filmstílusában nászutazva, Kedves Anyámnak Kezét Csókolom, a földbe, a földbe…

…a remízből besír a villamos a lakásba, Nagyságos Bokor Ilona Kisasszony Mollyról ábrándozik, Robert és Molly Londonban, Robert és Molly a Pikadili Cirkuszban, Robert és Molly Doverben, a hajón, Robert és Molly Máltán, Egyiptomban, lovon és teveháton, Robert és Molly Hogyhíjják, Izé Mizéi örömmel vennék megjelenését a Hidegkúti út 4-ből, ILONKA KÉREM, örömmel vennék, FOGJA EZT A CSOMAGOT, majd később, majd egyszer, MOST MIT ÁLL ITT…

Beköltözésünk az első állomás volt azon az úton, mely az elkövetkező években mind meredekebben vitt lefelé. És nem is akárhonnan, az illúziók alpesi csúcsairól, melyek felé a jobbféle úriemberek nem bricseszben-bakancsban, hanem tropikál öltönyben és műselyem ruhában igyekeztek.

„Nagys. Bokor Ilona kisasszonynak, Hidegkúti út 4. Ez Málta főutcája, itt a puccparádé, Molly.”

Anyám ugyan nem csinált olyan karriert, mint barátnője, Molly, akiből egyenesen az Angol Világbirodalom Hitvese lett – még a háború után is gyűltek a képek, Nagyrobert a 320Tengerparton, Kastély Elsőszülöttel, Kisrobert Tanulja a Mezőgazdaságot (fogja egy talicska nyelét), egy holdbeli világ hihetetlen üzenetei –, de azért anyámnak is fölvitte az isten a dolgát. A helyi isten persze; az angol család hihetőleg könnyebben fogadta magába a más égitestről érkezett szőkeséget, mint a Szondi utca előkelői a közéjük furakodott prolit. De aztán megjöttem én, a békeszerző: makacs ordításom visszavonhatatlanná tette szemükben a frigyet és céltalanná a további bojkottot. A Nádor utcai házba már egy családi mentőakció jóvoltából kerültünk.

Ha lúd, legyen kövér; mi nem a kőhajításnyira lévő Máltán készültünk új életet kezdeni, hanem Argentínában, ahol apám nővérének, illetve annak férjének valami cégecskéje volt. Nem éppen mamutvállalat, de ahhoz mindenesetre elég nagy, hogy egy háromfős, emigráns családot átsegítsen a kezdet nehézségein. Hanem a nyakunkon volt már a háború, apámnak tiszti becsületszavát vették, hogy a családi ügyek elrendezését követőleg ő hazatér, nem hagyja magára szülőhazáját és annak hadseregét. TISZTI BECSÜLETSZÓ, ez apám szemében valami olyasmi volt, mint az oltáriszentség, mindkettő eléggé nehezen megszerzett jószág ahhoz, hogy akármelyikükért érdemes legyen még meghalni is. A körülményekről pedig sok minden elmondható, csak az nem, hogy ezt az igyekezetét nem a kellő módon méltányolták volna.

Kezdve azon, hogy a tiszti becsületszó ügye meglehetősen későn derült ki; bútoraink eladva, maradék holmink hajókofferekben. A Nádor utcai házba nem egyszerűen beköltöztünk – menekültünk már oda is, noha még mindig nem tudtuk, mi elől, főképp a majdani krónikás nem, aki most hallomás után jegyzi le mindezt, mint elődei a magyarok 321eredetét. Arra azonban már ő is emlékszik, hogy az új lakás bútorait a bútorzat alapját kitevő és akkoriban – no nem a Bauhaus, de valamelyik „príma és tartós” bútort készítő műbútorasztalos mértékével mérve – modernnek számító kombinált bútor mellé darabonként, kéz alatt vettük. Hajóztunk, ha nem is a tengeren, de a – legalábbis az első időkben – rosszul fölszerelt lakás kajütkörülményei között. Sőt még később is, talán épp akkor igazán. Az új lakásnak ez az ideiglenes jellege a berendezkedés során nemhogy megváltozott volna, még inkább elmélyült; a lakás méreteihez képest minden túl nagy volt, a nálunk rökaménak mondott rekamié, a háromajtós szekrény, a fotelek és főképp a tizenkét személyesre is kinyitható nagy ebédlőasztal. Igény és lehetőség között sután szorong a fényezett képű tanú, a bútor, de ránk leginkább a jó kedély és a társadalmi helyzetünkhöz illő kultúrszomj a jellemző. Láng igazgató úr ráun a régi irodai berendezésre, megvesszük. A faragott íróasztalt, a könyvszekrényt, a bőrkanapét a bőrfotelokkal. A könyvszekrényben pedig fölsorakoznak a Singer és Wolfner csillagai, Herczeg Ferenc, Csathó Kálmán, Gulácsy Irén és Harsányi Zsolt. Bőrbe kötve; apámnak annál a cégnél is van ismerőse, egy cégvezető. Fenn az ernyő, nincsen kas. A vastag ágy- és asztallábak generációkra vannak tervezve; apám életének nagy kérdése, hogy meddig járhat még be a hivatalába. A cellalakásban szűköl a príma bútor; ha volna bútorpszichoanalízis, hallhatnánk, ahogy az éjszaka gyóntató ágyán hanyatt dőlve minden azt üvölti: ARRA A KIS IDŐRE…

– Hova mész, hapsi? – kérdezi Bartal bácsi.

– Megyünk a stjandja.

De ha csalók voltunk is, vagy szelídebben szólva, naivak, 322stílustörők semmiképp sem. A háznak, amelyben laktunk, éppolyan fogalmai voltak az időről, mint a mi álmodern bútorainknak. Vastag lábakon tartósan állni, ez lehetett a legfőbb ambíciója neki is; becsvágynak nem éppen utolsó, ráadásul közhasznú is, főképp, mint ez nemsokára kiderült, szőnyegbombázás idején. A ház persze nem a bombákkal kívánta állni a versenyt, egyszerűen minél többet kívánt megérni abból az örök időből, amit építtetőjének világa tudhatott a magáénak; száz évet mankó nélkül, valami effélét. Stílusa a magyar bérházklasszika, mondom nagy álnokul, s talán kissé igazságtalanul is; annyi év után újból szemügyre véve nem is tűnik föl olyan ormótlan kőkolosszusnak, mint azelőtt. Van valami mértéktartás benne. A díszítményeket persze nem tagadja meg magától: egy kis malterplasztika, egy kis kovácsolt vas szemmel láthatóan jólesett a származását röstellő téglának; a legfőbb díszítmény, a hármas vonalba fejlődő ablaksor, mégsem csupán látványosság, noha a boltíves ablakok csillogó rendje látványnak sem utolsó: az ablakok tagolta falfelület a tartószerkezetnek a téglafal és a fény elemi dialektikájára épülő, szilárdabb rendjéből is sejtet valamit; az erkélyeket ugyan nem másodállásban pesti bérházak falán időző küklopszok tartják a vállukon, a lakásban viszont a lehetőségekhez mérten világos van. Kétségkívül ez nem a Nagykörút gipszbarokkja, bár a rokonság nyilvánvaló, a díszek itt nem fojtogatják az épületet. A pesti bérház mindazonáltal nem tagadja meg magát, a kívülről oly demokratikus épület belülről már korántsem az; innen nézve a világ utcai és udvari lakókra oszlik, és az utóbbiak örüljenek annak, hogy nem ázik be a tető a fejük fölött, és ne kívánják azt, ami a másé, a fényt. Az ablakok itt kisebbek, a boltív eltűnt, az udvari ablakok nyílása jószerivel nem is szolgál 323másra, mint hogy ki lehessen látni rajta a körfolyosóra, a gangra, ahol a szó szoros értelmében zajlik a társadalmi élet: lépések kopognak, valaki elmegy, valaki megjön, valaki ricsajoz: már megint ki az?

A földszint külön világ. Itt lakik a hatóság, Werbőczy rendjének letéteményese, a házmester és a vice. Bartal úr, a házmester radicsozza a vicét, az bartalurazza őt. És száll az ének szájról szájra, a VIGYÉK BE A ROLLERT és a MI AZ OTT A HARMADIKON? Az udvart fölmossák, látom a tengert, a sárga macskakő vájataiban szürkén habzik. Az udvaron garázs is van, kettő, khr, brr, zuuuuú. És üzletek, raktárak. Itt megint föltűnik a boltív, a földszinti ablak és ajtónyílásokon bőven dől be a szürke félhomály. Az udvari redőnysor valójában az utcai fattya; hátsó kijárat fizetésképtelenség esetére. Az élet az utcai fronton zajlik, belép a nagyságos vevő a ki-tudja-milyen kereskedésbe, VAN SZERENCSÉM, FLEISCHERNÉ, KÉNE EGY KIS EZ-AZ. Valaha az utcai üzletsor képe is az emeleti ablakok boltíves rendjét követhette, de aztán a kereskedelem áttörte a falat, megépítette legújabb portáljait, fölaggatta a borbélytányért, a cégtáblát, ami kell, és folyt minden a maga rendje szerint. A sarokban, ahol egyszer majd a közért lesz, sejtelmes függönyök mögött rejlik a Midinette Kalapszalon, az ajtón csengő, benyitok, kling, klililing, ANYUKÁT HOL HAGYTAD, örökké tart minden, örökké.

A lakók közül sem mondhatnám, hogy kiríttunk volna. A házat az a középosztály lakta, mely előszeretettel képzelte magát felsőbbrendűnek, holmi alsó középosztálybeliekkel szemben: az a csirkefajta, melyet nagy szakértelemmel vág le a konyhakését fenő idő. Délceg illúzióinkkal jól közéjük 324illettünk. Ha nem is volt olyan gyönyörű nevünk, mint Puder doktornak, a nőorvosnak, akiről sokáig azt hittem, hogy ő az, aki a nők orrát bepúderezi; ha nem is utcai lakásban laktunk, mint a háztulajdonosék vagy a lecsúszott báróék, akik nagy lefele csúsztukban azért megakadtak a harmadik emeleten, hogy onnan járjanak le az utcára, pénz nélkül, de fölszegett fővel, a házi közvélemény minket is a jobbak között tartott számon. Mert azért anomáliák, ugye, mindenütt akadnak. Kinézek az ablakon, jön haza a Kövér Néni, oldalt fordul, hogy beférjen az ajtón, visszasóhajt az udvarra, a soványak csöndben röhögik. Szidják a cselédet itt is, ott is: te paraszt! Ricsaj a harmadikon, Anuka takarít. Anuka bolond és német, ide jött férjhez, a férje meghalt, ő maga, noha rosszul beszél magyarul, nagy magyar hazafi, mindenkit anukának hív, innen a neve. Bolondsága különben ártalmatlan; tisztaságmániás, naponta többször vikszel, olykor a lakók fejére rázza a rongyot. Ha ilyenkor rászólnak, nekidől a korlátnak, és üvölt; ha azt hiszi bárki, főképp a hauzmeiszter, hogy vele, egy szegény özveggyel büntetlenül kukoricázhat, nagyon téved. Az ordítozásba belesajdul a kintorna hangja, Anuka elhallgat, a pongyolája zsebében kotorász, fillért dob a koldusnak, az udvar kövére, bele a rohadt ház rohadt pofájába. Szegény embert mellesleg nem most látok először. Láttam egyet például a Szabadság téren is, annak még kintornája sem volt. Spárgával a testére kötött csomagolópapírt viselt ruha helyett, és egy négykerekű kézikocsit húzott maga után, ahogy klaffogó bakancsát mintegy maga előtt rugdalva és a fejével bólogatva, akárcsak egy ló, eltűnt a Gróf Teleki Pál utca torkolatában. Egyébként csönd és béke, mint mindig.

„Bérletjegy a Palatinus Strandfürdőbe. Érvényes egy sze325mély részére október 15-ig a fürdő és bármelyik üres szekrény vagy ruhatartó használatára, a fürdőrendben foglalt feltételek mellett. Négy ilyen jegy egy időben egy kabin elfoglalására jogosít. Arckép nélkül érvénytelen. Jegymásolatokat nem állítunk ki. A jegy jogosulatlan használata annak elkobzását vonja maga után. A fürdés ideje alatt a jegyet a vetkőzőhely jogos elfoglalásának igazolása céljából a kabinos őrzi. Fürdőruha külön fizetendő. A jegy után járó gyógyhelyi illeték leróva. Ára: 100 pengő, amely összeg fizethető: kiváltáskor: P 50. – Július 1: P 50. ’Mélt. – Nagys.’ – kézzel beírva: Szauer Mihály – ’úr-úrnő részére. Szt. Margitsziget Gyógyfürdő Rt.” És fönt, a fénykép alatt: „PALATINUS STRANDFÜRDŐ, 1944.”

– Jöjjenek és toljuk el a kapu elől, nem lehet tőle kimenni.

Egy döglött ló.

A háború először szirénahangjait hallatta. Á-iá-iá-iá, ordított valahol a háztetők fölött a halálszamár, és a Szent István téri elemiből nagy sebbel-lobbal hazaküldtek minket. A sziréna hirtelen elhallgat, a napsütötte utca egyszerre megsüketül, az egész városban csak a szívem verését lehet hallani, ahogy hátamon az ugráló táskával rohanok haza. Bezuhanok a kapun, de nemsokára hallani a szamár sziréna megkönnyebbült ordítását, á-á-á, vége, elmúlt, lehet tovább élni, ha nem is mindenkinek. Lakóhelyünk törhetetlen bérházlogikával reagált a történtekre. A lift eddig csak a földszintig közlekedett, most kimélyítették az aknáját, közvetlen lift-összeköttetést létesítve az emeletek és a pince között. Riadó esetén mindazonáltal a liftet kevesen vették igénybe. Inkább a vaksötét lépcsőházban bukdácsolt lefelé ki-ki, az erőlködéstől szitkozódva és lihegve, hogy időben elérjen még az alvilág nyikorgó vasajtajához, ahol biztonságba he326lyezheti a sebtiben összekapkodott batyut, a pokrócot, a lekvárt, a gyereket. Ez már a tömény kénkőszag volt, a pokol belseje. Néhány hónapja még voltak történetek. Egy ágyúcső lassan elhúz a kapu előtt: itt vannak a németek. A lakók közül többen eltűnnek, helyükre mások jönnek, de azok is csak lakók. A folyosón reggelente végigmegy egy vékony bajusz a Gestapótól, a nővére kontyot visel és fekete ruhát, mint egy apáca. Apám is fölmerül időnként, vagy mi látjuk őt Lőrincen, a szögesdrót mögött, ezredmagával. A Kormányzó beszél a rádióban, visszhangzik a szoba. Aztán pattog a dögletes induló: „Győzelemre visz majd a nyilaskereszt, Szálasi Ferenc!” Majd az elsötétített és befüggönyzött sötétben fölparázslik a Standard-rádió zöld hiúzszeme: „Pa-pa-pa-pamm, itt az angol rádió magyar adása.” Ezeket a dolgokat – valamennyire – még gyerekésszel is föl lehetett fogni. Nem azt, hogy valójában mi történik, csak azt, hogy a dolgok történnek, hogy valami valamiből vagy legalábbis valami után következik. Most már nem volt csak jelen idő, és nem következett semmiből semmi, csak az á-iá-iá-iá szólt folytonosan, majd az egyre ismerősebb hang, a semmiből közeledő fütty, ÍÍÍJÚÚÚ, és a robbanás lekottázhatatlan mennydörgése. Sisakok az udvaron, magyarok, nyilasok, németek. Nem tudom, ki vagyok, mi vagyok, miféle kivétel. Gyűjtöm a repeszeket, játszom a mackóval. Elindulok a karácsonyfa felé, CSÖNDES ÉJ, SZENTSÉGES ÉJ, megbillen a kályha, anyám odaugrik, hogy agyon ne vágjon a cserép, most hallom meg csak a minden emberi méretet meghaladó dörgést, aztán egy pillanatnyi tétovázás után visszaáll a vízszintes–függőleges dialektikája, túléltük ezt is, negyvennégy karácsonyát, ahogy a repülőbombák eltakarították a Főkapitányság épületét a majdani impexek épülő 327félben lévő és elkészülte után minden bizonnyal kacsalábon forgó székházának több mint húsz évig romos telkéről. Futunk a pincébe vakondnak. BAMM, ez a Lánchíd volt, a gyertya leesik a falról, valaki fölsikít. Az egész házban egyetlen tárgy van, ami ezt az egész, a valóság fölött vijjogó, képzeleten túli ki-tudja-mit összekapcsolja a napról napra élő világ valóságos tényeivel: egy síndarab, amit dróton a házmesterlakás elé függesztettek. Légósisakban áll alatta az arra illetékes lakóriasztó, egy vasrúddal megveri, és a sín, valami régen volt emberi működés paródiájaként megbízhatóan vijjog, hörög és csörömpöl, tudtára adva a keresztény élőknek, hogy most jön, ami már sokszor volt, és mégis újból és újból elképzelhetetlen. Valaki kotorász a sötétben, kigyullad a gyertya, egyperces néma sötéttel gyászoltuk Széchenyi hídját.

…Ajli, Ajli, honnan is ismerem én ezt a nevet. A ROSENBERGÉK BEZZEG, ez nem lehet, ilyen véletlen nincs, A ROSENBERGÉK BEZZEG MEGPUCOLTAK, ez anyám hangja a sötét szobában, a Rosenbergék házában, félreértés kizárva, minden stimmel, még a befalazott, majd fölfedezett élelmiszer is a harmadikon, ez az a ház, a röhejé, a megalvadt véré, a dögszagé…

– Hallja-e – mondom (képzeletben, nem ismerjük egymást) az Ítélet nincs szerzőjének –, maga a szemközti lakásban dekkolt.

…nem ezt akarom persze mondani, még képzeletben sem, mert a valóságban nem mondok semmit, föl sem hívom, hogy megtudakoljam, csakugyan abban a házban bujkált-e, úgyis tudom, a képtelenségnek ezen a fokán már nincsen majdnem, a lehetetlen, ha egyszer rájön a maga édes ízére, tökéletesen és hiánytalanul megvalósítja magát a szörnyűségben, arról aka328rok valamit mondani, amit ez a semmi véletlen, ez az egy-a-tízmillióból a szememben megtestesít, amit látnom és látnia kellett, rólunk, akik a sötétben egymáshoz verődhettünk, talán a lábára léptem, talán rám szólt, MENJ INNEN, KISFIÚ, talán ennem adott, talán evett a lóhúsból, amit anyám a pincébe menekített sparhelten kisütött, talán láttam, ahogy kijött azon az ajtón, melyet naphosszat bámultam a lakásunk ablakából, egy elmosódó profilt, egy arcot a többi közül, míg a puszta lélegzetünkkel tartottuk a fejünkre roskadt világot, erről szeretnék beszélni, a neve-nincs közösségről, ami jobban összeköt, mint a világ minden regénye és verse, egy házról, ahová behallatszik a közeli Duna partjáról a nyilasok géppisztolysorozata, egy házról, ahová behordja a szél a szomszédban égő házak pernyéjét, egy házról a romország romvárosában, egy ziháló téglakupacról, ami őriz valamit, ki tudja, mire, de a foga közt tartja, és szűkölve él…

– Jé – mondja (képzeletben) Déry –, ez tényleg az a ház…

Mi mást mondhatna? Miféle szavaink lennének az ilyen találkozásokra?

Ne illess engem, noli me tangere, biztos, ami biztos, ide a Bibliát, 1970. június, Lowellt fordítom, János evangéliumából kifordul a megsárgult noteszlap, Dear Mrs. Bonnerjea, mondja Jézus Mária Magdolnának, az apám noteszébe való, lyuggatott pótlapon, go if you please to Szabadság tér & speak with Mrs. Keller from the American Section. Tell her about the possibility of hiding, if this fits for my father, és így tovább, és egyre kisebbednek a betűk, és egyre sietősebbek, igen, ez ő, az unokabátyám, aki meghalt Olaszországban, és az apja, aki, azt hiszem, ugyancsak meghalt, és Mrs. Bonnerjea és férje René Bonnerjea, a kis ember, a hindu, aki Adyt fordított angolra és az Eötvös Kollégiumban tanított, akik, ki 329tudja, élnek-e még, és Mrs. Keller, aki, ki tudja, ki volt, és aki föltehetőleg úgyszintén meghalt, mert ez az az idő, ami meghalt, noli me tangere, de igen, de rám tör, de kézzel illet, a torkomat szorongatja, Best wishes, Zoltán, és föltámad minden, az együgyű ravaszság is, hogy a Bibliába rejtette a cédulát, hátha úgy el tud jutni egy címre, hátha a járőr is szentnek tartja a Szentírást, legalább azt, mert valami talán csak szent nekik is, egy óvatlan mozdulattól föltámad a pesti Golgotha, és kifordul János evangéliumából a huszonöt éve benne felejtett cédula, és itt ég az asztalon tébolyuk, lázuk, halálos hideglelésük, a ház, ahol laktam, ahonnét ez a síron túli noteszlap származik…

Fölszabadulni úgy, ahogy ez a tévésorozatokban látható, mi sohasem szabadultunk föl. Ez is, mint minden, csak megtörtént velünk, anélkül hogy fölfogtuk volna. Velünk, mondom, bérházlelkületű lakókkal. Déry nyilván más szemmel nézte a pincébe lépő oroszokat, mint Anuka, aki még a hagymázas patkányfogóban is nagy, békebeli vikszelésekről álmodozott. A mi háborúnk, mármint a házé, különben sem egyik percről a másikra ért véget. Eddig csak bombáztak minket, hála a házunk tetején vartyogó német gépágyúnak, most hirtelen mi lettünk az első vonal. Velünk szemben a Vár, a várban a németek. A halálos prés még csikordult egyet, egy utolsót. És mi már elég régóta éltünk ebben a présben ahhoz, hogy lelkünk legmélyéig megmérgeződjünk. Emlékszem, akkoriban, amikor még a föld felett is lehetett élni, a Zrínyi utcában láttam egy plakátot, melyen a bolsevizmus vörös keze fojtogatta a keresztény európait és családját. A plakát előtt elúszik egy élesre fent bajusz, egy bőrkabátos, karszalagos nyilas. Kilencedik évemben járok, apatikus öreg, gyakorlottan esem egyik rémületből a másikba. 330Ez most megint egy másik, kattan bennem az ösztöngép, az előszobánkban, ahová titokban felszöktem. Egy csillagos katona berúgja az ajtót, holtfáradt, az arca merő korom és malter, egy kormos és malteros képű katonával találja magát szemben, lő, az előszobai tükör millió szilánkja vízesésként zúdul rá, ott áll, szemben az üres kerettel, fél szemmel látja a folyosón iszkoló kölköt, rálegyint, átlép egy másik időbe, az üvegcseréptől csillogó emlékezetbe. Félnünk amúgy sincs mit, a könyveket átrendeztük. Hihetetlen, de így van, a végső napokban, a sírgödör szélén, két robbanás között azzal foglalkoztunk, hogy a Keresztény Magyar Írók sorozatát, melyet apám azért rendelt meg annak idején, hogy ezzel is kimutassa vérségi hovatartozását, ezt a mérhetetlen együgyűséggel menlevélnek képzelt sorozatot, Kitudjaki Vazul és Kicsoda Csaba műveit a hátsó sorba rakjuk. Kidobjuk továbbá Ossendowski művét a keleti lélekről, németül, és kitépjük a kis atlaszból a Reich térképet, 1942-ből. – Mi mindig is demokraták voltunk, és a szegények pártján álltunk. Ezt először csak halkan mormogja valaki a pincesötétben, majd hangosan is megismétli, önbiztatásul. Élünk, a magunk szintjén. Azt, hogy valójában mi is történt, csak később, talán csak Buda eleste után fogom föl, s mint annyi honfitársam – egy képtől. A Bartalék lakásának ajtajában egy katonalány áll, erős lábú, gömbölyű farú, piros arcú szőkeség. Roncs vagyok, ha nem is tudom, szívom a játék mérgét, mint a katonák a mahorkát, a szavak nem érnek el hozzám. De az érzékszerveim még épek. Fölütöm a fejem, az emlékezet mélyéről megcsap valami illat, a gőzölgő tejé, egy világé, ahol a fájdalom csak fáj, ahol talán még sírni is lehet, gyerek módra, könnyesen üvöltve, bőgni, hogy vége van, vége, VÉGE.

331

1945 tavaszán anyám közölte velem, hogy apám meghalt. Ekkorra már fény derült a történet addig homályban maradt részeire is. A szemtanúk szerint apámnak fél lába lefagyott, a nyomorék ember még egy darabig vonszolta magát, valaki megbotlott egy kondér forró vízzel, a forró víz a fagyott húsra zúdult, a hörgő rongycsomó terhére volt a keretnek, puskatussal kiverték belőle a maradék életet. Anyám hideg könnyei a nyakamba folytak, TE SZEGÉNY KIS ÁRVA. Májusban kerültem intézetbe, az ifjú Törless, a Manci hídon át, a Budakeszi útra – nagy megkönnyebbülésére mindannyiunknak, otthon egy köcsög lekvárunk volt meg valamennyi sütőporunk (álmunkban egy bödön libazsírunk is), az intézetben legalább káposztát adtak enni. Túl a lombokon, a mélyben, valahol a zsibongás mélyén ott áll a ház, bénaságom szülőföldje. A romokat eltakarítják, a síndarab ismét funkcionál; most azt jelzik vele, hogy lehet vízért vagy közmunkára menni. A túlélők megjönnek, a zsidóvagyonról, amit a körültekintő lakók amúgy is csak megőrzésre vettek át, illik föltűnés nélkül lemondani. A vékony bajuszt, a Gestapótól, életfogytiglanra ítélik, a nővére egy darabig még összeszorított szájjal jár-kel a házban, majd lakást cserél. Kinyit egy üzlet, RÉGEN LÁTTAM A NAGYSÁGOS ASSZONYT. Anuka nekiáll a padlót felsöpörni, rá ne mondja senki, hogy piszkos padlóval vesztette el a második világháborút. A lakók nézik, hogy az udvarra rázza a rongyot, nem szólnak rá, még nem jött el az ideje. Mindezt a sejtjeim tudják, valami titkos hírközlés jóvoltából, miközben növendék személyiségem szédelegve tűri, hogy új körülményeim legyalulják róla az úrifiúság maradékát is. Ritkán pofoznak, akkor is van rá ok, jó helyem van. Időnként megállok a zöldben, a zúgó fák alatt, tüdőre szí332vom a világot, átfúj rajtam a szél, könnyű vagyok, ha nem is igazán, de azért mégis, hisz nem vagyok otthon, itt minden ideiglenes, tartson bár évekig, a lényegem nem érinti, a lényegem a súly, ami itt van bennem, hallom a szamárordítást, á-iá-iá-iá, a szél mögül szól, a lomb mögül, mindezt már VALAKI látja, és többé már sohasem az idő kezdetén, megszülettem, kész vagyok, ÍÍÍJÚÚÚ, mennydörgésből és bérházból gyúrtak, arcomról hullik a vakolat, ez már csak a folytatás. Tanárom szerint búskomor vagyok, pedagógiai probléma. Majd verseket író csodamajom. Le a városba, föl a Rádióba, sodor a szánalmas hírnév. Miközben a belém épített műszer szorgosan méri a sűrűsödő semmit, hogy ez már nem AZ, hiába minden, itt nem vagyok otthon, még ha az életem formálódik is itt, otthon én OTT vagyok, abban a világban, ahonnét anyám hétvégi látogatásai közvetítik a madzaggal átkötött csomagok képében érkező üzeneteket.

1947-ben már gyakran töltöttem otthon a hétvégét. Ó, az a második dzsesszkorszak, a pesti! Francis Scott Fitzgerald már évek óta halott, a túlélők többsége amúgy sem hallott róla, de a mindentudó idő, háborúk és földrengések tanúja, mintha éppen erről az egy halálról elfeledkezett volna, léhán ismétli magát. Anyám fejéről lekerült a háborús kendő, szőkesége újból világított. És a fényre gyűltek a lepkék. Szerelmek, viszonyok vagy csak barátságok? Ki tudná annyi év után? A házban a Vígözvegyről suttogtak, anyám macska módra, fújva védekezett. Alig hihető, hogy akkoriban mélyen meg ne lettem volna sértve, míg az intézetből szabadult elítélt szemével néztem az otthoni vidámságot, hogy azt ne gondoltam volna: engem itt elárulnak, kisemmiznek, becsapnak. Most, anyámnak egy másik arcára emlékezve, arra a horpadt rommezőre, amit az agydaganat a kórházi párná333ra terített, jó volna tudni, hogy valaha volt-e benne elég dac és merészség ahhoz, amit özvegyi állapota ájtatos pofával tiltott neki, a szabadság öröméhez. A körülötte fölmerülő férfiakkal különben többnyire jóban voltam. Az egyik kenyeret adott, a másik csokoládét. Volt olyan, aki még az intézetben is meglátogatott, biciklin, egy partizánmúltjával büszkélkedő, égő szemű szerb, a neve csupa ics-mics. Aztán a kamera hosszan időzik Jimen. Jim Őfelsége Hadseregének egyenruhájában, mögötte a meghódított magaslat, a Whisky-csúcs. A szendvicset dzsippel hozzák, úgy a legegyszerűbb. Forog a lemez, a gróf, a gróf a vízbe fúlt, és a szék, a szék egy angol fenék alatt eltörik, a parketten lovaglás, főképp egy ilyen háború után már sok neki. Sebaj, alattunk a garázs, a nóbodi. A csillár még rezeg egy darabig, majd a társaságot elfújja a huzat. Egy angol árválkodik már csak a színen, voltaképpen magyar ő is, csak a felesége angol, operaénekesnő Londonban, és két gyermekével együtt várja haza a daddyt. Nagy regény, több fejezetben, a vége a Brontë nővérek modorában gyászos: „Nem szakíthatlak el a gyermekeidtől!” Majd váratlan, nagy csönd. A tükörben a Del-Ka gépírónőjét látni, harmincas éveinek derekán túl, a szájszögletben ráncok. Egy vasárnapi látogatás alkalmával bemutatnak nekem egy urat, az ő fia is az intézetben van, AZ ÚJ APUKÁD. És anyám után döngve becsapódik egy láthatatlan ajtó, mögötte pörnye és alvadt vér, a fiatalság.

Zivataros időkben a butaság adomány is. Az ötvenes éveket a ház éppúgy a maga szintjére fokozta le, mint a megelőző évtizedet. A kinti vihar, mely sorsokat tört derékba, a házba érkezve ajtócsapkodó légvonattá fáradt. „Szemenárium”, mondták a konyhákban, a gondosan becsukott konyhaablakok mögött, mélyértelmű kacsintás kíséretében. A 334hajdani bárónő az alkohol karjába vetette magát, hazatérőben rendszerint a liftig bírta, ott többnyire elhányta magát. A liftben erre föl megjelent egy fölirat, AKI A LIFTBE HÁNY, AZ A NÉP ELLENSÉGE. Az országot megrázó perek házbeli megfelelői szomorkás büntetőügyek voltak. A házban lakott az ötvenes évek nagy húspanamájának egyik főszereplője. Amíg ment a bolt, oldalkocsis motorja volt, miután befuccsolt, életfogytiglanija. Ez már kétségkívül villámcsapás volt, de nyomában mégsem az ózon illata, hanem pörköltszag terjengett. „Olyan állat a csibe, mint a tyúk, csak kicsibe”, idézem a leporellóversikét; ha lett volna jelmondatunk, mármint a háznak, még e viharos időkben is ez illett volna leginkább hozzánk. A történelem persze olyan, mint a mondásbeli vendég: kiteszed az ajtón, bejön az ablakon. A nagy társadalmi átrendeződés a maga módján a mi házunkban is végbement. Az eltűnt vagy eltüntetett lakók helyére újak jöttek, az úri sikk fölszentelt házaiba kültelki hódítók; a régiek félelemmel vegyes lenézéssel fogadták őket, de tartózkodásuk héját a hétköznapok könyörtelen egymásutánja könnyen beroppantotta. – Jézusom – rohant ki a lépcsőházba az egykori Méltóságos Asszony –, a férjem! – Adja a kezét az elvtárs – mondta a rendőrtiszt a fürdőkádra támaszkodó és majdnem csupasz öregembernek, akit ott ütött meg a szél, a fürdőszobában. Én, kamaszkorom heveny zavarában, hogy minek szólítsak egy haldoklót, akit sok éve ismerek, szólni sem tudtam. – Hrőőő – bugyborgott az öreg torkából a halál –, hrrrrő. Négyen négyféle nyelvet beszéltünk, de hárman megfogtuk a negyediket, és bevittük a szobába, hogy ágyban érhessen párnás véget. A körülmények málló vakolatú mozsarában ráérősen törögette gőgös csontjainkat az idő.

335

– Anyu, egy tank áll a sarkon. Hívjam föl a gyárat, hogy nem tudok kimenni?

1956 már egy romlásnak indult családot talált a lakásunkban. A romlás fő oka, öntudatlanul és szándéktalanul, én magam voltam. Az általános iskolában, majd a gimnáziumban jól és könnyen tanultam, míg mostohabátyám, ahány iskolatípussal próbálkozott, mindben csak bukdácsolva haladt előre. Mindkét szülő mindkét gyereket egyenlő elbánásban óhajtotta részesíteni, csakhogy ez a nemes elhatározás kivihetetlennek bizonyult. Mostohabátyám nem lelkesedett a továbbtanulás gondolatáért, előbb ipari tanulónak állt, majd mégis megpróbálkozott a tanulással, valamelyik tisztiiskolán, de mindkét helyen tanulni kellett volna, ő pedig egy dolgot szeretett igazán az életben, aludni. Egyéves katonáskodás után ismét otthon volt található, civilként, többnyire naphosszat az ágyban heverve, ha már nagyon szorított a cipő, ásítva járt egy gyárba esztergálni. Én eközben egyre tovább feszítettem a húrt, iskolai kitüntetéseket és pályázati díjakat hordtam haza. A válság mégis miattam robbant ki, amikor az érettségi után, díjak ide, díjak oda, nem vettek föl az egyetemre. Nevelőapám magát látta igazolva e fordulattal, és teljes tekintélyével ellenezte azt, hogy kerülő úton, vendég hallgatóként próbáljak bejutni a felsőfokú Eldorádóba. Leginkább azonban a verseim bosszantották, melyeket ez idő tájt már dossziészámra hordtam mindenüvé magammal. Ódák és elégiák szerzőjeként Rimbaud-nak éreztem magam, családom viszont iszonyodva gondolt arra, hogy az eddigi egy léhűtő helyett ezután kettő fog lebzselni a hátsó udvarra nyíló sötét odúban, a hajdani cselédszobában. Tudtommal én vagyok az utolsó magyar költő, akit családja ünnepélyesen kitagadott. Költővé persze csak később let336tem, a családi tanács valójában nem egy költőt űzött el a háztól, csak azt a nyomoronc fiatalembert, aki élhetetlensége folytán kétszeresen dühítő makacssággal ragaszkodott irodalmi rögeszméihez. Kétévi hányódásom során aludtam padon és idegen ágyban, etettek szerelmeim, és nyeltem az éhkoppot; időről időre fölmerültem a lakásban is, amely már nem volt otthonom, de ott volt a régi vaságy, közepén az ismerős gödörrel, a háború előtti Atlantisz cselédeskedő Bözsijeinek és Mancijainak ágya, befészkeltem magam a sodronybarlangba, lompos, idegen állat, a sorsom már elvált a mindent túlélő háztól, idegen most már nemcsak voltam, már akartam is az lenni, már épp az éltetett, hogy különbözöm ettől a helytől, a szülötteitől, az eszméitől, míg a szomszéd ágyban örökös álmát alvó mostohabátyám egyik oldaláról a másikra fordulva, békésen szuszogott. Hányódásom félidejében megkaptam első kiadói megbízásomat egy rémes, de csodásan hosszú elbeszélő költemény lefordítására; az idő sínjein veszteglő szerelvény nagyot rándulva, mint a valódi vonatok, lassan mozgásba jött.

Az országos megrázkódtatást már egyetemistaként értem meg. Egy magas hivatal addig veszekedett más magas hivatalokkal, míg végül fölvettek. Otthon beállt a fegyverszünet. Lakó voltam megint, bár nem családtag. Az előzményekről nem esett szó. Ha egymásnak ütköztünk az előszobában, köszöntünk. Körülményeim folytán én az országos mozsárban legelőbb is magánemberként törődtem. Azon a napon, melynek reggelén nevelőapámat visszafordulásra késztették a házunk sarkánál álló tank hathatós érvei, én magas lázzal az ágyat nyomtam. Az igazi fegyverek ropogásától egyszerre valószerűtlenné vált a korábban makacsul folytatott, családi háború. Két év után anyám meg én nemcsak beszéltünk, be337szélgettünk is egymással. Az eltelt két év megnyomorította őt is. Most, amikor a külső körülmények hasonlósága folytán mindkettőnknek eszünkbe kellett hogy jusson az ostrom, a fáspincébe lecipelt ágy, melyen egymáshoz szorulva aludtunk, még világosabban kellett látnunk, hogy többé nem beszéljük egymás nyelvét, csak tapintatoskodunk és alakoskodunk remény nélkül. Ő a maga részéről föladta a küzdelmet. – Fiam – mondta, végül is hogy szólíthatott volna? –, maradt egy kis leves. Két nappal később a mostohabátyám átlőtt kalappal jött haza, a filcbe mintha szellőzőlyukakat vágtak volna. A házban két államvédelmis lakott, elhagyott lakásukat valamilyen katonasapkás hatóság lepecsételte. Egyikük lakásában fegyver után is kutattak, de a szekrényben csak egy készen vett öltönyt találtak, a Corvin Áruházból, rajta az árcédula: 980 Ft. Váltottuk egymást a sorban, a pék előtt. Néhány nap múlva az egyik lepecsételt lakás tulajdonosa karhatalmista pufajkában végigment a folyosón, komótosan elolvasta a pecsét szövegét, nevetett egyet, a pecsétet letépte, majd géppisztolyát a hátára lökve újból elballagott. Ismét néhány nappal később mostohabátyám disszidált. Írni sohasem írt, hírek szerint Ausztriából Olaszországon át Amerikába ment. Évekkel később az első felesége küldött egy angol nyelvű karácsonyi üdvözlő kártyát.

Az ötvenes évek végén vagy a hatvanas évek elején a házat renoválták. A falakról eltűntek a háborús hegek, az öt erkély közül négy, a kisebb méretűek, melyeknek kovácsoltvas korlátját az ostrom letépte, új korlátot kapott – igaz, nem kovácsoltvasból valót, csak egyszerű rácsozatút, de az erkélyeket ettől fogva újból használni lehetett. A festékszóró seprűk permetétől megfiatalodott a régi vakolat is, a sínda338rab felfüggesztésére szolgáló kampót kiemelték az udvar falából. A liftet szétszerelték, majd alig egy év múlva újból összerakták. Új ház, új élet; nem is volt háború. Fölújítani csak az öregedő lakókat nem sikerült, itt is, ott is meghalt egy a régiek közül. Én csak megbetegedtem, kórházba kerültem, az egyetemet félbehagytam. Viszont megjelent az első verseskötetem. Anyám békés értetlenséggel figyelte távolodásom. – És ezért fizetnek is? – kérdezte hitetlenül. Már alig hallottam, mit kérdez. Sodródtam a nyílt vízen, magammal megrakott hajó. Nemsokára megnősültem, egy ideig mindannyian egy kupacban laktunk, majd feleségestül elköltöztem a házból. Ősz jött, az idő ősze, csontmelengető fény. Lányom születése elmosta közös kudarcainknak még az emlékét is, anyámból ádáz nagymama lett. Előkerült a régi mackóm, mely negyvenötben egy orosz tank orr-részén csücsült vagy fél napig, a lányom boldogan gyömöszölte. – Mostanában min dolgozol, fiam? – kérdezte anyám, nem sokkal halála előtt. Egy irodalmi folyóiratokat járató családban ez magától értetődő kérdés lett volna, de mi sohase járattunk irodalmi folyóiratokat. Nem is kérdés volt ez, üzenet. Anyám bölcs ösztönnel tudta, hogy abban a világban, ahol én élek, ilyeneket kérdeznek egymástól a kótyagos írók. Most hát csak átszólt oda, talán búcsúzóul, talán csak a pillanat sugallatára, hogy jó, jó, minden rendben. Az agysebészeten, a műtét utáni látogatáskor a magam arca fölé hajoltam, szemtől szembe láttam a vonásaimat, pusztító makacsságunkat, amitől kő kövön nem maradt. De abba a világba, ahová anyám még életében beköltözött, már nem szólhatott utána senki. Férje néhány évvel túlélte, egy téli üdülés során szívroham végzett vele. – Itt halt meg szegény – mondta enyhén rosszalló hangon az üdülőhelyi gondnok –, pedig milyen 339rendes embernek látszott. Szülőföldem, a kétszobás lakás kihűlt; csak a maradék bútor pattogott benne.

„Kedves Jolika, jólesett, hogy beszámoltál a temetésről. Szegény Gyuszi Bácsi. Többször írta, hogy nem találja a helyét, mióta Anyukátok meghalt. Meglepett, Jolika, hogy Gyuszkónak van egy 3 éves kislánya. Nem tudtam róla, bár a Feleségével leveleztünk. Igaz, Nov. óta ő sem ír. Biztosra veszem, hogy elváltak. Szegény asszonyka, Izzie, tíz évig tartotta és iskoláztatta. Most hogy Ő sokallta-e meg, hogy Gyuszkó tíz évig nem dolgozott, és kitette-e a szűrét, vagy a Gyuszkó hagyta-e ott és beköltözött az új szerelméhez, akitől valószínűleg a 3 éves kislánya van? Most majd ezen fog élősködni, és a nő fog dolgozni. Az első felesége is azért vált el tőle, mert 2 évig, amíg együtt voltak, nem dolgozott. Nekem sem ír, pedig a tanuláshoz kapott 1000 dollárt tőlem. Még olaszországi menekülttáborba is küldtem neki pénzt. Meg Canadába, mert írta, hogy nem tud munkát kapni. Talán Izzie két fivére jól ellátta a Gyuszkót, és Izzie ezt nem akarja velem tudatni. Szegény Apjával már úgysem lehet. Csókol Mariska néni.”

Mi közöm hozzá?

Mi közöm hozzájuk?

Mi közöm a házukhoz, ehhez a téglából épült csigaházhoz, a Húzzuk Meg Magunkat Kastélyhoz?

Mi közöm a bútoraikhoz, a dolgaikhoz, laposkúszásban végigélt éveikhez?

Mi közöm ahhoz, hogy a bérházbutaság túlnő Európán, és fölfedezi Amerikát?

Mi közöm ahhoz az élethez, amit megtagadtam és otthagytam?

Mi közöm a gyerekkort idéző könnyes elégiákhoz?

340

1964, Párizs…

Nem, ezt nem.

Mi közöm hozzájuk? Fölkapott az idő, az őrült ciklon, magasra szívott az országokat pörgető tölcsér, hogy aztán annál vadabbul csaphasson a mélybe, hogy koszba és vérbe süllyeszthessen, a dögök közé, a földbe, a téglaporba, Menetoszlopországba és Tömegsírországba, a valóság minden képzeletet felülmúló kísértethistóriájába, ahol az ember megleli igazi hazáját a dacban és az ellentmondásban, a világ ellentmondásaiban, melyek révén minden mindennel összefügg, a törvény a törvénytelenséggel, a nyomor a gazdagsággal, a háború a békével, az ölés az öleléssel, mi közöm a véletlenhez, mely éppen egy pesti bérházban csapta rám a körülmények döngő vasajtaját?

1964, Párizs…

El kell mondanom.

Egy szoba a Quai Blériot-n. Valaki, akit csak az imént ismertem meg, egy történetet mond el, egy Párizsban megesett történetet, magyarul, azon a nyelven, amit azelőtt beszélt, mielőtt a háború elől Párizsba költözött volna franciának, Párizsba, a világ fővárosába, ahonnét nem sokkal utóbb egy leplombált német vagonban indult az Appelplatznak nevezett vesztőhelyre.

– …és akkor bejött a szobába, rám nézett, azonnal láttam, hogy megismer, mert olyan színe lett, mint a falnak, és a rémülettől egész testében remegni kezdett, majd valahogy erőt vett magán, és kirohant a szobából, és meg sem állt Pestig.

Miféle átkozott ház az, gondolom, miféle átkozott ház, hogy a világ minden gyalázata ott lakik, hogy még itt is utolér dögszagú lehelete, és hogy ér utol, hisz ez már nem is véletlen, 341ez már a színtiszta téboly, hogy kettőjük közül, akik Európa két végéből kerültek ugyanabba a megsemmisítő táborba, hogy ott egy barakkban halálos ellenfelekként éljék át a század őrjítő szégyenét, az egyiket számtalanszor láttam végigmenni annak a háznak a körfolyosóján, NAHÁT, HOGY TE MÁR MEKKORA FIÚ VAGY, fogtam a roller kormányát, és pislogtam a dicsőségtől, és báván néztem utána, és láttam kimenni a kapun, mit tudtam én, hova, és láttam megjönni, mint túlélőt, mit tudtam én, honnan, és főképp hogy milyen áron, miféle szembesítés ez, húsz év után, a rokonszenvvel, amit iránta éreztem, a rokonszenvvel, amit irántam érezhetett, a konokul eleven emlékezet ítélőszéke előtt, mely nem adhat fölmentést ennél kisebb vétkekre sem, és az időben, mely közömbösít ennél nagyobb bűnöket is, mi az én dolgom ezzel a függönnyel, amit ilyen bosszúálló vadsággal rántottak szét előttem, hogy húsz év után, a Szajna partján belelássak egy élet eleven poklába, hogy halálomig lássam a világban rotyogó üstöt, a pesti házat, melyben jajgatva főnek a kárhozott lakók…

Jó reggelt, Kápó Bácsi, Kápó Néni, nincs föloldozás, de ugyanabban a házban élünk, és őröl az idő malma, és a lányom rohan a folyosón, NAHÁT, HOGY TE MÁR MEKKORA LÁNY VAGY, és mit mondanék neki, nem mondok semmit, egye a cukrot és a szeretetet, mindkettőre éhes, ugyanannak a háznak a lakói vagyunk, ugyanabból az anyagból vagyunk gyúrva, vérből és szenvedésből és szegénységből, és mit ér az eszmék és érzelmek röpte egy földi pont nélkül, melyen megtapadhat a test, és mit nekünk az idő, ha nem ide fészkel mellénk, hogy kiköltse sárkánytojásait, lakunk a házban, ez a mérhetetlen mértéke, a biztos pont, melyre az ingatag világ támaszkodik, lakunk a Földön, mely csontjainkat, e nehéz idők342re tárolt és minden hatóság elől eltitkolt élelmet magába falazva, parttól partig suhan a fekete óceán fölött…

Megyek az utcán, a másik oldalon. Föl se nézek, tudom, hogy ott van.

– Megvagy, Öreg? – kérdezi a szemem sarkából egy villanás.

– Meg – mondja malteros téglahangon.

Élünk.

1976
343
[Jegyzet]

*1

Előadás a Nemzetközi Íróprogram résztvevőinek. Elhangzott az egyesült államokbeli Iowa Cityben, 1976-ban. Az angolul írott szöveg magyar változata.